You are on page 1of 119

Approaching Regions in East-Central-Europe

Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (IHRA)
pályázat (2013-357) kutatási eredményei

A történelmi egyházak és a zsidó közösség viszonya Csehszlovákiában,
Romániában és Magyarországon 1920-tól a Holokausztig

1

Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (IHRA)
pályázat (2013-357) kutatási eredményei

A történelmi egyházak és a zsidó közösség viszonya Csehszlovákiában,
Romániában és Magyarországon 1920-tól a Holokausztig

„Egy adott kérdés történészi megközelítésében nem annyira a kérdésre
adott válasz, hanem maga a kérdésfelvetés relevanciája az igazán
lényeges. Vagyis az a képesség, hogy milyen mértékben tágítja a
gondolkodás horizontjait.”1

Az ITF/IHRA támogatásával 2012-ben elindított kutatómunka abból a munkahipotézisből indult ki,
hogy a tekintélyes Holokauszt-irodalom ellenére2 az ún. „történelmi” egyházak (katolikus,
református, evangélikus) társadalmi szerepének és felelősségének a vizsgálata a két
világháború között kibontakozó antiszemitizmusban máig feldolgozatlan. Ennek elsődleges oka
abban rejlik, hogy nincsenek módszeres és átfogó, forrásokat feldolgozó egyháztörténeti kutatások.
Tulajdonképpen az ilyen jellegű kutatások intézményes helyei is hiányoznak.
A 2013-ban Romániára is kiterjesztett kutatás lehetőséget biztosított ezen kiindulási munkahipotézis
helyességének az ellenőrzésére; mintegy megerősítette azt. Ugyanakkor a kutatás térbeli
kiszélesítése, annak a román ortodox egyházra való kiterjesztése új szempontokra hívta fel a
figyelmet, és lehetővé tette egyrészt az egyes társadalmak és egyházak összehasonlító vizsgálatát,
másrészt pedig a hasonlóságok és az eltérések kidomborítását. Egyértelművé vált a közép-kelet
európai térség társadalmainak és intézményrendszereinek az összefonódása, egymásra hangoltsága,
és együtt mozgása. Ez abban is tetten érhető, hogy mind a múltban, mind a jelenben az egyházak
fontos társadalmi és, főképpen, politikai tényezőkként jelentkeztek, és jelentkeznek.
Napjainkban, amikor Közép-Kelet-Európa országaiban (pl. Magyarország, Románia) újra kísért a
kirekesztő nacionalizmus és a tekintélyelvű hatalomgyakorlás, ismételten megjelenik az egyházak
és a vallási alapú nemzeti identitás politikai istrumentalizálásának igénye. Ugyanakkor
Magyarországon a „zsidókérdés” újra a politikai- és a társadalmi diskurzus részévé válik.
Nem csupán közép-kelet-európai viszonylatban, de a kontinens szinte minden országában az
tapasztalható, hogy a gazdasági és pénzügyi nehézségek közepette növekednek a társadalmi
egyenlőtlenségek és feszültségek. A széttöredező társadalmakban és a krízisből a kivezető utat nem
találó politikában radikalizálódás észlelhető, illetve egyre erőteljesebben működnek a bűnbakképzés
és bűnbakkeresés mechanizmusai. Míg Nyugat Európában a „zsidókérdés” helyét gyakorlatilag
átveszi a „muszlimkérdés”, addig Közép-Kelet Európában tovább él az a két világháború között

Jacques Annequin: „Esclavage et dépendance”, Dialogues d’histoire ancienne 37, 2011/2, 170.
Lásd Braham, Randolph L.: A magyarországi holokauszt bibliográfiája, 1–2. kötet, Park Kiadó, Budapest, 2010,
XII+549 p. & XII+551–926 p.; …Bibliography of the Holocaust in Hungary. (Holocaust Studies Series – East
European Monographs, 784), The Rosenthal Institute for Holocaust Studies CUNY – Social Science Monographs –
Columbia University Press, New York, 2011, 934 p.
1
2

2

kialakult antiszemita közszellem és közbeszéd, amely – mintegy búvópatakként – sikeresen
átvészelte az államszocializmus évtizedeit.
A 2013-2014-es kutatásokat összegző esettanulmányok szervesen kapcsolódnak a korábbi
eredményekhez,3 és esetenként (pl. Veszprém, Óbuda, Dunaszerdahely vonatkozásában)
továbbviszik, időben kiszélesítik azokat, megkísérelve átfogó képet kinálni a vizsgált település
egyházi viszonyairól és a korabeli közgondolkodásról. Ugyanakkor, a feldolgozott forrásoknak
köszönhetően, ezek a tanulmányok rávilágítanak arra a ténylegesen létező két világháború közötti
egyházi közszellemre is, amelynek vitathatatlan részét képezte az antijudaizmussal szervesen
összefonódó, annak talaján virágzó antiszemitizmus; még akkor is, ha ez időben és térben, adott
egyházon belül is, különböző módon és mértékben, nagyon distingváltan jelentkezett.
A történelem természetesen soha nem ismétli önmagát ugyanabban a formában. Ellenben az is
kétségtelen tény, hogy az analóg okok és folyamatok nagyon hasonló eredményekhez vezetnek!
Az itt olvasható esettanulmányok elsődleges célja a múlt pontosabb feltárása, és az azzal való
szembesülés elősegítése; annak a fiatal generációk általi minél jobb feldolgozása, hogy ne legyenek
részesei és szereplői ugyanazoknak a múltbeli folyamatoknak. Elképzelt múltra ugyanis nem lehet
szilárd és tartós jövőt építeni!

Lásd Jakab Attila – Törzsök Erika (szerk.), A történelmi egyházak és a zsidó közösség viszonya Csehszlovákiában és
Magyarországon 1920-tól a Holokausztig, CEC, Budapest, 2013 (http://fr.scribd.com/doc/178638080/Kutatasieredmenyek-2012-2013). Angolul: Attila Jakab – Erika Törzsök (eds.), The relationship between the historical
churches and the Jewish community in Czechoslovakia and Hungary from 1920 until the Holocaust, CEC, Budapest,
2013. (http://fr.scribd.com/doc/179168505/Jelentes-Berlinbe-2012-2013-vegleges-angol-pdf).
3

3

Esettanulmány 1
Gárdonyi Máté:
A veszprémi zsidóság sorsa 1938-1944 között – a helyi katolikus sajtó és a püspöki
rendelkezések tükrében (a kutatás folytatása)

Az előző kutatási tervnek megfelelően sikerült képet kapni arról, hogy a vizsgált időszak elején,
1938-ban a helyi katolikus sajtó (Veszprémi Hírlap) hogyan interpretálta az I. zsidótörvény
rendelkezéseit, illetve milyen mértékben közvetítette olvasótábora felé a kormánypolitika elvárásait
e tárgyban. Ugyancsak sikerült – a korábbi szakirodalom alapján és új források feltárásával – a
vizsgált időszak végének, az 1944-es évnek eseményeit egyháztörténeti kontextusba helyezni,
különös tekintettel a veszprémi zsidóság deportálására. A kutatásnak ebben az újabb szakaszában a
hangsúlyt a folyamatok és az előzmények felderítésére szeretném helyezni, egyrészt az 1919-es év
helyi sajtójának tanulmányozásával, másrészt az 1939-1943 közötti évek levéltári forrásainak
vizsgálatával.

A zsidósággal kapcsolatos sajtóanyag a Veszprémi Hírlap 1919. évi számaiban
A Veszprémi Egyházmegyei Nyomda által kiadott Veszprémi Hírlap a Károlyi Mihály-féle Magyar
Népköztársaság idején hetente háromszor jelent meg, az újságot főszerkesztőként az egyházmegye
papja, Dr. Hoss József teológiai tanár, felelős szerkesztőként Dr. Rupert Rezső ügyvéd jegyezte.
Ebből az időszakból való a szerkesztőség üzenete egy bizonyos Sch. M.-nek, amelyben a Ruppert
által favorizált kisgazdapártot védi meg a lap az antiszemitizmus vádjától, egyúttal megnyerhetőnek
mondja a vidéki zsidóságot a keresztény és polgári politizálás számára:
A kisgazda-földművespárt nem antiszemita. A kisgazdapárt a falvak és a földmíves többségű
városok pártja. E helyeken a zsidóság elszórva, békésen él, már csak elenyésző kisebbségénél fogva
sem hív ki maga ellen sem irigységet, sem félrevezetett indulatokat. Erre nem is ad okot, mert a
vidék zsidósága becsületes, hazafias, jó magyar nép, mely egyetértésben, zavartalan barátságban él
velünk, és nagyobb antiszemita azokkal a pesti hitsorsosokkal szemben, akik hazát és Istent nem
ismernek, vallásukat és nevüket érdekből csereberélik, mint a keresztény magyarság. Ezeknek nincs
kifogásuk az ország keresztény jellege ellen, melyet a kereszténység jellege úgyis – akarja vagy nem
akarja valaki – magában hord… Van akárhány zsidó polgártársunk, aki keresztényszocialista, kinél
túlteng vallási meggyőződésével szemben hazafisága, s ezt úgy véli érvényesíteni, hogy azok közé
áll, akik szerinte mégiscsak jobb magyarok, mint a vallástalan és a hazával szemben érzéketlen más
szocialista frakciók. Úgy van, nem a vallás, az ma a kérdés, kik a magyarok. Különben a városi
zsidóság nagyon szépen megtalálja helyét a városi polgári pártban, hol még erőszakkal sem lehet
vallási ellentéteket szítani. Örömmel látjuk, hogy a vidéki polgári pártok erős magyar pártok, és
vidéken a zsidóság nem radikális.4
A Tanácsköztársaság kikiáltását követően, márc. 30-tól a Veszprémi Hírlap kiadása szünetelt, ám
közvetlenül a Tanácsköztársaság bukása után, aug. 10-én Hoss és Rupert újraindította, mint
„politikai hetilapot”, rövidesen pedig hetente háromszor, mint „politikai lap” jelent meg, a fejléc
szerint „a megszálló román királyi csapatok parancsnokának engedélyével”. Az újság irányvonala
kezdetben a Sokorópátkai Szabó István nevével fémjelzett, szerveződő kisgazdapárthoz állt közel
(Egyesült Kisgazda és Földmíves Párt; ez az alakulat nov. 29-én egyesült a Nagyatádi Szabó-féle
Országos Kisgazda- és Földműves Párttal), melynek Rupert ügyvéd volt a veszprémi elnöke; az ő
4

Veszprémi Hírlap (VH), XXVII. évf. 13. szám, 1919. febr. 11. 3. o.

4

neve azonban október elején lekerült a lap fejlécéről. Az újság közölte az újjáalakuló
keresztényszocialista párt közleményeit is (Keresztényszociális Gazdasági Párt, mely okt. 25-én a
Keresztény Nemzeti Párttal egyesülve létrehozta a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját), melynek
helyi vezetője Dr. Fassánok Gábor volt, aki 1920 márciusától a Veszprémi Hírlap felelős
szerkesztője lett. Amint ismeretes, az 1920-1921-ben, több szakaszban lebonyolított nemzetgyűlési
választásokon a KNEP és a Kisgazdapárt kapta a legtöbb szavazatot (38, illetve 34 %), és koalícióra
lépett; Rupert Rezső nemzetgyűlési képviselő lett a Kisgazdapárt színeiben, 1922-től azonban
ellenzékben politizált.
A zsidóság első említése a Veszprémi Hírlap új folyamában a keresztényszocialista párt helyi
szervezetének aug. 24-én megjelentetett közleményében található: Ne jöjjön többé a kommunizmus,
ne jöjjön többé robbanást okozó zsidó aknamunka! Szemeink most már tisztán látnak. (A nemzeti
egység az orvosság) Nem ez a szocializmus járatta le magát, hanem az, melyet idegen faji érdekből,
nemzetölő szándékból kisajátítottak.5 Megjegyzendő, hogy az itt és a következőkben gyakran
szereplő „faj” szó jelenthetett egyszerűen „népet” és „fajtát” (pl. „magyar népfaj”), a zsidósággal
kapcsolatban azonban az elkülönültséget is kifejezhette („törzsökös magyarság” – „idegen faj”), és
rasszista („fajvédő”) értelme is volt. Ugyanebben a lapszámban a kisgazdapárt újjászervezéséről
szóló beszámoló – a rivális keresztényszocialistákkal polemizálva – megemlítette, hogy a budapesti
kormányalakítás során bevettek egy-két keresztényszocialistát is, azért, hogy ne legyen teljesen
hitközségi jellege a dolognak.6
„Egy keresztény munkás szózata társaihoz” címmel jelent meg a Veszprémi Hírlapban az a cikk (a
szerző munkás mivolta aligha lehet más, mint irodalmi fikció), amely a kommün felelősségét
leveszi az ipari munkásság válláról, és a keresztényszocialista irányzatot ajánlja figyelmükbe
(Veszprém vármegyében jelentős ipar- és bányatelepek léteztek): Emelt fővel merünk tehát
mindenki szeme közé nézni, mert nem munkáspuccs volt ez. Jól mondotta az István-király nap
szónoka, ez bocher Leninek puccsa volt, azoknak a puccsa, kik egy szál ruhában jöttek őseink által
vérrel szerzett szent hazánkba, Szűz Mária országába, s ellepték azt, mint a piócák. Pénzük már
annyi volt, mihez nem a legtisztességesebb úton jutottak, hogy már vettek házat, földet, pusztát,
végül már egy országot akartak venni. Sőt már határtalan szemtelenségükben annyira mentek, hogy
nyíltan a keresztények ellen fordultak, azok ellen, kik e szent hazát megszerezték.7
Aug. 31-én tartotta a keresztényszocialista párt nagygyűlését, melyen a helyi elnök, Fassánok Gábor
szónokolt: Templomi áhítattal a lelkében nyitja meg – úgymond – négy hónapi elnyomás után a
pártnak nagygyűlését… Azért, ami történt, a felelősség minket terhel, mert kialudt szívünkből a
szeretet fáklyája, egyenetlenkedtünk, gyűlölködtünk, s e közben nem vettük észre, hogy egy másik
népfaj, mint valami vámpír, megkörnyékezte nemzetünket, elkábította, hogy kiszívhassa vérét.8
Ezeknek a heteknek Veszprém környéki krónikájához hozzátartoznak azok a zsidóellenes
atrocitások, amelyeket részben a „fehérterror” tiszti különítményesei (főhadiszállásuk, Siófok ekkor
Veszprém vármegyéhez tartozott), részben a helyi lakosok követtek el, s nemcsak a
Tanácsköztársaság alatt exponált kommunisták ellen. Ilyen, esetenként halálos áldozatokkal is járó
razziák zajlottak augusztus folyamán a Veszprémhez közeli Balatonfőkajáron, Berhidán,
Lepsényben, Várpalotán, Vörösberényben.9 A Veszprémi Hírlapban a téma először szept. elején
bukkan el a „Garami Ernő, a becsületes” című írásban, amely nehezményezi, hogy a
szociáldemokrata politikus segít a zsidó pénzzel megvett világsajtónak üvölteni, mivel aug. 31-én a
5

VH, XXVII, 36, 1919. aug. 24. 1.
VH, XXVII, 36, 1919. aug. 24. 1.
7
VH, XXVII, 40, 1919. szept. 2. 1.
8
VH, XXVII, 40, 1919. szept. 2. 1.
9
A helységek listáját lásd Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon. Pozsony, 2012. II. 381-389. – az itt
jelzett esetekhez lásd Antiszemita atrocitások, gyilkosságok, pogromok a fehérterror időszakában. Írta Kádár Gábor Vági Zoltán, szerkesztette Dancs István.
http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&wiev=article&id=138:antiszemita...
6

5

bécsi Neue Freie Pressének panaszkodott, többek között arról, hogy a Dunántúlon véres pogromok
vannak. Ezzel kapcsolatban a cikk szerzője annyit jegyez meg, hogy itt-ott a nép igazságos dühe
bizony kitört, s ha ártatlanokat is sújtott, ez sajnálatos, de megérthető.10 A Veszprém környéki
zsidóellenes atrocitásokról a lap nem számolt be, arról viszont igen, hogy Devecserben nem volt
pogrom: Annyi igaz csak, hogy aug. 31-én este 20-30 ifjonc összeverődve, sorra járta a zsidóházakat azért, hogy – mint ők hangoztatták – kissé megijesszék őket. Minden nagyobb bajnak elejét
vették a devecseri kisgazdák és iparosok, élükön Belák Endre főszolgabíróval és Baják Béla
műasztalossal, a kis vértanú Baják Pista édesapjával,11 és lehűtöttek minden szenvedélyt.
Hangoztatták, hogy a keresztény polgárság ártatlan egyének ellen nem küzd, csak a zsidó faj ellen,
melyet békés úton akar leszorítani a számarányát túlhaladó szereplés teréről azzal, hogy teljesen
keresztény mezőgazdaságot, ipart, kereskedelmet és intelligenciát teremt. Ehhez nincs szüksége
egyesek elpusztítására. A devecseri zsidóság különben kirí – két-három egyént kivéve – azok közül a
zsidók közül, akik eddig a keresztény faj uralmát elismerni nem akarták.12
A folytatódó zsidóellenes atrocitások (a veszprémi egyházmegyéhez, de akkor még Zala
vármegyéhez tartozó Diszelen szept. 9-én kilenc halottja volt a pogromnak), de különösen azok
nemzetközi visszhangja a politikusokat arra ösztönözte, hogy felszólaljanak az önbíráskodás ellen,
ami a sajtóban is éreztette hatását. A Veszprémi Hírlap október elején átvette a
keresztényszocialisták lapjából, az Új Nemzedékből Andrássy Gyula grófnak, a bécsi
Antibolsevista Comitee (ABC) korábbi vezetőjének (nem mellesleg Károlyi Mihály apósának)
nyilatkozatát a zsidókérdésről: A kormány egyik sürgős feladatának tekinti a zsidókérdés
megoldását, amely elől elzárkózni nem lehet. Mert kétségtelen tény, hogy a nemzet nagy része
teljesen elfordult a zsidóságtól, mióta látta, hogy nemzetietlen, felforgató áramlatok milyen erőt
merítettek a zsidóságból. Felháborították a nemzetet különösen, mert érezte, milyen jól bánt a
zsidókkal, mennyi jogot adott nekik… A mai kormányhatalom érezze legfőbb kötelességének azt
garantálni, hogy a zsidóellenes szellem ne vezessen pogromhoz, ártatlanok üldözéséhez.13 Ugyanez
a lapszám, szintén az Új Nemzedékre hivatkozva statisztikai adatokat közölt a zsidó térfoglalásról: a
zsidók lélekszámának aránytalan emelkedéséről (az 1720-tól eltelt két évszázadban az ország
lakossága hatszorosára, a zsidóság lélekszáma 49-szeresére emelkedett), a zsidó kézen lévő
földbirtok- és földbérletállomány nagyságáról.
Október 11-én, Veszprém főterén (Széchenyi tér; ma: Óváros tér) került sor a nyíltan fajvédő
politikát hirdető „ébredő magyarok” gyűlésére (Ébredő Magyarok Egyesülete; ÉME), amelyen a
sajtóbeszámoló szerint nagy számban vett részt Veszprém város keresztény társadalmának minden
rétege. A méltóságteljes magatartás… élő cáfolata volt annak az előre elterjesztett aljas
rágalomnak, amivel a gyűlés megtartását is megakadályozni próbálták, hogy az ébredő magyarok a
népgyűlés után két órai szabad rablást engedélyeznek a csőcseléknek a zsidóknál. Dr. Bárdossy
Jenő, az egyesület központi tisztségviselője rámutatott, hogy az országot ért nagy szerencsétlenség,
aminek betetőzése a kommunizmus volt, az ide bevándorolt idegen fajnak köszönhető, Ezt
helyrehozni, az országot ismét magyarrá tenni, ez az ő céljuk. Ehhez nem kell pogrom, ami
ártatlanok életét is kiolthatná. De a betolakodott idegennek, amely visszaélt a vendégszeretettel,
igenis ajtót mutatnak. Lukácsovich Lajos központi kiküldött többek között ecsetelte a
kizsákmányoló faj aknamunkáját a nemzet ellen, ismertette az egyesület céljait, majd a zsidókhoz
intézett néhány kemény szó után esküvel erősítette, hogy Szent István országa – ha kell terror árán
is – boldog lesz. Tihanyi-Kiss Sándor helybeli református lelkész azt hangsúlyozta, hogy az ÉME
„civil kezdeményezés”, amit nem a budapesti megalkuvó politikusok irányítanak: Harsogjuk a
keresztény Magyarországot, de cselekedeteinkben nem vagyunk keresztények, a pénzimádó
10

VH, XXVII, 41, 1919. szept. 4. 2.
Devecseren máj. 5-én elterjedt a hír, hogy a proletárdiktatúra megbukott, mire a községházán átvették az irányítást. 6án este megérkeztek a Lenin-fiúk Szamuely László vezetésével, visszaállították a kommunista uralmat, és négy főt
kivégeztek, köztük Baják István tanítót, tartalékos hadnagyot.
12
VH, XXVII, 41, 1919. szept. 4. 3.
13
VH, XXVII, 56, 1919. okt. 12. 1.
11

6

judaizmus a mozgató erő. Éppen ezért kell, hogy politikától mentesen, társadalmi téren egy
keresztény és magyar szervezet létesüljön… Foglalkozott aztán az antiszemitizmus kérdésével. Ha
mi – úgymond – antiszemiták vagyunk, akkor Mózes is az volt és Krisztus is, aki a kufárokat kiverte
a templomból. Nem vagyunk antiszemiták, de többé itt egyetlen betű sem jelenhetik meg, s egy hang
sem emelkedhetik, amely nem a keresztény magyarság izzó szeretetétől van áthatva… Nem törünk
senki életére, csak Budapest bűzös babiloni levegőjét nem tűrjük.14
A bejelentett nemzetgyűlési választásokra készülve október első felében a pártok nagygyűléseinek
is helyt adott Veszprém főtere. 13-án a keresztényszociális párt nagygyűlésére került sor, melyen
részt vett Ereky Károly közélelmezési és Huszár Károly vallás- és közoktatásügyi miniszter (a
Veszprémi Hírlap a hallgatóság létszámát négyezer főre tette). Ereky Károly először aktuálpolitikai
kérdésekkel foglalkozott (a kormány elismerése az antant részéről, a hadsereg felállítása,
közélelmezés), majd kijelentette: Mindent el fognak követni, hogy a szent kereszt mindenütt
érvényesüljön s becsületes keresztény társadalom fejlődjék, amely a fajokat ebben az országban
érdemük szerint becsüli. Nem bántják a zsidókat, sőt kéri is, hogy mindenki tartózkodjék minden
egyéni atrocitástól; de viszont a zsidók is mondjanak le a pökhendi úrhatnámságukról, mert az ő
uralmukat nem tűrjük. Majd áttért a kormány közigazgatási programjára, s így folytatta: Igen fontos,
hogy a magyar nép maga vegye kezébe a kereskedelmet, mint ahogyan a német nép tette…
Statisztikát citál, hogy egész Európában nincs annyi zsidó, mint Budapesten és Nagyváradon van.
Különösen súlyt kell helyezni arra, hogy a terménykereskedelem és a bankok keresztény kézbe
kerüljenek. Várja a boldog pillanatot, amikor megalakul az első keresztény bank Budapesten, s a
keresztény magyarok maguk gazdálkodhatnak majd a pénzükkel, nem idegenek.
Huszár Károly szerint ötven esztendős rossz politika juttatta ide az országot. Megakadályozott ez
minden egészséges fejlődést, amíg végre a gőz túlfeszült s egymásután két kazánrobbanásunk is
volt. A háború kezdetére vetett azután visszapillantást s reámutatott, hogy a magyar csak vesztes
lehet… Ennek oka, hogy meggyöngült a magyar és keresztény szellem, különösen a sajtó miatt, s
ebből kifolyólag büntetlenül lehetett sértegetni a nemzet tradícióit és végül húszmillió magyar élére
állítottak 24 népbiztost, akik közül 18 nem volt keresztény. (Le velük! Fel velük!) A zsidók maguk
bánkódtak ezen legjobban, mert a felekezetnélküli társaság a zsidó hitet sem tartotta tiszteletben.
Vissza kell térnünk az ezeréves, nemzetfenntartó alapokhoz. Ez nem antiszemitizmus, nem
gyűlölködés, de a kereszténység is lehet annyira érzékeny, mint a zsidóság. S amikor a
kereszténységről beszél, a magyarságra gondol. Némelyek – folytatta – erőszakos fellépésre
gondolnak. Pedig keresztényeknek csak olyat szabad cselekedni, amiről nyugodt lelkiösmerettel
számot adhatnak Isten előtt. Aki erőszakosságot követel, az nem igaz híve az országnak. Testvérül
és polgártársul minden tisztességes zsidót szívesen látunk (Egy hang: De ilyen nincs! Nagy
derültség), fölibénk kerekedni azonban nem engedjük. Illeszkedjenek bele a nemzeti szellembe,
dolgozzanak, bántódásuk nem lesz. Vázolja ezután, minő rombolást vittek végbe a proletárok zsidó
vezetői az egyházban és más nemzeti intézményekben… Tehát kénytelenek vagyunk bizalmatlanok
lenni a zsidósággal szemben. Polgári munkájukban nem zavarjuk őket, de vezető szerepet nem
adhatunk nekik.15
Okt. 19-én került sor a kisgazda nagygyűlésre, melynek keretében megalakult a vármegyei
kisgazda-földműves párt. Itt főként a kisgazda frakciók rivalizálása volt terítéken (SokorópátkaiNagyatádi probléma), és a vidéki Magyarország felemelkedésének kérdése, mert a helyi pártvezető
szerint a romlott főváros az ország vezetését még egyszer nem veheti kézbe. Patacsi Dénes, a
Földművelésügyi Minisztérium államtitkára arról beszélt, hogy új emberek kellenek a
törvényhozásba a kisbirtokos és kisiparos osztályból, s hogy osztálybékére törekszenek keresztény
erkölcsi alapon, majd hozzátette: Nem pogromot akarunk, csak a keresztény erkölcsök diadalát,
hogy szép földünknek szeretetében egyesülve… itt élhessünk és halhassunk. De nem ám azok, akik
csak addig akarnak itt élni, amíg gescheftelni lehet. Köllő Gábor, a párt központi titkára kifejtette,
14
15

VH, XXVII, 57, 1919. okt. 14. 1.
VH, XXVII, 57, 1919. okt. 14. 1-2.

7

hogy magunk adtuk ellenségeink kezébe a fegyvert, mert a magyar nép pénzét zsidó bankokba tette,
ha kellett neki kölcsön, zsidó banktól vett, s amíg ezek meggazdagodtak, mi elszegényedtünk. A
bajon csak úgy lehet segíteni, ha a vidék nem ád többé gabonát a batyuval beköltözött, de itt
meggazdagodott népnek, hanem inkább a Hangya-szövetkezet révén értékesíti, amelynek ez
rendeletetése lesz. Így kifejlődhetik a keresztény kereskedelem is.16
A Veszprémi Hírlap cikkei 1939-ben. A II. zsidótörvény előkészítése
Az 1938. évi XV. törvénycikk, közismert nevén az első zsidótörvény parlamenti tárgyalásakor,
majd annak 1938. máj. 29-i elfogadása után a kormány azt hangoztatta, hogy Magyarországon az
úgynevezett zsidókérdés a törvény végrehajtásával megnyugtató megoldást nyerhet. Még ezt
sugallta Imrédy Béla miniszterelnök szept. 4-én, Kaposváron elmondott beszéde is: „ezzel
betetőzést nyert az a jogi szabályozás, amely az említett törvényjavaslattal indult el, és amelynek
célja, hogy a zsidóságnak a hazai gazdasági és szellemi életben elfoglalt és egészségesnek
semmiképpen nem mondható, túlzott befolyását arra a mértékre szorítsa vissza, amely a nemzet
érdekei szempontjából kívánatosnak és a társadalom békéje szempontjából múlhatatlanul
szükségesnek mutatkozik”. Azonban a miniszterelnök nov. 13-i memorandumában, majd a
kormánypárt (Nemzeti Egység Pártja, NEP) két nappal későbbi gyűlésén a zsidókérdés
„tökéletesebb rendezésének” szükségességét vetette fel, tekintettel arra az új helyzetre, amely az I.
bécsi döntés (nov. 2.) nyomán Magyarországhoz visszatért területek nagyszámú ortodox zsidósága
folytán előállt. Ennek fényében a kormány az I. zsidótörvény által bevezetett, egyes foglalkozási
ágakra vonatkozó 20 %-os kvóta, valamint a törvényben szereplő kivételek szűkítését határozta el,
és az új törvény tervezetét dec. 23-án beterjesztette a képviselőházban, ahol 1939. jan. 23-án
kezdődött el a tervezet bizottsági tárgyalása.17
A második zsidótörvényről a Veszprémi Hírlap 1939. febr. 26-i számának vezércikke értekezett (A
zsidójavaslathoz).18 A tartalom alapján feltételezhető, hogy a monogrammal (Dr. S. A.) jelzett
szerző teológiai képzettséggel rendelkezhetett. Éppen az adja az írás érdekességét, hogy benne a
szokásos antiszemita sztereotípiák egyháztörténeti, erkölcstani fejtegetéssel párosulnak. A cikk egy,
a magyarországi zsidóság védelmében kiadott füzethez kapcsolódik (Egyház és Társadalom a
fajelméletről és a II. zsidótörvényjavaslatról. Periszkóp kiadása), amely a Veszprémi Hírlap
publicistája szerint nagyon alkalmas a keresztény magyarok megtévesztésére. A szerző álláspontja
azonban az, hogy a törvényjavaslat erkölcsi és nemzetvédelmi javaslat akar lenni: a nemzeti, a
társadalmi és a magánélet etikai, szociális, gazdasági fundamentumait életveszélyesen támadó
zsidósággal szemben a szentistváni, keresztény, nemzeti értékeket akarja megoltalmazni. Csak ilyen
szempontból szabad a javaslatot megítélni. Nem mi támadunk! Mi csak védekezünk. Tessék
megérteni, a nép nem bírja már elnyomottságának, megalázottságának láncait. Elég erősnek érzi
magát, hogy felvegye a harcot a mindent mélyen megalázó aranyimádókkal szemben.
Tagadhatatlan, hogy rendkívül erős intézkedéseket helyez kilátásba a zsidójavaslat. Érthető részvét
ébred a jólelkű emberben, amikor hallja, hogy ártatlanokat is sújt a törvény… Mégis meg kellett
alkotni ezt a javaslatot, mert a részvét sem lehet vak, hanem meg kell látnia a másik oldalon álló
milliók vérző szívét is, akiknek sorsát a zsidóság nem kísérte könnyes szemmel, hanem lenéző
öntudattal és fölényes jómóddal. Aki a javaslatban felölelt egész kérdéskomplexumot helyesen és
igazságosan akarja megítélni, annak az egyes jelenségeket a teljes nagy összefüggésbe kell
beleállítani. Mindig úgy volt a történelemben, hogy az egyoldalú kilengést egy ellenkező irányú
kilengés követte, hogy az igazságtalanság, a korrupció és a fajtalankodás korszakát nagyon keserű
általánosító büntetések követték… Az ember, aki hallhatatlan, csak a túlvilágon fogja a teljes
16

VH, XXVII, 60, 1919. okt. 21. 1.
K. Farkas Claudia: Jogok nélkül. A zsidó lét Magyarországon. 1920-1944. (Politikatörténeti füzetek XXXII)
Budapest: Napvilág Kiadó, 2010. 160-168.
18
VH, XLVII, 9, 1939. febr. 26. 1-2.
17

8

kiegyenlítődést meglátni; a halandó népek azonban legtöbbször már itt a földön viselik
cselekedeteik következményeit. Ismerünk azonkívül úgynevezett kollektív felelősséget, mely szerint a
közösség cselekedetéhez van kötve az egyes, és valamiképp a többivel együtt is viseli a felelősséget,
aminek következtében a közösség sorsa utoléri az egyest is; össze van kötve a közösséggel, mind a
múltját, mind a jövőjét tekintve; igen gyakran csak az unokák és dédunokák fizetik meg az apák
számláit és adósságait. Majd a szerző számba veszi azokat a sérelmeket, amelyeket az I.
világháború végén és a forradalmak alatt szerinte a zsidóktól szenvedett el a magyar nép.
Aki a zsidókérdésre vonatkozó helyes keresztény felfogást meg akarja ismerni, annak nem a
Periszkóp sárga füzetében kell lapozgatnia, hanem a történelem tükrébe kell belenéznie.
Hamarosan észre fogja venni, hogy az egyház felfogása a zsidó kérdésben egyáltalán nem azonos a
múlt század liberális humanizmusával, mely a zsidóemancipációt megvalósította. A zsidókérdésre
vonatkozó hagyomány egyházi irányvonalát az Egyház vallási felfogása szabja meg. Az Egyház
elismeri egyrészt a zsidók természetes emberi jogait és azokat a jogtalan erőszak és önkénnyel
szemben pártfogásába vette, de másrészt elválasztó vonalat is húz zsidó és keresztény közé, és
változó eredménnyel oltalmazta a keresztény életfelfogást a zsidó szellemmel szemben, amikor a
fejedelmek a zsidóságnak anyagi előnyökért nagyobb befolyást engedtek a társadalmi életben. Majd
következik a keresztényeket és zsidókat elkülöníteni hivatott zsinati és pápai rendelkezések
felsorolása.
Az egyházi óvintézkedések addig éreztették hatásukat, míg az állami életre nagyobb befolyást
gyakorolt az Egyház. De amint a befolyás lassan megszűnt, főleg a fölvilágosodás korától kezdve,
mások vették kezükbe az európai népek sorsának intézését, és azóta a zsidóság szerepe a nyilvános
életben hihetetlenül megnőtt. A zsidó emancipáció következménye lett a keresztény szellem
kiszorítása és lezüllesztése. A gazdasági és kulturális központok zsidókézbe kerültek… Aki KözépEurópában a zsidókérdést helyesen akarja megítélni, annak nem szabad szemét lecsuknia a
nyilvánvaló tények előtt, hogy a zsidó kisebbség a könyörtelen pénzen felépített kapitalizmusával
igájába kényszerítette a gazdasági életet, az egész kereskedelmet és az ipart, amelynek nem a népek
felszabadítása és jólétének előmozdítása volt a célja, hanem éppen ennek ellenkezője, és a pénz
mérhetetlen felhalmozása a zsidók kezében... Az égbekiáltó gonoszságok hosszú sorozata tette
időszerűvé a zsidókérdést, amit ma már semmi pénzhatalom nem tud elnémítani. Sajnálattal és
részvéttel kísérjük az ártatlanok sorsát és tiltakozunk a brutalitások ellen, de követeljük a
zsidókérdés lelkiismeretes megoldását és a keresztény szellem uralomra juttatását nemzeti,
társadalmi és egyéni életünk összes vonatkozásaiban.

Az Egyesült Keresztény Párt felhívása a pártszervezetekhez
A Horthy-rendszer pártstruktúrájához kezdettől hozzátartozott – bár szakadásokon és fúziókon
átesve, hivatalos nevét is többször megváltoztatva – a Kereszténypárt, amely egyre fogyatkozó
parlamenti frakcióval a katolikus politika képviselőjeként szerepelt. Az 1937-től Egyesült
Keresztény Párt nevet viselő formáció politikai irányvonalában 1938 végén, 1939 elején jelentős
fordulat következett be: az addig mérsékelt ellenzéki politikát folytató párt 1938 novemberétől
kívülről támogatta a kormányt; 1939 februárjában a fővárosban működő társszervezet, a Keresztény
Községi Párt helyi szinten egyesült a kormánypárttal. A pártvezetőségnek az egyházmegyei lapban
megjelent felhívása egyrészt ezt a fordulatot volt hivatott magyarázni, másrészt a választásokra
készülve arra is reflektált, hogy a kormánypártból kiváló „disszidensek” létrehozták a Keresztény
Nemzeti Függetlenségi Pártot, amelynek neve megtévesztően hathatott a választókra. Végül
igazolni kellett a Kereszténypárt további létjogosultságát, már csak azért is, mert a heterogén
politikai formáción belül ezekben a hónapokban az irányítás a jobboldali radikalizmussal
szimpatizálók kezébe került (háttérbe szorítva a konzervatívokat és a kereszténydemokratákat). 19
19

Püski Levente: A Horthy-rendszer. (Modern magyar politikai rendszerek) Budapest: Pannonica Kiadó, 86-89.

9

A Veszprémi Hírlap 1939. márc. 26-án jelent meg „az Egyesült Keresztény Párt felhívása a
pártszervezetekhez”.20 A párt, amely az 1895-ben alapított Katolikus Néppárt utódjának tekintette
magát, Veszprémben az egyházmegyei lap révén juttatta el közleményeit a nyilvánossághoz. A
„zsidókérdéssel” kapcsolatban a politikai nyilatkozat egyrészt leszögezte a kormányprogrammal
való azonosulást, másrészt hangsúlyozta, hogy a párt alapításától kezdve e program
megvalósításáért küzdött. Bár a Kereszténypárt ekkorra már elveszítette politikai befolyását, s
parlamenti képviselői egyáltalán nem voltak egységesek a „zsidókérdés” és a fajvédelem
kérdésében, 1939 tavaszán az egyházmegyei lapból (is) tájékozódó olvasóközönség ezzel az
állásfoglalással találkozhatott „keresztény politika” címszó alatt.
Pártunk támogatja gróf Teleky (sic!) Pál kormányát, mert úgy látjuk, hogy komoly szándékkal meg
akarja valósítani azokat a nemzetmentő és korszerű szociális reformokat, többek között a
zsidókérdést és a földreform kérdését is, amelyeknek megvalósításáért pártunk megalakulásától
kezdve négy évtizeden át tántoríthatatlan állhatatossággal küzd.
A kormánypárttal Budapesten létrejött együttműködés eredményeként a párt egyesült erővel tölti be
azt a nagy nemzetmentő hivatást a fővárosban, ahol erre a keresztény összefogásra nagy szükség
van most, amidőn végleges leszámolás készül a zsidó liberális elemek túltengésével szemben. A mi
pártunk örök eszmékért, isteni és emberi igazságért küzd. Ez a párt akkor keletkezett, amidőn a
zsidó liberális rendszer tombolt hatalmi túltengésében, akkor, amikor gúny tárgyává tették a
keresztény és sokszor a nemzeti gondolatot is. Ez a párt sokszor magára hagyatva, de mindig
elsősorban harcolt a keresztény nemzeti eszmékért a liberális zsidósággal szemben. Ebben a titáni
küzdelemben mindig célpontjában volt a hatalmas ellenségnek, ezért megfogyva bár, de törve nem,
itt áll e párt a liberális zsidóságnak, az örök ellenségnek hanyatló hatalma felett.
Zsidósággal kapcsolatos iratok Czapik Gyula veszprémi püspökségének idejéből (1939-1943)
Zsidó származású papok, jelentkezők a papnevelő intézetbe
A papság körében tapasztalható zsidóellenes előítéletekről páratlanul értékes forrás Dr. Kis György
zsidó származású veszprémi egyházmegyés pap emlékirata. 21 A vizsgált időszakban a következő,
zsidó származású papokkal, illetve a papnevelő intézetbe jelentkezőkkel kapcsolatos ügyeknek
maradt nyoma az egyházmegyei levéltárban:
Sándor Lajos, egri születésű pap Ausztriában, a burgenlandi apostoli adminisztratúra szolgálatára
szentelődött. Az Anschluss után zsidó származása miatt visszaért Magyarországra, ideiglenesen a
veszprémi egyházmegyében nyert alkalmazást (1938 szept.-1939. jún., Hévíz). Mivel korábban
elveszítette magyar állampolgárságát, mint hontalant 1939 szeptemberében a KEOH kiutasította az
országból. Mivel már csak két hete maradt ügye rendezésére, az éppen hivatalába lépő Czapik
Gyula veszprémi püspökhöz fordult segítségért (1939. szept. 29.). A püspök közbenjárt a hatóságnál
határidő hosszabbításért vagy tartózkodási engedély megadásáért. Úgy tűnik, Sándor Lajos
állampolgársági ügye rendeződött, egyházi jogviszonya viszont továbbra sem, mert 1942-ben és
1945-ben ismételten kérte felvételét az egyházmegyébe (elutasításra talált).22
Dr. Lukács István káplán 1942. dec. 3-án intézett levelet a püspökhöz Lengyeltótiból, melyben
közli, hogy a M. Kir. Pécsi 4. sz. honvéd helyőrségi kórházhoz osztották be tartalékos tábori
lelkészként, ahol felszólították származása igazolására (mivel a törvényes rendelkezések szerint
zsidónak vagyok tekintendő). Ügyében Czapik püspök levelet intézett Hász István tábori püspökhöz
(1942. dec. 30.), melyben érdeklődött egy esetleges miniszteri rendeletről, amely azonban nem
20

VH, XLVII, 14, 1939. márc. 26. 1-2.
Kis György: Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával. Budapest, 1987. különösen 52-108. – Szenes
Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Budapest, 1986. 261-310.
22
Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár, Acta Dioecesana (VÉL AD) 5360/1939, 5762/1942.
21

10

mondhat ellent a törvénynek, amely kimondja, hogy a keresztény egyházak papjai semmi körülmény
között nem számítanak zsidónak, még akkor sem, ha származásuknál fogva zsidóknak tekintendők
volnának. Később tájékoztatta papját a várható mentesítési rendeletről. 23
Kausz József hévizgyörki plébános 1940. júl. 15-i dátummal levelet intézett Czapik püspökhöz,
melyben tanítványát, Smelkó Tibort felvételre ajánlotta a veszprémi papnevelő intézetbe. Az ifjú
Aszódon érettségizett két évvel korábban, anyja zsidó volt, aki 1940 januárjában
megkeresztelkedett, a szülők házasságukat rendezték. Smelkó felvételizett Vácra (Hévizgyörk a
váci egyházmegyéhez tartozik), a bizottság egyik tagja azonban tiltakozott felvétele ellen. A
plébános nyolc évig hittanára volt, már két helyen is próbálkozott ajánlásával, de elutasításra talált.
Dr. Beőthy István veszprémi szemináriumi rektor véleménye (júl. 19): A fiút származása miatt ne
méltóztassék felvenni a klerikusok közé. Az idei konkurálók között is volt ilyen származású ifjú és
nem nyert felvételt. Ez alapján a püspök válasza a plébánosnak (júl. 22.): Egyházmegyémben a
kispapok fölvétele már megtörtént és a létszám betelt. Smelkó felvételét ezek szerint nem
tárgyalhatom.24

Zsidó tanárok katolikus iskolákban
Az 1939. évi IV. tc. (ismertebb nevén II. zsidótörvény) 5. §. előírta, hogy a zsidó tanárokat és
tanítókat (az izraelita intézmények tanerőinek kivételével) 1943. jan. 1-ig nyugdíjazni kell, illetve
végkielégítéssel el kell bocsátani. A rendelkezés több tanárnőt érintett a veszprémi egyházmegye
területén működő leányiskolákban.25 Előfordult, hogy kétségek merültek fel a törvény alkalmazását
illetően.26 Különösen érdekes a pápai róm. kat. polgári iskola izraelita tanárainak ügye. Itt 1929ben, az izraelita polgári iskola megszűnése után – állami közvetítéssel, a két hitközség között
létrejött egyezség alapján (1929. júl. 17.) – a katolikus intézmény átvette a diákokat és három tanárt
(közülük egy rövidesen nyugdíjba vonult). 1939. nov. 30-án Veszely László polgári iskolai igazgató
felterjesztést intézett a megyéspüspökhöz, elé tárva a két zsidó tanár, Bihari Artúr és Pál Lajos
nyugdíjaztatása tárgyában szerkesztett beadványt, hogy azt továbbítsa a Vallás- és Közoktatásügyi
Minisztériumba. Az igazgató hivatkozott a korábbi megállapodásra, amelynek következtében a két
tanár az iskolába került, s amelyben az állam vállalta három állami tanár beosztását, s hogy a zsidó
tanárok fizetésének felét állja, miközben a levél keletkezésének idején egy állami tanerő volt csak
és a fizetéskiegészítő államsegély 35 %-ra csökkent. Ebből kiindulva kezdeményezte, hogy a zsidó
tanárokat minél előbb távolítsák el az iskolából:
Eltekintve attól az anyagi károsodástól, amely Egyházközségünket ezáltal érte, a zsidó-tanárok
további működése sem erkölcsi, sem nemzeti szempontból nem kívánatos… Minden erőkifejtésünk
hajótörést szenved a tőlünk erkölcsi, hazafias vonatkozásokban igen távol álló két zsidó tanár
működésének megdöbbentő erkölcsi lazaságán. Fel nem mérhető szakadék választja el egymástól a
tanártestületet; két világ, amely soha nem találkozhat, mert egyik oldalon áll a mi Erősségünk,
Krisztusunk, a másik oldalon a tőlünk idegen zsidó liberalizmus, minden rombolásával együtt. –
Igen erős katolikus ifjúságot szeretnénk nevelni, amely át van hatva küldetésének nagyságától és
szépségétől, amely cselekvő és nem megalkuvó, életerős és nem legyengített. – Tudjuk, hogy
iskolánknak Pápán, a reformátusság tűzfészkében küldetése van s szeretnők, ha ezt a küldetést úgy
23

VÉL AD 5656/1942, 129/1943.
VÉL AD 3974/1940.
25
VÉL AD 4276/1940. A VKM Steuer Magdolna nagyatádi róm. kat. polgári leányiskolai helyettes tanárnőt 1940. febr.
1-től szabályszerű végelbánás alá vonta, ellátást nem kaphatott, mert 1938. febr. 3-tól volt ideiglenes alkalmazásban,
így sem nyugdíj, sem végkielégítés jogosultságát nem szerezte meg. A határozatot az egyházmegyei főtanfelügyelő
kiküldte Sr. Tóth M. Zenke mb. igazgató nővérnek (1940. jan. 16.) tudomásulvétel és intézkedés végett, a következő
megjegyzéssel: „úgy látszik, hogy a miniszter rendelkezése a zsidótörvénnyel függ össze”. VÉL AD 7553/1942.
Nagykanizsa Notre Dame, Havas Ilona leánygimnáziumi tanárnő nyugdíjazása 1942. febr. 1-től.
26
VÉL AD 5499/1940. Nagykanizsa Notre Dame, Radó Edit llse tanár újbóli igazolását kérik. VÉL AD 8107/1942,
8605/1942. Akán a tanítóválasztás kapcsán merült fel, hogy minek minősül Kolonits Magdolna pályázó, aki
törvénytelen gyerekként született, de természetes apja köztudomásúan zsidó.
24

11

tudnók megoldani, hogy általa Egyházunk és Kegyelmes Főpásztorunk megelégedését vívnánk ki.
Feladataink megoldása elé a két zsidó-tanár jelenléte gördíti a legtöbb akadályt. Megpróbáltuk ezt
a szomorú és megalázó adottságát iskolánknak keresztényi türelemmel és sok önfegyelmezéssel
viselni; szívesen vállalta a tanártestület a reáháruló munkatöbbletet is, de érezzük, hogy igazán
termékeny összefogás, friss munkalendület a zsidó-tanárok eltávolítása nélkül kialakulni nem tud.27
Czapik püspök a pápai egyházközség kérését felterjesztette a Vallás- és Közoktatásügyi
Minisztériumba (dec. 11.), kérve, hogy Bihari Artúr és Pál Lajos rendes tanárokat az 1939. évi IV.
tc. 5. §. 2. bekezdése alapján már az 1939/40. tanév végével nyugdíjazzák. A püspök átvette –
részben szó szerint – az igazgató érvelését, és az indoklást is: Kegyelmes Uram! A zsidó tanároknak
továbbműködése a római katolikus polgári iskolánál sem katolikus, sem nemzeti szempontból nem
kívánatos. Egy katolikus iskolának tanári testülete a testületnek két zsidó tagja miatt nem állíthatja
minden erejét 100 %-ban eredményesen a katolikus és hazafias nevelés szolgálatába.28
A VKM 1940. febr. 10-i dátummal értesítette a püspököt: Pál Lajos alkalmazása végelbánással fog
megszűnni, Bihari Artúr ügyében viszont későbbi intézkedés várható. 29 Ez utóbbi okáról Engelhardt
Ferenc kanonok, egyházmegyei főtanfelügyelő ápr. 4-én kelt, az illetékes minisztériumi
tanácsoshoz címzett leveléből értesülünk, amely szerint Bihari az ő közbenjárását kérte, hogy
később vonják végelbánás alá, mert júl. 1-én magasabb fizetési osztályba lép. A kanonok azonban
ezt elutasította: Tekintettel azonban a zsidótörvény szigorú rendelkezésére és nevezett tanárnak
gyenge minősítésére, úgy gondolom, hogy nem lehet érdekében kérést előterjesztenem.30

Zsidó diákok katolikus iskolákban
Az iskolai ügyek másik csoportja a katolikus iskolába járó izraelita vallású tanulókkal kapcsolatos.
A Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek fonyódi polgári iskolájának mb. igazgatójával,
Dusa Mária Evangélista nővérrel azt közölte Engelhardt Ferenc kanonok, egyházmegyei
főtanfelügyelő (1939. nov. 15), hogy a következő feljelentés érkezett hozzá: „A fonyódi
Miasszonyunkról nevezett apácák által vezetett nyilvános jogú római katholikus közös polgári
iskola izraelita vallású tanulói az iskola igazgatóságának engedélye alapján szombati nap az
iskolalátogatási kötelezettség alól a tanév egész tartamára felmentést nyertek. Mivel felmentés csak
fizikai munkák végzése alól adható, kérjük az illetékes hatóságot az ügy pontos kivizsgálására.” Ez
ügyben jelentést és magyarázatot kérek.
Az igazgató nővér, elismerve a felmentés tényét, nagylelkű elbánást kért a növendék számára
(1939. nov. 18.): Az iskolának 1 rendes és 2 magántanuló izr. növendéke van. A magántanulók nem
kötelesek a mindennapos iskolalátogatásra. - Kohn Piroska II. osztályos tanulónak elnéztük
hallgatólagosan a szombati mulasztását, mert vallásuk tiltja a vonaton és járműveken való utazást
is e napon. Nagyon szorgalmas tanuló, aki a hiányokat eddig eredményesen pótolta, különben is e
napon két rajzóra van, amikor úgysem rajzolna, így csak két óra vesztesége van, mert a rajzokat
mindig utána pótolja azokon az órákon, amikor a többieknek hittanóra van. Értesítettem az
édesanyját, hogy hacsak lehetséges, küldje e napon is iskolába gyermekét. Ha nem teheti meg, úgy
nagyon szépen kérem, hacsak egy módja is van annak, hogy ez neki elnézessék, méltóztassék
megengedni, mert mint említettem, egy kiváló jó gyermekről van szó. A jövő évben nem fogunk
izraelitákat felvenni.

27

VÉL AD 7330/1939. Az egyik érintett tanár, Bihari Artúr 1926-tól a Pápai Testvériség Sport és Kultúregyesület
labdarúgó szakosztályának titkára volt, továbbá a Pápai Sakk-kör háznagya.
28
VÉL AD 7330/1939.
29
VÉL AD 4835/1940.
30
VÉL AD 5197/1940.

12

Válaszában a főtanfelügyelő a rendeletek szigorú betartására utasította a nővért, illetve kitért arra,
hogy a (fiú) magántanulók csak azért minősülnek annak, mert Fonyódon nincsen külön fiútagozat
(1939. nov. 25.): Az állami Rendtartási Szabályzat 108. §-a értelmében az izraelita vallású
tanulókat szombati napon az iskolába való járástól nem lehet felmenteni. Ha Kohn Piroska a II.
osztálynak izraelita vallású rendes tanulója, tartozik szombati napokon is iskolába járni. Amikor
Rendtartási Szabályzat §-áról van szó, nem számít az, hogy az illető szorgalmas és jó gyerek.
Legyen az illető magántanuló. Az izraelita vallású magántanulóknak sem mondhatom Fonyódon
azt, hogy szombati napokon otthon maradhatnak, mert ők magántanulók. Fonyódon ugyanis az
izraelita vallású magántanulók éppen úgy járnak iskolába, mintha rendes tanulók lennének. A
közönség látja, hogy mindennap iskolába mennek, azért rendes tanulóként kezeli őket. Ha pedig
megérkezik majd a VKM-i engedély a fiútagozat megnyitására, a magántanulókból rendes tanulók
lesznek.31
Az irgalmas nővérek veszprémi polgári leányiskolájának igazgatója, Kerbler Gizella nővér azt
kérdezte a főtanfelügyelőtől (1941. nov. 17.), hogy az intézet négy nagyvázsonyi magántanulóját
előkészítheti-e zsidó állásnélküli tanárnő? Engelhardt kanonok válaszában (nov. 23.) a hatályos
törvényen túlmenő szigort tartott megfelelőnek az ügyben: A zsidótörvénynek jelenleg még nincsen
tiltó rendelkezése arra vonatkozóan, hogy zsidó tanár vagy tanító nem készíthet elő
magántanulókat. De egyáltalán nem kívánatos, hogy zsidó tanítók összegyűjtsék a magántanulókat.
Én zsidó tanítónak engedélyt nem adok arra, hogy háromnál több magántanulót tanítson. Ha pedig
tudomásomra jutna, hogy zsidó tanító engedély nélkül háromnál több magántanulót készít elő,
azonnal eltiltom őt a magántanulók oktatásától. Különben Nagyvázsonyban vannak okleveles róm.
kat. tanítónők is… Jó lesz a magántanulók szülőit hangolni kat. tanerők irányában.32
A gyulafirátóti tanítók fegyelmi ügye az 1941. évi XV. tc. 9. §.-val (III. zsidótörvény) függ össze,
amely fajvédelmi alapon megtiltotta zsidók és nem zsidók házasságkötését. Az iratokból
megtudjuk, hogy Czeczey László gyulafirátóti tanító korábban polgárilag elvált, ám ezt az
egyházjogilag problémás állapotot mind a plébános, mind az Egyházmegyei Hatóság „különös
kegyből” eltűrte, amíg más elhelyezkedést nem talál. Czeczeynek öt év óta viszonya volt Czirfusz
Anna tanítónővel, amiről a plébános nem tudott. Mivel a férfi „félvér” volt (anyja zsidó), és szerette
volna feleségül venni a tanítónőt, még a törvény hatálybalépése (1941. aug. 8.) előtt, jún. végének
egyik estéjén, 10 órakor polgári házasságot kötöttek, mert így gondolták megelőzni a zsidótörvény
hatályát. Az eset kitudódott, s mivel a házasságkötést nem jelentették be az Egyházmegyei
Hatóságnak, vizsgálat indult, amelyet azonban nem vittek végig, mert szept. 10-én a felek lemondó
nyilatkozattal megváltak állásuktól.33

Zsidó birtokok kegyúri terhei, telepítések
Az 1939. évi IV. tc. (II. zsidótörvény) 15-16. §.-a rendelkezett a zsidók mező- és erdőgazdasági
ingatlanbirtoklásáról, kimondva többek között, hogy „zsidót az egyébként fennálló korlátozásokra
tekintet nélkül lehet összes mezőgazdasági ingatlanának tulajdonul vagy kishaszonbérletek céljára
átengedésre kötelezni”. Ennek következtében az 1940. évi IV. tc. (1940-es földtörvény), amely a
kishaszonbérletek alakításának előmozdításáról és a kisgazdák földhöz juttatásáról rendelkezett,
anélkül, hogy a zsidó szót tartalmazta volna, lényegében a zsidóktól kisajátított földbirtokok
felosztását jelentette. A folyamatot az 1942. évi XV. tc. (ún. IV. zsidótörvény) tetőzte be, amely
megtiltotta, hogy zsidók földtulajdont birtokoljanak.34

31

VÉL AD 6530/1939, 6833/1939.
VÉL AD 9009/1941.
33
VÉL AD 8334/1941 (VIII. 4.), 8517/1941 (VIII. 25.), 8750/1941 (szept. 10.)
34
Részletesebben lásd: Csősz László: Földreform és fajvédelem: a negyedik zsidótörvény végrehajtása. in A holokauszt
Magyarországon európai perspektívában. Szerk. Molnár Judit. Budapest, 2005. 176-192.
32

13

A kishaszonbérleti törvény hatására az egyházi szervek latolgatni kezdték, hogy a várható
földosztások, telepítések miként befolyásolják majd a települések felekezeti megoszlását. A
Somogy vármegyei Görgeteg lelkésze ismertette a püspökséggel azokat a telepítési terveket,
amelyek Mándy Sándor simongáti nagybirtokos „zsidóbirtoknak nyilvánított és telepítésre
kiszemelt” birtokaira vonatkoztak, s kérte a püspök közbenjárását, hogy lehetőleg katolikus
telepesek kerüljenek a plébánia területére (1942. márc. 21.). Czapik püspök válaszában (ápr. 15.)
közölte, hogy személyesen járt el a Földművelésügyi Minisztériumban, ahol arról tájékoztatták,
hogy a telepítési tervek egyelőre „a zavaros idők miatt” nem időszerűek, és kitolódnak a háború
utánra.35 A Veszprém vármegyében fekvő Szápár lelkésze a Spitzer-féle zsidóbirtok felosztását
szorgalmazta hívei részére, nehogy a szomszédos Csetény reformátusai kapják a szápári részre eső
földeket (1942. dec. 22.). Jelentette a püspökségnek, hogy a zsidóbirtokot előbb kisbérletbe
juttatásra kötelezték, majd az államnak történő átengedésre, és úgy értesült, hogy a csetényieknek
(„református nyilasok”) akarják kiosztani. Jelezte továbbá, hogy a birtokhoz dologi kegyúri terhek
is kapcsolódnak, továbbá a templom mellett lévő úrilak véleménye szerint nagyszerű plébánia
lenne.36
A balatonalmádi lelkész levelében ahhoz kérte a püspök támogatását, hogy a plébánia javadalmának
gyarapítása végett a kisajátított szőlőbirtokok egyikét megszerezhesse (1942. febr. 6.):
Balatonalmádi területén fekvő zsidó szőlőbirtokokat gyors egymásutánban igényelik. Úgy
gondoltam, hogy bármennyire is súlyos nehézségekkel kell megküzdenünk, vétkes könnyelműség
lenne, ha elszalasztanánk ezt a soha vissza nem térő kedvező alkalmat. Egyike a legjobb
szőlőbirtoknak Neuhauser Lenke 2800 négyszögöles birtoka, melynek közepén kétszobás villaszerű
présház áll… Czapik püspök válaszában jelezte, hogy a plébániajavadalom ugyan szőlőbirtokot
nem igényelhet a földosztás során, de az ellen nincs kifogása, hogy az egyházmegyei
takarékpénztárként működő Alapítványi Hivatal bankkölcsönével, jutányos áron megvásárolja a
jelzett birtokot.37
A földosztással kapcsolatban merült fel az a probléma, hogy a birtokhoz kapcsolódó kegyúri
terheket ezentúl több birtokosnak kellett viselnie, ami megnehezítette a plébánosok és az
egyházközségek dolgát. A Somogy vármegyei Igal és Juta esetében azért jött szóba a kegyúri terhek
Igalpusztára eső részének megváltása, mert a birtok Berger József halála után, mint zsidó birtok a
Földművelésügyi Minisztérium részéről kiosztandó földként igénybe vétetett (igali egyházközségi
képviselőtestület jegyzőkönyve, 1941. IX. 5.). A társkegyurakkal történt megegyezés után az
egyházközség 20 hold szántóföldhöz jutott a kegyúri terhek megváltásaként, az ügylethez azonban
az Egyházmegyei Hatóság és a Minisztérium jóváhagyására is szükség volt.38
Az igali eset iratanyaga azt mutatja, hogy a kegyúri terhekkel kapcsolatos megegyezés a birtokosok
és az egyházközség közötti magánjogi szerződésnek minősült. Czapik püspök a hasonló eseteknél
várható nehézségekre tekintettel a kegyúri terhek kötelező megváltását javasolta az 1942. évi XV.
tc. (ún. IV. zsidótörvény) előkészítése során (Czapik püspök levele Dr. Radocsay László
igazságügyi miniszterhez, 1942. IV. 3.):
A zsidóbirtok felszámolásával kapcsolatban tudtommal törvényjavaslat készül. Engedd meg, hogy
ezzel kapcsolatban fontos szempontra hívjam fel nagybecsű figyelmedet. A zsidókézbe került
nagybirtok jó része valamikor a magyar főnemesség és nemesség birtoka volt. Ez a birtok kegyúri
és egyéb dologi terheket viselt. A kegyúri és egyéb (pl. iskolai) dologi terhek közjogi természetüknél
fogva átszállottak az új, zsidó birtokosokra… A birtok szétdarabolásával a jogi állapot nem változik
elméletben. A kegyúri és egyéb közjogi természetű dologi terhek a régi birtoktesten minden
telekkönyvi biztosítás nélkül is megmaradnak azzal az egy különbséggel, hogy a terheket most már
nem egy, hanem sok birtokos köteles viselni. Elméletben tehát nehézség nem volna. A gyakorlatban
35

VÉL AD 1750/1942.
VÉL AD 5498/1942, 821/1943, 1706/1943, 1870/1943
37
VÉL AD 645/1942.
38
VÉL AD 4645/1941, 5603/1941, 5755/1941, 2367/1942, 5511/1942
36

14

azonban egészen visszás helyzet keletkezik. Egy személlyel illetve családdal szemben sem volt
mindig könnyű az egyház, illetve iskola jogait érvényesíteni. Egy soktagú s hozzá még tanulatlan,
minden izgatásra könnyebben hallgató csoporttal szemben sokszor majdnem lehetetlen a terhek
viselését a gyakorlatban is kisürgetni. Épp ezért nemcsak egyházi, de állami szemszögből nézve is
nagyon üdvösnek tartanám, ha az új törvény a kegyúri és egyéb közjogi természetű dologi terhek
kötelező megváltását előírná… Annyi földet kapjon az egyház, illetve egyházközség, amennyi az
eddigi terhek teljesítésének biztosítására szükséges…39
A törvény végrehajtási utasítása (3600/1943. M. E. sz. rendelet) a püspök várakozásának
megfelelően a kegyúri terhek kötelező megváltását irányozta elő a volt zsidóbirtokok „átengedésre
kötelezés alapján való birtokbavétele” esetén. Ezt az Egyházmegyei Hatóság körlevélben közölte a
plébánosokkal, utasítva őket, hogy ahol zsidóbirtokot a kir. kincstár átvett vagy zsidóbirtokot
átengedésre kötelezett, azonnal tegyenek jelentést arról, hogy ezen zsidóbirtokot minő kegyúri vagy
egyéb egyházlátogatási okmányon, jogszokáson alapuló szolgáltatások, kötelezettségek,
járandóságok terhelik… Számítsák ki, hogy földben való kártalanítás esetén – ismerve az illető
ingatlannak termőképességét, fekvését, minőségét – hány kat. hold volna szükséges a kegyúri
terhekért való kártalanításra, és ezek az ingatlanok hol volnának kijelölendők.40

Keresztelések antedatálása
Az alább ismertetendő mezőkomáromi eset hátterében az I. és a II. zsidótörvény azon rendelkezései
álltak, amelyek a zsidónak minősítés szempontjából jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy az
illető 1919. aug. 1. előtt vagy után keresztelkedett-e meg. A képviselőválasztásra történő utalás az
1939. évi IV. tc. (II. zsidótörvény) 4. §.-ra vonatkozik, amely korlátozta a zsidók választójogát.
1939. okt. 7-én a Magyar Kir. Rendőrség Budapesti Főkapitányságának Bűnügyi Osztálya átküldte
a veszprémi püspökségnek azt a júl. 4-én kelt jelentést, mely szerint feljelentés érkezett azzal
kapcsolatban, hogy Schlakker Károly, Mezőkomárom plébánosa f. év május havában antedatált
keresztelési bejegyzéseket eszközölt. Keresztlevelet állított ki a hamis bejegyzések alapján, melyet a
zsidók valószínűleg felhasználtak a lezajlott képviselőválasztáson, rosszhiszeműen kijátszva a
fennálló rendelkezéseket. A hamisításban része van dr. Takács János kelenföldi vagy kelenvölgyi
plébánosnak, akinek rokonsága van a faluban, és a jelzett hónapban járt ott. Az ismeretlen
feljelentő szerint a papok tekintélyes pénzeket fogadtak el, és több hasonló eset is történhetett. Az
inkriminált bejegyzések három budapesti lakosra vonatkoztak: Schiff Béla kereskedő az anyakönyv
szerint 1900-ban, Dr. Szegő /Schlésinger/ Károly ügyvéd 1917-ben, Dr. Preisich Hugó pedig 1918an keresztelkedett meg Mezőkomáromban. Egy júl. 26-i rendőrségi jelentés a Kijelentő Hivatal
lakcímváltozásokkal kapcsolatos antikvár anyagából megállapította, hogy Schiff Béla 1911-ben
még izraelita volt, Szegő 1919-ben ugyan katolikus, ám előző bejelentőlapja szerint még izraelita,
Preisich pedig 1918-ban izraelita, 1929-ben viszont már katolikus.
Czapik püspök okt. 10-én Tóth Lajos káplánt bizalmas nyomozással bízta meg, amelynek
eredményét a káplán okt. 19-i levelében közölte az Egyházmegyei Hatósággal: Az előző évben több
zsidót megkereszteltek, legtöbb pesti volt, és a kelenföldi plébános hozta őket azzal az indokkal,
hogy vidéken könnyebben lehet a püspökségtől engedélyt kapni felnőttek keresztelésére. Ezeknek
az engedélye fellelhető a plébánia irattárában, azonban a jelzett esetekben nem találta az engedélyt.
Ezek a keresztelési anyakönyvben az év utolsó bejegyzései, ám abban az időben az anyakönyveket
nem zárták le minden év végén. A káplán arra nem tudott válaszolni, hogy a papok milyen juttatást
kaptak, és hogy Takácsnak volt-e köze mindehhez, mert akkor még nem volt Mezőkomáromban.
Czapik püspök okt. 27-én írt a plébánosnak, és három napon belül igazoló jelentést várt tőle, mivel
a püspökségen őrzött anyakönyvi másodpéldányokból hiányoztak az inkriminált bejegyzések,
39
40

VÉL AD 1592/1942.
Litterae Circulares 1943/50.

15

amelyek ezek szerint utólagosak, s ez a közokirathamisítás bűntényét látszik kimeríteni. Schlakker
plébános okt. 31-én kelt igazoló jelentésében azzal védekezett, hogy amikor pap lett (1889), csak
egyházi anyakönyvezés volt, s miután bevezették a polgárit, attól kezdve abban a gondolatban
voltam, hogy az egyházi anyakönyvezés csak az egyház céljait szolgálja, tehát polgári jelentősége
nincs. Elismerte, hogy hanyag szokott lenni az anyakönyvezés terén, de a hamisítást tagadta.
Nov. 22-én püspök arról értesítette a káplánt, hogy mivel megállapítást nyert az utólagos bejegyzés
ténye, ezért elrendeli az anyakönyvi adatok törlését. A plébános ekkor gyógykezelésen tartózkodott,
de a püspök közölte, hogy ha felgyógyul, lefolytatják ellene az egyházi büntetőeljárást. 1940. ápr.
14-én a Veszprémi Kir. Ügyészség a nyomozás megszüntetéséről értesítette a püspökséget. Az irat
szerint az érintettek közül Schiff meghalt, Szegő Pozsonyban tartózkodott, ezért beidézni nem
lehetett, Preisich pedig bemutatta 1920. jan. 9-én kiállított születési anyakönyvi kivonatát, mely
szerint ő akkor már katolikus volt. Schlakker plébánost ekkor a lipótmezői elmegyógyintézetben
ápolták, Takács plébános pedig kijelentette, hogy nem tud semmiről. Korábban az ügyészség elnöke
helyszíni szemlét tartott a plébánián, és megállapította, hogy az inkriminált anyakönyv több helyen
rendetlen bejegyzéseket tartalmaz, amit annak idején nem kifogásoltak, a tinta száradása és színe
nem mutat eltérést a vizsgált esetekben. Ezek alapján – szól a határozat indoklása – nem cáfolható
meg az a körülmény, hogy szabálytalanságokkal állunk szemben, amelyek büntetőeljárás alá nem
vonhatók, viszont azonban ennek ellenkezője sem zárható ki, erre azonban a gyanún kívül
bizonyíték nincs. A plébános végül előrehaladott kora miatt 1942-ben nyugalomba vonult.41
Figyelmeztetés zsidó kereskedők támogatása miatt
Zala vármegye főispánja, gróf Teleki Béla 1941. aug. 28-i kelettel levelet intézett Czapik Gyula
püspökhöz, mely szerint a Belügyminisztériumból felhívták a figyelmét szigorúan bizalmas úton
arra, hogy a nagykanizsai Szt. Vince-rend szegényházát vezető apáca kizárólag zsidó cégektől
vásárol, s a ferencesek is több ízben „zsidókat támogattak”. A főispán kérte a püspök odahatását,
hogy a nagykanizsai vallási és társadalmi intézmények elsősorban a kifejezetten keresztény
kereskedelmet és ipart támogassák.Szept. 3-án a püspök levelet írt Gulyás Gellért ferences
lelkészhelyettesnek, melyben kifejtette, hogy a mai idők nagy körültekintést kívánnak tőlünk s
intézményeinktől ebben az irányban is, egyben utasította, hogy élőszóban figyelmeztesse
nevezetteket eljárásuk helytelen voltára.42
Feljelentések „zsidóbarátság” miatt
A papok elleni feljelentések repertoárja ebben az időben a szokásos vádak mellett a túlzott zsidó
befolyás, zsidókkal való barátkozás felhánytorgatásával bővült. A karádi plébános, Dr. Kákosy Á.
Elek elleni, éveken át tartó rágalomhadjárat (amelynek mozgatója a plébános szerint az elbocsátott
házvezetőnő volt) egyik visszatérő témája volt, hogy a plébános Weisz József zsidó állatkereskedő
befolyása alá került. Az 1940. okt. 20-i névtelen feljelentés még a „szokásos” vádakat tartalmazta,
de a püspök már ez után igazoló jelentést kért a plébánostól. Nov. 22-i dátummal aztán Horváth
József karádi lakos adta elő panaszát a plébános ellen, melynek lényege, hogy Weisz József zsidó
kereskedővel olyan nagy barátságot tart fenn, hogy azt mondhatjuk, hogy ez a zsidó uralkodik a
plébánián. A levél hátralévő része az antiszemita sztereotípiák tárháza, a feljelentő azért fordult a
püspökhöz, hogy mentse meg a magyar érdekeket Karádon. Dec. 5-én Kákosy igazoló jelentést
küldött a püspöknek a Manrézából, ahol éppen lelkigyakorlatot végzett. Ebben kifejti, hogy a
feljelentések hátterében a volt házvezetőnő áll, akinek felmondott, majd így folytatja: Weisz József,
mint ügyes kereskedő és becsületes, szegény kis zsidó számomra állatokat vásárol, mégpedig azért,
mert ő állatszakértő, míg a keresztény parasztember az állatok vásárlásában nem olyan szakértő, de
41
42

5590/1939, 6347/1939, 6708/1939, 1890/1940
VÉL AD 4298/1941.

16

erre nem is vállalkozik mindenkor… Én mint pap és lelkipásztor, ilyen dologgal nem
foglalkozhatom. Utal arra, hogy Weisz a környék birtokosainak, más plébánosoknak is tesz
szolgálatokat, többek között a püspöki uradalom bérlőinek is. Ehhez hozzáfűzi: Tudtommal
Excellenciád boldogult elődje, Rott Nándor püspök úrnál is volt egy-egy házi zsidó, nem
gondolhattam emiatt valami kompromittáló dologra, annál is inkább, mert a mi jószándékú
parasztnépünknek eszeágában sincs ezen fennakadni.
Az ügy a következő évben is folytatódott, az újabb feljelentések hatására a püspök esperesi
vizsgálatot rendelt el, amelynek zárásaként 1942. jan. 5-én felszólította a plébánost, hogy szüntesse
meg „Weisz József zsidónak a gazdaságban való szereplését megszüntetésére felhívás: A prudentia
pastoralis okából be kell látnia ennek a helyzetnek a mai viszonyok között való tarthatatlanságát.
Jan. 10-én Kákosy jelentette, hogy elbocsátotta Weiszet, ezzel azonban nem nyugodtak meg a
kedélyek, mert az esperes újabb feljelentést juttatott el az Egyházmegyei Hatóságtól, ezúttal
Zbinyovszky Lászlóné karádi tanítónő panaszát, aki többek között azt hallotta másoktól (!): katonák
gyóntatásakor a plébános azt adta fel penitenciaként, hogy imádkozzanak az angolok győzelméért.
Időközben a Weisz miatti vádaskodás is kiújult. Az ügyre főesperesi vizsgálat tett pontot: a
főesperes eskü alatti vallomásokat vett fel a falu tekintélyes lakosaitól a plébános viselkedését
illetően (1942. okt. 28.). A plébánost támogató nyilatkozatok között találjuk Párkányi István
kerületi főjegyzőét, aki a következőképpen védi Kákosyt: Olyan szorosabb zsidó barátkozásról,
amin komolyabb emberek megbotránkozhattak volna, szó sem lehet. Sőt tudok egy olyan templomi
beszédről, ami a zsidóság ellen szólt. Kákosy 1945-ben nyugalomba vonult.43
Bár a karádi ügyben is felmerült olyan mozzanat, amelynek a háborús viszonyok között súlyosabb
következményei is lehettek volna (a plébános állítólag az angolok győzelméért imádkoztatott),
Tapolcán ez be is következett. 1941-ben valaki bejelentést tett a német birodalmi követségen arról,
hogy a tapolcai káplán németellenes, angolbarát beszédeket tart, a plébános pedig nem tesz ez ellen
semmit. 1941. okt. 20-án a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium miniszteri tanácsosa továbbított
két iratot Czapik püspöknek: az egyik a külügyminiszter átirata a VKM miniszterhez, amely utal a
német követséghez érkezett feljelentésre. A levélben az áll, hogy külpolitikai szempontból
megengedhetetlen egyházi személyek ilyen tevékenysége, és a panasznak nyilvánvalóan van komoly
alapja, ha talán bizonyos helyi jellegű torzsalkodások annak jelentőségét túlozzák is. Ezért felkérte
a VKM minisztert, hogy az illetékes egyházi főhatóság útján megintésben, kioktatásban részesítse
az érintetteket, ismétlés esetén erélyesebb intézkedésekkel fenyegetve őket. A másik továbbított irat a
szombathelyi III. csendőrkerület 8. nyomozó alosztályának vizsgálati anyaga. Ebből megtudjuk,
hogy vitéz Szalay Gyula ny. százados, gyógyszerész, tapolcai járási vitézi hadnagy a vitézi
székkapitánynak Zalaegerszegre írásban jelentette Nyék Sándor káplán németellenes beszédét, mely
1940. május havában a Hősök ünnepén hangzott el. Utána Dr. Erdélyi Árpád tapolcai
állomásparancsnok, vitéz dr. Péczely, a közkórház igazgató-főorvosa és Szalay Kiss István esperesplébánoshoz fordult, akiről megjegyzik, hogy zsidóbarát: jó viszonyban van a szerintük zsidó
származású dr. Fehér Károly vezető jegyzővel. A plébános ugyan eltiltotta a káplánt a hazafias
rendezvények szónoki tisztétől, de ő a filiákban továbbra is németellenes, angolbarát beszédeket
tartott. Ezekről a nyomozók információkat gyűjtöttek, forrásaik főleg a környékbeli falvak
kántortanítói voltak. Az információk kiértékelésénél megjegyezték, hogy az egyik tanító éppen
fegyelmi eljárás alatt állt, mert a püspököt hazugnak, a papokat gazembereknek nevezte.
Megemlítették még, hogy Nyék káplán jó viszonyt ápolt a zsidó László (Lőwy) Jenő
nyomdatulajdonossal, a plébánia a nyomtatványokat rendszeresen tőle vásárolta, s nem a keresztény
kereskedőtől, továbbá a másik káplán is angolbarát magatartást tanúsított.
Czapik püspök csak egy félévvel később, 1942. márc. 14-én fordult hivatalos levélben Kiss István
plébánoshoz, mely szerint a VKM-KM átiratok arra késztetik, hogy figyelmeztesse őt: az egyik
kitétel szerint a zsidó és angolbarát Dr. Fehér vezetőjegyzővel barátkozik, akinek baráti köre és így
43

VÉL AD 9550/1940, 10566/1940, 104/1942, 203/1942, 1577/1942, 2086/1942, 1622/1943.

17

Kiss esperes-plébános is… angolbarát magatartást tanúsítanak. A továbbiakban a püspök így inti
papját: Nem is kell mondanom, hogy minden katolikus ember Anyaszentegyházunk híve, amiért is
valamennyire kiterjed a lelkipásztor munkája s gondossága. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a
korszellemhez a megengedhető határig alkalmazkodjunk, mert különben lelkipásztori munkánk
bénul meg. Nagyontisztelendőséged ezt a határt nem tartotta meg… A jövőre nézve figyelmeztetem,
hogy a társadalmi érintkezésben óvatos legyen és arra törekedjék, hogy ezt a közvéleményt
viselkedésével megszüntesse. Ugyanekkor írt Nyék Sándor káplánnak is (Csurgóra) hasonló
szellemben, valamint Hóman Bálint VKM miniszterrel közölte a figyelmeztetések tényét. A
plébános önigazoló jelentése márc. 19-én kelt, ebben kifejti, hogy az a bizonyos közvélemény
néhány „úr” véleménye, s utal a kisváros elitjének megoszlására. Ennek az iratnak a külzetére a
püspök saját kezűleg ráírta: Magánlevelet írtam: Maradjon nyugodtan. Nagyobb kellemetlenségeket
kerültünk el így. Ez a megjegyzés egyrészt arra mutat, hogy az ügynek nem minden részletét lehet
megismerni az Érseki Levéltár anyagából, másrészt elgondolkodtató azzal kapcsolatban, hogy a
püspöki figyelmeztetés hangneme vajon a püspök meggyőződését tükrözi-e, vagy pedig a „nagyobb
kellemetlenségek” elkerülésének útja volt, hogy az ügyet igyekeztek egyházon belüli
figyelmeztetéssel lezárni. Mindenesetre a történetnek lett folytatása, mert Kis plébános később
azonosítani vélte a német követségre bejelentést tevő személyt, aki szerinte nem volt más, mint az
egyházközség jogtanácsosa és a kereszténypárt helyi ügyvezetője, dr. Csányi Pál ügyvéd. Mindezt
onnan tudjuk, hogy az ügyvéd rágalmazásért pert akart indítani a plébános ellen, s ettől csak az
Egyházmegyei Hatóság békéltető közbelépésének hatására állt el.44

A zalaszentmihályi eset
Sterntal Bernát zalaszentmihályi földbirtokos 1942. febr. 4-én fordult panaszával a veszprémi
püspökhöz Varga József lelkész iránta tanúsított ellenséges magatartása miatt. Sterntal 32 éve volt
zalaszentmihályi földbirtokos, 24 éve áttért, gyermekeit zárdában neveltette, az előző plébánossal
baráti volt a kapcsolata. Panaszának lényege, hogy Varga ellene uszítja a cselédséget, „zsidó
zulágereknek” nevezi őket, s szerinte Varga íratott ellene cikket egy nyilas lapban, vagy ő adta az
információkat, továbbá a szentbeszédekben is izgat a zsidók ellen. Levelében olvashatjuk: Én nem
tehetek arról, hogy zsidónak születtem. Valamikor az én boldogult apám igen magasrangú urak
asztalához volt hivatalos, akkor még nem volt szégyen, hogy zsidók voltunk. Nem tehetek róla, hogy
a világfelfogás más lett és a törvény most mást diktál.
Czapik püspök először atyai figyelmeztetéssel próbálta megoldani az ügyet. Febr. 27-én így írt a
lelkésznek: Nem akarom tehát korholni, hanem szeretettel és atyai jóindulattal figyelmeztetni… A
pap feladata mindenkit szeretettel elvezetni Krisztushoz. Mi nem adunk el semmit elveinkből, szót
emelünk ott, ahol megsértik Krisztus parancsait, de nem engedjük magunkat elragadtatni egy
néphangulattól. Tehát ilyen szellemben érintkezzünk azokkal is, akik származásuk folytán ma az
ellenszenv középpontjában állnak.
Márc. 5-én azonban megérkezett a püspökségre Dr. Kál Adorján bencés, kerületi esperes jelentése,
amely szerint Varga antiszemitizmusa, durvasága, részegeskedése közbotrányt okoz, és a világi
hatóság is el akar járni vele szemben. Márc. 25-én kelt újabb jelentéséhez mellékelte a pacsai járás
főszolgabírájának átiratát: Tudomásom szerint ezideig két egyént tettlegesen bántalmazott a nyílt
utcán, egyet pedig szemközt köpött, legutóbb pedig a levente ifjúságot hívta el arra, hogy egy Reich
nevű zsidó leventeköteles ifjút megdobáljanak, és akin ez alkalommal 8 napon túl belül gyógyuló
könnyű testi sértést is előidéztek… Különösen a zalaszentmihályi zsidó lakossággal szemben lépett
fel agresszív módon és őket már valósággal rémületben tartja. A főszolgabíró először eltekintett az
intézkedéstől, de most a lelkészt feljelentették könnyű testi sértés és becsületsértés miatt. Ő ugyan a
papsággal együttműködésre törekszik, de ily magatartást már a rend biztosítása érdekében sem
44

VÉL AD 1285/1942, 1417/1942, 1485/1942, 5608/1943.

18

tűrhetek el. Nem tűrhetem el azt sem, hogy a törvényes rendelkezésekkel szembe helyezkedve bárki a
zsidó lakosságot bántalmazza és a lakosság között a zsidóság ellen fenyegető hangulatot teremtsen.
Időközben Vargát elhelyezték a faluból a Somogy megyei Háromfára, ahol rövidesen szintén
„ügyei” lettek (ott a főjegyzővel került konfliktusba, akit többször nyilvánosan „román cigánynak”
nevezett). Az ellene folyó büntetőeljárást a zalaegerszegi kir. járásbíróság márc. 20-án
megszüntette, mert a megtámadott Berger nevű zsidó lakos végül nem kívánta Varga lelkész
megbüntetését.45
Püspöki közbenjárást kérő levelek
A kaposvári prépost-plébános, Dr. Kis Jenő György 1941. nov. 28-án azért fordult Czapik
püspökhöz, mert a kikeresztelkedett és „félvér” diákokat is a zsidó levente-foglalkozásra vitték,
amit a szülők fájlaltak. A plébános érdekükben a helyi parancsnokhoz fordult, azzal a kéréssel,
hogy szervezzenek nekik külön csoportot, ám az nem mert egymaga dönteni. A püspök válaszában
(dec. 1.) azt írta, hogy ugyan méltányolja a kérést, de a jelen körülmények között a baj
megszüntetésére országos intézkedést kisürgetni nem lehet, ezért a helyi tényezőkkel kell
tapintatosan megoldást találni: Azért olyan fontos, hogy a papság, elsősorban a vezetők élénk
kapcsolatot tartsanak fenn a polgári és katonai élet minden rendű és rangú tényezőivel, mert
személyes kapcsolat nélkül bajosan fordulhatunk hozzájuk. Kis plébános rövidesen jelezte (dec.
12.), hogy megpróbált lépéseket tenni, többek között informálisan a pécsi hadtestparancsnoksághoz
fordult, de az illetékesek ide-oda tologatják az ügyet, mert a Honvédelmi Minisztérium „elvi
döntésére” várnak.46 A keresztény munkaszolgálatosok rokonaitól azzal kapcsolatban érkeztek
panaszok, hogy az érintetteket izraelitákból álló századokba osztották, illetve kérték a püspök
közbenjárását a leszerelés érdekében.47
Végül egy különös kérés érkezett Czapik Gyula püspökhöz 1942 októberében: Wider Salamon
pápai rabbi kért ajánló sorokat tőle, hogy fiát, Wider Arnoldot felvegyék az államilag elismert
rabbik közé. A püspök teljesítette a kérést, miután Cavallier József, a konvertita zsidókat pártoló
Szent Kereszt Egyesület ügyvezetője baráti hangú levélben erre biztatta: Milyen különös és
megrendítő, hogy mostanában Izrael végső menedékeként Krisztus fényében az apostolok utódaihoz
fordul.48

45

VÉL AD 648/1942, 1100/1942, 1587/1942, 2206/1942, 4407/1942, 4631/1942, 673/1943, 849/1943.
VÉL AD 5725/1941.
47
VÉL AD 5730/1941, 3946/1942.
48
VÉL AD 4767/1942.
46

19

Esettanulmány 2
Jakab Attila:
Az óbudai keresztény egyházak viszonyulása a zsidósághoz a két világháború közötti
időszakban

„…szabad-e ilyet írni, hogy ‘nem vagyunk zsidógyülölők’!?
De igenis vagyunk!
És főleg a református – tehát magyar ifjuságnak kell annak lenni,
ha boldogulni akar e hazában.”49

A 2012-2013-as év során folytatott kutatás eredményeit összefoglaló „Óbudai katolikusok és zsidók
viszonya 1938 és 1944 között” c. tanulmány50 kidomborította, hogy a magyarországi zsidóüldözés a
hatóságok aktív közreműködésével és a keresztény lakosság nagyfokú passzivitása mellett zajlott.
Ennek elsődleges oka abban, a közel két évtizedes mentális ráhangolásban keresendő, amelyből –
sajnálatos módon – az egyházi sajtó is kivette a részét.
Jelen tanulmány – a korábbi kutatás folytatásaként – alapvetően ennek a mentális ráhangolásnak
a gyakorlati megnyilvánulásait, mechanizmusait, és tragikus következményeit igyekszik
feltárni. A folyamat még akkor is jól megragadható, ha maguk a rendelkezésre álló (elsősorban
levéltári) források korlátozottak51; vagy nehezen hozzáférhetőek. A korabeli, szélesebb történeti és
társadalmi kontextusba helyezett, és annak keretei között értelmezett – a történeti kutatás figyelmét
mindeddig elkerülő – felekezeti kiadványok ugyanis lehetőséget teremtenek az összehasonlításra, és
a magatartás-, illetve mentalitásbeli hasonlóságok és sajátosságok kidomborítására.
Ennek alapvetően két magyarázata van.
1) Ezekben, a sajtókiadványokban az adott egyházközségi vezetés szellemisége, mentalitása jelenik
meg. És abban az osztály- és funkcióalapon tagolt, tekintélyelvű, és feudálisnak mondható
környezetben, amely az egész Horthy-korszakot, és benne a helyi mikrotársadalmakat jellemzi, ezek
a lapok valamilyen mértékben irány- és mértékadóak; a helyi notabilitások számára

49

Egyházi Élet VIII. évf., 10. sz., 1936. dec., 7. old.
In: Jakab Attila – Törzsök Erika (szerk.), A történelmi egyházak és a zsidó közösség viszonya Csehszlovákiában és
Magyarországon 1920-tól a Holokausztig, CEC, Budapest, 2013, 41-60. old.
(http://fr.scribd.com/doc/178638080/Kutatasi-eredmenyek-2012-2013). Angol változat: „Catholics and Jews in Óbuda
(Old Buda) in 1938–1944”, in: Attila Jakab – Erika Törzsök (eds.), The relationship between the historical churches
and the Jewish community in Czechoslovakia and Hungary from 1920 until the Holocaust, CEC, Budapest, 2013, pp.
46-68. (http://fr.scribd.com/doc/179168505/Jelentes-Berlinbe-2012-2013-vegleges-angol-pdf; 2014. júl. 8).
51
A keresztény egyházak vonatkozásában lényegében véve még a források meghatározása és beazonosítása sem történt
meg. Nagyon fontos lenne mind az esperesi kerületi papi/lelkészi tanácskozások/közgyűlések, mind pedig az
egyházközségi tanácsülések jegyzőkönyveinek a feldolgozása. Ugyanakkor hiányzik az állami levéltárak anyagainak az
átfogó feltérképezése is. Arról nem is beszélve, hogy a helytörténetek – amennyiben léteznek – magát az
egyházi/felekezeti kérdést többnyire mellőzik; a helyi egyházak történetének feldolgozásai hiányzanak, vagy pedig a
történeti kutatás szempontjából nem, vagy alig használhatóak. Lásd pl. 250 éves az Óbudai Szent Péter és Pál
Főplébániatemplom, Szent Péter és Pál Alapítvány, Budapest, 1999.
50

20

mindenképpen.52 Társadalmi vonatkozásban pedig ezek a notabilitások a meghatározóak. Ezért azt
is mondhatni, hogy egyfajta társadalmi mintaszolgálással állunk szemben.
2) Ugyanakkor pedig semmiképpen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek a lapok egyfajta
összekötő kapcsot jelentettek az adott egyházközséggel (közérdekű értesítéseket és eseményekről
beszámolókat közöltek). Arról nem is beszélve, hogy arra voltak – vagy lettek volna – hivatottak,
hogy elősegítsék a kereszténységre való hitbeli és erkölcsi nevelést.53 A lapokban megjelent
írásokon keresztül tehát egyértelműen elénk tárul magának a Horthy-korszaknak a kereszténysége;
az, amit kereszténység alatt a korabeli egyháziak és a nemzeti-keresztény közéletet irányító és
meghatározó egyházi és világi személyek értettek. Vagyis az ő kereszténység képük, valamint az
arról vallott felfogásuk.

Óbuda mikrovilága
Az óbudai társadalom – és benne a keresztény felekezetek – mikrovilága jól megragadható a helyi
egyházközségek lapjaiban (mint pl. a katolikus Egyházközségi Tudósító,54 vagy a református
Egyházi Élet55) megjelenő írásokban. Annál is inkább, mivel a társadalom strukturálódásában nem
52

Az egyházi és társadalmi pozíciók személyi átfedéseire lásd pl. Egyházközségi Tudósító III. évf., 11. sz., 1927. szept.,
amely a 70 éves Sagmüller József plébánost ünnepli. De ide sorolható a helyi Credo egyesület (lásd „Hiszek a Jézus
Krisztusban!...”, Egyházközségi Tudósító VI. évf., 28. sz., 1930. júl., 8-9. old.), vagy maga az egyházközségi
képviselőtestület is (VI. évf., 29. sz., 1930. szept., 7-8. old.). Lásd még az 1926-os úrnapi körmenet leírását
(Egyházközségi Tudósító II. évf., 4. sz., 1926. júl., 8. old.): „Az Oltáriszentséget Sagmüller József apátplébános vitte, és
utána a kegyur képviseletében Borvendég Ferenc szfőv. tanácsnok, Mettelka Frigyes egyházközségi elnök, Szente
Miklós ker. elüljáró; továbbá a rendőrség, folyamőrség, egyéb intézetek s hatóságok képviselői, az egyházközségi
tanács, Cristofoli Ede alelnök, dr. Botzenhardt János ügyész, Stercz István titkár, Kronstein József jegyző, Fritz István
pénztárnok, Weichardt Kálmán ellenőr, Gittinger György gondnokkal…, s utánuk a képviselőtestületi tagok haladtak.”
Az egyszerű hívők pedig csak néztek, és hódoltak! Hasonlóképpen Egyházközségi Tudósító IX. évf., 47. sz., 1933. júl.
5. old. Lásd még notabilitások lelkigyakorlata a zugligeti jezsuita Manrézában: Egyházközségi Tudósító IX. évf., 48. sz.,
1933. szept., 7. old. Egyébként hasonló átfedések figyelhetők meg az evangélikus presbitérium tagjai sorában is (1928ban pl.). Lásd Bálintné Varsányi Vilma, Kősziklára volt alapozva, Budapest, 2009, 61. old.
53
Az Egyházközségi Tudósító első számában (I. évf., 1. sz., 1925. dec., 2. old.) olvashatjuk: „Szócső akar lenni e kis
füzetke, amelyen keresztül egyházközségünk vezetősége, ezentúl évenkint többször hozzánk fog szólni, hogy az óbudai
kath. hívők nagy seregét tájékoztassa, felvilágosítsa és irásban is számot adjon mindarról, ami egyházközségünk
életében történik. (…) Eleven és állandó összekötő kapocs akar lenni vezetők és tagok között, amelyiknek szava lesz a
templombajárókhoz, de azokhoz is, kik bármi ok miatt kevésbé szorgalmas templomlátogatók. (…) Tanítani, oktatni
fogja a családodat, gyermekeidet; kioktatni fogja őket röviden, egyszerűen, világosan és céltudatosan hitünk
alapigazságai felől, úgyhogy az a vaskos hitközömbösség, a templommal és istennel való nemtörődömség, mely esetleg
uralja családodat, felnőtt gyermekeidet, csakhamar veszíteni fogja talaját: népünknek a vallási dolgokban való rettenetes
tudatlanságát és hihetetlen tájékozatlanságát. (…) Másodszor misszionáriusa, hithirdetője is akar lenni
egyházközségünk katolikusainak. Bevezet minket ugyanis vallásunknak, szent hitünknek titkaiba és szemünk elé állítja
liturgiánknak, szent szertartásainknak a minden évben megismétlődő szépségeit s magasztosságát, úgyhogy vele mi is
imádjuk és átéljük az egyházi esztendőt. De harmadszor a …vigasztalója is akar lenni a kerület minden katolikus
hivének. Különösen azon családoknak és családtagoknak, akiknek nem adatott meg, hogy minden vasár- és ünnepnapon
a szent misén jelen lehessenek.”
54
Állandó problémát jelentett az olvasótábor szélesítése; illetve az egyházi adó beszedése. Számos, hivatalosan
nyilvántartott katolikus nem fizetett elő, és nem vásárolta; mint ahogy az egyházi adót sem, vagy csak késve, fizette
(lásd pl. Egyházközségi Tudósító VIII. évf., 40. sz., 1932. júl., 12. old.). Lényegében véve Óbuda úri katolikus
középosztálya képe bontakozik ki a lapból. Döntően ők képezték az olvasótábort. Egyszerre voltak társadalmi és
egyházi notabilitások.
55
A katolikusokhoz hasonlóan a református egyházközség számára is folyamatos nehézséget jelentett mind az egyházi
adó beszedése, mind a lap előfizettetése. Kontra Aladár lelkész „Beköszöntő” c. írása szerint, a lap „betüi
egyházközségünk hivatalos hireit viszik szét közétek; tudósítanak az eklézsiában előfordult eseményekről; messzeszálló
szárnyat adnak a szónak, amely a katedráról nem ér el mindenüvé és – mint a tavaszi szél a virágport, - úgy hordják szét
az Isten Igéjének termékenyítő és életet fakasztó erejét.” Az elindított lap célját abban határozta meg, hogy „össze akar
gyűjteni és egybekapcsolni ez a lap mindnyájunkat, akik egy hiten vagyunk. Növelni akarja az összetartozandóság
tudatát azok között, akiknek apái ezért a hitért oly sokat szenvedtek elmúlt századokban. A testvéri kötelességre
ébresztéssel akar egymás segítésére és támogatására serkenteni és oda állítani mindnyájunk szeretetének közös tárgyául
közös kincsünket: az egyházunkat. Ezek a kis betűk megtanítanak a magunk hitének megbecsülésére, hogy a magunk

21

csupán az osztály-, vagy a nemzeti-,56 hanem a felekezeti hovatartozás is meghatározó erővel bírt.
Ez ott szerepelt a lakosság statisztikai besorolásában és nyilvántartásában. Eszerint, 1925-ben,
Óbudán 30 391 katolikus, 4 371 református,57 1 880 evangélikus58 és 5 621 zsidó élt. Ők alkották
tehát a második legnagyobb felekezetet.59
Ami az óbudai zsidóságot illeti, döntően ortodox volt. Ebből kifolyólag jobban érvényesült az
elkülönülés,60 amely egyben egyfajta munkamegosztást is eredményezett. A hitközség tagjai
ugyanis többnyire kereskedők és iparosok voltak, de voltak közöttük vállalkozók, gyárosok és
intellektuális pályákon működő egyének is. Márai Sándortól pedig tudjuk, hogy a keresztény
közösség nem annyira az ortodox zsidóságban, hanem elsősorban a asszimilálódott, a keresztény
társadalomba beilleszkedett zsidókban látta a saját konkurenciáját.61 Ez a konkurencia iránti
ellenérzés, az attól való félelem/tartózkodás volt egyébként az antiszemita érzések szülőágya.
Óbuda viszonylatában azonban – amely a két világháború között a főváros egyik legszegényebb
kerületének (a III.-nak) volt a része62 – betekintést nyerhetünk abba is, hogy az elkülönülés milyen
érzéseket váltott ki. Figyelő63 írja a református Egyházi Élet „Nyitott szemmel” c. rovatában:
„Rovom az utcákat. Ünnepi hangulat van, majdnem minden ület zárva. Alig kap az ember valamit.
Eszembe jut, már napok óta ily figyelmeztetések ötlöttek a szemembe: ‘Szombaton az ünnep miatt
zárva.’ Tehát ez érkezett el, ezért a csend, a kereskedelem szüneteltetése. De azért van
leleményesség, hogy a haszon el ne maradjon! Ott látom a kapu alatt az üzlet kicsinyitésében
kirakott áruk között a keresztyén alkalmazottakat, folytatni az üzletet a főnök úr részére. S látom
csapatostul felvonulni ünneplőben kicsit, öreget a zsinagógába; jellegzetes arcvonások mindenütt.
Egy zsidót se látsz munkájában, mert ünnepe van, a Jehova napja s megszenteli. Neked is van
ünneped, vasárnapod, keresztyén vérem. De nálad kisebb a tisztelet Isteneddel szemben. Mikor nem
hitét bántani ne hagyjuk, de megtanítanak a mások hitének megbecsülésére is, hogy azt meg mi ne bántsuk. (…) Isten itt
a földön életet akar s ez a lap is azt akarja hirdetni és tanítani, hogy legyen e földön hitben, testvériségben, imádságban,
összetartó szeretetben eggyéforrott magyar élet; Krisztus szerint való keresztyéni élet.” Egyházi Élet I. évf., 1. sz., 1930.
márc., 1. old. Lásd még V. évf., 7. sz., 1933. szept., 5. old.
56
Pl. Óbudán „1850-ben a népesség 53 százaléka német, 13 százaléka magyar, 2 százaléka szlovák, 32 százalék
különböző nemzetiségű volt”. Bálintné Varsányi Vilma, Kősziklára volt alapozva, Budapest, 2009, 11. old.
57
Ezek a reformátusok döntően kiskeresetűek. Jelentős a vegyes házasságban élő református nők száma (1936-ban
910). Lásd „Beszélő számok”, Egyházi Élet VIII. évf., 3. sz., 1936. márc., 4-5. old.
58
Az evangélikusok csak az 1781-es türelmi rendeletet követően alapíthattak gyülekezetet Óbudán. Többnyire iparosok,
munkások, tisztviselők voltak. Iskolát és könyvtárat tartottak fenn. Önálló egyházközséggé csak a 20. század elején
(1909-ben) váltak. 1935-ben építettek templomot. Istentiszteleteiket német és magyar nyelven tartották. A hívőket
különböző egyesületek fogták össze. A rendelkezésre álló források szerint nem folytattak közéleti tevékenységet.
Kiadványaikban (pl. Húsvéti levél 1933-1934; Pünkösdi levél 1939) a zsidóság nem jelent meg!
59
Egyházközségi Tudósító I. évf., 1. sz., 1925. dec., 10. old.
60
„Mindenki élt a saját szeparált környezetében, de volt véleménye a másikról anélkül, hogy tudott volna valamit is. A
legtöbb ember tipizált, és gyakran a rosszból lett az általános, a jóból meg a kivétel.” Göttlieb/Gulyás Miklós,
„Hommage à Kiss Mihály”, in: Óbudai múltidéző, Budapest, é. n. [2011], 51-53. old.; itt 51. old.
61
„Valamennyien, akik a házban éltünk, rokonszenvesebbnek találtuk Jónapék galiciai rokonait, akik kaftánban jártak
és lobogó hajtincseket viseltek, mint a tökéletesen civilizált üveggyárost és családját. Weinrébék magasabbrendű,
polgáriasult életmódját különös féltékenységgel szemléltük, valamit féltettünk tőlük, magunk sem tudtuk, mit? A szűkre
szabott társadalmi érintkezésben a férfi udvarias volt és közömbös a keresztényekkel, leereszkedő és gőgös a földszint
‘szegény’ zsidaival szemben.” Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Budapest, Európa Kiadó, 2000, 16. old.
62
Nagy volt a gyermekszegénység és a nyomor. Lásd Egyházközségi Tudósító V. évf., 21. sz., 1929. máj.; VIII. évf.,
41. sz., 1932. okt., 11. old. A katolikus egyházközség pl. úgy igyekezett a munkásságot „szelídíteni”, hogy étkeztetéssel
egybekötött lelkigyakorlatokat szervezett. Lásd pl. Egyházközségi Tudósító IV. évf., 15. sz., 1928. ápr., 17 és 19. old.;
V. évf., 20. sz., 1929. márc., 10. old. Hasonló célt szolgált pl. a Szent Zita kör is. „E helyen is felkérik a
háziasszonyokat, hogy küldjék el alkalmazottaikat ebbe a lelket művelő és testet megóvó egyesülésbe, amelynek
hasznát nemcsak a cseléd, hanem a háziasszony is örömmel fogja tapasztalni.” Egyházközségi Tudósító IX. évf., 43. sz.,
1933. jan., 13. old. Rendszeresen szerveztek „nyaraltatást” is, ami döntően egynapos budapesti (pl. Városliget, cirkusz,
állatkert, Svábhegy, Hűvösvölgy) kirándulásokat jelentett „a jövő legdrágább ígérete”, a szegény „magyar gyermekek”
számára. Lásd Egyházközségi Tudósító IX. évf., 48. sz., 1933. szept., 8. old.
63
A szerző minden bizonnyal maga Kontra Aladár lelkész. Lásd Egyházi Élet VI. évf., 1. szám, 1934. jan. „Nyitott
szemmel” c. rovata, ahol arról ír, hogy „mint máskor, ugy most is, az év végével elmentem az állami anyakönyvi
hivatalba, hogy összehasonlítást tegyek az elmult év anyakönyveiben.” (2. old.)

22

mégy te munkába a te ünnepeden azok szolgálatában, kik most és igy ünnepelnek? S ha nekik
ünnepük van, neked is dologtalanságban kell lenned. De a te ünnepeden dolgozol, mert akkor ő is
dolgozik. Mondd csak, magyar vérem, nem érzed az igát, melyet önként s álnagylelküségből vettél
magadra? Már nemcsak gabonád, jóléted, pénzed, kenyered, de életed és vallási gondolkozásod is
az ő kényére-kedvére van bizva. Ő állapítja meg: mennyiért adhatod el gabonádat, mennyiért
vehetsz kenyeret, mennyit ad munkádért, mikor hol és mennyiért vehetsz gyermeked részére tejet.
Mennyit fizet neked, ha lemégy a bányába, hogy felhozd onnan a szenet. Mikor mehetsz
templomba, mi legyen a gondolkodásod? Mikor ébred már fel a magyar s megy véreihez, hogy
egyesült erővel vivja meg a harcot, nemcsak a testi, de a lelki rabság ellen is?!”64

Az óbudai zsinagóga az 1920-as években65
Ugyanakkor azonban az is kiviláglik, hogy voltak, akik világosan látták saját korabeli társadalmuk
mélyreható problémáit, és keresték azok okait – nem feltétlenül a zsidókban! Illés Lajos szerint „a
mai társadalom nincsen hozzászokva az őszinteséghez s igy nem tudja elviselni a birálatot, abban
személyes sértést lát. Pedig jobb lenne, ha befelé nézne s az önbirálat utján megismert szennyet
kitakaritaná magából, mert éppen az őszinteség hiánya okozza, hogy hozzánk nem méltó vonások is
kezdenek jellemzővé válni. A magyar társadalmat az jellemzi, hogy minden réteg és (igen kevés
kivétellel) minden egyén többnek akar látszani, mint amennyi.’ Ez a vágy fejlesztette ki azt a rangés cimkórságot, melynek alig találjuk párját. Csodálatra méltó a leleményességünk, ha rangot és
címet kell létesiteni de hol ez a leleményesség, ha egyház- és nemzetépítő munkára van szükség?
Ha az egyházi és világi rang- és cimsor létráját valaki összeállitja, akkor látja, hogy mennyire kész
64

Egyházi Élet IV. évf., 8. sz., 1932. nov., 2. old.
Forrás:
www.ilyenisvoltbudapest.hu/cache/com_zoo/images/15_obudai_zsinagoga_1920asevek_38658eea8853aef7f5dfd02041
54f425.jpg (2014. júl. 8).
65

23

már az uj Bábel-torony. Mindenki többet akar aratni, mint amennyit vetett; cselekedeteit fitogtatja,
hogy tapsot, elismerést arasson. (…) Öltözködés, viselkedés, modor, mind azt mutatja, hogy
másoknál és a valóságnál többnek akarunk látszani. (…) A módosabb emberek fényüzése átterjedt a
kiskeresetü emberekre s ahol alig keresik meg a betevő falatot, talán éhezés árán is igyekszenek
lépést tartani a divattal. Ismerek sok, egyszerü viszonyok közt élő családot, ahol a fényüzés
hihetetlen. (…) A jövedelemelosztás ferdesége is érdekes hatásu. Ismerek olyan embert, aki maga
vagyont harácsolt össze, de irigységgel nézi, ha a másiknak javul a sorsa. Mennyi gőg áramlik
szavaiból, a vagyoni jólét gőgje. Gyakran látom a templomban, de nem akarja ismerni a
testvériséget. Adakozása keresi a feltünést, mutatós alakba öltözteti. Hite, vallásossága a kényelem
határáig terjed. Az erkölcsi érzés eltompult. A csalás, hamisitás, sikkasztás gyakori, majdnem
mindennapos lett. Még olyan is akadt, aki a sokszoros jótettet fizette igy vissza. A lélek
megromlott, hazug lett. Szemrebbenés nélkül hazudnak egymásnak az emberek jólétet, fényt,
szeretetet, barátságot, mindent. Ebben a példaadásban nő fel az uj nemzedék. Ilyen legyen? Ezt látja
maga előtt, tekintélyes állások betöltői is igy járnak előtte. Az önzés, egyéni érdek tódul előtérbe.
Állás ügyében a protekció és rokonság dönt. Hol a tiszta lélek és élet? Milyen sáfárai vagyunk
Krisztus örökének, Isten ajándékának?”66
„A magyarnak látszólag természete a nemtörődömség, keleti egykedvüség. Nyugodtan hever a
semmitevés puha ágyában, amikor cselekvések ideje lenne. (…) Egyet azonban jól tudunk: birálni
veszekedni. Azt nem nézzük, hogy mi mit végeztünk, de azt annál inkább, hogy más mit csinál,
hogyan dolgozik? Megtámadjuk a papot a prédikációjáért, a kántort az énekért, a csendesen dolgozó
egyháztagot, mert jóindulattal munkára szólit, haragszunk, ha többet tud, mint mi, stb. (…) Csak
cím kell. A munka teher. Példaadás – nincsen.”67
Mindennek azért van jelentősége, mert a visszaemlékezések nagyon ellentmondásosak. Mintha egy
hallgatólagos törekvés munkálkodna a visszahozhatatlanul eltűnt múlt megszépítése érdekében. 68
Miközben ugyanis az emlékezők és a leírások az összhang, az együttélés kihangsúlyozására
törekednek,69 addig az óbudai katolikus és főképpen a református egyházközségi kiadványokban
világosan megjelenik a fajiság eszméje,70 és az értelemszerűen velejáró antiszemitizmus. Annak a
ténynek, hogy 1939-1940-ben a Pöhm cukrászdára kiírták, hogy „Kutyát és zsidót nem szolgálunk
ki!”,71 mindenképpen előzményei voltak. Annál is inkább, mivel a Pöhm cukrászda rendszeresen
hirdetett az óbudai katolikus Egyházközségi Tudósítóban; és ezzel természetesen támogatta azt!72

Illés Lajos, „A hazug társadalom”, Egyházi Élet V. évf., 6. sz., 1933. jún., 3. old.
Illés Lajos, „Uj élet küszöbén”, Egyházi Élet VI. évf., 2. sz., 1934. febr., 3. old.
68
Gombos Endréné szerint pl. „Nagyon szerencsés környezet volt Óbuda, mert ott abszolút nem volt semmiféle
antiszemitizmus. Semmi ilyesmi nem volt abban a házban se, ahol laktunk. Sőt, hogy egyedül voltunk zsidók,
karácsonykor a barátnőimnek, a többi gyerektársamnak volt karácsonyfája. Az egy örök életre kiható emlék nekem, és
nagyon rosszul esett, hogy nekem nem volt. És ha megkérdeztem, miért nincs, azt mondták a szüleim, hogy azért, mert
mi zsidók vagyunk.” Lásd www.centropa.org/hu/print/biography/gombos-endrene (2014. júl. 8). Reisz László is
hasonlóképpen emlékezik: „A háború előtt békésen éltek egymással a zsidók és a keresztények… Az utcán egyáltalán
nem volt zsidózás, a kerületi futtballcsapat meccseire együtt mentek a különböző vallásúak.” Lásd Gombocz Eszter
(összeállította), Megkésett iskolai találkozó. Az Óbudai Izraelita Elemei Iskola története 1920-tól 1944-ig, DVD-ROM,
HDKE, Budapest, 2008; CD-ROM, Budapest, 2011.
69
Lásd pl. http://oroszlanosudvar.hu/2013/05/01/krudytol-a-pokol-eveiig (2014. júl. 8).
70
Ezt tükrözi pl. az óbudai Havel fotószalon hirdetése: „Keresztény testvérek csakis keresztény fényképésznél
csináltassunk fényképet.” Egyházközségi Tudósító X. évf., 53. sz., 1934. jún., 12. old.
71
http://nepszava.hu/cikk/563270-kutyat-es-zsidot-nem-szolgalunk-ki?print=1.
72
Pl. V. évf., 23. sz., 1929. szept., 10. old.; VI. évf. 25. sz., 1930. jan., 12. old.; VI. évf., 28. sz., 1930. júl., 14. old.; VII.
évf. 36. sz., 1931. nov., 2. old.; VIII. évf. 39. sz., 1932. máj., 13. old.; VIII. évf. 41. sz., 1932. okt., 16. old.; IX. évf. 45.
sz., 1933. ápr., 16. old.; X. évf., 53. sz., 1934. jún., 12. old.; XI. évf., 56. sz., 1935. jan., 12. old.
66
67

24

Az óbudai katolikusok és reformátusok zsidóképe
Az Egyházközségi Tudósító 1926-os, második évfolyamában felbukkanó kereskedelmi
hirdetésekben még semmiféle vallási vagy felekezeti (pl. „keresztény”) utalást/hivatkozást nem
találunk. R. S. azonban, „Fekete ólomkatonák” c. írásában, elmarasztalja a katolikusellenes sajtót és
könyvkiadást, anélkül, hogy nevesítené: „Ez a fekete hadsereg pusztította el Szűz Mária országát –
írja –, a hajdanvaló szép Magyarországot s ez a sok-sok fekete katona feszíti ma is keresztre
Krisztust, mert a túlnyomó számban katolikus ellenes könyvek és ujságok minden sora burkolt
lázítás vallásunk szent dolgai ellen. Ők hozzák a szemérmetlen divatot, ők csigázzák az érzékeket
az erkölcstelen regényekben, a szenzációk kiszínesítésében, ők rombolják le a tekintélytiszteletet,
ők fűzik láthatatlan rabláncra az emberi lelkeket, hogy ne mehessenek az Út, az igazság, az Élet
örök forrásához.”73 A beavatottak azonban – akik ismerték a kódolt beszédet74 – tudták, hogy itt
alapvetően a liberális, szabadkőműves,75 szociáldemokrata sajtóról volt szó, amely mögött
egyértelműen a zsidók álltak!76 Egyébként ezt az értelmezést támasztja alá a református Illés Lajos,
aki pl. az Egyenlőséget77 „a zsidó faj magyarországi harcos hetilapja”-ként aposztrofálta.78
Néhány hónappal később M. F., az „Egyesült erővel” c. írásában, pontosította, hogy milyen sajtóra
kell gondolni. A szerző azon kesergett, hogy a Tanácsköztársaság nyomán született magasztos
eszme, hogy „Krisztust, az Ő nagy igazságait tenni az egész élet – a politika, társadalom,
intézmények, hivatalok, egyletek, egyének életének központjává”, elbukni látszott. Szerinte, ami
Horthy Miklós hatalomra kerülésével elkezdődött, az valójában egy „krisztusban elindult
megújhodás”, nem pedig „keresztény kurzus”. Ellenben „minden jel azt mutatja, hogy a
…szabadkőmivesség és szociáldemokrácia hazugság és rágalom gáncsvetései elbuktatják” ezt a
megújhodást. „Óbudán is, ahol a kereszténység 90%-ban van többségben – írja a szerző –, újra
fölénk kerekedik az a törpe kisebbség, amelyik a keresztények megrontását 1918-19-ben már

73

Egyházközségi Tudósító II. évf., 1-2. sz., 1926. május, 9. old.
A sokkal nyíltabb reformátusokkal szemben a katolikusok jobban kedvelték a kódolt beszédet, a sejtelmes utalást.
Oroszország és a bolsevizmus kapcsán olvashatták a hívők: „mi tudjuk már Magyarországon milyen fajtából kerülnek
ki” a bolsevik vezetők. Nyilvánvaló utalás a Tanácsköztársaság zsidó származású vezetőire, ami közismert tény és
közbeszéd tárgya volt. És ott van a gazdasági dimenzió: a bolsevik vezetők elsődleges célja az orosz vagyon
megkaparintása és „a munkás verejtékes keresmények lefölözése”. Lásd Egyházközségi Tudósító II. évf., 6. sz., 1926.
nov., 13. old. Hasonló fogalmazásban írtak a szakszervezetekről is, amelyeket „az idegen fajú, zsidóságot teremteni
kivánó vörös szakszervezeti vezérek”, irányítottak. Ezek voltak a szakszervezeti titkárok, az „inci-finci göbehátu,
ludtalpu, pajeszes gigerlik”, vagyis „a vörösszegfűs Rothenstein, Büchler, vagy egyéb Móricok”, akik „pezsgőznek,
autóznak a munkások verejtékes keresetéből, az erőszakkal levont pártadóból”. Egyházközségi Tudósító II. évf., 7. sz.,
1926. dec., 28. old. 1930-ban Dr. Mészáros János pápai prelátus, érseki helytartó, a Tanácsköztársaság vezetőit olyan
„patkányhadnak” nevezte „amelyik lelkünkbe akarta lopni az istentelenséget”. G. G. „Tíz éves az egyházközség. Főpapi
mise a plébánia-templomban. Díszgyűlés a Kultúrházban”, Egyházközségi Tudósító VI. évf., 25. sz., 1930. jan., 8. old.
75
A szabadkőművesség és a zsidóság kapcsolatáról lásd „Egy pár szó a szabadkőművesekről”, Egyházi Élet VI. évf., 8.
sz., 1934. okt., 4-5. old.; Illés Lajos, „Összetartás”, uo., VIII. évf., 6. sz., 1936. jún.,1-2. old. A szerző „a
szabadkömüves zsidó liberalizmus” fogalomtársítást használja. A katolikus álláspont szerint pedig a „liberál-izmus
szabadelvűséget s az ezzel együttjáró vallástalanságot, erkölcsteleneséget jelenti”; míg „demokratizmus, kisajátítva egy
faj által, ki akarja sajátítani az igazságot is, melyet a piaci hordókon keres”. Egyházközségi Tudósító VII. évf., 35. sz.,
1931. szept., 6. old. A szerző tehát félreérthetetlenül azonosítja a demokráciát a zsidósággal!
76
A katolikus egyházközségi lap szerint „a kereszténység ismert ellenségei” a következők: szabadkőműves, vörösszociáldemokrata, felekezetnélküli, zsidó. Ilyen képviselőjelöltekre katolikus hívő nem szavaz. Mert olyan
képviselőjelöltet nem támogat, „akinek hazafias, önzetlen érzületéhez, magyarságához kétség fér”. Mindennek dacára
Óbudán erős volt „a szociáldemokraták Isten és hazaellenes pártja”. Hiszen 1926-ban a keresztény párt 4902 szavazata
mellett a szociáldemokraták 4270 szavazatot kaptak. „Tanulságok”, Egyházközségi Tudósító II. évf., 7. sz., 1926. dec.,
24-25. old. Talán ezért is mondta Wolff Károly (†1936), a Keresztény Községi Párt meghatározó személyisége, hogy
Óbuda „a kísértések kerülete (…) melyet mindig újra kell meghóditani”, Egyházközségi Tudósító V. évf., 22. sz., 1929.
júl., 13. old. Lásd még VII. évf., 32. sz., 1931. márc., 11. old. A politikusra vonatkozóan lásd Dr. Mészáros János,
„Wolff Károly küldetése és hagyatéka”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1936/3. sz., 5-7. old.
77
Lásd http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/szocikk/11141.htm (2014. júl. 8). A hetilap 1882 és 1938 között jelent
meg.
78
Illés Lajos, „Újra támadják Krisztust”, Egyházi Élet VI. évf., 1. sz., 1934. jan., 3-4. old.
74

25

egyszer végrehajtotta és most Mexikóban mutatja ki fogafehérét.”79 Ennek legfőbb okát M. F.
abban látja, hogy „a legtöbb ember csak a száján hordta Krisztust, de a lelkében nem! Külső máz
volt rajtuk a kereszténység – a lelkek megújhodása nélkül. Tulságosan erőre kapott az
érdekhajhászat, megalkuvás, aranyborjú-imádás, Istentagadás s ez lerontotta a buzgó, bátor hitvalló
életet, a tiszta sziveket. Rombadöltek a zsidósajtó80 jerikói lármájára a magyar nemzet új falai,
elpusztult sok nemes és szép dolog, eltünt sok minden a gyors felejtés folytán, de megmaradt
egyetlen egy örökbecsü, maradandó érték – egyetlen egy valóság, amely tökéletesen megfelelt a
hozzáfüzött reményeknek: a róm. kath. egyházközségek s ezek között egyik legerősebb az óbudai
róm. kath. egyházközség.81 Benne a vezetők és hívők egyesült erővel dolgoznak Isten országáért,
ahol az úr és szegény csak testvér és legfőbb Úr az Isten.”82
Ugyanakkor az óbudai katolikus olvasó az „Egyházi krónika” rovat egyes bejegyzéseiben
találkozhatott „a zsidók” általánosított és homogenizált fogalmával is, akik Jézust és az első
tanítványokat, apostolokat, üldözték. Ezek a bejegyzések természetesen minden történetiséget
nélkülöznek, és egyértelműen a középkori hagiográfia (szentek élete) „ismeretanyát” jelenítik meg a
20. század első negyedében. Valójában azért fontosak, mert jól tükrözik azt a gyakorlatot, hogy a
zsidókról döntően csak elvontan és tipizálva esett szó; szinte soha nem jelentek meg konkrét,
személyes/megszemélyesített formában. Többnyire a faj, a rassz jegyeit hordozták. Ily módon
joggal vélelmezhető, hogy az óbudai egyházi kiadványokat olvasó hívő tulajdonképpen a
megkonstruált zsidóképet vetítette ki a konkrét óbudai zsidókra, akikkel nap, mint nap együtt;
egészen pontosan egymás mellett élt!
Május 1. Fülöp (†81) és Jakab (†62) – „Jakab apostol rokona volt a Szűz Anyának, Jeruzsálem
püspöke lett. Igen szigorú volt az élete. Egész évben nem evett húst, csak a husvéti bárányt. A
zsidók ledobták a templom tetejéről.”83
„Július 22. Bünbánó Magdolna. †66. Előkelő családból való és gazdag volt, de erkölcstelen életet
folytatott. Megtért és megjavult. Jézus kereszthalála után a zsidók üldözése elől Franciaországba
menekült, ahol 30 évig Marseille közelében egy barlangban élt szigorú önmegtagadásban.”84

A mexikói eseményekről az óbudai katolikus hívő ezt olvashatta: „mindezt a durvaságot és embertelenséget, mellyel
Mexikóban üldözik szentegyházunkat, bársonyszékből szemléli az egész ‘művelt’ és ‘civilizált’ Európa. Bezzeg, ha a
zsidókat üldöznék, másként írna a liberális sajtó Mexikóról, pedig most onnan csak az érték és gabonatőzsde jelentéseit
kapjuk. Akkor talán érdemesnek tartaná ez a sajtó a kultúráért is síkraszállni.” Egyházközségi Tudósító II. évf., 7. sz.,
1926. dec., 17. old. „Természetes, hogy az egész világ zsidó, szabadkőmüves, liberális, katholikus ellenes ujsagjai vagy
pártolják, vagy agyonhallgatják a rémtetteket, amelyekre a kulturvilágban még nem volt példa.” Egyházközségi
Tudósító III. évf., 9. sz., 1927. ápr., 4. old.. „A liberalizmusnak nem érdeke, hogy egy vérző katholikus országnak
segítségére siessen. A mi fájdalmunk s keserű tehetetlenségünk sem fájt a világsajtónak, amikor Kun Béláék
rohamkéses csőcselékhada kéjelgett a mi vérünk folyásán. S azóta, hogy országunk ormára kitűztük a keresztet, meg
éppen nem vagyunk a dédelgetett kedvencei. De tanulni tanulhatnánk az esetből. Elveszett az a nép, az a hit, az a
világnézet, amelynek hangja nincsen, amely a sajtót átengedi az élelmes Istentagató [sic], szabadkőmüves, zsidó
ellenfélnek.” Egyházközségi IV. évf., 14. sz., 1928. márc., 9. old. A mexikói események a Plutarco Elías Calles
elnöksége (1924–1928) alatt lezajlott polgárháborút jelentik, amikor is a katolikus parasztok fellázadtak a laicitást és a
szekularizációt erőszakkal szorgalmazó kormány ellen (Cristiada vagy Christeros-háború, 1927 és 1929 között).
80
A „zsidósajtó” fogalom azért érdekes mert évekkel később a református Illés Lajos, „A nemzet sírásói”, c. írásában
lényegében a zsidó sajtóval veszi majd egy kalap alá A Sziv és a Magyar Kultúra c. katolikus lapokat, amelyekben a
református-ellenes megnyilatkozásokat kifogásolja. Egyházi Élet V. évf., 2. sz., 1933. febr. 4. old.
81
Sagmüller József plébános szerint „Óbuda a főváros legkatholikusabb kerülete” volt. E. Sudi Ottó, „Katholikus nap
Óbudán. A hitvallás nagy ünnepe. – Az eucharisztia diadalutja”, Egyházközségi Tudósító IV. évf., 16. sz., 1928. júl., 9.
old.
82
Egyházközségi Tudósító II. évf., 5. sz., 1926. szept., 4. old. 1935-ben Dr. Kray István báró, a „Katolikus sajtóapostolkodás” c. írásában arról kesergett, hogy Magyarországon az egyházközségek vezetői, a hitbuzgalmi egyesületek
tagjai között is igen sokan voltak, akik színtelen vagy egyenesen katolikusellenes napilapot járattak. Sőt sokan tették ezt
olyanok is, akiknek a megélhetését a katolikus Egyház biztosította (Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1935/4.
sz., 9-10. old.).
83
Egyházközségi Tudósító III. évf., 9. sz., 1927. ápr., 7. old.
84
Egyházközségi Tudósító II. évf., 4. sz., 1926. júl., 6. old.
79

26

„Július 25. Szent Jakab apostol”. †44. Anyja rokona volt Szűz Máriának és testvére Szent János
evangelistának. Az Úr hivására otthagyta halászmesterségét és Jézust követte. Jézus halála után
Spanyolországban hirdette az evangéliumot. Jeruzsálembe visszament, a zsidók halálraitélték és
lefejezték.”85
Szeptember 21. Máté. †67. Az Úr Jézus hivja meg a vámasztaltól apostoli munkára. (…) Jézus
mennybemenetele után különösen a zsidók megtérítésén fáradozik. Evangeliumat is elsősorban a
zsidóknak írja, bizonyítván, hogy Jézus a megigért Messiás!”86
Ezekben, a rövid ismertetőkben világosan elkülönül a már kereszténynek minősülő „jézusi kör” és
„a zsidók”. Tulajdonképpen egyetlen pillanatra sem merül fel, még a gondolata sem annak, hogy
Jézus és az itt felsorolt első követői kivétel nélkül mind zsidók voltak! Éppen ellenkezőleg. Aki
Jézust zsidónak merte minősíteni,87 az azonnal szembesült a felháborodással. De ezt már a
reformátusok fogalmazták meg!
„A zsidóság telesírja képzelt szenvedéseivel az egész világot, hogy szánalmat keltsen maga iránt és
fajtájában az összetartást erősítse. Csodálkozik, hogy őt mindenki gyűlöli és közben mégis naprólnapra kihívja a keresztyénség és magyarság haragját, mert azt támadja meg, ami a legszentebb
előttünk. Kikezdi hitünket, sérti és bántja vallásos érzésünket. (…)…az iró Isten fiát, Jézust,
közönséges zsidógyerek gyanánt szerepelteti. Ime a zsidó szellem nem kiméli a keresztyénség
legszentebbjeit, a Megváltót sem. Szentségtelen kézzel Krisztust akarja felhasználni, alacsony
politikai céljára, hogy a nagy német államférfin, Hitleren, üssön egyet.”88
Az a tény pedig, hogy a zsidóság egyfajta markáns viszonyítási/viszonyulási pontot jelentett a két
világháború közötti magyar társadalom bizonyos rétegeiben nagyon jól kiviláglik egy 1930-as
írásból. Miközben a szerző a kereszténységre való nevelésről írt, példázatként a keresztény és a
zsidó szülőt állította szembe egymással. „A zsidó szülőktől gyakran hallani, hogy gyermekeikhez
ekképpen szólnak: te okos, te szép, te jó! S mit látunk: a zsidó gyerek öntelt lesz, az önérzet
túltengően kifejlődik benne. A keresztény szülő ezzel szemben állandóan leszólja, korholja
gyermekét ilyen kitételekkel: te ostoba, te haszontalan, te szamár, te belőled nem lesz semmi!
Ennek következtében a keresztény gyermek félénk, önmagában sem bízó lesz, az önérzet kivész
belőle. Nem mondom, hogy a zsidó szülő cselekszik helyesebben – írta –, a középúton van az
igazság. Adjunk gyermekünknek kisebb feladatokat s ha azokat jól végezte, dicsérjük meg érte és
mutassunk rá, hogy kellő szorgalommal, igyekezettel, figyelemmel mire képes. Igy nevelhetjük
beléje a kellő önbecsülést.”89

Fajmagyar református nemzeti kereszténység
Annak a ténynek, hogy a két világháború közötti időszakban a magyarországi antiszemita
közgondolkodást és a zsidókról alkotott képet milyen mértékben befolyásolták és határozták meg
konkrét személyek szintén nagyszerű bizonyítékát találjuk az óbudai mikrovilágban. Református
viszonylatban ugyanis egy radikálisnak mondható szemléletváltásnak lehetünk a tanúi. A
megromlott egészségi állapota miatt lemondott Vass Árpád tanárt 1932 őszén a fiatal Deák Endre
presbiter váltotta a felelős szerkesztői pozícióban.90 Vele egy teljesen új hangvétel jelent meg a

85

Egyházközségi Tudósító II. évf., 4. sz., 1926. júl., 6. old.; VI. évf., 28. sz., 1930. júl., 6. old.; VIII. évf., 40. sz., 1932.
júl., 4. old.
86
Egyházközségi Tudósító II. évf., 5. sz., 1926. szept., 5. old.; VII. évf., 35. sz., 1931. szept., 5. old.
87
Pl. Szabolcsi, „Mindenféle”, Egyenlőség 1933. nov. 11.
88
Illés Lajos, „Újra támadják Krisztust”, Egyházi Élet VI. évf., 1. sz., 1934. jan., 3. old.
89
„A Credotag a családban, társadalomban, a közéletben. Elmondotta az ‘óbudai Credo’ nov. 11-i gyűlésén Szörényi
Rezső, iskolaigazgató, a Credo világi elnöke.”, Egyházközségi Tudósító VI. évf., 31. sz., 1930. szept., 13. old.
90
Kontra Aladár lelkipásztor, „Az uj Egyházi Élet”, Egyházi Élet IV. évf., 7. szám, 1932. okt. 1-2. old.

27

lapban.91 Addig a lelkiség, az ismeretterjesztés, a társadalmi kérdések, az irodalom, az egyházi élet
hírei voltak a meghatározóak. A lapból hiányoztak mind a zsidó vonatkozások,92 mind a felekezeti
konfliktusokra való utalások. Deák Endre megjelenésével azonban a lap rögtön (újra)közölt a jövőt
illetően egy irányadónak tekinthető írást, mégpedig a Pesterzsébeti Református Egyházi Értesítő
1932. júniusi száma vezércikkének („Magyar vallás”) egy részletét.
Ezt az írást a magyar reformátusság bizonyos szegmense egyfajta önmeghatározásának is lehet
tekinteni az 1932-es évben.93 Időben ekkor még messze vagyunk a zsidótörvényektől és a
Holokauszttól. Ahogy azonban közeledünk a második világháborúhoz, úgy válik a hangnem egyre
vehemensebbé és nyíltabbá.94

1933-tól a lap rendszeresen – és mindig egyetértően – beszámolt egyes németországi kormányintézkedésekről. Lásd
Egyházi Élet V. évf., 4. szám, 1933. ápr., 8. old. (jazz-zene betiltása a német rádiókban); VI. évf.6. sz., 1934. jún., 8.
old. (menekült német zsidó tanárok egyetemet alapítottak New Yorkban); VII. évf., 10. sz., 1935. dec., 7. old.
(kommunisták és szocialisták megkeresztelkedése); VIII. évf., 3. sz., 1936. márc., 7-8. old. (nürnbergi törvények:
„Irigylésre méltó német nép, amelyik ilyen törvényeket hozhat. Pedig de elkelne ez nálunk is. Sőt nálunk kelne el
igazán, sokkal inkább, mint odaát, mert ott a zsidóság csak 0,9 százalékát teszi ki a lakósságnak, nálunk pedig ez 6,1
százalék! Sőt Budapesten 23 százalékra rug!”); VIII. évf., 4. sz., 1936. ápr., 7. old. (Németországgal ellentétben
Magyarországon „még a meg nem keresztelkedett zsidó is becsületes, ha – megeszi a szalonnát! Hát aki
megkeresztelkedik, az meg éppen derék egy ember lehet. Pap is lehet belőle, egyházi gondnok és presbiter! Államférfi
meg különösképpen!”); VIII. évf., 9. sz., 1936. nov., 7. old; X. évf. 8. sz., 1938. okt., 8. old.
92
Ezek rendszeresednek. Lásd Egyházi Élet V. évf., 5. sz., 1933. máj., 9. old. („Egy katholikus szerzetest arculütött a
váci vonaton egy zsidó ügynök.”); V. évf., 6. sz., 1933. jún., 2. old. („Mikor megy zsidó hosszunapkor, sábeszkor, vagy
sátoros ünnepen mulatni?”); uo. 8. old. (A szépségkirálynő-választás olyan vállalkozás, „mely a nagy, görbe orrok
kiváló szimatával, becsület, erkölcsi ítélet nélkül kutatja a pénzszerzés uj és ujabb forrásait”.); V. évf., 10. sz., 1933.
dec., 7. old. („Milyen kár, hogy nálunk birói végzés szerint a zsidóság nem faj, hanem csupán felekezet!”); VII. évf., 2.
sz., 1935. febr., 8. old. (pénzügyi-gazdasági „zsidóuralom” Magyarországon; felülreprezentáltság a bűnözésben:
rágalmazás, zsarolás, sikkasztás, csalás, uzsora); VII. évf., 3. sz., 1935. márc., 8. old. („zsidóuralom” az ügyvédi
kamarában); VII. évf., 5. sz., 1935. máj., 8. old. („Finnország lakosságának… 80%-a evangelikus. Az egész boldog
országban csak 1,700 zsidó van”); VII. évf., 9. sz., 1935. nov., 4. old. („A zsidók legtöbbször a velük valamilyen
formában szolgálati viszonyba kerülő magyar nőknek, leányoknak nemcsak munkaerejét, de testét is szabad prédának
tekintik. A zsidóságnál a törvénytelen születés látszólag kevés. De az adat hamis, mert az ujszülöttet az anya vallásához
számitja, pedig a fővárosban született törvénytelen gyermekeknek legalább 60-70%-ban zsidó az apja. (…)
…megdöbentő, milyen mértékben történik fajunk megrontása.”); VIII. évf., 1. sz., 1936. jan., 3-4. old. („Beszélő
számok”; a zsidóság társadalmi és gazdasági térfoglalása); VIII. évf., 2. sz., 1936. febr., 3-4. old. („Beszélő számok”; a
zsidóság mintegy „megszállja” a műveltség területét); VIII. évf., 10. sz., 1936. dec., 7. old. („a galiciai zsidóság
térhódítása Magyarországon” ).
93
Az óbudai reformátusok szemlélete és magatartása természetesen nem általánosítható. Ez a szemlélet még az
egyházközségen belül is okozott/okozhatott konfliktusokat („Többen kifogásolják, hogy a zsidóság iránt hangunk élesen
őszinte. Mi mindenkor védekezünk és nem támadunk. Kötelességünk minden veszélyre figyelmeztetni hiveinket és
védeni magyarságunkat. Ezen a téren csak nekünk, keresztyéneknek lehetnek panaszaink.” Illés Lajos, „A felekezeti
békesség utján”, Egyházi Élet VII. évf., 2. sz., 1935. febr., 2. old.). Ellenben mégis ez maradt a meghatározó, s az
antiszemitizmust fenntartásokkal kezelő, azt esetleg elvető, pedig a marginális. Hasonlónak tűnik a helyzet a magyar
református egyház vonatkozásában is (lásd pl. Egyházi Élet VI. évf., 6. sz., 1934. jún., 8. old.; uo. VII. évf., 10. sz.,
1935. dec., 3-4. old.: „Antiszemiták vagyunk”). Különböző szemléletek, magatartásformák, irányzatok léteztek együtt,
egymás mellett. És ez az, ami az átfogó és mélyreható jellegű kutatást elengedhetetlenné teszi! Annál is inkább, mivel a
lap megszűnésekor (mivel a Budapesti Református Egyházmegye 1940-től egységes hetilapot indított Református Élet
címen a fővárosban), Deák Endre felelős szerkesztő büszkén írta: „Elismerjük, hogy hajthatatlan magyarságunk miatt
néha gáncsban is volt részünk, de hozzá kell tennünk, hogy a gáncsoskodók egy izben sem voltak igazi magyarok. A
karaván pedig halad…” Egyházi Élet XI. évf., 10. sz., 1939. dec., 4. old.
94
1937-ben jelenik meg a lapban a felhívás: „Csak magyar kereskedőnél vásárolj! Magyar iparosnál dolgoztass!
Betegségedben magyar orvoshoz fordulj! Pereidet magyar ügyvédre bizd! Magyar pénzzel idegent ne támogass!”
(Egyházi Élet IX. évf., 1. sz., 1937. jan., 4. old.). 1939-ben pedig egyértelművé teszik, hogy kiket értenek „idegenek”
alatt a kódolt beszédben. Az utolsó mondat a következőképpen alakul át: „Magyar pénzzel zsidót ne támogass!”
(Egyházi Élet XI. évf., 3. sz., 1939. márc., 8. old.). Már 1930-ban Dr. Mészáros János pápai prelátus, érseki helytartó is
arról beszélt, hogy Budapest „bűnösségében” (ahogy Horthy 1919-ben minősítette a fővárost), azok a bűnösek, „akik a
város lelkébe belevitték a bűnt, akik a nemzet hagyományait megérteni nem akarták, akik idegenből jöttek [értsd:
Galíciából] és idegenek maradtak, akik idegen szokásokat, divatot hoztak a nemzet szivébe”. G. G. „Tíz éves az
egyházközség. Főpapi mise a plébánia-templomban. Díszgyűlés a Kultúrházban”, Egyházközségi Tudósító VI. évf., 25.
sz., 1930. jan., 8. old.
91

28

„Mi teszi a mi vallásunkat annyira magyarrá és nemzeti szempontból olyan megbecsülhetetlen
tényezővé? Nemcsak a mi vallásunknak és alkotmányának a népünk karakterével való egyező volta,
nemcsak a nyelve, mely szerint istentiszteleti rendtartása, igehirdetése, éneklése teljesen magyar,
hanem főleg az a körülmény, hogy hiveinek a tömege majdnem százszázalékban fajmagyar.
Tehát olyan testület, olyan szervezet, olyan intézmény, mely minden porcikájában magyar. Hogy
mit jelent ez a mai nemzetközi szellemü és létünkben veszélyeztetett korban, azt ki sem lehet
mondani. (…) Bármi történjék is ezzel az országgal, ezzel a nemzettel, a szinmagyar református
egyház sem nyelvben, sem szivével sohasem fog idegen hatalom, idegen érdek szolgálatába állani.
Nincs a magyar nemzeti gondolatnak, nemzeti érzésnek és nyelvnek még egy olyan fajtiszta és erős
szervezete, mint a református egyház. (…) Keresve sem lehetne találni ennél alkalmasabb
intézményt a nemzeti gondolat és öntudat kiépitésére. (…) A mi egyházunk más soha nem lehet,
csak magyar, mert független és nemzeti.”95
Ez a faji gondolat nyilvánult meg Figyelő (alias Kontra Aladár lelkész96) 1933. novemberi írásában
is. Szerinte „a római birodalom is azért roppant össze, mert egy idegen faj kiölte lelkéből őseik
hitét, munkátlanságra, lázadozásra nevelte, kik csak kenyeret és szórakozásokat követeltek s
kaphatók lettek mindenre, ami e célt szolgálta, de áldozatot hozni egyik sem akart hitéért,
hazájáért!”97
Azt lehet mondani, hogy a faji gondolat és szemlélet98 mélyen áthatotta a Horthy-korszak magyar
társadalmát. Ez a katolikus egyházközségi lapban is markánsan jelen volt. Dr. Tarlós Béla, az
egyházközségi tanács tagja pl., a „Miért alkottuk meg a kath. autonómiát” c. írásában, azzal érvelt,
hogy „autonómiánkkal végül hazánkat s fajunkat is kivánjuk szolgálni, miután a fajszeretet s a
fajvédelem nagy s remélhetőleg most már soha többé el nem homályosuló gondolata minket is
homlokon csókolt”.99 Gróf Hunyady Ferenc szerint pedig „a keresztény gondolat” az, ami
Magyarországon összekapcsol „valamennyi magyar faju embert és lerombolja a gyűlöletnek ama
falait, melyet magyar és magyar között felekezeti jelszavakkal akarnak egyesek emelni.”100
A katolikusok azonban soha nem fogalmaztak annyira nyíltan és vehemensen – mondhatni
teológiailag annyira eltévelyedetten, a keresztény univerzalizmust egy faji/nemzeti partikularitásra
leszűkítve –, mint a reformátusok. Szomolnoky szerint pl. a „hungarizmus”101 az, „amelyben a
keresztyén vallásnak kitünő jelleget lehet adni”. Hiszen „a magyarság faji és vérségi tulajdonságait,
95

Egyházi Élet IV. évf., 7. sz., 1932. okt., 6. old.
Kontra Aladár antiszemitizmusa más megnyilvánulásaiból is kiviláglik. A MOVE (lásd Dósa Rudolfné, A MOVE,
1918–1944. Egy jellegzetes magyar fasiszta szervezet, Akadémiai Kiadó – Zrínyi Kiadó, Budapest, 1972) 1925. januári
közgyűlésén (www.huszadikszazad.hu/1925-januar/politika/zadravetz-es-gombos-a-move-vasarnapi-kozgyulesen;
2014. júl. 8) pl. a következőket mondta: „Amikor Abdul Hamid parancsára a kurdok gyilkolták a keresztény
örményeket, akkor a nagyhatalmak flotatüntetést rendeztek a Boszporuszon, — de most, amikor Oroszországban az
izrokurdok gyilkolják a keresztény oroszokat, most nem jelentkeznek a nagyhatalmak hadihajói”. A Korunk erdélyi
folyóirat beszámolója szerint „a lapok a gyűlésről részletes tudósításokat közöltek, de … például a református lelkész
elméssége hiányzott a tudósitásokból. Volt jelen vagy nyolc hirlapiró. De azért az izrokurdok emlegetése az izrokurd
lapokból is hiányzott. Amikor a Proletáriátus elleni akcióról van szó, akkor nincs felekezeti széthuzás, még ha a
református lelkész el is szólta magát.” („A szeretet nevében”, Korunk 1930 június;
http://epa.oszk.hu/00400/00458/00255/1930_06_5216.html; 2014. júl. 8).
97
Egyházi Élet V. évf., 9. sz., 1933. nov., 2. old. („Nyitott szemmel” rovat). Ezzel szemben pl. a katolikus
egyházközségi lapban még be lehetett arról számolni, hogy zsidó útitársakkal a szerző katolikus templomokat látogatott
Berlinben. Dr. Fábián Gáspár, „Katholikus szemmel… Körutazás Európában”, Egyházközségi Tudósító X. évf., 54. sz.,
1934. szept., 4-6. old.
98
Ez a szemlélet már a dualizmus idején erősen meggyökerezett. Csak akkor a „faji” küzdelem középpontjában a
magyar – román konfliktus állt! Lásd Beksics Gusztáv, A román kérdés és a fajok harcza Európában és
Magyarországon, Athenaeum, Budapest, 1895; Éber Ernő, Fajok harca: adatok az erdélyi nemzetiségi kérdéshez,
Kilián, Budapest, 1905.
99
Egyházközségi Tudósító II. évf., 7. sz., 1926. dec., 5. old.
100
Hunyady Ferenc, „Ünnepi gondolatok a Karácsony magyar békéjében”, Egyházközségi Tudósító V. évf., 19. sz.,
1929. jan., 5. old., 3. old.
101
Lásd Paksa Rudolf, Szálasi Ferenc és a hungarizmus, Jaffa, Budapest, 2013.
96

29

erkölcsi és jellembeli fejlődésével, a hungarizmus alapján lehetne a legélesebb vallási és nemzeti
érdekközéppontba állitani. Ezeknek a tulajdonságoknak az alapján volt képes a magyar a Duna
völgyében ezer évig vezetőszerepet betölteni. Ezeket a tulajdonságokat a sok intrika, a keserves
járombafogás, a magyar lovagiasság szédületes kihasználása, a reformáció, a vallásüldözés stb. után
sem vesztette el. Egészen bizonyos, hogy a ‘hungarizmus’ összes jelentőségeinek biztositása és
tovább fejlődése utján a következő ezer évben is alkalmas lesz a magyarság Nagymagyarország
vezető szerepét a Duna völgyében biztositani és a keresztyén vallást az igazi magyar vallásnak
elismertetni. (…) Hitlerről, a germán vallás uj apostoláról, mint uj krisztusi forrásról beszél a német
nép. (…)Minden nemzet lelkét áthatja saját hite, ereje, igy magyar hazánkat is át fogja hatni a
magyar reformált vallás éltető ereje, amely a keresztyén alapon álló összes tényezőket a
hungarizmusban gyüjti egybe. Ez a hungarizmus az az éltető erő, mely népünknek hittel telt
kitartást ad a jövendő reménysugarakkal még egyelőre homályosan megvilágitott sorsának
ragyogóvá tételére”102
1937-től radikalizálódott a zsidósággal való szembehelyezkedés.103 Megjelent a magyarság saját
országában történő gazdasági és társadalmi háttérbe szorítottság érzésének a kinyilvánítása és annak
az érzékeltetése. A református olvasó, fekete keretben, és kövér betűkkel szedve, ilyen
figyelemfelkeltő – és főképpen az érzelmeket megcélzó – tömör „tényközléseket”104 olvashatott:
„Az ügyvédek 49,2%-a zsidó! A magánorvosok 54,4%-a zsidó!”105
„Négy legnagyobb bankunk (Angol-Magyar, Magyar Általános Hitelbank, Leszámitoló és
Kereskedelmi Bank) 222 vállalat felett rendelkezik. E bankok ügyvezetőségének 80, 79, 74 és 77%a zsidó.”106
„Az 5 százaléknyi zsidóság Magyarország nemzeti jövedelmének 28,26 százalékát bitorolja.”107
„Magyarország 20 legnagyobb ipari üzemének igazgatósági és felügyelő bizottsági tagjai közül
(összesen 336-ból) 235 zsidó. Ez épp 70 százalék!”108

Szomolnoky, „Hungarizmus”, Egyházi Élet V. évf., 6. sz., 1933. jún., 1-2. old.
Lásd pl. Egyházi Élet X. évf., 5. sz., 1938. máj., 7. old. A szerző a szatmári Egyházi Értesítő-t állította pellengérre,
amiért az a közép-európai zsidóüldözésekről írt. Komoróczy Géza szerint „1938 határvonal volt a nyugati világ
történelmében: ennek részeként a zsidó történelemben is. A nemzetiszocialista Németország Ausztria bekebelezésével,
az Anschuß-szal kezdte meg agresszív terjeszkedését. Évian leleplezte, hogy a Hitlerrel elvben szembenálló országok,
bár a veszélyt felismerték, egyelőre nem tesznek lépéseket sem vele szemben, sem a most már manifeszt módon
fenyegetett zsidók megsegítésére; Münchenben Anglia és Franciaország végzetes engedményeket tett a vicsorgó
fenevadnak. Az addig törvényekben kijelölt keretek között folyó zsidóüldözést, legyenek bármilyenek az 1935. évi
németországi faji törvények, a Kristallnacht utcai brutalitásba fordította. Magyarországon Darányi Kálmán, Imrédy
Béla, gr. Teleki Pál műve, az 1938:xv. tc. Csak a kezdet volt, jóllehet egyáltalán nem nyugalmas évek után, a felheccelt
tömeg szigorúbb intézkedéseket akart, a politikai vezetők lépésről lépésre engedtek a nyomásnak, majd a tömeg élére
álltak, a lelkiismeret tiltakozása pusztába kiáltott szó maradt, hogy majd végül elinduljanak a tehervonatok
Auschwitzba, és romba dőljön az ország.” Komoróczy Géza A zsidók története Magyarországon II: 1849-től a
jelenkorig, Kalligram, Pozsony, 2012, 509. old. Erről az 1938-as határvonal magyarországi vonatkozásairól írt Márai
Sándor is a Hallgatni akartam (Helikon, Budapest, 2013) c. művében: „azon a napon omlott össze sok minden, ami a
régi Európából megmaradt” (7. old.).
104
Ezek a közlések azonban nem maradtak észrevétlenek. Argus egy hasábnyi írásban kényszerült részletezni a
Magyarország és az Esti Kurir írásait, amelyek szóvá tették a keretes szövegeket. Ez egyben azt is jelzi, hogy az óbudai
református egyházközség lapjának társadalmi hatása messze túlmutatott a szűk felekezeti kereteken! A szerző
álláspontja világos: „Mi nem szégyeljük kimondani s ki is mondjuk bátran – mert nem Zsidóországban, hanem
Magyarországon élünk – hogy minden törekvésünk és igyekezetünk a zsidó előretörés és hatalomrajutás
megakadályozása. Csak magyar embernek van joga ezen a földön hatalomra és jólétre. Másnak onnan pusztulni kell!”
Egyházi Élet IX. évf., 4. sz., 1937. ápr., 4. old.
105
Egyházi Élet IX. évf., 2. sz., 1937. febr., 7. old.
106
Egyházi Élet IX. évf., 3. sz., 1937. márc., 2. old.
107
Egyházi Élet IX. évf., 3. sz., 1937. márc., 3. old.
108
Egyházi Élet IX. évf., 9. sz., 1937. nov., 7. old.
102
103

30

„Az Estlapok munkatársainak 92,5 százaléka, a Népszavának 85 százaléka, a 8 Órai Ujságnak 83
százaléka zsidó.”109
„Az Esti Kurir munkatársainak 77 százaléka, a Friss Ujságnak 75 százaléka, a Magyar Hírlapnak 82
százaléka, a Pester Lloydnak 89 százaléka zsidó.”110
„Némelyek marxizmusnak nevezik, én zsidóságnak hívom. Stephen S. Wise, new-yorki főrabbi.”111
„„Neveljétek gyermekeiteket orvosoknak és gyógyszerészeknek, hogy azok a keresztyének életét
elvehessék. (Konstantinápolyi zsidó vezető 1489).”112
„Évente több mint 1000 a zsidó-magyar vegyes házasságok száma! A zsidó cselédek
százalékaránya 08%.”113
„1896-tól kb. 32.000 zsidó-magyar vegyes házasságot kötöttek!”114
„A nemzeti társadalomnak ki kell közösitenie magából azokat, akik mitse törődve fajtájuk
létérdekeivel, zsidókkal házasodnak össze!”115
„A nemzsidó társadalomnak a maga önvédelmi harcában most már mózeshitü és keresztyénhitü
zsidósággal kell szembenéznie.”116
„Bulgária, Görögország, Jugoszlávia és Olaszországnak együttvéve van annyi zsidaja, mint –
Budapestnek.”117
„Svédország, Norvégia és Finnország együttvéve 8500 zsidót tart el, ami az összlakosságnak
0,07%-a (Bpesten 21%!).”118
A radikális szembehelyezkedés értelemszerűen vezetett el nem csupán az antiszemitizmus nyílt
felvállalásához, hanem az antiszemitizmus és a protestantizmus/reformátusság azonosításához is:
„…a protestánság a maga teljes egészében lelke gyökeréig magyar, következésképpen tehát
okvetlen és feltétlen antiszemita. Más igazmagyarság el sem képzelhető!”119
Ezt fejtette ki részletesen Szintai István [IV. éves theologus hallgató120], a „Református
antiszemitizmus” c. „nagy ívű” írásában:
„Az antiszemitizmus helyes vagy helytelen voltának a kérdése ma a nagy idők fordulópontján
benne él a lelkekben. Sokan foglalnak el ‘langymeleg’ álláspontot, mások pedig ‘az is csak ember’
megjegyzéssel intézik el a dolgot. Én úgy érzem hogy református keresztyén ember ilyen fontos,
teljes valóját érintő kérdésben nem foglalhat el ilyen álláspontot.
Nem foglalhat el már csak azért sem, mert ma a zsidóbarátok igen nagy többségét saját kicsinyes
egyéni érdekük teszik azzá, elárulva ezzel egy sokkal magasabbrendü ügyet. Ellenszolgáltatást
kapnak áruló munkájukért – mint Judás –.
109

Egyházi Élet IX. évf., 3. sz., 1937. márc., 5. old.
Egyházi Élet IX. évf., 4. sz., 1937. ápr., 2. old.
111
Egyházi Élet IX. évf., 5. sz., 1937. máj., 4. old.
112
Egyházi Élet IX. évf., 5. sz., 1937. máj., 6. old.
113
Egyházi Élet IX. évf., 2. sz., 1937. febr., 3. old.
114
Egyházi Élet IX. évf., 2. sz., 1937. febr., 3. old.
115
Egyházi Élet IX. évf., 3. sz., 1937. márc., 6. old.
116
Egyházi Élet IX. évf., 2. sz., 1937. febr., 8. old.
117
Egyházi Élet IX. évf., 3. sz., 1937. márc., 7. old.
118
Egyházi Élet IX. évf., 5. sz., 1937. máj., 3. old.
119
Egyházi Élet IX. évf., 5. sz., 1937. máj., 7. old.
120
Egyházi Élet X. évf., 9. sz., 1938. november, 5. old.
110

31

Igazi református a maga egyéni kicsinyes érdekeit nem helyezheti a legnagyobb, mindnyájunknak
közös érdeke, az Isten ügye elé. Határozottan állithatjuk, hogy a zsidók érdekei Isten érdekeivel
ellenkeznek.
Igazi református nem lehet cimborája azoknak, akik megfeszítették Jézust és elveikből nem
engedve ma is meg akarják fesziteni. Mert ne felejtsük el, hogy a feltámadás után megindult a nagy
harc, aminek jelszava ‘Ujra megfesziteni Jézust’ ujra, hogy az Ö beszédének fényénél ne lássák a
mi gonoszságainkat. A zsidó farizeusok már a tőlü megszokott módon kezdték a harcot. Pénzzel
megvesztegették a katonákat, hogy mondják azt, nem támadott fel Jézus, hanem a tanitványok
lopták el.
De Jézus folytatta és folytatja a harcot ma is tovább, mert az Igaznak győzni kell a hamisság felett.
És nekünk, akik keresztyéneknek, Krisztus követőknek nevezzük magunkat, szintén Jézussal kell
harcolnunk a farizeusok ivadékainak mindent megfertőzni és beszennyezni akaró szelleme ellen,
amelynek minden lépése arra irányul, hogy valamiképpen elnyomja az Igazságot és a Jót.
Nézzük csak meg, mit tesz ma a zsidó szellem ennek szolgálatában? Röviden felelve e kérdésre –
bünre csábit –. Nézzünk csak a zsidó szellemtől átitatott pornográf irodalomra, szinházra,
erkölcstelen mozidarabokra. Nézzük a hivatali megvesztegetéseket. Ezek mind arra irányulnak,
hogy szilárd Krisztusi alapjukban rontsák meg a keresztyén társadalmat, hogy azután az is
engedelmesen kiáltsa egyszer majd az Igazság felé: ‘feszítsd meg’. Minden cselekedetük oda
irányul, hogy eltakarja Jézust, az Igazságot és elaltassa a bün ellen tiltakozó lelkiismeretet.
Élénk bizonyítéka látható ennek a törekvésnek a Sion Bölcseinek Jegyzőkönyvében, melyben álarc
nélkül szemlélhetjük a zsidóság elveit és törekvéseit az általuk annyira lenézett ‘gojokkal’ szemben.
(…)
A református keresztyén ember látva, hogy a zsidó szellem egyháza és Isten igazságai ellen tör,
nem lehet más, mint antiszemita. Kötelesség az Igazság védelme. Antiszemitává senkit nem
tehetnek a szélsőségek, csak a tények. Maguk a zsidók. Nézzük végig az Ótestámentumot és
meglátjuk, hogy a legnagyobb antiszemiták éppen saját prófétáik voltak.
Ne felejtsük el soha, hogy ránk magyar reformátusokra ebben az országban mindig nagy feladat vár
és fog várni ezután is. Szükségünk van a tisztánlátásra és erőre. A történelem nagy pillanataiban
csaknem mindig nekünk kellett a gátra állni és mi Isten segítségével meg is álltuk a helyünket.
Hangsulyozzuk azonban, hogy Isten segítségével. És most, amikor megint a gátra kell majd állni,
megint csak Isten segítségével állhatunk meg. Ezért nem vállalhatunk semmiféle közösséget
azokkal, akik Isten dolgai, igazságai ellen dolgoznak. Mert ha megmételyez bennünket is az a
szellem, elvesztjük Istenben való szilárd hitünket és képtelenek leszünk harcolni az Igazságért.
Istenünket, Jézusunkat, hitünket, hazánkat akarja elvenni az alattomosan müködő bünös szellem.
Gondolkozzunk Testvéreim! Lehetünk mások mint antiszemiták?”121
Mindennek fényében teljesen érthető a paradigmaváltás:„Nincs zsidókérdés, csak magyarkérdés!
Mert nem a zsidókat kell elnyomni, hanem a pénz és a szellemi kultúra területein szégyenteljes
mértékben visszaszoritott magyarságot kell az őt jogosan megillető helyre segíteni. Hogy pedig ez
csak a zsidóság jogosulatlanul élvezett előnyös helyzetének megszüntetése árán lehetséges, nem ok
arra, hogy folyton zsidókérdést emlegessünk. Magyarok vagyunk, csak a magyarok sorsa érdekel. A
zsidók sorsának gondozása nem a nemzeti Magyarország feladata.”122
A református szerző a magyarság „elnyomattatásának”123 okát az erkölcsben látta, hiszen szerinte
„mi magyarok mindig vagyunk olyan okosak, ügyesek, tanulékonyak, mint a zsidók”. Ellenben

121

Egyházi Élet X. évf., 5. sz., 1938. máj., 1-2. old.
Egyházi Élet X. évf., 4. sz., 1938. ápr., 8. old.
123
Az 1939-es választások kapcsán így fogalmazott a református egyházközségi lap: „e földön csak egy népnek van
joga ahhoz, hogy megszabja a maga utját: a magyarnak. A magyar rabságnak és a zsidó uralomnak vége kell
szakadjon!” Egyházi Élet XI. évf., 5. sz., 1939. máj., 7-8. old.
122

32

„más a magyar erkölcs és más a zsidók erkölcse.124 Ezért maradtunk mi mindig alul. Mert a gyom is
elnyomja a tiszta buzát. Pedig a búza értékesebb, mint a konkoly.”125
Argus írja tehát az első zsidótörvény elfogadásának időszakában126: „nincs és nem lehet ennek a
magyar életnek olyan helye és tere, legyen az könnyü vagy terhes, ahol zsidónak több joga, jobb
dolga, nagyobb kenyere és több boldogsága legyen, mint a magyarnak! (…) Amig ebben az
országban csak egy magyar ember akad, akinek nincs akkora kenyere, olyan megélhetése, amilyent
becsületes munkája által megérdemel, halálos bűn a nemzet vagyonában és jólétében meghagyni és
megtürni azokat, akik fajtájuk és vérük, egész testi és lelki összetételük szerint idegenek tőlünk: a
zsidókat!”127
Érthető, hogy a Felvidék visszacsatolásakor (1938 nov.) az óbudai református egyházközségi lap
azonnal követelte a zsidótörvény alkalmazását. Mert akkor győzedelmeskedik a „magyar igazság”,
és boldog lesz a megnagyobbodott Magyarország.”128
1939 márciusában pedig Deák Endre felelős szerkesztő világosan kifejtette, hogy mit is jelent az
antiszemitizmus! „Társadalmunkban az antiszemitizmusnak még nagyon, hogy ugy mondjuk nyers
ize van. Sokan azt hiszik, hogy az nem fér össze sem a magyar uri, gavalléros gondolkodással, nem
a krisztusi parancsokkal. Pedig nagyon tévednek, sőt nagyon felületesek, vagy talán inkább önzők
és érdekhajhászók azok, akik szerint az antiszemitizmus nem magyar és nem keresztyén felfogás.
Az antiszemitizmus, mint zsidógyülölet tényleg negativum csupán s mint ilyen, elvetenbő [sic] de
igazi antiszemitizmus alatt az őszinte, igaz keresztyén magyar ember nem zsidógyülölet, hanem
filomagyarizmust, magyar-szeretetet ért és érez. Minden remény meg van arra, hogy a helyesen
értelmezett antiszemitizmus minden terén elfoglalja rövidesen azokat a helyeket, amelyekről most
még ki van rekesztve. Szomoru tény, hogy református iskoláink késve érzik meg a magyarság
létérdekének első követelményét: először jön a kilenc és félmillió magyar és csak azután
következhet – esetleg addig, amig ezen is változtatni nem leszünk kénytelenek – a félmillió zsidó!
Egy magyar embernek sem lehet más a helyes felfogása anélkül, hogy saját magát, saját népét,
fajtáját, vérét le ne becsülné!”129
Keresztény zsidók!?130
A fajmagyar reformátusság egy részének antiszemita meggyőződése mintegy értelemszerűen
vonzotta maga után a vegyes házasságok elítélését131; illetve a zsidók megkeresztel(ked)ésével
Figyelő a „Nyitott szemmel” c. rovatban ezt egy gazdag zsidó el- és kitaszított – még a gyermekei által is
megtagadott (!) – magyar keresztény feleségnek a drámai hangnemben taglalt élettörténetével illusztrálta, aki
elhagyatottságában és idős korában visszatalált a református egyházba. Tanulság a fiuk és leányok számára: „Ne
fecséreljék idegen fajtájura a testi és lelki javakat, mert azt az Úr azért adta, hogy saját fajtájuk jobb jövőjét és
gyarapodását szolgálják!” Lásd Egyházi Élet XI. évf., 6. sz., 1939. jún., 3-4. old.
125
Egyházi Élet X. évf., 7. sz., 1938. szept., 8. old.
126
Az első zsidótörvény (1938. évi XV. tc.) parlamenti vitája és elfogadása május 18 és 24 között zajlott; május 29-én
lépett életbe. Lásd Rákos Imre – Szita Szabolcs – Verő Gábor (válogatta és szerkesztette), Mondjátok el, mi történt!, Ex
Libris, Budapest, 2004, 23. old.
127
Egyházi Élet X. évf., 5. sz., 1938. máj., 3-4. old.
128
Egyházi Élet X. évf., 9. sz., 1938. nov., 8. old.
129
Egyházi Élet XI. évf., 3. sz., 1939. márc., 5. old.
130
A két világháború közötti időszakban kereszténnyé lett zsidók egyház- és társadalomtörténete egy alig kutatott
terület. Lásd pl. Karády Viktor, Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció. Tanulmányok, Cserépfalvi, Budapest, 1997.
131
Figyelő szerint az a magyar lány, aki elhagyja református vallását, hogy feleségül mehessen egy „galíciai zsidóhoz”
az „szörnyű megtévelyedésben” él. „Először elhagyja hitét, azt a hitet, melyért apái, ősei annyit szenvedtek, véreztek,
egy idegen faju, erkölcsü jellemü emberért, ki a keresztyénségnek, magyarságnak legnagyobb ellensége, kinek egy célja
van: önző vágyainak kielégitése bármi uton-módon. Másodszor vét saját faja, a jövő nemzedék ellen, melyet zsidóvérrel
kever ösze s rontja, szörnyü módon saját faját s munkálkodik a magyar tönkrejutásán. Sajnos, idejut az a nép, melynek
leányai nincsenek átitatva magyar voltukkal s keresztyénségükkel!” Egyházi Élet VI. évf., 4. sz., 1934. ápr., 2. old. Lásd
még Egyházi Élet X. évf., 5. sz., 1938. máj., 7. old. Az ismeretlen szerző „a szerencsétlen zsidómagyar házasságokból”
124

33

szembeni fenntartásokat is.132 Mindebben természetesen a „vérkeveredéstől”, és a „felhígulástól”
való irracionális félelmek, valamint a „tisztaság” megőrzésének téves rögeszméje játszottak döntő
szerepet.133 Ennek első jele már 1934 januárjában jelentkezett az óbudai református egyházközségi
lapban.
„Érdemes megemlékezni arról a szomoru statisztikáról, amely a keresztyén-zsidó házasságkötések
szaporodását mutatja. Ilyen házasságot 1895-ben 265-öt kötöttek az országban, amely az összes
házasságok 0,2%-a volt. Ez a szám 1932-ben 1012-re emelkedett, amely már 14%-át teszi ki az
összes házasságkötéseknek. Tehát 37 év alatt 7000%-kal növekedett a családalapitásnak ez a
mindenképpen káros formája, amely azt jelenti, hogy most hetvenszer annyi magyar-zsidó házasság
létesül, mint ezelőtt 37 évvel.”134
Egy hónappal később Argus a „Nyitott szemmel” c. rovatban azt taglalta, hogy: „Hát nincsen más
célja a református egyháznak Magyarországon, mint zsidókat téritgetni?” Arra a kérdésre keresi a
választ, hogy „miért akarjuk hát magunkhoz ölelni azokat, akik nem akarnak? Nem akarnak, mert
nem is tudnak akarni, nem engedi őket a vér! Sorsukat megpecsételte az Úr akkor, mikor
eltaszitotta magától, mert méltatlanná váltak arra a szeretetre, melyet hiába pazarolt rájuk.
Ne akarjuk hát mi megváltoztatni az Ur akaratát. Miért téritgessük, miért imádkozzunk értük, ha
sem ők nem akarják, sem nekünk nem kivánatosak.”135
A református egyházközségi lap szemlélete tulajdonképpen a keresztény univerzalizmus nyílt
tagadását jelenítette meg a hívő olvasói számára. Az állásfoglalásokból az őskeresztény eszmének
és alapmagatartásnak a világosan megfogalmazott és egyértelmű elvetése körvonalazódik. Ezt az
eszmét egyébként maga Pál apostol fogalmazta meg; és ennek köszönhetően válhatott a
kereszténység (a zsidó Názáreti Jézust Messiásnak és Isten Fiának elismerő és valló hitbeli
meggyőződés136) egyetemes vallássá: „…mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban,
Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő,
mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal. 3,27-28).
Mindez azonban sokkal jobban érthetővé válik, ha szem előtt tartjuk azt a teológiai abszurdumot,
amit egy református lelkész, aki szívügyének tekintette a közössége vallási életének
felvirágoztatását, a saját egyházközségi lapjában megjelenni engedett; sőt: vélelmezhetően ő maga
írt. Eszerint: „a Krisztus egy azzal, akit apáink Hadurnak tiszteltek valaha s aki az Ő népére
mindenkor gondot viselő, bennünket ezer éven át megtartó, értünk s megmaradásunkért ezer csodát
tevő, világot kormányzó egy, erős, igaz, örök Isten!”137

származó gyermekeket, „akár megkeresztelkedett a zsidó fél, akár nem”, egyszerűen „korcsoknak” minősíti. 1939
januárjában pedig gyakorlatilag a vegyes házasságok betiltását követeli (XI. évf., 1. sz., 1939. jan., 8. old.).
132
Pl. a zsidók megtérítésén fáradozó skót missziótól való elhatárolódást. Lásd Egyházi Élet VIII. évf., 9. sz., 1936.
nov., 6. old.; XI. évf., 7. sz., 1939. szept., 3. old. A misszióra vonatkozóan lásd Kovács Ábrahám, „A skót
presbiterianizmus hatása Budapesten. A Skót Misszió rövid története”, in: Kósa László (szerk.), Reformátusok
Budapesten. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, Argumentum – ELTE BTK Művelődéstörténeti
Tanszék, Budapest, 2. kötet, 895-914. old.
133
Lásd Egyházi Élet VII. évf., 8. sz., 1935. okt., 8. old.: „…bár rendkivül megszigoritották a ref. theologiára való
felvételt és ezért sok derék magyar ref. ifju volt kénytelen talán hajlamai ellenére másfelé elhelyezkedni, mégis
előfordult – most, az idei tanévben – hogy zsidó szülő gyermeke alkalmasnak találtatott református pappá lenni! Ha a
magyar faj ilyen és ehhez hasonló öngyilkossági kisérletet még egy-két évtizeden át el fog követni, biztos, hogy a
kisérlet sikerülni fog. Szörnyü, hogy mily kevésre értékeljük a magunk drága tiszta magyarságát! Még egy-két ilyen
intézkedés, s akkor ne csodálkozzunk, ha református életünk nemzetközivé torzul!”
134
Egyházi Élet VI. évf., 1. sz., 1934. jan., 8. old.
135
Egyházi Élet VI. évf., 2. sz., 1934. febr., 3. old.
136
Lásd Larry W. Hurtado, Hogyan lett Jézus Istenné a földön? A Jézus-tisztelet történeti gyökerei. (Napjaink
teológiája, 9), Bencés Kiadó, Budapest, 2008.
137
(K. A.), „Egy uj ‘vallásról”, Egyházi Élet VI. évf., 7. sz., 1934. szept., 2. old.

34

És azon álláspontja megerősítésére, hogy teljesen értelmetlen a zsidók keresztény közösségekbe
való befogása, az óbudai református lap szembement a református esperessel: „‘A református
egyházba áttért zsidóság 9/10-ed része nem jár templomba és nem él az Urvacsorával. …nem
becsületes dolog ez a félig való egyháztagság. Az Igét megvetni, a sákramentumokat megvetni, a
közösséget nem keresni, ezen tönkre mehet az egyház.’ Ezt irja a Szabó Imre esperes egy
megkeresztelkedett zsidó családhoz. Keserü szavak, de a konzekvencia téves, amit e tényekből
levont, mert ‘hangosan hivja őket a templomba’. Esperes ur, ne ássuk alá saját magunk sziklaerős
hitü református egyházunk megdönthetetlen falait, mert összeomlik! Apage138… apage!...”139
A lap elutasító magatartása következetes és egyértelmű: „Az 1933. évben 919 – olvashatjuk –,
1932-ben 636 és 1931-ben 688 zsidó keresztelkedett meg Magyarországon. A statisztika azt
mutatja, hogy a megkeresztelkedettek 2/3-ad részben a római egyházhoz csatlakoztak. A többi
bizonyára bennünket [reformátusokat] boldogit. Legjobb lett volna, ha teljes 3/3-ad részben – ott
maradtak volna, hova – most is tartoznak minden megkeresztelkedésük ellenére!”140
Annál is inkább, mert az óbudai református álláspont szerint a zsidók kizárólag érdekből
keresztelkednek meg! „1936-ban 1074 zsidó keresztelkedett meg Budapesten. A
megkeresztelkedések okai között szerepelnek: állás, előrehaladás, kinevezés stb. Két-három esetben
szerelem és házasság lenne az ok. De egyetlen egy sincs a rovatban, aki vallásos meggyőződésére
hivatkozna.”141
Az egyházközségi lap tehát azt ajánlja, hogy a megkeresztelkedett zsidók tömörüljenek a
Krisztushívő Zsidók Szövetségébe, és „hagyják el a keresztyén felekezeteket”.142 Argus szerint „a
zsidók, akik Krisztusban akarnak hinni, eleget tehetnek e szándékuknak s a lelki kényszernek
engedve krisztushivő zsidókká lehetnek. De törvényes, bevett keresztyén felekezet egyikébe sem
vehetők fel. Intézményesen kellene felekezeti és állami törvényekkel szabályozni ezt a kérdést ugy,
hogy ezután ne legyenek református zsidók és katolikus zsidók, hanem egyszerüen és a valóságnak
leginkább megfelelő néven krisztushivő zsidók. Ők is jobban fogják magukat érezni egymás közt, s
higyjék el, mi is fellélegzenénk, ha ez a rend megszüntetné a magunk sorai között épen emiatt
előálló, bizony érzékeny és fájdalmas ellentéteket.” A fajvédő nemzeti felfogás értelmében ugyanis
„a zsidó nemcsak felekezet, hanem faj is” Ezért, „ha mint ‘krisztushivö’ megtartja zsidó mivoltát és
fajtát, mi módon lehetne magyarrá, bármiféle felekezet keresztvize is hullott légyen a fejére. Az a
gyanunk, hogy épp ez a ‘tiszta viz’ az oka annak, hogy hazai zsidóságunk többsége inkább a
keresztyén felekezetek tökéletesen elhibázott és felesleges megkereszteltetési akciójának enged,
mint fajtabelijének. Igy legalább a mi szemünket beköti, de az övé nyitva marad. Félre hát a zsidók
megkeresztelésével! A már megkeresztelteket át kell engedni a krisztushivö zsidók táborába s akkor
a ránk virradó uj, igaz világ az ő részükre sem lesz olyan kinos és terhes. Mert az az uj világ el fog
jönni! Talán nem is oly sokára!”143
1938 őszén pedig az ismeretlen szerző mintegy elővételezte ezt az „új világot”: „Magyar élet csak
magyar talajon és magyar talajból fakadhat. Az idegen gyomot pedig össze kell gyüjteni és meg kell
égetni.”144
Érthető, hogy az intézményesített és jogszerűvé tett jogfosztás és kirekesztés légkörében voltak
zsidók, akik a megkeresztelkedésben reméltek kiutat.145 Ez azonban félelemmel töltötte el az óbudai
A görög szó jelentése: „Távozz! Takarodj el!” Ez egyben utalás Jézus Péter apostolhoz intézett szavaira is (Mt.
16,23). Az eredeti görög szövegben azonban nem „apage”, hanem „hypage” áll, amelynek a jelentése „hátam mögé!”,
„vissza a sorba”!
139
Egyházi Élet VI. évf., 8. sz., 1934. okt., 8. old.
140
Egyházi Élet VII. évf., 3. sz., 1935. márc., 8. old.
141
Egyházi Élet IX. évf., 3. sz., 1937. márc., 7-8. old. Lásd még uo. IX. évf., 6. sz., 1937. jún., 7-8. old.
142
Egyházi Élet IX. évf., 5. sz., 1937. máj., 8. old.
143
Egyházi Élet X. évf., 4. sz., 1938. ápr., 4. old.
144
Egyházi Élet X. évf., 7. sz., 1938. szept., 7. old.
138

35

református egyházközség lapjának szerzőjét, amely félelemnek hangot is adott. „A mózeshitű
zsidók mostanában nagyon megrohamozták a keresztyén felekezeteket, hogy megkereszteltetvén –
legalább papiron – Krisztus hivővé lehessenek. Ezrével tolonganak az illetékes hivatalok előtt s a
keresztyén felekezetek nem tudnak velök szemben együntetü álláspontot elfoglalni. Legtöbben arra
hivatkoznak, hogy engedelmeskedni kell a Biblia parancsának és lehetővé kell tenni a
megkeresztelkedést. Pedig nagyon könnyü volna egységesen eljárni. Már van egy szekta, az u. n.
‘Krisztushivőzsidók’ felekezete, mely megkeresztelkedik ugyan de zsidó mivoltát nem is próbálja
meg levetkőzni, aminthogy nem is képes rá. Tehát adva van a megoldás: a kereszténységre törekvő
zsidók csak és kizárólag ennek a ‘Krisztushivő zsidók’ felekezetének lehessenek tagjai, miáltal
teljesedik a krisztusi parancs is és meg vannak védve a keresztény felekezetek és ezzel a magyar
nemzet tisztasága. Igy lesz a mózeshitü zsidóból – krisztushivő zsidó.”146
A félelem rövid időn belül teljes irracionalitásba csapott át:
„Nem kell református zsidó! A keresztyénné lenni akaró zsidókat gyüjtsék egybe a Krisztushívő
zsidók felekezetébe. Mi, magyar reformátusok tiltakozunk a zsidó szellem szétáradása ellen, hitünk
keritésein belül is.”147
„Megszükiti az uj zsidótörvényjavaslat148 ugy a zsidók, mint a félzsidók, sőt, hála Istennek még a
megkeresztelt, de zsidófaju hitsorsosoknak is az elhelyezkedési lehetőségeket minden téren. De
mégis kimaradt egy óriási jelentőségü intézkedés. A különböző keresztyén felekezetek papi állásai
nyitva állnak a megkeresztelkedett zsidók előtt! Mi lesz az egyházakkal, ha ellepik őket a zsidók?
Miért nem állitanak ide is tilalomfát? Vagy talán a magyarság lelkigondozása nem ér fel a
gazdasági talpraállitás szükségességének fontosságával?”149
„Elszörnyülködve olvassuk, hogy a budapesti unitárius egyház kb. 1600 hive között már 400-ra
tehető a zsidókból lett unitárius!”150

A megsemmisítés
Amikor 1938-ban a zsidóság jogfosztása felgyorsult és mind erőteljesebb lett, valamint ténylegesen
is érzékelhetővé vált a zsidók társadalmi kirekesztése, akkorra az évtizedes mentális – egyházi is (!)
– előkészítés már megtette a hatását: a társadalmat kondicionálta a zsidó ellenségkép, és immúnissá
vált a zsidók szenvedésére. Tényleg egy „új világ” jött el. A vészkorszak!
Ami konkrétan az 1944-es esztendőt illeti, Óbuda lakossága mindenképpen tudta – vagy legalább
sejtette –, hogy mi történik a zsidókkal. Egyrészt azért, mert a vidéki zsidóság deportálásával
párhuzamosan kialakított óbudai csillagos házakat (mintegy 116-ot)151 a nyilas uralom alatt ürítették
ki, másrészt pedig mert „a zsidó üldözötteket reggeltől szürkületig végeláthatatlan sorokban kisérték
a Bécsi úti téglagyárakba, október végétől főleg november közepétől. Útjuk innen nyugat felé
vezetett a Bécsi úton munkatáborokba, vagy a halálba. Ezek voltak az úgynevezett halálmenetek.

145

1938 utolsó heteiben mintegy 20 ezer. Lásd Egyházi Élet XI. évf., 2. sz., 1939. febr., 7. old.
Egyházi Élet X. évf., 10. sz., 1938. dec., 8. old.
147
Egyházi Élet XI. évf., 1. sz., 1939. jan., 8. old.
148
Ebből lett a második zsidótörvény „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” (1939. évi IV. tc.).
149
Egyházi Élet XI. évf., 1. sz., 1939. jan., 8. old.
150
Egyházi Élet XI. évf., 2. sz., 1939. febr., 7. old.
151
Lásd www.csillagoshazak.hu/#overlay=hazak/III (2014. júl. 8). A kérdésre vonatkozóan lásd még Benoschofsky
Ilona – Karsai Elek (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. 2:
1944 május 15 – 1944 június 30. A budapesti zsidóság összeköltöztetése, A Magyar Izraeliták Országos Képviselete
Kiadása, Budapest, 1960, 304-306. old.
146

36

Aki a menetből szökni, vagy kilépni próbált, lelőtték.”152 Ezekre a történésekre azonban a Budapesti
R. K. Egyházközségek Tudósítója már nem reflektált.
A szaléziak számára az tette lehetővé a mentésben való részvételt, hogy kápolnájuk (Bécsi út 175177) a Bécsi útra nyílt. Udvara pedig összefolyt a Szent Alajos Ház udvarával (Kiscelli u. 79),
amely „az óbudai szalézi szellem és élet központja volt”. Ennek köszönhető, és „így érthető, hogy a
Bécsi útról a kápolnába menekülő zsidó üldözötteket sötétedés után átkísérték a Szent Alajos
Házba, a Kiscelli utcába. Innen napközben már többen elmenekülhettek (kiestek a nyilasok
látóköréből), míg sokan ismertség, befogadó hely hiányában visszamaradtak. Többségük a padláson
bujt meg, de ottlétüket, mozgásukat a szomszédok egyike-másika észrevette és azt a nyilasoknak
‘besúgta’.”153 Ennél semmi nem volt könnyebb, hiszen a „nyilas ház” gyakorlatilag a szomszédban
(Bécsi út 171) volt. Ennek első emeleti 3. lakásában működtették a fogdát, ahol Kis Mihály
házfőnököt (†1946) is vallatták, aki több tucat zsidót mentett meg, vagy bújtatott.154
A legborzalmasabb történésre azonban a budapesti nyilas uralom legutolsó szakaszában –
mondhatni a vég előtti utolsó napokban – került sor. Ennek részletes leírása Kiss Mihály naplójában
olvasható, 1944. dec. 26-i bejegyzéssel:
„Intézetünkben nagy a zűrzavar – írja a szalézi házfőnök –, az itt elszállásolt, tisztek nélkül maradt
katonaság soraiban. (…) A folytonos járás-kelés, ajtócsapkodás, hangos beszéd stb. próbára teszi
idegzetünket. Elöljárók és növendékek tegnap későn feküdtek le. (…) Éjfél után egy óra lehetett,
midőn a szomszéd nyilas házból átjöttek hozzánk a nyilasok, kb. nyolcan lehettek, akik felsőbb
parancsra hivatkozva felkeltették a házgondnok urat, vele együtt a gyermekek hálójába mentek,
hogy a zsidó származásúakat felkeltsék, s állítólag Pestre vigyék a Pannónia utcába, mert az ő
helyükre nyilas testvéreket tesznek. Minderről csak reggel értesültem. A szegény gyermekeket első
álmukból zavarták fel. gyorsan kellett öltözködniük. Innen a nyilas házba vitték őket. Ott
megpihentek. Innen a Bécsi út, Nagyszombati utcán át levezették őket a Duna-partig. Az utolsó
palotának a sarkán hármas csoportokra osztották őket, hátra arcot vezényeltek. Útközben csak
katonákkal találkozott a kis gyermekcsoport és őrjárattal, a sarkon azonban három civilbe ütköztek,
ezeket a kísérő nyilasok azonnal igazolásra szólították fel. Igazolványaik elégtelennek bizonyultak,
s a mi gyermekeink csoportjához osztották őket. A csoportból először ezt a három felnőttet vitték el
a Duna-parton fekvő sportegyesületi csónakház felé, tarkón lőtték őket, utánuk következtek a
mieink, hármas-hármas csoportban. Szőke (Weinberger) János nevű növendékünk, amint társaival a
vesztőhelyre ért, átlátta mi van készülőben s amint kabátjaikat levettették velük s letetették, ő
nekiugrott a Dunának, a morajló jégtáblák közé vetette magát, s úszni kezdett. A nyilasok
észrevették a szökési kísérletet, reflektoroztak utána és gépfegyvereztek, de eredménytelenül. A
Mindenható megőrizte, hogy legyen egy élő tanú szegény társainak szomorú sorsáról. A kis
áldozatokat a Duna-parton agyonlőtték, testüket a folyóba dobták. Volt, aki azt állította, hogy
másnap látták ezeket a kis kivégzetteket a Duna felszínén, amint a víz feldobta őket. Különben ettől
kezdve semmi hírt sem tudtunk róluk szerezni. Másnap, sőt aznap a házgondnok úr és Matesz
Károly úr az ostromállapot dacára egész napon át kutattak utánuk a Pannónia utcában, a gettóban
sehol semmi nyomra nem találtak. Minden a kivégzésük mellett tanúskodik. Semmi szín alatt nem
akartuk a gyerekeket magukra hagyni. Úgy a házgondnok úr, mint más rendtárs követni akarta őket
utolsó útjukon, de a kísérő nyilasok ezt határozottan megakadályozták és nyíltan megmondták, hogy
csakis az életük kockáztatásával próbálhatnák meg. Engedni kellett az erőszaknak. Megmenekült
növendékünk, amint a Duna vizét érezte maga körül, eleinte éktelenül kiabált. Észrevette, hogy
ilyen módon semmi idegen segítségre nem számíthat, sőt, elárulja magát üldözőinek, tehát elnémult.
Ez arra engedett következtetni, hogy a habok elnyelték, vagy valamely jégtábla maga alá sodorta.
Nem reflektoroztak utána, s gépfegyverrel sem lőttek rá. A Duna sodra vitte magával, hol oldalba,
Dr. Pintér Endre, „Bevezetés P. Kiss Mihály SDB szalézi szerzetes naplójához”, in: Óbudai
múltidéző, i. m., 5-10. old.; itt 6. old.
152

153
154

Uo. 9. old.
Lásd Dr. Bán Tamás, „Visszaemlékezés”, in: Óbudai múltidéző, 63-70. old.

37

hol a fején kapta a jégtáblák nem kellemes ütéseit. Midőn érezte, hogy ereje már elhagyja, nem tud
úszni, végtagjait nem érzi, a part felé tartott. Vigyázott, nehogy ott egy őrbe ütközzön. Nagy
nehezen kimászott a vízből és egy palota ajtajánál kopogott. A portás nem engedte be. Csúszva
eljutott egy földszintes lakáshoz, ott befogadták, nagy szeretettel letördelték róla megfagyott
ruhadarabjait, meleg ágyba fektették, italt adtak neki s ráraktak minden takarót. Alig tudott egy
kicsit felmelegedni, pedig a tűzhelyen oly erősen tüzeltek, hogy annak lapjai is vörösek lettek.
Innen egy jó rendőr közreműködésével a Rókusba szállították. Jancsi december 27-én este 7 után
álnéven a rókusi lelkész révén kerestetett telefonon. A kagylót én vettem fel. Szeretett volna
magához hívatni, de akkor már nem volt lehetséges a közlekedés Pesttel. Az üzenetet azonnal
átadtam a fiú nagybátyjának, aki kezébe vette a gyermek ügyét, s nagy szeretettel bonyolította le.
Tizenkét elhurcolt növendékünk közül csak ő maradt életben, ő tett bizonyságot kis társainak
szomorú sorsáról. A Mindenható legyen kegyelmes ezekkel a szegény kis új aprószentekkel, zárja
őket jóságos Szentséges Szívébe, a gyászba döntött szülőknek pedig adja meg a szent akaratában
való megnyugvás kegyelmét. Kik működtek közre, kik vettek részt a nyilas párt nevében a
gyermekek elfogatásában, elhurcolásában, kivégzésében? A következők, vagy mint megbízók, vagy
mint megbízottak:
a.) Ducz Bálint, mint a III. kerület nyilas pártvezető helyettese, III. Vörösvári út elején – Ducz
cukrászda, Gittinger nagyfűszeres mellett.
b.) Majláth N., III. Vörösvári út 78-79. sz. a Steiner féle házban.
c.) Mazán János, III. Bécsi út 171. innen az utolsó napokban, III. Viador u. … sz. alá költözött.
d.) Müller Tibor, tűz. Hadapród, az itteni Árpád gimnáziumban tette le a matúrát. Többször élvezte
az intézet jótékonykodását, valamikor még ministrált is az intézetben. Itt a kerületben lakott.
Egyelőre pontos címe hiányzik.
e.) Nagyiványi N., az itteni kerület pártvezetője. Lakáscíme a III. Bécsi úti kislakásokból az itteni
párthelyiségbe költözött, Bécsi út 171.
f.) Imre József. Egy dadogós tizedes. Április hazában rendőrkézre került. Eleinte mindent tagadott,
később részben elismerte bűntettét, s hogy közreműködött a gyermekeink kivégzésénél, sőt, ő is
kivégzett közülük néhányat. Ügye a Néptörvényszék előtt áll. Szembesítették a növendékeinkkel s
az itteni elöljárókkal, kik felismerték benne azt a dadogó tizedest, aki nemegyszer megjelent az
intézetben. Ebben az ügyben a GPU155 is nyomozott hosszú ideig, de eredménytelenül. Engem
kétszer-háromszor hallgattak ki. Véleményem szerint azonban nem mondhatnám mintha ez
szívügyük lett volna. El hagyták aludni. Sok mindenre fényt deríthetne a Bécsi úti 171. sz.
házmesternője, akinek a szeme előtt játszódott le a tragédiával végződő meghurcolás. Tudniillik ő
nagyon jóban volt a párt embereivel. Benyomásom az, hogy a hatóság nem tette teljesen magáévá
az ügyet, ímmel-ámmal tárgyalta azt, mert az egyedüli, aki rendőrkézre került a hebegő Imre J., aki
először a német rendőrséget szolgálta anyjával együtt, később a nyilas párthoz szegődött, legutóbb
az oroszoknak volt lelkes támogatója, s valami orosz őrnagy állt mögötte, jobban mondva az anyja
mögött.”156
A gyilkosságban résztvevők neveit olvasva teljesen egyértelmű. A borzalmat azok követték el, akik
Óbuda 1930-as éveinek mérgezett társadalmi légkörében váltak felnőtté!157 A nagy kérdés az, hogy
Az Állami Politikai Igazgatóság (szovjet politikai rendőrség) orosz rövidítése.
Óbudai múltidéző, i. m., 29-31. old. „Kiss Mihály naplója után ítélve a vészkorszak borzalmait szubjektíven és
keresztény paphoz ‘nem illően’, meg nem bocsátva ítéli el a gyilkosokat. (…) Nem védem őt, csak az olvasóval akarom
megértetni, hogy vannak korszakok, amikor nehéz tárgyilagosnak lenni.” Göttlieb/Gulyás Miklós, „Hommage à Kiss
Mihály”, in: Óbudai múltidéző, i. m., 53. old.
157
A katolikus hívő pl. a nagypénteki szertartásban szembesült azzal, hogy „a pap könyörgő imádságokat mond az
Egyházért, a pápáért, a papságért, hivekért, a királyért, a téves hitűekért, a zsidókért és pogányokért, szóval
mindenkiért, mert Krisztus mindenkiért meghalt. A papság minden könyörgés elején térdet hajt s ezt csak a zsidókért
szóló könyörgésnél nem teszi, mivel a zsidók e napon csúfolkodva, gúnyosan hajtottak térdet az Úr Jézus előtt.”
Egyházközségi Tudósító III. évf., 1. sz., 1927. márc., 6. old. Ugyancsak érdekes gondolattársítás és szentírásmagyarázat,
amit Gyertyaszentelő Boldogasszony kapcsán olvashatott a hívő. Eszerint „a gyermekágyas asszonynak a templomból
és társadalmi életből egyidőre való kizárása a mennyországból való kirekesztést juttatja a választott nép eszébe”!
Egyházközségi Tudósító VI. évf., 31. sz., 1930. dec., 6. old. Egyébként az óbudai egyházi vezetés szentírásmagyarázati
módszertanára és ismeretanyagára nagyon jól rávilágít egy 1931-es „szerkesztői üzenet. „Kutató. Nagyon téved, mert a
155
156

38

az önmagát „keresztényként” meghatározó közegben hova tűnt 1944-ben az emberség? Úgy tűnik,
hogy a Horthy-korszakban kötelező iskolai hit- és erkölcsi nevelés valamit nagyon elrontott!158
Herke Józsefné 1947-es visszaemlékezése részben választ adni látszik a kérdésre. A külsőségekre
hangsúlyt fektető barokk katolicizmus és a faji alapú nemzeti kálvinizmus közepette nem voltak –
vagy csak alig – hiteles egyházi személyek, emberségről tanúságot tevő kimagasló példák!
„Ki volt Kiss Mihály? A keresztény szeretet, az igazi katolikus-keresztény szellem megtestesítője
volt. Az embertelen üldözések idején pártfogásába vett minden üldözöttet, saját élete
kockáztatásával síkra szállt azért, amit ő igazságnak érzett a diadalát ülő igazságtalanság orgiáiban.
Ha mindenki úgy gondolkodott volna, mindenki úgy cselekedett volna, mint ő, akkor most állnának
még Budapest hídjai és sokkal-sokkal kevesebb gyász volna a szívekben, ebben a városban, ebben
az országban…”159

Összegzés
A tanulmányban felvonultatott sajtóanyag markánsan alátámasztja, és igazolja azt az elméleti és
értelmezési keretet, amelyet Ervin Staub pszichológus, a Massachusetts-i Egyetem professor
emeritusa, a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztálya által a
„Történelmi emlékezet és történettudomány” címmel szervezett konferencián160 elhangzott
előadásában161 kifejtett. Az amerikai professzor állítása szerint „a genocídiumok nem pusztán felső
utasításra következnek be, hanem az egész társadalmat átható kirekesztés és gyűlölet találkozik a
politikai döntésekkel. E folyamatok egyik feltétele, hogy a társadalomban élő pozitív jövőkép
megvalósulásának akadályaként tekintsenek az adott kisebbségre”.
Lényegében véve ez a meggyőződés jelent meg Magyarországon a törvényhozásban, az 1938-as
évben, amikor is elindult a fajilag zsidónak minősített magyar állampolgárok törvénybe iktatott, és
„jogszerűvé tett”, kirekesztési folyamata mind a gazdasági,162 mind pedig a társadalmi életből.
Óbudai viszonylatban teljesen egyértelmű, hogy a mentális előkészítésben a helyi református
egyházközség havilapja (az Egyházi Élet) sokkal fontos szerepet töltött be, mint a katolikus
Egyházközségi Tudósító. Annál is inkább, mivel a szélesebb körű társadalmi funkcióik és a
személyes összefonódások révén a református egyházközség helyi notabilitásai nem csupán az
óbudai mikrovilágban rendelkeztek meghatározó szereppel, hanem befolyással bírtak mind
fővárosi, mind országos szinten.
A levonható tanulság mindenképpen az, hogy a helyi és az országos szintek szövevényes
kapcsolatrendszert alkottak, és kölcsönösen befolyásolták egymást. A történések – és
különösképpen a társadalom magatartásának – jobb és pontosabb feltárásához és megértéséhez
elengedhetetlen tehát az átfogó történeti mikroszociográfiai kutatások minél nagyobb számú
elvégzése. Hiszen ezek nélkül továbbra is parlagon hever a nagy mennyiségű helyi feldolgozatlan
mai tudásban magas fokra emelkedett. A geológia pontról-pontra bebizonyítja, hogy a világegyetem kialakulása és a
föld mai alakjának kifejlődése abban a sorrendben történt, ahogy azt Mózes megírta. Az emberi tudomány csak most
tudta fellapozni a föld rétegeiben azokat az eseményeket, melyek Mózes könyvének első lapjain évezredek óta meg
vannak írva. Mózes tehát vagy a mai tudomány színvonalán álló geológus volt évezredekkel ezelőtt, ami képtelenség,
vagy isteni sugallatra írt.” Egyházközségi Tudósító VII. évf., 36. sz., 1931. nov., 14. old.
158
A múlthoz való viszonyulásról és az emlékezésről sokat elárul az a tény, hogy az óbudai Holokauszt emlékév
kapcsán a helyi egyházak semmiféle szerepet nem vállaltak, sehol meg nem jelennek! Lásd http://holokausztemlekev.obuda.hu (2014. júl. 8).
159
Óbudai múltidéző, i. m., 71. old.
160
http://mta.hu/mta_hirei/tortenelmi-emlekezet-es-tortenettudomany-134234 (2014. júl. 8).
161
„The Holocaust in Hungary, roots, and effects of non-acknowledgment”
(http://mta.hu/data/cikk/13/40/61/cikk_134061/Meghivo_2014_majus_13.pdf; 2014. júl. 8).
162
Kádár Gábor – Vági Zoltán, Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése, Jaffa Kiadó – Hannah Arendt
Egyesület, Budapest, 2005.

39

forrásanyag, miközben a nagy monográfiákban tovább ismétlődnek a – sokszor nem kellően
megalapozott – közhelyek.
Alain Touraine, francia szociológus, világosan rámutat arra, hogy a társadalmat személyek alkotják,
vagyis a társadalom alapjában véve személyekből áll össze; és amilyenek maguk a személyek,
olyan maga a társadalom is.163 Ezért a Holokauszt nem kizárólagosan a zsidóság tragédiája, hanem
a korabeli nemzeti társadalmak, és benne a keresztény egyházak drámája is egyben. Tükör,
amelyben jól láthatóvá válik mind a korabeli keresztények ember- és társadalomszemlélete, mind
pedig az az eszmerendszer, amely őket és a kort meghatározta.
Michael McGarry (katolikus pap, a jeruzsálemi Tantur Ökumenikus Intézet rektora) szerint nagyon
nagy tévedés diabolizálni mindazokat, akik részt vállaltak a Holokausztban. A Soá ugyanis „nem
földönkívüliek műve volt, hanem embereké. Sőt el kell ismernünk, hogy eredendően keresztényeké,
a protestantizmus és a katolicizmus nemes hagyományába született embereké, akik a zsidók
kiirtására törő igyekezettől vezérelve megtagadták a jézusi tanokat, vagy elnyomtak magukban
minden igaz keresztény érzés.”164 A közhiedelemmel ellentétben a Horthy-korszak magyar
társadalma nem volt keresztény.165 A kereszténység csupán külsőség, egyfajta ideológiai máz volt.
Döntően a középosztályt tartotta célközönségének (neki és róla szólt), és alig valós erkölcsi és
spirituális tartalma! Etikája lényegében véve kimerült a szexualitás szabályozásában, illetve a
hatalom- és tekintélytisztelet szorgalmazásában. Ez önmagában véve nem is annyira meglepő,
hiszen maguk az egyházak is többnyire a politikai hatalmat kiszolgáló, annak kegyelméből létező,
és főképpen anyagi támogatásával működő intézményi struktúrák voltak. Elmondható tehát, hogy a
Horthy-korszak magyarországi kereszténysége valójában egy Isten nélküli kereszténység volt!
Ethoszát a fennálló társadalmi viszonyoknak a tiszteletben tartása jelentette. Mindenkinek tudnia
kellett a helyét a társadalomban, és annak megfelelően kellett viselkednie. A jómódúakat
jótékonykodásra, a szegényeket pedig alázatosságra és hálára ösztönözte. Vélelmezhetően
mindezért épülhetett bele a „keresztény” önmeghatározásba, a faji antiszemitizmus; válhatott maga
a „kereszténység” egy faji kategóriává. Talán ebben rejlik a Holokauszt 1944-es magyarországi
„sikerének” a legkézenfekvőbb magyarázata!

163

Alain Touraine, La fin des sociétés. (La couleur des idées), Seuil, Paris, 2013.
Michael McGarry, „Egy keresztény hívő a Yad Vashem emlékhelyen”, in: Carol Rittner – Stephen D. Smith – Irena
Steinfeldt (szerk.), A Holokauszt és a keresztény világ. Szembenézés a múlttal és a jövő kihívásaival, Egyházfórum, Pécs
– Balassi, Budapest, 2009, 29-30. old.
165
Az óbudai egyházközségi lap pl. „ezerszám szerteténfergő krisztustalan, de katholikusnak anyakönyvelt lélekről” írt.
Egyházközségi Tudósító III. évf., 1. sz., 1927. márc. 4. old. „Már nem egy zsidónak szájából hallottuk, hogy Ő nem
sokat ad a vallására. Csak a szülei miatt marad zsidónak. De azért hosszúnapkor ott ül a templomban s böjtöt is tart. Sok
katholikus meg a mellét veri: Én jó katholikus vagyok. De húsvéti gyónását el nem végzi; vasárnap misét nem hallgat s
ha egész héten nem eszik húst, pénteken biztosan azt eszik.” Egyházközségi Tudósító III. évf., 1. sz., 1927. márc. 13.
old. „Mint a spanyolnátha úgy terjed a hitbeli közönyösség – mondotta nemrégen a hercegprimás. (…) Sokkal nagyobb
veszedelme ez a katholikus anyaszentegyháznak, mint az Istennel való nyilt szembeszállás. A nyilt ellenséggel ugyanis
fel tudjuk venni a harcot, amely azonban sokkal nehezebb, ha lappangó alattomos ellenséggel állunk szemben. A hitbeli
közönyösség a vallási és az erkölcsi törvényekkel való nemtörődömségben áll.” Egyházközségi Tudósító VII. évf., 37.
sz., 1931. dec., 15. old. „A vasárnapi katholikusok kezdenek elszaporodni, pedig a hétköznapi katholikusokra van
égetően nagy szükség, akik nemcsak a heti egyszeri misehallgatással, hanem belső meggyőződéssel, cselekedetükkel
mutatják meg igazi katholikus voltukat. A felszines, megalkuvó katholicizmus helyébe a bátor, öntudatos
katholicizmus, amely a tiszta szív mellett tiszta kezet is kiván a társadalmi és nemzeti élet minden vonatkozásában. A
törvény ereje mellé a lelkiismeretet kell odaállítani a közéletben. A tiszta lelkiismeretet pedig a hamisíttatlan
katholicizmus adja, az egészséges, Krisztus szerinti élet…” Egyházközségi Tudósító VIII. évf., 38. sz., 1932. márc., 8.
old. Hasonlóképpen uo. 12-13. old. P. Badalik Bertalan, domonkosrendi tartományfőnök „papír-katholikusok”-ról
beszélt. P. Badalik Bertalan, „ Szentségi és szerződéses házasság”, Egyházközségi Tudósító X. évf., 55. sz., 1934. nov.,
4-6. old. Hasonló problémát fedezhetünk fel az óbudai evangélikus gyülekezetben is. 1936-ban pl. a 2600 nyilvántartott
„hívőből” mindössze 180-230 fő (vagyis kevesebb, mint 10%) látogatta az istentiszteleteket. Lásd Bálintné Varsányi
Vilma, Kősziklára volt alapozva, Budapest, 2009, 68. old. Figyelő pedig, 1933. szeptemberében, a következőket írta:
ma az ember „templomba azért megy, mert van kilátás, hogy kap valamit, azért konfirmál, mert ruhát remél. …üzlet a
mai keresztyén élet. Óbudán több mint hatezer református van s a legutóbbi konfirmáció alkalmával harmincöten
konfirmáltak, itt, ahol legalább százötven-kettőszáznak kellene lenni”. Egyházi Élet V. évf., 7. sz., 1933. szept., 3. old.
164

40

Ugyanakkor Óbuda keresztény egyházai és a zsidóság viszonyának elmélyültebb vizsgálata arra is
ráirányítja a figyelmet, hogy a két világháború közötti időszakban a közéletet látványosan jóllehet a
katolikus egyház látszott meghatározni és befolyásolni,166 a valóságban a református kötődésű és
egyházi hátterű – esetenként akár funkciókat is viselő – politikusok és közéleti személyiségek
voltak döntéshozói pozíciókban és rendelkeztek meghatározó befolyással.167 Az általuk jegyzett
és/vagy felügyelt sajtó tehát vélelmezhetően az ő szemléletüket, mentalitásukat tükrözi. Ennek
mondhatni vitathatatlan bizonyítéka az óbudai református lelkész – és egyben országgyűlési
képviselő168 –, Kontra Aladár169 lapja, az Egyházi Élet.
Óbuda történeti mikroszociográfiai vizsgálata tehát azt sugallja, hogy – a közhiedelemmel
ellentétben, és annak köszönhetően, hogy nem folynak a Horthy-korszak egyház- és
társadalomtörténetét szoros összefüggésben vizsgáló kutatások170 – a két világháború közötti
magyar politikai és társadalmi közéletet nem annyira a katolicizmus, hanem sokkal inkább a
„(faj)magyarnak” minősülő református protestantizmus határozta meg. Ennek egyik igen fontos
önazonossági eleme volt az antiszemitizmus; a magyar – zsidó faji jellegű ellentétpárban való
gondolkodás. A másik oldalon pedig, a katolicizmussal a hívekért folytatott folyamatos küzdelem
miatt,171 ott találjuk az eljelentéktelenedéstől és a megsemmisüléstől való egzisztenciális,172 mármár apokaliptikus félelmet.173
Már az Egyházközségi Tudósító első számában (I. évf., 1. sz., 1925. dec., 9. old.) ilyen követelés fogalmazódott meg:
„Magyarország ezer éven át mindenkor a katholicizmusban találta legerősebb támaszát. Joggal követeljük tehát, hogy
nemcsak a közéletet, hanem a hivatalos Magyarországot is katholikus szellem hassa át.” 1929-ben már így „siránkozott”
az óbudai katolikus szerző: „Azok, akik az állam élén álltak és ma is állanak, kezdenek ismét függetlenebbül
gondolkozni a katholicizmus szempontjából. A közelmultban is nemkatholikus ember került olyan pozicióba, amelyet
ezelőtt olyan katholikus ember töltött be, aki a maga alárendeltjeit évenként elvitte a húsvéti gyónás elvégzésére. Mi
nem kivánjuk, hogy az állam alakuljon át a katholicizmus hatalmi szervévé, a magunk igazságának jogán és az állam
javán kivánjuk azoban, hogy az állam egész életében a katholikus szellemet minden vonatkozásban figyelembe vegyék.”
Egyházközségi Tudósító V. évf., 23. sz., 1929. szept., 13. old. Amikor pedig 1934-ben „a hercegprimás egy beszédében
azt kivánta, hogy a katholikusság számarányának megfelelő mértékben jusson elhelyezkedéshez”, akkor az óbudai
egyházközségi lap egy művelődési statisztikával vágott vissza, amelyből az körvonalazódik, hogy a katolikusok helyét
nem a reformátusok, hanem a zsidók foglalták el! Egyházi Élet VI. évf., 5. sz., 1934. máj., 7-8. old.
167
Dr. Csilléry András (†1964) országgyűlési képviselő pl. az óbudai református egyházközség főgondnoka volt. 1938
januárjában Darányi Kálmán miniszterelnök (1936. okt. 12 – 1938. máj. 14), a Bp-józsefvárosi református egyház
főgondnoka lett. Általánosságban elmondható, hogy református politikusok, magas állami tisztségviselők rendszeresen
egyben egyházi tisztségviselők is voltak! Ebből kifolyólag nagyon sokat tudtak arról, hogy mi történik a zsidósággal a
második világháború alatt
(http://index.hu/tudomany/tortenelem/2014/06/29/mit_tudott_a_magyar_hatalmi_elit_a_nepirtasrol; 2014. júl. 8).
168
Kontra Aladár a Keresztény Községi Pártban tevékenykedett. Lásd Gergely Jenő, A Keresztény Községi (Wolff) Párt
(1920–1939). (Pártok és Politika), Gondolat Kiadó – MTA–ELTE Pártok, pártrendszerek, parlamentarizmus
kutatócsoport, Budapest, 2010.
169
Lásd Szabó Imre, „A magyar pap. Kontra Aladár 30 éves jubileumára”, Egyházi Élet IV. évf., 9. szám, 1932. dec., 1.
old.; Dr. Csilléry András, „Kontra Aladár”, Uo. 3-4. old. A szerző szerint a jubiláló lelkész „„izzó magyarságát és
fajszeretetét jellemzi, hogy már háboru előtt résztvesz a sok, ma már boldogemlékü és sok ma is élő nagy emberünk
megtisztelő társaságában abban a csöndes, de intenzív munkában is, melyeket ezek a Nagyok a Magyar Kultur Ligában
tömörülve, később országunk pusztulását okozó nemzetköziség és szabadkőmüvesség ellen indítottak. Ez időben sok
ilyen irányu cikke jelenik meg, míg 1913-ban egy, a zsidósággal, szabadkőművességgel és a nemzetiségi izgatásokkal
foglalkozó röpiratát adja ki a Magyar Kultur Liga sok ezer példányban.” Kontra Aladár különböző „nemzeti célú”
egyesületek munkatársa volt. Előadásokat és propaganda beszédeket tart szerte az országban. Nyilvánvaló
antiszemitizmusa egyfajta szociális érzékenységgel párosult. Szívügyének tekintette a szociális nyomor enyhítését (de
döntően csak a vallásos reformátusokét! Lásd Egyházi Élet V. évf., 9. szám, 1933. nov., 2. old.), amelynek okát nem a
korabeli magyar társadalomszerkezetben, hanem a zsidóságban kereste és találta meg (lásd Egyházi Élet VI. évf., 8. sz.,
1934. okt., old.; Figyelő szerint a magyarságot a zsidó faj rabszolgasorsban tartja). Minden bizonnyal ezzel hozható
összefüggésbe, hogy Kontra Aladár 1933 áprilisában üdvözölte a németországi történéseket, Hitler hatalomra kerülését,
és azt írta, hogy itt Krisztus és a Sátán küzd egymással; és „a Megváltó lelke suhant át a német föld felett”. Kontra
Aladár lelkész, „A nagy harc”, Egyházi Élet V. évf., 4. sz., 1933. ápr., 1-2. old.
170
Erre nagyszerű példa Ungváry Krisztián, A Horthy-korszak mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és
antiszemitizmus Magyarországon, 1919–1944, Jelenkor, Pécs – OSZK, Budapest, 2012; 2. javított kiadás 2013.
171
Lásd Illés Lajos, „Harc a reverzálisért”, Egyházi Élet VI. évf., 7. sz., 1934. szept., 4. old.; Uő., „A felekezeti
békesség utján”, uo. VII. évf., 2. sz., 1935. febr., 1-2. old. Katolikus részről lásd Sipos István dr. egyházjogtanár,
„Protestáns sérelmek”, Egyházközségi Tudósító VI. évf., 30. sz., 1930. nov., 7-9. old. A reverzálisokat az óbudai
166

41

A magas gyermekhalandóság okait kutatva pl. az Egyházi Élet ismeretlen szerzője a szociális
különbségeket domborította ki, ellenben a társadalomszerkezet strukturális problémáinak taglalása
helyett a kérdést faji síkra terelte, és morbid statisztikai összehasonlítást vázolt fel. A kérdésre, hogy
miért alacsony a gyermekhalandóság a zsidóknál az volt a válasza, hogy „oka a jobb anyagi helyzet,
a vagyon, mely lehetővé teszi a jobb táplálkozást, az orvosi kezelést. Jobb az életmódja, lakása.
Hiába keresed a zsidót a barlanglakásban, szükségoduban. Ez a magyarázata, hogy amig a zsidóság
majdnem kétszerese a reformátusnak Budapesten, addig az egy évesnél fiatalabb csecsemők közül
elpusztul 74 református és csak 92 zsidó.” Vagyis kevesellte az elhalálozott zsidó csecsemők
számát! Ugyanakkor a szerző arra is rámutatott, hogy a nehéz, fizikai munkások között alacsony a
zsidók arányszáma. Ők inkább pálinkamérők, órások, sapkakészítők, likőrgyárosok,
háztulajdonosok. A tények ismertetése után pedig jött az okfejtés: „Azt kérdezed, testvérem, miért
irjuk ezeket? Azért, hogy ráébredj az igazságra, fajunk pusztulására és a belőlünk gazdagodó
zsidóság terjeszkedésére, ahogy megszállja hazánkat és fővárosunkat. Ne őt pártold, ne vásárolj
nála, hanem pártold fajtestvéreinket, dolgoztass fajtestvéreinkkel, hogy a kenyér, élet és kereset
nekik jusson, ne a zsidónak. Mi nem bántjuk a zsidót, hanem fajtánkat akarjuk védeni. Itt az utolső
idő, hogy megállítsuk a romlást és megakadályozzuk a magyar faj hanyatlását. Lelked rajta, hogy
teljesited-e kötelességed! A zsidó igy tesz, tanulj összefogást az ő példájából! Isten segítsége velünk
lesz, ha lelkiismereted felébred.”174
Mindent összegezve tehát elmondható, hogy a két világháború közötti magyar társadalom – és
annak lélektana – egyszerűen megérthetetlen a korabeli egyháztörténet és felekezeti konfliktusok
ismerete nélkül. Az antiszemitizmus és a Holokauszt ebbe a kontextusba ágyazódik bele. Túlmutat
a zsidóságon, még akkor is, ha arra fókuszál. Ennek elsődleges oka az, hogy az önfelmentő és
semmivel szembenézni nem kívánó magyar társadalom175 a zsidóságot tette mindenért felelőssé;

evangélikusok is sérelmezték. Mohr Henrik lelkész 1924-ben így fogalmazott: „…a rk. felső papság szeretetlen eljárása
áldatlan felekezeti harcot hozott hazánkra. A lélekvadászat nem kíméli a családi szentélyeket sem. Embertelen és
szeretetlen eszközökkel büntetik meg azt a katholikust, aki más templomban mer esküdni – megtagadnak tőle minden
egyházi szolgálatot, valósággal kitagadják. Ezzel akarják vegyes házasság esetén a házasulandókat a kath. templomba
kényszeríteni és a születendő gyermekeket a rk. egyháznak meghódítani. Az ev. egyház irányelve: – az Ige – megtiltja
nekünk, hogy hasonló eszközökkel éljünk.” Lásd Bálintné Varsányi Vilma, Kősziklára volt alapozva, Budapest, 2009,
59. old.
172
„Az egyke margójára. A zsidóság száma 1825-től 1880-ig 3,280.000-ről 7,660.000-re, 1930-ig pedig 15,800.000-re
szaporodott. Évente 180.000 fővel szaporodik ma, míg 1925-től 1880-ig az évi szaporodás csak 80.000 fő volt, vagyis
100.000 fővel kevesebb. Nálunk bezzeg csökken a születések száma a gazdasági nyomoruság miatt.” Egyházi Élet VII.
évf., 2. sz., 1935. febr., 8. old. Lásd még uo. VII. évf., 9. sz., 1935. nov., 8. old. „Pusztulunk! (…) A pusztulás és
betegség csak a magyarság soraiban dul. A reformátusság tiszta magyar lévén, egyházaink is vele pusztulnak. Csak egy
faj nem érzi a veszedelmet. Ujabb jövevényekkel szaporodik, folyton gazdagodik; a pusztuló magyarság vagyona,
földje és háza az ő kezébe vándorol. Hatalmát kuszva mindenre kiterjeszti és ma már ő az ur az az [sic] élet fölött.
Kezében pénz és hatalom. Őt a veszedelem nem éri. A pénz hatalma megvédi, a jobb sors a betegség urává teszi. A
zsidóság a tőlünk szerzett vagyon révén nem osztályosa a sorsnak, a szenvedésnek; a nyomoruságot nem ismeri. Ez is a
mi bününk. Külön osztályt alkot, szerencsére maga huzódik külön. Ezt a szerencsés állapotot a mi vérünkből szitt
vagyonnak köszönheti és a mi nemtörődömségünknek. És akkor vannak olyanok, akik bünül róják fel, ha lapunk
hasábjain, fajunk védelmére kelünk.”
173
Lásd Illés Lajos, „Temetés?... Nem!”, Egyházi Élet VI. évf., 6. sz., 1934. jún., 1-2. old. A szerző a baranya-megyei
Hidas község református közösség kihalásáról számol be: „Ma már egyetlen magyart sem lehet találni a faluban,
németek laknak minden házban. Hidason már csak a temető magyar s krumpliföld lesz az is nemsokára. Idegen fajnak
jelent termőerőt még a magyar halál is, idegen birtokos földje számára jelentenek dus trágyát az évszázadok óta
elporladt magyar holttestek.”
174
„Beszélő számok”, Egyházi Élet VII. évf., 10. sz., 1935. dec., 3. old.
175
„Mi jók voltunk mindenkihez, hittünk a tisztességben s erre ráfizettünk. A liberális szédelgés áldozata lett fajtánk s
ebben egyházunk sok vezetője is bünös volt. Az uj áramlat termelte ki a felszabadult vagy inkább elszabadult
zsidóságból a mai nagyhatalmi állapotát, melyben koldusok lettünk. A magyarság sok-sok vér és áldozat által szentelt
földje hazaárulás jutalma lehetett, zsidó vagyonszerzés célpontja lehetett, de magyar parasztnak nem jutott belőle.
Tartogatta a liberális őrület az oláhoknak, cseheknek, szerbeknek s ezek iskolapéldáját adták annak, hogyan kellett
volna megőrizni a drága, magyar földet s vele a mi vérünket, az igazi magyar fajtát.” Illés Lajos, „Összetartás”, Egyházi
Élet VIII. évf., 6. sz., 1936. jún.,1. old.

42

neki szánta a bűnbak szerepet! Alapjában véve ez az óbudai kutatás legfontosabb és jövőbe mutató
tanulsága.

Következtetések
1) Az egyházak felelőssége a Holokausztban abban rejlik, hogy szóban és írásban – a teológiai
antijudaizmuson messze túlmenően – hagyták, hogy (átfogó és elmélyült kutatások hiányában
pillanatnyilag nem pontosan meghatározható) szegmenseik magukévá tették a faji antiszemitizmust,
azt fenntartották és propagálták. Még akkor is, ha ez belső feszültségeket és konfliktusokat generált,
az egyházak, mint intézmények, nem léptek fel hatékonyan és kellő nyomatékkal a jelenség ellen.
Ezzel mintegy aktívan hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar társadalmat mentálisan előkészítsék és
ráhangolják a zsidókat érintő jogfosztásokra, a kirekesztésre, és a deportálásokra. Arról nem is
beszélve, hogy a társadalom döntő többsége mindezt lehetőségként élte meg a saját maga számára.
Hiszen mindennek a legitim voltát és erkölcsi igazolását már évekkel korábban mind-mind
megkapta az egyházak részéről.
2) A deportálások idején tehát a keresztény „tömeg”, ha nem is vállalt aktív szerepet a
történésekben, azokat mindenképpen passzívan szemlélte – mert maguk az egyházak, mint
intézmények, is így tettek. Csak nagyon kevesen voltak azok, akik a zsidókban még látták az
Embert. Ezek élettörténete alig-alig feldolgozott. Többük (mint pl. Kiss Mihály szalézi házfőnök;
vagy a nyilasok által meggyilkolt Kálló Ferenc katolikus tábori esperes) szinte ismeretlen a
nagyközönség előtt, mert életpéldájuk csak a korabeli történeti és társadalmi kontextusban lenne
érthető és felmutatható. Ezzel a kontextussal azonban a magyar keresztény egyházak nem kívánnak
szembesülni, és szembenézni.
3) A szembenézés elutasításából értelemszerűen következik az önreflexió hiánya, az önigazolás
kényszere, és az önfelmentés imperatívusza. Mindez természetesen egy permanens frusztrált
lelkiállapotot, egy folyamatos védekezésre való berendezkedést eredményez. Az ostromlott vár
szindróma miatt a magyar egyházak az állandó egyház- és keresztény-ellenesség érzületében élnek;
és gyakorlatilag bárminemű racionális dialógusra képtelenek.
4) A múltban, a mentális előkészítés idején, megfogalmazott – és az államszocializmus évtizedeiben
jegelt, majd felolvasztott – előítéletek továbbra is ott élnek és kísértenek a magyar társadalomban.
Talán azért is, mert a két világháború között megjelent egyházi kiadványok használata és recepciója
az államszocializmus alatt sem szünetelt. Ezek a mélyben tovább hatottak, és mérgezték a
társadalmi tudatot. Mondhatni tovább mérgezik, mert a szembenézés hiányában a feldolgozás és az
elhatárolódás sem történ(hetet)t meg. Azt is mondhatni, hogy Kontra Aladár óbudai református
lelkésztől és országgyűlési képviselőtől egyenes út vezet ifj. Hegedűs Lóránt református lelkészig.
A kör bezárult; a jelen a múlttal összeért!

Források és felhasznált irodalom
Korabeli sajtó:
Egyházközségi tudósító. Kiadta az Óbudai Szent Péter és Pál Egyházközség, Budapest, 1925/1. sz. –
1935/57. sz. Szerkesztő Sagmüller József. Felelős szerkesztő: Leiner Mihály és R. Réw [ReischlRéw] Sándor.176 Felelős kiadó: Mettelka Frigyes [kir. tanácsos, ny. Máv. főfelügyelő]. Megjelent
havonta.
176

Iskolaigazgató, az irredentizmus híve. Lásd Egyházközségi Tudósító VIII. évf., 39. sz., 1932. máj., 16. old.

43

Egyházi Élet. Az óbudai református egyház hivatalos lapja („gyülekezeti lap” 177). Kiadta az Óbudai
Református Egyház Tanácsa, Budapest, 1930–1939. Főszerkesztő: Kontra Aladár, óbudai ref.
lelkész. Felelős szerkesztő: Vass Árpád, tanár (1930 márc. – 1932 jún.); majd Deák Endre (1932
okt. – 1939). Megjelent havonta.
Szakirodalom:
Bálintné Varsányi Vilma, Kősziklára volt alapozva. Az Óbudai Evangélikus Egyházközség
szerveződése és élete, 1844–1948, Óbudai Evangélikus Egyházközség, Budapest, 2009.
Berza László (főszerk.), Budapest lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973, 873-882 (Óbuda);
második, bővített, átdolgozott kiadás, 1. kötet: A-K, 2. kötet: L-Z, Akadémiai Kiadó, Budapest,
1993 [Óbuda: 2. kötet, 219-230. old.].
Csemegi József, Az óbudai zsidó templom („Budapest” könyvtára, 11), Budapest, 1947.
Endrei Walter, „Óbuda ipari létesítményei (1690-1850)”, in Horváth Miklós (főszerk.) – Kaba
Melinda (szerk.), Tanulmányok Budapest múltjából XXI, Budapesti Történeti Múzeum, Budapest,
1979, 325–347. old.
Eszláry Éva, Óbuda (Budapesti séták), Fővárosi Emlékműfelügyelőség – Társadalom- és
Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat, Budapest, 1956.
Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea, A zsidó Budapest.
Emlékek, szertartások, történelem. Szerkesztette Komoróczy Géza. (A város arcai – Hungaria
Judaica, 7), Városháza – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995, 1-2. kötet [Óbuda: I, 6296. old.].
Gál Éva, „Adalékok az óbudai zsidók XVIII. századi történetéhez”, Évkönyv 1975/76, Magyar
Izraeliták Országos Képviselete, Budapest, 1976, 101–121. old.
Gál Éva, „Óbuda helyrajza a hódoltság végétől a XIX. század közepéig”, in Horváth Miklós
(főszerk.) – Kaba Melinda (szerk.), Tanulmányok Budapest múltjából XXI, Budapesti Történeti
Múzeum, Budapest, 1979, 105–151. old.
Gál Éva, „Az óbudai uradalom zsidósága a 18. században”, Századok 126, 1992, 3–34. old.
Gergely Gábor, „Budapest kerületeinek közigazgatási változásai”, in Holló Szilvia Andrea – Sipos
András (szerk.), Tanulmányok Budapest múltjából XXX: Az ötven éves Nagy-Budapest –
előzmények és megvalósulás. (Budapest várostörténeti monográfiái, 39), Budapesti Történeti
Múzeum – Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2002, 337–349. old.
Haraszti György, „A százkilencven éves óbudai zsinagóga (Bp. III. Lajos u. 163.) és hívei”, Múlt és
Jövő 10, 2010/3, 30-39. old.
Karády Viktor, „Zsidóság Budapesten a 20. század első felében. Szociológiai bevezetés”, Budapest
Negyed 16, 2008/1, 83-108. old. (http://epa.oszk.hu/00000/00003/00043/pdf/146271288.pdf vagy
http://karadyviktor.uni.hu/keret.cgi?/bpnegyed.htm).
Kádár Péter, Óbudai kockák, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2010.
Kohn Sámuel, „Az óbudai zsidó hitközség a múlt század közepe felé”, Magyar-Zsidó Szemle 8,
1891, 254–259. old.
Köteles György, Az Óbudai Szentháromság Egyházközség története és zenei élete, Effo Kiadó és
Nyomda, Budapest, 2001.
Létay Miklós, „A szabadságharc bukásától 1950-ig”, in Kiss Csongor (főszerk.), Óbuda évszázadai,
Better Kiadó, Budapest, 2000, 259–289. old.
Létay Miklós, „Árvíz Óbudán 1838-ban (a katasztrófa 150. évfordulójára)”, in Kaba Melinda –
Nagy Emese (szerk.), Tanulmányok Budapest múltjából XXIV. (Budapest várostörténeti
monográfiái, 33), Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 1991, 17–26. old.
Létay Miklós, „Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma (1848–1945). I:
Munkahely és termelés”, in Horváth Miklós (főszerk.) – Kaba Melinda (szerk.), Tanulmányok
Budapest múltjából XXI, Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 1979, 152–199. old.

177

VI. évf., 1. szám, 1934. január, 6. old. Az előfizetési felhívásban szerepel ez az öndefiníció.

44

Létay Miklós, „Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma (1848–1945). II: Lakóhely
és fogyasztás”, in Kaba Melinda – Nagy Emese (szerk.), Tanulmányok Budapest múltjából XXII.
(Budapest várostörténeti monográfiái, 31), Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 1988, 197–224.
old.
Létay Miklós, „Óbuda parasztpolgársága 1848–1945”, in Rádi Károly (főszerk.), Tanulmányok
Óbuda történetéből III, Budapest Főváros III. kerületének Önkormányzata, Budapest, 1990, 103–
152. old.
Lévay Zsolt (írta és szerkesztette), 100 év – 100 kép az Árpád Gimnázium történetéből, „Árpád
Gimnázium” Alapítvány, Budapest, 2002.
Óbuda. Készült felszabadulásunk 40. évfordulója tiszteletére, III. kerületi Tanács Végrehajtó
Bizottsága, Budapest, 1985.
Óbuda múltja, jelene, jövője [Budapest, 1963].
Óbudai múltidéző. P. Kiss Mihály SDB 1944-45-ben írt naplója és más visszaemlékezések, Szalézi
Szent Ferenc Társasága Don Bosco Szalézi Társasága, Budapest, é. n. [2011].
Parczel József: Az óbudai izraelita templom restaurálásának története, Bichler I. könyvnyomdája,
Budapest, 1901.
Pálffy István, Óbuda és Békásmegyer – a III. kerület (Egy kis hazai, 9), Óbuda-Békásmegyer
Önkormányzata, Budapest, 2011.
Reisz T. Csaba, „Az óbudai németség története (Altofen)”, in Hambuch Vendel (szerk.), Németek
Budapesten, Fővárosi Német Kisebbségi Önkormányzat, Budapest, 1998, 320–328. old.
Schoen Arnold, Óbuda multjából, Az Óbudai Gróf Zichy-Emlék Bizottság, Budapest, 1935.
Sebők László, „Zsidók Budapesten”, www.rubicon.hu/magyar/oldalak/zsidok_budapesten
(Letöltés: 2014. május 5).
Silló-Seidl György (Seidl József fényképei alapján összeállította), Apám Óbudája, Budapesti
Történeti Múzeum, Budapest, 1987.
Sz. Bányai Irén, A gázgyári kolónia. Az óbudai gázgyár munkás- és tisztviselő telepének történeti és
néprajzi elemzése (Folklór és etnográfia, 93), Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1996.
Szekeres József (szerk.), Források Budapest történetéhez, 1919-1945 (Források Budapest
múltjából. Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai, 3), Budapest Főváros Levéltára, Budapest,
1972.
Tóth Endréné (főszerk.), Budapest enciklopédia. Harmadik átdolgozott, bővített kiadás, Corvina
Kiadó, Budapest, 1981.
Virányi Ottó, Az óbudai Főplébánia története, 1955.

Honlapok
http://budapest.zsidomult.hu
http://obudaizsinagoga.zsido.com
www.bphm.hu
www.centropa.hu
www.csillagoshazak.hu
www.degob.hu
www.emlekezem.hu
www.holokausztmagyarorszagon.hu
www.tm-it.co.il/avodat-kfiya/show_item.asp?levelId=65051 (A magyar nyelvterületről származó
zsidóság emlékmúzeuma)

45

Esettanulmány 3
Simon Attila:
A keresztény egyházak viszonya a zsidósághoz a két háború közötti Dél-Szlovákiában,
különös tekintettel Dunaszerdahelyre

Bevezetés
A Pozsonytól mintegy 50 km-re, a Csallóköz szívében elhelyezkedő Dunaszerdahely az első
Csehszlovák Köztársaság időszakában (1918–1938) egy nagyjából 6 ezer fős kisváros volt. A
településen az 1930-as népszámlálás szerint kimutatott 6280 főből csupán azok 8%-a vallotta magát
csehszlovák nemzetiségűnek.178 Annak ellenére azonban, hogy az utcán mindenki magyarul beszélt,
a magyar nemzetiséget vallók aránya is csupán 47%-ot tett ki. Ezt a furcsa helyzetet a zsidóság
jelenléte magyarázza, hiszen a korabeli Dunaszerdahely lakosságának 35%-a zsidó nemzetiségűnek
vallotta magát. Még inkább kidomborodik a zsidóság korabeli súlya, ha a lakosság felekezeti
hovatartozását nézzük. Ugyanezen népszámlálás idején ugyanis a Dunaszerdahely lakosságának a
42,3%-a vallotta magát izraelitának,179 ami azt jelzi, hogy lényegében egy félig keresztény, félig
zsidó városról volt szó, amelyre kevés hasonló példát találni a Kárpát-medencében.
A jelen tanulmányban arra keressük a választ, hogy ebben az egyedi, megismételhetetlen
mikrovilágban, amelyet saját korában Kis Palesztinának is neveztek, milyen volt a keresztények s
ezen belül a keresztény egyházak viszonya a zsidó lakossághoz. Részben a források korlátozott
voltára való tekintettel, részben azonban a tudományos hitelesség érdekében a témát szélesebb
kontextusban kívánjuk vizsgálni. Mielőtt Dunaszerdahely példáját elemeznénk, előbb azzal
foglalkozunk röviden, hogy milyen volt a Csehszlovák állam viszonya, s milyen az itteni egyházaké
a zsidósághoz, ezt követően pedig a magyarok kisebbség által lakott dél-Szlovákia kontextusában
nézzük meg ugyanezt.
A téma forrásai egyszerre bőségesek és mégis szűkek. A korabeli Csehszlovákia, annak politikai,
gazdasági élete jól feltárt és levéltári forrásokban is bővelkedő időszak. Ugyanez a helyzet DélSzlovákiát illetően is, s Dunaszerdahely korabeli fejlődését illetően is megtörténtek már az
alapkutatások. Ha azonban a zsidókérdés korabeli kontextusait, különösen a keresztény egyházak és
a zsidóság kérdését vizsgáljuk, azt kell konstatálnunk, hogy a téma teljességgel feldolgozatlan: ez a
probléma teljes mértékben a cseh és szlovák historiográfia figyelmén kívül maradt. Még inkább
megnehezíti a téma feldolgozását, hogy a korabeli csehszlovák állam jelege miatt a zsidókérdés
nem volt a közbeszéd része, s így a sajtó, beleértve az egyházi lapok sem foglalkoztak vele.
Hasonló a helyet Dunaszerdahely esetében is. A városban megjelenő lapok (a Csallóközi Hírlap és a
Csallóközi Lapok) a jelen dolgozat címében megjelenő témával nem foglalkoztak. A helyi
keresztény egyházak értékelhető levéltári forrással nem rendelkeznek, s helyi katolikus plébánia
Historia Domusa pedig nem maradt fenn. Ebből adódóan dunaszerdahelyi keresztény egyházak és a
dunaszerdahelyi zsidóság viszonyának feltárását illetően a jelen dolgozat lehetőségei is
meglehetősen behatároltak voltak.

178

Kepecs József: Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai százalékos
megoszlásban (1880-1941). Budapest, KSH, 1996, 232. old.
179
Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek vallási adatai I. Budapest, KSH, 1999, 155. old.

46

A zsidó-keresztény együttélés és annak sajátos nemzetpolitikai vonatkozásai az első
Csehszlovák Köztársaságban
Ha az 1921-es népszámlálást vesszük alapul, akkor az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák
Köztársasághoz mintegy 355 ezer izraelita vallású személy került, akik közül 126 ezer fő a cseh
országrészekben, 136 ezer fő Szlovákiában és 93 ezer fő Kárpátalján élt.180 Ez a 355 ezer fő
azonban korántsem tekinthető egységes közösségnek, hanem szociálisan, vallásilag és
anyanyelvében is jelentősen rétegzett csoportot alkotott. Ha csak az asszimiláltságukat nézzük, azt
látjuk, hogy az nyugatról kelet felé haladva csökkent. A legerősebb a cseh országrészekben, a
leggyengébb Kárpátalján volt. De hasonló regionális eltéréseket lehet kimutatni az ortodoxia és a
neológia közötti megoszlásban, vagy akár a cionizmushoz fűződő viszonyukban is. A jelen
tanulmányban kizárólag a Szlovákiában élő zsidóságra fogunk összpontosítani, de természetesen
politikai, társadalmi életük kontextusának a megrajzolásakor nem tekinthetünk el attól, hogy
Csehszlovákia olyan centralizált állam volt, amelyben Szlovákia semmiféle autonóm jogkörökkel
nem rendelkezett, s a csehszlovák állam politikája jórészt a cseh politikai elit tapasztalatai és
elképzelései határozták meg.
Mára közhelyként kezeljük a korabeli Csehszlovákia és a zsidóság kiegyensúlyozott és
konfliktusmentes viszonyát. Abban, hogy a nemzetközi zsidó szervezetek és a nemzetközi sajtó már
az első világháború éveiben is az új állam megalakulásának támogatója között sorakozott fel nem
kis szerepe volt a későbbi államelnök, Tomáš Garrigue Masaryk személyének, aki a nemzetközi
közvélemény előtt a „cseh tiszaeszlári per” az ún. Hilsner-ügy kapcsán vált ismertté.181 Masaryk
ugyanis azon kevesek egyike volt, aki a cseh közvélemény részéről érkező támadások ellenére
nyíltan elutasította azt, hogy az 1899-ben máig tisztázatlan körülmények között meggyilkolt Anežka
Hrůzová rituális gyilkosság áldozata lett volna, s támadta azokat, akik az ügyet zsidóellenes
érzelmek keltésére használták fel.182 Ez azonban nem azt jelenti, mintha Masaryk (illetve a cseh és
szlovák politikai elit) mentes lett volna az antiszemitizmustól, legalább is annak gazdasági
formájától. Mint a kitűnő szlovák kutató, Miloslav Szabó is jelzi, a szlovák-kérdés kapcsán masaryk
szintén azt az álláspontot képviselte, hogy a zsidóság a magyarosítás eszköze volt, és ezért
kívánatosnak tartotta a szlovák katolikus papság antiliberális és antiszemita magatartását.183
A demokratikusan berendezkedő első Csehszlovák Köztársaságban a zsidó-kérdés kezelését mégis a
liberális hozzáállás jellemezte. Persze az, hogy a törvények teljes egyenlőséget biztosítottak a
zsidóknak, a jogi környezetnek illetve Masaryk személyes példamutatásának és autoritásának
köszönhetően pedig a közbeszéd jórészt mentes volt a zsidóellenességtől még nem jelentette az
antiszemitizmus, s zsidó-keresztény konfliktusok hiányát. Különösen érvényes volt ez Szlovákiára,
ahol a zsidósággal szembeni érzések a falusias, elmaradott és erősen katolikus szlovák társadalom
antijudaizmusa mellett egy másik fontos forrásból, a nacionalizmusból is táplálkoztak.
Szlovákiában – elsősorban a magyar-szlovák nyelvhatár fölötti szlovák etnikai területeken – már az
1918/19-ben lezajlott impériumváltást is sok helyen erőszakos zsidóellenes megmozdulások
Čermáková, Radka: Československá republika - Nový štát ve středný Evropě a židé. In Soukupová, Blanka –
Zahradníková, Marie (ed.): Židovská menšina v Československu ve dvacátych letech. Praha, Židovské múzeum v Prahe,
2003, 15.
181
A gyilkossággal egy Leopold Hilsner nevű zsidó férfit vádoltak meg, akit közvetett bizonyítékok alapján vallási
okokból elkövetett gyilkosságért halálra ítéltek. Jórészt Masaryknak köszönhetően azonban ezt az ítéletet
megsemmisítették, s bár az új perben ismét halálos ítéletet mondtak ki Hilsnerre, ezúttal szexuális indítékot állapítottak
meg. Hilsnert a császártól kapott kegyelemnek köszönhetően mégsem végezték ki, s 18 év fegyház után 1918-ban
szabadlábra került.
182
Masaryknak a Hilsner-ügyben betöltött szerepével és a zsidókérdésről alkotott véleményével kapcsolatban lásd
Soukupová, Blanka: T. G. Masaryk a židé (Židé), židé (Židé) a T. G. Masaryk: legenda a skutečnost. In Soukupová,
Blanka – Zahradníková, Marie (ed.): Židovská menšina v Československu ve dvacátych letech. Praha, Židovské múzeum
v Prahe, 2003, 113–125.
183
Szabó, Miloslav: Od slov k činom. Slovenské národné hnutie a antisemitizmus (1875–1922). Bratislava, Kalligram,
2014, 160.
180

47

kísérték, amelyek ugyan leginkább fosztogatásokban merültek ki, de nem egyszer emberéletet is
követeltek.184 Kezdetben leginkább olyan ösztönös cselekedetekről volt szó, amelyet a közrend
meggyengülése és a rossz élelmiszerellátás váltott ki. A zsidóellenes megmozdulások második
szakaszára azonban már a szlovák értelmiség és a frissen kiépülő államhatalom biztatása mellett
került sor,185 s ekkor már elsősorban a nemzeti kérdés játszotta a motiváló erőt. Ennek a központilag
élesztet antiszemitizmusnak volt a kulcsfigurája a csehszlovák államalapítás legfontosabb szlovák
résztvevője, Vavro Šrobár, aki már a századfordulón is a zsidókat jelölte meg a szlovák nép fő
ellenségeként. Az államfordulatot követően pedig Szlovákia tejhatalmú minisztereként tudatosan
igyekezett összekapcsolni az új államhatalom kiépítésének kérdését a zsidókérdés megoldásával,
ami nála elsősorban a zsidók gazdasági befolyásának letörését jelentette. Ennek a törekvésnek volt
fontos mozzanata az alkohol és a dohányárusítás engedélyeinek revíziója, amelyet 1919 és 1921
között valósult meg, s amely lényegében a zsidóság gazdasági kifosztásának volt az eszköze.186
Ahhoz, hogy a szlovák politikai elitben a zsidósággal szemben felhalmozódott ellenszenvet
megértsük, fontos látni a Szlovákia területén élő zsidóság fejlődésének legfontosabb mozzanatait.
Szlovákiában élő zsidóság ősei jórészt a 18. század elejétől az örökös tartományok és Csehország
felől bekövetkezett bevándorlás eredményeképp kerültek erre a területre, illetve Kelet-Szlovákiában
jelentős olyan közösségek is éltek, akik Halics és Kárpátalja irányából érkeztek a régióba. Az
eredetileg német és jiddis nyelven beszélő felvidéki zsidóság nagy része a dualizmus koránbak
befogadó politikája és a neológ irányzat beilleszkedési stratégiája következtében magyar nyelvűvé
vált, s erős kötődés alakult ki benne a magyar haza iránt. Ezt jelezte, hogy az 1910-es népszámlálás
idején a későbbi Szlovákia területén kimutatott mintegy 140 ezer izraelita vallású személyből 106
ezer vagyis azok 75%-a magyar anyanyelvűnek vallotta magát,187 s ez nem csupán statisztikai adat
volt, hanem a magyarság tudatos vállalása is: a felvidéki városokban élő zsidóság a magyar kultúra
legfontosabb fogyasztói, a magyar nyelvűség terjesztői közé tartozott. Pontosan ez volt az a
mozzanata, amely miatt a szlovák közvélemény a magyar nyelvű zsidóságra a dualizmus kori
magyar állam magyarosító törekvésinek hordozójaként tekintett. Különösen erőteljesen jelent meg
ez az argumentáció annak tükrében, hogy a szlovák nemzettudat fenntartásában kiemelkedő szerep
jutott a papi értelmiségnek, amely – elsősorban a katolikus – eleve nem szimpatizált az izraelita
lakossággal. Igaz nyíltan ezek a vádak csak Trianon után fogalmazódtak meg, akkor viszont a
legmagasabb politikai körökből. Vavro Šrobár, Szlovákia igazgatásával megbízott tejhatalmú
miniszter maga is többször nyilatkozott abban a szellemben, hogy a zsidók ugyanúgy nem lojálisak
Csehszlovákiához mint a magyarok, s hogy az államfordulat idején velük szemben megnyilvánuló
erőszakos fellépésért saját maguk tehetnek, mert kiszolgálói voltak a magyarosításnak.188 De
nemcsak a politika, hanem a közélet és a tudományosság szintjén is általánosnak volt mondható ez a
hozzáállás, amelyet a szlovák szociológia megalapozójának tartott Anton Štefánek sorai foglalnak
össze legjobban: „A zsidók mindig is idegen test voltak az általunk lakott régióban. Idegenként
éltek közöttünk, más volt a nyelvük, más a vallásuk, másként gazdálkodtak, viselkedtek. Teljes
mértéken kihasználták azokat az előnyöket, amelyek az uralkodó magyar faj politikai
protekciójából, a szlovákság gazdasági fejletlenségéből, természetes toleranciájából s az együgyű
nép, de az értelmiség könnyelműségéből származtak (…) Történelmi tény, hogy városaink azért
magyarosodtak el oly gyorsan, mert a zsidókban olyan társadalmi segítőre találtak, akik nyelvi,
gazdasági és kulturális téren is szívós és csendes elnemzetlenítő tevékenységet fejtettek i a
szlovákok körében.”189
A zsidóellenes megmozdulásoknak a dokumentálását illetően fontos forrás Medvecký, Karol Anton: Slovenský
prevrat I-IV. Bratislava, 1930.
185
Jelínek, Ješajahu Andrej: Dávidova hviezda pod Tatrami. Židia na Slovensku v 20. storočí. Praha, 2009, 124.
186
A kocsmák és trafikok licencének revíziójával kapcsolatban lásd Szabó, i. m. 214–218.
187
Popély Gyula: Népfogyatkozás. A Csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918–1945. Budapest,
Regio, 1991, 61.
188
Hradská, Katarína: Židovská komunita počas prvej ČSR. Vzťah slovenskej majoritnej spoločnosti voči židovskej
menšine. Česko-Slovenská Historická Ročenka, 2001, 52–53.
189
Štefáneknek Základy sociografie Slovenska [Szlovákia szociográfiájának az alapjai] című 1945-en megjelent
könyvéből idézi Mlynárik, Ján: Dejiny židu na Slovensku. Praha, Academia, 2005, 71.
184

48

Mint azonban Kovács Éva helyen állapítja meg, annak ellenére, hogy a vezető cseh és szlovák
politikusoktól nem volt idegen az antiszemitizmus, ez sem az ő sem pártjaik politikai programjában
nem jelent meg.190 Ez pedig kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy a felvidéki zsidóság
kezdetben ellenszenvvel fogadta az államfordulatot, a csehszlovák állam demokratikus politikai
légköre és a vezető államférfiak (leginkább Masaryk) részéről feléjük irányuló gesztusai hatására
gyorsan elfogadja az új államjogi helyzetet. Ebben a folyamatban fontos nem kevés szerepe volt
annak, hogy a hivatalos csehszlovák politika kezdettől fogva támogatta, majd törvényesítette a
zsidóság nemzetiségként való elismerését. Ezt a kétség kívül nagy jelentőségű lépést azonban nem
csupán Masaryknak az a meggyőződése indokolta, amely szerint a zsidókat ő saját és másokkal
össze nem téveszthető jellemvonásokkal ellátott közösségként látta, de az a nem is nagyon titkolt
szándék, hogy ezáltal csökkentsék a németek és magyarok statisztikai számát.
Ez a számításuk ugyan be is vált, ám a zsidó közösség mégsem fogadta egyöntetűen ezt a
lehetőséget, mivel a szlovákiai zsidóság mintegy 70%-át kitevő ortodox közösségek teológiai
okokból elutasították a zsidóságot modern értelemben vett nemzetként felfogni. Így a szlovákiai
zsidóságnak mintegy csak a fele élt a felkínált lehetőséggel, míg a többiek csehszlováknak,
magyarnak, németnek stb. vallották magukat.191
A csehszlovák elvárások – Masarykék alapvetően ebbe a csoportba tartoztak – alapvetően a
zsidóságnak a magyaroktól való disszimilációjára irányultak, miközben ennek érdekében akár
erőszakos eszközökhöz is folyamodtak.192 A szlovák nacionalizmus azonban ettől is többet, a
zsidóknak a szlováksághoz való asszimilációját szorgalmazta volna. Ez azonban nehézkes folyamat
volt, mivel a szlováksághoz való asszimilációban – különösen a köztársaság első éveiben – nem
érzékelték a mobilitásuk felgyorsulásának lehetőségét.
A nagypolitika és a zsidóság viszonya meglehetősen ellentmondásos volt, hiszen miközben a
hivatalos prágai politika lényegében támogatta a cionizmust, azt szerette volna, ha a zsidók a
csehszlovák pártokra adják szavazatukat. Ez jórészt meg is valósult, hiszen a Zsidó Pártnak
viszonylag kevés támogatója volt Szlovákiában. Az izraeliták nagyrészt – különösen az ortodoxok –
a csehszlovák állam iránti lojalitás kifejezésének az egyik formájaként a kormányt alkotó ún.
csehszlovakista pártoknak adták voksukat. 193 Ilyen volt az ország legnagyobb pártja, az Agrárpárt,
a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt vagy az Iparospárt.
A zsidóság politikai szimpátiája nem kis mértékben függött össze a nemzetiségi kérdés és a
zsidókérdés összekapcsolásával, hiszen bár a zsidók igyekeztek kívül maradni a nemzetpolitikai
viszályokból, ez nem sikerülhetett nekik, s az a küzdelem, amely a Felvidéken a (cseh)szlovák és a
magyar nacionalizmus között folyt, rajtuk is lecsapódott. Miközben ugyanis (cseh)szlovák
közvélemény a zsidóságnak a (cseh)szlovák népességhez való nyelvi asszimilációját várta el tőlük,
a szlovákiai magyar politika is szövetségesként szerette volna őket látni a csehszlovák hatalom
elleni kisebbségi harcban. A mindkét oldalnak egyszerre megfelelni nem tudó, s nem is akaró
zsidóság számára kétféle menekülési útvonal is kínálkozott. Az egyiket a zsidó nacionalizmus
eszméje, a cionizmus jelentette. A másikat pedig a kommunista mozgalom internacionalizmusa.
Igaz, bármelyikhez is csatlakoztak, mind a szlovák mind a magyar nacionalizmus ellenszenvét
kellett elkönyvelniük.
190

Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918-1938). Fórum Kisebbségkutató
Intézet, Somorja, 2004, 18.
191
Az 1930-as népszámlálás során a magát izraelitának vallók 53%-a zsidó nemzetiségűnek, 32%-uk pedig
csehszlováknak mondta magát. Sčítání lidu v republice Československé ze dne 1. prosince 1930. Díl I. Praha, SÚS,
1934, 106.
192
Az 1921-es népszámlálás alkalmával Kassán számos magyar anyanyelvű izraelitát jegyeztek be akarata ellenére
zsidó nemzetiségűként. Vö. Kovács, i. m. 41.
193
A két háború közötti Csehszlovákiában a valóságban is létező cseh és szlovák nemzet helyett az egységes, de fiktív
csehszlovák nemzet létezését ismerte el az alkotmány. Ennek szellemében utasították el a szlovák autonómista
törekvéseket, s építettek ki egy Prága központú centralista államot.

49

A szlovákiai magyar közösség szempontjából a zsidóság nemzeti magatartása azért sem volt
mellékes, hiszen a mellékes, mivel a dél-szlovákiai városokban, Pozsonyban, Komáromban,
Érsekújvárott, Kassán jelentős számú zsidó élt, akiknek a jelentősége azért is növekedett meg, mivel
az államfordulat után a magyar középosztály egy része (mintegy 120 ezer fő) elhagyta a
Csehszlovákiához került Felvidéket és Magyarországra távozott. Azzal azonban, hogy a korábban
magát nagyrészt magyar anyanyelvűnek valló zsidóság a csehszlovák népszámlálások alkalmával
nagy többségében zsidó vagy csehszlovák nemzetiségűnek vallotta magát, mintegy 80 ezer fős
statisztikai veszteséget okozott a magyarságnak. Ez különösen a nyelvhatár közelében lévő
városokban okozott kárt a magyarságnak, hiszen a nyelvtörvény nem az anyanyelvhez, hanem a
nemzetiséghez kötötte a kisebbségi nyelvhasználatot. Pozsonyban és Kassán, bár a magyar
nyelvűek száma ettől jóval magasabb volt, azonban hivatalosan 20% alá csökkent a magyarok
száma, így ott megszánt a magyar nyelv használata a hivatalos érintkezésben.
A zsidóságak ez a látszólagos disszimilációja a magyarságtól, valamint az, hogy nagy számban
szavazott a csehszlovák pártokra visszatérő vád volt velük szemben Budapest és a szlovákiai
magyar politika részéről, amely vádak az 1938-as bécsi döntés utáni új helyzetben kaptak valódi
jelentőséget. A Horthy-rendszerbe beilleszkedő felvidéki magyar politikusok szerint ugyanis a
zsidóság Csehszlovákiában „teljes mértékben elszakadt a magyarságtól”, s „nem vállalt közösséget”
azzal.194
E vádak azonban nem állták meg a helyüket, hiszen a felvidéki zsidóság, amelynek jó része
továbbra is erősen kötődött a magyar nemzethez, igen is kivette részét a szlovákiai magyar
politikából, sőt mi több fontos pozíciókat foglalt el benne. Mint Kovács Évának a kassai zsidóságról
írt könyve is igazolja, az ottani magyar politikai életben meghatározó szerepük volt a zsidóknak. A
Magyar Nemzeti Párt két alelnöke, Hercz Ignác és Halmi Béla is a kassai hitközség tagja volt. Az
pedig, hogy az 1932-es községi választások során a magyar ellenzék 77 kassai jelöltjéből 22 zsidó
volt különösen annak ismeretében feltűnő, hogy az Országos Keresztényszocialista Pártban nem
szívesen támogatta a zsidó jelölteket.195 De legalább ilyen jelentőséggel bírt az is, hogy a felvidéki
zsidóság – függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűnek vallotta magát – továbbra is az egyik
legfontosabb fogyasztója volt a magyar kultúrának: magyar újságokat és könyveket vásárolt és
olvasott, magyar nyelvű színházba járt.
Mindezt egyébként a szlovák politika és közvélemény reakciója is jelzi, amely rendkívül
érzékenyen reagált arra, hogy a politikai disszimiláció nem feltétlenül járt együtt a magyaroktól
való kulturális eltávolodással, s szlováksághoz való asszimilációjával. A korabeli cseh és szlovák
sajtó – s itt nem csupán a nacionalista jellegű lapokra kell gondolni – hemzsegett azoktól a
vádaktól, amelyek szerint a zsidóság hálatlan az állam iránt, amelyből él, mivel továbbra is
magyarul beszél az utcán és a közlekedési eszközökön, magyar nyelvű sajtót olvas, egyszóval a
magyar kultúra fenntartója. Ezek a vádak nem egyszer fenyegetésbe torkoltak, mint azt egy 1938ban a prágai kormányhoz közel álló Slovenský denník c. napilapból vett idézet is jelzi, amely
cikkben a félreérthetetlen utalás történik a zsidó németországi helyzetére, majd arra az esetre, ha
nem hagyják el a magyar és német nyelvet azzal fenyegetik meg őket, hogy „ezt a szlovákok és a
szlovák nyelv elleni provokációnak leszünk kénytelenek tekinteni.”196
Arra a kérdésre, hogy a szlovákiai egyházak hogyan viszonyultak a zsidósághoz nem könnyű
választ adni. Mivel az első Csehszlovák Köztársaság közbeszédében a zsidókérdés lényegében
tabukérdés volt, így ezzel kapcsolatos álláspontjukat az egyházak sem kommunikálták – legalább is
Lásd többek között Jaross Andor vallomását az ellene lefolytatott népbírósági perben. Karsai László – Molnár Judit
(szerk.): Az Endre-Baky-Jaross per. Budapest, Cserépfalvy Kiadó, 1994, 154.
195
Igazságot a felvidéki zsidóságnak!. Budapest, Pester Lloyd Kiadó, 1939, 15. Az adatot innen átvéve közli Filep
Tamás Gusztáv: Zsidó magyarok a két világháború közötti csehszlovákiai magyar közéletben. Széljegyzetek egy
elhanyagolt témakörhöz. Irodalmi Szemle, 2001, 7. sz, 64.
196
Slovenský denník, 1938. május 7, 4.
194

50

hivatalos megnyilatkozást nem ismerünk a témában sem a katolikus egyház sem valamelyik
protestáns felekezet vagy a görög-keletiek részéről.
Így csupán két dologra támaszkodhatunk: figyelembe vehetjük a szlovák lakosságnak a fentebb már
jelzett averzióit, illetve kiindulhatunk egyes egyházhoz köthető csoportosulások, személyek
magtartásából is. Ebből a szemponttól az egyik legfontosabb viszonyítási pontot a Hlinka-féle
Szlovák Néppárt és annak vezetői jelentik, hiszen a párt szorosan összefonódott a katolikus
klérussal. Gyökerei a Zichy-féle Katolikus Néppárthoz vezetnek, ideológiájának kialakulásában
pedig nem kis szerepe volt Prohászka Ottokár tanításának is. Alapító elnöke, Andrej Hlinka, aki
maga is katolikus pap volt, nem is egyszer hivatkozott Prohászka „keresztény antiszemitizmusára”,
mint inspiráló erőre. Hlinka, bár ezt a szlovák történetírás általában részt tagadja, sohasem tudott
megszabadulni antiszemita nézeteitől, s lényegében megalapozója volt annak, hogy pártja – igaz
már az ő halála után – egy másik katolikus pap, Jozef Tiso vezetése alatt a szlovákiai holokauszt
legfőbb felelőse lett. Az első Csehszlovák Köztársaság időszakában azonban nem csupán Hlinka
páter jelentette a párt és az egyház kapcsolatát, de elsősorban a falusi papok sora, akik szinte
meghosszabbított kezei voltak a párt tevékenységének. Így az a zsidóellenes magtartás, amit ez a
párt tanúsított, semmiképpen sem választható el a szlovákiai katolikus egyház struktúráitól.

A zsidó-keresztény együttélés és a keresztény egyházak Dél-Szlovákiában és
Dunaszerdahelyen
Ha azt vizsgáljuk, milyen volt a zsidó-keresztény együttélés a két háború közötti Dunaszerdahelyen,
az egyik meghatározó tényező mindenképp az a légkör volt, amely a zsidókérdést Csehszlovákiában
körülvette, illetve az a sajátosság, ami a szlovákiai magyarság és a magyar politikának a
zsidókérdéshez való viszonyát jellemezte. Ezek mellett azonban nem szabad megfeledkezni zsidókeresztény együttélés helyi tradícióiról sem, amelyek szintén alapvetően befolyásolták mind a helyi
keresztény társadalom, mind azok egyházainak viszonyát és magatartását a város zsidó
közösségéhez.
A zsidók a későbbi Dunaszerdahely városát magvát alkotó Szerdahely mezővárosban 1709-ben
jelentek meg, 1736-ban pedig az őket letelepítő Pálffyak már kiváltságlevéllel erősítették meg
helyzetüket. A Pozsony és Bécs közelségének előnyiből is profitáló hitközség gyors fejlődésnek
indult, amit az is jelzett, hogy az 1854-ben négy településből (Szerdahely, Nemesszeg, Újfalu és
Előtejed) jogilag is egyesült Dunaszerdahely mintegy 3 ezer lakosának a 46%-át tették ki az
izraeliták, s ez az arány a holokausztig már lényegesen nem változott meg. Már ekkor, a 19. század
második felére kialakult a város azon sajátos szerkezete, miszerint az elsősorban kereskedelemmel
(benne sok vándorárus) és kézművességgel foglalkozó zsidók a város centrális tereit foglalták el,
míg a főleg mezőgazdaságból élő keresztény lakosság a város perifériájára szorult vissza. A
feltehetően mindkét fél számára hasznos munkamegosztás és az erőviszonyok kiegyenlítettsége
okozhatta azt is, hogy a források inkább együttműködésről mint konfliktusosságról tanúskodnak.
Így Pozsony közelsége ellenére, ahol 1848 tavaszán komolyabb zsidóellenes megmozdulások
voltak, Szerdahelyen csupán néhány a városba érkezett idegen sikertelen kísérletét jegyeztek fel a
krónikák, akik a város keresztény mesterlegényeit próbálták a zsidók ellen hangolni.197 A Trianon
előtti korszak egyetlen komoly zsidó-keresztény konfliktusa az 1887-es választásokhoz fűződik,
amikor az Antiszemita Párt jelöltjének kortesgyűlése után a városban kisebbfajta nyugtalanság
ütötte fel a fejét, a választások estéjén pedig tűz ütött ki a város zsidók által lakott központjában.198
S bár a hatósági vizsgálat kizárta a szándékosságot, a 38 házat elemésztű tűz fellobbanását sem a
korabeli sajtó, sem a helyi tradíció nem tartja véletlennek.

197
198

Nagy Attila és kol.: Dunaszerdahely. Dunaszerdahely, Dunaszerdahely város önkormányzata, 2012, 63.
Az esetről a korabeli magyarországi és az európai sajtó is bő tájékoztatást adott.

51

A konfliktusok minimalizálásához a helyi hatalomgyakorlás mikéntje is hozzájárult, hiszen miután
a település 1861-ben visszanyerte önkormányzatát, abban mindig képviselve volt az izraelita
felekezet is. Sőt a helyi zsidóság már az előtt részt vett a választásokon, hogy 1867-ben polgári
egyenlőségét törvénybe foglalták. A város bírója szinte mindig a keresztény lakosság köréből került
ki, ám első helyettese általában a zsidó hitközséget képviselte. A 40 fős képviselőtestületben pedig
nem ritkán többségben is voltak a zsidók. Az 1894 és 1896 között például a választott 20
képviselőből több mint a feléről feltételezhetünk a neve alapján zsidó származást, miközben
súlyukat tovább növelte a testületben az, hogy az oda virilisként (vagyis legnagyobb adófizetőként)
bekerült 20 személy többsége is izraelita volt.
Amikor 1919. január 8-án a frissen kikiáltott Csehszlovák Köztársaság hadseregének első előőrsei
Galánta irányából Dunaszerdahelyre érkeztek, egy egynyelvű (lényegében tisztán magyar) de egy
vallásilag és ebből származóan kulturálisan is megosztott közösséget találtak itt. A lakosság
mintegy felét képezték az izraeliták, akiknek az aránya az 1919-es rendkívüli népösszeírás idején
volt a legmagasabb (49%), de a két háború közötti időszakban végig meghaladta a 40%-ot. A
keresztény és a zsidó lakosság kettőssége a mindennapi életre is rányomta a bélyegét. Bár a
keresztény és zsidó lakosság nem elkülönülve élt egymástól, de voltak utcák (például a Teleki utca,
vagy a Rózsa utca), melyekben szinte csak zsidók éltek, s ők alkották a kereskedelemben vagy a
bankszférában foglalkoztatott személy többségét is. Ezáltal a szerdahelyi kereskedelem ritmusa is a
helyi zsidóság kulturális és vallási szokásaihoz igazodott: a szombati ünnep idején (vagyis péntek
napnyugtától) megállt az élet, vasárnap délelőtt 10-ig viszont nyitva voltak az üzletek, s ezt – bár a
keresztényszocialisták több ízben is próbálkoztak vele, nem sikerült megváltoztatni.
A félig keresztény, félig zsidó városban, amelyet a korabeli nyelv Kis Palesztinának nevezett a
társulások és egyesületek nagy része is felekezeti alapon szerveződött, de persze voltak olyan
egyesületek is, amelyekben zsidók és keresztények egyformán beléptek. Egy 1931-es kimutatás
szerint a Dunaszerdahelyen 13 hivatalosan bejegyzett egyesület közül 7 volt kifejezetten zsidó
jellegű.199 Jelentőségében ezek közül kiemelkedett a Chevra Kádisa, amely már a 18. század elejétől
működött a városban. Ennek fő feladata a temetőről való gondoskodás és az öregekkel való törődés
volt. A Chevra saját imaházzal rendelkezett és működtette az Aggok Házát, ahol az egyedül maradt
vagy beteg idős emberek kaptak lakást, teljes ellátást és orvosi felügyeletet. A jótékonysági
egyletek sorában a következő a Chevrat Málbis Árumim, vagyis a szegény gyerekek támogatásával
foglalkozó szervezet volt. Hasonló szerepe volt a Chevras Thoras Chesednek is, csak ez a
talmudistákat támogatta. A Bikus Cholim a betegeket gondozó egyesület volt, a Menza pedig a
talmudisták érkeztetését biztosította. Szintén a talmudisták javára hozták létre a Michael Pópe
Egyesületet, míg a hitközség nőtagjai az 1895-ben alakult Izraelita Nőegyletbe tömörültek.
A két háború közötti korszakban a különböző cionista szervezetek is megjelentek
Dunaszerdahelyen és sok fiatalban találtak lelkes követőkre. Ilyen volt a Hasomér Hacair, a Betár
vagy a Mizrachi. Ezen szervezetek működésének köszönhetően a szerdahelyi zsidó fiatalok körében
is népszerűvé vált a Palesztinába való kivándorlás gondolata, bár kivándorlást ekkor még kevesen
választották. A cionista szervezetek részben a sporton keresztül kötötték magukhoz a helyi
fiatalokat. Így Betár például asztalitenisz csapatot tartott fenn, de volt a városban sportegyesülete a
Makkabeának is. A sportszerető szerdahelyi zsidóság azonban a város legfontosabb
sportegyesületéből a Dunaszerdahelyi Atlétikai Club (DAC) csapatának a fenntartásából is kivette
részét. Wiener Béla hosszú évekig a klub elnöke, Kornfeld Ármin pedig alelnöke volt, de a DAC
játékoskeretében is szép számmal voltak zsidó fiúk.
Az államfordulat nemcsak új politikai és társadalmi környezetet teremtett, de bizonyos tekintetben
új helyzetet eredményezett a zsidó-keresztény viszonyban is, amelyben egyszerre jelentkeztek
közelítő és elidegenítő erők. Az idegen megszállás, amely vallásra való tekintet nélkül sújtotta a
štátny archív v Bratislave (a továbbiakban ŠABA PŠ), fond Notársky úrad Dunajská Streda (NÚ DS), k. 71,
2315/1921.adm.
199

52

dunaszerdahelyieket, kezdetben a lakosság belső egységét, a keresztények és izraeliták
sorsközösségét növelte. A csehszlovák hatalom számára a zsidó és a keresztény őslakosság
egyformán magyar volt, s így amikor 1919 koranyarán túszokat szedtek a város lakosai közül, azok
közé mindkét vallás hívei bekerültek.200 Az sem véletlen, hogy amikor 1919 nyarán a csehszlovák
hatóságok betiltották Szent István napjának megülését, a Csallóközi Lapok hasábjain a helyi zsidó
közélet egyik vezető személyisége, Pick Béla vette védelmébe a keresztény ünnepet, amely a zsidók
számára is egybeforrt a magyarság kifejezésével, s így azt Pick zsidóság ünnepének is nevezett.201
A keresztény-zsidó együttélésre a két háború közötti Dunaszerdahelyen alapvetően korrekt viszony
és a kölcsönös együttműködés volt a jellemző. A városban két magyar nyelvű hetilap jelent meg a
korszakban. A régebbi, a Goldstein Józsué nyomdájában nyomott Csallóközi Lapok voltak, amely
mögött elsősorban helyi zsidó vállalkozók álltak, s amelyet zsidók szerkesztettek. A másik, a
Csallóközi Hírlap az Országos Keresztényszocialista Párt helyi vezetőinek befolyása alatt állt, ám
ez is egy zsidó nyomdában, Ádler Móróban készült. A két lap ma szokatlannak tűnő tisztelettel
viselkedett egymás iránt. A Csallóközi Lapok a keresztény közösséget is kiszolgálták, a keresztény
ünnepeket mindig hosszú írásokkal ünnepelték. A Hírlap pedig – bár keresztény szellemben íródott
– sohasem támadta sem a konkurens lapot, sem magát a zsidóságot.
A két felekezet közötti viszony konfliktusmentességét feltehetően a helyi zsidóság ortodox volta is
befolyásolta, hiszen ez nem csak élesebb elkülönülést, de egyben valamiféle jól átlátható
munkamegosztást is eredményezett. Mint Márai Sándortól tudjuk, a keresztény közösség ugyanis
elsősorban a asszimilálódott, a keresztény társadalomba beilleszkedett zsidókban látta saját
konkurenciáját,202 ami egyben az antiszemita érzések szülőágya is volt, nem pedig az ortodox
zsidóságban.
Ha Dunaszerdahelyen volt is feszültség a két közösség között, az leginkább a politikai színtéren
jelentkezett, beleértve a helyi és a nagypolitikát is. A helyi zsidóság élve a Csehszlovák Köztársaság
liberális és a zsidókkal szemben toleranciát gyakorló rendszerével gyorsan be tudott illeszkedni
politikai életbe, miközben a nagypolitikában és a helyi politizálásban jól érzékelhetően eltérő
stratégiák mellett politizált.
Az ortodox dunaszerdahelyi közösség számára az elsősorban neológok és cionisták által támogatott
Országos Zsidó Párt nem volt túlságosan szimpatikus. Ezt jelzi, hogy a városban leadott szavaztok
közül 1925-ben csak 3%-ék esett erre a pártra. A helyi zsidóság, az országos trenddel összhangban
inkább a csehszlovák kormánypártokat támogatta, amely választás egyfajta eszköz volt az állam és
annak vezetői iránti lojalitás kifejezésére. Ennek is köszönhető, hogy az 1925-ös parlamenti
választások idején a dunaszerdahelyi szavazatok 46%-át csehszlovák pártok szerezték meg, noha a
csehek és szlovákok az 1921-s adatok szerint csupán 3%-át tették ki a város lakosságának.
Különösen az Iparos Párt volt népszerű a helyi zsidóság körében, amely az 1929-es választásokon
az összes Dunaszerdahelyen leadott szavazat 19%-át szerezte meg.
A helyi politikában viszont már erős zsidó érdekképviselet működött, ami azt is jelentette, hogy a
községi választásokon 2-3 tisztán zsidó párt is indult, miközben az egyéb pártokban (így a
kommunisták listáján vagy a csehszlovák pártok listáján) is voltak zsidó jelöltek. A községi
választásokon így a városban alapvetően többféle versengés folyt, hiszen a keresztény-zsidó
versengésen kívül, volt egy zsidó-zsidó belharc is, amelyben elsősorban a vallásosság mértéke volt
a meghatározó. A helyi keresztény társadalom – a parlamenti választásoktól eltérően – ebben az
ŠABA, f. Služnovský úrad v Dunajskej Strede 1862 – 1922 ( a továbbiakban SÚ DS), k. 3, 33/1919; Csallóközi
Lapok, 1919. június 11, 3.
201
Az esetre visszaemlékezik a Zsidóság szava c. írás: Csallóközi Hírlap, 1939. február 5.
202
„Valamennyien, akik a házban éltünk, rokonszenvesebbnek találtuk Jónapék galiciai rokonait, akik kaftánban jártak
és lobogó hajtincseket viseltek, mint a tökéletesen civilizált üveggyárost és családját. Weinrébék magasabbrendű,
polgáriasult életmódját különös féltékenységgel szemléltük, valamit féltettünk tőlük, magunk sem tudtuk, mit? A szűkre
szabott társadalmi érintkezésben a férfi udvarias volt és közömbös a keresztényekkel, leereszkedő és gőgös a földszint
«szegény» zsidaival szemben.” Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, Európa, 2000, 16.
200

53

esetben jobban elfogadta, hogy a zsidók nem a keresztényszocialista párt listájára szavaznak, mivel
ez egyben nem járt a csehszlovák erők támogatásával. Bár a községi képviselőtestületben az
ellenzéki magyar pártok és a zsidó pártok konkurensek voltak, együttműködésük jónak volt
mondható, s a nemzeti jellegű ügyekben általában azonos álláspontra helyezkedtek. Nagyobb
különbségek leginkább az olyan szimbolikus témákban mutatkoztak meg, amelyek a csehszlovák
állammal szembeni lojalitás kifejezésével voltak összefüggésben: például abban, hogy küldjenek-e
üdvözlő táviratot a köztársasig elnök születésnapjára stb.
Annak ellenére, hogy a szerdahelyi zsidók magyarságát sem ők maguk, sem környezetük nem vonta
kétségbe, Dunaszerdahelyen a helyhatósági választásokon szinte alig, de a parlamenti választásokon
is csak kis számban estek zsidó szavazatok a két jelentős magyar pártra, az Országos
Keresztényszocialista Pártra (OKP) és a Magyar Nemzeti Pártra (MNP). Pedig az MNP-ről
köztudott volt, hogy befolyással bíró vezetői között több zsidó is található, s – mint már utaltunk rá
– Kassán a helyi zsidók a párt fő támogatói közé tartoztak. Dunaszerdahelyen azonban nem tudta
megszólítani a párt a helyi zsidóságot.
Azt, hogy az OKP-ra csak elenyésző számban érkezhetett szavazat már jobban érthető, hiszen a
keresztényszocialista elvekre építkező párt szorosan összefonódott a katolikus klérussal. Vezető
testületeiben és regionális szervezeteiben meghatározó szerepük volt a papoknak, s a párton belül
működő ún. papi szárny jóváhagyása nélkül fontos döntések nem születtek. A katolikus papságnak
köszönhető, hogy a pártba nem zsidókat nem fogadtak be. Utólag ezt a párt hússzú éveken keresztül
elnöke, majd meghatározó alakja Szüllő Géza is beismerte, igaz ő úgy vélte, hogy nem csak zsidók,
de antiszemitizmus sem volt a párton belül. 203 Ebben azonban tévedett, hiszen az OKP – mérsékelt
– antiszemitizmusára nem egy mozzanat utal. Közte az is, hogy az 1925-ig a pártelnöki székben ülő
Lelley Jenő két képviselőtársával együtt támogatta a német keresztényszocialista javaslatként a
parlament elé kerülő numerus clausus törvényt, amely a prágai német egyetemen korlátozta volna a
zsidók számát.204 A párt vezető tisztviselői és a pártsajtó pedig – ha nem is gyakran – de éltek az
antiszemita retorika eszközeivel. Nem véletlen, hogy a két magyar párt egyesülésének hosszú
éveken keresztül az volt az egyik akadálya, hogy az OKP kifogásolta a zsidók jelenlétét az MNPben.205
Az OKP-nek pedig erős pozíciója volt a városban, ahol mind a parlamenti mind a községi
választásokon rendszeresen a legtöbb szavazatot szerezte meg. A párt helyi szervezet s annak
vezetői (Szeiff Géza, Uhrovics Vendel, vagy a hosszabb ideig a városbíró tisztjét betöltő Srenker
Lajos) azonban sem a választási kampányok idején sem máskor nem éltek antiszemita eszközökkel,
s a zsidóság mint téma nem kapott szerepet a helyi politikában. Ez a téma hiányzott a Szeiff Géza
által szerkesztett Csallóközi Hírlap hasábjairól is, mint ahogy a helyi katolikus plébánia kapcsán
sincs semmilyen antiszemitizmusra utaló információnk. A plébániának sajtója nem volt, az általa
kiadott Szent György Naptár azonban mentes a zsidókérdéstől. Az egyedüli mozzanat, ahol a
keresztény-zsidó ellentét nyíltan a várospolitika felszínér került, az üzletek vasárnapi nyitva
tartásának a kérdése volt. De hiába próbálták a katolikus közösség vezetői, közte a plébános is
elérni, hogy az izraelita kereskedők is zárva tartsanak vasárnap, ez a tárgyalt korszakban végig nem
sikerült nekik.
Mivel levéltári források erre nézve egyáltalán nem állnak rendelkezésünkre, s regionális jellegű
egyházi sajtótermék a Dunaszerdahelyen vagy akár a Csallóközben nem jelent meg, annak
Filep Tamás Gusztáv: A jog hatalma – a hatalom joga. Szüllő Gézáról. Kommentár, 2007, 3. sz, 57.
Ezzel kapcsolatban lásd . Reggel, 1925. április 30., 3.; Prágai Magyar Hírlap, 1923. december 5. 3.; Digitální
knihovna NS RČS 1920–1925, Poslanecká sněmovna – stenoprotokoly, 246. schůze, Pátek 20. prosince 1923.
http://www.snem.cz/eknih/1920ns/ps/stenprot/246schuz/s246010.htm.
205
A két párt együttműködéséről folytatott 1926-os tárgyalásokon az OKP egyik feltétele a „liberális zsidó elemek”
kizárása volt az MNP-ből. Angyal Béla: Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–
1936. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2004, 70. dokumentum, 336–338.
203
204

54

megítélésében, hogy a helyi egyházak hogyan viszonyultak a zsidósághoz csak közvetett források
alapján lehet állást foglalni. Segíthet ebben bennünket a szlovákiai egyházak viszonya a kérdéshez,
a szlovákiai magyar klérus magtartása illetve a helyi – nem egyházi jellegű sajtó – elemzése is.
Dunaszerdahely meghatározó keresztény egyháza a katolikus egyház volt, hiszen a város keresztény
lakosságának közel 90%-a katolikus volt. A sajtóforrások (levélári forrásaink erre nézve nincsenek)
alapján a dunaszerdahelyi katolikus plébánia és katolikus lakosság és a zsidóság közötti viszony
konfliktusmentesnek mondható. Ez lényegében egybevág azzal a hangulattal, amely a szlovák
katolikus egyházat és azon belül a magyar klérust és a politikát jellemezte, amelyben nyílt
antiszemitizmusnak nem volt helye. A szlovákiai magyar nyelvű egyházi sajtó szintén mentes volt a
zsidóellenes írásoktól, csupán a harmincas évek második felében találkozhatunk ilyennel. A
Katolikus Akció magyar nyelvű lapjában, a Plébániai Értesítőben az 1937-es évben két ilyen írásra
bukkantunk. Az első a húsvéti ünnep kapcsán jelent meg, s ezért sem véletlen, hogy a Krisztus
haláláért felelős zsidók képével teremti meg a hangulatot.206 Ezt követően a világgazdaság és a
nemzetek uralmára törő zsidóság képét kiemelve a zsidókérdés megoldásának elodázhatatlanságát
hangsúlyozza. Az írás ugyan elutasítja, hogy faji kérdésként tekintsünk a zsidókérdésre, ám mégis
olyan numerus clausus bevezetését javasolja, amely megakadályozná, hogy a zsidók a gazdaság
bizonyos ágaiban monopóliumra tegyen szert. A cikk írója azonban átláthatta egy ilyen intézkedés
esetleges következményeit is, s ezért a numerus clausus által kiszorított zsidók részére az
ősfoglalkozások szabad tereinek megnyitását javasolja.
A katolikus sajtó és a zsidókérdés c. írás elsősorban nem a zsidókat támadja, hanem a katolikus
közösséget.207 Megállapítja ugyan, hogy a feléledő antiszemitizmus vádjai, miszerint a zsidóság
uralja a gazdaság bizonyos ágait és a sajtó révén a közvéleményt igazak, ám azon a véleményen
van, hogy mindezért nem a zsidók a felelősek, hanem maguk a keresztények. A cikkíró úgy véli,
hogy a keresztények nemtörődömsége, és nem elégséges vallási öntudata okozta a zsidók gazdasági
térnyerését, amely ellen nem azok korlátozása a megoldás, hanem az, hogy a keresztények
öntudatosabban kezdenek élni, s tanulnak a zsidóktól.
A katolikus lakosság mellett a városban és a környékén még a reformátusság alkotott számottevő
keresztény közösséget, az ő hangjuk azonban a helyi sajtóban szinte meg sem jelent. A református
egyház Szlovákiában magyar nemzeti egyháznak számított, néhány kelet-szlovákiai szlovák nyelvű
gyülekezeten kívül csak magyarok alkották. A magyar reformátusság tradicionálisan
kiegyensúlyozott kapcsolatot ápolt az izraelitákkal, s nem volt ez másképp Dél-Szlovákiában és a
Csallóközben sem. A reformátusság az izraelitákkal szembeni nyitottabb szemlélete következtében
az izraeliták közül kitértek általában református hitet vettek fel, ami azonban a két egyház között
nem okozott feszültséget.
Ezt problémamentes viszonyt jelzi, hogy a két háború közötti felvidéki magyar református lapokban
a zsidókérdése gyakorlatilag nem jelenik meg. A Szlovenszkói és Ruszinszkói Egyetemes
református Egyház hivatalos lapja a Református Egyház és Iskola is csupán 1938-ban figyel fel a
témára. Darányi Ignác által a Győri Program meghirdetésekor lényegében először kerül a hivatalos
magyar politika asztalára a zsidókérdés megoldásának témája. Erre reagálva jelent meg fenti lap
május 21-i számában Ágoston Sándor vezércikke, amely a Van-e zsidókérdés? címet viselte.208 Az
írás – egy olyan korszakban, amikor szinte csak a zsidóság káros voltáról lehetet olvasni – a maga
toleráns hozzáállásával jól jelzi a szlovákiai református egyház magatartását. A szöveg szerzője
ugyanis elsősorban azzal foglalkozik, hogy vajon – a hollandiai zsidósággal szemben – miért nem
térnek át nagyobb számban a magyar izraeliták a református egyházba. Ennek okát azonban
elsősorban nem a zsidókban, hanem a reformátusságban látja, amely saját hitéletének erejével nem
tud megfelelő vonzerőt mutatni az izraelitáknak. Ennek kapcsán megvédi a már áttért zsidókat is, s
Árnyak a fény körül. In Plébániai Értesítő, 1937 április, 1-4.
A katolikus sajtó és a zsidókérdés. In Plébániai Értesítő, 1937 december, 2-4.
208
Református Egyház és Iskola, 1938. május 21, 1-2.
206
207

55

azt a véleményét fejti ki, hogy azok sem élnek kevésbé keresztényi életet, mint a „törzsökös
reformátusok”. Az írás válasza arra a kérdésre, hogy van-e zsidókérdés, lényegében az, hogy nem a
zsidóság jelenti a valódi problémát, hanem a keresztények hitehagyottsága.

Összegzés
Az első Csehszlovák Köztársaság liberális légköre nemcsak hogy kedvező feltételeket teremtett a
Szlovákiában élő a zsidóság számára, de ezzel egyben megteremtette a feltéteket ahhoz is, hogy a
zsidóság azonosulni tudjon a csehszlovák állammal, s lojális legyen ahhoz. Ennek a lojalitásnak a
kifejezése volt többek között az is, hogy a parlamenti választások alkalmából általában csehszlovák
pártokat támogattak, a népszámlálások során pedig zsidó vagy csehszlovák nemzetiségűeknek
vallották magukat.
A másik oldalon viszont a szlovák lakosság végig nem tudta levetkőzni a zsidókkal szemben érzett
azon fenntartásait, amelyek részben a hagyományos antijudaizmusból, részben gazdasági
tényezőkből, részben pedig nacionális okokból eredtek. A zsidók a rájuk hulló vádak szerint nem
csupán a szlovák ember természetétől idegen liberális és bolsevik eszmék terjesztői voltak, de a
magyarosítás eszközei is. Különösen erősek voltak az ilyen vádak annak a Hlinka-féle Szlovák
Néppártnak a köreiben, amely alapvetően fonódott össze a katolikus klérussal, s amelynek a
vezetője az antiszemitizmustól sem mentes pap, Andrej Hlinka volt. Bár mindez joggal engedi azt
feltételezni, hogy a katolikus egyház köreiben erős pozíciója lehetett az antiszemitizmusnak, ám az
is igaz, hogy maga az egyház hivatalosan sohasem tett zsidóellenes lépéseket vagy kommunikált
olyan véleményeket.
A Kis Palesztinának nevezett dunaszerdahelyi ortodox zsidó közösség hasonló gondokkal küzdött,
mint a Dél-Szlovákia más részein élő zsidók. Egyszerre volt a szlovák és a magyar nacionalizmus
kereszttüzében, hiszen az első azt várta el tőle, hogy nyelvben is távolodjon el a magyar kultúrától,
az utóbbi pedig a magyar törekvésekkel való politikai azonosulást követelte volna meg tőle.
Ez egyben azt is jelentette, hogy a Szlovákiában élő zsidóság elsősorban nem a keresztény
egyházak által éltetett hagyományos antijudaizmussal vádjaival került szembe, hanem a Felvidékre
jellemző etnikai, nemzeti küzdelem egyik célpontja lett. A szlovákok a magyar érdekek
kiszolgálásának vádját zúdították rá, a magyarok pedig a magyar ügy elárulásával vádolták őket.
Ebből a helyzetből jelenthetett menekülési útvonalat, ha mindkét nacionalizmust elutasítva a
cionizmus eszméjéhez közeledik, vagy ha a bolsevik internacionalizmusban keres menedéket (DélSzlovákiában és Dunaszerdahelyen) népszerű is volt mindkettő, ám a két nacionalizmus vádjait így
sem tudta elkerülni.
A Dél-Szlovákiában élő magyarság döntő többsége katolikus vagy református vallású volt, s
mindkét gyülekezet hívei számos olyan problémával kellett, hogy szembenézzenek, amely
összefüggött a történelmi Magyarország szétesésével és a Csehszlovák állam megalakulásával. A
katolikus egyházban viszonylag gyorsan lejátszódó nacionalizálás követeztében főpapi tisztségek
szlovák kezekbe kerültek, s a magyar hívek végig sikertelenül harcoltak egy külön magyar
egyházmegye létrehozásáért. A református egyházat a csehszlovák államhatalom eleve magyar
egyházként könyvelte el, s akképp is viszonyult hozzá: egyházi alkotmányát nem fogadta el, a
teológusképzést nem biztosította számára. Mindezek miatt a „szlovákiai „magyar egyházak”
elsősorban az államhatalomban látták legfőbb ellenfelület, nem pedig a szintén magyarul beszélő
zsidóságban, ami egybe azt is jelentette, hogy antiszemita megnyilvánulásokat nem regisztrálhatunk
részükről. A magyar nyelvű egyházi sajtó vizsgálata azt jelzi, hogy „zsidókérdést” mint témát
csupán közvetlenül az első bécsi döntés előtti időszakban,1938-ban fedezték fel, de az a hangvétel,
ahogyan írnak erről, még akkor is más, mint a magyarországi hasonló megnyilvánulásoké.
A sors paradox műve azonban az, hogy bár 1918 és 1938 között a szlovákiai magyar és a
dunaszerdahelyi közéletből és az ottani keresztény egyházak megnyilvánulásaiból egyaránt
56

hiányzott az antiszemitizmus, 1938 után a dunaszerdahelyi zsidó hitközség sorsa ugyanolyan
irányba fordult, mint magyarországi hittársaiké. 1944-ben ők is a soa áldozativá váltak, s az ottani
keresztény társadalom és keresztény egyházak sem mutattak nagyobb rokonszenvet és
segítőkészséget irántuk, mint a más magyarországi régiókban történt.

Felhasznált irodalom és források
Levéltári források:
Štátny archív Bratislava pobočka Šala
Fond Notárský úrad Dunajská Streda
Štátny archív v Bratislave
Fond fond Župa Bratislavská II.

Korabeli sajtó
Csallóközi Hírlap 1925–1938
Csallóközi Lapok, 1920–1938
Plébániai Értesítő, 1936–1938
Református Egyház és Iskola, 1921–1938
Slovenský denník, 1935–1938

Szakirodalom
Angyal Béla: Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–1936.
Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2004
Čermáková, Radka: Československá republika - Nový štát ve středný Evropě a židé. In Soukupová,
Blanka – Zahradníková, Marie (ed.): Židovská menšina v Československu ve dvacátych letech.
Praha, Židovské múzeum v Prahe, 2003, 9–18.
Engel Alfréd: A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve. Pozsony: Kalligram, 1995.
Filep Tamás Gusztáv: A jog hatalma – a hatalom joga. Szüllő Gézáról. Kommentár, 2007, 3. sz, 45–
57.
Filep Tamás Gusztáv: Zsidó magyarok a két világháború közötti csehszlovákiai magyar közéletben.
Széljegyzetek egy elhanyagolt témakörhöz. Irodalmi Szemle, 2001, 7. sz, 58-65.
Hradská, Katarína: Židovská komunita počas prvej ČSR. Vzťah slovenskej majoritnej spoločnosti
voči židovskej menšine. Česko-Slovenská Historická Ročenka, 2001, 49–58.
Igazságot a felvidéki zsidóságnak! Budapest, Pester Lloyd Kiadó, 1939.
Jelínek, Ješajahu Andrej: Dávidova hviezda pod Tatrami. Židia na Slovensku v 20. storočí. Praha,
2009.
Karsai László – Molnár Judit (szerk.): Az Endre-Baky-Jaross per. Cserépfalvy Kiadó, 1994.
Kepecs József: Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai
százalékos megoszlásban (1880-1941). Budapest, KSH, 1996.
Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek vallási adatai I. Budapest, KSH, 1999.
Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918-1938). Fórum
Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2004.
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, Európa, 2000.
Medvecký, Karol Anton: Slovenský prevrat I-IV. Bratislava, 1930.
Mlynárik, Ján: Dejiny židu na Slovensku. Praha, Academia, 2005.
Nagy Attila és kol.: Dunaszerdahely. Dunaszerdahely, Dunaszerdahely város önkormányzata, 2012.

57

Popély Gyula: Népfogyatkozás. A Csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918–
1945. Budapest, Regio, 1991.
Sčítání lidu v republice Československé ze dne 1. prosince 1930. Díl I. Praha, SÚS, 1934.
Soukupová, Blanka: T. G. Masaryk a židé (Židé), židé (Židé) a T. G. Masaryk: legenda
a skutečnost. In Soukupová, Blanka – Zahradníková, Marie (ed.): Židovská menšina v
Československu ve dvacátych letech. Praha, Židovské múzeum v Prahe, 2003, 113–125.
Szabó, Miloslav: Od slov k činom. Slovenské národné hnutie a antisemitizmus (1875–1922).
Bratislava, Kalligram, 2014.

58

Esettanulmány 4
Sápos Aranka – Mikulaš Jančura:
Az antiszemitizmus jellegzetes vonásai az első Csehszlovák Köztársaság időszakában
(egyes korabeli politikai, egyházi sajtótermékek, kiadványok alapján)

Bevezető
A München előtti Csehszlovák Köztársaság belpolitikai életet leginkább a csehek és a szlovákok
érdekeinek ellentmondása jellemezte. Az államalkotó két nemzet konfliktusa megbélyegezte az
országban élő „nem szláv” nemzetiségeket is. A szlovák politikai életet a két világháború között az
autonóm törekvés és a kisebbségek jogainak megnyirbálása jellemezte, annak ellenére, hogy a St.
Germainban 1919-ben megkötött békeszerződés kötelezte az új csehszlovák államot a nemzetiségek
jogainak biztosítására.
A vélt vagy valós egyenlőtlenségek, sérelmek, a történelmi területek előnyben részesítése az ország
peremvidékeivel szemben, a kormányzó politikai pártokhoz közeli cégek preferálása az állami
megrendelések odaítélésekor,… stb. egyre élesebb konfliktusokhoz vezettek.
Szlovákia ellentmondásos szerepe rövid időn belül a belpolitika élet középpontjává vált. 1925-ben a
parlamenti választások után már megmutatkozott a szlovák ellenzéki pártok ereje. A legtöbb
mandátumot az autonómiáért küzdő Szlovák Néppárt szerezte meg és 1927-ben Andrej Hlinka
vezetésével beléptek a kormányba. Céljukat, a szlovák autonómia „elismerését” 1938 - ban érték el.
A szlovák nemzet „önállóságának” első időszakában a közös állam keretében nem találta helyét,
többet várt az új államtól, mint az valójában nyújtani tudott.
A közös államot két, gazdaságilag és társadalmilag nem egyenlő partner alkotta. A cseh fél
tudatában volt vezető szerepével, a szlovák nemzetet hátrányos helyzetével és ezzel nem egy
esetben vissza is élt.
A cseh és szlovák ellentétek egyik forrását a több mint 100 ezer cseh hivatalnok szlovákiai jelenléte
okozta. A szlovák lakosság rossz szemmel nézte a cseh alkalmazottak vezető beosztásait és jól
fizetett állásait. Ellenezték a cseh hivatalnokok további „felesleges beözönlését” a különböző állami
hivatalokba és nehezményezték, hogy „ több hivatalban nyugdíjba megy szinte az összes szlovák …
és most a szabad helyekre Csehországból biztosítanak embereket.” Nemcsak a cseh
hivatalnokokkal szemben voltak kifogásaik, hanem „ a jelenlegi kormánynak jobban megfelelő
németekkel, a magyarokkal és zsidókkal is.”209 A jobb, szolidabb szociális hátérrel rendelkező cseh
alkalmazottak vagy nemzetiségiek (magyar, német, zsidó) leginkább a műveltebb munkanélküli és
gyengén fizetett szlovákokat irritálták. 210
Komoly konfliktusokat okozott az országrészek eltérő gazdasági fejlettsége, kulturális színvonala.
Viszályt, értetlenséget szült a két nemzet eltérő vallási megoszlása és életszemléleti eltérése is. A
csehek egy része érzéketlen volt a tradicionális szlovák életvitellel, vallási hovatartozással,
szokásokkal, érzelmekkel szemben.211
Žiadáme aby zbytočný príliv českých ľudí orstal. In. Slovák. évf. XV., sz. 147. sz. (1933. július 2.)
ŠKVARNA, Dušan. Slovensko-české vzťahy v medzivojnovom (1918-38) období ovplyvnila asynchrónnosť vývoja.
( Online elérhetőség: www. voltaire.netkošice.sk)
211
ŠKVARNA, Dušan. Zvláštná cesta slovenských dejín a nachádzanie vlastnej identity. Od polarizácie k sôpčasnej
diferenciácii. http://blisky.cz/art/12796.html
209
210

59

A közös állam kikiáltása előtt az amerikai cseh és szlovák emigráció megnyilvánulásaiban is jelen
volt a vallási intolerancia. 212 Az amerikai katolikus szlovák emigráció tartott a csehekkel
létrehozott közös államtól, mivel a cseh haladó mozgalmak a katolikus egyházat tartották a cseh
nemzet legnagyobb ellenségének, ezért szerettek volna tőle „megszabadulni.”213
A katolikus szlovákság pedig a cseh liberalizmust fogadta kelletlenül. Nyitott, világi életmódjukat
felületesnek és anyagiasnak tartották. Nehezen fogadták el a cseh történelmi személyiségek
oktatását az iskolákban, idegeneknek tekintették őket.
Az új állam keretében a szlovák katolikus egyhának több nehézséggel is szembe kellett néznie, pl.:
- közvetlenül a köztársaság kikiáltása után nem volt a szlovák római katolikus egyháznak saját
szlovák püspöke214
- katolicizmus ellenesség nyilt megjelenése a cseh tanítók révén, kik egyes szlovákiai iskolák
falairól eltávolították a keresztet
- a csehszlovák kormány számos olyan intézkedést hozott, melyet a katolikus egyház elutasított,
ellenségesnek minősített pl.: a kötelező hitoktatás megszüntetése, amit később megváltoztattak és
Szlovákiában minden iskolában megmaradt
- a katolikus egyház iskoláinak államosítása 215
- egyes katolikus egyházi ünnepek eltörlése 216
Az állam egyházellenes lépéseinek ellenére a szlovák katolikus parlamenti képviseletnek mégis
sikerült elérnie, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés ülésére benyújtott javaslatot , az egyház
elszakadását az államtól nem fogadták el.
A szlovák római katolikus egyház nemcsak az állammal „vívta a harcát,” hanem az evangélikus
egyházzal is. Az evangélikus egyház a szlovák értelmiség körében vezető szerepet töltött be, ezt a
pozicióját a 20. század első évtizedében elveszítette. Helyét a római katolikus egyház vette át, amit
természetesen nehezen viseltek el. „ … Hlinka ezt még farizeus-jezsuita logika segítségével sem
tudja kiforgatni, hogy a hatalom átvétel időszakában a szlovák hazafias értelmiség 95 %-a
evangélikus volt , és a többségi katolikusság csak a nevetséges 5% -át képezte a szlovák hazafias
értelmiségnek. …”217
A két egyház között már az első parlamenti választások (1920) előtt is kemény hangváltás és
vádaskodás zajlott. Mindkét oldal igyekezett híveit befolyásolni és magát a legjobb színben
feltüntetni.„Mi evangélikusok a vallást nem visszük a politikába, nem alapítunk vallási alapon
politikai pártot, nem teszünk különbséget a szlovák evangélikus és a szlovák katolikus közt.
Számunka jobb a becsültes szlovák katolikus, mint a magyar evangélikus. Mi azért neheztelünk a
Néppártra, mert viszályt vált ki a szlovákok között, mert az egyik evangélikus a másik meg katolikus.

212

A közös állam alapjait az amerikai cseh és a szlovák emigráció rakta le. A hazai közvélemény keveset tudott az
Amerikában zajló szervezkedésről. Andrej Hlinka katolikus pap vezetésel aktivizálódik a szlovák politikai élet 1918
májusában.
213
HIŠWM, Cyril. Cirkev v novovzniknutej Československej republike. In. Církev v české a slovenské
historii.Spoločnosť pre dialog církve a státu. Olomouc, 2004. p. 13.
214
A nyitrai püspököt, Battyányi Vilmost és a besztercebányai püspököt Radnai Wolfgangot magyar érzelmük a
kormány kiutasította. Parvay Sándor szepességi püspök és Balász Lajos rozsnyói püspök elhunyt. Egyedül magyarnémet származású Dr. Augustín Fischer-Colbrie püspök maradt a helyén, Kassán.
215
Míg az összes 20 katolikus gimnáziumot államosították, addig az evangélikusok iskolái egyházi kézén maradtak. A
17 katolikus tanítói intézetből csak három maradt az egyház tulajdonában, ebbő egy magyar tanítási nyelvű volt. Az
egyházi népiskolákat nem államositották, de támogatás híján egyre tübb katolikus iskola zárta be kapuit és állami
iskolaként folytatta.
216
A prágai parlament eltörölte az egyes egyházi ünnepeket, pl.: Mária napok - február 2., március 25., szeptember 8..
Ezzel szemben július 6-át, Ján Hus megégetésének a napját ünnepé nyilvánította.
217
Dr. SLÁVIK, Michal. Vallási gyűlölet. Cirkevé listy. évf. XLIII, 17. sz. (1929. september 30)

60

Pont ezért, mert nincs saját evangélikus politikai pártunk, nagyon meg kell fontolnunk, hogy melyik
politikai pártot támogatjuk – mint evangélikusok.”218
Az evangélikus egyház nem bízott a katolikus Néppárt politikájában „ ... a Néppárt élén római
katolikus papok állnak Tiso vezetésével, ki többször megmutatta, hogy az evangélikusokkal szemben
valódi jezsuita és az ellenségeskedés pedig a vérében van. Ebben a szellemben van vezetve az egész
párt politikája. ... „219
A szlovák autonómia , majd az onálló szlovák állam kikiáltása tovább élezte a két egyház viszonyát.
A győztes Hlinka Szlovák Néppártja minden alkalmat megragadott, hogy kihangsúlyozza saját és a
katolikus eszme jelentőségét a szlovák önállóság kivivásában. Az evangélikus egyház pedig
kitartóan fellépett az öndicséret, a katolikus hegamónia és a Hlinka kultusz ellen. „A Pribina
ünnepség is a katolicizmus győzelemének a diadala volt. Az, miként Hlinka viselkedett az ott
jelenlévő katolikus hierarchia nagy rajongássával karoltva, az a megnyilvánulás a kölcsönösség és
a köztársaság jó hírének a rovására ment. Ott nem az első szlovák fejedelem tradiciójáról és
dicsőséges múltjáról volt szó, hanem a katolikus hódítás és győzelem kicsúcsosodásáról. ....Pribinát
kisajátították és az evangélikusokat ignorálták. A Slovák cimű ludák (néppárti ) lap azt írta, hogy
Pribina katolikus volt , mint az első templom is. – Farizeizmus! Keresztény volt és minden
keresztényhez tartozott.”
Az evangélikus egyházon belül is akadt akik „…a néppárton keresztül , közvetve támogatják
a ludák politikát, azt hiszik, hogy Hlinka az autonómia előnyeit – ha kivívja – az evangélikusoknak
is magadja, akkor tévednek. Hlinka sohasem ismert senkit, csak saját magát, a jezsuita
katolicizmust és e cél érdekében képes holtesteken is átgázolni. Igy lenne ez az autonómia esetében
is.”220
A két egyház között zajló konfliktust a korabeli egyházi lapok cikkei „megörökitették.” 221 A két
egyház igyekezett minden adandó lehetőséget kihasznáni az egymás iránt érzett ellenszenv
kimutatására , a kölcsönös vádaskodásra, egymás lejáratására „Andrej Hlinka a Tuka - per
tanujakén eskű alatt vallotta, hogy az egész ügyet a katolikus pártja ellen a „luteránus-liberális
klikk“váltotta ki , és ezt megismételte minden alap nélkül.”222 Kölcsönösen mutogattak egymásra,
hogy melyik egyház papjai mikor, hol és milyen poziciót töltöttek be a közigazgatásban. Andrej
Hlinka a protestánsok szemére vetette, hogy „… minden hivatalt elfoglaltak. Medveckýn, Šrobáron,
Houdeken kívű mindenki protestáns volt.”. Az evangélikusok pedig válaszoltak „És mi volt a
valóság? A hatalom átvétel óta és napjainkban is a hivatalok többsége a katolikusok kezében van,
csak ezek többsége morva és cseh – hogy csak az ispánokat említsük voltak köztük katolikus papok
is.” Egymás tulajdonának az eredetére tett irónikus meggyezések sem voltak egyedi esetek
„Rózsahegyen alig van 300 protestáns és ragyogó Luther portárt, templomot, iskolát, parókiát
építettek. Nagyszombaton talán 50 lutheránus van és a legszebb üzletházat építették. Miből?“ 223
Az egyházi lapokban és kiadványokban megjelent írások jól tükrözték, hogy az egyházak is
tudatosan használták a sajtót híveik befolyásolására. Az egyházak közötti rivalizálás, egymás
hitének a megvetése, a gyülölködés megmérgezte a társadalmat. Ez a felbújtatott több irányból
218

Cirkevné listy. Kit választanak a szlovák evangélikusok? 1920.
Kit választanak a szlovák evangélikusok? In. Cirkevné listy. 1920.
220
MIKLÁŠ, Štefan: Veszélyben a szlovák evangélikusság! Hol kell keresni a hibákat? In. Cirkevné listy, éfv. XLVIII,
sz. 18. (1933. szeptember 1.); Ján Vojtaššák, katolikus püspök beszéde a Pribina ünnepségen: Pribinovské oslavy majú
byť prejavom úprimnej radosti…In. Slovák, évf.XV. 147. szám (1933. jűlius 2).
221
Többségük országos jellegű lap volt, de regionális szinten is jelentek meg befolyással bíró egyházi lapok, mint pl.
Evanjelický východ (Evangélikus Kelet), Evanjelická Bratislava (Evangélikus Pozsony) vagy a Košické katolícke
cirkevné správy (Kassai Katolikus Egyházi Hírek).
222
Dr. SLÁVIK, Michal. Vallási gyülölet. In. Cirkevné listy. évf. XLIII, 17. sz. (1929. szeptember 30).
223
Dr. SLÁVIK, Michal. Vallási gyülölet. In. Cirkevné listy. évf. XLIII, 17. sz. (1929. szeptember 30).
219

61

befolyásolt társadalom képtelen volt a velük évszázadok óta egyűttélő nem keresztény vallási
közösség megértésére és elfogadására.
A szlovák társadalom nem tudott szembe nézni sem önmagával, sem problémáival, a felelősséget a
kialakult helyzetért a nemzetiségekre és főleg a zsidókra hárította. Akár milyen lépést tett a
zsidóság a korabeli társadalom elutasította, csak a tökéletes bűnbak szerepét kapták meg. „Volt és
van okunk napjainkban is rezervával, megvetéssel tekinteni a zsidókra , de joggal vádolhatjuk mind
sikretelenségért és katasztrófáért, melyek nemzetünket súlytották …ezért a zsidó ellenes harcot és a
zsidó kérdés radikális megoldását elkerülhetetlennek kell tekintenünk , sőt egyenesen szükséges ha
meg akarjuk menteni nemzetünket.” 224
Ebben a hol lappangó, hol felszínre törő konfliktusokkal teli társadalomban kellett a zsidóságnak
megtalálni a helyét, ott és akkor, amikor maga az államalkotó nemzet – a szlovákság – nemzeti
identitása fejlődésének a legmeghatározóbb és legellentmondásosabb időszakát élte.

Az antiszemitizmus síkjai Csehszlovákiában (korabeli sajtó írásai alapján)
A két világháború közötti Csehszlovák Köztársaság zsidó lakosai számára igaz, hogy új
perspektívát nyitott és olyan feltételeket teremtett, (nem gátolta őket különböző speciális
intézkedésekkel), melyek révén a zsidóság bekapcsolódhatott az ország társadalmi életbe, de magát
az antiszemitizmus nyílt politikai fellépését csak egy ideig tudta meggátolni. Ez volt az az időszak,
amikor megcsillant a remény korrekt kapcsolatok kiépítésre - háttérbe szorultak a zsidóellenes
kirohanások. A masaryki liberális, demokratikus politikájának következtében a harmincas évek
közepéig nyílt politikai antiszemitizmusról nem lehet beszélni Csehszlovákiában, ami nem jelenti
azt, hogy „, lappangó, bujtatott“ formában nem mérgezte a társadalmat.225
Az első köztársaság időszakában fellépő antiszemitizmus nem lépte át a politikai keret, az
ellenzéknek még nem volt ereje és olyan hatalma, hogy propagandáját gyakorlatban is
megvalósítsa.226
A zsidó kérdés a köztársaság első évtizedében nem állt a lapok érdeklődésének a középpontjában,
perifériás témaként jelent meg. A szlovákiai lapokban a zsidó közösségeket ért támadások, az első
Csehszlovák Köztársaság zsidó politikája többségben információs jelleget öltött egy bizonyos
„távolságtartással.” Esetenként hírt adtak a zsidó közösségek eseményeiről, pl. új rabbik
kinevezéséről, pénzügyekről, zsidó szokásokról a szlovákok és zsidók vallási és etnikai
különbözőségéről. A 20-as években az antiszemitizmus nyomai ezekben a lapokban még nem
lelhetőek meg. 227
Idézve: KAMENEC, Ivan: Vyústenie „konečného riešenia“ židovskej otázky na Slovensku. In. JUROVÁ, Anna –
ŠALAMON, Pavol (eds.) Košice a deportácie židov v roku 1944. Svú SAV a Oddelnie židoveskej kultúry Slovenského
národného múzea v Bratislave, 1994. o. 10.
225
1923-ban megalakult az első csehszlovák fasiszta szervezet a RODOBRANA. Szlovákia teljhatalmú megbízottja
Šrobár és beosztottjai antiszemita kampányt indítottak az iparos engedélyek felülvizsgálata ürügyén, „Csak keresztény
kereskedőktől vásároljanak” jelszóval. 4600 zsidó által kért iparengedélyből 3300 lett visszautasítva; a pozsonyi
egyetem német diákjai zsidóellenes kampányt szerveztek; a prágai Német Egyetemen szervezett demonstráció zajlott az
idegenek ellen; 1936 –ban a Szlovák Nemzeti Párt ifjúsági szervezete kirakatokat tört be, fizikai bántalmazások a
GOLEM film bemutatása miatt; Nagymihályból 35 zsidó családot űznek el.
226
MIKLOŠKOVÁ, Alena. Antisemitizmus regionálnych periodikách v rokoch 1918-1938 v Košiciach. In. Úloha kníh
a periodík v živote v mnohonárodnostný Košíc. ŠTV, Košice, 2013. o. 233.
227
Az 1930 – ban még jelentek meg olyan cikkek melyek mentesek voltak a nyilt szemitizmustól ...a film mindamellett,
hogy megfelelően ábrázolja, propagálja a mi fovárosunk szépségét , de mint eminens zsidók kulturális filmje pozsonyi
zsidók értékeit emeli ki főleg vallási téren. A zsidó tornatermek sport teljesítményeitől a cserkész szervezetek, érdekes
zsidó épületek, régi vallási emlékművek minden meg van örökítve ebben a filmben. Dr. Neumann törekvései, és azoké,
kik ezt a filmet önköltségből és saját munkával készitették, nemes szándéku. .....dr. Neumann filmje azokban a körökben
lezs sikers kinek a filmet készítette.” Zsidó kulturális film Pozsonyban. Slovák, 1930. december 8, sz. 275.
224

62

A 20-as évek második felében az írásoknak csak egy részére volt jellemző a zsidóság elleni izgatás,
megjelentek a lakosságot figyelmeztető írások a zsidó ember ravaszságáról is. „Rózsahegyen, a
Német utcában lakik egy zsidó. Senki sem tudja, hogy honnan jött. Egy biztos, hogy találékony és
ravasz. Kopott házára ki van aggatva az összes újság. Ő nem fél a „Slovák“ lap mellé tenni a
„Denník”- et vagy a „Rudé Právo“-t. Ő vidáman eladja önnek a „Národní Listy“-t mint az
„Autonómia“-t vagy a „Vôla ľudu”-t. 200 darabot rendelt az Autonómia első számából. Fia
állandó levelezője a kassai és prágai magyar újságoknak.”228
Több olyan cikk közlésére is sor került, melyek külföldi szerzők írásainak a fordításai voltak. Ezek
az írások főleg a kor társadalmi problémáira keresik a választ örinte a zsidó kérdédt is. Igy került
publikálásra Gisle Johnson írása szlovák nyelvű fordításban,229 mely az euróóopai emberek
közönyére keresi a választ , Európa kulturális válságát éli. Az embereket elfárasztották az átélt
események, melyeket nem tudtak fldolgozni. Fáradtak érzelmeiktől, fáradtak gondolkodni, fáradtak
akarni és fáradtak önmaguk lenni. És így azok karjaiba futnak, kik nyugalmat, biztonságot, új
élményeket igérnek a csüggedt, bágyadt értelmüknek.” A szerző a katolicizmust és a zsidókságot
tekinti a két legnagyobb befolyással bíró hatalomnak az emberek felett " Két hatalom erejének a
forrásából kell kiindulni, kik bírák lehetnének napjaink emberisége felett ez a római katolicizmus és
a zsidóság.”230 A cikk a zsidóság erejét is boncolgatja, mely „ … nem az változatosságukban és
energiákjukban van. Sem az egyikben, sem a másikban nincsennek többségben. Csakhogy az ő
értelmük és akaratuk ereje másképpen fejlődött mint a többi embereké. Elsőnek a számító türelem
nevezhető, utolsónak az intenzív szivósság. Az ő erejük abban van, hogy elsősorban ösztönös
emberek – mely kevés nemzetről mondható el Európában.”231
A 20-as évek végére már szinte mindennapossá váltak a lapok hasábjain megjelenő zsidóellenes
cikkek. Beszámoltak a zsidókkal kapcsolatos külföldi fejleményekről is. Egyik evangélikus
regionális egyházi lap magyarországi zsidókkal kapcsolatos eseményről is beszámol
„Magyrországon új zsidó vallási közösség terjed „Krisztusban hivő zsidók “. Vezetőjük dr. Földes
Dezső, ügyvéd. Az új vallási közösség tagjai tisztelik Jézus Krisztust és Messiásuknak ismerik el.
Hirdetik, hogy Krisztus elismerése nem mond ellent a zsidó vallásnak. Egyházukat nem tagadják
meg. Már Szlovákiában is előfordulnak követői ennek új vallási közösségnek, melynek hívei állítják,
hogy más államokban is elterjed, főleg Nyugat- Európában. Igaz, a jelenség figyelemre méltó.
Minket az érdekel, hogy az új vallási közösség hívei elfogadják-e az egyedüli, örök igazságot
Jézussal kapcsolatban: „Te Krisztus vagy, az elő Isten fia.“232
Bár ezeknek a cikkeknek a többsége még „finomabb, enyhébb formában” fejezte ki az elégedetlenségét és elvárásait a zsidókkal szemben.
Szlovákiában a zsidóktól főleg lojalitást vártak és a mielőbbi asszimilációt „szlovák öntudatra
ébredést.” „A néhány hónapja megalakult a „Szlovák Zsidók Szervezetének“célja a zsidók
szervezése, hogy tudatosítsák nemzeti, tehát a kulturális és gazdasági hovatartozásukat, azzal, hogy
biztosítsa a szlovák nyelv használatát a zsidó iskolákban, elősegiti a zsidók körében a szlovák
kultúra ápolását és végső sorban gondoskodik az ország konszolidációs folyamataihoz való
alkalmazkodásról. Tehát tiszta asszimilációs program. Még ha csak szlovákra fordított programja a
„cseh-zsidóknak“ így is első látásra csábító lehet zsidó asszimiláció hívei számára.”233
Úgy a politikai, mint az egyházi elit korán felismerte a sajtóban rejlő lehetőséget, mint a
legegyszerűbb és leghatékonyabb eszközt a közvélemény befolyásolására és érzelmi kihasználására.
228

Zsidó találékonyság. Slovák, évf. X, sz. 26. (1928. február 1).
Gisle Johnson. Napjaink zsidósága.In. Cirkevné listy évf. XLII, sz. 7. (1928. április 7).
230
Gisle Johnson. Napjaink zsidósága.In. Cirkevné listy évf. XLII, sz. 7. (1928. április 7).
231
Gisle Johnson. Napjaink zsidósága.In. Cirkevné listy évf. XLII, sz. 7. (1928. április 7).
232
Új vallási közösség. In. Evanjelický Posol zpod Tatier. 18. évf., 1928, 1-12. sz.
233
Szlovák (?) Zsidók Szövetsége. Slovák, IX. évf., 3. sz. (1927. január 3).
229

63

A politikai pártok számára az országos fedettségi lapok mellett főleg a helyi (regionális) lapok
biztosították leginkább a kapcsolatot a tagsággal és szimpatizánsaikkal. Nem volt olyan politikai
párt, melynek ne lett volna sajtóterméke. Az első köztársaság utolsó évtizedében a független
sajtóból pártokhoz hű szócső és a politikai hatalom, az állam eszköze lett.
A politikai pártok kezében az antiszemitizmus, a „zsidókártya” kijátszása a lehető legjobb
eszköznek minősült a figyelem elterelésére a társadalomban felgyülemlett problémákról. Szlovákia
esetében a nemzeti frusztráció miatt felgyülemlett feszültség levezetésére is szolgált.
Hitler hatalomra jutása (1933) után a sajtó még nagyobb figyelemmel fordult a zsidó kérdés felé.
Főleg a németországi zsidóellenes lépések következményeit követték figyelemmel. Figyelmük a
németországi zsidó emigráció csehszlovákiai hatására összpontosult, bár ez inkább a cseh városokat
érintette a szlovák regionális sajtó igy is komoly érdeklődést tanűsitott. A sajtó a zsidó
emigránsokat élősködőknek, a társadalom nem kívánt elemeinek állította be. „ Ha Hitler megtartja
hatalmát, mihamarabb várható, hogy Németorzságban „ nemzetek költözésére” kerül sor.” De
hová? Palezstínába? Ott mincs lehetőség semmilyen seftre a „unsere Leute“ -nak. Vagy
Lengyelországba? Ott már elég zsidó van? A zsidók legjobban Csehszlovákiában érvényesülnek,
főleg Szlovákiában és Kárpátalján. Ezért remélhetjük, hogy ha Németorzságban a legrosszabbra
fordulnak az események, a káinok, mózesek, eliások és az izraeli nemzetség egyébb fiainak az utja
az igérett földljére vezet – Csehszlovákiába. Van minek örvendeznünk!” 234 A zsidó emigráció
témája mellett rövid hír formájában beszámoltak a zsidókkal kapcsolataos egyéb külföldi
eseményekről is, pl.: „Németországban hadat üzentek a zsidóknak” vagy „ Franciaországban az
üldözött németországi zsidókért imádkoznak”, stb. 235
A legerősebb (primitivnek is nevezhető) hangvételű zsidóellenes írások többsége névtelenűl jelent
meg, ami egyáltalán nem volt meglepő a két világháború közötti csehszlovák sajtótermekékben,
mivel több kiadónál bevezették az ún. kötelezö anonimitást. Az újságírók főleg a pártok tulajdonát
képező lapokban megjelent cikkeik alá nem írhatták a nevüket. Sajnos a névtelenség teret nyitott a
legmocskosabb, alaptalan vádaskodásoknak, gúnyolódásoknak és félretájékosztatást.
A németországi zsidó ellenes lépések is befolyásolták a társadalmi hangulatot. Nemegy cikk jelent
meg, melynek szerzője újongva üdvözölte a németországi eseményeket „ A zsidó nemcsak fáj,
hanem természeténél fogva rejtélyes teremtmény, melyre kemény kéz szükségeltetik és nem valami
más.”236
A hazai politikai elit főleg Németország nyílt zsidó ellenes politikájában, végrehajtott
intézkedéséiben látta saját zsidóellenes politikájának a megerősítést. Az antiszemitizmus szerves
része lett úgy a szlovák, mint a cseh nacionalizmusnak.
Az egyházi lapok sem maradtak ki a zsidó kérdés „megvitatásából.” Figyelemmel követték a zsidó
kérdéssel kapcsolatos eseményeket és véleményeiket is megfogalmazták, Az evangélikus lapok
nemcsak a zsidó ellense lépésekről, hanem birálták az egyházi vezetők politikai szerepét és
figyelmeztettek ennek következményeire is „A politikai elvakultság, a gyűlölködés gyakran rossz
dolgokat hoz létre – sajnos vallási téren is. Rövid cikket olvastunk arról, hogy az ismert dr. Al.
Raffay magyar evangélikus püspök, ki a nemzetközi egyházi fórumokon a magyar evangélikus
egyház főképviselője annyira lealacsonyította magát politikai elvakultsága miatt, hogy mint a
békefeltételek reviziós küldöttségének a tagja elment – megcsókolni a pápa papucsát. ….” A
STAVAROVÁ, Monika. Prejavy antisemitizmu v regionálnej tlači na východnom slovensku v 30. rokoch 20.
storočia. (on-line elérhetőség: http://www.pulib.sk/elpub2/FF/Chovanec1/pdf_doc/46.pdf) munkája alapján.
235
STAVAROVÁ, Monika. Prejavy antisemitizmu v regionálnej tlači na východnom slovensku v 30. rokoch 20.
storočia. (on-line elérhetőség: http://www.pulib.sk/elpub2/FF/Chovanec1/pdf_doc/46.pdf) munkája alapján.
236
STAVAROVÁ, Monika. Prejavy antisemitizmu v regionálnej tlači na východnom slovensku v 30. rokoch 20.
storočia. (on-line elérhetőség: http://www.pulib.sk/elpub2/FF/Chovanec1/pdf_doc/46.pdf) munkája alapján.
234

64

németországi egyházakat is birálták politikai szerepük miatt „ … Nem kisebb garázdaságokat
követnek el Németországban hitlerék, és sajnálatra méltó, hogy ebben búsásan segitik őket a porosz
evangélikusak. Előfordulnak esetek, melyek istenkáromlással határosak. Egy pap, Leuthäuser a
következőket írta az egyik politikai lapban „ Adolf Hitlert látjuk azzal az erővel áthatni, mely
valaha Jézus Krisztusnak a mi Megváltónknak adatott. A Glgota után feltámadás jön! A te kezedbe
adjuk lelkünket, Adolf Hitlerért örömmel meghalunk.“ Felhivták a figyelmet a német papok
elvakultságára is „Egész sor cikk található jelentős egyházi alkalmazottaktól, melyekben Hitlert
Jézus fölé, a politikát pedig a vallás felé helyezik. Állításaikat Luther mögé bújva enyhítik „Hitler
Luther szellemében dolgozik - írja az egyik pap, Teitisch - ha a vallást kevésbé értékeli, mint az
államot és a nemzetet. Nincs keresztény állam, csak keresztény lakosok az államban, ezért mi sem
kérhetjük az államtól, hogy saját politikáját keresztény elvek alapján intézze.”237
A német keresztény emberekhez is szóltak, felszólitották őket, hogy ne kövessék a zsidó fajelmélet
ideológiáját „ Más szóval „ német keresztények“ miért estek ti is azokba a hibákba , melyekért a
zsidókat magukat átkoztátok., káromoltátok. Ti vizet prédikáltok, de bort isztok. Miért huztok annak
a népnek az Istenéhez, kik nem tudják megmenteni népüket a ti kezeitek közül. Miért istenititek a
zsidó ideálokat és az ő fajelméletüket. Mit hisztek, hogy a faji tudat csak akkor utálatos ha német
ellenes, de megszépül ha ezt ti állítjátok ? ….„Német keresztények“ ne hajoljatok meg olyan Isten
előtt, aki más nemzet mellett bukott meg, ne akarjátok a zsidó fajelméletet német fajelméletté
változtatni. Csak egy hatalom tud nektek segíteni: Jézus Krisztus, kit ti eladtatok. Térjetek vissza
hozzá. A fajelmélet számotokra a püspök udvara, hol Péterrel megtagadtátok az Urat…” 238

Az antiszemitizmus sikjai Csehszlovákiában
Két világháború közötti időszakban az antiszemitizmus nemzeti (a zsidók nem szlovákok),
gazdasági (a zsidók kizsákmányolók), politikai (a zsidók liberálisok, bolsevisták, zsidóbolsevik),
vallási ( a zsidók a Megváltót gyilkosai) síkon követhető nyomon.

1. Gazdasági szempontból
Több szlovákiai kisvárosban a zsidó üzletek, boltok csak színfoltok voltak helyi üzletek között,
máshol zsidó kereskedőktöl függött a hely a gazdasági, üzleti élete. A gazdaságban betöltött
szerepüknek az okait a kereskedés tradiciójában és a boltok (üzletek) működtetésnek a sikerében
kell keresni, nem pedig abban a demegagógiában melyet a szlovák államban hirdettek, hogy a
„Szlovák cégeket , keresztény gyárakat, uzemeket , birtokokat tobbségben nem keresztények
birtokolnak. Biztosítási és egyéb társaságok, a pénzűgy jobbára zsidók kezében van.”239
A többségi nemzet irigyelte a zsidók szerepét a gazdasági életben. A szlovákiai zsidók többsége a
lakosság középrétegébe tartozott. A nagyszámú városi zsidóságon kívül vidéken is jelentős számban
éltek. Itt főleg helyi vállalkozásokban voltak jelen, kisboltok, kocsmák, stb. tulajdonosaiként.
A vidéki lakosságban a kizsákmányolót, az uzsorást a zsidó testesítette meg.
Féltették a zsidóktól nemzeti kincseiket is „Szlovákia legnagyobb kincsei közé tartoznak az erdők, a
fák. A faiparban és a fakereskedésben az elmúlt években többmilliós hasznot értek el. És erre a
legnagyobb szlovák kincsre, a mi fánkra, rátelepedtek szinte csak zsidó társaságok és sok
részvényesuk nem ittteni állampolgár, Budapethez vagy Bécshez tartoznak, ahol többségben

237

Politika és vallás. In. Cirkevné listy. XLVII. évf, 3. sz. (1933. február 3).
EDREFFY, Ján. Mire a kakas megszólal. Cirkevné listy. Ročník XLVIII, 1934. március 2, 5. sz.
239
MIKLOŠKOVÁ, Alena. Antisemitizmus regionálnych periodikách v rokoch 1918-1938 v Košiciach. In. Úloha kníh
a periodík v živote v mnohonárodnostný Košíc. ŠTV, Košice, 2013. o. 233.
238

65

társulnak és ide kuldik a milliós hasznot. A dolgok úgy vannak, miként a mondás is szuletett:
szlovák fa – zsidó arany.240
A zsidók gazdasági szerepe és befolyása minden társadalmi réteget „izgatott”, ezért a politikai
elit241 is „hálásán” nyúlt a „témahoz” és használta fel pártja támogatottságának és népszerűségének
a növeléséhez. Jozef Tiso a külföldi újságiróknak tartott beszédében zsidó kérdésről kiemelte, hogy
„ Szlovákiában a zsidók számára csak olyan hatalom marad, mely arányos létszámukkal szlovákia
teljes lakosságához képest. A szlovákok olyan nevelést kapnak, hogy képesek lesznek majd a
gazdasági és az ipari életben teljes mértékben érvényesülni és átvenni zsidók által betöltött
helyeket.” 242

2. Politikai szempontból
A zsidóság politikai képviselete a liberális és a baloldali pártokban tevékenykedett. A jobboldali
politikai propaganda a szocializmus eszméjének a terjedését is a zsidóság nyakába varta. „… a
szocialista - kommunista politika a zsidóságban találta meg legnagyobb támogatóját. Seregestől
látjuk a zsidókat a szlovákokra veszélyes tevékenység mellett, ami bomlasztja és károsítja a szlovák
nemzetet”; Az autonómia kikiáltásának napján 1938. október 6-án a néppárti politikusok (ludákok)
A szlovák nemzet manifesztuma c. kiadványukban leszögezték: „kitartunk a nemzetek oldalán, akik
harcolnak a marxista – zsidó felfordító, erőszakos ideológia ellen”243

3. Nemzeti szempont
A szlovák lakosság körében még az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után is élt az a
meggyőződés, hogy a szegény emberek kifosztása, a szlovákok magyarosítása a zsidóknak volt
köszönhető. 1933-ban Národné noviny (Nemzet lapja) a kövekezőket írta: „ A rendszerváltás előtt a
zsidók a legelhivatottabb és a leghatékonyabb eszközei voltak a magyarosításnak és a
rendszerváltás után a nemzetellenesség összetevőiben láthatjuk őket. A szlovák városokban
napjainkban is a zsidók magyarkodnak, a magyar újságok legelkötelezettebb megrendelői a zsidók.
/…/ Történelmi tény, hogy városaink azért magyarosodtak olyan gyorsan, mert a magyarok a
zsidókban találták meg azt az társadalmi eszközt, mely nyelvileg, gazdaságilag és kulturálisan
szívósan és csöndben hajtotta végre az elnemzetiesedés munkáját nem a mi hasznunkra.“
A zsidók felelőssé tétele a szlovákok magyarosításáért már korábban is megjelent a köztudatban.
Škultéty már a 19. század elején megjelent irásában a zsidókat a magyarok szolgáinak tekintette „a
szlovák falvakban a jegyzők, postások általában zsidók voltak – ezért álltak a zsidók a magyarosítás
szolgálatában”244
A politikai elit hatásos propagandát épített arra a tényre, hogy a köztársaság megalkulása után a
zsidók kommunikációs nyelvként a németet, jidist és a magyar nyelvet használták. Támadták a
szidókat a magyar nyelvtudásért és annak beszéléséért is. Pár évvel az állam megalakulása után a

Végre Kysucán ich érvényesek lesznek a törvények (szlovák fa – zsidó arany) In./Slovák, XII. évf., 237. sz., 1930.
október 17.
241
Ez vonatkozott az ellenzéki politikusokra is. Eszterházi János a debreceni nyári egyetemen a magyar kisebbségi élet
megszervezésérol, tartott eloadást. Eloadása a gazdasági téren fellmerülő nehézségeket is érintette, melyek egyike a
zsidók gazdasági jelenléte volt, „… a szabad pályákat a zsidóság árasztotta el, s az o kezében voltak azok a pénz
intézetek , amelyekre szukségunk lett volna.” ESZTERHÁZY, János. Cselekedjunk mindannyian egyetértésben és
szeretetben. Cseh-szlovákiai magyar fuzetek. Pannónia konyvkiadó. Pozsony.
242
ŠTURÁK, Peter. Spoločensko-náboženská situácia v Československu v rokoch 1918-1927
(http://www.zoe.sk/pub/doc/theologos/t_spolocensko_nabozenska_situacia_1918_1927.pdf)
243
Národné noviny, 1933.
244
ŠKULTÉTY, J. :. Turčiansky Sv. Martin, 1931, s. 19 .
240

66

zsidók nagy része nyilvánosan használta a magyar nyelvet, amit a szlovákok hazaárulásnak
tekintettek.
„13 év után sem vették észre, hogy a körülmények okán új államba telepítettek lettek. Hogy
„Kassa” magyar városból, hol a magyar nyelv volt a hivatalos átköltöztek „Košice” szlovák
városba, hol a szlovák nyelv a hivatalos.”245
A szlovákok inkább viselték volna el a héber nyelv használatát, mint a magyarét. Egy zsidó, aki
Csehszlovákiában akart élni nem beszélhetett magyarul. „ Ha a héber vagy ennek zsargonjához
tartanák magukat nem lenne jogunk meg állni egy kultivált nemzeti nyelvű beszéd miatt, de a múlt
körülményei miatt meg kell kérdeznünk, hogy a zsidók nemzeti és hivatalos nyelve a magyar?” 246A
szlovák lakosság a zsidóktól teljes nyelvi asszimilációt várt el. „Ha a kassai zsidók kozottunk
akarnak élni, muszáj teljesen átállniuk, míg nem veszítjuk el turelmunket. Mert Kassának már tiszta
szlovák városnak kell lennie, ahol a hivatalos nyelv a szlovák.”247
A sajtóban megjelent cikkek alapján a zsidóságot terhelte a felelősség a múlt erőszakos
magyarosításért, a szlovák nemzeti öntudat fejlődését gátoló tényezőkért és nem utolsósorban az
állandó nemzeti elnyomatás érzéséért. Ez a vádaskodás csak tovább mélyült a harmincas évek
végére, és olyan történelmi kudarcért is a zsidókat tették felelőssé, amivel ok nem tudtak
szembenézni.248 Így a szlovákság számára szégyenletes bécsi döntés (1938. november 2)
következményeiért is a zsidókat vonták felelősségre. „Tudjuk nagyon jól, hogy kik ezek a hazafiak.
Jól emlékszünk azokra a napokra, mikor fiatalkorú bestia nyelvű gyerekeiket küldték az utcára
„védeni a köztársaságot. Azt is tudjuk, hogy a szlovák nemzet testét idegenek akarták szétosztani.
Nem volt elég, hogy a nemzetet megkárosították a mezőgazdaság terén. Ki kell ezt az egész
társaságot vinni, mely idegenből koltozott ide és nem sajnálni a gyors távozását azoknak, kik
epekedtek és epekednek más otthon iránt.”249
A Szlovák Néppárt tulajdonába került Slovenská sloboda (Szlovák szabadság) c. napilap (1941)
cikkei teljes mértékben közvetitették a szlovák kormámy zsidó politikáját. A lap előszeretettel
foglakozott a zsidó-magyar propagandával, főleg különböző „ zsidó garázdáaságokkal,” sőt
figyelemmel kísérte s egyben kommentálta a magyarországi eseményeket is. „Sehol Európában
nem volt annyira gyorsan és alaposan szükség megoldani ezt a kérdést, mint Magyarországon. … a
magyar zsidó éves átlagnyugdíja (1930) 2506 pengőt tett ki, míg a nem zsidóé 427. …. A zsidók az
ellenséget szolgálták nemcsak a belső bomlasztásban, hanem … aktívan részt vettek a besúgásban a
szabotálásban…”
4. Keresztényi – a klasszikus antijudaizmusból indult ki.
Ebben a csoportba tartozó írások a klaszikus konfeszionális antiszemitizmusból építkeztek,
„Izraelnek a világ nemzetei közt az isteni gondolat hordozójának és örzőjének kellett volna lennie,
mellyel Isten az emberek üdvösségét készítette elő. A reendelkezésre álló életben neki elsőnek kellett
volna a részesednie a legnagyobb jóból. De; izráel a legrégibb időktől gyakran és sok
megnemértéssel viseltetett az Isteni gondolat ellen és végűl, mikor a világ a megváltásra készült –
lemondott történelmi feladatáról és gyilkosa lett annak, kit Isten küldött a világba. Izrael történekmi
MIKLOŠKOVÁ, Alena. Antisemitizmus regionálnych periodikách v rokoch 1918-1938 v Košiciach. In. Úloha kníh
a periodík v živote v mnohonárodnostný Košíc. ŠTV, Košice, 2013, o. 236.
246
MIKLOŠKOVÁ, Alena. Antisemitizmus regionálnych periodikách v rokoch 1918-1938 v Košiciach. In. Úloha kníh
a periodík v živote v mnohonárodnostný Košíc. ŠTV, Košice, 2013. o. 236.
247
MIKLOŠKOVÁ, Alena. Antisemitizmus regionálnych periodikách v rokoch 1918-1938 v Košiciach. In. Úloha kníh
a periodík v živote v mnohonárodnostný Košíc. ŠTV, Košice, 2013. o. 233.
248
Közvetlenül a bécsi döntés után 1938. november 4-én Tiso elrendelte a vagyontalan zsidók kitoloncolását, majd ezt
megváltoztatta a menekült, idegen állampolgárságú zsidók deportálására.
249
Slovák, 1938. 10.29. sz. 247.
245

67

küldetése volt a Megváltó fogadására készulni. A Messiás keresztrefeszítésével ez a nemzet
megtagadta egész eddigi történelmét és ezzel kimondta maga felett az ítéletet. Tette, mellyel megölte
a Messiást vallási-nemzeti öngyilkosságot jelentett, ezzel egész eddigi történelme, mint nemzetnek
mint vallsái csoportnak értelmét vesztette.. Ez a legnagyobb targédia a nemzetek történelmében.” 250

Szlovákia 1939-1944
Szlovákia teljes lakosságának a jelentős részét alkották a nemzetiségek annak ellenére, hogy az első
Csehszlovák Köztársaság népszámlálás adatai (1919-ben, 1921 és 1930 a számuk fokozatos
csökkenését mutatták. Szlovákia területén elő lakosságának - az 1920-es251 és 1930-as népszámlálás
alapján - 2, 39% illetve 2,01% vallotta magát zsidó nemzetiségűnek, 4,53% illetve 4,11% pedig
izraelita vallásúnak. Az 1930 – as népszámlálás összesített adatai alapján Szlovákiában 136 737
zsidó vallású lakos élt, mely az összlakosság 4, 11 százalékát tette ki.252 Az izraelita lakosságból 44
019 (32,19%) fő vallotta magát csehszlovák, 9 945 (7,27 %) német és 65 385 (47,81%) zsidó
nemzetiségűnek.
A bécsi döntés utána Szlovákia lakosságának etnika és vallási összetétele jelentősen megváltozott.
Az 1940-es népszámlálás adatai alapján az önálló új országnak 2 650 000 lakosa maradt. Ebből
2 millió fő vallotta magát szlovák nemzetiségűnek (83 %). Legjelentősebb számú nemzetiség a
130 000 fős németség és 90 000 fős zsidóság (csak zsidó nemzetiségűnek vallhatták magukat! )
volt. Ezenkívül 80 000 cseh, 80 ezer ruszin - ukrán, 65 ezer magyar és 30 000 cigány (csak a vándor
cigány ) etnikumú lakost jegyzett az összeírás.
Vallási szemszögből egyértelmű volt a római katolikus hívők számának a túlsúlya (majdnem 2
millió fő), 400 ezer fő tartozott valamelyik protestáns egyházhoz és 90 ezer fő az izraelitához.
A nemzetiségek városalkotó tényezőként is jelen voltak a szlovákiai városok életében. A háború
alatt és a háború utáni években ez a történelmi szerep (városalkotó) a német, de főleg zsidó
polgárok esetében befejeződik. A háború és közvetlenül a háború utáni évek eseményei
megváltoztatták egyes városok etnikai, vallási arculatát (zsidó holocaust, német lakosság
kitelepítések, deportálások). A városok társadalmi, gazdasági életét is meghatározó zsidó lakosságot
megsemmisiti a politikai hatalom, a társadalmi közöny és emberi irigység segítségével.
A szlovák társadalom irigyelte a zsidók gazdasági szerepét, saját sikertelenségéért a zsidókat tette
felelőssé. A lakosság többsége a zsidókat vádolta a bolsevizmus terjedéséért, felelőssé tette őket az
első világháború előtti erőszakos magyarosító politikáért, sőt megkérdöjelezték s zsidók lojálitását
az új állammal szemben.

A katolikus egyház és a szlovák állam kapcsolata
A katolikus egyházi vezetők az első önálló szlovák állam meglakulását pásztor lévélben üdvözölték
(1939. október 24.). Az állam veztői számára bölcsességet, Isten áldását kérték, és figyelmeztettek,
hogy csak a keresztény eszméken alapuló állam tudja biztosítani minden polgára számára a jólétét.
Az 1939-ben elfogadott szlovák alkotmány pedig a minden hatalom, jog Istentől származik elvre
építkezett ezt támasztotta alá már első mondata is: „ A szlovák nemzet a Mindenhatóisten oltalma
Dr. ZLATOŠ, Štefan. Čo hovorí Písmo sv. o židovskej otázke.(Mit mond a szent Írás a zsidó kérdésrol) In.
Duchovný pastier. évf. XXI., 1940., sz. 1-2. (katolikus papság lapja).
251
1918 után megkozelitőleg 135 ezer lakos vallotta magát zsidó nemzetiségűnek vagy izraelita vallásúnak
Szlovákiában. Ez a szám a harmincas években az imigráció következtében kissé megnövekedett. Szlovákia területére
főleg Németországból. Lengyelországból, Ausztriából érkeztek zsidó menekültek. (lásd. KAMENEC, Iván. Spoločnosť,
politika, historiografia. Bratislava, Prodama 2009., o. 35.
252
ZEMKO, Milan. K problematike výskumu dejín národnostných menšín na Slovensku za prvej ČSR (online
http://www.shs.sav.sk/smolenice2001/Smolenice/Zjazdove%20rokovanie/Diskusne%20prispevky/Zemko.htm.
250

68

alatt a kezdetektől a neki szánt életterületen tartózkodott, hol annak a segítségével, akitől minden
hatalom és a jog származik saját önálló államot hozott létre.
A klerofasiszta szlovák állam (1938 – 1945) tökéletes példája volt az állam hatalom és az egyház
erős összefonodásának. Az állam hatalom a római katolikus vallás számára privilegizált pozíciót
biztosított a társadalom életben, sőt az állam működtetésében is (az egyház az államigazgatás része
lett és részt vett az állam politikájának a megvalósításában). Így a katolikus egyház sorsa
összefonódott a klerofasizta állam sorsával. Ez az összefonódás vitathatatlan ( szlovák történész
társadalom jelentős része sem vitatja ezt a tényt) Az egyház papjai aktívan bekapcsolódtak az állam
politikai életébe. Josef Tiso, katolikus pap a legmagasabb állami pozíciókat töltötte be, először
kormány majd államfőként. Három katolikus pap , Ján Vojtaššák szepességi püspok, Ján Pöstényi Szent Béla Társaság gondnoka, Andrej Marsina, pápai prelátus a Szlovák Köztársaság
Államtanácsának tagjai voltak. Nyolc minisztere közül 7 katolikus és 1 evengélikus volt. A 6
megyei elnökből kettő pap volt, a 60 járási elnökből pedig 16. A papok a Hlinka Szlovák Néppárján
belül főleg titkári, elnöki pozíciókat töltöttek be. 253 A parlamenti képviselők 5 százaléka is a
katolikus egyház kötelékébe tartozott. Az 1938-as választások eredményei alapján 11 római
katolikus, egy görög katolikus és egy evangélikus pap jutott a parlamentbe. A papság a 20 %-os
arányát a képviselők körében a következő években is megtartotta.
A hatalmon levő politikai elit és a köréjük tömörülő a politikai életben szerepet játszó csoportok
elfogadták a katolikus egyház vezető szerepét a nemzetiségi, politikai, gazdasági és szellemi
életben. A keresztény eszméket hirdető szlovák állam ideológiai alapon igyekezett lakosságát saját
képére formálni.
1938. november 4 - én az autonom szlovák kormány végrehajtotta ez első nyilt zsidóellenes lépését.
A Hlinka Gárda segítségével összegyűjtötte és kitoloncoltatta az országba menekült, szlovák
állampolgársággal nem rendelkező zsidókat. Ezzel a lépésével a kormány elkezdte a zsidók nyilt
politikia támadását (diszkriminációs rendeletek, megvetés, arizáció, deportáció), pediga az állam
vezetői kihangsúlyozták „hogy a keresztény rendszertől senkinek sem kell félnie.” 254
Az antiszemitizmus az társadalom minden csoportjában jelen volt, hol nyiltan hol lappangva, ez alól
nem képeztek kivételt az egyházak sem. Az antiszemitizmus eltérő erősséggel és intenzitással
jelentkezett az egyházi körökben is. Az evangélikus és a kisebb egyházak igyekeztek távoltartani
magukat az antiszemita megnyilvánulásoktól, de közöttük is voltak olyan papok, kik azonosulni
tudtak ezen eszmével és nyilvánosan is hangoztatták véleményüket.

Zárszó
Annak ellenére, hogy megkérdőjelezhetetlen a katolikus egyház és az állam összefonódás, így az
egyház felelőssége a háborús szlovák állam tetteiben, a szlovák társadalom nagyrészt napjainkig
sem tud szembesülni a múlt eseményeivel és egyházának felelősségével.
Maga a katolikus egyház sem tud szembenézni felelősségével, szerepével, „továbbra sem tudja az
egyháztörténetet és teológiát nyitott tudományként értelmezni, amelyik az igazságot keresi, és nem
igyekszik igazolni és megindokolni azt, ami megtörtént. Hagyományosan az egyháztörténelemben a
problémás időszakokat egyesek számlájára írják, a rendszert, mint olyat, viszont jónak tartják.” 255
KAMENEC, PREČAN, ŠKORVÁNEK. Vatikán a Slovenská Republika. Bratsilava, HÚ SAV – ÚSD ČAV, 1992,
o. 45.
254
Idézve: KAMENEC, Ivan: Vyústenie „konečného riešenia“ židovskej otázky na Slovensku. In. JUROVÁ, Anna –
ŠALAMON, Pavol (eds.) Košice a deportácie židov v roku 1944. Svú SAV a Oddelnie židoveskej kultúry Slovenského
národného múzea v Bratislave, 1994. o. 11.
255
Miroslav Kocur, volt katolikus pap.
253

69

Ehhez sajnos hozzájárult, hogy „a szlovákiai zsidóság sorsát valahogy elkendőzte – nemcsak a
második világháború alatt, hanem utána is – az a körülmény, hogy Szlovákia 1939 előtt nem volt
önálló állam, s 1945-ben visszatért a Csehszlovák Köztársaság keretébe.” 256

A konverzió problémájának feltárása több irányú vizsgálatot igényel
Az egyházak főleg pásztorleveleik révén nyilvánítottak véleményt a zsidókkal kapcsolatos
történésekről. A katolikus püspüki kar 1942. árilis 23 –án keltezett pásztor levélében foglalt állást a
zsidókérdés megoldásáról. Rámutatott a zsidók káros befolyására a társadalmi, gazdasági és
politikai életben, de kihangsúlyozta, hogy a zsidókérdést nem lehet bosszú által vezérelve
megoldani, ez önvédelem az Isten törvényei és az érvényben levő törvények keretéin belül. Ez azt
jelentette, hogy az igazságosság elve alapján a zsidóktól elvehető lett igazságtalanul szerzett
vagyon. A zsidó kizsákmányolás, a nemzet demoralizáció pedig meggátolható a zsidók emberi és
humánus kitelepítésével más országokba.257
Ugyanígy pásztorlevélben utasította vissza a római katolikus egyház a sajtó vádjáit a zsidók
tömeges keszteléséről (1942. április 26.). Az egyáz elismerte, hogy a zsidók kialakult körülmények
hatására jelentkeztek a római katolikus hit felvételére, de mikor ismertették és megmagyarázták a
kereszt felvételének a feltételeit sokan visszaléptek.
Pásztorlevélben (1943. február 16) reagáltak a megkeresztelkedett zsidók deportációjára is.
A pásztorlevél a következőket szögezte le:
1. Az egyház nem tesz különbséget nemzetiségi alapon hivei között „ mert nincs különbség zsidó és
görög között, mert ugyanaz az Ura mindenkinek, aki hívja – hiszi őt.“ (Rim 10, 12)
2. A szlovák katlikus emberek nehezen viselnék , ha a szlovák katolikus kormány elkűldené
a keresztényeket – katolikusokat.
3. A katolikus egyház csak azokat a felnőtt személyeket engedte a kereszthez, kiknek valódi
szándékuk volt katolikussá válni, megismerték a katolikus igazságot a megszakítottak minden
kapcsolatot a zsidósággal.
4. A mi jövő generációnk nehezen viselné, ha hallania kellene az egyetemes történelem
magyarázatánál, hogy a megkeresztelkedett embereknek akkor kellet elhagyniuk keresztény
államunkat, mikor felvételt nyertek a szent egyház kötelékébe.
Az evangélikus egyház viszont nem véleményt mondott, hanem 1938. novemberében törvényt
alkotott a keresztelésről és az egyházba lépő új tagokról. 258 Saját papságát pásztorlevélben
értesítette és irányította, miként visekedjenek a kereszt felvételére jelentkező zsidókkal szemben.

256

Sas Andor. A szlovákiai zsidók üldözése 1939–1945). http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/1993/II.-evf.1993.-januar/A-szlovakiai-zsidok-ueldoezese-1939-1945
257
HODÚR, Ján. Rubrika: Cirkev http://nss.sk/178/postoj-katolickej-cirkvi-k-zidovskej-otazke-pocas-1-slovenskejrepubliky.
258
Lásd: Baranová, Daniela. Postoj evanjelickej augsburského vyznania cirkvi k riešeniu židovskej otázky v rokoch
1938- 1945. In: Holokaust ako historický a morálny problém v minulosti a v súčasnosti = Holocaust as a Hitorical and
Moral Problem of the Past and the Present. [Ed.]: Vrzgulová, Monika - Richterová, Daniela. Br., ŠEVT pre Ůrad vlády
SR a Dokumentačné stredisko holokaustu 2008, s. 15-34, v angl. s. 222-243.

70

Az evangélikus egyház törvénye egyes híveinél, papjainál ellenszenvett – félelmet váltott ki és
egyes meggyőződéses antiszemiták arra panaszkodtak, hogy egyházuk a zsidók menedékhelyévé
válik.
Ki a keresztény és ki a szlovák259
A szlovákiai zsidók egyrésze a keresztény vallás felvételében látta megmaradásának az esélyét. A
kereszténység felvétele az érintett zsidókat különböző előírások, feltételek betartására kötelezte.
A szlovák katolikus társadalom egyes tagjai összekapcsolták a kereszténység felvételét a zsidók
asszimilációjával és felvedődött a kérdés „csinál-e a keresztelés a zsidókból szlovákot? …. hány
generációra van szükség, hogy a zsidóból keresztény legyen és a szlovák keresztény közösség
tagjává váljon?”260
A kérdések azért merültek fel a katolikusok körében, mert magukat tartották a felelőssé a szlovák
nemzet jövőjéért.
A választ a feltett kérdésekre még az államtanácsban is keresték. Vita alakult ki, hogy ki keresztény
és ki szlovák. A zsidó mikor nem lesz zsidó, mikor lesz „normális“ szlovák? A közvéleményt is
érdekelte a választ.
A vita rámutatott a zsidók iránt érzett megvetésre, ellenszenvre, nemcsak az átlag emberek körében,
hanem a legmagasabb egyházi és politikai körökben is.
Egyházak és a kikeresztelkedés261
Egyes római katolikusak papok a zsidók konverziójában „egyszer mindenkorra véglegesen”
megoldását látták a zsidó kérdésnek Többen úgy tekitettek erre a folyamatra, hogy a hitetlen
zsidókat végre sikerül az egyház igájába hajtani.
Az evangélikus egyház nyitottabban kezelte a problémát, de az „aggódók” itt is hallatták szavukat ,
féltették egyházukat a zsidó „menekültektől .”
A kisebb egyházak, igy a görög katalikus sem viselkedett elutasitóan és mereven a kereszt
felvételére jelentkezett zsidókkal szemben.
Felvedtődik a kérdés, hogy az egyházak között miért voltak szembetűnő különbségek a zsidósághoz
való viszonyulásban?

A keresztelés folyamata és ideje
A keresztelés felvételének a folyamata nem mindenki számára volt egyforma. Szubjektiv okok is
erősen befolyásolták, mint szimpátia, ellenszenv. A folyamat igy lehetett aránylag gyors, de nagyon
hosszadalmas is. Voltak papok, kik a ellenszenvvel viselkedtek a zsidókkal szemben és igyekeztek
a folymat idejét meghosszabitani, a tökéletes felkészitésre törekedtek (házi feladatot irattak,
Ješajahu A. Jelínek. Krstenie Židov na Slovensku v období holokaustu. Online elérhetőség:
http://www.druhasvetova.sk/OLD/view.php?cisloclanku=2012080006.
260
Ješajahu A. Jelínek. Krstenie Židov na Slovensku v období holokaustu. Online elérhetőség:
http://www.druhasvetova.sk/OLD/view.php?cisloclanku=2012080006.
261
Ješajahu A. Jelínek. Krstenie Židov na Slovensku v období holokaustu. Online elérhetőség:
http://www.druhasvetova.sk/OLD/view.php?cisloclanku=2012080006.
259

71

vizsgáztattak., stb.). Több esetben is előfordult, hogy a felvételt kérőt már nem érkezték
megkeresztelni, nem konnyítették meg a folyamatot, pedig nagyon jól tudták , hogy mi vár a
zsidókra.

A lakosság viselkedése
Feljelentések, panaszok a megkeresztelt zsidókkal szemben szintén gyakran fordultak elő (nem
járnak rendszeresen templomba, kényelemből keresztelkedtek meg …stb.) .
Megkeresztelkedett zsidók helyzetének a tisztázása 262
A sárga csillag kötelező viselésére kötelezték a keresztény zsidókat is. Az egyházi szervek, a papság
kezdetben tanácstalanul szemlélte az eseményeket, de a későbbi tiltakozások réven sem érték el a
sárga csillag viselésének az eltörlését. A sárga csillagos keresztény zsidók templomi jelenléte
zavarta őket a leginkább, dikerült elérniük, hogy a keresztény zsidók felmentést kaptak a
csillagviselés alól a templomban.

Az egyházakat és papjaikat ért vádak
A keresztelésért elfogadott zsidó pénz vádja volt a leggykoribb. Nyomtatvényok pénzért történő
kitöltését is többször felrótták az egyházaknak. A keresztelő papokat megvádolták, hogy a
keresztelést „ipari szinten” üzik.

Vádak a kereszt felvételére jelenkezett zsidók ellen
Azzal vádolták a zsidókat, hogy lefizetik a papokat, hogy felvegyék őket az egyházba. Főleg a
kisebb egyházakat támadták. Főleg a ludák újság foglalkozott előszerettel ilyen esetekkel.

Mit értek el a kikeresztelkedéssel?
A kikeresztelkedettek szintén transzportba kerültek a tiltakozások ellenére is.

A megkeresztelkedettek deportációjának problémája
Az egyházi vezetők között aakadtak olyanok kiket érdekelt a megkereszetelkedett deportáltak sorsa.
A német hivatalok, hogy megnyugtassák az aggódó papokat megigérték, hogy az konvertáltak
számára az új otthonukban speciális körülményeket biztositanak, és lehetővé teszik a papok
látogatását , lehetőséget biztositanak számukra vallásuk gyakorlására.
Az igéretek sohasem lettek betartva, csak arra voltak jók, hogy a szlovák köztisztviselők
támogassák a kikeresztelkedettek deportációját.

Ješajahu A. Jelínek. Krstenie Židov na Slovensku v období holokaustu. Online elérhetőség:
http://www.druhasvetova.sk/OLD/view.php?cisloclanku=2012080006.
262

72

A megkereszteltek száma263
A megkeresztelkedettek pontos száma nem ismert, csak feltételezések vannak, részben a szlovák
állami szervektől részbems zsidó tisztviselőktől. Becslés szerint megközelitőleg 10 000 személy
keresztelkedett meg.

A következő adatok ismertek: 1944. február 2. 12 812 jogilag zsidó személyből Szlovákiában 3 988 fő volt zsidó
vallású 31,12 % ; 3 269 római katolikus 25,51 %; 905 görög katolikus 7,06%; 3 160 evangélikus 24,66 %; 976
református 7,61%; 168 pravoszlav 1,31%; 51 más 0,39 %; 285 felekezet nélküli 2,22%.
263

73

Esettanulmány 5
Péter Izabella:
Csíkszeredai zsidók és keresztények viszonya a helyi sajtó tükrében

Csíkszereda, román nevén Miercurea Ciuc, 42 ezres lakosságú város, Hargita megye közigazgatási
központja melynek mára sajnos egyetlen zsidó lakosa sem maradt. Bár a városban soha nem volt
nagyszámú zsidó lakosság, hisz közismert volt a „nem székely származású egyének” iránti
intoleranciájáról264, a XIX. század utolsó évtizedétől kezdődően Csíkszeredában is megtelepedtek a
zsidók.
Az első zsidó, Hetman Móric betelepedésétől a deportálásig hosszú út vezetett, amely alatt nemcsak
a betelepedett zsidóság, hanem a város lakossága is sokat változott: a virtuskodó zsidóellenességtől
egyes zsidók teljes jogú polgárokként való elismeréséig, deportáláskor a zsidók feljelentéséig,
illetve az általuk használatlanul maradt lakások igényléséig vagy javaik visszatértük esetére való
megőrzéséig széles skálán mozogtak a keresztények és zsidók interakciói.
Jelen tanulmány célja ezen kölcsönhatások vizsgálata a Hargita Megyei Levéltár iratanyagára, a
korabeli csíkszeredai sajtóra, a csíkszeredai hitközség magánlevéltárában található anyagokra,
illetve Szabó Katalin mélyinterjúira támaszkodva.
Ennek érdekében tekintsük át röviden a csíkszeredai zsidóság történetét.

Néhány statisztikai adat a zsidóság betelepedéséhez Csík vármegye és Csíkszereda területére
Csík vármegye és Csíkszereda területére viszonylag későn és kis számban telepedtek be a zsidók.
Ehhez hozzájárult a terület elszigeteltsége – a vasút csak későn, a XIX. század végén kötötte össze
Erdély többi részével –, valamint a hagyományos katolikus öntudat is, amely a Csík vármegyei
székelyek identitástudatának fontos részét képezte.
Az 1869-es népszámlálási adatok szerint a vármegyének 305 izraelita vallású lakosa volt265, amely
viszont folyamatosan nőtt és 1910-re, elérte a 2357 főt. Az első világháborús nagy veszteségek – az
1920-as népszámlálás már csak 1861 zsidó nemzetiségűt mutat – után lassan kezdett újra növekedni
a zsidók lélekszáma, 1930-ra újra elérve az 1910-es szintet: ekkor 2345 személy vallja magát
zsidónak. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez a változás csak abszolút számban tekinthető
növekedésnek, hiszen a lakosság összlétszáma ebben az időszakban nagyobb növekedést mutat, így
a zsidók százalékos aránya a magyar lakosság körében tulajdonképpen csökkent.266
A csíkszeredai zsidó hitközösség magánlevéltára – 70/1974 – dr. Adler Miklós levele Vántsa Zoltán református
tiszteleteshez.
265
A népszámlálási adatoknál Varga E. Árpád, Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munkájára támaszkodtunk
(Hargita megye településeinek etnikai (anyanyelvi/nemzetiségi) adatai 1850-2002 valamint Hargita megye
településeinek felekezeti adatai http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002.htm.
266
Ennek magyarázata valószínűleg a román népszámlálási biztosoknak abban a törekvésében keresendő, amellyel a
zsidókat arra bíztatták, hogy inkább izraelitának és zsidónak vallják magukat. Ez a román kormány hivatalos
propagandájának részét képezte, melynek célja a magyarság létszámának csökkentése volt a magyar zsidók
leválasztásával. Valószínűleg ennek a politikának valamint a cionizmus térhódításának következménye volt az, hogy
ekkor és a következő népszámláláson a magyar zsidók egy része már nem vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Lásd:
Tibori
Szabó
Zoltán:
Csík
vármegye
zsidósága
a
betelepüléstől
a
megsemmisítésig.
I-III.
http://www.adatbank.ro/inchtm.php?kod=230
264

74

A következő évtizedben újra lassú elszivárgás állapítható meg, egyes adatok szerint a magyar
hatalomátvételkor a vármegye területén 1940-ben 2067 zsidó élt.267 Az 1941-es népszámlálás a
vármegye területén 70 kikeresztelkedett zsidót jegyzett, akik a zsidótörvények alapján zsidónak
számítottak.268
Csíkszereda adatai hasonlóképpen alakultak: a városban Zsögöd, Taploca, Somlyó falvakkal együtt
1869-ben 5 zsidó élt, 1880-ban pedig 19. 1910-ben azonban már 241 izraelita élt a városban és a
város szerves részét képező falvakban. A nagy háború következtében a szeredai zsidóság létszáma
is csökkent. 1920-ban 205 zsidó lakosa volt a városnak, és csak 1930-ra éri el újra az 1910-es
szintet 302 izraelita vallású személlyel. Ez a szám az elkövetkező évtizedben csak keveset változott,
az 1941-es magyar népszámlálás 299 zsidót talált Csíkszeredában. Ezekből a deportálás után három
személy tért viszza. Számuk a kivételezettekel, a túlélő munkaszolgálatosokkal és a Csernovicból
betelepedett zsidókkal együtt 1947-ben 126 fő.
Mindezek az adatok a magyarság lélekszámához viszonyítva csak kis arányokat mutatnak, melyet a
következő táblázat szemléltet:
Év
1850
1857
1869
1880
1890
1900
1910
1920n
1930**
1941
1947*
1948a
1956a
1956n
1977n
1992
1999

Összlakosság
961
1016
1247
1597
1789
2858
3701
2675
4807
6926
6143
11 996
11 996
30 069
45 769
47 000

Izraelita
5
19
13
160
241
188
268
299
126
69
7
61
15
5
4

Arány
0
0
0,4
1,19
0,73
5,60
6,51
7,03
5,58
4,32
1,12
0,06
0,51
0,05
0,01
0,008

Azonban ez a népességbeli növekedés is kiváltotta a helybeliek intoleranciáját. Vitos Mózes269
Csíkmegyei füzetek. Adatok Csíkmegye leírásához és történetéhez című munkájában, amely 1894 és
1902 között jelent meg, aggódva szól a zsidóság betelepedéséről.
„Egyedül Csíkmegye tiszta katholicizmusának kell tulajdonítanunk, hogy itt a múlban soha
nemzetiségi kérdésről szó nem lehetett. Így csíkmegye hitbeli és nemzetbeli egységének eszméjét
tényleg egymástól elkülönítve gondolni alig lehet, de nem is szabad. (...) Úgy hogy a jelen rohamos
idegen szemita faj invasiója miatt is aggódó sejtelemmel tekintek székely vérünk messze jövője
felé.”270

267

Ferencz S. Alpár: A csíkszeredai zsidókról. In: Székelyföld [Csíkszereda], IV. évf., 1. sz., 2000. január, 72. old.
Tibori, i.m.
269
Vitos Mózes, (1847- 1902) helytörténész, szerkesztő, római katolikus pap. Nagy műve a Csíkmegyei füzetek. Adatok
Csíkmegye leírásához és történetéhez, amely 1894 és 1902 között jelent meg. A monográfia jellegű munka 1022 oladal
terjedelmű, 34 füzetben, folytatásokban adta ki, hogy könnyebben hozzáférhetővé tegye a nép számára. Minthogy Vitos
Mózes hosszú időn keresztül a Csíki Lapok munkatársa is volt, hatása a csíki közvéleményre számottevő volt.
270
Vitos, I. 9. o.
268

75

A befogadók
Egy közösségben, mely számára a csíksomlyói búcsú a nemzeti identitás része, mely mítoszt kreált
magának a vallás megőrzéséből, az idegen vallásúak betelepedése nagy tiltakozást váltott ki. Ezért a
zsidók hátrányban voltak a betelepülő örményekkel szemben, akik ugyan hasonlóképen kereskedők
voltak, viszont a vallásuk katolikus volt, ami a túlnyomóan katolikus vármegyében az elfogadás
alapjait teremtette meg számukra.
Vitos Mózes azon sajnálkozik, hogy valamikor a zsidóság aránya Csík vármegyében 0,61% volt, de
ez a szám rövid idő alatt megszázszorozódott. A klasszikus antiszemitizmus minden vádját
felsorakoztatja a zsidók ellen: hogy a kocsmák bérletéből élnek, uzsorával foglalkoznak, erénynek
tartják, ha egy keresztényt rászedhetnek.271 „Látjuk, hogy elfoglalták a földbirtokos (MagyarországErdélyben) a nagy és kisipart, nagy és kiskereskedelmet, az egész sajtót, meghamisították a magyar
közvéleményt s lefoglalták a magyar politikai közéletet, szóval ők lettek a helyzet uraivá, vagyis
Magyarország a zsidóság Eldorádójává lett.”272
Ebbe a zárt, így az idegenekkel szemben intoleráns és ugyanakkor gazdaságilag elmaradt
közösségbe telepednek be a zsidók.
A vármegye gazdasági helyzetéről szintén Vitos Mózesnél olvashatunk, aki a nemzetiségi kérdésen
kívül viszonylag objektíven értékeli a megye helyzetét: kereskedése és ipara a „kezdetlegesnél alig
több”273, egyedül a fa és ásványvíz kivitel az, ami jelentősebb szerepet töltött be a gazdaságban. A
vasút, mely későn épült ki, sem jelentett igazi előrelépést, hiszen nem tudták megszervezni a
termékek eladását: „ha esetleg többet találnának dolgozni, mint amennyi «Csíkország»
belfogyasztására szükséges, azt se tudnák, mit tegyenek vele.”274
Csíkszeredáról Orbán Balázs sem nyilatkozik túl hízelgően: „Szereda egy oly gyarló kicsiny
helység, melynél nagyobb s városiasb küllemmel bíró falu Csíkban akárhány van. Az egészet két
utcza alkotja, melyek egyenes szögben találkozva az egésznek egy T alakot adnak, az északról
délnek tartó utcza déli végénél van a vár, e körül a volt határőri ezredek csinosabb tiszti lakjai. A
keletről nyugatnak tartó másik utcza nyugati végénél van a város (egyetlen, s nem nagyon díszes)
temploma, ezek közt pedig apró földszintes, deszkával fedett házikók, csak néhány kisszerű bolt,
néhány iparos és sütőczég s a sok korcsmát jelölő gyalult forgácsczég sejteti, hogy városban
vagyunk. – A mint jelene igénytelen e városnak, úgy multjáról se sokat tudunk.”275
A város még 1900-ban is a legelmaradottabbnak számított „az összes székely városok közül az
építészeti beruházások terén.”276 Az 541 lakásból csak 24 volt emeletes és csak ötnek volt
fürdőszobája!
Ez a vallásos, zárt közeg már akkor antiszemtita volt, amikor még egyetlen zsidó sem lakta, bár ezt
többen is annak számlájára írják, hogy keresztény lakosai nem ismerték, csodabogárként,
furcsaságként kezelték őket.277 Miután azonban több zsidó is betelepedett Csíkba, ez a hozzáállásuk
lassan megváltozott, elfogadták, befogadták őket. Ebben nagy szerepe volt azoknak a gazdasági
hatásoknak, amelyeket a zsidók betelepedése indított el: új munkahelyek teremtése, magasfokú
orvosi ellátás, szanatórium, a fogyasztási cikkek kínálatának diverzifikációja.
271

Ibidem, 37. o.
Ibidem, 36. o.
273
Ibidem, 6. o.
274
Vitos, I. 261.o.
275
Orbán Balázs: A székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból, Pest, 1868,
http://mek.oszk.hu/04800/04804/html/
276
Frank Miklós: Csíkszereda város fejlődése – építőipari szempontból in: Az 50 éves ipartestület 1884-1934,
kiadó:Csíkszereda és vidéke ipartestülete, 1934, 80.
277
Tivai: „Nálunk a nagy publikumnak fogalma sem volt a zsidóról.” I.m. 55.
272

76

Ennek ellenére, a különböző visszaemlékezések és újságcikkek alapján arra a következtetésre
juthatunk, hogy a befogadás soha nem volt teljes, a zsidók bármennyire is szerettek volna
integrálódni, a katolikus közösség mindig idegenként tekintett rájuk, és kívülállóságukat mindig
érzékeltette is velük.

A csíkszeredai zsidóság rövid története
Székelyföldre Moldvából, Bukovinából, illetve Galíciából telepedtek be a zsidók, bár elszórtan
Erdély más területeiről is érkeztek. Ezek egy része vándorkereskedő volt, akik végül itt
megtelepültek, de főként a fakitermelés és fafeldolgozás illetve a gabonakereskedelem vonzotta
őket. Bár azelőtt is történtek próbálkozások a betelepülésre, 1890 előtt a vándorkereskedők
továbbáltak, mivel „nem tudtak beilleszkedni a „nem székely származású egyéneket nehezen
befogadó lakosság körébe”.278
Betelepedésüket azonban felgyorsította, hogy 1875-ben Csíkszereda megyeszékhely lett, valamint
az ún. székely körvasút279 megépítése is – ez alkalommal főként Háromszékről érkeztek zsidók
Csíkba. Mivel a jómódú zsidók főként a fafeldolgozó cégek tulajdonosaiként munkahelyek
teremtésével elősegítették a lakosság pénzhezjutását, valamint a jól felkészült zsidó orvosok
megbecsülést szereztek, lassan enyhült az ellenük érzett ellenszenv, és befogadják őket a csíki
társadalomba. Ez a befogadás azonban korántsem jelentett elfogadást is. Státusuk inkább megtűrt
volt.
Ez is előrelépést jelentett azonban az első Csíkszeredába betelepedett zsidó helyzetéhez képest.
Hetman Móric valamikor az 1860-as évek második felében költözhetett be családjával
Csíkszeredába. A fennmaradt feljegyzések szerint a város lakossága, bár megtűrték az ecetárust,
„virtusból” megfurták a hordóit, szekereikkel összetörték a tornácát, ablakait betörték, hiszen „zsidó
volt, ami a legnagyobb hiba!”280 Annak ellenére, hogy Hetman előtt soha nem is láttak zsidót,
Csíkban „egy szakasztó szálig antiszemita volt minden ember.”281 Jogorvoslatra nem volt esélye, a
városvezetőség sem segített. Tivai Nagy Imre Emlékezés régi csíkiakról című könyvében ezt úgy
értékelte, hogy a város lakói számára „nagy gyalázat” volt, „hogy egy eleven zsidó meg mert
húzódni” a falai között, és mindenki gáncsolta, megkeserítette életét, sőt a zsidóval való
„virtuskodás” úgymond kötelességszámba ment!282 A városvezetés is közrejátszott ebben, hiszen a
legnagyobb télben szedette le a rozzant faházikó ajtaját, ablakait. Hetman Móric csupán
egyetlenegyszer vesztette el türelmét és kétségbeesésében Bécsbe írt levelet: „Euer Majistät, hier ist
ribillion...” melyre azonban választ nem kapott.
A betelepedés azonban, bár nem nagy arányban, folytatódott, és lassan a csíkiak is megtanultak
együtt élni a zsidókkal. A csíki újságokban, mint a Csíki Lapok, ill. Csíki Hírlap helyet kaptak a
zsidók hirdetései is és zsidó témájú cikkek is megjelenhettek. Közben folyamatosan fejlődött a
hitközség, Chevra Kadishát létesítettek, majd imaházat építettek és Vorbetert, saktert szerződtettek.
A XX. század első évtizedében zsidó iskola létesült, a temetőnek földterületet vásároltak majd zsidó
templomot is építettek.
A templomnak otthont adó kis utcában több zsidó család is lakott – ezért is nevezték Zsidó utcának:
a Nágler család, dr. Adler Miklós, Mandel Béla cipőkereskedő, a Berkovics és a Popper család.
Ezen kívül a város több részén szétszórtan több zsidó család élt: Friedman Jakab,
278

Ibidem.
A Brassó–Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda–Gyergyószentmiklós–Déda–Marosvásárhely vasútvonal, amelyet 1897ben avattak fel, de teljesen csak 1909-re épült meg.
280
Tivai Nagy Imre: Emlékezés régi csíkiakról. Csíkszereda, 2009, 55.
281
Ibidem.
282
Tivai, 56.
279

77

kávéháztulajdonos, az Adler család, Berkovics Samu, bádogosmester, Hauzer Hermann, órás és
ékszerész, Hirsch Hugó, főorvos, Ackermann Ignác, kiskereskedő, Klein Sámuel, fűrészgyáros,
Friedlander Emil, fakereskedő.283
A beilleszkedést teljesssé tette dr. Pál Gábor, a csíksomlyói gimnázium igazgatójának lépése, mely
által „Adler Miklóst, háromszéki szörcsei Adler József iparos fiát, mint első zsidó vallású tanulót a
Katolikus Gimnázium tanulói közé felvette, megnyitván az utat a zsidók fiainak itteni
tanulására.”284
1913-ban saját rabbit is választottak Glasner Jakab személyében. Az eddig a tölgyesi hitközséghez
tartozó kis közösség önálló hitközséggé alakult: létrejött a Csíkszeredai Orthodox Izraelita
Anyahitközség.
A rabbiválasztás megosztotta nemcsak a város izraelita de keresztény lakóit is, és figyelemel
kísérték nemcsak Csíkszereda, de Erdély több városában is. A városban lévő két hírlap, a Csíki
Lapok és a Csíki Hírlap pártállástól függően ellentétes beszámolókat közölt a kampány lezajlásáról,
melyek azonban nem nélkülöznek némi antiszemita élt sem. Mivel Kálmán Gusztáv, kereskedelmi
államtitkár is részt vett a rabbiválasztásban, a választási ügy országos szintű botránnyá dagadt. A
Csíki Lapok 1913-as (XXV.) éfvolyamának első száma így értékeli a lezajlott eseményeket:
„E becsületes székely városban (...) főrabbiválasztásra készültek az izraelita polgártársak.
Mondanunk sem kell, hogy a választásban politikai szempontokat is belekevertek az okból hasznot
húzó illetékesek s a mungó képviselőválasztások megszokott eszközeivel: erőszakkal,
terrorizmussal, esetleg trafik- vagy italmérési engedély kilátásba helyezésével igyekeztek tervüket
valóra váltani. Mint hithű ember, természetesen Kálmán Guszti is beleütötte a választásba az orrát, s
így történt, hogy egy bizonyos Glasner Jakab nevű rabbi érdekében az érdekelt hatóságok útján
külön-külön igyekezett „meggyőzni” minden választót, hogy Glasner révén üdvözülhet.
(…) Hallottunk a szomszédban főispáni presszióról, de a zaj ott is hamarosan elült (…) Egyébbként
úgy mondják itt izraelita polgártársaink, sőt összes laptársaink úgy könyvelték el a választást, mint
amely nyugodtan, presszió és trafik nélkül, impozáns módon adta meg Glasner Jakabnak túlnyomó
többséget.”285
A választást követően a rabbi beiktatása 1913 január 19-én viszont már a megbékélés jegyében
zajlott le, „a városon való összes díszfogatok kivonultak a rabbi fogadására s felbokrétázva, zászló
elővitele mellett vonult be a városba a díszes menet.”286 A dolog nagy horderejére utalva a Csíki
Hírlap cikkírója így fogalmaz: „valósággal lázban volt e Csíkrendítő esemény miatt Csíkszereda” 287
A beiktatás utáni banketten adakozást rendeztek a Csík megyei árva- és szeretetház javára, melyből
a zsidóság alaposan kivette a részét.288

283

Ferencz S. 20.
dr. Adler 70/1974.
285
Csíki Lapok, 1913. január 1, 1. sz., 2.o.
286
Tivai, i.m. 53.
287
Csíki Hírlap, III. évf., 1913. január 25, 4. sz., 3.
288
„Glasner Jakab anyakönyvezető-rabbi beiktatása alkalmából (...) a Csík megyei árva- és szeretetház javára a
következők adományoztak: Zimmermann Adolf, dr. Harmat Leó, közkórházi főorvos 20-20 koronát, Boskovitz
Kolozsvárról, Habzelman Mór Kolozsvárról 3-3 koronát, Lazs Lázár MÁV-felügyelő Kolozsvárról, Aczél Ödön 2-2
koronát, Niszel Adolf, ifj. Berkovits Lázár, Gottlieb Géza 1-1 koronát, Magyar Hermann 5 koronát, Mátrai Ignácz 4
koronát. Fogadják a nemes szívű adományozók adományaikért köszönetünk kifejezését, Csík vármegye árva- és
szeretetháza igazgató választmányától. Csíkszereda 1913. évi március hó 31-én. Birtha József igazgató elnök.” Csíki
Lapok, XXV. Évf., 1913. április 9., 15.sz., 3.o.
284

78

A beiktatás kapcsán vetette papírra rövid elmélkedését Tivai Nagy Imre a csíki zsidóságról.
Röviden áttekintve a zsidók szívós kitartását, amellyel alig negyven év alatt az egyetlen betelepült
zsidótól kezdődően a városnak már saját hitközsége, temploma, saját temetője van, nagy jövőt jósolt
a zsidó közösségnek: „Egy cseppet se csodálkozzék majdan ötven esztendővel ezután élő nemzedék
azon, ha Csíkszeredában a zsidó templom fog a város legyszebb helyén épülni és a rabbi lesz egyik
legjelentősebb irányadó férfiú a város életében. A zsidó templom nem fog sokáig a régi disznópiac
eldugott zugában szerényen meghúzódni, előkerül az majdan a piac legszebb terére, mert a komoly,
vallásos meggyőződés és összetartás utat tör magának a legnehezebb akadályokon is, a vallástalan
nemzetköziség pedig meg fog lapulni s kézcsókra jelentkezik a szívós kitartással összeharácsolt
aranyborjú előtt.”289 Ez a hangnem, mely akkor is lenéz, ha dícsér, kíséri végig a zsidókról való
legpozitívabb megnyilvánulásokat is a város életében.
A csíkszeredai zsidók az első világháború végéig egyre jobban beilleszkedtek a közösségbe, a 82-es
székely gyalogezred honvédei között számos zsidó név szerepel. A háború azonban nem kímélte a
várost, házai egy része megsemmisült a keletkezett tűzvészben, lakossága visszaesett, a pusztítás
nyomai még 1922-ben is látszottak. A zsidó hitközség is komoly veszteségeket szenvedett úgy
anyagiakban, mint emberéletben. Az háború hősi halottai között volt Magyar Herman, Fischer
Frigyes, Josheph D. Hoffman, Grünwald Dezső, Breier Fülöp, de dr Adler Miklós és Ackermann
Ignác hazatértek a frontról. A rituális fürdőt és az előimádkozó lakását ezalatt kifosztották, a
templomot megrongálták. Szerencsére az átvonuló regáti román zsidó katonák elvitték a templom
tóráit és egy romániai hitközségbe menekítették. A tóraszekrény ajtajára felírták, hol találhatják
majd meg a háború után, ahonnan később vissza is szerezték őket. 290
A háború elvesztése és a trianoni békeszerződés gyökeresen új helyzetbe kényszerítette Csíkszereda
minden polgárát. A zsidók számára, akik eddig is kisebbségben éltek, a hatalomváltás nem volt
akkora megrázkódtatás, mint a magyarok számára, nemzetiségi szempontból kezdetben még enyhe
javulást is hozott. A román hatóságok inkább a zsidó nemzetiséget próbálták erősíteni a magyarság
kárára, a zsidókat arra biztatták, hogy inkább jiddisül beszéljenek, népszámláláskor magukat
zsidónak és ne magyarnak vallják.291
Ennek hatására a nagyfokú asszimilálódást felváltják a „poszt-asszimilacionista” ill. „poszt
emancipacionista” tendeciák, a helyi zsidók is a cionizmus felé orientálódtak.292 Az 1918 november
20-án megalakult Erdélyi Zsidók Nemzeti Egyeseületének célkitűzése a zsidók nemzeti kisebbséggé
nyilvánitása volt. 1930-ban pedig létrejött a Zsidó Párt. Ennek ellenére a román politika azon
törekvései, hogy a zsidókat szembeállítsák a magyarsággal és azok létszámát csökkentendő
magukat zsidó nemzetiségűeknek vallják, a legtöbb esetben csődöt mondott. A helyi – így a
csíkszeredai zsidók is magukat izraelita vallású magyaroknak tekintették.
Talán ennek volt köszönhető az is, hogy bár a csíkiak alapvetően nem kedvelték a zsidókat, a két
világháború közötti időszakban, amelyben a román politikát az antiszemitizmus egyre
hangsúlyosabbá válása jellemzi, Csíkban nem voltak zsidóellenes uszítások.
A háború után, 1920-21-ben a hitközség újraépítette templomát, a hívek száma növekedett, a város
életében változatlanul részt vett a zsidóság is. 1928-ban új hitközségi elnököt választanak a
Madéfalván gőzgépes gáterrel rendelkező Grünberg Mátyás személyében és miután Glasner Jakabot
Kolozsváron főrabbivá választják, annak helyét Krausz Romeo foglalja el.

289

Tivai, 54.
Ferencz Salamon Alpár: A Holokauszt helytörténetének oktatása V-VIII. osztályban. A csíkszeredai zsidóság
története. Kiadatlan, 29.
291
Randolph L. Braham: A magyar Holokaust, Gondolat, Budapest, 1988, I. 141.
292
Ferencz S. 32.
290

79

Mindennek politikai háttere azonban az egyre fokozódó román antiszemitizmus térhódítása: 1930ban a Corneliu Zelea Codreanu által megalapított Szent Mihály Arkangyal légiójából megalakul a
hírhedt Vasgárda, majd 1937-től egyre több antiszemita rendelet lát világot. A Goga-Cuza kormány
idején Romániában egyre több zsidóellenes törvényt hoznak, melyek céja „a zsidóság
térhódításának visszaszorítása” és „a román nemzeti érdekek védelme volt”. Ezekről az
intézkedésekről a csíkszeredai média is rendszeresen tájékoztatott, hiszen a zsidó közösség is a
város polgáraihoz tartozott.
Változott azonban a helyzet a második bécsi döntés után, mikor a magyarországi zsidótörvényeket
Cskszeredában is bevezették, a zsidó lapokat erdélyszerte betiltották, a zsidók állampolgárságát
pedig visszavonták. Ennek ellenére a helyzet érdekessége, hogy míg a Gyergyói Lapok és a
sepsiszentgyörgyi Székely szó nyíltan felvállalta az antiszemita uszítást, a Csíki Lapokban csak
elvétve fordultak elő zsidóellenes élű cikkek.
A zsidókkal szembeni visszaéléseket általában az anyaországból Csíkba helyezett városparancsnok,
Éder Elemér számlájára írják, aki csak kisszámú hívet tudott maga köré toborozni, azokat is inkább
a „lecsúszott egzisztenciájú egyének közül”: „Általában azt a gonosz, rossz, türelmetlen szellemet,
amelyet a megszálló és idehozott vegyes, másodrangú tisztviselő osztály magával hozott, az itteni
lakosság csak kevés, elvakult, poziciót akaró, könnyű fajsúlyú rétege fogadta szimpátiával, míg a
komolyabb része távolmaradt és sokszor éreztük segíteni akarását és részvétét a megalázásunkban.
Volt aki résztvett a hírhedt Éder ezredesnek a görög keleti templom értékeinek kifosztásában...
ezekkel szemben hálánk és elismerésünk jár Dr. Kovács Károly, Dr. Pál Gábor, dr. Nagy András.
Ifj. Dr. Gál József, Kovács Pál és még sok csíkszeredai lakótársainknak, akik felülemelkedtek az
akkori idők piaci hangulatán, nem engedve, hogy a sár reájuk freccsenjen.”293
Ezekben az időkben válik jelentőségteljessé azonban a keresztény egyházak képviselőinek – Bíró
Ferenc katolikus plébánosnak, illetve Kovács Pál református lelkésznek – a magatartása. Főként
mert Bíró Ferenc nagy befolyással bírt a városvezetőség tagjaira, akiről Adler Miklós úgy
nyilatkozott, hogy „minden politikai városi ügynek fő irányítója volt.” 294 Míg Kovács Pál gyakran
megpróbál közbelépni a zsidóellenes intézkedések enyhítése érdekében, Bíró Ferenc nyíltan kifejezi
rosszallását bármikor próbálják bevonni hasonló közbenjárásokra.
Pedig épp a város felsővezetésének aktív közbenjárására lett volna szükség amikor a Éder Elemér
ezredes – egyébként teljesen törvénytelenül – 80.000 pengő hadisarc befizetésére kötelezte a város
zsidóságát, és a későket vagy fizetésképteleneket kitoloncolással fenyegette.
Éder a zsidókat három kategóriába osztotta: azok, akiket ki kell toloncolni az országból, ez kb. a
zsidók 20%-át jelentette, akiket „csak” az ország más területeire kell küldeni – kb. 60%, és a
maradék 20%-ot tekintette helyben annyira megbízhatónak, hogy a városban maradhasson.295 Ezt az
elképzelését később meg is valósította: 1940 novemberében 24 családból 81 személyt, akik a
követelt 100-150 pengő közmunka díjat nem tudták befizetni, Gyimesfelsőlokra szállítottak és
ismételten megpróbálták átdobni a román határon. Ez a román határőrök ellenállása miatt
meghíúsult, így visszahozták őket a városi fogdába, majd november 16-án Kőrösmezőre deportálták
őket. A deportáltak érdekében Slachta Margit, a Szociális Nővérek főnöknője járt közben, amelynek
hatására a deportálásokat leállították, a 36 ukrán határon átdobott személyből azonban 21 személy
eltűnt. Érdekükben Pál Gábor, ismert csíki közéleti személyiség is közbenjárt. Bíró Ferenc katolikus
lelkész azonban felháborodva követeli a hozzá forduló Slachta Margittól, hogy őt hagyják ki az
ilyen dolgokból, hiszen „nekem sem ingem, sem gatyám, engem nem érdekel!”296A deportálásokat
Shultz Benő és felesége élték túl.
293

Adler, 70/1974.
Ibidem.
295
Bodea, 63.
296
Adler, 70/1974.
294

80

1942-ben a következő deportálások alkalmával 19 majd újabb 22 család deportálását rendelik el a
8130/1939-es törvény alapján. Az ok, amelyre hivatkoznak, hogy jelenlétük nemzetbiztonsági
érdekeket veszélyeztet. Bár Csíkszereda szociális munkása, Veres Judit megpróbál Sándor Imre
kolozsvári püspöki helytartóhoz fordulni segítségért, próbálkozása sikertelen. Slachta durván
elutasító levelet kap Bíró Ferenctől is, amikor az újabb deportálások leállítását szeretné elérni:
„Bocsánatot kérek, ha ilyen hatalom áll rendelkezésére ott, ne méltóztassék még egyszer engem is
belekalkulálni, mert az ilyen papi szerepet én nem vállalom.”297
Stróbl Emma közbenjárása Farkas Pál rendőrkapitánynál sokkal hetékonyabbnak bizonyult, hiszen
még aznap ígéretet kap: a fellebezések elbírálásáig nem lesznek deportálások.
Ennek ellenére 1942-ben több családot dobtak át Ruténiába.
Közben a városban maradt zsidók helyzete is romlott: rendőri felügyelet alatt álltak, hetente
jelentkezniük kellett a KEOKH-nál (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) hiszen
állampolgárságukat visszavonták. A zsidó fiatalokat eleinte még besorozták katonai szolgálatra, de
a kitüntetéseiket nem hordhatták. Kezdetben az érettségizettek karpaszományos önkéntesként
szolgálhattak, de fokozatosan elvették tőlük a karpaszományt, a bajonettet, majd az egyenruhát is.
Ennek egyik példája Lempert Andor karpaszomány jogosultság elismerése iránti kérelme, amelyet
azon a címen utasítanak vissza, hogy a saját nyilatkozata szerint zsidónak tekintendő.298
Hasonlóképpen besorozták Török Lipótot és fiát is, aki az első világháborúban szerzett kitüntetéseit
nem hordhatta.
Az 1939 márciusában életbe lépő honvédelmi törvény (1939:II) megteremtette a munkaszolgálat
alapját: a „megbízhatatlan” elemeket, mint például a zsidókat, kommunistákat és más
nemzetiségűeket a fegyvertelen munkaszolgálati egységekbe sorozták be. Az első időszakban a
munkaszolgálatosok főleg utakat, repülőtereket építettek, mocsarakat csapoltak le, később többek
közt a második magyar hadsereg kötelékébe osztották be őket.
Székelyföldön több munkaszolgálatos század működött. 1942 nyarán két munkásszázadot
vezényeltek ide Bihar megyéből gyimesközéplokra és az Uzvölgyébe. A csíki és háromszéki zsidók
nagy részét s 110/40-es számú munkaszázadba sorozták be, melynek elsődleges feladata a
csíkszeredai szálloda alapjainak kiásása volt. Később Ukrajnába vezényelték őket, ahonnan a
rendezetlen visszavonulás alkalmával többüknek is sikerült hazatérnie. Ennek ellenére sokan a
különböző betegségek, az alultápláltság, a hideg és nem utolsósorban a saját feletteseik
kegyetlensége miatt haltak meg.299 A visszaemlékezők megemlítik a taplocai Szabó Zoltánt is, aki
szekérbe fogatta a zsidó munkaszolgálatosokat, úgy kínozta őket. A munkaszolgálat egyik neves
áldozata volt Sarkadi Elek karmester is, aki kiütéses tífuszban halt meg valahol Ukrajnában.
A munkaszolgálatban lévő zsidók számára egy menekülési lehetőséget lehetett a kikeresztelkedés.
A keresztény munkaszolgálatosok ugyanis fehér karszalagot kaptak és elbánásuk is különbözött a
zsidókétól. A Gyulafehérvári Katolikus Érsekség levéltárában található Reiszmann Gyula budapesti
izraelita áttérési kérése, amelyet a Kolozsvári Helytartóságnak küldött be. Reiszmann Gyula a
101/72-es munkaszázadban Csíkcsicsóban teljesített szolgálatot, a szeredai vasút átépítésénél
dolgozott. Felesége és kislánya már áttért, ő viszont betegsége miatt nem tudott részt venni a
felkészítőkön. A csicsói plébános, Buzás Imre vasárnaponként oktatja és javasolja
megkeresztelését. A helytartó azonban Márton Áron 1939/376-os rendeletére hivatkozva300 úgy
Majsai Tamás, Egy epizód az Észak-Erdélyi zsidóság második világháború alatti történetéből. Margit Slachta
fellépése a Csíkszeredáról kiutasított zsidók érdekében. In: MEDVETÁNC, 1988/4, 1989/1, 15.o.
298
Csíkszereda Város Polgármesteri Hivatalának iratai 1859-1968, 239/ 29 cs. 215, 216 lap. 1941. október 3.
299
Ferencz S. i.m. 44.o.
300
Márton Áron az 1939-es év első püspöki körlevelében adta ki a zsidók keresztelésére vonatkozó utasításait, mely az
1939/376-os jelzetet kapta. Ennek megfelelően a keresztség szentsége csak akkor szolgáltatható ki, ha a szándék
297

81

értékeli, hogy a leghamarabb fél év elteltével keresztelhető meg, „a vallási ismeretek teljes
elsajátítása után”.301
A csíkszeredai Rosenthal Franciska esete egyáltalán nem kirívó, a szeredai főesperes Bíró Ferenc
csak akkor küldi fel kérését, amikor – jelentkezése után egy évvel – a rendeletben megszabott
felkészülés befejeződött. A főesperes megállapítja, hogy „lelkiismereti belső fordulatról és minden
világi indító ok teljes kizártságáról van szó”302. A válasz nem késik: amennyiben házassága
rendezett vagy rendezhető, megkeresztelheti.
Ennek ellenére a lakosság nem szimpatizált a fajgyűlölőkkel, inkább az „importált” tisztviselőréteg
számított antiszemitának a városban. Amikor Magyarország német megszállása után Csíkban is
bevezetik a sárga csillag viselés kötelezettségét, sok csíki lakos kiemelt tisztelettel tekint a
csillagviselőkre. Dr. Nagy András írja: „Bevezették a zsidók számára a sárga csillagot, azt mi
kicsinyes piszkoskodásnak vettük és aki ilyent viselt, annak szinte tüntetőbben köszöntünk, elvégre
Dávid csillaga megtisztelő jel, olyan, mint Krisztus híveinek a kereszt.”303
A gettósítás és deportálás azonban 1944. május 3-án elkezdődött, a csíkvármegyei zsidóságot két
gettóba internálták: a csík- és kászonszéki zsidókat Sepsiszentgyörgyre, a Gyergyó-székieket
Szászrégenbe. Az 1942-ben olyan engedékenynek mutatkozó Farkas rendőrkapitány most
diadalmasan ünnepelte a város zsidótlanítását:
„E négyéves, küzdelmes idő után következett el az ominózus 1944. év május 4-ike hajnala304,
amikor minden zsidó lakta ház ajtajában megjelenő detektív-rendőr csoportok felverték az alvókat
és sürgetve bekísérték a rendőrségi fogdába a közösség minden tagját szerény kis csomagjaikkal,
ahol még alkalmuk volt az otthoni alkalmazottaknak azt megdézsmálni, és ahol öregek, gyermekek
a padlón fekve tölthették el a legtöbbük utolsó csíkszeredai éjszakáját. A processust intéző Farkas
főkapitány, mint egy győzelmes csatát megnyert hadvezér – aznap délutánján szokásától eltérően –
nem ment templomba, hanem az udvaron székén lovaglóülésben kéjteljesen nézte a legyőzött
ellenséget.”305
A városból és környékéről 312 zsidó lakost szállítottak teherautókon a sepsiszentgyörgyi
gyűjtőtáborba. Szántó Mihály főmérnök családja valamint a Fried és az Ackermann család a
városban maradhatott. Bár Farkas Pál felajánlotta a mentességet az Adler családnak is, ezt nem
vették igénybe, ők is a deportáltakkal mentek.
A zsidók elszállítása után a rendőrök házkutatást tartottak azon családoknál is, akiket
„zsidóbarátoknak” ismertek, ott hagyott értékeik után kutatva. Annak ellenére, hogy nagyon kevés
ember volt, aki nyíltan ki mert volna állni a zsidók mellett, mindenki nagyon félt, mert már a
deportálás előtt zaklatták azokat is, aki a zsidó orvosokkal kezeltették magukat, voltak olyanok,
akik vállalták, hogy a zsidók értékeit megőrzik.306

őszinteségéről meggyőződtek. Ennek eredményeként egy év elméleti és gyakorlati felkészülést írt elő. A felkészülés
minimum heti egy óra elméleti oktatást jelentett és bevezetést a liturgiába. Mindemellett más feltételeket is be kellett
tartani: pl. teljesíteni kellett az érvényben lévő polgári törvények előírásait, és a más egyházmegyékből jövő zsidók nem
kaphattak engedélyt a megkeresztelésre. Azok, akiknek előző házassága az egyház törvényei szerint nem volt
rendezhető, szintén nem kaphattak engedélyt
301
Gyulafehérvári Érseki Levéltár, Helytartósági Iratok, 25 cs. 2604/ 1943. augusztus 15.
302
Ibidem, 433/ 1944. január 22.
303
dr. Nagy András: Lót visszanéz, Csíkszereda, 2001, 216. o.
304
Adler doktor tévesen emlékszik, a deportálás Csíkszeredában is május 3-án kezdődött.
305
Dr. Nagy, i.m. 216. o.
306
Bács Béla, Szabó Katalin, Voltak. Emlékezés a csíkszeredai zsidó közösségre, Csíkszereda, 1999, László Klára
visszaemlékezése, 17. o

82

A szentgyörgyi gettóból Szászrégenbe szállították, majd Auschwitzba deportálták a csíkszeredai
zsidókat is. Ezek közül Török Klárának, dr. Kiszelnik Ferdinándnak valamint Adler doktornak
sikerült hazatérniük. A munkaszolgálatra rendelt zsidóknak nagyobb esélyük volt a hazatérésre:
Popper Zoltán, Bermann Samu, illetve bátyja, Berkovics Arnold és egyik testvére hazatért
Ukrajnából, ahová a 110/40-es századot vezényelték, annak ellenére, hogy több keresztény társuk
akart tőlük mindenáron megszabadulni.
A hazatérők ugyanazokkal a problémákkal küszködtek, mint Magyarország más városaiban is a
visszatérő zsidók: javaik eltűntek, házaikba/üzleteikbe keresztények költöztek.307 A helyzet
érdekességét viszont az adja, hogy míg Magyarország többi területein csak 1944-ben kezdődött meg
a zsidó ingatlanok igénylése, Csíkszereda Város Polgármesteri Hivatalának iratai szerint már 1943ban gondnokság alá helyezték azokat az ingatlanokat, „amelyeknek tulajdonosai legalább egy éve
távol vannak s tartózkodási helyük ismeretlen és hazatérésükben és vagyonkezelésükben
akadályozva vannak”.308
Ezt a csíkszeredai lakosok ki is használták. Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának Iratai között a
zsidók javainak adminisztrálása megnevezésű 72-es csoportban találhatunk olyan kérelmet,
amelyben már 1943 október 5-én özvegy Dávid Ferencné kéri, hogy özvegy Dazbek Sándornénál a
Kossuth Lajos utcai 66-os udvaron az üres szobát utalják ki számára. Egy hasonló kérést azzal
utasítanak el, hogy ezeket a lakásokat csak megbízható, nemzethű egyéneknek utalhatják ki,
különben is a városvezetőség még vár ezzel a dologgal.309
Azonban nemcsak az egyéni károk voltak nagyok, maga a hitközség is oly méretű veszteségeket
szenvedett, amelyből soha nem tudott felépülni teljesen: „A zsinagógának a berendezését
összetörték, a héber könyveket tönkretették, az épületeket megrongálták. A rituális fürdő
berendezését teljesen megsemmisítették, a sachter lakását tönkretették, a temetőkerítést elhordták, a
sírokat megrongálták a háború alatt.”310 Így az 1960-as években megkezdődik a csíkszeredai
zsidóság kivándorlása Izraelbe. Az 1947-ben még 129 lelket számláló közösség létszáma
folyamatosan csökken, és 1992-re már csak 5 lakosa maradt, mára pedig egyetlen zsidó lakos sem
él Csíkban.

Zsidók és keresztények viszonya a helyi sajtó tükrében
Csíkszeredában a vizsgált időszakban több sajtótermék is működött. Ezek közül kiemelkedő
jelentőségű a Csíki Lapok. A közgazdasági és társadalmi hetilap 1888-tól 1944-ig jelent meg,
először Györgyjakab Márton nyomdájában, majd miután Vákár Lajos átveszi a Szvoboda Józsefféle könyv- és papírkereskedést, az ő kiadásában. A lap felelős szerkesztői között volt Vitos Mózes
katolikus pap, Élthes Gyula, Dr. Csipak Lajos kanonok majd 1926-tól 1944-ig Részegh Viktor
töltötte be a főszerkesztői állást.
A román uralom alatti időszakban a lap nevét románul is ki kellett írni, Ziarul Ciucului néven jelent
meg, majd a 30-as években a főszerkesztő és laptulajdonos neve is románul volt kiírva. A kezdetben
társadalmi lap mindvégig figyelemmel követte a román illetve a magyar politika eseményeit is,
beszámolt a város életét befolyásoló fontosabb politikai eseményekről is.

Nagy Teréz emlékezik, hogy a zsidó bérlői deportálása után, mikor hazaérkezett, a lákást kiürítve találta: „Mikorra
hazajöttem, a lakás le volt pecsételve. Egy nagy, esővíznek való üst volt, még azt is elvitték. A tiszta üres-üres lakást
kaptam. Ibidem, 25. o.
308
Ide tartoznak az 1941 és 42-es deportálások áldozatainak lalásai is. Csíkszereda Város Polgármesteri Hivatalának
iratai 1859-1968, 239/ 28 cs. 53 lap. 1943. május 12.
309
Csíkszereda Város Polgármesteri Hivatalának iratai 1859-1968, 239/72, 178. lap.
310
Ferencz S Alpár: A Holocaust történetének tanítása V-VIII osztályban. A csíkszeredai zsidóság története, 2010, 53.o
307

83

Ugyanakkor a városban két másik – rövidebb élettartamú hetilap is működött: A Csíki Hírlap
szintén hetilapként jelent meg 1911-ben, a Csíki Lapok konkurenseként. Az akkori alapítók, Pál
Gábor és Gál József a lap célkitűzéseiként a függetlenséget, a közszolgálatiságot, és az
igazságosságot fogalmazták meg.
A Csíki Néplap 1931 és 1944 között jelent meg Csíkszeredában, politikai, társadalmi és
közgazdasági hetilapként. Főszerkesztője kezdetben Domokos Pál Péter, majd 1933-tól Péter
Ferenc nyomdatulajdonos. A lap helyet adott a környék irodalmi megnyilvánulásainak, a csíki
közélet deomokratizmusát képviseli az 1940-es évek „importált méltóságos-szellemével” szemben.
Bár ezek a lapok adott pillanatban ellentétes szempontból mutatják be az eseményeket,
elemzésükből kibontakozik a csíkszeredai zsidóság és a magyar nemzetiségű „őslakosság”
viszonya. Ezt a fogalmat szándékosan használjuk, hiszen, a nagyfokú betelepülések ellenére bár
magában a városban nem is, de a Csíkszeredával egybeolvadt falvakban – mint Zsögöd,
Csíksomlyó és Taploca – ma is „jövevénynek” számít minden idegen.
A zsidók csíkszeredai története három különböző korszakot ölel fel. Ezeket a vármegye illetve a
város különböző államalakulatokhoz való tartozása fémjelzi: míg az első világháború végéig, illetve
a trianoni döntésig az Osztrák-Magyar Monarchia törvényei érvényesek az itt élő zsidókra, 1919
után a Románia részévé vált Csíkszereda, majd a második bécsi döntés 1940-ben újra visszacsatolta
Magyarországhoz. A három szóban forgó államalakulat törvényei különbözőképpen viszonyultak a
zsidósághoz, ugyanakkor a helyi lakosság magatartása ezen törvények alkalmazásával szemben is
változik, attól függően is, hogy mennyire tekintik sajátjuknak az adott politikai alakulatot, amelyben
élnek. Ezen törvények meghatározzák a zsidóság jogait illetve azok megvonását is Csíkszeredában.
A Monarchia területén élő zsidók számára az 1849. december 30-án proklamált Olmützi Alkotmány
jelenti az emancipáció egyik fontos állomását. Ebben ugyanis bennfoglaltatott az állam összes
lakóinak vallási egyenlősége, valamint a polgári és politikai jogoknak a felekezetektől való
függetlensége. Bár ezt az alkotmányt 1851-ben visszavonják, a polgárok törvény előtti egyenlősége
érvényben marad. A neoabszolutizmus idején azoban az emancipáció kérdése lekerül a napirendről
és csupán az 1867-es kiegyezés hozza el a téma újratárgyalását. Az egyenjogúsítás végül akkor
valósult meg, amikor az Országgyűlés elfogadta gróf Andrássy Gyula miniszterelnök
törvénytervezetét, melynek megfelelően a 1867/XVII törvénycikk kimondja, hogy az ország
izraelita lakossága a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog tekintetében
egyenjogúvá válik. Az emancipáció utolsó lépése pedig a zsidó vallás „bevett vallásá” való
nyilvánítása volt 1895. november 2-án a 1895/ XLII törvénycikk által. Ugyanebben az évben jelent
meg a polgári házasságokról szóló törvény, mely az eddig prozelitizmusnak minősülő zsidókeresztény házasságokat is törvényesítette.311 Ezáltal megnyílt az út a vegyes házasságok között
(amit viszont a katolikus egyház sérelmezett312), elősegítve és meggyorsítva ezzel a zsidók
asszimilálódását.
Ezek a törvények a zsidók számára elhozták a biztonságot, annak ellenére, hogy amint azt a
csíkszeredai Hetman Móric esetén is láthattuk, a helyi „virtuskodásoktól” nem tudta megvédeni
Gyémánt László: Evrei din Transilvania în epoca emancipării (1790-1967), Editura Enciclopedică, Bukarest, 2000,
211. o.
312
Érdekes módon, bár a katolikus egyház tiltakozott a polgái házasság bevezetése ellen, mint amely jogait csorbítja, a
harmadik zsidótörvény esetén ugyanezt a hivatkozási alapot használják fel a törvény elutasítására. Serédi Jusztinián
esztergomi érsek a felsőház 1941. július 18-i ülésén így fogalmazott: "Az 1894: XXXI. tc. súlyos tévedést követett el,
amikor az állam hatáskörébe vonta a házasságot: ez a törvényjavaslat pedig, amely azt alátámasztja, következetes marad
a tévedésben, amikor új házassági akadályokat állít fel. Viszont a nagyméltóságú püspöki kar a katolikus hívekkel
együtt következetes az igazsághoz, amikor az isteni törvényre támaszkodva, az új házassági akadályokkal éppúgy
szembehelyezkedik, mint annakidején szembehelyezkedett a polgári házassággal is." A püspöki kar tanácskozásai. Az
1939. évi június hó 10-ére összehívott országgyűlés felsőházának naplója (1939-1944). II.kötet. Az Athenaeum
Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat nyomása, Bp., 1942.II.k.) 283. o.
311

84

őket. Ennek ellenére a törvény előtt zsidók a keresztényekkel egyenjogúaknak számítottak és a
csíkszeredai közösség integráns részét képezték. Ez a helyzet az újságok cikkein is nyomon
követhető: reklámjaik megjelentek a lapokban, a zsidók házassági illetve elhalálozási hirdetései is
szokványosak voltak, ugyanakkor minden lehető alkalommal adakoztak a köz javára.
A Csíki Lapokban ehhez hasonló hirdetéseket olvashatunk:
„Mózes József férfi-, női-, fiú- és gyermek-ruhás üzlete a Kossuth Lajos utcabeli Grünwald féle
új házban.”
„Dréher sör-forgalmazó Niszel-testvérek főraktára Csíkszeredán.”313
„Ébresztőgramofonok eladók Ackermann Ignácznál.”
Berkovics és Kóka bádogos üzletének reklámja 1921-ben majd minden számban megjelenik.314
A házassági hirdetések is gyakoriak: „Friedlander Emil, csíkszeredai fakereskedő folyó év aug. hó
11-én tartja egybekelési ünnepélyét Schuller Ella kisasszonyal Paşcani-ban (Románia).”
Ugyanakkor névváltoztatási kérelmek is megjelennek az újságok lapjain, melyek az asszimilálódás
vágyát fejezik ki: „Kesztenbaum Sámuel csíkszeredai lakos kérést nyújtott be a m. Kir.
Belügyminiszterhez, hogy saját mint kiskorú gyermekeinek nevét „Kertész”-re változtassa.”315
A lap rendszeresen közli a különböző helyzetekben adakozók névsorát is. Ezek között gyakran
találunk zsidókat is: „...a csíkszeredai önkéntes tűzoltóegylet zenekarának hangszer beszerzésére az
alábbiak adakoztak: Klein Sámuel Fűrészgyára, Friedlander Emil (50 kor.), Fried Samu, Magyar
Herman (20 kor.), Zimmermann Adolf, Lacher Gyula, dr. Zakariás Manó, Friedman Adolf, Niszel
Jakab, Lebovits Lázár (10 kor.), Niszel Adolf, Grünwald Albert (6 kor.).”316
A közéleti, társadalmi témák megválasztásakor a lapok felelős szerkesztői figyelembe veszik, hogy
előfizetőik között sok a zsidó, így ebben az időszakban gyakran találhatunk olyan cikkeket,
amelyek a zsidóságot érintő kérdésekkel foglalkoznak. Egyik ilyen visszatérő téma a romániai
zsidóság helyzete. A Csíki Lapok gyakran közölt összehasonlításokat a magyarországi és a regáti
zsidók helyzetéről, előnyösen ítélve meg a helyi zsidók helyzetét, ugyanakkor elítélve a román
„barbarizmust”: „Az a helyezet, melyet a romániai zsidóság nyög, valóban tarthatatlan. Minden
modern állam a jogegyenlőség áldásait megosztja a zsidókkal. Csak egy-egy elmaradt keleti ország
tűri még meg azt a társadalmi bélyeget, amely a zsidóságot elkülöníti a keresztény népektől.
Románia azonban a kultur-államok lépcsőfokáig jutott. Nincs indokolva többé a zsidóság
visszaszorítása e földön.”317
Míg azonban a Csíki Lapok inkább filoszemita alaphangulatú, a Csíki Hírlap épp az ellenkező
álláspontról tudósít. Pár hónap eltéréssel jelenik meg a cikk a Hírlapban, amely a zsidók jogokért
való harcáról szól: „A romániai zsidók újabban akarják politikai és polgári egyenjoguságukat
kivívni. Romániában a zsidóknak korántsincs oly tág mozgási terük, mint másutt, hazánk is említve.
Az az irányzat uralkodik ma is, hogy a zsidók nem honpolgárok (...) csak mint megtűrt idegenek
szerepelnek ott. (...) Románia álláspontja körülbelül az önvédelmi álláspont, mert látják, hogy az
államnak több kárt okozhatnak a zsidók, főleg a bevándorlók, mint hasznot.”318
Ennek ellenére, azt a hangnemet, amelyet Vitos Mózes a Csíkmegyei füzetekben használ egyik
újság sem teszi magáévá. Sőt, a Csíki Hírlap is megpróbál enyhíteni a cikk negatív hangnemén,

313

Csíki Lapok, 1911. december 20, 51. sz. 6.
Csíki Lapok, 1921. január 6, 1. Sz. 3.
315
Csíki Lapok, 1913. július 2, 27. sz. 2.o. apud: Ferencz S. Alpár, i.m.
316
Csíki Lapok, 1911. március 15, 11.sz.
317
Csíki Hírlap, 1913. február 1, 5.sz. 4. o. A zsidók újból jogokat kérnek. apud: Ferencz S. Alpár, i.m.
318
Csíki Hírlap, 1913. július 12, 28.sz.
314

85

végszóként így fogalmazva: „Ezek éríntése mellett azonban kalapot emelünk azon zsidó honfitársak
előtt, akik a magyar égisz hatása alatt asszimilálódva osztoznak jó és rossz balsorsunkban.”319
A trianoni békeszerződés után sem tűnik úgy, hogy hangsúlyosan változna a lapok orientációja.
Mindkét nemzet kissebbségben lévén, egymást támogató álláspontot vehetünk észre a cikkekben.
Az 1921-es év 12. számbeli vezércikke Új Bábelt építünk címmel jelent meg. Ebben Ágoston ignác
hangsúlyozza: „Fajunk szeretete, vallásunkhoz való ragaszkodásunk nem zárja ki embertársaink
önzetlen szeretetét, mások hitbeli meggyőződésének tiszteletben tartását.”320
Bár néha előforulnak olyan rövid hírek, amelyek rejtett antiszemitizmusról árulkodnak, ezek nem
feltünőek a közéleti cikkek sokaságában. Például az aforizmák között találhatunk ilyeneket: „Az
uzsorás olyan, mint a vérszípó, azzal a különbséggel, hogy a vérszípó, ha jóllakott, lefordul
áldozatáról, ellenben az uzsorás soha nem tudván jóllakni, örökösen szipolyoz. (San-Toy)”321 Bár
ez az aforizma nem a zsidókról szól, a köztudatban már annyira összekapcsolódott az uzsorás és a
zsidó fogalma, hogy alapvetően mindenki elértette az utalást.322
Sajnos a Csíki Lapok évfolyamaiból 1921 és 1936 között nem maradt fenn kutatható példány. A
zsidók hirdetései azonban ebben az időszakban is folytatódnak, a Hutter kávéház zene estélyeitől
kezdve Özvegy Grishaber Mórné bornagykereskedő Daradics-házi pincéjéig több zsidó reklámot is
találhatunk.323
A két világháború közötti korszakot azonban Romániában egyre inkább az antiszemitizmus
eszkalálódása jellemzi. Az 1937. december 29-én hatalomra kerülő Goga-Cuza kormány
állampolitikai rangra emelte az antiszemititzmust és elkezdte a zsidók kiszorítását a közéletből:
betiltotta a zsidó lapokat, megvonta a kocsmaengedélyeket, kizárta őket a közszállításból,
megtiltotta a zsidóknak keresztény háztartási alkalmazottak tartását és ami a legrosszabb, elrendelte
a zsidók állampolgárságának felülvizsgálását. A Vasgárda tevékenysége is egyre inkább hozzájárult
ahhoz, hogy zsidóság fenyegetve érezze magát az országban.
Ez a Csíki lapokban a zsidó témájú cikkek fokozatos eltűnéséhez vezetett, bár még mindig
megjelennek a zsidó hirdetések: „Dr. Adler Miklós orvos katonai szolgálatából hazaérkezett és
rendeléseit megkezdte.” „Dr. Fejér Mano (Emanuel) orvos rendel bel, nő, gyermek, bőr és
nemibetegek részére.”324
Ugyanakkor a július 28-i szám hírül adja, hogy Csíkmegyében 8 zsidó orvost helyeztek
rendelkezési állományba: Dr. József Edvard gyergyóditrói, dr. Weisz Móric, kászonaltízi, dr.
Pokenaru Kahan Jenő, szentdomokosi, Dr. Gerson Samu gyergyótölgyesi, Berkovics József
csíkszeredai, Harnisch Marcel úzvölgyi, dr. Siegler Emil ditró-hodosi, és Herskovits József
gyimesközéploki orvosokat bocsátottak el szolgálatból.325
A második bécsi döntés előtti hónapban hasonlóképpen beszámol a lap arról is, hogy az állami
monopolpénztár „30 napos felmondással bezárja az összes zsidó kézben lévő dohányárudákat.”326

319

Csíki Hírlap, 1913. július 12, 28.sz.
Ágoston Ignác: Új Bábelt építünk , Csíki Lapok, 1921, 12 sz. 1 o.
321
Csíki Lapok, 1921. január 6. 1 sz. 3. o.
322
A kérdésnek ez a vetülete a második világháború alatt válik érdekessé, amikor a rendőrség fellép az „árdrágítók”
ellen. Ezekben az esetekben azonban gyakran nem a zsidók az árdrágítók, ahogy azt a felsorolásokból láthatjuk, viszont
a cikkek társadalmi visszhangja épp a zsidók elítéléséhez vezet.
323
Csíki Lapok 1291. 12. sz, 3 o. és 18. sz. 6. o
324
Csíki Lapok, 1940. július 14, 27. sz. 3 old.
325
Csíki Lapok, 1940. augusztus 11, 32. sz. 4 o.
326
Csíki Lapok, 1940. augusztus 18, 33. sz. 4 o.
320

86

A lap harminchatodik száma azonban már a második bécsi döntés után jelent meg, ennek
hangnemén már érezhető a törés a keresztény-zsidó kapcsolatokban. Ha eddig nem jelentek meg
számmottevő zsidóellenes cikkek, innen kezdve a lap átveszi a hivatalos kormánypolitikát és már a
hatalomátvétel utáni legelső lapban megtalálható egy burkolt zsidóellenes kirohanás:
A cikkíró rámutat arra, hogy bár „a bécsi döntéstől mostanáig csak pár nap telt el, de a város
kereskedelmében ez a pár nap az árdrágításnak égig érő létráját állította fel.” Épp ezért gyors és
erélyes rendszabályokat sürget, megjegyezve, hogy „ez ma elsőrendű faji kötelesség, melyet meg
kell értenie kereskedőnek és fogyasztónak egyaránt.”327
Ennek ellenére, Alter Salamon nemzetiszínű zászlórudait még ebben a lapszámban is
reklámozzák.328 Észak-Erdély „visszatérése” az erdélyi zsidóság nagy részéből megelégedettséget
váltott ki, remélték, hogy ezáltal megszabadulnak a fokozódó román meghurcoltatásoktól.329 Mivel
azonban nem voltak információik a magyarországi helyzetről, ez az öröm korainak bizonyult: az
észak-erdélyi zsidók a „visszatérés” által valójában rosszabb helyzetbe kerültek, mint a Románia
területén maradt társaik.330 A második bécsi döntés idején 1940. augusztus 30-án Magyarországon
már érvényben volt az első két zsidótörvény331, melyeket a terület katonai megszállása után azonnal
alkalmaztak az észak-erdélyi zsidók esetében is. A zsidók illúziói arról, hogy a hatalomváltással a
sorsuk jobbra fordul hamar szétfoszlottak. A zsidó lapokat, egyleteket, szövetségeket betiltották. A
katonai hatóságok zsidóellenes intézkedéseit a polgári hatóságok még meg is tetézték.
Az erdélyi magyar sajtót átszervezték, ami által a hírlapok a jobboldal szócsöveivé váltak. Bár az
Erdélyi Lapok már 1932-es megalapításától kezdve antiszemtita hangokat ütött meg, a kisebb
városokban megjelenő lapok a fordulatig nem tartalmaztak nyílt zsidóellenes úszításkat. Most a
nagyobb lapokkal egyetemben (mint pl. A Hitel, Pásztortűz vagy a Katolikus Szemle) a kisvárosi
újságírók is átvették fajvédelem címen a zsidók elleni gyalázkodást. Így a dési Szamosvölgye, a
sepsiszentgyörgyi Székely Szó vagy a gyergyószentmiklósi Gyergyói Lapok.
Épp ezért érdekes megfigyelni, hogy a csíkszeredai hírlapok sokkal visszafogottabbak ebben a
tekintetben. 1940 és 1944 között ugyan megjelennek a zsidók magatartását helytelenítő cikkek és a
Csíki Lapok is átveszi a nagymagyarkodó – azaz inkább a székely vér védelmét hangsúlyozó
„importált méltóságos-szellemet”, de az öt évfolyam alatt alig találtunk nyíltan gyalázkodó, úszító
cikkeket.
Ebben a korszakban két érdekes tény figyelhető meg: az első időkben, közvetlenül a hatalomváltás
után felerősödik a „faji öntudat” hangoztatása, gyakran idéznek teljes terjedelemben ünnepi
beszédeket, melynek fő motívuma a nemzethűség. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan eltűnnek a
zsidó témájú cikkek a lapokból, mintha a zsidók nem is lennének már tagjai a város társadalmának.
327

Csíki Lapok, 1940. szeptember 8, 36. sz. 3 o.
Ibidem, 4.o
329
Braham, i.m. I. 144. o
330
Ibidem, 143. o.
331
Az 1938/XV. törvénycikk, vagy első zsidótörvény „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb
biztosításáról” 1938. május 29-én lépett hatályba. A törvény kimondta, hogy a szabadfoglalkozású pályákon, illetve a
tíz személynél többet foglalkoztató vállalkozásoknál a zsidók aránya nem haladhatja meg a 20%-ot.
Az 1939:IV tc. „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” vagyis a második zsidótörvény egyévre
rá, május 5-én jelent meg. A törvény kimondta, hogy zsidók sem honosítás, sem házasságkötés útján nem szerezhetnek
magyar állampolgárságt, megtiltotta számukra az állami tisztségviselést, előírta hogy a zsidó származású bírókat,
ügyészeket nyugállományba kell helyezni, és a középiskolai tanárokat, tanítókat és közjegyzőket el kell bocsátani. A
szellemi pályákon 6 százalékban maximálta a zsidók számát, de nem zsidó lehetett rendező vagy igazgató a
filmgyártásban és színházaknál valamint az írott sajtóban sem.
A törvény részletesen meghatározta azt is, hogy ki tekinthető zsidónak. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy
szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. (V.ö.
Braham, i.m. 106. és 130.o.)
328

87

Az előző évekhez képest nagyon kevés zsidó hirdetés jelenik meg, hiszen míg az 1920-as években
majdnem minden lapszámban több hirdetés is megjelent, az 1940. augusztus 30 és 1944 közötti
időszakban összesen négy hirdetést találtunk, melyekben a zsidó orvosok – dr. Berkovits József és
dr. Fejér Manó János tudatják pácienseikkel, hogy katonai szolgálatból hazatértek és a rendelésüket
újra megkezdték. Az 1941-es évfolyam első számában pedig Neumann Jenő vendéglős Boldog Új
Évet Kíván a klienseinek. Mindeddig a lapok tudósítottak még a romániai zsidók helyzetéről is,
most viszont már a városparancsnok zsidókra vonatkozó rendelkezései sem jelennek meg a
lapokban.
Vizsgáljuk meg azonban a „visszatérés” utáni első lapszámok miként viszonyulnak a megváltozott
helyzethez. Az 1940. október 13-i 41. szám például első oldalon közli az antiszemita kirohanásairól
már ismert Bíró ferenc főesperes Horthy Miklósnak szóló köszöntőjét. Bár a beszéd nem
zsidóellenes, mégis felvonultatja a megszokott jobboldali szólamokat:
„Az emberi élet nagy értékeit, a szabadságot, a fajiság megbecsülését és az ezzel járó szeretetet csak
az a nép tudja igazán értékelni, amely nép ezeknek az értékeknek évszázadokon keresztül
birtokában volt. (...) Az elnyomatás ideje alatt tisztán őriztük meg és mentettük át
szabadságszeretetünket” – ez idő alatt „fajiságunk tudata még jobban kijegecesedett.”332
Ezt a kezdeti időszakot az országzászló avatások és nagy ünnepi beszédek jellemzik, amelyekben
talán a leginkább érezhetők a zsidóellenes kirohanások. A cikkek, beszédek azonban nem annyira a
zsidók támadására, mint inkább saját nép, saját vér dicséretére törekszenek: „most a visszacsatolás
alkalmából hangsúlyoznunk kell, hogy a lapnak a célja a székely faji öntudat ébrentartása.” 333
Ennek ellenére a cikk a lap politikai orientációját is meghatározza: „az országos politikában a
székely népnek az erőteljes jobboldalon van a helye!”334
A különböző ünnepi beszédek ugyanakkor lehetőséget adnak a helyieknek, hogy kifejezzék a
zsidósággal kapcsolatos ellenérzéseiket, és ebből az első időkben a lapokba is beszivárog néhány
idézet. Ilyenkor elsősorban a magyar néplélek nemességét, a székelység nagyságát és küzdelmeit
hangsúlyozzák, de mindezekben a beszédekben burkoltan vagy nyíltabban mindig található egy
főhajtás a fajelmélet előtt.
A román sajtónak az az állítása, miszerint Székelyföld visszasírja a román uralmat, óriási tiltakozó
akcióba torkollott: a csíkszeredai országzászló avatáson 1941. január 12.-én több, mint tízezer
ember tett esküt a magyar zászlóra. A rendezvényen Bíró Ferenc által mondott ünnepi beszédből és
annak fogadtatásából kaphatunk valamelyest képet az egyház ezen képviselőjének elgondolásairól
és annak hatásáról a csíkszeredai közvéleményre. Az újságíró szerint ugyanis „Minden szava
nyomán égnek törő lelkesedésbe csapott a hatalmas gyülekezet”.335
Szavai szerint „...minden nemzet vigyázzon saját lelkére, hogy az erős és tiszta legyen. (...) ütött a
forradalom tizenkettedik órája: a levitézlett liberalizmus és a benne burjánzó szabadkőművesség
elvégezte hit és nemzetromboló munkáját: megérdemli dicstelen sírját.”336 Amint látjuk, Bíró a
klasszikus antiszemitizmus szólamait szólaltatja meg, amely a zsidókat a liberalizmussal és a
szabadkőművességgel azonosítja és bár a beszéd többi részéből a lap nem közöl, láthatjuk, hogy
hallgatóságát képes volt megragadni, tehát az általa közvetített eszmék kedvező fogadtatásra
találhattak.

332

Csíki Lapok, 1940. október 13, 41. sz. 1 o.
Csíki Lapok, 1940. október 27, 43. sz. 1.o
334
Ibidem
335
Csíki Lapok, 1941. január 9. 3 sz. 3 o
336
Ibidem
333

88

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy Dr. Csipak Lajos kanonok egyetlen idézett beszédében sem
találni meg ezt a fajelméletet igenlő jobboldali nézőpontot.
Hasonlóan érdekes Zadravecz István tábori püspök337 csíkszeredai látogatása majd csíksomylói
zarándoklata volt. E látogatás alkalmával tartott szentmisén oly sok ember vett részt, hogy a hívek
nagy része nem fért el a templomban.338 Épp ezért volt olyan község is, ahol zarándokútja alatt
három-négy beszédet is tartott.
A lapok azonban csak elvétve közölnek olyan részleteket, amelyekben a zsidókat explicit módon
támadnák. A gyakorlat inkább az utalások módszere volt, amelyben nem zsidóztak, hanem
liberálisokról, szabadkőművesekről, bolsevistákról vagy uzsorásokról, árdrágítókról beszéltek. Épp
ezért a következő szövegrészlet, amelyet a felszabadulás után bevonult újoncok eskütételekor Virág
Ferenc alezredes mondott el, kirívó példának számít: „Ez a kufár csaló faj nem átallotta akkor,
mikor ott a harctereken véreztünk és küzdöttünk a szép hazánkért önző érdekeikért a saját anyagi
jólétükért alattomban hátulról kicsavarni a derék székely kezéből a fegyvert.”
Az ilyen cikkek azonban ritkák, inkább közvetlenül az uralomváltáas után találkozhatunk velük és
majd később az 1944-es év folyamán. Ezekből is kifejeződik azonban a lap poitikai hovatartozása.
Ez az irányultság azonban nem akadályozza meg a lap főszerkesztőjét, hogy a 45. számban meg ne
emlékezzen a város híres zsidó származású konvertita orvosáról, Hirsch Hugóról, aki feleségével
Kolozsvárra költözött.
Hirsch Hugó sebészorvos az első világháború alatt telepedett le Csíkszeredában, és újító
eljárásaival, nagylelkűségével elismerésre tett szert a csíkiak körében. Hirsch Hugó az
asszimilálódot zsidókat képviselte a városban, kikeresztelkedett és szoros kapcsolatban állt a
katolikus egyházzal, a ferencesrend tiszteletbeli tagja – konfrátere volt. Bár mindvégig zsidónak
tekintették – „és ezt sokszor fejéhez is vágták”339 a csíkiak bíztak benne és tisztelték.
Csíkszeredában ő hozta létre 1912-ben a kórház sebészeti osztályát, bevezette a röntgen- és
laborvizsgálatokat, majd saját gyógyintézetet hozott létre ami által a városban lévő kórházi ágyak
számát megkétszerezte. Az intézet Hirsch-szanatórium néven egész Erdély-szerte ismertté vált.
Mivel a rászorulókat nagyon olcsón vagy akár ingyen is kezelte, a gyerekekkel pedig nagyon
gyengéd volt, sokan szerették a városban, orvosi működésének huszonöt éves évfordulójára
„országot-világot megmozgató ünneplést szerveztek a számára, mely lavinaszerűen hetekig tartott,
és amely napokon körülbelül 5000 ember vonult fel köszöntésére ajándékok tengerét rakva lábai
elé. A köszöntések után a Vigadó mozitermében háromszáz személyes közebéd volt estig tartó
szónoklatokkal”340
Ez az ünneplés is mutatja, hogyan értékelték az emberek azt, ahogy „a város szellemi és társadalmi
életébe beleavatkozott. Néha csak a a háttérből, gyakrabban látható és kézzelfogható módon,
bőkezűen osztogatva szellemieket és anyagiakat, de el is várva ezért az elismerést, sőt hódolatot”341
Elköltözésekor a Csíki Lapok a következő kiscikkel emlékezett meg munkásságáról:
„Dr. Hirsch Hugó szinte 3 évtizeden keresztül állott nagy orvosi tudásával ennek a népnek a
szolgálatában. Ezen felül ide nőtt egész lelkével és szívével a csíki földhöz, amelyet olyan mélyen
megértett és szeretett. Most, amikor a nyugdíjas életének hátralevő idején Kolozsvárra távozott és
itt hagyta munkás életének minden emlékét, meghatódva búcsúzunk Tőle, mindazoknak a nevében,
337

Uzdóczy Zadravecz János István (1884-1965) ferences szerzetes, az Antibolsevista Comité és az Etelközi Szövetség
egyik alapító tagja, a Prónay-különítmény, valamint a Magyar Királyi Honvédség római katolikus tábori lelkésze, a
parlamenti Felsőház tagja, egyházi szónok és író, népszerű lelkipásztor „antibolsevista” nézeteiről volt híres.
338
“De még a 8000 főt befogadó csíksomlyói és ditrói nagytemplom is szűknek bizonyult.”1941. mácius 2, 9. sz. 3. o.
339
dr. Nagy András, Városkép és ami hozzá tartozik, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1995, 57. o.
340
dr. Nagy, i.m. 57. o
341
Ibidem.

89

akik szerették és nagyrabecsülték benne, nemcsak a tudós orvost, hanem az egész kultúrájában
magyar megépítésű és magyar sorsot vállaló embert, - aki feleségével együtt annyi áldozattal állott
népünk küzdelmében éppen annak legnagyobb megpróbáltatása idején.”342
A főorvos halálakor az 1941. június 15.-i már számban másfél oldalas vezércikket szentelnek
Hirsch Hugó emlékének, amelyben újra a magyarsághoz való kötődését hangsúlyozzák: „És mi
láttuk, hogy Ő helyén állott, velünk állotta az őrhelyet, keresztény és magyar szellemben, akkor is,
amikor jól ment, akkor is, amikor egy világ összeomlott és a magyar éjszaka eltemetni
látszott.Velünk álmodott a magyar feltámadársól”.343 Temetésén a Ferencrend tartományfőnöke
mondott beszédet, testét Bíró Ferenc szentelte be.
Érdekes, hogy életében soha nem tartották magyarnak, csak amikor elköltözött a városból és
emlékezni kellett rá, akkor értékelték igazán „magyarságát”.
A város másik kiemelkedő zsidó személyiségéről Sarkadi Elekről is szépen méltató cikkek jelennek
meg a Csíki Lapokban. Sarkadi Elek, akit ismerősei csak „Lekó”-nak neveztek az 1930-as években
a gimnázium zenetanára, ugyanakkor a város Dal- és Zeneegyletének karvezetője volt. Hirsch
Hugóhoz hasonlóan ő is kikeresztelkedett, mert keresztény nőt vett feleségül. Vezetése alatt az
addig pár főből álló dilettáns vonószenekar pár év alatt negyven tagú szimfonikus zenekarrá
változott. Kedélyes, szeretnivaló emberként emlékszik rá Dr. Nagy András, aki „együtt táncolt a
karmesteri emelvényen a Mágnás Miska pattogó ütemeivel”.344
A második bécsi döntés után Csíkszeredába bevonuló katonaság ünnepélyes fogadásakor Sarkadi
vezényli a magyar Himnuszt, majd több alkalommal is bebizonyítja, hogy a kisvárosi enei élet is
lehet kiemelkedő. Több országos versenyen első helyet ért el a Mátrai képek, Székely keserves,
Jézus és a kufárok című művekkel. Tevékenységéről a Csíki Lapok is beszámol: „A Csíkszeredai
dal- és Zeneegyesület, amely Sarkadi Elek karnagy vezetésével olyan felbecsülhetetlen magyar
munkát végzett és végez”345 Budapestre utazik. Az Országos Magyar Dalszövetség erdély
visszatértével ünnepi hangversenyt tartott, melyre Erdélyből mindössze 4 dalárda kapott meghívást.
Ezek között volt a Sarkadi Elek vezette csíki dalegylet is, amely az 50. szám tanusága szerint óriási
sikert aratott. Természetesen itt sem felejtik el kihangsúlyozni a dalárda magyar jellegét: „nemcsak
a dalárda székely jellege biztosította a siekrt, hanem az a megújult magyar énekkari szellem,
amelyben a Csíkszeredai dal- és Zeneegyesület Sarkadi Elek kiváló szaktudásában és irányításában
úttörő volt a magyar dal életében.” 346
A kiváló karnagyot azonban ez a „magyar” munkássága sem tudta megmenteni a zsidóságától: bár
érdemeire hivatkozva egészen 1944-ig sikerült felmentését elérni a munkaszolgálat alól, végül
mégis be kellett vonulnia, és Ukrajnában, kiütéses tífuszban halt meg.
Hasonló rövid cikkben emlékeznek meg Michna Rezső kereskedő halálakor is: „Hozzátartozott
ehhez a városhoz, melyhez nemcsak a jó békebeli időkben volt hűséges, hanem akkor is, mikor a
sors nehéz megpróbáltatásokat mért ránk. Kemény, szép alakját ott láttuk az elmúlt 22 esztendő
minden magyar megnyilvánulásában.”347
Neumann Jenő, a „mindenki által tisztelt és becsült szállodás és vendéglős” is kiérdemel néhány
megemlékező sort halálakor.

342

Csíki Lapok, 1940, november 10, 45. 5. o.
Csíki Lapok, 1941. június 15, 24 sz. 1. o.
344
Dr. Nagy, i.m. 49.
345
Csíki Lapok, 1940. november 24, 47. sz., 5.o
346
Csíki Lapok, 1940. december 15, 50. sz. 3.o
347
Michna Rezső, mint a Magyar történelmi események számontartója. Csíki Lapok, 1941. május 11, 19 sz. 3 o.
343

90

Amint láttuk, mindeddig a cikkeknek csak nagyon kis része vonatkozott közvetlenül a zsidókra,
inkább a székelységről, mint felsőbbrendű fajról szóltak, és ebben implicit módon volt csak benne a
zsidók lenézése, nagy néha becsmérlése. Az öt évfolyam cikkeit áttekintve, ezek a cikkek teszik ki a
zsidókra vonatkozó írások nagy hányadát. A fennmaradt publikációk körülbelül négy csoportba
sorolhatók:
1. Az első és talán legfontosabb zsidókérdéssel foglalkozó cikkek a fakitermelés és kereskedés
kérdésével kapcsolatban említik a zsidókat. Tudjuk azt, hogy a Székelyföldre betelepedett zsidók
nagy része a fakitermelésben volt érdekelt. Ez a kérdés viszont a székelyek számára életbevágóan
fontos volt. A megjelenő cikkek ebben a témakörben a zsidóknak a faiparból való kiszorításáról
szólnak, ezt követelik egyre hangosabban. Már 1940. október 20.-án Antal Áron Csíkmenaság
országzászló avatásán kifejtette, hogy „a zsidó kufárokat távol kell tartani az erdőkitermeléstől,
hogy legalább az oláh rabló gazdálkodásból megmaradt erdők igazi segítségére legyenek népünk
megélhetésének.”348
Hasonlóképpen a 43. szám is vezércikként hozza
publikációt, amely ugyanezt a témát boncolgatja:
életének legjövedelmezőbb ága. Ki kell venni a
megbízhatatlan, a tolakodó és tülekedő elemek, akik
voltak!”349

le „A székelység az új helyzetben” című
„a fakereskedelem a székelység gazdasági
zsidók kezéből. (...) Tűnjenek el tehát a
a magyar ügynek az oláh uralom alatt árulói

Az elv – miszerint az egész székely fakitermelést székely kezekbe kell venni – megvalósítása
azonban nem is olyan egyszerű. Már 1940 decemberében problémák adódnak a kérdésben: „Az
erdélyrészi gazdasági tanács legutóbbi ülésén foglalkozott a székelyföldi faipar helyzetével és
megállapította, hogy ennek az ősi székely iparnak jelentős része ma már nincs keresztény kezekben.
A meglévő keresztény vállalatok sem tudnak megfelelő számban keresztényeket alkalmazni. A
zsidó törvény végrehajtási utasításainak megfelelően gondoskodni kell keresztény szakemberekről
és új munkaalkalmakat kell teremteni.”350 Épp ezért már januárban újra felmerül az
erdőgazdálkodás „átállításának” kérdése, amelynek azonban kicsengése meglehetősen pesszimista:
mindezekkel az intézkedésekkel sem oldható meg a csíkmegyei erdőgazdálkodás problémája, erre
egyedüli lehetséges megoldás a szövetkezeti szerveződés lenne. 351 Épp ezért a téma újra és újra
felmerül, 1942-ben pedig már a Balassa féle vizsgálatok a kultuszminiszter utasítására több
százezer koronára menő pereket indítanak Haim Simon, Haim Sulem, Segal Sulem fakitermelők
ellen.352
2. A cikkek egy külön kategógiája az Erdélyi Párt programját és munkásságát mutatván be kitér a
zsidókérdésre is. Ezek azért érdekesek, mert a pártprogram bemutatása által, amelyhez a
csíkszeredai Dr. Pál Gábor is tartozott egy érdekes, paradox kép bontakozik ki a szeredai
keresztény-zsidó viszonyról. Tudjuk azt, hogy Pál Gábor volt az az iskolaigazgató, aki legelőször
zsidó tanulókat fogadott be a Csíksomlyói Gimnáziumba, elősegítvén ezzel a zsidók jobb
beilleszkedését a kisváros közösségébe. Az erdélyi képviselők vezetőjeként az országgyűlési
beszédein azonban nem érezhető az a tolerancia, amelyről Adler doktor vagy Nagy András is
megemlékeznek. 1940. december másodikán az országgyűlésen elmondott beszédében külön kitért
a zsidókédésre: „az uralomváltás után a zsidóság kivált a magyarságból, politikai pártot alapított,
amely velünk szemben lépett fel. A szembehelyezkedést és kiválást elősegítették a Budapestről

348

Csíki Lapok, 1940. október 20, 42. sz. 1 o.
Csíki Lapok, 1940. október 27, 4.3 sz. 1 o.
350
Csíki Lapok, 1940. december 22, 51. sz. 6. o.
351
Dr. Karda Ferenc: A csíkmegyei erdőgazdálkodás átállítása, Csíki Lapok, 1941, január 19, 3. Sz, 2 o. „ Nem oldja
meg azt a nemzeti feladatot, hogy a csíki erdőkitermelésből örökre és végérvényesen kirekessze módszereikkel együtt
azokat a személyeket és szervezeteket, melyek a fakereskedelem kisajátításával fajtánk erkölcsi és vagyoni romlását
előidézték.”
352
Csíki Lapok, 1942. március 8, 10 sz, 3 o
349

91

emigrált zsidók”, azonban azt is elismeri, hogy „voltak olyan zsidók is, akik a magyarság érdekei
mellett foglaltak állást.353
Ezzel szemben az Erdélyi Párt gyakran hangoztatja minden adandó alkalommal, hogy „nemzeti
vagyonnak tekintjük a földet és a tőkét, mindkettő megoszlásában és használatában nemzeti
szempontoknak kell érvényesülniük.” A párt nagyváradi gyűlésén felszólaló teleki Béla gróf újra
kihangsúlyozza: „a zsidókérdésről már többet beszéltek, mint amennyit cselekedtek”. Mivel a
zsidók iparengedélyeket nem kaphatnak, feketén dolgoznak, és csak a magyar haza kárára vannak
azáltal, hogy adót nem fizetnek. Enek a helyzetnek megoldását a magyar állampolgárság nélküliek
azonnali kitelepítésében látja.354
Ugyanez a gondolat jelenik meg június 6-án Kállay Miklós beszédének átiratában, amelyet az
Erdélyi Párt nagyválasztmánya előtt tartott: a végleges megoldás a zsidóság lehető teljes
kitelepítése. A háború okozta lakásínség megoldását is abban látja, hogy el kell venni azoktól, akik
jogtalanul nagy lakásokat foglalnak el.355 Később egy cikkben találkozunk is az elmélet
alkalmazásának bemutatásával: a ditrói Rosenfeld Lipót örököseinek ingatlanját kisajátították a
polgári leányiskola céljaira.
Bálint József erdélyi képviselő 1943. december 17-én a zsidó kérdéssel kapcsolatban kifejti, hogy
„a zsidó kérdés már 2000 éves. Akkor keletkezett, amikor isten fiát elítélve a zsidók önmaguk felett
mondták ki az ítéletet. Kijelentette, hogy a keresztény egyházak megalapításával megszűnik a zsidó
vallás létjogosultsága.”356 Ugyancsak ő volt az, aki a zsidótörvény benyújtása alkalmából így
kiáltott fel: „debuisset fridem!” azaz, miért nem hamarább?
3. Zsidótörvényekről és azok alkalmazásukról beszámoló cikkek.
A fenti cikkben történő utalás a zsidótörvényre azért érdekes, mert mint már rámutattunk arra, a
zsidókról és zsidótörvényekről meglepően kevés információt nyújtanak a szeredai hírlapok. Nem
találunk így egyetlen sort sem arról a tényről, hogy a hatalomváltás után azonnal életbe lépett a
Numerus Clausus törvény is, és ennek következtében a város gimnáziumában az 1940-41-es
tanévben már egyetlen zsidó diákot sem fogadtak, de hasonlóképpen nem jelent meg egy sor sem az
érvényben lévő két zsidótörvényről sem.
1942. április 30-án arról tudósít a Csíki Lapok, hogy kormányrendeletre megtörtént a zsidó üzletek
azonnali hatállyal történő bezárása, november 15-én pedig arról, hogy a kormány bevezette a zsidó
vagyonadót. Csak lábjegyzetben jelenik meg, hogy irodaszerek, nyomtatványok szállítására való
versenytárgyalás alkalmával csak az jelentkezhet, aki igazolni tudja, hogy nem esik az 1939/IV.
törvénycikk hatálya alá, vagy a biztosítási, ügyletközvetítői tanfolyamra csak zsidónak nem
minősülő magyar állampolgárok vehetők fel. Magáról a zsidótörvényról azonban egyetlen jelentést,
értelmezést sem találhatunk. 1944-ben is csupán három rövid cikkben jelentik a zsidó hadkötelesek
behívását, a zsidó telefonelőfizetők adatainak lekérését valamint azt, hogy június 30-i hatállyal az
ország területén minden zsidó iskola megszűnik. Mindössze ennyi található öt évfolyam alatt a
zsidótörvényekről a Csíki Lapokban. Ezen kívül pár alkalommal idéz a lap egy-egy részletet Hitler
vagy Göbbels beszédéből, amelyben megjelenik a zsidó, mint ellenfél: „az örök zsidó könyörtelen
háborút erőszakolt ránk”357 és „nincs késedelem a felkészülésre, le kell számolni ezzel a pusztító
vésszel, mielőtt a zsidók az egész világot forradalmasítanák.”358

353

Csíki Lapok, 1940. december 8, 43. sz, 8. o.
Csíki Lapok, 1943. április 4, 14. sz, 1 o.
355
Csíki Lapok, 1943. június 6, 23. sz, 2 o
356
Csíki Lapok, 1944. április 23, 17. sz, 1 o.
357
Hitler beszéde, Csíki Lapok, 1943. március 28, 13. sz, 2 o.
358
Göbbels beszéde, Csíki Lapok, 1943. február 28, 9. sz, 2 o.
354

92

4. Néhány cikk ezen kívül foglalkozik az árdrágításokkal, amelyek elkövetőiként gyakran utalnak a
zsidókra, viszont a tényleges letartóztatási listák közlésekor kiderül, hogy legtöbbször magyar
személyekről van szó. Az használt kifejezések viszont egyértelműen a zsidókra engednek
következtetni: „Ez a nemzet már egyszer megromlott a spekulánsok, az árdrágítók lelkiismeretlen
patkánykodásán”, ezért az árdrágítás elleni küzdelmet támogatni nemzeti kötelesség. Egyik cikk azt
is megemlíi, hogy országos megmozdulás történt, hogy „kötél általi halálbüntetést érdemeljen
mindenki, aki a közellátást veszélyeztető cselekedeteivel a nemzet ellenségeinek számít.” Ezt az
indítványt, a szerző szerint Csíkvármegye egyhangú lelkesedéssel szavazná meg.359
Található még néhány kirohanás az „Aladárok” ellen, akik „a nemzet élete, fennmaradása
érdekében alkotott törvényeket – busás hasznért persze – segítik kijátszani, kerülgetni.360
Mindezen a kirohanások, bár nem számottevőek – az 5 évfolyam alatt összesen 13 olyan cikket
találtunk, amely explicit módon zsidókra vonatkozott és negatív értékítéletet vagy uszítást
tartalmazott – azt is figyelembe kell vennünk, hogy néhány zsidó halottat méltató cikken kívül nem
találtunk olant sem, ami a zsidókat pártfogásába venné. Csak néhány halk szó hallatszik, mely
szerint „nem időszerű ma az emberek lelkét politikai gyűlölködések felé hangolni.”361
Azok az emberek, akik „nem engedték, hogy a sár rájuk freccsenjen”362 és nem vettek részt a
csíkszeredai uszításokban, valószínűleg nagyon kevesek voltak. Bár a lapokban nem érződött a
zsidóellenes uszítás – ami meglepő, hisz tudjuk, hogy a városvezető Éder Elemér, valamint a
csendőrkapitány Farkas Pál tudvalevőleg antiszemita beállítottságú személyek voltak. Emelett dr.
Ábrahám Alispán is azok közé az emberek közé tartozott, akik „tapsolva fogadtak” minden
zsidóellenes megnyilvánulást.
Az akkori idők „piaci hangulata” valószínűleg általános volt a városban, erre két példát tudunk
felhozni. Egyik Grünberg András visszaemlékezése Szabó Katalin és Bács Béla Voltak című kis
füzetében. Eszerint „már gyermekkorunkban, az iskolában osztálytársaink igyekeztek mindig
eszünkbe juttatni zsidó voltunkat és nem a legszimpatikusabb formában. Nagyon kellett vigyázzunk
viselkedésünkre, hogyan válaszoltunk, hogy kicsúfoló szavakat ne halljunk.”363
Amint láttuk, azok is, akikről Adler doktor elismeréssel emlékezett meg, más helyzetekben
zsidóellenes kifakadásokat tettek. És persze érdekes az is, hogy Tivai nagy Imre Csíki
Pantheonjából is hiányoznak a zsidók, amint dr. Nagy András könyvében is csak egy páran kapnak
helyet. Bármennyire is hangoztatják később filoszemitizmusukat, gyakran kiderül, hogy ők is csak a
„mérsékeltebbek” közé tartoztak. Bár Szabó Ilona, Pici néni is úgy nyilatkozott, hogy „nem volt
nálunk, hogy zsidó s román, s nem tudom mi akkor”, pár mondattal előbb mesélte el, hogy amikor
Popper Zoltán kibotlasztotta, „mondtam, hadd el kurva zsidó, mert a beledet kiontom.” Ez azonban
akkor csak barátok közötti ugratásnak minősült... legalábbis Pici néni vallomása szerint.364
Egy nagyon árulkodó esetről számol be a Csíki Lapok 1944. május 14.-i száma is. Ettől talán egy
kicsit árnyaltabbá válik a zsidók és keresztények viszonyáról kialakult képünk. A bocsánatot kérünk
rovatban jelent meg egy felháborodott cikk arról, hogy „egy minden kétséget kizáró őskeresztény”
építészről elhíresztelték, hogy zsidó. A cikkíró így panaszkodik a város pletykaéhségéről: „a hírt
elültették ebben a kitünő talajban. Nem kell búsulni. Hihetetlen gyorsasággal megfogant és
terebélyesedni kezdett. A város suttogni kezdett és hozzálátott ennek a csemegének a
fogyasztásához. Habzottak a szájak, csattogtak az agyarak. A kisváros élvezett. Ősi szokás szerint,
359

Csíki Lapok, 1942. január 11, 2 sz, 3 o.
Csíki Lapok, 1943. január 10, 2 sz. 3 o., és január 3. 1 sz, 4 old.
361
A Nemzeti Megújhodás Pártjának gyűlése Csíkszeredában. Csíki lapok, 1943. január 10, 2 sz, 2 o.
362
Lásd Adler 70/1974
363
Voltak., 29. o.
364
Senki sem gondolta volna, hogy zsidó... Interjú Szabó Ilonával, in: Voltak, 21. o.
360

93

élvezte, hogy rosszat csinál, hogy másnak a becsületébe vájkálhat, hogy gáncsolhat, mondjuk,
egészen kiteríthet valakit.”365 Csak a lap negyedik oldalán derül ki, hogy az illető Szabó Dezső, aki
be is jelenti, hogy mindazok ellen, akik ezt apletykát terjesztik, bűnvádi eljárást fog indítani. A
dolog kegyetlensége, hogy mindezt akkor tették, amikor a csíkszeredai zsidókat deportálták 366, így
az illető élete kerülhetett volna veszélybe azáltal, hogy zsidónak tartották.
Végigkövetve a csíkszeredai zsidóság történetét, ahogyan az kibontakozik a levéltári anyagokból,
visszaemlékezésekből és újságcikkekből, egy paradox kép tárul elénk: egy zárt, katolikus
kisvárosba betelepedett zsidók kezdettől fogva az elutasítással, kiközösítéssel néztek szembe. Bár
az idő múlása látszólag javított ezen a helyzeten, mindig újra és újra bizonyítaniuk kellett hűségüket
a befogadókhoz, ennek ellenére a második bécsi döntés utáni magyar hatalomátvételt az erdélyi
zsidóság közül talán ők szenvedték meg a leginkább.
A Csíki Lapok cikkeinek áttekintése megtévesztő lehet számunkra, ugyanis más városokhoz képest,
ahol az újságok nyíltan felvállalták a zsidóellenességet, és propagálták a zsidóellenes úszításokat,
Csíkszeredában csendben történt a két kőrösmezei, valamint az 1944 május 3.-i auschwitzi
deportálás is, anélkül, hogy a sajtóban ennek valami nyomát látnánk. Ugyan úszítások sem voltak,
de az embertelenségek elleni felháborodás, a zsidók védelmének egyetlen hangja sem hallatszik ki a
politikai-társadalmi cikkek sokaságából. Mindezekben az időkben a zsidók nem számíthattak
megértésre, támogatásra a városvezetőség vagy a katolikus egyház részéről, bármiféle segítséget is
kaptak, az csak egyéni volt és nagyon ritka esetekben nyilvánult meg.

Bibliográfia
1.
A püspöki kar tanácskozásai. Az 1939. évi június hó 10-ére összehívott országgyűlés
felsőházának naplója (1939-1944). II.kötet. Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat
nyomása, Bp., 1942
2.
BODEA, Gheorghe I.: Tragedia evreilor din nordul Transilvaniei, Cluj-Napoca, 2001.
3.
dr. Nagy András: Lót visszanéz, Csíkszereda, 2001.
4.
dr. NAGY András: Városkép és ami hozzá tartozik. Csíkszereda, 1995
5.
FERENCZ Salamon Alpár: A csíkszeredai zsidókról. In: Székelyföld [Csíkszereda], IV. évf.,
1. sz., 2000. január
6.
FERENCZ Salamon Alpár: A Holokauszt helytörténetének öktatása V-VIII. osztályban. A
csíkszeredai zsidóság története. Kiadatlan Randolph L. Braham: A magyar Holokaust, Gondolat,
Budapest, 1988
7.
FRANK Miklós: Csíkszereda város fejlődése – építőipari szempontból in: Az 50 éves
ipartestület 1884-1934, kiadó:Csíkszereda és vidéke ipartestülete, 1934
8.
GYÉMÁNT László: Evrei din Transilvania în epoca emancipării (1790-1967), Editura
Enciclopedică, Bukarest, 2000
9.
KATZ, Jakob, Kifelé a gettóból. A zsidó emancipáció évszázada 1770–1870. MTA
Judaisztikai Kutatócsoport, Budapesta, 1995.
10.
Keresztény egyházfők beszédei a zsidókérdésben. Editor: Fisch Henrik, Budapesta, 1947
11.
MONA Ilona: Slachta Margit, Bp., 1997. At: http://www.ppek.hu/k418.htm.
12.
NEUMANN, Victor: Istoria evreilor din România., Timisoara, 1996.
13.
ORBÁN Balázs: A székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei
szempontból, Pest, 1868, http://mek.oszk.hu/04800/04804/html.
14.
PATAI, Raphael, The Jews of Hungary. History, Culture, Psychology, Detroit, Wayne State
University Press, 1996

365

Csíki Lapok, 1944. május 14, 20. sz, 1 o.
A hirdetés szövegéből kiderül, hogy Szabó Dezső május 11-én küldte be a cikket a laphoz, a csíki zsidókat pedig
május 3-án gyűjtötték össze.
366

94

15.
TIBORI SZABÓ Zoltán: Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. IIII. http://www.adatbank.ro/inchtm.php?kod=230
16.
TIVAI NAGY Imre: Emlékezés régi csíkiakról. Csíkszereda, 2009
17.
VARGA E. Árpád, Erdély etnikai és felekezeti statisztikája
http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002.htm.
18.
Vitos Mózes Csíkmegyei füzetek. Adatok Csíkmegye leírásához és történetéhez
19.
VOFKORI György: Csíkszereda és Csíksomlyó képes története, Békéscsaba, 2007.
20.
VOLTAK. Emlékezés a csíkszeredai zsidó közösségre, Csíkszereda, 1999 (Bács Béla János,
Szabó Katalin szerk.)

Levéltári források:
A csíkszeredai zsidó hitközösség magánlevéltára – 16/1971 – dr. Adler Miklós nyilatkozata a
csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, székelyudvarhelyi és maroshévizi zsidó hitközösségek háborús
veszteségeiről a bukaresti Zsidó Hitközösségek Szövetsége felé.
A csíkszeredai zsidó hitközösség magánlevéltára – 70/1974 – dr. Adler Miklós levele Vántsa Zoltán
református tiszteleteshez.
A Hargita Megyei Levéltár iratanyaga:
Csíkszereda Város Polgármesteri hivatalának Iratai 1859-1968: 237, 339, 340 cs/r854
Ide vonatkozható anyagok: 239 csoport:
13. Persoanele urmărite de autorităţile maghiare 1940-1944
18. Recensământul populaţiei, 1941
Decizii şi hotărâri
Cereri şi adeverinţe pentru obţinerea cetăţeniei
Lucrări privind administrarea bunurilor evreilor – 1941
Szabó Katalin mélyinterjúi László Klárával, Leitmann Péterrel, Szabó Ilonával, Nagy Terézzel és
Szentes Gáborral
Sajtótermékek:
Csíki Lapok, 1913, 1921, 1936, 1939-1944-es évfolyamok.
Csíki Hírlap, III. évfolyam, 1913.

95

Esettanulmány 6
Gabriel Andreescu :
Relationships between the Romanian Orthodox Church and anti-Semitism before the
Holocaust

Introduction
I did an analysis of the role played by the Romanian Orthodox Church (ROC) in the evolution of
anti-Semitism and its manifestations, from the creation of Greater Romania (1919) to the genocide
of Jews (the Holocaust), using previous research and archives367. Anti-Semitism is a component of
the more general national-orthodox anti-democratic drift. This research provides a conceptual
framework needed in order to take full advantage of the data on anti-Semitism in Romania between
the World Wars. I use the term Holocaust to have a different meaning than that established in
doctrine368; I distinguish between „societal anti-Semitism” and „institutionalized anti-Semitism”; I
concentrate on the study of „the sources of anti-Semitism” and differentiate between actant
resources and passive resources. I identified four stages of anti-Semitism between the World Wars.
The Romanian Orthodox Church was both a passive resource and an actant resource throughout the
different stages of anti-Semitism until the Holocaust. The relationship of the ROC with antiSemitism took different forms for the church as an institution, for the clergy and for the
heterogeneous community of the faithful. ROC anti-Semitism was only one component of Orthodox
nationalism – a body of ideas and practices, hostile towards other religious communities and, more
generally, hostile towards any form of otherness that could affect the ideal of a homogenous
orthodox nation.
The Romanian State and the Romanian Orthodox Church have been in a constant dispute over who
has the authority within Romanian society. However, throughout this period, the State dominated
the Church because of the ROC’s dependence on the material resources provided by the state and as
a result of the state institutional power. During the second part of the ‘30s, the ROC succeeded in
pushing some of its objectives into the governmental agenda. Even so, the state had the advantage
over the church. The relationships between church leadership, the orthodox clergy and the
community of the faithful were influenced by this asymmetry of power. The result was a rift within
the Orthodox Church between its hierarchy and the clergy. The main conflict was triggered by the
involvement of the clergy in politics. The Orthodox clergy entered the political arena and
represented an important resource for nationalist-Orthodoxist political movements. In critical
situations, the hierarchy was forced to condemn the actions of the clergy and the political
involvement of its members.
In my research I stress that at the beginning of the ‘20s, contrary to the opinion of some others 369,
the Romanian state was evolving towards modernity. The foundational laws of the time, starting
with the Constitution of 1923 and continuing with the 1928 Law on religious denominations,
367

The study stems from looking at previous works in conjecture with two archives: the CNSAS archive, which holds
the files of the Securitate (including the files of the former State Security, between 1922 and 1945) and the National
Archive. The ROC did not allow access to its own archives.
368
This corresponds to the concept of genocide (against Jews) as defined by the Convention on the Prevention

and Punishment of the Crime of Genocide.
369

I am thinking also of the Final Report of the International Commission for the Study of the Holocaust in Romania.

96

assume that Romania is a secular state. There was a conflict between the modernism of the majority
of the political elites and the traditional culture and ideological resources of the largest part of the
population. Entrepreneurs of these latter resources created a constant pressure on the state, and
changed little by little the political ethos of the Romanian state.
Research on anti-Semitism in Romania is done in the context of the adoption of a framework
doctrine for this phenomenon, in the form of the Final Report of the International Commission for
the Study of the Holocaust in Romania (2004). That is why I repeatedly highlight where our
contribution deviates from the theses of the Final Report.

A. Concepts used in analyzing the four stages of anti-Semitism in Romania, 1918-1944
The Holocaust
The term „anti-Semitism” is used to refer to language, ideas, attitudes and practices that are hostile
toward Jews. We separate anti-Semitic manifestations in Romania between the World Wars into
four stages, and use the term “Holocaust” in its narrow sense to refer to „the genocide of Jews”. The
Holocaust, as presented by the Jewish people’s living memorial to the Holocaust, Yad Vashem, is
defined as the sum total of all anti-Jewish actions carried out by the Nazi regime between 1933 and
1945, including: stripping the German Jews of their legal and economic status in the 1930s`;
segregation and starvation in the various occupied countries; the murder of close to six million Jews
in Europe.370 The United States Holocaust Memorial Museum has the same approach if in
somewhat different terms: “The Holocaust was the systematic, bureaucratic, state-sponsored
persecution and murder of approximately six million Jews by the Nazi regime and its
collaborators."371 In Romania, the Final report and the studies in the journal Holocaust. Studies and
research use the same definition. Therefore, defining the Holocaust as the sum of actions, between
1933 and 1945, towards the discrimination, segregation and starvation, and murder of Jews became
a part of the doctrine on anti-Semitism.
This definition mixes together acts of very different ethical and legal status: discrimination,
repression, murder and genocide against Jews. The choice to do so stems from the assumption that
the genocide of Jews was a necessary result of the repressive acts preceding it. We think it would be
wrong to say this assumption is supported by the evidence. Here, we will use the term „Holocaust”
(or „Shoah”) to mean „the genocide of Jews”, as defined by the Convention on the Prevention and
Punishment of the Crime of Genocide: acts committed with the intent to destroy, in whole or in
part, the Jewish community. Hence, the Romanian Holocaust starts with the Jassy pogrom of June
27, 1941, and lasts until 1943.
During the fourth stage of the Holocaust the Jews from Basarabia and Transnistria were
exterminated, through massacres or the living conditions imposed on them in the labor camps in
Transnistria. The Final Report estimates that between 280,000 and 370,000 Jews were killed.
Romania’s contribution to the tragedy of European Jews also has several contradictory elements.
Marshall Ion Antonescu, the leader of Romania at the time, refused to hand over to the Germans
around 350,000 Jews living in the Old Kingdom, and thus they survived the Second World War
During the war, the Antonescu government allowed some Jews from Poland and Hungary to transit
Romania in order to save themselves by boarding ships on the Black Sea or moving into Bulgaria.

370
371

http://www.yadvashem.org/yv/en/holocaust/resource_center/the_holocaust.asp - accessed on 15 May, 2014.
http://www.ushmm.org/wlc/en/article.php?ModuleId=10005143- accessed on 15 May.

97

Societal anti-Semitism, institutional anti-Semitism and the four stages
From September 1920, when Corneliu Zelea Codreanu managed to persuade the first student
congress in Greater Romania, in Cluj, to decide to expel Jews from student organizations, and until
the formation of the national legionary government on September 14th 1940, a powerful, grassroots
anti-Semitic movement developed and was structured within the larger society, with separate
resources and in opposition to the values of the state. We call this societal anti-Semitism.
Between the formation of Greater Romania (1919) and until the National Christian Party came to
power in 1937 (the Goga government), state authorities supported the principles of the democratic
state based on the equality of citizens. During the ‘20s the foundational laws of the modernization
of the Romanian state were passed: the 1923 Constitution, which granted citizenship to Jews (up to
that point inhabitants of inferior legal status372) and stated that all are equal independent of ethnic or
religious identity; and the 1928 Law on religious denominations.373 But the pressure created by the
anti-Semitism of extremist organizations and parties managed to erode those constitutional
principles during the `30s. On December 29th, 1933, the Prime Minister Ion G. Duca, who jailed
thousands of Iron Guard members, was shot to death by a legionnaire squad.
Starting in 1934, the Tătărăscu government adopted several laws imposing a quota for Romanian
ethnics within economic institutions, laws that mainly affected the Jewish community. However,
between 1919 and 1937, the state was a counterweight to the escalating anti-Semitic plans and
actions. The Romanian society was still at a stage of societal anti-Semitism.
The naming of Octavian Goga, a known, anti-Semitic, politician and cultural personality, as Prime
Minister, on December 29th, 1937, was the result of growing anti-Semitic pressure, but also an
attempt to stop the political rise of the Iron Guard, a more anti-Semitic and threatening entity. Using
decrees, the Goga government closed newspapers that were viewed as dominated by Jews, stopped
the aid provided by the state to Jewish institutions, and cancelled liquor licenses. Decree no. 169/22
January 1938 for amending the citizenship of Jews led to a loss of citizenship for 252.222 Jews.
However, the measures implemented by the Goga government were judged insufficient by the
Romanian society. The result was political and social instability. This is the context in which, on
February 11th, 1938, the king declared the Constitution invalid, dissolved political parties and
installed on February 20th, 1938, the royal dictatorship.
King Carol’s Constitution included ambiguous provisions that could be used against Jews. The
Miron Cristea government (created on February 13th, 1938) further amended the citizenship of
Jews. No new anti-Semitic laws were adopted, but administrative decisions and rules were used to
further the marginalization of the Jewish population. From December 1937 to September 14th, 1940,
Romania was at a stage of institutional anti-Semitism, i.e., of adopting anti-Semitic measures at the
level of the state.
The ideology of the 1937-1940 governments was explicitly nationalistic, anti-Semitism was a
component of state nationalism, but the governments had to face nonetheless the violent antiSemitism of the Iron Guard. Prime Minister Armand Călinescu was assassinated in September 1939
because of his anti-legionnaires measures. The government arrested many members of the Iron
Guard, which was already banned, and attempted to repress its activity.

According to art. 7 of the 1866 Constitution, “The Romanian citizenship is obtained, kept and lost according to the
rules stated by civil laws. Only Christian foreigners may obtain Romanian citizenship”.
373
Although the National Liberal Party and the National Peasant Party were responsible for the adoption of the two
fundamental laws, the Final Report calls them “at most indifferent to the situation of the Jewish minority” (Final
Report, p. 20).
372

98

The institutionalized Anti-Semite anarchism during the National-Legionary State
The legionnaires’ rise to power and the formation of the national-legionary government on
September 14th, 1940 changed dramatically the situation of Jews in Romania. They were left
defenseless against people who hated them or just wanted to steal their property, whether people on
the street or public servants. Given the particularities of this stage, extremely violent but not of
genocidal proportions, we call it the institutionalized anti-Semite anarchism. This apparent
oxymoron stresses the organized destabilization (by the national-legionary state) of the system of
protection of Jewish citizens – the exact opposite of the state’s duty to its citizens. As a result, the
Jews became pray to anarchist acts that went well beyond previous anti-Semitic actions, in number
and intensity, but also qualitatively. Their assets were taken from them374, they lost residence and
freedom to move rights, and children were killed375. Many disappeared never to be found again376.
It was a time for paybacks377. The victims were beaten378, and then forced to give away houses and
shops, they were blindfolded and told they will be killed. The perpetrators became completely
dehumanized, and the local authorities remained passive379. When it got involved following
requests for intervention, the central government didn’t punish the guilty.380
This stage lasted until Marshall Ion Antonescu’s victory against the legionary rebellion, on
February 14th, 1941.

B. The Romanian Orthodox Church as a passive resource of chauvinism and anti-Semitism
The passive resources of anti-Semitism consist of the language, attitudes and ideas that feed antiSemitism, a potential at the level of orthodox thought. It is “passive” because a transformation of
language, attitudes and ideas into active anti-Semitism depends on opportunities and context. The
Church is one of the best examples of the major consequences that can stem from slight differences
in interpretation of the same text381. A particular verse may be given an exclusivist interpretation by
chance, to later become a popular argument for anti-Semitism. The potential anti-Semitism of the
orthodox thought was also taken advantage of through local and popular interpretations of dogma
and traditions that are sometimes contrary to the canonic interpretation.

Notice by the Jewish Community of Râmnicu Vâlcea from December 30 th, 1940: “all Jewish merchants were closed
down. The merchandise was taken by the legionnaires, and we received 10% of its real value (many of the parishioners
left the city” (Ibidem, f. 24).
375
Notice through which the parents announce the 16 years old son of the Gelber family was picked up by legionnaires
and taken to the Police, and then the hospital, where he died of “intoxication” (Ibidem, ff. 92-94).
376
Notice on November 24th, 1940: Dr. H. Fisher, the president of the Jewish Community of Piatra Neamţ was picked
up by legionnaires and was never seen again. His 17 years old daughter went to the Legionary Police and was never
seen again (Ibidem, f. 17).
377
On November 13th, 1940, Cohu Eugen was surrounded by 15 legionnaires and 6 policemen and taken to City Hall.
He was arrested and beaten repeatedly until he signed a confession “admitting” he had said bad things about the
legionnaires. He had been “reported” by D. Grozea, who had been sued many years before by the shop where Cohu
Eugen worked for not paying (Jewish Community in Romania Archive, 21/1940, ff. 8-9).
378
Notice to the fact that in Călăraşi-Ialomiţa, on the night of November 23rd, 1940, all the Jews were taken to a cave at
the Legion were they were beaten until morning. The attempt to run Jews out of the cities (43 Jews were badly beaten)
belong to the Legionary Police (Ibidem, ff. 98-99).
379
Notice from December 29th, 1940, to the Union of Jewish Communities in the Old Kingdom: several Jews in Târgu
Neamţ report that during the investigation by the Police and General State Security Commissariat „superhuman efforts
were made … to not write down the names of those that had beaten, mockingly cut our hair, took our money or
houses…” (Ibidem, f. 51).
380
Letter from a group of merchants addressed to Marshall Ion Antonescu (December 6 th, 1940). Armed legionnaires
brought in young people who were taken into shops and put their names over the owners’. This lasted until December
7th, 1940, when, “following the energetic response of the authorities, these young people were taken out of the shops,
their signs were removed and order was reestablished” (Ibidem, f. 11).
381
The Old or the New Testament have been interpreted very differently and have generated very different behaviors
depending on epoch and denomination.
374

99

The use of Christian dogma to support murder and violence is not unique to Orthodox antiSemitism in Romania, where „the violent, aggressive and oppressive phobia against Jews bears a
"national-Christian" stamp and its every action, no matter how unchristian or antichristian, is
defined and made "sacred" by divine offices with priests in vestments.”382 Other versions of
European anti-Semitism in the ‘30s invoke Christianity: „in Hungary, anti-Semitic students pose as
Crusaders; in Poland, the clergy supports – and sometimes leads – the anti-Semitic movement, even
though the latter is purely chauvinistic; in Austria, the systematic removal of Jews from public life
and away from their means of support is done in the name of social Christianity, with the
unconditional support of the church, and in England, the leader of the fascists emphatically declared
yesterday: « Israel hates Jesus, hence it hates us too »”383.
The essential attribute of ROC-fueled anti-Semitism is its association with a nationalistic vision.
The relationship Orthodoxism-nationalism is described by Dumitru Stăniloaie, "the most important
Romanian Orthodox theologian of the twentieth century" 384, thus: "a people is an irreducible
ontological space. It is the ultimate specific unit of humanity. It is the basis of explaining
individually and the medium of living. Humanity does not exist as a continuum or a uniform
discontinuum. God's creation can be found in no other place but in the expression of ethnic
communities."385 As a consequence, Christianity, which in the Romanian context is Orthodoxy, is
"a necessary path towards nationalism, and nationalism, in turn, is a necessary path towards
Christianity."386
ROC dogma is at the same time a source of anti-Semitism and of acts hostile towards other
churches and faiths. The positive fervor for Orthodoxy is transformed into a thesis of uniqueness:
“Orthodoxy is the only authentic representation of heaven on earth."387 Theological thought is
transformed into an exclusivist, patronizing or hostile view of other beliefs and identities. While, for
the ROC, Protestantism and Catholicism are inferior to Orthodoxy, the other religious movements
are real dangers. Dumitru Stăniloaie welcomed the measures taken by the legionary government to
remove Masons from public office and prohibit all sects: "...masonry and sects on the other hand
were like worms consuming the body of our State, bringing apathy into souls and decay of our
national unity, pouring the winning corrosive over the love of nation. Between all of them there is a
connection, all of them were united by the malicious conspiracy to lead this nation to the grave."388
Theological thought is a good example of a passive resource: one that incites or legitimizes actions
when the right societal circumstances appear. The extreme violence of the theological language in
the quote above should be noticed: "masonry and sects on the other hand were like worms
consuming the body of our State”. This type of aggressiveness was also present in the
communications of the executive bodies of the ROC in the ‘30s. The public statements move the
conceptual framework towards an active role in public life. Just like Stăniloaie, the 1937 ROC
Synod condemned the Freemasonry in extremely harsh terms: „Stark materialism and opportunism
in all actions are the necessary conclusion of Freemason premises. Freemason lodges gather
together Jews and Christians and the Freemasonry states that only those gathered in its lodges
know the truth and rise above other people. This means that Christianity doesn’t confer any
advantage in knowing the truth and achieving the salvation of its members. The Church cannot

A. L. Zissu, Logos, Israel, Biserica. Viciile organice ale bisericii şi criza omenirii creştine, Tipografia “Moderna”,
Bucureşti, 1937, p. 4.
383
Idem, p. 5.
384
Lavinia Stan, Lucian Turcescu, Religion and Politics in Post-Communist Romania, Oxford University Press, New
York, 2007, p. 45.
385
Dumitru Stăniloaie, “Biserica românească” (1942), in Dumitru Stăniloaie, Naţiune şi creştinism) Bucureşti: Elion,
2004), 145-146.
386
Dumitru Stăniloaie ,“Creştinism şi naţionalism” (1940), in Stăniloaie, 117-118.
387
Dumitru Stăniloaie, “Ortodoxia şi viaţa socială” (1940), in Stăniloaie, 109.
388
Dumitru Stăniloaie , “Restaurarea românismului în destinul său istoric” (1940), in Stăniloaie, 114-115.
382

100

watch unmoved how Jesus’ mortal enemies are thought to be above Christians in regard to knowing
the highest truths and to salvation”.389
Although this paragraph is concerned with freemasons, the views regarding Jews are also apparent.
They are „the mortal enemies of Jesus”. Such anti-freemason and anti-Semitic messages nourish the
clergy and the faithful. But the orthodox nationalism is the cause of which anti-Semitism is just a
result. That is why the hostile opinions, the propaganda and the actions of the ROC between the
World Wars were mainly directed at religious organizations that were perceived as a threat to the
Church’s dominant role. The Church that was closest dogmatically to the ROC – the Romanian
Church United with Rome, Greek-Catholic (RCUR) – was also the one which bore the brunt of the
ROC attacks. The November 1937 General Report of the "Agru" Central Committee referred to the
campaign launched by the ROC against Greek-Catholics in these terms: "An intense and tireless
propaganda on behalf of Orthodoxy has monopolized Romanian nationalism. Moreover, an equally
continuous, and often heated, campaign has depicted the United Church as a national danger, a foreign
object in the body of the nation. Nothing was spared in spreading this idea. Facts are reversed,
evidence is distorted. Our leaders are attacked in unworthy ways. History is falsified with amazing
boldness. The city of Blaj and its schools, the great teachers who awakened the Romanian soul and
made of the people of serfs of yore a nation aware, no longer exist; Clain, Şincai and Maior were
« alienated from the core of the nation » (...) Orthodox publications put forward this message of hatred
and enmity in all its forms. Large organizations, created for other goals, like the For, the Romanian
Anti-revisionist League, the Association of Romanian Clergy, put themselves in the service of this
false ideal of pure negationism."390
These quotes are relevant to more than the issue of anti-Semitism, because they show how
Orthodox nationalism worked as a passive resource not only through its ideas, but also through its
intense opposition to otherness. The ROC was both a School in Hostility and a School in Ideals of
Exclusivity. Much of the previous research underestimates the place of the ROC in the anti-Semitic
movement between the World Wars because researchers have concentrated on institutional
positions and on the highest levels of the hierarchy. But most often the passive resources fueled
processes at the grassroots level. Therefore the best proofs for the role of Orthodoxist dogma and
attitudes in “creating” anti-Semites are the testimonies of clergy that became legionnaires and were
involved in anti-Semitic violence.
We will highlight one case study. Priest Ilie Imbrescu joined the legionary movement because he
was interested in nationalism, „in a doctrinal and academic sense”, because it was „deep and
strengthened in his soul, since childhood, under the influence of the education in his family” 391. His
father had been „a nationalist fighter against the oppressive Hungarian domination”.392 Imbrescu
studied Theology in Cernăuţi, where he joined the Student Center of Cernăuţi, and became at
one point the president of the student movement. In his mind, nationalism and Ortodoxism, through
history and education, were two sides of the same coin. Initially, he looked up to Professor A.C.
Cuza, at the time president of the National Christian Defense League and thought to be the father of
Romanian Christian nationalism. During a discussion on February 4th, 1930, Ilie Imbrescu asked the
latter a question regarding the Old Testament. A.C. Cuza rejected the Old Testament and stated that
„Jesus was not from the body of a Jew” 393. Faced with such major dogmatic errors, the theologianto-be looked toward other sources.

389

The ROC has never reversed its position.
The November 1937 General Congress in Satu Mare (Buletinul AGRU Bucureşti, nr. 8-9, July-August 2002.)
391
The legionary priest wrote his testimony in the detention camp near Miercurea-Ciuc. He sent his book of testimonies
from there, on December 7th, 1938, to Metropolitan Nicodim Munteanu, at the time ad-interim President of the ROC
Synod.
392
The Imbrescu family was from Banat (p. 20).
393
Ibidem, p. 21..
390

101

In this context of personal searches, he met Zelea Codreanu and read „The Nest Leader's
Manual”394, and in 1933 became a legionnaire because „the meetings of these nests convinced me
that the legionary movement walks on the path of the old Orthodox-nationalist « law »”395. Reading
Ilie Imbrescu’s book of testimonies, we can find out how a priest searches for and finds in the Holy
Book arguments for murder: „Therefore,…, do I support murder? This is a question whose answer
requires the Priest to have the courage to not be hypocritical! Because God stops murder, but
punishes folly dreadfully! “Jesus said to his disciples: Things that cause people to sin are bound to
come, but woe to that person through whom they come. 2 It would be better for him to be thrown
into the sea with a millstone tied around his neck than for him to cause one of these little ones to
sin”. (Luca 17, 1-2)”396.
The case of Ilie Imbrescu highlights perfectly the connection between nationalism, Ortodoxism and
dogma, and the manner in which their components, as passive resources, were transformed by
circumstances and contexts into violent anti-Semitic actions. His case is similar to those of tens of
thousands of priests who supported anti-Semitism and to those of many Orthodox faithful taught
that Jews are „Jesus’ mortal enemies”, that the Jewish people is an intruder on the "orthodox land"
and that „to be Romanian is to be Orthodox”, and who turned those ideas into political practice.

C. The Romanian Orthodox Church as an actant resource for anti-Semitism
The ROC as an actant resource for anti-Semitism encompasses the set of orthodox actants, social
actors that engaged in anti-Semitic acts because they saw them as arising from their Orthodox faith,
or that placed their anti-Semitic acts under an Orthodox banner. This set includes the church as an
institution, orthodox foundations and associations, the clergy and the heterogeneous community of
the faithful. The orthodox actants were an important segment of Romanian society between the
World Wars. Their behavior was often in conflict with the place reserved at the time by the state for
religious actors.

C1. The attitude of the Romanian state toward religion and the Churches
Mainstream studies on interwar anti-Semitism focus on documenting instances of anti-Semitism.
This focus leads to paradoxical phenomena: the borders separating social actors are blurred, and the
number of relevant actors and their role is underestimated. An ample study like the Final Report of
the International Commission for the Study of the Holocaust in Romania gives the ROC more of a
supporting role in the evolution of anti-Semitism, limiting it to the anti-Semitic statements of some
clergy and members of the ROC hierarchy.
Our evaluation diverges most from the results of the Final Report in the role it assigns to state
authorities between the World Wars and in particular during the stage of societal anti-Semitism.
The authors of the Final Report state that the period between the Wars continues the history of antiSemitism on the same lines on which it was built in the 19th century. The 1937 movement towards
an institutionalized anti-Semitism is not, then, a change in the nature of the latter, but just a new
phase in its evolution397. The political elites leading Greater Romania, the leaders of the National
Liberal Party and the National Peasant Party were at most indifferent toward the situation of the
Jewish minority in the country398. Anti-Semitism, according to the Final Report, permeated the
entire social body of Romania between the World Wars.
“The Nest Leader's Manual” collects Corneliu Zelea Codreanu's ideological teachings.
Ibidem, p. 55.
396
Ibidem, p. 60.
397
Final Report, p. 11.
398
Final Report, p. 20.
394
395

102

This perspective cannot explain however the emancipation in terms of citizenship rights of the
Jewish community in the ‘20s or its widespread integration within the economic and cultural system
of the State. The emancipation of the Jews was a force oriented toward modernization. During the
second half of the ‘30s, in the international context of the rise of European fascism, the actors for
modernity gave up in the face of the anti-modernization tendencies of the grassroots.
The modernizing actions of the State in the ‘20s
The 1923 Constitution confers full right to Jews. The fundamental law was written under pressure
from the Powers that had recognized the new borders of Greater Romania and went against many
voices at the national level. But the support of the Romanian state in 1923 was not purely formal, as
was demonstrated by the Law of religious denominations adopted in 1928. The explanatory
memorandum of the law argues that
„In defining the relationship between the state and religious denominations our draft follows
the principle of equal protection established by art. 22 of the Constitution. No differentiation
is being made between one denomination and another. All are equal and all receive the same
support and protection, because all have the same civilizing purpose and because all
correspond to the spiritual needs of a smaller or bigger part of the population of the country.
[…] Paragraph f of the draft talks about the Mosaic denomination, without addressing
specifically the different branches in which it was divided by historical circumstances. By
using the general term of Mosaic denomination we do not mean to prevent its organization
according to the differences in rituals that exist. Every branch shall have the freedom to
organize itself independently, according to the implementation rules of this law. Of course, in
this division of the Mosaic denomination into branches only those that have achieved a
distinct and recognized character during the historical development of the denomination shall
be taken into account.”399
It is relevant that during prior parliamentary debate the main concern of the Mosaic denomination,
represented by Rabbi I. Niemirover, was that „too much freedom of conscience” may affect the
functioning of the denomination at a collective level. In particular, there was suspicion toward the
ease of changing religious identity:
„The freedom of conscience is the basis of this law. In regard to some paragraphs that deal
with changing religious denominations, the freedom of conscience was the guide of the
legislator. Moves from one denomination to another cannot be seen positively by priests. I am
not talking about moving from one denomination to a related one, but of moving from one
denomination to another that is very different from the initial faith. The freedom of
denominations must also be limited in some situations, and it was well said that no religious
requirement can be used as a pretext for not doing one’s duty to the State. On the other hand
the State is also required to respect as much as possible, in order to preserve the order of the
State, the religious and ritual options of every denomination.”400
The Ministry of Religious Denominations took this grievance into account401.
*** Biserica noastră şi cultele minoritare. Marea discuţie parlamentară în jurul Legii cutelor, Introduction N.
Russu Ardealeanu, p. 22.
400
*** Biserica noastră şi cultele minoritare. Marea discuţie parlamentară în jurul Legii cutelor, Introduction N. Russu
Ardealeanu, p. 132.
401
According to Rabbi I. Niemirover: „If provisions are made such that every locality may only have one [religious]
community, it is clear that the rights of the Spanish communities in the Kingdom and the separatist Orthodox
communities in Ardeal would not be in any way violated. If such measures to organize a single community in each
locality are not taken, there is a danger that our denomination will be pulverized through the formation of sects.”
399

103

The parliamentary debates instigated by the Constitution and later by the Law of Religious
Denominations show the inclination toward modernity of historical party leaders and the
bureaucracy they had created, made apparent through legislation. Other motivations, like the
promises made at the international level and economic interests, may be seen in many ways. But
everything points to a push by the institutions of the state towards democracy.

The relationship between the State and the ROC
The political regime created by the 1923 Constitution acknowledged the Orthodox religion as
dominant, but the differentiation of denominations was viewed from a democratic perspective. The
preamble for the 1928 Law on Religious Denominations talked about a „secular state”, based on
religious freedom, a fact that was noticed and highlighted by the leaders of different religious
communities.
The State was the administrator of this freedom and held the instruments that allowed it to limit the
abuses of the denominations. Religious freedom and the protection of all denominations were
guaranteed, and enhanced by the provision that „religious beliefs cannot stop anybody from gaining
and exercising civil and political rights”. At the same time, art. 2 also stated that religious beliefs
cannot exempt anybody from obeying the law.402
This hierarchical relationship also affected the ROC. Some researchers insist on the privileged
relationship between the ROC and the state, while ignoring the other side of the coin: the state’s
control over the ROC. This preoccupation with the role of the state is apparent in the legislation,
among other things in the conditions imposed on the clergy and those who work for denominations:
„We establish in art. 8 of the draft the following three requirements for members of the
clergy, of the leadership and for public servants at any level of the denominations. That is: a)
they must be Romanian citizens, b) they must enjoy all civil and political rights and c) they
must not have been found guilty through a final decision for crimes against morality, against
State security and in general for any criminal act.”403
The Romanian state recognized the right of denominations to create, administer and control cultural
and charitable institutions, but imposed some rules:
„The study of history, Romanian language and literature and the Constitution of the country is
required in these establishments, and they will be taught according to a curriculum established
by the same authority, with the consent however of the Ministries of Religious Denomination
and of Education, such that they do not prevent the specialized theological training and are
compatible with the moral religious character of these establishments.”404
A key provision, meant to preserve the authority of the state over religious denominations, was the
prohibition of political involvement for members of the clergy, which included a ban of
denominational political organizations. These were the arguments of the Minister for Religious

(Biserica noastră şi cultele minoritare. Marea discuţie parlamentară în jurul Legii cutelor, Introduction N. Russu
Ardealeanu, p. 134).
402
See art. 2, art. 7, par. 1 ant art. 22 of the Law for Religious Denominations (Biserica noastră şi cultele minoritare.
Marea discuţie parlamentară în jurul Legii cutelor, Introduction N. Russu Ardealeanu, p. 2).
403
Preamble to the Law for Religious Denominations: *** Biserica noastră şi cultele minoritare. Marea discuţie
parlamentară în jurul Legii cutelor, Introduction N. Russu Ardealeanu, p. 19.
404
Preamble to the Law for Religious Denominations: *** Biserica noastră şi cultele minoritare. Marea discuţie
parlamentară în jurul Legii cutelor, Introduction N. Russu Ardealeanu, p. 19.

104

Denominations and the Arts, Alexandru Lepădatu, in his support for the draft-law on religious
denominations:
„Art. 4 prohibits the creation of denominational political organizations and the debate of
political issues within church institutions and bodies. We thought this provision was
necessary because, while religious beliefs are and remain a part of every citizen’s conscience,
in a State like ours, of secular tradition and character, it is dangerous, we believe, for them to
be used as a basis for political fights, in the same way in which it is dangerous when the latter,
the political fights, permeate the life of religious institutions and bodies. This is true also
because the denominations are, essentially, religious organizations with ideal purposes, and
hence must keep themselves within this sphere and not get involved in issues that are not in
accordance with their mission. Militant politics must be completely excluded from the internal
life of denominations, because it may disturb the inner peace they have a duty to propagate
and sustain.”405
The government and its minister assumed the secular character of the state and the danger of mixing
religion and politics and turned them into general principles for the functioning of the state. In the
meantime, the Orthodox clergy moved in the opposite direction, not just getting involved in politics
but supporting precisely those movements that challenged public authorities. The 1937 antidemocratic drift and the move towards an institutionalized anti-Semitism were accompanied by a
new symbolic position of the ROC. During the Goga government, the Minister for Religious
Denominations and Arts, Ioan Lupaş, defined the role of the ROC within the new government in a
manner completely contrary to the spirit of the Constitution:
„We want to lay as the basis of the Romanian state the spiritual principles of Christianity. We
want the National Church to be considered as the supreme representative of the force which
generates a moral life ( ... ). We want a fighting clergy that is an essential part of the
organization of the State, according to Romanian tradition and the ethical requirements of a
sound national edifice.”406
The Constitution that established the bases of the authoritarian regime of Carol the Second 407 also
granted the status of dominant church to the Orthodox Church, with authority in the canonic and
spiritual spheres. Patriarch Miron Cristea was named Prime Minister a second time (March 30 th,
1938 – February 1st, 1939). Nicolae Colan, a bishop of Vad, Feleac and Cluj and member of the
government, described in his statement to the King his aspiration for a close relationship between
church and state: „Your Highness’ same trust called me to lead the Department for Religious
Denominations and the Arts. To be the connection between denominations, the dominant Church in
particular, and the state. To promote the realization of the commandment: Give to Caesar what
belongs to Caesar and to God what belongs to God”.408

*** Biserica noastră şi cultele minoritare. Marea discuţie parlamentară în jurul Legii cutelor, Introduction N.
Russu Ardealeanu, p. 2.
406
Letter on December 31st, 1937 addressed by the Minister to the Patriarch (Costel Coajă, Relaţia stat-biserică în
perioada 1938-1948. Cazul Bisericii Ortodoxe Române, Princeps Edit, Iaşi , 2008, p. 18).
407
It is worth highlighting an analysis by Armin Heinen, according to which the dictatorship of Carol the Second is not
a totalitarian dictatorship or despotism since political figures are co-opted in the Crown Council, parties were allowed to
exist – even if only outside the law –, and media censorship allowed the expression of a multitude of points of view (see
Armin Heinen, Legiunea „Arhanghelului Mihail ". O contribuţie la problema fascismului internaţional, Humanitas,
Bucureşti 1999).
408
Costel Coajă, Relaţia stat-biserică în perioada 1938-1948. Cazul Bisericii Ortodoxe Române, Princeps Edit, Iaşi ,
2008, p. 20.
405

105

Later, Marshall Ion Antonescu called Christianity a factor of equilibrium for the Romanian nation.
The leader of the state expected the Orthodox Church to promote Christian teachings and values „as
an essential component of the process of national purification”.409
But those dictators that proclaimed the high place held by the Orthodox Church within the state
were also the ones that demanded from it the highest level of obedience. Carol the Second elevated
to the level of constitutional principle the interdiction against priests of any religious denomination
to use their spiritual authority in the interest of political causes, in their own spaces or through
public office. Political propaganda is forbidden in places of worship or during religious ceremonies.
Any political organization built on religious grounds was banned.410
This was the language used by the Ministry for National Education, Religious Denominations and
the Arts on February 1941, after the suppression of the legionary rebellion:
„It is strictly forbidden for members of the clergy of any denomination, category or hierarchic
level to register with, join or pay contributions to any party or political organization, or to
participate in any political movement or manifestation. They may be active in nationalcultural or welfare organizations that are so registered according to the law for legal entities
but may not hold a salaried position.”411
As the leader of the state, Ion Antonescu stressed on different occasions the submission of the
Church to the authority of the state:
„The Church that always asks for the support of the State must integrate into the State order.
Otherwise, the Church is the first example of anarchy. The State fails under such
circumstances. The Church receives money from the State. The State sacrifices for the benefit
of the Church, it is its duty, because it is in the interest of the state and its subjects…”412
Marshall Ion Antonescu also punished severely those priests that questioned the authority of the
State, among other things sending hundreds of priests involved in the legionary rebellion to prison.

The confrontation between the State and societal anti-Semitism
At the same time that modernization projects were implemented in Romania, a current contrary to
Western values and the direction chosen by public institutions developed. Its main roots were the
nationalism inspired by the creation of Greater Romania, very present in Transylvania, and
Orthodoxism, present mainly in the Kingdom. The nationalist movements and organizations, and
the Orthodoxist and anti-Semitic political organizations, that appeared one after the other in the ‘20s
were in conflict with the state, which led to a spiral of violence that marred the entire interwar
period.
Corneliu Zelea Codreanu, the figure best known for using assassination in politics, founded in 1922
the Association of Christian Students. In the ‘20s, the Orthodoxist movement spread among
university students („the 1922 movement”413), and became organized in the universities from the
major towns in Romania. The General Student Congress in Craiova, on December 2nd, 1929,
Costel Coajă, Relaţia stat-biserică în perioada 1938-1948. Cazul Bisericii Ortodoxe Române, Princeps Edit, Iaşi ,
2008, p. 30.
410
Article 8 of the Constitution.
411
Decision no. 9349 on February 15th, 1941.
412
Costel Coajă, Relaţia stat-biserică în perioada 1938-1948. Cazul Bisericii Ortodoxe Române, Princeps Edit, Iaşi ,
2008, p. 41.
413
Preot Ilie I. Imbrescu, Biserica şi Mişcarea Legionară, Ed. Cartea Românească, Bucureşti, 1940, p. 20.
409

106

adopted the charter of the National Union of Romanian Christian Students, which equated the
Romanian identity and the Christian identity, the beginning of an evolution toward the thesis
„Romanian = Orthodox”, and the related „Romanian = anti-Semite Orthodox”. According to one of
the participants:
„From this congress on in particular, it became more and more common and significant to use
the term: « Romanian-Christian » student for a higher purpose, to finally establish the fact
that Romanian nationalism allows a single outcome: either we are faithful to death to the
religion that will make us victors by the will of the One that gave Romanian nationalism so
many heroes and martyrs, or our decade-long rebellion and battle is futile.”414
In the case of the student organizations and other organizations created on the basis of an Orthodox
perspective, nationalism and Christianity (Orthodoxism) are indivisible. For example, according to
its charter, the organization „The Orthodox Youth” (registered with the Chişinău Court) has as its
purpose „the unification of all youths under the banner of the defense of Christianity against
foreignness and the devastating socialist and anarchist movements”.415 Such an objective would
have been as relevant under the name of „The Nationalist Youth”.
The intense collaboration between nationalist and Orthodoxist organizations in the ‘20s and ‘30s
shows that the „partners” see each other as sides of the same coin. As an example: on May 20 th,
1935, the Association of the clergy „Assistance” (Orthodoxist) thanked the „Worship of the
Motherland” organization (nationalist) for its support;416 on March 30th, 1936, a professor in the
School of Theology, Marin Ionescu (an Orthodox priest) took part in the board meeting of the
„Worship of the Motherland” organization etc. The leader of the „Orthodox Society of Romanian
Women” (Orthodoxist), Alexandrina Cantacuzino, tried to make the organization available to the
„Everything for the Fatherland” party (an extremist nationalist party).
The quote above also points to the close ties between civic and political organizations that embrace
nationalist-Orthodoxism. The authorities were aware of these ties and pressured the organizations
believed to be a threat to public order. Minister Petre Andrei proposed replacing the Board of the
Orthodox Society of Romanian Women because „the president of the society has close ties to
political organizations that are a danger to public peace and the general security of the Romanian
state ….”417 The organization „ Worship of the Motherland” created in 1926 for the purpose of
promoting the national ideal, was banned in 1932 by the Council of Ministers.418 A report by State
Security from 1936 described it as:
„…an organization that uses as part of its manifestations the street and aggression against
authorities. Public meetings of this organization attempt to gather all the nationalist student
associations and even political groups, as a forum for censuring our public life. […] The
members of the organization, through their status as: university professors, former magistrates
and generals, in all their meetings, marches and processions, ignore the requests of the
authorities and through their presence and attitude attempt to intimidate the representatives of
the authorities and even those of the military.”419
“Everything for the Fatherland” was the latest name of the party created by Corneliu Zelea
Codreanu in 1930, the “Legion of the Archangel Michael”420. Previously, in 1923, Codreanu
Preot Ilie I. Imbrescu, Biserica şi Mişcarea Legionară, Ed. Cartea Românească, Bucureşti, 1940, p. 42.
CNSAS Archive, Documents, Societatea „Tinerimea Ortodoxă”, D 11672, f. 8.
416
CNSAS Archive, Documents, „Asociaţia Cultul Patriei”, D 015861, vol. 1, p. 88.
417
CNSAS Archive, Documents, D 012706, „Societatea ortodoxă a femeilor române”, f. 19.
418
The decision was taken after activists of the organization kidnapped a policeman and took him to Army Corps C.
The High Court of Cassation and Justice reinstate the organization in March 1933.
419
CNSAS Archive, Documents „Asociaţia Cultul Patriei”, D 015861, vol. 1, pp. 40-41.
420
As a Christian activist, he shot in 1924 a police commissioner, but was acquitted for reasons of self-defense.
414
415

107

founded together with A. C. Cuza, a theoretician of anti-Semitism, the „National-Christian Defense
League”. Corneliu Zelea Codreanu’s use of Christian symbols in party names would stop here, but
the name changes (the “Legionary Movement”, the “Iron Guard” - the paramilitary political branch
of the Legion -, and after June 1935, “Everything for the Fatherland”), motivated by obstacles set
against the party’s participation in elections, did not affect the Orthodoxist character of the party.
The Romanian Orthodox Church, as an institution, at the highest levels of the hierarchy, never
assisted the murderous political program of Corneliu Zelea Codreanu. But Codreanu’s case is a
textbook example of how Romanian Orthodoxism acted as an anti-Semitic passive resource that
fueled the anti-Semitic actant resources. The family, school and university education of Zelea
Codreanu were both militantly nationalist and militantly Orthodox, an embodiment of Orthodoxist
dogma: Christianity is the path towards nationalism, and nationalism is the path to Christianity 421.
The plans for moral and spiritual renewal of Romanian society as stated by many representatives of
the ROC and by the Legionary Movement were equivalent 422. The Orthodox religious elements in
legionary thinking and public appearances, and the intense religiosity of the members and leaders of
the movement, were a significant part of their political and electoral capital. These facts prove the
central role played by Orthodoxism in anti-Semitic activism between the World Wars. The
conceptualization: anti-Semitic passive resource – anti-Semite actant resources captures and gives
definition to this role. It is an answer to a tendency in the research on the relationship ROC-antiSemitism to underestimate the effect of the Romanian Orthodox Church on interwar antiSemitism423.
The nationalist-Orthodoxist ideology and activity of civic and political organizations that had a
grave effect on democracy in the `30 continued to be a component of the anti-democratic
mobilization. The societal anti-Semitism was just a component of the societal anti-democratic
movement that created a conflict between the state elites and conservative forces. In the „war”
between legionnaires and state authorities, violent means were used by both sides, in an
increasingly destabilizing spiral. The legionnaires murdered two Prime Ministers (Ion Gh. Duca on
December 30th, 1933, and Armand Călinescu, on September 21st, 1939), Nicolae Iorga and other
cultural and political personalities. On the other side, the authorities killed Corneliu Zelea Codreanu
and some members of Iron Guard death squads while moving them from one prison to another, on
November 30th, 1938. In the fall of the same year, hundreds of legionnaires were executed without a
trial after the discovery of a plot against Armand Călinescu, at the time Minister of Interior. After
Călinescu’s murder, the ten assassins were shot in broad daylight, and their bodies were left in the
street for several days, under a banner reading: "From now on, this shall be the fate of those who
betray the country."
These events show that the confrontation between the authorities and the extremist organizations
took the most violent forms, and the authorities themselves sometimes chose to use murder in the
Codreanu was a volunteer fighter in World War I at 16. When the president of the University of Iaşi decided to start
the school year without a religious ceremony, Codreanu barricaded himself inside the building.
422
Marius Turda, „« Fascismul clerical » în România”, in Mirel Bănică, Biserica Ortodoxă Română, stat şi societate în
anii `30, Polirom, 2007, p. 13.
423
The perspective that the ROC as a second-hand actor has different expressions: „The priests were attracted to the
Legionary movement, believed it represented a true religion and not a political movement …” (Alexandru Voicu,
„Relaţia controversată a Bisericii Ortodoxe Române cu Mişcarea Legionară”, Historia http://www.historia.ro/exclusiv_web/general/articol/rela-ia-controversata-bisericii-ortodoxe-romane-mi-carealegionara.); "the Church and its people didn’t escape the nefarious influence of former Legionaries” (Apud. Gina Pană,
„Biserica Ortodoxa Română şi mişcarea legionară: clarificări şi ambiguităţi", Holocaust. Studii şi cercetări, Vol. III, Nr.
4 /2011, p. 144.); “Lacking a firm opposition from the Church, Cuza’s campaign spreading religious anti-Semitism
continued unchallenged” (Oana Pană, “Ortodoxia românească şi atitudinea sa faţă de evrei”, Holocaust. Studii şi
cercetări, Vol. II, Nr. 1 (3)/2010, p. 116.); „The Romanian Orthodoxy resisted the temptation of legionarism…” (Mirel
Bănică, Biserica Ortodoxă Română, stat şi societate în anii `30, Polirom, 2007, p. 245), etc. These statements suggest
that between the World Wars the ROC was at the back of the line of organizations with criminal anti-Semitic
characters. Another variant of this interpretation is that the ROC was responsible through inaction.
421

108

place of law. This behavior bespeaks the low quality of Romanian democracy between the Wars.
But it does not negate the modernizing project to which the political elites heading the state aspired
until the second half of the ‘30s. The Romanian society didn’t have enough time to create a bridge
between the forward-looking elites and a population characterized by religiosity and nationalism.
To ignore the modernizing tendencies that were part of the Greater Romania project between 1919
and 1937, including the emancipation of Jews, is to underestimate the negative role of those
components of interwar Romanian society that sabotaged the modernization project. Among them a
central role was held by Orthodoxism.

The institutional and operational authority of the State over the ROC
Guiding and coordinating the relationship between the State and religious denominations. A main
theme in the literature on the ROC is that the Orthodox Churches always saw the collaboration with
the ruler as a form of protection against danger. This attitude was the mirror-image of the interest of
secular powers in using the Orthodox Churches to strengthen their control over an uneducated
population, and maintain order in the community424. The State-Church relationship was even useful
in forging good relations with regional neighbors.425 The concept used by the ROC to legitimize the
partnership between the ruler and the Church is the “symphony” between the secular powers and
the Orthodox Church.426
Research shows that the theses above need to be expanded and qualified. I have already pointed out
that during the period between the World Wars the Orthodox actants were in an open conflict with
the modernizing Romanian state. At the same time, the ROC hierarchy was forced to cooperate in
order to defend its interests, because the Ministry for Religious Denominations and the Art, through
its Department for Religious Minorities created in 1920 (Ministry for Public Education and
Religious Denominations after August 2nd, 1929; Ministry for National Education, Religious
Denominations and the Arts from March 20th, 1940), had vast authority over guiding and
coordinating the relationships between the state and the denominations: the right to control and
supervise the activities of the Churches; proposals for promoting, transferring, giving leave and
retiring the Church personnel; as well as enforcing all legal provisions and rules related to religious
denominations. This explains why the Church personnel tried to solve their problems by appealing
to the good will of high level public servants. Hundreds of papers document the nature of the
requests and interventions.
Some requests sent by members of the ROC hierarchy to members of the government discuss
religious policy. In a letter addressed to Marshall Ion Antonescu it is stated: „There appears to be an
evil genie in the Ministry of National Culture. The Church often feels its hostile breath. Recently we
felt its baleful presence in the attempt to remove Religion from among secondary school
subjects.”427. A large number of complaints addressed to state authorities denounced the activity of
non-mainstream religious denominations, the financial assistance given to Greek-Catholics, the
advantages enjoyed by Roman-Catholics, etc. In other cases, the authorities got involved in internal
issues of the ROC, taking a role that should have belonged to the Church. On June 13th, 1940, the
General Department of the Police told the Minister of Religious Denominations and the Arts that
424

Cristian Romocea, Church and State: Religious Nationalism and State Identification in Post-Communist Romania,
Continuum Religious Studies, New York, 2011, p. 77.
425
Gabriel Andreescu, „International Relations and Orthodoxy in Easter and South-Eastern Europe” in International
Studies no. 4, 1998, p. 3-35.
426
Oliver Gillet, Religion et nationalisme. L’ideologie de l’Eglise Orthodoxe Roumaine sous le regime communiste,
1997. The book is considered required reading on the subject of the relationship between the ROC and the Communist
regime but, as expected, was highly criticized by Church theologians (see Prof. Dr. Alexandru Dutu, “Ortodoxie şi
laicitate”, Almanah Bisericesc, Arhiepiscopia Bucureştilor, 1999, p. 65-69).
427
Notice from the Archepiscopy of Alba Iulia and Sibiu on 9.09.1941, CNSAS Archive, Issues with the Orthodox
denomination File 1937-1947, D 006910, vol. 4, f. 77.

109

counties in Dobrogea did not have „any secret committees whose members swore to no longer
recognize the authority of the bishop428.
Economic Control. Economic interests created a major dependency of the ROC hierarchy on the
secular powers. State institutions had the power to make decisions in many situations. For example,
in order to collect money for the Church, an authorization was required from the Ministry of Labor,
Health and Welfare, and the Capital Police checked the running of this activity429.
There were many interventions regarding filling available positions. The Government of Basarabia
nominated P.S. Efrem Tighineanul as Archbishop of Chişinău. His recommendations: „The best of
results in fighting against religious sects, religious sects are getting smaller and smaller in the
Chişinăului Eparchy”430. Other times there were complaints regarding financial issues. Gherontie,
Bishop of Tomis, accused Minister I. Petrovici of „requiring his resignation in private” and
suspending his salary and those of another 100 priests who wrote a letter in his support431.
The Secretary General for Religious Denominations and the Arts, prof. Aurel Popa, complained that
„although the Diocese of Ungro-Vlahiei owns a candle factory that can bring in an income of at
least 10.000.000 lei, and 200 ha of arable land and 500 ha of forests, the Patriarch still thinks it is
acceptable to request … money from the Ministry”. He also reported the illegal ordination of priests
in unpaid positions by the Diocese in order to save the individuals from military service432.
Financial audits found constant irregularities. Money was received or charged without justification;
there were expenditures that could have been avoided, and overblown repair expenditures on
contracts awarded without bidding433. The ordination of priests was often done for the purpose of
avoiding military service434.
These are just a few instances of a general trend.
The Control exercised by the courts. The use of brute force by the authorities in order to secure
public peace doesn’t mean that the state lacked modern institutions. There is a lot of evidence for
the professionalism of the court system. Decisions like the one released by the High Court of
Cassation and Justice in March 1933, which reinstated the „Worship of the Motherland”
organization after it was banned in 1932 by the Council of Ministers, also point to the independence
of judges. The Archives highlight the chasm between the thinking of magistrates in key public
positions and the popular mentality. A relevant and well-documented example is the activity against
members of non-dominant religious denominations. Their harassment was the joint work of the
Orthodox priest and the local police. Usually the priest was told about the activity of the
denomination by members of his church, then went to the policeman and together they took the
guilty person into custody. Sometimes, the policemen went to the ROC representatives. The
indictment and the trial came next.
Often, the final result was an acquittal, and the reasoning for the decisions is surprisingly modern.
Four defendants, Jehovah Witnesses that had spread publicly “Rule of Peace” books, were acquitted

428

CNSAS Archive, Documents, Clergy Issues in the Old Kingdom, D 008927, f. 17.
See notice from March 1st, 1941, which authorizes an extension for money collection by the Costescu Parish in order
to cover expenses related to the rebuilding of the church. (CNSAS Archive, Issues File, D 000057 f. 134).
430
Notice from December 29th, 1943 (CNSAS Archive, Issues with the Orthodox denomination 1937-1947, D 006910,
vol. 4, f. 40).
431
CNSAS Archive, Issues with the Orthodox denomination File 1937-1947, D 006910, vol. 4, f. 58.
432
CNSAS Archive, Issues with the Orthodox denomination File 1937-1947, D 006910, vol. 4, f. 154.
433
Report from February 1943, financial audit office of the Archepiscopy of Bucharest (CNSAS Archive, Issues with
the Orthodox denomination 1937-1947, D 006910, vol. 4, f. 85).
434
CNSAS Archive, Issues with the Orthodox denomination File 1937-1947, D 006910, vol. 4, f. 93.
429

110

because „there was no unrest that could lead to a danger to public safety.” 435 The Bălţi County
Court acquitted I.E.S., who was taken into custody by a police patrol for selling booklets critical of
the Orthodox Church, because the booklets didn’t include propaganda or criticisms that could incite
„disobedience or disdain towards the dominant religion or other religions”436.
The Soroca County Court had to consider the guilt of several Jehovah Witnesses indicted by the
Chief of Police after the latter had searched their homes and found booklets. His first step had been
to submit them to the Bălţi Diocese. The bishop looked over them and concluded that the
denomination was a danger to the dominant Church and the State. The judges decided that the texts
support love towards others, belief in God and Jesus, but also criticize other things that characterize
Romanian society. But this didn’t suggest an involvement of the Jehovah Witnesses in acts that are
a danger to the security of the State, as stated by the law for controlling crimes against public peace,
which was the basis for the indictment”437.
As a last case study, the Decision of March 3rd, 1937, in the trial against B.I.A for disseminating
booklets “that may induce hatred, unrest against other denominations”. He was found not guilty
because the texts „do not intend to foment unrest, but to criticize a religious, economic and social
status quo, criticism that often, even in more serious forms, is disseminated by political parties
which are nonetheless not sanctioned, because it is considered that they intend to improve the
situation and not to produce unrest that may endanger the state order”438. This kind of judicial
reasoning would be a reason for pride for any European court in the 21st century.
The cases we mentioned prove the heterogeneity of Romanian society in the ‘30s, and the presence
of professional bodies capable of ensuring the functioning of a modern political community. At the
same time, they highlight the realities at the local level: the Orthodox priests and policemen policed
their fiefdom from an exclusivist perspective. The nationalist-Orthodoxist attitude discernable in the
court cases included a healthy dose of anti-Semitism.

C2. The involvement of the clergy in anti-Semitic politics
The highest levels of ROC hierarchy and anti-Semitism
The ROC hierarchy was a staunch supporter of Orthodox nationalism through the interwar period. It
condemned any form of religious otherness, which implied in many cases a condemnation of ethnic
otherness. The highest levels of the Orthodox hierarchy expressed their anti-Semitism, which took
the extreme form of supporting the banishment of Jews from Greater Romania. This is clearly stated
by Patriarch Miron Cristea: “You want to cry out of pity for the poor Romanian people, whose bone
marrow is sucked out by the Jew. To not react against Jews, is to walk us to our destruction. […]
You have enough qualities and options, to search for and find somewhere a place, a land, a country,
a motherland not yet inhabited. … Live, help yourselves, defend yourselves, and exploit each other;
but not us and other peoples, whose abundance you seize through your ethnic and Talmudic
sophistication”.439

435

Decision by the High Court of Cassation and Justice on May 24th, 1935 (CNSAS Archive, Documents, The structure
and functioning of the Romanian Orthodox Church. Hostile acts 1934-1938, D 000074, vol. 35, f. 2, 2v.).
436
CNSAS Archive, Documents, The structure and functioning of the Romanian Orthodox Church. Hostile acts 19341938, D 000074, vol. 35, f. 1.
437
Decision no. 3094 of September 30th, 1937 (CNSAS Archive, Documents, The structure and functioning of the
Romanian Orthodox Church. Hostile acts 1934-1938, D 000074, vol. 35, f. 3).
438
CNSAS Archive, Documents, The structure and functioning of the Romanian Orthodox Church. Hostile acts 19341938, D 000074, vol. 35, f. 18, 18v.
439
In the Curentul newspaper, August 19th, 1937.

111

An indirect but visible form of anti-Semitism was the support for extremist anti-Semites. Following
the assassination of Prime Minister I.G. Duca, on January 31st, 1933, the Patriarch Miron Cristea
and the Holy Synod stated that the Legionary movement as a whole was not responsible for this
crime; the responsibility rested entirely with the perpetrators, and some foreign, anarchic influences.
Such a statement, following an act of such seriousness as the assassination of a Prime Minister,
highlights the fact that the ROC hierarchy was sensitive to the power plays at the highest levels of
power. The disputes between the Royal Family and the Government allowed the ROC leadership to
express its view with more sincerity440.
The most eloquent proof of the co-operation between the Orthodox hierarchy and the members of
the Iron Guard was the procession occasioned by the funerals of the Iron Guard leaders Moţa and
Marin, in February 1937. During the procession tens of clerics officiated, and the main divine
service was celebrated by over 200 priests led by the Metropolitan of Ardeal, Nicolae Bălan, and by
other bishops441. To place a Metropolitan at the head of the procession and to have such numbers of
clergy participate means that the ROC leadership fully supported legionary leaders.
Although he was the leader of the ROC during the rise of anti-Semitism, including the increase in
the number of violent attacks against Jews (1925 – 1939), Patriarch Miron Cristea never took a
stand against anti-Semitism.
The ROC leadership was not able to openly support the Legion during times of stronger State
leadership. During the royal dictatorship, after the assassination of Prime Minister Armand
Călinescu, Patriarch Nicodim released a statement in which he blamed the legionary assassins and
invoked God’s punishment for every crime. He showed the same level of obedience during the Ion
Antonescu government. The Patriarch Nicodim congratulated Marshal Antonescu for defeating the
legionary rebellion, and promised to pray that God would give Antonescu „the power to succeed in
bringing about the salvation of the country and the Romanian people”442. The lower clergy however
continued to support the Legion in various ways even after January 1941.443
Regarding the ROC’s position on saving Jews by baptizing them, two documents describe it
unequivocally. In the first, the Patriarch agreed to a 1941 Decree than bans Jews from joining the
Orthodox Church, because „[t]his ban was adopted by the State in the national interest, to protect
the ethnic nature of our Romanian nation from mixing with Jewish blood...”444 On the other hand
the Patriarch was incensed that the Roman-Catholic Church continued to baptize Jews, who „have
flourishing economic positions in the Capital as it is well known”, and thus the number of Catholics
in Bucharest was increasing. He demanded that „the arrangement with the Papacy be denounced
and the Roman-Catholic Church lose all its advantages and support”445.

440

Some sources say that the assassination of Prime Minister Duca was desired by King Carol the Second himself.
Since the ROC leadership has traditionally had access to the antechambers of power, this statement may point to the
king’s acceptance of murder (Florin Şinca, Din istoria Poliţiei Române, Tipografia RCR Print,

Bucureşti, 2006, p. 333).
Gabriel Catalan, "Legiune şi slujitorii Domnului" (“The Iron-Guard and the ministers of God”, Dosarele istoriei
(History Files) no. 9, 2000, p. 29-32.
442
Ion Antonescu, Pe marginea prăpastiei, 21-23 ianuarie 1941, vol. 2, 1941, p. 163.
443
Ibidem.
444
Notice on March 2nd, 1942 (Issues with the Orthodox denomination File 1937-1947, D 006910, vol. 4, f. 47). On the
other hand, The Metropolitan of Transylvania, Nicolae Bălan, officially protested in April 2 nd, 1941, against the Decree,
which was “an illegal intervention in the life of the Church” (Brînduşa Costache, Mircea Costache, Doru Costache
„Problema evreiască în România modernă: Atitudinea Bisericii Ortodoxe Române”, TABOR, Romanian cultural and
spiritual monthly edited by the Diocese of Cluj, Alba, Crişana and Maramureş - http://www.taborrevista.ro/in_ro.php?module=content_full&id=10676).
445
Notice on 27.02.1942 (Issues with the Orthodox denomination File 1937-1947, D 006910, vol. 4, ff. 44-45).
441

112

There were some members of the hierarchy who were uneasy with the tragedy of the deportation of
Jews to Transnistria. The Final Report mentions the Metropolitan of Ardeal, Nicolae Bălan, as one
of those responsible for the refusal to deport the Jews from South Ardeal, Moldova and Muntenia to
Nazi camps in Poland446.

The involvement of the clergy in politics
While discipline within the Church is much more severe than within other organizations, it is not
possible however to completely control the behavior of the clergy. Divisions may appear, especially
in turbulent circumstances. Although the 1928 Law for Religious Denominations forbade the
involvement of priests in politics, this was still an open issue among the clergy. There were many
voices that expressed, in religious journals, their wish for a role for the ROC in public life: „our
clergy has not only the right but a holy duty to participate in the political life of the state, while
preserving its freedom and independence.”447
Beyond the principled positions, there were specific situations that pushed the clergy into politics
and the search for new opportunities. One factor was the marked increase in the number of
Theology graduates entering a limited religious “job market”. According to Victor. N. Popescu:
„After the war, the number of seminaries was increased significantly, and so the number of
graduates ready to enter priesthood outpaced the number of available parishes. The years
between 1922 and 1933 were a period with a high production of seminary and theology
graduates [ ... ]. The vacant positions were still taken by the old members of the profession,
even though they already had much on their plates. Therefore, at the graduation of those
studying at the new theology schools, the positions were already taken and defended, such
that some had too much and others had nothing. Those who had a parish forced those without
to be subservient. The situation is absolutely unfair and immoral.”448
The Iron Guard and other parties were interested in winning the support of the clergy, whose
influence over a mostly rural population was well-known.449 From time immemorial, the priests had
„all been in politics”450 in order to gain certain advantages. But not for the purpose „of achieving
through the party a Christian or religious ideology. The priest-politician type still abundant in our
old parties has always been detested”451, said a supporter of nationalist-Orthodoxism. The
legionnaires seemed to offer a way to reconcile the personal and the spiritual interest. There were
calls for the clergy’s „energetic intervention and guiding, through its words, of the vote of the
masses toward those parties that guarantee the defense of the vital interests of the country and the
Orthodox Church!".452 The „latent anti-Semitism”453 of some priests had the opportunity to meet the
official one of some parties:
„In later years, the Church has been sought and courted, as the last source of renewal from the
disaster coming over the world. After the political parties made whatever they wanted out of
the Church – instead of what they could have –, now new political groups have an
increasingly specific attitude towards the Church. The religious issues hold a place of honor
under the leadership of Mr Goga, the Iron Guard of Corneliu Codreanu, the “Lance-bearers”
party of Mr Cuza….454
446

Final Report, p. 216.
Veniamin, „Preoţimea în viaţa publică”, Telegraful Român (organ naţional-bisericesc), Sibiu, 15 Decembrie 1928.
448
Victor N. Popescu, "Biserica şi şomajul", Viitorul, Iaşi, no. 3, February 1932. Apud Bănică p. 139.
449
Bănică, p. 154.
450
I. G. Savin, “Preoţimea şi actualele alegeri”, Viitorul, Iaşi no. 12, 1932.
451
Ibidem.
452
Ibidem.
453
Bănică, p. 152.
454
Gh. Coman, “Biserica şi partidele politice”, Viitorul, Iaşi no. 8, April 1933 (apud. Bănică, p. 156).
447

113

In the most extreme case, an argument was made for an identity of feeling between the Church and
the Legion: „the Iron Guard didn’t practice a Christianity that was different from that of the
Orthodox Church. Its manner of living and practicing the Orthodox faith is not directed against the
Church, because it is its submissive and obedient daughter…”.455
The priests promoted the Legionary Movement among their parishioners and some became its
activists. According to research into the archives of the Ministry of the Interior conducted by Gina
Pană, in the 1937 elections, out of 103 candidates of the party "Everything for the Fatherland", 33
were priests – around a third, a considerable percentage. 55 priests had leadership positions within
the Legion.456 Some of the legionary priests were among the Movement’s most fanatical activists.
Alexandru Răzmeriţă, a Romanian Orthodox priest, proposed a plan to expel the Jews entirely from
cities and deport them into forced labor camps in the country. Attempts to escape the camps were to
be punished by death.457
The involvement of priests in the violent activity of the Legionary Movement is demonstrated by
the measures taken by the Antonescu government against the orthodox clergy that had participated
in the legionary rebellion. 218 priests were identified as having participated in the skirmishes
against the army and were arrested by order of Marshal Ion Antonescu458. The scope of the
involvement of orthodox priests in active fighting, as legionaries, is suggested by the following
Communiqué of the Council of Ministers on February 1941:
”Neither the Church nor its people escaped the nefarious influence of false legionaries. 218
priests are under investigation for taking part in the rebellion, leaving the cross and the altar of
peace to fight with the weapon of murder and terror against their own flock. Many had active
positions within the legionary movement, incompatible with their pastoral position and
mission. These lying servants of the Lord went as far as to make arms and munitions deposits
out of their places of worship."459

Conclusions
It was possible to discern the role of the Romanian Orthodox Church in the interwar anti-Semitic
phenomenon after undertaking a conceptual reorganization that starts with a criticism of the
definition of Holocaust as established in doctrine, as the sum of actions, between 1933 and 1945,
towards the discrimination, segregation and starvation, and murder of Jews. This definition,
dominant in Romanian and international research on the issue, blends genocide, „the crime of
crimes”, and anti-Semitic acts, serious but of a different nature. In Romanian context, this definition
conceals the separation of anti-Semitism into four distinct periods: the periods of societal antiSemitism, institutional anti-Semitism, institutionalized anti-Semitic anarchism and the Holocaust
(defined here as the genocide of Jews, starting with the Jassy pogrom of June 27th, 1941, and
lasting until 1943).
The institutionalized anti-Semitic anarchism phenomenon is, in our opinion, a particular case of
anti-Semitism. The decision of the authorities of the National-Legionary State to leave the Jewish
communities defenseless (between September 14th, 1940 and February 14th, 1941) within a social
Priest Victor Moise, Garda de Fier şi credinţa strămoşească, Editura Majadahonda, Bucureşti, 1994, p. 12, apud.
Mirel Bănică, p. 158.
456
Gina Pană, „Biserica Ortodoxa Română şi mişcarea legionară: clarificări şi ambiguităţi", Holocaust. Studii şi
cercetări, Vol. 3, Nr. 4 /2011, p. 143.
457
Alexandru Răzmeriţă, Cum să ne apărăm de evrei – Un plan de eliminare totală (Turnu Severin, Tipografia
Minerva, 1938), pp.65-69.
458
Ion Antonescu, Pe marginea prăpastiei, 21-23 ianuarie 1941, vol. II, 1941, p. 163.
459
Ion Antonescu, Pe marginea prăpastiei. 21-23 ianuarie 1941, vol. II, 1941, p. 102.
455

114

medium dominated by hate of Jews and aspirations to benefit from their property led to systematic
inhumane acts, that happened across the country over a period of months in an atmosphere of terror.
Individual Jews were the victims, but Jews as a group were also targeted. What happened during the
National-Legionary State was more than the sum of the thefts, beatings, and individual crimes.
None of the current terms: discrimination, segregation, repression, massacres, pogroms, adequately
describes the nuances of the phenomenon.
By dividing anti-Semitism into four periods we highlight the central role held by the confrontation
between state authorities and the interwar promoters of anti-Semitism in the development of events.
The political elites leading Greater Romania from 1919 on had a modernization plan for the country
that included the emancipation of Jews. On the other hand, a part of the population, a large
proportion of which was rural, was dominated by nationalist and Orthodoxist traditions with antiSemitic content. In the democratic context after World War I, the supporters of nationalistOrthodoxist traditions created a vast network of organizations, movements and political parties that
attacked the principles defined by the 1923 Constitution. The confrontation between the state and
the multilayered nationalistic-Orthodoxist opposition led to violent conflicts throughout the
interwar period. In 1937, for the first time, the nationalist-Orthodoxist movement managed to
include a part of its agenda into state policies. Nonetheless, between 1937 and the fall of 1940, the
institutions of the state had to fight against the conservative mainstream that clamored for a more
radical anti-Semitic policy than the government’s. The stress put by many studies about interwar
Romanian anti-Semitism, and the Final Report, on the breadth and the continuity of anti-Semitism
underestimated the role of the competition between the forces of modernity and the societal antidemocratic movement during the years between the World Wars.
I was able to describe comprehensively the role of the ROC in the competition between the
modernization project and anti-Semitic national-Orthodoxism by discussing „resources” and
differentiating between anti-Semitic actant resources and passive resources. As a passive resource,
Orthodoxy fueled, through Orthodox dogma, language, attitudes and ideas, the interwar antiSemitism. As actant resources, the church as an institution, the clergy, the heterogeneous
community of the faithful and their various forms of organization, participated in various degrees to
anti-Semitic activities.
The contribution of the ROC to interwar anti-Semitism was determined by the relationship of
dependence between state authorities and the Church. The State was able to control the ROC
through its prerogatives in religious matters, the resources it provided to the Church, and the
institutions with relevant responsibilities, like the courts. This created tension within the ROC, and
eventually led to chaotic behavior uncharacteristic of religious communities. The hierarchy of the
church most often abetted the authorities of the state, which pushed many dissenting priests, and
Orthodoxist organizations and foundations, into a conflict with the ROC hierarchy. One
phenomenon that the ROC lost control of was the involvement of priests in politics.
The inner tensions, segregations and inconsistencies of the ROC led some researchers to believe
that the role of the ROC in interwar anti-Semitism manifestations, through dogma and activism,
was secondary. We disagree: in its double role as a passive resource and multiple actant resource,
Orthodoxy played a central role in the development and support of interwar anti-Semitism.
At the same time, there is a difference between the ROC and the main political forces that fought
the democratic state and won with the creation of the National-Legionary State and the rise of the
Ion Antonescu regime. In the case of the Legionary Movement and other extremist organizations,
anti-Semitism was the central theme of their programs. In the case of the ROC, anti-Semitism was
just a secondary component, because the purpose of the ROC was to create a homogenous Orthodox
state that banished any other types of religious identity. The energy expended against Roman-

115

Catholics, Greek-Catholics and other religious denominations appears to exceed that expended on
anti-Semitic goals.

ANNEX
I. Status of the research on the relationship between anti-Semitism and the Romanian
Orthodox Church
There are several studies today that are dedicated specifically to the issue of the relationship
between anti-Semitism and the Romanian Orthodox Church: Paul Shapiro, "Faith, Murder,
Resurrection. The Iron Guard and the Romanian Orthodox Church”, in anti-Semitism, Christian
Ambivalence and the Holocaust, Kevin Spicer (ed), Indiana University Press 2007; Oana Pană,
“Ortodoxia românească şi atitudinea sa faţă de evrei” ("Romanian Orthodoxy and its attitude toward
Jews"), Holocaust. Studii şi cercetări, Vol. II, Nr. 1 (3) /2010, pp. 113-133; Gina Pană, „Biserica
Ortodoxa Română şi mişcarea legionară: clarificări şi ambiguităţi" ("The Romanian Orthodox
Church and the Legionary Movement: clarifications and ambiguities"), Holocaust. Studii şi
cercetări, Vol. III, Nr. 4 /2011, 142-167.
To this we can add several articles from a “secondary bibliography” – like “Alexandru Voicu,
„Relația controversată a Bisericii Ortodoxe Române cu Mișcarea Legionară”, ("The questionable
relationship of the Romanian Orthodox Church with the Legionary Movement") Historia.460
Other published works, although discussing a different topic, include observations relevant to the
relationship between anti-Semitism and the Romanian Orthodox Church, or the ROC doctrine that
connects the church to chauvinistic nationalism. Among the long list with this type of books I
notice: Leon Volovici, ldeologia naţionalistă şi problema evreiască, (Nationalistic ideology and the
Jewish problem) Humanitas, Bucureşti,1995; Armin Heinen, Legiunea Arhanghelului – o
contribuţie la problema fascismului mondial, (The Legion of the Archangel - a contribution to the
issue of world fascism) Humanitas, 1999; Florin Muller, Metamorfoze ale politicului românesc,
1938-1944, (Metamorphoses of Romanian politics, 1938-1944) Ed. Universității din București,
București, 2005; Lavinia Stan, Lucian Turcescu, Religion and Politics in Post-Communist
Romania, Oxford University Press, New York, 2007; Cristian Romocea, Church and State:
Religious Nationalism and State Identification in Post-Communist Romania, Continuum Religious
Studies, New York, 2011.
Information on the subject may also be found in a series of studies on the situation of the Jewish
minority between the World Wars and the Holocaust: from Matatias Carp's pioneering work
"Cartea neagră. Fapte şi documente. Suferinţele evreilor din România: 1940-1944" ("Black Book.
Facts and documents. The suffering of the Jews in Romania: 1940-1944), vol. I şi II (SAR,
Bucureşti, 1946 şi “Dacia Traiana”, Bucureşti, 1947, 1948), to the Final Report of the International
Commission for the Study of the Holocaust in Romania, Polirom, Iaşi, 2005.
The third category of texts are those that promote and theorize anti-Semitism while invoking the
ROC as a source of legitimization. Among them: Hie Imbrescu, Biserica şi Mişcarea Legionară,
(The Church and the Legionary Movement) Ed. Cartea Româneasca. Bucureşti, 1940; Flor
Strejnicu, Creştinismul Mişcării Legionare (The Christianity of the Legionary Movement) Ed.
Imago, Sibiu, 2000 (second edition); Gheorghe Racoveanu, Mișcarea legionară și biserica (The
Legionary Movement and the church), Ed. Samizdat, București, 2002 (second edition). Other
volumes are relevant because of the status of their authors: Ion Antonescu, Pe marginea prăpastiei
460

http://www.historia.ro/exclusiv_web/general/articol/rela-ia-controversata-bisericii-ortodoxe-romane-mi-carealegionara.

116

(On the edge of the chasm) 21-23 ianuarie 1941, Scripta, Bucureşti, 1992; Preot Stefan Palaghiţă,
Garda de Fier. Spre Reînvierea României (The Iron Guard. Toward a Rebirth of Romania) Buenos
Aires, Ed. Autorului, 1951 ş.a.
The manner in which works by authors affiliated to the Orthodox Church, or writing in ROC
sponsored journals, treat and generally conceal the anti-Semitism of the ROC is itself of interest:
e.g. Brînduşa Costache, Mircea Costache, Doru Costache „Problema evreiască în România
modernă: Atitudinea Bisericii Ortodoxe Române” ("The Jewish problem in modern Romania: the
attitude of the Romanian Orthodox Church"), TABOR, Revista lunară de cultură şi spiritualitate
românească editată de Mitropolia Clujului, Albei, Crişanei şi Maramureşului. (Cultural and
Spiritual Monthly edited by the Metropolitan of Cluj, Alba, Crişana and Maramureş)461.
I also identified documents relevant to the research of the relationship between anti-Semitism and
the Romanian Orthodox Church in the National Archives of Bucharest (A1) and in the CNSAS
Archive (A2).

Research in archives
A1. Documents in National Archives Bucharest, partially studied
Collection
ID
Jewish communities in Romania
3001
League for Cultural Unity of All
1915
Romanians
League against terror
2648
Ministry of Religious Denominations and 2719
Arts - documents
Ministry of Religious Denominations and 2720
Arts – documents
Student Organizations and Associations 2860
Collection
Democratic Jewish Organizations
2921

Years
1918-1959
1891-1949
1926-1936
1920-1929
1933-1944
19341938
1916-1952

A2. The collections most relevant to the topic, part of the CNSAS Archives, to be studied
Topic
ID
Notes of the Siguranţa – orthodox 2308
denomination
Lists of candidates
2309
Informant notes and press articles 2313

Volume
1

Years
1932

1
1

1940-1945
1940-43

Telegraful român - lists
Reports
Conversions
Reports – orthodox youth
Oastea Domnului
Cultul Patriei
Declarations, tables
Orthodox Women
Romanian Women

1
3, 4, 5
1
1
1
1
2, 3
1
1, 2

1922-1955
1933-1950
1942
1920-1928
1938
1934-1936
1934-1938
1935-38
1938-1939

461

2320
2542
2921
4193
5981
5987-5988
7755
8758
8840

http://www.tabor-revista.ro/in_ro.php?module=content_full&id=10676.

117

Konklúzió: kutatási eredmények összegzése
A 2012-ben elindított kutatások kiindulópontjaként megfogalmazott munkahipotézist a 2013-2014-es
kutatások ismételten megerősítették. Gabriel Andreescu tanulmánya pedig rámutat arra, hogy mindaz,
ami Magyarország és (Cseh)Szlovákia vonatkozásában megfogalmazódott, az ugyanúgy érvényes
Romániára is.
Összességében elmondható, hogy hiányoznak az alapvető levéltári kutatások, forráskiadások; arról
nem is beszélve, hogy az egyházi levéltárak csak nehezen, alig vagy egyáltalán nem hozzáférhetőek.
Esetenként a helyi keresztény egyházak értékelhető levéltári forrással nem is rendelkeznek.
Ugyanakkor a korabeli (legfőképpen az egyházi) sajtó elégséges – és fontos, mindezideig alig
használt/hasznosított – forrásanyagot jelent annak feltárására, hogy mindenekelőtt lokális szinten az
egyházak, mint intézmények, illetve az egyháziak és a hívők miképpen viszonyultak a zsidósághoz,
hogyan gondolkodtak és milyen kép élt bennük a zsidókról a két világháború közötti időszakban. Annál
is inkább, mivel a sajtótermékekben az adott egyházközségi vezetés szellemisége, mentalitása jelenik
meg. Ez pedig jelentős mértékben determinálta maguknak a hívőknek is a magatartását a vészkorszak,
vagyis a deportálások idején (lásd pl. Óbuda vagy Csíkszereda esetét). Ily módon a magyarországi
zsidóüldözés pl. a hatóságok aktív közreműködésével és a keresztény lakosság nagyfokú passzivitása
mellett zajlott.
Az esettanulmányok feltárják, hogy az első világháborút követően az antiszemitizmus szervesen
beépült mind a magyar, mind a szlovák, mind pedig az ortodox román – homogénnek elképzelt –
nemzeti-keresztény identitástudatba. Jóllehet a fogalmakat csak Gabriel Andreescu határozta meg, és
különítette el Románia vonatkozásában, ellenben az általa megkülönböztetett „társadalmi
antiszemitizmus” és „intézményesített antiszemitizmus” valósága Magyarországon és Szlovákiában is
fellelhető. Mindez azért érdekes és figyelemre méltó, mert közben az egyes államokban az adott
egyházak fontos társadalmi szerepet töltöttek be, és politikai befolyásal is bírtak. Ugyanakkor pedig
egymással is konfliktusban álltak: katolikusok a reformátusokkal (Magyarország), katolikusok az
evangélikusokkal (Szlovákia), ortodoxok a görög katolikusokkal (Románia). Ezek a hatalmi és
befolyásszerzési konfliktusok jelentős mértékben a „nemzetről”, a „nemzetiről”, a nemzet
meghatározásáról szóltak. A nagy kérdés az volt, hogy melyik a „nemzetibb” egyház! Mivel az adott
nemzetek a „kereszténység” faji talaján állva képzelték el és határozták meg önmagukat, a zsidóknak
óhatatlanul a kirekesztés jutott osztályrészül. Amihez ráadásul nagyon erős gazdasági érdekeltség –
vagyonszerzési vágy – is társult!
Amennyiben tehát az antiszemitizmus forrásait keressük, akkor egyértelmű, hogy a főképpen az elitek
által írt és olvasott egyházi vagy profán, de önmagukat keresztényként meghatározó (eddig döntően
lokális szinten vizsgált) sajtótermékek, illetve az egyes egyházi személyek meggyőződése, álláspontja
(lásd pl. a román ortodox, szlovák katolikus vagy magyar református papságot) fontos szerepet
játszottak a zsidóság – összességében véve negatív – képének kialakításában és fenntartásában. Ez az
egyházi magatartás, és az éveken keresztül folytatott mentális ráhangolás egy társadalmi csoportnak
(történetesen a zsidóknak) a folyamatos megbélyegzésére hosszú távon óhatatlanul immunissá tette a
társadalmat a csoport megpróbáltatásai és szenvedései iránt. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy az
egyházak nem annyira fékező, hanem sokkal inkább a megbélyegzést és a kirekesztést erősítő
tényezőkként működtek.
Ez a megbélyegzés és kirekesztés a második világháború idejére olyan méreteket öltött, hogy még a
kereszténnyé lett zsidók sem tudtak kibújni a faji diszkrimináció szorításából. A megkeresztelkedett
118

zsidók lényegében véve beszorultak a faji kategóriákat valamilyen szinten magukévá tevő keresztény
egyházak és az izraelita hitfelekezet közé. Miközben vallási/felekezeti értelemben keresztények voltak,
addig a faji kategorizálás miatt zsidóknak minősültek. Elszigeteltnek mondható egyházi
kezdeméynezéseket leszámítva döntően magukra maradtak. Valójában mindkét oldal elutasította őket.
Nem véletlen, hogy a vészkorszak és Holokauszt kutatásának ez az egyik legkevésbé kutatott és feltárt
kérdése.
Mindent összegezve az esettanulmányok azokra a folyamatokra és előzményekre igyekeznek fényt
deríteni, amelyek végül is elvezettek a Holokauszthoz. Kiderül, hogy az antiszemitizmus és a
Holokauszt nem kizárólagosan a zsidóság tragédiája, hanem a korabeli nemzeti társadalmak, és benne a
keresztény egyházak drámája is egyben. Tükör, amelyben jól láthatóvá válik mind a korabeli
keresztények ember- és társadalomszemlélete, mind pedig az az eszmerendszer, amely őket és a kort
meghatározta.

119