You are on page 1of 54

Szimeonov Todor

A mese titka

Készült a Földön, életemben
A mese nemcsak gyermeknek való táplálék.
Lessing

A mese titka
Összeállította, részben átdolgozta

Szimeonov Todor

Figyelmeztetés: Ez, és a Scribden található egyéb munkáim
többsége be nem fejezett kéziratok, ezeket időről-időre javítom,
átdolgozom, bővítem. Ha komolyabban érdekelnek, érdemes néha
visszatérni rájuk, esetleg figyelésre megjelölni.
Szimeonov Todor
A mészből készült lány

E
gyszer volt, hol nem volt, éltek hajdan egy nő és egy férfi.
Rendesek voltak, szorgosak voltak, boldogan éltek. Egy bánat
azonban nyomta szívüket: gyermekzsivaj nem vidította a házat. A
nő egyszer kérlelni kezdte a férfit: csináljál nekünk egy lányt hóból.
Csinálnék én, de jön majd a meleg, és a lány elolvad – csóválta fejét a
férfi. Te ügyes vagy, faragjál nekünk fából egy lányt! – biztatta a nő.
Faragnék én, de majd oda ül a lány a kandalló elé fonalat fonni, egy
szikra lepattan, a lányka elég… – aggodalmaskodott a férfi. De tudom én
– ragyogott fel a szeme –, holnap oltok meszet, és mészből készítek egy
lányt.

Másnap reggel a nő sírva ébred: – Jaj, jaj, álmomban egy hang
figyelmeztetett: lányunkat még ma ki kell kísérni a falu végéig, és
odaadni az elsőnek, aki arra jön. És még lelkére kell kötni a lánynak,
hogy addig meg ne szólaljon, ameddig a vőlegénye ki nem mondja: te
mészből készültél.

Mi volt mit tenni, a két ember belenyugodott a sorsába. A férfi
oltott meszet, és egy gyönyörű hófehér lány formázott belőle. Ahogy
megcsinálta a száját, a lány elmosolyodott, és csengő hangon
köszöntötte szüleit: szép napot, édes anyukám, szép napot, édes
apukám!

Örültek is, sírtak is a boldog szülők, de nem volt sok idejük.
Elkísérték a falu végére, és kioktatták a sors üzenetéről.

Nagy volt meglepetésük, amikor látták, hogy egy öreg sánta ló
közeledik. De hát engedelmeskedtek a parancsnak, és felültették a
lányt, aztán sokáig néztek utána, és sírva integettek.
4

A sánta ló pedig a közeli várúr fiának a lova volt. A vitéz szolgái,
amikor látták, hogy a ló megöregedett, elvitték, és otthagyták az
erdőben, hadd egyék meg a farkasok. De a ló szerette az embereket,
ezért elindult a falu felé. És ahogy megérezte a lányt a hátán,
megtáltosodott, egyenesen a várba ügetett vissza.

Amikor a vitéz meglátta elveszettnek hitt lovat, megörült és
elébe szaladt, de amikor meglátta a lányt, elállt a lélegzete, annyira
megtetszett. Nyomban szülei elé vitte, és kijelentette, ezt a lányt
akarja elvenni, felbontja jegyességét a királylánnyal. A várúr és
felesége nem ellenkezett, mert őket is elbűvölte az ismeretlen lány
szépsége és jósága. Csakhogy a lány nem akart megszólalni. Mindent
megpróbált a fiatal vitéz, kérlelte a lányt, vigadalmakat rendezett a
számára, híres gyógyítókat hívott a várba. Minden hiába volt. Ekkor
mély gyászba borulva belátta, hogy nem veheti el a néma lányt.
Bezáratta a vár egyik szobájába, és küldött a királylányért. Elvette őt,
de nem találta meg a boldogságát. Nem is volt maradása a várban,
minden nap már korán reggel elment vadászni az erdőbe.

A királylány tudott a néma lányról, és furdalta a kíváncsiság.
Elküldte szolgáit, hogy lessék meg. Azok odasettenkedtek, és a
kulcslyukon át néztek. Mit látnak. A némalány beszélt! Azt mondta:
Most pedig egy szép inget varrok a vőlegényemnek. Odafordult az
asztalon heverő tűhöz: Tű, fűzz aranyszálat! A tű felugrott,
odatartotta a fülét az aranyszálnak, az meg befűződött. A tű a lány
kezébe ugrott, aki gyorsan és ügyesen varrni kezdett. Igen ám, de nagy
igyekezetében a lány megszúrta egyik ujját. Fájdalmában a földre dobta
a tűt, de hamar megnyugodott, és kedvesen szólt: Ne haragudj, kedves
tű, gyere vissza, folytassuk a munkát. A tű viszont duzzogott, és meg
sem mozdult. A lány megragadta az ollót, levágta az orrát, és a földre
dobta: Orrocskám, hozd ide ezt a morcos tűt. Az orr odaugrott,
megragadta a tűt, felugrott a lány kezébe, és átadta a tűt. A lány fogta
a levágott orrot, visszaillesztette a helyére, és az olyan volt, mint az
előtt. Így a lány vidámon folytatta a varrást.
5

A szolgák majd összetörték magukat, úgy futottak vissza, és
mindent elmeséltek a királylánynak. Az csak annyit mondott gőgösen:
Hát ilyet én is tudok… És nyomban ráparancsolt a tűre: Tű, fűzz
aranyszálat! De a tű meg sem mozdult. A királylány mérgesen a földre
dobta, és üvöltött: Most pedig gyere ide! A tű továbbra sem mozdult. A
királylány felkapta az ollót, vett egy nagy levegőt, aztán elszántan
levágta az orrát. A fájdalomtól visított, ömlött a vére. Ordítozott, de
se az orr, se a tű nem mozdult. A királylány elkeseredetten felkapta a
levágott orrát, és a helyére nyomogatta, de az nem tudott már
megmaradni, újra és újra a földre esett.

Amikor a vitéz megtudta, mi történt, elszánta, hogy visszaküldi a
királylányt, és elkéri a király fiatalabbik lányát. Így is lett, de semmi
nem változott. A vitéz továbbra is szomorú volt, és vadászni járt. A
fiatalabbik királylányt pedig ugyanúgy furdalta a kíváncsiság: mi lehet a
némalány titka. Elküldte tehát ő is szolgáit leskelődni. A némalány most
lepényt akart sütni vőlegényének, azért kibontatta a haját és azzal
lesöpörte a hamut a parázsról a kemencében. Azon meg is sütötte a
lepény, de még elővette a tepsit, olajt forrósított a tűzen, abba
beletette két kezét. Ahogy kivette, helyükön két nagy hal sistergett.

Szaladtak a szolgák, elmeséltek mindent a fiatalabbik
királylánynak. Ő gőgösen csak annyit mondott: Hát ilyet én is tudok!
Kibontotta a haját, bedugta a fejét a kemencébe, hogy lesöpörje a
hamut, de a haja mind megégett. Este hazajött a vitéz, és látja: a
fiatalabbik királylány feje kopaszra megégve, megégett keze is
bekötve. Öt is visszaküldte királyapjának.

Hanem azokban a napokban ellenség támadta meg az országot. A
vitéz is összehívta katonáit, harcra indult velük. Estére megérkeztek az
ellenség táborához, ők is letáboroztak. A katonák, miután felhúzták a
sátrakat, leültek enni, inni, még táncokat is volt kedvük járni.

Csak a vitéz ült szomorúan az asztalnál, és szüntelenül a kedves
némalányra gondolt. Így meghallotta, ahogy az asztalon két kulacs
6

suttogott egymásnak: Te hogy kerülsz ide? Engemet a mészből készült
lány töltött meg, és így sóhajtozott: bár inna ebből a borból a vitéz,
mindjárt vidám lesz. És te hogy kerülsz ide? Engemet is a mészből
készült lány töltött meg, és így sóhajtozott: bár inna ebből a borból a
vitéz, oroszlánszíve lesz. A vitéz ivott az első kulacsból, és nyomban
érezte, hogy újra vidám. Ivott a második kulacsból is, és nyomban
érezte, hogy oroszlán szív dobog a mellében.

Hát ki tudja legyőzni azt, akinek oroszlán szíve van? Másnap a
vitéz és katonái megfutamították az ellenséget, és győztesen indultak
hazafelé. Az úton a vitéz oda ment az egyik öreg tiszthez, akiről
hírlett, hogy mindent tud a vidék embereiről. Ki az a mészből készült
lány – kérdezi tőle. Hát az a lány, aki be van zárva a várban – felelt a
tiszt.

Nagy izgalom fogta el a vitézt, sebesen előre vágtatott, nyomban
felszaladt a némalányhoz, berohant szobájába, átölelte, és ezt mondta
neki: Kedvesem, te mészből készült lány vagy!

Akkor a lány megszólalt szép tiszta hangján, és mindent elmesélt
sorsáról. Hamarosan hét országra szóló lakodalmat tartottak. Erre
meghívták a lány szüleit is, de a sánta lóról sem feledkeztek meg. A
vitéz szolgái megkapták a feladatot: élete végéig gondozzák!
Az öregember és a császár

I
degenek megtámadják az országot. Sokan vannak, jól
felfegyverezve, és már a főváros alatt vannak. A császár és az
udvar a megadáson gondolkozik.

Ekkor egy ismeretlen öregember bekopog a császári palota
kapuján. Az őrök nem akarják beengedni. A császár meghallja a hangos
vitát, és kérdi, mi történik. Aztán megparancsolja, hogy vezessék eléje
az öregembert. Igaz-e, császár, amit beszélnek az emberek, hogy meg
kell adnunk magunkat? – kérdi. Igaz, válaszolja a császár. Kevés
katonánk van és még kevesebb nyílunk, az ellenség pedig olyan népes,
mint a csillagok az égen, és minden katonának száz nyila van. Adjál
nekem, mondja az öreg, 300 katonát, 30 bárkát és 30 bála szénát, és én
három napon belül 3 millió nyilat hozok neked. Jó, de ha nem hozol,
fejedet veszem! – mondja a császár.

Az udvaroncok pedig gúnyolják az öreget: Szalmából csinál majd
nyilat.

A császár türelmetlenül vár, kémeket is küld az öreg után.
Beszámolnak neki a kémek: az öreg és a katonák letelepedtek a folyó
partján, nem messze az ellenségtől, de pihennek, esznek, isznak és nem
csinálnak semmit. Másnap ugyanez. A császár kíséretével kivonul az
öreghez és kérdőre vonja, ő meg mondja: Harmadnapra ígértem a
nyilakat, gyere holnap reggel.

Aznap éjjel sűrű köd ereszkedik le a folyóra. Ekkor az öreg
megparancsolja a katonáknak, hogy a szalmából tetőt húzzanak a bárkák
fölé, aztán beszállnak és csendesen megközelítik az ellenséges tábort.
Adott jelre pedig éktelen lármát kezdenek csapni. Az ellenséges
katonák a ködben nem látnak semmit, nagy ijedtségükben lövik nyilaikat
8

a szörnyű zaj irányában. A levegő megtelik nyilakkal, amelyek
befúródnak a szalmatetőkbe. Amikor a nyíleső alább kezd hagyni, az
öreg újabb jelt ad, és a bárkák visszafordulnak táboruk felé.

Mire a császár kiér hozzájuk, a katonák már sok millió nyilat
szedtek ki a szalmatetőkből. A császár megrendül, és elismeréssel szól
az öreghez: Eszed legyőzte a veszedelmet, megmentetted a hazát!

Egy kis idő után még azt kérdezi a császár: De mondd csak meg,
honnan tudtad, hogy harmadnapra köd ereszkedik le a folyóra? Az öreg
azt válaszolja: ha igazán szeretjük hazánkat, legelőször meg kell
tanulnunk a természet nyelvét.

Erre egy udvari tudós kilép a többiek közül, és önérzetesen szól:
Én is tudtam, hogy köd lesz!

Az öreg csóválja a fejét, és csöndesen megkérdezi: Mi hasznát
vettük tudományodnak?
A kis herceg és a róka

E
gyszer a kis herceg virágzó rózsakertet fedezett fel. Ő addig
egy rózsát ismert, amely azt mesélte neki, hogy egyetlen a
világon. Most borzasztóan elszomorodott, lefeküdt a fűbe, és
sírni kezdett. Akkor jelent meg a róka.

- Jó napot! – mondta a róka.

- Jó napot! – felelte udvariasan a kis herceg.

Megfordult, de nem látott senkit.

- Itt vagyok az almafa alatt – mondta a hang.

- Ki vagy? – kérdezte a kis herceg. – Csinosnak csinos vagy...

- Én vagyok a róka – mondta a róka.

- Gyere, játsszál velem – javasolta a kis herceg. – Olyan szomorú
vagyok...

- Nem játszhatom veled – mondta a róka. – Nem vagyok
megszelídítve.

- Ó, bocsánat! – mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban
hozzátette: – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni"?

- Te nem vagy idevalósi – mondta a róka. – Mit keresel?

- Az embereket keresem – mondta a kis herceg. – Mit jelent az,
hogy „megszelídíteni"?
10

- Az embereknek – mondta a róka – puskájuk van, és vadásznak.
Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez
minden érdekességük. Tyúkokat keresel?

- Nem – mondta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent az,
hogy „megszelídíteni"?

- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt
jelenti: kapcsolatokat teremteni.

- Kapcsolatokat teremteni?

- Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy
számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg
százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám.
Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg
százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen
leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

- Kezdem érteni – mondta a kis herceg. – Van egy virág... az, azt
hiszem, megszelídített engem...

- Lehet – mondta a róka. – Annyi minden megesik a Földön...

- Ó, ez nem a Földön volt – mondta a kis herceg.

A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.

- Egy másik bolygón?

- Igen.

- Vannak azon a bolygón vadászok?

- Nincsenek.

- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?

- Nincsenek.

- Semmi sem tökéletes – sóhajtott a róka. De aztán visszatért a
gondolatára:
11

- Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az
emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik
ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha
megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét
hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi
lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika,
előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én
nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy
búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De
neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű
lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a
búzában a szél susogását...

A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.

- Légy szíves, szelídíts meg! – mondta.

- Kész örömest – mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá.
Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít –
mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is
megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel
12

barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik.
Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

- Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg. – Sok-sok türelem
kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem,
úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem
szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott
nap egy kicsit közelebb ülhetsz...

Másnap visszajött a kis herceg.

- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a
róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor
elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek.
Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem,
milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem
fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van
bizonyos szertartásokra is.

- Mi az, hogy szertartás? – kérdezte a kis herceg.

- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek – mondta a róka.
– Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a
másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása.
Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal.
Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig
elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap
egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor
közeledett a búcsú órája:

- Ó! – mondta a róka. – Sírnom kell majd.

- Te vagy a hibás – mondta a kis herceg. – Én igazán nem akartam
neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

- Igaz, igaz – mondta a róka.

- Mégis sírni fogsz! – mondta a kis herceg.
13

- Igaz, igaz – mondta a róka.

- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

- De nyertem – mondta a róka. – A búza színe miatt. – Majd
hozzáfűzte: – Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd
az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd
ajándékul elárulok neked egy titkot.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. –
Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti
sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt.
Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De
én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek.
Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy
ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér,
mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire
burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla
öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt).
Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is.
Mert ő az én rózsám.

Azzal visszament a rókához.

- Isten veled – mondta.

- Isten veled – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom.

Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán
lényeges, az a szemnek láthatatlan.

- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis
herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
14

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a
rózsádat.

- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... – ismételte a kis
herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. –
Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra
felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

- Felelős vagyok a rózsámért – ismételte a kis herceg, hogy jól az
emlékezetébe vésse.
Két fiú és apjuk története

E
gy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához:
Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre
szétosztotta köztük vagyonát.

Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment
egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor
már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s
nélkülözni kezdett.

Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a
tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel
csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak
neki.

Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik
kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek
apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra,
hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj
be.

Csakugyan útra kelt és visszatért apjához.

Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve.

Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú
megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok
méltó arra, hogy fiadnak nevezz.

Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább
ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut.
Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk,
16

hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre
vigadozni kezdtek.

Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben
közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik
szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád
levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő
megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte.
De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és
egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem
adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a
fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút
vágattál le neki.

Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a
tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és
életre kelt, elveszett és megkerült.
ÉNEK A SÓLYOMRÓL

A
z óriási tenger - amely lomhán fel-felsóhajt a partnál - elaludt,
és most mozdulatlanul fekszik a hold világoskék ragyogásával
bevont messzeségben. A lágy, ezüstös víz egybeolvadt ott a
sötétkék déli éggel és mélyen alszik; visszatükrözi a mozdulatlan,
bolyhos felhők áttetsző szövedékét, amely nem takarja el az
aranyhímes csillagképeket. Úgy tetszik, mintha mind lejjebb hatolna az
ég a tenger fölé, mert hallani akarja, mit susognak a nyughatatlan
habok, amint álmosan a partra hömpölyögnek.

A hegyek - az északkeleti szélben rútul elgörbült fák borították
őket - hirtelen lendületekkel a föléjük terülő síkság felé emelték
ormaikat és legömbölyödtek a délszaki éj meleg, szelíd homályával
födött, szoros körvonalaik.

A hegyek méltóságosan merengenek. Fekete árnyékot vetnek a
hullámok pompás, zöld tarajára és bebugyolálják őket, mintha meg
akarnák állítani ezt az egyetlen mozgást is, mintha el akarnák fojtani a
víz örökös csobogását meg a hullámok sóhaját - egyszóval minden
hangot, amely megtöri a hegycsúcsok takarta hold kékes-ezüstös
fényével együtt elömlő titokzatos csöndet.

- A-ala-ah-a-akbar!... - sóhajt halkan Nadir-Ragim-Ogli, a vén
krími juhász, a déli nap barnította, magas, ősz, szikár és bölcs
öregember.

A fövenyen heverünk egy árnyékba burkolt, mohalepte, óriási bús
és komor kő tövében, amely leszakadt az anyahegyről. Azt az oldalát,
amellyel a tenger felé fordult, hínárral és moszattal dobálták tele a
habok, és úgy rémlik, mintha az ekképpen körülaggatott szikladarabot
hozzákötözték volna a tenger és a hegyek közt húzódó keskeny
18

homoksávhoz. Szabadtüzünk lángja megvilágítja a hegyek felé néző
oldalát. Meg-megremeg a láng - és árnyékok libegnek a mély repedések
sűrű hálójával keresztül-kasul szeldelt vén kövön.

Az imént fogott halakból hallevest főzünk Ragimmal, és
mindketten különös hangulatban vagyunk: ilyenkor minden áttetszőnek,
átszellemültnek látszik; ilyenkor minden mintha megengedné, hogy
behatoljunk; ilyenkor oly tiszta és könnyű a szív; ilyenkor nincs más
óhajunk, csak az, hogy elmerengjünk.

A tenger a parthoz törleszkedik; oly nyájasan csobognak a
habok, mintha arra kérnének bennünket: engedjük a tűzhöz őket, hogy
megmelegedjenek. A csobogás általános összhangjában néha egy-egy
erősebb, csintalanabb hang hallatszik: egy bátrabb hullám egészen
közel kúszott hozzánk.

Ragim hason fekszik a fövenyen, fejjel a tenger felé, és -
könyökre támaszkodva, fejét a tenyerébe fektetve - tűnődően néz a
homályos messzeségbe. Boglyas báránybőr kucsmája tarkójára csúszott.
Arca csupa ránc. Bölcselkedik. Nem törődik azzal: hallgatom-e. Mintha
csak a tengerrel társalogna:

- Az istenfélő ember a paradicsomba jut. Aki pedig nem
engedelmeskedik istennek és a prófétáknak... az talán éppen ebben a
hullámban morog... És a víznek az az ezüstös foltja... talán... ugyancsak
ő... ki tudja?...

A nekilendülő hatalmas, sötét tenger ragyog, itt-ott a holdfény
hanyagul odavetett foltjai tűnnek fel rajta. A hold már kiúszott a
bozontos hegycsúcsok mögül és most ábrándosan önti le fényét a
tengerre, a partra meg a kőre, melynek tövében heverünk.

- Ragim!... Mesélj Ragim! - kérem az öreget.

- Minek? - kérdi Ragim és felém se fordul.

- Csak! Szeretem a meséidet.

- Már mindent elmeséltem... Többet nem tudok...
19

Azt akarja, hogy kérleljem. Hát kérlelem.

- Elmondjak egy dalt? - hajlik kérésemre Ragim. - Akarod?

Akarom hallani a régi dalt, és ő - iparkodva, hogy megtartsa az
ének sajátos dallamát - bús recsitativóban mesél.

1

Fel, fel a hegyre kúszott a Kígyó és lefeküdt egy nyirkos
szurdokban, csomóvá gunnyadt és nézte a tengert.

Fenn, fenn az égen ragyogott a nap, hőséget lehelt a hegy az
égre, s lent a hullámok kőnek ütődtek...

S lenn a szurdokban - sötét habokkal, kövét zörgetve - a tenger
felé zúdult a patak...

Fehér tajtékkal, őszen s erősen törte, a hegyet s bősz üvöltéssel
- a tengerbe zúdult....

A szurdokba, hol Kígyó gunnyasztott, szétzúzott mellel, véres
tollakkal, lehullt az égből szép Sólyom madár...

Kurta sikollyal, erőtlen dühvel zuhant a földre s - összetört
mellel - sziklára hullott...

Megijedt Kígyó, fürgén elkúszott, de mindjárt látta: Sólyom csak
egy-két percig élhet még.

Közelebb kúszott a roncs madárhoz és egyenest szemébe
sziszegte:

- No, hát haldokolsz?

- Igen, haldoklom! - felelte Sólyom s mélyet sóhajtott. - Dicsően
éltem!... Ismerem jól, hogy mi a boldogság!... Bátran harcoltam!... Láttam
az eget!... Te nem láthatod olyan közelről!... Ej, szegény Kígyó!
20

- Hát mi az az ég? Üres, puszta hely!... Hogy másszam oda? Ez a
jó nekem: nyirkos és meleg! - Felelt Kígyó a szabad madárnak és
kinevette ábrándozását.

És azt gondolta: „Repülj vagy kússzál, a vég ugyanaz: mindenből
por lesz, földbe jut minden...”

De a vakmerő Sólyom felrezzent, felállt egy kissé s letekintett a
mély szakadékba.

A szürke kövön átcsurgott a víz, s fülledt volt a lég a sötét
szurdokban, s avarszag érzett.

Minden erejét összeszedve, búsan, nagy fájdalommal kiáltott
Sólyom:

- Ó, csak még egyszer repülhetnék fel!... Ellenségemet sebemhez
nyomnám, hogy megfulladjon forró véremtől!... Ó, csaták üdve!...

Gondolta Kígyó: „Ott fenn az égben élni csakugyan kellemes
lehet, ha úgy kivánja!...”

S tanácsolta a szabad madárnak: „Mássz a szakadék szélére és
vesd le magad onnan. Hátha felkap majd a szárnyad ismét és még egy
kicsit elemedben élhetsz.”

Megrezzent Sólyom, büszkén kiáltott s karmával csúszva, a
szakadékhoz mászott a sziklán.

Odavergődött, nagyot sóhajtott - villogott szeme - s kinyitva
szárnyát, lefelé hullott.

S sziklát horzsolva, szárnyát tördelve, tollat hullatva, mint egy
darab kő, zuhant a mélybe...

A patak árja felkapta Sólymot, lemosta vérét, tajtékba vonta,
tengerbe vitte.

A tenger habja bús bömböléssel kőnek ütődött... S a madár
testét a tenger síkján sehol sem látni.
21

2

Szurdokban fekve, tűnődött Kígyó az ég-imádó Sólyom halálán.

A messzeségbe bámult, mely mindig a boldogságról szőtt méla
álmot vonja szemünkre.

- Mit láthatott a haldokló Sólyom fenn a végtelen magas
síkságon? Végső percükben mért zaklatják a hozzá hasonlók lelkük’ az
égnek s a repülésnek imádatával? Mi vonzza őket? Megtudnám én is, ha
felrepülnék egy pillanatra, fel a mennyboltig.

Szólt - s meg is tette. Gyűrűvé görbedt, a légbe szökkent s
keskeny szalagként fénylett a napon.

Ám, aki arra született, hogy másszék, nem tud repülni!... Ezt
elfeledvén, a kőre pottyant, ép maradt mégis s kacajra fakadt...

- Ez hát a varázsa a repülésnek! Zuhanás csupán!... Balga
madarak! Nem ismervén a földet, búsulnak, magasra törnek, fel, fel az
égbe s a forró űrben akarnak élni. Sivár a mennybolt! Fény volna bőven,
de nincs táplálék s az élő testet nincs, ami tartsa. Miért e nagy gőg?!
Miért a feddés? Talán hogy azzal leplezzék vágyuk tébolyultságát s
álcázzák, milyen élhetetlenek? Engem nem szed rá többé beszédük!
Tudok már mindent! Láttam az eget... Felszálltam hozzá, megmértem én
is. Tudom mit jelent visszazuhanni; nem zúzódtam szét, s most csak még
jobban hiszek magamban. Csapja be magát az, aki a földön nem szeret
élni. Tudom én jól, hogy mi az igazság. Nem ámítnak el biztatásukkal.
Földnek szülötte - én földön élek!

Boggá csavarja magát a sziklán s büszke magára.

Vakító fényben ragyog a tenger, szörnyű hullámok verik a partot.

Mint az oroszlán, bömbölnek dalt a büszke madárnak, rengnek a
sziklák csapásaiktól, s szilaj daluktól reng még az ég is.

Bátrak tébolyát dicsérje dalunk!
22

Bátrak tébolya - éltünk értelme! Ó, merész Sólyom! Elvéreztél a
hős küzdelemben... De lesz még idő, mikor vérednek minden hő cseppje
szikraként gyűl fel éltünk ködében, sok bátor szívet lángra szít a fény
és a szabadság őrült vágyával!

Ám halj meg, hősünk!... De a bátraknak és erőseknek dalában
mindig élő példa léssz, és büszke szózat, mely a szabadság s fény
honába hív!

Bátrak tébolyát zengje énekünk!...

...Hallgat a tenger opálos síkja, zengve csobban a fövenyre a
hullám; hallgatok én is, nézem a tengert. A víz felszínére mind több
ezüstfoltot vet a holdsugár... Bográcsunk halkan duruzsol.

Az egyik hullám játékosan a partra gördül és kackiásan, zúgva
kúszik Ragim fejéhez.

- Hova mászol, hé?... Mars vissza! - legyint felé Ragim és a hullám
engedelmesen a tengerbe gurul.

Nem tartom sem nevetségesnek, sem félelmesnek Ragim
viselkedését, aki szellemnek képzeli a hullámot is. Körös-körül minden
furcsán eleven, nyájas és szelíd. A tenger oly megkapóan nyugodt és
érezni lehet, hogy friss leheletében, amelyet a nappali hőség óta még le
nem hűlt hegyekre fúj - sok visszafojtott, hatalmas erő rejtőzik. A
csillagok aranydíszével fel van írva a sötétkék égre egy ünnepélyes,
lélekbűvölő ige, mely valami kinyilatkoztatás édes reményével bódítja el
az ember agyát.

Minden szunyókál, de oly éberen! Úgy tetszik: a következő
percben felrezzen minden és kimondhatatlanul édes, harmonikus
dallamra zendít. A világ titkairól szólnak majd e hangok,
megmagyarázzák majd őket az észnek, aztán kioltják az értelmet, mint
holmi lidércfényt és magukkal ragadják a lelket, fel, a magasba, a
sötétkék végtelenségbe, ahol a csillagok reszkető díszei szintén a
kinyilatkoztatás bűvös zenéjét zengik...
MESE A LÉPCSŐRŐL
Ajánlom azoknak, akik azt fogják mondani:
«Rám ez nem vonatkozik.»

- Ki vagy te? - kérdezte tőle az ördög.

- Született plebejus vagyok és minden rongyos az én testvérem!
Ó, milyen pocsék ez a világ és milyen boldogtalanok az emberek!

Így beszélt az ifjú fölemelt fejjel és ökölbeszorított kezekkel.
Magas, rózsaszín erezésű, fehér márványlépcső előtt állt.

Tekintetét a távolba fúrta, ahol mint megáradt folyó zavaros
vize zúgott a nyomor szürke tömege. Hullámzott, örvénylett, erdőt
emelt fekete kezekből, a feltörő elégedetlenség bősz üvöltése
rezgésbe hozta a levegőt és a visszhang oly lassan, ünnepélyesen halt el,
mint távoli ágyúdörej. A tömeg nőtt, sárga porfelhőben jött, egyesek
körvonalai mind élesebben rajzolódtak ki a szürke háttérben. Egy
aggastyán vánszorgott elő, csaknem földig görnyedten, mintha
elvesztett ifjúságát kereste volna. Rongyos ruhájába mezítlábos lányka
kapaszkodott s búzavirágkék szemmel nézte a magas lépcsőt. Nézte és
mosolygott. Mögöttük egyre több szürke, száraz alak jött s elnyújtott
temetési dalt dúdoltak. Valaki élesen fütyült, egy másik zsebbedugott
kézzel hangosan, bántóan kacagott és szemében az őrület tüze égett.

- Született plebejus vagyok és minden rongyos az én testvérem!
Ó, milyen pocsék ez a világ, és milyen boldogtalanok az emberek! Ó, ti
ott fenn, ti...

Így beszélt az ifjú fölemelt fejjel, kezét fenyegetően, ökölbe
szorítva.

- Ön gyűlöli azokat odafönt? - kérdezte az ördög és ravaszul az
ifjú felé hajolt.
24

- Ó, én bosszút állok azokon a királyfikon és hercegeken.
Kegyetlen bosszút állok testvéreimért, az én testvéreimért, akiknek
arca sárga, mint a homok s ijesztőbben jajgatnak, mint a decemberi
szelek! Nézd meztelen véres testüket, halld jajjukat! Bosszút állok
értük! Engedj!

Az ördög elvigyorodott: - Én a fentvalók őre vagyok és pénz
nélkül nem árulom el őket.

- Nincs aranyam, nincs semmim, amivel megvesztegethetnélek...
Szegény, rongyos ifjú vagyok... De kész vagyok a fejemet is odaadni.

Az ördög ismét elvigyorodott: - Ó, nem, én nem akarok olyan
sokat! Csak a hallásodat add nekem!

- A hallásomat? Örömmel... Legalább semmit sem fogok hallani,
legalább...

- Ismét hallani fogsz! - nyugtatta meg az ördög és utat nyitott
neki. - Menj!

Az ifjú nekiszaladt, átugrott három lépcsőfokot, de az ördög
szőrös keze visszarántotta: - Elég! Állj meg és hallgasd, hogyan
nyöszörögnek odalent testvéreid!

Az ifjú megállt és hallgatózni kezdett. - Különös: miért kezdtek
el egyszerre vidáman dalolni és gondtalanul nevetgélni?...

Majd ismét nekiszaladt. De az ördög íjra megállította:

- Hogy léphess ismét három fokot, add ide a szemed! A fiú
kiábrándulva legyint:

- De hiszen akkor nem láthatom sem az én testvéreimet, sem
azokat, akiken bosszút akarok állni!

Az ördög:

- Ismét látni fogsz... Más szemeket adok neked, sokkal
szebbeket!
25

Az ifjú újra lépett hármat és lenézett. Az ördög eszébe
juttatta:

- Nézd meztelen, véres testüket.

- Istenem! Ez igazán különös: hol szerezték ezeket a szép
ünneplő ruhákat. És a véres sebek helyett csodálatos, bíborvörös rózsák
ékesítik őket...

Az ördög minden harmadik lépcsőfoknál elvette az ő kis bérét.
De az ifjú csak ment mindig feljebb és feljebb, készségesen odaadott
mindent, csakhogy felérhessen és bosszút állhasson a kövér hercegeken
és királyfiakon! Már csak egy fok volt hátra, egyetlen egy fok és fönt
lesz! S bosszút fog állni testvéreiért!

- Született plebejus vagyok és minden rongyos...

- Fiatalember, még egy lépcsőfok! Csak egyetlen fok és bosszút
állsz. De ezért a fokért én mindig dupla árat veszek: add nekem a
szívedet és az emlékezetedet.

Az ifjú tagadóan rázta fejét:

- A szívem? Nem! Ez szörnyű!

Az ördög öblösen, öntelten felkacagott: - Nem, én nem vagyok
annyira kegyetlen. Cserébe aranyszívet és új emlékezetet adok! Ha nem
egyezel bele, soha át nem lépheted ezt a fokot és sohasem
bosszulhatod meg testvéreidet - akiknek arca sárga, mint a homok, és
baljóslatúan nyöszörögnek, mint a decemberi szelek.

Az ifjú belenézett az ördög gúnyos, zöld szemébe.

- Én leszek a legboldogtalanabb. Minden emberit elveszel tőlem...

- Sőt, te leszel a legboldogabb!... Nos? Beleegyezel? Csak a
szíved és az emlékezeted kérem!

Az ifjú elgondolkozott, fekete árny ereszkedett az arcára,
összeráncolt homlokáról szennyes izzadságcseppek hullottak, kezét
dühösen ökölbe szorította és fogai közt sziszegte:
26

- Hát legyen! Vedd!

...S mint a nyári vihar, dühösen, szétkuszált hajjal átlépte az
utolsó lépcsőfokot. Most már fönt volt a tetőn.

S arcán hirtelen mosoly ragyogott fel, szemében békés öröm
csillogott, s öklei elernyedtek. Nézte a mulató hercegeket, s lepillantott
oda, ahol a rongyos, szürke tömeg üvöltött és átkozódott. Lepillantott,
de arcának egyetlen izma sem rándult meg. Arca fénylő, vidám,
elégedett maradt. Odalent ünnepi ruhába öltözött tömeget látott s
nyöszörgésük már himnuszként hangzott a fülébe.

- Ki vagy? - kérdezte rekedten, ravaszul az ördög.

- Született herceg vagyok és az istenek a testvéreim! Ó, milyen
szép a föld és milyen boldogok az emberek!
A hallgatag öreg bölcsességei

lt régen egy ember, aki elszegődött egy mesterhez szakmát tanulni.
É Amikor jól kitanulta a mesterséget, kérte a mestertől, hogy fizesse
ki, és bocsássa el.

- Sajnálom, hogy elmész. Én már öreg vagyok, megkedveltelek, és
mivel nincsenek gyermekeim, neked hagytam volna a műhelyet.

- Drága mester, én is megszerettelek, de otthon hagytam a
feleségemet kisfiammal. Visszavárnak.

- Nem tartalak vissza, menj, és legyen szerencséd az életben.
Csakhogy én nem vagyok gazdag, te is jól tudod. Íme, itt van három
aranypénz, ez minden, amit tudok adni.

Az ember megköszönte a mester jóságát, és útnak indult.
Másnap utolért három embert: egy ősz hajú öreg embert és két fiatal
férfit. Köszöntött, a két fiatal visszaköszöntött. Egy irányban mentek,
hát jól elbeszélgettek erről-arról. Egy idő után az ember megkérdezte
a fiataloktól: Az öregember miért csak hallgat, talán néma?

- Á, nem, ő az apánk, de idegenhez csak akkor szólal, ha adnak
neki egy aranypénzt.

Nagyon kíváncsi lett az ember, vajon miket mondhat ez az öreg,
ha csak pénzért szólal meg. „Három aranypénz nem sok, ha kettő marad,
akkor sem leszek sokkal szegényebb.” – gondolta. Hát elővette az egyik
aranypénzét, és belenyomta az öreg markába. Az öreg megállt, ránézett
és lassan, csendesen, de jól érthetően azt mondta:
28

- Ha látod, hogy a közelben madarak köröznek, menj oda, nézzél
körül.

Az ember elgondolkozva megismételte ezt magában. Aztán újra
kezdte furdalni a kíváncsiság. Kis idő után belenyomta az öreg kezében
a második aranypénzét is.

- Ha zavaros a víz, ne lépj be a folyóba! – mondta az öreg.

Tovább mentek. Az ember vakarta a fejét: „Mit érek azzal az
egy aranypénzzel? Egyre megy…” Rászánta magát, az utolsó aranypénzét
is oda adta az öregnek.

- Mi előtt fontos dolgot tennél, számolj 25-ig! – így szól az öreg
harmadik tanácsa.

Mentek még egy ideig együtt, aztán különváltak útjaik.

Másnap az ember még gyorsabban sietett, mert hosszú út állt
előtte. Dél felé járt az idő, amikor hírtelenül észrevette, hogy az úttól
jobbra, egy kisebb völgy fölött madarak köröznek. Eszébe jutottak az
öreg szavai, hát letért az útról és megközelítette a sötét völgyet.
Közepében egy kis tisztáson megpillantott két fekvő embert. Még
közelebb merészkedett, és látja: két rabló fekszik halva, elvérezve,
késsel a kezében. Mellettük egy nagy zsák tele aranypénzzel.

Az ember eltemette a két halottat, övébe dugta az egyik rabló
pisztolyát, hátára vetette a nehéz zsákot, és boldogon elindult
hazafelé.

Ment, mendegélt, míg egy folyóhoz nem ért. Igen bővizű, és
főleg igen zavaros volt a folyó. Az ember tanácstalanul állt a parton.
Közben oda ért egy lovas. Megállt mellett, és gunyorosan megkérdezte:

- Csak nem félsz a víztől? – és már is a folyóba ugrasztotta a
lovát.

De az örvény elkapta, és elnyelte. Egy-két perc múlva a ló
felmerült és sikerült kiúsznia a partra. Az ember sokáig leste a lovast,
de annak nyoma veszett. Akkor felpattant a lóra, és elindult lefelé a
29

parton, gázlót keresni. Ott veszélytelenül átkelt, és így lóháton már
hamar hazaért.

Visszafojtott lélegzettel csendesen megközelítette a házat,
benézett a nyitott ablakon. Éppen boldogon készült felesége és
gyermeke nevét kiáltani, amikor az asztalnál egy ismeretlen férfit
pillantott, aki háttal ült az ablaknak, de láthatóan jó ízűen ette a
vacsorát. A férfi elkeseredett, és a rabló pisztolyához nyúlt. Ekkor
eszébe jutott a hallgatag öreg utolsó tanácsa. „Rendben van, számolok
25-ig! Úgysem tud elmenekülni a gazember!” – gondolt az ember, és
lassan kezdett számolni.

Eközben az asztalnál ülő ismeretlen megszólalt:

- Édesanyát! Ha apám holnapig nem jön haza, elindulok a
keresésére!

Az ember megdöbbentett, könnyek szöktek szemeibe.
Elszégyellte magát, visszadugta a pisztolyt az övébe, és boldogon
felkiáltott:

- Drága feleségem, drága fiam, itt vagyok, hazaértem.
A paraszt és a szamara

E
gy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át
szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is
tehetne.

Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje
már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a
szomszédjait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek
földet lapátolni a kútba.

A szamár megértette mi történik és először rémisztően
üvöltött. Aztán, mindenki meglepetésére, megnyugodott. A paraszt
lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a
szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy
lépéssel feljebb mászik.

Ahogy a paraszt és szomszédjai tovább lapátolták a földet a
szamárra, az lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan
mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan
elsétált!
A Mester és Margarita meséje

A férfi képzettsége szerint történész volt. Két évvel azelőttig még
az egyik moszkvai múzeumban dolgozott, amellett fordított. Öt
nyelven tudott az anyanyelvén kívül: angolul, franciául, németül, latinul
és görögül. No meg egy kicsit olaszul is. Egyedül élt, rokona egyáltalában
nem volt, ismerőse is kevés. És hogy, hogy nem: egyszer csak nyert
százezer rubelt...

Képzelhetjük megdöbbenését, amikor a szennyeskosár aljából
előkotorja a múzeumban kapott kötvényt, és megnézi: ugyanaz a szám
van rajta, amit az újság közöl! Miután megnyerte a főnyereményt, a
férfi a következőket cselekedte: vásárolt egy csomó könyvet,
felmondta szobáját a Mjasznyickaján (pocsék egy odú volt!) és az Arbat
egyik mellékutcájában egy építőmesternél bérbe vett két szobát, egy
kis kertes ház alagsorában. Múzeumi állását otthagyta, és nekiült
regényt írni Ponczius Pilátusról.

Képzelhetjük megdöbbenését, amikor a szennyeskosár aljából
előkotorja a múzeumban kapott kötvényt, és megnézi: ugyanaz a szám
van rajta, amit az újság közöl! Miután megnyerte a főnyereményt, a
férfi a következőket cselekedte: vásárolt egy csomó könyvet,
felmondta szobáját a Mjasznyickaján (pocsék egy odú volt!) és az Arbat
egyik mellékutcájában egy építőmesternél bérbe vett két szobát, egy
kis kertes ház alagsorában. Múzeumi állását otthagyta, és nekiült
regényt írni Ponczius Pilátusról.

Ez volt az aranykor! Teljesen különálló kis lakás, előszobával, az
előszobában még mosdó is volt! Az ablak közvetlenül az aszfaltozott
32

járda fölött nyílt, de szemközt, alig néhány lépésnyire: orgonasövény,
hársfa, juhar! Istenem, istenem!

Télen csak nagy ritkán tűntek fel az ablak előtt a csikorgó hóban
fekete emberi lábak. A kályhában örökké lángolt a tűz! Egyszer csak
kitavaszodott, és a poros ablaküvegen át a férfi megpillantotta az
eleinte még kopár, utóbb kizöldülő, lombosodó orgonabokrokat. És
akkor, tavaly tavasszal, történt valami, ami túltett a százezer rubeles
nyereményen is, pedig az igazán nagy pénz!

A nyitott ablaknál ült a második, picike szobában. Volt abban két
dívány, köztük asztalka, rajta csinos éjjeliszekrény-lámpa, az ablaknál
könyvek, emitt meg a kis íróasztal. Az első szobában pedig, az óriási
nagy volt, tizennégy négyzetméter, csupa-csupa könyv, és semmi más,
csak egy kályha. Nagyszerűen berendezett kis lakás volt! És hogy
illatozott az orgona!

A férfi pihekönnyűnek érezte a fejét a kimerültségtől, a regény
már a vége felé járt... Pilátus szélsebesen vágtatott a befejezés felé,
és a férfi már tudta, hogy regénye utolsó fél mondata ez lesz: „Ponczius
Pilátus lovag, Judea ötödik helytartója.”

Mi sem természetesebb: sétálni is járt. Százezer rubel hatalmas
összeg, ennek megfelelő gyönyörű öltönyben feszített. Néha egy-egy
olcsóbb vendéglőben ebédelt. Az Arbaton volt egy remek vendéglő, nem
tudni, ott van-e még.

A nő sárga virágot vitt a kezében. Valami ronda, fertelmes sárga
virágot, fene tudja, minek hívják, de tavasszal mindig az jelenik meg
elsőnek Moszkvában. És a sárga virág élesen elütött fekete
tavaszikabátjától. Igen, sárga virágot vitt! Baljós szín! A Tverszkajáról
befordult egy mellékutcába, és ott visszanézett. Nohát, ezer meg ezer
ember sétált a Tverszkaján, de ő csak a férfit látta, csak őrá nézett
riadtan, szinte talán fájdalmasan.

A férfit megdöbbentette, nem is annyira a nő szépsége, inkább a
szeméből áradó rendkívüli magányosság, amit senki sem vett észre! A
33

sárga jelnek engedelmeskedve a férfi is befordult a mellékutcába;
követte. Némán haladtak a girbegurba, sivár kis utcán, a férfi az egyik
oldalon, a nő a másikon. Rajtuk kívül teremtett lélek sem volt abban az
utcában. A férfi gyötrődött, mert úgy érezte, okvetlenül meg kell
szólítania, és attól félt, nem tud kinyögni egyetlen szót sem, ő pedig
elmegy, eltűnik, soha többé nem látja. És akkor a nő szólalt meg elsőnek:

- Tetszenek önnek a virágaim?

Hangja mély, zengő, de néha meg-megszakadó; és akármilyen
ostobának tetszik is: úgy rémlett, visszhang kél a szűk kis utcában,
visszaverődik a mocskos sárga falakról. A férfi gyorsan átment hozzá a
másik járdára, és határozottan így válaszolt:

- Nem.

A nő meglepetten nézett a férfira. És akkor egyszerre, egészen
váratlanul a férfi rádöbbent, hogy egész életében csak ezt a nőt
szerette!

A nő meglepetten nézett rá, aztán megkérdezte:

- Egyáltalán nem szereti a virágot?

Hangja ellenségesen csengett, legalábbis a férfi úgy érezte.
Mellette ment, igyekezett lépést tartani vele, és hogy, hogy nem, de
egy cseppet sem volt zavarban.

- Dehogynem szeretem, csak nem az ilyet – válaszolt.

- Hát milyet szeret?

- A rózsát szeretem.

Amint kimondta, máris megsajnálta, mert a nő bocsánatkérő
mosollyal a csatornanyílásba dobta a virágait. A férfi kissé meghökkent,
de azután fölvette a csokrot, és odanyújtotta neki. A nő mosolyogva
eltolta magától, és attól fogva a férfi vitte tovább.
34

Így haladtak egy ideig szótlanul, aztán a nő kivette a férfi
kezéből a virágot, és az úttestre hajította; ezek után fekete kesztyűs
kezét átfűzte karján, és így mentek tovább.

A szerelem úgy termett ott közöttük, mint ahogy a gyilkos
pattan elő a föld alól a szűk sikátorban, és megsebezte mindkettőjüket.
Villám, finn tőr csaphat le így az emberre!

A nő különben később azt állította, hogy nem így történt, mert
ők már réges-régen szerették egymást, amikor még nem is ismerték,
sose látták egymást, mikor ő még egy másik férfival élt, a férfi meg
azzal a Varenykával a múzeumból.

A nő azt mondta, azért indult el aznap a sárga virágcsokorral a
karjában, hogy a férfi végre rátaláljon, és ha ez nem történik meg,
akkor megmérgezte volna magát, oly üres, sivár volt az élete.

Igen, a szerelem mindkettőjüket megsebezte, a férfi ezt már
egy órával később pontosan tudta, amikor, ők se tudták, hogyan, a Kreml
falához érkeztek, a Moszkva folyó partjára.

Úgy beszélgettek, mintha előző nap hagyták volna abba, mintha
sok-sok éve ismernék egymást. Másnapra találkozót beszéltek meg
ugyanott, a Moszkva folyó partján, és találkoztak. A májusi nap
sugárzott reájuk. És az a nő hamarosan a férfi titkos felesége lett.

Minden délután elment hozzá; ő pedig már reggeltől fogva várta.
Várakozása abban nyilvánult, hogy ide-oda rakosgatta a tárgyakat az
asztalon. Tíz perccel a megbeszélt időpont előtt az ablakhoz ült, és
fülelni kezdett, nem kattan-e a régi kis rácsos kapu. Kattan a kiskapu,
megdobban a szíve, és arca szintjén, az ablak előtt, sáros csizma jelenik
meg: a köszörűs. Ki a csudának kell köszörűs a házban? Mit köszörülne,
miféle kést? Érdekes: mielőtt találkoztak, alig járt valaki a kis udvarba,
most meg úgy tetszett, az egész város oda igyekszik.

A nő csak egyszer lépett be a kiskapun, de az ezzel kapcsolatos
szívdobogást a férfi tízszer élte át. Aztán amikor eljött az idő, a
35

mutató tizenkettőre állt, a szíve már szünet nélkül hevesen dobogott,
mindaddig, amíg a fémcsatos, fekete antiloppántos cipellők kopogás
nélkül, csaknem egészen nesztelenül az ablak elé nem értek.

Néha megtréfálta a férfit, a második ablaknál megállt, s cipője
orrával megkocogtatta az üveget. A férfi abban a pillanatban odaugrott,
de a cipellő eltűnt, az ablakot elsötétítő fekete selyemszoknya eltűnt...
és a férfi már szaladt ajtót nyitni.

Kapcsolatukról senki sem tudott. Sem a nő férje, sem ismerősei
nem sejtettek semmit. A hajdanvolt úrilakban, melynek alagsorában
tanyázott a férfi, tudták, látták persze, hogy jár oda valaki, de a nevét
nem tudták.

A férfi és az ismeretlen nő olyan erősen megszerették egymást,
hogy elválaszthatatlanok lettek. Már kapcsolatuk legelső napjaiban
felismerték, hogy a Tverszkaja sarkán maga a sors vezette őket egymás
felé, és ők ketten egymásnak vannak teremtve.

Amikor az asszony megérkezett, először is kötényt kötött maga
elé, és a keskeny kis előszobában, a mosdókagyló mellett – amelyre a
férfi, miért, miért sem, olyan büszke volt -, a faasztalon meggyújtotta a
petróleumfőzőt, villásreggelit készített, és azt betálalta az első
szobába, az ovális asztalra.

A májusi záporok idején, mikor a vaksi ablakok előtt zúgva áradt
be a kapu alá a víz, elöntéssel fenyegetve kisded menedéküket, a
szerelmesek begyújtottak a kályhába, és krumplit sütöttek. A krumpli
gőzölgött, fekete héja bepiszkította ujjaikat. A kis odút kacagás
töltötte be, kinn a kertben a fák eső után lerázták magukról törött
fehér gallyacskáikat.

Mikor a zivataros évad véget ért, és beköszöntött a forró nyár,
a vázában megjelentek a várva várt rózsák, mindkettejük kedvencei. A
férfi lázasan dolgozott regényén, s a regény az asszonyt is valósággal
magába nyelte. A nő, hegyes körmű, finom ujjait hajába mélyesztve,
órákig olvasta a kéziratot. Néha a könyvespolc előtt állt vagy guggolt, és
36

törölgette a sok-sok könyv porlepte gerincét. Hírt, dicsőséget jósolt
barátjának, bátorította, akkor kezdte Mesternek szólítani. Varrt neki
egy fekete sapkát, amelyre ráhímezte az M betűt. Türelmetlenül várta
a regény megígért utolsó szavait Judea ötödik helytartójáról,
fennhangon, dallamosan ismételgetett egyes mondatokat, amelyek
kiváltképp tetszettek neki, és váltig állította, hogy ebben a regényben
az ő élete van megírva.

Augusztusban elkészült a kézirat, és egy ismeretlen gépírónőhöz
került, aki öt példányban lemásolta. És akkor elérkezett az óra, midőn el
kellett hagyni a titkos menedéket, és ki kellett lépni az életbe.

Kezében a kézirattal kilépett az életbe, és élete ezzel véget ért.

A szerkesztő úgy nézett rá, mintha dagadt volna az ábrázata,
valahogy kancsalul, és még vihogott is hozzá, mintha zavarban volna. Ok
nélkül gyűrögette a kézirat szélét, és krákogott. Kérdéseket intézett a
Mesterhez, amelyeknek nem volt semmi értelmük. A regényről egy szót
se szólt, csak azt firtatta, ki ő, és mi fán termett, mióta ír, és addig
miért nem hallottak róla; végül azt a teljesen ostoba kérdést szegezte
neki, hogy ki adta az ötletet, hogy ilyen különös témáról írjon regényt.
Végül a Mester már nem állta tovább, és kereken megkérdezte,
hajlandó-e közölni regényét vagy sem. A szerkesztő hebegett-habogott,
végül azt felelte, hogy efelől ő egymaga nem dönthet, a művel meg kell
ismerkednie a szerkesztőbizottság többi tagjának is, név szerint
Latunszkij és Ariman kritikusoknak, valamint Msztyiszlav Lavrovics
írónak. Megkérte, nézzen fel hozzájuk két hét múlva. Két hét múlva a
Mester odament, és egy nő fogadta, akinek a két szeme befelé, az
orrára kancsalított a sok hazudozástól.

Attól a titkárnőtől visszakapta a kéziratát, meglehetősen
mocskos, viharvert állapotban. A titkárnő, gondosan ügyelve rá, hogy
tekintetük a világért se találkozzék, közölte vele, hogy a folyóirat két
évre el van látva anyaggal, a regény közlése ezek szerint – ahogy
kifejezte magát – „nem aktuális”.
37

Ferde pászmákban esett az eső, kétségbeesés és csüggedés
honolt az alagsori menedékben. A Mester sok helyen kilincselt még. Egy
másik szerkesztő terjedelmes részletet leközölt a regényéből. Alig két
héttel később egy másik lapban napvilágot látott Ariman kritikus cikke
„Az ellenség orvtámadása” címen, amely szerint a Mester, kihasználva a
szerkesztő nemtörődömségét és tudatlanságát, megpróbálta
becsempészni a sajtóba Jézus Krisztus apológiáját. Másnap egy másik
lapban, Msztyiszlav Lavrovics aláírásával, újabb cikk jelent meg,
amelyben a szerző mindenkit felhív: sújtsunk le, mégpedig kemény
ököllel a pilátuskodásra, és arra az alávaló szenteskedőre, aki
megpróbálta Jézus Krisztust becsempészni (megint ez a fertelmes szó!)
a szovjet sajtóba.

A Mester sóbálvánnyá meredt ettől a soha nem hallott szótól:
„pilátuskodás”, aztán belenézett a harmadik újságba. Ebben két cikk
jelent meg, az egyik Latunszkij tollából, a másik „N. E.” betűkkel
szignálva. Ariman és Lavrovics művei enyhe tréfának hatottak
Latunszkij írásához képest. Latunszkij cikke ezt a címet viselte: Az óhit
harcosa. A Mester úgy belemélyedt a róla szóló cikk olvasásába, hogy
észre sem vette szerelmese érkezését: egyszer csak ott állt előtte,
kezében vizes esernyő, ázott újságok. Szeme villámokat szórt, keze
jéghideg volt, és remegett. Legelőször a Mester nyakába borult, és
összecsókolta, azután pedig, öklével az asztalt verve, fátyolos hangon
kijelentette, hogy megmérgezi Latunszkijt.

Sivár, örömtelen napok sora következett. A regény elkészült,
több tennivaló nem volt, és ők csak ültek a szőnyegen a kályha előtt, és
a tűzbe bámultak. Most gyakrabban voltak távol egymástól. A nő
rászokott, hogy sétálni menjen. A Mester pedig sajátságos hangulatba
esett, mint már annyiszor életében...

Váratlanul barátra tett szert, pedig nehezen szokott barátkozni,
különc természete volt: tartózkodó az emberekkel, bizalmatlan,
gyanakvó. És ilyen körülmények között a szívéhez férkőzött egy nem
38

remélt, hirtelen felbukkanó, külsőleg ördög tudja, kihez hasonlító valaki,
és mindenkinél kedvesebb lett számára.

Ebben az istenverte időszakban, szép, kellemes őszi nap volt,
egyszer csak benyit az az ember a kiskapun, egyenest az építőmester
házigazdához tart, azzal volt valami dolga, aztán kijött a kertbe, és igen
gyorsan összebarátkozott a Mesterrel. Újságírónak mondta magát.
Később gyakrabban eljött, be-belátogatott hozzá. Elmesélte, hogy
egyedülálló ember, a szomszédban lakik egy hasonló típusú odúban, hogy
kényelmetlen ott neki és a többi. De sose hívta el magához. A Mester
barátnője sehogy sem szenvedhette, de ő a védelmére kelt. Mire
szerelme azt mondta:

- Tégy úgy, ahogy jónak látod, én csak annyit mondhatok, hogy
ebben az emberben van valami rendkívül visszataszító.

A Mester elnevette magát. Igen, de hát voltaképp mi is vonzotta
hozzá? Úgy áll a dolog, hogy ha egy ember belső világa, a lelke nem
tartogat meglepetéseket számunkra, akkor személye érdektelen. Nos
hát Alojzij lelke (az új ismerőst Alojzij Mogaricsnak hívták)
tartogatott meglepetéseket. Annak előtte a Mester sehol se került
össze olyan nagy tudású emberrel, mint ő, és bizonyosan soha nem is
talál hozzá hasonlót. Ha például nem értette meg valamelyik újságcikk
lényegét, Alojzij a szó szoros értelmében abban a percben
megmagyarázta, és látszott, hogy ez a legcsekélyebb erőfeszítésébe se
kerül. Ugyanígy eligazította az élet fontos jelenségeiben és
kérdéseiben. De ez még nem minden. Meglepte őt szenvedélyes
érdeklődése az irodalom iránt. Addig nem nyugodott, míg a Mester fel
nem olvasta neki regényét az első sortól az utolsóig. Igen hízelgően
nyilatkozott a munkáról, és meghökkentő pontossággal idézte a
szerkesztő észrevételeit, mintha csak a jelenlétében hangzottak volna
el. Ezenkívül világosan kifejtette, rátapintva a lényegre, miért nem
adták ki a regényt. Határozottan leszögezte: ez a fejezet szóba se
jöhet...
39

Továbbra is rendre jöttek a cikkek. Az elsőkön a Mester még
nevetett. De minél jobban szaporodott számuk, annál inkább változott a
lelkiállapota. A második stádium is a csodálkozás állapota volt. Ezeknek
a cikkeknek minden sorából, fenyegető, magabiztos hangjuk ellenére,
valami hamisat, valami nagy bizonytalanságot lehetett kiérezni.
Mindegyre úgy rémlett, hogy a cikkek szerzői nem azt mondják, amit
mondani akarnának, és éppen ezért olyan dühösek. Azután pedig
elérkezett a harmadik stádium: a félelem. A Mester nem a cikkektől
félt, hanem egészen más dolgoktól, amiknek semmi közük sem volt a
regényhez. Többek között félt a sötétségtől. Egy szó, mint száz,
pszichikailag megbetegedett. Az a rémkép gyötörte, kivált elalváskor,
amikor eloltotta a lámpát, hogy az ablakon át (holott csukva volt)
valamilyen szörny a nagyon-nagyon hosszú jéghideg csápjaival bemászik
a szobába. Attól fogva lámpafénynél aludt.

Szerelmese is erősen megváltozott (a szörnyről a Mester persze
nem szólt neki, de látta, hogy valami kínozza); lefogyott, megsápadt,
egyre ritkábban mosolygott, és egyre a bocsánatát kérte, amiért arra
biztatta, tegyen közzé egy részletet a regényből. Unszolta, hagyjon ott
csapot-papot, és utazzon délre, a Fekete-tengerre, szánjon rá erre az
utazásra, ami a százezerből megmaradt.

Makacsul kitartott emellett, és a Mester a vitát elkerülendő
(noha valami azt súgta benne, hogy nem fog elutazni), nem ellenkezett
vele, megígérte, hogy a napokban elmegy. Ő azonban kijelentette, maga
akarja megváltani jegyét. A Mester elővette az összes pénzét,
körülbelül tízezer rubelt, és odaadta neki.

- Miért adsz ilyen sokat? – kérdezte meglepetten.

Valami affélét válaszolt, hogy fél a tolvajoktól, és arra kérte,
elutazásáig őrizze magánál a pénzt. Szerelme elvállalta, táskájába tette
a pénzt, összevissza csókolta, mondván, szívesebben meghalna, mintsem
hogy ilyen állapotban magára hagyja, de várnak rá, és ő meghajlik a
40

kényszerűség előtt. Másnap újra eljön, addig is kérve kérte a Mestert,
ne féljen semmitől.

Ez alkonyatkor történt, egy októberi napon. Szerelme elment. A
Mester lefeküdt a díványra, és elaludt; nem gyújtott lámpát. Arra
ébredt, hogy a szörny ott van a szobájában. Remegő kézzel
tapogatózott a sötétben, alig bírta meggyújtani a lámpát. Zsebórája
éjjel két órát mutatott. Előző este gyengélkedve feküdt le, most
betegen ébredt. Úgy rémlett, az őszi éjszaka benyomja az ablaküveget,
elárasztja a szobát, és ő megfúl benne, mint a tintában. Már nem volt
ura önmagának. Felugrott, ordított, rohanni akart valahová, valakihez,
akár a felső lakásba, építőmester házigazdájához. Küszködött magával,
mint a tébolyult. Összeszedett annyi erőt, hogy a kályhához vonszolta
magát, és begyújtotta. Mikor a fahasábok ropogni kezdtek, és a
kályhaajtó halkan kopogott a forróságtól, valamicskét megkönnyebbült.
Kisietett az előszobába, villanyt gyújtott, talált egy flaskó fehér bort,
kihúzta belőle a dugót, és nyakalni kezdte az italt, egyenesen az
üvegből. Rettegése ettől kissé alábbhagyott, lecsillapodott legalább
annyira, hogy nem szaladt fel az építőmesterhez, hanem visszament a
kályhához. Kinyitotta az ajtaját, hogy a hőség az arcába lehelt, kezét
égette, és ezt suttogta:

- Érezd meg, hogy beteg vagyok... Gyere, gyere, gyere!

De nem jött senki. A kályhában lobogott a tűz, az ablakot verte
az eső. És akkor megtörtént a végső. Elővette a fiókból regénye
kéziratát, a fogalmazványt és valamennyi másolatot, és égetni kezdte.
Ez borzasztóan fáradságos munka, mert a teleírt kéziratpapír nehezen
ég. A körme is beletört, úgy szaggatta széjjel a füzeteket, berakta a
fahasábok közé, és a kaparóvassal piszkálta, hogy lángra lobbanjon. A
hamu időnként erősebbnek bizonyult nála, fojtogatta a tüzet, de
megküzdött vele, és regénye bármily szívósan is ellenállt, végül is
megsemmisült. Ismerős szavak tűntek szeme elé, a lapok
feltartóztathatatlanul sárgultak ugyan alulról felfelé haladva, de azért
itt-ott mégis előbukkantak rajtuk a szavak. Csak akkor tűntek el,
41

amikor a lapok már egészen megszenesedtek, és ő a piszkavassal
dühében szétverte a zsarátnokot.

Ekkor halk kaparászást hallott az ablakon. Szíve nagyot dobbant.
Bedobálta a tűzbe az utolsó füzetet is, és szaladt ajtót nyitni. Az
alagsorból téglából rakott lépcsőfokok vezettek fel az ajtóhoz.
Botladozva szaladt fel a lépcsőn, és halkan kiszólt:

- Ki az?

És egy hang, az ő hangja válaszolt:

- Én vagyok...

Azt sem tudta, hogy boldogult a kulccsal, a biztosítólánccal.
Mihelyt beengedte, karjaiba omlott, és hozzá simult vizes orcájával,
zilált, ázott hajával. Egész testében reszketett. Csak ennyit bírt
kinyögni:

- Te... te?... – Hangja elfúlt, lesiettek a lépcsőn.

Az előszobában ledobta vizes kabátját, és beléptek az első
szobába. Szerelme halkan felsikoltott, s puszta kezével gyorsan
kirántotta a kályhából azt, ami még megmaradt a kéziratból, a legalul
fekvő papirosköteget. A szoba megtelt füsttel. A Mester gyorsan
eltaposta a tüzet, szerelme pedig a díványra rogyott, és görcsös,
fuldokló zokogásban tört ki.

Amikor kissé elcsöndesedett, a Mester megszólalt:

- Gyűlöltem ezt a regényt. És félek. Beteg vagyok. Rémeket
látok.

- Igen, igen, beteg vagy – mondta szegényke, és felállt. – Miért
tetted ezt, jaj, miért? De én meggyógyítlak, megmentlek. Hogy tehettél
ilyet?

A Mester látta füsttől és könnytől bedagadt szemét, érezte,
hogy hideg keze a homlokát simogatja.
42

- Meggyógyítlak, meggyógyítlak – mormolta, a Mester vállára
borulva. – Majd emlékezetből újra megírod... Jaj, miért nem tartottam
magamnál egy példányt?!

Fogát csikorgatta dühében, még valamit mormolt, amit nem
lehetett érteni. Aztán keményen összeszorította ajkát, és nekiállt
összeszedni, kisimítani a megpörkölődött lapokat. Egy fejezet volt a
regény közepéből. Szép rendesen egymásra rakosgatta a lapokat, aztán
papirosba csomagolta, átkötötte madzaggal. Minden mozdulata arra
vallott, hogy tele van tetterővel, és úrrá lett felindulásán. Bort kért,
ivott, s utána már nyugodtabban szólalt meg:

- Lám, így fizetünk a hazugságainkért! Nem akarok többé
hazugságban élni. Itt maradnék nálad most mindjárt, de nem akarom ezt
így csinálni. Nem akarom, hogy a férjemnek örökre az maradjon
emlékében, hogy éjszaka szöktem meg tőle. Hiszen sohasem bántott...
Hirtelen elhívták hazulról, a gyárban tűz ütött ki. De nemsokára
hazajön. Holnap reggel mindent megvallok neki, megmondom, hogy mást
szeretek, és visszajövök hozzád, egészen, örökre. Akarod? Válaszolj,
hiszen talán nem is akarod!

- Szegénykém, szegény drágám – mondta neki a Mester. – Nem
engedem, hogy ezt megtedd. Énvelem baj lesz, nem akarom, hogy velem
együtt a vesztedbe rohanj!

- Csak ez az oka? – kérdezte a szerelme, és egészen közelről a
szemébe nézett.

- Csak ez.

Megkönnyebbült, a Mester nyakába borult, átölelte, és így szólt:

- Akkor hát együtt rohanunk a vesztünkbe. Reggelre itt vagyok.

Az utolsó, amire még emlékezett a Mester, az egy fénypászma
az előszobából, és ebben a fénypászmában egy hajfürt, szerelme
sapkája, az elszántságot sugárzó szeme, fekete sziluettje a külső ajtó
küszöbén, kezében a fehér papírtekercs.
43

- Elkísérnélek, de nincs erőm egyedül hazajönni, félek.

- Ne félj. Már alig néhány óra. Holnap reggelre itt vagyok.

Negyedórával azután kopogtattak az ablakon...

***

A Mester január derekán ugyanebben a kabátban, amelyen már
gombok sem voltak, dideregve megállt kicsiny udvarában. Az
orgonabokrokat hó takarta, maga előtt, szinte a földbe süppedve,
meglátta gyengén megvilágított, elfüggönyözött ablakait. Odaosont az
elsőhöz, és hallgatózott: szobájában gramofon szólt. Ez minden, amit
hallott; látni nem látott semmit. Kis ideig még ott álldogált, aztán a
kiskapun át kilépett az utcára. Hóvihar tombolt. Kóbor kutya szaladt a
lába közé; megijedt tőle, és átszaladt az utca túlsó oldalára. A hideg és
a félelem állandó útitársául szegődött, valósággal megtébolyította. Nem
volt hová mennie; a legegyszerűbb természetesen az lett volna, ha a
villamos elé veti magát. A széles főútvonalon, amelybe kis utcája
torkollott, messziről látta is ezeket a fénnyel bélelt jeges skatulyákat,
hallotta utálatos, fagyos csikorgásukat. De a félelem hatalmába
kerítette teste minden porcikáját, és akár a kutya, félt a villamostól is!

Tudta, hogy új pszichiátriai klinika nyílt, s gyalogszerrel elindult
oda a városon át. Őrültség! Ahogy kiért a házak közül, valószínűleg
megfagyott volna; a véletlen mentette meg. Egy teherautó defektet
kapott vagy négy kilométernyire a város határán kívül, odament a
sofőrhöz, akinek megesett rajta a szíve, odavitte. Megúszta azzal, hogy
a bal lábán megfagytak a lábujjai. De ezt is kigyógyították.

Negyedik hónapja feküdt ott a Mester, amikor hihetetlen dolgok
történtek Moszkvában.

Ott tartotta tavaszi bálját a Sátán, és a hagyományoknak
megfelelően keresett maga mellé háziasszonyt. A sors akarta, hogy ez a
44

Mester szerelme legyen, aki történetesen a Margarita nevet viselte.
Jutalmul a Sátán minden nyomot eltűntetve kiszabadította a Mestert a
klinikáról, visszajutatva a szerelmes párt az alagsori lakásba. De a
regény főhőse ennél többet kért a Sátántól számukra: örök életet.
Ehhez a Mesterre még egy feladat várt. Így a Sátán elvitte a
szerelmeseket egy távoli kősivatagba. Ott így szólt a Mesterhez:

- Regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogás merült fel: hogy,
sajnos, befejezetlen. Ezért akartam megmutatni a hősét. Kétezer éve ül
itt a kősivatagban, és alszik, de teliholdkor, amint látja, álmatlanság
gyötri. Nemcsak őt, hanem hűséges testőrét is, az ebet. Ha igaz, hogy a
gyávaság a legrútabb bűn, ez a kutya nem vétkes benne. Az egyetlen,
amitől félt a bátor állat, a zivatar. Hiába, aki szeret, annak osztoznia
kell a szeretett lény sorsában.

- Mit beszél az az ember? – kérdezte Margarita, és nyugodt
arcára ködfátylat terített a részvét.

- Mindig ugyanazt – felelte a Sátán. – Azt mormolja, hogy a
holdfényben nincs nyugta, meg hogy utálja a hivatalát. Mindig ezt
mondja, amikor nem tud aludni, és amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a
holdsugárösvényt, szeretne végigmenni rajta, és Ha-Nocrival, a rabbal
beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett vele megvitatni akkor
régen, a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján. De jaj, sohasem
sikerül elindulnia a holdsugárösvényen, és senki sem lép oda hozzá.
Ezért, mit tehet egyebet: magában beszél. A változatosság kedvéért...
mert változatosságra azért mindenkinek szüksége van... néha még azt is
elmondja, hogy mindennél jobban gyűlöli a halhatatlanságot és
érdemtelen hírnevét. Váltig bizonygatja, hogy szívesen elcserélné
sorsát Lévi Mátééval, a toprongyos csavargóéval.

- Tizenkétezer hold azért a régi egyetlenegyért... nem
túlságosan nagy ez a büntetés? – kérdezte Margarita.
45

- Nem, Margarita, ezzel ne fáradjon. Mindig úgy van, ahogy
lennie kell: erre épül a világ! – jegyezte meg a Sátán, azután újra a
Mesterhez fordult:

- No, most már egyetlen mondattal befejezheti a regényét!

A Mester mintha csak erre várt volna. Mozdulatlanul állt, és
merően nézte a prokurátort. Azután tölcsért formált kezéből, és
harsogva kiáltotta, hogy a visszhang csak úgy dörgött végig a kopár,
kihalt hegyvidéken:

- Szabad vagy! Szabad! Ő vár reád!

A hegyek mennydörgéssé fokozták a Mester hangját, és ez a
mennydörgés leomlasztotta őket. Ledőltek az átkozott sziklafalak. Csak
a kis fennsík maradt, rajta a márvány karosszék. És a tátongó fekete
mélységből, melybe a sziklafalak alázuhantak, hatalmas nagyváros
bukkant elő, és a sok-sok ezer holdhónap során dúsan elburjánzó kert
felett aranyszobrok villogtak. A kerthez pedig az oly rég várt
holdsugárösvény vezetett, melyen elsőnek a hegyes fülű kutya indult el.
A vörös bélésű fehér palástot viselő ember felállt a karosszékből, és
valamit kiáltott rekedt, elfúló hangon. Nem lehetett tudni, sír-e vagy
nevet, sem azt, hogy mit kiált. Csak annyit lehetett látni, hogy hűséges
őrzője nyomán ő maga is futva megindult a holdsugárösvényen.

- Nekem is vele kell mennem... amoda? – kérdezte nyugtalanul a
Mester, meghúzva lova kantárszárát.

- Nem – felelte a Sátán. – Miért kövessük azt, ami elmúlt?

- Akkor hát... arra visz az utam? – kérdezte ismét a Mester,
megfordult, és visszafelé mutatott, oda, ahol a nemrég elhagyott város
rémlett, kolostora mézeskalács tornyaival, meg az ablakaiban ezer meg
ezer szilánkra tört nappal.

- Nem, arra sem – válaszolta a Sátán, s hangja egyre erősödve
áradt a sziklák felett. – Tudja meg, romantikus hajlamú Mester: az,
akihez kitalált s most a tulajdon szavaival elbocsátott hőse annyira
46

áhítozik, elolvasta regényét. – A Sátán most Margaritához fordult: –
Margarita Nyikolajevna! Senki sem vonhatja kétségbe, hogy maga a
legszebb jövőt igyekezett kitalálni a Mesternek, de az, amit én ajánlok,
és amit Jesua kért a maguk számára, az még annál is sokkal szebb!
Hagyjuk őket magukra – folytatta a Sátán a nyeregből a Mesterhez
hajolva, és kezével a távolodó helytartóra mutatva. – Ne zavarjuk őket.
Talán sikerül megállapodniok. – A Sátán ekkor a kezével intett
Jerusalaim felé, és a város eltűnt, fénye kihunyt. – És annak sincs semmi
értelme – mondta a Sátán most hátrafelé mutatva. – Mihez kezdenének
ott a pincelakásban? – És a diribdarabra szilánkosodott nap is
kihamvadt az ablakokban. A Sátán szelíden, meggyőzően folytatta
beszédét:

- Mester, maga javíthatatlan romantikus, nem szeretne
barátnőjével virágzó cseresznyefák alatt sétálgatni, esténként pedig
Schubertet hallgatni? Nem esnék jól gyertyafénynél, lúdtollal írnia új
műveit? Nem akarna, mint Faust, lombikok fölé görnyedni abban a
reményben, hogy sikerül új homunculust létrehoznia? Oda menjen, oda,
oda! Ott már várja a háza, öreg szolgája, már égnek a gyertyák, s
nemsokára kialszanak, mert jő a hajnal. Ezen az úton induljon el,
Mester, csakis ezen! Éljen boldogul, mennem kell, itt az időm!

- Éljen boldogul! – válaszolt egyszerre a Mester és Margarita. A
Sátán ekkor – úttalan utat választva – beleugrott az űrbe, s egész
kísérete nyomon követte. Eltűntek a sziklák, a köves térség, a
holdsugárösvény, Jerusalaim városa. Eltűntek a fekete lovak is. A
Mester és barátnője megpillantották a Sátán ígérte hajnalt. Máris
pirkadt, közvetlenül az éjféli hold nyomán. És a Mester barátnőjével
mohos kis kőhídon ment át a reggel első sugaraiban. A patak elmaradt
mögöttük, homokos úton haladtak tovább.

- Hallgasd a csendet – szólt Margarita, és a föveny surrogott
meztelen talpa alatt. – Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott
meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet
jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, fel-
47

kúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom,
majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem
bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító
a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis
sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid
feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én
fogom őrizni álmodat...

Így beszélt Margarita, miközben a Mesterrel örök hajlékuk felé
haladt, és a Mesternek úgy tetszett, Margarita szavai éppúgy áradnak,
csobognak, ahogy csobogott, suttogott az imént elhagyott patak.
Emlékezete, meggyötört, nyugtalan emlékezete lassan elcsitult.
Visszanyerte szabadságát. Valaki elbocsátotta, mint ahogy ő is
elbocsátotta maga teremtette hősét. Ez a hős visszahozhatatlanul
eltűnt a homályban, miután megbocsájtottak neki vasárnapra virradó
éjjel; eltűnt a csillagjós-király fia, Judea kegyetlen ötödik helytartója,
Ponczius Pilátus lovag.
A FÉRFI, AKI LÁNDZSÁKAT ÉS
PAJZSOKAT ÁRULT

Chu tartományban egy férfi lándzsákat és pajzsokat árult.

- A pajzsaim olyan erősek, hogy nincs lándzsa, amely beléjük
hatolna - mondta. - A lándzsáim olyan hegyesek, hogy nincs pajzs, amely
ellenállna nekik.

Valaki megkérdezte:

- És mi van akkor, ha egyik lándzsádat belehajítják az egyik
pajzsodba?

Erre a férfi nem tudott felelni.
Meséim misztériuma

Itt azokat a meséket, történeteket gyűjtöttem össze,
amelyeket gyerekként vagy fiatal emberként ismertem
meg, de jóval később, felnőtt koromban értettem meg
titkos üzenetüket, és éreztem át mély igazságuk erejét.

Olyan erő ez, amelyből szabadon és bőségesen
merítettem, merítek ma is.

Budapest, 2010 január

Szimeonov Todor
A mesék és forrásuk

A mészből készült lány – Bolgár népmese, átdolgozva

Az öregember és a császár – Kínai népmese, átdolgozva

A kis herceg és a róka – Részlet Antoine de Saint-Exépury A
kis herceg című regényéből, apró változtatással

Két fiú és apjuk története – Részlet Lukács evangéliumából,
(15,11-32)

Ének a Sólyomról – Maxim Gorkij

Mese a lépcsőről – Hriszto Szmirnenszki

A hallgatag öreg bölcsességei – Bolgár népmese, átdolgozva

A paraszt és a szamara – Ismeretlen eredetű népmese,
átdolgozva

A Mester és Margarita meséje – Mihail Bulgakov regényének
részletei, apró változtatásokkal

A férfi, aki lándzsákat és pajzsokat árult – Kínai népmese