You are on page 1of 193

Julie Garwood: Kastélyok

Korona kémei 4.

Az árva és sorsüldözött Alesandra hercegnő tudja, hogy csak egy angol arisztokratával kötött
gyors házasság mentheti meg a hazájában dúló hatalmi harcoktól. Cainewood márki öccse,
Colin válik kénytelen-kelletlen gyámjává, és nem kis élvezettel figyeli, hogy a merész,
hollófekete hajú szépség egy csapásra meghódítja az előkelő társaságot. De amikor Alesandrát majdnem elrabolják, Colin harcos ösztönei – melyek lovagi címet hoztak neki – újraélednek.
Colin belehajszolja Alesandrát egy névházasságba, s közben abban a tévhitben ringatja magát,
hogy csupán védelmezni akarja a lányt. Ám Alesandra első gyengéd csókja és tétova kedveskedése felszítja szívében a lángot. Ettől kezdve Colin vakon követi az ismeretlen veszedelmekbe édes, csábító angyalát, akit most már örökké magáénak akar tudni, és akiért akár az
életét is hajlandó kockára tenni…
A Korona kémei sorozat befejező kötete!
Megjelent: Az oroszlán asszonya, Az őrangyal, Királyi adomány

ELŐSZÓ
Anglia, 1819
Szívdöglesztő férfi volt, igazi nőcsábász.
Az ostoba nőszemélynek esélye sem volt ellene. Sohasem jött rá, hogy lépre csalták, nem
ismerte fel titkos hódolója valódi szándékát.
A férfi meg volt győződve róla, hogy kedvességgel gyilkol. Büszke volt erre a képességére.
Akár kegyetlenül is végezhetett volna az áldozatával, de nem tette. A belsejét marcangoló
vágy elemi erővel szeretett volna felszínre törni, s noha az erotikus kínzásnak még a gondolata is forró kéjjel töltötte el, nem engedett aljas ösztöneinek. Elvégre ember volt, nem holmi
vadállat! Egész teste kielégülés után sóvárgott, a lány pedig megérdemli a halált. Ennek ellenére igazi együttérzést tanúsított iránta. Kedves és gyengéd volt… az adott helyzethez képest.
Végül is áldozata mosollyal az arcán távozott az árnyékvilágból. Meglepetésszerűen támadott. Szándékosan tette. A lány szeme egy pillanatra tágra nyílt, tekintetében megvillant a rémület, aztán vége is lett az egésznek. A férfi fojtogatás közben halkan, együtt érző hangon dúdolgatott, hogy megnyugtassa, ahogy egy rendes gazda is tenné, míg megsérült állatát ellátja,
s abba sem hagyta búcsúénekét, míg meg nem győződött róla, hogy a lány már nem hallhatja.
Benne is van könyörület! Bár biztos volt benne, hogy a lány halott, mégis gyengéden elfordította az arcát, s csak azután engedte meg magának, hogy önelégülten elmosolyodjon. Legszívesebben felkacagott volna. Megkönnyebbülten, mert elvégezte a munkát, és elégedetten, mert
nem volt semmi gond, de nem mert zajt csapni, mert valahol a tudata mélyén ott motoszkált a
gondolat, hogy a tiszteletlen viselkedés inkább szörnyeteghez tenné őt hasonlatossá, mintsem
emberhez. Márpedig ő nem szörnyeteg! Nem, nem. Ő nem nőgyűlölő. Éppen ellenkezőleg, csodálja a nőket – legalábbis a legtöbbjüket –, és akiket megmenthetőnek tartott, azokkal sohasem bánt kegyetlenül vagy szívtelenül.
Ugyanakkor szörnyen okos volt, ezt el kell ismerni. A hajsza felpezsdítette, de az első
pillanattól az utolsóig előre látta áldozata minden egyes lépését. Igaz, ebben a nő hiúsága is
segítette. Tapasztalatlan fruska volt, aki nagyvilági nőnek képzelte magát – milyen veszélyes
tévképzet! –, ezért a férfi nagyon is agyafúrtnak bizonyult mellette.
A fegyverválasztásában is volt valami édes irónia. Eredetileg azt tervezte, hogy a tőrével öli
meg a lányt. Érezni akarta, amint a penge mélyen behatol a lágy húsba, és a meleg vér végigfolyik a kezén, amint újra és újra belevágja a tőrt áldozatába. Vágd fel a szárnyast, trancsírozd fel! – visszhangzott a fülében a parancs, de nem adta meg magát a sürgető vágynak, mivel egyelőre erősebb volt, mint a belső hang, s a pillanatnyi ihlet hatására úgy döntött, mégsem használja tőrét. A gyémánt nyakék, melyet ő ajándékozott neki, ott csillogott a lány nyakán. Megragadta a drága csecsebecsét, és kiszorította vele a szuszt áldozatából. Úgy vélte, ennél megfelelőbb fegyvert nem is találhatott volna. A nők szeretik az értékes mütyürkéket, ez a
lány pedig talán még jobban is, mint a többség. A férfi még azt is fontolóra vette, hogy a gyémántot esetleg áldozatával együtt eltemeti, de mielőtt a sziklákról gyűjtött meszet az áldozatra
öntötte volna, hogy ezzel is sietesse a test bomlását, meggondolta magát, és zsebébe csúsztatta
a nyakéket.
Úgy sétált el a sírtól, hogy vissza sem nézett. Nem érzett megbánást, sem bűntudatot. A lány
rászolgált a büntetésre, és ő elégedett volt.
Sűrű köd ereszkedett a tájra. A férfi csak az országútra érve vette észre, hogy mészpor lepi a
csizmáját. Nem zavarta a tény, hogy ezzel valószínűleg tönkretette vadonatúj Wellingtonját.
Semmi sem vethet árnyékot ragyogó diadalára. Pillekönnyűnek érezte magát, mintha valaki
minden gondjától megszabadította volna. De ennél több is történt. Újra elfogta az a

kirobbanó örömmámor, amelyet akkor tapasztalt meg, amikor kezét a lány nyaka köré fonta…
Ó, igen, ezúttal még fantasztikusabb volt, mint a legutóbbi.
Új életre kapott tőle. A világ megint derűs lett, tele választási lehetőségekkel az olyan erős
és férfias alakok számára, mint ő is.
Tudta, hogy hosszú, nagyon hosszú ideig a mai este emléke fogja táplálni. És azután, hogy a
mámor csitulni kezd, új vadászatra indul majd.

ELSŐ FEJEZET
Mary Felicity nővér, a zárda főnökasszonya mindig is hitt a csodákban, de eme édes földi
létben eltöltött hatvanhét éve alatt egynek sem volt tanúja, mígnem 1820 februárjának egyik
fagyos napján levél érkezett Angliából.
Először el sem merte hinni az áldásos hírt, és attól félt, hogy talán az ördög műve, amellyel
hiú reményt kelt benne, hogy aztán annál keserűbb legyen a csalódás. Ám amikor válaszlevelére megérkezett a Williamshire hercegének pecsétjével ellátott hivatalos értesítés, a tisztelendő anya nem kételkedett tovább az égi adományban.
Csoda történt!
Végre megszabadulnak az ördögfiókától. A főnökasszony másnap reggel osztotta meg
apácáival az örvendetes hírt. Aznap este kacsalevessel és frissen sült fekete kenyérrel ünnepeltek. Rachael nővér szinte megkergült az örömtől, és kétszer is meg kellett fedni, mert hangosan felkacagott a vecsernye idején.
Az ördögfiókát – azaz Alesandra hercegnőt – másnap délután hívatták a rendfőnökasszony
puritán szobájába. Miközben tudatták vele távozása hírét, Rachael nővér már szorgalmasan
csomagolta is a táskáit.
A főnökasszony egy magas támlájú székben ült viharvert, karcolásokkal borított íróasztala
mögött, mely olyan öreg volt, mint ő. Ujjai szórakozottan morzsolgatták súlyos fa
rózsafüzérének szemeit – olyan rossz szokás volt ez, amelyről képtelen volt leszokni –, míg a
hercegnő válaszára várt.
Alesandrát megdöbbentette a hír. Ideges mozdulattal kulcsolta össze a kezét, és fejét mélyen
lehajtva tartotta, nehogy a rendfőnökasszony meglássa a szemében gyülekező könnyeket.
– Ülj le, Alesandra! Nem a fejed búbjával akarok beszélni.
– Ahogy kívánja, Anyám. – A lány a kemény szék szélére ült, kihúzta magát, hogy kedvére
tegyen a főnökasszonynak, és összekulcsolt kezét az ölébe eresztette.
– Mi a véleményed a hírről? – érdeklődött.
– A tűz miatt van, ugye, Anyám? Még mindig nem bocsátotta meg ezt a kis kellemetlenséget.
– Ostobaság. Azt a meggondolatlanságot már egy hónapja megbocsátottam.
– Akkor Rachael nővér győzte meg, hogy küldjön el? Pedig bocsánatot kértem tőle, és már
nem is olyan zöld az arca.
A főnökasszony megcsóválta a fejét, és a szemöldökét is összevonta, mert Alesandrának
akaratlanul is sikerült felbosszantania korábbi csínytevései felemlegetésével.
– Örök rejtély marad számomra, miből gondoltad, hogy az a gusztustalan kenőcs elmulasztja a szeplőket. Mindenesetre Rachael nővér beleegyezett a kísérletbe. Nem hibáztat téged…
túlságosan – tette hozzá gyorsan, remélve, hogy a hazugság csupán bocsánatos bűnnek számít
majd az Úr szemében. – Alesandra, nem én kértem a gyámodat, hogy elküldhesselek innen. Ő
keresett meg engem. Tessék, itt van Williamshire hercegének levele. Olvasd el, és győződj
meg róla, hogy igazat beszélek.
Alesandra remegő kézzel nyúlt a papírért. Gyorsan átfutotta a sorokat, majd visszaadta a levelet a főnökasszonynak.

– Ugye, látod, hogy sürgős a dolog? Úgy tűnik, ez az Ivan tábornok, akit a gyámod említ,
meglehetősen rossz hírnévnek örvend. Ismered?
Alesandra megrázta a fejét.
– Többször is meglátogattuk apám szülőföldjét, de akkor még nagyon kicsi voltam. Nem
emlékszem rá, hogy valaha is találkoztunk volna. Fogalmam sincs, miért akarna éppen engem
feleségül venni.
– A gyámatyád nagyon is érti a tábornok szándékait – felelte a főnökasszony, és ujja hegyével megütögette a levélpapírt. – Apád alattvalói nem feledkeztek meg rólad. Még mindig az
ő szeretett hercegnőjük vagy. A tábornok arra számít, ha feleségül vesz téged, megszerzi az
ország trónját is, méghozzá a tömegek támogatását élvezve. Okos terv.
– De én nem kívánok hozzámenni feleségül – suttogta Alesandra.
– Ahogy a gyámapád sem szeretné. Ugyanakkor biztos benne, hogy a tábornok nem fogad
el nemleges választ, és akár erőszakra is képes, hogy célt érjen. Ezért is akarja Williamshire
hercege, hogy őrök vigyázzanak rád, amíg Angliába nem érsz.
– De én nem akarok elmenni innen, Anyám. Tényleg nem.
Alesandra hangjában annyi kétségbeesés csengett, hogy a tisztelendő anyának elszorult a
szíve. Feledve volt a hercegnő összes addigi csínytevése, mellyel annyi gondot okozott az elmúlt évek során. A főnökasszony maga előtt látta a kislány félelemmel teli tekintetét, amikor
súlyosan beteg édesanyjával megérkezett a kolostorba. Alesandra igazi angyalként viselkedett, amíg anyja élt. Nagyon fiatal volt akkoriban – még csak tizenkettő –, és mindössze fél
évvel azelőtt vesztette el szeretett édesapját. Ennek ellenére hatalmas lelkierőről tett tanúságot. Magára vállalta haldokló édesanyja ápolását, és éjt nappallá téve őrködött a betegágya
mellett. De remény sem volt rá, hogy anyja valaha is felgyógyuljon. Betegsége megtörte testét
és elméjét, és amikor a halál agóniájában eszét vette a fájdalom, a kislány maga is bemászott
az ágyba, és karjába vette a haldokló törékeny testét. Gyengéden ringatta, ősi népdalokat dúdolva neki angyali hangján. Ez az odaadó, gyermeki szeretet fájdalmasan gyönyörű látvány
volt, és amikor az ördögi gyötrelmeknek vége szakadt, az anya lánya karjában lehelte ki a lelkét.
Alesandra nem engedte, hogy bárki is vigasztalja gyászában. Magában zokogta végig az éjszakákat kis cellájában, a fehér függönyök azonban, melyek ágyát eltakarták, nem foghatták
fel a síró hangokat.
Édesanyját a kápolna mögötti, virágokkal övezett kis barlangban helyezték örök nyugalomra. A zárda földjei a család második otthonának, Stone Havennek a szomszédságában terültek
el, ám Alesandra még csak meglátogatni sem volt hajlandó a családi birtokot.
– Azt hittem, örökre itt maradhatok – suttogta a lány.
– Fogd fel úgy, hogy ez a sors rendelése! – tanácsolta a főnökasszony. – Életed egy fejezete
most lezárul, és egy újabb kezdődik.
Alesandra ismét lehajtotta a fejét.
– Szeretném az életem összes fejezetét itt leélni, Anyám. Megtagadhatná a herceg kívánságát, ha akarja, vagy vég nélküli levelezésbe bonyolódhatna vele, míg a gyámapám azt is elfelejti, hogy a világon vagyok.
– És mi lesz a tábornokkal?
Alesandrának erre a kérdésre is megvolt a válasza.
– Úgysem merne betörni egy szent helyre. Amíg e falak között maradok, biztonságban tudhatom magam.
– Egy hatalomra éhes férfi nem törődne azzal, megszentelt hely-e ez, Alesandra. Lelkiismeret-furdalás nélkül betörné a kaput, ha így kívánnák az érdekei. Ráadásul arra kérsz, hogy
becsapjam a gyámapádat. Valóban ezt akarod, gyermekem?
Az apáca hangja szemrehányóan csengett.

– Nem, Anyám – felelte apró sóhajjal a lány, jól tudva, hogy az apáca ezt a választ akarja
hallani tőle. – Azt hiszem, nem lenne helyes becsapni…
A reménytelenül sóvárgó hang hallatán a főnökasszony megcsóválta a fejét.
– Nem fogok többé szállást adni neked. Még ha lenne is valami nyomós ok…
Alesandra mohón kapott az alkalmon.
– De hiszen van egy nyomós okom – bökte ki, majd nagy levegőt vett. – Elhatároztam, hogy
apáca leszek.
A főnökasszonynak a puszta gondolattól végigfutott a hideg a hátán.
– Az ég irgalmazzon nekünk! – motyogta maga elé.
– Ezt a könyvelés miatt mondja, Anyám? Amiatt a kis… módosítás miatt akar elküldeni?
– Alesandra…
– Csak azért készítettem másodpéldányt is a főkönyvekből, hogy a bankár megadja a kölcsönt. Hiszen ön volt az, aki visszautasította, hogy a vagyonomat használjuk az új kápolna felépítésére. Márpedig ön is nagyon jól tudja, hogy szükség volt az új kápolnára… a tűz miatt,
meg minden. Meg is kapta a kölcsönt, nem igaz? Isten biztosan megbocsátja ezt a kis csalásomat, sőt minden bizonnyal ő is azt akarta, hogy változtassam meg a számlákon az összegeket,
különben nem áldott volna meg a számokhoz való kiváló érzékkel. Ugye, igazam van,
Anyám? A szívem mélyén érzem, hogy megbocsátotta ezt a kis trükköt.
– Trükköt? Szerintem a lopás jobb szó rá! – csattant fel a főnökasszony.
– Nem, Anyám – vetette ellen Alesandra. – A lopás azt jelenti, hogy megfosztottam valakit
valamijétől. Márpedig én semmi ilyesmit nem tettem, csak módosítottam egy kicsit azokon a
számlákon.
A főnökasszony haragos pillantása elárulta a lánynak, hogy nem kellett volna ellentmondania, sem pedig a könyvelés kényes témáját felvetnie.
– Ami pedig a tüzet illeti…
– De Anyám, már kifejeztem végtelen sajnálatomat a szerencsétlen baleset ügyében – mondta gyorsan Alesandra. Szeretett volna mielőbb témát váltani, nehogy a főnökasszony megint
felbosszantsa magát. – Komolyan gondoltam, hogy apáca szeretnék lenni. Hiszem, hogy megvan bennem az elhivatottság.
– Alesandra, hiszen nem is vagy katolikus!
– De áttérek – fogadkozott buzgón a lány.
Egy örökkévalóságnak tűnő perc telt el néma csendben. Aztán a főtisztelendő anya előrehajolt. A szék megnyikordult a mozdulattól.
– Nézz rám! – parancsolta. Megvárta, míg a lány teljesíti óhaját, csak utána kezdett bele
mondandójába. – Azt hiszem, tudom, miért akarsz itt maradni, és most teszek neked egy ígéretet – suttogta megnyugtató hangon. – Gondozni fogom az édesanyád sírját. Ha valami történne velem, Justina és Rachael nővér veszi át a feladatot. Az édesanyád emléke örökké élni
fog. Mindennap az imánkba foglaljuk a nevét. Megígérem.
Alesandra sírva fakadt.
– Nem mehetek el!
A főtisztelendő anya felállt, és a lányhoz sietett. Átkarolta, és csitítón megpaskolta a vállát.
– Nem hagyod el őt, hiszen mindig ott él a szívedben. Ő is azt szeretné, ha a saját életedet
élnéd.
Könnyek patakzottak Alesandra arcán. Letörölte őket a kézfejével.
– Nem is ismerem Williamshire hercegét, Anyám. Csak egyszer találkoztunk, és arra is alig
emlékszem, hogy néz ki. Mi lesz, ha nem jövünk ki egymással? Mi lesz, ha mégsem kellek
neki? Nem akarok senkinek a terhére lenni. Hadd maradjak itt, kérem!
– Alesandra, úgy látom, eltökélted, hogy nekem beleszólásom van a dolgokba. Pedig engem
is kötelez gyámatyád kérése. Engedelmeskednem kell neki. Meglátod, jó lesz neked Angliában. A hercegnek van hat saját gyereke. Nem hiszem, hogy eggyel több sokat számítana.

– Nem vagyok már gyermek – emlékeztette az apácát a lány. – És a gyámapám is bizonyára
megfáradt öregemberré lett mostanra.
A főtisztelendő anya elmosolyodott.
– Williamshire hercegét az édesapád jelölte ki gyámodul évekkel ezelőtt. Minden bizonnyal
jó oka volt rá, hogy így tegyen. Legalább édesapád ítélőképességében megbízhatnál!
– Igenis, Anyám.
– Nagyon boldog életet élhetsz, Alesandra, csak egy kis önfegyelmet kell tanúsítanod hozzá. Mindig gondolkodj, mielőtt cselekednél! Ez a kulcsa mindennek. Megvan a magadhoz
való eszed, hát használd!
– Köszönöm a tanácsát, Anyám.
– És ne viselkedj ilyen alázatosan! Egyáltalán nem illik hozzád. Van még egy jó tanácsom
számodra, szóval nagyon szeretném, ha jól figyelnél rám. Húzd ki magad! Egy hercegnő nem
ülhet görnyedten.
Alesandra úgy érezte, ha még ennél is jobban kihúzza magát, talán meg is roppan a gerince.
De azért még hátrébb húzta a vállát, és amikor a főnökasszony bólintott, tudta, elégedett vele.
– Ahogy már korábban említettem, itt sohasem számított, hogy hercegnő vagy, de Angliában nagyon is fontos lesz, hogy rangod van. Mindig ügyelned kell a látszatra! Egyszerűen
nem engedheted meg magadnak, hogy forrófejűen, a pillanat hatása alatt cselekedj. Most pedig, Alesandra, mondd szépen, melyik az a két tulajdonság, amit állandóan szem előtt kell tartanod!
– Méltóság és illem, Anyám.
– Helyes.
– Visszatérhetek ide, ha… az új élet nem nyeri el a tetszésemet?
– Természetesen mindig szívesen látunk e falak között – ígérte a főtisztelendő anya. – Menj
most, és segíts Rachael nővérnek csomagolni. Éjszaka indulsz, a biztonság kedvéért. A kápolnában várlak, hogy elköszönhessek tőled.
Alesandra felállt, gyorsan térdet hajtott, és kiment. A főtisztelendő asszony a szoba közepén
állt, és sokáig nézett a lány után. Korábban azt hitte, igazi csoda, hogy a hercegnő elhagyja a
kolostort. A zárdában szigorú rendszabályok uralkodtak, és amikor Alesandra belépett az életükbe, gyökerestül felforgatta a mindennapjaikat. A főnökasszony nem szerette a káoszt, de
úgy tűnt, a hercegnő és a felfordulás kéz a kézben járnak. Mégis, amikor az erős akaratú hercegnő kisétált az irodából, az apácának könnyek szöktek a szemébe. Olyan érzése támadt,
mintha a napot hirtelen sötét felhők takarták volna el.
Az ég legyen irgalmas hozzá, hiányozni fog neki az ördögfióka, minden csínytevésével együtt.

MÁSODIK FEJEZET
Anglia, London, 1820
A fiút Delfinnek nevezték, ő pedig Rosszcsontnak hívta a kislányt. Bár Alesandra hercegnő
nem értette, gyámapjának fia, Colin miért egy tengeri emlősről kapta a becenevét, azzal nagyon is tisztában volt, hogy őt miért hívta a fiú Rosszcsontnak. Alaposan rászolgált. Kislánykorában Alesandra igazi ördögfióka volt, és akkor is szégyenletesen viselkedett, amikor Colinnal és a bátyjával találkozott. Igaz, kicsi volt még akkoriban, és szörnyen elkényeztetett,
ami nem is csoda, tekintve, hogy egyedüli gyermekként a rokonok lesték minden kívánságát,
a szolgák hadáról nem is beszélve. Szerencsére a szülei isteni türelemmel voltak megáldva, és
egyszerűen tudomást sem vettek lányuk utálatos viselkedéséről. Alesandra végül kinőtte dackorszakát, és sikerült némi önuralomra szert tennie.
Alesandra még nagyon fiatal volt, amikor szülei egyszer magukkal vitték egyik angliai kirándulásukra. A lánynak mindössze halvány emléke maradt Williamshire hercegéről és her-

cegnőjéről, egyáltalán nem emlékezett a hercegi pár lányaira, és csak homályos kép élt benne
a két idősebb fiúról, Caine-ről és Colinról. Mindkét fiút óriásnak látta, talán, mert ő még kislány volt akkor, ők ketten pedig már felnőtt férfiak. Emlékezete valószínűleg felnagyította a
fiúk képét. Biztos volt benne, hogy egyiküket sem ismerné fel, ha elmenne mellette az utcán.
Azért remélte, hogy Colin rég elfelejtette már múltbéli csintalanságait, és azt, hogy Rosszcsontnak hívta akkoriban. Ha sikerül jól kijönnie a férfival, az nagyban megkönnyítené a dolgát. Az előtte álló két feladat így is elég bonyolult. Elengedhetetlenül fontos lenne, hogy biztonságos menedék várja, ahol nap végén megpihenhet.
Egy sivár hétfő reggelen érkezett meg Angliába, és a hercegi pár a lányt azonnal vidéki birtokukra vitte. Alesandra nem érezte jól magát, de azt hitte, az aggodalmak miatt émelyeg a
gyomra. Gyorsan túltette magát a rosszulléten, mivel a család őszinte szeretettel fogadta. A
herceg és hitvese saját gyermekeként bánt vele, így hamar elmúlt a lány kezdeti félszegsége.
Nem sürgölődtek állandóan körülötte, és azt is megengedték, hogy időről időre hangot adjon a
véleményének. Csak egyetlen komolyabb vitája volt gyámapjával. Úgy volt, hogy a hercegi
pár felkíséri őt Londonba, és ott töltik az egész évadot. Alesandra tizenötnél is több találkozót
szervezett meg, ám az indulás előtt néhány nappal a herceg és a hercegné megbetegedett.
Alesandra így egyedül akart utazni. Erősködött, hogy nem akar senkinek a terhére lenni, és
felvetette, hogy Londonban majd saját házat bérel. A hercegnét már a puszta gondolat is felizgatta, de Alesandra nem tágított. Emlékeztette gyámapját, hogy ő már felnőtt nő, és tud vigyázni magára. A herceg hallani sem akart róla, és emiatt napokig tartó heves vitába bonyolódtak. Végül abban állapodtak meg, hogy amíg Alesandra Londonban lesz, Caine és felesége, Jade házában fog lakni.
Sajnálatos módon, alig egy nappal Alesandra elutazása előtt, Caine-t és Jade-et is ágynak
döntötte ugyanaz a titokzatos betegség, amely megtámadta a hercegi párt és négy lányukat.
Colin maradt a lány egyedüli esélye. Ha Alesandra nem beszélt volna meg annyi találkozót
apja ismerőseivel, a birtokon várta volna ki, míg gyámja meggyógyul. Nem akart Colinnak alkalmatlankodni, különösen azok után nem, hogy gyámapja elmesélte, milyen nehéz két évet
tudhat maga mögött a férfi. Biztos volt benne, hogy az utolsó dolog, amire Colin vágyik, az a
káosz. Mégis, Williamshire hercege ragaszkodott hozzá, hogy Alesandra vegye igénybe fia
vendégszeretetét, és a lány úgy vélte, udvariatlanság lenne visszautasítani gyámapja kérését.
Különben is, a néhány napos együttélés Colinnal talán megkönnyíti számára, hogy előadja a
férfival kapcsolatos kérését.
Alesandra valamivel vacsoraidő után érkezett Colin házához. A férfi már elment otthonról.
A hercegnő új szobalányával és két megbízható testőrrel bezsúfolódott a szűk, fekete-fehér
padlólapos előszobába, és átadta Williamshire hercegének üzenetét a Flannaghan névre
hallgató, jóképű és fiatal komornyiknak. A férfi nem lehetett több huszonöt évesnél. A lány
meglepetésszerű érkezése szemmel láthatóan összezavarta, mert fülig vörösödött, és képtelen
volt abbahagyni a hajlongást. Alesandra szeretett volna segíteni neki, de fogalma sem volt,
mit tehetne, hogy enyhítse a fiatalember feszélyezettségét.
– Micsoda megtiszteltetés, hogy egy hercegnőt láthatunk vendégül az otthonunkban – nyögte ki, majd nyelt egy nagyot, és elismételte még egyszer a mondatot.
– Remélem, hogy a munkaadója is így gondolja, uram – felelte a lány. – Nem szeretnék a
terhére lenni.
– Nem, dehogyis – tört ki Flannaghan, akit láthatóan megdöbbentett még a gondolat is. – Az
ön jelenlétét biztosan senki sem érzi tehernek.
– Igazán kedves, hogy ezt mondja.
Flannaghan megint nyelt egyet.
– De Alesandra hercegnő – szólalt meg aztán aggódó hangon –, attól tartok, nincs elég hely
az egész kísérete számára. – A fiú arca lángolt zavarában.

– Majd megoldjuk – biztosította a lány, és rámosolygott a fiatalemberre, hogy enyhítsen a
kínos helyzeten. Szegény fiú határozottan rossz színben volt. – A herceg ragaszkodott hozzá,
hogy hozzam magammal az őreimet, és sehova sem utazhatok az új szobalányom, Valena nélkül. A hercegné személyesen választotta ki nekem. Valena Londonban él, de apám hazájában
született és nevelkedett. Hát nem nagyszerű véletlen, hogy éppen ő jelentkezett az állásra? De
igen, az – válaszolta meg a kérdést, mielőtt Flannaghan szóra nyithatta volna a száját. – Mivel
még csak most fogadtuk fel, nem küldhetem el. Ez nem lenne túl udvarias, ugye? Biztosan
megérti. Látom a szemén, hogy megérti.
Flannaghan már rég elvesztette a beszélgetés fonalát, de gyorsan rábólintott, hogy a lány
kedvére tegyen. Végül sikerült elszakítania tekintetét a gyönyörű hercegnőről, és a szobalány
felé biccentett.
– De hisz ez még csak egy gyerek! – tört ki belőle, tönkretéve a méltóságteljes képet, amelyet eredetileg ki akart alakítani magáról.
– Valena egy évvel idősebb nálam – mondta Alesandra, majd a szőke hajú nőhöz fordult, és
olyan nyelven beszélt hozzá, amilyet Flannaghan még sohasem hallott. Kicsit hasonlított a
franciára, de tudta, hogy nem az.
– A szolgái beszélnek angolul? – kérdezte.
– Amikor van kedvük hozzá – felelte Alesandra, és kioldotta fehér prémmel szegélyzett vörös köpenyének szalagját. A fekete hajú, magas, izmos és meglehetősen marcona kinézetű őr
odalépett hozzá, és elvette tőle. A lány megköszönte, majd visszafordult Flannaghanhez: –
Szeretnék lepihenni. Egész nap utaztunk, és az eső miatt teljesen átfagytam. Borzasztó idő –
tette hozzá biccentve. – Mintha havas eső esett volna, ugye, Raymond?
– Igen, hercegnő – mondta az őr meglepően gyengéd hangon.
– Mindannyian nagyon kimerültek vagyunk – fordult ismét Flannaghanhez Alesandra.
– Természetesen, ez igazán érthető – helyeselt a komornyik. – Erre szíveskedjenek – tette
hozzá, és elindult a hercegnővel a lépcsőn felfelé. – Négy szobánk van az első emeleten, és
három a felső szinten a szolgáknak. Ha esetleg az őrei együtt…
– Raymond és Stefan boldogan osztoznak a szobán – nyugtatta meg a fiút Alesandra, amikor az habozva elhallgatott. – Uram, ez csak ideiglenes megoldás addig, amíg Colin bátyja és
a felesége meg nem gyógyul. Amint lehetséges, hozzájuk költözöm.
Flannaghan megfogta Alesandra könyökét, hogy felsegítse a lépcsőn. Annyira buzgónak
tűnt, hogy a lánynak nem volt szíve visszautasítani a támogatását. Ha a fiút boldoggá teszi,
hogy úgy bánik vele, mint egy öregasszonnyal, ám legyen.
Már elérték a lépcsőfordulót, amikor Flannaghan észrevette, hogy az őrök nem követik. A
két férfi eltűnt a ház hátsó traktusában. Alesandra elmagyarázta, hogy őrei csak körülnéznek
az alsó szinten, ellenőrzik a bejáratokat, és ha végeztek, majd feljönnek.
– De miért érdekelné őket…
A hercegnő nem engedte, hogy befejezze a kérdést.
– A személyes biztonságunk miatt.
Flannaghan bólintott, bár az igazat megvallva, még mindig nem értette, miről beszél Alesandra.
– Nem bánná, ha a gazdám szobáját kapná ma éjszakára? Ott reggel tiszta ágyneműt húztak,
a többi szoba pedig nem alkalmas a vendégek fogadására. A gazdám nehéz anyagi helyzete
miatt csak a szakácsból és belőlem áll a személyzet, és nem láttam szükségét, hogy a többi
szobában is fel legyen húzva az ágynemű, mivel nem tudtam, hogy vendégek…
– Ne aggódjon! – vágott a szavába a lány. – Nem lesz semmi gond, ígérem.
– Igazán kedves öntől, hogy ilyen megértő. Holnap átviszem a holmiját a nagyobbik vendégszobába.
– Nem feledkezett meg Colinról? – kérdezte Alesandra. – Szerintem dühös lesz, ha az ágyában talál.

Flannaghan pont az ellenkezőjét gondolta, s nyomban el is vörösödött szégyenletes gondolatai miatt. Még mindig nem tért igazán magához, állapította meg, biztosan ezért viselkedik
úgy, mint egy tökfilkó. Mégsem a váratlan vendégek érkezése okozta zavarát, hanem maga a
hercegnő. Ő volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha is látott. Elég volt rápillantania, és a saját
gondolatait is elfelejtette. Neki volt a legcsodálatosabb kék szeme, melyet hosszú, sűrű, sötét
szempillák fedtek. Bőre makulátlan, csak orrnyergét pettyezte néhány szeplő, de ezt az apró
szépséghibát Flannaghan határozottan bájosnak találta.
Megköszörülte a torkát, és megpróbálta összeszedni magát.
– Biztos vagyok benne, hogy a gazdámnak nincs kifogása ellene, hogy ma éjjel egy másik
szobában aludjon. Még az is lehet, hogy csak holnap reggel jön haza. Visszament a Smaragd
Hajózási Társaság irodájába, hogy elvégezze a papírmunkát, és ilyenkor gyakran ott tölti az
éjszakát is. Tudja, valahogy mindig kifut az időből.
A magyarázat után Flannaghan szinte magával vonszolta a hercegnőt a folyosón. Négy szoba volt az emeleten, és az első ajtaja tárva-nyitva állt. Mindketten megtorpantak előtte.
– Ez a dolgozószoba, hercegnő – mondta a komornyik. – Egy kicsit rendetlen, de a gazdám
nem engedi, hogy bármihez is hozzányúljak.
Alesandra elmosolyodott. A szoba valójában több volt, mint rendetlen. A padlón mindenfelé
papírkötegek hevertek. Mégis valahogy meleg, barátságos légkört árasztott a hely. Az ajtóval
szemben egy nagy, mahagóni íróasztal állt, balra a kis kandalló, jobbra egy barna bőrszék a
hozzáillő lábzsámollyal, a kettő között pedig egy szép burgundivörös szőnyeg feküdt a
padlón. A falak mentén könyvekkel zsúfolt polcok sorjáztak, a sarokban pedig egy irattartó
szekrény roskadozott a magasan felhalmozott akták súlya alatt.
Alesandra úgy vélte, a dolgozószoba rendkívül férfias. A levegőben konyak- és bőrillat érződött. A lány kellemesnek találta az illatot. Elképzelte magát, ahogy a lobogó tűz előtt pihen,
köntösben és papucsban, és birtokai legfrissebb pénzügyi jelentéseit olvassa.
Flannaghan tovább húzta a lányt a folyosón a második ajtóhoz, ami Colin hálószobája volt.
A komornyik sietve kinyitotta az ajtót a vendég előtt.
– A gazdájának szokása, hogy ilyen későn is dolgozik? – érdeklődött Alesandra kíváncsian.
– Igen – felelte a fiú. – A barátjával, St. James márkival alapították a céget néhány évvel ezelőtt, és keményen meg kell küzdeniük a felszínen maradásért. Kegyetlen tud lenni az üzleti
versengés.
Alesandra bólintott.
– A Smaragd Hajózási Társaság kiváló hírnévnek örvend.
– Valóban?
– Ó, igen. Colin apja is szeretne részvényeket vásárolni. Biztos nyereség lenne a befektetőknek, de az üzlettársak nem adnak el egyetlen darabot sem.
– Teljesen az ellenőrzésük alatt akarják tartani a céget – magyarázta Flannaghan, majd elvigyorodott. – Hallottam, amikor a gazdám mondta az apjának.
Alesandra ismét bólintott, majd belépett a szobába, mintegy lezárva ezzel a témát. Hűvös
volt a szobában, ezért a komornyik a kandallóhoz sietett, hogy begyújtson. Valena megkerülte
úrnőjét, és az ágyhoz lépve meggyújtotta az éjjeliszekrényen álló gyertyákat.
Colin hálószobája ugyanolyan férfias és vonzó volt, mint a dolgozószobája. A hatalmas ágy
az ajtóval szemben állt, rajta csokoládébarna takaró. A falakat világosbarnára festették, amely
tökéletesen illett a gyönyörű mahagóni bútorok színéhez. Az ágy két oldalán lévő ablakok
üvegtábláin megcsillantak az éjszaka fényei. Valena behúzta a bézs szaténfüggönyöket, hogy
kirekessze a sötét világot.
A szobának két ajtaja volt. Alesandra tudta, hogy a baloldali a dolgozószobába vezet. Odasétált a magas faparaván melletti másik ajtóhoz, és szélesre tárta. Egy kis hálószobát talált,
melynek színei megegyeztek a házigazda szobájának színeivel, csak az ágy volt sokkal kisebb.

– Csodálatos ez a ház – jegyezte meg. – Colin jól választott.
– Nem az övé a ház – ábrándította ki Flannaghan. – Meglehetősen drágán bérli, ráadásul a
nyár végén ki is kell költöznünk, mert megjönnek a tulajdonosok Amerikából.
Alesandra igyekezett elrejteni mosolyát. Úgy vélte, Colin nem igazán értékelné, hogy a komornyikja mindent elmond az anyagi helyzetéről egy idegennek. Flannaghan volt a leglelkesebb szolga, akivel a lány valaha is találkozott. A fiú üdítő őszintesége tetszett neki.
– Holnap átviszem a csomagjait a szomszédos szobába – szólt Flannaghan a hercegnő után,
mivel látta, hogy a másik hálószobát nézegeti. Aztán visszafordult a kandallóhoz, újabb fahasábot tett a tűzre, majd felállt. Kezét a nadrágjába törölte. – Ez a két legnagyobb hálószobánk
– magyarázta. – Az emeleten levő másik kettő meglehetősen kicsi. Az ajtót természetesen
kulcsra lehet zárni – tette hozzá biccentve.
A sötét hajú, Raymond névre hallgató őr kopogtatott be. Alesandra a bejárathoz sietett, és
meghallgatta a suttogó magyarázatot.
– Raymond azt állítja, hogy a szalon egyik ablakának a retesze el van törve, és engedélyt
kér, hogy megjavíthassa.
– Úgy érti, hogy most? – kérdezte Flannaghan.
– Igen – felelte a lány. – Raymond aggódó típus. Addig úgysem nyugszik meg, amíg teljes
biztonságban nem tudja a házat.
Alesandra nem is várt a komornyik jóváhagyására. Az őr felé biccentett, hogy tegye a dolgát. Valena közben már elővette úrnője hálóingét és köntösét. A hercegnő felé fordult, hogy
segítsen, amikor a szobalány hatalmasat ásított.
– Feküdj le nyugodtan, Valena. Holnap is ráérünk kicsomagolni a többi holmimat.
A lány mélyen meghajolt úrnője előtt. Flannaghan előrelépett. Felajánlotta a lánynak a
folyosó végén levő szobát. Az a legkisebb ugyan, magyarázta, de az ágy kényelmes, és a szoba is igazán barátságos. Biztos benne, hogy Valenának tetszeni fog. Miután jó éjszakát kívánt
a hercegnőnek, elkísérte a lányt a szobájába.
Alig harminc perc múlva Alesandra is aludt már. Szokásához híven néhány órán át mélyen
aludt, de aztán pontban hajnali kettőkor hirtelen felébredt. Amióta visszatért Angliába, képtelen volt átaludni az éjszakát, de már egészen hozzászokott a dologhoz. Felvette a köntösét, rakott még a tűzre, aztán egy nagy halom papírral visszabújt az ágyba. Először tőzsdeügynökének a londoni Lloyd cég anyagi helyzetéről szóló legfrissebb jelentését olvassa el, és ha ettől
sem álmosodik el, akkor újabb táblázatot készít a birtokairól.
Alighogy belemerült az olvasásba, a földszintről felhallatszó indulatos hangok zavarták meg
az összpontosításban. Felismerte Flannaghan hangját, és a kétségbeesett hadarás hallatán rájött, hogy felbőszült gazdáját próbálja csitítani.
Alesandra nem tudott ellenállni kíváncsiságának. Belebújt papucsába, megkötötte köntösének övét, és kilopakodott a lépcsőfordulóig. Ő sötétben állt, de lent, az előteret gyertyák világították meg. Halkan felsóhajtott, amikor meglátta, hogy Raymond és Stefan elállja Colin útját.
A ház ura háttal állt neki, de Raymond éppen felnézett, és észrevette a hercegnőt. Alesandra
azonnal intett neki, hogy távozhatnak. Raymond erre megbökte társát, hogy menjenek, meghajolt Colin előtt, aztán mindketten elhagyták az előszobát.
Flannaghan nem vette észre az őrök távozását, sőt Alesandrát sem. Biztos, nem folytatta
volna mondókáját, ha tudja, hogy a lány minden szavát hallja.
– Pontosan olyan, amilyennek egy igazi hercegnőt elképzeltem – mondta éppen gazdájának
elragadtatott hangon. – A haja ébenfekete, és a lágy fürtök szinte hullámzanak a válla körül.
A szeme kék, de a kéknek ezt a ragyogó, kristálytiszta árnyalatát sohasem láttam még. Az biztos, hogy maga fölé tornyosul majd. Még én is óriásnak érzem magam mellette, igaz, eléggé
ügyefogyottnak, ami azt illeti, amikor egyenesen rám nézett. És szeplős az orra… – Flannaghan végre levegőt vett. – A hercegnő igazán gyönyörű nő, uram.

Colin nem figyelt túlzottan a komornyik áradozására. Az imént még arra készült, hogy behúzzon az útját álló két idegen egyikének, aztán mind a két férfit kidobja az utcára. A komornyik azonban rohanva jött le a lépcsőn, hogy elmagyarázza, Williamshire hercege küldte az
ismeretleneket. Colin erre elengedte a nagyobbik őrt, és figyelmét ismét a kezében tartott paksamétára fordította. Azt a jelentést kereste, amelyet társa aznap fejezett be. Nagyon remélte,
hogy nem felejtette az irodában, mivel lefekvés előtt szerette volna bevezetni a számokat a főkönyvbe.
Colin pocsék hangulatban volt, épp ezért csalódottságot érzett, amiért a komornyik közbelépett. Úgy vélte, egy jó kis csetepaté segített volna levezetni a feszültségét.
Végül sikerült megtalálnia a keresett iratot, éppen akkor, amikor Flannaghan újra rákezdett.
– Alesandra hercegnő meglehetősen vékonyka, ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni,
milyen formás alakja van.
– Elég! – parancsolta Colin halk, de határozott hangon.
A komornyik azonnal abbahagyta a hercegnő előnyös tulajdonságainak ecsetelését. Elszontyolodott arca egyértelműen árulkodott csalódottságáról. Épp csak kezdett belemelegedni a témába, és érezte, hogy még legalább húsz percig képes lenne folytatni. Hiszen még meg sem
említette a mosolyát, vagy királynői tartását…
– Rendben, Flannaghan – kezdte Colin, megzavarva a fiút az ábrándozásban. – Próbáljuk
meg alaposabban is megvizsgálni ezt a dolgot! A hercegnő úgy döntött, hogy hozzánk szállásolja be magát. Jól mondom?
– Igen, uram.
– Miért?
– Mit miért, uram?
Colin felsóhajtott.
– Miért gondolod, hogy…
– Az én helyzetemben nem gondolkodik az ember – vágott közbe a komornyik.
– És mikor akadályozott ez meg téged bármiben is?
Flannaghan elvigyorodott. Úgy viselkedett, mint akit éppen megdicsértek.
Colin nagyot ásított. Holtfáradt volt. Egyáltalán nem vágyott társaságra. A könyveléssel eltöltött hosszú órák kimerítették, ráadásul azok az átkozott számok sehogy sem akartak elegendő profitot kimutatni, és ez elkeserítette. Különösen kimerítőnek találta a kemény üzleti versengést. Úgy tűnt neki, hogy szinte naponta alakul egy-egy hajózási vállalat.
A pénzügyi nehézségek mellett testi fájdalmai is kínozták. Bal lába, amely egy tengeri balesetben sérült meg néhány évvel korábban, most fájdalmasan lüktetett, és Colin nem vágyott
másra, mint ágyba bújni egy jó erős konyak társaságában.
De nem adhatta meg magát a fáradtságnak. Még munka várt rá lefekvés előtt. Köpenyét
odadobta Flannaghannek, a sétapálcáját az esernyőtartóba állította, a nála lévő papírokat pedig a kisasztalra tette.
– Óhajtja, hogy hozzak egy italt, uram?
– Majd a dolgozószobában iszom egy konyakot – felelte Colin. – Miért urazol? Megengedtem, hogy Colinnak szólíts.
– De az még előtte volt.
– Mi előtt?
– Azelőtt, hogy egy igazi hercegnő érkezett hozzánk – magyarázta Flannaghan. – Már nem
lenne helyénvaló, hogy Colinnak hívjam. Megfelelne önnek, ha Sir Hallbrooknak szólítanám?
– kérdezte a fiú, Colin lovagi címét használva.
– Nekem az felelne meg, ha továbbra is Colinnak szólítanál.
– De hiszen épp az imént magyaráztam el, uram, hogy jelen helyzetben ez nem felel meg.

Colin nagyot nevetett a komornyik nagyképűségén. Flannaghan egyre inkább úgy viselkedett, mint bátyjának komornyikja, Sterns, ami kicsit sem lepte meg, hiszen Sterns volt a fiú
nagybátyja, és ő ajánlotta be.
– Kezdesz ugyanolyan pimasz lenni, mint a nagybátyád – jegyezte meg Colin.
– Kedves öntől, hogy ezt mondja, uram.
Colin ismét felkacagott, aztán megcsóválta a fejét.
– Térjünk vissza a hercegnőhöz, rendben? Miért is van itt?
– Nem árulta el, én pedig úgy véltem, helytelen volna faggatóznom.
– Szóval, csak úgy beengedted?
– A hercegnő az ön apjától hozott üzenettel érkezett.
Végre eljutottak a labirintusból kivezető úthoz.
– És hol van az az üzenet?
– A szalonban hagytam… vagy az ebédlőben.
– Menj, keresd meg! – utasította a komornyikot Colin. – Talán a levélből kiderül, miért hozott a hercegnő két banditát is magával.
– Ők a testőrei, uram – magyarázta védelmezően Flannaghan. – Az ön atyja küldte őket. A
hercegnő különben sem utazna együtt banditákkal.
Flannaghan méltatlankodó arca szinte komikus látványt nyújtott. Kétségtelen, hogy a hercegnő teljesen megbabonázta a fiút.
A komornyik futva indult a szalonba a herceg leveléért. Colin elfújta az asztalon álló gyertyákat, felkapta a papírjait, és elindult felfelé.
Úgy vélte, megértette végre, miért is érkezett a hercegnő. Az apja a ludas a dologban. Egyre
bosszantóbbak a mesterkedései, hogy feleséget szerezzen fiának, Colinnak pedig semmi kedve nem volt belemenni egy újabb piszkos kis játékba.
Félúton járt, amikor észrevette a lányt. Csak a korlát mentette meg a szégyentől. Colin biztos volt benne, hogy hanyatt esik, ha nem kapaszkodik szorosan a lépcső korlátjába.
Flannaghan nem túlzott. A lány valóban úgy festett, mint egy igazi hercegnő. Egy gyönyörű
hercegnő! Haja szinte lebegett a válla körül, és fekete volt, mint a legsötétebb éjszaka. Fehér
ruhát viselt, és Colinnak úgy tűnt, jelenést lát, amit az istenek küldtek, hogy őt próbára tegyék.
És Colin csúfosan elbukott a próbán. Bár mindent elkövetett, képtelen volt uralkodni az érzékein.
Apja ezúttal felülmúlta önmagát. El ne felejtsen gratulálni neki legújabb választottjához…
persze, csak miután csomagolni küldte a lányt.
Egy hosszú percig csak némán bámulták egymást. Alesandra arra várt, hogy a férfi
megszólaljon, Colin pedig arra, hogy a lány magyarázatot adjon a jelenlétére.
Alesandra adta fel előbb. Előrelépett a legfelső lépcsőfokra és fejet hajtott.
– Jó estét, Colin. Örülök, hogy újra látom.
A lány hangja rendkívül vonzó volt. Colin megpróbált arra figyelni, amit mondott, de ez nevetségesen nehéznek bizonyult.
– Újra? – nyögte. Uramisten, ez aztán barátságosan hangzott!
– Igen, már találkoztunk, amikor még kislány voltam, és ön Rosszcsontnak hívott.
Colin kelletlenül elmosolyodott erre a megjegyzésre, bár nem emlékezett a dologra.
– És valóban rosszcsont volt?
– Ó igen. Azt mesélték, többször is megrúgtam, de az már nagyon régen történt. Azóta felnőttem, és nem hiszem, hogy most is illene rám ez a gúnynév. Már évek óta nem rúgtam bele
senkibe.
Colin a korlátnak dőlt, hogy csökkentse valamelyest a fájós lábára nehezedő súlyt.
– Hol találkoztunk?

– Az atyja vidéki otthonában. A szüleimmel látogatóban jártunk önöknél, és ön is éppen akkor jött haza Oxfordból. A bátyja pedig akkor kapta meg a diplomáját.
Colin még mindig nem emlékezett a lányra, de ezen nem csodálkozott. A szülei mindig sok
vendéget fogadtak, és nemigen figyelt rájuk. Ahogy így visszaemlékezett rájuk, a legtöbbjük
valami szerencsétlen bajbajutott volt, és apja, aki szinte már bűnösen jószívű volt, bárkit befogadott, aki segítségért esdekelt.
Alesandra két kezét illedelmesen, maga előtt összekulcsolva állt, és nagyon nyugodtnak látszott. Colin mégis észrevette, milyen fehérek az ujjai, és tudta, hogy félelmében vagy idegességében görcsösen összeszorítja őket. Valójában egyáltalán nem volt olyan nyugodt, mint magát mutatni szerette volna. Colin hirtelen felismerte a lány sebezhetőségét, és rádöbbent, hogy
szeretné eloszlatni az aggályait.
– Hol vannak most a szülei? – kérdezte.
– Az apám tizenegy éves koromban meghalt, anyám pedig a múlt nyáron követte. Szeretné,
ha segítenék összeszedni a papírjait, uram? – ajánlotta fel Alesandra sietve, remélve, hogy így
sikerül másra terelni a szót.
– Milyen papírokat?
– Azokat, amelyeket elejtett – mosolygott bűbájosan a lány.
Colin lenézett, és meglátta a lépcsőn szétszóródott iratokat. Tisztára bolondnak érezte magát, amint ott áll, és kezével a puszta levegőt markolássza. Elvigyorodott saját reakcióján.
Semmivel sem különb, mint a komornyikja, gondolta, csak Flannaghannek legalább
elfogadható mentsége van ostoba viselkedésére. Fiatal és tapasztalatlan, nem tanulta még
meg, hogyan uralkodjon magán. Neki azonban mégis érettebben kellene viselkednie, bosszankodott magában Colin. Elvégre mind években, mind tapasztalatokban sokkal gazdagabb, mint
a fiú. Viszont ma a szokottnál is sokkal kimerültebb, emlékeztette magát. Igen, csakis ezzel
magyarázható, hogy úgy viselkedik, mint valami fajankó. Különben is, a lány pokolian csinos.
Colin felsóhajtott.
– Majd később felszedem őket. Pontosan miért is van itt, Alesandra hercegnő? – szegezte
nyíltan a lánynak a kérdést.
– Az ön bátyja és a felesége megbetegedett – magyarázta Alesandra. – Úgy volt, hogy náluk
fogok lakni, amíg a városban tartózkodom, de mivel mindketten gyengélkednek, azt tanácsolták, hogy önnél szálljak meg, amíg fel nem gyógyulnak.
– És ki tanácsolta ezt önnek?
– Az ön édesapja.
– Miért törődik az apám ezzel?
– Ő a gyámom.
Colin nem tudta elrejteni meglepetését. Az apja sohasem említette, hogy gyámleánya lenne,
bár Colin úgy vélte, neki nincs is hozzá semmi köze. Az apja mindig maga döntött az ügyeiben, s csak ritkán osztotta meg fiaival döntései eredményét.
– Az egész idényt Londonban kívánja tölteni?
– Nem, habár egy-két estélyen nagyon szeretnék részt venni, és remélem, hogy lesz alkalmam megnézni a város nevezetességeit is.
Colint ez még kíváncsibbá tette. Közelebb lépett a lányhoz.
– Igazán nem akartam semmiféle kényelmetlenséget okozni – mondta Alesandra. – Felvetettem az édesapjának, hogy bérelhetnék egy házat, vagy lakhatnék az ő londoni otthonukban, de
hallani sem akart róla. Azt mondta, szó sem lehet róla. – A lány felsóhajtott. – Megpróbáltam
meggyőzni őt, de az igazat megvallva, alulmaradtam a vitában.
Teremtőm, milyen kedves és magával ragadó a mosolya! Colin érezte, hogy önkéntelenül is
visszamosolyog.

– Az apámat valóban képtelenség érvekkel lehengerelni – értett egyet a lánnyal. – De még
mindig nem árulta el, miért van itt – emlékeztette.
– Még nem mondtam volna el? Nos, meglehetősen bonyolult dologról van szó – jegyezte
meg bólintva. – Tudja, korábban nem volt szükséges, hogy Londonba jöjjek, de most már az.
Colin a fejét csóválta.
– A félmagyarázatok egyszerűen megőrjítenek. Tudom, hogy szinte már nyersen őszinte vagyok. Azt mondják, az üzlettársamtól ragadt rám ez a tulajdonság. Szeretem a nyíltságot, mivel ma már olyan ritka dolognak számít, és amíg a vendégem lesz, öntől is teljes őszinteséget
várok el. Megegyeztünk?
– Igen, természetesen.
A lány megint szorosan összekulcsolta a kezét. Bizonyára megijesztette. Úgy beszélt vele,
mint valami szörnyeteg, és isten a tanúja, Colin annak is érezte magát. Sajnálta, hogy a lány
fél tőle, de örült is, hogy újra az ő kezébe került az irányítás. Alesandra nem szállt vitába vele,
és nem is próbálta megjátszani magát. Colin gyűlölte, ha egy nő a gyengeségével próbált hatni
a férfiakra.
– Ugye nem bánja, ha felteszek néhány kérdést? – érdeklődött erőltetetten kedves hangon.
– Kérem. Mit óhajt megtudni?
– Miért van önnel a két testőr? Most, hogy ön szerencsésen megérkezett, nem kellene elbocsátani őket? Vagy attól tart, hogy megtagadom öntől a vendégszeretetemet?
A lány az utolsó kérdést válaszolta meg először.
– Ó, soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ön ajtót mutatna nekem, uram.
Az édesapja biztosított, hogy ön nagyon kedves lesz hozzám. Flannaghannél van az üzenet,
amelyet az apja küldött önnek – tette hozzá biccentve. – Az apja ragaszkodott ahhoz is, hogy
az őrök velem legyenek. Mindkettőt a zárda, eddigi lakhelyem főnökasszonya fogadta fel,
hogy elkísérjenek Angliába, és az ön apja azt kívánta, hogy tartsam meg őket. Egyik őrnek
sincs odahaza családja, aki hiányolná őket, és mindketten jól meg vannak fizetve. Igazán nem
kell aggódnia miattuk.
Colin visszafojtotta bosszúságát. Alesandra annyira komolynak látszott.
– Egyáltalán nem aggódtam miattuk – felelte, majd elvigyorodva ismét megcsóválta a fejét.
– Tudja, hogy nagyon nehéz önből válaszokat kicsikarni?
A lány bólintott.
– A főnökasszony is mindig ezt szokta mondani. Ezt tartotta az egyik legnagyobb hibámnak. Igazán sajnálom, ha összezavartam, uram. Nem állt szándékomban.
– Alesandra, ugye az apám áll az egész mögött? Ő küldte önt hozzám, igaz?
– Igen is meg nem is. – Gyorsan felemelte a kezét, mert látta, hogy Colin homlokán ráncok
gyülekeznek. – Nem akarok kitérni a válasz elől. Valóban az édesapja küldött önhöz, de csak
azután, miután kiderült, hogy Caine és a felesége megbetegedtek. Nem hiszem, hogy bármit is
előre kitervelt volna. Sőt, ami azt illeti, a szülei azt szerették volna, ha vidéken maradok addig, míg fel nem épülnek annyira, hogy elkísérhessenek a városba. És meg is tettem volna, ha
nem szerveztem volna meg annyi találkozót.
Úgy tűnt, a lány igazat mond, Colin mégis arra gyanakodott, hogy Alesandra látogatása mögött apja mesterkedése áll. Hiszen alig egy hete találkoztak a klubjában, és akkor a herceg
még kitűnő egészségnek örvendett. Apja szokása szerint, mintegy véletlenül, felhozta a nősülés témáját, majd nem nyugodott, és nyaggatni kezdte Colint, hogy hozzon végre asszonyt a
házhoz. Örökzöld téma volt ez köztük. Colin úgy tett, mintha figyelne, és amikor apja végre
kifogyott a szuszból, közölte vele, eltökélt szándéka, hogy egyedül éli le az életét.
Alesandrának fogalma sem volt, mi járhat a férfi fejében. Komor arca azonban aggasztotta.
Látszott rajta a bizalmatlanság. Pedig milyen jóképű férfi! – gondolta Alesandra. Gesztenyebarna haja dús, szeme inkább zöld, mint barna, és amikor mosolyog, valósággal felragyog a
tekintete, a bal orcáján pedig megjelenik egy bájos kis gödröcske. Amikor azonban összevon-

ja a szemöldökét, vagy ráncolni kezdi a homlokát… még félelmetesebben fest, mint a zárda
főnökasszonya, amit Alesandra igazán figyelemreméltó teljesítménynek tartott.
A lány nem sokáig bírta a csendet.
– Az édesapja tervezte, hogy beszél önnek a szokatlan körülményeimről – suttogta. – Mindent őszintén el akart mondani.
– Ha az apámról és az ügyeiről van szó, nem beszélhetünk őszinteségről.
Alesandra erre már kihúzta magát, és haragos pillantást vetett a férfira.
– Az ön apja az egyik legbecsületesebb ember, akit valaha is volt szerencsém ismerni. Végtelenül kedves volt hozzám, és igazán a szívén viseli a sorsomat.
Mire befejezte, a hangja határozottan dühösen csengett. Colin elmosolyodott.
– Nem szükséges előttem megvédenie az apámat. Tudom, hogy becsületes. Ez az egyike annak a pár száz oknak, amiért szeretem.
Alesandra kissé ellazult.
– Ön igazán szerencsés, hogy ilyen nagyszerű ember az apja.
– Ön is volt ennyire szerencsés?
– Ó, igen. Az apám csodálatos ember volt.
Colin fellépdelt a maradék pár lépcsőfokon, mire Alesandra hátrálni kezdett előle. Amikor
nekiütközött a falnak, elfordult, és lassan elindult a folyosón a szobája felé.
Colin összekulcsolta a kezét a háta mögött, és követte. Flannaghannek igaza volt, gondolta.
Valóban a lány fölé tornyosult. Talán ez félemlítette meg Alesandrát.
– Nem kell tőlem félnie.
Alesandra erre megtorpant, megfordult, és felnézett a férfira.
– Nem kell félnem? Az ég szerelmére, miből gondolja, hogy félek öntől?
A lány hangja hitetlenkedő volt. Colin megrántotta a vállát.
– Meglehetősen gyorsan hátrált előlem, amikor elértem a lépcsőfordulót – mutatott rá. A
lány tekintetében megvillanó félelmet nem is említette, sem azt, hogy milyen görcsösen szorítja össze a kezét. Ha a hercegnő úgy akar tenni, mintha nem félne, ám legyen.
– Nos, én… nem nagyon félek – jelentette ki Alesandra. – Csak nem vagyok látogatókhoz
szokva, amikor csupán egy hálóing és a köntös van rajtam. Meglehetősen biztonságban érzem
itt magam, és ez tetszik. Az utóbbi időben egy kicsit nyugtalan voltam.
Alesandra elpirult, mintha zavarba jött volna a saját vallomásától.
– Miért volt nyugtalan?
Válasz helyett a lány témát váltott.
– Szeretné tudni, hogy miért is jöttem Londonba?
Colin erre majdnem felkacagott. Hát nem ezt próbálta kideríteni az elmúlt tíz percben?
– Ha el akarja mondani…
– Igazából két oka is van az utazásomnak – kezdte Alesandra –, és mind a kettő egyformán
fontos. Az egyik ok egy rejtéllyel kapcsolatos, amit szeretnék megfejteni. Évekkel ezelőtt találkoztam egy Victoria Perry nevű ifjú hölggyel. Egy rövid ideig ő is a Szent Kereszt zárdában tartózkodott. Ausztriában utazgatott a családjával, amikor megbetegedett. A Szent Kereszt nővérei ismertek a gyógyító tevékenységükről, és amikor bizonyossá vált, hogy Victoria
fel fog épülni, a szülei nyugodt szívvel az apácákra bízták, míg rendbe nem jön. Victoria és én
összebarátkoztunk, és miután hazatért Angliába, havonta legalább egyszer írt nekem, néha
többször is. Bárcsak megőriztem volna a leveleit! Néhányban említést tett a titkos
hódolójáról, aki udvarolt neki. Victoria az egészet nagyon romantikusnak találta.
– Perry… hol is hallottam ezt a nevet? – kérdezte töprengve Colin.
– Nem tudom, uram.
– Nem lett volna szabad félbeszakítanom – mosolyodott el bocsánatkérőn Colin. – Kérem,
folytassa!
Alesandra bólintott.

– Az utolsó levelet, amit kaptam tőle, szeptember elsejével keltezte. Azonnal válaszoltam,
de Victoria azóta egyetlen sorral sem adott életjelt magáról. Természetesen aggódtam miatta.
Amikor megérkeztem apjaura házába, szóltam neki, hogy küldöncöt szeretnék meneszteni a
barátnőmhöz, hogy találkozót kérjek tőle. Szívesen meghallgattam volna, mi történt vele az
utóbbi időben. Victoria igazán mozgalmas életet élt, és nagyon élveztem a leveleit.
– És találkozott vele?
– Nem. – Alesandra megállt, és a férfira nézett. – Az apja mesélt nekem a botrányról, miszerint Victoria megszökött egy alacsonyabb osztálybeli férfival, és feleségül ment hozzá Gretna
Greenben. El tudja hinni ezt a képtelen történetet? Úgy tűnik, a családja elhiszi. Az apja
mondta, hogy a családja kitagadta Victoriát.
– Emlékszem már. Én is hallottam a botrányról.
– Semmi sem igaz az egészből – jelentette ki Alesandra.
– Semmi? – vonta fel Colin az egyik szemöldökét a lány heves hangja hallatán.
– Semmi a világon. Jó emberismerő vagyok, Colin, és biztosíthatom, hogy Victoria sohasem
szökött volna el senkivel. Egyszerűen nem az a fajta. De lehetséges, hogy bajba került, és segítségre van szüksége – tette hozzá. – Holnap majd üzenek a bátyjának, Neilnek, és megkérem, hogy fogadjon.
– Nem hiszem, hogy a család örülne, ha ismét felelevenítené valaki a lányuk szégyenletes
viselkedését.
– A lehető legtapintatosabban fogok eljárni.
Alesandrán látszódott, hogy komolyan is gondolja minden szavát. Úgy festett, mint egy drámai hősnő, ráadásul olyan gyönyörű volt, hogy Colinnak nehezére esett odafigyelni arra, amit
mondott. A lány tekintete valósággal megbabonázta, akárcsak a belőle áradó finom rózsaillat.
Colin észrevette, hogy a lány keze már a hálószobaajtó kilincsén van, és gyorsan hátralépett,
hogy távolságot teremtsen maguk közt.
– Nem bánja, hogy az ön ágyában alszom ma éjjel?
– Nem is tudtam, hogy ott fog.
– Flannaghan csak holnap viszi át a holmimat a másik hálószobába. Azt hitte, ön haza sem
jön ma éjjel. Mindössze egyetlen éjszakáról van szó, uram, de most, hogy a komornyiknak
elég ideje volt tiszta ágyneműt húzni a szomszéd szobában is, boldogan visszaadom önnek az
ágyát.
– Ráér holnap reggel is.
– Ön igazán kedves hozzám, uram. Köszönöm.
Colin végre azt is észrevette, hogy Alesandra szeme alatt éjsötét karikák ülnek.
Nyilvánvaló, hogy a nő holtfáradt, ő meg itt faggatja, ahelyett, hogy hagyná lepihenni.
– Későre jár, Alesandra, és önnek pihenésre van szüksége.
A lány bólintott, majd kinyitotta a hálószoba ajtaját.
– Jó éjt, Colin. Még egyszer köszönöm a vendéglátást.
– Nem fordíthatok hátat egy hercegnőnek, amikor bajban van – mondta gálánsan a férfi.
– Elnézést, hogy mondta? – csodálkozott a lány. Halvány fogalma sem volt, miért hiszi azt
Colin, hogy ő bajban van.
– Alesandra, mi volt a másik ok, amiért Londonba jött?
A kérdés láthatóan zavarba hozta a lányt. A másik ok bizonyára nagyon fontos, vélte Colin.
– Puszta kíváncsiságból kérdem – ismerte be vállat vonva. – Ön említette, hogy két ok hozta
Londonba, és csak szerettem volna tudni… mindegy, ne is törődjön vele. Feküdjön le! Holnap
találkozunk. Szép álmokat, hercegnő!
– Emlékszem már a másik okra – bökte ki a lány.
Colin visszafordult.
– Igen?
– Szeretné, ha elmondanám?

– Szeretném.
Alesandra egy hosszú percig csak nézte a férfit. Nyilvánvaló volt, hogy habozik. Colin észrevette a sebezhetőségét is.
– Szeretné, ha őszinte lennék önhöz?
– Természetesen – bólintott a férfi.
– Nos, akkor legyen. Őszinte leszek. Az apja ugyan azt javasolta, hogy ne mondjam el önnek, de mivel ragaszkodik hozzá, és én megígértem, hogy őszinte leszek…
– Igen? – nógatta Colin.
– Azért jöttem Londonba, hogy feleségül menjek önhöz.
Hirtelen megint rátört az éhség… olyan erővel, hogy maga is meglepődött rajta. Semmi jel
nem előzte meg. Már hosszú ideje nem gondolt vadászatra, és most, ezen az éjféli órán, míg
Sir Johnston könyvtárának ajtajában állt, és néhány társaságbéli előkelő úrral konyakot szopogatva a régenshercegről szóló legújabb pletykákat hallgatta, érezte, hogy kis híján úrrá
lesz rajta a vágy.
Érezte, ahogy elhagyja az ereje. Égett a szeme, gyomrát fájdalom marcangolta, és tudta: ez
az éhség őrületes üressége.
Újabb zsákmányra van szüksége, hogy csillapítsa éhségét.

HARMADIK FEJEZET
Alesandra nem aludt sokat aznap éjjel. Colin arckifejezésétől, amikor elárulta neki jövetele
második okát, elakadt a lélegzete. A férfi iszonyú dühös volt. Bárhogy próbálta is kiverni fejéből, képtelen volt szabadulni a haragtól eltorzult arctól.
Ennyit az őszinteségről, gondolta. Nem vált előnyére, az biztos. Jobb lett volna, ha hallgat.
Alesandra nagyot sóhajtott. Nem. Meg kellett mondania az igazságot. A zárda főnökasszonya
alaposan belenevelte az igazmondást.
Gondolatai gyorsan visszatértek Colin dühös arckifejezéséhez. Hogyan képes egy férfi, akinek ilyen elbűvölő gödröcske van az arcán, ennyire ridegen nézni bárkire is? Colin veszélyes
lehet, amikor feldühítik. Bárcsak a herceg beszélt volna fia hirtelen természetéről! Akkor nem
hozta volna magát kellemetlen helyzetbe, és nem idegesítette volna fel a férfit sem.
Már előre rettegett a férfival való újabb találkozástól. Lassan és rendkívül gondosan öltözködött. Valena segített neki. A lány egyfolytában fecsegett, míg úrnője haját fésülte. Tudni
óhajtotta Alesandra napi programjának minden részletét. Elmegy otthonról? Kívánja, hogy ő
is elkísérje? Alesandra igyekezett kielégíteni a szolgáló kíváncsiságát.
– Lehet, hogy a mai nap után új szállás után kell néznünk – jegyezte meg. – Mihelyt kialakítottam a terveimet, tájékoztatlak róluk.
A szolgálólány éppen befejezte a hercegnő királykék ruhájának gombolását, amikor kopogtak az ajtón.
Flannaghan volt az, és arra kérte a hercegnőt, hogy csatlakozzon a gazdájához a szalonban,
amint lehet.
Alesandra úgy vélte, nem lenne okos dolog megváratni a ház urát. Arra már nem volt ideje,
hogy befonja a haját, de nem is igazán törődött vele. A zárdában nem volt szolgálója, így aztán mindent magának kellett csinálnia. A formaságokat pedig meglehetősen kellemetlennek
találta.
Elküldte Valenát, majd közölte Flannaghannel, hogy egy perc, és a szalonban lesz. Aztán a
kézitáskájához lépett, elővette a gyámjától kapott jegyzetlapot, hátrarázta a haját, és kisietett a
szobából.

Felkészült rá, hogy szembenézzen a sárkánnyal. Colin már várt rá a szalonban. A kandalló
előtt állt, szemben az ajtóval, kezét összefonta a háta mögött. Alesandra megkönnyebbülten
látta, hogy a férfi már nem néz olyan haragosan, mint előző éjjel. Csupán némi bosszúság tükröződött az arcán.
Alesandra az ajtóban állt, és várta, hogy Colin beljebb invitálja, a férfi azonban egy szót
sem szólt, csak merőn nézett rá. Alesandra arra gondolt, a férfi talán a gondolatait próbálja
összeszedni… vagy heves vérmérsékletét igyekszik megfékezni. Érezte, hogy arcába szökik a
vér a fürkésző tekintet hatására, de aztán rádöbbent, ő ugyanolyan durván bámulja Colint,
mint a férfi őt.
Nehéz volt ezt a férfit nem észrevenni. Kemény, kisportolt testével igazán vonzó jelenség
volt. Őzbarna lovaglónadrágot viselt, fényesre kefélt barna csizmát és ragyogóan fehér inget.
Még öltözete is a jellemét tükrözi, gondolta a lány, hiszen nem gombolta be az ing legfelső
gombját, és nem kötött olyan szörnyű, keményített nyakravalót sem. Nyilvánvalóan lázadásra
hajlamos típus volt, aki a konzervatívok világában élt. A haját sem divatosan viselte. Meglehetősen hosszúra hagyta, talán a vállára ért, de ezt Alesandra csak gyanította, mert a férfi hátul egy bőrszíjjal összefogta. Colin tagadhatatlanul független egyéniség volt. Magas és izmos,
és Alesandrát azokra az ádáz külsejű határvidéki emberekre emlékeztette az Újvilából, akikről
több szénrajzot is látott a napilapokban. Fantasztikusan jóképű volt, az biztos, de ugyanakkor
zord is, és csupán meleg mosolya mentette meg attól, hogy megközelíthetetlen legyen.
Most azonban nem mosolygott.
– Jöjjön, foglaljon helyet, Alesandra! Beszélnünk kell.
– Természetesen.
Hirtelen Flannaghan termett mellette, és karon fogta, hogy átsegítse a szobán.
– Erre semmi szükség, Flannaghan – szólt rá Colin. – Alesandra magától is ide tud jönni.
– De hiszen ő egy hercegnő! – emlékeztette gazdáját Flannaghan. – A lehető legudvariasabban kell bánnunk vele.
Colin haragos pillantására a komornyikban bennrekedt a szó, s vonakodva bár, de elengedte
a lány karját. Látszott rajta, hogy mennyire bántja a dolog. Alesandra nyomban megpróbálta
megvigasztalni.
– Ön igazán figyelmes, kedves Flannaghan – dicsérte meg.
A komornyik erre nyomban ismét karon fogta. Alesandra hagyta, hogy a fiú a brokát huzatú
pamlaghoz vezesse. Miután leült, Flannaghan elé térdelt, és megpróbálta kisimítani a szoknyája ráncait. Alesandra ezt már nem engedte.
– Segíthetek még valamiben, hercegnő? – kérdezte a komornyik. – A szakács néhány percen
belül elkészíti a reggelijét. Óhajt esetleg egy pohár forró csokit inni addig?
– Köszönöm, nem. Tollra és tintára lesz szükségem. Lenne olyan kedves, hozni nekem?
Flannaghan azonnal kiszaladt a szalonból, hogy teljesítse a kérését.
– Meg vagyok lepve, hogy nem hajbókolt – jegyezte meg Colin vontatott hangon.
Alesandra erre elmosolyodott.
– Igazán szerencsés, hogy ilyen jószívű szolgálója van.
A férfi nem válaszolt.
Flannaghan már jött is vissza sietve, és hozta a kért tárgyakat. A tollat és a tintatartót letette
egy keskeny kisasztalra, majd felkapta az asztalt, és Alesandra elé vitte.
A lány megköszönte neki, mire a komornyik fülig pirult örömében.
– Csukd be az ajtót magad mögött, Flannaghan! – parancsolta Colin. – Nem akarom, hogy
bárki is félbeszakítson.
Hangja ismét bosszúsan csengett. Alesandra halkan felsóhajtott. Nem valami előzékeny ember, az biztos.
– Tudom, hogy felbosszantottam – kezdte. – Igazán sajnálom…
A férfi nem engedte, hogy befejezze.

– Nem bosszantott fel! – csattant fel.
Ha egyedül lett volna, Alesandra erre biztosan elneveti magát. Hiszen a napnál is világosabb, hogy a férfi dühös. Erről árulkodott a megfeszülő áll is.
– Értem – bólintott mégis, csak hogy megbékítse.
– Mindamellett – kezdte Colin gyakorlatias hangon –, azt hiszem, tisztáznunk kell néhány
meglehetősen fontos kérdést. Miből gondolja például, hogy feleségül venném önt?
– Az édesapja mondta.
Colin meg sem próbálta bosszúságát leplezni.
– Felnőtt ember vagyok, Alesandra. Magam hozom a döntéseimet.
– Igen, természetesen, ön valóban felnőtt ember – helyeselt a lány. – De az apjának akkor is
mindig a fia marad, Colin. Kötelessége úgy cselekedni, ahogy az apja kívánja. A fiúk engedelmességgel tartoznak az apjuknak, függetlenül attól, hogy hány évesek.
– Ez nevetséges.
Alesandra erre csak finoman felvonta a vállát. Colin megpróbálta megőrizni a nyugalmát.
– Fogalmam sincs, miféle üzletet kötött az apámmal, és sajnálom, ha a herceg az én nevemben bármilyen ígéretet tett, de szeretném, ha megértené, eszem ágában sincs önt feleségül
venni.
A lány a kezében tartott jegyzetpapírra pillantott.
– Rendben – mondta.
Colin gyanakodva fogadta a gyors, szinte közönyös hangon odavetett beleegyezést.
– Nem is haragszik, amiért visszautasítottam?
– Nem, dehogyis – nézett fel Alesandra, és a férfira mosolygott. Colin határozottan zavartnak látszott. – Kicsit csalódott vagyok ugyan – ismerte be –, de egyáltalán nem haragszom.
Hiszen alig ismerem önt, értelmetlen dolog lenne haragudnom önre.
– Pontosan – helyeselt Colin egy kurta biccentéssel. – Nem is ismer engem. Miért akarna a
feleségem lenni, ha…
– Azt hiszem, ezt már megmagyaráztam, uram. Az édesapja kért meg rá.
– Alesandra, szeretném, ha megértené…
De a lány nem hagyta, hogy befejezze.
– Elfogadom a döntését, uram.
Colin akaratlanul is elmosolyodott. Alesandra meglehetősen reményvesztettnek tűnt.
– Nem hiszem, hogy gondot okozna megfelelő kérőt találnia, hiszen ön gyönyörű teremtés,
hercegnő.
A lány vállat vont. Szemmel láthatóan hidegen hagyta a bók.
– El tudom képzelni, milyen nehéz lehetett önnek megkérni engem.
– Én nem kértem meg önt – húzta ki magát Alesandra. – Csupán előadtam atyjaura leghőbb
kívánságát.
– Legfőbb óhaját?
A férfi hangjában nevetés bujkált. Alesandra erre elpirult zavarában.
– Ne gúnyolódjon, uram. Biztosíthatom, ez a beszélgetés az ön csúfolódása nélkül is elég
kellemetlen számomra.
Colin megcsóválta a fejét.
– Nem áll szándékomban kigúnyolni önt – mondta ezúttal gyengédebb hangon. – Csak felismertem, mennyire kényelmetlen lehet önnek ez a helyzet. Higgye el, nekem sem könnyebb, és
úgy vélem, ezért az apám a felelős. Azt hiszem, sohasem fogja feladni, hogy feleséget szerezzen nekem.
– Az apja azt tanácsolta, egy szót se szóljak önnek a házasságról. Azt is mondta, hogy ön kiütéseket kap pusztán a szó hallatán is. Szerette volna, ha időt hagyok önnek, hogy jobban
megismerjen, mielőtt fény derül a tervre. Azt hitte… idővel talán megkedvel engem.

– Nézze, máris kedvelem önt, de egyelőre nem engedhetem meg magamnak, hogy megnősüljek. Számításaim szerint öt év múlva leszek olyan anyagi helyzetben, hogy házasságra gondolhassak.
– Ön bizonyára tetszene a főtisztelendő anyának – jelentette ki Alesandra. – Ő hisz abban,
hogy mindent előre meg kell tervezni, különben az élet egy merő káosz.
– Mennyi ideig élt a zárdában? – csapott le a kevésbé kényes témára Colin.
– Elég sokáig. Ne haragudjon, Colin, de nem várhatok önre. Azonnal férjhez kell mennem.
Igazán sajnálatos – tette hozzá apró sóhajjal. – Pedig azt hiszem, jó férj lenne önből.
– Ezt meg honnan veszi?
– Az apja mondta.
Erre Colin már tényleg felkacagott. Istenem, milyen ártatlan teremtés! Amikor azonban látta, hogy a lány idegesen gyűrögeti kezében a jegyzetpapírt, nyomban abbahagyta a nevetést.
Alesandra már így is zavarban volt, nem akarta még kényelmetlenebb helyzetbe hozni.
– Majd én beszélek az apámmal – ígérte. – Ő tehet az egészről. Roppant meggyőző tud lenni, ugye?
Alesandra nem válaszolt, tekintetét a földre szegezte. Colin hirtelen ostoba fajankónak érezte magát, amiért így elkeserítette. A fenébe – bosszankodott –, ennek semmi értelme!
– Alesandra, az apámmal kötött üzlet nyilván haszonnal járt volna. Mekkora összegről lett
volna szó?
Colin füttyentett egyet meglepetésében, amikor meghallotta. A kandallópárkánynak támaszkodott, és megcsóvált a fejét. Apja viselkedése haragra gerjesztette.
– Nos, azt hiszem, mégsem fog csalódni, hercegnő. Ha az apám megígérte ezt a kisebb vagyont, akkor ki is fogja fizetni. Végül is, ön betartotta az üzlet önre eső részét…
Erre Alesandra csendet parancsolón felemelte a kezét, önkéntelenül is a rendfőnökasszony
mozdulatát utánozva. Colin engedelmeskedett, anélkül, hogy felfogta volna, mit tesz.
– Félreérti a helyzetet, uram. Az apja semmit nem ígért nekem. Én ajánlottam fel a pénzt. Ő
azonban hallani sem akart róla, és ami azt illeti, én is meglehetősen kényelmetlenül éreztem
magam, amiért pénzért akarok férjet venni.
Colin ismét felnevetett. Biztosra vette, hogy a lány csak tréfálkozik vele.
– Ez egyáltalán nem vicces, Colin. Három héten belül férjhez kell mennem, és az apja csak
segíteni próbált nekem. Végtére is, ő a gyámom.
Colin erre már kénytelen volt leülni. A pamlaggal szemben lévő székhez sétált, és lerogyott
rá.
– Azt mondja, három héten belül férjhez megy?
– Igen, és ezért is fordultam az apjához.
– Alesandra…
A lány meglobogtatta a kezében tartott papírt.
– Egy lista összeállításához kértem a segítségét.
– Miféle listáról beszél?
– A szóba jöhető férjjelöltek listájáról.
– És? – nógatta a férfi.
– Azt javasolta, menjek férjhez önhöz.
Colin előrehajolt, a térdére könyökölt, és összevonta a szemöldökét.
– Figyeljen rám! – parancsolta. – Nem fogom elvenni feleségül.
Alesandra nyomban a toll után nyúlt, belemártotta a tintatartóba, és húzott egy vonalat a lap
tetején.
– Most meg mit csinált?
– Kihúztam önt.
– Honnan?

– A listámról – nézett rá Alesandra, bosszankodva a férfi értetlenségén. – Nem ismeri véletlenül Templeton grófját?
– De igen.
– És jó ember?
– Egy fenét! – morogta Colin. – Igazi lump. A húga hozományából fizette ki a kártyaadósságát, de még ebből sem tanult. Az éjszakák mindig a kártyaasztalnál találják.
Alesandra gondolkodás nélkül kihúzta a második nevet is a listáról.
– Különös, hogy az apja nem is tudott a gróf játékszenvedélyéről.
– Az apám nem jár többé a klubokba.
– Ez megmagyarázza a dolgot. Az egekre, ez nehezebbnek ígérkezik, mint amire számítottam.
– Alesandra, miért ennyire sürgős az a férjhezmenetel?
A toll megállt félúton a levegőben.
– Elnézést, hogy mondta? – kérdezte a lány, tekintetét a papírlapra szegezve.
Colin megismételte a kérdést.
– Azt mondta, három héten belül férjhez kell mennie. Én csak megkérdeztem, miért ennyire
sietős?
– Az egyház miatt – felelte a lány. – Nem ismeri véletlenül Townsend márkiját? Neki is van
valami káros szenvedélye?
Colin erre már elvesztette a türelmét.
– Tegye le azt a listát, Alesandra, és válaszoljon a kérdésemre! Mi köze van az egyháznak
ahhoz…
– Az édesanyja már lefoglalta az időpontot – vágott közbe a hercegnő. – És megtett minden
szükséges előkészületet is. Nagyszerű asszony, és annyira alapos! Az esküvő csodálatos lesz.
Remélem, ön is el tud jönni! A szülei nem kis csalódására, elleneztem a nagy felhajtást, és a
meghitt, egyszerű ceremónia mellett döntöttem.
Colin eltöprengett, vajon apja rájött-e már, hogy a gyámleányának hiányzik egy kereke.
– Nézzük, jól értem-e! – kezdte. – Megszervezte az esküvőjét anélkül, hogy…
– Az esküvő megszervezése nem az én érdemem – vágott közbe Alesandra. – Már mondtam, hogy az édesanyja intézett mindent.
– Nem gondolja, hogy rossz végéről közelíti meg a dolgot? Általában előbb keresnek egy
vőlegényt, és csak azután jöhet a lakodalom.
– Egyetértek önnel, de az én esetem eltér a megszokottól. Nincs időm keresgélni. Azonnal
férjhez kell mennem.
– De miért?
– Kérem, ne vegye udvariatlanságnak, de mivel ön visszautasította a velem való házasságkötést, azt hiszem, az a leghelyesebb, ha nem tud többet az ügyről. Ennek ellenére hálás lennék, ha segítségemre lenne a továbbiakban.
Colinnak esze ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot. Eltökélte, hogy még a nap vége
előtt kideríti, miért olyan sürgős a hercegnőnek a férjhezmenetel. Úgy döntött, egy kis cselhez
folyamodik, és majd később visszatér a kérdésre.
– Boldogan állok a rendelkezésére. Miben segíthetek?
– Megtenné, hogy megadja öt… nem is, inkább hat megfelelő férfinak a nevét? A héten el
tudnék velük beszélgetni, és akkor hétfőre ki is választhatnám közülük a legalkalmasabbat.
Teremtőm, de bosszantó tud lenni ez a nő!
– Mik a kívánalmai? – érdeklődött kedvesen.
– Először is tiszteletreméltó ember legyen. Aztán az is fontos, hogy legyen rangja. Az apám
megfordulna a sírjában, ha közembert választanék férjemül.
– Nekem sincs nemesi címem – emlékeztette Colin.
– De lovaggá ütötték. Az éppen elég.

A férfi nagyot kacagott.
– Kihagyta a legfontosabbat a kívánalmak közül, nem gondolja? Az illető legyen gazdag.
Alesandra haragos pillantást vetett rá.
– Azt hiszem, most megsértett – jelentette ki. – Mivel azonban még nem ismer igazán, megbocsátom a cinizmusát.
– Nézze, Alesandra, a legtöbb nő olyan férjet akar, aki kényelmes életet biztosít neki – szegezte le Colin.
– A vagyon számomra nem fontos – közölte a lány. – Ön is majdnem olyan szegény, mint a
templom egere, mégis hajlandó lettem volna nőül menni önhöz, nem emlékszik?
Colint bosszantotta a lány nyers őszintesége.
– Honnan tudja, hogy gazdag vagyok-e vagy szegény?
– Az apja mondta. Tudta, hogy amikor így összevonja a szemöldökét, leginkább egy sárkányra emlékeztet? Mary Felicity nővért is sárkánynak szoktam nevezni, bár ahhoz túlságosan gyáva voltam, hogy a szemébe is mondjam. Ön pontosan olyan ádázul fest, mint ő szokott, és azt hiszem, a sárkány jelző használata az ön esetében még találóbb.
Colin nem hagyta magát lépre csalni, mint ahogy azt sem engedte, hogy a lány eltérjen a
tárgytól.
– Mi az, amit még elvár egy férjtől?
– Hogy békén hagyjon – felelte a lány némi habozás után. – Nem akarok olyan férfit, aki…
mindig a nyakamon lóg.
Colin ismét elnevette magát, de nyomban meg is bánta, amikor meglátta Alesandra arckifejezését. A pokolba, sikerült megbántania! Hiszen csupa könny a szeme.
– Én sem szeretnék olyan feleséget, aki mindig a nyakamon lóg – ismerte be, remélve, hogy
ezzel megbékíti a lányt.
– Egy gazdag nő meg tudná nyerni a tetszését? – kérdezte Alesandra, de közben nem nézett
a férfira.
– Nem – jelentette ki kereken Colin. – Megfogadtam, hogy a magam erejéből, minden külső
segítség nélkül boldogulok, és nem óhajtom megszegni a szavam. Az apám és a bátyám is felajánlotta anyagi segítségét a vállalkozásunkhoz, de tőlük sem fogadtam el semmit.
– Igen, az apja említette, hogy ön túlságosan is független.
Colin úgy döntött, ideje témát váltani.
– Beengedi a férjét az ágyába?
Alesandra ezt meghallani sem volt hajlandó. Újra kezébe vette a tollát.
– Hallhatnám a neveket?
– Nem.
– De azt mondta, hajlandó segíteni nekem.
– Az még azelőtt történt, hogy felismertem, elmeháborodottal van dolgom.
Erre a hercegnő letette a tollát, és felállt.
– Ha megbocsát…
– Hová megy?
– Csomagolni.
Colin az ajtónál érte utol a lányt. Megragadta a karját, és maga felé fordította. A fenébe,
tényleg sikerült megbántania. Gyűlölte, hogy könnyeket lát a szemében, különösen, mert tudta, hogy ő tehet róluk.
– Itt marad, amíg el nem döntöm, hogy mit tegyek önnel! – közölte nyersen.
– A jövőmről egyedül én határozok, Colin. Engedjen el! Nem maradok olyan helyen, ahol
nem kívánatos a jelenlétem.
– Márpedig itt marad! – kötötte az ebet a karóhoz a férfi, és villámló tekintettel nézett a
lányra, remélve, hogy ezzel meghátrálásra kényszeríti. Tévedett. Alesandrát nem tudta megfélemlíteni vele. Sőt, a hercegnő is harcias pillantást vetett rá.

– Nem kellek önnek, már elfelejtette?
– Ó, dehogynem kell – mosolyodott el Colin. – Csak épp nem kívánom feleségül venni.
Csak őszinte voltam önnel, de a pirulásából látom, hogy sikerült zavarba hoznom. Ön túlságosan fiatal és tapasztalatlan ahhoz a nevetséges játszmához, amit eltervezett. Engedje meg,
hogy az apám…
– Az apja betegen fekszik, így nem lehet a segítségemre – szakította félbe Alesandra, és egy
erőteljes rántással kiszabadította a karját a férfi kezéből. – De találok mást, aki hajlandó lesz
segíteni. Ne aggódjon miattam!
Colin nem tudta volna megmagyarázni, miért, de sértőnek találta a lány kijelentését.
– Mivel az apám túlságosan beteg, hogy eleget tegyen gyámapai kötelességének, így ez a
feladat rám hárul.
– Ez nem így van – vitatkozott Alesandra. – A bátyja, Caine következik a sorban. Ő látja el
a gyám szerepét, míg az apjuk fel nem épül.
– De Caine történetesen szintén gyengélkedik, nemde, ami roppant kényelmes megoldás.
– Nem hiszem, hogy Caine betegsége bármilyen szempontból is kényelmes lenne.
Colin ezzel nem tudott vitába szállni, ezért úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Míg a családom beteg, én vagyok a gyámja, és én döntöm el, mikor hová mehet. Ne nézzen ilyen dacosan, ifjú hölgy! Én mindig azt teszem, amit akarok. Még a mai napon kiderítem,
miért is olyan sürgős ez a férjhezmenetel.
Alesandra megrázta a fejét, de Colin megragadta az állát, így kényszerítve, hogy a szemébe
nézzen.
– Istenem, ön aztán makacs nőszemély! – Megcsavarta a lány orrát, aztán elengedte. – Néhány óra múlva visszajövök. Addig ki ne tegye a lábát a házból, Alesandra! Ha mégis elmenne, esküszöm, visszahozom.
Raymond és Stefan az előtérben várakozott. Colin elsétált mellettük, majd megtorpant, és
visszafordult.
– Ki ne engedjék a hercegnőt! – parancsolt rájuk.
Raymond nyomban bólintott. Alesandra szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– De hiszen ők az én testőreim, Colin! – kiáltott fel. A fenébe, gyűlölte, hogy a férfi úgy
bánt vele, mint egy taknyos gyerekkel, amikor megcsavarta az orrát, és leereszkedő hangon
beszélt vele, erre most ő viselkedik úgy, mint egy kis taknyos.
– Úgy van, az ön testőrei – hagyta rá Colin. Kinyitotta a bejárati ajtót, majd a lány felé fordult. – De nekem engedelmeskednek. Ugye, fiúk?
A két férfi azonnal rábólintott. Alesandra dühbe gurult, és majdnem kibökte, mit gondol a
férfi zsarnokoskodásáról. Ekkor azonban lelki szemei előtt megjelent két szó: méltóság és illem. Szinte érezni vélte, hogy a főtisztelendő anya ott áll a háta mögött, és szigorú tekintettel
figyeli. Nevetséges! Hiszen egy egész óceán választja el a zárdától. Mégis, a tanítás mélyen
gyökeret eresztett a hercegnő elméjében. Komolyságot erőltetett magára, és beleegyezően
bólintott.
– Sokáig lesz távol, Colin? – érdeklődött higgadtnak szánt hangon.
Colin arra gondolt, milyen rekedt a lány hangja. Mint aki kiabálni szeretne, de visszafojtja
az indulatait. Erre a gondolatra elmosolyodott.
– Felettébb valószínű. Hiányozni fogok?
– Az nem valószínű – viszonozta a mosolyt Alesandra.
Még hallotta a férfi nevetését, amint becsapódott az ajtó.

NEGYEDIK FEJEZET
Valóban nem hiányzott neki a férfi. Colin jóval vacsoraidő után ért haza. Alesandra hálás
volt, amiért elmaradt, mivel nem örült volna, ha a férfi mindenbe beleszól, márpedig Colin határozottan olyan embernek látszott, aki beleüti az orrát a dolgokba.
Egész napját lefoglalták az előre megszervezett találkozók. A délelőtt hátralevő részét és az
egész délutánt édesapja régi barátainak fogadásával töltötte. Egymásnak adták a kilincset,
hogy tiszteletüket tegyék az ifjú hercegnőnél, és felajánlják segítségüket, amíg Alesandra
Londonban tartózkodik. A látogatók többsége a Társaság rangos személyisége volt, de akadt
köztük művész és kétkezi munkás is. Alesandra apja minden rendű és rangú emberrel barátkozott. Remek emberismerő volt, és Alesandra hitte, hogy örökölte tőle ezt a tulajdonságot.
Nem csoda tehát, hogy maga is könnyedén megbarátkozott a család régi ismerőseivel.
Utolsó látogatója Matthew Andrew Dreyson volt. Az idősebb, pocakos férfi Alesandra apjának legbizalmasabb angliai embere volt, és ő kezelte a hercegnő vagyonának egy részét is.
Dreyson idestova huszonhárom éve töltötte be a londoni Llyod cég mindenki által irigyelt
pozícióját: ő volt a cég részvényjegyzőinek egyike. Brókerként a legkiválóbbak között tartották számon. Nem csupán becsületessége, hanem éles esze miatt is. Alesandra apja meghagyta
feleségének, majd az asszony a lányának, hogy halála esetén pénzügyekben Dreyson tanácsaira támaszkodjanak.
Alesandra meghívta a férfit vacsorára. Flannaghan és Valena szolgálta fel az ételt, bár a
munka nagy részét a szolgáló végezte, mert a komornyikot lefoglalta, hogy a beszélgetésre füleljen. Teljesen lenyűgözte, milyen hozzáértéssel beszél a hercegnő a pénzügyekről, és gondolatban feljegyezte, el ne felejtse elmesélni gazdájának, amit kihallgatott.
Drayson jó két órát töltött a különböző ajánlatok megvizsgálásával. Alesandra is megtette a
maga javaslatait, és csak ezek után kerülhetett sor a tranzakciókra. Drayson csak a hercegnő
nevének kezdőbetűit írta a hivatalos papírokra, mert a Lloyd aláírói el sem hitték volna, hogy
egy nő befektetéssekkel kockáztatni merné a vagyonát. Még maga Drayson is megdöbbent
volna, ha tudja, hogy a hercegnő a saját javaslataival állt elő. Alesandra azonban elfogadta a
férfi nőkkel szembeni előítéleteit, és frappáns megoldást talált erre a problémára: arra hivatkozott, hogy a befektetéseket valójában a család régi barátja eszközli, akit csak Albert bácsinak
nevezett. Draysonnak azt mondta, hogy a bácsi ugyan nem vérszerinti rokona, de a köztük lévő bensőséges viszony miatt már évek óta családtagnak tekinti. S hogy elejét vegye a bróker
további kíváncsiskodásának, hozzátette, hogy Albert bácsi édesapjának közeli jó barátja volt.
Draysont kielégítette ez a magyarázat. Az nem okozott számára lelkiismereti aggályt, hogy
megbízásokat fogadjon el egy férfitól, bár több alkalommal is megemlítette, mennyire furcsállja, hogy megengedi Alesandrának, hogy ő lássa el kézjegyével a szerződéseket. Szeretett
volna találkozni a tiszteletbeli nagybácsival és tanácsadóval, de Alesandra sietve megjegyezte, hogy Albert bácsi az utóbbi időben visszavonultan él, és nem fogad társaságot. Angliába
költözése óta zavarja az idegenek látogatása, hazudta a lány. Mivel Drayson igen tisztességes
hasznot zsebelt be minden megbízáson, s mivel Albert bácsi tanácsai eddig mindig nyereségesek voltak, a bróker nem vitatkozott tovább a hercegnővel. Ha Albert nem kíván találkozni vele, ám legyen. Esze ágában sem volt magára haragítani az ügyfelét. Albert egy különc alak, és
kész.
Vacsora után visszavonultak a szalonba, ahol Flannaghan portóit szolgált fel Draysonnak.
Alesandra a vendéggel szemben, a pamlagon foglalt helyet, és remekül szórakozott a férfi
tőzsdei történetein. Alesandra szívesen megnézte volna személyesen a Királyi Tőzsdepalota
ragyogó keményfa burkolatát, vagy a bokszoknak hívott helyiségeket, ahol a részvényjegyzők
dolgoztak. Drayson mesélt neki egy különös szokásról, amely még ezerhétszáztízben kezdődött, és úgy emlegetik, hogy Látogató a teremben. A tőzsdei teremszolga, vagy más néven Ki-

dney feláll egy pulpitusszerű emelvényre, és szép hangosan és érthetően felolvassa az aznapi
újsághíreket, míg az urak az asztaloknál üldögélnek, és az italukat kortyolgatják. A hercegnőnek azonban meg kellett elégednie azzal, hogy elképzeli, milyen lehet, mert jól tudta, saját
szemével sohasem láthatja, ugyanis nők nem léphették át a Királyi Tőzsdepalota kapuját.
Colin akkor érkezett haza, amikor Drayson lassan megitta az italát, és indulni készült. A házigazda odadobta Flannaghannek a felöltőjét, és a szalonba indult. Belépett, és nyomban meg
is torpant, mert észrevette a vendéget.
Alesandra és Drayson felállt. A lány bemutatta vendégét Colinnak, ő azonban már tudta, ki
is Drayson. Mély benyomást tett rá, hogy a házában látja, mivel az ügynök nevét jól ismerték
hajózási körökben is. Draysont sokan pénzügyi zseninek tekintették. Colin csodálta a férfit.
Az üzlet könyörtelen világában Drayson egyike volt azon keveseknek, aki ügyfelei érdekeit
saját anyagi haszna elé helyezte. Neve egyet jelentett a becsületességgel, és Colin ezt a tulajdonságot feltétlenül tisztelte és nagyra értékelte egy ügynökben.
– Félbeszakítottam valami fontos tárgyalást?
– Nem, már befejeztük az üzleti ügyeket – felelte Drayson. – Igazán örülök, hogy megismerhetem, uram. Már jó ideje figyelemmel kísérem a vállalkozásuk fejlődését, és csak gratulálni
tudok. Három hajóval kezdték, és alig öt év alatt több mint húszra sikerült fejleszteni a hajóik
számát. Ez lenyűgöző teljesítmény, uram.
Colin biccentett.
– A társammal együtt mindent megteszünk, hogy versenyben maradjunk.
– Gondolt már rá, hogy kívülállóknak is adjon el a részvényeikből? Az a helyzet, hogy én is
szívesen befektetnék egy ilyen virágzó vállalkozásba.
Colin lába elviselhetetlenül sajgott. Áthelyezte az egyensúlyát, elfintorodott, aztán megrázta
a fejét. Szeretett volna leülni, felpolcolni a lábát, és addig inni, míg a fájdalom el nem múlik.
De mivel nem kényeztethette magát, közelebb húzódott a pamlaghoz, míg végül teljesen nekitámaszkodott, és megpróbált a beszélgetésre összpontosítani.
– Nem – jelentette ki. – A Smaragd Hajózási Társaság részvényeit fele-fele arányban Nathan és én birtokoljuk, és nem áll szándékunkban kívülállókat beengedni a vállalkozásba.
– Ha mégis meggondolná magát…
– Nem fogom.
Drayson bólintott.
– Alesandra hercegnő elmondta, hogy amíg a család beteg, ideiglenesen ön látja el a gyám
szerepét.
– Így van.
– Ez óriási megtiszteltetés az ön számára, uram – jegyezte meg az ügynök, és a hercegnőre
mosolygott. – Őrizze jól. Ritka kincs került önhöz.
Alesandrát zavarba hozta a bók. Szerencsére Drayson az apjáról kezdte kérdezgetni Colint,
így másra terelődött a beszélgetés.
– Éppen ma találkoztam vele. Valóban beteg volt, de már sokkal jobban érzi magát.
Alesandra nem tudta elrejteni meglepetését.
– Ugye nem… – fordult Colinhoz, de aztán elharapta a szót. Még éppen idejében. Már
majdnem kibökte azt a nyilvánvaló tényt, hogy Colin nem hitt neki, és ráadásul megpróbálta
hazugságon kapni az apját. Alesandra szégyenletesnek tartotta a férfi viselkedését. Ám a magánügyeket akkor sem szabad üzlettársak előtt megvitatni. Alesandra sohasem szegte meg ezt
az aranyszabályt, bármennyire felbosszantották is.
– Ugye nem mi? – érdeklődött Colin. Vigyora mutatta, nagyon is jól tudja, mit akart kérdezni a lány.
Alesandra komoly arccal, ám jeges tekintettel nézett a férfira.
– Ugye nem ment túl közel a szüleihez? Attól tartok, fertőző betegségben szenvednek – tette hozzá magyarázólag Draysonhoz fordulva.

– Igazán? – kuncogott Colin.
Alesandra tudomást sem vett a férfi gúnyos kérdéséről. Továbbra is a tőzsdeügynöknek magyarázott.
– Néhány nappal ezelőtt Colin bátyja csupán egy-két órára látogatta meg az apjukat, és most
a feleségével együtt az ágyat nyomják. Természetesen figyelmeztettem volna Caine-t, ha tudom, de lovagolni voltam, és mire visszatértem, már el is ment.
Drayson sajnálkozását fejezte ki a családot sújtó betegségsorozat miatt, majd elköszönt.
Alesandra és Colin kikísérték a bejárati ajtóig.
– Ha önnek is megfelel, három nap múlva visszajövök, hercegnő, és akkor elláthatja kézjegyével az előkészített papírokat.
Az ügynök távozott. Colin becsukta az ajtót mögötte. Amikor megfordult, majdnem beleütközött Alesandrába, aki alig egy lépésre állt tőle, és kezét csípőre téve őt nézte.
– Bocsánatkéréssel tartozik – jelentette ki.
– Igen, tisztában vagyok vele.
– Ha arra gondolok, hogy ön… Mit mondott? Bocsánatot akar kérni?
Ezzel sikerült kifognia a szelet a vitorlájából, mosolyodott el Colin.
– Igen, bocsánatot szeretnék kérni, amiért nem hittem önnek, amikor azt állította, hogy az
apám és a bátyám túl beteg ahhoz, hogy a gyámszülői feladatot ellássa.
– A saját szemével kellett meggyőződnie róla, igaz?
Colin nem törődött a lány hangjából kicsendülő indulattal.
– Beismerem, azt hittem, hogy az egész betegség csak kitaláció, a terv része. És valójában
az volt a szándékom, hogy magammal hozom az apámat.
– És miért tett volna ilyet?
Colin úgy döntött, őszinte lesz.
– Hogy megszabadítson öntől, Alesandra.
A lány igyekezett elrejteni megbántottságát.
– Őszintén sajnálom, hogy a jelenlétem ekkora kényelmetlenséget okoz önnek.
Colin felsóhajtott.
– Ne vegye személyeskedésnek, Alesandra! Egyszerűen arról van szó, hogy az üzleti
ügyeim miatt nincs időm gyámapát játszani.
Colin a komornyikhoz fordult, de pontosan érezte, hogy a lány igenis személyeskedésnek
vette.
– Flannaghan, hozz nekem egy italt! Valami forrót, mert cudar hideg van ma odakint.
– Úgy kell magának! – szólt közbe Alesandra. – Egyszer még bajba kerül a gyanakvó természete miatt.
Colin olyan közel hajolt hozzá, hogy szinte összeért az orruk.
– A gyanakvó természetemnek köszönhetem, hogy még egyáltalán életben vagyok, hercegnő.
Alesandra nem tudta, hova tegye ezt a kijelentést. Az sem tetszett neki, ahogy a férfi ránézett, ezért úgy döntött, magára hagyja. Elfordult, és a szobája felé indult. Colin követte. Hallotta, hogy a lány morog az orra alatt, de nem értette, hogy mit. Különben is nehezére esett a
szavakra figyelni, amikor a lány csípője csábítóan ringott előtte, nem is beszélve a gömbölyded hátsóról, amit a férfi egyenesen lélegzetelállítónak talált.
– A bátyját is meglátogatta, vagy elhitte az apjának, hogy Caine beteg?
– Meglátogattam a fivéremet.
Alesandra erre már megpördült, de a heves mozdulattal majdnem sikerült feldöntenie a mögötte haladó férfit. Mivel csak egy lépcsőfokkal állt feljebb, szemük így egy vonalba került.
A lány felfedezte, milyen napbarnított Colin arca, milyen keménynek látszik az ajka, és hogyan csillan meg a ragyogó zöld szem is, amikor száját mosolyra húzza.
A férfinak pedig feltűnt, milyen vonzóvá teszik Alesandrát az orrát borító apró szeplők.

Alesandrának egyáltalán nem tetszett, hogy milyen irányt vettek a gondolatai.
– Tetőtől talpig csupa por, Colin, és úgy bűzlik, mint a lova. Meg kellene fürödnie.
Colinnak egyáltalán nem tetszett a hercegnő hangja.
– Ne bámuljon így rám! – dörrent a lányra. – Egy gyámmal nem szabad ilyen tiszteletlenül
viselkedni.
Alesandra erre nem tudott mit felelni. Végül is Colin a gyámja, és valószínűleg tényleg nem
illene vele tiszteletlennek lennie. Ezt azonban semmiképp nem akarta beismerni, hisz a férfi
kereken közölte, hogy csak púp a hátán.
– Jobban érzi magát a bátyja?
– Úgy félholtan – felelte vidáman Colin.
– Nem szereti Caine-t?
– Hogyne szeretném! – nevetett a férfi.
– Akkor miért örül annyira annak, hogy nem javult az állapota?
– Mert valóban beteg, és ez azt jelenti, hogy nincs benne apám kis cselszövésében.
Alesandra helytelenítően megcsóválta a fejét, aztán megfordult, és felszaladt a lépcsőn.
– És Caine felesége jobban van már?
– Ő nincs olyan rossz bőrben, mint Caine. Szerencsére a kislányuk nem fertőződött meg.
Most Sternsszel együtt vidéken van.
– Ki az a Sterns?
– A komornyikból lett nevelőnőjük. Caine és Jade Londonban maradnak, míg fel nem
gyógyulnak. Az anyám jobban van már, de a húgaim gyomrában még mindig nem marad meg
semmi. Nem különös, hogy ön nem fertőződött meg, Alesandra?
A lány nem bírt Colin szemébe nézni. Tudta, hogy ő a felelős a többiek betegségéért, de
nem szívesen ismerte be.
– Most, hogy jobban belegondolok, magam is betegeskedtem egy kicsit még az Angliába
vezető úton – jegyezte meg közönyösnek szánt hangon.
Colin felkacagott.
– Caine csak pestisként emlegeti önt.
Alesandra erre már megfordult.
– Nem szándékosan fertőztem meg őket. A bátyja tényleg engem okol?
– Igen – hazudta Colin, csak hogy bosszantsa a lányt.
Alesandra teljesen magába roskadt a hírre.
– Abban reménykedtem, hogy holnap átköltözhetek a bátyjához.
– Ez sajnos lehetetlen.
– És most az jár a fejében, hogy itt maradtam a nyakán koloncnak, igaz?
Alesandra tagadó választ várt. Egy úriember kitalálna valami udvarias közhelyet, semhogy
ilyen durva kijelentést tegyen.
– Igen, Alesandra, tényleg a nyakamon maradt.
A hercegnő méltatlankodó pillantást vetett rá őszinteségéért.
– Igazán belenyugodhatna a helyzetbe, és megpróbálhatna legalább úgy tenni, mintha tudna
kedves is lenni – mondta, azzal megfordult, és a dolgozószobába sietett.
Colin az ajtókeretnek támaszkodva figyelte, hogyan gyűjti be a papírjait a kandalló melletti
kisasztalról.
– Valójában nem is haragszik, amiért nem hittem önnek a családom betegségével kapcsolatban, ugye?
– Elmondta az apja, miért kell ilyen gyorsan férjhez mennem? – kérdezte a lány válasz helyett.
Colint meglepte a lány tekintetében bujkáló félelem.
– Az apám nem volt olyan állapotban, hogy hosszasan beszélgessen.
Ettől Alesandra szemmel láthatóan megkönnyebbült.

– De majd ön elmondja, ugye?
Colin igyekezett halk, megnyugtató hangon beszélni, Alesandra mégis úgy reagált, mint rákiabált volna.
– Jobb szeretném, ha az apja magyarázná el a dolgot.
– Ő nem tudja, szóval kénytelen lesz ön megtenni.
– Jól van – egyezett bele végül a lány. – Akkor elmondom én. Elállja Flannaghan útját – tette hozzá, megkönnyebbülve a félbeszakítás miatt.
– Alesandra hercegnő, vendége érkezett. Neil Perry, Hargrave grófja várja a szalonban.
– Mit akar? – kérdezte Colin.
– Neil Victoria bátyja – magyarázta Alesandra. – Én üzentem neki délelőtt, hogy szeretnék
vele beszélni.
Colin az íróasztalhoz sétált, és nekitámaszkodott.
– És tudja a gróf, hogy a húgáról kíván vele beszélni?
Alesandra átnyújtotta a papírokat Flannaghannek, megkérte, hogy vigye őket a szobájába, s
csak ezután fordult Colinhoz.
– Nem részleteztem, hogy miért kérettem ide.
Azzal kisietett a szobából, nehogy Colin megdorgálja a csalafintaságáért. Oda sem hallgatott a férfi eldörmögött „Azonnal jöjjön vissza!” parancsára. A saját szobájába ment, mivel
korábban már írt egy listát, hogy milyen kérdéseket szeretne feltenni Neilnek, és nem akart kifelejteni egyet sem. A papír az éjjeliszekrényen várta. Alesandra összehajtotta, rámosolygott
az ágytakarót rendezgető komornyikra, majd lesietett a földszintre.
Flannaghan szerette volna bejelenteni a hercegnőt, de Alesandra nem hagyta. Neil a szalonban állt, de a léptek hallatán megfordult, és mélyen meghajolt a lány előtt.
– Hálás vagyok, amiért ilyen hamar eljött – jegyezte meg Alesandra, miután üdvözölte a
grófot.
– Azt írta a levelében, hogy meglehetősen fontos ügyről van szó, hercegnő. Találkoztunk
már korábban is? Meggyőződésem, hogy emlékeznék rá, ha így lenne.
Victoria fivére megpróbált elbűvölő lenni, de Alesandra úgy vélte, mosolya inkább gunyoros, mint szívből jövő. Hargrave grófja alig néhány centiméterrel volt magasabb, mint a hercegnő, de olyan mereven tartotta magát, hogy úgy tűnt, ruháját is ropogósra keményítették.
Alesandra a szeme színén kívül semmilyen más hasonlóságot nem tudott felfedezni Victoria
és a fivére között. Úgy látszott, a család előnyös vonásait – mint például szép ívű, pisze orr –
mind Victoria örökölte. Neil horgas sasorra keskeny volt, és rekedtes orrhangjával Alesandra
meglehetősen kellemetlen figurának tartotta.
A külső nem jelent semmit, emlékeztette magát a lány, és magában azon fohászkodott, hogy
Neil is olyan kedves ember legyen, mint a húga. Ránézésre ugyan kényeskedő ficsúrnak tűnt,
de Alesandra remélte, hogy téved.
– Kerüljön beljebb, kérem, és foglaljon helyet! Egy olyan kérdésről szeretnék beszélni önnel, amely komolyan aggaszt, és engedelmével, feltennék néhány kérdést.
Neil biccentett, és beljebb sétált a szalonba. Megvárta, míg a hercegnő elhelyezkedik a pamlagon, majd leült a szomszédos székre. Keresztbe vetette a lábát, és kezét a térdére kulcsolta.
Alesandra észrevette, hogy körmei meglepően hosszúak és gondosan manikűrözöttek.
– Még sohasem jártam ebben a házban – jegyezte meg a férfi körülnézve. Hangjában megvetés bujkált, amikor hozzátette: – A környék kitűnő, de ha jól értem, csak bérlik a helyet.
– Úgy van.
– Borzasztó kicsi, nem? Az ember azt hinné, egy hercegnő ennél sokkal tágasabb lakosztályt igényel.
Neil minden porcikájában sznob volt. Alesandra próbálta legyőzni ellenszenvét, de a férfi
megjegyzései szinte lehetetlenné tették az erőfeszítést. Mégis, ez az alak Victoria bátyja, és a
segítségével talán megtud valamit kedves barátnőjéről.

– Én nagyon jól érzem itt magam – jegyezte meg kedvesen. – De térjünk a tárgyra, uram. A
húgáról szerettem volna beszélni önnel.
A férfi arcáról lefagyott a mosoly. Láthatóan nem tetszett neki a dolog.
– A húgom nem beszédtéma, Alesandra hercegnő.
– Remélem, hogy meggondolja magát, uram. Tavaly találkoztam Victoriával, amikor a betegsége idején a Szent Kereszt zárdában tartózkodott. Nem említette véletlenül?
Neil megrázta a fejét.
– Ritkán beszélgettünk a húgommal.
– Valóban? – lepődött meg Alesandra.
Neil nagyot sóhajtott.
– Victoria az anyánkkal élt, nekem pedig saját birtokom van – mondta büszkén. – Most,
hogy elment, és csak az isten tudja, hol van, anyánk természetesen hozzám költözött.
A férfi türelmetlenül dobolni kezdett a térdén.
– Sajnálom, ha kellemetlen önnek erről beszélni, de aggódom Victoria miatt. Nem tudom elhinni, hogy elszökött és férjhez ment volna.
– Ne aggódjon miatta. Nem érdemes rá. Higgye el…
– Nem értem az ön érzéktelen viselkedését. Lehetséges, hogy Victoria bajban van.
– Én pedig az ön viselkedését nem értem – vágott vissza Neil. – Csak nemrégen érkezett
Angliába, és nem tudhatja, hogy egy botrány tönkreteheti az ember jó hírét, megrendítheti a
társadalmi helyzetét. Az anyám majdnem belehalt Victoria meggondolatlanságába. Képzelje,
tizenöt év óta most először nem hívták meg Ashford báljára. A szégyen vagy egy hónapra
ágynak döntötte. A húgom mindent eldobott magától. Ostoba teremtés! Mindig is az volt. Bárkihez feleségül mehetett volna. Én magam három úriemberről is tudok, akiket kikosarazott,
mert persze csak magával törődött. Míg anyánk azon dolgozott, hogy a legjobb partit összehozza neki, ő szépen kisurrant a hátsó ajtón a szeretőjéhez.
Alesandrának minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze az önuralmát.
– Ezt nem tudhatja biztosan – vitatkozott. – Ami pedig a botrányt illeti…
– Nyilvánvaló, hogy önt sem érdekli a botrány – vágott közbe a gróf. – Nem csoda, hogy
olyan jól megértették egymást a húgommal.
– Ezzel pontosan mire céloz?
– Ön egy fedél alatt él egy független férfival – felelte Neil. – Ha érdekli, máris megindult a
szóbeszéd.
Alesandra mély lélegzetet vett, hátha így lecsillapíthatja indulatait.
– És miről, ha szabad érdeklődnöm?
– Egyesek szerint Sir Colin Hallbrook az unokatestvére, mások szerint viszont a szeretője.
Alesandra erre ölébe ejtette a listáját, majd felháborodottan felpattant.
– A húga nemigen beszélt önről, és most már azt is értem, miért. Ön egy hitvány fráter, Neil
Perry. Ha nem aggódnék annyira Victoria miatt, akkor most nyomban kihajítanám innen.
– Ne fáradjon vele! Majd én elvégzem ezt az apró feladatot ön helyett – hangzott a szalon
bejárata felől.
Colin az ajtófélfának támaszkodva állt, karját összefonta a mellkasa előtt. Nyugodtnak látszott, de a tekintete… isten legyen irgalmas ahhoz, akire így néznek! Alesandra még sohasem
látta Colint ennyire dühösnek. Ijedtében végigfutott a hátán a hideg.
Neil is döbbentnek látszott, de gyorsan összeszedte magát, és kissé esetlenül talpra állt.
– Ha tudtam volna, miért óhajt beszélni velem, sohasem jöttem volna el. További szép napot, Alesandra hercegnő.
A lány azonban képtelen volt tekintetét levenni Colinról. Volt egy olyan érzése, hogy a férfi
kész bármelyik pillanatban lecsapni.
És nem is tévedett.

Flannaghan kinyitotta az ajtót a vendég előtt, Colin pedig szorosan a komornyik mellé állt.
Kifejezéstelen arca becsapta a gyanútlan szemlélőt, így aztán Neil nem is sejtette, mire készül.
Olyan gyorsan történt minden, hogy Alesandra alig tudta követni. Neilnek csak egy malacvisításra emlékeztető sikolyt sikerült kipréselnie magából, mert Colin villámgyorsan megragadta a grabancát és a nadrágjának az övét, felemelte és kihajította az utcára. A gróf a szennyvízcsatornában kötött ki.
Alesandrának elakadt a lélegzete. Felkapta a szoknyája alját, és az ajtóhoz szaladt. Még látta, ahogy a gróf elterül a csatornában, aztán Flannaghan becsukta a bejárati ajtót.
A hercegnő Colin felé pördült.
– Most mit fogok csinálni? – kérdezte hevesen. – Kétlem, hogy a gróf még egyszer betenné
ide a lábát azok után, hogy kihajította.
– Az az alak megsértette önt. Ezt nem hagyhattam.
– De választ kell kapnom a kérdéseimre.
A férfi megrántotta a vállát. Alesandra ideges mozdulattal a hajába túrt. Képtelen volt eldönteni, hogy megköszönje Colinnak, amit tett, vagy haragudjon rá érte.
– Vajon mit csináltam a kívánságlistámmal?
– Milyen listával, hercegnő? – kérdezte Flannaghan.
– A kérdésekkel, amelyeket Neilnek akartam feltenni.
Visszasietett a szalonba, lehajolt, és a pamlag alatt meg is találta a papírt.
Flannaghan és Colin az ajtóból figyelte.
– Alesandra hercegnő erősen hisz a listákban, uram – jegyezte meg Flannaghan.
Colin nem válaszolt a komornyiknak. Összevont szemöldökkel nézte, ahogy Alesandra elmegy mellette, és nekivág a lépcsőnek.
– Nem engedem, hogy még egyszer meghívja ezt a Perryt ide, Alesandra – szólt a lány után,
még mindig a nagyképű ficsúr rosszindulatú megjegyzésén dühöngve.
– Márpedig ismét meg fogom hívni – szólt vissza Alesandra. – Ez a ház legalább annyira az
én otthonom, mint az öné, amíg ön a gyámom. Eltökélt szándékom, hogy kiderítem, minden
rendben van-e Victoriával, és ha ez azt jelenti, hogy szót kell értenem az utálatos bátyjával,
akkor szót fogok érteni vele.
– Be ne engedd ide még egyszer! – fordult Colin a komornyikhoz. – Megértetted?
– Tökéletesen, uram. Kötelességünk, hogy a hercegnőt megvédjük a rágalmazóktól.
Közben Alesandra már felért az emeletre, és nem hallotta Colin parancsát, sem Flannaghan
helyeslését. Aznapra elege lett a férfiakból úgy általában, Neil Perryből pedig különösképpen.
Úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik Victoria bátyjával. Ráér másnap eldönteni, mi legyen
a következő lépése.
Valena a szobájában várta úrnőjét. Időközben ő és Flannaghan átvitték a holmiját Colin
hálójából a szomszédos szobába. Alesandra leült az ágy szélére, és lerúgta a cipőjét.
– Úgy néz ki a dolog, hogy néhány napig még itt kell maradnunk, Valena.
– Megérkeztek az utazóládái, hercegnő. Kicsomagoljam őket?
– Ráérsz holnap is. Tudom, hogy korán van még, de azt hiszem, lepihenek. Ma már nem
lesz szükségem rád.
Valena magára hagyta. Alesandra komótosan készülődni kezdett a lefekvéshez. Meglehetősen kimerítették az aznapi találkozók. A beszélgetések apja barátaival, és az őt idéző történetek fájdalmas sóvárgást ébresztettek benne a szülei iránt. Talán képes lett volna uralkodni szomorúságán, ha nincs az a kőszívű és önző gazember Neil Perry. Alesandra legszívesebben a
képébe kiáltotta volna, hogy legyen inkább hálás, amiért még él az édesanyja és a húga, akiket szerethet. Persze Perry úgysem értette volna, s nem is törődött volna vele. Sokakhoz
hasonlóan ő is azok közé tartozott, akik magától értetődőnek tartják, hogy ott a család körülöttük.

Alesandra perceken belül elmerült az önsajnálatban. Teljesen egyedül áll a világban, nincs
senkije, akit szerethetne. Colin nyíltan a tudomására hozta, hogy csak kolonc a nyakán, és a
gyámapja is – bár eddig sokkal kedvesebbnek és figyelmesebbnek bizonyult, mint a fia – nyilván csak nyűgnek tekinti.
Alesandra az édesanyját akarta. Szinte fájt a hiánya, és a rátörő emlékek csak fokozták a
magány érzését. Néhány perc múlva lefeküdt, bebújt a takarók alá, és álomba sírta magát. Az
éjszaka közepén felriadt, s mivel továbbra is kétségbe ejtőnek látta a helyzetet, ismét sírva fakadt.
Colin hallotta a sírását. Ő is ágyban volt már, de nem tudott elaludni. Sérült lábának sajgása
ébren tartotta. Alesandra ugyan nem ütött nagy zajt, de Colin rá volt már hangolva a ház neszeire, így azonnal feltűnt neki a megszokottól eltérő hang. Nyomban félrerúgta a takarót, és
felkelt. Már félúton járt a másik szoba felé, amikor rádöbbent, hogy anyaszült meztelen. Felkapta a nadrágját, és már az ajtógomb felé nyúlt, amikor hirtelen megtorpant.
Szerette volna megvigasztalni, ugyanakkor tudta, hogy valószínűleg zavarná, hogy sírni hallotta a lányt. Az elfojtott hangokból arra következtetett, hogy Alesandra titkolni igyekszik
szomorúságát. Bizonyára nem örülne, hogy Colin mégis meghallotta sírását. Tiszteletben kell
tartania a lány kívánságát.
– Az ördögbe is! – morogta. Már nem ura saját elméjének sem! Általában nem szokott
ennyire bizonytalan lenni. Az ösztönei azt súgták, tartsa távol magát Alesandrától. A lány
olyan bonyodalmat jelentene az életében, amelyre még nincs felkészülve.
Megfordult, és visszament az ágyhoz. Végül azonban kénytelen volt legalább maga előtt beismerni az igazságot: nem pusztán a kényelmetlen helyzettől igyekezett megkímélni a hercegnőt. Nem. Saját kéjvágyától óvta. A lány az ágyban fekszik, és nyilván csupán egy vékony
hálóing van rajta, és… a fenébe is, ha a közelébe menne, nem tudna uralkodni magán.
Colin a fogát csikorgatva lehunyta a szemét. Ha a szomszédban fekvő ártatlan teremtés csak
sejtené, milyen gondolatok kísértik, bizonyára minkét testőrét az ágya mellé állítaná strázsába.
Uramisten, mennyire kívánta!
Egy szajhát gyilkolt meg. Hiba volt. Semmi kielégülést nem érzett. Hiányzott a teljhatalom
és az izgatottság érzése. Napokba telt, míg megtalálta a megoldást a gondjára. Csak egy minden vágyát kielégítő hajtóvadászat után lelhet megnyugvást. A szajha túlságosan könnyű zsákmány volt, s bár sikolyai felizgatták, mégsem volt képes a csúcsra juttatni a férfit. Nem, hiszen
nem volt szüksége ravaszságra, mellyel lépre csalta áldozatát, és hiányzott az ártatlanság leszakítása fölött érzett diadal is. Igen, ettől volt olyan más. A szajha mocskos volt. Nem érdemelte meg, hogy a többiek mellett nyugodjon. Belökte hát egy szakadékba, a vadállatok martalékául hagyva.
Egy igazi hölgy kell neki!
Mire Alesandra másnap reggel lejött a szobájából, Colin már elment. Flannaghannel és Raymonddal ült le az asztalhoz, és átnézte az aznap érkezett meghívásokat. Stefan az éjszakai őrség fáradalmait pihente ki. Alesandra ugyan nem hitte, hogy szükség lenne ekkora elővigyázatosságra, de Raymond, a rangidős testőr nem hallgatott rá. Valakinek mindig őrködnie kell,
mert nem tudhatják, nem leselkedik-e rájuk veszedelem, érvelt a férfi, s mivel maga Alesandra bízta meg a feladattal, talán hagynia kellene, hogy végezze a dolgát.
– De most Angliában vagyunk – emlékeztette a hercegnő testőrét.
– Nem szabad alábecsülni a tábornokot –mondta Raymond. – Ahogy mi idejöttünk, ő is utánunk küldhette az embereit az első Angliába tartó hajóval.
Alesandra nem vitatkozott tovább, inkább a hatalmas kupac meghívóra fordította a figyelmét.

– Meglepő, hogy máris milyen sokan tudnak az ittlétemről – jegyezte meg.
– Egyáltalán nem – válaszolta Flannaghan. – A szakács mondta, aki a hentestől hallotta,
hogy a hercegnő meglehetősen nagy felbolydulást okozott a városban. Attól tartok, a pletyka
is szárnya kapott amiatt, hogy itt szállt meg, de a tény, hogy szolgálóval és két testőrrel érkezett, elvesz valamit a mendemondák éléből. És persze ott van az a meglehetősen mulatságos
szóbeszéd, hogy… de az igazán képtelenség…
Alesandra éppen az egyik meghívót akarta kihúzni a borítékjából, de erre felkapta a fejét.
– Milyen képtelenségről beszél?
– Az emberek tudni vélik, hogy a hercegnő a gazdám rokona. Azt hiszik, hogy Colin az ön
unokatestvére.
– Ezt már Neil Perry is említette. De azt is, hogy mások szerint Colin a szeretőm.
Flannaghan teljesen elképedt. Alesandra erre megnyugtatón megpaskolta a kezét.
– Ne is törődjön vele, Flannaghan. Az emberek azt hisznek, amit akarnak. Szegény Colin!
Már azt is nehezen viseli, hogy itt ragadtam a nyakán, hát ha még meghallja, hogy az unokatestvérének titulálnak. Csak az ég tudja, mit fog erre tenni.
– Hogy mondhat ilyesmit, hercegnő? – szörnyülködött a komornyik. – A gazdám odavan a
boldogságtól, hogy otthont adhat önnek.
– Le vagyok nyűgözve, Flannaghan.
– Igazán? És miért, hercegnő?
– Mert épp az imént vágta a képembe a legvérlázítóbb hazugságot, amelyet valaha is hallottam, és közben az arcizma sem rándult.
Flannaghan csak azután nevette el magát, hogy a hercegnő elmosolyodott.
– Nos, minden bizonnyal oda lenne a boldogságtól, ha nem foglalná le teljesen a könyvelése
miatti aggodalom – helyesbített.
Próbálja kimagyarázni magát, gondolta Alesandra. Úgy tett, mintha hinne neki. Bólintott,
majd ismét a meghívókkal kezdett foglalkozni. Flannaghan szinte könyörgött, hogy segíthessen. Alesandra rábízta, hogy lássa el a családi pecséttel a borítékokat. A komornyik csodálkozva nézte a pecséten levő címert. Még sohasem látott ilyet. Egy jól kivehető kastélyt ábrázolt, s az egyik fiatorony csúcsán egy sas vagy sólyom alakja rajzolódott ki.
– Van neve ennek a kastélynak, hercegnő?
– Stone Havennek hívják. A szüleim itt házasodtak össze.
Alesandra készségesen válaszolt a komornyik minden kérdésére. A fiú vidámsága őt is jobb
kedvre derítette. Flannaghan hitetlenkedve hallgatta, hogy a hercegnőnek nem csupán egy, hanem két kastély is van a birtokában. Csodálkozó arca láttán Alesandra önkéntelenül is felkacagott. Igazán szórakoztatónak találta a fiú társaságát.
Egész délelőtt együtt dolgoztak, de amikor az óra elütötte az egyet, Alesandra felment a szobájába átöltözni. Flannaghannek csak annyit mondott, hogy vendégeket vár, és jól szeretne kinézni.
A komornyik úgy vélte, felesleges átöltöznie, mivel szerinte képtelenség, hogy a hercegnő
még annál is gyönyörűbb legyen, mint most.
Colin este hét körül ért haza. Merev volt és ideges, mivel egész nap az irodában ült a súlyos
főkönyvek fölött, amelyeket haza is hozott, hogy tovább dolgozzon rajtuk. Komornyikját az
emeletre vezető lépcső alsó fokán elnyúlva találta. Az ajtót is Raymond nyitotta ki előtte, nem
Flannaghan. Úgy tűnt, a fiú kikészült.
– Mi történt veled? – kérdezte Colin.
A komornyik nagy nehezen lerázta magáról kábulatát, és felállt.
– Ma is vendégeket fogadtunk. A hercegnő azonban nem figyelmeztetett előre. Természetesen nem őt hibáztatom. Ő különben is szólt, hogy látogatót vár, csak azt nem árulta el, hogy
kit. Aztán egyszer csak itt volt, én pedig kilöttyintettem a teát zavaromban. Alig ment el a
vendég, amikor már jött is a másik. Egy dokkmunkás kopogtatott az ajtón. Azt hittem, koldul-

ni jött, de Alesandra hercegnő meghallotta, amint a hátsó ajtóhoz küldöm, hogy a szakácstól
kérjen valami harapnivalót, és behívta a férfit. És képzelje, ugyanolyan tisztelettel fogadta,
mint az előző urat.
– Milyen előző urat?
– Hát a régensherceget.
– Itt volt a régensherceg? Megáll az ember esze!
Flannaghan visszaült a lépcsőre.
– Sterns bácsi letépi a fülemet, ha megtudja, milyen ügyetlen voltam.
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy leöntöttem teával a régensherceg kabátját.
– Örülj neki. Fel fogom emelni a fizetésed, mihelyt megengedhetem magamnak.
Flannaghan elmosolyodott. El is felejtette, milyen ellenszenvvel viseltetik gazdája a régensherceg iránt.
– Rettenetesen izgatott voltam, Alesandra hercegnő viszont természetesen és nagyon
méltóságteljesen viselkedett. A herceg azonban korántsem volt olyan nagyképű és öntelt, mint
szokott. Inkább egy megrészegült kamaszra emlékeztetett. Látszott, hogy nagyon odavan a
hercegnőért.
Ekkor Alesandra jelent meg a lépcsőfordulóban. Colin felnézett, és nyomban elkomorodott.
Elszoruló mellkasa jelezte, hogy elfelejtett levegőt venni.
A hercegnő káprázatosan festett. Ezüstfehér ruhát viselt, mely minden mozdulatára felszikrázott a gyertyák fényében. A ruha nyakkivágása nem volt túl mély, de azért láttatni engedte a
nyak felső részét. A haját egy vékony fehér szalaggal összefonva feltűzte. Néhány fürt azonban csábítóan ott göndörödött a nyakánál.
Lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Colin minden idegszálával reagált a látványra. Szerette
volna átölelni a lányt, megcsókolni, megízlelni a…
– Mégis, hova a pokolba készül? – csattant fel. Remélte, hogy dühe leplezni tudja kéjvágyát.
Alesandra szeme elkerekedett az ellenséges hangra.
– Az operába. A régensherceg meghívott a páholyába ma estére. Raymond majd elkísér.
– Nem megy sehova, Alesandra – jelentette ki Colin.
– Hercegnő, nem vihet magával az operába – mondta szinte panaszos hangon a testőr. –
Nem ültethet csak úgy a régensherceg mellé.
– A herceg nem lesz ott – nyugtatta meg a lány.
– Akkor sem mehetek be önnel. Nem lenne illendő. Majd a hintóban megvárom.
– Nélkülem sehova sem mehet – szólt közbe Colin, és kemény pillantást vetett a hercegnőre, hogy lássa, komolyan beszél.
Alesandra ragyogó mosollyal nézett rá, és Colin csak ekkor jött rá, hogy csapda volt az
egész. A lánynak esze ágában sem volt Raymondot becipelni az operába, eleve őt akarta magával hívni.
– Akkor siessen, Colin, öltözzön át! Nem szeretnék elkésni.
– Gyűlölöm az operát! – morogta a férfi panaszos hangon, amely teljesen úgy hangzott,
mintha egy kisgyerek nyavalyogna, mert meg kell ennie a spenótot.
Alesandra egy csepp szánalmat sem érzett iránta. Maga sem kedvelte különösebben az operát, de ezt nagy bölcsen elhallgatta. Ha beismerné, akkor Colin biztos otthon akarna maradni,
márpedig Alesandra nem szerette volna megsérteni a régensherceget azzal, hogy nem veszi
igénybe a felkínált páholyt.
– Nagy kár, Colin. De már megígérte, hogy velem tart. Siessen, kérem!
Alesandra megemelte a szoknyája alját, és levonult a lépcsőn. Flannaghan tátott szájjal figyelte. A lány rámosolygott a komornyikra, amint elhaladt mellette.
– Úgy mozog, mint egy hercegnő – súgta Flannaghan a gazdájának.

– De hiszen valóban hercegnő, Flannaghan – mosolyodott el Colin, amikor azonban Alesandra a közelébe ért, ajkáról lefagyott a mosoly. Most látszott csak, hogy a ruha dekoltázsa
jóval merészebb, mint elsőre hitte. Közelről szemlélve jól látható volt a hercegnő keblének
domborulata.
– Másik ruhát kell felvennie, mielőtt bárhova is mennénk – jelentette ki Colin ellentmondást
nem tűrő hangon.
– És miért kellene másikat felvennem?
– Mert ez a ruha, hogy úgy mondjam… nagyon kihívó – morogta a férfi a bajsza alatt. –
Vagy azt akarja, hogy minden férfi önt bámulja az operában?
– Gondolja, hogy ezt fogják tenni?
– A fenébe is, de még mennyire!
– Helyes – mosolyodott el Alesandra.
– Szóval fel akarja hívni magára a figyelmet? – hitetlenkedett Colin.
– Természetesen. Hadd emlékeztessem, hogy férjvadászatra indulok!
– Most azonnal átöltözik.
– Eszemben sincs. Majd magamon tartom a köpenyemet.
– Öltözzön át!
Flannaghan nyaka kezdett megfájdulni, ahogy ide-oda kapkodta a fejét a heves vita alatt.
– Nevetségesen viselkedik – jelentette ki a hercegnő. – Ráadásul szörnyen régimódian is.
– A gyámja vagyok, és úgy viselkedem, ahogy nekem jólesik.
– Colin, könyörgöm, gondolkozzon egy kicsit józanul. Valena rengeteget dolgozott, hogy
kivasalja nekem ezt a ruhát.
A férfi azonban nem hagyta, hogy folytassa.
– Csak az idejét vesztegeti, hercegnő.
Alesandra a fejét csóválta. Nem volt hajlandó engedni, akármilyen félelmetesen néz is rá a
férfi.
Colin közelebb lépett, s mielőtt a lány rájöhetett volna, mi a szándéka, megragadta a ruha
felső részét, és megpróbálta felhúzni egész az álláig.
– Valahányszor úgy érzem, hogy az öltözéke túlságosan kihívó, ezt fogom tenni, bárhol
legyünk is.
– Megyek, átöltözöm.
– Én is így gondoltam.
Amint a férfi elengedte, Alesandra megfordult, és felszaladt a lépcsőn.
– Ön egy szörnyű ember, Colin – szólt vissza.
Colint nem izgatta a sértés. Elérte, amit akart, és csak ez számított. Átkozott legyen, ha
hagyja, hogy mindenféle hozományvadász ficsúr a lányon legeltesse a szemét.
Colin gyorsan megmosakodott, és ünneplőt vett. Negyed óra sem telt el, és ismét odalent
volt.
Nem úgy Alesandra. Mire lejött az emeletről, Colin már egy zöld almát ropogtatva őgyelgett be az ebédlőből. Megtorpant, amikor meglátta a lányt. Alaposan szemügyre vette a ruháját, majd elégedetten bólintott, sőt el is mosolyodott. Alesandra arra gondolt, biztosan a győzelmén örvendezik. Nyilvánvaló volt, hogy a sötétzöld ruhát megfelelőnek tartja. Pedig ha
tudná… A ruha felsőrészét mély, V-alakú nyakkivágás díszítette, ami Alesandra leleményesen egy darab csipkével toldott meg a V alsó részén, hogy újdonsült gyámját megnyugtassa.
Persze nem Colint akarta bosszantani a ruhaválasztással. Egyszerűen nem volt más lehetősége, mivel az összes többi ruhája túlságosan gyűrött volt ahhoz, hogy felvegye. Szerencsére
Valena épp most készült el ennek a vasalásával.
Colin lenyűgözően festett. Illett hozzá a fekete. Miközben az almát rágcsálta, egyre a keményített, fehér nyaksálat igazgatta. De így is hihetetlenül vonzó volt. Zakója feszesen simult

széles vállára, nadrágja szinte illetlenül szűk volt, és Alesandra csak bámulta a lábán duzzadó
izmokat.
Az operába vezető úton Colin végig a gondolataiba merült. Alesandra vele szemben helyezkedett el a meglehetősen kicsiny hintóban, kezét összekulcsolta az ölében. A férfi hatalmas
termete miatt a hercegnő a kocsi sarkába szorult. A félhomályban az óriási alak még félelmetesebbnek tűnt, és ezt csak fokozta a némasága.
– Nem is tudtam, hogy barátságban van a régensherceggel – törte meg végül a csendet Colin.
– Nem vagyunk barátok. Ma találkoztunk először.
– Flannaghan elmondta, hogy a herceg el van ragadtatva öntől.
Alesandra megcsóválta a fejét.
– A herceg attól van elragadtatva, ami vagyok, nem pedig attól, aki.
– Hogy érti ezt?
A lány halkan felsóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
– Ez egy hivatalos látogatás volt, Colin. A régensherceg azért jött el, mert hercegnő vagyok.
Egyáltalán nem ismer engem. Érti már?
A férfi bólintott.
– Az előkelő társaság nagy része készségesen a keblére öleli majd, Alesandra, pusztán a
rangja miatt. Örülök, hogy ön is felismerte az így felkínált barátság sekélyes voltát. Ez mutatja az érettségét.
– Az érettségemet? Nem, ez csupán a cinizmusomról árulkodik.
– Arról is – mosolyodott el a férfi.
A következő percek csendben teltek el, míg végül Colin szólalt meg újra.
– És megnyerte a tetszését?
– Kicsoda?
– A herceg.
– Nem ismerem annyira, hogy véleményt formálhatnék róla.
– Most csak megpróbál kitérni a válasz elől, Alesandra. Ne köntörfalazzon! Ki vele, árulja
el, mit gondol!
– Csak diplomatikus akartam lenni, ám legyen. Nos, az igazat megvallva, nem kedveltem
meg különösebben a herceget. Most boldog?
– Igen. A válasza arról árulkodik, hogy jó emberismerő.
– Persze lehetséges, hogy a herceg jószívű ember – tette hozzá Alesandra, mivel némi lelkiismeret-furdalást érzett, amiért nyíltan kimondta, hogy nem kedveli a herceget.
– Nem az.
– Ön miért nem szereti?
– Mert megszegte az üzlettársamnak adott szavát. Nathan felesége, Sara jelentős vagyont bízott a régenshercegre, ám ő egy idő után úgy döntött, megtartja magának a pénzt. Ez becstelen
dolog volt tőle.
– Ez tényleg szégyenletes – helyeselt Alesandra.
– És ön miért nem találta rokonszenvesnek?
– Mert annyira… el volt telve magával.
Colin erre felhorkant.
– El van ő telve… – kezdte, de aztán elharapta a szót, mielőtt valami trágárság hagyta volna
el a száját.
A hintó heves rándulással állt meg a Királyi Operaház előtt. Alesandra a kesztyűjét igazgatta, de közben tekintetét le nem vette volna Colinról.
– Sohasem engedtem volna, hogy átlépje a ház küszöbét, ha tudom, hogy milyen becstelenül
viselkedett az üzlettársával. Bocsánatot kérek, Colin. Az ember háza az ember vára is, ahová
csak barátok léphetnek be.

– Képes lett volna elutasítani a herceg látogatását?
Alesandra bólintott, mire Colin rákacsintott. A lány szíve egyből hevesebben kezdett dobogni. Teremtőm, micsoda sarmőr ez a férfi!
Raymond leszállt a kocsis mellől a bakról, hogy kinyissa az ajtót az utasoknak.
Colin szállt ki először, majd megfordult, hogy kisegítse Alesandrát. A lány a kezét nyújtotta, közben szétnyílt a köpenye. A mozdulattól a ruha mély kivágását rejtő keszkenő elmozdult, és amikor a hercegnő kilépett a hintóból, a kendőcske kiesett a helyéről.
Colin elkapta, majd szemügyre vette a kihívó dekoltázst, és nyomban összevonta a szemöldökét. Iszonyú haragra gerjedt. Alesandra megpróbált kitérni a szúrós tekintet elől, de amint
elfordult, megbotlott, és kis híján a járdára zuhant. Szerencsére Colin a segítségére sietett.
Erősen megragadta a karját, a hintó felé fordította, és határozott mozdulatokkal a helyére gyömöszölte a csipkedarabot.
A hercegnő némán tűrte a megszégyenítést, de a férfi haragos pillantását hasonlóval viszonozta. Egy örökkévalóságnak tűnő percig farkasszemet néztek, aztán Alesandra feladta, és elfordította a tekintetét.
Colin a lányba karolt. Megigazította a köpenyét, majd elindult a bejárat felé. Alesandra úgy
vélte, hálásnak kellene lennie, amiért a férfi nem rendezett jelenetet a ruha miatt. Remélte,
senki más nem látta a kellemetlen közjátékot. Colin eltakarta őt az operába igyekvő tömeg
elől. Igen, hálásnak kellene lennie… de nem volt az. Colin úgy viselkedett, mint valami maradi öregember.
– Túl sok időt töltött a naplófőkönyveivel, uram. Gyakrabban kellene társaságba járnia, akkor a saját szemével győződhetne meg róla, hogy a ruhám egyáltalán nem illetlen. Sőt, ami
azt illeti, meglehetősen visszafogott.
A férfi hitetlenkedve felhorkantott, ami egyáltalán nem tetszett Alesandrának. Legszívesebben jól fenéken billentette volna.
– Egy kicsit túlzásba viszi a gyámatyai kötelességét, nem gondolja?
Colin szorosan átölelte a lány vállát, amint felfelé lépdeltek a lépcsőn. Alesandra szeretett
volna kiszabadulni a szorításból, de sikertelenül. A férfi úgy döntött, hogy nem engedi, és a
hercegnő végül kénytelen volt feladni a küzdelmet.
– Nézze, Alesandra, az apám rám bízta önt. Nem számít, hogy ez tetszik-e nekem vagy sem.
A gyámja vagyok, és kész. Azt fogja tenni, amit mondok.
– Milyen kár, hogy nem hasonlít egy kicsit jobban az édesapjára! Ő olyan kedves és megértő ember. Igazán tanulhatna tőle!
– Majd ha nem úgy öltözik, mint egy utcalány, én is megértőbb leszek.
A lány torkát erre valami csuklásszerű hang hagyta el.
– Engem még senki sem mert utcalánynak nevezni! – csattant fel.
Colin válasz nélkül hagyta a felháborodott kijelentést, mosolyát azonban nem tudta elfojtani.
Ezután hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Felkísérték őket a régensherceg páholyába,
ahol némán helyet foglaltak egymás mellett.
Telt ház volt az operában, de Colin biztosra vette, Alesandrán kívül senki sem figyel az előadásra. Mindenki a lányt nézte, ő azonban úgy tett, mintha észre sem venné a fürkész tekinteteket. Ezzel sikerült is ámulatba ejtenie Colint. Annyira magabiztosnak és higgadtnak látszott!
Egyenes háttal ült, mint aki karót nyelt, és tekintetét le nem vette volna a színpadról. Colin
azonban látta, hogy kezét görcsösen ökölbe szorítva tartja az ölében. Kissé közelebb húzódott
a lányhoz, majd kezét az övére tette. Alesandra rá sem pillantott, de szorosan belekapaszkodott a felajánlott kézbe, és az előadás végéig el sem engedte.
Colint majd’ az őrületbe kergette a ropogósra keményített kravátli a nyakában. Legszívesebben letépte volna, hogy aztán lábát felrakva a könyöklőre lehunyja szemét, és szundítson egy
jót. Alesandra persze szívszélhűdést kapna a szégyenletes viselkedés miatt. Természetesen

nem hozza ilyen kínos helyzetbe a hercegnőt, de Isten a tudója, mennyire gyűlöli a társasági
eseményekkel együtt járó képmutatást.
Attól pedig egyenesen rosszul volt, hogy a régensherceg páholyában kell ülnie. Nathan egy
hétig üvöltözni fog vele, ha ezt megtudja. Társa talán még nagyobb ellenszenvvel viseltetett a
herceg iránt, mint Colin, hiszen az ő feleségét forgatta ki a vagyonából a herceg, uralkodóhoz
egyáltalán nem illó módon.
A szörnyűséges opera sem javított a kedélyállapotán. Végül mégis lehunyta szemét, és
megpróbálta kirekeszteni tudatából a színpad felől áradó fülsértő rikoltozást.
Alesandra az előadás végéig észre sem vette, hogy kísérője elszenderült mellette. Amikor a
darab befejeződött, odafordult Colinhoz, hogy a véleményét kérdezze, de mielőtt
megszólalhatott volna, a férfi horkolni kezdett. A lány majdnem felkacagott. Az opera
valóban borzasztó volt, és a szíve mélyén azt szerette volna, ha ő is végigaludhatja a
megpróbáltatást. Arról azonban szó sem lehetett, hogy ezt be is ismerje, mert tudta, ezzel csak
újabb okot adna Colinnak a kárörömre.
Keményen oldalba bökte a férfit, mire az felriadt.
– Ön igazán lehetetlen alak! – súgta oda neki.
– Magam is szeretem ezt hinni – vigyorgott álmosan Colin.
Képtelenség megsérteni ezt az érzéketlen alakot. Alesandra fel is adta a próbálkozást. Helyette inkább felállt, felkapta a köpenyét, és kisétált a páholyból. Colin követte.
Óriási tömeg tolongott az előcsarnokban. A legtöbben arra vártak, hogy közelebbről is szemügyre vehessék a hercegnőt. Alesandra hirtelen hódolók gyűrűjében találta magát, akik
mind a figyelméért esedeztek. Rövid időre még Colint is szem elől tévesztette, s amikor ismét
megpillantotta, látnia kellett, hogy lelkes hölgykoszorú veszi körül. Egyikük, egy rikító vörös
hajú, kinek ruhája egészen a térdéig láttatni engedte bájait, valósággal rácsimpaszkodott a férfira. A nő az ajkát nyalogatta, és Alesandrát egy éhenkórász kóbor macskára emlékeztette, aki
épp most fedezett fel egy tál finom tejfölt.
Úgy tűnt, Colin lesz a nő ínyencfalata. Alesandra megpróbált odafigyelni akárkicsoda gróf
szavaira, akit épp akkor mutattak be neki, de tekintetét nem tudta elszakítani Colinról. A férfi
szemmel láthatóan élvezte a ráirányuló figyelmet, és ez valamilyen oknál fogva bosszantotta
Alesandrát.
Villámcsapásként hasított belé a féltékenység. Szörnyű érzés volt! Egyszerűen képtelen volt
elviselni, hogy Colint egy másik nő karján kell látnia.
Magától azonban jobban undorodott, mint a férfitól. Mióta csak Angliába érkezett,
megpróbált hercegnőhöz méltón viselkedni. A fülében állandóan ott visszhangzott a két szent
szó: méltóság és illem. Alesandra tisztán emlékezett rá, mennyire óvta a főtisztelendő anya a
meggondolatlan cselekedetektől. Fel is sorolt vagy tíz esetet, amikor a hebehurgyasága vitte a
bajba.
Alesandra halkan felsóhajtott. Úgy vélte, azzal, ha odamasírozna a férfihoz, és letépné a
némber kezét a karjáról, csak egy újabb meggondolatlanságot követne el, amivel újfent bajba
sodorná magát. Különben sem hercegnőhöz méltó dolog jelenetet rendezni az operában, ráadásul másnapra biztosan megbánná tettét.
Az előcsarnok hirtelen szűkké vált számára. Úgy tűnt, senkinek sem sietős a hazamenetel.
Egyre nagyobb tömeg tolongott körülötte. Mindenki rá volt kíváncsi, mindenki őt akarta látni.
Alesandrának friss levegőre volt szüksége. Úgy érezte, menten megfullad. Kimentette magát az urak elől, akik audienciáért könyörögtek, engedélyezte nekik, hogy írásban megkeressék, majd elfordult, és lassan átverekedte magát az embereken a kijárat felé.
Nem törődött vele, hogy Colin követi-e vagy sem. Kilépett az ajtón. Egy pillanatra megállt a
lépcső tetején, mélyen belélegezte a nem túl tiszta városi levegőt, majd felvette a köpenyét.
Colin hintója ott állt a lépcső alján, éppen a szeme előtt. Raymond amint észrevette, leugrott a
bakról, a kocsis mellől.

Alesandra megemelte a szoknyáját, és nekivágott a lépcsőnek. Valaki megragadta a karját.
Először azt hitte, Colin érte utol. Az ujjak szinte a húsába martak. Megpróbálta kiszabadítani
magát, majd megfordult, hogy rászóljon a férfira.
Nem Colin volt az. Egy tetőtől talpig feketébe öltözött idegennel találta magát szemben, aki
mélyen a szemébe húzta a sapkáját, így a hercegnő alig láthatta az arcát.
– Azonnal engedjen el! – parancsolt rá.
– Haza kell jönnie velünk, Alesandra hercegnő.
A lány hátán végigfutott a hideg. A férfi az édesapja hazájának a nyelvén szólt hozzá.
Nyomban megértette, mi történik vele. Most nem szabad pánikba esnie! Hirtelen kirántotta
magát a szorításból, és el akart szaladni, de ekkor hátulról elkapta egy másik férfi. Alesandra
dühében nem is törődött a belé hasító fájdalommal. Társa segítségével a támadó az épület oldala felé kezdte rángatni. Ekkor a hatalmas kőoszlop árnyékából egy újabb férfi bukkant elő,
hogy elvágja a hercegnő segítségére siető Raymond útját. A testőr ütött először, ám ellenfele
épp csak hátratántorodott, és a következő pillanatban kés villant a kezében. Alesandra látta,
hogy Raymond arcát elönti a vér, és felsikoltott.
Egy kéz csapott le azonnal a szájára, elfojtva a kétségbeesett hangot. Alesandra nem tétovázott, minden erejét beleadva beleharapott a szájára tapadó kézbe. A támadó felordított fájdalmában, és ujjai a lány torkára csúsztak, és szorosan megmarkolták. Többször is rászólt a lányra, hagyja abba a kapálózást, ha nem akar komolyabb bajt magának.
Alesandra halálra rémült. Nem kapott levegőt. Egyre csak vergődött támadója markában,
mivel eltökélt szándéka volt, hogy kiszabadul, és Raymond segítségére siet. Lelki szemei előtt
szinte látta, hogy hűséges testőre elvérzik, és halála az ő lelkén fog száradni. Hallgatnia kellett volna a férfira, amikor azt mondta, hogy a tábornok emberei utánuk jönnek Angliába. Otthon kellett volna maradnia… nem kellett volna…
Előbb hallotta, mint látta volna. Velőtrázó ordítás hasított az éj sötétjébe. Alesandra még sohasem hallott hasonlót. A férfit, aki hátulról szorongatta, hirtelen letépték róla, és fejjel előre
hozzávágták az egyik kőoszlophoz. Rongybabaként hullott a földre.
Alesandra köhögve kapkodott levegő után. A támadó, aki a karját fogta, megpróbálta maga
elé rántani mintegy pajzsként Colin ellen. Colin ezt nem hagyhatta. A villámnál is sebesebben
mozdult. Mire Alesandra egyáltalán felfoghatta volna, mi történik, Colin öklével a férfi arcába vágott. A támadó sapkája az egyik irányba repült, ő maga a másikba, hogy aztán nagy puffanással Raymond lábánál terüljön el. A testőrt még mindig lefoglalta, hogy megpróbálja elkerülni ellenfele veszedelmesen villogó pengéjét.
Colin hátulról közeledett hozzájuk. A férfi megpördült, hogy rátámadjon, de Colin kirúgta a
kést a kezéből, majd előrelendült, elkapta a támadó karját, és csavarintott rajta egyet. Csont
roppant, és a kar megmaradt abban a természetellenes helyzetben, amelybe Colin tekerte. Az
idegen felsikoltott fájdalmában, Colin azonban még nem végzett vele. Egyetlen
csuklómozdulattal nekihajította a gazembert a hintó hátuljának.
Alesandra lerohant a lépcsőn. A keblét borító csipkekendővel próbálta elállítani a Raymond
jobb orcáján lévő mély sebből patakzó vért.
Colinnak sejtelme sem volt, leselkednek-e még rájuk támadók, és úgy vélte, a hercegnő addig nincs biztonságban, míg haza nem érnek.
– Szálljon be a kocsiba, Alesandra! Most azonnal!
A férfi hangja remegett dühében, és a lány arra gondolt, biztosan rá haragszik. Igyekezett
minél gyorsabban engedelmeskedni, de közben megpróbálta Raymondot is besegíteni a
hintóba. A testőr karját a válla köré fonta, és suttogva bíztatta, hogy támaszkodjék csak rá.
– Én jól vagyok, hercegnő – biztosította a férfi. – Csak szálljon be a kocsiba gyorsan! Nem
biztonságos idekint.
Colin elhúzta a lányt a testőrtől, és szinte belökte a hintóba, majd Raymondhoz fordult,
hogy őt is besegítse.

Ha a testőr olyan állapotban lett volna, hogy képes megvédeni Alesandrát egy újabb támadás esetén, akkor Colin a helyszínen maradt volna, hogy kifaggassa a három elvetemültet.
Raymond azonban rengeteg vért vesztett, és nagyon úgy festett, mint aki menten elájul.
Colin halk szitkot mormolt el a fogai között, majd ő is beszállt a kocsiba. A kocsis nyomban
a lovak közé csapott.
Alesandra a testőr mellé ült.
– Nem értem, miért nem sietett senki a segítségemre – suttogta. – Nem látták, hogy bajban
vagyok?
– Magán kívül senki nem volt idekint, hercegnő – világosította fel Raymond, aki a hintó sarkában összeroskadva ült. – És az egész egy szemvillanás alatt történt. Miért nem volt magával
a kísérője? – nézett kérdőn Colinra. Arcán a kendő bíborvörössé vált. Odaigazította a ruhát a
vágásra, majd ismét Alesandra felé fordult. A lány szorosan összekulcsolt kezét az ölébe ejtette, és lesütötte a szemét.
– Az én hibám – mondta. – Türelmetlen voltam, és rengeteg ember zsúfolódott össze az előcsarnokban. Friss levegőre vágytam. Várnom kellett volna.
– A fenébe is, persze, hogy várnia kellett volna! – dörrent rá Colin.
– Kérem, ne haragudjon rám, Colin!
– Hova az ördögbe tűnt Hillman?
– A gróf, akinek bemutatott, mielőtt magamra hagyott volna?
– Nem hagytam magára – morogta a férfi. – Hillman éppen néhány barátjának mutatta be,
és pedig egy percre elfordultam, hogy üdvözöljek néhány üzletembert. A fenébe is, Alesandra, ha távozni akart, szólnia kellett volna Hillmannek, hogy keressen meg engem.
– Azzal semmin nem változtat, ha most kiabál velem. Különben is, vállalom a felelősséget a
történtekért – jelentette ki, majd a testőrhöz fordult: – Raymond, meg tud nekem valaha is bocsátani? Otthon kellett volna maradnom. Nem lett volna szabad veszélynek kitennem…
– Nem szükséges teljesen elzárkóznia a világtól, Alesandra – vágott közbe Colin. – Csak
nem lett volna szabad nélkülem kilépnie az ajtón.
– Azok akkor is megtámadtak volna, ha ön velem van.
A férfi fürkésző pillantást vetett rá.
– Talán belekezdhetne a magyarázatba.
– Bele is kezdek, ha abbahagyja az ordítozást.
Colin egyáltalán nem ordítozott, de a lány túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Colin figyelte, ahogy Alesandra leveszi hófehér kesztyűjét, gondosan összehajtogatja, és
azzal váltja fel a vérrel átitatott keszkenőt.
– A fenébe, Alesandra, hát nem érti? Meg is sérülhetett volna.
– Ahogy ön is, Colin. Raymondnak orvosra van szüksége.
– Amint hazaérünk, Flannaghant elküldöm Wintersért.
– Winters az orvosa?
– Igen. Ismeri a támadóit, Alesandra?
– Nem, legalábbis nem név szerint. De tudom, honnan jöttek.
– Fanatikusok – szólt közbe Raymond.
Alesandra képtelen volt tovább állni Colin haragos tekintetét. Hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét.
– Azok az emberek a hazámból jöttek, és magukkal akarnak vinni.
– Minek?
– Hogy feleségül adják a nyomorult tábornokukhoz – felelte a lány helyett Raymond. – Bocsánatáért esedezem, hercegnő, amiért azt a szót használtam a jelenlétében, de Ivan nem több
nyomorult gazembernél.

Colinnak várnia kellett a további kérdésekkel, mert időközben hazaértek. Nem engedte ki
Alesandrát a hintó biztonságából, míg ki nem nyittatta a bejárati ajtót, és le nem hívatta Stefant. A másik testőr Raymond segítségére sietett, míg Colin Alesandra mellett maradt.
Egy jó órába is beletelt, mire ellátták a testőr sebét. Colin orvosa szerencsére csak háromutcányira lakott, és otthon is tartózkodott aznap este. Flannaghan a hintóval ment érte.
Sir Winters ősz hajó, barna szemű, gyengéd hangú úriember volt, és kitűnő doktor hírében
állt. Azt hitte, Raymondot útonállók támadták meg, és senki sem sietett kijavítani a tévedést.
– Már az utcára sem lehet biztonságban kimenni, annyi a haramia Londonban – morogta. –
Valamit tenni kell, méghozzá minél előbb, mielőtt még megölnék az utolsó rendes embert is.
Az orvos az előszoba közepén állt, és Raymond arcsebét vizsgálgatta, miközben a rémes
közbiztonság miatt sopánkodott.
Colin az ebédlőasztalhoz ültette Raymondot, hogy könnyebb legyen ellátni a sérülését. Flannaghan pedig hozott még néhány gyertyát, hogy elegendő fény legyen az orvosláshoz.
Winters valami furcsa szagú folyadékkal alaposan megtisztogatta a sebet, majd néhány öltéssel összevarrta. Raymondnak arcizma sem rándult a fájdalmas tortúra alatt. Alesandra
azonban helyette is összerezzent minden öltésre, és mindvégig biztatóan szorongatta a férfi
kezét.
Colin az ajtóban állt, és figyelte. Látta, mennyire megviseli a lányt a dolog. A szeme csupa
könny volt, és a válla is remegett. Colinnak úgy kellett visszafognia magát, hogy ne álljon neki megvigasztalni.
Alesandra annyira gyengéd és együtt érző teremtés! De Colin jól látta, hogy ugyanakkor
mennyire sebezhető. A lány valamit sugdosott testőre fülébe, de Colin egy szót sem értett belőle. Közelebb sétált, majd döbbenten megtorpant, amikor rájött, hogy mit is hall.
Alesandra a szavát adta Raymondnak, hogy a férfi nem került többé bajba miatta. Ivan talán
mégsem lesz olyan borzasztó férj. Azt is mondta még, hogy mindent fontolóra vett, és úgy
döntött, visszatér a hazájába.
Raymond egyáltalán nem látszott örülni ennek a hírnek, Colin viszont egyenesen dühöngött.
– Ma este nem dönthet semmiben, Alesandra! – dörrent rá a lányra.
A hercegnő meglepve fordult felé. Nem értette a férfi haragját. Ugyan mit érdekli Colint az
ő sorsa?
– Úgy van, hercegnő – helyeselt Raymond. – Holnap is ráér dönteni a hogyan tovább felől.
Alesandra úgy tett, mint aki beleegyezik a dologba, de magában már elhatározásra jutott.
Nem fogja hagyni, hogy miatta még egyszer megsérüljön valaki. Ma estig nem is sejtette, milyen messzire képes elmenni a tábornok a célja érdekében. És ha Colin nem lépett volna közbe, Raymondot akár meg is ölhették volna.
Ráadásul Colin is megsérülhetett volna. Ó igen, már döntött az ügyben.
Közben Winters bejezte a munkát, kiadta a szükséges utasításokat, majd elment. Colin töltött Raymondnak egy egész pohár konyakot, amit a testőr egyetlen húzásra le is hajtott.
Amint Raymond nyugovóra tért, Flannaghan vette át a szokásos esti tevékenységét: ellenőrizte az ajtókat és ablakokat, hogy biztonságban tudhassák magukat éjszakára.
Alesandra szeretett volna visszavonulni, ám Colin útját állta, amint be akart nyitni a szobájába. A férfi lefejtette ujjait az ajtógombról, és a dolgozószobába vezette. Egy szót sem szólt,
csak belökte, majd becsukta maguk mögött az ajtót.
Ezek szerint eljött a magyarázat ideje, gondolta a lány. A kandallóhoz sétált, és a kezét melengette. Colin szó nélkül figyelte. Az ajtónak támaszkodva állt, karját a mellkasán összefonva. Homlokán ráncok gyülekeztek, de nem látszott dühösnek, inkább csak töprengőnek.
– Az este veszélybe sodortam önt – szólalt meg Alesandra suttogva. – Tudom, hogy az elején el kellett volna mondanom mindent.
Helyeslést várt a férfitól, ám meglepetésére Colin a fejét rázta.

– Ez legalább annyira az én hibám, mint az öné, Alesandra. Ragaszkodnom kellett volna
hozzá, hogy avasson be a dolgaiba, de túlságosan elfoglaltak az üzleti ügyeim, és nem figyeltem önre. Hanyag gyámnak bizonyultam. Mostantól azonban ez megváltozik. Most szépen
mindent elmond nekem, ugye?
A lány a kezét tördelte.
– Nem az ön hibája, ami történt, uram. Azt hittem, nem maradok sokáig önnél, így nincs is
szükség arra, hogy beavassam a részletekbe. Különösen nem az után, hogy ön világosan az értésemre adta, a közeljövőben nincs szándéka megnősülni. Különben is azt reméltem, hogy a
tábornok követ útján lép kapcsolatba velem. De sajnos tévedtem. Azt hittem, civilizált módon
intézi az ügyeit, de úgy tűnik, Ivantól távol áll a diplomácia. Nyilvánvalóan rendkívül eltökélt
és… mindenre elszánt.
Könnyek szöktek a szemébe, de mély lélegzetet véve úrrá lett érzelmein.
– Őszintén sajnálom a történteket.
Colin szíve megesett rajta.
– Nem ön a felelős, hercegnő.
– Azok a férfiak engem akartak – mondott ellen Alesandra –, nem Raymondot és nem is
önt.
Colin végre megmozdult. Az íróasztalhoz sétált, leült mögé, és lábát a közeli zsámolyra tette.
– Miért akarja annyira ez a tábornok, hogy ön hazatérjen?
– Igazából az még csak nem is a hazám. Nem ott születtem. Az apám volt ott a király, míg
feleségül nem vette az anyámat, aki angol volt, és így idegennek számított. Apám lemondott a
trónról az öccse, Edward javára, ami igazán nemes gesztus volt a részéről.
Colin nem szólt semmit, és Alesandrának fogalma sem volt, mi járhat a férfi fejében.
– Folytassam? – kérdezte aggodalmas hangon.
– Szeretném, ha arról beszélne, miért akarja a tábornok hazavitetni önt.
– Az apámat szerették az alattvalói. Nem ítélték el, amiért elvette az anyámat, sőt, valójában
nagyon is romantikusnak találták. Egy király, aki a szerelméért lemond a trónjáról… és aki
ismerte az anyámat, mind rajongott érte. Nem csoda, hisz kedves, jószívű asszony volt.
– Hasonlít az édesanyjára, Alesandra?
– Igen.
– Akkor gyönyörű asszony is volt, nemde?
Colin ezt bóknak szánta, ám Alesandra nem igazán tudta elfogadni. Hisz anyja annyival
több volt, mint egyszerűen gyönyörű.
– Egy bók miatt nem lenne szabad ilyen csúnyán néznie – jegyezte meg a férfi.
– Az anyám valóban szép volt, de ami ennél is fontosabb, hogy tiszta volt a szíve. Bárcsak
jobban hasonlítanék rá! Az én gondolataimra ritkán lehet azt mondani, hogy tiszták. Ma este
is olyan dühös voltam, hogy fájdalmat akartam okozni azoknak az embereknek.
– Azt én megtettem – mosolyodott el Colin. – Most pedig kérem, folytassa! Kíváncsian várom a magyarázatot.
– Édesapám öccse tavaly meghalt, és az országban úrrá lett a zűrzavar. Úgy tűnik, néhányan
azt szeretnék, ha hazatérnék. A tábornok meg van győződve róla, ha feleségül vesz, megkaparintja a trónt, és egyben megszilárdítja a helyzetét is.
– És ezt miből gondolja?
Alesandra felsóhajtott.
– Én vagyok az egyetlen élő örökös. Mindenki elfelejteni látszik, hogy az apám lemondott a
trónról. Ahogy az imént mondtam, az alattvalói szerették, és ez a szeretet…
Nem folytatta. Colin érdeklődését felkeltette a lány arcát elöntő halvány pír.
– És ez a szeretet…

– Most rám irányul. Legalábbis így magyarázta Sir Richards az önök hadügyminisztériumának egyik igazgatója. És ezt megerősíti az a sok alattvalói levél is, melyeket az évek során
kaptam.
– Ön ismeri Sir Richardsot? – egyenesedett ki Colin a székben.
– Igen, nagyon segítőkészen viselkedett velem. Miért van ennyire meglepve? Csak nincs valami baj? Úgy látom, sikerült megdöbbentenem a névvel.
– Hogyan került bele ebbe Anglia titkosszolgálatának a vezetője?
– Ezek szerint ön is ismeri Sir Richardsot?
– Neki dolgozom.
Most Alesandrán volt a döbbenet sora.
– De hiszen ő a titkos… Colin, ha ön tényleg neki dolgozik, akkor borzasztó veszélyes a
munkája. És mi a szülei véleménye az ön kettős életéről? Ó, értem már, miért nem akar megnősülni, uram. Hiszen a felesége állandó rettegésben kellene, hogy éljen. Úgy bizony!
Colin már megbánta, hogy elárulta a lánynak az igazságot.
– Csak dolgoztam neki – pontosított.
Alesandra azonban tudta, hogy hazudik. Colint elárulta a hideggé és keménnyé váló tekintete. Ennek ellenére úgy döntött, nem száll vitába vele. Ha a férfi helyesnek látja elhallgatni előle az igazságot, akkor úgy fog tenni, mint aki hisz neki.
– Szóval, hogyan keveredett az ön ügyébe Sir Richards?
A férfi ingerült hangja visszatérítette Alesandrát a beszélgetés eredeti tárgyához.
– Egy nappal azelőtt látogatott meg, hogy az ön édesapja megbetegedett. Ő és a munkatársai, azaz a felettesei, ahogy ő fogalmazott, azt szeretnék, ha feleségül mennék Ivan tábornokhoz.
– Ezek szerint ő ismeri a tábornokot?
Alesandra megrázta a fejét.
– Csak hallomásból. Sir Richards úgy véli, Ivan a kisebbik rossz, ha már választani kell.
Colin halk szitkot mormolt el a fogai között. Alesandra úgy tett, mintha meg sem hallotta
volna.
– Sir Richards azt mondta az ön apjának, hogy a tábornokot könnyebb lenne ellenőrzésük
alatt tartani. Anglia szeretné fenntartani az eddigi árubehozatali egyezményeket, és a tábornok
természetesen jóindulatúan állna a kérdéshez, ha az ön országának vezetői meg tudnának
győzni engem, hogy legyek Ivan felesége. Ivan mellett jelentkezett egy másik trónkövetelő is,
és Sir Richards szerint a vetélytárs sokkal kegyetlenebb ember, mint a tábornok… és valószínűleg nem is lenne hajlandó semmiféle kereskedelmi együttműködésre Angliával.
– Szóval ön lenne az áldozati bárány?
Alesandra nem válaszolt.
– Mit mondott az apám Sir Richardsnak?
A hercegnő tördelni kezdte a kezét.
– Az igazgató rendkívül meggyőző tud lenni. A herceg meghallgatta az érveit, és megígérte,
hogy gondolkodik a dolgon. Miután Richards elment, az Ivannal kötendő házasság ellen döntött.
– Miért?
Alesandra lesütötte a szemét. Tekintete a kezére tévedt, és látta, mennyire kivörösödött a
bőre. Erre nyomban abbahagyta a kéztördelést.
– Mert sírva fakadtam – ismerte be. – Igen, szégyen ide vagy oda, elsírtam magam, annyira
feldúlt a dolog. Az édesanyja dühös lett az apjára, és végül igen heves vitába bonyolódtak miattam. Ettől még nyomorultabbul éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy mindenki
csalódott bennem, mert ilyen önzőn viselkedem. Az egyetlen mentségem, hogy a szüleim gyönyörű házasságban éltek, és az ő példájuk nyomán én is boldog szerelemről álmodoztam. Úgy
véltem, sohasem fogom megtalálni a boldogságom egy olyan férfi oldalán, aki csak politikai

megfontolásból vesz feleségül. Nem ismerem a tábornokot, de Raymond és Stefan meséltek
róla egy-két dolgot. Ha csak a fele igaz annak, amit mondtak, Ivan egy szörnyen önző ember.
– Alesandra elhallgatott egy pillanatra, majd nagy levegőt véve folytatta: – Az édesapjának
vajból van a szíve. Nem tudta elviselni, hogy boldogtalannak lát, és különben is ígéretet tett
az apámnak, hogy gondoskodik rólam.
– Szóval inkább úgy döntött, hogy hozzám kellene feleségül jönnie.
– Igen. Reménykedett benne, de azért nem mert számítani rá. Különben az édesanyja már az
ön nevével csináltatta volna a meghívókat. Értsen meg, uram, ábrándokat kergettem, amikor
azt mondtam az apjának, hogy szerelemből akarok férjhez menni. Most már tudom, hogy ez
lehetetlen, tekintve, hogy rendkívül rövid idő áll a rendelkezésemre, ezért úgy döntöttem,
hogy üzleti megállapodásként kezelem a házasságot. Tetemes örökségem használati jogának
fejében hagyja majd, hogy a magam útját járjam, és én sem fogok beleavatkozni az ő dolgaiba. Arra gondoltam, hogy utazgatnék… és idővel visszatérnék a zárdába. Hiszen annyira békés ott az élet!
– A fenébe!
Alesandra nem tudta mire vélni a férfi szitkozódását. Összevonta a szemöldökét.
– Azt is reméltem, hogy végül majd sikerül barátokká válni a férjemmel.
– És szeretőkké?
– Bármi lehetséges, Colin, csak idő és türelem kérdése – vont vállat a hercegnő. – De azóta
volt időm átgondolni a dolgot. Úgy tűnt, az angol úriemberek meglehetősen civilizáltak, és
joggal reméltem, hogy akad köztük legalább egy, akivel egyezségre lehet jutni. A ma esti események azonban keresztülhúzták minden tervemet, reményemet. Úgy döntöttem, együttműködöm a kormányával, és hazatérek. Feleségül megyek Ivanhoz. Már épp elég gondot okoztam
így is. Talán idővel a tábornok is megtanulja… hogyan legyen kedvesebb.
– Egy kígyó mindig kígyó marad, és megmarja az embert, ha alkalma adódik rá. A tábornok
sem fog megváltozni, ön pedig nem megy feleségül hozzá. Megértette?
Alesandra megborzongott a férfi kemény hangjától.
– Hallani akarom az igenjét, Alesandra!
Pedig nem fogja megkapni, gondolta a lány. Még mindig maga előtt látta Raymond vérző
arcát.
– Nem akarok még több baj okozója…
– Jöjjön ide hozzám!
Alesandra az íróasztal elé lépett. A férfi az ujjával intette közelebb. A lány erre megkerülte
az asztalt, és alig egy lépésnyi távolságra Colintól megállt.
– A tábornok lemondana a tervéről, és békén hagyna, ha lenne férjem… ugye?
A hangjából kicsendülő félelem és remény keveréke a lelke mélyéig felkavarta Colint. Túl
fiatal még ahhoz, hogy ilyen gondok gyötörjék! Neki is olyan bohó és bosszantó csitrinek kellene lennie, mint a húgainak.
A fenébe is, Alesandra most leginkább egy védelmező lovagra van szüksége! A lány keze
után nyúlt. Alesandra csak ekkor vette észre, hogy már megint görcsösen ökölbe szorítja a kezét, de hiába próbálta ellazítani, nem sikerült.
– Szó sem lehet a tábornokkal való házasságról. Ebben egyetértünk?
Addig szorította a lány kezét, míg az rá nem bólintott.
– Remek. Van még valami, amit kifelejtett a magyarázatból?
– Nincs.
Colin elmosolyodott.
– Senki nem mond ellent a titkosszolgálat fejének – jegyezte meg aztán, Sir Richardsra utalva.
– Az apja megtette.

– Meg bizony. – Colin kimondhatatlanul büszke volt az apjára. – Holnap beszélek Richardsszal, és meglátjuk, sikerül-e elnyernünk a támogatását.
– Köszönöm.
Colin kurtán biccentett.
– Mivel a családom felelős a sorsáért, családi kupaktanácsot hívok össze, amint mindenki
felgyógyul.
– Minek?
– Hogy kitaláljuk, mi a csudát kezdjünk önnel.
Colin viccnek szánta a megjegyzést, de sikerült megsértenie vele a lányt. Alesandra kirántotta a kezét az övéből. Láthatóan rosszul estek neki a szavai. Ennek a lánynak ugyancsak érzékeny természete van, gondolta Colin, és fontolóra vette, ne javasolja-e neki, hogy tanulja
meg jobban elrejteni az érzelmeit. Végül úgy döntött, inkább nem, mert biztosra vette, hogy a
hercegnő ezt is sértésnek venné.
– Nem leszek senkinek a terhére.
– Nem is állítottam, hogy az lenne.
– De célzott rá.
– Sohasem tettem ilyet. Én mindig egyenesen kimondom a dolgokat.
Alesandra elfordult, és az ajtó felé indult.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy újraértékeljük a dolgot.
– Épp az imént tettük meg.
– Én pedig szeretném még egyszer átgondolni.
Colint hirtelen elfogta a hányinger. Lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. Gyomra
vészjóslóan kavargott, de Colin a kihagyott vacsorára fogta pillanatnyi rosszullétét.
Kényszerítette magát, hogy a lány utolsó megjegyzésére összpontosítson.
– És mit akar még egyszer átgondolni?
– A megállapodásunkat. Nem hiszem, hogy működni fog. Holnap másik szállást keresek
magamnak.
– Alesandra!
Nem emelte fel a hangját, mégis fenyegetően csengett. A lány megtorpant az ajtóban, és
visszafordult. Lélekben felkészítette magát a férfi következő sértő őszinteségi rohamára.
Colin kutyául érezte magát, amikor meglátta a lány tekintetét.
– Ne haragudjon! – morogta. – Nincs a terhemre, a jelenlegi helyzete azonban finoman
szólva is zűrös. Ismerje el!
– Elismerem.
Colin szórakozott mozdulattan végigsimított a homlokán, és meglepve tapasztalta, hogy izzadságcseppek gyöngyöznek rajta. Megrántotta a kényelmetlen nyaksálat. Milyen átkozott
meleg van ebben a szobában! Biztos túlfűtötték a kandallót. Eszébe jutott, hogy leveszi a
zakóját, de még ahhoz is túl gyenge volt, hogy megtegye.
– Ez az ügy nagyon komoly – jegyezte meg Alesandra, miután hiába várt a férfi válaszára.
– De azért nem a világ vége. Nagyon gondterheltnek látszik miatta.
– Persze, hogy gondterhelt vagyok! – kiáltott fel a lány. – Raymond súlyosan megsérült ma
este. Vagy már elfelejtette? Akár meg is ölhették volna! És ön… ön is megsérülhetett volna.
Colin arca ismét elkomorult. Alesandra már bánta, hogy ismét szóba hozta az esti eseményeket. Szerette volna, ha vidámabb hangnemben ér véget ez a nap.
– Megfeledkeztem magamról. Szemrehányás helyett inkább köszönet illetné önt.
– Igazán? És miért?
– Mert bocsánatot kért. Tudom, milyen nehezére esett megtenni.
– És honnan tudja?
– A nyers hangjából, és abból, ahogy rám néz. Igen, nem volt könnyű, mégis megtette. Ettől
pedig még értékesebb a bocsánatkérése.

Alesandra visszasétált Colinhoz, és még mielőtt meggondolhatta volna magát, gyors puszit
nyomott az arcára.
– Még mindig úgy vélem, az apja jobb gyám – mondta, remélve, hogy mosolyt csal a férfi
ajkára. – Őt sokkal könnyebb lenne…
– Manipulálni?
Alesandra felnevetett.
– Igen.
– Mert a kishúgaim minden erejét kiszívják, azért olyan engedékeny. A család hölgytagjai
teljesen az ujjuk köré csavarják szegényt.
Colin fáradtan felsóhajtott, és ismét végigsimított a homlokán. Az utóbbi néhány percben
kínzó fejfájás tört rá, és alig tudott a beszélgetésre figyelni.
– Feküdjön le, Alesandra. Késő van, és kemény nap áll ön mögött.
A lány indulni készült, de aztán meggondolta magát.
– Jól érzi magát? – kérdezte. – Olyan sápadt az arca.
– Jól vagyok. Menjen aludni!
Colin könnyed hangon mondta ki a hazugságot, pedig egyáltalán nem érezte jól magát. Sőt,
pokoli rosszul volt! Gyomra úgy égett, mintha tüzes szenet nyelt volna, bőre perzselt a láztól,
és azon vette észre magát, hogy hálát ad az égnek, amiért nem vacsorázott. Az étel puszta
gondolatára is öklendezni kezdett.
Biztosra vette, jobban lesz, ha alszik egy kicsit. Hajnali egykor azonban már nem vágyott
másra, mint hogy lehunyhassa a szemét, és meghalhasson.
Háromkor azt hitte, teljesült a kérése.
Egész teste lázban égett, és átkozott legyen, ha nem hányta ki legalább hússzor a vacsorát
helyettesítő kis almát. Gyomra végül elfogadta, hogy már nincs mit kiöklendeznie magából,
és egyetlen kemény csomóvá görcsösült. Colin karját szétvetve elnyúlt a hasán.
Ó igen, a halál igazi megváltás lenne most számára!

ÖTÖDIK FEJEZET
De Alesandra nem engedte meghalni. Ráadásul békén sem hagyta. Abban a pillanatban,
amikor meghallotta a Colin szobájából jövő öklendezés hangjait, lerúgta magáról a takarót, és
kipattant az ágyból. Nem törődött az etikettel. Nem számított, hogy illendő-e éjnek évadján
bemennie a férfi szobájába. Colinnak segítségre van szüksége, és meg is fogja kapni.
Mire felvette a köntösét, és a szomszéd szobába ért, Colin már ismét ágyban volt. A férfit a
takaró tetején, hason fekve találta. Anyaszült meztelenül, amiről igyekezett tudomást sem
venni. Colin mind a két ablakot kinyitotta, és olyan hideg volt, hogy a lehelet is meglátszott.
A sötétítők óriási léggömbre emlékeztettek, ahogy a metsző szél és a szemerkélő eső felfújta,
megkeményítette őket.
– Jóságos isten! Meg akarja ölni magát? – szörnyülködött Alesandra.
Colin nem válaszolt. A lány az ablakhoz sietett, és becsukta, majd az ágyhoz lépett. A férfinak csak a fél arcát láthatta, de az is elég volt ahhoz, hogy gyanítsa, iszonyú kínokat állhat ki.
Alesandrának némi küzdelem árán sikerült kirángatnia a magatehetetlen test alól a takarót,
és letakarta vele a férfit. Colin ráparancsolt, hogy menjen a pokolba, és hagyja őt békén, de a
lány nem törődött vele. A férfi homlokára tette a kezét, érezte, hogy valósággal tüzel a láztól,
és nyomban elindult, hogy hideg vizes borogatást hozzon.
Colin túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy ellenálljon. Alesandra az éjszaka hátralévő részét
azzal töltötte, hogy ötpercenként letörölte a beteg homlokáról a verejtéket, és legalább ilyen
gyakorisággal odatartotta elé az éjjeliedényt. A férfi nem tudott már semmit kihányni, mivel
gyomra üres volt, de az inger továbbra is kínozta.

Vizet akart, Alesandra azonban nem adott neki. Próbálta észérvekkel meggyőzni, ám Colin
nem volt abban a hangulatban, hogy hallgasson rá. Szerencsére a férfinak jártányi ereje sem
volt, így vízért sem tudott kimenni.
– Ha most bármit eszik vagy iszik, nyomban ki fogja hányni. Magam is átestem ezen a betegségen, Colin, tudom, mit beszélek. Most pedig hunyja le szépen a szemét, és próbáljon
meg pihenni egy kicsit. Holnap már jobban fogja érezni magát.
Reményt akart adni a férfinak, ezért hazudott. Ha Colin ugyanazt az utat járja be, mint a
többi beteg, akkor még vagy egy hétig szörnyen fogja érezni magát.
Sejtése igaznak bizonyult. Colin egy cseppet sem lett jobban másnapra, vagy akár harmadnapra. Alesandra maga ápolta, éjjel-nappal mellette volt. Nem engedte, hogy Flannaghan
vagy Valena vegye át a helyét, mert attól tartott, hogy ők is elkapják a betegséget. Flannaghan
megpróbált vitába szállni vele. Azzal érvelt, hogy Colin a gazdája, és az ő felelőssége, hogy
ápolja. Szent kötelessége, hogy kockázatot vállaljon uráért, magyarázta.
Alesandra erre felvilágosította, hogy ő már átesett ezen a betegségen, ezért csakis ő alkalmas Colin ápolására, mivel rendkívül valószínűtlen, hogy még egyszer elkapná a kórt. Flannaghan azonban könnyen megfertőződhet, és mi lesz a háztartással, ha ő is ágynak esik? Ki
fogja akkor ellátni a többieket?
Végül sikerült meggyőznie a komornyikot, mivel valóban sok idejét vette el a háztartás. Ráadásul magára vállalta a hercegnő levelezésének intézését is. A ház bezárta kapuit a látogatók
előtt. Egyedül Sir Winters, az orvos léphetett be, de ő sem merészkedett Colin betegszobájának közelébe. Megvizsgálta Raymond sebét, majd felírt valami nyugtató folyadékot Colin
háborgó gyomrára, és hideg vizes lemosást javasolt a lázára.
Colin nehéz betegnek bizonyult. Amikor éjszaka ismét egekbe szökött a láza, Alesandra az
orvos tanácsát követve szivaccsal lemosta a forró testet. Először a mellkasát, aztán a karját,
végül elérkezett a lábához. Egészen addig úgy tűnt, Colin alszik, amikor azonban Alesandra
megérintette a lábát, a férfi kis híján felpattant az ágyról.
– Hagyjon békében meghalni, Alesandra! Takarodjon innen a pokolba!
A lány szinte meg sem hallotta a rekedt üvöltést, annyira megdöbbentette a sérült láb látványa. Colin vádliján térdtől egészen a sarkáig mély sebhely húzódott végig. Alesandra nem
tudta, hol szerezhette a férfi a sérülését, ám azzal nagyon is tisztában volt, hogy milyen
borzasztó fájdalmakat állhat ki miatta. Kész csoda, hogy egyáltalán tud járni!
Colin a lábára rántotta a takarót, és ezúttal szelídebb hangon ugyan, de ismét távozásra
szólította fel a lányt.
Alesandra szemét elöntötték a könnyek, de nem akarta, hogy Colin is meglássa őket. Tudta,
hogy a büszke és makacs ember sértőnek érezné, ha kimutatná szánakozását, és az is
nyilvánvaló volt, hogy Colin nagyon érzékeny a lábsebére. Úgy döntött, elterelő hadművelethez folyamodik.
– A kiabálása rendkívül felzaklat, Colin, és ha továbbra is nyersen bánik velem, valószínűleg elsírom magam, de egy tapodtat sem mozdulok innen. Nem érdekel a durva viselkedése.
Most pedig legyen olyan kedves, és adja ide a lábát, hadd mossam le!
– Alesandra, esküszöm az élő istenre, kihajítom az ablakon, ha nem hagy békén!
– De Colin, a múlt éjjel egyáltalán nem tiltakozott a fürdetés ellen. Most miért ilyen ingerült? Csak nem ment fel ismét a láza?
– A múlt éjjel megmosta a lábamat?
– Igen – füllentette a lány.
– És mi egyebet mosott még meg?
Alesandra tudta, mire vonatkozik a kérdés, és igyekezett nem elpirulni.
– A mellkasát, a karját, a lábát – sorolta. – A középső részt kihagytam. Most pedig ne gyerekeskedjen tovább, uram! – adta ki a parancsot, és előhúzta a férfi lábát a takaró alól.

Colin feladta. Mormogott valamit az orra alatt, majd lehunyta a szemét. Alesandra belemártotta a szivacsot a hideg vízbe, és gyengéden megmosta a férfi mind a két lábát. Közben az arcizma sem rándult. Csak akkor vette észre a rászegeződő szempárt, amikor végzett, és felnézett.
– Készen is vagyunk – jelentette ki. – Jobban érzi magát?
Colin csak a tekintetével válaszolt. Alesandra felállt, és elfordult, nehogy a férfi meglássa
mosolyát. A mosdótálat visszatette a helyére, aztán hozott egy fél pohár vizet a betegnek. Átnyújtotta neki, majd közölte vele, hogy egyedül hagyja egy kis időre. Megfordult, hogy távozzon. Colin ekkor megragadta a karját.
– Álmos, Alesandra? – kérdezte, hangjában ingerültség bujkált.
– Nem igazán.
– Akkor maradjon, és beszélgessen velem!
Arrébb húzta a lábát, és megpaskolta maga mellett az ágyat. Alesandra leült, kezét összefonta az ölében, és mindent elkövetett, hogy ne a férfi mellkasát bámulja.
– Nincs valami hálóruhája?
– Nincs.
– Akkor takarózzon be, Colin! – Meg sem várta, hogy a férfi teljesítse a kérését, maga látott
a feladatnak.
Colin azonban rögtön lelökte magáról a takarót. Felült, az ágy támlájának dőlt, és hatalmasat ásított.
– Uramisten, szörnyen érzem magam!
– Miért hordja ilyen hosszan a haját? Már a vállát verdesi. Meglehetősen vad külsőt kölcsönöz önnek – tette hozzá, és elmosolyodott, nehogy a férfi azt higgye, sértegetni akarja. – Igazság szerint úgy fest, mint egy kalóz.
Colin megrántotta a vállát.
– Csak egy emlékeztető.
– És mire emlékezteti?
– A szabadságra.
Alesandrának fogalma sem volt, mire céloz a férfi, de az szemmel láthatóan nem óhajtott további magyarázattal szolgálni. Helyette üzleti ügyekre terelte a szót.
– Flannaghan nem felejtett el üzenni Bordersnek?
– Az üzlettársára gondol?
– Borders nem az üzlettársam. Nemrég hagyott fel a hajózási ügyekkel, de mindig segít, ha
szükségem van rá.
– Igen, Flannaghan elküldte az üzenetet, és Mr. Borders gondoskodik az üzletről. Minden
este elküldi a jelentését, amelyek az íróasztalán várják, hogy a felgyógyulása után átnézze
őket. Az üzlettársától is kapott egy levelet. Nem is tudtam, hogy a tengeren túl is nyitottak irodát. Hamarosan az egész világra kiterjedő üzlethálózatuk lesz, igaz?
– Talán. Most pedig meséljen arról, hogy mivel foglalta el magát! Ugye nem ment ki a
házból?
Alesandra a fejét rázta.
– Nem, ön ápoltam. Megint írtam Victoria bátyjának, és kértem, hogy látogasson meg újra.
Neil azonban tömören elutasította a meghívásomat. Bárcsak ne hajította volna őt ki, Colin!
– Nem akarom, hogy az az alak betegye ide a lábát, Alesandra.
A lány felsóhajtott, mire Colin komor pillantást vetett rá.
– Csak felesleges bajt kavar, Alesandra.
– Megígértem, hogy diszkrét leszek. Nagyon aggódom Victoria miatt – tette hozzá.
– Úgy tűnik, ön az egyetlen. Mindenki mást hidegen hagy a sorsa.
– Igen, tudom – suttogta a lány. – Colin, ha ön kerülne bajba, minden követ megmozgatnék,
hogy segítsek önnek.

Colinnak tetszett a lány heves fogadkozása.
– Igazán?
Alesandra bólintott.
– Hiszen egy család vagyunk, nem? Az apja a gyámom, és én próbálok úgy gondolni önre,
mint a bátyámra…
– Egy fenét!
A hercegnő szeme tágra nyílt. Colin valamiért dühös rá, ez nyilvánvaló.
– Nem szeretné, ha a testvéremként kezelném?
– De még mennyire, hogy nem!
Alesandrát ez mélyen lesújtotta.
Colin hitetlenkedve bámult rá. A láz cseppet sem csökkentette a lány iránti vágyát. Az ördögbe, talán ha meghal és elföldelik, megszabadul a kínzó sürgetéstől, hogy rátegye a kezét.
Alesandra saját vonzerejéről mit sem sejtve ült az ágyon, egyenes derékkal, illendőn. Szűzies fehér hálóinget viselt, amelyet az álláig begombolt, ám ez csak még kívánatosabbá tette a
férfi szemében. Akárcsak a haja, amely most nem volt feltűzve, és vad hullámokban omlottak
a vállára. Alesandra időről időre hátrasimította rakoncátlan fürtjeit, és Colin hallatlanul
izgatónak találta a mozdulatot.
Átkozott legyen, ha hagyja, hogy a lány a bátyjának tekintse!
– Még egy hete sincs, hogy a jövendőbeli férjeként gondolt rám, emlékszik?
A férfi indulatos hangja a lány haragját is lángra lobbantotta.
– Ön viszont visszautasított, emlékszik?
– Ne beszéljen velem ilyen hangon, Alesandra!
– Ön pedig ne kiabáljon velem, Colin!
A férfi felsóhajtott. Mindketten kimerültek, mondta magának, biztos ezért vesztették el a türelmüket.
– Ön hercegnő, én pedig…
– Egy sárkány – fejezte be helyette a mondatot a lány.
– Úgy van. Egy sárkány! – csattant fel a férfi. – A hercegnők pedig nem szoktak hozzámenni a sárkányhoz.
– Istenem, de ingerlékeny ma este!
– Mindig az vagyok.
– Akkor még szerencse, hogy nem házasodunk össze. Ugyancsak megkeserítené az életemet.
Colin ismét ásított.
– Valószínűleg – mondta vontatott hangon.
– Aludnia kell! – állt fel Alesandra. Előrehajolt, és megérintette a férfi homlokát. – Még
mindig van egy kis láza, de már nem olyan magas, mint a múlt éjjel. Colin, nagyon gyűlöli
azokat a nőket, akik azt hajtogatják, hogy ugye megmondtam?
– A fenébe, hát persze!
Alesandra elmosolyodott.
– Helyes. Úgy emlékszem, figyelmeztettem, hogy a gyanakvó természete egyszer még bajba
sodorja, és igazam volt, nem?
A férfi nem válaszolt, de Alesandra nem is bánta, annyira eltöltötte a káröröm. Megfordult,
és a két szobát összekötő ajtóhoz sétált, de nem tudta megállni, hogy még egy utolsót ne szúrjon a férfin.
– Személyesen kellett meggyőződnie róla, hogy Caine valóban beteg-e, és tessék, csak nézzen magára.
Szélesre tárta az ajtót.
– Jó éjszakát, sárkány úr! – búcsúzott.
– Alesandra!

– Igen?
– Tévedtem.
– Igazán? – Alesandra el volt ragadtatva a férfi beismerésétől, és várta, hogy bocsánatot kérjen. Talán mégsem olyan szörnyeteg, mint hitte. – És? – nógatta, amikor Colin nem folytatta.
– Ön még mindig rosszcsont.
Colint még hét hosszú napon és éjszakán át gyötörte a láz. A nyolcadik éjjelen azonban arra
ébredt, hogy ismét embernek érzi magát, és tudta, lement a láza. Meglepődve látta, hogy Alesandra ott fekszik az ágyában. Tetőtől talpig felöltözve, vállát az ágy támlájának támasztva
szendergett. Haja az arcába hullt, és még akkor sem ébredt fel, amikor Colin felkelt az ágyból.
Colin megmosakodott, tiszta ruhát húzott, majd visszament az alvó lányhoz. A karjába emelte, és még ilyen legyöngülten is pihekönnyűnek érezte. Elmosolyodott, amikor Alesandra halk
sóhajjal hozzásimult. Visszavitte a lányt a saját szobájába, letette az ágyra, és gondosan betakarta. Sokáig állt mellette, és nézte a békésen alvó lányt. Alesandra nem ébredt fel.
Nyilvánvaló volt, hogy halálosan elfáradt. Colin tudta, hogy a lány végig mellette volt és
önfeláldozón ápolta a szörnyű betegség idején, azzal azonban nem volt tisztában, hogyan is
érez ezzel kapcsolatban.
Elfogadta, hogy adósa a lánynak, de a fenébe is, amit érzett, az messze több volt, mint hála!
A lány egyre fontosabb lett számára. Amint ezt beismerte magának, rögtön védekezni is kezdett ellene. Most egyszerűen nincs arra ideje, hogy szerelmi viszonyba kezdjen egy nővel.
Igen, rossz az időzítés. Az pedig holtbiztos, hogy nem löki félre a céljait és az álmait valami
fehérszemély miatt.
Alesandra azonban nem holmi fehérszemély, és Colin tisztában volt vele, ha nem kerül minél messzebb tőle, méghozzá hamarosan, akkor túl késő lesz. Az ördögbe, milyen bonyolult
helyzet! Tele volt ellentmondásos érzelmekkel. Nem kellett neki a lány, ugyanakkor elviselhetetlennek találta még a gondolatát is annak, hogy valaki másé legyen.
Colinnak végül sikerült rávennie magát, hogy elhagyja Alesandra hálószobáját. Egyenesen a
dolgozószobába ment. Legalább egyhavi munkát kell behoznia, és azt is biztosra vette, hogy
minimum ennyi ideig fog tartani, mire a számokat átvezeti a naplófőkönyvbe. Kivételesen
örült ennek a feladatnak, mert a munka legalább eltereli a figyelmét Alesandráról.
De valaki már elvégzett helyette mindent. Colin hitetlenkedve nézte a főkönyvet. Minden
adat napra készen be volt vezetve. Egy órát töltött azzal, hogy ellenőrizze a bejegyzéseket, de
egyetlen hibát sem talált. Akkor hátradőlt a széken, és olvasni kezdte az odakészített üzeneteket.
Biztosan Caine jött át, és vette kezébe a dolgot, gondolta Colin. El ne felejtse megköszönni
neki a segítségét. Legalább egy hetébe kerülhetett, mire a több mint ötvenoldalnyi adatot bejegyezte. Még sohasem volt ennyire naprakész könyvelése.
Colin ekkor az üzeneteknek szentelte a figyelmét, és kora hajnaltól késő délutánig velük
foglalkozott. Flannaghan örömmel látta, hogy gazdája sokkal jobb állapotban van. Egy egész
tálcányi élelmet vitt fel neki reggelire, majd egy újabb tálcát délben. Colin megfürdött, fehér
inget és fekete nadrágot húzott. Flannaghan megjegyezte, hogy ura arcába kezd visszatérni a
szín, és egyébként is úgy sürgölődött körülötte, mint valami tyúkanyó, folyton elvonva Colin
figyelmét a munkától.
A komornyik délután három körül ismét megjelent a dolgozószobában, hogy átadja gazdájának az apjától és a bátyjától érkezett üzenetet.
Williamshire hercegének leveléből áradt a hercegnő személyes biztonsága felett érzett aggodalom. Nyilvánvalóan hallott az opera előtt történt támadásról. Családi tanácsot szeretett volna összehívni, hogy Alesandra jövőjéről döntsenek, és arra kérte fiát, értesítse, mihelyt elég
jól érzi magát ahhoz, hogy a hercegnőt átköltöztesse a herceg londoni házába.

Caine üzenete hasonló volt, ugyanakkor elgondolkodtatta Colint, mivel fivére egyetlen
szóval sem említette a könyvelésben nyújtott segítségét. Colin ezt bátyja túlzott szerénységének tudta be.
– Jó hírek, ugye, uram? – kérdezte Flannaghan. – A család minden tagja felépült. A szakács
beszélt az atyjaura kertészével, és tőle hallotta, hogy mindenki makkegészséges. A herceg úr
kinyittatta a városi házat, és estére be is költöznek a hercegnével. A húgainak azonban még
egy-két hetet vidéken kell tölteniük. Kívánja, hogy megüzenjem az örvendetes hírt a
gyógyulásáról a szüleinek, uram?
Colint nem lepte meg a komornyik jólértesültsége.
– Az apám családi kupaktanácsot akar tartani. Vagy ezt is elárulta már a kertész?
Flannaghan bólintott.
– Igen, csak az időpontját nem tudom.
Colin bosszankodva csóválta a fejét.
– Legyen akkor holnap délután a találkozó.
– Hánykor?
– Kettőkor.
– És mi legyen a fivérével? Neki is küldjek üzenetet?
– Igen. Biztos vagyok benne, hogy ő is részt akar venni rajta.
Flannaghan az ajtó felé sietett, hogy a dolga után lásson, odaérve azonban megtorpant.
– Uram, mostantól újra nyitva áll a ház a látogatók előtt? A hercegnő hódolói egész héten
bebocsáttatásért könyörögtek.
Colin homloka komor ráncba szaladt.
– Azt akarod mondani, hogy a gazemberek a küszöbömön ütöttek tábort?
Flannaghan összerezzent gazdája dühös hangja hallatán.
– Futótűzként terjedt el a hír a városban, hogy egy csodaszép és független hercegnőnek
adunk szállást.
– A pokolba!
– Pontosan, uram.
– A megbeszélésig senkit nem engedhetsz be – jelentette ki Colin, majd elmosolyodott. –
Úgy hallom, legalább annyira ingerült vagy Alesandra hódolói miatt, mint én. Miért, Flannaghan?
A komornyik meg sem próbált a közöny álarca mögé bújni.
– Valóban dühös vagyok – ismerte be. – A hercegnő hozzánk tartozik, Colin! – tört ki belőle, és az indulat elfeledtette vele az utóbbi időben felvett kimért stílust. – És a mi kötelességünk, hogy távol tartsuk tőle azokat a kéjenc disznókat!
Colin helyeslően bólintott, de Flannaghan ekkor hirtelen másra terelte a szót.
– És mi legyen a hercegnő üzleti tanácsadójával? Dreyson mindennap küldött üzenetet,
melyben bebocsáttatást kér arra hivatkozva, hogy a hercegnőnek alá kellene írnia néhány hivatalos iratot. Sikerült azonban az egyik levélkébe belepillantanom a hercegnő válla felett, és
Dreyson azt állította benne, hogy van valami rossz híre is.
– És hogy reagált rá Alesandra? – dőlt hátrább a széken Colin.
– Egyáltalán nem izgatta magát. Természetesen rákérdeztem, nem aggódik-e legalább egy
kicsit miatta, de azt felelte, hogy Dreysont bizonyára a tőzsde csökkenő trendje nyugtalanítja.
Fogalmam sincs, miről beszélhetett.
– Anyagi veszteségekről – magyarázta Colin. – Üzend meg Dreysonnak, hogy szívesen látjuk apám otthonában, mondjuk holnap háromkor. Addigra biztosan befejezzük a tanácskozást.
A komornyik még mindig nem mozdult.
– Ezek szerint Alesandra hercegnő elhagy minket?
– Valószínűleg a szüleimhez költözik majd.
– De uram…

– Az apám az igazi gyámja, Flannaghan.
– Az lehet, de ön az egyetlen férfi, aki elég erős ahhoz, hogy megfelelő védelmet nyújtson a
hercegnőnek. Elnézést kérek az őszinteségemért, uram, de apja már nem egészen fiatal, a
bátyjának pedig felesége és gyereke van, akiknek a biztonságáról gondoskodnia kell. Ez azt
jelenti, hogy csak ön marad. Ez az igazság, én pedig végtelenül elkeserednék, ha a hercegnővel történne valami.
– Semmi sem fog történni vele.
Gazdája határozott hangja megnyugtatta Flannaghant. Colin végre komolyan veszi a gyám
szerepét. Természeténél fogva birtokolni vágyó, makacs ember volt, és egy kicsit nehéz felfogású is Flannaghan szerint, hiszen Colinnak egy örökkévalóságba telik, hogy rájöjjön, őt és
Alesandra hercegnőt az isten is egymásnak teremtette.
Colin ismét a könyvelésre összpontosította a figyelmét, Flannaghan azonban halk köhintéssel jelezte, hogy még nem végzett.
– Mit akarsz még?
– Arra gondoltam, hogy talán megemlítem… vagyis hogy az opera előtti incidens…
Colin becsukta a főkönyvet.
– Igen? – nógatta inasát.
– Nagy hatással volt rá. Nem szólt egy szót sem, de tudom, hogy nem tette túl magát rajta.
Még mindig önmagát vádolja Raymond sérülése miatt.
– Nevetséges!
Flannaghan bólintott.
– Már többször is bocsánatot kért a testőrtől, és ma reggel, amikor lejött, láttam a szemén,
hogy sírt. Szerintem beszélnie kellene vele, uram. Nem helyénvaló, hogy egy hercegnő ennyit
sírjon.
Flannaghan olyan megfellebbezhetetlen magabiztossággal beszélt, mint aki mindent tud a
koronás fők viselkedéséről.
– Rendben – biccentett Colin. – Később beszélek vele. Most pedig hagyj magamra.
Hónapok óta most először járok közel ahhoz, hogy naprakész legyen a könyvelésem. Szeretném, ha senki sem zavarna vacsoráig, mert be akarom vezetni a mai összegeket is.
Flannaghant nem érdekelte gazdája nyers modora. Colin gondját viseli Alesandrának, és
csak ez számított. Hangulatát azonban komolyan megkeserítették a délutáni események. Ideje
nagy részét ugyanis azzal kellett töltenie, hogy ajtót nyit Alesandra kérőinek, majd elküldi
őket. Rettenetesen bosszantó volt.
Este hétkor megérkezett Sir Richards. Ő nem kért bebocsáttatást. Anglia titkosszolgálatának
feje követelte, hogy engedjék be. Flannaghan a gazdája dolgozószobájába kísérte. Az előkelő
megjelenésű, ősz hajú úriember megvárta, míg a komornyik távozik, és csak akkor kezdett bele a mondandójába.
– Egyáltalán nem látszol megviseltnek – jegyezte meg. – Csak beugrottam megnézni, hogy
vagy, és persze kifejezni a gratulációmat. A Wellington-ügy kínossá is válhatott volna. Nagyon ügyesen megoldottad.
Colin hátradől a széken.
– Kínossá is vált – emlékeztette az igazgatót.
– Igen, de te a tőled megszokott tapintattal jártál el.
Colin majdnem felnevetett, de még idejében visszafogta magát. Tapintattal járt el? Mennyire jellemző Richardsra, hogy tapintatosnak nevezi Anglia egyik legádázabb ellenfelének megölését!
– Miért jöttél, Richards?
– Hogy gratuláljak neked, természetesen.
Colin erre már tényleg elnevetette magát. Richards is elmosolyodott.
– Jól esne egy pohárka konyak – jegyezte meg, és a bárszekrény felé intett. – Velem tartasz?

Colin visszautasította a szíves invitálást. Felemelkedett, hogy töltsön az igazgatónak, de az
rászólt, hogy maradjon csak.
– Majd kiszolgálom magam.
Öntött egy pohárral, aztán visszament, és helyet foglalt az íróasztallal szemben álló bőrszéken.
– Morgan néhány percen belül csatlakozik hozzánk. De előbb veled szerettem volna beszélni. Felmerült egy apró gond, és arra gondoltam, Morgan nagyszerűen elboldogulna vele. Jó alkalom, hogy bedobjuk a mélyvízbe.
– Ezek szerint állományba kerül?
– A hazáját kívánja szolgálni. Mi a véleményed róla, Colin? Csak őszintén, minden köntörfalazás nélkül!
Colin vállat vont. Nyaka elmerevedett a főkönyv felett töltött órák alatt, és most a vállát forgatva próbálta ellazítani.
– Úgy tudom, valami rangot és földet örökölt az apjától néhány évvel ezelőtt. Ő most Oakmount grófja, nem?
– De igen. Viszont csak félig találtad el az igazat. A rang és a birtok egy nagybácsitól származik. Morgan apja évekkel ezelőtt elszökött. A fiút hol az egyik, hol a másik rokon nevelte.
Azt pletykálták, hogy talán nem is törvényes gyerek, és ezért hagyta el az apja. Az anyja pedig meghalt, amikor a fiú négy- vagy ötéves volt.
– Nehéz gyerekkor – jegyezte meg Colin.
Az igazgató bólintott.
– Az tette azzá, ami. Korán megtanulta, hogy ravasznak kell lennie, ha életben akar maradni.
– Sokkal többet tudsz róla, mint én. Én csak pár jelentéktelen aprósággal tudnám kiegészíteni az elhangzottakat. Láttam már egy-két helyzetben. A Társaság mindenesetre kedveli.
Az igazgató nagyot kortyolt a konyakjából.
– Még mindig nem árultad el a véleményed – emlékeztette.
– Nem állt szándékomban kertelni, de tényleg nem ismerem annyira, hogy véleményt mondjak róla. Rokonszenves fickónak tűnik, bár Nathan nem különösebben kedveli. Emlékszem,
egyszer mondta.
– A társad senkit sem kedvel – mosolyodott el Richards.
– Ez igaz.
– Van valami különleges oka rá?
– Nincs. Csak annyit mondott róla, hogy szépfiú. Morgan valóban jóképű, legalábbis a nők
azt mondják.
– Nathan a külseje miatt nem kedveli?
Colin felkacagott Richards hitetlenkedő hangja hallatán.
– A társam ki nem állhatja a sarmőröket. Azt mondja, sosem tudhatja az ember, hogy mi jár
a fejükben.
Az igazgató gyorsan elraktározta ezt az információt az agya egy kis zugában.
– Morgannek legalább olyan kiterjedt kapcsolatai vannak, mint neked, és óriási nyereség
lenne az ügyosztály számára. Mégis, úgy gondolom, hogy nem kell elkapkodni. Nem tudhatom, Morgan hogyan fog viselkedni válsághelyzetben. Azért hívtam ide, hogy beszélj vele.
Van egy újabb kényes ügyünk, amelyet szeretnék rád bízni. Ha vállalod, jó lenne, ha Morgant
is bevonnád. Rengeteget tanulhatna tőled.
– De én már visszavonultam, nem emlékszel?
– Ahogy én is – mosolyodott el Richards. – Legalábbis évek óta próbálom már átadni a
gyeplőt. Túl öreg vagyok én már ehhez a munkához.
– Sose fogod abbahagyni.

– Ahogy te sem – jósolta Richards. – Addig semmiképp, amíg a vállalkozásod meg nem él a
te pluszjövedelmed nélkül. Áruld el nekem, fiam, a társad nem kíváncsiskodott, honnan jön a
pénz! Tudom, hogy nem akartad az orrára kötni, hogy ismét nekem dolgozol.
Colin összefonta a kezét a nyaka mögött.
– Nathan nem tud róla. Túlságosan lefoglalta a második irodánk megnyitása. Sara, a felesége bármelyik pillanatban szülhet. Kétlem, hogy lett volna ideje bármit is észrevenni.
– És mi lesz, ha rájön?
– Akkor elmondom neki az igazat.
– Nathant is szívesen látnánk újra.
– Szó sem lehet róla. Most már családos ember, nem kockáztatja az életét többé.
Sir Richards vonakodva bár, de rábólintott, aztán visszatért az őt érdeklő témára.
– Ami a megbízást illeti – kezdte. – Nem veszélyesebb ugyan, mint a legutóbbi, de… ó, jó
estét, Alesandra hercegnő. Igazán örülök, hogy ismét láthatom.
A lány az ajtóban állt, és Colin eltűnődött, vajon mennyit hallhatott a beszélgetésből.
– Én is örülök, hogy újra találkozunk – felelte halkan, és az igazgatóra mosolygott. – Remélem, nem zavartam meg önöket. Nyitva volt az ajtó, de ha valami fontos megbeszélnivalójuk
van, akkor visszajövök később.
Sir Richards felállt, és a hercegnőhöz sietett. Megfogta a kezét, és mélyen meghajolt.
– Nem zavar – nyugtatta meg. – Jöjjön, üljön le közénk! Úgyis szerettem volna önnel beszélni, mielőtt elmegyek.
Karon fogta a lányt, és az egyik székhez vezette. Alesandra helyet foglalt, és eligazgatta a
szoknyáját, miközben arra várt, hogy a férfi is leüljön.
– Hallottam arról az operaház előtt történt szerencsétlen esetről – mondta Richards a homlokát ráncolva. Leült, Colin felé biccentett, majd újra a hercegnőhöz fordult: – Sikerült már kihevernie a nagy ijedtséget?
– Semmi olyasmi nem történt, amit ki kellett volna hevernem, Sir Richards. A testőröm
azonban megsérült. Nyolc öltéssel varrták össze a sebét, de tegnap eltávolították a varratokat,
és már sokkal jobban érzi magát. Így van, Colin?
Tekintetét nem vette le az igazgatóról, amikor Colint is bevonta a beszélgetésbe, de Colin
kivételesen nem is bánta a mellőzöttséget. Teljesen elfoglalta, hogy elrejtse, milyen jól szórakozik Sir Richards viselkedésén. Nem akart hinni a szemének. A titkosszolgálat kemény és
acélszívű főnöke úgy elvörösödött, mint valami iskolásfiú.
Alesandra megbabonázta a férfit. Colin eltöprengett rajta, tisztában van-e a lány azzal, hogy
milyen hatással van a férfiakra, vagy szándékosan viselkedik így. Édes, ártatlan mosollyal
egyenesen Sir Richards szemébe nézett, és Colin arra gondolt, ha most rebegtetni kezdi a
szempilláit, akkor legalább tudni fogja, hogy mégsem olyan ártatlan, mint amilyennek mutatja
magát.
– Sikerült időt szakítania arra, hogy utánanézzen a másik ügynek, amelyről beszéltünk? –
kérdezte a hercegnő. – Tudom, hogy merészség volt egy ilyen fontos és elfoglalt embert ezzel
az aprósággal zaklatni, Sir Richards, és szeretném, ha tudná, végtelenül hálás vagyok, amiért
felajánlotta, hogy elküld valakit Gretna Greenbe.
– Nem feledkeztem meg a dologról, hercegnő. Simpson, az emberem tegnap tért vissza
Gretnából, és igaza volt, Alesandra. Valóban nincs adat sem Robert Elliotnál, sem a riválisánál, David Laingnél.
– Tudtam! – kiáltott fel a lány. Kezét összekulcsolta, mintha imádkozna, és Colinhoz fordult. – Ugye, megmondtam.
Lelkesedése mosolyt csalt a férfi ajkára.
– Mit mondott meg?
– Hogy Lady Victoria nem szökött el. Az igazgatója épp most erősítette meg a sejtésemet.

– Nézze, hercegnő, még mindig van esélye, igaz, roppant csekély, hogy a barátnője házasságot kötött. Elliot és Laing nagyon pontos nyilvántartást vezet, mivel versenyeznek egymással.
Ugyanakkor nem ők az egyetlenek Gretna Greenben, akik párokat adnak össze. Van néhány
kevésbé jó nevű kovács is, akik nem törődnek holmi feljegyzésekkel. Csak kitöltik a házasságlevelet, és odaadják a férjnek. Látja, kedvesem, még mindig lehetséges, hogy Lady Victoria férjhez ment.
– Az nem lehet – jelentette ki határozottan a lány.
Colin a fejét csóválta.
– Alesandra nem nyugszik, amíg bajt nem hoz a saját fejére, Richards. Már figyelmeztettem, hogy darázsfészekbe nyúlt, de nem hallgat rám.
– Nem nyúlok én sehova, Colin – nézett rá bosszankodva a hercegnő.
– Dehogynem. Csak további fájdalmat okoz Victoria családjának a kérdezősködésével.
Alesandrának rosszul esett a férfi éles kritikája. Lehajtotta a fejét.
– Nagyon rossz véleménye lehet rólam, ha azt hiszi, hogy szándékosan fájdalmat okoznék
bárkinek is.
– Valóban nem kellene ilyen nyersen beszélned vele, fiam.
– Nem voltam nyers – bosszankodott Colin –, csak őszinte.
Sir Richards a fejét csóválta. Alesandra rámosolygott az igazgatóra. Boldog volt, hogy a férfi a pártját fogta.
– Ha Colin hajlandó lenne meghallgatni az érveimet, Sir Richards, akkor nem nevezné az
aggodalmamat puszta kérdezősködésnek.
Az igazgató szúrós pillantást vetett emberére.
– Nem hallgatod meg a hercegnő érveit? Pedig mindegyik megállja a helyét, Colin. Nem
lenne szabad a tények ismerete nélkül ítélkezned.
– Köszönöm, uram – horkant fel Colin.
Alesandra úgy döntött, nem foglalkozik tovább ezzel a fafejű alakkal.
– Mi legyen a nyomozás következő lépése? – kérdezte az igazgatót.
– Nyomozás? – nézett rá zavartan a férfi. – Őszintén szólva, ilyen vonatkozásban még nem
is gondoltam…
– De hiszen azt ígérte, hogy segíteni fog – emlékeztette az igazgatót Alesandra. – Nem szabadna ilyen hamar feladnia.
Sir Richards Colinra nézett, tőle remélve támogatást, de ő csak vigyorgott.
– Szó sincs róla, hogy feladnám, csak nem igazán tudom, hogy mit is kellene kinyomoznunk. Nyilvánvaló, hogy a barátnője megszökött valakivel, és azt hiszem, egyetértek Colinnal
abban, hogy hagynia kellene a dolgot.
– Mitől nyilvánvaló?
– Victoria hagyott egy üzenetet.
– Azt bárki írhatta – rázta meg a fejét Alesandra.
– Igen, de…
– Annyira bíztam benne, hogy ön segíteni fog nekem, Sir Richards! – vágott közbe a lány
kétségbeesett hangon. – Ön volt az utolsó reményem. Lehetséges, hogy Victoria nagy veszélyben van, és senki sincs, aki segíthetne neki, önön és rajtam kívül. Ha van valaki, aki kiderítheti az igazságot, az csakis ön lehet. Hiszen ön olyan intelligens és okos.
Sir Richards kidüllesztette a mellét, mint valami büszke pulykakakas. Colin a fejét csóválta.
Elég egy bók, hogy megpuhítsa az öregurat.
– Kielégítené, ha találnék valami adatot Victoria házasságára?
– Nem fog találni.
– De ha mégis…
– Akkor nem foglalkoznék tovább az üggyel.

– Rendben van – bólintott Richards. – A családdal kezdem. Holnap elküldöm az egyik emberemet Victoria bátyjához. Így vagy úgy, de kiderítem, mi történt.
Alesandra ragyogó arccal mosolygott rá.
– Hálásan köszönöm, uram – suttogta. – Figyelmeztetnem kell azonban Victoria bátyját illetően. Küldtem neki egy üzenetet, de nem volt hajlandó elfogadni az újabb meghívásomat.
Tudja, Colin durván elbánt vele, és úgy látszik, nem bocsátotta meg.
– Engem nem fog visszautasítani – jelentette ki Richards határozott biccentéssel.
Colinnak elege volt ebből a nevetséges témából. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Anglia
titkosszolgálatának a vezetője odáig süllyedjen, hogy holmi családi perpatvarral foglalkozzon.
Már épp másra akarta terelni a szót, amikor Sir Richards következő megjegyzése felkeltette a
figyelmét.
– Alesandra hercegnő, ez a legkevesebb, amit megtehetek azok után, hogy oly készségesen
együttműködött velünk abban a kényes ügyben. Nyugodjon meg, megkapja a kérdésére a választ, mielőtt még elhagyná Angliát.
– Álljunk csak meg egy szóra, Richards! – csattant fel Colin, és előrehajolt. – Pontosan milyen kényes ügyben működött együtt veled Alesandra?
Az igazgató szemmel láthatóan meglepődött a kérdésen.
– Nem mondta el neked, hogy…
– Nem láttam szükségét elmondani neki – vágott közbe Alesandra, és sietve felállt. – Ha
megbocsátanak, magukra hagyom önöket, hogy megbeszélhessék…
– Üljön vissza, Alesandra! – parancsolt rá Colin ellentmondást nem tűrő hangon.
A lány halkan felsóhajtott, de engedelmeskedett. Arra azonban nem volt hajlandó, hogy a
férfira nézzen. Tekintetét a földre szegezte. Legszívesebben elfutott volna, csak ne kelljen a
döntéséről beszélnie. Ez azonban gyávaság és felelőtlenség lett volna tőle. Ráadásul Colin
megérdemelte, hogy megtudja az igazságot.
Méltóság és illem, gondolta. Colinnak nem szabad megtudnia, mennyire feldúlt. Az is egyfajta diadal, hogy elleplezi előtte a valódi érzelmeit, nem igaz?
– Elmagyarázná, miért annyira elégedett Richards az ön együttműködésével?
– Úgy döntöttem, visszatérek apám hazájába – felelte Alesandra, hangja alig volt több suttogásnál. – Feleségül megyek a tábornokhoz. Az apja az áldását adta az elhatározásomra.
Colin hosszú ideig némám meredt rá, a lány azonban makacsul a földet bámulta.
– Mindezt az alatt határozta el, amíg én betegen feküdtem?
– Igen.
– Nézzen rám!
Alesandra torkát sírás fojtogatta. Mély levegőt vett, és végül felemelte a tekintetét.
Colin tudta, hogy a lány milyen zaklatott. Látta, hogyan tördeli a kezét, és próbálja visszafojtani a könnyeit.
– Senki sem kényszerítette – vetette közbe Richards.
– Egy fenét nem!
– Én döntöttem így – erősködött a lány.
Colin a fejét rázta.
– Még semmi sem dőlt el. Érted, Richards? Alesandra még mindig az operaház előtti támadás hatása alatt áll. A testőre megsérült, és ő felelősnek érzi magát.
– Mert felelős is vagyok!
– Nem felelős – szegezte le Colin határozottan. – Csak halálra rémült.
– Számít valamit, hogy mik az indokaim?
– A fenébe, de még mennyire, hogy számít! – csattan fel Colin, majd ismét az igazgatóhoz
fordult: – Alesandra nyilvánvalóan megfeledkezett arról, hogy milyen ígéretet tett nekem a
múlt héten.
– De Colin…

– Hallgasson!
A lány szeme tágra nyílt hitetlenkedésében.
– Hallgassak? Az én jövőmről van szó, nem az önéről.
– Én vagyok a gyámja, tehát én döntök a jövőjéről – közölte Colin. – Úgy látom, erről az
apróságról megfeledkezett.
A férfi tekintete villámokat szórt. Alesandra jobbnak látta, ha nem vitatkozik vele. Úgysem
hallgat a józan érvekre, de ha továbbra is így néz rá, hát ő feláll, és itt hagyja, az biztos.
– A múlt héten megbeszéltük a dolgot Alesandrával – magyarázta Colin az igazgatónak. –
Arra az elhatározásra jutottunk, hogy nem megy feleségül a tábornokhoz. Nyugodtan megmondhatod a főnökeidnek és az üzlettársaidnak, hogy a megállapodás meghiúsult.
Colin olyan dühös volt, hogy szinte észre sem vette Sir Richards beleegyező bólintását.
– Nem fog feleségül menni a tábornokhoz – folytatta. – Ez az Ivan igazi széptevő, nem gondolod? Orgyilkosokat küldött, hogy elraboltassa a menyasszonyát. Pokoli módja az udvarlásnak, mondhatom. Nem bánnám, ha személyesen jönne Angliába. Szívesen váltanék vele néhány szót négyszemközt.
Alesandra elképzelni sem tudta, mi hozta ki Colint ennyire a sodrából. Még sohasem látta
ilyen dühösnek. Annyira elámult a dolgon, hogy félni is elfelejtett. Fogalma sem volt, mit
mondjon, vagy tegyen, hogy lecsillapítsa.
– Ivan nem fogja feladni, Colin – suttogta, és elfintorodott, amikor meghallotta, hogy remeg
a hangja. – Küld majd másokat.
– Ez az én gondom, nem az öné.
– Valóban?
Alesandra riadt tekintetét látva a férfi haragja elpárolgott. Nem akarta, hogy a lány féljen tőle.
– Igen, valóban – felelte sokkal lágyabb hangon.
Egy hosszú percig csak némán nézték egymást. A férfi gyengéd arckifejezése láttán Alesandra legszívesebben sírva fakadt volna megkönnyebbülésében. Colin nem fogja elengedni
Angliából.
Úgy kellett rávennie magát, hogy elfordítsa a tekintetét, nehogy a férfi meglássa könnyeit.
Ismét lesütötte a szemét, és mély levegőt vett, hogy visszanyerje önuralmát.
– Én csak próbáltam nemes módon viselkedni. Nem akartam, hogy más is megsérüljön, és
Sir Richards azt mondta, sokkal kedvezőbb kereskedelmi kapcsolatokra lenne így kilátás…
– Az üzlettársaim úgy vélik, a tábornok hajlandó lenne együttműködni – vetette közbe Richards. – Én személy szerint azt hiszem, ez képtelenség. Egyetértek veled Colin. A tábornok
nem az a fajta ember, akiben meg lehet bízni. Tehát, amint látja, kedvesem, semmi szükség rá,
hogy feláldozza magát.
– És mi lesz, ha Colint baj éri? – tört ki a lányból.
Richardsot és Colint is meglepte a kérdés. Alesandra arcára visszatért a félelem. Colin hátradőlt a széken, és merőn nézte a lányt. Ezek szerint a hercegnő nem a saját biztonsága miatt
aggódik, hanem őt félti. Tudta, bosszankodnia kellene. Elvégre felnőtt férfi, aki tud vigyázni
magára, és tulajdonképpen sértő, hogy a lány aggódik miatta.
Colin mégis átkozottul hízelgőnek találta a dolgot.
Sir Richards felvonta a szemöldökét, és Colinra nézett, várva, hogy mit fog válaszolni.
– Tudok vigyázni magamra. Nem akarom, hogy miattam aggódjon, megértette?
– Igen, Colin.
A gyors, beleegyező válasz elégedettséggel töltötte le a férfit.
– Hagyjon most magunkra, Alesandra! Van még néhány megbeszélnivalónk Sir Richardsszal.

Alesandra kapott az alkalmon, és olyan gyorsan hagyta el a szobát, hogy még köszönni is elfelejtett. Viselkedése a legkevésbé sem volt hölgyhöz illő, de nem törődött vele. Annyira reszketett, hogy alig tudta becsukni maga mögött az ajtót.
A megkönnyebbüléstől egészen elgyengült. Nekidőlt a falnak, és lehunyta a szemét. Egy
könnycsepp gördült végig az arcán. Nagyot sóhajtott. Nem kell feláldoznia magát, és hozzámennie ahhoz a szörnyű emberhez. Colin levette a válláról a döntés terhét, és Alesandra
annyira hálás volt, hogy a férfi haragját sem bánta. Valami oknál fogva – amelyről a lánynak
fogalma sem volt – Colin úgy határozott, hogy komolyan veszi gyámatyai tisztét. Védelmező
lovagként lépett fel, és Alesandra halk hálaimát rebegett örömében.
– Alesandra hercegnő, jól érzi magát?
A lány ijedtében ugrott egyet, aztán felnevetett. Flannaghan alig néhány lépésre állt tőle egy
ismeretlen férfival. Alesandra nem is hallotta őket jönni.
Érezte, hogy elpirul. A komornyik mögött álló idegen rámosolygott. Biztos azt hiszi, hogy
elment az esze, vélte a lány. Ellökte magát a faltól, és nagy nehezen abbahagyta a nevetést.
– Igen, jól vagyok.
– Mit csinált itt?
– Elmélkedtem. – És imádkoztam, tette hozzá magában.
Flannaghan nem igazán tudta, mire akar ez jelenteni. Továbbra is zavartan bámulta a hercegnőt. Alesandra időközben összeszedte magát.
– Jó estét, uram – fordult a vendéghez, mire Flannaghannek is eszébe jutott a jó modor.
– Alesandra hercegnő, engedje meg, hogy bemutassam Morgan Atkinst, Oakmount grófját.
A lány elmosolyodott üdvözlésül.
– Örülök, hogy megismerhetem.
– Részemről a szerencse, hercegnő – lépett közelebb a férfi, és megfogta a kezét. – Alig vártam már, hogy találkozzunk.
– Valóban?
A gróf jót mosolygott a lány meglepetésén.
– Úgy bizony – erősítette meg. – Egész London önről beszél, de gondolom, ezt úgyis tudja.
– Nem is sejtettem – rázta a fejét Alesandra.
– A régensherceg ódákat zengett önről. Ne ráncolja a homlokát, hercegnő! Csupa szépet és
jót hallottam önről.
– Csupa szépet és jót? – kockáztatta meg Flannaghan.
Morgan le sem vette a tekintetét a hercegnőről, úgy válaszolt a komornyiknak.
– Azt mesélték, hogy elragadó szépség, és most a saját szememmel is meggyőződhettem az
állítás igazáról. Valóban gyönyörű, sőt, páratlannak nevezném.
Alesandrát zavarba ejtette a bók. Megpróbálta elhúzni a kezét, de a férfi nem engedte.
– Amikor elpirul, még bájosabb, hercegnő – jegyezte meg. Közelebb lépett, és a gyertyák
fényében Alesandra látta, hogy sötétbarna hajában ezüstös szálak csillognak. Szeme is sötétbarna volt, és huncut fények csillantak benne, amikor mosolygott. Termetre alig volt magasabb Flannaghannél, mégis szinte óriásnak tűnt a komornyik mellett. Áradt belőle a hatalom
és saját fontosságának a tudata. A rangja megengedte neki, hogy öntelt és magabiztos legyen.
Ugyanakkor igazi sarmőr volt, aki láthatóan tisztában van saját vonzerejével. Azt is tudta,
hogy fürkésző tekintetétől a lány kényelmetlenül érzi magát.
– És tetszik önnek a mi ködös Angliánk? – kérdezte.
– Igen, nagyon.
Colin akkor nyitotta ki az ajtót, amikor Morgan engedélyt kért, hogy másnap meglátogathassa a hercegnőt. Azonnal feltűnt neki a lány pirulása. Azt is észrevette, hogy Morgan nem engedte el Alesandra kezét.
Gondolkodás nélkül cselekedett. Megragadta Alesandra karját, és maga mellé rántotta. Birtokosi mozdulattal átkarolta a vállát, és szúrós pillantást vetett a vendégre.

– Alesandrának sok dolga lesz holnap – közölte. – Menj be, Morgan, az igazgató már vár.
Úgy tűnt, Morgan észre sem veszi Colin indulatos hangját, vagy ha mégis, egyszerűen nem
törődött vele.
– Engedelmével, hercegnő, továbbra is megpróbálom meggyőzni az unokabátyját, hogy engedélyezzen egy látogatást.
Amint a lány beleegyezőn bólintott, Morgan meghajolt, majd bement a dolgozószobába.
– Ne szorongasson már annyira, kuzin! – szólt rá Alesandra Colinra, s hangjában nevetés
bujkált.
– Honnan a fenéből szedte ez az alak, hogy unokatestvérek vagyunk? Ön mondta neki?
– Dehogyis! – tiltakozott Alesandra. – Elengedne végre? Szeretnék felmenni a szobámba a
jegyzeteimért.
Colinnak azonban esze ágában sem volt elengedni.
– Alesandra, minek örül ennyire?
– Annak, hogy úgy tűnik, nem kell hozzámennem a tábornokhoz – felelte a lány. Lefejtette
magáról a férfi ujjait, és végigsietett a folyosón. – És van egy új név, amit felvehetek a listámra – kiáltott még vissza.
Amint Alesandra végigszaladt a folyosón, Morgan kilépett a dolgozószobából, és arcán ördögi mosollyal figyelte a lányt, míg Colin kurta parancsszava vissza nem szólította a dolgozószobába.
A férjes asszonyok mind boldogtalan teremtések. A némberek mind úgy érzik, hogy a férjük
magukra hagyja őket. Folyton csak siránkoznak és panaszkodnak, és sohasem lehet a kedvükre tenni. Ó, nagyon is figyelt. A férjek többnyire valóban nem törődtek a feleségükkel, de nem
tudta őket hibáztatni miatta. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a szeretet és figyelmesség a
szeretők előjoga. A feleség csak a szükséges rossz az életben. Csak arra jó, hogy örököst szüljön az embernek. Okos férfi elviseli az asszonyt, amikor muszáj; addig döngeti, míg teherbe
nem esik, aztán egyszerűen megfeledkezik róla.
Szándékosan kerülte a férjes asszonyokat, mert tisztában volt vele, hogy az ő esetükben
nincs szükség hosszas vadászatra. Mi öröm lenne olyan vadat űzőbe venni, amelyik nem fut el
előle? Ez az egy azonban mégis izgatta. Annyira szerencsétlennek látszott. Több mint egy
órája figyelte már, hogyan próbálja magára vonni a férje figyelmét. Ám minden kétségbeesett
erőfeszítése kudarcot vallott. A gáláns férjet teljesen lefoglalta, hogy klubbéli barátaival csevegjen. Csinos kis feleségét egyszerűen levegőnek nézte.
Szegény ki nő! Nyilvánvaló volt, hogy szereti a férjét. Szinte már szánalmas, hogy milyen
boldogtalan. Ezen változtatni kell, döntötte el, és önkéntelenül elmosolyodott. A vadászat újra
indul. Hamarosan véget vet a nyomorult teremtés szenvedéseinek.

HATODIK FEJEZET
Colin még órákig tárgyalt Sir Richardsszal és Morgannel, így Alesandra egyedül vacsorázott. Addig maradt odalent, míg az álmosságtól le nem ragadt a szeme. Abban reménykedett,
hogy Colin csatlakozik hozzá. Szerette volna megköszönni neki, amiért a szívén viseli a sorsát, és Oakmount grófjáról is fel akart tenni néhány kérdést. Éjfél körül feladta a várakozást, és
felment a szobájába. Tizenöt perccel később Valena kopogtatott az ajtaján.
– Emlékeztetni szeretném, úrnőm, hogy holnap reggel tíz órára készen kell állnia.
Alesandra lefeküdt, és magára húzta a takarót.
– Colin elmondta, hová megyünk?
– Igen – bólintott a lány. – Sir Richardshoz, a Bowers Street tizenkettes szám alá.
Alesandra elmosolyodott.

– Még a címet is megmondta?
– Igen, úrnőm. Az úr nagyon pontos utasításokat adott. Azt kívánta, mondjam meg önnek,
nem szeretné, ha megváratná… És volt még valami – töprengett homlokát ráncolva. – Ó igen,
emlékszem már! A délutánra tervezett találkozó Williamshire hercegével és feleségével elmarad.
– Colin azt is elmondta, hogy miért?
– Azt nem, hercegnő.
Valena hatalmasat ásított, majd nyomban elnézést kért.
– Nagyon fáradt vagyok ma este, úrnőm – suttogta.
– Nem csoda, Valena. Késő van már, és végigdolgoztad a napot. Nyugodtan feküdj le! Jó
éjt! – szólt még a sietve kifelé igyekvő lány után.
Alesandra néhány perccel később már aludt is. Annyira kimerítette a hosszú hét, amelyet
Colin betegágya mellett töltött, hogy átaludta az egész éjszakát. Valamivel nyolc után ébredt,
és sietve készülődni kezdett. Halvány rózsaszín ruhát vett fel, amelyről tudta, hogy Colinnak
sem lesz kifogása ellene, hiszen a szögletes nyakkivágás visszafogott és nagyon illendő volt.
Húsz perccel a megbeszélt időpont előtt lement a földszintre. Colin csak néhány perccel tíz
után csatlakozott hozzá.
– Siessen, Colin! Máris késésben vagyunk – szólt oda neki Alesandra, mihelyt a férfi feltűnt
a lépcsőn.
– Változott a terv, Alesandra – mondta a férfi, és rákacsintott, amint elment mellett.
– Hogy-hogy változott? – sietett utána a lány.
– A találkozó elmarad.
– Melyik? A találkozó Sir Richardsszal, vagy a délutáni? Valena azt mondta, hogy…
Colin kihúzott egy széket az ebédlőasztal mellől, és intett a lánynak, hogy foglaljon helyet.
– Mindkét találkozó elmarad.
– Csokoládét vagy teát parancsol, hercegnő? – érdeklődött Flannaghan az ajtóból.
– Teát, köszönöm. Colin, honnan tudta, hogy elmarad a találkozó? Már jó ideje lent várakoztam, de egyetlen küldönc sem érkezett.
A férfi nem válaszolt. Leült, felkapta az újságot, és belemerült. Hirtelen Flannaghan jelent
meg mellette, kezében egy aprósüteményes kosárkával, amelyet gazdája elé rakott.
Alesandra egyszerre érzet dühöt és zavart.
– Egyáltalán miért akart velem találkozni Sir Richards? Hiszen az este mindketten beszéltünk vele.
– Lásson hozzá a reggelihez, Alesandra!
– Nem fogja elmondani, ugye?
– Nem.
– Colin, igazán udvariatlanság már korán reggel gorombáskodni.
A férfi leeresztette az újságot, és rávigyorgott. Alesandra rájött, hogy milyen butaságot
mondott.
– Úgy értem, hogy gorombáskodni mindig udvariatlanság.
Colin visszabújt az újság mögé. A lány idegesen dobolt ujjaival az asztalon, amikor Raymond lépett az ebédlőbe. Alesandra nyomban magához intette.
– Járt itt valaki, aki üzenetet…
– Alesandra, talán kétségbe vonja a szavaimat? – vágott közbe Colin.
– Dehogyis. Csak próbálom megérteni, hogy mi történik. Megtenné, hogy előbújik az újsága mögül?
– Mindig ilyen házsártos hangulatban van reggelente?
Alesandra feladta. Ezzel az emberrel nem lehet értelmesen beszélgetni. Elrágcsált egy fél
süteményt, majd elnézést kérve felállt az asztaltól. Raymond megértő pillantást vetett rá,
amint elhaladt mellette.

A hercegnő visszament a szobájába, és a délelőtt hátralevő részét a levelezésével töltötte.
Hosszú levelet írt a zárda főnökasszonyának, és beszámolt neki angliai élményeiről. Részletesen mesélt a gyámjáról és annak családjáról, és teljes három oldalon át magyarázta, miért is él
Colin házában. Éppen lepecsételte a levelet, amikor Stefan bekopogott.
– Odalent várják, úrnőm.
– Vendég érkezett, Stefan?
Az őr a fejét rázta.
– Elhagyjuk a házat. Szüksége lesz a köpenyére, hercegnő, mivel erős szél fúj odakint.
– Hová megyünk?
– Egy találkozóra, hercegnő.
– Megyünk, nem megyünk, megyünk, nem megyünk – zsörtölődött Alesandra.
– Hogy mondja, úrnőm?
Alesandra lezárta a tintatartó tetejét, rendet rakott az íróasztalon, aztán felállt.
– Ó, csak halkan elégedetlenkedem itt magamban – vallotta be mosolyogva. – Colin apjával
vagy Sir Richardsszal találkozunk?
– Nem tudom biztosan, de az úr türelmetlenül várja odalent, és úgy tűnik, nagyon szeretne
már elindulni.
Alesandra megígérte, hogy azonnal lent lesz, mire Stefan meghajolt és elhagyta a szobát. A
lány sietve megfésülködött, majd elővette a köpenyét. Már az ajtónál járt, amikor eszébe jutott
a lista. Ha Williamshire hercegéhez mennek, akkor szüksége lesz rá, hogy átnézhesse gyámjával és a feleségével a szóba jöhető kérőket. Visszasietett az íróasztalhoz, és a listát a köpenye
zsebébe dugta.
Colin már az előtérben várt rá. Alesandra megállt egy pillanatra a lépcsőfordulóban, és a
karjára terítette a köpenyét.
– Colin, az apjához megyünk, vagy Sir Richardshoz?
A férfi nem válaszolt. Alesandra lesietett a lépcsőn, és megismételte a kérdést.
– Sir Richardshoz megyünk – felelte végül Colin.
– Miért akar velünk ilyen hamar újra találkozni? Hiszen tegnap este járt nálunk.
– Bizonyára megvan rá az oka.
Valena Stefan és Raymond mellett állt, a szalon bejáratának közelében. Most úrnőjéhez sietett, hogy felsegítse a köpenyét. Colin azonban megelőzte. A köpenyt Alesandra vállára terítette, aztán megfogta a karját, és kisétált, valósággal maga után vonszolva a lányt. Alesandrának futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani vele.
Raymond és Stefan követte őket a hintóig, és felmásztak a bakra a kocsis mellé. A kocsi belsejében Colin és Alesandra egymással szemben foglaltak helyet. Colin elreteszelte az ajtókat,
majd hátradőlt, és rámosolygott a lányra.
– Miért vág ilyen komor képet? – kérdezte.
– És ön miért viselkedik ilyen titokzatosan?
– Mert nem szeretem a meglepetéseket.
– Látja, ez megint egy rejtélyes válasz volt.
Colin kinyújtotta a lábát. Alesandra eligazgatta a szoknyáját, majd behúzódott a sarokba,
hogy helyet adjon a férfinak.
– Tudja, hogy miről akar velünk Sir Richards beszélni? – kérdezte Alesandra.
– Nem hozzá megyünk.
– Nem? De hiszen azt mondta…
– Hazudtam – közölte Colin, és elvigyorodott a lány elakadó lélegzetét hallván.
– Hazudott? – hitetlenkedett Alesandra.
– Igen – bólintott a férfi. – Hazudtam.
– De miért?

A lány felháborodását látva Colin legszívesebben felkacagott volna. Élmény volt ránézni,
amikor Alesandra dühöngött. Márpedig most iszonyú dühös volt. Arca kipirult, és ha még ennél is jobban kihúzná magát, talán meg is roppanna a gerince.
– Később majd elmagyarázom – mondta. – Ne nézzen így rám, Rosszcsont. Túl szép ez a
nap ahhoz, hogy haragosdit játsszunk.
Alesandrának csak most tűnt fel a férfi vidámsága.
– Elárulná, mitől van ilyen jó kedve?
Colin csak megrántotta a vállát válaszul. Alesandra felsóhajtott, és úgy döntött, a férfi biztos
szándékosan bosszantja.
– Hová megyünk, Colin?
– A szüleimhez, hogy határozzunk a sorsa felől.
– Az én sorsom felől?
A férfi bólintott. Alesandra gyorsan lesütötte a szemét, de Colin így is meglátta tekintetében
a szomorúságot. Egyértelmű, hogy sikerült megbántania valamivel, de fogalma sem volt, mivel.
– Most meg mi baja van? – kérdezte mogorván.
– Semmi.
– Ne hazudjon nekem!
– Ön hazudott nekem!
– Mondtam, hogy később megmagyarázom – bosszankodott Colin, majd legyűrte ingerültségét. – Elárulná, miért fest úgy, mint aki menten sírva fakad?
– Majd később elmagyarázom.
Colin előrehajolt, megragadta a lány állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Ne fordítsa ellenem a tulajdon szavaimat! – dörrent rá.
Alesandra ellökte a férfi kezét.
– Rendben van – közölte. – Csak egy kicsit feldúlt, amikor rájöttem, hogy miért is örül
annyira.
– Beszéljen értelmesen, a mindenit!
A hintó megállt Williamshire herceg háza előtt. Colin elhúzta az ajtó reteszét, de tekintetét
nem vette le a lányról.
– Nos? – követelte.
Alesandra megigazította a vállán a köpenyt.
– Én mindent tökéletesen értek – jelentette ki határozottan, és rá is bólintott.
Raymond kinyitotta az ajtót, és a kezét nyújtotta, hogy kisegítse úrnőjét. Alesandra könnyedén kiszökkent, majd visszafordult, és szúrós pillantást vetett Colinra.
– Azért örül annyira, mert végre megszabadulhat tőlem.
Colin kinyitotta a száját, hogy vitába szálljon vele, de a hercegnő egyetlen kézmozdulattal
csendre intette.
– Nem kell aggódnia, uram. Már egyáltalán nem vagyok feldúlt. Bemegyünk?
Alesandra megpróbált méltóságteljesen viselkedni, ám Colin nem hagyta. Hangosan felnevetett. A lány sarkon fordult, és testőreivel az oldalán felsietett a lépcsőn.
– Pedig én még mindig feldúltnak látom, Rosszcsont.
A hercegi ház ajtaja kinyílt, de Alesandra ezt már nem látta, mert megpördült, és Colinra támadt.
– Ha még egyszer Rosszcsontnak merészel nevezni, Colin, és esküszöm, nem állok jót magamért. Ahogy mondtam is, egyáltalán nem vagyok feldúlt – tette hozzá, de indulattól fűtött
hangja rácáfolt erre az állításra. – Csak azt hittem, mi ketten barátok lettünk. Igen. Kezdtem
úgy gondolni önre, mintha az unokatestvérem lenne, és…
Colin olyan közel hajolt hozzá, hogy az arcuk szinte összeért.
– Nem vagyok az unokatestvére! – csattant fel.

Caine, Colin bátyja közben átvette a komornyik helyét, és az ajtóban állt, várva, hogy valaki
végre észrevegye. Csak a hátát látta a hercegnőnek. Aprócska teremtés, de bátor. Colin fenyegetően tornyosult fölé, és elővette legharagosabb nézését is, a lány mégsem hátrált meg. Ami
azt illeti, úgy tűnt, öccsének egyáltalán nem sikerült megfélemlítenie Alesandrát.
– Mindenki azt hiszi, hogy unokatestvérek vagyunk – vágta rá a lány.
– Fütyülök rá, hogy ki mit hisz.
Alesandra mély levegőt vett.
– Ez az egész beszélgetés nevetséges. Ha ön nem kíván a rokonom lenni, részemről teljesen
rendben van.
– Nem vagyok a rokona!
– Azért nem kell üvöltenie, Colin.
– Alesandra, az őrületbe kerget!
– Jó napot!
Caine-nek szinte ordítania kellett, hogy meghallják. Alesandra viszont úgy megriadt a háta
mögött felzendülő hangtól, hogy ijedten Colinba kapaszkodott. Gyorsan összeszedte azonban
magát. Ellökte magát a férfitól, és megfordult. Igyekezett nyugodt, méltóságteljes arcot vágni.
Egy hihetetlenül jóképű férfi állt az ajtóban, aki nem lehetett más, csak Colin bátyja. Ugyanaz a mosoly! Caine haja azonban egy árnyalattal világosabb volt, és a szemük színe is különbözött. Alesandra úgy találta, hogy idősebb fivér szürke szeme közel sem olyan vonzó, mint
Colin inkább zöld, mint barna írisze.
Alesandra udvariasan pukedlizni akart, de Colin nem engedte. Megragadta a karját, és már
be is tuszkolta a házba. A lány belecsípett, hogy kiszabaduljon a vasmarok szorításából. Amikor a férfi el akarta venni a köpenyét, igazi kötélhúzás kezdődött kettejük között. Alesandra
újra meg újra ellökte a férfi kezét, mert ki akarta venni a listát a köpeny zsebéből.
Caine az öccse mögött állt, kezét a háta mögött összekulcsolva, és mindent elkövetett, hogy
visszafojtsa nevethetnékjét. Jó ideje nem látta már fivérét ennyire idegesnek.
Alesandrának végre sikerült megszereznie a papírt.
– Most már elveheti a köpenyemet, köszönöm.
Colin az égre emelte a tekintetét, majd bátyja felé lökte a ruhadarabot. Caine a levegőben elkapta. Ekkor azonban Colin észrevette, hogy mit is szorongat a hercegnő a kezében.
– Az ég szerelmére, ezt miért hozta magával?
– Mert szükségem lesz rá. Egyszerűen nem értem, mi kifogása van a listám ellen, Colin. Az
ön ellenséges érzülete teljességgel ésszerűtlen – jelentette ki, majd Caine-hez fordult: – Meg
kell bocsátani a fivére durva viselkedését. Sokáig betegeskedett.
Caine elmosolyodott, Colin a fejét csóválta.
– Nincs szükségem rá, hogy helyettem bocsánatot kérjen – jegyezte meg, majd bátyjához
fordult. – Caine, ő az a nő, akit egyszerűen csak úgy emlegettél, hogy a Pestis. Alesandra, ismerje meg a fivéremet, Caine-t.
Alesandra ismét megpróbált pukedlizni, de Colin megint meghiúsította. Éppen előrehajolt,
hogy megfogja a szoknyáját, amikor a férfi karon ragadta, és a szalon felé kezdte ráncigálni.
– Hol van a feleséged, Caine? – szólt vissza testvérének a válla fölött.
– Az emeleten az anyánkkal.
Közben Alesandra megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából.
– Miért nem lök csak le az egyik székre, aztán hagy ott? Nyilvánvaló, alig várja, hogy megszabaduljon tőlem.
– Melyik széket óhajtja?
Colin végre elengedte a lányt, aki gyorsan hátralépett, és nyomban bele is ütközött Cainebe. Megfordult, hogy bocsánatot kérjen ügyetlenségéért, majd megérdeklődte, hol van a herceg, mert – mint mondta – minél előbb szeretne beszélni vele.

Annyira komoly és aggódó volt, hogy Caine nem mert mosolyogni. Ugyanakkor nagyon csinosnak találta a hercegnőt. Tetszett neki a ragyogó kék szempár, és a szeplőcskék is az orrán,
melyek a feleségére, Jade-re emlékeztették. Igazán gyönyörű lány, ismerte el magában.
– Jenkins már felment az emeletre, hogy értesítse apánkat az érkezéséről, Alesandra hercegnő. Helyezze magát kényelembe, kérem, amíg várakozik.
Alesandra úgy vélte, ez nagyszerű ötlet. Nyilvánvaló, hogy Caine örökölt minden jó modort
a családban. Figyelmes és udvarias. Üdítő változás a fivére után.
Colin a kandalló mellett állt, és a lányt figyelte. Alesandra azonban úgy tett, mintha a férfi
ott sem lenne. Inkább a ház belsejével foglalkozott. Amikor megérkeztek, nem nézte meg magának a hercegi rezidenciát kívülről, de úgy képzelte, az is olyan nagyszerű lehet, mint a belseje. A szalon legalább négyszer akkora volt, mint Coliné. Az elefántcsont színű
márványkandalló előtt félkörívben három pamlag állt. A szoba bájos volt, és tele kincsekkel,
melyeket Williamshire hercege gyűjtött össze a világ minden tájáról. Alesandra tekintete körbevándorolt a szobában, majd megállapodott a kandallópárkány közepén álló csillogó tárgyon. Örömében elakadt a lélegzete. Tehát mégsem veszett el apja kastélyának aranyból készült másolata. Gyerekkori otthonának makettje kisebb konyakosüveg nagyságú volt, de minden részletében pontosan kidolgozott, és olyan, mint az eredeti.
Colin lélegzetelállítóan szépnek találta az örömtől ragyogó lányt.
– Alesandra! – szólította meg, mivel érdekelte, mi varázsolta ennyire el.
A lány felé fordult, és rámosolygott. Odasietett a kandallóhoz, és remegő kézzel megérintette, végigsimította az egyik arany oldaltornyocskát.
– Ez a makett az otthonomat mintázza, Colin. Stone Havennek hívják. Itt éltem a szüleimmel.
– Úgy tudtam, az apja lemondott a királyságról, amikor feleségül vette az anyját – jegyezte
meg Colin.
– Így történt – bólintott Alesandra. – Stone Havent azonban még a házasságkötése előtt vette. A tábornok nem szerezheti meg, mivel a kastély Ausztriában van, és ott neki nincs semmiféle hatalma. Még akkor sem nyúlhat hozzá, ha megszerzi a trónt. A kastély továbbra is biztonságban lesz.
– Most kinek a tulajdonában van? – kérdezte Caine.
Alesandra nem válaszolt. Caine azt hitte, a lány nem hallotta a kérdést. Felkeltette érdeklődését a kastély, és úgy tűnt öccsét legalább annyira érdekli, mint őt. A két fivér a hercegnő
mellé lépett, és valamennyien a kastélyt nézték.
– Lenyűgöző, milyen gondosan ki vannak dolgozva a legkisebb részletek is – jegyezte meg
Caine.
– Ezt a makettet az apám ajándékozta az ön apjának – mondta Alesandra. – Egy kicsit
jószívű tréfa is volt a részéről, persze. Kerestem a kastélyt, amikor a gyámapám vidéki birtokán tartózkodtam, de sehol sem találtam, így azt hittem, elveszett. De nagyon örülök, hogy látom, megvan, méghozzá kitüntetett helyen.
Colin már éppen meg akarta kérdezni, milyen tréfáról van szó, de ekkor egy hang közbeszólt.
– Természetes, hogy kitüntetett helyen van – mondta Williamshire hercege az ajtóból –, hiszen az apja jó barátom volt, Alesandra.
Gyámapja hangját hallva a hercegnő az ajtó felé fordult, és a férfira mosolygott üdvözlésül.
Williamshire hercege előkelő megjelenésű úriember volt. Ősz haja ezüstösen csillogott, szürke szemében derűs mosoly bujkált. Fiai tőle örökölték férfias szépségüket és a magasságukat
is.
– Jó napot, apám! – köszöntötte Colin.

Apja viszonozta a köszöntést, majd besétált a szalonba. A szoba közepén megállt, és kitárta
karját gyámleánya felé. Alesandra habozás nélkül hozzáfutott, és átölelte. A herceg magához
szorította a lányt, és megcsókolta a feje búbját.
Colin és Caine hitetlenkedő pillantást váltott egymással. Csodálkozva figyelték, hogy apjuk
leplezetlenül kimutatja, milyen szeretettel viselkedik gyámleánya iránt. Az idős úriember általában nagyon visszafogottan viselkedett, de most úgy dédelgette Alesandrát, mintha rég elveszett leányát kapta volna vissza.
– Colin rendesen bánt veled?
– Igen, Henry bácsi.
– Henry bácsi? – ismételte meg egyszerre Colin és Caine a megszólítást.
Alesandra elhúzódott a hercegtől, és Colin felé fordulva szúrós pillantást vetett rá.
– Henry bácsi nem bánja, hogy rokonságban áll velem.
– De hiszen nem a rokona – emlékeztette Colin makacsul a hercegnőt.
Colin apja elmosolyodott.
– Én kértem meg Alesandrát, hogy Henry bácsinak szólítson. Ő most már a családunk tagja,
fiam – mondta, majd ismét gyámleányához fordult. – Üljünk le, kislányom, hogy megvitassuk
ezt a házasság dolgot.
Alesandra sietett engedelmeskedni, de közben észrevette a listát a földön, és gyorsan felkapta. Colin megvárta, míg a lány helyet foglal a brokáttal bevont pamlag közepén, aztán odament, és leült mellé. Hatalmas testével beszorította a pamlag sarkába, mire Alesandra keményen megbökte a combját, hogy húzódna arrébb, mert szeretné kihúzni alóla a szoknyáját.
– Rengeteg szabad hely van még – súgta a férfinak, mert nem akarta, hogy Henry bácsi
meghallja. – Üljön át máshova, kedves kuzin!
– Ha még egyszer kuzinnak mer szólítani, esküszöm, megfojtom! – fenyegette meg Colin a
lányt. – És ne fészkelődjön már annyit!
– Nem fér el tőled. Mozdulj már arrébb! – szólt rá a herceg a fiára.
A herceg összevonta a szemöldökét, majd Caine mellé ült, a hercegnővel szemközti nagyobb pamlagra.
– Jól kijöttetek egymással? – kérdezte.
– Colin egész héten beteg volt – jegyezte meg Alesandra. – Átköltözhetek ma hozzád, bácsikám?
– Nem! – csattant fel Colin keményen.
Apja szigorú pillantást vetett rá, majd visszafordult a lányhoz.
– Szeretnél hozzám költözni, kedvesem?
– Eddig azt hittem, Colin szeretné, hogy mielőbb elköltözzek tőle – felelte Alesandra
látható zavarban. – Úgy tűnt, a látványomat sem bírja elviselni. Ma egész nap nagyon ingerülten viselkedik. Gondolom, ideges.
Colin az égnek emelte a tekintetét.
– Térjünk inkább vissza a másik kérdéshez – morogta.
Apja azonban ügyet sem vetett rá.
– Azt mondod, Colin ideges? – kérdezte Alesandrát.
– Igen, bácsikám. Alig várja már, hogy megszabaduljon tőlem. Gondolom, így már érthetőbb, hogy miért zavarodtam össze. Néhány perce még a legszívesebben a kanapéra lökött és
itt hagyott volna, most meg azt mondja, hogy nála kellene maradnom.
– Ez valóban ellentmondás – vetette közbe Caine.
Colin előrehajolt, a térdére könyökölt, és apjára meredt.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha Alesandra bárhova is átköltözne. Történt egy kisebb
incidens az opera előtt.
Alesandra gyorsan oldalba bökte, mire a férfi felé fordult.
– Nem kellene elmondania – súgta neki a lány. – Csak megijeszti vele az apját.

– Nem árt, ha aggódik egy kicsit – felelte Colin. – Ha magára akarja venni a felelősséget,
hogy vigyázzon önre, akkor nem árt, ha tudja, mivel áll szemben.
Colin nem hagyott időt a vitára. Az apjához fordult, és elmondta neki, mi történt. Hozzátett
egy-két fontosnak látszó részletet, amit Sir Richardstól tudott meg, végül azzal fejezte be,
hogy véleménye szerint Alesandra mindaddig veszélyben lesz, amíg férjhez nem megy.
– Vagy amíg a tábornok meg nem nyeri, vagy el nem veszti a trónért vívott küzdelmet –
szólt közbe Caine.
– A fenébe, az akár egy évig is eltarthat – jósolta Colin komor arccal.
– Meglehet – engedett bátyja, majd apjukhoz fordult. – Azt hiszem, Colinnak igaza van.
Jobb lesz, ha Alesandra vele marad. Colin sokkal tapasztaltabb ezekben a dolgokban, és ti
sem lesztek veszélyben anyával.
– Ostobaság! – mondta a herceg. – Azért tudok egyet s mást arról, hogyan védjem meg a
családomat. Bármekkora veszedelemmel meg tudok birkózni, ha úgy hozza az élet. Ugyanakkor számolnunk kell a pletykával. Most, hogy anyátokkal meggyógyultunk, Alesandrának
hozzánk kell költöznie. Elfogadhatatlan, hogy egy egyedülálló férfi és nő egy fedél alatt éljen.
– Pedig pontosan ez volt a helyzet a múlt héten – emlékeztette apját Caine.
– Mert betegeskedtünk – felelte a herceg. – Az emberek biztosan megértik.
Colin hitetlenkedve meredt apjára. Fogalma sem volt, mit mondjon ekkora naivitás hallatán.
Segélykérően nézett fivérére, hátha neki van elfogadható érve Alesandra elköltöztetése ellen,
és látta, hogy Caine legalább olyan szkeptikus, mint ő.
– Talán hallottál valami pletykát? – kérdezte a herceg Caine-t, és aggodalmasan ráncolta a
homlokát.
Caine a fejét rázta, Colin türelemért fohászkodott.
– Apám, most nem a pletyka a legfontosabb. Nem hasonlíthatsz össze néhány rosszindulatú
megjegyzést azzal a veszéllyel, amibe a család került, ha a hercegnő hozzád költözik. Az emberek természetesen suttogni fognak, de Alesandra és én nem törődünk vele.
– Nem hagyom, hogy megkérdőjelezd a döntésemet – makacskodott a herceg. – Sértő rám
nézve, ha azt hiszed, hogy nem vagyok képes megvédeni a gyámleányomat. Ha éveken át
gond nélkül meg tudtam védelmezni a feleségemet és hat gyermekemet, akkor ezentúl is képes leszek rá.
– De hát senki sem akarta elrabolni anyát vagy… – kezdte Caine.
– Ebből elég! – csattant parancsolón az apja. – A témát lezártuk – jelentette ki, majd valamivel halkabban hozzátette: – Anyádnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy Alesandrának mielőbb férjhez kell mennie. Az majd legalább véget vet ennek az egész képtelenségnek.
Colin a bátyjára nézett.
– Van neki egy átkozott listája.
– Én adtam neki azt a listát, fiam.
Colinnak fogalma sem volt, mit mondjon erre.
– Milyen listát? – érdeklődött Caine.
– Muszáj erről Caine-nek is tudnia? – kérdezte súgva a hercegnő, és elpirult zavarában. – Ő
már úgyis nős.
– Tudom, hogy nős – vigyorodott el Colin.
Caine úgy tett, mintha nem hallotta volna Alesandra suttogását.
– Miféle listáról beszélsz? – kérdezte ismét öccsét.
– Amin férfinevek vannak – felelte Colin. – Alesandra apánkkal együtt készített egy listát a
szóba jöhető férjjelöltekről.
Caine-nek arcizma sem rándult. Látta a lányon, milyen kínos neki ez a téma, és szerette volna enyhíteni a zavarát.
– Ez ésszerűnek tűnik – jegyezte meg.
– Ésszerűnek? – fortyogott öccse. – Talán inkább barbárnak.

Caine nem tudta elfojtani mosolyát.
– Ez egyáltalán nem mulatságos! – csattan fel Colin.
– Nem – helyeselt bátyja –, ez tényleg nem mulatságos.
– Ez nagyon is komoly, uram – szólt közbe Alesandra, és bólintott is hozzá, mire Caine kihúzta magát.
– Tehát, ha jól értem, a találkozó célja az, hogy férjet válasszunk a listáról?
– Igen – felelte Alesandra. – A múlt héten akartam elbeszélgetni a jelöltekkel, de Colin
megbetegedett, és engem teljesen lefoglalt az ápolása.
– Ön ápolta az öcsémet? – kérdezte Caine mosolyogva.
– Éjjel és nappal – biccentett a lány. – Mivel szüksége volt rám.
– Egyáltalán nem volt szükségem önre! – bosszankodott Colin.
Alesandra szívére vette a férfi nyers kijelentését. Egészen közel hajolt hozzá.
– Ön nagyon hálátlan ember, Colin – súgta a fülébe.
Colin elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, és bátyjához fordult.
– Jut eszembe, még sem köszöntem a segítségedet. A számlakönyvek már vagy egy éve
nem voltak ilyen rendben, mint most.
– Miféle számlakönyvek?
– A hajózási főkönyvek – magyarázta Colin. – Rendkívül hálás vagyok a segítségedért.
Caine a fejét rázta. Alesandra oldalba bökte Colint, hogy magára vonja a figyelmét.
– Visszatérhetnénk az eredeti témánkhoz? Szeretném, ha mihamarabb elrendeznénk a dolgot.
– Nem nyúltam a számlakönyveidhez – mondta Caine az öccsének.
– Akkor kicsoda…?
Egy hosszú percig senki sem szólalt meg. Alesandra a szoknyája ráncait rendezgette. Colin
lassan felé fordult.
– Hercegnő, ön felfogadta Dreysont vagy valaki mást, hogy elvégezze a könyvelést?
– Dehogyis. Azok az ön könyvei, és én sohasem engedném, hogy más is beléjük pillanthasson. Különben is, senki nem lépett a házba, amíg ön beteg volt.
– Akkor meg ki a fene végezte el helyettem a munkát?
– Én.
Colin a fejét csóválta. Alesandra bólintott.
– Ne tréfálkozzon velem, hercegnő! Nem vagyok vicces hangulatban.
– Nem tréfálok. Én végeztem el a számításokat, és én voltam az is, aki rendbe rakta a könyveit. Miután minden adatot felvezettem, a számlákat a helyükre raktam.
– És ki segített?
Alesandrát vérig sértette a kérdés.
– Senki sem segített, én ugyanis történetesen nagyon jól számolok. Ha nem hisz nekem, írjon nyugodtan a zárda főnökasszonyának. Annak idején készítettem egy második sorozat
számlakönyvet, hogy a bankár megadja nekik… Ó, istenem! Ezt talán nem kellett volna elmondanom. A főtisztelendő anya szerint bűnt követtem el, bár én másként látom a dolgot.
Mint ahogy lopás sem volt, csak éppen megváltoztattam néhány számot, hogy a zárda megkapja a kölcsönt.
Colin elképedve bámult rá. Alesandra feltételezte, hogy a férfi szégyenletesnek találja a vallomását, ezért nem is folytatta a magyarázkodást, csak nagyot sóhajtott.
– Ami az ön számlakönyveit illeti… a számok bemásolása és oszloponkénti összeadása nem
igényelt különösebb szakértelmet. Inkább csak unalmas volt, mintsem nehéz.
– És a százalékszámítások? – kérdezte Colin, akin látszott, hogy még mindig nem hisz neki.
– Még egy féleszű is meg tudná csinálni – közölte a lány vállat vonva.
– De hát ön nő – mondta Colin a fejét ingatva, és hozzá akarta tenni, hogy elképzelni sem
tudja, hol tanulhatta meg Alesandra mindezt, de a lány félbeszakította.

– Tudtam, hogy ezt fogja mondani! – kiáltott fel. – Csak azért mert nő vagyok, már azt hiszi, hogy semmi máshoz nem értek, csak a legújabb divathoz, igaz? Nos, uram, bizonyára
meglepi, de engem cseppet sem érdekel a divat.
Colin még sohasem látta ennyire feldúltnak a lányt. Szeme kéken izzó tűzzé változott. A férfi legszívesebben megfojtotta volna… csak előbb persze megcsókolná.
Caine sietett a megmentésére.
– És a zárda végül megkapta a kölcsönt? – kérdezte.
– Ó, igen – felelte Alesandra, s hangjából érződött, milyen büszke. – A főtisztelendő anya
természetesen nem tudta, hogy a bankár más könyveket vizsgál meg. Ha tudta volna, biztosan
bevallja az esküje miatt. Az apácák nagyon szigorú erkölcsi szabályok szerint élnek. De mire
rájött a turpisságra, késő volt. Már elköltötte a pénzt az új kápolnára. Vagyis jól sült el a dolog.
– Fogadok, nagyon sajnálta, hogy otthagyta őket – horkant fel Colin.
– Visszatérhetnék arra, amiért tulajdonképpen itt vagyunk? – érdeklődött Caine. Felállt, és
Alesandrához lépett. – Elkérhetném azt a listát?
– Hogyne, természetesen.
Caine elvette a papírost, és visszaült a helyére.
– A lista még nem teljes – kezdte Alesandra. – Most tíz név van rajta, de ha gondolja, hozzáírhat még egyet-kettőt.
– Azt hiszem, elkezdjük Gweneth nélkül – mondta a herceg. – Caine fiam, olvasd fel az első
nevet, hadd vitassuk meg.
Caine széthajtotta a papírlapot, ránézett, majd fivérére pillantott.
– Kezdd már el, fiam! – nógatta az apja.
– Az első név a listán Coliné – mondta Caine, még mindig az öccsét figyelve.
– Igen, de őt már kihúztam – szólt közbe Alesandra. – Látja a vonalat? Kérem, csak azokat
a neveket olvassa, amelyeket még nem húztam át.
– Várjon, Alesandra – kérte Caine. – Szeretném tudni, miért húzta ki Colint. Egyáltalán kinek az ötlete volt, hogy felkerüljön a listára, az öné, vagy apámé?
– Én javasoltam – felelte a herceg. – Alesandra akkor még nem is ismerte Colint, amikor nekiláttunk a lista összeállításának. Arra gondoltam, jó házasság lenne, de most már látom, hogy
tévedtem. Egyáltalán nem illenek egymáshoz.
Caine más véleményen volt. A levegő szinte szikrázott a két fiatal között, és mindketten elszántan igyekeztek leplezni, mi is ingerültségük igazi oka.
– Hogy jutottál arra a következtetésre, hogy nem illenek össze? – kérdezte Caine az apját.
– Nézz csak rájuk, fiam! Hiszen bárki láthatja, hogy Alesandra kényelmetlenül feszeng, Colin pedig úgy fest, mint aki legszívesebben megfojtana valakit. Nyilvánvaló, hogy nem tudnak
kijönni egymással, márpedig ez elengedhetetlen egy jó házassághoz.
– Továbbléphetnénk végre? – morogta Colin.
– Muszáj mindenen felbosszantania magát? – kérdezte Alesandra.
A férfi nem válaszolt, a lány erre Caine-hez fordult.
– A fivére beteg volt – emlékeztette a férfit, mintegy mentségül Colin barátságtalan modorára.
– Inkább a téma nem tetszik neki – vetette közbe a herceg, és megrovó pillantást vetett kisebbik fiára.
– Ha Colin hajlandó feleségül venni önt, Alesandra, hozzámenne? – akarta tudni Caine.
– Ő már visszautasított – közölte a lány. – De különben sem felelne meg.
– Miért nem? – érdeklődött Caine.
– Hagyjuk a témát! – követelte Colin, de bátyja rá sem hederített.
Alesandra a homlokát ráncolva töprengett, hogy valami jó indokot találjon. Nem akarta zavarba hozni Colint, ugyanakkor hosszas magyarázatokba sem akart bocsátkozni.

– A fivére azért nem felel meg, mert nem nyúlna az örökségemhez.
– Átkozottul igaz, sohasem nyúlnék hozzá.
– Tessék, érti már?
Caine semmit sem értett, ám fivére arckifejezése azt sugallta, jobb, ha nem erőlteti tovább a
témát. Colin úgy festett, mint aki kész bárki torkának nekiugrani, és Caine nem akart az áldozata lenni.
– Nincs valami jobb megoldás a helyzet rendezésére? – kérdezte. – Alesandra időre lenne
szüksége, hogy…
– De éppen időnk nincs – szólt közbe az apja.
– Igazán kedves, hogy így törődik velem, Caine – tette hozzá Alesandra.
– Rajta, fiam, olvasd a második nevet a listán!
Caine feladta. A második név is át volt húzva, így rögtön rátért a harmadik névre.
– Horton – olvasta. – Wheaton grófja.
– Egyszer találkoztam vele – mondta a herceg. – Rendes fickónak látszott.
Caine éppen rá akart bólintani, amikor Colin megrázta a fejét.
– Mi a gond vele? – kérdezte a bátyja.
– Iszákos. Nem felel meg.
– Iszik? – lepődött meg az apja. – Ezt nem is tudtam. Húzd ki, Caine! Sohasem hagynám,
hogy Alesandra egy iszákoshoz menjen feleségül.
– Köszönöm, Henry bácsi.
Colin úgy érezte, menten felrobban. Minden erejére szüksége volt, hogy kordában tartsa indulatait. Igazság szerint, maga sem értette, miért ennyire ingerült. Hiszen már eldöntötte,
hogy nem veszi feleségül Alesandrát, de a fenébe is, a gondolat, hogy más megteszi, az őrületbe kergette.
Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, Colin hátradőlt a pamlagon, és átkarolta
Alesandra vállát. A lány ösztönösen közelebb húzódott hozzá. Colin érezte a lány remegését,
és gyűlölte, hogy át kell esnie ezen a tortúrán.
Caine-nek igaza van, gondolta. Kell lennie valami jobb megoldásnak.
Ekkor bátyja felolvasta a következő nevet.
– Kingsford, Lockwood grófja.
– Kingsfordot Gweneth javasolta – jegyezte meg apjuk. – Szerinte nagyon udvarias fiatalember.
Colin a fejér rázta.
– Lehet, hogy udvarias, de arról híres, hogy szadista örömök rabja.
– Jóságos isten! – döbbent meg az apja. – Azt mondod, szadista? Azonnal húzd ki, Caine!
– Igenis, apám. A következő név: Williams, Coringham márkija.
– Őt én javasoltam – lelkesedett a herceg. – Igazán rendes fiatalember. Évek óta ismerem a
családját. Harrynek tiszta nemesi vér folyik az ereiben.
Caine-nek nehézséget okozott, hogy megőrizze komolyságát, mert öccse már megint a fejét
rázta.
– Harry szoknyabolond – jelentette ki.
– Ezt nem is tudtam – morogta az apja. – Gyakrabban el kellene járnunk itthonról Gwenethszel. Tudnék ezekről a dolgokról, ha többet forognék társaságban. Nos, akkor ő sem megfelelő. Nem adhatjuk Alesandrát egy jövendő házasságtörőhöz.
Caine fivérét figyelve olvasta fel a következő nevet.
– Johnson, Wentzhill grófja.
Még ki sem mondta a férfi teljes rangját, Colin máris tiltakozott. És ez így ment végig. Colin minden jelöltben talált valami kivetnivalót. Mire Caine a lista végére ért, Williamshire hercege magába roskadva ült a pamlag sarkában, homlokát a tenyerébe támasztotta, és határozottan úgy festett, mint aki vereséget szenvedett.

Caine alig tudta visszafogni nevethetnékjét. Öccsének szemmel láthatóan komoly gondot
okozott, hogy mi rosszat mondjon az utolsó jelöltről, Morgan Atkinsről, Oakmount grófjáról.
Caine majd’ meghalt a kíváncsiságtól, hogy hallja, mivel rukkol elő fivére.
– Találkoztam Morgannel – jegyezte meg Alesandra. – Egyszer eljött Colinhoz, hogy valami üzleti ügyben tárgyaljanak. Nagyon kedves embernek látszott.
Alesandra hangján érződött, hogy nem meggyőződésből beszél. Alig tudta elrejteni boldogtalanságát. Gyűlölte ezt az egész tortúrát. Kicsúszott a kezéből a jövője, és nem ő irányítja a
sorsát. Ami még ennél is borzasztóbb volt, kezdte úgy érezni magát, mint egy jótékonysági
célokra bocsátott tárgy.
– Nem tudok semmit mondani Morganről, mivel nem ismerem – közölte Caine.
– Én már találkoztam vele, és rokonszenvesnek találtam – mondta a herceg. – Talán meg
kellene hívnunk, hogy… Az ég szerelmére, miért csóválod már megint a fejed, Colin?
– Igen, öcsém. Mi bajod Morgannel? – tudakolta Caine is.
Colin felsóhajtott. Semmi rosszat nem tudott mondani a férfiról, ráadásul bátyja hangosan
felkacagott, ami zavarta a gondolkodásban.
– Ez egyáltalán nem mulatságos! – csattant fel.
– Ó, dehogynem! – mondott ellent a bátyja. – Lássuk csak! Eddig kilenc lehetséges férjjelöltet húztunk ki iszákosság, kapzsiság, falánkság, féltékenység, züllöttség, mohóság, bujaság és
hasonló okok miatt. Igazán kíváncsi vagyok, mi kifogásolnivalót találsz Morganben. Úgy tűnik, a hét halálos bűnt már felhasználtad, Colin.
– Mit akarsz ezzel mondani, Caine?
– Azt, hogy neked egyik sem tetszik.
– A fenébe, de még mennyire, hogy nem! Engem Alesandra boldogsága érdekel. Ő egy hercegnő. Jobbat érdemelne.
Ez utóbbi megjegyzés mindent elárult Caine-nek. Értette már, miért viselkedik olyan kiállhatatlanul a fivére. Nyilvánvaló, hogy Colinnak kell Alesandra, ám magában már eldöntötte,
hogy nem méltó hozzá. Csakis erről lehet szó, vélte Caine. Colin volt a másodszülött, és mint
ilyen, nem örökölt sem címet, sem vagyont. Megszállottsága, amellyel kis birodalmát építette,
is onnan eredt, hogy elismerést vívjon ki magának, méghozzá egyedül, segítség nélkül. Caine
büszke volt rá, hogy öccse önálló ember, ám mit ér az egész, ha az átkozott büszkesége miatt
elveszti Alesandrát.
Hacsak nem kényszerítik rá a házasságra.
– De hát mi van Morgannel? – kérdezte a herceg. – Mi a baj vele?
– Semmi! – vágta oda dühösen Colin. Apja már mosolyra húzta volna a száját, amikor hozzátette: – Hacsak Alesandra nem bánja, hogy karikalábú gyerekei születnek.
– Ó, az ég szerelmére… – nyögte Colin apja, és visszaroskadt a párnákra.
– Morgan valóban karikalábú? – kérdezte Caine Alesandrát. Meglehetősen büszke volt magára, hisz sikerült úgy feltennie a kérdést, hogy még csak el sem mosolyodott.
– Be kell vallanom, nem figyeltem a lábára, de ha Colin azt mondja, karikalábú, akkor biztosan az. Muszáj lesz gyereket szülnöm neki?
– Igen – vágta rá Colin.
– Akkor valóban nem felel meg. Nem akarok karikalábú gyerekeket. – Colinhoz fordult, és
felnézett rá. – Az olyan láb ugye fáj is? – kérdezte suttogva.
– Fáj bizony – hazudta a férfi.
A vita folytatódott még vagy egy jó órát. Caine és Colin újabb és újabb neveket vetett fel,
de Colin mindegyikben talált valami hibát.
Caine nagyszerűen szórakozott. Odahúzott egy zsámolyt, feltette rá a lábát, és kényelmesen
elnyújtózott.
Colin percről percre idegesebb lett. Karját már rég elvette Alesandra válláról. Előrehajolt, és
könyökét térdén megtámasztva várta, hogy apja újabb nevekkel hozakodjon elő.

Minél tovább tartott a megbeszélés, Alesandra annál zaklatottabb lett. Arcára nyugalmat
erőltetett ugyan, de mindkét kezét ökölbe szorítva tartotta ölében. Amikor úgy érezte, nem bír
több nevet hallani, Colin ismét hátradőlt, és egyik kezét az övére tette. S bár a lány nem vágyott a férfi vigasztalására, mégis belekapaszkodott a felkínált kézbe.
– Alesandra, ön mit akar tenni?
Caine volt a kérdező, de a lány túl zavart volt ahhoz, hogy beismerje az igazat: semmi másra nem vágyik, mint hogy olyan férfihoz mehessen feleségül, akit szeret, mert olyan házasságot szeretne, mint a szüleié volt. De tudta, számára ez nem lehetséges.
– Szerettem volna apáca lenni, de a főtisztelendő anya nem engedte.
Szeme megtelt könnyel, így senki nem mert mosolyogni.
– És miért nem? – érdeklődött Caine.
– Mert nem vagyok katolikus, az pedig fontos követelmény.
Erre Caine mégis elmosolyodott. Egyszerűen nem tudta megállni.
– Apácaként nem lett volna boldog – jegyezte meg.
Alesandra most sem érezte magát valami boldognak, de úgy vélte, udvariatlanság lenne ezt
megemlíteni.
– Alesandra, még nem is üdvözölted Gwenetht – mondta a gyámapja. – És Jade-del sem találkoztál, ugye? Menj, és mutatkozz be Caine bájos feleségének!
Alesandra nyomban felállt, és csak akkor vette észre, hogy még mindig fogja Colin kezét.
Gyorsan elengedte, és távozott a szalonból. A férfiak állva várták meg, amíg kimegy, majd
visszaültek a helyükre. Colin maga elé húzta a zsámolyt, felrakta rá a lábát, és hátradőlt a
pamlagon.
– Ez átkozottul nehéz lehetett szegénynek – morogta.
– Úgy van – helyeselt az apja. – Bárcsak lenne ideje alkalmazkodni a körülményekhez, fiam!
Caine úgy döntött, ideje másról beszélni.
– Kíváncsi lennék, apám, hogyan ismerkedtél meg Alesandra apjával.
– Ashford szokásos évi bálján történt. Azonnal megkedveltük egymást Nathaniellel. Nagyszerű ember volt – tette hozzá bólintva.
– Te is az vagy, hiszen vállaltad a felelősséget a lányáért – jegyezte meg Colin.
Apja arca ekkor drámai változáson ment át. Most szörnyen szomorúnak látszott.
– Tévedsz, fiam, méghozzá nem is kicsit. Van valami, amit egyiktök sem tud, és azt hiszem,
itt az ideje, hogy bevalljam a bűneimet. Előbb vagy utóbb úgyis megtudnátok.
Apjuk hangjának komolysága elárulta, hogy rendkívül fontos dologról van szó. A fiúk minden idegszálukkal apjukra figyeltek, és várták, hogy összeszedje a gondolatait.
Hosszú percek teltek el, mire a herceg megszólalt.
– Miután édesanyád meghalt, Caine, komoly bajba kerültem. Akkor Gwenetht még nem ismertem, és inni kezdtem… ami azt illeti nagyon keményen.
– Te? Hiszen sohasem iszol – vetette ellen Colin.
– Már nem, de akkoriban sokat ittam. És nem csak ittam, hanem kártyáztam is. Egyre többet
vesztettem, de botor módon azzal áltattam magam, hogy egyszer majd nyerek, és abból
visszafizetem az adósságomat.
Colin és Caine szólni sem tudott a meglepetéstől. Úgy néztek apjukra, mintha most látnák
először.
– Nagyon nehéz nekem ez a vallomás – folytatta apjuk. – Nincs olyan apa, aki szívesen
büszkélkedne a bűneivel a fiai előtt.
– Mindez már a múlté – mondta Colin. – Ne is gondolj rá!
Apja a fejét rázta.
– Ez nem ilyen egyszerű – mondta. – Szeretném, ha megértenétek. Majdnem tönkrementem,
és meg is történt volna, ha nincs Alesandra apja. Minden, amit örököltem, és amiért kemé-

nyen megdolgoztam, a hitelezők kezében volt az adósságaim fejében. Igen, mindent elveszthettem volna.
– És mi történt? – kérdezte Caine, amikor apja nem folytatta.
– Nathaniel a megmentésemre sietett. Az egyik pillanatban még a White-ban voltam, a következő, amire emlékszem, hogy otthon vagyok. Azt mondták, az asztal alá ittam magam.
Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, Nathaniel ott áll fölöttem. Iszonyú dühös volt.
Engem másnaposság gyötört, és nem akartam mást, mint hogy hagyjanak magamra. De ő nem
ment el, sőt megfenyegetett.
– Mivel? – hajolt előre Caine, és kezét összekulcsolva, izgatottan várta apja válaszát.
– Azt mondta, odalent vagy. Még annyira fiatal voltál és befolyásolható, és Nathaniel azzal
fenyegetett, hogy felhoz, és megmutatja, mivé lett az apád. Mondanom sem kell, nyomban
kijózanodtam. Inkább meghaltam volna, semmint abban az állapotban láss. Megalázó helyzet
volt.
Néhány percig egyikük sem szólalt meg. Caine egyáltalán nem emlékezett azokra a napokra.
– Hány éves voltam?
– Majdnem öt.
– Ha annyira fiatal voltam, valószínűleg úgysem emlékeztem volna rá, hogy részegnek láttalak – jegyezte meg Caine.
– Nathaniel tudta, mennyire szeretlek. Igen, nagyon okosan csinálta. Életem legsötétebb
órája volt, de egyben a fordulópont is.
– És mi lett az adóságaiddal? – kérdezte Colin.
A herceg elmosolyodott. Mennyire jellemző, hogy Colin tette fel ezt a kérdést! Kisebbik fia
volt a család leggyakorlatiasabb tagja… és a legfegyelmezettebb is egyben.
– Nathaniel felkereste mindegyik hitelezőmet, és felvásárolta az összes váltót. Egyetlen nap
alatt megszabadultam minden adósságomtól. Nekem akarta adni az adósleveleket, de nem
fogadtam el a jótékonykodását. Azt sem engedtem, hogy összetépje őket. Azt akartam, hogy
tartsa addig magánál, míg vissza nem tudom fizetni neki. Még ahhoz is ragaszkodtam, hogy
kamatot számoljon fel.
– És visszafizetted már az adósságod? – érdeklődött Caine.
– Nem. Nathaniel a feleségével visszatért Stone Havenbe, de előtte még nekem adta azt a
kincset – intett fejével a kandallópárkányon álló makett felé. – Képzeljétek csak el, még ajándékot is kaptam tőle azok után, amit tettem! Természetesen leveleztünk, és amikor legközelebb Angliába látogatott a feleségével, hozta magával Alesandrát is. Megpróbáltam visszafizetni neki az adósság felét, de nem fogadta el. Borzasztó kényelmetlen helyzet volt. Mivel
olyan nemeslelkűen viselkedett velem, nem kérdezhettem meg tőle, hol vannak a váltók. Nathaniel a következő télen meghalt, és isten a tanúm, még mindig gyászolom. Ő volt a legjobb
barátom.
A fiúk egyetértettek apjukkal. Nathaniel tényleg jó barát volt.
– És most kinél vannak a váltók? – kérdezte Caine.
– Épp ez a gond, fiam. Tudniillik fogalmam sincs, kinél lehetnek.
– Alesandrát megkérdezted már? – tudakolta Colin.
– Nem. Kétlem, hogy tudna a dologról. A gyámjaként betekintésem van a számláiba. Dreyson, az ügynöke kezeli a befektetéseit, de nem hiszem, hogy tudna a váltókról.
– Vissza tudnád fizetni a pénzt, ha hirtelen előkerülnének az adósságlevelek? – kérdezte
Caine.
– Nem az egészet, de most sokkal jobb anyagi helyzetben vagyok. Tudnék kölcsönt felvenni, ha a szükség úgy hozná. De nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy aggódom. Nathaniel
módszeres és körültekintő ember volt. Nem is kérdés, hogy biztonságos helyre tette a papírokat. Csak kíváncsi lennék, hova.

– Én is – csatlakozott apjához Caine.
– Két oka is van, hogy ezt elmondtam nektek – folytatta a herceg. – Először is, szerettem
volna, ha megtudjátok, milyen ember is volt Alesandra apja, és azt, hogy mivel tartozom neki.
Másodszor pedig azt akartam, hogy megértsétek, miért érzek így a lánya iránt. Alesandra
egyedül áll a világban, és az én kötelességem, hogy megóvjam minden bajtól.
– És a mi kötelességünk is – vetette közbe Caine.
Colin helyeslően bólintott. A három férfi a gondolataiba mélyedt. Sokáig némán töprengtek.
Colin megpróbálta számba venni az összes lehetőséget.
Nincs mit felajánlania a lánynak. Előtte áll a feladat, hogy felépítse a birodalmát, és az ördögbe is, egyszerűen nem fér bele most az életébe egy feleség.
A lány csak elterelné a figyelmét.
Másrész ott van az adósság, amit vissza kell fizetni, és mindhármuk szent kötelessége, hogy
gondoskodjanak Alesandra hercegnőről.
Az apja túl öreg már ahhoz, hogy megóvja Alesandrát a veszedelmektől. Ráadásul nincs is
elég tapasztalata, hogy elbánjon az olyan gazemberekkel, akik az opera előtt megtámadták
őket.
Aztán itt van Caine. Bátyjának saját birtokaival kell törődnie, és a tetejében még nős is, tehát a családjára is gondolnia kell.
Ez azt jelenti, hogy csak egyvalaki maradt.
Colin felnézett, és csak ekkor vette észre, hogy apja és bátyja is őt figyeli. Nagyot sóhajtott.
Ők ketten mindvégig tudták, és csak arra vártak, hogy ő maga is ugyanarra az eredményre jusson.
– Ördög és pokol! El kell vennem feleségül, igaz?

HETEDIK FEJEZET
Colin apja szerette volna a nagyszerű hírt Alesandra tudomására hozni, de a fia nem engedte. Úgy gondolta, hogy ez az ő feladata.
– Adhatok egy jó tanácsot, öcsém? – kérdezte Caine. Megvárta, míg Colin rábólint, s csak
azután folytatta: – Nem hiszem, hogy el kellene mondanod neki…
Apja azonban nem engedte, hogy befejezze a mondatot.
– Meg kell tudnia, fiam – vágott közbe.
Caine elmosolyodott.
– Természetesen, meg kell tudnia. Mindamellett, a nőknél szerzett meglehetősen korlátozott
tapasztalataim azt súgják, hogy nem szeretik, ha parancsolgatnak nekik. Úgyhogy a legjobb
lesz, testvér, ha szépen megkéred Alesandrát, legyen a feleséged.
– Akkor kérd meg a vacsoránál – javasolta apjuk.
Colin sejtelemesen mosolygott.
– Majd én eldöntöm, mikor és hol – jelentette ki.
– De azt azért ígérd meg, fiam, hogy még ma este nyélbe ütöd a dolgot – kérte az apja. –
Addig nem szólhatok senkinek, míg meg nem kérted, és Gwenethnek el kellene kezdenie az
esküvői előkészületeket.
– Az anyánk már elrendezett mindent – felelte Colin.
– El sem tudom mondani, mennyire örülök – dörzsölgette a kezét a herceg. – Biztosra veszem, hogy Alesandra is el lesz ragadtatva.
Mivel apjuk szemmel láthatóan roppant büszke volt magára a dolgok ilyetén fordulata miatt,
egyik fia sem akarta arra emlékeztetni, hogy alig egy órája még hevesen ellenezte ezt a házasságot, és azzal érvelt, hogy Alesandra és Colin egyáltalán nem illenek egymáshoz.
Caine szeretett volna néhány szót váltani öccsével négyszemközt, de ekkor beviharzott az
anyjuk, minden figyelmet magának követelve.

Williamshire hercegnéje szőke hajú és mogyoróbarna szemű, aprócska, törékeny asszony
volt. Férje és fiai valósággal fölé tornyosultak. Az évek azonban kíméletesen bántak vele. Arcát nem barázdálták ráncok, és hajába is csak itt-ott vegyült egy-egy ezüstös tincs.
Gweneth valójában csak a nevelőanyja volt Caine-nek, de ugyanúgy szerette, mintha saját
gyermeke lett volna, és Caine is régen elfogadta már mostohaanyját.
– Jade és Alesandra is hamarosan lejönnek. Gyertek át az ebédlőbe! Mindjárt elhűl az étel.
Fiúk, kérek egy puszit! Istenem, Caine, te fogytál, ugye? Colin, drágám, hogy van a lábad?
Még mindig fáj?
A fiúk tudták, hogy anyjuk nem vár választ a kérdéseire. Azt is elfogadták, hogy szereti
őket dédelgetni, mintha még mindig kisbabák volnának, és eszébe sem jut, hogy mindketten
felnőtt férfiak már. Gweneth volt az egyetlen, akitől Colin eltűrte, hogy a lába felől érdeklődjön. Mindenki más tisztában volt vele, hogy nem hozhatja szóba a férfi sérülését.
– Caine, Alesandra hercegnő a legcsodálatosabb ifjú hölgy, akit ismerek – jelentette ki Jade,
aki éppen akkor lépett be a szalonba. Előbb férjének, aztán sógorának adott egy puszit.
– Téged is elvarázsolt a hercegnő, Delfin? – kérdezte Colint, a tengeren szerzett becenevét
használva.
– Hol van most? – kérdezett vissza Colin.
– Édesapád könyvtárában – felelte Jade, és zöld szeme szinte szikrákat szórt, annyira élvezte a helyzetet. – Amikor meglátta azt a rengeteg könyvet, majdnem elájult örömében. Amikor
magára hagytam, éppen apád naplóját lapozgatta, amelyben a legújabb hajózási felfedezéseket vezeti.
Gweneth a komornyikhoz fordult, és megkérte, hívja le Alesandrát a vacsorához.
Jade a férjébe karolt. Majd’ meghalt a kíváncsiságtól, hogy megtudja, mit határozott a családi kupaktanács, mivel Colin és a szülei nagyon közel álltak hozzá.
Caine hátrasimította felesége dús, vörös haját, majd lehajolt és megcsókolta.
– Menjünk át az ebédlőbe! – sürgette a többieket Gweneth, és férjébe karolva kiment a
szalonból.
Colin követte volna szüleit, de Caine utánaszólt.
– Később szeretnék veled négyszemközt beszélni.
– Nincs miről beszélnünk – felelte Colin, mivel bátyja arckifejezéséből látta, hogy
Alesandráról akar vele tárgyalni.
– Márpedig beszélnünk kell – kötötte az ebet a karóhoz Caine.
– Elnézést, hogy közbeszólok – mondta Jade –, de épp most jutott eszembe egy megfelelő
férjjelölt. Gondoltatok már Johnsonra? Biztos emlékszel rá, Colin. Lyon egyik barátja.
– Igen, emlékszem.
– És? – nógatta Jade, amikor sógora nem folytatta.
– Máris megmondhatom, hogy nem felel meg – vetette közbe Caine.
– Miért nem? – kérdezte Jade. – Én kedvelem.
– Én is, de Colin biztosan fog benne hibát találni. Különben is, már megszületett a döntés.
Caine látta, hogy felesége tiltakozásra nyitja a száját, ezért gyorsan megrázta a fejét, hogy
figyelmeztesse, és megtoldotta egy kacsintással, nehogy megbántsa.
– Később – súgta a fülébe.
Colin elfordult tőlük, és kisétált a szalonból. De nem az ebédlő felé indult, hanem fel a lépcsőn.
– Menjetek csak előre – szólt oda Caine-nek. – Nekem még meg kell beszélnem egy-két
dolgot Alesandrával.
Colin úgy vélte, nem kerül sok idejébe közölni a lánnyal, hogy feleségül veszi. Nem, maga
a bejelentés egy percig sem fog tartani. A maradék idő az elvárások megtárgyalására megy
majd rá. Mármint az ő elvárásainak megtárgyalására.

A könyvtár a folyosó végén volt. Alesandra az ablak előtt állt, és az utcát nézte. Kezében
vaskos könyvet tartott. Amikor Colin belépett, a lány felé fordult.
Colin becsukta maga mögött az ajtót, majd nekitámaszkodott. Komor pillantást vetett a
lányra, mire az rámosolygott.
– Ezek szerint befejezték a tanácskozást?
– Igen.
– Értem – suttogta, amikor a férfi nem folytatta. Odasétált az íróasztalhoz, és a könyvet letette az itatósmappára. – És mi lett a döntés? – kérdezte, reményei szerint közömbös hangon.
Colinnak már a nyelve hegyén volt a válasz, miszerint elveszi a lányt, de aztán eszébe jutott
Caine tanácsa, és inkább kérdés formájába öntötte mondandóját.
– Hozzám jönne feleségül, Alesandra?
– Nem – felelte halkan a lány. – De köszönöm, hogy felajánlotta.
– Az esküvő után majd… micsoda? Mit ért azon, hogy nem? El fogom venni feleségül, Alesandra, ez már eldöntött tény.
– Téved, nem fog feleségül venni – jelentette ki kereken a lány. – És ne nézzen így rám, Colin! Megkért, és én kosarat adtam. Most már nyugodtan vehet levegőt.
– Alesandra… – kezdte Colin figyelmeztető hangon, de a lány oda sem hallgatott.
– Pontosan tudom, mi történt, miután magukra hagytam önöket. Az apja ügyesen rávette
önt, hogy kérjen feleségül. Mesélt az ajándékról, amit apámtól kapott, ugye?
Colin elmosolyodott. Milyen okos fehérszemély!
– Igen, bár az nem ajándék volt, hanem kölcsön.
Ellökte magát az ajtótól, és a lányhoz sétált. Az azonnal hátrálni kezdett előle.
– Csak az ön apja tekintette kölcsönnek.
Colin a fejét csóválta.
– Felejtse el azt a kölcsönt, és gondolkozzon végre ésszerűen! – parancsolt rá a lányra. –
Férjhez kell mennie, a fenébe is, én pedig vállalom, hogy a férje legyek. Akkor hát miért csökönyösködik?
– Azért, mert ön nem szeret engem – tört ki Alesandrából, mielőtt meggondolta volna, mit
mond. Colin elképedve nézett rá. Alesandra annyira zavarba jött, hogy legszívesebben a föld
alá süllyedt volna, vagy legalább kiugrott volna az ablakon. Ettől a gondolattól viszont sikítani támadt kedve. Ó, a mindenit, ideje lenne megtanulni, hogyan uralkodjon az érzelmein,
mondta magának.
– Mi köze ennek a szerelemhez? Komolyan azt hiszi, hogy a listán levő urak közül akár egy
is szeretni fogja? A fenébe, hisz a választottjának még arra sem lesz ideje, hogy véleményt
formáljon önről!
– Nem, bárki lesz is az, tudom, hogy nem lesz belém szerelmes. Nem is várom el tőle. Ez a
házasság kizárólag üzleti megállapodás lenne. Ön azonban egyértelműen leszögezte, hogy
nem kíván hozzányúlni a vagyonomhoz. Emlékszik, azt mondta nekem, eltökélt szándéka,
hogy a maga erejéből boldoguljon.
– Emlékszem.
– És nem gondolta meg magát az elmúlt öt percben, ugye?
– Nem.
– Tessék, érti már? Mivel sem anyagi haszna nem lesz, sem szerelmet nem érez, ami a másik oka lenne a házasságnak, semmi értelme, hogy feláldozza magát.
Colin az íróasztal szélére támaszkodott, és merőn a lányra nézett.
– Lássuk csak, jól értem-e a helyzetet! – morogta. – Ön tényleg férjet akar vásárolni magának?
– Hát persze! – kiáltott fel Alesandra. – A nők mindig is ezt csinálják.
– Márpedig engem nem fog megvenni! – dühöngött Colin.
Alesandra felsóhajtott, és igyekezett visszafogni indulatait.

– Magam is tisztában vagyok vele, hogy nem vásárolhatom meg, és ez gyengíti a tárgyalási
pozíciómat. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak.
Colin legszívesebben jól megrázta volna a lányt, hátha így sikerül egy kis értelmet verni belé.
– Házasságról beszélünk, nem holmi kölcsönszerződésről! – csattant fel. – Szándékában áll
együtt hálni a férjével? És mi van a gyerekekkel, Alesandra?
Colin olyan kérdéseket feszegetett, amelyekre a lány nem szívesen válaszolt volna.
– Talán… majd idővel. Ó, magam sem tudom – suttogta. – De ez egyébként sem tartozik
önre.
Colin villámgyors mozdulattal magához ölelte Alesandrát. Egyik karjával szorosan tartotta,
a másikkal felemelte az állát, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. Már éppen azon volt,
hogy rádörren, amikor meglátta szemében a könnyeket, és egyből megfeledkezett a vitájukról.
– Majd állandóan magam mellett tartom, hogy bármikor megérinthessem – suttogta rekedtes
hangon.
– Miért?
A férfit sértette a lány meglepett arca.
– Nevezzük csak a házasságból származó haszonnak.
Valószínűleg csak egy sietős puszit nyomott volna a lány ajkára, hogy megpecsételje eljegyzésüket, de Alesandra határozott nemje felbosszantotta.
– De igen – suttogta, és a következő pillanatban lecsapott az ajkára. El akarta érni, hogy a
lány behódoljon neki. Csókja kemény volt, követelőző és alapos. Érezte, hogy Alesandra el
akar húzódni, amint hozzáér, de nem törődött a vonakodásával, csak annál szorosabban ölelte
magához. Ujjainak gyengéd nyomásával kényszerítette, hogy kinyissa száját, és amint elérte
célját, nyelve nyomban behatolt, hogy a maradék ellenállást is elsöpörje.
A csók egyáltalán nem volt gyengéd, de annál tüzesebb! Alesandra nem emlékezett rá, hogy
ellenkezett-e vagy sem. Ami azt illeti, egyetlen épkézláb gondolata sem volt. Colin szája csodálatos volt, és Alesandra azt akarta, hogy abba se hagyja. Még sohasem csókolták meg így,
sohasem tapasztalt ekkora szenvedélyt. Úgy érezte, megsemmisül ebben a pusztító tűzben.
Colin kétségtelenül tapasztalt volt e téren. Ajka, nyelve fáradhatatlanul ostromolta az övét.
Amikor meghallotta a lány halk, érzéki nyögését, Colin egyből tudta, most kellene abbahagynia. Helyette ő is felnyögött, és ismét megcsókolta a lányt. A fenébe is, minden porcikája
kívánja! Keze a keblek puha halmát simogatta, és az anyagon át érezhető forróság az ő vágyát
is lángra lobbantotta.
Erőszakkal kellett elszakítania magát a lánytól. Alesandra elgyengülve dőlt neki. Észre sem
vette, hogy szorosan öleli a férfi derekát, míg Colin rá nem szólt, hogy engedje el. Teljesen
összezavarodott az imént történtektől, és fogalma sem volt, mit mondjon, vagy mit tegyen.
Megpróbált ellépni a férfitól, de annyira remegett, hogy félt, a lába összecsuklik alatta.
Colin tudta, hogy sikerült felizgatnia a lányt. Önelégült vigyora is erről árulkodott. Látszott,
hogy roppant elégedett magával.
– Ez volt életem első csókja – dadogta Alesandra, mintegy mentségül szánalmas állapotára.
Colin képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Ismét magához ölelte, és megcsókolta.
– És ez volt a második – súgta neki.
– Elnézést a zavarásért – szólalt meg Jenkins az ajtóban. – A hercegné sürgősen kéreti mindkettőjüket az ebédlőbe.
Alesandra szinte elugrott Colin mellől. Arca lángvörösre gyúlt, mintha megégette volna a
nap. Óvatosan a komornyikra nézett, mire az kedvesen rámosolygott.
– Máris megyünk, Jenkins – mondta Colin, de közben le nem vette volna a tekintetét a
piruló lányról. Jót mosolygott a zavarán.
Alesandra megpróbált elsurranni mellette, de Colin megragadta a kezét, és nem engedte.
– Vacsora közben bejelentem a házassági szándékunkat.

– Szó sem lehet róla. Colin, a csókjai semmin sem változtattak. Nem fogok férjhez menni
önhöz, hogy azzal tönkretegyem a szépen kigondolt terveit.
– Alesandra, ne makacskodjon! Úgyis én győzök. Megértette?
A hercegnő hölgyhöz egyáltalán nem illő módon felhorkant. Colin megszorította a kezét, és
nekivágott a lépcsőnek. A lánynak szaladnia kellett, ha lépést akart tartani vele.
– Gyűlölöm az öntelt, „azt hiszi, hogy mindig neki van igaza”-féle férfiakat – morogta Alesandra.
– Akárcsak én – helyeselt Colin.
– De én ezzel önre céloztam. – Uramisten, legszívesebben felsikoltott volna! – Nem megyek
feleségül önhöz.
– Majd meglátjuk.
Colin nem fogja feladni. Szinte bűn, milyen önfejű ez az alak. Na, de ő sem megy a szomszédba egy kis makacsságért, gondolta Alesandra. Különben is, a gyámapja a szavát adta,
hogy ő választhat magának férjet, így aztán Colin megfélemlítő taktikájának semmi értelme.
A vacsora idegtépő eseménynek bizonyult. Alesandra gyomra egy merő görcs volt, így alig
tudott egy-két falatot lenyelni. Egyáltalán nem volt éhes, bár annak kellett volna lennie. Egész
idő alatt arra várt, hogy mikor szólal meg Colin, ugyanakkor magában azon fohászkodott, bárcsak ki se nyitná a száját.
– Azt hallottam, hogy még a régensherceg is meglátogatta önt – szólította meg Jade, aki be
akarta vonni a hercegnőt a társalgásba.
– Úgy van. De nem engedtem volna be, ha tudom, hogy elcsalta Colin üzlettársának az
örökrészét.
Jade elmosolyodott
– Colin üzlettársa a fivérem – mondta Jade, aztán Gwenethhez fordult, hogy elmagyarázza
neki a helyzetet. – A régenshercegnél volt letétben a sógornőm öröksége, amíg a két család
közti viszály nem rendeződik. Amikor azonban megoldódott a dolog, a herceg úgy döntött,
megtartja magának a kincset. Jókora összegről van szó.
– Tényleg nem engedte volna be a régensherceget? – érdeklődött Caine.
– Persze, hogy nem. De miért lepi ez meg? Elvégre Colin otthonáról van szó, és egy férfinak a háza a vára. Csak a barátai léphetik át a küszöbét.
Alesandra Jade-hez fordult, így nem láthatta, hogy a két fivér egymásra vigyorog.
– Nem ismer véletlenül egy Victoria Perry nevű hölgyet?
Jade a fejét rázta.
– Nem ismerős a neve. Miért kérdi?
– Aggódom miatta – vallotta be Alesandra. Elmesélte Jade-nek, hogyan találkozott Victoriával, és mit tudott meg azóta, hogy az utolsó levelét megkapta.
– Kedvesem, nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne ezt a kérdést tovább feszegetni – jegyezte
meg Gweneth. – Az édesanyja biztosan nagyon szenved. Kegyetlenség újra felkavarni a kedélyeket.
– Colin ugyanezt mondta. Talán igaza van, és valóban annyiban kellene hagynom a dolgot.
Bárcsak ne aggódnék annyira Victoria miatt!
A hercegné ekkor a legidősebb lányáról kezdett beszélni, akit ebben a szezonban akartak bevezetni a társaságba. Catherine az első báljára készült, és tele volt tervekkel.
Caine egy szót sem szólt a vacsora hátralevő része alatt, s mindvégig öccsét figyelte. Colin
arcáról azonban semmit sem tudott leolvasni. Merev volt, mintha márványból faragták volna
ki.
Alesandra kezdett kissé megnyugodni. Már feltálalták a desszertet, és Colin még mindig
nem hozta fel a házasságot. A hercegnő arra gondolt, a férfi talán újra átgondolta a dolgot.
Igen, biztosan észhez tért.
– Beszéltél Alesandrával, fiam? – kérdezte Williamshire hercege.

– Igen, és úgy határoztunk, hogy…
– Nem házasodunk össze – szúrta közbe Alesandra.
– Micsoda? Colin, én azt hittem, már eldöntöttük.
– Úgy van. Eldöntöttük, és úgy is lesz – bólintott Colin, és megfogta Alesandra kezét. –
Összeházasodunk. Alesandra beleegyezett, hogy a feleségem lesz.
A lány rázni kezdte a fejét, de úgy tűnt, senki sem figyel rá.
– Gratulálok! – mondta a gyámapja. – Gweneth, erre pohárköszöntőt kell mondani.
– Nem gondolod, hogy előbb Alesandrát is meg kellene hallgatnunk? – kérdezte Jade, amikor látta, hogy apósa már állna is fel, kezében a pohárral.
– De, persze – ült vissza a herceg.
– Alesandra hozzám jön feleségül – jelentette ki Colin ellentmondást nem tűrő hangon.
A hercegnő erre felé fordult.
– Nem engedem, hogy feláldozza magát. Azt mondta, az elkövetkező öt évben nem akar
megnősülni, emlékszik? Mi lesz a terveivel?
Meg sem várva Colin válaszát, Henry bácsihoz fordult.
– Nem akarok feleségül menni hozzá, bácsikám, és megígérted, hogy én választhatom ki a
jövendőbelimet.
A herceg lassan bólintott.
– Valóban megígértem. Van valami különleges oka, amiért nem akarsz Colinhoz menni?
– Igen. Nem egyezik bele abba, hogy a pénzemet használja. Más előnyöket akar helyette.
– Előnyöket? – támadt fel Caine kíváncsisága. – Miféle előnyöket?
Alesandra elvörösödött. Colinra nézett, remélve, hogy a férfi segítségére siet, de ő csak
megrázta a fejét.
– Amit főzött, egye is meg.
Szeme csillogása elárulta, milyen remekül szórakozik.
– Rendben – húzta ki magát Alesandra, de nem nézett a férfira, amikor végül válaszolt Caine kérdésére. – Colin… intim viszonyt vár cserébe.
Senki sem tudott mit mondani erre a vallomásra. A herceg határozottan zavartnak látszott.
Szóra nyitotta a száját, aztán mégis meggondolta magát.
– Nem erről szól a legtöbb házasság? – kérdezte Caine. – Ugye a hitvesi ágyra céloz, Alesandra?
– Igen.
– És? – nógatta a férfi.
– Az én házasságomban szó sem lehet intimitásról – jelentette ki a lány határozott hangon,
majd megpróbált témát váltani. – Colin hallani sem akart a házasságról, csak miután beszélt
az apjával. Most pedig kötelességének érzi, hogy feláldozza magát.
Gyámapja felsóhajtott.
– Valóban a szavamat adtam – ismerte el. – Ha nem akarsz hozzámenni Colinhoz, én nem
kényszerítelek.
Gweneth egy szalvétával legyezgette magát.
– Jade, kedvesem, azt hiszem, el kellene beszélgetned Alesandrával négyszemközt. Te fiatalabb vagy, és bizonyos női dolgokban nem annyira maradi, mint én. Úgy tűnik, Alesandrának
félelmei vannak… a hitvesi ággyal kapcsolatban… én pedig nem érzem magam alkalmasnak,
hogy elmagyarázzam… hogy…
Nem tudta befejezni a kérést. A szalvéta hevesen lobogott a kezében, és arca vörös volt,
mint a főtt rák.
– De anya, hiszen már vannak gyerekeid – jegyezte meg Colin. – Szerintem ez éppen elég
alkalmassá tesz.
Jade oldalba bökte férjét, hogy hagyja abba a nevetést.

– Azt hiszem, Morgan Atkins megfelelő lesz – szólalt meg Alesandra. – Ha szüksége van a
hozományomra, akkor biztosan beleegyezik a házasságba. Még az sem bánom, ha karikalábú
gyerekeim születnek. Nem, egyáltalán nem érdekel a dolog.
– De ha nem akar intim kapcsolatba kerülni a férjével, hogyan születnek majd gyerekei? –
érdeklődött Colin.
– Én a távoli jövőről beszéltem – dadogta Alesandra. Ő maga is felismerte a szavaiban rejlő
ellentmondást, de nem jutott semmi okos az eszébe, hogy kikeveredjen belőle. Különben is,
miért akarna intim viszonyba kerülni egy férfival, akit nem is ismer? Már a gondolattól is
görcsbe rándult a gyomra.
– Jade, azt hiszem, rögtön a vacsora után sort kellene kerítenetek arra a beszélgetésre – szólt
közbe a hercegné.
– Igen, mama.
– Egyáltalán beszélt már valaki önnel a házasság dolgairól? – kérdezte Caine.
Alesandra arca valósággal lángolt.
– Igen, persze. A főtisztelendő anya mindent elmesélt, amit tudnom kell. Most pedig beszélhetnénk valami másról, kérem?
Henry bácsi megkönyörült rajta.
– Szóval Morganre esett a választásod? – kérdezte, majd megvárta, amíg a lány bólint. – Nagyon jó, akkor meghívjuk vacsorára, és felmérjük a fiút.
– Én is beszélni akarok vele – kapott a szón Colin. – Hiszen természetesen tudnia kell.
– Mit kell tudnia? – figyelt fel az apja. Caine szája ismét vigyorra húzódott. Tudta, hogy
öccse kieszelt valamit, de elképzelni sem tudta, hogy mit. Egy dologban azonban biztos volt:
Colin elhatározta, hogy feleségül veszi Alesandrát, és most már nincs az az isten, amiért meggondolná magát.
– Igen, fiam. Mit kell Morgannek tudnia? – kérdezte az anyja is.
– Hogy Alesandra és én együtt háltunk.
A hercegné kiejtette a kezéből a szalvétát, és halkan felsikkantott. Jade eltátotta a száját
meglepetésében. Caine vidáman felkacagott. Williamshire hercege pedig kis híján megfulladt,
mert torkán akadt a korty víz, amit éppen le akart nyelni.
Alesandra lehunyta a szemét, és mindent elkövetett, nehogy sikítani kezdjen.
– Együtt háltatok? – hörögte a herceg.
– Igen, apám – felelte kedves, sőt vidám hangon Colin. Úgy tűnt, egyáltalán nem izgatja apja haragja. – Ami azt illeti, többször is.
– Hogyan merészeli szándékosan… – Alesandra képtelen volt folytatni. Annyira megdöbbent, hogy gondolkodni sem tudott.
– Hogyan merészelek hazudni? – segített neki Colin. – De hiszen ön is tudja, Alesandra, én
sohasem hazudok. Együtt aludtunk, nem igaz?
Mindenki a lányra nézett, tagadást várva tőle.
– Igen – suttogta Alesandra. – De nem…
– Az ég szent szerelmére! – kiáltott fel a herceg.
– Henry, csillapodj! Felizgatod magad, és a végén még megbetegszel – csitította férjét Gweneth, látva férje elvörösödő fejét. A szalvéta ismét sebes mozgásba lendült.
Colin hátradőlt a széken, és nyugodtan figyelte az asztal körül röpködő feszültségszikrákat.
Szinte unottnak látszott. Caine remekül szórakozott. Jade továbbra is az oldalát bökdöste, hátha így komolyságra bírja férjét.
– Colin, nincs semmi mondanivalója, amivel kiegészíthetné az elmondottakat? – kérdezte
Alesandra szinte kiáltva, hogy túlharsogja Caine nevetését.
– De van.
A lány hálásan felsóhajtott, de kiderült, hogy korai volt még az öröme.

– Ha Morgan azok után is hajlandó elvenni Alesandrát, hogy mindent elmeséltem neki a
múlt hétről, akkor jobb ember, mint én.
– Nincs szükség semmiféle mesére – dühöngött Alesandra. Próbálta megőrizni a méltóságát,
de Colin teljesen kihozta a sodrából. Önuralma romokban hevert, és legszívesebben üvöltözött volna a férfival.
– Ó, de hát el kell magyarázni Morgannek a helyzetet – vetette ellen Colin. – Ez az egyetlen
becsületes megoldás. Nem igaz, Caine?
– De igen – helyeselt bátyja. – Valóban ez az egyetlen becsületes megoldás – jelentette ki,
majd feleségéhez fordult: – Azt hiszem, drágám, mégsem lesz szükség arra a beszélgetésre a
hitvesi ágy rejtelmeiről.
Alesandra szúrós pillantást vetett a férfira, de csak egy cinkos vigyort kapott válaszul.
– Édes istenem! Mit gondolhat most Nathaniel, ha lenéz ránk a mennyekből? Már biztosan
megbánta, hogy ilyen rossz kezekben hagyta a lányát.
– Henry bácsi, az apám semmit sem bánt meg – szólt közbe Alesandra. De annyira dühös
volt Colinra, amiért felzaklatta az édesapját, hogy az indulattól elcsuklott a hangja. – Semmi
bűnös dolog nem történt. Valóban bementem Colin szobájába, és vele aludtam, de csak azért,
mert állandóan követelőzött, én pedig annyira kimerült voltam…
Williamshire hercege a tenyerébe hajtotta a fejét, és felnyögött. Alesandra tudta, hogy magyarázkodásával csak rontott a helyzeten, ezért ismét nekifutott.
– Le sem vetkőztem – tört ki belőle. – Colin pedig…
El akarta mondani, hogy Colin beteg volt, és segítségre szorult, de a férfi félbeszakította.
– Én pedig anyaszült meztelen voltam – fejezte be vidám hangon a mondatot.
– Elég volt! – mennydörögte a herceg, és akkorát csapott az asztalra, hogy összekoccantak a
kristálypoharak.
Alesandra összerezzent ijedtében, majd Colin felé fordult, és haragosan rámeredt. Életében
nem volt ilyen dühös. A férfi szándékosan kiforgatta az igazságot, és a saját szájíze szerint tálalta. Emiatt a gyámapja most azt hiszi, hogy nem különb egy szajhánál. Úgy döntött, egyetlen pillanattal sem marad tovább. Az asztalra dobta a szalvétát, és megpróbált távozni. Colin
azonban elkapta, mielőtt hátralökhette volna a székét. Átkarolta a vállát, és magához ölelte.
– Ti ketten három napon belül összeházasodtok. Caine, szerezd meg az engedélyeket. Colin,
te pedig tartsd a szád arról, ami történt! Nem hagyom, hogy Alesandra rossz hírbe keveredjen,
mert te nem tudtál uralkodni a buja vágyaidon.
– Három napon belül, Henry? – kapkodott levegő után Gweneth. – De hát a templomban két
hét múlva, szombatra jegyeztek elő minket.
A herceg azonban határozottan megrázta a fejét.
– Három nap – ismételte meg. Ekkor észrevette, hogy Colin átöleli Alesandra vállát. – Nézd
meg, le sem tudja venni róla a kezét.
– De Henry… – esdekelt az asszony.
– Semmi de, már döntöttem. Meghívhatsz egy-két közeli barátot, ha akarsz, de ennél több
engedményre nem vagyok hajlandó.
– Nem, apám – szólt közbe Colin. – Nem akarom, hogy kitudódjon az esküvő híre, mielőtt
sor kerülne rá. Alesandra biztonságáról van szó.
– Igaz – bólintott a herceg. – El is feledkeztem a tábornokról. Tényleg biztonságosabb lesz
így. Rendben, akkor csak a család lesz jelen – mondta, majd Alesandrához fordult: – A beleegyezésedet akarom hallani, hogy hozzámész Colinhoz. Méghozzá most rögtön!
– Nos, beleegyezik? – kérdezte Colin.
A férfi győzött, és ezzel Alesandra is tisztában volt. Lassan bólintott, mire Colin lehajolt, és
megcsókolta. Alesandra annyira megdöbbent azon, hogy a férfi így kimutatja az érzelmeit,
hogy elhúzódni is elfelejtett.

– Ebből elég legyen! – parancsolt rájuk Henry bácsi. – Egy ujjal sem érhetsz hozzá az esküvő előtt, megértetted, fiam?
Alesandra Colinhoz fordult.
– Meg fogja bánni, hogy feleségül vesz, uram.
Úgy tűnt azonban, hogy a férfit cseppet sem aggasztja ez a lehetőség. Nem kacsintott volna
rá, ha így lenne.
Jenkins jelent meg az ajtóban.
– Elnézését kérem, méltóságos uram, de Sir Richards szeretne beszélni Colin úrfival.
– Vezesd a szalonba, Jenkins! – utasította Colin.
– Miért akar a titkosszolgálat feje találkozni veled? – akarta tudni az apja. – Azt mondtad,
már nem dolgozol neki.
A hangjából kicsendülő aggodalom összezavarta Alesandrát. Már éppen meg akarta kérdezni gyámapját, miért aggódik annyira, amikor Colin erősen megszorította a vállát. A férfira nézett, de semmit sem tudott leolvasni az arcáról, ráadásul sejtette, hogy az asztalnál senki sem
vette észre, milyen ügyesen hallgattatta el.
– Azok után, ami a lábaddal történt, igazán nem értem, mit akarhat még tőled az igazgató –
jegyezte meg Colin anyja.
Colin igyekezett uralkodni ingerültségén.
– Az igazgatónak semmi köze a lábsérülésemhez.
– Különben is már régen történt – emlékeztette Jade a hercegnét.
– Istenemre mondom, a fiam már felhagyott azzal a kalandos élettel – jelentette ki a herceg.
– Akkor miért van itt Richards? – hajolt előre Caine is.
– Mert a segítségét kértem – felelte Colin. – Szükségem van egy-két információra.
– Miféle információkra?
– Alesandrával kapcsolatosakra.
– Akkor rendben van – könnyebbült meg az apja. – Igen, Richards a legmegfelelőbb ember,
ha többet akarunk megtudni a tábornokról. Menjünk át a szalonba, és hallgassuk meg, milyen
híreket hozott!
– Mi sem akarunk kimaradni, Henry – állt fel Gweneth. – Jade, Alesandra, gyertek velem.
Ha egyikünket érinti a dolog, akkor mindenkit érint. Így van, Henry? – kérdezte, azzal elhagyta a szobát. A többiek követték.
Colin elengedte végre Alesandrát. A lány azonnal felállt, de elkapta a férfi kezét, mielőtt az
kimehetett volna az ebédlőből.
– Az apja most azt hiszi, hogy közönséges szajha vagyok – sziszegte. – Hálás lennék, ha felvilágosítaná, hogyan is történtek a dolgok.
– Majd az esküvő után elmondok neki mindent – súgta a lány fülébe Colin.
A férfi forró leheletétől Alesandra hátán végigfutott a hideg, és alig tudott a szavakra összpontosítani. Egy órával ezelőttig, amikor is a férfi szenvedélyesen megcsókolta, megpróbált
barátként… vagy unokatestvérként gondolni rá. Természetesen csak hazudott magának, de – a
csuda vigye el! – egész jól bevált. Amikor azonban Colin megérintette, fordult a kocka. Most
is, elég volt mellette állnia, s a szíve őrült módra kalapálni kezdett. Olyan csodálatos volt az
illata, annyira férfias, és… Ó, jóságos isten, jó lesz, ha összeszedi magát!
– Ön igazi gazember, Colin.
– Én is szeretem ezt hinni magamról.
Alesandra feladta. Látta, hogy nem sikerül felbosszantania a férfit.
– Miért nem akarja, hogy a családja megtudja, még mindig Sir Richardsnak…
Colin nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. Szája gyors mozdulattal lecsapott a lány ajkára, és keményen megcsókolta. Alesandra halkan felsóhajtott, amikor a férfi elhúzódott tőle,
majd újra feltette a kérdést. Colin erre ismét megcsókolta. A lány végül megértette, és felhagyott a kérdezősködéssel.

– De az esküvő után elmondja, ugye?
– Igen.
Ekkor Jade jelent meg az ajtóban.
– Colin, szeretnék néhány szót váltani Alesandrával, négyszemközt. Csak egy perc az egész.
Alesandra megvárta, míg a férfi elhagyja az ebédlőt, aztán Jade-hez sétált.
– Tényleg annyira gyűlöletesnek találod, hogy hozzámenj Colinhoz? – kérdezte bizalmas
hangon Jade jövendőbeli sógornőjét.
– Nem, és éppen ez a baj.
– Miért lenne ez baj?
– Mert Colint belekényszerítették ebbe a házasságba. Csak kötelességtudatból vesz el, és ezt
egyáltalán nem tudom kezelni.
– Nem értem.
Alesandra ideges mozdulattal simította hátra a haját.
– Szerettem volna én irányítani az eseményeket – suttogta. – Amikor nyilvánvalóvá vált,
hogy nem mehetek férjhez szerelemből, nagyon dühös voltam, és olyan… erőtlennek éreztem
magam. Egyáltalán nem tűnt igazságosnak. Végül persze kénytelen voltam megbékélni a sorsommal, hisz a körülményeket nem változtathattam meg. Ekkor kezdtem úgy gondolni a házasságra, mint üzletre… egy kereskedelmi tranzakcióra, nem pedig személyes kapcsolatra. Elhatároztam, hogy keresek egy férjet magamnak, és én szabom meg a feltételeket. Akkor egyáltalán nem számítana, hogy szeret vagy sem. Csak egy szerződés lenne, semmi több.
– Colin azonban nem hajlandó beleegyezni a feltételekbe, ugye? Nem vagyok meglepve –
jegyezte meg Jade. – Nagyon független személyiség. Büszke arra, hogy egyedül, a család
vagy a barátai segítsége nélkül is boldogul. Nem az a férfi, akit könnyű irányítani, de hidd el,
később örülni fogsz ennek. Bízz benne egy kicsit, Alesandra! Gondoskodni fog rólad.
Igen, gondolta Alesandra, Colin gondoskodni fog róla. Ő pedig ott lesz koloncnak a nyakán.
Hiszen a férfit nem érdekli az öröksége, és azt is világossá tette, hogy nem kíván intim viszonyba kerülni vele.
A rangja sem nyűgözi le Colint. Sőt, az, hogy hercegnő a felesége, nyilván még nagyobb
nyűg lesz neki, hisz mindenféle hivatalos eseményre kell eljárnia. Találkoznia kell a régensherceggel is, és Alesandra előre tudta, hogy a férfi ezt gyűlölni fogja.
Colin gyakorlatilag mindent elutasít, amit ő nyújtani tud neki.
Nem, ez egyáltalán nem volt igazságos üzlet.

NYOLCADIK FEJEZET
Sir Richards már mindenkit üdvözölt, amikor Jade és Alesandra belépett a szalonban. Az
igazgató ismerte Jade-et, és miután kifejezte, mennyire örül, hogy ismét találkoznak, minden
figyelmével Alesandra felé fordult.
– Henry már elújságolta a jó hírt. Gratulálok, hercegnő. Nagyszerű férjet választott magának.
Alesandra mosolyt erőltetett magára. Köszönetet mondott az igazgatónak, és megerősítette,
hogy Colin valóban nagyszerű ember, majd megkérdezte, hogy Sir Richards részt vesz-e az
esküvőn.
– Természetesen. Ki nem hagynám semmi pénzért. Kár, hogy titokban kell tartani, de ön bizonyára megérti, miért. Jöjjön, foglaljon helyet. Olyan híreket hoztam, amelyek önt is érdekelhetik.
Sir Richards az egyik pamlaghoz kísérte a hercegnőt. Jade és Caine vele szemben ült le, a
herceg és a felesége a harmadik pamlagot foglalta el.
Colin a kandallónál állt, és nem figyelt az igazgatóra, sem a családjára. Hátat fordított a társaságnak, és a kandallópárkányon lévő makettet tanulmányozta. Alesandra látta, hogy a férfi

felemeli a kastélyt, hogy közelebbről is megnézhesse. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni,
és a lány kíváncsi lett volna, mire gondol.
Gweneth az esküvő részleteit taglalta. Eltökélt szándéka volt, hogy amennyire lehet, kellemessé teszi az eseményt. Férje azonban félbeszakította a lelkes előadást.
– Óvatosan bánj azzal a kastéllyal, fiam! Felbecsülhetetlen az értéke.
Colin bólintott, de meg sem fordult. Ekkor vette észre a lánccal rögzített, apró felvonóhidat.
– Ez tényleg fantasztikus mestermunka – jegyezte meg, és óvatosan kiakasztotta a láncot.
Az ajtó azonnal kinyílt. Colin magasabbra emelte a kastélyt, hogy bele tudjon nézni a belsejébe.
Alesandra látta a meglepetést a férfi szemében… és a mosolyt az arcán. Erre a lány is elmosolyodott. Szóval Colin rájött, miféle apró tréfát űzött apja a barátjával hosszú évekkel azelőtt.
Colin megfordult, és fejével magához intette bátyját. Caine felállt, és a kandallóhoz sétált.
Colin egyszerűen a kezébe nyomta a makettet, aztán otthagyta. Alesandrához ballagott, és leült mellé.
Anyja közben teljesen belemelegedett az esküvő részleteibe. Férje és Sir Richards is türelmesen hallgatta.
Caine hirtelen felkacagott. Erre persze mindenki felfigyelt.
– Ön tudott erről? – fordult Caine Alesandrához.
A lány bólintott.
– Igen, édesanyám mindent elmesélt.
– Később, amikor kettesben lesz apámmal, megmutatja neki?
– Természetesen.
– Tedd már le, fiam! – szólt rá Caine-re az apja. – Idegesít, ha piszkáljátok. Van fogalmad
az értékéről?
– Igen, apám – nevetett Caine. – Azt hiszem, pontosan tisztában vagyok az értékével. – Becsukta a makett ajtaját, és visszatette a kastélyt a helyére.
– Anyám, nem hiszem, hogy Sir Richardsot érdeklik az esküvői terveid – jegyezte meg Colin. – Már így is épp eléggé visszaéltünk a türelmével. Hagyjuk, hogy elmondja, amiért jött.
– Valóban visszaéltünk a türelmével? – fordult Gweneth az igazgatóhoz.
– Hát persze, kedvesem – mondta neki a férje, de békítően megpaskolta a kezét, hogy elvegye a megjegyzés élét.
Caine visszaült a felesége mellé. Átkarolta, és magához ölelte. Alesandra megfigyelte, hogy
gyámapja és nagyobbik fia nyíltan kimutatja hitvese iránti szeretetét. Caine szórakozott mozdulattal simogatta Jade karját, és Henry bácsi sem engedte volna el Gweneth kezét. Alesandra
irigykedve nézte a szerető párokat. Azt már tudta, hogy gyámapja és felesége között igaz szerelem van, és abból, ahogy Jade és Caine nézett egymásra, feltételezte, hogy ők is egymásba
szerettek még a házasságkötésük előtt.
Persze ő és Colin egészen más eset. Alesandra kíváncsi lett volna, hogy a férfi felismerte-e
már, mit veszít azzal, hogy őt feleségül veszi, és majdnem meg is kérdezte tőle. Szerencsére
Sir Richards átvette a szót, és ezzel megmentette attól, hogy kényes helyzetbe hozza magát.
– Colin megkért, hogy legyek a segítségére egy kísérletben. Oka volt feltételezni, hogy a
szobalány, Valena kapcsolatban áll a banditákkal, akik el akarták rabolni a hercegnőt.
Alesandra döbbenten fordult Colin felé.
– Mi oka volt gyanakodni arra a kedves…
– Hadd fejezze be előbb Sir Richards – vágott közbe Colin.
– Colinnak igaza volt – mondta Richards, majd a házigazdára mosolygott. – Mindkét fiad
remek ösztönökkel van megáldva. A legkiválóbbak közül valók, akikkel valaha is dolgoztam.
Henry ragyogott örömében.
– Szeretem azt hinni, hogy ezt a tulajdonságukat tőlem örökölték.

– Úgy van – vágta rá Gweneth. Nyilvánvaló volt, hogy férjéhez való hűsége megingathatatlan. – Henry mindig is ravasz volt, mint a róka.
Colin igyekezett visszafojtani mosolyát. Úgy vélte, apja sokkal inkább egy kezes bárányhoz
hasonlít, nem pedig egy rókához. Ezt a tulajdonságát azonban nem tartotta hibának, sőt még
irigyelte is ártatlanságáért. Ő már évekkel azelőtt elvesztette a sajátját.
Apja valóban ritka ember volt. Úgy tűnt, nem hat rá az élet sötét oldala. A fiatalkori
botlásáról tett vallomása csak még tiszteletre méltóbbá tette Colin szemében. A keserű tapasztalatok nem tették cinikussá. Nyíltszívű maradt, és Colin tisztában volt vele, ha maradt még
benne egyáltalán valami lágy vonás, azt apjának köszönheti.
– Nos, ahogy említettem is – folytatta az igazgató –, Colin megkérte a szobalányt, hogy tájékoztassa Alesandrát a nálam tartandó találkozóról. Másnap délelőtt tíz órát jelölte meg időpontként. Valena éjszaka kiszökött a házból, hogy tájékoztassa cinkosait. Colin megkérte Alesandra egyik testőrét, hogy kövesse. Másnap délelőtt ott is ólálkodott négy fickó a házam körül, arra várva, hogy elkapják a hercegnőt.
– Szóval négyen voltak? – kérdezte Colin, aki egyáltalán nem volt meglepve. Nem úgy,
mint Alesandra, aki szóhoz sem jutott a döbbenettől. Mindig jó emberismerőnek tartotta magát, de most kénytelen volt beismerni, hogy Valenával kapcsolatban nagyot tévedett. Gondolatai ekkor Victoriára terelődtek. Vajon az ő esetében is tévedett?
– Jóságos isten! Hiszen én alkalmaztam Valenát! – tört ki a hercegnéből. – Ő maga jelentkezett, és eszembe juthatott volna, hogy ez milyen különös, de nem is gondoltam rá. Annyira
örültem, mert Alesandra édesapja otthonának közelében született. Azt hittem, Alesandrának
könnyebb lesz, ha olyan valaki van mellette, aki a múltra emlékezteti. Valena beszélte a
nyelvet is. Láttam az ajánlóleveleit is, Henry, de csak most jövök rá, hogy sokkal alaposabban
meg kellett volna vizsgálnom őket.
– Senki nem hibáztat téged, anya – nyugtatta meg Colin az édesanyját.
– Miért nem árulta el, hogy gyanakszik? – kérdezte Alesandra Colint.
A férfit meglepte a kérdés.
– Mert ez az én gondom, nem az öné.
Látszott rajta, komolyan is gondolja, amit mondott. Alesandra nem is tudott mit válaszolni
erre az öntelt kijelentésre.
– De honnan tudta? Miért kezdett gyanakodni?
– Az egyik ablakon nyitva volt a zár alig egy órával azután, hogy Raymond ellenőrizte, és
mindent rendben talált. Ezenkívül valakinek szólnia kellett azoknak a gazembereknek az
operalátogatásról, és ezt csak olyasvalaki tudta megtenni, aki tudott róla.
– A régensherceg is lehetett volna…
– Persze – vágott közbe Colin. – De nem valószínű, hogy ő nyithatta ki az ablakot.
– Mindet elkaptátok? – kérdezte a herceg Richardsot.
– Igen, és természetesen rács mögé dugtuk őket.
– Holnap első dolgom lesz, hogy beszélek velük – mondta Colin.
– Önnel mehetek? – kérdezte Alesandra.
– Nem – felelte a férfi ellentmondást nem tűrő hangon.
– Szó sem lehet róla – helyeselt az apja is.
A tárgyalás ezzel véget is ért. Öt perccel később Sir Richards távozott. Colin kikísérte az
igazgatót. Jade és Caine is elköszönt, a hercegi pár pedig elsétált velük az ajtóhoz. Alesandra
a kandalló mellett állt, és figyelte, amint a család tagjai beszélgetnek és nevetgélnek egymással, és hirtelen elfogta a sóvárgás. Ő is szeretetre, szoros családi kötelékre vágyott.
Megcsóválta a fejét. Neki ez nem adatik meg. Colin nem azért veszi el, mert szereti. Erről
nem szabad megfeledkezni, figyelmeztette magát.

Az ajtó becsukódott Jade és Caine mögött, és Alesandra csak ekkor vette észre, hogy Colin
is elment. Még csak el sem köszönt tőle. A lányt annyira bántotta a durva viselkedés, hogy a
kandalló felé fordult, nehogy gyámja észrevegye a szemében gyülekező könnyeket.
Méltóság és illem, ismételgette magában. A méltóságteljesség köpenyébe burkolózva fogja
végigcsinálni ezt az esküvőt. Ha már Colin ostoba módra ragaszkodik a nemes áldozathoz, ám
legyen.
Ekkor pillantása a kastélyra esett, és a haragot, melyet Colin felsőbbrendű viselkedése okozott, felváltotta a honvágy. Szinte fájt a szülei hiánya. Édes istenem, milyen szerencsétlen is
ő! Sohasem lett volna szabad otthagynia a zárdát. Hibát követett el, most már tudta. Ott biztonságban érezte magát, és édesanyja emléke is valahogy sokkal megnyugtatóbb volt.
Alesandra mély lélegzetet vett, remélve, hogy sikerül úrrá lenni a belsejét elöntő pánikon.
Hirtelen rádöbbent, miért is van ennyire megriadva. Az ég legyen hozzá irgalmas! Hiszen
kezd beleszeretni a Sárkányba.
Ez elfogadhatatlan! Colin sohasem tudhatja meg! Nem akarta úgy végezni, hogy indaként
ráfonódjon valakire, aki nem is szereti. Bármennyire is nehéz lesz, távol fogja tartani magát a
férfitól, és úgy kezeli a házasságát, mint egy üzleti megállapodást. Colinnak megvolt az oka,
hogy miért veszi el őt, és legyen bármilyen ostoba is ez az indok, ő tiszteletben tartja, és cserében a nevéért és a védelméért, hagyni fogja, hogy a férfi azt csináljon, amit akar. Nem fog
az ügyeibe avatkozni, vagy felborítani a terveit a saját kötelezettségeivel, és figyelmessége jutalmául remélhetőleg Colin is békén fogja őt hagyni.
Alesandra letörölte könnyeit. Valamivel jobban érezte magát most, hogy elhatározásra jutott. Holnap beszélni fog Colinnal, és elmondja neki a terveit. Esetleg tárgyalhatnak a feltételekről, de csak kevésbé jelentős kérdésekben lesz hajlandó kisebb engedményekre.
– A testőreid hamarosan áthozzák a holmidat a fiamtól, Alesandra – közölte a herceg az
ajtóból. A lány megfordult, hogy köszönetet mondjon a gyámapjának. Henry bácsi összevonta
a szemöldökét, amikor észrevette szemében a könnyeket.
– Mi a baj? – akarta tudni. – Talán annyira nem tetszik a vőlegényjelöltem, hogy…
Alesandra megrázta a fejét.
– Nem, dehogy. Csak ahogy a kastélyt nézegettem, elfogott a honvágy.
Henry bácsi határozottan megkönnyebbültnek látszott. Odasétált a lányhoz.
– Azt hiszem, vissza fogom vinni a vidéki házunkba. Nem tetszik, hogy folyton fogdossák.
Colin és Caine képtelenek voltak levenni a kezüket róla, láttad? Néha úgy viselkednek, mint a
gyerekek. Nem szeretném, ha eltörnék. Olyan sokat jelent nekem. – A kastélyra nézett. – Ismered a történetét, Alesandra?
– Az anyám elmesélte, hogy az apámtól kaptad ajándékba.
– A kastély ajándék volt. De én azt kérdeztem, tudsz-e a kölcsönről, amit apád adott? Jogod
van hozzá, hogy tudd, mint ahogy azt is, hogyan sietett apád a segítségemre.
Hangja szinte elfulladt a rátörő érzelmektől.
Alesandra a fejét rázta.
– Az nem kölcsön volt, bácsikám, és igen, tudom, mi történt. Az édesanyám mindent elmesélt, mert úgy vélte, az apám nagyon okos és ügyes módon tréfált meg.
– Nathaniel megtréfált volna? Mégis hogyan?
Alesandra megfordult, leemelte a kastélyt a kandallópárkányról, és bólintott, amikor gyámja
önkéntelenül is figyelmeztette, hogy óvatosan bánjon vele. Kiakasztotta a láncot, majd átnyújtotta bácsikájának a makettet.
– Végig odabent voltak – magyarázta halkan. – Nézd csak, Henry bácsi, ott vannak a váltók.
Úgy tűnt, a herceg képtelen felfogni, amit Alesandra mondott. Csak hitetlenkedve bámult
rá.
– Annyi éven át… – hangja elakadt, tekintete elhomályosult.

– Apám szerette a maga módján intézni a dolgait. Ő ragaszkodott hozzá, hogy ajándék volt,
te pedig ahhoz, hogy kölcsön. Anya mesélte, hogy azt akartad, írja alá a váltókat, így megtette. De az nevet, aki utoljára nevet, és az az apám volt, amikor neked ajándékozta a kastélyt.
– Az aláírt váltókkal.
– A papírok nálad vannak – tette gyámapja karjára a kezét Alesandra. – Ezért el kell fogadnod, hogy visszafizetted a kölcsönt.
Henry bácsi feljebb emelte a makettet és belenézett. Nyomban észrevette odabent a papírokat.
– Az adósság akkor lesz visszafizetve, ha hozzámész a fiamhoz.
A herceg nem is sejtette, milyen hatással vannak a szavai Alesandrára. Minden figyelmét a
kastélyra fordította, így nem láthatta a lány arckifejezését.
Alesandra sarkon fordult, és kisietett a szalonból. A folyosón Gweneth nénivel találkozott,
de nem állt meg beszélgetni, mert nem bízott benne, hogy ura a hangjának.
Felrohant a lépcsőn. Gweneth utánanézett, majd a szalonba sietett.
– Henry, mit mondtál annak a gyermeknek? – vonta kérdőre férjét.
A férfi maga mellé intette.
– Alesandra jól van, Gweneth, csak gyötri a honvágy. Hiányoznak a szülei. Adjunk neki néhány percet, hogy megnyugodjon. Nézd csak ezt! – mondta, és figyelme ismét a kastélyra, és
a benne elrejtett kincsre fordult.
Alesandráról meg is feledkeztek. A lány hálás volt, hogy senki nem ment utána. Bement
Henry bácsi dolgozószobájába, becsukta maga mögött az ajtót, és könnyekben tört ki. Annyira sajnálta magát, hogy legalább húsz percig zokogott. Tudta, hogy gyerekesen viselkedik –
ráadásul szánalmasan is –, de nem törődött vele.
Egyáltalán nem érezte jobban magát, amikor végre felhagyott a sírással. Fáradt volt és zavart, tele aggodalommal.
Dreyson egy órával később érkezett. Alesandra aláírta az előkészített papírokat, majd meghallgatta a hosszú lére eresztett magyarázatot apja vagyonának az Angol Bankba való
átutalásáról. Az ügynök, akit Dreyson felfogadott, hogy felügyelje a tranzakciót, némi nehézségbe ütközött, de Dreyson biztosította Alesandrát, hogy semmi oka aggodalomra. Csak idő
és türelem kérdése, hogy elrendeződjön a dolog.
Alesandra alig tudott odafigyelni az anyagi ügyekre. Korán lefeküdt aznap este, és kitartásért imádkozott, hogy túlélje az elkövetkező három napot.
De az idő szinte röpült. Gweneth néni minden pillanatát lefoglalták az esküvői előkészületek. Férje és családja tudta nélkül mégiscsak meghívott néhány – egészen pontosan harmincnyolc – közeli barátot, így aztán annyi tennivalója akadt, hogy alig győzte. Virágokat kellett
rendelnie az asztalokra, meg kellett szervezni a díszvacsorát, és meg kellett varratni az esküvői ruhát a savanyú kedélyállapotú, ám annál híresebb és fantáziadúsabb Millicent Nortonnal.
A varrónő és három segítője elfoglalta a második emelet legnagyobb szobáját, és éjjel-nappal
dolgozott a csodálatos csipkeanyagon, amelyet egyenesen erre az alkalomra hozattak külföldről.
Amikor Alesandrának nem kellett éppen ruhát próbálnia, akkor az esküvői értesítők megírásában segédkezett. Gweneth bízta meg a feladattal. Kétszáznál is több név volt a listán, és a
borítékokat is meg kellett címezni, gyámanyja pedig ragaszkodott hozzá, hogy mindnek készen kell lennie, mire Colin és Alesandra összeházasodik.
Alesandra nem értette, minek ez a nagy felhajtás. Úgy tudta, csak a család, a pap és Sir Richards vesz részt az esküvőn. Amikor megkérdezte Gweneth nénit, miért vállal ekkora feladatot magára, gyámanyja csak annyit mondott, ez a legkevesebb, amivel visszafizetheti azt a
rengeteg jót, amit Alesandra édesapja tett a családért.
Végre elérkezett a menyegző napja. Gweneth nem kis örömére, az időjárás is mintha a kedvükre akart volna tenni. Ragyogón sütött a nap, és kellemes meleg volt. Nyugodtan teríthet-

nek a kertben, döntötte el a hercegné, nem kell attól félni, hogy kabátban fognak dideregni.
Utasította a szolgálókat, hogy nyissák ki a hatalmas üvegajtókat, és súrolják tisztára a terasz
köveit.
A szertartást délután négy órára tervezték. A virágok úgy déltájban kezdtek érkezni. Úgy
tűnt, sohasem ér véget a küldöncök sora. Alesandra az ebédlőben foglalatoskodott, hogy senkinek ne legyen az útjában. Meglepve látta, hogy két irdatlan nagy váza virágot cipelnek fel
az emeletre. Gweneth néni kissé eltúlozza a dolgot, gondolta, de aztán az jutott eszébe, hogy
Henry bácsi talán a könyvtárban akar beszélgetni Sir Richardsszal, ezért nénikéje azt a helyiséget is fel akarja díszíteni.
Alesandra már éppen indult az emeletre, hogy felkészüljön a szertartásra, amikor megérkeztek Colin húgai. A legfiatalabb, Marian Rose még csak tízéves volt, és olyan izgatott, amiért
részt vehet egy igazi partin, hogy alig tudott egy helyben maradni. Marian boldog meglepetés
volt szülei számára. A kislány négy évvel nővérei után született, amikor a hercegi pár már lemondott a további gyermekáldásról. Természetesen ő lett szülei szeme fénye, és bátyjai is kényeztették. Szerencsére a három nővér helyrebillentette a mérleg nyelvét, így mégsem vált kiállhatatlan kis szörnyeteggé. Alison tizennégy éves volt, Jennifer tizenöt, és Catherine éppen
csak betöltötte a tizenhatot.
Alesandra kedvelte Colin húgait, de Catherine volt a kedvence. Persze gondosan ügyelt rá,
hogy ezt ne mutassa ki, nehogy megbántsa a többieket.
Catherine elragadó lány volt, és természetét tekintve tökéletes ellentéte Alesandrának. Talán
ezért is szerette annyira. Csak magának ismerte be, hogy kicsit irigyli is a Colin húgát. Catherine szinte már vérlázítóan szókimondó volt. Nem kellett azon töprengeni, mi járhat a fejében,
mert mindent nyíltan kimondott. Ráadásul mindig kópéságokon törte a fejét barátnőjével,
Lady Michelle Marie-val együtt. Nem voltak előtte korlátok, és Alesandra gyanította, hogy
fogalma sincs, mit jelent a méltóság és az illem, de ő volt a legőszintébb ember, akit Alesandra valaha is ismert.
Már most látni lehetett, hogy elragadó ifjú hölgy lesz belőle. Sötétszőke hajával és
mogyoróbarna szemével férfiak tucatjainak fogja összetörni a szívét.
A lányoknak nem árulták el, miért kellett Londonba jönniük. Amikor anyjuk maguk köré
gyűjtötte őket, és elárulta a nagy hírt, Catherine volt az első, aki felsikoltott örömében. Alesandra nyakába ugrott, és megölelte.
– Michelle Mary valószínűleg megpróbál majd eltenni láb alól – közölte vidáman. – Ő akart
Colin felesége lenni. Már évek óta tervezi.
Gweneth a fejét csóválta.
– Colin még csak nem is találkozott a barátnőddel. Az ég szerelmére, honnan vette, hogy elveszi majd feleségül? Hiszen Colin majd’ kétszer annyi idős, mint ő.
Közben Alison és Jennifer is Alesandrához szaladt, hogy megölelje. A három lány úgy
csüngött rajta, hogy Alesandra alig tudta megőrizni az egyensúlyát. És persze mind egyszerre
beszélt. Alesandra szinte beleszédült, de meg is hatódott a ragaszkodásuk láttán.
Marian Rose-nak már nem maradt hely, de nem adta fel. Hátralépett, és vérfagyasztó hangon felsikított. Persze mindenki rögtön felé fordult, hogy mi a baj. A kislány kihasználta a
helyzetet, és gyorsan Alesandra nyakába vetette magát.
Raymond és Stefan hallották a kislány sikolyát, és rohanva jöttek. Gweneth elnézést kért
lánya viselkedéséért, rászólt Marianre, hogy hallgasson el, majd megkérte a testőröket, hogy
segítsenek felhozni a borosládákat a pincéből.
Raymond intett Alesandrának. Ő kimentette magát a családnál, és testőréhez sietett.
– A hercegné minduntalan kinyittatja az üvegajtókat, mi meg bezárjuk őket. Nem biztonságos, ha hátulról könnyedén be lehet jutni. Beszélne vele, kérem? Colin iszonyú dühös lesz, ha
ideérve meglátja, hogy az összes ablak és ajtó tárva-nyitva.

– Megpróbálok beszélni vele – ígérte a hercegnő –, de kétlem, hogy hallgatna rám. Csak abban bízhatunk, hogy minden rendben lesz. Néhány óra, és túl leszünk az egészen.
Raymond meghajolt a hercegnő előtt, de esze ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot.
Stefannal már a hajukat tépték. A házba folyamatosan ki-be járkáltak a küldöncök virágokat,
üzeneteket, ajándékokat hozva. Lehetetlen volt ellenőrizni, ki kicsoda. Raymond a konyhába
ment. Elkapta az egyik szolgálót, és üzent vele Colinnak. Ha a hercegné nem is hallgat egy
testőr szavára, a fiáéra csak fog.
Raymond azonban nem elégedett meg ennyivel. Felment az emeletre, megkereste a herceget, és figyelmeztette a lehetséges veszélyre.
Alesandra majdnem kifutott az időből. Már indult volna fel az emeletre, amikor Millicent
Morton feltartóztatta. A varrónő közölte, hogy az esküvői ruha a hercegnő hálószobájában lóg
felakasztva, valamint azt is, hogy kétségtelenül ez a legcsodálatosabb ruha, amelyet valaha is
alkotott. Valóságos remekmű! Alesandra nem vitázott, és hosszú perceket töltött azzal, hogy
dicsérje a varrónő munkáját, és megígérje, rendkívül óvatos lesz, amikor felveszi a pompás
darabot.
Alighogy Millicent és a segédei távoztak, Gweneth jött sietve felé a folyosón.
– Jóságos ég, Alesandra! Mindjárt három óra, és te még el sem kezdtél készülődni? Megfürödtél már?
– Igen, nénikém.
– A lányok már készülődnek – fogta meg Gweneth Alesandra kezét, és elindult vele fölfelé
a lépcsőn. – Janet a segítségedre lesz, amint befonta Marian Rose haját. Nagyon izgulsz? Biztosan ideges vagy, de nem kell aggódnod! Minden készen áll. Gyönyörű esküvő lesz. Siess,
nehogy lekésd!
A hercegné jót nevetett saját tréfálkozásán. Bíztatón megszorította Alesandra kezét, amikor
elérték a hálószobáját, majd kinyitotta az ajtót, és belépett. Alesandra hallotta, amint Marion
Rose könyörög, hogy hadd engedje le a haját, majd anyja ráparancsol, hogy üljön nyugodtan.
Alesandra hálószobája a folyosó végén volt. Besietett. Annyira rohant, hogy nem is figyelt
semmire, csak arra, hogy mielőbb megszabaduljon a ruhájától. A gombok szerencsére elöl
voltak, s sikerült is kigombolnia őket, mielőtt az ajtó becsukódott volna mögötte. Kibújt a
ruhából, még egyszer megmosakodott, majd felvette a fehér pamut köntöst. Épp az övet kötötte meg, amikor mögötte nyílt az ajtó. Azt hitte, a szobalány érkezett meg, hogy segítsen öltözködni. Meg akart fordulni, de ekkor hátulról elkapta valaki. Egy kéz tapadt szorosan a szájára, mielőtt még felsikolthatott volna.
Hallotta, hogy valaki bereteszeli az ajtót, és ebből tudta, hogy legalább ketten vannak a szobában rajta kívül.
Alesandrának minden elszántságára szüksége volt, hogy megőrizze a nyugalmát. Kényszerítette magát, hogy ne kezdjen el küzdeni. Belsejét elöntötte a pánik, de nem hagyta, hogy úrrá
legyen rajta. Most józanul kell gondolkodnia. Ráér akkor hisztériázni, ha sikerült megszabadulnia ezektől a szörnyű alakoktól.
Türelmesnek kell lennie, intette magát. Ki kell várnia a megfelelő alkalmat. Nem fog sikítozni, bármennyire szeretne is, mert akkor Colin húgai iderohannának, és nem akarja, hogy a
lányok megsérüljenek.
Amint ezt elrendezte magában, Alesandra megnyugodott. Együtt fog működni a gazemberekkel, míg elég távol nem kerülnek a háztól. Ha majd a családot biztonságban tudja, akkor
viszont minden erejével küzdeni fog a kiszabadulásáért: sikítozik, csíp, rúg és harap, ha kell.
Megbánják még ezek a gazfickók, hogy kezet emeltek rá!
Ekkor valaki bekopogott. Támadója erre még erősebben megszorította, és suttogva ráparancsolt, hogy bárki is az, küldje el. Amikor Alesandra bólintott, a férfi elvette a kezét a szája
elől. Míg a másik elhúzta a reteszt, a hercegnő alaposan szemügyre vehette. Sötét hajú, busa
szemöldökű, olajos bőrű férfi volt. Komor arca láttán Alesandra hátán végigfutott a hideg a

félelemtől. Biztos volt benne, hogy ez az alak lelkiismeret-furdalás nélkül elvágná bárkinek
torkát, ha úgy hozza a sors.
A mögötte álló fickó késsel hadonászott az arca előtt, megfenyegetve, hogy megöli, ha figyelmeztetni meri a folyosón állót. Alesandra tudta, hogy csak a levegőbe beszél. A tábornoknak élő menyasszony kellett, nem holt. Már majdnem szóra nyitotta a száját, hogy megmondja ennek a szörnyű alaknak, nem fél tőle, de aztán meggondolta magát. Nem lenne okos dolog
vitatkozni vele. Ha azt hiszik, készségesen együttműködik velük, talán később lankad a figyelmük.
Alesandra résnyire nyitotta az ajtót. Jade állt odakint, mosolyogva.
– Uramisten, még fel sem öltöztél? Szeretnéd, ha segítenék?
Alesandra a fejét rázta.
– Nincs szükségem segítségre, Catherine, de köszönöm, hogy felajánlottad. Menj csak le
nyugodtan a férjedhez! Biztos vagyok benne, Henry örülne, ha mellette állnál, amikor a vendégek megérkeznek.
Jade-nek arcizma sem rándult. Mosolygott, míg csak az ajtó be nem zárult előtte. Hallotta,
hogy odabent rátolják a reteszt. Ekkor megfordult, és futásnak eredt.
Colin akkor lépett be a házba, amikor Jade elérte a lépcsőfordulót. Marian Rose kirohant a
szalonból, és bátyja nyakába ugrott. Colin felemelte, megpuszilta, majd lehajolt, hogy Caine
lányát, Oliviát is felvegye. A négyéves kislány nedves puszit nyálazott az arcára.
Jade rohanva jött le a lépcsőn. Caine elkapta a lépcső alján.
– Lassabban, kedvesem! A végén még kitöröd a… – kezdte, de felesége rémült tekintete elhallgattatta. – Mi történt, Jade?
– Alesandra Catherine-nek szólított.
Colin is hallotta sógornője aggodalmas megjegyzését. Letette a lányokat, és fivére mellé sétált. Észrevette, hogy a kertre néző nagy üvegajtók nyitva vannak, és haragosan összevonta a
szemöldökét. Hát nem értik a szülei, hogy elővigyázatosnak kell lenniük?
– Biztos csak összezavarodott – mondta Caine. – Végül is, ma van az esküvője napja, nem
csoda, ha egy kicsit ideges.
De Jade a fejét rázta, és sógorához fordult.
– Azt is mondta, hogy jöjjek le a férjemhez, Henryhez. Valaki volt még abban a szobában
rajta kívül. Biztos vagyok benne. Így akart figyelmeztetni.
Colin ekkor már feliramodott a lépcsőn.
– Állítsátok Raymondot és Stefant Alesandra ablaka alá! Caine, te a hátsó lépcsőn menj!
Valószínűleg arra akarnak majd elmenekülni.
Még be sem fejezte az utasításait, már a lépcsőfordulónál járt. Elviharzott lefelé induló szülei mellett, és rohant tovább a folyosón. Halálos nyugalommal készült a leszámolásra. Bár belsejében forrt a düh, nem engedte felszínre törni indulatait. Dühöngeni ráér akkor is, ha Alesandrát már biztonságban tudja.
Elérte a hálószobát. Halkan megpróbálta a kilincset, de az nem engedett. Ekkor teljes erejével az ajtónak feszült, ami néhány pillanat múlva meg is adta magát. Kifordult a sarkaiból, a
retesz nagy reccsenéssel eltört, és az ajtó maradéka a földre zuhant.
Alesandra figyelmeztetően fel akart sikoltani, de hangja elveszett a szájára tapadó tenyér
alatt.
A másik férfi kezében kés villant. Colin olyan könnyedén mozdult, hogy a fickó még észbe
sem kapott, már el is vesztette a fegyverét. Colin azonban nem engedte el a támadó kezét.
Hátracsavarta, majd felrántotta, míg végül ki nem ficamította a vállát. A férfi felüvöltött fájdalmában, ám Colin nem kegyelmezett. Fejjel előre a falhoz vágta.
A harag szinte emberfeletti erőt kölcsönzött neki. Elvakította a düh, mikor látta, mennyire
retteg Alesandra, és hogyan szorítja magához a támadója. A köntös szétnyílt, és láttatni engedte, hogy a lány nem visel alatta semmit.

– Vedd le a mocskos kezed a menyasszonyomról! – üvöltötte, és előrelendült. Alesandra
fogva tartója tudta, hogy csapdába esett. Megvárta, amíg Colin egészen közel ér hozzá, majd
felé lökte a lányt, és megpróbált kisurranni a szobából.
Colin egy könnyed mozdulattal az ágyra lökte Alesandrát, nehogy valami bántódása essék,
aztán nyakon ragadta a gazfickót. Arra gondolt, hogy ott helyben kitekeri a nyakát, de látta,
hogy Alesandra figyeli, és nem akarta még jobban megijeszteni.
– Erre gyorsabb, mint a lépcsőn – mondta. Hangja annyira nyugodt és józan volt, hogy Alesandrát készületlenül érte, ami ez után következett. Colin az ülepénél fogva felemelte a fickót,
és fejjel előre kihajította a csukott ablakon. Üvegszilánkok záporoztak a falakra és a padlóra,
a fakeret maradványai lassan leváltak helyükről, és aláhulltak a mélybe.
Colin még csak ki sem melegedett a küzdelemben. A pokolba! – morogta, amikor észrevette, hogy koszos lett a nadrágja, majd felsóhajtott, és menyasszonya felé fordult.
Alesandra értetlenül figyelte. Alig egy perce Colin még félelmetes fenevadhoz hasonlított,
most pedig úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Az ég szerelmére, nem gondol arra,
hogy talán megölte azt a férfit? Vagy eszébe jutott, de nem is érdekli?
Alesandra úgy döntött, maga győződik meg róla, mi történt támadójával. Felugrott az
ágyról, és az ablak felé lódult. Colin elkapta, mielőtt meztelen lábával belelépett volna az
üvegcserepekbe. Visszahúzta az ágyhoz, majd durván magához ölelte.
– Jóságos ég, Colin, gondolja, hogy megölte azt a férfit?
A lány félelemtől remegő hangja hallatán Colin megbánta, hogy arája is tanúja volt a küzdelemnek. Alesandra túlságosan fiatal és ártatlan volt ahhoz, hogy felfogja, néhány ember tényleg pokolra való. Abból, ahogy a karjában reszketett, megértette, a lány fél tőle.
– Nem, Alesandra, nem öltem meg – suttogta rekedten. – Raymond biztosan elkapta.
Colin roppant büszke volt magára, hogy nevetés nélkül ki tudta mondani ezt az égbekiáltó
hazugságot. Alesandra viszont nem akarta elhinni, hogy Colin azt képzeli, megetetheti vele
ezt a képtelenséget. Érezte, hogy a férfi reszket, és tudta, most jön ki rajta az iménti harc
okozta izgalom. Elhatározta, hogy megnyugtatja.
– Ha ön mondja, elhiszem – sóhajtott fel, és a férfinak dőlt. – De elfelejtette kinyitni az ablakot, nem gondolja?
– Tényleg megfeledkeztem róla – ismerte be Colin.
– És biztos benne, hogy Raymond elkapta? – kukucskált a háta mögé Alesandra.
A férfi nem vette észre a hangjában bujkáló huncutságot.
– Tökéletesen meg vagyok róla győződve – ölelte szorosan magához menyasszonyát Colin,
majd elhajolt, és megcsókolta a feje búbját. – Bántották? – kérdezte aztán aggódva.
– Nem – suttogta a lány. Szeme sarkából valami mozgásra lett figyelmes. – Vigyázzon! A
másik megpróbál elmenekülni.
– Hadd menjen! Caine majd megállítja – mondta Colin, és ismét lehajolt egy újabb csókra.
Alesandra épp ebben a pillanatban emelte fel a fejét. Túl nagy volt a kísértés, hogy ellenálljon
neki. Colin szája lecsapott Alesandra ajkára. Először csak finoman kóstolgatta, de ez nem volt
neki elég. Elmélyítette a csókot, és elégedettséggel töltötte el, hogy nem tapasztal ellenállást.
Nyelve mohón tört előre, torka mélyéről elégedett nyögés szakadt fel.
Alesandra szinte megsemmisült a csókban. Tapasztalatlanságában nem tudott uralkodni
reakcióin, amelyeket a férfi varázslatos érintése váltott ki. Nem tudott betelni Colin férfias
ízével… illatával, mely mélyen felkavarta.
A lány gátlástalan viselkedése majdnem megfosztotta Colint az önuralmától. Tudta, ideje
megállni. Megpróbált elhúzódni, de Alesandra nem segítette ebben a nemes tervben. Karját a
nyaka köré fonta, és a hajába markolva közelebb húzta magához, újabb csókra vágyva.
Colin engedett neki. Alesandra felsóhajtott gyönyörében, majd nyelve félénken megérintette
a férfi nyelvét. Erre Colin maradék önuralma is tovaröppent, és egyre vadabbul, egyre követelőzőbben ostromolta menyasszonya ajkát.

– Minden rendben… Az ég szerelmére, Colin, hagyjátok ezt az esküvő utánra!
Caine éles hangja áthatolt a csókolózó párt elborító vágy ködén. Colin lassan elhúzódott a
lánytól. Alesandrának egy kicsit tovább tartott, hogy magához térjen. A férfinak úgy kellett lefejtenie a karját a nyakáról. Colin megkötötte a köntös övét is. Alesandra csak nézte, vőlegénye hogyan igazgatja a köntöst, amíg el nem rejti minden porcikáját.
– Ideje felöltöznöd! – súgta menyasszony fülébe, és elmosolyodott a lány elvarázsolt arckifejezésén. Alesandra láthatóan nem tért még magához a csókból, és Colinnak ez nagyon tetszett. – Hallottad, amit mondtam? – kérdezte, amikor a lány nem mozdult.
Alesandra tudta, hogy össze kell szednie magát. Hátrébb lépett elvarázsoltsága okozójától.
– Igen, fel kell öltöznöm – bólintott, majd rögtön ellentmondott magának, amikor hozzátette: – Nem tudok felöltözni. Azok a férfiak…
– Én boldogan segítek az öltözködésben – ajánlkozott Jade. Hangja tele volt aggodalommal
és együttérzéssel. – Csak néhány perc az egész – ígérte.
Alesandra megfordult, és mosolyt erőltetett az arcára. Meglepte, hogy Caine-t és Jade-et is
ott látja a szobában. Nem is hallotta, mikor jöttek be. Biztos Colin csókja tette, gondolta. Egyszerűen megszűnt számára a világ. Jóságos isten, csak nem voltak tanúi, hogyan kapaszkodott
a férfiba? Alesandra elvörösödött erre a gondolatra. Hirtelen annyira zavarba jött, hogy alig
tudott értelmesen gondolkodni. Valamit mondani akart, de mi lehetett az? Szórakozott mozdulattal túrt a hajába, mire ismét szétnyílt a köntöse. Colin azonnal hozzálépett, és a helyére igazította a rakoncátlan ruhadarabot. Pontosan úgy viselkedett, mint egy tulajdonára féltékeny
férj. Alesandra gyengéd gondoskodásnak is vehette volna a mozdulatot, ha nem kíséri komor
homlokráncolás.
– Nem lenne szabad egy szál köntösben parádéznod – szólt rá Colin. – Még ennyit sem tanultál meg az apácáknál?
Nem tréfált. Alesandra ellökte a férfi kezét, és hátralépett.
– Elkapta a másik támadót? – kérdezte Caine-t.
– Igen.
– Akkor jó – suttogta Alesandra. – Azokkal az óriási virágcsokrokkal surrantak be – tette
hozzá. – Rá kellett volna jönnöm… láttam őket felfelé menni, de mégsem…
Mindenki arra várt, hogy befejezze a mondatot, és beletelt egy-két percbe, mire tudatosult
bennük, hogy nem fog többet mondani.
– Mi történt a másik támadóval? – kérdezte Caine.
– Colin kihajította az ablakon – felelte Alesandra.
– És Raymond elkapta – tette hozzá Colin.
Caine majdnem felnevetett, de ekkor öccse alig észrevehetően Alesandra felé intett a fejével, mire helyeslően bólintott.
– Ezt jó tudni – mondta.
– Lehet, hogy a társaik itt leskelődnek valahol? – aggodalmaskodott Alesandra.
– Nem – felelte határozottan Colin.
– A testőrei alaposan átvizsgálták az egész házat. Nincs több támadó – nyugtatta meg Caine.
Ekkor Jade halkan felsikkantott, magára vonva férje figyelmét. Caine felé fordult, és meglátta a könnyeket a szemében.
– Mi a baj, kedvesem? – kérdezte tőle suttogva.
Jade a padlóra mutatott, a szekrény előtt. Caine odanézett, meglátta az esküvői ruhát, és halkan szitkozódni kezdett.
Alesandra senkit és semmit nem látott. Tekintete Colinra tapadt. Most vette csak észre,
hogy valami megváltozott rajta, de képtelen volt rájönni, hogy mi.
– Tíz percen belül összeházasodunk, Alesandra. Ha még akkor is köntösben leszel, akkor
abban vezetlek oltár elé. Caine, cseréljünk zakót, az enyém elszakadt.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ma összeházasodni – suttogta Alesandra.

– Tíz perc – ismételte Colin.
Megfeszülő álla mutatta, hogy nem tűr ellentmondást, Alesandra azért tett még egy utolsó
kísérletet.
– Nem – jelentette ki lázadó arccal.
– De igen – sziszegte Colin, egészen közel hajolva hozzá.
Alesandra felsóhajtott, majd megadón bólintott. Colin elégedetten azzal, hogy lány beadta a
derekát, még közelebb hajolt, és keményen megcsókolta. Aztán megfordult, és az ajtóhoz sétált.
– Azok a gazemberek tönkretették az esküvői ruhát, Colin – mondta Jade.
Alesandra sírva fakadt. Mindenki azt hitte, a ruhával történtek zaklatták fel, de tévedtek. A
lány egészen más miatt keseredett el. Végre rájött, mit talál olyan furcsának Colinon.
– Levágattad a hajad! – csattant fel dühösen.
Colin meglepetten fordult felé. Meglátta a lány arcán legördülő könnyeket, és elfogta a
vágy, hogy megvigasztalja. Amikor azonban felé indult, Alesandra elhátrált előle. Colin erre
megtorpant. Nem szerette volna, ha menyasszonya üvegcserépbe lép, és persze megijeszteni
sem akarta.
Alesandra pokoli megpróbáltatásokon ment keresztül, és akkor ott vannak még a szokásos
esküvői izgalmak, amelyeket Colin feltételezése szerint minden menyasszony megtapasztal.
Nem csoda, ha nem viselkedik logikusan. Azzal azonban tisztában volt, ha nem sikerül megnyugtatni a lányt, akkor ebből a házasságból nem lesz semmi. Colin úgy döntött, ha Alesandra
a hajáról akar beszélni, ahelyett, hogy elárulná, mi zaklatta fel igazából, akkor legyen meg az
akarata.
– Igen – válaszolta megnyugtató hangon. – Levágattam a hajam. Nem örülsz neki?
– Egyáltalán nem – rázta a fejét Alesandra, és hangja remegett. – Sőt, igazság szerint inkább
dühít.
Alesandra látta a férfi arcán, nem érti, miért haragszik. Nyilván nem emlékezett már, mit is
mondott, amikor egyszer arról beszélgettek, miért viseli hosszan.
Szabadság. Igen, ezt a szót használta. Alesandra pontosan emlékezett minden egyes szóra,
ami akkor elhangzott. A vállig érő haj arra emlékeztette Colint, hogy szabad ember.
– Miért nem mindjárt béklyóban jelentél meg? – nézett vőlegénye lábára Alesandra.
– Miről beszélsz? – kérdezte Colin bosszankodva.
– Biztos a ruha miatt ideges – vélte Caine.
– Jobb lesz, ha kimarad ebből! – csattant fel a lány.
Caine felvonta a szemöldökét a parancsoló hang hallatán. Alesandra most valóban úgy beszélt vele, mint egy hercegnő az alattvalójával. Caine nem mert elmosolyodni, attól tartva, ha
kimutatja, mennyire szórakoztatja a helyzet, azzal csak még jobban felbosszantaná a lányt.
Így is roppant dühösnek látszott… és elkeseredettnek.
– Ó istenem, most nézd meg, mit tettél velem! – mondta Alesandra Colinnak. Karba tette a
kezét, és haragosan vőlegényére meredt, mielőtt jövendőbeli sógorához fordult volna. – Kérem, bocsásson meg, amiért így önre támadtam. Általában jól tudok uralkodni magamon, de
ez az ember egyszerűen elfeledteti velem a főtisztelendő anya aranyszabályait. Nem lennék
ilyen állapotban, ha nem vágatta volna le a haját.
– Ez az ember? – ismételte Caine vigyorogva.
– Miféle aranyszabályokat? – támadt fel Jade kíváncsisága.
– Hát nem a menyasszonyi ruha miatt vagy ennyire kétségbeesve? – tette fel Colin is a maga kérdését.
– Méltóság és illem – válaszolta Alesandra Jade-nek, majd vőlegényéhez fordult: – Nem,
nem a ruha miatt estem kétségbe – közölte. Mély lélegzetet vett, és nyugalmat erőltetett magára. Colin végül is nem tehet róla, hogy egy érzéktelen tuskó, gondolta, és tényleg a szabadságát készül feladni. – Ó, ne is törődj vele! Igen, természetesen a ruha miatt van az egész. Az

édesanyádat is fel fogja dúlni a dolog. Egy egész vagyont fizetett érte. Meg fog szakadni a szíve, ha rájön, hogy tönkretették.
– Ezek szerint azért aggódsz, hogy mi fog szólni az anyám? – próbált a dolgok mélyére ásni
Colin.
– Talán nem ezt mondtam épp az imént? Colin, hogy vagy képes ezen mosolyogni? Hiszen
nincs mit felvennem.
– Biztosan akad…
Alesandra nem hagyta, hogy befejezze.
– Ígérd meg, hogy nem szólsz az anyádnak! – követelte. – A szavadat akarom. Tönkretenné
az esküvőt, ha megtudná.
– Alesandra, ez a te esküvőd, nem az övé.
A lány azonban nem hallgatott a józan érvre.
– Ígérd meg!
Colin felsóhajtott.
– Nem mondom el neki – ígérte, de azt már nem tette hozzá, hogy az anyja minden bizonnyal észreveszi, ha Alesandra nem az esküvőre készült ruhát viseli majd. Alesandra még
mindig túl zaklatott, hogy erre gondoljon, ő pedig biztosan nem fogja figyelmeztetni rá.
Alesandra Jade-del és Caine-nel is megígértette, hogy nem szól a hercegnének. Mindegyik
gyorsan a szavát adta, csak hogy megnyugtassa a lányt. Colin a fejét csóválta menyasszonya
különös viselkedésén. Megfogta a vállát, magához húzta, és megcsókolta. Aztán elengedte, és
kisétált a szobából. A bátyja követte.
– Kicsit mintha ideges lenne, nem? – jegyezte meg Colin Caine-nek.
Fivére hatalmasat kacagott.
– El sem tudom képzelni, miért – felelte szárazon. – A menyasszonyodat megtámadta a világ két legrondább barma, halálra rémítette és majdnem elrabolta. Alesandra azt is világosan a
tudtunkra adta, hogy nem akar hozzád menni feleségül, ráadásul tönkretették a menyasszonyi
ruháját is. Nem, öcsém, tényleg nem értem, miért ideges.
– Hát igen, szörnyű volt ez a nap – morogta Colin némileg magába roskadva.
– Sebaj, ez már csak jobb lehet – bíztatta Caine, és nagyon remélte, hogy igaza lesz.
Többet nem is szóltak, amíg az előcsarnokba nem értek. Útközben zakót cseréltek. A mérettel nem volt gond, mert Colin az elmúlt évek során megvállasodott, így ugyanolyan izmos
volt, mint bátyja.
Colin megtorpant, amikor meglátta a szalonban összegyűlt tömeget.
– Tévedsz – fordult bátyjához.
– Szerinted nem lesz jobb ez a nap?
Colin a fejét rázta.
– Azt mondtad, Alesandra nem akar hozzám jönni, de tévedsz. Igenis szeretne a feleségem
lenni.
Caine elmosolyodott.
– Szóval te is észrevetted, hogy fülig szerelmes beléd.
Bár Caine megjegyzését kijelentésnek szánta, Colin mégis kérdésnek vette.
– Nem, egyelőre nem szerelmes belém, de majd az lesz. Öt év múlva, miután megcsináltam
a szerencsémet, ő is rájön, hogy nem hibázott, amikor engem választott.
Caine el sem akarta hinni, hogy öccse ilyen ostoba.
– Alesandrának nincs szüksége a vagyonodra, Colin. Már így is nagyon gazdag. Nem kell
neki más, mint…
– Hogy férjhez menjen valakihez – vágott fivére szavába Colin. – Mit keres itt ez a rengeteg
ember? – váltott témát, mivel nem volt kedve Alesandra házasulási indokainak megtárgyalásához. Mint ahogy a saját indokaira sem szívesen gondolt.

A szertartásra egy órával később került sor. Colin bátyjával együtt a pap előtt állt. A várakozás nagyon megviselte, és minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze önuralmát. Nyugtalansága önmagát is megdöbbentette, mert szerette azt hinni, hogy mindig, minden körülmények között ura tud maradni a helyzetnek. Hiszen őt nem szokta felzaklatni semmi, emlékeztette magát. A pokolba, ismerte be sóhajtva magának, most igenis ideges, és mivel ez teljesen
idegen a természetétől, nem is tudja, hogy küzdjön ellene. Nyomorúságos állapotáért Alesandrát okolta. Amíg a lány be nem lépett az életébe, eszébe sem jutott megházasodni. Ami azt illeti, még a puszta gondolattól is kilelte a hideg. Most pedig épp az ellenkezője miatt idegeskedik. Szerette volna, ha az esküvő mielőbb lezajlik, mielőtt bármi baj történhetne.
Még mindig elveszítheti Alesandrát.
– Az ég szerelmére, Colin, esküvőn vagyunk, nem temetésen! Vágj már egy kicsit derűsebb
arcot!
Colinnak esze ágában sem volt bátyja kedvére tenni. Agya egyre csak a lehetséges balesetek
körül forgott, amelyek meghiúsítják az esküvőt.
Aztán a szalon ajtajában megjelent Williamshire hercege, karján a menyasszonnyal. Alesandra szorosan kapaszkodott gyámapjába. Colin a lányra szegezte tekintetét, apját egy pillantásra sem méltatta. Ahogy lépésről lépésre közeledett a menyasszony, úgy lett egyre nyugodtabb a vőlegény. Az elégedettség érzése elmosta az aggodalmat, és mire Alesandra mellé ért,
Colin arcáról eltűnt a komor kifejezés.
Ez a gyönyörű teremtés mostantól hozzá fog tartozni.
Alesandra remegett idegességében. Egyszerű, de elegáns szabású elefántcsontszínű szaténruhát viselt, melynek dekoltázsa diszkrét volt ugyan, mégis valahogy izgalmasan kihívó. Nem
vett fel ékszert, kezében nem volt virág, és a haját sem tűzte fel. Minden ékessége a szabadon
a vállára omló sötét hajzuhatag volt.
Teremtőm, mennyire kedvére való ez a lány! Colin mosolygott menyasszonya félénkségén.
Alesandra a világért sem nézett volna rá. Tekintetét a földre szegezte, még akkor is, amikor
gyámapja megcsókolta. Mint ahogy el sem akarta engedni biztos támaszát. A hercegnek úgy
kellett lefejtenie a lány ujjait a karjáról, hogy aztán átadja Colinnak.
Családtagok és barátok vették körül őket. Alesandra legszívesebben megszökött volna.
Csapdába esett vadnak érezte magát. Attól félt, hogy Colinnal együtt óriási baklövést követnek el. Már annyira reszketett, hogy alig tudott megállni a lábán, és fuldokolva kapkodta a levegőt. Ekkor Colin megfogta a kezét, és bátorítón megszorította. Különös módon, a férfi érintésére enyhült Alesandra idegessége.
Az igazi segítség azonban, amely megszabadította maradék félelmeitől is, Caine négyéves
kislányától érkezett. Mivel a kicsi nem látta, mi folyik elöl, átfurakodott a tömegen, és addig
ügyeskedett, míg Alesandra mellé nem ért. Úgy tett, mintha nem látná anyja helytelenítő
fejcsóválását. Felnyúlt, és megfogta a menyasszony kezét.
A lelkész kinyitotta az imakönyvét, és felnézett. Ekkor vette észre a gyermeket, és nyomban
köhécselni kezdett, hogy leplezze jókedvét.
Alesandra nem volt ennyire fegyelmezett. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a sötét hajú,
zöld szemű csöppségre, hogy kacagásban törjön ki. Olivia láthatóan remekül érezte magát, és
bárkinek is kellett volna rá vigyáznia, hanyagul végezte a munkáját. A gyerek kész
katasztrófa volt. Szoknyája alja csupa sár, annak bizonyságául, hogy a kislánynak sikerült kiszöknie a kertbe. A konyhába is bejutott. Erről árulkodott a ruha felsőrészén éktelenkedő
puncsfolt. A ruhácska selyemöve lecsúszott a csípőjére, de a legmulatságosabb mégis az a hatalmas, rózsaszínű szalag volt, amely mindig a kislány jobb szemére csúszott, hiába próbálta a
feje tetején tartani.

Jade bizonyára szívbajt kapott, amikor meglátta, hogy fest a lánya, gondolta Alesandra. Caine igyekezett menteni a helyzetet. Lehajolt, és a mátkapár mögött átnyúlva megpróbálta elkapni a kis ördögfiókát, de Olivia odébb táncolt, és boldogan kuncogott.
Végül Alesandra vette kezébe a dolgot. Elhúzódott Colintól, és a kislányra fordította minden figyelmét. A ruháján levő foltokkal persze nem tudott mit kezdeni, de a derekára igazította és megkötötte a selyemövet, és a masnit is visszatűzte a hajába. Olivia hagyta, hogy Alesandra sürgölődjön körülötte, majd amikor végzett, újra megfogta a kezét.
Alesandra felegyenesedett, és a lelkész felé fordult. Még mindig nem nézett Colinra, de már
félénken odanyúlt, és megérintette az ujjait. A férfi megértette szándékát, és ismét finoman
megszorította a kezét.
Alesandra megnyugodott végre. Hangja alig remegett, amikor válaszolt a pap kérdésére. Azt
is észrevette, hogy mihelyt kimondta a boldogító igent, Colin láthatóan ellazult. Ekkor ránézett, és látta, hogy a férfi őt figyeli, és mosolyog. A szemében megcsillanó huncut szikráktól
Alesandrának hevesebben kezdett dobogni a szíve.
Végre befejeződött a szertartás. Colin gyengéden maga felé fordította feleségét, hogy
megcsókolja. A jelenlevők éljeneztek. Colin épp hogy csak végigsimított szájával Alesandra
ajkán, majd nyomban el is húzódott tőle, hogy fogadják a gratulációkat. De egy pillanatra sem
engedte el hitvesét. Átkarolta a derekát, és szorosan magához ölelte.
Alesandra később nem emlékezett az esküvőt követő ünnepségre. Úgy érezte, mintha valami ködben járkálna. Pohárköszöntők hangzottak el a vacsora előtt, alatt és után, de ő egyetlen
szóra sem emlékezett. Colin családja és barátai vették körül, és az a tény, hogy azonnal maguk közé fogadták, kimondhatatlan boldogsággal töltötte el.
Sir Richards ragaszkodott hozzá, hogy váltson néhány szót Colinnal és a bátyjával a könyvtárban, de Colin folyamatosan elodázta a dolgot. Az igazgató azonban nem hagyta lerázni magát, és végül – miután Alesandra szavát vette, hogy a testőrei közelében marad – Colin beadta
a derekát. Caine és Richards kíséretében felvonult az emeletre, hogy aztán alig tizenöt perc
múlva vissza is térjen a földszintre.
Feleségét a szalonban találta, amint egyszerre három társalkodó partnerre is próbál odafigyelni. Marian Rose haza akart menni vele, Catherine azt szerette volna tudni, mikor találkoznak legközelebb, Colin apja pedig két fia gyerekkori csínytevéseiről mesélt mindenkinek, aki
hajlandó volt meghallgatni.
Úgy tűnt, Alesandrát lassan maguk alá gyűrik a nap eseményei. Colin úgy döntött, ideje hazavinni hitvesét. Az újdonsült asszonyka nem vitatkozott férjével, sőt, inkább megkönnyebbültnek látszott.
Húsz percükbe telt, mire köszönetet mondtak, és mindenkitől elbúcsúztak, és épp mikor Colin a türelme végére ért, már be is ültek a hintóba, hogy hazarobogjanak. A hintó belsejében
uralkodó csend éles ellentéte volt az egész napi zsivajnak és zűrzavarnak. Colin kinyújtóztatta
a lábát, lehunyta a szemét, és elmosolyodott.
A nászéjszaka jutott eszébe.
Alesandra merev tartással ült vele szemben, kezét szorosan összekulcsolta az ölében.
Ő is a nászéjszakára gondolt.
Colin kinyitotta a szemét, és meglátta a lány gondterhelt arcát. Azt is észrevette, milyen görcsösen szorítja össze a kezét.
– Valami baj van? – kérdezte, bár sejtette, miért ideges hitvese.
– Ma éjjel…
– Igen?
– Ragaszkodsz hozzá, hogy együtt aludjunk?
– Igen.
Alesandra magába roskadt. Arcából kifutott minden vér, és kétségbeesettnek látszott. Colin
majdnem elnevette magát, de szerencsére még idejében észbekapott. Gazembernek érezte ma-

gát, amiért mulatságosnak találja a lány elkeseredését. Végül is Alesandra ártatlan, és
nyilvánvalóan fél az ismeretlentől. Az ő kötelessége az lenne, hogy megnyugtassa, nem pedig
az, hogy még növelje is az aggodalmait.
– Minden rendben lesz – suttogta megnyugtatónak szánt hangon, de látta a lány arcán, hogy
egyáltalán nem hisz neki.
– Ezek szerint nincs szándékodban újratárgyalni a dolgokat.
– Mit akarsz még újratárgyalni?
– Az előnyöket, amiket ettől a házasságtól remélsz.
Colin lassan megcsóválta a fejét, mire Alesandra elhúzta a kezét.
– Hidd el, minden rendben lesz – ismételte Colin.
– Mondod te – lehelte elhaló hangon Alesandra. – De nincs a birtokomban egyetlen bizonyíték sem, amely igazolná, hogy igazad van. Nincs véletlenül valami anyagod a témában, amelyet elolvashatnék lefekvés előtt?
Colin hátradőlt az ülésen, és furcsán nézett rá. Javára legyen mondva, nem nevetett.
– Miféle anyagra gondolsz?
– Arra gondoltam, hogy talán akad egy kézikönyved… vagy bármid – magyarázkodott Alesandra, közben mindent elkövetett, hogy ne tördelje a kezét, nehogy a férfi meglássa, mennyire ideges. – Valami, amiben leírják, mi fog történni – tette hozzá, és látszólag közönyösen
megvonta a vállát. – Csak kíváncsi vagyok, biztos megérted.
Colin értette, hogy Alesandra halálra van rémülve. Bólintott, mintha elhinné a lány füllentését.
– Nem azt mondtad, hogy a főtisztelendő anya felvilágosított mindenről, amit tudnod kell? –
érdeklődött könnyed hangon.
A lány sokáig nem válaszolt. Colin türelmesen várt. Alesandra kinézett az ablakon. Odakint
sötét volt, de a hold elég fényt adott ahhoz, hogy felismerje, hol járnak. Mindjárt hazaérnek.
Nem fogja elveszíteni az önuralmát, mondogatta magának. Elvégre felnőtt nő. Nevetséges
lenne idegeskednie.
– Alesandra, felelj nekem! – szólt rá Colin.
A lány közönyös hangon kezdett magyarázkodni, remélve, hogy ezzel elleplezi zavarát.
– A főtisztelendő anya valóban beszélt velem erről négyszemközt, de most kezdem csak felismerni, hogy nem árult el néhány fontos részletet.
– Egészen pontosan mit mondott neked?
– Hát ezt is meg az is – suttogta vállat vonva, mert nem szívesen beszélt volna tovább a
témáról, és már azt is megbánta, hogy egyáltalán megemlítette. Colin azonban nem akarta
annyiban hagyni.
– És mit takart ez az ez meg az?
Ekkor a hintó egy zökkenéssel megállt Colin háza előtt. Alesandra a kilincs után kapott, de
Colin megragadta a kezét, és el sem engedte.
– Még nem válaszoltál – emlékeztette.
Alesandra a férfi kezét nézte. Legalább kétszer akkora volt, mint az övé. Jóságos isten, miért is nem figyelt eddig a méreteire?! Hát persze, azért, mert esze ágában sem volt egy ágyban
hálni vele. Legalább néhány évig, amíg meg nem szokja, hogy… Ó, uramisten, milyen naiv is
volt! Alesandra hirtelen komplett idiótának érezte magát.
Mégiscsak jobb lett volna a zárdában maradni, és felvenni az apácaruhát, döntötte el.
– Azt mondta, nem nekem való az apácaélet – bökte ki hirtelen hangosan, aztán felsóhajtott.
– Nem vagyok elég alázatos. Igen, ezt mondta.
Colin persze tudta, hogy a lány szándékosan igyekszik elterelni a szót.
– És mit mesélt a nászéjszakáról?
– Azt, hogy a nő teste egy szentély. Tessék, válaszoltam. Most már elengedsz végre? Szeretnék kiszállni.

– Még nem – mondta Colin, és hangjának gyengédsége áthatolt a lány zavarának falán.
– Addig nem hagysz békén, amíg mindent el nem mondok, ugye?
Colin elmosolyodott a zsémbes arc láttán.
– Úgy van.
– Colin, lehet, hogy nem tűnt fel neked, de engem feszélyez ez a téma.
– Észrevettem.
Alesandra hallotta a férfi hangján, hogy jól szórakozik, de nem mert felnézni, mert tudta, ha
mosolyt lát az arcán, sikítani fog.
– Te is zavarban vagy?
– Én nem.
Alesandra ismét megpróbálta elhúzni a kezét, de a férje nem engedte. Szorosan tartotta.
Uramisten, micsoda makacs alak! Nem fogja innen kiengedni, míg mindent el nem mond.
– A férfiak ott akarnak imádkozni – bökte ki.
– Hol? – értetlenkedett Colin.
– A szentélyben – felelte kis híján kiáltva Alesandra.
Colin nem nevetett. Elengedte a lány kezét, és hátradőlt. Lába így is hatékonyan elzárta az
ajtót, ha netán asszonyának szökési szándékai lennének.
– Értem – mondta, és igyekezett semleges hangon beszélni, remélve, hogy ezzel enyhítheti
Alesandra aggodalmait.
A szín kezdett visszatérni a lány arcába. Most úgy festett, mintha leégett volna a napon. Colinnak tetszett a lány ártatlanságának ilyetén megnyilvánulása.
– Mit mondott még? – nógatta.
– Hogy nem szabad hagynom nekik.
– Az imádkozást?
Alesandra bólintott.
– Nem engedhetem, hogy bárki is hozzám érjen, amíg férjhez nem megyek. Utána már rendben van, mivel az egyesülés eredménye nemes és értékes.
Alesandra felnézett, hogy lássa, mit szól a férje ehhez a magyarázathoz. Hitetlenkedő arca
láttán arra a következtetésre jutott, hogy nem érti a dolgot.
– Mármint a gyermekáldás az értékes eredmény – tette hozzá.
– Erre magam is rájöttem.
Alesandra erre hátradőlt, és igazgatni kezdte a ruháját. Egy hosszú perc telt el néma csendben.
– A főtisztelendő anya kihagyott néhány fontos részletet, nem igaz? – szólalt meg végül Colin.
– De igen – suttogta Alesandra megkönnyebbülten, hogy férje rájött végre tudása hiányosságaira. – Ha lenne valami könyv vagy magyarázó füzetecske, amit elolvashatnék…
– Nincs ilyen témájú anyag a dolgozószobámban. Nem is tudom, megjelent-e ilyesmi nyomtatásban.
– De bizonyára…
– Ó, persze akad egy-két kiadvány, de egyik sem olyan, amit a kezedbe adnék. Nem is
könyvesboltokban lehet beszerezni őket.
Azzal kinyitotta a zárat, és szélesre tárta az ajtót, de közben egyetlen pillanatra sem vette le
tekintetét piruló feleségéről.
– Akkor mit javasolsz, mitévő legyek? – kérdezte Alesandra makacsul a padlót bámulva.
Colin gyengéden felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen, és látta tekintetében az aggodalmat.
– Azt javaslom, hogy bízz bennem.
Ez inkább parancsnak hangzott, mint javaslatnak. Alesandra mégis úgy döntött, hogy nincs
más választása, mint hinni neki, ezért gyorsan biccentett.

– Rendben van, bízom benned.
A gyors beleegyezés elégedettséggel töltötte el Colint. Tisztában volt vele, miért olyan fontos Alesandra számára, hogy pontosan tudja, mi fog történni. Ez is egyfajta módja volt, hogy
uralkodni tudjon magán. Minél többet tud, annál kevésbé fél.
Normális esetben a lányokat az anyjuk világosította fel a hálószoba rejtelmeiről. Legalábbis
Colin úgy képzelte, hogy így működik a dolog. Feltételezte, anyja már beszélt Catherine húgával a házasságról. Alesandra édesanyja azonban meghalt, mielőtt lánya elég idős lett volna
az ilyen beszélgetéshez. Így aztán valamelyik apáca vállalta ezt a feladatot.
– Hány éves is pontosan ez a zárdafőnöknő? – kérdezte.
– Nyolcvannak néz ki, de lehetséges, hogy fiatalabb. Sohasem mertem megkérdezni. Miért?
– Nem fontos. Alesandra, mindent el fogok mondani, amit tudnod kell.
Gyengéd hangja gyógyír volt a lány aggodalmaira.
– Igazán?
– Hát persze – ígérte Colin, majdnem hogy szórakozottan. Képzeletben megpróbálta maga
elé vetíteni az idős apácát, amint az élet dolgait magyarázza Alesandrának, olyan szavakat
használva, mint a szentély és az imádkozni. A mindenit, de szerette volna hallani azt a beszélgetést!
Alesandra látta Colin szemében a különös csillogást, és arra a következtetésre jutott, hogy
férje mulat a naivitásán.
– Igazán sajnálom, hogy ennyire… tapasztalatlanul viselkedem.
– Mert tapasztalatlan is vagy – mutatott rá a férfi.
– Igen, és valóban sajnálom.
– Én nem – nevetett Colin.
– És tényleg válaszolni fogsz minden kérdésemre? – kérdezte Alesandra, mert még mindig
nem volt biztos benne, hogy hihet neki. – Nem fogsz kihagyni semmit? Mert nem szeretem a
meglepetéseket.
– Nem fogok kihagyni semmit – ígérte Colin.
Alesandra felsóhajtott, abbahagyta a ruhája igazgatását is. Colin ígérete segített neki, hogy
úrrá legyen a félelmén. Még azt sem bánta, hogy férje mulat zavarán. A lényeg, hogy mindent
elmond neki, amit tudnia kell. A hálától valósággal elgyöngült.
– Rendben, akkor nem lesz semmi baj – mondta végül. – Nem kellene végre kiszállnunk?
Colin jónak találta az ötletet. Ő ugrott ki elsőként, aztán megfordult, hogy kisegítse Alesandrát. A két testőr komor aggodalommal figyelte hercegnőjét. Legszívesebben hét lakat
alatt tartották volna úrnőjüket.
Flannaghan az ajtóban várt rájuk. Kitörő örömmel üdvözölte a ház új asszonyát. Elvette tőle
a köpenyét, a karjára terítette, majd melegen gratulált az ifjú párnak.
– Ha szeretne most felmenni, hercegnő, előkészíttetem a fürdővizét.
A feszült nap után nagyon is vonzónak tűnt egy forró fürdő. Igaz, ez már a második lenne,
de a főtisztelendő anya azt szokta mondogatni, a tisztaság istennek tetsző dolog, így nem érezte helytelennek a dolgot.
– Colin szeretne néhány szót váltani velem a dolgozószobában – mondta Flannaghannek. –
Majd utána megfürdök.
– Fürödj csak meg előbb – szólt közbe Colin. – Nekem még úgyis át kell néznem néhány hivatalos papírt.
Ez persze hazugság volt. Colinnak esze ágában sem volt munkával tölteni a nászéjszakáját,
de arra gondolt, a fürdő talán segít Alesandrának megnyugodnia kissé, hitvese ugyanis nagyon úgy festett, mint akire ráfér egy kis lazítás. Pokoli egy nap volt ez a számára, s bár kevésbé aggódónak látszott most, Colin tisztában volt vele, mennyire feszült.
– Ahogy kívánod – bólintott Alesandra, és követte a komornyikot az emeletre. Colin szorosan a nyomában lépkedett.

– Szép volt az esküvő, hercegnő? – kérdezte Flannaghan.
– Ó igen – felelte lelkesen Alesandra. – Minden egész jól ment. Nem igaz, Colin?
– Leszámítva, hogy majdnem elraboltak.
– Igen, de attól eltekintve igazán csodálatos volt, nem?
– És megfenyegettek.
– Igen, de…
– Tönkretették a menyasszonyi ruhádat.
Alesandra felért a lépcső tetejére, de erre megpördült, és haragos pillantást vetett a férjére.
Nyilvánvalóan nem örült, hogy felemlegeti a kellemetlenségeket.
– Minden menyasszony szeretné hinni, hogy az ő esküvője volt a legcsodálatosabb a világon – jelentette ki.
– Akkor a mienk tökéletes volt – kacsintott rá a férfi, mire Alesandra elégedetten elmosolyodott.
Flannaghan megvárta, míg kettesben marad úrnőjével a hálószobában, s csak utána faggatta
ki a részletekről. Közben Raymond és Stefan teletöltötte az ovális kádat gőzölgő, forró vízzel.
A komornyik már gondosan kicsomagolta a hercegnő ruháit, és az ágyra készített egy hófehér
hálóinget és köntöst.
Alesandra hosszasan fürdött. A forró víz ellazította, és segített feloldani teste feszültségét.
Rózsaillatú szappannal megmosta a haját, majd a kandalló mellé ült, hogy megszárítsa. Nem
sietett, hiszen tudta, hogy férje szorgosan dolgozik, és minden bizonnyal meg is feledkezett az
idő múlásáról.
Eltelt egy óra is, mire úgy döntött, hogy megzavarja a munkában. Haja tökéletesen megszáradt, mégis, miután felvette köntösét, újabb tíz percet töltött azzal, hogy kifésülje, közben nagyokat ásított. A forró fürdő és a tűz melege elálmosította, de semmiképp nem akart elaludni,
míg Colin a nászi ágy rejtelmeiről magyaráz.
Átsétált a dolgozószobához, bekopogott, majd belépett. Colin nem ült az íróasztalnál, és
Alesandrának fogalma sem volt, hogy férje vajon lement a földszintre, vagy a hálószobájában
van. Úgy döntött megvárja, mivel feltételezte, hogy Colin a dolgozószobában akar vele beszélni. Az íróasztalhoz lépett, hogy tollat, tintát készítsen elő a jegyzeteléshez. Ekkor a hálószobába vezető ajtóban megjelent a férje.
Alesandrának elakadt a lélegzete a látványtól. Nyilvánvaló volt, hogy ő is megfürdött, mivel
haja nedvesen csillogott. Egy fekete nadrágon kívül semmit sem viselt, és az sem volt begombolva.
Gyönyörű teste, bronzbarna bőre, és izmainak könnyű játéka párducra emlékeztette a lányt.
Mellkasát sűrű szőrzet borította, mely a derekánál v-alakba keskenyült, és… Alesandra nem
mert lejjebb nézni.
Colin összefont karral támaszkodott az ajtófélfának, és mosolygott. Alesandra elpirult, és
közben idegesen gyűrögette az asztalról felkapott papírlapot. Colin tisztában volt vele, hogy
most végtelen türelemre és tapintatra lesz szükség, hogy legyőzze ifjú hitvese félelmét az ismeretlentől. Nem lesz könnyű, hisz még sohasem volt dolga szűz lánnyal, és elég volt Alesandrára nézni, hogy máris lázba jöjjön. Tekintete felesége szájára tapadt, és csak arra tudott
gondolni, milyen gyönyöröket tartogat számára ez a csábító ajak.
– Colin, mire gondolsz?
A férfi úgy vélte, nem lenne okos dolog elárulni az igazságot.
– Arra, hogy mit csinálsz azzal a papírral – hazudta inkább.
Alesandra olyan zavart volt, hogy előbb le kellett nézni ahhoz, hogy megértse, mire is vonatkozott a kérdés.
– Jegyzetelni akarok rá – nyögte ki.
Colin szemöldöke a magasba szökkent.
– Jegyzetelni?

– Arra gondoltam, ha mindent leírok, miközben magyarázol, akkor később sem feledkezem
meg semmi fontosról. Igazam van, Colin?
Az aggodalmas hang hallatán a férfi visszafojtotta jókedvét.
– Milyen előrelátó vagy – dicsérte meg hitvesét.
– Köszönöm – mosolygott Alesandra. – Az apám tanított meg rá, hogyan szervezzem meg a
dolgokat. Aztán az apácák folytatták a nevelésemet.
Istenem, bárcsak ne fecsegne összevissza!
– Hány éves voltál, amikor meghalt az apád?
– Tizenegy.
– És még emlékszel…
– Igen, minden egyes szavára. Így akartam örömet szerezni neki, Colin, és élveztem minden
percet, amelyet vele tölthettem. Őt boldoggá tette, hogy az üzleti ügyeiről beszélhetett nekem,
és pedig annak örültem, hogy belevont a dolgaiba.
A papírlap már galacsinná gyűrődött Alesandra kezében, de Colin kételkedett benne, hogy a
lány egyáltalán tudatában van annak, mit csinál.
– Csak a kulcsszavakat fogom leírni – ígérte Alesandra.
Colin lassan megrázta a fejét.
– Nem lesz rá szükséged – biztosította. – Anélkül is emlékezni fogsz minden szavamra.
Colin roppant büszke volt magára, amiért megállta nevetés nélkül.
– Rendben van – mondta Alesandra, és vissza akarta tenni a papírlapot az asztalra. Csak ekkor vette észre, mennyire összegyűrte. Erre a szemetes kosárba hajította a galacsint, majd férje felé fordult, és fürkészően végigmérte.
A férfi meleg tekintetétől jólesőn megborzongott, félmosolya láttán pedig szíve őrült táncba
kezdett. Mély lélegzetet vett, és nyugalmat parancsolt magára.
– Teremtőm, milyen gyönyörű férfi! – Alesandra észre sem vette, hogy hangosan is kimondta gondolatát.
Colin jót kacagott a dicséreten. Nevetése azonban most nem sértette a lányt, aki azon kapta
magát, hogy ő is mosolyog.
– Legalábbis egy sárkányhoz képest – tette hozzá évődve.
A férfi tekintetétől görcsbe rándult a gyomra. Valamit tennie kell a kezével, határozta el, és
gyorsan össze is fonta.
– Elkezdhetjük végre a beszélgetést?
– Mindent a maga idejében – intette Colin. – Most jut eszembe, még rendes hitvesi csókot
sem kaptál tőlem.
– Nem? – nyílt tágra a lány szeme.
A férfi megrázta a fejét, majd közelebb intette Alesandrát. A lány lassan odasétált hozzá, és
megállt közvetlenül előtte.
– Akkor most meg fogsz csókolni? – suttogta elfúló hangon.
– Igen – húzta el a szót a férfi. Lassan ellökte magát az ajtótól, és a lány fölé tornyosult.
Alesandra azonnal hátralépett.
Nem fél Colintól, emlékeztette magát, és különben is, nagyon szeretné, ha megcsókolná. Erre ismét közelebb lépett.
– Szeretem, ahogy csókolsz – ismerte be.
– Tudom – vigyorgott öntelten a férfi.
Biztos tudja, milyen ideges vagyok, gondolta Alesandra, és roppantul élvezi.
– Honnan tudod? – kérdezte, remélve, hogy valami csattanós válasszal vághat majd vissza.
– Az, ahogy az érintésemet fogadod, elárulja, hogy mennyire élvezed.
Alesandra erre nem tudott mit kigondolni. Igazság szerint, nehezére esett gondolkodni egyáltalán. Persze erről csakis Colin tehet. Tekintete forró tüzeket gyújtott a gyomrában. Megérezte a kezét a derekán, és lenézett. Férje a köntös övével foglalatoskodott. Alesandra meg

akarta állítani, de mielőtt megmozdulhatott volna, Colin már ki is bontotta a bogot, és lesimogatta a válláról a ruhadarabot.
– Ezt miért tetted?
– Nekem úgy tűnt, hogy meleged van.
– Ó!
A köntös a földre esett. A lány hálóinge elég átlátszó volt ahhoz, hogy Colin lássa testének
finom körvonalait. Alesandra megpróbálta eltakarni magát, de férje nem engedte. Szorosan
magához ölelte.
– Karolj át, Alesandra! Tarts szorosan, míg csókollak.
A lány engedelmeskedett. Átkarolta a férfi nyakát, ő pedig lehajolt, és kóstolgatni kezdte a
száját. Nyelvével végigsimított az alsó ajkon, amitől Alesandra megborzongott. Szorosabbra
fogta ölelését, és lábujjhegyre emelkedve elmélyítette a csókot. Keble hozzáért a férfi mellkasához, és halk, meglepett sóhaj hagyta el ajkát. Hirtelen súlyosnak, feszesnek érezte mellét,
mellbimbói megkeményedtek, de egyáltalán nem találta kellemetlennek az új élményt, inkább
furcsának, de csodálatosnak. Szándékosan ismét hozzásimult a férfihoz, persze csak finoman,
óvatosan, hogy meg se nagyon érezze, nehogy Colin túl merésznek találja. Titokban mégis azt
szerette volna, ha férje merésznek hiszi. A kemény férfitest teljesen felajzotta, annyira, hogy
nem tudott betelni vele.
A férfi teljesen megőrjítette, ahogy nyelvével, fogaival becézgette ajkát. Alesandra nem sokáig tudott ellenállni az édes kínzásnak. Türelmetlenül férje hajába markolt, így mondva el
szavak nélkül, hogy többet akar.
Colin szája végül megkönyörült rajta. Ajkára tapadt, nyelve gyönyört adón cirógatott… lassan, ráérősen, mintha az övé lenne a világ minden ideje. Hosszasan időzött az édes ajkakon, a
vágy tüzeit gyújtva fel hitvesében.
Alesandra halk nyögése arról árulkodott, hogy nagyon is tetszik neki, amit művel. Colin egy
pillanatra elhúzódott tőle. A szemébe nézve meglátta benne a szenvedélyt, s tudta, saját vágya
tükröződik benne. Ő is felnyögött, mély torokhangon.
– Olyan édes vagy! Nyílj meg nekem! – követelte reked suttogással.
Időt sem hagyva Alesandrának, hogy engedelmeskedjen, megragadta az állát, s hüvelykujjával lejjebb kényszerítette, hogy aztán nyelve követelőzőn behatoljon az áhított forróságba.
Érezte, hogy Alesandra teste elernyed a karjában, s ez az ártatlan reakció elfeledtette vele elhatározását, hogy lassan fog haladni. Hirtelen olyan mohó éhség vett erőt rajta, hogy többé
nem tudott uralkodni magán. Csókja egyre keményebb, követelőzőbb lett, míg végül mindketten reszkettek a vágytól. Alesandrát szinte elemésztette a tűz, amelyet Colin érintése gyújtott
benne. Nem félt már attól, mi következhet. Nem is gondolt rá… nem is tudott gondolkodni.
Teste ösztönösen mozdult… még közelebb bújt férjéhez. Nem is volt tudatában mit tesz, vagy
hogy mit művel vele a férfi. Szorosan belékapaszkodott, és Colin önuralma kis híján semmivé
lett, amikor hitvese nyögdécselni kezdett, és csípőjét csábítón a férfiasságához nyomta.
Csókjuk egyre vadabbá, szenvedélyesebbé vált. Az idő megszűnt számukra létezni.
A végtelennek tűnő pillanat mégis túl gyorsan véget ért. Amikor Colin elhúzódott tőle, Alesandra ajka vörös és nedves volt a csóktól. Még érezte a lány ízét az ajkán, de nem érte be
ennyivel.
Alesandra elakadó lélegzettel simult férjéhez, fejét a vállára hajtotta. Colin a karjába emelte,
és átvitte a hálószobába. Gyengéden az ágyra fektette, majd megállt mellette, és némán figyelte. Perzselő tekintete felforrósította, ugyanakkor megborzongtatta a lány testét.
Férje csókjai elbágyasztották Alesandrát, ám éber lett, mikor látta, hogy Colin nekilát megszabadulni a nadrágjától. Alesandra gyorsan lehunyta a szemét, és megpróbált elfordulni, de a
férfi gyorsabbnak bizonyult. Egyetlen mozdulattal lekapta magáról a nadrágot, és már mellé is
bújt, mielőtt még a lány az ágy másik végébe húzódhatott volna.

Colin a hálóingénél fogva kapta el. A finom kelme elhasadt a hirtelen mozdulattól, és Alesandrának még pislantani sem maradt ideje, máris ott feküdt meztelenül Colin ránehezedő teste alatt.
Alesandra megmerevedett. Colin térdével gyengéden szétfeszítette a lábát, aztán elhelyezkedett rajta, pontosan úgy, ahogy azóta álmodozott róla, mióta megismerte. Kemény férfiassága
a lány ágyékának puha fürtjeihez ért. Colin hangosan felnyögött gyönyörében.
A valóság sokkal jobb volt, mint az álomképek, hiszen hogyan is képzelhette volna el, milyen hihetetlenül puha és finom lesz Alesandra bőrének érintése. Keble is teltebb volt, mint a
fantázia világában, és semmi sem írhatja le azt az élményt, amikor érezte, hogyan reszket a
lány a karjában. Ez már maga a mennyország, gondolta.
– Colin, nem jött még el az ideje, hogy sort kerítsünk a beszélgetésre?
A férfi felkönyökölt. A lány tekintetében aggodalom, míg az övében diadal ült.
– Dehogynem – mondta, azzal két kezébe fogta a lány arcát, és szorosan tartotta, míg
hosszan, keményen megcsókolta.
A csók ismét felkeltette Alesandra remegő vágyát. Nem tudta megállni, hogy át nem ölelje
férje derekát, közelebb vonva őt magához. Lábujjai a férfi vádliját cirógatták, és hirtelen úgy
érezte, nem elég, hogy pusztán magához szorítja. Többet akart. Meg akarta érinteni. Keze
vándorútra indult a férfi hátán, karján.
A pillekönnyű érintés volt a legérzékibb dolog, amit Colin valaha is megtapasztalt. Figyelme ekkor hitvese nyaka felé fordult. Alesandra kissé elfordította a fejét, hogy férje jobban
hozzáférjen. A férfi finoman harapdálni kezdte a fülcimpáját, és a lány egész testében beleborzongott a gyönyörbe. Nyugtalanul megmozdult, még többet követelve. Colin erre lejjebb
merészkedett. Végigcsókolta a nyak vonalát, majd nyelve beóvakodott a keblek közé. Alesandrának rózsa és nő illata volt. Bódító kombináció. Colin mélyen belélegezte a szédítő illatot, majd úgy döntött, hogy meg is kóstolja.
Kétségtelen, hogy férje túl sokat enged meg magának, gondolta Alesandra, de belepusztul,
ha abbahagyja. A férfi ujjai összezárultak a mellén, és Alesandra még többért sóvárgott. Nem
értette a belsejében dúló érzéseket, de úgy érezte, mintha teste tagjait csak úgy lazán egymáshoz fércelték volna, és a cérna bármelyik pillanatban elszakadhat. Ekkor Colin szája lecsapott
a mellbimbójára, és Alesandra kis híján kiugrott az ágyból. Felsikoltott félelmében és gyönyörében. Szinte elviselhetetlen volt az érzés… elviselhetetlen és csodálatos is ugyanakkor. Keze
erőtlenül hullt oldalához, de kétségbeesetten markolta meg a lepedőt, mintegy támaszt remélve tőle az őt elárasztó érzelmek viharában.
– Colin!
Szinte zokogva szakadt ki belőle a név, és amikor a férfi szopogatni kezdte a mellbimbóját,
egész testében megvonaglott. Nem volt többé ura saját magának. A férfi keze testének minden
porcikáját bebarangolta. Alesandra zihálva felsóhajtott, majd nyöszörögni kezdett. Colin szája
ismét az övére tapadt, miközben ujjai a szüzességét takaró puha fürtök közt matattak. A lány
próbálta megállítani, de a férfi nem hagyta. Lassan, óvatosan behatolt a szűk, síkos nyílásba,
majd visszahúzta a kezét. Hüvelykujjával dörzsölgetni kezdte azt a pontot, amitől a nők elvesztik a fejüket. Addig simogatta, míg Alesandra nem vágyott másra, csak a kielégülésre.
Colin még sohasem találkozott olyan nővel, aki ennyire őszintén reagált volna közeledésére,
és ez szinte lehetetlenné tette, hogy megőrizze önuralmát.
– Kicsikém, olyan szoros vagy… – nyögte.
Alesandra alig tudott odafigyelni arra, amit mond.
– Nem bírom tovább, Colin! Kérlek…
Alesandra maga sem tudta, mit akar férjétől, de abban biztos volt, hogy megőrül, ha a férfi
nem hagyja abba ezt az édes kínzást.
Colin nagyon remélte, hogy a lány készen áll. Lefejtette görcsösen kapaszkodó ujjait a lepedőről, és a saját nyaka köré fonta őket. Térdével szélesebbre tárta a lábát, kezét a csípője alá

csúsztatta, hogy közelebb húzza magához. Lassan hatolt belé, majd megtorpant a szüzesség
kapujánál. Megpróbált gyengéden átjutni rajta, de kísérlete kudarcot vallott. A vékony hártya
meglepően szívósnak bizonyult. Colin állkapcsa megfeszült, és úgy zihált, mintha kilométereket futott volna. A gyönyör szinte elviselhetetlenül erős volt, és Colin önuralma utolsó morzsáiba kapaszkodott. Tudta, hogy fájdalmat okoz hitvesének, mert a lány felsikoltott, és
megpróbálta ellökni magától.
– Minden rendben lesz, kedvesem – nyugtatta gyengéd hangon. – A fájdalom hamarosan elmúlik. Csak kapaszkodj belém! Ó, drágám, ne mozogj… még ne!
A gyengéd óvatoskodás csak további fájdalmat okozna a lánynak… őt pedig megölné. Colin
homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, és tudta, meg fog őrülni, ha nem temetheti el mélyen
magát hitvese testében.
Szorosan megragadta és megemelte a lány csípőjét, aztán egyetlen erőteljes lökéssel mélyen
beléhatolt. Alesandra felsikoltott, ahogy testét tőrdöfésként járta át a fájdalom, míg a férfi
gyönyöre a tetőfokára hágott. Izmos testével az ágyhoz szegezte asszonyát, és büszke, tulajdonosi érzés töltötte el. Teremtőm, úgy illik hozzá ez a nő, mint a tulajdon bőre! Legszívesebben
visszahúzódott volna, hogy aztán ismét előre törhessen, de nem tette. Időt akart adni feleségének, hogy hozzászokjon. Alesandra körmei végigszántották a hátát, és Colin tudta, kedvese
szabadulni igyekszik. Meg akarta csókolni, de a fiatalasszony elfordította a fejét. Erre a fülét
csókolta meg, aztán az arcát, miközben mindent elkövetett, hogy legalább annyi ideig uralkodni tudjon heves vágyán, míg újra fel nem szítja hitvesében a szenvedély tüzét.
Alesandra arcán könnyek patakzottak, és halkan felzokogott.
– Ne sírj, édesem! Annyira sajnálom, de meg kellett tennem. Tudom, hogy fájdalmat okoztam, de mindjárt enyhülni fog a kín. Hidd el sokkal jobb lesz. Csak ölelj át, kicsim! Szorosan
ölelj át!
A férfi hangjából kicsengő aggodalom sokkal megnyugtatóbban hatott rá, mint maguk a szavak. Az öröm harcolt a fájdalommal. Alesandrát teljesen összezavarták az egymásnak
ellentmondó érzelmek, és fogalma sem volt, mit tegyen. Szerette volna, ha férje abbahagyja,
amit csinál, ugyanakkor arra vágyott, hogy örökké így, összekapcsolódva maradjanak. A férfi
forró lehelete csiklandozta a fülét, a ziháló hang izgatóan hatott rá. Nem értette, mi történik
vele. Teste megváltásért sóvárgott, de nem tudta, mitől kellene megváltania. A vágy mozgásra
ösztökélte, és minden idegszála megfeszült a várakozás izgalmától.
– Colin, mozogni akarok – súgta zavartan.
Colin felkönyökölt, és az arcába nézett. Alesandra tekintete vágytól izzott, de ami ennél is
fontosabb, már nem sírt.
– Én is mozogni akarok. Ki akarom venni, hogy aztán újra elmerülhessek benned… mélyen,
nagyon mélyen.
Hangja nyers volt a vágytól, és Alesandra ösztönösen szorosabbra fonta a lábát Colin derekán. Meg akart győződni róla, hogy valóban enyhült a kín. Egy perce még úgy érezte, a férfi
kettészakította, most azonban a lüktető fájdalom mintha csitult volna, és akkor sem jelentkezett újult erővel, amikor megmozdította a csípőjét.
– Már egészen jól érzem magam, Colin.
A férfi csak erre várt. Önuralma semmivé foszlott. Szája vadul Alesandra ajkára tapadt. A
mohó vágy megfosztotta öntudata utolsó morzsáitól. Lassan visszahúzódott, majd újra előrenyomult. Gyorsan, határozottan. És amikor Alesandra megemelte a csípőjét, hogy még mélyebben magába fogadja, Colin felnyögött, és az asszony vállába temette arcát. A belsejében
feszülő gyönyör szinte elviselhetetlen volt. Még sohasem érzett hasonlót. Mintha eleven tüzet
tartott volna a karjában, és Alesandra gátlásoktól mentes, vad reakciója a lelke mélyéig megrázta. Egyikük sem fogta vissza magát, és az ágy belereccsent minden egyes lökésbe. Colint
már csak egyetlen cél lebegett: a gyönyörteli beteljesülés mindkettőjük számára.

Zúgó förgetegként csapott le rájuk. Először Alesandra jutott a csúcsra, és csak amikor szorosan férje köré zárult, és teste nekifeszült Colin testének, engedte el magát a férfi is, hogy belehulljon a megsemmisülés feneketlen kútjába.
Hosszú időbe telt, mire Alesandra visszatért a valóságba. Szorosan átölelte férjét, és hagyta,
hogy a gyönyör hullámai újra meg újra átcsapjanak rajta. Tudata egy része értette, hogy amíg
Colinba kapaszkodik, addig biztonságban van. Addig nem kell aggódnia. Férje megóvja minden bajtól. Alesandra lehunyta a szemét, és átadta magát a szeretkezés utáni csodálatos érzéseknek.
Soha életében nem érezte még magát ennyire szabadnak, ennyire biztonságban.
Colin pontosan az ellenkezőjét tapasztalta meg. Megrázta, ami történt vele, mivel még sohasem engedte teljesen szabadjára az érzelmeit. Soha! Halálra rémítette, hogy a lánynak sikerült
teljesen megbabonáznia. Azok a selymes combok minden épkézláb gondolatot kiszorítottak a
fejéből. Alesandra volt az ártatlan kettejük közül, és ő a tapasztalt, mégis újdonsült hitvesének
sikerült lerombolnia az összes védőbástyáját. Képtelen volt visszatartani magát, és amikor
szeretkezésük a csúcshoz közeledett, ő legalább annyira a lány kegyelmére volt utalva, mint
Alesandra az övére. Ilyesmi még sohasem történt vele, és ez rettegéssel töltötte el.
Életében először sebezhetőnek érezte magát… mint a csapdába esett vad.
Testük még mindig összekapcsolódva feküdt egymáson. Colin megpróbált lassan visszavonulni, mielőtt még a puszta érzéstől, hogy benne lehet, ismét megkeményedik. Foga megcsikordult a gyönyörtől, amit a mozdulat okozott. Nem volt annyi ereje, hogy elváljon
asszonyától, pedig tudta, hogy a súlya valószínűleg összeroppantja. Alesandra még mindig
szorosan átölelve tartotta. Colin gyengéden lefejtette felesége karját a nyakáról, aztán lehajolt,
és megcsókolta a nyakát. Érezte, hogy erősen lüktet az ér, és mély, igazi férfigőggel töltötte
el, hogy az asszony sem tért még magához a szeretkezés után.
Egy perccel később legördült hitveséről, és elnyúlt mellette az ágyon. Mély, reszketeg lélegzetet vett, és lehunyta a szemét. Szeretkezésük illata ott érződött még a levegőben, és Alesandra íze is ott volt a szájában. Érezte, hogy férfiassága újra éledezni kezd.
Végül Alesandra is kiszakította magát kábulatából, felkönyökölt, és férjére nézett. A férfi
mogorva arca megdöbbentette.
– Colin, jól vagy? – kérdezte suttogva.
Colin felé fordult. Arckifejezése nyomban megváltozott. Nem hagyja, hogy Alesandra lássa
sebezhetőségét. Elmosolyodott, és kézfejével megcirógatta az arcát. Az asszony a simogató
kézhez hajtotta arcát.
– Nekem kellene megkérdeznem, hogy jól vagy-e, Alesandra.
A fiatalasszony azonban úgy látszott, nagyon is jó van. Tekintetében még ott csillogott a
szenvedély lángja, ajka csókoktól duzzadt volt, haja kócosan omlott a vállára, és Colin úgy
vélte, ő a legvonzóbb nő a világon.
– Fájdalmat okoztam, ugye?
Alesandra lassan bólintott, de úgy tűnt, nem aggasztja különösebben a dolog.
– De nagyon…
– Tüzes voltál?
Alesandra elpirult. Colin felkacagott, aztán karjába vonta asszonyát, és hagyta, hogy az
mellkasához rejtse lángoló arcát.
– Egy kicsit késő van már zavarba jönni, nem gondolod? – évődött vele. – Vagy talán elfelejtetted, milyen szenvedélyes voltál még az imént?
Dehogy felejtette el! Hiszen úgy viselkedett, mint valami ledér nőszemély. Ettől még jobban elvörösödött. Érezte, hogy férje mellkasa reng a nevetéstől, de nem haragudott rá érte. Hiszen a világ legcsodálatosabb dolga történt meg vele, és nem engedi, hogy bármi is tönkretegye ezt az érzést.
– Nem viselkedtem valami méltóságteljesen, igaz?

– Úgy érted, nem viselkedtél méltóságteljesen, amikor könyörögtél, hogy ne hagyjam abba?
Colin lusta mozdulattal megsimogatta az asszony fenekét, míg a válaszra várt.
– Könyörögtem volna?
A csodálkozó hang hallatán Colin elmosolyodott.
– De még mennyire!
Alesandra felsóhajtott.
– Jó volt, ugye?
– Mit jó – nevetett Colin. – Egyenesen tökéletes.
Hosszú percek teltek el néma csendben, amit Colin ásítása tört meg végül.
– Colin, nem voltam… amit csináltam…
Képtelen volt befejezni a mondatot. Sebezhetősége túl félénkké tette, hogy rákérdezzen, sikerült-e kielégítenie férjét.
Colin pontosan tudta, mit szeretne hallani az asszony.
– Alesandra – suttogta olyan gyengéden, mintha csak cirógatná.
– Igen?
– Tökéletes voltál.
– Köszönöm.
Alesandra ellazul, és lehunyta a szemét. A férfi szívverése a fülében lüktetett, halk kacagása
megnyugtatta. Egyik keze a hátát simogatta, a másik pedig a nyakát. Alesandra már éppen elszunnyadt volna, amikor ismét a nevét hallotta.
– Hmm?
– Szeretnéd, ha elkezdeném az oktatást?
Nem kapott választ. Beletelt néhány percbe, míg rájött, hitvese elaludt. Óvatosan beletúrt a
hajzuhatagba, és egy kicsit odébb húzta a fejét, hogy megcsókolhassa a feje búbját.
– A nő teste egy szentélyhez hasonlatos – suttogta maga elé.
Erre a kijelentésre nem várt feleletet, és nem is kapott. Magukra húzta a takarót, átölelte
asszonyát, és ő is lehunyta a szemét.
Mielőtt elaludt volna, utolsó gondolata a zárda főnökasszonyához szállt, és mosolyra késztette. Az apácának igaza volt, amikor azt mondta Alesandrának, hogy a férfiak imádkozni
akarnak abban a szentélyben. Ő az imént pontosan ezt tette.
Nem vesztette el sem az eszét, sem az önuralmát. A lelkiismerete is megvolt még, csak éppen
úgy döntött, hogy nem hallgat rá. Igen, tisztában volt vele, hogy amit tesz, az rossz. Ez még
mindig fontos számára… vagy legalábbis fontos volt az első alkalommal. A nő azonban
visszautasította, és ezzel kiérdemelte a halált. Az elvakult düh vezette a kezét, a tőrét. Csak
meg akarta ölni. Nem számított a gyönyörre, sem arra, hogy hatalmasnak, legyőzhetetlennek
fogja magát érezni.
Meg tud állni. Felemelte a poharát, és nagyot kortyolt belőle. Meg fog állni.
Összeszabdalt csizmája a sarokban hevert. Egy hosszú percig rámeredt, aztán eldöntötte,
másnap végleg megszabadul tőle. Az asztalon virágok voltak… vártak… készen rá, hogy… kigúnyolják.
A kandallóhoz vágta a poharat. Üvegszilánkok záporoztak a padlóra. Keze az üvegért nyúlt,
miközben maga elé kántálta fogadalmát.
Meg fog állni!

KILENCEDIK FEJEZET
Alesandra másnap későn ébredt. Colin már nem volt a szobában. Nem is bánta, mert nem
örült volna, ha férje látja nyomorúságos állapotát. Minden porcikája sajgott, és úgy nyöszörgött, mint valami öregasszony, amikor végre kimászott az ágyból. Nem csoda, gondolta, amikor meglátta a lepedőn a vérfoltokat. Senki sem figyelmeztette, hogy a szeretkezéstől vérezni
fog. Előbb aggódva, majd haragosan vonta össze a szemöldökét. Bosszantotta, hogy senki
sem mondott neki semmit. Vajon ez szokványos dolog? Vagy egyáltalán nem természetes?
Mi van, ha Colin olyat tett vele, amit nem is lehet helyrehozni többé?
Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, de a fürdés után újból aggódni kezdett. A fájdalom
nem csökkent, és a mosdóruha is véres lett. Ugyanakkor zavarba is jött. Nem akarta, hogy
Flannaghan is meglássa a foltokat, ezért inkább maga húzta le a lepedőt.
Öltözködés közben sem tudott megnyugodni. Halványkék ruhát és színben hozzáillő cipőt
vett fel. A négyszögletű nyakkivágást és a hosszú ruhaujjat fehér csík szegélyezte. A ruha
rendkívül nőies volt, és egyben Alesandra kedvence is. Miután felöltözött, kifésülte a haját,
majd a férje keresésére indult.
Első találkozásuk a nászéjszaka bensőséges történései után minden bizonnyal roppant kínos
lesz, és Alesandra szeretett volna minél előbb túl lenni rajta. Ha nagyon erősen próbálkozik,
biztosan úrrá tud lenni a zavarán.
Colin az íróasztalánál ült, a dolgozószobában. A folyosóra néző ajtó nyitva volt. Alesandra
tétován megállt az ajtóban, nem tudta, zavarhatja-e férjét. Colin azonban megérezhette, hogy
ott van, mert hirtelen felpillantott. Arca még komor volt a kezében tartott levél hatására, de
gyorsan megváltozott. Tekintetébe gyengédség költözött, ajka mosolyra húzódott.
Talán vissza kellene mosolyognia, de nem volt biztos benne. Teremtőm, mikor fog hozzászokni a férfi jelenlétéhez? Milyen fess ember! Ma mintha szélesebb lenne a válla, sötétebb a
haja, és a bőre is bronzosabban csillog. A fehér ing csak még inkább kiemelte a vonzó tulajdonságokat. Tekintete a férfi szájára tévedt, és hirtelen elárasztották az emlékek, hogy milyen
érzés volt, amikor azok az ajkak végigcsókolták… az egész testét.
Alesandra gyorsan a férfi állára szegezte a tekintetét. Nem engedheti meg, hogy Colin megsejtse, mekkora zavarban van. Méltóságteljesen és magabiztosan fog viselkedni.
– Jó reggelt, Colin! – köszöntötte, hangja azonban rekedt volt, mint a repedt fazék, arca
lángolt. Úgy tűnt, nincs más választása, mint a visszavonulás. Később, ha összeszedte magát,
majd megpróbálja újra. – Látom, nagyon elfoglalt vagy – tette hozzá sietve, és hátralépett. –
Lemegyek a földszintre.
Megfordult, és indulni készült.
– Alesandra!
– Igen?
– Gyere ide!
A fiatalasszony visszasétált az ajtóhoz. Colin hátradőlt a széken, és behajlított ujjával intette
közelebb. Alesandra kihúzta magát, mosolyt erőltetett magára, és beljebb lépett. Az íróasztal
előtt megállt, de ez nem volt elég a férfinak. Tovább csalogatta az asszonyt, egészen maga
mellé. Alesandra igyekezett közönyös arcot vágni, míg megkerülte az asztalt. Colin sohasem
fogja megtudni, milyen kínosan érzi magát.
A férfi egy hosszú percig csak némán figyelte.
– Elárulod, hogy mi bajod?
Alesandra válla kissé meggörnyedt.
– Téged nem könnyű becsapni.
– De mivel te úgysem akarsz becsapni, ennek a kérdésnek nincs jelentősége, igaz?
– Igaz.

Colin várt egy-két percet, de felesége nem válaszolt.
– Mondd el, mi bánt! – kérte újra.
Alesandra lesütötte a tekintetét.
– Szörnyen kínosan érzem magam azok után, hogy…
– Mi után?
– A múlt éjszaka után – bökte ki a fiatalasszony, és elpirult.
Colin elragadónak, ugyanakkor ellenállhatatlanul izgatónak találta felesége pironkodását.
Az ölébe húzta asszonyát, felemelte az állát, és rámosolygott.
– És? – nógatta.
– Világosban a tegnap éjjel történtek emléke kicsit zavarba ejtő.
– A tegnap éjjel történtek emlékétől csak újra megkívántalak.
– De nem teheted – nyílt tágra Alesandra szeme.
– Dehogynem – mondta vidáman Colin.
– Nem lehet – suttogta az asszony a fejét rázva.
– Miért nem?
Alesandra arca már úgy lángolt, hogy szinte égetett.
– Nem elég, ha azt mondom, hogy nem lehet?
– A fenébe, persze, hogy nem elég!
Az asszony lesütötte a tekintetét.
– Nagyon megnehezíted a dolgom – jegyezte meg. – Ha itt lenne az édesanyám, tudnék beszélni vele, de…
Elhallgatott. Szomorú hangja elfújta Colin bosszúságát. Valami aggasztotta az asszonyt, és
ő mindenképpen ki akarta deríteni, mi az.
– Velem is beszélhetsz. Emlékszel, a férjed vagyok. Nem lehet titkunk egymás előtt. Neked
is tetszett a szeretkezés – tette hozzá bólintva.
Alesandra ugyancsak önteltnek hallotta férje hangját.
– Talán – felelte, csak hogy felbosszantsa egy kicsit. El is érte a célját.
– Talán? Elolvadtál a karomban – súgta neki a férfi, és hangja rekedtessé vált az emléktől. –
Ilyen gyorsan elfelejtetted volna?
– Dehogyis. Nem felejtettem el semmit, de fájt, Colin – bökte ki az igazságot, és várta, hogy
a férfi bocsánatot kérjen. Akkor aztán beszél neki a fájdalmairól, hogy megértse, miért nem
nyúlhat hozzá újra.
– Tudom, hogy fájdalmat okoztam – mondta Colin nyers, érzelmektől fűtött hangon, amitől
Alesandra megborzongott. Felemelkedett ültében, de férje nyomban megfogta, mozdulatlanságra kényszerítve ezzel. Már a beszélgetés is felajzotta, a gömbölyű fenék mozgása csak
forró olaj volt vágyai tüzére.
Alesandra már nem volt zavarban, inkább haragudott, mert csak most döbbent rá, milyen érzéktelen fatuskóhoz ment feleségül. Úgy tűnt, Colin egyáltalán nem bánja, amit tett vele.
Zsémbes pillantást vetett rá, de a férfi mosollyal válaszolt.
– Édesem – kezdte megnyugtatónak szánt hangon. – Többé nem fog úgy fájni.
Alesandra a fejét rázta.
– Nem értesz semmit – suttogta, de nem nézett férje szemébe. – Valami… történt.
– Micsoda? – kérdezte Colin türelmesen.
– Véreztem. Láttam a foltokat a lepedőn, és…
Colin végre megértette. Átkarolta feleségét, és magához ölelte. Két oka is volt erre. Egyrészt szerette a karjában tartani, másrészt nem akarta, hogy az asszony észrevegye a mosolyát.
Még azt hinné, hogy rajta nevet.
Alesandra most nem vágyott férje ölelésére, ám Colin jóval erősebb volt, mint ő. Tetszik
vagy sem, úgyis ő fog győzni. Amikor végül megadta magát neki, és a mellkasának dőlt, a férfi felsóhajtott, és állát a feje búbjához dörgölte.

– És te azt hitted, hogy valami baj van, ugye? Ne haragudj, el kellett volna magyaráznom.
Ok nélkül aggódtál.
A gyengéd hang csitította valamelyest Alesandra félelmeit, de még mindig nem volt benne
biztos, hihet-e a férfinak.
– Azt akarod mondani, hogy a vérzés ilyenkor normális? – kérdezte gyanakvó, ugyanakkor
döbbent hangon.
Colin nem nevette ki.
– Igen, teljesen normális.
– De hát ez olyan… barbár.
Férje nem értett vele egyet. Szerinte inkább kedvére való és izgató a dolog, mire Alesandra
őt is barbárnak nevezte.
Colin nem sértődött meg, hiszen Alesandra a világtól elszigetelve nevelkedett az apácák között. Kislányként érkezett oda, és érett nőként jött el. Nem volt senki, akivel megbeszélhette
volna a testében végbemenő változásokat, vagy azokat az érzéseket, amelyeket ezek a változások kiváltottak. Colin még szerencsésnek mondhatta magát, hogy legalább hitvesének ösztönös érzékiségét nem rombolták le. A zárda főnökasszonya talán nem akart a szexről beszélni,
de nem is tömte tele Alesandra fejét mindenféle ijesztő képtelenséggel. Az olyan kifejezések
használatával, mint szentély, imádkozni, sőt nemes és méltó, felmagasztalta a házasság intim
aktusát, és ennek köszönhetően Alesandra nem tartotta megalázónak vagy utálatosnak.
Az ő édes kis felesége olyan volt, mint a bábjából kiszabaduló pillangó. Saját érzékisége és
szenvedélye minden bizonnyal halálra rémítette.
– Szerencse, hogy az apácák nem plántáltak beléd mindenféle félelmet – jegyezte meg Colin.
– Miért tették volna? – lepődött meg Alesandra. – A házastársi eskü szent. Bűn lett volna,
ha félrevezetnek ezzel a szentséggel kapcsolatban.
Colin annyira elégedett volt, hogy magához ölelte. Még egyszer bocsánatot kért, amiért felesleges aggodalmat okozott neki, aztán részletesen elmagyarázta, miért is vérzett. De nem érte
be ennyivel. A zárdafőnöknő arról beszélt, hogy a gyermek nemes és értékes eredménye a házastársi együttlétnek, Colin azt is elmondta, hogyan is fogan az új élet. Mesélt a férfi és a női
test közti különbségekről is, miközben szórakozottan simogatta felesége hátát. A spontán előadás mintegy húsz percig tartott. Alesandra eleinte irult-pirult zavarában, de férje tárgyilagos
viselkedése segített leküzdeni félénkségét. Kíváncsisága felébredt, és tele volt kérdésekkel a
férfi test rejtelmeiről. Colin minden kérdésére válaszolt.
A fiatalasszony nagyon megkönnyebbült, mire férje befejezte a magyarázatot. Hátrahajolt
kissé, és arra gondolt, hogy megköszöni az előadást, de a férfi meleg tekintete elfeledtette vele, mit is akart mondani, így aztán köszönet helyet inkább megcsókolta.
– Komolyan azt hitted, hogy ezek után már sohasem fogunk…
Alesandra nem engedte, hogy befejezze a kérdést.
– Igen, attól féltem, hogy nem tudunk majd.
– Pedig én máris megkívántalak.
– Nem lehet, Colin – suttogta a fiatalasszony. – Még nagyon érzékeny vagyok, és te magad
mondtad, hogy beletelik néhány napba, amíg helyrejövök.
– Más módjai is vannak az örömszerzésnek.
Ez kíváncsivá tette Alesandrát.
– Tényleg? – kérdezte elfúló hangon.
– Úgy bizony, rengeteg – bólintott Colin.
A férfi pillantásától Alesandrában is feltámadt a vágy. Gyomrában forró tűzgömb kezdett
formálódni, és hirtelen szeretett volna egy kicsit közelebb kerülni férjéhez. Átkarolta a nyakát, ujjaival beletúrt a hajába, és rámosolygott.
– És mégis mennyi?

– Több száz – tódította Colin.
Férje mosolya elárulta, hogy csak évődik vele, ezért Alesandra is hasonlóképp válaszolt.
– Akkor talán jegyzetelnem kellene, míg magyarázol. Nem szeretnék egyet sem elfelejteni.
Colin nevetett.
– A szemléltetés sokkal hatásosabb, mint a jegyzetelés.
– Elnézést, uram, de látogatójuk érkezett.
Alesandra kis híján felugrott férje öléből, amikor meghallotta Flannaghan hangját, Colin
azonban nem engedte.
– Ki az? – kérdezte, de tekintetét nem vette le asszonyáról.
– Sir Richards.
– A fenébe!
– Nem kedveled az igazgatót? – csodálkozott Alesandra.
Colin felsóhajtott. Felemelte feleségét az öléből, majd felállt.
– De kedvelem. Csak azért szitkozódtam, mert tudom, hogy őt nem rázhatom le. Találkoznom kell vele. Flannaghan, küldd fel Sir Richardsot!
A komornyik azonnal indult az igazgatóért. Alesandra is távozni akart, de Colin megfogta a
kezét, és visszahúzta. Átkarolta, lehajolt és hosszú, szenvedélyes csókot nyomott az ajkára. A
férfi szája forró volt, és követelőző, és amikor elhúzódott feleségétől, Alesandra remegett a
vágytól. Ez tetszett Colinnak.
– Később – suttogta, majd elengedte.
A tekintetében csillogó sötét ígéret kétséget sem hagyott afelől, mire célzott. Alesandra csak
bólintott, mivel attól félt, cserbenhagyja a hangja. Megfordult, és kisietett a szobából. Keze
reszketett, ahogy hátrasimította a haját, és nekiment a falnak, amikor kifordult a folyosóra.
Halk sóhajjal nyugtázta szánalmas állapotát. Elég volt férjének ránéznie, és máris meglágyult
az agya. Egy csók, és ernyedten a karjába hullt. Bármilyen különös is volt a gondolat, kénytelen volt elismerni, hogy igaz. Talán mire a házasság újdonsága megkopik, ő is hozzászokik
majd Colinhoz. Nagyon remélte, mert semmi kedve nem volt élete hátralevő részét azzal tölteni, hogy falaknak megy neki, és valami lila ködbe burkolva jár-kél a világban. Ugyanakkor
azt sem akarta, megszokottá váljanak a hétköznapok. Erre a gondolatra elmosolyodott. Colin
sohasem hagyná, hogy közömbössé váljon. Férje követelőző és szenvedélyes férfi, és ha az
előző éjszaka jelent bármit is, akkor ő sem marad el mögötte.
Alesandra visszament Colin hálószobájába, és elmerengve állt az egyik ablak előtt. Csodálatos ez a nap, hiszen Colin kívánja őt. Minden bizonnyal nagyszerű teljesítményt nyújtott az éjjel, gondolta. És nem csupán üres dicséret volt Colin részéről, amikor tökéletesnek nevezte,
különben nem vágyna újra rá ilyen hamar.
A vágy és a szerelem azonban nem ugyanaz, és ezzel Alesandra is tisztában volt. Alesandra
mindig is realistának tartotta magát. Igen, Colin kötelességből vette el őt. Ezen a tényen nem
tud változtatni. Mint ahogy arra sem kényszerítheti férjét, hogy szeresse, de hitt abban, hogy
idővel mégis a férfié lesz a szíve. Hiszen máris barátok, nem igaz?
Jó, erős házasság lesz övék, efelől kétsége sem volt. Hiszen mindketten Isten és tanúk előtt
esküdtek meg, hogy férj és feleség lesznek, míg a halál el nem választja őket. Colin pedig túlságosan becsületes ahhoz, hogy megszegje az adott szavát, és talán idővel megtanulja majd
szeretni őt.
Ami Alesandrát illeti, ő máris kezdett beleszeretni férjébe. Erre a gondolatra a fiatalasszony
gyorsan, tiltakozóan megrázta a fejét. Még nem állt készen arra, hogy saját érzéseit számba
vegye. Megijesztette saját sebezhetősége. A házasság sokkal bonyolultabb dolog, mintsem
képzelte, döntötte el végül.
– Alesandra hercegnő, megengedi, hogy tiszta ágyneműt húzzak?
Az asszony megfordult, és a komornyikra mosolygott.
– Persze, én is segítek.

Flannaghan arcára olyan döbbenet ült ki, mintha úrnője valami csúnyát mondott volna rá.
Alesandra jót nevetett.
– Tudom, hogyan kell lepedőt cserélni, Flannaghan.
– Igazán azt akarja…
A fiú olyan zavart volt, hogy nem tudta folytatni. Alesandra ezen elcsodálkozott.
– Mielőtt Angliában érkeztem, senki sem kezelt hercegnőként. Én voltam felelős a ruháimért és a szobámért. Ha tiszta ágyneműben szerettem volna aludni, akkor magamnak kellett
lecserélni.
– Ki kényszerítene ilyesmire egy hercegnőt?
– A főtisztelendő anya. Ugyanis egy zárdában éltem, ahol mindenki egyenlő. Velem sem
tettek kivételt. De magam is örültem neki, hogy nem bántak velem másként, mint a többiekkel.
Flannaghan bólintott.
– Most már értem, miért nincs elkényeztetve – bökte ki, majd elvörösödött. – Én… én ezt
bóknak szántam – dadogta.
– Köszönöm.
A komornyik az ágyhoz sietett, és nekilátott lehúzni az ágyneműt.
– Az ön szobájában már lecseréltem a lepedőt, hercegnő. A huzatokra majd a vacsora után
kerítek sort.
– Minek bajlódnál vele? – kérdezte kissé zavartan Alesandra. – Hiszen a férjem ágyában alszom.
Flannaghan nem vette észre az aggodalmat úrnője hangjában. Teljesen lefoglalta, hogy a
takarót megfelelő szögbe hajtogassa a sarkoknál.
– Az úr azt mondta, hogy asszonyom a saját hálószobájában fog aludni.
A félmagyarázat még jobban összezavarta a hercegnőt. Elfordult, nehogy a komornyik meglássa rajta, mennyire megbántódott.
– Értem – mondta, mert ennél jobb válasz nem jutott eszébe. – És azt is elmagyarázta, miért?
– Nem. – Flannaghan felegyenesedett, és átment az ágy másik oldalára. – Angliában a házastársak általában külön hálószobában alszanak. Ez így szokás errefelé.
Alesandra ettől valamivel jobban érezte magát.
– Persze Colin fivére, Caine nem tartja magát ehhez a szokáshoz – folytatta Flannaghan. –
A nagybátyám, Sterns a márki komornyikja – tette hozzá érezhető büszkeséggel. – Ő súgta
meg, hogy a gazdája mindig együtt hál a feleségével.
Ez a hír ismét elkeserítette a fiatalasszonyt. Még szép, hogy Caine és Jade együtt alszik,
gondolta. Hiszen szeretik egymást. Gyanította, hogy a herceg és a hercegné hálószobája is közös, mert látta, milyen gyengédséggel viseltetnek egymás iránt.
Alesandra kihúzta magát. Nem fogja megkérdezni Colint, miért nem akar vele egy ágyban
aludni. Elvégre benne is van büszkeség. Férje nem is titkolja, hogyan érez ezzel a házassággal
kapcsolatban. Először a haját vágatta le, most pedig az ágyából űzi ki. Akkor legyen. Ő ugyan
nem bánja. Egy cseppet se, nem bizony! Különben is, csak zavarná, ha meg kellene osztania
az ágyát a férfival. Egyáltalán nem fog hiányozni a testének melege, sem az, ahogyan átöleli.
Ám hiába ámította magát. A hazugságok nem segítettek. Végül felhagyott az önsajnálattal.
Úgy döntött, ha elég sok elfoglaltságot talál magának, nem lesz ideje bánkódni.
Flannaghan befejezte az ágyazást, és a földszintre indult. Alesandra követte. A dolgozószoba ajtaja zárva volt. Amikor elhaladtak mellette, Alesandra megkérdezte a komornyikot, hogy
szerinte meddig fog tartani a megbeszélés.
– Jókora paksamétát hozott magával az igazgató úr. Szerintem legalább egy jó órára szükségük lesz, mire mindennel végeznek.

Flannaghan azonban néhány órával elszámolta magát. Délután kettő is elmúlt, amikor felvitte a tálcát az emeletre, és amint visszajött, közölte, hogy a két férfi még mindig az iratok fölött görnyed.
Dreyson háromra jelentkezett be, és Alesandra addigra szerette volna átnézni a leveleket,
amelyeket aznap reggel kaptak. Ötvennél is több gratuláció érkezett, és legalább annyi meghívás. Alesandra két részre osztotta a leveleket, aztán listát készített róluk. A meghívókat átadta
Flannaghannek azzal az utasítással, hogy utasítsa el valamennyit, ő eközben írt még egy üzenetet Neil Perrynek, könyörögve, hogy szánjon rá egy órát a húga ügyében.
– Beszélnem kell az úrral, hogy vegyünk fel a hercegnő mellé legalább egy komornát és egy
titkárt – jegyezte meg Flannaghan.
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Alesandra. – Egyikre sincs szükségem, hacsak nem ellenedre van, hogy időnként kisegíts, Flannaghan. A gazdád egy vállalat kiépítésének kellős közepén van, nincs szüksége felesleges kiadásokra.
A fiatalasszony heves hangja elárulta a komornyiknak, hogy nagyon megharagudna, ha a
háta mögött a férjéhez fordulna, ezért beleegyezően bólintott.
– Az jó, hogy ennyire szívén viseli az úr anyagi ügyeit, hercegnő. De nem sokáig leszünk
már szegények – tette hozzá mosolyogva.
Most sem szegények, gondolta Alesandra. Illetve nem lennének azok, ha Colin hajlandó lenne hozzányúlni az ő vagyonához.
– A gazdád igen nyakas ember – súgta maga elé.
Flannaghan nem tudta mire vélni ezt a megjegyzést. Szerencsére kopogtak az ajtón, és ez
megmentette a válaszadástól.
Morgan Atkins érkezett. Észrevette az ebédlőasztalnál ülő Alesandrát, és felé fordulva rámosolygott.
– Gratulálok, hercegnő! Most hallottam az esküvő hírét. Remélem, nagyon boldog lesz.
Alesandra fel akart állni, hogy üdvözölje, de a férfi intett, hogy maradjon csak, és máris a
lépcső felé indult. Colinnal és Sir Richardsszal van találkozója, magyarázta, és már így is elkésett.
Milyen kedves úriember! Még meg is hajolt, mielőtt Flannaghan nyomában az emeletre indult volna. Alesandra sokáig követte a tekintetével, majd megcsóválta a fejét. Colin tévedett,
Atkinsnek egyáltalán nem görbe a lába.
Húsz perc múlva Sir Richards és Atkins együtt jöttek le. Váltottak néhány udvarias szót
Alesandrával, majd elbúcsúztak. Dreyson éppen akkor érkezett meg, amikor az igazgató és
legújabb munkatársa távozott.
– Aggódom, hercegnő – közölte az ügynök, amint túlestek az üdvözlésen. – Van itt egy
hely, ahol négyszemközt beszélhetnénk?
Raymond és Stefan már Flannaghan mellett állt, az előcsarnokban. A két testőr mindig sietve jött, valahányszor vendég érkezett a házba. Alesandra úgy vélte ugyan, hogy már nincs
szüksége a védelmükre, hiszen férjhez ment, tehát a tábornok nem jelent többé veszélyt számára, de tudta, a két férfi addig kötelességének tekinti, hogy vigyázzon rá, amíg el nem bocsátja őket. Erre azonban nem kerülhet sor, csak miután megfelelő állást talált nekik Londonban. Ezt már eldöntötte, hisz ez a legkevesebb, amit megtehet a két hűséges emberért.
– Talán menjünk be a szalonba! – javasolta Dreysonnak.
A férfi bólintott, de nem követte azonnal a hercegnőt.
– Sir Hallbrook itthon tartózkodik? – fordult Flannaghanhez.
A komornyik bólintott, mire Dreyson szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Szólna neki, kérem? Biztos vagyok benne, hogy ő is hallani akarja ezt a lesújtó hírt.
Flannaghan sarkon fordult, és felsietett az emeletre. Dreyson csatlakozott Alesandrához a
szalonban.

– Megrémít a tekintete, uram – jegyezte meg a hercegnő, és kezét az ölében összefonva a
férfira mosolygott. – Valóban ennyire szörnyű hírt hozott volna?
– Ami azt illeti, kettőt is – ismerte be az ügynök fáradt hangon. – Igazán sajnálom, hogy
ilyesmivel kell zaklatnom már az esküvője másnapján, hercegnő – sóhajtott fel. – Az emberem éppen most tájékoztatott, hogy nem tudunk hozzáférni a hazájában őrzött vagyonához.
Úgy tűnik, ez az Ivan nevű tábornok ravaszul megtalálta a módját, hogyan teheti rá a kezét az
ön pénzére.
Alesandra zavartan fogadta a hírt.
– Én úgy tudtam, hogy a pénzemet átutalták egy ausztriai banknak. Talán nem így történt?
– De igen.
– Ivan hatalma Ausztriára nem terjed ki.
– A kapcsolatai viszont sokkal messzebbre elérnek.
– Sikerült hozzájutnia a pénzemhez, vagy csak befagyasztotta a számlát?
– Mi a különbség?
– Kérem, válaszoljon előbb, utána majd megmagyarázom.
– Befagyasztotta. A bank nem engedi, hogy az ön számlájához nyúljon, de az aljas gazembernek sikerült úgy megfélemlíteni a bank alkalmazottait, hogy nem engedik átutalni a pénzt
az Angol Banknak.
– Akkor valóban nehéz helyzetbe kerültünk – ismerte el Alesandra.
– Nehéz helyzetbe, hercegnő? Én inkább katasztrofálisnak nevezném. Van fogalma arról,
mennyi pénz hever a bankban kihasználatlanul? Majdnem a teljes vagyona.
Dreyson úgy festett, mint aki menten sírva fakad. Alesandra nyugtatni próbálta.
– Marad még elég tartalékom, hogy ne kelljen nélkülöznöm – emlékeztette a férfit. – Hála
az ön bölcs befektetéseinek. Így nem kell senki terhére lennem, legkevésbé a férjemére. Mégsem értem a dolgot. Ha a tábornok azt hitte, hogy hozzámegyek feleségül, miért…
– Tudott róla, hogy ön elhagyta a zárdát – magyarázta Dreyson. – Szerintem azt is sejtette,
hogy előle menekül. Így akarta megbüntetni önt, hercegnő, amiért visszautasította.
– A bosszú mindig jó indíték – jegyezte meg Colin az ajtóból.
Alesandra és Dreyson egyszerre fordult felé. Az ügynök felállt. Colin megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót, majd a pamlaghoz sétált, és helyet foglalt felesége mellett. Intett
Dreysonnak, hogy üljön vissza.
– A bosszúban semmi jó nincs, Colin – jelentette ki Alesandra, aztán ismét az ügynökhöz
fordult. – Tudom már, hogyan szabadíthatjuk fel a pénzemet. Írok a főtisztelendő anyának, és
kitöltök egy csekket, ami szerint a vagyonomat a zárdának adom. Lehet, hogy az alkalmazottak tartanak a tábornoktól, de ha a főnökasszony beszél velük, akkor tanulják csak meg, mi az
igazi félelem. Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb megoldás, Dreyson. A Szent Keresztnek
szüksége van a pénzre, nekem nincs.
Colin a fejét csóválta.
– Az apád keményen megdolgozott a vagyonáért. Nem akarom, hogy elherdált.
– De nekem nincs szükségem rá.
Dreyson ekkor elárulta, mekkora összegről van szó. Colin szemmel láthatóan elfehéredett.
Alesandra vállat vont.
– A pénz így jó kezekbe kerül. Az apám is helyeselné a döntésemet. Az apácák ápolták az
édesanyámat a betegsége alatt, és nagyon kedvesek voltak hozzá. Igen, az apám helyeselné.
Megírom azt a levelet és a csekket, mielőtt távozna, Matthew.
Alesandra a férje felé fordult, és látta, továbbra sem örül a döntésének, de legalább nem vitatkozott.
– Ami pedig a hajót illeti, hercegnő – folytatta az ügynök –, beleegyeztek az ön feltételeibe
és a szállítás dátumába is.
– Miféle hajóról van szó? – érdeklődött Colin.

Alesandra sietett másra terelni a szót.
– Nem azt mondta, hogy két rossz hírt is hozott, Matthew?
– Előbb a hajóról akarok hallani!
– Az meglepetés – suttogta a fiatalasszony, de Colint nem téríthette el.
– Alesandra!
– Az apád könyvtárában találtam egy érdekes cikket egy fantasztikus, új találmányról.
Gőzhajónak hívják, Colin, és mindössze huszonhat nap alatt átszeli az Atlanti-óceánt. Hát
nem csodálatos? Ha arra gondolok, hogy legalább három hónapba telik, míg a levelem eljut a
zárdába, de az is lehet, hogy tovább…
Colin bólintott. Természetesen tudott az új találmányról. Már meg is vitatta Nathannel a lehetőséget, hogy vegyenek egyet, de a gőzös ára olyan összegre rúgott, amit most nem engedhettek meg maguknak, így elnapolták a kérdést.
– És vettél egyet, igaz? – Colin hangja remegett haragjában. Időt sem hagyva feleségének a
válaszra, az ügynökhöz fordult: – Törölje a megrendelést! – utasította.
– Ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltott fel elkeseredetten Alesandra. Hirtelen olyan
dühöt érzett, hogy legszívesebben belerúgott volna a férjébe. A gőzhajó jelentősen megemelné a bevételeket, és Colin csupán azért utasítja el, mert a pénz az ő örökségéből származik.
– De nagyon is komolyan gondolom! – csattant fel a férfi. Éktelen haragra gerjedt, hiszen
világosan megmondta, nem nyúl felesége pénzéhez, Alesandra pedig egyszerűen semmibe
vette a döntését.
Alesandra látta férje makacs arcán, hogy nem fogja meggondolni magát, és már éppen
szólni akart Dreysonnak, hogy törölje a rendelést, amikor az ügynök közbeszólt.
– Nem igazán értem, mi a gondja, uram. Csak nem azt akarja mondani, hogy visszautasítja
Albert bácsi nászajándékát? Úgy tudtam, ilyen alkalmakkor szokás az ajándékozás.
– Ki az az Albert bácsi?
Colin volt a kérdező. Alesandra nem tudta, mit tegyen. Ha elárulja, hogy Albert nem is létezik, úgy megsérti Dreysont, hogy valószínűleg soha többé nem lesz hajlandó képviselni őt üzleti ügyekben. Márpedig Alesandra nem örült volna, ha megszakad az ügynökkel való régi
kapcsolata.
De a férjének sem akart hazudni.
– Igazából nem a nagybátyám… – kezdte, de Dreyson lelkesen félbeszakította.
– De szeret úgy gondolni magára, mint nagybácsira – vetette közbe. – Valójában a család régi barátja. Én magam is jó néhány éve ismerem – kérkedett –, és elmondhatom, hogy nem kevés hasznom származott a befektetéseiből. Albert kezeli a felesége vagyonának egy részét, és
biztos vagyok benne, hogy nagyon megsértődne, ha visszautasítaná az ajándékát.
Colin Alesandrát figyelte, de nem tudott leolvasni az arcáról semmit. Látszólag nyugodtan
ült, de görcsösen összekulcsolt keze elárulta, hogy valami nincs rendben. Csak arra nem tudott rájönni, hogy mi lehet az.
– Miért nem beszéltél nekem soha Albert bácsiról, Alesandra? És miért nem hívtad meg az
esküvőre, ha ilyen jó barát?
Nincs más hátra, hazudnia kell. Az igazsággal most többet ártana, mint használna.
Alesandra szinte látta maga előtt, amint a főtisztelendő anya helytelenítően csóválja a fejét.
Gyorsan félresöpörte a nyugtalanító képet. Később lesz ideje bőven a bűntudatra.
– Úgy emlékeztem, hogy meséltem neked róla – felelte, de közben nem nézett férje szemébe. Tekintetét mereven az állára szegezte. – Albert nem jött volna el az esküvőre. Ő soha nem
megy sehova. Látogatókat sem fogad – tette hozzá bólintva.
– Ő amolyan remete típus – szólt közbe Dreyson. – Alesandra az egyetlen kapocs közte és a
világ közt. Nincs családja. Ugye jól mondom, hercegnő? Talán az ajándék értékével vannak
gondjai, Sir Hallbrook? Amiatt ne fájjon a feje. Albert bácsi megengedheti magának, hogy
nagyvonalú legyen.

– Szóval évek óta ismeri ezt az embert? – kérdezte Colin az ügynököt.
– Igen, persze.
Colin hátradőlt a pamlagon. Tudta, bocsánatkéréssel tartozik hitvesének, amiért elhamarkodott következtetéseket vont le, de úgy döntött, erre ráér később is, amikor kettesben lesznek.
– Tolmácsold a hálámat Albert bácsinak a következő leveledben – mondta Alesandrának.
– Ezek szerint elfogadod…
A fiatalasszony elhallgatott, amikor látta, hogy férje a fejét rázza.
– Nem tehetem, jobban mondva, nem tehetjük. Nagyon figyelmes volt a részéről, de egy kicsit túlzás. Talán meglephetne valami jelképes ajándékkal helyette.
– Mint például?
Colin megrántotta a vállát.
– Azt rád bízom – mondta neki, majd Dreysonhoz fordult: – Mi az a másik ügy, amiért idefáradt, uram?
Az ügynök izgatott lett. Szóra nyitotta a száját, majd nyomban be is csukta. Szemmel
láthatóan nem tudta, hogyan kezdjen bele. Beletúrt gyérülő hajába, megköszörülte a torkát,
végül mégis belevágott.
– Rendkívül kényes helyzet alakult ki – jelentette be. – Egy meglehetősen undorító ügyről
van szó, hogy úgy mondjam.
– És mi lenne az? – sürgette Colin, amikor a férfi nem folytatta.
– Ismeri valamelyikük az 1774-es életbiztosítási törvényt?
Nem hagyott időt a válaszra, máris folytatta.
– Manapság senki sem foglalkozik vele, annyira régi már ez a rendelet.
– És mi célból hozták? – érdeklődött Alesandra. Kíváncsi volt, hová vezet az a beszélgetés.
– Akkoriban egy szégyenletes gyakorlat kezdett kialakulni – magyarázta Dreyson. – Akadtak olyan erkölcstelen gazemberek, akik életbiztosítást kötöttek valakire, aztán bérgyilkosokat
fogadtak, hogy öljék meg az illetőt, így övék lett a biztosítás összege. Igen, gyalázatos dolog,
de sajnos igaz.
– Igen, de mi köze ennek…
– Hagyd, hogy végigmondja, Alesandra! – szólt rá Colin.
– Igen, természetesen – suttogta a fiatalasszony.
Dreyson most kifejezetten Colinnak magyarázott.
– A biztosítási társaságok többsége már nem foglalkozik ezzel a törvénnyel. Abban az időben ez hasznos volt, de most… Akárhogy is, most jutott a tudomásomra, hogy valaki biztosítást kötött a felesége életére. Tegnap délben történt a dolog, és nem is kis összegről van szó.
Colin halkan szitkozódni kezdett. Alesandra előrehajolt.
– Ki tenne ilyesmit? És miért?
– A szerződésnek vannak megszorításai – fűzte hozzá Dreyson –, és meghatározott időre
szól.
– Hallottam, hogy Napóleon életére is kötöttek ilyen biztosítást, de csak egy hónapos időtartamra – suttogta Alesandra. – És azt is, hogy Westminster hercege a lovát biztosította. Ilyesmire gondolt, amikor meghatározott időről beszélt, Matthew?
– Igen, hercegnő, pontosan.
– Ki ellenjegyezte a biztosítást? – kérdezte Colin.
– Talán a Lloyd? – találgatott Alesandra.
– Nem. Ők nem adják a nevüket ilyen alantas fogadásokhoz. A Morton és Fiai írta alá a papírokat. Igazi gazemberek, nem is kérdés. Bármire kaphatók, ha elég magas az összeg. Én
szóba sem állok velük, de az egyik barátom igen, és tőle hallottam az életbiztosítás hírét. Még
szerencse, hogy összefutottunk.
– Mondjon valamit a részletekről! – utasította Colin. – Mennyi időre szól?
– Egy hónapra.

– És ki a kedvezményezett Alesandra halála esetén?
– A férfi, aki a szerződést kötötte névtelen kíván maradni.
– Megteheti? – kérdezett közbe Alesandra.
– Természetesen – felelte Dreyson. – Az ön Albert bácsija ugyanezt teszi, amikor csak a neve kezdőbetűit használja, és még erre sem lehetne kötelezni. Az ellenjegyzőket köti a titoktartás esküje – mondta, majd visszafordult Colinhoz: – Ezért is nem sikerült eddig kiderítenünk,
ki áll e mögött az aljas ügylet mögött. Bár fogadni mernék, hogy ugyanaz a gazember, aki zároltatta a felesége számláit.
– Ivan? Az nem lehet – tiltakozott Alesandra. – Mindössze egy napja vagyunk házasok Colinnal. Még nem is tudhat róla.
– Talán csak elővigyázatosságból cselekedett így.
Colin egyből megértette, mire céloz az ügynök. Átkarolta hitvese vállát, és gyengéden megszorította.
– Valószínűleg az egyik utánad küldött emberét bízta meg ezzel. Csak szórakozik, de veszteni fog a nyomorult. Nyilván sejtette, hogy nem akarsz hozzámenni, hisz az éjszaka közepén
szöktél el.
– Micsoda gonosz ember, nem igaz?
Colin ennél sokkal csúnyább jelzőkkel illette magában a tábornokot.
– De igen, nagyon gonosz – helyeselt, hogy örömet szerezzen asszonyának.
– Matthew, ugye azt mondta, hogy a Morton és Fiai bármilyen biztosítási kötvényt ellenjegyez?
– Nem kötvényt, hercegnő, csak szerződést.
– Mi a különbség?
– Ha például a férje biztosítást köt a hajójára mindenféle katasztrófa esetére, akkor egy biztosítási kötvényt ír alá. A szerződés azonban egészen más eset. Az a fajta igazolás legalábbis,
amit a Morton és Fiai adott ki, feltétlen. Nem más, mint egyfajta fogadás, de életbiztosításnak
álcázva, így nem sértik meg az 1774-es törvényt. Most pedig, hogy a kérdésére válaszoljak,
igen, bármilyen fogadást képesek ellenjegyezni. Emlékszem is egyre, annak idején mindenki
erről beszélt Londonban. Covingham márkinak fia született, és már a születése napján fogadást kötöttek az életére. Hatalmas összeget tettek fel arra, hogy a gyermek egy éven belül
meghal.
– Úgy érti, arra is fogadhattak volna, hogy a gyerek életben marad?
– Igen, hercegnő. Persze, mindenki mélységesen megdöbbent. Egész évben ment a találgatás, mert a fogadást kötő kiléte ilyen esetekben titok ugyan, de a nyeremény összegét csakis
személyesen veheti át. Meg kell jelennie a Morton és Fiainál, és alá kell írnia a bizonylatot.
Nem küldhet senki mást maga helyett.
– Ezek szerint egy hónap múlva tudni fogjuk, hogy tényleg Ivan tábornok áll-e a fogadás
mögött – jegyezte meg Alesandra.
– Nem, kedvesem – rázta meg a fejét Colin. – Emlékszel, csak akkor fizetnek, ha meghalsz?
Mivel azonban erre nem kerül sor, a tábornok nem kap egy fityinget sem, így nem lesz oka
Angliába jönni.
– Értem – bólintott az asszony. – Matthew, a gyerek életben maradt?
– Igen.
– És ki kötötte a fogadást?
– A mai napig sem tudjuk. Hercegnő, örömmel látom, hogy ilyen nyugodtan fogadja a hírt.
Colin majdnem elmosolyodott. Alesandra igazán jól el tudja rejteni a valódi érzéseit. Ő
azonban érezte, hogy remeg az asszony a karjában, noha arca rezzenéstelen volt.
– Nincs oka aggódni – jegyezte meg. – Tudja, hogy minden körülmények között megvédem.
Matthew, szeretném, ha tovább keresné, ki lehet a fogadás mögött. Bár feltételezzük, hogy a
tábornok, de én bizonyítékot akarok.

– Természetesen, uram, nem adom fel a kutatást.
– Érdekelne, hogy a városban tudnak-e már a fogadásról – töprengett Alesandra. – Valaki
esetleg eldicsekedhetett…
– Ha így történt, akkor tudni fogok róla – biztosította az asszonyt Dreyson. – Mindazonáltal
nem reménykednék nagyon benne, mivel a legújabb botrány hangja mindent elnyom.
– Milyen botrányról beszél? – támadt fel Alesandra kíváncsisága.
– A Talbolt vikomtot ért szerencsétlenségről, természetesen. A feleségének köszönheti,
hogy a neve botrányba keveredett. Az asszony elhagyta a férjét. Megdöbbentő, ugye?
Colin ezt ostobaságnak tartotta. Egy férj és feleség akkor is együtt marad, ha megromlik a
házasságuk.
– Kell lennie valami más magyarázatnak is – mondta.
– Ismered a vikomtot? – kérdezte tőle Alesandra.
– Igen, a bátyámmal együtt járt Oxfordba. Jó ember. Lady Roberta bizonyára csak visszavonult néhány napra a vidéki birtokukra. De a Társaság mindenben a pletyka lehetőségét keresi.
Dreyson bólintott.
– Én Lord Thortontól hallottam, és kár is lenne tagadni, hogy ő az egyik legnagyobb pletykafészek a városban. De tény, ami tény, Lady Roberta mégiscsak kámforrá változott. A vikomt majd’ beleőrül az aggodalomba.
– Kámforrá változott? – suttogta Alesandra, és a karja csupa libabőr lett.
– Majd előkerül – sietett megnyugtatni Dreyson, amikor látta a fiatalasszony arcán az aggodalmat. – Fogadni mernék, hogy összezördültek egy kicsit az urával, és így akarja megbüntetni. Egy-két nap, és előbújik a rejtekéből.
Az ügynök felállt, és Colinnal az oldalán kifelé indult. Alesandra kérdése állította meg.
– Matthew, ha elég magas az összeg, a Morton és Fiai bármilyen gyalázatos szerződést
hajlandók ellenjegyezni?
– Igen, hercegnő.
Alesandra rámosolygott Colinra.
– Férjuram, itt az alkalom, hogy bebizonyítsd, komolyan gondoltad, hogy meg fogsz védelmezni.
És még van képe egyenesen az szemébe vigyorogni, miközben ilyen sértő kijelentést tesz! –
gondolta Colin. Gyanította, hogy Alesandra készül valamire, de fogalma sem volt, hogy mire.
– Mit forgatsz a fejedben?
Alesandra kényelmesen hozzásétált.
– Azt, hogy köss szerződést rám, ugyanakkora összeggel és ugyanannyi időre, kedvezményezettnek pedig magadat nevezd meg.
Még be sem fejezte, Colin már a fejét rázta.
– De hisz ez okos terv – erősködött Alesandra. – Ne csóváld itt nekem a fejed!
– És mire kössem a biztosítás, asszony? Arra, hogy életben maradsz, vagy arra, hogy meghalsz?
Alesandra zsémbes pillantást vetett rá.
– Természetesen arra, hogy életben maradok – mondta, majd Dreysonhoz fordult: – Tudom,
hogy nem szeret üzletet kötni a Morton és Fiaival, de elintézné nekem mégis ezt a kis ügyletet?
– Még nem egyeztem bele…
– Kérem, Matthew! – esdekelt a hercegnő, oda sem figyelve férje tiltakozására.
– Ha jól értem, azt szeretné, hogy mindenki tudjon a fogadást kötő kilétéről.
– Pontosan.
– Magas jutalékot kell adnia, uram, és még így sem vagyok biztos benne, hogy akad olyan
ember, aki hajlandó lenne ellenjegyezni a szerződést, ha az ön neve is szerepel rajta – fordult
Dreyson Colinhoz.

– Ön mondta egyszer, hogy a Lloyds képes akár olyan hajókra is biztosítást kötni, amelyeket már csak a szentlélek tart össze, ha elég magas az összeg – emlékeztette az ügynököt. –
Biztos vagyok benne, ha a Morton és Fiai, akik amúgy elhíresültek a fogadásaikról, kapva kap
az alkalmon, ha úgy érzi, jó kis profihoz juthat.
– Talán… ha nem Sir Hallbrook felesége lenne, hercegnő, ez igaz is lenne. Attól tartok
azonban, hogy a férje hírneve miatt senki nem mer majd ellenfogadást kötni.
– Miért?
Dreyson elmosolyodott.
– Az ön férje egyfajta legendának számít. Nagyon sokan félnek tőle. A Hadügyminisztériumnak végzett munkája…
– Ennyi elég is, Dreyson! – vágott közbe Colin. – Nem látja, hogy felizgatja a feleségemet?
Az ügynök nyomban bocsánatot kért.
– Akkor keressek valakit, aki ellenjegyzi a bizonylatot, Sir Hallbrook? – kérdezte.
– Nyugodtan nevezze a nevén: a fogadást.
– Ha kétségeid vannak, hogy meg tudsz-e védeni, akkor természetesen megértem, hogy nem
akarod kockáztatni a pénzedet, amiért keményen megdolgoztál…
– A fenébe, Alesandra, te is jól tudod, hogy mindenáron megvédelek! – csattant fel Colin. –
Esküszöm, a legtöbb nő zokogva összeomlana a félelemtől, ha megtudná, hogy valaki fogadást kötött az életére, de te…
– Igen, de én?
Colin a fejét csóválta, majd kénytelen volt beismerni, hogy vesztett.
– Csinálja csak, Matthew! – morogta végül. – Ha a feleségem azt akarja, hogy egész London tudja, két fogadásban is az ő élete a tét, legyen az akarata szerint.
Alesandra rámosolygott.
– Te is tisztában vagy vele, Colin, hogy valójában a saját képességeidre fogadsz. Ez így
sportszerű, és véleményem szerint szép hasznot fog a konyhára hozni. Nem kellene ilyen utálatosnak lenned miatta. Én vakon megbízom benned, szóval nincs miért aggódni.
Alesandra nem akarta hallani, mit mond erre Colin, ezért gyorsan elbúcsúzott a férfiaktól, és
felment az emeletre.
Flannaghan a semmiből tűnt elő, kiengedte Dreysont, majd gazdájához sietett.
– A hercegnő egyáltalán nem aggódik. Jól látom, uram?
– Mennyit hallottál?
– Mindent.
Colin megcsóválta a fejét.
– A nagybátyád büszke lenne, ha ezt hallaná. Lassan az összes kellemetlen szokását átveszed.
– Köszönöm, uram. A hercegnője feltétlen bizalma nyilván örömmel tölti el.
Colin mosolygott, de nem válaszolt, csak némán felment a dolgozószobájába. Flannaghan
szavai ott visszhangzottak a fejében.
Az én hercegnőm, gondolta. Igen, Alesandra most már tényleg az övé, és ez kimondhatatlan
elégedettséggel töltötte el.

TIZEDIK FEJEZET
Férje feldühítette. Aznap éjjel meg is volt az első veszekedésük. Alesandra már lefeküdt, de
nem tudott elaludni, így aztán elkezdte összeírni azokat a dolgokat, amelyeket másnap akart
elvégezni. Természetesen a saját hálószobájában tartózkodott, hiszen Flannaghan megmondta,
hogy Colinnak ez a kívánsága. Minden elkövetett, hogy ne bosszantsa fel magát, amiért férje
érzéketlen tuskóként viselkedik. Végül is nem tehet róla, hogy ilyen, nem igaz? Mint ahogy a
házasságuk sem szerelmi kötelék, és ha Colin külön akar aludni, ő biztos nem fog megsértődni miatta. Dehogynem, sóhajtott fel. Sebezhetőnek és rémültnek érezte magát, ráadásul nem
értette, miért.
Próbálta megérteni, mi történik vele. Végül arra a következtetésre jutott, azért ez a bizonytalanság, mert gyengébb tárgyalási pozícióba került Colinnal szemben. Aztán megrázta a fejét a
lehetetlen gondolatra. Ugyan mije van, amivel üzletelhetne? Férje mindent visszautasított,
amit adni tudott volna neki.
Az ég szerelmére, ha így folytatja, teljesen belefullad az önsajnálatba. A főtisztelendő anya
egyik napi példabeszéde arról szólt, hogy az emberek olyan dolgok után vágynak, amik nem
lehetnek az övék. Az irigység könnyen féltékenységbe fordul, és amikor ez a két bűnös érzelem kinyújtja csápjait, hamarosan bekövetkezik a katasztrófa. A féltékenység feléget, felfal
mindent, míg a végén nem marad hely a boldogságnak vagy az örömnek, semmilyen pozitív
érzelemnek.
– De én nem vagyok féltékeny – suttogta Alesandra maga elé. Viszont irigy, sóhajtott fel aggodalmasan, mert egyáltalán nem tetszett neki a beismerés. Igen, máris irigyelte Colin bátyjának boldog házasságát. Vajon ez azt jelenti, hogy hamarosan féltékenykedő és házsártos
asszony lesz belőle?
A házasság kétségtelenül bonyolult dolog, döntötte el végül.
Colinnak nincs rá ideje. Rögtön vacsora után eltűnt a dolgozószobájában, hogy a könyveléssel foglalkozzon. Azért, mert felesége van, nem fog változtatni a szokásain, ez nyilvánvaló.
Egy birodalmat készül felépíteni, és ebben senki sem akadályozhatja meg, különösen nem egy
amúgy sem kívánt feleség. Nincs is szükség rá, hogy Colin leültesse, és elmagyarázza neki a
nézeteit. A tettei önmagukért beszélnek.
Alesandrát nem bántotta a férfi hozzáállása. Igazság szerint még helyeselte is az elszántságát. Kétségei sem voltak: biztos volt benne, hogy Colin végül eléri a célját, hiszen férje erős,
szörnyen okos és csodálatosan fegyelmezett.
Alesandrának nem állt szándékában az útjába állni. A feladattól sem akarta elvonni. Az
utolsó dolog, amire Colinnak most szüksége van, az egy nyakába akaszkodó feleség. Mégis…
éjszakánként, amikor a munka véget ér, Alesandra örült volna, ha férje mellette van. Csodálatos lenne a karjában álomra hajtani a fejét, érezni őt, hozzásimulni az éj sötétjében. Szerette,
ahogy a férfi megérintette, megcsókolta…
Alesandra felnyögött. Sohasem lesz képes a listájával foglalkozni, ha a férjéről ábrándozik.
Felrázta magát kábultságából, és figyelmét ismét a teendők sorára fordította.
Már majdnem éjfél volt, amikor Colin a szobába lépett. Csak egy fekete nadrág volt rajta,
de azt is levette, mire az ágyhoz ért. Láthatóan nem zavarta a meztelensége. Alesandra igyekezett követni a példáját.
– Befejezted a könyvelést, Colin?
Alesandra az ágynak tette fel a kérdést. Arca lángolt, és hangja elfulladt, mintha fojtogatná
valaki. Colin elvigyorodott.
– Igen. Teljesen utolértem magam.
– Hogy-hogy utolérted?
Colin visszafojtotta nevethetnékjét.

– Alesandra, a meztelenségben nincs semmi olyan, amitől zavarba kellene jönnöd.
– Nem is jöttem zavarba.
Még arra is képes volt, hogy egyenesen a férfi szemébe nézzen, amikor kimondta ezt az
égbekiáltó hazugságot. Colin úgy vélte, már ez is haladás. Felhajtotta a takarót, és bebújt az
ágyba. Alesandra gyorsan félretette a papírjait.
Colin az ágytámlának dőlt, és nagyot sóhajtott. Szándékosan hagyott egy kis időt feleségének, hogy megnyugodhasson. Ha ennél is vörösebb lesz, még a végén felgyújtja az ágyneműt,
gondolta. A keze reszket, ahogy a papírokért nyúl. Colin ugyan nem értette, miért ilyen ideges
Alesandra, de úgy döntött, ráér később megtudni, miért. Ha most kérdezősködni kezdene,
csak rontana a helyzeten.
– Fázol?
– Nem.
– Pedig remeg a kezed.
– Talán mégis fázom egy kicsit. A hajam még nedves a fürdőtől.
Colin tenyerét az asszony nyakára fektette, majd mikor érezte, mennyire feszült, masszírozni kezdte. Alesandra lehunyta a szemét, és felsóhajtott gyönyörében.
– És te min dolgozol?
– A teendők listáján. Mindenkinek írtam egyet: Flannaghannek, a szakácsnak, Raymondnak
és Stefannak, és persze magamnak is. Ja, és készítettem egy főlistát is, azt épp az imént fejeztem be.
Alesandra elkövette azt a hibát, hogy férjére nézett. Gondolatai nyomban tovaröppentek,
még arra sem emlékezett, hogy befejezte-e a mondatot vagy sem.
Mindenről Colin tehet! Ha nem lenne olyan gyönyörű szeme, és olyan csodálatos mosolya,
és a fogai… – Istenem, milyen ragyogó fehérek! –, akkor nem lenne mit észrevennie, és nem
feledkezne meg a világról. Most már az sem segítene rajta, ha lehunyná a szemét. Akkor is
érezné a férje testéből áradó hőt, belélegezné a férfias illatot…
– Miféle főlistát?
– Hogy mondod?
– Miféle főlistát? – ismételte meg Colin vigyorogva.
Szóval a férje tudja, mennyire felkavarta, és az arcáról ítélve, élvezi is. Ez a gondolat segített Alesandrának összeszedni magát.
– Hát egy listát a listáimról – magyarázta.
– Te írtál egy listát a listáidról?
– Természetesen.
Colin erre akkorát kacagott, hogy még az ágy is beleremegett. Alesandra persze a szívére
vette.
– Colin, ha nem tudnád, a listaírás a rend alapja – közölte férjével. Hangja olyan komolyan
csengett, hogy Colin megpróbált úrrá lenni jókedvén.
– Értem, és hol tanultad ezt a fontos szabályt?
– A főtisztelendő anya megtanított mindenre, ami a renddel és szervezettséggel összefügg.
– És ebben is olyan alapos volt, mint amikor a házastársi együttlét…
Alesandra nem hagyta, hogy befejezze.
– Sokkal alaposabb. Nem volt könnyű neki… arról a másikról beszélni. Mégiscsak apáca, és
sok-sok évvel ezelőtt szüzességi fogadalmat tett. Érthető a szűkszavúsága, nem? Hiszen ilyen
téren nem támaszkodhatott a tapasztalataira.
– Nem, azt hiszem, tényleg nem – értett vele egyet Colin.
A férfi lassan majdnem az egész ágyat elfoglalta. Alesandra egyre közelebb húzódott az ágy
széléhez, hogy helyet adjon a kényelmesen kinyújtott, hosszú lábnak, ám férje nem érte be
ennyivel. Még jobban elterpeszkedett, elfoglalva a maradék helyet is.

A papírjait is elvette. Letette őket az éjjeliszekrényre, majd elfújta a két gyertyát. Alesandra
összefonta a kezét, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
– Rend és szervezettség nélkül anarchiában élnénk.
Micsoda ostobaság ilyet mondani, de semmi okosabb nem jutott eszébe. Majd’ meghalt a
kíváncsiságtól, hogy mit keres férje az ő ágyában. Ezentúl nála akar aludni éjszakánként?
Nem, mondta magának, ennek semmi értelme. Férje ágya sokkal nagyobb, ráadásul kényelmesebb is.
Alesandra úgy döntött, ideje kielégíteni kíváncsiságát. Most, amíg nyugodt, és az indulatait
is kordában tudja tartani. Colin végül is a férje, természetes, hogy bármit megkérdezhet tőle,
legyen az akármilyen személyes dolog.
Ekkor a távolban megdörrent az ég. Alesandra kis híján kiesett az ágyból. Szerencsére Colin
időben elkapta, és szorosan magához ölelte.
– A vihar nyugtalanít?
– Nem, csak azon töprengtem…
– Vedd le a hálóinged, édesem! – mondta vele egy időben Colin.
– Miért? – hőkölt hátra Alesandra.
– Hogy megérinthesselek.
– Ó – sóhajtott a fiatalasszony, de meg sem moccant.
– Alesandra, mi a baj?
– Teljesen összezavarsz… – suttogta. – Azt hittem, te is szeretnéd… aztán mikor Flannaghan szólt, hogy… nos, én nem…
Tisztában volt vele, hogy értelmetlenül fecseg, így abba is hagyta a magyarázkodást, és
fontolóra vette férje kérését. Bárcsak ne bámulna rá így! Bárcsak sötétebb lenne a szobában!
Tudta, hogy nem kellene zavarban lennie. Colin a férje, és már úgyis látta teste minden egyes
porcikáját. Gyűlölte, hogy ilyen szégyellős, és szeretett volna olyan fesztelen lenni, mint a férfi.
Ugyanakkor tény, hogy mindössze két napja házasok. Alesandra úgy döntött, bevallja férjének, mennyire kényelmetlenül érzi magát, és talán kap is tőle egy-két jó tanácsot, hogyan szabaduljon meg félénkségétől.
Colin azzal vetett véget a tépelődésének, hogy a hálóinget felrángatta a csípője fölé. Alesandrának kényszerítenie kellett magát, hogy ne lökje el a férfi kezét.
– Mit csinálsz? – kérdezte, de hangja elfulladt. Sült bolondnak érezte magát, hiszen pontosan tudta, mit csinál a férfi.
– Segítek levetni a hálóinged.
– Észrevetted, hogy milyen ideges vagyok ma este?
– Igen – felelete vidám, ugyanakkor vágytól fűtött hangon Colin. Egész nap kísértette ez a
pillanat, be-betörve gondolatai közé, elvonva a figyelmét a munkáról. De most végre kielégítheti a benne tomboló szenvedélyt. – Egy kicsit még szégyelled magad előttem, igaz, Alesandra?
A fiatalasszony az égre emelte a tekintetét. Kicsit? Azt hitte, menten elsüllyed zavarában.
Colin lehúzta róla a hálóinget, majd félredobta. Alesandra nyomban a takaró után nyúlt,
hogy alá rejtőzzön, férje azonban nem engedte. Megfogta a takarót, és gyengéden visszahúzta
a derekáig. Aztán elgyönyörködött a gyönyörű testben. Tökéletes alakú, telt kebel, kemény
mellbimbók, és Colin öntelten azt képzelte, hogy az ő közelsége váltotta ki ezt a reakciót.
Mint ahogy abban is biztos volt, hogy hitvese nem a hideg miatt csupa libabőr. A teste máris
válaszol a közeledésére, pedig még egy ujjal sem ért hozzá.
Colin nem kapkodott, kényelmesen legeltette tekintetét az asszonyán. Alesandra a takarót
bámulta.
– Nem szoktam hálóing nélkül aludni.
– Most nem is aludni fogunk, kedvesem.

A fiatalasszony végre elmosolyodott.
– Tudom – suttogta. Úgy döntött, elég volt a szégyellőségből, s bár minden eltökéltségére
szüksége volt hozzá, a férje felé fordult. Férje meleg, gyengéd tekintete segített túljutni félénkségén. Átkarolta a férfit, és hozzásimult.
Csodálatos érzés volt! Annyira közeli, annyira bensőséges! A kemény mellkasszőrzet csiklandozta a mellét. Halkan felsóhajtott, és szándékosan újra hozzádörgölőzött. A férfi felnyögött válaszul. Megmarkolta az asszony fenekét, és közelebb húzta magához. Aztán az álla alá
nyúlt, felemelte a fejét, és fölé hajolt.
Először a homlokát csókolta meg, aztán az orrát, majd a fogai közé vette az alsó ajkát, és finoman harapdálni kezdte. Amikor az asszony szája kinyílt, nyelve nyomban behatolt a
hívogató forróságba. Alaposan kiélvezte puhaságát, édes ízét, és minél többet kóstolt belőle,
annál többre vágyott. Alesandra beleborzongott nyelvének játékába. Úgy tűnt, a csók soha
nem ér véget. A halk, pihegő sóhajtozás csak fokozta Colin gyönyörét és vágyát. Soha egy nő
sem adta át magát neki ilyen teljességgel. Az asszonyból áradó érzékiség szinte elkábította.
Eddig nem is sejtette, hogy férfi és nő között létezhet ekkora szenvedély. Csak a múlt éjszaka
értette meg, amikor először magáévá tette asszonyát. Alesandra semmit sem tartott vissza, és
őszinte odaadása lerombolta a falakat, melyeket Colin vont maga köré.
Colin a hátára fordította az asszonyt, és újra megcsókolta, majd figyelmét a karcsú nyaknak
szentelte. Lélegzete szaggatottan tört elő torkából.
– Megőrülök érted – suttogta vágytól rekedt hangon. – Olyan gyorsan felgyújtod a tüzem,
hogy az már szinte ijesztő.
Hangja majdnem hogy haragos volt, amikor az érzelmeiről beszélt, de Alesandra így is
bóknak vette a szavait.
– Az érintésed teszi, Colin – súgta vissza. – Nem tehetek róla, hogy…
De az utolsó szavak már nyöszörgésbe fulladtak, mivel Colin a szájába vette az egyik
mellbimbóját, és gyengéden kóstolgatni kezdte. Keze közben a combja közé csúszott, és a
simogató mozdulatok felszították az asszony vágyának tüzét is. Ahogy a mohó ujjak beléhatoltak, Alesandra felkiáltott fájdalmában… gyönyörében, és keze a férfié után nyúlt. Szerette
volna eltaszítani, hisz annyira érzékeny volt még, de nem tudta rávenni magát, hogy megtegye. Mint ahogy nem tudott parancsolni testének sem. Férje hüvelykujja lassú, ingerlő köröket rajzolt nőiességének legérzékenyebb pontja köré, s ettől izgatottan vonaglott a férfi karjában. Aztán az ujjak még mélyebbre hatoltak, és Alesandra férje nevét nyögte.
– Colin, nem lenne szabad… én nem… hagyd abba! – kiáltotta, ahogy az ujjak újabb és
újabb ostromra indultak. – Ez fáj! Ó, istenem, abba ne hagyd!
Szorosan férjébe kapaszkodott, miközben az ellentmondó utasításokat sikoltotta. Tudta,
hogy értelmetlen, amit mond, de képtelen volt megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel elmondhatná, mit érez. Colin a szájával hallgatta el a tiltakozását. Vad, végtelen, mindent elsöprő csókban forrtak össze. Amikor végül eltépte száját az asszony ajkáról, Alesandrát annyira
magával ragadta a szenvedély, hogy nem tudott a fájdalomra gondolni. Sőt, egyáltalán nem
tudott gondolkodni.
Colin lenézett a karjában tartott gyönyörű asszonyra, és úgy érezte, elveszik a tekintetéből
áradó szenvedélyben. A rózsás, duzzadt ajak újabb csókra csábította, és Colin nem állt ellen.
– Emlékszel, azt mondtam, a gyönyörszerzésnek több módja is van? – kérdezte érzelmektől
remegő hangon.
Alesandra megpróbált odafigyelni a kérdésre, de ez roppant nehéznek bizonyult. Minden lenyűgözte a férfin. A bőre olyan forró volt, hogy már szinte perzselt, s ő mégis megpróbált
még közelebb bújni hozzá. Az illata izgalmas keveréke volt a férfiasnak és az érzékinek, és
amely legalább annyira felkavarta, mint a varázslatos ujjak érintése. Lábujjai az izmos vádlit
simogatták, mellét csiklandozta a göndör mellkasszőrzet. Ujjai bevándorolták a felső kar iz-

mait. Mintha meleg acélhoz ért volna, és érezte az erő vibrálását az ujjbegyei alatt. Milyen
erős férfi, és mégis milyen gyengéden bánik vele!
Colin nem várt választ a kérdésére. A vágy, hogy minden porcikáját megízlelje, elmosta
minden józan gondolatát. Először a lapos hasat csókolta meg, aztán lejjebb vándorolt a köldökhöz, majd mielőtt Alesandra rájöhetett volna, mire is készül, szétfeszítette a lábát, és
nyelve behatolt a forró nedvességbe.
– Ne, ezt nem szabad – nyöszörögte az asszony tiltakozva, mert biztos volt benne, hogy
amit a férfi csinál, az tiltott dolog. Visszataszító volt… és csodálatos! Alesandra önuralma tovaröppent, amint a szorgalmas nyelv saját útját járta nőiessége legrejtettebb pontja körül. Fehéren izzó gyönyör csapott le rá, és teljes biztossággal tudta, bele fog pusztulni ebbe az édes
kínba. Teljesen megőrjítette a nedves, forró érintés. Próbált szólni a férfinak, hogy hagyja abba, bár közben teste ívbe feszült, felkínálva magát az érzéki élménynek.
Alesandra válasza az őrületbe kergette Colint. Előbb ki akarta elégíteni asszonyát, hogy aztán megtanítsa neki, hogyan szerezhet örömet egy férfinak, de az asszony izgatott vonaglása
felmorzsolta maradék önuralmát, a halk, érzéki nyögések szinte megvadították. Gondolatait a
belsejében dúló vad szenvedély uralta. Mozdulatai egyre nyersebbek, erőteljesebbek lettek,
amint az asszony selymes combja közé térdelt, karját a nyaka köré fonta, és mélyen beléhatolt. Homlokán izzadtság gyöngyözött, lélegzete akadozott, állkapcsa megfeszült, amint megérezte, hogyan fogadja magába, zárul lüktető férfiassága köré az asszony. Tökéletesen összeillenek, és ahogy a nedves forróság körbeölelte, testét megrázta a nyers, állatias vágy. Hallotta
Alesandra sikolyát, és fogcsikorgatva ugyan, de megállt.
– Nagyon fáj, kicsim?
Az asszony, ha akart volna, sem tudott volna válaszolni, mivel Colin szája újra az övére tapadt, elvágva a szavakat és a gondolatokat is. A hangjából áradó aggodalom áthatolt a szenvedély ködén, és eljutott a tudatáig. Szerette volna elmondani neki, hogy igen, fáj, de nem számít. A vele járó gyönyör sokkal erősebb… sokkal követelőzőbb. Kielégülésre vágyott. A férfi
nem lehetett elég gyors, hogy a kedvére tegyen. Lábát férje derekára fonta, testét testének feszítette, így adva tudtára szavak nélkül, hogy többet, még többet akar.
Colin megértette. Arcát a vállához szorította, és mozogni kezdett benne. Egyre keményebben, egyre gyorsabban ostromolta. Az asszony belsejében égő tűz csábította, megperzselte,
felemésztette, és ő még közelebb akart jutni az izzó szenvedély forrásához.
Azt akarta, hogy örökké tartson ez a kín és élvezet. Egyre mélyebbre hatolt, elveszett az
asszonyban. Hallotta, amint Alesandra a nevét sikoltja, és tudta, ő már feljutott a gyönyörök
csúcsára, ekkor egy utolsó, erőteljes lökéssel ő is követte asszonyát a boldog megsemmisülésbe.
Biztosan meghalt, és a paradicsomba jutott. Hatalmas nyögéssel rogyott az asszonyra. Mély
levegőt vett, majd ismét felnyögött. Átkozottul elégedett volt magával, annyira, hogy legszívesebben elvigyorodott volna, de nem tudott. Még erre sem futotta az erejéből.
Hosszú percekbe telt, mire Alesandra magához tért. Biztonságban érezte magát férje karjában. A korábban érzett félelem lassan elcsitult.
– A fenébe, de finom vagy! – mondta Colin, és a hátára fordult.
Alesandra elmosolyodott. Férje igazán nem dicsekedhet azzal, hogy ért a szép szavakhoz.
De ez sem számított. Borzasztó büszke volt magára, hogy sikerült Colint kielégítenie. Talán ő
is megdicsérhetné férjét. Az oldalára fordult, hogy lássa az arcát. Kezét a vadul dobogó szívre
tette.
– Te is – súgta neki. – Te vagy a legjobb férfi az életemben.
Colin kinyitotta a szemét.
– Én vagyok az egyetlen férfi az életedben, emlékszel?
– Persze.
– Soha más férfi nem érhet hozzád, Alesandra. Az enyém vagy!

Az asszonyt nem zavarta férje birtokló hajlama. Igazság szerint, inkább megnyugtatta, mivel a törődést érezte ki belőle. Most már a férfihoz tartozik, és még a gondolatát is
visszataszítónak találta, hogy ugyanazt tegye más férfival, mint az imént Colinnal. Csak egy
Colin létezik, és az is az övé.
– Nem is akarok másé lenni, csak a tied – fektette fejét a férfi vállára.
Colinnak tetszett az izzó vallomás, és homlokon csókolta asszonyát, hogy ezzel is kimutassa, mennyire elégedett vele.
Hosszú percek teltek el néma csendben. Alesandra azon töprengett, mi történt vele, és magyarázatot keresett tulajdon viselkedésére. Ez azonban lehetetlen feladatnak bizonyult, mivel
arra, ahogy viselkedett, nem volt logikus magyarázat.
– Colin!
– Igen?
– Amikor megérintesz, teljesen elvesztem az önuralmam. Mintha különválna az elmém és a
testem. Van ennek valami értelme? – Nem várt a válaszra, hanem nyomban folytatta: – Ijesztő
volt, de ugyanakkor csodálatos is…
Colin belemosolygott a sötétbe. Hitvese ugyancsak összezavarodott… egy kicsit aggódik is.
– Mert a szeretkezés csodálatos dolog, édesem – suttogta.
– A főtisztelendő anya erről nem beszélt.
– Azt mindjárt gondoltam.
– Szeretnék valami értelmet találni ebben a különös párzási szertartásban.
– Miért?
– Hogy megértsem.
Alesandra feltámaszkodott, férjére nézett. Colin szeme zárva volt, és nagyon békésnek látszott. Alesandra arra gondolt, hogy talán elaludt, és úgy döntött, hagyja a témát. A férfihoz simult, és ő is lehunyta a szemét. Elméje azonban nem akart megnyugodni, gondolatai egyik
dologról a másikra ugrottak.
– Colin!
Férje felmorrant válaszul.
– Lefeküdtél már más nőkkel is?
A férfi nem válaszolt rögtön, mire Alesandra oldalba bökte. Colin felsóhajtott.
– Igen.
– Sokkal?
– Attól függ, ki számolja – vonta meg vállát a férfi.
Alesandrának egyáltalán nem tetszett ez a válasz. Kettő volt, vagy húsz? Gyomra görcsbe
rándult, ha arra gondolt, hogy Colin más nőkkel is ugyanazt csinálta, amit vele. Persze erre
gondolnia sem kellene. Ez már a múlté, és nem lenne szabad, hogy aggassza. Mégis aggasztotta.
– Csak a vágyad vezetett, vagy szerelemből feküdtél le velük?
– Miért érdekel ez most téged, Alesandra? – kérdezte bosszankodva Colin.
Ezt hallva, az asszonyt is elfogta az indulat. Sebezhetőnek érezte magát, de férje túl ostoba
ahhoz, hogy ezt megértse.
Haragja azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Hogyan is érthetné meg őt
Colin, amikor ő sem érti saját magát? Ez egyáltalán nem tisztességes a férjével szemben… és
nem is logikus.
– Csak kíváncsi voltam – suttogta. – Szerettél már más nőt is?
– Nem.
– Szóval csak testi vonzalmat éreztél?
A férfi újra felsóhajtott.
– Igen.
– És velem?

Nem merte kimondani: testi vágy vagy szerelem vezetett, míg velem voltál? Félt a választól.
Istenem, tényleg egy értelmes gondolata sincs! Hiszen tudja, hogy Colin nem szereti őt. Akkor miért szeretné annyira hallani, hogy mégis?
Az ég szerelmére, mi a baj vele?
Colin véget akart vetni a vallatásnak, de Alesandra valósággal kényszerítette rá, hogy olyan
kérdésekre válaszoljon, amelyekre még nem készült fel. A fenébe, persze, hogy a testi vágy
vezette. Hiszen attól a pillanattól fogva, hogy meglátta, az ágyában akarta tudni. Mégis, valahogy visszataszítónak találta a gondolatot, hogy Alesandrát a többi nővel, akikkel lefeküdt,
egy kategóriába sorolja. Vele szeretkezni egészen más volt, és sokkal-sokkal kielégítőbb.
Egyetlen másik nő sem tudta ennyire felkavarni, vagy elérni, hogy így kiforduljon magából.
Több is van kettejük között, mint puszta testi vágy, ismerte be magának. Törődött Alesandrával. Az asszony immáron hozzá tartozott, és természetes, hogy egy férj meg akarja védeni a
feleségét.
De szerelem? Maga sem tudta volna megmondani, szereti-e feleségét, vagy sem. Nem rendelkezett elég tapasztalattal ahhoz, hogy egyáltalán tudja, mi a fene az a szerelem. De ösztönös válasza a kérdésre az volt, hogy nem is kívánja megismerni ezt az érzést. Még nagyon is
jól emlékezett rá, hogy mit szenvedett barátja és társa, Nathan, amikor beleszeretett későbbi
feleségébe. Még a gondolatba is belesápadt, hogy érzelmileg ő is olyan sebezhető lesz, mint
Nathan volt. Sohasem hitte volna, hogy egy erős, kemény férfi így össze tudjon omlani.
Colin félresöpörte a komor gondolatokat, és feleségéért nyúlt. Az asszony megpróbált az
ágy legtávolabbi sarkába húzódni, de ezt Colin nem hagyhatta. Átkarolta hitvesét, és közelebb
vonta magához, majd ráfeküdt. Hogy könnyítsen a súlyon, a könyökére támaszkodott, úgy nézett le asszonyára. Arcán aggodalom suhant át, amikor meglátta Alesandra szemében a
könnyeket.
– Ennyire fájt, édesem? Amikor benned vagyok, teljesen elvesztem a fejem…
Alesandra megsimogatta férje arcát.
– Egy kicsit én is elvesztettem a fejem – ismerte be. – Teljesen elfeledtetted velem a fájdalmat.
– Akkor miért sírsz?
– Nem sírok. Csak próbálom helyretenni a dolgokat a fejemben.
– Az olyan dolgokat, mint a szerelem és a testi vágy?
Az asszony bólintott. Colin elmosolyodott.
– Édesem, már nagyon hosszú ideje vágyom rád, ahogy te is rám.
Azt hitte, vallomásával megnyugtatja feleségét. Tévedett.
– A testi vágy az bűn – suttogta Alesandra. – Elismerem, nagyon vonzónak találtalak, de
egyáltalán nem kívántam ágyba bújni veled.
– És mi a fenéért nem?
Alesandra el sem akarta hinni, hogy vallomásával felbosszantja Colint. Biztos a férfi öntudat a ludas a dologban, vélte. Sikerült beletaposnia férje lelkébe.
– Mert nem tudtam, mi történik a hitvesi ágyban. Senki sem mesélt arról, milyen csodálatos
lehet a szeretkezés. Érted már?
A férfi ismét elvigyorodott.
– Tudod, Colin, sikerült mindent tisztáznom magamban. Eddig nem értettem, miért érzem
magam annyira sebezhetőnek, de rájöttem, és már sokkal jobban vagyok.
– Mondd el nekem is! – parancsolt rá a férfi.
– Természetesen azért, mert nagyon új nekem ez a bensőséges viszony. Fogalmam sem volt,
hogy ez ilyen fantasztikus lehet, mint ahogy azt sem sejtettem, hogy érzelmileg ennyire megérint majd – mondta, és férjére mosolygott. – Ha annyi tapasztalatom lett volna, mint neked,
biztos nem éreztem volna kiszolgáltatottnak magam.

– Az nem bűn egy asszonynál, ha sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak érzi magát. Ám a te
esetedben teljesen értelmetlen.
– Miért lenne értelmetlen?
– Mert tudnod kellene, hogy gondoskodom rólad, és vigyázok rád, tehát semmi okod ezekre
az ostoba érzésekre.
– Rendkívüli önteltségre vall, amit mondasz, férjuram.
– Mert én egy öntelt ember vagyok – vont vállat Colin.
– A férfiak sohasem érzik magukat sebezhetőnek?
– Nem, soha.
– De, Colin, ha…
A férfi nem engedte, hogy befejezze. Szája az asszony ajkára tapadt, félbeszakítva a beszélgetést. Először csak el akarta terelni hitvese gondolatait a kényes témáról, amikor azonban
nyelvük találkozott, és az asszony átkarolta a nyakát, Colint annyira elragadta a hév, hogy teljesen megfeledkezett magáról.
Ismét szeretkeztek. Megpróbált gyengéd és lassú lenni, de az asszony heves reagálása elfeledtette vele a nemes szándékot. Bár ez szinte lehetetlennek tűnt, mégis minden egyes alkalom élvezetesebb, kielégítőbb volt az előzőnél. Amikor a csúcsra ért, a szenvedély tüze kis híján elemésztette. Amikor megérezte az asszony könnyeit a vállán, biztosra vette, hogy ezúttal
komoly fájdalmat okozott neki.
Colin meggyújtotta a gyertyákat, majd visszafordult asszonyához. A karjába vette, és gyengéd szavakkal vigasztalta. Alesandra ugyan állította, hogy nem érzett fájdalmat, de arra nem
tudott magyarázatot adni, miért sír.
Colin nem erőltette. Alesandra lusta ásításai mutatták, mennyire kimerült. Colin viszont nagyon is ébernek érezte magát. A félelem, hogy megsebezte az asszonyt teljesen felrázta, és
tudta, nem kevés időbe telik majd, mire újra megnyugszik. Amikor ismét el akarta fújni a
gyertyákat, tekintete a listákra esett. A papír tetején két név ragadta meg a figyelmét. Lady
Victoria volt felül, alatta pedig Lady Roberta. Alesandra mindkét név mellé kérdőjelet tett.
Ez felkeltette Colin kíváncsiságát. Oldalba bökte szendergő hitvesét.
– Mit akar ez jelenteni?
Alesandra ki sem nyitotta a szemét, mire Colin felolvasta a neveket, és ismét magyarázatot
követelt.
– Nem lehetne ezt reggel megbeszélni?
Colin arra gondolt, hogy annyiban hagyja az egészet, de Alesandra folytatta a motyogást.
– Lehetséges, hogy van valami összefüggés a két nő között. Végül is, mind a kettő nyom
nélkül eltűnt. Majd ha beszéltem Lady Roberta férjével, mindent elmondok, Colin. Jó éjszakát.
– Nem fogsz beszélni a vikomttal.
Férje kemény hangja áthatolt az álom ködén.
– Nem?
– Nem, ha én mondom. Annak a szerencsétlennek épp elég baja van. Semmi szükség rá,
hogy még te is zaklasd a kérdéseiddel.
– Colin, én…
– Megtiltom, Alesandra – vágott közbe a férfi. – Ígérd meg, hogy nem zaklatod!
Alesandrát meglepte a férfi parancsolgató stílusa. Haragra gerjedt. Nem volt már gyermek,
akinek a szülei engedélyét kell kérnie, ha utána akar járni valaminek. Jobb lesz, ha Colin is
megérti, megvan a magához való esze, és használni is tudja.
– Ígérd meg! – követelte Colin.
– Nem.
A férfi nem akart hinni a fülének.
– Nem?

Mivel arcát a férfi álla alatt nyugtatta, Alesandra úgy vélte, nyugodtan elvigyorodhat. Hűha,
milyen dühös valaki! Colin erősen megszorította. Egy rendes feleség ilyenkor biztos nekilát
megnyugtatni a férjét, gondolta a fiatalasszony.
Ezek szerint ő nem rendes feleség, döntötte el, mivel egyetlen férfi – még Colin sem – fogja
megszabni, mit tegyen.
Persze, majd még az engedélyét kéri! Ellökte magát férjétől, és felült. Haja az arcába hullt.
Ingerülten hátrasimította, majd haragos pillantást vetett a férfira.
– A házasság még új dolog a számodra, Colin, szóval el kell fogadnod, ha azt mondom,
hogy…
– Javíts ki, ha tévednék, de tudomásom szerint pontosan ugyanannyi ideje vagyunk házasok.
– Igen, de…
– Tehát a házasság számodra is új dolog, nemdebár?
Az asszony bólintott.
– Új vagy sem, Alesandra, a házastársi eskü nem változott. Az asszony köteles engedelmeskedni az urának.
– A mienk viszont nem szokványos házasság. Te és én megegyeztünk egy-két dologban, mielőtt esküt tettünk volna. Úgy látszik, erről megfeledkeztél, és ezért kivételesen nem veszem a
szívemre a felháborító parancsolgatásodat. Hadd emlékeztesselek azonban, mindketten beleegyeztünk abba, hogy nem szólunk bele a másik életébe.
– Én ugyan nem egyeztem bele!
– Ez egy kimondatlan ígéret volt mindkettőnk részéről. Elmondtam neked, hogy semmi
szükségem olyan férfira, aki beleavatkozik az ügyeimbe, mire te is bevallottad, hogy neked
sem kell olyan feleség, aki mindenbe beleüti az orrát.
– Ennek meg mi a fene köze van ahhoz…
– Az, hogy ne ártsd magad az ügyeimbe! Világosan az értésemre adtad, hogy nem szeretnéd, ha beleavatkoznék vagy segítenék az üzleti ügyeidben. Most pedig én kérlek arra, hogy
ne szólj bele a dolgaimba. – Alesandra nem nagyon mert a férje szemébe nézni. Aggasztotta
annak hitetlenkedő arckifejezése. Tekintetét a férfi állára szegezte. – Az apám sohasem tiltott
meg az anyámnak semmit. Az ő házasságuk kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapult. Remélem, idővel mi is eljutunk majd idáig.
– Befejezted?
Alesandra örömmel nyugtázta, hogy férje hangja egyáltalán nem dühös. Talán Colin mégiscsak hajlandó lesz ésszerűen szemlélni az ügyeket. Végül is meghallgatta, és nem engedte szabadjára indulatos természetét.
– Igen, köszönöm.
– Nézz rám!
Alesandra azonnal felemelte a tekintetét. Colin egy hosszú percig szótlanul nézte. Az asszonyon erőt vett az aggodalom. Férje arcáról nem tudott leolvasni semmit, és Alesandrát lenyűgözte ez a képessége. Kicsit irigyelte is. Szerette volna, ha ő is így tud uralkodni magán.
– Valamit mondani akartál nekem? – kérdezte végül, amikor már nem bírta tovább a csendet.
Colin bólintott, és rámosolygott.
– Nem fogsz beszélni a vikomttal a feleségéről.
Tessék, ugyanott vannak, ahonnan elindultak. Nyilvánvaló, hogy Colin semmit sem hallott
abból, amit mondott neki. Legszívesebben jól fenéken billentette volna a makacs embert. Persze nem tette, elvégre ő mégiscsak egy igazi hölgy, és ez a lehetetlen alak sohasem fogja megtudni, mennyire haragszik rá. Alesandra esküdni mert volna, hogy Colin makacsságától még a
főtisztelendő anya is szitkozódni kezdett volna elkeseredésében.

Colin komoly arcot erőltetett magára. Túl komoly volt a téma ahhoz, hogy nevetésben törjön ki, de istennek szent anyja, felesége arckifejezése minden pénzt megért. Pontosan úgy festett, mintha meg akarná ölni őt.
– A szavadat akarom, asszony!
– Jól van, rendben, te győztél. Nem fogok beszélni a vikomttal.
– Ez nem győzelemről vagy vereségről szól – szegezte le Colin. – A vikomtnak megvan a
maga baja. Nem akarom, hogy még te is tetézd.
– Te nem bízol a józan ítélőképességemben, ugye, Colin?
– Nem bizony.
A válasz sokkal jobban fájt, mint a korábbi parancsolgatás. Alesandra megpróbált elfordulni
a férfitól, de az megragadta az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– És te megbízol az enyémben?
Colin biztosra vette, hogy ő is tagadó választ kap, hiszen Alesandra még nem ismeri őt
olyan jól, hogy tökéletesen megbízhatna benne. Idővel persze, amikor mindketten kitapasztalják a másikat, a bizalom is megjön majd szép lassacskán.
– Igen, természetesen megbízom az ítélőképességedben.
Colin nem tudta elrejteni meglepetését, sem örömét. Hevesen magához rántotta Alesandrát,
és szenvedélyesen megcsókolta.
– Örömmel hallom, hogy ösztönösen megbízol bennem, Alesandra.
Az asszony hátrahúzódott, és összevonta a szemöldökét.
– Szó sincs ösztönösségről, Colin. Hiszen már bebizonyítottad, hogy alkalomadtán képes
vagy józan döntést hozni.
– Igazán? És mikor?
– Amikor feleségül vettél. Akkor a józan eszed használtad. Csak most értettem meg, hogy te
már akkor tudtál valamit, amit én nem.
– És mi lenne az?
– Hogy senki másnak nem kellenél.
Alesandra szándékosan próbálta felbosszantani megjegyzésével férjét, mivel még mindig
haragudott rá, de Colin szemmel láthatóan nem sértődött meg. Vagy nem érti, hogy éppen sértegeti, vagy nem érdekli, gondolta Alesandra, amikor férje felkacagott.
– Tényleg a kedvemre teszel, Alesandra.
– Hát persze, hogy a kedvedre teszek. Hisz épp az imént adtam be a derekamat. – Az
asszony felrázta a párnáját, aztán visszabújt a takaró alá. – A házasság sokkal bonyolultabb,
mint vártam – suttogta. – Mindig nekem kell majd megalkudnom?
A fenébe, milyen elkeseredett a hangja!
– Nem, Alesandra, nem mindig.
A hölgyhöz cseppet sem illő horkantás elárulta, hogy az asszony nem hisz neki.
– A házasság egy adok-kapok ügylet.
– Ahol mindig a feleség ad, és a férj kap?
Colin nem válaszolt. Az oldalára fordult, és magához ölelte az asszonyt. Alesandra válla a
mellkasához, feneke az ágyékához simult. Selymes combja az övén pihent. Teremtőm,
mennyire élvezi a hozzásimuló test érintését! Átkarolta felesége csípőjét, állát a feje búbjára
hajtotta, és lehunyta a szemét.
Hosszú percek teltek el néma csendben. Colin azt hitte, hitvese már elaludt, és lassan kezdett elhúzódni tőle, amikor Alesandra megszólalt.
– Utálom azt a szót, hogy engedelmeskedni, Colin.
– Erre magamtól is rájöttem – jegyezte meg szárazon a férfi.
– Egy hercegnőnek egyébként sem kell engedelmeskednie senkinek.
Ez meglehetősen gyenge érv volt.

– De te az én hercegnőm vagy – emlékeztette Colin. – Épp ezért azt fogod tenni, ami szerintem a legjobb neked. Egy ideig mindkettőnknek tartania kell magát a hagyományokhoz. Egyikünknek sincs tapasztalata a házasságban. Nem vagyok szörnyeteg, de tény, megígérted, hogy
engedelmeskedsz. Egészen pontosan emlékszem, hogy hallottam tőled, amikor elmondtad az
eskü szavait.
– Ó, bárcsak ésszerűbben gondolkodnál!
– Én mindig ésszerű vagyok.
– Colin!
– Igen?
– Inkább aludj!
A férfi átengedte Alesandrának az utolsó szót. Sokáig várt. Amikor már biztos volt benne,
hogy felesége elaludt, óvatosan kiosont az ágyból, és visszament a szobájába.
Alesandra megérezte, amikor a férfi otthagyta. Majdnem utánaszólt, hogy megkérdezze, miért nem marad-e vele éjszakára, de a büszkeség lakatot tett a szájára. Könnyek szöktek a szemébe. Úgy érezte, mintha férje visszautasította volna. Persze ennek semmi értelme nem volt –
különösen nem a szenvedélyes szeretkezés után –, de Alesandra annyira kimerült volt, hogy
képtelen volt józanul gondolkodni.
Alesandra nyugtalanul aludt. Alig egy órával később valami zajra riadt fel. A furcsa hang
Colin szobájából jött. Azonnal felkelt, hogy kiderítse a neszezés eredetét. Mivel nem állt szándékában betörni férje szobájába, nem vett sem köntöst, sem papucsot.
Halk átkozódást hallott, amint résnyire nyitotta az ajtót, és bekukucskált. Colin a kandalló
előtt állt. Maga elé húzta a zsámolyt, feltette rá a lábát, majd előrehajolt, és mindkét kezével
masszírozni kezdte sérült vádliját.
Nem vette észre őt, ebben Alesandra biztos volt. Elég volt ránézni az arcára. Most, hogy azt
hitte, nem látja senki, nem uralkodott magán, s bár az asszony csak a fél arcát látta, így is
nyilvánvaló volt, hogy rettenetesen szenved.
Minden önuralmára szüksége volt, nehogy berohanjon, és felajánlja a segítségét, bármilyen
keveset tud is tenni. Tekintettel kellett azonban lennie a férfi büszkeségére is, és tudta, férje
iszonyú dühös lenne, ha felfedezné, hogy figyeli őt.
A masszírozás nem segített a fájdalmon. Colin felegyenesedett, és járkálni kezdett a
kandalló előtt, hátha az segít a görcsbe rándult izmokat a helyrerázni. Teljes testsúlyával rátámaszkodott sérült lábára, és a fájdalom szétsugárzott az egész testébe. Olyan érzés volt, mintha villám csapott volna minden egyes idegszálába, és Colin kis híján kétrét görnyedt a kíntól.
De nem volt hajlandó megadni magát. Állkapcsa megfeszült, míg mély levegőt vett, és tovább
sétált. Múltbéli tapasztalataiból tudta, hogy végül sikerrel jár, és kijárja a görcsöt a lábából.
Néha ez csak egyetlen órájába került, de máskor sokkal, de sokkal többe.
Colin a felesége szobájába vezető ajtóhoz ment. Már az ajtógomb után nyúlt, de hirtelen
meggondolta magát. Szeretett volna benézni hozzá, de nem akarta felébreszteni, és tudta,
hogy Alesandra éber alvó. Volt alkalma megtapasztalni a betegsége alatt, amikor Alesandra
ápolta, és mellette aludt.
Az asszonynak szüksége van a pihenésre. Colin sarkon fordult, és újra sétálni kezdett. Fejében az éjszakai beszélgetés részletei zsongtak. Szinte hallotta a hangját, amikor azt mondja,
mennyire gyűlöli az engedelmeskedni szót. A fenébe, nem tudta érte hibáztatni! Arra gondolt,
milyen barbár dolog elvárni egy nőtől, hogy arra esküdjön, élete hátralévő részében engedelmeskedni fog egy férfinak. A Newgate börtönben fog kikötni, ha a konzervatívok megneszelik, milyen radikális gondolatok foglalkoztatják. Ráadásul Colin volt annyira őszinte magához, hogy beismerje, valahol mélyen egy része – egy nagyon kicsi része – vonzónak találja az
ötletet, hogy egy nő minden parancsát teljesítse. Persze a szolgai viselkedés gyorsan elvesztené a varázsát. Hiszen vannak fizetett alkalmazottak, akik azért kapják a pénzüket, hogy engedelmeskedjenek. És minden bizonnyal akadnak olyan feleségek is, akik kiszolgálják az uru-

kat. Alesandra nem tartozik közéjük. Hála istennek! Hitvese heves volt, és makacs, mindenben rendkívül szenvedélyes, és Colin nem is szerette volna, ha ez megváltozik. Az ő hercegnőjének, gondolta, annyi hibája van, hogy az már a tökéletesség határát súrolja.
Alesandra hangtalanul visszaosont az ágyba, és bebújt a takaró alá. Nem tudta kiverni fejéből Colin kíntól eltorzult arcát. Fájt a szíve a férjéért. Egészen idáig nem is sejtette, mekkora
fájdalmai vannak, de most, hogy tudja, megfogadta, megtalálja a módját, hogy segítsen rajta.
Most már küldetése van. Meggyújtotta a gyertyákat, és listát készített a rá váró teendőkről.
Először is el kell olvasnia mindent a témában. Másodszor fel kell keresnie Colin orvosát, Sir
Winters. Elhalmozza majd kérdésekkel, és tanácsot kér tőle. Alesandrának egyelőre nem jutott más eszébe, de kétségtelen, hogy másnap, amikorra kipiheni magát, újabb ötletei is támadnak majd.
A listát visszatette az éjjeliszekrényre. Arca nedves volt a könnyektől. A takaróval felszárította őket, aztán lehunyta a szemét, és megpróbált újra elaludni.
Ekkor beléhasított a felismerés. Colin a sérült lába miatt nem alszik vele. Mert nem akarja,
hogy tudjon a kínjairól. Igen, ennek így már van értelme. Természetesen elsősorban a büszkesége játszik benne szerepet, de nyilván figyelmesség is a részéről. Ha éjjelente sétálnia kell,
azzal biztos felébresztené őt, és ezt sem akarja. Ez logikus.
Alesandra nagyot sóhajtott. Colin mégsem utasította őt vissza.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Colin másnap korán reggel felrázta Alesandrát.
– Édesem, nyisd ki a szemed! Beszélni szeretnék veled, mielőtt elmegyek.
Az asszony megpróbált felülni.
– Hová mész?
– Dolgozni.
Alesandra már bújt volna vissza a takaró alá, de Colin nem hagyta. Megragadta a vállát. Azt
nem tudta volna megmondani, ébren van-e felesége, mert a göndör fürtök eltakarták az arcát.
Egyik kezével a vállát tartotta, a másikkal hátrasimította a haját.
– Ébren vagy már? – kérdezte mulatva, bár hangjában némi bosszúság is vegyült.
– Azt hiszem, igen.
– Azt akarom, hogy ki ne tedd a lábad a házból, míg haza nem érek. Stefannak és Raymondnak már kiadtam a megfelelő parancsokat.
– Miért ne mehetnék ki?
– Máris megfeledkeztél a harmincnapos életbiztosításról?
Alesandra nagyot ásított. Úgy tűnik, tényleg elfelejtette.
– Azt akarod mondani, hogy most egy egész hónapig lakat alatt tartasz?
– Majd egyszerre mindig csak egy napot számolunk.
– Colin, mennyi az idő?
– Alig pirkad.
– Jóságos isten!
– Hallottad, amit mondtam?
Alesandra nem válaszolt. Felkelt az ágyból, felvette a köntösét, és átsétált Colin hálószobájába. Férje követte.
– Mit csinálsz?
– Befekszem az ágyadba.
– Miért?
– Mert ott a helyem.
Az asszony magára húzta a takarót, és a következő percben már mélyen aludt. Colin lehúzta
a fejéről a takarót, lehajolt, és homlokon csókolta.

Flannaghan az előtérben várta. Colin újra átvette vele az utasításokat. A ház erődítménnyé
változik az elkövetkezendő harminc napban, és a közvetlen családtagokon kívül senki sem
lépheti át a küszöböt.
– Nem lesz nehéz távol tartani az embereket, uram, de rávenni a hercegnőt, hogy itthon maradjon, annál keményebb feladat.
Flannaghan jóslata igaznak bizonyult. A csata még aznap délelőtt megkezdődött. A komornyik Colin szobájában találta úrnőjét, amint a földön ült egy halom csizma közt.
– Mit csinál, hercegnő?
– A férjemnek új csizmára van szüksége.
– De hiszen legalább öt olyan pár van, amit még fel sem vett! Ragaszkodik a jó öreg hessenijéhez, pedig az utóbbi időben a wellingtonok1 jöttek divatba.
Alesandra a csizmák talpát nézegette.
– Flannaghan, észrevetted már, hogy a ballábas csizmák sarka alig kopott?
A komornyik letérdelt, és szemügyre vette az elétartott lábbeli talpát.
– Tényleg újnak néz ki, pedig tudom, hogy a gazdám szokta hordani…
– Igen, tudom, hogy szokta. Nézd meg a párját! – emelte fel Alesandra a jobblábas csizmát.
– Teljesen el van kopva a sarka.
– És mire következtet ebből, hercegnő?
– Amit most mondok, Flannaghan, nagyon bizalmas. Nem akarom, hogy akár egy szó is az
úr fülébe jusson. Tudod, hogy érzékeny a lábára.
– Hallgatok, mint a sír.
Alesandra bólintott.
– Úgy látszik, Colin sérült lába valamivel rövidebb, mint a másik. Szeretném megmutatni
ezeket egy csizmadiának, aki aztán ennek megfelelően kijavítaná.
– Úgy érti, hogy megvastagítaná a balos sarkát?
– Nem – rázta meg a fejét az asszony. – Inkább egyfajta betétre gondoltam, talán valami puha bőrből. Ki készíti mostanság a férjem csizmáit?
– Ez itt Hoby munkája. Az előkelő urak, ha divatosat akarnak, mind hozzá járnak.
– Akkor ő nem lesz jó. Nem akarom, hogy bárki is tudomást szerezzen erről a kísérletről.
Valaki mást kell keresnünk.
– Akkor talán legyen Curtis – mondta némi töprengés után Flannaghan. – Ő volt Colin apjának a cipésze. Már visszavonult, de Londonban él. Elképzelhető, hogy meg tudjuk győzni, segítsen nekünk.
– Azonnal megyek, és felkeresem. Csak egy pár csizmát viszek magammal. Ha van egy kis
szerencsénk, Colin észre sem veszi, hogy hiányzik.
– De hercegnő – rázta hevesen a fejét Flannaghan –, ön nem hagyhatja el a házat. Én azonban boldogan vállalkozom a feladatra – tette hozzá sietve, amikor látta, hogy úrnője vitába
akar szállni vele. – Csak írja le, hogy mit kíván Curtistől, és…
– Igen, az jó lesz – egyezett bele Alesandra. – Mindjárt írok egy listát. Remek ötlet. El tudnál menni hozzá már ma délután?
A komornyik készségesen bólogatott. Alesandra a kezébe nyomta a pár csizmát, majd felállt.
– Ha beválik a dolog, akkor csináltatok Colinnak egy Wellingtont is, meg egy olyan párat,
amire rá tudja húzni a nadrágját. Most pedig, Flannaghan, lenne még egy kérésem.
– Parancsoljon velem, hercegnő.
– Elvinne egy üzenet Sir Wintershez? Szeretném, ha ma délután eljönne hozzám.

Hessian boots: elől felnyúló szárú ráncos csizma, Hessen német tartomány nevéből.
Wellinton boots: gumicsizma; klasszikus változatát Wellington herceg tette népszerűvé, aki úgy találta, a hagyományos hesseni csizma nem illik új fazonú nadrágjához.
1

– Természetesen. De ha nem túl nagy merészség, megkérdezhetem, miért kíván a doktor úrral találkozni?
– Mert délután gyengélkedni fogok.
Flannaghan meglepetten pislogott.
– Valóban? És honnan tudja, hogy…
Alesandra felsóhajtott.
– Ha a bizalmamba avatlak, akkor kénytelen leszel füllenteni a gazdádnak. Ezt pedig egyikünk sem akarja, így van?
– Igen, persze.
– Tehát jobb, ha nem tudsz semmit.
– De a gazdámhoz van valami köze, ugye?
– Talán – mosolyodott el a hercegnő.
Alesandra Flannaghanre hagyta, hogy a csizmákat visszapakolja a helyükre, ő pedig bement
a szobájába, hogy összeírja, mit vár a csizmadiától. Megírta a Sir Wintersnek szóló levelet is,
amelyben megkéri, hogy délután négyre jöjjön el hozzá.
Az orvos pontos volt. Stefan kísérte be a szalonba, és még arra is vette a bátorságot, hogy
neheztelő pillantást vessen úrnőjére, amiért ragaszkodott hozzá, hogy beengedje a vendéget.
Alesandra rámosolygott a testőrre.
– A férje kifejezett parancsba adta, hogy a családtagokon kívül senkit sem engedhetünk be a
házba, hercegnő.
– Sir Winters a családhoz tartozik. És különben sem érzem jól magam, Stefan. Szükségem
van a doktor úrra.
A testőr azonnal elnézést kért, és Alesandra kissé szégyellte is magát a hazugság miatt.
Gyorsan félresöpörte azonban a kellemetlen érzést, és azzal mentegette magát, hogy ő csak a
legjobbat akarja Colinnak.
Behúzta a nagy üvegajtót, kizárva ezzel a testőrt, majd az orvost a pamlaghoz vezette.
– Ha gyengélkedik, nem kellene inkább az ágyban feküdnie, hercegnő?
– Annyira nem vagyok beteg – mosolygott rá Alesandra. – Csak egy kicsit kapar a torkom.
– Arra a forró tea a legjobb – mondta Sir Winters. – De egy korty konyak is megteszi.
Az ősz hajú úriember annyira komoly volt, és olyan aggódónak látszott, hogy Alesandra
nem tudott tovább hazudni neki.
– Egészen más miatt kérettem ide – vallotta be. – Colinról szeretnék beszélni önnel.
Leült az orvossal szemközti székre, és kezét összefonta az ölében.
– Csellel csaltam ide – ismerte be olyan hangon, mintha valami halálos bűnt gyónna meg. –
A torkom egyáltalán nem fáj, legfeljebb akkor, amikor kiabálni szeretnék a férjemmel, de
vissza kell fognom magam.
– Colin makacs, mint az öszvér, ugye? – mosolyodott el Sir Winters.
– Igen.
– Ezek szerint ő betegeskedik? – találgatott az orvos, mert kíváncsi volt, miért hívatta el a
hercegnő.
Alesandra megrázta a fejét.
– A lábáról van szó – magyarázta suttogva. – Ő nem hajlandó beszélni a sérüléséről. Nagyon érzékeny rá, de én tudom, hogy borzasztó fájdalmai vannak. Arra gondoltam, ön talán
tud javasolni valamit, amivel enyhíthetnénk a kínjain.
Az orvos hátradőlt a pamlagon, és a hercegnő arcát fürkészte. Látta rajta, hogy komolyan
aggódik az uráért.
– Ezek szerint nem árulta el önnek, hogyan sérült meg, igaz?
– Igaz.

– Egy cápa kiharapott a lábából egy darabot. Én ápoltam, és volt egy időszak, amikor még
azt is fontolóra vettem, hogy amputáljam a lábát. Colin társa, Nathan azonban nem engedte,
az ön férje pedig nem volt olyan állapotban, hogy a véleményét kérhettem volna. Szerencsére
a legrosszabb részt eszméletlenül töltötte.
Kopogás szakította félbe a beszélgetést. Flannaghan lépett be, kezében ezüst tálcával. Egyikük sem szólalt meg, míg Flannaghan felszolgálta a teát, majd dolga végeztével elhagyta a
szalont.
Sir Winters félretette a táskáját, és előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a sütemény
választékot. Végül kiválasztott egyet, bekapta, majd egy nagy korty teával öblítette le.
– Colin iszonyú haragra gerjedne, ha tudomást szerezne erről a beszélgetésről – jegyezte
meg Alesandra. – Még így is bűntudatom van, mert tudom, hogy bosszankodni fog miattam.
– Badarság! – mondta Sir Winters. – Hiszen csak az ő érdekében cselekszik. De ne aggódjon, én nem fogok szólni neki a beszélgetésünkről. Ami pedig a kérését illeti. Hogyan is segíthetne neki? Ópiumkivonatot vagy konyakot javasolnék, ha a fájdalom erősebbé válik, de tudom, hogy Colin egyikkel sem él.
– A büszkesége miatt?
– Nem – rázta a fejét az orvos. – Az ópiumkivonat függővé teheti az embert, és néhányak
szerint az alkohol is hasonló hatással bír. Colin pedig nem akar semmiféle kockázatot vállalni.
– Értem – bólintott Alesandra, amikor az orvos nem folytatta rögtön.
– Egyszer azt is a felvetettem, hogy jó lenne acélmerevítőt tetetni a térde és a bokája közé,
de Colin hallani sem akart róla.
– Mert túl büszke.
– Úgy van – biccentett Winters. – Ráadásul okosabb is, mint én. Bevallom őszintén, én nem
hittem volna, hogy képes lesz valaha is mankó nélkül járni, de ő bebizonyította, hogy tévedek.
Az a kevés izom, ami maradt a lábában, megerősödött annyira, hogy most már szinte sántikálás nélkül tud járni.
– Éjszaka, amikor már kimerült, nagyon is sántít.
– Olyankor forró törülközővel tekerje körbe a vádliját. Ettől persze nem lesz erősebb a lába,
de enyhíti a fájdalmat. A masszázs is segíthet.
Alesandra eltöprengett, hogyan tudná rávenni Colint, hogy engedje megmasszírozni a lábát,
vagy azt, hogy forró törülközőt tegyen rá. Nos, ez végül is az ő gondja, nem Sir Wintersé, és
ráér aggódni miatta, miután az orvos távozott.
– Más egyéb?
– Amikor erősödik a fájdalom, pihentetnie kell a lábát. Nem szabad megvárnia, míg elviselhetetlenné fokozódik a kín.
Alesandra komoly arccal bólogatott, annak ellenére, hogy meglehetősen elkeseredett az orvos javaslatai hallatán. Nem akarta kimutatni csalódottságát, de magában megállapította, Sir
Winters tanácsaival ugyan nem sokra megy.
– Amit eddig ajánlott, Sir Winters, csak a tünetek kezelésére jó. Én abban reménykedtem,
hogy talán tud valamit, amivel magát az okot szüntethetnénk meg.
– Ön csodában reménykedik, hercegnő, de sajnos, azt a lábat semmi sem hozhatja helyre –
mondta kedvesen az orvos.
– Igen – suttogta Alesandra. – Azt hiszem, valóban csodában reménykedtem. A tanácsai
szerencsére sokat segítenek majd. Kérem, ha bármi más eszébe jut, írjon nekem pár sort.
Ugye, megteszi?
Sir Winters elvette az utolsó süteményt a tálcáról. Annyira lefoglalták a Colinnal kapcsolatos gondolatok, hogy észre sem vette, megette az egészet. Alesandra töltött még neki teát.
– Minden férj ennyire makacs?
Az orvos elmosolyodott.
– Igen, úgy tűnik, ez egy olyan hiba, amelyben a legtöbb férj osztozik.

Elmesélt néhány szórakoztató történetet olyan esetekről, ahol a rangos férj nem volt
hajlandó elismerni, hogy orvosi segítségre szorul. A kedvenc esete az Ackerman márkiról
szóló történet volt. A márki párbajba keveredett, és meglőtték a vállán, de nem engedte, hogy
bárki is ellássa a sebét. Winterst a márki fivére hívatta el.
– A White’sban találtunk rá, a játékszobában. Három barátját is segítségül kellett hívnunk,
mire sikerült kirángatnunk onnan. Amikor levette a zakóját, mindene csupa vér volt.
– És felépült a márki?
Winters bólintott.
– Túl makacs volt ahhoz, hogy meghaljon. Csak apró karcolásnak titulálta a sebet, míg végül el nem ájult. Azt javasoltam a feleségének, hogy kötözze oda az ágyhoz, míg meg nem
gyógyul.
Alesandra elmosolyodott, amint maga elé képzelte a képet.
– Colin minden porcikájában ugyanilyen makacs – jelentette ki, majd felsóhajtott. – Arra
kérem, ne említse senkinek ezt a beszélgetést. Ahogy már az elején is említettem, Colin roppant kényes a lábára.
Sir Winters visszatette a teáscsészét a tálcára, felvette a táskáját, és felállt, hogy távozzon.
– Nem kell aggódnia, hercegnő. Senkinek sem fogok beszélni a látogatásomról. Meglepődne, ha tudná, hány feleség kéri a tanácsomat a férje egészségi állapotával kapcsolatban.
A szalon ajtaja épp abban a pillanatban nyílt ki, amikor az orvos a kilincs után nyúlt. Colin
félreállt Winters útjából. Kurtán biccentett üdvözlésül, majd rögtön Alesandrához fordult.
– Flannaghan azt mondta, beteg vagy – kezdte, majd választ sem várva az orvosra nézett. –
Mi baja a feleségemnek?
Az asszony nem akarta, hogy Winters hazudjon miatta.
– Nagyon kapart a torkom, de már jobban vagyok. Sir Winters forró teát javasolt rá.
– Így igaz – bólintott az orvos.
Valami itt nincs rendben, gondolta Colin, de nem tudott rájönni, hogy mi lehet az. Alesandra kerülte a tekintetét, ez elég is volt ahhoz, hogy megbizonyosodjon, nem mond igazat. Egyáltalán nem látszott betegnek. Piruló arca zavarról árulkodott. Colin úgy döntött, ráér a dolgok
végére járni, ha majd kettesben lesznek.
Alesandra a férje mellett állt, míg az elbeszélgetett Wintersszel. Amikor hátranézett, látta,
hogy Flannaghan ott áll mögötte alig pár lépésre, és együtt érző pillantásokat vet rá. Már így
is épp elég bűntudata volt, amiért hazudott férjének, és a komornyik arckifejezése csak növelte lelkiismeret-furdalását.
Merő jó szándékból tette, amit tett, győzködte magát, majd felsóhajtott. Ugyanezt mondta
akkor is, amikor meghamisította a zárda könyvelését. A bűn attól még bűn marad, legalábbis
ezt mondta a főtisztelendő anya, amikor rájött az apró csalásra. Nem számít, hogy kicsi vagy
nagy. Az Isten számon tartja minden ember minden egyes elkövetett bűnét, közölte megfellebbezhetetlen felsőbbrendűséggel az apáca, és Alesandra bűneinek listája már valószínűleg
olyan hosszú, hogy leér a legmélyebb óceán fenekéig.
Alesandra nem hitte, hogy annyit vagy olyan gyakran vétkezett volna. Úgy vélte, a lista nem
lehet hosszabb az árnyékánál. Eltűnődött rajta, vajon a Teremtő két oszlopban vezeti-e a botlásait: egy az apró vétségeknek, és a másik a komolyabb bűnöknek.
Merengéséből Sir Winters megjegyzése zökkentette ki.
– Sajnálattal hallottam, hogy elvesztették a Gyémántot. Igazán szerencsétlen eset.
– Elhagytál egy gyémántot? – csodálkozott Alesandra.
Colin a fejét rázta.
– Nem, a Gyémánt egy hajó, és a teljes rakományával elsüllyedt. De honnan tud róla, Winters? Hisz én is csak tegnap értesültem róla, mi történt.
– Egyik barátom a Lloydnál járt ma, és az egyik ügynök elmondta neki. Ők biztosították a
hajót, ugye?

– Igen.
– És tényleg ez a második hajó idén, amit Nathannel elvesztettek?
Colin bólintott.
– Nekem miért nem mondtad el? – kérdezte Alesandra. Próbálta leplezni sértődöttségét, de
nem ment könnyen.
– Nem akartam, hogy aggódj – felelte a férje.
Az asszony gyanította, hogy Colin csak a fél igazságot mondta el. Igen, nem akarta, hogy
aggódjon, de ami ennél is fontosabb, nem akarta megosztani vele a terheit. Ez rosszul esett
Alesandrának, bár igyekezett elfojtani az érzést. Colin olyan sokáig intézte egyedül az ügyeit,
hogy nehezére esik most mást is beavatni a bizalmába, legyen bár szó a feleségéről.
Türelmes lesz, határozta el. Colinnak hozzá kell szoknia a jelenlétéhez, mielőtt megajándékozná a bizalmával.
Férje még mindig az orvossal beszélgetett, amikor Alesandra kimentette magát, és felment
az emeletre. Egyenesen a szobájába sietett, és nekilátott, hogy összeírja a Winterstől kapott tanácsokat, de gondolatai egészen máshol jártak.
A fenébe, Colinnak el kellett volna mondania, hogy elsüllyedt az a hajó! Ha férje aggódik
valami miatt, neki is joga van aggódni. Elvégre a férjnek és feleségnek meg kellene osztania
egymással a gondjaikat, nem igaz?
Valamivel később Flannaghan érte jött, és vacsorázni hívta. Útban az ebédlő felé Alesandra
újabb szívességet kért a komornyiktól.
– Hallottad, mi történt Talbolt vikomtjával?
– Ó, igen. Mindenki arról beszél, hogy Lady Roberta elhagyta a férjét.
– Colin megtiltotta, hogy beszéljek a vikomttal, nekem pedig engedni kell a kívánságának.
A férjem azt hiszi, csak felzaklatnám a vikomtot.
– Miért akar beszélni vele?
– Mert biztos vagyok benne, hogy összefüggés van a feleségének hirtelen eltűnése, és egy
régi barátnőm között, akinek szintén nyoma veszett. Szeretném, ha elbeszélgetnél a vikomt
szolgálóival. Tudni akarom, hogy Lady Roberta kapott-e az utóbbi időben bármilyen apró
ajándékot valami ismeretlen hódolótól.
– Miféle ajándékra gondol, hercegnő?
Alesandra vállat vont.
– Csokoládéra, esetleg virágra. Egy komorna vagy valamelyik szobalány csak észreveszi, ha
az úrnője ilyesmit kap, ugye?
– Természetesen – bólintott a komornyik –, és meg is beszélik egymás között. Velem azonban nem állnának szóba. A szakácsnő viszont megtudhat egy-két dolgot holnap a piacon.
Szóljak neki, hogy kérdezősködjön?
– Igen, kérlek.
– Ti meg miről pusmogtok ott? – érdeklődött Colin az ebédlő ajtajából. Jót mosolygott
azon, mennyire meglepte az asszonyt a kérdéssel. Alesandra kis híján a bőréből ugrott ki ijedtében. – Mintha kissé ideges lennél ma este, kedvesem – jegyezte meg.
Alesandra erre nem tudott mit válaszolni. Szótlanul követte Flannaghant az ebédlőbe. Colin
kihúzta előtte a széket, s csak miután leült, foglalta el ő is a helyét mellette, az asztalfőn.
– Tényleg egész hónapban be leszek zárva? – kérdezte Alesandra.
– Igen.
Colint teljesen lefoglalták a levelek, így pillantásra sem méltatta feleségét.
Alesandra méltatlankodva figyelte, hogy Colint annyira leköti a munkája, hogy még az étkezésre sem fordít elég gondot. Azon sem csodálkozott volna, ha emésztési zavarai lennének.
Már majdnem megkérdezte tőle, de aztán jobbnak látta, ha visszatér a fontosabb problémára.
– És mi lesz Catherine báljával? Már csak egy hét, Colin. Nem akarok lemaradni róla.
– Majd megbeszéljük.

– Elmennél nélkülem?
Colin hallotta a hangján a sértettséget. Elmosolyodott.
– Igen, nekem ott kell lennem. Gondolkodj egy kicsit józanul!
Férje álla makacsul megfeszült, jelezve, hogy ebben nem fog engedni. Alesandra türelmetlenül dobolt az asztalon.
– Udvariatlanság vacsora közben a leveleidet olvasni.
Colin épp a társa levelét tartotta a kezében, így meg sem hallotta felesége megjegyzését.
Amikor befejezte a hosszú üzenetet, a papírt letette az asztalra.
– Nathanéknek kislányuk született. Joannának keresztelték. Majdnem három hónapja már,
hogy a levelet írták, és mihelyt Sara elég jól érzi magát az utazáshoz, elhozza őt és a kicsit
egy rövid látogatásra Londonba. Addig Jimbo felügyeli majd az üzletet.
– Ki az a Jimbo?
– Egy régi jó barátunk. Ő az egyik hajónk, a Smaragd kapitánya, de mivel a hajó úgyis javításra szorul, Jimbónak lesz elég ideje az üzlettel foglalkozni.
– De hisz ez remek hír, Colin.
– Úgy van.
– Akkor miért ráncolod a homlokod?
Colinnak fel sem tűnt, hogy komor ráncok redőzik a homlokát, amíg Alesandra nem említette. Hátradőlt a széken, és az asszonynak szentelte a figyelmét.
– Nathan áruba kívánja bocsátani a részvények tíz-húsz százalékát. Egyáltalán nem tetszik a
dolog, és tudom, hogy Nathan ugyanígy érez ezzel kapcsolatban. Mégis megértem. Családja
van, akiről gondoskodnia kell. Sarával eddig bérelt lakásban éltek, de most, hogy megszületett
a kislánya, szeretne egy saját házat.
– És miért ellenzitek annyira a részvények eladását?
– Mert a kezünkben akarjuk tartani az irányítást.
– De, Colin – vonta össze a szemöldökét Alesandra –, még ha eladtok is tíz-húsz százalékot,
a részvények többsége akkor is a tiétek, ami azt jelenti, hogy a végső döntés a tiétek.
Férjét nyilván nem nyűgözte le a pengeéles logika, mert továbbra is gondterhelten bámult
rá. Alesandra megpróbálta más oldalról megközelíteni a dolgot.
– Mi lenne, ha a családtagok vásárolnák meg azokat a részvényeket?
– Szó sem lehet róla.
– De miért, az ég szerelmére?
Colin felsóhajtott.
– Az olyan lenne, mintha kölcsönt fogadnék el tőlük.
– Egyáltalán nem – érvelt az asszony. – Caine és az apád csinos hasznot vághatna zsebre a
végén. Remek befektetés lenne.
– Miért hívattad el Winterst?
Colin szándékosan terelte másra a szót, Alesandra azonban még nem adta fel.
– Nathan már beleegyezett az eladásba?
– Igen.
– És te mikor döntesz?
– Már döntöttem. Dreysont bíztam meg az ügylettel. Most pedig, nem akarok erről többet
hallani. Válaszolj! Miért küldettél Wintersért?
– Már elmondtam. A torkom…
– Tudom, nagyon fájt.
Alesandra a szalvétáját hajtogatta.
– Valójában csak kapart egy kicsit.
– Persze – bólintott Colin. – Most pedig tudni akarom az igazat. És nézz rám, ha velem beszélsz!
Az asszony lerakta a szalvétát, és felnézett.

– Nem szép tőled arra célozgatni, hogy hazudok.
– Hazudtál?
– Igen.
– Miért?
– Mert ha elárultam volna az igazságot, dühös lettél volna rám.
– Soha többé nem hazudhatsz nekem! Add a szavad!
– Te sem mondtál igazat.
– Mikor?
– Amikor azt állítottad, hogy már nem dolgozol Sir Richardsnak. Láttam a tőle származó bevételeidet a főkönyvben, és hallottam, amikor az új feladatodról beszéltél vele. Igen, te is hazudtál. Ha megígéred, hogy többé nem fordul elő, akkor én is a szavamat adom.
– Alesandra, a kettő nem ugyanaz.
– Tényleg nem.
Alesandra hirtelen nagyon megharagudott férjére.
– Én nem kockáztatom az életem, de te igen. Fikarcnyit sem törődsz velem, ugye? – Időt
sem hagyott a férfinak a válaszra, nyomban folytatta: – Szándékosan veszélynek teszed ki magad. Én sohasem tennék ilyesmit. Most, hogy házasok vagyunk, nem csak a magam jólétével
törődöm, hanem a tieddel is. Ha valami történne veled, abba belepusztulnék. De bezzeg, ha
velem történne valami, te legfeljebb apró bosszúságot éreznél, mivel a temetésem néhány
órára elvonna a munkádtól. Most pedig, ha megbocsát, uram, visszavonulnék, mielőtt olyat
mondok, amit megbánok.
Nem várt engedélyre. Felállt az asztaltól, és kivonult az ebédlőből, tudomást sem véve Colin parancsáról, hogy azonnal üljön vissza. Felsietett a szobájába. Legszívesebben bevágta
volna maga mögött az ajtót, hogy levezesse haragját, de ellenállt a kísértésnek, mert úgy vélte,
az nem lenne hölgyhöz illő viselkedés.
Szerencsére Colin nem ment utána. Alesandrának most egyedüllétre volt szüksége, hogy úrrá legyen háborgó érzésein. Kicsit meg is döbbent saját magán, hogy milyen gyorsan elkapta
az indulat Colin miatt. Elvégre ő nem őrzője a férfinak. Ha Richardsnak akar dolgozni, ő
ugyan nem fogja lebeszélni. Valószínűleg nem is tudná. De Colinnak nem kellene ekkora kockázatot vállalnia. Ha egy kicsit is szeretné, nem bántaná meg így szándékosan.
Alesandra legalább tíz percig járkált a kandalló előtt fel s alá, hogy megszabaduljon
haragjától, s közben maga elé mormogott.
– A főtisztelendő anya sohasem tette volna kockára az életét. Tudta, hogy számítok rá, és
nem tette volna ki magát veszélynek. Szeretett engem, a fenébe!
Bár nem volt katolikus, Alesandra mégis keresztet vetett a káromkodás után.
– Kétlem, hogy Richards alkalmazott volna egy apácát – jegyezte meg Colin.
Alesandrát annyira lefoglalta a dühöngés, hogy nem is hallotta az ajtó nyitását. Megfordult,
és meglátta férjét az ajtókeretnek támaszkodva. Karját összefonta a mellkasa előtt, és mosolygott. Tekintete olyan gyengéd volt, hogy Alesandra majdnem ellágyult tőle.
– Egyáltalán nem tetszik, hogy jót szórakozol rajtam.
– Nekem sem tetszik a viselkedésed. Miért nem szóltál, hogy aggaszt, ha Richardsnak dolgozom?
– Mert eddig magam sem tudtam róla.
Colin felvonta a szemöldökét a furcsa vallomás hallatán.
– Szeretnéd, ha otthagynám azt a munkát?
Az asszony már majdnem bólintott, de aztán meggondolta magát.
– Azt szeretném, ha te akarnád otthagyni. Ez nagy különbség, Colin. Remélem, isten segedelmével egy napon majd te is megérted.
– Segíts most megértenem!
Alesandra a kandalló felé fordult, mielőtt újra megszólalt volna.

– Sohasem vállaltam szándékos kockázatot, míg a zárdában éltem… legalábbis azután már
nem, hogy megtanultam a leckét. Tudod, tűz ütött ki, és én bent rekedtem. Alig tudtam kimenekülni, és épp kijutottam, amikor beomlott a tető. A főtisztelendő anya magán kívül volt az
aggodalomtól. Ami azt illeti, sírt is. Végtelenül hálás volt, hogy nem esett bajom, viszont rettenetesen haragudott is, mert kivettem az egyik gyertyát a tartóból, hogy el tudjam olvasni
Victoria levelét, pedig abban az időben imádkoznom kellett volna… Én is szörnyen éreztem
magam, mert annyi bánatot és aggodalmat okoztam. A tűz véletlen baleset volt, de akkor megígértem, hogy nem viselkedem többé ilyen ostobán.
– Milyen ostoba viselkedésről beszélsz? Azt mondtad, baleset volt.
– Újra meg újra visszamentem, hogy kimentsem a kisebb képeket és szobrokat, amelyeket
ott tároltak az apácák.
– Ez tényleg ostobaság volt.
– Igen.
– A főtisztelendő anya úgy szeretett, mint a saját lányát, ugye?
Alesandra bólintott.
– És te is szeretted őt.
– Igen, szerettem.
Egy hosszú percig egyikük sem szólalt meg.
– A szeretettel együtt jár a felelősség – suttogta aztán Alesandra. – Fel sem ismertem ezt az
igazságot addig, míg nem láttam, milyen ideges volt az Anya miattam.
– Szeretsz engem, Alesandra?
Colin nem kertelt, egyből a dolgok közepébe vágott. Az asszony elfordult a kandallótól, és
látta, hogy férje ellöki magát az ajtótól, és felé indult. Erre hátrálni kezdett.
– Nem akarlak szeretni.
A hangjából kicsengő pánik nem állította meg Colint.
– Szeretsz? – ismételte meg a kérdést.
Még szerencse, hogy aznap este nem gyújtottak be, különben lángra kapott volna Alesandra
ruhája, mivel addig hátrált, míg nekiütközött a kandallónak.
Vajon előle menekül, vagy a kérdés elől. Colin egyáltalán nem volt biztos benne. Azonban
hajthatatlan volt. Választ kell kapnia. Tudni akarja… nem, szüksége volt rá, hogy felesége
szájából hallja az igazságot.
– Válaszolj, Alesandra!
Az asszony hirtelen felhagyott a hátrálással. Kezét összefonta maga előtt, és egyenesen elé
lépett. Fejét hátrahajtotta, hogy férje szemébe nézhessen.
– Igen.
– Igen, mi?
– Igen, szeretlek.
A férfi elégedett vigyora mindent elárult. Egyáltalán nem látszott meglepettnek, ezzel sikerült is összezavarnia Alesandrát.
– Már tudtad, hogy szeretlek, igaz?
Colin lassan biccentett. Az asszony a fejét rázta.
– Honnan tudtad, mikor én magam sem voltam vele tisztában?
Colin megpróbálta átölelni asszonyát, de Alesandra gyorsan hátralépett.
– Ó, azt már nem. Meg akarsz csókolni, igaz? Hogy aztán elveszítsem a fejem. Előbb válaszolj, Colin!
A férfi azonban nem hagyta, hogy visszautasítsák. A karjába húzta a feleségét, felemelte az
állát, és hosszan, keményen megcsókolta. Amikor végül Colin felemelte a fejét, Alesandra
hangosan felsóhajtott, aztán a férfi mellkasának dőlt, és lehunyta a szemét. Colin szorosan átölelte a derekát, és állát a felesége fejére ejtette.

Annyira jó volt a karjában tartani! Ezentúl lesz miért a munkanap végét várnia, hiszen tudja,
ha hazaér, ott lesz neki Alesandra.
Colin hirtelen rádöbbent, nem is olyan rossz dolog, ha az embernek felesége van. Tetszett
neki a dolog. Persze, akármilyen feleség nem tenné meg. Csakis Alesandra. Eddig rettegett az
estétől, ami egyet jelentett a kínzó lábfájással. Az ő kis felesége azonban elfeledtette vele a
gyötrelmeket. Felbosszantotta és elbűvölte, és általában annyira lefoglalta, hogy minden
másról elfeledkezett.
És Alesandra szereti őt!
– Akkor válaszolok a kérdésedre – suttogta mély, rekedt hangon, amit az asszony csodálatosan vonzónak talált.
– Milyen kérdésre?
– Tényleg elveszíted a fejed, ha megérintelek, ugye? – nevetett Colin.
– Nem kellene ennyire örülnöd ennek a szégyenletes dolognak. De te felette állsz az ilyesminek, ugye? El tudom képzelni, hogy csak úgy rajzanak a fejedben a gondolatok, amikor
megcsókolsz.
– Úgy van.
– Ó! – szontyolodott el Alesandra.
– És minden egyes gondolatom arról szól, mit akarok tenni a számmal, a kezemmel, az…
Alesandra gyorsan felnyúlt, és befogta férje száját, nehogy valami illetlent mondjon. Erre
Colin ismét felnevetett, aztán elhúzta hitvese kezét a szája elől.
– Arra voltál kíváncsi, mikor jöttem rá, hogy szeretsz.
– Úgy van.
– A nászéjszakánkon. Ahogy az érintésemre válaszoltál, az egyértelműen arról árulkodott,
hogy szerelmes vagy belém.
– Nekem egyáltalán nem volt egyértelmű – csóválta a fejét Alesandra.
– Dehogynem, édesem. Teljesen átadtad magad nekem, semmit sem tartottál vissza. Minden
mozdulatod annyira átkozottul őszinte volt! Nem tudtál volna így viselkedni, ha nem szeretnél.
– Colin!
– Igen?
– Tenned kellene valamit az önteltségeddel. Lassan teljesen elhatalmasodik rajtad.
– Én viszont kedvelem az önteltségemet.
Alesandra erre már nem is mondott semmit.
– Nem fogok beleavatkozni az életedbe, Colin. Megígérem.
– Nem is gondoltam soha, hogy bele fogsz.
– Nem változott a terved, ugye? Még öt teljes év kell ahhoz… – nem folytatta.
– Mihez?
Ahhoz, hogy beleszeress végre a feleségedbe, te fajankó, gondolta Alesandra. És persze,
gyerekeket nemzzen. Öt év alatt talán sikerül eldöntenie, hogy egyet vagy kettőt szeretne.
Alesandra eltűnődött, nem lesz-e túl öreg addigra ahhoz, hogy gyerekeket szüljön.
Az biztos, hogy most nem vállalkozhat a szülésre. Egy kisbaba még nagyobb terhet róna
Colinra. Elég a társára nézni. Nathan is megváltozott. Most már hajlandó olyasmit is megtenni, amit korábban elfogadhatatlannak tartott. Biztos, hogy a kislánya születése bírta rá arra,
hogy megváljon a részvényeitől.
– Alesandra, mihez? – nógatta Colin az asszonyt, mivel megzavarta a vágyakozó hang.
– Hogy valóra váltsd a céljaidat – bökte ki végül Alesandra.
– Igen, az még öt év.
Colin ezt már ágy felé menet mondta. Leült a szélére, és lehajolt, hogy levegye a csizmáját.
– Nem tűnt fel, hogy aggaszt a Richardsnak végzett munkám – tért vissza a témára. –
Szólnod kellett volna.

Félrelökte a csizmát és a zoknit, és az ingével kezdett foglalkozni.
– És abban is igazad volt, hogy mindketten felelősek vagyunk a másikért. Én pedig nem figyeltem oda az érzéseidre. Bocsánatot kérek érte.
Alesandra figyelte, ahogy férje kirángatja ingét a nadrágból, majd áthúzza a fején. Képtelen
volt levenni róla a tekintetét. Csüngött minden szaván, reménykedve, hátha kimondja, mit
érez iránta. Ahhoz már nem volt elég bátorsága, hogy megkérdezze, szereti-e. Colinnak bezzeg nem volt ilyen gondja, gondolta. Minden gátlás nélkül feltette a kérdést. De végül is
mindegy, hiszen előre tudta a választ.
Ő viszont nem ismeri a férfi válaszát.
Alesandra a fejét csóválta hóbortos gondolatai miatt. A férfiakat nem foglalkoztatják az
olyan dolgok, mint a szerelem. Vagy legalábbis úgy vélte, hogy nem. Ha Colin nem vette a fáradságot, hogy tekintetbe vegye az ő érzéseit, amikor elvállalta Richards megbízatását, nem
törődve a vele járó veszéllyel, akkor ugyan miért fárasztaná magát azzal, hogy a szerelemről
töprengjen? Nyilván tele van a feje a terveivel, hogyan is terjessze ki egész birodalommá a
vállalkozását, és emellett már semmi másnak nincs helye.
Alesandra kihúzta magát. Emlékezetébe idézte, hogy ő maga is csodálatra méltónak találta
férje elhivatottságát, és úgy döntött, türelmes lesz. Alig öt év, és Colinnak rá is lesz ideje.
A férfi szavai zökkentették ki merengéséből.
– A szavamat adtam Richardsnak, hogy továbbítok néhány fontos papírt a számára. – Elhallgatott, ingét a székre dobta. – Ami azonban a másik feladatot illeti, azt átengedtem Morgannek. Igazság szerint, már korábban is ellene döntöttem, mivel azt jelentette volna, hogy legalább két hétre itt kellett volna hagynom Londont, de lehet, hogy háromra is.
Alesandra úgy vélte, Colin ennél kedvesebb dolgot nem is mondhatott volna neki. Szóval,
hiányzott volna neki. A férfi szájából akarta hallani, hogy így van.
– Miért nem akartál egyedül hagyni?
– Az életbiztosítás miatt, természetesen.
Alesandra erre magába roskadt.
– Stefan és Raymond is tudna vigyázni rám – jegyezte meg.
– Nem, te az én felelősségem vagy, Alesandra.
– De én nem óhajtok a te felelősséged lenni – morogta. – Így is épp elég teher nehezedik a
válladra. Nem kell még engem is hozzátenned a listához.
Colin nem fűzött megjegyzést az asszony zsémbeléséhez. Kigombolta a nadrágját, és az
utolsó ruhadarabjaitól is megszabadult.
Alesandra fejében egyből tótágast állt minden gondolat. Képtelen volt levenni tekintetét a
férjéről. Teremtőm, milyen vonzó férfi! Minden bizonnyal így festettek a régmúlt idők harcosai. Colin csupa izom volt, minden porcikájában tökéletes, és csak úgy sugárzott belőle az erő.
Alesandra figyelte, ahogy a férfi átvág a szobán, és elreteszeli az ajtót. Aztán visszasétál az
ágyhoz, félrehajtja a takarót, majd ismét felegyenesedve, incselkedve magához inti.
A fiatalasszony nem tétovázott. Férjéhez sietett, és megállt közvetlenül előtte. Kezét összekulcsolta, és nyugodtan nézett a férfira, de Colin tudta, hogy ez csak a látszat. Felesége nyakán vadul lüktetett az ér. Ezt nyomban észrevette, ahogy félrehúzta a haját, hogy csókot leheljen a nyakára.
Alesandra is vetkőzni kezdett, de Colin gyengéden félretolta a kezét.
– Engedd, hogy én – suttogta, mire az asszony keze az oldalához hullt.
Colin sokkal gyorsabb volt, mint Alesandra, bár közel sem olyan gondos. Nem hajtogatta
össze szépen a ruhát, csak ledobálta egyetlen kupacba az ingére. Alig várta, hogy felesége
csupasz bőréhez érhessen. Észrevette, hogy reszket a keze, miközben megoldja az asszony
alsóingének pántját, és elmosolyodott saját mohóságán.
Maga is meglepődött, teste milyen gyorsan reagál felesége meztelen testének látványára. Zihálva szedte a levegőt, és szíve is úgy dübörgött a mellkasában, mintha ki akarna ugorni a he-

lyéből… pedig még meg sem érintette, legalábbis úgy nem, ahogy szerette volna. A vágy keményen, szinte fájón ágaskodott benne.
Alesandra valamivel összeszedettebb volt nála. Ő eltökélte, hogy kicsikarja férjéből a vallomást: hiányzott volna neki, ha elfogadja a megbízatást, és hosszabb időre távozik Londonból.
Amikor az utolsó ruhadarab is lehullott róla, tekintetét a férje állára szegezte, és a nevét suttogta.
– Colin!
– Igen?
– Ha el kellett volna menned Londonból, hiányoztam volna?
A férfi felemelte az állát, hogy a szemébe tudjon nézni. Mosolya csupa gyengédség volt.
– Hát persze.
Alesandra boldogan felsóhajtott.
– Te nem szeretnéd tudni, hogy nekem hiányoztál volna?
– Nem.
– Miért nem?
Colin megfogta az asszony kezét, és a nyaka köré fonta. Aztán finoman harapdálni kezdte a
fülcimpáját.
– Mert már tudom, hogy igen. Hiszen szerelmes vagy belém, emlékszel?
Alesandra nem tudta hibáztatni a férfit a logikájáért, és az is biztos, hogy semmi baj sincs az
önbizalmával. Meg is fogja mondani neki, gondolta, mihelyt képes lesz újra értelmesen gondolkozni. Férje csókjai azonban egyelőre teljesen elvették az eszét. Pulzusa száguldott, teste
meg-megremegett. Colin úgy vélte, kezdetnek ennyi meg is teszi. Tisztában volt vele, hogy az
érintése az őrületbe kergeti asszonyát. Erre azonban Alesandra is rájött, és egy pillanatra magához tért. Ellökte magától a férfit. Colin zavartan nézett rá.
– Mi a baj, édesem? Miért löksz el? Tudom, hogy kívánsz engem, és biztos lehetsz benne,
hogy én is majd megveszek, annyira vágyom rád.
Alesandra elhatározta, hogy a saját eszközeit veti be férje ellen. Bemászott az ágyba, majd
feltérdelt, és szembefordult a férfival. Érezte, hogy lángol az arca, de nem foglalkozott vele.
Colin a férje, és szereti őt. Ez azt jelenti, hogy képes megtenni bármit, amit a férfi kíván.
Behajlította az ujját, és incselkedve közelebb intette magához. Colint annyira meglepte a
merészsége, hogy felnevetett. Ő is bebújt az ágyba, és az asszony felé nyúlt. Alesandra azonban megrázta a fejét, és meglökte a vállát, így adva szavak nélkül a tudomására, hogy feküdjön a hátára.
– Tetszik neked a bátorságom?
– Nagyon is. Borzasztóan izgató.
Nem is, amit mondott, hanem ahogy mondta, adott elég bátorságot Alesandrának, hogy folytassa a játékot. Ujjai lassan végigcirógatták a férfi mellkasát.
– Amikor megérintesz, egy kicsit mindig elvesztem a fejemet – suttogta. – De ma este…
Nem folytatta. Ujjbegye a férfi köldöke körül körözött. Elmosolyodott, amikor meghallotta,
hogyan szívja be hirtelen, élesen férje a levegőt.
– De ma este? – kérdezte Colin a vágytól elfúló hangon.
– Ma este te fogod elveszteni a fejed. Elfogadod a kihívást, férjuram?
Válaszul Colin a feje alá dugta a kezét.
– Én fogok nyerni, Alesandra. Sokkal tapasztaltabb vagyok, mint te.
Az asszony felnevetett a kérkedés hallatán. Az, hogy bevallotta férjének, szereti, különös
módon megszabadította minden gátlásától. Merésznek, zabolátlannak érezte magát, és egyáltalán nem foglalkoztatta a méltóság. Úgy vélte, az ember nem tudja tartani magát az illendő
viselkedéshez, ha egyszer anyaszült meztelen.
– Köszönöm, hogy emlékeztettél, mennyire szeretlek.

– Szívesen, drágám, bármikor. – Colin egész teste megfeszült a várakozástól. – Sikerült már
összegyűjtened a bátorságod?
– Most dolgozom a haditerven – közölte a fiatalasszony.
Colin erre elmosolyodott. Alesandra ugyancsak kíváncsi volt férje testére. Szerette volna
megismerni, megízlelni minden egyes porcikáját, ahogy korábban a férfi is tette az ő testével.
Ha lehet, még jobban elvörösödött arra gondolva, amire készült, de mivel Colin lehunyt szemmel feküdt, meg sem próbálta elrejteni zavarát.
– Colin, van valami… bármi megengedett? Vagy van valami, amit nem szabad megtennem?
– Semmi sincs tiltva, hiszen a testünk egymáshoz tartozik.
– Ó, ez remek.
Alesandra a sarkára támaszkodva mérlegelte, mi legyen a következő lépése. Vonzotta Colin
nyaka, de ami azt illeti, a többi testrésze is.
– Édesem, el fogok aludni, ha nem lendülsz hamarosan támadásba.
Alesandra erre úgy döntött, nem vesztegeti az idejét, és egyből azzal a területtel kezdi, ami
leginkább izgatta a fantáziáját.
Colin jobban tette volna, ha nem hunyja le a szemét. Kis híján leugrott az ágyról, amikor
megérezte az asszony ajkát ágaskodó férfiasságán. Felkiáltott gyönyörében. Érezte, hogy vége
van. Minden erejére szüksége volt, nehogy ott helyben elélvezzen. Homlokán verejtékcseppek
gyöngyöztek. Az asszony nyelve a legérzékenyebb pontján körözött, míg úgy érezte belepusztul, ha nem engedheti el magát.
Nem bírta sokáig az édes gyötrelmet. Tompán felhördült, és elkapva asszonya vállát, a magasba emelte. Térdével szétfeszítette a combját, hogy lovagló ülésbe magára ültethesse, nyakánál fogva magához húzta a fejét, és miközben száját szenvedélyes csókkal pecsételte le,
egyetlen erőteljes lökéssel belehatolt. Az asszony forrón és nedvesen várta. Colin a csípőjénél
fogva megemelte, hogy aztán újra, még mélyebben beléhatolhasson. Teljesen elvesztette az
önuralmát, és amikor megérezte, hogy hitvese önkéntelenül is szorosan köréfonódik, nem tudta többé uralni testét. Olyan hirtelen ért a csúcsra, hogy magát is meglepte vele. Torkát artikulálatlan hang hagyta el, és megkönnyebbülten szórta el magját az asszony testében.
Az intim érintés, és férje gátlástalan válasza az egekig emelte Alesandra gyönyörét. Férje
előtte jutott el a csúcsra, de nem hagyta abba a mozgást. Az élmény szinte kibírhatatlanul intenzív volt. Férje nevét nyöszörögte, ahogy a láng felgyulladt benne, és futótűzként száguldott
végig ereiben, megrázva egész testét. Feje tehetetlenül hátranyaklott. Colin megérezte a beteljesülés első hullámait, és kettejük összeforrt teste közé nyúlt, hogy tovább szítsa a tüzet. Érintése segített asszonyának is a csúcsra röpülni. Alesandra teste megfeszült, ahogy a gyönyör
minden porcikáját eltöltötte.
Úgy tűnt, képtelen abbahagyni a kéjes remegést. Szerencsére Colin szorosan magához ölelte, és tartotta, míg a szenvedély átviharzott rajta.
Szeretkezésük csodája már sok volt Alesandrának. Annyira megrázták a történtek, hogy arcát férje nyakához szorítva zokogásban tört ki.
Colint legalább annyira megrázták a történtek, mint asszonyát. Hitvese hátát simogatta,
édes, szerelmes szavakat suttogott a fülébe, így próbálván csitítani.
– Minden alkalommal egyre csodálatosabb lesz – suttogta végül Alesandra.
– És ez ennyire szörnyű?
– Igen, mert így egy hét alatt belepusztulok a gyönyörbe. Nem érzed, milyen hevesen ver a
szívem? Biztos vagyok benne, hogy ez semmi jót nem jelent.
– De legalább boldogan halsz meg, édesem – évődött vele Colin. – Szeretsz felül lenni,
ugye?
Alesandra bólintott.
– Én győztem, igaz?
Colin nagyot kacagott.

– Igen, te – ismerte be.
Alesandra elégedetten sóhajtott fel. Lehunyta a szemét, és férjéhez bújt.
– Megfeledkeztünk a vacsoráról – suttogta.
– Majd később eszünk – felelte Colin. – Majd az én fordulóm után.
– Miféle fordulód után? – értetlenkedett Alesandra.
Colin a hátára fordította, és ráfeküdt, testével takarva be az asszony testét. Felkönyökölt, rámosolygott, és a füléhez hajolt.
– Az én győztes fordulóm után – súgta neki.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Szeretni Colint és szeretkezni vele két különböző dolog. Lehetetlen józanul érvelni neki, annál könnyebb viszont megcsókolni. Alesandra tisztában volt vele, felesleges lenne felajánlani,
hogy az öröksége maradékát férje fektesse be, végül arra a következtetésre jutott, hogy apjához hasonlóan neki is cselhez kell folyamodnia, ha meg akarja menteni a vállalat részvényeit.
Azzal győzködte magát, hogy Isten megérti és helyesli, amit tesz, még ha Colin nem is. Férje
előbb vagy utóbb majd csak túljut makacsságán, ő viszont nem engedheti, hogy idegenek furakodjanak be a vállalatba, miközben arra vár, hogy Colin végre észre térjen.
A részvények szerdán délelőtt tízkor kerültek árverésre, és tíz perc múlva el is kelt mind a
húsz százalék, méghozzá igen magas áron.
Colint meglepte az összeg nagysága, és a gyanúja is felébredt. Tudni akarta az új részvénytulajdonos nevét. Dreyson azonban csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy egyetlen ember
vette meg a részvényeket, de nem áll módjában elárulni a kilétét.
– Csak egyetlen kérdésemre válaszoljon! – követelte Colin. – Tudni akarom, hogy a feleségem neve van-e rajta a papírokon, mint tulajdonos.
Dreyson nyomban megrázta a fejét.
– Nem, Sir Hallbrook. Nem Alesandra hercegnő az.
Colin megnyugodott, mivel hitt az ügynöknek, de ekkor újabb gondolat ötlött a fejébe.
– Akkor talán a tanácsadója, az az Albert bácsi?
– Nem! – vágta Dreyson. – Biztos vagyok benne, hogy ő is szívesen lecsapott volna a lehetőségre, de a részvények egy pillanat alatt elkeltek. Nem volt idő értesíteni.
Colin végül hajlandó volt ejteni a témát. Alesandra magában halk hálaimát rebegett érte.
Kimondhatatlan bűntudat gyötörte, amiért becsapta férjét. Tudta, hogy nem cselekedett helyesen, de a férfit hibáztatta makacssága miatt. Úgy vélte, túl tudja tenni magát a csaláson, de
tapasztalnia kellett, hogy minél tovább titkolózik férje előtt, annál nyomorultabbul érzi magát.
A nap nagy részében maga elé dörmögve járkált. Szerencsére Colin nem hallotta, mivel húsz
órákat dolgozott a hajózási társaság irodájában. Flannaghan persze hallotta a morgást, de azt
hitte, úrnője a hosszan tartó bezártság miatt zsémbel.
A hónap azonban gyorsan eltelt. Catherine bálja hatalmas sikernek bizonyult. A hercegné és
Jade is részletesen beszámolt Alesandrának a jeles eseményről. Természetesen roppant mód
sajnálták, hogy Alesandra nem lehetett jelen, de mindketten megértették, miért döntött úgy
Colin, hogy lakat alatt tartja a feleségét.
Catherine a bál utáni nap délutánján meglátogatta Alesandrát, hogy további részletetekkel
szolgáljon. Lelkendezve mesélte, hogy máris szerelmes egy márkiba és két grófba, és alig várja, hogy az urak az apján keresztül engedélyért folyamodjanak, hogy újra láthassák őt.
Mivel Colin ideje nagy részét az irodában töltötte, Alesandra féltett kincsként kezelte a közösen töltött rövid órákat, és nem szerette, ha szóba került az üzlet. Mégis voltak alkalmak,
amikor ez elkerülhetetlen volt. Az ingatlanügynök értesítette Flannaghant, hogy a ház tulajdonosai úgy döntöttek, külföldön maradnak, és szeretnék eladni a házat. Alesandra megkedvelte
új otthonát, és szerette volna megvásárolni. A vacsoránál hozta fel a témát.

Colin véleménye az asszony örökségével kapcsolatban jottányit sem változott. Közölte Alesandrával, hogy azt csinál a pénzével, amit akar. A fiatalasszony erre pontosabban fogalmazott.
– Szeretném megvenni ezt a házat – jelentette ki, majd időt sem hagyva a férfinak a tiltakozásra, gyorsan folytatta: – Az ostoba angol törvényeitek miatt szinte lehetetlen, hogy egy férjes asszony saját maga kössön szerződést. Nem zavarnálak ilyesmivel, de szükségem van az
aláírásodra.
– A törvény nem ostoba, és könnyen érthető, miért hozták. Hivatalosan a férj felelős minden
egyes befektetésért, amelybe a feleség bele akar vágni.
– Igen, de a szóban forgó esetben…
– A szóban forgó eset az, hogy el tudlak-e tartani – szakította félbe Colin, és hangja megkeményedett. – Talán kételkedsz benne, hogy el tudlak tartani?
– Nem, dehogyis.
A férfi elégedetten bólintott. Alesandra felsóhajtott. Úgy tűnt, férje nem hajlandó ésszerűen
gondolkodni ebben a kérdésben. Fontolóra vette, hogy Albert bácsi nevében vegye meg a házat, de gyorsan elvetette az ötletet. Colin rohamot kapna, ha megtudná. Különben is, egy ilyen
csalás már megrögzött hazugságnak számítana, és kételkedett benne, hogy az Úr megbocsátaná, hiszen merő önzésből ismét eltér az igazságtól. Az egy dolog, hogy egy kis csalafintasággal megszerezte a részvényeket, így biztosítva az anyagi biztonságot Colinnak és társának,
Nathannek, na meg a családjának, de csalással megszerezni egy házat pusztán azért, mert
megszerette, már egészen más tészta. Bűneinek listája így is jócskán megugrott, mióta feleségül ment Colinhoz, de remélte, hogy legtöbbjük az apró vétségek oszlopába került. Egy durva
hazugság azonban, amely csak az önző érdekeit szolgálná, kétségtelenül a súlyos bűnök
kategóriájába esne. Nem csaphatja be a férjét.
– Ahogy kívánod, Colin. Szeretném azonban megjegyezni, hogy szerintem rendkívül ésszerűtlenül gondolkodsz ez ügyben.
– Rendben, tudomásul vettem.
Még azt sem engedte meg, hogy az övé legyen az utolsó szó, füstölgött Alesandra. Mégis,
bár sokszor teljesen érzéktelenül viselkedett felesége igényeivel szemben, másokkal szemben
nagyon is figyelmes volt. Miután letelt a hónap, nem volt többé szükség Raymond és Stefan
szolgálataira. Colin munkát ajánlott a két testőrnek a hajózási társaságnál, azok pedig alig várták, hogy utazgassanak egy kicsit a világban, mivel mindketten fiatalok és függetlenek voltak.
Colin barátja, Jimbo felügyeletére bízta a két férfit, így biztos volt benne, hogy megfelelő kiképzést kapnak.
Colin továbbra is szenvedélyes szeretőnek bizonyult. Minden estét Alesandra ágyában töltött. Szeretkezés után átkarolta feleségét, és megvárta, amíg elalszik, majd visszament a saját
szobájába. A fiatalasszony nem mert a mindennapos rituálé ellen szólni, mivel férje meglehetősen világossá tette, hogy nem kíván a sérült lábáról beszélni. Úgy tett, mintha semmi baja
nem lenne. Alesandra nem értette a férfi gondolkodásmódját. Talán azt hiszi, kevesebbet ér,
ha beismeri gyarlóságát? Ha pedig valóban szeretné, akkor nem lenne kötelessége megosztani
a feleségével a jót és a rosszat is? Colin azonban nem szereti őt – még nem! –, emlékeztette
magát Alesandra. De nem keseredett el, mivel tökéletesen megbízott a férjében. Végtére is,
Colin értelmes ember, és idővel biztosan megváltozik a véleménye, ha rájön, milyen nagyszerű feleség is ő. Ha öt évébe kerül, hogy ezt felismerje, ám legyen. Ő tud várni. És az ígéretét
is megtartja. Nem fog beleavatkozni az életébe.
Azt, hogy betétet csináltatott Colin cipőibe, nem tekintette beavatkozásnak. Sőt, nagy örömmel látta, hogy férje majd’ mindennap felveszi Wellingtonját. A csizmadia két betétet is készített, az első azonban túl vékony volt. Legalábbis Alesandra nem tudott másra gondolni, amikor látta, hogy férje felhúzza a csizmát, majd néhány perc múlva már meg is szabadul tőle. A
második betét azonban úgy tűnt, beválik. Colin azt hitte, sikerült betörnie a csizmát, ezért

olyan kényelmes. Alesandra persze tudta, amit tudott, de nem szólt egy szót sem… ahogy
Flannaghan sem. A komornyik megsúgta úrnőjének, hogy gazdája mintha nem sántítana olyan
erősen nap végére, mint szokott. Alesandra egyetértett vele. Annyira örült a sikernek, hogy
nyomban rendelt még másik két betétet, hogy férjének legyen egy kényelmes utcai és ünnepi
cipője is.
A külvilág számára Colin a nemtörődöm világfi szerepét játszotta. Arcán örökké a „ki a fene törődik vele” mosoly ült, és ő volt az egyik legnépszerűbb ember Londonban. Ha belépett
valahová, nyomban barátok hada vette körül. A nők rajban követték, mint megannyi, az édes
nektártól kábult méhecske. Az előkelő hölgyeket egyáltalán nem zavarta, hogy időközben
megnősült, és elérhetetlenné vált számukra. Colin igazi sarmőr volt, de nem csélcsap. Alesandrát mindig maga mellett tartotta, míg körbejárt a teremben, és mesterien összekötötte a
szórakozást az üzlettel. A fiatalasszony hamar rájött, hogy a legtöbb megállapodást a báltermekben kötik, és ettől kezdve nem bánta a hosszan tartó éjszakákat. Napközben azonban egyre gyakrabban elszundikált. Annyira kimerítette, hogy az utóbbi két hónapban szinte majd’
minden estéjüket különféle bálokban és estélyeken töltötték, hogy többször is hányinger fogta
el.
A mostani mulatságot azonban izgatottan várta, mivel Colin egész családja hivatalos volt
Allenborough báljára. A hercegi pár magával hozza Catherine lányukat, és Caine is eljön a
feleségével.
A gróf kibérelte a Harrison-házat erre az alkalomra. A fenséges, márványból és kőből emelt
épület majdnem olyan nagy volt, mint a régensherceg palotája.
Alesandra az elefántcsont színű estélyi ruháját vette fel. A dekoltázsa nem volt túl mély, de
Colin így is morgott miatta. Mindössze egy zafírral ékesített arany nyakláncot viselt ékszerként, amely csillogó gallérként ölelte körül a nyakát. Colin tudta, hogy a nyakék egy kisebb
vagyont képvisel, és egyáltalán nem örült, hogy feleségén látja.
– Különösen kedvelem ezt a láncot – jegyezte meg Alesandra, amint elhelyezkedtek a
hintóban. – De látom az arcodon, hogy neked egyáltalán nem tetszik. Megkérdezhetem, miért?
– Inkább te mondd meg, miért szereted annyira ezt a láncot!
– Mert az édesanyámé volt. Valahányszor felveszem, őrá emlékezem. Az édesapámtól kapta
ajándékba.
Ezt hallva, Colin nyomban megenyhült.
– Akkor tényleg viselned kell.
– De miért nem tetszik neked? Azonnal láttam az arcodon, amikor megpillantottad.
– Mert nem tőlem kaptad – vont vállat a férfi.
Alesandra nem tudta mire vélni ezt a megjegyzést, mindenesetre a lánc csatjához nyúlt,
hogy levegye. Colin azonban megállította.
– Ostobán viselkedtem. Hagyd csak magadon. Illik a szemed színéhez.
Alesandra úgy döntött, ezt bóknak veszi. Összekulcsolta a kezét az ölében, és férjére mosolygott. Úgy döntött, ideje másra terelni a szót.
– A társad most már bármelyik nap megérkezhet, ugye?
– Igen.
– Szerinted kedvelni fogom?
– Előbb vagy utóbb biztosan.
– És a feleségét?
– Őt igen.
Alesandrát nem zavarták férje kurta válaszai. Látta rajta, hogy megint fájdalmak gyötrik.
Biztosan a lába kínozza, gondolta, és amikor a férfi feltette a lábát mellé az ülésre, tudta, hogy
igaza volt. Minden önuralmára szüksége volt, nehogy simogatni kezdje Colin lábát.
– Nem kötelező ott lennünk a ma esti bálon – mondta. – Úgy látom, fáradt vagy.

– Nem, dehogy. Remekül érzem magam.
Alesandra úgy döntött, nem vitatkozik vele. Inkább ismét témát váltott.
– Szerintem illik valami ajándékot adni Nathanék kislányának.
Colin hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét. Alesandra abban sem volt biztos, hogy figyel-e rá. Lesütötte a szemét, és a ruhája ráncaival kezdett foglalkozni.
– Nem akartalak ilyen aprósággal zavarni, ezért magam vettem kézbe az ügyet. Mivel
hajózási társaságotok van Nathannel, arra gondoltam, kedves dolog lenne az egyik hajótok
makettjét ajándékozni neki. Mi a véleményed? Ha meglesz a saját otthonuk, Sara kitehetné a
kandallópárkányra.
– Biztos tetszene neki. Tégy, ahogy jónak látod. Nekem megfelel a döntésed.
– Köszönöm. A könyvtárban több rajzot is találtam a hajóitokról. Remélem, nem bánod,
hogy kölcsönvettem azt, ami a Smaragdról készült, és odaadtam a makettkészítőnek.
A hintó megállt a Harrison-ház előtt. Colin úgy festett, mint aki félig alszik, amikor azonban
a kocsis kinyitotta előttük az ajtót, viselkedése nyomban megváltozott. Kisegítette Alesandrát,
a karját kínálta, majd nekivágott a lépcsőnek. Észrevette közelgő bátyját és feleségét, és azonnal rájuk mosolygott.
Persze, a hirtelen változásnak nem valami csodás gyógyulás volt az oka. Mosolya erőltetett
volt, de Alesandra tudta, egyedül csak ő sejti, mekkora fájdalmai vannak férjének. Az orvos
megmondta, hogy Colinnak pihentetnie kellene a lábát, amikor elfárad, de a férfi meg sem
hallotta az ilyen tanácsot. Sőt, még arra is képes lenne, hogy végigtáncolja az éjszakát, csak
hogy bebizonyítsa, semmi baja.
Az éjszaka levegője nyirkos volt és hűvös. Alesandra hirtelen megszédült, a gyomra is felfordult, és magában hálát adott a sorsnak, hogy még a könnyű vacsorából is csak csipegetett.
Biztosan a kimerültség a rosszullét oka, gondolta.
Jade-nek feltűnt, milyen sápadt sógornője, és ezt hangosan meg is jegyezte. A két férfi figyelme azonnal Alesandrára terelődött.
– Miért nem szóltál, hogy nem vagy jól? – kérdezte Colin.
– Csak egy kicsit fáradt vagyok. Ne nézz így rám! Nem vagyok hozzászokva, hogy minden
éjjel estélyekre járjak, és ezért érzem egy cseppet kimerültnek magam. Néha szeretném otthon
tölteni az estét, ez az igazság.
– Nem szereted a bálokat?
Colin határozottan meglepettnek látszott. Alesandra vállat vont.
– Nem számít. Azt tesszük, amit tennünk kell.
– Ezt most nem értem, édesem.
Nem fogja annyiban hagyni.
– Rendben van. Tényleg nem kedvelem különösebben az estélyeket…
– És ezt eddig miért nem mondtad? – kérdezte Colin bosszankodva.
Alesandra a fejét csóválta.
– Mert minden egyes rendezvény remek alkalom, hogy jó üzletet köss. Tudom, hogy te sem
szereted jobban a társasági életet, mint én, ezért mondtam, hogy tesszük, amit tennünk kell.
Előbb-utóbb persze szóltam volna.
Milyen okos nő a felesége! Ezek szerint megértette az indokait, és pontosan tudja, miért rángatja el őt a különböző bálokra.
– Előbb-utóbb? – ismételte elvigyorodva. – Mégis, pontosan mikor kezdtél volna panaszkodni?
– Sohasem panaszkodnék, és azonnal kérj bocsánatot, amiért egyáltalán feltételezted rólam,
hogy megtenném! Az előbb-utóbbra pedig pontosan öt év múlva került volna sor. Akkor
szóltam volna, hogy jobb szeretem az estéket otthon tölteni.
Caine Alesandrára mosolygott.

– El ne felejtsd megköszönni Albert barátodnak a jó tanácsot! A befektetés máris megtérülni
látszik. A részvények a háromszorosukra emelkedtek.
Az asszony bólintott.
– Milyen befektetés? – érdeklődött Colin.
– Amikor legutóbb nálatok jártam, megemlítettem, hogy szeretnék befektetni valamibe, és
Alesandra elmondta, hogy Albert szerint a Campton Glass jó üzletnek ígérkezik. Épp a napokban jelentek meg a piacon.
– Azt hittem, a Kent ruhagyár iránt érdeklődsz – vetette közbe Jade.
– Még most is fontolgatom a dolgot.
Alesandra megcsóválta a fejét. Nem tudott lakatot tenni a szájára.
– Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne, Caine. Remélem, még egyszer átgondolod, mielőtt
nekik adod a pénzed. – Magán érezte Colin fürkésző tekintetét, de nem volt hajlandó férjére
nézni. – Albert is érdeklődött a ruhagyár iránt, és megkérte az ügynökét, Dreysont, hogy nézzen egy kicsit utána, hogy állnak ott a dolgok. Az épület tűzveszélyes, a vállalkozást gyalázatos módszerekkel vezetik. Asszonyok és gyerekek százait foglalkoztatják nyomorúságos körülmények között. Albert azt mondta, nem hajlandó olyan gazembereknek adni a pénzét, akik
mások szerencsétlenségét kihasználva akarnak meggazdagodni, és ez az utolsó szava.
Caine azonnal belátta Alesandra igazát. Nem is beszéltek róla többet. Beléptek a Harrisonházba. A hercegi pár már várt rájuk. Catherine azonnal odaintett fivéreinek, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Ideje volt félretenni az üzleti ügyeket. Catherine átölelte Jade-et, majd Alesandrához fordult. Észrevette a zafír nyakláncot, és kijelentette, menten elájul az irigységtől. A
lány egy egysoros igazgyöngy láncot viselt. Ujjai szórakozottan babrálták a gyöngyszemeket,
miközben kifejtette, hogy halványlila estélyijéhez mennyivel jobban illene a zafír. Alesandra
jót nevetett a nyílt célzáson, és mivel senki nem figyelt rájuk, lecsatolta a nyakékét, és odaadta Catherine-nek.
– Az édesanyámé volt, szóval nagyon vigyázz rá – suttogta, nehogy Colin meghallja. – A
zárja elég biztos, amíg nem bántod, valószínűleg nem fogod elhagyni.
Catherine tiltakozott egy kicsit, de látszott rajta, hogy nem tiszta szívből teszi. Ő is lecsatolta a láncát, és Alesandrának adta. Jade megfogta a lány táncrendjét, míg sógornője felcsatolta
a zafír nyakéket, aztán megforgatta a lánykát, hogy lássa, biztosan tart-e a zár.
– Nagyon vigyázz rá! – kötötte a lelkére.
Colin vagy egy jó óráig észre sem vette a cserét. Sir Richards sietett oda hozzájuk, hogy üdvözölje a családot. Amikor látta, hogy Caine az apjával beszélget, intett Colinnak, hogy szeretne néhány szót váltani vele négyszemközt. Arcán látszott, hogy komoly ügyről van szó.
Amikor Colin apja felkérte Alesandrát táncolni, elérkezett a lehetőség, hogy félrevonuljanak.
Sir Richards egy háromszög alakú fali fülkében álldogált. Colin csatlakozott hozzá. A két
férfi némám figyelte a táncparketten kavargó tömeget. Colin észrevette a terem túloldalán
Neil Perryt, és elkomorult az arca. Remélte, hogy felesége figyelmét elkerüli a férfi, mert ha
nem, biztosan azonnal kérdések özönét árasztja rá a húgáról. Neil persze megsértené az
asszonyt, ez nem is kérdés, ő pedig jól beverné a férfi képét. A lehetőség mosolyt csalt Colin
arcára. Ekkor figyelt fel húgára, aki Morgannel táncolt. Colin összekulcsolta kezét a háta mögött, úgy nézte őket. Amikor Morgan meglátta őt, felé biccentett. Colin viszonozta az üdvözlést.
Sir Richards is odabólintott az újoncnak, még mosolygott is, így sikerült meglepnie Colint,
amikor dühösen megszólalt.
– Nem lett volna szabad Morgant megbíznom a feladattal – sziszegte. – Mindent elszúrt.
Emlékszel Devinsre? – Colin bólintott. Devins is ügynök volt, aki alkalmanként
információkat továbbított a kormány megbízásából. – Meghalt. Amennyire ki tudtam bogozni
a dolgot, belekeveredett valamibe, ami végül tűzharcba torkollt. Morgan azt állítja, Devins pá-

nikba esett. Épp a kapcsolatukra vártak, amikor megjelent Devins lánya. Szerencsétlen véletlen. A lány kereszttűzbe került, és meghalt. A fenébe, Colin, az egésznek olajozottan kellett
volna lezajlania, de Morgan türelmetlensége és tapasztalatlansága miatt kudarcot vallott az
akció! Akár a rossz szerencse tehet róla, akár nem, a fickónak nincs érzéke a mi munkánkhoz.
– Nehogy megbízd még egyszer! – Colin hangja remegett dühében. – Devins nem az a fajta
volt, aki csak úgy pánikba esik. Könnyen indulatba jött, az igaz, de mindig képes volt a józan
eszére hallgatni.
– Igen, normális körülmények között egyet is értenék veled, de itt most a lányáról volt szó.
Mégiscsak szerető apa volt, Colin. El tudom képzelni, hogy elvesztette a fejét, amikor azt hitte, hogy a lánya veszélyben van.
– Szerintem meg egy apa épp ellenkezőleg viselkedik. Még inkább megőrzi a józanságát,
hogy meg tudja védeni a gyerekét.
Richards bólintott.
– Megmondtam Morgannek, hogy nem tartunk igényt a szolgálataira. Persze egyáltalán nem
örült neki. Sajnálta, hogy balul ütött ki a dolog, és beismerte, hogy túl hevesen reagált. Téged
okolt, amiért nem mentél vele, hogy beavasd a mesterség titkaiba, hogy úgy mondjam.
Colin a fejét rázta. Egyetlen percig sem vette be ezt a kifogást. Az igazgató arcából ítélve, ő
sem.
– Igazad van, Richards. Hiányzik belőle az ösztön, ami ehhez a munkához nélkülözhetetlen.
– Kár érte – jegyezte meg az igazgató. – Nagyon szeretne bizonyítani, és a pénzre is szüksége van. Majd keres magának egy gazdag menyasszonyt. A hölgyek meglehetősen kedvelik.
Colin tekintete erre visszatért a táncparkettre. Azonnal észrevette Morgant. Még mindig
Catherine-t pörgette körbe-körbe a teremben, és elbűvölően mosolygott rá. Colin látta, hogy
húga remekül érzi magát. Ekkor tűnt fel neki a nyaklánc. Azonnal elfordult, és tekintete Alesandrát kereste, akinek nyakát most Catherine gyöngysora ékesítette. Colin aggodalmasan
ráncolta a homlokát. De nem a nyaklánccsere nyomasztotta. Felesége arca majdnem olyan
halvány volt, mint a ruha, amit viselt. Úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat.
Colin elnézést kért az igazgatótól, a feleségéhez lépett, és lekérte. Az asszony mosolyt erőltetett magára, amikor férje átölelte, és hozzásimult. Colin a terasz felé vezette hitvesét.
– Tényleg rosszul vagy, igaz, édesem?
Caine a teraszra vezető ajtónál állt feleségével. Egyetlen pillantást vetett Alesandrára, és
gyorsan hátralépett. Sógornője arca zöldes színben játszott. Nagyon remélte, hogy bármi baja
van is, nem fertőző.
Alesandra nem tudta, mi lesz vele: elájul-e, vagy kihányja a kevéske vacsorát. Azon fohászkodott, hogy egyikre sem kerül sor, míg haza nem érnek. Úgy tűnt, a friss levegő segít valamelyest, és egy-két perc múlva már nem szédült annyira.
– Csak a tánc miatt volt, ahogy pörögtünk körbe és körbe – mondta férjének.
Caine megkönnyebbülten felsóhajtott, és előrelépett, hogy felajánlja segítségét. Colin hagyta, hogy Alesandra a fivérére támaszkodjon, míg mindenkitől elbúcsúzik, aztán újra magához
vonta. Alesandránál nem volt köpeny, ezért Colin a saját kabátját terítette az asszony vállára,
miközben levezette a lépcsőn a hintóhoz.
A javulás rövid életűnek bizonyult. A hintó ringatózó mozgásától Alesandra gyomra újra
felkavarodott. Kezét ökölbe szorította, és vett néhány mély lélegzetet abban a reményben,
hogy sikerül megnyugtatnia háborgó gyomrát.
Colin az ölébe vette, fejét az álla alá húzta, és szorosan tartotta. Amikor hazaértek, az ölében vitte be a házba. Az ágy szélére ültette, és elment, hogy hozzon egy pohár hideg vizet,
amit felesége kért.
Alesandra elnyújtózott a takaró tetején, és lehunyta a szemét. Egy perc múlva már mélyen
aludt.

Colin levetkőztette. Flannaghan aggodalmasan sétált az ajtó előtt a folyosón, de gazdája
nem engedte, hogy segítsen. Miután minden ruhát levett róla, Colin betakargatta az asszonyt.
Igazán kimerült lehet, gondolta, mert aludt, mint a tej még akkor is, amikor megemelte, hogy
félrehajtsa a takarót.
Úgy döntött, feleségével tölti az éjszakát. Ha Alesandra valóban megbetegedett, mellette
akar lenni, hogy segítsen, ha kell. Hirtelen Colinon is erőt vett a fáradtság. Levetkőzött, és
maga is leheveredett Alesandra mellé. Egy perc múlva már ő is mélyen aludt.
Hajnaltájt arra ébredt, hogy felesége hátsója hozzásimul. Az asszony még aludt, és Colin is
alig tért magához annyira, hogy tudja, mit csinál. Szeretkezett vele, majd miután mindketten
megtalálták a beteljesülést, ismét elaludt.
Alesandra másnap kitűnően érezte magát. Catherine délután kettőkor érkezett, hogy személyesen adja vissza a nyakéket, és elújságolja a legfrissebb híreket. Nagyszerű estéje volt előző
nap, és el akarta mondani, hány házassági ajánlatot kapott. Alesandrába karolt, és a szalonba
vonszolta.
– Hol van a bátyám egy ilyen szép vasárnap délutánon?
– Dolgozik. Csak vacsorára jön haza.
Catherine a pamlag melletti székre ült. Flannaghan az ajtóban állva várta, mivel szolgálhat a
hölgyeknek.
– Képzeld, Alesandra, annyian udvaroltak, hogy a számukat sem tudom! – lelkendezett a
lány.
– Listát kell írnod az urakról, akik felkeltették az érdeklődésedet. Akkor majd nem zavarodsz bele.
Catherine-nek tetszett az ötlet, és Alesandra nyomban megkérte Flannaghant, hogy hozzon
papírt, tintát és tollat.
– Megkértem a papát, hogy néhány urat utasítson el. Nagyon rendes volt. Egyáltalán nem
sürget, hogy mielőbb találjak magamnak férjet.
– Talán írhatnál egy listát az elutasítottakról is – javasolta Alesandra. – A név mellett természetesen tüntesd fel az elutasítás okát is, arra az esetre, ha esetleg később elfelejtenéd.
– Nagyszerű gondolat, Alesandra! Igazán rendes tőled, hogy segítesz.
Alesandra azonnal lelkesen hozzálátott.
– A szervezés a kulcs, Catherine – magyarázta.
– A kulcs mihez?
Alesandra válaszra nyitotta a száját, majd rádöbbent, hogy maga sem biztos benne.
– A jól szervezett, boldog élethez – döntötte el végül.
Közben Flannaghan visszatért a kívánt a tollal, papírral. Alesandra megköszönte neki, majd
ismét Catherine-hez fordult.
– Az elutasítottakkal kezdjük?
– Igen, és Neil Perryt írd a lista élére. Tegnap megkérte a kezemet, de egyáltalán nem tetszett az az alak.
Alesandra megcímezte a lapot, aztán felírta Perry nevét.
– Én sem kedvelem különösen – vallotta be. – Okos döntés volt, hogy elutasítod.
– Köszönöm.
– Milyen okot írjak a neve mellé?
– Azt, hogy undorító.
Alesandra nagyot kacagott.
– Na, ebben egyetértünk – jegyezte meg. – Egészen más, mint a húga. Victoria igazán kedves hölgy.

Mivel Catherine nem ismert Victoriát, nem tudta, mit mondjon. Inkább folytatta a nemkívánatos urak számbavételét. Sietett a feladattal, mert szeretett volna már a másik listával foglalkozni. Ráadásul volt még egy híre, és alig várta már, hogy megoszthassa Alesandrával.
– Rendben, lássuk a második listát!
Catherine négy nevet sorolt fel, az utolsó Morgan volt.
– Ő még persze nem kért meg, hiszen csak tegnap találkoztunk először, de Alesandra, olyan
jóképű és elragadó férfi. Amikor mosolyog, esküszöm, még a szívverésem is eláll. Sajnos,
nem hiszem, hogy lenne esélyem nála, mert rendkívül népszerű a hölgyek körében. De azt
mondta, megkérdezi az apámat, meglátogathat-e.
– Én is találkoztam Morgannel, és egyetértek veled abban, hogy elragadó férfi. Azt hiszem,
Colin is kedveli.
– Igen, ő jó fogás lenne, mégis… van még egy név, amit szeretnék fontolóra venni.
– Mondd csak, és máris felírom.
Catherine elpirult.
– Nagyon romantikus dolog, de a papa biztos nem így vélekedne – suttogta. – Ígérd meg,
hogy senkinek nem mondod el!
– Mit?
– Csak ígérd meg, aztán majd elmagyarázom. Tedd a kezed a szívedre! Attól komolyabb
lesz az ígéret.
Alesandra nem mert nevetni, mert Catherine annyira komoly volt. Nem akarta megsérteni a
lányt. Engedelmesen a szívére tette a kezét, és a szavát adta, hogy nem árulja el Catherine titkát.
– Most pedig elmondanád, mi ez az egész?
– Még nem tudom a nevét, de tegnap este ott volt a bálon, ebben biztos vagyok. Mint ahogy
abban is, hogy csodálatos férfi.
– Honnan tudod, hogy csodálatos, ha még nem is ismered? Vagy találkoztál már vele? Erről
van szó, ugye? Csak a nevét nem tudod. Mondd el, hogy néz ki! Lehet, hogy én ismerem.
– Ó, nem láttam.
– Teljesen összezavarsz.
Catherine nevetett.
– Van már egy neve, amit felírhatunk a listára.
Alesandra a tintába mártotta a tollat. Catherine megvárta, míg végez, s csak utána suttogta:
– „A titkos hódolóm” – majd hosszan, boldogan felsóhajtott.
Alesandrának ugyanakkor elakadt a lélegzete. Az ölébe ejtette a tollszárat. A rózsaszín ruhát tinta pettyezte.
– Jóságos egek! Nézd, mit csináltál! – kiáltott fel Catherine. – A ruhád…
Alesandra a fejét rázta.
– Ne törődj most a ruhával! – mondta aggódó hangon. – Mesélj nekem erről a titkos
hódolóról!
Catherine összevonta a szemöldökét.
– Nem csináltam semmi rosszat, Alesandra. Miért haragszol rám?
– Nem haragszom… legalábbis nem rád.
– De kiabáltál velem.
– Nem akartam, ne haragudj!
Ekkor meglátta, hogy a lány szeme csupa könny. Fiatal sógornője nagyon érzékeny természetű, és könnyű megbántani. Még inkább gyerek, mint felnőtt. Miután Alesandra ezt így végiggondolta, úgy döntött, nem osztja meg vele aggodalmait. Inkább Colinnal beszél. Férje
minden bizonnyal tudni fogja, mit tegyen a titkos hódolóval.
– Sajnálom, hogy felizgattalak. Kérlek, bocsáss meg! – Alesandra igyekezett kedvesen beszélni. – Nagyon érdekel ez a titkos hódoló. Mesélnél róla?

Catherine kipislogta a könnyeit.
– Nincs sok mesélnivaló – mondta. – Ma reggel kaptam tőle egy kedves ajándékot, és egy
névkártyát. Nem volt rajta üzenet, csak az aláírás.
– Ami az volt, hogy?
– Az ön titkos hódolója. Szerintem ez nagyon romantikus. Nem is értem, miért viselkedsz
ilyen furcsán.
– Édes jó istenem! – suttogta Alesandra, és erőtlenül a háttámlának dőlt. Szívét félelem szorongatta. Márpedig Colin meg fogja hallgatni, döntötte el. Ha kell, az ágyhoz kötözi azt a konok öszvért.
– De hiszen te reszketsz, Alesandra!
– Csak egy kicsit fázom.
– Anya azt mondta Jade-nek, hogy szerinte viselős vagy.
– Hogy mi vagyok?
Nem akart kiabálni, de Catherine megjegyzése annyira meglepte, hogy nem tudott uralkodni
magán.
– Colin gyerekét várod – magyarázta a lány. – Így van?
– Nem, dehogyis. Az lehetetlen. Túl korai lenne.
– De hiszen már több mint három hónapja házasok vagytok – emlékeztette Catherine. –
Anya szerint a hányinger is ennek a jele. Nagyon csalódott lesz, ha megtudja, hogy mégsem
vagy terhes. Biztos vagy benne, Alesandra?
– Igen, egészen biztos.
De nem mondott igazat. Egyáltalán nem volt benne biztos. Teremtő szent isten, lehet, hogy
állapotos! Elég régen nem jött már meg a vérzése… legalább három hónapja. Gyorsan utánaszámolt. Igen, nem tévedett. Utoljára a házasságkötése előtt két héttel volt meg, és azóta semmi. Lehetséges, hogy nem a kimerültségtől háborog olyan gyakran a gyomra? Korábban sohasem volt szüksége délutáni szunyókálásra, most pedig alig tudja kihúzni nélküle a napot. Persze, az nem jó, hogy minden este elmennek otthonról Colinnal, és komolyan azt hitte, hogy az
éjszakázások miatt van szüksége a délutáni pihenésre.
Kezét védelmezőn a hasára tette.
– Nagyon szeretném Colin gyerekét hordani, de még nem lehet. Colinnak fontos tervei vannak, és én megígértem, hogy nem avatkozom bele.
– Mi köze a terveinek a gyerekhez? – csodálkozott Catherine.
Alesandra próbálta összeszedni magát. Agyára mintha köd borult volna. Miért is nem jött rá
hamarabb… a lehetőség… az egyetlen logikus válasz… igen, valóban terhes.
– Alesandra, kérlek, magyarázd meg!
– Ez egy öt évre szóló terve – bökte ki végül a fiatalasszony. – Utána majd szülhetek gyereket.
Catherine biztosra vette, hogy sógornője csak viccel vele, és nagyot kacagott. Alesandra képes volt uralkodni magán addig, míg Catherine jó tíz perccel később el nem ment. Akkor felsietett a szobájába, magára zárta az ajtót, és zokogásban tört ki.
Ellentétes érzelmek marcangolták. Boldog volt, hogy Colin gyermekét várja. A benne növekvő kis élet valóságos csodának tűnt számára, és teljesen elárasztotta az öröm… meg a bűntudat.
Lehet, hogy Colin nem fog örülni a gyerekáldásnak. Alesandra nem kételkedett benne, hogy
férjéből remek apa lesz, de egy gyerek csak újabb terhet jelentene Colinnak, nem? Istenem,
bárcsak szeretné őt Colin! És bárcsak ne lenne olyan megátalkodottan makacs az örökség kérdésében!
Nem akart bűntudatot érezni! És az meg hogyan lehetséges, hogy az egekben jár a
boldogságtól, közben meg halálosan retteg?

Flannaghan jött fel az emeletre, teát hozott úrnőjének. Már éppen be akart kopogtatni az
ajtón, amikor meghallotta a zokogást. Tétovázva megállt. Szerette volna kideríteni, mi a baj –
ez csak természetes –, hátha tud segíteni, de a hercegnő bezárta az ajtót, így jelezve, hogy
egyedül óhajt maradni.
Hallotta, hogy odalent nyílik a bejárati ajtó, mire azonnal a lépcső felé indult. Már a
fordulónál járt, amikor Colin belépett. Nem volt egyedül. A társa, Nathan követte. Olyan magas volt, hogy le kellett hajtania a fejét, ha nem akarta beütni az átjáró boltívébe.
Flannaghan tudta, hogy nem szólhat úrnője állapotáról, míg vendégük van. Lesietett a lépcsőn, meghajolt a gazdája előtt, majd Nathan felé fordult, hogy őt is üdvözölje.
– Menjünk a szalonba – javasolta Colin. – Caine és Jade is hamarosan megérkezik. Hol van
a feleségem?
– A hercegnő a szobájában pihen – felelte Flannaghan, és igyekezett méltóságteljesen viselkedni, ahogy egy igazi komornyikhoz illik. Korábban is találkozott már Nathannel, de még
mindig tartott tőle egy kicsit.
– Hagyjuk pihenni, míg a bátyámék ide nem érnek – mondta Flannaghannek, majd a társához fordult: – Minden áldott este van valami átkozott bál vagy más összejövetel. Szegény teljesen kimerült.
– És tetszik a feleségednek a társasági élet?
– Nem – mosolyodott el Colin.
A két férfi lassan besétált a szalonba. Kopogtak. Flannaghan biztosra vette, hogy Caine és
felesége érkezett meg, és sietett ajtót nyitni. Épp meg akart hajolni, amikor észrevette, hogy
egy küldönc áll az ajtóban, aki egy piros szalaggal átkötött fehér dobozt tart a kezében.
– Ezt itten Alesandra hercegnőnek hoztam – közölte, és a komornyik felé nyújtotta a dobozt.
Flannaghan elvette, biccentett a küldöncnek, aztán becsukta az ajtót. Megfordult, hogy felvigye a küldeményt Alesandrának, közben mosolygott magában, hogy végre jó ürügye van
bejutni a szobájába. Ha odabent lesz, biztosan ki tudja szedni úrnőjéből, mi dúlta fel.
Ismét kopogtak. Flannaghan letette a dobozt a kisasztalra, és ment ajtót nyitni. Mivel még
egy perc sem telt el a küldönc érkezése óta, azt hitte, ő tért vissza.
Colin fivére és a felesége állt az ajtóban. Lady Jade kedvesen Flannaghanre mosolygott,
Caine azonban észre sem vette a komornyikot. Teljesen lefoglalta, hogy haragos pillantásokat
vessen hitvesére.
– Jó napot! – tárta szélesre Flannaghan az ajtót.
Jade besietett, üdvözölte a komornyikot. Caine éppen csak odabiccentett. Gondterheltnek
látszott.
– Még nem fejeztük be a beszélgetést – mondta feleségének kemény hangon.
– De igenis befejeztük. És vedd tudomásul, hogy végtelenül ostobán viselkedsz, férjuram.
Flannaghan, hol van Colin és Nathan?
– A szalonban várják önöket, asszonyom.
– Márpedig akkor is kiderítem, ki van e mögött, Jade – sziszegte Caine. – Nem érdekel,
mennyi időbe kerül.
– Túl féltékeny vagy, Caine.
– Átkozottul igaz. Tényleg az vagyok! – kiáltott fel dühöngve a férfi, és követte asszonyát a
szalonba.
Nathan és Colin azonnal felállt, amint Jade belépett. Nathan a karjába kapta a húgát, és jól
megölelgette. Közben szúrós pillantást vetett Caine-re, amiért kiabálni mert vele.
– Egy férjnek nem szabad felemelnie a hangját a feleségével szemben – közölte megrovón.
Caine erre felnevetett, és Colin sem bírta visszafogni jó kedvét.
– Micsoda pálfordulás – jegyezte meg Caine. – Ha jól emlékszem, éppen te voltál az, aki
folyton kiabált.

– Más ember lettem – felelte nyugodtan Nathan. – Elégedett.
– Gondolom, most Sara az, aki felemeli a hangját a családban – mondta Colin.
– Az biztos, hogy amilyen kicsi, olyan nagy az indulat benne – vigyorgott Nathan.
Jade a bátyja melletti székre ült. Nathan is visszaereszkedett a helyére, és Caine-re nézett.
– Összekülönböztetek valamin?
– Nem – felelte Jade.
– Igen – vágta rá vele egy időben Caine.
– Nem óhajtok most erről beszélni – jelentette ki Jade, és gyorsan másra terelte a szót. –
Alig várom már, hogy láthassam a kislányotokat, Nathan. Rád hasonlít inkább, vagy Sarára?
– Az én szememet örökölte, de istennek hála, Sara lábát.
– Hol vannak most?
– Kitettem Sarát az anyjánál, hogy eldicsekedhessen a kicsivel.
– Nála fogtok lakni, amíg Londonban tartózkodtok? – kérdezte Caine.
– Egy fenét! – rázkódott össze Nathan. – Az őrületbe kergetne, ha Sara családjával kellene
élnem, és a végén még kinyírnék valakit közülük. Természetesen nálatok fogunk megszállni.
Caine biccentett, és maga elé mosolygott. Mennyire jellemző Nathanre, hogy kérés helyett
tényként közli az akaratát! Jade összecsapta a tenyerét örömében ennek hallatán.
– Hol van a feleséged? – kérdezte Nathan Colint.
– A szobájában. Flannaghan már felment érte. Mindjárt jön.
Ez a mindjárt eltartott vagy tíz percig. Alesandra már megszabadult tintafoltos ruhájától, és
egy csinos, ibolyaszínűt vett fel helyette. Az íróasztalánál ült, és listákat gyártott Colinnak
arról, hogy mit kellene tennie. Nem mintha valaha is odaadná neki. Alesandra már megtanulta, a feleség okosabban teszi, ha kér. A férjek – és ez alól Colin sem volt kivétel – nem szeretik, ha asszony utasítgatja őket.
Mégis, jó volt úgy tenni, mintha… Alesandra már attól is jobban érezte magát, hogy papírra
vethette az elvárásait. Felírta Colin nevét a lap tetejére, utána felsorolta a férfi teendőit.
Először is, meg kellene hallgatnia aggódó feleségét, aki nem tudja nem észrevenni, hogy milyen ijesztő a kapcsolat Victoria és a magát ismeretlen hódolónak nevező férfi közt.
Zárójelben odaírta Catherine nevét is.
Másodszor, Colinnak meg kellene változtatnia az ő örökségéhez való hozzáállást.
Zárójelben odaírta: túl makacs!
Harmadszor, Colinnak nem kellene öt évet várnia, hogy rádöbbenjen, szereti őt. Már most
tudnia kellene, és meg is kellene mondania.
Negyedszer, legalább meg kellene próbálnia örülni annak, hogy apa lesz, és semmiképpen
nem szabadna őt hibáztatnia, amiért felborította a terveit.
Alesandra átolvasta a listát, aztán hangosan felsóhajtott. Kimondhatatlanul boldog volt,
hogy Colin gyermekét várja, ugyanakkor legalább annyira rettegett is attól, hogy férje nem
fog örülni a kicsinek. Legszívesebb örömujjongott és sírt volna egyszerre.
Ismét felsóhajtott. Egyáltalán nem jellemző rá, hogy ennyire szétszórt és érzelgős legyen.
A lista végére még odabiggyesztett egy kérdést: Lehet egy állapotos asszony apáca?
Még mindig úgy érezte, nem fejezte be. Újabb mondattal egészítette ki a listát: A főtisztelendő anya szeret engem.
Tessék, leírta… és máris jobban érezte magát. Megnyugodva bólintott, és felemelte a lapot,
hogy összetépje. De Flannaghan megzavarta.
A komornyik bekopogott, és amikor Alesandra beengedte, szinte berobbant a szobába. Megkönnyebbülten látta, hogy úrnője már nem zokog. A szemén ugyan még látszódtak a sírás
nyomai, de Flannaghan volt annyira diszkrét, hogy ez ne említse.
– Hercegnő, a szalonban…
Alesandra nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

– Kérlek, ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de még mielőtt elfelejteném, szeretném megkérdezni, hogy a szakács tudott-e beszélni valakivel a vikomt szolgálói közül. Tudom, hogy
rengeteget zaklatlak, és bocsánatot kérek, de komoly okom van rá, Flannaghan. Kérlek, légy
türelmes velem.
– Sajnos még nem futott össze egyik alkalmazottal sem a piacon. De javasolhatnék valami
mást?
– Természetesen.
– Miért nem küldi a szakácsnőt egyenesen a vikomt házához? Ha a hátsó bejárathoz megy, a
vikomt meg sem tudja, hogy ott járt. Nem hiszem, hogy a személyzet szólna neki.
Alesandra nyomban rábólintott.
– Ez nagyszerű ötlet, Flannaghan – dicsérte meg a komornyikot. – Túl fontos ez az ügy ahhoz, hogy tovább halogassuk. Kérd a szakácsnőt, hogy most azonnal menjen át! Használhatja
a hintót.
– Ó, dehogyis, hercegnő. Az nem lenne illendő. A vikomt csak egy kőhajításnyira lakik innen. A szakácsnőnek biztos jól fog esni egy kis séta.
– Ha gondolod – egyezett bele Alesandra. – Mit akartál mondani, amikor félbeszakítottalak?
– Vendégeink érkeztek. Az úr üzlettársa van itt, és a fivére is átjött a feleségével.
Alesandra fel akart állni, de meggondolta magát.
– Csak egy perc, Flannaghan. Írtam neked egy új listát.
A komornyik elmosolyodott. Megtanulta szeretni a hercegnő listáit, mert a szíve mélyén
tudta, azért írja őket, mert kedveli és segíteni akar neki. A napi utasítások mellé úrnőjének
mindig volt egy-két jó szava, és sohasem fukarkodott a dicséretekkel.
Figyelte, ahogy Alesandra átlapozza a papírhalmot, és végül kihúz egyet. A lap tetején a komornyik neve állt.
Flannaghan zsebre tette a listát, aztán lekísérte úrnőjét a földszintre. Észrevette a kisasztalra
tett dobozt, és erről eszébe jutott, hogy át kell adnia Alesandrának.
– Ez a küldemény néhány perccel ezelőtt érkezett – mondta neki. – Kívánja most kinyitni,
vagy majd később?
– Majd később. Most alig várom, hogy megismerjem végre Colin üzlettársát.
Colin már azon volt, hogy megnézi, miért késlekedik a felesége, amikor Alesandra belépett
a szalonba. A férfiak azonnal felálltak. Alesandra Jade-hez sietett, megfogta a kezét, és elmondta, mennyire örül, hogy ismét találkoznak.
– A mindenit, ezt jól csináltad, Colin! – súgta oda barátjának Nathan.
Alesandra nem hallotta a megjegyzést. Végül sikerült annyira összeszednie a bátorságát,
hogy odaálljon a hatalmas termetű férfi elé. Felmosolygott rá.
– Egy hercegnő előtt vajon fejet kell hajtanom? – érdeklődött évődve Nathan.
– Ha megteszi, akkor kap egy puszit elismerésem jeléül, különben kénytelen leszek létráért
küldeni.
Nathan jót nevetett, aztán lehajolt, és puszit nyomott Alesandra arcára, majd újra felegyenesedett.
– Most pedig árulja el, miért járna nekem elismerés!
Szent ég, micsoda ördögien jóképű fickó! Ráadásul milyen nyájas.
– Természetesen azért, mert kibírja Colinnal. Kezdem már érteni, hogyan működik ez a társulás. Colin a makacs, ön pedig a békéltető. Igazam van?
Colin hátravetette a fejét, és hatalmasat kacagott. Nathan zavartan pislogott.
– Pont fordítva áll a dolog, Alesandra – szólt közbe Caine. – Kettejük közül Nathan a makacs, és Colin a békéltető.
– Alesandra sárkánynak szokott hívni – jegyezte meg Colin.
A fiatalasszony neheztelőn nézett férjére, amiért családi titkokat árul el, aztán a pamlaghoz
sétált, és helyet foglalt mellette.

– Caine, ne nézz már olyan csúnyán a feleségedre! – szólt rá bátyjára Colin.
– Nagyon haragszik rám, ami egyszerűen nevetséges, mert egyáltalán nem viselkedtem
kihívóan – magyarázta Jade.
– Egy szóval sem mondtam, hogy kihívóan viselkedtél – bosszankodott Caine.
– Kidobta a virágomat – fordult Jade Colinhoz. – El tudod ezt képzelni?
Sógora vállat vont. Átkarolta Alesandra vállát, és kinyújtotta a lábát.
– Halvány fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Jobb lesz, ha még azelőtt megoldjátok ezt a problémát, mielőtt hazahoznám Sarát és Joannát – jegyezte meg Nathan. – A lányomnak nyugodt környezetre van szüksége.
Colin és Caine egyszerre fordult felé. Arcukon hitetlenkedés ült, de Nathan tudomást sem
vett róluk.
– Örült, amikor megtudta, hogy apa lesz? – érdeklődött Alesandra közönyösnek szánt hangon, de közben görcsösen összeszorította a kezét.
Ha Nathan furcsának is találta a kérdést, nem mutatta.
– Igen, nagyon.
– És mi van az ötéves tervükkel?
– Mi lenne vele? – értetlenkedett Nathan.
– A baba érkezése nem zavarta meg az üzleti terveit?
– Nem.
Alesandra nem hitt neki. Hiszen Nathan sohasem adta volna el a részvényeit, ha nem születik meg a kislánya. Colintól tudta, hogy házat akarnak venni maguknak Londonban, de úgy
döntött nem erőlteti a kényes témát.
– Értem, tehát eleve beiktatta a terveibe ezt a lehetőséget.
– Colin, miről beszél a feleséged?
– Amikor megismertem Alesandrát, azt is elmondtam neki, hogy nem áll szándékomban
megnősülni az elkövetkező öt évben.
– Vagy családot vállalni – szúrta közbe a fiatalasszony.
– Pontosan – hagyta rá Colin, csak hogy a kedvében járjon.
Caine és Jade összenéztek.
– Milyen előrelátó vagy – jegyezte meg Caine.
Alesandra azt hitte, Colin fivére dicséretnek szánta szavait.
– Így igaz – helyeselt lelkesen. – A férjem nagyon előrelátó ember.
– A terveket is meg lehet változtatni – nézett Jade Alesandrára, tekintetéből együtt érzés sugárzott. Alesandrán látszott, hogy szörnyen érzi magát, és Jade azt is tudni vélte, miért.
– A gyermek egyben áldás is – tört ki Alesandrából.
– Úgy van – bólintott Nathan. – És Jade-nek is igaza van, amikor azt mondja, hogy a terveket meg lehet változtatni. Colin és én számítottunk a feleségem örökségére, amit a király biztosított neki, de a régensherceg úgy döntött, ráteszi a kezét, ezért kénytelenek voltunk más
megoldást keresni.
– Így találtuk ki ezt az ötéves tervet – tette hozzá Colin.
Alesandra úgy festett, mint aki menten elsírja magát. Caine legszívesebben megfojtotta volna öccsét. Elég lenne a felesége arcára néznie, hogy lássa, valami nagy baj van. Testvérének
azonban szemmel láthatóan fogalma sincs róla, mi megy végbe Alesandra lelkében, Caine pedig úgy vélte, nem avatkozhat bele az életükbe… még nem.
Alesandra elmerült a gondolataiban. Nathan magyarázata felkeltette a haragját. Egyértelmű
volt, hogy ő is és Colin is a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül felhasználták volna Sara
örökségét. Akkor Colin miért utasítja vissza makacsul az ő vagyonát?
Colin hangja rántotta ki a merengésből.
– Caine, ne nézz már így a feleségedre!
– Engem hibáztat – panaszolta Jade.

– Ez egyáltalán nem így van – vitatkozott vele Caine.
– Miért vádolna téged a bátyám? – kérdezte Colin.
– Ma reggel kaptam egy csokor virágot. Nem volt hozzá üzenet, csak egy aláírt kártya.
Erre Nathan és Colin ráncolni kezdte a homlokát.
– Egy idegen férfitól kaptál virágot? – csodálkozott Nathan.
– Igen.
Nathan erre sógorához fordult.
– A fenébe, Caine, jobb lesz, ha gyorsan teszel valamit az ügyben! Jade mégiscsak a te feleséged. Nem hagyhatod, hogy idegen férfiak virágot küldjenek neki. Hogy az ördögbe lehet,
hogy még nem nyírtad ki a gazembert?
Caine hálásan vette tudomásul, hogy Nathan az ő oldalán áll.
– Ne aggódj, megteszem, mihelyt rájövök, ki volt az.
Colin megcsóválta a fejét.
– Nem ölhetsz csak úgy meg valakit – jelentette ki bosszankodva. – Gondolkodj egy kicsit
józanul! Virágot küldeni végül is nem bűn. Biztos valami ifjú ficsúr, akit megszédített a feleséged szépsége.
– Könnyű neked józannak maradnod. Jade nem a te feleséged.
– Akkor sem veszteném el a fejem, ha Alesandra kapott volna virágot.
Caine csak a fejét rázta.
– Áruld el a fickó nevét, Jade! – követelte Nathan.
Senki sem figyelt Alesandrára, aki ezért most roppant hálás volt. Elméjébe befészkelte magát a gyanú. Amikor Colin az ifjú ficsúrról beszélt, önkéntelenül is megcsóválta a fejét.
– Igen – nógatta Colin Jade-et. – Áruld el, ki küldte a virágot!
– Mindig úgy írja alá a kártyáit, hogy Az ön titkos hódolója – szólalt meg Alesandra.
Mindenki egyszerre fordult felé. Jade álla leesett.
– Így van, Jade?
Sógornője bólintott.
– Honnan tudtad?
Nathan hátradőlt a széken.
– Ezek szerint többről van itt szó, mint egy ifjú ficsúr rajongásáról, igaz?
Egy hosszú percig egyikük sem szólalt meg. Alesandrának hirtelen eszébe jutott a piros
szalaggal átkötött fehér doboz. Fel akart állni, hogy érte menjen, de Colin megszorította a vállát, így moccanni sem tudott.
– Azt hiszem, nekem is küldött valamit – mondta. – Van egy csomag odakint.
– A fészkes fenét! Flannaghan! – üvöltötte Colin, mire Alesandrának csengeni kezdett a füle.
A komornyik rohanva érkezett, kezében a dobozzal, ami mutatta, hogy eddig az ajtó előtt
hallgatózott. Majdnem hogy odadobta Colinnak a küldeményt. Alesandra el akarta venni tőle,
de férje arckifejezését látva meggondolta magát. Colin nekiesett a dobozkának. Halkan átkozódva letépte a szalagot, majd felszakította a doboz tetejét. Alesandrának sikerült egy pillantást vetni a doboz belsejébe, mielőtt férje lecsapta volna a fedelet, és egy gyönyörű mintákkal díszített legyezőt látott.
– A nyomorult gazember! – őrjöngött Colin, és meg is ismételte a szitkot. Alesandra észrevette, hogy Nathan minden alkalommal rábólintott a csúnya szavakra. Nyilván ő is így vélekedett a dologról.
Colin haragos tekintettel vette szemügyre a kezében tartott kártyát.
– Akkor mégsem fogsz józanul gondolkodni az ügyben, öcsém? – provokálta Caine.
– De még mennyire, hogy nem, a fenébe!
– Na látod – morogta Caine.

– Még egy felbőszült férfi, és egész lincselésre való tömegünk lesz – jegyezte meg Jade. –
Nézz csak rájuk, Alesandra! Elefántot csinálnak a bolhából. Pedig semmi okuk a féltékenykedésre – tette hozzá.
Azt várta, hogy sógornője egyetért vele, ezért nagyon meglepődött, amikor Alesandra megrázta a fejét.
– Féltékenységre valóban nincs okuk – suttogta a fiatalasszony. – Aggodalomra azonban
már annál inkább.
– Honnan tudta a kártya szövegét? – kérdezte Nathan. – Kapott már máskor is ajándékot ettől a férfitól?
Colin felesége felé fordult. Tekintete jéghideg volt, akárcsak a hangja, amikor megszólalt.
– Elmondtad volna, ha te is kapsz ilyen csomagot, ugye Alesandra?
Az asszony hálát adott a sorsnak, hogy tiszta lelkiismerettel válaszolhat. Colin haragja megijesztette.
– Igen, természetesen elmondtam volna, és nem, nem kaptam még ajándékot az ismeretlen
hódolótól.
Colin elégedetten bólintott. Hátradőlt a pamlagon, és ismét átkarolta hitvese vállát, majd
szorosan magához ölelte. Alesandra most megnyugtatónak találta a férfi birtoklásvágyát, még
ha azzal fenyegetett is, hogy előbb-utóbb kiszorítja belőle a szuszt.
– De többet tud, mint amennyit elmondott nekünk – jegyezte meg Nathan.
– Úgy van – bólintott Alesandra. – És próbálom is egy jó ideje elmondani, de senki sem
hajlandó meghallgatni. Még Sir Richards segítségét is kértem – tette hozzá, majd a férjéhez
fordult: – Most már meghallgatsz végre?
Colin meglepődött kissé felesége kijelentésén, haragos hangja azonban egyenesen megdöbbentette.
– Mi az, amit megpróbáltál elmondani?
– Victoria egy titkos hódolótól kapott leveleket és ajándékokat.
Colint némi lelkiismeret-furdalással emlékezett vissza rá, hogy Alesandra valóban el akarta
magyarázni neki, miért aggódik a barátnője miatt, de ő nem hagyta. Mégis meg kellett volna
hallgatnia, döbbent rá.
– Ki az a Victoria? – érdeklődött Caine.
Alesandra erre elmesélte, hogyan ismerte meg Victoriát.
– Miután visszatért Angliába, levelezni kezdtünk. Havonta legalább egyszer írt, és nyomban
válaszoltam neki. Örültem, hogy hallok felőle. Olyan izgalmas életet élt! Aztán az utolsó leveleiben megemlítette az ismeretlen hódolót, aki ajándékokat küldözget neki. Nagyon romantikusnak találta. Az utolsó levelet szeptember elején kaptam tőle.
– És mit írt benne?
– Elhatározta, hogy találkozik azzal a férfival. Természetesen aggódtam érte, és azonnal válaszoltam. Azt tanácsoltam neki, hogy legyen óvatos, és vigye magával a bátyját is, ha már
mindenáron meg akarja tudni, ki az ismeretlen hódoló.
Alesandra megborzongott, mire Colin ösztönösen szorosabbra fogta ölelését.
– Nem tudom, Victoria megkapta-e a levelemet. Lehet, hogy addigra már elment.
– Elment? Hová?
– Az a szóbeszéd járta, hogy elszökött Gretna Greenbe – magyarázta Colin. – De Alesandra
ezt nem hiszi.
– Nincs nyoma annak, hogy házasságot kötött volna – mutatott rá az asszony.
– Akkor mit gondol, mi történt vele? – kérdezte Nathan.
Alesandra egészen eddig nem merte megfogalmazni a félelmét. Most vett egy nagy lélegzetet, és Colin üzlettársára emelte a tekintetét.
– Szerintem meggyilkolták.

Dühöngve járkált fel s alá a könyvtárszobában. Nem az ő hibája. Ő nem tehet semmiről! Hiszen már abbahagyta. Nem törődött a vággyal, nem engedett a sürgető kényszernek. Nem ő a
felelős, hanem az a gazember. Sohasem ölt volna újra… sohasem engedett volna a kínzó vágynak.
Bosszút kell állnia! Meg kell mutatnia neki! Ki fogja egyenlíteni a számlát. Tönkre fogja tenni. Mindent elvesz tőle, ami értékes számára. Szenvedni fog!
Elégedetten elmosolyodott. Az asszonyokkal fogja kezdeni.

TIZENHARMADIK FEJEZET
A kijelentés mindannyiukat megdöbbentette.
– Jóságos isten! – suttogta Caine.
– Lehetséges lenne? – kérdezte Nathan.
– Nem gondoltam volna, hogy… – sóhajtotta Jade, és kezét a szívére tette.
Colin szólalt meg utoljára, és mint mindig, most is módszeres gondolkodásról tett tanúságot.
– Magyarázd el, hogyan jutottál erre a következtetésre!
– Flannaghan, lehoznád nekem a listámat a szobámból?
– Listád van az okokról, hogy szerinted miért ölték meg a barátnődet? – csodálkozott Caine.
– A feleségemnek mindenre van egy listája – jegyezte meg Colin, és Alesandra örömmel
nyugtázta, hogy férje hangja nem lekezelő.
– Igen, van egy listám. Megpróbáltam rendszerezni a gondolataimat Victoria eltűnésével
kapcsolatban, és valamiféle tervet kidolgozni. Azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben,
amint meghallottam, hogy elszökött. Victoria sohasem tett volna ilyesmit, mivel a látszat
fenntartása fontosabb volt számára a szerelemnél is. Különben sem hiszem, hogy megengedte
volna magának, hogy olyan férfiba szeressen bele, aki rangban alatta áll. Néha sekélyes volt,
egy kicsit talán sznob is, de ennél több hibát nem lehetett neki felróni. Ráadásul aranyból volt
a szíve.
– Egy társaságbeli férfi lehet a tettes – vélte Nathan.
– Igen, én is azt hiszem – értett vele egyet Alesandra. – Szerintem a férfi addig könyörgött,
hogy találkozzanak, míg Victoria engedett. A kíváncsisága elfeledtette vele az óvatosságot.
Biztosan hízelgett neki a férfi kedveskedése.
– Szörnyen naiv teremtés lehetett – jegyezte meg Jade.
– Akárcsak Catherine.
– Catherine? Mi köze ehhez a húgomnak?
– Megesketett, hogy nem mondom el senkinek, de mivel a biztonságáról van szó, kénytelen
vagyok megszegni a szavam. Ma reggel ő is kapott virágot.
– A fenébe, szükségem van egy kis konyakra – morogta Caine.
Flannaghan éppen ekkor tért vissza a szalonba egy halom papírral. Gazdája kezébe nyomta
őket, hogy adja tovább Alesandrának. Hallotta Caine kérését, így nyomban indult is az italért.
– Hozd ide az egész üveget! – utasította Colin.
– Istenemre, remélem, hogy nem rossz irányba tapogatózunk – mondta Nathan.
– Még az is jobb lenne ennél – szegezte le Caine. – A családunk három hölgytagjának egy
gazember teszi a szépet. Készüljünk fel a legrosszabbra, és aszerint kovácsoljunk tervet – tette
hozzá biccentve.
Colin átlapozta a papírokat, keresve felesége idevonatkozó feljegyzéseit. Az egyiknél elidőzött pár pillanatot, ugyanis a saját nevét pillantotta meg a lap tetején. Alesandra azonban nem
vette észre, mivel Colin bátyjára figyelt.
– Caine, nem tudhatod biztosan, hogy csak hármunkat érint. Lehetséges, hogy az a férfi
ajándékok tucatjait küldözgeti a londoni nőknek.
– Ebben igaza van a hercegnőnek – helyeselt Nathan, de Caine a fejét rázta.
– Az ösztöneim azt súgják, hogy a mi asszonyaink egyikére vetett szemet.
Colin ekkor ért Alesandra listájának a végére. Minden erejére szüksége volt, nehogy kimutassa érzéseit. Reszkető kézzel tette a lapot a papírhalom aljára.
Apa lesz! Annyira örült neki, hogy legszívesebben ölbe kapta volna a feleségét, és jól
összecsókolja.

És micsoda időzítés, hogy most kellett rájönnie! Természetesen nem szól Alesandrának,
hogy elolvasta a listáját. Megvárja, amíg az asszony magától elmondja a nagy újságot. Ma estig hagy neki időt, aztán amikor kettesben lesznek… az ágyban…
– Min mosolyogsz, Colin? Átkozottul furcsán reagálsz erre a kényes dologra – jegyezte meg
Caine.
– Máshol járt az eszem.
– Légy szíves, figyelj! – kérte Alesandra.
Colin ránézett. Az asszony látta, milyen meleg tekintettel figyeli, és el sem tudta képzelni,
mire gondolhatott. Mielőtt megkérdezhette volna, a férfi a szájára hajolt, és megcsókolta.
Gyors, kemény csók volt, és már véget is ért, mire Alesandra egyáltalán észbe kaphatott volna, hogy mi történik.
– Az ég szerelmére, Colin! – morogta Caine.
– Még friss házasok vagyunk – próbálta menteni Alesandra férje illetlen viselkedését.
Flannaghan lépett be a szalonba egy tálcányi poharat és egy nagy üveg konyakot hozva. A
tálcát az asztalra tette, aztán úrnője füléhez hajolt.
– Visszatért a szakácsnő.
– Vannak hírei?
Flannaghan lelkesen bólintott. Caine öntött magának, majd egyetlen nagy korttyal el is tüntette az italt. Nathan és Colin lemondtak a konyakról.
– Kaphatnék én is egy italt? – kérdezte Alesandra. Nem különösebben kedvelte a konyak
ízét, de úgy vélte, a tüzes folyadék talán csillapítaná valamelyest idegességét. Ráadásul megint hányinger kerülgette… biztos a gyilkosság említése miatt.
– Flannaghan, hozz egy pohár vizet a feleségemnek! – parancsolta Colin.
– Inkább konyakot innék.
– Szó sem lehet róla.
Alesandra meglepte férje határozott elutasítása.
– De miért nem?
Colinnak nem volt kész válasza erre a kérdésre. Legszívesebben azt felelte volna, hogy a
konyak ártalmas lehet az ő kényes állapotában, de ezt természetesen nem mondhatta.
– Min mosolyogsz? Én mondom, Colin, te vagy a legzavarbaejtőbb ember a világon.
Colin komolyságot erőltetett magára, és visszatért az eredeti kérdéshez.
– Nem szeretem, ha iszol – jelentette ki.
– De hiszen sohasem iszom.
– Helyes, és nem is fogsz.
Flannaghan megérintette úrnője vállát, hogy emlékeztesse az üzenetre.
– Megbocsátotok egy pillanatra? – kérdezte, de ekkor észrevette a papírosokat férje kezében. – Ezekkel meg mit művelsz?
– Csak megfogtam neked. Szeretnéd, ha előkeresném közülük a Victoriára vonatkozó listát?
– Nem, köszönöm – vette el gyorsan a paksamétát Colin kezéből Alesandra, és kihúzta felülről a másodikat, aztán fel akart állni.
Colin megrázta a fejét, és visszahúzta maga mellé.
– Nem mész sehova.
– De beszélnem kell a szakácsnővel.
– Flannaghan is tud válaszolni a kérdéseire.
– Ezt te nem értheted – súgta az asszony. – Megbíztam egy feladattal, és szeretném hallani,
mit intézett.
– Milyen feladattal?
Alesandra habozott egy kicsit.
– Dühös leszel – súgta végül.
– Nem leszek.

Az asszony arca elárulta, hogy nem hisz neki.
– Alesandra! – mondta figyelmeztető hangon Colin, és biztosra vette, hogy azonnal megkapja a kívánt választ, de felesége csak kedvesen rámosolygott, jelezve, hogy egyáltalán nem sikerült hatnia rá. – Kérlek, áruld el!
Mivel kért, és nem parancsolgatott, Alesandra nyomban válaszolt neki.
– Elküldtem Talbolt vikomt házához. Még mielőtt dühöngeni kezdenél, hadd emlékeztesselek, te magad tiltottad meg, hogy beszéljek a vikomttal. Én csak engedelmeskedtem az
óhajodnak.
Colin zavarba jött.
– Még mindig nem értem – ismerte be.
– Elküldtem a szakácsnőt, hogy beszéljen valakivel Lady Roberta alkalmazottai közül. Szerettem volna kideríteni, kapott-e ajándékot az eltűnése előtt. Mindketten tisztában vagyunk
vele, hogy az asszony nem szökött el. Ez egyszerűen elképzelhetetlen.
– Kapott ajándékot – szólt közbe Flannaghan. – A vikomt dührohamot kapott miatta. A személyzet szerint Lady Roberta a szeretőjével szökött el. A vikomt nem hajlandó erről beszélni,
de az alkalmazottai azt hiszik, ő is ezt gondolja. Az emeleti szobalány azt mondta a szakácsnőnek, hogy a vikomt bezárkózott a könyvtárba, és bánatában inni kezdett.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Caine. – Lehet valamilyen kapcsolat a két nő között?
– Mindketten eltűntek – emlékeztette férjét Jade. – Ez nem elég kapcsolat neked?
– Nem egészen erre gondoltam, kedvesem.
– Talán csak véletlenszerűen választja ki az áldozatait – találgatott Nathan.
– Mindig van valami kiváltó ok – vetette ellen Colin.
– Talán az első alkalomnál volt is – helyeselt Nathan.
Alesandrát megzavarta ez a kijelentés.
– Miért az elsőnél, és miért nem a másodiknál?
Nathan előbb Colinra nézett jóváhagyásért, s csak azután válaszolt, hogy társa biccentett.
– Valószínűleg volt valami oka az első gyilkosságra – magyarázta –, de aztán rákapott az
ölés ízére.
– Vannak ilyen emberek – ismerte be Caine.
– Jóságos isten! – suttogta Jade, és megborzongott. Caine azonnal felállt, és feleségéhez
ment. Felállította a székről, leült a helyére, aztán az ölébe húzta asszonyát. Jade nyomban hozzásimult.
– Úgy érti, hogy ez a férfi szeret ölni? – hitetlenkedett Alesandra.
– Igen, az könnyen meglehet – felelte Nathan.
Alesandrát ismét elfogta az émelygés. Szorosan Colinhoz bújt, hátha a férfi melege segít
elűzni a borzongását. Mellette biztonságban érezte magát, a közelsége megnyugtatta. De hát
végül is erről szól a szerelem, gondolta.
– Több információra lesz szükségünk – jelentette ki Caine.
– Megpróbáltam beszélni Victoria bátyjával, de egyáltalán nem volt segítőkész – mondta
Alesandra.
– Majd az lesz, ha én beszélek vele! – csattant fel Colin.
– Elképzelni sem tudom, miért lenne veled közlékenyebb. Hiszen legutóbb kihajítottad a
házból.
– Mi lenne, ha Richardstól kérnénk segítséget? – javasolta Nathan.
Alesandra lehunyt szemmel hallgatta a beszélgetést. Colin szórakozott mozdulatokkal simogatta a karját, amit az asszony csodálatosan megnyugtatónak talált. A férfiak terveket kovácsoltak – halkan, nehogy megzavarják –, ő pedig arra gondolt, milyen jó, hogy végre sikerült
rávennie Colint az együttműködésre. Férje biztosan kideríti, mi történt Victoriával… és miért.
Kétsége sem volt afelől, hogy Colin megtalálja a gyilkost, mivel biztos volt benne, hogy
egész Anglia legokosabb férfijához ment feleségül. Igaz, valószínűleg ő a legmakacsabb is, de

ez a tulajdonsága most kapóra jött. Addig nem fogja feladni a kutatást, míg választ nem kap a
kérdéseire.
– Mi a fenét tehetnénk még? – kérdezte Caine.
Alesandra a listára pillantott, és csak azután válaszolt.
– Meg kell tudnotok, kinek volt haszna Victoria halálából. Colin, te kideríthetnéd, nem kötöttek-e az ő nevére is biztosítást. Dreyson boldogan segít.
A három férfi egyszerre mosolyodott el.
– Azt hittem, alszol – mondta Colin.
Alesandra elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Figyelembe kell venni minden más lehetséges okot is – magyarázta. – A féltékenység és a
visszautasítás is erős indulatokat kelthet. Neil említette, hogy a húga kikosarazott néhány kérőt. Talán egyikük nem szereti, ha nemet mondanak neki.
Jade csak most döbbent rá, milyen okos nő Alesandra. Colin vigyora jelezte, hogy ő már régen tisztában van felesége eme tulajdonságával, de Nathan és Caine még nem ismerték fel a
hercegnő éleselméjűségét.
– Természetesen minden lehetséges okot meg fogunk vizsgálni – mondta Caine. – De azért
nem bánnám, ha lenne egy-két nyom, amin elindulhatnánk.
– Ó, de hiszen van – felelte Alesandra. – Az, hogy a családból hárman is kaptunk ajándékot,
épp elegendő nyomnak, Caine. Szerintem vagy a férfiak egyike, vagy közülünk nők közül valaki megsértette ezt az embert.
Colin bólintott.
– Ez már nekem is eszembe jutott. A fickó egyre óvatlanabb lesz.
– Vagy inkább vakmerőbb – vetette közbe Nathan.
– Elfelejtkeztek egy nagyon fontos tényezőről – jegyezte meg Jade.
– És mi lenne az? – kérdezte Caine a feleségét.
– Nincsenek holttestek. Könnyen lehet, hogy rossz irányba indultunk el.
– Tényleg így gondolod? – nézett rá Alesandra.
Jade töprengett egy percig, aztán megrázta a fejét.
– Nem – suttogta.
Colin ekkor átvette az irányítást. Alesandra kivételével mindenkire osztott valamilyen feladatot. Jade-et megbízta, hogy minél több hölggyel beszélgessen el, és próbálja meg kideríteni, kapott-e más is ajándékot. Figyelmeztette, hogy egy szót sem szóljon a hármuknak érkezett küldeményekről, nehogy az ostoba nőszemélyek azt higgyék, valamiféle versenyről van
szó.
Nathant megkérte, vegye át a társaság irányítását, amíg ő a rejtély kibogozásán dolgozik.
– Caine, Alesandrának igaza van. Neil nem fog szóba állni velem. Neked kell beszélned vele.
– Rendben – egyezett bele a fivére. – Talbolttal is beszélek – tette hozzá. Együtt jártunk Oxfordba. Talán engem hajlandó lesz végighallgatni.
– Én apával beszélek – mondta Colin. – Megkérem, hogy árgus szemmel figyelje Catherinet, míg el nem fogjuk ezt a gazembert.
Alesandra várta, hogy milyen feladatot oszt rá Colin, de eltelt néhány perc, és kifogyott a türelemből. Oldalba bökte férjét, hogy felhívja magára a figyelmét.
– Nem feledkeztél meg rólam?
– Nem.
– Mi lesz az én feladatom, Colin?
– Az, hogy pihenj, édesem.
– Pihenjek? – gerjedt haragra Alesandra, Colin azonban nem volt hajlandó vitatkozni vele.
Caine készülődni kezdett. Felállította öléből a feleségét, majd maga is felemelkedett. Nathan is feltápászkodott, és az ajtó felé indult.

– Gyere, Alesandra. Szerintem jó tenne neked egy kis szunyókálás – nógatta hitvesét Colin.
A fiatalasszonynak azonban esze ágában sem volt szunyókálni, és ha nem lett volna annyira
fáradt, meg is mondja a férjének. Ahhoz viszont, hogy vitatkozni kezdjen, némi energiára lett
volna szüksége, de úgy tűnt, abból maradt a legkevesebb. A baljós megbeszélés minden erejét
kiszívta.
Caine rámosolygott. Alesandra nem akarta, hogy sógora gyengének higgye, de tudta, Caine
is hallotta, amint Colin nyaggatta, hogy feküdjön le. Hirtelen ötlettel a kezébe nyomta a Victoria ügyével foglalkozó listát.
– Leírtam még egy-két lehetséges okot, amit esetleg fontolóra vehetnél – mondta, és mielőtt
Caine megköszönhette volna, gyorsan hozzátette: – Egy kicsit fáradt vagyok, de csak azért,
mert Colinnal minden éjjel sokáig fent vagyunk. Ő is kimerült – biccentett férje felé.
Caine rákacsintott, de Alesandra nem tudta mire vélni a cinkos gesztust. Colin a lépcső felé
noszogatta, elterelve ezzel a figyelmét. A vendégeket Flannaghan kísérte ki.
– Miért bánsz úgy velem, mint valami nyomorékkal? – kérdezte Alesandra, amikor a hálószobába értek, és Colin gombolni kezdte a ruháját.
– Fáradtnak látszol, kedvesem, én pedig szeretlek vetkőztetni.
Colin végtelenül gyengéd volt vele. Miután a hófehér selyem alsóinge kivételével mindent
levett róla, lehajolt, félrehúzta a haját, és megcsókolta a nyakszirtjét. Aztán felhajtotta a
takarót, és ágyba dugta feleségét.
– Csak ledőlök néhány percre – mondta Alesandra. – Nem merek elaludni.
– Miért nem? – hajolt ismét fölé Colin, és ezúttal a homlokára lehelt csókot.
– Ha most elalszom, akkor éjjel nem tudok majd aludni.
– Rendben van, édesem – indult Colin az ajtó felé. – Akkor csak pihenj egy kicsit.
– Te nem akarsz lepihenni?
– Nem – nevetett a férfi. – Dolgoznom kell.
– Igazán sajnálom, férjuram.
– Mit sajnálsz? – kérdezte Colin, de már nyitotta az ajtót.
– Azt hogy mindig beleavatkozom a dolgodba. Azt sajnálom.
Colin bólintott, már majdnem kilépett, de meggondolta magát. Megfordult, és visszasétált
az ágyhoz. Nevetségesnek találta, hogy Alesandra bocsánatot kért, amiért beleavatkozik az
életébe, és ezt meg is akarta mondani neki. Hiszen mégiscsak a felesége, nem valami távoli
rokon, aki a nyakába varrta magát.
Egy szót sem szólt. Meg kell várnia, míg felesége meghallgatja mondandóját. Most hiába is
próbálkozna, mert az asszony már mélyen aludt. Colint kissé meg is lepte, hogy milyen gyorsan elaludt, ugyanakkor elfogta a bűntudat, amiért minden éjjel bálokra vitte, és nem hagyta
pihenni. A fenébe! Olyan törékenynek és sebezhetőnek látta most az asszonyt.
Colinnak fogalma sem volt, mennyi ideig állt ott, és nézte hitvesét. Csak arra tudott gondolni, hogy mindenáron meg kell védenie. Még sohasem érezte ezt a birtoklási vágyat… vagy inkább áldást, döbbent rá hirtelen.
Igen, szereti őt!
De még mennyire, hogy szereti! Persze nem villámcsapásként hasított belé a felismerés.
Nem, hosszú ideje tisztában van már vele, csak éppen makacsul visszautasította a gondolatot.
Isten a tanúja, hogy a szerelem minden jelét felsorakoztatta. A legelső pillanattól, hogy megismerte, birtokolni és védelmezni akarta. Egyszerűen képtelen volt távol tartani magát tőle.
Sokáig azt hitte, pusztán a testi vágy vezeti, de nem kellett sok idő hozzá, hogy felismerje,
több ez puszta nemi gerjedelemnél.
Ó, igen, régóta szereti már Alesandrát, de elképzelni sem tudta, hogy az asszony miért szeretett belé. Ha most ébren lenne, nyomban meg is kérdezné tőle. Bizonyára boldogabb lenne
valaki mással. Valakivel, akinek rangja van… birtoka és gazdag öröksége… valakivel, aki ép
és egészséges.

Colin nem tekintette magát romantikus férfinak. Logikusan gondolkodó, gyakorlatias ember
volt, aki megtanulta, csak akkor lehet sikeres, ha keményen megdolgozik érte. Valahol a tudata legsötétebb zugában élt a gondolat, hogy Isten hátat fordított neki. Tisztában volt vele,
hogy ez ostobaság, mégis befészkelte magát és gyökeret eresztett az elméjében közvetlen azután, hogy kis híján elvesztette a lábát. Emlékezett rá, hogy félig öntudatlan állapotában hallja
az orvos suttogását: le kell vágni a sérült lábat, és nyomban utána Nathan heves tiltakozását.
Nathan nem engedte Sir Wintersnek, hogy a lábához nyúljon, Colin mégsem mert elaludni,
mert attól rettegett, hogy mire felébred, soha többé nem lesz egész ember.
A lába végül megmaradt, ám Colinnak együtt kellett élnie az állandó fájdalommal, és ez
megkeserítette a győzelem ízét.
A csodákat úgy látszik, másoknak találták ki. Colin legalábbis így hitte, míg Alesandra be
nem lépett az életébe… az ő hercegnője, aki ráadásul szereti. A szíve mélyén tudta, hogy az
asszony szerelme feltétel nélküli. Ha egy féllábú emberrel hozta volna össze a sorsa, őt is
ugyanígy szerette volna. Elnyerte volna az együttérzését, de semmiképpen nem a szánalmát.
Alesandra összes tette arról tanúskodott, hogy minden erejével és eltökéltségével róla gondoskodjon. Mindig ott lesz mellette, zsörtölődik és vitatkozik vele… és szereti őt, bármi történjék
is.
Ez pedig maga az igazi csoda! – gondolta Colin.
Ezek szerint Isten mégsem feledkezett meg róla.
Alesandra el akarta hagyni a férjét. Tudta, hogy nem viselkedik ésszerűen, de annyira el
volt keseredve, hogy gondolkodni is alig tudott. Egyre csak Nathan mintegy mellékes megjegyzése járt a fejébe, miszerint ő és Colin számított Sara örökségére, míg a végén sírni támadt kedve.
Colin minden lehetséges területen visszautasította őt. Nem akarta, hogy segítsen a könyvelésben, nem kellett neki az öröksége, és nem különösebben törte magát a szerelméért. Talán
nincs is szüksége rá. Úgy tűnt, a férfi szívét vastag páncél védi, és Alesandra nem hitte, hogy
valaha is elnyeri a szerelmét.
Tudta, hogy szánalmasan viselkedik, de nem érdekelte. Aznap reggel kapta meg a zárda főnökasszonyának levelét, és már vagy tucatszor elolvasta.
Haza akart menni. Olyan honvágy gyötörte az apácák és a vidék után, hogy sírva fakadt.
Nem számít, gondolta, hiszen egyedül van. Colin úgysem hallja meg, mert bezárkózott a szobájába dolgozni.
Ó, te jóságos ég! Bárcsak ne lenne annyira érzelgős mostanában! Úgy tűnt, egyszerűen képtelen logikusan gondolkodni. De csak állt az ablaknál, hálóingben és köntösben, és kifelé bámult. Annyira lefoglalták az aggodalmai, hogy meg sem hallotta, amint nyílik az ajtó.
– Mi a baj, édesem? Nem érzed jól magad?
Colin hangja tele volt aggodalommal. Alesandra mély lélegzetet vett, és férje felé fordult.
– Szeretnék hazamenni.
A férfit készületlenül érte a kérés. Láthatóan meglepődött, de gyorsan összeszedte magát.
Becsukta maga mögött az ajtót, és az asszony felé indult.
– Már otthon vagy.
Alesandra szeretett volna vitatkozni vele, de mégsem tette.
– Igen, persze, de szeretném, ha megengednéd, hogy ellátogassak a Szent Kereszt zárdába.
Szeretném újra látni a szüleim otthonát is, és a zárda Stone Haven szomszédságában fekszik.
Colin az íróasztalhoz sétált, és nekitámaszkodott.
– Tulajdonképpen miről van szó? – kérdezte.
– Ma reggel levelet kaptam a főtisztelendő anyától, és elfogott a honvágy.
Colin arca nem árulkodott az érzelmeiről.
– Most nincs időm arra, hogy elvigyelek…

– Stefan és Raymond elkísérhetne – vágott közbe az asszony. – Nem várom el tőled, hogy
velem gyere. Tudom, mennyire elfoglalt vagy.
Colin érezte, hogyan önti el a harag. Már a gondolat is elborzasztotta, hogy a felesége ilyen
hosszú útra indul nélküle. De visszafogta magát, és nem tagadta meg azonnal felesége kérését,
mivel még sohasem látta ennyire feldúltnak. Nagyon aggasztotta a dolog, különösen, ha az
asszony állapotára gondolt.
Mindenesetre elment az esze, ha azt hiszi, bárhova is elengedi egyedül. Persze, egyelőre ezt
sem mondta meg neki. Úgy döntött, megpróbál észérvekkel hatni asszonyára.
– Alesandra…
– Colin, neked nincs szükséged rám.
A férfit megdöbbentette ez a nevetséges kijelentés.
– Egy fenét nincs! – csattant fel dühösen.
Alesandra a fejét rázta, mire Colin bólintott. Válaszul az asszony hátat fordított neki.
– Soha nem is volt szükséged rám – suttogta.
– Alesandra, ülj le!
– Nem óhajtok leülni.
– Szeretnék beszélni veled erről a… – már majdnem kimondta, hogy nevetséges kijelentésről, de még időben visszafogta magát.
Hitvese tudomást sem vett róla. Továbbra is az ablaknál állt, és kifelé bámult.
Colin észrevette az asztalon a listák halmazát, és tudta már, mit kell tennie. Gyorsan átlapozta a papírokat, és kiemelte azt, amelyiken az ő neve szerepelt. Alesandra nem figyelt rá.
Colin összehajtotta és zsebre vágta a lapot, aztán ismét ráparancsolt asszonyára, hogy foglaljon helyet, de ezúttal keményebb, határozottabb hangon.
Alesandra vonakodva engedelmeskedett. Kézfejével letörölte könnyeit, és odasétált az ágyhoz. Leült, kezét összekulcsolta az ölében, és lehajtotta a fejét.
– Lehetséges, hogy már nem is szeretsz? – kérdezte aggódó hangon.
Sikerült annyira meglepnie Alesandrát, hogy az felnézett.
– Már hogyne szeretnélek!
Colin elégedetten… és megkönnyebbülten bólintott a heves válasz hallatán. Ellökte magát
az íróasztaltól, és ő is az ágyhoz ballagott.
– Ugye, Albert bácsi nem is létezik?
Alesandrát megzavarta a hirtelen témaváltás.
– Mi köze Albert bácsinak ahhoz, hogy haza szeretnék menni?
– A fenébe is, már megmondtam, hogy ez itt az otthonod!
Az asszony ismét lehajtotta a fejét. Colin azonnal megbánta dühkitörését, és mély levegőt
vett, hogy megnyugodjon.
– Csak egy percig légy türelemmel, Alesandra, és válaszolj a kérdésemre!
A fiatalasszony tétovázott egy hosszú percig.
– Nem, valóban nincs Albert nevű bácsikám.
– Sejtettem.
– Miből?
– Sohasem kaptunk tőle levelet, de hallottam, amikor azt mondtad Caine-nek, hogy üzenetet
kaptál tőle. Albert bácsit te találtad ki, és azt is gyanítom, miért.
– Tényleg nem szeretnék most erről beszélni. Fáradt vagyok, és késő is van. Már majdnem
tíz óra.
Colin azonban nem akarta annyiban hagyni.
– Délután négy órát szundikáltál – emlékeztette az asszonyt.
– Volt mit bepótolnom – vágott vissza Alesandra.
– Dreyson nem fogadott volna el részvényrendeléseket egy nőtől, igaz? Ezért kitaláltad Albertet, aki remete életmódot folytat, és történetesen ugyanaz a monogramja, mint neked.

Alesandrának nem volt kedve vitatkozni.
– Úgy van.
Colin ismét bólintott. Kezét összekulcsolta a háta mögött, és összevonta a szemöldökét.
– Titkolod, hogy mennyire okos vagy, igaz Alesandra? Nyilvánvaló, hogy remek érzéked
van az üzleti dolgokhoz, de ahelyett, hogy eldicsekednél a sikeres befektetéseiddel, kitaláltál
egy férfit, és hagyod, hogy ő arassa le a babért.
Alesandra felpillantott, Colin látta, hogy a homlokát ráncolja.
– A férfiak csak a férfiakra hallgatnak – jegyezte meg. – Nem fogadják el, hogy egy nő is
érdeklődhet az üzlet iránt. Nem hölgyhöz illő. És ez nem érzék kérdése, Colin. Olvasom az újságokat, meghallgatom Dreyson tanácsait. Nem kell hozzá lángésznek lenni, hogy az ember a
jó tanácsokat kövesse.
– Abban azért egyetértesz, hogy meglehetősen intelligens vagy, és logikusan gondolkozol?
– Igen, valóban elég intelligens vagyok.
– Akkor az ég szerelmére, hogyan lehetséges, hogy még nem jöttél rá, mennyire szeretlek?
Alesandra hátrahőkölt, szeme tágra nyílt. Szóra nyitotta a száját, de elfelejtette, mit is akart
mondani.
– Szeretlek, Alesandra!
Nem volt könnyű elmondani az asszonynak, mi érez, de amint kimondta a szavakat, Colin
hihetetlenül megkönnyebbült. Rámosolygott feleségére, és megismételte a vallomást.
Alesandra felpattant az ágyról, és haragosan férjére meredt.
– Nem szeretsz! – jelentette ki.
– Hogy a pokolba ne szeretnélek – vitatkozott a férfi. – Ha egy kicsit használnád az eszedet…
– Használtam az eszemet – szakította félbe az asszony –, és arra a következtetésre jutottam,
hogy nem szeretsz.
– Édesem…
– Ne merészelj itt nekem édesezni! – kiáltott fel Alesandra.
Colin megpróbálta magához ölelni, de az asszony gyorsan leült, így térve ki előle.
– Ó, hányszor de hányszor átgondoltam mindent! Akarod tudni, hogy mire jutottam? – kérdezte, de időt sem hagyva a válaszra, máris folytatta: – Visszautasítottál mindent, amit adni
akartam neked. Ezek után teljesen ésszerűtlen lenne azt hinnem, hogy szeretsz.
– Hogy mit csináltam? – kérdezte Colin, megdöbbenve az asszony hevességétől.
– Visszautasítottál mindent – suttogta Alesandra.
– Pontosan mit is?
– A rangomat, a társadalmi helyzetemet, a kastélyomat, az örökségemet… még azt is, hogy
segítsek a vállalkozásodban.
Colin végre megértette. Talpra állította és átkarolta a feleségét. Alesandra megpróbálta ellökni magát a férjétől. Mindketten az ágyra zuhantak. Colin vigyázott, nehogy egész súlyával
ránehezedjen, amint fölé kerekedett. Lábával az ágyhoz szögezte az altestét, és a könyökére
támaszkodott, hogy az arcába nézhessen.
Alesandra haja szétterült a párnán, szeme párás volt a könnyektől, így Colin még sebezhetőbbnek látta. Istenem, micsoda gyönyörű nő! Még akkor is, amikor ilyen haragosan néz rá.
– Szeretlek, Alesandra – suttogta –, és elfogadtam tőled mindent, amit adtál. – Az asszony tiltakozni akart, de férje nem engedte. Kezét a szájára tette, nehogy hitvese félbeszakítsa. –
Semmit sem utasítottam vissza. Mindent megkaptam tőled, amire csak egy férfi vágyhat. Nekem adtad a szerelmedet, a hitedet, a hűségedet, az eszedet, a szívedet és a testedet. Ezek
egyike sem tartozik az anyagi javakhoz, édesem, és ha hirtelen elvesztenéd az összes vagyonodat, az sem számítana, mert nekem csak te kellesz. Érted már?

A gyönyörű szavak szinte elkábították a fiatalasszonyt. Látta, hogy férje szeme elpárásodott, és tudta, milyen nehéz volt neki az érzelmeiről beszélni. Colin tényleg szereti! Olyan
boldogság töltötte el, hogy sírva fakadt.
– Ne sírj, szerelmem! – kérlelte a férfi. – Mindig felkavar, ha szomorúnak látlak.
Alesandra megpróbálta abbahagyni a sírást, hogy elmagyarázza férjének, egyáltalán nem
szomorú. Colin elvette a kezét a szájától, és gyengéden letörölte a könnyeit.
– Amikor feleségül vettelek, nem volt semmim, amit neked adhattam volna, és mégis… már
a nászéjszakánkon tudtam, hogy szeretsz. Először nehezen fogadtam el. Olyan átkozottul
igazságtalannak tűnt veled szemben. Emlékeznem kellett volna arra, amit a régenshercegről
mondtál. Azzal sok felesleges aggodalmat megtakaríthattunk volna magunknak.
– Miért, mit mondtam a régenshercegről?
– Emlékszel mit válaszoltál, amikor azt mondtam neked, hogy hallottam, a régensherceg el
volt ragadtatva tőled?
Alesandra emlékezett.
– Azt mondtam, a herceg attól van elragadtatva, ami vagyok, nem pedig attól, aki.
– Nos, érted már?
– Mit kellene értenem?
Alesandra arca hirtelen felragyogott, és boldogan rámosolygott a férjére. Végre megértette.
– Mondtam én, hogy meglehetősen intelligens vagy – mondta vontatott hangon Colin.
– Szeretsz engem.
– Úgy van.
Colin lehajolt, és megcsókolta. Alesandra felsóhajtott. Amikor a férfi végül elhúzódott, látta, hogy sikerült teljesen meggyőznie asszonyát.
– Te is rájöttél már mindenre? – kérdezte Alesandra.
Colin nem igazán értette, mire céloz. Teljesen lefoglalta, hogy megszabadítsa az asszonyt a
köntösétől.
– Mire kellett volna rájönnöm?
– Hogy én is abba szerettem bele, aki vagy, és nem ami. Az erőd és a bátorságod vonzott
hozzád, Colin. Mindkettőre nagy szükségem volt.
Colin annyira elégedett volt felesége magyarázatával, hogy ismét meg kellett csókolnia.
– Nekem pedig rád volt szükségem – ismerte be.
Újabb csókot akart, de Alesandra inkább beszélgetni szeretett volna.
– Colin, te egy olyan férfi látszatát kelted a világ előtt, aki azért küzd, hogy felépítsen egy
vállalatot.
– Drágám, én tényleg azért küzdök, hogy felépítsem azt a vállalatot.
A férfi az oldalára fordult, és igyekezett minél gyorsabban kihámozni az asszonyt a köntösből és a hálóingből.
– Nem vagy már koldus – jelentette ki Alesandra. Felült az ágyon, és lehúzta magáról a köntöst. Colin lelkesen segített neki. – Emlékszel, hogy alaposan átnéztem az üzleti könyveidet?
Figyelemreméltó profitot termeltél, de az egészet újra befektetted, és lenyűgözők az eredményeid. Egy birodalmat próbálsz felépíteni, de ha hátralépnél, és megfelelő távolságból vennéd
szemügyre a helyzetet, látnád, hogy már elérted a célodat. Majdnem húsz hajód van, és annyi
megrendelésed, hogy jövőre sem állnak majd üresen azok a hajók. Ennyinek már elégnek kellene lennie, hogy meggyőzzön: a Smaragd Hajózási Társaság többé már nem egy küszködő
vállalkozás.
Colinnak nehézséget okozott, hogy odafigyeljen arra, amit Alesandra mond. Az asszony
már megszabadult a köntöstől, és most hámozta le magáról a hálóinget. A férfi torka elszorult.
Végre eltűnt az utolsó akadály is. Colin nyomban hitvese után nyúlt, de az a fejét rázta.
– Szeretném, ha előbb válaszolnál a kérdésemre.

Talán bólintott, de ebben sem volt biztos. Majd’ elemésztette a szenvedély tüze, és csak arra
vágyott, hogy beletemetkezhessen az imádott nőbe. Annyira vágyott az érintésére, hogy szó
szerint letépte magáról az inget.
– Colin, mikor lesz már elég?
A válasz erőfeszítést igényelt volna, ám a férfinak erre már nem maradt energiája.
– Belőled sohasem lesz elég – nyögte. – Képtelen vagyok betelni veled.
– Ahogy én sem, de most nem erről van szó…
Colin a szájával hallgattatta el, és Alesandra nem tudott tovább ellenállni neki. Átkarolta a
nyakát, és átadta magát a szenvedély és a szerelem csodájának.
Colin egyszerre volt követelőző és végtelenül gyengéd. Érintése varázslatos volt, és a beteljesülés pillanatában újra meg újra elmondta, mennyire szereti.
Alesandra is szerette volna szerelméről biztosítani férjét, ám annyira kimerült, hogy nem
volt ereje megszólalni. A hátára gördült, lehunyta a szemét, és pihegve hallgatta saját dübörgő
szívverését, miközben felhevült bőrét a hűs levegő simogatta.
Colin az oldalára fordult, felkönyökölt, és vigyorogva nézte asszonyát, aki ugyancsak elégedettnek tűnt. Végigcirógatta a testét az állától egészen a köldökéig, majd gyengéden megsimogatta lapos hasát.
– Nem akarsz valamit elmondani nekem, édesem?
Alesandra túlságosan lusta volt ahhoz, hogy most bármi másra is gondoljon, mint az imént
történtekre. Colin úgy döntött, addig faggatja, míg be nem vallja, hogy gyereket vár, de ekkor
Flannaghan megdöngette az ajtót.
– Uram, a fivére van itt. A dolgozószobába vezettem.
– Mindjárt megyek! – kiáltott ki Colin, majd morgott valamit bátyja pocsék időzítéséről.
Alesandra felnevetett.
– Akkor lett volna rossz az időzítése, ha tíz perccel ezelőtt jön – jegyezte meg, szemét ki
sem nyitva. – Én inkább azt mondanám, hogy roppant figyelmes volt.
Colin egyetértett vele. Fel akart kelni az ágyból, de aztán mégis visszafordult az asszonyhoz. Alesandra épp idejében nyitotta ki a szemét ahhoz, hogy lássa, férje hozzáhajol, és
megcsókolja a köldökét. Válaszul ő is megsimogatta a férfi hátát, fel a nyakáig. Ujjai beletúrtak a nyakszirtjénél göndörödő fürtökbe.
Colin haja ismét hosszú volt! Ennek annyira megörült, hogy majdnem ismét sírva fakadt.
Természetesen nem tette, mert Colin azt mondta, felkavarja, ha sírni látja, és úgysem értené
meg, miért könnyezik. Ő azonban megértette, és csak ez számított. A házasság mégsem jelentett börtön a férje számára.
Colin zavartan nézett rá.
– Édesem, mi van veled?
– Még mindig szabad vagy, Colin.
A férfi szeme tágra nyílt.
– Igazán furcsa dolgokat mondasz – jegyezte meg.
– Vár a bátyád.
Colin biccentett.
– Szeretném, ha gondolkodnál a kérdésemen, amíg Caine-nel beszélek. Rendben, szerelmem?
– Milyen kérdésen?
Colin felkelt, és felhúzta a nadrágját.
– Azt kérdeztem, nem akarsz-e valamit elmondani nekem, édesem – emlékeztette az
asszonyt. Csupasz lábát belebújtatta a cipőjébe, majd tiszta ingért indult, mivel ami korábban
rajta volt, azt széttépte a szenvedély hevében. – Gondolkodj csak rajta! – kacsintott rá, azzal
kapta a zakóját, és kiment a szobából.

Caine a kandalló melletti bőrszékben terpeszkedett. Colin odabiccentett neki, majd leült az
íróasztal mögé. Papírt és tollat vett elő. Caine-nek elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy
szélesen elvigyorodjon.
– Úgy látom, megzavartalak. Sajnálom, öcsém.
Colin nem törődött bátyja nevetésével. Tudta, hogy meglehetősen zilált a külseje. Nem
vesztegette az időt fésülködésre, nyakkendőt sem kötött.
– Jót tesz neked ez a házasság – folytatta Caine az élcelődést.
Colin meg sem próbált közömbösséget színlelni. Fivérére nézett, és hagyta, hogy az leolvassa arcáról az igazságot.
– Egy szerelmes férfit látsz magad előtt.
– Jó sokáig tartott, míg rájöttél – nevetett Caine.
– Nem tovább, mint neked, míg felismerted, hogy szerelmes vagy Jade-be.
Caine bólintott, Colin újra a papír fölé hajolt.
– Mit csinálsz?
Colin kissé szégyellős mosollyal ismerte be, hogy listát ír.
– Úgy látszik, megfertőzött a feleségem mániája – felelte. – Beszéltél a vikomttal?
Caine mosolya elhalványult, miközben meglazította a nyakkendőjét.
– Harold teljesen össze van zavarodva, szinte összefüggéstelenül beszél. Amikor utoljára
együtt volt a feleségével, csúnyán összevesztek, és most magát vádolja, amiért olyan kemény
szavakat vágott a fejéhez. Fájdalmas látni, hogy mennyire kínlódik.
– Szegény ördög – mondta Colin, és megcsóválta a fejét. – Azt nem árulta el, miről vitatkoztak?
– Harold biztos volt benne, hogy az asszonynak szeretője van. Mindenféle ajándékot kapott,
és Harold azt hitte, hogy biztos egy másik férfitól.
– A fenébe!
– Nem jött rá az összefüggésre, Colin. Elmondtam neki, hogy a mi feleségeink is kaptak
ajándékokat, de annyira kábult az italtól, hogy képtelen értelmesen gondolkodni. Egyre csak
azt hajtogatja, hogy az ő haragja taszította Robertát egy másik férfi karjába.
– Megtudtál tőle valami hasznosat? – kérdezte Colin, hátradőlve a széken.
– Nem.
A két fivér elmerült a gondolataiban. Colin hátralökte a székét, és lehajolt, hogy levegye a
cipőjét. Előbb a bal, aztán a jobb cipőjét rúgta le, és már éppen fel akart egyenesedni, amikor
észrevette, hogy kidudorodik a ballábas cipő bélése.
– A fenébe! – morogta maga elé. Máris tönkremenne a kedven cipője? Felemelte, hogy lássa, meg lehet-e még javítani, és akkor a kezébe hullt a vastag betét.
Még sohasem látott ilyesmit. Azonnal felkapta a másik párt is, és megvizsgálta. Flannaghan
ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen egy újabb palack konyakkal, ha Caine esetleg
inni kívánna. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a gazdája kezében tartott cipőre, és máris sarkon fordult, hogy távozzon.
– Gyere csak ide, Flannaghan! – szólt utána Colin.
– Egy italt, uram? – kérdezte a komornyik Caine-től.
– Igen, köszönöm, de ezúttal inkább vizet innék, nem konyakot. A Haroldnál tett látogatásom után az alkoholnak még a gondolatától is felfordult a gyomrom.
– Máris hozom a vizet.
Flannaghan ismét megpróbált kisurranni, de Colin visszahívta.
– Ön is óhajt egy kis vizet? – kérdezte a komornyik a gazdáját.
Colin a magasba emelte a betétet.
– Én azt óhajtom, hogy mondd el, mit tudsz erről itt.
Flannaghan két malomkő között őrlődött. Colin hű alkalmazottja volt, az igaz, de ugyanakkor megígérte a hercegnőnek, hogy egy szót sem szól a csizmadiáról.

Flannaghan hallgatása beszédes volt. Caine felkacagott.
– Az arckifejezéséből ítélve, elég sokat tud a fiú. Mi az a kezedben, Colin?
Öccse odadobta neki a bőrbetétet.
– Most találtam a cipőm bélése alá rejtve. Kifejezetten a ballábas cipőre készült – mondta,
és visszafordult a komornyikhoz. – Alesandra keze van a dologban, igaz?
Flannaghan megköszörülte a torkát.
– Ez lett a kedvenc cipője, uram – mutatott rá sietve. – A betét megemelte a sarkát, és
könnyebbé tette a járást. Könyörgöm, uram, ne haragudjon érte.
Colin egyáltalán nem haragudott, de a komornyik túl fiatal volt még, és aggodalmában nem
ismerte fel ezt.
– A hercegnőnk észrevette, hogy ön egy kicsit… érzékeny a lábára, és ezért úgy döntött,
egy kis cselhez folyamodik. Ugye, nem akarja ezért bántani?
Colin elmosolyodott. Tetszett neki, hogy Flannaghan megvédi az úrnőjét.
– Megkérnéd a mi hercegnőnket, hogy fáradjon ide? Halkan kopogj az ajtaján, Flannaghan,
és ha nem válaszol, akkor valószínűleg elaludt.
A komornyik kisietett, majd rájött, hogy a palackot még mindig a kezében tartja, ezért gyorsan vissza is ment a szalonba. Letette a konyakot az asztalra, majd újra kiviharzott.
Caine visszaadta a betétet öccsének.
– És bevált ez a szerkentyű?
– Igen, bár észre sem vettem…
Caine látta testvére szemében a sebezhetőséget, és elcsodálkozott. Nem volt jellemző Colinra, hogy hagyott volna másokat is betekintetni az álarca mögé. Hirtelen sokkal közelebb érezte magát öccséhez, pusztán azért, mert Colin nem zárta őt ki az életéből. Előrehajolt, és a
könyökét megtámasztotta a térdén.
– Mit nem vettél észre?
Colin a betét vastag sarkát bámulta.
– Azt, hogy a bal lábam rövidebb, mint a jobb. Persze érthető. Az elveszett izom…
Vállat vont. Caine nem tudta, mit mondjon. Ez volt az első eset, hogy Colin nyíltan beszélt
a sérüléséről, és fogalma sem volt, hogyan viszonyuljon hozzá. Ha közömbösséget tettet,
öccse azt hiheti, nem törődik vele. Ha azonban túl őszinte lesz, és kérdésekkel nyaggatja, lehet, hogy Colin újabb öt évre magába zárkózik.
Milyen kínos helyzet! Caine végül nem mondott semmit, hanem témát váltott.
– Beszéltél már apával Catherine-ről? – kérdezte.
– Igen, és megígérte, hogy kettőzött éberséggel fog figyelni. A személyzetet is figyelmeztette. Ha újabb küldemény érkezik, apa fogja először látni.
– Catherine-t is figyelmezteti?
– Nem akarja megijeszteni. Én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy tudjon róla. Meg kell értenie, mennyire komoly az ügy. Catherine egy kicsit… szeleburdi, nem gondolod?
Caine elmosolyodott.
– Gyerek még, Colin. Adj neki egy kis időt.
– És védelmezzem, amíg fel nem nő.
– Úgy van.
Alesandra jelent meg az ajtóban Flannaghannel az oldalán. Sötétkék köntös volt rajta, amely
az állától a papucsa orráig betakarta. Besétált a szalonban, rámosolygott Caine-re, majd a férjéhez fordult. Colin magasba tartotta a betétet, hogy az asszony is lássa. A mosoly azonnal lehervadt Alesandra arcáról, és kezdett kifelé oldalazni a szobából. Nem látszott ijedtnek, csak
óvatosnak.
– Alesandra, tudsz erről valamit?

A fiatalasszony férje arckifejezéséből nem tudta megállapítani, hogy dühös-e, vagy csak
bosszús rá. Mindenesetre emlékeztette magát, hogy Colin alig néhány perccel korábban még
szerelmet vallott neki, aztán előrelépett.
– Igen.
– Igen, mi?
– Igen, tudok valamit a cipőbetétről. Jó estét, Caine. Örülök, hogy újra látlak – üdvözölte
sietve férje fivérét, szándékosan kikerülve a pontos választ.
Colin a fejét csóválta.
– Asszony, kérdeztem valamit.
– Most már értem, mit akartál az előbb – tört ki Alesandrából, és még egy lépést előrelépett.
– Mielőtt otthagytál a hálószobában, és azt kérdezted, nincs-e mondandóm számodra. Már akkor is tudtál a betétről. Jó, rendben van. Akkor bevallom. Igen, beavatkoztam az életedbe. De
csak a te érdekedben tettem, Colin. Sajnálom, hogy annyira érzékeny vagy a lábadra. Ha nem
így lenne, megbeszélhettem volna veled az ötletemet, mielőtt Flannaghant elküldöm a csizmadiához. Kényszerítenem kellett a komornyikodat, hogy megtegye, amit kérek, annyira hűséges
hozzád – tette hozzá gyorsan, nehogy Colin azt higgye, Flannaghan elárulta őt.
– Dehogyis, hercegnő! – tiltakozott a fiú. – Én könyörögtem, hogy bízza rám ezt a feladatot.
Colin az égnek emelte a tekintetét.
– Egyáltalán honnan jött az ötlet?
Alesandrát meglepte a kérdés.
– Sántítasz… éjszakánként, amikor már fáradt vagy, egy kicsit bicegni szoktál. Colin, ugye
észrevetted, hogy inkább a jobb lábadra támaszkodsz?
A férfi majdnem felnevetett.
– Igen, már észrevettem.
– És egyetértesz velem abban, hogy meglehetősen intelligens ember vagy?
Az asszony a saját szavait fordítja ellene.
– Igen.
– Akkor miért nem próbáltál rájönni, hogy miért sántítasz?
A férfi megrántotta a vállát.
– Egy cápa kiharapott a lábamból egy darabot. Nevezz nyugodtan ostobának, Alesandra, de
feltételeztem, hogy ez az oka a sántikálásomnak.
– Nem – rázta a fejét az asszony –, ez csak a sérülésed oka. De én megnéztem a cipőid talpát. A ballábas sarka olyan volt, mintha nem is hordanád, és egyből rájöttem, mit kell tennem.
– Alesandra felsóhajtott. – Bárcsak ne lennél ennyire kényes a témára! Ugye, szerinted is roppant kényes a lábára? – fordult Caine-hez.
Sógora bólintott, mire Alesandra boldogan elmosolyodott.
– Még csak beszélni sem hajlandó róla.
– Hiszen most beszél róla.
Az asszony megpördült, és a férjére nézett.
– Tényleg, hiszen te a lábadról beszélsz! – kiáltotta elragadtatva. Colin elképzelni sem tudta, mi ütött belé.
– Igen – bólintott.
– Akkor megengeded, hogy ezentúl minden éjjel az ágyadban aludjak?
Caine felkacagott, de Alesandra oda sem figyelt rá.
– Tudom, miért mész vissza a szobádba éjszakánként. Fáj a lábad, és sétálnod kell. Igazam
van, Colin?
A férfi nem válaszolt.
– Mondj már valamit, kérlek!
– Köszönöm.
– Mit köszönsz? – kérdezte zavartan Alesandra.

– A betétet.
– Nem haragszol?
– Nem.
Az asszonyt meglepte férje viselkedése.
A férfi mély alázatot érzett asszonya gondoskodása miatt.
Egy hosszú percig némán nézték egymást.
– Ugye Flannaghanre sem haragszol?
– Nem.
– És rám miért nem vagy dühös?
– Mert a legjobbat akartad nekem.
– Kedves tőled, hogy ezt mondod.
Colin nevetett, Alesandra mosolygott.
Flannaghan sietett be a szalonba, és szinte odalökte Caine kezébe a pohár vizet. Tekintetét
Alesandrára függesztette. Az asszony látta aggodalmát, és gyorsan odasúgta neki: – A gazdád
nem haragszik rád.
Ekkor Caine vonta magára a figyelmüket, aki felállt, és közölte, hogy hazamegy. Colin le
sem vette tekintetét a feleségéről, miközben jó éjszakát kívánt fivérének.
– Alesandra, maradj itt! Flannaghan majd kikíséri Caine-t.
– Ahogy kívánod, férjuram.
– Istenem, mennyire szeretem, amikor ilyen alázatos vagy!
– Miért?
– Mert olyan átkozottul ritkán fordul elő.
Alesandra vállat vont, mire Colin ismét elnevette magát.
– Van még valami, amit szeretnél elmondani nekem?
Az asszony válla megroskadt. Ez az ember túl okos, és nem áll meg félúton.
– Ó, rendben – morogta. – Sir Winterszel is beszéltem, hátha van valami javaslata. Természetesen a legnagyobb titoktartás mellett.
– Miféle javaslata? – vonta fel a szemöldökét Colin.
– Hogy könnyítsünk a fájdalmaidon. Listát készítettem az ötleteiről. Szeretnéd, ha lehoznám?
– Később is ráér. Nincs más, amit szeretnél elmondani nekem?
A kérdés tág teret adott a találgatásoknak. Colin elhatározta, többször is felteszi majd az elkövetkező hetekben, hátha így még több rejtélyre fény derül.
Alesandra úgy döntött, nem fecsegi ki több titkát, míg ki nem deríti, mit is akar tudni
igazából.
– Nem tudnál egy kicsit pontosabban fogalmazni?
A kérdés megerősítette Colin gyanúját, hogy felesége több dolgot is titkol előle.
– Nem. Te is tudod, mire vagyok kíváncsi.
Alesandra a hajába túrt, és az íróasztalhoz sétált.
– Dreyson elmondta, ugye?
Colin a fejét rázta.
– Akkor honnan tudod?
– Előbb mondd el, aztán én is elárulom, honnan tudom – ígérte.
– Te már tudod, ugye? Csak azt akarod, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen. Nos, nem
lesz. Nem mondtam le a gőzhajóra vonatkozó megrendelést, és már túl késő, hogy közbeavatkozz. Különben is, te mondtad, hogy azt teszek az örökségemmel, amit akarok. Én pedig rendeltem magamnak egy gőzhajót. Igen, mindig is vágytam egyre. Természetesen, ha te vagy
Nathan szeretnétek hébe-hóba igénybe venni a gőzöst, szívesen kölcsönadom nektek.
– De én megmondtam Dreysonnak, hogy törölje a megrendelést – emlékeztette Colin.
– Én pedig azt mondtam neki, hogy Albert úgy döntött, megtartja magának a hajót.

– Mi a fenét titkolsz még előlem?
– Nem tudod?
– Alesandra…
– Kezdesz felbosszantani, Colin. Még mindig nem fogtad fel, hogy mennyire megbántottál.
El tudod képzelni, mit éreztem, amikor azt kellett hallanom, hogy Nathannel együtt készek
voltatok felhasználni Sara örökségét a vállalat fejlesztéséhez? Te pedig kereken visszautasítottad az én örökségem.
Colin az ölébe húzta asszonyát. Alesandra azonnal átkarolt a nyakát és rámosolygott.
– Azt a pénzt a király Sarának és Nathannek helyezte letétbe.
– Az apám pedig nekem és a férjemnek tette félre a pénzt.
Colin arra gondolt, hogy az asszony most megfogta… és ezzel ő is tisztában van.
– Az apád nem érti, miért neki kell még mindig kezelnie az örökségemet, Colin. Ez roppant
kínos. Át kell vállalnod tőle ezt a feladatot. Szívesen segítek.
A férfi mosolya tele volt gyengédséggel.
– Mi lenne, ha én segítenék neked, de te igazgatnád a dolgaidat?
– Az jó lenne – simult férjéhez az asszony. – Szeretlek, Colin.
– Én is szeretlek. Édesem, nincs még valami, amit szeretnél elmondani?
Alesandra nem válaszolt. Colin a zsebébe nyúlt, és előhúzta a listát. Az asszony közelebb
bújt hozzá. A férfi széthajtogatta a papírt.
– Szeretném, ha mostantól mindent megbeszélnél velem – mondta.
Alesandra el akart húzódni, de Colin nem engedte.
– Lehetetlenné tettem, hogy a lábamról beszélj velem. Így van?
– Igen.
– Sajnálom, kedvesem. Most pedig maradj nyugton, míg válaszolok a kérdéseidre. Rendben?
– De hát nincs is kérdésem.
– Csitt, kicsim! – szólt rá a férfi. Egyik kezével hitvesét ölelte magához, a másikban a papírost fogta. Magában elolvasta az első utasítást a listán, majd így szólt: – Meghallgattam a Victoriával kapcsolatos aggodalmaidat, igaz?
– Igen, de miért…
Colin megszorította a vállát.
– Csak türelem – mondta, és elolvasta a második pontot. – Ígérem, engedni fogok valamennyit az örökséged kérdésében. – Felsóhajtott, mert Alesandra zárójelben odaírta: túl makacs. – És nem leszek olyan csökönyös ezzel kapcsolatban – tette hozzá.
A harmadik utasítás mosolyt csalt az ajkára. Arról szólt, hogy ne várjon öt évet, míg felismeri, hogy szereti az asszonyt. Mivel ez már megvalósult, tekintete továbbsiklott a következő
parancsolatra. Próbáljon meg örülni annak, hogy apa lesz, és ne hibáztassa hitvesét, amiért felborította a terveit.
Lehet egy állapotos asszony apáca? Colin úgy döntött, erre a kérdésre válaszol először.
– Alesandra.
– Tessék?
– Nem – súgta Colin, és megcsókolta felesége feje búbját.
Nevető hangja zavarba hozta a fiatalasszonyt. Akárcsak a tagadás.
– Mi nem, férjuram?
– Egy állapotos asszony nem lehet apáca.
Alesandra felugrott volna az öléből, ha nem tartja olyan szorosan. Colin türelmesen várt,
míg az asszony megnyugszik.
– Tudtad… egész idő alatt… Ó, istenem, a lista, ugye? Megtaláltad, és ezért mondtad, hogy
szeretsz.
Colin maga felé fordította felesége arcát, és keményen szájon csókolta.

– Már azelőtt is tudtam, hogy szeretlek, mielőtt elolvastam a listát. Hinned kell nekem, Alesandra. Hinned kell a szívednek!
– De…
Colin ismét a szájával vágta el a tiltakozást. Amikor elhúzódott, Alesandra szemében
könnyek égtek.
– Most pedig még egyszer, utoljára megkérdezem: nincs valami mondanivalód számomra?
Alesandra lassan bólintott. Colin rendkívül elégedett volt magával. Jóságos isten, mennyire
szereti ezt a férfit! És ahogy férje ránézett, Alesandra tudta, hogy Colin is ugyanúgy szereti
őt.
Szereti, és örül a gyereknek. Alesandra nem is kételkedett benne. Férje keze a hasára csúszott, és gyengéden simogatni kezdte. Ez mindent elmondott. Születendő gyermekét simogatja.
– Válaszolj! – követelte Colin rekedt suttogással.
Szörnyen elszántnak látszott. Alesandra önkéntelenül is elmosolyodott ezt látva. Colin mindig annyira komoly, annyira fegyelmezett volt. Természetesen ezt is szerette benne, de még
jobban élvezte, hogy időnként sikerül elfeledtetnie vele a komoly, méltóságteljes viselkedést.
Mint ahogy imádta ugratni is. Tetszett neki, ahogy meglepődik a férfi válaszul az évődésére.
Colin türelme gyorsan elfogyott.
– Válaszolj, Alesandra!
– Igen, Colin, van valami, amit el kell mondanom neked. Úgy döntöttem, hogy apáca leszek.
A férfi úgy festett, mint aki menten megfojtja. Alesandra felkacagott, aztán átkarolta férje
nyakát, és a füléhez hajolt.
– Említettem már, hogy gyermekünk lesz? – suttogta.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A következő két hét során a látogatók végtelen sora követelte magának Colin figyelmét. Sir
Richards olyan gyakran megfordult náluk, hogy akár saját hálószobát is adhattak volna neki.
Caine és Nathan is benézett minden délután. Alesandra napközben nemigen látta férjét, de az
estéket együtt töltötték. Colin rögtön vacsora után tájékoztatta hitvesét a nyomozás állásáról.
Dreyson hasznos segítségnek bizonyult. Kiderítette, hogy alig négy hónappal az eltűnése
előtt valaki biztosítást kötött Victoria életére. A szerződésen kedvezményezettként a lány
bátyja, Neil szerepelt, és a biztosítást a Morton és Fiai cég jegyezte.
Összeköttetései révén Colin megtudta, ha Victoria nem térne vissza, jelentős hozományát,
amit egy távoli nagynéni íratott rá még születésekor, szintén Neil örökli.
Sir Richards csatlakozott hozzájuk a vacsoraasztalnál. Meghallgatta, amint Colin beszámol
feleségének mindarról, ami a tudomására jutott, majd hozzáfűzte a saját megjegyzését.
– Neil Perry nem veheti fel a biztosítás összegét vagy az örökséget, amíg meg nem találják a
holttestet. Ha ő a tettes, és csak a pénz miatt gyilkolt, akkor miért rejtené el a testet?
– Ennek tényleg semmi értelme – helyeselt Colin. – Ráadásul a saját bankszámlája is óriási
összegre rúg.
Sir Richards egyetértőn bólintott.
– De az is lehet, hogy még több pénzt akar – jegyezte meg. – Alesandrától azt is tudjuk,
hogy Neil nem különösebben kedvelte a húgát. Aztán van itt még valami, ami Neil bűnösségére utal, még ha csak közvetve is. Hat évvel ezelőtt megkérte Roberta kezét, de ő kikosarazta,
és inkább a vikomtot választotta. Azt beszélik, hogy Neil még a házasságkötése után is zaklatta az asszonyt, sőt néhányan állítják, hogy viszonyuk is volt. Ami azt jelenti, hogy újabb kapcsolatot találtunk a két nő között.

– Elképzelni sem tudom, hogy akad olyan nő, aki szeretne együtt lenni Neil Perryvel – suttogta Alesandra. – Nem valami elbűvölő alak.
– Kapott azóta újabb ajándékot? – érdeklődött Richards.
A fiatalasszony megrázta a fejét.
– Az ajándék, amit Sarának és Nathannek rendeltem, ma reggel érkezett meg. Colin majdnem összetörte dühében, mire végre eszébe jutott, hogy én rendeltem a hajót. Szerencsére
csak a dobozt tette tönkre.
– Elfelejteted megemlíteni, hogy a dobozt aranyzsinórral kötötték át, és öt ember sem tudta
volna szétszaggatni.
Caine robbant be az ebédlőbe, félbeszakítva a beszélgetést.
– Megtalálták Victoria holttestét!
Colin azonnal megfogta Alesandra kezét.
– Hol? – kérdezte.
– Körülbelül egy óra lovaglásra innen, egy mezőn. Egy ott dolgozó aratómunkás fedezte fel.
A farkasok… – Caine hirtelen elharapta a mondatot. Látta Alesandra arcán a szenvedést, és
eszében sem volt tovább tetézni sógornője fájdalmát a szörnyű részletekkel.
– Biztos, hogy Victoria az? – kérdezte Alesandra.
Szeme megtelt könnyel, de igyekezett uralkodni magán. Ráér megsiratni a barátnőjét – és
imádkozni a lelki üdvéért – később is, miután elfogták a férfit, aki meggyilkolta.
– Az ékszerei… segítettek az azonosításban – mondta Caine.
Sir Richards azonnal látni akarta a holttestet. Hátralökte a székét, és fel akart állni, de Caine
megjegyzése megállította.
– Túl sötét van már ahhoz, hogy bármit is látni lehessen – mondta, majd kihúzta az Alesandra melletti széket, és leült. – Meg kell várnod a holnapot.
– Kié a föld, ahol megtalálták? – kérdezte Colin.
– Neil Perryé.
– Milyen kézenfekvő – jegyezte meg Colin.
– Túlságosan is – helyeselt Caine.
– Azzal dolgozunk, amink van – jelentette ki Richards. – Aztán szépen apró darabokra szedjük, hogy ki tudjuk deríteni az igazságot.
– Mikor kezdenek el ásni az embereid? – érdeklődött Colin.
– Holnap napkeltekor.
– Ásni? – csodálkozott Alesandra. – Victoriát már megtalálták. Miért kellene…
– Kíváncsiak vagyunk, mit találunk még ott – magyarázta Richards.
– Gondolja, hogy Robertát is odatemette?
– Igen.
– Szerintem is – vetette közbe Caine.
– Neil nem lenne olyan ostoba, hogy a saját földjén temesse el az áldozatokat – vélte Alesandra.
– Azt mondtuk, hogy valószínűleg ő a gyilkos, de azt nem, hogy okos is – mondta Caine.
Az asszony erre megragadta a férfi kezét, mert azt akarta, hogy ráfigyeljen.
– De hát pont ez az! – érvelt. – Eddig okosan viselkedett, nem? Akkor miért temetné el a nőket a földjén? Ennek semmi értelme. Ráadásul megfeledkeztek valamiről.
– Mi lenne az?
– Feltételezitek, hogy csak két nőt tett el láb alól, de az is elképzelhető, hogy sokkal többet.
– Igaza van a feleségemnek, Caine – jegyezte meg Colin. – Drágám, elengednéd a bátyám
kezét?
Alesandra most vette csak észre, hogy még mindig sógora kezét szorongatja. Gyorsan elengedte, és Sir Richardshoz fordult.
– Vannak más elképzelései is?

– Neilt biztosan vád alá helyezik, de ez csak a kezdet, Alesandra. Önhöz hasonlóan én sem
vagyok meggyőződve róla, hogy ő a tettes. Nem szeretem a túl nyilvánvaló dolgokat.
Az asszony elégedett volt a válasszal. Kimentette magát az asztalnál. Caine nyomban felállt,
és hátrahúzta a székét. Alesandra felé fordult, hogy megköszönje, de legnagyobb meglepetésére sógora megfogta a vállát, lehajolt, és megcsókolta a homlokát.
– Gratulálok, Alesandra. Jade és én nagyon örültünk a hírnek.
– Milyen hírnek? – kíváncsiskodott Sir Richards.
Alesandra hagyta, hogy Colin avassa be az igazgatót.
– Mi is nagyon boldogok vagyunk – suttogta, és Caine-re mosolygott.
Richards éppen Colin kezét rázogatta, amikor Alesandra kifelé indult, de egy hirtelen
gondolattól megtorpant.
– Még mindig nem érted, miért éppen a mi családunk három nőtagját választotta? – fordult
férjéhez. – Emlékszel? Kidobtad az utcára. Biztos bosszút esküdött miatta.
Colin nem értett vele egyet. Alesandra magára hagyta férjét Caine-nel és az igazgatóval,
hadd vitassák meg újra a különböző lehetőségeket, ő maga pedig felment az emeletre. Flannaghan a dolgozószobában várt rá kisebbik húgával, Megannel.
– Itt is van – mondta Flannaghan, amikor Alesandra belépett. – Hercegnő, ő Megan, és ég a
vágytól, hogy önnek dolgozhasson.
A fiú oldalba bökte húgát, mire a lány nyomban előrelépett, és ügyetlenül pukedlizett.
– Boldog lennék, asszonyom, ha önt szolgálhatnám.
– Nem asszonyom – javította ki Flannaghan –, hanem hercegnő.
Megan bólintott. Külsőre nagyon hasonlított a testvérére. A haja, a szeme színe, a mosolya
ugyanolyan volt, mint Flannaghané. Olyan csodálattal nézett fel a bátyjára, amitől Alesandra
szíve egészen átmelegedett.
– Nagyon jól ki fogunk jönni egymással – jósolta.
– Majd én megtanítom neki, amit tudnia kell – ígérte Flannaghan.
Alesandra bólintott.
– Hol van Kate? – kérdezte. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy holnap már segít nekem a levelezésben.
– Még mindig csomagol – felelte a komornyik. – Beszélt már a gazdámmal a testvéreimről?
– Még nem, de ne aggódj, Flannaghan. Az úrnak sem lesz semmi kifogása ellenük.
– Megant az emeleten, a folyosó végén levő szobában szállásoltam el, Kate pedig megkaphatná a mellette levőt, ha nem gond.
– Hogyne, ez így jó lesz.
– Ó, az nagyon szép szoba, asszonyom – bukott ki a lányból. – És életemben először van saját szobám.
– Hercegnő, és nem asszonyom – javította ki megint Flannaghan.
Alesandra visszafojtotta nevethetnékjét, mert nem akarta aláásni a komornyik tekintélyét.
– Holnap megkezdjük a betanításodat, Megan. Azt hiszem, most lefekszem. Ha bármire
szükséged van, szólj a bátyádnak. Ő majd gondoskodik rólad, ahogy az úrról és rólam is. Igazán nem is tudom, mihez kezdenénk nélküle.
Flannaghan elvörösödött a dicséret hallatán, Megan szemmel láthatóan le volt nyűgözve.
Colin jót nevetett, amikor Alesandra beszámolt neki a személyzet létszámában történt
változásról. Gyorsan elkomolyodott azonban, amikor felesége azt is elmesélte, hogy az ő
rosszul fizetett komornyikja az egyedüli támasza két húgának. Arról tudott, hogy a fiú szülei
meghaltak, mert Sterns elmondta, amikor a szolgálatába ajánlotta unokaöccsét, de egy szóval
sem említette a két lányt. Colin hálás volt Alesandrának, hogy felfogadta Kate-et és Megant,
másnap reggel pedig felemelte Flannaghan fizetését.
Aznap délután Alesandra virágokat kapott. Dreyson küldte, egy levélke kíséretében, amelyben őszinte együttérzéséről biztosítja a hercegnőt az őt ért tragikus veszteség miatt.

A fiatalasszony a virágokat rendezgette a fehér porcelánvázában, míg Colin a levél fölött
ráncolta a homlokát.
– Mi akar ez lenni? – kérdezte végül.
– Albert bácsi meghalt.
Colinból kitört a nevetés.
– Gondoltam, hogy örülni fogsz neki – mosolygott Alesandra.
– Hogy lehetsz ilyen átkozottul érzéketlen, Colin?
Caine állt az ajtóban, és megrovón meredt öccsére. Majd sógornőjéhez fordult, hogy részvétet nyilvánítson, és ekkor vette észre, hogy Alesandra mosolyog.
– Albert nem az egyik jó barátod? – csodálkozott.
– Többé már nem – felelete Colin vontatott hangon.
Caine értetlenül rázta a fejét, mire Colin ismét felkacagott.
– Albert bácsi soha nem is létezett – magyarázta. – Alesandra találta ki, hogy Dreysonnal
részvényeket tudjon jegyeztetni.
– De olyan jó tanácsokat adott! A fenébe is, hiányozni fog. Én…
– Alesandra adott neked jó tanácsokat. A jövőben őt kérdezd, ha be akarsz fektetni – javasolta Colin.
Caine nagy szemeket meresztett. Alesandra „ugye én megmondtam” pillantást vetett férjére,
aztán visszafordult sógorához.
– Dreyson azért volt hajlandó a befektetésekről beszélni nekem, mert azt hitte, továbbítom
az információkat Albert bácsinak. Mostantól viszont Colinnal beszéli meg, ha valami jó lehetőségről hall. Nagyon felzaklatná, ha megtudná, hogy Albert bácsi sohasem létezett, ezért
könyörgöm, te se áruld el neki.
– De miért volt szükség egy közvetítőre? – kérdezte Caine, aki még mindig nem volt biztos
benne, higgyen-e az asszonynak, vagy sem.
– Mert a férfiak szívesebben tárgyalnak férfiakkal – magyarázta Alesandra türelmesen.
– Miért jöttél? – váltott témát Colin. – Talán új híreid vannak?
– Igen – jutott eszébe Caine-nek, miért is ugrott be öccséhez. – Megtalálták Lady Roberta
holttestét körülbelül ötvenméternyire Victoria sírjától.
– Jóságos isten! – suttogta Alesandra.
Colin átkarolta felesége vállát.
– Találtak más tetemet is? – kérdezte.
– Nem – rázta a fejét Caine. – De még folyik a keresés. Neil Perryt vádolják a második gyilkossággal is. Az ügyvédjén keresztül küldött egy kérvényt, hogy beszélni szeretne Alesandrával.
– Szó sem lehet róla.
– Colin, azt hiszem, beszélnem kellene vele.
– Nem!
– Kérlek, gondolkodj ésszerűen! – könyörgött az asszony. – Nem akarsz megbizonyosodni
arról, hogy tényleg ő a gyilkos?
Colin felsóhajtott.
– Akkor majd én beszélek vele.
– Neil nem kedvel téged – emlékeztette a férjét Alesandra. majd Caine-hez fordult: – Colin
kidobta a házból – magyarázta. – Nem hiszem, hogy ezek után beszélni szeretne vele.
– Meglepődnél, ha tudnád, mennyire meg tudja változtatni az embert a börtön – mondta Caine. – Szerintem bárkivel hajlandó lenne beszélni, akiről azt hiszi, hogy segíthet neki.
– Nem mehetsz oda, Alesandra – jelentette ki Colin, majd sietve folytatta, amikor látta,
hogy hitvese tiltakozásra nyitja a száját: – De ha összeírod a kérdéseid, hajlandó vagyok őket
feltenni Neilnek.
– Már összeírtam, fent van a szobámban.

– Akkor menj, és hozd le!
– Veled megyek, Colin – közölte Caine.
Alesandra tudta, felesleges lenne férjével vitatkozni. Látta a tekintetén, hogy ebben a kérdésben megmakacsolta magát. Felment a szobájába a listáért, hozzáírt még egy-két kérdést,
aztán visszasietett a két férfihoz.
– Az én hintómmal megyünk – mondta Caine.
Colin bólintott, elvette a papírost a feleségétől, és zsebre rakta. Aztán megcsókolta az
asszonyt.
– Maradj itthon! – parancsolta. – Nem maradok el sokáig.
– Nem maradhat itthon – vetette közbe Caine. – Majd’ elfelejtettem. Alig egy órán belül
Nathan érte jön.
– Miért?
– Jade szeretné, ha a feleséged megismerné Sarát. Anya és Catherine is nálunk van.
– Nathan viszi oda Alesandrát?
– Igen.
Alesandra sarkon fordult, és felfelé indult. Szeretett volna gyorsan átöltözni, hogy a lehető
legcsinosabb legyen, amikor Sarával találkozik.
– Magammal vigyem az ajándékot? – szólt le a fiatalasszony a férjének.
Colin már az ajtónál járt. Megrántotta a vállát, és közölte, hogy ez remek ötlet, de Alesandra
tudta, hogy alig figyelt rá.
Megan segített az átöltözésnél. Flannaghan húga ideges volt és ügyetlen, de lelkesedése egészen nyilvánvaló volt.
Hamarosan Nathan is megérkezett. Alesandra levitte az ajándékot, amelyet Flannaghan újra
becsomagolt, és a férfi kezébe nyomta, de nem árulta el neki, mi van benne.
Colin társa szemmel láthatóan elmerült a gondolataiban, és alig szólt két szót az úton. Alesandra végül úgy döntött, megkérdezi, mi a gond.
– Átnéztem az üzleti könyveket, és megpróbáltam rájönni, melyik tétel honnan származik.
Kettőnk közül Colin az, aki ért a számokhoz – tette hozzá. – Próbálom napra készen vezetni a
könyvelést, most hogy Colin a nyomozással van elfoglalva, de nagyon nehéz.
– Én iktattam a számlákat, amíg Colin beteg volt – mondta Alesandra. – Talán hibáztam.
Gondolja, hogy nincs rendben az egyenleg?
Nathan megrázta a fejét.
– Colin említette, hogy ön hozta rendbe az egészet – mosolyodott el végre, és kinyújtotta
hosszú lábát. Alesandra elhúzta a szoknyáját, hogy nagyobb helyet adjon a férfinak. – Néhány
bevételről azonban sehol sem találtam számlát.
Alesandra csak most értette meg, mi aggasztja a férfit. A pénznek az a része, amit Colin a
titkosszolgálati tevékenységéért kapott, és befektetett a cégbe.
– Négy tételről nincs bizonylat – jegyezte meg.
– Pontosan – biccentett Nathan. – Nem tudja véletlenül, honnan szedte Colin a pénzt? Egyszerűen nem értem. A hajókból származó bevétel pontosan van iktatva, és tudom, hogy Colinnak nincs külön jövedelme.
– Őt megkérdezte már?
Nathan a fejét rázta.
– Csak ma fedeztem fel ezt a rejtélyes dolgot.
– Ön és Colin… mindent elmondanak egymásnak? Úgy értem, hogy a titkaikat is?
– Üzlettársak vagyunk, Alesandra. Ha egymásban nem bízunk, akkor ki az ördögben bízhatnánk? – kérdezte, majd éles pillantást vetett az asszonyra. – Ön tudja, honnan származik a
pénz, ugye?
Alesandra bólintott.
– De úgy illene, hogy Colin mondja el önnek, ne én.

– Ön adta a pénzt?
– Nem.
– Akkor ki?
Nathan nem fog tágítani. Mivel a férfi nem csupán Colin üzlettársa volt, hanem egyben a
legjobb barátja is, Alesandra úgy döntött, attól még nem lesz hűtlen a férjéhez, ha elárulja a
pénz eredetét.
– Meg kell ígérnie, hogy nem árulja sem Caine-nek, sem a család többi tagjának – kezdte.
Nathan kíváncsisága egyből feltámadt.
– A szavamat adom.
– Colin végzett egy kis plusz munkát, hogy növelje a bevételi oldalt.
– Kinek? – hajolt előre Nathan.
– Sir Richardsnak.
A férfi üvöltésének ereje majdnem leverte az ajándékot az ülésről. Mivel csak enyhe érdeklődést mutatott az ügy iránt, a heves reakció ugyancsak megdöbbentő volt. Alesandra jól
láthatóan összerezzent, majd ismét megrázkódott, amikor a férfi egy durva szitkot morzsolt el
a fogai között.
Nathan gyorsan visszanyerte önuralmát, és bocsánatot kért a csúnya szavakért. Tekintete
azonban továbbra is jegesen csillogott.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha megengedné Colinnak, hogy elmagyarázza – dadogta
Alesandra. – Különben már nem dolgozik Sir Richardsnak.
– Biztos ebben?
– Igen, biztos vagyok – bólintott a fiatalasszony.
Nathan nagyot sóhajtott, és hátradőlt az ülésen.
– Köszönöm, hogy elmondta.
– Colin is megtette volna, ugye? – kérdezte Alesandra aggódó hangon.
Nathan arra gondolt, hogy talán kétségei vannak.
– Igen, Colin is megtette volna – mosolyodott el. – Ami azt illeti, ma este meg is fogom kérdezni a hiányzó számlákról – mondta, aztán szándékosan másra terelte a szót, mert nem akarta, hogy Alesandra tovább aggodalmaskodjon. Néhány perccel később meg is érkeztek Caine
házához.
Flannaghan nagybátyja, Sterns nyitott ajtót. A zord arcú, idősebb úriember mereven üdvözölte, de tekintetében igazi melegség bujkált, amikor üdvözölte a vendéget. Nyilvánvaló,
hogy unokaöccse litániákat zengett a hercegnőről, és Sterns azt sem felejtette el megemlíteni,
hogy tud Megan és Kate alkalmazásáról.
A szalon ajtaja sarkig nyitva állt. Caine kislánya vette észre először az érkezőket, és futva
indult a bejárathoz. A négyéves csöppség megfogta Sterns kezét, nehogy felbukjon, amíg
ügyesen pukedlizik, de a jókislányos magatartásnak ezzel vége is volt. Amint befejezte az
unalmas kötelezettséget, elengedte a komornyik kezét, és nagybátyja lábára vetette magát.
Boldogan felsikkantott, amikor Nathan felemelte és a magasba lendítette.
– Még szerencse, hogy ilyen magas a mennyezet – jegyezte meg Sterns.
Nathan persze meghallotta, és nagyot nevetett. A karjára ültette unokahúgát, és követte Alesandrát a szalonba.
Jade és Catherine egymás mellett ültek a pamlagon, a hercegné pedig lányával szemben egy
széken. Amikor meglátták Alesandrát, mindhárman felpattantak, és köré gyűltek.
– Épp most hallottuk a nagyszerű hírt – lelkendezett Gweneth. Alesandra felkacagott. – Én
Catherine-től hallottam – tette hozzá.
– Én Jade-től – mondta Catherine.
– Én soha… – kezdett Jade tiltakozni, de szerencsére Catherine közbevágott.
– Hallottam, amikor anya beszélt neki a gyanújáról – ismerte be.
– Hol van Sara? – akarta tudni Nathan.

– Joannát szoptatja – világosította fel Jade. – Egy-két perc, és ő is lejön.
Nathan azonnal otthagyta a hölgyeket, és feleségéhez sietett. Megpróbálta letenni Oliviát,
de a kislány a nyakába kapaszkodott, és közölte, hogy vele megy.
Alesandra letette az ajándékot a kisasztalra, aztán rokonaival együtt a pamlaghoz sétált. Az
anyósa mellett foglalt helyet. A hercegné csipkekendőjével a szeme sarkát törölgette.
– Magamon kívül vagyok a boldogságtól – jelentette ki. – Még egy unoka! Micsoda áldás!
Alesandra ragyogott örömében. Néhány percig a gyerekekről folyt a társalgás. Catherine hamar elunta magát. Alesandra észrevette, és témát váltott.
– Haragszol rám, amiért elmondtam Colinnak, hogy virágot kaptál egy ismeretlentől?
– Először nagyon dühös voltam, de aztán apa mindent elmagyarázott. Meg is ijedtem egy kicsit. Most, hogy Neil Perry rács mögött van, nem félek többé, és apa megint el fog engedni az
összejövetelekre. A szezonnak nemsokára vége. Meg fogok halni az unalomtól, ha vissza kell
menni vidékre.
– Semmi ilyesmi nem fog történni – jegyezte meg az anyja.
– Ma kikocsikázom a parkba Morgan Atkinsszel.
– Catherine, azt hittem, megegyeztünk, hogy lemondod a találkozót, és a családdal töltöd a
délutánt – szólt feddőn Gweneth.
– Csak egy rövid kocsikázásról van szó, és mindenkinek feltűnne, ha nem mennék el.
– Morgan idejön érted? – kérdezte Jade.
Catherine bólintott.
– Ő olyan nagyszerű férfi! Apa is kedveli.
Alesandrának nem tetszett, hogy Catherine bárhová is elmenjen. Persze tudta, hogy Morgan
Colin egyik barátja, és biztosan vigyázni fog a lányra, mégis jobb szerette volna, ha sógornője
otthon marad. Egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy valóban Neil Perry a gyilkos.
Nem akarta azonban megijeszteni a rokonait. Bárcsak itt lenne Colin! Ő biztos tudná, mi a
teendő. Nem hagyná, hogy a húga elmenjen, gondolta, de az is igaz, hogy férje néha túlzottan
is óvatos.
– Catherine, szerintem itthon kellene maradnod velünk – bökte ki hirtelen.
– Miért?
Tényleg, miért is? Alesandra kétségbeesetten kutatott valami elfogadható érv után. Jade-re
nézett, segítségért esdekelve.
Caine felesége nagyon okos nő volt. Látta Alesandra tekintetében az aggodalmat, és azonnal
a támogatására sietett.
– Igen, velünk kellene maradnod. Sterns boldogan küld Morgannek egy üzenetet, amelyben
megmagyarázza, hogy sürgős családi ügyek miatt mégsem tudsz elmenni a találkozóra.
– De igenis elmegyek – vitatkozott Catherine. – Anya, ez nem igazságos. Michelle Mary elmegy kocsikázni Hampton grófjával. Az ő sógornői nem szabják meg, hogy mit csináljon.
– Mi sem szabjuk meg – jelentette ki Alesandra. – Csak nem szeretnénk, ha elmennél.
– Miért nem? – kérdezte élesen a lány.
Szerencsére Alesandra megmenekült a választól, mivel Nathan és a felesége léptek be a szalonba, magukra vonva mindenki figyelmét.
Alesandra szó szerint talpra ugrott, és Sarához sietett. Nathan felesége gyönyörű nő volt: a
haja sötét, a bőre makulátlan, szeme kékje tiszta, mint a nyári ég. A mosolya elragadó, tele
melegséggel.
Nathan bemutatta az asszonyt. Alesandra nem tudta, mit tegyen: formálisan pukedlizzen-e,
vagy inkább fogja meg a kezét. De Sara jóformán időt sem hagyott neki a töprengésre. Tétovázás nélkül közelebb lépett hozzá, és barátságosan átölelte. Nyomban tegezni kezdte, mintha
régi barátok lennének.
– Hol van Joanna? – kérdezte Alesandra.
– Olivia hozza le az emeletről – felelte Sara.

– Persze Sterns segítségével – tette hozzá Nathan, majd a feleségéhez fordult. – Édesem,
visszamegyek az emeletre, hogy befejezzem a könyvelést.
Jade maga mellé invitálta Sarát, Alesandra azonban nem követte újdonsült barátnőjét. Nathan után sietett. Sikerült is utolérnie félúton az emeletre.
– Válthatnék néhány szót önnel négyszemközt?
– Persze – biccentett Nathan. – A dolgozószoba megteszi?
Alesandra bólintott, és követte a férfit fel, a lépcsőn a dolgozószobába. Nathan az egyik
szék felé intett, de Alesandra nem ült le.
A szoba tele volt térképekkel, számlakönyvekkel. Nathan szemmel láthatóan hajózási irodává alakította át Caine dolgozószobáját. Alesandra meg is jegyezte neki, miközben a férfi keresztülvágott a szobán.
– Caine könyvtára a földszinten van – magyarázta Nathan. – A világért be nem engedne
oda, és persze ide sem hajlandó betenni a lábát – tette hozzá vigyorogva. – A sógorom rendmániás. Ki nem állhatja a rendetlenséget. Foglaljon helyet, Alesandra, és árulja el, mi nyomja
a szívét!
Alesandra ezúttal is visszautasította, hogy leüljön.
– Csak egy percre zavarnám. Catherine ma szeretne kikocsikázni a parkba Morgan Atkinsszel. A férfi érte jön majd, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne Catherine-t elengedni, Nathan, viszont semmilyen jó érvvel nem tudok előállni, hogy miért ne mehetne el. Catherine nagyon elszánt.
– Miért nem akarja, hogy elmenjen?
Alesandra persze előállhatott volna valami hosszú és bonyolult magyarázattal, aminek se füle, se farka, de úgy döntött, nem vesztegeti Nathan idejét.
– Valahogy rossz előérzetem van, és tudom, hogy Colin sem engedné el. Egyikünk sincs
meggyőződve róla, hogy valóban Neil Perry a tettes, és amíg be nem bizonyosodik, hogy ő a
gyilkos, addig nem akarjuk, hogy Catherine bárhova is kimozduljon. Colin most nincs itt,
hogy megtiltsa húgának a kocsikázást, az anyja pedig nem képes neki nemet mondani. Lenne
olyan kedves, hogy ezt elintézi? Nem hiszem, hogy Catherine vitatkozni merne önnel.
Nathan azonnal az ajtó felé indult.
– Szóval Colin nem bízik ebben az Atkinsben?
– Ó, nem, egyáltalán nem erről van szó – tiltakozott Alesandra. – Ami azt illeti, Morgan a
férjem barátja – mondta, majd hangját lehalkítva hozzátette: – Ő vette át Colin helyét Sir Richardsnál.
– De biztos benne, hogy Colin nem szeretné, ha a húga kikocsikázna. Rendben, elintézem.
– Mivel fogja indokolni, hogy nem engedi el? – kérdezte Alesandra, miközben az óriás után
sietett.
– Semmivel – vigyorodott el Nathan. – Nincs szükségem indokokra. Egyszerűen megmondom neki, hogy itt marad, és kész.
– És ha vitatkozna?
Nathan erre már felnevetett.
– Nem fog. Nem az a lényeg, mit mondok neki, hanem az, hogyan. Bízzon bennem, Alesandra! Csak két nő van a világon, akit nem tudok megfélemlíteni: a húgom és a feleségem.
Ne aggódjon! Gondoskodom Catherine-ről.
– Ami azt illeti, Nathan, három ilyen nő van: Jade, Sara és én.
Elmosolyodott a férfi meglepett arckifejezése láttán, de nevetni már nem mert.
A hercegné az előcsarnokban várt, hogy elbúcsúzhasson Alesandrától és Nathantől. Egy nagyon fontos vacsorát kell megszerveznie, ezért kell elmennie, magyarázta. Arcon csókolta
Alesandrát, majd intett Nathannek, hogy hajoljon le, mert őt is szeretné megpuszilni.
Alesandra feltételezte, hogy Catherine a szalonban maradt. Megfordult, hogy még Nathan
előtt beérjen, mert szerette volna fenntartani a látszatot, hogy ő nem avatkozott a dolgok me-

netébe. Catherine már így is haragszik rá, amiért megszegte az ígéretét, és Alesandra nem
akarta újabb bűnnel tetézni a lelkiismeretét.
Sara a pamlagon ült, mellette a kis Olivia, ölében a csecsemővel.
– Remélem, Joanna ugyanolyan csinos kislány lesz, mint te – mondta éppen Sara.
– Nem hiszem – csacsogta a kicsi. – Nincs elég haja ahhoz, hogy olyan szép legyen, mint
én.
Jade az égnek emelte a tekintetét. Sara elmosolyodott.
– Mert még nagyon picike – mondta. – De nőni fog.
– Hol van Catherine? – kérdezte Alesandra közelebb lépve. – Nathan szeretne beszélni vele.
– Néhány perce ment el – felelte Jade.
Alesandra arra gondolt, hogy biztosan az anyjával ment el. Leült Olivia mellé, mert kíváncsi
volt a babára.
– Nagyon haragudott rám, amiért felborítottam a terveit. Most biztos pokollá teszi a hazafelé vezető utat az anyjának. Ó, Sara, gyönyörű ez a kislány! Olyan picike!
– De majd megnő – jelentette ki tudálékosan Olivia. – A babák mind megnőnek. A mama
mondta.
– Alesandra, Catherine nem ment haza az anyjával. Morgannel van. Próbáltuk rábeszélni,
hogy gondolja meg magát, de hasztalanul, és Gweneth végül engedett. Catherine minden ok
nélkül képes sírva fakadni, és az anyja biztos nem akarta, hogy jelenetet rendezzen.
A csecsemő nyűgösködni kezdett. Sara a karjába vette a lányát, és felállt.
– Ideje, hogy lefektessem aludni. Mindjárt visszajövök. Sterns úgyis kiveszi a kezemből,
mihelyt alkalma nyílik rá. Az az ember csodálatosan bánik a kisbabákkal, ugye Jade?
– Csodálatosan bánik a négyévesekkel is – felelte sógornője, és kislányra nézett. – Itt az ideje, hogy te is lefeküdj, Olivia.
A lányka azonban nem akart aludni. Jade nem tágított. Megfogta a kezét, és magával vonszolta az ellenkező kislányt.
– De én már nem vagyok kisbaba, mami!
– Tudom, hogy nem vagy az, Olivia. Ezért is kell csak egyszer lefeküdnöd napközben, míg
Joannának kétszer.
Alesandra leült a pamlagra, és figyelte, hogyan rángatja ki anyja a kis Oliviát a szobából.
Az ajtóban megjelent Nathan.
– Kívánja, hogy Catherine után menjek? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét az asszony. – Csak aggodalmaskodó típus vagyok, Nathan. Biztos
vagyok benne, hogy minden rendben lesz.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és Caine lépett be az öccsével. Caine megállt az előcsarnokban,
hogy néhány szót váltson Nathannel, de Colin nyomban a szalonba sietett a feleségéhez. Leült
mellé, magához ölelte, és alaposan megcsókolta.
– Nos? – sürgette Alesandra, amikor férje az orrával csiklandozni kezdte a nyakát, és nem
tért rögtön a lényegre. – Mi történt?
– Perry valószínűleg bűnös – jelentette ki Colin.
Caine és Nathan is csatlakozott hozzájuk a szalonban. Alesandra megbökte férjét, hogy
azonnal hagyja abba fülcimpájának a harapdálását. Colin felsóhajtott, és elhúzódott tőle. Elmosolyodott, amikor meglátta hitvese piruló arcát.
– Perrynek megvolt az indítéka és a lehetősége – jegyezte meg.
Caine meghallotta öccse szavait.
– Azt hiszem, próbáljuk bonyolultabbnak beállítani a dolgot, mint amilyen valójában –
mondta. – Azt elismerem, hogy… túlságosan is kézenfekvő, ahogy az ügy alakul.
Colin bólintott, majd előhúzta a listát.

– Rendben, édesem, itt vannak a válaszaid. Először is, Neil tagadja, hogy elkísérte volna húgát a titkos imádóhoz. Másodszor, esküszik, hogy nem tud semmiféle biztosításról. És harmadszor, hevesen tagadja, hogy viszonya lett volna Lady Robertával.
– Pontosan ezeket a válaszokat vártam – jelentette ki Alesandra.
– Nem volt valami jó bátyja Victoriának – jegyezte meg Caine. Leült az egyik székre, és hatalmasat ásított.
– És mi van a másik kérdésemmel? – akarta tudni Alesandra.
– Melyikre gondolsz?
– Arra, amelyikben arra kértem, hogy írja fel Victoria visszautasított kérőinek a nevét. Amikor meglátogatott, azt mondta, hárman is voltak, és arra gondoltam, talán fontos lehet tudni,
kik ők. Komolyan, Colin, ugye nem felejtetted el megkérdezni?
– Nem, nem felejtettem el. Az egyik Burke volt. Ő már megnősült, szóval nem számít. Aztán Mazelton…
– Ő is házasodni készül – szólt közbe Caine.
– És? – kérdezte Alesandra, amikor Colin nem folytatta. – Ki volt a harmadik?
– Morgan Atkins – felelte Caine, és Colin rábólintott.
Alesandra Nathanre nézett. A férfi a homlokát ráncolta.
– Colin, Morgan nem az egyik barátod? – kérdezte.
– Egy fenét a barátom! Sőt, ha tehetné, most biztos megfojtana. Engem okol, amiért balul
sült el az akciója.
Nathan előrehajolt.
– Elég dühös rá ahhoz, hogy a feleséged után vesse magát?
Colin arca elkomorodott. Már majdnem megcsóválta a fejét, de aztán meggondolta magát.
– Ez is egy lehetőség – ismerte be végül. – Halvány ugyan, de… mire gondolsz, Nathan?
Colin üzlettára Alesandra felé fordult, és együtt mondták ki:
– Catherine!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
– Egyáltalán nem estünk pánikba.
– Dehogynem – vetette ellen Alesandra kedvesen mosolyogva, majd visszafordult a feladatához.
Mindketten az ágyban voltak. Colin a hátán feküdt, párnáját a feje alá gyűrte. Alesandra az
ágy lábánál térdelt, és egy újabb hosszú vászoncsíkot tekert férje vádlija köré. A forró víz pirosra áztatta az ujjait, de a csekély kellemetlenség busásan megtérült, amikor meghallotta férje megkönnyebbült sóhaját.
Colin alig morgott, amikor orra alá dugta a listát, amelyet Sir Winters javaslatai alapján állított össze. A fájdalomcsillapítót és az alkoholt azonnal elutasította, de vette a fáradságot, hogy
elmagyarázza, nem akar függővé válni egyiktől sem. Eddig is elvolt valahogy nélkülük, dacára a fájdalomnak.
A forró vizes borogatás segített kihúzni a görcsöt a lábából, és amíg Alesandrának sikerült
elterelnie Colin gondolatait, a férfi megfeledkezett arról, milyen érzékeny a lábára, vagy
mennyire zavarban van a sebhelyei miatt. Az viszont biztos, hogy egy cseppet sem érzett zavart a többi testrésze miatt. Inkább még mutogatta is. Alesandra szemérmes rózsaszín és fehér, magasan záródó nyakú hálóinget és hozzáillő köntöst viselt. Colin anyaszült meztelen
volt. Kezét a feje mögé téve feküdt, és amikor a hosszú sóhaj felszakadt belőle, Alesandra arra a következtetésre jutott, hogy férje már nem szégyelli magát előtte, sőt elégedett vele.
– Elismerem, Caine egy kicsit elvesztette a fejét, de csak azért, mert Morganre is gyanakodtunk.

– Egy kicsit elvesztette a fejét? Most viccelsz? A bátyád szó szerint felkapta és bedobta a
feleségét a hintóba, aztán elszáguldott a parkba Catherine-ért.
Colin elvigyorodott.
– Rendben, Caine valóban pánikba esett, én azonban megőriztem a hidegvéremet.
– Persze – horkant fel Alesandra. – Szóval akkor nem téged láttalak felugrani a hintó lépcsőjére, nehogy lemaradj?
– Jobb félni, mint megijedni, Alesandra.
– És mindezt persze semmiért. Catherine belehalt volna a szégyenbe, ha sikerült volna Caine-nel utolérnetek. Szerencsére Morgan hazavitte őt, mielőtt a fivérei rátaláltak volna. De ez
csakis az én hibám.
– Mi a te hibád?
– Én idegesítettem fel mindenkit – ismerte be az asszony. – Nem kellett volna úgy ráijesztenem a rokonaidra.
– Ők most már a te rokonaid is – emlékeztette őt Colin.
Alesandra biccentett.
– Mit gondolsz, Victoria miért kosarazta ki Morgant? – kérdezte aztán.
A hirtelen témaváltás nem zökkentette ki Colint. Megszokta már, hogy felesége gondolatai
látszólag logikátlanul csaponganak. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy Alesandra végtelenül okos asszony, így többé nem rántotta meg a vállát közönyösen, ha hitvese az aggodalmának adott hangot. Ha Alesandra nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy Neil a gyilkos, akkor Colin sem.
– Morgan nyakig ül az adósságban, még az is lehet, hogy elveszti a birtokait.
– Honnan tudod?
– Richards mondta. Talán Victoria úgy vélte, nála jobbat is kaphat.
– Igen, ez nagyon valószínű.
– Édesem, ideje lefeküdni.
Alesandra leszállt az ágyról, a forró vizes tálat az ablak alatti székre tette, aztán letekerte
férje lábáról a borogatást, gondosan összehajtogatta, és a tál mellé rakta.
– Colin, van egy kis bűntudatod, amiért nem hallgattál meg, amikor Victoriáról akartam beszélni veled?
– Van bizony, a csuda vigye el. Valahányszor felhoztad a témát, mindig félresöpörtem.
– Helyes.
Erre Colin kinyitotta a szemét.
– Helyes? Azt akarod, hogy bűntudatom legyen?
– Igen – mosolygott kedvesen Alesandra. Levette a köntösét, az ágy támlájára terítette, majd
lassan gombolni kezdte a hálóingét. – És azért örülök neki, hogy van, mert így most én vagyok előnyösebb tárgyalópozícióban.
Colin elvigyorodott az asszony szóhasználatán. Felesége roppant komolynak látszott.
– És mégis miről akarsz tárgyalni velem?
– Az alvásunk rendjéről. Egész éjjel az ágyadban akarok aludni, Colin, és nem vagyok
hajlandó vitatkozni róla.
Alesandra nem babrált tovább a hálóingével, hanem gyorsan a férje mellé bújt az ágyba.
Úgy okoskodott, hogy Colinnak nehezebb lesz megtagadnia a kérését, ha már mellette fekszik. Magára húzta a takarót, és felrázta a párnát.
– Ha pedig a bűntudat nem segít, akkor emlékeztetlek a kényes állapotomra. Csak nem tagadod meg a gyermeked anyjának a kérését.
Colin nagyot kacagott. Az oldalára fordult, és átkarolta asszonyát.
– Meg kell hagyni, nagyon ügyesen tárgyalsz – mondta. – Szerelmem, tudod jól, hogy szeretném, ha velem aludnál, de éjszakánként gyakran fel kell kelnem, és nem akarlak felébreszteni. Szükséged van a pihenésre.

– Nem fogsz felébreszteni – jelentett ki Alesandra. – Ma szép hosszú levelet kaptam a
zárdából – váltott témát. – Az íróasztalodon hagytam, hogy el tudd olvasni. A rózsák virágba
borultak Stone Haven körül. Jövőre ellátogathatnánk oda, hogy megnézzük a kastélyunkat és
a kertet teljes nyári pompájában. Gyönyörű látvány.
– Szóval mégiscsak van egy kastélyom?
Alesandra közelebb bújt férjéhez.
– A főtisztelendő anyának sikerült megszerezni a pénzt a banktól. Mondjuk, én egy pillanatig sem kételkedtem a sikerben. Mary Felicity anya nagyon meggyőző tud lenni, ha akar.
Colin örült a hírnek. Nem akarta, hogy a tábornok akár egy vasat is megszerezzen Alesandra örökségéből.
– Legalább Dreyson is megnyugodhat – mondta. – Ha a pénz egyszer itt lesz, az angol bankban…
– Jóságos ég, Colin, ugye nem hiszed, hogy a főtisztelendő anya átutalja nekünk a pénzt?
– Én komolyan azt hittem…
Az asszony nevetése elhallgattatta.
– Mi olyan mulatságos?
– A tábornoktól nem is volt olyan nehéz megszerezni a pénzt, de abban biztos lehetsz, hogy
a zárdafőnöknő nem fogja átadni a megszerzett vagyont.
– Miért?
– Mert apáca, és az apácák gyűjtik az adományokat, nem pedig elosztogatják. A tábornoknak esélye sem volt a főtisztelendő anyával szemben, de neked sincs, férjuram. Az isten azt
akarja, hogy övék legyen a pénz – tette hozzá. – Különben is, ajándék volt, emlékszel? Ráadásul nagyon is jó hasznát tudja venni a rend. Dreyson fortyog egy kicsit, aztán majd megnyugszik, és megfeledkezik róla.
Colin lehajolt, és megcsókolta a feleségét.
– Szeretlek, Alesandra.
Az asszony már várta a vallomást, és azonnal lecsapott rá.
– Talán tényleg szeretsz egy kicsit, de annyira biztos nem, amennyire Nathan szereti Sarát.
Megjegyzésével sikerült megdöbbenteni férjét. Colin felkönyökölt, mert látni akarta asszonya arcát. Alesandra nem mosolygott, de tekintetében megcsillant valami. Hitvese készül valamire, az biztos.
– Ezt meg miért mondod?
Alesandrát nem ijesztette meg a komor arc és a morcos hang.
– Ismét tárgyalni akarok.
– És ezúttal miről? – Nem volt könnyű komor arcot vágni, amikor legszívesebben felkacagott volna.
– Az örökségemről. Nathan és te hajlandók lettetek volna befektetni Sara királytól kapott
vagyonát az üzletbe. Ezért azt kérem… nem, követelem, hogy az én örökségemből fordítsatok
a vállalkozásra pontosan annyit, amennyit Sara adott volna. Ez így tisztességes, Colin.
– Alesandra…
– Nem szeretem, ha semmibe vesznek, férjuram.
– Semmibe vesznek? Ez nevetséges! Hogy juthatott ekkora ostobaság az eszedbe?
– Nagyon álmos vagyok már. Gondolkodj el a kérésem jogosságáról, holnap mondd el,
hogy döntöttél. Jó éjt, Colin.
Kérés? A férfi majdnem gúnyosan felhorkant. Talán követelés. Nyilvánvaló volt, hogy
asszonya már mindent eldöntött magában, és túl makacs ahhoz, hogy meggondolja magát. A
hangjából ítélve, Alesandra megbántva érezte magát, és komolyan gondolta, amikor arról beszélt, hogy szerinte semmibe vették.
– Gondolkodni fogok rajta – ígérte.

Az asszony ezt már nem hallotta, mert mélyen aludt. Colin elfújta a gyertyákat, közelebb
húzta magához hitvesét, és egy perc múlva ő is álomba merült.
A ház azonban még nem csendesedett el éjszakára. Flannaghan a földszinten az utolsó simításokat végezte. Aznap azzal bízta meg Megant, hogy törölje le a port a szalonban. Most pedig ellenőrizte húga munkáját, és eltüntette azokat a foltokat, amelyeket a lány nem vett észre.
Flannaghan aggályoskodó és tökéletességre törekvő ember lévén mindaddig felügyelni
óhajtotta húgai munkáját, amíg azok bele nem tanulnak a tennivalókba.
Éjjel egy is elmúlt, mire végzett a szalonnal, és elfújta az utolsó gyertyát is. Épp kilépett az
előszobába, amikor kopogtak a bejárati ajtón. A késői órára való tekintettel Flannaghan nem
nyitott azonnal ajtót, hanem kikukucskált a kisablakon. Csak miután felismerte gazdája barátját, húzta el a reteszt.
Morgan Atkins rontott be.
– Tudom, hogy késő van – hadarta, mielőtt Flannaghan egy szót is szólhatott volna –, de ez
most élet-halál kérdése. Azonnal beszélnem kell Colinnal. Sir Richards is mindjárt itt lesz.
– De az úr már lefeküdt – dadogta a komornyik.
– Akkor ébressze fel! – csattant fel Morgan, majd halkabb hangon hozzátette: – Válsághelyzet állt elő. Tudni akarja majd, mi történt. Gyorsan, ember! Sir Richards bármelyik pillanatban itt lehet.
Flannaghan nem vitatkozott a gróffal. Megfordult, hogy felsiessen a lépcsőn. Morgan követte. A komornyik feltételezte, hogy a gróf a dolgozószobában óhajt várni. Félig hátrafordult,
hogy megkérje, foglaljon addig helyet, de ekkor éles fájdalom hasított belé. A földre roskadt.
Nem volt ideje felkiáltani, hogy figyelmeztesse gazdáját, sem ereje, hogy harcoljon. A második ütéstől elvesztette az eszméletét. Morgan megragadta a hónaljánál fogva, nehogy a
lezuhanó ember zaja felébressze a ház urát, és az alélt fiút a korlátnak döntötte.
Egy hosszú percig némán figyelte a komornyikot, majd miután meggyőződött róla, hogy
nem csupán megijesztette, hanem valóban elájult, elégedetten elfordult, hogy nekilásson a fő
feladatnak, amiért jött.
Halkan felosont a lépcsőn. Egyik zsebében kés lapult, melyet Alesandrának szánt, a másikban egy pisztoly, amellyel Colint szándékozott megölni.
Mohó vágya még nem tette óvatlanná. Fejében újra meg újra lejátszotta a tervét, hogy megbizonyosodjon, nincs benne hiba.
Most örült csak igazán, hogy ellent tudott állni a sürgetésnek, és nem ölte meg az asszonyt
korábban. Pedig akarta… de még mennyire, hogy akarta, de nem adta meg magát az ösztöneinek. Még a biztosítást is megkötötte a Morton és Fiainál, természetesen Colin nevére, hogy a
férj legyen az egyetlen, akinek haszna származik az asszony halálából. Ó, igen, nagyon okosan járt el. A hercegnő azóta izgatta a fantáziáját, mióta csak megismerte. Vajon elsöprőbb
lesz az élmény, ha egy koronás főt öl meg?
Az izgatott vágyakozás mosolyt csalt az ajkára. Csak néhány perc, és megkapja a választ.
Tudta, melyik Alesandra szobája. Ez az érdekes tény még az első látogatásakor a tudomására jutott. Épp a könyvtárba tartott, amikor találkozott Alesandrával, és hallotta, amint megjegyzi, hogy szüksége van valamire a szobájából, aztán figyelte, hogyan siet végig a folyosón,
elmegy az első ajtó mellett, és bemegy a másodikon. Ó, ő nagyon okos, ezért ezt az
információt is elraktározta, hátha a későbbiekben hasznát veszi.
Alesandrát akarta először megölni. Biztos van egy összekötő ajtó a két hálószoba között, és
ha mégsem, a folyosóról nyíló ajtó is megteszi. Hallani akarta az asszony halálsikolyát, majd
látni, hogyan siet Colin szeretett felesége megmentésére. Megvárja, míg ellenfele felfogja a
látványt, Alesandra vértől borított testét, és miután alaposan kiélvezte a férj tehetetlenségét és
borzalmát, golyót röpít a szívébe.
Colin megérdemelné, hogy lassú, kínos halált haljon, de Morgan nem mert ekkora kockázatot vállalni. Colin veszélyes ember, ezért gyorsan fogja megölni. De egész életében kincsként

fogja őrizni az arcának látványát, amint rájön, hogy felesége meghalt. És ennyi elég is lesz,
döntötte el, amint halkan előreosont a folyosón. Elment a dolgozószoba mellett, majd az első
hálószobát is maga mögött hagyta – halkan, mint egy kisegér –, és végül odaért az ajtó elé,
amin Alesandrát látta bemenni.
Készen áll… higgadt és… legyőzhetetlen! Mégis várt még, kéjesen ízlelgetni akarta a várakozás minden pillanatát, amely végén ott várja a jutalom. Hosszú percekig hallgatta a csendet… várt… hagyta, hogy láz eluralkodjon rajta, felégesse, megerősítse.
Mindketten megérdemlik a halált! Alesandra természetesen azért, mert nő, Colin pedig azért, mert tönkretette a karrierjét. Richards többé nem bízik benne, és Colin hibája, hogy kudarcot vallott. Ha Colin vállalta volna a megbízatást, és vele megy, nem adta volna meg magát a
benne égő láznak, amelynek lángja magasra csapott, amint megpillantotta a francia ügynök
húgát. Akkor nem arra gondolt volna, milyen selymes a bőre, vagy milyen ártatlan a tekintete.
Akkor képes lett volna úrrá lenni a vágyon, hogy megérintse… késsel a kezében. De Colin
nem tartott vele, és őt elhagyta a szerencséje. A lány fivére korábban tért vissza a tervezettnél,
és rajtakapta, amint kését újra meg újra megmártja az ártatlan testben… saját párzási ritmusát
követve, mely hatalmas gyönyört nyújtott neki. A sikolyok – az elengedhetetlen, izgalmas és
pezsdítő sikolyok, melyek a szenvedélyt táplálják – csalták oda a franciát, de ha Colin ott van
vele, akkor most a fivér és a húg is élne még, mert akkor képes lett volna uralkodni magán…
igen, igen, képes lett volna, és… jóságos isten, annyira édes volt…
A lány teste olyan volt, mint a puha vaj, amint feltárulkozott az acél erekciójának, és Morgan tudta, hogy Alesandra teste ugyanilyen puha lesz. A vére forró és ragacsos, amint a kezére ömlik, annyira forró és ragacsos, mint…
Nem mert tovább várni. Miután Richards közölte vele, hogy Colinnal együtt arra a következtetésre jutott, hogy Morgan nem alkalmas a titkosszolgálati munkára, csalódottságot színlelt, de belül forrt a dühtől. Hogy merik ezek azt hinni, hogy ő bármiben is kevesebb lenne,
mint ők? Hogy merészelik?
Akkor és ott eldöntötte, mind a kettőt megöli. Nagyon ravasz tervet eszelt ki. Természetesen
mindkét férfi tragikus balesetben hunyt volna el, ám aznap délután – miután Catherine elárulta, hogy Alesandra megpróbálta lebeszélni a kocsikázásról – kénytelen volt megváltoztatni a
terveit.
Az az ostoba liba mindent kifecsegett. Morgan most már tudta, hogy őt is gyanúsítják. Persze semmi olyan bizonyítékuk nincs, amely összekapcsolná az áldozatok akármelyikével…
nem igaz? Nincs bizony, ezért helytelen lenne úgy gondolni magára, mint áldozat. Túlságosan
okos és ravasz… nem szabad kételkednie magában.
Ezzel együtt nyomban megváltoztatta a terveit. Minden apró részletet kidolgozott. Először
Alesandrát öli meg puszta élvezetből, aztán Colint, kifelé menet pedig tesz róla, hogy a komornyik ne térjen magához többé.
Senki sem lesz képes rábizonyítani, hogy ő tette. Tökéletes alibije van. Egy Lorraine nevű
szukával tölti az éjszakát, és a nő mindenkinek azt fogja mondani, hogy egy percre sem kelt ki
az ágyból. Hatalmas adag altatót kevert a szajha italába, és miután a nő elaludt, Morgan kimászott az ablakon. Mire a nő felébred, ő már megint ott lesz mellette.
Ó, igen, mindenre gondolt! Megengedte magának, hogy elégedetten elmosolyodjon. Előhúzta zsebéből a tőrt, és az ajtógomb felé nyúlt.
Colin meghallotta a kinyíló ajtó halk nyikordulását. Már amúgy is ébren volt, és épp arra készült, hogy kijárja a lábából a fájdalmat, amikor a fojtott hang felkeltette a figyelmét.
Nem vesztegette az idejét, hogy újabb zajra várjon. Ösztönei veszélyt jeleztek… mit jeleztek? Valósággal ordítottak. Valaki van Alesandra szobájában, és tudta, hogy a személyzet
nem lehet. Egyikük sem merészelne engedély nélkül belépni a hálószobába.

Colin a villámnál is sebesebben mozdult, de így sem ütött zajt. Az éjjeliszekrény fiókjából
kivette az ott tartott töltött pisztolyt, aztán a feleségéhez fordult. Egyik kezét a szájára tette, de
közben tekintete a két szobát összekötő ajtóra tapadt, és a pisztolyt is célra tartotta.
Alesandra nyomban felriadt. Az ablakon beszűrődő hold fényénél elég jól látta férje arcát.
Ijesztő volt. Elméje nyomban kitisztult. Valami nagy baj van. Colin végre elvette a kezét a
szájáról, és intett neki, hogy menjen a szoba másik végébe, de közben egyszer sem nézett rá.
Továbbra is Alesandra hálószobájának ajtaját figyelte.
Alesandra előtte akart átmenni, de Colin nem engedte. Megfogta a karját, és gyengéden maga mögé tolta. Ő maga is követte a szoba távolabbi végébe, mindvégig háttal neki, aztán betuszkolta a fal és a szekrény közti kis helyre, és eléállt, hogy testével védelmezze.
Alesandrának fogalma sem volt, meddig álltak ott. A valóságban legfeljebb néhány perc lehetett, de neki egy örökkévalóságnak tűnt.
Aztán az ajtó lassan kinyílt, és a szőnyegre árnyék esett. A betolakodó nem lopakodott
többé, ördögi sebességgel és elszántsággal rontott be. A mély torokhangtól Alesandra hátán
végigfutott a hideg. Szorosan lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett.
Morgan magasra tartott kezében kés csillogott, másik kezében a pisztolyt szorongatta. Mivel
rohant, már majdnem az ágyhoz ért, mire tudatosult benne, hogy senki sem fekszik benne.
Vérfagyasztó, állati hangon elbődült, mint egy ragadozó, melyet megfosztottak a
zsákmányától. Morgan tudta, mielőtt megfordult volna, hogy Colin ott van, és rá vár. Tudta,
kétsége sem volt, hogy csak egyetlen másodperce van, hogy mentse az életét, de ő annyira
okos, annyival magasabbrendű… biztosra vette, elég lesz az egy másodperc.
Végül is… ő legyőzhetetlen! Gyors mozdulattal megpördült, lövésre kész pisztollyal, ujja a
ravaszon…
Azon nyomban meghalt. Colin golyója átfúrta a homlokát. Morgan tágra nyílt szemmel roskadt a földre, keze még mindig görcsösen markolta a fegyvert.
– Ne mozdulj, Alesandra! – parancsolt rá feleségére Colin feszült hangon. Az asszony
bólintott, majd rájött, hogy férje a hátát fordítja felé, így a biccentést sem láthatta. Olyan szorosan összekulcsolta a kezét, hogy sajogni kezdett. Kényszerítette magát, hogy ellazítsa az ujjait.
– Csak óvatosan, Colin – suttogta olyan halkan, hogy a férje valószínűleg nem is hallotta.
A férfi a holttesthez lépett, kirúgta a kezéből a pisztolyt, majd féltérdre ereszkedett, hogy
megbizonyosodjon róla, Morgan valóban meghalt.
Hangosan felsóhajtott. Szíve a torkában dobogott.
– Te nyomorult fattyú! – morogta, és felállt. Alesandrához fordult, és felé nyújtotta a kezét.
Az asszony kilépett a szekrény takarásából, és lassan férjéhez sétált, tekintetét mindvégig
Morgan Atkinsonon tartva. Colin átkarolta, magához ölelte, és úgy tartotta, hogy eltakarja előle Morgan holttestét.
– Ne nézz rá, Alesandra!
– Meghalt?
– Igen.
– Szándékosan ölted meg?
– A fenébe, persze!
Alesandra férjéhez simult. Colin érezte, hogy remeg.
– Már vége, édesem. Soha többé nem árthat senkinek.
– Biztos vagy benne, hogy halott? – aggodalmaskodott az asszony.
– Igen, biztos vagyok – felelte a férfi, hangjában még mindig remegett a harag.
– Miért vagy ilyen dühös?
Colin mély levegőt vett, hátha az segít megnyugodni.
– Ez csak az utóhatás – felelte aztán. – A gazembernek nagy tervei voltak, Alesandra. Ha
ma éjjel a szobádban alszol…

Nem tudta folytatni. A gondolat, hogy mi történhetett volna, túlságosan rémisztő volt.
Alesandra kézen fogta férjét, és az ágyhoz vezette, majd gyengéd erőszakkal lenyomta rá.
– De nem történt semmi, hála a kiváló ösztöneidnek. Hallottad, hogy a másik szobában van,
ugye?
Hangja nem volt több megnyugtató suttogásnál. Colin önkéntelenül is megcsóválta a fejét.
A felesége őt nyugtatgatja… és a fenébe, szüksége is van rá.
– Vedd fel a köntösöd, szerelmem! Nem szeretném, ha megfáznál. Jól vagy? – kérdezte, és
az ölébe húzta.
– Igen. És te?
– Alesandra, ha bármi történt volna veled, fogalmam sincs, mit tettem volna. Nem tudok élni nélküled.
– Én is szeretlek, Colin.
Az asszony vallomása végre megnyugtatta a férfit. Elégedetten felmorrant, majd kiemelte
hitvesét az öléből, és maga mellé ültette az ágyra, aztán újabb mély levegőt véve felállt.
– Felkeltem Flannaghant, és átküldöm Richardshoz. Addig maradj itt…
Nem fejezhette be a parancsot, mert Alesandra is talpra ugrott.
– Veled megyek. Nem akarok itt maradni… vele.
– Rendben van, szerelmem.
Colin átkarolta a feleségét, és az ajtó felé indult vele. Érezte, hogy az asszonyt ismét elfogja
a remegés, de nem akarta, hogy a félelem megint úrrá legyen rajta.
– Nem azt mondtad véletlenül, hogy ez a Morgan igazi szívtipró?
– Én? Dehogyis mondtam ilyesmit – háborgott Alesandra. – Catherine habarodott bele. Én
sohasem tartottam jóképűnek.
Colin nem mondott ellent neki. Úgy vélte, nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy emlékeztesse az asszonyt, hogy még a lehetséges vőlegények listájára is felírta Morgant. Csak még
jobban felzaklatná. Az előbbi megjegyzést is csak azért tette, hogy elvonja Alesandra figyelmét a holttestről, míg kiérnek a szobából. A csel sikerült. Hitvese oda sem pillantott Morganre, mivel teljesen lefoglalta, hogy haragos pillantásokat vessen a férjére. Arcába is visszatért a
szín.
– Attól a pillanattól gyanakodtam Morganre, hogy megismertem – jelentette ki. – Na jó,
majdnem attól a pillanattól – javította ki magát, amikor férje hitetlenkedve rábámult.
Colin nem vitatkozott vele. Már kiértek a folyosóra, amikor észrevette, hogy nincs rajta ruha. Visszasietett a szobába, gyorsan magára húzott egy nadrágot, Morgan testére pedig
pokrócot dobott. Nem akarta, hogy Alesandrának még egyszer a gazember arcába kelljen néznie. Ami azt illeti, ő sem szívesen nézett rá.
Flannaghan nem volt a szobájában. A lépcső alján találtak rá. Alesandrát sokkal jobban felzaklatták a komornyikkal történtek, mint Morgan halála. Könnyek közt szorongatta a fiú kezét, míg Colin meg nem nyugtatta, hogy Flannaghan nem esett különösebb baja, csak elájult.
Egy órával később a ház megtelt látogatókkal. Colin az utcán leintett egy elhaladó bérkocsit, és a kocsist megbízta, hogy értesítse Sir Richardsot, Caine-t és Nathant. A három ember
alig öt perc eltéréssel érkezett meg.
Richards kikérdezte Flannaghant, aztán felküldte lefeküdni. Alesandra a pamlagon ült, két
oldalán Caine-nel és Nathannel. A két férfi egymással versengve próbálta megnyugtatni. Alesandra végtelenül kedvesnek találta az igyekezetüket, ezért némán tűrte Nathan ügyetlen és
fájdalmas paskolását, valamint Caine együtt érző megjegyzéseit, bár nem sok értelmük volt.
Colin lépett be a szalonba, és bosszúsan csóválta meg a fejét a trió láttán. Felesége szinte eltűnt a két hatalmas termetű férfi közt.
– Nathan, Alesandra nem kap levegőt. Mozdulj onnét! Te is, Caine.
– Csak vigasztalni próbáltunk a nehéz időkben – közölte a bátyja.
– Pontosan – helyeselt Nathan is.

– Minden bizonnyal szörnyen megijedt, hercegnő – szólalt meg Sir Richards az ajtóból,
majd a fiatalasszonyhoz sietett, és helyet foglalt vele szemben.
Az igazgató meglehetősen ziláltan festett. Látszott, hogy az ágyból rángatták ki a hírrel. Haja az égnek állt, és ingét is csak félig gyűrte be a nadrágjába. A csizmája sem illett egymáshoz. Mindkettő fekete volt ugyan, de csak az egyiken volt zsinórdísz.
– Természetesen, hogy megrémült – jelentette ki Caine, Nathan pedig ismét megpaskolta az
asszony térdét.
Alesandra a férjére nézett, és látta, hogy alig tudja visszafojtani a nevetést. Úgy vélte, mosolyog, de nem lehetett biztos benne, mert csak a szemét látta, arca többi részét eltakarta Caine
és Nathan széles válla.
– Menj onnan, Nathan! Szeretnék a feleségem mellé ülni.
Társa azonnal engedelmeskedett, de előtte még egyszer utoljára megpaskolta Alesandra lábát. Colin nyomban leült, és szorosan átkarolta hitvesét.
– Hogy ölted meg a gazembert? – érdeklődött Nathan.
Caine Alesandra felé intett, és megcsóválta a fejét. Az asszony nem látta a jelet, és mivel
úgy tűnt, senki nem felel a kérdésre, ő adta meg a választ.
– Egyetlen jól irányzott lövéssel a bal halántékába.
– Colin mindig is nagyon jól célzott – jegyezte meg elismerően Sir Richards.
– Meglepte, hogy Morgan a tettes, uram? – kérdezte Alesandra.
– Igen – bólintott az igazgató. – Sohasem gondoltam volna, hogy képes ilyen gaztettre.
Uram atyám, és én még megbízást adtam neki! Kudarcot vallott, és arra gondoltam, hogy nem
jók az ösztönei. Az ostobasága miatt meghalt egy testvérpár.
– Talán nem is ostobaság volt – jegyezte meg Colin. – Richards, azt mondtad, a húg véletlenül került a képbe, de én azon sem csodálkoznék, ha Morgan szándékosan ölte volna meg. Hiszen csak az ő jelentéséből ismerjük, hogy mi történt.
– Kiderítem az igazságot – hajolt előre az igazgató. – Istenemre, kiderítem! Kíváncsi vagyok, mi üthetett belé ma éjjel. Miért döntött hirtelen úgy, hogy vállalva a kockázatot,
megpróbálja elkapni Alesandrát? A többi nőt elcsalta valami elhagyatott helyre, de Alesandráért eljött ide. Talán csak túl merész lett.
– Valószínűleg Catherine az oka, hogy ekkora kockázatot vállalt – szólt közbe Caine. – A
húgunk minden bizonnyal elmondta neki, hogy Alesandra megpróbálta lebeszélni a
kocsikázásról. Catherine nagyon szeret fecsegni. Talán Morgan arra a következtetésre jutott,
hogy őt gyanúsítjuk.
Nathan a fejét csóválta.
– Tébolyult volt a fickó, nem is kérdés.
– Kétségtelen – értett vele egyet Colin. – Az az állati hang is ezt bizonyítja, amit kiadott
magából, amikor berontott a szobánkba.
– Rákapott a gyilkolás ízére – jegyezte meg Caine.
Alesandrát egész elborzasztotta a gondolat, hogy valaki örömet lelhet mások fájdalmában.
– Talán sohasem tudtuk volna meg az igazságot, ha ma éjjel nem támad rá Alesandrára –
mondta Nathan. – Neilt pedig felakasztották volna olyasmiért, amit el sem követett.
– És milyen a kapcsolat fűzte Morgant Lady Robertához? Viszonyuk volt, vagy csak véletlenszerűen választotta ki?
Erre senki sem tudott válaszolni. Sir Richards kezdett találgatni.
– Az közismert volt, hogy a vikomt és a felesége közt nem felhőtlen a viszony. Talán Morgan Roberta sebezhetőségét használta ki. Az asszony valószínűleg még hízelgőnek is találta a
titkos hódolótól érkező ajándékokat.
– Végül úgyis elkaptunk volna Morgant – mondta Caine. – Egyre jobban kifordult magából,
ezért előbb-utóbb hibát hibára halmozott volna.

– Catherine igazi szívtiprónak tartotta – jegyezte meg Nathan komor arccal, mire sógora
helybenhagyóan biccentett.
– Eegen – húzta el a szót Colin. – Morgan igazi szívtipró volt.

TIZENHATODIK FEJEZET
Három hónap telt el Morgan halála óta, de még mindig nem múlt el nap, hogy Alesandra ne
gondolt volna arra a rettenetes éjszakára. A főtisztelendő anya arra tanította, hogy imádkozzon a bűnös lelkekért, mert jóval nagyobb szükségük van rá, mint a szenteknek, de Alesandra
képtelen volt rávenni magát, hogy Morgan lelki üdvéért imádkozzon. Megpróbálta elfeledni
annak az éjszakának a borzalmait, ugyanakkor nem akart megfeledkezni Victoriáról. Minden
este elmondott egy imát barátnőjéért és Lady Robertáért is. Szerette volna azt hinni, hogy itt a
földön mindketten megjárták már a purgatóriumot, míg Morgan keze közt szenvedtek, és
most a Teremtőjükkel vannak a mennyben.
Nathan és Sara hazafelé készülődtek, a távoli szigeten lévő otthonukba. Caine meghívta Colint és Alesandrát, valamint a család többi tagját is egy búcsúvacsorára. Pompás ételeket szolgáltak fel, ám mire a második fogásra került sor, Jade arca zöldes színben játszott. Aztán az
asszony hirtelen felpattant, és kirohant az ebédlőből. Caine a legkisebb együttérzést sem mutatta hitvese iránt, sőt elvigyorodott.
Mivel Alesandra nem ilyen érzéketlennek ismerte meg sógorát, rá is kérdezett, miért nem
aggódik felesége egészségéért. Caine mosolya erre még szélesebb lett, szinte fülig ért a szája.
Aztán elmagyarázta Alesandrának, hogy Jade ismét gyermeket vár, de bár boldogsággal tölti
el az anyaság ténye, nagyon nem szereti, ha férje körülugrálja a szokásos reggeli és esti rosszullétei alatt.
Erre persze nem győztek gratulálni a büszke apának. A vállát veregették, pohárköszöntőket
mondtak. Végül Nathan és Colin hitvesükkel együtt átvonultak a szalonba. Sarát Sterns az
emeletre szólította, mondván, hogy egy türelmetlen, éhes kis száj várja, hogy megetessék.
Alesandra a férje mellett ült, és figyelmesen hallgatta a beszélgetést, amely természetesen
az üzletről szólt. Nathan tudni szerette volna, honnan származik a bankszámlájukon feltűnt
hatalmas összeg. Colint meglepte társa ingerültsége, Alesandra viszont tudta, Nathan azt hiszi, társa ismét Sir Richardsnak dolgozik.
Colin ekkor mindent elmondott Alesandra örökségéről és érzéseiről, azt is, hogy mellőzöttnek érezte magát, amiért Nathan és ő hajlandók lettek volna Sara pénzét használni, de visszautasították az övét.
– Az összeg pontosan akkora, amekkorát Sara kapott volna, ha pénzéhes uralkodónk nem
dönt úgy, hogy az egészet megtartja magának – mondta Colin.
Nathan a fejét csóválta.
– Alesandra, éppen elég lett volna a Joannának adott gyönyörű ajándék – érvelt, és a
kandallópárkány közepén álló, aranyból készült makett felé intett, mely kedvenc hajóját, a
Smaragdot ábrázolta.
Colin is a makettre nézett, és elmosolyodott azon, hogy barátja pont oda tette.
– Tényleg csodaszép, nem igaz?
– Hiába csorgatod a nyálad utána – vigyorodott el Nathan. – Hazavisszük magunkkal.
– Örülök, hogy tetszik – mondta Alesandra, majd férjéhez fordult, hogy felajánlja, neki is
készíttet egy másik makettet, de Nathan megzavarta, amikor kijelentette, most egyiküknek
sincs szüksége Alesandra pénzére, mert rendeződött az anyagi helyzetük.
– Inkább az új házra költse, amit Colin vett – javasolta.
A fiatalasszony a fejét rázta.

– A férjem szép kis summát kapott a harmincnapos biztosítás lejártakor, a kastélyon pedig
igen kevés felújítani való van. Bárcsak meg tudná nézni, mielőtt elmennek! Alig egy utcányira van a mostani bérleménytől, és annyira nagy és tágas…
Colin erre már levette a tekintetét a hajómakettről, és feleségére nézett.
– Az nem kastély, drágám.
– Dehogynem. A mi otthonunk, Colin, tehát a mi kastélyunk.2
Colin nem tudta hibáztatni a kissé zavaros logikájú érvelésért.
– Akkor már két kastélyom is van – nevetett fel. – És egy hercegnőm.
Kényelmesen kinyújtotta hosszú lábát, és átkarolta hitvesét. Nathan szeretett volna tovább
vitatkozni a pénzről, de hamarosan rájött, hogy feleslegesen töri magát: Alesandra hajthatatlan ebben a kérdésben. Végül belátta vereségét.
– A francba! – morogta.
– Most meg mi bajod van? – kérdezte Colin.
– Ha előbb tudtam volna a feleséged pénzéről, sohasem javasoltam volna, hogy adjuk el a
részvényeket. Talán visszavásárolhatnánk.
– Dreyson nem mondja el, kihez kerültek – csóválta a fejét Colin. – Azt állítja, azzal eljátszaná az ügyfele bizalmát.
Alesandra igyekezett csillapítani Nathan indulatait.
– Dreyson végtelenül tisztességes ember. Az apám sohasem üzletelt volna vele, ha nem bízott volna meg benne száz százalékosan. Én pedig az apám lánya vagyok, Nathan, ezért követem a példáját, és tökéletesen megbízom a becsületességében. Minden vagyonomat hajlandó
vagyok feltenni arra, hogy Dreyson sohasem szegné meg a belévetett bizalmat. Legjobb lesz,
ha máris feladja.
– Márpedig Colinnal együtt jogunk van tudni, ki az új tulajdonos – vitatkozott a férfi.
Colin lehunyt szemmel, ásítozva hallgatta a beszélgetést, ám felesége egyik megjegyzése
felkeltette a figyelmét. Az apja lánya. Colin erre kinyitotta a szemét, és ismét a hajó felé pillantott. Eszébe jutott az apja kandallópárkányán álló miniatűr kastély… és a csel, amelyhez
Alesandra apja folyamodott.
És hirtelen teljes bizonyossággal tudta. Igen, Alesandra tényleg az apja lánya. A részvények
ott vannak elrejtve a hajó belsejében. Colint meglepte a felismerés, és ez jól látszódott az arcán, amikor felesége felé fordult.
– Valami baj van, Colin?
– Ugye nem hazudnál nekem soha, édesem?
– Természetesen nem.
– Hogy csináltad?
– Mit?
– Nem te vetted meg a részvényeket. Megkérdeztem Dreysont, és ő mondta, hogy nem te
vagy a tulajdonos. Ráadásul te is azt állítod, hogy nem te vagy.
– Mert nem is én vagyok. De az ég szerelmére…
Alesandra elhallgatott, amikor Colin a hajóra mutatott. Azonnal tudta, hogy férje rájött az
igazságra.
Alesandra már a hatodik hónapban járt, és napról napra nehézkesebb lett, de ha kellett, tudott gyorsan is mozogni. Fürgén felállt, és az ajtó felé indult.
– Azt hiszem, megnézem, mit csinál Sara. Szeretném egy kicsit kényeztetni a kis Joannát.
Neki van a legelragadóbb mosolya a világon.
– Gyere vissza!
– Inkább nem mennék, Colin.
– Beszélni akarok veled. Most rögtön!
– Colin, nem kellene felizgatnod a feleségedet. Hiszen állapotos, az ég szerelmére!
2

Az én házam, az én váram angol mondás kissé kitekert változata.

– Nézz rá, Nathan! Úgy látod, hogy zaklatott? Szerintem inkább bűntudta rí le róla.
Alesandra nem is titkolta, milyen bosszús férjére, miközben visszasétált a pamlaghoz. Nathan rákacsintott.
Alesandra megállt férje előtt, és haragos pillantást vetett rá.
– Jobb lenne, ha visszafognád az indulataid, Colin. Ha dühöngsz, az rossz hatással lehet a
gyermekünkre.
– De nem vagy zaklatott, ugye, édesem?
– Nem.
A férfi erre megpaskolta maga mellett a helyet, mire Alesandra leült mellé, majd gondosan
lesimította a szoknyáját.
A padlót bámulta… a férje meg őt.
– A hajó belsejében vannak, igaz?
– Mi van a hajó belsejében? – kérdezte Nathan.
– A részvények – felelte Colin. – Alesandra, kérdeztem valamit. Válaszolj, kérlek!
– Igen, a hajó belsejében vannak – pirult el a fiatalasszony.
Colin hatalmas megkönnyebbülést érzett. Annyira örült, hogy a részvények nem kerültek
idegen kézbe, hogy legszívesebben felkacagott volna.
– Hogy csináltad?
– Mit?
– Az én nevemre írattad őket? Látod, ezt eszembe sem jutott megkérdezni Dreysontól.
Szóval, az enyémek a részvények?
– Nem.
– Akkor Nathan nevén vannak?
– Nem.
Colin várta, hogy az asszony elmondja, ki a tulajdonos, de az makacsul hallgatott. Nathanen
látszott, hogy mennyire megzavarta a dolog.
– Alesandra, csak beszélni szeretnék a tulajdonossal. Ki akarom deríteni, megengedi-e,
hogy visszavásároljuk a részvényeket. Ígérem, nem fogom megfélemlíteni.
– A tulajdonos nem tud önnel beszélni, Nathan, és biztosíthatom, hogy jogilag teljesen lehetetlen a visszavásárlás. Egyelőre legalábbis – tette hozzá, majd a férjéhez fordult. – Elismerem, egy kicsit beleavatkoztam a dolgotokba, de szeretnélek emlékeztetni rá, hogy csakis a te
makacsságod miatt történt. Mivel semmiképpen nem akartad elfogadni az örökségemet, kénytelen voltam cselhez folyamodni.
– Ahogy az apád is.
– Igen, ahogy az apám is. Ő nem haragudna rám. Ugye, te sem haragszol?
Colin nem tudta nem észrevenni, hogy hitvesét szemmel láthatóan nem aggasztja különösebben a lehetőség, hogy ő haragszik rá. Sugárzó mosollyal nézett rá, amitől Colinnak elakadt
a lélegzete. Az biztos, hogy ez a nő egy napon még az őrületbe kergeti, de most elképzelni
sem tudott ennél csodálatosabb dolgot. Hozzáhajolt, és homlokon csókolta.
– Menj, köszönj el Sarától! Aztán hazamegyünk a kastélyunkba. Úgy érzem, a lábamnak
szüksége van a kényeztetésedre.
– Colin, ez az első alkalom, hogy a lábadról hallak beszélni – csodálkozott Nathan.
– Már nem olyan kényes a témára, mint régen – világosította fel Alesandra. – Végül is, a fájdalomnak köszönhetjük, hogy életben maradtunk. Ha nem ébreszti fel a kín, talán nem hallja
meg Morgan neszezését. A főtisztelendő anya mindig azt mondogatta, hogy mindennek megvan a maga oka. Az a cápa biztos azért harapott ki a lábadból egy darabot, hogy megmenthess
engem és a fiunkat.
– Ezek szerint fiam lesz? – kérdezte Colin, és jót mosolygott felesége tárgyilagos modorán.
– Ó igen, egészen biztos vagyok benne.
Colin az égnek emelte a tekintetét.

– Talán már nevet is választottál neki?
Alesandra szemében huncut szikra csillant.
– Delfinnek vagy Sárkánynak fogjuk nevezni. Mindkettő nagyon találó név. Végül is, az apja fia, nem? – kérdezte, és méltóságteljesen kifelé indult a szalonból. Férje harsány nevetése
követte. Alesandra megpaskolta a hasát. – Amikor mosolyogsz és kedves vagy velem, te leszel az én delfinem. Amikor pedig dühöngsz majd, mert nem a te akaratod teljesül, sárkánnyá
változol. Az én sárkányommá, akit tiszta szívemből szeretek – suttogta maga elé.
– Mit suttog a bajsza alatt? – kérdezte Nathan.
Mindkét férfi Alesandrát nézte, amint az elindul a lépcsőn felfelé.
– A fiamhoz beszél – vallotta be Colin. – Úgy tűnik, azt hiszi, a gyerek hallja őt odabent.
Nathan erre jót nevetett. Még sohasem hallott ekkora ostobaságot.
Colin felállt, és a kandallóhoz sétált. Megtalálta az ötletesen csapóajtónak álcázott reteszt a
hajó oldalán, és kinyitotta. A részvények valóban ott voltak összegöngyölve, és egy rózsaszín
szalaggal átkötve.
Nathan figyelte, amint társa kihúzza a papírokat, kigöngyöli őket, és elolvassa a tulajdonos
nevét, aztán harsányan felkacag. Nathan talpra ugrott. Majd megölte a kíváncsiság.
– Kié lett, Colin? Áruld el a nevét, és majd én beszélek vele!
– Alesandra már mondta, hogy nem tudsz a tulajdonossal beszélni, és igaza volt. Várnod
kell, barátom.
– Mégis mennyit? – akarta tudni Nathan, mire Colin átnyújtotta neki a papírokat.
– Amíg a lányod meg nem tanul beszélni. Az összes részvényen Joanna neve áll, és egyikünk sem tudja tőle visszavásárolni. Mi ketten csak a részvények kezelőjeként vagyunk feltüntetve.
– De honnan tudta? – csodálkozott Nathan. – A részvényeket még azelőtt áruba bocsátottuk,
hogy Alesandra találkozott volna Sarával vagy Joannával.
– Te írtad meg a lányod nevét a leveledben – emlékeztette barátját Colin.
Nathan lassan leült. Mosoly derítette fel az arcát. A vállalat most már biztonságban van.
Kívülállók nem tehetik rá a kezüket.
– Hová mész, Colin? – szólt a társa után, amikor az kifelé indult a szobából.
– Haza a kastélyomba – jött a válasz. – A hercegnőmmel.
Elindult az emeletre a feleségéért. Nevetés hangjait hallotta, és átjárta az öröm.
A hercegnő megszelídítette a sárkányt.
De mégis a sárkány került ki győztesen a harcból, mert elnyerte a hercegnő szívét.
És nem is kellett több a boldogsághoz.

Kiadó: GABO KÖNYVKIADÓ ÉS KERESK.KFT.
Sorozat: A KORONA KÉMEI
Oldalak száma: 402
ISBN: 9789636893798
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2010
Fordító: TÓTH GIZELLA