You are on page 1of 169
NEMERE ISTVÁN A Titán-terv © Nemere István, 1989 5 1. Az űrrepülőtér volt akkor a város legcsöndesebb pontja. Talán azért is, mert az óriási kupolarendszer alatti hatalmas térségen csak egyetlen hajó állt. Nem működtek a zajos rakodógépek, nem járká ltak arra em-berek. A szürkésfekete hajótest nagyon idegennek tűnt itt, ahol minden világos volt, ahol minden csillogott a tisztaságtól; és látszott, az itteniek gondosan ápolják az átlátszó falakat, a merész ívű tartóoszlopokat és acél-pántokat, amelyek összefogták az egész építményt. A riasztóberendezések is a helyükön voltak - ha egy kó-bor meteor mégis átütné valahol a burkolatot, azonnal megindulnak a mentési folyamatok, és sem a gépek, sem az emberek nem hagyják, hogy az építmény el-veszítse szerepét, jelentőségét - nem hagyják, hogy el-pusztuljon. A védekezés módszereit már réges-régen kidolgozták. Több száz éve építenek az emberek ilyen kupolákat a gyarmatosított bolygókon. Itt, távol a Nap-tól ennek még nagyobb jelentősége volt. A Marsra te-lepített légkör már csaknem lélegezhető volt, ám a tá-volabbi bolygókon nem mentek a dolgok ilyen egyszerűen. A város a többi kupola alatt nem túl zajosan élte a maga életét. Közlekedési vonalakon emberek utaztak. Suhanó mozgójárdák, elektrokocsik, alagutakban szá- guldó mágneses vonatok járták örök útjukat. Mindenki sietett - az új korban az időveszteség megbocsáthatat- lan bűnnek számított. Bár annak ellenére, hogy szabad idővel bőven rendelkeztek, úgy vélték, nem szabad el- vesztegetni azt, amiből csak véges mennyiség áll ren- delkezésre. Hisz az örök élet problémáját természetesen még nem oldották meg. Ugyanígy takarékoskodtak az energiával is. Mindez már a vérükben volt; azonfelül az automata energiaőrök is dolgoztak. Minden helyi- ségben leoltották a fényeket, ha nem tartózkodott ott senki; fényérzékelőik éberen figyelték az energiaká- beleket, nem folyt víz sem akkor, ha arra nem volt szükség. A bolygóra telepített nagyvárosban kevesen foglalkoz- tak az űrrepülőtér ügyeivel. Néhány technikus, radarke- zelő és a szállításokra felügyelők számára jelentett napi munkát. Elég ritkán érkezett oda hajó, és akkor sem tar- tózkodott sokáig a kikötőben. A repülőtér ritkán foga- dott utasokat, csak egy-egy teherhajó hozta őket. Errefelé nem voltak turistajáratok. Azon a napon az elektronikus naptárak pontosan 2470. második hónap 16. napját jegyezték be örök emlé- kezetükbe, ez természetesen földi időszámítás volt, amelyet azonban már kezdettől fogva itt is alkalmaztak. A városi kábeltelevízió rengeteg földi műsort sugárzott, ezeket nagy energiájú, tömörített adásokban "lőtték ki" a bolygó felé huszonnégy óránként egyszer, amikor a város éppen a legközelebbi reléállomás felé fordult. Ilyen hír- és műsortovábbító mesterséges állomásokkal tele volt már az emberek által lakott űrvidék. Az űrrepülőtéren reggel kilenc óra után egy kis piros elektrokocsi futott át. Két férfi ült benne. Alig szóltak egymáshoz. Az űrhajó alá érkezve szótlanul munkához láttak. Kitették kicsiny, kerekeken guruló diagnosztikus gépüket, mindegyikük magához vett egy-egy elektroni- kus érzékelővégződést, és hol ide, hol oda járva az űrha- jó alatt és mellett, a csak általuk ismert helyeken érin- tették az érzékelőket a titánpáncélhoz. A belső számítógépes csatlakozás a maga bonyolult mágneses is- merethordozó mechanizmusával a falon át jelezte ki a hajtómű, a zsilipek, a pneumatikus szerkezetek működé- si rendellenességeit - ha ilyenek voltak. De a férfiak itt nyomát sem találták meghibásodásnak. A külső ellenőrzést űrhajózási szabályok írták elő, kü- lönösen itt, az emberlakta övezet szélén, ahonnan a ha- jók már teljesen "vad" űrvidékekre indultak. Arrafelé 7 nem számíthatnak műszaki segítségre, csak önmagukra. Ezenfelül természetesen minden távolsági űrhajóban működött a bonyolult számítógépes ellenőrző és irányító mechanizmus, amely nélkül a hajók aligha mozoghattak volna az űrben. Ám a szakértők azt is tudták: minden űrexpedíció legkritikusabb láncszeme: az ember. Az űr- hajós, aki önmagát is a bonyolult gépezetek rendelkezé- sére bocsátja, aki beszáll abba az elátkozott körbe, része lesz neki maga is. Ha hibázik, a gép javíthat, korrigálhat mindent, kivéve az űrhajós jellemét, emberi tulajdon- ságát. A két technikus éppen befejezte a munkát, amikor rá- dión keresték őket az irányítóközpontból. - Gyertek vissza, ha végeztetek. Itt a hajó személy- zete. - Rendben, máris indulunk. A piros elektrokocsi sebesen gördült vissza a nagy ku- pola alatt. Az űrhajó magára maradt a térség közepén; egy, a padlóra festett hatalmas fehér körben. A matt fémfalak kívülről fenyegetően néztek ki; egy régi űrhajós csak a sugárterelő lapok vagy a jókora függőleges dőlés- kiegyenlítő lábak állapotából megmondhatta volna, hány éve járja a hajó az űrt. Nem volt ez új szerkezet. Száz- ezer mikrometeorit barázdálta össze külsejét. Megjárta már a Belső és a Külső Övezetet, számtalanszor állt be kikötőkbe, rakodott árukat, aztán megint elszakadt a bolygók nehézségi erejétől, és minden tömegvonzástól mentesen repült valahová. Az évek során már nem egy kapitánya volt, a legénysége is cserélődött. Most kutató- hajónak jelölték ki, és raktáraiban nem áru, hanem más- féle holmik halmozódtak fel. Egy ilyen hajó sohasem halott teljesen. Ha legénysége el is hagyja - ami itt, az űrkikötőkben gyakran előfordul -, azért sok minden továbbra is változatlan benne. A számítógépes központ folyamatosan figyeli az energiaszintet, a hajtóművek hőmérsékletét így, álló helyzetben is. A magfúziós energia nem veszélytelen. A szellőzés is elindul olykor-olykor, most kívülről szívják be a levegőt, hisz van abból a kupola alatt bőven. De készen állnak a belső levegőtermelők, a folyadékrecirku- lálók is. Sok műszer figyeli most a külvilágot. Mindazt, ami veszélyes lehet a hajó számára. Ha egy meteor átüt- né a kupolát - ezt elvileg nem szabad kizárni -, és az ott felhalmozott levegő kiszáguldana a résen, az űrhajó szel- lőzőnyílásaira felszerelt érzékelők azonnal jeleznék a központi vezérlésnek a nyomáscsökkenést, és az bezárná e nyílásokat. Ha a bolygót rengés rázná meg, az amorti- zációs lábak helyzetén ez is változtatna. A hajónak álló helyzetben minden körülmények között tökéletesen függőlegesen kell maradnia. Az irányítóhelyiségben egy nagyon sötét bőrű, jó ötve- nes, majdnem teljesen fekete férfi állt a repülőtér pa- rancsnoka előtt. - Feltöltések megtörténtek? - Igen, kapitány. Itt vannak a nyugták - mondta a sá- padt, nyurga parancsnok. Kicsit elfogódott volt, mert fél éve van ezen a helyen, és eddig mindössze két hajót in- dított útnak. Még mindig nem volt egészen biztos a dol- gában - jól csinált-e mindent. Ő is, az emberei is. Bízott abban, hogyha valami hibát követett el, Taddor észreve- szi. Inkább egy korholás, mintsem útközben derüljön majd ki a hajón, milyen mulasztásokat követtek el. An- nak könnyen tragikus vége lehet. Taddor kapitány valóban le is ült egy percre a kényel- mes fotelba, és átnézte az elektronikus nyugtákat. Mind- egyiken szerepelt az energiatöltés mennyisége, időpont- ja, a rakományok összege is. Nem talált kivetnivalót semmiben, elégedetten felszusszant. A széles vállú, nagy testű férfin feszült a zubbony. Kedvelte a fehér színt, ilyet hordott most is; ez nem volt egyenruha, és nagyon kiemelte bőre sötét színét. Egymás után vette kezébe a kicsiny mágneslapokat, betette egy-egy jelzőbe, és na- gyon sebesen vetette össze az adatokat, amik felbukkan- tak a képernyőn. Üzemanyag, szállítmányok, felszerelé- sek, élelmiszer és különleges ipari, valamint ivóvíz... Minden rendben volt. Ezt nem is mondta, csak egy moz- dulattal jelezte, és felállt újra. 9 - Ezen hát túl vagyunk. Mi a helyzet a legénység- gel? - Azt hittem, ismeri őket - így a parancsnok. - Nem - rázta a fejét Taddor. - Ez egy különleges ku- tatóút. Én már több ilyet vezettem, de mindig más le- génységgel - az arcán apró fintor futott át, de ez elkerül- te a parancsnok figyelmét. Taddor töprengve folytatta: - Most egy ismeretlen bolygó felfedezésére küldenek ben- nünket, úgynevezett előőrsnek. Vagyis kevés emberrel, rövid időre; éppen csak a legfontosabb adatokat és kö- rülményeket megállapítani. - Mit nem adnék egy ilyen útért! - szakadt ki őszin- tén a repülőtér parancsnokából. A fiatalember lelkesen nézett Taddorra. Neki csak űrrepülés technikusi végzett- sége volt, az orvosi vizsgálatokon nem tudott átvergőd- ni. Ilyen egészséggel elélhetett százhúsz évig a Földön vagy bárhol, ahol emberek éltek már a Naprendszerben; de hajóra nem engedték. Sohasem lehetett űrhajós. Már- pedig azok közül is csak a legjobbak indulhatnak "elő- őrsként" a még felfedezetlen világokba... Úgy nézett most a fekete Taddor kapitányra, mint egy félistenre. Ez a pasas ötvennyolc éves - tudta az adataiból -, és ő me- het! Én meg soha, sehová! Hát nem elkeserítő? – lázado- zott magában. - Kisszámú a legénység, de még ők sincsenek sehol! - mondta akkor Taddor, és könnyedén az asztalra csa- pott. Ami indulatait akarta jelezni, nem is túlságosan diszkréten. A parancsnok felriadt merengéséből. Az áttetsző belső ablakon át nézte a hajó nagy, sötét testét, és figyelte a kapitányt is. "Van köztük valami hasonlóság - futott át a fején -, mindketten olyan nagyok és feketék." Nyílott mögöttük az ajtó, csaknem nesztelenül, de mindketten meghallották, és odafordultak. Egy huszonéves fiatalember és egy barna hajú, talán harmincéves nő jött be a szobába. A fiatalember udvariasan előreengedte a nőt, ami e században már egyáltalán nem volt olyannyira magától értetődő, mint a régebbi korokban. Valaha - tudták a jelenlevők a ré- ges-régi, kétdimenziós videófilmekből - az ilyesmi elen- gedhetetlen része volt a jólneveltségnek. Erre gondoltak hát akaratlanul is. Közben a lány megtorpant Taddor előtt. - Kapitány, Utta Mertens első osztályú navigátor szolgálatra jelentkezik. - Kapitány, Brod Lavoll első osztályú űrhajós szolgálatra jelentkezik. Ezt már a szőke férfi közölte. A parancsnok ismét na- gyokat nyelt; rettentően irigyelte a szobájában tartózko- dó három űrhajóst. Egy óra múlva ezek elindulhatnak az űrbe. Méghozzá annak egy olyan tájékára, ahol még so- hasem járt ember!... Mindent megadott volna azért, hogy velük mehessen. Taddor éppen szólni akart, amikor ismét suhogott az ajtó. A fémszárnyak között felbukkant egy negyedik ide- gen is. Senki sem mondta, hogy ő a hiányzó utolsó űr- hajós, mégis mindnyájan tudták azonnal. Az űrrepülőtér parancsnoka ilyen szeretett volna lenni öt vagy tíz év múlva. A jövevény negyven körüli, szőkésbarna, élénk tekintetű, izmos férfi volt, arcán értelmes kifejezéssel. Majdnem olyan magas volt, mint Taddor, és azonnal odament hozzá. - Kapitány, Trin Dorg első osztályú űrhajós szolgálat- ra jelentkezik. Taddor mély lélegzetet vett. Már nem ügyelt a fiatal parancsnokra, akárha nem is lett volna itt. A nagy fekete férfi kimutatott az ablakon. - Ott a hajónk, a Regina. És itt vagyok én, Taddor Guetara kapitány. Magamról csak annyit, hogy eddig ti- zenhét fontosabb utam volt, ebből több felfedezőút. És önök? Még nem tegeződtek össze, de tudták, erre sor kerül majd rövidesen. Elsőnek Utta szólt, és két nagyobb utat említett, ami- kor kijutott már a Naprendszerből is. Trin Dorg is be- számolt néhány jelentősebb szolgálatáról; a fiatal Brod láthatóan zavarban volt, mert némi küszködés után kénytelen volt kijelenteni: ez lesz az első ilyen útja. Ő 11 még teljesen kezdő. Ez persze nem volt, nem lehetett igaz, hiszen a "első osztályú" minősítést nem kaphatta meg ok nélkül. De úgy látszik, a veszélyes gyakorlóre- püléseken kívül még sohasem bíztak rá nagyobb felada- tot. Önállóan nem is vezérelt hajót, mindig csak beosz- tottként. De aligha lehetett rossz a maga szakmájában, mert akkor sohasem került volna a Regina leendő le- génységébe. - Rendben - közölte aztán Taddor ellentmondást nem tűrően, hanyagul kezet nyújtott a parancsnoknak, rá sem nézve mondta: - Minden készen áil, azonnal beszállunk, és rádión majd jelentkezem önnél. - Igenis, kapitány. Azonnal intézkedem. A reptér parancsnoka automata vezérlésű elektrokocsit hívatott nekik. Lementek a földszintre, addigra a jármű odakanyarodott a bejárat elé. Mindnyájuknak csak egy zsákjuk volt, a legszükségesebb személyes holmikkal. Hiszen a hajón úgyis minden a rendelkezésükre fog állni. Az űrrepülőtéren közben nagy nyüzsgés kezdődött. A parancsnok riasztotta a személyzetet. Az addig hallgatag környék megelevenedett. Ellenőrizték a kupolanyitó be- rendezéseket. Mire az elektrokocsi a Reginához érkezett, kisebb porfelhők kavarogtak az űrrepülőtér betonpadló- ján. Tudták, mit jelent ez: megindultak a légelszívók. Fél óra múlva a nagy, hangárszerű térségben nem marad egyetlen levegőmolekula sem, utána elmozdulnak a fa- lak, kerek nyílás tágul fenn a kupola csúcsán, és... De még itt voltak. Leszálltak a kocsiról, az elindult vissza ugyanazon az útvonalon. A padlóba épített elekt- romos vezetékek irányították. Utta felnézett. Szédítően magas volt a hajó... - Százharmincnégy méter hosszú - mondta moso- lyogva Trin. - Honnan tudod? - érdeklődött Brod. - A Regina a Molter-típusú hajók közül való. A rend- szerben jelenleg harmincöt darab van belőlük, és leg- utóbb is egy ilyenen szolgáltam - válaszolta a férfi nyu- godtan. Taddor előttük ment. - Meglátjátok, otthon fogom magamat érezni, merthogy még a vízcsapok vagy a szekrények helye is ugyanott van a sorozat minden da- rabjában. Taddor lehívta a liftet. Valahol, vagy ötven méterrel fölöttük, kis fekete folt szakadt el a mozdulatlanul álló tömegből, és sebesen siklott alá. - Mikor jövünk vissza? - kérdezte hirtelen Brod, az- tán zavartan hajtotta le a fejét. Utta mosolygott. - Nem túlzol egy kicsit? Még el sem indultunk, és té- ged már az érdekel, hogy... Brod sóhajtott. - Jó, vegyük úgy, hogy nem kérdeztem semmit. Leért a lift. Egy vaskos, kerék fémlap volt, övmagas- ságban korláttal, semmi egyéb. Ráálltak, és máris men- tek felfelé. A repülőtér sivár padlatát is mind magasabb- ról látták. Akkor szólalt meg Taddor kapitány: - Az út előreláthatóan egy évig fog tartani, vagy va- lamivel tovább. De csak akkor, ha végig nagy sebesség- gel haladunk. Aztán már nem is szólt többet. A zsilip külső ajtaja nyitva volt, a vezérlés, ha a felfelé jövő liften súlyt – te- hát embereket - tapasztalt, automatikusan úgy intézte, hogy a személyzsilip már belépésre készen várja őket. A kapitány feltehetően szándékosan hallgatott, nem adott semmilyen utasítást. Kíváncsi volt, hogyan tájékozódnak emberei egy hajón. Trin Dorg felől nem lehettek már kétségei. Ez a férfi jó űrhajós benyomását keltette. A má- sik férfi maga sem titkolta, hogy kezdő, tehát Utta, a lány volt még ismeretlen számára. - Tíz perc múlva mindenki legyen a vezérlőben – kö- zölte végül szárazon Taddor, és elment a belső lifthez. Utta és Brod szétnéztek. Végre a zsilipkijárati folyosó falán találtak egy tervrajzot; éppen azok számára helyez- ték el itt a gyártók, akik nehezebben tájékozódtak. Közben Trin a másik liften felment a harmadik szintre, és megkereste kabinját. Nem kételkedett benne, hogy a személyzeti kis folyosóról nyílik, és abban is biztos lehe- tett, hogy ajtaján már ott olvasható a neve. Aminthogy úgy is volt. A szervezés erős oldala a ma emberének - 13 jutott eszébe a mondás. Csak azt nem tudta már, hol és mikor hallotta. De ennek amúgy sem volt jelentősége. Ledobta zsákját a küszöb elé, gyorsan odapenderült a többi ajtóhoz. Fellelte Brod és Utta kabinját is, meg a többit, amelyek most üresek voltak. Aztán bement a sa- játjába. Mire amazok is idetaláltak, ő már szokásos mű- szálás, könnyű kezeslábast felöltve igyekezett a lépcső- höz. Trin, ha csak tehette, kerülte a lifteket, nem félt a gyaloglástól sem. Szeretett lépcsőn futni fel, futni le. - A vezérlő a felső szinten van - közölte velük, és máris eltűnt. Utta és Brod összenéztek, jólesően moso- lyogtak. Brod egy pillanattal tovább nézte a lányt, mint kellett volna. Utta aztán benyitott a kabinjába, és Brod is megkereste a sajátját. Negyedóra múlva a vezérlőben találkoztak. Már Tad- dor kapitány is kezeslábast öltött. A műszerek teljes ké- szenlétben voltak. Utta mint navigátor elfoglalta a székét a vezérlőpult jobb oldalán. Taddor állt a számítógépek képernyőihez. Trin vállalta az energetikus szerepét, ép- pen a reaktorokból érkező információkkal ismerkedett. Brodnak jutottak a kevésbé fontos figyelnivalók. - Indulásra készen - jelentette Trin egyszerűen. Oly- annyira minden szenvedélytől vagy izgalomtól mentes hangon, mintha csak azt mondta volna: reggelire tejet it- tam. Utta kíváncsian ránézett. Valóban gyakorlott űrha- jós lenne, mint mondta?! Brod ideges volt. Ez lesz a nagy kaland, élete első és talán legnagyobb kalandja. - Az irányítót hívom.- mondta Taddor a mikrofonba. - Itt az űrrepülő tér - jelentkezett a parancsnok az irá- nyítótoronyból, és azonnal folytatta: - Az érintett űrszek- torok üresek. A Regina felszállását engedélyezem. A ki- jelölt koordináták érvényesek. Nem történt változás? - Változás nincs - szögezte le Taddor olyan eltökél- ten, hogy a parancsnok többet szólni sem mert. Utta közben a kapitányra nézett. Széles arcán nyoma sem volt fekete ősöknek, vonásai egészen európaiak voltak, de a bőre... Mint aki túl sokat napozott. Mélybarna, szinte fe- ketébe hajló bőr, és bizony itt-ott már ráncok is. A haja sűrű. Férfikora delén van ma egy jó ötvenes férfi, futott át a lány fején. De akkor a kapitány ránézett. - Ellenőrizze az utolsó adatokat! - Igen! - vágta rá Utta, ahogyan megszokta eddig. A navigátor feltétlen engedelmességgel tartozik a kapitány- nak. Így volt ez az űrben mindig, amikor a huszadik század végén elindultak az első, majdhogynem "igazi" bolygóközi útra az emberek - és így van ez azóta is. Így kell lennie. Főleg a kritikus pillanatokban érvényes, hogy a kapitány felel mindenért, társainak hát sem mód- juk, sem lehetőségük nem lehet az ellenkezésre. - Energia a start előtti szinten - jelentette Trin. Keze a vörös fogantyún volt. Itt nincs gépi irányítás, leg- alábbis nem ilyenkor. Ha veszélyhelyzet lenne, és ember nem lép közbe, a vezérlés 0,001 másodperc alatt átveszi a vezényletet. Brod is megszólalt. - Dőlésszög nulla egész nulla tized, minden irányban. Taddor megint a mikrofonba beszélt. - Mi van a kupolával, parancsnok? - A nyitás kilencvenhét százalékos..., Pár másodperc még, és teljes lesz. Azonnal jelzem. Taddor akkor mélyet lélegzett, sötét szeme előbb a műszerekre, aztán az emberekre villant. - Indulás! Trin lenyomta az energiafelszabadító kart. A hajtó- művek működésbe léptek. A hajó még nem mozdult, de érezhetően nőtt a belső feszültség, remegtek a falak. Visszafojtott hatalmas erő dübörgött valahol odalent a mélyben. Mutatók kúsztak felfelé a számlapokon, gra- fikonok villogtak a képernyőkön. A vezérlő számítógép másodpercenként sok tízezer műveletet végezve figyel- te a folyamatokat. Aztán a parancsnok jelezte: kinyílt a kupola. Körös-körül a mesterséges repülőtéren már légüres tér volt, az űr rémisztő hidege mart bele a betonba. A páncélüveg ablakokon át a repülőtér sze- mélyzete csak egy nagy fényvillanást látott - a kicsa- pódó gázfelhők között felemelkedett az űrhajó, és már- 15 is a kupola magasságában volt a tűzfény, majd az is eltűnt. A Regina elindult célja felé. - Értesítést kaptunk az űrrepülőtérről. - Halljam! - A Regina elindult. Ez azt jelenti, hogy... - Igen, azt jelenti. De fölösleges lenne részletezni... Maradjon köztünk a terv is és minden kísérő körülmény. Így jobb nekünk is, és a... tervnek is. - Értem, uram. Akkor mi maradt számunkra? - Majdnem semmi. Olyan ez, mint régen a földmű- ves. Tudja, még az ősidőkben, a Földön... Elvetette a ter- mést, aztán várt néhány hónapon át, míg a magból nö- vény, aztán termés lett. - A magot - hogy folytassam a hasonlatát, uram - mi már régen elvetettük. A növény is kinőtt már. Itt-ott ter- méssel is találkoztunk, de ez lesz az igazi termés, nem? - Kétségkívül elméletünk igazi bizonyítéka. Amikor visszatér a Regina, bizonyítékok lesznek a kezünkben, és felléphetünk velük ott, ahol kell. - Csak visszatérjen egyáltalán az a hajó, uram. - Minden előfordulhat. Az is, hogy soha többé nem látjuk sem a hajót, sem a legénységet... Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Utta megnedvesítette ajkát. Hát igen, itt szárazabb a levegő. Az űrhajósok nem izzadnak, a hőmérséklet mindig kellemes, de a levegő páratartalmával baj van. A lány felállt, odament a központi számítógép itteni termináljához. Minden fontosabb helyiségben volt a fa- lon egy kis képernyős klaviatúra, meg egy mikrofon is, amely önműködően bekapcsolt, ha valaki közelébe ért. - Vezérlés! - mondta a lány. - Helyesbítést kérek a levegő nedvességével kapcsolatban. - POZITÍV VAGY NEGATÍV IRÁNYBAN? - kérdezte vissza a gép, csöppet sem kellemetlen hangon. Elmúltak már azok az idők, amikor a robotok vagy a számítógépek akusztikus berendezései fémes hangon, valóban robot módra beszéltek. Manapság a legjobb színészek hangján szólalnak meg, és kiejtésük mindig tiszta, félreérthetet- len. Ennek főleg veszélyhelyzetben van jelentősége. A számítógépes vezérlés sohasem veszti el a fejét, és min- dig tisztán, érthetően ejti szavait. - Pozitív irányban - felelte Utta. Megbeszélte még a géppel a változtatás méreteit is. Közben Brod jött az ét- kezőbe. - Este van, este van... - kedélyeskedett. - Vacsorázni méltóztatik, hercegkisasszony? - Éppenséggel befejeztem, nagyuram - vette át Utta a stílust. Úgy látszik, gyermekkorukban hasonló videofil- meket néztek. - Azért maradj még egy percig - Brod az automatá- ból kivett két tál ételt, kért egy hűs üdítőt is, majd lete- lepedett ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél Utta üldö- gélt türelmesen. - Ma már úgysem leszel szolgálatban. Van időnk. - "Az űrhajós ideje, akár a kozmosz: végtelen..." - idézte valahonnan a lány, de nem túl komolyan. Brod udvariasan nevetett: - Szeretem a jókedvű társakat. Eddig csak gyakorló- utakon voltam, és ott is főleg morcos alakokkal kerültem össze. Nem tudod, miféle ember a kapitány? - Fogalmam nincs. Nem hallottam róla semmit. - Úgy látszik, ő sem erről a vidékről való - Brod nagy lendülettel evett tovább. Nyílott az ajtó, és meg- jelent harmadik társuk, Trin. A férfit mindketten jól megnézték - talán most először az indulás óta. Kilenc órája voltak úton. Vajon ő vidám ember?... - ez a kí- váncsiság látszott tekintetükben. Trin alighanem érezte, miről van szó, hirtelen feje fölé tartotta egyik karját, a másikat hátraszegte, és pár másodperc alatt egy gyors fandangórészletet járt el sebes lábbal, a végén tapsolt: Ollé!... ' 17 - Így jó vagyok nektek? - kérdezte. Utta felnevetett. Brod elégedetten bólogatott. - Veled jó lesz vigyázni. Kitalálod az emberek gondo- latait. - Bár kitalálnám. Olykor nagyon szükséges lenne. - Trin is választott vacsorát, türelmetlenül állt az átlátszó kis ablak előtt, míg a gép megmelegítette az adagot. Az- tán kivette, és leült, Uttára nézett: - Ilyenkor találgatják a véletlenül összekerült űrhajó- sok, kik a többiek, és főleg, hogy milyen a kapitány?! Igazam van? - Igazad van - ismerte el a lány. Trin jól megnézte most magának. Utta egész lényé- ben van valami rendkívül otthonos és vonzó, állapí- totta meg. Sportos, de nem sovány, válla, csípője göm- bölyded, arca pedig rokonszenves. A hangja sem kellemetlen. Trin tulajdonképpen elégedett volt, rosz- szabbul is járhatott volna: Sok legénység járja az űrt úgy, hogy nincs köztük nő. Az sem kellemes, persze. De olykor abból is csak bajok származnak, ha van nő a fedélzeten... Homályos előérzete támadt. Brodnak is ez járhatott az eszében, mert két falat között azt mondta: - A múltkor hallottam, hogy valahol a Mars-3-ason egy pszichológus arra a következtetésre jutott: az űrben az a legjobb legénység, amelyik csak nőkből áll. - Ekkora marhaságot! - legyintett Utta. - Hiszen úgy jó, ha nagyon is különféle emberek utaznak együtt. Nem? Trin elmélyülten kanalazott a leveséből, mint aki gon- dolkozik a válaszon. Ezért Brod megelőzte. - Az igazi az, amikor fele-fele arányban vegyes a le- génység. Itt nálunk nem a legjobb az arány. - Miért, te valamiféle szexpartikra számítasz útköz- ben? - adta Trin az értetlent. - Úgyis hibernálva fogunk utazni jó ideig, és akkor aztán igazán mindegy, milyen nemű űrhajós hever ott mínusz százkilencvennyolc fo- kon behűtve egy ízléses kis testhezálló tartályban, no nem? Nevettek. Így évődtek még egy ideig, aztán hallották a hangszóróból Taddor hívó hangját. - A kapitány kéri a legénységet a vezérlőbe! - Nos, eljött ez a pillanat is - jegyezte meg Trin, és gyorsan befejezte az evést. - A kapitány is szeretné megismerni a legénységet, nem csak a legénység a kapitányt - vélte Utta, aki rnár az ajtónál állt. - Hát akkor ne várassuk sokáig - jegyezte meg fölé- nyesen Brod. Némely pillanatban kétségbeesetten igye- kezett magát bennfentesnek mutatni, ami persze ritkán sikerülhetett. Utta és Trin tekintete egy másodpercre összeakadt, mindketten látták a fiú igyekezetét, és könnyű mosollyal nyugtázták. Ez a kis cinkos közösség közelebb hozta őket egymáshoz. Taddor a vezérlőben üldögélt. Mivel sohasem szerette a semmittevést, örökké fűtötte a tettvágy, hát most az egyik kis kézi analizátorral elemezgetett valamit. Ami- kor társai bejöttek, félretette a tenyérnyi készüléket, és intett, foglaljanak helyet. Nem volt túlságosan hivatalos- kodó, és amazok ezt értékelték. - Itt az ideje, hogy megbeszéljük a teendőinket. A ha- jónk most - egy pillantást vetett a nagy képernyőre, amelyen számsorok ragyogtak, a számítógép folyamato- san írta fel a száguldó hajó pályaadatait - már a megkö- zelítőleges pályán van. Úti célunk a Boerre-naprendszer Demona nevű bolygója. Mint talán hallottátok, ezt egy űrszonda fedezte fel több mint két évvel ezelőtt, és meg- lehetősen hiányos adatokat szolgáltatott róla, ám ennyi is elég volt ahhoz, hogy a földi kutatási bizottságok kí- váncsiságát felkeltse. Hamarosan elintézték, hogy kuta- tóexpedíciót küldjenek a térségbe. Hogy miért éppen en- gem választottak ennek vezetőjévé, azt tőlük kellene megkérdezni - tette hozzá hamiskás mosollyal. Ez volt az a pillanat, amikor Brod is megnyugodott. Ha mind a négyen kedvelik a humort, nem lehet na- gyobb baj. Trin merően figyelte a kapitányt, mintha eszébe akarná vésni minden gesztusát, hanghordozását, még a szavajárását is. Uttán kellemes borzongás futott 19 át. Most kezdte csak igazán felfogni, hogy végre elkez- dődött a felfedezőút. Amiben nyilván nagyon sok ka- land is lesz. - ...A Demona különös világ, az biztos - folytatta a kapitány. - De még messze van, tehát foglalkozzunk en- nél időben közelebbi dolgokkal. Egy ügyeletesnek kell ébren lennie az utazás egész időtartama alatt, miközben a többiek "alhatnak". Úgy gondolom, magam leszek az első ügyeletes. Harminc földi napnak megfelelő idő el- teltével felébresztem a másodikat, vagyis téged - nézett Trinre -, aztán következik Utta, és végül Brod. Van va- lakinek észrevétele? Ebben a kérdésben volt egy apró, alig észrevehető és nyugtalanító mellékzönge, amire Trin figyelt fel. Bár kér- dés volt, és nagyon demokratikusnak tetszett - "van va- lakinek észrevétele?" - azért Taddor mégsem azt kérdez- te, van-e valakinek ellenvetése. Ellenkezésről szó sem lehetett, mert ő a kapitány, és így látja jónak. Vagy Trin tévedett volna? Kis csönd után a kapitány folytatta. - A hajót vezérli az elektronika, de azért az ügyeletes- nek itt kell lennie, ez érthető. Egy dehibernálási folya- mat csaknem harminc percig tart, és akadnak helyzetek, amikor gyors döntésre van szükség. A számítógép igyekszik elkerülni a veszélyhelyzeteket, vagy ha azok nem túl gyorsan merülnek fel, előre ad róluk jelentést és jellemzést is. Ezt még Brod is tudta. Uttának az volt az érzése, Tad- dor csak kitölti most az időt. Közben arra vár, hogy va- lamelyikük megszólaljon. Biztosan ő is szeretné tudni, kikkel került össze... A hosszú járatú űrhajókra a hajókat üzemeltető társa- ságok gyakran vegyesen válogatják össze a legénységet. Mindig, minden út után megkeverik az összetételt, ne- hogy unatkozzanak az emberek, és így kiszűrhető az is, kikkel nem kerülhetnek össze a jövőben. Az elektroni- kus személyiségrajzokban és a szakmai leírásokban min- den űrhajós neve és száma mellett ott szerepelnek azon kollégái kódjai, akikkel egyszer valamelyik hajón már összeütközésbe került. Többé nem fognak együtt utazni, az biztos. De jobb is így - gondolta Brod. Az ő neve mellett még biztosan nincs, egyetlen más kolléga szám- kódja sem. Még mindenkivel "összeereszthető"... - Te leszel az utolsó előtti ügyeletes - nézett most Brodra a kapitány. - Tehát neked kell majd engem éb- resztened. Ha semmi sem jön közbe, a szupergyorsaság- gal haladó Regina az utazás százötvenhatodik napján ér a Boerre-naprendszerbe, amely négy bolygóból áll.. A Demona a második, a központi csillagtól számítva. De ezt majd már együtt látjuk meg, remélem - Taddor fin- torszerű mosolygást eresztett meg feléjük, aztán így szólt: - Akkor hát ma este alvás helyett mindjárt hiber- nátorba fekhettek. Valaki állt egy sötét folyosón. Senki sem látta, nem lát- hatta. Egy mikrofon volt előtte, közel hajolt hozzá. Mik- roszkopikus sárga lámpácska gyulladt ki, ez jelezte, hogy az űrhajó központi számítógépe érzékelte az infor- mációközlés szándékát, és figyel. - Orion! Orion! - mondta az az ember. Ez csak egy jelszó volt. - ORION JELEN'TKEZIK - közölte a gép ugyanolyan hangon. - Köszönöm - felelte az ember, és megszakította a kapcsolatot. Utta már hibernált "álomba" merült. Teste mozdulatlanul feküdt a tartályban. Az áttetsző fedélen át csak az arcát láthatta volna egy külső megfi- gyelő. De ilyen nem volt. - A hibernátortér pontosan az űrhajó testének középvonalában helyezkedett el, és most csak a fal mellé erősített tartályok álltak ott. Még égtek a lámpák, hisz a folyamat még nem fejeződött be. Utta testének hőmérséklete majdnem elérte az ót körülvevő gázok hőmérsékletét. A lány már nem lélegzett, szívve- rése megállt, életfunkciói megszűntek. Sejtjeiben nem 21 zajlottak változások: azok nem szaporodnak és nem hal- nak el. A hűtést végző gázok közé olyanok is kevered- nek, amelyek bejutva a sejtekbe, megakadályozzák a jég képződését. Utta hát nem tudott, nem tudhatott semmit a világról, amelyből most mintegy "kijött", és nem tudta senki, mikor megy vissza, vagy hogy egyáltalán vissza- kerül-e. ...Trin is távolodott. Éppen megkapta a hibernáló gép- együttestől a szükséges injekciót, és életfunkciói lassan csökkentek. Behunyta a szemét. Nemegyszer átesett már ezen, azért mégis elfogta a halálfélelem - tudta a többi űrhajóstól, hogy azokra is ugyanígy hat ez a dolog. A hibernátortér kellemetlen helynek számított. Azért he- lyezték el minden űrhajótest közepére, hogy védve le- gyen katasztrófák esetén. Ütközés, nukleáris hajtóműrob- banás vagy bármi más életben ez a négyszeres biztonsági rendszerrel körülvett, többszörösen légmente- sen lezárható kicsiny rendszer fennmaradhatott, sőt in- nen egy pulttól vezérelni is lehetett a hajót - ha annak vezérlőrendszere még megmaradt egy katasztrófa után... Mégis, nem volt ez jó. Majdnem olyan, mint a halál - mondogatták az űrhajósok. Így volt ezzel Trin Dorg is. Negyvenkét évesen elmondhatta magáról: már számta- lan űrutazásban vett részt, sőt maga is, egy akkor még alig ismert bolygón született, kívül a Naprendszeren - hát sok mindent megszokott, mielőtt más emberek egyáltalán megismerték volna azokat. De a hibernálás kissé mindig az elmúlásra emlékeztette. Annál is inkább, mert másokhoz hasonlóan ő is jól tudta: az emberi tech- nika nem tökéletes. Sebezhető is. Ha valakit ebbe a félig élet félig halál állapotba tesznek át, sohasem tudhatja, meglátja-e valaha ismét az igazi, nagyon is tapintható, reálisan létező világot. És Trin még nem akart meghalni. ...Brod most volt a folyamat kezdetén. Csak egy perce, hogy leült az "ágy" szélére, majd belefeküdt. Még látta maga fölött az alacsony mennyezet lámpáit. Ezek kö- zömbösen néztek le rá, erőteljes fénnyel világítottak, bár hamarosan a férfinak úgy tűnt, csökken a fényük. Mi tör- tént?! Csak akkor értette meg, hogy az automata beren- dezések már javában működnek, rátolták a tetőt a fekhe- lyére, és indul a gáz... Az utolsó gondolata még az volt, hogy most már mindegy, ez lesz életében a második hi- bernálás, és ráadásul az első igazi is - hiszen az az első csak néhány napig tartott, inkább kísérlet volt, mint iga- zi. Az űrhajósképző iskolán az utolsó évben, még a nagy gyakorlat előtt hibernáltak mindenkit pár napra, hogy lássák, szervezetük képes-e alkalmazkodni ehhez a nem is veszélytelen folyamathoz. A fiatalember csak a hidegét érezte - vagy már azt sem?... Agyi folyamatai hamarosan leálltak, egy kép volt még előtte: valahol egy magas hegycsúcs fölött repül, nem tudta, madár-e vagy ember, de tisztán érezte önnön szárnyalását - aztán mindennek vége szakadt, csak a ha- talmas sötétség uralta el testét, lelkét. A távoli Marson, egy nagy kráter árnyékában lapult a kisváros. Építői nagyobbnak szánták, és hely volt is erre bőven. A Marson még századokkal az első telepesek érkezése után is a bolygó területének alig egy százalékát építették be az emberek. Ott álltak a kupolavárosok, mélyedtek a bányák, a napenergia-telepek, itt-ott már hasznosították a marsi szelek energiáját is - de tevékenységük még nem dúlta fel a vörös bolygót. Az a város is csak jelzés volt szinte. Majd itt épül egy- szer a nagy, a kiterjedt, a hatalmas Mars-5-ös - de most még mindössze alig száz épület állt két nagyobb kupola alatt, és semmi több. Néhány adótorony, egy mikrohul- lámú energiatovábbító állomás és egy hamarjában lebe- tonozott, primitív kis űrrepülőtér - ez minden. Az egyik épület éppen a meteorbiztos kupola szélén állt, és a hosszú, keskeny erkély szinte érintette az áttet- sző falat. Két férfi sétált itt fel-alá. Nem voltak idegesek. Pedig szakmájuk nem tartozott a nyugalmasak közé. Volt idejük, és azt ki is használták - általában. - Mikor lesz eredmény? - Kérdezte az egyik. Malkar volt a neve, negyvenhét éves tevékeny férfiú, aki biztos 23 volt abban, hogy hamarosan előbbre jut. Nemcsak kora, hanem érdemei miatt is. A felettesei biztosan gondolnak erre is. Remélte nagyon. Malkar Ázsiából származott, de ősei kétszázhúsz éve éltek a Marson; 2250 körül vándo- roltak be a Földről, a második nagy emigrációs hullám idején. A barna bőrű, karcsú férfi mindennap úszni járt a városi nagymedencébe, ezzel le is tudta sportolási kö- telezettségeit. Szakmájában mindenkinek kellett valamit sportolnia. Beszélgetőtársa egy nála jóval idősebb, nagyon sá- padt, fekete hajú férfi. Vairano a neve, és hatvankilenc éves. Csak az volt a különös, hogy alig hat éve került a Marsra, annakelőtte soha nem hagyta el a Földet, és minden éjjel ma is a Földdel álmodott: A marsi tar- tózkodást szükséges rossznak, afféle kicsit hosszúra nyúlt kiküldetésnek tartotta - már ha egyáltalán gon- dolt rá. Igyekezett nem töprengeni azon, hogy bünte- tésből került ide. Volt egy zavaros nőügye, és az ő akkori beosztásában - vezető pozícióban volt - az ilyesmit nem nézték jó szemmel a főnökei. Bár- mennyire is liberálisak az emberek úgy általában a Föl- dön - sokkal inkább, mint ezek az "új" telepesek itt a Marson -, azért nem mindent képesek elviselni. Hát ő is megütötte kicsit a bokáját... Nyugdíjról még senki sem beszélt, és ezért ő is óvakodott megemlíteni a dol- got. Majd talán, ha nyolcvanéves lesz, ráér erre gon- dolni. A lényeg az, hogy most elég jól érezte magát itt a Marson, annál is inkább, mert egy addig megle- hetősen elhanyagolt osztály élére helyezték. Lehet, megbízói is azt hitték, ez az osztály teljesen jelenték- telen... De ő majd megmutatja, hogy mire képesek! Most itt volt rá az alkalom. Nem rajongott a Marsért, úgy vélte, igazi élet még mindig csak a Földön lehet- séges, de tudott alkalmazkodni, és most akart is. - Eredmény? - ismételte a kérdés kulcsszavát Vaira- no. - Attól függ, mit nevezünk annak. De tegyük félre a fölösleges filozofálgatást. Az a lényeg, hogy kezünkben tartjuk a játszmát. Akkor is, ha annak döntő része tő- lünk sok milliárd kilométerre játszódik le... - Csak már valami hírünk lenne - sóhajtott Malkar. Végigsimított a haján, és elfordult a kupolától. Nagyon unta már a vörössárga sivatag látványát. Még a háttér- ben felmagasodó hegyek és kráterek sem érdekelték most. - Ha legalább azt tudnánk, hogy elindult az ak- ció... - Hát az biztosan elindult - mondta gyorsan Vairano. - Hiszen megkaptuk a jelentést. Az a hajó elment az űr- be. Hosszú távú dolog ez, kedves barátom. Itt a türel- metlenséggel semmire sem megyünk. - És mi van akkor, ha közben több hasonló ügy is... hogy is mondjam csak... folyamatban van vagy lesz? Ha megtörténik ismét, ahogyan eddig is megtörtént három- szor legalább? - Figyeljük az űrhajó személyzetét. Ilyesmi nem ke- rülheti el a figyelmünket. Ráadásul - és ezt most azért árulom el, hogy megnyugtassam barátom! - szakértőink kidolgoztak egy egészen különleges számítógépes prog- ramot. Tudja, hány igazolt, vizsgát tett és még aktív űr- hajós van jelenleg az összes emberlakta övezetben? Száz- hetvennyolcezer-ötszáztizenhat! Óriási szám, ugye?... És képzelje, mindegyikről mindent tudunk, és ezután is tudni fogunk. - Akkor hát... van remény? - Van. Ellenfeleinknek mindeddig csak egyetlen ütő- kártyájuk van, és mi tudjuk, ki az. - Nekünk is csak egy van... - kezdte volna Malkar kissé pesszimistán, de Vairano félbeszakította. - Eddig csak egy, de ha kell, lesz több is. Amint em- berünk átlát a szitán, vagyis pontos információkat szerez a veszélyről, mi is továbbléphetünk. Ne feledje el: elő- ször is bizonyosság kell, hogy nem véletlennel állunk szemben. Mert az is előfordulhat. Igaz, egy a sok mil- liárdhoz az esélye ennek, mégsem zárható ki. Ha viszont nem véletlen, elég pár jellemző adatot megtudni, és máris lecsaphatunk. - Bár így lenne - mondta Malkar. Üzenet szállt az űrben. 25 Nagy energiájú rádióadás volt. Akiknek antennájukra ért, nem tudhatták, honnan ered. Nem is értették – több- szörösen kódolt adás volt. Csak egy, egyetlen számító- géppel és természetesen elektronikus dekódolóval össze- kapcsolt vevőállomás érthette, fejthette meg. De azt sem tudta senki, hol van az a vevő. A hullámok sokáig szálltak az űrben, fénysebességgel. És végül célba értek. Egy antennára csapódtak, majd szá- mítógép dekódolta az üzenetet, kristályra vette és továb- bította oda, ahová kellett: ORION ÉS EMBER KÖZÖTT KAPCSOLATFELVÉTEL MEGTÖRTÉNT. VÉGE. 2. Utta halvány ködön át érzékelté a világot. A világot - vagyis azt a cseppfolyós, fényekkel és fénytelen foltokkal tele valamit, amely körülvette. De még abban sem lehetett biztos, hogy egyáltalán érzékel valamit. Minden bizonytalan volt, kínzóan üres megfog- hatatlan. Ugyanakkor a tudata mélyén halványan fel- bukkant egy érzés. Mintha már tapasztalta volna ezt... Már érzékelt és gyötörte az, hogy semmit sem tud... Arról a szakaszról csak erre emlékezett. Aztán az agyában egyre újabb részek kapcsoltak be, némelyik mű- ködésének "elindulását" világosan sejtette már. Nem tudta persze, mennyi idő telt el... Mielőtt végleg kinyi- totta a szemét, kezdte érteni a történteket. Az emlékek is bekapcsolódtak, összekötötték az érzetek sorait... Igen, ez a dehibernálási folyamat, gondolta. És örült, hogy már épkézláb gondolatok járnak a fejében. Hogy felfede- zi az összefüggéseket, lassanként emlékei is lesznek, hisz azok nélkül az összefüggéseknek sem juthat a nyomára. A gépekkel tehát semmi baj. Felbátorodott. Lassan próbált mozdulni, és alighanem már a folyamat vége felé járhattak, mert sikerült ezt megtennie. Tehát az iz- mok is működnek. Hamarosan megmozdíthatja végtag- jait. A feje fölött volt a dehibernálandó személynek szó- ló kicsiny információs tábla; nem villogott a piros vészjelző. Szóval nem riadóébresztési folyamatról van 27 szó. A hajón minden rendben. Úgy látszik, eljött az ő ideje. Hamarosan felvillant a dátumjelző is: "Az utazás hatvanegyedik napja." Hát igen, ő következik. Az első harminc napban az ügyeletes Taddor kapitány volt, a másodikban Trin. Most ő jön. A fürdőből jövet már egészen magához tért és jóked- vűen dúdolgatott. A lift felröpítette az egyes szintre. A vezérlő ajtaja nyitva volt. Amikor átlépte a küszöböt, hirtelen egy művirágcsokor repült át a levegőn. Utta ön- kéntelenül is elkapta, hiszen egyenesen feléje szállt... - Jó reggelt! Szép napunk van! - tréfálkozott Trin. Ke- zeslábasa még nagyon tiszta volt. Vagy erre az alkalom- ra újat vett fel?... Utta ránevetett: - Jó reggelt! Ha egyáltalán reggel van. Minden rend- ben? - Igen. A Regina űrhajót a lehető legjobb állapotban átadom neked. Az elmúlt hatvan nap alatt az égvilágon semmi baj sem volt vele. Utta jókedve nem múlott el. Tréfálkoztak, viccelődtek, miközben átvette az adatokat és lényegében a hajó ve- zérlését, amelyet továbbra is a központi számítógép ve- zetett. De most - néhány hivatalosnak tűnő formula el- hangzása után - Utta Mertens lett az egyszemélyi parancsnok. - Tulajdonképpen nem is kellene hibernáltatnom ma- gamat - enyelgett Trin. - Nagyon szívesen itt maradnék veled a következő egy hónapra. - Ugyan már! Taddor nern örülne neki. - A kérdés az, hogy te örülnél-e neki. Utta figyelmes pillantást vetett a férfi arcára. Aztán úgy döntött, inkább nem veszi észre a szikrányi komoly- ságot, amely a szemekből feléje áramlott. Minek bonyo- lítani a dolgokat?... - Mehetsz "aludni" - mondta nevetve a férfinak. - Rád fér, úgy vélem. - Olyan kimerültnek tűnök? - Trin hirtelen tehetetlen öregemberré változott; vállai leestek, egyik lába begörbült, és úgy is maradt, mintha béna lenne. A bal keze reszketett melle előtt, jobbal egy, képzeletbeli botot markolt, és arra támaszkodva próbált helyet változtatni. A feje is furcsán félrebillent - egyszóval igazi öreg lett belőle, olyan, ami- lyenek tulajdonképpen ma már nincsenek is. Talán csak az erre specializálódott intézetek mélyén, de sohasem a köz- területeken. Utta csak a régi filmekben látott hasonlót. A koldusokra emlékeztette a jelenet. Csak nem egészen ér- tette - már amikor egy dokumentumfilmben látott ilyene- ket -, mi volt a társadalmi szerepe a koldusnak. Régi, két- dimenziós fekete-fehér filmeken látta őket - a rongyokba vagy fura, sosem látott ruhákba öltözött férfiakat és nő- ket -, a kezüket tartották az adományokért. "Alamizsna", hangzott el egy réges-régi, döbbenetes szó is. - Így tényleg öreg vagy és beteg - nevetett Utta, meg- könnyebbülten. Hiszen mindez csak játék, jó színész lett volna ebből a Trinből. Ezt meg is mondta neki. - Igyekszik az ember - felelte a férfi és már komoly volt. - Most te vagy a parancsnok! Legalább azt engedd meg, hogy egy napig itt lehessek veled! Meglátod, neked is jobb lesz. Legalább lesz kihez beszélned. Utána egy hónapig úgyis némaságra leszel kárhoztatva. Végre meggyőzte. Utta még egyszer ellenőrizte a mű- szereket. Az automata pilóta kifogástalanul vezette a ha- jót. Akkor Trinre nézett. - Éhes vagyok, mint a farkas. Gyere, együnk valamit! - Szívesen, hercegnő! - A férfi meghajolt és a karját nyújtotta. - Elkísérhetem az ebédlőbe? - Menjünk. - És azt tudod, mi volt a farkas? - Valami állat. Ragadozó, ilyen nagy - mutatta kezé- vel a lány. Rámosolygott Trinre. - Azért ne hidd, hogy teljesen műveletlen vagyok. Nálam az a nyelvi fordulat, hogy "farkaséhes vagyok", való igaz. - Rendben van, farkashercegnő, akkor menjünk. A Regina száguldott. Körös-körül hallgatott az űr. Ez a csönd nem egyszerű 29 hallgatás volt. Itt még soha nem keletkezett semmilyen zaj - évszázmilliárdok múltak el a legkisebb nesz nélkül. Hiszen közvetítőanyag híján a keletkező zajok nem vál- tak zajjá, nem terjedtek szét és nem akadt lény sem, amely meghallotta volna őket. Egész világok roppantak össze, ütköztek, pusztultak és születtek újjá - mindez teljes némaságban zajlott le. Az űr a végtelen térségben végtelen csendet is parancsol és maga biztosítja azt. Több száz fényévnyi hosszúságú forró gázsugarak száguldanak, némelyek csaknem a fény sebességével. Fe- kete lyukak gigászira dagadt vonzerővel húznak ma- gukba mindent. Csillagok haldokolnak hosszan, hosz- szan. Olykor egész kis univerzumdarabok érnek egymáshoz közel, okoznak zavarokat egymás rend- szereiben, aztán ütköznek is. Minden másodpercben összeomlanak valahol kisebb és nagyobb világok; boly- gók, kisbolygók csapódnak egymáshoz. A mozdulatlan- nak tűnő csillagvilág korántsem oly statikus, amilyennek látszik. Nem is a szemlélőkért létezik. Létezésének oka- célja titok - egyelőre. A megérteni szándékozóknak elő- ször még a tudás sok fokát kell bejárniuk, nagyon magas tudásszintre kell emelkedniök. Lehet, el kell búcsúzniuk a lét anyaghoz kötött formáitól ahhoz, hogy végre sejteni kezdhessék, mivégre létezik mindez. Ám nincs bizo- nyosságuk és nem is lehet. Mert talán másféle élőlények- ké válva, hatalmas tudatszintváltozásokat átélve sem fogják megtudni, miért van a kozmosz, miért léteznek benne ők is, az "értelmes" lények. Van-e egyáltalán olyan lénycsoport, amely ezt megértheti? És ha igen - hol található? A Regina száguldott. A hajó műszerei automatikusan regisztráltak minden történést a közeli és távolabbi űrvidékeken, amelyek be- folyással lehettek a hajó útjára. A "közelit" és a "távolit" persze nem szabad szó szerint érteni. A számítógép min- den először tapasztalt jelenséget összevetett az emléke- zetében őrzött hasonló, de betáplálói által megmagyará- zott jelenséggel vagy folyamattal. A "történések" így értelmet nyertek és megszűntek nyugtalanító ismeretlen- ségek lenni. Ha mégis akadt ilyesmi, a gép riasztotta az ügyeletes embert. A robotpilóta arra ügyelt, hogy a hajó útját semmi se zavarja meg és ne kelljen nagyon eltérnie a célhoz veze- tő legrövidebb útvonaltól. Ha meteorok bukkantak fel előtte, azonnal bemérte őket. Azonosításra nem sok esély volt; erre csak a Naprendszer belsejében nyílott le- hetőség, hiszen ott az elmúlt századokban feltérképeztek már minden narancs nagyságú repülőkövet is. Ezekből sok ezer akadt. Nem is beszélve a több mint hatezer kis- bolygóról és egyéb törmelékről, amelyek évmilliók óta rótták változatlan pályájukat. Az űrhajókba épített vezér- lő számítógépek ismerték e sok ezer objektum pályaada- tait és minden hajó minden útján állandóan összevetet- ték a pályaadatokat a hajó repülési vonalával. Így akadályozták meg az ütközéseket. Ám itt, oly messze a Földtől, sőt a Naprendszertől is - majdnem teljesen ismeretlen és feltérképezetlen világ- ban haladtak. Ez a "világ" nagyobbrészt üres volt. Oly- kor felbukkant néhány meteor, egy-egy nagyobb, űrben repülő szikladarab vagy éppenséggel jéggé fagyott mag- vú üstökös... De a berendezések csak akkor térítették el pályájáról a hajót, ha komoly veszély fenyegette. Takaré- koskodtak az üzemanyaggal. Minden eltérés, fékezés vagy újabb gyorsítás pazarlást jelentett. Nagy szükség esetén persze a beavatkozás a másodpercek ezredrésze alatt is megtörténhetett. A robotpilótához kapcsolt számos érzékelő folyamato- san figyelte a környező űrterületeken a kozmikus sugár- zásokat és a mágneses mezőket is. Más részei a hajó bel- sejét tartották őrizetük alatt. Tudniok kellett minden apró rezdülésről, folyamatról és változásról ahhoz, hogy a Regina biztonságát megőrizhessék. - Nem félsz? - kérdezte Utta. Trin hátradőlt székében. A társalgónak is nevezett kö- zös helyiségben ültek. Előttük több videokészülék. A fa- lon egy nagy besüllyesztett képernyő. A férfi látta fölöt- 31 te a fémlemez kiálló szélét. Ha a robotpilóta riadót ver, a készülék kikapcsol és fentről lehull a fémlemez, hogy esetleg fékezés vagy ütközés miatt lehulló tárgyaktól óv- ja a képernyőt. - Miért félnék? Jól érzem magamat - felelte. - Jó neked. Én még nem jártam ilyen messze a Föld- től. - Az űr mindenütt űr -filozofált a férfi. Közben nézte a lányt. Utta nyakán apró barnás pelyhek nőttek, alakja tökéletesnek tetszett. Trin hát nem is titkolta, hogy el- nyerte a tetszését. Utta nem lett volna igazi nő, ha mind- ezt nem fedezi föl már az első napon. Az indulás után egy órával. De ugyanezt érezte Broddal kapcsolatban is. Tudta, tetszik ő a legfiatalabb űrhajósnak is. Persze, amíg a férfi nem hozza szóba, ő sem beszél róla, így döntött. Mostanában, a huszonötödik század vége felé egészen mindennapos dolog, hogy nők vallanak szerel- met a férfinak - ám Utta sok szempontból kissé "ósdi" felfogású volt. Ezen a téren is. - És milyen lesz a Demona? - Honnan tudjam? Átnéztük az adattárat, hát igazán nem sokat őriznek ott róla. Belélegezhető légköre nincs, hegyes a terep... És aligha élnek ott értelmes lények. Eny- nyit tudunk - mondta Trin. Még mindig Uttát nézte. Végre a lány is megsokallta. - Mit bámulsz? - Nem bámullak, hercegkisasszony, csupán nem tu- dok betelni a szépségeddel... Egyszerűen fogalmazva, igencsak tetszel nekem - merészelte végre Trin kimon- dani, amit régen akart. Egy hónapig volt egyedül a ha- jóban, és ezalatt bizony sokszor gondolt Uttára. Most ép- pen ezzel, akarta folytatni, de Utta sem volt kezdő. Kiolvasta a szeméből és gyorsan közbevágott: - Hagyjuk ezt, jó? Hát minden űrhajóban ugyanannak kell lejátszódnia? Van egy vagy két nő, akik körül foly- ton legyeskednek a férfiak, alig lehet őket elkergetni. - Jó sorod lehetett eddigi útjaidon - jegyezte meg Trin, kicsit gúnyos hangon. A lány nem vette észre, hogy provokálják, kitört. - Hát persze! Minden úton ugyanaz. Legalább egy, de inkább több pasas nyüzsgött folyton, udvaroltak, mond- ták az ostoba szövegeiket, amiket a férfiak biztosan már a pattintott kőkorszak óta mondogatnak a nőknek... Trin jót nevetett. Aztán hirtelen komoly lett. - Kisasszony, higgye el, mostantól fogva tartózkodni fogok mindentől, amit kegyességed udvarlásnak tekint- het. Utta azt hitte, viccel ismét. Ujjával pajkosan megfenye- gette a férfit és intett, nézzék inkább a filmet. Trin meg- pöccintette a fotel karfájába épített szenzort. A nagy kép- ernyőn az imént kimerevített filmkockák ismét megelevenedtek; az ismeretlen vad bolygón tízcsápos szörnyek bukkantak elő a homokdűnék közül, lilásfekete testükön megcsillant a lemenő nap zöldes fénye... Vad világba kirándult, képzeletbeli űrhajósok emelték lézer- fegyverüket... Valahol egy űrhajó emelkedett a magasba, homokvihart kavarva sugárterelő lemezeivel... Utta be- hunyta a szemét. Ilyen kalandok várnak rájuk a Demo- nán is? Kora reggel - amit természetesen az űrhajó saját ideje szerint kell érteni - Utta hibernálta Trint. Valójában csak annyi történt, hogy elkísérte a terem ajtajáig. A férfi ott néhány szóval búcsút vett tőle és bement. A többi a ké- szülékek dolga volt. Mire Utta visszaért a liften a vezér- lőbe, a képernyőkön felbukkanó adatsorokból tudhatta: a hibernálási folyamat beindult. Trin már tartályában - "ágyában" feküdt, testét a gépek bekenték olyan kenőcs- csel, ami megakadályozza, hogy bőrén felfekvések, se- bek képződjenek a hosszú, mozdulatlan fekvéstől. A hőmérséklet már süllyedt, a férfi testébe kerültek az utolsó injekciók és lassan tudatát vesztette... Utta egyedül maradt. Még sohasem vezetett egyedül űrhajót, különösen nem ilyen nagyot. Felelősségtudata óriási volt, főleg az első órákban. Mindent a robotpilótára bízott - egyebet úgy- sem tehetett -, és zavarában bejárta a Reginát. 33 Lement az alsó szintekre, amíg mehetett, hiszen az "alsóbb régiókban" már többméteres beton- és fémötvö- zet ajtók állták útját, a hajtómű nukleáris sugárveszélye miatt oda senki sem mehetett be. Ha nagy baj volt, az erre a célra rendszeresített és magukkal vitt különleges javítórobotokat engedte csak át a zsilip... A raktárakban, közel ezekhez a zsilipekhez, álltak a robotok. Hallgatag és mozdulatlan, emberre csöppet sem emlékeztető kerekes szerkezetek voltak. Ha úgy hozta a szükség, né- melyiket kiküldhették a küső burkolatra is, ahol az el- képzelhetetlenül jeges, mínusz kétszázhetven fokos hidegben is munkaképesek voltak. Aztán járt Utta az élelmiszerraktárakban is, felkereste a chlorellatenyészetet, amelynek természetes termése minden ötödik napon zárt láncon át került fel az élelmi- szer-automatába. Ügyes gépek vágták, szárították, aprí- tották és dolgozták fel ezt a sokoldalúan hasznosítható növényt. Járt a járműraktárban is. Itt néhány úgynevezett szonda is volt, vagyis leszállóegység arra az esetre, ha valami okból a Regina nem érhetne talajt a Demonán. Aztán persze volt önjáró, napenergiával hajtott "autó" is, amit kedvező terepviszonyok között szintén használhat- nak majd a Demonán. Így ment a lány emeletről emeletre, szintről szintre, benézett mindenhová. Kivéve a hibernátortermekbe. Amikor ismét visszajutott a vezérlőbe, tekintete ráté- vedt az energiaszint jelzőjére. Nem a magfúziós ener- giakészletet jelezte az, hanem a hajóban tárolt elektro- mos energiát. Amikor utoljára megnézte - és az előző nap este volt - tisztán emlékezett, hogy a hosszú szám- sor végén két nulla volt. 387 600, így lehetett... De most 387 599 volt ott, vagyis egy egész egységgel kevesebb. Márpedig az űrhajó áramkészlete megfelelt egy marsi kupolaváros készletének; egyetlen egységet sokszor na- pok alatt sem fogyasztottak el a berendezések, hiszen mind nagyon energiatakarékos megoldáson alapultak. Valami történhetett itt tegnap este óta, ami rövid idő alatt levett ekkora energiát - gondolta a lány. Aztán hamarosan megfeledkezett róla, mert leült a vezérlő elé, és a hangos hajónaplóba kezdte diktálni az ada- tokat. - Nevezzük őt X-nek - mondta Malkar. Oldalról né- zett főnökére. Vajon mire gondolhat?... Egyáltalán, hal- lotta-e a javaslatát? Vairanónak nem kis erőfeszítésébe került, hogy kon- centráljon. Az esze ugyan szintén ezen az ügyön járt, de egészen másképpen gondolt rá. "Ha sikerül megol- danom, visszakerülhetek a Földre... Ez a Mars egy för- telmes hely. Az ember itt semmire sem juthat. Hiába az állandó videotelefon- és tévé-összeköttetés, mégis, a tá- volság legyőzi az embert. Ha ilyen messze vagyok a mi ottani központunktól, mindenről késéssel értesülök. Még arról is, ha majd elfelejtik azt az ügyet és visszaen- gednek. Ki mondja meg akkor? Honnan szerzek róla tu- domást? Nem könnyű ám folyton a régi kollégáknak telefonálgatni, kerülgetve a témát kérdezősködni. Nem- egyszer látom a szemükben az alig rejtett gúnyt... Na- gyon is jól tudják, miért hívom őket, de hagyják, hogy kínlódjak, maguktól nem mondanának semmit. Olyan ez itt nekem, mint egy száműzetés..." - Hogy mondta? - riadt fel. - Nevezzük őt X-nek - mutatott Malkar a háromdi- menziós fényképre. Vairano azonnal élénken bólogatni kezdett, mintegy így akarta kitörölni Malkar emtékezeté- ból az iménti kis elbambulását. - Rendben van, legyen X. Végső soron mindegy... Mit tudunk a múltjáról? - Hát éppen ez az. Lyukas az életrajza. - Ezt hogy értsem? - Marsi szólás. Afféle, nyelvi fordulat - magyarázta amaz, és nem nézett rá. Ösztönszerűen érezte, hogy Vai- rano nem érzi jól magát ezen a bolygón, hát nem kell folyton az eszébe juttatni a Marsot. De eltagadható-e itt- léte? Hiszen elég, ha kinéz az ablakon. És Malkar akkor maga is ezt tette. Az ablak előtt egy térség volt. A kupola alatti félho- mályban - a nap már a látóhatár szélén járt, közeledett 35 a marsi éjszaka - a térre ültetett földi virágok különösen hosszú árnyékokat vetettek. Mindenki nagy eredmény- nek könyvelte el Mars-5-ön, hogy megeredtek és szépen fejlődtek még az, anyabolygó egzotikus tájairól hozott bokrok is. Nem volt ez mindenütt így a Marson. Talán a talaj nem volt megfelelő? Pedig igyekeztek azt is földire cserélni. Ugyanakkor a marsi telepesek egy részének nem tetszett, hogy mindent a földiektől "majmolnak" el. "Még csak az hiányzik, hogy az öntözővizet is a Földről szállítsuk ide gigantikus ciszternaűrhajókban", mondo- gatták. - Fontos lyukak vannak benne? - kérdezte Vairano. - Még nem tudjuk. X-nek nem illeszkednek a napjai és hetei. Tudjuk róla például, hogy két évvel ezelőtt, pontosabban a negyedik hónap vége felé, több mint egy hétre nyoma veszett. A felettesei keresték is, de hiába. Később előkerült és nagyon csodálkozott. Azt mondta, egész idő alatt otthon volt, legfeljebb naponta pár órára hagyta et a lakását. - Ez nem igaz? - Utólag nehéz kinyomozni. Szóbeszédekre vagyunk utalva, ami ugyan a mi szakmánkban nem ritkaság, mégis... hm. Ebben a konkrét esetben jobban őrülnék, ha több adatunk lenne. És a főnökség is jobb szívvel adna engedélyt valamilyen... hm... keményebb lépésre. - Erről egyelőre ne is ábrándozzon! Különösen most ne! X-nek van családja? - Nem, egyedülálló. Ez is megnehezíti a dolgunkat. - Jó, folytassa, mi volt azokkal a "lyukakkal"? - Másfél évvel ezelőtt nagy útra indult, és előtte gyakran szükség volt rá. Ismét eltűnt. Erről már sokkal többet tudunk, mert beszéltem egy szomszédjával is. Ő látta, hogy X elektrokocsiba szállt, ez afféle taxi, tudja, amit itt a Marson a földi repülő járművek helyett hasz- nálunk... Vairanóban felforrt a vér. Ennyire hülyének nézi őt ez a Malkar? Hiszen éppen elég ideje él itt ahhoz, hogy ezt is tudja. De csak az ajkát harapdálta, nem szólt. Lassan, nagyon lassan csillapodott. le. Amaz megint az ablakon át nézett kifelé, úgy folytatta. - Szóval elment. Kiderült, három vagy négy hamis in- formációt hagyott hátra maga után, így végül senki sem tudta, hol van. Mintha tudta volna, hogy keresni fogják, és nem akarta volna, hogy tudomást szerezzenek igazi tartózkodási helyéről... Nem sikerült kinyomoznunk ak- kor sem. Az biztos, hogy nem hagyta el a Marsot, ennek nyoma lenne, hisz minden, a bolygóról távozó személy- és teherszállító űrhajó köteles pontos nyilvántartást ve- zetni a fedélzetén lévő összes emberről. - Erre az esetleges balesetek miatt van szükség - szúrta közbe gyorsan a másik. Ne higgye Malkar, hogy semmit sem tud! Ő is ismeri a gyakorlati élet elemeit. Hm, egyes elemeit... - Igen, uram. Az adatok a központi űrszektor irányí- tójába kerülnek, a Mars-1-re. Onnan tudjuk, hogy X nem hagyta el a bolygót. Tehát valahol itt járhatott csak. - És ha, egy ártatlan hobbinak hódol? - vetette ellene Vairano. Ha azt hitte, most kicsiny győzelmet aratott, máris tévedett. Malkar nem titkolt örömmel jegyezte meg: - Én is gondoltam erre. Megszereztem az összes marsi sportegyesület, hobbikertészek, természetjárók, kozmikus alpinisták, különböző kedvtelési körök és így tovább címet, és mindenhová elmentem vagy szemé- lyesen, vagy elküldtem valakit. Csak a nagyon távol eső helyek esetében használtam videotelefont vagy rá- diót. A lényeg azonban az, hogy az eredmény így is nulla. - Sehol sem járt? Akkor mit csinált, hol volt? Kámfor- rá változott? - kiáltotta Vairano. Malkar nem tudta, mit jelent a "kámfor", és ez látszott is rajta. Főnöke nem is titkolta elégedettségét. - Ez meg egy földi nyelvi fordu- lat... Szóval eltűnt, azt mondja? - Igen, uram. Ezúttal legalább egy hétig senki sem tudta, hol van. A munkahelyén mondta valaki, hogy kezdték megszokni: X-re időnként nem lehet rátalálni. - Más terhelő dolog? 37 - Semmi, azon kívül, ami miatt az egész ügyet el- kezdtük, uram. Vairano hallgatott. Most ő nézte némán, hogyan bukik le a nap az egyik magas hegy mögött. Az egész folyamat igen gyorsan játszódott le. "Sebesen forog a Mars", gon- dolta a férfi, és akár akarta, akár nem, ismét a Föld jutott az eszébe. "Csak vége lenne már ennek a kínlódás- nak!... - Semmi rendkívüli esemény? - kérdezte Brod. - Olyan hangon kérdezted, mint aki nagyon is számí- tott rá - felelte Utta. Rámosolygott a férfira és az rögtön jobban érezte magát. - Hááát... nem lenne ellenemre egy kis meteorbecsa- pódás, vagy idegen lények látogatása a hajón – szelle- meskedett. - Kíváncsi vagyok, meddig őriznéd meg a nyugalma- dat - tüzelte Utta. - Én? Azt hiszed, félős vagyok? - Brod felfújta magát, olyan volt, mint egy kobra támadás előtt. Utta ilyet is csak filmen látott. - Ne dicsekedj, majd csak az első hőstetted után! - feddte meg a lány. A mondat nagyon szépen hangzott. Majdnem úgy, mint egy űrvideofilm címe. Brod értetle- nül kérdezte: - Hőstett? - Igen. Valahogy úgy képzelem, mindenkinek leg- alább egyszer el kell követnie egy hőstettet. Utána nyu- godtabban nézhet a mások szemébe, de önmagával is megbékül - magyarázta a lány kissé zavartan, mert ma- ga sem volt biztos a dologban. - Szóval, utána már so- hasem fog kételkedni önmagában. Tudja, mire számíthat bátorság terén. És később is bátrabb lesz, ha egyszer az volt. - Biztosan így van - Brod gyönyörködve nézte a lányt. Arcára volt írva az elragadtatás, akárcsak Trin- nek. Egy hónap telt el, mióta Trin visszafeküdt a hi- bernátorba, és Utta azóta csak a számítógéppel beszél- getett. Olykor sakkozott is a géppel, zenét hallgatott, filmeket nézett. Valójában nem unatkozott, de az egye- düllét mégsem tett jót neki. Most, a Regina útjának ki- lencvenegyedik napján eljött a váltás ideje, és Utta tu- lajdonképpen örült, hogy ismét "befagyaszthatja" magát. - Nehogy udvarolj! - emelte egyik ujját a magasba. - Már csak azért sem, mert nincs időd befejezni. Húsz perc múlva indulok a fürdőbe, aztán a hibernátorba. - Muszáj úgy sietned? - Brod megnedvesítette ajkát. Aztán elkapta a lány karját. Látszott rajta, sohasem csi- nált ilyet, de most kétségbeesetten szeretne valamit elér- ni. Föleg azért, mert a gyorsan múló idő is sürgeti... - Ne viccelj! - Brod nem engedte el a karját, közelebb húzta magához. Megcsókolta volna, minden előzmény nélkül, de Utta ügyesen elhajolt. Először nem tudta el- dönteni, hogyan reagáljon, végül inkább csak nevetett. Mintha az egész vicc lenne. - ... Inkább nézzük az adatokat. Figyelj a sorrendre, mert hamarosan így kell bediktálnod a hajónaplóba. - Minek diktálni? Hiszen a számítógép úgyis megőriz minden adatot az egész útról - ellenkezett Brod. Az iménti kis jelenet sikertelensége haragra gerjesztet- te. De önmagát okolta a kudarcért. "Sohasem tanulok meg a nőkkel bánni", kesergett. Eszébe jutott egyik jel- lemzése is. Az űrhajósiskola utolsó évében az volt a szo- kás, hogy az illetékes tanári bizottság elbeszélgetett a je- löltekkel külön-külön - és olyankor felolvasták nekik mindazokat a személyi jellemzéseket, amiket az elmúlt években készítettek róluk. Érdekes és tanulságos volt vé- gighallgatnia önmagáról, hogyan változott jelleme és vi- selkedése az évek során. De ott is találkozott egy kifeje- zéssel - és ez az utolsó évben sem törlődött ki onnan -, hogy "nem bírja elviselni a kudarcokat". Rosszabb eset- ben ez megtorpedózhatta volna további, éppen csak el- kezdődő karrierjét is. Mégis, talán a pszichológusok nyo- mására, az oktatók bizottsága úgy döntött, űrhajóst enged faragni Brodból. A fiatalember most hálás volt ezért. 39 - És ha baleset éri a hajót? Később vissza kell majd keresni a történteket. Fontos tényező lesz, volt-e akkor nem hibernált ember a fedélzeten, mennyiben tudott a vészhelyzetről, tett-e ellene valamit. A hajónapló egyben azt is bizonyítja, hogy melyik időpillanatban ki volt az ügyeletes, és rendesen ellátta-e a dolgát. Brod ezt maga is jól tudta, és nem akart tovább ellen- kezni. Hiszen az utazás még sokáig fog tartani, és remél- te, lesz alkalma "udvarolni" a lánynak. Úgy, ahogyan azt Utta kívánja. Ha ezt szeretné... megkapja: - Maradhatnál még - kérte mégis. Utta egy pillanatig szemlélte a fiút. Rokonszenves valójában. Ezzel nem is lenne semmi baj. Csak jóval fiatalabb nála. Pontosan öt évvel. Űrhajóban ennek nincs nagy jelentősége, de ha szerelmes lesz Brodba? - Nem maradok. Találkozunk majd... a Demona köze- lében. Amikor Taddor úgyis felébreszti az egész legény- séget. Hej! - intett neki és elment. Brod a legszívesebben utánarohant volna. De ekkor megszólalt a vezérlő számí- tógép: - KÖZEPES NAGYSÁGÚ METEORFELHŐ A HAJÓ PÁLYAVO- NALA KÖZELÉBEN. A férfi sóhajtott. Kezdődik a szolgálat. EI kell feled- kezni Uttáról, egyelőre. Igaza van a lánynak. Találkoz- nak még, biztosan találkoznak. Ugyanitt, hamarosan. Most csak ezt a hónapot kell kibírnia, aztán a kapitány leváltja, és... - Távolság? - kérdezte a robotpilótától, miközben maga is kivetítette a nagy radarképernyőre a látványt. A halványzöld háttér - amely maga a fekete kozmosz volt - előtt fehéren izzó pontok jelentek meg. Brod úgy hitte, szinte látja, hogyan növekednek - a valóságban persze túl messze voltak még. - A LEGKÖZELEBBI TÁVOLSÁGA HARMINCKÉTEZER- NYOLCSZÁZ KILOMÉTER - közölte a gép rokonszenves hangján. - Veszély? - kérdezte röviden -Brod és sajnálta, hogy Utta most nincs itt. "Hőstettet végrehajtani?..." Hogyan, mikor, milyen helyzetben? Nem olyan egyszerű az. Pe- dig egy jó kis hőstett igazán nem ártana. Nagyobb önbi- zalmat adna neki a lehetséges kudarcok elviselése során. Mert azért Brod abban sem kételkedett, hogy azok is be- következnek. Még talán éppen ezen az úton. - NINCS VESZÉLY. - A hajót nem kell eltéríteni a pályáról? - NEM. - Ha nem, hát nem. Nem leszek szuperkormányos! - sóhajtotta Brod és leült, hogy összeírja a teendőit. Sejtet- te, nem kevés munkája akad az első napokban. Bele kell rázódnia abba is, hogy egyedül lesz itt. Ezt még nem élte át, és... Egy kicsit, egy nagyon kicsit félt is ettől a magányos hónaptól. - Ugye, nem várunk tovább, uram? - Persze hogy nem. Hányan vannak most itt? - Ketten, de hamarosan csatlakozik egy harmadik is. Hadd jegyezzem meg: ez most legális ittlét. Nem kell rej- tegetnünk őket, és nekik sem kell aggódniok vagy titko- lózniok. - Mindig erről ábrándoztam! Emlékszik, tavaly mennyi kínlódásba került, hogy... - Emlékszem, uram. Az efféle konspiráció éppenhogy gyanút kelt, sohasem tehet az ember biztos a dolgában. Most viszont minden rendben folyik. ők is nyugodtak. - Rólunk nem is beszélve. - Így van. Az akcióterven nem óhajt változtatni? - Nem. Jól kitapasztaltuk már, hogy helyes. És egy ré- gi bölcsesség értelmében nem szabad változtatni azon, ami már sokszor bevált. Szabad új utakat keresni, de a gyakorlat maradjon a régi, míg nem találunk nála jobbat. Apropó, van valami hír arról a... hogy is hívják azt az űrhajót? - Regina, uram. Nem, nincs újabb hírünk, és most egy ideig nem is lehet rá számítani. Majd... majd utána annál többet fogunk hallani róla, ebben biztos vagyok, uram. 41 Valahol van egy bolygó. Társas és mégis magányos, akár az űr égitestei. Anya- ga milliárd évekkel korábban állt össze forró és izzóan pergő masszából; forgott akkor minden. Anyagból lett a fény, erőhatások születtek és hatottak, nőttek és csök- kentek. Egyszerű törvények uralkodtak. A térben szaba- don száguldó anyagcsoportok sohasem voltak igazán szabadok; mindig hatott rájuk valamilyen vonzás, vala- milyen erő. Az tartotta őket pórázon. Aztán egy csillag közelébe kerültek, körpályára kényszerültek, és sorsuk meghatároztatott. Örökre. Örökre?... A kozmoszban semmi sem örök, csak maga a koz- mosz. Az a bolygó is egy csillag körül kering. Különben nem lenne bolygó. Végigjárta fejlődése összes eddigi fázisát. Megszilárdult kérge alkalmas az élet hordozá- sára is. De vajon hordozza-e?... Fejlődése egyik szaka- szában még mérhetetlen óceánok terjeszkedtek felszí- nén, aztán kiszáradtak, eltűntek, jelentéktelen apró tavakká vagy kisebb tengerekké degradálódtak. Most levegő is van, amit szelek kavarnak fel olykor. Erózió hat a sziklákra. Eső zuhog, napfény szárít. Felhőket so- dor a szél. Zajok születnek és halnak el. A sarkokon hosszúak az éjszakák, hideg a levegő, néha messzire terjed a hótakaró is. Más években kurtább lesz, meleg szelek nyargalnak át a jégbevont dombokon, olvadás ad vizet, és langyos meleg ad újnak tetsző életet. Mindez milliárd évek óta ismétlődik. Növények ringa- nak a szélben. A bolygó légköre vékony, fölötte már a kozmosz gyil- kos hidege uralkodik. És száguld ez is az űrben, mint minden, ami benne létezik. Semmi sem áll meg soha, végtelen mozgásban van. Energiák hatottak így egykor, és hatnak ma is. A bolygó, amit az emberek Demonának neveztek el, vakon suhan a semmiben. Nem tudja, hogy közelednek hozzá. A holt anyagban nem rejlik tudás, amíg valaki bele nem viszi. Kicsoda?... Hisz valahol lennie kell egy felsőbbrendű értelemnek. Sőt, talán nem is egynek. Sok- nak. Hát miféle lények azok, és hol találhatók? Ez is egyike a Kozmosz titkainak. A Demona rohan az űrben. Az idő olyan gyorsan elrepült, hogy észre sem vették. Annál is inkább, mert hibernált állapotban ebből sem- mit sem érzékeltek. De annak, aki éppen ügyelt, szintén gyorsan szállt az idő. Pedig a kozmosz nagyon lassan változott körülöttük, bár a Regina elképzelhetetlen se- bességgel száguldott. Ha nem is volt ez fénysebesség - meg sem közelítette azt -, mégis erősen felülmúlta az elmúlt évtizedekben elért gyorsaságot. A hajó valósággal maga mögött hagyta a kozmosz tájait, bár a benne ülő szemlélő igen lassúnak látta a változásokat. Azok az ob- jektumok nagyon messze voltak a Reginától. Váltakoz- tak az "üres" területek azokkal, ahol a műszerek valamiféle repülő törmelékeket "láttak". Egészében véve azonban meglehetősen üres volt ez a terület. Csak egyet- len éles fénypontot érzékeltek állandóan, és ez akkor is a képernyőkön volt, ha másféle módszerekkel kémlelték maguk körül az űrt. A Demona Naprendszer csillaga - napja - lobogott majdnem örök tüzével. Infravörös hul- lámtartományban, rádiócsillagászati módszerekkel, és ezer más módon is tapasztalhatták. Mindennap automa- tikusan lemérték a központi vezérlés műszerei, mennyi- vel vannak hozzá közelebb. A távolság rohamosan csök- kent. Mégis hónapok teltek el a Regina majdnem kihalt fedélzetén, míg a hajó a cél közelébe érkezett. Az utolsó ügyeletes ismét Taddor kapitány volt. Hu- szonhat napig - vagyis huszonhatszor huszonnégy földi órán át - élt ismét a hibernátoron kívül, és tevékenyke- dett a hajóban. Az ötödik hónapja száguldott már a hajó, és nem történt semmilyen rendkívüli esemény. Óránként több százezer kilométerrel távolodott attól a helytől, ahonnan anyagának minden milliméternyi darabkája származott. Ahonnan urai származtak. Taddornak gyakran eszébe jutott mindkét feladata. Az egyikről sokat beszéltek indulás előtt, a másikról jóval 43 kevesebbet. De tudatában egyenértékű volt mindkettő. Nem is választotta szét őket. Ismét helyt kell álllnia - tisztában volt ezzel. És nem félt semmilyen feladattól. A huszonhatodik napon végzett egy utolsó mérést, és úgy látta, eljött az idő. Fel kellett ébresztenie a társait. Valamilyen nyugtalanságot érzett, de maga sem tudta, mi volt az. Az indulás utáni első hónapban is ő vezette vagy inkább passzívan felügyelte a hajót, és akkor nem érzett ilyesmit. Most azonban oly messze a Földtől, hal- ványan érezte, ezúttal talán nem sikerül minden olyan egyszerűen, mint korábbi útjain... De azonnal bekapcsolt tudatának egy másik rétege, és azt mondogatta önmagá- nak: "Sikerülnie kell. Nem állhat elém akadály. Én min- dent legyőzök, hiszen... hiszen valóságos titán vagyok!" Nem emlékezett már, mikor és milyen körülmények között hallotta először a "titán" meghatározást, de két- ségkívül őrá vonatkozott; bár akik mondták, nem sejtet- ték, hogy Taddor is hallja a szót. Titánok, titáni... Volt ebben valami felemelő még mielőtt megértette volna. Az a szó olyannnyira beleívódott tudatába, hogy kény- telen volt valamiképpen utánajárni igazi jelentésének. Titánok?... Nem akart arra gondolni, hol hallotta elő- ször ezt a szót. És nem a titániumötvözettel, az űrhajók kedvelt építőanyagával kapcsolatban hangzott el akkor, ez is biztos volt. Megkérdezte hát a Regina vezérlő szá- mítógépét, amely a hajó fedélzetén a mindentudó encik- lopédia szerepét is betöltötte. A gyártók által beléje zsúfolt tízmilliónál is több adat magában foglalta a földi művelődéstörténet bizonyos anyagait is. Szerepelt ott a mitológia, már csak azért is, hisz a Naprendszer sok ob- jektuma onnan nyerte a nevét. Titánok: "Uranosz, a csillagkoronázta ég istenének és Gaia földistenasszonynak roppant erejű, rendkívüli te- hetségű gyermekei. A görög mitológia szerint a titánok születése előtt Gaiai megszülte a hegyeket, a tengereket és a föld félelmetes mélyét, a Tartaroszt... E történetet azonban átugrotta Taddor, csak a titánok érdekelték. ... a hat fiú és hat leány - a titánok és titani- szok - közül a legismertebbek: Hüperion, Íaszpetosz, Thétüsz, Rheia, Theia, a mélyörvényű Okeanosz és a ra- vasz Kronosz. Gaia a titánok után megszülte az egysze- mű küklopszokat, s végül az ötvenfejű és százkarú há- rom szörnyet. Uranosz elborzadt a szörnyszülöttektől, s a Tartarosz- ba lökte őket. Gaia emiatt elfordult férjétől, s Kronosszal szövetkezett Uranosz gonoszsága ellen. Kronosz a titá- nok és a százkarúak segítségével megdöntötte atyja ural- mát, s ő lett az egek ura, aki azonban félt a testvéreitől, s ismét a föld mélyébe zárta őket. A harc után hosszú béke következett, s a titánok és titaniszok egymás között kötöttek házasságot, s benépe- sítették az istenek világát. A csavaros eszű Kronosz a jámbor Rheiát vette felesé- gül, aki a gyermekek sorát szülte neki. Kronosznak azonban apja azt jósolta, hogy gyermekei az ő hatalmát is meg fogják dönteni, s ezért félelmében felfalta az új- szülötteket. Gaiának és Rheiának - csellel - sikerült megmentenie és felnevelnie Zeuszt, aki valóban meg is döntötte atyja uralmát. Zeusz a küklopszok és a százkezűek segítségé- vel, mintegy tízévi küzdelem után legyőzte Kronoszt és a mellé állt titánokat, s elfoglalta helyét az Olimposzon. A titánok a Tartaroszba kerültek..." Megint abbahagyta a történetet, nem érdekelte Tad- dort a heroikus küzdelem egyetlen részlete sem. Tovább játszott a billentyűkön, s a gép adattárolója még azt is tudatta vele, hogy Zeusz és a titánok ádáz és kegyetlen harca kedvelt témája volt a festőknek is. Ter- mészetesen az űrhajózást messze megelőző korokban. Taddorra ez nem gyakorolta a legkisebb hatást sem. De azért néha azon kapta magát, hogy önfeledten mormolja: "Titánok harca…" És gyakran hozzátette volna: "Én is ti- tán vagyok." Szóval a huszonhatodik napon - amikor a Demona- rendszertől már csak tíznapnyi szédületes rohanás vá- lasztotta el a hajót - Taddor döntött: sorban felébreszti a legénységet. De nem egyszerre, egyazon napon, hanem húsz-huszonöt órás időkülönbséggel, hogy legyen ideje 45 mindegyikkel beszélgetni. Nem ez volt az első, sem a második útja, és szerette tudni, kiben, mi rejtőzik. Mennyiben számíthat majd rájuk, ha vészhelyzetek áll- nak elő?... Úgy döntött, elsőnek Uttát ébreszti fel. Már csak azért is, mert a lány meghatározhatatlan és megne- vezhetetlen érzelmeket ébresztett Taddorban. Azon a napon hát kijött a hibernátortartályból az ex- pedíció egyetlen női tagja. A kapitány is örült; többé nem volt egyedül. Csak most értette meg, mennyire rosszul esett az egyedüllét, a hosszú hallgatás. A Regina élettel telt meg. Taddor kedvtelve beszélgetett a lánnyal. - Utta, volt már férje? - Hagyományos értelemben még nem - felelte a lány. Illatszerekkel dúsított fürdőt vett, megmosta a haját is. Maga volt a tisztaság, az ápoltság, és Taddor ezt is örömmel tapasztalta. A vezérlőben ültek. A képernyőkön láthatták a koz- moszt, ha éppen az érdekelte őket; de csak a lány vetett néha egy-egy pillantást a radarképernyőre. A kapitány már az unalomig ismerte a következő ötvenezer kilomé- ter radarképét is. A kis piros képernyőkön folyamatosan peregtek a kristályszámok; az általános űridőt, az utazás saját idejét, a megtett távolságot, a céltól való távolságot is mérték, hangtalanul. A helyiség pasztellszínű mű- anyag falai között biztonságban érezhették magukat. - Vagyis együtt élt valakikkel - mondta Taddor meg- értően. - Nem voltak olyan sokan. Mindössze ketten - Utta beszédes kedvében volt. Taddor látta a lány arcát, és fur- csa nyugalom szállt rá. Hát igen, ha minden űrutazás ilyen lenne... Kellemes, majdhogynem kikapcsolódás. Ül- ni egy hajóban egy csinos fiatal nővel, aki értelmes, rá- adásul ért is az űrhajózáshoz, hisz maga is szakmabeli... Eddig miért nem akadt össze ilyen nőkkel? Taddor egy- re jobban sejtette, hogy valami vonzza ehhez a lányhoz. Utta nem vette le a szemét a férfi arcáról. Ez igen izgatta Taddort. Elszokott már attól, hogy így beszélgethet vala- kivel. Közben a lány folytatta: - Az elsővel még egyetemista koromban, de az ször- nyű korszak volt. Nern is tartott sokáig, mindössze egy évig vagy addig sem. Utána sokáig óvatos voltam, csak jártam a fiúkkal, de nem adtam fel a függetlenségemet. Magába mélyedt, emlékeiben kutatott. Taddor hallga- tott, de annyi elragadtatás volt az arcán, hogy Utta, ami- kor ismét felnézett, kissé zavarba jött. Már nem olyan nagy lendülettel fejezte be. - ...A másik egy űrbányász volt. Tudja, most nagyon elszaporodtak, legalábbis a Marson túli övezetekben. Mi- óta annyi nyersanyagra van szükség, és kiaknázzák már a kisbolygókat is. - És a Merkúron - vetette közbe Taddor. - Igen, ott is. Az enyém a Mars környéki kisbolygó- kon dolgozott. Hatalmas fickó volt, kettő méter húsz, és olyanok a vállai, mint egy birkózónak. Ha elmentünk egy pszichobárba, minden lány engem irigyelt. Hát nem furcsa?... - Miért volt furcsa? - Hogy a lányok a külsejük alapján ítélik meg a fiú- kat. - Ezt igazán elmondhatjuk a férfiakról is – jegyezte meg Taddor finom mosollyal. Utta értékelte humorát: - Igaza van, kapitány. Szóval nekem nem tetszett, hogy csak ezért bámulnak, ezért irigyelnek. Főleg, ami- kor egy újabb éves együttélés után kiderült, hogy való- ban nincs okuk irigykedni. Az a férfi kívül nagy volt, de belül kicsi. Érti, mire célzok? Taddor egyik ujjával jelentőségteljesen megkocogtatta a homlokát. Utta felderült. - Pontosan. Néha azt hittem, az agya diónyira össze- száradt, és ide-oda lötyög abban az óriási fejében. Aztán jöttek a hosszú űrutak, és már negyedik éve csak ván- dorlok. Azt mondják, jó navigátor vagyok. Kis túlzással mondhatnám, hogy már el is felejtettem, milyenek a fér- fiak. - Ezt nem hiszem el - mosolygott Taddor. A lány lát- ta, ilyenkor sokkal rokonszenvesebb az arca. A kis fekete ráncok a szeme sarkában... Tulajdonképpen nem ellen- szenves ember a kapitány. Talán megengedne egyfajta 47 bizalmaskodást is? Hiszen egy hosszú ideig tartó űruta- zás során létfontosságú a bizalom a legénység tagjai kö- zött. És a lány sohasem félt kimondani, amit gondolt. Most sem, ezért hát rákérdezett. - És maga hogy áll a hölgyekkel, kapitány? Taddor zavarba jött. De nem annyira, hogy ne tudjon válaszolni. Megköszörülte a torkát. - Az már a múlté. Én is együtt éltem néhány asz- szonnyal. De most már talán sajnálnám az időmet rájuk pazarolni, még ha lenne is. De szerencsére nincsen sza- badidőm, mint látja. Tizenegy éve gyakorlatilag folya- matosan úton vagy. - Tizenegy év sok idő - mondta a lány, és tekintetét nem vette le a férfi arcáról. - De ugye, nem akarja azt mondani, hogy azóta... soha... senkivel? Egyetlen hétre sem? Egy napra?... Taddor nevetett. De Utta most kiérezte: hamis a neve- tés. Most nem szólt, nem szó1 majd igazat? Taddor só- hajtott. - Ötvennyolc éves vagyok, kislány. Maga egészen nyugodtan a lányom is lehetne. - Nincs gyereke? - Nem tudok róla - nevetett megint Taddor, hamiská- san csippentett szemével. Utta a kezét nyújtotta az asztal fölött. - Tegeződjünk, Taddor. Hiszen sok időt fogunk együtt tölteni ezen a hajón. - És nemcsak a hajón... Rendben van. - Taddor kapi- tány sötétbarna keze a lány ujjaira fonódott. Az érintés pillanatában a férfi ismét érezte az a furcsa dolgot. Mennyi éve is már?... De elűzte emlékezetéből. Nem, nem szabad emlékezni rá. Jobb, ha nem. - Volt feleséged is? Olyan igazi, törvényes? Taddor először a fejét rázta, aztán bólintott egyet. Majd hirtelen elengedte Utta kezét, és felállt. - Megyek... Megnézem a... a... - nem is tudta, mit mondjon. Utta sejtette, nem kell megnéznie semmit. Csak egy ürügy, hogy félbeszakítsa a beszélgetést. Taddor felállt, és elment, Utta pedig sokáig nézett utána. Akkor is, ami- kor a férfi hajlott alakja rég eltűnt az ajtónyílásban. Két nap múlva együtt voltak mindnyájan. Taddor uta- sítására ismét megatáviratot küldtek a bázisra. Ebben je- lezték tartózkodási helyüket, és azt is, hogy már csak pár napi repülés választja el őket a Demona-rendszertől. Ezt jó, ha tudják "otthon" is. Arról nem is beszélve, hogy minden kutatóűrhajónak állandó kapcsolatban kell állnia bázisával. De valahogyan ők is nagyobb biztonságban érezték magukat. Pedig hát a Föld, a Mars vagy bárme- lyik bázis a Naprendszer feléjük eső szélén is - mit se- gíthetne, ha bajba kerülnének? Semmit. Ha a Regina se- gélykérő jeleket küldene az űrbe, azonnal elindítanának egy mentőhajót ebbe az irányba. Csak az a baj, hogy az a hajó sem jöhetne gyorsabban, mint ahogyan ők jöttek eddig. Öt-hat hónap múlva ideérne a mentő?... Találna-e még életben valakit négyük közül? Az sem lenne csodá- latos, ha már a Regina nyomát sem lelné fel ebben az idegen világban. Mert a világ idegen volt körülöttük. A kapitány uta- sítására Utta egy bonyolult megközelítési manővert dolgoztatott ki a számítógéppel. Hiszen nem rohanhat- tak be csak úgy egyszerűen és nyílegyenesen abba az idegen naprendszerbe. Trin is hasonló feladatot kapott; a majdani leszállás adatsorait kellett összevetnie, folya- matosan ellenőriznie, és ahogy az űrhajósok többet tud- tak meg a bolygóról, úgy folyamatosan módosítania a leszállási tervet. Brod egyenesen Taddornak segédke- zett: kidolgozták a kutatási tervet, amit annak idején a bázison csak igen nagy vonalakban írtak elő. Hiszen a földiek sem tudták jószerével, mit lehet majd felfe- dezni ott. A radarok és egyéb műszerek már szorgosan gyűjtötték és rajzolták fel a háromdimenziós képer- nyőkre a közeledő bolygót. Lázban égtek. Mindnyájukat elkapta az ismeretlen fel- derítésének semmi máshoz sem fogható vágya. Ez az ér- zés teljesen eluralta a lelküket. Alig törődtek egymással 49 is. Hol egyikük, hol másikuk tért be egy percre az étkez- débe, bekapott valamit és rohant vissza a vezérlőbe. Brod néha felnézett a központi nagy képernyőre: A Boerre nap lassan kihúzódott az ernyő szélére, ahogyan a Regina csökkentett sebességgel elhaladt mellette. A vi- zuális műszerek is sokféleképpen mutatták a kozmikus környéket. Látták a Demona-1, Demona-3 és Demona-4- es bolygókat. Ezt a nevet az ő számukra csak a második, az igazi Demona viselte. Ha valaha emberek telepednek ide is, minden bizonnyal találnak majd új neveket a nap- nak és a többi bolygónak is. Ez az ideiglenesség rányom- ta bélyegét gondolataikra is. Nem csoda, hogy igyekez- tek egy állandó viszonyítási pontot, valamilyen szilárd alapot találni maguknak - és ez csak a célbolygó, a De- mona lehetett. A harmadik és a negyedik bolygó között szegényes kisbolygóövezetet fedeztek fel. Meg sem közelítette a ha- sonlót a mi naprendszerünkből. A másik három bolygó különben élettelen volt. Fekete krátereket láttak rajtuk. Az egyik éppen a Regina röppályájához közel haladt, amikor az űrhajósok - már erősen fékezve - ott repültek. A bolygók kisebbek voltak a Marsnál is; az első beméré- sek és egyéb jelek szerint légkörrel csak a Demona ren- delkezett. Ez a bolygó különben rögtön magára vonzotta tekin- tetüket, kékesfehér ködben látszott lebegni. Valahogyan a Földre emlékeztetett; bár ezt egyikük sem mondta ki. Külön-külön a három idősebb űrhajós - Taddor, Utta és Trin - nem érzékenyültek el a látványtól, csak Brod tor- kát szorongatta valami... Amazok hárman sokszor voltak már ilyen messze a Földtől, és különben sem voltak ér- zékeny természetűek. A meghatódás is távol állt tőlük. Ezer műszer dolgozott, az emberek szinte percenként kapták az új és újabb adatokat. A számítógép tudta már a naprendszer összes bolygójának pályaadatát. A Demo- na sem rejtegetett már ilyen titkokat. Kiszámították hát, hogyan és mikor közelíthetik meg. A Regina irányt vál- toztatott. Még nem érte, el a Demona pályavonalát, máris fékezni kezdett és az egyik időmérőn végre felbukkant egy számjegy: 71. Ennyi óra múlva éri el a hajó a boly- gót. - Az első megközelítés durva lesz - mondta Utta. Most nagyon komoly volt. - A finom megközelítésre ké- sőbb lesz időnk. A lényeg most az, hogy közelebb ke- rüljünk a bolygóhoz. - Rendben - vágta rá Trin. - Azt majd én vállalom. Ha már a felső légkörön leszünk, átveszem a vezérlést a robotpilótától. Taddor hallgatott. Arra gondolt: lehet, minden egé- szen másképpen fog történni, mint ahogy azt hiszik a társai... Hiszen a Demona valójában millió veszélyt rejt- het és nyilván rejt is. Tapasztalt hajós lévén tudta már: a part, amelyhez közelednek, sokszor különbözik attól a parttól, amelynek kikötőjéből elindultak. E régi tenge- részbölcsességet magukkal hozták az emberek a Földről a világűrbe is. És sajnos itt is érvényesnek bizonyult. Taddor - bár nem mondta ki, nehogy nyugtalanítsa tár- sait - tudta, bajok százai várhatnak rájuk. Demona... Ne- véhez illően lehet éppenséggel egy démoni bolygó is. Az sincs kizárva: aki elsőnek teszi a lábát a felszínére, nem tér onnan vissza élve. 51 3. - Hiába tapogatom le a biokeresőkkel... Nem jelez éle- tet. Legalábbis értelmes életet. Ezt Brod mondta. A fiatalember a vezérlő egyik sar- kában ült műszerei között; a csökkentett világítású helyi- ségben szinte csak az ő szőke feje volt az egyetlen vilá- gos pont. Hogy az űrhajósok jobban lássák a vizuális képernyőket, majdnem teljesen redukálták a belső vilá- gítást. A műszerek a legkisebb zajt sem árasztották ma- gukból. Teljes lett volna a csönd, ha azt maguk az em- berek nem törik meg olykor-olykor. - Ugyan már! Senki sem hitte, hogy pont itt fedezzük fel az Idegeneket. Akiket mellesleg évszázadok óta hiába keresünk - mondta Trin. - Soha nem lehet tudni... - mormolta a kapitány. - Az Idegenek ott lehetnek mindenütt, olyan formában, hogy nem is szerzünk róluk tudomást. - Az elektronikus lehallgatás mindenesetre ered- ménytelen - mondta Utta. - Teljesen bizonyos, hogy a Demonán senki sem használ elektromágneses eszközö- ket vagy ilyen energiát. Taddor most hallgatott. Határozatlan reménykedés éb- redt benne, maga sem tudta, mire vonatkozik. De valami nagyszerű eseményre vágyott. Brod elfordult műszerei- től, nézte a nagy képernyőt. Azon már csak a Demonát látták. A halványkék gömb még annyira messze volt, hogy csak a radarjelek hatoltak el a felszínéig. Remélték, közelebbről hegyeket, síkságokat is látnak majd... Mert- hogy voltak ilyenek, tudták már. A radarletapogatás vál- tozatos felszínt sejtetett. - A forgási sebessége nem túl gyors - mondta aztán Utta. - Tizennyolc földi óra alatt fordul meg a tengelye körül. A biokeresők szerint csak növényzet található raj- ta, de az sem mindenütt. Csupán foltokban. Brod bólogatott: igen, így van. Az ő műszerei is ha- sonló eredményre jutottak. Trin most felnézett, tekintete a kapitányon pihent meg. Taddor... Vajon hogyan visel- kedik majd?... Trin már járt olyan hajón, ahol a kapitány- ról később derült ki: labilis alkat. Pedig több mint egy évtizede szolgált már az űrben, nem kevés hajót is veze- tett, de az időszakos vizsgálatok során az orvosok nem vették észre, milyen elváltozásoknak esett áldozatul. A kozmosz, az űrhajózás veszélyes üzem, a folytonos döntéskényszer megviseli az emberi idegrendszert. Aki nem vallja be, az is érez egy bizonyosfajta félelmet minden űrutazás során. A legkönnyebb a civil utasok- nak, ők bevallhatják, még beszélhetnek is róla. Meg- könnyebbülnek tőle. De a profiknak hallgatniok kell egymás és az orvosok előtt is erről. Végül már annyira magukba fojtják, hogy éppen ez okozza náluk a pszi- chikai elváltozást. Aztán Uttára nézett és mellében melegség terjedt szét. Hát igen, ilyen csinos űrhajóstárssal még soha nem ke- rült össze. Jó, hogy az illetékesek folyamatosan rostálják a hajók legénységét. Különösen azokét, amelyek hosz- szabb időtartamú, jelentős feladatokkal kecsegtető utak- ra indulnak. Mint a Regina is. Mint a Regina... A hajó száguldott, de folyamatosan csökkentette sebességét. A vezérlő számítógép ezt úgy végezte el, hogy a legénység nem érezhette meg a féke- zéssel járó kényelmetlenségeket. Sok órára osztotta el a robotpilóta az apró, enyhe fékezési szakaszokat, miköz- ben a radarok szorgosan pásztázták a környéket. A vi- zuális képernyőkről lassan kiszorult minden más, csak a Demona maradt ott. 53 Közben a hajóban történt valami. Jelzés érkezett a számítógépbe. Olyan jelzés, amelynek jelentősége volt, és ezt a gép is tudta. Bonyolult áramkö- rökben száguldottak az impulzusok, a megfelelő pontra érkezve szétváltak, folyamatokat szabadítottak fel. Infor- mációk és magányos, kicsiny jelzések egyesültek, váltak valamit kiváltó értékké. Nőttek és csökkentek, és ennek is volt jelentősége. Új folyamatszakasz kezdődött, szer- veződött. Már a gép is tudta hát, hogy ebben az új sza- kaszban a legkülönbözőbb váratlan események is történ- hetnek. Hatszázezer kilométerre jártak a Demonától. A Boerre-naprendszerben az űrhajó már igen lassan haladt. Taddor kapitány pihenni tért. Meghagyta ugyan, hogy azonnal ébresszék fel, ha valami rendkívüli történ- ne - de ettől úgy igazán nem tartott. Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Az ügyeletet Trin vette át és Taddor nem kételkedett abban: ez a férfi rátermett, igazi űrhajós. Még egy pillanatra látta Brod arcát is, aztán inkább Út- tára gondolt. Utta megváltás lehetne, jutott eszébe. A szó régies volt, sokan talán nem is tudják ma már, mi rejtőzhet mögötte. Nem használja már senki. "Megváltás?..." Tad- dor kapitány életének egy régebbi szakaszára is gondolt. Amikor sokat szenvedett, amikor senki sem bízott ben- ne. Amikor hitték, hogy valaha is viheti valamire. De ő összeszorította a száját makacsul, és ment tovább a maga útján... Valahol az álom és a valóság között lebegett még. Ismerte már ezt az érzést... Eljöttek mind, akik ilyenkor itt szoktak lenni. Agya zsongott. Ott volt az anyja, aki sohasem beszélt neki az apjáról. "Talán nem is volt apám?" - kérdezte tőle egyszer Taddor, akkor tizenhárom vagy tizennégy éves lehetett. Még a Földön éltek. Anyja szomorúan mosoly- gott. Az iskolában is tanulták már, hogy nem kell ok- vetlenül az apa, a modern tudomány életet varázsolhat egy asszonyba - és az megszülheti egészséges gyer- mekét - úgy is, hogy az apa már századok óta halott, vagy akkor éppen több tízmillió kilométerre onnan szá- guld az űrben, és csak sok földi év múlva tér haza... Meglátja majd a fiát, amikor az már tíz-valahány éves lesz. Vagy akár felnőtt... Taddor emlékezett: akkoriban minden este azzal aludt el, hogy egyszer majd hazatér az apja a világűrből. Hogy anyja azért hallgat, mert ezt nem mondhatja el neki. De egy napon surranva megnyílik a ház ajtaja, és a kinti fényből belép egy férfi. Egy szép, rokonszenves, erős, magas férfi, ugyan- olyan fekete bőrrel, fekete hajjal és mosollyal az arcán, mint ő maga. Talán még őt is Taddornak hívják majd... Az lesz az apja. De múltak az évek, és apja nem jött el, mert nem is volt. Anyja fivére, a tehetségtelen és erőtlen Josef bácsi viszont annál többet okvetetlenkedett náluk. Taddor na- gyon utálta. Manapság elalvás előtt sokszor látja még nagyapját és nagyanyját is, akik majdnem egészen fehé- rek voltak, de ebből senki sem csinált ügyet. Taddor, ha ma visszagondol, nem is érti már, mit keresett ő annyi idegen ember között. Még az anyja sem igazán volt az ő oldalán, mindig úgy érezte. Nem fogta pártját, ha kellett. Idegenek közé keveredett volna?... Rideg volt a gyer- mekkor, eseménytelen. Csak a fiú agyában zajlottak a dolgok. A kozmoszt is azért választotta tán, hogy elég távol lehessen a családtól. Mert az nem igazi család volt. Ma is megvannak még, persze. Százhúsz, százhuszon- öt évig élhetnek az emberek, főleg azok, akik törődnek is magukkal, az egészségükkel. Hát élnek még a nagy- szülők, él Josef bácsi, és él az anyja is. Az asszonnyal évente kétszer beszél pár percet videotelefonon. Persze, ha úton van valahol az űrben, akkor még annyiszor sem. Taddor úgy tudta, otthon semmi sem változott - és ép- pen ezt utálta a legjobban. Abban a családban csak az emberek életkora változik. A tévéhíradó címlapján a dá- tum, huszonnégy óránként. Semmi más. Ma is ridegek, ma sem mondanak semmit neki. Az apjáról már nem is kérdezi őket - belenyugodott, hogy nem volt. Taddor már álomba merült. Lassan elmosódtak a va- 55 lós arcok. Helyettük egy rémálom bukkant fel: egy kert- ben bolyongott - afféle labirintus lehetett -, a növények is olyan merevek és mozdulatlanok voltak, mintha nem igaziak lennének, mintha műanyagból öntötték volna őket. Megint nem találta a kiutat, pedig nagyon vágyott rá, egyre jobban sietett és lihegett, a szíve is erősebben vert. Ott volt az a férfi, a neve az álomban nem bukkan elő, álomban soha. De az arca ismerős, felejthetetlen: duzzadt sárga pofa, örökké véreres szemek, lassú moz- gás. Lassan jönnek a szavak is a szájából. Az első talál- kozás. "Akar több lenni másoknál, Taddor kapitány? Akar olyan hatalmat, amellyel legyőzhet minden aka- dályt, bármi is legyen az? Amivel győzelmet győzelemre halmozhat és bebizonyíthatja a világnak, kicsoda maga voltaképpen?" Aztán jön az igaz álom. Amikor elsimulnak a ráncok az alvó arcán és elcsitul a lelkében dúló vihar is. - Ez a Demona. Az űrhajó már nagyon közel volt a bolygóhoz. A le- génységnek éppen ilyenkor nem volt ideje összegezni a mind bővebb adatsorokat, sőt még a vizuális kamerák képeit sem nézhették meg alaposan. A bolygó megköze- lítése bonyolult hajózási manővert kívánt. Most minden- kinek akadt munkája bőven. - Távolság? - kérdezte Taddor rekedten. - Hatvanegyezer-ötszáz kilométer. - Pályavonal? - A tervek szerint közelít - így Trin. - Az egyenlítő síkjával kétfokos szöget zár be még - mondta Brod. - Hamarosan beállunk nullára - tette hozzá Utta. Trin közben folyamatosan csökkentette a hajtómű tel- jesítményét és előkészítette a fékezőrakéták bekapcsolá- sát is. Az automata vezérlőmű természetesen önállóan is képes lett volna erre, de egy ismeretlen bolygó megkö- zelítésekor számítani kellett nem várt meglepetésekre is. Ezt az emberek igyekeztek számba venni. Figyelemmel kísérték a mágneses tér változásait, a Demona gravitá- ciós vonzásának folyamatos növekedését. A kékesfehér bolygó egyre nőtt a képernyőkön. Különös vonzást gya- korolt rájuk - nem, ezt semmilyen műszer nem mérhette. Az izgalom is hatott az emberekre. Egy ismeretlen kis világhoz közeledtek és az a bolygó minden rejtélyt ma- gában rejthetett. Mindent, amivel az ember nevű kozmi- kus élőlény még sohasem találkozott... Trin az imént jött vissza a legalsó szintről. A lakótér alsó szintjén, vagyis körülbelül a Regina középtáján he- lyezkedtek el a zsilipek. Itt egy félhomályos raktárban álltak az űrhajósnyelven egyszerűen csak "szondának" nevezett kis hajtóműves siklóhajók, amelyekkel le lehe- tett szállni a felszínre, olyan esetben, amikor kockázatos- nak látszott ugyanezt a nagy anyahajóval megtenni. Trin előkészítette az egyes számú siklóhajót. Most megint itt volt a teremben és szokása szerint arra is szakított időt, hogy egy-egy másodpercig figyel- mesen szemlélje a többieket. Brod fiatal arcáról a lel- kesedést semmiképpen sem lehetett volna letörölni. A fiú valósággal élvezte a közelítés minden percét. Majd- nem ugyanezt láthatta Utta szép arcán is. De már nem annyira lelkesedett. Igen, aki többször járt az űrben, is- meri a félelem ízét is... Taddor volt a leggondterhel- tebb. Trin sóhajtott. Sok minden rossz megeshet egy ilyen úton... - Távolság? - Ötvenkettőezer. - Az egyenlítővel egy síkban vagyunk. - Rövid fékezést kérek - mondta a kapitány. Trin megérintette a szenzorokat. Egyszerre két kézzel, két kü- lönböző ponton kellett érintenie az elektronikus fékezési táblát; ennyi nehezítést a hajó konstruktőrei találtak ki, nehogy valaha, valamilyen arra nem alkalmas helyzet- ben mégis véletlenül fékezésre kerülhessen sor. Mind- nyájan biztonsági szíjakkal befűzve ültek a helyükön. A Regina saját mesterséges gravitációja tartotta a tárgyakat a padlón. - Sebesség csökkent. Távolság negyvenkilenc-kettő. 57 - Fordulatra felkészülni. Mi van a Demona sebességé- vel? - Másodpercenként huszonnyolc egész négy. A talál- kozás szöge kiszámítható... - Dobjátok képernyőre a számsort! "Nyugatról" kö- zelítünk. - Vagyis a bolygó forgásával szemben... Még egy fé- kezést? - Most is egyet, aztán megkérdezzük a számítógépet, hányadán állunk. Percekig semmi sem történt - látszólag... Mert az űr- hajó testében, falai alatt, hajtóművében, kábeleiben és csöveiben ezer dolog történt egyszerre. A hatalmas gépe- zet a legkisebb szünet nélkül működött, miközben ügye- sen manőverezve szelte át a teret. Azt a teret, ahol még sohasem járt ember, csak egy emberkéz készítette inter- galaktikus szonda, évekkel korábban. A Demona összes jelét érzékelték már. A fekete jeges semmiben száguldó bolygó megtöltötte az érzékelőket. Impulzusok ezrei jelezték minden percben, mekkora és milyen tulajdonságú űrobjektumhoz közelít a Regina. - T ávolság harmincnégyezer. - Sugárzás normális. Egyetlen érték sem közelíti meg a veszélyes mennyiséget - jelentette Brod. A fiú olykor idegesen elsimította homlokáról a lehulló fürtö- ket. Utta is ránézett. Tekintetük egy pillanatra talál- kozott. Tegnap azt mondta neki a fiú, hogy... De nem, erre nem is érdemes gondolnia. Brod azt hiszi, szerel- mes lett. De Uttának már sok tapasztalata volt és tudta, ez nem az. A lelkes fiatalság beszélt Brodból. A lány- nak nem ez volt az első hosszabb útja. Minden alka- lommal beleesett valaki a férfiak közül, és minden al- kalommal kénytelen volt kiverni a fejükből a dolgot. Ez nem volt szerelem akkoriban sem, és most sem az. Brod nagyon kedves fiú, de... - Radarletapogatás? - kérdezte Taddor. - A felszínen semmi rendkívüli - jelentette Trin. Kis gondolkodás után hozzátette: - Egy óra múlva meg- kezdhetjük a leszállási manővert. Milliárd kilométerekkel távolabb az egyik marsi hír- ügynökségben a számítógépes rendszerré összekapcsolt ezernyi gép képernyőjén egy időben jelent meg a felirat. Ugyanezt akusztikus berendezések már kész hírré fogal- mazva, remek minőségű majdnem emberi hangon is to- vábbították a rádióállomásoknak. A hírt kilőtték a Föld felé is. A Naprendszer szélén elhelyezkedő kicsiny bá- zisról származó hír így nőtt mind nagyobbá, valóságos lavina lett belőle. Annál is inkább, mert a szöveg alá az elektronikus jelek tízezrei a tévéállomásoknak szánt fotót is továbbították. Ez a Regináról érkezett, és nagyon, na- gyon távolról ábrázolta a Demonát. A TÖBB MINT HAT HÓNAPPAL EZELŐTT ÚTNAK INDULT RE- GINA ŰRHAJÓ JELENTI A BOERRE NAPRENDSZERBŐL. KÖZELED- NEK A DEMONA NEVŰ BOLYGÓHOZ. AZ EMBERISÉG LEGÚJABB FELFEDEZŐ EXPEDÍCIÓJA E HÍR VÉTELEKOR MÁR MINDEN BI- ZONNYAL MEGKÖZELÍTETTE AZ IDEGEN BOLYGÓT. A LEGKÖ- ZELEBBI JELENTÉS FELTEHETŐEN NEGYVENNYOLC FÖLDI ÓRA MÚLVA VÁRHATÓ. - Odaértek hát - mondta az egyik férfi. Sárga arcán ideges rángás futott át. Duzzadt szemhéja alól idegenkedve figyelte a tájat. Valójában nem érdekel- te, ez sem érdekelte. Társa is csak annyiban, hogy volt kivel megosztania a gondolatait. No persze, nem mindet. Közelről sem mindet. - Igen, uram. Ott vannak már. Hamarosan kiderül, működik-e még az, amit... - nem tudta, hogyan folytassa vagy fejezze be a mondatot. De erre nem is volt szükség. A sárga arcú elfordult az ablaktól. - A lényeg az, hogy ha hibát követtünk el, tudo- mást szerezzünk róla. Nehogy ismételten elkövessük. Ami egykor kísérlet volt, mostanra tömeges gyakorlat- tá válhat. Hát nagyon fontos most minden részletkér- dés. - Meg kell várnunk, míg a Regina visszatér - mondta gyorsan a másik, aztán nem tudta fékezni a nyelvét és hozzátette: - Ha ugyan... egyáltalán visszatér... 59 - Erről hallani sem akarok! - kiáltotta a duzzadt arcú idegesen. - Vissza kell jönnie! Így vagy úgy... - Inkább úgy... - suttogta a másik. Közben a sárga ar- cú is lecsillapodott. Fújt egyet, a padlót nézte. Most már nincs meghátrálás, túl sok energiát fektettek bele... Túl messzire mentek. Ez most az utolsó ilyen eset, ami egy- ben bizonyíték is lesz. Győzniök kell. És ebben a nagy háborúban az egyik csata, talán éppenséggel az utolsó csata, most azon a távoli bolygón dől el, hogy is hívják... Demona? Igen, Demona. - Vissza fog jönni - ismételte határozottan. - Körpályára álltunk - jelentette Trin. Fölöslegesen, persze, mert a jelenlévők ezt mind tudták. Valahol a hajó fekete dobozában több hangkristály működött most is, felvettek minden szót és minden jelet a vezérlőből. Ha baj érné a Reginát... A mentőexpedíciónak akkor is meg kell tudnia, mi történt, ha csak az űrben sodródó élette- len jeges roncsot talál. A feketedobozok kibírnak min- dent... De erre jobb nem is gondolni! Nem érheti őket baj. A Demona ott volt "alattuk". A fehéres légkör csak- nem összefüggő rétegben fedte a tájat. A lyukakon itt-ott azért leláthattak. Sárgásvörös sivatagok váltakoztak va- lamiféle zöldes területekkel. A biokereső szerint ez nö- vényzet lehetett. A radarletapogatás máris felrajzolta a képernyőkre az egyenlítői vidék - északon és délen a harmincadik szélességi fokig terjedő terület - domborza- ti viszonyait. Egy helyütt igen mély szakadékok, erősen tagolt hegyvidék húzódott, másutt viszonylag lapos fennsíkok váltakoztak. A kanyargós, kiszáradt folyó- medrek arról tanúskodtak, hogy feltehetően az év bizo- nyos szakában szabad víz is előfordul errefelé. De alig- hanem melegebb, trópusi vidék volt ez. A sarkokhoz közelebb felszíni vizek is voltak, főleg tavak. Tengert csak egyetlenegyet fedeztek fel, vize nagyon sötét volt, majdnem fekete. Az elemzőket működésbe hozták. A Demona levegője természetesen nem volt belélegez- hető az emberek számára és nem is látszott könnyen át- alakíthatónak. Túl sok volt benne a nitrogén, azonkívül felfedezték néhány olyan összetevőjét is, amely a földi típusú élőlények számára valósággal méregként hatott. De nem is az volt a feladatuk, hogy ilyen számításokat vagy spekulációkat végezzenek. Az idegen bolygókra ér- kező első földi kutatóexpedíciótól mindig - századok óta - csak azt várták el, hogy minél több tényt jelentsen haza. Ezekből aztán az elemzők saját agyuk és bonyo- lult gépeik segítségével majd kihámozzák a bonyolul- tabb összefüggéseket és meghatározzák a jövőbeli cse- lekvés irányait. - Mit mond a számítógép? - kérdezte Brod. Utta keze villámgyorsan táncolt a klaviatúra fölött. Alig érintette a szenzorokat és az egyik képernyőre máris koordináták rajzolódtak ki. - Legalább négy jó leszállóhelyet adott. De egyiket sem a Reginának, hanem a siklóhajónak - jelentette a lány. Taddor felkelt székéből, közelebb jött. Alaposan meg- szemlélte a két képernyőt. Aztán már csak a nagyobbat nézte, hiszen Utta a négy lehetséges pontot rávitte a má- sikra. Négy piros pont villogott szabályos időközökben. Trinnek eszébe jutottak az automaták, amelyek segít- ségét is igénybe kellett vennie odalent a raktárban. A siklóhajók már készen álltak, kettő is. Ha az elsővel baj történne, a második mehet utána, mint mentőhajó. A zsilipben várják az űrhajósokat. - A talajról nincsenek kellő információk - jelezte Brod. Tudta, mit jelent ez. A Regina - még a Demona földinél valamivel kisebb gravitációja mellett is - megsüllyedhet, sőt fel is dőlhet. Ez minden űrhajós rémálma. Ha egy idegen bolygón a talajra zuhan a hajó, ha vízszintes vagy azt megközelítő szögben kerül a talajra, semmi módon nem indulhat el többé. Meg kell várni a mentőexpedíciót, de addig is él- ni kell valahogy a hajóban. Ha nem mennek tönkre a berendezései... Nagyon sérthető ám a Regina is, futott át Trin agyán. Elég, ha csak a levegőrecirkuláló mondja fel 61 a szolgálatot. Vannak ugyan olyan robotok, amelyek ké- pesek azt megjavítani, és a vezérlő számítógépben ben- ne van minden javítási program. Azok bármikor átadha- tók a robotoknak is. Mégis, valahogy félt most ettől a lehetőségtől. Így érezhettek mindnyájan, és természetesen Taddor is, mert kétpercnyi gondolkozás után a kapitány határo- zottan közölte: - Még nem szállunk le a hajóval. Még nem... Trin, ké- szítsd el az egyes számú siklót! - Készen áll, kapitány. Egyedül megyek? Taddor Brodra és Uttára nézett. A lány szeme is rásze- geződött. Nem kételkedett benne, hogy mindnyájan szí- vesen indulnának. De éppen Utta tekintetében volt valami, ami miatt Taddor másképpen döntött: - Trin és Brod... ti menjetek. Utt a sóhajtott. Már nyitotta a száját, amikor éppen Trin előzte meg a kapitány magyarázatát. De ugyanazt mondta, amit Taddor mondott volna: - Ez veszélyes kirándulás lesz, kislány. Maradj itt. - Az alkotmányban nincs előírva, hogy a nőket jobban kell védeni az űrben, mint a férfiakat - makacskodott a lány. A képernyőn ismét látta a kékesfehér felhők mö- gött forgó égitestet. Nagyon vonzotta a Demona. Felfe- dezhetné ő is, a többiekkel együtt... Ajkát harapdálta. Ám mint gyakorlott űrhajósnak, az is világos volt, hogy nem szegülhet szembe a kapitány parancsával. Broddal madarat lehetett volna fogatni. Második em- berként elkísérheti Trint?... Elöntötte a boldogság. Már alig hallotta, milyen figyelmeztetéseket intéz hozzá Tad- dor. Trin elsőként ment le a zsilipbe. Repültek. Fölséges érzés volt. A kicsiny kabinban alig fért el űr- ruhás testük. A hajtómű töltötte ki az alig tizenöt méte- res hajótest nagyobb részét. A "szonda" vagy űrsikló mintegy kiesett a Regina gyomrából, és kezdetben sza- badesésben zuhant a Demona felszíne felé. Még nem vé- geztek röppályaszámításokat. Erre alkalmas volt a sikló saját számítógépe, miként a Regina vezérlése is. A két komputer különben folyamatos rádió-összeköttetésben volt egymással - akárcsak a két részre szakadt legény- ség. Az üzemanyag-takarékosság miatt még vagy nyolc percig zuhantak szabadon, és nem szóltak egy szót sem. Brod nagyon élvezte az egészet. Trin megfontoltabb volt. A hajóban Taddor és Utta alig néhány percig látták a sebesen távolodó testet - olykor megcsillant a Boerre nap fényében, aztán lemerült a légkör felsőbb, ritkás ré- tegeibe. Akkor bejött az a kép, amelyet a siklóba épített kamera "látott". - Magasság huszonnégy kilométer - hallották Trin hangját a megafonokból -, a távolság a hármas leszállási ponttól száznegyvenkettő kilométer. - Végül is a hármas mellett döntöttél? - kérdezte Utta halkan. Taddor összeráncolt homlokkal nézte a képer- nyőt. - Igen. Az egy kiterjedt sziklás fennsík, a közelben egy olyan völggyel, amelyben földrengéskutatásokat vé- gezhetünk - mondta, majd kis szünet után folytatta: - Magasság tizenkilenc. A vártnál kicsit gyorsabban süllyedünk. Az irányítószerkezetbe betápláltam a leszál- lóhely koordinátáit. - A férfi keze a hajtómű kapcsolóján volt, mert ha bejön a jelzés a számítógépből, hogy eljött az idő, be kell kapcsolnia... Párarétegen haladtak át. A légkör sűrűsödött. A mű- szerek növekvő légellenállást jeleztek, miközben az ana- lizátorok már folyamatosan vették a próbákat a légkör- ből. Ezeket nem Trinhez, hanem közvetlenül a Regina számítógépéhez továbbították. A vezérlőben jelentek meg az adatok a képernyőkön. - Nézd! - kiáltotta Brod. Az utolsó felhőrétegen hatol- tak át. Magasságuk már mindössze egyetlen kilométer volt - és előbukkant a Demona igazi felszíne. Ameddig elláttak, vörösessárga és barna, kihalt táj ter- jengett odalent. Köves síkság, kisebb-nagyobb dombok. 63 Most egy zöldes valami csúszott el alattuk, Trin az egyik optikai érzékelőt élesítette, és kiderült, apró bokrok ezrei állnak összevissza, egy szemmel alig érzékelhető völgy- ben. - Magasság százötven méter. A jelzett pont fölött va- gyunk. Leszállunk - mondta Trin a mikrofonba. Sisakja minden irányba széles kilátást biztosított neki, Brod is szorgosan forgatta a fejét, szeretett volna egy- szerre mindent látni. Alig tudta visszatartani örömét... Minden szavuk kristályra kerül, és ki tudja, egyszer ta- lán nagy tévéfilm készül a Demona meghódításáról?! Akkor bizony az ő neve is elhangzik majd. Ez így szo- kás. - Minden adat az előzetes méréseknek megfelelő - közölte tovább Trin, miközben átvette a kézi irányítást. A hajtómű már nem működött, kiterjesztett féklapok- kal csökkentette a sikló sebességét. Ez már nem az űr, hanem egy bolygó légköre volt. A biztonsági szíjak vál- lukba, mellükbe nyomultak a puha űrruhán át. Trin biz- tos kézzel vitte félkörívben a szondát, mind alacso- nyabbra siklott. A kövek között felfedezett egy aránylag sík területet. A gravitációs emelőt is működtette, és a légkörön át való repülésnél összegyűjtött sűrített levegő- ből légpárnát eresztett a sikló alá. Így a teljes fékezés pil- lanatában sem ütődött a talajhoz a jármű, hanem egy helyben lebegve, lassan ereszkedett alá. Aztán a köves talajra ült. Trin és Brod összenéztek. - A magasságmérő nullán áll - mondta Trin mosolyog- va a mikrofonba. - Regina! A sikló megérkezett! Kiszállok. Egy gombnyomás, és az áttetsző fedél hátratolódott. Trin felemelkedett. Majdnem akkora volt itt a tömegvon- zás, mint a Földön, hát nagyon is otthonosan érezte ma- gát. Egyszerűen kilépett a talajra, és körülnézett. Odafent a Reginában Taddor a fekete dobozra gon- dolt. Tudta, a pontos időt az úgyis folyamatosan jelzi. Megköszörülte a torkát, és csak annyit mondott: - E percben Trin Dorg űrhajós, a Regina legénységé- nek tagja kilépett a bolygó felszínére. Ő az első ember, aki megérintette a Demonát. - Élet itt aligha van - mondta Brod egy órával ké- sőbb, amikor ismét felszálltak, hogy ötven kilométerrel odább, a hegyek között is megszemléljenek egy másik lehetséges leszállóhelyet. - Az életnek olyan formái is lehetnek, amit mi el sem tudunk képzelni - mondta töprengve Trin. A vö- röses fényben - a Boerre nap most járt a zeniten - majdnem eltűntek az árnyékok. Ez itt a demonai egyenlítő vidéke volt. Minden vörösessárga fényben úszott. A talaj kopár volt, itt-ott kövek álltak ki belőle, növényeket nem láttak. - Lehet, élnek e kövek, csak másképpen. Olyan módon, amit mi még nem érthetünk meg. Lehet, él maga a bolygó, egyetlen élet az, és tán tudattal is rendelkezik. - Tréfálsz? - Brod gyanakodva pillantott Trinre, aztán ismét elterelte figyelmét a sok látnivaló. A sikló most pár száz méter magasan repült a kihalt táj fölött. Trin hall- gatott, repültek. Hamarosan megérkeztek a másik pontra, és ott is le- szálltak. Semmilyen mozgást nem tapasztaltak - nem voltak ott élőlények. Csak a szél kavarta fel olykor a ho- mokot, tüskés, zöld bokrok bólogattak, egy-egy kő in- dult apró lavinaként a meredekebb domboldalakról, ta- lán a hőség hatására. Brod kitette egyik műszerüket, amely szinte "átvilágította" a talajt alattuk. - Bazalthoz hasonló, több tíz méteres réteg, alatta va- lószínűleg egy agyagos záróréteg, és alatta ismét sziklák - jelentette rádión az űrhajónak. - Ez a talaj biztosan el- bírja a hajót. - Leszállunk - mondta Taddor. Úgy hallották a hang- ját, mintha ott állt volna mellettük. - De a manőverhez szükségem van rátok is. Gyertek vissza! Trin máris a gépen volt. Brod csodálta türelmetlensé- gét, de nem tette szóvá. Ő bizony nem sietett annyira, még le is hajolt, kesztyűs ujjai közé vett egy kis talajt kavicsokkal együtt, morzsolgatta: - Hihetetlen, hogy ez... hogy ez nem a mi naprend- szerünkbeli föld. Hogy ez egy másik világ... - A kozmosz, bár végtelen, anyagában azért meglehe- 65 tősen egyforma - mondta erre Trin. - A lényeg úgyis az értelmes lények tudatában játszódik le. Brod nem nagyon értette, mire célozhat társa, nem is kérdezett rá. Beült a siklóba, és az hamarosan felemelke- dett. Trin bekapcsolta a hajtóművet - a gyorsulás a fote- lekbe nyomta őket. Tudták Taddortól, hogy a Regina most kerüli meg a Demonát - több száz kilométerre kel- lett eltávolodniok ettől a ponttól, hogy az űrben ismét rátaláljanak a hajóra. Brod tizenhat kilométeres magasságban furcsa rándu- lást érzékelt. Nem tudta, mi történt, de megijedt. - Mi volt az? - kérdezte Trintől. - Micsoda? - érdeklődött nyugodtan az űrhajós. Brod sejtette, hogy ő is érzékelte, de nem akar pánikot kelteni. Magában még csodálta is, hogyan képes ez a férfi tettet- ni a nyugalmat. - Valami... Mintha meglökte volna a siklót. - Képzelődsz - felelte amaz, és repültek tovább. Brod Trinre nézett. A sisak csillanó lemeze alatt nem látta most a férfi szemét - az különben sem nézett rá. Brod sejtette, történt valami, amiről Trin nem akar neki szólni. Nagyot nyelt, és már csak arra várt, hogy felbuk- kanjon valahol előttük a Regina méltóságteljesen közele- dő nagy teste. Hogy visszatérhessen oda, ahol az élet, a biztonság - és Utta várja. A Regina leszállt a Demona felszínén. A hajtóművekből kiáramló gázok úgy felkavarták a port, hogy az csak órák múlva ülepedett le ismét a kör- nyéken. Az automata készülékek kiegyenlítették a nagy ütközésgátló lábaknál a dőlésszöget. A talajba így is be- süppedtek kissé a hatalmas amortizátorok, de a gáztere- lő lemezek és az embernyi átmérőjű fúvókák vége így is több méter magasan álltak a talaj fölött. Elindulhattak hát bármelyik percben. És ez fontos volt - a lelki nyu- galmuk érdekében. Ha veszély fenyeget, máris itthagyhatják a Demonát. De erről szó sem volt. A nap hátralévő részében mindnyájan sorban kijöttek, talaj- és növénymintákat vettek, kőzetelemzéseket végeztek. Az első, csak megkö- zelítőleg pontos eredmény szerint a Demona - és vele együtt nyilván az egész bolygórendszer - körülbelül négy és fél milliárd éves lehetett. Földi időben számítva az éveket, természetesen. Nem volt kétséges, hogy ez a rendszer is ugyanabból az ősrobbanásból származik, mint azok a világok és anyaghalmazok, amelyeket az ember addig felfedezett a kozmoszban. Este volt egy vitájuk. Taddor közölte, hogy a következő hetekben be kell jármok a bolygót, nemcsak az egyenlítői, de a mérsékeltebb égövi vidékeket is. Brod - tán maga sem tudta, honnan vette a bátorságot - szembeszállt ezzel az érveléssel, és azt bizonygatta: jobb, ha egy környéket ala- posan felderítenek, ezzel többet tudhatnak meg a bolygó múltjáról és jelenéről, mintha összevissza csaponganak, "akár a lepkék". Lehet, Taddort éppen ez a lepkehasonlat bőszítette fel. Emelt hangon utasította rendre a fiatal- embert. Amaz kétségbeesetten nézett társaira. Nem értet- te, miért ilyen ideges Taddor. A legjobban biztosan az fájt neki, hogy Utta előtt szégyenítették meg. - Az ilyesmiben a kapitány dönt - vont vállat Trin, látszólag közömbösen. De belül nagyon is felkészült egy újabb vitára. Úgy látszik, konfliktusoktól sem lesz men- tes ez az utazás. - Pár napig itt maradunk, aztán repülünk tovább - mondta végül Taddor. Még látta Utta arcán a csodálko- zást. "Nem tetszik nekik, hogy ilyen kemény vagyok? Hát majd elviselik ezt is", mormolta magában, a kabinja felé ballagva. - Nagyon tetszel nekem - mondta Brod Uttának. A lift közelében álltak. A folyosón csak egy lámpa vi- lágított; takarékoskodtak az energiával. A férfi arca félig árnyékban volt, amikor közelebb húzódott a lányhoz. - Ne udvarolj. Nincs értelme - mondta a lány nyu- godtan. Brod kihúzta magát: - Miért ne lenne értelme?... Itt vagyunk egy hajóban, 67 két egészséges ember. Egy nő és egy férfi... A képlet több ezer éve olyan egyszerű. - Igen, a képlet egyszerű - mosolygott keserűen Utta. - És az nem jut eszedbe, hogy ezt nekem is akarni kéne? - Gyere be a szobámba. Megbeszéljük - a férfi elkapta a lány karját. Utta nem először volt már ilyen helyzet- ben. Tudta, kívánatos a teste, és a férfiak, különösen az űrben, telve vannak vágyakkal. - Nyugalom. Nem megyek sehová. - Nem vallok neked szerelmet, mint a régi videofil- mekben - erősködött tovább Brod. A szorítása erős volt, de Utta finoman kibontakozott belőle. A férfi keskenyre zárta ajkát, hallgatott volna, majd ismét csak kibukott belőle a szóáradat: - Most már modern időket élünk. Ha úgy érezzük, szükségünk van valakire, közöljük vele. Ennyi az egész. - No, egy apróságról megint elfeledkeztél - mosoly- gott kínosan a lány. Nem akarta kenyértörésre vinni a dobot, de Brod hajthatatlansága erre kényszerítette. - Miről? - kérdezte Brod. - A másik embernek is ugyanazt kell akarnia - ismé- telte Utta. - Gyere velem, és biztosan akarni fogod te is - mond- ta magabiztosan Brod. Most nem volt rokonszenves. Ut- ta megnyomta a lift hívógombját: - Aludd ki magadat, Brod - tanácsolta. A fiatal férfi nem mozdult; szótlanul nézte, hogyan csukódik be az ajtó a lány mögött. Aztán dühösen le- gyintett, és elindult a folyosón. Ez a nap olyan jól indult, és milyen rosszul végződött. Elöbb az a vita a kapi- tánnyal, aztán ez a kudarc... A férfi mind gyorsabban lépkedett. Nem vette észre, hogy a lift másik oldalán egy sötét árny mozdul. Volt ott valaki, aki hallotta a beszélgetésüket is, de nem árulta el jelenlétét. Két napig ki-kijártak a környékre, Brod általában Trin- nel, Utta a kapitánnyal párban. Brod csak magában dü- höngött. Már a kapitányt is azzal gyanúsította, hogy el- csavarta Utta fejét. Erről persze nem szólt Trinnek sem, csak magában füstölgött. Közben a Demonán tovább zajlott a négy ember mun- kája. A harmadik napon Taddor úgy vélte, már eléggé felkutatták a környéket. Utta bele is fáradt a sok mász- kálásba. Amennyire lelkesítette kezdetben a Demona, annyira unalmas lett a táj, az egyhangúság. Már nem volt annyira elragadtatva a bolygó felszínétől, attól a ténytől, hogy addig ismeretlen "világot" fedezhetnek fel... Trin szokása szerint nem szólt, nem panaszkodott. Este az étkezőben összefutott Uttával. Ketten voltak. A lány lassan evett, csak néha vetett egy pillantást a férfira. Aztán váratlanul megkérdezte: - Te sohasem beszélsz magadról, Trin. Ki vagy te tu- lajdonképpen? - Egy ember - felelte amaz a legkisebb habozás nél- kül. Mintha felkészült volna a kérdésre. Vagy már más- kor, másutt, másoknak is ugyanígy válaszolt ugyanerre a kérdésre? Utta nem tudhatta. - Ezt eddig is sejtettem - a lány eltolta maga elől a tányért. Trin most jól megnézte. Milyen selymes a haja, gondolta. A mozdulatai is mások, mint a korabeli nőké. Harminc lehet vagy harmincegy?... Nem csitri már, de nem is "öreg". Űrhajósként sem lehet nagy rutinja, viszont van még benne lelkesedés. Az ilyenek viszik, valamire a kozmoszban. - Egy ember, aki szereti a világűrt - folytatta Trin. Most már csak egymást nézték. - Negyvenkét földi év- vel ezelőtt születtem a Trendal nevű bolygón. Van egy ikertestvérem, Bart. De nem hasonlítunk egymásra. Ő a Földön él; orvosbiológus, és utálja a világűrt. - Ennyi? - kérdezte a lány. Furcsa fény gyúlt a sze- mében. Most nem gondolt Brodra. Taddorra sem - pedig mostanában úgy érezte, a kapitánynak sem közömbös. Ez az általános rajongás személye iránt eléggé feldobta lelkivilágát. Néha nagyon értékes embernek érezte ma- gát - legalábbis itt a Regina fedélzetén. Trinból ragaszkodást érzett. Csöndes, de erős érzel- 69 met, és Utta mindig megérezte az ilyesmit. Annak idején az anyja azzal bocsátotta útjára: "Menj ki az életbe, és minél kevesebb sebet szerezz." Tizenkilenc évesen fur- csállta ezt a mondatot, de három vagy négy év sem telt bele, és megértette mélységes értelmét. A figyelmezte- tést. Az élet tele van csapdákkal. Olyan társasjáték, ahol a résztvevőket kötelezően szólítják színpadra, és senki sem kerülheti el a sorsát. Érik sikerek és kudarcok. A legtöbbért neki magának kell megszenvednie. Itt sokat jelent egy társ, aki védelmez és erőt ad. "Milyen sláger- szövegszerű ez így", gondolta néha, de nem volt képes másképpen, találóbban megfogalmazni. Nézte Trint. Jól emlékezett még első bizalmasabb be- szélgetésükre, amikor csak ők ketten voltak "ébren" a hajóban. A lány most elégedett lehetett volna; hiszen mi- re a Demonára értek, mind a három férfi utastársa így vagy úgy szerelmet vallott neki. Illetve Trin az, aki nem ajtóstul rohan a házba - ahogyan régebben mondták. Tart egy távolságot, és egy bizonyos "sebességet"... nem sieti el a dolgokat. De azért nem is titkolja el, hogy sze- retne hozzá közeledni. Rokonszenves, nem túl fiatal, és nem is beképzelt. Mint Brod. No és Taddor is öntelten közeledett hozzá - a lány most eszébe idézte Taddor cél- zásait, mozdulatait. Mind-mind azt bizonyították, hogy az a férfi sem közömbös iránta. - Holnap is kimentek? - kérdezte aztán a lány. - Majd a kapitány eldönti - felelte azonnal Trin, nem változtatva hangján. Ez a közömbösség meglepte Uttát. Trinnek mindegy lenne, mi történik? Nincs semmi saját kezdeményezése vagy legalább akarata? Vágya? Trin folytatta: - Próbáltam rábeszélni, hogy menjünk át a bolygó ellentétes oldalára, a másik féltekére. Vagy leg- alább pár száz kilométerrel odább, ahol másfajta a terep, és több érdekeset fedezhetünk fel, mint itt. - És mit válaszolt? - Még semmit. Majd reggel, azt mondta. A "reggel" természetesen a bolygón uralkodó időszá- mítási módot jelentette már. Amióta a Regina leszállt a Demonán, ők is átvették ezt az életritmust. A Demona hajnalán keltek, napjának nyugtával pihentek le. Az űr örökös sötétsége és egyhangúsága után nagyon jólesett most ez a majdnem földi életritmus. Jött Taddor, csak fél szóval üdvözölte őket, komoran állt az automata elé. Trin még várt egy percig, hátha mond valamit, aztán elköszönt. A lány is követte. Amikor a küszöbről visszanézett, a kapitány széles vállú, fekete alakja nem fordult feléje. Másnap délelőtt Trinnek sikerült rábeszélnie a kapi- tányt, repüljenek át a keleti félgömbre. Itt egy kevésbé kietlen, bár szintén sziklás fennsíkon szálltak le. Viszont a környéken dombok, sok növény, sőt egy kicsiny ta- vacska is volt. Az első napon felváltva mindnyájan el- hagyták a hajót, és rengeteg növény- és vízmintát gyűj- töttek be. A földinél valamivel kisebb gravitációt hamar megszokták, és alkalmazkodtak hozzá. Brod különösen lelkesedett, Trin alig győzte fékezni. El-elkószált, olykor az éterben kellett keresni őt. A hajó körül az űrruhás ala- kok között fel-feltűnt a kapitány is. Egyszer elment a tóig, majd káromkodva jött vissza; egy helyen csaknem derékig süllyedt a sárba; sokáig tisztogatta szkafanderét. Ami megváltoztatott mindent, az kora délután vette kezdetét. Utta és Brod éppen az ebédlőből jöttek ki, Trin már a lenti zsilipben állt beöltözve, amikor az egész hajóban megszólalt a hangszóró. A vezérlőautomata emberi han- gon közölte: - ISMERETLEN EREDETŰ RÁDIÓJELEKET VETTEM... ISMÉT- LEM: ISMERETLEN EREDETŰ RÁDIÓJELEKET VETTEM. INTÉZKE- DÉST KÉREK. INTÉZKEDÉST KÉREK. Taddor máris rohant a vezérlőbe. Utta és Brod meg- torpantak, a lélegzetük is elállt. Aztán nekilendültek ők is, nem várták meg a liftet; kapkodva-lihegve futottak fel a lépcsőn. Csak Trin maradt aránylag nyugodt; megvár- ta, míg kiér a zsilipen, és lemegy a külső liften a Demo- na felszínére. Rádiókészülékén át természetesen ő is ér- tesült mindenről. 71 Taddor utasította a gépet, játssza le nekik a hangkris- tályra vett jelsorozatot. A jelek nem túl erősen érkeztek északkeleti irányból, és minden arra mutatott, hogy nem is nagy magasságból. Azt sem zárhatták ki, hogy a boly- gó felszínéről. Összesen negyvennégy jel érkezett kilenc szünettel meg-megszakítva, amelyek logikus egységnek látszottak - csak az emberek azt nem tudhatták, mit je- lentének. És kik küldték, őket?... - Értelmes lények! - szakadt ki Brodból a kiáltás. A diadalüvöltés. Hát nem is kételkedhettek ebben. Hiszen sok milliárd kilométerre nem volt rajtuk kívül ember, sem ember ké- szítette műszaki eszköz, amelyről származhattak volna a jelek. A Boerre naprendszerben csak ők kutatnak most. És... valaki más is? Idegenek? Taddor arcán földöntúli fény ragyogott. - Ez nem vitás! - szólt bele Trin is odakintről. - Mit tegyünk most? - Meg kell keresnünk őket! - lelkesedett Utta. Brod közben tovább beszélt. - Ezek ők, biztosan ők! Ki hitte volna, hogy éppen mi találkozunk velük! Vagy ötszáz éve keressük őket a mindenségben, és akkor éppen a Regina legénysége akad össze velük! - Mi vagyunk az elsők! - ugrált fel-alá Utta. Taddor közben megkapta a jelek vizuális-leírását is; megjelent a képlet a képrnyőkön, és a számítógép ki- nyomtatta papírvékony, eltéphetetlen műanyag lapra is. Taddor most a pultra terítette a fehér csíkot, és megbű- völten nézte. Brod is odahajolt. - Ez az!... Számoljunk csak! Meg kellene fejteni az üzenetet! - A gép majd megpróbálkozhat a dekódolással - ja- vasolta Utta. Olyan volt, mint aki lázas. - Nem kellene elindulni a jeladó irányába? - kérdezte Trin kintről. - Kihozhatok egy szondát, és gyerünk! - Előbb pontosan kell bemérnünk az adó helyét - fe- lelte Taddor. Aztán csönd lett a hajóban; társai nyilván lázasan ke- resték vissza a vezérlő műszereiben, hogy pontosan hon- nan jött az ismeretlen adás. Trin közben a hajó mellett állt. Ajka szegletén keser- nyés mosoly. Találkozni az Idegenekkel?... Évezredes álom. A földiek, amióta csak a kozmoszba nyílott a sze- mük, mindig megpróbálták elképzelni annak másféle la- kóit. Valaha istenekkel népesítették be az égi világot, az- tán idegen űrhajósokat képzeltek oda... Bár valószínű volt a jelenlétük, mégsem találkoztak velük sohasem. Nem is léteznének?... A realisták is hitték, hogy "ama- zoknak" valahol létezniök kell. Biztosan vannak, és egyszer be fog következni a találkozás. De éppen most? Itt?... Trin nézte az idegen tájat. Elvileg persze mindenütt le- hetséges. Minden tér- és időpontban, bárhol a végtelen nagy és még megannyi ismeretlen törvényszerűséget tar- talmazó kozmoszban. Akkor hát a Demona bolygó sem kitüntetett pont: éppen olyan, mint a többi. Számba jöhet ez is. De a férfi arcáról nem olvadt le a mosoly. Aztán a rádión megismételte ajánlatát. Taddor ideges félszóval válaszolt. Nyilván még mindig kerestek. Trin félig behunyt szemmel nézte a tájat. Itt lennének az Ide- genek?... Minden olyan békés és főleg: néptelen. Semmi- lyen élőlényt nem láttak eddig, a növényeken kívül. Az állatvilág, ha van is, igen kezdetleges lehet. Végre lejöttek lifttel a többiek, már be voltak öltözve. Taddor is izgult. - El kell mennünk kelet-északkeletre, ennyit tudunk csak. Az adás túl rövid ideig tartott - panaszolta. Broddal madarat lehetett volna fogatni. - Az Idegenek!... Itt vannak valahol! A jelek erősségé- ből következik, hogy nem a kozmoszból jöttek. Nem is valahonnan nagyobb távolságról. Innen, erről a bolygó- ról sugározták ki őket! - Trin, te nem is örülsz? - kapta el a férfi szkafande- res karját a lány. - Képzeld el! Ha találkozunk velük! - Az nagyon jó lesz - mondta az űrhajós. Taddor végre döntött. - Magam megyek az egyik siklóval, ti ketten a másik- 73 kal. Valaki maradjon a hajóban! Ha baj történne... – el harapta a szót. - Ha egy mód van rá, hadd menjek! - kérte Brod. - Rendben - felelte Taddor. Utta Trinre nézett. Lemond-e az ő javára? Ez afféle próba is lehet, gondolta gyorsan a lány, de a világért sem mondta volna ki. Trin persze volt annyira gyakor- lott, hogy kiolvashatta ezt a tekintetéből. Mégis, egyetlen hosszú percig hallgatott. Utta közben tűkön ült. Akkor szólt Trin: - Menjetek csak, majd maradok én a hajón. A férfiak csodálták, hogy nem kér a dicsőségből. Erre kényszeredett mosollyal válaszolta. - Én léptem elsőnek a Demona felszínére. Most már úgyis bekerül a nevem a dicsőség könyvébe... Menjetek nélkülem. A hajó összes érzékelőjét beállította. A rádiótartomá- nyokat figyelő készülékek állandóan az étert kémlelték. Különösen a VHF-frekvencián volt erős megfigyelés, amelyen az első jelsorozat is érkezett. De nem zárhatták ki, hogy a következő jelek más hullámhosszokon, más tartományban lesznek vehetők. Ez kizárólag az Idegenek akaratától vagy lehetőségeitől függött. Készen álltak a rögzítők is - ha valahonnan ismét jelzés érkezne, azon- nal felveszik. Tulajdonképpen nem volt semmi dolga. Ha Taddor és társai jelentkeznek, a megafonok azt is közvetítik neki. És válaszolhat is bármelyik helyiség mikrofonjából. A vezérlő minden utasítását teljesíti. Remélte, nem éri baj társait - mert akkor haladéktalanul indulnia kellene megmentésükre. Kihasználta az időt. Előbb lement az egyik alsó raktár- ba, és egy robot segítségével kiszabadította a terem hátsó falánál elhelyezett és jól becsomagolt tárgyat. Kihozta az előtérbe, majd elküldte a robotot, és maga csomagolta ki. Közben nagy volt a csönd - sem az idegenek rádióadója, sem társai nem szólaltak meg az éterben. Sejtette, mit eszelt ki a kapitány - két "szondával" repülnek a talajjal párhuzamosan, körülbelül ötszáz vagy ezer méter maga- san, és figyelik a felszínt... Abból a magasságból legalább tíz-tizenkét kilométeres sávot figyelhetnek meg. De talál- nak-e valamit? Trin tovább dolgozott. Egy szállítórobottal a liftbe vi- tette a tárgyat, aztán levitte a "földszintre", közvetlenül a külső lifthez. Egy másik raktárból kihozatott még va- lamit, a kettőt egy szakrobot percek alatt összeszerelte. Akkor mindezt kivitte a zsilipbe, ismét űrruhát öltött, és lement a Regina mellé. Vagy harminc méterre a hajótest- től megállította a platós szállítórobotot. A keskeny, hosszúkás testet a pneumatikus emelőkar függőlegesre állította. Aztán eltávolodott onnan, kis készülékével im- pulzust küldött... A fényes felvillanás pillanatában elfor- dította a fejét is. Amikor ismét kinyitotta a szemét, és felnézett - már csak egy hófehér füstcsíkot láthatott, amit a szél máris kezdett szétszaggatni. Mire Trin a szál- lítórobottal felliftezett a hajó külső oldalán, nyoma sem maradt annak, amit tett. Bent járt már ismét a hajóban, amikor a hangszórókból rádörrent Taddor. - A Reginát hívom! Trin, azonnal jelentkezz! 75 4. - Jelentkezem - mondta Trin Dorg nyugodtan. - Az adóállomást nem találtuk meg. Most száznegy- vennyolc kilométerre keletre vagyunk a Reginától. Meg- fordulunk. - A többiekkel minden rendben? - kérdezte a férfi. Nagyon szerette volna Uttát hallani. És a lány - mintha csak sejtette volna - azonnal válaszolt az éterben. - Igen, nálunk is rendben minden. Brod nagyon saj- nálja, hogy nem találkoztunk az Idegenekkel. Brod is mondott valamit, nem lehetett rendesen érteni, Trin még kivárt. Aztán elment a szobájába. Öt perc múlva jött vissza. A radar már jelezte a köze- ledőket. Azon a napon estefelé sokáig beszélgettek. Taddor iz- gatottnak látszott. Nem mondta ki, de Trin sejtette: nem tett le a reményről, hogy találkozni fognak az Idegenek- kel. Taddor kapitány egy kis diadalra vágyott. Vagy nem is kicsi dicsőségre?! Brod is meg volt róla győződ- ve, hogy az Idegenek itt lehetnek a közelben, talán a szá- mukra láthatatlan módon? Utta emlékezetéből előbuk- kantak a gyermekkorban látott videofilmek; az idegen lények - állította - felvehetik a fizikai környezet formáit. Tehát megbújhatnak a sziklákban, kövekben, sőt növé- nyekben is. Taddor a dekódológépet faggatta. A központi számí- tógép villámgyorsan több programot is kidolgozott, de az első órákban nem tudta megfejteni a negyvennégy jelből és kilenc szünetből álló fura adást. A legkülönbö- zőbb módokon forgatta ki, elölről-hátulról, tetszés sze- rinti pontokat véve elejének vagy végtelenítve az adást, valamilyen ritmust is keresett - mindhiába. Még a zene nyelvére való fordítást is megpróbálta, de a kottaírás sem hozott eredményt. Utána összefüggést keresett az elemek rendszere, az atomok, a molekulák, sőt a gének világa és az idegen jelek között is - ám itt sem járt siker- rel. Az egyes jelek gyakorisága sem jelenthetett kiindu- lópontot. Ugyanis - gyanították - a jelek egy idegen nyelv szabályai szerint követték egymást. Erről a nyelvről semmit sem tudtak. Még azt sem, vajon használói nor- mális körülmények között milyen módon értenek szót egymással. Akusztikusan, elektromágnesesen, fizikai érintkezés révén, fénnyel, vegyi úton vagy más módon továbbítják információikat?... Nehezen aludtak el. Trin volt csak nyugodt. Idege- nek?... Mindig voltak idegenek…Vannak is - magyarázta magának. E félhangon kimondott szavait bonyolult ma- gyarázat követte, aminek biztosan nem örültek volna társai. Számukra az idegen szó egészen másfajta lényeket jelentett. Trin Dorg viszont úgy érezte, többet is tud amazoknál. Az "idegen" éppenséggel lehetünk mi ma- gunk is. Bennünk is lapul egy nagy adag idegenség, amelynek hatására olykor képesek vagyunk - képesek lennénk, lehetnénk - feláldozni saját civilizációnkat, an- nak egyedeit, netán még önmagunkat is! Másnap reggel, amikor lement az étkezdébe, nagy vi- tában találta Taddort és Brodot. A szőke fiatalember dü- hösen csapkodott a levegőbe, és néha majdnem artiku- látlanul kiabált. Trin kis figyelés után rájött: Brod nehezményezi a kapitány egyik döntését. Taddor ugyan- is azt akarta, hogy a hajóval röpdössenek a bolygó körül, míg ismét meghallják a jeleket. - Ha elektromágneses hullámokat használnak, kell hogy legyen fogalmuk az űrhajózásról is. Biztosan érzé- kelik a hajónkat, és újabb jelsorozatokat küldenek. 77 - Itt kell lenniök a közelben! - toporzékolt Brod. Fia- talos hév öntötte el, no és makacssága mindent felül- múlt: - Kár lenne most elmenni! Ha itthagyjuk ezt a vi- déket, többé nem üzennek nekünk. Azt hiszik majd, eltávoztunk örökre. - Ostobaság! - legyintett, Taddor. Trin leült és enni próbált. Utta is megjött; mindketten szótlanul hallgatták a vitát. Nem tudni, Brodra mennyiben gyakorolt hatást a lány jelenléte, de úgy látszott, hogy még akaratosabb lett. Taddor sem hagyta magát. Hamarosan úgy érezte Trin, ezek ketten meg akarják mutatni a lány- nak; kik ők valójában, milyen kemény, akaratos férfiak... Akik mindig célt érnek... Trin csak magában mosolygott rajtuk. Viselkedésük meglehetősen éretlennek tűnt. - Itt kell maradnunk, és naponta bejárni a környéket, legalább száz kilométeres körzetben! - erősködött Brod. - Van elektrokocsink is nem igaz? A terepjáró ideális lehet erre a célra. - Ilyesmire nincs idő! Csak pár hétig tartózkodhatunk a Demonán, nem hoztunk magunkkal nagyobb készletet. Sem élelmiszert, sem levegőt. - Majd mindenki hibernáltatja magát a visszaúton, hogy annyival kevesebbet fogyasszunk! Amit így megta- karítunk, azt felhasználhatjuk egy újabb tíznapos itt-tar- tózkodásra. Így legalább egy hónapig itt lehetünk. - A Föld ezt nem engedi meg - makacskodott a kapi- tány. - Meg sem kell kérdezni! Ez az ügy sokkal fontosabb! Elég volt Taddorra nézni, hogy lássák: ez az egyetlen, amiben egyetértenek. Az Idegenek léte vagy annak bizo- nyítéka... A találkozás lehetősége! Ez az csupán, ami számít! De Trin mást is látott. A két férfiban a mindenáron győzni akarás vágya lobogott. Tegnap óta megváltoztak. Vagy mindig is ilyenek voltak? Csak ez az érzés, ez a mindent elsöprő vágyakozás nem bukkanhatott ki belő- lük? A rejtélyes rádióadás tette ezt velük? A férfi próbál- ta józanul mérlegelni a dolgot. Mi esélyük lehet? Melyi- küknek van igaza? És akkor hirtelen megszólalt a megafon. - ISMERETLEN EREDETŰ RÁDIÓADÁST VETTEM. INTÉZ- KEDÉST KÉREK! A vezérlés beszélt. Ők négyen azonnal abbahagyták a vitát, és mint az őrültek csapták le tányérjaikat, rohantak fel a vezérlőbe. A nagy képernyőn ismét ott ragyogott egy jelsorozat. Az emberek egymás szavába vágtak: - Most hatvanhárom jel jött, tizenegy szünettel. - Kelet-északkelet helyett csaknem dél! - Egy képzeletbeli, egyenes vonalat húzzunk az adás pontja és a hajó között... - Akkor azt meghosszabbítva, csaknem a Demona dé- li sarkát metszi. - De nem lehetett olyan messzire! - Ezt sajnos nem tudjuk megállapítani. Csak azt, hogy az adás valahonnan erről a vonalról jött. - A megfejtés reménytelen? - ezt Trin kérdezte, és rögtön a dekódolóba továbbította a felvételt. A számító- gép ismét elkezdte küzdelmét az értelmetlennek tetsző sorozattal. Taddor nagyokat nyelt. Brod újabb érvet ér- zett a kezében. Utta csillogó szemmel nézett rájuk: - Nos, tovább várunk, vagy elébe megyünk az esemé- nyeknek? - A radarantenna néhány másodperccel a sorozat vé- tele után önműködően arra fordult, és megpróbált "rá- állni" az adóra. De semmit sem talált. - Hogy az ördögbe tűnhetett el? - Egyszerűen beszüntette működését, mire bemérték volna. - Utasítani kell a vezérlést, hogy legközelebb már az első három-négy jel vételekor irányítsa rá a radart. Taddor szinte magánkívül volt az örömtói. Ilyennek még sohasem látták. Nyoma sem volt a megfontolt, nemegyszer komor parancsnoknak, aki embereit csak három lépésre engedte magához. Most elvesztette állító- lagos méltóságát: - Most már nincs kétség! Itt vannak! - Sőt az is lehet, szándékosan jeleztek nekünk! – tódí- totta Brod. 79 Ez volt az a rövid pillanat, amikor majdnem egyetér- tettek, és nem veszekedtek. De aztán hamar vége sza- kadt a békés hangulatnak, mert ismét nézeteltérésük tá- madt. Utta nem tudott vagy nem akart közbeszólni. Trin sem játszotta a békebíró szerepét. Brod azt hajtogatta, hogy ugyanazon a frekvencián sugározzanak nekik bár- milyen adást. Ha adójuk van, biztosan van vevőkészülé- kük is, érvelt. Ez nagyon logikusnak látszott. De Taddor valami okból inkább az azonnali, személyes keresés mel- lett döntött. Nem elégítette volna ki a csak rádión át fel- vehető, "steril", személytelen, nem igazi kapcsolat. Mi- előtt szólhattak volna hozzá, kirohant a vezérlőből. Egyáltalán nem viselkedett úgy, mint egy kapitány. Brod magában káromkodott, Trin Utta mellé húzódott, s hal- kan mondta. - Ügyes húzás lenne, ha visszasugároznánk amazok- nak a saját adásukat, mondjuk kétszer vagy háromszor. Világossá tehetnénk számukra ezzel, hogy mi is értünk a rádiózáshoz, meg tudjuk örökíteni és ismét leadni az egyszer már elhangzott adásokat. - És akkor talán kapcsolatba lépnének velünk – helye- selt a lány. Egy másodpercre összenéztek. "Mi nem ve- szekedünk. Mi valahogy ismét egyetértünk", gondolta a lány. Brod állt, előttük: - Viszek egy siklót, és elrepülök az adás vonala men- tén. - És Taddor?... Ő is azt csinálja - mutatott Trin a mű- szerekre. A zsilip jelzője zölden égett - a kapitány már benne állt. Egy fekete-fehér képernyőn látták is, amint elhelyezkedik az egyik űrsiklóban. Brod megvetően le- biggyesztette a száját: - Én is elmegyek, és megelőzöm. Bármit tesz is Tad- dor kapitány, én fogom elsőként felvenni a személyes kapcsolatot az Idegenekkel. - Ezek valóságos versenyfutást rendeznek! - mondta Utta. A nagy képernyő előtt állt. Az imént futott be Taddor jelentése: startolt az egyik siklóval. Látták Brodot is: most ment be a zsilipbe a másik légi járművel. Trin a fogát szívta: - Ez a Brod csak fölöslegesen avatkozott bele a dolog- ba. - Milyen dologba? - kérdezte értetlenül a lány. Trin nem válaszolt. Nézte a képernyőt, s látta, hogy Brod is elrepült, aztán csendesen folytatta a megkezdett beszélgetést. - Elsők akarnak lenni, nem érted? A dicsőségvágy ma sem halt ki az emberekből, de nem ám! Brod úgy érzi, ha ő találkozik elsőként az Idegenekkel, minden veszély ellenére egész életére sínen lesz! Akkora karriert fut be, mint talán még soha egyetlen ember sem! - Trin leült, és nem vette le szemét a képernyőkről. - Ki emlékszik már az első űrhajós, az első pilóta vagy tengerész nevére? Azt sem tudjuk jószerével, ki lépett elsőnek a Marsra, a többi bolygóról nem is beszélve... De ez, Utta, ez most más! Itt valóban lehet "aratni", ahogyan ők gondolják. Az emberiség évezredes álma... Az Idegenek... Aki biz- tos hírt hoz felőlük, aki felveszi velük a kapcsolatot… Mérhetetlen diadalt arat! Semmi máshoz nem hasonlít- hatót! Sejtettük persze, már régen, hogy valószínűleg űr- hajós lesz az illető. Emlékszel, mennyi előadást tartottak erről az iskoláinkban is? Az űrhajósképzőben? A "koz- mikus etika" címszó alá lopták be, mit és hogyan kell majd tennünk, ha végre találkozunk velük... Hogy pozi- tívan süljön el a dolog, világért se legyen belőle harc, ellentét... - Hát ezek itt nem túl etikusan viselkedtek - intett Utta a képernyőkre. Taddorra és Brodra célzott. Trin maga elé nézett, szinte a kemény műanyag pad- lónak mondta: - Bizony nem. Ki tudja, hová fajul ez a játszma? - Taddor is elvesztette a nyugalmát. - Igazad van. Ő egészen más eset... talán. Nem fiatal, nem áll a pálya kezdetén. Brod még másutt is győzhet. De Taddornak hamarosan befellegzik, fel kell adnia a re- pülést. Még egy vagy két év, és az orvosok találnak nála 81 valamit. Nem véletlen, hogy harmincöt-negyven év az a maximális időszak, amennyit röpülhetnek az űrben a szakemberek. Utána valami felborul a szervezetükben. Kezdődő apróbb betegség vagy másfajta kockázati té- nyező, ami miatt már nem engedik ki őket az űrbe, kü- lönösen nem hajót vezetni, másoknak parancsolni... Neki ez az utolsó esélye. Amit az űrben, mint hajós nem érhe- tett el, azt most megszerezheti mint kutató... Mint egy tudományos kutatóexpedíció vezetője. Volt egy kis adag megvetés Trin hangjában, de erre a lány most nem ügyelt. A radarképernyőn még majdnem egymás mellett lát- ták a két fénypontot, aztán lassan eltűntek... Trin felállt, Uttához lépett. - Jó, hogy te itt maradtál. És csak nézték, hosszan nézték egymást. Taddor űrsiklója késő este érkezett vissza. A kapitány fáradtan tette le a gépét a Regina felmaga- sodó teste mellé. Mielőtt kiszállt, körülnézett. Nem sze- rette volna, ha meglátják: reszket a keze. Csak a fáradt- ságtól?... Néha be-behunyta a szemét is. Hazafelé már kizárólag a műszerei vezérelték a siklót. A biztonság kedvéért felment három kilométeres magasságra, és a ro- botpilótára bízta vezetést. De így sem lehetett nyugodt. Ez egy idegen bolygó volt. Az a szó, hogy idegen, most mást is jelenthetett... Mélyeket lélegzett. Oxigéntartályá- ban - csak kisebb palackot vitt magával - már nem sok maradt; látta a folyadékkristályos kijelző most szinte fénylő számjegyeit. A négy számjegyből az első kettő már nulla volt. Éppen ideje volt visszatérnie. Rádión szólt ide harmincöt perccel korábban; tudta, Utta az ügyeletes, és leküldi érte a liftet. Az iránt sem lehetett kétsége, hogy a radarkészülékek kísérték siklója repülését. Legalábbis itt látták egy ideig. - Nem jelentkeztek? - kérdezte most a rádióban, mi- közben a liftre várt. - Nem, kapitány. Azóta csönd volt. - És Brod? - Nem találkoztatok? - érdeklődött enyhe csodálko- zással hangjában a lány. - A radar szerint majdnem egy- más mellett repültek el. - Igen, de később szétváltunk. Brod elhúzott tőlem - mondta a kapitány. - Próbáld meg hívni a hajó adóján. Ez sokkal nagyobb teljesítményű rádióállomás volt, mint az űrsikló rádiója, nem is beszélve a sisakokba épített készülékekről. Míg Utta ezzel foglalkozott, Tad- dor belépett a zsilipbe. Sötét volt ott. Tudta, felgyújt- hatná sisaklámpáját, de valami visszatartotta ettől. Állt, hallotta, hogyan nyomják be a gépek a levegőt... Mind- járt kinyílik a másik ajtó, és mehet be a hajóba. De az a sötétség... Emlékeztette valamire. Nem volt ez éles, jól körülhatárolható emlék. Most sem az idő, sem a hely nem jutott eszébe, pedig erősen töprengett rajta - pár másodpercig. Az a sötétség... ha- sonlított ehhez. Pedig akkor nem állt, hanem feküdt. Egy ágyon. Vagy valamilyen kísérlet volt. Még legalább hat évvel ezelőtt történhetett. Mielőtt a Plútóra indult. Igen, biztosan akkor volt, az első ilyen expedíciója előtt. Fe- küdt tehát valahol, a hátán - erre most is jól emlékezett - és körülvette a sötétség. Volt benne valami ijesztő. Azt hitte, ez is hozzátartozik a kísérlethez, talán meg akarják ijeszteni, és azt lesik, miképpen fog reagálni? Aztán nem gondolt semmire, mert világosan érezte, hogy valami történik az agyában: idegen gondolatok motoszkálnak benne, mintha a helyüket keresnék. Valahogy igen meg- határozhatatlan, felismerhetetlen volt mindaz. Lehet, hogy csak álmodta?... Szétnyíltak a zsilipajtók, és azonnal elmúlott az emlék. Ami talán nem is emlék volt. Taddor kapitány határo- zott léptekkel ment ki a folyosóra, és egy percen belül a vezérlőben termett. Utta valamit láthatott az arcán, mert megkérdezte: - Történt valami, kapitány? - Csak az, amit tudsz - felelte Taddor. - Brod tényleg nem jött vissza? 83 - Aggódom érte - így Utta. - Hiszen éjszaka sokkal nehezebb repülni, főleg ismeretlen terepen. - Biztos meglepte valahol az éjszaka, mert makacsul repült előre. Ott maradhat reggelig - vélte a kapitány. Utta hallgatott. Azon kapták magukat, hogy a mega- fonokra figyelnek-fülelnek... hátha? De Brod nem jelent- kezett, s rádión sem tudtak kapcsolatot teremteni vele. Azon az, éjszakán tökéletes csönd volt a Demona kö- rüli éterben. Brod nem tért vissza másnap délelőtt sem. Taddor, Trin és Utta kezdetben nem beszéltek róla. Valójában azt várták minden percben, hogy egyszer csak váratlanul felbukkan a radarképernyőn egy fénylő pont, és a ké- szülékek bemérik a közeledő űrsiklót... De Brod nem je- lentkezett rádión sem, és járműve sem közeledett. Tad- dor volt a kora reggeli ügyeletes, helyi idő szerint a délelőtt közepén lehetett, amikor Utta átvette tőle. - Semmi? - kérdezte a lány. - Semmi - felelte Taddor. Furcsán üres volt a hangja. A lány ránézett, nem szólt semmit. A számítógépes éter- figyelő elektronikus rögzítőjén egyetlen jel sem volt. Tegnap óta nem "szólaltak meg" az Idegenek, csönd volt az éterben. Ami a legnyugtalanítóbb volt: Brod sem je- lentkezett. Márpedig régen jelentenie kellett volna, hol tartózkodik, és miért nem tért vissza az űrhajóhoz. Ha pedig baleset érte - Utta ezt sem zárhatta ki – működés- be kellett volna hoznia automatikus rádiós vészjelzőjét. Trint is ez izgatta, bár ő egyetlen szóval sem kommen- tálta az eseményt. De mint gyakorlott űrhajós, jól tudta: ha a bajba jutott ember egy idegen bolygón csak meg- érinti szkafandére beépített szerkezetét, az attól kezdve folyamatosan jelezni fog. Az SOS-jelek pedig fokozott hatóerővel szóródnak szét a bolygó légkörébe vagy az űrbe. Ha ilyesmi történt volna, már tudniok kellene szin- te mindent. Legfőképpen azt, hol található most a bajba jutott űrhajós... A Boerre nap a zeniten állt, amikor Trin bejött a ve- zérlőbe. Egy kis ideig hallgatott, aztán így szólt: - El kéne mennünk. Megkeresni. - Ki megy? - Vagy én egyedül, vagy... ha akarod, gyere te is. - Rendben van. - Utta szíve kicsit megdobbant, örült, hogy Trin magával akarja őt vinni. Ám rögtön elnyomta örömét egy másik, feketébb gondolat: Brod. Most már biztos, hogy baj érte, hisz rég jelentkezett volna. Az au- tomata rádióadó húszpercenként sugározta hívásukat a Regina nagy antennájáról. Hiába. Hamarosan jött Taddor. Arcán nyugtalanság ült. Utta most sajnálta őt is. Rosszul folytatódik az expedíció?... Tegnap még örültek, hogy íme, felbukkantak az Idege- nek, és találkozhatnak velük. Igaz, némi félelem is élt bennük, de... azért mégis örömteli volt az az izgalom. Mára ismeretlen veszély lopózott a lelkükbe, mely sok- kal mélyebb és élőbb volt, mint az öröm. Mi van, ha az Idegenek veszedelmesek? Ha ők okoz- ták Brod eltűnését?! Taddoron látszott, őt is ezek a gondolatok gyötrik, de nem akarta kiadni magát. Görcsösen igyekezett titkolni azt, amit a másik kettő úgyis jól látott az arcán, a moz- dulatain. Trin pár szóval ismertette tervét: Utta és ő el- indulnak a megmaradt űrsiklóval, felmennek meglehető- sen magasra, és műszereikkel keresik majd a férfi járművét. Felteszik, hogy Brodot eleve valahol a jármű- vében vagy annak közelében találják meg. A kis hordoz- ható, bármelyik számítógéphez csatlakoztatható elekt- ronikus térképen bejelölték a két űrhajó tegnapi repülésének irányát, és azt a pontot, ahol megszakadt kapcsolatuk egymással. Taddor gépiesen cselekedett, át- vitte az adatokat. Trin közben néhányszor a férfi arcára nézett, hallgatott. Utta már beöltözve várta odalent a zsi- lipnél. Trin is felkapta szkafanderét, és mentek a zsi- lipbe. A sikló hamar felemelkedett. Odakünn a Boerre nap most teljes erővel tűzött. Trin jól megnézte a tájat. Vala- mire emlékeztette... 85 - Kicsit hasonlít a Trendalhoz - csúszott ki a száján. Utta ott ült mellette, az űrruhák miatt csak rádión érint- kezhettek. Lehet, hogy ezeket a mondatokat még Taddor kapitány is hallotta. De ahogy fokozatosan távolodtak a Reginától, úgy haltak el jeleik az éterben is. Ha a kapi- tánnyal akarnak beszélni, a sikló nagy teljesítményű rá- diójára vannak utalva. Utta hátranézett. Az űrhajó már csak egy keskeny fe- kete vonásnak tetszett egy vad tájról festett képen. Vörö- sessárga, kopár föld, amelyet itt-ott megszakítanak a kö- ves mezők. Halványkék az égbolt, mégsem olyan, mint a Földön. Az erős szél olykor felveri a homokot, a ma- gasba ragadja... Milyen különös is a kozmosz. - A Trendalon? Honnan ismered? Te is részese voltál az űrhajós körökben nagy port felvert expedíciónak? - kérdezte izgatottan a lány, de szemét nem vette le az alattuk száguldó tájról. - Azt az expedíciót az anyám vezette, én a Trendal bolygón születtem, ahol az apám száműzött volt - felelte a férfi. - Ott is ilyen a táj. Vagy ilyen volt negyven éve, harminc éve... Biztos sokfelé most is ilyen, bár elvetettek ott sok földi növényt, amelyek átalakították az éghajla- tot, és a levegő összetételét is kedvezőre változtatták - a férfi hirtelen elhallgatott. "Úgy beszélek, mint egy rek- lámszöveg valahol a globális tévé huszonnegyedik csa- tornáján." Emlékezett, hogy földi tartózkodásai során az efféle rétegműsorokat csak ritkán nézte. Nem igazán ér- dekelték a kelet-afrikai földműveseknek szánt jó taná- csok azokban a rövid hetekben, amiket a Földön szokott tölteni. Sem a dél-európai régi népművészeti tárgyakat gyűjtőknek adott havi negyven perc sem. Az efféle mű- sorokban hangzottak el ilyen kerek, gondosan csiszolt mondatok. - Ott is ilyen erős a szél? - kérdezte Utta, amikor egy lökés miatt az űrsikló majdnem kitért az irányából. Trin utasította, hogy kissé meredekebb szögben szálljon felfe- lé. Északkeletre repültek, és alattuk mind szélesebben bontakozott ki a táj. - Erős. Felragadja a homokot, és messzire hordja – fe- lelte Trin. Ha mostanában a Trendalra gondolt, óhatatla- nul az anyja jutott eszébe. Letta Dorg új értelmet talált magának, és bár öregszik, nem adja fel. No igen, ez ná- luk családi vonás. "Én is ilyen vagyok. Itt a Demonán sem fogom feladni." Az anyja valóságos várost alapított a Trendalon - erre célzott Utta is -, ahol egykoron a férjével élt együtt. Most egy másik férfival tért oda vissza, és vagy ötvenen élnek. Nemrégen kapott tőle egy hosszú videobeszámo- lót, afféle túlméretezett levelet, amelyre persze válaszolt is. Az ő videolevele jóval rövidebbre sikeredett... Mit is állíthat szembe anyja terveivel? Hiszen csak él, csak dol- gozik. "Csak..." Nem alapított családot, nem épített ma- gának házat. Valójában nem lakik sehol, nincsenek gye- rekei... Bezzeg Bart, a fivére! Az példás családapa lett, és nem mozdul ki a Földről. Tizenöt éves kora óta nem járt a Trendalon, a Holdra is csak egyszer utazott el, utálja a világűrt. "Én viszont létezni sem tudnék kozmikus uta- zások nélkül", futott át a fején, és ismét lefelé nézett. A Demona már nem emlékeztette a Trendalra; legalább öt kilométer magasan repültek, szabad szemmel nem lát- hatták a terep kisebb egyenetlenségeit, egybefüggő lapos mezőnek tűnt még a tagolt fennsík is. El-eltünedeztek a ritkás zöld foltok is. Aztán nem szólt Uttához sem. A lány is hallgatott. A sikló hangtalanul száguldott a néptelen vidék fölött. Trin néhányszor órájára nézett. Utta látta e mozdulatokat, egyszer kíváncsian rá is nézett a férfi szkafanderes kar- jára. De a szerkezeten sok számjegyet látott, különböző színekben egyszerre villogtak, nem tudta, miket mér ve- lük a férfi. Trin egyszer nyugtalanul körülnézett. Utta sejtette, közelednek ahhoz a részhez, ahol Brod eltűnt. Vagy ahol elvált Taddor kapitánytól. - Itt? - kérdezte a lány. - Igen, de előbb spirál alakban kezdek körözni - Trin máris kézi vezérlésre kapcsolt. - Egyre táguló körökben repüljük körbe ezt a helyet. Taddor szerint Brod mintha 87 még tovább repült volna északkeleti irányba, amikor, szem elől tévesztette. Jó ideig köröztek, de semmi sem történt. A két űr- hajós egy szakadékra bukkant fentről, de amikor hosszában elhúztak fölötte, a fémjelző kicsiny képer- nyőjén nem villant fel semmilyen jel. Az akusztikus műszerek is hallgattak. Utta hol a biokeresőt nézte – a szürkészöld ernyőn egyetlen villanás sem volt -, hol pedig Trin kormányzási manővereit csodálta. A férfi ebben ugyanis valóságos mesternek bizonyult; egyetlen apró mozdulattal, szinte két ujjal vezette a gépet, me- rész ívű röppályákon vette a kanyarokat, egyszerre ol- dalra és le, vagy oldalt és meredeken felfelé. Utta ha- marosan rájött, hogy ezzel a módszerrel Trin maximálisan megkönnyítette a gépeknek az észlelési te- rület jobb kihasználását. Az átfedések minimálisak vol- tak, rövidebb idő alatt nagyobb területet kutattak át. Az űrsikló valóságos táncot járt a hallgatag, néptelen vidék fölött. Utta figyelmét más kötötte le. Valahol a látóhatár szé- lén fényes, egyenes mező bukkant fel.... - Tenger? - kérdezte és örömmel folytatta: - Igen, tenger! - Egyike a kevés szabad vizeknek a Demona felületén - mondta Trin, és ismét a koordinátákat nézte. - Taddor nem beszélt tengerről. Tehát aligha jöhetett el ilyen messze. - Ő nem, de Brod?... - Igaz - válaszolta Trin, s lefelé irányította a gépet. A demonai tenger már erősen a hidegebb égövben terült el, a hőmérsékletjelzők is erre utaltak. Nem fagyott be, de nem sok hiányozhatott már. Talán közeledik az ezen a vidéken szokásos tél? Növényzetnek mindenesetre már nyoma sem volt errefelé. Kietlen, sziklás talaj, itt-ott keményre fagyott föld. - Gondolod, itt lehetnek az Idegenek? - kérdezte a lány elszoruló torokkal. - Az Idegenek?... - Trin nagyot nyelt, gondolkozott, mit is válaszoljon. Aztán vállat vont, amit Utta a tanács- talanság jeleként érzékelhetett. Aztán a férfi csak annyit mondott: - Egyelőre Brodot kell megtalálnunk. Harminc perccel később - ismét messzebb a tengertől – egyszer csak felvisított a fémkereső. A két hajós látta a képernyőn kirajzolódó tárgyat. Ennek körvonalait nem volt nehéz felismerniük... - A sikló! - kiáltotta Utta, s a biokereső felé fordult. Döbbenten látta, hogy a képernyő sötét. - Ez elromlott - konstatálta. - Nem kétséges - Trin igyekezett nyugodt maradni. Főleg azért, nehogy izgalma fölöslegesen növelje Utta nyugtalanságát is. Hát most meredeken lefelé vezette a gépet. Az áttetsző burkolat mellett fütyült a szél. Utta nagyokat nyelt, fülében enyhült a nyomás. Már alig há- romszáz méteren szálltak, aztán a gép Trin keze nyomán éles fordulatot vett, még mélyebbre süllyedt. Elhúztak a kicsiny fennsík fölött. Valóban nem lehettek kétségeik - a Regina kettes számú űrsiklója feküdt ott. - Nem volt kényszerleszállás - mondta gyorsan Trin. Ebben is nagy gyakorlata lehetett. Ránézett Uttára. A lány világoskék szkafanderében üdítő színfoltnak lát- szott ebben a környezetben. Trin mosolya mégis rövid, ideges volt. Ismét órájára nézett. Már hamarosan kiderül minden, gondolta. Utta erről mit sem tudhatott. - A je- lek világosan utalnak erre. Utta is látta: az a másik jármű békésen pihent, egész- ben volt, és a környező sziklákon sem látták valamiféle baleset jeleit. De hol van Brod?... A jármű üres volt, át- látszó ajtaja nyitottan meredt az égnek. Trin óvatosan le- szállt mellette. Amint kialudt a motor működését jelző zöld fény, mindketten kiléptek a Demona talajára. Utta alig tudott uralkodni magán. Ha ez a különös helyzet is az Idegenek műve?... Körbejárták a siklót. Trin belenézett; a szerelvényfalon minden műszer működött. Energia is volt még a napele- mekből is táplált motorokban. A férfi aztán körülnézett. Nyomokat hiába keresett; a köves talajon ők is nyomta- lanul változtatták helyüket. - Te menj arra, én meg erre - mondta Trin. Egymásra 89 néztek. Két sisaklemez mögött két feszült arc, aggódó te- kintet. - Menj el kétszáz lépésre, aztán százat balra, és gyere vissza ide! Én a másik irányba megyek. Nem kellett sokat magyarázkodnia. Távolodtak egymástól. A talaj nem volt egyenletes, ki- sebb mélyedések és dombok váltakoztak. Utta hamaro- san visszanézett. Ugyanakkor fordult meg Trin is. Intet- tek egymásnak, és a lány hallotta a férfi szavát. - Ne félj semmitől! Van fegyvered. Utta megtapogatta a szkafander egyik nyílásába rejtett lézerpisztolyt. Éles, igazi helyzetben még sohasem hasz- nálta. Csak gyakorlatokon... És ha itt vannak az Idege- nek?... Megrázkódott, és nagyon óvatosan lépkedett. Trin megvárta, míg Utta eltűnik egy dombhajlat mö- gött. A kövek itt a szürke és a zöldeskék árnyalatát mu- tatták, nyilván valamilyen ásványi anyagból volt belőlük több, mint másutt. A szkafander külső hallókészülékei távoli zsongást közvetítettek a férfi fülébe. A tenger... Ha behunyta a szemét, ismét a Trendalon képzelte magát. A gyermekkorában ott is csak űrruhában játszhattak még. Azóta megváltozott a helyzet. Délnyugatra lépkedett. Most már nem beszélt a lány- hoz, az útra koncentrált. Az éterben is csönd volt. Trin ismét az órájára nézett. Már alig maradt idő, hogy... De nem, most nem ez a fontos. A lényeg másutt rejtőzik. Brod sorsa különösen nyugtalanító. Rosszkor követke- zett be, sőt teljesen váratlanul. Trin nagyot nyelt, és élénken figyelte a környéket. Már vagy százötven méterre járhatott a siklótól, ami- kor apró percegést közvetítettek a műszerek. Ez nem kinti zaj volt; a fémkereső jelzett valamit. A férfi megtor- pant, körülnézett, aztán jobb karját előretartotta, ebbe volt beépítve a műszer. A hang hol erősödött, hol elhalt. Így "táncolt" egy ideig Trin, míg rátalált a helyes irány- ra, és gyorsan sietett egy nagyobb sziklához. A tárgy, amely a kő mögött a talajon hevert, nagyon idegennek és mégis ismerősnek tűnt. Idegen volt ettől a félhalott kővilágtól, de nem idegen az űrhajósnak... Trin még egyszer körülnézett, aztán óvatosan közelebb ment, és lehajolt. Egy lézerpisztoly hevert ott. Óvatosan felvette. A be- leírt sorszám csak kettővel tért el az övétől - amint azt rögtön összehasonlíthatta. Hát persze - ez Brodé volt, a Regina felszereléséből származott. Valami nagyon ko- moly dolog történhetett vele, ha elhagyta a fegyverét. Végzetes dolog... Uttában nőtt a rossz érzés. Eddig még sohasem érezte. Semmiféle telepatikus tulaj- donságot nem fedeztek fel nála az űrhajósképzőben sem, pedig ott mindenki átment ilyen vizsgálatokon, nem is egyszer az évek során. Eddigi útjai ehhez képest - tudta már - nagyon is békések, majdnem nyugalmasak voltak. Tegnap óta viszont minden megváltozott. Az Idegenek - ha valóban voltak - felbukkanása összezavarta a dolgokat. Brod eltűnése pedig közvetlen, majdhogynem kézzelfog- ható veszélyt jelzett. Az az üres sikló ott a háta mögött... Zajt hallott. Rémülten megperdült - semmi. A demo- nai napfény nyugatról sütött, délutánba hajlott már az idő. Kezdtek nyúlni az árnyékok. A Demonán rövideb- bek a nappalok - tudta jól a lány. A megmagyarázhatat- lan kellemetlen érzés nem múlott el. Balra fordult, meg- tett száz lépést - Trin utasítására görcsösen és pontosan kiszámolta őket -, aztán megértette, hogy ez fölösleges, és indult vissza a siklóhoz. Itt nagy kövek hevertek, Utta éppen arra gondolt, hogy milliárd földi vagy demonai év telt el anélkül, hogy bárki megérintette volna őket. Vagy akár csak rájuk vetette volna a tekintetét. Ez egy szűz világ. Bár, ki tudja... Ha valóban léteznek az Idege- nek... Mi történhetett Broddal? Lassan ment tovább. Tudata ébredezni kezdett. Nem volt ez igazi ébredés. Jó ideje tompa nyomás 91 alatt állt, részeit addig sohasem tapasztalt, idegen érzés uralta el, ez megbénította. cselekvési szabadságát. Sem- mivé tette, kis híján elpusztította. Még azt az akaratot is kiirtotta belőle, amely a legegyszerűbb fiziológiai szük- ségleteket irányította. Nem voltak vágyai, nem voltak tervei. Elvesztette időérzékét. Nem tudta már, mi a múlt és a jelen, mi a jelen és a jövő. A jövő különösen nem létezett számára. Köd borította azt a tudatot. Csak az egykor furcsa, idegen módon beleprogramo- zott parancs élt és hatott. Érzékelte, hogy valaki közele- dik. A zajok arányosan nőttek, mind hangosabbak let- tek, szabályosságuk is arra utalt, hogy eljött az a pillanat, amikor... Az eddigi bilincsek lehulltak. Az iz- mok mozgását gátló parancs feloldódott. Vagy a zaj ha- tott rájuk így?... Nem tudhatta, nem is akarta tudni. Nem volt jelentősége. Ennek sem. Csak a "Parancs" szá- mított. Izmok feszültek, egy test jött mozgásba. Nehezen mozdult, még nehezen. De hamarosan minden megvál- tozik, sejtette. Mert már sejtések, apró gondolatkezdemé- nyezések is léteztek benne. Tettek következnek hát - szállt a parancs vegyi úton egy testben, impulzusok és egyéb elektromos minihatások hoztak mozgásba mindent. Valaki felkészült valámire. Sok milliárd kilométerrel távolabb, egy marsi épület mélyén valaki hangosan kimondta. - Nem tudom, jól tettük-e, hogy kiadtuk a kezünkből a szert. Ismét ketten voltak a helyiségben. A másik egy ágyon feküdt, fáradtan meredt a mennyezetre, ahol a beépített képernyőn színdinamikus, zenével egybekapcsolt kolor- koncert zajlott. A fel-felcsillanó, szétterjedő vagy össze- húzódó narancsvörös-barna mély hangok, majd a kék- ből fehérbe átmenő felvillanások visszatükröződtek a szemében. Ám míg máskor ez a módszer mindig pihen- tette, most éppen ellenkezőleg, nyugtalanná tette. Felült hát, levette tekintetét a mennyezetről. A színek most csak a padlón tükröződtek. Hátát a falnak vetette, és be- hunyta a szemét. - Jól tettük, biztosan jól. A másik mégis kételkedett, de jobbnak látta hallgatni. Hiszen úgysem avatkozhatnak bele semmibe, már nem is változtathatnak a dolgon. Aminek meg kell történnie, az iszonyú messzeségben, egy másik naprendszerben zajlik le. Nem nyúlhatnak oda semmilyen módon, nem gyakorolhatnak hatást az ottani folyamatra. Ha ugyan már elkezdődött... Még azt sem tudják. A sárga arcú férfi nehézkesen felállt az ágyról. Kicsit ingadozott még, aztán visszanyerte egyensúlyát és jobb kedvét is. Odament társához, vállára tette a kezét. - Szerintem nem követtünk el hibát. A szert azért hoztuk létre, hogy kipróbálják, nem? És ennek előbb- utóbb úgyis eljött volna az ideje. Lehet, hogy már... - nem fejezte be a mondatot. Fölösleges lett volna. Társa éppen olyan jól tudta, mire gondol. Utta már vállig érő kövek között lépkedett. Lassan ment előre. Ismét neszt hallott, de az lehetett a szél is. Suhant valami, valahol?... Oldalra tekintett. Elő- ször jobbra. Aztán balra. Az árnyékok éles szélű fekete foltok voltak, nem szabályosak. A kövek között akárha sötét lyukak lettek volna; a lány szeme minduntalan kis késéssel ismerte fel, hogy ott is szikla van, ott is talaj van. Az egyik oldalról egy kisebb követ került el, a mási- kon a szikla csaknem a feje fölé magasodott. Most újra vávolodott a siklótól, ha felemelte a fejét, szemébe tűzött a nap. Odafönt a felhők közötti nyíláson sütött le. A mozdulatot a szeme sarkából észlelte csupán. Na- gyon gyorsan, hirtelen történt minden. Még azt sem mondhatta volna, hogy váratlanul - hiszen egész teste egyetetlen nagy várakozás volt már percek óta. Amióta az agyában feléledt az az apró veszély, a figyelmeztetés. Karok ragadták meg. Karok?... Erős volt a szorítás. 93 Nagy test súlya lökte-sodorta a lányt a másik sziklának. A lapuló másik hatalmas lendülettel ugrott rá. Fájdalom nyilallt a combjába - a rugalmas űrruhán át is érezte a demonai szikla éles szélét... - Triiiin...! - kiáltotta. Remélte, a rádión át továbbított segélykérés célba ért. Ki lehet ez... Vagy mi? Ütést érzett a hátán. Előrebukott, de szabad kezével sikerült megka- paszkodnia egy kőben. Még nem volt térden, nem esett el. Jobbjával a pisztoly felé nyúlt, döbbenten érezte, hogy valaki már megragadta a fegyver agyát... Az idegen! - Idegen?. Belehasított a rémület. Torka elszorult, már kiáltani sem volt ideje. Ki vagy mi lehet az? Amaz szorosan a hátára tapadt, Utta alig tudott mozdulni. Érezte, hogy kihúzza tokjából a fegyverét. Megpróbálta hátravetni magát, a sziklának nyomni az Idegent, ez egyszer sike- rült is, de másodszor már nem. A szorítás nem enyhült. Egy kar... Vagy egy csáp szorítja?… Trin meghallotta a kiáltást. Két ugrással fent termett egy nagyobb kövön, megperdült a tengelye körül. Vala- mi azt súgta, nem szabad használnia a rádióját. Talán segítene ezzel Uttának, ám... Valami történt! A hangsúly félreérthetetlen volt: Utta segítséget hívott, tehát baj érte. Sietnie kell! De hová?... Előzetes terveik szerint a lánynak most az ellenkező oldalon kell lennie. Trin már rohant is. Nagy ugrásokkal szaladt el a két sikló mellett. Sziklákat kerülgetett, a ki- sebbekre felszaladt, majd leugrott, és lendülete vitte to- vább. A mikrofonban csak a lány lihegését hallotta. Nem lehet messze. Észre sem vette, mikor került a kezébe a lézerpisztolya... Az első sugár mégsem az ő fegyveréből érkezett. Valaki Trin felé lőtt. A férfi szerencséjére éppen leug- rott egy szikláról, amikor az ibolyaszínű sugár elcsapott mellette. Kövek röpködtek, tompa reccsenéssel vált le egy szikladarab, és zuhant a földre. Trin meglapult. Ha ez eltalálja... aligha futhat tovább. Az űrruhát is felsért- heti... Óvatosan kinézett balra, de ott más sziklák állták útját tekintetének; visszakapta a fejét. Mielőtt jobbra ki- nézhetett volna, újabb lézersugár csapott le a közelében. Lefeküdt a talajra, odább gördült, méterekkel távolabb állt fel ismét, aztán cikázva, görnyedten futott célja felé. Mielőtt ismét rálőttek volna, már jóval közelebb lapul- hatott meg egy szikla mögött. Közben Utta nem adta föl. De nagyon erős lehetett az a végtag, amely őt leszorította, arccal a talajhoz. Egy szikla került mind közelebb a lány arcához, aztán a si- saklemez neki is ütődött. Uttában elhalt minden egyéb érzés - már csak az életéért küzdött. Érezte, valami tör- ténik, az ellenfél nem foglalkozik vele teljes erővel, csak egyetlen kart érzett a testén, a szkafanderén. Ki lehet ez? Valóban valamilyen Idegen lenne? Amikor sikerült ne- gyedfordulatot tennie, meglátta már azt a kart. Egy vö- rös szkafander... ugyanolyan, amilyen Trinnek van! Te- hát nem Idegen, hanem Trin támadt volna rá?... ez lehetetlen! Egyetlen másodperc alatt végigfutott az agyán: mégis lehetséges. Egyedül ment a sziklák között, és közben a férfi a közelébe lopózhatott. Az imént neki kiáltott segít- ségért - miért nem válaszolt? Egyik lábával kirúgott. Hirtelen megingott, ezt világo- san érezte. Valami zaj hallatszott. Mintha valahol kövek gördülnének alá. Vagy csákányok csapkodnak?... Utta is- mét rúgott egyet, a szorítás kicsit enyhült a karján, sza- bad kezével kitámasztotta magát a sziklánál, aztán teljes erőből hátrafelé lendült. Kezével lökte el magát. Ellenfe- le egyensúlyát veszthette, de ez csak egyetlen rövid pil- lanatig tartott, mert az a vörös ruhás kar ismét megra- gadta, és lerántotta a lányt. Utta akkor felhúzta az egyik térdét, mindkét kézzel megragadta a nagy sziklát, és hirtelen kitépte magát a szorításból. Az ellenfél föléje magasodott. Utta akkor nem láthatta; azért, mert egy sziklán állt, ott vetette meg a lábát. De nem sokáig... A lány oldalra húzta önmagá- val együtt. Aztán még annyit látott, hogy lila színű csí- kok táncolnak a szeme előtt… Trin most már nem volt óvatos. Amint sisakját fel- emelte egy kő fölé, azonnal megpillantotta az ellenfelet. 95 Utta világoskék szkafanderéhez valósággal hozzátapadt az a piros valami... Talán agyába hatolt még Trinnek, hogy az egy űrhajóshoz hasonlít. Ember?... Sisakot viselt, és az öltözete is emberi formát mutatott. De teljesen mindegy, kicsoda, mert nem volt kétséges, hogy az a va- laki megtámadta Uttát. Trin jól látta a "vörös" karmai- ban vergődni a "kéket'', és ez egyértelmű volt. Meg kell szabadítani a lányt, ki kell ragadnia az ismeretlen karjai- ból. Vagy csápjaiból?... Ha ez egy Idegen? Trin mégsem lőtt volna, ha amaz nem lő rá. Akár sa- ját fegyveréből, akár a lánytól zsákmányolt lézerpisz- tollyal lőtt... Mindegy. Trin most nem is a sajátját hasz- nálta, hanem azt, amit Brod vesztett el tegnap vagy ma. Amikor az ellenfél szemmel láthatóan Uttával volt elfog- lalva, és nem tudott rálőni, Trin néhány igen hosszú ug- rással közeledett. Már csak tizenöt méterre lehetett a küzdőktől, amikor a másik ismét feléje fordult. Trinnek feltűnt, hogy a sisakja is olyan, mint az embereké, mint az övéké - amikor érzékelte, hogy amaz ismét felemelte egyik végtagját, és abban ott a lézerpisztoly... Trin valaha sok edzésen ment át. Lőtt már emberre, nem is egyszer. Idegen lények még sohasem kerültek a tekintete elé; és persze nem is lőtt rájuk. Most sem gon- dolkodott ezen, nem maradt rá ideje. Csak a veszélyt, a fenyegetést érezte, és nem habozhatott tovább. Az élete forgott veszélyben. Az a lény már többször is rálőtt, és pokolian ügyes lehet, ha sikerült elszednie Utta fegyve- rét, és tud is bánni vele!... Az a halvány kétség - a másodperc ezredrészéig - ugyan felébredt benne, de azonnal ki is hunyt. Lőnie kellett, tudta. Utta életéről is szó volt, nem csak a saját- járól. Kezét maga előtt tartotta, ahogyan egykor tanítot- ták. Nem habozhatott tovább. Megszakítatlan nagy sugárral kaszabolta a vörös tes- tet, csak azt. Vigyázott, nehogy sugarak érjék a kék szka- fandert is… Az ellenség még ráemelte a fegyvert, de ak- kor Trin alig észrevehető kicsiny mozdulattal változtatott irányt, a lilia sugarak a fegyvert tartó karra csaptak le... Utta érezte, enyhül a szorítás. Sőt hirtelen meg is szű- nik. Ugyanakkor az idegen test teljes súlyával rádőlt. Féloldalasan csúszott alá, Utta önkéntelenül megtartotta, pedig akkor már elléphetett volna onnan. Az az idegen olyan emberi lett hirtelen. Lábakon állt, szkafandere is hasonlított az övéhez. És felül a feje, legalábbis egy si- sak... A lemez átlátszó, biztosan az. Utta még nem tudta, mit tett Trin, azt sem tudhatta, hogy a férfi itt van a kö- zelben. Bár a lila sugarak csak lézerpisztolyból származ- hattak... Akkor vette észre az idegen karját. Az ő piszto- lya esett a földre. A súly már nagy volt. Utta kénytelen volt hátralépni. Az egyik kar még fogta őt, aztán lefosz- lottak az ujjak, nem volt erejük tovább szorítani... Az idegen térdre esett, a sisakja mind közelebb került Utta fejéhez, ahogy csúszott lefelé... Aztán egy vonalba kerül- tek a sisakok. Utta meglátta az idegen arcát... Sikoltását rádióhullámok vitték messzire. Az "idegen"... Brod volt. - Trin! - a lány már majdnem rosszul lett. Az átélt izgalmak most teljes erővel kijöttek rajta. Nem is tudott megállni, lerogyott egy kőre. Trin még lézerfegyverrel a kezében közeledett. Óvatos volt. Körülnézett. Sehol senki - csak ők. Közelebb jött, megszemlélte a hátán fekvő vörös ruhás alakot. Nagyot nyelt, nehezen lélegzett. Brod?... Ez ho- gyan lehetséges? Hiszen már halottnak hitték a férfit. Mindenesetre lehajolt, kivette Brod kezéből a pisztolyt, elvitte Uttához. Otthagyta a fennsíkon talált másik fegy- vert is, visszament a vörös szkafanderhez. A lézersuga- rak valósággal felszabdalták az űrruhát - Brod akkor sem élte volna túl a támadást, ha nem sebesül meg. A demonai, légkörben megfulladt volna. Így viszont a mel- lén, arcán, nyakán szörnyű sebek árulkodtak a koherens, nagy energiájú fénysugarak szörnyű energiájáról. Ez végzett vele, azonnal. Trin megszemlélte közelről. Aztán felállt, és Uttára nézett. 97 - Meghalt. - De hát... Ez lehetetlen - Utta döbbenten állt. Jeges érzés rohant végig rajta, nem is tudta, most mit tegyen. Állt hát teljesen tanácstalanul. Trin agyában villámgyor- san kergették egymást a gondolatok. Utta hangja el is mosódott egy kissé, nehezen hatolt tudatába. A lány a támadásról mesélt, arról, mit élt át az elmúlt percekben. Trint megrázta, hogy éppen Brodot, űrhajós társát lőtte le. Gyilkosságot követett el?... De hiszen a másik társát, Uttát védelmezte! - ...Mintha... mintha megőrült volna... És nem szólt semmit... - sírta a lány. Trin végre megmozdult. Ismét a halotthoz ment, figyelmesen megszemlélte mellén az űr- ruhát. - A rádiója használhatatlan volt. Valaki eltörte, még- hozzá kívülről. Lehet, hogy közben kiabált valamit, de te nem hallhattad - mondta halkan. Utta körülnézett. - Az Idegenek... talán behatoltak az agyába, talán tet- tek vele valamit, és Brod... nem is Brod volt. - Lehetséges - bólintott Trin, bár nem nagyon hitt eb- ben. Az viszont igaz, hogy Brod megtámadott egy em- bert, minden ok nélkül. Éppen a mentőexpedíció egyik tagját. Ráadásul Uttát, akinek udvarolni akart már elő- zőleg is. Mi baja lehetett?... Merthogy nem normális ál- lapotban volt az utolsó negyedórában, az biztos. Még megnézte az oxigénjelzőt is - nagyon kevés volt már a tartályban, de éppen annyi, hogy még normálisan léle- gezhetett a férfi. Trin körülnézett, és mintha várt volna valamire. Órájára is ránézett... Éppen indult volna a sik- lók felé, hogy idehozza az egyiket, amikor rádiójukban hangosan dördült Taddor kiáltása. - Utta! Trin! Jelentkezzetek!... Trin összekapcsolta készülékeiket a sikló rádióival, így szót érthettek a Reginával is. - Itt vagyunk - mondta. - Gyertek gyorsan vissza! Kapcsolatba léptem az Ide- genekkel! 5. Taddor kapitányt ismét megrohanták az emlékek. Nem tudta, hol van, de valójában nagyon is jól tud- ta. Emlékezett az intézetre. Homályos épület valahol a Marson; tudata mélyén ott lapult az emberek neve is, de folyton a mélybe lökdöste, nem akart rá gondolni. Most sem. Az intézetben... A legtovább egyszer egy hétig volt. Máskor csak néhány napig. Emlékezett a homályos szo- bákra, a laboratóriumokra. A csendesen, de kitartóan zúgó műszerekre, és arra is, hogy valami történt kö- rülötte. Karmi, igen, így hívták a sárgaképű férfit, aki- nek mindig véreresek voltak a szemei, vajon sohasem aludta ki magát?! Taddor nem kérdezte tőle. Néha úgy érezte, Kariniben valami ősi, atavisztikus fajgyűlölet húzódik meg, hiszen többször is rákérdezett szárma- zására. "Nem tetszik a fekete bőröm?" - kérdezte egy- szer Taddor keményen, egyenesen. Ahogyan szokta. Karini zavartan mosolygott, és valami olyasmit emle- getett, hogy a kísérlethez ezekre az adatokra is szük- sége van. A bőrszínnek természetesen semmi köze a dolgokhoz. - Az őseim arabok és afrikaiak voltak. Legjobb tudo- másom szerint Észak-Afrikában éltek - mondta hát a professzornak. - Aztán a következő századokban másfé- le ősök is belekeveredtek ebbe a vérvonalba, uram. Ma- 99 gam sem tudom pontosan, mifélék, de ennek már nincs is jelentősége... Kevert vagyok, mint mindenki manap- ság a Marson, de a Földön is. És ezzel vége is volt a dolognak. Taddor nem tért rá vissza, Karini pedig óvakodott ismét rákérdezni. Csak utána beszéltek a folyamat eredményéről; amikor a ka- pitány már átesett nemcsak a vizsgálatokon, de a keze- léseken is. Szuperember, titán... hallotta naponta több- ször is, végül maga is elhitte. Hiszen el akarta hinni, mi több, valóban azzá akart lenni. És amikor mindenképpen meggyőződött arról, hogy sikerült, nagyon nagy elége- dettség szállta meg a lelkét. Szóval azokban a laboratóriumokban volt ilyen félho- mály, mint most itt. De ott nem érezte, a felfedezés nagy örömét, izgalmát. Itt most más volt a tét. Akkor amit tett, egy távoli lehetőségért tette - most az esély itt volt az orra előtt és biztos, volt benne, hogy megragadja mindkét kézzel. Erősen. És nem ereszti el többé. Szinte beleszédült a nagy lehetőség ígéretébe. És türel- metlen volt, nagyon türelmetlen. Most úgy vélte, tanúk- ra van szüksége. Ne szólhassák meg később, senki se emelhesse fel szavát az ő elsősége ellen!... A tanúk mindjárt itt lesznek. A külső kamerák képernyőire pil- lantott. Arcán nem tükröződtek fények - már odakünn is sötétedett. A radar jelezte, hogy közelednek. A két sik- ló egymás mellett repült. Az előbb közölték: Brod meg- halt. Hogy mitől, arról nem szóltak. Brod?... Taddor va- lójában nem csodálkozott. Meghalt. Hát igen, ez várható volt, tette hozzá automatikusan, ha máig nem jött vissza, nyilván baja esett. Más gondolatok is jártak a fejében, igyekezett visszalökdösni őket a tudat alatti homályba. Nem az a fontos, hanem csak az, ami az imént történt. Készenlétben tartatta jelsorozatok elektronikus leírását, hogy majd bemutathassa társainak. Először csak nekik, aztán... Felpattant, nagy léptekkel szaladt ide-oda a ve- zérlőben. A hírnév itt van az ajtó előtt! Már-már beko- pogtat, és csak tőle függ, ajtót nyit-e neki... Hát persze, hogy kinyitja, sőt kitárja! A boldog várakozás csaknem szétvetette. Trin jelentette rádión, hogy leszálltak a Regina mellett. Taddor alig figyelt rá. A zsilipben Trin a karjában tartotta Brod testét. Nehéz, nagyon nehéz volt a halott férfi. Hallgattak. Csak amikor kiléptek és levették a sisakjukat - Brod a padlón feküdt - szólalt meg a férfi: - Menj azonnal Taddorhoz! Ha keres, mondd meg, én is jövök hamarosan - mondta a férfi, de terveiről nem beszélt a lánynak. Jobb ez így... Trin egy szállítórobotot hívott a fali mikrofon segítségével. A központi számító- gép azonnal engedelmeskedett a parancsnak és egyetlen perc múlva az erős, kis kerekeken gördülő szerkezet a zsilip előtt fékezett. Utta már felment a lifttel a vezérlő- be, amikor Trin a robot előtt haladva, egészen másfelé vette az irányt... Csak tíz perccel később érkezett meg és nem beszélt arról, miért késett el. De nem is figyeltek rá. Utta szemé- ből eltűnt a szomorúság. Beszélt ugyan Taddornak Brod haláláról, de látta, az információk nem jutnak el a kapi- tány tudatába. Brod nincs és kész. Itt vannak azonban az Idegenek... Utta próbálta összekapcsolni a két dolgot. Valamit mondott Taddornak arról, hogy ami Broddal történt, ta- lán részben éppen az Idegeneknek köszönhető. De Tad- dor megpillantotta Trint és újra felélénkült. - Gyere csak... és hallgassátok meg! - szaladt a mű- szerpulthoz. Trin arcán akkor jelent meg egy keserű vo- nás. A férfi csak megszemlélte Taddort, a mozgását, látta izgalmi állapotát. Most nagyon érdekelte hogyan visel- kedik a kapitány. Természetesen nem szólt semmit. És nem nézett Uttára sem. Most csak Taddor viselkedése volt számára fontos. A kapitány diadalmas arckifejezéssel állt, őket nézte: - Figyeljetek csak!... Helyi idő szerint tizenhárom óra huszonegykor futott be egy újabb jelsorozat. A VHF- frekvencián, mintha amazok tudnák - és miért ne tud- nák? -, hogy a földi űrhajósok ezt használják a legszíve- sebben... Szóval bejött egy kilencvenöt jelből és tizenhét szünetből álló sorozat. Ez volt az - Taddor megérintett 101 egy szenzort. A képernyőn átfutottak a jelek. A kapitány lassította az iramot, ismételte a sorozatot. Az akusztikus műszer a fülükbe kopogta az ismeretlen ritmust. A szá- mítógép már a jelsorozat vételét követő másodpercek- ben hozzáfogott a megfejtéshez, ám a dekódoló nem bol- dogult a szöveggel. - Azt mondtad, kapcsolatba léptél velük - suttogta Utta. - Így van! - vágta rá a kapitány. - Mert ekkor azonnal kisugároztam ugyanabba az irányba egy másik, jelsoroza- tot. Ez egy matematikai képletekből álló úgynevezett logi- kai sorozat... Ti is tanultátok az űrhajósképzőben, nem? Trin emlékezett, hogyne emlékezett volna. Az Idege- nek mint tantárgy szerepeltek a tananyagban, bár ez volt a leginkább képlékeny, meseszerű tárgy, sokan nem is tanulták meg igazán. Nem hitték, hogy valaha is létrejön a kapcsolat. Utta izgalmában az ujjait tördelte. Hát még- is, lehetséges?... Megérték ezt? És éppen ők? Elsőként az emberek közül? - Ez egy száz jelből álló sorozat, néhány matematikai axióma - mondta gyorsan Taddor, öröm fénylett sötét arcán. A hangja is nagyon lelkes volt, annyira más, mint eddig útjukon bármikor. - Arra szolgál, hogy az Idege- nek megértsék, könnyen megfejthessék a mi jeleinket, így talán hamarabb szót értünk velük… És képzeljétek! Alig telt el negyedóra vagy annyi sem... Visszasugároz- ták a jeleket! Hibátlanul, az egész sorozatot, ugyanazon a frekvencián! - Honnan? - kérdezte Trin célratörően. - A mérések szerint nem is közvetlenül a Demona fel- színéről! - újságolta a férfi. - Hanem egy mesterséges holdról, úgy gyanítom! A jelek a felszín fölött indultak és az adó gyorsan haladt a láthatár felé. Lebukott, éppen akkor, amikor befejezték az adást. Utána már hiába ad- tam nekik a következő sorozatot, azt nem ismételték el! Ez így volt kiszámítva részükről! Zseniálisan csinálták! - Vagyis automata adó lehetett! - hűtötte le Trin a ka- pitány lelkesedését. Az rábámult, aztán bólintott. - Könnyen meglehet, bár az sincs kizárva, hogy a mesterséges holdjuk csak továbbította a felszínről kapott jeleket. - Azt hiszed tán, hogy az Idegeneknek van egy tá- maszpontjuk a Demona felszínén? - Egy vagy több támaszpontjuk - mondta gyorsan Utta. Taddor ránézett. Ugyanazt a lelkesedést látta a lány szemében, amit a sajátjában sejtett. Igen, már fél- úton vannak, a győzelemhez! A dicsőséghez! Trin viszont kételkedett. - Ha megtehették műszakilag, miért haboztak eddig? Már az első órában felvehették volna velünk a kapcsolatot. Utta elérkezettnek látta az időt arra hogy közbeszóljon: - Lehet, hogy eddig csak figyeltek bennünket, távol- ról. Különböző műszerekkel például. Ebből próbáltak következtetni viselkedésünkre, tulajdonságainkra, mű- szaki színvonalunkra... Lehet, arra vártak, hogy valame- lyik műholdjuk hozzánk közeli pályán haladjon el, hogy üzenhessenek. - És ha csak egyetlen holdjuk van itt? - ellenkezett a kapitány. - Kilőhetnének többet is. A kapcsolat az Idegenekkel, akik számukra mi vagyunk, éppen olyan fontos lehet, mint nekünk ők! Értetlenül bámultak egymásra, de Taddor nagyon op- timista volt. - Ha eddig nem tették, most majd megteszik! Valahol ül egy ugyanolyan stáb, mint mi itt... A válaszon töprenge- nek. Nem kétséges már számukra, hogy értelmes lények elektromágneses úton gerjesztett és továbbított jelsoroza- tát kapták az antennájukra... Percek kérdése, hogy meg- fejtsék matematikai formuláinkat... És akkor válaszolnak. - Annak a műholdnak a pályájáról tudunk valamit? - kérdezte Trin és nagyot nyelt. - Az adás pillanatában bemérték a műszerek, de ez nem pontos adatsor - felelte Taddor. Mutatta is az egyik képernyőn ragyogó számokat. - Nagyon hamar eltűnt a horizont alatt. Viszont kiszámítható a keringési ideje. - Ez kétségtelen - mondta Trin. Utta már tudta, hová akar kilyukadni és segített neki: 103 - Páróra múlva hát várható lesz... az újabb kapcsolat? - Így van! - vágta rá Taddor. Trin is töprengett egy kicsit, aztán így szólt. - Ez már majdnem bizonyosra vehető. Egy rádióadás száguldott a jéghideg világűrben. Nagy energiájú, irányított adás volt, a jelek a fény sebességével repültek, legyőzve minden akadályt és távolságot. Olyan elektronikus kódolón mentek át előzőleg, amelynek meg- fejtéséhez hetekre vagy hónapokra lett volna szüksége még az olyan gépeknek is, amelyek másodpercenként több milliárd műveletet végeznek el. A hír, amelyet a jelsorozat hozott, hamarosan megérkezett a Naprendszerbe is. Egy gép dolgozott valahol. Analizátorral összekap- csolva, fizikai mozgások sorozatát végezte előre beprog- ramozott szabályok szerint. Sohasem tért el a szabályok- tól - robot volt. Igaz, magasan fejlett és rendkívül összetett feladatok elvégzésére készített robot. Munkája során a legmesszebbmenőkig betartotta a tisztasággal kapcsolatos előírásokat is. Munkájának szinte semmi nyoma sem maradt. Gondoskodott a vegyi tisztaságról is. Elemzői a kapott - igen kis mennyiségű - anyagot azonnal szétválasztották. Adalékok csurrantak fertőtle- nített tartályokba, éles kések, lézervágók és finom tűk nyomultak szerves anyagba. Egy szuperszámítógép összesítette az eredményeket. Ennek a gépnek csupán összeköttetése volt az elemző- vel. Minden más tekintetben független volt tőle. A nagy vegyi vizsgálatban voltak folyamatok, amelyek tíznél több földi órát is igénybe vettek. Így hát korai lett volna még eredményről beszélni. - Elhoztátok a testét? - kérdezte Taddor. De látszott rajta, nem különösebben érdekli az eredmény. Utta igen- nel válaszolt. Mindnyájan a radarképernyőt figyelték, de az üres volt. Trin nagyot lélegzett, nem nézett egyikükre sem, úgy mondta: - Hiába várunk, azt hiszem. Már harmadszor törté- nik, hogy rádiójeleket kapunk. Ez azt jelenti, nem is áll szándékukban felvenni velünk a kapcsolatot... hogy úgy mondjam, személyesen. Órák óta vártak, de az éter hallgatott. Végre Utta mondta ki azt, amire a másik kettő is gondolt biztosan, csak éppen nem akartak előhozakodni vele: - A mesterséges hold nyilván több kört is csinált az- óta a Demona körül, mégsem szólalt meg. - A Demona kisebb, mint a Föld - szólalt meg Trin. - Az a műhold, persze a bolygófelszíntől való távolságá- nak függvényében, hetven-kilencven perc alatt kerülheti meg egyszer a Demonát. Tehát legalább két fordulatot végzett azóta, mióta itt várjuk... Mióta hiába várjuk. Taddor is meggyőzöttnek látszott. - Rendben van. Ez feltehetően azt jelenti, hogy az Idegenek nem minden fordulat során akarnak nekünk rádiózni. Megint csak várhatunk, mire jelentkeznek? - Talán még nem fejtették meg a jeleinket - vélte Utta. - Az lehetetlen! A legegyszerűbb sorozatot adtam... - Taddor legyintett. Még egy percig nézte a radarképer- nyőt, aztán mintegy álomból ébredve vetette tekintetét társaira: - Megyek aludni, mert már alig állok a lába- mon. Ki akar ügyeletes lenni? Utta is fáradt volt. Igaz, félt attól is, hogy bemenjen a fülkébe és magára maradjon. Hiszen ha lehunyja a sze- mét, Brod arcát látja maga előtt. A sisaklemez mögött Brod fájdalomtól eltorzult vonásai és a szeme, amely olyan, mint a kábítószereseké... - Mindjárt eldöntjük - mondta Trin a kapitánynak. Taddor még egy utolsó pillantást vetett a vezérlő műsze- reire, és elment. Furcsa volt, hogy szokásával ellentétben nem maga osztja be az őrszolgálatot. Talán Brod halála hatott így rá, gondolta Utta, és némi sajnálatot is érzett. Taddor, a jó öreg Taddor... Alig pár hete ismerte, de egymással is ellentétes érzelmei ellenére megkedvelte a 105 kapitányt. Nem tetszett ugyan a tegnapi "versenye" Broddal de hát érthető az is. Végső soron minden űrha- jós elveszti a fejét, ha felmerül a reális lehetőség: talál- kozhat az Idegenekkel... A találkozás, a kapcsolatfelvé- tel, az első érintkezés lehetősége mindenkire ilyen hatással lehet. Utta ezt már a saját példájából is tudta. Mit nem adott volna azért, hogy szemtől szembe talál- kozhasson velük! A lányban persze nagyobb volt a kí- váncsiság, mint a dicsőségvágy. Ha nem is ő lesz az el- ső, aki erről hírt adhat a Földnek... azért maga a kapcsolatfelvétel lehetősége is nagyon fontos volt szá- mára. Talán csak Trin a kivétel. Mert a férfi most is nyugodt- nak látszott. - Téged nem izgatnak ők? - kérdezte a lány. - Engem te izgatsz, Utta - mosolygott Trin. Ez is egy vallomás volt. A lány nyelt egyet, nem tudta, mit válaszoljon. Akkor megszólalt a hangszóróból Taddor: - Trin, bárki is legyen őrségben, hajnali kettőkor fel fogom őt váltani. - Rendben, kapitány - felelte Trin szolgálatkészen. Aztán kikapcsolta a, mikrofont, és megint Uttára nézett: - Te még az Idegeneknél is érdekesebb, és fontosabb vagy számomra, Utta. - De hát... az nem lehet... - ellenkezett gyengén a lány. Trin akkor már ott állt szorosan mellette, egyik karjá- val magához ölelte. - Ne gondolj most Brodra! Sőt az Idegenekre sem... Mi vagyunk csak itt, mi ketten. - És Taddor. Meg a rádiózó Idegenek. És Brod árnyé- ka - suttogta Utta. - Menj aludni, kedves - mondta Trin, és elengedte. Halk és szomorú, mégis biztató volt a hangja. - Ugye megérted... ha én most... nem vagyok abban az... állapotban... - kezdte volna Utta, de Trin két ujját a lány ajkára tette. - Nem kell beszélned... Mindent értek. Utta, csak a szemével mosolygott hálásan, és elment. Még mindig félt az éjszakától. Trin addig nézett utána, míg becsukódott mögötte az aj- tó. Megvárta, míg eltávolodik, sőt az egyik belső kamerán át követte is a lányt a személyzeti folyosón kabinja ajtajáig. Tovább nem láthatta; a belső fülkékbe nem szerelhettek kamerákat, tiltotta az alkotmány. De látta, hogy Utta be- csukta kabinja ajtaját. Trin akkor megnyugodott. Sorban végigvizsgálta az összes működő műszert, az elektronikus hajónaplóba diktálta az adatokat. Aztán még egyszer végigvizsgálta a kamerákkal az egész hajó belsejét. Idegenek?... Látott egyszer régen egy filmet. Az Idege- nek láthatatlanok voltak a földi emberek számára. A fo- tocellák sem érzékelték őket. Bejöttek hát a hajójukba, a zsilipen, úgy, hogy az űrhajósok természetesen mit sem tudtak erről. Itt a történet kettéágazhatott: hisz éppúgy készíthettek volna tragédiát, mint komédiát. Annak a filmnek a rendezője természetesen az izgalmakra he- gyezte ki a történetet, és valóban sikerült néhányszor megborzongatni a nézők idegeit. "Itt aligha lesz ilyesmi", gondolta Trin, és leült a szá- mítógép klaviatúrája mellé, hogy egy meglehetősen bo- nyolult programot készítsen. Taddort a számítógép ébresztette az általa kért idő- ben. A férfi álmosan felült a félhomályos kabinban, rá- nézett az órára: 1.55. Öt perc múlva a vezérlőben kell lennie, hiszen ezt ígérte Trinnek. Gyorsan öltözködött, egy gyors mosdás, és két perc késéssel ért a vezérlőbe. Trin véreres, kialvatlan szemmel állt fel a pult elöl. - Semmi? - kérdezte a kapitány röviden. De azért még reménykedve. - Semmi. Egyelőre - mondta a másik. - Most te vagy bizakodó? - csodálkozott kissé Tad- dor. De örült is neki. Végre mindenkit izgalomba hoz- nak az Idegenek? Trin a kapitány arcába nézett. Annak szemefehérje csillant. A csökkentett világítás miatt nagyon feketének látszott a bőre, feketébbnek a valóságosnál is. És még, 107 valamit láthatott Trin. A feszültséget. Taddor nagyon várt valamire. Nem volt nehéz kitalálni, mire. - Biztosan jelentkezni fognak! Érzem! - mondta bizta- tóan. - Nocsak! - csodálkozott Taddor. - Lehet: telepatikusan üzentek nekem - mosolygott a férfi, és elment. A kapitány előbb utána nézett, aztán a radarképernyő következett. De a halványzöldesen fosz- foreszkáló elektronikus mezőn egyetlen jel sem villant fel. Taddor mégis sejtette: "amazok" itt vannak valahol. Talán jóval közelebb is, mint hinnék?... Trin végigment a folyosón. Egy pillanatra megállt Brod ajtaja előtt. Brod... Már sohasem nyitja ki ezt az ajtót, nem lépi át a küszöböt. Maga előtt látta a férfi szőke fejét, kisfiús mosolyát. Minden hibája vagy ta- pasztalatlansága ellenére rokonszenves fiú volt, végső soron. És most nincs többé. Az első áldozat ezen az expedíción. Lehet, nem ő az egyetlen?... Brod most va- lahol odalent fekszik, egy nagyon hideg kamrában. A teste bomlási folyamatait megállították, a hőmérséklet ezt nem teszi lehetővé... Hűtőbe került, úgy viszik majd vissza a Bázisra. És ezzel vége is lenne egy em- bernek?... A következő kabin ajtaján Utta neve. A férfi megtor- pant, körülnézett. A folyosó végén a kamera nem volt bekapcsolva - látta, nem ég a kicsiny, piros lámpácska. Taddor tehát nem láthatja őt. Gyorsan lenyomta a kilin- cset, és bement. Odabent sötét volt. Hallotta a lány lélegzetvételeit. Is- merte ezeket a kabinokat, mind egyformák, ugyanott van bennük az ágy, a mosdófülke és a többi bútorda- rab... Biztosan mozgott hát. Amikor leült az ágy szélére, Utta felébredt. Ijedt szusszanással ült fel az ágyon. "Biztosan azt hitte, Brod szelleme" - gondolta a férfi. Megnyugtatóan szólt. - Trin. Ne félj... minden rendben van, Utta. A lány kis habozás után nyújtotta feléje a karjait. Mindkettőt. Trin érezte, ráfonódnak azok melegen, erő- sen. Nagyon jó érzés támadt a lelkében. - Utta, drága Utta - mondta elszoruló torokkal. Valahol a távolban száll egy műhold. Nagyon kicsi, rá- adásul el-eltűnik a bolygó körül keringő űrtörmelék da- rabjai között is. Így a Regina radarja nem "láthatja". Már negyedszer kerüli meg a Demonát azóta, hogy leadott egy jelsorozatot. A hold berendezéseit vezérlő kicsiny számítógép pontosan méri az időt, a fordulatokat is. Az egymást követő időegységek mértéke nem követi a De- mona forgását, ettől idegen mértékrendszer alapján mű- ködik. Valahol már közeledik egymáshoz két impulzus, bár még eltart egy ideig, amíg a mennyiségek összegződ- nek, és cselekvésre késztetik a műhold rádióadóját. Közben a hold apró antennája is vesz adást. Valahon- nan üzennek, programot módosítanak, új utasításokat adnak. A hold központi vezérlő számítógépe mindezt feljegyzi, a megfelelő helyre besorolja, új időrendet állít fel, ismét más fontossági sorrendbe kerülnek a kisebb és nagyobb feladatok. Aztán a műhold ismét lemerül a Demona horizontja alá, hogy újabb fordulatot tegyen a bolygó körül. - Szívesen elmennék ismét - mondta Trin. Érezte Utta tekintetét is, de most szándékosan nem nézett a lányra. Az éjszaka második felét együtt töltötték, és nagyon bol- dogok voltak... De most nem akarta, hogy a lány szeme ellágyítsa akaratát. Kemény akart maradni. Taddor először alig figyelt rá. A dekódoló képernyőjét nézte. A gép egész éjjel dolgozott, de csak részeredménye- ket tudott felmutatni. Olyan részeredményeket, amelyek- kel semmire sem mehettek. Az Idegenek második és har- madik üzenetét összevetve csak nagyon kevés hasonlóságot talált, és azok a "szabályokként" ismétlődő töredékek sem juttatták előbbre a megfejtést. Alapjában 109 véve hát semmit sem értettek az üzenetből. De hiszen a legfontosabb maga a tény volt: hogy üzentek. - Hová? - kérdezte végül a kapitány. - Oda, ahol Brod várakozott tegnap, és talán tegnap- előtt is. Talán találok nyomokat, amik megmagyaráznák, mi is történt szegény fiúval. - Hogy mi történt vele, ezt jól tudjuk! - Taddor vá- ratlanul szarkasztikus nevetésben tört ki. - Te lőtted le! A saját társadat! Van fogalmad arról, hogy ezért a Mar- son majd bíróság elé kerülsz? - Nem biztos, hogy a Marson - felelte nyugodtan Trin. - Talán már a Bázison vár majd ránk a különleges űrhajózási törvényszék csoportja. - Bizony! - Taddor már nem nevetett, figyelmesen nézte társát. - Nem félsz? Egy csöppet sem? - Nem - Trin hangja szilárd volt. - Egy másik társam védelmében cselekedtem. Utta bólogatott. Nyilvánvaló volt, ha tárgyalásra kerül a sor, megerősíti Trin vallomását. De Taddor legyintett: - Különleges törvényszék... Egyszer én is álltam előt- te. Ha nincs tanú, kénytelenek mindent elhinni úgy, aho- gyan azt a vádlott állítja. Utta nem tudta, mire céloz. Trin viszont hallgatott. Neki volt tanúja. Hát kivárt, s mivel a kapitány nem folytatta, kiment a folyosóra. A liftajtó becsukódott mö- götte. A zsilip előtt felöltötte űrruháját. Valamit még ma- gához vett az egyik szekrényből, amelyhez kulcsa volt, és hamarosan hallotta, hogyan szívják ki a gépek a zsi- lipből a levegőt. Ez a nesz aztán teljesen elcsitult - nem volt ott már annyi levegő, hogy közvetítse a külvilág hangjait. A neszek akkor tértek vissza a szkafander mű- szerein keresztül ismét a fülébe, amikor kilépett a külső liftre, és az vitte le a Demona felszínére. Már nemcsak neszeket, hanem valóságos zajt hallott. Odakünt ugyanis szélvihar dühöngött. A sziklás ta- lajról itt-ott kevés földet, port is felkavart, majd a ma- gasba csapott dühösen. A Demonán talán ritka volt az ilyen időjárás - persze, ezt nem tudhatták. Túl kevés időt töltöttek itt. Egy erősebb szélroham majdnem a férfit is feldöntötte, egy szikla mögé húzódott, míg el- csitult az orkán. Az égen felhők rohantak. De mire a siklóba ült, és óvatosan felemelkedett, erőtlenebbé vál- tak a szelek. Két dombbal odább már jóval kedvezőbb időjárás volt. Furcsa ez a bolygó, gondolta a férfi. Vö- rös szkafanderben ült a zöldesbarna járműben, alacso- nyan, sebesen siklott a talaj fölött. Sejtette, nem érde- mes magasabbra emelkednie, mert ott vannak csak igazán nagy szelek. Haladt hát a talaj egyenetlenségeit követve. Időnként időmérőjére nézett. Két kék színű számjegysor villogott óráján, amely ezenfelül mutatta az űrhajón is használatos földi időt és a Demona saját forgási idejéhez alkalmazott itteni emberi időszámítást. Trin tudta, itt a Demonán még tizennégy óra hosszat lesz világos, aztán beáll az éjszaka. Valójában most kora reggel volt. A két kék számjegysor között mind kisebb lett a kü- lönbség. Az egyik folyamatosan változott, a másik nem. Közben Trin repült. Kiért a nagy fennsík fölé. Tegnap erre szálltak Uttával. Utta... a férfi elmosolyodott. A lány nagyon mélyen belopta magát a szívébe - régen így mondták ezt nem- csak a Földön, de a Marson is. Uttával megváltoztathat- ná az életét. Az anyja is mindig mondta, megnősülhetne már. Az anyák csak ilyenek. De a mai nők igazán nem csábították Trint házasságra. Igaz, szerencsére afféle megrögzött agglegény még nem lett belőle, de már be- legondolt néha: minek neki egy állandó asszony. Hiszen válogathatott a nőkben. Űrhajós volt, jóképű, fiatal, ked- ves, udvarias. És még várt, várt... De talán most már nem kell tovább várnia. A sikló majdnem hangtalanul szállt a kopár táj fölött. Az iránytű alig-alig mozdult; a Demonának két mágne- ses sarka is volt, ezek vonzása olykor kiegyenlítette egy- mást. De a siklónak voltak a helyi mágneses erőktől független irányadó műszerei is. Amikor a távolban feltűnt a tenger, Trin csökkentette sebességét, és irányt változtatott. Emlékezett jól, hogy tegnap ezen a környéken jelzett először a fémkereső, de 111 ő bagatellizálta az eseményt. Most viszont oka volt rá, hogy mindenképpen megkeresse azt a tárgyat. Legalább negyven percig körözött a tengerparttól nyu- gatra és északra, míg ismét csipogni kezdett a műszer. Akkor szabad szemmel kinézte magának a környező te- rep jellegzetes pontjait - ezt is tanították az űrhajóskép- zőben -, és majdnem nyílegyenesen, akár egy ragadozó madár, csapott le oda. Egy szikla tövében kicsiny, még méteresnél is rövi- debb, hosszúkás tárgy hevert a földön. Fémből volt, és tompán csillant; még nem kezdett rozsdásodni. A sikló a közelben landolt. Trin biztosította a szerkezetet, és ki- lépett. Itt már nem volt szél. Melegen sütött a Boerre nap, a férfi alakja éles árnyékot vetett. Brod tegnapi tartózkodásának nem látta nyomát. Kö- zelebb ment a sziklához, lehajolt. Ismerős volt az a rakétakülsejű, keskeny hüvely. Két kézzel vette fel, minden oldalról megszemlélte, aztán elment messzebb. Hosszan keresgélt, míg rátalált egy kisebb szakadékra. Beledobta a fémtárgyat, néhány követ zúdított utána, sőt lábbal is belerugdosott kisebb köveket. Míg azok teljesen ellepték a tárgyat... Nem volt már szüksége a kis rakétára. Azt hitte, elégett a légkörben, de úgy lát- szik, mégsem... Mindegy. Míg ők itt lesznek, senki sem lelheti fel - mosolygott magában a férfi. Aztán visz- szament a siklóhoz, felszállt, és tovább körözött a ki- halt táj fölött. - Semmi újabb adat? - kérdezte Vairano. - Ha lenne, már tudná - felelte Malkar, csöppet sem tisztelettudóan. De úgy érezte, megengedheti magának ezt a hangot. Vannak ők már annyira jóban a főnökkel... Vagy mégsem? Odapislantott. Vairano egy adatszolgáltató képernyő előtt ült. A ké- kessárga fény arcára vetült. A férfi most is igyekezett el- feledni, hogy a Marson van. Ez a bolygó nem is létezik, mondogatta valahol a lelke mélyén, sajátságos terápia volt ez. A Mars nincs is, a többi bolygó sem létezik, em- berek meg csak a Földön élnek, sehol másutt csak a Föl- dön. Mert a Földön kívül nincs igazi élet. Malkar nem is sejtette, mire gondol. Annyit tudott, hogy a főnök nem a legjobban érzi magát az új helyén. De hát... Másokkal is előfordult már ilyesmi. Akadt olyan is, akit hasonló ügyek miatt éppen a Marsról he- lyeztek el a Földre. Talán nem is járt rosszul az illető. Vairano már a nyolcadik különféle program szerint futtatta át a névsort a gépen, de az semmilyen szempont alapján nem választott ki újabb neveket. Mindig csak azt az egyet ismételte, amit már unalomig ismertek. - Ha nem történt fizikai beavatkozás - márpedig az orvosok jelentése szerint ilyesmire nem került sor -, még nem zárható ki egy agyműtét lehetősége - jegyezte meg később. Malkar is gondolt erre, ezért a válasza azonnal kész volt. - Az űrhajósok esetében a fizikai vizsgálat kiterjed a fejre, sőt a haj alatti bőrrétegekre és a csontra is. Ezt egy különleges szerkezet végzi el, amely szinte belelát az emberbe, bár nem azonos a röntgennel. - De jól tudja! - Vairano most valóban bámulta Mal- kart. Amaz szerényen kifordított tenyérrel intett, és nem szólt. A főnöknek tulajdonképpen örülnie kellett volna, hogy beosztottjai egyike ennyire képezi magát... Vairano dühös mozdulattal letörölte a képernyőről az összes szöveget, és így szólt: - Hátra van még a pszichikai beavatkozás. - Ezt sokfelé gyakorolják - mondta megint MaIkar igen gyorsan. - Az elektronikus eszközök tele vannak hirdetésekkel. Nemcsak űrhajósoknak javasolják persze, hanem gyakorlatilag mindenkinek. Mindenféle néven fut: autogén tréning, pszichoiskola, önismereti tanfo- lyam, és így tovább. "Akar feljebb lépni a társadalmi ranglétrán? Akar előbbre jutni?", ilyen szövegeket ordí- tanak sokszor a rádióban, tévében. - Malkar megtörölte a homlokát. - Manapság már minden automatabeállító vagy felszíni bányagépszerelő elvégez életében legalább egy ilyen tanfolyamot, és ebben benne vannak a pszichi- 113 kai ráhatásmódszerek is. Ha mindenkinek segítenének, már csupa tévéegyetemi professzorból állna társadal- munk - mosolygott a férfi gúnyosan. - Alapos dolgok ezek? - kérdezte Vairano. - Nem is- merem a helyi viszonyokat annyira, hogy ezt meg tud- jam ítélni. Nálunk pár éve elmúlott ez a divatőrület. Mert az volt csupán. - Itt is az, és még tart. De vannak pozitív hasznai - Malkar ismét komoly volt. Minden mozdulatnál érezte, mennyire hiányzik neki az úszás. Ma reggel nem tudott elmenni, közbejött valami. Ha még sokáig tart ez a be- szélgetés, a délutánjába sem fog beleférni a dolog. - A delikvens csakugyan azt hiszi utána, előtte nincs, és nem is lehet akadály, merthogy ő most aztán mindenképpen győzni fog. - Bebeszélik neki... - legyintett Vairano. - Nem ilyes- mire gondoltam! - Nem zárhatjuk ki, hogy léteznek ennek komolyabb változatai is. Igazi erejét tekintve komoly ráhatások. Pél- dául agyra gyakorolt valódi pszichikai hatás... - Malkar szemöldöke felszaladt homlokára. Vairano most ráné- zett, érdeklődve szemlélte a szemöldök függőleges tán- cát. Malkar töprengve folytatta. - Ha arra céloz, uram, hogy itt valami mélyebb dolog történt... - Persze hogy erre célzok. Ez megmagyarázná az elő- ző történeteket, és végre felnyitná a hatóság szemét is. Az ügyészét például, aki még most is kételkedik abban, hogy mi indokoltan nyomozunk. - Az ügyész azért van - próbálta Malkar elütni a dol- got, csökkenteni a jelentőségét. - Ha kiderülne, hogy az a bizonyos ember nem egyedül tervelte ki az egészet! Ha kiderülne, hogy va- lamilyen összefüggés van az előzők és a mostani eset között... Mert hiszen a mostani sem lehet véletlen. A tegnapi értesítés igencsak valószínűsíti minden gyanún- kat. - Az ügyésznek ez sem elég. Különben is, a Demona meglehetősen messze van, úgysem léphetünk közbe - Malkar kicsit ironikusan szólt, de Vairano most erre sem ügyelt. Az üres képernyőt nézve beszélt, mintha a most pillanatnyilag mozdulatlanságba dermedt gép- hez szólna: - ...Ha igaz, ez lesz a negyedik. És mi csak tehetetle- nül ülünk, az ujjunkkal malmozunk? Örök tehetetlenség- re vagyunk kárhoztatva, csupán csak azért, mert az űr- ben ilyen hatalmasak a távolságok? - Ön is tudja, nem vagyunk tehetetlenek - emlékeztette Malkar. Milyen jó lenne most belevetni magát a medencé- be. Ahányszor Malkar teste körül érezte a vizet; mindig eszébe jutott dédnagyapja. Az öreg - mindig öregként is- merte - egyszer reszkető hangon mesélt azokról az évek- ről, amikor a víz még nagyon nagy hiánycikknek számí- tott a Marson. Mikor is lehetett az? - próbálta most hirtelen kiszámítani a férfi. A dédnagyapja száztizenhét évesen halt meg. Ez tizenegy éve volt. Vagyis legalább százhúsz évvel ezelőtti-dolgokról mesélt... - Nem vagyunk tehetetlenek. Remélem, igaza van - ismételte Vairano, és gondolatai elszálltak valahová, a messzi kozmoszba. Utta éppen az ebédlőből jött ki, amikor meghallotta Taddor kiáltását. Azt hitte, baj történt, rohant hát. ...Emlékezett. Az egyik fiú, akivel együtt élt... Hány éve is már? Valami történt azzal is. Ugyanígy kiáltott vagy csak hasonlóan? Utta éppen hazajött az egyetem- ről, a lépcsőn arra gondolt: be kell majd kapcsolnia az elektronikus távhívót, hogy az egyetemi kristálytárból lehívhasson még egynéhány anyagot, amire szüksége lesz holnap. De az a kiáltás... A fiút Robblonnak hívták, és akkor derült ki, hogy valamilyen rejtett betegsége van. Pedig már a születésekor általános genetikai vizsgá- latnak vetették alá. Talán később kapta valahol?... Robb- lonon szinte percek alatt tört ki a betegség, el is vitték a mentők légi úton. Utta abban a percben értette meg, hogy a modern kor emberei sem sebezhetetlenek. Hogy lapulnak génjeikben régi meglepetések. Talán az ősök tudatlansága vagy bűne. Ők rejtették el a vérvonalba a 115 kórokat, amelyek olykor bizony századokkal később is felbukkanhatnak, derékba törve egy-egy ígéretes fiatal tehetség karrierjét, söt talán az életét is... Szerencsére Út- ta nem betegedett meg, másnap máris megcsinálták nála az összes vizsgálatot. Robblon a fájdalomtól kiáltott, az- tán, mire Utta félért a lakásba, és kirohant a teraszra, a fiú már összegörnyedve hevert a padlón. Nagy fájdalmai lehettek... Ha lehunyná a szemét, most is maga előtt lát- ná azt a dél-afrikai várost, ahol mindez történt. Robblon betegsége hát szerencsére nem volt ragályos. Nem hunyta le szemét, hanem futott a vezérlőbe. Taddor a nagy képernyő előtt állt, ahol fényjelek vil- logtak. A lány már hallotta az akusztikus kijelzőt. - Jelek érkeznek! Válaszolnak az Idegenek! - kiabálta Taddor, alig tudott uralkodni magán. Uttának hang sem jött ki a torkán. Jelek?... Szóval tényleg itt vannak az Idegenek? Most már jelenthetik a Földnek is, hogy... Felveszik a kapcsolatot? Ezer kérdése lett volna, de nyelve lebénult. A szemét nem tudta le- venni a képernyőről. A kacskaringós fénycsíkok vizuális képet adtak, a VHF-frekvencián érkeztek, valósággal áradtak... A számítógép természetesen gondosan regiszt- rálta őket, a jelsorozat egyik másolatát azonnal az elekt- ronikus hajónaplóba, a másikat a dekódolóba irányította. Közben a jelek vizuálisan és akusztikusan is megjelentek a műszereken, és egy szerkezet haladéktalanul műpapír- ra is kinyomta. Ez gördült elő lassan a pultra. Utta va- lósággal rávetette magát. - Ezek ők?... - Biztosan azok. Az adás irányszöge és energiája is egyezik. Ez az a mesterséges hold lesz, amit a Demona körüli pályára állítottak! - Taddor szája széle reszketett. Igen, most már nem lesz kétség. Győzni fog, mert győz- nie kell, éppen neki, senki másnak! Nem vehetik el tőle a dicsőséget! Most már nem lehet a legkisebb kétség sem, hogy az Idegenek itt vannak, és nekik üzennek. Te- hát ők is akarják a kapcsolatfelvételt. Megfeledkezett mindenről, ami eddig történt vele. A külső és belső események teljesen elvesztették jelentősé- güket. Mintha újjászületett volna - és valóban ez történt vele. Levetette múltját, mint egyes földi rovarok az el- használt lárvabőrt. Megszűnt, nincs, nem is volt. Minden csak most kezdődik!... - Mi ez? - kérdezte Utta. Közben az adás még jött. A radarok már régen ráálltak az adóra, a nagy vetítőanten- nához kapcsolt elemző is kidobta képernyőjére a koor- dinátákat. Taddor még ebben az állapotban is látta, hogy a koordináták utolsó két számjegye folyamatosan válto- zik. Az adó tehát nem áll egy helyben, nagy sebességgel közeledik a Demona horizontjához. Nyilván repül. Csak megtudja, milyen magasan lehet! - A mi tegnapi adásunk tökéletesen pontos ismétlése, de két és fél másodperces késleltetéssel! - dörögte a ka- pitány. Akkor az adásban kis szünet következett be, majd újabb jeláradat indult. Néha valósággal felvijjogott az akusztikus közvetítő. Utta lélegzet-visszafojtva hall- gatta a jeleket. - Az új adásuk! - Taddor levetette magát egy székre, szemével-fülével itta a jeleket - amelyekből semmit sem értett. Nemcsak ő - így volt ezzel a számítógép is. A dekódoló zöld jelzőlámpája nem gyulladt ki. Nincs hát megfejtés, még nincs. Hosszú volt az újabb üzenet - hosszabb, mint eddig bár- melyik. A számláló nyolcszáztizenhat jelet és ötvenhárom szünetet mutatott ki. Utta leült a papír elé, meredten nézte. Ez tehát... mások gondolatait jelenti? Valakik valahol ki- fejlődtek, millió évekig mentek előre az úton, míg az állat- ból értelmes lénnyé váltak, míg felfedezték az őket körül- vevő világ törvényeit, aztán ezek alapján eszközöket gyártottak, és elindultak a világűrbe?… Vagy mindig itt éltek a Demonán, és sohasem hagyták azt el? Netán még nem is hajóznak az űrben? Amikor vége szakadt mindennek, az idegen mester- séges hold éppen eltűnt a horizont alatt. Egy radarké- szülék kimerevedve mutatta azt a koordinátapontot, amely fölött nyoma veszett. Taddor még ellenőrizte, hogy minden jel bekerült-e a dekódolóba is, aztán meg- fordult. Az arcán valami nagyon furcsa kifejezés ült. 117 Utta kezdetben nem tudta, mire vélje, igaz, ő is na- gyon örült. Taddor melle úgy járt, mint a kovácsfújtató. Uttát nézte: - Kislány! Mostantól kezdve híresek leszünk! Te meg én! Tudod, milyen ajánlat ez?... Lemondok a dicsőség egy részéről, a javadra! Majd azt mondjuk, együtt fedez- tük fel az Idegeneket. - De hiszen így is volt... - mondta halkan a lány. A kapitány persze meg sem hallotta, de Utta hangosabban folytatta. - És itt volt Trin is! Szegény Brodról nem is beszélve... - Brod elpusztult, mint a rühes kutya! - Taddor arcá- ra fenyegető ránc mélyedt. - Trin pedig nem számít! Én vettem elsőként a jeleket! Ha azt mondom, megosztom veled, örülj neki, Utta! Együtt megyünk vissza a Nap- rendszerbe, és mindenki minket fog irigyelni! Taddor magára rántotta a biztonsági öveket. - Te is kösd be magad! Megyünk, megkeressük azt a mesterséges holdat! Ha szétszedem a programozóját, ki fog derülni, kik irányítják és honnan. Biztosan itt vannak a Demonán, de én megtalálom őket! - Trint nem hagyhatjuk itt! - sikoltotta a lány. Taddor morgott. valamit, hogy majd, később visszajön- nek érte, és nem várva meg, míg a lány elhelyezkedik a navigátori székben, lerántotta a hajtómű indítókarját. Trin először nem érzékelt semmit. Éppen a sivatagos tájon járt, amikor megpillantott valamit. Jóval távolabb volt tőle, a kékes négyzet először a kis kézi fémkereső- ben jelent meg, az csipogott is. Túl kicsi tárgy volt ah- hoz, hogy a siklóról, a táj fölött szállva, valaha is észre- vehessék. Most azonban felbukkant a jelzés, és a férfi igyekezett minél előbb, egyenes vonalban odaérni. Ke- rülgette a kisebb-nagyobb sziklákat. Itt történt tegnap este a baj... Valahol errefelé ugrott Brod a mit sem sejtő Uttára. De miért?... A férfit még mindig kínozta ez, semmit sem tudott meg az igazi okokról, és ez gyötörte a lelkét. Hamarosan felismerte a terepet. Amikor a kövek közti talajon lábnyomokat is talált, biztos lehetett benne: itt vívták meg tegnap az utolsó küzdelmet Broddal. Ott bal- ra, arra a kőre rogyott Utta, amikor Brod rávetette ma- gát. És itt feküdt a halott. Innen vitte el őt Trin tegnap a siklóhoz... A nyomok önmagukért beszéltek. A kis kék tárgy már nagyon közel volt. Az Idegenek eszköze, vagy... maguk az Idegenek? Lassan közeledett feléje, egyre óvatosabb léptekkel. Hamarosan elég volt kinyújtania a kezét... Egy pillanatig sem lehetett kétsége, hogy a földi tech- nika egyik termékével találkozott. A tenyerében is elfé- rő, formatervezett szerkezet nem volt idegen; látta már régebben is. A Marson. A rajta levő felirat is emberi nyelven tudatta, hogy ez egy bőr alá injekciót belövellő szerkezet. Most jutott a férfi eszébe, hogy a kiképzések során - legalább húsz évvel ezelőtt! - is találkozott ilyes- mivel. A szkafandereken, a gyors orvosi ellátás érdeké- ben a bal felsőkar külső oldalán van is egy olyan réteg, amelyen - az emberi bőrhöz hasonlóan - áthátolhat a nagy nyomással bevitt "injekció". A férfi felemelte kar- ját, és lenézett válla fölött; látta saját ruháján is a kicsiny, kör alakú területet. Más színnel jelezték a gyártók. Hát igen, nemegyszer kozmikus körülmények között kell a gyógyító folyadékokat az űrhajós testébe juttatni... Trin tanácstalanul forgatta kezében a szerkezetet. A kis tartály egyik oldala áttetsző volt, talán azért, hogy az orvos vagy a használója lássa, mennyi anyag van még benne. Trin nagyon kicsi színtelen folyadékot látott a tartály alján. Brod használta volna? Vagy... más? "Majd kiderül, kábítószeres volt-e Brod", gondolta. Utta mondott is valamit, ami erre utalt. Brod úgy visel- kedett, mint aki nem ura önmagának. Trin körülnézett. Elindult, tovább körözött lassan, gya- logosan a kopár tájon. Aztán egyszer megállt, elnézett messzire. Valahol ott van a tenger. Majd oda is elrepül hamarosan, és mintát vesz a vizéből. Lehet, hogy az, ami sok milliárd évvel korábban lejátszódott a Földön, 119 megismétlődik majd itt is? Vagy ez már el is kezdődött? Az őslevesben kifejlődött élet kijut a partokra, a levegő- be, a sós és édesvizekbe? Növényekké, állatokká válto- zik? Aztán egy ilyen lénycsoport iszonyú hosszú idő alatt kifejlődik, értelmes lényként nekiindul meghódítani előbb saját bolygóját, majd a környező bolygókat, aztán az igazi, nagy kozmoszt?... "Ahogyan én is eljutottam ide. Pontosan ez az az út... Innen is elindul egyszer va- laki? Mindegy, milyen lesz a külseje, a lényeg úgyis az értelem. Nem számít, milyen alakú testbe van zárva..." Most én vagyok itt az Idegen, tette hozzá még gondo- latban, és elindult vissza a siklóhoz. Messze van a ten- ger, és mielőtt beállna a sötétség, oda is el kell jutnia. Érezte szkafanderében a kellemes meleget; még süt a nap, nincs szüksége a fűtőelemek bekapcsolására. Vi- szont most már a tartalékba hozott nagy oxigénpalackra kellett átkapcsolnia a lélegzőkészüléket. Már majdnem a siklóhoz ért, amikor az akusztikus ké- szülékek furcsa zajt közvetítettek a fülébe. Sisakját, majd egész testét nyugtalanul forgatva próbált tájékozódni, mi történt. A síkság fölött szinte remegett a levegő. Egy dél- után a Trendalon... A régi hangulat megrohanta, gyer- mekkora éveit nem feledhette. Ugyanígy nézett ki ott is, meglepően hasonlított most a táj a Trendalra. A zaj most mintha magasabbról jött volna. Csak nem a Reginát érte baj?... Legalább százötven földi kilomé- terre lehet tőle, úgy sejtette. A zaj abból az irányból jött, amerre az űrhajót hagyta ma délelőtt. Kis szemlélődés után apró fényes pontot pillantott meg a magasban, amely elég sebesen emelkedett. Távolodott a bolygó fel- színétől... Tudta, semmire sem mehet sisakrádiójával, annak ha- tóköre nagyon kicsi. Futva ment a siklóhoz. Közben fe- jében egymást űzték a gondolatok. Mi volt ez? Egy ide- gen űrhajó - vagy a Regina? Nagyon is hajlott rá, hogy kizárja az Idegeneket. Tehát - a hajójuk? Mire felrántotta az űrsikló ajtaját, és beesett az ülésre, éppen megszólalt a rádiója. Utta hívta. A hangjában ér- ződött az izgalom. - Trin, jelentkezz! Trint hívom! - Itt vagyok - lihegte a férfi a készülékbe. Lassan csukta maga mögött a gép átlátszó, kemény műanyag ajtaját. - Trin... A Regina elindult! - Láttam. Mi történt? - most ő sem rejthette el ideges- ségét. Itthagyták?... Szeme előtt a vörösessárga kősiva- tag. Olyan, mint a Mars sok tája. De ez nem a Mars. Ott nem érhetné bántódás, itt viszont... - Taddor kapitány üldözi az Idegenek mesterséges holdját... - a készülékben valamilyen recsegés és zaj hal- latszott, aztán megszólalt a kapitány. - Hé, Trin!... Maradj csak ott, ahol vagy! Egy órán be- lül utolérjük az Idegenek adóját, elkapom, és mindjárt többet tudunk majd róluk! Várj ránk a leszállóhelyen! - De nélkülem... nem kellett volna elindulni. Nem lett volna szabad! - mondta a férfi csendesen. Ismeretlen ve- szély lopózott a tudatába. Nem tudta volna szavakba önteni, csak érezte. Utta?!... - Csak nem félsz egyedül? - nevetett a kapitány, majd megszakadt az összeköttetés. Trin a homlokát ráncolva né- zett maga elé. Taddor hangjában volt valami nyugtalanító, valami, amit még eddig sohasem hallott tőle. Nem sokáig töprengett. A Regina hát elment. Körülné- zett. Most mintha minden egészen más lenne, mint ed- dig. Más a táj, és másképpen nézi ő is a sziklákat. Az eget, a távoli dombokat. A Demona ellenséggé válhat bármelyik percben, és már nincs védelem, nincs a jóleső valahova tartozás érzése. A burkot, az otthon egy darabját - a biztonságot, az életet - jelentő űrhajó eltűnt, valahol már odakünn száguld az űrben. És ki tudja, visszajön-e valaha is?... Mert ha nem - tudta jól Trin Dorg -, tíz óra múlva, amikor kifogy a tartályból az oxigénje, csak a nyomorú- ságos pusztulás vár rá. 121 6. Az űrhajó meredek pályán emelkedett a Demona lég- körében. Taddor erős kézzel tartotta az irányt. A kor- mányszerkezet segítőberendezései is kifogástalanul mű- ködtek. A képernyőkön peregtek a számok. Taddor fél szemmel is csak arra figyelt, amelyik a magasságot jelez- te. Már tizennyolc, aztán huszonhat, majd harminckilenc kilométerre voltak a bolygó felszínétől. A Demona sár- gásvörös színét innen már nem láthatták. A bolygót előbb fehéres párarétegek fátyolszerű ködbe, aztán mindjobban elkékült a látvány. Utta már nem is figyelt rá. Tudta, a vezérlés Taddor kézi vezetése ellenére figye- li a röppályát, és nem engedi, hogy a pilóta hibát köves- sen el. Ha az emelkedés túlságosan eltérne az asztrona- utikai követelményektől, közbelépne. De egyelőre minden rendben volt. A Regina szép ív- ben távolodott, és egyúttal irányt vett az iménti rejtélyes adóállomás felé. Utta nem tudta, hogy mit gondoljon a kapitányról. Taddor arcán nagy feszültséget látott. Ha ez az ember más, mint akinek hitte?! Ha nem csak az űrhajózásnak él, hanem mérhetetlen becsvágy is dolgozik benne?! Ha ké- pes lenne mindent félredobni azért, hogy az idegenek nyomába érhessen? Ha ezért ez még... még embereket is feláldozna?! De ez csak egy villanás volt a lány agyában. Aztán fi- gyelmét elvonták az adatközlők. Az űrhajó repülésével kapcsolatban számos újabb jel bukkant fel, egész soroza- tokat közöltek a gépek. Taddor ajkát is elhagyta néhány parancskiáltás, Uttának igazán volt mit csinálnia. A hajó már ismét irányt változtatott. Még messze voltak a rejté- lyes mesterséges holdtól, amikor csökkentették a hajtó- mű teljesítményét. "Odalent", a hajótest több páncélré- teggel elválasztott végében a nukleáris motorok leálltak. De az indítóberendezések készen voltak, hogy bármelyik pillanatban ismét újraindítsák őket. A Regina meglehe- tősen nagy sebességgel száguldott, manőverezéshez ez is elég volt. A bolygóra nem gondoltak egyelőre. Utta mint navigátor, a hajózásra koncentrált. Taddornak né- hány gondolat járt a fejében... "Bárki is ellenkezne veled, ne figyelj rá! Ha te az ex- pedíció szempontjából valamit hasznosnak, fontosnak, halaszthatatlanul sürgősnek ítélsz, azonnal hajtsd is vég- re! Senki nem állhat az utadba..." - vibrált a fejében, amely egyben már parancs is volt. Mikor hallotta elő- ször?... Megint eszébe jutott az a félreeső épület a Mar- son. Az a furcsa, kábulatszerű hangulat. A föléje hajló arc, amely ezeket a szavakat kimondta. A sárga bör, a véreres szemek... Csak ennyire emlékezett már, sem ne- vek, sem dátumok nem ragadtak meg emlékezetében. De ennek nem is volt jelentősége. A lényeg az, hogy itt van, idáig eljutott. És küszöbön áll a győzelem. Ki kell neki nyitni az ajtót, csak ennyi már a feladat? ... A férfi sejtette, tudat alatt több is rejtőzik benne, ami onnan, ab- ból az intézetből származik. Több parancs, több magavi- seleti utasítás. "Elsőnek kell lenned. Csak te számítasz, senki más. Senki más." - Pályán vagyunk - mondta a lány. Taddor most rá- nézett. Az az érzés hirtelen bukkant elő a feledésből. Igen! Hiszen itt van még ez is. Afféle ráadás, de nagyon kellemes ráadás. Mintegy megkoronázása lehet minden- nek. Talán megkerülhető az az erős parancs. Nem kell mindent egyedül elérnie; ebben más is osztozhat. Még egy, csak egy ember... Utta csinos, fiatal, ő is űrhajós. Együtt fedezik fel, amit kell. Amit a sors eléjük hozott. 123 Összekapcsolhatják a nevüket. Taddor szeme vágyakoz- va tapadt a lányra. A karcsú test domborulatait jól lát- hatta a kezeslábas anyagán keresztül. Utta... jó lenne ve- le. Jó lesz vele. Már nem voltak kétségei. Minek is erről most beszélni?... Nem szerelem volt az. Bár Taddor nem csodálkozott volna ezen sem. Hiszen csak egyszer volt igazán szerel- mes, annak legalább harminc éve. Azóta csak barátnői voltak, néha útközben valamelyik hajóján, ha dolgoztak ott nők is, no és olykor a hosszabb-rövidebb megállók- ban, űrkikötőkben. Most egyszerre szeretett volna tartós kapcsolatot, és annak minden örömét. De ugyanakkor félt is tőle. Utta Mertens? Keveset tud róla, lényegében semmit. De talán nem kell kockázatot vállalnia. Ez a lány ilyen, amilyennek most, itt megismerte. Lehet, hogy ő lesz az, ő lehetne. De ha ellenkezne... ez az érzés már is- merős berzenkedést váltott ki belőle, tudta, nem na- gyon tűrné el. - Hol a műhold? - kérdezte Taddor. Ujjai szenzoro- kon táncoltak boszorkányos gyorsasággal. A radarral összekapcsolt kisebb számítógép a központi vezérlésen keresztül közölte adatait. A férfi izgatottan mormolta. - Már csak tizenhatezer-négyszáz kilométer... Nem kell gyorsítanunk. Hamarosan utolérjük. - És akkor mi lesz? - kérdezte Utta, Barna haja szé- pen keretezte az arcát. A tekintetében volt valami játé- kos-gyerekes, pedig most igyekezett komoly maradni. Taddor nagyon vágyott rá. A férfi egy pillanatig gyö- nyörködött benne, és akkor Utta is látta már a szemében azt a különös fényt. Lesütötte szemét, elfordult. Taddor a torkát köszörülte. - Felszedjük az űrből. Van erre módszer. Tulajdon- képpen... mindenre van módszer. Az utolsó mondatban mintha más is rejlett volna. Utta megrázta a fejét, pályaelemek számítására adott utasítást a gépeknek. Megparancsolta nekik, a vissza- utat számítsák ki. A mesterséges hold "elfogása" után merre kell haladnia a Reginának, hogy a lehető leg- rövidebb idő alatt visszatérhessen előbbi helyére. Ahol napokig állt a bolygó felszínén. És ahol Trin fogja vár- ni... - Mindjárt kibukkan a látóhatár alatt... Nem létezik, hogy ilyen gyorsan haladjon. Most már csak percek kér- dése! - mormolta halkan Taddor. Feszült volt és indulatos. De a Regina még nyolcezer- hétszáz kilométert tett meg, amikor végre a radarkészü- lék akusztikus kijelzője is pötyögni kezdett. Előbb hal- kan, aztán egyre erősebben. - Ott van! - Megvan - kiáltották csaknem egyszerre. Most Uttát is elfogta az izgalom. Ha ez tényleg az Idegenek mű- ve?... Előkészítette a felvevőkamerát is. A képernyőn megjelenő látványt majd rögzíthetik. Lehetséges, hogy pár nap múlva - amikor ők még itt lesznek a Reginán - a Földön és szerte a Naprendszerben húszmilliárd em- ber elé kerül az, amit ők most már perceken belül meg fognak látni?... A hír az elektromágneses jelek szárnyán száguld majd át a naprendszereken, csillagközi térsége- ken, hogy legyőzve az irdatlan távolságot, hirdesse: nem vagyunk egyedül a világűrben! Hogy vannak Idegenek is, akikkel már felvettük a kapcsolatot?... Hogy ez Tad- dornak, Uttának, Trinnek köszönhető? Sőt, talán szegény Brod nevét is megemlítik? A lány tekintete véletlenül az energiaszint kijelzőjére tévedt. Éppen akkor ismét lefutott a két utolsó szám. A digitális készülék jelezte a nagyarányú fogyást. De mindez talán ha két másodpercig tartott csupán, és a lány figyelmét más is lekötötte. Csak agya mélyén in- dult el egy kis nyugtalan gondolatsor, amely nem buk- kant a felszínre, most nem. A központi vezérlés tud- tukon kívül jó sok energiát használt fel. Amit persze hamarosan pótolnak a hajtóművek generátorai. Mi történhetett?... Újabb rádióüzenet száguldott a világűrben. Ez is nagy energiájú, irányított adás volt. És éppen olyan bonyolult 125 kódolású, mint az eddigiek. Még azok sem vehettek tudomást, akik ott voltak a forrásánál. Trin nem vesztette el a fejét. Nyugodtan várakozott. Tíz órára elegendő az oxigén egy ilyen típusú palack- ban; igaz, ebből már elfogyasztott egy keveset, de azért még nincs ok aggodalomra. Sisakrádiója ugyan kis telje- sítményű, de itt van az űrsikló, abban jóval komolyabb rádióadó van. Önkéntelenül is az eget fürkészte tekintetével. A nap ha lemegy, nemcsak sötét, de hideg is lesz. A légkör miatt itt a Demonán nem hűl le úgy a levegő, mint a légkör nélküli égitesteken, ahol valójában az űr hihetet- len, pusztító, mínusz kétszázhetven fokos hőmérséklete uralkodik. De azért űrruha nélkül nagyon fázna. Amíg van mit belélegeznie, nem kell tartania nagyobb veszély- től. A szkafanderekben van fűtés is. A napenergiát a ru- ha vállain és hátán lévő beépített nagy teljesítményű ele- mek most tárolják... Trin háttal ült a napfénynek, a kihalt tájat nézte. Mi lenne, ha hirtelen felbukkannának az Ide- genek? Hát vannak, léteznek? Keserű mosoly ült a szája szélén. Az a baj, hogy vannak nagyobb veszélyek is az Idegeneknél. Várakozott. Taddor bekapcsolta a fékezőrakétákat. A radarképernyőn jól látták a fényes pontot. Szabá- lyos pályán haladt - ez nem is lehetett másképpen. A jelek szerint nem rendelkezett önálló hajtóművel, nem változtathatott irányt. A mesterséges hold a vártnál ki- sebb lehetett. Talán csak akkora, mint két-három narancs együtt? Utta ki is mondta. - Nem nagyobb talán egy földi dinnyénél. Biztosan jól tudnak miniatürizálni. Legalább úgy, mint mi. A kapitány nem válaszolt. A hajtóművek már rég nem dolgoztak, néha vörös lángnyelvek csaptak előre, látták az egyik külső képet, közvetítő kamera segítségével. A fékezés miatt néha húsukba vágtak a biztonsági övek. A hajó lassult. Utta most nem érezte magán a kapitány kü- lönös pillantását. Női hiúsága más körülmények között kielégült volna, hiszen sejtette, mire megy ki a játék. Vi- lágos volt számára, mit akarna Taddor - ha ő, Utta is egyetértene vele. De a lány szívét már Trin töltötte be. Különösen a mai éjszaka után. - Mindjárt ott leszünk - mondta Taddor. Rekedt volt a hangja. De a lány sem rejthette el idegességét. Az iz- galom miatt szinte kicserepesedtek az ajkai. Az idegenek készítette tárgyhoz közelednek?... - Még négy kilométer - mondta a lány. - Hogyan akarsz kimennni érte? Az űrsiklók a Demonán maradtak. Az egyik ott parkolt a hajó mellett, a másik Trinnél volt… - Sebaj. Megoldható. De honnan vetted, hogy én fo- gok kimenni érte? - mosolygott Taddor. - Hát ki? - Utta döbbenten nézett rá. A kapitány elfordította a fejét, úgy tett, mintha az egyik képernyőt nézné, és halkan folytatta: - Nem hagyhatom el a hajót. Neked kell menned. Utta nem tudta mire vélni a dolgot. Ha Taddor is sze- reti őt - vagy azt hiszi legalábbis, szereti - akkor miért nem félti? Az űrben ezer veszély leselkedhet arra, aki szinte védtelenül, egy szkafanderben lép ki a hajóból. Mikrometeorit sebezheti halálra. Csak nem arra céloz, egy az űrben a kapitány nem hagyhatja el a hajót? De ez rendkívüli körülmény, itt és most! Vagy... attól fél, hogy az idegenek csapdát állítottak nekik? Hogy az a mesterséges hold felrobban, ha hozzá- érnek? Utta agyában egymást kergették a gondolatok. Ugyan- így volt ezzel a kapitány is. Most már megfeledkezett az iménti kis vitáról is. Taddor agyában érezte a furcsa nyo- mást, amit életében már nem is egyszer tapasztalt. De az nagyon messze volt... Térben messze. Csak tudata volt az összekötő kapocs az események között. Nem akarta el- hagyni a hajót, mert ha közben az idegenek jelentkeznek... Ezt nem hagyhatja ki. No és - volt még egy másik terve is. 127 Már csak két kilométerre voltak az űrben lebegő ponttól. A hajó sebessége jelentősen lecsökkent, szinte "vánszorgott". Ha az űrben lehetne sodródni, hát ezt a haladást úgy nevezhették volna. Néha úgy tetszett a benne ülőknek, már-már egy helyben állnak. De az persze csak érzékcsalódás volt. A csillagok távol voltak, nem mozdultak el az égen még akkor sem, ha a Regina nagyon sebesen száguldott. Most erről szó sem volt. Már lebegett. A mérőkészülékek éppen a kicsiny mű- holdat használták fel arra, hogy a Regina sebességét mérjék, összevetve annak haladásával. A Demona most ismét felkerült a képernyőkre; inkább fehér, mint kékes árnyalatú volt. Egyik oldalán szétterjedt az éjszaka. Mintha az a fele nem is létezett volna, szinte beleolvadt az űrbe. - Mindjárt odaérünk. Öltözz be! - parancsolta a kapi- tány. – Vedd magadra a kézi vezérlésű rakétaszéket! Várj a zsilipben, én odamanőverezem a hajót. Utta a küszöbről még visszanézett rá. Taddor... Milyen furcsa ember. Aztán elment. A kapitány sóhajtott. Ha a hold kezében tesz, tulaj- donképpen nyert ügye van. Menjen a lány?... És ha for- dítva lenne... De nem, ezt nem kockáztathatja. Taddor önmagából ítélt, és nem szeretett volna rosszul járni. Most már túl nagy a tét ahhoz, hogy apró hibát vétsen, amely végzetes lehet. Utta és Trin között alighanem szö- vődött valami. A férfi most eszébe idézte azokat a ki- csiny jeleket, amelyeket tapasztalt az űrhajós és navi- gátora között az elmúlt napokban. Sőt, ezek tulajdonképpen már Brod halála előtt is egymás felé, orientálódtak... Legyintett... Majd kiderül a dolog. A di- csőség nagy lesz, nagyon nagy lesz. A hajó akkor már alig száz méterre haladt a fénylő ponttól. Taddor ismét begyújtott néhány fékezőrakétát, ezzel gyakorlatilag majdnem megállította a hajót. Most már csak a műhold sebességével haladtak a fekete űr- ben. Utta jelentkezett a belső rádión: - Beöltözve állok a zsilip előtt. Taddor a képernyőn is látta: Utta fehér-kék űrruhá- ban, a hátára kapcsolta rakétaszerkezettel állt. - Mehetsz! - mondta a kapitány. Kemény volt a hangja. Szerelem? Vagy dicsőség! - mondta benne egy hang. Hallotta már néhányszor. Legalább háromszor eddig. Most negyedszer. "Eddig sem követted el azt a hibát", mondta magá- nak. Hát most, amikor a tét sokkal, de sokkal nagyobb... A zsilipajtó bezárult. Taddor pillanatnyi töprengés után kikapcsolta az űrhajó külső rádióvételét. A közpon- ti vezérlésbe nem juthat be egyetlen mondat sem abból, amit ő hamarosan Uttával fog beszélni. Nem marad nyoma. Legfeljebb azt mondja majd - ha a földi vizsgá- lóbizottság kérdez -, hogy pillanatnyi műszaki hiba tör- ténhetett. Ennek nyomát nem lelhetik fel később, hiszen a vezérlés automatikus berendezései riasztják a javítóro- botokat, és azok rendbe hozzák az összeköttetést. Nem lesz nyoma, hogy kikapcsolás és nem műszaki hiba volt. A lényeg: tizenöt-húsz percnyi létezés kimarad a vezér- lőmű tudatából, így az nem írja be a fekete dobozokba mindazt, ami itt közben elhangzik. Taddor ugyanis óva- tos volt. Valami azt sejtette, jobb, ha most nem marad bizonyíték. Pedig nem volt még egészen biztos abban, mit fog tenni. Vagy... hogy most fogja-e azt megtenni. Utta sisakrádiójának eléggé gyenge volt a hangja. Tad- dor alig hallotta a megafonokból. - Kiléptem az űrbe. Bekapcsolom a rakétát... Nem lá- tom a műholdat! - Nem láthatod, mert a Regina eltakarja. A másik ol- dalon van - felelte azonnal Taddor, szolgálatkészen. - Mi van a rakétaszékkel? - Rendesen működik - jött a válasz az űrből. Kis késéssel aztán a kapitány is megpillantotta a tűzcsóvát. Az űrhajó külső borítórétegein elhelyezett kamerák közvetítették a látványt. Fekete-fehér képernyőn kissé valószerűtlennek tetszett mindez. A mélyfekete űrben csak a Demona fehérkék teste világít. Előtte úszik egy kicsiny fekete pont, amelyet néha megvilágít a távoli 129 Boerre nap, ilyenkor vakítóan csillan bele a kamerába. És most az egyik irányból - fölösleges lett volna ezt az irányt "jobbnak" vagy "balnak", "felülnek" vagy "alulnak" nevezni - megjelent egy nagyobb fekete folt. Olykor ennek alkatrészein is megcsillant a fény. De az egyik végén időről időre vörösessárga lángok csaptak ki, és olyankor a tárgy az ellenkező irányba mozdult. Utta rakétameghajtású járművén közeledett a mester- ségesholdhoz. És perceken belül oda is ért hozzá. - Ennél furcsább ügyben még sohasem nyomoztam - jelentette ki Vairano. - Ha ezt egyátalán nyomozásnak lehet nevezni - mondta gyorsan a társa. Malkar az imént jött be a szo- bába, nem is nézett körül. Szinte várta már ezt a mon- datot. Napok óta figyelte Vairanót, és sejtette, mi eszi a lelkét. Vairano kétszeres szorításban nyög; utálja a Marsot, és nem bízik ennek az ügynek a sikerében sem. - Ismerjük a tettest! - kiáltotta elkínzottan, aztán ész- revette magát, és némileg lecsillapodott. - Szóval tudjuk, ki a potenciális bűnöző, és nem tudunk rábizonyítani semmit. Semmit! - Sokszor előfordult már a Szolgálat történetében - nyugtatta Malkar. - Mi rendőrök, megszokhattuk már. Talán a Földön áz ilyesmi nem gyakori... De itt, már az én életemben, a hivatali pályafutásom során láttam egyet és mást. Ilyesmit is. - Könnyű magának - Vairano felnézett. Tekintetük találkozott. A főnök halkabban folytatta: - Én ilyenkor úgy érzem magamat, mint akinek gúzsba kötötték a ke- zét. És nem tudjuk, mi van valójában. Mi történik most a Demona körül? Lehet, mindnyájan elpusztultak már! Néha azt hiszem, régész vagyok. Mindig csak a múltról értesülök. Mire hírt kapunk, az is a múltra vonatkozik. Semmi jelen, jövőről nem is beszélve! - Ismerem ezt az érzést - bólintott Malkar, még most is igen nyugodtnak mutatta magát - Ön a Földön állandóan a jelen eseményekben élhetett. Nyomozás közben mindig a legaktuálisabb, csak pár perces vagy pár órás információk álltak a rendelkezésére. Mindig tudta, mit kell döntenie, és annak helyességéről azon- nal még is bizonyosodhatott. Ha mégis hibázott, kija- vítani sem volt nehéz. Annak ellenére, hogy minden olyan gyorsan ment. Egy helyen történt. A tetteseket, akiket el kellett kapni, szinte a markukban tudhatták mindig... De ez itt űrrendőrség, uram - mondta most, megeresztett egy nagyon halvány, biztató mosolyt is, de az rögtön eltűnt az arcáról. Nem lenne jó, ha a főnöke azt hinné, gúnyolódik. Ám aggodalma fölös- legesnek bizonyult. A mondat félreérthető élét Vairano észre sem vette. A barna bőrű férfi gyorsan folytatta: - Itt az események egyszerre ágaznak szét a múltba és a jövőbe is. Valójában nincs is jelen, ha érti, mire célzok. Ha a bűntény és a tettesek nem a Marson van- nak, nincs esélyünk az azonnali vagy majdnem azon- nali beavatkozásra. Az űrt éppen a hihetetlenül nagy távolságok jellemzik. Sok mindenről akkor szerzünk tudomást, amikor a távolság miatt az már a múltba süllyedt, és olykor éppen ellenkezőleg. De ez még nem ok arra, hogy ne bízzunk a sikerben. Itt egyszerűen át kell állítania magát nagyobb terekre, s nagyobb idő- tartamokra. Nem tudhatta, vajon Vairano értette-e ezeket a megle- hetősen bonyolult mondatokat. Malkar sokat töprengett ilyesmin is, sőt - ám erről még soha senkinek nem be- szélt - egy tudományos minősítő dolgozatot is szándé- kozott írni "Idő és tér hatása a bűnüldözésben" címmel. Most haragudott magára, hogy csak ilyen primitív mó- don tudta előadni Vairanónak azokat a gondolatokat, amelyek évek óta foglalkoztatták. És amelyek leírva - többször is tapasztalta már - sokkal komolyabban hang- zottak. Anélkül, hogy közhelyeknek tűntek volna. Vairano közben úgy nézett maga elé, mint aki nem is figyel beosztottjára. Ki tudja, hol jártak a gondolatai? Malkar végül csak ennyit tett hozzá. 131 - Még szerencse, hogy azért valamilyen formában…. ott vagyunk mi is. Utta úszott a semmiben. Persze tudta, nem semmi az. A világűrt tévesen ne- vezik "űrnek", üresnek. Ha nagyon ritkán is, de itt is van anyag. Sok köbkilométernyi térben egyetlen gáz- molekula. Vagy egy mikrometeorit, amely vakon repül, milliárd évek óta rója körpályáját, és soha semmi sem állítja meg. Talán más anyagcsomó vonzásába kerül, és az téríti ki? Vagy beleütközik valamibe? Csöppnyi és óriási energiák vesznek így el a kozmoszban, vagy csak mi hisszük úgy. Hiszen minden energia megma- rad valamilyen formában. A hátára akasztott tartályban voltak a kis rakéták, a ké- szülék irányítókarját bal kezében markolta. Minden gomb- nyomásra kicsapott a tűz. Nem hallott persze semmi zajt a légüres térben. Szeme előtt nőtt a kis gömb. Már diónyinak látszott... Hirtelen megfordult, a mozgást nem könnyítette meg a súlytalanság. Szíve rendesen vert, ezt tudta. Annak idején az űrhajós képzőben sokszor próbálták ki őket eb- ben az állapotban. Mégis, kicsit zúgott a füle. Néha kígyóznia kellett, hogy elfordítsa testét. És meglátta maga mögött a Reginát. A lélegzete is elállt a felséges látványtól. A hajó egy- szerűen... óriási volt. A nagy feketeség közepén lebegett, szélein olykor-olykor előbukkantak a mögötte lévő csil- lagok. Nagy teste nem csillogott, a durva fémburkolat hatalmas erőt sejtetett. A lányt régi filmekben látott óceáni bálnákra emlékeztette. Itt a kozmosz volt a ten- ger, amelyben otthon érezhette magát ez a fémkolosszus. Aztán Uttában győzött a kíváncsiság. Megint a műhol- dat nézte. Már közelebb volt. - Látod? - kérdezte Taddor. A hangjában feszültség, izgalom bujkált. Utta ezért nyugodtan akart válaszolni, de neki is elcsuklott a hangja. - Lá... látom. Mindjárt odaérek. - Adj képet a sisakkamerával - kérte Taddor. Szinte azonnal meg is jelent a kép az egyik ernyőn, kényelme- sen láthatta ugyanazt, amit Utta. A lány az űrben köze- lebb úszott a lebegő, gömb alakú tárgyhoz. Most végre kezdte akkorának látni, amekkora valóságban volt; ed- dig szeme nem tudta eldönteni ezt, hisz nem volt mihez viszonyítania. Az idegen műhold egy kisebb dinnyénél nem volt na- gyobb. Fémfala csillogó, egyáltalán nem matt. A lány hallotta Taddor suttogását. - Csodálatos... Mióta lehet már az űrben, és nincs raj- ta egyetlen karcolás sem! Biztosan valamilyen ötvözetből készült, amit mi még nem ismerünk... A mikrometeorok hiába találják el... - Kézbe vegyem? - kérdezte Utta félve. A válasz nem késett. - Persze, hiszen be kell hoznod a hajóba. De óva- tosan! Utta lassan, nagyon lassan nyújtotta a kezét. "Ha meg- halok…", jutott eszébe. Még sohasem félt így a végtől. Nem is találkozott vele. Lehet, hogy most?... Amit a kezébe fogott, annak nem volt súlya. Ahogyan neki magának sem. Csak érezte, hogy összefogta-nyomta két tenyere között. A gömbből csak kicsiny antennaszerű hegyes végződés állt ki. Ismerősnek tetszett a tárgy. Olyan volt, mint a földiek holdjai, bár a nagyon kicsi faj- tából. Utta a fülhallgatóban hallotta Taddor sóhajtását. Egyik kezével tovább fogta a holdat, melléhez húzta, másik kezével elindította a rakétát. A holddal, akár egy csecsemővel a mellén, nagy ívet írt le az űrben, és ismét közeledett a hajóhoz. Elhúzott mellette. - Megyek a zsiliphez - jelentette. Kikapcsolta sisakka- meráját. "Milyen egyszerű is volt... lehozok egy műhol- dat a Demona körüli pályájáról. Vajon ŐK már érzékel- ték a dolgot? Talán érzékelik űrhajónkat is? Meg engem? Lehet, hogy bosszút állnak ezért a lopásért?" De semmi sem történt. A zsilip ajtajához lebegett. Még egy pillantást vetett az űrre. Ellenséges, de talán... barátsá- gos is egyben?! Utta nem tudta még eldönteni. Akadnak, akik évtizedekig járják a kozmoszt, és ők sem tudnak felel- 133 ni a kérdésre. Ami fizikailag gyilkosa lehet a földi életnek, még nem biztos, hogy valóban az is. Hisz mi is a kozmosz- ból származunk, abban élünk, abban fogunk tovább fejlőd- ni. A részt ne hibáztassuk az egészért, különösen akkor, ha arról az egészről még szinte semmit sem tudunk. Ha a résznek nincs is, az egésznek biztosan van értelme. Bár lesz-e valaha értelmes élőlény, amelyik felérheti ésszel, értelmével az EGÉSZ fogalmát? Beállt a zsilipbe, megérintette a szenzort. Kigyúlt a fény, de már csak akkor, amikor kezdett az megtelni le- vegővel. Utta a melléhez szorított idegen tárggyal állt az érdesített fémpadlón. Amikor kilépett, és lekapta sisak- ját, már ott állt Taddor. - Mutasd! Most végre mindketten rendes fénynél szemlélhették meg. A fémgömb és nyúlványa a Regina mesterséges, de a földihez közeli értékű gravitációja hatására már súllyal is rendelkezett. A kapitány átvette, megszemlélte, aztán csak annyit mondott: - Odaadom egy szakrobotnak. Nyissa fel. - És ha robban? - Utta úgy lihegett, mint aki gyalog jött a hajóig. A rakétakészüléket letette a padlóra. Tad- dor idegesen felnevetett. - Majd a lenti nyolcadik szinten csináltatom vele, va- lamelyik üres, acélfalú helyiségben. Mi meg addig elme- gyünk a közelből. Mire Utta levette a szkafanderét, Taddor be is progra- mozta a robotot, és kijött újra a folyosóra. - Gyerünk fel. A vezérlőből belső tévén figyelték a robot mesterke- dését. A nagy, vörös fogókarok megragadták a műhol- dat. Előbb különféle sugarakkal letapogatta a gép; belső berendezése csak homályosan látszott a röntgenképe- ken. Aztán a mechanikus, nagy erejű karok szinte féltő óvatossággal vették körül a gömböt. Egy kar megra- gadta az antenna tövét - a skálák, kilendültek, de nem túlságosan -, és máris elmozdította a helyéről. - Alig volt ráerősítve - suttogta Taddor. Utta is a ké- pet nézte. Ha felrobban, ha felrobban - didergett benne a félelem. Szétvetheti a hajót is. Normális ez a Taddor? Őrültséget csinál! Taddor ujjait tördelte izgalmában. - Most megfejtjük a titkukat. Kiderül, honnan adták a nekünk szóló információkat. Utána leszállunk a Demo- nára, és megkeressük őket... - a férfit már csak ez a vágy éltette. Valósággal lihegett. A hangszóróból váratlanul meghallották Trin hangját: - A Reginát hívom. Regina, jelentkezz! Trin eddig számolta az időt. Sejtette, hol lehet a Regi- na ebben a pillanatban. Nem volt nehéz kitalálnia. Ha a mesterséges hold nyomába eredt, valahol a Demona kö- rül lehet. Tehát nem túl messze. Az ő palackjában azonban már csak öt órára elegendő oxigén maradt. Nagyon gyorsan repült az idő, azonfelül - talán izgalmi állapota miatt - Trin is többet lélegzett. Nem tudott igazán uralkodni magán, és ez rossz jel volt. Életében már gyakran volt veszélyes helyzetben, bár ezek nem órákig, inkább csak percekig tartottak. - Regina, jelentkezz! - szólt az űrsikló készülékéhez csatlakoztatva saját rádióvezetékét. Ehhez be kellett ül- nie a járműbe. Körös-körül már fekete volt a demonai éjszaka. Néha szél jött, ezt érezte a szkafanderen keresz- tül is. No és hallotta a neszeket. Most is nála volt lézer- pisztolya, mint a hajón kívül mindig. - Jelentkezem! - hallotta Taddor ideges hangját. - Nem érünk rá, most ne zavarj bennünket, Trin! "Nem érnek rá?" Trin nyelt egyet. - Érdeklődöm, mikor jöttök vissza? Az oxigénem már csak öt órára elég - mondta, és ekkor hirtelen eszébe ju- tott valami. Hogy erre eddig nem gondolt!... - Hamarosan! - felelte Taddor, és kikapcsolt. Trin már nem is figyelt rá. A tartalék... Valami nincs rendben, tudta egész idő alatt! Brod tegnapelőtt este maradt egye- dül a Demona felszínén, és ő Uttával csak másnap dél- után talált rá. Majdnem huszonnégy óráig élt! De hon- nan vette ehhez az oxigént? A férfi azonnal lenyúlt, 135 felemelte az űrsikló fenéklemezét. Ahogyan sejtette - és ahogyan az űrbiztonsági előírások parancsolják -, hevert ott egy tartalék palack. Gyorsan kikapta a helyéről, egy pillantást vetett a digitális számlálóra... Hát igen. Tud- hatta volna. Minden számjegy nulla volt. Már a palack súlya is arról árulkodott, hogy üres. Trin a másik űrsik- lóhoz szaladt, amely pár méterrel odább parkolt. A hosszúkás, keskeny jármű sziklák között feküdt. A férfi rácsapott az ajtó melletti fehér gombra. Egy másodperc- cel később felrántotta a fenéknyílás tetejét. Az a palack is üres volt. Vagy Brod maga, vagy valaki más gondoskodott róla, hogy a férfinak legalább huszonnégy órára elegendő oxigénje legyen. Talán Brod tervezett valamit? Három különböző palack volt nála. De az egyik űrsiklóval Tad- dor jött vissza aznap este, amikor Brod eltűnt. Megrohanták a gyötrő kételyek, a kínzó gondolatok. Önnön sorsáért is aggódnia kellett. Már nem sok ideje maradt hátra. Ha amazok csak öt percet is késnek, akár vissza se jöjjenek, hisz, ó már halott lesz. Trin körülné- zett. Egyedül volt a demonai éjszakában, és a kozmosz hallgatott. Taddorban szörnyű gyanú ébredt. De még remélt... Nehezen lélegzett. Aztán a bizonyosság majdnem meg- érett benne. A düh lassan elöntötte. Utta nyugtalanul fi- gyelte őt is - akárcsak a képernyőt. A lenti üres raktár- ban a robot a tudatlan gépek makacsságával és az értelmes lények természetes félelme nélkül birkózott a feladattal. Már rájött, hogy a műhold két félgömbből áll. Nem tudhatták, csak a burkolata-e vagy az egész készü- lék. De a robot erős-ügyes fémkarjaival éppen szétcsa- varta a félgömböket. Taddor szeme kimeredt. Utta még nem értette, miről van szó. De valamit ő is sejtett, tudat alatt... - Ez egészen olyan, mint... mint a mi holdjaink – je- lentette ki csodálkozva. Taddor arca eltorzult... Akkor szólalt meg a központi vezérlés, amely termé- szetesen egész idő alatt kapcsolatban állt a mechanikus robottal. - A VIZUÁLIS, A VEGYI ÉS A TECHNIKAI ELEMZŐK ÉRTÉ- KELÉSE SZERINT VIZSGÁLT TÁRGY EGY SC-X-I3-AS RENDSZERŰ KOZMIKUS SZATELLIT-BERENDEZÉS. ELSŐSORBAN RÁDIÓADÁ- SOK KÖZVETÍTÉSÉRE SZOLGÁL. A HAJÓ FELSZERELÉSÉHEZ TARTOZIK, A BÁZISON RAKODTÁK BE NÉGY HASONLÓVAL EGYÜTT. Taddor arca elszürkült. Utta félve húzódott el tőle, mert látta: a kapitány mindkét keze ökölbe szorul. - Ez... ez biztos? - kérdezte nyálát nyelve. - IGEN, KAPITÁNY - felelte a vezérlés emberi hangon. Nagyon jól megkülönböztette mindnyájuk hangját, tes- tét, mozgását. - AZ OBJEKTUM HŐMÉRSÉKLETE ARRA UTAL, HOGY NEMRÉGEN MÉG AZ ŰRBEN VOLT... - Elég! - ordította hirtelen Taddor. Utta a falhoz hát- rált. Még sohasem látta ilyen állapotban a kapitányt. Szeme vérben forgott, a düh eltorzította arcát. Felkapott egy széket, és odább csapta, a bútordarab recsegett, tört. - Becsaptak! - ordította a férfi. Utta már az ajtó kö- zelében volt. Nem tudta még, mi fog történni, de agyá- ba figyelmeztető jelzések érkeztek. Nem volt ez tele- pátia - Taddor haragja nagyon is érthető volt. Ha a férfi úgy véli, egy földi eredetű mesterséges hold adta neki a rádiójel-sorozatokat, akkor... Becsapták? Taddort is, őket is? - De hogyan lehetséges? - töpregett hangosan Utta. Olyan hangon, mint aki valóban nem ért semmit. Re- mélte, ez hatni fog Taddorra. Hatott is, de nem úgy, ahogy a navigátornő tervezte. A kapitány tovább csap- kodott. - Még ha egy régi földi holdat használtak volna fel az Idegenek! Akkor érteném! Ha mondjuk pár évvel koráb- ban az a legénység nélküli űrszonda lőtt volna ki egy információs holdat... De ez a csalás vérlázító! Ez a hold innen származik! A Regináról! Azért olyan új, azért nincs rajta egyetlen karcolás sem! Utta már az ajtóban állt. Taddor hangjában mérhetet- len indulat remegett, a férfi hamuszürke arccal állt a he- 137 lyiség közepén, és maga elé bámult. Reszketett az ajka, a keze. - Nincsenek hát Idegenek?... De ki adta volna le azo- kat - a jelsorozatokat, amiket a számítógép sem tudott megfejteni? Utta most nem félt tőle annyira. Próbálta megnyug- tatni: - De kapitány... Az idegenek itt vannak valahol. Ők üzentek nekünk. Lehet, Brod lőtte ki feléjük azt a műholdat? - Biztosan nem a Reginából - Taddor gyorsan a pult- hoz lépett, és néhány szóval megkérdezte a vezérlést. A válasz némi késéssel egy képernyőn jelent meg, a férfi a fejét rázta: - Nem innen. Talán kivitte egy siklóval? A sikló Trint juttatta eszébe. Utta is rá gondolt. A hajó még mindig azon a ponton lebegett, ahol megtalálták a Demona körül repülő mesterséges holdat. Taddor gon- dolataiba mélyedt, miután indulatosan félrerúgta a törött szék maradványait. Aztán döntött. - Ki kell vinni egy másik holdat - nem nézett Uttára, de a lány ebben nem talált semmi gyanúsat. - Hadd le- gyen ott egy ugyanolyan hold azon a pályán. Ha megint üzenni akarnak nekünk... Még reménykedett. Utta örült, hogy amaz legyőzte idegességét, bár az idegrendszere most is figyelmeztet- te. Taddor mozgása, hangulata megváltozott - mi lehet ez? Soha nem hitte volna, hogy egy űrhajókapitány így is viselkedhet. Taddornak aligha vannak rendben az idegei... A legutolsó vizsgálaton az orvosok ezt nem vették észre? Majdnem egészen közelről nézett a férfi szemébe. Za- varosak voltak. A bal szemében biztosan elpattant egy ér, véres volt. Valamilyen makacs harag, ismeretlen ere- detű tompa vágy is tükröződött bennük. Utta mindettől nagyon tartott. Ugyanakkor nem volt semmi igazi vád- pontja Taddor ellen. Csak annyi, amennyi máskor, má- sokkal is előfordulhat: felidegesítette őket egy esemény. "Ilyesmit én is átélhetek egyszer, akár az űrben, akár va- lahol emberlakta vidéken." - Vagy megtévesztettek bennünket, vagy... nem is tu- dom, mi történt. De egy biztos: nem foszthatjuk meg magunkat az esélytől, hogy az Idegenek ezután is felve- hessék velünk a kapcsolatot. Kiteszünk egy ugyanolyan holdat, a rádióját ugyanarra a hullámhosszra állítjuk. Menj, öltözz be ismét! - mondta a kapitány. - Egy robot- tal kihozatok a raktárból egy másik, érintetlen mestersé- ges holdat. - Ki lehetne dobni a zsilipből - ellenkezett Utta. - Ahhoz is be kell öltöznöd - vágta el a vitát a kapi- tány. - Addig én felkészülök az indulásra. Utta egy pillanatig nézte a férfi hátát, aztán vállat vont, és engedelmesen elindult a lift felé. Taddor magára maradt. Sötét gondolatok kavarogtak a fejében. Mintha egy idegen akarat is közéjük férkőzött volna… Kezdetben küzdött ellene, de makacssága hamar átadta helyét a megadásnak. Végtére is, lehet, hogy így lesz jól?! Az Ide- geneknek itt kell lenniök, a megfejthetetlen jelsorozat ezt bizonyítja. Vagy a Demonán, vagy valamelyik közeli bolygón - de itt kell lenniök! És ő meg fogja őket találni! Ő, Taddor kapitány! Hazaviszi a jó hírt! A neve örökre összeforr majd azzal a hírrel. Minden gyerek meg fogja tanulni, ez lesz az igazi öröklét! Vágy feszítette. Még nem értette pontosan, mi az, de amint eszébe jutott Brod, Trin, Utta... Minek vannak itt? Brod a szeme láttára akarta elhódítani tőle Uttát. Trin már nem számít. Senki sem számít! A lényeg a győze- lem! El kell jutnia egy bizonyos pontig, ahonnan nincs visszaút, és akkor már nem is kell majd tovább töpren- genie semmin. Hiszen máskor is így csinálta. "Földi gondolatok, viselkedések rabja vagyok", jutott eszébe, és most nagyon világosan látta maga előtt az utat. Ismerős érzés kezdett elhatalmasodni rajta. Jóleső zsongással fonta be az agyát, a testét. A vezérlőben kissé elhomályosultak a képernyők - vagy csak ő látta úgy? A külvilág vesztett jelentőségéből, az ő benső világa vi- 139 szont hatalmassá duzzadt... Majdnem mindent betöltött már. Az Idegeneknek maradt ott egy kicsiny hely, csak kevés hely. Talán már csak nekik. Taddor már nem önmaga volt. "Senki sem állhat utamba", gondolta. "Mindenki csak elvenné tőlem a di- csőséget. Ha elindultam, hát végig kell mennem ezen az úton, ahogyan régebben is. A tét most sokkal nagyobb, mint valaha is volt." Utta... Utta? Egy fekete-fehér képernyőn látta a lányt. A zsilipkamra előtt állt, és lassan öltötte fel ismét a szka- fandert, a rakétás személyi hajtóművet. A Regina gravi- tációjában elég nehéz lehetett neki, meg is görnyedt a súly alatt. De Taddort nem hatotta meg. Már idegen szemmel nézte a lányt is. Elmegy? Elmehet. Nincs rá szüksége. Senkire sincs szüksége, ellenkezőleg! Hogy is- mét igazi önmaga lehessen, ahhoz az kell, hogy egyedül maradjon. Végre egyedül. És senkinek se tartozzon fele- lősséggel a tetteiért. Utta kilépett a zsilipen. Ismét a "semmiben" lebegett, kezében az új mesterséges holddal. Az imént ellökte ma- gát a zsilip küszöbétől, hát most távolodott a hajótól. Mögötte a Regina több száz méteres nagy tömege. A lány elvette kezét a műhold gömbtestétől – megszokhat- ta volna a súlytalanságot, mégis csodálkozott, ahogyan a dinnye nagyságú kis csillogó gömb ott maradt előtte, az is lebegett. Csak ennyi volt a feladata. Utta bekapcsolta a rakétahajtóművet, megfordította testét, hogy visszale- begjen a zsilipkamrába - de a látványtól megfagyott ere- iben a vér. A zsilipkamra bezárult.... A fekete falak gyorsan összehúzódtak, aztán el is tűnt a zsilip helye, beleolvadt a Regina külső titánötvözet burkolatába... Utta torkát rémült, tagolatlan kiáltás hagy- ta el. Még mindig nem hitte el, hogy igaz, amit lát. - A... zsilip..! - kiáltotta a mikrofonba. - Taddor!... Válasz nem érkezett. A lányt a rakéták lökete odavitte a hajótesthez. Kitartott kézzel ütközött a jeges fémfalnak, megverte öklével: - Taaaadddoooooor...! A rádióban nem jött válasz. Kiabált, ahogyan csak bírt, a rettegés, a halálfélelem dolgozott benne. Tudata szinte lebénult, nem is látott mást, mint maga előtt a mikrome- teoroktól barázdált fémtömeget. - Taddor, a zsilipet!... Megpróbált odaúszni az űrben, hiszen az ajtó mellett kell lennie egy nyitószerkezetnek, igaz, azt is fémlemez borította, de talán kinyithatná... Akkor olyan érzése tá- madt, hogy valami történt a Reginával, nem tudta még pontosan, mi az, de úgy tetszett, nem éri utól azt a pont- ját, ahol a zsilipajtók lehetnek. Nem hallott semmit. Hiszen az űrben nem terjednek a hangok. De amikor elfordította a fejét a sisakon belül, is- mét megdermedt benne a lélek. Ha eddig azt hitte-remélte valahol a tudata mélyén, hogy Taddor csak tréfálkozik ve- le, most már nem lehettek kétségei. Sisaklemeze vissza- tükrözte a hajtóművekből kiáradó hatalmas vörös fényt... A Regina elindult! - Taddor, neee! - kiáltotta a lány tehetetlen dühvel, kétségbeesetten. Ám az életösztön akkor is közbeszólt. Utta tudatosan nem is gondolt rá, hogy veszélybe kerül- het - de űrhajós léte alatt belesulykolt tudnivalók egyike most megelevenedett, és hirtelen bekapcsolta a rakétáit, elszáguldott a hajó mellől. Hiszen ha annak tüze eléri a testét... Porrá éghet. Szerencséjére a Regina hajtóművei először lassan moz- dították meg az óriási testet. Az űrhajó tovasiklott, Utta már nem került a nukleáris hajtómű terelőlapokkal szű- kített lángcsóvájába. - Taddor!... Nem kapott választ. Az űr hallgatott, és hamarosan csak annyit látott, hogy a Regina kicsiny fényponttá zsu- gorodott a távolban, aztán az is kihunyt. A lány arcán könnyek peregtek alá. Egyedül maradt az űrben. Trin mit sem tudott minderről. Csak azt látta, hogy ismét eltelt egy óra. Időmérőjén a folyadékkristály szá- 141 mok könyörtelenül peregtek. Egy másik mérő azt mutat- ta, hány órára elegendő, még a tartályban levő oxigén. Ott már csak a négyes számjegy villogott. A férfi végig- gondolt mindent. Az élete fontosabb, mint egy bizonyos dolog. De azt is csak úgy hajthatja végre, ha életben ma- rad. Minden mást tehát ennek kell alárendelnie. Az imént hívta rádión a Reginát, de az nem jelentkezett. Le- hetséges, hogy a hajó olyannyira eltávolodott a Demoná- tól? Ha túl messzire megy, baj lesz! És ha éppen a boly- gó túloldalán van, nem érheti el az űrsikló nem túl nagy teljesítményű rádióadójával. Az idővel arányosan nőhet a távolság is, és az ismét csak visszacsap az időtényező- be. Ha túl messze lesz a hajó, nem érhet vissza hozzá idejében! Ám volt lehetősége másra is. És ezt nagyon jól tudta. Kivárt még egy kicsit, de mivel hiába hívta újra és újra Taddort és Uttát, hullámsávot váltott, és mély lélegzetet véve így szólt a mikrofonba. - Orion, jelentkezz! Orion, jelentkezz! 7. Taddor nevetett. Úgy nevetett, mintha maga lett volna az ördög. A régi korok sátána, az egykor élt emberek beszűkült tudatának rossz szelleme. Tíz- és tízezer évek teltek el úgy a Föl- dön, hogy az emberek rettegtek a láthatatlan világok rosszindulatú isteneitől, ördögeitől. Most Taddor kapi- tány, magára maradva, felszabadultan nevetett. Bekap- csolta a mikrofonokat is; sátáni kacaját a megafonok köz- vetítették az űrhajó összes helyiségébe. Ott harsogott hát nevetése a raktárak homályában, a hajtómű sugárvédett előtereiben, a folyosókon... Üres volt a hajó, ő volt az egyetlen utasa. Nevetését hát senki sem hallotta, az még- is betöltötte a Reginát. Nem tudta, ezzel mennyi idő telt el. Közben a radar közömbösen fürkészte a teret, a hajó előtt nem buk- kantak fel akadályok. "Úgyis megtalállak benneteket! - kiáltozta a kapitány. - Elbújtatok?... Talán éppen a rendszer valamelyik másik bolygóján? Nem számít! Akárhol vagytok is, a fémkeresők, a biokeresők meg- találnak benneteket!" Éppen azt számítgatta, hogy most berepül a Boerre naprendszer első bolygójának pályá- jára. A műszerek szerint az a bolygó éppen közelál- lásban található a Demonához viszonyítva, nem kell te- hát túl nagy távolságot megtennie. És mi lesz Trinnel?... A gondolat csak egy másodperecig élt benne, 143 és máris kidobta tudatából. Utta, Trin, Brod... Pusztul- janak! Mindnyájan! Nem tudta mennyi ideje száguld a Regina. Már na- gyon messze volt a Demonától, amikor váratlanul meg- szólalt a hangszóróban Trin: - Taddor kapitányt hívom. Taddor első mozdulata az volt, hogy kikapcsolta a hangszórót. De mielőtt diadalmasan felnevetett volna, egy másik hangszóró ismételte a hívást. - Taddor, jelentkezz! A kapitány még nem sejtette, mi történt. Talán a ve- zérlés kapcsolta be automatikusan a másik megafont, gondolta. Hiszen van egy olyan programja: ha külső hí- vás érkezik, addig adja tovább, míg valaki a hajóban nem válaszol. A biztonsági előírások miatt van ez így. - Mi van? - vakkantotta a mikrofonba. - Három és fél órára elég az oxigénem. Térj vissza a Demonára! - Akkor bizony megdöglesz - felelte a kapitány, és felnevetett. Istenem, milyen jó is, ha nem kell számolnia senkivel. Megmondja még ennek a Trinnek is, mire szá- míthat - mire számítson -, aztán megszakítja az össze- köttetést. Az Idegeneknek itt kell lenniök, valahol a kö- zelben. Trin nem lepődött meg úgy, ahogyan azt Taddor vár- ta. Sőt, egyáltalán nem esett kétségbe. Ez egy kicsit el- gondolkoztatta Taddort. Fekete arcán bemélyedt egy ránc. - A hajó fekete doboza felveszi ezt a beszélgetést, Taddor! - mondta Trin figyelmeztetően. - Minden sza- vunk kristályra kerül. Felelned kell majd mindenért, amit tettél! - Semmiért sem felelek! - ordította dühösen Taddor. - Megtalálom az Idegeneket, és felveszem velük a kap- csolatot! Én elsőként, és én egyedül, érted?! Nincs rátok szükségem! Aki ezzel a hírrel megy vissza a Földre, an- nak mindent megbocsátanak! Kis csönd támadt, aztán Trin azt mondta. - Uttával akarok beszélni. - Ha-ha ! Az sem fog sikerülni! - nevetett fel a kapi- tány. Ugyanakkor valamilyen furcsa érzése támadt. Nem tudta még, mi az. De abban biztos lehetett, hogy már sokszor, nagyon sokszor érezte. Furcsának is csak azért tűnt, mert most és itt valahogy nem számított rá. Nem kellett volna bekövetkeznie. De még mindig nem tudta Taddor, hogy mi történt. - Hívd a rádióhoz! - mondta Trin. A hangjában volt valami parancsoló. De Taddor ezt is félreértette. - Azt hiszed, valamiféle hipnózissal rávehetsz en- gem bármire is?... Nem hívom ide, mert nincs a hajón! Ha-ha-ha!... - Orion! - JELENTKEZEM. - Hol van Utta navigátor? - A DEMONA KÖRÜLI PÁLYÁN ÁLLÓ MESTERSÉGES HOL- DAT VETTE BE A HAJÓBA. UTÁNA EGY MÁSIK HASONLÓ HOLDAT TETT KI. A HAJÓT KÖZBEN ELINDITOTTA A KAPI- TÁNY. - Szóval az űrben maradt?... - MINDEN MÉRÉSEM EZT MUTATJA. A HAJÓ GYORSAN TÁ- VOLODIK TŐLE. HAMAROSAN A RADAR IS ELVESZTI... - Megvannak a koordináták? - IGEN. JELENLEG A MŰHOLD PÁLYÁJÁVAL MEGEGYE- ZŐEN REPÜL AZ ŰRBEN. UTTA NAVIGÁTOR MAGA IS A DEMO- NA HOLDJA LETT. - Mennyi oxigén van a tartályában? - TALÁN NYOLC ÓRÁRA ELEGENDŐ LEHET. - Figyeld utasításomat. Első feladat: visszatérni a De- monára, ugyanarra a pontra, ahonnan elindult a hajó. Második feladat: életbe léptetni a belső ellenségről szóló programot. Megértetted? - TERMÉSZETESEN. Taddor megint érzett valami furcsát. Nem tudta még mindig, mi lehet az. Aztán tekintete az egyik képer- 145 nyőre tévedt. A hajó robotpilóta irányításával haladt, vagyis vezetését az önműködó fedélzeti számítógép vé- gezte. - Hé, vezérlés! - mondta nyugtalanul Taddor. – Vál- tozás történt a haladási irányban! - NEM ÉRZÉKELEM - mondta azonnal a vezérlő egé- szen emberi hangon. Taddor ismerte már ezt is, rneg- nyugodott. Úgy látszik, tévedett. Felállt a székről. Trin nem jelentkezik többé!... Halálra ítéltem, gondolta a kapitány. Hát hamarosan könyörögni kezd. Biztosan ezt tette Utta is, de ő egysze- rűen kikapcsolta rádiót, legalábbis azon a hullám- hosszon. Amint ide-oda sétált a vezérlőben, világosan érezte az elhajlást. Még el is kellett kapnia az egyik padlóhoz erő- sített fotelt. - Hé, mi ez? - ordította. - Nem adtam parancsot irányváltoztatásra! A számítógép nem felelt. Taddor tántorogva ment a pult elé. Ha azt hitte, hogy csak egy meteor miatt tettek apró kitérőt - amely a valóságban és ennél a sebességnél nyilván több ezer kilométeres utat, jelentett a kozmosz- ban -, most nagyot tévedett. Világosan látta helyzetjel- zőn, hogy az általa megadott, a Boerre rendszer máso- dik bolygója felé vezető pályavonaltól több mint tizennyolc fokkal tértek el. Az eltérés nem is csak egyirá- nyú volt, hanem a térben - az alfa-, béta-, gamma-koor- dináta-rendszerben egy többszörösen csavart útvonalat jelentett. Ilyesmit a vezérlés nem tesz egyetlen meteort elkerülendő. - Mi van itt? - dühöngött Taddor, és a szenzorokat nyomogatta. Először úgy tűnt, sikerül változtatnia az irányon, mert érzékelte maga is, mintha visszaállna az eredeti rend. Ám hirtelen egy rántástól fél térdre esett, egyik kezével kapaszkodott csak a pult szélébe. Innen is látta, hogy a helyzetjelző számítógéppel összekapcsolt kijelzőn eszeveszett gyorsasággal peregnek a számje- gyek. A hajó többszörösen csavart módon változtat irányt! És nem jött be a figyelmeztető jelzés sem, amely pedig ilyenkor kötelező, hogy a legénység időben felké- szülhessen a dologra... - Mi van itt? Vezérlés! Vissza az eredeti pályára! - kiabálta Taddor. Még az is eszébe jutott, hogy talán az Idegenek teszik ezt a Reginával? A következő fordulat alatt teste elcsúszott a padlón, majd kétszer is átgördült, faltól falig. Akkor először kezdett félni, de ez hamar el- múlott. Még nem tudta, merre halad most a hajó. Az irányjel- zők összevissza pörögtek. És volt egy olyan érzése, hogy történik a hajóban egy és más, amire nem lehet hatással. Ha az Idegenek itt vannak?... Ha láthatatlanok, és egész idő alatt is itt voltak, mióta a hajó eljött a Demonáról? Talán most először vágott bele a gondolat: mi van ak- kor, ha az Idegenek egyben ellenségek is? Lehet, hogy a találkozásnak egyáltalán nem örülnek, sőt mindent meg- tesznek, hogy az valójában soha ne következzen be? - Vezérlés! Visszaállni az eredeti irányra! - ordította, amint feltápászkodott. Nem a vezérlés, hanem ismét Trin válaszolt neki: - Taddor kapitány! Három órára elegendő az oxigé- nem. Gyere vissza a Demonára! - Soha! - Ez az utolsó szavad? - kérdezte Trin nyugodtan. Az űrhajós hangjában nem érzett félelmet. Trin még nem gondolta volna végig, milyen szörnyű halál vár rá? Tad- dor felállt, megbabonázva nézte a megafont, de nem ijedt meg. - Menj a pokolba! Megdögletek mindnyájan, te is meg Utta is! Ahogyan Brodnak is vége lett! - Brod halála tulajdonképpen a te lelkeden szárad - mondta Trin. - Hiszen magad lőtted le a saját lézerpisztolyoddal! - nevetett Taddor gúnyosan. Trin már félrebeszélne? Pe- dig még nem is kezdett fogyni az oxigénje! - Előző este te adtad be neki a xelonnia-kábítószert - mondta nyugodtan amaz. Ez a higgadtság volt Taddorra a legnagyobb hatással. Megint eszébe jutott: nem így be- szél az, aki a halálra készül. Vagy majd ennek is eljön az 147 ideje? Pár óra múlva? Fogja még ő hallani Trin könyör- gését! - És ha úgy lett volna… már nincs jelentősége - mondta a kapitány. - Dehogynem! Amíg élsz, ennek jelentősége lesz - vágta rá az űrhajós. A kapitány nem nézett most a műszerekre. Nem lát- hatta, hogy a vezérlés visszafelé viszi a hajót. A Demona irányába. - Elkábítottad, és hagytál neki tartalék oxigénpalacko- kat. Szegény Brod csak annyira volt magánál, hogy a pa- lack figyelmeztető jeleire kicserélte azt, mikor már fo- gyóban volt az oxigén... A xelonnia hatásáról tudják a szakértők, hogy körülbelül húsz órával bevétele után in- dokolatlan agresszivitást okoz. Tudtad, hogy annyi idő telik el, míg keresni kezdjük a szegény fiút. Így magad ítéltél halálra bennünket... Már akkor arra törekedtél, hogy egyedül maradj, Taddor! - Brod... Uttát akarta elvenni tőlem! - Azt az Uttát, akit most magad ítéltél halálra - mondta gyorsan Trin. Taddor agyában valami megmoz- dult. Honnan tud erről a férfi? De nem volt ideje ezen töprengeni. Érezte, hogy a hajó gyorsul. Megint a vezér- lőpulthoz ment, és megrökönyödve tapasztalta, hogy hiába érinti meg ujjaival a szenzorokat, a vezérlés nem engedelmeskedik neki. - Utta sem kell... senki sem kell... Az Idegenekkel majd én nézek szembe... Csak én! Senki sem számít! - ordította. Tekintete félig kábultan siklott végig a pulton. Miért nem dolgoznak a műszerek? A képernyők egymás után kihunytak. - Orion! - IGEN! - A programod rnűködik? - TERMÉSZETESEN. - Mi a helyzet a hajó többi részében? - A VEZÉRLÉSEN KÍVÜL? - Igen! - MINDEN RENDBEN VAN. SEMMI VÁLTOZÁS. - Készüljenek fel a különleges robotok: Tudod, hol vannak? - A HATOS SZINTEN, A KETTES RAKTÁR HÁTSÓ RÉSZÉBEN. ÁSVÁNYKERESŐ ROBOTOKNAK ÁLCÁZTÁK ŐKET. - Jól tudod. Azonfelül minden helyiségre vonatkozik a leválasztási parancs, értetted? - ÉRTETTEM. Utta már nem sírt. Úgy hitte, kiszáradtak a szemei. Rettenetesen rosszul érezte magát. Már majdnem meg- gyűlölte a világűrt is. Akármerre nézett, csak a feketesé- get látta - itt-ott a távolban csillant valami halvány csil- lag, és a Demona világította be a tér egy részét. De az a gyászos feketeség a halálra emlékeztette. A halálra... Nincs hát remény? Minden, ami eddig történt, nagyon távolinak tetszett most. Mintha valójában meg sem tör- tént volna. Élete eddigi harmincegy éve szertefoszlott, már emlék sem volt - csak néhány ködös gondolat csu- pán. Hosszú volt az útja, és végül hová jutott? Az űrbe, ahol a halál vár rá. Mások rosszakarata győzött... És nincs senki, akihez szólhatna? Aki segítene? Nem, itt már nincs segítség. Szeme előtt elhomályosult minden, csaknem elájult. - Trin... - suttogta. - Csak Trin lenne itt. - Itt vagyok, drágám - hallotta a férfi jól ismert hangját. Először elakadt a lélegzete is. Aztán azt hitte, halluci- nál. Sőt, meg volt róla győződve. Nehezen nyíltak szét ajkai, hogy újabb szavakat suttogjon erőtlenül a sisakba épített mikrofonba. - Trin... Meghalok. - Nem - felelte azonnal a másik. Egyáltalán nem volt olyan, mint a hallucináció, és ez elhatolt a lány tudatába is. Ez már majdnem olyan volt, mintha Trin valóban ott lenne mellette, mintha beszélgetnének... 149 - Kár, hogy nem vagy itt, Trin. - Messze vagyok. De ne add fel a reményt. - Tudod, hogy a kapitány... becsapott... Meg akar ölni. - Engem is. Tudom drágám, de ne aggódj! - De hiszen... hogyan beszélek én most veled, Trin? A sisakrádióm csak kis távolságra... - Van ott egy műhold. Amit te hoztál ki a hajóból. - Igen, nem messze tőlem lebeg... Látom innen is. - Parancsot kapott rádión, hogy továbbítsa az adáso- mat hozzád, a tiédet meg hozzám. - Értem... A Demonán vagy még? - Igen. Gondoltam rá, hogy az egyik űrsiklóval felre- pülök hozzád, és megkereslek... Talán képes lennék rá. De az sok időbe kerülne, és már nincs tartalék oxigén- palackom. Nem kellett folytatnia. Mindketten jól tudták, mit je- lent ez. Hiába érkezne ide Trin… Talán csak annyit jelen- tene, hogy egymás karjaiban halnának meg? És ha rá- adásul Trinnek korábban fogy el az oxigénje? Utta megrázkódott. Akkor azt mondta a férfi: - Most átkapcsolok egy másik hullámhosszra. Tad- dorral is kell beszélnem. Majd... jelentkezem, drágám... És újra nagy, végtelen csönd lett az űrben. - Hé, Taddor! A kapitány hallotta Trin hangját, de előszőr úgy tett, mintha nem törődne vele. Félig beszíjazta magát az egyik ülésbe - a navigátor széke volt a legközelebb, hát azt választotta - és előhúzta a lézerpisztolyát. - Taddor, nem hallasz? - Mit akarsz? - kérdezte végül amaz. - Figyelj rám jól! Még jóváteheted a bűnödet. Vissza- hozod a hajót a Demonára, és felvesszük Uttát is. Két óra múlva együtt lehetünk mindnyájan. Akarod? Taddor nem válaszolt. Kibiztosította pisztolyát. Vala- hol az éterben olyan üzenetek szálltak, amiket ő nem érthetett, nem hallhatott. Trin folytatta. - Megkeressük az Idegeneket, jó? Tiéd lesz a dicső- ség, kapitány. Amelyre annyira vágytál, ami miatt képes lettél volna mindnyájunkat feláldozni. Ne feledd, most kaptál egy esélyt! Ezt nem akárkinek adtam volna meg. - Te adtad? - Taddor felröhögött. - Nem vagy abban a helyzetben, hogy bárkinek bármit is adj! Az egyetlen, amit tehetsz, hogy kinyitod az oxigéncsapot, és egy perc múlva halott vagy... Ha nem akarsz kínok között elpat- kolni... - Egyáltalán nem akarok meghalni, Taddor. A hajó visszajön értem, és nemsokára leszáll a Demonán. Taddor szeme kerekre tágult. Most hirtelen lefoszlott tudatáról az a belső kábulat, amely eddig eluralta. Vissza? A Demonára? Miért? Ki parancsolta? Tekintete a helyzetjelzőre esett. Az iménti zavaros fordulatok után most a haladási irány valóban a Demona felé mutatott. A radar zöldeskék képernyőjén egy vagy fényes folt, pontosan középen - nincs kétség. A Demona az útirány. De hiszen ő ezt nem akarta! - Az Idegenek... - hörögte haraggal. - Biztos vagy benne, hogy léteznek? - kérdezte Trin metsző gúnnyal. Ez volt az a pillanat, amikor Taddor elvesztette türel- mét. Nem akarta tovább hallgatni a férfit. Felkapta pisz- tolyát, és belelőtt egy lézersugarat előbb a megafonba, ahonnan Trin hangja érkezett, aztán félfordulatot tett, és következő sugara belecsapott a helyzetjelző képer- nyőjébe. A kemény műanyag lemez azonnal szétrepedt, aprószilánkokra esett szét nagy csattanással. És akkor nagyon meglepő dolog történt. Taddor évti- zedek óta hajózott az űrben, de ilyesmiről még csak nem is hallott. A vezérlőpult fölött keskeny rés nyílott, és azon vil- lámgyorsan lezuhant egy redőny. Akkor látta csak, hogy amit eddig a műszerfal szélén egy-egy függőleges záró- lécnek hitt - amit talán csak díszítésként raktak oda a hajó építői - az egy sín. Abban futott le a redőny, és egy csapásra eltakarta tőle a vezérlő összes műszerét. Taddor döbbenten nézett maga elé. Aztán odalépett, és megtapogatta a redőnyt. 151 - TITÁNÖTVÖZETBŐL KÉSZÜLT - mondta egy hangszó- ró. A vezérlő számítógép beszélt, szenvtelenül. - SEM MECHANIKUS ERŐRE, SEM KONCENTRÁLT KOHERENS FÉNYSU- GARAKRA NEM REAGÁL. Az utóbbi célzás a lézersugarakra vonatkozott. Taddor nagyot fújt. - Mi ez?.. Hát hogyan fogom ezután vezényelni a hajót? - SEHOGYAN - felelte a vezérlő. - De én vagyok a kapitány! - ordította kétségbeeset- ten Taddor, és szabad kezével megdöngette a redőnyt. Próbálta felhúzni, de persze az nem engedett. Most már valóban elfogta a düh. - Nem érted, te átkozott masina? Én vagyok a kapi- tány!... - MÁR NEM VAGY AZ - felelte a gép. Valami történt a hajóban. A kábelekben impulzusok száguldottak. Szellőzőnyílások zárultak, mások meg- nyíltak. Üvegszálas vezetékekben fényjelek ezrei vittek utasításokat. Parancsok érkeztek egyes gépekhez. A haj- tómű gyorsított, már csaknem kilencvenöt százalékos teljesítményt nyújtott. Hamarosan - egy újabb jelre - kikapcsolt a két nagy nukleáris motor. A hajó az anyagtalan térben a kapott sebességgel, immár akadály- talanul és megállás nélkül száguldott a Demona irá- nyába. Ajtók nyíltak és csukódtak. Árnyak mozdultak a fala- kon, de általában sötétben történt mindaz, ami történt. Nem volt szükség fényre. Olykor egy-egy nyíláson át mintha árny kúszott volna... Tűzfigyelők léptek műkö- désbe, automata tűzoltó szerkezetek álltak a szokásos kettes fokozatú készültségből egyes fokozatúba. A lift az egyik alsó szintről elindult a legfelsőre. - Mi az, hogy már nem vagyok... kapitány? - nyelt egyet Taddor. Az egész rossz álomnak tűnt. Vagy rossz tréfának?... Ha hajó visszamegy a Demonára, és tény- leg fel kell vennie Trint... Nem, az nem lehet! - AZ ŰRSZOLGÁLATI SZABÁLYZAT NÉGYSZÁZTIZENKET- TES PARAGRAFUSA ÉRTELMÉBEN. AZ ELEKTRONIKUS EMLÉKE- ZETBŐL PONTOSAN IDÉZEM: "HA A KAPITÁNY ARRA MÉLTAT- LANNAK BIZONYUL, VAGY ELMEÁLLAPOTÁBAN OLY KÁROS VÁLTOZÁSOK ÁLLNAK BE, AMELYEK VESZÉLYEZTETIK AZ ŰR- HAJÓ, A LEGÉNYSÉG BIZTONSÁGÁT, AZ EXPEDÍCIÓ CÉLJÁT, AKKOR A LEGÉNYSÉG RANGIDŐS TAGJA ÁTVEHETI A VEZE- TÉST" - mondta a gép. - Miről beszélsz? Ki örült meg? - kiabálta Taddor dühösen. - És mi az, hogy a legénység rangidős tagja? Az talán te vagy? Te egy gép vagy! - NEM VETTEM ÁT A PARANCSNOKSÁGOT. ÉN IS PA- RANCSRA CSELEKSZEM. - folytatta a számítógép. - Az Idegenek... - mormolta Taddor, és úgy nézett körül, mint aki csapdába esett. Ez csak az ő művük le- het! A férfi lassan hamuszürkére sápadt, izmos karjával a levegőbe csapott, körülnézett. Ha tényleg nem férhet hozzá a vezérléshez, bajba jutott. De hát... van még kiút! Nem szólt egyetlen szót sem, felrántotta az ajtót, és ro- hant végig a folyosón. A lift akkor állt meg. Taddor le- csapott a gombra. Az ajtó kinyílott... Két, neki mellig érő, pirosra festett robot állt a liftben. Takarítóautomatáknak látszottak, vagy affélé közepes bányagépeknek, amiket ezrével látott már. De csak most hatolt a tudatába, hogy a lift hozta fel ezeket. Kitől kap- ták az utasítást, hogy beálljanak a járműbe? És a liftet ki indította el? Mi történik itt?... A két robot elindult feléje. Kicsiny kerekeiken hang- talanul gördültek. Taddor maga sem tudta, miért fogta el a félelem. A gépek nem voltak emberformájúak, két kúpos test, fémmel borítva, fogókarok kétoldalt, néhány műszer kijelzője elöl, és fényszórók felül. Homályos bolygókon is tudnak tájékozódni, igaz, általában nem szoktak emberi felügyelet nélkül dolgozni sehol... Alighanem ásványkeresésre használják. Ki irányíthatja őket? Mégis megfordult, és rohant. A robotok csöndesen gu- 153 rultak utána. A lépcsőhöz érve már nem is nézett hátra- felé, úgy szaladt le, hármasával vette a fokokat. A folyosó menyezetén kamerák fordultak utána. - ORION JELENTI: TADDOR VOLT KAPITÁNY A FELSŐ KETTES SZINTEN SZALAD. - Hová mehet, nem tudod? - ELHAGYTA A LÉPCSŐ KÖRNYÉKÉT. TÖBB LEHETSÉG VAN. A NAGY RAKTÁRBA... NEM, ELMENT AZ AJTAJA ELŐTT. MOST KÖVETKEZIK A KÜLÖNLEGES RAKTÁR. MEGÁLLT, ANNAK AZ AJTAJÁT PRÓBÁLJA KINYITNI. - Ott vannak a fegyverek? - IGEN. MINDEN, IDEGEN NAPRENDSZERBE INDULÓ KUTA- TÓHAJÓ SZOKOTT KAPNI EZEKBŐL. ARRA AZ ESETRE, HA IDE- GEN LÉNYEK VAGY MÁS BOLYGÓK ÁLLATVILÁGA MEGTÁ- MADNAK AZ EXPEDICIÓT. ERRŐL CSAK A KAPITÁNY TUD. - Mondd, mit csinál most Taddor? - ÖKLÉVEL VERI AZ AJTÓT. KÖZBEN A ROBOTOK LEÉRTEK A LIFTTEL A KETTES SZINTRE, INDULNAK UTÁNA. TOVÁBB MENEKÜL. FELTEHETŐEN ISMÉT A LÉPCSŐ FELÉ. - Zárd le a vezérlő ajtaját! - MEGTÖRTÉNT. TOVÁBBI PARANCSOK? - Mindjárt közlöm őket. Taddor nem is sejtette, milyen sebesen száguld a hajó. Nem jutott információkhoz. Meg-megtorpant a folyosó- kon, hogy az ott elhelyezett mikrofonokon keresztül uta- sításokat adjon a vezérlésnek. De ahányszor befejezett egy mondatot - amelyet a központi számítógép minden alkalommal udvariasan végighallgatott, sohasem szakí- totta félbe - a gép csak azt felelte: - NEM FOGADOK EL UTASÍTÁSOKAT, MÁR NEM VAGY KA- PITÁNY. INFORMÁCIÓKRA SEM VAGY JOGOSULT, TADDOR ŰR- HAJÓS. "Taddor űrhajós"! Ez szíven vágta. Legalább húsz éve nem hallotta ezt a két szót így együtt. Taddor - űrhajós? Már olyan régóta, mindig, mindenki számára "Taddor kapitány" volt. Fekete arcába mély ráncokat vésett az aggasztó félelem. Mi történik itt?... Ennyire hatalmasok lennének az idegenek? És miért fordult ellene a hajó? A gyerekkorában látott, ijesztő álmokat okozó rémfil- mek jutottak eszébe. Azokban volt ennyi szörnyűség... Lihegve torpant meg a harmadik szinten, hátranézett. A két vörös robot ott volt a nyomában. - Utta? - Igen!... Itt vagyok! - kiáltotta a lány. Hát mégsem volt álom, hogy Trin beszélt hozzá? Vagy most is álmo- dik? Már halálán van, és az idegrendszere csúfot űz be- lőle? - Nyugodj meg. Már nem tart sokáig. A Regina úton van visszafelé. Közeledik a Demonához. - Óh, Trin!... - Hová sietsz, űrhajós? - dördült végig a folyosón Trin Dorg hangja. Taddor megtorpant. Először azt hit- te, nem is hallott semmit, az idegei mondták fel a szol- gálatot. - Az űrhajót úgysem hagyhatod el. Hacsak nem a zsi- lipen keresztül, mint Utta - hallotta a megafonokból. Taddor a fogát csikorgatta. Rohant végig a folyosón, és lihegve esett neki a liftajtónak. Megérintette a szenzort, de akkor a vezérlő szólt a legközelebbi falból: - A KAPITÁNY MEGTILTOTTA, HOGY RENDELKEZÉSEDRE BOCSÁSSAM A LIFTET, TADDOR ŰRHAJÓS. - Miféle kapitány?... - A KAPITÁNY - ismételte a vezérlő nagyon termé- szetes hangon. Majdhogynem magától értetődően. A ro- botok akkor fordultak be a folyosó végén, alig húsz mé- terre lehettek tőle. Nem tehetett mást, a vaslépcsőn dübörgött lefelé ismét. - Még nem vetted észre, hogy ez egy speciális űrhajó? - kérdezte Trin. Percről percre jobban vette az adást az űrsikló rádióján keresztül. A járműre pillantva támadt 155 egy ötlete. Ha ez segít?... Talán igen. Egy fékezés az űr- ben mégis kevesebb ideig tart, mint a meglehetősen bo- nyolult asztronautikai "koreográfia" szerint leszállni egy bolygón. Ráadásul ebben az esetben ember nélkül kelle- ne ezt megtennie a Reginának... A férfi gyorsan döntött. Közben Taddor újabb szintre került. Agya villámgyor- san járt, mit tegyen?... Volt még egy dobása, de ez annyira fantasztikusnak és veszélyesnek tetszett, hogy... Bár megoldható! - jutott eszébe a dolog. Veszélyes ugyan, de nem halálos. Csak kijusson innen! Akkor ért el a tudatáig, amit az imént Trin mondott. Egyáltalán, hol van a férfi? A Demonán! Tehát jó messze innen. Valami trükkel sikerült rákapcsolódnia a belső in- formációs hálózat akusztikus részére. Vajon, csupán az akusztikusra?... - Nevezheted a hajót Csapdának is, Taddor - folytatta az űrhajós. - Csapdának?... - Taddor hallotta, hogy a robotok jönnek le a lépcső mellé épített rámpán. A szállítólejtőket átkozva robogott tovább. - Láttál már olyan hajót, amelynek vezérlőjét páncél- lemezzel zárhatják el a legénység elől? Hogy az ne ve- zethesse a hajót? - folytatta Trin. Már nem volt csúfon- dáros a hangja. Inkább kissé szomorú. Taddor a robotok láttán tovább menekült. Közeledett az alsó szinthez. Oda ahol a zsilipek vannak. Talán az a menekülés útja. - ...Csak egyetlen ilyen hajót építettek a Földön. He- lyesebben átalakították... Mondd, Taddor, emlékszel, mi történt hat évvel ezelőtt a Plútón? Taddor megremegett. Mindenre inkább számított, mint erre a kérdésre? Ki tud itt erről? És honnan? Éppen ez a... Trin? Hat évvel ezelőtt... Nem kellett megerőltet- nie az emlékezetét. Főleg azért nem, mert Trin beszélt helyette is. - A Plútón túlra vezettél egy expedíciót. Az volt a fel- adatod, hogy ismerkedj meg közelebbről a Charon II-vel, a Plútó nemrégen felfedezett második holdjával. A Cha- ron I-et ötszáz éve ismerik az emberek, de a II-esre nem- régen bukkantak rá. Nagyon messze van az anyabolygó- jától. De hiszen te ezt jobban tudod nálam... Csaknem hét- milliárd kilométerre a Földtől a hajó és a legénység élet- halál ura voltál. A Charon II halott világ; egyetlen összefa- gyott jégtömb, de persze a mélyében elég sok értékes ásvány akad... Ezt kutattátok. És amikor az egyik leszálló- egység szerencsétlenül járt, benne négy embereddel, ma- gad indultál a megmentésükre. Máig sem tudja senki, mi is történt valójában; néhány töredékes rádióadás maradt csak a hajó fekete dobozában. Ezekből később a bizottság csak annyit állapíthatott meg, hogy te valóban a segítsé- gükre siettél, ám amikor kiderült, hogy veszélybe sodorják a te űrsiklódat is, talán mindnyájan odavesztek a hold egyik jégszakadékában, valami történt... Ami miatt te egyedül menekültél meg, amazok pedig odavesztek. Taddor nehezen lélegzett. Az eddigi homályos ve- szélyérzete most sokkal konkrétabb lett. Hamarosan eléri a B-2-es zsilipet!... Menekülnie kell, mindenképpen és mindenáron! - ...Senki sem vádolt semmivel, Taddor űrhajós. A Marsra visszatérve ismét egy kutatóexpedíciót bíztak rád, egy kis idő közben azért persze eltelt. Négy és fél éve indultál a következő utadra, a Proxin naprend- szerbe... Ez igazi felfedezőút volt, előttetek még senki sem járt ott. Hibernált legénység, egy figyelő... Csak- úgy, mint nemrégen a Regina fedélzetén, ugye, Taddor űrhajós? - Kapitány vagyok! - dühöngött a férfi. Leért a szint- re, és futott a B-2-es ajtó felé. Vörös kis lámpák égtek errefelé, hiszen ha baj van, ez az út jelentheti a menekü- lést a legénység számára. Ezeket a lámpákat nem is a főáramkör táplálja. - ...Egy ember még az odaúton szerencsétlenül járt, sokezer voltos áramütés érte egy elektromos részegység javítása közben. Nem akarta robotra bízni... Ezért tehát nem te voltál a felelős. De a többiekért? Az egyik a Pro- xin negyedik bolygóján elmerült egy metánmocsárban. Megmenthették volna, de valahogy senki sem volt a kö- zelében... Nagy dicsőséggel kecsegtetett az expedíció. Ti fedeztétek fel az első ismert változó mágnes sarkú boly- 157 gót, és ami ezzel jár: annak nagyon különös élővilágát is. Az első rádióüzenetektől kezdve rólatok beszélt min- denki a Naprendszerben. Vagy inkább csak rólad, Tad- dor. Merthogy minden jelentést te írtál alá, egymagad. Csak a te nevedet lehetett hallani. Taddor kapitány, Tad- dor kapitány... Taddor keze a nyitógombra csapott. Toporzékolva vá- rakozott a folyosón. A két vörös robot - tisztán hallotta - a nyomában volt. Egy kamera a mennyezeten éppen feléje fordult. Az az átkozott vezérlés mindig tudja hát, merre jár!... Nyilván kapcsolatban áll a robotokkal. Az efféle fémkereső automaták nem támadhatnak emberre. Lihegett. Miért nem nyílik ez az ajtó? Mögötte ott a men- tőhajó! Ha abban kilövi magát az űrbe, megmenekül. Van ott egy hibernátor is. Az automata rádióadó szünte- lenül sugározza majd a jeleket, és a Bázisról eljönnek majd érte. Ha kérdezik, azt mondja, az Idegenek elural- ták a hajó vezérlését, talán távolról belefolytak a dönté- sekbe, és a Regina emiatt kormányozhatatlanná vált. - Orion! - IGEN. - Helyzetjelentést kérek. - IGEN, KAPITÁNY. NEGYVENHÁROMEZER - NÉGYSZÁZRA VAGYOK A DEMONÁTÓL. A PÁLYAVONAL ÉPPEN METSZI A BOLYGÓ PÁLYÁJÁT, MÖGÖTTE. UTÁNA MEGKEZDHETEM A LESZÁLLÁSMANŐVERT. - Erre nem lesz szükség, másképpen döntöttem Taddor villámgyorsan gondolkozott. Ebben akadá- lyozta meg Trin hangja. - Nagy volt a tét ismét, ugye? Ráadásul szembeszáll- tak veled. Megint csak néhány jelentéstöredék maradt ránk, ebből sejtjük, mi történt a Proxin bolygóján. Te el akartál menni mindkét sarokra, a legénységedből többen azt állították; életveszélyes lenne belerepülni azokba a hatalmas mágneses viharokba. De te nem tágítottál, mert visszatérve a Marsra mindenkinek be akartad mutatni az ott készült videofilmeket és mérési eredményeket... Fe- nékig akartad inni a dicsőség poharát. Ha a Proxinról mindenkinek a te neved jutott az eszébe, hát ki akartad élvezni, amennyire csak lehetett. Lehetetlent követeltél a legénységtől. És a végén a halálba hajszoltál két embert. Akkor a többiek azt mondták, visszajönnek, és feljelen- tenek téged, Taddor "kapitány"... És megint történt va- lami... Baleset? Lezuhant egy űrsikló, benne mindazok, akik fellázadtak ellened. Egyedül tértél vissza a Marsra, immár másodszor. Ünnepeltek, de nem sokáig. Sok egyéb érdekes és szenzációs dolog is történt akkor a Föl- dön, a Marson... Meghúztad magadat, és több mint egy évig vártál. Utána jelentkeztél csak ismét szolgálatra. A jelölőbizottságban többen felemelték a szavukat ellened. De szép számmal akadtak ott, akiknek tetszett, hogy te mindig, minden negatív helyzetből kivágod magadat, mindig visszajössz az eredményekkel, és visszahozod a hajót is! Csak a legénység marad valahol ismeretlen sí- rokban... De hát, a veszély maga a kozmosz, ugye te is hallottad a mondást? Akadt, akit meggyőztél. Ezért végül mégis kaptál egy hajót, amelynek ismét a kapitánya lehettél, Taddor! Taddor fogcsikorgatva verte meg az ajtót. - Hé, vezérlés! Miért nem nyílik ki?... A szabályzat ér- telmében ezt az ajtót nem szabad bezárni, soha! Ez a me- nekülés útja! - DE NEM A TE SZÁMODRA, TADDOR ŰRHAJÓS - mondta gyorsan a vezérlés. A számítógép hangjában mintha gúny lapult volna… Taddor káromkodott. - Ne idegeskedj - mondta könnyedén Trin. Mintha minden irányból az ő hangja hallatszott volna. - Tovább mesélem a múltadat. Megkaptad a harmadik hajódat. Ezúttal nem túl messzire mentél, de az az expedíció sem volt "tiszta"... Juttassam eszedbe az ottani eseményeket? Leszálltatok egy idegenbolygón, és a navigátor rossz he- lyet választott. A hajó megdőlt. Többen pánikba estek. Te megőrizted nyugalmadat, okos parancsokat adtál ki, és így kievickéltetek a bajból. Érdekes, az első jelen- 159 tésedben ezt a hangkristályt teljes egészében továbbítot- tad. Mintha ismét azt akartad volna, hogy mindenki hősnek lásson. Azok is, akik már nem bíztak benned... A lendületes, a feltartóztathatatlan, a nagy felfedező sze- repében akartál tetszelegni, igaz? Taddor most a falnak vetette hátát. A robotok akkor bukkantak fel a folyosó végén, de nem közeledtek. Kifúj- hatta magát. A mentőhajóban tehát nem hagyhatja el a Reginát. Valami mást kell, kitalálnia. - ...Aztán a többiek ismét szembeszálltak veled. Aka- ratos voltál, makacs, és mindenhol ott szerettél volna lenni. Iszonyú erős benned a becsvágy. Mindig első akarsz lenni, mindig a saját akaratodat kell érvényesí- tened?! Érdekes, hogy az indulások előtt a kötelező orvosi és pszichológiai vizsgálatokon ezt nem vették észre nálad... Taddor meglódult. Lefelé futott ismét. Ferde rámpán dobogtak léptei. Még van egy dobása. Zsarolhatja azt a Trint, sőt főleg a vezérlést is, ha sikerül... - Hallom, a nukleáris hajtómű felé igyekszel - jegyez- te meg Trin. A hangja fémesen kondult. - Nem ajánlom, Taddor. - Nem adom meg magamat! Soha!... - üvöltötte a fér- fi, és szaladt tovább. A rámpa végén látta a kivilágított, nyitott ajtót. Ha bejut, ott lesz a nukleáris hajtómű kézi irányítópultjánál, amely függetleníthető a vezérléstől. Éppen azért, hogy ha katasztrófa éri a hajót, és a legény- ség egy része a Regina alsó részében rekedne, tovább irányíthatja a hajtóművet. - Meg kell adnod magadat, Taddor! - beszélt tovább a férfi. - Azon a harmadik utadon is ezt kiabáltad, úgy tudom. Megint kockára tetted a legénység életét, és nem vesztettél. Te nem - de a többiek?... Egy fiatal nő nyom- talanul eltűnt. Valaki megvádolt azzal is, hogy te magad ölted meg. Jeges szélviharban kiküldtél négy embert egy fölösleges útra, oda is vesztek mind egy szálig... És ak- kor még egy nagy méréssorozatot végeztél, aztán elin- dultál haza. Most már nagyon gyanús voltál, hiszen har- madszor tértél vissza a kozmoszból teljesen egyedül, Taddor. Viszont felléptél a tévében, és tömjéneztetted magadat. - Nem igaz! Nem igaz! - ordította Taddor idegesen. - Ha gyanúsnak találtak volna... ha többszőrös gyil- kosnak... ha alkalmatlannak a hajózásra... Akkor nem kaptam volna hajót negyedszer is! Hazugság minden szavad! Kis csönd után megszólalt Trin. - Negyedszer is kaptál egy hajót, Taddor űhajós. Amelynek a neve, mint mondtam az előbb... lehetne ép- penséggel Csapda is. Taddor még nem akarta elméjébe fogadni, mi is tör- tent valójában. Mielőtt a nukleáris tér ajtajához ért vol- na, az becsukódott előtte. Az egyik kezét csaknem be- dugta a fémszárnyak közé, de szerencséjére nem ért oda idejében... Ha az ajtószárnyak közé kerül, a karját vagy a testét is összemorzsolja a nagy erő. Megint egy bezárt ajtó előtt toporzékolhatott. A robotokat nem látta. De ekkor figyelmeztetés nélkül történt valami. Ha más nem, hát ez megértethette vele, hogy a vezérlés nem veszi figyelembe a hajóban tartóz- kodó egyetlen ember érdekeit, sőt biztonságát sem. A Regina fékezett. Nagyon erősen, nagyon hirtelen. Taddor teste elő- relendült, nekiesett a folyosó fémfalának. Még annyit látott, hogy itt is feléje fordul az egyik kamera. Aztán a láthatatlan erő a falhoz nyomta. Igyekezett össze- görnyedni, hogy minél kisebb felületet mutasson kifelé - de a fékezés ereje hihetetlen volt. Még sohasem élt át ilyesmit. A vezérlés úgy viselkedett, mintha egyál- talán nem lenne biológiai élőlény a hajóban. Azt hitte, hogy teste részekre szakadt. A robotokat biztosan le- kötötték valahol, azért nincsenek itt... A vezérlés... Az az átkozott számítógép gondoskodott mindenről, ti- tokban! Valóban megfosztották kapitányi rangjától, ha őt... már... senki sem veszi figyelembe... őt... még egy gép... sem... Elsötétült előtte a világ. A lézerpisztolyt is kiejtette a kezéből. A homály az agyára borult. Még eszébe ju- 161 tott, hogy talán kigyulladt az összes fékezőrakéta a Re- gina orrán és törzsén, a hajó különös látványt nyújthat kívülről... - Orion! - IGEN, KAPITÁNY. - Merész fékezés volt. - HA DICSÉRETNEK SZÁNTAD, KÖSZÖNÖM. - Ne állj le egészen! Távolságmérést kérek. - AZ ŰRSIKLÓ ÉS KÖZTEM NYOLCVANNÉGY KILOMÉTER VAN. - Rendben, lassan közeledj! Indulok. Nyithatod a zsi- lipet. Taddor lassan tért magához. A hajó vagy állt, vagy ismét száguldott - ezt nem ál- lapíthatta meg, hiszen a kétféle mozgás: a pozitív és a negatív között az űrben, a hajóban tartózkodó ember nem tapasztalhatott különbséget. Csak a fékezés és a gyorsulás volt észlelhető... A köd lefoszlott a szeméről. Tudata is kitisztult. Gör- nyedten ült a fal tövében. Sejtette, a teste tele van kék- zöld véraláfutásokkal, nem csak az esés miatt. A fékezés során szinte kipréselték belőle a vért. Nem lehettek két- ségei afelől, hogy ezt is ellene tették. Hogy lefegyverez- zék?... Megpróbált feltápászkodni, de nagyon gyengének érezte magát. Meglátta a padlón a lézerpisztolyt, érte nyúlt. És akkor vette észre, hogy közeledik a két piros robot. - Menjetek innen! - kiáltotta. Nem engedelmesked- tek. Ez ismét meglepte. Lassan felállt - de akkor amazok gyorsítottak. Robotok nem támadhatnak emberre, futott át az agyán. Ezek, úgy látszik, különlegesek... Hallotta egyszer, hogy valahol, valakik számára készítenek ilye- neket is... - TADDOR ŰRHAJÓS, TEDD LE A FEGYVERT! - hallotta a vezérlést. - Megadjam magamat? Egy számítógépnek és két ro- botnak? - hörögte Taddor. Kínosan eltorzult az arca. A robotok már nagyon közel voltak. Felemelte a pisztolyt, gondosan célzott, lőtt. Előbb az egyiknek a felső részét metszette le megszakítatlan, hosszú sugárral, aztán a másiknak. Mielőtt odaértek volna hozzá, már el is intéz- te őket - gondolta. De valami furcsát tapasztalt. Az irá- nyítóagyuk - a kis beléjük épített számítógép - nem ott lehetett, a mellső-felső részen, hanem valahol másutt. Mert zavartalanul közeledtek ismét, kicsiny kerekeik hangtalanul gurultak a műanyag padlón... Hát ezekbe a kerekekbe célzott most. Az egyiket sike- rült is megállítania - a vörös robotgép nevetségesen kör- be-körbe forgott, mivel az egyik kerék "Iába" megsérült. - Megsántultál, mi? - nevetett fel Taddor, pedig nem volt oka jókedvre. A másik robot túl közel volt, lendüle- tével is majdnem elsodorta, a férfi oldalra vetette magát, és futásnak eredt. A vezérlés ekkor szenvtelenül közve- títette. - TADDOR ŰRHAJÓS A LEGALSÓ SZINTEN A LIFT FELÉ IGYEKSZIK. Mintha valakinek mondta volna?... Taddor most nem törődött ezzel. A liftaknához érve ujjával a gombra csapott. Hátha most?... - SZÁMODRA NEM MŰKÖDIK A LIFT - mondta a számí- tógép. Taddor zajt hallott a háta mögött. Az a robot közele- dett. Amire sohasem mert volna gondolni sem - az most megtörtént. A robortból lézersugár csapott elő. Robot lő emberre?... Taddorban meghűlt a vér. Aztán, mivel a lé- zersugár nem találta el, menekülni kezdett. Nem tudhat- ta, hogy a gépet először figyelmeztető lövésekre progra- mozták be. Senki sem tudta a vezérlésen kívül, hány figyelmeztető lövést követ az első célzott, és az hol fogja eltalálni a férfit. Taddor még néhány, teste mellett elcikázó sugarat lá- tott, aztán beugrott a sarok mögé. Megint lépcső követ- kezett, felfelé ment volna. Közben a hangszórók rákia- báltak. 163 - Taddor! Nincs már esélyed! Mindent tudunk rólad. Vagy majdnem mindent... Kik tették ezt veled? Mert nem magadtól lettél ilyen ember, ez biztos! A férfi homlokát törölgetve támaszkodott a korláthoz. A robot nem jöhet utána a lépcsőn, és míg felkapaszko- dik a ferde rámpán, ő időt nyer. Talán mégis bejuthat a vezérlőbe?... - ...Értsd meg, csapdába kerültél! Ezt a hajót azért ala- kították át, hogy téged leleplezzünk. Még mindig nem fogtad fel? A negyedik expedíciódat nem a tudományos tanács, hanem a Szolgálat tervezte. A rendőrség említésekor Taddor felüvöltött, mint a sebzett állat. A háttérben a vezérlés akkor intézkedett, hogy a robot ne használja többé lézerfegyverét. Aztán - szintén egy központi utasításra - az egész hajóban váratlanul kialudtak a belső fények. Taddor sötétben maradt. - Nem ijedek meg! - kiáltotta. Tudta, hangja a folyo- sói mikrofonok révén eljut oda, ahová kell. - Nem hi- szem el azt a mesét sem! - Kár - mondta Trin. Mintha lihegett volna. Vagy már a levegőt kapkodja? - remélte Taddor. Még mindig nincs veszve minden. Ez is az Idegenek műve lehet... A sötétben semmit sem látott. Szinte az űr feketesége vette körül. Idegesítő volt a csönd. Mintha valami történne a kö- zelben... Taddor jószerével már azt sem tudta, melyik fo- lyosón van. Meglapult, hallgatózott. Ha szkafanderben lenne, sisaklámpájával világíthatna. Vagy akkor az infra- vörös műszerével a sötétben is nyugodtan járkálhatna a hajóban. Aztán arra gondolt, hogy így talán a vezérlés sem tudja, merre jár. - INFRASUGARAKKAL ÉRZÉKELEM TADDORT - mondta a vezérlés. - Rendben van, Orion. Pontos jelzéseket kérek. Most következik a befejező szakasz. - ÉRTEM, KAPITÁNY. - Hé, Taddor! Értsd meg végre! Feltűnt, hogy minden útról csak te tértél haza egyedül. És mindig véghezvit- ted, amit akartál, még a többiek halála árán is. - Mert úgy kell! Az igazi hajós... az igazi kapitány nem ismerhet akadályt! - kiáltotta Taddor, bele a sötét- ségbe. Jól hallotta Trin lélegzetvételét. Mintha már nem is hangszórókon át beszélt volna... De azok közvetítették a hangját. - Neked átalakították az agyadat, Taddor. A tudatod- ban változás történt. A férfi megrázkódott. Akár akarta, akár nem... eszébe jutott az az elhagyatott hely. Mindig félhomály volt a fo- lyosókon, és a termekben is. Néha rosszul látta a sze- mélyzet arcát is. Igaz, ritkán jelentkeztek nála. Az ott töl- tött napokban alig látta őket. Csak az a sárga, duzzadt arcú férfi... Mi is volt a neve? - Hogy világosan lásd a helyzetedet, Taddor, elmon- dom az eseményeket, amelyekről semmit sem tudhat- tál. A kutatási tanács hívta fel rád a Szolgálat figyel- mét, és egy rendőrtiszti csoport megkapta a feladatot. A múlt eseményeit már nem lehetett rekonstruálni, de sejtettük: akik a te tudatodban ilyen káros elváltozá- sokat hoztak létre, azok nyilván nem elégednek meg ennyivel. Tehát őket is le kell leplezni... De te voltál az egyetlen nyom, amely hozzájuk vezethetett. Gigan- tikus ötlet született: szervezünk egy expedíciót csak azért, hogy leleplezhessünk egy bűnszövetkezetet... Hát így történt... A Szolgálat bérelte ki a hajódat, Taddor. Rendőrök és szakemberek építették bele a különleges berendezéseket, ők alakították át a vezérlést is. A szá- mítógép tudta, hogy eljön a pillanat, amikor valaki más veszi át a hajó vezetését, és te többé nem leszel ka- pitány. Sejtettük azt is, hogy ismét lesznek halálesetek... És igazunk lett. Brodot lényegében te ölted meg. Ra- vaszul csináltad, el kell ismerni. Ketten mentetek el Broddal, és mielőtt elindultatok volna visszafelé, egy óvatlan pillanatban kábítószert fecskendeztél a férfi bő- re alá... Megtaláltam a fecskendőt, és a robotok – ame- lyeknek ittlétéről fogalmad sem volt! - elvégezték a 165 boncolást is. Tudjuk már, milyen anyag jutott szegény társunk szervezetébe... Taddor vaktában elindult. Nem, nem akarta hallani. De nem tehetett mást... Bármerre ment tapogatózva a sö- tét folyosókon, a hangszórók szinte az arcába vagdosták a kemény szavakat. - ...A vezérlés átadta nekem a hatalmat, Taddor. Nem vagy már kapitány. Lelepleztük üzelmeidet. Megölted volna Uttát és engem is, csakhogy magad vehesd fel a kapcsolatot az Idegenekkel! Ez volt minden vágyad! Taddor a sötétben nekiment egy falnak, tehetetlenül verte öklével. Torkát elszorította a félelem... - Orion, most! - IGEN, KAPITÁNY. Hirtelen erős fények gyúltak ki mindenütt. Körös-kö- rül. Még néhány reflektor is segített. Taddor elvakultan állt, szeme nehezen nyílott, résnyire... Egy szkafanderes alak állt előtte, rászegezett lézer- fegyverrel: - Vége, Taddor. Nem mondott többet. Taddor első, ösztönös mozdula- ta az lett volna, hogy felemeli a fegyvert - de csak az űrruha kesztyűs kezét látta. Egy ujj erősen ráfeszült a su- gárkioldóra... - Élned kell, Taddor. És élni is fogsz, bár rászolgáltál ezer halálra. Trin bal kézzel lassan vette le a sisakját. Keze rezze- néstelenül szegeződött Taddorra. Amabban egy világ omlott össze. De nem önmagát okolta. - Azok... azok tették... - mormolta, és leengedte kezét. Hosszan hallgatott, aztán a fegyver kiesett a kezéből. Nem vette észre a robotokat, amelyek halkan mögéje gu- rultak. - Én csak azt akartam, hogy jó űrhajós legyek. De ők... Titánt csináltak belőlem. Most már vesztes titán va- gyok. - Titán? - Az volt a Titán-terv... - Taddor legyintett. - Kik ők, és hol vannak? - kérdezte Trin. Taddor úgy nézett rá, mint aki álomból ébred. - Te ki vagy? - kérdezte hangosan. A kérdés most va- lóban jogos volt. - Trin Dorg a nevem, mint tudod. De nem csak űrhajós vagyok - felelte a férfi komoran. - A Szolgálat különleges feladatokra szakosodott tisztje áll előtted. Azonfelül... Et- től az órától én vagyok a Regina kapitánya. Aminthogy valamilyen értelemben mindig is az voltam. A vezérlés olyan programot kapott, hogy egy jelszó bemondása után annak engedelmeskedjen, akitől e szót először hallotta. - Mi lesz velem? - kérdezte Taddor. - Hazaviszünk a Bázisra, és bíróság elé kerülsz. Ta- lán... nem egyedül neked kell mindenért vállalnod a fe- lelősséget. Lehet, hogy mérlegelni fogják amazok bűnét is. Ha melletted ülnek majd a vádlottak padján. Ez a kérdés ismétlése volt. "Amazok?" Olyan távoli- nak tetszettek most. Időben, térben eltávolodott tőlük, nem is akart rájuk gondolni. De lényegében ők feleltek mindenért. Nekik is bűnhödniük kell! Taddor megfor- dult. A robotok már körülvették. Trin felvette lézerpisz- tolyát. Véget ért a harc?... Taddor szája nehezen nyílott, fekete arcán lemondás ült. - A főnöknek Karini a neve. Agykutató, és van egy társa is, a nevét nem tudom. A Mars-9-esen élnek. Trin szótlanul nézett utána. A robotok őrizete alatt hajlott háttal, megtörten vonult el Taddor, az egykori űr- hajós kapitány a hibernálóba. - Közelíték, Utta. Látod a zsilip bejáratát? - Látom. Te már a hajón vagy?... - Igen, siklóval jöttem elébe, és Orion... szóval a ve- zérlés felvett. - Mi van Taddorral? - Tőle már nem kell félned. Nyitom a zsilipet. Összeölelkezve mentek a vezérlőbe. Belépésükre a páncéllemez felhúzódott a műszerfalról, és eléjük tárult a kozmosz. A radarképernyőn csak a Demona látszott. 167 - Megfordulunk, és felgyorsítunk. Hazamegyünk mondta Trin. - És... mi lesz az Idegenekkel? - kérdezte a lány. - Nincsenek Idegenek - felelte Trin mosolyogva. Utta leült a navigátori fotelba, a helyére. - Tessék?... Nincsenek? Hát a rádióadások? - Én csináltam mindent, Orion segítségével. A számí- tógép agyalta ki a "megfejthetetlen" jelsorozatot, és ami- kor Taddor azt parancsolta neki, fejtse meg őket, mindig azt jelezte vissza: megfejthetetlenek. - Akkor már értem a mesterséges holdat is... te lőt- ted ki? - Igen, még az első napon, egy rakétával. - De miért? - Tétet kellett adni Taddornak. Provokáltam, hogy be- bizonyíthassuk: ő az, aki mindenen és mindenkin átgá- zolva hajszolja a dicsőséget. Ezt programozták bele vala- kik a Marson... Ilyenné tették. Nem csak az ő bűne, ami történt. Majd elmondom... - De hát... nincsenek Idegenek? - Itt a Demonán nincsenek, kedvesem. Valahol bizto- san léteznek. Bármikor találkozhatunk velük igazán. Ám jó, ha tudod: az Idegeneknél nagyobb veszélyek is van- nak a kozmoszban - itt, bennünk. Benned is, bennem is. Mindnyájunkban. A legveszélyesebb a lehetőség, amit emberrel művelhet... az ember. A radarképernyőn látták a kozmoszt. A hajó hihetetlen sebességgel száguldott a fekete térben. A Demona valahol mögöttük maradt, része lett a múltnak. Távolról hívoga- tóan integettek a csillagok. Messze voltak és mégis közel. Egyszer minden távolságot legyőz az ember, tudták. - Mehetünk a hibernátorokba - suttogta a lány. Mo- solyogva nézett Trinre. - Annyira azért nem kell sietni - felelte a férfi, és ő is mosolygott. - Jelezze a jöttünket, Malkar! - mondta Vairano. - Alig tudta leplezni izgalmát. Még sohasem járt a Mars-9-esen, de hamar megállapította: ez is olyan, mint a többi marsi település. Miért is különbözött volna?... Ki- sebb a város, hát kisebb a kupola is, nem is beszélve a forgalomról. Itt még akadnak félreeső épületek is, nincs minden terület sűrűn beépítve, mint az 1-esen vagy a 2- esen. De még a Mars-5-ös is világváros ehhez a lyukhoz képest - húzta el a száját megvetően. Két elektrokocsi hajtott el mellettük, megkerülték az épületet. Néhány ember - férfiak és nők - jöttek velük. Most szótlanul várakoztak. A barna bőrű marsi rendőrtiszt elektronikus jelzésére kinyílott a kapu. A műmárvány hallban egy ember jött feléjük: - Jó napot! Az űrhajósok családtagjai?... Ma nincs lá- togatás. - Jó napot - csak Vairano beszélt. Jól megszemlélte a férfit, aztán így szólt: - Ön ugyebár Karini úr helyettése? - Igen. A nevem... - Tudjuk. - Vairano felmutatta a kozmikus rendőrség, a Szolgálat igazolójelét. Nem kerülte e1 a figyelmét, hogy a férfi elsápadt. Lecsapott: - Űrhajósokat említett. Kik azok? - Kérem - kezdte amaz a válaszát. - Teljesen törvé- nyes a dolog. Az Űrkutatási Tanács rendelete értelmében bizonyos pszichológiai kutatásokat végzünk a leendő fiatal űrhajósok egy részén. Jelen pillanatban hat férfi és nő tartózkodik e céllal az intézetben, amely különben egy magánalapítvány része. - Kísérleteket is végeznek? - A kísérletek csak egy részét képezik munkánknak. Általános pszichofizikai állapotmegállapítás után kez- dünk hozzá a munkához... Vairano félbeszakította, nyersen, célratörően: - Ön is részt vesz a kísérletekben? - Természetesen... de kérem, .... miről van szó? - Elég, ha egy szót mondok. "Titán-terv", ugye? - Vairano kiélvezte örömét. Amióta a Marson volt, soha nem érezte magát ilyen jól. Most végre ő is győzött. És ez a győzelem talán nem is olyan kicsi. A Föld messze 169 került tőle. Szabadságra majd hazamegy, de dolgozni itt fog. Nem is olyan rossz hely ez a Mars. Akkor sem, ha az ember hatvankilenc éves, és minden éjjel a Földdel álmodik. Az már a múlt, bele kell törődni. Még van né- hány szép éve a rendőrség kötelékében. Itt a Marson. - De hát... rni legális gyógykísérleteket folytatunk je- lenleg is - nyögte amaz. Egyenruhások jöttek be az ajtón, körülvették. - Hogy mit csinálnak most, azt szakértői bizottság fogja vizsgálni. Gyanítom, ugyanaz folyik nagyban, amit Taddor kapitányon kísérleteztek ki hat évvel ezelőtt. Látták rajta, hogy Taddor nevének említésére teljesen összetört. Mintha egy jelszót, egy kulcsszót mondtak volna be. Az ember lehajtotta a fejét, és feltehetően már csak egyetlen reflex: az önmaga mentése iránti vágy mű- ködött benn, mert fakó hangon csak annyit mondott, mielőtt elvitték: - Karini úr az emeleten van. - Vairano nem várt a liftre, felszaladt a lépcsőn. Malkar elismerő pillantással követte. Ha van értelme, milyen gyors és energikus tud lenni ez az ember, aki hónapok óta mást sem csinált, csak karosszékében üldögélt a számítógép előtt, és már- már azt hitte, így kell nyomozni a Marson! A többiek szétszóródtak a házban. Hamarosan megszólalt egy hangszóró, amely mindenkit tevékenysége befejezésére szólított fel. Továbbá közölte egy ellentmondást nem tű- rő hang, hogy az épületben tartózkodók gyülekezzenek a hallban. - Mi igazi űrhajósokat akartunk adni az emberiség- nek - kiáltotta Karini. Duzzadt arcából szinte világítot- tak a véreres szemek. A férfi már tudta, kik jöttek és mi- ért. Nem próbált menekülni. Hová is mehetett volna?... Vairano ránézett. Egy percig rokonszenvet érzett irán- ta. Majdnem annyi idős, mint ő, és a kiejtésén érződik, hogy sokáig élhetett a Földön. Ez is idejött szerencsét próbálni? Vagy rákényszerítették?… Biztosan mindent megtett, hogy az életből kihasítson magának egy szele- tet. Hogy találjon egy kis területet, amelyet művelve elő- rejuthat... Vagy azt hitte, hogy előre fog jutni?! Rossz területet választott! "Ez mindnyájunkkal megeshet", gondolta Vairano. - Rossz úton indult el, Karini - mondta halkan. - Taddor kapitány negyedszer is elveszejtette volna a le- génységét, ha hagyjuk. De közbeléptünk... Nem így kell titánokat faragni az űrhajósokból. Ha nincs bennük va- lami... valami genetikai örökség... valami hallatlan bátor- ság és elszántság... akkor soha nem viszik semmire az idegen világokban sem. Ezt nem lehet beléjük szuggerál- ni semmiféle pszichológiai trükkel, kedves uram. - De a titánok... A mitológiában... Malkar nem tudott hozzászólni. Meglepte, hogy Vai- rano odament a letartóztatotthoz, és egészen közelről nézve annak arcába, halkan mondta: - A titánok, az emberfeletti erővel és ügyességgel ren- delkező lények csak a mitológiában léteznek, uram, de ők is a Tartaroszban végezték. Az ember maga legyen nagy, ha valóban képes rá. Ha nem, maradjon a Földön, és ne menjen ki az űrbe, Karini. - De ezek lettek volna az igaziak... Akik előtt nincs akadály! - kiáltotta Karini. - Kidolgoztam egy mód- szert... Vagy... szereket hozzá, és pszichológiai ráhatások együttesét... Különleges terápiát alkalmazva. Istenem, hány évig kísérleteztem vele! Aztán jött Taddor... és ő lett az első titán! - Ő lett az - bólintott Vairano halálos nyugalommal. Ráncos arcán kőkemény nyugalom ült. - Számos embert ölt meg, mert hiszen maguk azt programozták az agyába, hogy neki győznie kell. Hogy nincs akadály, ami megállít- hatná. Hogy még saját társai sem szegülhetnek szembe vele... Sok halálért kell majd felelniük Taddorral együtt. Aztán Malkarra nézett. Mindig borongós, szigorú sze- mében most eddig ismeretlen megnyugvás, sőt öröm lát- szott: - Vihetik, Malkar! De jól vigyázzanak rá! 171 A NÉPSZAVA KIADÓ VÁLLALAT GONDOZÁSÁBAN A KOZMIKUS CSALÁDREGÉNY EDDIG MEGJELENT KÖTETEI: Az utolsó bolygó (1986) Vadak között (1987) Skorpió (1987) Lenni vagy élni (1988) Aranybolygó (1988) Alfa-művelet (1989) Hajnal a Trendalon (1989) A sorozat következő kötete: A kráter árnyéka Kiadja a Népszava Kiadó Vállalat A kiadásért felel: Kiss Jenő vezérigazgató Nyomás: Zrínyi Nyomda Felelős vezető: Grasselly István vezérigazgató Felelős szerkesztő: B. Csáky Edit Műszaki vezető: Bősze Lajos Műszaki szerkesztő: Harkai Éva Megjelent 10,69 A/5 ív terjedelemben Budapest, 1989