You are on page 1of 41

A MÁSIK KÉT GAZDASÁGPSZICHOLÓGIA

Amelyben tanulmányozni fogjuk az egyik nagy iskola „közbülső szerepét” az emberi
lélek megértésében, és megvizsgáljuk, milyen pszichológiai elképzelések segítenek
megérteni a rendszerváltó embert.

Megismerjük a „pg-vg tranzíció” (a M. Tatcher és R. Reagan által elindított, nyugat-
európai és észak-amerikai rendszerváltás) és a „t-p(v) tranzíció” (a kelet-, közép- és
dél-európai államok) emberének gazdaságpszichológiai természetét.

A két nagy iskola, irányzat mellett a pszichológiai tudástöbblet szült még egyet, amely ugyan
a pszichoanalízis félpályáján bontakozott ki, de teljesen más irányba haladt, majd
tökéletesítése a nagy vízen túl, a behaviorizmus félpályáján történt meg. Ez a GESTALT-
ELMÉLET (ALAKLÉLEKTAN), amellyel itt, hely- és időszűke miatt csak röviden
foglalkozunk. Bemutatjuk az alapelveit és hatását, elsősorban abból a szempontból, hogy
hogyan járult hozzá az amerikai kontinensen a neobehavioristákkal egyetemben az újabb nagy
iskola, a KOGNITIVIZMUS kialakulásához.

A GESTALT ELMÉLET legfontosabb momentumai:

1. A perceptuális folyamatok (elsősorban a látás) vizsgálatával az elmélet nagyjai
WERTHEIMER, KÖHLER és KOFFKA eljutnak a megállapításig, hogy
élményeink az ingerek kialakította mintázattól és a tapasztalat szerveződésétől
függnek. Amit látunk, azt a háttérhez és az egész látvány más mozzanataihoz
viszonyítva látjuk. Az egész (Gestalt) különbözik részeinek összegétől, az egész
egymással viszonyban álló részekből áll.

ISMÉTLÉSI INTERMEZZO

Kérem, idézze fel a felkészítés általános anyagából a Gestalt-elmélet által
felfedezett perceptuális organizáció alapelveit. Mint tudja, ezek
alkalmazása a vizuális megjelenítésben nagyon fontosak.

SOS: figura és a háttér; csoportosítás; ….________________________
____________________________________________________

____________________________________________________

2. A tanulás, az emlékezés és a problémamegoldás értelmezése is
észlelésközpontú.

A tanulás a Gestalt-elméletben belátásos tanulás lesz, amelynek ismérve, hogy a
megoldás hirtelen jelenik meg (aha-effektus), és nem a próba-szerencse folyamat
eredményeként (mint a behavioristáknál). A belátásos tanulás a tanult elemek közti
kapcsolatok felismerését, az „egésszé” szerveződés folyamatát jelenti. A komplex
tanulásban Köhler és társai két fázist különböztetnek meg. A kezdő fázisban
problémamegoldást használunk, hogy levezessük a megoldást; a másikban a megoldást
az emlékezetben tároljuk, és előhívjuk, amikor hasonló problémával szembesülünk.

A komplex tanulás tehát szorosan kötődik az emlékezethez és a gondolkodáshoz. Ezt
az alapelvet (a kétfázisos tanulási modellt) a legmodernebb mesterségesintelligencia-
programokba is beépítették (pl. Laird és Newell, 1991-ben) amiről még majd szólunk
a kognitivista elmélet kapcsán.

A problémamegoldásban pedig a problémák szerkezetének „átlátása” és a
megoldás érdekében véghez vitt újrastrukturálás a fontos tényező. Röviden
összefoglalva, a problémamegoldás Gestalt-elmélete a következőkre épül:

• A problémamegoldó viselkedés egyaránt produktív és reproduktív
• A reproduktív problémamegoldásban korábbi tapasztalatokat újra
hasznosítunk, ami viszont hátráltathatja a sikeres problémamegoldást (mint például
a később tárgyalandó probléma-megoldási halmaz és a funkcionális rögzítettség
esetében.
• A produktív problémamegoldást a probléma szerkezetének belátása jellemzi,
valamint a probléma produktív újrarendeződése.

GESTALT INTEREMZZO

A gestaltisták kísérletekkel bizonyították az újrastrukturálás és a belátás
jelentőségét. MAIER kísérletében a mennyezetről függő két zsinórt kellett
összekötniük a vizsgálati személyeknek, de a két zsinór hossza nem tette
lehetővé, hogy egy ember az egyik zsinórt fogva a másikat is elérje. A
megoldás és a probléma újrastrukturálása akkor következett be, amikor a
kísérletvezető mintegy véletlenül megmozgatta az egyik zsinórt, és a v.sz.
felismerte, hogy az ingamozgás segítségével a probléma megoldható.

A funkcionális rögzítettség és állandóság szerepét a gondolkodásban jól
nyomon követhetjük SCHEERER kilencpontos problémáján. A feladat:

„Négy egyenes vonallal kösse össze a pontokat, úgy, hogy a ceruzát ne
emelje fel a papírról!

λ 

λ 

λ 

A probléma-megoldási beállítódás bemutatását Luchins-ék feladatán
lehet megvizsgálni. A feladat:

Van egy 8 literes vízzel teli kancsó, valamint egy 5 literes és egy 3 literes
üres kancsó (jelölésük: (8-8, 5-0, 3-0, azaz méret – a kancsóban lévő víz
mennyisége). A feladat, hogy a vizet a kancsókból és kancsókba öntögetve
elérje a következő állapotot: 8-4, 5-4, 3-0, azaz a 8 literesben is és az 5
literesben is 4-4 liter víz legyen, a 3 literes meg maradjon üres.

Megoldást újra csak a mellékletben talál!

A probléma vizsgálata úgy zajlott, hogy a kísérleti csoport vizsgálati
személyei olyan előzetes problémamegoldó feladatokat kaptak, amelyeket
csak bonyolult módszerekkel lehetett megoldani, míg a kontroll csoport
olyan feladatokat kapott, amelyek komplikált és egyszerű módon is
megoldhatók voltak. A vizsgálat bebizonyította, hogy a komplikált
módszerek alkalmazása „ráállította” a vizsgálati személyeket arra, hogy a
fenti kancsós feladat esetében is bonyolultabb, időigényesebb
megoldásokat alkalmazzanak.

INTERMEZZO VÉGE
A fasizmus Németországban ugyanúgy nem tűrte a gestaltistákat, mint a pszichoanalízis
művelőit. A gestalt intézeteket a 30-as évek közepén sorra felszámolták, vagy azért mert a
munkatársaik már kimenekültek Amerikába, vagy a bátrabbakat (mint pl. Köhlert)
zaklatásokkal megfélemlítették, aki később ugyancsak Amerikába emigrált. A Gestalt-elmélet
Amerikában nehezen tudott érvényesülni, de hatása, elsősorban a gestalt elvei alapján
kidolgozott szociálpszichológia maradandó lett, mégpedig KURT LEWIN révén.

A Gestalt-elmélet személyiség-lélektanának alapját Kurt KOFFKA adta meg azzal, hogy
elkülönítette a geográfiai és a pszichológiai környezet fogalmát, amely a kontextualizmus fő
gondolata maradt. Ez azt mondja ki, hogy a viselkedésünket nem a dolgok határozzák meg,
hanem az, hogy azok mit jelentenek a számunkra.

MAGYARÁZOM A BIZONYÍTVÁNYOMAT INTERMEZZO

Bizonyára észrevette Ön is, kedves Olvasó, hogy a pszichológiai (és
közgazdasági) elméleteket valamilyen kontextusba igyekeztem helyezni,
és úgymond a környezeti tényezőkkel kapcsolatba hozni. A
megközelítésem mintha a Gestalt-elmélet hívére vallana. Ez valóban így
van, hiszen a saját képzésem, élettörténetem és tapasztalatom arra
késztetett, hogy ezt a megközelítést magaménak érezzem. Életem nagy
részét egy olyan, ma mér letűnt világban éltem le, azaz „első felnőtti
identitásomat” ott alakítottam ki, ahol a „magyarnak lenni” a furcsaságot,
a többség számára a nehezen kimondható nevű embert jelentette. Ennek
ellenére a még teljesen ki sem alakult kisebbségi létélmény akkor szűnt
meg, amikor a többség nyelvét a legmagasabb szinten elsajátítottam, és a
pszichológiai kutatásokba és gyakorlati munkába belekezdtem. A többség
attól kezdve elfogadott, jelentős civil szervezet vezető tagjává választott.
A többség nyelve és a kiválasztottság számomra új identitás-elemet,
„identitásmintákat”1 jelentett, és a régiek majdnem teljes „kiiktatását”.
Ezért mondhattam ki magamban a nyolcvanas évek elején-közepén
harmincegynéhány évesen, a rövid magyarországi látogatásaim
alkalmával, hogy sohasem szeretnék Magyarországon élni, hiszen az
akkori YU-útlevelem, a „jugoszlávnak lenni” szimbolikus kifejezője,
számomra sokkal többet jelentett. Ha pedig azt mondtam, hogy a
jugoszláv pszichológusok társaságának egyik bizottsági vezetője vagyok,
akkor a szakmai identitásom legfontosabb elemét „fitogtathattam”.
1989-es párizsi és bázeli magán (nem szakmai) utazásom során mintha
felajánlották volna, hogy maradjak vagy menjek Bázelbe élni. Annyira nem
voltam érdekelt, hogy ma is csak halványam emlékszem az ajánlásra! De
hogy volt, az biztos, hiszen a felajánló jóval később, már a jugoszláv
polgárháború idején emlékeztetett rá.

Nem nagy képzelőerő kell ahhoz, hogy a szerző identitás-problémáját
megértse az Olvasó, ha belegondol, hogy 1991-ben, a jugoszláv háború
kitörésének előestéjén, a „jugoszlávság” lavinaszerű összeomlása mit
jelenthetett. A világ omlott össze a számomra, és ettől már csak az volt a
borzasztóbb, hogy nem volt elég bátorságom ezt az összeomlást végigélni,
hanem abba a környezetbe menekültem, amely számomra pár évvel
azelőtt a „nem akarom” kategóriába tartozott. Azóta pedig saját magamon
tanulmányozhatom, hogyan lehet a felnőttkor második felében
magyarországi identitást kialakítani. E folyamatnak legfontosabb eleme
számomra az, ahogyan az általam látott „magyar lét” viselkedésem (és
létélményem) meghatározójává válik!

Ehhez hasonló, de kevésbé drasztikus transzformációs folyamatot
tapasztalhattam az egyik kliensemnél, aki sikeres kontrolleri pozíciót
töltött be egy „klasszikusan” irányított magyar nagyvállalatánál. A hölgy a
cég összeomlását nem megvárva elpályázott, és egy nemzetközi, német
irányítás alatt álló cégben fogadta el a gazdaság vezetői pozíciót. A
cégben (szerencsétlenségére) a vezetők között csak egy hölgy volt/van, a
többiek mind fiatal urak. Ez a környezet azt jelentette a számára, hogy
nemcsak szakmai, hanem női identitásán is változtatnia kell. Az élmény,
amelyet a saját új környezete kapcsán kialakított azt eredményezte, hogy
fizikailag is megváltozott: kihívó, nőies öltözködés, nagylányos frizura,
vörösesre festett haj, folyton, kissé mesterkélten vidám arckifejezés voltak
a leíró kategóriái egy idő után. Pedig a valóságos elvárások a gazdasági
vezetői pozícióval kapcsolatosan a szakmai kompetencia területén
fogalmazódtak meg. Epilógus: néhány hónap múlva távozni kényszerült a
cégtől. Később, amikor újra találkoztunk, az eredeti „kiadásban” jelent
meg, és visszahívatta magát az előző cégéhez, amely időközben – pár száz
munkavállalójától „megszabadulva” - stabilizálódott.

INTERMEZZO VÉGE

KURT LEWIN Amerikában maradandót alkotott. Pontokba szedve:
1. Elindította a közbülső utat a behaviorizmus és a pszichoanalízis között a
személyiség-lélektan területén, és kidolgozta a mező-elméletét.

MEZŐELMÉLETI INTERMEZZO

Részletek MÉREI FERENC „Csoportdinamika” c. könyvhöz írt előszavából:

A pszichikus mező

A pszichikus mező nem más, mint adott történéshez kötött szubjektív tér,
amelyben a dolgok a cselekvésben való szerepük szerint rendeződnek, és
nyernek színezetet: pozitív vagy negatív, csábító vagy akadályozó jelleget.

A szükséglet, a kváziszükséglet, a hiányt kifejező és feloldást követelő
feszültség adja meg az adott pszichikus mező színezetét, kiterjedését. A
feszültség, a tárgyi értelemben vett cselekvési tér minden olyan elemét
átszínezi, amely a feszültségcsökkentésre irányuló viselkedésben szerepet
játszhat. Ameddig a tárgyi összetevőknek az átszínezése terjed, addig
terjed maga a pszichikus mező is. Magában a mezőben mint élettérben
nem lehet közömbös mozzanat. Csak azok a dolgok – emberek, tárgyak –
tartoznak bele, amelyek mozgósítanak vagy megállítanak, terelnek vagy
akadályoznak, amelyeket fel kell keresni, illetve fel kell használni, mert a
feszültség feloldását ígérik, illetve el kell kerülni, mert a feszültség
fenntartásával, illetve fokozódásával fenyegethetnek. Amelyikre a két
lehetőség közül egyik sem vonatkozik, az mint közömbös, jelen van ugyan
a tárgyilag adott térben, de nincs jelen abban, amit pszichikus mezőnek
nevezünk.

A személyeknek és a tárgyaknak ez az átszínezése a pszichikus mezőben
Lewin magyarázórendszerének egyik legfontosabb mozzanata. A dolgok
értéke a helyzetnek megfelelően ingadozik, személyek vagy tárgyak
annyiban válnak inkább vonzóvá vagy inkább taszítóvá, esetleg csábítóvá
vagy fenyegetővé, amennyiben az adott feszültségnek, az adott
szükségleti, kvázi-szükségleti, hiányérzeti cselekvési feszültségnek a
feloldását elősegítik vagy hátráltatják.

A dolgoknak ezt az adott pszichikus mezőben érvényes tulajdonságát –
vonzását vagy taszítását – nevezi Lewin felszólító jellegnek vagy
valenciának. A fogalom a pszichikus történések alapvető
viszonylagosságát foglalja magába. Az, hogy egy személy vagy egy tárgy
vonzó, vagy taszító, csábító vagy undorító, vágyat vagy viszolygást kelt
bennem, nem a személynek vagy a tárgynak egyértelmű tulajdonsága,
hanem többeredetű tényezőből szövődő és oszcilláló, a helyzetnek
megfelelően változó, a kielégültségi állapotommal összefüggő
viszonytulajdonság. A felszólító jelleg a tárgy objektív adottságaiból és a
személy szükségleteiből szövődik. A személyszükségletétől vezérelve
fordul a tárgy felhasználásának ahhoz a lehetőségéhez, amely
tapasztalata alapján az adott feszültség feloldását elősegíti, vagy kerüli el
a tárgyat, illetve felhasználásának egyik vagy másik módját, amennyiben
a feloldódást hátráltatja.

A pszichikus mező azokból a pozitív és negatív valenciához jutott
dolgokból, személyekből, jelzésekből, helyzeti elemekből tevődik össze,
amelyeknek mentén a feszültségoldó helyváltoztatás (lokomóció)
lejátszódik.

2. Lewin volt „a demokrácia ideológusa” (Pléh, uo. 382), aki a tudástöbbletét a
hitleri ideológiával való harc szolgálatába állította;
3. A frusztráció és az agresszió viszonyát tárta fel (a háborúzó társadalmaknak
erre nagy szüksége volt/van);

4. A vezetési stílusokkal kapcsolatos felfedezései a mai napig érvényesek (lásd:
Balogh, Barta, Dominik, Koncz, 2000., 21-23.o.; (Lewin idevágó felfedezéseit
részletesen fogja a 3. évfolyam humánmenedzsment tantárgya keretén belül
tanulmányozni.)

5. A tematikus vitacsoportok (T-csoportok) módszerének a kidolgozója,
amelyeket ma is sikeresen alkalmaznak a menedzserképzésben (is);

6. A csoportlélektani kutatások elindítója. Ez a pszichológiai ágazat ma nagyon
jövedelmező tudástöbbletet jelent.

A Gestalt-elmélet az Interneten:
http://www.psycho.uni-osnabrueck.de/fach/gta/gta.htm

Miért fontos a Gestalt-elmélet a számunkra? Azért, mert világnézete közvetlenül kihatással
volt a XX. század kultúrájára: az egzisztencialista filozófia is merített belőle (lásd JEAN
PAUL SARTRE műveiben), előfutára a fenomenológiai megközelítésnek (pl. MASLOW
személyiségelmélete), és ami a mi szempontunkból fontos, hozzájárult a KOGNITIVISTA
ELMÉLET kialakulásához, amely pedig a mai információs társadalom emberének
pszichológiai magyarázata. Ez az emberkép a döntéshozó, a döntéseket problémaként kezelő,
információ-feldolgozó, a „tökéletes piacgazdaságtól eltávolodó, a vegyes gazdaság felé tartó”
(Garai, uo. 32.o.) ember képe.

A KOGNITÍV PSZICHOLÓGIA

A kognitív pszichológiának ma már óriási a szakirodalma. Az egész világon fokozatosan teret
nyert elmélet absztraktorainak a száma felbecsülhetetlen. Egy felmérés alapján csak az
amerikai egyetemi pszichológusok háromnegyed része nyilatkozik úgy, hogy a kognitív
elmélet híve, illetve, hogy kognitív pszichológus. (Eysenck&Keane, 1997.13.o.) Ennek
magyarázata kettős:

1. A kognitív pszichológiai olyan domináns elméleti orientációvá fejlődött a
pszichológiai tudomány keretén belül, amit KUHN paradigmának nevezett el. A
paradigmát az adott tudomány területén belül a tudósok általában elfogadják, és
„elnézik”, hogy bizonyos jelenségeket az adott pillanatban nem képes
megmagyarázni.
2. A kognitív fogalom egyre tágabbá vált, és magába foglalja az észlelés, a
tanulás, az emlékezet, a nyelv, a fogalomalkotás, a problémamegoldás, a
gondolkodás területeit, annak ellenére, hogy a területeken belül nagyon változatos
elméleti és kísérleti megközelítések léteznek.

Vajon milyen társadalmi kontextusban alakult ki és formálódik továbbra is ez - a talán joggal
mondhatjuk - hipermodern pszichológiai irányzat?

Vizsgáljuk meg a különleges kiváltságokkal rendelkező kognitivista absztraktorok társadalmi
környezetét! Címszavakban, a teljesség igénye nélkül:
• globális piacok, globális gazdaság, globális kapitalizmus;
• információs társadalom (?); globális társadalom (?)2
• cyberspace – elektronikus kommunikációs tér, „virtuális világ”;
• a „new economy” térhódítása;
• a piaci, utasításos és vegyes gazdaságot „működtető” társadalmak versenye a
világ erőforrásaiért, miközben ezek az erőforrások egyre korlátozottabbak;
• globális környezetvédelmi problémák;
• „globális” terrorizmus
• az emberi erőforrás felértékelődése és tőkeként kezelése.

Bizonyára folytathatnánk. De ennyi „téma” is elég ahhoz, hogy jelzésértékű legyen: az emberi
lélek fejlődése irtózatos iramot vett, ami olyan változásokat eredményez, amelyeket már saját
maga sem tud követni. Sürgősen olyan tudásra van szüksége, amely az emberi „biokomputer”
kapacitásának a megnövelésére képes. Véleményem szerint a kognitív pszichológia válasz
erre a kihívásra.

Egy oly nagy és aktuális elméletet, amelynek még nincs történelme, és a múltja is még csak
alig elemezhető, hiszen a jelenben működik, nagyon nehéz bemutatni. A kísérletet csak
kísérletnek és semmivel sem többnek kell felfogni. Íme:

Az 1950-es években a behavioristák által megfogalmazott keretek szűknek bizonyultak. E.
TOLMAN, akiről már szóltunk, habár behavioristának tartotta magát, az egérkísérleteinek
eredményeit már nem tudta az egyszerű stimulus-response (inger-válasz) fogalmakkal meg-
magyarázni. Ha a patkányok a kondicionálással betanult útvonalat a labirintusban, annak
elárasztása után úszva3 is meg tudják ismételni, akkor itt már, TOLMAN megfogalmazása
szerint, „kognitív térképek” kialakításáról van szó, „vagyis a labirintus egyfajta belső
reprezentációjáról, s ez a kognitív térkép segítette őket abban, hogy végigfussanak vagy
végigússzanak a labirintuson. Egy vezető behaviorista azon felismerése, hogy a tanulás, még a
patkányok esetében is csak úgy érthető meg, ha a belső struktúrákra és folyamatokra, nem
pedig motoros válaszokra összpontosítunk, igen jelentős lépés volt a kognitív pszichológia
felé vezető úton.” (M.W. EYSENCK ÉS M.T. KEANE, 1997, 15. oldal). EYSENCK szerint a
kognitivista irányzat fejlődésére ezen kívül nagy hatással volt a pszicholingvisztika
(konkrétan N. CHOMSKY és követőinek a transzformációs grammatikára alapozott
nyelvelmélete), valamint a telekommunikációs technológia fejlődése4, és a digitális
számítógépek megjelenése. Ebben, nem hagyhatjuk ki, óriási szerepe volt NEUMANN
JÁNOSNAK. A számítógépek megjelenése és a velük párhuzamosan fejlődő informatika
lehetővé tették, hogy a kognitivista pszichológusok (nemcsak ők!), összehasonlítsák az
emberi elmét a számítógép működésével, azaz, hogy az embert is információ-feldolgozónak
tekintsék, és hogy ezt az információ-feldolgozó egység működését modellálni tudják.

A kognitívizmus kezdeti alaptézisei a következők:
• A megismerés azon tevékenységek összessége, amelyek által az információk a
pszichikus rendszerben feldolgozódnak a befogadástól, azok válogatásán és
átalakításán keresztül a megszervezésig, azaz ahogyan a pszichikum a valóság
reprezentációit megalkotja, s felépíti a tudást. E feldolgozás feltétele az észlelés, az
emlékezet, a gondolati megmunkálás és a nyelv állandó, szoros kölcsönhatása.
Összefoglalva: a kognitív folyamat nem más, mint az egyén környezetében lévő
összes dolog azonosítása, felismerése és értékekkel és jelentésekkel történő
felruházása.5
• A megismerés alapja az információfeldolgozás, melynek elméleti kerete a
következő jellemzőkkel rendelkezik (EYSENCK & KEANE, 1997. 19. oldal):

o Az embereket autonóm, intencionális6 lényeknek tekinti, akik
interakcióba lépnek a külvilággal.
o Az elme, amelyen keresztül interakcióba lépnek a világgal, általános
célú, szimbólum-feldolgozó rendszer.
o A szimbólumokra különböző folyamatok hatnak, melyek manipulálják,
és más szimbólumokká alakítják át őket. És végeredményben ezek kerülnek
kapcsolatba a külvilág dolgaival.
o A pszichológiai kutatás célja, hogy meghatározza azokat a szimbolikus
folyamatokat és reprezentációkat, amelyek minden kognitív feladat és
teljesítmény mögött meghúzódnak.
o A kognitív folyamatoknak időtartamuk van, így előrejelzéseket
tehetünk a reakcióidőről, ha feltételezzük, hogy bizonyos folyamatok
egymás után zajlanak le, és/vagy valamilyen meghatározható komple-
xitással rendelkeznek.
o Az elme korlátozott kapacitású feldolgozó rendszer, mind szerkezét,
mind pedig erőforrását illetőleg.
o Ez a szimbólumrendszer neurobiológiai alapon nyugszik, mely azonban
nem szűkíti le teljesen mozgásterét.

A kognitív pszichológia néhány aktuális vonása:

1. A kutatás közvetlen tárgya az ember (humán kísérleti pszichológia és gépi
modellálás);
2. Az információfeldolgozási keret;
3. „Torzítás” a megismerő ember irányába (kimaradnak olyan területek a
vizsgálódásból, mint az érzelmek, motívumok, stb.) – ennek ma már nincs
veszélye. A kognitivisták folyamatosan kiterjesztik a vizsgálódásukat az ember
minden megnyilvánulására (van már kognitív pszichiátria is, a döntésekkel
kapcsolatos kutatások pedig felhasználhatók a fogyasztó viselkedés és a vásárlási
döntések vizsgálatára is.
4. Rivális modellek, egymással rivalizáló elképzelések jellemzik az egyes
részterületeket.
(Internet: http://www-psych.stanford.edu/cogsci/

Mi jellemzi a kognitív irányzat által megfogalmazott ember döntéseit?

Ennek a kérdésnek a megválaszolására a minimum a következő fogalmakra van szükségünk:

A kvázi-szükséglet

Lewin által bevezetett fogalom, amelynek megfogalmazásához az „akaraterő” vizsgálódása
révén jutott (ASCH kísérleteit folytatva) és megállapította, hogy az összetett problémák
megoldásában az egyénben kétféle pszichés történés észlelhető: az egyik a cselekvési
készenlét, a másik pedig a felidézési tendencia. Az előbbi „valóságos dinamikai tényező,
cselekvés-meghatározó, feszültséget képvisel, amelyet szándékként, akaratként,
nyugtalanságként, de mindenképpen cselekvésre irányuló történésként élünk át. A felidézési
tendencia, a reprodukciós beállítódás is pszichológiailag reális történés, de a cselekvési
készenlétnek […] alárendelt mechanizmus. […] a készenlét, a cselekvésre sarkaló feszültség
úgy képes meghatározni a viselkedést, éppen úgy képes vezérelni a magatartást, ahogyan a
[biológiai, megj. LS] szükségletek irányítanak bennünket. Csakhogy a feladati készenlét […]
(pl. egy félbe maradt rajzos feladat befejezésére irányuló törekvés), hasonló ugyan a
szükséglethez, mégsem az. A szükségletet, amilyen az evésnek, ivásnak a szükséglete, nem
lehet elfelejteni, ezért emlékezni se kell rá. A kísérletek cselekvési készenlétében kimutatható
feszültség azonban elfelejthető, újabb és újabb felidézést igényel, s akár teljesen kieshet a
tudatból. Lewin itt konstruktumként vezette be a kváziszükséglet (a „mintha” szükségletnek)
fogalmát. Érti rajta az olyan cselekvéshez vezérlő, cselekvésben oldódó viselkedés-
meghatározó feszültséget, amely önmagában nem létfontosságú, nem alapszükségletek
megnyilvánulása, mégis gyakran azokhoz kapcsolódik.” (Mérei in: LEWIN, 1975, 19.o.)

GARAI szerint a kognitivista ember minden helyzetben képes döntéseket hozni, még akkor is,
amikor a behaviorizmus embere erre már képtelen.

„[..]a kognitivista pszichológia modellje olyan lényről szól, amely éppenséggel egyenlő
értékek között választ s utólag mindig az vonzza a leginkább, amit a maga lehetőségei közül
választott, és az taszítja a leginkább, amit eközben feláldozott.

Ennek a pszichológiának az elméleti megfontolásai Kurt Lewinig
mennek vissza. A Lewin feltevésére épülő gondolatrendszer – szemben a
behaviorizmussal – nem tekinti úgy, mintha a személyt belülről mozgató feszültség “egyszer
és mindenkorra hozzátartozna ehhez az objektumhoz [ti. az emberhez], tekintet nélkül arra,
hogy bármely időpontban mi veszi azt körül”, s ez, mint veleszületett szükséglet eleve
meghatározná, hogy az egyén milyen célt szándékozzék elérni. A cél elérésének szándéka és a
rendszeren belüli feszültség Lewinnél sokkal inkább fordítva függenek össze egymással: amit
a személy céljául kitűz, az belső feszültségként fog létezni számára, amely a továbbiakat úgy
határozza meg, mintha szükséglet lenne (Lewin szakkifejezésével: kvázi-szükségletként). Azt
viszont, hogy a pszichológus által vizsgált személy milyen célt tűz maga elé, Lewinnél “az
objektumot és a szituációt egyaránt tartalmazó konkrét egész definiálja”: a személy, aki
pusztán belső késztetéseinek egyensúlyánál fogva tényleg nem lenne képes e késztetések között
választani, és ezzel kilendülni a dinamikai holtpontról, az őt magát és szociális szituációját e-
gyaránt tartalmazó konkrét egészen belül mégis megteszi a maga választását. Ilyenkor nem
az történik, hogy az a késztetése, amelyik nagyobb erejű volt, győz a gyengébb indíték(ok)
felett, hanem az, hogy a győztes késztetés nagyobb erejű lesz. (GARAI, ou. 31.o., vastag
betűs kiemelés tőlem, LS)

A viselkedés mozgató rugóinak megismerése terén a modern kognitív
pszichológia az elmúlt egy évtizedben nagyon sokat foglalkozott azzal a
gondolattal, hogy az emberi tapasztalatok a célok körül szerveződnek.
PERVIN szerint pl. a célok energizálják a viselkedést, irányítják a mozgást,
amihez BAUMEISTER hozzáteszi, hogy a célok adnak értelmet az életnek.
Az én fogalma (a self) végeredményben a személy céljai mentén
szerveződik. Kissé leegyszerűsítve: a céljaim határozzák meg, hogy ki
vagyok. Az ember rövid távú és hosszabb távú célokat fogalmaz meg. Ez
utóbbiak az ún. életfeladatok (life task, KIHLSTROM, 1987, idézi Carver &
Scheier, 1998.) Az életfeladatokat mindenki a maga módján a saját
stratégiája alapján valósítja meg.

Ami a célválasztást illeti, megkülönböztethetünk magasabb szintű
célokat, amelyek választása esetén, mint a kutatások bebizonyították, az
egyén teljesítménye magasabb szintű lesz. A magasabb célok nagyobb
erőbefektetést és koncentrációt követelnek, huzamosabb teljesítményt (nem mindegy, hogy 30
feladatot akarunk megoldani egy időegység alatt, vagy 50-et).

Az egyén döntéseit céljainak tudtában hozza meg, miközben a kognitív folyamatok az
agyában hasonlóan mennek végbe, mint a számítógépes folyamatok.

A számítógép, vagy inkább a robot-analógia azt is jelenti, hogy a cél alapján megfogalmazott
szándékunk és a végrehajtott viselkedés között van-e valami eltérés. Ezt az ellenőrző szerepet
a visszacsatoláson (feedback) alapuló kontroll végzi el. A visszacsatolás jelenségét ugyanúgy
kell elképzelni, mint ahogyan egy termosztát működik a szobánkat melegen tartó
berendezésnél.

A termosztát érzékeli a szoba hőmérsékletét (észlelés), összehasonlítja a megadott értékkel
(ezek az ún. vonatkozási értékek, amelyek a kognitívizmus szerint a komparátornak nevezett
mechanizmus segítségével összehasonlításra kerülnek az észlelt viselkedés adataival), és ha
nincs különbség, akkor nem történik semmi. Ám ha a termosztátban megadott értéktől eltér az
észlelt érték, akkor a „viselkedéses” kimenet lép életbe, vagyis bekapcsol a fűtőtest. A
visszacsatolási hurkok, ahogyan ezt a jelenséget nevezik, megtalálhatók úgy az élő (vércukor
fenntartás, testhőmérséklet, stb.), mint a mesterséges világban (robotok, rakéták, stb.).
A kognitív elmélet fontos felfedezése, hogy a visszacsatolás nagyban kihatással van a
teljesítményre: ha az eredményeket ismerjük, azok a későbbi teljesítményben
felhasználásra kerülnek.

A visszacsatolás tehát olyan önszabályozó rendszer, amely lehetővé teszi, hogy
folyamatosan haladhassunk a céljaink felé.

Carver és Sheier ábrájan könnyebben megértjük a visszacsatolási hurok „működését”:
A döntéshozatalban és a problémamegoldásban is szerepet játszanak a visszacsatolási hurkok.
A hurkok hálózatba kötésének eredménye a döntési fa lesz. Ezt Carver & Scheier egyszerű
példán mutatják be.

Mi minden megy végbe a biokomputeremben, ha pl. az a feladatom, hogy tanuljak, de
besötétedett és lámpát kell gyújtanom, ám az nem ég?

(Az ábrát lásd a követező oldalon!)
Az egyszerű problémamegoldás „menetét” felismerhetjük a szociális viselkedésben (pl. ha
megbukunk a vizsgán, dönthetünk arról, hogy többet tanulunk-e, vagy tanárt fogadunk, vagy
méltányosságit kérünk, stb), de ugyanúgy az egyszerű vásárlási helyzetekben (megvesszük,
vagy elhalasztjuk a vásárlást, vagy behelyettesítő árut keresünk). A viselkedést itt is a gyors
és apró visszacsatolási eseményekből álló döntési fa alapján zajlik.

Jóval összetettebb a visszacsatolási folyamat, ha a visszacsatolási körök összekapcsolása áll
fenn. A fenti példa esetében, ha a bukás utáni döntésünkbe be kell iktatni azt az elemet is,
hogy „évet ismételek”, akkor a döntésben már magasabb szintű (pl. elvi: „én rendes diák
vagyok”) visszacsatolási körök is részt vesznek. Ezt POWERS (idézi Carver & Scheier,
1998.) a visszacsatolás hierarchikus szerveződéseként kezeli. Nézzük, hogyan magyarázza
POWERS ezt a folyamatot (lásd a következő intermezzót)!

„A VISSZACSATOLÁSI HIERARCHIA” INTERMEZZO
A visszacsatolási körök összekapcsolásának második módja némileg bonyolultabb
az előzőnél. Feltételezhető ugyanis, hogy a visszacsatolásos rendszerek
hierarchiába rendeződnek.

A visszacsatolás-hierarchia fogalma magas szintű (fölérendelt) és alacsony
szintű (alárendelt) célokat egyaránt feltételez. Powers úgy véli, hogy a
hierarchikus rendszeren belül az alacsony szintű visszacsatolási körök
vonatkoztatási értéke a hierarchiában magasabb szinten álló rendszer viselkedéses
kimenetével azonos.

Az ábrát lásd a következő oldalon!

A másik oldalról is megközelíthetjük a kérdést. A magasabb szintű rendszerek nem
„viselkednek” a szó fizikai értelmében – „viselkedésük” ehelyett azt jelenti, hogy
hierarchiában alattuk lévő rendszerek számára cselekvési iránymutatót (vonatkozási
értéket) teremtenek. Fizikai cselekvést közvetlenül csak a legalsó körök valósítanak
meg az izomcsoportok mozgásának ellenőrzése révén […].

Az ilyen hierarchikusan definiált vonatkoztatási értékek az alacsonyabb szintek felé
haladva egyre konkrétabb és korlátozottabb érvényűek lesznek. Minden alacsonyabb
szinten megvalósuló ellenőrzés olyan jellemzők szabályozásából áll, melyek a
magasabb szinten ellenőrzött jellemzőkhöz járulnak hozzá. Minden szint a maga
eszközeivel dolgozza fel a perceptuális bemenetet, és úgy igazítja kimenetét, hogy
az adott szinten minimális legyen a diszkrepancia.

Powers felvetette, hogy az emberi cselekvések szabályozása kilenc ellenőrzési vagy
kontrollszintet foglal magába. Ezek segítségével kívánta megmagyarázni az
absztrakció legmagasabb szintjétől induló (például az ideális énkép, társkapcsolat
vagy csoport), s az absztrakció legmagasabb szintjéig (a test különböző részein
végbemenő izom-összehúzódások) terjedő önszabályozást.

A három szint közül a legalacsonyabb a programellenőrzés. Amit Powers
programnak nevez, nagyon hasonlít ahhoz, amit Schank és Abelson (1977)
forgatókönyvnek ír. A program vagy forgatókönyv a cselekvés általános lefolyását
tartalmazza, és nagyon sok részletet kihagy. A részletek azért maradnak ki, mert
hogy éppen mit teszünk egy-egy kiemelt pontnál, attól függ, hogy milyen
körülményekkel találkozunk. A program vagy forgatókönyv lejátszásához arra van
szükség, hogy a lehetőségek tágabb köréből választhassunk.

A mindennapi élet során nagyon sok tevékenység program- vagy
forgatókönyvszerűnek tűnik, például a vásárlás. Ha belegondolunk, miféle
szándékokat fogalmazunk meg egy átlagos nap alatt, akkor ráébredhetünk, hogy
ezek nagy része programokból áll. Ruhát mosni, lemenni a boltba vásárolni, moziba
menni, felkészülni a vizsgára, ebédet főzni, megpróbálni felkelteni annak a
rokonszenves fiúnak vagy lánynak a figyelmét, akit a minap az egyik órán láttunk –
ezek a tevékenységek mind programot feltételeznek. Mindegyiknek megvan a maga
szokásos lefolyása, amit az előrejelezhető cselekvések és implicit alárendelt célok
alkotnak, de hogy adott alkalommal pontosan mit csinálunk, az a szituáció
függvényében változik.

A programok már meglehetősen absztraktak, de messze nem ezek az emberi
viselkedés legabsztraktabb megnyilvánulásai. Powers elvi ellenőrzésnek nevezte a
programellenőrzés fölötti szintet. Az elvek a cselekvést általánosabb irányelvekkel
látják el, mint a programok. Az elvek a viselkedés átfogóbb, fölérendelt jellemzőit
határozzák meg, s számos különféle programban megnyilvánulhatnak. Az elvek
segítenek abban a döntésben, hogy melyik programot válasszuk, és hogy egy
programon belül merre haladjunk. Például a becsületesség elve azt diktálja, hogy
noha adott helyzet megengedné a puskázást, mégse tegyük meg. A mértékletesség
elvének értelmében inkább a kevésbe drága éttermet választjuk; ha pedig már a
drágább étteremben vagyunk, akkor nem a legdrágább ételt rendeljük.

Az ábra egy olyan ember – nevezzük Richardnak – viselkedését ábrázolja, aki
megpróbálja viselkedését a figyelmesség elvéhez igazítani. Ebben az esetben az elv
egy sajátos cselekvési programhoz vezette Richardot: virágot vet barátnőjének,
Lilinek. A program részint konkrét lépésekből áll: állj meg a virágosnál, válassz
valamilyen virágot, és fizess az eladónak. Ugyanakkor nem határoz meg mindent
pontosan: Richard azokból a virágokból választ, amiket a virágosnál talál,
hitelkártyával vagy készpénzzel fizet, és ha kell, pénzt dob a parkolóautomatába.

Még két dolgot érdemes megjegyezni e példa kapcsán, melyek abból a körülményből
fakadnak, hogy Richard számtalan módon lehet „figyelmes”. Először is, teljesen
különböző programok közül választhat az elvnek megfelelő magatartás
megvalósítására – például főzhet valami finomat Lilinek, vagy lemoshatja a kocsiját.
Bármelyik programot választja, ugyanazt az elvet tartja szem előtt. Másodszor, a
figyelmesség elve nem feltétlenül jelenti valamely sajátos program kiválasztását – az
elv egy már futó program során is beléphet, s ezáltal a programon belüli cselekvések
közötti választását befolyásolja. Tegyük fel például, hogy Lili kérte meg Richardot,
hogy mielőtt feljön, vegyen valami virágot. A figyelmesség elve a virágvásárlási
program közepén is érvényesülhet, és arra vezetheti Richardot, hogy Lili kedvenc
virágát vegye meg, noha az nem abban az évszakban nyílik, s ezért sokkal drágább.

Powers a rendszerfogalom-ellenőrzés kifejezést használja elméletének legmagasabb
szintjére. A rendszerfogalom olyan absztrakt jellemzőkre vonatkozik, mint például az
általános énérzés, amit térben és időben megpróbálunk fenntartani. Az ilyen értékkel
kapcsolatos önszabályozás bizonyos fokig emlékeztet az önmegvalósítás élményére,
amennyiben mindkettő a személy teljesség- és integritás-érzését mozdítja elő. Az
absztrakció e szintjén megvalósuló önszabályozás olyan jellemzők szerint szabályoz,
mint például az ideális énkép.

(Carveer & Scheier, 1998.477.o.)

INTERMEZZO VÉGE
A kognitív disszonancia

Ez a másik „kognitivista” fogalom, amellyel érdemes egy kicsit többet foglalkoznunk.

FELVEZETŐ INTERMEZZO

KOGNITÍV DISSZONANCIA A MINDENNAPOKBAN

Az egyik magyarországi kereskedelmi TV műsorában bemutattak egy
szerencsétlen családot beteg gyermekükkel, akinek a megmentése „csak
és egyedül külföldön lehetséges”. A riport után egy héttel az egyik
kisvállalkozás tagját munkahelyén telefonon megkereste egy alapítvány
aktivistája (vajon honnan tudták meg a nevét és számát, kérdezte a
társaság egyik-másik tagja, az események után), és rákérdezett, hogy
látta-e a műsort. Emberünk nem látta a műsort, de az alapítvány
aktivistája szépen sorban elmondta, hogy miről van szó, kiemelve, hogy a
gyermeken csak külföldön lehet segíteni, majd rákérdezett: „ugye ön is
nagy szerencsétlenségnek és igazságtalanságnak tartja az élettől az ilyen
helyzeteket?” Emberünk válasza igenlő volt, hiszen, mint a későbbiekben
mondta: „Aki ezt nem tartja igazságtalannak és szerencsétlenségnek, az
nem normális.”. Emberünket az alapítvány felkérte, hogy saját és a cége
lehetőségétől függően, támogassa célirányosan az alapítványt, amit
emberünk, egy számára akkor éppen elfogadható összeggel, meg is tett.
Eddig minden rendben is lett volna, hiszen emberünk viselkedésével
bebizonyította, hogy nem tartozik a „nem normálisok” közé, azaz a
cselekedete a normalitásáról tanúskodott. A továbbiakban, mivel az
alapítvány újabb potenciális támogatók után kutatott, a társaság egy
másik tagját is sikerült elérniük. Ő (nevezzük őt „Szkeptikusnak”) azonban
nem döntött azonnal, időt kért az alapítványtól, majd az első baráti
összejövetel alkalmával felvetette a többiek előtt a kérdést. Emberünk
nagyon magabiztosan mondta el a véleményét (mint fent) és arra invitálta
a többieket, hogy csatlakozzanak. A társaságban azonban volt/van egy
orvos is, aki a riportot is látta és ismeri a betegség jellegét, és teljes
magabiztossággal állította, hogy valóban nehéz gyógyítani a betegséget,
de már itthon is vannak rá kiváló szakemberek és módszerek. Vajon mit
tett, mondott Emberünk, ezek után? Álláspontját a következőképpen
fogalmazta meg:

„Ha a beteg gyermek kiutazik, ott biztosan jobb ellátásban részesül. Jó, ha
pénzt adunk az alapítványnak, ők biztos jó helyre tudják tenni. És az
adóból az adomány összege leszámítható.”

INTERMEZZO VÉGE

Hogyan győzhetjük meg önmagunkat, hogy viselkedésünk nem volt teljesen abszurd? Hogyan
mondhatom magamról, hogy jól döntöttem? Úgy, hogy igyekszem másokat is meggyőzni,
hogy hasonlóan döntsenek. Így lesz az indifferens viszonyulásból elkötelezett viszonyulás, és
így lesz a hívőkből fanatikus követő. Emberünket, ha az alapítvány megkeresné pl. azzal,
hogy lépjen be az alapítvány által létrehozott „jólelkű altruisták klubjába”, vajon megtenné-e?
Bizonyára nem sokat kellene győzködni.

Mi a kognitív disszonancia?

Festinger abból indul ki, hogy az emberben konzisztencia áll fenn aközött, amit az ember tud,
vagy amiben hisz, és amit cselekszik. Ez a megszokott mindennapi jelenség. Azonban a
figyelemre méltó jelenség az, ha valaki nem a megszokott, konzisztens módon viselkedik. A
dohányos ember példáján mutatja be Festinger ezt a helyzetet: ha valaki tudja (és ma hány
millióan tudják!, megj. LS), hogy a dohány árt az egészségének, és mégsem hagyja abba a
dohányzást. A dohányos „okoskodhat” úgy, hogy az élvezet megéri a kockázatot, vagy a
veszély nem is olyan nagy, hogy abba kéne hagyni a dohányzást, és ha leszokna a
dohányzásról, akkor elhízna, ami ugyancsak kockázattal jár. Ergo: nem kell változtatni a
viselkedésen, és ez utóbbi a cél.

Leon Festinger alaphipotézisei a következők:

1. A disszonancia jelenléte az egyén számára igen kellemetlen érzésekkel jár,
ezért a disszonancia csökkentése és a konszonancia (konzisztencia, az elemek
szoros összefüggősége) elérésére irányuló motivációt hoz létre;
2. A disszonancia esetén az egyén nemcsak a disszonancia redukciójára törekszik,
hanem aktívan el is kerüli az olyan információkat és helyzeteket, amelyek
feltehetően a disszonancia fokozását idéznék elő.

„Azt állítom tehát, hogy a disszonancia, vagyis a tudattartalmak egymás közötti meg nem
felelése már önmagában véve is motivációs tényező.[…]. A kognitív disszonancia pedig olyan
állapot, amely a disszonancia redukciójára irányuló viselkedést idézi elő – mint ahogyan az
éhség is az éhség csökkentésére irányuló viselkedéshez vezet. A kognitív disszonancia […]
igen erős motívum.” (FESTINGER, 2000, 53.o.)

Leon Festinger7, még 1957-ben leírja, hogyan „konszolidálja” az ember a helyzetét a kognitív
disszonancia fellépése esetén: amikor két egymással ellentétes tudattartalmunk (gondolatunk,
hiedelmünk, véleményünk) van, az agyunkban disszonancia – kényelmetlen feszültség –
keletkezik. E feszültséget az ember olyan kínosnak érzi, hogy igyekszik azt megszüntetni a
lehető legkönnyebb módon: megváltoztatván egyik (vagy másik, vagy mindkét)
tudattartalmat, hogy jobban „megférjenek”. Különösen jellemző ez olyan helyzetben, amikor
az ember ÖNBECSÜLÉSE van kockán. Ilyen esetekben önmagunk és mások „megdumálása”
a leghatékonyabb eszköz a feszültség feloldására.

Miért lép fel a kognitív disszonancia?

Festinger szerint bárhol és bármikor: ha olyan információhoz jutunk, amelyek az eddigiekkel
ellentétesek (pl. eddig úgy tudtam, hogy a bankok uzsoráskamatra adnak személyi kölcsönt,
majd mondja a barátom, hogy ő 16,5 %-os kamatra vett fel, és elment a pénzen nyaralni),
vagy ha véleményt kell nyilvánítani árukról, szolgáltatásokról, jelenségekről, ha velük
kapcsolatban döntéseket kell hozni, a disszonancia csaknem elkerülhetetlen.

A kereskedelemben, a politikában, és mindenütt, ahol fontos a potenciális vevő (vagy „vevő”)
meggyőzése, ott a hozzáértő „első lépésként szándékosan teremt kognitív disszonanciát,
fenyegetvén az önbecsülésünket – például lelkifurdalást keltve a befogadóban, esetleg
szégyenkezésre késztetve, netán kétszínűnek vagy megbízhatatlannak minősítve. A második
lépés, hogy olyan megoldást ajánl, amellyel a kognitív disszonanciát megszüntethetjük, s
egyúttal azt tesszük, amire ő beszél rá. Csökkenthetjük bűntudatunkat, szégyenünket vagy
megbízhatatlanságunkat, ha adakozunk bizonyos célokra, megvesszük a hirdetett autót,
gyűlöljük az ellenséget, erre a jelöltre szavazunk.” (PRATKANIS & ARONSON, 1992.39.o.)

Sajnos, a kognitív disszonancia nemcsak a szolgáltatások és termékek kereskedelmében
használatos. Minden háborús propaganda legártalmatlanabb következménye, hogy lélektani
eszközt ad az ember-ellenes cselekedetek igazolására.
A kognitív disszonancia tehát lehetővé teszi, hogy a fennálló kognitív tartalmak ütközését
feloldjuk a pótlólagos információkkal, amelyek révén a konzisztencia visszaáll, és így nincs
szükség az alapvető attitűdök változtatására.

INTERMEZZO: KOGNITÍV DISSZONANCIA A DÖNTÉS UTÁN

Általában az a vélemény, hogy ha az egyén meghozza a döntést, akkor a
feszültség megszűnik. Ha például két ugyanolyan vonzó, tartós fogyasztási
cikk (pl. autó) közül kell választanunk, akkor, ha meghozzuk a döntést és
megvesszük az egyiket, megszűnik a problémánk, a belső konfliktusunk.

Festinger azonban megállapította, hogy a döntés után is megmaradhat a
feszültség, amelyet ugyancsak fel kell dolgozni. Ennek a folyamatnak a
rövidített leírását olvashatja most:

A döntések következményei

Bármilyen döntést hozunk, annak egyik legfontosabb következménye, hogy
disszonancia keletkezik.

…Miután a döntés megszületett, még mindig el kell oszlatni valahogy a kellemetlenséget,
amit egy végeredményben vonzó másik lehetőség elutasítása okozott.

Disszonanciát eredményező döntések:

1. Döntés teljesen negatív alternatívák között. Elméletileg ugyan
lehetséges ez a feltétel, valószínűleg azonban ritkán fordul elő. Pusztán két
negatív alternatíva jelenléte még nem kényszeríti az embert, hogy
válasszon közülük, hacsak nincsenek más tényezők, amelyek miatt mégis
kénytelen ezt tenni. Ha ez történik, a választás után ugyanúgy disszonancia
keletkezik, mint a két vonzó alternatíva közötti választás esetén. Bizonyos
kognitív elemek az egyik alternatíva mellett szólnak, míg mások a másik
mellett. bármelyik lehetőséget választja is az ember, számos elem
disszonáns lesz tettének ismeretével.
2. Döntés két olyan alternatíva között, amelyeknek egyaránt vannak
pozitív és negatív vonásaik. Valószínűleg ez a döntési helyzetek
leggyakoribb fajtája. Az iménti okfejtésünkből bizonyára világos, hogy a
cselekvés itt is disszonanciát eredményez. Lesznek olyan kognitív elemek,
amelyek a nem választott alternatíva kívánatos, és a választott alternatíva
nem kívánatos tulajdonságainak felelnek meg. ezek az elemek
disszonánsak azzal a tudattartalommal, hogy azt az alternatívát
választottuk, amelyiket.
3. Kettőnél több alternatívát magában foglaló döntés. Természetesen sok
olyan döntés van – a legtöbb alighanem ilyen -, amely kettőnél több
alternatívát foglal magában. Lehet, hogy eleve több lehetőség adott, de
maga a döntési helyzetbe került személy is szaporíthatja ezek számát
azzal, hogy kompromisszumos megoldásokat vagy új lehetőségeket eszel
ki. A komplexitás ilyetén növekedése megnehezíti a döntési folyamat
elemzését, ám szerencsére nem teszi sokkal bonyolultabbá a
döntéshozatal utáni disszonancia vizsgálatát. Itt is érvényes az
alapszabály: minden olyan elem, amelyik önmagában véve más
cselekvéshez vezetne, mint ami történt, disszonáns a végrehajtott
cselekvésnek megfelelő kognitív elemekkel.

Megkockáztathatjuk tehát az általánosítást, miszerint a döntésnek szinte
szükségszerű következménye a disszonancia.

A döntés meghozatala után fennálló disszonancia nagyságát befolyásolja a döntés
fontossága. Ha egyébként minden körülmény megegyezik, akkor minél fontosabb a
döntés, annál erősebb a disszonancia. Így az a döntés, hogy melyik autót vegyük
meg, nagyobb disszonanciát eredményez, mint az, hogy milyen márkájú szappant
vegyünk; az a döntés, hogy melyik állást válasszuk, nagyobb disszonanciát okoz,
mint az, hogy moziba vagy koncertre menjünk.

A döntés utáni disszonancia egyik további fontos meghatározója a nem választott
alternatíva viszonylagos vonzereje. …minél nagyobb a nem választott alternatívák
viszonylagos vonzereje a választott alternatívákhoz képest, annál nagyobb azoknak
az elemeknek az aránya, amelyek disszonánsak a cselekvésnek megfelelő
tudattartalommal.

Képzeljünk el egy személyt két állásajánlattal. Minden, A állás kedvező és B állás
kedvezőtlen tulajdonságainak megfelelő kognitív elem (nevezzük ezeket „A” kognitív
tömbnek) az A állás elfogadására ösztönzi. A „B” kognitív tömb – a B állás kívánatos,
valamint az A állás nem kívánatos velejáróinak megfelelő elemcsoport – viszont a B
állás elfogadása mellett szól. Mivel A és B állás kölcsönösen kizárják egymást, nem
lehet mindkettőt elfogadni, az illető konfliktusba kerül.
Azt is meg kell továbbá határozni, hol áll fenn a konfliktus. A konfliktus nem az A és a
B kognitív együttesek között feszül. Nincs konfliktus annak az ismerete között, hogy
az A állás jó, és annak az ismerete között, hogy a B állás is jó. A megismerés
szintjén ezek a tudattartalmak legfeljebb jó érzéssel tölthetik el, és optimistává
tehetik az embert – az, hogy valami tetszik nekünk, nem áll ellentétben azzal, hogy
valami más is tetszik. A konfliktust az okozza, hogy az embernek választania kell a
cselekvés két lehetséges iránya közül. Egyszerre két, ellentétes irányú vonzásnak
van kitéve.

Tegyük fel, hogy példánk szereplője előbb-utóbb elhatározza magát, és az A állást
választja. Így már nem őrlődik két ellentétes lehetőség között; kiválasztotta az egyik
alternatívát, és ezzel megszűnik a konfliktusa. A döntést követően azonban a B
kognitív tömb disszonáns annak az ismeretével, hogy mit tesz. Disszonanciája a
konfliktustól eltérően nem a cselekvés, hanem a megismerés szintjén áll fönn. A két
kognitív tömb között továbbra sem kell kapcsolatot feltételeznünk; míg azonban az a
kognitív elemcsoport konszonáns a cselekvéssel, a B tömb disszonáns vele. Az
egyén most csak egy irányban mozog, s közben megkísérli csökkenteni a kognitív
disszonanciát.

Milyen módokon redukálható a döntést követő disszonancia? Három ilyen mód
lehetséges, nevezetesen

1. a döntés megváltoztatása vagy visszavonása
2. a választásban érintett alternatívák vonzerejének megváltoztatása és
3. az érintett kognitív elemek közötti átfedés létrehozása.

Lehetséges ugyanakkor csökkenteni vagy akár meg is szüntetni a disszonanciát a
döntés pszichológiai értelemben vett visszavonásával. Ez azt jelenti, hogy az
ember elismeri: rosszul választott, vagy úgy véli, hogy nem ő tehet a választásáról. Aki
például éppen állást változtatott, rögtön utána úgy érezheti, hogy rosszul döntött, és ha
újra választhatna, máshogy járna el. Meggyőzheti magát arról is, hogy a döntés valójában
nem az övé volt, hanem a körülmények és a főnökei esküdtek össze ellene, és
kényszeríttették rá.

Ez azonban nem sikeres feloldása a döntés utáni disszonanciának, mert az emberben
megmarad a konfliktus feszültsége.

Az alternatívákkal kapcsolatos ismeretek megváltoztatása:

Koncertre menjek, vagy baráti meghívásra vacsorára? Ha a vacsorát fogadom el, akkor gyűjthetek
olyan információkat, hogy a koncert miért nem a legjobb, olvashatok negatív kritikákat a koncertről,
stb. Ez a feloldás sem teljes, hiszen a disszonancia továbbra is él, ha pl. a kritikák pozitívak, vagy ha
valaki a vacsora közben pozitívan nyilatkozik a koncertről. A disszonancia feldolgozása attól függ,
hogy sikerül-e a döntéshez támogatókat szerezni!
Kognitív átfedések kiépítése

Ennek a lényege: mindkét alternatívának megfelelő elemekből indulunk ki, és aza alternatívákat olyan
kontextusba helyezzük, hogy a végeredmény ugyanaz legyen. A fenti példán bemutatva: a koncerten
is barátkozom azokkal, akik ott lesznek, vagy a vacsora alatt is hallgathatok komolyzenét.

Más szóval, kognitív átfedés építhető ki olyan elemek felfedezésével vagy megalkotásával, amelyek
megfelelnek a választott alternatíváknak, és azonosak a nem választott alternatíva már meglévő
kedvező elemeivel.

MIÉRT FONTOS ISMERNÜNK EZT A JELENSÉGET?

A gazdasági életben rendre döntéseket kell hoznunk (lásd a következő
találkozást). A gazdaságban működő partnereink is döntenek, döntenek pl.
hogy velünk és nem mással akarnak beszállítatni. Vajon mi a feladatunk,
közvetlen az ilyen döntés után: a disputáló, másokra odafigyelő partner,
miután megkapja a pozitív választ, azonnal megerősítő akcióba lép:
elősegíti a döntés utáni disszonancia megszüntetését a partnerben. Ennek
formáit az üzleti kommunikáció szakirodalmában találhatjuk meg. Nagyon
egyszerű példa: kibontom az új cipőm csomagját és benne egy kedves kis
levél, amely ezzel kezdődik: „Ön nagyon jól választott!”

GARAI, az általa felsorolt szociálpszichológiai kísérletek eredményei alapján8 megállapítja:

„A kognitív disszonancia annál nagyobb, minél inkább egyensúlyt tart egymással egy
ügyletben a haszon és a kényelmetlenség, amelynek fejében megszerezhető, illetve az élvezet
és az ár, amelyet fizetnek érte. A kognitivista pszichológia modellje olyan lényről szól, írtuk
fentebb, amely egyenlő értékek között választ, márpedig egyensúly esetén akár úgy dönt az
ember, hogy vállalja a kényelmetlenséget, illetve a költséget a remélt haszonért, illetve
élvezetért, akár pedig ellenkező módon, egyenlő tétek között választ.

A kognitív pszichológia emberképének megvalósulása, úgy tűnik azokban a rendszerváltó
társadalmakban fedezhető fel, amelyek a piacgazdaságból (pg) a vegyes (vg) gazdaság felé
haladnak. Ezeket a társadalmakat jelöljük meg „Pg-Vg TRANZÍCIÓ” társadalmaknak
(piacgazdaságból a vegyesbe), mert – mint azt már tudjuk – vannak társadalmak, amelyek a
„Tg-P(V)g TRANZÍCIÓ” állapotában vannak (ezek a kelet-közép- és részben dél-európai
társadalmak mindegyike, amelyek a tervutasításos gazdaságból a piac- vagy a vegyes
gazdaság felé tartanak). Ezzel az ötletünkkel a „modern közgazdaságtan” képviselői, és a
„Nagy Öregek9” hívei az ötletgazdát a periféria szülte dilettánsnak és inkompetensnek fogják
találni, de a jelölés itt didaktikai szempontból szükségszerű. Ezen indokon túl, megjegyzem,
hogy vannak közgazdászok is, akik nem gondolják azt, hogy a J. M. Keynes elmélete a
Walras, Marshall, Fisher bevezetővel és ráhatással kialakulóban lévő ún. „modern
közgazdaságtan” meghozta volna azokat a végleges válaszokat, amelyekre az Embernek és
Földnek szüksége van (lásd D. C. KORTEN és társai által alapított THE PEOPLE-
CENTERED DEVELOPMENT FORUM cikkeit, Internet: http://www.pcdf.org/).
Szemmel követhető bizonyításként pedig hadd emlékeztessem az Olvasót az ún.
antiglobalizációs megmozdulásokra.

A Pg-Vg-TRANZÍCIÓ társadalmaiban és az általuk megvalósított gazdasági tevékenységben
a „legtöbb döntést a piac hozza meg. „A kormányzat ugyanakkor fontos szerepet játszik a piac
működésének ellenőrzésében; az állam törvényeket hoz a gazdasági élet szabályozására,
oktatási és rendfenntartó szolgáltatásokat tart fenn, ellenőrzi a környezetszennyezést. A
legtöbb társadalom manapság vegyesgazdaságot működtet”, mondja Samuelson (2002. 9.o).

Vajon mekkora szerepe volt, pl. a kognitív disszonanciának G.W. Bush elnök (és az őt
körülvevők) döntésében, hogy a kiotói egyezményt az USA ne írja alá? Mennyire lehetünk
biztosak abban, hogy ezt a döntést (amely szemmel láthatólag egyre kellemetlenebb helyzetbe
hozza az amerikai döntéshozókat a világban – lásd a johannesburgi konferencián
elhangzottakat10) csak és egyedül a gazdasági indokokkal lehet magyarázni?

A kormányzati beavatkozás is és a piac résztvevői is folyamatos információkat gyűjtenek
tehát a gazdaság működéséről, információk feldolgozása révén (kisebb-nagyobb sikerrel, lásd
a döntéshozatallal kapcsolatos problémákat a 9. Találkozáson). Csakhogy sem az
információgyűjtés, sem azok feldolgozása, sem a döntéshozatal nincs még azon a szinten ma,
hogy nyugodtan ülhetnénk a babérjainkon. A nyugodt ücsörgést magas szinten absztrahált
gazdasági törvényszerűségek felfedezésének tudatában nem fogja megengedni az általam már
nagybetűvel jelzett Természet sem, mint ahogyan tette ezt e jegyzet írásakor 2002.
augusztusában. A német közgazdasági tudástöbblet nem számíthatta ki, hogy hány mm eső
fog lezúdulni Drezda és környékére és, hogy az, ami leesik mennyi kárt fog okozni a volt
kelet-németországi területeken. Természetesen a tudástöbblet lehetővé teszi a források
„átcsoportosítását”, mert már előzőleg lehetővé tette, hogy a források másutt ugyan, de
létezzenek. Ám ugyanez nem érvényes Csehországra, ahol sem elfekvő források, sem
tudástöbblet nincs az ilyen helyzet kezelésére. Marad a támogatás, az önzetlen (van ilyen
még?) segítség, azaz az EGYÜTTMŰKÖDÉS.

A kognitív pszichológiai hozzájárulása a gazdasági folyamatok irányítására abban nyilvánul
meg, hogy a döntéshozók, a gazdasági szereplők döntési problémáját megvilágítsa és ezáltal
„jobbá tegye azt, ami nem elég jó, vagy korrigálhatóvá teszi azt, ami nem jó”.

A fentebb említett EGYÜTTMŰKÖDÉS problémájával pedig a gazdaságpszichológiai
negyedik elmélete foglalkozik, a
SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA

Ezt a fogalmat GARAI értelmezésében használjuk, és jelöljük vele nem a pszichológia egyik
nagyon fejlett ágát, „hanem egy tudományos elméletet, a pszichológia négy nagy elmélete
közül azt, amelynek számára az ember lelki jelenségei, mint ilyenek interindividuális
jellegűek, tekintet nélkül arra, hogy részt vesznek-e bennük további egyének, akik aktuálisan
“szociális befolyásolást” gyakorolnának.”

Mielőtt e pszichológiai elmélet emberét bemutatnánk, szokásunkhoz híven, vizsgáljuk meg
azt a társadalmi és történelmi kontextust, amelyben ez az ember él és cselekszik.

Ez a fentebb már Tg-Pg (Vg) TRANZÍCIÓ11 társadalmai, tehát azok, amelyek:

1. A tökéletesnek hitt tervgazdálkodásból „kifelé” tartanak (tehát abból az
„utasításos gazdaságból”, ahol „a kormányzat hozza meg a termelést és a
fogyasztást illető összes döntést. Az utasításos gazdaságban – ilyen működött a
Szovjetunióban a XX. század nagyobbik részében – a kormányzat tulajdonában van
a legtöbb termelési eszköz (a föld és a tőke); az iparágak többségében ő a
vállalatok tulajdonosa, irányítja azok tevékenységét; a legtöbb dolgozó
munkaadója, meghatározza a munkaköri teendőiket; eldönti továbbá, hogy milyen
termékekből és szolgáltatásokból álljon a társadalom kibocsátása.”
(SAMUELSON&NORDHAUS, 2002. 9.)

2. A „földindulásszerű változások” (SAMUELSON, uo.) következtében a
kibocsátás csökkent, a munkanélküliség növekedett, a termelési visszaesés tartós
(volt?);

3. A munkanélküliség, a társadalom számára „ismeretlen jelenségként” a
népesség többségében erős bizonytalanságérzetet váltott ki, aminek kezelésére
hiányoztak a megfelelő eszközök;
4. A változás irányának bizonytalansága és ezzel párhuzamosan modell
hiányában levezetett magánosítási programok (privatizáció) tökéletlensége;

5. A nacionalizmus különböző formái, amelyek közül egyes „rendszerváltó”
társadalmak a militarizáció útjára léptek (lásd pl. az ex-jugoszláv államokat, de
Grúzia esetét is);

6. A társadalmai szabályozási mechanizmusok megszűnése és az újak
kibontakozásának lassúsága;

7. A társas vállalkozási formák és a bennük rejlő lehetőségek ismeretének hiánya;

8. A 6. pontból eredendően a feketegazdaság és a szürkegazdaság térnyerése;

9. A bejáródott társas kapcsolatok átrendeződése és ezt követő individualizáció;

10. A bizalom alacsony szintje, párosulva az erős elvárásokkal, hogy a váltás jobb
életkörülményeket hozzon.

11. A „másik oldalon” (a fejlettekről van szó!) a felgyorsult átalakulás
(információs társadalom, globalizáció, „new economy”) újabb feladatokat hoznak
(pl. megfelelni a letelepedő multinacionális cégek elvárásainak: nyelvismeret,
kulturális különbségek, szoftverek működtetése stb.), amelyek végeredményben a
rendszerváltó társadalmak tagjainak identitásváltását követelik.

A lista természetesen nem végleges. Azonban a feladat („Élni pedig muszáj!”) van olyan
összetett, mint az első báziskultúra idején volt. Az átalakulás olyan viselkedésformákat
követel, amelyeket a szociálpszichológiai elmélet magyaráz.

GARAI szerint a kommunikációban különböző értelmezési manőverek révén jutnak el a
partnerek a döntésekig. Ezek a manőverek a metakommunikációs12 csatornán mennek végbe.
A üzenete B-hez tartalmaz egy metakommunikatív utasítást arra nézve, hogyan kell
értelmezni;B az üzenetet értelmezve fogja fel ezt az utasítást is, amely tehát már csak magától
az értelmezéstől függően befolyásolja az értelmezést, egyszersmind B válaszát is, amelyet
azzal együtt meghatároznak az interakció körülményei is, s amely szintén tartalmaz egy
metakommunikatív utasítást arra nézve, hogyan kell majd értelmezni, egyebek között hogyan
kell leválasztani azt, amiért az interakció körülményeit kell felelőssé tenni, a válasznak arról
a részéről, amelyről maga B tehet;

A a maga részéről B üzenetét értelmezve fogja fel ezt az utasítást, az üzenet értelmezésében
azonban nemcsak ez az utasítás fogja befolyásolni, amelyet amúgy is az ő értelmezése köz-
vetít, hanem interakciójuk jelenlegi szakaszának előtörténete is: az, ahogyan A emlékszik
arra, mi(k) volt(ak) az ő korábbi üzenete(i) az ő értelmezése szerint – az együttható ténye-
zőknek ez az együttese fogja azután meghatározni A viszontválaszát;

ezt B a maga részéről ugyanilyen komplex együttes mentén fogja lereagálni, de a
lereagálásba közben bekapcsolódik az interakció előtörténete által teremtett szabályoknak az
értelmezése is: ha neked az én válaszomra ez a viszontválaszod, akkor nekem a tiédre az lesz;
stb.

PÉLDÁZÓ INTERMEZZO

Az értelmező manőverezések példái (GARAI szerint)

„Az ilyen értelmező manőverezés jellegzetes esete a piaci alku. A eladná
az áruját, ha valaki 800 forint feletti árat ajánlana érte – B megvenne egy
ilyen árut, ha eladója 1000 forintnál nem kér többet érte. A vásár közöttük
létrejöhet, és ha pl. 900 forintos áron köttetik meg, akkor mindkettő azzal
az érzéssel hagyhatja el a színhelyét, hogy jó vásárt csinált. Azonban A
nem írhatja ki ezt az árat, nehogy elriasszon egy vevőt, ha az ennyiért
nem, de pl. 50 forinttal olcsóbban már megvenné, s nehogy ötletet adjon
egy vásárlónak, aki 50 forinttal többet is hajlandó lenne fizetni. Az
érdeklődő kérdésre 1300 forintnak mondja az árat. Az érdeklődő, noha a
mondott ár messze meghaladja azt a szintet, amelyen az ő hajlandósága
maximáltatott, nem keres más standot, mert úgy értelmezi, hogy ha
tényleg ennyi lenne az ár, akkor ki lenne írva, s ezért biztosítja az eladót,
hogy egy ilyen gyenge minőségű áruért 500-nál többet akkor sem adna,
ha történetesen lenne neki ennél több pénze, de akkor olyan standhoz
menne, ahol igényes vevő számára kínálják az árut. Az eladó a szöveget
úgy értelmezi, hogy az érdeklődőnek komoly a szándéka az áru
megvásárlására, mert ellenkező esetben alku nélkül sarkon fordult volna;
megértést fejez hát ki a vevő anyagi helyzete iránt, amely alkalmasint
egyedül okolható, ha ezért a príma áruért a méltányos árat nem tudja
magának megengedni – az erre hivatkozva ajánlott új ár 1200 forint. A
vevő a váltást úgy értelmezi, hogy az ésszerű árat valószínűleg el lehet
érni ezzel az eladóval, akit ezért biztosít, hogy efféle jószágért még akkor
sem adott többet 600-nál, amikor még megengedhette magának, hogy
költekezzen, de akkor az az áru viszont meg is volt csinálva. És így tovább
araszolgatva érik el végül a mindkettejük számára elfogadható árat.
Amennyiben bármelyikük azt tapasztalja, hogy az ő lépésére a másik nem
hasonló megállapodási készséget kifejező lépéssel válaszol, ezt úgy
értelmezi, hogy a partner a maga árbeállításának a közelébe érkezett.

Jól követhető az értelmező manőverezés a tőzsde működésén, ahol ru-
tinosabb és nagyobb tőkeerőt képviselő szereplők ezt eleve belekalku-
lálják a hatékony működtetésbe. Egy tőzsdetörténeti anekdota szerint, pl.
a waterlooi csata idején elterjedt Rothschildról – az alapítónak a londoni
bankházat működtető fiáról, – angol állampapírokban való érdekeltségétől
motiválva kiküldött ügynöke várja postagalambokkal a francia és (egyebek
között) angol hadak közötti csata kimenetelének hírét. Amikor valóban
megkapta a hírt az angol győzelemről, amely a papírokat felértékelte,
megjelent a tőzsdén és angol állampapírokat kínált eladásra. Ezt mindenki,
akinek még ilyen papírok voltak a tulajdonában, úgy értékelte, mint annak
jelét, hogy Rothschild az angol hadak vereségéről értesült, és ez
értelmezés nyomán megpróbált sürgősen megszabadulni papírjaitól.
Amikor azután ezek árát az erőteljes túlkínálat kellően levitte, az amúgy is
felértékelődő állampapírokat Rothschild olcsón vásárolhatta össze.”

Ez az elmélet szerint a döntések a résztvevők kétszemélyes
kommunikációs tevékenységétől függ, amit pedig az határoz meg, hogy a
felek milyen identitással indítják, és milyennel fogják zárni a
kommunikációt.

„Annak a manőverezésnek, amelyet az efféle interakcióban az értelmezés révén folytatunk
egymással, többnyire az ilyen tárgyi célokon felül van egy másik, gyakran emennél fontosabb
tétje is: az, hogy az egyes szereplők szociális identitása felől döntsön. Vajon ugyanaz marad-e
A, illetve B identitása, amikor létrejön közöttük az interakció, mint volt ezt megelőzően? Va-
jon felcserélhetők-e ezek egymással vagy felcserélhetetlenül különböző pozíciót foglalnak el
az interakcióban? Mi történik társadalmi azonosságukkal, ha az interakciót A helyett egy
alternatív A' folytatja, vagy ha B helyett egy alternatív B'-vel? S mi marad a kialakult
szociális identitásból akkor, amikor az interakció egy másiknak adja át a helyét, vagy ha
megszakad a felek között?

SZEMÉLYES ÉLMÉNY INTERMEZZO

A személyzeti tanácsadás területén alkalmazottként tevékenykedve
egyik visszatérő megbízóm, egy multinacionális nagyvállalat ügyvezető
menedzsere, a következő módon fejezte ki az ötödik megbízása után
(amelyeket fél áron végeztünk el, éppen a már megvalósult és bejelentett
megbízását szem előtt tartva), hogy mennyire elégedett az
együttműködésünkkel:

„Ez már az ötödik megbízásom ebben az évben. Ez azt jelenti, hogy
elégedett vagyok az önök szolgáltatásaival….”
Jelentőségteljes csend, amit úgy dekódoltam és bele is remegett a lelkem,
hogy most jön majd a kritika, ám ő így folytatta: „Annyi pénzt keresett13
(!) már nálunk, hogy el kéne gondolkodnia ... „ (majd ugyancsak
jelentőségteljesen elmosolyodott). Ebből nekem értenem kellett azt, amit
Ön is bizonyára ért, tisztelt Olvasó. Ám hiába értettem én az üzenetet,
amely ugyan nem mondatott ki, de mégis elhangzott, az ilyen
elgondolkodás utáni cselekedet véghezvitele nem az alkalmazottak,
hanem a tulajdonosok ill. ügyvezetők hatáskörébe tartozik. Így az
elgondolkozás után, természetesen nem volt cselekedet, ami az újabb
megbízások megszűnését jelentette. Ám mást is jelentett a „disputa”: az
addigi „tanácsadó-partner” kategóriából az interakció után átkerültem a
„hálátlan tanácsadó” kategóriájába.

Az egyén, a jól működő társadalmakban természetesen számíthat arra, hogy „a társadalom
[…] a gazdasági tranzakciók esetén például a jog eszközeivel előre jelentősen korlátozza,
hogy milyen identitásváltások következhetnek be. Az interakcióba lépők identitását esetleg tu-
lajdonukhoz kapcsolja.14 Máskor az interakciót részben vagy egészben áthelyezi a benne
részvevők identitásnyilvánító akaratának hatásköréből a felelősségüket érvényesítő
hatóságéba. Megint máskor elidegeníthetetlen jogosítványokat rögzít a személyhez, akihez
ezáltal nekik megfelelő identitás is rögzítve marad […]

A szociális identitás meghatározásában nyilvánuló manőverezés végső soron azt próbálja
definiálni, melyikünk milyen funkciót tölt be az együttműködésben: vajon a zajló folyamatnak
kezdeményező alanya vagyok-e vagy közege, amelyet használ, hogy közvetítésével meg-
valósuljon, tárgya-e, amely a folyamat végeredményét elszenvedi, illetve élvezi, vagy háttere,
amely tanúságot tud tenni a történtekről.

Amikor Shakespeare drámájában Júlia üzen a Dajkájával Rómeónak, akinek barátai tanúk az
üzenet átadásánál, akkor ennek a folyamatnak Júlia az alanya, a Dajka a közege, Rómeó a
tárgya és a barátok képezik a hátteret, akikkel összevetve Rómeót kitünteti a történet,
megítélhetővé teszi, s a barátok magukkal összevetve meg is ítélik a közülük kitűnt
Rómeót.”(GARAI, uo. 38.o)

Hogy hogyan működik a szociálpszichológiai természetű ember azt WATZLAWICK egyik
kiváló példáján keresztül mutatom be:

Sokszor tapasztalható, hogy a kommunikációs paradoxonok a viselkedésben gyakran
konfliktust eredményeznek.
Watzlawick a fejtegetését a következőképpen kezdi:

„MINDEN KRÉTAI HAZUDIK,

Krétai EPIMENIDÉSZ i. e. 6. században.”

Hogyan nyilvánulnak meg a kommunikációs paradoxonok az oktatásban?

„A hagyományos (nem demokratikus?) oktatási rendszerben elismerték a tanár tekintélyét, s ő
határozta meg, hogy mit kell megtanulni. A modern oktatásban kitartóan kísérleteznek a tanár
szerepének demokratizálásával, ez azonban kínos paradoxonokat teremt […] A nevelőktől
általában elvárják, hogy szakértők legyenek annak megítélésében, hogy mi a különböző
stúdiumok értéke, annak azonban nincs „demokratikus” módja, hogy megköveteljék a
diákoktól, hogy ezekbe a tanulmányokba vessék bele magukat. Ugyanakkor, ha
megengednék, hogy a diákok „demokratikusan eldöntsék, hogy mit akarnak, illetve mit nem
akarnak tanulni, vagy, hogy akarnak-e egyáltalán iskolába járni, az eredmény káosz lenne. Így
aztán a tanár csak azt teheti, hogy kifinomult módszerekkel befolyásolja a diákokat a „helyes”
irány kiválasztására, valamiképpen meggyőzi őket (s lehetőleg önmagát is), hogy ezek a
nevelési technikák, s nem az erőszak leplezett eszközei, minthogy az erőszak ki van átkozva a
spontaneitás nagybecsű ideálja nevében.”

Néhány példát hozhatunk a mai életünkből is:

A magyar hírközlő eszközök a hírhedt robbantások idején gyakran a következő nagybetűs,
címoldalas hírt hozták: „MEGÖLTEK EGY VÁLLALKOZÓT”. Mint később a szövegekből
kiderült, e „vállalkozókat” erősen meg kellett különböztetni azoktól a vállalkozóktól, akik
valóban a tisztességes vállalkozói életet élték, rendszeresen fizettek adót és a munkájukból
éltek. Ám a megnevezés azonossága paradoxon hatást eredményezhetett, hiszen előzőleg a
rendszerváltás követelményeként a „Légy vállalkozó” erőteljesen megfogalmazódott. (Voltak
olyan vállalkozók, akik a hírek olvasatán kijelentették: akkor én nem vagyok vállalkozó!)

A másik példa a kommunikációs paradoxon zűrős viselkedést előidéző hatására a 2002-es
választások után az ún. „ügynökbotrány” kapcsán lépett elő: „Vizsgáljuk ki a politikusok
múltját”. Ám a demokratikus államban nem lehet személyi jogokat sérteni, de a demokrácia
megköveteli, hogy a politikusok múltja nyilvános legyen. Nosza, ezt add össze rendszerváltó!
Szem- és fültanúi lehet(t)ünk, milyen nehéz az ilyen paradoxonokat feloldani. A feloldásuk
legtöbbször nem is lehetséges.
Hasonló paradoxon hatását éli meg az új munkahelyre pályázó, aki megfelel a kiírt
elvárásnak: „Légy tökéletesen lojális!” A felvételi beszélgetésen természetesen ezt
valahogyan bizonyítani kell, ám az „Ön ugyebár lojális?” kérdés akármilyen megválaszolása
után, netán előtt, a pályázót megkérik, hogy mondja el, milyen szervezeti felépítésű a cég,
amelyben most dolgozik, milyen típusú vezető a mostani főnöke, mekkora a cég forgalma,
milyen integrált ügyviteli rendszert használnak, stb. stb. És természetesen a „lojális” pályázó
válaszol, rajzol a táblára, neveket ír fel, átad mindent a mostani cégéről (akitől a „kenyeret
kapja”), a potenciális „cégének”, hiszen ha nem válaszolja meg a kérdéseket, akkor a felvételi
beszélgetés követelményeit nem teljesíti, és esélytelenségének valószínűségét az egekbe
emeli. A paradoxont csak a nagyon stabil, nagyon tudatos, nagyon ész-ember és kiválóan
disputáló („erősen fejlett kommunikációs készséggel rendelkező”) pályázók tudják feloldani,
habár így is fennáll a veszélye, hogy a pályáztató cég fontos információkat gyűjt a
konkurenciáról, vagy csak egyszerűen a környezetében működő cégekről. Az áthidaló
megoldás valami hasonló, mint amit Watzlawick ajánl a pszichiátrián fekvő betegek esetében.
Itt (az elmegyógyintézetben) ugyancsak megkövetelt az engedelmesség, ám a gyógyulás
érdekében elvárt a spontaneitás. Ám a beteg helyzete azzal súlyosabb, hogy azt feltételezik
róla, hogy magától képtelen dönteni, ezért helyette kell meghozni a döntéseket az ő
érdekében. Ha ezt képtelen belátni, akkor az újabb bizonyíték az alkalmatlanságára. „Ez
rettenetesen paradox helyzetet teremt, amely azt követeli a pácienstől és a személyzettől, hogy
’eljátsszák, hogy nem játsszák el’ a javulás játszmáját. Az egészség a kórházban az a
viselkedés, amely erőteljesen meghatározott normáknak felel meg; ezeknek a normáknak
spontán módon (ugyanúgy, mint a felvételi beszélgetésen, megj. és kiemelés tőlem, LS) kell
engedelmeskedni, és nem azért, mert kikényszerítik őket; mindaddig, amíg kikényszerítendők,
a pácienst betegnek tekintik.” És akkor jöjjön a paradoxon feloldási stratégiája a kórházban:

1. Fejlessz ki egy látványos szimptómát, amely megfelelően kellemetlen
mindenki számára a környezetedben;
2. Ragadj rá egy fiatal orvosra, akinek szüksége van az első sikerre;
3. Hagyd, hogy gyorsan kigyógyítson a szimptómádból;
4. Tedd őt annak leghevesebb szószólójává, hogy visszanyerted az egészségedet.

A mi példánkban a stratégia nem is ennyire egyszerű, azaz „a helyzet (majdhogynem)
reménytelen, de nem súlyos”, hogy Watzlawick szavaival éljek.

FELADAT INTERMEZZO

Ön, kedves Olvasó, hogyan oldaná meg a felvételi beszélgetés
paradoxont?
A lehetséges, ám egyáltalán nem garantált kiutakat (hiszen azok a konkrét
kommunikációban résztvevők disputáló képességeinek függvénye)
megtalálhatja a www.asio.hu honlapon, vagy a „Hurrá, megyünk
Európába! Kelet-magyarországi fejvadász esettanulmányok” c.
könyvünkben, melynek megjelenését 2003 végére tervezzük.

Az oktatás terén fentebb vázolt Watzlawick féle paradoxon feloldása pl. a svéd
felsőoktatásban (is) felemás lett a kreditrendszer révén: „szabadon válassz!” (így fogod
bizonyítani, hogy érett vagy a felsőoktatásra) a kötelező tantárgyak közül, van lehetőséged
teljesen szabadon választani kurzusokat, ám azok száma is korlátozott, és ezek nemegyszer
kevesebb kreditpontot érnek, illetve a hozzájuk kapcsolódó szakkönyvek a könyvtárban nem
találhatók, a boltokban pedig kétszer-háromszor drágábbak, mint a „favorizált” tantárgyak
szakkönyvei.

Vizsgáljunk meg egy másik jelenséget, amelyet a szóban forgó tranzíció jellemzésekor
említettünk:

A bizalom és együttműködés problémája

A bizalom nem közgazdasági kategória. Ám, mint azt látni fogjuk, a gazdaság résztvevői
közötti interakciók kvalitását meghatározó jelenség. Az egyén-egyén közötti viszony („privát
bizalom”) és az egyén-közintézmények iránti bizalom a tranzíció idején problematikussá
válik. Ez utóbbi magyarázata egyszerű: az új társadalmi szabályozási mechanizmusok az
átalakulási folyamat révén még nem működnek (a régiek meg már nem működnek), így az
államapparátus képtelen érvényt szerezni a törvényeinek. Ez a társadalom tagjainak az
intézményekből való kiábrándulását és egyben bizalmatlanságát is előidézi. Ez a jelenség,
különben a „nagy vízen” túl is hasonló: az ENRON utáni enronitis, ahogyan 2002 nyarán
„becézik” a jelenséget, a könyvvizsgáló cégekkel szembeni bizalmatlanságot és általában a
„bizalmi index” mélypontját eredményezték az USA-ban.

FUKUYAMA INTERMEZZO
„Mi a helyzet a bizalommal az Egyesült Államokban?

A bizalom a társadalmi tőkét alkotó kooperatív normák kulcsfontosságú
mellékterméke. Ha számítani lehet rá, hogy az emberek eleget tesznek
kötelezettségeiknek, tiszteletben tartják a kölcsönösség normáit, és, ha egy mód van
rá, nem viselkednek tisztességtelenül, akkor könnyebben jönnek létre csoportok, s
ha már létrejöttek, hatékonyabban érik el közös céljaikat.

Ha igaz az, hogy a bizalom a társadalmi tőke fontos mutatója, akkor világos jelei
mutatkoznak ez utóbbi hanyatlásának. Sok amerikai tudatában van annak, hogy a
legkülönfélébb intézményekbe – kezdve az Egyesült Államok kormányával – vetett
bizalom régóta rendületlenül hanyatlik, és történelmi mélypontot ért el az 1990-es
években. 1958-ban a megkérdezett amerikaiak 73 százaléka azt mondta, bízik a
föderális kormányban, és úgy gondolja, hogy az vagy „többnyire”, vagy „lényegében
mindig” helyesen cselekszik. 1994-re ez a szám 15 százalékra csökkent (a
különböző felmérések eredményei kis szóródást mutatnak), bár aztán 1996-97-re a
kormányba vetett bizalom újból nőtt, és 25-30 százalékos átlagszintet ért el. Ennek
megfelelően azok aránya, akik „sohasem”, vagy csak „néha” bíznak meg a
kormányban, az 1958-as 23 százalékról 1995-re 71-85 százalékra nőtt (az azóta
eltelt években aztán enyhén csökkent).

A legtöbb amerikai intézmény helyzete alig jobb. A nagyvállalatok, a
szakszervezetek, a bankok, az orvosi szakma, a szervezett vallás, a hadsereg, az
oktatásügy, a televízió és a sajtó mind-mind hanyatlást élt át abban a tekintetben,
hogy a felmérések szerint az emberek hány százaléka bízott meg bennük az 1970-
es, illetve az 1990-es évek eleje között. Az államszervezeten belül csak a Legfelső
Bíróság az, ahol nagyobb azoknak a száma, akik „nagymértékben” megbíznak
benne, azokénál, akik „szinte semennyire”; a helyzet a végrehajtó ágazatnál éppen
fordított, és még rosszabb a Kongresszus tekintetében. Egyedül a tudósok azok, akik
a bizalom viszonylag állandó szintjét élvezik.

Miközben a közintézmények iránti bizalom meggyengült, úgy tűnik, hasonlóképpen
hanyatlik a „privát bizalom” – az állampolgárok egymás közötti kooperatív
kapcsolatainak mellékterméke. A felmérések, amelyekben azt a kérdést teszik fel,
hogy „Általánosságban egyetért-e azzal, hogy a legtöbb emberben nem lehet
megbízni, vagy hogy az ember nem lehet elég óvatos, amikor más emberrel van
dolga?”, azt mutatják, hogy míg a hatvanas évek elején 10 százalékkal több amerikai
mondta, hogy jobbára megbízik az emberekben, mint amennyi azt, hogy bizalmatlan,
a következő évtizedben ez változni kezdett, és a kilencvenes évekre már a
bizalmatlanok aránya volt nagyobb 20 százalékkal15.

…………

Korreláció van a bizalom és a jövedelem és még inkább az iskolai végzettség között:
az egyetemi végzettségű vagy még magasabb szinten képzett emberek általában
jobb véleménnyel vannak a világról. Végül pedig az elővárosok lakóiban többnyire
sokkal nagyobb a bizalom, mint a nagyvárosokéiban.
Meg kell jegyeznünk, hogy a bizalom önmagában nem számít erénynek, inkább egy
erény mellékterméke; akkor jön létre, amikor az emberek osztoznak a tisztesség és
kölcsönösség normáiban, és ennélfogva képesek együttműködni. A bizalmat
elpusztítja a túlzott önzés vagy a tisztességtelen viselkedésre való hajlam16.
Nehéz közvetlenül mérni az önzés mértékét, de az amerikaiak körében egészen
biztosan elterjedt az a vélekedés, hogy az emberek mostanában önzőbbek lettek. Így
például Alan Wolfe szociológus A Középosztály Erkölcsisége elnevezésű projektje
keretében nagyszámú egészen különböző amerikaival készítettek mélyinterjút, és a
túlnyomó többségük egyetértett azzal az állítással, hogy a húsz évvel ezelőtti
helyzethez képest „az amerikaiak önzőbbek lettek”.

Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás, 2000, 75-78.o.

A tg-pg/vg tranzíció idején a bizalom még nagyobb jelentőséggel bír, hiszen a gyenge
kontroll és szabályozás mellett, ez a lélektanilag nagyon összetett jelenség lesz a gazdasági
élet szereplői viselkedésének a meghatározója: azzal fogok „üzleti életet élni” akiben
megbízok, aki nem fog „átvágni”. Mivel annak felderítésére, hogy kik lehetnek ezek nincs
alkalmazható tudás sem, a lehetséges „partnerek” köre leszűkül. A beszállítók, az emberi
erőforrás, a vezetők, a tanácsadók, jogi és pénzügyi támogatók kiválasztásánál ez
különösképpen megfigyelhető.

A már jól működő piacgazdaságokban a bizalom és a kommunikáció, amely révén a bizalom
a partnerekben kialakul, a hatékonyság záloga:

„Mindenhol, bármerre tekintünk is az üzleti világban, a társaságok igyekeznek elmozdulni a
tisztán az ügyletekre összpontosító szemlélettől. Megpróbálnak a maguk szférájában
kooperatív partneri viszonyokat kiépíteni a partnereikkel, szállítóikkal és vevőikkel, amelyben
megosztják egymással az eszméket és információkat, lehetővé téve, hogy minden partner
élvezze ennek előnyeit.” Ahhoz, hogy valóban hatékonyak legyenek, […] a vállalati
vezetőknek és társaságoknak képesnek kell lenniük kapcsolatot teremteni az emberekkel,
odamenni hozzájuk, elegendő bizalmat és tiszteletet kivívni azoknál, akikkel üzleti
kapcsolatban állnak, hogy a bizalom révén információhoz és bizalomhoz juthassanak. […] A
hagyományos piaci kapcsolatok rovására, ma egyre nagyobb teret nyernek a tartós, kölcsönös
elkötelezettséggel járó tranzakciók, tartós elkötelezettség esetén pedig a bizalom, a lemondani
tudás, mások érdekeinek tekintetbe vétele, a személyesség és a személyiség a sördöntő.”
(HÁMORI, 1998. 66.)
Az olyan gazdaságokban, ahol a piacgazdasági viszonyok kialakulóban vannak, ahol a piac
fegyelme még nem épült ki, és ahol a „kezdetleges piacokat olyan szereplők sokasága árasztja
el, akik nemcsak a piaci tranzakcióban tapasztalatlanok, hanem érthetően arról sincs fogalmuk
[..], hogy hosszú távon a rablás és csalás nem feltétlenül kifizetődő, mindez aláássa a
bizalmat. A homo tranziens tehát a piacon megjelenő lehetséges partnerek közül csak azt
választhatja, aki a „saját fajtája”, a rokoni-baráti hálózatra, azaz a reciprok altruizmus
maradványaira17 támaszkodhat.” (Hámori, uo. 69.o.) Ennek eredménye a piaci lehetőségek
beszűkülése, a megosztottság, a folytonos félelem a konkurenciától („ki az, hátha nagyobb a
hálózata, mint az enyém?”) és a csereviszonyok eltorzulása. Nem lehet ugyanis a baráti
hálózatból alkalmazott munkaerőt elbocsátani, ha nem végzi jól a munkáját, nem lehet a
rosszul beszállító sógort kiebrudalni a szállítók listájából, stb. Mindez egyértelműen arra utal,
hogy a bizalom ilyen irányú alakulása a tranzíció államaiban a változási folyamatokat
hátráltatja.

A rendszerváltó közép-kelet- és dél-európai államok tehát ki kell, hogy dolgozzák egyrészt a
változásokat követő regulákat, törvényeket, (amelyek megújulása is folyamatos kell, hogy
legyen, hiszen a társadalom felgyorsult változásai ezt követelik), másrészt fel kell, hogy
vállalják az egyes gazdasági résztvevők identitás-kategóriáinak a tudatos kialakítását.

Ez utóbbi hiánya nyomon követhető, pl. a homo tranziens egyik „alfajának” a „vállalkozói”
identitáskategóriának a kialakulásában. Erről a problémáról azonban később, a szociális
identitással kapcsolatos találkozónkon társalgunk.

Az együttműködési hajlam rövidre zártan a bizalom függvénye. Ha magasabb a bizalmi szint,
az együttműködések könnyebben és gyorsabban alakulnak ki, és tartósabbak lesznek.

Az együttműködés azokban a társadalmakban, ahol a piac működésének alapját a csere
képezi, ahol a cserét a gazdaság résztvevői egymás szükségletének a kielégítésé érdekében
„működtetik”, ott az együttműködés garantált. Sajnos, a csere ilyen szerepvállalását a
történelem során sokszor kiiktatták, de legfőképpen ott, ahol a piac működését is korlátok
közé szorították. „[…] Ideáltípusában a csere az aktorok, a cserélő partnerek hasonló helyzetét
és egyenjogúságát feltételezi, és nincs benne semmi, amely ezen hasonlóság és egyenjogúság
ellen hatna. Azaz a szituáció sem az adottságaiban, sem a normáiban nem kedvez egyik félnek
sem. Már magának az alkunak a lehetősége és ténye az egyoldalú diktátumok hiányát jelzi, az
alku kizárása pedig ennek az ellenkezőjét, az egyik cserepartner dominanciáját”18. Ám ez
utóbbi esetben már nem beszélhetünk korrekt együttműködésről, hanem az erősebb
diktátumáról, hatalmáról a gyengébb felett. Amikor a cserélő partnerek egyike megszabhatja
az áru vagy szolgáltatás árát (ez mindkét fél lehet: az eladó esetében a monopolhelyzet
ismeretében, a vevő helyzetében pedig a piaci telítettség ismeretében) akkor a másik
kiszolgáltatottá válik, és gazdaságpszichológiai szemmel nézve az ilyen állapot a rablásra és
nem a cserére kezd hasonlítani. A rablás pedig akkor következik be, ha a szolgáltatás/áru
ellenértékét a „partner” meg sem téríti, vagy – mint az a militarizmus tombolása idején a
vajdasági magyarság és horvátság akarva, nem akarva megtapasztalhatta - annak csak
töredékét téríti meg.

Az együttműködést biztosító korrekt csereviszonyok kérdése erőteljesen felvetődik a tg-pg
típusú rendszerváltó társadalmakban. Ugyanis a beáramló tőke képviselői, a piaci
mechanizmusok kiváló ismerői és gyakorlati művelői (tudástöbblet ez a javából!!!), a
beszállítóikat (no, persze nem mindegyiket!) a hazai terepen keresik meg. Ám élve a fentebb
említett előnyükkel, sőt, gyakran a rendszerváltó társadalmak kormányaik által kidolgozott
adókedvezményeknek és más előnyöknek köszönve a valódi csereviszonyoknak még csak a
színlelését sem kísérlik meg. Hogyan magyarázható a multinacionális óriás, amely a
„világverő vállalatok” listáján 19 a középmezőnyben (371. helyen) tündököl immár több éve,
és az a „beszállító” viszonya, akinek az éves forgalma nem haladja meg a 10 millió forintot.
Dávid és Góliát helyzet ez, amelyből azonban lehet kiváló együttműködést kihozni, ha pl.
mindkét fél erre törekedne és minden, az együttműködést biztosító információt megadna
egymásnak. Természetesen a megrendelő, hatalmasságának tudatában, előzetesen
megkövetelte a kizárólagosságot a kicsiny beszállítójától, ám ennek ellenére élve élt a
csereviszonyokat egyáltalán nem kielégítő jogával, és megtartotta azokat az információkat,
amelyek, pl. arról szólnak, hogy a globális piacon elvesztette egyik húzó ágazatában a
pozíciókat, minek következtében itt a lokális piacon tervezett bővítése is kérdésessé vált, vagy
legalább is eltolódik. Dávid ilyenkor csak azt állapíthatja meg, hogy átverték, és jobbik
esetben szép csendesen elkullog más partnert keresni (aminek eredménye az előzőnek adott
kizárólagosság miatt – időveszteség, információhiány, személyes krízis - erősen kérdésessé
válik. Dávid tragédiája még nagyobb lesz, ha „big ex-partner” úgy viszi végbe a folyamatot,
hogy látszatszerződést köt a little-vel a további együttműködésről, de annak egyetlen szavát
nem tartja be. Ugyancsak hasonló, saját értelmezésében terror-ízű az a változat, amikor a kicsi
beszállítónak, mélységesen eltitkolva az igazi okokat – azok ugyanis a „big company” titkai,
szentek és sérthetetlenek - az együttműködés megszakításának okát kihelyezi (Freud azt
mondaná: projektálja) a kicsi partnerébe: „te vagy magad a hibás, mert … akármi”.

Talán nem kell megjegyeznem, hogy az ilyen korrektnek nem egészen nevezhető
csereviszonyoknak a konkrét résztvevői (akterei) ma legtöbbször ugyanazon a hazai nemzet
fiai és lányai. Ám a big-company tagjaként domináns identitáskategóriájuk nem a nemzeti
hovatartozás lesz, nem is az „együttműködő ember” identitása, hanem a cég által
megfogalmazott identitás: „nagy és hatalmas vagyok”! Ez hozza azt a kommunikációt,
amelyre tulajdonképpen senki sem kötelezi őket. A big-company menedzsmentjének ugyanis
sokkal nagyobb a gondja, minthogy előírja azt, hogy a ki tudja hányadik leányvállalatában a
vezetés hogyan bánjon, és hogyan kommunikáljon a kis beszállítók emberkéivel. Ez tehát
csak és egyedül a disputáló ember (a leányvállalat vezetője vagy képviselője) lelkületének a
függvénye.

Az együttműködést biztosító korrekt csereviszonyok az egyed és az állam között is
megvalósíthatók, mégpedig az adórendszer megfelelő működtetésével. Ha a befizető fél (a
cserekapcsolat, az együttműködés egyik aktere) nemcsak a papíron (van úgy, hogy még azon
sem!) látja, hanem a valóságban is érzékelheti a befizetett adója felhasználásának útját
(infrastruktúrák, oktatás, egészségügyi ellátás terén megnyilvánuló pozitív változások), akkor
a befizetett összegért cserébe megkapja azt, ami az életét jobbá teszi. A legmagasabb szintű
korrektséget - az utópisztikust - akkor ismerhetnénk meg, ha az adóhivatal minden egyes
befizető partnerének a folyószámla-kivonattal együtt kiküldené azt is, hogy a befizetett összeg
konkrétan hogyan került felhasználásra.

Mint Magyari Beck megállapítja, az ideáltipikus csereviszonyok esetében a felek kölcsönösen
függetlenek (azzal lépek csereviszonyba, akivel akarok), és ugyanakkor egymásra utaltak is.
A monopóliumok esetében a független partnerválasztás kizárt (lásd a nem egészen jól sikerült
távközlési monopol feloldását). A rablás helyzetében sem beszélhetünk a felek önkéntes
részvételéről a „cserében”. A rabló, pl. a feketegazdaságot működtető „megvédlek saját
magamtól” szerveződések, maguk választják ki a „partnereiket” akikkel „együttműködni
szeretnének”. A kiszemelt partner pedig vagy elfogadja, vagy …

Az egymásra utaltság azt jelzi, hogy a partner fontos a számomra, rajta keresztül, vele
együttműködve kielégíthetem a szükségleteimet. „Szemléleti síkon az ideáltipikus
cserepartnerek elismerik és kultiválják az emberi személyiséget, annak szükségleteivel és
egyéni adottságaival egyetemben, hiszen e szükségletek, s a velük kapcsolatos
különbözőségek nélkül a cserekapcsolatok egész egyszerűen elképzelhetetlenek.”20

Az ideáltipikus cserének globális megnyilvánulása az Ember és Föld (így nagy kezdőbetűkkel
az egyetemességre utalok) között megnyilvánuló együttműködés lenne. Sajnos, hosszú
évtizedekig ezen a tájékon is úgy tanítottak bennünket, hogy az „Ember” azért van a világon,
hogy legyőzze a természet erőit, átalakítsa azt, és a saját szolgálatába állítsa. Emlékszem még
fiatal kémiatanárnőmre (emlékeimben ma is fiatal és gyönyörű), aki el volt ragadtatva azoktól
a kémiai folyamatoktól, amelyek révén a kőolajból „tiszta” energiaforráshoz jut az emberiség.
Nem is tanított sokáig, elment egy kőolajvállalat kutatóintézetébe. Az ő hozzáállásában
teljesen hiányzott a természettel való együttműködés eszméje. A természet adta lehetőségeket,
mondta nekünk, tovább kell fejleszteni a tudásunk révén. Kellett 32 év, hogy rádöbbenjünk, a
Természet és az Ember együttműködését, korrekt csereviszonyát vissza (vagy fel) kell állítani.
Sajnálatos, hogy az ilyen együttműködést kialakító tudástöbblet ma nem kerülhet a figyelem
középpontjába. Vagyis nem juthat még elfogadottságra az olyan tulajdon típusú többletet
uralók körében, mint a legszebb korát már megélt kémiatanárnőm szakmabélijei, akik pl. a
szuperbenzin szuperjét fejlesztették ki. Így a szegedi hidrogénkutatásokra, amelyek az új
energiahordozó, a hidrogén (elégéskor víz keletkezik és nem CO2, tehát tökéletes a Föld
szempontjából!) biokémiai úton való tömeges előállítására irányulnak, és szép eredménnyel
kecsegtetnek, a program kezdete óta összesen 300 millió forint jutott, ami a 36. hét ötös lottó
nyereményének a felét sem teszi ki.
A 7. Találkozás végére érvén meg kell jegyeznünk, hogy a négy emberi természet soha sem
jelenik meg „teljesen tisztán”. Így pl. a majdani tg-pg tranzíció embere fellelhető a
tervgazdálkodásban is. Gondoljunk csak a gmk-ra, vagy a mezőgazdasági kistermelőkre, akik
annak idején is a saját kreativitásukat kibontakoztatva, az adott keretek között ugyan, de
túllépték a többség korlátozottan vállalkozó szellemét (és nem egyszer vállalták az olyan
„pecsétet” is, mint fusizó, maszekoló, stb.). A mai kétpólusú világban mint egy harmadik utat,
az utasításos gazdálkodás sikeresnek tűnő21 embertípusát ismerhetjük meg a kínai gazdasági
akterek tanulmányozása során. Erről a környezetről, a tervgazdálkodás és a piacgazdaság
ötvözetéről olvashatunk CSER JÁNOS első éves távoktatásos hallgatónk tollából a
mellékletben.

Itt csak annyit jegyeznék meg CSER kollégánk munkája kapcsán, hogy a mai kínai
gazdaságot működtető embertípus lelki apparátusában ott van a hős, nagy kulturális értékeket
teremtő múlt, de a maoista, múltat romboló látszattársadalom hagyatéka is. Úgy tűni,
azonban, hogy a kiválasztottság csak számukra ismert hatása révén, a kínaiak ezt egészen jól
viselik és haladnak a maguk útján. Ezen az úton a bölcs öregek már nem konfrontálódnak,
legalábbis nyíltan nem, nem gátolják új keletű identitáskategóriák kialakulását, ami meg is
hozza az eredményét.

A következő találkozón egy a közgazdaságtan által is alkalmazott fogalom pszichológiai
megvilágításával foglalkozunk, a SZÜKSÉGLETEKKEL.

ZÁRÓ FELADAT INTERMEZZO:

1. Röviden vázolja, a kognitív pszichológia miért olyan
jelentős a mai, globalizálódó világban?

2. Állítsa fel a visszacsatolási hierarchia elmélete
szerint azokat a lehetséges visszacsatolási köröket
(rendszerfogalom, elv, program), amelyek az olyan
viselkedésben vesznek részt, mint a „gépkocsit
vásárolni”.

3. A kognitív disszonancia elmélete miért állítja azt, hogy minden döntés
után feszültség keletkezik a döntnökben?

4. Miért kommunikációs paradoxon az a menedzser felé közvetített
üzenet, hogy: „légy sikeres és lojális”!

1 LÁSD: PATAKI, 1997, 513.oldal

2 A kérdőjelek nem a fogalmat, hanem azok jelentésének bizonytalanságát jelzik

3 Az úszás nem ugyanazon izommozgásos válaszreakciókat feltételez, mint a futás, tehát az
előzőleg asszociált reakciók nem alkalmazhatóak.

4 Érdemes megjegyezni, hogy ez a technológiai fejlődés olyan kommunikációelméletekhez
vezetett (pl. SHANNON ÉS WEABER, 1949.), melyeket később az emberi kommunikációra
is kiterjesztettek.

5 MÁLOVICS, 1999. 33.oldal

6 az intencionalizmus szerint minden lelki jelenség valamilyen tárgyra irányul, és ez az
irányulás (intenció) a pszichológiai kutatás tárgya. BARTHA, 1981.

7 OSIRIS, 2000.

8 LÁSD: GARAI, uo. 33.o.

9 Samuelson és Nordhaus

10 HVG, 2002. 09. 7.

11 T = tervgazdálkodás; P = piacgazdaság; (V)=vagy vegyes gazdaság felé haladó
változásban, úgymond félúton lévő államok.

12 A metakommunikációs csatornáról lásd: LOVÁSZ, 2000, 319.oldal)

13 Első identitást romboló felszólalás (ő nagyon is jól tudta, hogy az alkalmazott nem kapja
meg a teljes megbízási díjat

14 A tulajdon és a szociális identitás összefüggéseiről lásd GARAI, uo, 75–81. oldal.

15 Mint az várható volt, 2001.szeptember 11. után a bizalmatlanság a magasba szökött.
16 Emlékeztetőül: az „enronitis” ennek a következménye lehet.

17 Az altruizmusról lásd Hámori, uo. 59.-74.

18 Magyari Beck, 2000. 49,o.

19 Figyelő 2002/30.szám, 25-29.o.

20 Magyari Beck, uo. 50.o.

21 Nem csak úgy tűnik, hanem a ma alkalmazott gazdasági fejlődési mércék szerint is a kínai
gazdaság fejlődése impozáns, évi +10%!