S Z O N D I L I P Ó T

KÁI N,
A TÖRVÉNYSZEGŐ
MÓZES,
A TÖRVÉNYALKOTÓ
G O N D O L A T
1986 elején, kilencvenkét éves ko-
rában halt meg Szondi Lipót, a
magyar származású pszichológus.
1945-ben, a bergen-belseni kon-
centrációs táborból Svájcba ke-
rült, Zürichben telepedett le. Ott
jelentek meg alapvető művei és a
szakmai körökben világszerte is-
mertté vált Szondi-intézetben ké-
pezik a sorsanalitikus szakorvoso-
kat és pszichológusokat. Buda-
pesten, 1936-1944 között dolgoz-
ta ki a sorsanalízis elméletét és
ezzel új mélylélektani „iskolát"
alapított. A mélylélektan történe-
tében Szondi a „családi tudatta-
lan" felfedezőjeként szerepel.
Vizsgálatai alapján megállapítot-
ta, hogy egyes családokban, gene-
rációkon keresztül a „káini" haj-
lamok, gyilkos indulatok és sor-
sok ismétlődnek. Elméletében e
„kényszersorsok" mellett, a „vá-
lasztott sors" lehetőségét sem zár-
ta ki teljesen. Ehhez a „mózesi"
felemelkedéshez - Szondi koncep-
ciója szerint - a sorsanalitikus te-
rápia adhat segítséget. A családfa-
kutatással, a személyiség gyö-
kértényezőinek (Szondi-teszttel
végzett) feltárásával válik esetleg
lehetővé a beteg, és káini bűnöket
elkövető személyiség számára a
sorsválasztás. A sorsanalízis elmé-
letének és terápiájának néhány lé-
nyeges alapelvét, a modern pszi-
choterápia, a szociálpszichológia
és genetika vitathatónak tartja, de
a Szondi-tesztet a pszichiátriában
és a bűnözők személyiségének
vizsgálatánál - más vizsgálati
módszerekkel párhuzamosan -
rendszeresen alkalmazzák.
A Káin, a törvényszegő és Mózes,
a törvényalkotó „főszereplői" in-
kább szimbolikus, mint történeti
személyek: a „kényszersors" és a
„választott sors" képviselői. Az
idős Szondi a bibliai történeteket
felidézve, sorsanalitikusi tapaszta-
latait vetíti vissza a Gonosz és J ó
megszemélyesítőire. A Káin több
pszichológiai ismeretet tartalmaz,
j ó áttekintést ad a sórsanalízisről.
A Mózesban több az erkölcsi-filo-
zófiai gondolat és művelődéstör-
téneti, irodalmi példa. Mózes I s-
ten (J ahve) választott embere, aki
maga és a héber törzsek felemel-
kedéséért megküzd saját és népe
káini indulataival, a kedvezőtlen
természeti és társadalmi erőkkel.
Igaz, Mózes és az exodus generá-
ciója nem jut el az ígéret földjére,
de a pusztában mégis megszületik
a Tízparancsolat (a lelkiismeret és
erkölcs Törvénye). Ez Mózes „fe-
lelete" saját (és az emberiség máig
élő) Káinjának.
Kiadványunk a sorsanalízis
alapkérdéseinek ismertetésével
elsősorban a pszichológusok
szakmai tájékozottságát bővíti.
Hiánypótló mű a magyar könyv-
kiadásban és egyben tiszteletadás
a pszichológusok körében világ-
szerte ismert és tisztelt magyar
származású Szondi Lipót szemé-
lyének. A bibliai téma „drámai",
igen kulturált feldolgozása érde-
kes olvasmány. Sem a szakembe-
rek, sem a téma iránt érdeklődő
olvasók nem csalódnak majd eb-
ben az első magyar nyelvű Szondi-
műben.
SZONDI LIPÓT
KÁIN,
A TÖRVÉNYSZEGŐ
MÓZES,
A TÖRVÉNYALKOTÓ
SZONDI LIPÓT
KÁIN,
A TÖRVÉNYSZEGŐ
MÓZES,
A TÖRVÉNYALKOTÓ
GONDOL AT BUDAPEST, 1987
Az eredeti művek
Kain Gestalten des Bősen
Verlag Hans Huber, Bern, Stuttgart, Wien, 1978
Moses Antwort auf Kain
Verlag Hans Huber, Bern, Stuttgart, Wien, 1973
Fordította
MÉREI VERA
A TÁJ ÉKOZTATÓT írta
BENEDEK ISTVÁN
Kontrollszerkesztő
VIKÁR GYÖRGY
Szaklektor
G. Donáth Blanka
Jólesz László
©Kain Gestalten des Bősen. Verlag Hans Huber, Bern, 1969
©Moses Antwort auf Kain. Verlag Hans Huber, Bern, 1973
© Mérei Vera, 1987, Hungárián translation
KÁIN,
A TÖRVÉNYSZEGŐ
TARTALOM
I. KÁIN, A TÖRVÉNYSZEGŐ
TÁJÉKOZTATÓ (Benedek István) 9
Előszó 39
Bevezetés^ 43
Káinról, Ábelről és Mózesről 45
KÁIN A BIBLIA ÉS A MONDÁK TÜKRÉBEN 55
Káin születése 57
Káin, a Sátán fia 57
Káin neve 60
Káin testvérei 61
Káin házassága 63
A testvérgyilkosság 64
A Káin-bélyeg 75
Káin utódai 77
Káin halála 78
Ádám és Éva genealógiája 81
II. KÁIN A SORSPSZICHOLÓGIA TÜKRÉBEN
Káin a sorspszichológia tükrében 89
Az emberi sors nyolc faktora, gyökértényezője , 90
A Káin-gyökértényező "... 94
A beteg Káin. Á rohamokban szenvedő Káin 95
Az eszelős Káin 99
A bűnöző Káin. Káin, a háborús bűnös 104
A gyilkos Káin 112
A kéjgyilkos Káin 115
A rablógyilkosok és kéjgyilkosok összehasonlító vizsgálata 116
A gyújtogató Káin. Káin és a tűz 123
A thanatomániás, az ámokfutó Káin 135
Az öngyilkos Káin 137
A neurotikus Káin. A Káin-komplexus 162
Az elidegenedett Káin '67
7
Az önsorsrontó Káin 171
Az álmodó Káin 173
Káin, az átlagember 181
Káin indulati élete 183
Káin én-világa 189
Káin, az álcázás művésze 192
A foglalkozását űző Káin 195
Adiaphótos: Káin, a fény nélküli 207
FÜGGELÉK 217
Irodalom és megjegyzések 219
Az ősi mondákat feldolgozó alapművek 219
A modern szakirodalom, továbbá néhány példa tesztered-
ményei, a Szondi-tesztben járatosak számára 221
Német irodalmi művek (18. sz.) 236
Német irodalmi művek (19-20. sz.) 236
Angol és spanyol irodalmi művek 237
A példák jegyzéke 237
Névmutató 239
TÁJÉKOZTATÓ
1
Szondi Lipót nevét Magyarországon j obbára ismerik,
életét és életművét kevésbé. Személyes ismerősei közül
egyre kevesebben vagyunk életben - mármint azok kö-
zül, akik az 1944-es emigrálása előtt tanítványai voltunk.
Az 1942/43-ban csekély példányszámban sokszorosított
jegyzetei - Előadások a kísérleti ösztöndiagnosztika köré-
ből, I. Módszertan és ösztöntan, I I I . Az Én kísérleti
elemzése, IV. Az ember meghatározása az ösztönök ta-
pasztalati rendszerében - rég elkoptak, szétrongyolód-
tak, elkallódtak, pár példány ha itt-ott található belőlük.
1944 után németül jelentek meg a könyvei, Svájcban. Pár
évtizedig nálunk a mélylélektan tiltott terület volt, ezért
bajosan lehetett hozzájutni a műveihez; elvi akadály ké-
sőbb már nem volt, anyagi annál inkább: kispénzű pszi-
chológusok nehezen tudtak 60-70 frankos könyveket
meghozatni Svájcból, nem is csak egyet, hanem kilencet,
s hozzá a folyóiratokat, Szondiánákat, kongresszusi be-
számolókat. J ól jártunk, akiknek Szondi megküldte a
könyveit, barátságból.
Újabban használják a Szondi-tesztet nálunk is. Fiatal
pszichológusok tanulják az egyetemen, használják a kli-
nikumban, lélektani intézetekben. Nincsenek könnyű
helyzetben, mert a módszert elsajátítani nehéz, a sorsana-
litikus alapok ismerete nélkül majdnem lehetetlen.
1983-ban a Gondolat kiadó elhatározta, hogy Szondi
műveiből kiad valamit magyar fordításban. Ennek az
elhatározásnak a termése ez a könyv.
Nem volt könnyű eldönteni, melyik művére essék a
yálasztás. A sorsanalízis öt alapműve közül szóba jöhe-
tett volna az első kötet, a Schicksalsanalyse, de ennek -
9
mivel csak az ösztönös vonzalom a tárgya, a genotropiz-
mus, számtalan örökléstani táblával - csak akkor lett
volna értelme, ha utána követi a többi négy kötet. Ám
ezeknek a nyelve annyira speciálisan szaknyelv, hogy a
nagyközönség számára a szó szoros értelmében olvasha-
tatlanok; a pszichológusoknak, ha Szondival akarnak
foglalkozni, meg kell tanulniok németül - és szondiul.
Ezért javasoltam a Káin és a Mózes kiadását: ez a két
könyv a nagyközönség számára is érthető, érdekes, ta-
nulságos, és mindenesetre bepillantást ad Szondi műhe-
lyébe.
1983 nyarán Svájcban jártam, természetesen felkeres-
tem Szondit. Kilencven éves volt, kitűnő egészségi álla-
potban teljes szellemi frissességet élvezett, utolsó köny-
vén dolgozott. Egyetértett javaslatommal, és kérte, írnék
a könyve elé rövid tájékoztatást a sorsanalízisről.
2
Szondi életrajzát 1973-ban megírtam, megjelent az Új
írás októberi és novemberi számában, majd esszé-kötet-
ben többször is. Bár csak másfél ív terjedelmű, ez eddig
Szondi legrészletesebb életrajza. I tt most beérem azzal,
hogy életének főbb állomásaira utalok.
1893. március 11-én született Nyitrán. Apja cipész volt,
foglalkozását azonban alig űzte, mert csak a vallás érde-
kelte: naphosszat imádkozott, és szent iratokat böngé-
szett. Számtalan gyermeke nagy szegénységben élt körü-
lötte. Szondi a tizenkettedik volt, a második házasságból,
anyja analfabéta. (Száz éve ez szinte természetes.) A nála
húsz évvel is idősebb féltestvérek nagyon ambiciózusak
voltak, Nyitrát otthagyva Budapesten nyitottak üzlete-
ket, rövidesen magukhoz vették az egész családot, öt
éves korában került Szondi Pestre, ekkor tanult meg
magyarul. Fivérei taníttatták ki. Az apja Pesten nem
folytatta a cipész mesterséget, megtanult ő is magyarul,
valamiféle alacsony beosztásban a zsinagógában tevé-
kenykedett. Rabbikkal járt össze, továbbra is a talmudot
bújta. Szondi rendszeresen elkísérte a templomba, bár
apja nem igyekezett őt vallásossá nevelni, és nem avatta
be olvasmányainak titkaiba. Neológ volt, nem ortodox.
10
Halála után Szondi egy éven át reggelente elmondta az
illő imádságot apjáért, ezzel - utóbb így mondta - „beke-
belezte magába" az apját. A Káinról és Mózesről szóló
könyvei mutatják, hogy az Ótestamentum és más szent
iratok, vallási mondák iránti érdeklődés csakugyan mély
gyökeret eresztett benne.
Pályaválasztására egyik bátyja volt hatással, aki orvos
lett; ez a hivatás j obban megfelelt Szondi érdeklődésének,
mint a kereskedői szakma. Medikus korában érte az első
világháború, amit szanitécként, majd csapatorvosként
szolgált végig. A diploma megszerzése után az Apponyi-
poliklinikán dolgozott a Szövetség utcában, belgyógyá-
szaton, ideggyógyászaton, Ranschburg Pál pszichológiai
laboratóriumában, majd a Gyógypedagógiai Főiskolán.
Sokoldalú érdeklődésének fókuszában az alkattan állt,
örökléstani és hormonális kapcsolataival. Könyvet írt a
neuraszténiáról, az iskolás gyermekek testi méreteiről, a
fogyatékos értelemről, két kötetnyi szakdolgozata jelent
meg magyar és német orvosi lapokban, az ország legkere-
settebb endokrinológusává képezte magát. A Gyógype-
dagógiai Főiskola lélektani laboratóriumában előbb ér-
telmi fogyatékosok, később fiatalkorú bűnözők pszicho-
lógiai vizsgálatát és egyben örökléstani feldolgozását vé-
gezte, magánpraxisában a neurotikusok családfáit kutat-
ta. Több anekdotikus elbeszélése szól arról, hogyan jött
rá az ösztönös választások sorsszerűségére; ezeket itt
nem ismétlem el, mert úgy vélem, hogy az érdekes, de
végeredményben mindenki mással is előforduló esemé-
nyeknél sorsdöntőbb volt az, hogy észrevette bennük a
törvényszerűséget, ezt pedig éppen a szorgalmas család-
fakutatás tette lehetővé. Bármilyen határozott cezúra
választja el 1936-ban a sorsanalitikus Szondit a megelőző
endokrinológus Szonditól, valójában az alkattani, örök-
léstani és hormonkutatások nélkül sohasem lett volna
belőle sorsanalitikus.
Érdekes, hogy utolsó nyilatkozatában Szondi azt
mondta: 1937-ben kezdett a sorsanalízissel foglalkozni.
Rosszul emlékezett. 1936-ban, amikor medikusként dol-
gozni kezdtem nála, már alig érdekelte a fiatalkori bűnö-
zés (amin pedig pszichológussá csiszolódtunk mellette),
ekkor szedte össze és „eicholta" (kikísérletezte) azokat a
11
fényképeket, amelyeket ma világszerte használnak a
Szondi-tesztben. A genotropizmust feltüntető családfák
ennél is korábban készültek. Ezt nem nehéz bizonyítani:
1937-ben már megjelent az „Acta Psychologicá"-ban an-
golra fordítva az első sorsanalitikus tanulmány: az
Analysis of Marriages, vagyis a házasságok elemzése.
Még ha akkoriban a megjelenések „átfutási" ideje nem
volt is olyan hosszú, mint manapság, a 80 oldalas tanul-
mány megírása, a 27 nagy családfa elkészítése és megraj-
zoltatása, a fordítás és a kiadás együttvéve elég sok időt
kellett hogy felemésszen. Ezért hiszem, hogy Szondi már
jóval 1936 előtt sorsanalitikus volt, csak még nem beszélt
róla. (Az Analysis of Marriages megjelenéséhez is tarto-
zik egy furcsa véletlen: nyaraláskor Szondi a vonatban
összetalálkozott Révész Géza amszterdami pszichológus
professzorral, az „Acta Psychologica" szerkesztőjével,
ott a vonatban elmesélte a genotropizmus elméletét, ami
annyira megnyerte Révész tetszését, hogy megrendelt egy
tanulmánysorozatot az „Acta" számára. Lehet, hogy így
volt; tény, hogy később egyszer együtt nyaraltak Szon-
diék és Révészék Zermattban, őrzök egy közös fényképet
róluk. De az is tény, hogy Révész megbánta az Analysis
közlését, mert a lélektan nemzetközi tekintélyei elhamar-
kodottnak ítélték Szondi megállapításait. A sorozat foly-
tatásától Révész elzárkózott.)
Akármikor kezdődött, 1936-tól 1944-ig tartott a sors-
analízis első nagy korszaka. Nem kell magyaráznom,
miféle történelmi időszak volt ez, militarizmussal, irre-
dentizmussal, zsidótörvényekkel, második világháború-
val, frontszolgálattal és munkaszolgálattal, a végén né-
met terrorral, nyilas uralommal, deportálással és Buda-
pest ostromával. Csak azt kell megmagyaráznom, hogy
mindezek dacára aki élt és éppen nem volt se katona, se
fogoly, az - ha tehetsége volt hozzá - úgy dolgozott, úgy
alkotott, mintha körülötte nem is állna lángban a világ.
Aki ezt nem tudja, nem értheti meg, hogy éppen a zsidó
Szondi köré sereglett akkor Budapest minden pszicholó-
gusa, és olyan szenvedéllyel készítette a családfákat meg
a teszteket, mint akinek ez mindennél fontosabb. A sors-
analízis ebben a nyolc esztendőben forrta ki magát.
1944. június 29-én Szondit és családját elvitték a néme-
12
tek. Nem elhurcolták, hanem azt az ajánlatot tették,
hogy megkapandó teherautók fejében 1800 zsidót kivisz-
nek Izraelbe. Szondit nem a pénzéért vitték (pénze nem
volt), hanem a tudományáért, és nem erőszakkal, hanem
jószántából. Annyi holmit vihetett magával, amennyit
akart. Marhavagonban utaztak, de nem hetvenen, mint
a deportáltak, hanem harmincötöd magukkal. Izraelbe
mégsem j utott el a csoport, Bergen-Belsen táborában
megrekedtek. (Cserébe a németek se kapták meg a teher-
autókat.) Bántódásuk nem esett; éheztek, de a német
katonák se laktak jól. Öt hónapi lágerélet után 1944.
december 4-én - amikor Budapesten még javában dúlt
azt ostrom - Szondi belépett Svájcba, ahonnan többé
nem j ött haza.
3
Életének második felében nem voltam Szondi mellett, a
részleteket tehát kevésbé ismerem. Hallomásból, levelek-
ből, beszélgetéseinkből, és nem utolsósorban a könyvei-
ből tudom rekonstruálni a történteket.
Átmeneti prangins-i tartózkodás után Zürichben tele-
pedett le véglegesen. I tt építette ki maga körül a Szondi-
kört, amiből később az Intézet lett. Nehezebb dolga volt,
mint Budapesten, ahol valamennyi pszichológus ingyen
dolgozott körülötte, és örült, hogy ott tanulhatott; a
svájciak lelkesedni is jobbára csak pénzért hajlandók.
Később panaszolta is Szondi, hogy a környező országok-
ban jóval nagyobb iránta az érdeklődés, mint az egyéb-
ként udvarias és előzékeny Svájcban. Sorsanalitikus pra-
xisa azonban hamar beindult és eredményes volt, hovato-
vább kialakult az állandó munkatársak svájci és nemzet-
közi köre. Különböző nevű sorsanalitikus társaságok
alakultak, rendszeressé vált az oktatás, a szeminárium,
a két évente tartott nemzetközi kongresszus. Szondi meg-
kapta a svájci állampolgárságot, a zürichi polgárjogot, a
sorbonne-i és a leuveni egyetem díszdoktorságát, az
utóbbi egyetemen sorsanalitikus katedra működik, és
tanítványai világszerte terjesztik a tant. És persze a Szon-
di-teszt mindenfelé használatos, még J apánban is, ahol
különösen nagy a sorsanalízis iránti érdeklődés.
13
Lényegesebb ezeknél, hogy elkészült az öt könyv, amit
Szondi még Budapesten tervbe vett:
1. Schicksalsanalyse. Wahl in Liebe, Freundschaft,
Beruf, Krankheit und Tod. (Pár-, barát-, pálya-,
betegség- és halálválasztás.) 1944, 1948
2
, 1965
3
.
2. Lehrbuch der experimentellen Triebdiagnostik.
I. Textband, I I . Testband, I I I . Trieblinnáus-Band.
(A kísérleti ösztöndiagnosztika tankönyve 3 kötet-
ben: szöveg, a Szondi-teszt és az „ösztön-linneusz"
táblázata.) 1947, 1960
2
, 1972
3
. Megjelent francia,
angol, japán, spanyol, olasz és portugál fordítás-
ban is.
3. Triebpathologie. (Ösztönkórtan.) 1952. A I I . ki-
adás alcíme: Trieb-Analyse (ösztönelemzés), erre
„rímel" a következő kötet:
4. Ich-Analyse. Die Grundlage zur Vereinigung der
Tiefenpsychologie. (Én-elemzés. A mélylélektan
egyesítésének megalapozása.) 1956.
5. Schicksalsanalytische Therapie. Ein Lehrbuch der
passiven und aktiven analytischen Psychotherapie.
(Sorsanalitikus gyógyítás. A passzív és aktív elem-
ző pszichoterápia tankönyve.) 1963.
„Mózes öt könyvét befejeztem" - írta ekkor Szondi
egy levelében elégedetten. De minthogy még csak hetven-
éves volt, sok munka, egy nagy öröm és két súlyos meg-
próbáltatás várt rá.
Hogy az utóbbival kezdjem: két gyermeke volt, mind
a kettő tragikus körülmények közt meghalt. Az időseb-
bik, Szondi Péter, a berlini szabadegyetem tanára volt,
modern dramaturgiai szakkönyveivel nemzetközi hírne-
vet szerzett magának. (Egyik könyve magyarul is megje-
lent: A modern dráma elmélete.) Negyvennégy éves korá-
ban meghívást kapott a zürichi egyetem valamelyik tan-
székére. Nagy volt a szülők öröme: ismét egy városban
élhetnek, és a zürichi egyetem sokkal jelentősebb pozíció
a berlini szabadegyetemnél. Szondi Péter elindult Berlin-
ből, és nem érkezett meg Zürichbe. Holttestét pár hét
múlva egy Berlinhez közel eső tóból halászták ki. Való-
színűleg öngyilkos lett. Utóbb mindössze annyi derült ki,
hogy a lelki élete sohasem volt kiegyensúlyozott. Nem
nősült meg, gyakran voltak depressziói, ilyenkor pszi-
14
choanalitikus kezelésben részesült, szülei elől azonban
eltitkolta. 1971-ben halt meg.
Szondi Vera lelki egyensúlyának zavara sokkal nyil-
vánvalóbb volt, leplezhetetlen. Szüleivel együtt lakott, de
sértetten és mogorván félrehúzódva tőlük, mással még
ennyi kapcsolatot sem tartott. A szkizofrénia határterü-
letén élt, autista begubódzásban. Az orvosi egyetemet
mégis valahogyan elvégezte, az öngyilkosságról (!) írt
doktori disszertációt 1975-ben, méghozzá a melankóliá-
sok és szkizofrének öngyilkosságáról. Negyvenhét éves
volt ekkor. A Szondi-I ntézetben könyvtáros volt, néha
dolgozott, máskor nem. Pajzsmirigyhiányban szenve-
dett, állandóan szednie kellett egyfajta thyreoidea-készít-
ményt, hogy a hormonális egyensúlya ki ne billenjen.
1978 nyarán szülei szokás szerint Sils üdülőhelyen töltöt-
ték szabadságukat, Vera ilyenkor nem tartott velük, ott-
hon maradt egyedül. A pajzsmirigygyógyszert nem szed-
te be, holtan találtak rá. Ötvenéves volt.
Az örvendetes esemény tíz évvel korábban történt: egy
sikeres sorsanalitikus terápia honoráriumaként a gyó-
gyult páciens dúsgazdag édesanyja hatalmas összeget
ajánlott fel a Szondi-Institut létesítésére. 1969 áprilisában
megnyílt az intézet, ma is működik. Nem csupán sors-
analitikus kiképzést és gyógyítást nyújt, hanem főiskolai
szinten általános mélylélektani oktatást, különösen
Freud, J ung és Szondi tanai alapján. Már az Ich-Analyse
kötetben megmutatkozott Szondinak az a törekvése,
hogy összekapcsolja egymással a mélylélektani irányom
kat, létrehozzon egy olyan szintézist, amelyben az az
egyéni-traumatikus (Freud), a családi-genetikai (Szondi)
és az archetípusos-ősi (J ung) tudattalan ötvöződik egy-
mással. Az intézet alkalmat adott arra, hogy ezt a tervét
megvalósítsa.
Bámulatos energiával dolgozott a nyolcadik és kilen-
cedik évtizedében. Hogy micsoda tanulmányokat kellett
folytatnia az őstörténet és mitológia területén a Káin és
a Mózes megírásához, azt ebben a kötetben megtapasz-
talja az olvasó. Nyolcvanéves volt a Mózes megjelenése-
kor, az intézet vezetését még a kezében tartotta, elutazott
Izraelbe a helyszínt megtekinteni, részt vett a szerényen
kollokviumnak nevezett nemzetközi kongresszusaikon.
15
Utolsó nagy könyve, Die Triebentmischten, azzal a ka-
tasztrófahelyzettel foglalkozik, ami az ösztönök széthú-
zása következtében vár az emberiségre. 1980-ban jelent
meg. Ezt követően fokozatosan visszahúzódott az intéze-
ti munkától, saját feladatkörét három vezető közt osztot-
ta meg. Még egy utolsó kis könyvet adott ki 1984-ben az
ösztönök integrációjáról. Ekkor már mutatkoztak a ha-
nyatlás jelei, ami az előző évbeli találkozásunkkor nyo-
mokban sem volt észlelhető.
Feleségét, nagyszerű élet- és munkatársát, ebben az
évben agyvérzés érte. Eszméletlenül esett össze, és amikor
a már beteges Szondi fel akarta a padlóról emelni, ő is
eszméletét veszítette. így találtak rájuk. Harmadik eme-'
leti lakásukat fel kellett adniuk, mivel lift hiányában nem
:
tudtak közlekedni. Ápolásra szorultak mindketten, a
Zürichi tó partján lévő Küsnachtban találtak afféle elfek-
vő klinikát, ahol gondoskodtak róluk. Szondi fokozato-
san elveszítette érdeklődését a külvilág ügyei, az intézet,
a sorselemzés iránt, mindinkább csak vegetált. 1986. ja-
nuár végén csöndesen elaludt, és nem ébredt fel többé.'-
Felesége háromnegyed évvel élte túl.
4
Valamit kell mondanom e bevezetőben afelől: egyáltalán'
mi a sorsanalízis?
Arról természetesen nem lehet szó, hogy öt oldalon
összefoglaljam öt vaskos kötet tartalmát. Valamelyes
könnyítést jelent, hogy Szondi a Káin II. fejezetében és
az 1. táblázaton rövid áttekintést ad a sorsanalitikus
ösztönrendszerről. Nekem voltaképp az a feladat marad,-
hogy az ösztönrendszer helyét mutassam meg a lélektan-
ban, tehát az elméletben, és funkcióját a gyakorlatban.
Szondi nagyon pontosan megjelölte a maga helyét
Freud és J ung között. A sorsanalízis olyan mélylélektani
irányzat, amely a freudi tudattalant tekinti bázisának,-
szorosan kapcsolódik a pszichoanalízishez, de mélyebbre
ás: a családi tudattalanba. A tiszteleten kívül, amit az
atyamester iránt érez, szubjektív kapcsolata hozzá egy
kellemes és egy kellemetlen élmény. Á kellemes az, hogy
Freud egyszer megmentette az életét. Még az első világ-
l ó
háborúban történt, hogy egy „Sturm" alkalmával has-
mánt kúszott az árok felé, hátán a „borjúval" - ahogyan
a közkatonák hátizsákját akkor nevezték -, ellenséges
össztűzben. Később, nyugalmasabb időpontban, kinyi-
totta a zsákot, kiemelt belőle egy könyvet, amelynek
lapjai közt fennakadt egy halálhordó srapnelszilánk.
A könyv Freud Álomfejtést volt. - Kellemetlen emléke
viszont, hogy a sorselemzés kidolgozásának korai idősza-
kában, mintegy a feltaláló örömével, levélben kereste föl
az idős Freudot. Akik ismerik Freudnak azt a természe-
tét, hogy ortodox rendszerétől hajszálnyi eltérést sem
tűrt, elképzelhetik a válasz fanyar és elutasító hangját.
J unggal, tudtommal, sohasem találkozott. Tulajdon-
képpen meglepő, hisz ugyanabban az országban éltek
(J ung a Vierwaldstáttersee partján élt haláláig, 1961-ig,
Küssnachtban, nem tévesztendő ez össze a Zürchersee
parti Küsnachttal, ahol Szondiék utolsó éveikben lak-
tak), nem is távol egymástól. Amellett J ung tanainak
leglelkesebb hirdetője a Pestről elszármazott J akobi J o-
lán volt, aki, ha hazalátogatott, mindig fölkereste Szon-
dit, alkalmilag megjelent a szemináriumán - lett volna
tehát közvetítő a két mester közt. Nem szólva Kerényi
Károlyról, aki mindkettejükkel j ó barátságban volt. Ket-
tejük mitológiai érdeklődése azonban csak látszatra állít-
ható párhuzamba egymással. J ung paracelsusi szelleme
a szimbólumokra érzékeny, ősi, törzsi, népi jelképet, va-
rázslatból általánosult rítust lát ott, ahol Szondi geneti-
kailag alapozott ösztöntendenciát keres. Amikor Szondi
kijelöli a maga helyét Freud és J ung között, inkább
udvariasságból teszi, mint meggyőződésből. A freudi
szókincsből átveszi azt, ami közhasználatúvá lett, orális,
anális, Ödipusz-komplexus, incestus és hasonlók, J ung-
tól az introvertált, extravertált alkatot - de sem Freud
elfojtásával, sem J ung archetípusaival nem tud mit kez-
deni, A sorsanalízis a genotropizmusra épül, olyan von-
zásra, ami specifikusan hat a génekre, ezek révén irányít-
j a a sorsot.
A genotropizmus fogalma körül van egy kis zavar,
amit nem könnyű eloszlatni. A tropizmus a biológiából
kölcsönzött fogalom, és Szondi hangsúlyozta, hogy bio-
lógiai értelemben használja. Közismert a heliotropizmus:
17
a lámpa magához vonzza a bogarat. Tehát a fény a
vonzó, a bogár a vonzott. A genotropizmus esetén azon-
ban egy emberről van szó, akinek a génállományára egy
másik ember génállománya, vagy egy pálya, hivatás,
betegség vagy halálnem gyakorol vonzó hatást. A geno-
tropizmus a választott ösztöntárgyak szerint alcsopor-
tokra bomlik: libidotropizmus (szerelmi vonzalom, pár-
választás), idealotropizmus (barát, ideál választása), ope-
rotropizmus (munkakör, pálya, hivatás választása), mor-
botropizmus (betegségi kör választása), ez elsősorban az
elme-ideg zavarokra áll, de bizonyos fokig a szomatikus
kórképek is familiárisán meghatározottak: a tüdővész,
cukorbaj, epebántalmak, gyomor-bél zavarok, elhízás,
hormonzavarok stb. stb. Alkati betegségek, hajlam kell
ahhoz, hogy valaki éppen ezt „válassza" - az alkat és a
hajlam pedig génikusan megalapozott). Legkülünösebb
a thanatotropizmus (halálválasztás), ami nemcsak az ön-
gyilkosság esetére áll, meg a balesetre, amit a szó szoros
értelmében választhat az ember, hanem úgy tűnik: az
infarktus, az apoplexia, a carcinoma és még sok halálfaj-
ta familiáris előfordulású, tehát génikus hajlam kell hoz-
zá. A genotropizmus köre tovább bővíthető, például a
narkomániásoknak számos változata - úgy tűnik - speci-
alizálja magát bizonyos fajta narkotikumra, az alkoho-
listának nem kell a morfin, az ópiumszívó nem vágyik
LSD-re, és megfordítva. Vannak „mániák", amelyeknek
semmi köze a maniaco-depressivitáshoz, ellenben annál
több - Szondi szerint - az epilepsziához: a pirománia
(tűzimádás), poriománia (szökdösés, csavargás, világkó-
borlás), kleptománia (kóros lopkodás) és több hasonló
a „paroxizmális" körbe tartozik, amire bővebben kitérek
alább Káinnal kapcsolatban, mivel Szondinak ez a köny-
ve épp az indulati gyilkos paroxizmusáról szól.
Pár szót kell vesztegetnünk az operotropizmusra.
A szerelem vagy az ideálválasztás esetében könnyebb
elhinni a hajlamosító gének szerepét, mint a pályaválasz-
tásnál, ahol általános vélemény szerint az ember olyan
pályára megy, amilyenre a környezete taszítja. Ez bizo-
nyos fokig valóban így van, s különösen így volt régeb-
ben, amikor a földműves gyereke általában a földet túrta,
nem lett belőle például rádiómérnök, az ügyvéd gyereke
18
polgári pályát választott, nem ment el hentesnek és mé-
szárosnak stb. De azért gondoljuk meg: hány ember nem
vállalná a világ minden kincséért sem a mészáros szak-
mát, viszont jól érzi magát pincérként, amit megint egy
másik nem tűrne (dehogy fogok én hajlongani a kedves
vendég előtt!), inkább elmegy asztalosnak. A körülmé-
nyek körülhatárolják a választás lehetőségeit, nem lehet
mindenkiből váci püspök, természetesen. De a gének
gének maradnak akkor is, ha a külső helyzet megnehezíti
a választást, és különösen a polgári középosztály meg az
értelmiség körében bő lehetőség nyílik az ösztönös törek-
vés operotrop kiélésére.
Ennek további fejtegetésébe itt nem bocsátkozhatom.
Választ kell még adnom arra a kérdésre: miért éppen azt
a négy ösztönt, illetve nyolc ösztöntényezőt választotta
Szondi, amit választott, és miért épp azokkal a betűjelzé-
sekkel látta el, amelyekkel később találkozni fogunk?
Kiindulópontja az a föltevés vagy tapasztalás volt,
hogy a normális és a kóros közt nincs éles határ. Nem
Szondi találmánya ez, századunk közepén eléggé általá-
nos nézet volt a pszichológusok, főleg az orvospszicholó-
gusok és a pszichiáterek közt. Elég Ernst Kretschmer
marburgi (később tübingeni) professzor munkásságára
utalnom, aki 1920-tól évtizedeken át közismert és köz-
kedvelt alakja volt az orvoslélektannak; alkattana, amit
Körperbau und Charakter című könyvében tett általáno-
san ismertté, tetszésre talált azok szemében is, akik
Freudtól és a mélylélektantól idegenkedtek; a laikusok is
értették és szerették. Kretschmer a lelki és a testi alkatot
kissé túlságosan leegyszerűsítve kapcsolta egymáshoz; az
atléta és az infantilis alkatról most nem beszélve két
alaptípust jelölt meg: a sovány leptoszomot avagy aszté-
niást és a gömbölyded piknikust. Ehhez két elmebetegsé-
get társított: ha az aszténiás elmebeteg lesz, akkor szki-
zofrén, ha pedig a piknikus lesz elmebeteg, akkor cirkulá-
ris (maniaco-depressiv) elmebajban fog szenvedni. És ha
nem lesz elmebajos, csupán pszichopata módján közelít
hozzá? Akkor az előbbi szkizoid, az utóbbi cikloid pszi-
chopata. És ha még csak nem is pszichopata? Akkor az
aszténiás szkizotim lelki alkatú, a piknikus pedig ciklotím
lelki alkatú egészséges ember.
19
Nem bocsátkozom a kretschmeri alkattan megvitatá-
sába, csupán jegyezzük meg ezt a két sort:
Sch = szkizotím ->szkizoid -> szkizofrén
C = ciklotím -* cikloid -» mániás-depressziós
- és máris világossá válik az egészséges meg a beteg lelki
alkat viszonya. Ha géneket képzelünk az alkatok mögé,
egyértelműen kimondható, hogy más géncsoport felelős
az Sch alkatért, más a C alkatért. Ha ösztönökben és
ösztönbetegségekben gondolkodunk, mint Szondi, akkor
világos, hogy van egy Sch ösztön vagy ösztöntengely
vagy ösztönvektor (ezeket a szinonim elnevezéseket hasz-
nálja Szondi), és van egy C ösztön vagy ösztöntengely
vagy ösztönvektor.
A schizophrenia - szándékosan használom itt a nem
fonetikus írásmódot, hogy az Sch szimbolikus jelzés nyil-
vánvaló legyen - tehát a szkizofrénia és a mániás-
depresszió avagy cirkuláris elmebaj, C, a pszichiátriában
Kraepelin óta a két alapvető elmebetegségi kör. A szki-
zofrén kör két egymástól elütő változata: a begubódzó,
megmerevedő, autista kataton, és nagyzási és üldöztetési
mániában szenvedő paranoiás elmebeteg. Ha ezeknek a
kórtani kifejezéseknek kezdőbetűit a megfelelő ösztönté-
nyező jelölésére használjuk, ahogyan Szondi használja,
akkor kezünkben a nyolc ösztöntényezőnek a fele:
^ d (í/epresszió)
(Cirkuláris) C
^ m (mánia)
^ k (fcatatoniás)
(ScMzophren) Sch
^p (paranoiás)
Csakhogy a szkizofrénen és cirkulárison kívül más
ösztönbeteg is van. Mindenesetre van hisztéria, és van
epilepszia, jelük természetesen hy és e. A kettőt együtt
Szondi rohamszerű, paroxizmális betegségnek tekinti
(P). Ezeknek is megvan az átmenete normális jellemtől
a kóros változatig:
^ e = epileptiform -* epileptoid -* epilepsziás
P
hy = hiszteriform -+hiszteroid -» hisztériás
20
Hátravan még a szexualitás ösztöne (S), aminek két
ösztönbetegségét Szondi a homoszexualitásban (h), illeti
ve a szadizmusban (s) jelöli meg. Együtt van a négy
ösztön (ösztönkör, tengely, vektor), illetve a nyolc ösz-
töntényező (faktor), végleges rendbe szedve így: ,
s
^h ^ e ^k ^ d
!
S P Sch C
;
^ s ^ hy ^p ^ m
És mivel minden ösztöntényezőnek pozitív és negatíy
változata lehetséges, a nyolc ösztöntényező tizenhatféle
ösztöntörekvést avagy tendenciát érvényesít. (A pozitív
és negatív itt nem értékítélet, hanem a Szondi-tesztről
átvett jelzés: a rokonszenves képválasztások a pozitív, az
ellenszenvesek a negatív rubrikába kerülnek.)
Önkényes ösztönfelosztás? Feltétlenül. De kórtanilag
megalapozott, családfákkal genetikailag valószínűsített,
és a Szondi-tesztben gyakorlatilag bevált. A betűjelzések
előnye, hogy szimbólumok, amelyek utalnak a kórtani
végletre, de szabadon telíthetők azzal a tartalommal,
amit az élet produkál. Sokáig kínlódott Szondi azzal,
hogy j ó elnevezéseket találjon a betűk helyett vagy mel-
lett, törekvése nem járt sikerrel. Végül a négy ösztönvek-
tor neve ez maradt: I. S = Szexuálösztön, I I . P =
Paroxizmális ösztön, I I I . Sch = Én-ösztön, IV. C =
Kontakt ösztön.
Az S a nőiesség és férfiasság, a gyengédség és az erő-
szak, a humanizmus és az agresszió ösztöne. És még sok
egyébé, ide értve a passzivitást és aktivitást, az érzékisé-
get meg a civilizációt. Mint látható: mindenütt két ellen-
tét viaskodik egymással, tulajdonképp az ember humán
része az animálisnak nem nevezhető prehumánnal.
A P a gonosz meg a j ó ösztöne, a gyilkosé meg az
etikusé, a magamutogatóé meg a szemérmesé, a dühös
indulatoké és a j ámbor ájtatosságé.
Az Sch Én-ösztönben találjuk az énkitágítást és beszű-
kítést (egodiasztole, egoszisztole), a narcizmust (önimá-
dat), autizmust (öntörvényűség), állásfoglaló Ént, beol-
vadást és részesedést (participáció), kivetítést és bevetí-
tést (projekció és introjekció), a megszállottságot, önma-
gával vagy egy eszmével telítettséget (infláció).
21
Végezetül a C a valahová tartozás, hűség, kapaszko-
dás, szerzés ösztöne, másfelől a leválásé, a hűtlenségé, az
értékek elszórásáé, az elmagányosodásé.
Ha mármost azt kérdezzük: hogyan működik ez az
egyszerűnek semmiképp nem mondható ösztönrendszer,
azt kell válaszolnom: bonyolultan, dinamikusan, dialek-
tikusan, antinomiásan. Legvilágosabban észlelhető az
ösztönműködés a Szondi-teszten, aminek a tárgyalására
itt nincs helyem, ismertnek tételezem fel. Annyit róla,
hogy a h, s, e, hy, k, p,désm ösztöntényezőket képviselő
betegek képeit exponáljuk a kísérleti vagy vizsgált sze-
mélynek, azzal a felszólítással: válassza ki a nyolc kép
közül a két legrokonszenvesebbet és a két legellenszenve-
sebbet. Újabb képekkel megismételtetjük ugyanezt, ösz-
szesen hatszor, a végén kezünkben marad 12 rokonszen-
vesnek és 12 ellenszenvesnek választott kép. Egy erre a
célra készült nyomtatvány vízszintes középvonala fölött
besatírozunk a h, s, e, hy... stb. rubrikákban annyi koc-
kát, ahány képet ennek az ösztöntényezőnek a képviselő-
jéből szimpatikusnak ítélt, a vízszintes vonal alatt ugyan-
ezt tesszük az antipatikusok választásaival. Ezzel ke-
zünkben az ösztönprofil. Lehetőleg tízszer ismételjük kü-
lönböző időpontokban és szituációkban a kísérletet, így
készül az ösztönprofil-sorozat, aminek megfejtésére
Szondi rendkívül bonyolult metodikát dolgozott ki.
Egy-egy ösztöntényező rubrikájában négy alapállás
lehetséges aszerint, hogy a kísérleti személy csak szimpa-
tikus (+) vagy csak antipatikus (—) képeket választott,
vagy ezt is, azt is (±), vagy egyiket sem (0).
Ha számításba vesszük, hogy ez a négy alapállás egyet-
len ösztönprofilon nyolc rubrikában fordul elő (a nyolc
ösztöntényezőnek megfelelően), és a tíz profilon ez a
szám megtízszereződik, akkor fogalmat nyerhetünk arról
a hullámzásról, amit a külvilág és az ösztönvilág össze-
csapása a lélek mélyén végbevisz. Ez a hullámzás azon-
ban nem más, mint az ösztönélet keresett működése. Azt
látjuk, hogy egyes rubrikákban a kísérleti személy mindig
azonos választ ad (mindig + vagy mindig 0 stb.) mások-
ban ellenben dinamizmus mutatkozik: a 0 feltöltődik, +
lesz belőle, sőt erőteljesen +, amit felkiáltójellel jelzünk
( +!, +!!, +!!!), vagy megosztott reakciót ad (±), esetleg
22
átcsap mínuszba (-). Feszültség keletkezhetik az ösztön-
tényezőn belül (intrafaktoriálisan) vagy a/ ös7tönténye-
zők között (intrafaktoriálisan). usyaníey kirobbanás, ki-
sülés, ösztönvész, kiürülés, én-váltás, és a többi. Ez még
nem a teszt megfejtése, csupán néhány lehetséges reagálá-
si mód leolvasása. Ezen túl kezdődik az értelmezés, ami
hatalmas stúdiumot és gyakorlatot kíván (a hozzáértésen
kívül intuíciót és pszichológiai érzéket is), ennek részlete-
zésébe egyáltalán nem bocsátkozom. Ennyit is csupán
azért beszéltem az ösztönprofilról, mert az ösztönfunkci-
ót így tudom a legkézzelfoghatóbban érzékeltetni. I ndu-
latok, érzelmek, vágyak, fojtott agressziók, félelmek
csapnak vagy kapaszkodnak össze, az állástfoglaló Én
bekebelezi vagy elutasítja a felmerülő ösztönigényeket.
Hogy e folyamatosan dúló küzdelem mögött valóban
ösztöngének állnak-e, ez a hipotézis eddig nem nyert se
bizonyítást, se cáfolatot - talán mindegy is.
A Káinról és Mózesről szóló könyv lényegében egyetlen
faktornak, az indulati-etikai e-tényezőnek a hullámzásá-
ról ad részletes elemzést a mitológia, a történelem és a
kórtan tükrében.
5
Sajátosan egyedi Szondi társadalomlélektani felfogásá-
ban az ember és ember közti viszony megítélése. Az ókori
filotész és neikosz tér vissza sorsanalitikusan megfogal-
mazva az ösztönös vonzás és taszítás formájában. Ez
még nem lenne specifikus, hiszen lám már a görögök
filozófiájában fellelhető. (És éppen Szondi tropizmus-
tana teszi érthetővé, miért fordítja az empedoklészi szere-
tetet és gyűlöletet a filozófiatörténet oly szívesen vonzás-
sal-taszítással.) Végig is vonul kultúrtörténetünkön a
szeretet-gyűlölet avagy gyöngédség-agresszió kettőse.
Szondi ösztönrendszerében ráismerünk a h és s ösztönté-
nyezőben. Csakhogy - itt j ön az egyéni fordulat - a
társadalom nagy összeütközéseinek kísérőjelensége lehet
az agresszió és a szadizmus, roppant energiáját, ősi töl-
töttségét azonban Szondi szerint nem az erőszak szolgál-
tatja, hanem a gyilkos indulat, Káin paroxizmusban ki-
23
robbanó vadsága, az e ösztönvész. „Káin uralja az em-
bert a bölcsőtől a koporsóig - mondja Szondi -, a világot
pedig a kőkorszaktól az atomkorig, és még azon is túl.
A világtörténelemben nem Isten, hanem a Káin-emberek
szelleme jut kifejezésre."
Ijesztő perspektíva ez. Ijesztőbb Adler vagy Nietzsche
hatalomvágyánál, Freud agressziós ösztönénél, pedig
ezek is elég veszedelmesek. Káin felhasználja a hatalomra-
törést, fel a szadizmusig fokozódó agressziót, pokolivá
azonban a robbanásig feszülő indulat teszi. A történelmi
haladás azokból a dialektikus lökésekből táplálkozik,
amelyek a káini indulatot szabadítják rá az emberiségre.
Értelmetlen düh ez,furor instinctivus, amit animális vagy
prehumán lelkünk mélységéből hoztunk magunkkal,
megszelídítéséhez korántsem elegendő a felettes én, az
értelem, a pedagógia, a civilizáció.
A tétel nem szorul bizonyításra; könyvének első mon-
datában Szondi a világtörténelmet idézi meg tanúnak.
Mindnyájan átéltük, emlékezünk rá.
Legyőzni - ez Szondi társadalomfilozófiájának máso-
dik sajátossága - Káint legyőzni csak Káin tudja, egy
olyan Káin, aki Mózessé vált: a gyilkolás bűntudatából
törvénykönyvet teremtett. Az egész humanizmus volta-
képp abból a lelkiismereti válságból táplálkozik, amit a
testvérgyilkosság emléke - tudattalan, ösztönös avagy
mitologikus emléke - idéz elő bennünk. Terror-világunk
roppant veszedelme, hogy csak nagyon keskeny réteg jut
el a káini indulat mózesi humanizálásáig, kevés ahhoz,
hogy a káinok nyers indulatkitöréseire féket tudjon vetni.
Hagyján, amíg a káinok csak a sorkatonaságot alkotják,
ám ha a generálisok többsége, sőt maga a hadvezér nem
tudta önmagában legyőzni Káint, isten legyen irgalmas
nekünk.
Ez a sorsanalitikus társadalomfilozófia perspektivikus
képe, egyben a Kái n-Mózes kettős könyv mondani -
valója.
Arra a különleges feladatra vállalkozott itt Szondi,
hogy mitológiából, történelemből, genetikából, neurózis-
tanból és kriminológiából sorsanalitikus egységgé ková-
csolja a Káin-képet meg a Mózes-képet, j obban ideülő
szóval: a Káin-sorsot meg a Mózes-sorsot, bizonyítsa
24
génikus összetartozásukat, ösztöneredetüket, megmutas-
sa szerepüket az egyén és a közösség életében.
A paroxizmus mindig kedvenc kutatási területe volt.
A sorsanalízis még eszébe sem jutott, amikor már erősen
foglalkoztatta az epilepszia, migrén és dadogás genetikai
összefüggése, amit először a gyógypedagógiai családfa-
kutatás során észlelt. A feszültség, feltöltődés és kirobba-
nás miatt adta a tünetcsoportnak a paroxizmus nevet.
Később a szindróma egyre tágult, belekerült a fogfrász
(eklampszia), a tudatköd, homályállapot, absence, petit
mai, az ágybavizelés, az epileptoid „tapadósság", a piro-,
porio-, kleptománia, a vasomotoros betegségek, a szent
és a szenteskedő, a jótékonykodás, aztán az epileptoid
pályaválasztások: pap, apáca, kazánfűtő, tűzoltó, mészá-
ros, földműves, bányász...
Ebben az időben - j ó ötven éve - az epilepsziát általá-
ban „nozológiai egységnek" tartották, vagyis jól körülírt
önálló kórképnek, kétfajta változattal: veleszületett en-
dogén és szerzett exogén epilepsziát különítettek el, az
utóbbi lehetett például baleset, agyvelőgyulladás, agyi
érelmeszesedés, agydaganat következménye. És mivel ré-
gebben a hisztériások is olykor szabályos epilepsziás ro-
hamot produkáltak, volt egy hisztero-epilepsziának neve-
zett kórforma. Utóbb ez „kiment a divatból", mint a
hisztériának sok más formája is; a mai pszichiáterek
szerint ilyen betegség sohasem létezett, sőt magát az
epilepsziát is egyre kevésbé tartják önálló kórképnek:
inkább tünete valamely agybántalomnak.
Szondit annál is kevésbé zavarta az elmekórtannak ez
az elfordulása az „önálló" genuin epilepsziától meg a
hisztero-epilepsziától, mert eleve azon a véleményen volt,
hogy ezek nem elmebajok, hanem ösztönbetegségek, az
akkor már betűvel jelzett e és hy ösztöntényező szélsősé-
gesen kóros megnyilvánulásai. A kettő génrokonságát
ellenben fenntartotta, amennyiben az e tényező a dur-
vább indulatok, ahy a finomabb érzelmek ösztönfaktora,
a kettő együtt a P = paroxizmus ösztöne.
Hogy ösztönrendszerében a P = paroxizmus, sőt ezen
belül is az e = epileptoid tényező kitüntetett szerepet
kapott, abban alighanem közrejátszhatott, hogy vala-
mennyi ösztöntényező közt leginkább az e volt a sajátja.
25
Hogy értem ezt? A szexualitással mindenki foglalkozott,
speciálisan pedig Freud, a hess ösztöntényezőkkel tehát
Szondi nem járt töretlen úton. A hisztéria (hy) korábban
Charcot, a 20-as évektől Kretschmer vadászterülete volt.
A szkizofrénia bár mindenki számára titokzatos, mégis
ebben az időben a katatónia (k) meg a paranoia (p) első
számú szakemberének Bleuler számított. A valahová tar-
tozás ösztönkörét (désm) Hermann I mre kapaszkodási
ösztönszindrómájától kölcsönözte Szondi. Átdolgozta
mindezt a maga ízlése, eszméje, rendszere szerint, az
epilepsziát ellenben senkitől sem kellett kölcsönöznie: az
e ösztöntényezőt a hozzátartozó epileptoid jegyekkel ő
ültette be a mélylélektan televényébe. (Bár ebben is volt
történeti elődje: Cesare Lombroso, akire ma j obbára a
zseni-őrült elmélete miatt emlékeznek, pedig az epilepszia
és a bűnözés közötti szoros kapcsolatra csak azért nem
használta a „genetikus" szót, mert az örökléstan nem
volt még feltalálva. Odáig ment, hogy az anarchistákra
kitalálta a „politikai epilepszia" fogalmát. Ez ma képte-
lenségnek tűnik, de ha behelyettesítjük a terroristák pa-
roxizmusával, nem is annyira képtelen. A kriminológiá-
ban egyébként, ha kórtani oldalát feszegették, az epilep-
sziának mindig vezérszerep jutott.)
A sorsanalízis felé indító élményei közt Szondi soha-
sem hagyta említetlenül Dosztojevszkijt. Tudniillik a Ka-
ramazov testvérekben együtt találta az epileptoid szindró-
mát: a szentéletű Aljosát, a garázda és majdnem-apagyil-
kos Mityát meg az epilepsziás-gyilkos Szmergyákovot.
Dosztojevszkij más regényeiben is bőven talált epilepszi-
ást (Miskin herceg, Nelli, Murin), szemforgató epileptoid
álszentet (Fomics Foma), garázdát (Rogozsin) és egész
csomó hisztérikát. Aztán Henri Troyat Dosztojevszkij-
életrajzából megismerte az író családfáját: rablók, gyil-
kosok, boszorkák mellett bírák, szerzetesek és szentek
voltak az ősei, apját és nővérét meggyilkolták, ő maga
pedig epilepsziás (is) volt. Nem véletlenül választotta a
könyveiben szereplő figurákat: ösztönsorsához tartoz-
tak.
Korai dolgok ezek. 1937-ben, amikor először írt a
paroxizmusról, még csak az ösztönerő fokozatos felduz-
zadását, rohamszerű kirobbanását, az ezt követő apályt
26
írta le, és a gonosz Káin ellentétének természetesen a
j ámbor Ábelt tartotta. Hamarosan pedzegetni kezdte
azonban - még a 44-es kivándorlása előtt -, hogy Mózes
szerepe fontosabb az etikában, mint eddig hitték, és egy-
szer majd megírja a maga Mózesét. Három évtized múlva
megírta.
6
Előbb, természetesen, Káinra került sor.
Egyedülálló, ahogyan a mitológiát, mondákat, Ótesta-
mentumot Szondi beledolgozza a lélektanba. Föl sem
merül, hogy kitalált személyek, mitikus fantáziatermékek
talán nem jogosultak arra, hogy bekerüljenek a lélektan-
ba. Ellenkezőleg. Ahogyan J ungnál az archetípus igaz-
ságtartalmat nyer pusztán azáltal, hogy valamikor léte-
zett, úgy Szondinál a mítosz azzal, hogy beszéltek róla.
Mindegy, hogy a valóságban élt-e és hogy milyen volt.
Amiről beszélnek, az a tudatban - és később a tudatta-
lanban - van, még ha a valóságban nem volt is, vagy nem
ilyen volt. Csak így érdemes a mitológiával foglalkozni,
legyen az a görög istenek olimposzi világa, ótestamentu-
mi emlék vagy apokrif irat.
Káinról például megtudjuk egy zsidó mondából, hogy
nem Ádám fia volt, hanem Számmáélé, a sátán-angyalé,
akivel Éva ősanyánk félrelépett, mielőtt még Ádámmal
az Édenkertben megkötötte volna kényszerű házasságát
- vagy talán ez után, mindenesetre Ábel születése előtt.
Több szempontból érdekes emlék ez. Nem szólva arról,
hogy a „kikapós menyecske" milyen ősi eredetűnek mu-
tatkozik, ugyanilyen ősinek látszik az apa kilétének bi-
zonytalansága, ami azóta is sok gondot okoz az emberi-
ségnek. És persze Ábel ezáltal csak anyai ágról testvére
Káinnak, ami mégis enyhítő körülmény a testvérgyilkos-
ság megítélésében.
De Szondi tovább lép ennél, amikor azt olvassa ki a
népi mondából, hogy az ember tudata vagy lelkiismerete
tiltakozik a Gonosz emberi eredete ellen. Mintha ezt
mondaná a legenda: legyünk igazságosak, ha minden j ó
az istentől származik, akkor a gonosz sem származhatik
mástól, hiszen Számmáéi, a sátán-angyal, nem ember
27
volt, maga is isten, talán az Isten küldötte. Ha gonoszok
vagyunk, Uram, te tettél bennünket azzá.
A sorsanalízis nyelvén az isteni meg a sátáni eredet
egyaránt annyit jelent: genetikus. Vitathatatlanul felelős-
ségelhárítás lappang a mitológiai magyarázatban épp-
úgy, mint az örökléstaniban: amit isten mért ránk, vagy
amit génjeinkben cipelünk magunkkal, arról nem mi
tehetünk. Káin világosan meg is mondja ezt az I stennek:
Nem fogadtad szívesen az áldozatomat, te tettél gonosz-
szá, te vagy felelős a gyilkosságért, te ölted meg.
Mennyire ismerős, mennyire örök és mai ez a felelős-
ségelhárítás! Akárcsak J ónás, aki istennel perel: „Ezt
akartad? Bűnbánók jószándékát megzavartad." Ám
ahogy Babits istene megfelel J ónásnak, úgy Szondi sors-
analízise is Káinnak: Bizony te vagy a felelős! Mózessé
kell lenned, hogy törvényt ülj önnön káinságod fölött.
Mire j ó ez a részletes Biblia-magyarázat? A Káin-
mondák egész sorának szinte füologikus elemzése? Szon-
di pontosan megmondja, mihez kell ez neki: „a gyilkolási
hajlam helyes pszichológiai értelmezéséhez". Amit a bio-
lógus elintéz egy struggle for life-fal, ahhoz a mélylélek-
tan az animálissal szemben hominid magyarázatot keres,
nagyon is indokoltan: hiszen az állat csak akkor öl, ha
éhét kell csillapítania, míg az ember - íme - született
testvérgyilkos. Mik ehhez az indokai?
A gyilkos sem kezdi azzal, hogy csak úgy agyonüti a
testvérét. Gyilkosnak lenni: káini sors, aminek több jel-
lemzője van (Schicksalsmerkmale), úgymint - épp a
mondák tanúsága szerint - egyfelől gyűlölet, irigység és
féltékenység, másfelől az ősbűn isteni büntetése: szoron-
gás, nyughatatlanság, örök menekülés. A káinita tehát
nem egyszerűen gonosz ember, aki rosszaságában „l'art
pour l'art" öl, sokkal inkább szerencsétlen ember, aki
kénytelen gonosz lenni, hiszen tele van gyűlölettel, irigy-
séggel meg féltékenységgel, de még gyilkossága sem tudja
eltüntetni róla a Káin-bélyeget, ami miatt rettegnie és
bujkálnia kell.
(Az a szép ebben, hogy a mitológia bűnösei spontán
bűntudatot éreztek. Káin bujkált, J údás felkötötte ma-
gát. Ma senki nem érez lelkiismeretfurdalást addig, amíg
a bűne titokban marad. Amiről nem tudnak, az nincs, ez
az új etika.)
A gyűlölet pusztán érzelem - miként negatív párja, a
szorongás is -, konkrét tartalom nélkül. A konkrét tar-
talmat a másik két „sorsjellemző" adja: az irigység meg
a féltékenység itt, a nyughatatlanság és örök bujkálás
amott. Káinnak már a neve is tulajdont jelent, birtoklást,
szerzeményt, vagyont, ennek érdekében ölni is képes.
Irigysége két irányú: eszmei, amennyiben az Úr elismeré-
sét akarja elnyerni, magyarán a biztosítékot arra, hogy
ő lesz az örökös és a vezér, az ő áldozati füstje érvényesül;
és anyagi, egyszerűen magának követel mindent, akár az
élet kioltása árán is elveszi embertestvérének minden
javát. Ugyanígy kétirányú a féltékenysége is: féltékeny
embertestvérének minden sikerére, szerencséjére, jólété-
re, és persze féltékeny a szó szexuális értelmében a nőkre.
Az őstörténetből megtudjuk, hogy Ábelnak j utott a szeb-
bik ikernővér, persze hogy fáj ez az elsőszülött Káinnak.
Tulajdonképp az irigység meg a féltékenység szinte
szószaporítás: mindent magának akar, ez a lényeg.
És Ábel vajon nem?
Amilyen sok rosszat összegyűjtenek az ősi mondák
Káinról, olyan kevés j ót tudnak mondani Ábelről. Büsz-
kélkedett azzal, hogy az ő füstjét szívesebben fogadja az
Úr, veszekedett bátyjával a föld miatt, a szentély elhelye-
zése miatt, a nők miatt, voltaképp ő is mindent magának
akart, de mamlasz volt, és a bátyja dühbe gurult, agyon-
csapta. Utólag a keresztyén egyház - a középkorban ez
a megnevezés volt használatos - tehát a keresztény egy-
ház csinált belőle ájtatos, jámbor, istenfélő példaképet,
az ősi mondák ilyesmiről nem beszélnek, jóságáról meg
éppenséggel nincs semmiféle adat. Minthogy ő lett az
áldozat, végül megdicsőült, hivatalos elismerésben és ki-
tüntetésben részesült, de az emberek szívét nem nyerte
meg. Szondiét sem. Az „ájtatos és j ámbor Ábel" nem
vívta ki a rokonszenvét, és önmagában semmiképp nem
bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a humanistát jelle-
mezze. Neki kellene az etikát képviselni a testvérgyilkos-
sal szemben, ehhez azonban hiányzik belőle valami.
A magyarázatot a kórtan szolgáltatja, az epileptoidok
szemforgató ájtatossága ugyanis nem az igazi, elmélyült,
29
28
etikus vallásosság, hanem a tapadós önzés, hipokrízis,
álszemérem tolakodó érvényesülése, magamutogatóan
j ámbor szenteskedés. Nem kétséges, hogy Ábel szívesen
megfojtaná Káint egy kanál szentelt vízben, miként a
történelem során gyakorta meg is tette. Amellett a paro-
xizmus következtében sohasem lehet tudni, mikor mond-
ja fel a szolgálatot az Ábel-zsilip, mikor robban ki mögü-
le Káin. Az inkvizíció volt az Ábelek fénykora, amikor
a dominikánusok csuhájában ájtatosan lehetett máglyát
gyújtani saját testvéreik alá.
így válik érthetővé, hogy Szondi nem Ábelnek, hanem
Káinnak szentelte könyvét, annak a Káinnak, akit Ábel
sem életében, sem holtában nem tudott legyőzni. (Meg-
jegyzendő, az egyik monda szerint kettejük közül Ábel
volt az erősebb, úgyhogy egy verekedés alkalmából kicsi-
be múlt, hogy nem ő ölte meg Káint.) A keresztyén
egyház ugyan őt fogadta kebelébe, de pszichológiai és
etikai tartalmat nem tudott az ájtatos bábba lehelni. Sem
istentől, sem az egyháztól nem kapott hatalmat ahhoz,
hogy Káint legyőzze. Ezt a jelentős hendikeppet - tudo-
másom szerint - elsőként Szondi vette észre. Káin ezzel
szemben, a gyilkos, már az ősi mondák szerint halhatat-
lanságot kapott az Úrtól. A Káin-bélyeg - valójában
maga a gonoszság - elpusztíthatatlanná teszi. A Káin-
emberek „még ma is közöttünk élnek, és ez, feltehetőleg,
így is marad" (Szondi). Nemcsak az utódai élnek közöt-
tünk, hanem szembesülnünk kell azzal a tudattal, hogy
a káini ösztöntendencia bennünk is virulens. „Hogyan
lenne különben lehetséges - írja Szondi -, hogy a világ-
történelem erőszakos cselekmények, háborúk, népirtá-
sok szakadatlan láncolata, ha nem lakoznék bennünk ez
az ősi késztetés?"
7
Már a Káinról szóló könyv exponálja, a Mózesről írott
aztán részletekbe menően fejtegeti, hogyan vette át, ho-
gyan vette magára Ábel etikai szerepét Mózes. Feltehető-
en az az indíték vezette Szondit, hogy sorsanalitikus
ösztönrendszerében a tettrekész, cselekvőképes - e Go-
nosszal szemben ugyancsak tettrekész és cselekvőképes
30
+ e J óságosra volt szüksége, ezt az űrt azonban sem az
agyonvert mondabeli Ábellel, sem a keresztyénség ábeli
vallásosságával nem tudta betölteni. A mitológiai Ábel
még csak j ó sem volt, az egyház Ábelének pedig egyetlen
jellemzője az, hogy istenfélő.
Lehet, hogy az „istenfélő" szó adta Szondi kezébe a
kulcsot. Káin erejét az adja, hogy az istentől se fél.
A gyáva és megalkuvó ember nem feltétlenül j ó, sőt
ritkán j ó. Káin ellenében a puszta jósággal amúgy se
mennénk semmire, ennél sokkal többre van szükség:
hatalom, törvény és erkölcs az a három erő, ami - leg-
alább ideig-óráig - győzelmet arathat Káin fölött.
I nnen már csak egy lépés kell, hogy eljussunk Mózes-
hez, „ki a népét pusztában vezérlé" (Arany).
A lépést azonban tétovázóvá teszi valami: egy gyilkos-
ság. Mózes embert ölt, ugyanúgy, mint Káin. Nem a
testvéröccsét, hanem egy egyiptomit.
Az Ótestamentum meglepő szűkszavúsággal intézi el
a gyilkosságot, egyetlen mondattal. A fáraó udvarában
felnövekedett Mózes kimegy az atyjafiaihoz, látja, hogy
egy egyiptomi üt egy hébert, körülnéz, „és látá, hogy
senki sincs, agyonüté az Égyiptombelit és elrejté azt a
homokba". Ennyi. A korabeli mondák színezik a törté-
netet, de a lényeg ugyanez. Hozzátartozik még, hogy a
gyilkosságot fölfedezik, Mózesnek menekülni kell. He-
lyeslésről vagy helytelenítésről, megrovásról, pláne bűn-
tudatról a Biblia nem ejt szót.
Amikor a keresztyénség magáévá tette az ószövetségi
előtörténetet, Mózes tettét éppily elnézően ítélte meg.
Gyilkosság? Dehogy. Leszúrt egy idegent, egyiptomit,
egy kegyetlen felügyelőt, ártatlan héber rabszolga korbá-
csos őrét - no és? J ól tette. Ily csekélységen a történelem-
ben nem szokás fennakadni. Mellékszereplő, akit megölt,
neve sincs, se címe-rangja. A hős azért hős, hogy kezétől
hulljanak a gyengék.
(Nem állom meg, hogy itt közbe ne szőjem Madách
Mózesét: a drámában értelmet nyer a feloldozás, Mózes
ugyanis a fáraó tiszttartóját szúrja le, aki rabolni j ön a
héberek közé, és Mária-Mirjamot akarja rabszolgaként
elhurcolni. I lyenkor ölni kell, ezt jól ragadta meg
Madách dramaturgiai érzéke. S még azt is, hogy Mózes-
31
ben ott lappang a testvérgyilkos. Egy korábbi jelenetben
anyja így beszél hozzá: „...népem Istene / Nemengedi
elnéznem szótlanul / Hogy testvérgyilkos karoddal apáid
/ Nagy Istenére támadj bűnösen.")
Úgy tűnik, az óriásira duzzadt Mózes-irodalomban
Szondi az első és talán egyetlen, aki jelentőséget tulajdonít
Mózes gyilkos tettének, és felismeri benne Káint. Min-
denki más szemében a gyilkosság hőstetté magasztosul,
minthogy utólag vezér lesz az elkövetőből. Mily ismerős
ez is a történelemből! A hadvezér, az uralkodó, a zsarnok
öldöklése nemgyilkosság, hanem hőstett. Csakhogy e
hőstetteket Káinok követik el, és káinitákkal követtetik
el, kinyitva lelkük mélyének azt a zugát, ahol a megféke-
zettnek hitt gyilkos ösztön szendereg.
Szondi nemmentegeti Mózest. Tettét valódi indulati
gyilkosságnak, káini gyilkosságnak tekinti; egy neves
vallástörténésszel (M. Buber) heves vitába is keveredik
emiatt. A kultúrtörténet ma is igyekszik tisztára mosni
Mózest, noha a későbbiek folyamán elkövetett tömeg-
gyilkosságaival (aranyborjú és más kilengések idején)
alapos bizonyságát adja káini indulatainak. Groteszkül
hangzik, de így igaz: Mózes volt az első zsidóüldöző.
A fáraó csak rabszolgasorban tartotta őket, de úgy lát-
szik, nemvolt rossz dolguk, mert ismételten visszakíván-
koztak Egyiptom földjére, „amikor a húsos fazék mellett
ülünk vala", Mózes ellenben tűzzel-vassal irtotta népét.
(I I . Móz. 32, 27-28.)
Szondi szerint Mózest az egyiptomi meggyilkolása tet-
te azzá, ami lett belőle: népvezérré és törvényalkotóvá.
Föltételezi a bűntudatot, a vezeklést, a megj avulás szán-
dékát, végül azt a hatalmas elhatározást, hogy törvény-
nyel =etikával vet gátat a káini erő tombolásának.
Tagadhatatlan, hogy a történet ezen a ponton fukar-
kodik adatokban, nemtámogatja eléggé a pszichológus
képzeletét. A vallástörténészek semtehettek mást, mint
hogy mitológiához és csodához folyamodtak (égő csipke-
bokor, füstoszlop, az Úr megjelenése és kinyilatkozásai
stb.), ami csak erőltetetten magyarázza, hogy a Midján-
ban letelepedett és családot alapított Mózesből miért lesz
egyszeriben népvezér, vallásalapító és a Tízparancsolat
néven ismert etikai törvény megalkotója. Amikor már
32
nekibuzdult és vezetni kezdte népét, akkor váltakozva
következtek be azok a káini és ábeli paroxizmális-epilep-
toid tettek és események (ideértve egyes csodákat is, mint
a tűzoszlop, vízfakasztás), amelyek hol elborzasztják az
embert vadságukkal, hol tiszteletet gerjesztenek jótékony
és etikus mivoltukkal. Mint Szondi mondja: kibontako-
zik a paroxizmális-epileptiform történések „jóvátevési
avagy Mózes-szakasza". Ez a kifejezés világosan érzékel-
teti, hogy a „mózesség" nem más, mint a „káinság"
jóvátétele, tehát a valósággal vagy csak gondolatban
elkövetett (testvér =embertestvér)-gyilkosságok törvé-
nyes eltörlése, megszabadulás a bűntudattól és preventív
védekezés ellene.
De nemcsak Mózes, hanem az (általa teremtett?) istene
is ugyanilyen paroxizmálisan váltogatja a jótéteményeit
és a vérfürdőre adott parancsait; időnként úgy viselke-
dik, mint egy dühöngő epilepsziás.
Jahve kegyetlenkedése Szondinak is - mint minden
Biblia-olvasónak - szemet szúr. A vallástörténész Ed.
Meyer „félelmetes, vérszomjas démonnak" mondja, és
valóban megborzong az ember attól a sok gonoszságtól,
amit véghez visz. A zsidók kivonulását a rémtettek hal-
maza előzi meg, amiket Jahve az egyiptomiak ellen követ
el, fel egészen a minden elsőszülött megöléséig - ennek
emlékét napjainkig őrzi a zsidó házak bejáratán a jel,
amiből az Úr angyala tudja, hogy e ház lakosait meg kell
kímélnie. „I tt éri el Jahve kegyetlensége azt a fokot -
mondja Szondi -, ami kizárólag az emberi diktátorok és
zsarnokok sajátja." Az isten erkölcsi süllyedését termé-
szetesen nemmagának az istennek tulajdonítja, hanem
a Bibliát írók projekciójának, kivetítésének, akik az el-
nyomott zsidók vágyfantáziáját írták le - amint ez a tör-
ténelemírás során sűrűn megesik.
Rendkívül figyelemreméltó Szondi magyarázata az
egyistenhívésről. Közismert, hogy a legtöbb ókori nép
sok istenben hitt. A zsidók monoteizmusa ha nem is
egyedülálló, de mindenesetre rendbontó volt. Ismereted
az a felfogás is, hogy az egyistenhit eredetileg Ehnaton
fáraó forradalmi újítása volt, Mózes tőle vette át és tette
erővel, sok ellenállást legyőzve, a zsidóhit vezéreszméjé-
vé. Nemvalószínű, hogy e föltevés történelmi hitele vala-
33
ha is igazolható vagy cáfolható lesz. A nyitott kérdés
ismeretében Szondi egészen más oldalról közelít az egy-
istenhithez. Nevezetesen nyomon kíséri, mily zseniálisan
ruházza Mózes minden ötletét és cselekedetét az istenre,
A „participáció" (részesülés) és „duál-unió" (kettős egy-
ség) közte és J ahve közt oly tökéletes, hogy - Szondi
szavaival - „az Istennel eggyé válás képességének a hőse"
lett. Ő, aki a fáraó udvarában, tehát egy isten oldalán
nőtt fel, megtalálta a módját annak, hogy fordított mód-
szerrel váljék istenné: szerényen J áhvéra hárítva minden
felelősséget, ő lett mindenható.
Ez a tökéletes azonosulás azonban nemcsak minden-
hatóságot jelent, hanem kizárólagosságot is: J ahve és
Mózes szoros kettős egysége nem bír meg harmadik vagy
sokadik partnert. Ahhoz, hogy Mózes mindenható le-
gyen, látszólag átruházza hatalmát J áhvéra, más vetély-
társat nem tűr maga körül. Innen a monoteizmus. Valójá-
ban egyszemélyes zsarnokság, háttérben egy falrafestett
védőszellemmel, egy haragvó démonnal.
Eléggé közkeletű nézet szerint J ahve, a zsidók istene,
zordon, kemény, indulatos úr volt. Ha azt kérdezzük,
miért? a sorsanalitikus ösztöntan szerint egyértelmű a
válasz: azért, mert az őt teremtő Mózes lelkében Káin
lakozott.
8
i
J oggal merülhet fel Szondival szemben az egyoldalúság
vádja: a nyolctényezős ösztönzőrendszer megteremtője
Mózest egyes-egyedül Káinból származtatja, az e faktor
mínusz-plusz ingadozásából. Ez még egy betörő vagy egy
áldozár megítéléséhez is kevés, nemhogy a történelem
egyik legnagyobb hatású vallásalapítójának az értékelé-
séhez. Mi van a másik hét ösztöntényezővel? Valami
szerepük mégiscsak van azoknak is.
Pillanatra se higgyük, hogy Szondi ezzel nem volt
tisztában. Természetesen tudta, hogy a h, s, hy, k, p, d és
m tényezők sajátos és fontos szerepet játszanak a Káin-
ságban és a Mózessé válásban egyaránt. Ismerni kell
Szondi speciális munkamódját és sajátos gondolkodását
t
ahhoz, hogy a látszólagos egyoldalúság érthetővé váljék.
34
Mindig á megszállottság állapotában alkotott, ami any-
nyit jelent, hogy ha reflektorát valamire ráirányítja, a
kiválasztott tárgy körül elhomályosul a környezet.
Ugyanez történt, amikor más könyveiben az S, az Sch
vagy a C ösztöntengelyre koncentrált: itt a szexualitás-
humanizmus, ott az állásfoglaló és befogadó Én, amott
a kontaktus, a valahová-valakihez tartozás kerül teríték-
re, s úgy szedi ízekre az ösztön- vagy sorslehetőségeket,
mint Káin és Mózes esetében a P-ösztön egyik felével, az
e tényező paroxizmális ingadozásával teszi.
Amint az esetek - bűnözők, betegek, más példák -
elemzésére kerül sor, az olvasó is észreveszi a többi ösz-
töntényező szerepét, hiszen ezek az eleven emberek sze-
xuális életet élnek (ha ugyan nem szenvednek épp szexu-
álneurózisban), érzelmi világuk van, állást foglalnak ön-
maguk és a külvilág viszonylatában, Énjüket felduzzaszt-
ják vagy üldözöttnek érzik magukat, találnak vagy nem
találnak kapcsolatot a világgal - mindez messzemenően
közrejátszik abban, amit az e tényező paroxizmusaként
ismertünk meg. ,
Se Káinról, se Mózesről nem készíthetett Szondi ösz-
tönprofilt, J áhvéról se, és még szerencse, mert talán meg-
zavarta volna az elképzelését. (Bár aki Szondit ismerte,
tudja: sohasem j ött zavarba. A genoteszt értelmezése
olyan furfangosan megoldott, hogy ha az ösztönprofil a
felszínen nem mutatja a várt eredményt, meghozza a
mélyben, ha az előtérben nem, úgy a háttérben, ha a
dúrban nem, akkor a mollban; végső esetre a 32 vész- és
szeleposztály számtalan variánsa mindig kínál valamiféle
magyarázatot.) Nem kétséges, hogy Szondi vizuálisan
látta maga előtt a Káin-ideál és a Mózes-ideál paroxiz-
málisan váltakozó ösztönprofiljait - ahogyan ő kivetítet-
te magából. I tt most bemutathatom, hogy én miképp
projiciálom a folyamat egy pillanatát.
Amikor Mózesből kitört Káin, és atyjafiaival kegyetle-
nül szabdaltatta népét, nyilván a - e-hez csatlakozott a
szadizmusig vérengző +sü, a maximális önfeltöltődéssel
(infláció) tudatba törő Én-váltás p = 0, önnön hatalmá-
nak vállalása az istenülésig +kü, hozzá az istenként
szereplés tökéletes póza hy — 0, a törvényszerző viasko?-
dása az érzékeinek engedő törvényszegővel: összetöri a
35
táblát, amelyre ő véste fel a Ne ölj! szavakat h = ±,
lemondó és egyben destruktív elszakadás a társadalom-
tól C = — —, amit rövidesen a mégis-odatartozás követ
d= 0, +m.
Ez persze csak egy a lehetséges Kái n-Mózes pillanatok
és projekciók közül, egyben példa az ösztönélet dinamiz-
musára: hogyan működik össze a nyolc ösztöntényező az
adott történeti szituációban. Ha Mózes nem az arany-
borjú - vagyis a bikaisten - körül táncolva találja népét,
hanem áhítatos várakozásba merülve, nyilván egész más-
ként alakul az ösztönprofilja - és talán a történelem is.
9
Végezetül tanácsot szeretnék adni arra vonatkozóan:
hogyan kell olvasni ezt a könyvet?
Az egyszerűség kedvéért azon kezdem, hogyan nem
célszerű olvasni. Úgy semmiképp, mintha a szondizmus
tankönyve volna. Megérteni meg lehet belőle a sorsanalí-
zis lényegét, de megtanulni nem. Életének utolsó nyilvá-
nos megnyilatkozásában, a vele készített magyar televízi-
ós interjúban Szondi nagyon határozottan kijelentette,
hogy a sorsanalízis a legnehezebb stúdiumok egyike, az
ösztöntényezők, s különösképp a Szondi-teszt értékelése
hosszas és elmélyült tanulást igényel.
Szondi mélylélektani megállapításai többnyire - ha
ugyan nem mindig - kinyilakoztatásszerűek. Mégsem
ajánlom, hogy az olvasó szentírásnak vegye minden sza-
vát. A sorsanalízist annak tekintse, ami: a sors elemzésé-
nek, nem pedig megfejtésének. Minden ötlet, amit a
mélylélektan a jellem, a viselkedés, a sors megfejtésére
kínál, megfontolásra méltó, érdekes, de sohasem bizo-
nyított.
Szondi, mint a legtöbb zseni, monomániás volt. Ötven
éve, 1936 táján támadt egy kitűnő ötlete, fél évszázadon
át ennek élt. Fölépített belőle egy csodálatos képzeletbeli
palotát, amelynek minden egyes téglája merész ötlet,
érdekes és bizonyíthatatlan föltevés, titokzatos álomkép.
A gének világa éppoly rejtelmes, mint a tudattalan, és
bármily szép hipotézis a tropizmusok tana, semmi bi-
36
zonyságunk nincs a látens recesszív ösztöngének létezé-
sére.
A rendszer, amit fölállított, túlságosan tökéletes, és oly
bonyolult, hogy mindent és mindennek az ellenkezőjét
meg lehet magyarázni vele. Akárcsak a freudizmussal.
De Freud Ödipusz-komplexusa és J ung libidója szinte
szegényesnek tűnik a sorselemzés nyolckarú ösztöntana
mellett. Mint a polip nyolc szívócsöve, úgy von magába
és kebelez be minden tulajdonságot, tudatos és tudatta-
lan késztetést, egészséges és beteg viselkedést, kóros tüne-
tet és bűnös vágyat ez a mértéktelenné duzzasztott ben-
dő: a sorsanalitikus ösztönrendszer. I mponáló, hatalmas
és csalafinta.
Nagy fába vágta Szondi a fejszéjét, amikor megpróbált
természettudományt csinálni a lélektanból. Bízott a gé-
nekben, a családfákban, a tesztben, mindenekfelett a
nyolc ösztöntényező biológiai-kórtani megalapozottsá-
gában. Erénye és buktatója ez: a vélt egzaktságot bámu-
latos intuíciója helyettesítette. Azzal a csodálatos képes-
séggel rendelkezett, hogy mindenre megtalálta a lehetsé-
ges magyarázatot, és hihetővé is tudta tenni. Nem kétsé-
ges, hogy ösztönrendszere zseniális, de mesterkélt kohol-
mány, amely az ő kezében kifogástalanul működött.
Ehhez azonban lángésznek kell lenni. A tanítványok,
már nem zsenik, az utódok és az olvasók még kevésbé.
Legyünk hát szerényebbek a mesternél, akinek a mutat-
ványát úgysem tudjuk utánozni. Érjük be annyival, hogy
a nyolc ösztöntényező - akár valóságos, akár kitalált -
alkalmas a sorslehetőségek analizálására, magyarázásá-
ra, talán még megváltoztatására, tehát a gyógyításra is.
Nem kevés ez. Ami szorosan véve Káinra és Mózesre
vonatkozik, vonjuk le a nagy tanulságot, hogy minden
emberben elevenen él Káin, ezért lehet az emberiséget
tartósan és eredményesen háborúra manipulálni, noha az
eszével mindenki - akinek van - tudja és belátja az
értelmetlenségét. Mózesnek lenni nem könnyű, és a világ
nagy baja az, hogy törvényhozói meg törvény végrehaj tói
többnyire nem Mózesek.
Szondit az intuíciója tette naggyá. Rendszerében sok-
minden bizonytalan, erőszakolt, kétséges - és „túlhala-
dott", ha ennek a szónak a tudományban volna jogosult-
37
sága. Nincsen, mert a tudomány állandóan halad, így
már a kitalálása pillanatában minden túlhaladottá válik,
de ezekből a túlhaladottságokból építkezik a tudomány.
A szakembereknek azt javaslom, úgy olvassák e köny-
vet, hogy ne arra leselkedjenek, ami benne „túlhaladott",
hanem vegyék észre a gazdagságát, színességét, sokolda-
lú ötletességét, a pszichológiai összefüggések zseniális
felismerését. A laikusok pedig úgy olvassák, mint egy
fordulatokban gazdag és nagyon tanulságos regényt.
1986
ELŐSZÓ
Káin uralkodik a világon. Aki ebben kételkedik, olvassa
el a világtörténelmet.
A történész nem titkolja, hogy a világtörténelem lénye-
ge a küzdelem.
A sorsanalitikus azt vallja: a világtörténelem nagyob-
bára Káin történetének állandó megismétlődése.
A történész szerint: a világtörténelem nem folytonos
emelkedés az alacsonyrendűtől a magasabb rendűhöz, a
rossztól a jobbhoz, a szolgaságtól a szabadsághoz. Véle-
ménye szerint a világtörténelem sokkal inkább iszonyú
bonyodalmak görbéje. Az emelkedést azonnal zuhanás
követi. A világtörténelem feljegyzi, amikor prófétákat és
szenteket, népvezéreket és hittérítőket népük keresztre
feszít vagy eléget. Elfogadja, hogy a római császár (Luci-
us Domitius Nero) bátyját, anyját, feleségét és még neve-
lőjét is meggyilkoltatja, Rómát puszta kedvtelésből fel-
gyújtja, és az első keresztényüldözéseket foganatosítja,
hogy így találjon bűnbakot. A világtörténelemben „a
szenvedélyek túl gyakran gyalázzák meg az értelmet". És
milyen sokszor esik meg, hogy „az élet virágzása és re-
ménysége a féltékenység és a hiúság áldozatául esik". így
szól a történész. (1)
A becsvágy, féltékenység, hiúság azonban Káin sajá-
tossága. A világtörténelemben nem Isten, hanem a Káin-
emberek szelleme j ut kifejezésre. így gondolja a sorsana-
litikus. Az emberek közti bármely különbség - legyen az
akármilyen csekély - elegendő az örök Káin felélesztésé-
hez.
Annyi ezer év után sem szűnt meg Káin gyilkos dühe.
A „testvérgyilkosság" folytatódik. Nagyjából úgy,
39
mint ahogy már a világtörténelem kezdetén a bibliai
mondák tanúsítják. Csak a fegyverek változtak. A test-
vérindulatok azonosak maradtak. A történész így fogal-
maz: „Törzs törzs ellen, falu a város ellen, lovag a polgár
ellen, a fejedelem az egyház és a nemesség ellen, a hívő
a hitetlen ellen, a kultúrnemzet a természeti népek ellen,
a nemzetek az elnyomók ellen, a kontinentális hatalmak
a tengeri hatalmak ellen, az államszövetségek a szuperha-
talmak ellen, a világrendszerek a világuralmi törekvések
ellen harcolnak, és ugyanígy a paraszt a földesúr ellen,
a polgár a kivételezettek ellen, a liberálisok a bürokrácia
ellen, a képviselő a korona ellen, a pacifista a fegyverke-
zés ellen, a munkás a tőke ellen, a terrorista a többség
ellen, az anarchista a mindenható állam ellen harcol." (2)
Káin gyilkos indulata rendkívül leleményes. A világ-
történelemben folytonosan megtalálja a gyilkosság új
céljait és indítékait. Káin azonban nem csupán a gyilkos
hajlam hordozója. Káin nemcsak felduzzasztja magában
a dühöt, gyűlöletet, haragot és bosszút, irigységet és
féltékenységet, hanem hirtelen, robbanásszerűen ki is veti
önmagából. Káint határtalan érvényesülési vagyis vezér-
li. Minden érték birtoklására és a vagyon, a hatalom
mértéktelen növelésére vágyik.
Ezek a vonások határozzák meg a káini alapstruktú-
rát. Káint az úgynevezett „civilizáció" és „kultúra" az
álcázási technikák gazdag fegyvertárának kifejlesztésére
kényszerítette. Mások befeketítésével, hazug vádasko-
dással, rágalmazással uralja a világot. Ezt nevezi politi-
kának és diplomáciának. így harcolnak az erősek,
A gyengék lelkiismeretük nyomásától összeroppannak,
neurotikusok vagy pszichotikusok lesznek. Csak ritkán
- többnyire miután ők maguk is káini tevékenységet
fejtettek ki - lépnek a világ színpadára olyanok, akik
Káin bűneit jóvá kívánják tenni. Káinnak ezek az ellenlá-
basai fogalmazzák meg a törvényt a gyilkos ellen. J elké-
pesen „Mózes"-alakoknak nevezzük őket. Ők a vallás, az
állam, a művészet és a tudomány törvényalkotói. Róluk
szól e mű második, „Mózes, a törvényalkotó" című része.
A pszichoanalízis kutatásainak központi problémája
az Ödipusz-komplexus. A sorsanalízis Káint állítja az
emberi lét középpontjába. Az „Ödipusz" már régen nem
40
érvényesül az emberben, míg Káin még mindig uralko-
dik. Ó irányítja az embert a bölcsőtől a koporsóig, a
világot pedig a kőkorszaktól az atomkorig és még azon
túl is.
Zürich, 1968. március
Szondi Lipót
BEVEZETÉS
A Káin-ember a sorsanalízisben a törvényszegő sorsát
testesíti meg. A Mózes-ember viszont annak az embernek
a sorsát jelképezi, aki mulasztásait szigorú törvényekkel
igyekszik jóvátenni.
Az emberek mindkét fajtája, mind a Káin-ember, mind
a Mózes-ember - ahogyan ezentúl jelképesen nevezzük -
a gyilkos hajlam azonos sorsát hordozza. Mindkettő
bizonyos körülmények közt, hirtelen, szinte rohamszerű-
en indulalj. gyilkossá válhat. Az Ószövetség szerint Káin
féltékenységből ölte meg testvérét, Ábelt, Mózes pedig az
egyiptomit dühös tiltakozásból igazságtalanságáért. Ez
a bűncselekmény szorosan összeköti a két ellentétes sor-
sot. Isten ugyanazt a tettet - az indulati gyilkosságot -
mégis kétféleképp büntette.
„Mikor a földet míveled, ne adja az többé az ő termő
erejét, bujdosó és vándorló légy a földön."* így szólt
Isten büntetése Káin számára. (I. Móz. 4,12)
„Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz, és
hozd ki az én népemet, az Izrael fiait Egyiptomból." így
szólt a megbízatás, amellyel Isten éppen egy indulati
gyilkost, Mózest választott ki. (I I . Móz. 3,10)
Az egyik gyilkost, Káint, ezek után elüldözik szántó-
földjéről, és megfosztják munkájának minden gyümöl-
csétől. A másik gyilkost viszont népének vezetőjeként és
isten prófétájaként tisztelik.
Úgy tűnik, mintha az ószövetségi I sten - mint korunk
* A bibliai idézeteket Károli Gáspár Szent Bibliája alapján (Budapest,
Bibliatársulat, 1969) közöljük.
haladó bírája - nem a vétek nagysága, hanem a tett
motivációja alapján hozna ítéletet.
Kérdezhetnénk azonban mi is, mint némely teológus:
vajon Káin Istene azonos-e Mózes Istenével?
A teológusoknak erre a kérdésére is a második részben
(Mózes, a törvényalkotó) térünk ki. J elen munka közép-
pontjában azonban a tisztán sorspszichológiai kérdés áll:
hogyan és hol függ össze a törvényszegő és a törvényal-
kotó szélsőségesen ellentétes sorsa? Ez a kérdés egyben
a Gonosz és a J ó eredetét is felveti.
Vizsgálataink végeredményeit megelőzve már itt kö-
zöljük, hogy a sorsanalízis feltevése szerint a heves indu-
latban elkövetett gyilkosság igénye és a késztetés, hogy
a „Ne ölj!" törvényt a nép számára megfogalmazzák,
azonos lelki gyökerekből fakad. A Káin- és a Mózes-
emberek sorsrokonok. Sorsuk a lélek azonos ősforrásá-
ból ered.
Vajon ez a feltevés új felismerés?
Egy ősrégi zsidó monda Mikhá J oszéf Bin Gorion (5)
gyűjteményéből j obb magyarázatot kínál. Ezt a mondát
szó szerint mondjuk el, mert benne a néplélek megsejtette
azokat a mélyebb összefüggéseket, amelyeknek igaz vol-
tát a sorspszichológia megkísérli feltárni.
KÁINRÓL, ÁBELRŐL ÉS MÓZESRŐL
„Abban az órában, amelyben Hávvá* a tudás fájáról
evett, a Jó összevegyült a Gonosszal: A Jó szikrájából
származott Hevei**, míg Kájin*** a Gonoszból született.
Minthogy minden szentségbe tisztátalanság is keveredik,
az történt, hogy a szentség ama részéből, amely Kájinban
volt, Jitró****, Mózes ipa született meg; azon idegenek
egyike lett, akik Jahve mellé álltak - a tisztátalanságnak
azonban abból a részéből, amely Heveinek adatott, Bile-
ám, a varázsló született meg.
És Hávvá folytatta, és megszülte testvérét Heveit, aki
Mózes volt. Mesterünk, Mózes, nyugodjék békében,
olyan volt, mint a teremtés kitágítása, és ezért is mondjuk
azt, hogy Hávvá folytatta a szülést. Ha Ádám nemköve-
tett volna el bűnt, a világ számára elegendő lett volna
Kájin nemzetsége. így azonban még egy teremtménynek
kellett következnie; ez volt Mózes, aki Ádám bűnét jóvá-
tenni jött el. Amikor azonban Izrael elkövette az arany-
borjú imádásának bűnét, és amikor a sivatagban a vízhi-
ány miatt Istennel perlekedett, ennek az lett a következ-
ménye, hogy a tisztátalanság, amely Ádám bűne miatt
támadt, újból visszatért a világba."
Egy másik könyvben ezt olvashatjuk:
* Hávvá (Hewá) - az „Éva" név héber alakja. - A szövegben,
ábrákban előforduló bibliai nevek, földrajzi helyek mai héber, illetve
ivrit olvasatát és a bibliai vonatkozású fogalmak magyarázatát Jólesz
László javaslatai szerint adjuk meg.
** Hevei (Hebel, Hábel) - az „Ábel" név héber alakja. - J. L.
*** Kájin - a Káin név héber alakja. - J. L.
**** A Jitró a Jetró név héber alakja. - J. L.
45
„Hevellel egy időben két ikerleány született, Kájinnal
azonban csak egy; ezért ütötte le Kájin Heveit, mert úgy
tartotta, hogy az elsőszülöttség jogán őt illeti meg a
kettősség. A két ikerleány körül az egyik Cipporá, Mózes
asszonya volt, a másik pedig Bátjá, a Fáraó leánya, aki
felnevelte őt.
Nézd és fogd fel az elrejtett titkokat. Kájin az anyjára
ütött, Hevei azonban Ádám fia volt. Kájin vett a föld
gyümölcseiből, s így anyja nyomdokaiban járt, mert ezt
Hávvá is elkövette; ő is a gyümölcsért nyúlt. Hevei azon-
ban apja szavaihoz tartotta magát, áldozata hálaadó
áldozat volt..."
„Csodálkozhatunk Hevei halálán. Nem volt olyan bű-
ne, amelyért halállal kellett volna lakolnia. Mi volt tehát
az ok? Amikor az áldozatát bemutatta, arra ragadtatta
el magát, hogy az illendőség határán túl csodálja Isten
dicsőségét.
Vagyis: Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenére nézni.
Miért félt? Arra gondolt, ami megesett vele, amikor ő volt
Hevei bámulta Isten dicsőségét...; akkor ezért megbün-
tették és megölték. Amikor az Úr Hevei áldozatához
fordult, és az égből tűz jött, amely felfalta az adományt,
akkor a tűzbe tekintett és vége lett." (5)
Tanúskodhatnak-e mondák a pszichológiai realitásról?
Igent kell mondanunk, hiszen a mondák a nép álmaiként
foghatók fel. Ez az értelmezés azt jelenti, hogy mindenek-
előtt tudományos nyelvre fordítjuk a mondai tartalmat,
majd az így nyert magyarázatokat a tudomány eszközei-
vel az igazság magva szempontjából megvizsgáljuk. Ezt
a feladatot teljesítettük: megvizsgáltuk az itt közölt mon-
da állításainak igaz voltát. Saját megfogalmazásunkban
ez így hangzik:
A J ó és a Gonosz, a szentség és a tisztátalanság nem
egymást kölcsönösen kizáró, ellentmondó, hanem kiegé-
szítő, komplementer ellentétek.
Ezt a tételt családfák, egyes személyek életrajza, a
kísérleti ösztön- és én-diagnosztika igazolta. Mindebből
arra következtettünk, hogy a Káin és a Mózes embervál-
tozatok egyaránt nem tisztán örökletesek (homozigóták)
hanem keverten öröklöttek (heterozigóták). Minden
46
„Káin"-ban valójában valami „mózesi" és minden „Mó-
zesében valami „káini" lakozik. Minthogy a káini és a
mózesi lények keverten öröklött egyedek, a recesszív
öröklésmenet értelmében „Kái n" utódaiban a káini mel-
lett (Lámekh) a Mózes-természet is megnyilvánulhat és
megfordítva.
Tételünket az emberiség történetével, klinikák beteg-
anyagaival, elítéltek eseteinek ismertetésével igazoljuk.
A recesszív öröklésmenet alapján nyilvánvalóan az
Ádámban túlsúlyban lévő, de Évában is lappangó
„Ádám-természet" egy későbbi utódban végletes formá-
ban - mint Mózesben - felbukkanhat. Ezt az öröklési
jelenséget családtörténetek fogják megvilágítani. A mon-
da ezt a lehetőséget így fogalmazta meg:
„És Éva tovább szült, megszülte fivérét Ábelt, aki Mó-
zes volt." Genetikailag ez azt jelenti: Évában, az első
törvényszegőben, a Káin-hajlam volt az erősebb, és a
Mózes-hajlam a gyengébb. Ádámban ezzel szemben a
Mózes-hajlam volt túlsúlyban, minthogy a Káin-termé-
szet halványabb lehetett. így eshetett meg, hogy Éva a
gonoszság hangsúlyozottabb hajlamából Káint, majd
Ádám erősebb mózesi hajlamából Ábelt szülte meg. Ké-
sőbb, amikor Mózes már kiélte a Káin-természetét, az
erősebb Ábel-hajlam nyilvánult meg benne. Bizonyos
öröklött hajlamok visszatérési lehetőségét több generáci-
ón át a monda világosan fogalmazza meg az „Ábel, aki
Mózes volt" kijelentéssel.
A monda következő megállapítását a genetikus sem
tudná korszerűbben kifejteni:
„Káin az anyjára ütött. Ábel azonban Ádám fia volt.
Káin vett a Föld gyümölcséből, s így anyja nyomdokaiba
lépett, mert Éva is elkövette azt: a gyümölcs után nyúlt.
Ábel azonban apja szavaihoz tartotta magát: áldozata
hálaadó áldozat volt."
A sorspszichológia az Ősök emlékezetéi, az ősök eng-
rammjait idézi fel, vagyis lappangó ősök élménynyomait
az egyes családok tudattalanjában. Az utódokban ezek
veszélyhelyzetben hirtelen tudatosulhatnak, és a helye-
sebb viselkedéshez vezethetnek.
Ez a jelentős sorsanalitikus tétel is világosan megfogal-
mazódik az előbbi mondában:
47
„Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenére nézni. Miért
félt? Arra gondolt, ami vele esett meg, amikor ő volt Ábel
és felnézett Isten dicsőségére: ekkor ezért halállal büntet-
ték. Amikor az Úr Ábel áldozata felé fordult és az égből
tűz jött és felemésztette az adományt, akkor a tűzbe
nézett és vége lett."
I tt mutatkoznak meg a nép alapos ismeretei az ősök
emlékezetéről, arról, hogy az egyes emberek sorsában az
ősök intő jelzésként visszajárnak.
Mitológiai alakok, mondák, legendák alakjaiból jelké-
pet alkotni és azokat lelki komplexusok, állapotok, törté-
nések vagy jellemek megjelölésére felhasználni Freud
tanított meg minket a mélylélektanban, az Ödipusz-
komplexusban. Ezért reméljük, hogy munkánkban Káin
és Mózes nevének (vagy a Káin-embernek, a Mózes-
embernek) a jelképes alkalmazása bizonyos ösztön- és
én-sorsokra, komplexusokra vonatkozóan, nem fogja
elriasztani az olvasót. Annál is inkább, mivel a mondák
is bizonyos bibliai neveket a J ó és a Gonosz jelképeként
alkalmaztak.
Az idézett mondában „Ábel" és „Mózes" neve a J ó, a
Szentség jelképe. Ezért szerepel a mondában így: „Mó-
zesről szólva, amikor még Ábel volt", vagy pedig: „és Éva
tovább szült, és megszülte Káin testvérét, Ábelt, aki
Mózes volt". Káin neve a tisztátalannak, a gonosznak a
jelképe, a „tiszta és a j ó" felhangjával. I nnen a mondának
az a megállapítása, hogy: „A Szentség ama részéből,
amely Káinban volt, Mózes apósa J itró született meg; ő
lett azon idegenek egyike, akik az Úr mellé álltak..."
A bibliai nevek, a J ó és a Gonosz jelképes felhasználá-
sa a mondákban a női nevekre is kiterjedt. így a monda
Ábel egyik leány ikertestvérét „Cipporá"-nak nevezi, jól-
lehet az Ószövetségben Cipporá Mózes asszonya. Ez is
a két alak, Ábel = Mózes, azonosságának a szimbolikus
kiemelése a szent iratokban.
E munkánkban még foglalkoznunk kell majd azoknak
az asszonyoknak a sorsával, akiket a Káin- és a Mózes-
férfiak feleségnek, társnak választottak, és megkíséreljük
a bibliai nőalakok szerepét a mondák fényében meg-
érteni.
48
Egy további kérdés, amelyet itt a bevezetésben meg kell
tárgyalnunk:
Vajon a „Káin- és Mózes"-férfiak sorsa határozza-e
meg általában teljes, megváltozhatatlan emberi mivol-
tunkat? Vagy a Káin- és Mózes-emberek döntően sors-
meghatározó törekvései csak az emberváltozatok egy
bizonyos csoportjának a jellemzői?
Mint ismeretes, az ember lényegére vonatkozó kérdés az
évek során különféle megfogalmazást nyert.
Mi az ember? Ki az ember? Milyen az emberré válás
útja? - és így tovább.
Abban az időben, amikor a bölcseleti kérdés abban
rejlett, hogy mi az ember mibenléte, az a felfogás uralko-
dott, hogy az ember természete állandó. Mintha az ember
lénye megváltozhatatlan terv alapján, mindig azonos épí-
tőkövekből, azonos módon keletkezne.
Egyes filozófusok tiltakoztak az ellen, hogy az ember
lénye nem változik. így például Dilthey a historizmus
alapján úgy gondolta, hogy a „típusember" történelmi
képződmény. Azonos értelemben állapította meg Lö-
with, hogy „az a meggyőződés, amely változatlannak
tartja az embert, a modern, historikus műveltség és gon-
dolkodás visszaesése az időszerűtlen, régen túlhaladott
naturalizmusba". (6) Heidegger a mi kérdését a „Ki az
ember?" kérdéssé alakította át.
Hiszen az ember - írja aSein und Zeit (Lét és Idő) című
művében, nem adott, mint a kő, vagy „kéznél lévő", mint
a tárgy, és nem is úgy élő, mint az élőlény. Hanem
„olyan, mint az eg-zisztencia, amelyben az emberi lét és
sorsa rejlik... és ez csak az emberre jellemző, amint ta-
pasztaljuk, hogy belemerül az eg-zisztenciának a végzeté-
be". (7) És mi ez az eg-zisztencia? Heidegger válasza:
„A lét megvilágítását nevezem az ember egzisztenciájá-
nak." (8)
Az ember lényére vonatkozó kérdés átalakulása a mo-
dern mélylélektanban abból áll, hogy az embert nem a
lét, hanem az átalakulás szempontjából határozza meg
(Freud, Adler C. G. J ung, a Szerző stb.). (9)
A „lét" (Sein) merev fogalmával ellentétben, az élet és
a sors jellegét a „valamivé válni" (Werden) fogalommal
határozták meg. Mégpedig ennek a megvalósulása: „nem
49
mint szüntelen haladás vagy békés emanáció (kisugár-
zás), hanem állandó küzdelem és vita (például a J ó és a
Gonosz között), versengés (agón) vagy dialektika (ellen-
tét, tagadás, ellentmondás) értelmében fogható fel -
amint ezt Hoffmeister hangsúlyozza. (10) A jelen munka
számára fontos Eckhart Mester kijelentése, ami még ma-
gát I stent is az „alakulás" (Werden) és „leépülés" (Ent-
werden) viszonylatában vizsgálja, amikor azt mondja:
„I sten keletkezése az ő lényege [Wesen]."
A kovász hasonlattal Luther is állást foglalt. Elfogadta
a valamivé válni gondolatát, és tagadta a változatlan lét
gondolatát. „Az élet nem jámborság, hanem j ámborrá
válás, nem egészség, hanem egészségessé válás, nem a
változatlan lét, hanem a valamivé válás, nem dicsőség,
hanem gyakorlat. Még nem vagyunk azok, de azzá vá-
lunk; még nem történt meg, de mozgásban vagyunk. Ez
még nem a cél, hanem az út."
Ehhez vegyük még hozzá Goethe mondását: „Légy
azzá, ami vagy!"
A sorspszichológia szüntelenül a valamivé válást és
nem a létet kutatja.
Azok a gondolkodásmódok, amelyeket egykor a múlt-
ban azzal az emelkedett szándékkal alkalmaztak, hogy
végül is „az ember általános lényegéhez" jussanak el,
nézetünk szerint mindig kérdésesek, nemritkán még gya-
nús tévutakra is vezetnek. Eddigi tapasztalataink meg-
erősítik azt a tényt, hogy egyetlen ilyen gondolkodási
expedíció - még ha a legnevesebb gondolkodó is vezette-
sem érte el végcélját. Minden ilyen gondolkodás - előbb
vagy utóbb - lapos mellékösvényekre téved, zátonyra fut.
Egy-egy ilyen gondolkodó az idegen gondolatok nyomai-
nak a zűrzavaros kereszteződésében egyszerűen gondol-
kodásra képtelenné vált, és észre sem vette, hogy a „lé-
nyeghez" vezető úton már a célkitűzés elhibázott volt.
Ez a tapasztalat a kutató számára komoly figyelmezte-
tést rejt. Függetlenül attól, hogy az ember „általános"
lényegét meghatározó gyökereket a mitológia vagy a
történelem, a teológia vagy a filozófia, a pszichiátria vagy
a pszichológia, a mélylélektan vagy a genetika eszközei-
vel kísérli-e meg kibontani. Sikerülhet ugyan az emberi
természet hajszál- vagy vastagabb „gyökerét" feltárni,
vagy rejtett elágazásokat láthatóvá tenni - de mindezek
a filozófiai gyökérelemzések csak egyes tulajdonságok,
egyes indíttatások, egyes magatartások j obb megértésé-
hez, legjobb esetben az egyes létformák kiderítéséhez -,
de sohasem az ember teljes, általános „lényegéhez" (We-
sen) vezetnek.
Ezen elgondolások alapján állapította meg a sorsanalí-
zis, hogy a Káin-Mózes-természet önmagában nem képes
az ember általános lényegét meghatározni; még akkor
sem, ha - amint feltételezzük - Káin és Mózes gyökérfak-
torai különböző mértékben minden emberben fellelhe-
tőek. A káini és a mózesi gyökerek mellett minden em-
berben még más olyan gyökértényezőket is találunk,
amelyek más sorslehetőségeket kínálnak.
Létezik azonban az emberek egy csoportja, amelyben
a Káin-Mózes-sors gyökértényezői uralkodnak. Ezeket
homines paroxysmales-nek vagy rohamot produkáló em-
bereknek nevezzük. Az emberek bizonyos csoportjának
ezt a domináns, paroxizmális sorsformáját sajátos örök-
letes ösztön- és indulattermészet, sajátos én-szerkezet és
a szellemhez való sajátos viszony jellemzi. Ennek a paro-
xizmális sorsnak a hordozói meghatározott foglalkozá-
sokat, barátokat, élettársakat választanak, és sajátos vi-
lágnézetet vallanak.
Mit is értünk gyökértényezőn?
A gyökértényezők, ismeretesen, azok az összetevők,
amelyek egy ember vagy embercsoport sajátos sorslehe-
tőségét örökletesen meghatározzák.
„Kívánatos lenne - írja J aspers - olyan alapminősége-
ket megtalálni, amelyek biológiailag, s így évezredeken
át lényegében azonosan függetlenek lennének a történe-
lemtől, valami állandót, az adott ember minden élményé-
ben, a magatartásában és a teljesítményeiben jelen lévőt,
tartalmilag még egészében nem specifikusát." (12)
így keresett például Kretschmer olyan személyiség-
gyökértényezőket, amelyek segítségével a szomatikus és
a pszichés, az egészséges és a beteg egységesen megragad-
ható lenne. így j utott el „az alkat és karakter" elméleté-
hez, illetve alkattanához és alkattani tipológiájához. (13)
Conrad megpróbálta Kretschmer emberi alkatait a priori
51 50
ellentétpárokra, szélsőségesen ellentétes növekedési ten-
denciákra visszavezetni.
Schneider kilenc pontban foglalta össze az alkalmaz-
ható gyökértényezők kritériumait, és ezen az alapon kísé-
relte meg a szkizofrénia három „tünetegyüttesét" és a
három „normális funkciós együttest" meghatározni.
Ezekben vélte megtalálni a testi-lelki egység biológiai
gyökértényezőit. (14) J óllehet ez a kísérlet a későbbiek-
ben „talajtalannak" bizonyult (J aspers), a gyökérténye-
ző-kategóriákra vonatkozó kritériumok mégis használ-
ható szempontokat nyújtanak.
A rohamokban szenvedő ember gyökértényezőinek
elemzésére három különféle irányban történtek kísérle-
tek: voltak tisztán genetikai, klinikai-pszichológiai és
sorsanalitikus vizsgálatok.
A genetikai út alkalmasnak bizonyult a homines paro-
xyzmales öröklésmenetét két meghatározott örökletes
faktorral (dimer recesszív), öröklésstatisztikai eszközök-
kel meghatározni. (11)
A klinikai pszichológiai vizsgálatok:
a) feltárták a káini és a mózesi paroxizmalitás sokrétű
megjelenési formáját egészséges és beteg személye-
ken; (15)
b) lépésről lépésre követték a lelki folyamat fázisait,
amely egészen a rohamig, illetve az emberölésig vagy az
önpusztításig vezethet. Ezt nevezik a Káin-emberek halá-
los útjának, a thanatotrop folyamatnak;
c) kísérletek segítségével világossá váltak a Káin- és
Mózes-jellem polaritásai, illetve törekvései.
Az első tájékozódásra az ellentétek következő összeál-
lítása ad támpontokat:
A. Káin természete
1. Lelkiismeretlen
2. Uralomra vágyó; a min-
dent birtoklás, tudás és
létezés utáni vágy
3. I ntoleráns
4. Rosszindulatú
5. Alattomos
6. Kárörvendő
B. Mózes természete
1. Lelkiismeretes
2. Képes lemondani
3. Toleráns
4. J óindulatú
5. Nyílt
6. Segítőkész
52
*7. Hajlamos másokat
megsebezni
8. Gyilkos szándékú
9. I stentagadó
10. Törvényszegő
11. A gonoszság ősmodellje
7. Gyógyító
8. Igazságos
9. I stenhívő
10. Törvényalkotó
11. Az igaz mintaképe
A Káin- és a Mózes-ember könyvünkben szereplő pél-
dái a J ó és a Gonosz mintáiként is felfoghatók. Ehhez
azonban már elöljáróban a következő két elvet emel-
jük ki:
1. A Káin- és Mózes-alakokat nem erkölcsi, hanem
kizárólag sorsanalitikus, illetve klinikai szempontból ele-
mezzük.
2. Az a jelenség, amelyet Konrád Lorenz Das soge-
nannte Bőse (Az úgynevezett Gonoszság) című könyvé-
ben leírt - emberek esetében -, sorsanalitikusan elsődle-
gesen nem az „agresszió" gyökértényezőjébe, hanem a
„Káin-kategóriába" tartozik. Vagyis: Káint elsősorban
nem agressziója, hanem indulatos énje jellemzi. I ndulati-
lag Káin dühöt, gyűlöletet, irigységet, féltékenységet,
haragot és bosszút, továbbá káros nárcisztikus vágyat
robbanásig halmoz fel magában: énjét a kapzsiság és
mások beszennyezése, megvádolása (projekció) jellemzi.
Bizonyos körülmények között képes ugyan „úgynevezett
gonosz tetteihez" az agressziót is mozgósítani, denem az
agresszió, hanem a durva indulatok és a sajátos én ütik rá
a Káin-bélyeget. A humán ösztöntanban az agresszió
részint önfenntartó, részint szexuális ösztön.
A sorsanalitikus terápia olyan megoldásokat keresett,
amelyek segítségével kedvező körülmények között a
„Káin"-emberből „Mózes"-ember válhat. (15) Hiszen
már a monda is jelzi, hogy minden Káinban egy rész
„Mózes" is lakozik.
A Gonoszt a J óba, a gyilkos szándékot az igazságos
törekvésbe átfordítani azonban emberfeletti feladat. Kü-
lönösen azért, mert ennél az átváltozásnál a veleszületett
bipoláris ösztöntermészet átfordulását magasabb instan-
ciáknak kell biztosítaniuk. Ezek: az értelem, a tehetség,
az „ember" fogalma, vagyis a humanizmus, a hit szerepe
és a szellem. Nem csoda hát, hogy az indulatok ilyen
átfordítása ritkán sikerül.
KAIN
A BIBLIA ÉS A MONDÁK
TÜKRÉBEN
KÁIN
A BIBLIA ÉS A MONDÁK TÜKRÉBEN
Káin születése
Káin születését a Biblia a következőképpen mondja el
(I. Móz. 4,1):
„Ezután ismére Ádám az ő feleségét Évát, aki fogad
vala méhében és szüli vala Káint, és monda:
Nyertem férfiat az Úrtól.
És ismét szüle annak atyja fiát Ábelt."
r
Ismeretes az a zsidó monda, amely szerint Káint nem
Ádám, hanem a Sátán, a gonosz Számmáéi angyal nem-
zette. Ez így szól:
Káin, a Sátán fia
„Számmáéi, az angyal, az álnok kígyó lovas, bement
Hávvához, és az terhes lett és megszülte Kájint. Arcába
nézett és látta nem hasonlít a földiekhez, hanem az égiek-
hez; ránézett és mondta: egy férfit kaptam az Úr hírnöké-
vel. Azután Ádám megismerte asszonyát és az megszülte
Ádámtól Heveit." (17)
A monda szerint Ádám apasága nem Káin, hanem
csak Ábel nemzésével kezdődik. Káin nemzője tehát bi-
zonytalan. Vajon ez a gonosz angyal volt-e? Vajon az Úr
hírnöke volt-e, amint ezt Éva állította?
A monda útján az első asszony első szülésével a kétel-
kedés: „páter semper incertus" gondolata lopódzott be a
világba. A kételkedés a saját apaságban azóta is uralko-
dik a Földön.
A Gonosz nemzéséről szóló monda úgy is értelmezhe-
57
tő, mint a néplélek tiltakozása az ellen, hogy Káin, vagyis
a Gonosz, egy embertől, Ádámtól származna. Az ember
ezen nehéz, sorsmeghatározó felelősségét a monda Szám-
máéira, a gonosz angyalra hárította át, aki az Úr követe-
ként is szerepelt. A Gonosz megszületésének a felelőssége
ezek szerint nem az emberiséget, hanem I stent magát, a
Mindenható Atyát terheli.
De lám, létezik egy másik monda is, amely szerint a
gonosz Káin - erőszakos cselekménye után - magát az
Urat vonta felelősségre Ábel haláláért. Káin így szólt az
Úrhoz:
„I gaz, agyonütöttem testvéremet, de Te voltál az, aki
a gonosz ösztönt belém oltottad: Te aki minden teremt-
mény őrzője vagy, megengedted, hogy Heveit megöljem;
Te vagy immár, aki őt megölted: ha az én áldozatomat
is úgy fogadtad volna, mint ahogyan az övét, az irigység
sohasem ébredt volna fel bennem." (18a)
Az irigységről, a vádaskodásról, a mások rágalmazá-
sáról és azok összefüggéséről Káin jellemében már az
előzőkben volt szó.
Egy másik monda szerint mindkét testvér, Káin és
Ábel, „az ördög fiai". Ez a monda a gnosztikus herezis-
ből ered, és a mohamedán mondákba is behatolt. Fabri-
cius ezt írja a Codex pseudoepigraphusban:
„Nam licet Archonticos narrat Theodoritus lib. I. de
haereticis fab. c. I I . docuisse quod Cain et Abel, sive ut,
Muhamedanis appellantur Cabel et Habel fuerint Toö
Atapó^oo naí M;." [18r]
(Ugyanis Theodoritus azt meséli az eretnekekről szóló I.
könyvében [II. fej.], hogy Káin és Ábel, vagy ahogy a
mohamedánok nevezik őket, Cabel és Habel - az egyház
vezetői szerint - lehet, hogy az ördög fiai voltak.) (Ford.:
Fehér Bence)
Pirke R. Elíeser annyiban tér el a heretikusoktól -
közli Aptowitzer -, hogy szerinte csak Káint nemzette
Számmáéi, vagyis a Sátán. Ez Tertullianus nézetével is
egybevág (De patientia, 5. fej.):
„Nam statim illa [Eva] semine diaboli concepta mali-
tiae fecunditate irae filium procreavit." (Ő [Éva] az ördög
magvából a gonoszság termékenységével azonnal megfo-
ganva, a harag fiát szülte.) (Ford.: Fehér Bence)
58
A brixiai Philastrius tanítása szerint Káin az ördög fia
volt: „... ex altéra virtute, ide est diaboli, Cain factum,
ex altéra Abel beatissimum natum." (18c)
(...az egyik erőből, vagyis az ördögéből Káin lett, a
másikból a boldogságos Ábel született.) (Ford.: Fehér
Bence)
A kígyó azonosítása a Sátánnal keresztény eredetű.
A régebbi rabbinikus irodalomban ez az összefüggés nem
fordul elő. Ezzel szemben mind a mohamedán irodalom-
ban, mind Elíezernél is megtalálható. Aptowitzer szerint
a gnózis a talmudi irodalomra is hatással volt. Ennek
igazolására J osztinosz (lat.: J ustinus) gnózisát idézi:
„A náhás [a kígyó] törvénysértést is okoz. Hiszen oda-
ment Évához, félrevezette őt és házasságot tört vele, ami
törvénybe ütköző."
A Sohar szerzője is arról szól, hogy Káin és Ábel a
kígyó (Sátán) fiai voltak. (18b)
Áz első testvérpár születéséről olyan bibliamagyarázat
is előfordul, amely szerint Káin és Ábel ikrek lettek
volna. Ez a magyarázat található az általában „a keresz-
tény Ádám-könyv''-ként idézett, Ádám és Éva élete ( Vita)
című könyvben. Kautzsch nagy gyűjteményes művének:
Die Apokryphen und Pseudepigraphen des Altén Testa-
ments (Apokrif könyvek és Pseudoepigráfiák az Ószövet-
ségben)* 2. kötetében a pseudoepigráfiák között Fuchs
részletesen ismerteti az Ádám-könyvet. Az Ádám-könyv
görög, latin és szláv nyelven jelent meg (vö. J egyzetek
19d). Ebben ezt olvashatjuk:
„Ádám azonban vette feleségét Évát és keletre költö-
zött; tizennyolc évig és két hónapig maradt ott. És Ádám
feleségével hált és Éva teherbe esett és két fiút szült:
Adiaphótoszt = a Világtalant, akit Káinnak neveznek, és
Amilabeszt = az I gazat, akit Ábelnek hívnak." (Apo-
calypsis Mosis 1. §, Vita 18. $ kk) (18b)
V. Aptowitzer szerint az Aggádábbl** az is ismeretes,
„hogy Káin és Ábel az első emberpár teremtésének a
* Pszeudoepigráfiákon olyan feliratok és feljegyzések értendők, ame-
lyek nem a bennük megnevezett szerzőtől származnak.
** Az Aggódó monda- és mesegyűjtemény. Szondi ezt használja.
A haggada szó a zsidók Egyiptomból való kivonulásának történetét -
illetve e történetnek könyvformáját jelenti. - J. L.
59
napján született". Az ikerszülés Elíezernél is megjelenik.
Ez ellentétes Miascha felfogásával. „Megszületett Káin
és vele leányikertestvére is." Más források szerint is,
Káinnak és Ábelnek egyaránt volt egy-egy leányikertest-
vére, de nemugyanarról van szó. Ez azt jelenti, hogy
Káin és Ábel különböző időpontban született volna.
(19e)
Káin neve
Több szerző Káin nevét a héber „káná" igéből származ-
tatja. J elentése: 1. alapít(ani) teremt(eni) isten(től);
2. vásárlással megszerez(ni). Képletesen: istentől megsze-
rezni) (Gesenius). (19a) A Káin születéséről szóló héber
szöveg és Éva ujjongó felkiáltása elsőszülött fiáról ugyan-
is így szól:
Átírásban:
V'háádám jádá et Hávvá istó vátáhár vátéled et Kájin
Kánítí is et J ahve.
A második sor jelentése: J áhvéval (et Jahve) egy férfit
(is) szereztem meg ( =kánítí).
Ezek szerint a „Kái n" név héberül „tulajdon"-t jelent
(Delitzsch [20], Vischer [21], Speier [22] és mások.) De-
litzsch ezt írja: „A káná ige a ktidzein (teremteni, létre-
hozni) és a ktaszthai (birtokba venni, szert tenni), azaz
a procreare (condere) és acquirere fogalmakat egyesíti."
Tehát így fordítható le: szert tettem vagy megkaptam
(Vischer). (21) Gesenius az Ószövetségnek ezt a részét
homályosnak tartja.
Káin azonban akénita nép neve is. Ez a nép a midjani-
tákkal rokon törzs, és Palesztina déli részén az amaleki-
ták uralma alatt élt (Gesenius). (19a)
Mózes, miután az egyiptomi embert megölte, Midján-
ba, ezekhez a kenitákhoz és a midjanitákhoz menekült.
Mózes J etrónál, a midjaniták papjánál pásztorként szol-
gált. Az ő leányát, Cipporát vette feleségül. Ugyancsak
60
itt a Hóreb-hegy lábánál jelent meg előtte a csipkebokor-
ból felcsapó tűz lángjában Isten hírnöke, közölve megbí-
zatását: népét ő vezeti ki Egyiptomból.
Ebből a legendából származott aztán a sokat vitatott
kénita-hipotézis. Ez azt tartja, hogy Mózes a kénitáktól
és a midjanitáktól vette át Jahve istent. Ezzel a hipotézis-
sel és a teológiai vitával, amely szerint Izrael istene,
Jahve, eredetileg a kéniták törzsi istene, vagyis a Káin-
törzsből való lenne, a könyvünk második részében fog-
lalkozunk. Most csak arra utalunk, hogy egyes teológu-
sok szerint még ma is: „Jahve, Káin istene". (21)
Arameus nyelven a kájin szó jelentése: lándzsa, ko-
vács. (19a) Káin egyik utódjának, Túvál-Kájinnak a neye
tehát azt jelenti „Túvál, a kovács"; a Biblia szerint ő
találta fel a fegyverkovács-művészetet.
Aptowitzer még hozzáfűzi, hogy a harag fia, irae filius,
Tertullianusnál Káin volt. A dühbe gurul, haragszik
ige gyökeréből. Megjegyzi továbbá, hogy Káin nevének
ez az etimológiája Eusebiusnál az Onomastica sacrában
is előfordul, mint £/nA,OTUjna = féltékenység, irigység és
£fjA,o<; = indulatos, szenvedélyes mozdulat. (19b) Cle-
mens is azt állítja: Katv 5 eaxt £fjA,o<;. A keresztény
Ádám-könyvben ez áll:
„Káint azonban így értelmezi: »gyűlölködő«, mert mi-
előtt még kibújt volna anyja méhéből, már gyűlölte
leánytestvérét, és ezért nevezte el őt Ádám Káinnak."
(19c)
Káin testvérei
Káin testvéreinek számát és nevét a mondák és a kom-
mentárok különféleképpen ismertetik. Csak Ábel és Sét
neve állandó. A Biblia azonban Ádám leányairól is szól
(I. Móz. 5,4): Aptowitzer megjegyzi, hogy az Ággádá a
fiú és a leánygyermekek számáról is ír. Eltérő adatok
ismeretesek.
Két leány: az egyik Káin ikernővére, a másik Ábel egy
ikernővére.
Három leány: egy Káin ikernővére, kettő Ábel iker-
nővére. (19f)
61
Egy másik monda azt meséli: „És ő [Éva] újra szült, az
ő [Káin] ikertestvérét és Ábelt." Ezek szerint tehát csak
Káinnal született volna egy ikernővér. (19g) A Jubileu-
mok Könyve szerint (IV. 1,8,10) Ádámnak és Évának két
leánya és Káinon, Ábelen, Séten kívül még kilenc gyer-
meke volt. Epiphanius szerint:
„Ádámnak azonban e három után még további fiai,
nevezetesen kilencen születettek, amint a Kis Genezis emlí-
ti, úgyhogy összesen két leány és tizenkét fiúivadéka volt;
egyet közülük megöltek, tizenegy azonban életben ma-
radt. Erre már a teremtés történetében találni utalást
Mózes I. könyvében (5,4 és 5) és ott ez áll: »És telének
Ádám napjai, minekutánna Sétet nemzette, nyolcszáz
esztendőre, és nemze fiakat és leányokat.« És lőn Ádám
egész életének ideje kilencszázharmincz esztendő; és meg-
hala." (19h)
Az Ággádá adatával, amelynek alapján Ádámnak csak
kél leánya volt, az 5. és a 6. századból származó szíriai
írások, a Kincses Barlang, a keresztény Ádám-könyvek,
a mohamedán at-Tabari, I bn al-Athír, al-Mass
c
údi és
Abul Feda kommentárjai is egybevágnak. (19i)
Aptowitzer olyan forrásokat is idéz, amelyek Ádám
utódainak a számát még nagyobbra teszik. így Sincellus:
„Ádám 930 évesen hunyt el, hátrahagyva 33 fiát és 27
leányát."
Hasonló adatokat találni Cedrenusnál is. (19j) Az
Apocalypsis Mosis 4-5. § szerint Ádám Sét születése után
még harminc fiút és harminc leányt, összesen tehát hat-
vanhárom gyermeket nemzett. (19k)
De vajon mikor nemzette Ádám ezt a töméntelen gyer-
meket? Aptowitzer érdekesnek tartja, hogy az „Apo-
calypsis Mosis" és a Vita - az ősi bibliai szövegnek
megfelelően (I. Móz. 5,4) - azt tartja, hogy ezek a gyer-
mekek a Sét születése és Ádám halála közt eltelt nyolc-
száz év alatt születtek. Ezt a nézetet hangsúlyozza Tar-
gum J erusálmi is.
A Tóra viszont ezeknek a születéseknek a történetét
Sét születéseelőtt és nem azt követően említi. Aptowitzer
úgy gondolja, hogy Káin házassága - amely csak egyik
leánytestvérével volt lehetséges - azért szerepel a Bibliá-
ban Sét születése előtt, mert: „A Tóra nem időz szívesen
a kainitáknál, akiknek a történetével hirtelen fel akart
hagyni, és ezért annak az ágnak az eseményeit is, amelyek
Sét születése utánra esnek, ez előtt beszéli el." (191)
Káin leánytestvéreinek a neve körül is bizonytalanság
uralkodik. Á rabbinikus Ággádá nem említi a neveket.
Csak a későbbi, középkori zsidó írásokban fordulnak
elő. így a „J eráhmeél Krónikája" (ed. Gaster) Káin test-
vérét Kelmáná és Ábelét Devorá (Debóra) néven említi.
(19m) így nevezi őket Pszeudo-Methodiosz is. I tt Káin
testvére Kalemera, Ábel testvére Lebora néven szerepel.
Theodosziosz Káin ikertestvérét Climia, Ábel testvérét
Lebhűdhá néven említi. (19n) A Jubileumok Könyvében
Káin idősebb nővérét, Szávét vette feleségül, a harmadik
fiú, Sét, Azura nevű nővérével volt egy pár. (19o) Az
„Ádám-könyvek" szerint Káin leánytestvérének neve:
Kinan, Ábelének: Ima. (19p) A szíriai Kincses Barlangban
(34. old.) Káin testvérét Kelimathnak nevezik. (19p)
A nevek tarkaságát a keresztény irodalomban Rönsch
állította össze (373. old.); ugyanezt tette Aptowitzer a
zsidó források alapján. (19m, n, o, p)
Káin házassága
A zsidó és keresztény forrásmunkák többsége egyaránt
vallja, hogy Káin és Ábel nővéreikkel házasodtak. Egy
monda szerint:
„Három csoda történt ugyanazon a napon; ugyanaz
nap teremtették Ádámot és Évát, ugyanaz nap egyesül-
tek, ugyanaz nap hozták létre a nemzedéket. Ketten
foglalták el a fekvőhelyet és heten voltak, amikor azt
elhagyták: Káin egy és Ábel két ikertestvérével jött." (23)
„Ezek lettek asszonyaik - mivel nem létezett akkoriban
más emberleánya, akiket Káin és Ábel elvehettek volna;
ezért engedélyezték ezt nekik." (24a)
Vajon bűnnek vagy kegynek tartották-e ezeket az in-
cesztusos házasságokat? Az Ággádá kifejti:
„Hiszen így mondja az írás: És ha valaki feleségül veszi
az ő leánytestvérét, atyjának leányát, vagy anyjának leá-
nyát és meglátja annak a szemérmét, és az is meglátja az
ő szemérmét: gyalázatosság ez, »heszed« [bűn]. (Lev.
63
62
20,17) R. Ábin így szól: Nem vette-e Káin is és Ábel is
a testvérét nőül? Ez kegy, kegyet gyakoroltam az elsőkön
[embereken], hogy általuk felépüljön a világ, mert azt
mondám, a világ a kegyre épül." (Zsolt. 89,3) (24b)
Aptowitzer megemlíti, hogy ugyanez történt J ákob
fiaival is:
„A tizenkét törzs alapítójának mindegyikével egy
leányiker is született, Benjáminnal azonban... két leány-
iker is született." (24c) ... „És ahogyan Káin és Ábel
testvérükkel házasodott, úgy J ákob fiai is - J ózsef kivéte-
lével, akinek egyáltalán nem volt ikertestvére - nővérei-
ket vették feleségül." (24d)
I tt említem meg a néphitet, amely szerint a kétnemű
ikrek házassága megengedett. (24e)
A testvérgyilkosság
A Biblia és számos monda különféleképpen írja le és
motiválja a testvérgyilkosságot.
„És ismét szüle annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel j uhok
pásztora lőn, Kain pedig földmívelő.
Lőn pedig idő múltával, hogy Kain ajándékot vive az
Úrnak a föld gyümölcséből.
És Ábel is vive az ő j uhai nak első fajzásából és azok-
nak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő
ajándékára. Káinra pedig és az ő ajándékára nem
tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüg-
geszté.
Es monda az Úr Káinnak: Miért gerjedtél haragra? és
miért csüggeszted le fejedet?
Hiszen, haj ói cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig
nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és
reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.
És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával.
És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre
az ő atyjafiára, és megölé őt." (I. Móz. 4,2-8)
Egy monda így beszéli el:
„Káin lelkében ekkor gyűlölet és irigység lobbant fel,
mert áldozata nem talált elfogadásra, de nemcsak ez volt,
de Ábel ikertestvére szebb volt minden asszonynál. Ek-
64
kor Káin így szólt magában: Agyonütöm a testvéremet,
és asszonya az enyém lesz." (25)
A testvérgyilkosságot ennek a mondának egy másik
változata így mondja el:
„Az történt, amidőn ők ketten a mezőkön voltak és
beszéltek egymással: Osszuk fel egymás közt a világot.
Az egyik elvette a szántóföldet, a másik azt ami azon
mozog; de perlekedtek egymással, és ekkor Káin testvére
Ábel ellen támadt. Ábel azonban erősebb volt Káinnál,
és leteperte Káint. Ekkor Káin így szólt Ábelhez: Nézd
csak mi ketten vagyunk a világon, mit mondasz majd
Atyánknak? Ekkor Ábel megkönyörült testvérén és elen-
gedte. Káin kisvártatva felállt és megölte Ábelt." (26)
Káin alattomossága itt mutatkozott meg.
A testvérgyilkosság indítékait a mondák - mint aho-
gyan gyilkosságok esetén a valóságban is - változatosan
mondják el:
„Ekkor gyűlölet és irigység lobbant fel Káin lelkében,
mert áldozata nem talált elfogadásra."
Minden Káin-ember legjellemzőbb személyiségvonása
a gyűlölet és az irigység. Ehhez társul még - mint az
idézett mondában - a szexuális féltékenység, mivel Ábel
asszonya, az ikernővére, szebb volt Káin feleségénél.
A birtoklási féltékenységet ugyancsak az indítékok közé
sorolják, mivel Ábelnek két, Káinnak azonban csak egy
ikertestvére volt.
A monda szerint a birtoklási vágy általában - amely-
nek Káin a nevét is köszönheti - elsődlegesen jellemző rá.
Ez így szól:
„Es történt napok múltán, hogy Káin és testvére Ábel
a mezőkre mentek, hogy elvégezzék munkájukat; Káin
a földjét szántotta, Ábel juhait legeltette; Ábel nyája
egyszerre csak Káin földjére tévedt, ahol az szántott.
Káin ettől haragra gerjedt, testvérére támadt és ezt mon-
da: Hogyan is állunk mi egymással, hogy te a nyájaddal
idejössz az én mezőmre lakni és legeltetni? Ábel azt vála-
szolta: Hogyan is állunk mi egymással, hogy te az én
juhaim hozamát fogyasztod és gyapjúkkal takaródzol?
Add vissza a gyapjút, amellyel öltözködsz és fizesd meg
hozamuk és húsuk árát, amit te megettél; és ha ezt megte-
65
szed elhagyom a te meződet, ahogyan te akarod és felme-
gyek az égbe, ha képes leszek rá."
„Ekkor Káin így szólt testvéréhez Ábelhez: Lásd, ha
én téged ma agyonütlek, ugyan ki fogja véredet visszakö-
vetelni tőlem? Ábel válaszolt és monda: Ha megölsz,
I sten aki mindkettőnket teremtett, ő fog bosszút állni
értem és véremet visszakövetelni tőled, mert ő ítélkezik
és büntet és ő torolja meg a gonosz rosszaságát és a
vétkes bűnét, amelyet elkövet a földön. Nos, ha te ma
megölsz engem, tudd, I sten minden rejtekhelyet ismer, és
megtorolja a rosszat, amit ellenem tenni készülsz. És
amikor Káin ezt hallá, történt, hogy dühe feltámadt
testvére ellen, annak beszéde miatt, és felemelkedett,
megragadta a vasat, amely földművelő szerszáma volt, és
hirtelen testvérére ütött azzal és megölte őt." (27a)
A káini bűntettet és indítékait a népmondák más vál-
tozataival is folytathatnánk. Az idézettek azonban ele-
gendőek a sorsirányító káini vonás, vagyis a gyilkolást
hajlam későbbi helyes pszichológiai értelmezéséhez.
A mondák a Káin-emberek további három sorsjellemző-
jét hangsúlyozzák: a szorongást a büntetéstől, a bűnbánat-
tól, a nyughatatlanságot és az örök menekülést. Kái n
rettegését a büntetéstől a monda így beszéli el:
„Es monda az Úr Káinnak: Hol van testvéred Ábel?
Az Úr a bűnös vezeklést kívánta, és most Káinon volt a
sor: Mindenség Ura! Te minden titkok tudója, én öltem
meg őt, én bűnt követtem el. Ekkor még megbocsátott
volna néki az Úr. De nem úgy Káin; amikor meghallá az
Úr kérdését: Hol van a te testvéred Ábel? Szívében ezt
gondolta: A felhőkbe burkolt Isten nem látja amit az
emberfiai cselekednek. Ekkor Káin hazudni kezdett az
Úrnak és monda: Nem tudom, őrzője vagyok-e hát a
testvéremnek? Mivel az Úr látta, hogy Káin dőre választ
ad, nem akarta többé rábeszélni és azt monda, hogy ő
mindent tud, ő a bírája, a jövőben is az lesz, és visszakö-
veteli tőle Ábel vérét, és ivadékát az idők végéig. Ekkor
így szólt az Úr Káinhoz: Átkozott légy a Földön, amely-
ből tested vétetett és amely befogadta testvéred vérét;
amikor a földet szántod, ne teremjen rajta semmi abból,
amit elvetettél: hazátlan és menekülő légy. Ekkor Káin
azt mondta: Nagyobb az én bűnöm, mintsem hogy el
66
tudnám viselni azt. Lásd elüldözöl, el tudok-é rejtőzni
orcád elől? És az fog történni, aki csak rám talál, agyon-
üt, mert minden teremtményed tudja, én vagyok a vétkes
a haláláért.
Ekkor így szólt hozzá az Úr: Segítséget kívánok nyúj-
tani, hogy Ábel halálát most ne bosszulják meg rajtad.
Várni akarok vele, míg hetedik nemzedéked megjelenik. És
az Úr bélyeget ütött Káinra, hogy felismerje aki őt meg-
találja, de hogy senki se üsse agyon, és mindenki tudjon
róla, az Úr Káinnak hetedik nemzedékéig megbocsá-
tott." (28)
Ezzel Káint bírája, az Úr, „feltételesen szabadlábra
helyezte". I sten megbélyegezte Káint, és a homlokán
szarvat növesztett, Káin az Édentől keletre, Nód földjére
vándorolt. A monda hozzáfűzi: „És akik másokat hirte-
len agyonütöttek, mind a szabad városokba menekültek,
amelyek Izrael keleti részén terültek el." (28)
Az Ággádá mondái, továbbá a rabbinikus, a keresz-
tény és a mohamedán értelmezések az előbbi beszélgeté-
sekről és a testvérgyilkosság indítékairól két okból külö-
nösen jelentősek a sorspszichológia számára.
Először: mert ezek a mondák és magyarázataik éppen
azt a kívánságot leplezik le, amely mindnyájunkban érle-
lődik, és amellyel mindannyiunknak egyszer szembesül-
nünk kell, nevezetesen, hogy a testvérgyilkosságra mi is
képesek vagyunk. Hogyan lenne különben lehetséges,
hogy a világtörténelem erőszakos cselekmények, hábo-
rúk, népirtások szakadatlan láncolata, ha nem lakozna
bennünk ez az ősi késztetés?
Másodszor: az egyház a Káin-Abel-mondában az er-
kölcs természetes alapját igyekezett megtalálni. Ábelt
mértéktelenül idealizálta, Káint pedig megvetette. így
Ábel az egyház számára az igazság, az erény, a jámbor-
ság, az istenszeretet, az erkölcsi tökély jelképe és a „J ó"
ősalakja. Ezzel szemben Káin képviseli az egyházban az
igazságtalanságot, a bűnt, a gyilkolás hajlamát, az isten-
telent, akit csak a nyerészkedés, a birtoklás vágya hajt.
S így vált Káin az erkölcstelenség és a „gonoszság" jelké-
pévé.
Többször utaltunk arra, hogy a rabbinikus Ággádá
Ábelt egyáltalán nem eszményíti, nem az erkölcs jelképe-
67
ként ábrázolja, hanem inkább erkölcsi közömbösségét és
jelentéktelenségét emeli ki. Káint sem tünteti fel - mint
a keresztény kommentátorok - orgyilkosnak. Tettét csak
az önvédelem túlhajtásának minősíti. Hiszen ezt olvas-
hatjuk:
„Káint, a sokkal erősebb Ábel a földre teperi és halál-
lal fenyegeti; ő kíméletet kér és szabadon engedik."
Ábel eszményesítése más kommentárok szerint erede-
tileg Philóntól, a Krisztus utáni 1. századi zsidó újplato-
nistától ered. Ezt folytatta ugyanennek a századnak a
történésze, J osephus Flavius (27b). „Csak később, az
iszlám írók közvetítésével tudott Ábel fényének egy suga-
ra az iszlám tájakra és a zsidó körökbe behatolni. Ezen
az iszlám kerülő úton át fogadott el a zsidóság is egy
eredetileg zsidó nézetet." (27c)
Ezek szerint a testvérviszály négy különféle oka isme-
retes: 1. A két testvér áldozatának eltérő isteni elfogadása;
2. a nézeteltérés a tulajdon körül; 3. a vita a Szentély
helyének kérdésében; 4. Káin és Ábel harca az ikernővére-
kért.
A testvérgyilkosság ősi népmondai indítékait pszicho-
lógusként szemlélve megdöbbentő, hogy az emberek ösz-
töntermészete (Triebnatur) évezredeken át milyen keve-
set változott. Az azonos ősi ösztönök, mégpedig: 1. A fiú
vágya az apai elismerésre és a féltékenység és irigység
testvérével szemben; 2. a tulajdon iránti vágy, a „mindent
birtokolni akarás"; 3. a vallási viszály a hagyományért és
a hagyományos helyekért és 4. a szexuális ösztön, voltak
mindenkor azok a heves ösztönkésztetések, amelyek harc-
ra, háborúra, egyesek és egész népek meggyilkolására
vezettek.
A testvérviszály oka még sok évezred után is, újra meg
újra, az idősebb mellőzése és a fiatalabb testvér előnyö-
sebb helyzete. Az a tény, hogy ez napjainkban inkább
neurózis, mint gyilkosság formájában jelentkezik, az ép-
pen a civilizációból és a kultúrából fakadó rossz közér-
zetből ered.
A mondák tanúsága szerint a testvérgyilkosságot meg-
előző viták részben vallásos színezetűek voltak. Ezeket az
ággádisták olyannak ábrázolják, amilyenek azok - szinte
68
szó szerint - ma is lehetnének. Példaként a következő
beszélgetést idézzük:
^„Amikor ők ketten kimentek a mezőre, Káin így szólt
Ábelhez: Már látom, hogy a világot [nem] irgalmassággal
teremtették: nem is a jótettek gyümölcsei alapján irányít-
ják, és pártosság érvényesül az ítéletekben. Mert miért
fogadtatott el a te áldozatod [tetszéssel], míg az enyém
nem talált tetszésre? Ábel erre így válaszol Káinnak:
A világot irgalmassággal teremtették, és a jótettek gyü-
mölcsei alapján irányítják, és nincsen pártosság az ítéle-
tekben; csak mert az én jótetteim gyümölcsözőbbek vol-
tak a tieidénél, azért fogadták tetszéssel áldozataimat.
Káin ezt válaszolta Ábelnek: Pártosság uralkodik az
ítéletekben, nincsen jövendő világ, az igazak számára
nincsen fizetség és nem hajtják be a gonoszok büntetését.
Ábel most így válaszolt Káinnak: Az ítéletek igazságo-
sak, létezik jövendő világ, az igazak j ó fizetséget kapnak
és a rosszak bűnhődnek."
Ennek a beszélgetésnek a nyomai abban a párbeszéd-
ben fedezhetők fel, amelyet Káin és Ábel a Koránban
folytat:
„És hirdesd nékik az igazság szerint Ádám két fiának
a történetét, amikor áldozatot ajánlottak fel. Az egyikük
áldozata elfogadást nyert, a másiké pedig nem. így szólt:
»Valóban megöllek!« [A másik] azt mondta: Lásd, Allah
csak az istenfélőkét fogadja el. Valóban te ki is nyújtod
kezed felém, hogy agyonüssél, én mégsem nyújtom feléd
a kezem, hogy agyonüsselek, lásd én félem Allahot a
Világ Urát. Lásd, azt akarom, hogy te az én bűneimet és
a te saját bűneidet viseld, és a tűz élesztője leszel, és ez
az igazságtalanság bére. És rávitte a lélek, hogy testvérét
agyonüsse, és így agyonütötte őt és az elveszettek egyike
lett." (27d)
A testvérek közötti szóharc több változatában Ábel a
jóérzület és Káin a gonosz indulat megtestesítője, így
például Philónnál, Flaviusnál, néhány mohamedán tra-
dicionistánál, Sáhin zsidó-perzsa költőnél és főként a
keresztény írásokban. (27e)
Benjámin Testamentumában XI I . 7. (lásd: J egyzetek
33c) ez olvasható:
69
„Az első azonban az irigység... amit Isten adott... mert
azok, akik irigységben Káinhoz hasonlóak, úgyhogy
testvérüket gyűlölik, örökkön azonos büntetéssel bűn-
hődnek." (27f) Ez az irigység ma oly sok ember sorsát
határozza meg - neurózisként is -, éppen úgy, mint az
ősidőkben.
Ez érvényes a tulajdon megosztásáért folytatott harcra
is. A tulajdonért küzdő embert mind a kommentárok,
mind a sorsanalízis Káinnak vagy „káini"-nak nevezik.
„Siet a marhakeresésre a gonosz szemű ember." (Pél-
dabesz. 28,22) Ez Káinra vonatkozik, aki sietve adta át
magát a gondolatnak, hogy az egész világot birtokol-
j a..." Ambrosius írja:
„Cain dictus est acquisitio, quod omnia sibi acquire-
ret." (Káint szerzésnek, tulajdonnak nevezik, mert min-
dent magának akart megszerezni.) (27g) A sorspszicho-
lógia ebből arra következtet, hogy a Káin-embereket
nemcsak a durva indulatok - mint düh és harag, irigység
és féltékenység, gyűlölet és bosszú, csalás és furfang,
káröröm és hazugság - jellemzi, hanem mindenekelőtt a
birtoklás vágya, a mindent akarás.
A testvérviszály harmadik okaként a Szentély helye
miatti vitát említik. (27h)
A szihnini R. J ósuá mondja R. Lévi nevében: „A meg-
osztás úgy történt, hogy mindkét testvér a telek és a
mozgatható jószág egy-egy részét kapta. Mint folyt hát
itt ama perpatvar? Azon, hogy mindegyikük azt mondta:
Az én területemen lesz a Szentély felállítva. Ez akkor
történt, mikor »a mezőn volnának« (I. Móz. 4,8); a
mezőn azonban nem értendő más, mint a Szentély, aho-
gyan írva van: Ciónt úgy szántják, mint egy mezőt (Mik-
ha 3,12). Ebből a szóharcból adódott, hogy Káin Ábelre
támadt és agyonütötte őt." (27h)
Az ággádista ugyanis semmiképpen sem állítja, hogy
Káin és Ábel tudta volna, hol épül fel a távoli jövőben
a Szentély; Káin és Ábel nem voltak próféták. Áz ággá-
dista úgy gondolja, Káin és Ábel azon szent hely tulajdo-
náért civódott, amelyen áldozataikat mutatták be, ez
viszont azzal azonos, amelyen később a Szentély állott.
Már a Tánhúmában is ez olvasható:
„»És szól és beszél vala Kain Ábellel, az ő atyafiával.«
70
[I. Móz. 4,8] Mit is mondott neki? Azt mondta: Osszuk
fel a világot, és ennek során én mint elsőszülött nyilván-
valóan kétszeres részt kapok. Ábel azt felelte: J ó! Erre
Kain: Akkor viszont az én többletrészemül azt a helyet
veszem el, amelyen a te áldozatod elfogadtatott. Ábel:
Azt bizony nem! Ezen tört ki a harc közöttük, ahogy írva
van: »Történt, amikor a mezőn voltak«, és egy más
helyen így szól: Ciónt úgy szántják fel, mint a szántóföl-
det."
Az alábbi Ággádából kitűnik, hogy azokon a helye-
ken, amelyeken Káin és Ábel áldozataikat bemutatták,
utóbb a Szentély állott.
„Amikor Ábrahám és Izsák a Morijjá-hegy közelébe
ért, Isten Ábrahámra mutatva monda: I tt van az oltár
helye. Ez az a hely, amelyen az első Ádám a hajdani
időkben áldozatát szokta bemutatni; ez az oltár, amelyen
Káin és Ábel áldozott..." (27h)
A kommentárok feltételezése szerint a testvérek áldo-
zati helye, a Szentély, Jeruzsálemben volt. I tt vonultak fel
egykor a keresztesek, és felvonulásukat pogromok és
háborúk követték. Még ma, évezredek után is, három
vallás: a keresztény, az iszlám és a zsidó, ugyanazokért
a szent helyekért küzd. Ma is ezekért folyik a háború, a
népirtás és a gyilkosságok. Mit használ itt a Korán,
amely a Szúrában (5,33 Al-Ma-Ida) a leghumánusabb
magatartást írja elő:
„33. Ezért rendeltük el Izrael gyermekeinek, hogy ha
valaki embert öl - valakit az országban meggyilkol, vagy
erőszakot követ el -, azt úgy kell tekinteni, mintha az
egész emberiséget ölte volna meg; ha pedig valakinek
megmenti az életét, azt olybá vegyék, mintha az egész
emberiség életét mentette volna meg. És követeink érthe-
tő jelekkel jöttek hozzájuk; ennek ellenére sokan közülük
követnek el kihágásokat az országban." (A Szent Qur-An
104. old.)
Valahányszor történelmi esemény a testvérgyilkossági
vágy örökkévalóságát igazolja, úgy gondoljunk erre az
idézetre.
A mondák és a kommentárok negyedik motívumként
a szexuális féltékenységet emelik ki. Huna szerint:
„Ábellel együtt egy ikernővérrel több született mint
71
Káinnal; ezen civódtak, mert mindketten őt akarták bir-
tokolni. Káin az elsőszülöttségére hivatkozott, Ábel pe-
dig azért tartott rá igényt, mert az vele együtt született."
Cádók (in Pirké R. Elíezer) hozzáfűzi még, hogy Ábel
felesége, annak ikertestvére, rendkívül szép volt. Ezért
született meg Káinban Ábel meggyilkolásának a gondo-
lata. Ez a motívum a keresztény és a mohamedán legen-
dákban is megtalálható. Abu'l-Farads Hystoria Dynastia-
rium című műve alapján beszéli el Theodosziosz:
„További hetven év után Ádám egyiküket testvérének
ikernővérével akarta összeházasítani. Káin azonban til-
takozott ez ellen, és saját testvérét kívánta... Ezért fivére
ellen titkolt gyűlöletet táplálva, csalárd módon félrecsal-
ta és megölte őt." (27i)
Érdekes a szíriai Kincses Barlang szövege:
„És terhes volt, és megszülte Caint és vele együtt test-
vérét Lebhűdhát; és újból terhes volt és megszülte Hábelt
és vele együtt testvérét Kelimathot. És amidőn gyermekei
nagyok lettek, Ádám így szólt Évához: »Cain vegye [asz-
szonyául] Kelimathot, aki Hábellel született és Hábel
vegye el Lebhűdhát, aki Cainnal született.« Ekkor Cain
így szólt anyjához, Hevvához: »Én a saját testvéremet
veszem és Hábel vegye az ő testvérét«; mert Lebhűdhá
szép volt. Amikor Ádám ezeket a szavakat hallotta ha-
ragra gerjedt és monda: »Ha te a saját testvéredet veszed,
aki veled született, megszeged a törvényt. De vegyetek a
fák gyümölcseiből és a bárányokat és menjetek fel ennek
a Szent hegynek a csúcsára, menjetek be a kincses bar-
langba, áldozzatok ott, imádkozzatok Istenhez és akkor-
ejgybékötlek asszonyaitokkal!« És megtörtént amikor
Ádám, a főpap és fiai Cain és Hábel felvonultak a hegy-
csúcsra akkor a Sátán Cainba költözött, hogy Lebhűdhá
miatt megölje testvérét és avégett, hogy az ő áldozatát
Isten elutasította és nem fogadta el, míg Hábel áldozata
elfogadásra talált. És Cainban sokasodott az irigység
testvére iránt. Amikor leereszkedtek a síkságra Cain
szembeszállt testvérével Hábellel és megölte őt egy kőda-
rab ejtette sebbel."
„Káinban, a keményszívűben azonban tovább ott buj-
kált a Sátán; és éjjel megjelent előtte és azt monda néki:
»Testvéredet Ábelt Ádám és Éva j obban szeretik mint
72
téged, és mert szeretik őt, a te szép nővéreddel akarják
megházasítani, és neked, mert téged gyűlölnek, az ő csú-
nya nővérét akarják nőül adni. Lásd, azt tanácsolom,
amint ezt megteszik, öld meg a testvéredet, akkor ő
neked marad, az ő leánytestvére pedig félrevettetik.« És
a Sátán eltávozott tőle, de a gonoszság a szívében ma-
radt, és testvérét sokszor megkísérelte megölni." (27j)
A mondát, amely szerint Ádám kívánsága volt, hogy
fiainak mindegyike testvérének ikernővérével házasodjék
és nem a vele születettel, at-Tabari és I bn-al-Athir is
átvette. Mivel azonban a Káin(nal született) ikernővére
volt a szebb, Káin őt akarta asszonyául.
„A Koránban (5,30 szúra) említett áldozatra vonatko-
zó rész továbbá úgy szól, hogy Ádám a vita elkerülésére
szólította fel fiait. Mindegyik hozzon egy-egy áldozatot,
és akié elfogadásra talál, az Káin leányikertestvérét vegye
feleségül; erre a pásztor [Ábel] nyájának a legjobbját, a
földműves [Káin] teremtményeinek a legsilányabbját
hozta; hamarosan fehér füst ereszkedett le a mennyből és
elemésztette Ábel áldozatát, míg Káiné érintetlen ma-
radt." (27)
Hallgassuk még meg a testvérgyilkosságot Abu'l-Fidá
elbeszélésében, amely szerint:
„[hogy] Kábíl - akit Káinnak is neveznek - testvérét
Hábílt azért ölte meg irigységből, mert az Isten annak
áldozatát és nem az övét fogadta el; más vélemények
szerint viszont, mindegyiknek volt egy ikernővére, és
Ádám azt akarta, hogy Hábilé legyen Káin felesége, és
az utóbbié pedig Hábil felesége legyen. Ezt azonban Káin
nem akarta, mivel az ő nővére volt a szebb és így agyon-
ütötte testvérét és elmenekült a saját ikernővérével." (271)
J oggal jegyzi meg Aptowitzer, hogy a testvérviszályról
a zsidó és a keresztény-mohamedán legendák között két
fontos különbség állapítható meg: „1. A zsidó mondában
a vitatott [szebb] asszony Ábel ikertestvére, míg a keresz-
tény-mohamedán mondák szerint az Káin ikertestvére
volt. 2. A zsidó mondában Ábel is küzd az asszony
birtoklásáért, míg a keresztény legendában csak Káin
kívánja az asszonyt, Ábel viszont egyáltalán nem törődik
az egész házasságkötéssel. Nos, láthattuk, hogy a zsidó
Ággádában az a nézet van túlsúlyban, hogy Ábel megnő-
73
sült, míg a keresztény szerzők egyhangúan azt állítják,
Ábel szűzként és nőtlenül halt meg."
Aptowitzer szerint az egyházban Ábel J ézus példaképe
és elődje... (27m)
Érdekes Augustinus (De civitate Dei) beszámolója ar-
ról a keresztény szektáról, amelynek tagjai Abel után
„Abeliak"-nak nevezték magukat, és önmegtartóztatást
gyakoroltak a nemi életben. Ugyanakkor a Rend szabá-
lyai szerint tilos volt az asszony nélküli élet. Az „Abeli-
ak" elfogadták ugyan, hogy Ábel megházasodott, de azt
tartották, hogy szűzi házasságban élt. (27n)
A pszichológus számára tanulságos, hogy a nép a
tulajdonságok milyen sokrétűségét vetítette rá a testvér-
párra, attól függően, hogy zsidó, keresztény vagy moha-
medán szerzők mondják el és értelmezik e monda ős-
anyagát.
Számunkra meglepő, hogy Ádám ezekben a mondák-
ban hogyan viszonyul fiai vérfertőző házasságához. Két-
ségtelen, hogy „Ádám" mondai alakja mögött a későbbi
korok embereit kell feltételeznünk, akik saját tudattalan-
juk vagy az incesztus kérdésre vonatkozó tudatos néze-
tük alapján foglaltak állást. Amit Ádám a mondák sze-
rint kívánt, arra éppenséggel a késői utódok vágyódtak.
Látjuk, hogy Ádám a vele született testvérrel kötött há-
zasságot törvényellenesnek tartotta, ezzel szemben a test-
vér ikernővérével való házasságot engedélyezte. Úgy tett,
mintha az nem lenne egyszersmind Káin testvére. Ez újra
az incesztusfogalom korok és népek szerinti tágíthatósá-
gára utal. Ádám törvénye csak az együtt született nővér-
rel kötendő házasságot tiltotta. Nyilvánvaló, hogy ez az
incestus fogalmának a korlátozása, számunkra azonban
az a jelentősége, hogy a kérdés egyáltalán szóba került. Ez
a törvény tágíthatóságában annak a tabunak az incesz-
tusfogalmához hasonló, amelyet Bronislaw Malinowski
az északnyugat-melanéziai (Pápua Új-Guinea) Tobri-
and-szigetek bennszülöttjeiről ír le. Ezen matriarchátus-
ban élő bennszülöttek számára az incesztus tabu csak az
anya rokonságára (clan) terjedt ki, míg az apa rokonaival
való házasságot engedélyezték. így jöttek létre az ún.
keresztezett unokatestvér (cross-cousin-marriages) há-
zasságok az apai rokonságban; az anya testvérének a
74
leányával való házasság viszont vérfertőzésnek számí-
tott. (27o) Azok a szerzők, akik az incesztus tabut a
bibliai Ádám szájába adták - szükségszerűen -, enyhéb-
ben ítélték meg azt, minthogy csak a „veleszületettségre"
általában és nem a testvérházasságra volt érvényes.
A nép igényeit és mindenkori nézeteit csak úgy ismer-
hetjük meg, ha magukat a mondákat, azok jelentését,
módosulásait és kiegészítéseit az idők folyamán komo-
lyan meggondoljuk.
Ezt az utat kellett először a sorsanalízisnek bejárnia,
hogy a „Gonosz" hatalmas alakját pszichológiailag he-
lyesen ábrázolhassa és valószínűsíthesse: Káin alakja -
mint a gyilkos hajlam hordozója - az erkölcs eredeti és
természetes alapját képviseli. Ez a testvérgyilkosságról
szóló népmondák művelődéstörténeti jelentősége.
A Káin-bélyeg
A Káin-bélyegről folyó vita még nem ért véget. A Bibliá-
ban csak arról olvashatunk, hogy „a jel, amely őt agyon-
üthetetlenné teszi, bárki is találjon rá". Egy monda arról
számol be, hogy Isten Káin homlokára szarvat növesz-
tett. (29) Egy másik monda szerint Isten a Szentírás 22
jeléből eggyel „ráírta azt Káin karjára, hogy ne öljék meg
őt". (30) Még azt is feltételezték, hogy a Káin-bélyeg
bizonyos fajta tetoválás lett volna. (31a)
Két mozzanat szól a szarv feltételezése mellett (29):
először is, Mózest, aki úgyszintén indulati gyilkos volt,
hasonlóan szarvakkal ábrázolják. Másodszor: a héberek
állítólag az állatokat szarvukkal díszített oltárokon áldoz-
ták fel. Azokat a gyilkosokat, akik az áldozati templo-
mokba menekültek, és megfogták az oltár szarvait, tilos
volt megölni. Az oltárszarvakat a Biblia is említi:
„Azután végy a tulok véréből, és hintsd azt ujjaiddal
az oltár szarvaira; a többi vért pedig töltsd mind az oltár
aljára." (II. Móz. 29,12)
Még különösebb a zsidó-perzsa költő Sáhin közlése:
„Káin szakállt kapott I stentől, amelytől az állatok
annyira féltek, hogy elmenekültek Káin elől." (31b)
75
A Káin-jegy valamennyi értelmezése közül a sorspszi-
chológia szerint legérdekesebb a következő:
„Az Úristen bélyeget tett Káinra, hogy ne ölje meg őt
mindenki, aki rátalál. Hogy az milyen bélyeg volt, arról
nincsen említés... Vajon a jel, amely arra szolgált, hogy
Káint ne ölhessék meg, nem azt jelenti-e, hogy őt soha
nem semmisítik meg? A törvénykönyvben - a Tórában -
ugyanis sehol nincsen szó Káin haláláról. Mintha ez arra
utalna - mint a mitológiai Szkülla -, hogy az oktalanság
halhatatlan baj, amely soha nem szűnik meg, mint a
halott, és mégis mindenkor meghal." (31c)
Ez az értelmezés azért csábító, mert Káin halhatatlan-
ságát implikálja. Ösztöntörekvésként Káin valóban
mindörökké él.
A Káin-bélyeget szégyenbélyegnek tartó keresztény
magyarázatok ellentétét olvashatjuk Wertham amerikai
pszichiáter 1966-ban megjelent A sign for Cain című
könyvében:
„Éven the sign of Cain, or mark of Cain, is sometimes
misunderstood. I have heard district attorneys asking for
the death penalty while pointing to the »sign of Cain« on
the accused's forehead. They did not realize that this sign
does not stamp a man as one fit for the death penalty,
but on the contrary is a device against continued vio-
lence: »a sign for Cain, lest any finding him should smite
him«." (31e) (Gyakran félreértik magát a Káin-bélyeget
is. Hallottam már ügyészeket halálbüntetést kérni a vád-
lottra, miközben rámutattak a homlokán lévő „Káin-
bélyegre". Nem értették meg, hogy a jel nem a halálbün-
tetésre kijelölő bélyeg, hanem éppen ellenkezőleg: a fo-
lyamatos erőszak ellen óvó jelzés: „Káin megjelölése,
nehogy az, aki rátalál, megölje őt."
I tt említjük meg, hogy a gyilkos vérét még az előző
évszázadban epilepsziások gyógyítására alkalmazták.
Balzer írja:
„Oberhalbsteinben azt is beszélik, hogy az utolsó asz-
szony, akit Rietbergben (Domleschg) felakasztottak, egy
Prásansból való asszony volt. Ez az asszony Svábföldön
járt, a visszaúton Domleschgben szült, és megölte gyer-
mekét. Kivégzésén hét egyházi személy és a népből sokan
jelen voltak. Közöttük két férfi is volt, akik eskórban
76
szenvedtek. Egyikük Oberlandból, a másik Heinzenberg-
ből való volt. Ők ketten ittak a kivégzett asszony meleg
véréből. Ezt követően egy útszakaszt futva kellett meg-
tenniök, hogy a megivott vér átáramoljon a sajátjukba.
A heinzenbergi képes volt az előírt utat futva megtenni,
és meggyógyult, az oberlandi viszont nem. Ő hamarosan
meghalt." (32)
Káin utódai
A Biblia erről ezt írja:
„És ismeré Kain az ő feleségét, az pedig fogada méhé-
ben, és szüle Hánókhot. És építe várost, és nevezé azt
az ő fiának nevéről Hánókhnak.
„És lett Hánókhnak fia, I rád; És I rád nemzé Mekhu-
jáelt: Mekhujáel pedig nemzé Methusáelt, és Methusá-
el nemzé Lámekhet.
Lámekh pedig vett magának két feleséget; az egyiknek
neve Hada, a másiknak neve Czilla.
És szüle Hada J ábált. Ez volt atyjok a sátorban-lakók-
nak, és a barom-pásztoroknak.
Az ő atyjafiának pedig J ubál vala neve; ez volt atyja
minden lantosnak és síposnak.
Czilla pedig szüle Tubálkaint, mindenféle réz- és vas-
szerszámok kovácsolóját; és Tubalkain húgát, Naha-
mát." (I. Móz. 4,17-22)
Káin utódairól különféle, a Bibliával ellentétes hagyo-
mányok léteznek. Egyeseket Ephraem Syrus művében
(Sámtliche Werke der Kirchenváter XXVII. - Az egyház-
atyák összes művei, XXVI I .) olvashatjuk. Ezek arra utal-
nak, hogy Káin büntetése hetedíziglen volt érvényben, és
a kilátásba helyezett büntetés Lámekh nemzedékéig sza-
porodásuk megszakadásával teljesedett be. Neki, Lá-
mekhnek - büntetésül Káin tettéért - korábban nem
voltak férfi utódai, csak nők születtek tőle. Feleségei,
Ádá és Cillá, ezért vigasztalásra szorultak. A Bibliában
említett három fiát, J áváit, J úvált és Túvál-Kájint a mű
nem említi. (I. Móz. 4,19-23.)
Ephraem érdekes módon az (I. Móz. 6,1.) értelmezése-
ként egy kommentátorra hivatkozik, aki azt mondja:
77
„Az emberiség fiain ő a kainitákat érti, és [mondja]
hogy azok leányokat nemzettek, azt azért mondja, hogy
ezzel jelezze: a Káin-törzs továbbplántálása az imént az
említett okból megszakadt."
Mivel a kainiták kicsapongok voltak, Isten csupán sok
leányt adott nekik. (33a) Káin azonban állítólag a kénita
törzs atyja volt. A kéniták nomád törzse - mint már
említettük - a midjanitákhoz tartozott. A Színáj-félsziget
egy részén laktak. Mózes apósa, J etró, kénita vagy mid-
janita volt. A kéniták Izrael törzseivel Kánaánba vándo-
roltak, és ott vándorkovácsok lettek, majd lassanként
teljesen beolvadtak az izraeli népbe. (33b)
Ezeket a kénitákr ; ozottan meg kell különböztet-
nünk az úgyneve/ • munkáktól. A kéniták bibliai no-
mád törzset alkot;, A kainiták viszont - pszichológiai
értelemben - olyan mberek, akik Káin ösztöntermészetét
és gonosz indulatát önmagukban hordozzák. Meglepő mó-
don már a 4. századi Ephraem Syrus püspök - a fordítás-
ból megállapíthatóan - „kainitákat" említ. Ezek a kaini-
•' k azonban ínég ma is közöttünk élnek, és ez - feltehető-
így is marad.
Káin halála
Káin halálát a mondák három változatban beszélik el
(lásd J egyzetek [33c]: Kautzsch és Aptowitzer).
1. Káin háza ráomló törmelékei alatt lelte halálát. Ezt
a mondát aJubileumok Könyve vagy a Kis Genezis.. .-ben
(4,81) olvashatjuk, amelyet Hermann Rönsch (1874)
adott közre, tehát egy pszeudoepigráfban (lásd J egyzetek
19h). A monda így szól:
„Ennek a jubileumnak a végén megölték Káint, egy
évvel utána [vagyis Ádám halála után]; a háza rázuhant,
és ő annak kövei által, a házában halt meg, és az igazság
alapján ő is kővel öletett meg. Ezért rendelik el az égi
táblák: azzal az eszközzel, amellyel valaki legközelebbijét
megöli, azzal öljék meg őt is; ahogyan ö sebet ejtett, az
essen meg vele is." (33d) Az egyházatyák a Jubileumok
Könyvévú azonosan úgy számoltak, hogy Káin 860 éve-
sen halt meg.
78
Ezt a mondát sem az Ággádá, sem a mohamedán
legenda nem ismeri:
2. Káin az özönvízben pusztult el. Levis ezt a mondát
R. Simon-ben Lákisnak tulajdonítja:
„I sten a levegőben lógatta Káint, amíg csak be nem
következett az özönvíz és magával nem sodorta." (33c)
Egy másik magyarázat így szól: „I sten szenvedni hagy-
ta."
Aptowitzer szerint ez utóbbi monda korábbi, mint a
rabbinikus források. Már a Tizenkét Patriarcha Testa-
mentumában, mégpedig Benjámin Testamentumában
(XI I .7) is megtaláljuk:
„Ezért Isten Káinnak is hét büntetést adott, mert min-
den 100 évben büntetést hozott reá. 200 évig szenvedett
és a 900. évben pedig az özönvíz idején, igaz testvére, Ábel
miatt elkergetik." (33c)
3. Káint Lámekh* öli meg. Ennek a legelterjedtebb mon-
dának az első változata nem szándékos emberölésről szól.
Ez így hangzik:
„Lemekh, Kájin utóda, a nemzedékek közül a hete-
dik, vak volt. Amikor vadászni ment fia Túvál-Kájin
mindig elkísérte és vezette. Midőn fia megpillantotta egy
állat szarvát, apja íjat tartó kezét az állat ellen irányítot-
ta, amelyet ekképpen elejtett. Egy nap Kájin, aki homlo-
kán szarvat viselt, úgy jelent meg a hegyek között, hogy
a fiú nem láthatta egész alakját, csupán a kiálló szarva-
kat. Azt gondolván, állatot lát a hegyek közt felbukkan-
ni, jelentette apjának, aki a feltételezett állat irányába
húzta meg a nyilát. Ez pedig túl jól találta el célpontját.
Kájin úgy rogyott össze holtan, mint a vadállat, akit a
vak vadász nyila fúrt át. Amidőn azonban Lemekh és
kísérője a célponthoz közeledett, hogy az elejtett vadat
elvigyék, a fiú ezt jelentette: »Úgy látom, az állítólagos
állat homlokán szarvat viselő ember.« Megrémülve kiál-
tott fel Lemekh: »J aj, ez a nagyapám!« Kétségbeesett
bűnbánattal csapta össze kezét, szerencsétlenségére elta-
lálva a fiú fejét, akit ily módon megölt. Lemekh ezért így
szólt feleségeihez: »embert öltem mert megsebzett; ifjat
öltem, mert megütött«." (I. Móz. 4,23) (33d)
* Lámekh - a Lemekh név változata. - J. L.
79
„Ennek az elbeszélésnek egy változata így szól: Le-
mekh megölte Káint és a fiút, aki őt [Lemekhet] vezette;
Káint az utána hajított kővel, a fiút pedig Káin meggyil-
kolása feletti kétségbeesésében keze összeütésével." (33e)
Ezt a mondát átvette Ephraem Syrus szíriai püspök.
Az elbeszélés keresztény és mohamedán változatai rész-
ben megegyezőek (J elámdénu-Tánhúmával), részint mó-
dosítottak vagy rövidítettek.
A szíriai Kincses Barlang is tartalmilag megegyező a
TánhúmávdX. A keresztény Ádám-könyv nem említi Tú-
vál-Kájint Lámekh kísérőjeként, hanem egy fiatal pász-
tort, akit Lámekh - amikor értesült, hogy ősét (nagyap-
ját) szándéka ellenére megölte - tenyerével eltalált, és az
úgy esett össze, mintha holt lenne. Lámekh halottnak
vélte. „Vett egy követ és úgy sújtott a fejére, hogy az
meghalt." At-Tabari és I bn-al-Athír nem említi név sze-
rint Lámekhet, csak annyit, hogy Káint saját fia ölte meg.
A patrasi Methodosz és Hieronymus ugyancsak nem
szándékos emberölésről szól.
A szándékos emberölést - néhány héber elbeszélő mel-
lett - még a gazai Prokopiosz is megemlíti. Már Ephraem
Syrus is ír ennek a mondának a szándékosságot feltétele-
ző változatáról. Aptowitzer szerint a szándékos ember-
ölésnek csak egy korai midrástöredékben van nyoma
(midrás =több, a Biblia utáni időkig visszanyúló héber
vagy arameus rabbinikus írás elnevezése).
Ezek szerint:
„ . . . Káin utódai gyilkosok voltak, gyilkosok utódai; Ká-
in Ábelt ölte meg, Lámekh Káint és a saját fiát ölte meg."
A „gyilkos" megjelölés szándékos emberölésre utal.
(33f) Ez a töredék azonos gondolatot fogalmaz meg,
mint a sorspszichológia ma, genetikai módszerekkel.
Aptowitzer egy lábjegyzetében (261) a következőt ol-
vashatjuk (33g):
„Fabricius [Codex pseudepigraphus V. k. I. 122.] egy
egyetemi szokást közöl, amelyet az orvosoknak avatásuk
alkalmával odakiáltanak: Vade et occide Cain! Ezt így
értelmezi: Menj oda, és öld meg Káint! Magyarázata
szerint a mondat értelme: a fiatal orvosok lelkére kötni
orvostudományuk óvatos alkalmazását, arra gondolva,
80
hogy a mulasztásuk okozta halált hetedíziglen torolják
meg:
»Quod Medicis Doctoribus recens creatis solenni ritu
acclamari consuevit, ,Vade et occide Cain': de quo varia
et iucunda vir ingeniosis Paulus Ammannus: illius dicti
ni fallor haec fűit sententia, ut monerentur caute agere
cogitarentque; necem eorum quos culpa sua occidissent
septies vindicanda.«"
Nehezen elhihető azonban, hogy ez az intés és figyel-
meztetés éppen a gyilkosságra való felszólítás formáját
öltene. Nem lenne sem ízléses, sem szellemes a fiatal
orvosokat éppen az ünnepélyes avatási szertartáson „Ká-
i néként megszólítani. Számomra meggyőzőbbnek tűnik
a kérdéses mondatot így érteni: Menj oda, és öld meg
Káintl A fiatal orvosnak a beteget gyógyító és a halál elől
menekítő pályája kezdetén azt mondják, Káin, a „halál
angyala" ellen küzdjön, őt ölje meg. Tánhúmá* mondája
sem az egyházatyák, sem Petrus Comestor írásában nem
fordul elő, amelyből egyes ággádái elemek a középkori
német irodalomba is bekerültek (vö. Historienbibel ed.
Merzdorf 132, 610.; Narrenschiff zá. Zarnke 238., 371.;
Conrad von Megenberg ed. Pfeiffer 307.). Talán zsidók
- esetleg a kitértek - közvetítésével váltak ismertté egye-
temi körökben is. (33g)
Adám és Eva genealógiája
Ábel, illetve Káin utódainak a genealógiáját az Ószövet-
ség alapján a következő családfa ábrázolja.
A sorsanalitikus számára rendkívül érdekes Ádám
utódainak ószövetségi családfája, mind a^Káin ágon,
mind a Sét (vagy Szét) ágon, akit az Isten Évának adott
Ábel helyett.
Káin nemzedékében a gyilkolás sorsa Lámekhben tér
vissza, amikor az ősét, Káint és saját fiát, Túvál-Kájint
megöli. Igaz, Lámekh kettős gyilkossága - a monda
szerint - véletlen műve, de a gálád hangból, ahogyan
feleségeivel arról beszélt, félreérthetetlenül kicseng a gyil-
* Tánhúmá egy elbeszélésgyűjtemény címe, jelentése: Vigasz. - J. L.
Háwá (Éva)
9
Adám
é
I. Hánokh
Kájin (f
földműves
gyilkos
Hánókh ó"
városalapító
I
III.
IrádS
IV.
Mehújáél o*
I
V.
I ,
Metúsáél <J
Jávái 6"
a sátor és a nyáj
tulajdonosa
Ábelcf
Sét<f
Júválá Túvál Kájin <f Náámá$ Metúséláh 6
i hárfa és a fuvola a kovácsművészet I
feltalálója feltalálója I
lámekh d
1 ábra Ádám és utódainak családfája a Bibüa alapján
(I. Móz. 5,1-32)*
Nóáh 6(H
kolás érzülete. Ugyanez a gyilkos érzület leplezi le magát
feleségeinek (Ádá és Cillá) a szándékában, akik - egy
monda szerint (39) -férjükkel, Lámekhhel akartak végez-
ni, amikor megtudták, mit tett Káinnal és Túvál-Kájin-
nal. Túvál-Kájinnak, a kard és egyéb gyilkos eszközök
feltalálójának feleségei is féltek, hogy ezért megbünte-
tik őt.
A káini indulat visszatérése mellett sorspszichológiai
jelentőségű még Káin leszármazottainak a pályaválasz-
tása.
* Az 1. ábrán (Ádám és utódainak családfája a Biblia nyomán [I. Móz,
5,1-32]) szereplő nevek mai héber olvasata szerepel. A szerk.
82
Az első város Hénokh (Hánókh) felépítésével Káin
lerakta a civilizáció alapköveit. J osephus Flavius írja:
„Az eddigi egyszerű életformát a mérték és a súly
feltalálásával átalakította [Káin], az ártatlan és jóindula-
tú magatartást, valamint a szellem nemességét alatto-
mosságba és furfangosságba fordította át. Ő volt az első,
aki a földnek határt vont, várost épített, azt fallal vette
körül, és a házanépét az együtt lakásra kényszerítette.
Ezt a várost legidősebb fia, Ánokh* után, Ánokhnak
nevezte el." (35)
E leírás alapján Káin a „magántulajdont" és azzal
együtt a „kapitalizmust" is feltalálta.
Lámekh fiainál, a hetedik nemzedékben jelentős kul-
túrtörténeti fontosságú további pályaválasztások jelen-
nek meg. Míg Lámekh vadász volt, Adától származó első
fia, J ávái, az állattenyésztést, a nyáj legeltetését és a
sátorban lakást, második fia, J úvál, a hangszeres zenét,
Cillától származó harmadik fia, Túvál-Kájin pedig a
fegyverkovács-művészetet találta fel. A történészek és
teológusok egyaránt kiemelik ezen mesterségek jelen-
tőségét.
Nahmanidész (1195-1270) a Tórához fűzött kommen-
tárjában mind a gyilkolási késztetés utánzását (örökletes-
ség?), mind annak szocializálását a foglalkozásban és
művészetben a következőképpen fogalmazza meg:
„Úgy tűnik a számomra, hogy Lámekh minden mun-
kában járatos volt. Legidősebb fiát a legeltetésre, máso-
dik fiát a muzsikálás művészetére, a harmadik fiát kar-
dok, lándzsák, dárdák és minden harci eszköz kikalapá-
lására és készítésére tanította meg. Feleségei féltek, meg-
büntetik őt, mert feltalálta a kardot és a gyilkolást. Atyá-
inak a tettét utánozza majd! Ő, az első gyilkos fia, hozza
létre a romlást, hogy megsemmisíthessen."
Delitzsch 1852-ben a Genezis magyarázatában ezt írja:
„Lámekh három fia, három mesterség feltalálója és
alapítójaként kultúrtörténeti jelentőséget vívott ki. J ávái
fedezte fel a legeltetést, J úvál a hangszeres zenét, és Tú-
vál-Kájin a fegyverkovács-művészetet." (20)
Az első bibliai családnak, Ádám és Éva családjának a
* Ánokh - a Hánokh (Henokh) név görögös változata. - J. L.
83
történetében nem csupán a „gonosz gyilkolási ösztön",
hanem a kicsapongás, az erkölcstelenség, röviden: a sze-
xuális lazaság is visszatért. Az idézett első monda így
szól:
„Káin vett a föld gyümölcséből, és ezzel anyja nyom-
dokaiba lépett, mert azt Éva is megtette: a gyümölcs után
nyúlt."
Egy másik monda A gyönyör és a báj fájáról beszél.
A Biblia is így mondja el:
„És látá az asszony, hogy j ó az a fa eledelre, s hogy
kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért:
szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele
levő férjének is, és az is evék. És megnyilatkozának mind-
kettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek..." (I.
Móz. 3,6-7)
így ismerték meg az első emberek az érzéki örömet.
A „gyönyör fájáról" azonban nemcsak Ádám és Éva
evett mértéktelenül, hanem gyermekeik és unokáik is.
Káintól hallhattuk, annyira kívánta testvére szép fele-
ségét, hogy így beszélt önmagához: Agyonütöm a testvé-
remet, és asszonya az enyém lesz.
J osephus Flavius Káinról ezt írja:
„Egyébként egyáltalán nem hagyta, hogy büntetése
figyelmeztetésül szolgáljon, hanem gonoszságát még egy-
re tovább fokozta. Mert mindenfajta élvezetnek utána-
járt, akkor is, ha az társai rovására történt. Vagyonát
rablással és erőszakkal gyarapította, bajtársait tobzódás-
ra és rablásra csábította és minden rosszra megtanítot-
ta." (38)
Az ősasszony Éva érzéki vágya a „gyönyör fájának"
gyümölcse után, úgy tűnik, a hetedik nemzedékben, még-
pedig Lámekh második feleségében, Cillában, annak leá-
nyában, Náámában, Túvál-Kájin nővérében érte el vég-
teles formáját.
Lámekh, Methusáél fia, ugyanis sógorságba került
Kénánnal, Sét utódával, akinek két leánya, Ádá és Cillá
a feleségei lettek. A monda szerint Cillá attól az italtól,
amellyel alakját, szépségét és báját akarta megőrizni,
sokáig meddő maradt (ma bizonyára fogamzásgátló
gyógyszert szedne).
„Az asszonyok - így meséli a monda -, akik gyermeket
84
szültek, a férfiak számára nem voltak kívánatosak, és úgy
néztek ki, mint az özvegyek vagy elhagyottak, a meddők-
höz viszont ragaszkodtak a férfiak". (39)
Ilyen asszony volt Cillá is. Csak öreg korában szülte
fiát, Túvál-Kájint és leányát, Náámát.
És tovább olvashatjuk: „Százharminc évig gyakorolta
Ádám a nők udvarlását, amíg Nááma meg nem született.
Roppant szépsége miatt két angyal, Ázá és Ázáél bolyon-
gott utána, és szült tőlük. Tőle származott azután a
világban éjjel lebegő valamennyi gonosz szellem és dé-
mon. Amint egy magányosan alvó emberre rátalálnak,
mellé fekszenek; de ez csupán holdfogyatkozáskor esik
meg." (40)
A mondákban az Ádám-Éva-nemzedék Káin-vonalát
a „gonosz ösztön" visszatérő tulajdonságai terhelik.
Gyilkos indulat, rablás, erőszakoskodás, birtoklási vágy,
alattomosság és fondorlatosság, dőzsölés és kéjsóvárgás,
és ha „valaki kevésbé volt képes a gyilkolásra, úgy bizo-
nyára még inkább belevetette magát esztelen ferdeségek-
be, féktelenségbe és jogtiprásba". (41)
A Káin-nemzedék, amely oly mértéktelenül szolgálta
a gonosz ösztönt, építette fel mégis az első várost, találta
fel az állattenyésztést, a hangszereket, a fegyverkovács-
művészetet, a „polgári" magántulajdon védelmére beve-
zette a mértéket, a súlyt és a mezsgyekijelölést. Mindezzel
a kapitalizmus és a civilizáció alapjait rakta le.
A Káin-nemzedék azonban nem tudta, hogyan köze-
ledjék Istenhez, hogyan nevezze. Ehhez csupán az első
emberpár, a Sét- vagy Szét-nemzedék értett. A Biblia
elbeszéli:
„Ádám pedig ismét ismeré az ő feleségét, és az szüle
néki fiat és nevezé annak nevét Séthnek: mert adott
úgymond, énnekem az Isten más magot Ábel helyett, kit
megöle Kain.
Séthnek is született fia, és nevezé annak nevét Énós
nak. Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét."
(I. Móz. 4,25-26)
Az Ószövetség genealógiája szerint Sét ötödik utóda
J áred (vagy J ered) fia Hénókh (vagy Hánókh) volt, aki
az istentelenek közt kikiáltotta Isten nevét. A monda
erről így szól:
85
„Hénókh Istennel vándorolt: gyűlölte az emberek is-
tentelen útjait, mert lelke a termelésen és a tudáson csün-
gött..." (42). Hénókh megértette az istenfélelmet, imád-
kozott az Úrhoz, és felfogta Isten valódi nevét. Az Igaz-
nak, a könyörületességnek a mintaképe volt. Az emberek
azonban akkor istentelenül éltek, és Hénókh így szólt
Istenhez:
„íme, ez a nemzedék gonosztevőkből áll és nincsen
hitük. J ól tudom, Te arra gondolsz, hogy ők megromla-
nak; miért hoztál hát közibük? Lásd, nekem kellene nem-
zedékem első emberének lennem, és gonosz ösztöneikből
semmi sem tapadhat rám; minden Világok Ura, tégy meg
hát engem szolgálóid egyikévé... Ekkor Hénókh teste
tűzcsóvává vált, mint Éliás [azaz Illés] teste, és az angya-
lok közé került." (43) „Ő lett a világ fejedelme, a fejede-
lem, aki a világ minden népét táplálja." ... „...és Isten
megszentelt trónusát mindennap szolgálta." A Metát-
rón* nevet nyerte.
Káin istentelen nemzedékét az özönvíz megsemmi-
sítette.
Amidőn Ádám és Éva a tudás fájáról evett - a monda
szerint -, a J ó és a Gonosz összevegyült; de ezek után két
fiuk nemzedékében újból szétvált. A Káin-nemzedék
gyarapította a gonoszság és a törvényszegők sorát a
Földön. Ezzel szemben Hénókh-Metátrónban a Sét-
ágon a J ó újból feltámadt. Az istenteleneket ő oktatta
Isten szolgálatára. Mert ő kapta ajándékba az első em-
ber, Ádám lelkét, amely elhagyta annak testét, mielőtt
még bűnbe esett volna. Ő lett Isten szolgája, és hirdette
- mint később Mózes - Isten törvényeit. És így Éva
öléből egyaránt származott törvényszegő és törvény-
al kotó.
* Metátrón vagy Mátátrón
angyalok legfőbbje. - J. L.
- az Isten trónusánál szolgáló angyal, az
II
KAIN
A SORSPSZICHOLÓGIA
TÜKRÉBEN
KÁIN
A SORSPSZICHOLÓGIA TÜKRÉBEN
Az emberiség története hozzávetőleg 500 ezer vagy még
több évre becsülhető. A megírt történet ideje csupán
elenyésző - mintegy 6000 év. Az Ószövetség az i. e. 5.
évszázadban készülhetett el. A világ teremtésétől a babi-
loni fogságból való visszatéréséig (i. e. 516) szóló bibliai
történeteket mondák kísérik. A „monda" kifejezés a köz-
keletű héber „ággádá" vagy „haggada" terminusnak felel
meg. Ez szó szerint „állítást, közlést" jelent. A mondák
szájhagyomány útján keletkező közlések. Az I. fejezetben
a Káinról és a káini időkről elmondott mondákat Mikha
J oszéf Bin Gorion több évszázadra visszanyúló héber (és
arameus) forrásokból gyűjtötte össze.
Káin és utódai nem a történelmi időkben éltek. Szem-
ben másik sorsalakunkkal, Mózessel, akit általában már
történelmi személynek tekintenek, és tevékenységét az
i. e. 14-13. évszázadra teszik. Egyes történészek még ezt
is vitatják. így például Meyer szerint Mózes soha nem
létezett, és ilyenformán nem is lehet történelmi személy.
(44)
J oggal kérdezhetnénk: fennáll-e egyáltalán valamilyen
kapcsolat a mondai Káin, illetve Mózes és miközöttünk?
Mindenekelőtt le kell szögezni: a jelen munka számára
teljesen irreleváns, hogy Káin és Mózes valóban élt-e
vagy sem. Számunkra ugyanis a „Kái n" és a „Mózes"
nevek csupán emberi sorsok jelképei. Ezeknek a sorsok-
nak - adott körülmények között - bármelyikünk részese
lehet.
Káin bibliai és mondai alakjával csak azért foglalkoz-
tunk, hogy a következő alapvető sorspszichológiai tételt
megvilágítsuk.
89
A közöttünk és a bennünk élő Káin mindenkor ugyan-
az a Káin marad, aki egykor a Bibliában és a mondákban
is szerepelt.
Káin alakját a Bibliában és a mondákban az emberek'
a bárhol előforduló, veleszületett Káin-természetnek a
projekciójaként örökítették meg.
Ez egyben azt jelenti: ha nem élne az emberben már
ősidőktől a Káin-sors öröklötten meghatározott hajla-
ma, úgy Káin alakja sem a Bibliában, sem a mondákban
nem volna jelen.
Az emberiség történetében a világ, a világról való
tudás, a világ rendje, a család, a társadalom, a kultúra,
az erkölcs fogalma, az ideálok hierarchiája szüntelenül
átalakul. A bennünk lakozó Káin azonban maradandó.
A sors. amelyet a sorspszichológia jelképesen „Káin-
sors"-ként jelölt, mindenkor megjelent az emberiség tör-
ténetében, és - nézetünk szerint - a jövőben is jelen lesz.
Vajon j ó lelkiismerettel jelenthetjük-e ki, hogy a gyil-
kolás hajlama, a mindenhatóság vágya, a rablás, a népek
elleni erőszak, a mindent birtoklás igénye, az alattomos-
ság, a furfangosság, az irigység és a féltékenység, a tobzó-
dás és a kéjsóvárság, a féktelenség és a jogtalanság az
évezredek során megszűnt volna? Vajon az emberiség
nem hódol-e napjainkban is egy és ugyanazon „gonosz
ösztönnek", mint a biblikus korban? Csupán e gonosz
indulat álcázási módjai változtak. Az ember Káin-termé-
szete azonban változatlan. Nem tudjuk kiirtani.
A sorspszichológia felfogása szerint az ember Káin-
természete azért nem semmisíthető meg, mert az veleszü-
letett hajlamból, sajátos gyökértényezőből ered. Az em-
beriség Káin-indulata lényegében ezért azonos évezredek
óta, és a Káin-sors független a történelemtől.
Az emberi sors nyolc faktora,
gyökér tényezője
A sorspszichológia a pszichiátriai kategóriákból leveze-
tett nyolc faktorlehetőségből 1937-ben olyan ösztön-
rendszert dolgozott ki, amelynek segítségével az emberi
sors funkcionálisan vizsgálható. (45) Ezen az úton nyil-
90
vánvalóan csupán a belső, endogén, sorsmeghatározó
faktorok tárhatóak fel, a külső, exogén vagy perisz-
taltikus, ugyancsak sorsalakító tényezők további gondos
vizsgálatot igényelnek. E külső tényezők többnyire csak
azokat a reakciókat váltják ki, amelyek már a belső
faktorok által öröklötten adottak. Az az ember például,
aki anyai szeretet és gyengédség nélkül, árvaházban ne-
velkedett, erre a frusztrációra a későbbiekben deviáns
szexualitással, egy másik, káini, egy harmadik, szkizo-
form és egy további mániás-depresszív reakcióval vála-
szolhat, a genotípusában túlsúlyban lévő gyökértényező-
jétől függően.
Annak ellenére, hogy minden ember az azonos nyolc
faktort hozza magával, ezek átütő ereje, penetranciája
mennyiségileg és processzuálisan változó. Ezért beszé-
lünk a tesztről leolvasható nyolc faktor egyénileg és hely-
zetileg változó arányskálájáról.
Az egyes ember sorsát két-két faktor által meghatáro-
zott élettengelyben vizsgáljuk. A négy élettengely a kö-
vetkező:
I . A szexualitás, 5-tengely; két faktora:
1. a szeretet utáni vágy, az Erósz; A-faktor;
2. az agresszív késztetés, szadizmus; s-faktor.
I I . Az indulati élet, P-tengely, a paroxizmalitás tenge-
lye, két faktora:
3. a káini indulat, és az igazságra törekvés; e-
faktor;
4. az erkölcsi, a magamutogató vagy rejtőzködő
indulat; /zy-faktor.
I I I . Az én, Sch-tengely; két faktora:
5. a birtoklás vágya; A>faktor;
6. a lét kibontakoztatásának vágya; />-faktor.
IV. A kapcsolatok, C-tengely; két faktora:
7. a keresés és tapadás; d-faktor;
8. a megkapaszkodás és leválás; w-faktor.
A két utóbbit Hermann I mre (Magyarország) írta le.
Minden faktor funkciójában ellentétet tartalmaz, ezt
+ és — jellel jelöljük. Az egyes faktorok pozitív vagy
negatív irányú funkcióját „törekvésnek" vagy „tendenci-
ának" nevezzük.
91
1. TÁBLÁZAT. A KÍSÉRLETI ÖSZTÖNDIAGNOSZTIKA ÖSZTÖNRENDSZERE
A 16-féle ösztöntörekvés = A 8 ösztönfaktor = A 4 ösztöntengely =
tendenciák ^ösztönigény ösztönök
<5
5.
7.
Személyhez szolo gyengéd érzelmek: szeretet
A közösségi, humanizált érzelmek:
kollektív emberszeretet
Szadizmus, agresszió, tevékenység
Civilizáció, tapintat, önfeláldozás,
az alázat, illetve
a passzivitás és mazochizmus
A gonosz tendenciák, vagyis a düh,
gyűlölet, harag, bosszú,
igazságtalanság, intolerancia felhalmozódása
a Káin-igényhez
A jó tendenciák a kollektív igazságosság,
tolerancia, jóság, segítőkészség,
jámborság az Abel-igényhez
A szemérmetlen önmutogatás
A kollektív szemérmesség
)
I. Nőiesség, anyaság
/i-faktor
II. Férfiasság,
í-faktor
III. Etikus Káin-Ábel-
igény, e-faktor
IV. Erkölcsi igény érvényesü-
lés, exhibicionizmus,
Ay-faktor
I. S
Szexuális
ösztön
II. P
Paroxizmális
ösztön,
a meglepetés
r
9. Az autizmus, önzés, az énesség,
a nárcizmus, az introjekció,
a bekebelezés
10. Alkalmazkodás a közösséghez,
az elfojtáshoz
11. A másikba való beilleszkedés, a participáció, illetve mások
vádolása (projekció)
12. A humán igények, a szellem kiterjesztése a közösségre, a
szellemi-én, illetve én-kitágítás (infláció)
13. Az értékszerzés mások rovására, új tárgyak
keresése, hűtlenség
14. Lemondás mások javára, hűség, az analitás,
a tapadás
15. Megkapaszkodás, a tárgyba (tárgy, személy),
az oralitás, a hedonizmus
16. A leválás, a magány
)
V. én-beszűkítés egosystole,
az állástfoglaló, anyagias,
birtokló én, a fc-faktor
VI. én-kitágítás, egodiastole
a szellemi-én a lét, p-
faktor
VII. Szerzési vágy
keresési igény, rf-faktor
VIII. A megkapaszkodás
/n-faktor
III. Sch
én-ösztön
IV. C
A kontaktus-
készség
A sorsanalitikus ösztönrendszer tehát négy tengelyből,
nyolc gyökértényezőből vagy faktorból és tizenhat törek-
vést, tendenciát kifejező funkcióból tevődik össze. Ezt
szemlélteti az 1. táblázat.
A Káin-gyökértényező
A táblázatból kitűnik, hogy a Káin, illetve Ábel =Mózes
törekvést az e-faktor határozza meg.
Társfaktora a hy. Káint azonban minden tevékenysé-
gében, így az érvényesülési vágyban és az elrejtődzésben
is képviseli, de csak másodlagosan. Elegendő itt csak az
e-faktor funkciójára utalni. (A további faktorfunkciók
leírását az olvasó a kísérleti ösztöndiagnosztika tanköny-
vében találja meg.) (45)
Az e-faktor lényegileg a gonosz, a „Káin-ember"
mindazon durva indulatát s egyszersmind a j ó, az igaz
„Mózes-ember" etikumát is meghatározza, amely a nép
számára a gyilkolás tilalmát és a j óra vonatkozó törvényt
hirdeti. Mózes az Ábellé vált Káin.
Az e-ösztöntényező az, amely az embert a düh és a
gyűlölet, a harag és a bosszú, az irigység, a féltékenység
és a durva indulatok hatására gyilkossá teszi. Ez a ténye-
ző arra ösztönzi az embert, hogy kínzó hangulatingado-
zásait robbanásszerűen, váratlanul embertársai ellen for-
dítsa. Ha az e-faktor „Kái n" fojtogató kezét nem testvé-
rére, hanem saját agyának, szívének, végtagjainak a ke-
ringésére irányítja, ily módon olyan „rohamban szenve-
dő", „homo paroximálissá" teszi magát, aki nem az ellen-,
ségét veri kékre-zöldre, hanem a saját bőre válik „kiüté-
sessé", nyelve a dadogásig görcsössé, és éjjel-nappal li-
dérces szorongásokat él meg.
Másfelől ugyanez az e-faktor az az instancia, amely
felkelti az emberben a lelkiismeretet, tilalmakat szab a
türelmetlenség, a gyilkosság ellen, törvényt alkot az em-
beriség erkölcsös magatartására, és az örökkön bennünk
lakozó „Káin-embert" a türelemre és igazságosságra, a
jámborságra, jótékonyságra mozgósítja, betegséget gyó-
gyít, és vallást alapít.
Az e-faktor nélkül nincsen a világban semmi sem a
94
Gonosz vagy a J ó tetteiben, a lelkiismeretlenségben vagy
lelkiismeretességben, a türelmetlen vagy türelmes csele-
kedetekben, a törvénytelenségben vagy a törvényalkotás-
ban, a törvényességben, az indulati túláradásban és a
durva hangulatoktól való megszabadulásban, az ütlege-
lésben éppúgy, mint a vérző sebek gyógyításában. Az
epileptiform e-faktor az, ami „Káin-emberré" vagy az
igazságos „Mózes-emberré" tehet.
J oggal kérdezhetnénk: Mi a különbség az s-faktor (a
szadizmus faktora) és az e-faktor (a Káin-faktor) között?
Hiszen a Káin-faktor gyakorta erőszakos, tehát érvénye-
síti a szadizmus agressziófaktorának agresszióját. Erre
azt felelhetjük:
Az j-faktor lényege az önfenntartás igénye mellett
elsősorban a szexuális színezetű szadizmus és mazochiz-
mus szükséglete. Az j-faktor a nemi élet tényezője, és
tengelytársával, az Erósz-faktoréval (h) a szerelmi élet
sajátos módját határozza meg.
Az e-faktor ezzel szemben elsődlegesen érzelmileg
meghatározott gyilkoló és igazságtevő hajlam. Az e-
faktor a gyilkossághoz szükséges erőt - alkalmilag - az
5-faktorból meríti. Az ösztöncél azonban nem elsődlege-
sen szexuális, hanem mindig affektív természetű, még
akkor is, amikor erőszakos cselekményről van szó. A két
gyökértényező azonban egybefolyhat. Ezért kell - a bün-
tetőtörvényhez hasonlóan - a szadizmust és a gyilkosság-
ra irányuló késztetést (pl. kéjgyilkosság) a más természe-
tű gyilkos szükséglettől elkülöníteni.
A beteg Káin
A ROHAMOKBAN SZENVEDŐ KÁIN
A következőkben a káini megbetegedéseket nem klini-
kai-diagnosztikai formájukban mutatjuk be. Ez más he-
lyütt nyilván már megtörtént. I tt azt kutatjuk, hogy a
Káin-betegségek elsődleges tünetei azonos tényezőkre,
ugyanazon funkcióegyüttesre vezethetők-e vissza.
Mint már említettük, a sorsanalízis szerint a Káin-
95
emberek a „paroxizmális-epileptiform" örökletes körhöz
!
tartozó, tipikus rohamban szenvedő emberek.
A görög szó Jiag-o^úveív jelentése: lázítani, ingerelni,
valamire ösztönözni, felingerelni, megkeseríteni, dühbe
hozni. Szenvedő alakban betegségekre vonatkoztatva:
felhevülni, indulatossá válni (Hippokratész) (46). Aktí-
vumban azt fejezi ki: valamit ellenségesen támadni, meg-
lepni vagy visszatartani, gátolni; passzívumban: beteg-
ségbe esni, megbénulni. (47)
E két szó eredeti értelméhez ragaszkodva, a következő
különbségek adódnak:
Paroxizmálisnak azt a lelki folyamatot nevezzük,
amelynek során a felgyülemlő durva indulatok - tehát
düh, gyűlölet, harag, bosszú, irigység és féltékenység -
hatására a személy ösztönzést nyer, ezek bujtogatják,
ingerlik. Csak e paroxizmális állapot után következhet be
második fázisként az epileptiform állapot. Ebben a beteg
hirtelen, rajtaütésszerűén készül megtámadni ellenségét,
és gyilkos is lehet - mint Káin. Előfordulhat azonban az
is, hogy a személy a paroxizmálisan felhalmozódott dü-
höt magába fojtja, és ellenséges érzületét passzívan ön-
maga ellen fordítja. I lyenkor a támadás önmaga ellen
irányul, és ezt követően lép majd fel a roham.
A paroxizmus tehát minden esetben megelőzi az epi-
leptiform jelenséget. A paroxizmális szakaszban halmo-
zódnak fel a durva indulatok. Ez tehát a lelkileg előkészí-
tő energiahalmozó fázis, enélkül - eltekintve az organi-
kus agyi megbetegedésektől - nem jönne létre roham. Az
epileptiform szakaszban azután ugyanez a felgyülemlett
erő vagy aktívan kifelé, vagy passzívan önmaga ellen
irányul. Az aktív epileptiform fázisban a személy a valós
vagy a vélt ellenséget meg akarja ölni: a passzív szakasz-
ban nem irányítja környezetére a gyilkos erőt, és megkí-
sérli önmagát részlegesen vagy teljesen megölni. Azt
mondjuk: a roham „megrohanja" az embert. így j utunk
el a roham általános mélylélektani értelméhez, amelyet
Freud és Steckel a következőképpen fogalmazott meg:
A roham olyan tünet, amely az elhárított gyilkolási
szükségletet helyettesíti. A rohamozó neurotikusok tehát
- véleményünk szerint - nem a szexuális elfojtástól, ha-
96
nem az önmaguk ellen irányuló, elhárított gyilkolási in-
dulattól betegednek meg.
Újból hangsúlyozzuk, hogy ezt a gyilkos indulatot
elsődlegesen nem a szadizmus halálos, megsemmisítő
ereje, hanem inkább az ellenség vagy az önmaga ellen
irányuló erő táplálja. Az agresszió ösztöne itt csak má-
sodlagos, vagy semmiféle szerepet sem játszik. Minthogy
a rohamban szenvedők durva indulatai felhalmozódnak
a vélt ellenség meggyilkolására, ezeket a személyeket
„Káin-komplexusban" szenvedőknek nevezzük. Ezek a
betegek Káin-emberek, és nem primer szadisták. A ro-
hammal járó betegségeket „Káin-betegségeknek" is ne-
vezzük, minthogy komplexusuk középpontja Káin gyil-
kos hajlama.
A rohammal járó betegségek esetén a paroxizmális és
az epileptiform szakasz mellett - többé-kevésbé kifeje-
zett - harmadik fázis is jelentkezik. Ebben a Káin-embe-
rek gyilkos indulataikat szeretnék jóvátenni. Ez a hiper-
etikus, gyakran hipervallásos „jóvátételi szakasz". Az át-
menet a gyilkos indulatból a jóvátétel szakaszába hirte-
len.*
Egy tizennyolc éves genuin epilepsziás fiúnak (48) az volt a szokása,
hogy a roham előtt égő gyufaszálakat hajított anyja arcába, vagy az
anyja ruháit a kályhába dobta. A roham után túlzottan engedelmes
volt, segített anyjának, amiben csak tudott, és túláradóan gyöngéd volt.
Egy másik epilepsziás, csavargási, kóborlási rohamok-
ban szenvedő beteg, ahányszor csak meglátta anyját,
kezet csókolt neki.
Egy férfi, aki emberölésért sok évet töltött börtönben,
vándorprédikátor lett.
A Biblia szerint Mózes is rohamokban szenvedett.
Először is „nehezen forgott a nyelve", vagyis dadogott.
Továbbá: indulatában megölt egy egyiptomi őrt. Ezek
után elmenekült, később vallásos látomásai és halluciná-
ciói voltak. Isten hangját hallotta, és prófétája lett. így
történt, hogy a dadogó, a gyilkos törvénytáblákat hozott
népének. A harmadik fázist tehát jelképesen „Mózes-
komplexusnak" is nevezhetnénk (lásd 355-től a I I . részt).
A rohammal j áró betegségek három pszichopatológiai
* Szó szerinti idézet: a Schicksalsanalytische Therapie c. könyv
326-327. oldaláról
97
szakasza különíthető el tehát: 1. a paroxizmális indulat-
feltöltődés; 2. az epileptiform, rohamszerű és 3. a jóváte-
vő szakaszok. A harmadik szakasz után a folyamat ismét
elölről kezdődik.
A rohammal járó betegségeket a szakirodalom külön-
féleképpen csoportosítja (v. ö. Selbach [49], Schorsch [50]
stb.). Munkánkban a klinikai formák következő rendsze-
rét követjük:
A) A rohammal j áró három legismertebb betegség: 1.
genuin epilepszia, beleértve az enyhe rohamok csoportját
(petit mai); az absence; a piknolepszia (Friedmann,
1904), vagyis rövid ideig tartó tudatvesztések absence
nélkül, vagy többnyire ritmusos fej-, szem-, törzs- vagy
karmozgások (rángások); narkolepszia (Gélineau, 1880),
alváskór, vagyis naponta többször néhány percig tartó,
rohamszerűen fellépő alvás; 2. migrén; 3. dadogás.
B) Az érrendszer neurózisának minden formája (vaso-
neurózis), beleértve az angina pectoris rohamokat.
C) Allergiás rohammal járó betegségek: asztma, szé-
nanátha, ekcéma, neurodermitis stb.
D) Glaukoma (Studer-Salzmann alapján).
E) Ágybavizelés.
F) Paroxizmális-epileptiform pszichés folyamatok: 1.
paroxizmális rohamszerű, rövid ideig tartó lehangoltság,
depresszió és eufória (hipománia); 2. rohamszerű para-
noid üldöztetéses téveszmék vagy negativisztikus, kata-
tóniás állapotok; 3. kleptománia; 4. pirománia (dühből,
gyűlöletből elkövetett gyújtogatás) stb.; 5. dipszománia
(időszakos alkoholizálás); 6. poriománia (rohamszerű
kóborlási kényszer tudatkiesésekkel); 7. oniománia (vá-
sárlási roham); 8. thanatománia, vagyis rohamszerű, de
hirtelen megszűnő, motiválatlan halálkeresés, öngyilkos-
sági késztetés; 9. indulatban elkövetett emberölés.
A Káin-kórképek felsorolt klinikai jelenségeit vizsgál-
va megállapítható:
1. Valamennyi megnyilvánulás azonos funkcióegysé-
gen alapul, amelyet paroxizmális-epileptiform faktor-
nak, „Káin-faktornak" nevezünk.
2. A funkció, amelyet a paroxizmális-epileptiform
együttessel magyarázunk, a következő:
a) a paroxizmális funkció, vagyis felhalmozott düh,
98
gyűlölet, harag és bosszú, irigység és féltékenység durva
indulatai. Röviden: a hirtelen kezdeményezett, ingerelt
külső ingerek hatására fellépő izgalmi állapot;
b) az epileptiform funkció, vagyis a roham robba-
násszerű kitörése bizonyos testi (motoros) vagy csupán
lelki rohamszerű tünetekkel;
c) a thanatomániás funkció, azaz a gyilkos indulat
mások ellen (emberölés) vagy önmaga ellen (öngyilkos-
ság); röviden: halállal foglalkozó gondolatok;
d) a jóvátétel hiperetikus funkciója.
AZ ESZELŐS KÁIN
Milyen összefüggés áll fenn a pszichotikus állapotok és
az epilepszia, illetve á Káin-emberek paroxizmális-
epileptiform gyökértényezői között?
Tudomásunk szerint Buchholz (1895) írta le elsőnek
magántanári dolgozatában (51) az epilepszia talaján ki-
alakult paranoiát. Weygandt 1902-ben a fenti munkára
hivatkozva utalt az epilepsziásoknál is kialakulható, ma-
radandó téveszmékre - többek között -, nagyzási gondo-
latokra, időnkénti érzékszervi csalódásokkal. (52)
A pszichiátriában a szkizofrénia és az epilepszia össze-
függésének és kombinációjának a lehetőségét még ma is
hevesen vitatják. A szerzők nézetei erről a kérdésről a
következők:
a) Kraepelin esetlegességelmélete (53).
b) A biológiai antagonizmus elmélete Meduna szerint
(54). Ehhez a feltevéshez csatlakozott Staehelin (55). Azt
hangsúlyozza, hogy az epilepszia és a szkizofrénia kom-
binációja szinte „biológiai csodának" tekinthető. A szki-
zofrénia ugyanis az epilepsziát minden esetben kizárja, az
epilepszia viszont a szkizofrénia kialakulását majdnem
minden esetben meggátolja.
Ezt a nézetet Smorto és Sciorta is elfogadja.
c) A kombináció elméletét, illetve az együttes előfor-
dulást Bleuler, Stransky, Giese, Vorkastner, De Boer is
képviseli. Buchholzhoz hasonlóan Dörries és Selbach
szerint is a paranoia, a kataton és a hebefrén szkizofrénia
epilepsziás talajon is kialakulhat. (56) Schorsch, a Bethel-
kórházból Fürstenberg (57) az epilepszia és a szkizofré-
99
niai kombinációt alátámasztó leleteit közli, annak ellené-
re, hogy a betegek egyike sem mutatta a szkizofrénia
klasszikus képét. „Az epilepszia és a szkizofrénia vonásai
állandóan váltakozva, egymásba fonódva kerültek túl-
súlyba. .."
d) A negyedik, a „kiváltó elmélet" szerint az epi-
lepsziás aktivitás, azaz a roham váltja ki a pszichoti-
kus subot, de nem képezi annak a „tulajdonképpeni
fiziológiás szubsztrátumát" (Alajouanine és mtsai; idézi
Schorsch). (50)
e) A kicserélés, a konvertibilitáselmélet feltételezése
szerint a rohammal j áró betegség és paranoiditás az azo-
nos alapbántalom cserélhető jelenségformái. Ez azt jelen-
ti Bürger és Prinz értelmezése szerint, hogy egyazon alap-
bántalmon belül „tünetváltás"'megy végbe.
Ennek a feltevésnek a legmeggyőzőbb bizonyítékai
Landolttól (1960) származnak. (58a) Epilepsziásoknál
antiepileptikumokkal, az elektroencephalogram (EEG)
„erőltetett normalizálása" esetén a rohamok megszűn-
nek ugyan, helyettük azonban paranoid zavarok lépnek
fel. Slater, Beard és Glithero 1965-ben 69 esettel bizonyí-
tották, hogy a tünetváltás nem véletlen. (58b)
Tellenbach (1965) kimutatta, hogy az ébredés-epilep-
sziások 12 eset közül 9 esetben paranoiásokká váltak, és
- amint Landolt leírta - az EEG típusos epilepsziahullá-
mai is eltűntek. Tellenbach szerint mindkét folyamat
azonos alapzavar következménye, s a „halál" gondolata
jellemzi őket. A személy attól szorong, hogy megölik,
méghozzá valamilyen erőszakos, sőt borzalmas beavat-
kozás következtében; öngyilkos lesz vagy gyilkosságot
követ el.
Tellenbach nem szól arról, hogy az epilepsziások „Ká-
in-emberek". A sorsanalízis régi megállapítását nem is
ismerve, megerősíti, hogy Káin gyilkos indulata minden
rohammal j áró megbetegedés antropológiájához hozzá-
tartozik. A tünetváltás jelenségét ugyanis nemcsak epi-
lepsziások esetében, hanem migrénes, asztmás, ekcémás
betegek, sőt még dadogók körében is észleltük. A lelki
zavaroknak a paranoid szkizofréniától szolgáló elkülöní-
tésére az „epifrénia" és a „thanatofrénia" megjelölést
100
javasoljuk, ugyanakkor a gyilkos indulat tünete „thana-
tománia" lenne.
f) Az átfordulás, illetve az én-hasadás kiegészülésének
az elméletét a sorsanalízis 1963-ban dolgozta ki. Ennek
értelmében az én - sajátos körülmények hatására - ketté-
hasad, s az egyik rész bizonyos szkizoform, paranoid
énzavarokat, a másik rész viszont paroxizmális tüneteket
vált ki. A hasadt részek átfordulása révén a szkizoform
kórképek paroxizmális-epileptiform kórképekbe „me-
hetnek át". (58d)
Az én hasadt részeinek az epilepszia és a szkizofrénia
közötti egymást követő váltása az ún. „biológiai antago-
nizmus" látszatát keltheti. A klinikai szinten a látszólag
„antagonisztikusan" viselkedő két hasadt rész azonban
szorosan összetartozik, hiszen azonos énből származnak,
s így egymást kiegészítőként és nem ellentmondásként
értelmezhetőek. Ezért lehetséges, hogy az énben - ritkán
ugyan, de némelykor mégis - oly módon egyesülhetnek
egy egységbe, hogy a két hasadt rész egyszerre jelenik
meg. Ez nyújtja az alapot a két betegség kombinációjá-
nak a feltételezéséhez. A két hasadt rész szimultán megje-
lenésének a lehetősége teszi érthetővé Steiner megfigyelé-
sét, aki 48 felnőtt epilepsziás betegnél - egyetlen kivételé-
vel - ködös állapotaikban szkizoform tüneteket észlelt.
A szerző hangsúlyozza, mily kevéssé vették eddig figye-
lembe az epileptikus ködös állapotok járulékos szkizof-
rén jellegét (Schorsch után idézve). (50)
A hasadás jelenségeinek ebből a rendszeréből, amelyek
kísérleti, klinikai és terápiás - tehát empirikus és nem
spekulatív - tapasztalatokon alapulnak, nyilvánvaló,
hogy mindig az adott hasadási mód határozza meg, hogy
a „szkizoform" hasadt rész - vagyis az epifrén rész -
projektív-paranoid, inflatív-paranoid, hiszteroid-heboid
vagy katatonoid formában nyilvánul meg. Továbbá,
hogy a paroxizmális hasadt rész projektív epilepsziaként
vagy epileptiform pszichizmus formájában (pl. mint po-
riománia), vagy elidegenedési s tudatködös rohamként,
vagy epileptiform destrukcióként (emberölés) és öndest-
rukcióként (önmegölés) jelenhet meg.
A „Svájci Gyógyintézet Epilepsziások Számára"
(Schweizerische Anstalt für Epileptische, igazgató: H.
101
Landolt) 126 epilepsziás betegén munkatársam, R. Ph.
Seidel 1962-ben a Szondi-teszt segítségével az esetek
89%-ában mutatta ki a paranoid hajlamot. (58e) Továb-
bá Ledér a heidelbergi egyetemi I degklinikán (igazgató:
Prof. dr. Vogel), ugyanezzel a teszttel a J anz által feltéte-
lezett két epileptikus csoportot elkülönítette. Az úgyne-
vezett ébredés-epileptikusok Ledér szerint az inflációval
( +p), a rest, alvó-epileptikusok pedig a projekcióval
( —p) jellemezhetők. Míg az ébredés-epileptikusokat az
énkitágítás (egodiastole), fantáziálás, nagyzásos gondo-
latok stb. jellemzik, a rest, alvó-epileptikusok viszont
inkább beszűkültek, fantáziaszegények, tompák - és pro-
jektív-paranoidok. (58f)
A következő példák arra a tapasztalatra utalnak, hogy
az igazi Káin-emberek - epilepsziás rohamokkal vagy
anélkül - pszichotikus állapotokban Káin gyilkos indula-
tát saját maguk ellen fordítják, vagy vallási téveszmék-
ben betegednek meg.
1. példa. Bemutatjuk Weygandt: Atlas und Gundriss der
Psychiatrie (A pszichiátria atlasza és kézikönyve) (59)
című művéből a 29. esetet (görcsös rohamok, lehangolt-
ság, poriománia, tudatködös állapotok).
„Az anya fiútestvére pszichotikus; a betegnek négyéves
korában görcsei, azóta többször enyhe szédülései voltak.
Ennek ellenére jól tanult. Már gyermekkorában időnként
lehangolt volt, és több ízben megszökött. Tizenegy éves
korában baleset érte, több napig tartó eszméletvesztéssel.
A későbbiekben sokat ivott; huszonhárom éves korában
tífusza és mellhártyagyulladása volt. Az alkoholt nem
tolerálta. Harmincnégy éves korában nyolc napig tartó
ködös állapotba került. Azóta sokszor változtatott állást.
Munkahelyét gyakran tudatködös állapotban hagyta el.
A roham többször kóborlási kényszerben nyilvánult
meg.
Csavargásai során sok helyre elkerült (Berlin, Szászország, Rajna-
vidék, Dél-Németország), és több ízben hosszabb ideig intézetben is
volt. Hangulata harmincnyolc éves korában hirtelen megváltozott:
elkezdett gyerekekkel táncolni, majd gyorsan fél liter bort ivott, utána
ablakokat tört be, és azt kiabálta, hogy ő a nagy Ferenc József császár,
102
»üssetek agyon« mondta. Több görcsös rohama volt, ezekből amnéziá-
san, kábultan és fejsebekkel tért magához. Patella reflexei élénkek,
időnként paresztéziák észlelhetők; bradycardia. Előfordult, hogy soro-
zatban hat roham követte egymást, ezeket izgalmi állapotok, heves
kóborlási késztetés, típusos lehangoltság, sőt ködös állapot és delírium
is követte. Az utcán például hangosan imádkozva térdelt le, vallásos
eszméket hangoztatott, bűnösnek és üldözöttnek, a gyönyör és a bűn
gyermekének érezte magát, akit le kell fejezni; bemocskolják és követik.
Akusztikus érzékszervi csalódásai voltak, temetőbe menekült; egyszer
meztelenül találtak rá. Felségsértés, csavargás, rongálás stb. miatt ösz-
szeütközései voltak. Közben komoly, ájtatos, sokat imádkozik, hallat-
lan szorgalommal, de igen lassan dolgozik, külsejére kínosan ügyel."
2. példa. Ezt az esetet Ideler (60) közölte. A káini szerze-
tes, Surin páter megkettőződési élményeiről számol be.
Inflációs, epileptiform őrjöngéseiben egyidejűleg élte meg
a vallásos szerzetest és a Sátánt.
A dolog odáig fejlődött, hogy Isten, azt hiszen, bűneim miatt, meg-
engedte azt - amire az egyházban még sohasem volt példa - , hogy az
ördög a megszállott testét elhagyja. [Ezt a páter exorcizálta]. Az én
testembe bújva, engem a földre vetett, és több órán át a leghevesebb
mozgásokkal püfölt. [Rohamok?] Leírhatatlan, mi megy végbe ilyenkor
bennem, és hogyan egyesül ez a lélek az enyémmel anélkül, hogy
megfosztana tudatomtól és lelkem szabadságától. Közben azonban
mintegy másik énként tevékenykedik, mintha két lelkem lenne. Az
egyik nem veszi birtokba a testet, és olyan, mint akit egy zugba vissza-
szorítottak, míg a másik, a belém furakodott, zavartalanul működik.
Mind a két lélek egy testben küzd. Mintha a lélek kettévált volna.
Lényemnek egyik része az ördög uralma alatt van, a másik része saját
rezdüléseimnek vagy az isteni sugallatnak engedelmeskedik. Ilyenkor
mélységes bizalmat érzek Isten jóindulata iránt, nem tudva, honnan
fakadt bennem, a mindenkit meglepő félelmetes őrjöngés és utálat
ellene, a düh, amellyel el akartam szakadni tőle. Ekkor nagy öröm és
szelídség tölt el, s ez az ördögéhez hasonló jajveszékelésben és kiáltozás-
ban tör ki belőlem. Érzem a kárhozatot, és félek tőle, úgy érzem, mintha
az idegen lelket, amely ugyanakkor az enyém is, a kétségbeesés tüskéi
fúrnák át, miközben a másik lélek bizalommal telve, zavartalanul,
gúnnyal és káromkodva tör ki szenvedéseim okozója ellen. Kiáltásaim
mindkét részből egyenlően törnek elő, és csak nagy nehezen tudom
megkülönböztetni, hogy az öröm vagy az őrjöngés uralkodik-e ben-
nem. A heves remegésem, amint a szentséghez közeledem, egyaránt
fakad jelenlétének iszonyatától és a szívből jövő gyengéd tiszteletből.
Mindezt nem tudom megakadályozni. Amikor az egyik lélek hatására
keresztet vetek a szájamra, a másik villámgyorsan visszatart tőle, ujja-
mat a fogaim közé vezérli, hogy azt dühből megharapjam. Szinte
sohasem tudok könnyebben és nyugodtabban imádkozni, mint az ilyen
izgalomban; míg testem a földön tekereg, és a papok, mint a Sátánra,
átkokat szórnak rám. Ilyenkor leírhatatlan öröm tölt el, hogy Sátánná
103
váltam, nem Istennel szembeni lázadásból, hanem bűnöm miatti nyo-
morúságból." (A páterben a későbbiekben feltehetően szkizofrén folya-
mat indult meg.)
3. példa. Ez az eset további bizonyíték az epileptiform
Káin és a vallási téboly között fennálló ismert szoros
összefüggésre. Weygandt egy súlyos epilepsziában szen-
vedő földműves esetét írja le. A beteg két görcsös roham
között - az utóbbi őrjöngő izgalmi állapottal járt együtt -
tudatzavaros állapotban ájtatos gyászbeszédet tartott:
„Sírdombnál összegyűlt Szeretteim [latin szavak], a sírból kiszállva
az anya és az apa karjaiból kitépve a mennybe száll O kedves Atyám,
újból a szülők egy gyermekének a lelkét követeled. Álmatlan éjszakák,
gondterhelt nappalok nyomasztanak gyermeked ápolása miatt. De az
Egek Ura magához szólította őt. Óh az anya fájdalmas, szívettépő
napja!... Vigasztalódjatok és gondoljátok: Ha magtalan gyermeket
neveltem volna fel, mit érne a Földön. Jobb egy angyal az égben, mint
egy meddő gyermek a Földön." (61)
A Káin-emberek azonban nem csupán vallásos, hanem
- zavaros körülmények között - veszélyes politikai tév-
eszméket is kialakítanak. Amikor a hipernacionalista
rögeszmétől megszállott Káin-ember jut politikai hata-
lomra, az nemcsak a zsarnokság poklába és a tömeg
- amelyet ilyenkor „nép"-nek neveznek - rejtett káini
indulatainak a mozgósításához vezet, hanem tömeggyil-
kossághoz és háborúhoz. így volt mindig, és így is marad.
Példaként két háborús bűnös történetét közöljük a Har-
madik Birodalom idejéből.
A bűnöző Káin
KÁIN, A HÁBORÚS BŰNÖS
4. példa. Zöldi Márton, Magyarország. Az ötvenhárom
éves csendőrezredes gyermekkorában epilepsziás volt.
Katonaként mindvégig az önfeláldozó hazafi prototípu-
sát testesítette meg, egyúttal a többnyire vélt ellenségeivel
szembeni legveszélyesebb szadistaként vált ismertté. Ma-
gyarországon a náci uralom idején egy dél-magyarorszá-
gi politikai vizsgálat kapcsán - feletteseinek közvetlen
104
parancsát megelőzve - saját felelősségére több ezer szerb
és zsidó személyt a Duna-parton lelövetett, majd hullái-
kat a folyóba dobatta. Tettéért politikai harcostársai
„hősként" ünnepelték. A későbbiekben a zsidók ausch-
witzi deportálására nyert teljes felhatalmazást. Doku-
mentumok tanúsítják, milyen kegyetlenséggel hajtotta
végre ezt a „hőstettet".
A náci uralom bukása után letartóztatták, majd hábo-
rús bűnösként felakasztották.
A börtönben végzett pszichológiai vizsgálat tanúsága szerint „pat-
riótánk" vallási tébolyban szenvedett. Dr. Noszlopi László engedélyé-
vel, aki a háborús bűnösök ösztönpszichológiailag oly tanulságos vizs-
gálatait vezette, ismertetjük ennek a vizsgálatnak az eredményeit:
„Patriótánk" szexuálisan beteg. Pregenitális, polimorf szexuális
szinten rögződött, és szadomazochista, análszadisztikus biszexuális
vágyak tartják hatalmukban. Egy bizonyos perverz társaság tagjaként
alkalma volt természetellenes vágyait veréssel és megveretéssel ősi for-
májában kielégíteni. Ugyanakkor perverz szexuális igényeinek „maga-
sabb" szintű szocializálására is vágyott. Ezt a törekvést a „haza szolgá-
latának" formájában valósította meg. Mazochizmusát kóros önfeláldo-
zásban a haza szolgálataként élte ki.
Időnként úgy érzi, üldözik. Ezeket a paranoid téves gondolatokat
egyrészt önkontrollal, másrészt csendőrezredesi hivatásában való „szo-
cializálással" fojtja vissza, és úgy véli, hogy a hazát a kisebbségek
(szerbek, zsidók) veszélyeztetik. A kedvező politikai légkörben szemé-
lyiségének paranoid vonásait a hazára és a kisebbségekre ruházva,
lehetősége nyílik a haza „ellenségeit" embertelen szadizmussal kiirtani.
Az ellentétpár ellentmondását - hősies önfeláldozás és embertelen
brutalitás - „hősünk" feloldja. Nem érzékeli már viselkedésének ellent-
mondását. Eluralja az érzés, hogy bárány szelídségű „vallásos-politi-
kai" alázata, hazája iránti áldozatkészsége a legkevésbé sem ellentétes
kegyetlen tetteivel.
Amikor a jámborság háttérbe szorul, a Káin-férfi, a kénye-kedve
szerint perverz szadista tolakszik a történelem színpadának az előteré-
be. A tömegmészárlásokban hősként, hazafiként tetszeleg. Amikor
pedig a Káin-férfi a háttérbe szorul, a hazáért önfeláldozó, alázatos
aszkétaként mutogatja önmagát, vagy - mint kivégzése előtt - vallási
tébolyba esik.
Életének egyes időszakaiban sikerrel tudta mazochista önfeláldozási
kényszerét kegyetlen szadizmusával „szinkronba" hozni: ekkor vált
bajtársai szemében „korának hősévé" (1933-1945). A pszichiáter sze-
mében azonban perverz, paranoid Káin maradt.
A csendőrezredes sorsa a kiutak és tévutak olyan para-
digmáját tárja fel előttünk, amely Káin gyilkos indulatai-
nak kiélését példázza. Gyermekként genuin epilepsziás
105
rohamai voltak; hivatásként a csendőrséget választotta;
szexuális életét szadomazochista perverziók jellemezték;
politikusként monomániásan megszállott „hiperhazafi";
majd szerbeket és zsidókat üldöző nácivá, tömeggyilkos-
sá és átmenetileg „nemzeti hőssé" vált. Élete végén -
röviddel kötél általi kivégzése előtt - halálfélemében val-
lási tébolyba menekült. (63)
A Káin-férfi többarcú. Az évek során és a körülmé-
nyek hatására ezek az arcok változhatnak. A szükséglet
azonban, amely a különféle arculatok mögött mint hajtó-
erő és mint spiritus rector működik; a gyilkolás hajlama,
amelyet a Káin-ember teljesen soha nem elégíthet ki. Ez
az eset arra int, hogy az olyan sokra tartott „nacionaliz-
mussal" rendkívül csínján és óvatosan bánjunk, mert a
gyilkoló hajlam megtévesztő álarcokat is hordhat.
5. példa. Az íróasztal-Káin. A példa az egyik legnagyobb
háborús bűnös, Adolf Eichmann (A. E.) sorsát mutatja
be, az „íróasztal-Káin-ét", aki maga ugyan nem ölt, de
irodájában, tulajdonképpen töltőtollával, milliók életét
oltotta ki. Sorsának leírásakor csaknem szó szerint Kul-
csár I stván (Izrael) pszichiáter közleményére támaszko-
dunk, aki 1961. j anuár 20-tól március 1-jéig A. E. pszichi-
átria és pszichológiai vizsgálatait végezte. Eredményeiről
a Crime, Law and Corrections (Bűn, jog és büntetés) című
könyvében számolt be. (62)
A. E. 1906-ban Solingenben (Németország) született. Családja
1913-ban Linzbe (Ausztriába) költözött, ahol apja a városi Villamosva-
sút Társaság igazgatója lett. Itt járt iskolába, majd eladóként a Vacuum
Oil Co. társasághoz lépett be. Itt csatlakozott - apja akarata ellenére
- a náci párthoz.
Gyermekként, a rendhez mereven ragaszkodó apjával ellentétben,
rendetlen és hanyag volt. Sűrűn kerülte az iskolát, semmiképpen sem
volt mintagyereknek mondható.
Az apa szigorúan ellenőrizte gyermekei ruházatát, fiókjait, iskolai
feladatait, füleit. A túlzottan pedáns, szigorú apa nem engedélyezte
gyermekeinek az étkezések közbeni beszélgetést. A. E. életrajzában
arról számol be, hogy apja csak vele volt ilyen szigorú, testvéreit
engedékenyebben nevelte. Apjának ez a bánásmódja lázadást indított
meg benne. Ebben az ellenszegülésben Kulcsár azonban a szigorú és a
világban nagyra tartott apa iránti tisztelet és rajongás nyomait is felfe-
dezte. Mert - bárhová került is később Ausztriába - apja hírnevének
az előnyeit még ott is élvezhette. Az iskolai szünetekben ő maga is az
106
apja vezette Villamosvasút Társaság igazgatóságán dolgozott. Ezt a
munkát könnyebbnek találta az iskolánál.
Az anya jószívű, sohasem korholó szép asszony, harmincévesen
tuberkulózisban halt meg. A pszichiáter kérdésére, mit érzett anyja
halálakor, a sztereotip szabványválaszt adta: mély fájdalmat és megren-
dülést. Anyja temetésén azonban nem vett részt.
Röviddel az anya halála után apja újra megnősült. A „második
anya", ahogyan A. E. állandóan nevezte, fanatikusan vallásos volt.
Apjának második házassága állítólag nem volt rá meghatározó hatású.
A családnak sok gyermeke volt. Az első házasságból származó hat
gyermek közül Adolf volt a legidősebb. A második asszonytól két
gyermek született. Egy kivételével valamennyien fiúk. Az Adolfot köve-
tő fiatalabb testvér - vele ellentétben - jól tanult. Kulcsár feltételezi,
hogy Adolf annak halálát kívánta. Fiatalkorában gyermekbénulásban
betegedett meg, amely valószínűleg súlyos következmények nélkül zaj-
lott le. Csupán a járást kellett újra megtanulnia. A gyermekkori jelen-
téktelen furunkulusműtétet és az aspecifikus fájdalmak miatti laparato-
miát (hastáji műtét) kivéve, sohasem volt beteg. Osztálytársaihoz az
iskolában - ahol gyenge tanulónak számított - csak laza kapcsolatok
fűzték, ezzel szemben a Természetjáró Német Wandervogelbewegung
Diákok Egyesülete, amelyhez csatlakozott, mély hatást gyakorolhatott
rá. Kulcsár hangsúlyozza, hogy A. E. a későbbi éveiben sohasem volt
képes a Wandervogelben eltöltött serdülőkori szociális és kulturális
nívón felülemelkedni. Ehhez a romantikus ifjúkori életformához tért
vissza száműzetésének éveiben Argentínában is.
Gimnáziumi „humán" tanulmányait megszakította, és - mint már
szó volt róla - eladó lett a Vacuum Oil Co. Társaságnál. Ettől kezdve
vált élénkké politikai érdeklődése. Elsőnek egy osztrák monarchista
szervezethez csatlakozott, majd ezt hamarosan elhagyta, mivel az el-
nökhelyettes zsidó volt. Utóbb apjának titkára, egyik én-ideálja, meg-
nyerte a náci mozgalom számára. Itt ébredt fel benne a német öntudat;
elhagyta ausztriai állását, visszatért Németországba, és ettől kezdve
életét teljességében a náci párt szolgálatába állította. A mozgalom
militáns harcosa kívánt lenni, és csalódottá vált, amikor csak „admi-
nisztratív" feladatokkal bízták meg, mint például először a náci párt
„szabadkőműves osztagában", majd a „zsidó osztagban", ahol betöl-
tötte hírhedt szerepét. Feleségéről és két fiúgyermekéről nem találunk
utalást a beszámolóban. Kulcsár tehát beszélgetésekkel és tesztvizsgála-
tokkal kísérelte meg kiismerni ezt az embert.
A. E. világnézetéről a következőket írja: „Embertelen,
legfeljebb biológiai orientációjú volt, és alapjában véve
mechanisztikus." Életről és halálról beszélgetve A. E. így
nyilatkozott: „Nincsen halál, csak élet van. Amikor em-
berként létezési formám véget ér, különböző szerves és
szervetlen alakokban fogok tovább élni. A lélek egy
elektromágneses erőtérhez csatlakozó relérendszer,
amelynek központja valahol az agyban székel." I stent a
107
természettel azonosította, de makacsul hitt a predesztiná-
cióban. A. E. hozzáfűzte: „A világ rendje megváltoztat-
hatatlan. Nézze meg ezt a hamutartót. Elektronokból és
atomokból álló rendszert képvisel. Eltörhetem - de a'
rendszer változatlan marad." A pszichiáter kiemeli, hogy
embertelen, lelketlen világnézete kifejezésmódjában, stí-
lusában, meghatározásaiban is tükröződik. így például,
arra a kérdésre, hogy „mi a házasság?", azt felelte:
„A házasság két különnemű lény egyesülése a szaporodás
érdekében." A vizsgáló A. E. szóhasználatát „emberte-
lensége alapvető jellemzőjének tekinti". Gépies, lélekte-
len lényének középpontjában a rend állott, amely - véle-
ménye szerint - a Birodalomban érte el tetőfokát. J elsza-
va az idealizmus volt, szerette önmagát idealistaként
feltüntetni, ami azonban nem csupán őt, hanem általá-
ban a Birodalom akkori világnézetét is jellemezte.
Intelligenciáját Kulcsár átlagosnak ítélte meg, de nem
volt mentes az „intelligencia-komplexustól". A be-
számoló néhány példát közöl, hogyan igyekezett A. E.
magasabb intelligenciáját fitogtatni:
Alma: élvezeti gyümölcs az egészség védelmére.
Eredmény: a felismerések összegződése, a végered-
mény.
Kezdet: egy tevékenység időbeli rögzítése.
Látás: lehetőség a szem közvetítésével, valamit a meg-
ismerhetőség határáig felismerni.
Keveset olvasott. A német klasszikusoknak csak a
címét ismerte. Viszont szerette az Iliászt és az Odüsszeiát.
Állítólag olvasta Kant A tiszta ész kritikája című művét
is, de tartalmára már nem emlékezett. Olvasmányainak
köre tehát korlátozott volt. Sohasem járt színházba,
hangversenyre, operába, ő maga azonban hegedült.
Érzelmi életét a pszichiáter így jellemezte: A. E. min-
den szexualitással vagy agresszióval összefüggő teszt-
képre sokkal reagált. (Például: TAT-ban a 8 BM kép
vagy a Rorschach-próba 6. képe.) A beszélgetések során
a németül nem értő börtönőr jelenlététben is elhárította,
hogy kitérjen szexuális életére. Kulcsár megállapítása
szerint az egész vizsgálat alatt a finomabb érzésnek a
nyoma sem volt fellelhető, inkább görcsösséget vagy
egocentrikus, labilis érzelmi megnyilvánulásokat észlelt,
108
amelyek inadekvát, impulzív cselekvésekre csábították.
Amikor egy-egy teszt-kép meglepte, zavarba jött, dado-
gott, arcát ideges rángások torzították el.
A beszámoló A. E. legsúlyosabb lelki problémáját az
aktivitás és a passzivitás közötti viszonyban jelölte meg.
Természetesen „csak parancsokat teljesített", és „olyan
ember volt, aki számára a kötelességen kívül semmi más
nem létezett". Kulcsár a következőkkel bizonyítja, hogy
A. E. mégis milyen nehezen tűrte a passzivitást. Amikor
pályafutásának végső szakaszáról elmélkedett, ezt mond-
ta: „Az az érzés, hogy teljességgel tárgy és csak objektum
vagyok a világban, olyannyira pesszimistává tett, hogy
- ha a szolgálatnak nem lettem volna elkötelezettje -
véget vetettem volna életemnek." (Ezeket a suicid gondo-
latokat a Szondi-teszttel 1961-ben észleltük.)
Pszichológiai szempontból meglepő, amit szorongásai-
ról elmond: „Egész életemben szorongtam, de nem tud-
tam, mitől. Teljes szabadságom és önállóságom idején is
belső bizonytalanság gyötört. Nem voltam képes olyan
helyre menni, ahol idegen emberek voltak. Előre kellett
tudnom, kikkel fogok találkozni. Tenyerem izzadt. Mi-
nél kevésbé gondoltam rá, annál könnyebb volt, de ami-
kor előre felkészültem egy összejövetelre, az mindig rosz-
szul sikerült. Feledékeny voltam, mindjárt elfelejtettem,
miről is beszéltem."
Ez a szenzitív, kissé paranoid szorongás és a neuroti-
kus tünetek, mint körömrágás, dadogás, izzadás idegen
társaságban, félénkség, ideges arcrángások, nem ellenté-
tesek Káin voltával, minthogy ezek a jelenségek a legbru-
tálisabb gyilkosok között is fellelhetőek.
Volt-e egyáltalán A. E.-nek erkölcsi érzéke? A pszichi-
áter kérdésére, hogy érzett-e valaha is bűntudatot, ezt
felelte: „Igen! Egyszer-kétszer, amikor lógtam az iskolá-
ból." A szorongások, valamint a neurotikus tünetképző-
dés ellentmond annak a feltevésnek, hogy A. E. „egy
szörnyeteg, a természet játéka, a természet zűrzavara"
lett volna. A pszichiáter nézete szerint lelkiismerete ellen
túlkompenzációval, cinizmussal, magába zárkózással
vagy éppen autizmussal védekezett. Ezzel a biztosító
rendszerrel becsülte le a lelkiismeretét. Szó szerint idé-
zünk a jelentésből: „Anyagunk azt tanúsítja, hogy A. E.
109
i
gyilkolási késztetései önmaga számára pszichés énjének
magját fenyegető veszélyt jelentettek." A. E. erkölcsi
érzéke három rétegre bontható:
1. vékony, felszínes réteg a családi neveltetésből;
2. a nemzeti szocialista társadalom jól megalapozott
erkölcse, melynek jelszava: „A gyengeség vétség";
3. a gyilkolás a lélek számára morális veszélyeztetettsé-
get jelent.*
Kulcsár végül arra a következtetésre jut, hogy A. E.
destruktív ösztöne szokványos élettörténetével nem ma-
gyarázható. Kulcsár Zsuzsanna** értékelése szerint e
tesztvizsgálatok sem tudták ezt a destruktív ösztönt fel-
tárni. „Ez kizárólag a kísérleti ösztöndiagnosztikával, a
Szondi-teszttel sikerült" - írja a szerző.
1961. március 3-án kaptam Kulcsár I stvántól és Zsu-
zsannától írásbeli megbízást „N. nagyjából ötvenéves
férfi" vakdiagnózisának a megállapítására tesztemmel.
Annak ellenére, hogy évek óta nem végzek a teszttel
vakdiagnózist, ebben az esetben mégis vállalkoztam rá,
mert létforma-lehetőségeinek arányai a káini irányban
oly rendkívül veszélyeztetettnek tűntek, amilyennel eddi-
gi gyakorlatomban alig találkoztam. Vakdiagnózisom:
„A férfi bűnöző, kielégíthetetlen gyilkolási indulattal."
Többször érdeklődtem az adott férfi pszichiátriai lele-
te' iránt, mégis több mint egy évet kellett várakoznom,
amíg végre megtudtam, hogy Adolf Eichmannról volt
szó. A jegyzetekben szó szerint közlöm a vakdiagnózist
és létforma-lehetőségeinek az ábrázolását. (64)
Két háborús bűnös életútját elemeztük. Zöldi Márton
csendőrezredes sorsa a paroxizmális Káin szélsőséges
klinikai megjelenési formáit mutatta: epilepsziás roha-
mok (ifjúkorban), szadomazochisztikus perverziók, ki-
sebbségek tömeges mészárlása és vallási téboly. Sorstár-
sa, Adolf Eichmann viszont nem mutatta az említett
extrém klinikai Káin-tüneteket. A tesztprofilok azonban
az ellenkezőjét tanúsították: a manifeszt epileptoid-para-
* A 3. pont az elsővel függ össze: a nevelésből következő, gyöngének
bizonyult erkölcsi norma. - G. Donáth Blanka.
** Kulcsár István felesége - A szerk.
110
\
nőid Zöldi a tíz előtérprofil közül csak két esetben, a tíz
elméleti háttérprofil közül csak két esetben, a tíz elméleti
háttérprofilban 1,5-szer, a húsz profilban tehát összesen
csak 3,5-ben mutatta ki a tesztben a gyilkos indulatot,
vagyis a Káin-jelet. A klinikai tünetektől mentes Adolf
Eichmann viszont tizenkilenc profilban tízszer (!) adta a
Káin-tesztjelzést, éspedig csak egyszer az előtérben, vi-
szont kilencszer a háttérben. Ezekből a vizsgálatokból a
következő konzekvenciákat vonhatjuk le:
A Káin-indulat de facto kiélése klinikai tünetek formá-
jában (mint manifeszt epilepszia, perverziók, vallási té-
boly stb.) felmenti a pszichét a háttérben húzódó gyilko-
lási indulatok felhalmozódásától. I ndulati gyilkosságok
különös körülmények hatására azonban - a klinikai tü-
net helyett - előfordulhatnak (Zöldi M.).
A háttérben felduzzadt gyilkos indulatokat klinikai
tünetek formájában levezetni képtelen Káin - zavaros
körülmények között, politikailag álcázva - ezrek életét
olthatja ki úgy, hogy ő maga valójában nem gyilkol (A.
Eichmann). A mindenkori tömeggyilkosságok - mint a
keresztes és más vallási háborúkban, pogromokban (zsi-
dók, örmények ellen stb.) - nagy valószínűséggel azonos
káini gyökerekből eredtek.
Exner már 1939-ben a következő tételt állította fel
Kriminalbiologie című ismert könyvében: „A genuin epi-
lepszia kivételével a pszichózis és kriminalitás között
örökletes összefüggés nem bizonyítható." (65) Maguk az
epileptikusok, valamint vér- és lelki rokonaik (Stumpfl és
a Szerző) olyan jellemvonások hordozói, amelynek alap-
ján tettleges bűnözésre hajlamosak. Stumpfl (1935) vizs-
gálataiból kitűnt, hogy a tettlegességet elkövető visszaeső
bűnözők és rokonaik között, akik ismételt testi sértés és
emberölés miatt voltak büntetve, az epilepszia halmozot-
tan fordul elő. (66) Conrad epilepsziások gyermekeit
vizsgálva az egyik szülő genuin epilepsziája estén 13%-
ban talált büntetett gyermekeket, ezzel szemben traumás
epilepsziában szenvedő szülők gyermekei csak 3%-ban
voltak bűnözők. A káini érzelmi alkat örökletességéről
a későbbiekben lesz szó. A testi sértést elkövetők és az
epilepszia összefüggésére azért tértünk itt ki, mert a káini
gyilkoló indulatot általában - manifeszt rohamok nélkül
111
is - öröklött, paroxizmális-epileptiform hajlamnak te-
kintjük.
Ennek a feltevésnek az alapján nem meglepő, hogy
gyilkossági kísérleteket, sőt gyilkosságokat gyermekek is
elkövetnek. Ezt igazolja a 6. és a 7. példa.
A GYILKOS KÁIN
6. példa. Hároméves kislány gyilkolási késztetése. Nagyjá-
ból harminc éve, egy idősebb asszony hároméves leány-
unokájával keresett fel rendelésemen. Felháborodástól
remegve adta elő a következőket: leánya, a hároméves
kislány édesanyja, röviddel ezelőtt szülte második gyer-
mekét, egy fiút. Az elsőszülött unokát annak rendje és
módja szerint pszichológiailag felkészítették testvére szü-
letésére. Ennek ellenére a kislány néhány nappal ezelőtt
megkérte a náluk látogatóban lévő nagyanyát, menjen
vele a bölcsőjében alvó kisfiúhoz. Amikor a bölcsőhöz
értek, a hároméves kislány elővette az elrejtett kalapá-
csot, és könyörögve szólt nagyanyjához: „Nagyi! Üsd
agyon!" A gyermekanalízisek tapasztalatainak alapján,
hasonló esetek ma már jól ismertek, és nem is keltenek
megdöbbenést.
7. példa. A tizenegy éves gyilkos leány esete, amelyet
Noszlopi László pszichológus docensnek (Budapest) kö-
szönhetek, tragikusan végződött.
A tizenegy éves kislány („Y") házasságon kívül született. Amikor
anyja férjhez ment, a kislány a nevelőapja nevét vette fel. Az anya
budapesti segédmunkás, krónikus alkoholista. Válása után a kislány
vér szerinti apjának a családjához került. Az apának egy másik asz-
szonytól született leánya állami gondozásban, intézetben nevelkedett,
így „Y" csöbörből vödörbe került. Probandus az iszákos anyánál
lelkileg súlyosan sérült. Gyakran alkohollal itatta, nem gondoskodott
róla, és sokszor így kiabált rá: „Te gyilkos!" A kislány tehát teljesen
elhagyott és elhanyagolt volt. Édesapjánál gyakran kerülte az iskolát,
több ízben lopott és csavargott; de nem volt értelmi fogyatékos. 1963
márciusában „Y" véletlenül megfigyelte, amint a szomszéd lakó revol-
verét tisztította, és azt a fiókba tette. Majd a kislány egy kedvező
pillanatban a folyosóra nyíló ablakon át belopódzott a szomszéd laká-
sába, és ellopta a revolvert. Később egy négyéves kisfiút a WC-be csalt,
rászegezte a fegyvert, lőtt, és súlyosan megsebesítette. Ijedtségében a
112
még élő gyermeket a szemétdombba temette, ahol az meghalt. Csak
napok után találtak rá a holttestére.
A kislányt, vér szerinti apjának a nevén, másik iskolába íratták.
A tettének elkövetése után végzett kísérleti ösztöndiagnosztikai vizs-
gálat igazolta felhalmozott szeretet- és gyengédségéhségét, iszonyatos
elhagyatottságát, magányosságát és pánikos szorongását. Feltevésünk
szerint elhagyatottsága Káint mozgósította benne, és pánikos szoron-
gása - a cselekmény után is - a roppant Káin-indulatból fakadt.
Érthető, hogy a teljes elhagyatottságban és szeretethiányban dühöt,
gyűlöletet, haragot és bosszút halmozott fel önmagában a világ és az
' élet ellen. A gyilkoló hajlam szokatlan kiélésében - a teszt háttértesztje
alapján - rendkívül hiszteriform paroxizmalitása is jelentős szerepet
játszott.
8. példa. Huszonöt éves epilepsziás nőbeteg mérgezési kísérletei.
1939-1940-ben Budapesten huszonöt éves genuin epilepsziában szenve-
dő leányt vizsgáltunk meg. Nyelvtanárnő anyjával élt együtt. Az anya
vonzó, de betegesen mazochista, hisztériás, időszakosan depresszív
személy. A duáluniót az anya és lánya között szadomazochista színezet
jellemezte. A leány, aki ebben az együttesben a szadista-zsarnoki szere-
pet játszotta, többször komolyan felkészült, hogy anyját luminállal
megmérgezze, amelyet az epilepsziás rohamok ellen kapott. A káini
paranoid vonások miatt időszakosan zárt intézetben ápolták.
9. példa. Huszonhárom éves epilepsziás nőbeteg fojtogatási kísérletei. Ez
az eset teljesen megegyezik az előzővel. '
A huszonhárom éves leányt 1945-ben egy svájci pszichiátriai ma-
gánklinikán vizsgáltuk. Sorsa és a kísérleti ösztöndiagnosztikai teszt
eredményei is azonosak voltak magyar sorstársáéval. O is genuin epi-
lepsziás volt paranoid vonásokkal, és anyját több ízben meg akarta
fojtani. Az anya hiszteriform, depresszív asszony volt, akit szodómia
miatt ugyanazon a klinikán ápoltak, mint a leányát. Anya és leánya
sohasem találkozhattak.
Foglaljuk össze a családfa legfeltűnőbb jegyeit, amelyek
- vizsgálataink szerint - az epileptiform, paroxizmális
családokra jellemzőek. (67)
I. Genuin epilepsziás volt: a probandus (29), az
anyai nagynéni (3).
I I . Dadogók: az apai nagyapa (10), annak fivére (12)
és unokafivére (13).
I I I . Szadista és káinita: a probandus (29), az anya (19)
és az anyai nagyapa (8).
IV. Szodomita: az anya (19).
V. Káini pályát választottak: az anyai nagyapa (8),
szadista csendőrezredes, és az apai nagyapa (106),
hentes, dadogott.
113
> '
> 1 1
' i
E
o
l-l
-ní
=1
45
.1 e* 1
1
114
A KÉJGYILKOS KÁIN
10. példa. A kéjgyilkos. A huszonhárom éves bányász egy
németországi intézet bentfekvő betege volt. A vizsgáló
pszichiáter értelmezésének ellenőrzésére küldte el nekünk
a beteg tesztsorozatát. A következőket írta: „Klinikailag
ugyan nincsen támpont az epilepsziára, a tesztprofilok
alapján azonban nem tartom azt kizárhatónak, és némi-
leg kételkedem a »szadista gyilkos« diagnózisban."
A vizsgált személy élet- és cselekménytörténetét a pszichi-
áter a következőkben foglalja össze:
H. D. 1930. szeptember 11-én született. A család: az
egyik nagyanyának - a leírás alapján biztosra vehető -
epilepsziás rohamai voltak. Egyik fivére húszévesen gya-
kori depressziók után öngyilkos lett.
Saját előéletében nincsen semmi rendkívüli. Az alsófo-
kú iskolát nehézségek nélkül végezte el. Első szexuális
élményére csak tizenhét évesen került sor (maszturbáció),
majd hamarosan hetenként más és más lánnyal élt nemi
életet. Húszéves korában egy alkalommal nemi érintke-
zés után nadrágján vérfoltot fedezett fel. Gyengéd érzel-
mek és felelősségérzet támadt fel benne, amiért egy leányt
szüzességétől megfosztott. Rövidesen megnősült. Egy
gyermeke van. Hetenként egyszer él nemi életet, alkohol-
fogyasztás után többször, éjjel. Erőszakot közben nem
alkalmaz, mivel felesége igen törékeny. Rohamai nincse-
nek. Foglalkozása: bányász.
A jelen bűntény: Alkonyatkor a mezőn egy asszonyt
támadott meg, öklével (?) arcába csapott, és leteperte.
A hullán fojtogatás nyomait találták. A boncolás ered-
ménye: fojtogatás által bekövetkezett halál. A ruházatán
spermiumok. A teljesen meztelen asszony ruhái szanaszét
hevertek. Három hónap múlva egy másik asszonyt táma-
dott meg. Miközben a földre teperte, járókelők hívására
elfogták. A későbbiekben kiderült, hogy az utóbbi évek-
ben alkalomadtán (ismerős) leányokat, asszonyokat (öt
nagyjából feltárt esetben) gyengédségre akart bírni, és
közben fojtogatta őket, vagy még erőszakoskodott is
velük. Az asszonyok ellenállására engedett.
A vádlott állásfoglalása: Rossz viszonyban van felesé-
ge szüleivel, mert azok iszákossága miatt állandóan ve-
115
székednek vele. I dőnként megmagyarázhatatlan vágyat
érez. I lyenkor különféle kocsmákat kell felkeresnie és
innia. Társaságot ekkor nem keres. Mindenhol úgy érzi:
itt semmi nem történik, menjünk tovább. Ilyen hangulat-
ban találkozott a nőkkel is. I vott ugyan, de nem volt
részeg. Mintha a nők bosszantották és szidalmazták vol-
na. Nem akarta őket megölni. Miközben verte őket,
szexuális izgalmat érzett. Részletekre, arra, hogy megerő-
szakolta volna őket, nem emlékszik. Úgy hiszi (az első
esetben), az asszony előtt térdelt, és nemi érintkezést
kezdeményezett, amikor pollúciója volt. Hazatérve, kijó-
zanodva, feleségének, aki az ő erősen szennyezett ruháját
tisztogatta, mindent elmondott. Később többször álmo-
dott ilyen támadásokról, közben nemi izgalmat érzett, és
utána feleségével nemi életet élt. A nemi erőszakoskodást
a lányokkal tagadta. A börtönben D. egy ízben spontán
indulatelvezetésként öngyilkosságot kísérelt meg. Átve-
tette magát a lépcsőház korlátján.
A személyiség első megítélése: primitív személyiség;
átlagos intelligencia; erőszakosnak látszik; vörös haj,
karcsú, izmos alkat.
A teszsorozatról adott értelmezésem mindenben meg-
egyezett a pszichiáter feltételezésével. A vizsgált személy
az „indulati (affektív) epilepszia" klasszikus képét mutat-
ta, illetőleg az indulati gyilkosét epileptikus alapon.
A RABLÓGYILKOSOK ÉS A KÉJGYILKOSOK
ÖSSZEHASONLÍTÓ VIZSGÁLATA
A káini gyilkosok egyes eseteinek a bemutatását itt meg-
szakítva, azt az általános kérdést elemezzük, mennyiben
alapfeltétele mindenfajta erőszakos cselekménynek a Ká-
in-beállítottság. Kérdésünkre úgy kerestünk választ,
hogy kilenc rablógyilkos 152 ösztönprofilját különféle
létforma-variáció gyakorisága szempontjából hét kéjgyil-
kos 134 ösztönprofiljával hasonlítottuk össze.
Az általunk kidolgozott „Létforma-lehetőségek mód-
szere" (68) alapján az egyes profilok tesztjegyeit a legva-
lószínűbb klinikai és egészséges létforma-lehetőségek
szempontjából vizsgáljuk meg, és csoportgyakoriságukat
összegezzük. Majd a létformákat két csoportba osztjuk:
116
A) a veszély kategóriájára és B) a védekezés-létformájá-
ra, így a rablógyilkosok és a kéjgyilkosok tesztprofiljai
grafikusan és számszerűen könnyen összehasonlíthatók
(lásd 2., 3., 4. táblázat). A 2. és 3. táblázat minden négy-
zetében 3 tesztprofil szerepel. Ezekben a mindenkori lét-
forma nagy valószínűséggel megtalálható. A tizedes szá-
mok azért fordulnak elő, mert az egyes tesztprofilokon
kétféle létforma-lehetőség tesztjegyei láthatóak, ezeket
egy-egy fél ponttal értékeljük.
Az eredmények: A) A veszély-létformák (2. és 3. táblá-
zat).
I. Az indulati élet zavarainak a nagyságrendje szinte
azonos mértékben fordul elő a gyilkosok mindkét cso-
portjában.
A rablógyilkosok (R) között: 44,5 a 152 profil közül.
A kéjgyilkosok (K) között: 43,0 a 134 profil közül.
A különbség lényegében a következő:
A rablógyilkosok zavart viselkedése inkább a durva,
paroxizmális-epileptikus indulatokban, vagyis Káin gyil-
kos indulataiban, míg a kéjgyilkosok rendellenessége in-
kább a finomabb, hisztero-erotikus affektivitásban nyil-
vánul meg.
Az epileptiform gyilkoló hajlam: R =35,00: K =21,5;
A hiszteriform, erotikus hajlam: R =9,5: K =21,5.
Vagyis: a gyilkossági indulat a kéjgyilkosok csoportjá-
ban jóval cselekményük elkövetése után is ugyanolyan
gyakran fordul elő, mint az erotikus (21,5).
I I . Az én-veszély gyakorisága a két csoportban ugyan-
csak egyformán fokozott.
Én-veszély: R =22,0 K =23,5.
A rablógyilkosok inkább az inflációs, megszállott én-
zavarokra hajlanak (R=l l , 5; K =7,5). A kéjgyilkosok
pedig inkább a negativisztikus, önromboló (önmaga el-
len forduló), öngyilkossági én-zavarokra (K =8,0;
R=1,0).
I I I . A mániás-depressziós, valamint a pszichopáthiás
kapcsolat- és hangulatzavarok hasonlóan gyakoriak.
Hangulat- és kapcsolatveszélyek R =5,5; K =4,0.
Mindkét csoportban azonban csak a legritkábban for-
dulnak elő.
117
A. Veszély-létformák szám
*
9 rablógyilkos 152 ösztönprofilja
Foglalkozás Életkor
Klinikai diagnózis
I
Egyéni
lét-
formák
i
Csop.
lét-
formák
Pszichológiai formák Klinikai formák
szám
*
9 rablógyilkos 152 ösztönprofilja
Foglalkozás Életkor
Klinikai diagnózis
I
Egyéni
lét-
formák
i
Csop.
lét-
formák
I. Extrém szexuális létformák
£ veszély-létformák
3 6 9 12 15 18 21 24 27 30 33 3
S 3 > 42 45
r 113,5
nőies férfi - férfias nő invertált homos zexuál i s / t rans zves zt i t a 10
15,0
41,5
természetellenes perverz szadista / mazochista 9
26,5
41,5
II. Extrém indulati rohamszerű létformák
igazság-smokk, dühös, bosszúál l ó epileptiform gyilkoló indulatú 13
35,0
44,5
szí nészkedő, rejtőzködő histeriform 14
9,5
44,5
III. Extrém én -formák
él eti degen, irreális praepszichotikus 1
0,0
22,0
énes, gyanakvó
projektiv-paranoid 2 9,5
22,0
megszál l ot t , narci szt i kus- önhi t t i nf l at í v- paranoi d 3
11,5
22,0
hirtelen, patetikus-teátrális heboi d
4 0,0
22,0
mi ndent tagadó, destruktív kautoni form 5
I
1,0
22,0
IV. Extrém hangulat- és kapcsolatfon mák
mél yen lehangolt melankóliás. depresszív 6
1
4,0
5,5
ujjongó máni ás, hi pománi ás 7
r
1,0
5,5
pszichopáthiás 8 0,5
5,5
B. Védekező-létformák
£ védekező-l étformák r
bűn- és büntetéfi gényl ő
hi pochonder
1 5 +1 1
W
6,0
38,5 bel enyugvó kényszemeuroti kus 12
I
30,5
38,5
al kal mazkodó átlagember 16
1,0
humani zá t létforma 17
1,0
veszély: védel em arány s 152,0
^- s zámozás a teszt-tabló létskálája szerint 66 ETP + 66 EHP + 20 KPH » 152
2. táblázat Kilenc rablógyilkos létlehetőségei | | | Q (öj^j
A Veszély-létformák;
szám
7 kéjgyilkos 134 öszl önprofi l j a
Egyéni
, lét-
formák
Csop
lét-
formák
Pszi chol ógi ai formák
Klinikai formák
*
"OglaiKozas
KJ inikai di agnózi s
bietkor
Egyéni
, lét-
formák
Csop
lét-
formák
I. Extrém szexuális létformák
£ veszél y-l étformák
3 6 9 12 15 1 8 21 24 27 30 33 36 39 42
E
96,5
női es férfi - férfias nő
invertált homoszexuál i s / transzveszti ta 10
9.0
26,0
természetel l enes
perverz szadista / mazochi sta
9
H
17,0
26,0
II. Extrém indulati rohamszerű létformák:
i gazság-smokk, dühös, bosszúál l ó epileptiform gyi l kol ó i ndul atú 13
21,5
43,0
szí nészkedő, rej tőzködő hi steri form
14
21,5
43,0
III. Extrém én -formák:
él eti degen, irreális
praepszi choti kus 1 0,0
énes, gyanakvó proj ektí v-paranoi d
2 8,0
megszál l ol t, narci szti kus- önhi tt i nf l atí v-paranoi d 3
7,5 23,5
hi rtel en, pateti kus-teátrál i s heboi d
4 0,0
mi ndent tagadó, destruktí v katatoni form 5
ül
8,0
IV. Extrémhangulat éskapcsolat formák:
mél yen l ehangol t mel ankól i ás, depresszí v 6 3,0
uj j ongó máni ás, hi pománi ás 7
0,0 4,0
társadal mi l ag abnormál i s, kül önc pszi chopáthi ás 8
1,0
B. Védekező-létformák:
l vét ekező-letforr nák £
bün- és büntetési gényl ö
hi pochonder 15+11
2,5
bel enyugvó kényszerneuroti kus
12
:|
27,5
37,5
al kal mazkodó
átl agember
16
í'l
5,5
37,5
humani zál t l étforma
17 2,0
veszély: védel em arány =
134
ás a teszt-tabló létskálája szerint
3. táblázat Hét kéjgyilkos
62 ETP + 62 EHP + 10 KPH =134
IV. A veszélyzónák különbözősége a szexuális életben
a legkifejezetteb.
Szexuális veszélyek: R =41,5; K =26,0.
A rablógyilkosok inkább szadisztikus és látens homo-
szexuális (invertált) profilt adtak (R=15,0; K = 9,0).
Feltehetően ezzel függ össze a rablógyilkosok bandába
tömörülése. A kéjgyilkosok magányosak.
B) A védekezési létformák (4. táblázat):
V. Az erőszakos cselekményt elkövetők mindkét cso-
portja szinte azonosan gyakori, de gyakorlatilag nem
eléggé védettek a veszélyes lelki késztetésekkel szemben:
Védekező mechanizmusok: R =38,5; K =37,5.
A domináns védekező mechanizmusok minősége és
fajtája ugyancsak majdnem egyenlő gyakorisággal fordul
elő. Mindkét csoportban védekezésként a kényszer domi-
nál.
Kény szermechanizmus: R =30,5; K =27,5.
Gyilkosok között igen ritkák az átlagprofilok.
A kéjgyilkosok viszonylag többször adtak átlagprofilt,
mint a rablógyilkosok.
Átlagprofil: K =5,5; R=1,0.
A rablógyilkosok valamivel gyakrabban hajlanak hi-
pochondriára és szervi neurózisra (R =6,0; K =1,0), mint
a kéjgyilkosok. Sorsuknak tragikuma a szublimálás kép-
telensége.
Szublimáció: R= 1,0; K =2,0.
Ezen összehasonlító ösztön- és én-vizsgálatok alapján a
következő megállapításokra jutottunk:
A gyilkosok olyan személyek, akik főként indulati és
szexuális életükben zavartak, és nem rendelkeznek a kel-
lő védekező mechanizmussal ösztön- és indulati veszélye-
ik ellen.
A gyilkos Káin-hajlam a gyilkosokban - ha rejtve is -
még évekkel tettük elkövetése után, a börtönben is kimu-
tatható. A gyilkos hajlam további fennmaradása a rabló-
gyilkosok között gyakoribb, mint a kéjgyilkosok között.
Ezért nem maradhat el a próbaidőre szabadon bocsátott
gyilkosoknál a kísérleti ösztön- és én-diagnosztika. Mint-
hogy paroxizmális emberek, esetükben az oroszlán több-
ször is ugorhat.
©
° 1
>
6
i
120
A börtönben a gyilkosok átnevelésének legjobb esélye
- úgy tűnik - az indulati és a szexuális önfegyelem, vagyis
a kényszermechanizmusok kialakítása egészen a kény-
szerneurózisig (csoportterápia). Nagyon ritkán sikeres, a
különböző veleszületett indulati és szexuális zavarok mi-
att, a gyilkosok reszocializációja átlagemberré, vagy a
foglalkozással történő szublimáció. Azt, hogy egyesek
számára mégis nyitva áll az út a szublimációhoz, a „Mó-
zes" fejezetek példái mutatják be.
A paroxizmális-epileptiform Káinnak azonban nem kell
okvetlenül gyilkosként a törvényt megszegnie. Gyakran
más törvényellenes cselekményeket követ el így lehet
például gyújtogató, deviáns, illetőleg szenvedhet kóbor-
lási vagy lopási kényszerben, lehet időszakosan iszákos,
sőt olyan személy is, aki rohamszerűen - de sokszor
indokolatlanul - sorozatosan követ el öngyilkosságot.
A pszichiátriában igazi „pszichés ekvivalensekről"
vagy „epileptiform pszichizmusokról" beszélnek (Mus-
kens). Ezek olyan jelenségek, amelyek a mozgásos, gör-
csös roham helyett, sem a rohamot követően, sem prepa-
roxizmálisan, nem roham formájában lépnek fel
(Schorsch). (50) A korábbi szakirodalom főként a követ-
kező ekvivalenseket tartotta számon: pirománia (gyújto-
gatási kényszer), poriománia (Donáth, csavargás, szökési
kényszer), kleptománia (kényszeres lopás), dipszománia
(időszakosan visszatérő ivási excesszusok). A mai pszi-
chiátria - hála a kifinomult diagnosztikus módszerek-
nek - a rohamok pszichés ekvivalenseit illetően rendkívül
óvatos. így például Schorsch csak a lehangoltságot, a
poriomániát és a ködös állapotokat sorolja a pszichés
ekvivalensek közé.
A sorspszichológia - mint már említettük - a pszichés
ekvivalensek feltételezésének a következő kritériumait
szabja meg:
1. A cselekvés paroxizmális fellépése. Ezen az értendő,
hogy a szóban forgó személy belső vagy többnyire külső
ingerek hatására elkeseredetté válik, és ettől düh, harag,
gyűlölet vagy bosszú, irigység vagy féltékenység halmo-
zódik fel benne a cselekmény elkövetése előtt;
2. a cselekvés tudatködös állapotban, többnyire indu-
1 2 2
latoktól részben beszűkült tudatállapotban, hirtelen,
szinte rohamszerűen történik. A cselekmény azonban
előre megtervezett is lehet (Binswanger, Meyer);
3. a kísérleti ösztönprofil Káin-jegyeket mutat;
4. a cselekményt elkövető személy családfáján roham-
mal j áró betegségek (epilepszia, migrén, dadogás, asztma
stb.) szerepelnek, vagy még tettének elkövetése előtt saját
maga szenvedett a családfán is előforduló rohammal j áró
betegségben. Vagyis: a sajátos Káin-indulat hordozója.
A GYÚJTOGATÓ KÁIN
KÁIN ÉS A TŰZ
Kiterjedt családfakutatások alapján 1944-ben megállapí-
tottuk, hogy a paroxizmális-epileptiform személyek az
őselemekhez - mint a víz, a föld, a levegő és különöskép-
pen a tűz - ellenállhatatlan vonzalmat éreznek. (69) Eb-
ből a sajátos, ösztönös vonzalomból következik, hogy a
Káin-emberek tűzzel kapcsolatos foglalkozásokat vá-
lasztanak: pék, kovács, fegyverkovács, fűtő, kályhás,
kéményseprő, bányász, aszfaltozó, tűzoltó, pirotechni-
kus, katonaként aknász stb. Preferált öngyilkossági
módjuk a mélybe ugrás mellett a tűzhalál, és a törvény-
szegés leggyakoribb formája a gyújtogatás bosszúból.
Ezek a tisztán tapasztalati úton nyert megállapítások
teljesen fedik Gaston Bachelard francia filozófus gondo-
latait, aki 1938-ban a La Psychoanalyse du Feu (A tűz
pszichoanalízise) című munkájában a tűznek éppen azt
az ellentétes vonását emelte ki, amelyet mi mint Káin és
Mózes ellentétpárjának a sorsszimbólumaként próbá-
lunk meg ábrázolni. Bachelard a következőket írja:
„A tűz az a preferált jelenség, amely mindent megma-
gyarázhat. Amennyiben minden, ami lassan megválto-
zik, az élettel magyarázható, úgy mindaz, ami gyorsan
változik, a tűzzel megmagyarázható. A tűz halhatatlan.
A tűz intim és univerzális. A szívünkben lobog. A tűz az
égben él, a szubsztancia mélyéből tör elő, és úgy mutat-
kozik, mint Ámor isten. Majd újból leszáll az anyag
mélyébe, és elrejtőzik, elrejtetten, mint a gyűlölet és a
bosszú, tovább izzik. Minden jelenség közül valóban a
tűz az egyetlen, amelyre azonos bizonyossággal mondha-
123
tó a két ellentmondó értékelés: „A J ó és Rossz..." Majd
a szerző így folytatja: „A tűz a védőangyal és a büntető
Isten, j ó és rossz. Ellentmondhat önmagának: Tehát
egyike az univerzális magyarázó elveknek." (70)
Bachelard tehát úgy írja le az őselemnek, a tűznek a
tulajdonságait, ahogyan mi a Káin-férfi őstermészetét,
amely bizonyos feltételek hatására Mózessé válhat. A filo-
zófus a tűzben azt az elemet látja, amely gyorsan válto-
zik, képessége a hirtelen változásra, a paroxizmalitást, az
intimitást és az univerzálisát, a szeretet istenét jelentve,
éppen úgy, mint a gyűlölet és a bosszú rejtett istenét, a
védőangyalt és a büntető istent (J ahve). Röviden: A tűz
az etika alapját jelképezi, vagyis a jót és a gonoszt egy
elemben.
Gyújtogatni és tüzet oltani, megsebezni és sebeket gyó-
gyítani olyan ösztönös polaritások, amelyeket a paroxiz-
mális-epileptiform emberekben, Káinban, aki Mózessé
vált, vagy Mózesben, aki Káin volt, szélsőséges módon
találtunk meg. A 11. példánk a fentiek paradigmája.
Milyen gyakran olvashatunk a napilapokban olyan tűz-
oltókról, akik titkon, de szándékosan tüzet gyújtanak,
mert a tűzesetek oly ritkák, a tűz iránti szomjuk pedig
olthatalan.
11. példa. A gyújtogató, aki ápolónő lett (Ellenberger ese-
te). Lina Waldmann, a majdani Brigitta nővér, mintapél-
dája annak, hogyan alakulhat át fokozatosan a bosszú-
éhes, notórius gyújtogató jóravaló, derék ápolónővérré.
Az esetet volt munkatársam, Ellenberger, a Szondianá-
ban (1953. I.) részletesen ismertette. (71)
L. W. családjáról Ellenberger csak keveset tudott.
Apja mozdonyvezető, tehát tipikusan paroxizmális
természetű foglalkozást választott. Állandóan úton volt,
keveset tartózkodott otthon. Átmenetileg alkoholizált,
de amikor az elbocsátás fenyegette, képes volt leszokni
róla. Alkalomadtán dühös, sőt brutális, de mégis morális
is, feleségétől erősen függött. Paroxizmális emberként
tekintendő.
A szerző az anyát rendkívül autoriter, erősen paranoid
„fúria"-szerű asszonyként írja le. Leányáról keserűséggel
a következőket mondta el: Lina kora gyermekkorától
124
lusta, dacos, hazug, irigy, rossz gyerek volt. Undorral
számolt be arról, hogy a leánya már tizenegy évesen
képes folyóiratokat, szerelmes regényeket, Sherlock
Holmes-t és mindenfajta szennyirodalmat habzsolt. Ő
lett a család fekete báránya. Anya és leánya kölcsönösen
gyűlölte egymást. Ellenberger ezt a szadomazochista
anya-leány kapcsolatot „délire á deux"-nek tartja, kiegé-
szítő klinikai tükrözéssel. Azt is megtudjuk, hogy Lina
ötnapos korától élete első évét a nagyszülőknél töltötte.
Sokat sírt, és elviselhetetlen csecsemő volt.
Fiútestvére szkizoid benyomást kelt, probandusszal
szemben ellenséges érzületű.
Tanára, Lina zárkózottságáról és iskolai koncentrá-
ciós nehézségeiről számolt be. A pap Linát a tréfacsinálás
iránti beteges vonzódásával jellemezte. Lina joggal érezte
magát a családban Hamupipőkének, mivel bátyja, anyjá-
nak kedvence, mindent megkapott, amit csak kívánt
(zenei, festészeti tanulmányok). Az ő magasabbra törő
vágyait pedig mindig elnyomták. Lina első pályaválasz-
tását, az ápolónői hivatást a szülők elutasították. Először
a fehérneművarrást tanulta ki, de azt nem tudta befejez-
ni, majd szolgálólány lett. Tizenkét és tizenhat éves korá-
ban két tűzesetet élt meg. Tizenkét évesen egy a bátyjá-
hoz írt levél kapcsán durva szexuális felvilágosításban
részesült. Tizenhat vagy tizenhét éves lehetett, amikor
alkonyatkor egy fiatalember megtámadta, nem erősza-
kolta meg, leütötte.
Lina élettörténetét Ellenberger két részre osztja: 1. a
gyújtogató és 2. a vándornővér. Mindkét fázis leírásában
szó szerint idézzük a szerzőt.
I. A gyújtogató. Vasárnap, 1921. február 21-én egész Zürich a farsangi
mulatságtól zengett. A főutak, a vendéglők, a szórakozóhelyek álarco-
sokkal és kíváncsiskodókkal voltak tömve. Sok helyütt leírhatatlan
lárma uralkodott, amely csak lassanként csendesedett el. Amikor haj-
nali három óra felé a zaj kissé elcsitult, hirtelen kiabálás hallatszott:
„Tűz van!" A farsangi hangulatban azonban nem vették komolyan a
kiáltozást, és kinevették az ordítókat. Pedig igazán nem tréfa volt, mert
az Acker utca 57. számú házban valóban tűz ütött ki. A házban négy
család, összesen húsz ember lakott, földszintjén papírüzlet volt. Nos,
rriinden úgy történt, mintha gonosz szellem uralná a házat; először is
elromlott a telefon, amellyel a tűzoltókat akarták értesíteni, majd a
sziréna is elromlott, nem adott ki semmiféle hangot, és a házzal szem-
125
közti utcai lámpa is rossz volt, nem égett. Minthogy már kezdettől nem
lehetett az égő lépcsőházon keresztül a házból kijutni, a lakók többsége
a tetőpárkányon át menekült, onnan kiáltoztak kétségbeesetten segítsé-
gért. A tűzoltók azonban csak három óra harminc perckor érkeztek
meg. Munkájukat a nyugtalan és részeg tömegben, a tomboló lángok
fényében kezdték meg. Amikor a legnagyobb nehézségek árán végre
sikerült a létrát felállítani, a tetőtérre menekült öt lakó azt mindjárt
megrohanta. A létra azonban összeroppant az emberek súlya alatt. így
nem maradt más hátra, mint a többi lakót az ugróponyva segítségével,
veszélynek kitéve és nagy fáradsággal megmenteni. Tizenegy személy
többé-kevésbé megsebesült, és kórházba került. Egy fiú koponyatörést
szenvedett, és meghalt. Az anyagi kár legalább 150 ezer frank volt.
Elképzelhető, hogy ez a szerencsétlenség mekkora port vert fel Zü-
richben. Fokozta a szenzációt, hogy a vizsgálat egyértelműen gyújtoga-
tást állapított meg. A szakértők szerint a tűz a lépcsőházban a földszint
és az első emelet között, nagyjából hajnali két órakor tört ki. Több
személyt gyanúsítottak, és mint egy jó krimiben, a rendőrség először
hamis nyomokon indult el. így többek között gyanúba vették a ház egy
régebbi lakóját. Ennek a brutális, gátlás nélküli embernek veszekedés
miatt egy éve ki kellett költöznie. Akkori fenyegetőzéseit röviddel a
tűzeset előtt telefonon megismételte. Több személyt több ízben letartóz-
tattak, majd újból szabadon bocsátottak. Sajnos, minden nyom téves-
nek bizonyult, s így az eset még hét hónap múltán is megmagyarázha-
tatlan rejtély volt.
A zürichi rendőrségnek volt ebben az időben egy Sherlock Holmes-a,
egy V. nevű detektívje, aki 1921. szeptember 15-én, hét hónappal a
tűzeset után meggyőző jelentést terjesztett elő: úgy véli, megtalálta a
tettest. A feltételezett elkövető bizonyos Lina Waldmann, a „Fekete
Oroszlán" nevű vendéglő felszolgálója. Ebben a vendéglőben egymás
után két kisebb tűzeset történt: augusztus 31-én és szeptember 6-án; az
utóbbi esetben feltűnt Lina Waldmann különös viselkedése, aki megta-
gadta a segítséget a tűzoltásban. V. detektív a következő körülménye-
ket emelte ki: a második tűz a lépcső alatt, a földszint és az első emelet
között keletkezett, vagyis pontosan azon a helyen, mint annak idején
az Acker utcában: L. W. haragban van a régebbi felszolgálólánnyal, aki
a leégett ház közelében lakik, és Lina ismételten érdeklődött ellensége
lakhelye iránt; farsang éjjelén egy és két óra között L. W. eltűnt, de nem
adott magyarázatot távollétéről, és visszatérésekor feltűnően idegesnek
látszott (társnőjének, Dórának a ruháját leöntötte kávéval); később
állandóan a tűzeset helyét kívánta látni; végül munkaadója szerint Lina
Waldmann hazug és bosszúálló.
A „Fekete Oroszlán"-ban történt két tűzeset közelebbi vizsgálata
csak megerősítette a gyanút. A házmesterek Lina Waldmannt rendkí-
vül ideges személynek tartják; állandóan a konyha kiadóablakánál
hallgatódzik, mint aki azt hiszi, róla beszélnek; előfordul, hogy hirtelen
abbahagyja a munkáját, a szobájába megy, majd újból valami másba
kezd; hazug, alattomos, féltékeny a két háztartási alkalmazottra és a
pincérlányra, Rózsira. Mindhármuknak van szeretője, míg L. csak
néhányszor sétált a „kedvesével", azóta pedig nincsen senkije. Az első
tűzeset augusztus 31-én este, éppen akkor történt, miután Lina Wald-
126
mann az ablakból megleste a vendéglő kerthelyiségében egymás mellett
ülő Rózsát és szeretőjét; ebben a pillanatban hívták, de ő már lefeküdt,
röviddel ezután a két háztartási alkalmazott ágya meggyulladt. A má-
sodik tűzeset után, szeptember 6-án reggel Lina nem tudott számot adni
arról, hol tartózkodott a tűz kitörésekor; ezzel szemben kiderült, hogy
néhány nappal korábban papírt és kartont gyűjtött össze a lépcső alatt,
és a lépcsőt petróleummal megöntözte. A házmester ezért feljelentette,
a rendőrség letartóztatta, és kihallgatta. Nagyon hamar beismerte,
hogy a „Fekete Oroszlán"-ban történt két tűzesetet ő okozta: bosszút
akart állni a két lányon, akik bántották őt. A kihallgatáson feltűnt
furcsa viselkedése: nem megbánást, inkább a kielégítetlen bosszúvágy
sajátos kifejeződését mutatta. Ezt tanúsítja a kihallgatási jegyzőkönyv
részlete (szeptember 9):
- Gondolt már egyáltalán arra, hogy mit követett el?
- Igen. (Arcát kezével eltakarja, sír): Nagy bűnt követtem el. (A
vádlott, boldog arckifejezéssel, mindjárt újból felnéz).
- Gondolt vajon arra is, hány embert károsított meg, hánynak veszé-
lyeztette az életét, testi épségét, javait?
- Igen. (A vádlott hirtelen szemlesütéssel bólint. Úgy tűnik, mitha
rendkívül nehezére esne szomorú arckifejezést ölteni.)
V. detektív jelentése alapján és a vádlott makacs tagadása ellenére
Lina Waldmannt az Acker utcai tűzeset okozásával vádolják. Különös
magatartása miatt egyidejűleg Burghölzliben az Egyetemi Pszichiátriai
Klinikán pszichiátriai megfigyelés alá helyezik. Ettől a naptól, 1921.
szeptember 16-tól kezdve párhuzamosan folyt a bírósági és a pszichiát-
riai vizsgálat.
Burghölzliben a vizsgált személy (v. sz.) makacs és akaratos magatar-
tásával tűnt ki. Határozottan tagadja, hogy ő lenne az Acker utcai
tűzeset okozója. Renitens viselkedése megnehezítette a vizsgálatot.
Végül azonban az egyik segédorvosnőnek sikerült Lina Waldmann
bizalmát megnyernie, akinek hajlandó volt álmait elmondani. A fiatal
gyújtogató kórtörténetének legérdekesebb része a nagyjából harminc
álomról szóló feljegyzés. Minthogy az álmok az eset megítélése szem-
pontjából is igen jelentősek, ezekre részletesebben kitérünk. Mindenek-
előtt feltűnő, milyen gyakran álmodik tűzről. Példa erre október elejei
álma:
„A városban voltam, egy ház lángokban állt. Hallottam az emberek
segélykiáltását. A házat a lángok világították meg, be akartam menni,
mert hallottam, hogy valaki segítségért kiált. Nem tudtam a kapun
bemenni. Ezért az udvarba mentem, felnéztem a házra, ahonnan egy
kisgyereket dobtak le nekem, ekkor újból visszafutottam az utcára,
ahol érdeklődtem, hogyan kezdett égni a ház. Azt mesélték először, egy
családapa lelőtte a feleségét, majd még néhány gyereket. Utána felgyúj-
totta a házat, ő maga a házban maradt, és bennégett. Ekkor felébred-
tem."
Ebben az álomban nem nehéz az Acker utcai tűzeset tükröződését
felismerni. Annak ellenére, hogy az álom idején a v. sz. még mindig
tagadta, hogy ő lett volna a tettes, álma mégis bűntudatról árulkodik,
és arról a vágyáról, hogy tettét meg nem történtté tegye (megmenti a
gyerek életét, a tettes más valaki, nem pedig ő). - Más, tűzre vonatkozó
127
álmai nem gyújtogatással, hanem a tűz kozmikus voltával és a végítélet-
tel függnek össze. Az álmok áttekintésekor azonban a tűzálmok mellett
feltűnő, hogy a v. sz. gyakran álmodik vízről is. Rövid példa erre a
következő álom (szeptember vége):
„A rajnai vízesésnél voltam. Egész délután folyvást az egyik partról
a másikra kellett úsznom. Egyszerre délután hat óra lett. Ekkor az
intézet egy alkalmazottja hívott, elég legyen, hagyjam azonnal abba.
Ekkor átúsztam a partra. Nem tudom, utána hová kerültem."
Gyakoriak voltak a földálmok is (temető, sír, föld alatti járatok,
szakadék stb.). Ezt példázza a következő álom (szeptember vége):
„A temetőben voltam, egy sír szélén ültem, a sír csupa kőből volt,
a szélén ültem. A sírból egy hulla szállt ki, a hulla rózsát ajándékozott
nekem. Alig tűnt el, egy másik jelent meg, ez is virággal ajándékozott
meg, másfajtával, nem tudom, milyennel. A másodikat egy harmadik
követte, ez is virágot adott, és még három hulla következett. Egyszerre
tele lett a karom virágokkal. A temető végéről hirtelen a nevemet
hallottam kiáltani: Lina! Gyorsan felálltam, a virágaimat a nyitott sírba
dobtam, és elszaladtam. Még egyszer megfordultam, és láttam, amint
a sír bezáródik. Majd igazán elfutottam, és állandóan hallottam kiálta-
ni: Lina! Lina! Ekkor meggyorsítottam lépteimet, végül felébredtem.
A hang ismerősnek tűnt, de nem tudom, kinek a hangja volt."
Ritkábbak a levegőálmok (szélvihar). Viszont gyakori a levegő okoz-
ta heves mozgás vagy zuhanás (mélyre lezuhan), vagy az, hogy el-
hajítják.
A négy elem után a leggyakrabban a halál szerepel, vagy a tűzálmok-
ban, vagy a földálmokban, vagy azoktól függetlenül is, mint a követke-
zőben:
(Szeptember 30.) „Az utcán álltam, inkább erdei úton. Messzi távol-
ból vonatot láttam közeledni, halottasmenetet. A vonat egyre inkább
felém közeledett. Amikor nagyjából öt méterre volt tőlem, jobban meg
tudtam különböztetni az alakokat. Legelöl a halott alakja volt: teljesen
be volt burkolva feketébe, csak az arcát láttam, és azt, hogy kezében
kaszát tart. Négy koporsóvivő alak követte, majd még sokan, sok alak,
azok is feketébe burkolva. így haladt el előttem a vonat. Ekkor be
tudtam nézni a koporsóba, anyám feküdt benne holtan. Rémület fogott
el, nagyon megijedtem. Majd a vonat eltűnt az erdőben."
A fekete alak, amely itt a halált személyesíti meg, időnként önmagá-
ban is előfordul. Szeptemberben a v. sz. beszámolt egy álmáról, amelyet
az intézetben álmodott a közelmúltban:
„Egy alak jött az ágyamhoz, gyufát tett az ágyamra, és néhányszor
azt mondta nekem: Gyújtsd meg, gyújtsd meg! Amikor a gyufa után
akartam nyúlni, nem volt ott, és az alak is eltűnt."
A v. sz. hozzáfűzte, hogy jóval a letartóztatása előtt ugyanezt az
alakot látta az ágya előtt, fekete kabát volt rajta és sapka, amely egész
arcát eltakarta.
A többi rémálom közül jelentése miatt különös figyelmet érdemel a
következő. Jelentésére a későbbiekben térünk vissza:
„L. doktor hívatott. Amikor az ajtóhoz értem, egy másik orvos jött
ki (badarság, amit álmodtam, de nem tudom miért). Kezében tőr volt,
nekem jött, és bal karomat fentről lefelé teljesen kettéhasította. Rette-
128
neteset ordítottam. L. doktor ellátta a sebet. Kötszer és minden egyéb
volt nála."
A vegyes álmok, amelyekben a fenti elemek keveredtek, a leggyakori-
abbak. A fiatal gyújtogató álmait pátosz és költői szépség jellemzi. Az
álmodó bűntudata egyre kifejezettebb. A feljegyzések nem tartalmaz-
nak pontos utalást, hogy a v. sz. mikor ismerte be, hogy ő volt az Acker
utcai gyújtogatás tettese. Biztosra vehető, hogy tettét először az orvos-
nőnek vallotta be, és csak ezután a vizsgálóbírónak. Emlékei azonban
még igen ködösek voltak. Nem emlékezett arra, hogy a ház melyik
oldalán ment be, és hol gyújtotta meg a tüzet. Azt hitte, ellenségének
a házában van. Emlékei elsősorban arra a mámoros érzésre vonatkoz-
tak, amelyet a tűz hirtelen fellobbanásakor érzett. A vizsgáló orvosnő
kérésére Lina Waldmann a tett elkövetése előtti és utáni érzéseit
így írta le:
A gyújtogatás előtti érzések: „A tűzgyújtás gondolata hirtelen tá-
madt bennem, egyszerre leküzdhetetlen vágy és kedv vett hatalmába:
vágytam a tűzre. Igaz, remegtem a gondolattól, hogy talán emberéletek
vesznek el, és még az úton is küzdöttem önmagammal. De a titokzatos
erő előrehajtott, és így véghez kellett vinnem ezt a tettet."
A gyújtogatás közbeni érzések: ..Nem tudom, hogyan kerültem abba
a bizonyos házba, amikor leértem a pincébe, és hogy ott milyen tüzelő-
anyagot találtam, arra sem emlékszem már, de a lángok azonnal fel-
csaptak, és rémülten menekültem a házból."
A lelkiállapot a tett után: „Nem tudom már, hogyan értem haza,
hogy Dóra ruháját kávéval leöntöttem volna, abban bizonytalan va-
gyok, de belsőleg nagyon izgatott voltam, kifelé viszont olyan nyugodt-
nak látszottam, mintha semmi rosszat nem követtem volna el. Amikor
felmentem a szobámba, és lefeküdtem pihenni, újból teljesen nyugodt
voltam, és amennyire emlékszem, másnap reggelig jól végigaludtam az
éjszakát."
A vallomást követő álmok már teljesen egyértelműek voltak. A kö-
vetkezőkben az elfojtott emlékezés „újrafellobbanása" követhető nyo-
mon:
(November 14.) „Otthon voltam. Szemben velünk egy nagy, teljesen
leégett ház volt. Kívülről még szép, de az ablakok fekete lyukaknak
látszottak. Hallottam, amint valaki azt mondja nekem, ezt a házat én
gyújtottam fel, és sok ember benne égett. Amikor újból lementem a
kertünkbe, még egyszer átnéztem arra a bizonyos házra, és megláttam,
hogy újból ég, láttam a sok embert is, ahogyan menekülni próbálnak,
és ki akarnak ugrani az ablakon. Amint néztem, az emberek egyszerre
mind visszakerültek a házba, ahonnan nem tudtak kijutni. Újból hal-
lottam, amint valaki mondja nekem, hogy ezeknek az embereknek az
én bűnöm miatt kell elpusztulniok, ekkor megint felmentem a laká-
sunkba, és felébredtem, egészen meg voltam zavarodva."
Ebben az időben a korábbinál sokkal világosabban kezdte el megma-
gyarázni, mit jelentett életében a tűz. Tizenkét évesen egy tűzvész után
kezdett el gondolatban a tűzzel foglalkozni; tizenhat éves korában újból
szemtanúja volt egy tűzesetnek, ekkor gondolt először a gyújtogatásra:
„Olyan volt, mintha valami felébredt volna bennem." Később ez a
késztetés egyre jobban kínozta. Tüzet kell raknia vagy valamit összetör-
129
nie (ami valóban nem volt ritkaság), mert az ilyen impulzusok elleni
ellenállástól tompa fájdalmat érzett a fejében. Némelykor titokzatos
szorongásos állapot vett erőt rajta, ilyenkor fásultan töprengett. „Szen-
vedélyes öröm és leírhatatlan vágyódás kerített hatalmába, hogy tüzet
lássak, vagy még inkább, hogy tüzet gyújtsak. Éjszaka néha váratlanul
lángokat látok, ezek azonban gyorsan el is tűnnek." A vizsgáló orvos-
nőnek feltűnt, hogy amikor a v. sz. tűzről beszél, arca sugárzóvá,
erotikus színezetűvé válik.
Lina klinikai diagnózisa: szkizofrénia. A vizsgálatok beszámíthatat-
lannak és intézeti ápolásra szorulónak minősítették. Ezt követően pro-
bandus három évet és kilenc hónapot elmegyógyintézetben töltött.
Kórtörténetében ott hipochondria, illetlen viselkedés, féltékenykedés és
veszekedés szerepel. Ebben az intézetben is feljegyezte álmait és gondo-
latait. A következő feljegyzés bizonyítja, milyen kínzó még számára a
tűzéhség:
„Éhséget, igazi farkaséhséget érzek a tűz után. Már régen sejtettem,
hogy újból így lesz, hiába küzdök ellene, nos most újból letepert, újult
erővel rohant meg, és nem hagy nyugodni. Két hete megint annyira
kínoz, levert, magammal és az egész világgal elégedetlen vagyok, már
többször ott tartottam, véget vetek életemnek. Nem lenne jobb, ha ezt
tenném? Boldogtalan vagyok, igen, vannak óráim, amikor izzón gyűlö-
löm magamat, amiért ilyen mérhetetlenül nyomorult teremtmény va-
gyok, ezért az áldatlan szenvedélyért." (1923. február)
A beteg akkori leveléből az is kitűnik, hogy röviddel a hazai intézetbe
való áthelyezése után elkezdett kételkedni az Acker utcai tűzesettel
kapcsolatos bűnösségében. 1922. január 30-án ezt írta nagybátyjának:
„.. .A kétkedés, amely napról napra eluralkodik bennem, vajon való-
ban mindazt elkövettem-e, amivel vádolnak, néha szinte az őrületbe
kerget, hiába töprengek, mégsem tudok visszaemlékezni, hol és hogyan
töltöttem azokat a bizonyos órákat azon a félelmetes éjszakán..."
Az intézmény igazgatójának a javaslatára a páciens-
nőn 1924. május 17-én kétoldali petefészekműtétet (ova-
riectomia) végeztek. Ezt követően heves hőhullámok lép-
tek fel. A tűzálmok gyakorisága jelentősen csökkent, és
- a kórtörténet szerint - a piromániás késztetések meg-
szűntek. A beteget annak eldöntésére, elbocsátható-e a
pszichiátriai intézetből, másodszor is kivizsgálták. Az
újabb szakvélemény szerint az Acker utcai gyújtogatást
a v. sz. ködös állapotban követte el. A két további eset-
ben, kevésbé kifejezetten ugyan, de hasonló ködös álla-
potban volt. A vizsgálat hangsúlyozza a beteg hangulati
labilitását, fegyelmezetlenségét, egocentrizmusát és érvé-
nyesülési vágyát. A második diagnózis: „hisztériás alkat,
diszharmonikus sorssal". így a beteget elbocsátották, és
gyámság alá helyezték.
130
II. A vándornővér. Lina életének erről a szakaszáról El-
lenberger a következőket írja:
„Az intézeti elbocsátása után Lina Waldmann számára kínos átmeneti
időszak következett. Már nem érezte magát »gyújtogatónak«; múltját
lezárták. Új identitását igazán még nem találta meg. Erről a korszakról
már kevesebbet tudunk. Néhány lényeges adatot a rövid gyámügyi
jelentések mégis tartalmaznak. így tudjuk, hogy két és fél éven át egyik
helyről a másikra ment szolgálni. Nehéz személyisége miatt munka-
adóival gyakran civakodott. A tény, hogy szolgálólány, egyre fokozódó
belső ellenállást váltott ki benne.
Egy nap azonban megtörtént a nagy csoda, feltűnt a Kairosz* egy-
szeri nagy lehetősége. Ennek megragadásával élete döntő fordulatot
vett. Lina Waldmann 1928 áprilisában lépett be W. családhoz. W.-nével
hamarosan heves veszekedésekre került sor. W. úr, a gazdag, művelt,
előkelő gyáros azonban felismerte, hogy Lina nem a szokványos cseléd-
lány. Érdeklődni kezdett a nála harmincöt évvel fiatalabb leány iránt,
és elhatározta, megteremti számára a képességeinek és a vágyainak
megfelelő helyet az életben. így néhány hónap múlva W.-nével történt
utolsó botrány után szolgálólányi állását végérvényesen feladhatta, és
beiratkozhatott az ápolónőképző iskolába. Itt ment végbe külső és
belső metamorfózisa. Új ruhát, új nevet és új személyiséget szerzett.
A fehér nővérruhát a misztikus vallásosok neofita buzgalmával vette
birtokba. Az új név inkább a véletlen műve: az iskolában már volt egy
Lina; a naponkénti felcserélések elkerülésére a vezetőnőtől az új növen-
dék a »Brigitta nővér« nevet kapta. Ezt akkor is megtartotta, amikor
a másik Lina már elhagyta az intézményt. Ettől kezdve »Brigitta nővér«
a szenvedő emberiségnek szentelte életét. A vezetőnő későbbi jelentésé-
ből megtudjuk, hogy »önfeláldozó, önzetlen« - bár időnként nehéz -
természetével tűnt ki.
Tudott, hogy Brigitta nővér egész tanulmányi idejét az iskolában
töltötte, azonban különös módon mégsem szerzett oklevelet. Az iskolá-
ban jó emléket hagyott hátra. Ennek köszönhető, hogy számos magán-
beteg-ápolást közvetítettek a számára. Attól kezdve, hogy elhagyta az
ápolónőképző intézetet, 1933 végéig szinte alig tudunk róla valamit.
»Brigitta nővérnek« számos, részben külföldi magánbeteg-ápolási meg-
bízatása volt. A gyámhatóság jelentése csak azt tartalmazta, hogy - a
gyámhatóság értesítése nélkül - oly gyakran változtatta a címét, hogy
mindig újból nyoma veszett. Majd 1933 októberében újabb támpont
adódik: »Brigitta nővér« elviselhetetlennek érezve szabadságának a
korlátozását, a gyámság feloldását kérte. Ezért, a törvény által előírt
pszichiátriai vizsgálatra, egy magánszanatóriumba ment.
A szakvéleményből és a szanatórium kórtörténetéből néhány adatot
nyerünk a v. sz. akkori életviteléről. Megérkezésekor jól ápolt lány volt,
kiderült azonban, hogy nem tart távolságot az emberekkel, makacs és
befolyásolhatatlan. Ebben az időben barátnőjével élt egy nagyváros-
ban. Ápolónő volt, rövid időközökben váltogatta munkahelyeit. Ami-
* Kairosz (gör.) = az alkalmas pillanat.
131
kor nem dolgozott, körülményeire való tekintet nélkül elég nagylábon
élt. Barátnője szerint »élt-halt a lovaglásért«. Kiadásait nem is tudta
volna fedezni a hetvenéves W. úr állandó támogatása nélkül. W. úr
keresztapának mondta magát, bőségesen ellátta Linát pénzzel és aján-
dékokkal. Az 1933. december 14-i szakvélemény semmilyen elmebeteg-
ségre utaló tünetet nem állapított meg, csupán szkizoid színezetű, hisz-
tériás jellegű pszichopáthiás alkatot. A v. sz. személyisége véglegesen
kialakultnak tekinthető, és a gyámság tovább már nem indokolt.
A magánszanatórium szakvéleménye alapján a gyámságot 1934 ele-
jén feloldották. Ezt tizenöt éves időszak követi, amelyben a v. sz. a
vándornővér életét folytatta. Lina az önkéntes keresztapa halála után
már nem engedhette meg magának a szép nyaralást és üdülést, hanem
kénytelen volt többnyire egyik állásból azonnal a másikba belépni.
Életének középpontja már régen nem a család, hanem az ápolónőképző
iskola; innen kapott szellemi ösztönzést és időnként állást is. E tizenöt
év alatt számos állása volt, hol csak napokra, hol hónapokra, de
legfeljebb fél évre, s ily módon állandóan úton volt. A hivatalos iratok-
ban mintegy húsz munkaadói bizonyítvány, jelentés található. Ezek
általában elismerik »rátermettségét«, néha még áldozatkészségét is.
Ugyanakkor a panaszok száma sem kevés. Egyes munkaadókkal »fölé-
nyes«, perlekedő volt. Esetenként azt is nehezményezték, hogy »csak
az ápolásra volt hajlandó«, de a háztartásban már nem segédkezett."
Ellenbergert 1949 elején bízták meg Brigitta nővér
elmeállapotának negyedszeri vizsgálatával, minthogy
csalt, fizetés nélkül próbált távozni. A vádlott két és fél
hónapig szállodákban lakott, számlájának kiegyenlítését
állandóan halogatta. Végül, amikor a számla már 956,85
frankra rúgott, kiderült, egész vagyona nem több, mint
82 rappen. Természetesen az is kitűnt, hogy Lina közben
buzgón, de eredménytelenül nézett állás vagy kölcsön
után. Az újabb szakvéleményre főleg azért került sor,
mert a vádlott korábban több évet elmegyógyintézetben
töltött. Ez a körülmény bizonyos kétséget keltett elmeál-
lapotát illetően. A bírósági iratok áttekintése, különösen
pedig a v. sz. abszurd magyarázatai nem a közönséges
csaló benyomását keltették, hanem inkább az önmaga
ellen forduló „neurotikus butaságét".
Az Ellenberger végezte különféle tesztvizsgáitoknak
csupán az összefoglalását közöljük:
A karaktertanalízis alapján a beteg a Heyman-Wiers-
ma-rendszer szerinti „ideges" és „szentimentális" cso-
portba tartozik.
Az intelligenciavizsgálat az érzékelés, a koncentráció,
az azonnali emlékezet, az asszociáció, a kombináció, a
132
logikai készségek, az iskolai és az általános tájékozottság
j ó átlagos szintjét állapította meg. Az asszociációs próbá-
ban azonban komplex válaszok és a definíciókban nega-
tív értékítéletek fordultak elő.
A TAT (Thematic Apperception Test)-vizsgálat össze-
foglalóan a következőket mutatta: sivár, szkizoid, nehez-
telésre hajlamos, ugyanakkor erős indulatok veszélyének
kitett személyiség. A kisebbrendűség érzése, az uralomra
vágyás és az agresszív tendenciák kifejezett bűntudattal
párosulnak. A múltja nyilvánvalóan sötét komplexusok-
kal telített (sötét férfi, anya-leány). J övőjére a bizonyta-
lanság és az optimizmus sajátos keveredésével tekint.
A Rorschach-vizsgálat, amely már korábban, 1935.
november 16-án készült, a következőket tanúsítja: j ó
átlagos intelligencia. Affektivitása kifejezetten gátolt.
Énes, egocentrikus társkapcsolatok, az intellektuális al-
kalmazkodás affektív kapcsolat nélküli. Neurotikus za-
varok: szorongás a sötéttől, a gonosztól, talán a szexuali-
tástól is, érzelmi elfojtás (tűzelképzelések?), szorongás és
infantiiizmus mint védekezés. A vizsgálat alapján a neu-
rózis részben aszténiás, részben paranoid-epileptoid
konstitúción alapul.
A Szondi-teszt eredményei: 1. A konstitúcióra vonat-
kozóan a legkifejezettebb az epileptoid szindróma, gya-
kori paroxizmusokkal. 2. Az ösztönstruktúrában és -di-
namikában súlyos mozzanatok: betegséghez vezető kielé-
gítetlen szeretetéhség, egyrészt mások, másrészt önmaga
ellen irányuló agresszivitás (ressentiment, öngyűlölet),
kapcsolatzavarok és az azonos neműek iránti szadoma-
zochista színezetű kötődési hajlam, a kielégítetlen én-
kitágítási szükségleteket ambivalensen oldja meg. Rész-
ben projiciált bűntudat, hipochondria. 3. A pszichosze-
xuális alkat diszharmonikus: az érzelmi élet, az én és a
szexualitás terén kifejezett „nőiesség", túlnyomóan inter-
szexuális kapcsolatok. 4. A háttérben határozott szubli-
mációs folyamatok, amelyek a veszélyes tendenciákat
egyrészt a hivatásban vezetik le (szocializáció), másrészt
az emberiség javára alakulnak át (humanizáció).
Ellenberger az eset többdimenzionális elemzését így
foglalja össze:
„Visszatérve esetünkhöz, azt látjuk, hogy valamennyi
133
jelenség könnyen besorolható az e- (epileptiform-) sors-
körbe.
A v. sz. jelleme fékezhetetlen, explozív személyisége
miatt az epilepszia körébe tartozik, még ha külsőleg
szkizoidnak is tűnik (/j-faktorral való kapcsolat = para-
noid). Az első gyújtogatást kétségtelenül epileptoid kö-
dös állapotban követte el.
Lina Waldmann prepszichotikus állapotban, a tűz el-
képzelésétől megszállva került a Burghölzlibe. Gondola-
tai, álmai, impulzusai, időszakos hallucinációi mind a tűz
körül forogtak. Amint azonban álmaiban láttuk, a tűz
mellett ugyanolyan gyakran a víz, a levegő, a föld képei
is - mindez »paroxizmális« aspektusból - megjelentek.
A négy elem fellépése a pszichoanalízis számára megma-
gyarázhatatlan, a sorsanalízisnek azonban teljesen ter-
mészetes. Ugyanezen az alapon magyarázható meg a
»fekete férfi« - az ördög archetípusának - a fellépése:
e-faktor (epileptiform) a J ó és a Gonosz közötti harc
kitüntetett faktora.
Az a kérdés, hogy a gyújtogatást pszichotikus, neuroti-
kus vagy pszichopáthiás állapotban követte-e el, nem
jelentős. A sorsanalízisben a pirománia csupán az e-sors-
kör negatív jelensége. Ennek a szemléletnek az alapján az
sem meglepő, hogy ennek a sorsnak a pozitív irányú
átfordulása a megoldást azonos sorskörben találja meg:
a vándornővér mozgalmas és egyben jótékony hivatá-
sában."
A sorspszichológia alaptételéből kiindulva, amely sze-
rint az emberben lévő J ó állandóan elvegyül a Gonosszal,
és mindkettőt azonos gyökér, a bipoláris epileptiform e
gyökértényező táplálja, az egykori gyújtogató vándornő-
vérnek a sorsa valóban paradigma. Az eset egyben min-
tapéldája annak is, hogy egyetlen, az ún. „Gonosz"-hoz
humánusan odaforduló ember segítségével, a bosszúvá-
gyó Káin, vagyis a gyilkos hajlam az igazságba fordul-
hat át.
134
A THANATOMÁNIÁS, AZ ÁMOKFUTÓ KÁIN
Már említettük, hogy a csillogó tárgyak, a fény, különö-
sen a tűz, az epileptiform Káin-emberekre beteges von-
zást gyakorolhatnak. Ugyanez vonatkozik a halálra.
Gyakran halálvágyók is, thanatomániás személyek.
A görög „thanatos" szó kettős jelentésű. Először is:
halált jelent, továbbá mások erőszakos megölését, tehát
gyilkosságot. Ennek megfelelően a thanatománia vagy
más emberek ellen irányul (allothanatománia), például a
malájoknál ámokfutáshoz vezethet, vagy a saját személy
ellen fordul (autothanatománia), és ilyen esetben sűrű
epileptiform rohamokban, nemritkán öngyilkossági
késztetésben nyilvánulhat meg.
Kraepelin 1909-ben arról számolt be, hogy J ávában az
ámokfutók között több epilepsziást talált. Az ámokro-
ham „hirtelen vagy rövid lehangoltságot követő ködös
állapot, amelyben a beteg, akinek homály borul a szemé-
re (»meta glap«), a krisével [tőrével], tekintet nélkül min-
denre, leszúrja az útjába kerülőt; utána semmire sem
vagy csak nagyon homályosan emlékszik". (72) Beszá-
moltak olyan ámokfutóról, aki az ámokfutás végén ösz-
szeesett, szabályos epilepsziás rohamba került. Az újabb
szerzők kételkednek az ámokfutás epileptiform eredeté-
ben, de Kraepelin hangsúlyozza, hogy a klinikai kép
azokban az esetekben is, amelyekben nem észleltek epi-
lepsziás rohamot, nagy valószínűséggel az epilepsziás
hajlam mellett szólt.
Freud 1928-ban, érdekes módon, az epilepsziás ro-
hamban a saját személy ellen irányuló megölési késztetés
átfordulását tételezi fel. Mégpedig büntetésként azért a
bűnért, hogy másvalakinek - többnyire az apának vagy
az anyának - a halálát kívánja. Freud feltevése szerint az
epilepsziás önmagát a halállal, illetve azzal a személlyel
azonosítja, akit ő maga akart agyonütni. így a roham
formájában bűne miatt ő maga válik halottá. (73)
Tapasztalataink szerint a megölési vágy átfordulása
önmaga ellen azonban a tónusos-klónusos roham nélkül
is mint időszakosan fellépő pszichés öngyilkossági roham
vagy impulzus manifesztálódhat. I lyenkor az adott sze-
mélyen munka vagy szórakozás közepette rohamszerűen
135
olyan intenzív életundor és halálvágy („thanatománia")
vesz erőt, amely elviselhetetlenné teszi az életet. Az ilyen,
öngyilkossági gondolatokat tartalmazó roham néhány
óráig, ritkábban több napig is tarthat, majd váratlanul
megszűnik. A családban az esetek többségében epilepti-
form egyének találhatók, az adott személy kórtörténeté-
ben abscence mutatható ki.
12. példa. Huszonegy éves leány öngyilkossági rohamai.
A huszonegy éves beteg arról számol be, hogy tizenöt
éves kora óta gyakran váratlanul öngyilkossági gondola-
tok vesznek erőt rajta. Már három ízben kísérelt meg
öngyilkosságot. Életuntsága teljesen indokolatlan, elvi-
selhetetlen. A roham csupán két órát tart. Gyakori szé-
düléseiről is beszél; például telefonálás közben leesik,
vagy egy széken ülve, ágyban fekve hirtelen úgy érzi,
mintha süllyedne, ilyenkor tudata egy percre kihagy;
majd hirtelen magához tér. Egyik apai unokafivére epi-
lepsziás. Anyjának unokafivérei között több református
pap van, egyikük teológiai professzor (lásd 25. példa).
A fenti fejtegetésben és a példákban az ún. piro- és
thanatomániások káini hajlamát elemeztük, és utaltunk
kapcsolatára az epilepsziával, illetve az „e" gyökérténye-
zővel. Vajon ez azt jelenti-e, hogy a sorspszichológia
Esquirol (1772-1840) több mint százéves „monománi a"
fogalmát próbálja a diagnosztikában feltámasztani?
Semmiképpen sem. Már Esquirol egyik munkatársa, Fo-
ville, és őt követően még többen, kétségbe vonták a
monománia önálló klinikai képét a diagnosztikában. Vi-
tathatatlanul fennáll azonban bizonyos rokonság az Es-
quirol-féle monománi a és a későbbi „epileptiform ekvi-
valensek" vagy a „pszichizmusok" elnevezés között. Hi-
szen már Esquirol meghatározása szerint is a monomá-
niák a szenvedélyek körébe tartoznak, és történetük ne-
hezen választható el az erkölcstörténettől (Leibbrandt).
(74) Esquirol szerint is - többek között - az erotománia,
a pirománia (Marc), a homicide szándék (a thanatomá-
nia), a szenvedélyek (pl. toxikománia) és egyes rokon
részleges tébolyok („Partial-Delirien") a monomániák
csoportjába tartoznak. Esquirol is hangsúlyozza az érzel-
mek jelentőségét a monomániásoknál. Egyrészt „mono-
136
manie affective"-ről (érzelmi monománia) beszél, más-
részt kiemeli az erkölcsi érzéket, illetve ennek a zavarát.
A két felfogás közötti különbséget a következőkben lát-
juk: Esquirol a monomániával kapcsolatban a „részleges
tébolyt" említi, vagy ezeket a klinikai képeket a „delíriu-
mok", a téboly kategóriájába sorolja. Ellenzői viszont
azt hangsúlyozzák, „nincsen olyan elmebeteg, aki csak
egy ponton lenne abnormális" (id. Leibbrandt után). (74)
A sorspszichológia az említett kórképeket nem a „té-
boly" kategóriájába sorolja, hanem a „káini indulat-
betegségek" közé, amelyekben az „e" gyökértényező,
vagyis a gyilkoló hajlam játssza a vezető szerepet. Ami-
kor Esquirol megállapítja, hogy a monománia „hajla-
maink torzulásának a hatását, szenvedélyeink minden
tévútját" - beleértve a szerelmet, a félelmet, a hiúságot,
az önszeretetet - ki tudja mutatni, úgy ezt a megállapítást
a Káin-emberek indulati betegségeire vonatkozóan ma-
gunk is megerősíthetjük. Mi azonban itt elsődlegesen
indulati betegekről és nem elmebetegekről szólunk, még
akkor is, amikor az érzelmi zavar kedvezőtlen hatást
gyakorol az énre.
A felsorolt klinikai és a bűnözés körébe tartozó Káin-
sorsok nem kizárólag az epilepsziások csoportjában mu-
tatkoznak meg. Egyéb lelki betegségek - így különféle
szexuális én- és kapcsolatzavarok esetén - ugyancsak
felléphetnek. A káini érzület mint sajátos érzelmi kvali-
tás, még ha rejtetten is, mint más jellegű érzelmi kvalitás,
egyéb betegségekkel együttesen is megjelenhet.
A következő fejezet ezt a megállapítást hivatott meg-
erősíteni.
AZ ÖNGYILKOS KÁIN
Káini tett-e az öngyilkosság? Vajon valóban gyilkos, akit
a társadalom joggal elítél, mint ahogyan az ókorban a
püthagoreusok tették?
A következő elnevezések: suicidium, autochiria, me-
lankólia anglica (Sauvages) már a 18. században kelet-
keztek. Voltaire a Dictionnaire philosophique-ban cikket
írt a „suicide"-ról, a „homicide de soi-méme"-ről. Kant
is elítélte az Erkölcstan I. 6.§-ában a homicidium doloro-
137
sumot, és azt bűntettnek (gyilkosságnak) tartja (Leib-
brandt). (75)
Az Ószövetség öt öngyilkosságot tart számon, de nem
ítéli el őket. Schwarz összeállítása szerint (76) az ószövet-
ségi öngyilkosok különféle pszichológiai kategóriákba
tartoznak.
1. Bosszú-öngyilkosságot Sámson követett el (Bírák
Könyve 16, 27-30). A filiszteusokon akarván bosszút
állni, a ház két középső oszlopát valamennyi filiszteus
fejedelem jelenlétében kitörte, és mindannyian, Sámson-
nal együtt, halálukat lelték.
2. Konvenció vagy erkölcsi öngyilkosság'volt Saul ki-
rály esete. (I. Sám. 31,4-6) Nem akart ellenségei kezére
kerülni, kezeiktől meghalni, ezért fegyverhordozójának
megparancsolta, szúrja le őt. Amikor ez megtagadta,
Saul a kardjába dőlt. Ugyanezt tette azután a fegyverhor-
dozó is.
3. Schwarz mérlegelési öngyilkosságnak tekinti Ákhí-
tófel tettét (2. Sám. 17,23), aki egy kudarcot követően
felakasztotta magát. A szerző szerint még két további
mérlegelési öngyilkosság is történt:
4. Zínirínek, a tíztörzsi-birodalom királyának öngyil-
kossága (I. Kir. 16, 18), aki meggyilkolta Élá királyt, és
elfoglalta helyét a trónuson. Hét nap után azonban a
hadsereg (i. e. 885) Omrít kiáltotta ki királynak. Amikor
ez a fővárost, Thirsát elfoglalta, Zímrí látva, hogy el van
veszve, felgyújtotta a palotát, és ő maga is tűzhalált halt.
Továbbá:
5. J údás akasztásos halála. (Máté 27,5; Apostolok
Cselekedetei 1,18)
A kereszténység határozottan elutasítja az öngyilkossá-
got.
A természeti népek világában a misszionáriusok és az
etnológusok, főként nőknél, találkoztak az öngyilkossági
esetekkel. Érdekesek Malinowski (77-78) közlései a
Trobriand-szigetek (Pápua Új-Guinea) bennszülötteinek
öngyilkossági módjairól. Ezek a „vadak" leggyakrabban
kétféleképpen követik el az öngyilkosságot: 1. leugranak
a pálmafa tetejéről (lo'u), vagy 2. a csupasz golyváshal
(szoka) epehólyagjából vett méreggel, esetleg a tuva nö-
138
vényből vett enyhébb méreggel megmérgezik magukat.
A leggyakoribb okot Malinowski a következőkben látja:
a vérfertőzés, a szerelmi bánat és különösen a nyilvános
megszégyenítés, vagy férfiak nőkre vonatkozó obszcén
megjegyzései. A nők, akiket ez illet, önérzetből vetnek
véget életüknek. Gyakran megesik, hogy a bűnös férfi
követi a halálba asszonyát.
E természeti népek öngyilkosságának a pszichológiájá-
ra vonatkozóan Malinowski két motívumot emel ki. Az
első: a vétség bűne, a szenvedély kitörése, az exogám
előírás, vagyis az incesztustabu megszegése, a házasság-
törés, a méltatlanul okozott sérelem, megtorlandó köte-
lességteljesítés elmulasztása stb.; a második: az öngyil-
kosság tiltakozás azok ellen, akik ezt a vétket napvilágra
hozták, a tettest nyilvánosan sértegették. Malinowski
azonban úgy véli, hogy a természeti népek öngyilkossága
eszköz, amely a bennszülötteket a törvény betartására
szorítja. Ily módon az öngyilkosság a jogrend erős
támasza.
Feladatunk nem az általános problémákról, a statiszti-
kákról (
;
vszakok, vallás, faj, nem, családi állapot, foglal-
kozás), a büntetőjogról, az öngyilkosság megakadályo-
zásáról tájékoztatni (lásd az irodalmat: Rost 3771 adat-
tal, továbbá Dahlgreen, Weichbrod, Lasch, Malinowski
[természeti népeknél], Gruhle, Wellauer, Bernstein,
Schwarz, Ringéi, Dubitscher stb. művei).
Mi kizárólag Káin és az öngyilkosság kapcsolatát vizs-
gáljuk. Azt a kérdést vetjük fel, hogy a káini öngyilkosok
csak meghatározott vagy többféle sorsbetegség hordo-
zói-e.
Mint már említettük, a sorsanalízis az egyes személy
sorsát a négy tengely keretében lévő nyolc ösztönfaktor
segítségével igyekszik meghatározni. Természetesen a
sorsanalízis fontos, sorsformáló jelentőséget tulajdonít a
környezeti tényezőknek, a világnézetnek, az intelligenciá-
nak, a tehetségnek és különösképpen az állásfoglaló és
alkotó énnek, valamint ennek a viszonyának a szellem-
hez. A sorsformák meghatározásának a legegyszerűbb
módja az ösztöngyökereken át vezet. Feleletül a fenti
kérdésre olyan öngyilkosokat mutatunk be, akik az ön-
maga felett ítélkező Gonosz megnyilvánulásai, akiknél a
139
sorsbetegség faktorainak a gyökerei viszonylag könnyen
meghatározhatók. Ezért az öngyilkosok és öngyilkossági
kísérletek példáiként a következő eseteket mutatjuk be:
1. szexuális zavarban szenvedők, vagyis invertáltak és
perverzek; 2. az affektív betegek, vagyis az epilepsziások
és hisztériások; 3. az én-betegek, vagyis a kataton és
paranoid öngyilkosok és 4. a kapcsolat- és hangulatbete-
gek, vagyis a depresszív, hipomániás és szenvedélybete-
gek.
13. példa. Homoszexuális öngyilkos. A francia-német
származású, Párizsban élő harmincnégy éves festő és
költő fiatalkorúakkal folytatott természetellenes kapcso-
latai miatt pszichiátriai magánklinikára került.
Az apai család több tagja intézetben kezelt elmebeteg. Apjának egyik
fivére szkizofrén, nagyzási téveszméje, hogy ő Németország császára.
Apjának másik fivérét paralysis progressiva miatt ápolták intézetben.
Az apának az apja derék kereskedő Németországban, tünetmentes;
dél-franciaországi felesége egész nap szivarozott, úgy élt, mint egy
cigány, és minden téren férfias nőtípust testesített meg.
A beteg apja olyan, mint egy hindu. Szabálytalan életvezetésü, paro-
xizmális-szkizoid különc. Betegünkhöz hasonlóan ő is „holdkóros"
volt, vagyis epileptoid szomnanbulizmusban szenvedett. Már diákkorá-
ban csavarogni kezdett, Olaszországba került, és Firenzében művészeti
iskolába járt. Később Londonban riporter, innen hamarosan Indiába
megy. Itt állítólag a kereszténység ellen harcolt, s négy évet egy budd-
hista kolostorban tölt. Majd visszatért Németországba, és feleségül
vette ifjúkori barátnőjét. Négy gyermekük született. A legfiatalabb
közülük a probandus. Két gyermek dizentériában korán meghalt.
A harmadik, a kedvenc fiú, mezőgazdasági tanulmányokat folytatott,
huszonegy éves korában csontszarkómában halt meg. E csapás után az
apa a világtól és családjától teljesen visszavonult, feleségével és fiával
csak levélben érintkezett. Ha néhanapján mégis elment, és az utcán
egyáltalán szóba állt valakivel, akkor csak szegény emberekkel. Bete-
günk huszonkét évesen, apjának halála után - annak naplójából -
értesült homoszexuális kapcsolatairól. Igaz, maga a páciens már tizen-
hét éves korától invertált volt. Az apa szívszélhűdésben halt meg.
Az anya régi francia családból származott, amelyben a 18. század óta
többnyire rokonházasságokat kötöttek. Házasságában férje árnyékává
vált, aki zsarnokoskodott felette. Haláláig (hetvenhat éves koráig)
éretlen, életidegen gyermek maradt. Férjének egy fiatal nőrokona, a
probandus velük együtt élő unokatestvére, majd fia irányította az
életben. Fiával misztikus színezetű incesztus kapcsolatban élt. A későb-
biekben, amikor szívbántalmai miatt gyakran légszomjban szenvedett,
fiának levegőt kellett befújnia anyja szájába, mint egy fuldoklónak. Fia
140
iránti incesztuozus szerelmétől valóban fuldoklott. Egészen a hetvenes
évekig úgy viselkedett, mint egy szűzies ifjú leány. Hetvenhat éves
koráig azt a látszatot keltette, hogy még menstruál. Viselkedése olyan
volt, mint a hisztériásé. Már tizenhét éves korában egy éven át hisztériás
vakságot produkált, ekkor egy Indiában élő kuruzsló kezelte. A beteg
gyakran hangsúlyozta anyja gyengeséggel határos jóságát, teljes gyá-
moltalanságát a világban, irrealitását és különösképpen szépségét.
A kórházból „levélben kellett életerőt küldeni" a számára.
A beteg magas növésű, egyrészt atletikus, másrészt diszplasztikus
alkatú, akiben nyugtalan, hiperaffektív, túlérzékeny, félénk, részint
kegyetlen lélek lakozott. Az intézetben elbűvölő francia arisztokrata-
ként viselkedett, majd egy kis semmiség miatt hirtelen brutálissá vált,
ordítozott.
Apját kilencéves korától huszonkét éves koráig, vagyis haláláig gyű-
lölte. Ez a gyűlöletkapcsolat is egyik ok volt, amiért különböző intéze-
tekben nevelkedett; mindig rosszul tanult. Tehetsége már korán, csak
a rajz és festészet terén tűnt fel. Apjához hasonlóan holdtöltekor és
újholdkor rendkívül nyugtalan és holdkóros (epileptoid) volt. Az apa
az idősebb fiát szerette jobban, hangsúlyozta, hogy az az ő fia. Fiával
órákon át sétált, mig probandust közben anyjával otthon hagyta.
Nemi élete tárgyválasztásában kezdettől invertált, ösztöncéljában
perverz volt. Első homoszexuális partnere bátyja, aki tizenegy éves
korától tizenhét éves koráig szerette őt. Bátyja csábította el. Ez a furcsa
fickó mint mezőgazdaságot tanuló diák, állandóan az időjárást kémlel-
te, és családtagjainak a vele szembeni viselkedésüknek megfelelő osz-
tályzatokat adott. Megszállott és korlátolt volt. de sokat játszott a
pácienssel, aki zsarnokoskodott felette. Bátyjának halála számára is
nagy csapás. (A páciens ekkor tizenhét éves.) Bátyja halála után kétkö-
tetes regényt írt.
Bátyjával való kölcsönös onániakapcsolata után más partnereket
keresett, és talált is. Már az első igazi barát aktív análszadista volt, és
ennél is maradt. A férfiakhoz hűtlen volt; de egyik, éppen első partnere,
mindig újból megigézte. Partnerei szakáll, bajusz nélküli, puha, nőies
fiatalkorúak voltak, éppen olyan fiúk, amilyen serdülőkorában ő maga.
Teljes passzivitást kívánt tőlük, míg ő zsarnoki módon birtokolni,
tanítani, irányítani akarta őket. Gyakoriak voltak a brutalitásig menő
heves féltékenységi jelenetek. Apja korán felfigyel fia homoszexuális
hajlamára. Egyszer, amikor Oscar Wilde könyvet olvasott, apja kitépte
a kezéből, és megkérdezte, vajon ő is hasonló hajlamú-e. A páciens
igenlő válaszára apja megbotránkozva szólt hozzá „Lebeszéllek erről!
Mert ezen a téren nekem is megvannak a magam tapasztalatai."
Mint a legtöbb invertált, a páciens is próbálkozott heteroszexuális
nemi élettel. Huszonkét éves korában prostituáltakkal érintkezett. Az
első asszony, akivel hosszabb kapcsolata alakult ki, tíz évvel idősebb
volt nála. Kezdetben erotikus túlfűtöttségben élt vele. Egy év után
azonban elhagyta, és első barátjához, vele az anális-invertált szexuali-
táshoz tért vissza. Majd számos férfival mértéktelen, csillapíthatatlan
nemi életet élt. Örömét találta a feszültségben, veszélyben, botrányban.
Fiatalkorúakkal folytatott fajtalankodása miatt több ízben feljelentet-
ték. Legtöbbször azonban sikerült kimásznia az ügyből. Sohasem gon-
141
dolt arra, hogy a homoszexualitását feladja, de arra sem, hogy valame-
lyik partneréhez hű maradjon. Túl erős volt benne a vágy a sok férfi
partner birtoklására, a sokféleségre. A birtoklási vágynak ez az elhatal-
masodása - véleményünk szerint - Káin-vonás (Kana = tulajdon).
A homoszexualitás mellett ivás- és gyógyszerszenvedélyének is hó-
dolt. Szívesen ivott este fél üveg konyakot is munkakedvének fokozásá-
ra. Mint éjjeli ember, csak éjszaka tudott dolgozni.
A páciens neurózisa a paranoid pszichózis határát súrolta, és a már
említett szomnanbultzmus és brutális káini rohamok mellett szorongás-
ban, kényszeres gondolatokban és téveszmékben nyilvánult meg. Szo-
rongásai gyakran katasztrófasejtések: például: hogy az anyja meghal,
az unokanővére autó alá kerül, barátja vagy annak apja baleset áldoza-
ta lesz stb. Sokszor félt attól is, hogy megölik. Kényszeres gondolatai
thanatomániás tartalmúak: apját vagy anyját, vagy más valakit megöl.
Téveszméi között szerepelt, hogy ő nem önmaga, hanem valaki más.
Ebben az állapotában csak angolul beszél; így különíti el magát a másik
énjétől. Elmondta még a következőket is: „Nekem egy nappali és egy
éjszakai énem van, amelyek úgy váltják egymást, mint a két műszakban
dolgozó bányászok." Kényszeres téveszméje, hogy valami a fejére esik,
és meghal. Gyakran kínozzák azok az okkult, misztikus és mágikus
gondolatok is, amelyeket apja Indiából hozott. Például azt hitte, hogy
beteg anyjának életerőt képes belélegezni vagy levél útján közvetíteni.
A halál aktív és passzív formában egyaránt foglalkoztatta. Már
említettük, hogy apját, majd sokkal később anyját is meg akarta gyil-
kolni. Sőt még öngyilkossági gondolatok is gyötörték.
Első öngyilkossági kísérletét huszonkét éves korában követte el.
Revolverét kezében tartva fél éjszaka ágya szélén ült, és arra várt, hogy
apja a szobába jöjjön, mielőtt agyonlövi magát. Apja bejött, elvette tőle
a fegyvert, kibiztosította, mire apjára támadt. Egy ideig a szőnyegen
dulakodtak; végül az apa a szobájába ment. Az öngyilkossági kísérletét
apja elleni gyűlöletével magyarázta. Gyűlölte „ezt az öreg Laioszt, aki
Oidipusz jogait bátyján kívánta gyakorolni". „De talán engem is meg-
kívánt az apám." Ezzel az apával nem tudott azonosulni, bár sok
mindenben hasonlítottak egymásra. így: 1. a szomnanbulizmus; 2. a
csavargási hajlam; 3. a homoszexualitás; 4. a rajztehetség; 5. a zsarno-
koskodás és - nem utolsó sorban - 6. az üzletelés terén.
A pszichiáter egyik legkülönösebb tapasztalata, hogy azok az embe-
rek, akik parapszichológiai, okkult, irreális világban élnek, rendkívül
tehetségesek a pénzkeresésben. Ilyen volt betegünk is. Apja halála után
- ahogyan jó előérzettél mondta - olyan szerencsésen játszott a tőzsdén,
hogy vagyont szerzett.
A kísérleti ösztöndiagnosztika a következőket tárta fel: 1. az invertált
és perverz szexualitást; 2. a fóbiát; 3. a destrukciós és öngyilkossági
késztetést; 4. az epileptiform ködös állapotát; 5. a kényszert; 6. az
örömelv dominanciáját. A teszten feltűnő a kapcsolatzavar és a folyto-
nos keresési késztetés.
A vizsgálatot követő két évtizeden át olykor-olykor hallottam a
páciens sikeres párizsi kiállításairól, és olvastam a recenziókat a regé-
nyeiről. A barátjától származó utolsó hírem az öngyilkosságáról szólt.
142
Ez az eset azt a felfogást erősíti meg, hogy a homosze-
xualitás a polárisán ellentétes természetet, vagyis az epi-
leptiform Káin-hajlamot sohasem zárja ki. E látszólag
ellentétes struktúrák közötti szoros összefüggés mellett a
következő tapasztalatok szólnak.
1. Családfakutatásaink azt tanúsítják, hogy homosze-
xuális személyek nemritkán epilepsziás vagy másfajta
rohammal j áró megbetegedésben szenvedők leszárma-
zottai. Homoszexuálisok testvérei között epilepsziások
fordulhatnak elő.
2. A genuin epilepsziások között manifeszt invertáltak
találhatók. így Stumper (Ettelbrück, Luxemburg) intéze-
tében huszonnyolc éves, enyhén debilis epilepsziást talált.
A tapadó, kellemetlen, mindent kritizáló személyiség az
erkölcsbíró szerepét játszotta, miközben ő maga homo-
szexuális volt. (79) Maeder (1909) is a homoszexualitást
az egyéb perverziók - mint exhibicionizmus, mazochiz-
mus, szadizmus, koprofília - mellett az epilepszia lehetsé-
ges változatának tartotta. (80) Stekel az epilepsziások
homoszexualitását a kéjgyilkossági késztetés elhárítása-
ként fogja fel (1917). Példaként a homoszexuális Praslin-
Choiseul herceg példáját említi, aki fiatal feleségét 1864-
ben Párizsban post coitum megfojtotta. (81)
3. Davis sing-singi anyaga alapján (1955), Poljak száz
epilepsziásról és száz homoszexuálisról - a tesztjegyek
döntő különbsége mellett - a két csoport bizonyos ha-
sonlóságát is megállapította. Figyelemre méltó ered-
mény, hogy a homoszexuálisok hátterében gyakoribb
volt a „gyilkos-E"-szindróma, mint az epilepsziások kö-
zött (173 : 83). A szerzők hangsúlyozzák a homoszexuáli-
sok rendőri nyilvántartásának a jogosságát olyan orszá-
gokban, amelyekben a homoszexualitást nem büntetik.
4. A homoszexualitás és öngyilkosság együttjárásának
a gyakoriságáról az olvasó a Schicksalsanalyse című
könyvben talál paradigmát. (83) I tt csupán az eredmé-
nyeket foglaljuk össze:
Az adott család huszonkilenc tagja közül nyolc manifesz-
ten invertált és hét öngyilkos volt. A női probandus
(huszonöt, illetve huszonnégy éves) pszichológus volt, az
öngyilkosok pszichológiájával foglalkozott.
143
14. példa. A szadista-perverz családgyilkos és öngyilkos.
A festő probandust végletes erőszakosság, kóros becsvágy és össze-
férhetetlenség jellemzi. Fiatalon neves, sőt hírneves festő volt. Pályája
- későbbi életének a tanúsága szerint - nagyzási és üldöztetéses tévesz-
méje miatt mégis hamarosan megtorpant. Emberi és festői eszménye
Rembrandt volt. Amikor tisztán látta, hogy Rembrandthoz hasonló
nagyságrendű alkotásra képtelen, lerakta ecsetét, nem festett többé, az
emberektől elfordult, mogorva lett, és különcködéseivel megrettentette
környezetét. Amint később kitűnt, szabálytalan viselkedése mögött
« mélyebb ösztönpatológiai gyökér is lappangott. Extrém szadista ősztö-
nét úgy elégítette ki, hogy partnernőit vizes ostorral verte. Ez a szadiz-
mus határozta meg egész ösztönsorsát. Háromszor nősült. Első felesége
igen gyanús körülmények között lett öngyilkos. Egy reggel ágyában,
alvó férje mellett holtan találták. Ebből a házasságból két gyermek
származott. Fia gyermekparalízisben betegedett meg, leányának szo-
morú sorsáról a későbbiekben lesz szó. Második házassága csak rövid
ideig tartott. Ennek az asszonynak a sorsáról semmit nem tudni. Har-
madik felesége állt hozzá lelkileg és genetikusan a legközelebb. Mint
jövendő festő, a tanítványa volt, beleszeretett mesterébe. Házasságában
a festészetet feladta, cselédje, sőt rabszolgája lett férjének. Szerelmi
kapcsolatuk mélyen gyökerezett; szexuális vágyaik teljesülési formája
a verés. A vizes ostorok a fürdőszobában vagy az ágyban a párnák alatt
állandóan készenlétben álltak. A festő egyéb különcködése mellett
sajátos „szent" álarcot viselt: otthon előszeretettel szerzetesi ruhában
járt, kenetteljesen beszélt, és türelmetlenül kárhoztatta az embereket
hibáikért. Valósággal Savonarola-szerepet játszott. Nárcisztikus igé-
nyei kielégítésére önarcképein többnyire szerzetesi ruhában ábrázolta
önmagát. Kerülte kollégáit, mindenkivel összeveszett. Zsebében állan-
dóan hosszú, hegyes kést és revolvert tartott. Egy éjszaka az utcán egy
férfit „önvédelemből" megölt. Állítólag nem először gyilkolt önvéde-
lemből. Belső nyugtalansága és ezzel párhuzamosan nyomorúsága év-
ről évre fokozódott, ezt kifelé igyekezett leplezni. Külföldre ment, ott
próbált újból festeni, megnyugodni, de hasztalan. Leánya, akihez mély-
reható inceszt színezetű szerelem fűzte, közben felnőtt, és külföldre
ment férjhez; itt leánya született. Ennek az unokának már-már sikerült
a hajszolt, boldogtalan festő lelki nyugalmát helyreállítania. Amikor
azonban leánya a kislányával egyszer meglátogatta szüleit, a festő egy
éjjel - miután minden kis ügyét kínos pedantériával elintézte - , alvó
feleségének, leányának, unokájának a takaró alatt egy-egy golyót repí-
tett a fejébe, majd önmagával is végzett. Mind a négyen meghaltak.
Ritkaságként Schwarz egy tíztagú család kollektív ön-
gyilkosságáról számol be. A család nagyanyából és hét
(hét és húsz év közötti) gyermekből állt. „Vallásos szer-
tartás" közben konyhai gázzal megmérgezték magukat.
(84) Ebben a családban az apa alkoholista, az anya
debilis volt. Az együttes öngyilkosság felbujtója, az
144
egyetlen túlélő, a család tehetséges fia, azután kolostorba
vonult.
Ez az eset világosan utal Káin és a vallásosság közötti
összefüggésre, amellyel a Mózesről szóló fejezetekben
részletesen foglalkozunk.
J óllehet az előbbi eset nem mutatja a klasszikus epilep-
szia tüneteit, de az epileptoid személyiség kifejezett jegyei
mégis észlelhetők. A következőkben olyan öngyilkosok-
ról lesz szó, akik genuin epilepsziások voltak.
Ducosté már 1899-ben genuin epilepsziások sajátos
öngyilkossági rohamait írta le. Ezt „suicide impulsif
conscient"-nak (impulzív, tudatos suicidium) nevezte. Az
öngyilkosság e formáját az élet elvetésének hirtelen fellé-
pő, heves késztetése jellemzi. 12. példánk ebbe a csoport-
ba tartozik.
Ducosté szerint az öngyilkossági késztetés ezekben az
esetekben tudatos, és a személy képes ellenállni. Az im-
pulzust nem kíséri szorongás, hirtelen jelenik meg, és
hirtelen is szűnik meg. Esetenként ködös állapot vagy
fáradtság léphet fel utána. Végződhet sikeres öngyilkos-
sággal is. Ducosté ezt a rejtett epilepszia egyetlen mani-
fesztációjának tartja, de kísérheti egyéb klinikai tünet
(mint tónusos-klónusos görcs) is. A következőkben Du-
costé egyik esetét mutatjuk be.
15. példa. Genuin epilepsziás, öngyilkossági rohamokkal
(J érome J . esete. Ducosté nyomán).
A huszonhét éves férfi filozófiát és teológiát (!) tanult. Anyja migré-
nes és hisztériás volt. A páciensnek gyermekkorában „görcsei" lehettek,
tizennégy-tizenöt éves koráig ágybavizelő volt. Eddig nem jelentkezett
sem epilepsziás roham, sem absence, viszont migrénes volt. Lobbané-
kony természetű. A beteg öngyilkossági késztetéseit Ducosté így írja le:
A roham közeledtét fájdalmas szívdobogás jelzi. Ezt követően heves
öngyilkossági vágyat érez. Ezt a beteg úgy jellemzi, hogy „inkább
százszor, mint egyszer vetné el életét". A roham mintegy fél órát tart,
de minden erejével ellenáll, Istenre gondol, öngyilkossági gondolatai-
hoz azonban újra és újra visszatér. Majd az impulzus - többnyire,
amikor a roham tetőzött - hirtelen megszűnik. Utána nagy fáradtságot,
tompa, tartós fejfájást és kényszerítő alvási vágyat érez. Ilyenkor 8-10
órát alszik.
A rohamok három-négy hetenként rendszeresen ismétlődtek. A más-
fél évig tartó betegség alatt a rohamok sűrűsödtek (naponta tízszer), de
időtartamuk megrövidült (10-20 perc). Majd öt héten belül hat nagy
145
epilepsziás roham lépett fel, ezek antiepilepticum hatására megszűntek.
Az öngyilkossági rohamok fokozott intenzitással és gyakorisággal
azonban újból megjelentek. Az „epilepsziás" rohamok idején viszont
teljesen megszűntek. Ebben az időszakban a beteg „gyilkolási rohamá-
ban" meg akarta ölni a szeretőjét, de ennek a késztetésnek ellen tudott
állni. Érdekes módon a „valódi" nagy epilepsziás rohamok elviselhe-
tőbbek voltak a beteg számára, mint az öngyilkossági rohamok. Ezért
az antiepilepticumok szedését ő maga állította be, s valóban, havonta
csak egy rohama volt, míg az öngyilkossági rohamok megszűntek.
A leírás valószínűsíti azt, hogy az öngyilkossági rohamok
a motoros rohamokat helyettesítették, és epilepsziás jel-
legűek voltak. Azt a monomániát tehát, amelyet „thana-
tomániaként" írtunk le (1944), Ducosté már 1899-ben
más néven vezette be a szakirodalomba.
Marchand és Ajuriaguerra 1941-ben epilepsziások ön-
gyilkosságainak öt következő lehetséges körülményét ha-
tározta meg: 1. Az epilepsziás automatizmusok idején; 2.
hallucinációs állapotban; 3. depresszív állapotban; 4. tu-
datos halálimpulzus közben (impulsion-suicide con-
scient) és 5. reaktív depressziós állapotban elkövetett
öngyilkosság. Közülük a negyedik, vagyis a Ducosté
leírta öngyilkossági mód áll legközelebb az epilepsziások
paroxizmális természetéhez. Az első állapot Freud mély-
lélektani felfogását erősíti meg, vagyis azt, hogy a roham
a gyilkolási késztetés átfordulása önmaga ellen, a mások
halálát kívánó vágy helyettesítőjeként.
Az öngyilkos epilepsziások ellentéteként a hiszteriform
epilepsziások a következő közös vonásokat mutatják: 1.
az öngyilkosság többnyire zsarolási manőver; a személy
ily módon akarja kívánságát elérni; 2. az öngyilkosság,
időpontjának kiválasztása demonstratív és tendenciózus;
3. az öngyilkosság gyakran teátrálisan megrendezett; 4.
az „utolsó" üzenet patetikus-szentimentális; 5. gondos-
kodnak arról, hogy tettük ellenére életben maradjanak,
igaz, néha elszámítják magukat. Egy hisztériás, morfinis-
ta nő például állandóan kórház közelében vette be a
„gyilkos" adagot; mindig meg is mentették. Ma is él,
hatvanéves elmúlt. Egy másik hisztériás nő, amint bevet-
te a gyógyszert, minden esetben felhívott telefonon.
A harmadik hisztériás nő, aki számos öngyilkossági kí-
sérletet követett el, egy idegen városban, a fogorvosi
146
rendelőben, míg a fogorvos kezet mosott, kiugrott az
ablakon, és meghalt.
16. példa. Tizenhat és fél éves leány bosszúból elkövetett
öngyilkossága.
Ebben az esetben különösen két mozzanat szól az öngyil-
kossági kísérlet hisztériás jellege mellett.
Először is, a megrendezés. Anyjával folytatott heves
veszekedést követően a fiatal Lőtte a fürdőszobába ment,
befeküdt a vízzel telt fürdőkádba, altatót vett be, és
„utolsó üzenetét", egy már előkészített rajzot, a fürdőkád
melletti székre helyezte. A rajz az öngyilkos leányt felra-
vatalozva ábrázolta.
Másodszor, a bosszú hiszteriform tendenciáját tanúsít-
j a az időpont megválasztása is: anyák napja volt, május-
ban.
A fiatalkorút rövidesen klinikára szállították, ahol a
gyomormosás után hamarosan magához tért. Utána
analitikus kezelésbe került.
Katamnézis: Lőtte analízise egy évig tartott. Ennek
húsz éve. Analízisének befejezése után nemsokára egy
kereskedőhöz ment férjhez, több gyermeket szült, és az-
óta családjának él.
Ezzel elértünk az öngyilkosok, illetve az öngyilkossági
kísérletet elkövetők leggyakoribb csoportjának a megbe-
széléséhez, vagyis az öngyilkos elmebetegek csoportjá-
hoz. Ezek az öngyilkosok 10—20%-át teszik ki (Schwarz).
Az intézetben ápolt öngyilkossági kísérletet elkövető be-
tegek között az elmebetegek 25%-os gyakorisággal a
harmadik helyen állnak. A kórképek szerinti megoszlá-
suk: szkizofrén 15% és depressziós 10% (Rüegsegger).
(86) Még egyszer hangsúlyozzuk azonban, hogy jelen
munkánkban kizárólag az öngyilkosok káini hajlamának
a szerepét és az öngyilkosság végrehajtásának a kitünte-
tett jegyeit kutatjuk.
A szkizofrén öngyilkossági módra különösen jellemző:
1. kívülről nézve a tett látszólag indokolatlan, és a belső
indítékok feltehetően dominálnak; 2. a borzalmas törté-
nés; 3. a bonyolult végrehajtás. Dubitscher például olyan
eseteket közöl, amelyekben a szkizofrén öngyilkos rob-
147
banókészülékkel vagy a nyak köré tekert zsinórral oda-
erősítve, a vasúti kocsi hátsó ütközőjéről vagy a vasúti
kocsiról alagútban leugorva hurcoltatta magát, vagy bo-
rotvapengéket nyelt le. A benzinnel való leöntés, majd a
benzin lángralobbantása is ebbe az öngyilkossági cso-
portba tartozik.
A sorspszichológiában ezek az öngyilkossági módok is
tipikusan paroxizmális természetűek. (87) Káin szerepe
mellett szól, hogy a Buchholz-féle „epileptikus alapú
paranoiával" megegyezően, családfakutatással és a kór-
történetekkel a paroxizmális-epileptiformok és a para-
noid létformák közötti szoros összefüggést a paranoid
öngyilkosok esetén is megerősíthettük. (88 és 89)
A katatonok paroxizmális, káini hajlamának a szere-
pét valószínűsítik (az ismeretes klinikai megfigyelések
mellett) a teszt következő eredményei: 1. a düh, gyűlölet,
harag és bosszú felhalmozódása; 2. az extrém rombolási
késztetés; 3. minden életérték tagadása és devalválása,
beleértve a saját életét is; 4. minden kötődés felbomlása,
a külvilág elleni düh gyűlölet, harag és bosszú következ-
tében. (90) Fel kell tételeznünk, hogy a durva káini érzel-
mek állandó kísérői az öngyilkosság belső indítékait ké-
pező téves eszméknek és hallucinációknak.
Ez a felfogás egybevág Da Villa nézetével, aki a
„presuicidális szindrómában" az ingerelhetőség, az autiz-
mus mellett a szorongásos állapotot, a dühösséget, a
sérelem érzését és a robbanékonyságot emeli ki. (91)
Ringéi a „presuicidális szindróma" következő szakaszait
határozta meg:
a) Beszűkülés: 1. „Az ember szubjektív boldogságér-
zetét leginkább meghatározó expanzív erők elvesztése."
2. Tespedés. 3. Regresszió.
b) Agresszió, amely többnyire sokáig gátolt. Az ön-
gyilkosoknak ezért elviselhetetlen helyzetet kell tartósan
kibírni (mazochizmus, önvádlás stb.). Az agresszió kisü-
lését többnyire viszonylag csekély ok váltja ki.
c) Menekülés az irrealitásba: 1. Az „ellenkezőnek" a
fantáziálása; 2. A fantáziamunka fokozott jelentősége; 3.
A fantáziatartalmak a valósághoz hasonlókká válnak; 4.
A fantázia tartalmi megvalósítása.
Ringéi azt írja: „Míg a beszűkülés megmagyarázza az
148
öngyilkosság létrejöttét, az agresszió annak tartalmi
megnyilvánulását jelenti, a harmadik tünetben, szindró-
mánk c pontjában pedig azt az utat nyitó erőt látjuk,
amelynek a beszűkülése és agressziója sok esetben a suici-
diumig vezet." (92)
Az öngyilkossághoz vezető ezen előzmények fényében
Ringéi az öngyilkosjelölteket a neurotikusok mellé sorol-
ja. Dubitscher a legtöbb tapasztalatát a hadseregnél sze-
rezve, a két csoport között csupán az elégtelenségi tudat
és a beszűkülés szakaszában lát hasonlóságot. Véleménye
szerint: „Az öngyilkossághoz végül is nem a suicidium-
fantázia túlértékelése vezet, hanem az ellenállási és elke-
rülési elképzelések kudarca." (91) A presuicidális tünet-
együttesre hivatkozva kívánjuk megmutatni, hogy a rob-
banékonyság és az önmaga ellen irányuló agresszió
- tehát éppen Káin paroxizmális-epileptiform reakciói -,
az elégtelenségérzés a tehetetlenség állapotában, az ön-
gyilkosság elkövetése előtt, Da Villa és Ringéi felfogásá-
ban egyaránt jelentős szerepet játszanak (lásd 18. példát
is).
17. példa. Kataton szkizofrén öngyilkos (Rüegsegger ese-
te, Egyetemi Pszichiátriai Klinika, Basel, 1963). (86)
A beteg harminchárom éves, szkizofréniával és öngyil-
kossággal terhelt családból származó iparos, két gyermek
apja. A kataton sub, és a 30 tabletta Nozinannal elköve-
tett öngyilkossági kísérlete miatt 1959-ben negyedszer
került intézetbe. Az öngyilkossági kísérletbe először pa-
rancsoló hangok kergették. A sub hat héten belül lezaj-
lott. A következő évben két hónapra újabb klinikai ápo-
lásra szorult. Az öngyilkossági kísérlet nem ismétlődött
meg. A következő hónapokban rendszeresen jelentkezett
kontrollra a pszichiátriai klinikán, munkaképes volt. Tíz
nappal az utolsó - a beteg állapotában semmi negatív
változást nem mutató - kontrollvizsgálat után (két évvel
az első öngyilkossági kísérletet követően), külsőleg nem
észlelhető indíték nélkül, a vonat elé vetette magát.
A „Schicksalsanalyse" (Sorsanalízis) című könyvünk
„Todeswahl als Schicksal" (A halálnem megválasztása,
mint sors) című fejezetében már 1944-ben szóvá tettük,
hogy a kataton szkizofrén körben a látszólag „passzív"
149
öngyilkossági mód - mint éppen 17. példánkban: a beteg
a vonat elé veti magát - gyakran fordul elő. (93) Vajon
ez az öngyilkossági mód valóban passzívnak tekinthető?
Először is: az önrombolási késztetés, amikor például
valaki a sínekre fekszik, a vonatra vár, vagy hirtelen a
vonat elé veti magát, bizonyos mértékben jóval intenzí-
vebben irányul önmaga ellen, mint a konyhai gázzal vagy
méreggel elkövetett öngyilkosság. Másodszor: ismeretes,
hogy a kataton betegek teljesen váratlanul, hirtelen az
orvosra is rátámadnak. Ez történt például azzal a magyar
pszichiáterrel, akit vizit közben egy már régóta kataton
beteg megtámadott. A beteg konyhakéssel az orvoson a
szájától a füléig terjedő mély sebet ejtett.
Harmadszor: a robogó mozdony - mint a halált hozó -
éppen úgy paroxizmális jellegű, mint a hirtelen ugrás a
mélybe. Milyen kifejezett lehet a duzzadó káini düh,
harag és gyűlölet abban az emberben, aki ilyen módon
öli meg magát.
A paranoid szkizofrén öngyilkosok, reménytelennek
érezve, hogy a vélt üldöztetéstől megszabaduljanak, a ma-
gasból a mélybe vetik magukat. Tettük paroxizmális-epilep-
tiform eredetét nem nehéz felfedezni.
18. példa. Projektív paranoid öngyilkos nőbeteg. Egy pszi-
chiáter-analitikus megbízásából 1939-ben Budapesten egy
harminc év körüli asszonyt vizsgáltam meg a teszttel.
A pszichiáter, közlése szerint a gyógyszerrel eredménytele-
nül kezelt depressziós asszonyt most készült pszichoanalízis-
be venni. Ezt megelőzően azonban szeretne a teszt segítségé-
vel a páciens személyiségéről közelebbit megtudni.
A beteget pánikos szorongásos állapotban találtam.
Minthogy feladatom csupán a tesztelés volt, nem vettem fel
anamnézist. Amikor a beteg ellenállását észleltem a teszttel
szemben, igyekeztem őt megnyugtatni. Ezt tette férje is, aki
megpróbálta megmagyarázni, hogy a tesztelés^a jövendő
pszichoterápia bevezetéséhez elengedhetetlen. így sikerült
egyetlen tesztprofilt felvennem. Majd hamarosan telefonon
közöltem a pszichiáterrel, hogy a teszt a paranoid öngyil-
kosjelölt klasszikus képét mutatja. Figyelmeztettem a ve-
szélyre, és azonnali intézeti elhelyezést javasoltam. Az elfog-
150
lalt analitikus azonban csak órák múlva tudta a beteget
felkeresni. Holtan találta: a második emeletről ugrott le.
Cselekményének a körülményeiről, két héttel később a
beteg férjétől a következőket tudtam meg: A beteg éjfélkor,
titokban, a vele egy házban, egy emelettel feljebb lakó test-
vérének a lakásába osont. Késsel darabokra szabdalta test-
vére új báli ruháját. Testvérét mindenekfelett szerette (lesz-
bikusán?), és féltékenységből meg akarta akadályozni, hogy
az nélküle menjen el a bálba. Éjjeli tettéről senkinek sem
beszélt. A következő napon a tesztvizsgálat elvégzésekor azt
hitte, detektív vagyok, és felfedeztem a tettét. Ebben a
tébolyban vetette el életét.
A szakirodalomban ugyan a depresszió az öngyilkosok
leggyakoribb betegségei között szerepel, a depresszió és az
öngyilkosság közötti összefüggés, a sorspsachológia szem-
lélete alapján mégsem olyan egyszerű, mint ahogyan azt
általában feltételezik.
A zavar ezen a területen - nézetünk szerint - két hibafor-
rásra vezethető vissza: 1. Mind a pszichiátriában, mind a
pszichológiában az „érzelem" és „hangulat" fogalmakat
tévesen, többnyire azonos értelműnek fogják fel. 2. Nem
veszik tekintetbe, hogy olyan sokféle „depresszió" (lehan-
goltság) létezik, ahány ösztön- és én-betegség lehetséges.
Ezeket a lehangoltsági formákat azonban élesen el kell
különíteni attól az önálló, endogén kórképtől, amelyet a
pszichiátriában a régi elnevezéssel mániás-depressziós elme-
bajnak (Kraepelin), vagy a korszerűbben zyklofréniának
neveznek. A tiszta fogalmak érdekében a következő foga-
lommeghatározások alkalmazására határoztuk el magun-
kat:
1. Az érzelmek az adott ösztön- és én-állapotnak in-
tencionális, tárgyi, s ily módon irányított érzésjelzései.
2. A hangulat a lét nem irányított, hanem tárgytalan,
független, eredendő alapbeállítottsága (Heidegger, Boll-
now).
Míg az érzelem az ösztön kielégítése előtti, alatti és utáni
állapot vagy az én-funkció működését jelzi, a hangulat
nyilvánítja ki, „hogyan van és hogyan lesz valaki", vagyis
a közérzetét (Heidegger). (94)
Ebben az értelemben Káin gyilkoló hajlama indulati álla-
pot. Mint indulatfajta, a düh, a harag, az irigység és a
151
féltékenység, a gyűlölet és a bosszú a személy azon veszélyál-
lapotát jelzi, amelyben képes lenne a másikat vagy önmagát
megölni. Agyonütni valakit vagy megölni önmagát viszont
már ösztöncselekvés. A végállomásig, az „agyonütésig",
illetve az „öngyilkosságig" vezető lelki folyamatig az én
lépésről lépésre jelzést kap, vagy szinte érzelmileg avatkozik
be a folyamatba. Ily módon az én még egy utolsó lehetősé-
get nyer a cselekvés megállítására. Ezért adott körülmények
között az érzelmek „radarfunkciója" vitathatatlanul bizo-
nyos védelmet is nyújthat. Ezzel szemben az én mindig az
az instancia marad, amelytől az affektív jelzések alapján a
káini tett elhárítása vagy véghezvitele függ. Az is előfordul-
hat azonban, hogy a heves indulatok az állásfoglaló ént
teljesen kikapcsolják. így pedig lehetetlen a cselekményt
megállítani.
A hangulatok nem érzelmek, hanem „állapotok", ame-
lyek a lelkiállapottól távolíthatnak. „A puszta hangulat
- írja Heidegger - eredendőbben tárja fel a most-ot, de
ennek megfelelő konoksággal el is rejti azt, mint minden
nem-érzékelést. Ezt találjuk a depresszióban."
Brentano, Klages és Lersch egyetért Bollnowval ab-
ban, hogy a hangulatok nem meghatározott tárgyakra
irányulnak. A hangulat „az egész emberi létet színezi. Az
én önmagában ebben meghatározó módon bennfoglalta-
tik, ez azonban nem utal semmi attól kívül esőre." (95)
A fogalmi tisztázás alapján a következők állapíthatók
meg:
A harag, a düh, az irigység és a féltékenység, a gyűlölet
és a bosszú mindig meghatározott tárgyra (személyre,
dologra, eseményre stb.) irányul. Ezért „a Gonosz" első-
sorban affektív mozzanat.
A j ó, az igaz ugyancsak affektív, mert mindig arra
irányul, amit jóvá akarunk tenni.
A lét viszont állandóan „meghatározott". És mivel a
lét folyton „teher jelleget" hordoz, ezért a hangulat a
teher hatására hol „nyomott", hol pedig „emelkedett"
(Heidegger). (94)
Nos, a sorspszichológia megkísérelte az érzelmeket és
a hangulatokat két különálló ösztönfajtába koordinálni.
Feltételezése szerint az úgynevezett paroxizmális ösztön,
amely a rohamokban nyilvánul meg, az érzelmekkel, a
152
kapcsolatösztön pedig, amely a kapcsolatokban és azok
kötődésében és feloldásában, vagyis magában a kapcso-
latban manifesztálódik, a hangulatokkal jár együtt. En-
nek a feltevésnek az alapján a rohammal j áró betegségek
(epilepszia, hisztéria és azok sokrétű változata) az indula-
ti betegségek körébe tartoznak. Ezzel szemben a melan-
kólia és a mánia a hangulati betegségekhez sorolhatók.
Mindkét betegségfajta elsődlegesen endogén, vagyis spe-
cifikus, öröklött hajlam révén megszabott lelki megbete-
gedés.
Fennáll még a kérdés, vajon az egyéb természetű lelki
megbetegedéseket, mint a homoszexualitást, a szadoma-
zochizmust, a kataton és a paranoid szkizofréniát - nem
színezik-e ugyancsak a hangulatok. Továbbá: vajon a
melankóliát és a mániát, az egyéb lelki betegségekhez
hasonlóan, nem kísérik-e ugyancsak az érzelmek? Erre
azt feleljük:
Minden lelki betegséget és minden egészséges állapotot
érzelmek kísérnek, és a lét hangulata színezi. Ezek az
érzelmek azonban csupán betegségek - epilepszia, hiszté-
ria és azok ekvivalenseinek - esetén vezetnek igazi ro-
hamhoz; és ugyanebben az értelemben a mindenkori
hangulatok csak a valódi, endogén kapcsolatbetegségek
esetén vezetnek melankóliához és mániához.
Ha azonban a szexuális, az én- vagy a kapcsolatbeteg
személy rohamszerű cselekmény nélkül káini érzelmeket
él meg, úgy ő „Káin", és nem epilepsziás vagy hisztériás.
Amikor pedig a szexuális, én- vagy kapcsolatbeteg em-
bernek igazi rohama van (indulati gyilkosság, öngyilkos-
ság stb.), úgy veleszületett kevert (Misch) megbetegedé-
sekről van szó. Ezek gyakoribbak, mint ahogyan azt
általában feltételezik. Nyilvánvaló, hogy a szexuális, az
én- vagy kapcsolatbeteg személy a lét súlyától lehangolt
vagy emelkedett is lehet. I lyenkor azonban csak „lehan-
goltságról", depresszióról, illetve „emelkedett hangulat-
ról", „eufóriáról" beszélünk, nem pedig melankóliáról
vagy mániáról. Érdekes kérdés lenne a jövő kutatásai
számára az invertáltak depressziójának, valamint a per-
vertáltak, az epilepsziások, a hisztériások, a katatonok és
a paranoiások differenciál-diagnosztikai jellemzőit meg-
állapítani. Tapasztalataink szerint a lehangoltság („dep-
153
resszió") a kísérő betegség változataitól függően eltérő,
és különösen a lefolyás és a kimenetel szempontjából
más, mint a valódi melankólia esetén.
Az öngyilkosság és a depresszió közötti összefüggést
tovább bonyolítja, hogy a depresszió és az öngyilkosság
gyakran valamilyen kóros szenvedéllyel is összefügg.
Minden kóros szenvedély közös vonása azonban az ön-
pusztítási késztetés. Ez a tény a következő kérdést veti
fel: vajon ezekben az esetekben az önpusztítási késztetés
paroxizmális, vagyis káini eredetű-e, vagy inkább a dep-
resszió következménye? Vagy: a paroxizmalitás és a dep-
resszió együttesen játszik szerepet az öngyilkosságban,
illetve a kóros szenvedélyben? Mielőtt erre a kérdésre
felelnénk, bemutatunk egy öngyilkost, akinél a mániás-
depressziós megbetegedés mellett kóros szenvedély, vala-
mint szexuális perverzió is fennállott.
19. példa Mániás-depressziós, perverz és szenvedélybeteg
férfi öngyilkossága
Az ötvennégy éves gyarmatáru-nagykereskedő 1953-ban súlyos dep-
resszióban keresett lel. Folyamatos lelki kezelésre nem volt mód, mert
v/'cti ügyei arrn kényszerítenek, hogy Brazília, Hollandia, Németor-
szág, Ausztria, Olaszország és Svájc között állandóan úton legyen.
Ezért - az antidepresszánsokkal szokásos kezelésen kívül - csupán
szakaszos kezelésre lehetett szorítkozni. A betegség folyamatát csak
úgy érthetjük meg, ha visszanyúlunk a beteg származásának törté-
netéhez.
Az anyai nagyapa gyáros és bankár volt egy kelet-európai kisváros-
ban, uzsorakamatokból gazdagodott meg. Szenvedélyes kártyás, sze-
xuálisan kicsapongó volt. Életvitelét a sznobizmus és a grandseigneuri
utánzás jellemezte. Ezeket a vonásokat egyetlen leánya - a páciens
anyja - is átvette. Az apai szenvedélyt kóros vásárlási hajlamban (onio-
mániában) élte ki. Apja hitelt biztosított számára az üzletekben, s olyan
mennyiségű ruhát, cipőt, kalapot, harisnyát, esernyőt, ékszert stb.
vásárolt, hogy azok több szobában is alig fértek el. Amikor fiatalon
- a páciens születése után tizenkét nappal - meghalt, egy divatáruüzlet
berendezéséhez elegendő áru maradt utána. Vásárlási szenvedélye mel-
lett, apjához hasonlóan, ő is kötetlen, kalandos nemi életet élt. A pro-
bandus felnőtt korában tudta meg, hogy anyját azért kellett gyorsan
férjhez adni, mert szeretője, akitől terhes lett, nem akarta feleségül
venni. Vér szerinti apja - amint mondták - talán lengyel nemes volt,
aki később menyasszonyával együtt öngyilkos lett. A páciens sohasem
tudott meg bizonyosat az apjáról. Anyja halálát az okozta, hogy túl
korán kell fel a gyermekágyból.
154
A probandus tehát anya nélkül nőtt fel, és apa nélkül is, mert
anyjának törvényes férje a felesége halála után más városba költözött,
és csak időnként látogatta meg a „fiát". Majd lassanként ez a kapcsolat
is megszűnt. A páciens neveléséről a nagyszülők gondoskodtak. A nyu-
godt, szerény nagyanya túlzott aggályoskodással nevelte unokáját.
Mikor ő meghalt, a probandus hétéves volt. Ettől kezdve teljesen
magányos lett. A szenvedélyeinek hódoló nagyapa elveszett leánya
kárpótlását látta benne, akiben a hasonmását szerette. Unokájában
akarta alteregóját megvalósítani, és ez túlságosan jól sikerült. Proban-
dus az iskolában úgy uralkodott társai felett, mint egy „herceg vagy
trónörökös". (Ezek a saját szavai.) Ajándékokkal és cukrászdái meghí-
vásokkal láncolta őket magához, és zsarnok módjára uralkodott felet-
tük. Annak ellenére, hogy anyjáról nem volt személyes emléke, serdülő-
korában mégis kényszeresen megismételte a vásárlási szenvedélyt. Se-
lyeminget, selyemharisnyát, selyem zsebkendőt vásárolt magának a
nagyapja biztosította hitelből. Később nagyapja a selyem fehérneműt,
az öltönyöket Bécsben rendelte meg unokájának.
Pályáját tizenkilenc évesen egy gyarmatáruüzlet alkalmazottjaként
kezdte. Kivételes kereskedői képessége hamarosan kibontakozott. Azt
mondta: „Szakmámban az egész glóbuszt, a legpontosabb adatokkal,
a fejemben hordtam. Csodagyerek voltam." Mint utazó a gyarmatáru-
kereskedelemben, nemsokára a fővárosba került, és rövidesen szakmá-
jának híres emberévé vált. Majd az egyik legnagyobb importcég euró-
pai vezérképviselője lett, és gyorsan meggazdagodott. Ez a hirtelen
karrier nem tett jót személyiségének. Hiúsága és elbizakodottsága,
önzése és narcizmusa mértéktelenné vált. Élősködők, szélhámosok,
sikkasztok, vagyis lecsúszott, kétes elemek serege vette állandóan körül,
akik hízelegtek, kihasználták, és bevezették az éjszakai mulatók életébe,
így vált a bárok mindennapi vendégévé, éjjeli ivóvá. Úgy érezte, nem
tud az éjszakai mulatók nélkül élni, mert itt tudta megismételni „herceg
szerepét", amelyet már serdülőkorában a cukrászdákban iskolatársai
előtt alakított. Ezek az éjjeli mulatók nem csupán ivási szenvedélyét,
hanem szexuális aberrációit is kiszolgálták.
Nemi életét tizenkét éves korában fiúkkal kezdte. Majd tizenhat
évesen megerőszakolta egy varrónője vele egykorú leányát. Rövidesen
a bordélyházak hőse lett, és csak később a fővárosban tért át a közönsé-
ges prostituáltakról a többnyire leszbikus, híres színésznőkre. Kettesé-
vel hívta meg őket. Osztönigényeit a triolizmus vonásai jellemezték,
egyrészt a két leszbikus nő kapcsolatában a voyeur szerepét játszotta,
másrészt férfiként is részt vett az aktusban. Többnyire impotens volt,
és meg akarta alázni a nőket. Haláláig ennek a homoszexuális színezetű
triolizmusnak hódolt, és horribilis összegeket tékozolt el rá. Harminc-
hét éves korában nősült meg, zenetanárnő feleségének a fivére lecsú-
szott kurvafelhajtó volt. A rendkívül energikus asszony megpróbálko-
zott ugyan férjét az éjszakai mulatóktól, az ivástól és színésznőktől
távol tartani, de sikertelenül. Fia születése után felesége elhagyta, mert
gyerekét „tisztességes embernek" akarta nevelni. Később elváltak. Az
oly fennhéjázó, eufóriás léte ekkor került először zsákutcába. Nehezen
viselte el az üzleti élet pangását és a válást. Neurotikus tünetek léptek
fel: halálfélelem, rend- és tisztaságkényszer, zavar, kudarc miatti sére-
155
lem vagy szorongás esetén tick. Melankóliás lett, és harminckilenc éves
korában először foglalkozott öngyilkossági gondolatokkal. Amikor
ebből az állapotból kikerült, még inkább folytatta az éjszakai életet és
az ivást a szállodai bárokban. Anyagi helyzete újból fellendült, úgy
mondta, hogy évente ötvenezer dollárt keresett, ebből harmincezret el
is költött. A szubrettek mellett egyik legkedvesebb szenvedélye a régi
családi vásárlási vágy volt: sohasem vett csak egy nyakkendőt, egy
öltönyt, egy pár cipőt vagy fehérneműt, hanem mindig fél vagy egész
tucatot. Mindent azonnal kifizetett. Havi drogériaszámlája egy prima-
donna számláján is túltett. Naponta kétszer váltott inget és alsóneműt,
naponta parfümös fürdőt vett, hogy olyan illatos legyen, mint partner-
női, a színésznők. Előkelő lakást bérelt egy régi palotában, ahol lakáj
szolgálta ki.
A páciens, aki üzletfeleit káini kegyetlenséggel akarta és tudta tönk-
retenni, fizetett barátaira és az őt körülvevő hízelgők seregére, határta-
lanul pazarlóan költekezett. Csak ezek az élősködők nyújtották számá-
ra a mindennek levés, a mindent birtoklás, a királyi hatalom csalóka
uralkodási érzését. Érvényesülési és hatalomvágya nem ismert határt.
Később azonban fizetnie kellett azért, hogy mindig többnek akart
tűnni, mint amilyen valóban volt. Negyvennyolc éves korában szív-
trombózis érte utol. Ez a figyelmeztetés sem segített rajta. Tovább
folytatta hipomániás éjszakai életét, ivással, dőzsöléssel, triolizmussal,
míg a melankóliás szakaszok egyre sűrűbbé nem váltak. Ezeket több-
nyire társaságban elszenvedett nárcisztikus sérelemmel, a rossz üzlet-
menettel, a világ kríziseivel stb. motiválta. Véleményem szerint azon-
ban a melankólia és a mánia egyaránt endogén eredetű volt. Az öngyil-
kossági gondolatok egyre gyakoribbak és intenzivebbek lettek. Képte-
len volt belátni, hogy nagyzási eszméit és „feudális" látszatéletét feladni
vagy legalábbis csökkentenie kell. Alig múlt el a melankóliás fázis,
újból és újból megpróbálkozott óriási vagyont összeszedni, szakmájá-
nak „királya" lenni, de ez már nem sikerült. Az elhagyatottság érzése
1956-ban halálfélelemmé duzzadt. Adósságokat csinált, és amikor fize-
tésre szorították, altatókkal öngyilkossági kísérleteket hajtott végre. Az
1957-es év üzletileg katasztrofális volt. Üzletét fel kellett volna számol-
nia, és alkalmazottként tovább dolgoznia. Narcizmusa azonban nem
viselte el, hogy állást vállaljon. Minden érdektelenné, szürkévé vált a
számára. Napi ötven cigarettát szívott, sehová sem ment el.
Lelkiállapotát 1953-1957 között a Szondi-teszttel nyomon követ-
tük. A teszten a nőies moll-reakciók domináltak (moll = 80%; dúr =
20%). Az örömelv is mindig szembekerült a realitáselvvel (7:3). Az
önpusztítási késztetés évről évre fokozódott. A kóros hazudozás, az
irreális fantáziavilág mind jobban eluralta.
Az ösztönvizsgálatok alapján a páciens a mániás-depressziós ösz-
töncsoportba tartozott. Nagyapja, anyja és saját maga hipomániás,
kóros szenvedélyek vezérelte életvezetését a teszt eredményei megerősí-
tették.
A pácienst 1957 őszén láttam utoljára. Ekkor visszautazott szülővá-
rosába. Az apjával akkor együtt élő fiának megírtam, hogy apja öngyil-
kosság szempontjából rendkívül veszélyeztetett, ezért szigorú pszichiát-
riai kezelést igényel. Két hónap múlva értesültem halálos kimenetelű
öngyilkosságáról.
Ennek a férfinak a sorsa, aki egyszersmind melankóliás
és szenvedélybeteg, mániás-inflációs és ugyanakkor időn-
ként az élet minden értékét devalváló, negativisztikus
volt, aki az üzleti életben brutális Káinként járt el, min-
dent összeszedni és mindent birtokolni akart, aki a csa-
ládja és barátai körében viszont folyton ajándékozó,
könnyelmű Ábel volt, aki szexuális életében a triolizmus-
nak hódolt, paradigmája annak a megállapításnak, hogy
milyen nehéz az öngyilkosságot helyesen értelmezni.
A cselekmény indítékát sohasem szabad csak a depresz-
szióban, csupán a kóros szenvedélyben, pusztán az aktu-
ális érzelmi zavarban, csak a szexuális aberrációban vagy
kizárólag a környezeti válságban keresnünk. Feladatunk
inkább az, hogy az öngyilkosságot sokszempontúan ele-
mezzük, és azt az összetett létlehetőségek sorstörténeté-
nek tekintsük. A fenti eset a komplex öngyilkosság mo-
dellje. Az öngyilkossággal végződő sors állomásai a szü-
letéstől a halálig a következők:
I. A kora gyermekkori frusztráció a participációban és
az anya-gyermek duálunióban. Esetünkben az anya a
páciens tizenkét napos korában halt meg. Az anya ugyan
általában életben van, de a duálunió nem zavartalan. Az
anyával való első és sorsformáló duálunió hiánya a gye-
reket „participációéhessé" teszi. „Anyavágy"-ról beszé-
lünk, amelynek ugyancsak többnyire vele született, örök-
lött gyökere van.
I I . Az anya vágy önmagában a korai gyermekkorban
fiziológiásán meghatározott. Hatására az anyamellről
leválasztott kisgyermek a hiányzó anyát azonnal az ujjá-
val helyettesíti, és ujjszopó lesz. Az ujjszopás nemcsak az
első szenvedély, hanem minden további szenvedély mara-
dandó ősmodellje is. A szenvedélyek lényege - vélemé-
nyünk szerint - a késztetés az anyát valamilyen „eszköz-
zel" vagy „tevékenységgel" helyettesíteni.
Hiszen:
A kóros szenvedély a hűtlen anya, az anyai duálunió
pótléka. (96)
Minél tovább áll fenn a frusztráció az anya-gyermek
egységben, annál valószínűbb, hogy a gyermek később
valamilyen kóros szenvedély áldozata lesz. Páciensünk
ennek a tételnek a paradigmája. Az infantilis anyavágy
157 156
mellett sok kisgyermekben a participációs frusztráció
Káint mozgósítja.
I I I . A csecsemő káini reakciója sokrétűen nyilvánul
meg: a) az anya mellbimbóját véresre harapja; b) a csecse-
mőnek az elkékülésig tartó düh- és ordítási rohamaiban,
esetleg az ún. indulati görcsig (frász, eklampszia); továb-
bá c) depressziós és d) szorongásos rohamban.
Ezeket a kisgyermeki reakciókat főként Melanie Klein
tanulmányozta, és azokat a paranoid és depresszív álla-
potokkal hozta összefüggésbe. Azt írja:
„A csecsemőnek már élete első hónapjaiban vannak'
szadisztikus impulzusai, amelyek nemcsak az anyamell,
hanem hamarosan az anyja belső szervei ellen is irányul-
nak, impulzusok, amelyek ezt a belsőt elnyelni, a szadiz-
mus minden eszközével rombolni akarják." A kisgyer-
meknek ez a szadisztikus vágya nemcsak az anya testére
projiciálódik, hanem a saját énre is kiterjed, vagyis intro-
jiciálódik. „így fordul elő, hogy egész kis gyerekek olyan
szorongásos állapotba jutnak (és azokra elhárító mecha-
nizmussal reagálnak), amelyeknek a tartalma a felnőttek
pszichózisához hasonló." (97) M. Klein szerint a szkizof-
rénia alapja a kisgyermek orálszadizmusában keresendő.
Tehát amikor „az én még nem képes azonosulni a tár-
gyakkal, egyrészt, mert még önmaga is összerendezetlen,
másrészt, mert az introjiciált tárgyak főként olyan tárgy-
részletek, amelyek a fécesszel azonosíthatók" (Ábra-
hám). (98) M. Klein azt vallja, hogy a depressziót - mint
szeretetveszteséget - az egyén érzelmei határozzák meg,
a személy ugyanis a számára j ó belső tárgyak bekebelezé-
sében és megőrzésében csődöt mondott, sohasem birto-
kolta azokat elég biztosan. Ez olyan érzés, amely az
elvonási időszakra és az azt közvetlenül megelőző, vala-
mint az azt követő időre nyúlik vissza. Ennek a kudarc-
nak egyik oka, hogy az én nem volt képes a belső üldöző
miatt paranoid szorongását leküzdeni. A szerző ezzel a
depressziót a paranoid állapottal magyarázza, és geneti-
kusan a paranoiditásból vezeti le. (99)
Ehhez az elmélethez, amelyet Anna Freud iskolája heve-
sen támad, sorsanalitikus szempontból a következőket
kell hozzáfűznünk:
158
1. Azok a jelenségek, amelyeket M. Klein a kisgyermek
preverbális korában fellépő destruktív szadisztikus fantá-
ziájaként és tevékenységeként ír le, véleményünk szerint
a paroxizmális-epileptiform Káin első megnyilvánulása.
Az anyai participáció frusztrációjára Káin düh- és harag-
rohammal reagál. A káini indulatok a szeretetmegvonás
elsődleges reakciói. A szadizmus másodlagos, és még
tovább fokozza az érzelmek erejét, amellyel a kisgyermek
káini dühét és haragját destruktívan a hűtlen anya ellen
fordítja. A participációban frusztált kisgyermek düh-,
ordítás- és egyéb indulati rohamai Káin elsődleges szere-
pe mellett szólnak.
2. Nem értünk egyet a paranoid vagy depresszív, vagy-
is a pszichotikus csecsemő megjelöléssel. Ezekben az ese-
tekben csupán indulati reakciókról van szó, de nem a
kisgyermek elmezavaráról.
3. Egyetértünk a szerzővel abban, hogy a kisgyermek
bekebelezi saját énjének ezen destruktív, projektív tartal-
mait, és hogy ezzel az introjekcióval - amelyet mi ad hoc
introjekciónak nevezünk - maradandó nyomok, az úgy-
nevezett „trauma-engrammák" jönnek létre. Ezek külső
ingerek hatására az élet folyamán később feléleszthetek.
E felfogás szerint a további káini indulati cselekvések (az
indulati gyilkosságig) és az introjiciált kora gyermekkori
Káin átfordulása önmaga ellen (az öngyilkosságig) a
kora gyermekkori trauma megismétlődése.
4. Több minden, amit a szerző „paranoidnak" nevez,
nézetünk szerint a paroxizmális-epileptiform Káinhoz
tartozik, aki ugyancsak projiciál és introjiciál.
5. Megerősítjük azt a felfogást, amely szerint a dep-
resszió - mint reakció és következmény a szeretetvesz-
tésre - „az egyén érzelmei által meghatározott, azáltal,
hogy a személy a számára j ó belső tárgyak bekebelezésé-
ben csődöt mondott, sohasem birtokolta azokat elég
biztosan. Ez olyan érzés, amely az elvonási időszakra és
az azt közvetlenül megelőző, valamint az azt követő
időre nyúlik vissza." Fel kell tételeznünk, hogy a fruszt-
rált kisgyermek „paranoid-depresszív" Káin-reakciói az
énben mélyebb nyomokat (trauma-engrammákat) hagy-
nak, amelyek a későbbiekben adekvát ingerek hatására
újból éleszthetők és megélhetők.
159
6. M. Klein elemzett felfogását ki kell egészítenünk a
kóros szenvedély és az öngyilkosság kérdéseivel. Mind a
kóros szenvedély, mind az öngyilkosság nem csupán a
csecsemőkori trauma-engrammák talaján alapszik. Az
ismétlési kényszer ezeket a korán szerzett engrammákat
később annál valószínűbben ismétli meg, minél adekvá-
tabb öröklött engrammák társulnak a személyes trauma-
engrammákhoz. (100) A nagykereskedő esete ezt a néze-
tet a kóros szenvedély vonatkozásában erősíti meg. Más
öngyilkosság elemzése a személyiség funkcionális építmé-
nyében az öröklött hajlam szerepét erősíti meg.
IV. A pregenitális (pervertált) szexualitás mind a kóros
szenvedély létrejöttében, mind az öngyilkosságban fon-
tos szerepet játszik. Itt a patológia - mint oly gyakran -
a pszichológiai történések nyomában jár. Azok a kisgyer-
mekek, akik adekvát örökléses talajon az anyai duál-
uniókban korán és súlyosan sérültek, gyakran a pregeni-
tális fejlődési fokon rögződnek. Ezek a személyek a ké-
sőbbiekben is hiperorális vagy hiperanális, análszadiszti-
kus vagy análmazochisztikus, exhibicionista, uretrális
egyének maradnak, akiknek - ha el is jutnak a heterosze-
xualitásig - szexualitását mégis a pregenitális fantáziák
szövik át, és regresszióra hajlanak.
V. A már említett kora gyermekkori frusztráció követ-
kezménye a serdülőkorban különféle formában jelentke-
zik. Az egyik az anyai duáluniót helyettesítő kapcsolat
képzése azonos nemű baráttal vagy barátnővel, esetleg
idősebb személlyel. I tt többnyire olyan egyénekről van
szó, akiket anyjuk ugyan szeretett, sokszor nagyon el is
kényeztetett, de a valódi participáció nem volt kielégítő,
mert anyjuk teljes mértékben uralkodott felettük. J ólle-
het az inverziós hajlam sohasem szűnik meg egészen,
gyakran házasságot kötnek. A házasságban azonban
boldogtalanok, folyvást visszaesnek a homoszexualitás-
ba vagy a perverzióba, könnyen válnak szenvedélyek
rabjává vagy depresszióssá. További serdülőkori jelenség
ezeknél a személyeknél a gátoltság a kapcsolatokban és
a munkában. Sokszor irreális, álmodozó világban élnek,
elidegenednek, onanizálnak, elszigeteltek maradnak, túl-
zottan gyakori mozilátogatók, nemegyszer iszákosak
lesznek. Egyszerűen képtelenek az örömtelenséget elvi-
selni.
VI. A nárcisztikus, autisztikus, káini kora gyermekko-
ri rögződésük házasságukban mutatkozik meg legin-
kább. Minthogy házasságra éretlenek, házi zsarnokok,
időszakos heves dühkitörésekkel. Legtöbbször kemény,
hideg, férfiasan reális, kapzsi, törtető, a házassági duál-
unióra alkalmatlan feleséget választanak. Az apaszerepet
rosszul játsszák, és nem képesek gyermekeiknek modellt
nyújtani. A házasság inogni kezd, a vészkijárat gyakran
a szexuális hűtlenség, az inverzió, a perverzió, a kóros
szenvedély, nemritkán a bosszúból elkövetett öngyilkos-
ság.
Mindezek a sorsformák feltehetően szorosan össze-
függnek a duálunióban korán frusztrált kisgyermek fej-
lődési zavaraival. Minél korábban keletkeznek a trauma-
engrammák, annál gyakoribb a megismétlési kényszer.
Az ismétlési kényszer fogalmába, amelynek traumatikus
és öröklött gyökere is van - nézetünk szerint - a fixáció
fogalma is beletartozik. Ez teszi érthetővé azt a klinikai
tapasztalatot, hogy a szenvedélybetegek és az öngyilko-
sok egyben oly gyakran szexuálisan perverzek vagy in-
vertáltak is. é
VI I . Az inverzió, a perverzió, a paranoiditás, a kóros
szenvedély és az öngyilkosság sok esetben egységes tünet-
komplexumot képez, amelynek hátterében azonban Ká-
in áll, akit az anyai duálunió frusztrációja vezetett az élet
színpadára. Minél paroxizmálisabbak voltak az ősök,
annál korábban és határozottabban jelenik meg ez a
káini egzisztencia.
VI I I . Az invertált, perverz, paranoid, szenvedélybeteg
és öngyilkos emberek tehát azonos sors hordozói; az
anyai participáció korai frusztrációja után, további éle-
tükben képtelenek elviselni, a hűtlen anyát helyettesítő
„pótlékkal" kialakult kapcsolatban és érintkezésben,
egyetlen megszakítást is. Ezekre az emberekre kivétel
nélkül a „tapadásszindróma" a jellemző, vagyis az anyai
helyettesítő tárgyhoz való örökös tapadás, az ismétlési
kényszer és a megszakítás képtelensége. A felsorolt lelki
zavarokban éppen a „tapadásszindróma" szól Káin tevé-
kenysége mellett. A „tapadás" ugyanis, mint ismeretes,
Káin paroxizmális-epileptoid fegyverzetéhez tartozik.
Az önpusztítási késztetés aktuális oka ugyan rejtőzhet
161
160
a szexuális, az én- és a kapcsolatösztönök különféle for-
rásaiban, de az önpusztítás végrehajtója mindig Káin
keze.
A neurotikus Káin
A Káin-komplexus
Vajon neurotikussá válhat-e a káini természetű ember?
I genelnünk kell, és a Káin-komplexusról szólunk.
A Káin-komplexust különféle konfliktusok okozhat-
ják.
Elsősorban az egyén énjéből és a Káin-ősök konfliktu-
sából fakad. Ez főként akkor áll fenn, amikor a személy
manifeszt Káintól származik (például, ha szüleinek egyi-
ke epilepsziás), s ily módon ő maga az epilepszia vagy
egyik ekvivalensének a hordozója. Ez a közvetítő szerep
azt a feladatot rója az egyénre, hogy a rejtett, zavart keltő
káini vágyak számára szocializált megoldást találjon. így
j ön létre a harc az ősök kóros követelése és a személy énje
között.
Másodszor: kialakulhat a Káin-komplexus a veleszü-
letett, manifeszt Káinban a külvilággal, annak etikájával
és erkölcsével szembeni konfliktusban.
Harmadszor: Káin konfliktusa lelkiismeretével is ve-
zethet Káin-komplexushoz.
Mind a saját én, mind a külvilág és - bizonyos körül-
mények hatására - a felettes-én, a saját lelkiismeret is
tiltakozik a paroxizmálisan fellépő indulatkitörések, a
mértéktelen érvényesülési törekvés, a saját Káin birtokló,
mohó és vádaskodó vágyai ellen. Ezért egyes Káinok
kénytelenek létfontosságú igényeiket háttérbe szorítani.
Káin ilyenkor vészkijáratot keres. Ez azonban nem min-
dig szolgálja a szocializációt és a szublimációt, hanem
inkább neurotikus tünetképződéshez vezet. Feltételez-
nünk kell, hogy a káini igények is dialektikusak. Ez azt
jelenti, hogy a felettes-én ellenerői Káin lelkében is hat-
nak. Káin és lelkiismerete közötti dialektikus küzdelem
következtében új képződmények jönnek létre, amelyekbe
a neurotikus tünetek is beletartoznak. Káin lelkiismere-
téről a 365. oldaltól részletesen lesz szó. Most a neuroti-
162
kus Káin leggyakoribb tüneteivel kívánunk foglalkozni.
Ezek a következők: 1. a kényszerneurózis fóbiával; 2. az
elidegenedési jelenség; 3. a hipochondria; 4. a munka,
illetve karrierzavar (önszabotázs) és 5. Káin pszichoszo-
matikus betegségei.
Gyakran nehéz az elhárítás, az elfojtás, a gátlás, az
elidegenedés vagy a projekció következményeit tisztázni,
vagyis azt, hogy a jelenség az ödipusz- vagy a Káin-
komplexus következménye-e.
Megnehezíti ezt a feladatot az, hogy a fiú vágya apját
útjából eltenni, vagy leány esetén ugyanez az anyára
vonatkozóan - a szeretet mellett - az Ödipusz-komp-
lexusban is másodszerepet játszik. Nem meglepő tehát,
hogy a pszichoanalízis kizárólag ödipusz-komplexusról
beszél, és Káin alakját többnyire összemossa Ödipusz
alakjával
A sorsanalizis azonban azt a nézetet képviseli, hogy
mindkét komplexus egymástól függetlenül létezik, és
neurotizáló hatású lehet.
A két neorotikus komplexusféleség közötti különbsé-
get az 5. táblázaton ábrázoljuk.
Bizonyos körülmények között mindkét komplexus és
mindkét nem esetén az apa helyett az anya, a fiútestvér
helyett a leánytestvér szerepelhet.
A családfakutatás a két komplexus elkülönítésében
annyiban jelent segítséget, hogy azokban az esetekben,
amelyekben a családban epilepszia vagy annak ekviva-
lense fordul elő, a neurózis kialakításában a Káin-komp-
lexus nagy valószínűséggel szerepet játszik. Azok az
egyedek, akik az epilepszia vagy még gyakrabban a para-
noia hordozói, epilepsziás alapot jelentenek, és leggyak-
rabban Káin-komplexusban szenvednek (lásd 21. példa).
A személy paroxizmalitását a Szondi-teszt is biztonság-
gal tudja felderíteni. Ezen „latens" Káin-emberek számá-
ra a megfelelő gyógymód a sorsanalízis, mivel a geno-
troporientációjú munkaterápiájában fennáll a lehetőség
az epilepsziahordozókat adekvát foglalkozások felé irá-
nyítani.
Vergote a louvaini egyetemen a Káin- és Ödipusz-
komplexus összehasonlító vizsgálatait végezte el. Ered-
ményei azt a végkövetkeztetést fogalmazták meg, hogy
163
a két komplexus egymástól függetlenül létezik, s így az
analitikus számára mindkettő fontos. Az Ödipusz-komp-
lexus ugyanis a családi közösség kialakításához és az apa
elismeréséhez, a Káin-komplexus pedig a testvérközös-
séghez, vagyis az embertársak elismeréséhez vezet. (101)
A 20. és a 21. példa a Káin-komplexus neurotikus
kialakulásába nyújt betekintést.
20. példa. A kényszerneurotikus, fóbiás és paranoid Káin
A harmincöt éves ügynök története, aki évekkel ezelőtt
kényszerképzetek és gyilkolási fóbia miatt keresett fel
rendelésemen, világítja meg a legjobban, hogy mit értünk
Káin-komplexuson.
5. táblázat: Az Ödipusz- és a Káin-komplexus különbségei
Kérdések
1. Melyik
háromszögben jön
létre a konfliktus?
2. Mit hárít el?
3. Mivel hárítja el
a szeretetet, mivel
hárítja el
a gyűlöletet?
Ödipusz-komplexus
esetén
anya
A \szeretet
apa *- fiú
gyűlölet
a/ Az anya iránti
szeretetet
(anya = kötő-
dés);
b/ az apa elleni
gyilkoló
hajlamot
1. elfojtással
2. gátlással,
3. elidegenedéssel
Káin-komplexus
apa
A \szeretet
fivér <- fiú
gyűlölet
a/ Az apa iránti
szeretetet
(apa = kötődés);
b/ a fivér elleni
gyilkoló
hajlamot
Azonos elhárítási
módok, mint az
Ödipusz-komple-
xusnál, esetleg
még
4. projekcióval,
5. önrombolással,
mint például:
a/ vonzódás
a mocsárhoz,
b/ munka- és
karrierzavar,
c/ öngyilkossági
gondolatok
164
Kérdések
ödipusz-komplexus
esetén
Káin-komplexus
4. Melyik
a leggyakoribb
neurózisforma?
1. hisztéria,
2. elidegenedés,
3. passzív inverzió,
4. pszichoszomati-
kusán: tachycar-
dia, hasmenés,
colitis nervosa,
impotencia
1. kényszerneurózis,
2. elidegenedés
és fóbia,
3. hipochondria,
4. aktív analsza-
disztikus inverzió,
5. projektív-para-
noid neurózis,
6. perverzió
(exhibicionizmus
stb.) ;
7. pszichoszo-
matikusán: mig- •
rén, allergia, aszt-
ma bronchiale,
ekcéma, angina
pectoris, szívin-
farktus, gyomor-
és bélfekély,
székrekedés,
bélzavarok
5. Milyen szocializá-
ciós formák jön-
nek létre az új
képződmények-
ben?
A családi közösség,
vagyis a család
Testvér-közösség,
vagyis a társas kö-
zösség (A. Vergote)
6. Hogyan jönnek
létre az új képződ-
mények?
Az anya introjekció-
jával és az anyával
való azonosulással a
birtoklásban: az apa
elismerése
Az apa introjekció-
jával és az apával
való azonosulással a
létben, a fivér elisme-
rése
7. Hol mutatkozik
meg a Szondi-tesz-
ten a komplexus?
A profil szélén, főleg
a kapcsolatten-
gelyen
A profil közepén,
vagyis az indulat- és
az én-tengelyen
165
Ifjúkorában öccsével szoros, homoerotikus duálunióban élt, amely-
ben betegünk az aktív, vezető szerepet játszotta. Amikor azonban
megnősült, a leválasztott fivér kóros, paranoid módon reagált. Intézet-
be kellett szállítani. Ettől kezdve alakultak ki a páciensben a paranoid-
káini és fóbiás színezetű kényszerképzetek. Kényszeres gondolatainak
középpontjában az állt, hogy valakit meg kell ölnie. Neurotikus módon
ezt úgy akarta elkerülni, hogy éjjelre minden kést bezárt a konyhába,
továbbá vevőinél is igyekezett eltávolítani az ollókat és papírvágókat.
Ügynöki tevékenységét ez persze nagyon megzavarta. Gyilkolási kény-
szergondolatait spontán módon úgy próbálta szocializálni, hogy ama-
tőr metszőnek jelentkezett a zsidó hitközségnél. Miután ez a próbálko-
zása sikertelen volt, gyilkolási vágyát a következő természetes úton
elégítette ki: erre a célra bérelt szobájába előzetes telefonbejelentés után
ment el. A szobában egy élő tyúk, kés és két mosdótál volt - egyik hideg
vízzel, a másik meleg vízzel. Levágta a tyúkot, vérét pedig - a szertartás-
nak megfelelően - a hideg vízbe folyatta, majd a meleg vízben kezet
mosott, és kielégülten távozott. Utána azonban lelkiismeret-furdalás
gyötörte. Ez vezette el az orvoshoz.
A családvizsgálat a következőket derítette fel: az apai nagyanya
öregkori demenciában halt meg. Elszegényedési félelmei voltak, az
utcán minden papírt és limlomot összeszedett. Paranoid különc volt
továbbá egy anyai nagynéni és két választott, illetve vérrokon apai
ágon. A páciens paranoid kényszerneurotikus hajlamának dinamikus
ereje genotrop módon és választásaiban, két házasságában mutatko-
zott meg. Első felesége elmebeteg volt, második feleségének a fivére
paranoid szkizofrénia miatt került intézetbe. Ez a második feleség
neurotikus volt. Családjában két további paranoid szkizofrén és para-
noid demencia szenilis fordult elő, meglopási téveszmével. A család
három tagja lett öngyilkos, egyikük elmebeteg is volt. A páciens leány-
testvére matematikatanárnő, később pszichológus lett. (102)
A tény, hogy a beteg vallásos ortodox zsidó családból
származott, és talmudtudós volt, nagymértékben valószí-
nűsíti, hogy családjában és magánál a betegnél is, a
paranoid hajlam epileptiform talajon bontakozott ki
(Buchholz).
A bemutatott eset azt szemlélteti, hogyan képes a
Káin-komplexus kényszerneurózissá és gyilkolási fóbiá-
vá átalakulni. A Káin-komplexus másik neurotikus
átalakulása az elidegenedés a külső és belső érzékelési
világtól.
A sorspszichológia felfogása szerint az eligenedés je-
lensége - különösen neurotikus személyek esetén - úgy
j ön létre, hogy a manifesztációig felduzzadt durva káini
indulatok elárasztják az én érzékelési hídját, s így mind
a külvilág, mind a belső világ egy részét kiiktatják az
érzékelésből. E feltevés szerint az elidegenedés tehát el-
166
sődlegesen érzelemzavar, amelynek azonban én-zavarok-
ban jelentkező, komoly másodlagos következményei is
vannak. Az affektív zavarok a durva káini indulatok
vagy a finomabb, erotikus érzelmek területén, esetleg
mindkét területen lejátszódhatnak. A hisztériás, szemér-
mes formáról Wurmser (Basel és Baltimore) beható vizs-
gálatokat végzett. (103)
AZ ELIDEGENEDETT KÁIN
A következő példa Wurmsertől származik. J elentősége,
hogy ebben az esetben az elidegenedés jelenségében az
ödi pusz- és a Káin-komplexus együttesen hatott.
21. példa: Az elidegenedés állapota; többszörösen öngyil-
kos huszonhárom éves leány. A szerző szó szerinti közlése
az esetről.
„A szóban forgó huszonhárom éves diáklány öngyil-
kosságokkal, válásokkal, zsarnokokkal, megkeseredett
személyekkel, paranoid és szadisztikus vonásokkal ter-
helt családból származik. A beteg egyik dédanyja öreg-
kori kataton állapotban szenvedhetett. Az apa fivére egy
éve deperszonalizációs állapotban van. Maga az apa
szkizoid, impulzív személyiség (matematikus), többször
volt rövid ideig tartó tudatvesztéses állapota; az apai
nagyapát üldöztetéses és mérgezéses téveszmék jellemzik;
másik rokonának örökségtébolya volt. Foglalkozások a
családban: nyelvtanár, színész, matematikus, mérnök,
zenész, tolmács, politikus.
A páciens tüneteinek története: négy gyermek közül a legidősebb;
kétéves korában húgának a megszületésére súlyos székletretencióval
reagált, amelyet éveken át beöntéssel kellett kezelni. Még ma is súlyos
obstipációban szenved. Hároméves kora körül madárfóbiája alakul ki
(félt, hogy a galambok kiszúrják a szemét: klasszikus káini fóbia);
szorongásos állapotok és álmok, amelyekben óriások és tűz üldözi. Az
analízisben újból felderített »vérkörre« vonatkozó gondolatok megjele-
nése: megtalálja anyja véres fehérneműjét; megéli, amikor nagyapja
levágja a tyúkot; nagyanyjának a halálát az állandóan veszekedő férfiak
brutalitásának tulajdonítja; látja, apja hogyan alázza meg anyját.
Mindez devalválja nőiességét, és borzalmas képet fest a szexualitásról:
A megtermékenyítés a száj megharapásával történik, ezt hányás követi;
a gyermek az anya hasának a felvágásával születik meg. Öt-hét éves
167
kora között mcgerőszakolási és terhességi félelmek (az apától), ezeket
tisztasági kényszerrel hárítja el. Számos rettenetes félelemtől kísért
exhibicionista és voyeur-élmény. Tizenkét éves korában súlyos depresz-
szió, mert szemtanúja, amint apja halállal fenyegeti az anyát. Tizenhá-
rom évesen kezd el menstruálni, ezt anyja étkezéskor teszi közhírré.
Ennek hatására öngyilkossági gondolatokig fokozódó terhességféle-
lem. Tizenhat és tizennyolc éves kora között az első, nem intim, szado-
mazochista barátság, amelyért önkínzással igyekezett vezekelni (nem
aludt, fejét a falba verte). Csábításélménye következtében tizennyolc
éves korában súlyos anorexia, amely evési szenvedéllyel és hányással
váltakozva még ma is fennáll. Ugyanakkor menstruációja kimaradt.
Közben ragyogó eredménnyel fejezte be középiskolai tanulmányait; az
egyetemen kiváló tanuló. Szerelmi csalódás miatt huszonegy éves korá-
ban súlyos elidegenedési pszichózis, hallucinációktól kísérve, amelyeket
utólag mindig korrigált. A rendkívül súlyos szorongásos állapot, hete-
kig tartó elidegenedés és mély depresszió miatt Elzászban klinikára
kerül. Az analízis kezdete 1959 októberében. Közben komoly öngyil-
kossági kísérlet több mint száz (különféle) tablettával - ahogyan meg-
fogalmazta - , hogy az élőkkel és holtakkal egyesüljön. Ezt követően
intenzívebb terápia (heti nyolc-tíz óra). Idáig összesen 300 kezelési óra.
Az elidegenedés - kivéve a reggeli maradványtüneteket - megszűnt,
az evési zavarok kis fokban még fennállnak. Az időnként fellépő szo-
rongások és depressziók a terápiás ülések vagy telefonhívás segítségével
általában megszüntethetőek. A páciens újból dolgozik, és tanulmányai
mellett eredményesen tanít is."
Ebben az analízisben az Ödipusz- és a Káin-komple-
xussal történt konfrontáció döntő szerepet játszott. Az
ödipusz-komplexussal kapcsolatban Wurmser arról szá-
molt be, hogy a páciens „mint Oresztész, az anyát" át
akarta döfni, de ő maga apjától kívánt gyermeket. Több
tényező is szól a Káin-komplexus jelenléte mellett. Elő-
ször, hogy a páciens az elidegenedés állapotában véde-
kezni akart a hatalmas, értékét veszített férfiúval (apa-
Káin) szembeni alávetettség ellen. Azt hitte, hogy az apja
mint bíró a véres fehérnemű és a bűnös szexuális vágyai
miatt halálra ítélte. Káint apjára projiciálta, aki a való-
ságban veszélyes Káin volt. A saját Káinnal történt
szembesítés megszüntette az elidegenedést. (Az analitikus
szóbeli közlése.) Wurmser beszámol a páciens egy álmá-
ról, amely tipikus Káin-álom. Ez a következő:
„A tükörben hirtelen egy Óriást pillantok meg, aki a
szobámból menekülve nekem jön. Tudom: ez a korábbi
életem. Az Óriás merev, nem tud mozogni, barna ruhát
visel, nincsen arca: orcája lapos, kifejezéstelen, orr nélkü-
li. Tömeggyilkos, zsidókat elgázosító, hóhér: borzalmas
bűnei büntetéseként vágták le az orrát. (A beteg nem
zsidó.) Ijedtemben a földre vetem magam, és elrejtem
arcomat... Majd Párizsban járkálok, félve, hogy találko-
zom az Óriással. Véletlenül találkozom vele, amint egy
lépcső tetején áll; már nagyon sovány, nem ijesztő, karja-
it kitárja. Krisztus, aki az egész világot, minden népet
ismer, akinek nem kell ennie, csak vizet inni, és mindig
fürdik; állandóan vízzel van dolga."
Wurmser pszichoanalitikus^álomértelmezése: „Életét
két eszménykép vezérli: az »Óriás« és »Krisztus«, akik
összetartoznak; azt mondhatjuk, »Krisztus« reakciókép-
ződmény az »Óriás« ellen. Az Óriás az erőszakot szimbo-
lizálja; egyrészt a tisztátalanságot, az anyagiasságot, a
közelséget. Az automatizált, elutasított, az »arc nél kül k
lény, a merev én-test, a mögötte lévő amorf, alaktalan
tömeg. A barna sár, az iszap, amelyben elmerül, a gondo-
latok feloldása, amelyek hallgatásra kényszerítik. Más-
részt könyörtelen autoritás az anya büntető szemével, a
gyilkos hóhér, a melankóliás felettes-énje. Krisztus ezzel
szemben a tisztaság, a szellemiség, a távolság és az auto-
nómia, minden testiség tagadása..."
Sorsanalitikusan az Óriásban a visszatérő Káint, a
beteg múltbeli káini életének a visszatérését láthatjuk.
Azt a Káint tehát, aki - mint a Bibliában - elvesztette az
arcát: „És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és
azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő
ajándékára.
Káinra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is
Kain haragra gerjede, és fejét lecsüggeszté.
És monda az Úr Káinnak: Miért gerjedtél fel haragra?
és miért csüggeszted le fejedet? (I. Móz. 4,6)
.. .Tömeggyilkos, zsidókat elgázosító, hóhér, menekü-
lés közben ... aki azonban Krisztussá válik. A víz és a
fürdés éppen a Gonosztól való megtisztulást jelenti.
A Biblia azt meséli: A férfi, aki az egyiptomit megölte,
idegen országba menekült (a midjanitákhoz), és Isten
prófétája lett. A páciens álmában megélte Káin Prófétá-
vá válását. Az álom világosan rámutat a Káin-komple-
xus dialektikájára: a tömeggyilkosból, az Óriásból az
álomban Krisztus lesz.
A betegnél a Káin-komplexus talaján kialakult elide-
169
168
genedési neurózist tételezünk fel. A pszichózis* ellen az
szól, hogy jelenleg orvosi tanulmányokat folytat.
A hipochondria a konvertált Káin leggyakoribb neuró-
zisformája. Az ösztönpszichológia kísérletileg bizonyí-
totta be, hogy a tiszta hipochonder tesztprofilja polárisán
ellentétes tükörképe a „tiszta-Káinnak". (104) Funkcio-
nálisan ez azt jelenti: Míg a „tiszta-Káin" - ahogyan már
említettük - szimbolikusan olyan embert ábrázol, aki
durva indulatait elfojtja, de azok felhalmozódnak benne,
továbbá a mértéktelen érvényesülési és birtoklási vágy
jellemzi, embertársait befeketíti, vádolja, a tiszta hipo-
chonder viszont megpróbál etikus, igaz, tiszta és j ó lenni,
elrejtőzik, lemond a javakról, és többnyire halál-, illetve
betegségfélelemtől megszállott.
Egykori munkatársam, Blumer (J ohnes Hopkins Uni-
versity, Baltimore), harminc eset rövid analízise alapján
a neurotikus (nem pszichotikus) hipochondria szindró-
máját így írja le: 1. Az érdeklődés kóros fixációja egy
vagy több testi szervre; 2. félelem a bűntől és büntetés-
től; 3. az egyik szülőfél iránti szeretet-gyűlölet; 4. depr
resszív hangulat; 5. fokozott ragaszkodás az élethez.
(105) Ezeket a klinikai tüneteket a Szondi-teszt kísérleti-
leg is kimutatta. Nos, most azonban a kísérletben Káin
ellenlábasa az az ember, aki a bűntől és a büntetéstől való
félelem, vagyis a lelkiismeret hordozója. Erre épül a hipo-
chondria. A sorspszichológia feltételezi, hogy az úgyne-
vezett kainiták a veleszületett ösztönfunkciókat sajátos,
rájuk jellemző módon osztják meg, nevezetesen a
„Kái n-Ábel " hasadási formába (lásd 106. jegyzet). Ezek
szerint, amikor a színpad előterében a neurotikus Ábel
mint a bűntől és büntetéstől való félelem hordozója sze-
repel, a háttérben mindenképpen Káin rejtőzködik. Blu-
mer esetei valóban azt mutatják, hogy a hipochondriás
betegek bűntől és büntetéstől való félelme az egyik szülő-
re, illetve a fiú- vagy leánytestvérre irányuló azon a szere-
tet-gyűlölet kapcsolaton nyugszik, amelytől szabadulni
szeretne. A hipochonder ugyanis - a neurózis előtt -
gyermeki függőségben maradt ezekkel a nagy hatalmú,
kemény, félelmetes és gyakran erőszakos személyekkel.
A hipochonder ezeket a zsarnokokat akarja megölni.
Lelkiismerete azonban visszatartja - és áldozatpótlék-
ként gyilkos vágyait testének valamelyik szervére projek-
tálja, azt gondolva, hogy az adott szerv (szív, belek stb.)
fogja őt megölni.
így a sorsanalízis felfogásában a hipochondria pszi-
chogenezise az ábelizált neurotikus személy és annak
káini szerve között dinamikus harcot tételez fel. A hipo-
chondriások káini természete abban is megnyilvánul,
hogy ezek a neurotikus személyek különösen hajlanak az
öngyilkosságra.
AZ ÖNSORSRONTÓ KÁIN
Az elrejtőzött Kái n negyedik neurózisformája a karrier
szétrombolásának, a munka eredményeinek a megrontá-
sa, ritkábban az úgynevezett „nostalgie de boue" (nosz-
talgia a mocsár iránt), vagyis a visszatérés (görög = nós-
tos) fájdalommal (görög = algos) a sárba, a mocsárba
(= de boue). A személynek ez a vágyakozása, miután a
magasabb szociális státusból alacsonyabbra csúszott -
gyakrabban, mint azt feltételezik -, ugyancsak a rejtőz-
ködő Káin titkos műve. Káin így próbálja meg önmagát
tönkretenni, mégpedig többnyire büntetésként a bűnö-
kért, amelyekért gyermekkorában nem bűnhődött meg
idejében.
22. példa. A látens Káin krónikus önsorsrontási igénye a
gyermekkorban elmaradt büntetésekre.
Évekkel ezelőtt egy huszonöt éves, gyakran állást változtató tisztvi-
selő rövid analízisével próbálkoztam. Amint a beteg állásában elnyerte
felettesei teljes bizalmát és elégedettségét, mindig olyan súlyos hiba
„történt", amiért felmondtak neki. Emellett menyasszonyát, akit szere-
tett, és aki őt is viszontszerette, oly sokszor illette szemrehányásokkal,
rettentette el magatartásával, hogy az felbontotta az eljegyzését. A rö-
vid analízis két tragikus gyermekkori eseményt tárt fel, amelyeket
látszólag elfelejtett, és csak a kezelés hatására bukkantak fel újra.
Első tettét nyolcéves korában a nála négy évvel fiatalabb öccse ellen
követte el. A szülők házat építettek, amelybe hamarosan be is költöz-
tek, bár a lépcső korlátja még hiányzott. Az öccsére rendkívül féltékeny
páciens egy nap megparancsolta, hogy öccse a korlát nélküli lépcsőn
egy vízzel telt vödröt vigyen fel a padlásra. Testvérének ez sikerült.
Ekkor megparancsolta, hogy ismételje meg a mutatványt, de most már
hátrafelé menve a lépcsőn. Ekkor a kisfiú a második emeletről a mélybe
171
170
\
zuhant. Súlyos töréseket szenvedett, amelyekhez még tüdőgyulladás is
társult. Egy nap az iskolából hazatérve a páciens észrevette, hogy
apjának üzlete zárva van. Sejtette a tragédiát. Es valóban, öccsét holtan
találta. Amikor megrázva, kétségbeesetten zokogott, szülei gyengéden,
szeretettel vigasztalták, és megajándékozták. Senki nem gyanította,
hogy a nyolcéves fiú valóban mit érzett áldozatának a halálakor.
A második szerencsétlenség ugyanabban az évben az iskolában
„történt". Szórakozásból egy üreges, homorú vonalzó belsejébe rejtett
ceruzával egyik osztálytársnőjének a szemére célzott. Célba talált.
A lány elvesztette egyik szemét. Szülei kényszerítették, hogy látogassa
meg a leány szüleit, és kérjen tőlük bűnbánóan bocsánatot. Ezt meg is
tette. Itt ismétlődött meg az, ami öccsének a halottas ágyánál. Olyan
rémesen zokogott, hogy a kislány anyja a tettest kedves, gyengéd
szavakkal vigasztalta, sőt mi több cukrászsüteménnyel is megkínálta.
Amikor a páciens az analízisben ezt a két bűnét újra megélte, hevesen
zokogott, és arról panaszkodott, hogy büntetés helyett szeretetet ka-
pott. Ha akkor a neki kijáró büntetést kapja, nem kellene most magát
mindig ilyen szigorúan büntetnie.
Az eset azt tanúsítja, hogy rossztett esetén a gyermek
büntetésigényét azonnal, a megfelelő szigorú büntetéssel
kell „kielégíteni". A jogos büntetés elmaradása esetén
ugyanis a büntetésigény később neurotikus tünetekhez,
különösen teljesítményzavarhoz, önsorsrontáshoz vezet-
het.
A káini önsors- és karrierrontás másik változata a
következőképpen alakul ki. A rendkívül tehetséges, de
látensen káini fiú vagy leány tanulmányai befejeztével
azzal bünteti az eddig mazochistán eltűrt kemény, őt
gyötrő szülőt, hogy csupán iparos, taxi- vagy teherautó-
sofőr, mázoló, hordár lesz. Ritkábban, de az is előfordul,
hogy csavargó életet folytat - holott nem szkizofrén. Ez
a lecsúszás, ez a „nostalgie de boue" valóságos telitalála-
ta a büntetésnek. Ezzel a szülőt fiának vagy leányának
az intelligenciájától és karrierjétől remélt becsvágyában,
hiúságában sérti meg. Az olyan szülők gyermekei, akik
saját maguk nem tudták karriercéljukat megvalósítani,
gyakran válnak ennek a neurózisformának az áldozatai-
vá. Ezeknek a neurotikus személyeknek a tesztjén az
előtérprofilon többnyire túlhumanizált, túligazságos
Ábel-alak látható, a háttérben azonban ott leselkedik az
indulattelt, gyilkoló hajlamú Káin. Ennek a sorsnak a
klasszikus példája Csehov „Életem" című novellája. Az
úgynevezett intellektuális, humanista, baloldali szocialis-
ták között nemegyszer fordul elő ez a neurózisforma.
172.
Ezek az emberek azonban ritkán járnak analízisbe, így
a gyakoriság nem tűnik fel.
Á Káin-komplexus tünetképződésének az ötödik terü-
lete a pszichoszomatika. Míg az Ödipusz-komplexus ese-
tén többnyire passzív inverzió, tachikardia, hasmenés,
ideges bélhurut és impotencia jelentkezik, a Káin-komp-
lexus pszichoszomatikus tünetei gyakran perverzió (exhi-
bicionizmus, análszadizmus stb.), migrén, allergia, aszt-
ma bronchiale, ekcéma, illetve másféle „kiütések", de
főként angina pectoris, szívinfarktus, magas vérnyomás,
gyomor- és bélfekély, obstipáció, bélzavarok. A Káin-
komplexus megbeszélése és szocializálása - bizonyos ese-
tekben - a tüneteket hirtelen megszüntetheti vagy csök-
kentheti.
Nem bizonyos, hogy a Káin-komplexus a felsorolt öt
neurózisforma mellett más alakban nem jelenhetik-e
meg. Ezúttal elsősorban arra kívántunk rámutatni, hogy
a neurotikusok egy része - Isten tudja, ez mekkora - nem
kizárólag az Ödipusz-komplexus talaján áll. Az igen sok
embert súlyosan neuritizáló, autonóm, függetlenül ható
Káin-komplexus is létezik. Ezt a feltevést a neurotikusok
álmai újra és újra megerősítik.
AZ ÁLMODÓ KÁIN
Lehetetlen és parttalan vállalkozás lenne az emberek
álmaiban a baljóslatú, gyilkos hajlamú Káin megjelené-
sének a gyakoriságát statisztikailag kimutatni. További
nehézség, hogy ma még többféle olyan álomértelmezési
módszert alkalmaznak, amelyek ugyanazt az álmot kü-
lönféle módon magyarázzák. A mélylélektani álomelmé-
letek - amint azt az Ich-Analyse (Én-analízis) című mun-
kánkban írtuk - három, világnézetileg eltérő csoportba
oszthatók: A) A monisztikus csoportba tartozik Freud
vágyteljesítő elmélete, valamint Maeder prospektív,
autoszimbolikus értelmezése. B) A dualista értelmezés-
hez tartozik Silberer materialista és funkcionális szimbo-
likája. C) A globális teljesség elméleteket J ung és a Szer-
ző participációs elmélete képviseli. Következésképpen
feltételezhető, hogy az álomban megjelenő Káin alakja
egymástól teljesen eltérően értelmezhető, attól függően,
173
hogy maga az álomértelmező melyik mélylélektani irány-
zathoz tartozik. Nem kétséges, hogy a sorsanalitikus
lényegesen gyakrabban hall „Káin-álmot" betegétől,
mint más irányzat képviselője. A pszichoanalitikusnak
viszont bizonyára többször hoznak páciensei Ödipusz-
álmot, mint a sorsanalitikusnak. Felmerül még a kérdés,
vajon a manifeszt vagy a lappangó kainiták álmodnak-e
gyakrabban agyonütésről és gyilkosságról. Ez a kérdés
sem válaszolható meg statisztikailag. Hiszen a gyilkoso-
kat sem tettük előtt, sem azután nem kérdezik álmaik
felől. Sorsanalitikusként arra a feltevésre hajlunk, hogy
a rejtett Káin-emberek talán mégis többször álmodnak
Káin-álmot, mint a manifeszt Káin-emberek. Valószínű-
leg ez vonatkozik Freud vágyteljesítés-elméletére is - a
pszichoanalízis azonban mindig Ödipusz- és nem Káin-
álomról beszél. A „Káin-archetípus" feltételezése ugyan
lehetséges, de ez sem dönti el a felvetett kérdést. J ung
ugyanis „a két fivér archetípusáról" ír, és azt mondja:
„Az ótestamentumi prefiguráció ehhez Káin és Ábel,
valamint azok áldozatai. Káin luciferi, lázadó haladó
szellemével, Ábel pedig a jámbor pásztor. Jahve minden-
esetre nem kedvezett a növényevő irányzatnak." (108)
A Káin-álmok gyakoriságáról és értelmezéséről tehát
nem mondható ki általános érvényű megállapítás. Egy-
előre a következő példákkal kell megelégednünk.
23. példa. Huszonnégy éves passzív homoszexuális férfi tíz
Káin-álma.
Az 1. álomban homoszexuális partnerével találkozik, akit meg akar
ölni. Álmában fejszét tart a szobájában.
A 2. álomban egy ismerőse (az „álom-én") viszi magával a szobájá-
ba, ahol mindenütt kések lógnak. Az álmodó homoszexuális barátjá-
nak a hasára akar állni, a karját ki akarja csavarni.
A Szondi-teszt segítségével - mint korábban említettük -
Poljak és Dávid bebizonyították, hogy a passzív homosze-
xualitás hátterében rendkívül gyakran a leválasztott, per-
verz igényű Káin áll. (109) Ez megerősíti felfogásunkat,
hogy az éber, passzív homoszexuális álmában ösztönéleté-
nek leválasztott részével, vagyis a gyilkos Káinnal találkozik
(kiegészítő álomelmélet). Hiszen a passzív homoszexuális
174
szétbontja szexualitását, amikor az agresszív, illetve szadisz-
tikus szexuális vágyait leválasztja és a háttérbe szorítja; az
előtérben viszont csak a feminin, gyengéd vágyak élnek.
A 17. álomban kollégájának megcsonkított karú barátnőjét korbácsol-
ják. Ő maga is vágyik egy lányt (a saját nőiességét?) megkorbácsolni. Az
álomasszociációkban kínzásról, rabszolgagályáról, rabszolgák véresre ve-
réséről van szó.
A 22. álomban egy nyomorék festőnő jelenik meg, aki őt ingerli. Gyil-
kossági gondolatokkal foglalkozik.
A 29. álomban homoszexuális barátja meghal.
A 30. álomban azt fontolgatja, meg tudna-e ölni késsel valakit, például
homoszexuális barátainak egyikét. Képzetáramlásában beszél mérgezett
narancsról, macskákról, akiknek ifjúkorában a fejét köveken verte szét,
autóról, amellyel embereket gázolt el, fegyverekről, lőszerről, koncentráci-
ós táborról, egy asszonyról, akit a férje megvert stb.
A 31. álomban a megszentelt kenyér meggyalázása szerepel.
A 32. álomban szörnyűségekről fantáziál, amelyeket idegen férfiak az
anyán követtek el.
A 43. álom hemzseg a nyomorék, beteges családtagoktól, szörnyetegek-
től, démonoktól.
A 46. álomban barátja éjjel késsel a kezében áll előtte. Azon gondolko-
dik, hogyan vághatná bele valakinek a testébe a kést.
Az aktív kényszerneurotikus, análszadisztikus homo-
szexuálisok álmainak színterén természetesen a lágy női-
esség lehet a primadonna, amint ezt a következő ellenpél-
da szemlélteti.
24. példa. Análszadisztikus, kényszerneurotikus zenész
álma.
„Hason fekszem a díványon, fejjel lefelé. Valahogy úgy, mint amikor
gyermekkoromban anyám megvert. Ekkor megjelenik az anya, meg-
érint, erre rögvest felébred bennem a leány. A nyakamból a régi mellett
egy leányfej nő ki, az anusból vagina lesz. Ekkor feltűnik egy férfi
- talán az apa - , és coitus per anumot hajt végre. A bennem lévő nő
legyőzi a férfit, s így helyreáll a lelki nyugalmam."
A férfi súlyos bezárási kényszerben szenvedett. Anyja
szadista volt. Az apa foglalkozása: bíró. ő maga szexua-
litásában és kényszerneurózisában análszadista. Álma -
a 24. példa ellenpárja - világosan tanúsítja, hogy amikor
a színpad előterében az análszadista Káin a kényszerneu-
rózis alakjában ténykedik, a „leválasztott nő" férfiassá-
gának a feladása nélkül léphet az álomszínpadra. Ez az
175
álomhelyzet teljesen megfelel az aktív análszadisztikus
homoszexuális magatartásnak a valóságban. Ezek a sze-
mélyek valóban Káin-emberek, s ezért álmukban élik ki
leválasztott nőiességüket.
A mazochisták Káin-álmai különösen jelentősek.
25. példa. Húszéves paranoid mazochista férfi három
Káin-álma (R. Kreienbühl esete). A húszéves páciens
négy gyermek közül a legidősebb, és az egyetlen fiú. Az
apa vaskereskedő; fia itt tanulta ki a kereskedői pályát.
Az eddig engedelmes fiú hirtelen elszökött, hogy J apánba
utazzon a misszionáriusokhoz. Csupán dzsúdófelszerelé-
sét vitte magával, apja azonban Marseille-ből visszahozta.
Számos kora gyermekkori traumatikus élménye különféle tünetek-
hez vezetett: elszakadási szorongás köldök- és lágyéksérvműtét kap-
csán; szorongás a kórházban, hogy megbüntetik, amiért a többi gyerek-
től elkülönül; evési szenvedély; ujjszopás hatodik elemista koráig, en-
nek a Mikulás fenyegetései hirtelen véget vetettek. Tízéves koráig reggel
az apa és anya közé, szülei ágyába mászott, és anyja többszöri távolléte
alatt (kórházi tartózkodás miatt) egészen tizenkilenc éves koráig annak
ágyában, apja mellett aludt. Nagyapja halála után gyakran aludt nagy-
anyja mellett. Kishúgával szemben heves féltékenységet táplált, és sza-
domazochista szeretet-gyűlölet kapcsolatot alakított ki. Fóbiás félel-
mek (például kutyafóbia), paranoid szorongásos rohamok kínozták;
így attól félt, hogy a maffia megöli, valamint attól, hogy anyja valóra
váltja fenyegetését, és fiának agressziója miatt véget vet életének. Hajla-
mos a konfliktusok szomatizálására (hát- gyomor- fejfájások, hányás),
valamint onánia- és dohányzási szenvedélye miatt a hipochondriás
félelmekre is. Gyakran onanizál, szertartásosan és excesszíven. Ebben
az időben szenvedélyszerűen érintkezett prostituáltakkal, és szórta a
pénzét. Gyakran árasztották el uretrális, anális, szadomazochista színe-
zetű homoszexuális és perverz vágyak, és sokszor hagyta, hogy kipel-
lengérezzék, a prostituáltak megalázzák. Nemegyszer maga alázta meg
önmagát. Megpróbálta a szodómiát is, állatokkal érintkezett, tizen-
nyolc éves korában betört egy istállóba, ahol lovakkal szerzett magá-
nak szexuális kielégülést.
A páciens jelenleg súlyos inflációs paranoid reakciókat
mutat, ezek időnként gyógyszerrel enyhíthetők. Érdekes
még biszexuális testsémája, amelyben a köldök a vaginát
jelenti. így lehetséges - azt gondolja - önmagával coitál-
nia. Nagyzási gondolatokat is táplál: feltalálónak, má-
gusnak, Krisztusnak, fáraónak, zsarnoknak képzeli ma-
gát. A kezelés alatt depresszív munkazavarok is felléptek.
176
A következőkben három tipikus Káin-álmát közöljük:
A 210. álom: Azt álmodtam, egy óriási repülőgépen repülök. Útköz-
ben sokszor leszálltunk. Olyan magasan repültünk, mint egy űrhajó.
A jobb oldali falon lézersugárféle volt. Mindenesetre úgy nézett ki. Két
erős optikai készüléke is volt, vékony fénysugárral egymáshoz erősítve.
Az egész repülőgép a világkiállítás számára készült prototípus volt.
A készülék az emberiség megsemmisítésére szolgált. Valaki megmutatta
nekem, milyen erős a készülék. A fénysugarat a Marsra irányította, és
a visszaverődő sugár nyolc-tizenötezer embert semmisített meg a Föl-
dön, tehát sokkal kevesebbet, mintha közvetlenül a Földre irányították
volna. A mai korban a gyilkosság nem is rendkívüli.
A 214. álom: Négyemeletes házban voltam egy leánnyal. Egy másik
leány a háztetőről lezuhant, és meghalt. Megmondtam a leánynak,
előfordult már, hogy egy leány miattam megöli magát. Félek, hogy ez
a leány is megöli magát.
A 242. álom: Apám és én két gépfegyverrel lőttünk. Éjjel volt.
Mintegy félméternyire állt tőlem. Tehát egy kis lengetővel (Schwenker?)
jobbról lepuffanthattam volna. Helyette azonban mindketten egy ház-
tömbre lőttünk, amelynek ablakai még ki voltak világítva. Úgy tűnt,
a mi családi házunk volt.
A 210. és a 214. álom klasszikus Káin-álmok. A 242. álomban
először az Ödipusz-komplexus jelenik meg (apagyilkosság), majd az
apával együtt a beteg anya iránti dühből, gyűlöletből és a testvérek
iránti féltékenységből a saját családi házra lőnek.
26. példa. Hipochonder, kényszeres és szexuális zavarok-
ban szenvedő huszonnégy és fél éves egyetemi hallgató két
Káin-álma (Kreienbühl esete). A huszonnégy és fél éves
filozófiaszakos hallgató öt gyermek közül a legfiatalabb.
Az orvos tanácsa szerint az anyának nem lett volna
szabad többször szülni, mivel a páciens születését meg-
előzően erősen vallásos jellegű bűn- és büntetésfélelmek,
valamint konverzív hisztériás tünetek léptek fel. Az apa
cementgyárat alapított, amelyet két idősebb fiának a
segítségével vezet. Mint a legfiatalabb gyerek, mindkét
szülő roppant elfoglaltsága és főként anyjának évekig
tartó betegsége miatt úgy érezte, nem kap elég szeretetet.
A páciens háziorvosának ajánlatára jelentkezett a kezelésre. Ideg-
összeomlása után az orvos tizenkét hétig kalcium-bromáttal kezelte, a
pszichés tünetek azonban nem javultak jelentősen. A páciens tünetei a
következők: súlyos hipochondriás félelmek (ráktól, szívbántalmaktól,
agytumortól, epilepsziától, sterilitástól stb.), paranoid félelemrohamok
(félelem, hogy hátulról megtámadják), káini félelmek (félelem, hogy
hirtelen úgy kell gyilkolnia, mint a legsúlyosabb szexuális vagy náci
177
bűnözőknek, vagy őt magát ölik meg borzalmas szexuálmazochista
módon), kényszeres tünetek, mint félelem az érintéstől, mosakodás-
kényszerek, anális és főként uretrális kényszerek, az anus viszketése;
vallásos kényszerek (például képzeletében Jézus ágyékkötője lecsúszik,
és azt újból fel kell tolni); különféle szexuálszadisztikus és mazochista
kényszerképzetek; a szülőkre és a testvérekre irányuló halálkívánság,
amelyeket kényszerrel hárít el. Ugyanígy kényszert válthat ki egy tele-
fonhívás vagy egy halálozási hír elolvasása. A szülők és testvérek
minden jó cselekedetét ilyenkor fel kell sorolnia, és görcsösen más olyan
emberekre kell gondolnia, akik ugyancsak meghalhattak volna. Időn-
ként onániakényszer lép fel, impotencia házasság előtt és alatt. A gyű-
lölettől, irigységtől és féltékenységtől felfokozott indulatai ellen reak-
ciós képződmények is mutatkoztak, vágyat érez felesége és fia meggyil-
kolására, amelyben bűn- és büntetésfélelemből többnyire önmaga ellen
fordul.
A tizenkét éves koráig tartó ágybavizelés, a migrén, a
szédülés, a hirtelen sírás kényszere megerősítik a paroxiz-
mális alkat feltételezését. Súlyos koncentrációs zavarai
miatt tanulmányait (fizika és matematika) meg kellett
szakítania.
A két káini álom:
A 127. álom. Valakit megöltünk (nem tisztázott, hogy szándékosan
vagy véletlenül). Kísérőm és én elmenekülünk - először gyalog, majd
autóba ülünk. Három rendőr követi az autót. Nem félek ugyan nagyon,
mert még semmit nem tudhatnak. Beülnek az autóba, és egy darabig
velünk akarnak menni. Egy városban vagyunk. Menekülnünk kell.
Elgázolunk egy férfit. Újból elmenekülünk. A másik visszahív engem.
Megfordulok. Egy férfi „elfogta". Ez azt mondja: Az elgázolt embert
késsel megölte. Vele kell mennünk, egy házba kerülünk, ahol minden
oldalról ellenszenves emberek őriznek minket. Megragadok valamilyen
ceruzaszerű készüléket, amelynek kisugárzása elkábít, és azt az egyik
őrre irányítom. Ez elveszi tőlem, és azt mondja: „Várjál, most megmu-
tatom, hogyan esik ez neked." Észreveszem, milyen furcsán érzem
magamat, mintha a levegőben lebegnék. Lemegyünk a pincébe. Itt
villanyáramütés ér bennünket. Majd olyan fényképeket mutatnak,
amelyeken még kicsik vagyunk. Mindegyiken meg kell mutatnom,
melyik kisfiú vagyok én. Könnyen kitalálom, mert a másik a sötétebb.
Azután egy ajtó előtt kell várakoznunk. Ott bent újból valami kellemet-
lenség vár reánk. A férfi, aki idehozott, orvos. Az egész álom folyamán
szorongok.
A 231. álom. A testvéremmel együtt a ház kapujánál állunk. Hirtelen
felbukkan az ellenség. Fedezékbe húzódunk. 0 egy hosszú kést dob.
Először azt hittem, felém dobja, de a fivéremre irányítja. Felemelem -
visszadobom, és megölöm az ellenséget. Kisvártatva újból megmozdul.
Összezúzom - dobozba teszem, a bácsimhoz megyek. Mérget kapok
tőle, hogy végérvényesen megsemmisíthessem az ellenséget. Nem tu-
dom azonban, hová dobhatnám a dobozt, hogy más ne haljon meg tőle.
178
27. példa. Huszonhét éves kveruláns férfi Káin-álmai.
A huszonhét éves, rendkívül tehetséges pszichológust
kitűnő képzettsége ellenére nem fogadták el - sem az
egyetemen, sem társaságban. Kollégáinak többsége vagy
elkerülte vagy kigúnyolta. Azokra, akik nem kedvelték,
a narcizmusát megsértették, szűnni nem akaró, dühödt
szitokáradatot zúdított; mint a koncentrált kálilúg, úgy
marta őket. Míg azon kevesekkel szemben, akik elfogad-
ták és dicsérték, túlzottan alázatos volt, édeskésen beszélt
velük és róluk, úgy ragadt rájuk, mint a szurok.
A páciens öt gyermek közül a legidősebb, anyja frusztrálta és szülei
állandó elfoglaltsága miatt egy nagyon szigorú pesztonka nevelte. Elő-
fordult például, hogy az anyának meg kellett szakítania a szoptatást,
mert zsarnoki férje nem akarta őt az üzletben nélkülözni. A nála három
évvel fiatalabb öccséhez kisgyermek korában olyan homoerotikus von-
zalom fűzte, hogy szeretetből annak vizeletét is megitta - később
Káin-Ábel-kapcsolatot alakított ki vele. Családi körben elviselhetetlen,
durva, szemtelen, kveruláns, nemegyszer erőszakos is volt. Apjához
hasonlóan ő is terrorizálta családját, különösen anyját. Mértéktelen
érvényesülési késztetése és mindent jobban tudni akarása elviselhetet-
lenné tette őt kollégái számára. Szüntelen veszekedései, vitatkozásai a
későbbiekben karrierjét is komolyan veszélyeztették, és ez folytonos
állásváltoztatásra kényszerítette. Házassága káini volt: pokol, állandó
veszekedésekkel a legbanálisabb semmiségekért, minthogy ellentmon-
dást nem tűrt, és mindent jobban tudott. Felesége gyakran foglalkozott
az öngyilkosság gondolatával. Mindent meg is tett, hogy feleségét a
halálba kergesse.
A család történetének az ismeretében nyilvánvalóan
epilepsziás alapon a paranoia hordozója volt.
Álmai káini és mózesi vonásokat egyaránt gyakran
mutatnak.
Az 1. álom. A Szajna partján apám az öcsém után érdeklődik^
Megmondom, hogy már nincsen sok remény őt életben találni, és
gondolatban holtan és szétmarcangolva (mintha boncolták volna) lá-
tom magam előtt a Szajna partján. Majd megjelenik előttem a négy
cselédlányunk (kettő közülük nagyon közönségesen, zsidósan néz ki).
Az egyiket meggyilkolták. Végül saját magamat látom az iszonyattól
szétmarcangolva: V., a szeretőm boncolt fel.
A 2. álom. Domini, a gyilkos, elbújt az erdő közepén lévő kastély-
ban. Félnek tőle, és mindenütt keresik. Amikor a keresztül-kasul és
összevissza futó homokutakon át megérkeztem, csupán egy cingár
orvost (vagy rendőrt) találtam ott. Domini hirtelen megtámadja a
lesben lévőket, és borzalmas verekedésre kerül sor. Közben Domininak
179
sikerül az orvos-rendőr vállába süllyeszteni a pisztolyt, de az őrök vagy
én még ki tudjuk rántani. Domini azonban - igaz, hogy két őr fogta
le - megpróbálta az orvost legyűrni, és roppant súlyával agyonnyomni.;
Óriás voltában most G. úrhoz hasonlít. Ezúttal azonban - ez ugyan
már nem hőstett - félelemtől remegve felemelem a revolvert, és szíven
lövöm a gonosztevőt, majd érzéketlen ökörfejét ütögetem. Az őrök
elmenekülnek, én utánuk. A két cselédlány bezárja Dominit, aki most
haldokolva úgy bömböl, hogy azt az egész város hallja. Később bemen-
nek a tisztek, és látják, hogy a rettegett gyilkos végre haldoklik. Rémü-
lettől remegve, szapora pulzussal ébredek fel.
A 3. álom. A munkatáborban egy férfi újra és újra megöl valakit,
és próbára bocsátva mégis mindig szabadon engedik, hogy dühében
tovább gyilkoljon. Miért nem zárják be?
A 4. álom. Csak egyetlen mondat: Az anya az, aki a gyerekeket
megöli. Most pedig a gyilkosságok után hevesen civakodó ejgész család,
kivéve a fivéremet, engem kérdez, aki nincsen széttépve. En azonban
(feleletként) sugdolódzó halálangyalokat mutatok nekik.
Az 5. álom. A sziklafal mellett alvó embernek a szájából láng
csap ki.
A 6. álom. A katonaságnál egy kimenő alkalmával motorkerékpá-
ron ülök, és mint egy ördög száguldók keresztül a világon, ez nagyon
tetszik nekem. Amikor a stoplámpánál megállok, hirtelen közlik velem,
hogy tiltott ruhákat vettem fel. Ekkor megmérgezem magam, és
meghalok.
A 7. álom. Egy ősrégi könyvben többek között középfelnémetül ezt
látom: Az egek a végtelennek a tiszteletét dicsőítik, mégpedig a követ-
kező címen: János első harsonája.
A 8. álom. A menyasszonyommal utazom, velünk párhuzamosan
gyalogol Noé két leánnyal. Amidőn Noé arról beszél, hogy ez a vándor-
lás Istenhez vezet vissza, egy kis lyukhoz érünk, amelyen út vezet
keresztül, és amely felett az olaszországi hegyek tornyosulnak. A meny-
asszonyom megpróbál keresztülkúszni, de én meg sem akarom próbál-
ni, olyan félelmetesnek tűnik.
A 7. és a 8. álmot „mózesi" álomként lehet felfogni.
Ez az eset is paradigmául szolgálhat, hogy a manifeszt
Káin-embernek is lehetnek Káin-álmai. Ez a férfi ugyanis
az analízisben is Káin volt. Ezt példázza egy kezelés
jegyzőkönyve.
Miután a beteg az analízist két hétre önkéntesen meg-
szakította, és önmagát analizálta, olyan álmot hozott,
amelyben hasi műtéten esett át. Ehhez fűzte a következő-
ket.
„Itt vagyok nyitott lyukkal a hasamon. Vajon az analízis az, amely
a bensőmben turkál? Szakadék felett lógok. Szeretnék felugrani, és
Magát megfojtani. Tomboló gyilkossági gondolataim Ön ellen is irá-
nyulnak! Miért van bennem ez a Káin? Apám, a nevelőnőm, az anyám
180
ellen? Óh, ez a véghetetlen, felduzzadt düh! Mert nem volt anyám, most
Káin van bennem! Szinte alig tudok lélegezni! Kiutat keresek. Az sem
ad nyugalmat, ha szétzúzok mindenkit. Ez az üresség... Szeretném
mindannyiukat (vagyis az apámat, anyámat, nevelőnőmet, az anali-
tikust) kerekekre feszíteni, és széttaposni, kínozni... szétverem magu-
kat; mindenkit forró ólomba hajítok, kardot lengetek, széthasítom
őket... [egyre hevesebben hadonászik]... ez sem segít, továbbra is fojto-
gat valami, hányingerem van... [Majd némi szünet után folytatja.] Ez
mégis valami más! Egy órán át tudnám ezt a Káin-orgazmust kibeszél-
ni... Egy tapodtat sem jutottam előbbre az analízisben. Nem segít
rajtam... köd... tűz.. .-gyilkosság... sarló... ez a Káin... Tudom mi az.
Nem valami személyes... valami családi..."
Az analízis végén a beteg beismeri, hogy irigységből
nem akarta az analitikusnak azt az örömet nyújtani,
hogy gyógyulást érjen el nála.
Ezzel az esettel abban a reményben zárjuk le a rendel-
kezésünkre álló Káin-álmok tarka sokaságát, hogy az
•olvasók némelyike, amikor álmaiban megéli Káint, éber
állapotban tudatosítja magában, hogy még nem szaba-
dult meg Káin-komplexusától.
Káin, az átlagember
A gyakorló pszichológus egyik legnehezebb feladata
Káint a mindennapi emberben kizárólag beszélgetés
alapján felfedezni. Az orvosnak már a manifeszt-feltűnő
Káin felismeréséhez is különös szerencsére van szüksége.
A káini rohamok nyilvánvalóan csak időszakosan és igen
ritkán lépnek fel éppen az orvos vagy a pszichológus
jelenlétében. Ők többnyire csupán hallomásból vehetnek
tudomást a manifeszt rohamokról, illetve a káini indulat-
kitörésekről. Amikor a rejtőzködő Káin tipikus paroxiz-
mális-neurotikus, pszichotikus, kriminális vagy antiszo-
ciális tevékenységben, akár pszichoszomatikus tünetek-
ben manifesztálódik - amint ezt az eddigi fejtegetések és
példák is tanúsítják -, természetesen könnyebb a felisme-
rés. Az úgynevezett „mindennapi-Káin" esetén azonban
nélkülözzük ezeket a Káin-jegyeket, mert a mindennapi
személyiségvonások azokat kitűnően leplezik (álcázás
mint reakcióképződés). A karakter, úgy tűnik, biztos
fedezék Káin számára.
181
Mint tudjuk, Káin álcázási művészete felmérhetetlen.
J óllehet, ezen mindennapi álcázási technikák egyike-
másika már ismert (lásd később), a pszichológus azon-
ban mégsem hagyhatja figyelmen kívül a kísérleti ösztön-
és én-diagnosztikát, mert az az álcázott Káint is nagy
biztonsággal leplezi le.
Az ödipusz- és Káin-komplexus közötti különbséget
az 5. táblázaton ábrázoltuk. Ezen a táblázaton felhívtuk
a figyelmet arra, hogy a Káin-komplexus a tesztprofil
közepén, míg az Ödipusz-komplexus a tesztprofil szélén
látható és olvasható le (lásd a 110. és 111. jegyzetet 231.
old.). Az Ödipusz-komplexus ebben a kísérletben a kap-
csolattengelyen, míg a Káin-komplexus az affektus- és az
én-tengelyen a sajátos választási reakciókkal mutatkozik
meg.
A következőkben megkíséreljük a mindennapi-Káin
néhány változatát leírni.
Káin affektív sorsának az alapján a következő változa-
tok különíthetők el:
1. A tiszta, mindennapi-Káin durva indulatait úgy hal-
mozza fel önmagában, és mértéktelen érvényesülési vá-
gyát oly ügyesen fojtja el, hogy azok a mindennapi élet-
ben nem ismerhetők fel. A teszt azonban láthatóvá teszi.
2. A mindennapi-Káin álcázottságában könnyen felis-
merhető. Elsősorban „szaggatott" beszédmódja leplezi le.
3. A szemérmes, mindennapi-Káin ugyancsak felduzzaszt-
ja durva indulatait, de inadekvát szemérmességének leple
alatt ártalmatlannak tűnik. Főként exhibicionisták leplezik
le így magukat.
4. A látszólag ábelizált mindennapi-Káin durva indula-
tait önmagában felhalmozza, és túlzott érvényesülési vá-
gyát is visszafogja. Kifelé azt a látszatot kelti, mintha
tiszta j óságos Ábel lenne. Bár az igazságosság és igazság-
talanság kérdéseiben igen ambivalens, belső gonoszságát
mégis megpróbálja Ábel-magatartással álcázni. Még ha
ebben az álcaöltözékben, a társadalomban mint pap, a
presbitérium tagja vagy árvaházi, szociális otthoni vagy
más hivatali vezetőként, akár orvosként, ápolóként is
jelenik meg, mégis rejtett Káin marad.
A fenti négy mindennapi-Káin formához még egy to-
vábbi is csatlakozik, amelyet a későbbiekben a káini
182
érvényesülési tendencia elemzésénél mutatunk be. Ezek
a Káin-létformák a tesztprofilon könnyen felismerhetők.
Nem térhetünk ki azonban a következő kérdés megvála-
szolása elől: Mit ért a pszichológia a „durva indulatok"
és a mértéktelen érvényesülési tendencia fogalmain?
KÁIN INDULATI ÉLETE
A depresszív öngyilkosság kérdésének elemzésekor már
szó volt arról, hogy a sorspszichológia indulaton az in-
tencionálisán tárgyias és irányított érzésjelzéseket, az
adott ösztön- és én-élet állapotát érti. Az indulatot ott az
különíti el a hangulattól, hogy az mindig egy személyre
vagy dologra irányul, tehát meghatározott ingertől függ.
A hangulat viszont a lét alapállapota, amely független a
tárgytól, nem irányított, és ily módon önmagában való.
A mélypszichológia jelenleg sajnos még nem rendelke-
zik az ösztöntannal egyenrangú, korszerű érzelemtannal.
Ezért kellett fenomenológiailag Aquinói Tamás (1225
vagy 1227-1274) régi felosztását átvennünk, aki - Arisz-
totelészre támaszkodva - az indulatokat két csoportra
osztotta:
I. A haragos indulatok (vis irascibilis): 1. düh; 2. gyűlö-
let; 3. irigység; 4. féltékenység; 5. félelem.
I I . A mohó indulatok (vis concupiscibilis): 1. vágy; 2.
kívánság; 3. szeretet; 4. bátorság; 5. részvét; 6. öröm.
(112a, b)
Az I . csoport indulatai a durva Káin-, a I I . csoporté
a finom, gyengéd Ábel-indulatok. Az egyes indulatok
fogalommeghatározását Spinoza (1632-1677) Etika cí-
mű művében találjuk meg.* Annak ellenére, hogy nem
különíti el élesen az ösztönt az affektustól, valamint ösz-
szemossa a hangulatot az indulattal (248), a durva affek-
tusokra vonatkozó meghatározásai azonban olyan vilá-
gosak és jól érthetők, hogy még mindig azokat tartjuk a
legmegfelelőbbeknek. Ezekben a régi meghatározások-
ban azonban a „gyász" szó helyett többnyire a „baj" szót
és az „eszme" helyett pedig a „képzetet" kell értenünk,
hogy a fogalmak jelentését a mai pszichológia számára
* Ford: Szemere Samu. Gondolat, 1979.
183
érthetővé tegyük. Szó szerint közöljük Spinoza definí-
cióit:
I ndulaton - írja Spinoza - „a test affekcióit értem,
amelyek testünk cselekvőképességét növelik vagy csök-
kentik, elősegítik vagy gátolják, egyszersmind ezeknek az
affekcióknak képzeteit". (151)
„Azt a törekvést, hogy bajt okozzunk annak, akit
gyűlölünk, haragnak nevezzük." (200) Spinoza szerint a
gyűlölet megelőzi a haragot.
„Aki gyűlöl valakit, arra törekszik, hogy bajt okozzon
neki, hacsak nem fél attól, hogy ebből magának baja
támad." (197) „Az, aki gyűlöl, azon van, hogy gyűlöleté-
nek tárgyát eltávolítsa és megsemmisítse." (168) A másik
„lebecsülése" is gyűlölet, mert azt jelenti, hogy valakit
gyűlöletből kevesebbre tartunk, mint ahogyan az jogos.
(181)
„A gyűlöletnek ilyen és hasonló indulatai az irigység-
hez tartoznak; ez ennélfogva maga a gyűlölet, amennyi-
ben úgy tekintjük, hogy arra készteti az embert, hogy
örvendjen más baján, s viszont szomorkodjék más ja-
ván." (179) Az irigység és a káröröm sokszor azonos
affektusforrásból fakad.
„Bosszú az a kívánság, amely gyűlöletből kölcsönösen
arra ösztönöz bennünket, hogy bajt okozzunk annak, aki
hasonló indulattal ártalmunkra volt." (243)
Spinoza ugyanígy 48 fajta „indulatot" határoz meg, de
a düh és féltékenység nem szerepel közöttük. Felfogásá-
ban talán a düh rokon értelmű a haraggal, és a féltékeny-
ség szinonim jelentésű az irigységgel és a bosszúval.
Véleményünk szerint a düh a Káin-emberek viszony-
lag legkisebb baja. Dühösnek lenni azt jelenti, hogy vala-
minek az ellenkezője történt, mint amit elvártunk, és a
tehetetlenségtől az affektusok pusztító ereje inadekvát
tárgyra irányul. A feleség elleni dühöt például a tányér,
a szék, az asztal összetörésével vezeti le. Ha nem éljük ki
a dühöt az azt okozó személy ellen, úgy könnyen más,
ártatlan személy ellen irányulhat. Például a hivatalban
elszenvedett dühöt a férj a feleségén vagy a gyerekein tölti
ki. A gyűlölet nem úgy előfeltétele a dühnek, mint a
harag.
A féltékenység Schleiermacher szerint azon szenve-
184
dély, „amely buzgón keresi azt, ami a szenvedést okozza".
(Szójáték: Eifer =buzgalom, suchen =keres, Eifer-
sucht =féltékenység. - A ford.) Ez a régen ismeretes,
szellemes meghatározás azonban minden szenvedélyre
jellemző, és nem különíti el a féltékenység sajátosságait
a többi affektustól.
A féltékenység mint szenvedély azt jelenti, hogy valaki
másnak a tulajdonát kívánja birtokolni, illetve azt kíván-
ja visszaszerezni. Sokszor a féltékenység egyik előfeltéte-
le, hogy a tárgyat, amelyet egy ideig birtokoltunk, már
elveszítettük. így féltékeny például a kisfiú az öccsére
anyjának szeretetéért, amelyet korábban kizárólagosan
élvezett, most pedig elveszített. Igaz, gyakran áll fenn
összefüggés az irigység és a féltékenység között, de kü-
lönbség is van közöttük. Irigységről van szó, amikor más
ember szerencséje elszomorít. Féltékenységről beszélünk,
amikor valaki az adott J ót korábban csupán egyedül
birtokolta, és annak elvesztésekor valaki más jutott
ugyanannak a J ónak (= tárgynak) az élvezetéhez.
Spinoza szerint „a félelem: állhatatlan szomorúság,
amely oly jövendő vagy elmúlt dolog képzetéből ered,
amelynek kimenetére nézve némileg kétségben vagyunk".
(233)
Spinoza úgy véli, hogy nincs remény félelem nélkül,
sem félelem remény nélkül. A kainiták gyakran hajlanak
a „félelem" affektusára, amikor attól szoronganak, hogy
gyilkolnak, vagy önmagukat ölik meg, vagy amikor már
hajlandók vétküket jóvá tenni, és mértéktelen érvényesü-
lési igényüket feladni. Sokszor azonban kételkednek en-
nek tartós sikerében, abban, hogy megvalósul reményük
a megtérésre.
A jelenkori mélypszichológiában elsősorban M. Klein
szélsőséges iskolája foglalkozott a durva indulatokkal a
csecsemőkortól a felnőttkorig. Ez az iskola azonban a
legszélsőségesebb durva affektusokat - helytelenül - a
paranoiditáshoz és a depresszióhoz sorolja, ugyanakkor
nem veszi tekintetbe, hogy ezek a jelenségek a paroxiz-
mális-epileptoid káini alkathoz tartozóak.
M. Klein meghatározása szerint az irigység „az a bosz-
szantó érzés, hogy egy személy valami kívánatosat birto-
kol és élvez, miközben az irigységre késztető impulzus
185
abból áll, hogy azt tőle elvegye vagy elrontsa". Az irigy-
ség a tárgynak csupán egy személyre vonatkozó kapcso-
latára korlátozódik, és a legkorábbi, kizárólagosan az
anyához fűződő kapcsolatig nyúlik vissza. (119)
A féltékenység - a szerző szerint - az irigységen alapul,
de előfeltétele a legalább kétszemélyes kapcsolat. Míg a
féltékenység főként arra a jogra hivatkozik, hogy a ve-
szélyben lévő meghatározott tárgyat elvegye és azt szeres-
se, az irigység esetén viszont a dolog, az érték-tárgy
(anyamell, játék, később kocsi, ház, feleség stb.) lehet az,
amiért valakit irigyelnek, és ezért azt „elrontottként"
értékelik, vagy el akarják venni tőle.
Ennek az iskolának a felfogása értelmében az elsődle-
ges irigység tárgya az anyamell. Az anyamell, annyiban
részese a kisgyermek nehézségeinek, hogy az azt érzi, a
„megtagadó mell az elvárt kielégülést a maga számára
tartja vissza". M. Klein szerint a mellirigység a csecsemőt
nemcsak arra készteti, hogy a mellet „kirabolja", hanem
a gonoszat, elsősorban a rossz exkrementumot és önma-
ga rossz részeit az anyáiba, vagyis elsősorban annak a
mellébe helyezze, hogy ily módon elrontsa és elpusztítsa.
(119) A szerző azt hiszi, hogy a csecsemő az anya mellét
egy j ó és egy rossz mellre képes megosztani.
Ha az irigység konstitucionálisan szélsőségesen nagy
- mint a paranoid és szkizofrén személyek esetében -, úgy
az anyakapcsolat komoly zavart szenvedhet. Ezekben az
esetekben ugyanis a gyermek képtelen a „jó tárgyat"
később belsőleg felépíteni és megőrizni. Az a körülmény,
hogy a csecsemő orálszadisztikusan az anyai mellet
„irigységből" meg akarja rontani - a szerző szerint -,
veszélyeztetheti az én-erő stabilitásának és kialakulásá-
nak az alapját. Az anyamell - mint a legkorábbi tárgy -
M. Klein szerint ugyanis az én magját képezi, mert „csak
ha gyakran megéli a táplálkozás zavartalan örömét, bon-
takozik ki viszonylag biztosan az anyai mell mint a j ó
tárgy introjekciója". (120) A későbbi boldogságérzet és
örömképesség alapja a „jó mell".
M. Klein a hálát az irigységből vezeti le. A hálához
ugyanis hozzátartozik a tárgy asszimilációjának a képes-
sége, hogy azt irigység nélkül tudja szeretni, hogy a szere-
186
tett tárgy ajándékát képes legyen elfogadni és megtartani,
valamint nagyvonalúan tudjon ajándékozni.
Az elrettentő ebben a hipotézisben, hogy a csecsemő
már a legelső hónapokban képes lenne az úgynevezett „jó
tárgyat a rossztól" elkülöníteni. Ez a szétválasztás a
csecsemőnek csak akkor sikerül, „ha az adekvát szeretet
képességével rendelkezik". Amikor az irigység szélsősé-
gesen kifejezett, megzavarja a j ó és a rossz különválasz-
tását.
Ez az iskola azt a benyomást kelti, mintha az etika
lényegét a csecsemői .iek abból a képességéből vezetné le,
hogy képes-e a j ó mellet a rossz melltől elkülöníteni, és
ezen az alapon építi fel teljes erkölcsi magatartását.
Helyesnek tartjuk, hogy M. Klein ezt a szétválasztási
képességet veleszületettnek tartja, vagyis konstitucioná-
lisnak tekinti. A hipotézis azonban merésznek, sőt „fan-
tasztikusnak" mondható, hiszen azt tételezi fel, hogy a
csecsemő képes a J ó és a Rossz eme „etikai" elkülönítésé-
re, és hogy az analízisben lévő felnőtt, „érzéseire emlékez-
ve", ezt a szétválasztási élményt az analízisben asszociatí-
van újból megéli. A magunk részéről ezt a hipotézist
„költészetnek" tartjuk, amely nem tapasztalati úton iga-
zolt igazság, még akkor sem, ha elfogadjuk azt a felfo-
gást, hogy a korai én már a csecsemőkben működni kezd.
A szerző tévedésének tartjuk elsősorban azt, hogy az én
tevékenységeit (projekció, introjekció) többnyire össze-
cseréli ezen én-tevékenységek lelki tartalmával; másod-
szor pedig azt, hogy az érzéseket (affektusokat) gyakran
összetéveszti az én-funkciókkal. Egyetértünk például az-
zal, hogy a csecsemő-én projiciál. Az a feltevés azonban,
hogy az feltétlenül „üldözés" lenne, már felettébb vitat-
ható. Hiszen a csecsemő projekciójának a tartalma több-
nyire a participáció, tehát az anyával való egyesülés,
azonosulás. Ez a tartalom azonban éppen annyira tudat-
talan, mint a projekció visszatérése a participációs tarta-
lommal és az azt követő infláció (ujjszopás, onanizálás
és introjekció).
Igen zavaró - sőt hihetetlen - a projekciónak a para-
noiditással, az introjekciónak a depresszióval való fele-
lőtlen azonosítása. Igaz ugyan, hogy a paranoid személy
projiciál, és a depresszív introjiciál, de ez a tapasztalás
187
semmiképpen sem engedi meg azt az általános érvényű
megállapítást, hogy minden projekciónak az üldözés, és
minden depressziónak (gyásznak) az introjekció lenne a
tartalma.
Káin „mértéktelen érvényesülési igényének" jelentősé-
ge a következő:
Az érvényesülési igény olyan szenvedély, amely önma-
gát vagy valamelyik tulajdonságát vakító fénybe állítja,
mutogatja. Ellentéte az elrejtőződési tendencia, illetve a
szerénység. Az érvényesülési igény fiziológiás, önfenntar-
tó tendencia, amely még nem kóros. Az érvényesülési
késztetés azonban akkor válik mértéktelenné, amikor
akaratlagosan, sőt sok ízben erőszakkal másnak kárt
okoz. Amikor tehát valaki úgy mutatja meg magát, hogy
azzal a másikat szándékosan és erőszakkal a háttérbe,
kényszeríti, a káros érvényesülési igény káinivá válik.
Káinnak mint átlagembernek ötödik változata a ká-
ros, nárcisztikus, törtető Káin.
A társadalom minden szintjén találkozunk vele, kezd-
ve az osztályharc irányítóitól a rivalizálás különböző
formáin át a tudományban, a művészetben, az irodalom-
ban és a politikában, egészen a magasabb állások elnye-
réséért folytatott állandó versenyfutásig. Amire ezen a
területen a politikusok, a művészek és a tudósok elbiza-
kodottságukban képesek, az nemegyszer a kriminalitást
súroló rágalomhadjárattal ér fel. Gondoljunk csak egy-
egy művészeti díj, miniszteri tárca, egyetemi tanszék vagy
egy állás elnyeréséért vívott harcra. Mit segít az a rágal-
mazottakon, amikor a választás után a győztes Káin
visszavonja a riválisával szembeni rágalmat és vádasko-
dást - mint ahogyan ez gyakran előfordul. A rágalma-
zással okozott kár szurokként tapad az illető személyisé-
géhez. A káros, nárcisztikus, törtető Káin mértéktelen
érvényesülési igényével akár évtizedekre is megakadá-
lyozhatja az előrehaladást a művészeti akadémiákon, a
zenei életben, az irodalomban vagy az egyetemen. Ezeket
a törtető Káinokat éppen gátló, romboló tevékenységü-
kért gyakran mint a „társadalom támaszait és a művészet
és tudomány előbbrevivőit" tüntetik ki. Ennek ellenére
is csak kártevők maradnak.
Minden elfogulatlan ember tisztában van ennek a ká-
188
ros, nárcisztikus, törtető Káinnak a rejtett, alattomos,
romboló szerepével. Álcázási művészetük elvakítja a j ó-
hiszemüeket. Magam csupán egy bátor stréber Káint
ismertem, aki nyíltan vállalta Káin-természetét. Sok év-
vel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára
búcsúbeszédét az Akadémia elhunyt, egykori nagyhírű
tagjáról a következő kárörömteli szavakkal kezdte: „Há-
la és dicsőség I stennek! Megint egy tiszteletre méltó tag-
gal kevesebben lettünk..."
Ki volt ez a „bátor" Káin? Egy tragikus gyilkosság
kapcsán elvégeztem családjának genealógiai vizsgálatát.
Legközelebbi családtagjai között két indulati gyilkost
találtam. Egyikük féltékenységből lelőtte menyasszo-
nyát, majd saját magával végzett; a másik tizennégy és
fél éves gimnazistaként paranoid anyját - a főtitkár leg-
közelebbi rokonát - baltával ütötte agyon. J elenleg vallá-
si téboly miatt intézetben ápolják. A fentieken kívül
ebben a családban több öngyilkost, paranoid és alkoho-
lista személyt, ugyanakkor két szerzetest és egy apácát is
találtam. A főtitkár Káin-hordozó volta rendkívül való-
színű.
KÁIN ÉN-VILÁGA
Ennek a kérdésnek a megtárgyalásakor az 1947-ben első
kiadásban megjelent Experimentelle Triebdiagnostikban
(Kísérleti ösztöndiagnosztika) közölt kísérleti én-analízi-
sekre támaszkodunk. (121)
A mindennapi életben és a pszichológiai gyakorlatban
egyaránt az a szokás gyökerezett meg, hogy az adott
személy Káin-természetét kizárólag affektív életének az
alapján állapítják meg. Nem kérdéses, hogy éppen a
nyilvánvaló vagy a rosszul álcázott indulatok mutatják
meg valójában a mindennapi-Káin legfeltűnőbb voná-
sait. A Káin-természet teljes felfogásához és megértésé-
hez azonban nem elegendő csupán a durva indulatok
feltárása. Foglalkoznunk kell még a Káin-emberek énjé-
vel, kedvelt én-tevékenységeivel is, mert sorsukat csak így
érthetjük meg én-pszichológiai szempontból is.
A Káin-emberek én-világáról szóló beszámolók 2237
átlagember (négyévestől nyolcvanévesig) és 1880 lelki
189
beteg személy, tehát 4117 főből álló populáció kísérleti
én-analízisén alapszik. E kísérleti eredmények alapján
1947-ben a Káin-emberek leggyakoribb én-sorsának a
következő sorrendje tárult fel.
1. Az első helyen az autista-fegyelmezetlen én áll. Én-
pszichológiailag ez azt jelenti, hogy énjük két én-tevé-
kenységnek, nevezetesen a projekciónak és az introjek-
ciónak az együttműködését követi. A projekció tartalma
főként olyan vágyak kivetítése, mint az embertársak
agyonütése, tönkretétele, megalázása és befeketítése le-
het. Az introjekciók tartalma rendszerint mindenhatóság
a birtoklásban. A leggyakrabban alkalmazott én-tevé-
kenység, az úgynevezett introprojekció is arra utal, hogy
a Káin-emberek a projiciált romboló ösztönigényeket
legtöbbször igenlik és elfogadják. Ezekben a személyek-
ben az introjekció túltengésével szorosan összefügg a
hajlam a depresszióra.
2. A második helyen áll az én-sorsok sorában a paro-
xizmális megfutamodó én. Ebből adódik a mindennapi,
illetve a kóros Káin-ember gyakori vándorlási késztetése,
a sűrű hely- és állásváltoztatás, az állhatatlanság és a
nyugtalanság. Ez az én ismeretesen a megszállott, az
inflációs én kiegészítő ellentétpárja. A két komplementer
én-rész (megszállottság és megfutamodás) kölcsönösen
felcserélődhet.
3. Azonos gyakorisággal áll a harmadik helyen a tiszta
projekciós én és a kényszeres én. A hajlam mások befeke-
títésére és megvádolására a projekciós énnel áll összefüg-
gésben; továbbá a hajlam a veszekedésre, a perlekedésre
és más ismert paranoid magatartásformákra. A kénysze-
res én az antiszociális én antihumán hajlamok megféke-
zésére szolgál. Ezzel az én-résszel tudják tehát - alkalom-
adtán - megvédeni magukat. A kényszeres én azonban
arra figyelmezteti a pszichológusokat és a kriminológust,
hogy a kényszeres Káinok hátterében nőies, sokszor ho-
moszexuális én-sors rejtőzik. Ez magyarázza a gyilkosság
és az agyonütés viszonylag gyakori előfordulását homo-
szexuálisok körében.
4. Az én-sorsok negyedik helyén az átlagember számá-
ra szolid polgárnak tűnő, a beilleszkedő, úgynevezett
drill-én áll.
190
i /
191
Említésre méltó, hogy a „tiszta Kái nt" a leggyakrab-
ban 1. az autista-fegyelmezetlen én, vagyis az intropro-
jekció, 2. a teljesen nárcisztikus én jellemzi; ez mindent
birtokolni akar, és minden szeretne lenni. (Ezen én-kons-
tellációk tesztértelmezési formáit a szakpszichológus a
I l l a, b jegyzetben találja meg.)
A Káin-emberek én-életére általában jellemző, hogy a
kora gyermekkori én-funkciók az uralkodók: nevezete-
sen az introprojekció, a kényszerrel kísért projekció
(megfutamodó én) és a tiszta projekció. Lehet-e és sza-
bad-e ebből arra következtetni, hogy a Káin-emberek
hajlamosak a rögződésre az én-fejlődés legalsóbb fokán?
Ezt a következtetést csak óvatosan és a mindennapi-
Káinok csupán egy csoportjára vonatkozóan fogadhat-
j uk el. Általában ugyanis a következő tétel érvényes:
Az én funkciója és tartalma egymástól szigorúan elkü-
lönítendő. Ebből következik, hogy az én-fejlődésben a
legkorábban fellépő funkciók a kora gyermekkori igé-
nyeket nem feltétlenül tartalomként dolgozzák fel. így
például előfordulhat, hogy a projekciós, a megfutamodó
én, sőt az autista én is adott körülmények között - a
személy sajátos szellemi képességeitől, tehetségétől füg-
gően - magasan fejlett tartalmakat is feldolgozhat, s ez
leginkább művészeknél, kutatóknál fordul elő. Az átlag
I
népességben a művészek és a tudományos kutatók csak
egy elenyésző kisebbséget képeznek. Ez sok pszicholó-
gust megtévesztett, és az én-funkciót annak leggyakoribb
tartalmaival egyenlőnek tekintik. így egyszerűen azonos-
nak tartják a projekció én-funkcióját a paranoid és az
' introjekcióét a depresszív tartalmakkal. A funkcióknak
a leggyakoribb tartalmakkal történő azonos értelmezése
azonban helytelen. A funkció és a tartalom egymáshoz
f való viszonyát talán egy hasonlat világítja meg. Ugyanaz
a gép, amely békeidőben konzervdobozokat állít elő,
háború idején robbanóanyaggal és golyókkal töltött
srapnelhüvelyt gyárt - és nem hússal és főzelékkel teli
dobozokat.
E fejtegetés tanulsága tehát, hogy a diagnózist - a
szellemi képességek figyelembevétele nélkül - sohasem
szabad úgy megfogalmazni, mintha a káini személy én-
élete az én-fejlődés korai fokán állt volna meg. Az én
funkciójának és tartalmának a különválasztása tehát kö-
telező.
KÁIN, AZ ÁLCÁZÁS MŰVÉSZE
Nem túlzás az a megállapítás, hogy a kultúra és a civilizá-
ció időnként mindenkit álcázásra kényszerít. J oggal be-
szélünk a „konvencionális hazugságról", amely a társa-
dalomban már csak azért is szinte elkerülhetetlen, mert
„nem akarjuk a másikat megbántani". A szexuális élet
torzulásai mellett - véleményünk szerint - az ember a
benne lakozó Gonoszat leplezi el a leggyakrabban.
A valláserkölcs szegény Káintól azt kívánja, hogy úgy
szeresse a felebarátját, mint önmagát. Ő azonban teljes
szívéből gyűlöli a felebarátját. Irigyli felebarátját, annak
minden javáért, féltékeny rá, és a halálát kívánja. Mi
mást tehet hát, amikor Káin-természete ellenére, ezzel a
felebarátjával egy társadalomban kényszerül élni? Hiszen
szinte a környezet kényszeríti arra, hogy a láthatatlanság
öltözékét, „camouflage-suit"-et (álruhát) húzzon fel
„overállként" káini mivoltára, hogy ne kelljen kitaszítva,
magányosan élnie.
Azt, hogy az álcázás önmagában mily mértékben a
Káin-alkathoz tartozó veleszületett igény, és mennyi ab-
ból az, amit a későbbiekben a társadalom, a kultúra és
a civilizáció, a vallás etikája és erkölcse vés be (esetleg
utólag), esetenként családfakutatással és környezetelem-
zéssel határozható meg. Hiszen ez a kérdés szorosan
összefügg a hisztero-epileptiform alkattal. Bizonyára
akadnak a börtönökben és a zárt intézetekben olyan
Káin-emberek, akik gonosztettükkel kérkednek, és so-
kan olyanok is, akik tetteik miatt igazi vagy színlelt
megbánással szégyenkeznek. A mindennapi életben az
emberek között a Káinok - már csak önfenntartási ösz-
tönből is - képmutatás nélkül alig létezhetnek.
A kísérletek feldolgozása azt mutatja, hogy csak a
„tiszta" hisztero-epileptiform Káin-emberek igénye,
hogy fitogtassák önmagukat és tetteiket. A gyilkos visz-
szatér a tett színhelyére, a piromániás a tűz mellett ma-
rad, amelyet maga gyújtott, és eloltja azt. Néha még a
192
rendőrséget is értesíti, vagy telefonál egy újság szerkesz-
tőségébe, névtelenül dicsekedve tettével. Ez azonban rit-
ka. Közismert, hogy külsejüket tettük után szakállal és
hajlevágással, hajfestéssel, álruhával, hamis névvel stb.
másítják meg. A megtévesztésnek ezekkel a módszereivel
a továbbiakban nem foglalkozunk. Ez a kriminológia
dolga. Minket most csupán a szokásos mindennapi-Káin
álcázási művészete érdekel. Mivel ez a művészet is szinte
felmérhetetlen, meg kell elégednünk az egyes álcázási
módok rövid bemutatásával.
A tömeg álcázása „izmusokkal" minden időben a poli-
tikai zavargások, a forradalmak, a háborúk és a szabad-
ságmozgalmak legelőnyösebb álruhája volt - és marad -,
amelyben a Káin-emberek legborzalmasabb ösztöneiket
büntetlenül tombolhatták ki. Az ultrasovinizmus, a ha-
zafiság, a nacionalizmus és a fajelmélet voltak mindig
azok az álcázási módok, amelyek gyakran még hőssé is
avatták őket. Ezt állapítja meg e könyv 4. és 5. példája.
Egy nagyzási tébolyban szenvedő császár, király vagy
vezér szent háborút vagy harcot hirdethet meg leggyalá-
zatosabb céljaiért, és ehhez eddig a világon mindenütt, és
a világtörténelem minden korszakában emberek millióit
mozgósította és késztette bűncselekményekre. Ez kizáró-
lag azért volt így, és lehetséges ma is, mert az úgynevezett
„népben" sok a rejtett Káin-ember. Ezek az ultrasovi-
niszták és fajvédők csak arra vártak, hogy „hazafinak"
mutatkozva, káini igényeiket végre védetten és szabadon
kiélhessék. A „tömeg" már önmagában kitűnő álruha,
amelyben menedéket találnak, hiszen a tömegben nin-
csen egyéni felelősségrevonás. Az elvegyülés a tömegben
mint álcázási mód ma nemcsak a tömeglélektanból, ha-
nem a háborús bűnösök utólagos pereiből is jól ismert.
Kevésbé ismertek az egyedileg alkalmazott álruhák. Ilye-
nek például:
Az álcázott Káin mimikája és gesztusai, amelyek visz-
szafogott durva indulatait csak a - rigiditásig vezető -
izomfeszültséggel, főként a rágóizmokban (maseterben)
képes elrejteni. Az ajak és a rágóizmok remegése is jelzi
a rejtőzködést.
A beszéd dallama sokszor j obban árulkodik a rejtett
Káinról, mint a tartalma. Szaggatott, széttöredezett ha-
193
tású. A mondat rendes tonális lefolyása szétdarabolt,
gyakran még egy szóé is. Előfordul, hogy az álcázott
Káin áthelyezi beszédének a hangsúlyát. Nemegyszer az
olyan mellékes kötőszavakat hangsúlyozza, mint példá-
ul, és, mint, részben, ha, egyrészt, másrészt, most stb.
Majd - ujjával valamerre mutatva - indokolatlanul hosz-
szú lélegzetszünetet tart, feltehetően hatásvadászatból
vagy a ténylegesen kívánt durva szavak elkerülésére,
esetleg azért, hogy azokat hangsúlytalanná tegye, s így
ártalmatlanoknak tüntesse fel. Bizonyos Káin-emberek
beszédálcázásához a kenetteljes papi hanglejtés is hozzá-
tartozik, különösképpen egyes orvosok, pszichoterapeu-
ták, lelkészek, gondozók stb. esetében. Érdekes, hogy
Káint a telefonhangján könnyebb felismerni, mint a ren-
des beszélgetésben. Amikor telefonon felhívják, nevét
durván, torzítva kiáltja a telefonba, de amint megtudja,
hogy ki van a vonal másik végén - főként, ha az nő
hangja átcsap halk, simulékony, szinte hízelgőén barátsá-
gos lejtésbe.
A latens Káinok magatartása és viselkedése általában
túlzottan bájos, képmutató, csalóka módon alázatos.
Előfordulhat, hogy szinte percenként félbeszakítják part-
nerüket, nem keményen, nem durván, hanem túlszerény,
álszent kis mondatocskával, mint például: „Bocsássa
meg kérem, hogy megszakítom, de nem szeretném elfelej-
teni, hogy..." és más hasonló, visszatérő mondattal.
A partner képtelen mondanivalóját befejezni.
Meghatározott csoportunkra rendkívül jellemző a sze-
mérmesség. Valójában túlságosan is érvényesülésre áhí-
toznak, magamutogatásra vágynak, ritkábban még sze-
xuális exhibicionizmusra is. Ehelyett szemérmesen-félén-
ken viselkednek, mint az erdőben meglepett őzike. A ha-
bituális exhibicionisták álcázását szemérmességet Stáhe-
lin (122) körülbelül hetven bírósági esettel igazolta.
Az egyetemi végzettségű, álcázott Káin-emberek sajá-
tos fajtáját alkotja az íróasztalnál dolgozó, úgynevezett
Tintatartó-Káin. Ezek azok a kritikusok, recenzen-
sek, akik egy újság vagy folyóirat szerkesztőségének a
védősánca mögül kollégáik irodalmi, művészi, tudomá-
nyos vagy más irányú műveit - mint a tintatartóból -, szó
szerint, befeketítik. Valójában azonban többnyire zsák-
194
utcába jutott tehetségek, „állítólagos, vélt vagy elpacká-
zott zsenik", akik maguk komoly teljesítményre alig ké-
pesek, kritikusként viszont az irodalom, a művészet és a
tudomány védnökeiként lépnek fel. Egyesek közülük a
hipokrízis olyan magas iskoláját sajátították el, hogy a
szegény olvasó alig veszi már észre a rejtett irigységet,
mert recenzióikban, kritikáikban Káint észrevétlen mel-
lékmondatok mögé vagy elzárt paradoxonokba rejtik el.
A mindennapi-Káin még számos álruháját lehetne be-
mutatni, de rendkívüli álcázási művészetének a szemlél-
tetésére azonban elégedjünk meg az eddigiekkel. (123)
A FOGLALKOZÁSÁT ŰZŐ KÁIN
A köztünk élő rejtett Káin-embereket gyakran azért
olyan nehéz felismerni, mert a durva érzelmű és hatalom-
éhes Káin-hajlam a hivatásban szerencsére a legkönnyeb-
ben szocializálható. Már a saját - 1939-ben végzett -
összehasonlító vizsgálataim 36 egypetéjű, 36 egynemű
kétpetéjű és 25 különböző nemű kétpetéjű (összesen 97)
ikerpáron is világosan kimutatták, hogy éppen Káin erő-
szakot elkövető hajlama ellen - más ösztöntörekvésekkel
összehasonlítva - a társadalmi sorompó viszonylag sike-
res lehet.
Ugyanez vonatkozik arra a két ösztönigényre, ame-
lyekkel Káin a legszorosabban együttműködik, és ame-
lyekre a leginkább hatással van, nevezetesen az agresszió-
ra és az érték- és pénzéhes analitásra. Az ikervizsgálatok
tanúsága szerint a Káin-hajlamot az agresszió és az anali-
tás képviseli, az ösztönigényeknek az az együttese,
amelyben a külvilág hatásai - ellentétben az örökletes-
seggel - a legkifejezettebbek lehetnek. (124) A kedvező
környezeti hatások első következményének fogjuk fel a
Káin-emberek különösen jól fejlett rejtőzködési művé-
szetét, másodikként a szocializációt, vagyis Káin szubli-
mációját a hivatásban.
A fentiek meggyőző példája a 28. példa.
28. példa. A Káin-hajlam szocializálása foglalkozással egy
epileptiform családban, a mészáros és a sebész pályavá-
lasztásával. Ebben a családban négy generáción át követ-
195
hető a Káin-hajlam kóros aszociális és szociális sorsa (3.
ábra).
Az első generációban genuin epilepsziást találtunk (4),
a féltékeny kereskedőt, aki háromszor nősült, és epilep-
sziás rohamban halt meg.
A második generációban ezen epilepsziás személy fiá-
nak az aszociális, erőszakos sorsa érdemel említést. Sze-
relmi féltékenységében leharapta menyasszonya orrát,
majd öngyilkos lett. (9) Testvére (12) glaukomában szen-
vedett, tehát olyan betegségben, amely a paroxizmális-
epileptiform örökletes körbe tartozik (Studer-Salz-
mann). (125)
A harmadik generációban már megjelennek Káin
adekvát pályaválasztásai: a mészáros és a sebész.
A 18. személy rendkívül féltékeny mészáros volt. Fivé-
re, a 19. személy, páciensünk, harmincöt éves, nőtlen
sebész. Kórosan féltékeny, hipochonder, fóbiás (különö-
sen műtét előtt és után), továbbá szexuális neurózisban
szenved, és munkaképtelen. A rövid pszichoterápia során
hamarosan fény derült a depresszív munkaképtelenség
okára. A klinikán, ahol négy évig, asszisztensként napon-
<? asztal os
( t et anus z)
3
me g h a l t ?
fiatalon I
s zül et és e ut án
cl epi l epszi a ? ? 9?
II. 1 III.
8 10 12
I keres kedő
I
1 U
? ó W e d ő * ?
o m b
: .. AaVopie^) ifszaKos- ? f rfglaukomaó*
kes zt t ono i . , . . * o"° I
]
m
« 8
h
-
6 4 e v
öngyilkos I
(45) —•—
17 18 19
| |
20 21 22
24
í mé s z ár os <f sebész
I nőgyógyás z
J probandus
35 éves
9 <s e
keres kedő bi s zexuál i s
9 i e kc é ma
3. ábra. A 28. példához tartozó családfa: epilepszia, erőszakos cselek-
mény, öngyilkosság, glaukoma, ekcéma. Mészáros és sebész egy káini
hajlamú családban
196
ta számos műtétet végzett, a nagysebészetet anyagi meg-
gondolásból feladta, és egy szerény nőgyógyászati rende-
lőt nyitott. I tt azonban ritkán nyílt lehetősége nagyobb
műtétre. Azt tanácsoltuk, térjen vissza a nagysebészet-
hez, hiszen e szocializált „véres" tevékenység nélkül mun-
kaképtelen lett.
Már 1944-ben írtunk arról, hogy a kainitáknak a négy
őselemmel - föld, víz, tűz, levegő - kapcsolatos foglalko-
zások nyújtják a legjobb lehetőséget hajlamaik szociali-
zálására.
Föld: A bányákban folytatott föld alatti munka a
Káin-emberek kedvelt foglalkozása. Ez a pályaválasztás
a rombolási erejüket valójában mutogatni kívánó embe-
reknek azt a lehetőséget kínálja, hogy a föld mélyében,
vagyis nappal elbújva éljenek, és ugyanakkor rombolási
késztetésüket például aknászként, nem embertársaikon,
hanem kőzetek robbantásában - a szó valódi értelmében
- kielégítsék. Ezt a megállapítást Dreyer 1963-ban 36
kiváló, 51 átlagos és 13 rossz, összesen 100 Ruhr-vidéki
bányász ezer tesztfelvételével igazolta. (127)
Dreyer megállapította, hogy „a kiváló bányászokat a
paroxizmális-epileptiform személyiség jellemzi. Az ön-
magát elrejteni akarás tehát a legjobb bányászok tudat-
talan ösztönkésztetésének tűnik. Ez azt jelenti, hogy ezek
az emberek 1. durva indulataikat robbanásszerűen tud-
ják kiélni; 2. szívesen rejtik el magukat a hegyekben."
A 29. példa ennek a megállapításnak klasszikus pél-
dája.
29. példa. Pálya- és halálnemválasztás egy kőtörö család-
jában. A negyvenkét éves, atletikus alkatú férfi eredetileg
filozófiát tanult, és jelenleg útépítésnél kőtörőként dolgo-
zik. Pályaválasztási és házassági tanácsot kért, mert sem
a végleges pályaválasztásig, sem a házasságig nem sike-
rült még eljutnia. Probandus - testalkatával ellentétben -
sajátosan félénk, szégyenlős, gátolt, bizonytalan és elfogó-
dott személyiség. Társaságban kínos verejtékezéssel kísért
izgalom és felindultság vesz rajta erőt. Ez az állapot egész
életét megmérgezte, mindent megrontott körülötte, minden-
ben csődöt mondott. Egyetemi tanulmányait kénytelen volt
197
i i
r
—\ i
3, 1 P
o ^
O, ^ -«3
3 Sí
1
l
e
s
é
g

)
L
U

i
k
f
e
l

r-
i
o
d
i

p
a
r
a
s
z
t
,

m
e
g
h
.

1
9


E
- «0 c
: o
=1-5
-u - ^- ^ |
I
E | í
2 bc (
-<to—
•5 E
— ^ 1
I 2o» 1
a E
— c
< a
3 ;
3«o-
£
_Clr>.-
- *o-
•«5 ' 3
I a
e-
60 >,
u •(£
•g 3.1
2 « °
•e -«
s N
*^ cn
N i3
O -ed
s
2 §
•<u c
• 3
<N
•CB
1=<
feladni. Öt évet töltött hadifogságban, és csak 1947-ben tért
vissza Németországba. Életrajzában a családjáról a követ-
kezőket írja (4. ábra).
Az apa (a családfán a 18-as) tanító volt, agyonlőtte ma-
gát, amikor probandus ötéves volt.
Apai nagyapa (7) középiskolai tanár, gombamérgezésben
halt meg. A nagyapa fivére (5) ugyancsak agyonlőtte magát.
A nagyapa egy leánytestvére (6) értelmi fogyatékos volt.
Az apa két fivére (16 és 17) szintén tanító volt; egyikük egy
fel nem tárt balesetben vesztette életét.
Az apa unokanővére (11) is akasztással vetett véget életé-
nek.
Az apa családjában tehát négy öngyilkos fordult elő (5,
11,12,18), ezek közül kettő felakasztotta, kettő agyonlőtte
magát.
Az anya (19) egy parasztcsalád leánya, lírai lelkületű,
gazdag érzelmű, érzékeny, leánykorában naplót vezetett.
Az anyafivére (20) tanító, mesekönyvek szerzője. Az anya
két további fiútestvére (21 és 22) apjukhoz -hasonlóan (9)
paraszt maradt. Az anyának egyik fivére (22) politológus,
doktor lett. Élettörténetéről a páciens ezt írja: „Az anyai
ágat a fényes, világos, életképes, életigenlő, életszerető, de-
rűs, bátor elemek, míg az apai ágat a sötét, komor, halált
jelző, élettagadó elemek, búskomorság, szorongás és öngyil-
kosság jellemzik."
Tizenegy évvel ezelőtt tanárait agyonlövéssel fenyegette, ezért kilenc
szemeszter után (filozófia, pszichológia, irodalomtörténet), tanulmányai
befejezése előtt el kellett hagynia az egyetemet. Az egyetemen mindig
reményvesztett, különc, magánakvaló, teljesen elszigetelt, elmagányoso-
dott volt. A szobájában vagy a könyvtárban bújt el, ahol nem tűnt fel
merőben hiábavaló, deprimált üldögélése. Az egyetemről visszamenekült
anyja házába, ahol három évig, mintegy elefántcsonttoronyba zárva, teljes
tétlenségben élt. Gyakran fantáziált fiatal leányok megerőszakolásáról.
Majd e holt idő után harmincnégy éves korában - apjához hasonlóan -
néptanító akart lenni, de ez a kísérlete is kudarcba fulladt. Újból a heves
verejtékezés, a félénkség, a bátortalanság és gátoltság a társaságban tette
tönkre az életét, és állt a sikertelenség hátterében. így a pedagógiai főiskolát
is el kellett hagynia. -
Az elefántcsonttoronyban, a könyvekkel, a könyvtárral és szemináriu-
mokkal folytatott élet után következett be a fordulat, a homlokegyenest
más foglalkozásba: a természetben végzett fizikai munkára áhítozott, nehéz
izommunkát akart folytatni. így lett az elmúlt hat évben útépítésnél köve-
ző. Az első években boldog és elégedett volt ezzel a létformával. Hat év után
199
azonban már nem tudta tovább elviselni, újból depressziós lett, és munka-
helyét feladta. Egy éve megint anyjánál él, autodidaktaként, teljes izoláció-
ban és depresszióban tovább tanul, elsősorban mélypszichológiát. Az az
iszonyatos érzés gyötri, hogy életét elfecsérelte, elrontotta, elszalasztottá.
Álmatlan éjszakák, kimondhatatlan szorongás kínozza, ugyanis már túl
késő van a szerelemhez, a házassághoz, a hivatáshoz, ahhoz, hogy valamivé
legyen, hiszen időközben negyvenkét éves lett.
Tizenhét éves kora óta szeretett volna színész lenni, de sohasem volt
bátorsága álmait megvalósítani, mert számtalan szorongás kerítette be.
Pszichiáter és pszichoterapeuta is akart lenni. Azt a kérdést tette fel nekenv
térjen-e vissza az útépítéshez, és tengesse-e tovább segédmunkásként életét.
Jelenleg „légüres térben, a saját entelecheia-vákuumában élő halott". Eb-
ből az állapotból már nem képes saját erejével kiszabadulni.
A tesztvizsgálat eredménye nem volt biztató: kifejezett
Ödipusz-komplexus anyakötöttséggel, a kórosan fokozott
elfogadási igény epileptiform, paroxizmális, paranoid léttel
társul. A teszten az Ödipusz- és a Káin-komplexus dominál,
teljes izolációval a világtól. Az előtérben feltűnő a tízszer
visszatérő, elrejtőzni akaró, paranoid Káin. A háttérben
depresszió és autizmus, pánikos szorongással várja, hogy
újból a színpad előterébe jusson.
E teszteredmények alapján azt tanácsoltam, hogy ne mint
útkövező, hanem bányászként, a föld mélyében dolgozzék,
mert kifejezett igénye, hogy önmagát a világtól, az emberek-
től drejtse.
És ekkor valami váratlan történt. A férfi rendkívül izga-
tott lett, csak ezt a mondatot ismételgette újból és újból:
„Mintha varázslat lenne!" Majd elmagyarázta, hogy apai
ősei a 17. századtól mind aknászok és bányászok voltak a
Harz-hegységben. Csupán nagyapja vándorolt el a Harzból
a városba. Ő tanító lett, de megtartotta azt a szokását, hogy
vasárnaponként a hegyek szikláit bányászkalapáccsal meg-
kopogtassa. Az ősrégi családi foglalkozás vasárnapi hobbi-
vá vált.
Ennek a családnak a története annak a tapasztalásnak a
paradigmája, hogy a föld alatti munkában, a bányászatban
a Káin-igények (egyes családokban még három évtizeden át
is) veszélytelenül szocializálhatok. Kézenfekvő a feltevés,
hogy a páciens apja (18), ennek unokatestvére (12), továbbá
a másodnagybácsi (5) talán elkerülhették volna az öngyil-
kosságot, ha - őseikhez hasonlóan - a föld alatt a bányában
és nem tanítóként vagy más hasonló indulatátviteli foglal-
kozásban dolgoznak. A páciens sorsa meggyőzően bizo-
200
nyitja, milyen romboló hatású lehet az inadekvát pálya-
választás, ha az letér a káini szocializálás bejárt családi
pályáiról.
Egyéb földhöz kötött foglalkozások Káin-hajlamúak
számára: kifutó, fuvaros, földműves, bérlő stb.
Víz: a víz-foglalkozások (matróz, tengerész katona, hajó-
pincér vagy pincérnő, hajószakács, hajóorvos, révkalauz
stb.) ugyancsak a Káin-hajlam, főként a paroxizmális ván-
dorlási késztetés szocializálási lehetőségére szolgálhat.
30. példa. Az epileptikus családból származó huszonhárom
éves matróz pálya- és halálnemválasztása. A matróz (14)
története rövid. Mintegy tizennyolc évesen megszökött, és
matróz lett. Huszonhárom éves volt, amikor szerelmi csaló-
10
1
9 paraszt
3
2 9
ó*(haszon)bérlő
(paraszt)
5 '6
Otuberkolózisban<í segéd-rabbi
halt meg 11 (sacer)
I II.
^ kereskedő
kereskedő
é öngyilkos ?
(mélybe ugrás)
15
4
é fuvaros
Hl i
epilepszia,
jogász
?
epilepszia.
bűnöző
i Probandus
matróz,
öngyilkos
(víz-halál)
5. ábra. A 30. példához tartozó családfa: Az epileptiform családból
származó huszonhárom éves matróz víz-foglalkozása és vízhalála ön-
gyilkossággal
201
dás miatt öngyilkossági szándékkal vízbe ugrott, és megful-
ladt.
Családjáról az 5. családfa tájékoztat (201. old.).
Két nővérének (15 és 16), két gyermeke genuin epilepsziás
volt. Mindketten unokatestvérükkel kötöttek házasságot
(10 és 11), és mindkettőnek epilepsziás gyermeke született.
Az egyik jogász (15), ez absence-ban szenvedett, a másik
(16) huszonnyolc éves korában álmában kapta első klasszi-
kus tónusos-klónusos rohamát. Később bűnöző lett.
Az apa leánytestvére (7) migrénben szenvedett.
Ebben az epileptiform családban a pályaválasztás specifi-
kus volt:
1. Az unokanővér családjában fuvarosok (4, 9) voltak;
2. az unokafivérek foglalkozása: földműves, földbérlő és
egy rabbi. Egy unokafivér (11), aki a matróz sógora is volt,
ötvenöt éves korában leugrott a kórház ötödik emeletéről,
amikor az orvos közölte vele, hogy gyógyíthatatlan szívbán-
talma miatt már sohasem lesz munkaképes.
Tűz: A paroxizmális-epileptoid gyújtogatok családjában
nem ritka a tűzoltó. A 31. példánk is azért tanulságos, mert
egyazon családfán a gyújtogató mellett indulati gyilkos is
szerepel.
31. példa. Tűzoltók, gyújtogató és indulati gyilkos egy Káin-
hajlamú családban. Paroxizmális megbetegedések a család-
ban: 1. migrén: az anya (5); 2. csavargási hajlam (poriomá-
nia): probandus (nő) (16); egy tolvaj (nő) és az anyának egy
fivére (7); 3. ez a csavargó gyújtogató (7) foglalkozására
nézve mészárossegéd volt, aki munkaadójának a házát
bosszúból gyújtotta fel. Később elmebeteg lett (pszichózis
epileptica [?]); 4. az apa (4) indulati gyilkos volt, aki heves
felindulásában, bosszúból követte el a gyilkosságot.
Paroxizmális foglalkozások a családban: 1. A probandus
egyik anyai unokatestvére pincérként dolgozik egy óceánjá-
rón, (18); 2. tűzoltó volt (14) a fivér, valamint ennek barátai,
továbbá az anyának egy féltestvére (10), aki később tűzoltó-
parancsnok lett.
Ebben a családban tehát vízzel és tűzzel összefüggő fog-
lalkozások fordulnak elő.
Káin-emberek további tűz-foglalkozásai: kovács, fűtő,
kéményseprő, kályhás, pirotechnikus, pék stb.
202
1 3
<3
migrén
4 indulati 6
8
i gyilkos
14 15 16
r <
) i
4 4
i pyrománia
' poriornánia
tűzoltó probandus,
poriornánia,
tolvaj
hajó-pincér
18 19 20 21 22
10
6 $
tűzoltó -
parancsnok
11
9
&3
12
6. ábra. A 31. példához tartozó családfa: tűzoltók, gyújtogató és indu-
lati gyilkos egy káini hajlamú családban
13
Levegő: A repülőfoglalkozás a paroxizmálisan-inflációs
kainiták számára igen megfelelő lehet. Éppen ezért, nagyon
közveszélyes. Évek óta gyűjtjük azokat a családfákat, ame-
lyeken epileptiform családból származó lezuhant pilóták
szerepelnek. Azt gondoljuk, hogy a lezuhant pilóták egy
része latensen epileptoid, akik absence-ban vagy ködös álla-
potban zuhannak le. Erre mutatunk be két példát.
32. példa. Két fivér saját repülőgépén lezuhant, nagyapjuk és
egy nagynénjük epilepsziás volt. A két lezuhant pilóta család-
fáját a 7. ábra mutatja be.
A családfa önmagáért beszél. Tragikusan igazolja, hogy
a repülőfoglalkozás - nem mindig, de bizonyos esetekben
- összefügghet a családi epilepsziás hajlammal. Ezt az össze-
függést ebben a családban a további pályaválasztások és
betegségek is megerősítik.
Kovácsok voltak: a nagyapa (3), aki súlyosan iszákos
volt, és a család egy beházasodott tagja (2). Továbbá: egy
unokatestvér (22) misszionárius lett, a pilóta fivérek egy
unokanővére (25) pszichoterapeuta lett. A család egy
beházasodott tagja (10) szektariánus volt, és nagyzási
tébolyban szenvedett.
203
33. példa. Két másik, epilepsziás családhoz tartozó pilóta
lezuhant. A két lezuhant pilóta (5 és 7) sógorok voltak.
Az egyikük húga gyermekpszichológus, aki genuin epi-
lepsziában szenvedett (8). Ugyanez az asszony szomnan-
bul is volt, és ebben az állapotában akarta megölni a
férjét. Az egyik lezuhant pilóta tehát az epilepsziás asz-
szony testvére, a másik a sógora volt.
2
4
4
tanító
4 repülő,
lezuhant
t
repülő,
lezuhant
pszichológusnő
f epilepsziás,
szomnambul,
gyilkolási szándék
8. ábra. A 33. példához tartozó családfa: Két, epilepsziás családból
származó repülő lezuhant
A balesetek gyakorisága már az előző esetekben fel-
tűnt. Az epileptiform örökletes körben mutatkozó „bal-
esethajlamra" már utaltunk az 1944-ben megjelent
Schicksalsanalyse című munkánkban. (128) Hedri továb-
bi esetekkel erősítette meg megfigyeléseinket. A szerző
„akcidentotropizmusról" beszél, és megállapítja, hogy a
balesetismétlők az epileptiform, paroxizmális örökletes
hajlam olyan konduktorai, akikben a latens epileptiform
örökletes hajlam genotropikusan fejti ki a hatását. Hedri
az „akcidentotropizmus"-on a „tudattalanul létrejött,
fokozott balesethajlamot érti, s ez paroxizmális kisülése
a felduzzadt, az én ellen irányuló agresszív dinamizmu-
soknak". Szerinte a baleset nem „véletlen", hanem „ro-
ham". (129) Ezt a megállapítást nagyszámú balesetanya-
gon kellene örökléstanilag és tesztológiailag újravizsgál-
ni, mert genuin epilepsziásokkal összefüggésben erre a
tényre eddig nem figyeltek fel. J elen esetben azonban
csupán az epilepszia hordozóiról van szó.
Ismeretes egy további foglalkozási kör, amelyben gyak-
ran találkozunk paroxizmális-epileptiform személyekkel,
205
nevezetesen: foglalkozás a lélekkel. A Schicksals-
analyse első kiadásában már több olyan családfát közöl-
tünk, amelyen az epilepsziás, úgynevezett „szent" beteg-
ség (morbus sacer) és a lélekgondozó, az úgynevezett
„szent, homo-sacer foglalkozás" (pap, szerzetes, apáca,
rabbi stb.) egyazon családban található meg. Ugyanen-
nek a könyvnek a harmadik kiadásában (1965) sikerült
már különféle vallások 25 lelkészének az 1491 fős összro-
konságán kimutatni, hogy a papok epilepsziás vérroko-
nai tízszer, az epilepsziás választott rokonok pedig négy-
szer gyakrabban fordulnak elő, mint az átlagnépesség-
ben. Ugyanez vonatkozik az epileptiform pszichopátiára
is. Annak ellenére, hogy a kriminalitás gyakorisága a
vérrokonok körében a nagy átlaggal azonos (1,4%), még-
is ki kell emelnünk, hogy a lelkészek tíz kriminális vérro-
kona között négy indulati gyilkos szerepel: egy anyagyil-
kos, egy testvérgyilkos és két apagyilkos. Ez a tény a
lelkészek örökletes hajlamát, a paroxizmális-epileptiform
Káin-természetet igazolja. (130)
Ezt az öröklésstatisztikai és klinikai-fenomenológiai
tényállást a Szondi-teszt segítségével Louvainben (Bel-
gium) Cl. van Reeth (131) és Veress Z. (132) kísérletileg
igazolták. A pszichoterapeuták, a pszichoanalitikusok és
a pszichológusok ugyancsak gyakran származnak epilep-
tiform családból. Minthogy ez a szellemi pályaválasztás
már a „Mózes"-körhöz tartozik, ezt a kérdést a második
részben (195. old.-tól) elemezzük részletesen.
Végezetül álljon itt a Tálmúd Sábbát (156a) következő
néhány sora:
„Rabbi J ehósuá ben Lévi [Palesztina 250 körül] jegyze-
teiben szerepel: .. .Aki a Mars [máádím =a piros] jegyé-
ben született), olyan ember lesz, aki vért ont. Ráv Ásí azt
mondta: érvágó, tolvaj, mészáros vagy körülmetélő.
Rabbi Báv így szólt: A Mars jegyében születtem. Ábájé
[Ábájjé] mondta: Az Úr [Mester] büntet és öl [ =a tör-
vényszegőket halállal bünteti]."
Sámuel Edels (született Poznanban 155 vlu-n, meghalt
Ostorgban 1631-ben) megjegyezte: „I ttisiiK-^állapítható,
hogy csak azt határozták meg, hogy ő vért fog ontani. Az
ember saját választása szerint az érvágó hivatását gyako-
206
rolja majd, amely megengedett, a tolvajét, amely tiltott,
vagy a körülmetélőét, aki a törvényt teljesíti..." (133)
Káin szocializációját a hivatásban tehát nem én fedez-
tem fel. Már a 3. században is tudtak róla.
Adiaphótos: Káin, a fény nélküli
Ő sohasem keletkezett. Ő mindig jelen volt.
A zsidó monda görög változatában Káint találóan „a
fény nélkülinek" nevezik, hogy kifejezzék a világossal
Aiácpcoxov való ellentétet. A latin változatban a világos
neve: lucidus. így szerepel a Vitában, a keresztény Ádám-
könyvben. Ezek szerint az emberek eredeti fényes termé-
szetüket a bűnbeesés után veszítették el. Az Ággádá
azonban úgy tartja, hogy Káin fény nélküli lett, mert
Számmáéi, a sátán nemzette. (134) Ugyanezt nyilvánítot-
ták ki Luther származásáról.
A sorspszichológia a kainiták „fény nélküliségét" az
affektus és az én közötti lelki folyamat következményé-
nek tekinti. A felduzzadt durva indulatok túláradása a
Káin-emberekben kiolthatja az én „fényét", tehát a tiszta
tudatot, az érzelmek és a mozgás feletti uralmat, a való-
sághoz fűződő reális viszonyt. A dühös és a haragos Káin
maga mondja: „Sötétség" támadt a szeme előtt. Gyakran
ködös állapotban vagy elidegenedve tevékenykedik.
(135)
Az ősrégi mondák Káin alakjáról szemléletes, szinte
hézagtalan képet nyújtanak. Foglaljuk össze a mondák
alapján mégegyszer Káin tulajdonságait:
Dühvel és haraggal, irigységgel és féltékenységgel, gyű-
lölettel és bosszúval, csalfasággal és fondorlattal, kár-
örömmel és hazugsággal robbanásig telített, ezért kell
durva indulatait gyakran levezetnie. Tehát a monda
alapján is paroxizmális rohamokra hajlamos, epileptoid
ember. Káinná azonban nem a rohamok teszik az em-
bert, hanem Káin az, aki hajlamos a rohamra.
A belső vagy külső ingerek hatására a durva indulatok
úgy elárasztják énjét, hogy a monda szerint a fényét a
tudatvesztésig és ájulásig elveszítheti, és a sötétben, fény
nélküli ködös állapotban követi el a „Gonoszat".
207
A gyilkoló hajlamot önmagában hordja, és irigység-
ből, féltékenységből kész a testvérgyilkosságra.
Materialista, ki az egész világot, vagyis mindent birto-
kolni szeretne, s tulajdon értékét a világ minden értéke
fölé helyezi, saját tulajdonának a határait pedig gyanak-
vóan őrzi, és a tulajdon és a birtoklás mindenhatóságát
mindennél többre tartja.
Állhatatlan, folyvást úton van, menekül, feltehetően
önmaga elől is; emberektől, állatoktól pánikosan szo-
rong, különösen pedig attól, hogy őt magát megölik,
vagy hogy maga lenne képes gyilkolni.
Istenéhez hűtlen, megpróbálja hazugsággal félrevezet-
ni, látszatmegbánást színlel előtte, de a földön védelmet
és biztonságot tőle kér.
Istentelen, és csupán alkalomadtán, halálfélelmében
fordul Istenhez.
„Büntetése semmiképpen sem szolgált figyelmezteté-
sül, hanem csak még inkább fokozta rosszakaratát. Igye-
kezett minden vágyát kielégíteni, még akkor is, ha az
csak társai rovására volt lehetséges. Vagyonát rablással
és erőszakkal gyarapította, bajtársait dőzsölésre, rablás-
ra csábította, és minden rosszra kitanította. Az életmód
korábbi egyszerűségét a mérték és a súly feltalálásával
megváltoztatta, és az ártatlanságot agyafúrtságba s fur-
fangba fordította..." így mutatja be Káint J osephus Fla-
vius zsidó történész az i. sz. 1. században. (136) Ilyen
közöttünk, a maga hús és vér mivoltában, még ma, a 20.
században is. Káin nem változott.
Káin mondai alakjának vonásait a jelen időben mind
a kísérleti ösztöndiagnosztika, mind a Káin-emberek
sorsanalízise igazolta.
A Szondi-tesztben a káini affektív tulajdonságokat az
epileptikusok képeinek az elutasítása, vagyis az úgyneve-
zett negatív e-reakció tárja fel. Hiszen az epilepszia a
Káin-emberek adekvát, rohammal j áró betegsége. Minél
konstansabb ez a — e tesztreakció, és minél kifejezettebb
— 4e, — 5e, - 6e, annál biztosabb, hogy az affektív
életben az adott személy Káin. A tesztnek ez a jelzése a
legjellegzetesebb mutatója a Gonosznak az affektív élet-
ben.
208
A szélsőségesen ellentétes tesztreakció, vagyis az epi-
lepsziás képek pozitív választása (a +4e, + 5e, +6«?-reak-
ció) a jóságot, az igazságosságot, a jámborságot és az
istenhitet, röviden Ábel jóságát jelzi.
A 9. 10. és 11. ábra egészséges és beteg személyekből
álló, 4117 tagú populáció alapján szemlélteti a Káin—
Ábel-reakciók gyakoriságát, különböző életkorokban,
hároméves kortól nyolcvanéves korig.
A görbék az affektív „Gonosz" és „J ó" megoszlásáról
egy népességen belül a következőket mutatják:
Az affektív Gonosz maximális gyakorisága (45-50%)
a három-hat éves kor közötti gyermekeknél mutatkozik.
Majd az affektív Gonosz gyakorisága meredeken lejt, s
a harmincas-negyvenes évekig nagyjából 20-25%-ra zu-
han. A görbe e völgye után a Gonosz gyakorisága újból
meredeken emelkedik, és a hetvenes-nyolcvanas évekre
eléri a 40-50%-os gyakoriságot. A kisgyermekek és az
aggastyánok tehát nemegyszer gonosz érzelmű emberek.
Az érzelmi j ó az ellentétes folyamatot mutatja a teszt-
ben: a gyakoriság minimumát a kisgyermek korban há-
rom-nyolc éves kor között, valamint aggastyánoknál het-
ven és nyolcvan év között találjuk. Az érzelmi j ó gyakori-
ságának a maximumát a tesztben a harminc és negyven
év közötti felnőttek mutatják (9. ábra).
Káin és Ábel affektív reakcióinak a görbéjén nem
csupán a tiszta, hanem a leggyakoribb öt változatot is
ábrázolva (137), azt látjuk, hogy azok szinte párhuzamo-
san haladnak a tiszta ( — e és +e) affektív reakciókkal.
Csak gyakoriságértékük csökken némileg (10. ábra). Ér-
dekes továbbá, hogy a szellemi beállítottságra, illetve a
megszállottságra irányuló hajlam (+p) majdnem azonos
görbét mutat az Ábel-reakcióval (11. ábra). Kísérleti
bizonyítéka ez annak, hogy az Ábel-emberek a szellemi-
ség közvetítői.
Az ábrákon látható (9-11. ábra) görbék azonban csak
a J ó és Gonosz affektivitás különböző életkorokban elő-
forduló gyakoriságértékeiről nyújtanak áttekintést. Az
én-tevékenység szerepéről a 11 l/a jegyzet tájékoztat,
minthogy az csupán a Szondi-tesztben járatos pszicholó-
gus számára érthető.
209
1—50%
I—10%
I I I I I I I I I I I I I I I I I I I I I I I I J
3 — 5 — 7 — 9 — 1 3 —1 7 — 2 1 — 31—41 — 6 1 —7 1 — 81
| fcletkor: 4 6 8 12 16 20 30 40 60 70 80 90
9. ábra. Egészségesek és lelki betegek 4117 főt számláló népesedésében
a Gonosz és az Igaz (— e és + é) megoszlása különböző életkorokban,
háromtól nyolcvanéves korig
210
I l I I I I 1 I 1 1 1 I l l l 1 1 1 1 1 1 1 1 l |
Életknr- 3 — 5 — 7 — 9 — 1 3 — 1 7 — 2 1 — 3 1 — 4 1 - 6 1 — 7 1 - 81
cieiKor. 4 6 8 12 -16 20 30 40 60 70 80 90
10. ábra. A kombinált öt affektív Káin-Ábel-reakció megoszlása kü-
lönféle életkorokban
211
r - 50%
-40%
30%
/
n
/ \
/ \
/ \
/ \
/ \
/ o \
/• o£ '
O o
1
o
P o
•\
20% / o°" O \
o o
I „o °
I
I
o
o
o
%
\
o \ * —* Az Igaz ember
A J i S
Q O
\ /
( + e )
•oo \ / § oooo
p o V ° o
o ó" o
o o o
10% o o o
o o o
o o o
o o
o o
0 o
o
o
o d
o n °
0
- »A szellemiség
0 0
O o° (+P)
o o
öo °
O0
o
o o
I I I I I I I I I I I I I I I I 1 I I I I I I I
t l , 3 — 5 — 7 — 9 — 1 3 - 1 7 — 2 1 - 3 1 - 4 1 - 6 1 - 7 1 - 8 1
Életkor: 4 6 8 12 16 20 30 40 60 70 80 90
11. ábra. A szellemiség ( + p) és az Ábel-reakciók megoszlása különféle
életkorokban
212
Szembeötlő általában a következő: A Káin-reakciók
leggyakrabban az autista-fegyelmezetlen és a „szökős
én-képpel" járnak együtt. Erről már volt szó.
Az Ábel-reakciók ezzel szemben a nőiesség, az elha-
gyatottság vagy az alkalmazkodás és az integráció énjé-
vel együtt fordulnak elő.
Káin tehát - a kísérlet tanúsága szerint is - az affektív
életben gonosz, az én-életben pedig autista-fegyelmezet-
len vagy állhatatlan ember, aki folytonosan menekül
önmaga és mások elől. A kísérletben Ábel a „jó" affekti-
vitást kíséri, énje alkalmazkodik, nőiesen lágy vagy jól
integrált.
A monda és a kísérleti ösztöndiagnosztika eredménye
tehát pontosan fedi egymást.
A „Kái n" név, jóllehet csak az emberek egy fajtájának
a szimbóluma, a sorsanalízis azonban genetikai vizsgála-
tok, élettörténetek, klinikai adatok és kísérleti módszerek
segítségével egzakt módon tudta bizonyítani Káin reális,
közöttünk élő, emberi valóságát. Példáink önmagukért
szólnak ezen igazság mellett.
Lehetetlen vállalkozás lenne egy népesedésben találha-
tó minden Káin-személy gyakoriságát és öröklésmenetét
klinikai-statisztikai módszerrel pontosan meghatározni.
Nem utolsósorban azért is, mert díszpéldányaik álru-
háikban nemegyszer a rangosabb polgárság nagyra be-
csült tagjai az egész világon. A nagyiparban, a művészeti
akadémiákon, az írószövetségekben és az egyetemeken
magas pozíciókat töltenek be, és ajtóik a pszichiáterek és
a pszichológusok elől hermetikusan zárva vannak, és
maradnak is. Nagy veszteség, nem annyira a tudomány,
mint inkább a közösség számára. Feltéve, hogy ezeken
az akadémiai elnökökön, professzorokon, magas állású
politikusokon és államvezetőkön hivatalosan és rendsze-
resen el lehetne végezni a pszichiátriai-pszichológiai ka-
rakter- és alkalmassági vizsgálatot, úgy a közösség, a
művészet és a tudomány kevesebbet szenvedne a vezető
állásban lévő álcázott, nagyzási téveszmében szenvedő,
hataloméhes Káin-emberek diktatúrájától és zsarnoksá-
gától. Háborús időkben az ő ösztönzésükre válnak az-
után a „kis Kái nok" háborús bűnösökké. Semmi biztosí-
ték nincsen arra, hogy a jövőben ez másként lesz. Már
213
csak azért sem, mert a bárány szelídségű humanisták
elenyészően kis csoportja elefántcsonttoronyban, hata-
lom nélkül és elszigetelten gubbaszt. A humanisták a
világtörténelem során sohasem voltak képesek vezető
politikai pártot alapítani. Megkísérelték ugyan a szerete-
tet és az igazságot írásban és szóban terjeszteni, de a
brutálisak, a durva Káin-igényeik kiterjesztésével, a hu-
manisták minden törekvését illuzórikussá tették.
A Káin-emberek egzakt, klinikai, pszichiátriai és örök-
lés-analitikus vizsgálata tehát csak a „beteg" Káinok
között lehetséges, akik mint rohammal j áró betegségben
szenvedők vagy bűnözők kerülnek orvosi-pszichológiai
vizsgálatra.
Klinikai anyagunk száz családjának 2449 tagját válasz-
tottuk ki, akiknél a leggyakoribb rohammal járó betegsé*
gek örökletes hármasa: epilepszia, migrén, dadogás for-
dult elő. Ezen betegek pszichológiai vizsgálata (teszt,
életrajz, klinikai vizsgálat stb.) arról győzött meg, hogy
ezek a rohamban szenvedő betegek valódi Káin-vonáso-
kat mutatnak.
E betegek vizsgálatainak eredményét 1965-ben a
Schicksalsanalyse harmadik kiadásában részletesen kö-
zöltük. (139)
Itt elegendő leszögeznünk, hogy a rohammal j áró be-
tegségek - mint az epilepszia, a migrén és a dadogás -
örökletes, tehát genuin megbetegedések (dimer recesszív
öröklésmenettel, fakultatív dominanciával). A traumák
ezekben az esetekben kiváltó szerepet játszanak.
E betegségek úgynevezett „konduktorai", amelyek
gyakorisága a népesedésben jelentősen nagyobb, mint a
manifeszt betegek száma, a mindennapi életben neuro-
tikusként vagy álcázott „átlag" Káinként élnek közöt-
tünk. Semmi nem mond ellent azonban annak, hogy az
emberek ezen nagy csoportjában ugyancsak örökletes
talajú és örökletes gyökerű Káin-személyek vannak.
Gyakoriságukat a népesedésben a tesztvizsgálatok
alapján mintegy 20%-ra becsüljük, amelyből 6% minősít-
hető igazi Káin-embernek, és 14% többé-kevésbé álcá-
zott Káinnak. A veszély nem a Káin-emberek nagy szá-
ma társadalmunkban, hanem az, hogy éppen ők birto-
214
kolják a politikai, gazdasági, a művészeti és a tudomá-
nyos élet legmagasabb pozícióit.
Az irodalomtól nem várhatunk segítséget. (142) Wert-
ham szemrehányásokat tett a mai irodalmároknak és
színpadi szerzőknek, amiért az erőszakosságot terjesztik
a színpadon, a rádióban, a televízióban és a regényekben.
A sign for Cain (A Káin-jegy) című könyvének a „Blood
and Oil" (Vér és olaj) című fejezetében írja: „But art is
not merely something passive and negatíve; it can be a
positive force which and help to overcome be spirit of the
time. In the same vein, a professor of psychology teli us
that it is obvious that murder is a necessity in íiction
because it is a fact of experience." (A művészet azonban
nem csupán valami passzív és negatív megnyilvánulás;
pozitív erőt is képviselhet, amely segítheti legyőzni az idő
szellemét. Ugyanerről úgy vélekedett egy pszichológia-
professzor, hogy a gyilkolásra kétségtelenül szükség van
az irodalomban, mert ez tapasztalati tény.) Wertham erre
azt felelte: „The necessity is not to depict it but to overco-
me it." (140) (Nem az szükséges, hogy ábrázoljuk, hanem
hogy legyőzzük.)
Kevésbé optimista volt Honoré de Balzac, aki a Kurti-
zánok tündöklése és nyomorúsága című könyvében Vau-
trin utolsó kalandjában egy levelet közöl, amelyet hőse
és áldozata, Lucien, a spanyol pápai álkövetnek, Abbé
Carlos Herrerának - a Collin nevű gonosztevőnek -
öngyilkossága előtt írt. A levél így szól: „Él még Káin és
Ábel sarjadéka. Káin az Emberiség nagy drámájában a
tagadás szelleme. Önt a leszármazásnak az a vonala
kapcsolja Ádámhoz, amelyben a Sátán tovább szította a
tüzet, melynek első szikrája Évára pattant. E nemzetség
démonai közt akadnak időről időre hatalmas termetű,
rettentő lények, akik minden emberi erőt egyesítenek
magukban, és hasonlatosak a sivatag fenevadjaihoz, me-
lyeknek életszükséglet a határtalan térség. Az ilyen embe-
rek éppoly veszedelmesek a társadalomra, mint az orosz-
lánok lennének Normandia síkján: a mindennapi zsák-
mány nélkül el nem lehetnek. Fölfalják a közönséges
embereket, és fölhabzsolják az oktondik tallérjait; játé-
kuk oly veszedelmes, hogy az alázatos ebet, akit eleinte
társukká, halványukká emeltek, a végén megölik. Ha
215
Isten akarja, ezekből a titokzatos lényekből Mózesek,
Attilák, Nagy Károlyok, Mohamedek vagy Napóleonok
lesznek. De ha Isten ezeket az óriás eszközöket egy nem-
zedék óceánjának fenekén engedi elrozsdásodni, akkor
csak egy Pugacsov, egy Robespierre, egy Louvel, egy
Carlos Herrera marad meg belőlük. Gyöngéd lelkek fö-
lött rettentő a hatalmuk: magukhoz csábítják és szétmor-
zsolják őket. Ez nagy, ez szép a maga nemében. Ez az a
tarkabarka, mérges növény, mely a gyermekeket elkábít-
j a az erdőn. Ez a Gonosz poézise." (141) (Lányi Viktor
fordítása, Magyar Helikon, 1963)
Az a történet, amely valóban a „Gonosz poézisét"
ábrázolja: maga a világtörténelem.
FÜGGELÉK
I
IRODALOM ÉS MEGJEGYZÉSEK
Az ősi mondákat feldolgozó alapművek
A szokásos irodalomjegyzéket ezúttal kétféle jegyzetanyaggal bővítet-
tük ki.
Az első csoport azokat a jegyzeteket tartalmazza, amelyek az ősi
zsidó népmondákra, és azok rabbinikus, hellenisztikus, pszeudoepigra-
fikus, keresztény és iszlám értelmezésére vonatkoznak. A tudományos
munkákban a mondák felhasználásának és értelmezésének a sajátos
célja Káin alakjának összehasonlítása a sorspszichológia eredményei-
vel, e mondák és a legendák alapján.
A jegyzetek másik csoportja a közölt példák teszteredményeit tartal-
mazza. Ezek azonban kizárólag aSzondi-tesztben járatos pszichológu-
sok számára jelentősek.
Az alábbiakban röviden ismertetjük az első kategóriába tartozó,
Káin sorspszichológiája szempontjából fontos forrásmunkákat.
I. Bin Gorion: Die Sagen der Juden, in fünf Bánden, 1913. Rütten
et Loening, Frankfurt am Main. A Káin-Abel-mondák az első kötet-
ben találhatók, címük: „Von der Urzeit" (Az ősidőktől). A felhasznált
mondák és azok forrásai a következő oldalakon vannak: 355-357.; a
szövegek a 131-150.; XIV: Kain und Habel; XV. 151-164. Adamssöh-
ne: XVI, 167-186.: Die Gerechten und die Bősen; XXVI, 309-310.: von
Kain, von Habel und von Moses, fonások: 361., továbbá 136-138.
XIV/3; Kainzeichen; IV/4, 141-142. Der Fluch.
II. V. Aptowitzer: Kain und Abel in der Agada, den Apokryphen, der
hellenistischen, christlichen und mohammedanischen Literatur." 1922,
Wien und Leipzig. Ez a könyv valóságos kincsestára a Káin-Abel-
mondák különféle hagyományozásának és értelmezésének. Különösen ,
értékesek a jegyzetek.
III. E. Kautzsch: Die Apokryphen und Pseudoepigraphen des Altén
Testaments. Tübingen, Verlag von J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 1900,
több szerző együttműködésével.
Mint ismeretes, az apokrifok a Bibliát kiegészítő nem kanonizált
könyvek, amelyek azonban csak a népbibliában és részben a katolikus
Bibliában szerepelnek (1546. április 8: tridenti zsinat). A pszeudoepi-
gráfokat legendáknak tekintik. A „Káin" témakörhöz csak a gyűjtemé-
nyes kiadás II. kötetét tudtuk felhasználni. Főként a következő pszeu-
doepigráfokat hasznosítottuk:
1. Das Buch der Jubilaen (a Jubileumok Könyve), E. Littmann
219
közlésében Kautzsch Gyűjteményes kiadásának H/2, kötete, 31-119.
old. A könyv címe: xá IcupnJuua a 49 éves örömkorszakról kapta,
amely hét „szombat-esztendőre" „hétszer hét esztendőre" tagolódik
(Lev. 25., 8. és folyt.). Ezt a könyvet, amely teljességében csak etiópiai
fordításban maradt fenn, a „Kis Genezis"-nek nevezik Hermann
Rönsch (Leipzig, 1874) könyve alapján. A latin fordítás egy része
Dillmann munkája.
2. Das Lében Adams und Evas" (Ádám és Éva élete). E. Fuchs
közlése Kautzsch gyűjteményes kiadásának II/7. 506-528. oldalán. Ez
a mű három változatban létezik:
a) Görög változatban, amelyet Tischendorf 1866-ban „Apocalypsis
Mosis" címen, négy kézirat alapján adott közre. A: egy 13. századi
velencei kézirat; B és C: két bécsi kézirat a 13. vagy a 14., illetve a 12.
századból, és D: egy 11. századi milánói kézirat alapján.
E. Fuchs ezenkívül felhasználta az E
1
és E
2
-vel jelzett kéziratokat:
egy párizsit (Bibi. Nat. Fonds. grec. 1313) és egy Montpellier-ből
származót (Bibi. de l'École de Méd. 405), mindkettő a 15. századból
való. Minthogy Tischendorf a D kéziratot csupán az elején és a végén
használta fel, Ceriani a „Monumenta sacra et profana" V.k. (1868) 21.
skk. a teljes kéziratot kiadta.
b) A pszeudoepigráf latin alakjának neve: Lében Adamas und Evas
(Vita). Ezt először W. Meyer adta ki 1878-ban.
c) Az óegyházi szláv nyelvű Ádám-könyvet 1893-ban Jagic adta
közre. (Id. E. Fuchs alapján, II/7. 506-507. old.) (Ebben további fontos
adatok találhatóak az ún. keresztény Ádám-könyvről.) A könyv görög
változatában említés történik, hogy a testvérpár neve (Apokrifok 1-5,
1, 514. old., g és h lábjegyzetek) ez volt:
KAIN =AD1APHÓT0SZ=A FÉNYNÉLKÜLI
ÁBEL=AMILABES=A JÓ IND ULA TÚ
(Feltehetően a euXaPn-ból[?].)
3. Die Testamente der zwölf Patriarchen, der Sóhne Jakobs. Közli E.
Kautzsch, II/6, 458-506. old. Ebben a pszeudoepigrafikus írásban Já-
kob tizenkét fiának a halálos ágyukon a fiaiknak mondott tizenkét
beszéde és utolsó útmutatásaik vannak lefektetve, amelyeket Jákob
testamentumáról (I. Móz. 49.) mintáztak meg. Magunk főként Benjá-
min végrendeletét, XII/7. 502-506. old. használtuk fel.
Az idézetek forrásai:
IV. Ephraem Syrus, aki a 4. évszázadban élt, és szíriai püspök volt.
V. A hellenisztikus, latin és iszlám forrásokat (mint Tabán, Ibn
al-Athir, Masz'údi, Abúl Farads, Abúl Fadá stb.) Aptowitzer könyvé-
ből vettem át.
VI. S. Speier (zürichi rabbi): „Aus dem jüdischen Schrifttum über
Kain und den bősen Trieb." Melléklet a „Schw. Ztsch. f. Psychologie
und ihre Anwendungen", Nr. 47. „Szondiana" V. Festschrift Leopold
Szondi, 244-252. old., fontos források megjelölésével. S. Speiernek
köszönhetem a német fordítást a Tálmúd Sábbát 15/a-ból, amelyet a
régi Goldschmidt-szöveg alapján újított meg.
VII. Biblia Hebraica. Edit. Rud. Kittel, Württembergersche Bibe-
lanstalt, Stuttgart, 1937.
VIII. Die heilige Schrift des Altén und Neuen Testaments. Verlag
220
der Zwingli-Bibel, Zürich, 1954. Az idézeteket a Szent Biblia Istennek
O és Új Testamentumában (Magyar nyelven: Károli Gáspár fordítása.
Budapest, Bibliatársulat, 1969) c. kiadás alapján közöljük.
IX. M. Buber: Die fünf Bücher der Weisheit. In Gemeinschaft mit
Franz Rosenzweig. Verlag J. Hegner, Köln und Ölten, 1954.
X. Der Heilige Qur = An (Korán) Arabisch = Deutsch von Hazrat
Mirza Bashiruddin, Mahmud Ahmad. Hg. Ahmadiyya = Mission des
Islams, Zürich und Hamburg, 1954.
XI. M. D. Wertham Frederic: A sign for Cain. An exploration of
humán violence. New York; The Macmillian Company, London: Colli-
er-Macmillan Limited, 1966. Ez a könyv szinte kizárólag Káin egyik
tulajdonságával, nevezetesen az erőszakosságával foglalkozik. A szerző
nagy érdeme, hogy az erőszaknak mind természetes (veleszületett),
mind képletes formáit, mégpedig a beszédben, a politikai, a művészi,
az irodalmi, a gazdasági, az akadémiai életben stb. merészen és olyan
humanizmussal tárgyalja, mint korábban talán még senki. A könyv
értékét még növeli a gazdag bibliográfia.
E helyütt köszönöm meg Prof. Dr. phil. G. Sólem (Jeruzsálem)
értékes tanácsait.
A modem szakirodalom, továbbá néhány példa teszteredményei
a Szondi-tesztben járatosak számára
1. Valentin, V.: Weltgeschichte. Völker-Mánner-Ideen. G. Kie-
penhauer, Köln/Berlin, Aliért de Lange, Amsterdam, 11. Aufl.
1950., 8.
2. Uo. : 10.
3. Buber, M.: Die fünf Bücher der Weisung. In Gemeinschaft mit
Franz Rosenzweig, J. Hegner, Köln und Ölten, 1954., 18.
4. Uo.: 158.
5. Bin Gorion, M. J.: a) Die Sagen der Juden. I. Von der Urzeit.
Rütten und Loening, Frankfurt am Main, 1913., XXVI. 309.
Források: 361. Zu der Abel-Moses-Gleichheit siehe Emek-Ha-
melech-Zitate in Jalkut Reubeni Gen. p. 22/a, EhT Abr.-Zitat
ds. A mondák és mítoszok eredetének a célkitűzése az emberiség
és a világ történetének a magyarázata. Ezek az írás menetét
követik és bibliamagyarázatok.
b) Insel Verlag, 102.
6. Löwith, K.: Natúr und Humanitát des Menschen. Festschrift für
Helmuth Plessner, Wesen und Wirklichkeit des Menschen. Hg.
von Klaus Ziegler. Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen,
1957., 58.
7. Heidegger, M.: Sein und Zeit 25. § Der Ansatz der existenzialen
Frage nach dem Wert des Daseins. M. Niemeyer, Halle a.d.S.V.
Aufl. 1941, 114ff.
8. Uo.: 13.
9. Szondi, L.: „Der Weg zur Menschwerdung. Mensch, Schicksal
und Tod" Beiheft zur „Schw. Ztschr. f. Psych. und ihre Anwen-
dungen", Nr. 46. Szondiana IV. 95-120.
221
10. Hoffrneister, J.: Wörterbuch d. philosophischen Begriffe. Meiner
Verlag, Leipzig, 1944., 753.
11. Szondi, L.: Schicksalsanalyse. Erstes Buch. I. kiad. 1944., II.
kiad. 1948., III. kiad. 1965., Schabe Co. Basel. 263ff. und
375-501.
12. Jaspers, K.: Allgemeine Psychopathologie. Springer, Berlin-Hei-
delberg, 1948., 522, 540skk.
13. Kretschmer, E.: Körperbau und Charakter. 23-24. kiad. Sprin-
ger, Berlin/Göttingen/Heidelberg, 1961.
14. Schneider, C: Die schizophrenen Symptomverbánde. Springer,
Berlin, 1943., 30skk.
15. Szondi, L.: Schicksalsanalytische Therapie. Huber, Bern-Stutt-
gart, 1963., 326skk.
16. Lorenz, K.: Das sogenannte Böse. Zur Naturgeschichte der Agg-
ression. G. Borotha-Schoeler-Verlag, Wien, 1963.
17. Bin Gorion: Die Sagen der Juden. XIV. Kain und Habel und:
Kain ein Sohn des Satans. 134. Forrás: 355: Pirke d'Rabbi
Elieser XXI nach einer Textverbesserung des Kommentators
und Jalkut Simeoni Gen. 35. § und erg. b. Targum Jonathan
Gen. IV. 1. (Vgl. zu Semael Hamburger: Real-Enzyklopádie íur
Bibel und Talmud II. p. 1060,1.) Ferner Pirke R. Elieser, Kap.
21.
18/a Uo.: XIV; 5. 145. Források: 356 Midrasch Tanchuma, Bere-
schith 9. § (erg. d. Jelamdenu-Fragment in Sefer Ha-likkutim
VI. p. 14/b, Midrasch Hag-gadol, Gen. IV. 13 und Midrasch
Bereschith Rabba XXII. 12. Lásd: S. Speier 35).
18/b Kautzsch, Bd. II. Das Lében Adams undEvas. 514 und Aptowit-
zer, V.: Kain und Abel in der Agada, den Apokriphen, den
hellenistischen, christlichen, und mohammedanischen Literatur.
Wien, Leipzig, 1922., 1.
18/c Uo.: 128: Fabricius. 139., Továbbá: 129.
18/d Uo.: 130: Gen.r. LXXXV, 2. und in altén Texten auch Gen. r.
XVIII Ende: die Schlange begchrte Adam und Eva. S. Theodor.
z. St. 169. Továbbá Sohar I. 54a.
19/a Genesius, W.: Hebráisches und Aramaisches Handwörterbuch.
17. kiad. Springer. Berlin-Göttingen-Heidelberg, 1962, 717,
713.
19/b Eusebius: Onomastica sacra, ed. Lagarde 1.172,177,193 és 203.
Aptowitzer alapján: 129.
19/c Christliches Adambuch, ed. Dillman, 139, 67. Aptowitzer: 53
jegyzet, és 129.
19/d Kautzsch, E.: Die Apokryphen und Pseudepigraphen des Altén
Testaments. Tübingen, Mohr Verlag, 1900. Neudruck 1921, Bd.
II. 506. Az Ádám-könyv keletkezését itt E. Fruchs recenzeálja.
Lásd: 224. old.
19/e Aptowitzer, V.: Kain und Abel in der Agada, den Apokryphen,
der hellenistischen, christlichen und mohammedanischen Litera-
tur. Wien und Leipzig, 1922, 1.
Aptowitzer, V.: A 115. oldalon a két leányhoz a következő forrá-
sokat említi: Aboth R. Nathan, Kap. 1. Lásd ehhez Theodor;
222
Gen. r. 205. Jebamoth 62a, Pirke Elieser, Kap. 21. A három
lányhoz: Gen. r. XXII. 4,7. LXI. 4.
• 19/g Uo.: 116. Forrás: Jonathan Gen., 4,2. Aptowitzer, V.: 116.
19/h Littman, E.: Das Buch der Jubilaen in Kautzsch' s Die Apokryp-
hen und Pseudoepigraphen. Bd. II. 31skk. A könyv pszeudo-
epigráf a kanonizált Genezishez, és teljességében csak etiópiai
fordításban maradt fenn. Ez az ősi héber szöveg fordításán
alapszik. R.H. Charles, Oxford, 1895, is közvetlenül a héberből
származó szíriai fordítást tételez fel. A latin fordítást Ceriani (a
Monumenta sacra et profana, Tom.II. Fasc. I.-ben), majd
Rönsch, és végül R.H. Charles adta ki. A két etiópiai írás
kiadását A. Dillmann, Kiel és London, 1895, továbbá R.H.
Charles, Oxford, 1895 gondozta. Hermann Rönsch a Das Buch
der Jubilaen, oder die kleine Genesis... című könyvében, Leipzig,
847, valamennyi szöveg- és tartalmi kérdéssel részletesen foglal-
kozik, (id. E. Littman alapján).
19/i Aptowitzer a 116. oldalon a következő forrásokat adja meg:
Syrische Schatzhöhle, 38 (németül: 8); Christliches Adambuch
ed. Dillmann, 67; Adambüchner, ed. Preuschen, 24,33; Theodo-
sius bei Barhebraebus (Rönsch, 375); die muhammedanjschen
Schriftsteller: vgl. Grünbaum, Neue Beitráge, 68skk. Eine teil-
weise Übereinstimmung mit Jonathan bei Chrysostomus; Text
II. 2c, 8.
19/j Uo.: 116.; Rönsch: 304.
19/k Kautzsch: Apokryphen II. 515 und Aptowitzer: 116.
19/1 Aptowitzer: 117.
19/m Uo.: 117; Rönsch; 375.; Preuschen: Adambücher 33.
19/n Uo.: 115; Rönsch: 346. Továbbá: Barhebraus-Abul-Farads, His-
tória Dynastiar. 4.
19/o Uo. : 8.
19/p Adambücher, ed. Preuschen, 24. Aptowitzer, 117.
20. Delitzsch, F.: Genesis. Dörfling und Franké, Leipzig, 1852,147,
158
21. Vischer, W.: Jahwe, der Gott des Kains. Kaiser Verlag, Mün-
chen, 1929, 41.
22. Sperier, S.: „Aus dem jüdischen Schrifttum über Kain und den
»bösen Trieb«." Beiheft z. „Schw. Ztschr. f. Psych." Nr. 47.
Szondiana V. Huber, Bern und Stuttgart, 1963, 244skk.
23 Bin Gorion, M. J.: Die Sagen der Juden. XIV. Kain und Habel.
3. (Kains Zeichen 136). Források: 356 (29 jegyzet)
24/a Új kiadása: Emánuel Bin Gorion, Insel Verlag, 1962, 95.
24/b Aptowitzer: 7.
24/c Gen.r. LXXXII, 8; R. Pirke Elieser Kap. 36; Baba Bathra 123a,
idézi: Aptowitzer, 118.
24/d Gen.r. LXXXIV, 21; Pirke R. Elieser Kap. 36, 39 Aptowitzer
118.
24/e L. Szondi: Schicksalsanalyse, III. kiad. Schwabe Co. Basel.
1965, 144.
25. Bin Gorion, M. J.: Die Sagen der Juden. XVI/2 Kain ein Sohn
des Satans. 135. A forrásokat lásd: 17-nél.
223
26. Uo.: XIV/3 Kains Zeichen. 137.
27/a Uo.: XIV/1 Der Streit. 132.
27/b Aptowitzer, 23,24.
27/c Uo.: 24.
27/d Uo.: 11-12. Korán, 5,28.
27/e Uo.: 12-14. Megjegyzései: 65-67.
27/f Uo.: 14-15. Megjegyzései: 69.
27/g Uo.: 18. A források: a 75-83. jegyzetekben.
27/h Uo.: 18-19.
27/i Abu'l-Farads: História Dynastiarum, 4, és Fabricius Codex
pseudepigraphus V. T. I. 111. Lásd: Aptowitzer, 20, és a jegyze-
tek.
27/j Syrische Schatzhöhle, deutsch von Bezold, 8. Eredeti szöveg:
34-36. Ferner Christliches Adambuch, ed. Dillmann, 69. Apto-
witzer; 21, 131.
27/k Tabarí és Ibn-al-Athir elbeszélik, hogy Kábil (Káin), és annak
leánytestvére, a Paradicsomban születtek. Ábel és ikertestvére
viszont csak a Paradicsomból történt kiűzetés után jöttek a
világra. Lásd: Grünbaum, Neue Beitráge, 68. Továbbá Aptowit-
zer (22. old.) 4,29. jegyzetét.
27/1 Aptowitzer, 22.
27/m Aptowitzer, 23 és megjegyzései, 97-100.
27/n Ugyanennek a szerzőnek 55. megjegyzése, 120. Rönsch, 378,
Fabricius, Codex pseudepigraphus V. T. I. 134.
27/o Malinowski, B.: A vademberek nemi élete. In: Baloma. Váloga-
tott írások. Vál.-szerk.: Bodrogi Tibor. Ford.: Bónis György.
Gondolat, 1972. 244-246. old. Továbbá: L. Szondi: Ich-Analy-
se. 224. skk. 336 és folyt.
28. Bin Gorion IV/4. Der Fluch. 141-142. Források: A. 356: Mid-
rasch Agada, Gen. IV. und Targum Jeruschalmi Gen. IV/8,
Midrasch Wajosa in Beth Hamidrasch I. 5, Targum Jeruschalmi
Gen. IV. 16.
29. Uo.: IV/3: Kains Zeichen, 138. Források: 356/3: Midrasch Be-
reschith Rabba XXII: 2-12 erg. d. Par. in Midrasch Haggadol
Gen. IV. 4u. Midrasch Tanchuma Bereschith 1 §, Midrasch
Bereschith Rabba XXII. 8.
30. Uo.: IV.2, Kain ein Sohn des Satans, 136. (lásd: 17. jegyzetet).
31/a v. Rad, Gerhardt: Das Alte Testament (Deutsch übersetzt und
erklárf). Verlag v. Wanderhoeck und Ruprecht, Göttingen,
1949.
31/b Bacher: Zwei jüdisch-persische Dichter, II. 145. Ehhez: Apto-
witzer megjegyzései, 242, 183-184, 383.
31/c Lásd: Aptowitzer 315. megjegyzését és De profugis 11. (M. I.
555)
31/d Ephraem Syrus: Erklarungen der Genesis III. (Op. I. 26
D Sámtliche Werke der Kirchenváter, XXVII. 162.)
31/e Wertham, F. M. D.: A sign for Cain. An exploration of humán
violence. New York, The Macmillan Comp, London, Collier—
Macmillan. Lim. 1966, 2.
224
32. Balzer, H.: „Kulturgeschichtliches aus dem Oberhalbstein."
„Bündnerisches Monatsblatt," 1922. 14.
33/a Aptowitzer: 264. megjegyzése, Ephraem: 165.
33/b Kleines Bibellexikon. Christliches Verlagshaus, Konstanz, Bern.
33/c Kautzsch: Die Testamente der 12 Patriarchen, XII. 7. In: Die
Apokryphen und Pseudepigraphen, II. 504. Aptowitzer, skk.
33/d Das Buch der Jubiláen. Kautzsch: Die Apokryphen und Pseude-
pigraphen. Bd. II. 48. Bearbeitet von E. Littmann. Aptowitzer,
59-60.
33/e Midrasch Tanchuma. Aptowitzer, 60-65.
33/f Aptowitzer, 66-68, 259-260. Megjegyzés: 69-74.
33/g Fabricius: Codex pseudepigraphus V. T. I. 122. Aptowitzer,
Megjegyzés 261. 162-163.
34. Bin Gorion: XV/7. Die Weiber Lamechs. 158 Sefer Hajaschar,
6 a, b.
35. Speier, S.: „Aus dem jüdischen Schrifttum über Kain und den
»bösen Trieb«". Beiheft zur „Schw. Ztschr. f. Psychologie und
ihre Anwendungen." Nr. 47. Szondiana V. Festschrift Leopold
Szondi. Verlag Huber, Bern und Stuttgart, 1963. 249. Forrás:
Josephus Flavius: Jüdische Altertümer. Erstes Buch, 2, 2, 23.
36. Uo.: 249-250. Forrás: 250. Nachmanides: Kommentár zur To-
ra.
37. Buber, M.: Die fünf Bücher der Weisung. 15.
38. Speier, S.: i. m.: 248-249. Forrás Josephus Flavius: Jüdische
Altertümer. Erstes Buch, 2, 2, 23.
39. Bin Gorion, Emánuel: i. m.: 21. Sage, 107.
40. Bin Gorion, Mischa, Josef: i. m.: 323.
41. Speier, S.: i. m.: 251. Forrás: Josephus Flavius: Jüdische Altertü-
mer, I. 24.
42. Bin Gorion, M. J.: i. m.: XVI. Die Gerechten und die Bősen. 1.
Henosh. 167.
43. Uo.: Der vorweltliche Henoch. XXIV/8. 291-292. Forrás: 360.
Pelia-Zitat in Jalkut Reubeni Gen. p. 26/b. Pardes-Zitat in
Jalkut Reubeni u. a. Q. Emek Hamelek-Zitat 27/b.
44. Meyer, E.: Die Israeliten und ihre Nachbarstámme. 1906.
45. Szondi, L.: Experimentelle Triebdiagnostik. Huber, Bern und
Stuttgart. I. kiad. 1947. II. kiad. 1960.
46. Pape, W.: Griechisch-Deutsches Handwörterbuch, Braunscweig,
Vieweg und Sohn, 1849. II. Bd. 16.
47. Uo.: I. Bd. 849.
48. Szondi, L.: Lehrbuch der experimentellen Triebdiagnostik, II.
kiad. 1960, 56. Ábrák: 6.
49. Selbach, H.: „Die zerebralen Anfallsleiden. Hb. der inneren
Medizin. V. Dritter Teil. Neurologie.
50. Schorsch, G.: Epilepsie. Psychialrie der Gegenwart. Springer,
Berlin-Göttingen-Heidelberg, 1960.
51. Buchholz, A.: „Über die chronische Paranoia bei epileptischen
Individuen." Habilitationsschrift. August Preis, Leipzig, 1895.
52. Weygandt, W.: Atlas und Grundriss der Psychiatrie. dehmann,
München, 1902, 272.
225
53. Kraepelin, E.: Das epileptische Irresein. Lehrbuch der Psychiat-
rie. Bd. III/II. Teil, Leipzig, J. A. Barth, 1913.
54. v. Meduna, L.: Die Konvulsionstherapie der Schizophrenie. Halle,
1931.
55. Staehelin, J. E.: „Epilepsie und Schizophrenie und das Problem
der antagonistischen Krankheiten". Bull. Schweiz. Akad. Wiss.
6, 1950.
56. Selbach, H.: i. m.: 1103.
57. Fürstenberg, H.: „Über die Kombination von Epilepsie und
Schizophrenie." Bethel. Diss. 1949.
58/a Landolt, H.: Die Temporallappenepilepsie undihre Psychopatho-
logie. S. Karger, Basel und New York, 1960.
58/b Slater, W.; Beard, E. A. W. und Glithero, E.: „Int. Z. Psychiat-
rie," 1, 6. 1965.
58/c Tellenbach, H.: „Epilepsie als Anfallsleiden und als Psychose.
Über alternative Psychosen paranoider Prágung bei »forcierter
Normalisierung« (Landolt) des Elektroenzephalogramms Epi-
leptiker." „Nervenarzt," 36. Jg. 5. H. 1965, 190-202.
58/d Szondi, L.: Schicksalsanalytische Therapie. H. Huber, Bern und
Stuttgart, 1963, 426 skk. Ehhez: „Neuorientierung in der Frage
der Ich-Spaltungen." „Med. Klinik," 59. 48. 1964.
58/e Seidel, R. Ph.: Experimentelle Existenzformenanalyse an einem
Krankengut von 126 Epileptikern. Juris-Verlag, Zürich, 1962. 25
skk. 8. ábra (Aus der Schweizerischen Anstalt für Epileptische.
Direktor: H. Landolt.)
58/f Ledér, A.: „Zur Psychopathologie der Schlaf- und Aufwachepi-
lepsie." Aus der Nervenklinik der Univ. Heidelberg. (Direktor:
P. Vogel.) „Nervenarzt". 38. 10. 1967. 434-442.
59. Weygandt, W.: i. m.: 275.
60. Ideler, H. W.: Der religiöse Wahnsinn. Halle, 1847. In: K.
Jaspers, Allgem, Psychopathologie. V. kiad. Springer, 104.
61. Weygandt, W.: i. m.: 268.
62. Kulcsár, I. S., Shoshanna Kulcsár and L. Szondi: Adolf Eich-
mann and the third Reich. Crime, Law and Corrections (by
Ralph Slovensko, M. D.). Ch. C. Thomas Publ. Springfield,
Illinois, USA. 16-52.
63. Zöldi Márton profiljait és azok értelmezését lásd: Szondi: Trieb-
pathologie, 1952, 386. skk.
64. Adolf Eichmann ösztön-tesztjeinek vakanalízise (lelet) „Ötven
év feletti férfi tesztjeinek vakanalízise, akinek nevét, foglalkozá-
sát és kórtörténetét nem ismertem. Alátámasztásul tíz előtér- és
kilenc háttér-ösztönprofil szolgált. Az értelmezés módszere a
tizenkilenc ösztönprofil létformáinak egyenkénti meghatározása
volt.
A. Az előtér elemzése
I. A szóban forgó személy szadomazochisztikusan perverz. A tíz
előtér-profilon tízszer választja a szadomazochizmus típusos
tesztjelét ( ± s). A szadomazochisztikus perverzió ezen közveszé-
lyes formája mellett a következő tesztjelek szólnak:
226
1. A IV. előtérprofilon a gyilkos-szindróma (~e. —k, ±m);
2. az V. VI. profilon az autisztikus perverz birtokló-én;
(Sch + 0);
3. kiváltképpen az a tény, hogy az adott férfi a mindenkor
exponált hat gyilkoskép közül kétszer 4, hatszor 5-öt és két ízben
mind a 6 gyilkost kiválasztotta. Ez azt jelenti, hogy amíg a
normális ember a 6 gyilkoskép közül legfeljebb 2-3-at szokott
kiválasztani, ez a személy az előtérben átlagban 5 gyilkost vá-
lasztott ki.
A szadomazochista perverzió dominanciája mellett a szóban
forgó személynél még a következő létformákat találjuk:
II. Hajlam mások vádolására, vagyis a projektív létforma (VII.,
VIII. profil: Sch = 0-) és az ezzel többnyire együtt járó
III. Hajlam a biszexualitásra. III., VII., IX. és X. profil (S= ±
±) . Továbbá:
IV. A megszállottság a szadomazochisztikus perverzióval:
Sch = 0 + a III. előtérprofilon s ±a l ,
B. A háttér elemzése
I. A háttérszemélyiség mind a kilenc profilon Káinként leplezi le
magát, aki gyilkos hajlamát teljesen autisztikusan, vagyis hata-
lomvágyból és a realitás határát áthágva, akarja keresztülvinni.
A gyilkos hajlam dominanciájának igazolására elegendő ha
felsoroljuk a kilenc háttérprofil sorainak a létformáit a tesztje-
lekkel. (Lásd: az 1. táblázatot a 228. oldalon.)
II. A háttérszemélyiség közveszélyessége kifejezésre jut abban is,
hogy a 36 (9 x 4) tengelyreakció közül 32, vagyis 88% a társada-
lom szempontjából negatív.
C. Az össz-személyiség elemzése
I. Minthogy a háttér a személyiség azon részét ábrázolja, amely
a múltban a színpad elején szerepelt, és a jövőben újból az
előtérbe léphet, az adott férfit a társadalom számára maximálisan
veszélyesnek kell tekinteni. (Lásd: 1. táblázatot)
II. A számomra ismeretlen előzmények alapján két betegség
lehetősége zárható ki:
1. genuin epilepszia,
2. paranoid szkizofrénia.
A tesztben a genuin epilepszia ellen szól:
ű
/
) az 5= + +!, + +!! reakciók hiánya; b) az epilepsziásoknál
ritkán előforduló és az inkább a perverz szadomazochizmus
mellett szól - előtérben lévő én: Sch = + 0. viszont a háttérreak-
ció - ! e az epilepszia konduktor szerepét valószínűsítheti. Ezt
a családtörténet vizsgálatával kellene kutatni.
A paranoid szkizofrénia feltételezése ellen szól a 3-as, 4-es
tengelyek átlós szétválásának hiánya ( + —, + —, 0 —, 0 - stb.)
Végső következtetésünk: a személy bűnöző, olthatatlan gyilko-
227
lási hajlammal. Közveszélyességét még fokozza az autisztikus, a
hatalomra törő én és a projekciós készség.
Meg kell még jegyeznünk, hogy huszonnégy éves teszt-
gyakorlatunkban (1937-1961), több mint hatezer tesztsorozat
értelmezése során, egyetlen olyan esettel sem találkoztunk,
amely az autisztikus Káint, háttérben a gyilkos hajlammal ilyen
nagyságrendben és dominánsan mutatta volna. így tehát szinte
egyszeri esettel állunk szemben.
Zürich, 1961. április 1. Dr. Szondi Lipót
Háttér-
profilok
háttérszemélyiség
értelmezése
P
érzel-
mek
Sch
én
C
kapcso-
lat
Az autisztikus
Káin, gyilkos haj-
lammal. ..
- ±
II. Káin meg akar
futamodni, me-
nekülési gondola-
tokat táplál... 0 ±
± -
III. Káin megtagadja
az életet (öngyil-
kossági gondola-
tok); mutogatja
magát (hy +) . . . 0 +
+ ! - -
IV. Káin minden
akar lenni, min-
dent birtokolni
akar... -! +
Suicid
gondolatok
+ +
-! 0
Káin másokat
vádol, valódi Ká-
in...
VI. Káin másokat
vádol, valódi Ká-
in...
VII. Káin másokat
vádol, valódi Ká-
in. . . -! +
+ - !
228
^l^
r
, háttérszemélyiség érzel- ^.
c
^ kapcso-
P értelmezése mek lat
VIII. Káin kényszerrel
tartja vissza gyil-
kolási vágyát... — ± ± 0 ± 0
IX. Káin autisztiku-
san cselekszik,
valódi Káin... - + + —
65. Exner, F. Kriminalbiologie Hanseatische Vergsansta.lt. Ham-
burg, 1939, 160.
66. Stumpfl, Fr.: Erbanlage und Verbrechen. Berlin, 1935, 288, 290.
67. Szondi, L.: Schicksalsanalyse, III. kiad. Schwabe & Co.
374-489.
68. Uo.: a) „Le Test de Szondi employé comme critére de l'indicati-
on d'une Psychothérapie analytique". „Revue de Psychologie
Appliqué" Vol. 15, No 2
e
Trimestre 1965.
b) „Ursprung und Hintergrund der Krisis in den analytischen
Psychotherapien". Szondiana VI. Beiheft d. „Schweiz. Zschr. f.
psych. und ihre Anwend". Nr. 50. 1966, Huber, Bern und Stutt-
gart, 22skk.
69. Szondi, L.: Schicksalsanalyse. III. kiad. 268-269. 13. táblázat:
foglalkozások
70. Bachelard, G.: Psychoanalyse des Feuers. C. E. Schwab Stutt-
gart, 1959, 19.
71. Ellenberger, H.: „Psychose, Neurose oder Schicksalskreis".
Szondiana I. Beiheft zur „Schweiz. Ztschr. f. Psychol. und ihre
Anwendungen", Nr. 21. Huber, Bern und Stuttgart, 1953,
44-90.
72. Kraepelin, E.: Psychiatrie. J. A. Barth, Leipzig, 1909, 158.
73. Freud, S.: Dostojewski und die Vatertbtung. Ges. W. Bd. IV.
(1928) 399-418.
74. Leibrandt, W.: und A. Wettley: Der Wahnsinn. K. Alber, Frei-
burg München, 1961, 429.
75. Uo.: 653.
76. Schwarz, F.: Probleme des Selbstmordes. Huber, Bern, 1946, 19.
58.
77. Malinowski, B.: Varázslat és öngyilkosság mint jogi tényezők.
In: Baloma, Válogatott írások. (Vál.-szerk. Bodrogi Tibor)
Ford.: Bónis György. Gondolat. 1972. 278-284. old.
78. Uo.: A vademberek nemi élete Észak-nyugat Melanéziában.
Családi élet. 120-123.
79. Stumper, E.: Triebstruktur und Geisteskrankheiten. Abhand-
lung z. exper. Triebforsch. und Schicksalspsychologie. Bd. 2.
Huber, Bern und Stuttgart, 1956.
229
80. Maeder, A.: „Sexualitát und Epilepsie". „Jb. f. psa. und psycho-
path. Forschung". Bd. I. 1909. 119skk.
81. Stekel, W.: Nervöse Angstzustánde und ihre Behandlung. Úrban
und Schwarzenberg, Berlin-Wien, 1924, 560.
82. Poljak, L.: und H. P. Dávid: „Vergleichende Syndromanalyse
bei 100 epileptikern und 100 Homosexuellen". Szondiana II.
Huber, Bern und Stuttgart, 1953, S.72-87.
83. Schicksalsanalyse. III. kiad. Schwabe & Co. Basel, 1905.
101-103. (10a és 10b ábra.)
84. Schwarz, F.: Probleme des Selbstmordes. Huber, Bern, 1946.
110.
85. Marchand, L.: und J. Ajuriaguerra: Du suicide chez les epilepti-
ques. „La presse médicale", 1941. 407skk.
86. Rüegsegger, P.: „Selbstmordversuche". „Psychiat. Neurol.",
Basel, 146; 81-104, 1963.
87. Schicksalsanalyse. III. kiad. 360.
88. Uo.: 280.
89. Seidel, R.: Experimentelle Existenzformenanalyse an einem
Krankengut von 126 Epileptikern. Juris Verlag, Zürich, 1962.
90. Szondi, L.: Triebpathologie. Huber Bern und Stuttgart, 1952,
260.
91. F. Dubitscher: Der Suicid. Thieme, Stuttgart, 1957, 202.
92. Ringéi, E.: Der Selbstmord. Maudrich, Wien, 1953, 153.
93. Szondi, L.: Schicksalsanalyse. III. kiad. 360.
94. Heidegger, M.: Sein und Zeit. Niemeyer, Halle a.d. S., 1941,
134skk.
95. Bollnow, O. F.: Das Wesen der Stimmungen. Klostermann.
Frankturt am Main, 1956, 34skk.
96/a Szondi, L.: Triebpathologie. Huber, Bern und Stuttgart, 1952,
415skk.
96/b Szondi, L.: Schicksalsanalytische Therapie. Huber, Bern und
Stuttgart, 1956, 513skk.
97. Klein Melanie: „Zur Psychogenese der manisch-depressiven
Zustande". „Psyche. Jg." XIV. H.5, 1960.
98. Uo. , 258.
99. Uo. 262.
100. Szondi, L.: „Die Dialektik Ich (Érbe und Ich) Trauma im
Schisksal des Einzelnen". Szondiana VII. (Beiheft z. „Schweiz.
Ztschr. f. Psych. und ihre Anwendungen", Nr. 51.) Huber, Bern
und Stuttgart, 1967, 15-35.
101. Vergote, A.: „Ethik und Tiefenpsychologie. Vergleichende Un-
tersuchung über das Kain- und den Oedipus-Komplex". Szondi-
ana IV. Internat. Kolloquium der Forschungsgemeinschaft für
Schicksalspsychologie (herausgegeben von Ulrike Studer-Salz-
mann). Huber, Bern und Stuttgart, 1967, 212-220.
102. Szondi, L.: Schicksalsanalyse. III. kiad. Schabe &. Basel, 1965.
A páciensek családfája: 302-303.
103. Wurmser, L.: a) Über die Entfremdung. Ein kasuistischer Bei-
trag. Szondiana III. (Beiheft. z. „Schweiz. Ztschr. f. Psych. und
230
ihre Anwendungen", Nr. 43.). 96-106. Huber, Bern und Stutt-
gart, 1962.
104. A kísérleti ösztöndiagnosztikában (Szondi-teszt) a valódi Káin
és a valódi hipochonder profilja a következő:
e hy k p
A valódi Káin — + + —
A valódi hipochonder + — - +
A hipochonder tesztprofilja azonban a bűn- és a büntetésféle-
lem, vagyis a lelkiismeret általános profilja, amelyen a hipo-
chondria alapszik.
105. Blumer, D.: „Beitrag zur Psychologie der neurotischen Hypo-
chondrie". Inaugural-Dissertation, Schwabe & Co. Basel, 1957.
106. Ua.: „Das Gewissen". Szondiana V. Festschrift Leopold Szondi.
Huber, Bern und Stuttgart, 1963, 29-38.
107. Szondi, L.: Ich-Analyse. Huber, Bern und Stuttgart, 1956,
466-509.
108. Jung, C. G. Symbole des Geistes. Rascher, 1958, 407 (20.1j:).
109. Poljak, L.: und H. P. Dávid: „Verleichende Syndromanalyse bei
100 Epileptikern und 100 Homosexuállen". Szondiana II. Hu-
ber, Bern und Stuttgart, 1955, S. 72-87.
110. Szondi, L.: Experimentelle Triebdiagnostik, I. kiad. 1947. 195.
11 l/a Az 5. táblázaton már feltüntettük, hogy az Ödipusz-komplexus
teszttünete a szélen (C és S), míg a Káin-komplexus jegyei a
középen (P és Sch) olvashatók le.
Kezdeményezésemre I. Nastovic (1968) 40 kifejezett Ödipusz-
komplexusban szenvedő neurotikusnál a variánsok gyakorisá-
gának a sorrendjét a következőkben állapította meg:
20 <J 20$
Sor-
rend:
ETP EHP KHP ETP EHP K HP
Sor-
rend:
S C S C S C S C S C S C
1. + - + + - + - - + + + + + + - +
2.
+ 0 - +
0 +
- ± + -
± -
0 +
0 0
+ - + + - + - - ++ - 0
3. 0 - 0 + ± + ±- 00 ± 0
4. + + - -
+ 0
+ +
Jelmagyarázat: ETP - Előtérprofil
EHP - Elméleti háttérprofil
KHP - Kísérleti háttérprofil
231
b) Nemtől független, valamennyi S- és C-reakció ösz-
szege
Sor-
rend:
ETP EHP KHP
Sor-
rend:
S C S C S C
1. + - | - + 1 - + + - - +
2. + 0 + + - ± + - - 0
3. - - 0 + + + ± - 0 - + 0
4. + + ± + - - o- 0 + ±0
5. 0 - ± +
A 4117 lelkileg részben egészséges, részben beteg populáció
kísérleti vizsgálata alapján (Magyarország, 1947) a négy
Káin-reakció gyakoriságát az érzelmi- és in-életben, a követ-
kező táblázaton foglalhatjuk össze:
Az affektív
Káin-reakciók
Teszt-
jelek
P =
e hy
Gya-
kori-
ság
Vezető
én-reakciók
Teszt-
jelek
Sch
k p
A „valódi"
Káin:
- +
6,0%
Minden lenni,
mindent birto-
kolni. Az au-
tisztikus, fe-
gyelmezetlen én
+ +
+ -
Káin félelmé-
ben erőszakos
cselekménybe
menekült; az
álcázott Káin:
- 0 7,5%
A megfutamo-
dó én
A katasztrófát
sejtő én
± -
± ±
Káin elbújik: - ± 4,9%
A kapzsi én
A dezintegrált
én
Az autisztikus
én
+ 0
0 0
+ -
Az ambivalens
Káin:
± +
1,8%
Az autisztikus én
A megfutamo-
dó én
+ -
± -
Z 20,2%
232
Minthogy az epilepszia a Káin-emberek adekvát rohammal
járó betegsége - kezdeményezésemre H. Stoll asszony, R. Ph.
Seidel (89) beteganyagának alapján 100 folyamatosan kezelt
epilepsziás (60cJ 40?) affektív- és én-életének Káin változatait
számolta össze. Eddig még nem közölt eredményei:
1. A „valódi" Káin kezelt epilepsziások affektív életében ritka
az előtérben (férfiaknál 0,5%, nőknél 0%), viszont a háttérben
(KH) férfiaknál 1,8%, nőknél 1,7%.
A „valódi" Káin énje a kezelt epilepsziások esetében is autisz-
tikusan fegyelmezetlen marad.
2. Az álcázott Káin (P = —0) - többnyire már elkövetett
erőszakos tett után - az én-életben autizmusra, megfutamodásra
és katasztrófa sejtésre hajlik, mégpedig kezelt férfi epilepsziások
esetében gyakrabban, mint nőknél, és különösen ritkábban a
vegyes populációban (7,5%).
3. A Profil-közép (P + Sch) kezelt epilepsziások esetében első-
sorban a lelkiismeret reakcióját mutatja. Tehát: bűn- és bünte-
tésfélelem, hipochondria vagy szervi neurózis.
(
P Sch \ vagy pánikos szorongás / P Sc h\ , hason-
0 - - - j (- - -„]
lóan a negatív középhez / P Sch \ .
Bizonyíték ez arra, hogy az antiepileptikumok részint tényle-
gesen képesek Káin gonosz hajlamait bűn- és büntetésfélelembe
átfordítani, részint arra, hogy a kezelés hatására paranoid, szen-
zitív és kapcsolati szorongásokra való hajlam léphet fel (Lan-
dolt, Sesdel, Tellenbach).
111/b Ledér, A.: „Zur Psychopathologie der Schlaf- und Aufwachepi-
lepsie". „Nervenarzt", 38. 10. 1967, 434-^142.
112/a Thomas von Aquino: Summa Theologiae. Príma pars 81, Artic.
23. Marietti, Taurini, 1952, Romae, 396 skk.. Továbbá:
112/b Schiksalsanalytische Therapie, 356.
113. Spinoza, B.: Etika. Gondolat Kiadó, 1979. Ford.: Szemere Sa-
mu. III. Az indulatok eredetéről és természetéről. 149-249.
114. Uo.: 110.
115. Uo.: 180.
116. Uo.: 123., 144., 171., 174.
117. Uo.: 174.
118. Uo.: 145., 180.
119. Klein, Melanie: Das Seelenleben des Kleinkindes. Klett, Stutt-
gart, 1962. 178.
120. Uo.: 181
121. Szondi, L.: Experimentelle Triebdiagnostik I. kiad. Huber, Bern,
1947, 194skk.
122. Staehelin, J.: „Untersuchungen an 70 Exhibitionisten". „Z. Ne-
ur." 102.
123. Wertham, F.: „A sign for Cain und nicht A sign of Cain". Lásd:
37. old.
233
124/a Szondi, L.: Ösztön és nevelés. In: Lélektani tanulmányok, III.
Pázmány Péter Tudományegyetem Pszichológiai Intézete, Bu-
dapest, 1939. 79-111.
124/b Németül: „Schw. Ztschr. f. Psych. und ihre Anwendungen",
1946.
124/c Lehrbuch der experimentellen Triebdiagnostik.Huber, Bern und
Stuttgart, 1963, 413-415.
124/d Freiheit und Zwang im Schicksal des Einzelnen. Huber, Bern und
Stuttgart, 1967, 66-67.
124/e Uo.: 2. táblázat, 66.
125. Studer-Salzmann, E.: „Schicksalspyschologie und Glaukom"
(Grüner Star). Szondiana II. (Beiheft z. „Schweiz, Ztschr. f.
Psych. und ihre Anwendungen", Nr. 26), 129-152.
126. Szondi, L.: Schicksalsanalyse. III. kiad. 340.
127. Dreyer, H.: „Triebstruktur und Berufseignung, Triebdiagnostis-
che Untersuchungen im Bergbau". Szondiana I. (Beiheft z.
„Schweiz. Ztschr. f. Psych. und ihre Anwendungen", N. 21.),
Huber, Bern und Stuttgart, 1963, 156-179.
128. Szondi, L.: Schisksalsanalyse. III. kiad. 365.
129. Hedri, A.: „Unfall und Schicksal". Szondiana IV. Mensch,
Schisksal und Tod. Huber, Bern und Stuttgart, 1963, 61-78.
130. Szondi, L.: Schisksalsanalyse. III. kiad. 494.
131. van Reeth, Cl.: a) „Feuerwehrleute und Missionsschwester". b)
„Die Probleme von Ethik und Morál". Lizenz-, bzw. Doktor-
Dissertation an der Kath. Universitát in Louvain (Belgien).
132. Veress, Z.: Étude du phénoméne contemplatif á travers le Sche-
ma théorique de la pensée de Szondi. (Étude de l'opérotropisme)
Lizenz-Arbeit an der Kath. Universitát Louvain (Belgien). 1967.
133. Goldschmidt: Talmud-Sabbat 156/a. Rabbi Jehósuá ben Léví
Palesztinában élt 250 körül. Rabbi Ásí Babilóniában élt, meg-
halt 427-ben. Rabbi Báv meghalt 330-33l-ben. Ábájá (Ábbájé)
Babilóniában élt, és 338-339 körül halt meg. Sámuel Edels
1555-ben Poznanban született, meghalt Ostrogban 1631-ben (R.
S. Speier).
134. Fuchs, E.: Das Lében Adams und Evas in Kautzsch's Sammel-
buch: Apokryphen und pseudepigraphen. II/7. 514. A „g" Íj. is.
135. Szondi, L.: Schisksalsanalytische Therapie. Huber, Bern und
Stuttgart, 1963, 138skk (Entfremdung).
136. Josephus Flavius (Szül.: i. sz. 37-ben Jeruzsálemben): Jüdische
Altertümer. Erstes Buch, 2, 2, 23. (übersetzt von Heinrich Cle-
menz). Idézi: S. Speier (22), 249. Magyarul: A zsidók története
címmel a XI-XX. rész jelent meg. Gondolat, 1983. 2. kiad.
Ford.: Révay József.
137. A Káin-Ábel reakcióként a következőket számították:
Káin = P = - + , - 0 , - ± , ± + ;
Az Ábel-reakciók változataként:
Ábel = P = + - , 0 - , ± - , + ±.
Hangsúlyozzuk, hogy itt csupán a Káin és Ábel affektív reakció-
inak a gyakoriságát állították szembe egymással. A megfelelő
én-reakciókat figyelmen kívül hagyták.
234
138. Az affektív Káin-Ábel-reakciók eloszlását a különböző én-osztá-
lyokban lásd: Experimentelle Triebdiagnostik. I. Aufl. Huber,
Bern 1947, 194
139. Szondi, L.: Schisksalsanalyse. III. kiad. Schwabe & Co. Basel,
1965, 374-489.
140. Wertham, F.: A sign for Cain. 1966, 326-327.
141. Balzac, H.: Vautrin utolsó átváltozása. A kurtizánok tündöklése
és nyomorúsága IV. Ford.: Lányi Viktor. Magyar Helikon, 1963.
11. Jegyzet: Jemeljan Pugacsov (1726-1775), megszervezte az
uráli kozákok felkelését, amelyben III. Péter cárnak adta ki saját
magát, akit felesége, Katalin cárnő öletett meg. Hasonlított erre
a cárra. Nagy kezdeti sikerek után Galicin herceg, majd Panyin
gróf legyőzte, elfogta, és később lefejezte.
Louvel, Louis-Pierre (1783-1820) 1814 óta az egész francia
királyi ház kiirtására készült. 1815-ben egy gyilkolásra alkalmas
kést készíttetett magának. 1820. február 13-án az Opera külső
lépcsőjén meggyilkolta Berry herceget, az egyetlen olyan herce-
get, akit egy trónörökös nemzésére képesnek tartott. Annak
ellenére, hogy a haldokló herceg gyilkosa számára kegyelemért
imádkozott, Louvelt mégis halálra ítélték, és kivégezték.
A meggyilkolt herceg özvegye, Berry hercegnő néhány hónappal
később fiúgyermeket szült, Bourdeaux hercegét, a majdani
Chambord grófot, akit mint trónkövetelőt hívei V. Henriknek
neveztek. A Berry herceg ellen elkövetett merénylet heves reakci-
ós hullámot váltott ki, amely Decazes liberális beállítottságú
minisztériumának lemondását eredményezte.
Collin, Jacques 1779-ben született, és az oratoriánusoknál ne-
velkedett. (Oraloriánu* fogadalmat nem tett, világi közös-
ségben élő pap. - A ford.) Pályafutását bűnözőként kezdte,
minthogy magára vállalta a barátja által elkövetett hamisítást.
Ezért 1810-től 1815-ig fegyházban volt. Szökése után Párizsban
Vautrin néven Madame Vauquer családi penziójában rejtőzkö-
dött. Ebben a penzióban ismerkedett meg a fiatal Eugéne de
Rastignac-kal, aki érdekelte őt, és akit megkísérelt anarchista
gondolatai számára megnyerni, rá akarta erőszakolni támogatá-
sát, amikor is azzal a vagyonnal hitegette, amelyhez Victorine
Pailleferrel kötendő házassága révén jut hozzá; akinek fivérét
Franchessini ezredessel gyilkoltatta meg. Rastignac kelletlenül
utasította vissza ezt a méltatlan szövetséget. Másnap Madmoi-
selle Michonneau a Vauquer penzió egy másik vendége, Vaut-
rint feljelenti a rendőrségen, Bibi-Lupin letartóztatja, és újból
fegyházba kerül (Goriot apó). 1823-ban újból megszökött, és
Abbé Carlos Herrera néven beutazta Franciaországot; a Cha-
rente partján találkozott Lucien de Rubemprével, aki öngyilkos
akart lenni. Új életkedvet öntött belé, kifizette adósságait, és
rávette a hatalom és a világ meghódítására
Lásd még: Szondi, L.: Thanatos and Cain. American Imago.
Eros and Thanatos. Vol 21. 3-4; 1964. Németül: Neue Züricher
Zeitung, 2. Mai, 1965 (Literatur und Kunst).
235
A jegyzetek után közöljük a Káinnal foglalkozó újkori irodalmi
művek jegyzékét, amelyért Prof. Dr. Phil. Martin Stern úrnak,
Basel, tartozom hálás köszönettel.
Német irodalmi művek
18. század
Margarethe Klopstock: Dar Tod Abels (1758).
Salomon Gessner: Der Tod Abels (2. Aufl. 1759).
Males Müller: Der erschlagene Abel (edit. Heues).
J. G. Herder: Der himmlische Schafer (edit. Suphan Bd. 26,
326-327).
L. F. Hudemann: Der Brudermord des Kain (Butzow 1761).
Joh. Sam. Patzke: Der Tod Abels. Lyrisches Dráma (1769).
Joh. Zahnesnig: Abels Tod Duodrama (1779).
Sebastian Sailer: Von Kain und Abel (Gedenkschrift f. Herm.
Albert, Halle, 1928).
Cain, eine Kantate. Göttinger Musenalmanach auf 1777, 16.
Frds. Leop. Gráf zu Stollberg: Kain am Ufer des Meeres (Ges.
Werke). 19. Jahrhundert I.
F. A. Krummacker: Kains Klagen (Parabeln 2. Bd.) 1815. Kains
Traum uo.
L. C. Wittich: Kain und Abel am Sturzbach (Mitternachtsblatt
hrsg. v. A. Müllner 1827).
Frieds. Küchert: Kabil und Habil (Morgenlánd. Sagen Bd, 1,
1837).
Franz Hedrich: Kain (1851).
Herm. Lingg: Kain (1869).
Martin Wagener: ( = Martin Frensee): Kains Tod (1895).
Ludw. Weben Kain (1896).
Max Hermanny: Kain. Dramat. Dichtung (Leipzig, 1896).
M. E. Sachs: Kains Schuld und ihre Sühne (München, 1897).
19. század
Paul von Wichmann: Kain. Dráma (1897).
Eduárd v. Meyer: Die Bücher Kains vom ewigen Lében (1899).
20. század
Paul Heyse: Kain. Mysterium (Mythen und Mysterien, 1904).
Porges ( = C. Hilm): Kain (1904).
Arnold Winkelmann: Kain. Gedicht. (1904).
E. K. Alexy: Abels Tod. Schauspiel in 4 Aktén (Lorch, 1908).
Ottó Borgoráber: Die ersten Menschen. Frotisches Mysterium
(1908).
Heinr. Bulthaupt: Kain. Oper. Musik von d'Albert (Berlin,
1909).
Sebastian Wieser: Der Antichrist. Trilogie (Regensburg, 1911).
236
Ua.: Brudermord (Biblische Spiel II), München, o. J.
Else Lasker-Schüler: Abel. Hebraische Báliadén, 13.
Harry Schmidt und Adolf Walter: Kain (Wien, 1914).
Félix Weingartner: Kain und Abel. Oper (Wien, 1914).
Frds. Kaffka: Kain (Berlin, 1918).
Anton Wildgans: Kain (Leipzig, 1921).
Wilh. Leunemann: Kain (Geschichten, Legenden, Worte) 1923.
Nicolaus Lauer: Abels Opfer. II. Aufl., (München, 1927).
Wilh. Ebner: Die Tragödie Abels (Radolfszell, 1930).
Jacob Rothschild: Kain und Abel in der deutschen Literatur. Diss.
Frankfurt am Main/Würzburg 1933.
V. Aptowitzer: „Kain und Abel in der Agada, den Apokryphen,
der hellenistischen, christlichen und mohamedanischen Litera-
tur" (Wien, 1922).
Berdyczewski, Micha Josef, Bin Gorion: Die Sagen der Juden,
Bd. I.
Louis Ginsberg: The Legends of the Jews. Vol. I. V. (Philadelp-
hia, 1909).
J. Winzer: „Die ungleichen Kinder Evas in der Literatur des 16.
Jahrhunderts". Diss. Greifsw. 1908.
Az angol és spanyol irodalomból:
Lord Byron: Kain. Misztérium. Mikes Lajos. 1899. Lampel.
M. Unamuno: Abel Sanchez. Die Geschichte einer Leidenschaft
(Meyer & Jessen Verlag, München, 1925).
A példák jegyzéke
1. Görcsös rohamok, lehangoltság, poriománia, ködös tudatálla-
potok (Weygandt [52]. 29. esete) 102
2. Páter Surin vallásos rögeszméi (Ideler). A szerzetes és ördög
megkettőzésének példája 103
3. Egy epileptikus gyászbeszéde Weygandt alapján (52) 104
4. Zöldi Márton, a háborús bűnös 104
5. Adolf Eichmann, az íróasztal-Káin 106
6. Hároméves kislány gyilkolási késztetése 112
7. A tizennégy éves gyilkos leány (Noszlopi L. esete) 112
8. Huszonöt éves epilepsziás nőbeteg mérgezési kísérletei 113
9. Huszonhárom éves epilepsziás nőbeteg fojtogatási kísérletei 113
10. A kéjgyilkos 115
11. A gyújtogató, aki ápolónő lett (H. Ellenberger esete) 124
12. Huszonegy éves leány öngyilkossági rohamai 136
13. Homoszexuális öngyilkos 140
14. A szadista-perverz családgyilkos és öngyilkos 144
15. Genuin epilepsziás, öngyilkossági rohamokkal (Jérome J. ese-
te, Ducosté nyomán) 145
16. Tizenhat és fél éves leány bosszúból elkövetett öngyilkossága 147
237
17. Kataton-szkizofrén öngyilkos (Rüegsegger esete, Egyetemi
Pszichiátriai Klinika, Basel, 1963) 149
18. Projektív-paranoid öngyilkos nőbeteg (Hollós István esete,
Budapest) 150
19. Mániás-depressziós, perverz és szenvedélybeteg férfi öngyil-
kossága 154
20. A kényszerneurotikus, fóbiás és paranoid Káin 164
21. Az elidegenedés állapota, többszörösen öngyilkos huszonöt
éves leány 167
22. A latens Káin krónikus önsorsrontási igénye a gyermekkorban
elmaradt büntetésekre 171
23. Huszonnégy éves passzív homoszexuális férfi tíz Káin-álma 174
24. Análszadisztikus, kény szerneurotikus zenész álma 175
25. Húszéves paranoid mazochista férfi három Káin-álma 176
26. Hipochonder, kényszeres és szexuális zavarokban szenvedő
huszonnégy és fél éves egyetemi hallgató két Káin-álma (Krei-
enbühl esete) 177
27. Huszonhét éves kveruláns férfi Káin-álmai 179
28. A Káin-hajlam szocializálása foglalkozással egy epileptiform
családban a mészáros és a sebész pálya választásával 195
29. Pálya- és halálnemválasztás egy kőtörő családjában 197
30. Az epileptikus családból származó huszonhárom éves matróz
pálya- és halálnemválasztása 201
31. Tűzoltók, gyújtogató és indulati gyilkos egy Káin-hajlamú
családban 202
32. Két fivér saját repülőgépén lezuhant, nagyapjuk és nagynénjük
epilepsziás volt 203
33. Két másik, epilepsziás családhoz tartozó pilóta lezuhant . . . 205
NÉV MUT A T Ó
Ábájá (Ábbájé) 234
Ábin (R.) 64
Ábrahám 158
Abu'l Feda, Fidá 62, 73, 220
Abu'l-Farads 72, 224
Adler, A. 24, 49
Ajuriaguerra, J . 146, 230
Alajouanine 100
Ambrosius 70
Aptowitzer, V. 58, 59, 61-64,
73, 74, 78-80 219, 220, 222-
225
Aquinói Tamás 183, 233
Arisztotelész 183
Ásí (Rabbi) 234
Augustinus 74
Bachelard, G. 123, 124, 229
Bacher 224
Balzac, H. de 215, 235
Balzer, H. 76, 225
Báv (R.) 234
Beard, E. A. W. 100, 226
Benedek I. 7
Bernstein 139
Bin Gorion, E. 223
Bin Gorion (=Berdyczewsky),
M. J . 44, 89, 219, 221-225
Binswanger, O. 123
Bleuler, E. 26, 99
Blumer, D. 170, 231
Bodrogi Tibor 224, 229
Bollnow, O. F. 151, 152, 230
Bónis György 224, 229
Brentano 152
Buber, M. 32, 221, 225
Buchholz, A. 99, 148, 166, 225
Bürger 100
Cádók (R.) 72
Cedrenus 62 >
Ceriani 220, 223
Charcot, 26
Charles, R. H. 223
Clemens 61
Clemenz, H. 234
Conrad, 51, 111
Csehov, A. P. 172
Da Villa 148, 149
Dahlgreen 139
Dávid, H. P. 143, 174, 230, 231
De Boer 99
Delitzsch, F. 60, 83, 223
Dillmann, A. 220, 223
Dilthey, W. 49
G. Donáth Blanka 110, 122
Dosztojevszkij, F. M. 26
Dörries, H. 99
Dreyer, H. 197, 234
Dubitscher, F. 139, 147, 230
Ducosté 145, 146
Edels, Sámuel 206, 234
Ellenberger, H. 124, 125, 131,
132, 229
239
Ephraem Syrus 77, 78, 80, 220,
224
Epiphanius 62
Esquirol, J . - E. - D. 136, 137
Eusebius 61, 222
Exner, Fr. 111, 229
Fabricius 80, 222, 224, 225
Fehér B. 58, 59
Flavius, J osephus 68, 69, 83,
84, 208, 225, 234
Foville, J . P. 136
Freud, Anna 158
Freud, S. 15, 16, 17, 19, 24, 26,
37, 49, 96, 135, 173, 174, 229
Friedmann 98
Fuchs, E. 59, 220, 234
Fürstenberg, H. 99, 226
Gélineau 98
Gesenius, W. 60, 222
Giese 99
Glithero, E. 100, 226
Goethe, J . W. von 50
Goldschmidt 234
Gruhle 139
Hedri, A. 205, 234
Heidegger, M. 49, 151, 152,
221, 230
Hermann, I. 26, 91
Hieronymus, 80
Hippokratész 96
Hoffmeister, J . 50. 222
Huna (R.) 71
Ibn al-Athír 62, 73, 80, 220, 224
Ideler, H. W. 103, 226
J agic 220
J akobi J olán 17
J anz, D. 102
J aspers, K. 52, 222, 226
J ehósvá ben Lévi (R.) 70, 234
Jólesz L. 45
J ung, C. G. 15-17, 27, 37, 49,
173, 231
J ustinus 59
Kant, I. 108, 137
Károli G. 43, 221
Kautzsch, E. 59, 78, 219, 220,
222, 223, 225
Kerényi K. 17
Klages 152
Klein, Melanie 158-160, 185,
187, 230, 233
Kraepelin, E. 20, 99, 135, 151,
226, 229
Kreienbühl, R. 176, 177
Kretschmer, E. 19, 26, 51, 222
Kulcsár I. 106, 108-110, 226
Kulcsár Zsuzsanna 110, 226
Landolt, H. 100, 101, 226, 233
Lasch 139
Lányi V. 216
Ledér, A. 102, 226
Leibbrandt, W. 136, 137, 229
Lersch 152
Lévi (R.) 70
Littman, E. 223
Lombroso, C. 26
Lorenz, K. 53, 222
Löwith, K. 49, 221
Luther, M. 50, 207
Madách I. 31
Maeder, A. 143, 173, 230
Malinowski, Br. 74, 138, 139,
224, 229
Marc, Ch. H. 136
Masz-údi 62, 220
Marchand, L. 146, 230
Meduna, L. v. 99, 226
Megenberg, C. von 81
Methodosz (patarai) 80
Meyer, E. 89, 225
Meyer, J . E. 123
Meyer, W. 220
240
Miascha (R.) 60
Muskens, L. J . J . 122
Nahmanidész 83
Nastovic, I. 231
Nietzsche, F. 24
Noszlopi L. 112
Pape, W. 225
Petrus Comestor 81
Philastrius (brixiai) 59
Philón 68, 69
Pirke R. Elíezer 58, 72, 223
Poljak, L. 143, 174, 230, 231
Prinz 100
Prokopiosz (gazai) 80
Pszeudo-Methodiosz 63
Rad, G. v. 224
Ranschburg P. 11
Reeth, Cl. van 206, 234
Révay J . 234
Révész G. 12
Ringéi 139, 148, 149, 230
Rosenzweig, F. 221
Rost, H. 139
Rönsch, H. 63, 78, 220, 223,
224
Rüegsegger, P. 147, 149, 230
Sáhin 69, 75
Sauvages 137
Schleiermacher 184
Schneider, C. 52, 222
Schorsch, G. 98-101, 122, 225
Schwarz, F. 138, 139, 144, 147,
229, 230
Sciorta 99
Seidel, R. Ph. 102,226,230,233
Selbach, H. 98, 99, 225,-226
Sesdel 233
Silberer 173
Simon-ben Lákis (R.) 79
Sincellus 62
Slater, W. 100, 226
Smorto 99
Sólem, G. 221
Speier, R. S. 60, 220, 223, 225,
234
Spinoza, B. 183-185, 233
Staehelin, J . E. 99, 226, 233
Steiner, U. 101
Stekel, W. 96, 230
Stern, M. 236
Stoll, H. 233
Stransky 99
Studer-Salzmann, U. 98, 234
Stumper, E. 143, 229
Stumpfl, Fr. 229
Szemere Samu 183
Szondi, L. 9-37,41,49, 59,110,
111, 133, 220-226, 228-231,
233-235
Szondi, P. 14
Szondi, Vera 15
Tabari, at 62, 73, 80, 220, 224
Tellenbach, H. 100, 226, 233
Tertullianus 58, 61
Theodoritus 58
Theodosziosz 63, 72
Tischendorf 220
Troyat, H. 226
Valentin, V. 221
Veress Z. 206, 234
Vergote, A. 163, 230
Vischer, W. 60, 223
Voltaire 137
Vorkastner 99
Weichbrod 139
Wellauer 139
Wertham, F. 76, 215, 221, 224,
233, 235
Wettley, Annemarie 229
Weygandt, W. 99, 102, 104,
225, 226
Wurmser, L. 167-169, 230
MÓZES,
A TÖRVÉNYALKOTÓ
TARTALOM
Előszó 247
1. A FÉRFI MÓZES
Mózes a történelem fényében 253
Héber vagy egyiptomi volt-e Mózes? 259
Mózes a vallástörténet tükrében 268
Az atyák istene. Az Él-vallás 269
A Jáhve-vallás 270
A kénita hipotézis 272
Mózes a mondák és a Biblia fényében 278
Jóslat Mózes születéséről 281
Mózes születése 285
Mózes neve 285
A kitevési mondák 287
A gyermek Mózes 290
Az ifjú Mózes, a gyilkos 292
Mózes menekülése 294
Mózes elhivatottsága 295
Mózes családja 298
Ámrám és Jokheved • • 298
A körülmetélés 299
A csodatevő Mózes. A kivonulás 304
Az egyiptomi csodák és csapások 304
Csoda a Sás-tengeren 305
A tüzcsodák 308
A vízcsodák 309
A forráscsodák Mássánál és Merívánál 310
A csoda az amalekitákkal folytatott csatában 313
A pálca 314
Jetró, „Mózes tanítómestere" 316
Szövetségben Istennel. A Mózes előtti parancsolatok.
A Genezis-Tóra 323
Mózes Színáj előtti parancsolatai 325
A kinyilatkoztatás órája 327
Mózes, a törvényhozó. A Tízparancsolat (Dekalógus) 329
245
Indulás Színájból. A nép zúgolódik 336
A büntetőtűz . •. 339
A sivatagi vándorlás és a nép további „megtizedelése" 342
Mózes halála 344
Mózes, a férfi 348
II. MÓZES, AZ EMBER
A férfi Mózes sorsformái (Visszatekintés) 355
Mózes, a herceg 355
Mózes, a pásztor 357
A csodák embere, a csodatevő Mózes 359
Mózes, a nép vezére és Isten embere 361
A Mózesben lakozó Káin 365
Mózes, a politikus és önkényúr Isten birodalmában 365
Isten szolgálata gonosz ösztönökkel 373
A gyilkos misszionárius lesz 373
A gyilkos a börtönben szinte szentté válik 374
A rablógyilkosból börtönlelkész lesz 386
Az apagyilkos vallási tébolyba esik 387
Az anyagyilkos vallási tébolyba esik 388
A háborús bűnös vallási tébolya 389
A tolvaj, rabló és gyilkos
„fekete ördög" szent lesz 390
Az etiópiai Szent Mózes története:
a scétéi remete 390
A lelkiismeret eredete 393
A lelkiismeret a Nílus völgyében
az i. e. előtti 4. évezred körül 393
A bibliai zsidók lelkiismerete 399
A lelkiismeret eredete a sorsanalízis alapján 402
Mózes, az ember 404
Függelék 409
Jegyzetek 411
Irodalom 415
Névmutató 421
EL ŐSZÓ
Mózes, a férfi, és Mózes, az ember csak testében volt
azonos. J óllehet a férfi és az ember Mózes sorsát együtte-
sen határozta meg, mindkét sors az életút fordulataiban
különbözőképpen jelen van.
Mózest, a férfit, a vallástörténészek többsége prófétá-
nak, vallásalapítónak, a papok őspapjának, hivatásos
papnak tartotta, mások pedig vezérként, törvényhozó-
ként tisztelték, aki a Dekalógussal (Tízparancsolat) a
közösségi szellemet, a J áhve-szellemet, az Izrael-szelle-
met teremtette meg.
Mózesnek, a nagy férfinak a felsorolt megnevezési
formái ismeretesek. A vallástörténészek könyvei meglepő
módon nem említik azt a tényt, hogy Mózest a római és
a keleti egyház a szentek közé sorolta.
A „ Vies des Saints et des Bienheureux selon l'ordre du
Calendrier avec l'Historique des Fétes par les R. R. P. P.
Benediciins de Paris" (Paris VI ., Edition Letouzey et
Ané, 1950) (A szentek és boldoggá avatottak élete a
naptári sorrend és az ünnepek története szerint. Szerk.:
a párizsi Benedek-rendi atyák) című lexikon I X. köteté-
ből megtudhatjuk, hogy a 9. évszázadban - feltehetően
IV. Leó pápa (847-855) idején - a bibliai Mózest Florus,
a lyoni diakónus, a vértanúk történetének a könyvébe
Szent Mózesként (Saint Moise) jegyezte be. A naptár
szerint szeptember 4-én és augusztus 20-án szentként
ünneplik (97-102. old.). (I . jegyzet.)
Velencében a Szent Márk tértől délnyugatra vezet a
Szent Mózes utca a Szent Mózes hídhoz, itt áll a Szent
Mózes barokk templom.
Egyes történészek - mint például Hüllmann és főként
247
Saalschütz (1846) még több mint száz évvel M. Buber
előtt Mózesben, a férfiban csupán a sajátságos zsidó
teokrácia alapján álló céltudatos politikust, az államala-
pítót és államirányítót látták. Buber Mózesben ugyan-
csak kizárólag azt az állampolitikust emeli ki, aki a hébe-
rek tizenkét törzsét izraeli néppé egyesítette, megvalósí-
totta a vallási és a társadalmi élet egységét, és mint
teokrata Isten királyságát, nem pedig egy új vallást alapí-
tott [II. jegyzet.].
Mózes, az ember, kevésbé érdekelte a vallástudósokat.
Kivételt képez P. Volz, akire az ember Mózes is mély
hatást gyakorolt. I gaz, ő is inkább a vallásalapítót, a nép
szervezőjét, a vándorlók vezérét, a prófétát, a papot, a
Tóra-adományozót és a csodatevőt, és nem annyira az
ember nagyszerűségét látta meg Mózesben.
Nézetünk szerint a vallástörténeti könyvekben Mózes
emberi jelentősége elsikkad. Annak ellenére, hogy Mózes
dühéről gyakran esik szó, de annak a lelki fejlődésnek és
átváltozási folyamatnak a pszichológiai magyarázatával,
amelynek során a fáraó udvarának fiatal hercegéből a
zsidók istenes embere lett, nem találkozunk.
Az egyiptomi agyonütését, amit körülbelül tizennyolc
éves korában követett el, szinte jelentéktelen eseménynek
tartják. Alig foglalkoznak a bűntett lelki következmé-
nyeivel, a bűntudati terhekkel, amelyeket Mózesnek ön-
magában kellett hordoznia, a mardosó lelkiismerettel,
amely fokozatosan úgy hatalmasodott el benne, hogy a
törvényszegőből törvényalkotó lett. Az emberi gonosz és
j ó ösztönök hatásáról ezek a művek alig szólnak.
Freud, Mózessel foglalkozva, pszichológiáját főként
arra a bizonyítási eljárásra irányítja, amely szerint Mózes
nem zsidó, hanem egyiptomi volt, és az egyistenhitét nem
maga találta fel, hanem azt IV. Amenhoteptól (Ehnaton)
vette át a zsidók számára.
Különösen csodálkozom azon, hogy számos tudós egy
ember megölését - vagyis Káint - figyelmen kívül hagyja,
és azt Mózes sorsában jelentéktelen eseménynek tekinti.
Sorsanalitikusként magam másként gondolkodom.
A gyilkosság a fiatalember Mózes lelki fejlődésében sors-
formáló volt. Ha a fiatal Mózes nem ütötte volna agyon
248
az egyiptomit, úgy talán Mózes, az ember, sohasem emel-
kedett volna fel a férfi Mózes érettségéig.
Mózes élettörténetének a középpontjába Káint állít-
juk, és más gyilkosok vizsgálatából nyert tapasztalatok
segítségével igyekszünk bebizonyítani, a gyilkosság ho-
gyan vezet voltaképpen a vétkesség tudatához, a vétkes-
ség, a bűn elismeréséhez, a bűn beismerése pedig a bűn
feloldozásához, és hogyan irányította a bűntől való meg-
szabadulás az egykori gyilkost Istenhez. Ez a folyamat
- úgy vélem -, amennyiben a környezet nem különösen
kedvezőtlen, minden emberre egyaránt érvényes. A Tal-
mud szerint az ember arra is képes, hogy Káin gonosz
ösztöneivel is Istent szolgálja.
Elsőként azonban Mózes szellemi nagysága volt képes
a Káin gyilkos voltából fakadó lelkiismeretét a nép lelki-
ismeretévé kiterjeszteni és a Dekalógust (Tízparancsola-
tot) Izrael népének lelkiismereti törvényévé megtenni.
Mózes válasza Káinnak a Tízparancsolat volt. Nem
könnyű számomra a zsidó népet, amelyhez magam is
tartozom, a Biblia alapján arra emlékeztetnem, hogy
legnagyobb fia - ábeli tulajdonságai mellett - még a
sivatagban is alapvetően Káin maradt, és arra, hogy
pszichológiailag szemlélve, a Tízparancsolat ebből a kái-
ni ősokból fakadt. Ugyanakkor az ember Mózest is a
sorsanalízis tapasztalatai alapján kellett elemeznem.
Az adatok, amelyeket a könyv második részében a
jelenkor egyes gyilkosairól tetteik elkövetése után nyer-
tem, arról győztek meg, hogy a gyilkosság és a vallás
között szoros kapcsolat állhat fenn. Ebben a viszonylat-
ban a bűn elismerése és a lelkiismeret a híd szerepét tölti
be. Erre a hídra azonban csak az a személy lép, aki a saját
énjében is képes volt a Káintól Ábelig vezető hidat felépí-
teni, aki tehát Mózeshez hasonlóan pontifex opposito-
rum volt.
Köszönettel tartozom Gersom Sólem jeruzsálemi pro-
fesszornak, aki irodalmi kérdésekben volt szíves tanácsot
nyújtani.
A Hans Huber Kiadónak és kiváltképpen W. Jager és
H. Weder uraknak hálás köszönetemet fejezem ki.
Zürich, 1973 tavaszán Szondi L.
249
I.
A FÉRFI MÓZES
„Ki a világosságot alkotom
és a sötétséget teremtem,
ki békességet szerzek
és gonoszt teremtek;
én vagyok az Úr,
aki mindezt cselekszem!
(Ézsaiás 45,7)
MÓZES A TÖRTÉNELEM FÉNYÉBEN
Vajon Mózes mondai hős vagy történelmi alak volt, akit
csak később ékesítettek fel hősi vonásokkal?
A történészek válasza erre a kérdésre eltérő.
A szélsőséges történetkritikusok - így például Meyer
- azt állítják, hogy Mózes sohasem élt, hogy sohasem
ment végbe vezetésével a héberek Exodusa (kivonulása),
hogy a róla szóló elbeszélések egy másik törzstől kerültek
át Izraelbe. Meyer könyvében, Die Israeliten und ihre
Nachbarstamme (1906) (Az izraeliták és a szomszédos
törzsek), a következő megjegyzést olvashatjuk:
„A történelemkutatásnak nem feladata a regények ki-
találása. Ez arra a kérdésre is vonatkozik, hogy Mózes
alakja ilyen nevű történelmi személyiségen alapul-e: ez a
kérdés merőben kívül esik a történelmi felismerések hatá-
rán, és így nincs jelentősége a történelemkutatás számá-
ra. Az általunk ismert Mózes, Kádés papjainak az ősapja,
tehát a genealógiai mondák vallási szertartásokkal kap-
csolatos alakja, nem pedig történelmi személyiség. Azok
közül, akik történelmi alakként foglalkoznak Mózessel,
még senki sem (kivéve azokat, akik a hagyományokat
mindenestül történelmi igazságként fogadják el) ragadta
meg lényének konkrét tartalmát, senki sem ábrázolta
hiteles személyiségként, és senki sem volt képes valami-
lyen alkotásra vagy történelmi müvére hivatkozni. Az
ugyanis, hogy Mózes mondta volna ki azt a mondatot,
hogy Jahve Izrael Istene (miközben J áhvét még csak nem
is ő találta ki, hanem azt valahonnan átvette) - üres
frázis." (1)
A történészek jelentősen nagyobb csoportja, többek
között Volz (2), Lehmann-Haupt (3), Gressmann (4),
253
Sellin (5), Buber (6) és sokan mások is, nem kételkednek
abban, hogy Mózes élt, és történelmi szerepet játszott.
Ehhez a csoporthoz tartozik Freud is. (7)
Arra vonatkozóan, hogy Mózes mikor élt, eltérőek a
vélemények. A történészek egyik csoportja azon a véle-
ményen van, hogy I I . Ramszesz (Breasted [8] szerint kb.
1298-tól 1232-ig), az első elnyomás idejének a fáraója, és
annak fia, Merneptah, (i. e. 1220 körül) a fokozott elnyo-
más fáraója uralkodásának idején a héberek kivonultak
Egyiptomból. Ez a megállapítás - úgy tűnik - egybevág
az Ótestamentuméval. Lehmann-Haupt ezt írja:
„így tehát az izraeliták IV. Amenhotep idején, röviddel
1400 után mehettek Egyiptomba, és a kivonulás Merne-
ptah alatt i. e. a 13. évszázad vége felé történt volna
meg." (9)
A történészek másik csoportja azt vallja, hogy az el-
nyomás és a kivonulás nem a 13. században, hanem
korábban, már az i. e. előtti 14. században, I I I . és IV.
Amenhotep (Ehnaton) fáraók világbirodalmának a szét-
hullása után történt volna, tehát még I I . Ramszesz és
Merneptah uralma előtt.
Az első nézet hívei azzal érvelnek az i. e. 13. század
mellett, hogy az Ótestamentumban két egyiptomi város,
nevezetesen Ramszesz és Pithom nevét mind egy jáhvista
(J ), mind egy elóhista (E) egybehangzóan említik. A jáh-
vista pap Evjátár,* Dávid király kortársa, aki I stent az
Ótestamentum régebbi részében „J áhve"-nak nevezte,
júdeai volt, tehát Palesztina déli részéből származott, és
i. e. 850 körül élt. Ezzel szemben az elóhista, aki Istent
„Elóhím"-nak nevezte, később élt, és Palesztina északi
részéből származott. Az említett két város építkezésekor
a hébereknek - a két krónikás szerint - robotmunkát
kellett végezniük. Pithomot valóban II. Ramszesz építtet-
te, és az az egyiptomi héber településtől, Gósentől kissé
nyugatra feküdt.
A 13. század mellett szól továbbá az edomita királyok
névsora, akiket az Ótestamentum kronológiai sorrend-
ben sorol fel (Gen. 36,31; Kron. l,43skk.). Eszerint az első
király Belá vagy Bileám, Beór fia volt, aki Mózes idejé-
* Evjátár - más olvasat szerint Ebjátár. - J. L.
254
ben Edóm felett uralkodott. A Mózes és Bileám közötti,
fáraó előtti varázsvetélkedést a Mózes-mondákban emlí-
tik. Az edomita királyok e névsora az Ótestamentumban
megerősíteni látszik azt a megállapítást, hogy a kivonulás
Merneptah fáraó uralkodása idején történhetett. A tör-
ténészek ezen csoportja közvetlen bizonyítéknak tekinti
Merneptah egy emlékművének a szövegét, amelyen „I z-
rael" hieroglifikusan törzsként szerepel. Ezek a szövegér-
telmezések azonban nem meggyőzőek (Lehmann-
Haupt).
A történészek második csoportja az elnyomás és a
kivonulás idejét IV. Amenhotep (Ehnaton) eretnek ural-
kodása utánra helyezi. Ezek a történészek azt feltételezik,
hogy a héberek, akik a hábiri (kabiri) törzshöz tartoztak,
I I I . Amenhotep uralma alatt mentek Gósenba.
Habirin azokat a nomád életet folytató ázsiai nemzet-
ségeket értik, akik az Amarna-levelekben ezen a néven
szerepelnek, tehát a moabiták, az ammoniták, az edomi-
ták és a későbbi izraeliták. A „kabiri" szó ezen tág értel-
mezése mellett létezik még egy szűkebb értelmezés is,
amely csak a hébereket jelöli. Ezek a Kánaán keleti
sivatagaiban élő törzsek mind nomádok, félnomádok,
pásztorok és alkalmilag harcosok is voltak.
Gressmann 1913-ban a Mose und seine Zeit (Mózes és
kora) című könyvében röviden összefoglalta a héberek
Mózes előtti időszakát:
„Őshazájuk keleten az arameusok ősi székhelyén fek-
szik. A Kr. e. 14. évszázad folyamán meghódítják [a
héberek] a Negev déli részét és a J úda-sivatagot, letele-
pednek ott, és hosszú időn át a félnomádok szegényes, de
kötetlen életét folytatják, mígnem az aszály és az éhezés
újabb vándorlásra nem kényszeríti őket. Amikor hiány
van legelőkben, és a gabona kevés, amely egyébként
Beér-Sévában, Gerárban és Kádésban terem, akkor Kö-
zel-Kelet éléstára, Egyiptom vagy Gósen, a messze föl-
dön híres juh- és kecskelegelő marad az utolsó menedék,
így a héber törzsek egy része felkerekedik, hogy önmagát
és barmait Egyiptomban megmentse az éhhaláltól." (10)
J egyzetében pedig ezt olvashatjuk:
„A Gen. 45,1 skk. ugyan határozottan arról számol be,
hogy J ákob és valamennyi fia Egyiptomba vándorolt. Ez
255
a közlés önmagában nem hitelt érdemlő, mert szükségte-
len, hogy az egész nép Gósenbe vándoroljon. Amikor a
héberek később Mózes alatt visszatértek Kádésba, úgy
tűnik, hogy harcok nélkül vették be a területet, ez legegy-
szerűbben azzal a feltevéssel magyarázható, hogy ott még
törzsbeliek laktak." Az ékírással megszövegezett amar-
nai agyagtáblák fontos történelmi források az izrael előt-
ti Kánaánra vonatkozóan (i. e. 14. évszázad).
Az agyagtáblák, amelyeket 1888-ban egy beduin törzs
kunyhói alatt találtak meg, és amelyeket a Petrie-expedí-
ció (1891-1892) Ehnaton fővárosával, Ahet-Atonnal
együtt fokról fokra tárt fel, többnyire szíriai-föníciai
helytartóktól vagy kis-ázsiai fejedelmektől származó
olyan IV. Amenhotepnak (Ehnaton) küldött leveleket
tartalmaznak, amelyekben jelentik, hogy a nomád hetti-
ták és a hábirik fenyegetően veszélyeztetik a világbirodal-
mat és hűbéreseit. Minthogy a sivatag nem nyújtott elég
táplálékot, és ezekben az időkben Palesztinában zűrzavar
uralkodott, a hábirik Dél-Palesztinát, a J ordán két part-
ján elterülő termékeny vidéket ostromolták. I I I . és IV.
Amenhotep fáraók számára a hábirik letelepedése Gó-
senban mégis előnyös volt, mert arra számítottak, hogy
azok nem fogják Egyiptom külső ellenségeit erősíteni.
Ebből adódott az egyiptomiak előzékenysége azokban az
időkben a héber törzs iránt. A külpolitikai zavarok már
I I I . Amenhotep idején kezdődtek a hettiták behatolásá-
val világbirodalmának északi részébe.
A zavargások azonban nem csupán külpolitikai, ha-
nem jobbára belpolitikai természetűek voltak. Ezeket
később IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó vallási forradal-
mával még inkább fokozta. A hábirik betörése méreteinél
fogva fenyegető veszéllyé vált. Az öreg fáraó, aki szenve-
délyes vadász, de nem hadvezér volt, nem tudta feltartóz-
tatni a hettiták előrenyomulását északról dél felé. A har-
minchat évi uralkodás után elhunyt gyenge királyt a
királysírok patakmedrében, Théba mellett temették el.
A trónon „egy fiatal álmodozó" követte - ahogyan
Breasted az elhunyt király fiát, IV. Amenhotepet - nevez-
te. Sem tevékeny üzletember, sem hadvezér nem volt,
hanem „a vallás első reformátora", és az első bölcs a
történelemben, „az első monoteista vallás megalapítója".
256
A történelem nem biztos abban, hogy apja, I I I . Amen-
hotep természetes halállal halt-e meg, vagy palotaintrika
áldozata lett. Egyik vadászatról már nem tért élve vissza.
Fiát, IV. Amenhotepet a hatalom „Egyiptomban idegen-
nek" tekintette, minthogy gyermek- és ifjúkorát idegen-
ben, Szíriában vagy a Közép-Kelet államainak különféle
udvaraiban ide-oda vándorolva töltötte. Velikovszkij
hangsúlyozza, hogy a neve a reliefeken sehol sincs apjáé-
val együtt feltüntetve. Apja uralma idején soha nem
történt utalás fiának létére. Még azt is feltételezik, hogy
IV. Amenhotep erőszakkal jutott a trónhoz, miután any-
ja, Teje, egy ideig egyeduralkodó volt. A szikladombor-
művek és Ehnaton előtörténete alapján Velikowszkij fel-
tételezi, hogy ő volt a voltaképpeni igazi Oidipusz, és
hogy feleségével, Nefretétével való házassága mellett
anyjával is folytatott incesztus házasságot. (11) Breasted
is megemlíti, hogy nem habozott „saját apjának a nevét
az emlékművekről vésővel kivágni, hogy apját és Amon
istent, vallási mozgalmának nagy ellenségeit, útjából elte-
gye". Az egyiptomiak politeizmusát eltörölte, és Aton, a
Nap(korong)-isten monoteizmusát vezette be. Istenítette
az „életadó tüzet", magát Ehnatonnak nevezte, tehát
„Atonnak tetsző"-nek.
Amon isten városa a régi város, Théba volt. A vallás-
újító Ehnaton 240 km-nyire a delta felett, Thébától majd-
nem 450 km-re északra, új várost építtetett Aton számá-
ra. A város neve Ahet-Aton volt, „Aton horizontja";
napjainkban El-Amarna néven ismeretes. I tt volt ural-
mának hatodik évétől a fiatal fáraó székhelye. A Nílus
mindkét partján tizennégy nagy, feliratokkal ékesített
sztélét vertek be a sziklákba. Három gyönyörű templo-
mot építettek Atonnak, egyet a királyanyának, Tejének,
egyet Beket-Aton hercegnő számára, míg egy a király
állami temploma volt. A sírkamrák domborművei El-
Amarnánál még megőriztek valamit a város fényéből és
a fáraó boldog családi életéből szép feleségével, Nefreté-
vel és leányaival. A boldog reformátor Aton dicsőségé-
re naphimnuszokat írt. Ehnaton azonban a művészetben
is új korszakot teremtett, amelynek egyéni arcképek és
csoportkompozíciók köszönhetőek. Ezeket - amint
Breasted véli - „Donatello is készíthette volna". (A ké-
257
péket lásd Breasted könyvében: Die Geschichte Agyptens
(Egyiptom története).
Ehnatont oly mértékben elfoglalta a vallás, az istene,
a költeményei és a családi élete, hogy a világbirodalmát
fenyegtő külső veszélynek nem szentelt elég figyelmet.
Nem folytatott háborút, jóllehet egyre fenyegetőbbé vált
a különféle háborús csoportok behatolása ázsiai birto-
kaiba. Az Amarna-levelek kellő bizonyítékot szolgáltat-
nak erre. Szíriából és Palesztinából katonai segítséget
kérő, vészjósló levelek érkeztek. A hettiták, ez a nem
sémita, ismeretlen hovátartozású nép már az i. e. 18.
században Kis-Ázsia nyugati partjairól keletre a szíriai
síkságokig nyomult előre. Nos, Ehnaton idején a hetti-
ták mint Ázsia leghatalmasabb katonai hatalma, Szíria
északi részén álltak. A hűtlen egyiptomi hűbéresek támo-
gatták őket, és az ellenséggel közösen tevékenykedtek.
Miközben az ellenséges veszély nőtt, Ehnaton Ahet-
Atonban, az új isten, Aton új fényes városában dicshim-
nuszokat szólaltatott meg. Áz egész országban templo-
mokat építettek Aton tiszteletére. A nép azonban harag-
ra lobbant. A régi istenek elnyomása, különösen Ozirisz,
a sötétség világa védőjének elnyomása nemzeti felkelés-
hez vezetett. Az Aton-hit, amelyet a nép meg sem értett,
sohasem vált a nép vallásává. A régi istennek, Amonnak
régi papsága mély gyűlöletet táplált az új isten, Aton, és
annak királya ellen. Egy magas rangú tiszt, Haremhab
(Horemhab), Ehnaton seregében megnyerte a maga szá-
mára a hadsereget, valamint Amon papjainak a segítsé-
gét, és megbuktatta a gyűlölt álmodozót, Ehnatont. Ez
először vejét, Szemonhkarét nevezte ki utódjául, és ural-
kodótársává tette. Ebben az időben ment volna végbe a
héberek kivonulása, minthogy az országban Ehnaton ellen-
zői a héberek ellenlábasai is voltak. Mintegy tizenhét évi
uralkodás után Ehnaton meghalt, Ahet-Atontól keletre
egy magányos völgyben temették el. „így tűnt el - írja
Breasted - a régebbi keleti történelem, sőt egyáltalán a
héberek fellépése előtti világtörténelem legjelentősebb
alakja." (12) (Lásd a történelmi táblázatokat, I—II.)
Ehnaton fáraó sorsával nem csupán monoteizmusa
miatt kellett foglalkoznunk, hanem azért is, mert Freud
a férfi Mózest Ehnaton idejére teszi, és feltevése szerint
258
Mózes nem héber, hanem egyiptomi pap vagy magas rangú
tisztviselő volt Ehnaton udvarában. Freud azt írja:
„Ha Mózes magas állású hivatalnok volt, könnyen
érthető a vezető szerep, melyet a zsidóknál betöltött: ha
pap volt, közelfekvő, hogy mint vallásalapító lépett fel.
Mindkét esetben eddigi hivatását folytatta volna. A kirá-
lyi ház egyik hercege könnyen lehetett mind a kettő:
kormányzó és pap is. J osephus Flavius elbeszélésében
(»Antiquitates J udaeorum«), aki átveszi a kitevési mon-
dát, de más hagyományt is ismer nemcsak a bibliait,
Mózes mint egyiptomi hadvezér győzedelmes hadjáratot
viselt Etiópiában." (13)
Ezek szerint a kivonulás ideje Freud elgondolása alap-
ján 1358-1350 közé esik, vagyis Ehnaton halála és a
hadvezér Haremhab által visszaállított állami tekintély
után (1335-1310 körül), vagyis a 14. évszázadban. Ez a
nézet ellentétes a legtöbb történészével, akik a kivonulás
idejét Merneptah idejére teszik. (14)
Héber vagy egyiptomi volt-e Mózes?
Mózes alakjával Freud három értekezésben foglalkozott:
I. Mózes egyiptomi; „I I . Ha Mózes egyiptomi volt...",
„I I I . Mózes, az ő népe és az egyistenhit." Ezt a három
értekezést foglalta össze 1939-ben (Der Mann Moses und
die monotheistische Religion) (Mózes és az egyistenhit)
című könyvében.
Az első érv Mózes egyiptomi volta mellett a neve,
amely több történész véleménye szerint is valószínűleg
egyiptomi volt. Meyer is ezt írja: „A Mózes név nagy
valószínűséggel az egyiptomi mose, született, gyerek,
amely számos keresztnév második tagját képezi (Amó-
szisz, Thutmószisz, Ramosza stb.), és rövidített alakban
önálló névként is előfordul. Meyer tehát azt hiszi, „hogy
Mózes egyiptomi vonatkozásai igazak voltak..." (15)
Freud második érve a Mózes-legendák eltérő volta
minden egyéb hasonlótól. Rank 1909-ben írt Der Mythus
von der Geburt des Heldens (A hős születésének a míto-
száról) című munkájában összeállította a klasszikus hősi
259
monda lényeges szabályait és sajátos szerkezetét. Ezek a
következők:
„A hős igen előkelő emberek gyermeke, többnyire ki-
rályfi. Világra jöttét nehézségek előzik meg, mint önmeg-
tartóztatás, hosszas meddőség vagy a szülők titkos érint-
kezése külső tilalmak vagy akadályok miatt. A terhesség
alatt vagy még korábban, a megszületés előtt figyelmezte-
tés érkezik (álom, jóslat), amely többnyire az apát fenye-
gető veszélyt jelzi.
Következésképpen főként az apa vagy az őt képviselő
személy kezdeményezésére az újszülött megölését vagy
kitevését határozzák el; általában kis ladikéban rábízták
a vízre.
Majd állatok vagy egyszerű emberek (pásztorok) men-
tik meg, és egy nőstény állat vagy alacsony sorból való
asszony szoptatja.
Felnövekedve nagyon viszontagságos úton találja meg
előkelő szüleit, részint bosszút áll az apján, másrészt elis-
merést szerez, és dicsőségre, hírnévre tesz szert." [Lásd:
Mondák az agadéi Szargonról (Sarukkínról), Babylon
megalapítójáról, továbbá Kürosz, Romulus stb.] (16)
A monda szerint Mózesnek is két „családja" volt. Az
eltérés a Mózes-monda és a szokványos mondák között
azonban éppen abban áll, hogy Mózes esetében az első,
a zsidó levita család az alacsonyabb rangú, és a második,
az egyiptomi királyi család az előkelőbb. A „két szülő-
pár" sorrendje a bibliai mondában tehát rendhagyó.
Ezen a különbségen sok kutató megütközött. Freud
Meyerre hivatkozva ezt írja:
„Meyer és utána mások feltételezték, hogy a monda
eredetileg másképp hangzott: a fáraót egy látnoki álom
[J osephus Flavius is említi] figyelmeztette, hogy leányá-
nak egyik fia reá és birodalmára nagy veszedelmet fog
hozni. Ezért a gyermeket születésekor kitéteti a Nílusba.
De a gyermeket zsidó emberek megtalálják, és mint saját-
jukat nevelik fel. Mint Rank mondja: Nemzeti motívu-
mok tették szükségessé a monda átdolgozását az előt-
tünk ismert formába." (17) (1. m. 15. old.)
Úgy tűnik, Freud - talán Meyer hatására - azt hiszi,
hogy a bibliai monda Mózes születéséről átdolgozás, és
hogy az eredeti forma éppen az a „fordított sorrend",
260
MÓZES A TÖRTÉNELEM FÉNYÉBEN
A) Az i. e. 13. század
Breasted: Geschichte Ágyptens (Egyiptom története)
(Phaidon Verlag, 1954. 327. old.)
A fáraók
Az idő megha-
tározása*
A héberek története
XVIII. dinasztia II.
Amenhotep
vagy
Thotmesz (Tutmószisz)
IV. Amenhotep
= Ehnaton
XIX. dinasztia
Horemheb
I. Ramszesz
I. Széthi
//. Ramszesz
Merneptah
Amenmessze
Sziptah
II. Széthi
1557-1505
körül
1450-1405
1370-1352
1335-1310
1309
1308-1298
1298-1232
körül
vagy
1292-1225
1232-1205
Ebben az időben jött volna
Jákob törzse Egyiptomba
A hébereket jó szándékkal
fogadják. E változat sze-
rint Mózes Ahet-Aton =
El-Amarna ideje után jött
volna a világra
Ehnaton vallási forradal-
ma (egyistenhit) nem kap-
csolatos Mózessel, mert az
korábbi, mint ő
A héberek üldözése meg-
kezdődik és II. Ramszesz
idejéig tart
A birodalom inogni kezd
A kivonulás i. e. 1220 körül.
A zavargások Kánaánban
kedveznek a héberek letele-
pedésének. Egy Merneptah
faragta szobor „Izraelt" a
legyőzött népek között áb-
rázolja. (Az „Izrael" név el-
ső megjelenése régészeti
dokumentum.)
Ez azon feltevés mellett
szól, amely a kivonulás ide-
jét a kronológiában az i. e.
13. századra teszi
* Az időrendi adatok nagymértékben eltérnek Kákosy László Ré fiai
c. művében (Gondolat, 1979) szereplő évszámoktól. Mivel Kákosy
László Irodalmi tájékoztatójában a forrásmunkák között szerepel Brea-
sted műve is, nem látszik indokoltnak, hogy mi változtassunk a szerző
időmeghatározásain. A neveket a Ré fiai szerint átírtuk. - A szerk.
261
MÓZES A TÖRTÉNELEM FÉNYÉBEN
B) Az i. e. 14. évszázad
Összeállítás Breasted* és Neher** alapján
A XVIII. dinasztia
fáraói
Az idő
meghatáro-
zása i. e.
A héberek története
Amószisz
I. Amenhotep
I. Thotmesz,
Thutmószisz
Hatsepszut
I. Thotmesz
Thutmószisz
lánya
Majd
Első férj:
II. Thotmesz
Második férj:
III. Thotmesz
1580-1558
1557-1505
1536
1504^1450
Hatsepszut
15 évig
volt fáraó
A héberek rabszolgák lesznek
Egyiptomban
A héberek üldözésének kezde-
te
1520 körül megmenti a fiút,
Mózest, azzal, hogy „kiemeli a
vízből". Mózes fogadott fia
lesz, akit minden tudományra
megtanítanak. Sikeres hadjá-
ratot vezet a núbiaiak ellen
(Punt, Szomália)
Hatsepszut halála
III. Thotmesz uralma
1483
III. Thotmesz halála
II. Amenhotep
IV. Thotmesz
1448 ->•
1450-1405
Mózesnek menekülnie kell
Egyiptomból, miután agyon-
ütött egy egyiptomit, és a fáraó
üldözi. így kerül Mózes Mid-
jánba. Feleségül vette Cipplo-
rát, Jetró főpap leányát. Ettől
két fia született: Gérsóm és
Elíezer. Jetró kibővíti Mózes
levita és egyiptomi teológiáját
A héberek üldözője
A kivonulás. A negyven évig
tartó vándorlás kezdete a Szí-
náj-sivatagban (1447-1407).
(Garstang alapján)
A héberek betörése Kánaánba.
Kánaánt meghódítják a habi-
rok (1407-1350)
Az egyiptomi egyistenhit
Mózes halála
III. Amenhotep 1405-1370
IV. Amenhotep 1370-1352
= Ehnaton
Szemenhkaré 1370-1335
Tutanhamon
Ay
* H. Breasted: Geschichte Agyptens. Phaidon Verlag, Zürich, 1945.
** A. Neher: Moses Rohwolt Verlag, Reinbeck bei Hamburg, 1964.
262
amelyet Meyer írt le. Majd eszerint elfogadta a monda
szabályos formáját, és így lett Mózesből egyiptomi.
Mózesnek tehát egyiptomi származású hercegnek kel-
lett lennie, hogy a Rank szerinti hősi mondák klasszikus
szabályainak megfeleljen. Freud e túlzása - többek kö-
zött - Buber következő kritikáját váltotta ki.
„Az, hogy a saját területén olyan jelentős kutató, mint
Sigmund Freud, arra szánta rá magát, hogy egy ilyen
teljesen tudománytalan, megalapozatlan, ingatag feltevé-
seken nyugvó könyvet adjon ki, mint a Mózes és az
egyistenhit (1939), meglepő és sajnálatos." (18)
Ha valaki ilyen pontosan kívánja magát a „szabvány
mondák" szabályaihoz tartani - úgy gondoljuk -, a mon-
datörténetek fenti értelmű átdolgozásával a Biblia nagy
részét könnyedén „egyiptomivá" tehetné. így például a
két „szülőpár" - az alacsonyabb rendű és az előkelőbb -
felcserélésével J ózsef bibliai alakját is egyiptomivá lehet-
ne alakítani. Nem kell egyebet tenni, csak ahogyan Me-
yer és Freud merészelte, a másodikat, J ózsef egyiptomi
családját az elsővel, a zsidóval kronológiailag felcserélni.
Ebben az esetben a J ózsef-monda valahogy így szólna:
Egy fáraónak tizenkét fia volt, akik közül J ózsef, az
utolsó előtti volt a kedvenc fiú. Testvérei éppen ezért
gyűlölték, és bedobták a kútba. Egy arra j áró héber
megmentette, és családjába fogadta. Amikor azután Pa-
lesztinában éhínség uralkodott, J ózsef a második, a sze-
rényebb J ákob-családot Egyiptomba vezette, ahol hama-
rosan a fáraó fiaként ismerték el és becsülték, és nagy
hírre és dicsőségre tett szert.
Freud célkitűzése azonban nem volt olyan „tudomány-
talan", mint ahogyan azt Buber feltünteti. Freud kérdés-
feltevése - nézetünk szerint - elsődlegesen nem arra irá-
nyult, hogy Mózes héber vagy egyiptomi volt-e. Fő tö-
rekvése csak a második Mózes-értekezésben bontakozott
ki, amelynek címe: „Ha Mózes egyiptomi volt..." Ebben
ezt olvashatjuk:
„Nem szabad elfelejtenünk azt, hogy Mózes nemcsak
politikai vezére volt az Egyiptomban letelepedett zsidók-
nak, hanem törvényhozójuk, nevelőjük, és egy új vallás
szolgálatára kényszerítette őket, amelyet róla még ma is
263
Mózes-hitnek neveznek. De vajon olyan könnyen dönti-e
el egy ember, hogy új vallást alkot?" (19)
Véleményünk szerint Freud elsődleges célja alapjában
véve a mi kérdésfeltevésünkhöz hasonló volt: Hogyan jut
egy ember ahhoz, hogy új vallást alapítson, és a nép számá-
ra törvényeket alkosson?
Ennek a kérdésnek a kapcsán történelmi analógiát
keresve, Freud Ehnaton (IV. Amenhotep) forradalmi
vallásával találkozott, aki az egyiptomi sokistenhit helyé-
be az egyiptomi egyistenhitét honosította meg. Lehetsé-
ges, mi több, igen valószínű, hogy Freud vélekedése alap-
ján Mózesnek azért kellett egyiptominak lennie, hogy ezt
az egyiptomi vallást mint újat, a saját vallását, a zsidó
népnek adhassa. Mert Freud ezt írja:
„És ha valaki másnak a vallását befolyásolni akarja:
nem az-e a legvalószínűbb, hogy a saját vallására akarja
őt téríteni? Az Egyiptomban élő zsidó népnek bizonyára
volt valamiféle vallása, és ha Mózes, aki új vallást adott
neki, egyiptomi volt, akkor nem utasíthatjuk vissza azt
a feltevést, hogy ez a másik új vallás az egyiptomi lehe-
tett." (20) (I. m. 25. old.) Majd így folytatja: „Ennek a
mozzanatnak figyelembevétele lehetségessé teszi, hogy a
vallás, melyet Mózes az ő zsidó népének adott, bizony az
ő sajátja volt - egy egyiptomi -, sőt talán az egyiptomi
vallás." (21) (I. m. 28. old.)
Freud az említett második értekezés végén is megis-
métli a feltevést. Miután Ehnaton monoteizmusát fejte-
gette, ezt írja:
„Még meg merném kockáztatni a következtetést: ha
Mózes egyiptomi volt, és ha a zsidóknak a saját vallását
adta át, akkor ez Ikhnaton* vallása lehetett, az Aton-
vallás**." (22) (I. m. 34. old.) „A zsidó hitvallás, mint
ismeretes, így hangzik: Semá J israél, Ádónáj, Elóhénú,
Ádónáj ehád. [Halljad, Izrael, az Örökkévaló a mi Iste-
nünk, az Örökkévaló egyetlenegy.]*** Ha az egyiptomi
* Freud - Breasted alapján - mindenütt a tulajdonnevek angol kiej-
tését használja.
** Az ősi néphit elemeit is tartalmazó és a papság befolyását biztosító
vallás ellen irányuló tendenciák jellemzik. - A szerk.
*** Megjegyzés: amire nem gondolt Freud - és Szondi sem -: a fenti
szövegben, ha héberül le van írva, nem az Ádónáj szó szerepel, hanem
264
Aton [vagy Atun] név nemcsak véletlenül hasonlít hang-
zásában a héber Ádónáj és a szíriai Adón [görög Ado-
nisz] istennevekhez, hanem ősidőktől való nyelvi és értel-
mi közösség folytán, akkor ezt a zsidó mondatot így
fordíthatnók: Halljad Izrael, a mi I stenünk, Aton, egyet-
lenegy." (23) (I. m. 33-34. old.)
Freud első törekvése - nézetünk szerint - a zsidó mo-
noteizmust az egyiptomi Aton-vallásból származtatni.
Ehhez a megegyezőséghez igyekszik újabb és újabb érve-
ket felsorakoztatni.
Először: a zsidó vallás, mint ahogyan az Aton-vallás
is, nem fogadja el a túlvilág, a halál utáni élet gondolatát.
Már említettük, hogy Ehnaton küzdött a népvallás ellen,
amelyben Ozirisz, a halál istene fontos szerepet játszik.
Másodszor: a két monoteista vallás megegyezése mel-
lett - Freud szerint - a körülmetélés a legfőbb érv. Héro-
dotosz szerint - aki i. e. 450-ben látogatott el Egyiptom-
ba - ez Egyiptomból ered, ahol a circumcisio már hosszú
ideje meghonosodott. Freud ebből arra következtet,
hogy amennyiben Mózes a zsidóknak a körülmetélés
törvényét adta, úgy neki egyiptominak és a Mózes-vallás-
nak pedig egyiptomi vallásnak kellett lennie. Mert mi
értelme lenne - kérdi Freud -, hogy a zsidó Mózes az
Egyiptomban robotoló zsidókra még a körülmetélést is
rákényszerítse.
Harmadszor: Freud feltételezi, hogy Mózes egyiptomi-
ként meggyőződéses híve az új Aton-vallásnak. Ehnaton
halála azonban szétfoszlatta minden reményét és kilátá-
sát. Elvesztette hazáját. Hatalmas, tetterős egyiptomi-
ként új népet keresett magának, és így talált rá a zsidókra
Gósenben. (Freud szerint tehát nem J ahve, hanem Mózes
választotta magának a népet.) „Talán abban az időben
- olvashatjuk Freudnál - éppen annak a határ menti
kerületnek [Gósen] a kormányzója volt, amelyben [még
a Jahve, vagyis annak négy mássalhangzós betűje, a JHVH, amit csak
helyettesít kimondásakor az „Ádónáj" szó - ez voltaképpen annyit
jelent, mint „Uram". Az Isten négybetűs nevét ugyanis nem szabad
kimondani, azt csak bizonyos ünnepi alkalommal mondhatta ki a
jeruzsálemi Szentélyben a főpap, s ő is csak úgy, hogy másnak nem volt
szabad hallania... Vagyis a Freud-féle hipotézis itt nem áll biztos
talapzaton. - J. L.
\
265
a hükszószok idejében] bizonyos sémita törzsek teleped-
tek le. Ezeket választotta ki, hogy új népévé legyenek.
Valóban világtörténelmi elhatározás! Egyezségre lépett
velük, a nép élére állt, »erős kézzel« megszervezte kivo-
nulásukat. Ellentétben a bibilia hagyománnyal, azt kell
hinnünk, hogy ez a kivonulás békésen és üldözés nélkül
ment végbe." (24) (I. m. 40. old.) Még azt is hitte, hogy
az ún. első leviták* nem a Lévi-törzsből származó hébe-
rek voltak, hanem azok az Aton-hívő egyiptomiak, akik
Mózest a kivonulásba elkísérték.
Negyedszer: igaz lehet egyes történészek feltevése,
hogy a kivonulás csak a 13. évszázadban, Merneptah
idején történt. Freud szerint azonban ez nemmond ellent
annak a tételnek, hogy a zsidó monoteizmus fellépése az
egyiptomi történelem monoteista epizódjával kapcsola-
tos. Mert a J unu-beli (Heliupolisz) papi iskola, amelyből
az Aton-vallás kiindult, „túlélte a katasztrófát, és bizo-
nyára I khnaton halála után is még nemzedékeket tartott
eszméinek bűvöletében. így elképzelhető Mózes cseleke-
dete akkor is, ha nemI khnaton idejében élt, és nemállt
az ő személyes befolyása alatt, ha csak követője vagy
éppen tagja volt a junui iskolának." (25) (I. m. 43-44.
old.)
Ötödször: az újabb történészeknek Meyer volt a képvi-
selője, őt Freud is elismerte. Vizsgálataikból arra követ-
keztetnek, hogy az izraeli nép Merívá-Kádésban új val-
lást vett fel. Ott Jahve isten tiszteletét feltehetően a midja-
niták arab törzsétől (vagy a kénitáktól is) vették át. (Lásd
később a kénita-hipotézist.) Meyer szerint Jahve isten
vulkánisten, „félelmetes, vérszomjas démon lehetett, aki
éjszaka járkált a világban és a napvilágot kerülte". (26)
(I. m. 47. old.) Buber ezt tagadja.
Freud számára azonban most felmerül a kényelmetlen
kérdés, hogyan képes a midjanita Mózest Kádésban az
egyiptomi Mózessel összeegyeztetni. Freud - úgy tűnik
- annyiban mégis elismeri a hagyományt, hogy a „démon
J áhvét" és azzal együtt a másik Mózest Midjánban és
Kádésban nemtagadja. Ezt már csak a történész Meyer
* A leviták az ősapa Jákob és Lea harmadik fiának papi nemzetsége.
A levita nem szükségszerűen pap.
266
iránti tisztelete semengedné meg. Ezért egy romantikus
konstrukcióhoz folyamodik, amelyben Mózes alakját
megduplázza. Ezt olvashatjuk:
„Hogy eredményünket a legrövidebben foglaljuk ösz-
sze: ennek a történelemnek kettősségéhez - két népi tö-
meg, amely a nemzet alkotásához egybetömörül, két
birodalom, amelyekre később szétesett a nemzet, két
istennév a Biblia forrásmunkáiban (Jahve és Elóhím) -
két újabbat fűzünk hozzá, két vallásalapítást, melyek
közül az elsőt a második elnyomta, de amely e második
mögül, később mégis diadalmasan bukkant elő; két val-
lásalapítót, akiket közös néven Mózesnek ismerünk, s
akiknek személyét egymástól szét kell választanunk. És
mindezek a kettősségek szükségszerű következményei az
elsőnek, annak, hogy a nép egyik részét egy traumatikus
élmény érte, melyen a másik rész nemment keresztül."
(27) (I. m. 72-73. old.)
A freudi koncepció gyengéje és tarthatatlansága -
amely szerint mind a zsidó monoteizmus, mind Mózes
alakja egyiptomi volt - nézetünk szerint ott nyilvánul
meg, hogy Freud, annak érdekében, hogy feltevését az
újabb történészekkel szemben is fenn tudja tartani, kény-
telen Mózes alakját megkettőzni, mégpedig egy midjani-
ta és egy egyiptomi Mózesben. Ehhez joggal idézhetjük
éppen MeyerX: „A történelemkutatásnak azonban nem
feladata regényeket kitalálni." Freud pedig éppen ezt
tette. Ehnaton monoteizmusa és sorsa még történelem.
Az, amivel Freud ezt a történetet tovább szövi, az - néze-
tünk szerint - már regény. Ebből a zseniális regényvázlat-
ból azonban nem jöhet létre történettudomány mindad-
dig, amíg a ragyogó El-Amarna város romjaiból nem
ásnak ki olyan agyagtáblákat, amelyeken Mózes herceg-
ként, hadvezérként vagy Ehnaton magas állású papja-
ként vagy tisztviselőjeként név szerint nem szerepel.
A régészet tehát Freudnak ezzel adós maradt.
MÓZES
A VALLÁSTÖRTÉNET TÜKRÉBEN
Célunk Mózes emberi alakját úgy elemezni, hogy megért-
hessük a vallásalapító és a törvényhozó sorsának sajátos-
ságait. Nos, az általános történetírás eredményei nem
nyújtottak ehhez egyértelmű és cáfolhatatlan adatokat.
Ezért kell e korszak sajátos vallástörténetét taglalnunk.
Nyilvánvaló, hogy a héberek istenképének változásait
az ősidőktől a Mózes utáni időkig nem tudjuk itt a
szakirodalom alapján fejlődéstörténetileg teljességében
ábrázolni. Ez meghaladná szándékunkat és erőnket.
Most a héberek istenképváltozásainak néhány döntő
adalékával kell megelégednünk. Hangsúlyozzuk, hogy -
véleményünk szerint - az egyetlen Isten léte teljesen füg-
getlen azoktól a projekcióktól, amelyeket egyrészt maga
a vallásalapító, másrészt a nép, tehát a hívők erre az
egyetlen képre rávetítettek. Isten vagy létező, vagy nem
létező. Azonban sohasem csupán az emberi projekció
terméke. A vallásalapító pedig - legyen a neve Mózes,
Mohamed, Pál, Luther vagy bárki más, mindig a saját
istenigényeit, sőt gyakran saját arculatát, szigorát, hatal-
mát helyezi rá arra az istenre, aki hitének középpontjá-
ban áll. Az istenképvonások projekciójából bizonyos
fokig használható következtetéseket vonhatunk le a val-
lásalapító emberi vonásaira. A vallásalapító vonásaiból
viszont a nép törekvéseire, igényeire, ideálképére is kö-
vetkeztethetünk.
így nem tudjuk Buber alábbi gondolatait egészében
követni:
„Amit arról a hitről hallunk, amely az adott személy
cselekvő és befogadó életét meghatározza, az nem a ké-
sőbbi vallásfejlődés projekciója a régebbi kor szintjén -
268
ahogyan a tudomány valamikor vélte -, hanem az a
tulajdonképpeni hittartalom." (31)
Magunk ezzel szemben úgy gondoljuk, hogy a jelentős
hittartalmak - Isten létével ellentétben - minden korszak-
ban a mindenkori ember projekcióival alakulnak ki.
Az atyák istene. Az Él-vallás
Wellhausen már a 19. században helyesen ismerte fel,
hogy a héberek atyáinak a lakhelye nem a tulajdonkép-
peni Palesztina volt, hanem a Negev és J úda déli határvi-
déke, amely a kultúrterület szélén feküdt (Gressmann).
Ezen a vidéken sztyeppék vagy legelők vannak, de sem
termőföldek, sem homoksivatagok nincsenek. Az atyák
félnomádok voltak, és földművelésüket teljes mértékben
az állattartás határozta meg. Gressmann írja: „A Genezis
elbeszéléseiben a háború és a politika alig játszik szere-
pet; festményeik tárgya szinte mindig bukolikus idill."
(28) A héberek ősei ilyen idillikusán éltek a művelhető
területek szélén, és a Mózes előtti időben nem voltak sem
a hettiták, sem a kánaániták hűbéresei, sem az egyipto-
miak alattvalói.
A Biblia valamennyi Mózes előtti elbeszélése - kivéve
a Szikhem (I. Móz. 33) és a Bét Él (I. Móz. 12,8) stb.
mondákat, Palesztina déli szélén játszódnak le, nem pe*
dig magában a tényleges Palesztinában. Ezért szolgál-
hat a Genezis - Gressmann szerint - minden mondaszerű
kicifrázása ellenére is történelmi forrásként.
A héberek másik és korábbi központja Gileád és Da-
maszkusz között terülhetett el; eszerint a héberek Hau-
ránból származnak, és így az arameusokhoz tartoznak.
5
A héberek ősei - a későbbi ádáz ellenségeskedés ellenére
- az arameusok vérrokonai, tulajdonképpeni ősei voltak.
A héberek eredeti nyelve az arameus volt. Csupán Palesz-
tina meghódítását követően vették át a „kánaániták
nyelvét". (29)
A héber törzsek, az „atyák" vallásáról sem sokat, sem*
bizonyosat nem tudunk.
Az első források azok az ékírásos táblák voltak, ame-
lyeket Winkler Hugó Kis-Ázsiában, Bogazköyben talált.
269
Ezek a táblák a „héberek isteneiről" tudósítanak (ilani
ha-ab-bi-ri), tehát az atyák sokistenhívők voltak. Gress-
mann úgy véli, hogy nembeszélhetünk az atyák „ősmo-
noteizmusáról" vagy „henoteizmusáról" ( =egy istenség
abszolutizálása, más istenek megtagadása és azok tiszte-
letének a tilalma nélkül). Ugyanakkor számos helyi istent
„Élím"-ként neveznek. így: a beér-sévái Él Ólám (I. Móz.
21,33), a bét-éli Él Bét-El (I. Móz. 31,13), a szikhemi Él
Bérit (J ak. 9,46) és a két El Sáddáj (I. Móz. 49,25; IV..
Móz. 24,4, 16) és Él Éljón (IV. Móz. 24,16); a két utóbbi
helyi hovatartozása már nemmutatható ki. (30)
„Él" a sémi népek megjelölése az isten fogalmára. így
például Él Éljón azt jelenti: Isten, a leghatalmasabb; El
Sáddáj: a mindenható Isten. (I. Móz. 17,1) (31)
„Arra a kérdésre - írja Gressmann -, milyen vallásúak
voltak az atyák, a válasz egyáltalán nemlehet kétséges,
a hagyomány ugyanis csak az Él-vallásról tud, és sem
valamelyik J áhve-vallásról, mint Mózes idejében, sem
pedig egy Baál-vallásról, mint a kánaánitáknál. (32)
A szerző az Él-vallást természeti és nemtörzsi vallásnak
tartja, az utóbbit szerinte mértéktelenül túlbecsülik.
A vallási szertartásokban kőkúpok és oltárok szerepel-
nek, ellenben a templomok és a képek még hiányoznak.
A főáldozatok állatok voltak, a nyáj legfiatalabbja és
azok kövérje. A kultikus tevékenységek fő foglalatossága
az állatok levágása és a közös étkezés. Az emberi elsőszü-
lött is az istenség tulajdona (Izsák). A későbbiekben az
emberáldozatot fokozatosan felváltotta az állatáldozat;
az emberáldozat azonban a királyok idejéig szórványo-
san még fennmaradt. Az ősök Él-vallásának fő követel-
ményei tehát: állat- és emberáldozat, ugyanakkor nem
szerepelt a tűz- és a füstáldozat.
.1 Jáhve-vallás
J óllehet, már a rcgchln k uiatók, mint Stade (33) és Budde
(34) is, kifejezetten hangsúlyozták a J áhve-vallásban Mó-
zes apósának, J etrónak és a midjanitáknak a szerepét,
mégis Meyer érdeme, hogy Kádést a Színáj-vallás köz-
pontjaként tüntette fel.
270
Meyer vizsgálódásainak legfontosabb megállapítása,
hogy „a J áhve-vallás Mózes előtt még nemvolt ismere-
tes". Érvei nem az utókor alapján tett visszakövetkezte-
tésből (mint pl. Volznál), sem a keleti környezetből (mint
pl. Baenschnél), hanem kizárólag a Mózes-mondákból
erednek. Bizonyítékait Gressmann a következőkben fog-
lalja össze.
Először: Mózes kortársai közül senki, mint ahogyan ő
maga sem, nem nevezi magát Jahve után. Először aJósuá
név tartalmaz teofór*-elemet, tehát csak a Mózes utáni
első nemzedékben.
Másodszor: Jahve és Mózes elválaszthatatlansága mel-
lett szól, hogy a Mózes-mondákban sehol nemlelhetők
fel a Genezis** jellegzetes Élím-nyomai.
Harmadszor: a Genezis mitológiai elemei teljesen má-
sok, mint az Exodusban. A Genezisben az Él-vallás jelle-
ge az uralkodó, az Exodusban viszont a J áhve-vallásban
az ősatyák mondáiban egyáltalán nem előforduló sajátos-
ságok, a tűz- és a felhőoszlop, füst és mennydörgés, villám
és földrengés, vagyis a vulkáni elemek a jellegzetesek.
„Mindezek a tények arra a végkövetkeztetésre vezet-
nek, hogy A Jáhve-vallást Mózes vezette be" (Gressmann
36).
Gressmann is azt a tételt hangsúlyozza, hogy a vallás-
történeti eseményeket, tehát a hagyományt sokkal biz-
tonságosabban lehet felhasználni, mint a világi történe-
lem eredményeit. J óllehet ebben a hagyományban sehol
sem szerepel a „vallásalapítás", a Papi kódexből*** azon-
ban mégis következtetni lehet rá. A Papi kódex szerint
Isten „El Sáddáj" néven jelent meg az atyáknak, míg
Mózesnek a Színáj-hegyen az istenség „J ahve" néven
nyilatkozott meg. (II. Móz.6,3)
* teofór = istent, isten nevét viselő. - J. L.
** Az Ószövetség a héber biblia, a Törvény, vagyis Mózes öt könyve
(Öttekercses könyv) egyes könyveinek latin neve: Genesis (A teremtés-
ről, I. Mózes); Exodus (A zsidóknak Egyiptomból kijöveteléről, II.
Mózes); Leviticus (A leviták egyházi szolgálatáról, III. Mózes); Nume-
ri, (Az izraeliták megszámlálásáról való könyv, IV. Mózes); Deutero-
nomium (A törvény summája, V. Mózes). A szerző a hivatkozásokban
helyenként a latin elnevezést is használja. - A szerk.
*** Papi kódex - Mózes öt könyvének kezdetét adó, a többi résznél
később keletkezett, de azokkal egybeszerkesztett dokumentum. - J. L.
271
Ezek szerint a Jáhve-vallás az atyák régebbi Él-vallását
szorította ki. *
Amennyiben J áhvét Mózes fedezte fel, és ha ez a Szí-
náj-hegyen történt, úgy Meyer és Gressmann, valamint
számos más vallástörténész szerint Jahve midjanita isten
volt, minthogy Színáj midján területén feküdt. A midja-
niták feltehetően arabok voltak, a J ahve név valószínűleg
arab etimológiájú. Duhm írja: „A név talán csak ahú = ő
bizonyos fokú kitágítása, ahogyan egyéb arab törzsek is
a vallási mozgalmak idején istent nevezik »az Egy, a
Megnevezhetetlen.. .«-nek. A J á-húvá név ekkor azt jelen-
tené: Óh Öl, amellyel a vallásgyakorlatban isten valaho-
gyan látható vagy feltehetően érzékelhető megjelenését
akaratlanul is üdvözölték, illetve arra lelkileg reagál-
tak. .. Az ilyen J á-húvából magyarázható mind a J áhú,
mind a J áhvé (eredetileg talán J áhvá)." (49)
„Ezek szerint J ahve - így vélik ezek a vallástörténészek
- csak másodlagosan lett Izrael I stene, és éppen az volt
Mózes műve, hogy J áhvét, a midjáni Színáj I stent Izrael-
ba ültette át." (37)
Minthogy Mózes apósa, J etró midjanita főpap volt -
mielőtt még Mózes a Színájhoz került -, alighanem a
J áhve-kultuszt szolgálta.
Gressmann csak annyit fogad el, hogy J áhvét a hébe-
rek Mózes előtt még nemismerték.
A kénita-hipotézis
J ahve a midjaniták mellett még a kéniták istene is volt,
vulkánisten, aki a Színáj-hegyen élt. Mint nomád törzs
a kénilák a Színáj-félsziget egy részét lakták. Feltételezik,
hogy törzsi apjuk Túvál-Kájin volt. (I. Móz 4,22) Magá-
nak J etrónak a midjanita neve Reúél (I I . Mózes 2,18),
egy másik hagyomány alapján azonban kénita volt.
Gressmann szerint a „J etró" névvel komolyan csupán a
„Hóváv" vagy „Hóbáb" név vetekszik (IV. Móz 10,29), ezt
azonban kénita eredetűnek tekintik. Mózes apósa más-
hol mindenütt midjanitaként szerepel. A midjaniták nem
kísérik el a hébereket Kánaánba. A kéniták az Egyiptom-
ból kivándorolt héberekkel jöttek Kánaánba, ahol ván-
272
dorkovácsokként (Káin törzse!) éltek, míg fokozatosan
be nemolvadtak az izraeli népességbe. Ezért a Birák-
mondái csak a kénitákra vonatkozóan igazak és nem a
midjanitákra, akikre inkább az Exodus-mondák illenek.
Egy másik felfogás szerint a kéniták is a midjanitákhoz
tartoztak, s így az a feltevés, hogy Jahve midjaniták
vulkánistene volt, egyértelmű a kénita-hipotézissel.
Mindkét törzs Palesztinától délre nomád életet folyta-
tott.
A kénita-hipotézis, amely szerint Jahve Káinnak, illet-
ve a Káin-törzsnek az istene, a 19. század óta sok vallás-
történészt befolyásolt. így főként von Almot ( =Ghila-
nyi) (38), akitől állítólag a feltevés származik, továbbá
Holzingert (39), Wellhausent (40), Stade-et (33), Buddet
(34) és Vischert (41) stb.
Buber több ízben szenvedélyesen állást foglalt a kéni-
ta-hipotézis ellen. Mózes-könyvében például így ír:
„A közkedvelt »kénita-hipotézis«, amely azt magya-
rázza, hogy Jahve egy - Izraelben addig ismeretlen -
hegyiisten, tűzisten vagy vulkánisten, és ugyanakkor a
kéniták törzsi istene... volt, és Mózes őt a Színáj-hegyen,
amelyen élt, »fedezte fel«, megalapozatlan. A legcseké-
lyebb utalás sincsen arra, hogy ilyen nevű istent valaha
is tiszteltek ezen a környéken..." (42)
Buber félreérthetetlenül kijelenti: „Nem idegen istent
fedezett fel Mózes a Színájon, az atyák istene az...'''' Mi-
dőn Mózes a midjanitákhoz ment, az ősök életterébe
érkezett, és a jelenséget, amelyet látott, az atyák istene
megjelenéseként élte meg. Amint egykor J ákobbal Egyip-
tomba (I. Móz 46,4), úgy vonult Jahve Egyiptomból
Midjánba - talán éppen magával Mózessel, aki felett,
mint egykor J ákob felett, mint ismeretes, ő őrködött?
Mózes megéli, hogy ki jelenik meg előtte, újra felismeri
őt. Hiszen így történt az atyák idején is. így ismert rá
Ábrahám a Melkisédek Él Eljónjában J áhvéra..." (43)
Buber még egyszer részletesen visszatér a kénita-hipo-
tézisre, mégpedig könyve: Königtum Gottes (Isten király-
sága) második kiadásának az előszavában. (44) I tt vála-
szol Baumgartner vallástörténésznek, aki Buberrel szem-
ben azt állítja:
„Az érveket, amelyeket már régen és a legkülönbözőbb
273
oldalról a »kénita-hipotézisről« felsorakoztattak, ő [Bu-
ber] nemdöntötte meg, még ha egyes próféták tudatában
úgy is élt, hogy Jahve és Izrael kapcsolata a mózesi
időkből származik, nemsokat nyom a latba a megjegyzé-
se az »atyák istenéről«." (45)
Részletes válaszában Buber azt fejti ki, hogy a kénita-
hipotézist nem helyes exegetikusan (szövegértelmezés
szerint) hitelesnek tekinteni. Azt írja:
„Izrael - minden bizonnyal a Színájon nem tér meg a
kéniták istenéhez, de a kéniták semtérnek meg Izrael
istenéhez. Izrael észreveszi, hogy népistene a föld titokza-
tos erői felett is rendelkezik; a kéniták felismerik, hogy
hegyi- vagy hegyi tűzistenük törzseket ment meg és vezet.
Mindkét istenkép kibővül. A csupán természetisten és a
csak történelmi isten helyébe felködlik annak az istennek
az alakja, aki a természet és egyben a történelem Ura is."
Buber úgy véli, hogy a kivonulás történelmi valóságát
csak akkor ragadjuk meg helyesen, ha elfogadjuk a velük
vonuló, előttük járó isten feltételezését. Ez az „atyák iste-
ne". (48) Buber az új vallás alapításáról vagy a héberek
áttéréséről a mindjanita-kénita vallásra, Meyerrel, Gress-
mann-nal és más kutatókkal ellentétben, nemakar tudo-
mást venni.
Ezzel elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy a vallásala-
pítás Kádésban vagy a Színájon történt-e? Die Israeliten
und ihre Nachbarstamme (Az izraeliták és szomszéd tör-
zseik) című könyvében Meyer ezt írja:
„Nos, Mózes a Lévi-törzs egyik tagja, mégpedig az
egyetlen, akit ismerünk; ő pedig Kádésba való, mégpedig
kizárólag Kádésba. így válik a feltevés bizonyossággá.
Ha a mondát rekonstruáljuk annak eredeti, még nem
irodalmi formájában, megfosztva mindattól, amit a kap-
csolata más mondákkal és a történelmi átültetése magá-
val hozott, úgy azt tartalmazza, hogy a Lévi-törzshöz
tartozó Mózes számára Kádésban történt J ahve kinyilat-
koztatása, és a papság itt ismerte meg titkait..." Majd így
folytatja: „Nos, Kádésban találjuk azt a helyet, ahol J ah-
ve az égő csipkebokorban lakozik; itt találjuk a »törvény-
forrást«, amelyet Mózes a sziklából fakasztott; ugyanak-
kor a J áhvéval való harcban itt részesült a papi tudo-
274
mány titkaiban, és adott »jogot és törvényt« az izraeli-
táknak; ide való a Lévi-törzs, amelynek neve az izraeli-
táknál lassanként a papi hivatás megjelölése lett." (50)
Qádes vagy Kádés („szent hely") a Színáj-félsziget
északi részének legtermékenyebb területe. Kádés volt a
héberek fő tábora sivatagi vándorlásaik idején. A monda
szerint Mózes itt a sziklából vizet fakasztott, és innen
küldte felderítőit az ígéret földjére. (1. Móz 14,7; 16,14;
IV. Móz 13,20, 26; V. Móz 1, 46). Ennek az oázisnak ma
„Ain Qedes" a neve. I tt tör elő keleten a sziklából erős
sodrással a víz, amit kutakban fognak fel. A völgy síksá-
gának közepén gabonával megművelt széles, termékeny
vízmeder húzódik. (Meyer).
Gressmann alapján a kádési vallásalapításról szóló
mondák régi időkből származhatnak. A legújabb válto-
zat a vallásalapítás helyét a Színáj-hegyre helyezi. Meyer
szerint azonban Qádesban történt. Gressmann írja:
„A színhely áthelyezése Kádesból Színájba jól érthető,
mivel Jahve szent hegye minden elbeszélést mágnesként
vonzott magához, míg a fordítottjára nincs magyarázat.
A történészek számára a vallásalapítás a Színájon már-
csak azért is a legnagyobb nehézséget okozza, mert úgy
tűnik, hogy Izrael nem is a Színáj-félszigeten volt. A hé-
berek hosszabb tartózkodása Kádésban viszont kétségte-
len, az új vallás átvétele ott tehát jól elképzelhető lenne."
(51)
A Kádésban történt eseményeket Freud persze más-
ként látja. Kompromisszumról beszél, amelyet Kádésban
kötöttek, mégpedig kompromisszumot a Jáhve-vallás és
Ehnaton monoteizmusa között, amely - Freud szerint - az
igazi Mózes-vallás.
„J ahve isten - írja Freud-, akinek birodalmát a midja-
nita Mózes abban az időben egy új néppel gyarapította,
semmiképpen semvolt valami kiváló lény. Durva, szűk-
keblű helyi isten volt, erőszakos és vérszomjas, megígérte
követőinek, hogy nekik adja a tejjel és mézzel folyó
országot, és felszólította őket, hogy lakóit irtsák ki »fegy-
vernek élivel«..." Majd Freud így folytatja:
„Nem is biztos, hogy vallása valóságos monoteizmus
volt, vagyis hogy más népek istenségeinek isteni voltát
nem ismerte el. Valószínűleg beérték hívei annyival, hogy
275
saját istenüket hatalmasabbnak hitték minden más isten-
ségnél. Ha azután mégis minden másképp alakult, mint
ilyen kezdet után várni lehetett volna, ennek okát csak
egyetlen tényben találhatjuk meg. A nép egyik részének
az egyiptomi Mózes egy más, magasabb rendű és szelle-
mibb isteneszmét adott, az egyetlen és az egész világot
átfogó isten eszméjét, aki épp olyan jóságos, mint min-
denható, aki a mágiát és a szertartásokat megveti, deaz
ember legfőbb céljául az igaz és az igazságos életet tűzte
ki... A továbbiakra nemvolt hatása annak, hogy a nép
valószínűleg rövid időre lerázta magáról Mózes tanítá-
sát, és őt magát megtagadta. Megmaradt a hagyomány,
s ennek hatása alatt bekövetkezett - természetesen csak
lassankint, az évszázadok folyamán - az, ami Mózesnek
nem adatott meg. Jahve isten meg nemérdemelt tisztelet-
ben részesült, midőn Kádés óta neki tulajdonították Mó-
zes szabadító tettét, de ezért a bitorlásért súlyosan meg
kellett fizetnie. Annak az istennek árnya, akinek a helyét
elfoglalta, erősebb lett nálánál: a fejlődés végén J ahve
képe mögül előragyogott az elfelejtett mózesi isten alak-
ja. Nemkétséges, hogy csak ennek a másik istennek
eszménye tette képessé Izrael népét arra, hogy a nehéz
sorscsapásokat kiállja, s egészen napjainkig életben ma-
radjon." (52) (I. m. 69-70. old.)
A vélemények tehát a vallástörténet nézőpontjából is
eltérőek.
Buber azt az álláspontot képviseli, hogy Jahve nem új
isten volt; ő mindig szakadatlanul Ábrahám, Izsák és
J ákob, az „ősök istene" volt. Az Egyiptomból kivándo-
rolt hébereknek Mózes nemadott Kádésban új, idegen,
sem midjanita, semkénita vulkán- vagy hegyiistent. Nem
beszélhetünk sem vallásalapításról Kádésban, sem a kéni-
ták istenéhez való megtérésről.
Buber szerint Jahve ősidőktől fogva Izrael népét veze-
tő kísérő isten. Ez az ősrégi „atyák istene" Mózessel
együtt vándorolt Egyiptomból a Színáj-félszigetre, és ott
J áhveként, az atyák isteneként nyilatkozott meg, akit
Mózes felismert.
A kádési mondák másik értelmezése Meyertől szárma-
zik, és azt Gressmann, valamint számos más vallástörté-
nész is elfogadta. Nézetük szerint Kádésban a héberek
276
megtérése történt egy idegen istenhez, a midjaniták vagy
a kéniták istenéhez, J áhvéhoz. Kádésban tehát Mózes
valóban vallást alapított, vagyis itt történt J ahve kinyi-
latkozása Mózes előtt, és Mózes itt fogadta be a papság
titkait.
A vallástörténeti eseményeket Freud megint másként
magyarázza. Hű marad kedvenc elgondolásához, hogy
Mózes egyiptomi herceg vagy pap, vagy magas rangú
hivatalnoka volt Ehnaton udvarának. Az egyiptomi
Aton-vallás, a monoteizmus és Ehnaton királyságának a
bukása után Mózes állt a Gósenben élő héberek élére, és
azokat, valamint egyiptomi kísérőit, az Aton-hívőket is
békésen, harc nélkül vezette ki Egyiptomból a Színáj-
félszigetre. I tt egyesültek az Egyiptomból kivándorolt
héberek a Palesztinától délre fekvő Színájban élő midja-
nitákkal (arabokkal) vagy a kénitákkal. Kádés forrásvöl-
gyében kompromisszumot kötött a két isten, a Jáhve-
vallás (a midjanitáké) és a Mózes-vallás ( = Ehnaton mo-
noteizmusa ) . A J áhve-vallás azonban - amely Freud sze-
rint inkább henoteizmus, mint monoteizmus, Jahve ma-
ga pedig vérszomjas, durva helyi isten volt - egyelőre
legyőzte Mózes egyiptomi monoteizmusát. Ehnaton
Aton-vallása az évszázadok során végül mégis felülkere-
kedett, mivel az igazság és az igazságosság („Maat")
útján isten szellemévé vált (spiritualizálódott).
A héberek istenképe - az ősapák istenétől Mózes utá-
nig - nemmutat tehát olyan egységes képet, amelyből
Mózes személyéről egybehangzó következtetéseket von-
hatnánk le. Vizsgáljuk meg most a Mózes-mondákat;
ezek talán Mózesről, a férfiról több felvilágosítást nyújta-
nak.
MÓZES
A MONDÁK ÉS A BIBLIA FÉNYÉBEN
Megőrizhetik-e a mondák a történelmi emlékek nyo-
mait? Erre a kérdésre a világi történészek különféle ko-
rokban eltérően válaszoltak.
Évszázadunk kezdetén szinte divat volt a történelmi
valóságot a „hagyománytól", vagyis a mondáktól élesen
elválasztani. Ebben az időben egyes történészek még
abban is kételkedtek, hogy J ézus egyáltalán élt. Ennek az
éles szétválasztásnak egyik klasszikusát már említettük:
Meyert. Ő nem csupán azt tagadta, hogy Mózes élt,
történelmi alak volt, hanem kivonulását általában, és
azzal együtt azt is, hogy a zsidók Egyiptomban voltak,
hogy a Színáj-hegy egyáltalán szerepet játszott a zsidó
vallásban.
Az évek során azonban a hagyományokkal és a mon-
dák tartalmával szemben a történészek is némileg meg-
enyhültek, „hívőbb" szemléletűek lettek, és történelembí-
rálatuk szigorát részben feladták. Buber Mózes-könyvé-
ben megemlíti az I rán-kutató Herzfeldet, aki azt állította,
hogy „a monda és a történelemírás azonos nézőpontból, az
eseményből indul ki". A mondákban nem arra emlékez-
nek, amit a következmények „történelmi eseményként
bizonyítanak, hanem arra, ami a megélők érzéseit meg-
mozgatta. (53) Feltételezik, hogy egy nép történelmének
alapvető eseményei a nép legbelsőbb lényét „ősi bámulat-
tal" (Buber) vagy „objektív lelkesedéssel" (J . Grimm)
érzelmileg oly mélyen rázzák meg, hogy ezekből a közös
hiedelmekből a nép lelkében kitörölhetetlen emléknyo-
mok maradnak vissza. Buber azt hiszi, hogy a „történel-
mi csoda" nem értelmezés, hanem azt valóban látják. „És
a villámtörténelemnek a most következő összefüggő be-
278
számolóvá formálódása a monda alapján egyáltalán nem
önkényes: a szerves, organikusan-szemléletes emlékezet
működik ebben közre." (54)
A mélylélektan számára ez a folyamat a neurózistanból
jól ismert. Az egyén életének mélyen megrázó eseményei
- bizonyos körülmények között - villámszerűén, ad hoc,
rendkívül mély emléknyomokat hagyhatnak a személy
énjében; emléknyomokat, amelyeket - mélylélektanilag
- ad hoc introjekciónak, az esemény villámszerű én-beke-
belezésének nevezünk, és amelyek az énből, annak em-
léktartományából sohasem törölhetők ki. A legcseké-
lyebb környezeti hatás elegendő, hogy segítse az emlék-
képek újból és újbóli felélesztését, felszínre jutását „sűrí-
tett, álcázott, eltorzult, felcserélt" formában. Az egyén
esetében ilyenkor „korai traumáról" és „traumatikus tü-
netekről" beszélnek. Ezek az úgynevezett „tünetek"
azonban alapjukban a traumatizáló élményt olyankor is
történelmi hűséggel őrzik meg, amikor a személy ezt a
valóságmagot korai élményeiből csak nagy nehézségek
árán - éppen egy analízissel - képes feltárni. Amit az
egyes ember életében a „tünetek" korai traumatikus él-
ményeikkel és „álcázottságukkal" jelentenek, ugyanazt
jelentik a népek életében a korai mondák. Ismeretes,
hogy mondákat is elemeznek, ahogyan ezt Freud és külö-
nösen J ung iskolája teszi.
„A megtörtént eseményeket általában a monda őrzi
mindaddig, míg a törzsi élet erősebb az államrendnél
- írja Buber, majd folytatja -, amint azonban az állam
megerősödik, a kormányhatalom megbízásából a króni-
kás történelemírás gyakran elhomályosítja a népies for-
mákat." (55)
Egy monda alaptörténetéig eljutni - véleményünk sze-
rint - épp olyan nehéz feladat, mint a pszichoanalitiku-
sok erőfeszítése: feltárni a korai traumatikus élményeket
és az egyén életének az eseményeit.
A megtalált mondakincs az évszázadok során megvál-
tozik a hozzáköltöttekkel, és hagyománykritikai munká-
val elkülöníthető az alaptörténéstől. Ez történik az analí-
zisben is a traumatikus élmények és mindannak az anali-
tikus kibontásakor, ami a személy későbbi életében az
279
elsődleges és többnyire elfojtott traumatikus élményeket
még „követte" és „színezte".
Az egyén tünetei és a nép mondái tehát lényegükben
korai, mélyen megrázó, villámként bevésett eseményeket
őriznek meg. Ezek a villámintrojekciók. A pszichoanalí-
zis, illetőleg a hagyománykritika segítségével azonban
feltárhatók és megtisztíthatók. Mind az egyén analízisé-
ben, mind a mondák hagyománykritikájában azonban
az események magjának a legkorábbi rétegeihez csupán
szintről szintre haladva juthatunk el.
így válhat a tünet a személy vallomásává (Th. Reik),
a monda pedig a megélt történések inspiráló jelentésévé.
*
Buber alapján ily módon reménykedhetünk a történethű
irányvonalban. Az ő nyomán az eseményközeli mondát
is úgy foghatjuk fel, mint annak a bizonyítékát, hogy ami
megtörtént, azt valóban befogadták és feldolgozták. Bu-
ber még a későbbi hagyományokban és hozzáköltések-
ben is az ősi indíttatás hatását látja, amely tovább él az
átalakítókban. „Mózeshez, aki sok idővel ezelőtt volt,
törvényszerűen hozzátartozik az, akivé a hosszú idő fo-
lyamán lett." ... „Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyel-
men kívül - folytatja Buber -, hogy azok az erők, ame-
lyek a mondát alakították, legbelül azokkal azonosak,
akik a történelmet csinálták: ez a hit ereje." így arra a
következtetésre jut, hogy a korai izraelita idők elbeszélé-
sei az izraelita korai hitről tanúskodnak. Az elmondott
előzmények bármennyire is tények és legendák keverékei,
a bennük rejlő hittörténet minden legfontosabb vonásá-
ban hiteles." (56)
Ezen előzetes megjegyzések után megkezdjük a Mózes-
mondák elbeszélését, hogy azokból végül Mózesnek, a
vallásalapítónak az alakját ábrázoljuk, aki volt, és akivé
lett.
280
Jóslat Mózes születéséről
Mint valamennyi óriáshős esetében, Mózes születését is
álmok vagy „Isten szellemétől való megszállottság" adja
hírül. Két mondaváltozatot ismertetünk, nevezetesen
Mózes testvéréét, Mirjámét és a fáraó álmát.
„És történt azokban az időkben, hogy Mirjám, Ám-
rám leánya és Áron testvére, akit megszállott Isten szelle-
me és jósolt az ő házában, mondván: Lásd, egy fiú fog
apámtól és anyámtól származni, ő fogja Izraelt az egyip-
tomiak kezéből kiszabadítani.
Amidőn Ámrám leányának szavait hallotta, felkereke-
dett, és visszahozta asszonyát házába, minthogy őt a
fáraó gyilkossági parancsa után elkergette. És Ámrám
elűzése után három évvel magához vette hitvesét. Magáé-
vá tette, és az terhes lett tőle. És amikor a terhesség hét
holdja eltelt, megszülte a fiát; ekkor a házat fény járta be,
világos volt, mint a nap és a hold fényének tündöklése-
kor. Az asszony megtekintette a fiút, aki finom és szép
külsejű volt, és három hónapig a legbelsőbb helyiségben
rejtette el." (57)
Bileámnak, a varázslónak a jóslata a fáraó álmából így
szólt:
„És a százharmincadik évben történt, miután Izrael
gyermekei Egyiptomba jöttek, hogy a fáraó álmot látott:,
a királyi trónuson ült, felemelte szemét és azt látta, egy
aggastyán áll előtte; az aggastyán mérleget tartott a kezé-
ben, amilyent a szatócsok használnak. Az öreg megfogta
a mérleget és felfüggesztette a fáraó előtt. Majd Egyip-
tom valamennyi öregjét, minden hercegét és hatalmasát
összekötözte, és a mérleg egyik serpenyőjébe helyezte; a
mérleg másik serpenyőjébe viszont csupán egy báránykát
tett, és a kisbárány többet nyomott, mint azok valameny-
nyien. És elcsodálkozott a fáraó e lenyűgöző látványon,
hogy egy szopós bárányka Egyiptom valamennyi hatal-
masánál többet nyom. Majd felébredt a fáraó, minthogy
ez álom volt.
A fáraó reggel korán felkelt és minden szolgájának
elmondta álmát; nagy félelem fogott el mindenkit. A ki-
rály pedig így szólt a bölcsekhez: Fejtsétek meg nekem
a látomást, hogy megértsem. Bileám ben Beór, a tanács-
281
adó a királynak felelve azt mondta: Nincsen másként,
nagy vész tör Egyiptomra amikor eljön az idő. Mert
nézzed, a héberek között egy fiú fog születni, aki egész
Egyiptomot feldúlja, az ott lakókat mind megsemmisíti,
és erős kézzel kivezeti Izraelt Egyiptomból. Most pedig,
királyunk és urunk, hadd eszeljük ki hogyan hiúsíthat-
nánk meg a zsidók reményét és hitét, még mielőtt ez a
szerencsétlenség rátörne Egyiptomra. A király így szólt
Bileámhoz: Mit tehetnénk Izrael ellen? Hiszen ezt már
korábban tanácsolták nekünk, és mi semmit nem tet-
tünk. Adjál hát te is tanácsot nekünk, hogyan tudnánk
kifogni rajtuk.
Válaszában Bileám ekkor ezt mondta: Hívd előbb a
két tanácsadódat, és hallgassuk meg javaslatukat ebben
az ügyben; ezután majd szolgád fog szólni. A király
hamarosan elhívta a két tanácsadóját Reúélt [J etró], a
midjanitát, és az úci Ijóvát [Hiób]. Ezek odamentek, és
helyet foglaltak a fáraó előtt. A király így szólt hozzájuk:
Bizonyára hallottatok az álmomról és annak jelentéséről.
Adjatok hát j ó tanácsot, és mondjátok meg nekünk,
mitévük legyünk ezekkel az izraelitákkal és hogy mit
tehetünk a pusztulással szemben mielőtt még ránk törne.
Elsőnek a midjanita Reúél válaszolt, ezt mondta: Éljen
örökké a király! Ha a királynak úgy tetszik, ne üldözze
a zsidókat és ne emeljen kezet ellenük. Mert istenük már
kiválasztotta őket és megtette örökösévé. A föld azon
uralkodója, aki rosszat tett ellenük, majd a rosszat azon-
ban jóvátette, azt istenük bosszúja megkímélte. így volt
ez egykor Egyiptom királyával, aki elvette Ábrahámtól
feleségét Sárát, majd visszaadta neki. Ugyanez történt a
filiszteus királlyal, aki Gerárban lakott; azonos esett meg
a másik filiszteus királlyal Ávímelkhhel, aki Izsák ősaty-
jától feleségét Rebekkát rabolta el, s majd később vissza-
juttatta. A harmadik ősapjukat, J ákobot megmentették
fivérének Ézsaunak és apósának az arámi Lábánnak a
kezei közül, akik mindketten életére törtek. Szerencsés
háborút vívott Kánaán királyaival is, akik mind eljöttek,
hogy őt és gyermekeit megsemmisítsék és azokat akiket
a héberek megöltek. - És nem tudsz hát a fáraóról, apád
apjáról, aki J ózsefet, J ákob fiát oly naggyá tette? Ez a
J ózsef azonban később megmentette Egyiptomot az éh-
282
ségtől. Ne üldözd őket és ne akard többé őket elpusztí-
tani.
Midőn a fáraó a midjanita Reúél szavait meghallotta,
nagyon felbőszült és szégyenszemre elkergette a szeme
elől. Reúélnek tehát a hazájába kellett menekülnie; előbb
azonban még megragadta J ózsef botját és azt magával
vitte. Ezek után a fáraó Ijóvhoz fordult és kikérte a
véleményét. Ijóv válaszolt, és mondta, tegye velük azt,
amit kedve tart.
I mmár így szólt a király Bileámhoz: »Hadd halljuk
most a te tanácsodat.« Ekkor Bileám így felelt a király-
nak: Ha Izrael gyermekeit tűzzel akarnád megsemmisíte-
ni, nem lennél rá képes, mert istenük megmentette ősap-
jukat Ábrahámot Kaldea olvasztókemencéjéből. Ha arra
gondolsz, hogy karddal végzel velük, ez sem fog sikerül-
ni; hiszen Izsák ősapa megmenekült a kardtól és helyette
egy kos lett az áldozat. Ha arra gondolsz, hogy roboto-
lással és nehéz munkával nyomod el őket, nem éred el
célodat; J ákob ősapa Lábán szolgája volt, nehéz munkát
végzett, és ez mégis szerencsét hozott számára. Ha azon-
ban a királynak úgy tetszik, fiaikat, akik most és ezentúl
születnek, dobassa a vízbe; így sikerülni fog neked neveik
emlékét kiirtani, mert közülük és őseik közül senki sem
állta ki valaha is ezeket a megpróbáltatásokat.
A király meghallgatta Bileám szavait és azokat kegye-
sen is fogadta." (58)
*
Mindkét jövendölésmondában az üzenetet Mózes közel-
gő születéséről és vezéri elhivatottságáról a héberek maj-
dani Egyiptomból történő kivonulásakor, mint a már
korábbi eseményekből következő jövendölést, vagyis-
mint vaticinatio ex eventut* kell felfogni. Mirjám jóslatá-
ban bizonyos jelek a vallásalapító megszületésére utal-
!
nak. Hivatkozunk az angyali üdvözletre J ézus megszüle-,
tése előtt, és az ígéretre, valamint a jelekre, amit Amina?
kapott Mohamed születésekor.
* Vaticinium (lat.) = jóslat; ex eventu = azokból az eseményekből,
amelyek a múltban már bekövetkeztek.
283
Mirjám jövendölésénél ez így hangzik: „ekkor a házat
fény járta be, világos volt, mint a nap és a hold fényének
tündöklésekor..."
J ézus születésekor „.. .az Úrnak angyala hozzájuk jöve
(„a pásztorokhoz,.. .akik vigyáztak éjszakán az ő nyájok
mellett") és az Úrnak dicsősége körülvéve őket..." (Lu-
kács 2, 8-9)
Amina álmában, amely Mohamed születésének az ígé-
retét közölte, így szólt: „Majd láttam valamit, mint egy
fehér szárnyat; ez megérintette a szívemet, és minden
félelem, minden fájdalom, amelyet éreztem, megszűnt."
... „És nagy fény távozott belőlem." (59)
A jóslatot a fáraó álmában is vaticinatio ex eventuként
kell felfogni. Az álom értelmezésében ugyanis két olyan
alak szerepel, akik Mózes későbbi sorsában fontos szere-
pet játszanak: Bileám és Reúél. Beór fia, Bileám, később
Mózes legveszélyesebb ellensége és ellenfele lesz. Mózes
iránti ellenszenve tehát már Mózes születése előtt kezdő-
dött. Reúél viszont J etróval azonos, vagyis a midjanita
főpappal, aki Mózes apósa lett, és aki Mózest a kivonu-
lás után Jahve papi tudományába is beavatta. Mózes és
a héberek iránti jóindulata már tanácsadásából is kivilág-
lik - tehát újból Mózes születése előtt.
Érdekes az öregember szerepe a fáraó álmában. J ung
vizsgálatai alapján az álomban, ugyanúgy mint a mesé-
ben, a szellem gyakran öregember alakjában jelenik meg
(von Roques-né és M. L. von Franz kisasszony). Az
öregember - írja J ung - az eljövendő veszélyre figyelmez-
tet. „Az öreg tehát egyrészt tudást, felismerést, bölcsessé-
get, okosságot és intuíciót, másrészt erkölcsi tulajdonsá-
gokat, amilyen a jóakarat, a segítőkészség jelenít meg,
amelyekkel »szellemi« arculata kellően érthetővé válik."
(60)
A mérleg az igazságosságot jelképezi. „Az éppen olyan
megfontolt, mint segítőkész öreg alakját nem nehéz - írja
J ung - az istenséggel valamilyen összefüggésbe hozni."
(61)
284
Mózes születése
A Mózes születéséről és kitevéséről szóló bibliai elbeszé-
lés így hangzik: (II. Móz. 2, 1-10)
„És elméne egy Lévi nemzetségből való férfi és Lévi-
leányt vőn feleségül.
És fogada méhében az asszony és fiat szüle; és látá,
hogy szép az és rejtegeté három hónapig.
De mikor tovább nem rejtegetheté, szerze annak egy
gyékény-ládácskát, és bekené azt gyantával és szurokkal
s belé tevé a gyermeket és letevé a folyóvíz szélén a sás
közé.
Az ő nénje pedig megáll vala távolról, hogy megtudja:
mi történik vele?
És aláméne a Fáraó leánya, hogy megfürödjék a folyó-
vízben, szolgálóleányai pedig járkálnak vala a víz part-
ján. És meglátá a ládácskát a sás között s elküldé az ő
szolgálóleányát és kihozatá azt.
És kinyitá és látá a gyermeket; és íme egy síró fiú. És
könyörüle rajta és monda: A héberek gyermekei közül
való ez.
Az ő nénje pedig monda a Fáraó leányának: Elmen-
jek-é s hívjak-é egy szoptatós asszonyt a héber asszonyok
közül, hogy szoptassa néked a gyermeket?
És a Fáraó leánya monda néki: Eredj el. Elméne azért
a leányzó, és elhívá a gyermek anyját.
És monda néki a Fáraó leánya: Vidd el ezt a gyermeket
és szoptasd fel nékem, és én megadom a te jutalmadat.
És yevé az asszony a gyermeket és szoptatá azt.
És felneveikedék a gyermek, és vivé őt a Fáraó leányá-
hoz, és fia gyanánt lőn annak, és nevezé nevét Mózesnek
és monda: Mert vízből húztam ki őt."
Mózes neve
A vita arról, hogy a „Mózes" név egyiptomi vagy hé-
ber-e, még mindig nem dőlt el. Mint már említettük,
Meyer szerint a „Mose" név igen nagy valószínűséggel az
egyiptomi mose =született vagy gyerek (valakitől) sza-
285
vakkal függ össze. Egyiptomi nyelven a ..mose" szó „a
tó, a víz csíráját" is jelenti (Yahuda. 6 2 ) .
Buber úgy véli, hogy a „Mose" szó egy nagymértékben
egyiptomivá vált névrészhez tartozik, és megállapítja:
„Aki őt [Mózest] ezért egyiptomivá akarná tenni, meg-
fosztja az elbeszélést attól a talajtól, amelyből fakadt. Az
elbeszélés magát a nevet nyilvánvalóan héber etimológiá-
ból, mint [a Nílusból] »kimentett«-et akarja származtat-
ni. Az ige alakja azonban (amely ezenkívül csupán egy
zsoltárban fordul még elő) csak azt jelentheti: a kihúzó."
Buber szerint tehát Mózes azt a férfit jelenti, aki Izraelt
az áradásból (a rabszolgaságból) kimentette. (Vö. ehhez
Ézsaiás 63, 7-19) (63) A bibliai történet viszont azt
mondja: „...és fia gyanánt lőn annak, és nevezé nevét
Mózesnek, és monda: Mert a vízből húztam ki őt." (I I .
Móz. 2,10)
Egy másik monda szerint Mózes apja, Ámrám, héber-
nek nevezte őt. A szó a hávár=összekötni szóból szár-
mazik. Ez utalás arra, hogy Ámrám az ő kedvéért felesé-
gével, J okheveddel, akit a fáraó gyilkossági parancsa
miatt elkergetett, újból egyesült. Mózest anyja J ekútíél-
nek nevezte, mert azt mondta: „I stenben reménykedtem
és Isten visszaadta őt nekem." (J ekútíél a kává =remény-
kedni szóból származik.) Testvére, Mirjám, J árednek
hívta őt (járád =leereszkedni), mert le kellett ereszkednie
a Nílusba, amikor őt követte, hogy lássa, mi lesz vele a
kitevés után. Egész Izrael azonban Mózest - e monda
alapján - Sémájában Nátánáélnek hívta, mert az ő nap-
jaiban hallotta meg az Úr Izrael kiáltásait („semájá" a
sámá =hallani szóból), és kimentette őket a szorongatok
kezei közül. (64)
A felsorolt nevek mind azt bizonyítják, hogy a nép
Mózes alakjára vetítette a házastársakat összekötő szere-
pet, az anyák reményét és a nép biztonságát abban, hogy
I sten meghallotta panaszaikat.
286
A kitevési mondák
:
A kitevési monda Mózes alakjából valóságos kultúrhőst
alkot. Ez a legfiatalabb a Mózes-mondák közül, és törté-
nelmi alkalmazása nem jöhet számításba (Gressmann).
A párhuzamos mondákat többen is tárgyalták, így
Wundt, Kampers, Gunkel, valamint Rank stb. (65)
A kitevési mondák Wundt szerint az úgynevezett lá-
damesék csoportjába tartoznak. Valamilyen edényben,
tartályban, ládában, dobozban, szekrénykében, kosár-
ban vagy hálóban egy leányt, általában újszülött gyerme-
ket vagy ikerpárt, embert vagy állatot rejtenek el. Á ládá-
ban elbujtatott lények csodás származásúak, gyakran
csodalények. A láda- vagy szekrénykemondák célja rend-
szerint az abban tartózkodónak a csodába illő megmen-
tése. A kitétel helyéül többnyire folyamot vagy tengert
választanak. A hősi mondákban a mesét heroikussá eme-
lik, így történt, hogy Perszeuszt és anyját, Danáét - ez
Wundt egyik párhuzama - ládába zárják, a ládát a ten-
gerbe dobják, majd távoli parton halászhálóval kifogják.
Az edény helyett szerepelhet állat, például sas (Gilgames)
vagy hal gyomra (J ónás) is. A ládamotívumot tehát fe-
nyegető veszély elől megmentő védelemként alkalmaz-
zák, így például Sarukkín, Babilon első királya, születési
mondájában ő maga meséli el születésének a történetét.
Sarukkín legendája*
Sarukkín vagyok, az erős király, Agadé királya.
Enitum az anyám; apám nem ismertem.
Apám testvérei a hegyet szeretik.
Városom Azupiránu, mely a Purattu partján fekszik.
Enitum, anyám, fogant engem, megszült engem titok-
ban,
sásból való kosárba helyezett, szurokkal zárta le
[kosaram] fedelét [tkp. „ajtómat"],
a folyóba vetett engem, mely nem lepett el,
elsodort engem a folyó, Akkihoz, a vízmerítőhöz vitt,
Akki, a vízmerítő, kiemelt mikor vedrét alámerítette,
* Ókori keleti történeti chrestomathia. Szerk.: Harmattá János. Tan-
könyvkiadó, 1965. 99. old.
287
Akki, a vízmerítő, fiává fogadott, felnevelt engem,
Akki, a vízmerítő, bizony kertészévé tett engem.
Kertész-voltom alatt I star bizony belém szeretett.
Fordította: Komoróczy Géza
Az analógia Mózes születési mondája és Sarukkín
mondája között eléggé nyilvánvaló.
Gilgames születési mondája nélkülözi ugyan a szek-
rénykét, de több rokonságot mutat a Mózes-mondával,
mint Sarukkín elbeszélése. Aelián alapján, Gressmann
szavaival közöljük. (66)
„Az állatok egyik sajátossága emberszeretetük is. így
például egyszer sas nevelt fel egy kisgyermeket. Elmon-
dom az egész történetet, hogy állításomat igazoljam.
Amidőn Szeuekhorosz a babiloniak királya volt, azt j ö-
vendölték a kaldeusok, hogy leányának fia el fogja ra-
gadni nagyapjától a hatalmat. Ettől mindenki rettegett,
és hogy tréfásan fejezzük ki magunkat, leányának Akri-
zioszává* vált, mert a legszigorúbban őrködött felette.
Leánya, titkon ugyan - mert a sors bölcsebb volt a
babilóniainál -, egy ismeretlen férfitól szülte gyermekét.
Ezt az őrök a királytól való félelmükben kidobták a
várból, mert ott volt a fent nevezett bezárva. Ekkor a sas
éles szemével még esés közben meglátta a gyermeket,
mielőtt az földet ért volna, lecsapott rá, hátára vette,
elrepült vele egy kertbe, és nagy óvatosan lefektette.
Amikor a kertben a csősz megpillantotta a szép gyerme-
ket, megszerette, és felnevelte. A Gilgames nevet kapta,
és Babilónia királya lett. Ha azonban valaki ezt mesének
tartja, úgy egyetértek vele... [nem lefordítható]. A perzsa
Akhaimenészt is, akitől a perzsa nemesség származik,
amint hallom, ugyancsak sas nevelte fel."
A régi keleti párhuzamok közül Gressmann még meg-
említi az Ozirisz-mondát, Plutarkhosz későbbi megfogal-
mazásában.
* Akriziosznak, Argosz királyának azt jósolták, hogy leányától, Daná-
étól származó unokája megöli. Elzáratta Danáét, Zeusz azonban
aranyeső formájában bejutott hozzá. Amikor fiuk Perszeusz megszüle-
tett, a király a leányát és unokáját egy ládába zárva a tengerbe vettette.
Egy szigeten a király testvére vette őket oltalmába. {Mitológiai ABC,
Gondolat, 1978. 244. old.) - A szerk.
„Gébnek, a Földistennek és Nutnak, az égi istennőnek
két fia volt, Ozirisz és Széth, valamint két leánya, Izisz
és Nephthüsz. Izisz Ozirisz felesége, Nephthüsz pedig
Széth felesége volt. Geb Ozirisznek adta örökségét, aki
ily módon az emberek királya lett. Széth irigyelte a hatal-
mat, de nem tudott neki ártani, minthogy Izisz megvédte
őt. Végül furfanggal sikerült fivérét megölnie. Izisz az
egész országban kutatott férje holtteste után. Amikor
megtalálta, leült mellé, és Nephthüsszel elkezdte a halott-
siratást énekelni. Ekkor Ré részvétet érzett iránta, és
elküldte Anubiszt, hogy Oziriszt eltemesse. Izisz új életet
kölcsönzött a halottnak, amelyben ugyan nem időzhet a
földön, de mégis a halottak királya lehetett. - Amidőn
Izisz sólyom alakjában leereszkedett férje holtteste mellé,
teherbe esett. Széth annyira üldözte a gyermeket, hogy az
anyának papirusz sajkán a delta ingoványába kellett
menekülnie. Ott, magányában szülte meg a fiút, Hóruszt.
Egynémely szerencsétlenség fenyegette ugyan a Hórusz
gyereket, de Izisz minden veszélyt elhárított előle. Hórusz
így, az istenanya oltalma alatt szerencsésen felnöveke-
dett, míg férfi nem lett, és legyőzte Széthet. Majd átvette
az uralmat a földön; az ő utódai Egyiptom királyai."
Gressmann hangsúlyozza, hogy a Hórusz gyermek és
a Mózes gyermek sorsának párhuzamossága ellenére,
sem itt, sem az egyéb analógiákban a monda „rokon
recenziójáról" (szövegfeldolgozásáról) nem lehet beszél-
ni. Mózes kitevési mondájára Gressmann a következő
motívumokat tartja jellegzetesnek:
1. Mózest ugyanannak a fáraónak a leánya menti meg,
mint aki őt meg akarja ölni.
2. Ismeretlenül nő fel a fáraó palotájában, akinek ké-
sőbb legveszélyesebb ellenfele lesz.
3. A vér szerinti anyát játékosan dajkának alkalmaz-
zák, és ő ezért Bitjától, a fáraó leányától még fizetést is
kap.
4. Az anyai szeretet legyőzi a borzalmas gyermekgyil-
kosságot.
5. Az egész héber nép Bitjá fogadott fiának, Mózesnek
a fényében sütkérezik.
6. Az istenség a fogadott fiú sorsát a háttérből irányít-
289 288
j a, mégpedig igen óvatosan, nempedig otrombán deus ex
machinaként.
7. Az elbeszélés hangulata tompított, gyermekdeden
naiv, de erkölcsileg érett.
*
A kitevési monda egy változata így szól:
„Az Úr azonban mindent előre lát, és mindent előre
meghatároz. Bitjá, a fáraó leánya, súlyos kiütésben szen-
vedett, és nemfürdethette testét a forró forrásban. Be-
ment tehát a folyóba, hogy felfrissítse magát. Látta a fiút
a hullámokon ringani és sírni; kinyújtotta a karját és
kezét, megérintette őt. Ekkor egyszerre egészséges lett.
Azt mondta: ez a fiú egy igaz ember, és rendeltetése, hogy
éljen. Ezért a királyleány érdemesnek találtatott, hogy az
istenség szárnyai alá kerüljön, és Isten leányának nevez-
ték el." (Bitjá =Bát-J á, az Isten leánya.) (67)
Ezzel kívánta az elbeszélő (a nép) egyrészt isten gyó-
gyító csodatetteinek a nagyságát már a három hónapos
Mózes gyerekkel hangsúlyozni; másrészt a héber gyerek
adoptálását valószínűsíteni; hiszen meggyógyította az
egyiptomi hercegnőt a kiütésből (bélpoklosság?). A pró-
féta isteni eredetű gyógyítóereje, amely már csecsemő-
korban megmutatkozik, olyan kivétel, amellyel a nép
éppen Mózes alakját akarta kitüntetni.
A gyermek Mózes
Ha a mondabeli Mózes már csecsemőként meggyógyítot-
ta a fáraó leányát, Bitját, úgy nemmeglepő, hogy a
néphit szerint már hároméves fiúként a fáraó koronája
után nyúlt. A monda, amely a háromévesnek ezt a külö-
nös vétkét elbeszéli - akinek ez a tett csaknem az életébe
került -, egyike azoknak, amelyet sem a Biblia, sema
legtöbb vallástörténész nememlít. Ha azonban a nép-
mondák, vagyis a projekciók alapján akarnánk képet
alkotni arról a Mózesről, aki volt, és akivé lett, úgy ezt
a mondát is el kell beszélnünk. A Széfer Hájásárbm (Az
290
igazság könyve) (1316-1326 old.) található, és Bin Go-
rion szerint így szól:
„Mózes születése utáni harmadik évben történt, hogy
a fáraó az asztalnál ülve étkezett, jobbján Alparanit
királynő trónolt, balján leánya Bitjá, akinek ölében Mó-
zes, a fiú ült. A király asztalánál még helyet foglalt Bi-
leám ben Beór a két fiával, valamint a királyság vala-
mennyi hercege. Ekkor a fiú keze a király feje felé nyúlt,
megragadta a királyi koronát, és saját fejére tette.
A király és a hercegek megrettentek a fiú tettétől,
félelem fogta el az uralkodót és nagyjait, és mind roppan-
tul csodálkoztak. A fáraó így szólt hercegeihez: Hogyan
vélekedtek, mitévő legyek a héber fiúval, aki ezt cse-
lekedte?
Mire Bileám becsmérelni kezdte Mózes elődeit Ábra-
hámtól J ózsefig, és a következőt válaszolta:
»Nos, uram és királyom: ez a fiú az elődei helyére
lépett, hogy ugyanúgy mint ők, királlyal, herceggel, bíró-
val bolondját járassa. Ha tehát a királynak is úgy tetszik,
vérét a földre öntjük, hogy ne nőjjön meg, ne szerezze meg
a hatalmat, és nehogy szétzúzza a reményt, melyet Egyip-
tom a királyába helyezett.«
De a fáraó így szólt Bileámhoz: I de akarjuk rendelni
még Egyiptom bíráit és bölcseit, és megkérdezzük, hogy
a fiú valóban megérdemli-e a halált. Csak akkor öljük
meg."
Egyiptom bírái és bölcsei odamentek a fáraóhoz, azon-
ban egy egyiptomi bölcs alakjában velük érkezett az Úr
angyala is. Ez azt a tanácsot adta a fáraónak, hozasson
drágaköveket és izzó szenet, majd mindkettőt helyezze a
fiú elé. Amennyiben a fiú a drágakövek után nyúl, úgy
tettét nemvéletlenül követte el. Ha viszont a tüzes szén-
hez nyúl, úgy ártatlan, és vétkét nemtudatosan kö-
vette el.
A fáraó elfogadta a tanácsot, és drágakövet és parázs-
ló szenet tett a fiú elé. A fiú Mózes kinyújtotta a kezét,
és már-már meg akarta fogni a pompás drágakövet, de
az angyal a kezet a szén felé irányította, és az égette a
kezét. Majd az égő szenet még a szájába is dugta, és az
megsebesítette ajkait és nyelvét. I nnen ered - tartja a
monda - Mózes nehézkes beszéde.
291
így mentette meg Isten másodszor is angyala segítségé-
vel Mózes életét, jóllehet a monda elismeri, hogy Mózes
először a drágakő felé nyúlt. (68)
Az ifjú Mózes, a gyilkos
A Biblia meséli (II. Móz. 2,11-14).
„Lőn pedig azokban a napokban, amikor Mózes felne-
velkedék, kiméne az ő atyjafiaihoz és látá az ő nehéz
munkájukat s látá, hogy egy Égyiptombeli férfiú üt vala
egy héber férfit az ő atyjafiai közül.
Mikor ide-oda tekinte és látá hogy senki sincs, agyon-
üté az Égyiptombelit és elrejté azt a homokba.
Másnap is kiméne és ímé két héber férfi veszekedik
vala. És monda annak a ki bűnös vala: Miért vered a te
atyádfiát?
Az pedig monda: Kicsoda tett téged fő emberré és
bíróvá mi rajtunk? Talán engem is meg akarsz ölni, mint
megöléd az Egyiptomit? Mózes pedig megfélemlék és
monda: Bizony kitudódott a dolog."
Egy, a kánonban nem szereplő monda szerint Mózes
tizennyolc éves lehetett, amikor agyonütötte az egyipto-
mit. Ez a monda azzal indokolja az indulati gyilkosságot,
hogy a héber, akit egy egyiptomi bántalmazott, segítsé-
gért kiáltott Mózeshez, és azt mondta: „Légy irgalmas
hozzám, Uram! Ez az egyiptomi éjjel bejött a házamba,
megkötözött, és a szemem láttára vétkezett a feleségem
ellen; és ezek után még az életemre tört. Amint Mózes
meghallotta e szavakat, elöntötte a méreg; körülnézett a
közelben, és minthogy nem vett észre senkit, agyonütötte
az egyiptomit, és ezzel megmentette a hébert." (69)
Buber a Mózes-könyvében ezt írja:
„Ez az, amiről szó van: hogy Mózes most »meglátja«
testvéreit. Honnan tudhatta ő, aki az egyiptomi udvar-
ban, egyiptomiként nőtt fel, hogy a héber rabszolgák a
testvérei? Ezt nem tudjuk meg, és ez is hozzátartozik a
bibliai elbeszélés sajátosságához, a nyíltság és az elhallga-
tás különös keverékéhez. Amit tudnunk kell, az az, hogy
»kilép« a királyi udvarból oda, ahol a megvetett rabszol-
gák robotolnak, mégpedig azért megy közéjük, mert
292
azok a testvérei. És most következik tettének három
mozzanata. Először »látá« a nehéz robotmunkát. Majd
egyetlen eseményt »lát«: az egyiptomi felügyelő megüt
egy héber férfit, »atyjafiainak« egyikét. Most ide-oda
tekinte, igen, ténylegesen körülnéz, tettre készen és józa-
nul, nem mártír, hanem felszabadító akar lenni, és
agyonüti az egyiptomit. Ez az »ütés« és az »agyonütés«
pontosan ugyanaz a szó: Mózes csupán azt követi el,
amit tenni látott, azzal, aki azt tette." (70)
Feltűnő, hogy Buber hangsúlyozza, hogy ezen a helyen
a Bibliában tulajdonképpen nem az „agyonütés", hanem
csupán „ütés" szerepel. „Mózes csupán azt követi el, amit
tenni látott, azzal, aki azt tette."
Az agyonütés védelmét nagyon komolyan kell venni
Bubernél. Egy Buber előadását követő vitában Mózest
indulati gyilkosnak neveztem, Buber hevesen tiltakozott
az ellen, hogy Mózes „gyilkos" lett volna. Nem csupán
régen, tehát a mondák idején, hanem napjainkban is
nyilvánvaló törekvés, hogy Mózest a „gyilkosság" bűné-
től tisztára mossák. Buber Mózes menekülését is védel-
mébe veszi, amikor azt írja:
„Az elbeszélés azonban csodálatosan kivirágzik. A kö-
vetkező napon Mózes újból odamegy, az ő helye, az ő
dolga ez, újból oda kell mennie. És ekkor azt látja, hogy
egyik testvére egy másikat ütlegel. Micsoda felfedezés:
nem kizárólag a felügyelők verik a rabszolgákat, a rab-
szolga is veri rabszolgatársát. És amint ezt megfeddi, az
zúgolódva felfortyan, nem leplezve a szüntelenül lappan-
gó tiltakozást, amire a szabadítónak a felszabadítottól
számítania kell. »Kicsoda tett téged fő emberré és bíróvá
mirajtunk?« És hangosabban, inkább már rikoltva, mint
morogva; »Talán engem is meg akarsz ölni, mint meg-
öléd az Égyiptomit?« Mózes ekkor kezd el »félni«. De
még nem menekül. Csak amikor a fáraó »halálra kergeti«
(a kifejezés inkább sémita vérbosszú, mint egyiptomi
bírói csengésű), akkor szökik el a fáraó elől." (71)
És valóban, a hír már eljutott a fáraóhoz. Parancsot
adott Mózes megölésére.
Ugyanez a monda tovább meséli, hogyan mentette
meg Isten harmadszor is Mózes életét:
„Ekkor Isten elküldte angyalát, aki az uralkodó hóhé-
293
rának alakjában jelent meg a fáraó előtt. Az angyal
azonban előbb kicsavarta a hóhér kezéből a kardját, és
a hóhérnak Mózes alakját adta. Majd a király elé vezette,
és a fáraó szeme láttára, levágta a fejét. Az angyal ekkor
megragadta az igazi Mózes j obb kezét, és kivezette
Egyiptomból, negyvennapi járóföldre az ország határá-
tól." (72)
így érkezett el Mózes Midjánba.
A sorsanalízis számára közömbös, hogy Mózes az,
egyiptomit agyonütötte vagy csak megverte. Mózes /
- mint vallásalapító - sorsanalízise szempontjából csak
az a körülmény a lényeges, hogy a mondát elbeszélő,
illetve a nép, a vallásalapító alakjának durva indulatokat
tulajdonított, amilyen a harag, düh és erőszakoskodás,
mint a káini gyilkosság. Gressmann írja:
„A fiatal Mózes másik vonása szenvedélyes féktelensé-
ge, amelynek hirtelen villámcsapásai is felvillannak." (73)
Más szavakkal: a nép nyilván már a legkorábbi időktől
sejtette, hogy a vallásalapító és Káin között szoros, lé-
nyegi hasonlatosság áll fenn. Hiszen így volt ez Moha-i
med, Saulus-Paulus, Luther stb. esetében is.
A bibliai elbeszélés szerint (II Móz. 2,12) Mózes a
közelben körülnézett, és amikor senkit sem vett észre,,
akkor ütötte agyon az egyiptomi munkafelügyelőt.
Gressmann szerint ez a különös elővigyázatosság a gyil-
kosság aktusában - az igazságérzet, a leigázás és az
igazságtalanság elleni törekvés mellett - Mózes egyik
jellegzetes jellemvonása. Ez a nézet ellentétes Meyerével,
aki Móz. 2,12. versét el akarta vitatni az első jáhvistától.
Mózes menekülése
Ennek a mondának a sajátos feladata, hogy megvilágít-
sa, miért kényszerült a fiatal Mózes Egyiptomot elhagyni
és Midjánba menekülni. Mózes a Midjánban fekvő Szí-
náj-hegyen értesült elhivatottságáról.
A születési monda mellett a menekülési monda az
egyetlen, amely feltételezi, hogy Mózes ifjúságában
Egyiptomban élt. Mindkét monda újabb eredetű. Gress-
mann arra gondol, hogy a mondagyűjtőnek a menekülési
294
mondát összhangba kellett hoznia a születési mondával,
hiszen Mózes későbbi sorsa maga a történelem. így kap-
csolódott össze a fiatal Mózes egyiptomi tartózkodása a
meneküléssel Midjánba.
Mózes a midjanita pap J etró (Reúél) veje lesz. Ezen a
ponton válik a monda valóban emberivé. Mózes felesé-
gül veszi Cipporát, miután - mint egykor J ákob Leát -
megvédte a kútnál a pásztorok durvaságától és tolakodá-
sától. Mózes úgy szolgált pásztorként J etrónál, mint J á-
kob Lábánnál. Es itt vált Mózes elhivatottá.
Mózes elhivatottsága
A bibliai elbeszélés így szól:
„Mózes pedig őrzi vala az ő ipának, J ethrónak a Midián
papjának juhait és hajtá a j uhokat a pusztán túl és j uta
az Isten hegyéhez, Hórebhez.
És megjelenek néki az Úr angyala tűznek lángjában
egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebo-
kor ég vala; de a csipkebokor meg nem emésztetik vala.
S monda Mózes: Oda megyek, hogy lássam e nagy
csudát, miért nem ég el a csipkebokor.
És látá az Úr, hogy oda méne megnézni, és szólítá őt
Isten a csipkebokorból mondván: Mózes, Mózes. Ez
pedig monda: ímhol vagyok.
És monda: Ne jöjj ide közel, oldd le a te saruidat
lábaidról; mert a hely, amelyen állasz, szent föld.
És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahám-
nak Istene, I zsáknak Istene és J ákobnak Istene. Mózes
pedig elrejté az ő orczáját, mert fél vala az I stenre tekin-
teni.
Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek
nyomorúságát, a mely Egyiptomban vagyon és meghal-
lottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt
ismerem szenvedéseit.
Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombe-
liek kezéből és felvigyem őt arról a földről, j ó és tág
földre, tejjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khit-
teusok, Emoreusok, Perizeusok, Khiveusok és J ebuzeu-
sok lakóhelyére.
295
Mivel hát imé feljutott hozzám az Izrael fiainak kiáltá-
sa és láttam is a nyomorgatást, a mellyel nyomorgatják
őket az Égyiptombeliek.
Most azért eredj, elküldelek téged a Fáraóhoz és hozd
ki az én népemet, az Izrael fiait Egyiptomból." (II. Móz.
3,1-10)
Mózes elhivatása tehát tömör és határozott: Nos, eredj
elküldelek téged a fáraóhoz, vezesd ki népemet Egyip-
tomból.
A vallástörténészek körében nem kevés vitát váltott ki
annak a rendje és módja, ahogyan és ahol Mózes rátalált
elhivatottságára. E helyütt csupán Gressmann és Buber
nézeteltérését említjük meg.
Gressmann főként a Mózes és a más próféták közötti
elhivatottság különbségét emeli ki. Míg az utóbbiak elhi-
vatottságukat - álomban vagy látomásként - pszicholó-
giailag élik meg, Mózes a testet öltött istenséggel talál-
kozott. Minthogy nem belső tapasztalások, hanem külső
megtestesült jelenség közvetítette Mózes elhivatottságát,
mitológiáról van szó.
Gressmann az egész elhivatottsági mondát tarka ösz-
szevisszaságnak tartja, amelyben a különféle szöveg-
átdolgozások, -hozzátoldások, -változatok zűrzavart
okoztak. Ezért a sokféle töredéket megkísérelte három
rétegben elkülöníteni. (75) Ezt írja:
„Az első réteg egyes régebbi mondái nélkülözik még a
héber fémjelzést; ezeket éppúgy mesélhették a midjani-
ták, mint a héberek. Minthogy a Színáj-hegy Midjánban
terült el, és így a hegyiistennek, Jáhvénak midjanita isten-
nek kellett lennie, feltehető, hogy a felfedező mondák
eredetileg midjanita héroszt ünnepeltek, még mielőtt az
izraeliták Mózesre vonatkoztatták volna. Valószínű
- amint azt már többször megállapították -, hogy a
Színáj már jóval Mózes előtt is szent hegy volt. Hátravan
még a magyarázat, hogy miért éppen ezeket a mondákat
vették át a midjanitáktól, és kötötték össze Mózes nevé-
vel. Ennek csak úgy van értelme, ha Mózes a héberek
számára valóban J ahve felfedezője volt, még akkor is, há
a midjaniták ezt az Istent már sokkal korábban is tisztel-
ték." (76)
296
Gressmann irodalomkritikai és stílustörténeti elemzése
itt a legősibb, a „héber rétegig", Mózes idejéig (i. e.
1260 körül) nyúlik vissza. Az utolsó gyökerek még a
midjaniták népét is elérik. Ez a „csírázás és bimbózás"
ideje.
A második réteg az elbeszélés klasszikus korszaka.
A korábbi „izraeli réteget" jeleníti meg, amelyben a
régebbi mondákat összegyűjtötték és kibővítették. I dő-
ben ez a következő négy évszázadban, nagyjából i. e.
850-750-ben történt.
A harmadik, a legújabb réteg, a „zsidó réteg" pedig
időben egybeesik a Papi kódexszel (i. e. 450 körül);
Gressmann szerint ez megfosztotta a mondát a konkrét
tartalmától, és „történetfilozófiával" töltötte meg. Ez áll
a legközelebb a mai korszellemhez.
Buber erélyesen tiltakozik a felfedezési-elhivatottsági
mondák ilyen értelmezése és elemzése ellen.
Először is: Mózes nem „fedezi fel" J ahve székhelyét,
mert ő maga mondja (II. Móz. 3,8; 19,18, 20): „Le is
szállok, hogy megszabadítsam őt [Izrael népét]." A Szí-
náj-hegyet tehát J ahve nem „lakja be", hanem J ahve
csupán futó itt-tartózkodásra „ereszkedett le".
Másodszor: azok a különbségek, amelyeket Gress-
mann Mózes és más próféták elhivatottsága között meg-
állapít, a szöveg alapján nem megalapozottak. Mózes
testileg nem látta J áhvét. Csak azt látja, hogy a csipkebo-
kor ég, s mégis sértetlen marad. Látja tehát a követet a
lángok között. Ez azonban mitológia.
Harmadszor: J ahve nem fogható fel sem mint „hegyiis-
ten", akinek lakhelye a Színáj-hegy, sem mint „a fa iste-
ne", pusztán azért, mert a hang „a csipkebokor közepé-
ből" szólt Mózeshez. Nem mondható azonban „tűzisten-
nek" sem: „Ő, aki itt az idegenben hozzálép, nem más,
mint az atyák istene, az ősök istene - az, akiről Mózes
- ezt feltehetjük - valamikor Egyiptomban, amikor na-
ponta meglátogatta a testvéreit, már hallott." (77) '
Buber szerint nem fogadható el, hogy J áhvét Mózes
„fedezte fel", sem az, hogy „átvették az idegen istensé-
get", akár a midjanitáktól, akár a kénitáktól. Jahve al
atyák Istene.
A sorsanalízis szempontjából jelentős, ahogyan az el-
297
hivatottsági mondában Mózes igyekszik magát az elhiva-
tottságtól elválasztani.
„És monda Mózes az Úrnak: Kérlek Uram, nem va-
gyok én ékesenszóló sem tegnaptól, sem tegnap előttől
fogva, sem azóta, hogy szólottál a te szolgáddal: mert én
nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok." (II. Móz 4,10)
A Mózes-monda j obb megértése érdekében foglalkoz-
nunk kell Mózes származásával, házasságával és gyerme-
keivel.
Mózes családja
Mózes származásáról a Biblia csak annyit mond el, hogy
apja a „Lévi nemzetségből" való volt, és „Lévi-lányt vőn
feleségül". A szülők nevei nem szerepelnek. (II. Móz.
2. 1). Más mondák, amelyek nincsenek a Bibliában, pon-
tosabb adatokat szolgáltatnak.
A Széfer-Hájásárból Bin Gorion (Berdyczewsky) a
következő mondát közli:
Ámrám és Jokheved
„Volt azonban egy férfi Egyiptomban Izrael fiának, Lévi-
nek ivadékai közül. Ez a férfi odament, és nőül vette
J okhevedet, apjának leánytestvérét, aki százhúsz éves
volt, és egyesült vele. Ekkor az asszony terhes lett, és egy
lányt szült, akit Mirjámnak* nevezett el, mert akkortájt
az egyiptomiak megkeserítették a zsidók életét. Amikor
az asszony újból viselős lett, fiút szült, ezt Áronnak**
hívta, mert az időben kezdte el a fáraó az újszülöttek
vérét kiontani, amikor hordta őt." (78)
Azonos forrásból (Széfer Hájásár), egy másik mondá-
ból értesülünk, hogy apai nagyapját Kehátnak hívták.
Ő nevezte Mózest Ávi-gedórnak, „mert ő miatta kerítette
be a rést Isten J ákob házán, hogy ne folytassák a fiúk
vízbe dobását". (79) Kehát törzse rokonságban volt Lévi
* mar = keserű.
** Áron= hérájón(i) = terhesség. - J. L.
298
törzsével. Kehátnak négy fia volt: Ámrám, J isszákhár,
Hevrón és Uzzíél. Ámrám - mint mondottuk - J okheved
nevű levita lányt vett feleségül, Kehát testvérét (78), és
három gyermeket nemzett vele: Mirjámot, Áront és Mó-
zest.
A Biblia szerint (I I . Móz. 2,21-22) J etró leányát, Cip-
porát Mózeshez adta feleségül. Az fiút szült neki, és
Gérsómnak* nevezte. Ezt a fiút Mózes nem metélte kö-
rül, mert apósa, J etró (Reúél) megtiltotta neki. A máso-
dik fiút, Elíezert azonban körülmetélték.
A Biblia és a mondák alapján Mózes családját tehát
- amint az 1. ábra mutatja - így ábrázolhatjuk.
Jokheved
Kehát Q
ÁmrámLy JT ^
"fc • I Jisszákhár Hevron TIzziél
Mírjam ^ Ár onC^ ^ Mó z e s Y^ ^Ci ppórá
Jitro
<y & # .<y & &
Nádáv Avihú Eleázár ítámár Gérsóm Elíezer
1. ábra. Mózes családja a Biblia (II. Móz. 2,21-22, 6,20; IV. Móz. 3,1)
és különböző mondák alapján
Most áttérhetünk a sokat vitatott mondára.
A körülmetélés
A Bibliában ez közvetlenül az elhivatottsági monda (II.
Móz. 3,3-16) után következik.
Az elhívatás után Mózes visszatért apósához, J etró-
hoz, és elbeszélte neki feladatát. Ez engedte, hogy felesé-
gével és fiával (Gérsommal) békén vándoroljon Egyip-
tomba. Majd a Biblia így folytatja:
* ... mert monda: Jövevény voltam az idegen földön.
299
„És lőn az úton, egy szálláson, eleibe áll az Úr és meg
akarja vala őt ölni.
De Czippórá egy éles követ veve és lemetszé az ő fiának
előbőrét és lába elé veté mondván: Bizony, vérjegyesem
vagy te nékem!
Es békét hagyja néki. Akkor monda: Vérjegyes a kö-
rülmetélkedésért." (II. Móz. 4,24-26)
A mondát egészen a legújabb időkig sokan félreértet-
ték, és hamisan értelmezték.
Ugyanezt a bibliarészletet Gressmann teljesen más for-
mában közli:
„Egykor történt, hogy Jahve Mózest útközben egy
éjjeli szálláson meglepte, és megkísérelte megölni. Ekkor
Cipporá elővett egy kovakövet, megvágta veleférje fity-
máját [!], majd megérintette lábait, miközben azt mondta:
»Bizony vérjegyesem vagy te nékem!« Majd eleresztette
őt. Akkoriban a körülmetélteket »vérjegyesnek« nevez-
ték." (80)
Mindenekelőtt különösen hangzik, hogy Isten, aki
Mózest korábban népe vezérének választotta, és Egyip-
tomba küldte, útközben megtámadta, sőt megpróbálta
megölni is. Azt a feltevést, hogy J ahve Káin istene, J áh-
vénak ezzel a gyilkos indulatával igyekeztek megerősíte-
ni. (Vö. Vischer stb.)
Küchler kezdeményezésére a Biblia ezen a helyén
Gressmann azonban „fia" helyett „férjet" akar olvasni.
Azt hiszi, hogy a körülmetélést Cipporá eredetileg a
férjen, Mózesen, és nem a fián (Gérsómon) hajtotta vég-
re. Csak később cserélték fel a férjet a „fiával", minthogy
a körülmetélést csak gyerekeken végezték. (81) Ebből az
önkényes megváltoztatásból számos hibás értelmezés fa-
kadt. Először is: Gressmann azt gondolja, hogy „a házas-
ság Cipporával és Gérsóm nemzése nemtörténhetett a
körülmetélés előtt". (82) Másodszor; azon a véleményen
van, hogy a monda a nászéjszakán játszódik. Ezt írja:
„A primitív ember azt képzeli, hogy a jus primae noctis
az istenek előjoga; innen ered a szüzesség igen elterjedt
feláldozása a szentségek számára; innen az elővigyáza-
tossági rendszabályok is (tabuk), amelyekkel az új jegye-
seket körülveszik, mert azok különösen ki vannak téve
emberfeletti lények érintésének. Ezzel függ össze még
300
nálunk a legénybúcsú szokása, amelynek zsivaja a go-
nosz szellemeket hivatott elűzni. Izraelben szokás volt
mindazokat a táborból elbocsátani, akik egy nőnek meg-
kérték a kezét, de még nemvették feleségül. Az istenség
- így feltételezik - a fiatal férfiak halálára törekszik, akik
el akarják ezen jogukat vitatni, és ezért az ilyen férfiak
jelenléte az egész hadsereg számára veszélyessé válhat."
(83)
Nos, Gressmann azt feltételezi, hogy Jahve azért akar-
ta Mózest megölni, mert az a jus primae noctis jogát
elvitatta. Amikor most Jahve „vad démonként" Mózest,
a férfit megtámadta, Cipporá kovakövet ragad, egy tűz-
követ, és levágja Mózesnek (!), a férjnek a fitymáját, és
azzal megérinti - így kell Gressmann alapján az eufemisz-
tikus (szépítő) kifejezést értenünk - J ahve szeméremtes-
tét. Ennek a tettnek az értelmét a kísérő szavak magya-
rázzák: „A vérjegyesem vagy."
A cselekménnyel és a varázsigével válik Cipporá - így
értelmezi Gressmann - Isten hitvesévé. „Ettől kezdve ez
a nyilvánvaló vége ennek az etiológiai kultikus mondá-
nak" - folytatja Gressmann -, a körülmetélést I zraelben
a nép fiataljainak érett hímvesszőin az esküvő előtt vég-
' zik el, hogy ezzel elejét vegyék az ilyen démoni lények
támadásának a nászéjszakán. (84)
Gressmann is elismeri, hogy ez az istenség inkább
sötétben bujkáló, vérszomjas, éjjeli démon lehet, sem-
mint Jahve. Továbbá valószínűnek tartja, hogy „a levá-
gott fitymával a szent követ vagy J ahve trónusát érintik
meg, mint ahogyan a vért a máccévákra* kenték vagy
locsolták". (85)
Gressmann még azt is feltételezi, hogy ennek a mondá-
nak az anyaga midjanita eredetű lenne, minthogy a mid-
janita Cipporá volt az, aki az istenséget kielégítette.
Gressmann továbbá történelmi ténynek tekinti, hogy
Mózes a körülmetélés bevezetésével a midjaniták Színáj
környékén hagyományos szokásait követte. Szerinte te-
hát a körülmetélés szokását Izrael a midjanitáktól vette
* máccévá = a felállított és megszentelt kövek eredeti neve, amelyek
a kánaániták istentiszteletében szerepet játszottak. Jelképül is szolgál-
tak, sokszorosan is, mint az istenség székhelye. - J. L.
301
át. Gressmann továbbmegy, és a körülmetélési rítus ér-
telmét nem higiéniai, hanem mágikus okokra vezeti
vissza. Szerinte a rítus a legszorosabban nem a törzzsel,
inkább a pubertással függ össze. Csak később vezették
be a nyolcnapos gyerekek körülmetélését, és a körülme-
téltek „vérjegyes" elnevezése az élő nyelvhasználatból
teljesen eltűnt.
A körülmetélési monda fenti fantasztikus értelmezését
Buber (1948) felháborodással utasítja vissza. Mózes-
könyvében írja (1948):
„Ez szinte a legbeszédesebb példája annak a rombolás-
nak, amelyet a csábító etnológia mértéktelen befolyása
a vallástörténet terén okozott." (86) Buber Volzot idézi,
és egyetértésben vele megállapítja, hogy Jahve már régen
„minden démonit magába szívott", és hogy azóta „nin-
csen szükség I zraelben a démonokra". (87)
Buber úgy gondolja, hogy a hagyomány az eredeti
démon helyett már rátalált J áhvéra, és azon nem meré-
szelt semmit sem változtatni. Buber számára a Biblia
„rettenetes" szakasza csupán annyit jelent, ami ennek az
istennek az őslényéhez tartozik, azt, hogy „akit ő kivá-
lasztott, attól maradéktalanul követel is; akihez ő szól,
azt magához ragadja". (88) Hangsúlyozza, hogy ebben
a történésben a cselekvő személy Cipporá, az asszony;
tulajdonképpen nem is a személy, hanem maga a nemzet-
ség mint olyan. Ezért éppen az ivarszerv az, amit „megje-
lölnek". Az asszony tehát elérte az istenség kiengesztelő-
dését a nemzetséggel.
Minthogy az izraeliták korai vallása nem ismer sátánt,
az „éjszakai kegyetlen" támadóban nem démont, hanem
magát J áhvét kell felismerni. Buber erre vonatkozóan
Ézsaiást idézi (45,7):
„...ki békességet szerzek és gonoszt teremtek; én va-
gyok az Úr, a ki mindezt cselekszem!"
A vallásalapító sorsának megértéséhez Buber emberi
útjának négy szakaszát veszi sorra; Mózes életében eze-
ket azonban „konkrétan egyszerinek" és nem „tipoló-
giailag kiagyaltnak" tekinti. Ezek:
1. A menekülés és az időzés idegenben; Mózes eseté-
ben sajátosan a gyilkossággal indokolt.
2. A befogadás a midjanitáknál és a pásztorvilágban,
302
J etrónál. „Senki nem lesz próféta, aki korábban nem volt
pásztor" - mondta Mohamed.
3. A látomás és az audició a hegyen, miközben az
isteni beszéd tartalma minden hasonló eseménytől eltérő.
4. A démoni találkozás, melynél az isteni körülöleli a
démonit, és „minden dualista hajlam csírájában különvá-
lik". (89)
A CSODATEVŐ MÓZES.
A KIVONULÁS
Az egyiptomi csodák és csapások
A zsarolás rendjét és módját, ahogyan a fáraó a zsidók
szabad kivonulását Egyiptomból engedélyezte - ahogyan
a Biblia elbeszéli (II. Móz 3-12) valóban nem lehet
történelmi valóságnak tekinteni. A csodák, amelyekét
Isten és prófétája, Mózes, a fáraó és a nép előtt véghez-
vitt, nemcsak meseszerűen fantasztikusak, hanem az iste-
ni hatalom és nagyság minden vonását nélkülözik, egy-
szerűen köznapiak. Nehéz Bubert követni, hogy itt „egy
távoli történés sugallata gyakorol hatást, amelyben már
nem tanúskodnak emléktartalmak, csupán maga a miti-
záló, átalakító erő, amely éppen mindezen fantasztikum-
ban maradt felismerhető". Buber szerint is bizonyára nem
krónikáról vagy szabad költészetről van itt szó, hanem
- amint ő nevezi - „történeti mondáról", és megelégszik
a lehetséges történelmi folyamat körvonalaival. (90)
Másként viszonyul ezekhez a csodákhoz és a csapások-
ról szóló mondákhoz a mélypszichológus, aki a vallásala-
pító sorsát kívánja megvilágítani. Bizalmatlan lesz Jahve
és prófétájának a jellemével szemben. Erről a továbbiak-
ban még részletesen lesz szó.
A csapások felfoghatók mint a természeti jelenségek
felnagyításai. Gressmann azt hangsúlyozza, hogy Jahve
csak azt követően támadta meg az embereket (az elsőszü-
löttek halála), miután a fáraó makacs maradt a vízcsapá-
sok (halak és békák), az állatcsapások (bögölyvész és
állatpestis), továbbá a növényeket érő csapások (jégverés
és sáskajárás) ellenére, és nem volt hajlandó a hébereket
szabadon bocsátani. (91) Ellenállása csak azután tört
meg, hogy Jahve megölte Egyiptomban az elsőszülötte-
ket, és a kivonulás ekkor vált egyszerre valósággá.
304
Csoda a Sás-tengeren
Nos, megkezdődött a héberek hosszú, a monda szerint
negyven évig tartó vándorlása Palesztina felé. A legköze-
lebbi cél természetesen Színáj volt, minthogy J ahve on-
nan szólt hozzájuk. Az út Egyiptom keleti részének a
sivatagain át, a Vörös-tenger felé vezető úton nagy ívben
Palesztina felé vezetett. Egy régi írás szerint azért válasz-
tották ezt az utat, hogy megtévesszék a fáraót, mintha a
héberek eltévedtek volna a sivatagban. (II. Móz. 14,3)
Vezetőjük - ugyanezen régi írás alapján - maga Jahve
volt, aki éjjelente tűzoszlopban és nappal felhőoszlopban
vonult népe előtt, és azt valósággal vezette. (II. Móz.
13,21) Amikor a felhő a földre ereszkedett, a nép pihent;
amikor pedig felemelkedett, folytatták útjukat. A későb-
bi elbeszélésekben J áhvét angyala helyettesítette. Gress-
mann úgy véli, hogy a „felhőistenség" vándorlása a hébe-
rek előtt a mondaelbeszélő fantáziájának a szüleménye,
és ezt a mondát régebbinek tartja a Mózes midjáni mene-
küléséről szólónál. „Hiszen Mózes a Színájból jött, hogy
a hébereket odavigye; tehát jól kellett ismernie az utat,
amelyet kétszer is megjárt, és nem szorult Jahve szemé-
lyes »megjelenésére«." (92) Gressmann nem zárja ki azt
a lehetőséget sem, hogy Jahve vezető szerepének a tűz-
és felhőoszlopban történelmi magja lehet, minthogy ab-
ban az időben vulkánkitörés lehetett (?). De alighogy a
héberek eltávoztak - a csodák és csapások ellenére -, a
fáraó üldözni kezdte őket, mert az egyiptomiak közben
megváltoztatták nézetüket. Már megbánták, hogy a hé-
bereket elbocsátották. Amidőn Izrael gyermekei elérték
a tengeri, hirtelen megpillantották az egyiptomiakat.
Nem tudni, hogy az üldözők hol akadtak a menekülőkre,
a mai Szuez helyén-e, a Szirbón-tónál vagy az Akaba-
öbölnél (Buber). Csodának kellett azonban történnie,
mert előttük terült el a Vörös-tenger, mögöttük pedig a
fáraó serege volt. Menekülésre nem nyílt lehetőség. És
mit tett Jahve? Először is, ő maga - utóvédként - sötét
felhőbe burkolva leszállt népe és az üldözők közé. Majd
az egész éjjel tomboló, hatalmas keleti vihar úgy szorítot-
* Sás-tenger - a Vörös-tenger egyik bibliai neve. - J. L.
305
ta vissza a tengert, hogy a száraz tengerfenéken szabaddá
vált a menekülés útja. Azonban alig érkezett meg a nép
a túlpartra, az egyiptomi sereg ugyanazon az ösvényen
utánuk nyomult. Újból csodának kellett történnie. És
valóban: Jahve kitekintett a felhőből, és hirtelen a felhők
helyett ezer láng villódzott. Az egyiptomiak a tengerfe-
nékről visszamenekültek az ösvényre, és a visszaáramló
tenger hullámaiba fulladtak.
A monda elbeszélőjének azonban a csodát Mózesnek
kell tulajdonítania. Beszámol Mózes csodatetteiről, ar-
ról, hogy a tengert varázspálcájával - hasonlóan, mint
Élíjáhú (Illés) a varázsköpenyével - kettéosztotta. (II.
Móz. 14,16) Tehát nem a mindent kiszikkasztó sirokkó
száríthatta ki a tengert - ahogyan azt a jáhvista beszéli
el -, hanem az elóhista elbeszélő szerint a csoda Mózes
varázspálcájával történt.
Ennek a csodamesének az értelmezésében Gressmann
a felhő- és tűzoszlopból indul ki, amelyeket az Ótesta-
mentumban egyedülállónak tart, és amelyeknek okát
természeti jelenségben, vagyis vulkánkitörésben látja. Ez
a vulkánkitörés mozgathatta meg a tengert, amennyiben
földrengéssel járt együtt. Gressmann analógiaként említi
meg a Martinique-szigeti Pelé vulkán kitörését 1902-ben,
továbbá a Lovag-szigetek felrobbanását Új-Pomerániá-
ban (1888). „Különösen tanulságos - írja továbbá Gress-
mann - a Monté Nuovo keletkezése Nápolynál. (1538.
szeptember 29-én). Létrejötte előtt, a tenger Pozzuolinál
hirtelen visszahúzódott. A szárazon fekvő halak ezreit
kocsiszámra szállították el. Egy idő múlva a tenger újból
visszaáramlott. Majd a föld felemelkedett, és félelmetes
mennydörgés közepette izzó tűzoszlopot, köveket,
iszonytató gőzfelhőt és hamut szórt ki. Lávafolyam
azonban nemfolyt, és csak kevés ember pusztult el." (93)
A szerző arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az egyiptomi
üldözők katasztrófája és a héberek menekülése a Vörös-
tengeren történelmileg elképzelhető. A monda elbeszélő-
jét Mózes csodatetteinek, különösen Jahve vándorlásve-
zetésének a megírásában történeti események és termé-
szeti folyamatok ihlették meg.
*
306
Nézzük meg, mit gondol Buber a Vörös-tenger csodáiról:
Buber megpróbálkozik a csoda történelmi szemléletű
meghatározásával. Ezt mondja:
„A csoda nemvalami »természetfeletti« vagy »történe-
lemfeletti«, hanem olyan történés, amely mindenképpen
bevonható a természetről és a történelemről kialakult
objektív tudományos összefüggésekbe; amely azonban
az életérzést érintő jelentősége miatt a csodában hívők
biztonságát és szilárd »természeti« és »történelmi« tudás-
rendszerüket megrendíti. A csoda egyszerűen az, ami
megtörténik, ha azzal csodát befogadó ember találko-
zik." (94)
Ilyen csodabefogadók voltak a héberek. A vörös-ten-
geri történéseket I stenük tetteként fogták fel, csodaként,
amelyet Jahve prófétája, Mózes vitt véghez. Buber sze-
rint ez az isten azonban az „atyák istene", a „kezdettől
mindig az övéivel vándorló, azoknak utat mutató isten.
Most azonban új nevével, az övéi mellett mindig jelenlé-
vőként mutatkozik meg." (95) Buber nemzárja ki a
természeti elemek szerepét - mint apály és dagály, vul-
kánkitörés, földrengés, a tenger mozgása - mint ahogyan
azt legjobban Pythian-Adamas (The Call of Israel [Izrael
kiáltása] [144. old.]) dolgozta fel. Hangsúlyozza, hogy az
eseményt azonban csodává Mózes hite istene vezetésében
és a nép hite Mózesben tette. Buber itt Mózest, a férfit,
teljes önérzetében, profetikus intuíciójában és istennek
engedelmeskedve látja, aki vezérét, az atyák istenét köve-
ti, a nép pedig Mózest követi, és így jutnak el a túlsó
partra. Ami történik, azt a nép csodának éli meg, mint
J áhvénak és prófétájának, Mózesnek a tettét.
Mint említettük, Buber csodán a „megragadhatatlan
bámulatát" érti. Kiemeli: ezt a csodaként megélt ese-
ményt egyetlen, folyvást jelenlévő, más erőtől nembefo-
lyásolható hatalombeavatkozása hozza létre. „Csodával
élni azt jelenti, hogy ezt a hatalmat újra meg újra ható
erőnek ismerjük fel. Ez Mózes vallása, a férfié, aki megta-
pasztalta a varázslat hitványságát, megtanulta felismerni
a démoniban az istenség beavatkozásának egy módját, és
látta, hogy az egyetlen isten csapásaitól hogyan semmisül
meg Egyiptom valamennyi istene. Alapjában véve ez
maga a vallás, amennyiben az realitás." (96)
307
Ebben a bibliai vallásban Buber csupán történeti val-
lást lát. Nélkülöz minden „természeti jelleget", minthogy
a történelem mindarra rányomja bélyegét, amit a termé-
szetből megmutat, és ez a bibliai történet mindenütt
„csodát tartalmaz".
A mélypszichológusnak a csodatettet ugyancsak kollek-
tív hitnek kell tekintenie. Tehát: a nép szubjektív, rendkí-
vül érzelemteli, villámszerű állásfoglalása olyan esemény-
hez, amelyet a valóságban csodálkozó meglepetésként élt
meg, amikor rendkívüli, életfontosságú, természetes vagy
történeti eseményeket látott.
A mélypszichológus ezek szerint a csoda keletkezési
helyét akollektív lélekbe helyezi (J ung). Feltételezi, hogy
a bámulattal megélt, villámszerű, meglepő történést a
néplélek utóbb istenre, illetve annak prófétájára mint
előidézőre vetíti rá, mintha a természeti vagy történeti
esemény Isten, illetve prófétájának tette lenne.
A mélylélektan szerint a csoda tehát, mint a kollektív,
villámszerű meglepő élmény projekciója, kollektív hit
abban, hogy a meglepő esemény természetfeletti és törté-
netfeletti erő következménye lenne. Ezek szerint minden
úgynevezett „csodatett" kollektív, paroxizmális-projek-
ciós lelki funkció fejleménye.
A sorsanalitikust a csodatettekben különösen érdekli
még a csodák tartalma.
A tüzcsodák
Az eddig elemzett csodatettekben feltűnt, hogy Jahve,
illetve prófétája csodáiban gyakran szerepel a tűz.
Az elhivatottsági monda legrégibb szövege szerint az
Úrnak a csipkebokorból megjelenő angyal tűzcsóvában
jelent meg. „...és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala;
de a csipkebokor meg nememésztetik vala". (II. Móz.
3,2) A tűzcsodákhoz számítható a kemencehamu-csapás
is: „Az Úr pedig monda Mózesnek és Áronnak: Vegyétek
tele markaitokat kemenczehamuval, és szórja azt Mózes
308
az ég felé a Fáraó szeme láttára. Hogy porrá legyen
Egyiptomnak egész földén, s emberen és barmon hólya-
gosan fakadó fekéllyé legyen." (II. Móz. 9,8-9) A hamu
a tűz maradványa.
Hallottuk továbbá, hogy maga J ahve volt az, aki éjje-
lente tűzoszlopban vándorolt a népe előtt, és vezette azt.
(II. Móz. 13,21) Amikor azután az egyiptomiak a száraz
tengerfenéken a héberek után nyomultak - egy régebbi
szöveg szerint -, J ahve „kitekintett" a felhők közül, és
hirtelen ezer láng villogott a felhők helyett.
Ezek alapján a láng volt J ahve egyik legkedveltebb
megjelenési formája. Ebből fakad a teológusok egy cso-
portjának a már említett nézete, hogy J ahve eredetileg
tűzisten vagy a kéniták, illetve a midjaniták vulkánistene
volt, és hogy Mózes ezt a tűzistent tőlük vette át.
A sorsanalízis szerint azonban a tűz a paroxizmális-
epileptiform emberek kedvelt foglalkozási eszköze. Ilye-
nek a pék, a tűzkovács, a fegyverkovács, a fűtő, a kály-
hás, a kéményseprő, a bányász, az aszfaltozó, a tűzoltó,
a pirotechnikus, a lángszóró, az aknarakó stb. (97/a és
b. 202. old.) A tűzhalál is ismert módja ezeknek az embe-
reknek. Nyilvánvalóan nem azt állítjuk, hogy maga Jah-
ve - mint istenség - paroxizmális-epileptiform, hanem az
5 népe, vagyis feltehetően a mondák elbeszélője volt az.
Ezek vetítették saját paroxizmális-epileptiform természe-
tüket istenükre és csodatetteikre. J ahve tehát projekció
útján vált tűzistenné.
A vízcsodák
A tűz mellett - hivatás és halálnem alakjában - a víz
hordoz még paroxizmális, illetve epileptiform jelleget
(tengerész, hajózási alkalmazott stb. és a vízbe ugrás).
Ebből következnek J áhvénak, illetve prófétájának, Mó-
zesnek a vízcsodái. A Vörös-tengeri vízcsodáról már be-
számoltunk. Most csak röviden utalunk a márái,
mássái, merívái és kádési történet úgynevezett forrás-
csodákra, hogy a vízi csodatetteket visszavezethessük
Mózes, illetve az elbeszélők, vagyis a nép paraxizmá-
lis természetére.
309
A Mára forráscsodája így hangzik:
„Eimekutána Mózes elindítá az Izraelt a Veres-tenger-
től, és ménének Súr puszta felé; három napig ménének
a pusztában és nemtalálnak vizet.
És eljutának Marába, de nemihatják vala a vizet
Marában, mivelhogy keserű vala. Azért is nevezek nevét
Marának.
És zúgolódik vala a nép Mózes ellen, mondván: Mit
igyunk?
Ez pedig az Úrhoz kiálta és mutata néki az Úr egy fát
és beveté azt a vízbe és a víz megédesedék." (II. Móz.
15,22-25)
Az egészségre káros víz „gyógyulása" a fadarabok és
fák titokzatos erejétől kedvelt mondai motívum (Gress-
mann). Ebben pszichológiai érdekességű Jahve megnyi-
latkozása: „.. .mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód". (I I .
Móz. 15,26) Gressmann szerint a „Tóra", amit Mózes
J áhvétól kapott, nemerkölcsi előírások gyűjteménye,
hanem a gyógyítás művészetének a tanítása.
Jahve ezek alapján projekció útján vízistenként és gyó-
gyító istenként jelenik meg. Nos, azonban a gyógyítás
ugyancsak paroxizmális-epileptiform tevékenység; abból
az emberből, aki sebet ejt (Káin, morbus sacer), válik
olyan emberré, aki sebet gyógyít (homo sacer).
Mózes és a nép paroxizmális-epileptiform természete
a Mássánál és Merívánál történt forráscsodákban még
kifejezettebben nyilvánul meg.
A forráscsodák Mássánál és Merívánál
Az Ótestamentumban ezt olvashatjuk:
„És elindula Izrael fiainak egész gyülekezete a Szín-
pusztájából, az Úr rendeléséhez képest az ő útjuk rendje
szerint és tábort ütének Rendimben. De a népnek nem
vala inni való vize.
Verseng vala azért a nép Mózessel és mondák: Adjatok
nékünk vizet, hogy igyunk. És monda nékik Mózes:
Miért versengtek én velem? Miért kísértitek az Urat?
És szomjúhozik vala ott a nép a vízre és zúgolódék a
nép Mózes ellen, és monda: Miért hoztál ki minket
310
Egyiptomból? hogy szomjúsággal ölj meg engemet, gyer-
mekeimet és barmaimat?
Mózes pedig az Úrhoz kiálta mondván: Mit cseleked-
jem ezzel a néppel? Kevés híjjá, hogy meg nemköveznek
engemet.^
Es az Úr monda Mózesnek: Eredj el a nép előtt és végy
magad mellé Izrael vénei közül; pálczádat is, mellyel a
folyót megsújtottad, vedd kezedbe és indulj el.
I mé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te
sújts a sziklára, és víz j ő ki abból, hogy igyék a nép. És
úgy cselekedék Mózes Izrael vénei szeme láttára.
És nevezé annak a helynek nevét Masszának és Méri-
bának, Izrael fiainak versengéséért, és mert kísértették az
Urat, mondván: Vajon köztünk van-é az Úr vagy nin-
csen?" (II. Móz. 17,1-7)
A Kádesnél (vagy Kádésnél) végbement csodáról (IV.
Móz. 20, l -l 3-ban) ezt olvashatjuk:
„És eljutának Izrael fiai, az egész gyülekezet Czin pusz-
tájába az első hónapban, és megtelepedék a nép Kádes-
ben, és meghala ott Miriám, és eltemették ott.
De nemvala vize a gyülekezetnek, összegyűlének azért
Mózes és Áron ellen.
És feddőzék a nép Mózessel, és szólának mondván:
Vajha holtunk volna meg, mikor megholtak a mi atyánk-
fiai az Úr előtt!
És miért hoztátok az Úrnak gyülekezetét e pusztába,
hogy meghaljunk itt mi, és a mi barmaink?
És miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy e
rossz helyre hozzatok minket, hol nincs vetés, semfüge,
sem szőlő, semgránátalma, és inni való víz sincsen!
Elmenének azért Mózes és Áron a gyülekezetnek színe
elől, a gyülekezet sátorának nyílása elé, és arczukra bom-
lanak; és megjelenek nékik az Úrnak dicsősége.
És szóla az Úr Mózesnek, mondván:
Vedd ezt a vesszőt, és gyűjtsd össze a gyülekezetet te,
és Áron, a te atyádfia és szóljatok ím e kősziklának az ő
szemeik előtt, hogy adjon vizet; és fakassz vizet nékik e
kősziklából, és adj inni a gyülekezetnek és az ő barmaik-
nak.
Vevé azért Mózes azt a vesszőt az Úrnak színe elő a
mint parancsolta vala néki.
311
És összegyűjték Mózes és Áron a gyülekezetet a kő-
szikla elé, és monda nékik: Halljátok meg most, ti láza-
dók! Avagy e kősziklából fakasszunk-é néktek vizet?
És felemelé Mózes az ő kezét, és megüté a kősziklát az
ő vesszejével két ízben; és sok víz ömle ki, és ivék a
gyülekezet és az ő barmaik.
És monda az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivelhogy
nem hittetek nékem, hogy megdicsőítettetek volna engem
Izrael fiainak szeme előtt: azért nem viszitek be e közös-
séget a földre, amelyet adtam nékik.
Ezek a versengések a vizei* amelyekért feddőztek Iz-
rael fiai az Úrral; és megdicsőítette magát ő bennök."
Gressmann szerint a monda legrégibb rétegében mint
Kádés helyi mondája szerepel, és pontosan megfelel a
Mára-, Mássza- és Merívá-mondáknak. Elbeszéli, ho-
gyan változott Mózes varázspálcájának a hatására ter-
mékeny földdé a pusztaság. Merívá és Kádés összetartoz-
hattak, amire a kettős név Meríbát-Kádés utal. A helysé-
get ma 'ain Kdésnek hívják. Közelében egy sokkal na-
gyobb forrás található, amely az el-kdérát nevet viseli.
Merivá azonosítása ( =civakodás) az ain el-kdérát hatal-
mas forrásával indokoltnak tekinthető. (98)
A monda sajátossága azonban nem maga a forráscso-
da, hanem Isten motivációja, amivel Mózest és Áront
kizárja a Szentföldről. A nép véleménye szerint minden
bizonnyal bűnt követtek el. Gressmann azonban azt írja:
„Ráadásul történetesen Mózessel szemben súlyos igaz-
ságtalanságot követtek el, és a régi monda szellemét
ellenkezőjére fordították; mert ez a monda éppen őt
ünnepelte mint áldáshozót és forrásteremtőt, és a mo-
rajló tömeggel ellentétben, őt mutatta be mint egyetlen
hívőt, szoros együvé tartozásban J áhvéval." (99) így
Gressmann.
Melyek azonban a paroxizmális-epileptoid vonások
ezekben a mondákban? Először: Mózest civakodó népe
(Mássá) nem sok híján megkövezte. Igazi káini szándék.
Másodszor: az istenség megkísértése (Merívá), a kihívó
kérdés: „Vajon közöttünk van-e az Úr, vagy nincsen",
* A német szövegben Mériba (Hader = civakodás) szerepel. - (A
ford.)
312
Káin valóságos istenkáromlása. Harmadszor: A sziklák
megütése a Hóreb-hegyen és a víz kiáramlása paroxizmá-
lis jelenség. Negyedszer: a Mássáról szóló mondában
törvényhozásról van szó: „.
y
Ott ada néki rendtartást és
törvényt és ott megkísérté. És monda: Ha a te Uradnak
I stenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekszed,
ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancso-
lataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsá-
tok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra
bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód." (I I .
Móz. 15,25-26)
A törvényhozás, az igazságosság, a gyógyítás, mint
Káin „gonosz" ösztönének a jóvátétele, éppenúgy hozzá-
tartozik a paroxizmális-epileptoid ember szerepköréhez,
mint maguk a káini tettek. A Káin-emberek hiperetikus
magatartásához - amint azt a Káinról szóló fejezetekben
leírtuk -, a paroxizmális-epileptiform történések harma-
dik, úgynevezett „jóvátevési vagy Mózes-szakasza" tar-
tozik. (100)
A csoda
az amalekitákkal folytatott csatában
Az első nomád nép, amely igyekezett megakadályozni a
héberek előnyomulását Palesztinába, a Színáj-félsziget
északi részébe, Amáléknek, Ézsau unokájának a népe
volt. Az amalekiták a későbbi történelem során is Izrael
legádázabb ellenségei voltak. (Saul, 1. Sám. 15; Dávid,
1. Sám. 27,8 és 30 folyt.) V. Móz. 25,17-19 szakasza az
amalekitákat rablóbandaként tünteti fel.
Ebben a csatában lép fel először J ózsua mint Mózes
„szolgája", illetve hadsegéde (Buber 101). Hadvezérként
ugyancsak ő mozgósítja a zsidók seregét a rablóbanda
ellen. A csata „karnagya" azonban Mózes. Mózes „I sten
pálcájával" a kezében áll a dombon, és úgy vezényli
népét, mint a karmester zenekarát (Buber). Áz Ótesta-
mentum elbeszéli:
„És lőn, mikor Mózes felemeli kezét, Izrael győz vala;
mikor pedig leereszté kezét, Amálék győz vala.
Mikor azért Mózes kezei elnehezedének, követ hozá-
313
nak és alája tevék, hogy arra üljön; Áron pedig és Húr
tartják vala az ő kezeit, egy felől az egyik, más felől a
másik, és felemelve maradának kezei a nap lementéig.
J ózsué pedig leveré Ámáléket és az ő népét fegyver éli-
vel." (II. Móz. 17,11-13)
A monda szerint az amalekiták elleni csata Refídím-
ben, Kádéstól északra játszódott le. A hely neve „tá-
maszt" jelent, amint az Erdman tanulmányából helyesen
kitűnik. Etimológiailag arra utal, hogy Mózes karját a
csata közben „megtámasztották" (Gressmann alapján).
Isten pálcájáról a következőket mondhatjuk el.
A pálca
Buber úgy tartja, hogy Mózes pálcája eredetileg pásztor-
bot és nem varázspálca volt. Az Ótestamentum szerint
azonban ez a bot lett az „Isten pálcája", „amikor Mózes
az égő csipkebokorra ütött", ahogyan Mózes abban az
órában „I stennek embere" lett. (V. Móz. 33,1) Buber
azonban ennek a botnak a funkcióját jelzésben vagy a
kinyilatkoztatásban látja, hasonlóan, mint az amalekiták
elleni harcban. Lobeck úgy véli, hogy a pálca a nomád
sztyeppe népeinél a legegyszerűbb uralom szimbóluma
lett, minthogy a „pásztornak a nyájához való viszonyát
jelképesen átvitték az uralkodóra és az uralom alatt
állókra". (102) Buber a pálcában annak a hatalomnak a
jelképét látja, amelyet egy ember egy embercsoport felett
gyakorol.
A mondák szerint a csodapálcának hosszú a története.
A Mózes születésének a bejelentéséről szóló mondá-
ban az áll, hogy a midjáni Reúél-J etrót, a fáraó tanács-
adóját, az uralkodó elkergette, mert a héberek javára
értelmezte álmát. Ezért az hazájába, Midjánba kénysze-
rült menekülni. Előbb azonban magához vette J ózsef
botját, és azt magával vitte (58. jegyzet). Egy másik
monda szerint a Midjánba menekült Mózest Reúél-J etró
tömlöcbe vetette. Gödörbe dobta; Mózes tíz évig maradt
ott. „Rabságában azonban megkönyörült rajta Cipporá,
Reúél leánya, és vizet, kenyeret vitt neki. így táplálta őt
egész idő alatt." (103)
314
Cipporá csupán tíz év múlva szólt apjához:
„Hogy senki sem érdeklődik a héber ember iránt, akit
tíz éve foglyul ejtettél! Menjünk hát hozzá atyám, és
nézzük meg, életben van-e még vagy sem. Reúél azonban
nem tudta, hogy időközben leánya látta el étellel és tar-
totta fenn... Reúél a gödörhöz ment, és látta, amint a
fogoly ott áll, és dicshimnuszokat, imákat zeng atyáinak
istenéhez." Ekkor Reúél szabadon bocsátotta Mózest,
aki ezután Reúél kertjébe ment, és magasztalta az Urat.
A monda így folytatódik:
„Amint így imádkozott, megpillantott egy csodálatos,
zafírkövekkel kirakott pálcát, amely a földből nőtt ki.
Odalépett, és Isten igazi neve volt belevésve. Kimondta
a nevet, megragadta a botot, és olyan könnyedén tépte
ki a földből, ahogyan egy kis bokrot húznak ki a bozót-
ból. Ez volt az a bot, amellyel minden isteni tett végbe-
ment, miután az ég és a föld teremtése véget ért, és
valamennyi tenger, folyó és a bennük lévő halak sokasá-
ga." A monda így szól tovább:
„Amikor ugyanis Isten az első embert kikergette Éden
kertjéből, Ádám kezébe vette ezt a botot, és megművelte
a földet, amelyből ő teremtetett. A bot ekkor Noéhoz
j utott el, aki azt átadta Sémnek és nemzetségének, míg
végül elért Ábrahámhoz és a héberekhez. Amikor azon-
ban Ábrahám minden tulajdonát fiának, I zsáknak ado-
mányozta, ezt a botot is neki adta. Ezután történt, hogy
Izsák fia, J ákob, Mezopotámiába menekült; amikor át-
kelt a J ordánon,* semmije sem volt, mint ez bot. Majd
visszatért apjához, csupán a botról nem feledkezett meg,
és magával vitte, amidőn Egyiptomba ment Ezt a botot,
amelyet erőszakkal ragadott el fivérétől, Ézsautól, J ó-
zsefnek ajándékozta, mint egy osztályrésznyi többletet a
testvéreknek j áró részen felül.** J ózsef halála után
Egyiptom fejedelmei a kormányzó házába mentek, és
botja eljutott a midjanita Reúélhez. Ő azután elültette azt
a kertjébe.
I mmár a kéniták minden hőse megpróbálta a botot a
földből kitépni, mert akinek ez sikerül, hazaviheti felesé-
* I. Móz. 32,10. •
** Utalás I. Móz. 48,22-re.
315
gül Cipporát. Egymaga azt senki nem tudta véghezvinni,
így tehát a bot Reúél kertjében maradt, míg el nem jött
az, akit jog szerint megilletett. Amidőn Reúél megpillan-
totta a káprázatos botot Mózes kezében, csodálkozott
annak súlyán, és feleségül adta Mózeshez leányát, Cippo-
rát." (104)
A monda megerősíti Buber feltevését, amely szerint a
bot a hatalom jelképe. Elmondja a bot családi öröklésé-
nek történetét Ádámtól Mózesig, amelyben a bot öröklő-
tulajdonosa mindig az volt, akit megilletett.
Jetró, „Mózes tanítómestere"
Mózes élettörténetét a bibliaszerkesztőkkel követve, köz-
vetlenül az amalekita ütközet után családias, idillikus
jelenetet élhetünk meg, mégpedig J etró látogatását a
pusztaságban, vejénél, Mózesnél. (I I . Móz. 18,1-27)
Amikor J etró, Mózes derék apósa, mindazokról a cso-
dákról hallott, amelyeket Isten Izraelnek, veje népének
tett, fogta leányát, Cipporát, Mózes feleségét, akit Áron
tanácsára Egyiptomból visszaküldött Midjánba, és an-
nak két fiát, Gérsómot - akit úgy hívtak, mert Mózes azt
mondta: én vendég lettem idegen országban -, és másik
fiát, Elíezert, akit azért neveztek így, mert Mózes azt
mondta: apám istene volt a segítségem -, és Mózeshez
vitte őket a sivatagba, Isten hegyéhez, ahol a héberek
táboroztak.
Mózes apósa elé ment, meghajolt, megcsókolta, majd
mindketten bementek a sátorba. Ekkor Mózes mindent
elmesélt apósának, amit az Úr Izrael védelmében a fáraó-
val és az egyiptomiak ellen tett. Elbeszélte a vándorlás
fáradalmait és Izrael megmenekülését a Vörös-tengernél
is, mire J etró azt mondta: „Áldott legyen az Úr, aki
megszabadított titeket az Égyiptombeliek kezéből és a
Fáraó kezéből... Most tudom már, hogy nagyobb az Úr
minden istennél; mert az lett vesztökre, amivel ellenök
vétkeztek." (II. Móz. 18,10,11) Ekkor J etró tűzáldozatot
és véráldozatot mutatott be I stennek, és Áron meg Izrael
legöregebbjei lakomát tartottak J etróval Isten nevében.
J etró családias látogatásából Mózesnél a vallástörté-
316
neszek a kénita-hipotézisre vonatkozóan messzemenő
következtetéseket vontak le. így Budde J etró látogatásá-
ban már a héberek megtérését a kéniták vallására látta.
(Die altisraeltische Religion, 1912) A régi izraelita vallás
című könyvében ezt az állítólagos történést, „az áttérést
a más vallásra történő megtérés legrégebbi példájá-
nak. .." tekinti. (105) A kénita-hipotézis alapján tehát itt,
vagyis még a Színáj törvénystáció előtt, a sivatagban
játszódott volna le a héberek hitcseréje, az áttérés a J áh-
ve-vallásra, a „kéniták vulkánistenéhez". (II. Móz. 18)
Gressmann is felteszi a kérdést: „Hogyan lehetséges,
hogy J etró, aki kifejezetten a »midjaniták papjaként«
szerepel, J áhvét minden istenek legnagyobbjaként tiszte-
li? Ez csak úgy érthető meg, ha J ahve egyben a midjani-
ták istene is... Mivel Színáj Midjánban volt, és Jahve a
Színáj istene volt, nem nehéz a J áhve-kultuszt a midjani-
táknál feltételezni." (106)
J óllehet a Biblia elbeszélője a jelenetet a sivatagba, a
Hórebre, az „I sten-hegyre" helyezi, Meyer és Gressmann
szerint a monda több okból is Kádésra utal. Gressmann
érvei a következők:
Az első érv: J etró és Mózes köszönetet fejez ki mind-
azért a jóért, amit J ahve Izraellel tett, de a jövőre nézve
nem kérnek semmit. Gressmann szerint ez azt tanúsítja,
hogy révbe értek, és már nem előre, hanem inkább hátra-
tekintenek. A szerző szerint ez azonban csupán a forrá-
sokban gazdag Kádésban történhetett.
Másodszor: Gressmann azt gondolja, hogy J etrótól
felelőtlenség lett volna leányát és két unokáját a puszta-
ságba vinni, ha Izraelre még veszély leselkedett volna, és
Izrael nem szerzett volna magának új lakhelyet. Ez az
idill azonban csak Kádésban kezdődik, és itt mutatják be
J áhvénak az áldozatokat.
Harmadszor: a monda nem játszódhat Midjánban,
mert nem Mózes látogatta meg J etrót, hanem J etró Mó-
zest. Feltéve, hogy a héberek vándorútja Egyiptomból
vezetett a Színájba, úgy Mózesnek a néppel Midjánba
vagy annak a közelébe kellett volna érkeznie. Ebben az
esetben természetes lett volna Mózes látogatása J etrónál
(Gressmann 164-165. old.). Meyer és Gressmann azonos
nézetet vallanak, hogy az áldozati ünnep nem a Hó-
317
reb-Színáj-I sten-hegyen, hanem Kádésban, a forrásvidé-
ken ment végbe. Az Isten-hegyre vonatkozó feltevést
későbbi változtatásnak tartja, minthogy a Színáj-Isten-
hegy sok elbeszélőt „mágnesként" vonzott (166. old.).
így válik érthetővé - a szerző alapján -, hogy J etró,
Mózes „tanítómestere" (167. old.), az áldozat bemutatá-
sakor utasításokat ad, „hogyan kell J áhvénak áldozni".
És még továbbmegy: Gressmann azt írja, J etró kifejezet-
ten abból a célból érkezett Kádésba, hogy vejét bevezesse
a papi gyakorlatba (168. old.). A monda, amely a Bibliá-
ban családi idillként hangzik, egykor etiológiai vallási-
szertartási monda volt, amely tájékoztatott a J áhve-tisz-
telet bevezetéséről Kádésban (Gressmann 168. old.).
Freud Mózes könyvében átveszi Meyertől és Gress-
manntól a héberek megtérését Kádésban. Idézi a Meyer-
től már citált részt: „Az a Mózes, akit ismerünk, a kádesi
papok őse, tehát a családtörténeti mondának a kultusszal
kapcsolatban lévő alakja, nempedig történelmi személyi-
ség." (107) (I. m. 48. old.) Meyer szerint Mózes Midján-
ban már nemegyiptomi, és nem a fáraó unokája, hanem
„pásztor, akinek J ahve megnyilatkozik" (Meyer, 47.
old.). Freud tovább idéz Meyer könyvéből: „A kivonu-
lásnál és az egyiptomiak pusztulásánál Mózesnek egyál-
talán nincsen szerepe, még csak nem is említi a Biblia.
A hősi jellem, melyet a gyermekkoráról szóló monda
feltételez, a későbbi Mózesből teljesen hiányzik: már csak
az isten embere, a csodatevő, akit Jahve természetfölötti
erővel ruház föl..." (I. m. 49. old.; Meyer 47^8. old.)
Freud ehhez hozzáfűzi:
„Nem vitathatjuk el a benyomást, hogy a kádés- és a
midjánbeli Mózes aki a hagyomány szerint egy érckí-
gyót állított fel a gyógyítás isteneként - egészen más,
mint a mi nagyszerű és hatalmas egyiptomink, aki olyan
vallást nyitott meg a nép számára, mely minden mágiát
és varázslatot a legszigorúbban tilt. A mi egyiptomi Mó-
zesünk a midjáni Mózestől talán nemkevésbé különbö-
zik, mint az egyetemes isten, Aton, az istenhegyen lakó
démontól, JáhvétóV (I. m. 49-50. old.) (108) Freud veszi
át Meyer feltevését, hogy a zsidók - mind az Egyiptom-
ból érkezők, mind a Kánaán és Egyiptom közötti rokon
törzsek, Kádésban midjanita befolyás alatt - egy új,
318
valamennyi törzs számára közös vallást, Jahve vallását
vették át. Freud ezzel elfogadja a zsidók megtérését Ká-
désban J áhvéhoz.
Freud elmélete szerint tehát a zsidó nemzet két alkotó-
részből egyesült, mégpedig: az Egyiptomból visszatértek-
ből és a Kánaán déli részén régen megtelepedett törzsek-
ből. Az ország kettéosztása I zraelra és a J údára azonban
az egybeolvadást később hátráltatta.
Arra a kérdésre, hogy az Egyiptomból kivándorolt
zsidók miért hagyták el később az egyiptomi monoteisz-
tikus vallást, Freud ezt válaszolja: „... hogy a vallásalapí-
tó Mózest makacs és erőszakos népe egy fölkelés alkal-
mával megölte. Ugyanekkor lerázták a vallást is, melyet
alapított (Ehnaton monoteisztikus vallását)". (I. m. 50.
old.) (109) Lásd később Mózes halálának részletes meg-
beszélését Hóséás próféta alapján (továbbá Bin Gorion,
Sellin stb.).
És most Freud egyik legmerészebb feltételezéséről
így ír:
„Egyelőre elfogadom a feltevést, hogy Mózes halála és
a kádési vallásalapítás között két nemzedék, sőt talán egy
évszázad is eltelt. Nemlátok semmi módot annak eldön-
tésére, vajon az új egyiptomiak, tehát az Egyiptomból
visszatérők, ahogy őket megkülönböztetésül nevezném,
törzsrokonaikkal akkor egyesültek-e, mikor ezek aJáh-
ve-vallást már felvették, vagy már előbb. Az utóbbit
valószínűbbnek tartanám, a végeredmény szempontjából
ez mindegy. Ami Kádésban történt, kompromisszum,
melyben a törzseknek félreismerhetetlenül nagy részük
volt." (110)
*
Mózesről szóló értekezéseit Freud az 1937-1938-as évek-
ben kezdte közölni. Buber Mózes könyve csak tíz évvel
később (1948-ban) jelent meg. Sajnálatos, hogy Freud
már nemolvashatta Buber fejtegetéseit. Talán ezek fé-
kezték volna „romantikus költészetét" Mózesről.
Buber szerint J etró mint após és nemmint pap ment
Midjánból Mózeshez. Annak a ténynek a háromszoros
kiemelése a bibliai mondában, hogy J etró apósként vitte
319
el Mózeshez annak feleségét, Cipporát, és két fiát, Buber
szerint a családi indíték és nem az együttes áttérés mellett
szól. J etró mondását: „Most ismertem fel, hogy Jahve
minden istennél hatalmasabb", Buber nemtekinti a hé-
berek „áttérésének" a kénita istenhez. Viszont azt gon-
dolja, hogy az először háromszor, majd hétszer visszaté-
rő vezérszó: „elóhím" - amely egyaránt jelent istent és
isteneket -, arra utal, hogy az izraelitákat és a kénitákat
„csupán a népekben közös Elóhím-felfogás, nempedig
a J áhvéról való tudás fűzte össze".
A kénita-hipotézis két további híve, így Oesterley és
Robinson, aHebrew Religion (Héber vallás) (1930) című
könyvükben ezt írják: „This action is incomprehensible
except on the supposition that Yahweh was the god of
J ethro and his tribe, the Kenites, and that J etro himself
was Yahweh's priest." (In: Buber: 112) (Ez a tett csak úgy
érthető, ha azt tételezzük fel, hogy J ahve J etrónak és
törzsének, a kénitáknak az istene volt, és hogy J etró
maga J ahve papja volt.) Buber válasza a fenti szerzők-
nek, valamint Budde-nak és a kénita-hipotézis más kép-
viselőinek így hangzik:
„J etró istenmagasztalását annak tulajdonítják, hogy
büszke örömének adott kifejezést, amiért az ő istene
hatalmasabbnak bizonyult valamennyi többinél. A szö-
vegben valami más áll. J etró azt mondja: »Most ismer-
tem fel«... vagy »Most tudom«..."
Gressmann viszont azt tartja elfogadhatónak, hogy
mégis J etró az, aki az áldozatot bemutatja: „hogyan j ön
hozzá egy idegen, még ha rokon és baráti pap is, ahhoz,
hogy kiszorítsa az őslakosokat". Gressmann is a héberek
áttérésében hisz.
De miért hiányzik Mózes neve a lakomán felsorolt
résztvevők közül? (II. Móz. 18,12) I tt újból eltérnek a
vélemények. Budde úgy véli, Mózes, éppen mint a kéni-
tákhoz beköltözött személy, már „sokkal régebben részt
vett a J áhve-szolgálatban, és nemvolt már szüksége arra,
hogy felvegyék a közösségükbe". (111) A rabbinikus
szövegmagyarázat (I bn Ezra és Rásbám kommentárja)
ellenben, amelyhez Buber is csatlakozik, ezt mondja:
„Hiszen a találkozás sátra Mózes sátra volt, és a bejára-
tánál volt az »Isten előtti hely«. I tt mutatták be az együt-
320
tes áldozatokat, és itt fogyasztották el a közös étkezése-
ket. Az áldozatot bemutató eleve a sátor tulajdonosa:
Mózes. Miért kellene őt még külön, név szerint is megem-
líteni?"
Buber kifejezetten hangsúlyozza, hogy a szöveg helyes
értelmezése alapján nemlehet szó Izrael „áttéréséről".
Buber úgy képzeli, hogy Mózes egykor - még mint pász-
tor - feltárta apósának, J etrónak, hogy a Színáj-I sten-
hegyen (Hóreb) lévő Isten azonos az atyák Istenével.
J etró ezt a közlést „várakozó emlékezetében" őrizte.
Gondosan figyelt arra, hogy az atyák istene megtartja-e
ígéretét „népének": a megszabadítást az egyiptomiaktól.
„Ha ezt megteszi - ez lehetett a midjáni pap gondolatme-
nete (Buber alapján) -, úgy a Mózes közölte nevet az
igaziként ismerik el, és az isten által kedveltekhez történő
csatlakozást véghez kell vinni; ez a vallásos belátás kö-
vetkezménye." (112) Amidőn J etró a szerencsés kivonu-
lásról hallott - Buber szerint -, arra gondolhatott, hogy
a midjanitáknak előnyös ezt a kiválasztott népet Midján-
tól minél messzebbre tudni; ezért adott a hébereknek még
egy sereg kénitát is, hogy ők is részesei legyenek az izrae-
liták szerencséjének. Ámnem ezek a politikai meggondo-
lások, hanem az üzenet magja hatott oly mélyen J etróra:
„Úgy hírlik, maga az Isten kelt útra a Színájból, és halad
a sereg élén. Ez az, gondolom - írja -, ami az öreget
[J etrót], aki az istenekkel már sok mindent megélt, lenyű-
gözte. .. Igen - ez mozgatta meg a szívét - a héber [Mózes]
igazat beszélt, minálunk Isten csak olykor-olykor tartóz-
kodott, nekik azonban az élükre állt, és a nevét is feltár-
ta. .. Most felismertem, hogy Jahve hatalmasabb minden
istennél." (112)
J etró mondásának a szövegmagyarázata Buber alap-
ján közelebb viheti az olvasót annak megértéséhez, hogy
egy vallási fogalom, a monda elbeszélőjének vagy a Bib-
lia szerkesztőjének értelmezése, az eseménybe vetett szi-
lárd hitű állásfoglalásával hogyan képes iskolát teremte-
ni.
*
321
A Színáj-hegy fekvéséről is megoszlik a valláskritikusok
véleménye.
A J ulianus császár koráig visszanyúló hagyomány sze-
rint a bibliai Színáj-hegy a tulajdonképpeni Színáj-félszi-
geten keresendő. Sellin azonban azt tartja, hogy a Színáj-
félsziget minden részével szemben kételyek merültek fel.
Elképzelhetetlen, hogy Mózes a népét erre a meddő,
sziklás és sivár tájékra vezette volna. Az újabb kutatók
azonban felfedeztek egy útvonalat Szueztől Akabába,
valamint egy utat Szueztől Szarbutba, amelyen egykor a
bányák gazdag termékeit Egyiptomba szállították. Több
fa és ciszterna volt ott, mint jelenleg. Lehetséges tehát,
hogy az izraeliták a Színáj-félsziget déli részén át vonul-
tak Egyiptomból Kádésba (Moritz, Gressmann, id. Sel-
lin 62. old.).
Sellin mégis úgy véli, hogy mind Izrael legősibb prózai
hagyománya (II. Móz. 2,15), mind a korábbi költői uta-
lások (Bír. 5,4) (I. Móz. 33,2) kizárták, hogy a „történel-
mi Színáj-hegyet" a Színáj-félszigeten keressük. Midján
országában kell elhelyezni. A Színáj-hegyről szóló legré-
gebbi emlékek ugyanis az Edomita-hegység irányában,
Midján mellett szólnak, ahol vulkanikus hegyeket talál-
tak, ellentétben a Színáj-félszigettel, ahol nincsenek vul-
kánok.
A vallástörténészek egy csoportja azonban Kádés kör-
nyékén kereste a Színáj-hegyet (Wiegand; további iroda-
lom Sellinnél).
Gressmann hangsúlyozza, hogy nem létezett olyan régi
út, amely a sivatagon keresztül Szueztől Kádésba veze-
tett volna. J óllehet, az újabb kutatások ezen a vidéken
egy karavánutat fedeztek fel (Trumbull, Musil, Wiegand
stb.; id. Sellin 63. old.).
A legtöbb újabb német kutató arra a feltevésre hajlik,
hogy a Színáj Arábia legészakibb részén, az Akabai-öböl
keleti oldalán, az Edomita-hegység déli nyúlványánál
keresendő (Beke, Gunkel, Meyer, Gressmann stb.; lásd
Sellin 113). Sellin szerint nagyjából minden amellett szól,
hogy a legősibb izraeli hagyomány szerint a Színáj itt
lehetett. „Ebben a mozzanatban ugyanis [hogy vulkánról
lenne szó] - írja Sellin - nem látok döntő bizonyítékot."
(114)
Szövetségben Istennel
A Mózes előtti parancsolatok
A Genezis-Tóra
A „szövetségben" vagy Isten ígérete - mint Noénál és
Ábrahámnál vagy Isten követelménye - mint a Színáj-
szövetségben - j ut kifejezésre.
A zsidóság, amikor szorongatták, újra és újra a szövet-
ség ígéretére utalt. Amikor viszont nem engedelmeske-
dett, akkor a követelményeire, a törvényre hivatkozott.
A szövetség héberül bérit, és egyoldalú kötelezettséget
is jelent.
A rabbinikus felfogás szerint a Színáj-szövetség nem az
első, amelyet J ahve Elóhím népével kötött. Már a terem-
téstörténetben - tehát még a törvényalkotás, illetve a
Színáj-hegyi kinyilatkoztatás előtt - szerepelnek az úgy-
nevezett Genezis-parancsolatok, amelyek Ádámnak,
Noénak és Ábrahámnak szóltak.
A Genezis első parancsolata az Ádámnak szóló, a
tudás fájára vonatkozó tilalom lehet. (I. Móz. 2,16-17)
A teremtéstörténet második parancsolata így szól:
„Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő
anyját, és ragaszkodik feleségéhez; és lesznek egy testté."
(I. Móz. 2,24)
Egy rabbinikus írás (midrás) szerint az Ádámnak szóló
parancsolat képezte volna a Tóra kezdetét. (Mint ismere-
tes, Mózes öt könyvét hívják Tórának.) „I sten kiválasz-
totta Ádámot, mint később Ábrahámot; Ádám felér Mó-
zessel." (115)
Noé is kihirdetett parancsolatokat, miután elhagyta a
bárkát. Isten szövetséget kötött Noéval, ebben hét pa-
rancsolat fordul elő. (I. Móz. 9,1-7)
Ádámtól Noéig tíz nemzedék csupán növényi eledelt
fogyaszthatott. (I. Móz. 1,29) Az állati hús élvezetére
csak Noé nyert engedélyt. Ezt azonban Mózes korlátoz-
ta. Noénak viszont tilos volt olyan húst ennie, amelyben
még benne volt a lelke, a vére. „Csak a húst az őt elevení-
tő vérrel meg ne egyétek." (I. Móz. 9,4) Ugyanakkor
Noénak tilos volt emberi vért ontani: „Aki embervért
ont, annak vére ember által ontassék ki ..." (I. Móz. 9,6)
323
322
A hét Noé-parancsolatot a régebbi források észtör-
vénynek és nem kinyilatkoztatott törvényeknek tartják.
Ábrahám sokkal magasabb szintű, tartós szövetségbe
lépett J áhvéval, mint Ádám és Noé.
„Annakfelette monda Isten (Elóhím) Ábrahámnak: Te
pedig az én szövetségemet megőrizzed, te és a te magod
te utánad az ő nemzedékei szerint.
Ez pedig az én szövetségem, melyet meg kell tartano-
tok én közöttem és ti közöttetek, és a te utánad való
magod között: minden férfi körülmetéltessék nálatok."
„És metéljék körül a ti férfi testetek bőrének elejét, és
az lesz az én közöttem és ti közöttetek való szövetségnek
jele.
Nyolcznapos korában körülmetéltessék nálatok min-
den férfigyermek nemzedékeiteknél; akár háznál született
rabszolga, akár pénzen vásároltatott valamely idegentől,
aki nem a te magodból való.
Körülmetéltetvén körülmetéltessék a házadban szüle-
tett és a pénzen vett; és örökkévaló szövetségül lesz az én
szövetségem a ti testeteken." (I. Móz. 17,9-13)
Míg korábban a szövetség jele a szivárvány volt, Isten
itt a körülmetélést tekinti testi ismérvnek. A körülmetélés
törvényét héberül milá-törvénynek nevezik. A monda
szerint Ábrahám körülmetélését maga Isten végezte.
A másik, az ún. ákédá-parancsolat* megparancsolta
Ábrahámnak, hogy fiát, I zsákot, égő áldozatul Morijjá-
nak földjén egy hegyen, melyet Isten megnevez, feláldoz-
za. Ez Ábrahám próbatétele volt. I stennek ez a parancsa
azonban azért volt olyan jelentős, mert itt kívánt először
meghatározott, megszentelt helyen áldozatot. Ábrahám
a helyet az „Isten láthatósága (J ehova-jire)" hegyének
nevezte. (I. Móz. 22,2-14)
A Genezis-Tórában még meg kell említeni a szövetsé-
get J ákobbal, amelyben étkezési, jogi törvények (mint a
tized és az ötöd adója), az öröklés, a törzsi házasság, mint
a levirátus törvénye, amely szerint az elhalt fiútestvér
feleségének a legközelebbi rokonnal kell házasságra lép-
nie ha a férj utódok nélkül halálozott el; valamint a
* ákédá - a feláldozandó megkötözése az áldozat bemutatása előtt;
utalás Izsák megkötözésére. (I. Móz. 22,9.)
324
gyász- és a házasságkötési napok és végül a házasságtörés
tilalma szerepelnek. (Sinai und Garizim [Színáj és Geriz-
zím] 94-95., 147. old.)
A Mózes előtti törvényeket - amelyeket Bin Gorion
hátrahagyott könyve: Sinai und Garizim (1925) foglalt
össze - egyes rabbinikus írások az első Tórának tekintet-
ték. Ezek szerint az „Ősatyák Tórájáról" és „Mózes
Tórájáról" beszéltek. Emellett helytálló az a vélemény -
írja Bin Gorion -, „amely szerint Mózes volt az egyetlen
hírnök, akin keresztül a Tóra adatott". (116)
Mózes Színáj előtti parancsolatai
A nép még Egyiptom országában (Micrájim) Mózestől
isteni parancsolatokat kapott. I I . Móz. 12,2-ben a kinyi-
latkoztatás Mózeshez és Áronhoz így szólt:
„Ez a hónap legyen néktek a hónapok elseje; első
legyen ez néktek az esztendő hónapjai között."
Á hónapok számlálását mint törvényt a rabbinikus
irodalom nagyjelentőségűnek tartotta. Még azt a kérdést
is felvetették, hogy a Tóra miért nem ezzel a szakasszal
kezdődik, és miért hagyták figyelmen kívül a Genezis-
Tórát.
A Színáj-előtti törvények három parancsolatot foglalnak
magukba, nevezetesen a pészách-parancsolatot, a kovászta-
lan kenyér parancsolatát, az elsőszülöttek felszentelését és
megváltását (II. Móz. 12,13) a kivonulás emlékére.
A hagyományban még Színáj előtti parancsolatként tart-
ják számon a Márá-parancsolatot a Márá-sivatagban és a
Sábbát (szombat)-törvényt a mannaáldás beköszöntésekor
(II. Móz. 23,12) a Szín-sivatagban. A sábbát parancsolat a
Tízparancsolat negyedik törvénye. A szombat megtartásá-
nak a szokását az izraeliták - egy későbbi adat szerint -
(Kórót J iszráél ve'emúnátó, 95. old.) a Szín-sivatag lakosai-
tól vették volna át. (117)
Bin Gorion még J etró-Tórát is említ, jóllehet nem az
Isten, hanem J etró, az após adta Mózesnek a tanácsot a
bírók beiktatására. (118)
Ezt a fejezetet - amint már említettük - J etró látogatá-
325
sakor a pusztában, az Isten-hegyen mondja el Mózes
második könyve:
„És lőn másod napon, leüle Mózes törvényt tenni a
népnek: a nép pedig áll vala Mózes előtt reggeltől estig.
S a mikor látja vala Mózes ipa mind azt, a mit ő a
néppel cselekedék, monda: Mi dolog az, a mit te a néppel
cselekszel; miért ülsz te egymagad, mind az egész nép
pedig előtted áll reggeltől estig?
És monda Mózes az ő ipának: Mert a nép Isten akara-
tát tudakolni j ön hozzám..." (I I . Móz 18,13-15)
És J etró válaszolta Mózesnek:
„Most azért hallgass az én szavamra, tanácsot adok
néked és az Isten veled lesz. Te légy a népnek szószólója
az Isten előtt, és te vidd az ügyeket I sten elibe.
És tanítsd őket a rendeletekre és törvényekre és add
tudtotokra az utat, a melyen járniok kell és a tenni valót,
a melyet tenniük kell.
És szemelj ki magad az egész nép közül derék, istenfélő
férfiakat, a kik gyűlölik a haszonlesést és tedd közöttük
elöljárókká, ezredesekké, századosokká, ötvenedesekké
és tizedesekké.
Ezek tegyenek ítéletet a népnek minden időben..." (I I .
Móz. 18,19-22)
És így tett Mózes, és ettől kezdve ő maga csupán a
fontosabb kérdésekkel foglalkozott.
A bibliai elbeszélésnek ez a része tehát megelőzte volna
a Színáj-hegyi kinyilatkoztatást.
A sorsanalítikus számára ez a történés különösen je-
lentős. I tt mondják ki ugyanis először félreérthetetlenül,
hogy egy indulati gyilkos - amilyen Mózes volt - Isten
előtt a nép szószólója lehet, és jogi kérdéseiket annak
ellenére Isten elé viheti, hogy agyonütött egy embert.
A sajátos kapcsolat a törvényszegő és a törvényhozó,
a gyilkos és a bíró között, olyan kapcsolat, amely -
nézetünk szerint - csupán sorsanalítikusan érthető meg.
A sorsanalízisnek ezt a tételét a Biblia itt szinte kodifikál-
ta. Ezt a viszonyt később még néhány sajátos példán
mutatjuk be.
És most következik a kinyilatkoztatás órája, amelyben
Jahve éppen a gyilkos Mózes útján köt felbonthatatlan
szövetséget Izrael népével.
326
A kinyilatkoztatás órája
„És lőn harmadnapon virradatkor, mennydörgések, vil-
lámlások és sűrű felhő lőn a hegyen és igen erős kürtzen-
gés; és megrémüle mind az egész táborbeli nép.
És kivezeté Mózes a népét a táborból az Isten elibe és
megállának a hegy alatt.
Az egész Sínai-hegy pedig füstölög vala, mivelhogy
leszállott arra az Úr tűzben és felmegy vala annak füstje,
mint kemenczének füstje; és az egész hegy nagyon reng
vala.
És a kürt szava mindinkább erősödik vala; Mózes
beszél vala és az Isten felel vala néki hangosan..." (I I .
Móz. 19,16-19)
Nagy hatású, páratlan rendezés!
Az elbeszélő, aki a rendezést vezeti, szakmájának mes-
tere. A kinyilatkoztatás jelenetét a történelem színpadán
szinte alig lehetne hatásosabban megrendezni. A nép félt
és reszketett. Ijedten állt meg a távolban, és kérte Mózestí
„Te beszélj velünk, és mi hallgatunk; de az Isten ne
beszéljen velünk, hogy meg ne halljuk." (II. Móz. 20,19)
Halálfélelem gyötörte a népet, és Mózes válasza így szólt:
„Ne féljetek; mert azért jött az Isten, hogy ne vétkezze-
tek."
„Távol álla azért a nép, Mózes pedig közelebb méne
a felhőhöz, melyben az Isten vala." (II. Móz 20, 20-21)
És Mózes az összegyűlt reszkető nép szeme láttára
ment fel a füstölgő hegyre, az égnek beszélve, mennydör-
gés és harsonahang közepette fogadta Isten válaszát.
A bibliaszerkesztő szerint ezt követte a szövetségkötés
és az ünnepi lakoma.
A következő nap kora reggelén Mózes oltárt állított fel
a hegy lábánál és tizenkét emlékkövet, Izrael fiainak
ifjait, és áldozának égő áldozatokat, és hála áldozatul
tulkokat ölnének az Úrnak.
„Mózes pedig vevé a vérnek felét, és tölte a medenczék-
be; a vérnek másik felét pedig az oltárra hinté.
Azután vevé a szövetség könyvét, és elolvasá a nép
hallatára; azok pedig mondának: Mindent megteszünk,
a mit az Úr parancsolt és engedelmeskedünk.
Mózes pedig vevé a vért, és ráhinté a népre, és monda:
327
I mé a szövetségnek vére, melyet az Úr kötött ti veletek,
mind ama beszédek szerint." (II. Móz. 24,5-8)
A szövetséget tehát vérrel kötötték: vérszerződés Isten
és a nép között: káini-szakrális rítus. Buber hozzáfűzi:
„Az ősrégi Keletről különféle szerződéskötéseket isme-
rünk Isten és a nép között... ami viszont a Színáj-hegyen
történt, az több mint meghatározott, szűk megegyezés.
Jahve politikai, teopolitikai egységbe lép Izraellel, ezen
belül a két fél úgy viselkedik egymással, mint a primitív,
vándorló közösség és annak királya (melekh)." (119)
Nos, a vallástörténeti irodalom azonban megkérdője-
lezi, hogy valóban Mózes volt-e az, aki a Színáj-hegyen
Izrael tizenkét törzsének a szövetségét J áhvéval megkö-
tötte.
A bibliai elbeszélő ismeretes felfogásával szemben áll
Sellin ellenvéleménye.
„Az, amit sokáig helytelenül Mózes tulajdonképpeni
művének tekintettek, maga a gondolat: J ahve, Izrael
Istene, Izrael J ahve népe, ez valójában J ózsuáig nyúlik
vissza. Neki sikerült a régi Izrael-törzseket az újonannan
bevándoroltakkal vallási koalícióban Jahve népi istensé-
ge alatt összefogni, és az Él-vallás ellenállását annyira
legyőzni, hogy valamennyi törzs J áhvét fogadta el isten-
ként." (120)
A tizenkét törzs egyesülése J ózsua vezetésével a Szik-
hemben tartott gyűlésen történt (II. J ózsua 24,1-25), ami-
kor J áhvét az önálló (autochton) törzsek is elismerték.
Buber szerint azon okiratoknak, amelyekre ez a me-
rész felfogás támaszkodik, nincs bizonyító erejük. Szerin-
te J ózsua nem új szövetséget kötött, csupán azt a szövet-
séget erősítette meg Jahve és Izrael között, amely Mózes
óta már fennállt. „Mózes megalapozta a berítet [szövet-
ség] - írja -, és vele a tizenkét törzs rendszerét." ... Az
ebben a szövetségben egyesített törzseket nevezik Izrael
egységének. (121)
Buber értelmezése alapján „a lényeg félreismerhetet-
len: ahogyan a tizenkét kőből újra oltár jött létre, úgy
egyesült a nép istene körül, így alakult meg újra a tizen-
két törzsből az egy Izrael. Ami itt az újrakeletkezés jelké-
peként jelenik meg, az Mózes elbeszélésében az alapítás
ténye." (122)
328
Mózes, a törvényhozó
A Tízparancsolat (Dekalógus)
„És szóla az Úr Mózesnek: J öjj fel én hozzám a hegyre
és maradj ott. És átadom néked a kőtáblákat, és a tör-
vényt és a parancsolatot, a melyeket írtam, hogy azokra
megtaníttasanak.
Felkele azért Mózes és az ő szolgája J ózsué, és felméne
Mózes az Isten hegyére.
A véneknek pedig monda: Várjatok itt reánk, míg
visszatérünk hozzátok: ímé Áron és Hur veletek vannak;
a kinek valami ügye van, ő hozzájok menjen.
Akkor felméne Mózes a hegyre; és felhő borítá el a
hegyet. .. .És negyven nap és negyven éjjel vala Mózes a
hegyen." (II. Móz. 24,12-18)
Egy másik ránk maradt szövegfeldolgozás alapján ma-
gának Mózesnek kellett a két kőtáblát kifaragnia és a
betűket bevésnie. Ehhez negyven napra és negyven éjsza-
kára volt szüksége. Gressmann szerint a monda legrégibb
rétege még semmit sem tudott a törvénytáblákról, hanem
Mózes élőszóban kapott felszólítást I stentől, ez van a
Tórában. (123)
Vajon a Tízparancsolat a mózesi idők maradványa,
vagy hosszú fejlődés eredménye-e?
Erről a kérdésről eltérőek a nézetek. A vallástörténé-
szek többsége a Tízparancsolat mózesi eredetét fogadja
el (Schmidt, Gressmann, Volz, Buber stb.). Meg kell
mondani azonban azt is - amint Volz hangsúlyozza -,
hogy a mai szöveg nemfelel meg a Tízparancsolat erede-
tijének. Három párhuzamos héber szöveg létezik, mégpe-
dig a I I . Móz. 20,2-17-ben, V. Móz. 5,6-21-ben és a Nash
papiruszban, az i. sz. után 100 körüli egyiptomi zsidó
közösség legrégebbi héber kéziratában. (124) Ezek mesz-
szemenően egybevágnak ugyan, de a negyedik és a tize-
dik parancsolat nemazonos (Volz). Köhler a Tízparan-
csolat eredetét Mózes idejére teszi, jóllehet nemvezeti azt
vissza Mózes személyére. Mások - így König - csupán
a Tízparancsolat tíz alapelvét származtatja Mózestől
(Volz 21. old.). Wellhausen régebbi iskolája is (125), mint
Goethe (126), lehetetlennek tartotta, hogy Mózes ezek-
329
ben az ősi időkben ilyen magas szintű etikai követelmé-
nyeket támasztott volna.
Buber szerint a Tízparancsolat feltételezi a szövetség-
kötést, de az nemtárgya. (127) Szerinte Jahve és a nép
közötti vérszerződést korábban kötötték, és csak később
hirdették ki a Tízparancsolatban.
„Aminek most a [szövetségkötés után] kellett követ-
keznie - írja Buber -, az J ahve király [melekh] proklamá-
ciója. Ez szerintem az egyetlen ősi mozzanat a Tízparan-
csolatban. Itt mondja Jahve az Izraelhez tartozó törzsek-
nek, hogy mi az, amit nekik, amit Izraelnek és amit
mindenkinek I zraelben tennie kell... hogy kialakuljon a
nép, Jahve népe. Ahhoz, hogy valóban az ő népe legyen,
valóban néppé kell válnia és fordítva; az útmutatás ehhez
a tíz szó." (128)
Buber szerint ebben az értelemben a Tízparancsolat
sem hittétel, semerkölcsi szabály, hanem Izraelnek mint
közösségnek a politikai alkotmánya. Ez azt jelenti: a
Tízparancsolat törvényhozás, teopolitikai alkotmány,
amely egyaránt tartalmaz vallási és erkölcsi elemeket.
(129)
A táblák első négy parancsolata szabályozza a nép
magatartását J áhvéhoz. Mégpedig az első: az „egyisten
törvény"; a második: a képtilalom; a harmadik: a varázs-
lat tilalma és a negyedik: a szombat törvénye. Ez a négy
parancsolat teljesen új és egyedülálló az egész ókorban:
„Mózesnek, Isten küldöttjének alkotása" (Volz 130).
Volz szerint a további hat parancsolat viszont nem
tartalmaz „semmi újat". Általános, emberi jellegű lelkiis-
mereti parancsok, amelyek részben az egyéb ókori írá-
sokban is fellelhetőek, „mint például a megkapóan szép
figyelmeztetés az öregedő anya tiszteletéről az egyiptomi
Ani intelmei gyűjteményben". Új csak a parancsolatok
alkalmazása, amennyiben történelmileg zárt csoport va-
lósítja meg. Volz szerint így j ön létre a „közösségi szel-
lem, a J áhve-szellem, az Izrael-szellem, amely összefogja
a sereg egészét, és amelyben minden egyén részt vesz;
kialakul a I zrael-tudat és a történelmi valóságban egy
erkölcsileg rátermett sereg, amelynek egésze és minden
egyes tagja tudatában van felelősségének". (131)
A mózesi szabályzatban az erkölcsi parancsok azon-
330
ban Jahve akarataként, vagyis mint isteni követelmények
jelennek meg. Az ötödik parancsolatban: Tiszteld atyá-
dat és anyádat...; a hatodikban: Ne ölj; a hetedikben: Ne
paráználkodj; a nyolcadikban: Ne lopj; a kilencedikben:
Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúságot és a tizedik-
ben: Ne kívánd a te felebarátod házát. Ne kívánd a te
felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát,
se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé.
(II. Móz. 20,1-17) >>,
A váratlan második személyű forma „Ne tedd" vagy
„Tedd" - parancsoló jellegű.
Buber is állást foglal az ellen, hogy azokban az idők-
ben lehetetlenek lettek volna Mózes ilyen magas szintű
etikai követelései. Ezt a feltevést azoknak az egyiptomi
és babiloni szövegeknek a fordításával és közlésével cá-
folja meg, amelyek szellemtörténeti realitásra és a megér-
tés valóságára utalnak. (Lásd a régi keleti „Erkölcsi kó-
dexéét, az egyiptomi „Halottak könyvé"-t, amely egy-
korú a kivonulással, a „Bűnök katalógusá"-t a babiloni
,,Varázsige-táblák"-ból.) Buber ezzel megdönti azt az
általános megállapítást, hogy a kultikus megelőzte volna
az etikust.
Buber kifejezetten azt a nézetet képviseli, hogy „a
Tízparancsolat: katekizmus", amely a zsidó vallás lénye-
gét áttekinthető formában, a tíz ujjon megszámlálható
hittételekben, a kívülről megtanulásra „összeállítva" tar-
talmazza (Gunkel). (132)
A Tízparancsolat első részében (I—III. parancsolat) a
közösség élete Isten uralmára épül, mégpedig tiltó formá-
ban. A második rész tartalmazza az ún. „időparancsola-
tokat" (I V-V.): a szombat parancsolatát és a szülők
tiszteletét. A harmadik rész (VI -X.) tartalmazza az „ol-
talmazó" parancsolatokat, amelyek a közösségi életet, a
házasságot, a magántulajdont és a felebarát társadalmi
tiszteletét védelmezik.
Buber ezen felfogásának az alapján Mózes, a férfi,
tulajdonképpen teopolitikus volt a király (melekh) Jahve
uralma alatt, és Izrael az ő birodalma (mámlákhá). Mert
Mózest, midőn megteremti művét, nem az emberek lelke
érdekli, hanem Izrael népének sorsa.
331
Most azonban eredeti kérdésünkhöz kell visszatérnünk.
Azt kérdezzük: Hogyan jön hozzá egy ember, hogy a
másiknak parancsokat adjon? Másként fogalmazva: Kik
a törvényalkotók és a törvényhozók?
Hogy e kérdésre felelni tudjunk, megkíséreljük lépésről
lépésre pszichológiailag követni és megérteni a férfi Mó-
zes sorsát. Útmutatónk ebben az Ótestamentum és a
bizonyítékok valóságos tárháza, amelyek igazolják a
sorsanalízis felfogását a törvényszegők és a törvényalko-
tók közötti szoros összefüggésről.
Mózes, az indulati gyilkos, teopolitikussá emelkedik,
aki Izrael népének tizenkét törzsét egybekovácsolja, és
negyven nap meg negyven éjjel megalkotja a törvénytáb-
lákat, hogy azokat Izrael népének kihirdesse, örök meg-
őrzésre és betartásra átadja. Ezzel Mózes küldetésének és
pályájának a csúcsára érkezett.
A történet eme pillanatában azonban ugyanaz a sors
éri utol, mint amely elől és amiért Midjánba menekült,
nevezetesen: a gyilkos hajlam, a Káin-sors. A Biblia
elbeszéli nekünk: „... És amikor közeledett volna a tábor-
hoz látá a borjút és a tánczolást, és felgerjede Mózesnek
haragja, és elvété kezéből a táblákat, és összetöré azokat
a hegy alatt..." (II. Móz. 32,19)
Nem kétséges, hogy Mózes valójában a féktelen és
nyakas népét akarta szétzúzni, amely távolléte alatt Hó-
reb hegyén az aranyborjút bálványozta. (II. Móz. 32,
1-6) Mert amidőn a tábor kapujához ért, felkiáltott:
.. .„A ki az Úré, ide hozzám! és gyűlének ő hozzá mind
a Lévi fiai.
És szóla nékik: Ezt mondja az Úr, Izrael Istene: Kös-
sön mindenitek kardot az oldalára, menjetek által és
vissza a táboron egyik kaputól a másik kapuig, és kiki
ölje meg az ő attyafiát, barátját és rokonságát.
A Lévi fiai pedig a Mózes beszéde szerint cselekedének,
és elhulla azon a napon a népből úgymint háromezer
férfiú." (II. Móz. 32,26-28)
Helyénvaló itt az ellenvetés, hogy nem Mózes, hanem
maga J ahve adta a parancsot a vérfürdőre. Hiszen az
idézett bibliai szöveg előtt az áll, hogy Isten mondta
Mózesnek:
332
„Monda ismét az Úr Mózesnek: Látom ezt a népet,
bizony keménynyakú nép.
Azért hagyj békét nékem, hadd gerjedjen fel haragom
ellenök, és törüljem el őket..." (II. Móz. 32,9-10) Jahve
ezek szerint meg akarta semmisíteni Izrael népét!
Mózes azonban kérlelte Istent, engedjen dühéből, és
szánja meg a vészt. „És abba hagyá az Úr azt a veszedel-
met, melyet akart vala bocsátani az ő népére." (II. Móz.
32,14)
I sten tehát jóságosan bánt népével. És Mózes? Alig-
hogy a tábor kapujához ért, ugyanaz a Mózes - Isten
nevében kiadta a parancsot a mészárlásra. Mózes tehát
nem tudta megfékezni dühét, „ a benne lakozó Kái n"
hevesen robbant ki. „A szenvedélyek tengere öntötte el
a hőst - írja Gressmann -, ki mérhetetlen felháborodásá-
ban megsemmisítette az isteni táblákat, vagy szeretetének
magasztos érzésében életét vetette latba a bűnös I zrae-
lért." (205. old.)
Ugyanaz a Mózes, aki elhozta a népnek Isten törvény-
tábláit, egyszeriben összetörte azokat, és mintegy három-
ezer izraelitának közvetett gyilkosa lett. A „Mózes-sors"
- a törvényalkotás - szétfoszlott, és helyét a történelem
színpadán a „Káin-sorsnak", a gyilkos hajlamnak adta át.
Buber úgy gondolja, hogy miközben Mózes a Színáj-
hegyen időzött, a nép táborában felkelés tört ki, amely
esetleg a „leviták közötti vitára", majd végleges döntésre
vezetett. (133) A katasztrófa azután annyira erőt vett
Mózesen, hogy a vezéri sátort, amely addig a tábor köze-
pén állt, a táboron kívül ütötte fel. A sátor már nem
vezéri sátor (Istené), hanem a „gyülekezet egy sátra"
mindazoké, akik az Urat keresik, vagyis egy imasátor.
(I I . Móz. 33,7).
Igen nehéz ma bebizonyítani, hogy a vérontás a tábor-
ban „a leviták közötti felkelés" vagy magának a törvény-
hozó Mózes dühének és parancsának a következménye
volt-e.
333
A sorsanalitikus számára a következő lelki történések
a jelentősek:
1. Mózes ifjúkorában egyszer már azonos dühöt élt
meg, amikor egy egyiptomi munkafelügyelő egy izraelitát
igaztalanul megütött. Az egyiptomit agyonütötte, és el-
földelte.
2. Amikor tudomására jutott annak veszélye, hogy a
fáraó meg akarja ölni, Midjánba menekült, és pásztor lett
J etró főpapnál.
3. Később királyát, J áhvét szolgálta, parancsait aláza-
tosan, szigorú engedelmességgel tartotta be.
4. Szeretete népe iránt, amelyet a tizenkét törzsből
kovácsolt össze, oly nagy volt, hogy ő, Mózes, kérlelte
J áhvét, fékezze - az aranyborjú bálványozása miatti -
haragja tüzét, és bocsássa meg a nép hűtlenségét.
5. Lement tehát a törvénytáblákkal a hegyről, hirtelen
meghallotta a kiáltozást, az aranyborjú vagy bika* (Bu-
ber) körül táncoló, megszállott pogány tömeg éneklését.
6. Ekkor fellobbant ősharagja - mint korábban J áh-
véé -, és kiadta a levitáknak a Káin-parancsot, minden-
kit megölni, testvért, barátot, rokont!
A Biblia ezen sorait olvasva tagadhatatlan, hogy a
féktelen düh és Káin gyilkos hajlama éppen úgy jelen volt
Mózesben, mint a szeretet és igazságosság, az engedel-
messég és a jóság. „Kái n" mint a gyilkos hajlam jelképe
- tehát nem zárja ki, hogy ugyanaz az ember a gyilkosság
elleni törvényt teremtse meg a nép számára.
Mielőtt azonban a sorsanalízisnek ezt a merész tételét
más emberi sorsokon bemutatnánk, vissza kell térnünk
Mózes élettörténetéhez.
„...És monda az Úr Mózesnek: Vágj két kőtáblát,
hasonlóakat az előbbiekhez, hogy írjam fel azokra azo-
kat a szavakat, amelyek az előbbi táblákon voltak, a
melyeket széttörtél.
Ks légy készen reggelre, és jöjj fel reggel a Sínai-hegyre,
és állj ott élőmbe a hegy tetején." (II. Móz. 34,1-2)
* BUBERhcz hasonl óan GRESSMANN is azt tartja, hogy ezen a
helyen „csak a bika vagy a fiatal bika" szerepelhet Isten ábrázolásaként.
A „borjú" megjelölés Hóséá szerint megbélyegző. (Lásd: GRESS-
MANN. 207. old. 1. lábj.)
334
És így történt. A nép megkapta a második Tízparan-
csolatot.
A második Tízparancsolatról, mint az összetört táblák
pótlásáról, Gressmann különös felfogást képvisel. Úgy
véli, hogy a bibliaszerkesztő két mondát talált a törvény-
táblákról, egyet a jáhvistáktól és egy másikat az elóhis-
táktól.* Az esemény ezen „párhuzamos" elbeszélése, a
szokástól eltérően, a két történetet nem összedolgozta,
hanem szétválasztotta, mégpedig úgy, hogy a táblák ösz-
szetörésének a mondáját a két változat közé helyezte, és
a „pótlásmotívumot" külön csatolta hozzá. A két Tízpa-
rancsolat ilyen önkényes felfogásáról Buber nem hajlan-
dó tudomást venni.
Az Exodus 24,7 részében ugyancsak szó esik a „szövet-
ség könyvéről", amelyben az isteni törvényeket és rendel-
kezéseket Mózes nem szóban, nem is kőbe vésve közli,
hanem könyv alakjában írja meg. Gressmann ebben a
papi szellem bevonását látja a régi, népi mondába. Ezért
szerepelnek itt a rituális előírások mellett túlnyomóan a
világi jog utasításai. (134) Gressmann, aki a Színáj-hegyi
történéseket négy mondaváltozatban elemezte, arra a
végkövetkeztetésre jutott, hogy az izraelita törvényalko-
tás alapjait a Színáj-hegyen rakták le.
A Biblia elbeszélése alapján Mózes nem csupán Isten
törvénytábláinak az átadója volt, hanem a J áhve-„láda"
megalapítója is.
Buber a szövetség ládáját nem mint „üres istentrónust,
irattartót, hordozható palládiumot" (mint oltalmazó
szentséget) értelmezi, hanem olyan „eszköznek" tekinti,
amelyet a vándorlása során a láthatatlan vezér jelenléte-
ként a nép előtt hordoztak. így tehát Isten „arca" a nép
előtt vonul, és aki látja (az ellenség), meghal. Egy szöveg-
ben (IV. Móz. 10,35-36) ez áll:
„Mikor pedig el akarták indítani a ládát, ezt mondja
vala Mózes: Kelj fel Uram, és széledjenek el a te ellensé-
geid, és fussanak előled a te gyűlölőid.
* Egy tudományos felfogás szerint Mózes öt könyve olyan „olvasmá-
nyokból szerkesztődött egybe, amelyekben az istennév részben „J ah-
ve", részben Elóhím alakban fordul elő, ez kél szerzőre, egy .jáhvistá-
ru" és ogy „cionistára" ural J. L.
335
Mikor pedig megáll vala, ezt mondja vala: Fordulj
vissza Uram Izraelnek tízezerhez való ezeréihez."
És így követi - írja Buber - a királlyal kötött szövetsé-
get a trónusépítkezés. A láda nemtermészeti jelkép, ha-
nem „történeti szimbólum", amelyhez a törvénytáblák
elengedhetetlenül hozzátartoznak. (135)
A mondák jelenlegi sorrendjéből Gressmann mégis
arra következtet, hogy a láda J ahve saját akaratából
eredő kárpótlás lett volna az akaratlagosan alkotott
aranyborjú helyett. (136) Ez a szerző az izraelita vallás
midjáni eredetének a bizonyítására felhasználható mon-
dák fáradhatatlan „megtalálója" volt. Ugyancsak ő azt
a hipotézist fogalmazza meg, hogy J etró hozta Mózesnek
a ládát, amikor vejét a Színáj-sivatagban meglátogatta.
E feltevés szerint tehát a kultusz, a jóslat és a láda a
midjáni főpaptól, J etrótól származik. „És így megállapít-
ható - írja Gressmann -, hogy ezekben a történetekben
az izraelita vallást voltaképpen midjáni eredetűnek tekin-
tik." (137) Újból idézzük Buber válaszát erre a hipotézis-
re: „Akit Mózes a Színáj-hegyen »felfedezett«, az nem
idegen Isten, az atyák istene az..."
Indulás Színájból.
A nép zúgolódik
„Vala pedig a második esztendőben, a második hónap-
ban, a hónapnak huszadik napján, felszálla a felhő a
bizonyság hajlékáról.
És elindulának Izrael fiai az ő menésöknek rendje
szerint a Sinai pusztájából; és megállapodék a felhő Pá-
rán pusztájában."(I V. Móz. 10,11-12)
A nép zúgolódása azonban újra felkeltette Jahve ha-
ragját. Tüze ismét fellángolt az izraeliták ellen, és el-
emésztette a tábor utóját. Ezért nevezték a helyet Tabérá-
nak, vagyis a tűz színhelyének. A nép azonban hamaro-
san megint békétlenkedett, és húst akart enni. Az embe-
rek halra, uborkára, dinnyére, hagymára, fokhagymára
gondoltak, amiket Egyiptomban ingyen fogyasztottak.
I tt azonban csupán mannát kaptak. Amidőn Mózes
meghallotta a panaszkodást, így szólt az Úrhoz:
336
„.. .Miért nyomorítád meg a te szolgádat? és miért nem
találók kegyelmet a te szemeid előtt, hogy az egész nép-
nek terhét és reám veted?" (II. Móz. 11,11)
„Nem viselhetem én magam mind ez egész népet; mert
erőm felett van.
Ha így cselekszel velem, kérlek ölj meg engemet, ölj
meg ha kedves vagyok előtted, hogy ne lássam az én
nyomorúságomat." (IV. Móz. 11,14-15)
Majd J ahve a Mózest átható nyugtalanságot a hetven
legöregebbre rakta, akik azután Mózessel közösen visel-
ték a nép terhét. Az Úr azonban a széllel fürjeket hozott
a tengerről, és odavetette őket a tábor irányába.
„A hús még fogok között vala, és még sem emésztették
vala, a mikor az Úrnak haragja felgerjede a népre, és
megveré az Úr a népet igen nagy csapással.
Es elnevezek azt a helyet Kibrot-thaavának: mert ott
temetek el a mohó népet." (IV. Móz. 11,33-34) Majd a
nép Hácérótba vonult, ahol aztán táborozott.
I tt Mirjám és Áron Mózes ellen támadt, amiért egy
etiópiai kúsíta asszonyt vett feleségül. (IV. Móz. 12, 1)
Míg azonban Mózes, a férfi, igen szelíd volt, J ahve Mirjá-
mot büntetésből bélpoklossá akarta tenni, és az Úr csu-
pán Mózes és Áron kérlelésére enyhítette büntetését; hét
napra kizárta a táborból. (II. Móz. 12,10-15)
Hácérótból elindulva a nép Párán sivatagban táboro-
zott, és Mózes felderítőket küldött Kánaánba. A hírszer-
zők negyven nap alatt fordultak meg és tértek vissza
Mózeshez Kádésba. I tt beszámoltak neki és a gyülekezet-
nek, és bemutatták az ország termését. Azt jelentették:
igaz, hogy tej és méz folyik, de az ország lakossága nagy
erejű, és városaik meg vannak erősítve. Ez a jelentés -
különösen az óriásokról és Ánák fiairól - ijesztően hatott
a népre, akik mellett az izraeliták szinte sáskáknak érez-
ték magukat is. (IV. Móz. 13,26-34) Ekkor az egész
gyülekezet felemelte a hangját, kiáltozott és jajveszékelt.
Újból elkezdődött a zúgolódás Mózes és Áron ellen:
„.. .Vajha megholtunk volna Egyiptom földjén! vagy eb-
ben a pusztában vajha meghalnánk... Nem j obb volna-é
nékünk visszatérnünk Egyiptomba?" (IV. Móz. 14,2-3)
J ósuá, Nún fia és Kálév, J efunne fia, megkísérelte
csitítani a népet. Ők maguk kikémlelték az országot, és
337
rendkívül szépnek találták. A nép ne legyen engedetlen
az Úrral szemben, hiszen az velük van, és oltalmazza
őket.
„Mikor pedig az egész gyülekezet azon tanakodék,
hogy megkövezze őket: megjelenek az Úrnak dicsősége
a gyülekezet sátorában Izrael minden fiának.
Es monda az Úr Mózesnek: Meddig gyaláz engemet ez
a nép? Meddig nemhisznek nékem, mind ama csudatéte-
leim mellett sem, a melyeket cselekedtem közüttük? Meg-
verem őket döghalállal, és elvesztem őket; téged pedig
nagy néppé teszlek, és ő nálánál erősebbé." (IV. Móz. 14,
11-12)
Mint oly gyakran, Mózes újra kérlelte J áhvét, bocsássa
meg mégis ennek a népnek a bűnét. És, mint mindig, az
Úr felelt:
„Megkegyelmeztem... de nemlátják meg azt a földet,
a mely felől megesküdtem az ő atyáiknak; senki nem látja
azt azok közül, a kik gyaláztak engem." (IV. Móz. 14,
20-23) És monda:
„E pusztában hullanak el a ti holttesteitek, és pedig
mind azok, a kik megszámláltattak a ti teljes számotok
szerint, húsz esztendőstől fogva és azon felül, a kik zúgo-
lódtatok ellenem... De kicsinyeiteket, a kik felől azt
mondtátok, hogy prédára lesznek; őket beviszem, és
megismerik azt a földet, a melyet megutáltatok. A ti
holttesteitek azért e pusztában hullanak el. A ti fiaitok
pedig, mint a pásztorok, bujdosnak e pusztában negyven
esztendeig, és viselik a tiparáználkodásitoknak büntetését,
míglen megemésztetnek a ti holttesteitek e pusztában."
(IV. Móz. 14,29-33)
Jahve büntetése azonban még nemvolt elég súlyos.
Azokat a férfiakat, akik az ígéret földjéről rossz hírt
terjesztettek, és lázították a népet, az Úr hirtelen halállal
büntette. Csak J ósuá és Kálév maradt életben. (IV. Móz.
14,36-38)
338
A büntetőtűz
A büntetőtűz azok szokványos halálbüntetése volt, akik
Jahve, Mózes vagy Áron ellen zúgolódtak, vagy vétettek
a J áhve-kultusz ellen. A Biblia szerint még Áron két fia,
Nádáv és Ávíhú is - tehát Mózes két unokaöccse -,
büntetőtűz által pusztult el, mert idegen, nemmegszen-
telt, nem az oltárról vett tüzet tettek a tömjéntartóba, és
vitték Jahve elé. (I I I . Móz. 10, 1-3)
Még borzalmasabb volt Kóráhnak és csoportosulásá-
nak a pusztulása. A bibliai elbeszélő szerint 250 férfi,
Lévi fiai, fellázadtak Mózes és Áron ellen. Gressmann
véleménye szerint Kóráh halálos bűne az volt, hogy vitat-
ta Mózes papi előjogát, és azt valamennyi izraelita pap-
sága számára követelte. A felkelő férfiak tekintélyes em-
berek voltak, a tanács elöljárói, akik most szakítani akar-
tak Mózes és Áron kizárólagos szentségével. Ezt kiáltot-
ták a sátorban:
„Elég legyen most! Mert az egész gyülekezet, ezek
mindnyájan szentek és közöttük van az Úr."
És ekkor olyan történt, mint még soha előtte: Mózes
könyörögve arcra borult Kóráh és egész serege előtt. (IV.
Móz. 16,4) Gressmann azt tartja, hogy Mózes ezt azért
tette, mert féltette életét. A szerző még megjegyzi, hogy
csak a későbbi időkben ruházták Mózesre ezt a jellemvo-
nást. Elküldte azután Mózes, hogy hívják elő Dáthánt és
Ávírámot, Eliár fiait. Ezek azonban azt mondták:
„...Nem megyünk fel!
Avagy kevesled-é azt hogy felhoztál minket atejjel és
mézzel folyó földről, hogy megölj minket e pusztában;
hanem még uralkodni is akarsz rajtunk?" (IV. Móz. 16,
12-13)
Amidőn másnap Kóráh a füstölőszer serpenyőkkel a
szent sátor bejáratánál összegyűjtötte a gyülekezetet,
megjelent az Úr dicsősége. Mózes elment Dáthánhoz és
Ávírámhoz, és beszélt a néppel:
„.. .Kérlek távozzatok el az istentelen emberek sátorai
mellől...
És elmenének a Kóráh, Dáthán és Abíram hajlékai
mellől...
339
És megnyitá a föld az ő száját, és elnyelé őket és az ő
háznépeiket; és minden embert, a kik Kóráhé valának,
és minden jószágukat.
És alászállának azok és mindaz, a mi az övék, elevenen
a pokolra: és befedezé őket a föld..."
„És tűz jöve ki az Úrtól, és megemészté ama kétszáz
és ötven férfiút, a kik füstölő szerekkel áldoznak vala."
(IV. Móz. 16,26-35)
Buber úgy véli, hogy a Kóráh csoportosulásáról szóló
eredeti jelentésben nem a leviták ténykedéséről mint
olyanról van szó, mint ahogyan azt számos vallástörté-
nész feltételezi. Nemlehet szó a laikusok tiltakozásáról
sem a leviták kultikus szolgálata ellen, vagyis a papi rend
elleni harcról. Buber nemtalál kielégítő alapot arra a
feltevésre, hogy a mózesi időkben szervezett papi rend
lett volna. I nkább arra a feltevésre hajlik, hogy a leviták
részvétele nélkül kizárólag Mózes vezethette a szent tevé-
kenységeket, mégpedig nemhivatásos papi minőségben,
hanem mint népvezér. Szerinte a Kóráh-csoport felkelése
nem az egyházi előjogok elleni tiltakozás, hanem Mózes
vezető szerepe ellen irányult. (138)
J óllehet Mózes maga vezette a kultikus tevékenysége-
ket, ettől azonban még nemvált pappá, hanem az az
ember volt, aki a közösség előtt I stent képviselte: „Az
isteni akaratmegnyilvánulások befogadója és közvetítő-
je. .." Mózes nemtanulta küldetését és művét, nemkép-
zettsége alapján lett vezér, hanem helyzetét a történelem
határozta meg. (139)
A vallástörténészek egy csoportja - közöttük Kauf-
mann (140) - azt vallja, hogy Mózes nem pap, hanem
próféta volt. Buber ezt a gondolatot is elveti. Elismeri
ugyan, hogy a kinyilatkoztatás fogadásának a módja
lényegében profetikus jegyeket hordoz, Mózes vezetői és
törvényalkotói tevékenysége a történelemben azonban
határozottan eltér a prófétaságtól. A férfi Mózesnek az
alakját - nézete szerint - nemlehet egyedül „vallásos"
fogalomrendszerben értelmezni. Buber azt írja:
„Az ő [Mózes] gondolata és feladata megvalósítani
Izrael közösségében a vallási és társadalmi élet egységét,
I sten nemkultikusan korlátozott, hanem az egész nép
létét átfogó uralmának a megtestesítését. Azt a teopoliti-
340
kai elvet, amely személyisége mélyéig hatolva, kiemelte
személyét a rekeszek szerint tagolt rendszerekből, és lel-
kének elemeit ősi egységgé formálta." (141) E szemlélet
alapján azt vallja, hogy Kóráh és csoportja nemMózes
kultikus kiváltságai ellen lépett fel, hanem az ellen, hogy
Isten nevében a népet egy ember vezesse, hogy egy ember
határozza meg, mi az igaz, és mi a hamis. Kóráh mondá-
sában - „Az egész nép szent, mindannyian szentek" - az
a gondolat jelenik meg, hogy: ha a nép szent, miért lenne
akkor még szükség kívülről hozott törvényekre?
„Isten természetszerűen - írja Buber - azokon az em-
bereken keresztül uralkodik, akiket szelleme megragad és
betölt, és akik akaratát nemcsupán pillanatnyi elhatáro-
zásokban, hanem sokáig érvényes jogba és törvényekbe
is átültetik." (142)
Buber e teopolitikai küldetés teljesítéséban látja Mózes
lényegét. Kóráh azonban vitatja Mózesnek mint kivá-
lasztottnak a teljhatalmát, és ezzel megfosztja Istent
tényleges hatalmától. Mindkét férfi, Mózes és Kóráh
azon fáradozott, hogy Jahve népe szent népként éljen.
A két törekvés közötti különbséget abban látja, hogy
Kóráh szerint a nép már eleve szent volt, minthogy Isten
választotta ki. Mire szolgálnak akkor még további utak
és választások? Mózes szerint Jahve kiválasztásával a nép
azonban még nemlett szent. Ahhoz, hogy a nép szentté
váljon, nemzedékről nemzedékre, folyvást újból és újból
választania kell Isten útja és saját „szívük" tévútja, élet
és halál között. „Mert ez az Isten teremtette a jót és a
gonoszat, hogy megtalálják a hozzávezető utat." (Buber)
Mózes tehát tudta, hogy a nép célja, a szentté válás,
csak Isten útján való szakadatlan továbblépéssel és a j ó
és a gonosz közötti választással érhető el. A nép tehát
nem szent - ahogyan Kóráh vélte -, csupán a szentté
válás útján halad.
Éppen ebben a belátásban rejlik Mózes felülmúlhatat-
lan teopolitikai lángelméje.
A SIVATAGI VÁNDORLÁS
ÉS A NÉP TOVÁBBI „MEGTIZEDELÉSE"
A pusztaságban az izraeliták sorsában folytonosan
ugyanaz az esemény ismétlődött: Izrael követeket küld
idegen törzsekhez, így az edomitákhoz, Szíhónhoz, az
emóriak királyához, Móávhoz stb., s engedélyt kér az
átvonulásra, ezt azonban megtagadják. Gressmann felté-
telezi, hogy Edóm megkerülése történelmi tény volt; ezzel
szemben a Szíhónnal folytatott harcot, amelyben orszá-
ga, és fővárosa, Hesbón, a tűz martaléka lett, mondának
kell tekinteni. (143)
Majd arról esik szó, hogy a nép Báál-Peórhoz szegő-
dik. (IV. Móz. 25,1-8) Amidőn a vándorló nép letelepe-
dett Sittimben, és elkezdett Móáv leányaival szerelmes-
kedni, azok meghívták a népet Báál-Peór áldozati ünne-
peire, és az izraeliták megszerették ezt a bálványt. Ez a
Báál helyi isten volt, hozzá tartoztak a „kultikus prosti-
túció", illetve a „megtermékenyítési rítusok" is. Ezek a
szertartások fokozták Báál és Bávábát nemzőerejét, ez
pedig a föld termékenységére is hatott. így került szembe
tehát Báál-Peór az agrár jellegű kultusz kezdetén a ván-
dorló néppel. A nép elpártolt J áhvétói.
Erre iszonyatos büntetés következett. A nép bűnös
vezetőit az Úr színe előtt fényes nappal felnyársalták. És
Mózes így szólt Izrael bíráihoz:
„...Kiki ölje meg az ő embereit, a kik odaszegődtek
Bál-Peórhoz." (IV. Móz. 25,5)
Midőn Pínhász, Elíézer fia, Áron unokája, látta, hogy
egy izraelita, Zímrí, Szálú fia, egy midjanita asszonyt,
Kozbít, Cúr leányát, Mózes és a gyülekezet szeme láttára
odahozott, dárdát ragadott, és utánament az izraeliták
hálóhelyére, majd hasát átdöfte. (IV. Móz. 25,7-9)
342
Jahve és Mózes gyilkos indulata ezzel még nem ért
véget, mert az a midjaniták ellen is irányult.
Mózes Jahve parancsára bosszúhadjáratot indított a
midjaniták ellen. (IV. Móz. 31,1-24) Ekkor minden férfi
nemhez tartozóval végeztek. Még Midján öt királyát és
Bileámot, a varázslót, Beór fiát is fegyverrel ölték meg.
Asszonyaikat, gyermekeiket - nyájukat, vagyonukat -
zsákmányként magukkal vitték a táborba. Mózes azon-
ban haragos volt, és így szólt hozzájuk:
„...Megtartották-é életben mind az asszonyokat?
I mé ők voltak a kik Izrael fiait Bálám tanácsából
hűtlenségre bírták az Úr ellen a Peór dolgában; és lőn
csapás az Úr gyülekezetén.
Most azért öljetek meg a kisdedek közül minden fiúne-
műt; és minden asszonyt is, a ki férfit ismert azzal való
hálás végett, megöljetek." (IV. Móz. 31,15-17)
A tömeggyilkolásra szóló parancsot a feloldozás pa-
rancsa követte:
„...a ki megölt valakit és a ki hullát érintett, mind
tisztítsátok meg magatokat harmad és hetednapon, ma-
gatokat és foglyaitokat...
Ruháitokat pedig mossátok meg a hetedik napon, és
tiszták lesztek; és azután bemehettek a táborba." (IV.
Móz. 31, 19,24)
Ez a tragédia Kánaán küszöbén játszódott le. Buber
Mózes dühét és kegyetlen büntetését Jahve meghatáro-
zott nemiség nélküli isten voltával igyekszik megmagya-
rázni. „A nemileg meghatározott I sten, mint Báál-Peór
- tökéletlen, még kiegészítendő, az nemlehet az egy
I sten." Akkor: „Ha I stent meghatározott emberi vagy
állati alakban ábrázolnánk, és azt, még ha csupán jelké-
pesen is, sajátjaként ismernénk el, akkor az szükségsze-
rűen a nemiség szférájába süllyedne le."
Buber tehát a nép átpártolásában Báál-Peórhoz két-
szeres veszélyt lát: „I sten kiszorítását az új kultúrélet
központjából, és ugyanakkor a felruházását olyan bááli
vonásokkal, amelyek őt magát Báállá teszik. A két ve-
szély elleni küzdelem évszázadokon át húzódott Izrael
hittörténetében; ennek előharcosai Élíjáhú (Illés) és Hó-
séá (Hóséás). Nemismeretes, hogy Mózes már a Báál-
Peórhoz történt átpártolás láttára mit sejtett meg ebből.
343
Feltehetjük viszont, hogy az ígéret földjére érve szíve
mélyén megérezte, még milyen belső harcokra kerül sor,
amíg az ígéret a maga valóságában beteljesedhet." (144)
Mózes halála
Mózes haláláról Mózes ötödik könyve számol be. Az Úr
így szólt Mózeshez:
„Menj fel ide az Abarim hegységbe, a Nébó hegyére,
amely Móáb földén van és pedig J érikhóval átellenben;
és nézd meg a Kánaán földét, a melyet én Izrael fiainak
adok örökségül.
És halj meg a hegyen, a melyre felmégy, és takaríttassál
a te népedhez, a miképen meghalt Áron, te testvéred a
Hór hegyén, és takaríttatott az ő népeihez;
Mivelhogy vétkeztetek ellenem Izrael fiai között a ver-
sengésnek vizénél, a Czin pusztájában Kádesnél: mert
nem szenteltetek meg engem Izrael fiai között.
Mert szemközt látod a földet; de arra a földre a melyet
én adok Izrael fiainak, oda nem mégy be." (V. Móz. 32,
49-52)
És Mózes felment Nevó hegyére, Piszgá csúcsára, J eri-
kóval szemben, nézte az ígéret földjét, amelybe bemennie
Isten megtiltotta. „És meghala ott Mózes, az Úrnak
szolgája Moáb földén, az úr szava szerint. És eltemeté őt
a völgyben, Moáb földén, Béth-Peórral átellenben; és
senki sem tudja az ő temetésének helyét e mai napig." (V.
Móz. 34,5-6)
*
Az Ótestamentum ezekkel a szavakkal beszéli el Mózes
halálát. Sellin berlini teológiaprofesszor 1922-ben, az i.e.
8 évszázad második felében élő Hoséá prófétánál „két-
ségtelen" bizonyítékot vélt találni arra, hogy Mózes a
nép felkelése során erőszakos halált halt. Az erőszakos
cselekmény színhelye Sellin szerint a kelet-jordániai Sit-
tim volt. Sellin ezt írja:
„A testvéri barátkozás a moabitákkal oda vezetett,
hogy nem csupán a már korábban ott lévő Ruben törzs-
béliek, hanem - úgy tűnik - a kánaáni istenség Peór
orgiasztikus szertartásain Mózes seregének a tagjai is
részt vettek. Mózes ezért haragra gerjedt, és véres bünte-
tést követelt. I tt ölték meg, a szent helyen, alattomosan
őt magát is családjával egyetemben, és vált hitének vérta-
nújává." (145)
Sellin még megjegyzi, hogy halálára a későbbi korok
fátylat borítottak. Hoséá prófétánál azonban Sellin több,
Mózes erőszakos halálát „bizonyító" helyet talált. Ezek:
„Elérkeztek a számadásnak napjai; elérkeztek a meg-
torlásnak napjai; megtudja majd Izrael! Bolyong a prófé-
ta, őrült a léleknek embere a te vétked sokasága miatt és
mert akkora a gyűlölség.
Efraim* szétnéz az én Istenem mellett. A prófétának
minden utaira háló vettetett; gyűlölség van I stenének
házában.
Mélyen elfajultak, mint Gibea napjaiban; de megemlé-
kezik álnokságaikról, és megbünteti az ő gonoszságokat.
Mint szőlőfürtöket a pusztában, úgy találtam Izraelt;
mint a fügefa első termésének zsengéjét, úgy néztem a ti
atyáitokat; de bementek Baál-Peórhoz és a gyalázatos-
nak adták magokat, és utálatossá váltak, mint a mit
szerettek.
Efráim! Elszáll dicsőségök, mint a madár! Nem lesz
szülés, sem terhesség, sem fogamzás!
Mert még ha felnevelnék is fiaikat, mégis gyermektele-
nekké teszem őket; sőt még nekik is jaj, ha elfordulok
tőlük.
Efraim, a mint néztem, mint Tirus van plántálva a
mezőben; de Efraimnak mégis az öldöklőhöz kell kihoz-
nia az ő fiait." (Hós. 9,7-13)
„Gonoszul ingerelte Efráim az Istent; de rajta száraszt-
ja a sok vért, és gyalázatosságát megfizeti néki az ő Ura."
(Hós. 12,14.)
„Efraim szólott volt, rettegés; naggyá lett Izraelben, de
vétkezett a Báállal, és meghalt." (Hós. 13,1)
* Efraim - Efrájim - eredetileg József fiatalabb fia, aki a nagyobb
áldást kapta. Nevét gyakran IZRAEL jelképeként használják.
345 344
„És mélyen ásták Szittimben a gödröt."*
„A Mózessel szembeni kis javítások [49. old és köv.]
itt nem szorulnak bővebb magyarázatra." Sellin még a
következő további adalékot találta:
„Mindazáltal senki se perlekedjék, és senki se feddőz-
zék! hiszen a te néped olyan, mint azok, a kik a pappal
czivódnak.
De elesel nappal, és elesik veled a próféta is éjjel."
(Hós, 4,4-5)
Sellin még néhány későbbi prófétát (Ámósz, 5,13; J ere-
miás 2,30; Deuterojesájá [C. 53-ban], Deuterozekhárja
11, 4-14; 13,7; 12,10)** is számon tart, mint akinek
tudomásuk volt Mózes mártírhalálának e tradíciójáról.
Mivel a prófétáknál csak utalásokról van szó, Sellin a
gyilkosság részleteit nem tudja biztosan rekonstruálni.
Hós. 9,7 szerint alattomos rajtaütésről van szó, ame-
lyet azután a nép „engesztelő áldozattá" költött át bűnei-
kért. Néhány későbbi próféta is azt vallotta, hogy Mózes
önként, mártírként - esetleg félénksége miatt - szolgál-
tatta ki magát.
Hogy Mózest a Ruben-törzsből valók, a Mózes-sereg
tagjai vagy a régi Él-papok ölték-e meg, arról nincsen
tudomásunk. Hóséá a tettet egész Izrael számlájára írja
(Efrajim), de ugyanakkor kiemeli a papok szerepét. Sel-
lin a következőkkel zárja fejtegetését:
„A tény mint olyan azonban teljesen biztosnak tűnik
a számomra, egyszerűen már az a körülmény, hogy senki
nem ismeri a vallásalapító sírját, igazolja azt." (146)
Létezik még egy forrás Mózes erőszakos haláláról,
amelyet Bin Gorion Sinai und Garizim című könyvében
(1926) közöl. Egy megjegyzést említ a Kórót J iszráél vé
emúnátó (163) alapján, hogy talán Jósuá ölte meg Mózest
* Mivel Sellin a Hoséá 5,2-ben levő szétim szót (amelynek alakja
írásban megegyezik a Sittim szóéval), így Srittimnek olvasta, követke-
zésképpen másképpen értelmezi a bibliai verset, mint ahogyan a helyes
szétim olvasatból következnék. - J. L.
** A bibliakritikusok megállapították, hogy Jesájá próféta könyvének
40-50. fejezete egy másik szerző műve, őt nevezik „Deuterojesájá"-nak,
azaz „másik Jesájá"-nak. Hasonlóképpen Zekharjá próféta 9-14. feje-
zetét egy „Deuterozekharjá"-nak tulajdonítják. - J. L.
346
a hatalomért; ezért titkolta el Mózes sírját is. (147/a)
E forrás szerint a régiek úgy vélekedtek, hogy:
„Amikor valaki úgy hal meg, mint minden ember,
nevezetesen beteg lesz, vagy más okból elérkezett az órája
- akkor a döntés életről és halálról nem az ember kezében
van, és halála méltán nevezhető a Mindenható Isten
kezéből származó halálnak.
Ha azonban itt a Tórában kifejezetten ez áll: Mózes
Isten által halt meg, ez természetes halált jelent, úgy az
írás szó szerinti szövege bizonyára szándékosan tereli el
a gyanút arról, hogy Mózes életének emberi kéz vetett
volna véget. Mégpedig az az ember, akivel együtt volt a
hegyen, J ósuá keze, akit az a vágy hajtott, hogy birtokol-
ja az országot, és akit kizárólag e hatalmas öregnek,
Mózesnek a szívós ereje, hosszú öregsége akadályozott
meg, és megelőzte a gondviselést, és végzett Mózessel stb.
Ezért nem engedte J ósuá senki tudomására hozni Mózes
sírjának helyét, hogy Izrael gyermekei ne kutathassák, és
ne legyen mód »testén a nyomokat megtalálni, amelyek
arról árulkodnak, hogy annak a kezéből halt meg, aki
lelkére tört«." (147/b)
Ehhez a különös adathoz (512 §) Bin Gorion a követ-
kező lábjegyzetet fűzi:
„Lásd Goethe a Nyugat-keleti Divánhoz írt jegyzetei-
ben és értekezésében szereplő »Izrael a sivatagban« című
írását, amelyben ugyanezt a véleményét nyilvánítja ki."
Ha Mózes halálának e romantikus ábrázolásában né-
mi igazság rejtőzne, úgy Mózes halála valóban igazi
„sorshalál" lett volna. Azt az embert, aki Egyiptomban
fiatalon dühében megölt egy egyiptomit, és azt elásta, aki
később több ízben tömeggyilkosságra adott parancsot, és
a népet a pusztaságban szó szerint megtizedelte, Nevó
(Nébó) hegyén ugyanaz a sorshalál érte utol, mint ame-
lyet ő oly sok honfitársának juttatott. Hiszen a Biblia ezt
írja: „A ki ember-vért ont, annak vére ember által ontas-
sék ki." (I. Móz. 9,6)
Ebben alig lehet hinni.
Sellin feltevését Mózes haláláról a legtöbb vallástörté-
nész figyelembe sem vette. Gressmann kiemeli, hogy az
ótestamentumi szöveg alapján Mózes „J ahve parancsára,
Móáv földjén halt meg. Mózes már százhúsz éves volt
347
ugyan, de az ifjúság heve öreg korában is sajátja maradt.
A biblia elbeszélője szerint „J ahve sajátos halálhívására"
kellett meghalnia. Mózes halálára a Papi kódex azonban
homályt borít, amennyiben - minden nagysága mellett -
bűnös embert lát benne, és „szükségszerű halálát" a
Merívánál történt zúgolódás és civakodás büntetéseként
értelmezi. (IV. Móz. 20,11-13) Gressmann ezt nem tudja
elfogadni. (148)
Buber szerint alig kétséges, hogy magát J áhvét tartják
szolgája sírásójának; ezért „nem ismeri, mind a mai napig
senki sem a sírját". (149)
Freud viszont kitűnően fel tudta használni Sellin felte-
vését annak a motiválására, hogy az izraeliták miért
tudtak oly könnyedén letérni Mózes vallásáról. Megölték
őt. Freud még megemlíti, hogy ez a tradíció a későbbi
prófétáknál is visszatér, és Sellin szerint minden későbbi
messianisztikus elvárás alapja lett. így alakult ki a nép
reménye a babiloni száműzetés kezdetén, hogy az oly
gyalázatosan meggyilkolt Mózes visszatér, és a bűnbánó
népet „az örök üdvösség hónába vezeti". Freud írja:
„Természetesen megint nem vagyok abban a helyzet-
ben, hogy eldöntsem, vajon Sellin helyesen értelmezte-e
az illető prófétai helyeket. De ha igaza van, akkor a
hagyománynak, amelyet felismert, történelmi valóságot
tulajdoníthatunk, mert ilyen dolgokat nemigen szokás
költeni. Mert ennek nem volna megfogható indítóoka;
ha azonban valóban megtörténtek az ilyen események,
akkor nagyon érthető, hogy igyekeznek őket elfelejteni."
(150) (I. m. 51. old.)
Mózes, a férfi
Az előzőekben megkíséreltük a Biblia útmutatása alap-
ján Mózes élettörténetét vázolni. Most pedig elérkeztünk
a kérdéshez:
Mi volt valójában Mózes a Biblia szerint?
Pap, bíró, próféta, vallásalapító volt-e vagy népvezér,
politikus, törvényhozó, esetleg államalapító?
A legrégebbi mondákból más kép rajzolódik ki Mózes-
ről, mint amilyent a Tízparancsolat szerzőjéről feltételez-
348
hetnénk. Ezek a régi mondák csodatevőként állítják
elénk. Buber idézi Beért, akinek könyvében - Moses und
sein Werk (Mózes és alkotása) - ezt olvashatjuk:
„Mózes, a varázsló, a gyógyító, a jövendőmondó, a
fauszti mágus, más alak, mint az a férfi, aki a jámborság
és erkölcsösség lényegét a Tízparancsolat néhány tömör
mondatában foglalta össze." (151)
A történész Meyer megállapította, hogy: „Ez a Mózes,
akit mi ismerünk, a kádési papok ősapja, tehát a genealó-
giai mondák kultusszal kapcsolatos alakja, nem történel-
mi személyiség." (107)
Buber ezzel szemben azt tartja, hogy Mózes ugyan
végzett és vezetett kultikus tevékenységet, mégsem volt
hivatásos pap.
Egy másik teológus és vallástörténész, Volz, a mózesi
tevékenységet „az ókor protestantizmusának" nevezi, és
ezt írja:
„Mert itt, a Színájon rendült meg alapjában a papok
uralma, és mindenki számára kivétel nélkül megnyílt az
istenséghez fűződő személyes, közvetlen kapcsolat; itt
fektették le a mindenki számára kivétel nélküli erkölcsi
felelősség fogalmát. Itt lett a vallás az élet lelkiismereti
erejévé. Ez a világtörténelmi jelentősége annak az órá-
nak, amelyben Mózes Isten nevében kihirdette a Tízpa-
rancsolatot, és megalapította az isteni művet, I zraelt."
Volz Mózes emberi személyiségével is foglalkozik.
Nézete szerint Mózes magával ragadó személyiség le-
hetett, idegen, de egyúttal honfitársai testvére. Saját szen-
vedéseitől és életveszélytől nem félő, merész ember; fél-
megoldásokat, kompromisszumokat nem ismert. Valami
elementáris erő lakozott benne. „Amikor haragudott,
csak haraggal volt telve, szeretete határtalan odaadás,
életét kész feláldozni, hogy I sten megkönyörüljön a bű-
nös népen." (I I . Móz. 32,19 folyt.; IV. Móz 25; I I . Móz
32,32)
Olyan ember, akinek kényszerítés és természeti tör-
vény egyet jelentett. A néphez szólva, a parancsokat
kinyilatkoztatásként fogalmazta meg. Határozott gé-
niusz, akinek megadatott az egyistenhit felismerése.
Mózes buzgalommal és lendülettel volt telve, szervező
349
volt, akinek alkotása mindmáig fennmaradt. Életének
legáthatóbb hajtóereje a népe iránti szeretet. Az elhiva-
tottság órájában, a pusztaságban vált Isten emberévé.
Népe megmentésének útját kereste, s egy új hitet talált,
az I stenkirályt. Az elhivatottságból küldetés lett. Isten
követévé vált.
Volz szerint vallásalapító, népet teremtő, a vándorlók
vezére, az izraeli kultusztörténet első papja és megalapí-
tója volt, a Tóra-teremtő csodaember, aki varázspálcájá-
val természetet és embert egyaránt meghódított. így jele-
nik meg Mózes a legnagyobb izraelitaként. Annyira
nagyszerű volt, hogy az emberek nem is mertek ránézni.
Istenhez fűződő viszonya egyedi: Isten szemtől szem-
be, élőszóval beszélt vele és nem - mint a többi prófétával
- álomban vagy jelenésben. Isten akkor is kitartott Mó-
zes mellett, amikor az egész néptől elfordult. (II. Móz.
33,10) Egyedül Mózes bizonyult méltónak arra, hogy
Istent láthassa. (II. Móz. 33,22; IV. Móz. 12,8) J ahve
maga temette el. (V. Móz. 34,6)
Es mindezek ellenére mégsem volt bűntelen. Egyszer
megingott a hitében (IV. Móz 20,12; V. Móz 3,26 folyt.),
és ezért nem léphetett az ígéret földjére. Hatalmas és
mégis tragikus alak; magányosan és meg nem értve állt
a nép bűne elleni emberfeletti küzdelemben - és esett
maga is bűnbe.
Buber teljesen másként vélekedik a férfi Mózesről.
Szerinte Mózes - amint már ismertettük - sem hivatá-
sos pap, sem próféta nem volt. Az elhivatottság elfogadá-
sa ellenére vezetői és törvényalkotói tevékenysége messze
elkülöníti a többi prófétától. Buber alapján Mózes lénye
és hatása négy történelmi tettben foglalható össze:
Először: Mózes a héberek tizenkét törzsét az egységes
izraeli néppé egyesítette.
így szerveződött Izrael néppé.
Másodszor: Megvalósította az izraeli közösség vallási
és társadalmi életének az egységét.
így jött létreIzrael népének vallási és társadalmi szerve-
zete.
Harmadszor: Mózes művével valósult meg Isten ki-
rálysága, az egész népet átfogó isteni uralom.
Ebben nyilvánul meg Mózes teopolitikai elve.
350
Negyedszer: Mózes tudta, hogy az isteni kiválasztással
a nép még nem vált „szentté". A nép szakadatlan válasz-
tás előtt áll a j ó és a gonosz, az igazságos és az igazságta-
lan között, hogy megmaradhasson Isten útján.
Ez a férfi Mózes etikai elve.
Mózes tehát - Buber szerint - Isten teopolitikusa volt,
a nép vezére, és nem az új vallás megalapítója. Hiszen a
Színáj-hegyen nem új Isten nyilatkozott meg előtte, ha-
nem J áhvéban újból az atyák ősi istenét ismerte fel. Ezzel
megdől a kénita-hipotézis a „megtérésről" is, az, hogy az
egész nép az idegen istenhez pártolt volna át „vallás
változtatásával". A Tízparancsolatban Mózes Isten ki-
rályságát mint politikus és nem mint vallásalapító hirdet-
te meg. Ez volt Isten királysága államának a megalapítá-
sa és kihirdetése.
II
MÓZES, AZ EMBER
„Mózes lelke minden nemzedékben
és korszakban kiterjeszkedik, és jelen van;
ősállapotát (feltámadását) éli meg minden bölcs
és igazságos emberben,
aki a tant kutatja."
Bin Gorion: Mózes
(Die Sagen der J uden) IV. k. 1926.
378. old.)
A FÉRFI MÓZES SORSFORMÁI
(VISSZATEKINTÉS)
A férfi Mózes sorsában pszichológiailag öt „korszak"
különíthető el.
Első korszak: Mózes mondabeli, nagyúri herceg a fá-
raó udvarában.
Második korszak: Mózes pásztor a midjáni főpap,
J etró szolgálatában; itt érkezett el hozzá az elhivatás
üzenete az égő csipkebokorból.
Harmadik korszak: Mózes, a csodák embere, a csoda-
tevő Egyiptomban.
Negyedik korszak: Mózes, a népvezér és Isten embere.
Ötödik korszak: Mózes, a politikus és Isten királyságá-
nak önkényura.
Mózes, a herceg
Az első, úgynevezett „herceg-korszakban" Mózest még
mondabeli hősi vonások jellemzik. J óllehet, a bibliai el-
beszélésben nem esik szó törvényes örökbefogadásról,
mégis aligha vitatható, hogy a hercegnő fiaként nevelte
fel a fáraó udvarában.
Azok a mondák, amelyek Mózes születését nővére,
Mirjám és a fáraó álmában bejelentették, világosan meg-
jósolják, hogy igazi hős, egy Igaz ember jön a világra.
A kitevési monda egyik változata szerint a bélpoklos
hercegnő, kezét a hullámokon himbálódzó fiú után a
vízbe mártva, hirtelen meggyógyult. így már a csecsemő
Mózesben felismerte az Igaz embert.
Egy másik monda arról számol be, hogy a hároméves
fiú a családi asztalnál ülve a király feje felé nyúlt, megra-
355
gadta a királyi koronát, és magára öltötte. Életét csupán
egy angyal ügyeskedése mentette meg.
Habár a mondát a Biblia szerkesztője nem kanonizál-
ta, a sorspszichológiában kettős jelentőségű.
Először: mert ebben a mondában az elbeszélő, illetve
a nép, a hároméves Mózes fiúra inflációs igényt vetített,
ő, a héber fiú rabolta volna el Egyiptom királyának a
koronáját, és tette volna a saját fejére. Nagyzási gondo-
lat, valóságos infláció, amely nem pusztán az elbeszélőt,
vagyis a projiciálót, hanem feltehetően azt a személyt is
jól jellemzi, akire ezt a roppant vágyat helyezték.
Másodszor: ugyanebben a mondában Mózes dadogá-
sát azzal indokolják, hogy a választási próbában az elé
tett drágakő helyett a parázsló szenet vette a szájába. Ez
olyan magyarázat, amellyel néha ma is találkozunk, ami-
kor anyákat fiúk dadogásának előtörténetéről kérdez-
zük. Számunkra azonban a dadogás klasszikus módon
azt bizonyítja, hogy a férfi, akit a Bibliában Mózesnek
neveznek, rohamban szenvedő paroxizmális-epileptiform
egyén volt. Paroxizmális természetét, vagyis hajlamát a
dührohamokra, erőszakos cselekményekre az egyiptomi
agyonütése bizonyította.
A sorsanalízisben közömbös, hogy Mózes az egyipto-
mit agyonütötte, vagy - ahogyan Buber véli - csupán
megütötte. A pszichológia számára kizárólag az a körül-
mény a fontos, hogy a mondaelbeszélő, illetve a nép, a
törvényalkotó alakjára, Mózesre, durva indulatokat,
mint harag, düh, erőszak, gyilkosság, tehát Káin-tulaj-
donságokat vetített. Amint már említettük, Gressmann
ezt írja:
„A fiatal Mózes másik tulajdonsága a szenvedély, a
féktelenség, amelynek villámlásai még a későbbiekben is
visszajártak." (73) (V. ö. ehhez az ötödik korszakot. Volz
is ugyanerre utal, azt írva: „Amikor dühös, nincsen ben-
ne más, csupán a düh."
A néplélek tehát már a legkorábbi időkben is sejtette,
hogy a „törvényszegő-Káin" és a „törvényalkotó-
Mózes" között szoros, lényeges hasonlóság áll fenn. így
volt ez Mohamed esetében is.
A bibliai elbeszélés szerint (II. Móz. 2,12) Mózes gon-
dosan körülnézett, és csak miután meggyőződött, hogy
356
senki sincsen jelen, akkor ütötte agyon az egyiptomit, és
földelte el a homokba. Ezt a figyelemre méltó elővigyáza-
tosságot az általában rajtaütésszerűén történő, dühből
elkövetett gyilkosság közben - Gressmann - az igazsá-
gosság és az igazságtalanság elleni harc mellett Mózes
egyik jellemző tulajdonságának tartja. Ebben az óvatos-
ságban azonban az igazságtalanság elkövetése miatti
bűntudat első gyökerei is felismerhetőek. A gyilkossággal
véget ért a hősi herceg-korszak. Kezdetét veszi a követke-
ző időszak:
Mózes, a pásztor
Ebben a periódusban a sorspszichológusnak a nagyúri
ifjú azon jellemváltozásait kell kutatnia, amelyek a
törvényalkotó későbbi sorsáért felelősek.
Mózes ezen korszakából a sorspszichológia három
mozzanatot emel ki.
Először: Isten éppen indulati gyilkost választ követéül.
Másodszor: a férfi, akit Isten kiválaszt, rohamban szen-
vedő, dadogó.
Harmadszor: látomásai és hallucinációi vannak. Isten
követét látja a csipkebokorból kicsapó tűz lángjában. (II.
Móz. 3,2)
Nos, a sorspszichológia úgy találta, hogy ezek a tulaj-
donságok - harag, düh, roham éppúgy mint dadogás és
indulati gyilkosság, tűzvízió és isteni hangok hallása - az
epileptiform-paranoid Káin-fajtának nevezett emberek
sajátja. (154) A bibliai elbeszélés szeriajdonságok - ha-
rag, düh, roham éppúgy mint dadogás és indulati gyil-
kosság, tűzvízió és isteni hangok hallása - az epilepti-
form-paranoid Káin-fajtának nevezett emberek sajátja.
(154) A bibliai elbeszélés szerint úgy tűnik, a törvényal-
kotó Mózes is közéjük tartozott.
Mózes Midjánba menekülése előtt azonban uralkodó,
öntudatos, nagyúri, túl igazságos, hősi jellemű volt. Az
egyiptomi felügyelőt igazságérzetből és dühből gyilkolta
meg. Még másnap is igazságosnak találta, hogy az egy-
mással civakodó két hébert rendreutasítsa, és a vereke-
dőt, akit igazságtalannak talált, megkérdezze: „Miért
357
vered ate atyádfiát?" Csak miután az válaszolt: „Kicsoda
tett téged fő emberré és bíróvá mi rajtunk?" - kezdett
Mózes a fáraótól félni. (II. Móz. 2, 13-14) Az elbeszélés-
ből nyilvánvaló, hogy a fiatal Mózes Egyiptomban igaz-
sága tudatában bíróként és feljebbvalóként viselkedett.
Milyen más volt azonban ugyanannak a Mózesnek a
magatartása, aki Midjánban Istennel beszélt!
„...Kérlek Uram, nemvagyok én ékesen szóló sem
tegnaptól, semtegnap előttől fogva, semazóta, hogy
szólottál a te szolgáddal; mert én nehéz ajkú és nehéz
nyelvű vagyok." (II. Móz. 4,10)
Látnivaló, a fáraó előtt nemmerte vállalni, hogy Isten
követe. Jahve így felelt:
„Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket, és én
leszek a te száddal és az ő szájával és megtanítlak titeket
arra, amit cselekedjetek." (II. Móz. 4,12)
Mózes tétovázó, gyámoltalan, szinte gyermeteg visel-
kedése dühre gerjesztette J áhvét, és segítségül, támaszául
testvérét, Áront rendelte mellé. Mózes azonban később
is hasonlóan „gyengének" érezte magát. így szinte sírva
szólt, amikor az Úr a fáraóhoz küldte.
„...I mé Izrael fiai nemhallgatnak reám, hogy hallgat-
na hát reám a Fáraó, holott én nehéz ajkú vagyok?" (II.
Móz. 6,12) Mózes mindig újból hangsúlyozta: „I mé én
nehéz ajkú vagyok, hogy hallgatna reám a Fáraó?" (I I .
Móz. 6,30)
Csupán, amikor Mózes már harmadszor is vonako-
dott J ahve parancsát meghallgatni, szerepel beszélőként
a levita Áron. (Gressmann ezt úgy tekinti, hogy Áron
elnyomta Mózest, és feltételezi, hogy az Áront később
ősévé tevő papi rend felelős ezért a változásért.) (91)
Magunk valószínűnek tartjuk, hogy Midjánban Mó-
zes jelleme alapjaiban átalakult. Ennek a változásnak
mélypszichológiai okai különféleképpen értelmezhetőek.
Először is: arra lehet gondolni, hogy a korábban a
fáraó udvarában hercegként élő ifjú, most idegenben
pásztorként tengődve, polgári helyzetében megaláztatott.
Másodszor: bátortalanságát az istenfélelem is motivál-
hatta.
Harmadszor: Mózes gyámoltalan viselkedése Isten
358
előtt az elbeszélő, illetve a nép projekciója is lehetett Mó-
zes jellemére.
Negyedszer: arra is gondolni kell, hogy Mózesben az
egyiptomi agyonütése súlyos lelkiismereti szorongást vál-
tott ki. Ebből fakadt feltűnő változása. Az erőszakos
cselekedetre képes, de igazságos hercegből a gyilkosság
után hirtelen Isten szelíd, félénk követe lett. Nyilvánvaló-
an magunk azt a felfogást képviseljük, hogy a többi
indok mellett - a gyilkosság képezi a változás okát.
Az emberi élet egyetlen eseménye semokozhat olyan
villámszerű, megrázó és mélyreható változást, mint ép-
pen az a dühből elkövetett tett, amely kioltja egy másik
ember életét. A gyilkosság helyrehozhatatlansága föld-:
rengésszerű hatást vált ki a tettes lelkében. A lélek ugyan
újraépíthető, de a korábbival soha nemlesz azonos. így
történhetett ez a hercegi, autokratikus ifjú Mózessel is,
miután agyonütötte az egyiptomi felügyelőt. Ebből ered
menekülése utáni átalakulása.
A csodák embere,
a csodatevő Mózes ~
;
Ezt a korszakot a csodatételek sora jellemzi, amelyeket
egyrészt maga Jahve, másrészt azonban szolgája, Mózes,
a fáraó előtt, a kivonulást megelőző és közbeni időkben,
majd később a Vörös-tengernél vitt véghez.
Jahve és Mózes csodáiban a Biblia olvasójának nehéz
ugyanazt felfedezni, mint amit Buber látott. Nevezetesen:
„A csoda egyszerűen az, ami megtörténik, amennyiben
az a csodát befogadni kész emberrel találkozik." Rövi-
den: történelmi csoda. (94) Mindenekelőtt azt kell kérdez-
nünk:
Illendő-e, hogy egy Isten mint varázsló vagy bűvész a
piacon, Mózessel a vesszőt kígyóvá, illetve krokodillá
változtassa, vagy Mózes kezét a bélpoklosságtól fehérré
tegye, majd ismét meggyógyítsa? (II. Móz. 4, 2-7) Vagy:
miért alkalmazza Jahve a furfangos cselt, hogy a fáraó
kívánságára a népnek csupán háromnapi járásra kell a
pusztaságban vándorolnia, hogy neki áldozzanak, ami-
kor végérvényesen akarta őket a rabszolgaságtól megsza-
359
badítani, és nemállt szándékában őket Egyiptomban
hagyni? És egyáltalán? Mire szolgáltak J áh vénák hatal-
mas csodajelei? Miért mondja továbbá Mózesnek:
„Lásd, Istenévé teszlek Téged a Faraónak, Áron pedig,
a te atyádfia, szószólód lészen." (II. Móz. 7,1)
Miért kell J áhvénak egy embert a fáraó előtt I stennek
és helyettesként kinevezni? És miért mondja ugyanakkor:
„Én pedig megkeményítem a Fáraó szívét és megsokasí-
tom az én jeleimet és csudáimat Egyiptom földén." (II.
Móz. 7,3) Ilyen ambivalens Jahve akarata? Vagy olyan
hatalmas a fáraó, hogy Jahve kénytelen ilyen alattomos
fondorlatot alkalmazni vele szemben? De még további
kérdések is vannak.
Milyen Isten J ahve, ha Mózessel azt üzeni a héberek-
nek, hogy „Szólj azért a népnek, füle hallatára, hogy
kérjenek a férfi az ő férfitársától, az asszony pedig az ő
asszonytársától ezüst edényeket és arany edényeket" (II.
Móz. 11,2) - amikor tisztában van azzal, hogy a héberek
kivonulásuk után nemtérnek vissza? És mindenhez még
hozzájön az üzenet kegyetlensége:
„.. .Ezt mondja az Úr: Éjfél körül kimegyek Egyiptom-
ba. És meghal Egyiptom földén minden elsőszülött, a
Faraónak első szülöttétől fogva, a ki az ő királyi széké-
ben ül; a szolgálónak első szülöttéig, a ki malmot hajt;
a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás lesz
egész Egyiptom földén, a melyhez hasonló nem volt és
hasonló nemlesz többé." (II. Móz. 11,4-6)
Jahve azonban megparancsolta a zsidóknak:
„És vegyenek a vérből [a leölt bárányéból. - A szerk.]
és azokban a házakban, a hol azt megeszik, hintsenek a
két ajtófélre és szemöldökfára..." (II. Móz. 12,7)
I tt éri el Jahve kegyetlensége - akit Meyer „félelmetes,
vérszomjas démonnak" nevez (26) - azt a fokot, amely
kizárólag az emberi diktátorok és zsarnokok sajátja.
Nyomatékosan hangsúlyozni kell azonban, hogy Jahve
említett erkölcsi lealacsonyítása természetesen a Biblia
elbeszélőjének tiszta projekciói, és nem magának az isten-
ségnek a jellemvonásai. Meglepő, hogy éppen ezek a mon-
dák kerültek be az Ótestamentumba. Az egyiptomi cso-
dák és csapások mondaköre J áhvét valóban nemisteni
méltóságában és jóságában mutatja be.
360
Ismeretes, hogy a sorsanalitikus számára a csodatettek
tartalma is jelentős. A Biblia szerint ezek a következők
voltak:
Tűzcsodák, mint a láng, amely a csipkebokorból csa-
pott ki; tűzoszlopok, ezekben vonult Jahve éjjelente a nép
előtt. Majd v/zcsodák, a márái, mássái és merívái forrás-
csodák. Ezek a tartalmak egyértelműen a projiciáló paro-
xizmális-epileptiform jellegére utalnak, mert a tűz és a víz
mint őselemek a paroxizmális ember mindennapjaiban
leggyakrabban alkalmazott foglalkozási elemek is.
Mózes, a nép vezére
és Isten embere
Feltűnő, hogy az Ótestamentum szerkesztése itt újból az
eltolás jól bevált módszerét alkalmazza, és a nép vezeté-
sét Mózesről J áhvéra ruházza. A vezetéseltolás elsősor-
ban a következőkből áll:
„Az Úr pedig megy vala előttök nappal felhőoszlop-
ban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlop-
ban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehesse-
nek.
Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop
éjjel a nép elől." (I I . Móz. 13, 21-22)
I tt tehát nyíltan kimondták: a pusztában a vonuló nép
élén nem Mózes, az ember, hanem maga Jahve Isten ha-
ladt.
A bibliaszerkesztés a törvénytáblák elkészítésében is az
eltoláshoz és a projekcióhoz folyamodik.
Az írás szerint (I I . Móz. 24,12) Mózesnek fel kellett
mennie a hegyre, ahol addig maradt, amíg Jahve átadta
a kőtáblákat, hogy megtanítsa a népnek a törvényeket és
parancsokat, amelyeket maga Jahve írt le.
Mózes az Úr parancsára a törvénytáblák megújítása-
kor is két új kőtáblát vág, mint amilyenek az elsők vol-
tak, amiket dühében széttört, de a szavakat újból maga
J ahve írta a táblákra. (II. Móz. 34,1)
Tehát újra megint nem Mózes, hanem maga Jahve írta
elő a népnek, hogy mit tegyen, és mit nem szabad tennie.
Az első négy parancsolat: az egyisten-parancsolat, a
361
képtilalom, a varázslattilalom és a szombat parancsolata
a bibliaszerkesztés szerint tehát nem - amint azt Volz
gondolja - „I sten megbízottjának, Mózesnek saját alko-
tása", hanem Isten szent parancsai. Hiszen a Tízparan-
csolat előtt ez olvasható:
,jÉs szólá Isten mindezeket az igéket mondván:
Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged
Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.
Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem." És így
tovább. (II. Móz. 20,1-11)
A további hat parancsot: a szülők tiszteletének paran-
csát, továbbá a gyilkosság, a házasságtörés, lopás, hamis
tanúzás és irigység tilalmát ugyan általános emberi, lelki-
ismereti törvényként tudjuk, de azok az Ótestamentum
szerint ugyancsak nem Mózes, hanem Isten művei és
szavai. (II. Móz. 20,12-17)
Röviden: a Tízparancsolat megalkotását, amelyet a
férfi Mózes főművének tekintenek, a Biblia Mózesről
ugyancsak J áhvéra ruházta át.
Hogyan értelmezzük tehát helyesen a Biblia elbeszélőinek
e projekciós technikáját? Ebben a sorspszichológia ta-
pasztalatai lehetnek segítségünkre. Észleletei alapján
minden projekciónak közös gyökere a participációs fo-
lyamat, adott esetben az egyesülés Istennel.
A sorsanalízis tanítása az énről feltételezi, hogy az
embert ősi törekvés ösztönzi a másik emberrel, a világ
tárgyaival vagy a világegyetemmel és a Mindenhatóval
eggyé válni és egyesülni.
Az én ezen eredendő törekvése - amit a participációs
igénynek neveztünk - az integráció tevékenységét, s így
az Istennel történő eggyé válást is teljesíti. Az én partici-t
pációja azonban csak úgy képes az integrációra, ha ko-
rábban az én érzékeken felüli benyomásokat tudott sze-
rezni.
A sorspszichológiában a participáció a transzcendentá-
lódás és az integráció végeredménye. Funkciója éppen a
hatalom projiciálása, azaz a hatalom eltolása, a hatalom
átvitele. (155)
362
A participáló én saját hatalmát a transzcendencia se-
gítségével helyezi a másik személyre.
így tehát feltételezzük, hogy Mózes Jahve Istennel meg-
bonthatatlan participációs egységben-élt és tevékenyke-
dett. Istennel való participációs egysége mindent felülmúl,
amit a prófétaságról tudunk.
Mózes a transzcendentálódás, a hatalomátvitel s ily
módon az Istennel eggyé válás képességének a hőse volt.
Ezért térnek vissza az Ótestamentumban a projekciós
történések, tehát Mózes saját hatalmának ismételt áthe-
lyezése J áhvéra, és ebből fakad Mózes, a hős, átmeneti
gyengesége is.
Azoze?-könyvében Buber is utal arra a feltevésre, hogy
Mózes Isten szellemével (rúáh) egyedülálló, szoros parti-
cipációban élt. „A szellem" (rúáh) című fejezetben ezt
olvashatjuk:
„Az, akit a hang [istené] szemtől szembe szólított meg,
egy nyugodt, állandó, minden erőszakosság nélküli szel-
lem hordozója lett, olyan szellemé, amely éppenséggel
nem más, mint Istennel való párbeszédes viszony, a pár-
beszéd részese." (156)
Ezt a társkénti felvételt a duálunióba egyszerűen a férfi
Mózes participációjának nevezzük Istennel, a transzcen-
dencia útján.
A részesedés Isten szellemében Mózesnek mint ember-
nek időnként nehéz küzdelmet jelentett. Ezt tanúsítja
Mózes negyedik könyve. (IV. 11, 14-15) A nép újból
zúgolódott, és Mózes így szólt az Úrhoz:
„Nem viselhetem én magam mind ez egész népet; mert
erőm felette van. Ha így cselekszel velem, kérlek ölj meg
engemet, ölj meg ha kedves vagyok előtted, hogy ne
lássam az én nyomorúságomat."
Mózes ebben a duálunióban, amelyben minden hatalmát
Istenre ruházta, valósággal összeroppant. Isten azonban
segített, kinevezte a nép hetven legidősebb elöljáróját,
hogy támogassák terhei viselésében, miután Isten azt
monda „...elszakasztok abból a lélekből, amely te ben-
ned van, és teszem ő beléjök, hogy viseljék te veled a
népnek terhét, és ne viseljed te magad." (IV. Móz. 11,17)
*
363
Ezért helyes a férfi Mózes történelmi szerepét „Isten embe-
reként" megjelölni, mert hite azon alapult, hogy teljes
hatalmát átruházta Istenre.
Mi történik itt pszichológiailag?
A hívő énje a hit e fajtájában a szellemiség irányába
nyílik meg. Az én a szellembe transzcendentálódik. Az
énben apertúra ad caelum történik, amelyen át az én
felemelkedni képes. A mindenhatóság, ami az egyén énjét
veszélyezteti, a hit formájában Istenre helyeződik át, aki
elviseli a mindenhatóságot, minthogy ő az embertől függet-
lenül is a Mindenható. Ettől kezdve a hívő énjét ennek a
mindenható I stennek a szelleme vezérli. A hívő énje
azonban az átruházott mindenhatóság egy részét vissza-
kapja ettől a szellemtől. A hatalom ezen saját részével az
én már képes az élet személyére szóló feladatait és a
felelősséget is átvállalni.
A hit másfelől lehetővé teszi a hívőnek, hogy transz-
cendencia és a participáció révén Istennel állandóan egy-
gyé legyen és együtt lehessen. A hívő Istennel, akire a
mindenhatóságot áthelyezi, és akitől éjjel-nappal vezette-
ti magát, folytonos oltalomban él együtt. Az egyesülés
Istennel és az együttlét módja a hitben tehát állandó (pe-
rennis) participáció. A hívő, amikor reggel felkel, amikor
napközben az utcán jár, és amikor este aludni tér, való-
ban együtt van Istennel. (157)
Nos, a férfi Mózes az elszakíthatatlan duálunióban az
egyesülés és a participáció felülmúlhatatlan hőse. Igazi
Isten embere. Isten és Mózes duáluniója ugyanis teljesen
kizár egy harmadikat. Mózes ilyen szoros participációjá-
ban, a duálunióban a Báál vagy Élím közül való másik
istennek már valóban nincsen helye. Ebből fakad Mózes
monoteizmusa. A monoteizmus tehát közvetlen fejlemé-
nye Mózes participációjának Istennel.
Mózessel egyetlen egyszer, az izraeliták civakodásakor
Kádésban, Szín pusztaságban történt meg, hogy duál-
partneréhez, I stenhez hűtlen volt. Perlekedett. Isten bün-
tetése kegyetlen volt: nemléphetett az ígéret földjére. (V.
Móz. 32, 48-52)
A sorspszichológus joggal kérdezi, honnan ered Jahve
kegyetlensége. A kérdés megoldása Mózes ötödik korsza-
kába vezet.
A MÓZESBEN LAKOZÓ KÁIN
Mózes, a politikus
és önkényúr Isten birodalmában
Vajon Jahve valójában olyan kegyetlen istenség volt-e,
ahogyan azt Meyer és más vallástörténészek hangoztat-
ták?
E felfogás természetesen az Ószövetségen alapul. I tt
nem az egyiptomi csapásokra gondolunk, csupán néhány
későbbi példát ismétlünk.
Elsőnek az Ószövetség számol be arról, hogy Jahve egy
alkalommal meg akarta ölni Mózest, mert elmulasztotta
elsőszülött fiának, Gérsómnak a körülmetélését. Ez a
rész így szól:
„És lőn az úton, egy szálláson, eleibe álla az Úr és meg
akarja vala őt ölni.
De Czippóra egy éles követ veve és lemetszé az ő fiának
előbőrét és lába elé veté mondván: Bizony, vérjegyesem
vagy te nékem!
Es békét hagya néki. Akkor monda: Vérjegyes a körül-
metélkedésért." (II. Móz. 4, 24-26)
Amikor az Úr meglátta, hogy a nép az aranyborjút
bálványozta, miközben Mózes Hóreb hegyén járt, így
szólt Mózeshez:
„.. .Látom ezt a népet, bizony keménynyakú nép. Ezért
hagyj békét nékem, hadd gerjedjen fel haragom ellenök,
és törüljem el őket..." (II. Móz. 32, 9-10)
A pusztaságban pedig ez történt:
„De a gyülevész nép, a mely köztök vala, kívánságba
esék, és Izrael fiai is újra siránkozni kezdenek, és mondá-
nak: Kicsoda ád nékünk húst ennünk?" (IV. Móz. 11,4)
„És szél jöve az Úrtól, és hozza fürjeket a tengertől, és
bocsátá a táborra... mintegy két sing magasságnyira a
földnek színén...
365
A hús még fogok között vala, és meg sememésztek
vala, a mikor az Úrnak haragja felgerjede a népre, és
megveré az Úr a népet igen nagy csapással.
És elnevezek azt a helyet Kibrot-thaavának: mert ott
temették el a mohó népet." (IV. Móz. 11, 31, 33, 34)
Amidőn Mirjám és Áron az asszony miatt, akit elvett,
Mózes ellen szólott, ez történt: „És felgyúlada az Úr
haragja ő reájok, és elméne.
És a felhő is eltávozék a sátor felül, és ímé Miriám
poklos vala, fejér mint a hó:..." (IV. Móz. 12, 9-10)
Amikor a hírszerzők Kánaánból visszatértek Kádés-
ba, és beszámoltak a bennszülöttek erejéről, a nép újból
zúgolódni kezdett, és meg akarták kövezni J ósuát és
Kálévet, akik igyekeztek őket elhallgattatni. Ekkor meg-
jelent az Úr dicsősége a szent sátoron, és azt monda:
„...Meddig gyaláz engemet ez a nép? Meddig nem
hisznek nékem, mind ama csudatételeim mellett sem, a
melyeket cselekedtem közöttök?
Megverem őket döghalállal, és elvesztem őket; téged
pedig nagy néppé teszlek, és ő nálánál erősebbé." (IV.
Móz. 14,11-12) Mózes kérésére J áhvé enyhítette ítéletét.
„Megkegyelmeztem..."
De: „Nem látják meg azt a földet, a mely felől meges-
küdtem az ő atyáiknak; senki nemlátja azt azok közül,
a kik gyaláztak engem..."
„E pusztában hullanak el a ti holttesteitek..." (IV.
Móz. 14, 20, 23, 29)
Borzalmas, alig enyhébb büntetés, mint amilyen az
azonnali megsemmisítés lett volna. És még annál is több:
„A férfiak azért, a kiket elküldött vala Mózes, a föld-
nek megkémlelésére, és visszatérének és felzúdíták ellene
az egész gyülekezetet, rossz hírt terjesztvén arról a föld-
ről:
Azok a férfiak... meghalának az Úr előtt csapás által."
(IV. Móz. 14, 36-37)
„Nádáb pedig és Abihu, Áronnak fiai, vevék egyen-
egyen az ő temjénezőjöket, és tőnek azokba szenet és
rakának arra füstölő szert, és vivének az Úr elé idegen
tüzet, a melyet nemparancsolt vala nékik.
Tűz jöve ezért ki az Úr elől, és megemészté őket, és
meghalának az Úr előtt." (I I I . Móz. 10, 1-2)
366
Még szörnyűbb volt Isten büntető tüze Kóráh lázadó
csoportosulása ellen.
„És lőn, a mint elvégezé mind e beszédeket, meghasada
a föld alattok.
És megnyitá a föld az ő száját, és elnyelé őket és az ő
háznépeiket, és minden embert, a kik Kórééi valának, és
minden jószágukat.
És alászállának azok és mindaz, a mi az övék, elevenen
a pokolra, és befedezé őket a föld...
És tűz jöve ki az Úrtól és megemészté ama kétszáz és
ötven férfiút, a kik füstölő szerekkel áldozának vala."
(IV. Móz. 16,31,32,33,35)
*
A bibliai idézetekből legyen elég ennyi Jahve szörnyű
ítéleteinek a bemutatására. A fenti és a többi bibliaidéze-
tet különféle szempontból már tárgyaltuk és elemeztük,
így bizonyos részek ismétlése elkerülhetelen volt.
Az idézetek megértéséhez a sorspszichológusnak újból
a projekciós elméletéhez kell visszanyúlnia.
Jahve és Mózes szoros participációs viszonyából követ-
kezően, Mózes nem csupán hatalmát és jóságát tette át
Jáhvéra, hanem árnyoldalait, gonosz „Káin-természetét"
is.
Ezek a bibliai idézetek csak Mózes J áhvéra irányuló
gyilkos indulatát magyarázzák. Az Ószövetség ugyanis
nem csinált titkot abból, hogy Mózesben gyilkos indula-
tú, gonosz Káin is lakozott. íme néhány ószövetségi
idézet állításunk igazolására.
„Lőn pedig azokban a napokban, mikor Mózes felne-
velkedék, kiméne az ő atyjafiaihoz és látá az ő nehéz
munkájokat s látá, hogy egy Égyiptombéli férfi üt vala
egy héber férfit az ő atyjafiai közül. Mikor ide-oda tekin-
te és látá hogy senki sincs, agyonüté az Égyiptombelit és
elrejté azt a homokba." (II. Móz. 2,11-12)
Amikor később Mózes a törvénytáblákkal lejött az
isteni hegyről, meglátván, hogy a nép az aranyborjút
bálványozza, dühében és mérgében szétzúzta a „kőtáblá-
kat", belépett a tábor kapuján, és így kiáltott:
367
„.. .A ki az Úré, ide hozzám! és gyűlének ő hozzá mind
a Lévi fiai.
S szóla nékik: Ezt mondja az Úr, Izrael Istene: Kössön
mindenkinek kardot az oldalára, menjetek által és vissza
a táboron, egyik kaputól a másik kapuig és kiki ölje meg
az ő atyjafiát, barátját és rokonságát. A Lévi fiai pedig
Mózes beszéde szerint cselekedének, és elhulla azon a
napon a népből úgymint háromezer férfiú." (II. Móz. 32,
26-28) A nép ekkor (IV. Móz. 11,21) 600 ezer emberből
állt.
A már idézett rész is, amelyben Jahve Kóráh csoport-
ját bünteti, ide tartozik (Móz. 16,26-35). Mózes szerepe
volt az istenhű embereket arra inteni, kerüljék el az isten-
telenek sátrait. Tisztában volt tehát a Kóráh 250 emberét
fenyegető borzalmas tűzhalállal, mégsem kérte Isten bo-
csánatát.
A Mózesben rejlő Káin a legvilágosabban a zsidók meg-
büntetésében nyilvánult meg, amiért részt vettek Báál-
Peór istenség áldozati ünnepségein és termékenységi kul-
tuszain. Mózes a nép bűnös vezéreit az Úr színe előtt
világos nappal karóba huzattá, s így szólt Izrael bíráihoz:
„...Kiki ölje meg az ő embereit, a kik odaszegődtek
Báál-Peórhoz." (IV. Móz. 25,5)
A midjaniták elleni bosszúhadjáratban azután Mózes
minden férfit megöletett. És amidőn a sereg a háborúból
visszatért, így kiáltott az elöljárókhoz:
„...Megtartottátok-é életben mind az asszonyokat?
ímé ők voltak, a kik Izrael fiait Bálám tanácsából
hűtlenségre bírták az Úr ellen a Peór dolgában, és lőn
csapás az Úr gyülekezetén.
Most azért öljetek meg a kisdedek közül minden fine-
műt, és minden asszonyt is, a ki férfit ismert azzal való
hálás végett, megöljetek. Minden leánygyermeket pedig,
a kik nemháltak férfiúval, tartsatok életben magatok-
nak." (IV. Móz. 31,15-18)
Az Ószövetség ezen bizonysága alapján kétségtelen,
hogy Mózesben is élt egy Káin.
*
A Káinról szóló részben (52-53. old.) a Káin- és Mózes-
természet ellentétéről első tájékozódásul közöltünk egy
összeállítást.
Az emberek „Kái n" vagy „Mózes", illetve „káini"
vagy „mózesi" megjelölése nyilvánvalóan csupán a két
ellentétes emberi alkat jelképeként fogható fel és alkal-
mazható.
Az Ószövetség alapján azonban megállapítható, hogy
a férfi Mózes természetében Káin is jelen volt.
Az ismert bibliai szövegek kivétel nélkül azt tanúsítják,
hogy az Ószövetség két legismertebb és legjelentősebb
alakjának a természete egy emberben egyesült, így a
sorspszichológiára hárul a két szélsőséges férfitermészet
közötti összefüggés feltárásának a feladata. Másként fo-
galmazva:
Hogyan képzeli el a pszichológus e két szélsőségesen
ellentmondásos természet találkozását egy emberben?
Nem tátong-e áthidalhatalan szakadék a Mózes- és a
Káin-természet között? Nemzárja-e már eleve ki az „I s-
ten emberének" Mózes természete az „ördög emberének"
Káin természetét?
A sorspszichológia szemléletéből kiindulva fel kell té-
teleznünk, hogy a két ellentétes természet - Káin és
Mózes - nemkizárja, hanem abban adialektikában, amit
„Káin-Mózes-dialektikának" nevezünk, inkább kölcsö-
nösen kiegészíti egymást.
Mint a dialektikában általában, így a Kái n-Mózes-
dialektikában is az ellentmondás elfér egymás mellett.
A Káin-Mózes-dialektikában hat különféle sorsforma,
illetve lehetőség képzelhető el. Ezek:
1. Az átfordulás: a vagy-vagy. Ez az átcsapás az ellen-
kezőbe az idők folyamán többnyire tudattalanul, hirtelen
történik.
2. A szintézis: a mind-mind. I tt a két természet két
polaritása hevesen harcol egymás ellen.
3. A döntés: az állásfoglaló én az egyik javára dönt, az
ellenkezőt tudatosan, akaratlagosan kizárva.
4. A határozatlanság: a sem-sem. Az egyén ambivalens
az ellentétességgel szemben. Amint „igent" mondana,
rögvest, „nemet" is kell mondania. Sem Káin, semMózes
368 369
nem törvényszegő, de nem is teremt törvényt, legfeljebb
kényszerít.
5. A szocializálás: az egyén a szélsőségesen ellentétes
törekvéseket hivatásában igyekszik kiélni.
6. A szublimáció: a személy egy időben törekszik a
Káin- és a Mózes-természetet magasabb szellemi szinten
kielégíteni.
Mózes bibliai alakját ebben a hat sorslehetőségben
vizsgálva, a következőket mondhatjuk:
Ad 1. Kritikus helyzetekben Mózes valóban hirtelen
megváltozott, és igazi Káinná vált.
Az Ószövetség erről egyértelműen szól: (I I . Móz. 2,
11-12; 32, 26-28; IV. Móz. 25,5; 31, 15-18 stb.) A hirte-
len átfordulást az Isten emberénél, Mózesnél düh, harag,
gyűlölet kísérte, a változás az ellenkezőbe rohamszerű
volt.
Ad 2: A bibliai szövegek nem profán szinten mutatják
be Mózesben a szélsőségek szintézisét.
A szintézis jelét, vagyis a Mózes-természet káini színe-
zetét nemegyszer papokban, szerzetesekben, rabbikban
fedezhetjük fel. Káin-komplexusban szenvednek, miköz-
ben Mózes-természetüket a lappangó Káin-tendenciák
tudattalanul folytonosan megzavarják.
Ad 3: A bibliai Mózes-alakban arra sem találunk uta-
lást, hogy az én tudatosan döntött abban, hogy Mózes,
illetve Káin legyen-e. Az Ószövetség alapján Mózes ese-
tében inkább a tudattalan, hirtelen, rohamszerű átfordu-
lásokra gondolhatunk. A tudatos elhatározás az egyik
javára inkább a bírákat, ügyészeket, magasabbrangú ka-
tonatiszteket jellemzi.
Ad 4: A sem-sem megoldás az átlagemberek, továbbá
az ambivalens, kényszeresen dolgozók és a kényszerneu-
rotikusok sajátja. Mózesnél nem találkozunk a dialekti-
kának e megoldásával.
Ad 5: A Káin-Mózes-dialektika megoldása foglalko-
zási szocializációval roppant nehéz. Igaz, ez sikeres is
lehet. így például a hentes, a rendőr, a zsoldos és más
foglalkozásokban is a szociális és a gyilkos indulatok
egyidejűleg kielégíthetőek. Ilyen jellegű megoldásról Mó-
zes esetében a Biblia nem szól.
Ad 6: a legküzdelmesebb, s ezért a legritkább is a
370
Káin-Mózes-dialektika szellemi szublimációja (vallás,
művészet, tudomány). Hiszen a szublimáció azt jelenti,
hogy bizonyos alantasabb ösztönkésztetések helyett er-
kölcsileg magasabb szintű tárgyat, célt kell megtalálnunk
(Freud). Ebben a sorsformában különösen nehéz a ráta-
lálás erre a megoldásra, hiszen mind a káini, mind a
mózesi törekvések közös szellemi tárgyát és célját kell
megtalálni. És éppen ez az, ami csak kivételesen sikerül.
Példaként a sebész szublimált hivatására utalunk.
A sebésznek azon a személyen kell „sebet vágnia", akihez
gyógyítási szándékkal közelít. Ennek a szublimációs for-
mának a nehézségeiről sok mindent lehetne elmondani.
Először is, a szívhalál (angina pectoris, szívinfarktus stb.)
a sebészek foglalkozási ártalmának tekinthető. Önmagu-
kat ölik meg tudattalanul. Másrészt háborúban - ritkán
ugyan, de előfordul - a katonasebészek érzéstelenítés
nélküli műtéteket hajtanak végre.
Mózes esetében teopolitikusi hivatását a törvényalkotás
és a törvényszegés kettős szellemi szublimációjának tekint-
hetjük. Az Istennel kötött szövetség aktusa vérrel történt,
ami az Isten és a nép közötti káini és ugyanakkor szakrá-
lis szertartás valóságos jelképe.
Midőn Mózes kiadja a parancsot; mindenkit, testvért,
barátot, rokont megölni, Istenért teszi, mégpedig mint
teopolitikus, hogy Isten királyságát még ezen a szörnyű
áron is megmentse. Ugyanez történt, amikor Mózes a
Báál-Peór ünnepségek résztvevőit és Kóráh csoportját
büntette. Ezeket a borzalmakat politikusként és államfér-
fiként követte el, Isten Birodalmának a védelmében.
A Káin-Mózes-dialektika ilyen szintű megoldása a
későbbi hászid bölcseket* is foglalkoztatta. Különösen
a Bratzlawból származó Nachmann rabbit, akinek szó-
noklatait, beszélgetéseit a tanítványai feljegyezték.
Nachmann rabbi a Talmud alapján fogalmazta meg,
mitévő legyen az ember a gonosz ösztöneivel.
„Istent a gonosz ösztönnel is lehet szolgálni, ha annak
* hászid jelentése: a hászidok annak a misztikus-vallásos mozgalomnak
a hívei, amely az életörömöt hirdeti. A mozgalom alapítója 1750 körül
az ukrajnai R. Jiszráélben Elíezer volt. - J. L.
371
felgerjedését és tüzes parazsát Isten felé irányítjuk. És a
gonoszság ösztöne nélkül nem teljes a szolgálat."
„A gonosz ösztön az igaz emberben szent angyallá, a
hatalom és a sors eszközévé alakul át." (159)
Ennek a bölcsességnek másik változata szerint:
„A gonoszság ösztönét nem megölni kell, hanem azzal
Istent kell szolgálni."
Ez volt a férfi Mózes nagy történelmi tette.
I
ISTEN SZOLGÁLATA
GONOSZ ÖSZTÖNÖKKEL
A Die Sagen der Juden (Zsidók mondái) negyedik köteté-
ben (1926), a Mózesről szóló könyvben Bin Gorion egy
bölcs következő mondását idézi:
„Mózes lelke minden nemzedékben és korszakban kiter-
jeszkedik és jelen van; ősállapotát* éli meg minden bölcs
és igazságos emberben, aki a tant kutatja." (160)
Ezt a tételt a sorsanalízis folyvást újra igazolja. Talál-
kozunk olyan emberekkel, akik gonosz Káin-hajlamaik
erejét képesek Mózes istent szolgáló hajlamává átalakíta-
ni. A gyilkolás késztetése a magasabb rendű szellem
szolgálatává változik. Mózes lelke minden nemzedékben
és korszakban valóban jelen van. Ez a körülmény jogosít
fel bennünket arra, hogy jelképesen a „mózesi" lelkekről
és a gonosz ösztönök „mózesivé válásáról" beszélhes-
sünk. Nevezetesen azokról a férfiakról, akik korábban
gyilkoltak, majd isten vagy magasabb szellemiség - mint
művészet, tudomány - szolgálatába álltak. I smertetünk
néhány példát.
A gyilkos misszionárius lesz
1956. j anuár 10-én Ecuador őserdejében a bennszülöttek,
az ankák, dárdájukkal öt misszionáriust öltek meg, majd
tetemüket a Rio Curarayba dobták.
Az egyik meggyilkolt misszionárius özvegye, Elisabeth
Elliot és egy másik, ugyancsak áldozatul esett misszioná-
rius nővére, Rachel Saint folytatták, majd befejezték
* ősállapot = a feltámadás elavult szava. - A ford.
373
hozzátartozóik küldetését. A két asszonyt egy feltehetően
megkeresztelt bennszülött asszony közvetítésével Auca
falu jóindulattal befogadta. Ily módon vált lehetővé ott
a hittérítés. A négy gyilkos Auca első négy megkeresztelt
lakója közt szerepelt.
A misszionárius egyik gyilkosa és egy másiknak a fia
a későbbiekben misszionárius lett.
A gyilkos a börtönben
szinte szentté válik
Tévedés lenne azt hinni, hogy csupán a primitív természe-
ti népek férfiai képesek erre. a Káin-hajlamtól az Ábel-
hajlamig terjedő szélsőséges fordulatra. A hajlamok ily
átfordulására az európai kultúrállamokban - így Svájc-
ban, Hollandiában - is találtunk példákat.
Svájcban 1934-ben jelent meg B. A. önéletrajza Mea
culpa. Ein Gestandnis. (Az én bűnöm. Egy vallomás)
címmel. (161)
B. A. egy kőfejtő második, koraszülött fiaként, az elzászi
határ közelében fekvő kőfejtőfaluban jött a világra. Teá-
val és konyakkal sikerült csak életben tartani. Apjának
a fiú csekély örömet jelenthetett, és látása is dühre ger-
jesztette. Megvetően „Varjú"-nak nevezte.
B. A. már kora gyermekkorától tizenkét éves koráig
súlyos epilepsziás rohamokban szenvedett. Személyiség-
vonásai azonban még jóval az iskolás koron túl is, az
epilepsziásokra jellemző Káin és Ábel közötti ingadozást
mutatták, és éppen ezek határozták meg későbbi sorsát
is. Apja lobbanékony alkoholista, ismétlődő őrjöngési
rohamai után teljesen iszákossá vált, mint gonosz szellem
járt-kelt a házban.
Az aggódó anya közben, a csendes kis szobában, ülve
vagy térdepelve, négy gyermekét imádkozni tanította.
Mint már említettük, a fiatal B. A. az epileptikusok
szinte valamennyi szélsőségesen ellentétes személyiségje-
gyét hordozta. Heves, lobbanékony, ugyanakkor a j óra
is irányuló; már gyermekkorában lopott, ilyenkor mindig
félt a büntetéstől, és súlyos bűntudat kínozta. „Veszeke-
374
dős, verekedős rendbontó" volt, emellett azonban hűsé-
ges, odaadó barát is; előfordult, hogy megszökött, de
sokszor elbújt a szülők és a falu lakosai elől; a szülők
szegénységét szégyellte, viszont igen alázatos volt. Taná-
ra azt jósolta, börtönben fogja végezni. J ó értelmi képes-
ségei segítségével átugorhatta az ötödik és a hetedik
osztályt, s még maradt ideje a parttalan fantáziálásokra.
Tizennégy évesen kőfaragó tanuló, majd kőtörő lett.
Közben apja súlyos balesetet szenvedett, és megbénult.
Ez a sorscsapás a szülőket a falu szegényei között is a
legszegényebbekké tette. A béna apa töméntelen reklá-
mot olvasott a bénaságot „biztosan" gyógyító csodasze-
rekről, ezeket mind meg kellett venni, ugyanakkor az
anya gyermekeivel imáiban mindenkor más szenthez ese-
dezett a gyógyszerek hatékonyságáért.
Kőtörőként gyakran változtatott állást, míg tizenki-
lenc éves korában egy kőbányában elnyerte a munkave-
zető jóindulatát és leánya szerelmét. A szeretett leány
távol tartotta ivócimboráitól.
Rövidesen bizalmas kacsolatba került szerelmével, s ez
súlyos terheket rótt lelkiismeretére. Annál is inkább,
mert a valláskülönbség miatt a szülők ellenezték a házas-
ságot. B. A. római katolikus, a leány ókatolikus* volt.
Ebben az időszakban egy „lottómániás" munkatársá-
nak tréfából azt hazudta, hogy ezer frankot nyert a lot-
tón. Ennek a hazugságnak a következményei határozták
meg eljövendő sorsát. A hír ugyanis az egész falut lázba
hozta. A szülők a nyeremény felét követelték. Ahogyan
a kifizetés napja közeledett, úgy fokozódott pánikos
nyugtalansága. Hazugságának beismeréséhez túl gyenge
volt. I nkább az idegenlégióba menekülésre vagy öngyil-
kosságra gondolt. Szándékát a „sötét" káini gondolatok
azonban elnyomták. Egyre többet gondolt arra, hogy a
tanoncnak, aki a béreket a hét végén - négy-ötezer fran-
kot - a városból a kőfejtőbe hozza, „bottal ráüthetne a
hátán lévő pénzeszsákjára, amitől az elesne, de alig érez-
* Ókatolikusoknak azok a birodalmi németek nevezték magukat, akik
nem fogadták el IX. Pius pápa 1870-ben a vatikáni zsinaton kihirdetett
dogmáját a pápa csalhatatlanságáról. Elutasították Mária szeplőtlen
fogantatását, a mise latin nyelvét, a papok nőtlenségét és a római
egyház számos más dogmáját és rendelkezéseit is. - A szerk.
375
ne valamit". Nyomasztó lelkiismereti konfliktusát hamis-
logikával hallgattatta el. „Ha Isten akarja - nyugtatta
magát úgy meg kell tenned, akár akarod, akár nem,
viszont ha O nem akarja, úgy nem is engedi azt megtör-
ténni." Az erkölcsi figyelmeztetés elcsitult „I sten minden-
hatóságán". S egy nap, hegyes bottal a fa mögé bújva,
várta a fiút. A közeledő legényt mintegy harminclépés-
nyire érte utói. Abban a pillanatban azonban, amikor a
bottal hátulról a pénzeszsákra készült ütni, a fenyegetett
megfordult, és a bot hegyének ütése a halántékán érte.
A sötétben, becslése szerint, nagyjából ezer frankot vett
magához, majd a maradék még kerek háromezer frankot
otthagyva, távozott. A pénzt azonban, amely mint a tűz
égette zsebeit, félelmében egy régi kőfal hasadékába rej-
tette. Ezek után visszatért a faluba. Áldozatát időközben-
ájultan, életveszélyes állapotban kórházba szállították.
A gyanú a faluban és a rendőrségen egy vadorzóra
terelődött, aki aznap hiányzott a munkából. A vadorzót
letartóztatták. A tett elkövetését követő tizenötödik na-*
pon a vizsgálóbíró B. A.-t beidézte, hogy állítólagos
lottónyereményéről számot adjon. Minthogy a tréfából
saját lottószámaiként megadott nyerőszámokat kitöröl-
hetetlenül emlékezetébe véste, és azonnal felsorolta, ha-
marosan szabadon bocsátották.
Nyugalmát viszont végleg elvesztette. Újból sokat
ivott, szökni készült, az idegenlégióba akart belépni.
Franciaországba érve, ahol már egy szót sem értett, az
elhagyatottság érzése fogta el; kiugrott a már mozgó-
vonatból, és visszatért falujába. Tettét szerelmének még
mindig nem merte bevallani, jóllehet tapasztalta, hogy
nem tettesnek, hanem orgazdának tartják. A bűntettről
ugyanis tudnia kellett, hiszen beismerte, hogy a tett elkö-
vetésének idején az erdőben találkozott a vadorzóval.
Szerelmese azt tanácsolta, a büntetés letöltése után tá-
vozzanak el együtt. Ijedten visszautasította a kívánságot,^
mire a leány inkább az együttes halált javasolta.
Az újbóli kihallgatáskor B. A. fenntartotta a hamis
vádat a vadorzó ellen. Ennek ellenére letartóztatták. Ez
a hazugság még inkább nyomasztotta, és elődjének a
zárkában hagyott zsinegével megkísérelte megfojtani ma-
gát. Szorongása, hogy szeretője halálában követni fogja,
376
meghiúsította öngyilkosságát, és elállt a tervétől. Beisme-
rő vallomásában a tettes ezt írta:
„Az akarat tudatos feszültsége következtében most
azonban a lelkiismeret világos szava is megszólalt; tiszta
szeme előtt a bűntevő szándéknak már nem sikerült I sten
vélt akaratába burkolóznia. Csupán bűntudatomban
érintve menekültem én, egy másik Káin, a fenyegető kihí-
vás elől, és amikor belső szükségletből, kíntól és szorult-
ságtól elgyötörve tekintetemet időnként az égre emeltem^
a szegény szív tehetetlenségében csupán azt kívánta, a
Mindenható Atya vegyen mindent a kezébe, és tegyem
amit jónak talál. Megéreztem ugyan szellemi állapotom
alakulását, de a bennem végbement változás jelentősége
még nem hatolt a tudatomba." Hozzájárul még ehhez,
hogy áldozata hét hónappal a tett után agyi vérömleny-
ben meghalt.
Egyre elviselhetetlenebbnek érezte mindazt, amiben
vétkezett, és amit elkövetett; embertelennek találta, hogy
akaratlanul megölt egy fiút, és egy ártatlant ily soká
hagyott gyanúsítottként és letartóztatottként szenvedni.
Voltaképpen nem a büntetéstől, inkább „a tűrhetetlen
szembesüléstől önmagával" akart szabadulni. Öngyil-
kossági kísérlete, hogy a zárkában felakassza magát, nem
sikerült, mert a lepedő leszakadt szegélyéből csavart zsi-
nór nem bírta el testének súlyát. Majd a bevert ablak
számtalan üvegszilánkját nyelte le, de a „szabadító halál"
az iszonyú fájdalmak ellenére sem következett be. Ké-
sőbb éles üvegszilánkokkal ütőerét vágta fel. Mindhiába.
Életben maradt. A kórházból megszökött, de elfogták, és
régi zárkájába vitték vissza. Miután ott rézrozsdával
próbálta megmérgezni magát, és ez a kísérlete is kudarc-
ba fulladt, a sikertelen öngyilkossági sorozat után lassan-
ként érezni kezdte a magasabb akaratot. Belátta, hogy
Isten akarata ellen cselekedett.
Utolsó öngyilkossági kísérletét üvegszilánkokkal, a
kórház főnővérének vasárnap esti váratlan látogatása
hiúsította meg, aki így szólt hozzá:
„Szegény ember, miért nem az égi Atyánál keres vi-
gaszt? Lássa már be, ő nem a bűnös halálát kívánja,
hanem hogy megtérjen és éljen." B. A. vallomásában ezt
olvashatjuk:
377
„Szavaitól fény öntötte el agyamat, s megvilágosodtak
J ézus mindazon szavai, amelyeket a hittanórák emlékei-
ből őrzök, s ezeket saját élményemként éltem meg. Külö-
nösen a példabeszédet a „Tékozló fiúról"... Megsemmi-
sültem, és mégis megemelt valami. Riadtan tekintettem
a bűn kínjába és átkába; de csupán eredetében véltem
felismerni - és ebben a ráébredésben, úgy éreztem, meg-
szabadultam az igézet szorításától. Visszagondolva leg-
korábbi gyermekkoromig a szerencsétlenségemet előidé-
ző, isteni parancsok elleni vétkeimre, akaratom az ön-
fenntartás erejével a törvények oltalmába irányított.
Igen, vissza akartam fordulni, megtérni az Atyához. És
íme, „alighogy tekintetem feléje fordult, új jövőre hatá-
roztam el magamat; ha ez csak a vezeklés lehet, úgy az
élet a vezeklés... Az élet a vezeklés, nem a halál."
Két nappal eme felejthetetlen vasárnap este után B. A.
az esküdtszéki elnök és az államügyész jelenlétében vég-
tére megtette beismerő vallomását. Az esküdtek nemle-
ges választ adtak a szándékos emberölés kérdésében,
viszont igenelték, hogy az ütés halálos következményeit,
intelligenciája alapján, előre láthatta volna. Az ítélet:
életfogytiglani börtönbüntetés.
Amikor B. A. 1911. augusztus 11-én a börtönbe került,
még nem múlt el húszéves. Gyermeki hite a börtöntársak
körében részvevő vagy csúfondáros mosolyt váltott ki.
Ezzel szemben állt, ami értelmet adott életének és szenve-
déseinek. Ennek a megkülönböztető előnynek a tudata
hathatós önfenntartó, gyógyító impulzusban nyilvánult
meg. Hitének kigúnyolása nem sértete érzelmeit, és „a
kételkedés nem eresztet gyökeret istentudatom biztonsá-
gában" - írta vallomásában. - Minduntalan felmerül
bennem a kérdés, hogyan lehetséges, hogy az, ami szá-
momra biztos, az másokra nem hat kényszerítő erővel:
így a bűn élménye, az ítélet és az istenélmény?"
Minthogy a börtönben a katolikusok számára csak
négyhetenként tartottak misét, habozás nélkül látogatta
a protestánsok prédikációit is. Ebben az időben vált
először tudatossá benne, hogy ez határozza meg további
életét. Nem az ige mint olyan, hanem „az élet fuvallata"
378
hozta lendületbe akaratát. I lyenkor közvetlenül találko-
zott Istennel.
Imája, amelyet eddig csupán terhes kötelességként is-;
mert, a börtönben átalakult. Már nem a csodáért kö-
nyörgött, hanem lelke magában az imában, a földi bo-
nyodalmakból kiszabadulva, Istenhez emelkedett. így
egész életérzése megváltozott. Még az első év lejárta előtt
már képes volt Kempis Tamás Krisztus követése (De
imitationé Christi) című könyvét franciául elolvasni. Ez
a kis könyv állandó útitársává vált. Mellényzsebében
mindig vele volt, és a zárkában, munka közben a szabó-<
műhelyben néhány mondatot elolvasva, sivár magányá-
ban vigaszt és bátorítást merített belőle. A sorssal vívott
küzdelmében a szellemi erő megismerése támaszt nyúj-
tott, „így az elszakadás az ösztönkötöttségből, és az új
kötődés lelki szükségletből egyidejűleg történt meg."
Most már az erényért, a belső szabadság teljességéért
küzdött.
Két év elmúltával fokozatosan mégis keresztülment azon
a krízisen, amelyen két év börtön után minden rab átesik.
Vallásos aspirációit létének értelmetlensége teljesen a
halál utáni élet gondolatába szorította. Zárkájában - mit
sem sejtve - önanalízist kezdett el, amely szembesítette
énességével (Ichsucht) és önszeretetével (Sebstgenuss).
Lelkiismeretének nyomása alatt szinte összeroppant.
Ebből a mélypontból is egy asszonynak, vér szerinti
anyjának a látogatása emelte ki. E találkozás után anyjá-
nak példája követelményként állt előtte. Énjébe oly mé-
lyen kebelezte be, hogy később távollétében is hallotta
kérdését:
„És így akarsz Isten elé járulni? Ha már számomra
elvesztél, próbáld legalább egy másik anyához a fiát vissza-
vezetni."
A főnővér és az anya mellett a legidősebb rab, a har-
mincnyolc évet börtönben töltött és a zárkában bölcs
filozófussá vált hetvenéves aggastyán írta elő számára a
jövő útját. Ez a bölcs így szólt: „J ó úton haladsz, csak
maradj hű önmagadhoz. A vallással még itt is a viszony-
lagos boldogsághoz jutsz el."
379
Sokat beszélgetve az öreggel felébredt benne a törek-
vés, hogy rabtársai körében „a hit magasabb világát"
hirdesse, és lelküket megnyerje I stennek. Ebben látta
azután eljövendő életének értelmét. Ehhez intellektuális
képzettségre volt szüksége. Természettudományos, filo-
zófiai, irodalmi könyveket kezdett olvasni - Haeckel,
Schopenhauer, Nietzsche, Dante, Goethe műveit -, to-
vábbá Beethoven, Michelangelo, Romáin Rolland, Assi-
si Szent Ferenc, Napóleon életrajzát, majd Weber világ-
történelmét, az ötkötetes Allgemeines praktisches Wissen
(Általános gyakorlati tudnivalók) című könyvet. Az
egyes olvasmányok hatására a hit hagyományozott vi-
lágképe összeomlott, de Isten bizonyosságának tudata
hitének átmeneti megsemmisüléséből egy-egy könyv se-
gítségével ismét felülkerekedett.
Ebben a krízisben depresszióját testi panaszok is kísér-
ték: hetekig feküdt ágyban sorsán töprengve. Epiktetos
Kézikönyvecskéjét olvasta. Erkölcstana és a sztoikus filo-
zófiája a gondolat és a személyes élmény kiszabadításá-
ról az ember külső sorsának szorításából, lelkét egyre
j obban megragadta. A testi és lelki szenvedések hatását
szellemére ezzel a filozófiával igyekezett elhárítani. Az
akaratszabadság gondolata és a sors feletti önrendelkezés
szabadsága reményt keltett benne.
I dőszakos melankóliás periódusai viszont összetörték
korábbi reményeit. Újból az elpusztulás fenyegette.
„Egész szellemi törekvésem - írta -, úgy tűnik, vulkani-
kus talajra épül, és az ellenséges mélység eruptív erősza-
kának van kiszolgáltatva."
Egyre inkább elhatalmasodott rajta a mindent legyőző
lelkierő utáni vágy, és egy ideig abban hitt, hogy a sztoi-
kus gondolatok útját követve, megtalálja a feloldást.
Hamarosan be kellett azonban látnia, hogy míg életéből
minden szenvedést igyekezett kiküszöbölni, létének egész
tartalmát és értelmét elfojtotta. így kényszerült visszatér-
ni az imádkozáshoz és korábbi hitéhez. I májában lelké-
nek megnyitásáért és más életszemléletért könyörgött.
Élete tartalmához feladatot kért I stentől.
Vallásos érzületéből színpompás álmok származtak.
Felébredéskor elragadónak találta ezeket: egy éjjel álmá-
380
ban látta, amint Krisztus sugárzó óriásként lép át az
Alpokon. Vallomásában ezt írja:
„Alakjának magasztossága, szemének fénye, amelyben
a nap sugárzott, az egész tündöklő jelenség olyan hatás-
sal volt érzékeimre, hogy felébredve, a megrázó élmény
hatásától még sokáig kábultan feküdtem.
Ezt 1916. május 5-én élte meg. Ugyanezen hónap 16-
án, egy szomorúan eltöltött nap után Hilty Glück (Sze-
rencse) című könyvében keres vigaszt. Majd sötét zárká-
jában térdel és imádkozik.
„Az imádkozás kivételes erejét éreztem; az olvasmány
ébresztette bizalom fokozódott. Könyörgésem buzgó
áhítattal volt telve »Uram hallgasd meg könyörgésem,
teremts nekem új szívet«. Szavaim után megjelent - ben-
nem - lelkem mélyéből tört fel - Nem tudom hogyan!
Istenem! Belém nyilallt, de ekkor már megtörtént a talál-
kozás. Mindez csupán egy pillanat volt."
Ezt az istenélményt követően világosan érezte, hogy vala-
mi megszületett benne: Isten sarjadt ki benne, miután a
csalóka tévhit, az én-keresés elzárta előle az I stenhez
vezető utat. Létezésének üressége, az élet sivársága, a
valóság hiánya, mindez - gondolta - a lét ürességéből
fakad. Tudattalanjából rég elfelejtett élményeket kezdett
kibányászni. Sejtette, hogy ez a kényszer magának a
léleknek a próbálkozása, hogy akaratát kiszabadítsa a
sötét hatalmak szorításából, amelyek sorsát a múltban
oly rosszul irányították.
A pap, aki mellett évek óta sekrestyési és ministránsi
teendőket látott el, félig elfordulva, ajkán elfojtott mo-
sollyal hallgatta beszámolóját istenélményéről, és ezt
mondta:
„Az ima vigasza valamennyi szent hő vágya volt, de
nem mindenki részesült e kegyben; egyesek egész életü-
kön át könyörögtek érte, de nem lett osztályrészük. Még
a legnagyobb szentek is csak egyszer életükben részesül-
tek ebben a malasztban."
B. A. belátta, hogy a katolikus pap nem hisz benne;
rajongónak vagy bolondnak tartja. Végül azt tanácsolta,
óvakodjon a túl sok olvasástól, mert még megbolondul-
hat. Szükségében ettől kezdve még inkább Hilty könyvé-
381
be kapaszkodott. Nem maradt más lehetősége, mint a
sokrétű ellenállás ellen önbizalommal erőket mozgósíta-
ni, hogy végre kikerülhessen a „bűnözés tudatából". Ek-
kor kereste fel az új protestáns lelkész, aki emberi érzé-
sekre áhítozó lelkére bátorítólag hatott. Végre mint em-
ber az emberrel tudta magát kibeszélni.
Nyári reggelente B. A.-t az asztalon állva találjuk, a
felkelő nap első sugarait a Biblia olvasásához elfogva;
ezzel erősítette magát rendszeresen a napi új munkára.
A fiatal protestáns lelkész elhozta neki J ohannes Müller
Bergpredigt (Hegyi beszéd) című könyvét és útmutatóját.
Ezen olvasmányok hatására istenélménye ellenállhatatla-
nul tört újra elő.
Müller írásainak hatását azért érezte rendkívülinek,
„mert az ösztönélet leküzdését nem az elnyomással, ha-
nem az istenélmény erejével, újraszületésével kívánták
elérni". „Személyes sorsomat, kétségeimet és bizonyta-
lanságomat, akarásomat és nemakarásomat nem kizáró-
lag mint a bűnömet gondoltam át - írja -, inkább min-
denben az emberiség sorsát éltem meg; így az örömben
és a bánatban, a hit ujjongásában éppúgy, mint a hit
szorításának kínjában." Az emberiség sorsába ágyazva
az emberiségért végzendő feladat felelősségét érezte, el-
gondolkodott a bűnről általában. A puszta erkölcs a
bűnöst inkább letöri - így vélte -, de nem emeli fel. Az
ügyvédek, államügyészek a vétkest önérzetében igyekez-
nek teljesen megsemmisíteni. „A bűn szerencsétlenség, és
csak aki mint szerencsétlenhez közeledik a bűnöshöz, fér
hozzá szenvedéseihez: de csupán így tud segítő kezet
nyújtani."
Nap mint nap törekedett társai sorsát jobbítani, de
minduntalan áthághatatlan akadályba ütközött, mert
börtöntársai a büntetést bosszúnak, a bűnt pedig szé-
gyennek tekintették. A feloldatlan bűn ezeket az embere-
ket a dac magányába taszította. A gonoszság átka nem
törik meg, mert a megbékélés mindaddig lehetetlen, amíg
a bűnös az igazságszolgáltatást és a büntetést bosszúnak
érzi.
Miközben B. A. egy sorstársán próbált segíteni, azt
tapasztalta, hogy így segít a leghatékonyabban saját ma-
gán is. Rátalált néhány tanulékony tanítványra, sorstár-
382
sainak kedvező változása legszebb élményei közé tarto-
zott. Boldogan látta, hogy Hilty könyve, A szerencse,
hogyan vándorol kézről kézre. Ezek a tapasztalatok és
az elmélyedés az emberiség történetében megerősítették
azt a meggyőződést, „hogy az ember létét és sorsát hité-
ben, Istenhez fűződő kapcsolatában éli meg, s ez határoz-
za meg egész életének szellemi magatartását".
1916. május 16-ának azon „áldásos éjjelén" vált elő-
ször tudatossá benne, hogy Istenhez való viszonyában és
Istennel való teljes azonosulásában, a szellem erejében éli
meg az élet egységének emberi meghatározottságát.
Evek óta hiába igyekezett lelki életét a lelkiismeret
alapján megérteni. Nem volt érthető a számára, hogy a
lelkiismeret csupán a megszokás, a társadalmi termék,
puszta hatalma vagy az önfenntartás merő potenciálja
lenne, mint ahogyan azt Nietzsche, Haeckel, Feuerbach
és más szerzők műveiben olvasta. De éppen Nietzsche
világította meg számára az emberben lévő „rossz" jelen-
tőségét. Börtönéveinek vége felé Paul Háberlin írásai
ragadták meg. Különösen nagy hatást tett rá a Kinder-
fehler als Hemmungen des Lebens (Gyermekhibák mint
az élet gátjai); Über das Gewissen (A lelkiismeretről); Der
Geist und die Triebe (A szellem és az ösztönök); Der
Charakter (A jellem); Das Gute (A jó); Das Geheimnis der
Wirklichkeit (A valóság titka) című könyvek. B. A. leve-
lezni kezdett Háberlinnel; ő azt tanácsolta, írja meg élet-
történetét. Háberlin leveleinek segítségével értette meg,
hogy a bűnös embernek bűnei fölé kell nőnie, és hogy az
ember nem azért rossz, mert a rosszat akarja, inkább
azért esik bűnbe, mert nem elég szabad a jóhoz. Világos-
sá vált számára, hogy az ember rendeltetését nem önma-
gában, hanem I stenben találja meg; csupán így válik a
lelkiismeret hangja Isten hangjává. A lelkiismeret a hit
funkciója. így találta meg végtére a bűn feloldozásához
vezető utat.
A protestáns lelkész és a börtönigazgató titokban lépé- ,
seket tett amnesztiája ügyében, és tizenhat évi börtön-
büntetés után kiszabadult.
B. A. vallomása 1927-ben, a börtönkapunál végződik.
Még tizenöt évet élt.
383
További sorsáról - 1942-ben bekövetkezett haláláig -
részint a kiadótól értesültünk, amelynél tizenkét évig állt
alkalmazásban, de főként feleségétől, aki segítőkészen
nyújtott felvilágosítást.
Szabadulásának első napján egy ruhaüzletet keresett
fel, ahol egy idősebb asszony és egy fiatal leány szolgálta
ki. A leány első pillanatban beleszeretett B. A.-ba. 1929-
ben kötöttek házasságot. Szinte romantikusan hangzik,
hogy ez a leány ifjúságától kezdve különös érdeklődést
mutatott a fegyencek iránt, bár családjában senki sem
volt jogerősen elítélt. Gyakran órák hosszat a börtön
előtt állva, az ablakon át beszélgetett a rabokkal. Sok-
szor vitt nekik ennivalót. Amikor B. A. belépett az üzlet-
be, a leány persze még semmit sem sejtett a múltjáról.
Amikor később feltárta eddigi sorsát, ez nem tartotta
vissza, hogy szeresse, a felesége legyen. Elhatározását
sohasem bánta meg.
Házasságában B. A. feleségével és két gyermekével
- egy fiúval és egy leánnyal - rendkívül gyengéd volt.
Családjáról mindig messzemenően gondoskodott. Kez-
detben a börtönben kitanult mesterségét folytatva szabó-
ként dolgozott. A protestáns börtönlelkész ajánlására
azonban hamarosan egy ismert kiadó alkalmazottja lett,
akinek a tulajdonosa általában a helyes útról letért embe-
reket vett fel. A kiadóban B. A. a számlázást, a könyvelés
egy részét látta el, felügyelt a raktárban, majd a tulajdo-
nos „jobb keze" lett. Foglalkozott az előállítás kérdései-
vel, korrektor lett, bizonyos mértékben szerkesztői mun-
kát is végzett, de ugyanakkor többi munkakörét is betöl-
tötte. Amikor 1929-ben megnősült, a kiadó üzletházában
lévő lakásba költözött, ahol a fűtésről is gondoskodott.
(A néhai kiadó fiának közlése.) (162)
Viszonyáról az egyházzal a következőket tudtuk meg
az özvegyétől. A házasságot protestáns szertartással kö-
tötték, minthogy B. A. erre a hitre tért át, és menyasszo-
nya is protestáns volt. Szabadulása után azonban ritkán
járt protestáns istentiszteletre, jóllehet vallásosságát ma-
radéktalanul megőrizte. Házassága hetedik évében visz-
szatért a katolikus hitre, és a katolikus templomban
házasságát még egyszer megáldatta. 1936-ban az Oxford-
384
mozgalomba* hívták, ahol rendkívül tevékeny volt, részt
vett a reggeli ájtatosságokon, és múltját nyilvánosan
meggyónta.
A sok munka ellenére sohasem volt beteg, sem ingerlé-
keny. A második világháborúban káplárként szolgált egy
légvédelmi osztagban. I tt halt meg hirtelen szívroham-
ban, ötvenkét évesen.
Sírjánál szellemi barátja, Páter Frei teológia professzor
tartott emlékbeszédet. Ebből idézünk:
„Ha csak néhány szót mondhatok a neiries emberről,
akinek sírját körülálljuk, azzal kezdem, hogy kilenc éve
vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy bensőséges
szellemi és baráti kapcsolat fűz hozzá, hogy benne a
laikus világból a legjobb barátomat veszítettem el. Sze-
rény szavaim nem kívánnak szépíteni, teljes őszinteségre
törekszem, amilyent mint metodista, ő is saját magától
és másoktól is mindig megkövetelt. Azonban minden
jónak, amit el kell mondanom, fedezete van, főként kiter-
jedt levelezésében. Mindazok, akik mindkét felekezetben
személy szerint közel álltak hozzá, és nem csupán felüle-
tesen ismerték, igazat adnak majd nekem, hogy valóban
rendkívül értékes embert kísérünk utolsó útjára Mint-
egy hat éve, az elhunyt szívügye volt a katolikus szellem-
be és imába s a szakramentális ájtatosságba oly mérték-
ben elmélyedni, hogy önként még a Szent Ferenc-rend
harmadik fokozatába is felvétette magát. Elsősorban
szeretett gyermekeinek nem akart semmi olyat átadni
vagy másoktól nyújtatni, amit ő maga nem gyakorolt
teljességgel. ... Szívesen és hálásan vallom be itt, ezen a
helyen, hogy amióta a városban és falun lelki gondozást
gyakorolok, a laikusok közül egyetlen olyan embert sem
találtam, aki vallási kötelességeit oly következetesen és oly
intenzitással teljesítette volna. Levelei arról tudósítanak,
hogy legnagyobb boldogsága az volt, ha heteken és hóna-
pokon át sikerült ebben a tudatos, Istennel kötött belső
szövetségben élnie - és hogy semmitől sem szenvedett
j obban, mint azoktól a külső vagy belső akadályoktól,
* John és Charles Wesley oxfordi tanulóéveik alatt alapították a XVIII.
század végén az anglikán egyházból kivált „metodisták". - A szerk.
385
amelyek ebben a tudatos Istenhez kötöttségben meggá-
tolták. Ez utóbbi forrásból fakadt minden egyéb: átfogó
jósága, hűsége, lelkiismeretessége, csendes, jóleső derű-
j e."
A rablógyilkosból börtönlelkész lesz
Egy további esetről, a rablógyilkos átváltozásáról bör-
tönlelkésszé, a holland szerkesztő, F. R. K. számol be.
Németország 1958-ban, tüdőbaj és részleges megvaku-
lás miatt félholtan, kiadta Hollandiának a holland szár-
mazású V. J .-t, akit többszörös rablógyilkosság miatt
Németországban két ízben életfogytiglanra ítéltek.
V. J . tizennyolc éves volt, amikor 1949-ben autót lo-
pott, majd Németországba ment, és több száz autóst
kirabolt. Aki ellenállt, azzal végzett. Mindig egyedül
dolgozott. Közel száz, autópályán elkövetett rablás után
a bankrablásra tért át. Egész Európát beutazta: „Reggel
egy bank Hollandiában, délben Franciaországban. Min-
den csak a lerohanás taktikáján múlt - mesélte a szer-
kesztőnek. - Amikor a pénz nem volt elég gyorsan az
asztalon, lőttem, és sportautómhoz rohantam." Ezt a
káini életmódot három évig folytatta. Maga sem tudta,
hány rablást és bankbetörést követett el. Három ember
halála biztosan őt terheli. V. J .-t 1952-ben tartóztatták
le Franciaországban. Három évvel később, 1955-ben,
három rabtársával együtt sikerült a stuttgarti börtönből
kiszöknie. Régi életét tovább folytatta. Négy hónap után
letartóztatták, és 1956-ban Münchenben életfogytiglanra
ítélték. - A rabszállítás közben újra sikerült megszöknie,
de a török határon három nap múlva elfogták, és kiszol-
gáltatták Németországnak. Közben eddig ismeretlen bű-
neinek a sorát tárták fel, amelyekért ismét életfogytig
tartó börtönre ítélték. Minthogy halálán volt, Németor-
szág kiadta Hollandiának. Mégis életben maradt, és a
hollandok 1963-ban végérvényesen szabadlábra helyez-
ték.
V. J . viszont még mindig nem a bárányszelídségű Ábel
volt. Rotterdamban rövid pihenőt tartottak a Breda felé
vezető úton, ahol néhány barátjával rablással egy sport-
autóhoz akartak pénzt szerezni. Barátai istentiszteletre
mentek; V. J . inkább egy vendéglőt választott. Minthogy
azt nem találta, ő is a templomba ment. A templom olyan
zsúfolt volt, hogy szándéka ellenére nem tudott kiszalad-
ni. Kénytelen volt ott maradni, és a prédikációt meghall-
gatni. Á lelkésznő a rabokról beszélt. Ez oly mély hatás-
sal volt rá, hogy az istentisztelet után felkereste, és egész
életét feltárta neki. A lelkésznő ezt mondta: „I sten az
utolsó lehetőséget nyújtja neked. Válasszál; segítek." És
ekkor következett be a fordulat. A templomi kórusban
énekelt, itt ismerkedett meg a feleségével. Leánygyerme-
ke van, családját asztalosmunkával tartja el, és emellett
életét teljesen az egyháznak szenteli. J elenleg hollandiai
börtönökben prédikál. Beszédeit a következő szavakkal
kezdi:
„Gyilkos és rabló voltam. Most azonban nem akarok
többet erről beszélni. I stenről kívánok Önöknek szólni."
*
Pszichiátriai szempontból kapcsolat látszik fennállni a
gyilkos hajlam és a vallási téboly között. A következő
példák ezt a feltevést megerősítik.
Az apagyilkos vallási tébolyba esik
Egy magyar parasztasszony rávette a fiát, hogy brutális,
alkoholista apját ölje meg. A fiú, akit a faluban általában
derék embernek ismertek, tettét fejszével hajtotta végre.
A börtönben kivégzése előtt vallási tébolyba esett. Az
anyát életfogytiglani börtönre ítélték, és néhány év múlva
meghalt.
Az apagyilkos családjában mind szélsőségesen brutá-
lis, mind túl vallásos rokonokat is találunk. Az apagyil-
kos legidősebb nővére iszákos férjét egy napon véresre
verte. Később ez a férfi felakasztotta magát. Fiatalabb
leánytestvére henteshez ment feleségül, és maga is tevé-
kenykedett az üzletben. Saját bevallása szerint, akkor
volt igazán boldog, amikor a nagy húsbárddal dolgozha-
tott. A Káin-hajlamú nővérekkel szemben állt a delik-
387 386
vens harmadik, gyengéd, jóságos leánytestvére. Baptista
kéményseprőhöz ment feleségül. A házaspár az életét
teljesen a térítésnek szentelte. (163)
Az anyagyilkos vallási tébolyba esik
Második esetként egy tizennégy és fél éves gimnazistát
mutatok be, akiről már több ízben beszéltem. Anyját
több fejszecsapással ütötte agyon. Az anya elvált, és ezzel
a legkisebb fiával élt együtt. Férje híres vegyész, közis-
merten alkoholista volt. Az anya, súlyosan paranoid-
pszichotikus személyiség, sokáig valóban eszelősen kí-
nozta a fiát, míg az egy reggel agyonütötte. Az anyagyil-
kos családjában gyilkosok, öngyilkosok, misszionáriusok
és lelkészek egyaránt voltak. A fiatalkorú anyagyilkos
egyik fivére és az anyai nagyanya két fivére öngyilkossá-
got követett el. A meggyilkolt anya kitűnő pedagógus
unokatestvére a menyasszonyát féltékenységből lelőtte,
majd magával is végzett. Az anya ezredes nagybátyját
paralízis progresszíva miatt intézetben ápolták. Tébolyá-
ban súlyos önvádló eszméket alakított ki. Vizsgálatkor
ismételten azt suttogta: „szégyen", majd hozzáfűzte:
„Minden embert megöltem."
Ezekkel a gyilkos és öngyilkos rokonokkal szemben áll
azonban több pap, misszionárius, apáca. Az anyagyilkos
nővére apáca lett, aki a második világháború előtt Ázsiá-
ban két