You are on page 1of 124

NNCL883-41Cv1.

Hyrum Smith

A sikeres időgazdálkodás és életvitel 10


természettörvénye
A fordítás alapjául szolgáló eredeti kiadás:
Hyrum W. Smith: The 10 Natural Laws of Successful Time and Life Management, Warner Books, 1994
Második, átszerkesztett kiadás
Fordította: Doubravszky Sándor
ISBN 963 9071 40 4
Copyright O 1994 by Hyrum Smith
This edition published by arrangement with Warner Books, Inc., New York
All rights reserved
Hungarian translation 1996 Doubravszky Sándor
Kiadja: Bagolyvár Könyvkiadó
Felelős kiadó: a Bagolyvár Kft. igazgatója Budapest

Köszönetnyilvánítás
A tanításnak és a kommunikációnak nincs egyetlen olyan eredménye sem, amely csupán egyetlen ember teljesítménye lenne. E természettörvény
alóla könyvem sem kivétel. Az évek során sokan alakították a tartalmát, mint ahogyan befolyásolták a gondolkozásomat és az életemet is. Ezért már
itt az elején ki kell fejeznem nekik őszinte és szívből jövő hálámat.
Richard I. WinwooJ, a Franklin Quest Co. egyik alapítója külön említést érdemel. Dick és én régóta együtt vagyunk, és nem hiszem, hogy van még
valaki ezen a Földön, aki közelebb állna hozzám, mint ő. Nehéz szavakba öntenem az iránta érzett tiszteletemet és szeretetemet. Befolyása nélkül,
amelyet életemre és rám gyakorolt, sem a cégünk, sem ez a könyv nem létezne.
Őszinte elismerésemet fejezem ki Lynn Robbinsnak, Dennis Webbnek, Bob Bennettnek és Greg Fullertonnak, a Franklin Quest alapító tagjainak azért
a hatásén, melyet életemre tettek, és a közös sikerünkben való közreműködésükért. Arlen B. Crouch, Jay L. Atwood és Val John Christensen a
Franklin Quest Co. igazgatótanácsának tagjaiként jelentősen hozzájárultak annak az elismerésnek a kivívásához, amit ma az amerikai üzleti életben
élvezünk.
Meg kell említenem még Marion D. Hankst, a mélyen érző embert, a hatásos kommunikátort, aki sok éven át nagyon fontos szerepet játszott
életemben. Nagy hatású mentoromként alakította a gondolkozásomat, értékrendemet és azt a képességemet, hogy elképzeléseimet másokkal is
meg tudjam osztani. Ezúton fejezem ki iránta érzett őszinte szeretetemet és nagyrabecsülésemet.
Hálás köszönetemet fejezem ki Jerry Pulsiphernek, aki közreműködött könyvem megírásában, és Kurt Hanksszal együtt segített kialakítani a
Valóságmodellt és egy sor más koncepciót, melyekről rendszeresen beszélünk a Franklin-szemináriumokon. Jerry segített, hogy a fogalmakat és
gondolatokat, amelyek oly erősen éltek bennem, írásba foglaljam. Kollégaként és fogékony rezonátorként ösztönzést kaptam tőle, amiért szívből jövő
köszönetet mondok. Jerry nélkül ez a könyv szó szerint nem született volna meg.
Megkülönböztetett köszönetet mondok feleségemnek, Gailnek és gyermekeimnek-Glennának, Stacie-nek, Sharwannak, Josephnek, Rebeccának és
Jacobnak -,akik mindig ott álltak mellettem, akiknek támogatásából erőt és bátorítást merítettem az elmúlt huszonöt év során. Gail maga volt a szikla,
akire támaszkodhattam életünk anyagilag nehezebb éveiben és a Franklin Quest Co. szárnypróbálgatásának kezdeti időszakában. Ha ő nincs, nem
kérdéses: semmi sem valósulhatott volna meg az álmaimból. Köszönetet mondok Gailnek és a hat csodálatos gyermekemnek, akikre mindig
szeretettel gondolok.
Egy könyv, mint ez is, csak sok ember együttes erőfeszítéséből születhet meg. Olyanok munkájának eredményeként, akik segítettek tisztázni az egyén
személyes fejlődését befolyásoló törvényeket és elveket. Közülük nagyon sokan befolyásolták az én gondolkozásomat is. Néhányukat szerencsém
volt személyesen ismerni, mások írásaikon és szavaikon keresztül hatottak rám. Sokukra hivatkozom a szövegben, de külön elismerésemet
szeretném kifejezni Alan Lakiennek, Alec R. MacKenzie-nek, Charles R. Hobósnak és James W. Newmannek. Világos okfejtésük mérhetetlenül
megkönnyítette a feladatomat.
Köszönetemet fejezem ki mindazoknak, akik éveken át bátorítottak, hogy vessem papírra a gondolataimat. Különösen kiemelném Ken Sheltont, aki
segített kialakítani a könyv szerkezetét, segített kiadót találni, és állandóan ösztökélt és biztatott, hogy dolgozzam a könyvön, és tegyem le a kész írást.
Sokan segítettek a végleges kézirat kialakításában. Roger Terry értékes közreműködésével született meg az első vázlat, és Joann Davistől, a Warner
Books főszerkesztőjétől komoly segítséget kaptam, hogyan hozzam azt végleges formára. Köszönetemet fejezem ki Carol Force-nak, személyi
titkáromnak a Franklin Questnél, aki segített, hogy szervezetien menjenek a dolgok.
Még sok mindenkit szeretnék megemlíteni a Franklin Quest Co.tól, akiknek szerepe volt abban, hogy könyvem megszülessen, de hely híján név szerint
nem említve őket, az egész Franklin Quest teamnek elismerésemet fejezem ki azért, hogy segítségünkre voltak a sikerhez vezető utunkon. Úgy érzem,
még csak a kezdeteinél tartunk mindannak, amire képesek vagyunk, és tudom, hogy még sok nagyszerű dolgot fogunk véghezvinni. Olyanokat, amik
megváltoztatják az emberek életét.
Hyrum W. Smith St. George, Utah 1993 márciusa

Tartalomjegyzék

Mit nyújt ez a könyv?


Mik azok a természettörvények?

1. RÉSZ HOGYAN GAZDÁLKODJ AZ IDŐDDEL?


ELSŐ TÖRVÉNY
A jobb időgazdálkodás életed irányítását jelenti

MÁSODIK TÖRVÉNY
Sikered és beteljesülésed alapját legfontosabb értékeid képezik

HARMADIK TÖRVÉNY
Ha tevékenységedet legfontosabb értékeid vezérlik, békében fogsz élni önmagaddal

NEGYEDIK TÖRVÉNY
Fontos célokat csak úgy érhetsz el, ha kilépsz a komfortzónádból

ÖTÖDIK TÖRVÉNY
A rendszeres napi tervezés megsokszorozza időfelhasználásod eredményességét és
elősegíti erőforrásaid koncentrálását

2. RÉSZ HOGYAN IRÁNYITSD ÉLETEDET?

HATODIK TÖRVÉNY
Magatartásod azon nézeteid tükre, melyekben őszintén és mélyen hiszel

HETEDIK TÖRVÉNY
Szükségleteidet akkor tudod kielégíteni, ha vágyaid összhangban vannak a realitásokkal

NYOLCADIK TÖRVÉNY
A helytelen magatartást a helytelen nézetek megváltoztatásával javíthatod ki

KILENCEDIK TÖRVÉNY
Önbecsülésednek a bensődből kell fakadnia

TIZEDIK TÖRVÉNY
Ha többet adsz, többet fogsz kapni

Befejezés
Eggyé ötvözve a részeket

Záró megjegyzések
Néhány szó a Franklin Quest Co. vállalatról

Mit nyújt ez a könyv?


Feleségemnek, Gailnek

Gyakran eltűnődöm azon, miért vesznek emberek olyan témájú könyvet, mint ez is. A válasz
talán kiolvasható azokból a reakciókból, melyeket újból és újból módom volt tapasztalni az
időgazdálkodással foglalkozó tanfolyamainkon.
A foglalkozások elején megkérdezek mindenkit, miért van itt? Többnyire ilyen válaszokat kapok:
"Szereméin megtanulni, hogyan lehet többet elvégezni." "A főnököm küldött." "Több időt
szeretnék a családommal tölteni." "Szeretnék többet végezni nyolc óra alatt, hogy így korábban
otthon lehessek." "Szeretném, ha csökkenteni tudnám a munkámmal kapcsolatos
kudarcérzéseket." "Szeretném csökkenteni magamban a stresszt."
Függetlenül a megfogalmazástól, a válaszok mögött egy igen egyszerű gondolat húzódik meg:
"Azért vagyok itt, mert szeretnék elégedettebb lenni önmagammal és az életemmel." Az
emberek pedig azért elégedetlenek a sorsukkal, mert úgy érzik, nem urai annak, ami történik
velük. Életük fontos dolgai gyakran túszaivá válnak olyasmiknek, amik a legkevésbé sem
fontosak számukra. Azért jönnek a tanfolyamra, mert meg vannak győződve arról, hogy ha
sikerül eredményesebben gazdálkodni az idejükkel, képesek lesznek jobban kézben tartani az
életüket. Ez igaz is - de csak egy bizonyos pontig. A valódi megoldáshoz - hogy tényleg
elégedettek legyenek - több kell, mint csupán eredményesen gazdálkodni az idővel.
Nemrégen kezembe került egy cikk és néhány könyv, melyek e probléma egyik fontos
vonatkozásával foglalkoznak. A Time magazin egyik legutóbbi száma szerint az "időéhínség"
korát éljük. Életünk egyre zaklatottabb lesz. A napi taposómalom sebessége egyre nő, és egyre
gyorsabban kell szaladnunk, hogy helyben maradhassunk. Az emberek mindenütt érzik, hogy
a gépezet recseg-ropog. A piaci verseny olyan szintű személyes eredményességet követel,
hogy ha képtelen vagy fejlődni, kiesel a versenyből. Ennek aztán az a következménye, hogy a
teljesítménykényszer hatalmas nyomása nehezedik ránk, párosulva azzal a bizonytalansággal,
hogy csak nagyon ködösen látható, mit is hoz a jövő.
A munkahelyi terhek növekedése hátrányosan tükröződik személyes életünkben. Ralph Keyes
a Time Lock (Időzár) című könyvében jelen állapotunkat egy kijárat nélküli autópályához
hasonlítja. Életünket annyira uralják azok a dolgok, melyeket muszáj csinálnunk - nem
beszélve azokról, amelyeket meg akarunk csinálni -, hogy csapdában érezzük magunkat.
Ennek aztán az a következménye, hogy szinte lebénulunk.
Staffan B. Linder a The Harried Leisure Circussban (A sietősen élő vagyonos osztály) rámutat
arra, milyen sok időnket viszik el azok a dolgok, melyeket birtokolunk, vagy meg akarunk
szerezni. Egy új jachtnak, kocsinak vagy akár egy könyvnek is megvan a maga időigénye. A
jacht és a kocsi esetében meg kell tanulnunk őket vezetni, tudnunk kell valamit a
karbantartásukról, a könyvet pedig el kell olvasni. Minden, életünkbe belépő új tárgy vagy
személy szinte hangosan kiáltja: "Hé! Szánj rám is időt!" És engedünk a követelésnek, még ha
ez nem is nyújt számunkra túl sok örömet. A kérdés így szól: "Netán többet dolgozunk és
kevesebb örömünket leljük benne?" Azt hiszem, az emberek többsége ma igennel válaszolna
erre a kérdésre. Valóban: életünk tempója, a ránk nehezedő nyomás olyan mértékben
megnövekedett, hogy úgy érzik, elvesztették ellenőrzésüket az életük felett.
Mindenki szeretné visszanyerni ezt az ellenőrzést. Ez az emberek egyik leghőbb vágya. Nincs
kínzóbb érzés, mint amikor úgy érezzük, ki vagyunk szolgáltatva a sorsnak: nem mi, hanem
mások és tőlünk független tényezők határozzák meg, mit teszünk, és mit nem. Nincs kínzóbb
érzés, mint amikor úgy érezzük, bábok vagyunk, melyeket ide-oda rángatnak olyan erők,
melyekre semmi befolyásunk sincs. A pszichológusok kimutatták, hogy az öngyilkosság gyakori
oka éppen az, hogy az egyén úgy érzi, tökéletesen elvesztette uralmát a sorsa felett: "Az
egyetlen dolog, amire befolyással lehetek, hogy élem-e ezt az életet, vagy véget vetek neki." Ha
teljesen a külső erők irányítják életünket, nem vagyunk se boldogok, se produktívak, és nem
találjuk a lelki békénket. Sajnos a béke, a produktivitás és a boldogság három olyan "áru",
aminek manapság igencsak szűkében vagyunk. Ennek oka az, hogy az emberek úgy érzik,
nem maguk irányítják életüket.
E könyv ezért nem csak az időgazdálkodással foglalkozik. Azt is tárgyalja, hogyan teremthetjük
meg lelki békénket. A beteljesülésnek és az elégedettségnek azt a transzcendentális érzését,
melyre mindannyiunknak szüksége van. Az időgazdálkodás csak egyike azoknak az
eszközöknek, melyek lehetővé teszik, hogy hatékonyabban irányítsuk életünket. A hatékonyabb
időgazdálkodás önmagában nem biztosíthatja belső békénket. Ralph Keyes helyesen mutat rá,
hogy "az időzárat nem sikerült feltörni, és az egyre fojtogatóbbá válik, noha egyre szélesebb
körben terjed az időgazdálkodás gyakorlata... Ám mivel ennek során az emberek arra helyezik a
hangsúlyt, hogyan lehet többet végezni rövidebb idő alatt, az időgazdálkodás igen gyakran
inkább része a problémának, mint a megoldásnak."
Lelki békénk megteremtésének az a titka, hogy tisztába jöjjünk alapvető értékeinkkel -- azokkal
a dolgokkal, melyek életünkben a legfontosabbak számunkra -, azután gondoskodjunk arról,
hogy ezek tükröződjenek a mindennapi tevékenységünkben, hétköznapi életünkben. Más
szavakkal: értelmetlen dolog jobban gazdálkodni az időnkkel, ha ezt nem azért tesszük, hogy
többet foglalkozhassunk azzal, ami a legfontosabb számunkra. Ez a könyv arról a sorsdöntő
fontosságú különbségről szól, ami aközött van, hogy egyszerűen csak beosztjuk az időnket,
vagy életünket magunk irányítva szert teszünk a beteljesülés, az elégedettség, a boldogság
érzésére. Saját életemben meghatározó jelentősége volt annak, hogy elfogadtam: napi
tevékenységünkben tükröződniük kell legfontosabb értékeinknek.
1992. június 3-án délután ott álltunk feleségemmel a New York-i tőzsdén. Tanúi voltunk életünk
egyik legnagyszerűbb eseményének: a Franklin Quest Co. tőzsdei bevezetésének. Hogy az
olvasó megértse, mit éreztünk, hozzá kell tennem, hogy a vállalatot mindössze kilenc éve
alapítottuk egy alagsori helyiségben.
Délelőtt a vállalat más alapítóival együtt a tőzsde vezetőinek vendégei voltunk egy kellemes
reggelin. Ezután lekísértek minket a nagy csarnokba, hogy tanúi legyünk a pillanatnak, amikor
cégünk részvényei először jelennek meg a nagy információs táblán.
Aztán megjelent az ár, és megkezdődött vállalatunk részvényeinek tőzsdei forgalma. Felnéztem
a hatalmas információs táblára, és először pillantottam meg az FNQ felírást, mellette pedig a
16,50 dollárt. Képtelen vagyok visszaadni azokat az érzéseket, amelyek hatalmukba kentettek.
Ott álltam a háromezres kavargó tömegben, mellettem partnereim, akik segítettek a vállalat
felépítésében, és síriam, mint egy gyerek.
Nem azért folytak a könnyeim, mert mámoros voltam az örömtől, hogy részvényeink értéke
azonnal ugrásszerűen növekedni kezdett. Meghatottságomat az a tudat váltotta ki, hogy mire
voltunk képesek ilyen rövid idő alatt, mert néhány fontos értékkel összhangban cselekedtünk.
Lelki szemem előtt megjelent a megtett út: a bizonytalan kezdés, a szállodákban töltött sok
száz éjszaka. Megjelentek előttem azok, akik velünk együtt hittek a sikerben, megtervezték és
levezették a tanfolyamainkat, legyártották a termékeinket. Azok az ezrek és ezrek, akik
termékeinket megvették, részt vettek tréningjeinken, tanfolyamainkon, és megírták nekünk,
milyen hatalmas változást idéztek elő ezek életükben. Ott a tőzsdén értettem meg igazán, hogy
vállalatunk sikere élő bizonyítéka annak, hogy ha az ember a számára legfontosabb értékek
jegyében cselekszik, munkája meghozza az eredményt.
Valamikor életem egy korábbi szakaszában - pontosan már nem emlékszem mikor, hol és
hogyan - szinte megszállottan kezdtem hinni abban, hogy képes leszek olyasmit alkotni, ami
jobbá teszi a világot, megkönnyíti az emberek életét. Egyszer hallottam beszélni Winston
Churchillt, és egyik mondatában utalt az ilyen megszállottság jelentőségére. Ismerve, hogy
Churchill mit tett Nagy-Britanniáén és a világért, tudtam, hogy ő valóban olyan valaki volt, aki
megváltoztatta az emberek életét- sok millió ember életét. Ez volt az én vágyam is. Ez hajtott,
ez ösztönzött a munkámban.
Egyetem után láttam, jó adottságaim vannak az üzletkötéshez. Egy országos adatfeldolgozó
cégnél helyezkedtem el, és már viszonylag fiatalon a cég legnagyobb divíziójának marketing-
elnökhelyettese lettem. Munkám során rájöttem, hogy nemcsak magát az üzletkötést élveztem,
hanem azt is, amikor másokat arra oktattam, hogyan kössenek üzletet, hogyan érjenek el sikert.
Rájöttem, hogy jól meg tudnám értetni magam az emberekkel, képes vagyok lelkesíteni,
ösztönözni őket. Ezek a képességek segíthették megszilárdítani vágyamat, hogy segítsek
másoknak jobbítani az életükön.
1978 februárjában megkeresett az egyházközségem, hogy hajlandó lennék-e három évig
irányítani egyik kaliforniai missziójukat. Az egyházam iránti elkötelezettségemnek és annak a
belső igénynek engedve, hogy jobbítsak az emberek életén, családommal átköltöztünk
Kaliforniába. Három éven át több mint hatszáz emberrel dolgoztam, akik teljes munkaidőben
társadalmi munkásként vettek részt a misszió munkájában. E három év során tovább csiszoltam
a kommunikációs és motivációs készségemet, és ráébredtem, hogy az oktatás az én igazi
területem, ez az, amihez igazán kedvet érzek. Miután megvizsgáltam a lehetőségeket, ahogyan
oktatni kezdhetnék, rájöttem, hogy nem rendelkezem olyan képesítésekkel, amelyek lehetővé
tennék, hogy egyetemen vagy főiskolán tanítsak. Ha meg akartam valósítani az álmomat, ha
valóban valami nagyszerű dolgot akartam tenni, akkor ennek terepe csak a vállalkozások világa
lehetett. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy oktatással kezdünk
foglalkozni.
Nem volt könnyű döntés. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy néhány hónappal
misszióvezetői megbízásom lejárta előtt megkerestek a korábbi cégemtől, és egy igen jól fizető
vezetői posztot ajánlottak fel New Yorkban. Az ajánlat rendkívül csábító volt, de én azt mondtam
magamnak: "Hyrum, ha lelked mélyén arra vágysz, hogy oktass, akkor jobb, ha inkább azt
választod." Addigra már elég világosan láttam azokat az értékeket, azokat a célokat, amelyek ott
munkáltak bennem, és amelyeket mindennél fontosabbnak tartok. Ezért aztán nem fogadtam el
a vállalat ajánlatát. Korábbi kollégáim közül ezt sokan őrültségnek tartották. Az elkövetkező
hónapok során voltak pillanatok, amikor azon tűnődtem, talán mégis nekik volt igazuk. Ám az a
döntés - vagyis hogy a belső értékek sugallta úton menjek - életem meghatározó döntése volt.
1981 júliusában a feleségem és én létrehoztunk egy kis oktatócéget. A GEM, Inc. nevet adtuk
neki, ami a Golden Eugle Mohvalion (Aranysas Ösztönzés) rövidítése. Életemnek volt ugyanis
egy másik szenvedélye: a sasok. Eredetileg két tanfolyamot indítottunk. Az egyik üzletkötéssel,
a másik önfejlesztéssel foglalkozott. Egy évtized távlatából visszatekintve azt kell mondanom,
hogy egyik sem volt különösebben jó. Egy álló éven át szinte fejjel mentünk a falnak, hogy
betörjünk a vállalatok továbbképzési piacára. Egy kisebb pénzügyi csoda és néhány közeli
barát segítségének eredményeként anyagilag a felszínen tudtunk maradni, közben
beletanultunk a tanfolyam-bizniszbe. Végül egy időgazdálkodási tanfolyamok rendezésével
foglalkozó cég független tanácsadójaként betörtünk az időmenedzselési oktatás területére.
Egy régi barátom, Richard I. Winwood szintén ennek a cégnek dolgozott. Együtt vizsgálgatni
kezdtük, hogyan lehetne oktatni és alkalmazni azokat az időgazdálkodási elveket és
módszereket, melyekre tanfolyami hallgatóinkat oktattuk. Néhány évvel korábban Díck
kifejlesztett egy rendkívül szemléletes és meggyőző erejű, értékbázisú célmegvalósítási
modellt, melyet Produktivitási Piramisnak nevezett el. Ez összhangban volt saját nézeteimmel a
belső értékek fontosságát illetően. A Piramis koncepcióját alkalmazni kezdtük a
tanfolyamainkon, és azt tapasztaltuk, nagy hatással van a hallgatókra. Rájöttünk arra is, hogy
szükség lenne egy napi tervezést segítő eszközre, amely összhangban van az oktatott elvekkel
és eljárásokkal. Ilyen akkoriban nem volt kapható a piacon.
Amikor világossá vált, hogy az oktatási cég, amelynek dolgoztunk, nem érdeklődik az
elképzeléseink iránt, Dick Winwood és jómagam, Lynn Robbinsszal, Dennis Webbel és Greg
Fullertonnal létrehoztuk saját menedzsment-okatási vállalkozásunkat, amelyből végül is kinőtt a
Franklin Quest Co. Az új cég létesítése igen vakmerő lépés volt, mivel egyikünknek sem volt
megtakarított pénze. Volt azonban mondandónk, és üzenetünket el akartuk juttatni az
emberekhez - egy olyan üzenetet, mely meggyőződésünk szerint sokat jelenthet azok számára,
akik megértik.
Irodánkat házunk alagsorában rendeztük be, és innen szervezve próbáltuk összekaparni a
megbízásokat. Lynn Robbins és Dennis Webb a napi tervezést segítő eszköz fejlesztésén
dolgozott. Ez lett a Franklin Időtervező (Franklin Day Planner). Erre úgy tekintettünk, mint ama
"kis könyv" korszerű változatára, amely Benjamin Franklinnek segített, hogy önfejlesztési
céljaira összpontosítson, és ezekkel összhangban ossza be az idejét. Tanfolyamainkon kezdtük
oktatni a Produktivitási Piramist, és azt, hogyan használhatják fel a Franklin Időtervezőt, hogy
tevékenységüket összhangba hozzák belső értékeikkel. Arra kértük őket, használják a rendszert
huszonegy napig, aztán írják meg nekünk a tapasztalataikat és a tanácsaikat. Megindult a
levelek áradata. Ezekben arról olvashattunk, milyen pozitív változásokat idézett elő emberek
életében a rendszerünk alkalmazása. A levelek megerősítettek minket abban a
meggyőződésben, hogy a helyes úton járunk, ezért fokoztuk az erőfeszítéseinket.
A kezdeti időkben szerencsénk volt ügyfélként kapcsolatba kerülni néhány nagyobb céggel.
Ezek között volt a Merrill Lynch, a Citibank, a Nike, a Northern Trust Bank Chicagóban. Tetszett
nekik, ahogyan segítjük az embereiket, ezért újabb és újabb megbízásokat adtak nekünk. Egy
éven belül már annyi tanfolyamunk volt,
hogy munkatársakat kellett felvennünk, akik oktatnak és termékeink eladásával foglalkoznak.
E szerény kezdetektől indulva cégünk eljutott oda, ahol ma tartunk: havonként mintegy
húszezer hallgatónak tartunk élő szemináriumot. A világon mintegy kétmillióra tehető azok
száma, akik használják a Franklin Időtervezőt. Az Államok egyik legnagyobb nyomdai hálózata
azzal van elfoglalva, hogy éjjel-nappal gyártja az időtervezőket és azok tartozékait. A Franklin
Időtervezőt 133 országba exportáljuk, és több mint 25.000 boltban, áruházban és
üzletközpontban áruljuk szerte az Egyesült Államokban. Több száz vevőszolgálati dolgozónk
veszi fel a megrendeléseket, amikor évenként két alkalommal postázzuk az időtervezőket. A
Franklin Quest Co. vállalatnak ma egyedül csak Salt Lake Cityben több mint ezer dolgozója
van. Aztán ott vannak azok, akik a kiskereskedésekben és külföldön tevékenykednek a cég
érdekében. 1993-ban a Franklin Quest forgalma meg fogja haladni a 160 millió dollárt.
E sztoriban az a lelkesítő számomra, hogy tanfolyamaink jelentős hatással vannak a résztvevők
életére. Hihetetlen örömet érzek, amikor látom, hogyan fedezik fel a Franklin Időmenedzselési
Rendszer varázslatos hatását. A Dow Chemical Companynél például 1985-ben tartottuk az első
tanfolyamot. Azóta több mint huszonötezer szakembert oktattunk ennél a vegyipari óriásnál, és
kifejlesztettük a Franklin Időtervező egy speciális változatát, hogy kielégítsük a vállalat konkrét
igényeit. A Downál ma már belső emberek végzik az oktatást az általunk készített videoanyagok
segítségével.
A Dow két felmérést is végzett az elmúlt négy év során, hogy mennyiségileg is becsülje a
Franklin Quest tanfolyamok és a Franklin Időtervező alkalmazásának hatását. Az első felmérést
négy éve végezték, a másodikat pedig az elmúlt évben. Mindkettő azt mutatta, hogy a
képzésben részt vett emberek 90 százaléka még mindig használta a tervezőnaplót, és a
produktivitásuk átlagosan több mint 25 százalékkal növekedett. Zömében vegyészekről és
mérnökökről van szó.
Több mint háromezer vállalat és állami intézmény veszi igénybe cégünk tanfolyamait és
használja a Franklin Időtervezőt. 170 városban tartunk nyilvános tanfolyamot azok részére, akik
kisvállalkozásokban és közintézményekben dolgoznak. Felméréseink azt mutatják, hogy
tanfolyamaink résztvevőinek 90 százaléka még három évvel később is használja az időtervezőt.
Miért? Azért, mert mind a tanfolyam, mind pedig az időtervező segíti a munkájukat. Az általunk
oktatott elvek segítenek az embereknek, hogy hatékonyabban irányítsák életüket. Részük van
abban a belső békében, amiről már beszéltünk. Megtapasztalták, mit jelent jobban érezni
magukat, mit jelent életük urának lenni.
Ezekre gondoltam, amikor ott álltam a New York-i tőzsdén, látva, hogyan ölt testet az az
álmunk, hogy jobbítsunk az emberek életén. Tőzsdei kilépésünk csak a kezdet volt. Anyagilag
lehetővé tette számunkra, hogy még több ember életét segítsük.
Töretlenül folytatjuk, amit elkezdtünk. Mindenkihez eljuttatjuk üzenetünket, aki kész
meghallgatni. Ma már nemzetközi cég vagyunk. Kirendeltségeink vannak Londonban, Tokióban,
Hongkongban, Tajvanon, Kanadában, Mexikóban, Ausztráliában. Mindent megteszünk, hogy
minél gyorsabban eljuttassuk üzenetünket az emberekhez, méghozzá könnyen érthető
tanfolyamokkal, tréningekkel és olyan hatékonyságfejlesztési eszközök segítségével, melyek
használatát mindenki képes nehézség nélkül elsajátítani.
Hadd illusztráljam, mekkora befolyása lehet egy ember életére azoknak a törvényeknek,
melyeket könyvemben tárgyalok! Néhány évvel ezelőtt a Merrill Lynch Corporation egyik
vezetője részt vett azon a tanfolyamunkon, amelyet a vállalat Princetonban lévő oktatási
központjában tartottunk. Ez része volt annak a továbbképzésnek, amelyet a Merrill Lynch az
egy éve már náluk dolgozó brókereinek szervez. Egy évvel a tanfolyam után ez az úr küldött
nekem egy négyoldalas kézzel írott levelet, amely még most is megmelengeti a szívem, ha rá
gondolok. Levelében ilyesmit mondott: "Hyrum! Egy évvel ezelőtt részt vettem a
szemináriumodon Princetonban. Korábban sosem gondoltam arra, hogy amit nap nap után
csinálok, annak összhangban kell lennie legfontosabb értékeimmel. Ez egy új és rendkívül
izgalmas gondolat volt számomra. A szeminárium után nekiláttam, hogy tisztázzam magamban
ezeket az értékeket, vagyis meghatározzam azokat a dolgokat, amelyek valóban fontosak
számomra. Rájöttem, hogy a legfontosabb vezérlő érték számomra az, hogy jó életet biztosítsak
a fiam számára. Amikor ezt tisztáztam magamban, be kellett vallanom magamnak azt is, hogy
eddig nem sokat tettem ennek érdekében. Ezért aztán elhatároztam, életemet annak fogom
szentelni, hogy jó életet teremtsek a fiamnak."
Ezután leírt egy csomó érdekes dolgot, amit a fiával és a fiáért csinált. E kézzel írott levél
harmadik oldalán ez állt: "Hyrum! Az elmúlt héten a fiam, aki most lett volna nyolcéves, életét
vesztette egy gépkocsibaleset során. De meg kell Neked mondanom, hogy nem érzek
bűntudatot. Mert a tanfolyamod után először értettem meg a maga valóságában, mit is akartál
mondani, amikor a belső béke eléréséről beszéltél." Levelét ezzel zárta: "Hyrum! Köszönöm!"
Rendkívül mély hatással volt rám ez a levél. Ez az ember elhatározta, hogy valóban tesz azért
valamit, ami valóban fontos számára. Megtette, és súlyos csapás érte. Ám nem kellett
gyötrődnie attól a bűntudattól, melyet sokan közülünk átélnek, amikor elvesztenek valakit, akit
nagyon szeretnek. Túlságosan is gyakran kezdünk tépelődni azokon a dolgokon, melyeket meg
kellett volna tennünk, vagy megtehettünk volna, de nem tettük meg. Ez egy szörnyű érzés. És
mi ennek az oka? Az, hogy túlságosan is engedünk a hétköznapok sürgetésének, és azokat a
dolgokat tesszük, amiket úgy gondoljuk, meg kell tennünk, közben pedig szem elől tévesztjük
azokat a dolgokat, melyek valóban fontosak lennének számunkra.
Meggyőződéssel hiszem, hogy ezen a bolygón minden ember leghőbb vágya a lelki béke, és
az ezzel járó boldogság. Végső soron mindenki békében akar élni önmagával, jól akarja érezni
magát önmagával. Mindnyájan azt akarjuk, hogy amikor reggel felkelünk, lelkesedéssel
tekintsünk az előttünk álló napra. Irányítani akarjuk életünknek azokat a dolgait, melyek
irányíthatók. Az izgalmas mindebben nem az, hogy ez lehetséges, hanem az, hogy el is érhető.
E könyv pontosan azzal foglalkozik, mit kell ehhez tenned.
Mi a magyarázata a Franklin Időgazdálkodási Rendszer és a Franklin Időtervező hatalmas
sikerének? Az, hogy képesek jelentősen fokozni a személyes hatékonyságot! Aki megfogadja a
könyv tanácsait, alkalmazza a módszereit, rövid időn belül érzékelni fogja, hogy az eddiginél
sokkal inkább ura az életének, eredményesebben irányítja a dolgait. Tégy te is egy kísérletet!
Elolvasva a könyvet 21 napon át alkalmazd az ismertetett módszereket! Meggyőződésem, hogy
megtapasztalod azt, hogy mit is jelent irányítani az életet, mit is takar az a mérhetetlenül fontos
valami, amit úgy nevezünk, hogy belső béke.
Sok hónap telt el azóta, hogy ott álltunk a New York-i tőzsdén, de sosem fogom elfelejteni azt
az élményt. A családom sem fogja elfelejteni. Csak azért lehetett részünk benne, mert volt
bátorságom visszautasítani egy jól fizető állást, és nekiláttam, hogy azzal foglalkozzam, amit a
bensőm diktál, hogy azzal foglalkozzam, ami közelebb visz ahhoz, amit a legfontosabb
személyes értékként kezelek. A Franklin Quest - egy vállalat, amely naponta több ezer ember
életére van pozitív befolyással - annak eredményeként született meg, hogy voltak néhányan,
akik elhatározták, hogy azt teszik, amire értékeik tisztelete ösztönzi őket.
Nem azért kérlek, hogy alkalmazd a könyvben található tíz természettörvényt, mert úgy
gondolom, ezek segíteni fognak. Azért kérlek erre, mert tudom, hogy segíteni fognak. Tudom,
hogy segíteni fognak, hogy saját kezedbe vedd sorsod irányítását, és részed legyen a belső
békében. Személyes tapasztalatból beszélek. Tudom, mit jelent, amikor az ember reggel úgy
kel fel, hogy pontosan tudja, hová, miért és mivel fog menni. Tudom, mit jelent, amikor van
időm arra, hogy együtt legyek a feleségemmel, a családommal, mert minden munkát időben
elvégeztem, mert képes vagyok kézben tartani és irányítani életem dolgait a cégemnél, a
családban, egyházközségemben és más tevékenységemben. Tudom, mit jelent, amikor az
ember azzal fekszik este, hogy megtette, amit valóban fontosnak tartott, és noha nem tudott
mindent elvégezni, amit szeretett volna, "A"-fontosságú dolgok voltak, amikkel foglalkozott,
vagyis olyanok, amik a legtöbbet jelentik számára. Ez a belső békénk legfőbb forrása.
Olvasd el a könyvet, és végezd el a huszonegy napos kísérletet, aztán írd meg nekem, mit
tapasztaltál, hogyan érzel! Válaszolni fogok a leveledre. Fedezd fel a belső béke varázsát!

Mik azok a természettörvények?


1992. március 14-én esett meg velem, hogy egy éppen akkor vett lovon ültem. Tüzes, erős állat
volt, amelyet arra tanítottak be, hogyan kell leválasztani egy marhát vagy egy bikát a csordáról.
Ez azt jelenti, hogy a lovas irányítása nélkül is képes volt előre látni a Ieválasztandó állat
mozgását, és megelőzni a nem kívánatos irányváltását.
Hamarosan rájöttem, hogy új lovam a maga feje szerint megy, noha messze távol sehol sem
volt egyetlen marha sem. Mivel tapasztalatlan lovas voltam, igencsak meglepett, amikor az állat
minden előzetes jeladás nélkül hirtelen úgy döntött, hogy elindul. Mi több olyan gyorsan indult
el, hogy homokzsákként pottyantam le róla, és noha az esés magassága nem volt több másfél
méternél, olyan szerencsétlenül értem földet, hogy eltörtem a bal kulcscsontomat és öt
bordámat - méghozzá az egyiket három helyen. Elállt a lélegzetem. Azt hittem, ott rögtön
kilehelem a lelkem. Húsz percig képtelen voltam mozdulni. Amint ott feküdtem a földön, levegő
után kapkodva, azon kaptam magam, hogy ezt mormolom: "A gravitáció törvénye működik, és
köszöni szépen, jól van." Nos, lehet, hogy nem értem, miért van gravitáció, azt azonban értem,
hogyan működik. A személyes tapasztalat megtanított rá.
Mindnyájan tudjuk, hogy a világmindenséget természettörvények irányítják, és ezek működése
független attól, értjük őket vagy sem. Lehet, hogy nem értjük őket, de a működésüket nap mint
nap tapasztaljuk. Annak is tudatában vagyunk, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk őket, ha nem
vesszük őket komolyan, elég pontosan megjósolhatjuk a következményeket. Például ha
figyelmen kívül hagyom a nehézkedés törvényét, vagy könnyelműen kezelem a dolgot, ennek
pontosan megjósolható következményei lesznek rám nézve. Ha úgy akarunk megépíteni egy
repülőgépet, hogy nem ismerjük az aerodinamika törvényeit, vagy nem törődünk velük, ennek
pontosan megjósolható következményei lesznek. Ha gátat építünk egy folyón, és figyelmen
kívül hagyjuk a vonatkozó fizikai törvényeket, elkerülhetetlenül bekövetkezik a katasztrófa.
Ennek az a magyarázata, hogy a természettörvények megváltoztathatatlanuk, és minden
körülmények között hatnak.
Amikor néhány évvel ezelőtt tanfolyamot tartottam a Citibanknál New Yorkban, megkérdeztem a
résztvevőktől, mit értünk "természettörvényen"? A szokásos válaszokat kaptam. Többen voltak,
akik ezt mondták: "Olyan, mint a gravitáció."
"A nehézkedés törvénye csak példa a természettörvényekre válaszoltam -, de hogyan
határoznák meg a természettörvényt általában?"
Egy úr jelentkezett és ezt mondta: "A természettörvény olyan törvény, amely semmilyen módon
sem helyezhető hatályon kívül." Minél többet gondolkoztam a dolgon, annál világosabb lett
számomra, hogy ez az úr egy nagyszerű meghatározással ajándékozott meg.
Összejöhetünk és szavazhatunk a nehézkedés törvénye ellen, ám a szavazás eredményének
semmi hatása sem lesz a törvény működésére. Ha most már úgy döntünk, hogy tiltakozásul
egyenként leugrunk egy húszemeletes épület tetejéről, földet érve palacsinták leszünk. A
nehézkedés törvénye túléli a tiltakozó akciónkat. Mi azonban nem! Nem helyezhetjük hatályon
kívül a gravitációt, és ha megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni, őrültek módjára viselkedünk.

Jó, ha tudjuk, miről beszélünk


Mielőtt továbbmennénk, szeretném megvilágítani, mit értek én természettörvényeken.
Számomra ezek a természetnek és az életnek olyan alapvető szabályosságai, melyeknek
létezését emberi tapasztalat és tudományos kísérletek bizonyítják. Olyannak jellemzik a
dolgokat, amilyenek a valóságban, függetlenül attól, milyennek gondoljuk ezeket, vagy
milyennek szeretnénk őket látni. Akár tetszenek nekünk, akár nem, végső soron ezek a
törvények irányítják életünket. Működésük független a tudatunktól és a vágyainktól. Ha
felismerjük őket és együttműködünk velük, biztonságban élhetünk, sikeresek lehetünk. Ha
figyelmen kívül hagyjuk őket, vagy harcolunk ellenük, kudarc vár ránk, és csak megkeserítjük
életünket és mások életét.
Természettörvények mindig is léteztek, mindig is hatottak, függetlenül attól, ismerték-e őket az
emberek, vagy sem. A fizikai folyamatokat irányító törvények például a kezdetek óta
befolyásolták az emberi életet. Annak mértékében, ahogy ezeket megismertük, célszerű és
alkotó megoldásokat fejlesztettünk ki szükségleteink kielégítésére.
Hatalmas gátakat építettünk folyókon, hogy vizet tároljunk a száraz hónapokra, hogy
elektromos energiát fejlesszünk, hogy állandósítsuk a vízszintet a hajózás számára, hogy
megakadályozzuk az áradásokat, hogy üdülőhelyeket létesítsünk. Ezeket a gátakat igen nagy
gondossággal tervezik. Építésüknél a mérnökök figyelembe veszik azokat a
természettörvényeket, amelyek meghatározzák a folyadékok áramlását, egy adott víztömeg
nyomását, a talaj szilárdságát, a beton kötési sebességét és szilárdságát - és sorolhatnám
tovább. Ha ezeket a természettörvényeket tiszteletben tartják a gát építésénél, az állni fog, és
rendeltetésszerűen fog működni. Ha a tervezésnél figyelmen kívül hagyják őket, a gát átszakad,
súlyos katasztrófát okozva azok számára, akik mögötte élnek.
Hasonlóan: azért tudtuk megépíteni a hatalmas Boeing 747-est, azért tudunk vele
biztonságosan embereket szállítani a világ minden részére, mert megértettük és figyelembe
vettük az aerodinamika törvényeit. Ma már képesek vagyunk csodálatos szimfóniákat átalakítani
digitális jelekké. Ezeket rávihetjük egy tenyérnyi diszkre, és a jeleket vissza tudjuk alakítani
hangokká. Az eredmény: szobánkban hallhatjuk a csodálatos szimfóniákat. Mozartot,
Schubertet. Ez csak azért lehetséges, mert értjük bizonyos természettörvények működését.
A természettörvényekre vonatkozó kollektív ismereteink mennyisége valóban óriási. Ám ami az
egyes emberek ismereteit illeti, ezek ismerete már igencsak hiányos. Például nem lenne
tanácsos, ha egy folyó alsó szakaszán élők azzal bíznának meg engem, hogy építsek feljebb
egy erőművet. Nem vagyok mérnök, nem tanultam meg a megfelelő természettörvényeket.
Levegőbe emelkedő repülőt sem tudnék építeni (legfeljebb papírból), és bizonyosan képtelen
lennék megépíteni egy CD-lejátszót. Az igazság az, hogy a fizikai valóságot uraló
természettörvényekre vonatkozó ismereteim alig haladják meg a gravitációval kapcsolatos
tapasztalataimat. Ezek azonban élő tapasztalatok, amiket nehezen felejt el az ember: öt borda
azért mégis csak öt borda. Vannak aztán más jellegű természettörvények is. Ezek személyes
életünkben és emberi kapcsolatainkban hatnak. Közülük többet nagyon is jól ismerek. Jól
ismerem őket, mert jelentősen befolyásolták az életemet. Úgy vélem ezért, hogy vannak
tapasztalataim, melyeket érdemes megosztanom másokkal.
Az emberi együttélést szabályozó törvények ismerete segíthet, hogy hatékonyabban irányítsuk
életünket, javítsuk emberi kapcsolatainkat, növeljük eredményességünket és részünk legyen a
belső békében, melyre mindnyájan vágyunk.
Megkérdezheti valaki: "Mi köze a természettörvényeknek ahhoz, hogy irányítani tudjuk az
életünket? Mi közük a személyes eredményességünkhöz és boldogságunkhoz?" Nos, a fizikai
világ működését irányító természettörvények mellett vannak olyan természettörvények is,
amelyek az emberi viselkedésre vonatkoznak. Ha ezeket magatartásunkban figyelmen kívül
hagyjuk, a következmények katasztrofálisak lesznek ránk nézve. Igaz ez fordítva is. Ha
megismerjük és betartjuk őket, ha egész lényünket átitatjuk velük, jelentősen növeljük
tevékenységünk eredményességét, és boldogabbak leszünk. Ám csak akkor, ha megismerjük
és betartjuk az emberi viselkedésnek ezeket a természettörvényeit. Ha figyelmen kívül hagyjuk
őket, vagy szembeszegülünk velük, az eredmény fájdalom és boldogtalanság lesz, mint ahogy
a nehézkedési törvény lebecsülése törött bordákat, súlyosabb esetekben pedig halált
eredményez. E természettörvények hatásának jól megjósolható következményei vannak. Akár
elismerjük a létezésüket, akár nem, léteznek és hatnak. Akarjuk, nem akarjuk, hatnak ránk,
akár tudatában vagyunk e hatásoknak, akár nem.
Arra, hogy megváltoztassuk a világot, nem sok lehetőségünk van. Igen mozgalmas, nagy
erőfeszítéseket igénylő világ ez, és a jövőben ez még inkább így lesz. A kényszer, hogy
fokozzuk személyes eredményességünket, nem szűnik meg csak azért, mert ezt kívánjuk.
Sokat tehetünk azonban a tekintetben, hogyan reagálunk a külső hatásokra. Életünk irányítását
jobban kézbe vehetjük, mint a legtöbb ember hinné. Ennek titka az, hogy megértjük bizonyos
természettörvények működését, és tevékenységünkben, gondolkozásunkban alkalmazzuk
ezeket.
A könyvben azokat a természettörvényeket tárgyaljuk, amelyek a személyes eredményességet
és a beteljesülést uralják. Az általam kiválasztott tíz törvény csupán egy része ezeknek. Az első
rész fejezeteiben azzal az öttel foglalkozom, melyek a hatékonyabb időgazdálkodást segítik. A
második részben foglalkozom a következő öttel. Ezek megértése és alkalmazása lehetővé teszi,
hogy eredményesebbek legyünk életünk irányításában.

Első rész: Hogyan gazdálkodj az időddel?

Első törvény: A jobb időgazdálkodás életed irányítását jelenti.


Második törvény: Sikered és beteljesülésed alapját legfontosabb értékeid képezik.
Harmadik törvény: Ha tevékenységedet a legfontosabb értékeid vezérlik, békében fogsz élni
önmagaddal.
Negyedik törvény: Fontos célokat csak úgy érhetsz el, ha kilépsz a komfortzónádból.
Ötödik törvény: A rendszeres napi tervezés megsokszorozza időfelhasználásod
eredményességét és elősegíti erőforrásaid koncentrálását.

Második rész: Hogyan irányítsd életedet?


Hatodik törvény: Magatartásod azon nézeteid tükre, melyekben őszintére és mélyen hiszel.
Hetedik törvény: Szükségleteidet akkor tudod kielégíteni, ha vágyaid összhangban vannak a
realitásokkal.
Nyolcadik törvény: A helytelen magatartást helytelen nézeteid megváltoztatásával javíthatod ki.
Kilencedik törvény: Önbecsülésednek a bensődből kell fakadnia.
Tizedik törvény: Ha többet adsz, többet fogsz kapni.

Ez a tíz természettörvény működik. Ezt személyes tapasztalataim és sok ezer embertársam


tapasztalatai bizonyítják. Aki alkalmazza őket, az megtalálja a lelki békéjét. Ez talán a
legfontosabb ajándék, amit az élet bárkinek is nyújthat.

ELSŐ RÉSZ
HOGYAN GAZDÁLKODJ AZ IDŐDDEL?

"Ha majd egyszer lesz időm, akkor... " Hányszor mondtunk már valami hasonlót az életünkben!
Időről időre felébred bennünk a vágy, hogy megszervezzük életünket, kézbe vegyük és végre
magunk irányítsuk életünk eseményeit, időt találjunk arra, amit valóban csinálni szeretnénk. Ez
a magyarázata annak, hogy a gazdálkodó intézmények továbbképzési tematikájában az
időgazdálkodás központi helyet foglal el, és mind az Egyesült Államokban, mind szerte a
világon rengetegen vesznek részt időgazdálkodási vagy más típusú "önszervezési" tréningeken.
A legtöbb időgazdálkodási tanáccsal az a baj, hogy arra összpontosít, hogyan lehet
hatékonyabban elvégezni dolgokat. Nemigen ösztönöznek arra, hogy feltegyük magunknak a
kérdést: "Miért ezt csinálom?" vagy "Valóban ezt kell csinálnom?" vagy "Valóban ezt akarom
csinálni?" Pedig ha nem intézzük úgy, hogy azokkal a dolgokkal foglalkozhassunk, melyek
fontosak számunkra, melyeknek értelmét látjuk, a hatékonyabb önszervezés csupán jobb
időkihasználásra vezet, és csak fokozni fogja bennünk a hiábavalóság érzését.
Az első öt természettörvény tárgyalásánál az a legfontosabb célom, hogy bemutassam, hogyan
derítsük ki, mit is akarunk valójában. Ez azt jelenti, nem az az elsőrendű célom, hogy
kiderítsük, mire is megy el az időnk. Miért teszem ezt? Azért, mert ha a napi tevékenységünk
nem tükrözi azokat az értékeket, melyeket valóban fontosnak tartunk, nem remélhetjük, hogy
békében fogunk élni önmagunkkal.

ELSŐ TÖRVÉNY
A jobb időgazdálkodás életed irányítását jelenti

Ha valakit megállítanánk az utcán, és megkérdeznénk tőle: "Bocsánat! Mennyi az idő?", mit


tenne? Feltehetően ránézne az órájára és megmondaná, hány óra van. De ha most ugyanezt
az ember megállítanánk, és azt kérdeznénk tőle: "Mi valójában az idő?", feltehetően kicsit
elcsodálkozna. Nem szokás ugyanis embereket utcán megállítani, hogy filozófiai kérdéseket
tegyünk fel nekik.
Mi is valójában az idő? Hogyan határozhatnánk meg?
Szent Ágoston már próbálkozott a válasszal. Ezt mondta: "Mi is valójában az idő? Ki tudná
röviden és érthetően megmagyarázni?... Amikor beszélünk róla, persze értjük, miről van szó. Mi
hát akkor az idő? Ha senki sem kérdezi tőlem, tudom. Ám ha meg akarom magyarázni valakinek
- képtelen vagyok rá." Az éles eszű Ágoston láthatóan nem sokat tudott mondani a dologról.
Filozófusok és bölcsek évszázadokon át próbálták megmagyarázni az időt. Newton azt mondta,
az idő abszolút, és megállíthatatlanul folyik, függetlenül a világmindenség létezésétől. Leibnitz
megfordította Newton meghatározását. Ezt mondta: "Az idő csupán az események
egymásutánisága, és önmagában nem létezik." Einstein Leibnitzet követte, amikor azt mondta,
hogy "az időnek nincs azon események egymásutániságától független létezése, melyekkel
mérhetjük a folyását". Ezután kidolgozta az "egyidejűségre" vonatkozó elképzeléseit. Azt
mondta, hogy a vonat nem 7:00 órakor ér az állomásra, hanem akkor, amikor a kismutató eléri a
hetet.
Az értelmező szótár a következőt mondja: "Az idő - kontinuum, amelyben az események
egymást követik, haladva a múltból, a jelenen át a jövőbe."
Az idő alapeleme az esemény. Minden történés - esemény. E könyv olvasása - esemény. A ma
reggeli öltözködésünk - esemény. Amikor vezetjük a kocsinkat - esemény. Amikor megérkezünk
a munkahelyre - esemény. Csörög a telefonunk - esemény. Ebédelünk - esemény. Az idő
valójában az, ahogyan meghatározott ütemben és sorrendben ezek az események követik
egymást.
New Yorkban tartottam időgazdálkodási tanfolyamot a Merrill Lynch vezetőinek, amikor az egyik
fickó átadott nekem egy névkártyát, melyen az idő következő meghatározása volt olvasható: "Az
idő az a valami, ami az egymást követő vacak dolgokat akadályozza abban, hogy minden vacak
dolog egyszerre történjék meg." Az idő -- események sora, egymásutánja. Ben Franklin ezt
mondta: "Szereted az életet? Akkor ne pocsékold az idődet, mert ez az az anyag, amiből életed
szövete összeáll." Ha ez igaz, akkor életünk irányítása azt jelenti, irányítjuk az
időfelhasználásunkat, időfelhasználásunk irányítása pedig azt jelenti, irányítjuk a minket érintő
események menetét.
Hogyan irányíthatjuk az eseményeket?
Hallottuk már, amikor valaki ezt mondta: "Elvesztettem irányításomat az életem felett!"? Vannak
idők, amikor a tükörbe nézve ezt mondom magamnak: "Hű, öreg! Elvesztetted az irányítást!"
Ilyenkor valójában azt mondom: "Többé nem tartom ellenőrzésem alatt azokat ez eseményeket,
melyekből összeáll az életem. Nem kezdeményezek, csupán reagálok a dolgokra. Azt teszem,
amit mások szerint tennem kel, és akkor amikor mások helyesnek tartják.” Szörnyű dolog úgy
érezni, hogy az ember nem képes irányítani az életét.
Tegyük fel a kérdést: Ki az, aki teljesen irányítása alap tartja személyes és szakmai életének
eseményeit? Egyszer feltettem ezt a kérdést egy 200 fős hallgatóságnak, amelynek tagijai a
General Motors alkalmazottjai voltak. Egyik férj felállt, és ezt mondta: "Az anyák." A teremben
nyolcvanhárom nő volt. Ezt hallva, készek voltak megkövezni az illetőt.
Voltak, akik a karmestert említették. Milyen kép él bennünk a karmesterekről? Zubin Mehta vagy
valaki hozzá hasonló kiáll, int a pálcájával - és mi történik? Egy 110 fős zenekar azonnal reagál,
és valahányszor int, a zenekar követi őt. Csodálatos ellenőrzés! És az életünkben? Hát nem
csodálatos lenne, ha ugyanilyen könnyedséggel tudnánk irányítani életünk eseményeit?
Melyik rétegnek a legkisebb az átlagos életkora ebben az országban? Talán a zenekari
tagoknak? Végül is egy olyan világban élnek, amelyben csupán reagálásra van lehetőségük.
Életüket úgy élik le, hogy igyekeznek lépést tartani azzal a fickóval, akinek a kezében van a
pálca. A valódi kérdés azonban ez: Milyen mértékű ellenőrzéssel rendelkezünk mi?
A következő ábra mutatja azt a valamit, amit irányítási, ellenőrzési kontinuumnak nevezek:

A jobb oldalon azok az események vannak, melyeknek menetét teljesen te irányítod, a bal
szélen pedig azokat, melyekre semmilyen befolyásod sincs. Milyen példák hozhatók fel ezekre?
A napfelkelte. Bizonyos betegségek. A tornádók. A halál. A főnököd. A tőzsdei árfolyamok. A
futball-világbajnokság eredménye. Ha elgondolkozol rajta, meglepően sok esemény jut
eszedbe, melyekre semmilyen befolyásunk sincs, vagyis tökéletesen irányíthatatlanok
számunkra.
A lényeges kérdés azonban nem az, hogy életünkben vannak-e olyan események, melyek
irányíthatatlanok számunkra, hanem az, hogyan reagálunk ezekre. Gyakran a legcélszerűbb
reakció, hogy alkalmazkodunk hozzájuk. Megtanulunk együtt élni velük. Sodródunk az árral.
Értelmetlen olyan dolgokon idegeskedni, melyekre semmi befolyásunk sincs! Alkalmazkodnunk
kell hozzájuk. A másik lehetőség, hogy állandó feszültségben élünk miattuk.
Tanfolyamaink hallgatóit gyakran megkérem, mondják el, mit éreznek, amikor olyan
eseménnyel van dolguk, amelyre semmi befolyásuk sincs. Válaszaikban általában ilyen
szavakat használnak, hogy kudarcérzés, stressz, düh és félelem. Az önbecsülésnek mekkora
szintjére utalnak ezek a szavak? Nyilvánvalóan egy meglehetősen alacsony szintjére. Nem
igazán érzi jól magát, nem igazán tartja magát sokra egy ember, ha képtelen irányítani életének
eseményeit.
Számomra például ilyen esemény a síelés. A Hawaii-szigeteken nőttem fel, és ott nem sok hó
van. 1982-ben átköltöztem Salt Lake Citybe. Miután már három évig ott éltünk, feleségemmel
elhatároztuk, hogy megtanulunk síelni. Már csak azért is, hogy tudjunk beszélgetni a
szomszédainkkal. Felkerestük a Park City-i síparadicsomot, és beálltunk a síliftek előtt álló
leghosszabb sorba. Miért? Mindenki erre a liftre szállt. Eszünkbe sem jutott, hogy leckéket
vegyünk. Félúton fel a hegyre felderengett bennem, hogy a másik oldalon lévő székek üresen
jönnek le. Ez nyugtalanítani kezdett, mert a lift sosem állt meg. Megkérdeztem a feleségemet:
"Hogyan szállunk ki ebből a liftből?" Hamarosan rájöttem. Kisíelsz a liftből. Ez határozottan
olyan esemény volt, amelynek kimenetele nem állt az ellenőrzésem alatt. Érzelmeimet nagyon
jól visszaadták a fent idézett szavak-egy kivételével. Ez pedig a kín. Nem vitás, ronda dolog,
amikor az ember úgy érzi, nem ura a helyzetnek.
Vannak azonban események, melyeket maradéktalanul ellenőrzésünk alatt tarthatunk.
Gondolkozz el egy kicsit, mik lehetnek ezek? Tulajdonképpen egy egész hosszú listát tudsz
összeállítani. Ide tartozik például, hogy hány órakor kelsz, milyen ruhát veszel fel, hogyan
reagálsz egy embertársad viselkedésére, mit eszel stb. Mire irányulnak mindezek az
események? Egy bizonyos személyre. Ki ez a bizonyos személy? Nos, te magad vagy. Az
egyetlen létező valami, ami felett teljes ellenőrzést gyakorolhatsz, amit teljes egészében képes
vagy irányítani - nos, ez a valami te magad vagy! Minden mást csak részlegesen vagy
egyáltalán nem tudsz ellenőrzésed alatt tartani.
Vegyük most sorra életünk bizonyos eseményeit! Rendeljünk ezekhez egy 1 és 5 közötti
pontértéket attól függően, milyen mértékben vagyunk képesek irányítani az eseményeket! Az 5
pont a teljes körű irányításnak, az 1 a teljes irányíthatatlanságot reprezentálja. A lista valahogy
így fog kinézni:

Esemény Az irányítás foka


Felkelésem időpontja 5
Mit eszem 4
Milyen ruhát viselek (az etikettel összhangban) 3
Mennyi időt visz az utazás a munkahelyre és vissza 2
Megbeszélés a főnökömmel 1
Megbeszélés a beosztottaimmal 4
Ebédidő és kivel ebédelek 3
Hogyan viselkedem egy kollégámmal, aki nem érdekel 5
A forgalmi viszonyok hazafelé menet 1
Mit csinálok este 5
Mit csinálok holnap este 1

Személytől függően persze más és más lesz ez a lista, de fontos, hogy életünk tipikus
eseményeit tartalmazza. Tanulmányozd a listát, aztán tedd fel magadnak a kérdést: "Milyen
mértékben irányítom az életemet?" Még ha viszonylag kevés is az olyan események száma,
melyekre befolyással lehetsz, e könyvben ismertetem módszerek és eljárások segíteni fognak,
hogy az eddiginél sokkal nagyobb befolyásod legyen arra, mi történik veled, ezért
hozzáérőbben fogod irányítani életedet.
Milyen szavakkal írható le, amikor úgy érezzük, uraljuk életünk eseményeit? Magabiztosak,
boldogok, lelkesek, tettre készek vagyunk, erőt érzünk magunkban, sőt esetleg még csodáljuk
is magunkat. A legfontosabb érzés azonban, ami ilyenkor hatalmába kerít bennünket, a belső
béke. Mi ez a belső béke? A belső béke azt jelenti, hogy életünket áthatja a derűs nyugalom, az
egyensúly, a harmónia. Mindez annak eredménye, hogy úgy érezzük, urai vagyunk
sorsunknak, életünket magunk irányítjuk.
A jó időgazdálkodás célja tehát a belső béke. Ahhoz azonban, hogy közelítsünk e célhoz, fel
kell hagynunk azzal, hogy "időgazdálkodásban" gondolkozzunk, és el kell kezdenünk
"eseményirányításban" gondolkozni. Túl gyakran gondoljuk úgy, hogy az időgazdálkodásnak
elsősorban a ketyegő órához van köze. Az óra azonban csupán azt mutatja, mennyi időre van
szükség, hogy a Nap megtegye a maga útját az egyik horizonttól a másikig. Ez olyan esemény,
amelyre semmi befolyásunk sincs. Az igazi kérdés ez: Milyen eseményeket vagyunk képesek
irányítani? Ahhoz, hogy időgazdálkodásunk javításában eredményesek legyünk, az
"eseményirányításra" kell összpontosítanunk.

Kondicionálás
Több oka is van, ha sikertelenek vagyunk önmagunk irányításában. Az egyik ilyen a
szokásainkban rejlik. Sokan megszoktuk, hogy kevesebbel is beérjük, mint amennyit
megkaphatnánk, és kevesebbet hozzunk ki magunkból, mint amire képesek lennénk - vagyis
kevesebbek legyünk, mint akik lehetnénk. Ezt jól illusztrálja az a sztori, amelyet partneremtől,
Dick Winwoodtól hallottam. Egy alkalommal elvitte kislányát egy vándorcirkuszba. Dick
meglepetéssel látta a nyolc hatalmas elefántot, melyeknek mindegyike csak egy vékonyka
kötéllel volt kipányvázva. Ennek egyik vége egy lábon lévő acélkarikához, a másik vége pedig
egy vastagabb kötélhez volt kötve. A vastag kötél pedig hozzá volt erősítve egy földbe vert
fakaróhoz. Ezt akár egyetlen elefánt is képes lett volna minden további nélkül kirántani.
Odébbállhatott volna, hogy feltűnést keltsen az út másik oldalán lévő bevásárlóközpontban.
Dick elcsodálkozott, hogy ezek az okos és kíváncsi állatok nem akarnak kiszabadulni, és
körülnézni egy kicsit.
Amikor megkérdezte, miért maradnak az elefántok a karó mellett, noha simán el tudnának
menni, megérette a dolgot. Megtudta, hogy amikor az állatok még nagyon fiatalok, egyik
lábukra acélkarikát tesznek, és odaláncolják őket egy nagyon erős, elmozdíthatatlan cölöphöz.
Néhány hétig küzdenek, hogy kiszabaduljanak, ám lassan, három-négy hét alatt megszokják,
vagyis úgy érzik, szabadon mozognak akkor is, amikor oda vannak láncolva a cölöphöz. Attól a
pillanattól kezdve, hogy ezt az állapotot megszokták, megköthetők egy egész vékony kötéllel,
mer nem fognak elmenni a helyükről. Nem akarják majd elszakítani azt, noha könnyedén
megtehetnék. A cirkusz elefántjai azért nem kóboroltak el, mert úgy hitték, a helyükhöz vannak
láncolva. A koponyájukban létező pányvák erősebbek voltak, mint bármilyen kötél vagy lánc.
Mi nem vagyunk elefántok, de szövevényes módon olyan szokások alakultak ki bennünk, hogy
bizonyos dolgokat elhiggyünk magunkról és a környezetünkről. Ha irányítani akarjuk a
sorsunkat, és szert akarunk tenni a lelki békénkre, törölnünk kell e szokás két következményét.
E két következményt a következő megállapítások illusztrálják:
Vannak események, amelyek irányítására nincs lehetőségünk, de mi azt hisszük, hogy van.
Pocsékolhatjuk az időnket arra, hogy szidjuk a rossz időjárást, vagy arra, hogy irányítsuk,
esetleg manipuláljuk házastársunkat, gyermekeinket, vagy arra, hogy embereket rábírjunk, a mi
elképzeléseink szerint viselkedjenek! Ám ennek nem sok eredménye van.
Ennek ellentéteként: vannak események, melyeket képesek lennénk irányítani, mi azonban azt
hisszük, erre nincs lehetőségünk. Sokan érzik úgy, hogy örökre hozzá vannak láncolva egy
szakmához, egy karrierhez, amit nem szeretnek, pedig ez a lánc csak a fejükben létezik.
Vannak események, melyek a szó legszorosabb érelmében irányíthatatlanok számunkra, de
valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis a fejünkbe vesszük, hogy ellenőrzésünk
alap tarthatjuk őket. Amikor egy tanfolyamon példát kértem valamire, amit
egyáltalán nem irányíthatunk, az egyik hallgató ezt mondta: "A feleségem." Igaz. Általában nem
határozhatjuk meg, hogy mások mit tesznek. Ha mindig, minden áron erre törekszünk,
valószínűleg börtönben végezzük. Mások magatartását nem ellenőrizhetjük, nem irányíthatjuk,
csupán befolyásolhatjuk.
Hogy áll ez a dolog a gyerekekkel? Azt gondolhatjuk, hogy egészen kicsi korukban teljesen a
mi irányításunk alatt állnak, hiszen annyira magatehetetlenek. Vannak persze dolgok, melyeket
még a csecsemők esetében sem irányíthatunk, azonban rengeteg minden van, ami teljesen az
ellenőrzésünk alatt áll. Ám ahogy a napok múlnak, a pici egyre távolabbra "mászik" attól a
ponttól, ami ábránkon az irányítás jelentős hiányának felel meg. Minden okunk megvan abban
reménykedni, hogy mire felnőnek, függetlenítik magukat az irányításunktól. Szülői
sikerességünket az határozza meg, milyen mértékben vagyunk eredményesek ebben az
"irányítás-áthelyezésben".
Ha igaz, hogy hosszú távon még a gyermekeinket sem irányíthatjuk, hogyan képzelhetjük,
hogy idegen személyek életét irányítsuk? Gondolhatjuk, hogy képesek vagyunk erre, bizonyos
hatással lehetünk is a viselkedésünkre, végső soron azonban teljes mértékben kívül esik az
ellenőrzésünkön, hogy mások hogyan viselkednek és mit tesznek.
Ennek ellentéteként vannak események, melyeket képesek lennénk irányítani, azonban
gondolkozási és érzelmi szokásainknak köszönhetően azt hisszük, nem vagyunk erre képesek.
Tegyük fel például, hogy a manhattani Marriott Marquis szállodában vagy. Felhívlak a
JFK-repülőtérről. Ezt mondom: "Tisztelt uram! Ha fél ötkor kijön a Delta terminálhoz, és
megkeres engem, kap tőlem egy ötszázezer dolláros csekket." Rátekintesz az órádra, az
háromnegyed négyet mutat. Negyvenöt perced van, hogy kiérj a reptérre. Az első gondolatod:
"Nem. Ez lehetetlen. A kerülőkkel, a dugókkal legalább másfél órás az út." Hiheted, hogy már
nincs módod irányítani az eseményeket, nincs mód, hogy megszerezd az 500 ezer dollárt. De
egy pillanat! Végtére is félmillió dollárról van szó! Félmillió dollár birtokában már mérlegelhetsz
olyan megoldásokat, melyekre egyébként nem lenne lehetőséged. Felveszed a kagylót, és
tárcsázod a Marquis operátorát.
- Van a szállodának helikopter-leszállója? -teszed fel a kérdést.
- Nincs - jön a válasz-, de tizenegy háztömbnyire van a PanAm Building, és ott van.
- Nagyszerű! - kiáltasz fel. - Most pedig figyeljen! Kap tőlem ezer dollár, ha a lehető
leggyorsabban kapcsolja nekem a helikopterszolgálatot.
Az operátor megszolgálja az ezresét, és a telefon másik végén lévő valakinek ezt mondod:
- Ide figyeljen! Ha hagyja a többi utast, és fél órán belül letesz engem a JFK-repülőtéren,
ötvenezer dollárt adok magának!
A menedzserrel való rövid konzultáció után a hang ezt mondja: - Mikor tud itt lenni?
... Nos, így vagy úgy, de mégis van lehetőséged, hogy a megadott időre ott legyél a találkán. A
lényeg, amit mondani akarok, hogy ha nyomós okunk van rá, olyan dolgokat tudunk
megcsinálni, amelyeket általában lehetetlennek tartunk. A döntő az, hogy van-e egy nagyon
nyomós okunk, hogy mindennel megpróbálkozzunk.
Honoluluban nőttem fel. Tizenegy éves koromban elhatároztam, hogy átúszom a
Fíanauma-öblöt az Oahu déli csücskénél. Ez csodálatos hely, a távolság olyan két és fél
kilométer, a víz mélysége pedig durván húsz-harminc méter. Odamentem, beugrottam a vízbe,
és kezdtem úsznia másik part felé. Nos, a hullámok meglehetősen nagyok voltak, ezért
nemigen láttam a másik partot. Félúton lehettem, amikor kezdtem fulladni. Az embert érdekes
érzések fogják el, amikor kezdi úgy érezni, hogy meg fog fulladni. Taposni kezdtem a vizet,
kétségbeesetten lesve, nem jön-e valami. Hirtelen észrevettem egy uszonyt, amely vagy úgy
három méterre siklott tőlem a vízen. Hirtelen őrülten át akartam jutni a másik oldalra. Rájöttem,
hogy számomra egészen oké dolog megfulladni - de egyáltalán nem oké, hogy egy cápa élve
megegyen. Nos azért csinálok nagy kérdést az események irányításából, mert ez valóban nagy
kérdés. Bebeszéljük magunknak, hogy képtelenek vagyunk ellenőrzésünk alatt tartani
eseményeket, holott képesek lennénk rá. Feladjuk, mielőtt kimerítenénk minden
rendelkezésünkre álló lehetőséget.

A produktivitási ciklus
Nathaniel L. Branden pszichológus, a The Psychologv of Self-Esteem (Az önbecsülés
pszichológiája) szerzője rámutatott, hogy közvetlen kapcsolat van az önbecsülés és munkánk
produktivitása között. Minél többre becsüljük magunkat, annál többet vagyunk képesek
elvégezni, és minél produktívabbak vagyunk, annál többre becsüljük magunkat.
Tetszik nekem, amit Branden mond, de nem megy elég messzire. Ha e kapcsolatot kiegészítjük
egy harmadik elemmel, az esemény irányítással, megkapjuk azt, amit produktivitási ciklusnak
vagy produktivitási egyenletnek nevezek. Ez látható az ábrán.
Emlékezz csak a nyolcadikos algebrára! Ha egy egyenlet bal oldaláról elveszel valamit, mennyit
kell elvenni a jobb oldalról, hogy az egyenlőség fennmaradjon? Ugyanannyit. A fenti egyenletre
vonatkoztatva ez a következőket jelenti: Ha csökken az önbecsülésem, csökken a
produktivitásom. Ha a produktivitásom csökken, csökken a képességem, hogy irányítsam
életem eseményeit. Igaz ennek a fordítottja is. Az önbecsülés növekedésével növekedik a
porduktivitásom és az eseményirányítási képességem. Az egyenlet elemei közül az események
irányíthatóságának javítása tűnik a legkönnyebbnek. Ha képes vagyok növelni ellenőrzésemet
életem eseményei felett, produktívabb, szervezettebb leszek, több időt fordítok olyan dolgokra,
melyek valóban fontosak számomra, melyek összhangban vannak az alapértékeimmel.
"Melléktermékként" aztán azt tapasztalom, hogy jobb véleményem lesz önmagamról, vagyis nő
az önbecsülésem.
Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy mi önmagunk, minden külső dolog, minden
elvégzett munka nélkül, önmagunkban ne képviselnénk értéket, hiszen egyedülálló,
megismételhetetlen lényekként, önmagunkban is értékesek vagyunk. Az egyenlettel azt akarom
hangsúlyozni, hogy minél jobban kézbe vesszük életünk irányítását, annál jobb véleményünk
lesz magunkról, vagyis nő az önbecsülésünk, és ahogy egyre több olyan dolgot vagyunk
képesek irányítani, amelyek valóban sokat jelentenek számunkra, kezdjük fantasztikusan érezni
magunkat. Szem előtt tartva, hogy elsősorban azokat az eseményeket szeretnénk irányítani,
melyek fontosak számunkra, tegyük fel magunknak a következő két kérdést:

1. Melyek életem prioritásai?


2. Ezek közül melyiket sorolom az első helyre?

Az elkövetkező néhány fejezetben azzal foglalkozunk, hogyan derítsük ki, melyek életünk
prioritásai, vagyis azok a dolgok, melyek a legtöbbet jelentik számunkra, melyekben kell
tennünk valamit, ha békében akarunk élni önmagunkkal.
Fontos, hogy milyen választ adunk e két kérdésre, de legalább ilyen fontos, hogy mit kezdünk
ezekkel a válaszokkal. Az első kérdés lényegében arra irányul, hogy tisztázzuk, melyek a
legfontosabb értékeink, azok a dolgok, amelyek a legtöbbet jelentik számunkra. Erről a
következő fejezetben lesz szó. A második kérdés ezek sorolására vonatkozik: bizonyos
prioritások és események nyilvánvalóan fontosabbak számunkra, mint mások. Ha már
azonosítottuk a számunkra legfontosabb eseményeket, a következő kérdés merül fel: Mit
tegyünk ezekkel összhangban? Hogyan vehetjük kézbe a legfontosabb események irányítását?

Két, idővel kapcsolatos tévhit


Megállapítottuk, hogy életünk irányítása valójában időfelhasználásunk irányítását jelenti. Miért
van mégis, hogy legtöbbünknek olyan nagy problémát jelent azokkal a dolgokkal foglalkozni,
melyek hosszú távon a legtöbbet jelentik számunkra? Miért van, hogy valahogy sehogy sem
férünk hozzá azokhoz a dolgokhoz, melyek valóban fontosak számunkra? A kérdésre több
válasz is létezik. Az egyik, hogy akaratlanul is rabjai lettünk két idővel kapcsolatos tévhitnek, és
ezek akadályozzák, hogy eredményesebben irányítsuk életünk eseményeit.
Az első tévhit az, hogy azt gondoljuk, egy meghatározahatatlan jövőbeni pillanattól kezdve
sokkal több időnk lesz. „Nekilátok a jövő héten... a jövő hónapban... a jövő évben... vagy amikor
már felnőnek a gyermekeim... vagy amikor nyugdíjba megyek stb. Akkor majd több időm lesz."
A második tévhit, hogy azt gondoljuk, valamilyen módon időt tudunk megtakarítani. Az igazság
az, hogy minden idő a miénk, amivel ember csak rendelkezhet. Naponta kapunk egy
huszonnégy órás csekket, és ennek minden másodpercét fel kell használnunk. Minden nap 86
400 másodpercünk van - sem több, sem kevesebb, és egyetlen pillanatot sem tehetünk belőle
félre egy későbbi időpontra. Ez azt jelenti, hogy amikor azt mondjuk valakinek: "Nincs időm!"
valójában nem mondunk igazat. Annyi időnk van, mint bárki másnak.
Ha mondjuk valaki felhívna telefonon, mondván: "Hyrum, szeretném, ha ma velem
vacsoráznál!", és én azt válaszolnám: "Sajnálom! Szereznék veled vacsorázni, de nincs időm!"
- hazudnék, hiszen amit valójában mondani akarok, az a következő: "Vannak más események,
melyeket többre értékelek, mint egy veled való vacsorát." Miért van, hogy mégsem ezt
mondom? Azért, mert a kulturális hagyományainknak megfelelően ezt úgy fejezzük ki, hogy
"nincs időm". Kultúránk, illemszabályaink szempontjából nem oké azt mondani, hogy "vannak
dolgok, melyeket többre értékelek, mint egy veled való vacsorát, ezért nem fogadom el a
meghívásod". Ezt mondani sértő lenne.
Legtöbbször még csak nem is értjük, mit is mondunk, amikor azt mondjuk, nincs időnk valamit
megtenni. Ők sem értik. Ezért van, hogy általában nem sértődnek meg miatta. Ám hányszor
fordul elő, hogy önmagunkat csapjuk be ravasz hazugságokkal, meggyőzve magunkat, hogy
valamire nincs időnk? Hányszor van, hogy fontos dolgokat nem csinálunk, mert úgy gondoljuk,
"nincs időnk"? Ilyenkor valójában azt mondjuk, hogy az olyan teljesen mellékes dolgokat, mint
amilyen a tévézés, keresztrejtvényfejtés meg hasonlóak, sokkal fontosabbnak tartunk, mint azt,
hogy játsszunk a gyermekeinkkel, leüljünk és nyelvet tanuljunk, vagy hozzáfogjunk ahhoz a
könyvhöz, amelyet már régóta szeretnénk megírni.
A következő fejezetben az értékekről és a prioritásokról fogunk beszélni, és arról, hogyan
határozhatjuk meg azokat a dolgokat, amelyek a legfontosabbak számunkra. Egyelőre elég, ha
belátjuk, nem mindig a számunkra fontos dolgokkal foglalkozunk. A rendelkezésünkre álló idő
korlátozott, és úgy tűnik, mintha valaki rendszeresen lopná tőlünk.

Időrablók
Észrevettük már, hogy legtöbbször a valóban fontos dolgokat kevésbé fontos dolgok miatt toljuk
félre? Időnként minden és mindenki összeesküdni látszik ellenünk, hogy megakadályozzák,
amit szeretnénk megcsinálni. Események, melyekre nem számítottunk, félrevisznek, igényt
tartanak a figyelmünkre. Amikor ilyesmi történik, produktivitásunk lecsökken, és vele együtt az
önbecsülésünk. Mivel ezek az incidensek akadályozzák, hogy azt csináljuk, amit csinálni
akartunk, nagyon sokba kerülnek nekünk.
A közgazdaságtanban van egy fogalom: ez a haszonáldozat (opportuniry cost). Tegyük fel,
hogy valaki ad nekünk tízezer dollárt százdolláros bankjegyekben, olyan utasítással, hogy
éjfélig el kell költenünk a pénzt. Pont éjfélkor megjelenik az illető és visszaveszi, amit nem
tudtunk elkölteni. Ezt az összeget elveszítjük. Maradni fog egyetlen centünk is éjfélre?
Természetesen nem. A mi dolgunk, hogy mire költjük. Mondjuk, hogy ruhákra. E döntésünk
egyben azt jelenti, hogy nem más dolgokra adjuk ki a pénzt. Mik lehetnek ezek a "más
dolgok"? Minden, ami csak pénzért megvehető. Így hát a ruhák haszonáldozata minden más,
amire még a pénzt kiadhattuk volna. Vagyis a ruhák által képviselt haszon érdekében
feláldoztuk az összes többi lehetőséget.
Az idő hasonlatos a pénzhez. Ha egy órát arra szánsz, hogy tévét nézel, ezzel eldöntötted,
hogy ezt az órát nem valami másra fordítod. Mi ez a valami más? Minden, amit csinálhatnál.
Azt hiszem, nagyon fel lennénk háborodva, ha kiderülne, hogy valaki hozzáfért a
bankszámlánkhoz, és azt állandóan megcsapolja. És nem különös? Legtöbbünknek még a
szeme se rebben, amikor a legkülönbözőbb "tolvajok" belopakodnak az életünkbe, és időt
rabolnak tőlünk!
Az alábbiakban egy lista olvasható ezekről az időrablókról. Ez messze nem teljes, mégis azt
remélem, segít az olvasónak, hogy védekezzék az olyan próbálkozások ellen, hogy lopják
életének legfontosabb "alapanyagát", az idejét. Az időrablókat két csoportba osztottam. Az
egyikbe azok tartoznak, melyek forrása a környezetünk. A másikba azokat, melyekért csupán
önmagunkat okolhatjuk.

IDŐRABLÓK

A-csoport: B-csoport:
környezeti hatások következményei saját magunk vagyunk az okai
- Félbeszakítanak a munkánkban - Rosszul, vagy egyáltalán nem
delegálunk feladatokat
- Várni kell válaszokra - Rossz beállítottság
- Nem világos munkaköri leírás - Személyes szervezetlenség
- Szükségtelen értekezletek - Szórakozottság
- Túlságosan sok feladat - Nem figyelünk oda másokra
- Rossz kommunikáció - Határozatlanság
- Túl gyakran változó prioritások - Felesleges időtöltés másokkal
- Berendezések meghibásodása - Fáradtság
- Szervezetlen főnök - Önfegyelem hiánya
- Bürokratikus korlátok - Félig befejezett dolgok
- Ütköző prioritások - Papírtologatás
- Alacsony vállalati morál - Halogatás
- Rosszul kiképzett állomány - Külső elfoglaltságok
- Baráti és munkakapcsolatok - Rendetlenség a munkahelyen
összekeverése
- Utasítási jog hiánya - Ködös célok
- Vállalati telephelyek közötti utazás - Perfekcionizmus
- Mások tévedése - Rossz tervezés
- Határidők elmulasztása - Állandó aggódás
- Gyűlések - Egyszerre túl sok dolgot akarunk
elvégezni

A fenti időrablók közül nem mindegyik kerülhető el. Vannak, melyek ellen semmit sem tehetünk.
Ilyenek például a gyűlések vagy az, ha nincs utasítási jogunk. Legtöbbjük azonban egyszerűen
belopakodik az életünkbe, és lopja a perceinket, óráinkat, anélkül, hogy ennek tudatában
lennénk. Csak azt vesszük észre, hogy elment az idő, és még csak azt sem tudjuk
megmondani, hogy mire. Ezek az időrablók nagyon sokba kerülnek nekünk. Különösen, ha az
árat eseményirányíthatóságban, személyes produktivitásban és önbecsülésben fejezzük ki.
Áttekintve a listát jelöld meg azokat az időrablókat, melyek a legnagyobb problémát okozzák
számodra! Súlyosságuknak megfelelően adj nekik egy és tíz közötti pontértéket! Gondold végig
alaposan, hogyan tudnál szabadulni a tíz legkellemetlenebb "zsebmetszőtől"!
Tanfolyamaink hallgatóit rendszeresen megkérjük, vizsgálják meg, melyek a legnagyobb
időrablóik. A résztvevők nagyon eltérő területekről jönnek, annyi azonban megállapítható, hogy
az öt leggyakoribb időrabló a következő:

1. Félbeszakítások
2. Halogatás
3. Túl gyorsan változó prioritások
4. Rossz tervezés
5. Várni kell válaszokra

E hírhedt rablók közül három az A-listáról való, vagyis mások miatt kell elviselnünk őket, kettő
viszont a B-listáról, vagyis magunk vagyunk az okai. A fenti időrabló viselkedésekkel azonban
az a legnagyobb baj, hogy legtöbbünknek már szokásává váltak.
Más szavakkal, ma ugyanazokon a módokon vesztünk értékes időt, mint egy héttel, egy
hónappal vagy akár egy évvel ezelőtt. Az igazi veszély ezért az, hogy ha nem deríted ki, melyek
a legveszélyesebb időrablóid, ha nem készítesz tervet arra, hogyan szabadulj meg tőlük, és ha
nem dolgozol állhatatosan e terv megvalósításán, életed további részében pontosan ugyanúgy,
fogod vesztegetni az idődet, mint eddig. E fontos körülményt szem előtt tartva, hadd javasoljak
néhány időrabló-semlegesítési módszert!

Félbeszakítások
Váratlan telefonhívások, betoppanó látogatók úgy hasítanak bele a fontos feladatokra
elkülönített időblokkjainkba, mint a húsvágó bárd a lágy izomzatba. Miközben látszólag
türelemmel viseljük a félbeszakításokat, magunkban dühösek vagyunk, hogy megzavartak egy
fontos tevékenységünkben.
Ha megkérünk embereket, hogy mondjanak ötleteket a félbeszakítások kivédésére, a legtöbben
egy hosszú listával állnak elő. Abból indulnak ki, hogy a félbeszakítások kivédése egyet jelent
azzal, hogyan szabaduljunk meg az emberektől. Noha vannak félbeszakítások, melyek
szükségtelenek és indokolatlanok, sőt, valóban dühítőek, vannak azonban közöttük
szükségesek és elkerülhetetlenek. Legtöbbünkre igaz, hogy ha két álló napon át semmivel sem
szakítanának félbe, ez azt jelenti, nincs elvégzendő munkánk. Az igazi kérdés ez: "Hogyan
különböztethetem meg a fontos félbeszakításokat a felesleges, vagyis az alaptevékenységhez
nem kapcsolódó félbeszakításoktól." A félbeszakításokat általában a következő három típus
valamelyikéhez sorolhatjuk:

1. Szükségtelen félbeszakítások. Ezekről akkor beszélünk, ha valaki előzetes bejelentkezés


nélkül toppan be hozzánk, vagy hív fel telefonon, hibásan feltételezve, hogy érdekel,
amit mondani akar, vagy mi rendelkezünk a szükséges információval, vagy mi vagyunk
az ügyért felelős személy. Ha ezek egyike sem áll fenn, szükségtelen betolakodásról van
szó, ami tiszta időveszteség. Az ilyen félbeszakításokat minden módon el kell kerülni,
vagy gyorsan be kell fejezni.
2. Szükséges félbeszakítások. Ezekről akkor beszélünk, ha olyan dologról van szó, ami
érdekel minket, amellyel kapcsolatban rendelkezünk a szükséges információkkal, vagy,
amelyért mi felelünk. A szükséges félbeszakításnak értéke van, és azonnal foglalkozni
kell vele, kivéve, ha tényleg teljesen alkalmatlan az időpont.
3. Nem megfelelő időben történő félbeszakítások. Ezekről akkor beszélünk, ha az időpont
teljesen alkalmatlan, vagy nem megfelelő. Ilyenek esetében meg kell állapodni egy
megfelelő időpontban.

A célzott kérdés eredményes módszer annak eldöntésére, hogy a félbeszakítás melyik típusával
van dolgunk. Nem más, mint barátságos, nem agresszív érdeklődés a félbeszakítás valódi
célját illetően. "Carol, örülök, hogy látlak! Mivel lehetek a segítségedre?" "Mi hozott ide ma
hozzám?" "Mit tehetek érted?"
Ha valaki félbeszakít minket, sosem azzal kezdi, hogy a félbeszakítás milyen típusáról van szó.
Célzott kérdést kell feltennünk, hogy ezt kiderítsük. Ezzel valójában a beszélgetés
"tulajdonjogát" ráruházzuk a félbeszakító személyre. Ennek az a burkolt üzenete számukra,
hogy igazolják a betolakodásukat. Válaszként egy kérést, egy igényt vagy egy kérdést hallunk,
aminek alapján azonnal értékelni tudjuk a félbeszakítás fontosságát, az elintézéshez szükséges
időt, és ennek megfelelően cselekedhetünk. Hadd illusztráljam ezt egy példán!
Janet az íróasztalánál ül és egy fontos feladaton dolgozik, ami egész délutánját el fogja vinni.
Váratlanul csörögni kezd a telefon. Felemeli, és a vonal másik végén egy másik részleg
munkatársát hallja.
- Janet, itt Tom beszél. Hogy vagy?
- Jól, Tom. Nagyon jól. Miben lehetek a segítségedre?
- Arról van szó, hogy a múlt héten, amikor együtt ebédeltünk, azt mondtad, jó lenne
összejönnünk, hogy megbeszéljük a részlegeink közötti együttműködést. Most lenne rá egy
órám. Úgy gondoltam, esetleg neked is megfelelő lenne az időpont.
- Tom, valóban össze kell jönnünk, azonban most éppen egy határidős munkán dolgozom.
Lehetne arról szó, hogy holnap kettőkor találkozzunk?
- Azt hiszem, kettőkor szabad vagyok. Jöjjünk össze akkor holnap!
- Kösz! Akkor holnap.
Talán észrevetted, hogy a beszélgetés egy olyan mondattal kezdődött, ami gyakorlatilag
bárhová vezethetett volna. Janet kérdése arra kényszerítette Tomot, hogy térjen a lényegre, és
ezután Janet már el tudta dönteni, hogy a harmadik típusú félbeszakításról van szó, és ennek
megfelelően válaszolt (egy alkalmasabb időpontban állapodott meg).
Sok félbeszakítást előzhetsz meg azzal, hogy rendszeres időközönként leülsz azokkal a
munkatársakkal, akik gyakran keresnek meg problémákkal vagy kérdésekkel. Így lehetetlenné
teszed számukra, hogy félbeszakítsanak, hacsak nem egy valóban olyan ügyről van szó, amely
nem tűr halasztást.
Természetesen nem minden félbeszakítás rossz. Néha fontosabb dologról van szó, mint amivel
éppen foglalkozol. Néha egy kedvező alkalom egy látszólag teljesen alkalmatlan időpontban
bukkan fel. Ha megtanulod megfelelően kezelni a félbeszakításokat, nem fogsz ellenségesen
tekinteni rájuk, jobban felismered a váratlanul kopogtató alkalmakat, és kiaknázhatod őket.

Halogatás
A halogatás a leggyakoribb önhibából elkövetett időpocsékolás. Vannak, akiknél a halogatás
véletlenszerűen betoppanó "vendég": ma itt van, holnap már távozott. Másoknál viszont olyan,
mint egy állandóan morgó anyós, aki egy hétvégi látogatásra jön, hogy aztán végleg hozzánk
költözzön.
A Franklin Quest vállalatnál a halogatás két fő formáját különböztetjük meg:

· Tudatos halogatás - amikor tisztában vagyunk azzal, mit teszünk.


· Nem tudatos halogatás - amikor nem vagyunk tisztában azzal, mit teszünk.

A tudatos halogatást könnyű felismerni, és könnyű a kivédésére módszereket ajánlani. A nem


tudatos halogatás már kicsit nehezebb kérdés, mert "rajta kell kapnunk magunkat", hogy ezt
tesszük. Akár az egyik, akár a másik formáról legyen szó, a halogatásért nagy árat kell
fizetnünk. Dolgok tologatása több fejfájást és több kudarcot okozott már, mint az összes
időgazdálkodási probléma együttvéve.
A kedvező alkalom ugyanolyan gyakran kopogtat a halogató ajtaján, mint bárki másnál, de a
halogató nem válaszol rá.
Mi a halogatás valódi oka? Más szavakkal: miért áldozunk fel számunkra nagyon fontos
dolgokat teljesen mellékes dolgokért? A leggyakoribb ok talán az, hogy vannak fontos dolgok,
melyek kellemetlenek. Vannak például, akik utálnak havi jelentéseket írni, pénzügyeket rendbe
tenni, adóíveket kitölteni, új emberekkel ismerkedni, csoportok előtt beszélni, levelekre
válaszolni, szemetet kivinni, fogorvoshoz menni vagy mozogni, sportolni. Ha produktívak,
sikeresek és egészségesek akarunk lenni, elkerülhetetlen, hogy kilépjünk a komfortzónánkból!
Egy kellemetlen feladattal kapcsolatos természetes reakciónk, hogy eltoljuk a végrehajtását. Ha
viszont ezt tesszük, hagyjuk, hogy az események irányítsanak minket, és nem mi az
eseményeket. Az eredmény: csökken a produktivitásunk, és vele együtt az önbecsülésünk. Ezt
a bukóspirált csak úgy kerülhetjük el, ha visszaszerezzük ellenőrzésünket életünk eseményei
felett, még akkor is, ha ez egy sor kényelmetlen feladat elvégzését jelenti számunkra.
A következőkben néhány ötletet ismertetek, hogyan harcolhatsz a halogatás ellen:

· Határidőt állapítasz meg. Ez sürgősséget teremt olyan feladatok esetén is, amelyek
korábban nem tűntek sürgősnek.
· Kezdj a feladat legkellemetlenebb részével! Ez lehetővé teszi, hogy várakozással, sőt
örömmel tekints a további teendőidre, és jó hangulatban fejezd be a napot.
· Változtasd játékká a feladatot! Ez kiváló módszer arra, hogy a robotolás örömteli
munkává változzék számodra.
· A teljesítésért jutalmazd magadat valamivel! Ez arra ösztönöz, hogy igyekezz minél
gyorsabban végezni a munkával.

A halogatás egy másik lehetséges oka, hogy bizonyos feladatok - akár a nagyságuknál, akár
időigényességüknél, akár bonyolultságuknál fogva - túlságosan is nyomasztónak tűnnek
számunkra. A rövid, könnyű és élvezetes feladatok mindig több örömet jelentenek, de a
nagynak és nehéznek tűnő feladatokat kevésbé nyomasztóvá tehetjük, ha megfogadjuk Henry
Ford tanácsát: "Semmi sem igazán nehéz, ha apró teendőkre bontjuk."
A fontos teendők halogatásának további okai is lehetnek. Ilyenek a túlzott felelősségérzet (ami
bénítólag hat ránk), az információhiány, a ködös célok, félelem a kudarctól, a rossz időzítés és
általános szervezetlenség. Előfordulhat, hogy azért halogatsz, mert egyfajta apátia kerített
hatalmába: nem érdekel, mi történik. Ha felismered halogatásod okait, sikeresen veheted fel
velük a küzdelmet. Ám függetlenül az októl, a halogatás szörnyű erejű időrabló. A
legeredményesebben úgy küzdheted le, ha valamilyen módon átitatod magadat azzal a
meggyőződéssel, hogy az adott feladat elvégzése sürgős és nem tűr halasztást.

A prioritások gyakori változása


Ez az időrabló mindennél nagyobb zavar okozhat egy munkahelyen. Az a vállalat, ahol ez
szokássá válik, olyan, mint "A hét kiemelt válságának" klubja. A prioritások gyors váltogatása
általában olyan munkahelyet jelent, ahol a dolgok nagyon gyorsan történnek. A menedzsment,
abban az igyekezetében, hogy megfelelően reagáljon a lehetőségekre és a problémákra, a
szervezet erőforrásait a mindenkori helyzettől függően hol az egyik, hol a másik "fronton" veti
be. Ez lehet nagyon izgalmas állapot, és lehetnek személyek, akik számára igazi élvezetet
jelent, de csak akkor, ha ezeknek a prioritás-változtatásoknak, erőforrás-átcsoportosításoknak
valóban fontos céljuk van. Ha az emberek nem látják az ezek mögött húzódó fontos célokat,
úgy fogják érezni, feleslegesen lökdösik őket ide-oda. Ez különösen igaz arra az esetre, ha "a
hét (vagy a nap, a hónap stb.) válságát" még meg sem oldották, és az ajtón már kopogtat a
következő.
A prioritások gyors változásának hatását tudományosan is vizsgálták. A kutatók úgy
kondicionálták a patkányokat, hogy bizonyos zajok, szagok, eljárások meghozták számukra a
kívánt eleséget. Ha a patkányok megtanulták a megfelelő műveleteket, bármikor hozzájuthattak
az eleséghez. Ez hihetetlenül egészséges és boldog patkányokat eredményezett. Amikor az
állatok elérték ezt a paradicsomi állapotot, a kutatók kezdték megváltoztatni a szabályokat
(módosítani a prioritásokat). A patkányoknak tapasztalniuk kellett, hogy a szokásos műveletek
nem szolgáltatták a kívánt eredményt, és új műveleteket kellett megtanulniuk. Amikor ezeket is
megtanulták, a kutatók újból változtattak a játékszabályokon, és a patkányoknak ismét a
nulláról kellett kezdeniük. Az ilyen művelet-változtatási ciklus után a patkányok néha kezdtek
másként viselkedni. Először az volt megfigyelhető, hogy rendkívül ingerülten reagálnak
dolgokra, és kezdtek ellenségesen viselkedni egymással. Aztán apátia vett rajtuk erőt: leültek,
és nem csináltak semmit. Sőt, elpusztultak.
Mi nem vagyunk patkányok, és a munkahelyi feltételeinket sem változtatják ilyen szélsőséges
módon. Ennek ellenére vannak érdekes párhuzamok. Ha az ilyen gyors prioritás-változások
eredményeként netán úrrá lenne rajtunk a zavar és a kudarcérzés, a legjobb, ha konzultálunk a
menedzserünkkel. Igyekezzünk megérteni a gyakori prioritás-változtatások mögött húzódó
szándékot. Ha ezt megértettük, alkalmazkodni tudunk a helyzethez, és meg tudjuk őrizni a
munkakedvünket és a produktivitásunkat. Az alternatív megoldások igen egyszerűek.
Elmenekülhetünk (szabadságot veszünk ki, munkahelyet változtatunk, ülünk és nem csinálunk
semmit, vagy akár belehalhatunk az elkeseredésünkbe) vagy úszunk az árral (megtanulunk
lovagolni a hullámok hátán, és élvezzük az utazást). Emlékezzünk az események
irányíthatóságára vonatkozó ábránkra! Az eseményeknek végül is három típusa van: az
egyikhez azok tartoznak, melyekre semmi befolyásunk sincs, aztán vannak, melyek teljes
egészében az ellenőrzésünk alatt állnak, végül ott vannak azok, melyeket csak részlegesen
vagyunk képesek irányítani. Az olyan munkahely, ahol gyakran változnak a prioritások,
valójában olyan helyzetnek felel meg, amely felett gyakorlatilag nincs ellenőrzésünk. A
legmegfelelőbb válaszunk ezért az, ha úszunk az árral, vagy alkalmazkodunk.

Rossz tervezés
Van egy régi mondás, amely így szól: "Aki nem tervez, az a kudarcot tervezi." A rossz tervezés
olyan időrabló, amelyet magunk szabadítunk önmagunkra. Látszólag egyszerű a megoldás: a
kiváló tervezés! A rossz tervezés azonban általában vagy a munkahelyi környezet
következménye, vagy azzal magyarázható, hogy nem értjük, milyen hatalmas segítséget jelent
a tervezés életünk eseményeinek irányításában.
Egy példa erre az olyan állapot, mikor a sürgős feladatok nyomasztó sora áll előttünk,
mindegyik figyelmet követel. Egy ilyen helyzetre lehet egy olyan beállítottság a válasz: "Mit
számít, hogy melyikkel kezdem?" Ugyanígy, ha olyan környezetben dolgozunk, amely ilyen
vagy olyan okoknál fogva állandóan elvonja a figyelmünket, egy terv elkészítése igen
kiábrándító próbálkozás lehet. Gyakran végezzük azzal: "Nem érdemes! Úgysem tehetek ellene
semmit."
Egyik helyzet sem szolgálja a lelki békénket, és nem igazolható, ha legalább részben magunk
akarjuk irányítani az életünket. Ezért foglalkozunk olyan sokat a tanfolyamainkon és e könyvben
is a tervezéssel, a feladatok fontossági sorolásával és azzal, milyen fontos az önfegyelem a
tervezésben és a végrehajtásban. Aki úgy látja, hogy legnagyobb időrablója a rossz tervezés,
annak azt javaslom, fordítson különös figyelmet a negyedik és az ötödik törvény
tanulmányozására.

Várakozás a válaszokra
"A jó dolgokban azoknak lesz részük, akik tudnak várni." Egyszer ezt valaki mély
bölcsességként fogalmazta meg. Nem én voltam. Én gyűlölök várni. Ám az egyik leggyakoribb
időrabló, hogy sokszor várnunk kell a válaszokra. Bár a környezet kényszeríti ránk ezt az
időveszteséget, ám az eredmény az, hogy csökkenti annak lehetőségét, hogy irányítsuk az
eseményeket. Ezért a legtöbb ilyen esetben az alkalmazkodás vagy a sodródás az egyetlen
lehetséges válasz.
Rájöttem azonban, hogy amikor valakinek a válaszára várunk, a legtöbbször nagyobb
lehetőségünk van az események irányítására, mint gondolnánk. Ha a szervezet prioritásaiból
fakadóan nagyon fontos a feladatom, mindent meg kell tennem, hogy a lehető leghamarabb
megkapjam azokat a válaszokat (vagy információt, vagy terméket, vagy berendezést stb.),
melyekre szükségem van. Itt van néhány módszer, melyet magam sikerrel alkalmaztam:

1. Hívd fel a személyt, akire vársz, és magyarázd meg neki a dolog kiemelt fontosságát, és
azt, hogy mi a probléma! Kérd rendkívüli segítségét, vagy legalább azt, hogy mondja
meg, hová vagy kihez fordulhatsz segítségért!
2. Próbálkozz meg mindennel, amit javasoltak! Minden alkalommal hangsúlyozd a dolog
fontosságát! Kérdezd meg, miben segítheted őket, hogy megkapd tőlük, amire
szükséged van!
3. Ha egy magasabb vezetői szinten áll az ügy, kérd közvetlen felettesed segítségét!
Állhatatosan keresd a megoldást, amíg el nem éred a célodat, vagy egy valóban
leküzdhetetlen akadályba nem ütközöl.
4. Gondoskodj arról, hogy az érintettek valóban elérhessenek, amint készek a válasszal,
elérhető az információ, a termék stb.

Ha úgy látod, semmit sem tehetsz, kezdj a következő feladatba! Ez az a helyzet, amikor nem
tehetsz mást, mint hogy sodródsz.
Ez volt az öt legfontosabb időrabló. Most röviden foglalkozom a többivel is.
Vegyük először az A-csoporthoz tartozókat! Azokat, melyeket a környezetünk kényszeríti ránk.
Nem világos munkaköri leírás. Zavaros munkaköri leírás esetén nem tudjuk, mit várnak
tőlünk. Olyan ez, mint amikor hajtunk a sztrádán, és sűrű ködbe kerülünk. Lelassítunk. Miért?
Azért, mert nem látunk. Amikor a köd eloszlik, ismét gyorsabban hajtunk. Mi az, ami
megváltozott? A látási viszonyok. Ha a munkahelyen nem tudjuk, hol állunk, merre kell
tartanunk, csökken a produktivitásunk. Kinek a feladata, hogy világosan körvonalazza a
teendőinket? A felettesünknek. Ezért le kell ülnünk a főnökünkkel és tisztáznunk kell vele, mi
tartozik a munkánkhoz és mi nem, miért felelünk és miért nem. Ha ez nem történik meg,
rengeteg idő megy veszendőbe a "köd" miatt.

Felesleges értekezletek. Úgy becsülik, hogy Amerikában naponta közel tizenegymillió


értekezletet tartanak. Ezek közül a legtöbb lényegesen hosszabb a szükségesnél, sok pedig
teljesen felesleges. Mit tehetünk ez ellen? Ha mi hívjuk össze, gondoskodjunk arról, hogy az
értekezletnek legyen világos célja, legyen napirendje, és csak azokat hívjuk meg rá, akiknek
valóban ott kell lenniük! Ha olyanok is eljönnek, akiknek jelenléte szükségtelen, engedjük el
őket, hogy végezhessék a dolgukat! Meghívottként vizsgáljuk meg, valóban szükséges-e a
jelenlétünk, és ha úgy ítéljük meg, hogy nem, kérdezzük meg az összehívótól, baj lenne-e, ha
nem vennénk részt rajta! Lehet, hogy felmentést kapunk tőle, vagy egy pontosabb indoklást a
meghívásunkra.

Túl sok munka. Ezt úgy hívják másként, hogy túlterhelés. Ne feledjük: mindnyájunknak
megvan a maga Plimsoll-vonala. 1880-ban, Samuel Plimsoll megoldotta a túlterhelt angol hajók
elsüllyedésének problémáját. A parlamentben előterjesztett egy törvényjavaslatot, amely
kimondja, hogy a brit hajókra a hajótest külső felületének bizonyos magasságában egy vonalat
kell felfesteni. A hajók csak olyan mértékben terhelhetők, hogy a felfestett vonalig süllyedjenek.
Ezt a terhelhetőségi határt Plimsoll-vonalnak nevezzük. Az embereknek is van terhelhetőségi
határa, és bár ez láthatatlan, valahol az orrunk alatt húzódik. Mindnyájunknak volt már olyan
napja, amikor azt mondtuk: "Már az orrom se látszik ki belőle!" Ezek azok az idők, amikor ki kell
mondanunk a nemet. Ha napjainkat hozzáértően tervezzük, ez nem fog nehézséget jelenteni
számunkra. A kérés teljesíthető egy másik időpontban, vagy ha valóban sürgős, becsúsztatható
egy másik feladat helyére. Ám ha gazdálkodni akarunk az időnkkel, meg kell tanulnunk nemet
mondani.

Rossz kommunikáció. Ha rossz a kommunikáció, órák, napok, hetek, akár évek mennek
veszendőbe. Ennek gyakori oka, hogy a koponyánkban zavaros kép él a valóságról. Ha
világosan látjuk, mire van szükség, és ezt képesek vagyunk világosan megértetni azokkal, akik
közreműködnek a feladat megoldásában, rengeteg időt lehet megtakarítani. Ha viszont
képtelenek vagyunk világosan megmagyarázni, mit várunk tőlük, időt vesztünk-méghozzá sok
időt.

Berendezések meghibásodása. Mit mondhatok erről? Ki nem várt még türelmetlenül a


szakemberre, amikor egy számítógép bedöglött? A megoldás útjai: (1) megelőző karbantartás,
(2) ki kell dolgozni a meghibásodások elhárításának rutineljárását, vagy tartalékberendezésről
kell gondoskodni, amely azonnal beállítható, és így el lehet kerülni az időveszteséget. Évenként
sok millió dollár megy veszendőbe, mert berendezések meghibásodnak. Küszöböljük ki az
ebből adódó veszteségeket!

Szervezetlen főnök. Az olyan ember számára, aki mestere az önszervezésnek, egy


szervezetlen főnök valóságos istencsapása. A megoldás kulcsa itt is a kommunikáció javítása.
Gondoskodjunk arról, hogy főnökünk ismerje az eredményességünket! Törekedjünk arra, hogy
pontosan rögzítse számunkra a teljesítménykritériumokat, határidőket stb.! Idővel ez arra fogja
ösztönözni, hogy ő is jobban szervezze a tevékenységét.

Bürokratikus akadályok. Ahogy növekednek a vállalatok, terebélyesedik a bürokrácia, és nő


azoknak a szabályoknak és rendeleteknek a száma, melyek akadályozzák a gyors munkát. Mit
tehetünk ez ellen? (1) Tudomásul vesszük őket és (2) Vagyunk annyira előrelátóak - proaktívak
-, hogy ne engedjük, hogy bürokratikus akadályok álljanak az utunkban. Ha tudjuk, hogy
valamiben számíthatunk ilyenre, találjunk egy megoldást, ahogyan megkerülhetjük! Mindig van
erre valamilyen mód.

Egymással ütköző prioritások. Ha a főnök és a beosztott között nincs olyan megállapodás,


amely rögzíti, hogy az elvégzendő feladatok közül melyeknek kell elsőbbséget biztosítani, ez
mindig komoly probléma forrása. Gondoskodjunk arról, hogy legyen ilyen megállapodás, aztán
tegyünk meg mindent a fontos dolgok elvégzéséért!
Gyenge vállalati morál. A gyenge munkamorálnak különböző okai lehetnek. A leggyakoribbak a
következők: az önbecsülés hiánya; a dolgozó nem tudja, mit várnak tőle; szervezetek és
személyek nem tartják be az ígéreteiket, nem tesznek eleget vállalt kötelezettségeiknek. Ennek
sok oka van. Gondoskodjunk arról, hogy mindenkinek meglegyen a napi apró győzelme!
Szüksége van rá a szervezetnek, szükségük van rá az embereknek.

Képzetlen személyi állomány. Vezetőként gondoskodjunk munkatársaink képzéséről! Ha


beosztottak vagyunk, képezzük magunkat! Más megoldás nincs.

Barátok és munkatársak igényei. Ez egy másik időrabló, amelyre ismét csak az a megoldás,
ha megtanulunk nemet mondani. Ha hozzáértően terveztük a napunkat, világosan fogjuk látni,
milyen feladatok állnak előttünk. Ha barátok és munkatársak extra igényt támasztanak a
közreműködésünkre vagy a jelenlétünkre, tudassuk velük, hogy ez az időnkből sajnos nem
futja! Ha válsághelyzetről van szó, akkor közösen kell dönteni, és ha szükséges, módosítanunk
kell a tervünket. Ám ha előrelátással és ráhagyással tervezünk, ilyesmi ritkán történik.

Döntési jogok hiánya. Ez sok vezető számára jelent súlyos gondot. Oka gyakran a rossz
kommunikáció. Ha elvállalunk egy feladatot, gondoskodjunk arról, hogy világosan lássuk, mi a
teendőnk, és miben dönthetünk, kikre terjed ki az utasítási jogunk! Igen kiábrándító dolog úgy
belefogni egy feladatba, hogy feltételezzük, bizonyos dolgokban döntési jogunk van, hogy
aztán később kiderüljön, hogy nincs. Az ilyen tapasztalat súlyos feszültséget válthat ki. Ezekről
állapodjunk meg mindjárt az elején a feladat kiadójával, hogy később ne érhessen meglepetés
a döntési jogosultságunkat illetően!

Munkahelyen belüli járkálás. Minden szervezetben vannak olyanok, akik örömüket lelik
abban, ha helyiségről helyiségre járva kíváncsiskodnak, hogyan mennek a dolgok, és felcsípik
a legfrissebb pletykákat. Olvassuk el a félbeszakításokra vonatkozó részt, és tegyünk arról,
hogy az ilyenek ne zavarhassanak a munkánkban!

Mások hibái. Ezek elkerülhetetlenek. Tudomásul kell őket vennünk, és nem szabad miattuk
idegeskednünk. Tegyünk meg mindent, hogy munkatársaink tájékoztassanak a tévedéseikről,
pozitív, építő módon közelítve hozzájuk! Idővel csökkenni fog a baklövések száma.

Határidők módosítása. A ranglétrán elfoglalt helyünktől függ, mennyit tehetünk ez ellen. Van,
amikor csak nagyon keveset. Ebben az esetben nagyon rugalmasnak kell lennünk. Ha adatokat
kell szolgáltatunk egy munkához, szolgáltassuk ezeket határidőre.

Most pedig néhány gondolat a B-csoporthoz tanozó időrablókról:

Nem delegálunk, vagy rosszul delegálunk. Ez súlyos problémák forrása lehet. Ha beülünk
egy emberekkel teli kocsiba, mit szeretnénk, ki üljön a kormány mellé? Ha hasonlítunk az
emberek többségére, azt hogy mi magunk! Miért? Azért, mert úgy gondoljuk, azt senki sem
tudná nálunk jobban vagy biztonságosabban vezetni. Ez az általános beállítottságunk szinte
bármiben, amivel foglalkozunk. "Magamnak kell megcsinálnom, különben nem lesz elvégezve."
Az igazság az, hogy rengeteg időd szabadulhat fel, sok idegeskedést takaríthatsz meg
magadnak, ha elismered, hogy vannak, akik legalább olyan jól meg tudnak csinálni egy dolgot,
mint te, sőt - ne adja Isten - talán még jobban is! Bízd rá a feladatot! Ne félj, delegálj!

Rossz beállítottság. A rossz beállítottság végzetes lehet, mert meredeken csökkenti a


produktivitásunkat. Hogyan változtathatunk egy rossz beállítottságon? Azt tapasztaltam, hogy
ennek kulcsa legtöbbször a kommunikáció. Az emberek ugyanis igen gyakran nem is tudják,
hogy a magatartásukkal problémák vannak. Környezetünkkel igyekezzünk olyan kapcsolatot
kialakítani, hogy ha problémát látnak a viselkedésünkben, bátran mondják meg nekünk.
Tudassák velünk, hogy a problémának, nem pedig a megoldásnak vagyunk a része. Könyvem
második felében részletesen foglalkozom azzal, hogyan alakulnak ki a nézeteink önmagunkról,
hogyan befolyásolják ezek a magatartásunkat, hogyan változtathatjuk meg őket, és ezzel a
magatartásunkat is.

Személyes szervezetlenség. Ha valaki nálunk kétszer gyorsabban tud elvégezni valamit,


ennek világos üzenete van számunkra. Ez a könyv végig arról szól, hogyan javíthatjuk
önszervezési képességünket. Ha ennek van egy mindennél fontosabb kulcsa, akkor ez a
rendszeres napi tervezés. Eldöntjük, mi az, ami valóban fontos, logikusan soroljuk a
feladatainkat, aztán egyiket a másik után megoldjuk.

Feledékenység. Kisebb-nagyobb mértékben mindnyájan szenvedünk ettől a csapástól. Az


ötödik fejezetben ismertetni fogom azt az időgazdálkodási módszert, amely megakadályozza,
hogy bármiről is megfeledkezzünk, ami fontos lehet. Sose támaszkodj arra a képességedre,
hogy emlékezni fogsz egy programra, egy időpontra, egy megállapodásra! Jegyezd fel őket,
legyen egy hézagmentes követési rendszered! Ha ezt teszed, a feledékenységet, mint olyat,
elfelejtheted.

Nem figyelünk oda a másikra. Könyveket írtak arról, milyen módszerek vannak, melyekkel
javíthatjuk a figyelési képességünket és tényleg megértsük, amit a másik mond. Néhány
mondatban lehetetlen ezekről írni. A lényeg az, hogy tudatában kell lennünk a probléma
létezésének. Ha javítjuk a kommunikációs készségünket, különösen ha megtanuljuk
figyelmesen hallgatni a másikat, ezzel rengeteg időt takaríthatunk meg.

Határozatlanság. A határozatlanság oka gyakran az, hogy a feladatra vagy a megoldandó


problémára vonatkozó információink hiányosak. Néha azért vagyunk határozatlanok, mert
kockázatos döntést kell hoznunk, és nem szeretnénk kudarcot vallani. Mi a megoldás?
Szerezzük be a szükséges információkat, mérlegeljük a lehetőségeket, aztán döntsünk legjobb
tudásunk szerint! Ha nem döntünk, gyakran kiderül, hogy a körülmények vagy mások döntenek
helyettünk, és az eredmény legtöbbször nem lesz előnyös számunkra. A produktív személy
tudja, hogy az esetenkénti hibák nem jelentenek akkora veszélyt, mint a határozatlanság
paralízise.

Társasági élet. Egyszer levelet kaptam egy Kaliforniában dolgozó vezetőtől. Ebben leírja, hogy
felmérést végzett, és kiderítette, hogy hetenként legalább kilenc órája munkahelyi "társasági
életre", szocializálásra megy el. Ez egy egész napi munkaidő! Nem azt akarom mondani, hogy
a munkahelyi szocializálás feltétlenül rossz, hiszen gyakran igen fontos információk birtokába
juthatunk. Jó azért tudnunk, ha hetenként sok óránk megy veszendőbe udvariassági
látogatásokkal és csevegésekkel! A rendszeresen együtt kávézók nem ritkán súlyosan
veszélyeztetik a szervezet hatékonyságát.

Fáradtság. Amikor üzletkötési menedzserként dolgoztam, gyakran mondtam embereimnek,


hogy a fizikai kondíciójuknak nagyon nagy hatása van a munkájuk eredményességére. Ezt
sokan nem hitték el nekem. Akik viszont elhitték, hamar rájöttek, milyen varázslatos hatása van
a jó erőnlétnek, a kipihentségnek és a rendszeres táplálkozásnak. A fáradtság kedvetlenséggel,
levertséggel jár, és ez nagyon visszaveti az eredményességünket.

Önfegyelem hiánya. Van egy kollégám, akinek az asztalán ott van egy plakett, amelyen ez áll:
Csináld! Csináld jól! Csináld most! Mindenkinek szüksége van a napi apró győzelmekre. Ha
elvégezzük, amit naponta önmagunktól várunk, ez rendkívüli mértékben erősíti az
önbecsülésünket. Ha viszont nem végezzük el azokat a feladatokat, melyeket naponta magunk
elé tűzünk, ennek negatív hatása lesz az önbecsülésünkre, és egész életünkre. Ezért tegyünk
meg mindent, hogy amit megígértünk magunknak, azt teljesítsük is!

Befejezetlenül hagyunk dolgokat. Ez általában annak a következménye, hogy nem jelöljük ki


a prioritásokat, vagy nem mérlegeljük, hogy egy-egy feladat teljesítésének mekkora éhéke van
számunkra. Ezért a rossz szokásunkért sok elveszett idővel kell fizetnünk. Ha megfelelően
alkalmazzuk a könyvben ismertetett módszereket, nem lesz ilyen problémánk. Ezek segítenek
abban is, hogy megtanuljunk feladatokat delegálni, és elérjük, hogy munkatársaink ne
hagyjanak félbe rájuk bízott feladatokat.

Papírtologatás. Ne csak a feladatainkat, hanem a papírjainkat is soroljuk fontosságuk szerint!


Legyen egy-egy kosarunk az életbevágóan fontos, a fontos és a triviális ügyekre. Az
íróasztalomhoz közel van egy iratszekrény, amelynek vannak A-fiókjai, B-fiókjai és C-fiókjai a
megfelelő fontosságú iratok számára. Kérjük meg a munkatársainkat, hogy osztályozzák
számunkra a papírokat! Egy jó titkárnő ezt szempillantás alatt el tudja végezni. Foglalkozzunk
először az A-iratokkal! Ha van időnk, foglalkozzunk a B-kkel aztán a C-kkel. Ha nem muszáj, ez
utóbbiakhoz egyáltalán ne nyúljunk! Gyakran tapasztaljuk, hogy a C-fiókunkat úgy üríthetjük ki,
hogy meg sem érdemes néznünk, milyen papírokkal van tele.

Külső tevékenységek. Mindenkinek vannak munkahelyen kívüli elkötelezettségei és


érdeklődési területei. Jó, ha a hobbin és a hasonló dolgokon túl az ember részt vesz olyan
dolgokban is, melyekkel segíti jobbá tenni szűkebb lakóközösségét, a társadalmat, a világot.
Valahol azonban meg kell húznunk a határt, nehogy az ilyen tevékenységek annyi időnket és
energiánkat vigyék el, hogy ez már hátrányosan befolyásolja a munkánkat. (Más kérdés, ha
már nyugdíjasak vagyunk, vagy akkora jövedelmünk van, hogy megélhetésünk biztosításához
szükségtelen nap mint nap dolgoznunk.) A helyes arányok megteremtésében segít, ha
fontosságuk szerint soroljuk a feladatainkat. Megvizsgáljuk, mennyi időt fordíthatunk külső
tevékenységekre anélkül, hogy veszélyeztetnénk a prioritások elvégzését.

Rendetlenség a munkahelyen. Mindenkinek más elképzelése van arról, milyen rendnek kell
lennie egy íróasztalon vagy egy munkahelyen. Egy azonban biztos: ha képtelenek vagyunk
azonnal megtalálni egy fontos iratot, vagy nem tudjuk, hol keressünk egy fontos adatot, ez
csökkenti a produktivitásunkat. Dick Winwood barátom szerint úgy kell berendeznünk a
munkahelyünket, hogy a legfontosabb és a leggyakrabban igényelt dolgok közel essenek
hozzánk, a kevésbé fontos dolgokat távolabbra is elhelyezhetjük. Folytatva a papírtologatással
kapcsolatos gondolatokat, azt tanácsolom, hogy rendszeresen végezz rostálást. Ehhez vedd
elő a papírokat a különböző helyekről, tedd magad elé egy kupacba! Vedd őket sorba, és
mindegyiknél tedd fel a kérdést: "A-papír (életbevágóan fontos), B-papír (fontos) vagy C-papír
(nem fontos)?" Három kupacod lesz. A D-papírok mehetnek egyenesen a papírkosárba. A
C-papírokat tedd íróasztalod vagy iratszekrényed legalsó fiókjába. A B-papírok egy "Fontos"
feliratú dossziéba kerülnek. A dossziét tedd egy könnyen elérhető helyre. Az A-papírok egy
"Rendkívül fontos" feliratú dossziéba kerülnek, amelyet kézközelben helyezel el az
íróasztalodon. Egy másik tipp: Ne tartsd az asztalodon a "Bejövő iratok" kosarát, mert csábítást
fogsz érezni, hogy időről időre belekukkants! Ez elvon az éppen előtted lévő feladattól. Tartsd
olyan helyen, ahol könnyen elhelyezhetők benne az újonnan érkező anyagok, de nem vonja el
a
figyelmedet, amíg nincs itt az ideje, hogy átnézd a napi postát. Ne feledd: a rendetlenség elleni
háború egy soha be nem fejezhető küzdelem, amely rendszeres erőfeszítést igényel, ha fenn
akarod tartani a munkád szempontjából előnyös feltételeket.

Ködös célok. Az elkövetkező fejezetekben megismerkedsz azzal, hogyan alkothatod meg saját
Produktivitási Piramisodat. Amíg ez nem áll tisztán előtted, nem lehet világos elképzelésed
arról, merre is tartasz valójában, miért választottál egy adott irányt, és hogyan érhetsz célba.
Alkalmazd a könyvben leírt módszert, és készítsd el saját Produktivitási Piramisodat! Meg fogod
látni, mekkora mozgósító ereje van.

Perfekcionizmus. A perfekcionizmus nem más, mint az a törekvés, hogy mindenben


tökéleteset alkossunk. A "bénító perfekcionizmus" kifejezés jól visszaadja, milyen gyilkos hatása
van ennek az állandó tökéletesség-mániának a produktivitásunkra. Leginkább abban
mutatkozik meg, hogy addig nem akarunk hozzálátni egy feladathoz, amíg a végrehajtáshoz
nem tökéletesek a feltételek. Vannak, akik még arra is ügyelnek, hogy megfelelő legyen a
csillagok állása. Ha egy munkát el kell végezned, láss neki a legjobb tudásod szerint!
Elvégezve láss neki a következő feladatnak! Mert a feltételek sosem lesznek tökéletesek.

Szórakozottság. A terméketlen ábrándozás igen sok időnket rabolhatja el. Akkor esünk bele
ebbe a hibába, ha nem fókuszáljuk a figyelmünket. Hanem tervezzük a napjainkat, ha nem
érzünk lelkesedést céljaink iránt, ha nem él bennünk élénken, hogy mi mindenre akarjuk
fordítani az óráinkat és a perceinket, nagyon könnyen kezdünk mellékes dolgokon tűnődni.
Figyelmünk elkalandozik, és már benne vagyunk a terméketlen álmodozásban. Távolról sem
akarom azt állítani, hogy nincs szükséged álmodozásra, a gondolatok szabad kalandozására!
Ám ennek csak igen kevés eredménye lehet számodra, ha ezt nem úgy teszed, hogy tudatosan
beállítasz rá minden nap fél órát vagy egy órát. Ilyenkor kényelmesen elhelyezkedsz a székben,
kinyújtod a lábadat, lazítasz, és szabadjára engeded a fantáziádat. Vannak idők, amikor ez a
legfontosabb, amit csinálnod kell. Ez azonban már nem ábrándozás, hanem alkotó
gondolkozás, tervezés.

Egyszerre túl sok dolgot akarunk csinálni. Nem kevesen vannak, akik hősnek képzelik
magukat, és azt hiszik, a valóságosnál sokkal többre képesek. Ezt a csapdát úgy kerülhetjük el,
ha tervezzük a tevékenységünket. Készítsünk havi, heti és napi terveket! Ha helyesen építettük
fel a Produktivitási Piramisunkat, fontosságuk szerint soroltuk a teendőinket, sokkal
világosabban fogjuk látni, mennyit tudunk elvégezni egy adott időn belül.

A könyvben ismertetett természettörvények és módszerek segítenek, hogy megszabadulj


ezektől az időrablóktól. Bízom abban, hogy az előzőekben bemutatott ötletek, gondolatok
segítettek annak megértésében, hogy az időveszteségek elleni harcban sokkal nagyobbak a
lehetőségeid, mint eddig hitted. Ez egyben azt is jelenti, hogy sokkal több tényezőt vonhatsz
ellenőrzésed alá, és így sokkal több lehetőséged van az események irányítására, mint
gondoltad.

A "Sürgős" nem ugyanazt jelenti, hogy "Nagyon fontos"


Élesen meg kell különböztetnünk két dolgot: azt, hogy mi a nagyon fontos, és mi a sürgős. A
sürgősség azt jelenti, hogy valami azonnali figyelmet igényel. Előbújik valahonnan, és azt
kiáltja: "Hé! Ezt rögtön meg kell csinálni!" Milyen példák vannak erre? A leggyakoribb a telefon.
Valahányszor csörögni kezd, az üzenete világos: "Emelj fel! Emelj fel!" Az ember nem emeli fel
a kagylót merő szeszélyből. Akkor nyúl hozzá, ha csörög a készülék. A csörgésnek pedig
világos üzenete van: "Azt akarom, hogy azonnal foglalkozz velem!" Tehát minden hívás sürgős.
De biztos, hogy minden hívás fontos is? Napi átlagban egy vagy kettő - talán. A többségük
azonban egyáltalán nem. Ha ki akarod próbálni egy egyszerű módját annak, ahogy szert
tehetsz az érzésre, hogy valóban te irányítod az eseményeket, hagyd csörögni a telefont!
A sürgős ügyek nem feltétlenül prioritást élvező ügyek. Csupán annak álcázzák magukat.
Tételezzük fel például, hogy egyetemen vagyunk. Te vagy a diák, én pedig a tanárod. Ez a
szemeszter első napja. Felveszek egy könyvet, és ezt mondom: "Figyeljen ide! Ha jó jegyet
akar kapni a tárgyamból, betéve kell tudnia ezt a könyvet. Hogy miért? Azért, mert tartalmazza a
szigorlat teljes anyagát." Tipikus egyetemistaként netán elrohansz, megveszed a könyvet, és
még aznap falni kezded? Ha valóban tipikus hallgató vagy, aligha. Mikor válik sürgetővé a
könyv? Egy nappal a szigorlat előtt. Nos, annak a könyvnek a tanulmányozása nagyon fontos
végig a szemeszter alatt, de amíg nem válik sürgőssé, ott fog porosodnia polcodon.
Hadd tegyek fel két gondolatébresztő kérdést! Az első: hetenként hány percet foglalkozik egy
átlagos apa a gyerekeivel úgy, hogy külön-külön elbeszélget velük? A néhány éve végzett
vizsgálatok szerint ez hét perc - hetenként hét perc! Létfontosságú, hogy minél több időt
töltsünk a gyerekeinkkel, külön-külön mindegyikkel? Azt hiszem, a kérdésre mindenki igennel
válaszolna. A gyerekek és az apa szempontjából is meghatározó fontossága van ennek. De
mondhatjuk erre a feladatra, hogy sürgős? Azt hiszem, nem. Azért, mert a gyerekek mindig ott
vannak, mindig elérhetők. Bármikor beszélgethetünk velük. Ezért aztán állandóan halogatjuk,
előbbre véve azokat az ügyeket, amelyeket sürgőseknek tartunk.
A második kérdés a következő: az átlagos férj és feleség hetente hány percet tölt azzal, hogy
kettesben elbeszélgetnek? Ugyanennek a vizsgálatnak megfelelően huszonhét percet -
hetenként huszonhét percet! Életbevágóan fontos, hogy elég időt szánjunk arra, hogy időnként
elbeszélgessünk életünk társával? Azt hiszem, erre mindenki igennel válaszolna. De sürgős?
Nem. Miért nem? Ugyanaz a válasz: az életünk társa mindig ott van, elérhető.
Nos, a sürgős ügyekben az a csodálatos, hogy nem kell miattuk idegeskedned. Nem olyan
feladatok, amelyeket kemény elemző munkával kellene feltárnod: maguktól kínálkoznak.
Néhány évvel ezelőtt egy tanfolyamot tartottam New Yorkban a Citibanknál. A hallgatóknak
feltettem a következő kérdést: "Hányan vannak önök közül, akik szeretnének többet olvasni?"
Minden kéz felemelkedett. "Helyes - mondtam. - Úgy tűnik, önök fontosnak tartják, hogy többet
olvassanak, mégsem teszik. Miért?" Senki sem merte azt mondani, hogy nincs rá ideje! Ezt a
mentséget már szétvertük, ezért aztán csend volt. Végül a hátsó sorban felállt egy fickó, és ezt
mondta: "Azért, mert a könyvek nem csörögnek!" Fantasztikus válasz! Tökéletes válasz! A
könyvek nem ugrálnak, nem kiabálnak, hogy "Hé! Itt vagyok! Csodálatos könyv vagyok! Miért
nem olvasol még ma? Vigyázz, mert holnap odébb állhatok!" Csak fekszenek az asztalon vagy
a polcon, és hallgatnak. Amíg nem tekintjük az olvasást sürgős feladatnak, nem történik semmi.
Világosan kell látnod, mekkora óriási különbség van a fontos és a sürgős feladatok között.
Vannak feladatok, melyek sosem válnak sürgőssé, noha életbevágóan fontosak, míg vannak
feladatok, amelyek sosem lesznek fontosak, noha sürgősek. Az eredményesség egyik fontos
titka, hogy a fontos feladatokat megtanuld sürgős feladatokként kezelni. De hogyan ruházz fel
sürgősséggel olyan dolgokat, amelyek lényegüknél fogva sosem lehetnek sürgősek? (Hogyan
érheted el, hogy egy könyv telefon módjára csörögjön?) Az egyetlen mód, hogy felállítasz egy
értékrendet, és a legfontosabb értékeidet lefordítod a napi tevékenység nyelvére. Amint e
fejezetben már érintettük, az időgazdálkodás lényegesen több, mint egy előjegyzési naptárt
vezetni. Mielőtt tervezni kezded, mire is fordítsd az idődet, el kell döntened, mi az, ami valóban
fontos az életedben. Ezzel foglalkozik a második törvény-és a következő fejezet.

MÁSODIK TÖRVÉNY
Sikered és beteljesülésed alapját legfontosabb
értékeid képezik
Amikor Benjamin Franklin huszonkét éves volt (ebben az időben Philadelphiában élt, egy
nyomasztó inaskodás elől menekülve szülővárosából, Bostonból), kidolgozott egy tervet saját
erkölcsi tökéletesítésére. Feltette magának a kérdést: "Melyek életem legfontosabb céljai?"
Elgondolkozott ezen, és elmélkedésének eredménye tizenkét "erény" lett - tizenkét vezérlő
érték. Pontosan tudta, mik ezek az értékek, mivel mindegyiket írásban határozta meg. Az
alábbiakban olvashatjuk ezeket a meghatározásokat:
Mértékletesség - "Ne egyél a tunyulásig, ne igyál a részegségig!"
Hallgatás - "Csak úgy szólj, ha ezzel a magad vagy a mások javát szolgálod! Kerüld a felületes
beszélgetést."
Rend - "Minden dolgodnak legyen meg a maga helye. Minden tevékenységednek legyen meg a
maga ideje."
Határozottság - "Határozd el, hogy megteszed, amit kell! Hiánytalanul tedd meg, amit
elhatároztál."
Takarékosság - "Csak olyasmire költs, ami hasznára van másoknak és magadnak!"
Szorgalom - "Ne veszíts időt! Munkálkodj mindig valami hasznos feladaton. Mellőzz minden
felesleges tevékenységet."
Őszinteség - "Senkit se vezess félre ártó módon! Gondolkodj jámboran és igazságosan, és ha
beszélsz, szólj ennek megfelelően.”
Igazságosság - "Igaztalanul ne bánts meg senkit! Ne mulaszd el azt a segítséget, amit
kötelességed megtenni."
Arányérzék - "Kerüld a végleteket! Légy olyan türelmes a téged ért sérelmekkel, amilyen
türelmet megítélésed szerint ezek megérdemelnek."
Tisztaság - "Ne tűrd sem a tested, sem a ruhád, sem pedig a környezeted tisztátalanságát!"
Nyugalom - "Ne hagyd magad bosszantani a semmiségektől, a hétköznapi és az elkerülhetetlen
dolgoktól!"
Önmegtartóztatás - "Ritkán élj a kéjjel: csak akkor, ha ez egészségedet vagy gyermeked
nemzését szolgálja! Sose juss el a csömörig, erőd fogytáig! Ne űzd mások vagy magad
békéjének és jó hírének rovására."

Franklin megmutatta az írást egy kvéker barátjának, és kikérte a véleményét. Az elolvasta az


erényeket, és azt mondta, hogy egy dolog kimaradt a sorból, mégpedig az alázat. Így Franklin
tizenharmadik erényként odaírta az alázatot. Ezt nagyon röviden határozta meg. Így:
”Utánoznod kell Jézust és Szókratészt." Ezután életét tizenhárom hetes ciklusokként szervezte,
és minden héten figyelmét egy-egy erény követésére összpontosította. Így akarva elérni, hogy
magatartását összhangba hozza az értékeivel.
Hetvennyolc évesen ezt írta a visszaemlékezéseiben: "Egészében véve, noha sosem jutottam el
a tökéletességig, amelyre annyira törekedtem, de azért közelebb kerültem hozzá, mintha nem
igyekeztem volna elérni." Az értékelést csupán az alázatra vonatkozó megjegyzéssel
egészítette ki, amely mint emlékszünk, eredetileg nem volt a listáján. Tipikus franklini
őszinteséggel ezt írja: "Nem dicsekedhetek különösebb sikerrel abban, hogy ténylegesen szert
tettem volna erre az erényre, de eredményeket értem el abban, hogy alázatosnak mutassam
magam."
Ben Franklin első lépésként meghatározta, melyek a vezérlő értékei, aztán úgy szervezte az
életét, hogy ezeknek meg tudjon felelni. Ez azt jelenti, hogy napi teendőit ezen értékek
fényében végezte. Az elkövetkező fejezetekben ezzel a módszerrel foglalkozunk majd. Az első
lépés természetesen az, hogy meg kell határoznunk a vezérlő értékeinket.
Mindnyájunk életét meghatározott vezérlő értékek irányítják. Ezek szoros kapcsolatban állnak
azzal, hogy kik is vagyunk valójában, ezért van akkora szerepük az életünkben, ezért olyan
fontosak számunkra. Az, hogy az olyan értékek, mint a tisztesség, a szeretet, az őszinteség
személyiségünk meghatározó építőelemei, még nem jelenti, hogy meg is tudjuk magyarázni,
miért olyan fontosak számunkra. Egyszerűen fontosaknak tartjuk őket, és kész. Vannak aztán
más vezérlő értékek, amelyek tudatos életcélokként élnek bennünk, és minden módon arra
törekszünk, hogy ezeket elérjük. Ilyen lehet például az anyagi biztonság megteremtése, vagy
az, hogy olyasmit alkossunk, amivel kivívjuk az utókor tiszteletét. Ha meg akarod határozni a
vezérlő értékeidet, világos válaszokat kell adnod a következő kérdésekre: Miket tartok a
legfontosabb prioritásoknak életemben? E prioritások közül melyeket értékelek a legtöbbre?
Noha vezérlő elveink egyben a legfontosabb prioritásaink is, gyakran szakadék tátong az
eszményeink és a napi valóság között. A teljesítményünk egy eszményi értékkel
összehasonlítva sosem tökéletes, ám ahogy a teljesítményünk javul, csodálatos dolog történik:
fokozatosan szert teszünk arra a belső békére, amelyről már beszéltünk. Abraham Maslow az
értékeink és a napi tevékenységünk közötti összhangot "önmegvalósításnak" nevezte. Az
önmegvalósítás értelmezhető annak folyamataként is, ahogyan a tetteim és a vezérlő értékeim
egye közelebb kerülnek egymáshoz.

Séta a gerendán
Nincs szándékomban, hogy bármilyen értéket is ráerőltessek az olvasóimra. Ez nemcsak hiba
lenne, hanem felesleges is. Mindenkinek vannak értékei, melyeket mindennél fontosabbnak
tart. Ám a puszta tény, hogy vannak értékeink, még nem jelenti, hogy pontosan tudjuk, mik
ezek. Nem olyan könnyű ugyanis tárgyilagosan elemezni az életünket és feltárni azokat az
értékeket, amelyek valóban irányítják tetteinket. Ez őszinteséget és bátorságot igényel tőlünk,
ám amire jutunk, alapjaiban változtathatja meg az életünket. Ez az önvizsgálat annyira fontos,
hogy általában azt javaslom tanfolyamaink hallgatóinak, hogy legalább öt-hét órát szenteljenek
érvékeik és céljaik elemzésének.
Van egy szcenárió, amelyet eredetileg W. Newman, a Release Your Brakes! (Engedd ki a
fékeidet!) szerzője dolgozott ki. Ez segíthet minket az önvizsgálatban, és abban, hogy
felfedezzük azokat az értékeket, amelyekről a fentiekben beszéltünk.
Képzelje el a kedves olvasó, hogy meglátogatom önt az otthonában, és magammal hozok egy
körülbelül negyven méter hosszú I-gerendát. Ez olyan acélgerenda, amelyet az építőiparban
használnak. Azért hívják így, mert a keresztmetszete "I" formájú. Ha oldalára fektetjük, akkor
H-gerenda lesz belőle. Tegyük fel, hogy a gerendát leteszem az utcára, az ön háza előtt.
Kijönnek a szomszédok, rácsodálkoznak, milyen furcsa ember is az ő szomszédjuk. Önt
azonban nem érdekli, mert ez az I-gerenda pénzt jelent önnek, elviseli hát a csodálkozó
tekinteteket. Nem érdekli, mit gondolnak önről az emberek.
Most tegyük fel, hogy odaállok a gerenda egyik végéhez, önt pedig megkérem, hogy álljon a
másik végéhez, ami tőlem negyven méterre van. Ön odamegy, és amikor ott van, benyúlok a
pénztárcámba, kiveszek belőle egy százdollárost, majd átkiabálok (kiabálni kell, hiszen
negyven méter azért csak negyven méter): "Hé! Ha ön képes úgy idejönni a gerendán, hogy
egyszer sem lép le róla, megkapja a száz dollárt!" El fog indulni? A kérdésre önnek kell
válaszolnia. Azt azonban megmondom, hogy eddigi tanfolyamaimon mindössze egyvalaki volt,
aki azt mondta, hogy nem. Egy perc, és visszatérek majd az illetőre, aki mellesleg férfi volt.
Most egy kicsit változtatok a szcenarión. Fogom az I-gerendát, felteszem egy hatalmas trélerre,
és elszállítom New Yorkba. Alsó-Manhattanben van két épület, a World Trade Center épületei -
a világ két legmagasabb ikerépítménye. Mindegyik körülbelül négyszáz méter magas. Az egyik
tetejére felállítok egy darut, leeresztem az utcára a kábelt, a trélerről felemelem a gerendát,
majd sajátos hídként elhelyezem a két épület között. Ez elég hosszú, hogy mindkét oldalon
legalább másfél méteres feltámaszkodás legyen. De hogy biztos legyek, hogy nem zuhan le,
odacsavarozom a végeket egy-egy gyámpárkányhoz. A két épület közötti távolság miatt a
gerenda alig észrevehetően behajlik. Az I-gerendák elég merevek, ezért nem igazán hajolnak
be, ez azonban kicsit behajlik - no és esik az eső. Nem nagyon, csak kicsit. Azt mondhatnánk
inkább, hogy szitál a köd.
Nos, aki volt már a World Trade Center tetején, az tudja, hogy ott mindig fúj a szél. Ám azt is
tudja, milyen csodálatos onnan a kilátás. Tegyük fel, hogy ön az egyik épület tetején van, én
pedig a másikon. A szél óránként hatvan kilométeres sebességgel fúj. Átkiabálok önnek: "Hé!
Figyeljen ide! Ha ön átjön - nem mászik -, hanem átjön ezen a gerendán, és ideér két percen
belül, adok önnek száz dollárt!" Át fog jönni? Ha igen, akkor ön életemben az első személy, aki
száz dollárért hajlandó lenne átmenni a gerendán. Azt hiszem, még várnom kell arra, hogy
legyen valaki is, aki hajlandó lenne átjönni ezer vagy akár tízezer vagy akár százezer dollárért.
Egymillió (adómentes) dollár esetén talán már lennének, akik ingadoznak, mielőtt elutasítják az
ajánlatomat. Nos, miért van, hogy senki sem hajlandó megindulni a gerendán ezekért a nagy
pénzekért? Azért, mert az életük sokkal többet ér számukra, mint ennyi pénz.
Most ismét változtassunk a szcenárión! Többé már nem vagyok olyan kedves fickó. Van önnek
egy kétéves kislánya, akit elraboltam, és a hajánál fogva tartom őt, lelógatva az épület széléről.
Átkiabálok önnek: "Hé! Figyeljen! Ha nem jön át azon a gerendán most azonnal, elengedem a
picit!" Elindulna?
Fantasztikus látni a tanfolyam résztvevőink arcát, amikor hallják, hogy hajánál fogva lelógatom
a kétéves kislányt a négyszáz méteres magasságból... amikor végül is megértik, mire is akarok
kilyukadni ezekkel a szcenáriókkal. Amikor a szcenárió nagyon személyessé válik, a személyes
értékek kérdése hirtelen nagyon is világossá válik. Rájövünk, hogy csak nagyon kevés dolog
van a világon, amiért hajlandók lennénk az I-gerendán elindulni arra a másik oldalra. Talán
először döbbenünk rá, milyen fontos is számunkra az életünk. De rájövünk arra is, hogy vannak
dolgok, melyek még a saját életünknél is fontosabbak. Ilyen lehet a kétéves kislányunk vagy
kisfiunk élete. Ez az, amire azt mondjuk, hogy vezérlő érték. A "Szeretem a gyermekemet!" sok
ember számára egyike a leghatalmasabb vezérlő értékeknek. Ha ezt megértettük, világossá
válik számunkra az is, mit jelent ez az egyszerűnek tűnő kijelentés. A pénznek is van értéke, a
biztonságnak is van értéke, de egy gyermeknek sokkal nagyobb értéke van. És a gyermeket
szeretni sokkal többet jelent, mint csupán azt, hogy átmegyünk egy I-gerendán, hogy
megmentsük az életét. Többet jelent annál, hogy az életünket tesszük kockára érte. Azt jelenti,
hogy életünket a gyermekért éljük.
Egyszer San Dicgóban elkövettem azt a hibát, hogy a szerepjátékra egy olyan hölgyet kénem
fel, akinek tizenéves volt a gyermeke. Azon a napon leckét kaptam egy nagyon fontos dologból.
Megtudtam, hogy az emberek nem feltétlenül indulnak el az I-gerendán egy tizenévesért.
Lógattam a kölyköt a magasból, és átkiabáltam a mamának, hajlandó-e átjönni. Ő azt
válaszolta: "Engedje el!" Ezzel tönkretette az egész bemutatómat.
E gyakorlat hatása néha egészen felvillanyozza a résztvevőket. Néhány éve történt, hogy egy
hatvanöt fős csoportnak beszéltem a koncepcióról. Amikor ahhoz a részhez énem, hogyan
határozhatjuk meg a vezérlő értékeinket, megkérem valakit, hogy legyen a segítségemre, mint
ahogy mindig is teszem, hiszen szükségem van valakire, aki a gerenda másik végén áll. A San
Diegó-i malőr óta mindig valaki olyant kérek meg, akinek kétéves gyermeke van. Ezen a konkrét
napon egy hölgy emelte fel a kezét. Végigmentünk az egész szcenárión, fent voltunk a World
Trade Center két épületének a tetején, és akkor megkérdeztem őt:
- Átjönne száz dollárért?
- Nem! - felelte.
- Átjönne tízezer dollárén?
- Nem! - felelte.
- Átjönne ötvenezer dollárért?
- Nem!
- Egymillió dollárén?
- Nem!
Ezután mint mindig, azt mondtam neki:
- Itt van a kezemben az ön kétéves gyermeke, akit lelógatok az épületről. Ha nem jön át
azonnal a gerendán, elengedem a gyereket, és a mélybe zuhan!
Százból kilencvenkilenc alkalommal azt a választ kapom, hogy ”Megyek! Persze, hogy megyek
", és abban a pillanatban, ahogy ezt kimondták, gyakorlatilag már sikerült megvilágítanom
mondandóm lényegét. Sikerült azonosítanom egy vezérlő elvet. Ez alkalommal azonban a
hölgy, amikor kétéves gyermekének halálával kellett szembenéznie, nem válaszolt azonnal. Ott
ült, szinte letaglózva, és képtelen volt megszólalni. Elképzelhetjük, mi történt a teremben! Az
emberek kezdték magukat nagyon kényelmetlenül érezni. Mindenki válaszolni akart helyette:
"Persze, hogy elindulna! Mentse meg a gyermeket!" De végül, hosszú hallgatás után a hölgy
felnézett rám, és kétségbeesett hangon ezt mondta: "Nem hiszem, hogy át tudnék menni!" A
csoport teljesen meg volt ütközve.
A hölgy úgy érezte, valami magyarázattal tanozik, ezért hozzátette: "Tudniuk kell, hogy nekem
még tizenegy gyermekem van. Ha odaadnám az életem egy kétévesért, ki gondoskodna a
másik tizenegyről?" Ez valamelyest csökkentette a teremben lévő feszültséget. Sokan voltak -
láttam a szemükből -, akik úgy gondolták, így már rendben van a dolog. Lehet, hogy rendben is
van.
Ha némi nehézség árán is, sikerült megvilágítanom mondandómat, és folytattuk a
szemináriumot. De az a nő nem tudott megnyugodni. Csendesen sírdogált a foglalkozás alatt,
és nem hiszem, hogy bármit is hallott volna abból, amit mondtam. Nagyon elkeserítő élmény
volt mindkettőnk számára. A foglalkozás végén odajött hozzám a férjével, aki szintén a
hallgatónk volt. Ezt mondta: "El kell önnek mondanom valamit, amivel itt kellett először
szembenéznem. Tudnia kell, Hyrum, hogy az a kétéves kisgyerek, akit az emeletről le akart
dobni, egy Down-kóros bébi. Ön arra kényszerített, hogy szembenézzek azzal a ténnyel, hogy
nem szeretem őt annyira, mint a másik tizenegyet. Ez az, ami annyira elkeserített." Aztán így
folytatta: "Azt hiszem, hogy bármelyik gyermekemért azonnal átmentem volna. Nagyon sok
keserűséget nyeltem ezzel a picivel, akinek súlyos lelki bajai vannak."
Ez a nő életének legmélyebb régiójáig hatolt le. Vezérlő értékei ott álltak a szeme előtt, és nem
örült annak, amit látott. Ez azért fontos, mert az így felszínre kerülő értékeink arra
kényszerítenek, hogy értékeljük, elemezzük őket, és néhányat esetleg megváltoztassunk.
Kétségtelen, hogy a hölgy mindeddig másként kezelte a fogyatékos gyermekét, noha ennek
nem volt tudatában. Rendelkezett egy alapértékkel, amely valahogy így volt megfogalmazható:
"A többi tizenegy gyermekemet jobban szeretem, mint a fogyatékos gyermekemet." Ez egy
tudat alatt ható értékrendként élt benne, és addig a bizonyos napig nem került felszínre. Biztos,
hogy a tanfolyamon történtekig ez hatással volt a viselkedésére. Most, hogy már tudatára
ébredt, már abban a helyzetben volt, hogy változtathatott rajta, és valószínűleg változtatott is.

Hogyan ruházzuk fel a fontos dolgokat sürgősséggel?


Nem sokkal a fenti eset után Hongkongban jártam, ahol nyolcvanöt embernek tartottam egy
Dow Chemical által szponzorált tanfolyamot. A vezérlő érték elvének bemutatása azért érdekes
egy idegen országban, mert más az adott nép kultúrája, más erkölcsi nézetek uralkodnak.
Amikor az előadásom során eljutottam ahhoz a ponthoz, hogy megkértem valakit, hogy
működjék közre a vezérlő érték elvének bemutatásában, egy New Delhiben lakó indiai férfi
emelte fel a kezét. A szokásos módon kezdtem: a gerenda az utcán fekszik, kivettem a
pénztárcámból egy húszdolláros bankjegyet, és ezt mondtam neki:
- Végigmenne ezen a gerendán húsz dollárén?
- Nem. Nem mennék végig - mondta egy kis gondolkozás után. Meg voltam döbbenve.
Elővettem egy százdollárost. Annyiért sem ment volna végig. Ez az ember semmi pénzért sem
lett volna hajlandó végigmenni az utcán heverő gerendán.
- Úgy látszik, nem a megfelelő személyt választottam. Mondja, miért nem lenne hajlandó semmi
pénzén sem végigmenni azon a gerendán?
- Én semmit sem vagyok hajlandó csak pénzén csinálni.
Kiválasztottam egy másik fickót, egy kínait, és végigvinnem a folyamaton. Fent voltunk a World
Trade Center tetején, eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy a kétéves gyereket lelógatom a
négyszáz méteres magasságból, közben félszemmel néztem az indiai férfit. Szinte hihetetlen
volt az az intenzitás, ahogy figyelte, amit mondok. Amikor megkérdeztem a kínai férfit, átjönne-e
a gerendán, hogy megmentse kétéves gyerekének életét, azonnal válaszolt: "Természetesen
átjövök." Aztán az indiai úrhoz fordultam, és megkérdeztem: "Ön átjön?" Azonnali
félreérthetetlen "igennel" válaszolt. Ránéztem.
- Hát nem különös? Ön nem menne végig a földön fekvő gerendán csak pénzért, de a
gyermekéért átmenne rajta négyszáz méteres magasságban is! Érti már, hogy mire akartam
kilyukadni?
A férfi zokogni kezdett a nyolcvanöt fős hallgatóság előtt. - Értem, értem, hogy mit akar
mondani.
Megrázó pillanat volt ez minden jelenlévő számára.
Amikor az emberekben ilyen mély érzelmek ébrednek, amikor rájönnek, mi az, ami valóban
fontos számukra, valami történik a lelkükben. Napi tevékenységükre kezdenek teljesen más
szemmel nézni. Kezdenek maguknak kényelmetlen kérdéseket feltenni, mint amilyen ez is:
"Valóban fontos az életemben, amit most csinálok?"
Ez a prioritások megállapításának a lényege. Az I-gerenda sztori segít az embereknek, hogy
tisztázzák magukban, mi az, ami valóban fontos számukra, ami valóban számít az életükben,
és erre fókuszáljanak. Amikor rájönnek, mennyire fontosak számukra bizonyos értékek, hirtelen
sürgetőnek éreznek dolgokat, melyekről korábban úgy gondolták, hogy ráérnek. Dolgok,
melyeket korábban csak fontosnak tartottak, most már egyszerre lesz számukra fontos is és
sürgős is. Amikor ez bekövetkezik, megváltozik a viselkedésük.
1983-ban, röviddel azután, hogy megalapítottuk a Franklin Questet, Atlantában egy kísérleti
tanfolyamot tartottam. Azt reméltük, hogy ez meg fogja nyitni számunkra a kapukat hat
vállalathoz. Mindegyiktől tíz-tíz főt hívtunk meg a foglalkozásokra. A tanfolyam kétnapos volt, és
az első napon a vezérlő elvekről beszéltünk. Az első foglalkozás végére már mindenki
lelkesedett a dologért, egy férfit kivéve. Miután mindenki elhagyta a termet, a férfi megindult
felém a padsorok között. Olyan dühös volt, hogy szinte szürke volt az arca. Úgy másfél méterre
megállt tőlem.
- Hyrum, nem azért adtam ki kétszázötven dollárt egy időmenedzselési tanfolyamra, hogy
vallásosságra neveljenek engem!
Tudtam, mi mardosta őt, viszont ami meglepett engem, az a saját reakcióm volt. Egyszerűen
nem voltam képes elhinni, hogy ilyesmit mondjak neki. Mélyen a szemébe néztem.
- Hagyja abba! Mielőtt bármit is mondana, amit utána megbánna, menjen haza, és tegye fel
magának ma a kérdést, van-e valami az életében, amiért hajlandó lenne átmenni az
I-gerendán! Mert ha nincs, ne jöjjön holnap vissza, és én visszaküldöm önnek a pénzt. - OK,
Smith! -válaszolta, és elviharzott.
Szörnyű élmény volt, egész éjszaka képtelen voltam aludni. Másnap reggel 7:30-kor, vagyis
egy órával a kezdés előtt már a teremben voltam. A diáimat készítettem elő, amikor a férfi is
betoppant. Háromnegyed órával a kezdés előtt. Egy kukkot sem szólt, csak végigment a székek
között, és leült az első sorban. A szék nyikorgott egyet, én megfordultam, és ott ült ő, rám
bámulva. Elállt a szívverésem.
- Jó reggelt! - mondta. - Az ördög vinné el önt!
- Mi a gond? - kérdeztem.
- Mégis van valami, amiért hajlandó lennék átmenni azon az átkozott gerendán!
- Igen - mondtam. - Mindegy, hogy ki milyen életet élt, mit tanult, mit nem, mindenkinek vannak
vezérlő értékei.
Ezután merevsége felengedett és mondott valamit, amit sosem fogok elfelejteni:
- Tudja mit, Hyrum? Én semmit sem teszek ezekén az értékekén.
Itt volt a Coca-Cola Company alelnöke, akinek Atlantában volt az irodája. Rájött, hogy az
életében vannak dolgok, melyek nagyon sokat jelentenek számára, és egyáltalán nem szentel
nekik annyi figyelmet, amennyit megérdemeltek volna. Fél órát beszélgettünk a foglalkozás
előtt, és még egy egész órát utána. Megtudtam, hogy egy lélekölő válóper kellős közepén van,
buzgólkodó ügyvédekkel. Tudjuk, hogy ez mit jelent. Később megtudtam, hogy a tanfolyam
után leírta a vezérlő értékeit, a külön élő feleségével megbeszélt egy találkozót (miközben az
ügyvédjeik a szomszéd szobában ültek), és megmutatta neki azt a listát, amely tartalmazta a
vezérlő értékeit. A nő meg volt döbbenve. Miután elbúcsúztak egymástól, a feleség is
elkészítette saját listáját. Másodszor is összejöttek, összehasonlították az értékeiket. Kiderült,
hogy majdnem azonosak. Szeretném hangsúlyozni, nincs két ember, akinek a vezérlő elvei
tökéletesen azonosak lennének.
Nem meglepő hát, hogy végül is nem váltak el. Ez annak volt köszönhető, hogy a férfi egész
pályafutása során először szentelt figyelmet azoknak a dolgoknak, melyek valóban fontosak
voltak neki. Először vette kézbe a számára fontos események irányítását. Mit akarok végül is
hangsúlyozni? Azt, hogy mindenkinek vannak vezérlő értékei. Ezek egyénenként változnak.
Nem feltétlenül csak az értékek, hanem a kölcsönös súlyuk is. Éhékeink tükrözik a
neveltetésünket, az élettapasztalatainkat, a képességeinket, az érdeklődési területeinket,
személyiségünk sajátos vonásait. Ezért van, hogy meg sem próbálkozom azzal, hogy bármilyen
értéket is belebeszéljek valakibe. Célom mindössze az, hogy segítsem tanfolyamaink hallgatóit
és az olvasóimat abban, hogy kiderítsék, mik az ő éhékeik, hogy aztán ezekből kiindulva
tervezzék napi tevékenységüket. Miért? Azért, hogy szert tegyenek arra a belső békére, ami
minden boldogság előfeltétele.

A személyes alkotmány
Mi valójában egy állam alkotmánya? Az értelmező szótár meghatározása szerint "az állam,
társadalom, vállalat stb. kormányzását meghatározó alapvető törvények és elvek rendszere". Én
erről a "stb."-röl szeretnék beszélni. Először azonban nézzük meg, mit jelentenek az "alapvető
elvek".
1787-ben, hat évvel az amerikai forradalom után összegyűltek a tizenhárom állam képviselői és
megállapították, hogy a Konföderáció törvényei (Anicles of Confederation) nem funkcionálnak
megfelelően. A gyűlésnek az volt a célja, hogy megállapítsák, mik ennek az új országnak a
legfontosabb prioritásai és értékei. Lényegét tekintve ezek az emberek a következőt mondták:
"Most mentünk át a legpokolibb I-gerendán, a forradalmi háborún. Mik azok a dolgok, amikén
vállaltuk ezt az óriási kockázatot?" A gyűlésen aztán kezdtek felszínre emelkedni az elvek -
olyan dolgok, mint az igazságosság, az államok közös védelme, a szólásszabadság, a
lelkiismereti szabadság, a sajtószabadság, a szavazati jog, a törvény előtti egyenlőség; olyan
kormányzás, ahol van egy erős központi hatalom, de azt megfelelő kiegyensúlyozó és
ellenőrzési mechanizmusok gátolják abban, hogy ámokfutásba kezdjen. Mivel a képviselők azt
akarták, hogy az elvek mindenki számára világosak legyenek, nekiláttak, hogy leírják őket olyan
formában, ami bírja mind a tizenhárom állam képviselőjének jóváhagyását. Nos, ezek az
írásban rögzített elvek képezik az Egyesült Államok alkotmányát. Ez a mi alkotmányunk. Az
első szavak világosan kimondják, hogy kit kell e dokumentum szerzőjeként tisztelni: "Mi, az
Egyesült Államok népe... " Országunkban egyetlen törvény sem léphet életbe addig, amíg nem
vizsgálják meg, összhangban van-e az alkotmányban rögzített elvekkel és értékekkel.
Alkotmányunk elkészítésében nagy szerepe volt egy öregedő úriembernek, akinek neve
Benjamin Franklin. Nyolcvanegy éves volt akkor, és azért választották meg küldöttnek, mert az
ott tárgyalt elvek és értékek szerint élt már több mint fél évszázada. Még fiatal korában
megfogalmazta személyes alkotmányát, azt a bizonyos tizenhárom erényt, és egész életét
ezeknek megfelelően élte.
Megkérlek most, kedves olvasóm, tedd azt, amit Ben Franklin és a tizenhárom állam képviselője
tett. Írd meg saját alkotmányodat, vagyis állítsd össze vezérlő elveidnek fontossági sorrendet
tükröző listáját. Mindegyiknél írd le, mit jelent számodra ez az érték. Ha elkészítetted az
"alkotmányodat", valószínű, hogy időnként módosításokra, kiegészítésekre lesz benne szükség.
Érthető, hiszen változnak a körülmények, változol te is, hiszen tapasztaltabb leszel.
Nemegyszer módosították országunk alkotmányát is. Az viszont kétségtelen, hogy ezek a
módosítások nem érintették a legfontosabb alapokat. A legfontosabb elvek, az alapvető értékek
változatlanok maradtak. Pontosan ezért van, hogy személyes alkotmányod elkészítésénél
igyekezned kell leásni a legmélyebb értékekig. Ezek ugyanis biztos, hogy hosszú ideig
változatlanok maradnak, és tevékenységed vezérlő csillagaiként szolgálhatnak. Fontos tehát,
hogy elég időt - mint korábban már utaltam rá, legalább öt-hét órát - szentelj ezek feltárására.
Őszintén szólva az I-gerenda szcenárió kicsit nehéz. Álltam már a World Trade Center tetején,
és amikor letekintettem a mélybe, azt mondtam magamnak: "Hyrum! Nem hiszem, hogy bármi
is lenne a világon, amiért megindulnál azon a gerendán a túlsó oldalra." Ám ha teljesen őszinte
vagyok magammal, azt hiszem, hogy a tizenhat vezérlő értékem közül az első három rábírna,
hogy elinduljak rajta. Azok is, melyek a családomra vonatkoznak. A többiek is fontosak, de
annyira azért nem, hogy kockára tegyem értük az életemet.
Annak illusztrációjaként, hogy mire is gondolok, amikor személyes alkotmányról beszélek, az
alábbiakban bemutatom saját listám egy rövidített változatát. Fel szeretném hívni a figyelmet
arra, hogy ezeket az értékeket és a hozzájuk fűzött magyarázatokat állításokként fogalmazom
meg. Másokhoz hasonlóan én sem vagyok tökéletes, de amikor olvasom az értékeimet,
olyannak képzelem magam, amilyen lenni szereznék. Mint ahogy egy építész, miközben készíti
a terveket, maga elé képzeli a kész épületet, vezérlő elveimet olvasva én is felidézem
képzeletemben a "befejezett" Hyrum Smith-t. Ezt jelentősen segíti az állító megfogalmazás.

1. Szeretem Istent, egész szívemmel, egész lelkemmel, minden erőmmel. Amint a


Szentírás és a próféták kezdetektől fogva hirdették, keresem az utat Isten birodalmához.
Az Úr iránti szeretetemet azzal mutatom ki, hogy betartom parancsait. Gyakran
imádkozom, kifejezve köszönetemet és hálámat mindazért, amivel rendelkezem.
Szeretetemet azonban mindenekelőtt az életemmel fejezem ki, és azzal az
igyekezetemmel, hogy minden lehető módon szolgáljam Őt.
2. Szeretem felebarátaimat, mint önmagamat. Elfogadom, hogy Isten előtt minden
ember egyenlő. Sohasem teszek semmit, amivel ártanék egy embertársam
önbecsülésének. A tőlem telhető módon segítem az embereket szükségük enyhítésében.
A jótékonyság számomra soha nem múló igyekezet, "az a képesség, hogy a viselkedést
leválasszuk magáról az emberről". Nem bírálom senkinek a meggyőződését. Tisztelem
az egyént, és a jogát az életre, az érzéseire és személyes meggyőződésére.
3. Engedelmeskedem Isten parancsainak. Isten parancsolatai világos visszatükröződései
a mindenséget mozgató természettörvényeknek. Amikor egy természettörvénynek
engedelmeskedem jogom van e törvények következményeire. Két ok miatt
engedelmeskedem a parancsolatoknak: (1) mert Isten kért meg rá, (2) mert működnek.
4. Szerény vagyok. A szerénység számomra elfogadható meghatározása a következő:
Istentől való függésünk elismerése. Tudomásul veszem, hogy minden, amivel
rendelkezem, aki vagyok, Isten ajándéka. A szerénység nem gyengeség, mindössze
annak elismerése, hogy csupán porszem vagyok a végtelen világmindenségben.
5. Kiemelkedően jó férj és apa vagyok. Elég időt szánok arra, hogy együtt legyek
feleségemmel és gyerekeimmel, segítsem lelki, szellemi, társadalmi, szakmai, fizikai és
anyagi szükségleteik kielégítését. Mindent elkövetek, hogy az együtt töltött idő tartalmas
legyen. Mély gondoskodással és gyengédséggel szeretem és tisztelem a feleségem.
Erős családi kötelékeket ápolok. Segítem gyermekeimet, hogy szilárd önbecsülésre
tegyenek szert, és maximálisan kiaknázzák a bennük rejlő képességeket.
6. Tisztelem apám és anyám emlékét. A szüleimnek köszönhetem, hogy élek, ők
tanítottak meg a keresztényi életre, példaképként szolgálnak számomra, melyet követek.
(Apám több mint negyed százada hunyt el. Anyám 1992-ben halt meg, és utolsó napjáig
gondoskodtam arról, hogy semmiben se szenvedjen hiányt.)
7. Állandóan fejlesztem az intellektusomat. Senki sem képes mélyebben gondolkozni,
mint ahogy a szókincse ezt lehetővé teszi számára. Mindennap rendszeresen olvasok.
Olvasmányaimat napjaink legjobb könyveiből és cikkeiből válogatom. Az ember nem
képes egy kiapadt forrásból mások tudásszomját oltani.
8. Mindenben becsületes vagyok. Mindenekelőtt becsületes vagyok önmagammal,
felismerve: a másokkal való becsületesség megkívánj a, hogy a becsületességet
önmagammal kezdjem. Minden döntésemnél figyelek a lelkiismeretemre. Az
Aranyszabály a világmindenség természettörvénye. Bizonyítottan működik.
9. Kiváló nyelvet használok. A beszéd útján történő kommunikáció képessége értékes
ajándék. Sosem használok közönséges kifejezéseket. Megteszek mindent, hogy
nyelvtanilag helyesen fejezzem ki magam. Ha egy elképzelést megfelelő köntösben
mutatnak be, az emberek odafigyelnek és tanulni fognak.
10.Egészséges és erős vagyok. A testem Isten temploma és lelkem otthona. Lehetetlen
eleget tennem vezérlő értékeim parancsának, ha baj van az egészségemmel. Úgy
étkezem, alszom és tornázom, hogy erőim mindig magas szinten legyenek. Semmit sem
fogyasztok, ami bármilyen módon is akadályoz abban, hogy rendszeresen a csúcson
teljesítsek. Kivetem magamból a negatív erőket.
11.Értékelem az időmet. Az önbecsülés természetes mellékterméke az idő értékének
növekedése. Az idővel való gazdálkodás nem más, mint életem eseményeinek irányítása.
Mindennap szakítok időt, hogy elemezzem a nap eseményeit. Az önvizsgálat során
meghatározom azokat az eseményeket, melyek a legnagyobb értéket jelentik számomra.
A belső békémet csak akkor biztosíthatom, ha vezérlő elveimnek megfelelően járok el
napi teendőim során. A kollégáimmal kifejlesztettük a Franklin Időtervezőt, hogy segítsük
magunkat és másokat ebben az igyekezetben.
12.Anyagilag független vagyok. Olyan jövedelmem van, amely biztosítani fogja a
megélhetésemet akár képes vagyok dolgozni, akár nem. Családom szükségleteiről is
gondoskodtam. Sosem lesznek élelem, fedél, közlekedési eszközök nélkül, és nem
lesznek híján a képzésükhöz szükséges anyagi fonásoknak sem.
13.Mindennap bizonyos időt önmagammal töltök. A hét hat napján a reggel 5:00 és 8:00
közötti csodálatos órák erre szolgálnak az orrhonomban (vasárnap pedig két óra). Ezen
idő alatt tanítom a családomat, olvasok, összeállítom a napi tervemet, imádkozom
magányomban és a családommal. Mindez hozzájárul, hogy a nap folyamán megőrizzem
a lelki békémet.
14.Mindig. figyelmesen hallgatom a másikat. Mindig figyelmesen hallgatom a másikat,
akár pozitív, akár negatív a mondandója. Mérlegelem a hallottakat, aztán tisztelettel és
szeretettel válaszolok.
15.Életemben rend van. Életem minden területén rendet tartok. Tárgyi környezetem mindig
tiszta, szervezett, és olyan, hogy nyugalmat biztosítson számomra. Személyes higiéniám
kifogástalan, mint ahogy a szokásaim is azok.

Amint láthatod, kedves olvasóm, ez egy igen komoly rendelés. Nem vagyok tökéletes. Még csak
közel sem vagyok a tökéletességhez. A feleségem elolvasva ezeket a pontokat, megkérdezte
tőlem: "Mikor, Hyrum, mikor?" Én azonban szándékosan tűztem magam elé magas célokat.
Nem tehetek mást, mint hogy ezt teszem, mén ezek a célok szorosan kapcsolódnak az
értékeimhez, és azok a dolgok, melyeket értékelek, rendkívül fontosak számomra. Ha képes
vagyok mindennap magam előtt látni ennek a "befejezett" Hyrumnak a képét, könnyebb lesz
azokat a dolgokat tennem, melyek segítenek, hogy ilyenné váljak.
Ne feledd: ezek az én életem vezérlő értékei. Mások számára, így a te számodra is, mások
lesznek. Itt van például egy fiatal dolgozó anya személyes alkotmánya, aki részt vett a
tanfolyamunkon, és megmutatta nekünk, melyek az ő vezérlő értékei:

1. Türelmes, megértő anya vagyok. Hosszú távú cél: Boldog, félelem és feszültség nélkül
élő, szerető gyermekek. Időt szakítok a gyermekeim számára. A hétvégeket velük töltöm,
tartalmas együttléttel. Mielőtt bármiben is fegyelmezni, büntetni akarnám őket,
igyekszem az ő szemszögükből látni a dolgokat. Hiszem, hogy nem kell fizikai fájdalmat
okoznom nekik, hogy olyan dolgoktól óvjam meg őket, melyeket elfogadhatatlannak
tartok számukra. Feltétel nélkül szeretem a gyerekeimet. Mindent megteszek, hogy
tudják: akkor is szeretem őket, ha ilyen vagy olyan magatartást nem tudok elfogadni
részükről. Nem engedem, hogy apró kellemetlenségek zavarják a gyermekeimmel való
harmonikus kapcsolatomat.
2. Intellektuálisan állandóan fejlődöm Hosszú távú cél: Magasabb szintű képzettség,
mélyebb és átfogóbb tudás. Nyitott elmével hallgatok mindent, amit mások mondanak
nekem, és mindent elfogadok, ami gazdagíthatja világomat. Mindent elolvasok, aminek
hatása lehet az életemre (munkáról, gyerekekről, a világról általában). Igyekszem
magamévá tenni az értékes gondolatokat. Keresem a szervezett képzés olyan
lehetőségeit, melyek segítenek a tanulásban és a fejlődésben. Igyekszem mindent
megtudni a munkahelyemről, a cégemről, ami segítheti, hogy jobb munkát végezzek.
3. Nagylelkű vagyok. Hosszú távú cél: Hogy szüleim nagylelkűségének emléke örökké
éljen bennem. Emlékszem szüleim nagylelkűségére, és el akarom érni, hogy a példájuk
mindig ott éljen bennem. Segítem az embereket, ha látom, hogy segítségre szorulnak.
Viszonzásul nem várok semmit. Időt fordítok gyermekeimre, megajándékozom őket
szeretetemmel, és apró meglepetésekkel szerzek örömet számukra.
4. Szeretem Istent. Hosszú távú cél: Vallásos összhang a családon belül. Becsülöm
mindazt amivel Isten megajándékozott engem, és feltétlenül szeretem Őt. Gyerekeimmel
beszélgetek Isten szeretetéről. Életemmel szeretném példázni, hogy a tettek, nem pedig
a szavak döntik el, ki a jó keresztény. Gyermekeimet templomba fogom vinni, ha már
olyan korban lesznek, hogy értik, amit ott mondanak.
5. Kedves vagyok magamhoz. Hosszú távú cél: Kevesebb stressz, nagyobb
szervezettség. Rendszeresen mozgok, hogy megfelelő legyen az erőnlétem.
Gondoskodom arról, hogy munkába indulás előtt legyen elég időm, hogy lazítsak, és
megtervezzem a napomat. Nem foglalkozom olyan dolgokkal, melyek nem fontosak a
boldogságomhoz, gyerekeim és férjem boldogságához. Életem minden napját szeretem,
és nem pocsékolom időmet terméketlen érzésekre. Mindenkor a dolgok pozitív oldalára
koncentrálok. Ragaszkodom a meggyőződésemhez, még ha az néha népszerűtlen is.
6. Szeretem és tisztelem a férjemet. Hosszú távú cél: Harmónia, boldog családi élet
számunkra és a gyerekek számára, "örökké tartó" szeretet. Úgy osztom be az időmet,
hogy rendszeresen legyen időm a férjemre. Ilyenkor csak vele vagyok (gyerekek nélkül).
Türelmesen meghallgatom őt amikor panaszkodik, kesereg, amikor kudarcérzések
gyötrik. Olyan dolgokat teszek, amelyekről úgy gondolom, elősegítik a hosszú távú
együttes boldogságunkat. Hálás vagyok Istennek minden napért, amit ezzel a csodálatos
férfival tölthetek, és mindennap elmondom neki, mennyire becsülöm a szeretetét. A
pozitív vonásaira figyelek, és nem az apróbb hibákra, melyek idegesíthetnek engem.
7. Produktív vagyok. Hosszú távú cél: Hatékonyabb, eredményesebb tevékenység a
munkahelyen és otthon. Minden reggel reális tervet készítek. Azokra a dolgokra
összpontosítok, melyekre tényleg szükségem van, nem pedig azokra, melyeket
szeretnék csinálni. Mindennap igyekszem tisztességesen megdolgozni a fizetésemért.
8. Anyagilag biztonságban vagyok Hosszú távú cél: Olyan állapot, amikor anyagi gondok
nélkül élvezhetem az élet örömeit. Igyekszem kevesebbet költeni, mint amennyit keresek.
Minden hónapban félreteszek valamit az "esős napokra". Nyugdíjbiztosításom van, ami
lehetővé teszi, hogy anyagi gondok nélkül éljem majd öreg napjaimat. Oktatási
biztosítást is kötöttem, hogy gyerekeimnek legyen pénzük, ha tovább akarnak tanulni.

Itt van egy másik példa a személyes alkotmányra. Szintén egy tanfolyami hallgató írta, tömör
stílusban.

A1. Jó egészségnek örvendek.


1. Mindennap ügyelek arra, hogy mit eszem.
2. Rendszeresen szedek vitaminokat.
3. Abbahagyom a dohányzást.
4. Többet foguk mozogni.
5. Csökkentem a testsúlyomat.
6. Csökkentem a stresszt.
A2. Boldog házasságban élek.
1. Kommunikálok a társammal.
2. Tekintettel vagyok a gondolataira, az érzéseire, a szükségleteire.
3. Élvezem a társaságát.
A3. Irányítom az életemet (időfelhasználásomat).
1. Időt szakítok a családra.
2. Pozitívan gondolkozom.
3. Tervezem a jövőmet és a napok eseményeit.
A4. Anyagilag független vagyok.
1. Együtt tervezzük a jövőnket.
2. Megfontoltan költök.
3. Lehetőséget teremtek többletjövedelemre.
A5. Megbízható vagyok.
1. Az emberek bíznak bennem.
2. Sosem késem el.
3. Igyekszem mindenben a maximumot nyújtani.
4. Becsületes vagyok.
5. Megbízhatóan lehet támaszkodni rám.
A6. Új dolgokat tanulok.
1. Keresem, hogyan lehet dolgokat új módon csinálni.
2. Figyelek az új gondolatokra.
3. Rendszeresen időt fordítok arra, hogy új dolgokat tanuljak.
A7. Magabiztos vagyok mindabban, amit csinálok.
1. Logikusan gondolkodom.
2. Eldöntöm, mit kell tennem.
3. Döntéseimnek megfelelően járok el.
4. Állhatatosan dolgozom a megvalósításig.
A8. Hiszek az istenadta képességekben.
1. Hiszek a pozitív beállítottságban.
2. Hiszek a lelkierőben.
3. Ez magabiztosabbá tesz engem.
4. Bármit képes vagyok megcsinálni, amit elhatározok.
5. Világos és érhető feljegyzéseket készítek.
6. Rendszeresen gondolkozom problémákon és helyzeteken.
7. Első próbálkozásra jól csinálom a dolgokat.

Amint látod, nem különösebben számítanak a konkrét szavak és a forma. Személyes


alkotmányod csak számodra készül, csak te látod, és még legfeljebb intim társaid, akikkel meg
akarod beszélni. A fontos az, hogy feltárd vezérlő értékeidet, és számodra értelemmel bíró
szavakba öntsd őket. Az állító megfogalmazás fontos, mert ez jobban segíti, hogy azonosulni
tudj önmagad eszményi változatával, és gyorsabban közelíts hozzá.

***
Most rajtad a sor, kedves olvasóm! Szakíts időt saját vezérlő értékeid tisztázására! Ez nem lesz
könnyű. Talán életed egyik legnehezebb feladata lesz. Egyet azonban bizonyosan állíthatok:
nincs időtöltés, amely gazdagabb jutalmat hozhatna számodra. Amikor a papíron lassan formát
öltenek azok a dolgok, melyeket életedben a legfontosabbaknak tartasz, váratlanul
megvilágosodnak előtted életed homályos sejtései. Szándékaid, céljaid olyan tisztán fognak
megjelenni előtted, mint eddig még soha. Tapasztalni fogod azt is, hogy miután tisztáztad és
írásban rögzítetted vezérlő értékeidet, erőt érzel magadban, hogy ezeket megfelelő súllyal
érvényesítsd napi tevékenységedben.
Segítségként itt van a vezérlő értékeknek egy listája. Ez annak a felmérésnek az eredménye,
melyet a Franklin Quest Co. végzett 1992-ben. A vizsgálatba bevont személyeket arra kértük,
jelöljék meg azokat a dolgokat, amelyeknek maximális fontosságot tulajdonítanak életükben. Az
egyes értékeket természetesen saját felfogásukban fogalmazták meg, azonban ezekből
kivehető volt, mi az adott érték lelke. Ezeket a személyspecifikus értékeket aztán
csoportosítottuk, és így kaptuk az alábbi listát. Ez jól mutatja, mit tartanak Amerikában az
emberek olyan értéknek, ami mindennél fontosabb számukra. A sorrend azt tükrözi, hogy a
válaszadók közül hányan kötelezték el magukat az adott vezérlő elvek mellett.

1. Házastárs, intim társ


2. Anyagi biztonság
3. Egészség, erőnlét
4. Gyermekek, család
5. Lelkiség/vallás
6. A jól elvégzett munka öröme, a teljesítmény érzése
7. Becsületesség önmagunkkal és másokkal
8. Munkahelyi elégedettség
9. Mások szeretete/szolgálat
10. Tanulás, önképzés
11. Önmagunk tisztelete
12. Felelősségvállalás
13. Vezetői kiállás
14. Belső harmónia
15. Függetlenség
16. Intelligencia és bölcsesség
17. Megértés
18. Az élet minősége
19. Boldogság/pozitív beállítottság
20. Öröm, élvezet
21. Önuralom
22. Ambíció
23. Képesnek lenni dolgokra
24. Képzelet és alkotóerő
25. Megbocsátás
26. Nagylelkűség
27. Egyenlőség
28. Barátság
29. Szépség
30. Bátorság

A felmérést a ValuesQuestTM szoftvercsomag kifejlesztésével összefüggésben végeztük. Ez


segítségünkre lehet, hogy azonosítsuk saját vezérlő értékeinket, meghatározzuk hosszú távú
céljainkat, és ezeknek érvényt szerezzünk a hétköznapjainkban. A szoftver végigvezet minket a
folyamaton, és segít, hogy elkészítsük saját személyes alkotmányunkat.
Ne feledd, a vezérlő értékeid csak tőled függnek, ezért lehetnek olyanok is, amelyek nem
szerepelnek a fenti listán! Ha van valami, ami fontos számodra, akkor az azt jelenti, fontos
számodra. Nem kell senkinek sem igazolni a fontosságát! A vezérlő elvek vonatkozásában
nincsenek "hibás" válaszok.
Ha feltártad és tisztáztad a vezérlő elveidet, ezzel megteremtetted Produktivitási Piramisod
alapjait. A Piramist a következő fejezetben tárgyaljuk, ahol kitérünk arra is, milyen fontos, hogy
vezérlő értékeinket fontosságuk szerint soroljuk.

HARMADIK TÖRVÉNY
Ha tevékenységedet legfontosabb értékeid vezérlik,
békében fogsz élni
Önmagaddal
E könyv bevezető fejezetében szóltam arról a Merrill Lynch vezetőről, aki írt nekem kisfiának
korai haláláról. Mivel feltárva a vezérlő értékeit és tett is azért, hogy ezek életében érvényre
jussanak, a súlyos tragédia ellenére is megőrizte a lelki békéjét. Szembesült azzal, mi az, ami
valóban számít az életében, és elhatározta, hogy tesz is érte valamit. Más szavakkal: kézbe
vette életének irányítását. Amikor aztán a tragédia bekövetkezett, nem kellett önmagát vádolnia,
mint sokaknak hasonló helyzetben.
Sok ilyen levelet kaptam. Apáktól, akik lányuk vagy fiuk esküvőjén sírtak, mert ott döbbentek rá,
hogy mennyi mindent mulasztottak. Sosem vitték el a fiút futballmeccsre, nem pinpongoztak
vele, amikor kérte, nem vitték el fagylaltozni, ezer meg ezer dolgot mulasztottak el megtenni. És
miért? Mert valahol máshol kellett lenniük, mert annyi más sürgősebb teendőjük volt. Most
ébredtek rá, hogy a lehetőségek ajtaja bezárult, ezért aztán sírtak, holott örülniük kellett volna.
Persze nem arról van szó, hogy maga az esküvő okozott volna nekik szomorúságot. Azok a
dolgok okoztak nekik szomorúságot, amiket megtehettek volna, amiket meg kellett volna
tenniük, de amiket nem tettek meg.
Ha ráébredsz, mik azok a dolgok, amik igazán fontosak számodra, és ezekén teszel is valamit -
ez a lelki béke valódi titka. Ilyen egyszerű ez. Ugyanakkor ez a világ legnehezebb dolga, mert
egy halom jelentéktelen dolog áll az utunkban, egyáltalán nem fontos dolgok, és ezek olyan
szörnyen sürgősnek tűnnek az adott pillanatban! És az életünk gyakran ilyen "adott
pillanatokból" áll össze. Pedig, amint már beszéltem róla, a fontos dolgok ritkán tűnnek
sürgősnek, hacsak nem intézzük úgy, hogy sürgőssé váljanak.
A produktivitási piramis
Az időgazdálkodási tanfolyamainkon egy olyan modellt is bemutatunk, melyet személyes
Produktivitási Piramisnak nevezünk. Életünk szélesebb összefüggésébe helyezve ezt
személyes beteljesülési piramisnak is nevezhetnénk. Ez azt a négy lépést foglalja magába,
amelyben az első lépés a vezérlő éhékeink meghatározása, az utolsó pedig a napi
tevékenységünk.

A harmadik törvény kapcsán azzal foglalkozunk, hogyan soroljuk vezérlő értékeinket


fontosságuk szerint. A negyedik törvény kapcsán megvizsgáljuk a célokat, melyek hidat
képeznek az értékeink és napi tevékenységünk között. Az ötödik törvény kapcsán
megvizsgáljuk, hogyan állítsuk össze napi feladatlistánkat és hogyan szervezzük ennek
végrehajtását.
Itt most arra szeretnék összpontosítani, hogy megvilágítsam a piramis szintjei közti
kapcsolatokat. Minden a vezérlő értékeinkkel kezdődik. Ha olyan célokat tűzünk ki amelyek
nincsenek összhangban a vezérlő értékeinkkel, érhetünk el kiemelkedő teljesítményeket, de
sosem leszünk magunkkal elégedettek. Miért? Azért, mert elhanyagoljuk azokat a dolgokat,
amelyek a legtöbbet jelentik számunkra. Ugyanilyen alapon, ha olyan napi feladatlistát állítunk
össze, amely nem tükrözi a hosszú távú és középtávú céljainkat, ez arra vezet, hogy serények
leszünk, de nem leszünk produktívak.
A piramis teljes magasságában következetességnek, konzisztenciának kell érvényesülnie.
Ennek viszont előfeltétele, hogy a piramist - és ebben nincs semmi meglepő - alulról indulva
kell felépítenünk. Ez a magyarázata annak, hogy olyan sokan vannak, akiket állandó
kudarcérzés gyötör. Ugyanis figyelmen kívül hagyják az első három szintet (és néha a
negyediket is). Elkészítik az elvégzendő feladatok listáját, de ennek során csupán a
sürgősségből indulnak ki. A leghangosabban csikorgó zsanérokra figyelnek. Következésképpen
még ha a nap végén mindent ki is húzhatnak a listájukon, tevékenységükben figyelmen kívül
hagyták azokat a csendes, "nem hangoskodó" feladatokat, melyeket azért nem vesznek fel a
listájukra, mert sosem tűnnek sürgősnek. Megjavíttatják a kocsijukat, kifizetik a lakbért, felhívják
a fogorvost, befejezik a jelentést, amit a főnök két órára kér, munkaebédre mennek egy
ügyféllel, száz meg száz bozóttüzet oltanak el, de nem jutnak el odáig, hogy sietség nélkül,
nyugodtan, tartalmasan elbeszélgessenek életük társával, elvigyék gyerekeiket fagylaltozni,
elolvassanak egy jó könyvet. És miért? Azért, mert ezek a teendők sosem kerülnek fel a
feladatlistára. Miért? Azért, mert az emberek többsége számára a legfontosabb értékeik és a
napi feladataik tervezése között semmiféle kapcsolat sincs. Az ilyen napról napra való élés
olyan, mint egy autó, amelynek nincs vezetője. Arra gurul, amerre a terep domborzata viszi.
Nem véletlenül választottuk e lépések egymásutánjának ábrázolására a piramisformát. Ez egy
egyre szűkebb fókuszálást jelent a hosszú távú feladatoktól a rövid távú feladatok felé haladva,
ami egyre fokozódó konkrétságra utal. A vezérlő elvek meghatározásszerűen általános elvek és
nézetek. A hosszú távú célok úgy születnek, hogy az általános elveket lefordítjuk azoknak a
konkrét eredményeknek a nyelvére, melyeket néhány éven belül el akarunk érni. A hosszú távú
célokat viszont nem egyetlen ugrással érjük el, hanem több köztes lépést megtéve. A köztes
célokat pedig egy sor egészen konkrét napi feladat végrehajtásával érjük el.
Ha napi tevékenységünket befolyásolják a vezérlő értékeink, elégedettséget fogunk érezni, mert
közelítünk azoknak a dolgoknak a megvalósításához, melyek a legtöbbet jelentik számunkra.
Ez az elégedettség az egyik legfontosabb összetevője annak a lelki békének, mely minden
ember legmélyebb vágya.
Az a férfi, aki írt nekem a nyolcéves fia haláláról, megértette ennek a természettörvénynek az
erejét, és következetesen alkalmazta az életében. Szakított magának időt, hogy megvizsgálja,
milyen dolgok jelentenek számára valódi értéket. Aztán ezen értékek köré tervezte életét, és
mint következmény, békében tudott élni önmagával a szörnyű tragédia után is. Megszolgálta a
jogot a belső békére.

A prioritások kijelölésének fontossága


Ha megállapítottuk a vezérlő értékeinket, ezzel még nem fejeztük be a piramis alapjának
lerakását. Ez messze nincs így. Az értékeket sorba kell állítanunk fontosságuk szerint. Ha ezt
nem tesszük meg, nem fogjuk tudni, hogy céljaink és napi feladataink közül melyek a
legfontosabbak. Vegyünk egy példát! Van egy olyan értékem, hogy erős és egészséges vagyok.
Van egy másik, ami így szól, kiemelkedően jó férj és apa vagyok. Lehet, hogy a céljaim között
szerepel, hogy hetente egyszer teniszezem, és hetente egyszer külön is foglalkozom egy-egy
gyerekemmel. Általában ez nem jelent problémát. Mind a kettőre van időm. De mi van akkor, ha
egy rendkívül elfoglalt hetem van, és nincs időm mindkét programra? Tenisz vagy gyerekek?
Nos, ha a vezérlő elveimet nem állítottam fontossági sorba, akkor valószínűleg azt fogom tenni,
ami nagyobb élvezetet jelent számomra. Az emberek többsége így is jár el. Azonban a
személyes alkotmányomból könnyen megállapítható, melyik fontosabb számomra a kettő közül.
Az, hogy jó apa vagyok, a listámon az ötödik helyen szerepel. Az, hogy fizikailag fitt vagyok, a
tizediken. Ez azt jelenti, hogy a gyerekekkel fogom tölteni az időt, nem pedig tenisszel. Nem is
kell gondolkoznom a dolgom, hiszen a döntést már korábban meghoztam, ami érvényes
minden hasonló helyzetre. Mikor döntöttem így? Akkor, amikor leültem, és meghatároztam a
vezérlő évékeimet.
Ha ezeket nem állítjuk fontossági sorba, céljaink és napi feladataink ütközni fognak egymással,
és állandóan döntésre kényszerülünk, ami feszültséget fog kiváltani bennünk. Hadd
illusztráljam ezt egy példával! A listámon szerepel két évék: Anyagilag független vagyok és
Becsületesen járok el minden körülmények között. Tegyük fel, hogy anyagi nehézségeim
vannak! Tegyük fel, hogy valaki megkeres egy ajánlattal, amelynek elfogadása hosszú távon
garantálja családom anyagi biztonságát! Van azonban egy apró probléma. Ez a lehetőség nem
teljesen törvényes, és noha nem feltétlenül kapnak el, azonban a dolog súlyosan ütközik az
erkölcsi felfogásommal. Hogyan fogok eljárni? Ez attól függ, melyik évék fontosabb számomra.
A listámból kiderül, hogy az Anyagilag független vagyok a tizenkettedik a sorban, a
Becsületesen járok el minden körülmények között pedig a nyolcadik. Ez azt jelenti, hogy bár
anyagi függetlenséget szeretnék, de nem minden áron. Főleg nem erkölcstelen eszközökkel.
Vagyis a becsületesség fontosabb számomra, mint az anyagi biztonság.
Amit hangsúlyozni szeretnék, az a következő. Ha nem állítjuk fontossági sorba az értékeinket,
ha nem vagyunk biztosak abban mik azok a dolgok, mely dolgok a legfontosabbak számunkra,
alkalmanként kell döntenünk a követendő utak között, és a döntés vagy hozzájárul a lelki
békénkhez, vagy pedig nem. Itt lép be a képbe a racionalizálás és a kompromisszumok
kérdése. Ha nem vagyunk biztosak abban, melyek a legfontosabb értékeink, nagyon könnyen
racionalizáljuk a döntéseinket. "A családom nagyon fontos számomra. Ez a pénz meghozza
nekik a megérdemelt anyagi biztonságot." A bizonytalan prioritások olyan helyzetekre vezetnek,
amikor tetteinket nem az értékek vagy az elvek irányítják, hanem az általuk biztosított
eredmények. Erre mondjuk, hogy "a cél szentesíti az eszközt". Ilyen magatartással állandóan
találkozunk. Az egyetlen megoldás ellene, hogy tisztázzuk a vezérlő értékeink fontossági
sorrendjét.

Herman Krannert
1925-ben élt egy ember Indianapolisban. Herman Krannertnek hívták, és a Sefton Container
Company egyik vezetője volt. Egy alkalommal egy ebédre szóló meghívást kapott a cég
elnökétől. Kicsit izgult, hiszen korábban még sosem volt része ilyen megtiszteltetésben.
Chicagóba utazott, eltaxizott az Athletic Clubba, ahol ebéd közben ezt mondta neki az elnök:
- Herman, ma délután egy bejelentést akarok tenni a cégnél, ami igen nagy hatással lesz az ön
életére. Előléptetjük önt első ügyvezető elnökhelyettesnek, és ön lesz az igazgatótanács új
tagja. Krannert meg volt döbbenve.
- Elnök úr! Fogalmam sem volt arról, hogy személyem szóba jöhet a kinevezésnél. Szeretném,
ha tudná, hogy én a cég leghűségesebb dolgozói közé tartozom, nálam hűségesebb senki sem
lehet. Életemet annak fogom szentelni, hogy a céget Amerika legnagyszerűbb vállalatává
tegyem.
Az elnök elégedett volta hallottakkal.
- Tudja, Herman, örülök, hogy ezt mondja, mert van egy dolog, amire szeretném önt megkérni.
Az igazgatótanács tagjaként önnek pontosan úgy kell szavaznia, ahogy én mondom önnek.
Ez leapasztotta Krannen kedvét. Nem igazán volt kedve belemenni egy ilyen alkuba.
- Ne tétovázzék, Herman! - mondta az elnök. - Az üzleti világban így intézik a dolgokat. Én
bejuttatom önt az igazgatótanácsba, ön pedig azt teszi, amit mondok önnek. Rendben?
Minél többet gondolkozott Herman a dolgon, annál dühösebb lett. Az ebéd végén felállt, és ezt
mondta:
- Elnök úr! Szerezném, ha megértené: én nem fogadhatom el ezt az előléptetést. Nem
szeretnék senki bábuja lenni az igazgatótanácsban. De ez nem minden - tette hozzá. - Én nem
fogok dolgozni egy olyan vállalatnak, ahol ilyesmit várnak valakitől. Kilépek a cégtől.
Még aznap este visszatért Indianapolisba.
-- Biztos érdekes lesz megtudnod - mondta feleségének hogy ma előléptettek első ügyvezető
elnökhelyettesnek. Tagja lettem a cég igazgatótanácsának is, és felmondtam.
- Mi az, hogy felmondtál? Elment az eszed?!
Ám amikor elmondta hitvesének, mi történt, az egyetértett vele. - Igen. Találnunk kell valami
mást.
Négy nap múlva valaki kopogtatott az ajtajukon. A cég hat vezetője robbant be az ajtón,
izgalomtól kipirultan.
- Herman, hallottuk, mi történt a minap. Csodálatos dolgot csináltál. Mi is felmondtunk.
- Hogy értitek, hogy ti is felmondtatok? -kérdene Heretan. - Hát felmondtunk. És itt van
számodra a jó hír. Neked fogunk dolgozni!
- Hogyan fogtok nekem dolgozni?! Nekem nincs munkám! - Valamit biztos fogsz találni, és
akkor majd neked fogunk dolgozni - válaszolták.
Azon az estén az a hét ember leült Heretan Krannert ebédlőjében, összedugták a fejüket, és
megalkották az Inland Container Corporationt. Ez a hatalmas vállalati birodalom ma azért
létezik, mert 1925-ben volt egy fickó, akinek nemcsak voltak vezérlő értékei ezek közül az egyik
a hűség, a másik a becsületesség volt -, hanem rangsorolta is ezeket fontosságuk szerint.
Tételezzük fel, hogy megfordítja ezek fontossági sorrendjét! Befolyásolta volna azt a bizonyos
döntést az ebédnél? Kétségtelenül. Ezért van, hogy újból és újból hangsúlyozom, nem elég
meghatároznunk a vezérlő értékeinket, hanem sorolnunk is kell őket fontosságuk szerint.

Választás két pozitív között


Értékeink sorolásának hiánya más típusú problémára is vezethet. Arról van szó, amikor mindkét
megoldás előnyös. Nem két rossz között kell a kisebb rosszat választanunk, hanem két jó közül
a jobbat. Csak értékeink pontos meghatározása és sorolása segíthet a választásban. Mondjuk
például, hogy meghal a nagybácsink, és öröklünk ötezer dollárt. Szeretnénk egy új használt
kocsit venni, mert amivel a munkába járunk, lassan már szétesik, és az ember már szégyelli
magát a szomszédai előtt. Ám évekkel ezelőtt megígértük magunknak, hogy ha lesz egy kis
fölös pénzünk, elvisszük életünk társát egy európai körútra. Mi tegyünk hát? Szükségünk van
egy másik kocsira, de az európai kiruccanás valószínűleg csodát tenne a házasságunkban,
hiszen egy életre szóló emlék lenne. Egy ilyen döntés csak az értékeink sorolása alapján
lehetséges. Ha házastársi kapcsolatunkat előbbre soroltuk, mint a szomszédok véleményét,
valószínűleg Európának vesszük az irányt. Ám ha megfelelő jövedelmet akarunk biztosítani a
családnak, és a kocsi állapota befolyásolja a jövedelmünket, egy másik kocsit fogunk venni, és
a házastársi kapcsolatok erősítésére egy más lehetőséget fogunk keresni. A megoldás kulcsa
az, hogy a fontosabb értékkel összhangban döntünk, nem pedig a pillanatnyi érzéseink
alapján.

Pályaválasztás
Ha életünket fel kellene osztanunk annak megfelelően, hol mennyi időt töltünk, valószínű, hogy
a leghosszabb blokk a munkahely lenne. Egy ember átlagosan nyolcvanezer órát tölt a
munkahelyén. Ez nagyon sok idő. A tárgyalt természettörvény tükrében a munka összeütközés
forrása is lehet számunkra. A kérdés ugyanis az, hogy amit napi nyolc órában és heti öt napon
át csinálsz, összhangban van-e azzal, amit valóban fontosnak tartasz, amit valóban értékelsz.
Ez magyarázza, hogy olyan sokan vannak, akik számára a munka súlyos stressz forrása.
Olyasmit csinálnak, amit valójában nem akarnak csinálni.
Egy közgazdasági egyetem tanára a diákokkal való beszélgetés során meggyőződött arról,
hogy a diákok nagyon is vitatható okokból választották ezt a szakmát. Világosan látta, hogy a
munka nem fogja meghozni számukra a remélt boldogságot, mert olyan tevékenységet kell
majd végezniük, amelyet nem szeretnek. Mivel meg akarta ismerni az indítékaikat és az
értékeiket, felmérést végzett (név nélkül). A következő két kérdést tette fel nekik: "Miért
választotta ezt a szakot?" és "Ha a pénz nem számítana - ha minden munkáén ugyanannyit
fizetnének -, akkor mit választana?" Természetesen voltak, akik ilyen feltételek mellett is a
közgazdászi szakmát választották, mert szerették. Voltak azonban olyanok, akik valami mást
választottak volna. Szívesebben dolgoztak volna tanárként, ácsként, szociális munkásként,
színészként, zenészként, farmerként, táncosként, íróként, edzőként, műszerészként,
rendőrként, pilótaként, kultúrmérnökként, szabóként és sorolhatnám tovább. Ám e mélyen élő
vágyak ellenére olyan szakmát választottak, ami biztos nem fog örömet jelenteni számukra, és
ennek egyetlen oka, hogy anyagi biztonságot akarnak.
Ha ezek a diákok meghatározták volna a vezérlő elveiket és besorolták volna őket fontosságuk
szerint, kevesen helyezték volna az anyagi biztonságot a boldogság elé, vagyis kevesen
választották volna, hogy azt csinálják életükben, amit nem szeretnek. De mivel nem határozták
meg az értékeiket, nem sorolták ezeket fontosságuk szerint, napi tevékenységüket akár
negyven éven át jórészt hamis prioritások fogják meghatározni. Az értékek és a napi
tevékenység közötti konfliktus ebben az esetben egyértelmű és világos. Biztonsággal
megjósolható, hogy ez állandó kudarcérzés forrása lesz az életükben.

Karrierváltás
Sok emberi ismerek, akik megbánták, hogy egy adott karrieri választottak, de mire a bennük
ébredő keserűség már elérte a forrpontot, túl késő, hogy visszamenjenek az iskolába, és
átképezzék magukat. Ismertem azonban néhány embert, akik akkor váltottak, amikor már igen
messzire jutottak a pályájukon. Clayne Robinson jó példa erre. Ma Clayne zenetanár, de
küzdelmes útja volt, amíg idáig eljutott. Története olyan tanulságos, hogy beleegyezésével
felhasználtuk egy videoprogramunkhoz. A program címe: Fedezd fel az értékeidet, valósítsd
meg a céljaidat! Íme a történet, Clayne saját szavaival:

Apám biztosítási ügynök volt, ezért amikor egyetemre mentem, úgy gondoltam, ez a jó nekem is. Az
egyetemen találtam néhány barátot. Az egyik, aki talán a legközelebb állt hozzám, el volt szánva arra,
hogy orvos lesz. Meggyőzött engem is, hogy az orvosok teszik a legnagyobb szolgálatot a világnak, hiszen
embereket gyógyítanak. "Valószínűleg igaza van - gondoltam. Én is ezt a hivatást választom." Ezért aztán
az orvosi szakra iratkoztam be. Jól tanultam. Semmi problémám sem volt. Az igazság az, hogy ez volt a
legkellemesebb évem az egyetemen. De nem voltam boldog.
Néhány évet töltöttem Németországban, beleérne Kelet-Németországot is. Az ott szerzett tapasztalatok
alapján arra jutottam, hogy a világ igazi problémái a politikai konfliktusok, és ha enyhíteni akarok a világ
bajain, ahogy minden intelligens fiatalnak tennie kell, kicsit többet kell foglalkoznom politikával. Saját
szememmel láthattam a Kelet és Nyugat szembenállását, és elhatároztam, hogy megpróbálok valahogy
segíteni a probléma megoldásában. Ezért szakot váltottam, és angol irodalommal kezdtem foglalkozni.
Nagyon elveztem. Ezután jelentkeztem jogra, és felvettek. Ám alig voltam ott öt napot, valami belül ezt
súgta nekem: "Valahogy nem tetszik ez nekem. Valamivel baj van."
A jogi tanulmányok utolsó évében lehetőségünk volt, hogy pszichológiából is vizsgát tegyünk. A Harvard
diákjai számára ingyenesek voltak az előadások. Valahogy a végére akartam járni, hogy miért
ellenszenves nekem annyira a jog. E kis kitérő eredménye egyebek mellett az volt, hogy rájöttem, teljesen
másként nézek a dolgokra, mint a jogászok és az ügyvédek. A tanár csak rázta a fejét, és ezt mondta:
"Hogyan volt egyáltalán képes levizsgázni jogi tárgyakból? Ön egyáltalán nem úgy felel a kérdésekre, mint
ahogy a jogászok szoktak." Ezt válaszoltam: "Valószínűleg túl büszke voltam, és nem akartam, hogy az
emberek azt higgyék, kishitűségből hagytam abba. Ezért maradtam." Végül feltett nekem egy döntő
kérdést: "Mit szeretne valóban csinálni?" Hátranéztem, hogy lássam, senki sem hallgatózik, és ezt
válaszoltam: "Nos, énekelni szeretnék." És jött a kérdés: "Akkor miért nem énekel?"

Clayne egy fontos útkereszteződésnél találta magát. Lelke mélyén valóban énekelni akart. Ez
azonban nemcsak azt jelentette, hogy fel kell adnia egy jól jövedelmező pályát, de el kellett
tartania feleségét és két gyermekét, miközben maga is tanul, hogy zenei oklevelet kapjon.
Személyes tapasztalatból tudom, nem könnyű feladni az anyagi biztonságot, hogy aztán az
ember kövesse a vezérlő érték sugallatát. Nem lehetett könnyű ez Clayne számára sem. Ez
vezethetett arra is, hogy esetenként nincs mit kitenni az asztalra. Hosszú tanácskozás után,
feleségének lelkes bátorítása mellett, Clayne Robinson harmincévesen zenét kezdett tanulni.
És noha pályamódosítása sok nehézséggel járt, megérte. A jogi tanulmányokkal ellentétben a
zene óriási örömet jelentett számára:

... az első pillanattól kezdve mindent élveztem. Az elméleti órák csodálatosak voltak. A zenetörténeti órák
csodálatosak voltak. Diplomám megírása óriási élvezetet jelentett számomra. Minden, de minden öröm
forrása volt számomra azokon az órákon.

Aki hallja Clayne-t énekelni, vagy látja, ahogyan tanít, az első pillanattól kezdve látja azt is,
mennyire szereti a hivatását. Segít diákjainak, hogy ők is megtalálják az értékeiket, és elkerüljék
a hibát, amit ő elkövetett. "Óriási öröm számomra, amikor a gyerekeket énekelni, zenét szerezni
tanítom. Végső soron azonban munkám eredményeként olyan környezet megteremtésére
törekszem, amelyben a diákok magabiztosságra tehetnek szert, rájöhetek, mi az, ami valóban
értéket jelent számukra, érzékelik ezeknek az értékeknek a kristályosodását és változását. Öt év
múlva ezek az értékek mások lesznek, mint most. A fontos azonban az, hogy már most
megtanulják, hogy bízzanak abban a belső hangban, amely megsúgja nekik, mi az, amit
valóban fontosnak éreznek, és ne arra figyeljenek, amit más mond nekik. Ne azt tartsák
értékesnek, amiről, mondjuk, én azt gondolom, hogy értékes."

A mérleg meghamisítása
Nem lehet túlbecsülni annak fontosságát, hogy céljaink és napi tetteink összhangban legyenek
az értékeinkkel. Ha ez az összhang hiányzik, ha tevékenységünk tervezésénél figyelmen kívül
hagyjuk a Produktivitási Piramist, megbillen életünk egyensúlya.
Mielőtt hivatalos gyakorlattá vált volna a mérlegek hitelesítése, voltak mészárosok és pékek,
akik meghamisították, hogy többletprofithoz jussanak. Becsapták a vevőiket, mert a hamis
egyensúly miatt kevesebb árut kaptak, mint amennyiért fizettek. Amikor azt hisszük, hogy
növelve a naponta elvégzett feladatok számát egyben a produktivitásunkat növeljük, valójában
"meghamisítjuk a mérleget", és becsapjuk önmagunkat. Miközben úgy tűnik, hogy sokat
végeztünk, valójában becsapjuk magunkat és a hozzánk közel állókat. Ezért általában
kiégéssel és életünk egyensúlyának megbillenésével fizetünk.
Egyensúlyunkat úgy őrizhetjük meg, ha gondosan tartjuk magunkat ahhoz, hogy napi
teendőinket vezérlő elveinkből és a céljainkból kiindulva állítjuk össze. Van néhány kérdés,
melyek megválaszolása segíthet, hogy jobb összhangot teremtsünk az értékeink és a
tevékenységünk között:
· Mi e tevékenység hosszú távú hozama?
· Ki számára és mikor kell elvégezni a feladatot?
· Mit delegálhatok és kinek?
· Ez a feladat fontosabb, mint az a másik?
· Mi történik, ha várok az elvégzésével?
· Figyelembe vettem, hogy időt kell szánnom önmagamra és a családomra?
· Van olyan a feladataim között, amely nincs összhangban az értékeimmel?
Ha megtanuljuk ellenőrzésünk alatt tartani életünk dolgait, részünk lesz a belső békében. Ez az
a derűs nyugalom, egyensúly és belső harmónia, melyre az események irányításával teszünk
szert. Ez a lelki béke csak akkor érhető el, ha a tetteink összhangban vannak azokkal a
dolgokkal, amikben hiszünk. Az értékbázisú célkitűzés egy idő után szokásunkká válik,
megvalósíthatóvá teszi mindazt, ami fontos számunkra, irányít minket napi tevékenységünk
tervezésében.
Sokan vannak, akik az önfejlesztési tréningek után óriási lelkesedést éreznek magukban.
Lázasan tervezgetik, hogy mi minden lesz másként a jövőben, ám visszatérve a munkahelyre,
nem változtatnak a magatartásukon. Miért? Azért, mert nem tudják, hogy az elveket hogyan
ültessék át a gyakorlatba, hogyan tegyenek szert gyakorlati jártasságra az önfejlesztésben. Az
ötödik fejezetben részletesen tárgyaljuk a Produktivitási Piramist és a konkrét tervezési
módszereket, melyek megmutatják, hogyan kell csinálnunk a dolgokat.
Egy prognosztizálhatatlan gazdaságban az egyének személyes produktivitása meghatározó
fontosságú. Mélyen hiszek abban, hogy az emberek óriási belső lehetőségekkel rendelkeznek.
Ezért beszélek a vezérlő értékekről, ezért ösztönzök mindenkit arra, hogy derítsék ki, mik azok a
dolgok, melyek a legtöbbet jelentik számukra, ezért bátorítom őket arra, hogy napi
tevékenységüket ezen értékekkel összhangban tervezzék.
Nem szabad megengednünk, hogy jelentéktelen dolgoknak legyenek kiszolgáltatva azokaz
értékek; amelyek a legtöbbet jelentik számunkra az életben! Ha ezeket nem ismerjük, ha nem
ezeknek megfelelően éljük napjainkat, életünk csupán passzív válasz lesz a külső hatásokra.
Amíg nem tudod mik a prioritásaid - vagyis mik a vezérlő értékeid -, nem érzel magadban egy
mindent elsöprő vágyat, hogy célokat tűzz ki, feladatokat oldj meg, vagyis a piramis két felső
síkjában mozogj. Amint kiderítetted a vezérlő értékeidet, ezek hatni kezdenek. Befolyásolják a
gondolkozásodat, állandóan arra ösztönöznek, hogy tégy valamit az érdekükben. A negyedik
törvény erre fókuszál. Azt tárgyalja, hogyan tűzzünk ki konkrét, mérhető és reális célokat
hogyan építsünk hidat vezérlő értékeink és napi tevékenységünk közé.

NEGYEDIK TÖRVÉNY
Fontos célokat csak úgy érhetsz el, ha kilépsz a
komfortzónádból
James W. Newman a Release Your Brakes (Engedd ki a fékeidet!) című könyvében részletesen
foglalkozik a komfortzóna fogalmával. Ezen azt a tartományt érti, amin belül kényelmesen,
biztonságban, fenyegetettségtől mentesnek érezzük magunkat. Tapasztalatok bizonyítják, hogy
hihetetlenül nehéz kilépnünk e zóna határai mögé. Az igazság az, hogy az emberekben
természetes hajlam él, hogy a komfortzónájuk felé gravitáljanak.
Vettünk már részt batyubálon, ahová mindenki maga viszi a finomságokat? Kinek az ételét ettük
a legszívesebben? Az esetek többségében a sajátunkét. Miért?' Azért, mert ez biztonságos,
nem okozhat számunkra meglepetést. Elmegyünk egy koktélpapira. Kihez megyünk oda? Egy
olyan valakihez, akit ismerünk, akivel kellemesen érezzük magunkat. A dologhoz közelíthetünk
más oldalról is. Ha valamilyen oknál fogva nem érhetem el a komfortzónát, akkor újraalkotom.
Ezért olyan népszerű a lakókocsi. Van egy kaliforniai barátom, akinek ez 130 000 dollárjába
került. A leghihetetlenebb építmény, amivel életemben találkoztam. Szó szerint egy otthon,
távol az otthontól.

Belső komfortzónák
A külső, fizikai-komfortzóna természetét könnyű megérteni. Ám nem csak ilyen típusú
komfortzóna létezik. Esetenként lelki, érzelmi, társadalmi és pszichológiai komfortzónát
teremtünk a magunk számára.
Egyik barátomnak (itt Stevennek fogjuk hívni) van egy Todd nevű fiacskája, aki szörnyen
szégyenlős. Annyira szégyenlős, hogy a pszichológusok külön nevet adtak az ilyen
viselkedésnek: elektív némaságnak nevezik. Ez azt jelenti, hogy bizonyos körülmények között
Todd egyszerűen nem szólal meg. Todd okos fiúcska, matematikából és nyelvekből messze
kiemelkedik társai közül. Otthon és barátai körében egészen beszédes. Bizonyos körülmények
között azonban megnémul - még a szüleivel sem beszél. Például, amikor óvodába járt, egy
egész éven át egyetlen szót sem szólt az óvónénihez és a társaihoz. Egyetlen szót sem. Ennek
ellenére szeretett óvodába járni. A probléma az volt, hogy nyomasztónak érezte az óvónénit és
a társait. Egy olyan világba kényszerült, amely kívül esett a komfonzónáján, és a reakciója az
volt, hogy nem mutatott reakciót.
Steve és felesége nagyon nyugtalankodott Todd miatt. Tudták, hogy minél tovább marad
szótlan, később annál nehezebb lesz számára változtatni. Hallottak olyasmiről, hogy voltak
hozzá hasonló gyerekek, akik már a harmadik, negyedik és ötödik osztályba jártak, és nem
beszéltek az iskolában. Szerették volna ezért minél korábban megtörni ezt a rossz szokást.
Ennek egyetlen módja volt. El kellett érni, hogy Todd ugyanolyan kényelmesen érezze magát
az iskolában, mint otthon. Ezért, mielőtt ősszel megkezdődött volna az iskola, úgy határoztak,
összeismertetik Toddot a tanítónénijével. Az óvónénitől megtudták, hogy Mrs. Stanley egy
nagyon kedves, szeretetre méltó, segítőkész valaki, aki minden alkalmat megragad, hogy
dicsérhesse a tanulóit, és nagy figyelmet fordít mindegyikükre. A szülők felkészítették Toddot a
látogatásra. Mondták neki, hogy a tanítónéni kérdéseket fog neki feltenni, amire jó lenne, ha
válaszolna, akár csak egyetlen szóval is. Azt mondták, biztosak abban, hogy ezt meg tudja
tenni. Figyelmeztették Mrs. Stanleyt, hogy Todd egyetlen szót sem beszélt az óvodában. Ennyi
előkészítés elégségesnek bizonyult. Todd nem mondott sokat Mrs. Stanleynek, de válaszolt a
kérdéseire, és ez fordulópontot jelentett.
Az első tanítási napon Mrs. Stanley feltett egy kérdést Toddnak, és mielőtt még válaszolhatott
volna, néhány társa, akikkel együtt járt az óvodába, hangosan mondták: "Todd nem beszéli".
Mivel azonban Mrs. Stanley már hallotta őt beszélni, ezt mondta a gyerekeknek: "Ugyan!
Természetesen beszél. Én már hallottam őt beszélni." Ez az egyszerű megállapítás
megváltoztatta azt, ahogy a diákok Toddra néztek, de megváltoztatta azt is, ahogy Todd érezte
magát az osztályban. Azon a napon beszélt. És az év során végig beszélt. Az első osztály
hihetetlen eredményeket hozott, és a szülők odavoltak a lelkesedéstől, ahogy fiacskájuk egyre
magabiztosabban viselkedett mások jelenlétében is.
Toddnak nyilvánvalóan meg kellett változnia, ha sikeres és boldog életet akart élni. Ki kellett
lépnie a komfortzónájából. De mi volt Todd komfortzónája? Az otthona? Igen. Az otthona volt az,
ahol biztonságban érezte magát, ahol úgy érezte, nem kell félnie semmitől. Az óvoda, mint
környezet, kívül esett ezen a zónán. Mit mondhatunk a hallgatásról? A hallgatása
komfortzónának egy másik típusa - lelki vagy érzelmi komfortzónának nevezhetnénk. Amikor
fizikai környezetét nyomasztónak érezte, a hallgatás komfortzónájába menekült. Belső, lelki
komfortzónájából sokkal nehezebb volt számára kilépni, mint elhagyni otthonának
komfortzónáját.

Célok kitűzése
A cél valójában egy fennálló állapottal való konfrontáció. Egy cél megvalósítása ezért
meghatározásszerűen azt jelenti, hogy valami újat hozunk létre, elhagyjuk az ismerős,
kényelmes terepet, elhagyjuk a komfortzónánkat, hogy új utakat vágjunk. Ez néha igen
szórakoztató vállalkozás, néha viszont halálra ijeszt minket az ismeretlen. Vannak esetek,
amikor félünk elhagynia komfortzónánkat. Feladni a régi, kényelmes magatartási mintákat -
egyike az élet Iegnehezebb dolgainak. Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy az emberek
nem szívesen tűznek maguk elé célokat. A célok ugyanis gyakran új magatartásformákat
igényelnek tőlünk, és ez kényelmetlenség.
Hadd tegyek fel két kérdést a tisztelt olvasónak! Az első kérdés: Mit gondol, az amerikaiak hány
százalékának vannak írásban rögzített, hosszú távú céljai? Nos, néhány éve egy hartfordi
(Connecticut állam) biztosítási társaság országos felmérést végzett. Egyebek mellett azt is tudni
akarták, az amerikaiak hány százalékának vannak írásba fektetett hosszú távú céljai. Az
eredmény: 3 százalékuknak. Nekem eddig több tízezer tanfolyami hallgatóval volt kapcsolatom.
Többségük sikeres a szakmájában, de azt hiszem, hogy a körükben ez az arány még kisebb.
Mi lehet ennek az oka? Van egy gyanúm. Mit jelent, ha van egy célunk, amit le is írtunk, de nem
sikerül megvalósítanunk? Világos: azt, hogy kudarcot vallottunk. Társadalmunkban pedig
szívósan él a mítosz, hogy a kudarc rossz. Nem jobb ezért, ha nem tűzünk magunk elé
célokat? Így elkerülve azokat a helyzeteket, amelyekben kudarcot szenvedhetünk, elkerülhetjük
magát a kudarcot. De ha elkerüljük azokat a helyzeteket, amelyekben kudarc érhet minket,
akkor ez azt jelenti, hogy azokat a helyzeteket is elkerüljük, amelyek meghozhatják számunkra
a sikeri! Természetesen legtöbbünk nem gondolja ezt végig, de a tudatalattinkban ott munkál
ez a gondolat, és ez akadályoz, hogy kilépjünk a komfortzónánkból.
A második kérdés: A hatvanöt éven felüli amerikaiak hány százalékának van tízezer dollárja?
Nos, 5 százalékának! Miért tettem fel ezt a két kérdést? Azért, mert azt hiszem, szorosan
kapcsolódnak egymáshoz. Konkrét célok nélkül az emberek többsége nem tehet szert anyagi
biztonságra.
1936-ban, amikor bevezették a társadalombiztosítást, minden hatvanöt dolgozóra csak egy
olyan esett, aki idős korára a társadalombiztosítástól kapta a jövedelmét. És hogy áll ma a
helyzet? Ez az arány ma három az egyhez. És mit várnak nyolc év múlva? Azt, hogy ez az
arány egy lesz az egyhez. Ha nyugdíjas koromra anyagi biztonságban élhetek, kinek
köszönhetem majd ezt? Önmagamnak. Jobb ezért ha már most foglalkozom azzal, hogyan
teremthetem meg ezt a biztonságot, és ez azzal a vezérlő értékkel kezdődik, amelyik úgy szól,
hogy jó dolog az anyagi biztonság. Ha nem tűzünk magunk elé célokat, ez azt jelenti, csupán a
túlélés a célunk. Ebben az esetben valójában nem is élünk, legalábbis nem olyan mértékben,
mintha vállalnánk a felelősséget saját sorsunkén.
A következő ábra sematikus illusztrációja annak, ahogyan a komfortzóna felé gravitálunk.
Sajnos túl sokunk számára nagyon is jól mutatja ez az ábra, milyen életet is élünk.

Semmilyen erőfeszítésre sincs szükség, hogy a szokásainknak megfelelően tegyük a dolgokat.


Ahhoz azonban már komoly erőfeszítésre van szükség, hogy legyőzzük a komfortzóna erőterét.
Az értékekre alapozott célok arra kényszerítenek, hogy összpontosítsuk erőfeszítéseinket, és
meginduljunk kifelé a gödörből, kilépjünk a megszokott kerékvágásból. Ha tekintetünket
elfordítjuk a céltól, ismét szétszórtak leszünk, és semmiségekre fogjuk pocsékolni időnket és
erőinket.

Életünk vonala
Kevesen vannak, akik még nem mondták volna maguknak: "Ha egyszer lesz időm,
belekezdek... !" Ám gondolkozz csak el ezen egy kicsit, és fejezd be a mondatot! A befejezés -
legyen az bármi - valójában egy vágy, egy kívánság, valami, amit fontosnak tartasz az életben,
vagyis ami értéket jelent számodra. Azt hiszem, semmi újat sem mondok, amikor kijelentem: a
vágyad sosem fog teljesülni, ha nem teszel érte valamit. Ha életünket vonalként ábrázoltuk,
valami ilyesmit kapunk:
Két dolog van, amit mindenkiről pontosan tudunk. Az egyik, hogy megszületett. Ezt a vonal bal
oldali indulási pontja jelöli. Életünknek ez olyan eseménye, melybe semmi beleszólásunk sincs.
Egyszerűen tudomásul vesszük. Születésünktől indulva azonban eljutottunk arra a pontra,
amikor olvassuk ezt a fejezetet. Végy ezért egy ceruzát, és jelöld be, hogy becslésed szerint hol
tartasz most ezen a vonalon! Jelöld be rajta a "mát"! lsmertem egy férfit, aki hetvennégy éves
volt, és a "mát" a születési ponttól öt milliméterre jelölte be. Csodálatos ember volt.
Visszatekintve a mából láthatjuk azt a sok-sok eseményt, melyekből végül is összeállt eddigi
életünk. Látjuk a napot, amikor megtanultunk járni, beszélni, amikor iskolába mentünk,
dolgozni kezdtünk, látjuk az első csókot, a házasságot, az első gyermeket és még sok minden
mást. Mindez már történelem. Ezeket az eseményeket már nem tudjuk megváltoztatni. Ha
életünk vonala cementből lenne, akkor a "mától" balra lévő rész olyan gránitszilárdságú lenne.
Életünk eseményei be vannak betonozva ebbe a tömbbe, és semmit sem tehetünk velük.
Van egy másik dolog is, amit bárkiről tudhatunk, akivel élő kapcsolatunk van. Ez pedig az, hogy
még nem halott. Azt nem tudhatjuk, milyen messzire vagyunk a vonal jobb szélétől, a haláltól,
de jobb felé tekintve semmilyen konkrét eseményt sem láthatunk magunk előtt. Semmi sincs
még bebetonozva. Fontos, hogy világosan értsük: A "ma" pontjától jobbra lévő beton még
nedves, nem kötött meg, és mindaddig alakíthatók a vonalat alkotó pontok, amíg nem lépünk
túl rajtuk.
Tegyük fel, hogy ma leülök és eldöntöm, hogy egyik vezérlő értékem az anyagi függetlenségem
biztosítása lesz. Kijelölök egy eseményt, amit valamikor a jövőben megtörténtté akarok tenni.
Ám a vezérlő elvek meghatározásának nem sok haszna van, ha nem konkretizálom az
elképzeléseimet. Ezért az életvonalon bejelölök egy dátumot, mondjuk 2005. július 31-ét.
Veszek egy nyílvesszőt, hozzá erősítek egy cetlit, amin ez áll: "2005. július 31-re anyagilag
függetlennek kell lennem." Ezután kilövöm a nyilat, és ez beleáll a még formálható cementbe.
Ez egy hosszú távú cél, a piramis második szintje. Tehetnék persze a nyílra egy olyan cédulát
is, hogy "1984. január 18-ra anyagilag független leszek", és ki is lőhetem erre a pontra, de nem
fog beleállni az idővonalba, mert ez ott már olyan kemény, mint a gránit. A lényeg, amit
mondani akarok: csak a jövőre vonatkozóan tűzhetünk ki célokat. Nem érdemes hát időt
pocsékolnunk a múltra!
Az anyagi függetlenséggel kapcsolatos cél, mint látható, egészen konkrét, és nagyon sok
nedves cement van még a "ma" és a nyíl között. Ha el akarom érni ezt a "beágyazott" célt, egy
sor közbülső lépést kell megtennem. Fel kell tennem magamnak a kérdést: "Mit kell
beágyaznom még abba a nedves cementbe a "most" és a nyíl között, hogy 2005. július 31-re
anyagilag független legyek?" Ez a piramis harmadik szintje: a köztes célok szintje. Sokaktól
hallottam már ezt mondani: "Figyelj, Hyrum! Nekem van hosszú távú célom. Itt van a fejemben.
Akaratlanul is elősegítem, hogy állandóan közelítsek hozzá." Ez azonban legtöbbször nem így
van. Koponyájukban ott nyüzsöghetnek a hosszú távú célok, de semmi sem történik, amíg azok
a ködös célok nem kristályosodnak ki, nincsenek "beágyazva" a cementbe, hogy aztán
visszatérjenek a "mába", és elvégezzék a "házi feladatot", vagyis nem látnak hozzá, hogy
irányításuk alatt tartsák az időnek azt az egyetlen szegmensét, amely egyáltalán
engedelmeskedik emberi akaratnak, vagyis a mostot.
Van egy folyamat, melyre semmilyen befolyásod sincs. Ez pedig az, hogy minden lélegzettel
közelebb kerülsz ahhoz a beágyazott nyílhoz. Olvasod ezt a könyvet, és tudatára ébredsz,
hogy minden elolvasott sorral öregebb lettél. Ám ha közeledve a 2005. július 31.-hez nem
teszel mást, csak percről percre öregszel, akkor úgy érsz el ahhoz a ponthoz, hogy nem éred el
a célodat. Az anyagi függetlenség nem olyasmi, ami csak úgy magától történik. Még azoknak is
kell tenniük valamit, akik nyernek a lottón. Legtöbbünk számára az anyagi függetlenség elérése
- folyamat (mint az életben szinte minden), és meg kell határoznunk azokat a közbülső
lépéseket, melyek biztosítják e folyamat sikerét.
Milyen köztes lépések képzelhetők el anyagi függetlenségünk elérésének útján? Ilyen lehet
például, hogy tanulni kezdünk valamit, vagy összeállítunk egy befektetési portfóliót. Egy stabil
munkahely mindig jó dolog, esetleg biztosítást kötünk, vagy ingatlant veszünk. Most éppen öt
lehetséges közbülső célt fogalmaztunk meg. Lehetünk ennél még konkrétabbak?
Természetesen. Összeállíthatunk olyan befektetési portfóliót, amely harmincöt olyan feladatot
foglal magában, melyet a végső határidőig meg kell oldanunk? Természetesen. Hol kell végső
soron megjelennie ennek a 35 feladatnak, ha azt akarom, hogy 2005-re valóban független
legyek anyagilag? A napi feladatlistáimban - ez a piramis negyedik szintje. Mit jelent ez? Azt,
hogy amikor naponta leülök, hogy összeállítsam a feladatlistát, mindazon teendők mellé,
amelyeket egyébként is el kell végeznem, hozzá kell még írnom azokat is, amelyek a
befektetési portfólió harmincöt feladatához kapcsolódnak. A vezérlő értékek a közbülső célokon
keresztül válnak a napi feladatlista részeivé.

Okos célok
Az értékek választ adnak arra, miért akarsz valamit megvalósítani az életben. A hosszú távú
célok azt tartalmazzák, mit akarsz megvalósítani. A közbülső célok azt mutatják, hogyan
valósítod meg ezeket. A célok kitűzésénél ügyelned kell arra, hogy azok kielégítsék a
legfontosabb követelményeket. Ezek a következők:

Konkrétság
Mérhetőség
Cselekvésorientáltság
Realitás
Jó időzítés

A céloknak konkrétaknak kell lenniük. Egyszer valaki azt mondta, hogy egy cél, amit nem írsz
le, csupán kívánság. Ha leírod a célt, ez arra kényszerít, hogy konkrét légy. Ha egy cél nem
konkrét, nehezen tudod eldönteni, elérted vagy sem.
Csak azt tökéletesítheted, amit mérni tudsz. Ha olyan célt tűzöl ki, ami nehezen mérhető,
például: "Becsületesebb leszek", aligha sikerül valamit is változtatni a viselkedéseden.
A céloknak a cselekvésre kell összpontosulniuk, nem a személyes tulajdonságokra. Egy ilyen
cél helyett: "Kedvesebb leszek a gyerekekkel", helyesebb, ha azokat a konkrét cselekvéseket
tűzöd ki célul, ahogyan kedvesebb leszel a gyerekekkel. Például: "Nem fogok kiabálni a
gyerekekkel", vagy "Hetente minimum kétszer legalább fél órát sakkozom Tommal". Ezek
konkrét, cselekvésorientált célok.
A céloknak reálisaknak kell lenniük. Jó, ha magasra célzol, de ha túl magasra, akkor sikertelen
leszel, és ez kiábrándulásra vezet. Az "Egymillió dollárt fogok keresni ebben az évben!" remek
cél, de legtöbbünk számára irreális. Ám a nagyon könnyen elérhető célok ugyanolyan
haszontalanok, mint azok, amelyek elérhetetlenek.
A célokat megfelelő időben kell kitűzni. Ne tűzz ki olyan célokat, amelyek megvalósítására
tárgyilagos becslés alapján most nincs időd! Ám ne halassz egy célt olyan sokáig, hogy közben
aktualitását veszti! "2040. decemberére megszerzem a jogi diplomámat". Ez konkrét, mérhető,
cselekvésorientált, reális cél, ám az időzítés nem igazán szerencsés, ha mondjuk már az ötödik
X-et taposod.
Itt van egy példa egy okos célra:
A célok típusai
Amint barátom és partnerem Dick Winwood rámutatott, a hozzáértő célkitűzés - mesterség,
ezért ugyanúgy kell nekilátni az elsajátításának, mint bármilyen más mesterség esetében. Az
indulásnál legtöbbször elkel egy kis segítség. A következőkben ismertetett céltípusok segítenek
mérlegelni, hogy milyen célokat látunk érdemesnek kitűzni a magunk számára. Legfontosabb
céljainknak természetesen a vezérlő értékeinkre kell épülniük, és személyes alkotmányunkból
következhetnek olyan típusú célok, melyeket az alábbi lista nem tartalmaz.

· Egészség, fizikai erőnlét


· Család/Intim társ
· Spirituális/Humanitárius
· Anyagi, pénzügyi
· Vállalat/Karrier
· Vállalat/Stratégia
· Közösség/Politika
· Tanulás/Önfejlesztés

Látva ezt a listát nem kevesen vannak, akik enyhe bűntudatot éreznek, mert felismerik azokat a
területeket, melyeket elhanyagoltak. Ha érzel ilyet, akkor ez mutatja, hol érdemes új személyes
célokat kitűznöd.
A következőkben olyan önértékelési kérdéseket olvashatsz az egyes céltípusokra vonatkozóan,
melyeket érdemes feltenni magadnak. Indító ötletekként is szolgálhatnak saját céljaid
kidolgozásánál.

EGÉSZSÉG, FIZIKAI ERŐNLÉT


· Voltam átfogó orvosi vizsgálaton a múlt évben?
· Rendszeresen mozgok vagy sportolok?
· Optimális a testsúlyom, figyelembe véve a magasságomat?
· Vannak káros szenvedélyeim, melyekkel szakítanom kellene?

CSALÁD/INTIM TÁRS
· Elég időt töltök a családommal?
· Szánok időt arra, hogy egyenként is foglalkozzam minden gyerekemmel és együtt
legyek a feleségemmel?
· Segítek tartalmas családi programok összeállításában?
· Volt már együtt a család egy vakáción, vagy tervezünk ilyet?
· Gyakran viszek haza munkát a munkahelyről?

SPIRITUÁLIS/HIUMANITÁRIUS
· Végeztem valamilyen társadalmi munkát az utóbbi időben, hogy segítsek valakiknek,
akik szükséget szenvednek?
· Az erkölcsi normáim szerint élek?
· Gyakrabban kellene templomba járnom?
· Példát mutatok a szerénységből?

VÁLLALAT/KARRIER
· Van tervem a munkahelyi előmenetelre?
· Kijelöltem karrierem következő lépését és világosan látom, hogyan érhetem azt el?
· Beszéltem a terveimről a főnökömnek?
· Jelenlegi karrierem segít, hogy eljussak oda, ahová igyekszem?

VÁLLALAT/STRATÉGIA
· Vannak konkrét termelési/értékesítési céljaim?
· Projektjeimet határidőre és a költségkereteken belül maradva valósítom meg?
· Hogyan lehetek eredményesebb a munkámban?
· Foglalkozom beosztottaim fejlődésével?

ANYAGI, PÉNZÜGYI
· Nem költök többet, mint a jövedelmem?
· Megtakarítok rendszeresen, vagy van tervem jövedelmező befektetésre?
· Lesz elég pénzem, hogy a tervezett időben visszavonulhassak?
· Bölcsen élek a kölcsönfelvétel lehetőségével?

KÖZÖSSÉG/POLITIKA
· Tudomásom van a közösségi gondokról, segítek ezek megoldásában?
· Aktívan támogatom a politikai pártomat?
· Teszek valamit azért, hogy érdemi legyen a kommunikáció?
· Ismernek a szomszédaim, és én ismerem őket?

TANULÁS/SZEMÉLYES FEJLŐDÉS
· Megfelelő képzettséggel és jártassággal rendelkezem?
· Van listám azokról a művekről, amelyeket el akarok olvasni egy számomra érdekes
témában?
· Voltam az utóbbi időben színházban/operában?
· Elkülönítek időt a pihenésre és a regenerálódásra?

Ezeknek a kérdéseknek kettős célja van. Segítenek egyrészt az elemzésben, másrészt azoknak
az érzelmi reakcióknak a bemérésében, melyeket az egyes céltípusok kiváltanak bennünk.
Biztos voltak olyanok, melyek nem okoztak gondot, és voltak, melyek kényelmetlen érzéseket
váltottak ki bennünk. Lehet, hogy ez utóbbiak a sürgetőbbek, ezért kezdjük azokkal a
területekkel, melyek lelkiismeretünk szerint a legtöbb figyelmet érdemlik a részünkről.
Tegyük fel, hogy úgy érzed, a személyes fejlődésedet elősegítő célokkal kellene kezdened! Úgy
ítéled, valamiben nagyobb jártasságra van szükséged. Határozz meg egy közelebbi vagy
távolabbi célt, és kezdj el már most dolgozni a megvalósításán! Szánj időt arra, hogy kitűzz
olyan távlati és közbülső célokat, melyek közelebb visznek valamelyik vezérlő értékedhez!

Három akadály, amely nehezíti, hogy elhagyjuk a komfortzónát


Egy régi mondás szerint "az egerek és az emberek legbölcsebb terveinek is gyakran kudarc a
vége". Mindnyájan ismerjük az Újévkor tett fogadalmakat, melyek két hét múlva már a ködbe
vésznek. Három akadály van, melyek különösen nehezítik, hogy kilépjünk a komfortzónánkból
és elérjük céljainkat:

Első akadály: A láthatatlan bizottság. Vannak értékek, melyeket másoktól veszünk át


-barátoktól, családtagoktól, kollégáktól, munkahelyi vezetőinktől, személyektől, akikre
felnézünk. Ezeket szinte gondolkozás nélkül tesszük magunkévá. Mintha egy láthatatlan
bizottság döntene abban, kinek is kellene lennünk valójában. Ha a barátom szerint az európai
kocsik jobbak, és kinevetnek, ha egy Oldsmobilt veszek, lehet, hogy következő alkalommal már
egy BMW-t vagy egy Saabot veszek, noha az amerikai is megfelelne számomra. Ha az apámtól
állandóan azt hallottam, hogy az ügyvédeskedés az igazi szakma, én pedig valamilyen oknál
fogva az ácsmesterséghez vonzódom, azon kaphatom magamat, hogy ügyvédként keresem a
kenyeremet, és sehogy sem találok örömet a munkámban.
Óriási belső erőre van szükség, hogy kitarts saját értékeid mellett, és olyan életet élj, amely a te
értékeiddel, nem pedig a másokéval van összhangban. Amikor anyám hatvankét éves volt, úgy
döntött, hogy egy második diplomát szerez a Hawaii Egyetemen. Jelen voltam, amikor egy vele
egykorú hölggyel vitatkozott a dologról. A hölgy a következőt mondta: "Ruth! Ez egyszerűen
képtelenség. Három évre van szükség, hogy megkapd azt a diplomát. Három év múlva hatvanöt
éves leszel." Anyám elgondolkozott, és csodálatos arccal, ami mindmáig előttem van, ezt
mondta: "Három év múlva így is, úgy is hatvanöt éves leszek." Majd kiestem a székemből!
Micsoda meglátás! Nem engedte, hogy a másik nő értékei befolyásolják a céljait. Úgy gondolta,
akkor használja fel legbölcsebben az elkövetkező három évet, ha szerez egy második diplomát
is.

Második akadály: Falak. Néha úgy érezzük, hogy a körülmények, a korábbi hibáink, az
elkötelezettségeink vagy a képzelt korlátaink egyfajta falat húznak körénk. Az irányváltoztatás
legtöbbször igen gyötrő folyamat, mert minél tovább csinálunk valamit a megszokott módon,
annál magasabbra emelkednek ezek a falak. Néha könnyebb eltitkolni valódi értékeinket és a
hozzájuk tanozó célokat, úgy tenni, mintha ezek nem léteznének. Ez aztán súlyos feszültségek
és kudarcélmények forrása lesz számunkra. Gyakran nagy bátorságra van szükségünk, hogy
ledöntsük a falakat.
Clayne Robinson, akinek drámai karrierváltásáról az előző fejezetben olvashattunk, igencsak
befalazta magát az ügyvédi szakmába. A Harvardon végzett, már harmincéves volt, nős, két
gyerekkel, amikor elhatározta, hogy változtatni fog. Könnyen meggyőzhette volna magát, hogy
a körülmények miatt lehetetlen megvalósítani az álmát. Hát nem tartozik a családjának azzal,
hogy teljes munkaidőben dolgozik, és biztosítja számukra a gondtalan megélhetést?' Volt egy
jogi diplomája, ez alkalmazásért kiáltott. Visszamenni és újból kezdeni a tanulást - tűnhetett
volna lehetetlennek. Meggyőződésem, hogy az emberek többsége az ő helyében figyelmen
kívül hagyta volna azokat a kínzó érzéseket, amelyek alapértékének és tevékenységének
disszonanciájából fakadtak. Ő azonban tudta, hogy ha nem vált, sosem lesz igazán boldog. Így
aztán fokról fokra lebontotta maga körül a falat, amit korábban oly kínos gondossággal
felépített. Visszament az egyetemre, hogy zenét tanuljon. Felesége támogatta döntésében.
Készek voltak áldozatot hozni, hogy Clayton megvalósíthassa álmát. A folyamat során
felfedezte, amit mindnyájunknak meg kell tanulnunk: Nem számít, mit gondolnak mások. Ha
elfogadjuk önmagunkat és az értékeinket és ezekkel összhangban élünk, a világ el fog minket
fogadni. Mi több, éppen azok küzdenek állandóan az elfogadásért, akik nem önmagukat
nyújtják, hanem önmaguk sajátos "hamisítványát", mert hűtlenek saját értékeikhez.

Harmadik akadály: A változástól való félelem. Gyakori eset, hogy inkább együtt élünk a
problémával, mint hogy változtassunk az életünkön. Hányan vannak, akik pontosan tudják,
hogy fel kellene hagyniuk a dohányzással, de félnek belevágni! "Inkább megkockáztatom a
tüdőrákot. Csalánba nem csapa ménkű!" Milyen logika ez?
Amint már említettem, néha azért félünk a változástól, mert félünk a kudarctól. A kudarctól való
félelem gyakran vezet arra, hogy vonakodunk célokat kitűzni. Inkább meg sem próbálkozunk
egy dologgal, mint hogy sikertelenek legyünk. Mit fognak gondolni az emberek rólunk, ha
csődöt mondunk?
Félünk mások elmarasztaló véleményétől, ezért nem tűzünk magunk elé célokat, meg sem
próbálunk változni. Ha kudarcot vallunk, az emberek azt fogják gondolni, semmire sem vagyunk
jók. Ha sikeresek leszünk, esetleg nem fog nekik tetszeni, hogy megváltoztunk. Ben Franklin
egyszer ezt mondta: "Mások figyelő tekintete tesz minket tönkre. Ha rajtam kívül mindenki vak
lenne, nem lenne szükségem se drága ruhákra, se drága házakra, se divatos bútorokra."

Tartsd szemedet a célon!


Egy kudarc csak nagyon, nagyon ritkán jelenti a világ végét. Fel tudunk állni, tanulunk a
hibáinkból, újból és újból nekilátunk, amíg végül sikeresek nem leszünk. Az igazság az, hogy
ha nem vagyunk hajlandók vállalni az esetleges kudarcot, a sikerre nem fogunk magunkban
igazán ösztönzést érezni. A kudarc tehát lehet nagyon pozitív erő az életünkben. Olyasmi,
amitől semmi okunk félni. Vannak azonban helyzetek - igaz, nagyon ritkán -, amikor egyszerűen
nem engedhetjük meg magunknak. Parancsoló szükséglet, hogy célunkat elérjük. Ezekben az
esetekben a kudarctól való félelem okainak megértése éppenséggel ama ösztönözhet, hogy
kifogástalanul teljesítsünk. Hadd illusztráljam ezt egy példával!
1965-ben besoroztak a hadseregbe. Volt egy jó barátom, akit ugyanebben az időben soroztak
be. Ó a gyalogsághoz került, én pedig a tüzérséghez, amiért hálás vagyok, mert a tüzérség
utazik, a gyalogság pedig gyalogol. A vietnami háború erre az időre már egyre súlyosabb lett,
ezért a képzésünk jó részében arra tanítottak minket, hogyan maradjunk életben. Ez fontos cél
volt a hadsereg számára, mert ha túl sokan halnak meg azokban a dzsungelekben, elveszítjük
a háborút. Számomra pedig, mint egyén számára, a túlélés parancsoló fontosságú cél volt. Ha
nem érem el, semmi más sem számít többé.
Elvégeztem a kiképzést, és kezdtem felfedezni azokat az eszközöket, melyeket a Vietkong
kifejlesztett, hogy megakadályozzon célom elérésében - vagyis hogy életben maradjak. Egyik
ilyen eszköz volt az ún. pundzsi-bot: fiatal bambusztörzs, olyasmi vastagságú, mint a kisujjam.
Ezt kihegyezték, amíg olyan éles nem lett, mint a tű. Ezután három napig emberi vizeletbe
áztatták. Mivel frissen vágták, a bambusz magába szívta a mérget.
Ezeket a vietnamiak olyan helyekre tették, ahol tudták, hogy amerikai katonák járnak. Az
embernél valamivel nagyobb, háromnégy láb mély árkokat ástak, és ennek fenekén elhelyezték
ezeket a pundzsi-botokat, éles végükkel felfelé. A talajt aztán gondosan álcázták, hogy az
amerikaiak képtelenek legyenek felfedezni a csapdát.
Ezt azért csinálták, mert rájöttek, hogy a katonák, ha lövést hallanak, azonnal a földre vetik
magukat. Ez szinte ösztönös volt, és még a második világháborús kiképzésre volt
visszavezethető. Amikor az amerikai katonák megjelentek Vietnamban, nem kevés katona halt
meg a pundzsi-botok által okozott mérgezésben. Előfordult, hogy a vietnamiak egyszerűen a
levegőbe lőttek. Embereink a földre vetették magukat, egyenesen bele a halálos csapdába.
Ronda halál volt.
A Vietkong egy sor más, igen találékony fegyvert is kifejlesztett. A hadsereg nemcsak kiderítette
ezek természetét, hanem ki is képezte a katonákat, hogyan ismerhetik fel és kerülhetik el
ezeket a csapdákat.
Az érdekes számomra az volt, hogy miközben ott ültem Fon Polkban, a jó melegben, hallgatva
ezeket a dolgokat, az újoncok közül sokan aludtak. Legalább a hallgatóság fele aludt.
Olyasmiről volt szó, ami az életüket mentheti meg egy kritikus helyzetben, ők pedig aludtak,
mintha valami semmiségről beszéltek volna nekik.
A barátom nem aludt az előadások alatt. Hivatásos katona lett. Később ejtőernyős kiképzésben
is részesült, és a desszantosokhoz került. Intelligens, tehetséges fiatalember volt, aki hirtelen
Vietnamban találta magát.
Mivel a barátom nem aludt azokon a kiképzéseken, megtanulta felismerni a pundzsibot-
csapdákat, és az ettől három négy méterre lévő más típusú csapdákat is. Nagyon komolyan
vette a legfontosabb célját, hogy maga és emberei életben maradjanak. Fagylaltos pálcikákat
hordott magával, melyekre színes szalag volt kötve. Ha csapdát vagy aknát fedezett fel, mellé
szúrt egy pálcikát. Az utána jövők így láthatták a figyelmeztető jeleket. Ennek is köszönhető,
hogy tizenegy hónapon át senki sem vesztette életét vagy sérült meg közülük. Alárendeltjei
szerették és tisztelték őt, mert segített nekik életben maradni.
A tizenegyedik hónapban azonban elkövetett egy hibát - egy piciny figyelmetlenséget. Nem vett
észre egy háromvezetékes aknát, fél lábbal súrolta az egyik vezetéket, és az akna felrobbant.
Ez az apró hiba az életébe került. Nem sok maradt belőle, amit haza lehetett küldeni.
Ez igen szomorú befejezés, de a halála megértette velem, hogy vannak fontos, és vannak
kevésbé fontos célok. Ha egy aknákkal és csapdákkal teli ösvényen jársz a dzsungelben vagy
átkelsz a World Trade Center két épületét áthidaló I-gerendán, nem hibázhatsz. Vannak célok,
melyekről egyetlen pillanatra sem fordíthatod el a tekintetedet, és természetesen nem
engedheted meg magadnak, hogy elaludj. Kitűzhetsz egy célt, de ha többé nem figyelsz rá,
sosem fogod elérni!

Az elszánt lelket semmi sem állíthatja meg


Kiderítetted, melyek a vezérlő értékeid, kitűzted a célokat, melyek segítenek ezek
érvényesítésében, és szemedet töretlenül rajta tartod a célokon. Elég ez? Nem. A sikerhez
elszántságra és állhatatosságra is szükség van.
Időről időre fel kell magadnak tenned a kérdéseket: "El vagyok szánva, hogy kitartsak az
értékeim mellen, járjon ez bármilyen kényelmetlenséggel is? El vagyok szánva, hogy céljaimat
megvalósítsam, legyenek ezek bármily nehezek is - különösen azokat, melyek legfontosabb
értékeimhez kapcsolódnak? El vagyok szánva, hogy megvalósítom céljaimat, bármennyire is
vissza akarnak húzni régi szokások?" Ha ezekre igennel tudsz válaszolni, semmi sem
akadályozhat, hogy irányítsd életednek azon eseményeit, melyek irányíthatók számodra. Hadd
meséljek egy kis történetet ezzel az elszántsággal kapcsolatosan!
Amikor leszereltem a hadseregből, a feleségemmel visszamentünk az egyetemre tanulni.
Társadalmi munkával is kezdtem foglalkozni: felkértek, hogy legyek egy cserkészcsapat
tanácsadója. Lelkesen fogadtam a lehetőséget, és egyik délután leültem a gyerekekkel. Azokra
a csodálatos dolgokra gondoltam, melyeket csinálni fogunk, és a célokra, melyeket ki fogunk
tűzni. Amikor beléptem a terembe, hat "hideg" tizenévessel találkoztam. A testbeszédük világos
üzenet volt: "Próbálj csak meg bedumálni nekünk valamit!"
Ezt gondoltam magamban: "No, most aztán benne vagyok a pácban!" És így is volt.
- Szevasztok! - mondtam. - Én vagyok a tanácsadótok.
Reméltem, hogy ez majd izgalomba hozza őket. Semmi ilyesmi!
- Hadd mondjak valamit magamról - folytattam. – Hyrum Smithnek hívnak. Hawaiiban nőttem
fel, egy csodálatos helyen. Beszéltem nekik egy kicsit Hawaiiról, aztán megkérdeztem tőlük:
- Mit szólnátok hozzá, ha jövőre elmennénk Hawaiiba? Közösen megkeressük hozzá a pénzt.
Meg fogom mutatni nektek, mit kell csinálni. Közösen kidolgozunk egy tervet, és két hétre
elmegyünk Hawaiiba.
Aztán képzeletük elé varázsoltam a látványt:
- Úszni fogunk az óceánban, elmegyünk a Polinéziai Kulturális Központba, elmegyünk Pearl
Harborba.
Semmi reakció. Végül megkérdeztem tőlük:
--- Érdekel ez benneteket egyáltalán? Szeretnétek Hawaiiba menni?
Végül, ahogy ilyenkor általában történni szokott, az egyik megmozdult. Előredőlt a székében.
- És a rá következő évben - mondta – repülünk a Holdra!
Mindenki nevetett.
Kellemetlen élmény volt.
Felkerestem a férfit, aki a vezetőjük volt.
- Egyszerűen nem hiszem el - mondtam neki. - Felajánlottam a gyerekeknek egy hawaii
kirándulást. Kiröhögtek.
Úgy kezdett nevetni, hogy majd kiesett a székből. Úgy tűnt, ez volt a legmulatságosabb dolog,
amiről valaha is hallott.
- Hyrum! Van valami, amit meg kell értened. Ezeknek a gyerekeknek az utóbbi hat hónapban öt
tanácsadójuk volt egymás után. Mindegyikük azzal kezdte, hogy egy nagyszerű utat ajánlott
nekik. Egyik sem volt olyan ambiciózus persze, mint egy hawaii kirándulás, de ezekből nem lett
semmi. Amikor elmondtad nekik, mit szeretnél, a tapasztalataik alapján reagáltak.
Egy héten át tűnődtem a dolgon. A következő alkalommal ismét összejöttünk. Amikor beléptem
a terembe, tudtam, mit akarok.
- lde figyeljetek gyerekek! - mondtam. - A múlt héten egy utat javasoltam nektek Hawaiiba. Nem
hozott titeket izgalomba a dolog, de én szeretnék mondani nektek valamit. A következő nyáron
a feleségemmel Hawaiiba megyünk. Engem nem érdekel, hogy velünk jöttök-e vagy sem.
Világos? Nem érdekel. Ha velünk akartok jönni, csak rajtatok múlik.
Nos, ez megtette a hatását. Az egyik ezt mondta:
- Úgy látszik - mondta az egyik -, maga komolyan gondolja.
- Mit kell csinálnunk? - kérdezte a másik. - Mondja meg nekünk pontosan, mit kell csinálnunk!
- Az első - mondtam -, hogy meg kell kívülről tanulnotok egy verset.
Ez most már tényleg izgalomba hona őket.
- Kívülről kell fújnotok ezeket a sorokat - mondtam. - A beszállókártyátok az lesz, hogy
következő nyáron kívülről fújjátok a verset a gép ajtajában álló légikísérőnek.
Ezután elmondtam nekik Ella Wheeler Wilcox "Akarom" című versének következő sorait:

Nincs véletlen, nincs sors, nincs végzet,


mely gáncsolhatná, gátolhatná vagy eltéríthetné
az elszánt lelket, hogy megtegye, amit elhatározott.
(There is no chance, no destiny, no fate,
that can circumvent or hinder or control
the firm resolve of a determined soul.)

Tetszett nekik a vers. Igaz, a szavak felét valójában nem értették.


- Rendben. Maga azt akarja, hogy megtanuljuk, akkor meg fogjuk tanulni.
Az elkövetkező tizenegy hónapon át minden foglalkozást azzal kezdtünk, hogy fel kellett
állniuk, és hangosan el kellett mondaniuk: "Nincs véletlen, nincs sors, nincs végzet, / mely
gáncsolhatná, gátolhatná vagy eltéríthetné / az elszánt lelket, hogy megtegye, amit
elhatározott." Huszonkilenc projektet valósítottunk meg, hogy megszerezzük a szükséges
pénzt. Hamarosan kiderült, hogy nemcsak hat "hideg" cserkész van, hanem tizenhét. A
gyerekek jöttek.
- Hallottuk, hogy a fiúk Hawaiiba mennek. Mit kell tennünk, hogy mi is mehessünk?
- Meg kell tanulnotok egy verset. !
- Egy verset? Maga viccel?
Tizenhét cserkész. Ebből a tizenhét gyerekből olyan kiváló eladók lettek az év során,
amilyeneket a város még nem látott. Árultunk mandzsettagombokat, fenyődíszeket, édességet,
tűzoltó készülékeket és eladtunk egy tehenet is. Még egy fickó csónakját is eladtuk - és csak
másnap mondtuk meg neki.
Félidőben valamivel el voltunk maradva a pénzszerzési tervünk teljesítésével. Az egyetem
mellett ott árválkodott egy D-9 Caterpillar típusú rozsdás bulldózer. Felkerestük a tulajdonosát.
Már tizenegy éve ott állt.
- Szeretnénk megkapnia bulldózerét - mondtuk neki.
- Mit akarnak kezdeni vele?
- El akarjuk adni.
- Jó, jó! Én már tizenkét éve próbálom eladni. Nem működik. Nem fogják tudni eladni.
- Adja nekünk. El fogjuk adni.
- Én mondom önnek Hyrum, nem fogják tudni eladni.
Elmondtam neki a verset. Nekünk adta a bulldózert. Elmentünk egy másik emberhez, aki
hegesztéssel foglalkozott.
- Azt mondták nekünk, ön acélhulladék feldarabolásával is foglalkozik.
- Persze. Miröl lenne szó?
- Van egy nagy darab hulladékunk. Fel kellene darabolni.
- Mi az?
- Egy bulldózer.
- Senki sem darabol fel bulldózereket.
Elmondtuk neki a verset. Fogta a vágómasináját, és jött. Négy hetébe került, de feldarabolta a
bulldózert. A gyerekek felpakolták egy bérelt teherautóra. Kilenc fuvart csináltak. Egy
acélgyárba vittük, fémhulladékként adtuk el, és kilencszáz dollári kaptunk érte.
A gyerekek kezdtek hinni a vers erejében. Úgy gondoltam, nagyszerű dolog lenne, ha a
gyerekek szponzorálni tudnának egy igazán kiváló koncertet. Felkerestem hát Reid Nibleyt, az
ország egyik legjobb zongoristáját (aki a szomszédságunkban lakott).
Mr. Nibley - mondtam neki -, ön nem tudja, ki vagyok, de én tudom, ki ön. Van tizenhét
cserkészem, akik még sosem voltak egyetlen színvonalas zongorakoncerten sem.
Megkérdezném, hajlandó lenne-e tartani egy jótékonysági koncertet számunkra. Következő
nyáron szeretnénk Hawaiiba menni.
Csak nevetett.
- Senkinek sem tartok jótékonysági koncertet. A szerződésem tiltja. Nem tarthatok ilyen
koncerteket.
- Megtarthatja, ha valóban akarja - mondtam.
Elbeszélgettünk a dologról, és érdekelni kezdte őt a tizenhét gyerek, aki Hawaiiba akar menni.
Elmondtam neki a verset. Azt hiszem, hatással lehetett rá, amit hallott, mert ezt mondta:
- Tudja mit? Ha nem szól róla senkinek, megtartom a koncertet.
- Csak azoknak fogunk szólni róla, akiknek jegyet adunk el.
- Rendben. Megállapodtunk.
Annyira megtetszett neki az ötlet, hogy elment az Utah Szimfonikusok első hegedűséhez, Percy
Kalthoz.
- Ide figyelj! - mondta neki. - Ezek a gyerekek Hawaiiba akarnak menni. Mi lenne, ha velem
tartanál, és előadnánk egy hegedű-zongora szonátát?
Percy Kalmak megtetszett a gondolat, és ő is jött. Megszerveztük a koncertet, eladtuk a
jegyeket és kerestünk 750 dollárt.
Két hónappal az út előtt elmondtam nekik, hogy van egy kérésem hozzájuk:
- A repülőre egyenruhában kell jönnötök.
- Nem menő ma egyenruhába öltözni, Hyrum.
- Ahhoz, hogy felszállhassatok a repülőre, egyenruhában kell lennetek.
Kezdtek egyenruhában mutatkozni.
Elérkezett az indulás napja. A gyerekek közel nyolcezer dollári kerestek. Egyetlen fillért sem
kellett kérniük a szüleiktől. Érintve a komfortzóna kérdését, ez a vállalkozás egy egész
szemeszterrel vetett hátra engem az egyetemen, de megérte. Megjelentünk a repülőtéren, és a
gyerekek fantasztikusan néztek ki. Vadonatúj egyenruhák, vörös Explorer dzsekik. Az egyik
mama arannyal ráhímezte a neveket. Amikor az első gyerek felszállt a gépre, és átadta a
beszállókártyáját, elmondta a verset a légikísérőnek.
- "Nincs véletlen, nincs sors, nincs végzet, / mely gáncsolná, gátolná vagy eltérítené / az
elszánt lelket, hogy megtegye, amit elhatározott." Hát nem nagyszerű vers?
- Igen! Nagyszerű!
Tizenhétszer hallgatta végig azt a verset. Feleségemmel zártuk a sort.
-Állj! Hadd mondjak el önöknek egy verset! - mondta a légikísérő. - Nincs véletlen, nincs sors,
nincs végzet... stb."
Szóról szóra tökéletesen elmondta a sorokat.
- Hát nem csodálatos vers?! - kérdeztem.
- Igen. Harminc perc késésben vagyunk. Megengedi, hogy induljunk?
Egy 747-esen San Franciscónak vettük az irányt. Azok a gyerekek életükben nem ültek még
repülőn. Amikor elhagytuk a partot, a kapitány a következőket mondta a mikrofonba:
- Hölgyeim és uraim! Itt van egy kölyök a kabinomban. Nem hajlandó visszamenni a helyére,
amíg nem mondok el önöknek egy verset.
Két csodálatos hetet töltöttünk Hawaiiban. Szörföztünk, elvittük őket Pearl Harborba. Kettő
majdnem megfulladt közülük, de megúszták.
A legnagyszerűbb élmény azonban az volt számomra, amikor a mi cserkészeink
összetalálkoztak az "ösvényen" a nevadai cserkészek egy csoportjával. Ezek a "menő" típushoz
tanoztak. Nem volt egyenruhájuk, és úgy általában nagyon lazán voltak öltözve. Egy kicsit
csodálkozva néztek a csoportunkra. Végül azonban az egyik gyerekünk feltette nekik a kérdést:
- Srácok! Hogyan kerestétek meg a pénzt az útra?
- Hogy érted, hogy megkerestük? A szüleink megkérdenék, szeretnénk-e Hawaiiba menni, hogy
egy hétre legalább nyugalmuk legyen tőlünk. Így aztán itt vagyunk. Nem nagy ügy.
Ami ezután történt, felejthetetlen. A tizenhét cserkészünk körülvette a nyolc nevadai gyereket.
- Hogy értitek, hogy nem kerestétek meg az út költségeit? - kérdezték megütközve. - Hadd
meséljük el, hogyan csináltuk mi!
Nagyon büszkék voltak a teljesítményükre.
Ez 1970-ben volt. Tíz éven át követtük ezeknek a gyerekeknek a sorsát. Fantasztikus, hogy mit
hoztak ki magukból! Abban az évben egy nagyon fontos dolgot tanultak meg a jellemről és az
elszántságról. Ez gyökeret eresztett, kiterebélyesedett, és csodálatos gyümölcsöket termett az
életükben.
Húsz évvel később ismét elmentünk ezekkel a fiúkkal - most már felnőtt férfiakkal - Hawaiiba.
Nem mindenki tudott eljönni, de legtöbben ott voltak. Megható volt hallani, ahogy sorban
felálltak azon a vacsorán, ott Honoluluban, és ismét elmondták a verset. Négy-öt órát töltöttünk
együtt azon az estén, és mindnyájan elmondták, hogyan alakult az életük az elmúlt húsz év
során. Fantasztikus történetek voltak. Ezek azt bizonyították, hogy ha az ember elvégzi a "házi
feladatát", vagyis felkészül és állhatatos, semmi sem akadályozhatja, hogy céljait elérje.
A most tárgyalt természettörvény lényege az, hogy senki sem ajándékozhat meg téged azzal az
elszántsággal, ami szükséges, hogy kilépj a komfortzónádból, és elérd a célodat. Én sem
voltam képes vele megajándékozni a tizenhét cserkészemet. Ennek az elszántságnak a
bensődből kell fakadnia. Ha hiányzik belőled, vagy ha nem tudsz szert tenni rá, képtelen leszel
irányítani időgazdálkodásodat és életedet, nem lesz részed abban a lelki békében, ami csak
azok számára elérhető, akik életükben alkalmazzák a könyvben tárgyalt természettörvényeket.
Ám ha el vagy szánva, hogy a kiválónál nem adod alább, és megállapítva vezérlő értékeidet,
kitűzve céljaidat és kilépve a komfortzónából nekilátsz, hogy kézbe vedd és irányítsd azokat a
napi eseményeket, melyekből életed összeáll, semmi sem állhat az utadba.

ÖTÖDIK TÖRVÉNY
A rendszeres napi tervezés megsokszorozza
időfelhasználásod eredményességét és elősegíti
erőforrásaid koncentrálását
Egy gyors lelki gyakorlatként gondolj vissza az elmúlt tíz napra, és tedd fel magadnak a
kérdést: "Naponta hány percet fordítottam napi tevékenységem tervezésére?" Ne számítsd ide a
zuhanyozási időt, amikor gondolkoztál dolgokon, a kocogást sem, vagy amikor a volán mellett
tűnődtél. Lehet, hogy ezek vezettek valamire, de nem tekinthetők olyan tevékenységnek, amit
én tervezésnek nevezek. Tervezésen azt értem, amikor leülök, és nemcsak azt veszem sorra, mi
mindent szándékozom tenni az előttem álló napon, hanem mérlegelem az egyes feladatok
fontosságát és értékét is.
Mindenképpen szeretnélek meggyőzni, hogy reggelenként vagy előző nap este feltétlenül szánj
legalább tíz-tizenöt percet arra, hogy megtervezd a napodat. Hihetetlen változásokat fogsz
tapasztalni az életedben!

Sokszorozzuk meg időráfordításunk eredményességét!


Az eredménysokszorozás igen népszerű befektetési stratégia. A módszer lényege az, hogy
pénzt kölcsönzünk, hogy azt befektetve megsokszorozzuk. A kölcsönt és a kamatokat
visszafizetjük, nekünk pedig megmarad a profit. A költségek minimálisak, és a hozam óriási
lehet.
Az időbefektetés eredményessége is sokszorozható. Egy rövidebb időráfordítás jelentős időket
szabadíthat fel más tevékenységekre. A tervezésre szánt idő ilyen eredményességsokszorozó
hatású. A befektetés csekély - mindössze napi tíz-tizenöt perc -, ám pozitív hatása az egész
napra kihat, hiszen világosak lesznek a feladatok, a határidők, a fontos teendőkre
összpontosítunk, kevesebb időt töltünk azon rágódva, mibe kellene belefognunk, és ami
nagyon fontos, a nap végén érezni fogjuk a teljesítmény elégedettségét, a jól elvégzett munka
örömét. Azt hiszem, ez megér napi néhány percet. Edwin Bliss, a Getting Things Done
(Végezzük el a dolgokat! ) című könyv szerzője ezt írja: "Minél több időt fordítasz egy projekt
terveinek elkészítésére, annál kevesebb idő kell a megvalósításához. Ne engedd, hogy sürgető
apróságok eltérítsenek attól, hogy minden nap elég időt szánj tevékenységed tervezésére!"

Öt gyakori kifogás
Azért foglalkozom ennyit a napi tervezéssel, mert vannak, akik egyáltalán nem szánnak rá időt.
Nem sokszorozzák meg időbefektetésük eredményességét. Ha a tervezés életünk irányításának
kulcsa, és ha végül is az egész egyáltalán nem olyan bonyolult, miért van mégis, hogy olyan
sokan vannak, akik nem foglalkoznak vele? A leggyakrabban hallott öt kifogás a következő:

1. Nincs időm a tervezésre. Bármennyire is meglepő, ez a leggyakoribb oka, hogy


emberek nem tervezik a napjaikat. Néhány évvel ezelőtt egy Daniel Howard nevű
személy országos felmérést végzett. Az eredmény Alec Mackenzie könyvében, a The
Time Trapben (ldőcsapda) olvasható. Kiderült, hogy a megkérdezettek többsége
egyáltalán nem tervezi az időfelhasználását. 72 százalékuk így magyarázta ezt: "Azért
nem tervezem az időfelhasználásomat, mert nincs rá időm!" Elfogadható ez? Nem
hiszem. Végül is mit mondanak, amikor azt mondják, "nincs rá idejük"? Azt, hogy viszont
van idejük az olyan egyáltalán nem fontos dolgokra, mint a tévézés, az újságolvasás, a
reggeli heverészés az ágyban, meg hasonlóak. Nem értékelik a tervezést. Lehet, hogy
egyszerűen nem értik, milyen pozitív hatással lehet az életükre. Elégedettek a meglévő
állapotokkal, elégedettek azzal, hogy az élet egyszerűen "történik velük", ahelyett, hogy
maguk irányítanák azokat az eseményeket, amelyekből az összeáll. Ha napjainkat terv
nélkül kezdjük, aligha tudunk kezdeményezően cselekedni! Csupán reagálni fogunk a
dolgokra, és kész. Ez egyet jelent azzal, hogy nem irányítjuk az életünket.
2. Tudom, hogy mit kell tennem, miért ülnék le hát külön, hogy megtervezzem a
tevékenységem? Mindig vannak rutinfeladatok. Vannak esetek, amikor ezek viszik el
napjaink jelentős részét. De mi van azokkal a feladatokkal, amelyek nem olyan
nyilvánvalóak? Mi van azokkal a feladatokkal, amelyek kapcsolódnak legmélyebb
értékeinkhez? Ha feltesszük magunknak a kérdést, mit is akarunk valójában az élettől,
milyen jövőt akarunk a családunknak, milyen sikereket akarunk a szakmában, sok olyan
feladatra bukkanunk, melyek egyáltalán nem részei a napi rutinnak. Az ilyen jövőt
formáló feladatok szempontjából elengedhetetlen, mi több, életbevágóan fontos, hogy
tervezzünk.
3. A tervezés nem működik nálam. Túlságosan is sok a megszakítás, túlságosan is
sok az általam nem befolyásolható külső tényező. Mindnyájunkkal megesett már,
hogy reggel bementünk a munkahelyre, és mielőtt még levettük volna a kabátot, már
valaki megjelent, és ezt mondta: "De jó, hogy megjöttél, Julie! Szükségünk van a
segítségedre! Nagyon sürgős az ügy. Tudnál szánni ránk egy kis időt?" Vannak napok,
amik így kezdődnek. Nem vitás, egyikünknek több, másikunknak kevesebb zavaró
megszakításokkal kell számolnia. Ezek a megszakítások kétségtelenül problémát
jelentenek, de amint az első fejezetben már beszéltem róla, ezek kezelhetők.
Megtanulhatjuk, hogyan irányítsuk a dolgainkat úgy, hogy ezek ne annyira problémát,
mint lehetőséget jelentsenek számunkra. A lényeg: az ilyen megszakítások nem jó
kifogások a tervezés ellen. Olyan környezetben, ahol rendszeresen számíthatunk arra,
hogy megzavarnak a munkánkban, nagyon gondosan kell terveznünk, hogy a feladatok
időigénye összhangban legyen a rendelkezésünkre álló idővel. Ha rövidebb idődarabok
állnak rendelkezésünkre, akkor a feladatot kisebb részekre kell darabolnunk, és
részletekben kell elvégeznünk. Ez tervezés nélkül nehezen képzelhető el.
4. Ha van egy hosszú feladatlistám, túlságosan is bilincsben érzem magam. Senki
sem szereti, ha egy nyomasztó feladatlistája van. A megoldás azonban nem az, hogy
nem tervezünk, hanem hogy értelmes és megvalósítható tervet készítünk. Olyat,
amelynek eredményeként nem csökken, hanem növekedik a mozgásszabadságunk. Ne
feledjük, nem a lista a főnök - a főnök mi magunk vagyunk! Kezeljük rugalmasan a
terveinket! Néha szükségünk van "kihagyásokra". Nem törvény, hogy minden napra
legyen tervünk! Egy előző fejezetben beszéltem arról, hogy ha úgy akarjuk érezni, van
hatalmunk az események felett, hagyjuk a telefont csörögni, ne emeljük fel a kagylót! A
telefon csupán eszköz, kezeljük hát eszközként! Használjuk ki a lehetőségeit, de ne
engedjük, hogy ugráltasson minket! Ugyanez az elv érvényes a napi feladatlistára. Ez a
lista - eszköz. Összeállításával az a szándékunk, hogy tevékenységünkben a céljainkra
és a fontos értékeinkre összpontosítsunk. Tekintsünk a napi tervre úgy, mint ami belépő
a sikerhez. Terveinket barátként, ne pedig ellenségként kezeljük! Ne feledjük, a tervezés
teszi lehetővé, hogy irányítsuk életünket, az irányítás mellékterméke pedig a szabadság -
annak szabadsága, hogy néha ne tervezzünk! Lelkiismeretfurdalás nélkül iktathatunk be
ilyen "kihagyásokat", mert a tervezés biztosította számunkra a szabadságot, hogy
megtegyük.
5. Nem tudok hozzáértően tervezni. Sokan vannak, akik valóban nem tudják, hogyan kell
hozzáértően tervezniük az idejüket. Sokan úgy gondolják, ha időnként készítenek
feladatlistát, ez már azt jelenti, tudják, hogyan kell tervezniük a napjaikat. Ez azonban
távol áll az igazságtól. De ez nem fontos. Aki elolvassa ezt a fejezetet, még nem lesz
profi szakértő, de annyit már érteni fog a dologhoz, hogy korábbi önmagához viszonyítva
profinak számítson.

A varázslatos három óra


Most, hogy már tudod, miért kell naponta elkülönítened meghatározott időt a tervezésre, tarts
egy rövid szünetet! Végy elő egy tollat (ne ceruzát!) és papírt (e könyv borítójának belső oldala
is megfelel)! Írd fel jól olvashatóan, hogy elkötelezed magad a tervezés mellett! Mindegy,
milyen szavakat használsz, a lényeg: megfogadod, hogy minden reggel (esetleg este) tizenöt
percet szánsz arra, hogy megtervezed a napodat. (Az indulásnál célszerű, ha valóban minden
napot tervezel, hiszen egy szokás kialakításáról van szó, és egy szokás elsajátítását nem
célszerű kivételekkel kezdeni.)
Most szeretnék feltenni neked egy kérdést. Mit kezdesz azzal a varázslatos három órával, ami a
rendelkezésedre áll? Hogy mi ez a varázslatos három óra? Nos, nem más, mint a reggel 5 és 8
közötti idő. No, ne ütközz meg! Valójában ez az én varázslatos három órám.
Lehetnek olyanok, akiknél ez este 10 és éjjel 1 óra között van, de lehet a nap bármely
időszakában. Ám legyen bármikor is, ilyenkor nem zavarhatnak meg, ezért lehetőséged van
arra, hogy olyan dolgoknak is figyelmet szentelj, amelyek túlmutatnak a napi sürgető ügyeken.
A nap folyamán (lehetőleg e varázslatos három órán belül) mindenki tud találni egy különben
talán veszendőbe menő negyedórát a tervezésre. Az időbeosztásunk tervezése olyan esemény,
amely teljesen a mi irányításunk alatt áll. Azért szállok szembe a "nekem nincs időm a
tervezésre" érvel, mert nem igaz. Amikor erre rádöbbenünk, ez fantasztikus érzés.
Mielőtt rátérnénk a tervezés menetére, érdemes kitérnünk néhány lényeges kérdésre.

1. Keress olyan helyet, ahol zavartalanul dolgozhatsz! A tervezésre szánt idő


lényegében gondolkozásra szánt idő. Legtöbbünk sokkal hatékonyabban tud
gondolkozni, ha egyedül van. Választhatsz olyan megoldást, hogy másoknál korábban
mégy be a munkahelyre, vagy munkaidő után bent maradsz. Ha ez nem megoldható,
keress otthon egy helyet, ahol korán reggel vagy késő este nem zavarnak!
2. Tekintsd át a hosszú távú célokat! Nagyon könnyen magukkal ragadhatnak minket a
sürgető apró ügyek, és szem elől tévesztjük a vezérlő értékeinket. A napi tervezés
lehetőséget biztosít, hogy áttekintsük céljainkat, és feltegyük magunknak a kérdést:
"Milyen feladatot végezhetek el, vagy kezdhetek el, ami közelebb visz a célomhoz?"
3. Gondoskodj arról, hogy napi feladatlistád mindig tartalmazzon egy olyan lépést,
amely közelebb visz álmaid megvalósításához! Gondoskodj arról, hogy a feladatok
száma és a végrehajtáshoz szükséges idő összhangban legyen a rendelkezésedre álló
idővel! Sokan hajlamosak vagyunk "túltervezni" a napjainkat. Ennek aztán az lesz a
következménye, hogy csalódást érzünk, mielőtt még érdemben tervezni kezdtük volna
napjainkat. Úgy érezzük, vereséget szenvedtünk, mert nem voltunk képesek minden
listánkon szereplő feladattal végezni. Hadd javasoljak egy egyszerű eljárást! Áttekinted,
milyen megbeszéléseket jegyeztél elő a határidőnaplódban. Megbecsülöd, mennyi időd
marad. Ezt megfelezed, számítva a nem tervezhető váratlan ügyekre, és az így kapott
időt porciózod szét a feladatokra.
4. A napi feladatok legyenek egészen konkrétak! A feladatokat a lehető legkonkrétabban
fogalmazd meg! Például: "Fél óra angoltanulásra." A bizonytalanul megfogalmazott
feladatok nem ösztönöznek munkára. Egy ködös feladatokból álló lista olyan, mint
amikor valakinek van nyila és nyílvesszője, de nincs cél, amire lőhetne. A konkrét célok
segítik, hogy a lövéseink találjanak.
5. Számíts a nehézségekre! Ez nem jelenti azt, hogy negatív érzésekkel kezdd a napot.
Azt viszont jelenti, hogy becsülnöd kell, milyen váratlan eseményekre számíthatsz.
Igyekezz számba venni azokat az incidenseket, melyek akadályozhatnak feladataid
teljesítésében! Gondold végig, tervezd meg, hogyan fogsz ezekre reagálni! Olyan ez,
mintha egy speciális radarral végigpásztáznád a horizontot, nem közelít-e valami, ami
keresztülhúzza a jól átgondolt napi terveidet.
6. Sorold fontosságok szerint a feladatokat! Fontos lépés, és a siker elengedhetetlen
feltétele. Még a legjobb tervet is meghiúsíthatja, ha ezt elmulasztjuk. A váratlan
események megzavarhatják, hogy minden, a listán lévő feladattal végezz, de ha a
legfontosabbakkal kezdesz, megvan az a jó érzésed, hogy amik elvégezetlenül
maradtak, messze nem olyan fontosak.

Lézergondolkozás
A feladatok sorolása, a prioritások megállapítása nem más, mint az események viszonylagos
fontosságának és precedensértékének megállapítása. Olyan lépés ez, amely elengedhetetlen
az eredményes tervezéshez. A fontossági sorolás meggátolja, hogy csekély értékű dolgokra
aránytalanul sok időt fordítsunk. Megakadályozza, hogy a fontos dolgok elvégezetlenül
maradjanak, mert tolakodó sürgősségükkel jelentéktelen ügyek rabolják el az időnket.
Gondolj a fontossági sorolásra egyfajta lézergondolkozásként! A lézergondolkozás segít
emlékeznünk arra, hogy a negyedórás tervezési idő alatt minden energiánkat két kérdés
megválaszolására kell összpontosítanunk: Melyek életem legfontosabb priorírásai? és Ezek
közül melyeket értékelem a legtöbbre?
Néhány évvel ezelőtt megpróbáltam megérteni gyermekeimmel a lézergondolkozást. Meg is
értették. Egész lelkes voltam, amíg rá nem jöttem, hogy ők azt hitték, a Csillagok háborújának
fegyvereiből lövedékek repülnek ki. Megmagyaráztam nekik, hogy ezek nem lövedékek, hanem
lézernyalábok, speciális fénysugarak. "Ugyan papa! Ne akard azt mondani, hogy sugárral ketté
lehet vágni az acélt!" Úgy gondoltam, itt a személyes tapasztalat mindennél többet ér.
Kimentünk a gyerekekkel a tengerre néző erkélyre. Magammal vittem egy nagyítólencsét. Jó
erősen sütött a nap. A nagyítót a nap elé tarlottam, és a sugarat a kétkedő fiam kezére
irányítottam. Először egy nagy világos folt jelent meg rajta. Azt mondtam neki: "Most figyeld, mi
történik ezzel a világos folttal!" Lassan kezdtem mozgatni a nagyítólencsét. A folt egyre kisebb
lett, míg végül egy vakítóan világos, parányi ponttá zsugorodott. A fiam hirtelen felkiáltott. "Hé!
Ez éget!" Ezután megismételtem a műveletet mind a hat gyerekem kezén. Aztán tüzet
gyújtottunk a lencse segítségével. Meg voltak döbbenve, mit lehet művelni a kondenzált
sugarakkal.
A lézergondolkozás azt jelenti, hogy vezérlő elveink és céljaink "lencséjén" áteresztve időnket
és energiánkat a napi feladatokra fókuszáljuk. Ha ezek az értékek állandóan ott munkálnak
bennünk, a legfontosabb feladatokat fogjuk elvégezni. Partnerem, Dick Winwood egy portlandi
(Oregon) nagyvállalatnál dolgozó munkás esetét meséli el annak illusztrálására, milyen fontos
lehet a lézergondolkodás. A vállalat hajókat darabolt fel beolvasztásra. Dick meséli:
Egyik nap találkoztam vele a boltban, és lelkesen mondta nekem, hogy úgy döntött, fogorvos lesz.
Fogorvos! Hogy az ördögbe juthatott ez eszébe?! Ezen gondolkoztam, de gratuláltam neki az
elhatározásához, és elváltunk. Fogorvos! Még hogy ilyet! Képtelenség - gondoltam.
Később halottam, hogy jelentkezett a fogorvosi egyetemre, de kérelmét elutasították, mert a korábbi
tanulmányai során összegyűjtött kredit pontjainak száma kevés volt, és a szükségesnél rosszabb
volt a felvételi átlaga. Gondoltam, ezzel vége. Később megtudtam, hogy beiratkozott a helyi esti
egyetemre, hogy megszerezze a szükséges kredit pontokat, és szintre hozza az ismereteit.
Képtelen ez a fickó levonni a szükséges tanulságot? Röviddel ezután a családommal elköltöztünk
Seattle-be, és két évig ott éltünk. Ezután két évre áthelyeztek Marylandbe. Egy vagy két évvel
ezután visszatértünk Portlandba. Innen talán már ki lehet találni a történet folytatását.
Egyik nap az üzletközpontban jártam, amikor beleütköztem.
Nagyon jól nézett ki. Magas, elegáns, jól öltözött. Nem mertem megkérdezni, de végül rászántam
magam.
- Amikor legutoljára láttuk egymást, az volt az elképzelése, hogy fogorvosnak tanul. Sikerült valamit
tenni ennek érdekében? - Ó, persze! A múlt évben fejeztem be az egyetemet! - válaszolta. - Néhány
hónap múlva megkapom a fogszabályozói szakorvosi bizonyítványt. Nem volt könnyű, de megérte.
Elváltunk, és azon tűnődtem, milyen csodálatos hatása van a "lézergondolkozásnak", vagyis annak,
amikor energiánkat egy megtervezett esemény megvalósítására fókuszáljuk. Ha képesek vagyunk
eldönteni, mi az, ami valóhon fontos számunkra, ha időben és energiában hajlandók vagyunk
megfizetni az árát, hatalmas dolgokat vihetünk véghez.

Fontosságuk szerint sorolt napi feladatok


A lézergondolkozás azt jelenti, hogy amikor reggelenként (vagy más szokásos időben)
befejeztük a tervezést, rendelkezünk a napi feladatrendeléssel. Csak ezt többé már nem "az
elvégzendők listájának" nevezzük. Aki dolgozott már ilyen listákkal, tudja, hogy érdekes dolgok
történnek. Elkészítünk egyet hétfőn, és a lista még pénteken is érvényes. Amikor egy ilyen lista
alapján tevékenykedünk, mit csinálunk, amikor elvégeztünk egy feladatot? Áthúzzuk.
Fantasztikus érzés! Mondjuk, hogy elvégzünk ma egy feladatot, amelyik nem volt a listán! Mit
csinálunk? Hozzáadjuk "az elvégzendők listájához", és kihúzzuk! Miért? Azért, mert
fantasztikus érzés! Hogy honnan ez az érzés? Nos, ennek biológiai okai vannak.
Tanulmányozzák a dolgot, és felfedezték, hogy amikor egy feladatot elvégzünk, agyunk egy
olyan anyagot termel, amit endorphinnak nevezünk. Ez olyan euforikus érzést vált ki bennünk,
mint a morfium. Ezért érezzük olyan fantasztikusnak, amikor leírjuk a feladatot, és áthúzzuk.
Aztán az érzés szenvedélyes rabjaivá válunk. Mindennap elkészítjük a listát, de nem fogjuk "az
elvégzendők listájának" nevezni. Megmagyarázom, miért. "Az elvégzendők listája" a
karbantartási feladatokat tartalmazza. Vagyis azokat a teendőket, melyeket azért kell
elvégeznünk, hogy a vízen maradjunk. Ezért aztán a legfontosabb feladataink csak igen ritkán
kerülnek fel rá.
Más elnevezést adunk hát neki. Ezt: "Fontosságuk szerint sorolt napi feladatok". Ez már többé
nem "az elvégzendők listája". Kétségtelen, ott kell lenniük a "karbantartási" feladatoknak is, de
más, fontos feladatok is ott lesznek. A fontosságuk szerint sorolt napi feladatok, röviden a
"rendezett napi feladatlista" összeállítása három lépésben történik.

· Első lépés: Leírsz minden feladatot, amit ma el akarsz végezni, beleértve azokat is,
amelyek nem sürgősek. Ne értékeld egyik feladatot sem! Csupán írd le őket. Vedd sorra
a szakmai, otthoni, családi, közösségi stb. feladatokat! Lehet akár huszonöt is belőlük.
Ha úgy látod, listád mindent tartalmaz, amit szereznél aznap elvégezni, készen állsz a
második lépésre.
· Második lépés: Értékeled a lista feladatait. Ez az A-B-C értékelési rendszer. Az ötlet
nem új. Sőt, nagyon is régi, de ha megértjük, mit jelentenek ezek a betűk, látni fogjuk,
milyen fontos is ez az értékelés. Másodszor is végigmész a listán, és A-t írsz azokhoz,
amelyek rendkívül fontosak, és mindenképpen elvégzendők. Ha semmi mást nem teszel,
de az A-kat el kell végezni. Ezután B-t teszel a fontos feladatok mellé, melyeket el kell
végezned. A nap vége felé, ha az A-kkal már megvagy, nekikezdhetsz a B-knek. Végül
C-t írsz a nem fontos feladatokhoz. Ezek azok, melyekhez csak akkor kell nyúlnod, ha az
A-k és a B-k után még mindig maradt időd.
· Harmadik lépés: Minden feladatot egy sorszámmal látunk el. Menj végig ismét a listán,
és állapítsd meg az A, B és a C feladatcsoportokon belüli prioritásokat! Ez, mint már
említettem, azt jelenti, hogy értékeljük az események vagy precedensek relatív
fontosságát. A listád legfontosabb feladata A-1, az utána következő A-2 stb. jelölést kap.
Ugyanígy lesznek B-1, B-2 stb. és C-1, C-2 stb. feladataid.

Leültél, hogy megtervezd a napot, és az eredmény egy fontosság szerint sorolt feladatlista lesz.
Ez világosan mutatja, melyik feladatot kell először elvégezned. A fontossági sorolás azonban
elpocsékolt idő, ha nem ennek megfelelően jársz el. Mondjuk, hogy beérve a munkahelyre
rápillantok a listámra, és ott ez áll: "Beszélni Jackkel marketingtervének hiányosságairól".
Csábítást érezhetek, hogy elhalasszam a dolgot: Jack a főnököm, és nem lelkesedik az őszinte
véleményekért. Tudom, hogy ha nem mondok neki semmit, ez sok pénzébe kerülhet a
vállalatnak, de nem szeretek Jackkei konfrontálni. Ezért továbbmegyek a listán, és látom, hogy
van egy A-2 feladat: "Ajánlat elkészítése a PQ vállalatnak". Ám ez legalább két órát vesz
igénybe. Ezért aztán veszem az A-3-at, de ez is kemény munkát igényel. Még tíz másodperc
sem telt el, és már a C-10-nél tartok: "Felhívni Steve-t a tenisszel kapcsolatban." Tárcsázok:
"Steve! Mit szólnál egy kis teniszhez?" Rendben... És az egész nap így telik el. Érezni fogom a
nap végén azt a derűs nyugalmat, belső békét, egyensúlyt és harmóniát, amelyre vágyom,
amelynek elérése legfőbb célom, amikor tervezek? Természetesen nem. Miért? Mely feladatok
maradtak elvégezetlenül? Az A-1 és az A-2. Azok, amelyek számomra a legnagyobb értéket
jelentik. Nos, ezen segít a lézergondolkozás. Minden energiánkat annak elvégzésére
összpontosítjuk, ami az adott pillanatban a legfontosabb számunkra. Mindent törölni kell a
fejünkből, amíg nem fejeztük be a listánkon lévő legfontosabb feladatot.
A rendezett napi feladatlista hihetetlenül egyszerű, de rendkívül hatékony eszköz. A biznisz-
folklór egyik legkorábbi darabja a prioritásokra alapozott tervezéssel foglalkozik. Hőse Charles
Schwab, a Bethlehem Steel egykori elnöke. Egy nap Schwab Ivy Lee menedzsment-
tanácsadóval beszélgetett.
-- Mondjon nekem egy módszert, amely segít, hogy ugyanannyi idő alatt többet tudjak
elvégezni, és én hajlandó vagyok önnek ezért méltányosan fizetni.
Ivy Lee akkor átadott Schwabnak egy üres lapot.
- Írja eme fel a legfontosabb feladatokat, amelyeket holnap el akar végezni! Számozza meg
őket fontosságuk szerint! Amikor reggel bejön, az első számú feladattal kezdje és dolgozzék
rajta, amíg be nem fejezte. Ezután vizsgálja meg a fontossági sorrendet, és lásson neki a kettes
számú feladatnak! Ha kell, akár egész nap csak ezzel foglalkozzék -- ha valóban ez a
legfontosabb. Ha nem sikerül minden feladattal végeznie, ne idegeskedjék, mert más
módszerrel sem tudta volna ennyi idő alatt elvégezni őket, rendszer nélkül pedig még azt sem
tudta volna eldönteni, melyik a legfontosabb. Csinálja ezt szokásszerűen minden napi Ha önnél
bevált, javasolja beosztott vezetőinek! Alkalmazza a módszert, ameddig akarja! Aztán küldjön
nekem csekket egy olyan összegről, ami ön szerint méltányos.
Néhány hét elteltével Mr. Schwab egy 25 000 dollárról szóló csekket küldött Ivy Lee-nek, ami
1930-ban óriási összeg volt. A csekk mellett egy rövid levélke volt, amelyben az állt, hogy az
egyik legprofitábilisabb tanács volt, amit valaha is kapott. Schwab a Bethlehem Steel többi
vezetőjével is megismertette a módszert, és az irányítása alatt széles körben alkalmazták. Ez is
hozzájárult, hogy a vállalat a világ akkori legnagyobb acélgyártó cégévé vált. Amikor Schwabot
megkérdezték a barátai, hogyan fizethetett ki ilyen hatalmas összeget ilyen egyszerű ötletért, ő
ezt felelte: "De hiszen minden jó ötlet alapjában véve egyszerű." Aztán gondolkozott egy kicsit
és hozzáfűzte, hogy az a huszonötezer dollár talán vállalatának legeredményesebb befektetése
volt abban az évben.

A napi tervezés eszközei


A rendezett vagy másként súlyozott feladatlista elkészítéséhez használhatsz akár egy egyszerű
papírlapot, ez azonban általában nem olyan jó. Előbb-utóbb szokásoddá válik, hogy különböző
papírfecnikre írd fel a feladatokat: szalvétára, borítékok hátsó oldalára, pénztári blokkok
hátoldalára. A legrosszabbak az öntapadós cédulácskák. Ismerek embereket, akiknek
ilyenekkel van teleragasztva az íróasztaluk, az irodájuk fala, otthon a hűtőszekrény, a
fürdőszobatükör, ilyenek vannak kocsijának műszerfalán - mindenütt. Ezeket a cetliket
"lebegőknek" nevezem, mert ott lebegnek a ragasztgatójuk körül, amíg gazdájuk el nem végzi,
vagy el nem veszti őket. Szörnyen szervezetlen módszer egy olyan ember számára, aki valóban
irányítani akarja az életét.
Megoldhatod a dolgot két üres papírlappal és egy havi naptárral, amelyhez csatolsz egy
címnoteszt, de célszerűbb (és könnyebb), ha minden, ami kapcsolódik a napi feladataidhoz, a
céljaidhoz és az értékeidhez, egyetlen helyen található. Ezért fejlesztettük ki a Franklin
Időtervezőt, mint integrált tervezési eszközt. Mivel a Produktivitási Piramist szem előtt tartva
terveztük meg, segítségével megszabadulhatunk a zűrzavartól és következetességet vihetünk
életünkbe. Olyan eszköz, melyet kifejezetten azért fejlesztettünk ki, hogy segítsen energiáinkat
azokra a feladatokra összpontosítani, melyek valóban a legfontosabbak számunkra.
Mi minden található a Franklin Időtervezőben?

(A) Hely a napi feladatlistának.


(B) Hely a napi és havi programok előjegyzésére.
(C) Hely a napi kiadások feljegyzésére.
(D) Hely a napi kötelezettségek feljegyzésére.
(E) Hely a naplószerű bejegyzésekre.
(F) Módszer a naponta feljegyzett információk visszakeresésére.
(G) Cím- és telefonszám-nyilvántartó.
(H) Lehetőség az értékek és célok olyan nyilvántartására, ami segíti, hogy naponta dolgozzunk
a megvalósításukon.
(I) Hely a gazdálkodási adatoknak és a pénzügyi elképzeléseknek, hogy irányíthassuk az
ezekkel kapcsolatos eseményeket.
(J) Hely a kulcsfontosságú információknak, hogy azok mindig elérhetők legyenek.
(K) Tervezési naptár, amely lehetővé teszi, hogy hat évre tekintsünk előre.
(L) Hat rész a napló végén, ami a személyes igények szerint alakítható. Például: munkahely,
otthon, társadalmi aktivitás stb.

A rendszert ma már több mint kétmillió ember használja. Amerikában kétezer-nyolcszáz vállalat
alkalmazza a Franklin Időgazdálkodási Rendszert és a Franklin Időtervezőt. Ennek
eredményeként jelentős változások következtek be e vállalatok munkakultúrájában.
A Franklin Időtervező lelke a napi tervezési oldalak: minden napra kettő.
A bal oldali lapon állítjuk össze a rendezett napi feladatlistát, a már ismertetett módon. Ugyanitt
van az előjegyzési naptár, a pontos időhöz kötött programok feljegyzésére. Találhatunk egy
részt a napi kiadások feljegyzésére, helyettesítve azokat a különböző cetliket, amelyek
általában már nem találhatók, amikor készítjük az évi adóbevallásunkat. A jobb oldali lapon
csak vonalazás található, de ez az, ami a Franklin Időtervezőt megkülönbözteti a többi
rendszertől, lehetővé téve életünk eseményeinek hatékony tervezését. Ezen az oldalon
készítünk feljegyzéseket a telefonjainkról, az értekezletekről, a megbeszélésekről, az
ígéreteinkről, a megállapodásainkról, a kapott feladatainkról, ide jegyezzük fel a címeket, a
telefonszámokat, itt rögzítjük az ötleteinket, a gondolatainkat - vagyis mindent, amire az adott
nappal kapcsolatosan emlékezni szeretnénk.
A másnapi tervezési időben a szükséges információkat átvezethetjük a későbbi időpontokhoz,
vagy beírhatjuk az időtervező más részeibe: a cím- és telefon-nyilvántartóba, a kulcsfontosságú
információkhoz, vagy a vörös füles rész valamelyikébe, melyek a speciális projektjeinket
tartalmazzák.
A Franklin-rendszer, kombinálva a Franklin Időtervezővel, hatékonyan segíti, hogy irányítsuk
életünk eseményeit. Hadd illusztráljam ezt egy történettel!
1984. január 14-én az irodámban ültem, amikor csöngött a telefon. A New York-i Price
Waterhouse oktatási igazgatója, Bill Keane hívott.
- Hyrum, a Merrill Lynehtől és az itteni Citibanktól hallottam a tanfolyamodról. Nagyon érdekel a
dolog, de szereznék egyet megnézni, mielőtt döntök. Tartasz tanfolyamot itt, Manhattanben,
amit meglátogathatnék?
Megnéztem a havi naptáramat, és láttam, hogy május végén tanfolyamot tartok Manhattanben
a Citibank részére.
- Bill, azt hiszem, erre van lehetőség, csak először meg kell beszélnem a dolgot a Citibankkal.
- Hyrum! Az az időpont megfelel nekem. Mi lenne, ha május elején felhívnál, és megmondanád,
hogy jöhetek-e?
- Örömmel - mondtam. - Melyik napon hívj alak?
Rövid csend.
- Mindegy, hiszen még négy hónap van odáig. Hívj fel egy neked alkalmas napon!
- Bill! -mondtam. - Nekem szükségem van egy napra.
- Rendben, hívj fel tizedikén!
Nos, a Franklin Időtervezőben minden napnál van egy teljes oldal a feljegyzésekre, így január
14-nél ezt jegyeztem be: "Felhívni Bill Keane-t május 10-én."
- Hánykor hívjalak tizedikén?
Most már egy hosszabb szünet következett.
- Hyrum! Nekem mindegy, mikor hívsz tizedikén. Még négy hónap van odáig. Hívjál, amikor
kedved van!
- Nekem szükségem van egy időpontra - válaszoltam. Ezután, enyhe bosszankodással a
hangjában, ezt mondta:
- Rendben van Hyrum, hívjál hét harminckor! Ebben az időben még nincs itt a titkárnő. Magam
veszem fel a kagylót. Feljegyeztem az időpontot. Ezután valami mást is csináltam. Erre nincs
feltétlenül szükség, ha valakit nem érdekelnek a részletek, és ez az, amit az emberek sértőnek
találhatnak. Én azonban feljegyeztem, hogy a beszélgetés 4:30-kor történt, és tizenkét percig
tartott. Ezt mind a beszélgetés közben írtam fel. Nem igényelt külön időt.
Ott voltam január 14-én. Az Időtervező csak három hónapra előre tartalmazza előre a lapokat.
Hol van a többi? Otthon, egy gyűrűs dossziéban, a polcon. Ez azonban nem probléma. 24 órán
belül le fogok ülni, hogy megtervezzem a következő napomat. Ezt a munkát mindig olyan
helyen végzem, ahol elérhetők számomra az Időtervező további lapjai. Így másnap reggel
nemcsak a január 15-ét terveztem meg, hanem áttekintettem a január 14-én készített
feljegyzéseimet is. Mindig ezt teszem. És ott találtam a Bill Keane telefonjával kapcsolatos
feljegyzéseket. Elővettem a tároló dossziémat, kivettem a május 10-i lapot, felírtam Bill Keane
nevét, és azt, hogy "január 14." Aztán négy hónapig elfelejtettem az egészet.
Hát nem csodálatos? Teljesen elfeledkeztem róla. Jogom volt erre. Nem idegeskedtem, nem
próbáltam visszaemlékezni a névre, vagy bármi másra. Amikor szükségem lesz rá, az
információ rendelkezésemre fog állni. Hihetetlen nyugalmat érez az ember, amikor tudja, hogy
valamit baj nélkül elfelejthet!
Most ugorjunk előre május 10-hez! Családomban mindnyájan hódolunk a "varázslatos három
óra" szokásának. Az időpont: reggel öttől nyolcig. A reggeli öt óra csodálatos időpont, hogy az
ember felébressze a gyerekeket - senki sem akarja őket reggel ötkor, nincs konkurencia. Tehát
május 10-e volt, és 5:15-kor már terveztem a napom. Kinyitottam az Időtervezőmet, és
körülbelül húsz előjegyzett feladat szerepelt a listámon. Az első helyen ott állt Bill Keane neve.
A név semmit sem mondott nekem. Négy hónap alatt nem nehéz elfelejteni egy nevet, és ha
nem kell emlékezni rá közben, miért is ne felejtsem el? Ugyanez igaz akár öt napra is. Szóval
ott állt a név, és mellette: "január 14." Ez volta kulcs, aminek alapján megtalálhattam az
információt.
Levettem a gyűrűs dossziémat, amelyben a "lejárt" lapokat tároltam, és megkerestem január
14-ét. Ott állt minden. Csupán néhány másodpercet vett igénybe az egész. A feljegyzés szerint
keleti idő szerint 7:30-kor fel kell őt hívnom. New York és a lakhelyem között két óra időeltérés
van. Amikor az információkat áttanulmányoztam, 5:23 volt. Felvettem a kagylót, tárcsáztam, és
ezt mondtam:
- Jó reggelt Bill! Itt Hyrum Smith beszél. Hány óra van most New Yorkban?
- Az ördögbe! - hangzott a válasz.
- Emlékszel? - folytattam. - Január 14-én telefonon beszélgettünk. Délután fél ötkor. Vagy úgy
tizenkét percig. Emlékszel, miről beszélgettünk?
- Az ördögbe!
Nos, Bill csodálatos fickó. Hat számjegyet érő vezető, a Price Waterhouse huszonkilencezer
alkalmazottjának képzését irányítja.
És milyen rendszere volt az időgazdálkodásra? Egy notesz. Eljött a Citibanknál tartott
tanfolyamra, leült hátul. A foglalkozás végén odajött hozzám.
- Hyrum! Szeretném, ha ősszel két kísérleti tanfolyamot tartanál a felsőbb vezetők részére.
Augusztusig nem tudom megadni a dátumokat. Felhívnál engem augusztusban? - és
szorgalmasan jegyzett az új Időtervezőjébe.
- Jobb, ha ezt felírom-mondtam. - Annyi biztos.
Így hát felírtam. Amikor augusztusban felhívtam őt, egész nap képtelen voltam elérni. Végre 5
előtt sikerült.
- Hyrum Smith? -kérdezte. - Igen, itt Hyrum beszél.
- Hyrum! Még két percet adtam neked, és már törölni akartalak a végrendeletemből.
A hívásomat előjegyezte a megállapodott augusztusi napra, felvett engem a rendezett
feladatlistájára, méghozzá fontos teendőként. Ha nem hívom, biztos vagyok benne, hogy nem
lett volna a tanfolyamokből semmi. De felhívtam őt, és eddig több mint hatezer embert
képeztünk ki a Price Waterhouse-nál. Bill Keane pedig jó barátom lett.
Próbáld meg most ezt a tapasztalatot saját tevékenységed tükrében értékelni! Ha üzletkötőként
dolgozol, az események ilyen irányítása bizonyosan növelné a forgalmadat. Biztos, hogy az
ügyfeleidre igen jó benyomást tenne az ilyen jól szervezett munka. A tervezés technikája
önmagában is fontos, de nem hangsúlyozhatom eléggé a jól megtervezett eszköz szerepét az
időgazdálkodás hatékonysága szempontjából. Nehezen hiszem, hogy képes lenne egy fentihez
hasonló együttműködés elindítására egy olyan valaki, aki jegyzettömbből kitépett cetliken vagy
öntapadós vinyettákon tartja nyilván a teendőit.

Az Időtervező eredményes használata


Ha irányítani akarod az eseményeket, az Időtervező alkalmazásánál hat egyszerű szabályt kell
kövezned.

1. Az Időtervezőt vidd mindenhová magaddal!


Ha nincs veled a tervező, cetlikre kell felírnod a dolgokat, ami összevisszaságra vezet. Mivel
mindent ebbe írsz be, aminek köze van az értékeidhez, céljaidhoz, napi feladatlistáidhoz
majdnem mindig szükséged van rá. Voltak, akik megkérdezték tőlem: "Hyrum! Ha ez a tervező
annyira fontos, mi történik, ha elvesztem?" Ezt mondom nekik: "Figyeljetek! Ha elvesztitek,
akkor akár ki is ugorhattok a tizedik emeletről, mert akkor mindennek vége." Természetesen ezt
csak viccből mondtam, de az biztos, hogy ha helyesen használjuk, az Időtervezőnk szinte
nélkülözhetetlenné válik számunkra.
Magammal vigyem, ha szabadságra utazom valahová? Igen. Készítsek akkor is napi
feladatlistát? Lehet, hogy nem kell. Az év júliusát gyakran töltöm Honoluluban. Két tanfolyamot
tartok, de még mindig van huszonkilenc napom. Érdekes megnézni néhány júliusra vonatkozó
napi feladatlistámat! Ilyenek vannak: A-1-Tervezés és elmélkedés. A-2-Élvezni a napot.
Örömcsekkek ezek, melyeken meg kell dolgozni. Endomorphintermelésünk a magasba szökik.
Van, ami még annál is gyorsabban tönkretehet egy szabadságot, mint hogy kifogyunk a
pénzből? Van - ha azon idegeskedünk, mi minden vár ránk, ha visszamegyünk dolgozni.
Ott fekszel a parti fövenyen, és hatalmas terveket szövögetsz. Lehetetlen kirekesztened a
koponyádból az ilyen álmodozásokat. Lehet, hogy tűnődésed eredménye egy új termék briliáns
ötlete lesz, és nem szeretnéd elfelejteni. Mit teszel? Felmégy a szállodai szobádba,
megkeresed az Időtervezőt, és leírod a dolgot - aztán vissza a partra! Hátradőlsz, elfelejted az
egészet, és élvezed a napot. Megteheted, mert ami ott nyüzsgött a koponyádban, most már
szépen el lett tárolva, és bármikor elérhető.
2. Csak egy naptárod legyen!
Ha több naptárt is használsz egyszerre - egy falinaptárt otthon, egy asztali naptárt a
munkahelyen, aztán egy noteszt vagy egy komolyabb határidőnaplót, amit magaddal hordasz -,
ez komoly problémákra fog vezetni. Először is időt vesztesz, mert át kell vezetned dolgokat,
hiszen az információknak mindegyikben naprakészeknek kell lenniük. Másodszor, dolgokról
meg fogsz feledkezni, mert szinte lehetetlen több naptárat is egyszerre naprakész állapotban
tartani.
Magas szintű vezetők néha megkérdezik tőlem, mit tegyenek, hiszen a titkárnők beszélik meg
helyettük a találkozók időpontját. A válaszom az, hogy hiba bárkire is rábízni, hogy ennyire
gazdálkodjék az időnkkel. Sose tedd lehetővé senkinek, hogy az egész napodra kiterjedően
rendelkezzék ezzel a joggal! Ülj le a titkárnővel a hónap elején! Vedd elő az Időterveződet, és
mondd meg neki, milyen időpontokra beszélhet meg számodra találkozókat! Például:
"Találkozókat beszélhet meg ezen a délelőttön, ezen a délutánon, ezen a reggelen" stb. A
megfelelő napok megfelelő időszakát áthúzod, hogy ezekre ne jegyezz elő magadnak
programot, csak ha egyeztetted a titkárnőddel.
3. Tervezz mindennap!
Csak nagyon ritkán térj el ettől, mert ha irányítani akarod az életedet, használnod kell az
eszközt, amely ezt lehetővé teszi számodra! Egy ács nem teszi félre a kalapácsát, hogy kézzel
verje be a szöget csak azért, mert elfáradt a keze a kalapács szorításától. Időről időre szünetet
tart a kalapálásban, de minden művelethez a megfelelő eszközt használja.
4. Használj egy jó referenciarendszert!
Illusztrációként vegyünk egy hipotetikus esetet! Venni akarok egy fekete Oldsmobile-t.
December 5-én egy díler barátom nevezzük Bobnak - felhív, és ezt mondja: "Hyrum! Egy
üzletet ajánlok. A jövő hétre várok egy Oldsmobile-t. Olyat, amilyet te szeretnél. Csodálatos
masina, és előnyös feltételekkel kapható. Tizenöt és fél ezerért odaadom neked, kilenc
százalékos kamattal. Január hatodikán reggel nyolckor megnézheted." "Nagyszerű!" -
mondom. De jön a karácsony, az Újév, és elfeledkezem a beszélgetésről.
Aztán elérkezik a január 6-a, és megnézve az Időtervezőmet, látom, hogy reggelre találkozóm
van Bobbal. Nyolcra kimegyek a telepre, de a barátom városon kívül van. Az egyik üzletkötője
megmutatja a kocsit. Bobnak igaza van, azonnal beleszeretek. Eldöntöm, hogy megveszem a
kocsit. Az üzletkötő azt mondja, hogy egy jó árat ajánl: 17.000 dollárért és 10,5 százalékos
kamatén megkaphatom. A számok valahogy nem ismerősek számomra, de nem emlékszem
pontosan, mit mondott Bob. Ki vagyok szolgáltatva az üzletkötőnek. De velem van az
Időtervezőm. Kinyitom a január 6-i oldalon, és ott Bob Garff neve mellett, idézőjelbe téve ez áll:
"12/5". Visszalapozok december 5-re, és ott, a jobb oldali lapon, ezek a számok állnak: 15.500
dollár és 9 százalék.
"Tudja mit? -mondom az üzletkötőnek. -December 5-én telefonon beszéltem a főnökével:
délután 4:17-kor, és mintegy tíz percet. Azt mondta, hogy van számomra egy kocsija tizenöt és
fél ezerért és kilenc százalékén." Az üzletkötő álla leesik a csodálkozástól. Hogyan vitatkozzék
valakivel, aki megmondja egy hónappal később, hogy pontosan mikor beszélt a főnökével, és a
beszélgetés meddig tartott?
Nos, ha telefonon beszélek, vagy tárgyalásom van valakivel, általában feljegyzéseket végzek az
Időtervezőmben. Aztán ha úgy gondolom, hogy egy későbbi időpontban szükségem lehet
ezekre az információkra - például egy következő megbeszélésünkön -, a találkozó időpontja
mellé zárójelbe egy rövid megjegyzést írok, ami utal az előző beszélgetésünkre.
A zárójeleknek más rendeltetése is lehet, mint hogy utalnak egy dátumra, amit fontosnak
tanunk. Bárhová "elvihetnek" minket otthon, a munkahelyen, a kocsiban vagy a hajónkban.
Tegyük fel, hogy egy projekt megvalósításán dolgozol! Megvalósítása hat hónapot vesz
igénybe, és egy megbeszélést kell tartanod, ahol beindítod az ügyeket. Hol írd majd le e
megbeszéléssel kapcsolatos részleteket? A dátumokhoz tartozó tervezési lapokon?
Természetesen nem, hiszen kényelmetlen lenne minden alkalommal végignézni a tervezőt,
hogy megkeresd a projektre vonatkozó feljegyzéseket. Azt akarod, hogy ezek egyetlen helyen
legyenek - egy projektdossziéban. Ezen a megbeszélésen ezért nem a jobb oldalra írod a
megjegyzéseidet, hanem egy speciális helyre, melynek azt a nevet adod, hogy
"projektdosszié". Ezért ha a főnököd közli veled, hogy a következő csütörtökön reggel
összefoglalót vár tőled a projekt állásáról, előrelapozol a következő csütörtökhöz, a reggel
nyolchoz beírod főnököd nevét, mellé pedig zárójelbe azt, hogy "projektdosszié".
5. Alkalmazz egy mester feladatlistát!
A mester-feladatlista olyan eszköz, mely azokra a dolgokra emlékeztet, melyeket, bár nem
képviselnek nagy értéket, de az adott hónapban feltétlenül el kell végeznünk. Hadd mutassak
be erre egy példát! Ülök az irodámban, és hirtelen belém nyilall, hogy valamit tenni kell a
garázzsal. Szinte látom, hogy ott állok, és körülöttem elképzelhetetlen összevisszaság. Tudom,
hogy ha törik, ha szakad, rendet kell tenni a garázsban. Nem ebben a hónapban, és nem is a
jövő hónapban akarom csinálni - úgy gondolom, a június megfelelő lenne. Fellapozom a
júniushoz tartozó mester-feladatlistát, és beírom: "Rendbe tenni a garázst." Fantasztikus érzés,
mert felkerült a listámra! Hetenként egy-két alkalommal végigfutok ezen a listán, és felteszem
magamnak a kérdést: "Van valami rajta, amit átvihetek a napi feladatokhoz?" Június vége felé a
lelkiismeretem már azt súgja, hogy tenni kellene valamit. Június utolsó szombatjára aztán
beírom, és végzek is vele. Látva a rendet, fantasztikusan érzem magam.

Használj havi tárgymutatót!


Ez egy oldal, ahol olyan információkat tartunk nyilván, amelyeket nem szereznénk elveszteni
rendezgetés közben. Mondjuk, hogy június 12-én sétálok az utcán, és látok egy posztert,
amelyen egy szellemes versike olvasható. Leírom az Időtervezőmbe (természetesen a június
12-i oldalon); Hogyan találhatom meg később könnyen ezt a versikét? Úgy, hogy a havi
tárgymutatóba beírom a kulcsszót, és mellé a dátumot. Adott esetben azt, hogy "június 12". Ha
szeptemberben tartok egy előadást, és úgy gondolom, felhasználhatnám ezt a versikét egy
gondolat illusztrálására, csupán azt kell tennem, hogy átnézem a havi tárgymutatókat. Ez
csupán néhány másodpercet vesz igénybe. Megtalálom az utalást, a dátumot, és már
másolhatom is ki a versikét.
Van egy jó barátom, Vic Braden. Vicnek egy tenisziskolája van a kaliforniai Coto De Lazában.
Néhány éve felhívott telefonon.
- Hyrum! Itt Vic Braden beszél. Tudod, hogy ki vagyok?
- Természetesen, tudom - mondtam. - Benn vagy a Tennis Magazine-ben.
- Szeretném, ha lejönnél ide, és tartanál egy tanfolyamot az iskolám edzői számára. Lehetne
róla szó?
- Természetesen. Melyik időpont felelne meg?
- Nem tudom még pontosan - felelte. - Felhívhatnálak néhány hét múlva, hogy megállapodjunk
az időpontban?
- Hívj bármikor! - mondtam.
Fogalmam sem volt, mikor fog hívni, ezért aztán nem írhattam be semmit egy jövőbeni
feladatlistához. Még csak a havi naptárba se jegyezhettem be. Ezért aztán a havi
tárgymutatóba írtam be. Hat hét múlva felhívott.
- Hyrum! Itt Vic Braden. Emlékszel még a beszélgetésünkre?
Hűha, gondoltam, mikor is beszéltem vele? Fellapoztam a tárgymutatót, átfutottam rajta,
megtaláltam a nevet, a dátumot. Az egész csupán néhány másodpercet vett igénybe. Még tíz
szó sem hagyta el a száját, amikor ezt mondtam:
- Várj, Vic! Emlékszem a beszélgetésünkre. Hat hete történt, délután fél ötkor, három percig
voltunk vonalban.
- Honnan tudod mindezt? - kérdezte csodálkozva.
- Én mindent tudok! - mondtam kuncogva.
El volt képedve.
Az Időtervező nem csupán eszköz, amely segít megtervezni a napjainkat! Egyben könyv is.
Tizenkét fejezete van, és minden fejezetnek van egy tárgymutatója, hogy könnyen megtaláljuk,
ami érdekel minket.
Ezek az egyszerű szabályok segíthetnek, hogy eredményesen használjuk az Időtervezőnket.
Bármilyen tervezési eszközt is választunk, figyelembe kell ezeket vennünk! A Franklin
Időtervezőt természetesen úgy állítottuk össze, hogy alkalmazásuk ne okozzon gondot.
Bármilyen eszközt is használunk, annak elég átfogónak kell lenni, hogy megakadályozzuk a
zűrzavar fokozatos eluralkodását, és tartalmaznia kell mindazokat az információkat, melyek
kapcsolódnak a feladatainkhoz és más programjainkhoz. Az Időtervezőt úgy állítottuk össze,
hogy lehetőség szerint minden ahhoz szükséges információt tartalmazzon, hogy irányítani
tudjuk életünk eseményeit.
Bár az e fejezetben ismevetett elvek és javaslatok egészen konkrétak, könnyen
hozzáigazíthatók az egyéni körülményekhez és a személyiségünkhöz. A lényeg az, hogy
tervezzük a tevékenységünket, hogy fontosságuk szerint soroljuk a feladatokat, és legyen egy
eszközünk, amely lehetővé teszi, hogy terveinket eredményesen megvalósíthassuk. Ha nem
tervezzük az időnket, napi tevékenységünk súlyos kárát látja ennek, de ugyanígy kárát látják
legfontosabb értékeink és céljaink, mert kevésbé leszünk produktívak, kevésbé leszünk
elégedettek az élettel, mint lehetnénk.
Az időtervezés valójában egy nagyon egyszerű módszer, ahogyan megsokszorozhatjuk
időráfordításunk eredményességét. A prioritásokra épülő tervezés lehetővé teszi, hogy
energiánkat és tevékenységünket olyan célokra összpontosítsuk, melyek megvalósítása
maximális hozamot biztosít a befektetett időre vetítve. Ha alkalmazzuk az időgazdálkodási
elveket, produktívabbak leszünk, és sokkal nagyobb esélyünk lesz arra, hogy békében éljünk
önmagunkkal.
Ha elhatároztad, hogy megalkotod a magad Produktivitási Piramisát, vagyis meghatározod az
értékeidet, kitűzöd a hosszú távú és köztes céljaidat, és mindennap negyedórát szentelsz a
napi rendezett feladatlista összeállítására, a vizsga csak ezután következik. Kétségtelenül jó, ha
elhatározol valamit, de betartani egy elhatározást már egészen más dolog. A siker rajtad múlik!
Csinálhatod azt, hogy elhatározásod ellenére is folytatod a régi módon, de csinálhatod azt is,
hogy nekilátsz valóban elérni mindazt, amit az élettől vártál. Az egyik a kudarcérzések, az
önmarcangolás, a nem irányított élet útja. A másik eredményeket hoz, és lelki békét. Rajtad
múlik, melyik utat járod. Sok függ attól a valamitől, amit úgy hívunk, hogy jellem!

A jellem
A jellem egyszerűen megfogalmazva azt jelenti, hogy azt csináljuk amit mondunk. Szakszerűbb
meghatározása: A jellem az a képesség, hogy azután is megvalósítsunk nemes
elhatározásokat, hogy elmúltak azok az emelkedett érzelmek, amelyek ezen elhatározásra
ösztönöztek.
Mielőtt bekapcsolódtam a képzési bizniszbe, az Automatic Data Processing marketingosztályát
vezettem. Akaratlanul is kialakítottam magamban egy szokást. Minden reggel azzal kezdtem,
hogy 9:30-kor elsétáltam egy kis kávézóba, ahol ott állta kis szentély, egy automata, tele
finomabbnál finomabb édességekkel. Nem tudtam ellenállni nekik. Minden reggel ott
nassoltam, és ez volt a mennyország. Egy alkalommal ott álltam a szentélyem előtt, hogy
megkapjam a napi csokoládémat, amikor kihallgattam egy beszélgetést. Két fickó csevegett a
helyiség másik végén, és nyilván azt gondolták, nem hallom őket. Rólam beszélgettek. "Hyrum
lassan kezd már egy kis hízott malacra hasonlítani, ugye?" - mondta az egyik. Rettenetes érzés
volt. A csokoládé megállt félúton, aztán bevándorolt a zsebembe. Megnéztem, kik ezek a
pimasz fickók. Meg tudtam volna őket ölni, ám ehelyett kiviharzottam a kávézóból. Meg kell
persze mondanom, hogy ebben az időben már száz kiló felett volt a súlyom. A magasságomat
tekintve ez legalább tizenöt kilóval volt több az optimálisnál.
Feleségem már két éve könyörgött, hogy adjam le a súlyfelesleget. El kell mondanom, hogy a
feleségem kiváló sportoló. Az egyetemen kilenc évig tartotta a távolugrás rekordját, tagja volt a
kosár és röplabdacsapatnak. Mindig jó formában volt. Ez megőrjített. Ugye beszéltem arról a
bizonyos "varázslatos három óráról"? Reggel 6 és hét között a feleségem és én, és még nyolc
gyerek rendszeresen kosárlabdázunk. A gyerekek mindig inkább a feleségemet akarták a
csapatukba.
Ezen a bizonyos napon felhívtam a feleségemet: "Örülni fogsz annak, amit most hallasz -
mondtam neki. - Elhatároztam, hogy leadok tizenöt kilót." El lehet képzelni, mi volt a reakciója.
Mindegy: én lelkesedtem a dologért. És meddig tartott ez a lelkesedés? Nyolc órát. Mi történik
nyolc órával azután, hogy az ember ilyen fogadalmat tesz? Megéhezik. Odamegy a
hűtőszekrényhez, az pedig rabul ejti. Még fel sem ocsúdik, és már tele a keze, tele a szája, és
válogatás nélkül tömi magába a finomságokat. Azon a napon leckét kaptam abból, mi az
önfegyelem. Stephen R. Covey, a The Seven Habits of Highly Effective People című könyv
szerzője olyan képességként határozta meg az önfegyelmet, hogy "ígérünk, és ígéreteinket
betartjuk", beleérve az önmagunknak tett ígéreteket is. Hamarosan rádöbbentem, hogy az
ígéret megtartása nagy és tartós erőfeszítést igényel. Az önfegyelem nem olyasmi, amire
néhány nap alatt szert tehetsz, és aztán elfelejtheted az egészet. Ki kell fejlesztened
magadban azt a határozottságot, hogy akkor is megfedd, amit megfogadtál, amikor nagyon
nincs hozzá kedved. Ilyenkor lehet segítségedre a szokás.

A szokás hatalma
Akarjuk, nem akarjuk, mindnyájan olyan teremtmények vagyunk, akik szokások halmazaként is
felfoghatók. Noha a szokásokból fakadó tehetetlenség gyakran arra kárhoztat, hogy a
komfortzónánkon belül maradjunk, a szokások önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak.
Az igazság az, hogy az élet szokások nélkül egy rémálom lenne. Minden pillanatban tudatosan
kellene döntenünk. Mindent végig kellene gondolnunk, a fogmosástól kezdve a fésülködésen át
a kocsivezetés minden egyes mozdulatáig. Ha minden tettünkről tudatosan kellene döntenünk,
teljesen megbénítana minket az információknak az az óriási halmaza, melyet fel kellene
dolgoznunk, hogy cselekedhessünk. Csak nagyon keveset tudnánk elvégezni. A szokás
lehetővé teszi, hogy ezer és ezer dolgot rutinszerűen végezzünk, és így elkerüljük a lelki és
szellemi túlterhelést. A szokásokkal kapcsolatos egyetlen érdemi kérdés a következő: Hajlandó
vagyok magamban jó szokásokat kialakítani, vagy beérem rossz szokásaimmal, melyekre
akaratlanul tettem szert? Ez nagyon fontos kérdés! Két lehetőség van: vagy arra bírjuk a
szokásainkat, hogy szolgáljanak minket, vagy hagyjuk, hogy uralkodjanak felettünk. Erről szól a
következő vers:

SZOKÁS

Állandó társ vagyok.


A legnagyobb segítség, vagy a legsúlyosabb teher.
Felemellek a sikerhez, vagy lerántalak a kudarc poklába.
Azt teszem, amit elvársz tőlem.
Dolgaid felét, mit teszel, nyugodtan rám bízhatod,
És én gyorsan, helyesen elvégzem őket.
Könnyű irányítanod, csupán határozottnak kell lenned velem.
Pontosan mutasd meg, miként akarsz csinálni dolgokat,
És néhány lecke után automatikusan azt fogom tenni.
Szolgája vagyok minden nagy embernek,
És sajnos, a sikerteleneknek is.
Akik nagyok, azokat én tettem naggyá.
Akik sikertelenek, azokat én tettem sikertelenné.
Nem vagyok gép, noha pontos vagyok, mint a gépek,
És intelligens vagyok, mint az ember.
Használhatsz előnyödre, használhatsz hátrányodra,
Ez közömbös számomra.
Végy kézbe, tréningeztess, légy velem határozott,
És lábaid elé helyezem a világot.
Légy könnyelmű velem, és tönkre foglak tenni.
Hogy ki vagyok én?
Én vagyok a SZOKÁS!
SZERZŐJE ISMERETLEN

Jó szokások kialakítása, kezdve a táplálkozástól a kommunikációs jártasságokig, felfogható


olyan erőfeszítésnek, aminek az a célja, hogy következetesek legyünk mindenben, amit
teszünk. Ez a következetesség két módon nyilatkozik meg. A jó szokások összhangban lesznek
a vezérlő értékeinkkel. Ezért jó szokások. Másrészt, ha szilárd jellemű ember vagyok, a jó
szokásaim nem változnak a külső körülmények változásával, legyenek ezek bármennyire is
kényelmetlenek számomra. Hadd illusztráljam ezt egy példán!

A tiszteletes
Az első számú vezérlő évékem a következő: "Egész lelkemmel, minden erőmmel szeretem
Istent." Az egyik mód, ahogy ezt a szeretet kimutatom, hogy rendszeresen imádkozom. A
vezérlő értékem azt követeli, hogy tegyem szokásommá az imádkozást. A jellemmel kapcsolatos
felfogásomból pedig következik, hogy ez a szokásom nem változhat meg csupán azért, mert
megváltoztak a külső körülmények. Történetesen az volt a szokásom, hogy amikor imádkozom,
letérdepelek az ágyam mellett. Úgy találtam, ez jó szokás. E szokás ereje akkor volt kitéve
először próbának, amikor megérkeztem Fon Polkba, a katonai kiképzőtáborba.
Ha valakinek netán nem volt része ebben a csodálatos élményben, akkor elmondom, hogy az
alapkiképzés célja az, hogy vegyen egy csillogó, vibráló, fiatal amerikai elmét, és azt nyolc hét
leforgása alatt változtassa át egy rugalmatlan, zöld protoplazmahalmazzá. Amikor
megérkeztem, kopaszra nyírtak, kaptam egy zöld egyenruhát, egy puskát, és azt mondták, meg
fognak tanítani arra, hogyan kell embert ölni.
Mivel a vietnami háború egyre ádázabbul dúlt, nagyon sokan estek át ezen az alapkiképzésen.
A kaszárnyaépületek zsúfolásig tele voltak. Aki még nem látott katonai kaszárnyát belülről, talán
el sem tudja képzelni, hogy milyen. Van rajta tető, van négy fala, és két emelete. Minden
emeleten általában negyven újonc van elszállásolva, de mivel háború volt, hatvanan voltunk
egy teremben. A fal mentén kétemeletes ágyak sorakoztak, egymástól úgy 60-70 centiméterre.
Amikor az ágyhoz mentem, oldalvást kellett bemennem a szűk résen. Középen egy széles
folyosó volt, kétoldalt katonaládákkal.
Egy felső ágyat kaptam a terem jobb hátsó sarkában. Az első este 10:30-kor egy kicsit
megalázottnak éreztem magam - kopaszon, abban a ronda zöld ruhában, meg egyáltalán...
Már azon voltam, hogy felmászom az ágyba, amikor eszembe jutott, hogy itt az ideje annak,
hogy Hyrum Smith elmondja az imáját. Körülnéztem, de senki sem imádkozott. Egy
negyedóráig ott álltam, és viaskodtam magammal. Sorra vettem magamban mindent, miért
lenne elfogadható, ha szépen bemászom az ágyba, és hanyatt fekve elmondom az imám.
Ezt mondtam magamban: "Az Úrnak biztos nem lenne ellene kifogása! Végtére is elég nehéz
letérdepelni egy emeletes ágy mellett. Azt hiszem, hogy megértené a problémámat."
Végigmentem az egész racionalizálási tortúrán, de a végén valahogy még mindig úgy éreztem,
hogy a dologban nem csak az a tét, mit fog szólni az Úr ahhoz, amit teszek. Megértettem, hogy
ha az ember ilyen esetben enged a külső körülményeknek, ez jellemgyengeségre vall. Így
aztán mélyet sóhajtottam, lehajoltam, megveregettem az alattam fekvő fickó vállát.
- Megengeded, hogy a priccsedre támaszkodjam, amíg elmondom az esti imámat?
A fickó már lefeküdt, és úgy nézett rám, mintha egy másik bolygórói érkeztem volna.
Lehet, hogy mivel képtelen volt mást kinyögni, egyszerűen azt mondta:
- Oké!
Felállt, és elment. Nem értettem, miért kellett elmennie, de nem akart ott lenni, amikor
imádkozom. Letérdeltem, és elmondtam az imámat. Nem emlékszem, miről imádkoztam, arra
azonban igen, milyen feszült csend volt olyan két-három ágynyi sugáron belül. Szinte éreztem,
hogy ujjal mutatnak rám, megrökönyödve kérdezve: "Mit csinál ez itt?!"
A következő este már kicsit könnyebben ment. Az első este után elneveztek engem
tiszteletesnek. Ez aztán rajtam is ragadt. Minden estével könnyebb lett térdre ereszkednem és
elmondanom az imámat. Egy sajátos szertarás alakult ki közöttünk az alattam fekvő fickóval.
(Azt lehet mondani, hogy része lett a jó szokásomnak.) Megérintettem a vállát, ő pedig felkelt,
és elment. A negyedik napon az egyik fickó odajött, miközben imádkoztam.
- Hé! - kérdezte. - Segíthetek megkeresni, amit elvesztettél?
- Nem. Köszönöm. Imádkozom - mondtam.
Látni kellett volna az arcát! Mostanra már én irányítottam a magatartásomat, ő csupán reagált.
Sok jó dolog született ebből az imádkozásból. Például az egyik legkeményebb és legnagyobb
darab fickó gondoskodott arról, hogy amikor eljön az ima ideje, a hálóteremben csend legyen. A
legfontosabb tanulság azonban, amit leszűrtem, hogy a jó szokások segítik az embert a nehéz
helyzetek átvészelésében. Vannak ugyanis az életben helyzetek, amikor kényelmetlen betartani
az önmagunknak tett ígéreteket. Ilyenkor a pozitív szokások aranyat érnek.
Az ígéretek és fogadalmak betartása jellem, akaraterő kérdése. E könyvben bemutatom azokat
a természettörvényeket, amelyek alkalmazása lehetővé teszi, hogy kézbe vedd és irányítsd az
életedet. Alkalmazásukhoz azonban akaraterőre van szükség. Ezt semmilyen könyv sem
szolgáltathatja. Erről neked kell gondoskodnod. Egy valamit azonban megígérhetek. Ha
huszonegy napon át következetesen alkalmazod az itt leírt módszereket, garantáltan csökkenni
fog a benned felgyülemlett feszültség. Miért? Azért, mert minden orvos tanúsíthatja, a stressz
elleni legjobb orvosság az az érzés, hogy ura vagy a helyzetnek, sorsodat magad irányítod. Ha
kipróbálod ezeket az ötleteket - vagyis meghatározod a vezérlő értékeidet, kitűzöd céljaidat, és
mindennap elkészíted a rendezett feladatlistát -, érezni kezded annak hatását, hogy az
eddiginél sokkal eredményesebben irányítod életed eseményeit. Produktívabb, ezért
elégedettebb leszel önmagaddal. A sikerek láttán sokkal könnyebb lesz kitartanod az
önmagadnak tett ígéretek mellett, és a tervezett életvitel lassan a szokásoddá válik. Mivel pedig
a napi tetteid tükrözni fogják a legmélyebb értékeidet, szett teszel a mindenki által vágyott lelki
békére.

MÁSODIK RÉSZ
HOGYAN IRÁNYÍTSD ÉLETEDET?
Ha alkalmazni kezdted az eddig ismertetett módszereket, talán már jelentkeznek az első
eredmények, és valami haladást is elértél a tartós belső béke felé vezető úton. Ha elvégezted
az első részben leírt gyakorlatokat, már tudod, melyek a legfontosabb vezérlő értékeid.
Megértened annak fontosságát is, hogy ezek az értékek tükröződjenek napi tevékenységedben.
Kijelöltél néhány hosszú távú célt, melyek segítik ezen értékek érvényesülését, kijelöltél néhány
közbülső célt is, melyek tükröződnek a napi feladatlistáidban. Rendszeresen tervezed
napjaidat, és ehhez olyan eszközt használsz, amely segít, hogy egységbe szervezd mindazokat
az értékeket, célokat, feladatokat, programokat és információkat, melyek kapcsolódnak életed
eseményeihez.
Bizonyos értelemben tehát elmondhatod, hogy birtokában vagy mindazoknak a módszereknek
és fogásoknak, melyek alkalmazása biztosíthatja számodra a lelki békét.
Ám a problémának vannak mélyebb rétegei is, és a második részben ezekkel foglalkozom. A
vezérlő értékek tárgyalása a második természettörvénnyel összefüggésben túlságosan is
vázlatos volt, hiszen ott csupán az volt a célom, hogy előkészítsem a Produktivitási Piramis
koncepciójának bevezetését. A vezérlő értékek meghatározása azonban lényegesen többet
jelent, mint csupán annak megértését, milyen kapcsolat van a legfontosabb értékeink és a
konkrét napi tevékenységünk között. Itt van például mindjárt egy fontos kérdés: Miért van, hogy
emberek, akiknek csodálatos értékeik vannak, néha úgy viselkednek, ami ellenszenves, vagy
egyenesen gonosz? Mi a magatartás és az értékek közötti kapcsolat természete? Beszéltünk
arról, hogy a Produktivitási Piramis kapcsolatot teremt a napi tevékenységünk és a legfontosabb
értékeink között. De miért kell mesterségesen létrehoznunk ezt a kapcsolatot? Miért nem
várható, hogy értékeink automatikusan tükröződnek mindenben, amit teszünk? Más szavakkal,
miért van egyáltalán szükség a Produktivitási Piramisra?
Mint az élet oly sok dolgánál, itt is érdemes egy másik szemszögből is megvizsgálni a dolgot.
Mielőtt megtanultunk volna légi felvételeket készíteni, a felmérőknek mindig két pontból kellett
bemérni egy helyet, hogy pontosan meg tudják határozni annak helyzetét. Hasonlóan ehhez, a
második részben egy más nézőpontból vesszük szemügyre belső békénk megteremtésének
kérdését. A következő öt természettörvény segítségünkre lesz, hogy mélyebben szemügyre
vegyük, mi megy végbe a bensőnkben. Segítenek megértenünk, miért éppen azokat a dolgokat
értékeljük, miért tesszük éppen azt, amit teszünk, és hogyan változtathatjuk meg a bennünk
mélyen élő meggyőződéseket, melyek akadályoznak produktivitásunk növelésében és belső
békénk megteremtésében.
Bemutatok egy rendkívül hatékony magatartásváltoztató eszközt, a Valóságmodellt. Az
olvasónak lehetősége lesz, hogy e modell tükrében megvizsgálja nézeteit és magatartási
szokásait. Végül bemutatom, hogy e két modell - a Valóságmodell és a Produktivitási Piramis -
együtt milyen hatalmas lehetőségeket rejt a belső békénk megteremtésében. Ezután áttekintem
a tárgyalt témákat, és megpróbálom őket egy még átfogóbb összefüggésbe helyezni.

HATODIK TÖRVÉNY
Magatartásod azon nézeteid tükre, melyekben
őszintén és mélyen hiszel
1988-ig a Franklin Quest Company alapvetően két terméket forgalmazott: időgazdálkodási
tanfolyamokat és a Franklin Időtervezőt. Figyeltük, milyen hatása van az üzenetünknek
ügyfeleink életére. Láttuk, hogy a produktivitásuk megnő, gyakran egész hihetetlen módon.
Sokan írtak, hogy elmondják, milyen jelentős és mérhető változást okozott életükben az
időgazdálkodási rendszerünk alkalmazása. Menedzserek arról írtak, hogy javult szervezetük
produktivitása és munkakultúrája. Az általunk oktatott természettörvények és módszerek többet
jelentettek számukra, mint csupán szórakoztató szemináriumi foglalkozásokat - jóval a
tanfolyamok után is jelentős hatással voltak az életükre.
Ebben az időben havonta tízezer ember vett részt a tanfolyamainkon, és láttuk, milyen
hatalmas változásra vezettek ezek életükben. Túl azon, hogy bizonyos dolgokat feltétlenül meg
akartunk tanítani, szerettük volna azt is tudni, melyek azok a belső folyamatok, amelyek
kiváltják ezeket a változásokat. Végtére is az élet sikeres irányítása legtöbbször alapvető
változást jelent a gondolkozásban, a cselekvésben. A Franklin Questnél komolyan kezdtük
tanulmányozni a tartós változások mechanizmusát. E vizsgálódások eredményeként született
meg a Franklin Valóságmodell. Ez egy egyszerű, ám igen hatékony eszköz az indítékok és a
magatartás megértésére. A haladó tanfolyamainkon ma már rendszeresen oktatjuk ezt a
modellt.
A Franklin Valóságmodell képi megjelenítésben mutatja, milyen tényezők határozzák meg az
emberi viselkedést. Éhéke abban van, hogy világos kapcsolatot teremt nézeteink és
magatartásunk között. Tapasztalataink szerint a modell megértése segíti az embereket a
döntéseikben, és abban, hogy helyes okok alapján változtassanak a magatartásukon. Magam
rájöttem, hogy a magatartás addig sosem változik, amíg az érintett személy nem ismeri fel,
hogy a változás alapvető érdeke. A modell talán segít az olvasónak is, hogy felismerje, milyen
előnyei lehetnek abból, ha képes változni.
Itt látható a modell, és az elemei. Ne nyugtalanítson, ha egyelőre nem minden világos benne!
Sorra fogjuk venni az egyes elemeket, aztán visszatérünk a modell egészének működésére.

Az első elem: a szükségletek


Ha csak a fizikai szükségletekről lenne szó, azt mondanánk, hogy az ember számára valóban
nélkülözhetetlen dolgok a következők: a levegő, a víz, a táplálék és menedék, ahol
meghúzódhat a külső veszélyek elől. A pszichológusok viszont már rég rájöttek, hogy az
embereknek lelki szükségleteik is vannak, és ezek annyira fontosak, hogy a fizikai
szükségletekhez hasonlóan alapszükségletekként kezelendők. Sok listát állítottak össze
ezekről, nekem azonban a legjobban a pszichiáter Dr. Murray Banks listája tetszik, akinek
nézetei rendkívül népszerűek voltak az ötvenes években. Szerinte az embernek négy
alapszükséglete van. Ezek a következők:

1. Annak szükséglete, hogy éljen;


2. Annak szükséglete, hogy szeressék és szeressen;
3. Annak szükséglete, hogy fontosnak érezhesse magát;
4. Annak szükséglete, hogy része legyen a változatosság élményében.

A szükséglet, hogy éljünk

Senki sem vitatja el annak a belső szükségletnek a létezését, hogy éljünk. Láthatjuk, hogy
minden fizikai megpróbáltatás ellenére milyen elszántan küzdenek idős embertársaink az
elkerülhetetlen halál ellen. Látható az újszülöttnél, aki néha hihetetlen akadályokat győz le,
hogy életben maradhasson.
Néhány évvel ezelőtt egy barátomnak született egy fiúgyermeke - a normálisnál három
hónappal korábban. Mivel a tüdeje még nagyon fejletlen volt, nem sok esélye volt a túlélésre.
Lennének, akik azt állítanák, hogy az orvostudomány csodát művelt, megmentve a bébi életét,
ám a világ legkorszerűbb módszerei sem értek volna semmit anélkül a valami nélkül, amit a
barátom "hihetetlen erejű életakarásnak" nevezett, és ami ott munkált a piciny fiúcskában. A
tüdőműködés krónikus elégtelensége és tucatnyi más probléma ellenére a pici baba
hónapokon át küzdött, és nem adta fel. Pedig sokkal egyszerűbb lett volna feladni a csatát, és
engedni a halál vonzerejének. Ám a piciben valami ellenállt ennek. Képes volt legyűrni ezeket a
súlyos nehézségeket, és most egészséges, okos hároméves fiúcska.
Ez az élni akarás egyikünkben erősebb, másikunkban gyengébb, de mindnyájunkban ott
munkál. Mindnyájan életre vágyunk, és ez a vágy több, mint csupán tudatos döntés vagy
félelem a haláltól. Ez egy hihetetlenül erős természetes ösztön. Annyira erős, hogy ha az
életünk veszélyben van, képesek vagyunk olyan dolgokat tenni, amikkel egyébként meg sem
próbálkoznánk.
Igényünk van arra is, hogy biztonságban érezzük magunkat. Ez következik az
életösztönünkből. A biztonság iránti igényünk olyan dolgokban mutatkozik meg, hogy stabil
munkahelyet akarunk, vigyázunk az egészségünkre, rendszeresen mozgunk, vagy akár abban,
hogy megfontoltan fektetjük be a pénzünket.

A szükséglet, hogy szeressenek és szerethessünk

Olvashattunk olyan árvákról, akik elsorvadtak, sőt meg is haltak, ha nem vették őket ölbe, és
nem dajkálták őket naponta. Több, mint csupán vágy, hogy szeretetet kapjunk és szeretetet
nyújtsunk. Talán a legnagyobb befolyású szükséglet, talán még hatalmasabb, mint annak
igénye, hogy éljünk. Gondoljunk arra, hogy vannak, akik készek életüket kockára tenni, de akár
meg is halni azokért, akiket szeretnek! A történelem számtalan példát szolgáltat erre.
Kevés csapás van, ami rombolóbb az emberre, mint a magányosság, az a marcangoló érzés,
hogy mindenki elhagyott minket, akiket szerettünk. Vannak, akik a halált választják, mert arra a
gondolatra jutottak, hogy senki sem szereti őket. Magányosságuk és a tartós kapcsolatok
hiánya elviselhetetlenebb számukra, mint az, hogy véget vessenek az egésznek.
Hihetetlen dolgokra vagyunk képesek, hogy elnyerjük mások szeretetét. Csatlakozunk
csoportokhoz, amelyek nem igazán érdekelnek minket, csupán azért, hogy úgy érezzük,
tartozunk valahová. Kapcsolatot létesítünk emberekkel, akik olyan dolgokat csinálnak, melyek
nem igazán szolgálják az érdekünket. Elviselünk olyan magatartásokat, melyek nem igazán
tetszenek nekünk. Férjként, feleségként, barátként óriási áldozatokat hozunk - csak azért, hogy
szeretetet kapjunk.
Amint a mondás szól, a szeretet hajtja körbe-körbe a világot. Nélküle az élet üres, mi több,
elviselhetetlen lenne. Ha részünk van benne, szinte mindennek értelmét látjuk, amit teszünk. A
szeretet a legerősebb ösztönzőerő a világon. Mindennek, amit teszünk, értelmet kölcsönöz,
kezdve a munkától a család fenntartásán át, a káros szenvedélyekkel való szakításig. Óriási
hatalma van - röviden, minden ember alapszükséglete.

A szükséglet, hogy fontosnak érezzük magunkat

"Hé! Papa! Mama! Ide nézzetek!"


Gyermekkorunktól kezdve, szinte attól a pillanattól, hogy tudatára ébredtünk önnön
létezésünknek, erős belső vágyat érzünk, hogy fontos személynek tartsuk magunkat, hogy
mások figyelemmel vegyenek minket körül. Ahogy éveink száma növekszik, tovább keressük
annak módját, ahogyan erősíthetjük magunkban létezésünk egyedülálló fontosságának
érzését. A legkülönbözőbb dolgokat tesszük - fontosakat és nevetségeseket is -, hogy az
emberek észrevegyenek és értékeljenek. Ha szeretetüket nem is tudjuk elnyerni, de
mindenképpen el akarjuk nyerni a tiszteletüket.
Vannak, akikben olyan mélyen él a vágy, hogy fontosnak érezzék magukat, hogy vágyuk
szélsőséges magatartásra ösztönzi őket. Szaddam Husszein például kész volt egy egész
nemzetet kitenni a veszélynek, csak fontosnak érezhesse magát. Adolf Hitler olthatatlan
szomjat érzett a hatalom iránt. Gyilkosok és tolvajok tettei mögött gyakran a léleknek az a
kétségbeesett kiáltása húzódik, hogy "Ide nézzetek, emberek! Én csináltam ezt! Én!" Sokszor
annyira nyilvánvaló nyomot hagytak maguk után, amiből csak arra lehet következtetni, hogy
szinte akarják, hogy megtalálják őket. Azt akarják, hogy az emberek tudják: ők követték el a
bűntettet. Van ennek egy ártalmatlan formája is, amikor az emberek azért csinálnak abszurd
dolgokat, hogy bekerüljenek a Guinness Világrekordok Könyvébe.
A gyermekek nyíltan és őszintén kimutatják a vágyukat, hogy fontosnak érezhessék magukat.
Amikor eljátszanak egy zongoradarabot, jól játszanak egy kosárlabdameccsen, jó jegyeket
hoznak az iskolából, mohó vággyal tekintenek szüleikre és barátaikra. Olyan őszintén vágynak
a dicséretre, hogy mi, felnőttek, nem tudunk ellenállni, és megadjuk, amire vágynak.
Mindnyájan szeretnénk magunkat fontosnak érezni. A felnőttekben legalább olyan erős ez a
vágy, mint a gyerekekben. Felnőttként azonban olyan kulturális gátakat emeltünk, melyek
akadályozzák a dicséretet. Nem illik fontosnak érezni magunkat, legalábbis nem illik ezt
kimutatni. Vágyunk, hogy azt kiálthassuk: "Nézzetek rám! Remekül csináltam! Fontos valaki
vagyok!" Az ilyen magatartást azonban önzőnek tartják. Ezért aztán ennek a szükségletnek a
kielégítésénél kevésbé természetes, több feszültséget okozó megoldásokhoz folyamodunk. Úgy
akarjuk például felhívni magunkra mások figyelmét, hogy magunknak tulajdonítunk olyan
eredményeket, melyeket mások segítségével értünk el.

A szükséglet, hogy változatosságban legyen részünk

Változatosság nélkül az élet elviselhetetlen lenne. Ezért van, hogy nem öltözködünk
egyformán. Sokan szinte naponta váltogatják a ruhájukat. Változatos ételeket eszünk.
(Képzeljük csak el, milyen szörnyű lenne, ha mindennap ugyanazt kellene ennünk, legyen ez
akár a kedvenc ételünk!) Új könyveket, új filmeket nézünk, új barátokat keresünk, új
hanglemezeket veszünk, új helyekre utazunk pihenni, játszunk, koncertekre, színházba járunk,
hogy valami változatosságot vigyünk életünkbe. Változatosság nélkül képtelenek lennénk
fejlődni. Ha mindig ugyanazok a dolgok történnének velünk, ha nap mint nap ugyanazok a
hatások érnének, tökéletesen megszűnnénk emberként funkcionálni.
A változatosság olyan erős szükséglet, hogy gyakran a másik három rovására igyekszünk
kielégíteni. Veszélyeztetjük a biztonságunkat, még az életünket is, eszeveszetten száguldva a
versenymotorokon és versenyautókon, sziklákat mászva, elképesztő mutatványokat végezve
repülőn és sorolhatnám tovább. Kockára tesszük a kapcsolatainkat, amikor új élmények után
kutatva megsértjük, megbántjuk intim társainkat vagy barátainkat. Néha elveszítjük még az
önbecsülésünket is, amikor olyan utakon próbálunk hozzájutni a változatosság élményéhez,
amit társadalmi tabuk tiltanak.

Élet, szeretet, önbecsülés és változatosság - ez a négy szükséglet húzódik meg minden


mögött, amit teszünk. Az emberi viselkedés legtöbb megnyilatkozása mögött az a törekvés
húzódik meg, hogy kielégítsük ezeket a szükségleteket.

A szükségletkerék

Vegyünk egy kört, osszuk négy egyenlő részre a középponton átmenő két merőlegessel, és az
így kapott négy szegmensbe írjuk be a négy szükségletet! Ha ezeket sikerül
kiegyensúlyozottan kielégítenünk, ezt azzal illusztrálhatjuk, hogy a kör kerülete teljesen
szabályos, mint az ábrán. Sajnos, csak a legritkább esetben áll fenn, hogy egy adott
pillanatban mind a négy szükségletünk megfelelő kielégítést nyer. Ha egy alapszükségletünk
kielégítésében hiányt szenvedünk, a kerék "leereszt", és képtelen simán gördülni. Ilyen esetben
minden figyelmünket arra fordítjuk, hogy valahogy sikerüljön "felfújni" a kereket.
A barátomék, akiknek koraszülött volt a gyermeke, több mint egy éven át csak a
megmentésének szentelték az életüket, mert a beteg kicsinek égetően szüksége volt a
szeretetre. Feláldozták az egészségüket, a változatosság iránti szükségletüket, a vágyukat,
hogy fontosnak érezhessék magukat. Csak egyetlen dologra összpontosítottak, hogy szeretetet
adjanak. Csak miután a pici rendbe jött, azután kezdtek a régi, megszokott módon élni.
A beteg lelkű személyek esetében a szükségletek harmonikus kielégítésére sosincs lehetőség.
Olyan ez, mintha valamelyik szegmensnél a keréken befoltozhatatlan lyuk lenne. Adolf Hitler
megalomániája, az a szükséglete, hogy fontosnak és mindenhatónak érezhesse magát, olyan
hatalmas volt, hogy semmivel sem lehetett kielégíteni. Nem volt elég számára Németország
vezére lenni, szüksége volt Csehszlovákiára, Lengyelországra, Ausztriára, Franciaországra,
Skandináviára. Ám ezekkel sem érte be, és meg akarta hódítani Angliát, Oroszországot és az
Egyesült Államokat is.

A második elem: hiedelemablak


A négy alapszükségletünk állandóan hajt minket. De merre? A "szükségletkerékbe" nincs
beépítve az irány. Bármerre gurulhat. Vannak közöttünk, akik úgy élik le az életüket, hogy
céltalanul kutatják először az egyik, aztán egy másik szükséglet kielégítésének lehetőségét,
attól függően, hogy a kerék melyik része "eresztett le". A másik oldalon vannak azok, akik
egész életükben egyetlen valami felé törekszenek. Ez lehet a gazdagság, a hatalom, a
szolgálat, a művészetek vagy valami más. Miért van, hogy ezek az alapszükségletek ilyen eltérő
válaszokra vezetnek az embereknél? Hogy erre válaszolhassunk, a szükségletkereket bele kell
helyezni egy nagyobb összefüggésbe. Ez a nagyobb összefüggés a Valóságmodell.

A szükségletkerék e modell első eleme, mert minden az alapszükségletekkel kezdődik. Az


irányt azonban, illetve a módokat, ahogyan ezeket a szükségleteket kielégítjük, a bennünk
mélyen élő nézetek, meggyőződések, hiedelmek határozzák meg. Ezért nevezzük a
Valóságmodellünk második elemét "hiedelemablaknak". Mindenkinek van ilyen "ablaka". Ez az
ablak, képletesen szólva, mindig ott van a szemünk előtt. Akárhová megyünk, mindig ott van.
Ebben az értelemben olyan, mint a szemüveg. Ezen az ablakon keresztül látjuk a világot. A
kapott információk ezen az ablakon jutnak el hozzánk. Az ablak természetét az határozza meg,
milyen nézeteket táplálunk, milyen véleményeket tartunk igaznak, hamisnak a világról,
önmagunkról és másokról. Például a környezetünktől érkező visszajelzés alapján hihetjük azt,
hogy okosak, buták, szépek, rondák, hozzáérők, ügyetlenek, kreatívak, unalmasak vagyunk,
függetlenül attól, megfelelnek-e a valóságnak ezek a hiedelmeink. Ablakunk hiedelmei
rendkívüli befolyást gyakorolnak a tetteinkre és a magatartásunkra.
A hiedelemablakunkat kitevő nézetek, meggyőződések között vannak olyanok, melyekről
tudjuk, hogy segítik alapszükségleteink kielégítését. "A dohányzás tüdőrákot okozhat" olyan
nézet, amely kapcsolatban van azzal a szükségletünkkel, hogy élni akarunk. Ugyanezzel a
szükségletünkkel van kapcsolatban (és azzal, hogy fontosnak akarjuk magunkat érezni) az a
nézet, hogy "a sok pénz megold minden problémát". Az olyan nézet, hogy "egy drága kocsi
javíthatja az imázsomat", célozhatja azt, hogy fontosnak érezzük magunkat, vagy szeretetet
kapjunk.
A hiedelemablakunk sem nem rossz, sem nem jó. Ott van, mint azoknak a hiedelmeknek,
nézeteknek, meggyőződéseknek az összege, melyeket táplálunk magunkban. Ezeket mind,
mind igaznak tarjuk. A tapasztalatunktól és a korunktól függ, hogy milyen mennyiségű és
minőségű nézetek ezek. Általában minél idősebbek vagyunk, annál sokrétűbb nézeteink
vannak, annál gazdagabb ez a hiedelemablak.

Mi van a hiedelemablakunkra írva?


Így hát a hiedelemablakunkba helyeztük mindazokat a nézeteket, melyeket igaznak tartunk a
világra, önmagunkra és másokra vonatkozóan. Ezek lehetnek olyan egyszerű vélemények, mint
"ha egy ház tetejéről leejtjük őket, a tárgyak aláhullnak". Egy másik példa lehet: "Az
antibiotikumok megölik a fertőzést okozó baktériumokat." Ezek példák azokra a nézeteinkre,
melyek alapját tudományos vizsgálódások képezik, ezért ezeket "helyesnek" tartjuk. Vagyis
olyannak tükrözik a világot, amilyen valójában. Az ilyen nézeteket "természettörvényekként" is
felfoghatjuk. Az olyan nézet, hogy "a nők sokkal mélyebb együttérzésre képesek, mint a
férfiak", kevésbé abszolút érvényű, de széles körű tapasztalatok alapján általában igaz.
Másrészt az olyan nézet, hogy "a Föld lapos", ma már bizonyítottan hamis, nem tükrözi az
igazságot. Vannak esetek, amikor a nézeteink, a hiedelmeink helyesen tükrözik a valóságot,
vannak esetek, amikor nem. A hiedelemablakunkban lévő nézetek mögött állhatnak
tudományos bizonyítékok és érvek, mások pedig lehetnek merőben szubjektívak, minden
bizonyíték nélkül valók. Fontos azonban értenünk, hogy mivel ezeket mind igaznak tartjuk, úgy
cselekszünk, mintha ezek igazak is lennének.

A hiedelmeink és a nézeteink lehetnek értékeink tükröződései


Azok a nézetek és vélemények, amelyekben hiszünk, gyakran értékeink tükröződései. Tény,
hogy ha tárgyilagosan tudjuk elemezni azokat a nézeteket, amelyekben hiszünk, általában
meglátjuk mögöttük azt az értéket, amit eddig nem vettünk észre. Vegyünk most sorra olyan
hiedelmeket és nézeteket, melyek az értékek széles skáláját tükrözik! Figyeld meg, hogy
egészen eltérő nézetek lehetnek, és nincs közmegegyezés arra nézve, melyik igaz, melyik
hamis.

ABORTUSZ
· A magzat már személy.
· A nőnek joga van eldönteni, mi történik a testén belül.
FEGYVERKEZÉS
· A hidegháborúnak vége. Jelentősen csökkentenünk kell a hadikiadásokat.
· Az orosz fenyegetés még nem múlt el. Nem szabad csökkentenünk a hadikiadásokat.
OKTATÁS
· Az iskoláknak vissza kell térniük az alapok oktatásához.
· Az iskolák túlságosan is ragaszkodnak a hagyományokhoz, új oktatási módszerekkel is
kísérletezniük kellene.
ÖSSZEHASONLÍTHATÓ ÉRTÉKEK
· Az embereket annak alapján kell fizetni, hogy mint emberek értékesek, nem pedig a
kereslet kínálat egyensúlya alapján.
· Egyetlen igazságos bérezés létezik: a piac ítélete.
· Az egyik ember értékesebb, mint a másik.
HOMOSZEXUÁLISOK JOGAI
· Az egyén szexuális irányultsága belső adottság, és nem változtatható meg. A
homoszexualitás olyan, mint a zöld szem.
· A homoszexualitás tanult magatartás.
POLITIKA
· Politikai rendszerünk csődbe ment. Kiépítését a nulláról indulva kell kezdenünk.
· Rendszerünk nem tökéletes, de még mindig a legjobb a világon.
A NEMEK KÖZÖTT
· A férfiak gyűlölik a nőket.
· A nő helye az otthon.
· A nőket a férfiakkal mindenben azonos jogok illetik meg.
· A férfiak alacsonyabb rendűek.
VALLÁS
· Isten csak azokat részesíti megbocsátásban, akik elismerik Jézus Krisztust, mint
megmentőnket.
· Istent nem érdekli, ki miben hisz, amíg jó emberek vagyunk.
· Nincs Isten.
ZENE
· A rockzene az ördög találmánya.
· A rockzene túl hangos, de erkölcsileg ártalmatlan.
· A rockzene károsítja a hallást.
· A rockzene nem zene.
· A country (vagy klasszikus vagy jazz vagy bármi más) az egyetlen valódi zene.
CSALÁDI KAPCSOLATOK
· Mama és papa mindig szeretni fog, függetlenül attól, ki vagyok.
· A szüleim (vagy a férjem vagy a feleségem) sosem fog engem megérteni.
· A szüleim (vagy a férjem vagy a feleségem) tettek azzá, aki vagyok.
ÖNBECSÜLÉS
Az értékemet, mint személyét a következő dolgok határozzák meg:
· mások dicsérete;
· dolgok, amiket birtokolok;
· a pozíció, amit betöltök;
· a külső megjelenésem;
· az, hogy ki lesz a házastársam;
· az előbbiek bármilyen kombinációja;
· a fentiek közül egyik sem.
FELELŐSSÉG
· A körülmények játékszere vagyok, sorsom ellen semmit sem tehetek.
· Mindig az én hibám, ha kudarc ér.

Ez a lista természetesen messze nem teljes. Csupán az volt vele a szándékom, hogy
bemutassam, hányféle nézet lehetséges egy-egy kérdésben, és hogy létezhetnek a
hiedelemablakunkban lévőkkel ellentétes vélemények is. Ezek legtöbbje tükrözi a mögöttük álló
értékeket. Például a két nézet: "A magzat már személy", és "A nőnek joga van arról dönteni, mi
történik a testén belül" két gyökeresen eltérő értékből fakad, és mivel ezek az eltérő nézetek
eltérő magatartásra vezetnek, országunkban súlyos konfliktusoknak vagyunk tanúi. Mindkét fél
meg van győződve arról, hogy igaza van, mert a legmélyebb értékeik alapján ítélik meg az
emberek tetteit.
Mindenkinek vannak helyes és helytelen nézetei, melyek befolyásolják a magatartását. Amikor
azt mondom, hogy "helyes" és "helytelen", ezzel nem azt akarom mondani, hogy ilyen vagy
olyan nézetek erkölcsileg "rosszak" vagy ”jók". Ha valamilyen nézet a valóságot tükrözi, objektív
természettörvényeken nyugszik, általában "helyesnek" tarthatjuk. Ha egy nézet nem a
valóságban gyökerezik, ezért érvénytelen, hatástalan a valóság dolgaiban, megalapozottan
tarthatjuk "helytelennek". Mindezekben az esetekben azonban a kulcs az, hogy meg kell
határoznunk hiedelemablakunk nézeteit, és a helyteleneken változtatnunk kell.
Van azonban valami, amit nem mindig veszünk figyelembe a nézetek kapcsán. Azt, hogy
lehetőségünk van ellenőrizni ezek érvényességét - akár kísérletekkel, akár megfigyelés útján -,
és meggyőződnünk, hogy igazak vagy hamisak, vagy csupán véleményekről van szó. A
hivatásos kutatók feladata éppen ez: nézetek helyességének vizsgálata (a nézeteket ők
elméleteknek vagy hipotéziseknek nevezik). Az ő tevékenységüknek köszönhetjük, hogy a világ
eddig sok hamis nézettől szabadult meg, helyes nézetekkel (vagy legalábbis helyesebb
nézetekkel) váltva fel ezeket.
Személyes nézeteinkkel az a probléma, hogy amikor a hiedelemablakunkba helyezzük őket,
nem tudjuk, helyesen írják-e le a valóságot, vagy csupán tévedéseinket tükrözik. Gyakran bajba
sodor minket, hogy nem ellenőrizzük nézeteink helyességét, mert életünket úgy irányítjuk,
mintha a hiedelemablakunkban lévő minden nézet igaz és helyes lenne.
A személyes hiedelemablak mellett gyakran szert teszünk még olyasmire is, amit kollektív
hiedelemablaknak nevezhetünk. Ez olyan nézeteket tartalmaz, melyeket abban a közösségben
teszünk magunkévá, melyben dolgozunk és élünk. Ha egyszerre két ablakon át nézünk a
valóságra, gyakran tapasztaljuk, hogy az elénk táruló két kép ütközik egymással, és
választanunk kell, melyiket részesítsük előnyben. A munkahelyi szervezeted kultúrája például
ilyen kollektív hiedelemablak, és ebben találhatsz olyan nézetet, amely konformitásra sarkallja
az alkalmazottakat. Ha saját hiedelemablakodban az áll, hogy az ”egyéniség és az
alkotókészség nagyon fontos" választanod kell, melyik nézet szerint alakítod a magatartásodat.
Ha a hasonulást választod, ez sorozatos kudarcérzés forrása lehet számodra. Másrészt ha úgy
döntesz, hogy a munkádban igyekszel kifejezni az egyéniségedet, összeférhetetlenként
megbélyegezhetnek, figyelmen kívül hagynak az előléptetéseknél, a fizetésemeléseknél. Látva
hogy a két ablak nézetei ütköznek, dönthetsz úgy, hogy új munkahelyet keresel, ahol a
kollektív "ablak" és a személyes "ablak" jobb összhangban van.

A harmadik elem: a szabályok


A hiedelemablakunkban lévő minden nézethez tudat alatt hozzárendelünk egy szabályt, amely
irányítja a magatartásunkat. Ezek "ha... akkor" megállapítások, amelyek a nézeteinket
cselekedetekké alakítják át. Ha például hiszek abban, hogy "a dobermannok vadak és
veszélyesek" (nézet, amely egyértelmű kapcsolatban van azzal a szükségletünkkel, hogy
éljünk), azonnal hozzálátok azoknak a szabályoknak a megfogalmazásához, melyek irányítják a
dobermannokkal kapcsolatos magatartásomat. A szabályok az esetek többségében a tudat
alatti szinten léteznek, de léteznek, még ha nincs is róluk tudomásom.

Egy szabály, mely ebből a nézetből fakad, lehet valami ilyesmi: "Ha minden dobermann vad,
akkor ha egy olyannal találkozom, amelyik nincs pórázon, igyekszem minél gyorsabban eltűnni.
Rohanok, elbújok. És ezt teszem minden alkalommal. Egy bernáthegyit, kínai pincsit vagy pulit
esetleg még magam is tartanék, de dobermannt, azt nem!"
A modell három első eleme - a szükségletek, a nézetek és a szabályok - általában a fejünkben
találhatók, ahol senki sem tudja, mi játszódik le, még mi magunk sem. Ezek a szabályok
tudatalatti szinten hatnak, úgyhogy amikor veszélyes helyzetben vagyunk, automatikusan
reagálunk.

A negyedik elem: magatartásminták


A modell negyedik elemét "magatartásmintáknak" nevezem. Ez az, ahol már a látható dolgok
világában is történik valami. Következésképpen ez az a pont, ahol a modell működése mások
számára is követhetővé válik.
Térjünk vissza ahhoz a nézethez, hogy "minden dobermann vad"! Ha olyan személy lép az
udvaromba, akinek "ablakában" ott van ez a hiedelem, mit fog tenni, látva, hogy ott egy
dobermann szabadon szaladgál? A szabály, amely ott van benne, azonnal hat a
magatartására. Felugrik a kerítésre vagy egy fára, vagy kirohan, berántva maga mögött a kaput.
Ha mindenképpen akar velem beszélni, beül a kocsijába, kiveszi a pisztolyát, és úgy közelít a
házhoz, mint egy kommandós.

Az ötödik elem: eredmények és visszacsatolás


A modell ötödik elemének neve: "eredmények". Ez az elem hihetetlenül sokat segít, hogy
irányítani tudjuk életünket.
Az "eredmény" - boxból egy nyíl vezet vissza a szükségletkerékhez, és az van ráírva, hogy
"visszacsatolás". Ha a magatartásunk segíti szükségleteink kielégítését, a visszacsatolás
mutatja számunkra, hogy a hiedelemablakunkban lévő nézetünk helyes, vagy legalábbis nem
káros. Ha egy adott magatartás nem segíti szükségleteink kielégítését, meg kell vizsgálnunk,
mivel van baj, a szükségleteinkkel, vagy a nézetünkkel, melynek segítségével ki akarjuk
elégíteni. Hogyan döntheted el, hogy egy bizonyos nézet segíti, vagy akadályozza
szükségleteid kielégítését? Az egyetlen mód, hogy hosszabb időn át figyeled a magatartás
eredményét. Legtöbbször időre van szükség, hogy képes légy mérni az eredményt.

Vegyünk egy példát! Ha éveken át elkerülöm a dobermannokat, és egyszer sem vagyok kitéve a
támadásának, ebből arra következtethetek, hogy a nézetem helyes. Mindenesetre a
szükségletem, hogy életben maradjak, kielégítést nyer.
Előfordul azonban, hogy szükségleteink között nem a biztonság áll az első helyen. Van olyan
szükségletünk, melynek kielégítését még életünk megőrzésénél is fontosabbnak tartjuk. Ebben
az esetben konfliktusba kerülünk önmagunkkal. Mondjuk, hogy a hiedelemablakunkon ez van
felírva: "Minden dobermann vad és veszélyes", de ott áll az a nézet is, hogy "A keménykötésű
legények nem félnek a kutyáktól". Milyen szükséglet áll e nézet mögött? Az, hogy fontosnak
érezzük magunkat. Ám ez a két nézet ütközik egymással. Nem lehet egyszerre mindkettővel
összhangban cselekedni. Ebben az esetben a tudatalattinknak kell döntenie, melyik hiedelmet
részesíti előnyben. Ha fontosabb számunkra, hogy fontosnak érezzük magunkat, mint a
biztonságunk, kicsit zavarhat, ha dobermannokkal találkozunk, de nem fogjuk elkerülni őket.
Előfordulhat, hogy meg is támad valamelyik. Ezzel fizetünk azért, hogy fontosabbnak tartottuk
"keménykötésű legény" mivoltunkat, mint a biztonságunkat. A támadás eredményeként
megváltoztathatjuk a nézetünket. Törölhetjük az ablakunkból "a keménykötésű legények nem
félnek a kuryáktól" nézetet, és helyére odakerülhet, hogy "az okos emberek igenis tartanak a
dobermannoktól".
Nézeteink felülvizsgálata és módosítása szünet nélküli folyamat, amit tapasztalásnak nevezünk.
A tapasztalás életünk eredményes irányításának fontos összetevője. Ben Franklin a következőt
írta: "A tapasztalat drága iskola, de az ostobák csak saját kárukon képesek tanulni." Egy másik
író így vélekedett: "A helyes döntés a tapasztalat eredménye. A tapasztalat forrása viszont a
rossz döntés." A tapasztalataink arra bírnak, hogy megváltoztassuk nézeteinket, újakat
fogadjunk el helyettük, és ezeknek nagyobb értéket tulajdonítsunk.

A Valóságmodell mint hatékony eszköz


Összegezve: a Valóságmodell két fő funkciója a következő:
Először: szemléletesen mutatja, mi történik az életünkben, és segít megértenünk a miérteket.
Ezt a funkciót vizsgáltuk ebben a fejezetben. Akár tudatában voltunk ennek, akár nem,
állandóan a négy fő szükséglet kielégítésére törekszünk. Azokat a nézeteket, melyekről úgy
gondoljuk, segítik szükségleteink kielégítését, mint helyeseket a hiedelemablakunkba
helyezzük. Ezek mindegyikéhez tudat alatt hozzárendelünk egy-egy szabályt, mely irányítja a
magatartásunkat. A modell lehetővé teszi azt is, hogy értékeljük magatartásunk eredményét, és
eldöntsük, hogy a nézeteink valóban az érdekeinket szolgálják-e.
A modell második fő funkciója, hogy segít megvizsgálni a nézeteinket, mielőtt még ezek
hatással lennének a magatartásunkra. Ez lehetővé teszi, hogy megjósoljuk azt a magatartást,
amely bizonyos nézetekből következik. Így módosíthatjuk nézeteinket, ahelyett, hogy hagynánk
őket magatartásunkban ellenőrzés nélkül érvényre jutni, és így nem kell utólag korrigálni
magatartásunk negatív következményeit. Mivel össze tudjuk hasonlítania különböző
magatartások várható eredményeit, a Valóságmodell ilyen alkalmazása lehetővé teszi annak
becslését is, hogy alternatív nézetek közül melyik szolgál minket jobban. A hetedik törvény
kapcsán részletesebben is megvizsgáljuk a Valóságmodell e második funkcióját, és azt is,
hogyan használhatjuk fel az olyan magatartások megváltoztatására, melyek nem szolgálják
szükségleteink kielégítését.
E két funkcióján túl a Valóságmodell segít minket, hogy jobban megértsük önmagunkat, de
segít abban is, hogy jobban értsük mások magatartását, és a magatartásuk mögött húzódó
hiedelmeket és nézeteket. Amikor tanúi vagyunk bizonyos viselkedési mintáknak, ezek alapján
elég sokat tudunk mondani az adott személy hiedelemablakáról. Ennek a fordítottja is igaz: ha
ismerjük, mi minden áll egy személy hiedelemablakában, meg tudjuk jósolni a magatartását, és
magatartásának eredményeit is. Ez még hatékonyabb eszközzé teszi a modellt.
Tudhatta a világ például, mi van Adolf Hitler hiedelemablakában? Azt hiszem, igen. Hogyan?
Hitler írt egy könyvet, melynek címe Mein Kampf. Ebben részletesen leírta, hogy miben hisz.
Hiedelemablakának egyik nézete például, melyet a Mein Kampfban részletesen kifejtett, hogy
vannak magasabb rendű és alacsonyabb rendű emberi fajok. A legmagasabb rendűek,
szerinte, az árják. Nekik kell uralkodniuk a világon. A legalacsonyabb rendű két faj a zsidók és a
feketék. Hitler szerint ők felelősek a civilizációnkat sújtó bajokért, és nincs helyük a Nap alatt.
Ismerve a hiedelemablakában álló nézeteket, megjósolhattuk volna Hitler magatartását?
Természetesen. Az igazság az, hogy sokan meg is jósolták. Ezek a jóslatok olyan szörnyűek
voltak, hogy sokáig senki sem volt hajlandó elhinni őket. Abban a népirtásban, amit Hitler a
második világháború során végzett, sok millió ember pusztult el. Mindez egy kusza, zavaros
hiedelemablak eredménye volt. Feltehetjük a kérdést: hosszabb távon Hitler viselkedése
hozzájárult saját (vagy országa) szükségleteinek kielégítéséhez? Meddig állt fenn a Hitler által
megalapított ezeréves birodalom? Csupán tizenkét évig. Hitler maga is hamuként végezte.
A Valóságmodell hatékony eszköz a történelem és a történelmi személyiségek
tanulmányozásánál. Például feltehetjük magunknak a kérdést: "Milyen volt Abraham Lincoln
hiedelemablaka?" A tettei és a magatartási mintái alapján következtethetünk-e arra, milyen
nézetek álltak ott? Azt hiszem, nagyon érdekes lehet ennek a kapcsolatnak a vizsgálata. Mi állt
Jeanne d'Arc hiedelemablakában? Florence Nightingale-ében? Theodor Rooseveltében?
Winston Churchillében? Marin Luther Kíngében? Margaret Thacherében? Szaddam
Husszeinében? Mihail Gorbacsovéban? Magatartásuk jelentős hatással volt egész népek, sőt
az egész világ történelmére. Ami ezeknek az embereknek a hiedelemablakában állt, döntően
meghatározta magatartásukat. Tanulmányozva a tetteiket meg tudjuk fejteni, hogy miben
hittek? Azt hiszem, igen. Megváltoztatta volna a történelem menetét, ha az adott időben mások
képesek lettek volna olvasnia hiedelemablakukban? Másként alakultak volna az események?
Jobban vagy rosszabbul? Ezek nagyon érdekes kérdések.

Kinyilatkoztatott kontra valóságos nézetek


A Valóságmodell segít minket, hogy tisztázzuk, milyen kapcsolat van a nézeteink és a
magatartásunk között. De mi van azokkal a nézeteinkkel, amelyekről úgy gondoljuk, hogy
hiszünk bennük, ugyanakkor semmit sem teszünk az érvényesítésükre? Mi van azokkal a
dolgokkal, melyekről úgy gondoljuk, hogy nem kellene tennünk, mégis megtesszük őket? Nem
vagyok pszichológus, és az emberi indítékok és magatartások bonyolult komplexuma nem
magyarázható meg csupán egy olyan megismerési eszköz segítségével, mint amilyen a
Valóságmodell. Ennek ellenére segíthet megérteni annak általános mintáit, hogy miért teszünk
vagy nem teszünk valamit, miért gondoljuk, hogy meg kell tennünk valamit, vagy nem szabad
megtennünk valamit.
Néha a "nézeteink" lehetnek olyan dolgok, melyekről csak gondoljuk, hogy hiszünk bennük.
Valójában olyan nézetek ezek, melyeket mások várnak el tőlünk. Egyik kollégám, Jerry
Pulsipher akkor érettségizett és ment egyetemre, amikor a Szovjetunió pályára helyezte az első
szputnyikot, maga mögé utasítva az Egyesült Államokat az űrverseny első szakaszában. A
hazafias buzgalom több mérnök, több tudós után kiáltott, ezért Jerry úgy gondolta, a
természettudományi szakra megy. Érdeklődött a geológia iránt, és úgy vélte, e tudománynak
jelentős szerepe lesz a Hold és más bolygók anyagának tanulmányozásában. Azon az őszön,
amikor egyetemi tanulmányait elkezdte, Jerry őszintén hitte, hogy geológusnak kell lennie.
És mit tapasztalt már az első szemeszterben? Annak ellenére, hogy kitűnő tanuló volt a
gimnáziumban, annak ellenére, hogy hosszú éj szakákon át tanult, matematikából és kémiából
megbukott. Ez két olyan tárgy, amelynek alapos ismerete nélkül senkiből sem lehet geológus.
Ahelyett, hogy a következő félévben megkísérelte volna a lehetetlent, megvizsgálta, mi van
felírva a hiedelemablakára. Amikor alaposan megvizsgálta, mire vágyik, mi az, ami hajtja, rájött:
egyáltalán nem olyan fontos számára, hogy geológus legyen. Azért nem tudott a vizsgákkal
sem megbirkózni, mer valahol a lelke mélyén nem hitte, hogy geológusként kell leélnie az
életét. Igazából más dolgok vonzották. Szeretett írni, szerette a zenét, a művészeteket. Úgy
döntött, hogy átmegy az újságírói szakra, és művészeteket is hallgat. A jegyei elégtelenről
jelesre változtak, de ami még ennél is fontosabb, tanulmányai lehetővé tették, hogy később
kiemelkedően teljesítsen a választott területen. Amikor magatartása a valódi nézeteit tükrözte
önmagáról, és arról, hogy mit kell tennie, sikerült kielégítenie a szükségleteit és megtalálnia a
lelki békéjét.
Mindnyájunkkal előfordul, hogy valamiről azt hisszük, igaz, ennek ellenére semmit sem teszünk
e meggyőződésünk érvényesítésére. Vegyük például a helyes testsúlyt vagy a testedzést! Nem
kevesen vagyunk akik tudjuk, hogy néhány kilót le kellene adnunk, és egy kicsit többet kellene
sportolnunk, mozognunk. Mindnyájan olvastunk arról, hogy az infarktus és az agyvérzés okai
között fontos helyet foglalnak el a többletkilók, amelyeket állandóan cipelnünk kell, és a
testmozgás hiánya. Miért van hát, hogy ez a meggyőződésünk nem tükröződik az
életvitelünkben? Miért nem adunk le néhány kilót, miért nem mozgunk rendszeresen? Ha a
nézeteink irányítják a magatartásunkat, miért nem változunk meg azonnal, amint egy nézetünk
megváltozott?
Ha ismerném eme a pontos választ, sok emberi problémát tudnék vele megoldani. A
Valóságmodell összefüggésében vizsgálva a dolgot, ilyen esetekben gyakran az történik, hogy
van egy másik nézetünk, amelyik legyőzi, vagy tagadja, amit tudatosan vallunk. Például valaki
"tudja", hogy fogynia kellene, vagy fel kellene hagynia a dohányzással, esetleg többet kellene
mozognia. Ugyanakkor valahol mélyen elrejtve él benne egy ki nem mondott meggyőződés,
hogy "én nem kaphatok infarktust, tüdőrákot, agyvérzést stb." Ez természetesen egyáltalán
nem felel meg a valóságnak, és egy ilyen meggyőződés nem járul hozzá legfontosabb
szükségletének kielégítéséhez. Egyelőre azonban annyira rabja ennek a nézetnek, hogy
magatartásában képtelen érvényt szerezni a valóban helyes nézetének. Ha képesek vagyunk
megszabadulnia hamis nézettől, magatartásunk kezd összhangba jönni a helyes nézetünkkel.
Mi az, ami mindebből fontos számunkra? Az, hogy magatartásod azokat a nézeteidet tükrözi,
melyekben valóban hiszel, és ha tetteid nincsenek összhangban a hangoztatott
meggyőződéseiddel, gondosan meg kell vizsgálnod, milyen egymással ütköző nézetek vannak
a hiedelemablakodban.

Nem megfelelő nézetek


Előfordul, hogy szükségleteinket nem azért nem tudjuk kielégíteni, mert magatartásunkat
helytelen nézetek vezérlik, hanem mert a hiedelemablakunkon jelentős fehér foltok vannak.
Esetleg tudatában sem vagyunk azoknak a nézeteknek, melyek biztosíthatnák számunkra a
kívánt eredményt. Az ok egyszerűen az, hogy ezekről nem is hallottunk. Hadd mutassak be
erre egy példát!
Barátom és korábbi kollégám, Bob Bennett szenátor elmondott nekünk egy történetet Bob
Mullenről, egy washingtoni PR-cég megalapítójáról, aki még a harmincas években riporterként
kezdte pályafutását. Első újságját Denverben alapította. Egyik nap egy ismeretlen városrészen
keresztül vezetett az útja. Váratlanul egy nagy hirdetést pillantott meg: JÖJJÖN, ÉS LEGYEN A
NAGY KANADAI SZÜRKE LÚD REPÜLŐSZERKEZET-ÉPÍTŐ VÁLLALAT RÉSZVÉNYESE! A
dolog felébresztette a kíváncsiságát, és bement. Egy előadás közepébe pottyant, melyet a cég
elnöke tartott. Mint mondta, azért van itt, hogy a termékről beszéljen. Először azonban meg kell
ismerniük azt az alapelvet, amelyre a cég épül. Nevezetesen: Isten a Mindenség legkiválóbb
mérnöke. Kiindulva ebből, az elnök (hívjuk itt Frednek) kijelentette, hogy ebből logikusan
következik: Isten teremtményei mérnöki szempontból sokkal tökéletesebbek, mint az emberi
alkotások. Ezért aztán ha repülőgépet (pontosabban repülőszerkezetet) akarunk alkotni, ennek
tervezésénél Isten útmutatásait kell követnünk. A vállalata pontosan ezt teszi: követendő
modellnek Isten legtökéletesebb repülőszerkezetét, a nagy kanadai szürke ludat tekinti.
Fred alaposan tanulmányozta a nagy kanadai szürke ludat, és teljes bizonyossággal állíthatja:
felfedezte hihetetlen repülési teljesítményének titkát. "Amikor a lúd felemeli a szárnyát, a tollai
szét vannak terpesztve, mint most az ujjaim, és a levegő át tud közöttük hatolni. A szárny
felemelkedését nem akadályozza a levegő ellenállása. Amikor viszont lefelé csap vele, a tollak
összezárulnak, a levegő nem tud áthatolni közöttük, és így hatalmas felhajtóerő jön létre. Ez a
titka a nagy kanadai szürke lúd kiemelkedő repülési teljesítményeinek. Nos, én olyan repülőt
kívánok megalkotni, amelyik ezen az elven működik."
Ezután jött az ilyenkor szokásos "eladóbeszéd". "Szeretném, ha önök segítenének nekem -
mondta lelkesen Fred. - Pénzre van szükségem, hogy elképzelésemet valósággá változtassam.
Vegyenek tőlem vállalati részvényeket, segítsenek megépíteni a repülőszerkezetet, amely a
Mindenség Leghatalmasabb Aeronautikai Mérnökének elvei alapján működik!" Ezután tányérral
a kezében végigjárta a sorokat. (A legkülönösebb részvényeladási művelet, amiről valaha is
hallottam.) Néhányan adtak neki tíz dollár a vállalati részvényért.
Amikor az új részvénytulajdonosok elhagyták a termet, Mullen odament a Nagy Kanadai Szürke
Lúd Repülőszerkezet-építő Vállalat elnökéhez. Mint kiderült, korábban tiszteletesként
tevékenykedett, aki egészségi okokból telepedett át Denverbe, és képtelen volt munkát találni.
Egy nap azonban, amikor a madarak és Isten más teremtményeinek szépségén tűnődött,
hirtelen eszébe villant a Nagy Kanadai Szürke Lúd Repülőszerkezet ötlete. A pénz
megszerzésének e különös módját pedig azért választotta, mert mint mondta, "más módot nem
ismerek".
A fiatal újságíró sietett vissza a szerkesztőségbe, hogy megírja a sztorit, és a későbbiek során is
figyelemmel kísérte a vállalat sorsát. Ott volt a denveri Stapleton Repülőtéren, amikor a Nagy
Kanadai Szürke Lúd Repülőszerkezet, - a mozgatható szárnyaival, rajtuk a nyitható-zárható
nyílásokkal - összetört már az első próbálkozásnál, hogy a levegőbe emelkedjék. Később arról
is tudósított, hogy Frednek a bíróság elé kellett állnia csalásért.
Jogos a kérdés, hogy mi állt Fred hiedelemablakán? Ha valaki elmondta volna neki, hogy van
egy hiedelemablaka, és megkérdezte volna tőle, szerinte mi van arra az ablakra írva,
feltehetően valami ilyesmit mondott volna: "Hiszek Istenben. Hiszek a kemény munkában.
Hiszek a tisztességben, és abban, hogy senkinek sincs joga ártani embertársának. Hiszek
abban, hogy őszintén kell beszélnem a szándékaimról." Esetleg még hozzátette volna: "Ha
tartom magamat ezekhez a nézetekhez, a végén biztosan el fogom érni a sikert."
De a végén nem érte el a siker. Ehelyett ott állt egyetlen fillér nélkül, megalázottan,
összeütközésben a törvénnyel. Melyik nézete vezette őt félre? A válasz erre természetesen az,
hogy egyik sem. Voltak azonban olyan tényezők is, amelyek hatását teljesen figyelmen kívül
hagyta. Például az aerodinamika törvényeit. Mindegy, hogy mivel magyarázzuk a nagy kanadai
szürke lúd létrejöttét, Isten teremtő erejével vagy az evolúciós fejlődéssel, mindenképpen tény
marad, hogy a madarak az aerodinamika törvényeinek engedelmeskedve repülnek, és Fred
ezekről a törvényekről még csak nem is hallott. A ludak repülésében nem az a döntő, hogy
csapkodnak a szárnyaikkal, hiszen képesek mozdulatlan szárnyakkal is repülni. A szárnyak
alakjának (és egy sor más tényezőnek) köszönhetően repülnek olyan kiválóan. Mivel
mindezekről Frednek nem volt tudomása, dolgozhatott bármilyen keményen, lehetett bármilyen
becsületes, nem építhetett olyan szerkezetet, amely képes a levegőbe emelkedni.
Nem valószínű, hogy sokan lennének, akik repülőszerkezetet akarnak építeni aerodinamikai
ismeretek nélkül, ám mindnyájan elkövetünk Fredéhez hasonló hibákat. Elhatározunk dolgokat,
aztán nekilátunk a munkának azzal a meggyőződéssel, hogy képesek leszünk a sikerre. "Miért
lennék sikertelen? - okoskodunk. - Az elképzeléseim józanak és helyesek." Aztán mégis
kudarccal végezzük, és amikor elemezzük az okokat, kiderül, hogy a sikerben olyan
tényezőknek is szerepük van, melyeket teljesen figyelmen kívül hagytunk.
Ennek az ismeretlen területnek a meghódítása, a tapasztalásnak és tanulásnak e szünet nélküli
folyamata teszi ki életünk nagy részét, vagy legalábbis ennek kellene kitennie. Állandóan
törekednünk kell új, jobb nézetek megismerésére és elsajátítására, vagyis állandóan
munkálkodnunk kell hiedelemablakunk tökéletesítésén. Rendszeresen felül kell vizsgálnunk,
hogyan működnek régi nézeteink, régi hiedelmeink, milyen viszonyban vannak ezek az új
tudományos ismeretekkel. Ellenkező esetben nem leszünk képesek irányítani az életünket.
Tanulhatunk Fred hibájából, abból, hogy komoly fehér foltok voltak a hiedelemablakán.
Tanulhatunk abból a hibás meggyőződésből is, ami ott állt az ablakán. Nevezetesen, hogy ha
bízunk Istenben, jók a szándékaink és keményen dolgozunk, ez bármiben elég a sikerhez.
Noha ezeket a nézeteket mindenkinek csak ajánlani lehet, önmagukban nem mindenhatóak, és
ha ezt gondoljuk, súlyos hibát vétünk. Vannak ugyanis más tényezők is, melyeket figyelembe
kell vennünk. Vannak más természetű ismeretek is, melyek elengedhetetlenek, hogy dolgokban
eredményesek legyünk. Ezért aztán nem csupán nyitottaknak kell lennünk az új információkra,
hanem állandóan törekednünk kell, hogy egyre átfogóbban és mélyebben ismerjük meg a
világot mozgató törvényeket, egyre nyitottabbak legyünk elfogadnia világot olyannak, amilyen.
Most, hogy megismerkedtél a Valóságmodellel, ideje visszatérnünk és megvizsgálni azokat a
vezérlő értékeket, melyeket az első részben határoztunk meg. Tedd fel magadnak a kérdést,
hogy ezek tükröződnek-e azokon a nézeteken, vagy fordítva, tükrözik-e azokat a nézeteket,
amelyek a hiedelemablakodra vannak írva. Mivel nehéz tisztán látni, mi áll ezen az ablakon kérd
meg intim társadat vagy egy jó barátodat, hogy segítsen ebben! Olyan valakit, aki jól ismer, aki
azokat a dolgokat is látja a hiedelemablakodon, melyek elkerülik a figyelmedet, hiszen sosem
kérdőjelezted meg az érvényességüket.
A vezérlő értékeid listája már önmagában is utalni fog bizonyos nézetekre, melyek a
hiedelemablakodra vannak írva. Ha a családi és házastársi kapcsolatok fontosak számodra,
olyan nézetek állnak ott, hogy "A férj és a feleség közötti kapcsolatoknak a kölcsönös tiszteletre
kell épülniük", vagy "Ha emberek eltérő képességeket, nézőpontokat visznek be a "közösbe",
szilárdabb lesz a házasság és a család. A végeredmény több lesz, mint a részek puszta
összege."
Ugyanakkor találhatsz ablakodban olyan nézeteket is, melyeken magad is meglepődsz.
Például: "Mivel a házastársam nem úgy gondolkozik, mint én, uralkodnom kell a
kapcsolatunkban." Vagy: "Mindig az a helyes út, amit én akarok." Függetlenül attól, milyen
nézeteket ismersz fel, nagyon fontos, hogy tárgyilagosan elemezd, mi van felírva a te
hiedelemablakodon. Csak ebben az esetben leszel képes változtatni azokon, amelyeken
változtatni akarsz. A következő fejezetben azzal foglalkozunk, hogyan tegyük ezt.
HETEDIK TÖRVÉNY
Szükségleteidet akkor tudod kielégíteni, ha vágyaid
összhangban vannak a realitásokkal
Hogyan döntheted el, hogy egy hiedelemablakodon lévő nézet helyes? Ehhez a
Valóságmodellünk ötödik eleme adja meg a kulcsot. Ha magatartásod eredménye hozzájárul
egy vagy több alapszükségleted kielégítéséhez, valószínű, hogy az adott nézet helyes. Ez igaz
fordítva is. Ha az eredményeid nem segítik szükségleteid kielégítését, majdnem biztos lehetsz
abban, hogy az adott nézet helytelen.
Vizsgáljuk meg a kérdést kicsit közelebbről! Mondjuk, késésben vagy egy megbeszélésre.
Sietsz, hogy odaérj. Ha hiszel abban, hogy "egy olyan ügyes vezető, mint én, nyugodtan
hajthat a megengedettnél nagyobb sebességgel is", és időnként valóban gyorsan hajtasz,
ennek ellenére még mindig életben vagy, jelenti ez azt, hogy ez a nézeted helyes? Nem
feltétlenül. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagynod, hogy az esetek többségében időre
van szükség, hogy mérni tudjuk az eredményt. Ha egy fonó tárgyhoz nyúlunk, azonnal
tapasztaljuk a következményeket, vagyis az eredményt. Vannak azonban olyan tettek,
melyeknek eredménye csak évek múltán érik be.
Mi van akkor, ha egész életedben a fenti nézetből kiindulva vezetted a kocsidat, és eddig még
sosem volt baleseted, sosem büntettek meg gyorshajtásért? Bizonyítja ez, hogy a nézeted
helyes? Ismét csak, nem feltétlenül. Néha előfordul, hogy helytelen feltételezések bázisán
cselekedve sikerül kicseleznünk a sorsot. Néha egyszerűen szerencsénk van. Éppen ezért
érdemes, ha a nézeteinket kettős próbának vetjük alá: először a saját, aztán mások
tapasztalatainak a tükrében vizsgáljuk meg őket. Az adott esetre vonatkoztatva ez azt jelenti,
hogy megnézzük, milyen összefüggés van az átlagsebesség és a balesetek száma között. Elég
lehet olyan statisztika is, amely mutatja, átlagosan mennyi balesetet okoznak a gyorshajtók, és
mennyit a szabályosan hajtók. Néha a józan ész is elég, hogy belássuk, milyen negatív
következményekre számíthatunk, és megváltoztatjuk a nézetünket. Például ”A biztonság
fontosabb, mint a pontosság!" igen józan változatnak tűnik a régi nézettel szemben.
Az olyan meggyőződés, hogy "a sebességkorlátozás rám nem vonatkozik" arra mutat, hogy a
dolog mögött más nézetek is meghúzódhatnak. Ilyen lehet például: "Nem baj, ha az ember
későn indul a megbeszéléseire." Egy másik: "Árt az üzletnek, ha az ember elkésik egy
megbeszélésről." Ha ezeket a nézeteket megváltoztatjuk, ez megváltoztathatja a gyorshajtással
kapcsolatos véleményünket is. Példa erre ez: "Elkésni egy megbeszélésről még nem jelenti a
világ végét." Vagy: "Parancsolóan szükséges, hogy időben induljak el minden megbeszélésre."
Megint egy másik: "Számomra fontos szabály, hogy ne szegjek törvényt." Ha ezek a nézetek
stabilan felkerülnek a hiedelemablakunkra, semlegesíthetik a gyorshajtás ártalmatlanságával
kapcsolatos hibás meggyőződésünket.
Vizsgáljunk meg egy másik nézetet: "Az önbecsülésemhez elengedhetetlen, hogy egyetlen
vitában sem maradjak alul." Biztosan ismerünk olyanokat, akiknek valami ilyesmi áll a
hiedelemablakán. Melyik alapszükséglet kielégítésének vágya húzódik meg az ilyen nézet
mögött? Kétségtelenül az, hogy fontosnak érezzük magunkat. Néha ehhez a
szeretetszükséglet is társul. Vizsgáljuk meg ezt a nézetet a modellünk tükrében!
Ha igaznak tartod a feltételezést, egy sor tudatalatti szabályt állítasz fel, melyek irányítani
fogják a magatartásodat. Mi van, ha vitába keveredsz a tízéves fiaddal? Mit teszel? Akkor sem
engedsz, ha tudod, hogy a gyereknek igaza van. Szegény gyerek! A legfontosabb kérdés
azonban a következő: egy ilyen nézet hosszú távon elősegíti szükségleteid kielégítését? Lehet,
hogy rövid távon egy-egy „győzelem” jót tesz a hiúságodnak. Esetleg fontosnak érzed magad.
Éreztetted hatalmadat a fiú felett. De mi van a hosszabb távval? Ám akár rövidebb távon is, mit
fog érezni irántad a gyermeked? Nem nehéz kitalálni! Mi hát akkor a nettó végeredmény? Az,
hogy rövid távon esetleg érezheted magad fontosnak, hosszabb távon azonban más
szükségleteid kielégítetlenségével kell fizetned ezért. Nem valószínű ugyanis, hogy
gyermekedtől meg fogod kapni azt a szeretetet, amire vágysz. Az a nézet tehát, hogy minden
vitában nyerned kell, helytelen nézet.
A körülmények változása felszínre hozhatja a helytelen nézeteket
Robert F. Bennett a Gaining Control: Your Key to Freedom and Success (Irányítsuk életünket: a
személyes szabadság és siker titka) című könyvében érdekes példát ismertet, amely jól
illusztrál egy helytelen nézetekkel kapcsolatos problémát.
A feleség (hívjuk őt Rhodának) és a férj (hívjuk őt Ronaldnak) házasságuk első éveiben
keményen dolgoztak, és jóban-rosszban együtt voltak. A feleség sokat tett, hogy a férj esti
iskolába járhasson, és mellette állt, amikor kezdő vállalkozóként küzdött az életben maradásén.
Rhoda jófejű, iskolázott nő volt maga is, és így hihetetlenül sokat tudott segíteni férjének.
"Nagyszerű csapatként dolgoznak" -- szokták róluk mondani. "Azért érdemes együtt dolgozni
Ronalddal, mert az üzletben benne van a feleség is." Legcsodálatosabb íveik azok voltak,
amikor anyagi nehézségekkel küzdöttek. A modelljük valahogy így nézett ki:

Egy idő múlva a kemény munka kezdett gyümölcsöt hozni. A férj belépett egy nagy céghez,
amelynek vezetőire mély benyomást tettek azok a sikerei, melyeket önmagára támaszkodva ért
el. Egy nagy ázsiai országba küldték a kereskedelmi képviseletre. Ezekben az országokban
nem volt szokás, hogy egy vezető felesége dolgozzék. Csak a társasági életben vehetett részt.
Ahogy fejlődött az üzlet, a férj egyre több időt töltött a munkahelyén, a feleség pedig egyre
több időt töltött otthon egyedül. Nem voltak gyerekek - "nem volt idejük rá", annyit dolgoztak
fiatal házasokként. Amikor a férjet kinevezték a képviselet vezetőjévé, még többet volt távol.
Mivel nem volt illendő, hogy Rhoda dolgozzék - csupán reprezentálnia kellett a vezető
feleségének szerepében és otthon kellett ülnie -, élete egyre eseménytelenebb és unalmasabb
lett. Hamarosan inni kezdett, aztán jött a válás.
A Valóságmodell tükrében vizsgálva a történteket arra következtethetünk, hogy Rhoda és
Roland eredetileg a valóságnak megfelelő nézeteket táplált kapcsolatukra vonatkozóan, de a
hazainál korlátozóbb természetű idegen kultúra nem tette lehetővé számukra, hogy e
nézeteknek megfelelően cselekedjenek, és ezért futott zátonyra a házasság. Azonban ez csak
részben igaz. A helyes nézeteikbe hamis nézetek is keveredtek, melyeket az új helyzet hozott
napvilágra.
Ronald magáévá tette azt a vitatható álláspontot, hogy házasságuk legfontosabb alapja az
anyagi biztonság. Figyelmen kívül hagyta Rhoda többi szükségletét, feltételezve - mint olyan
sokan -, hogy a pénz és a hatalom önmagukban célok, nem pedig eszközök más célok
eléréséhez.
Rhoda magáévá tette azt a hamis felfogást, hogy elvágva férjének üzleti életétől, meg lett
fosztva az egyetlen értelmes dologtól, amit csinálhatott. Amikor a körülmények megváltoztak
(amelyek mellesleg az életben mindig megváltoznak), többé már nem érezte magát fontosnak.
Egyik alapvető szükséglete így nem nyert kielégítést. Lehet, hogy úgy érezte, szeretetet sem
kap már annyit, és Ronald elhanyagolja őt. E szükségletek kielégítésére új nézet jelent meg a
hiedelemablakában. Esetleg az egyik ilyen lehetett: "Ha iszom, jobban érzem magam." Egy
másik ilyen lehetett: "Boldogtalanságom Ronald hibája, mert elhanyagol engem, alig van
itthon." Ezek a nézetei aztán arra vezettek, hogy inni kezdett, és elváltak. Magatartásának
eredményei természetesen nem elégíthették ki az alapszükségleteit. Belekerült abba az ördögi
körbe, amelyről az előző részben volt szó.
Tegyük fel azonban, hogy Ronald ezt mondj a magának: "Rhoda önbecsülése a házasságunk
stabilitásához legalább olyan fontos, mint a pénz." Ez egy új nézet, ami elvezetett volna a
kérdéshez: "Hogyan segíthetek neki fenntartani az önbecsülését most, hogy már nem
dolgozhat velem együtt a hivatalban?" Ez esetben a magatartása feltehetően más lett volna.
Tegyük most fel, hogy Rhoda ezt mondja magának: "Új helyzettel állok szemben, de még
mindig én határozom meg, hogyan reagálok rá." Ez egy valóságnak megfelelő, igaz
megállapítás. Ez arra vezethetett volna, hogy ezt mondja magának: "Nincs szükségem a
régi típusú segítségekre, bármennyire is hasznosak voltak. Új megoldásokat keresek." Biztos,
hogy nem az alkoholba menekült volna.
Néha előfordul, hogy egy helytelen nézet ideiglenesen jó eredményekre vezet - amíg a
körülmények nem változnak meg. Aztán a szükségleteink kielégítésében váratlanul
nehézségekbe ütközünk. Ez figyelmeztetésként szolgál számunkra, hogy a megváltozott
körülmények tükrében felül kell vizsgálnunk régi nézeteinket. A lényeg az, hogy lehetőségünk
van választani, miben hiszünk. Megvizsgálhatjuk a hiedelemablakunkat, és megváltoztathatjuk,
illetőleg átrendezhetjük az ott található nézeteinket.

A fejlődés változást jelent


Azt mondhatjuk ezért, hogy a személyes fejlődés egyet jelent azzal, hogy állandóan jobbítjuk,
javítjuk a hiedelemablakunkon lévő nézeteket. Ennek első lépése, hogy elfogadjuk, nem
minden helyes, ami ott található: nézeteink között vannak olyanok is, melyek rosszul tükrözik a
valóságot. Az erre való hajlandóság az érettség jele.
Egyik alkalommal, amikor befejeztem egy nagyobb ügyfélnél tartott tanfolyami foglalkozást,
odajött hozzám egy nő, a cég egyik humánpolitikai vezetője. Elmondta, hogy milyen változások
játszódtak le a fejében, amikor a helyes és helytelen nézetek kérdéséről beszéltünk. Beszélt
egy nézetéről, amellyel már régen együtt élt. Nevezetesen: "Azok az anyák, akik jók a
gyerekeikhez, otthon maradnak velük." Ecsetelte az emiatt érzett bűntudatát, és azt, hogyan
befolyásolta ez a tevékenységét vezetőként és anyaként.
Nézete nyilvánvalóan helytelen volt, és a tanfolyam során rájött erre. Mi van az egyedülálló
anyákkal, vagy azokkal, akiknek dolgozniuk kell, mert a férj keresete nem elég a család
eltartásához? Az ilyen nők mind "rossz" anyák lennének? Természetesen nem. Semmiféle
kapcsolat sincs a között, hogy egy nő otthon marad, és hogy anyaként jó. Valaki dolgozhat, és
attól még lehet jó anya. A tanfolyam során az illető hölgy megértene, hogy korábbi nézete -
"azok az anyák, akik jók a gyerekeikhez, otthon maradnak velük" - nem hoz megfelelő
eredményeket az életében, ezért megváltoztatta. Elmondta, milyen új nézettel helyettesítette a
régit. Íme: "A jó anyák a gyerekeik mellett vannak, amikor azoknak szükségük van rá." Ez az új
nézet jelentősen hozzájárult lelki békéjének megteremtéséhez, lelki békéje pedig elősegítette,
hogy eredményesebb legyen a munkájában, és még nagyobb figyelmet szenteljen gyermekei
szükségleteinek.
Később is kapcsolatban maradtunk. Jobb anya lett, és a munkáját is jobban végezte. Ahelyett,
hogy energiáit a bűntudat legyőzésére és az önmagukat beteljesítő jóslatokra fordította volna,
képes volt figyelmét fontos dolgokra összpontosítani és alkotó módon közelíteni a
problémákhoz.

A báb és a bábjátékos
Bob Bennett el szokott mesélni egy sztorit az egyik barátjáról (hívjuk itt Samnek), akinek apja
egy uralkodásra hajlamos típus volt. Amint az ilyen apától várható, saját képére próbálta
formálni Samet, kényszerítve arra, hogy vele azonos értékeket fogadjon el, és ugyanazt a
pályát válassza, mint ő. Sam, ahogy várni lehetett, fellázadt az elnyomás ellen, és pontosan az
ellenkezőjét tette annak, amit az apja akart. Amint elérte a felnőttkor, elment otthonról, hogy
szabaduljon apjának nyomása alól, remélve, hogy a vele szembeni érzései lassan eltűnnek. De
nem így történt. Sőt, ellenérzései az évek múlásával egyre erősebbek lettek. Sam sosem érezte
magát szabadnak apja ellenőrzési szándékától, és kétségbeesetten igyekezett valami
megoldást találni.
Végül úgy döntött, zenével kezd foglalkozni, hogy egyszer és mindenkorra szakítson az
apjával. Tudta, hogy az öregje nagyon erős akaratú valaki, és konfrontációjuk szörnyű
megpróbáltatást fog jelenteni anyja számára, akit viszont nagyon szeretett. Mégis úgy érezte,
rendbe kell végre tenni a dolgot, tekintet nélkül a következményekre. Úgy gondolta, ez lelkileg
"jó" lesz számára. Olyan nézet volt ez, amely egyre mélyebbre vésődött a hiedelemablakába.
Elindult hát kocsijával a kis vidéki városba, ahol szülei éltek. Útközben mindent jól átgondolt, és
rájött, hogy az elmúlt években bábuként viselkedett, hiszen nem tett mást, mint azt, hogy
pontosan ellenkező módon reagált, mint ahogy apja a zsinór rángatva várta tőle. A meglepetés
erejével döbbent rá, hogy a zsinór nem apja, hanem ő maga kötötte magára.
Rájött, hogy a zsinórok, amelyek apjához kötötték, valójában a hiedelemablakán élő nézetek,
melyek arra ösztönözték, álljon ellen apja kívánságainak, és pontosan az ellenkezőjét tegye
annak, amit az apja akar. El kellett magában ismernie, hogy éveken át ez a meggyőződés
határozta meg az apjával való viselkedését. Mivel éveken
át ez csupán boldogtalanságra és elkeseredésre vezetett, levonta a következtetést, hogy ez a
meggyőződése helytelen.
Arra jutott, hogy három módon viselkedhet az apjával. Fellázadhat - ezt tette már évek óta. Ha
az apja azt mondta, hogy tízre legyen otthon, ő tizenkettőkor jött meg még akkor is, ha
egyébként szívesebben jött volna haza tízre. Így viselkedett állandóan, amíg otthon élt. A
lázadással azonban nem vágta el a drótokat, csupán megcserélte a kézhez és a lábhoz kötött
zsinórokat. Amikor az apja meghúzta azt a zsinórt, melyről azt hitte, hogy a kézhez van kötve,
Sam lába mozdult meg. A bábjátékos nem a várt választ kapta, ez elkeserítette őt, de mégis ő
maradt, aki irányította a bábu viselkedését. Más szavakkal: Sam nem azért maradt ki éjfélig,
mert kedve volt hozzá, hanem mert apja azt akarta, hogy tízkor otthon legyen.
Sam második lehetséges válasza az volt, hogy igyekezzék ő lenni a bábjátékos. Elhatározhatta,
hogy úgy szabadul apjának irányítása alól, hogy ő próbálja irányítani az apját. Tudta, mivel
lehet apját dühíteni, és megfelelően rángatva a zsinórokat, megtáncoltathatta őt. Sok tizenéves
teszi ezt. Tudják, mit kell mondani, milyen ruhát kell felvenni, milyen hangosan kell bömböltetni
a hi-fi tornyot, milyen barátokat kell meghívni az otthonukba stb. Ám a bábjátékos is kötve van
azokhoz a zsinórokhoz, melyeket rángatni akar! Sem a báb, sem a bábjátékos nem szabad, és
minden emberi kapcsolat, amely manipulációra épül, problémákra vezet. Sam tudta
boldogságát nem alapozhatja arra, hogy képes vagy nem képes apját manipulálni. Így hát az
sem volt megoldás, hogy ő legyen a bábjátékos.
A harmadik lehetőség és az egyetlen ígéretes megoldás az volt, hogy Sam egyszerűen elvágja
a zsinórokat. Önállóan cselekszik, ahelyett, hogy magatartása csupán reakció lenne apja
akcióira. Ez azt jelentené, hogy szabad ember. Nem olyan, akivé az apja szeretné tenni, de
nem is annak puszta ellentettje. Abban a percben, ahogy rájött, hogyan élheti a maga életét, a
zsinórok egyszerűen eltűntek.
Mire megérkezett szülei otthonába, teljesen megváltozott a véleménye. Nem érezte szükségét a
konfrontációnak. Odament az apjához, azt mondta neki, hogy szereti őt, elbeszélgetett
szüleivel, aztán hazahajtott, megszabadulva attól a nehéz lelki teherről, ami éveken át nyomta.
Amint megszabadult a nézetétől, hogy, "fel kell lázadnom minden ellen, amit apám akar",
boldogabbnak érezte magát, ami bizonyította, hogy egy rossz nézetet egy helyes nézettel
cserélt fel.

A hiedelemablakodon lévő nézetek cseréjének öt szabálya


A következőkben bemutatom azt az öt lépésből álló módszert, amelynek alkalmazásával
lehetővé válik számodra életed irányítása. A módszer a kognitív disszonancia elvére épül. Ez a
korszerű pszichológia egyik fontos koncepciója, amely kimondja, hogy elménkben nem férhet
meg egymás mellett két egymással ütköző vélemény. Automatikusan törekszünk e konfliktus
feloldására, méghozzá úgy, hogy a logikusabbnak tűnő nézetet választjuk, a másikat pedig
elutasítjuk. A módszer öt lépése a következő:
1. Meghatározzak azt a magatartásmintát, amely nem biztosítja a kívánt eredményt.
2. Meghatározzuk azokat a lehetséges nézeteket, amelyek erre a magatartásra vezetnek
3. Prognosztizáljuk azt a jövőbeni viselkedést, amely e nézetek alapján várható.
4. Meghatározzuk azokat az alternatív nézeteket, amelyek jobb eredményt biztosíthatnak.
5. Prognosztizáljuk azt a jövőbeni viselkedést, amely az új nézetek alapján várható.

Hadd illusztráljam ezt a folyamatot egy családi sztorival! Van egy fiam, akit Josephnek hívnak.
Sokat edzett, és bekerült a középiskolai kosárlabda-csapatba. Borzasztóan fellelkesítette a
dolog. Figyeltem a viselkedését. Az első fordulóban több meccsére is elmentem, és
megfigyeltem valahányszor kosárra dob és kihagyja, utána sosem dob. Ha valakibe
belerohant-ahogy mondják, "testkontaktusba került vele" -, visszahúzódott, és felhagyott az
agresszivitással. Ugyanígy viselkedett a pályán kívül is. Például ha rossz jegyet kapott az
iskolában borzasztóan nyűgös volt. Nagyon nem szeretett rossz jegyeket hazahozni.
Egy vasárnap reggel leültem vele.
- Joseph! Figyeltem bizonyos viselkedési szokásaidat. Felsorolhatom ezeket, hogy
megpróbáljuk kideríteni, milyen nézetek húzódnak meg mögöttük a hiedelemablakodban?
Semmi fenyegető sem volt ebben, mert a hiedelemablakról beszéltünk, és értette a
Valóságmodell működését is. Tudta, hogy szeretem őt, még ha azt is mondom, hogy a
hiedelemablakában enyhe összevisszaság van, hiszen ő mint személy, nem azonos ezzel az
ablakkal. Ebben a koncepcióban az a csodálatos, hogy nagyon őszintén és kritikusan
beszélhetünk az ablakra írt nézetekről, magáról az ablakról, anélkül, hogy magát a személyt
támadnánk ezzel. Olyasmit bírálunk, amit ki lehet javítani.
- Oké vagyok, papa?
- Persze hogy oké vagy, mindössze a hiedelemablakod szorul egy kis reparálásra.
Mivel Joseph ezt értette, le tudtam neki írni a viselkedését.
- Valahányszor kosárra dobsz, és elvéted, sosem dobsz rá ismét. Ha belerohansz valakibe,
visszahúzódsz, és mintha elpárologna belőled a támadószellem, nem vagy elég agresszív. Ha
rossz jegyet kapsz az iskolában, szörnyen nyűgös vagy, nehéz veled kijönni. Nem szeretsz
rossz jegyeket hozni. Ez a magatartás. Miért viselkedsz így? Van elképzelésed arról,
hiedelemablakodnak mely nézetei vezethetnek erre a viselkedésre?
Amikor a fenti ötlépéses módszernek a második lépéséhez ér az ember, "Miért" típusú
kérdéseket kezd feltenni magának. "Miért viselkedem így?" A választ az ablakban lévő
valamilyen nézet, meggyőződés, hiedelem formájában kapjuk meg.
Huszonöt percig beszélgettünk a dologról. A végén a fiam hátradőlt a székében.
- Meg kell értened papa, hogy én szörnyen félek a kudarctól.
- Tudod, Joseph, éppen rábukkantunk a hiedelemablakodban lévő egyik feltételezésedre. Ez
így hangzik: "A kudarc - rossz." Honnan vetted ezt a gondolatot?
És mi volt a válasza? Hogy tőlem!
- Te papa, semmit sem tudsz a kudarcról!
- Hogy érted, hogy én semmit sem tudok a kudarcról?
- Ó, hát neked nem voltak kudarcaid. Járod a világot, előadásokat tartasz, mindenki azt hiszi,
képes vagy járnia vízen, megvan mindened.
Érdekes, hogy a gyerekek a sikert azonosnak tekintik azzal, hogy valakinek megvan "mindene",
ami azt jelenti, hogy egyenlőségjelet tesznek a siker és a birtoklás közé.
- Szerintem azt sem tudod - tette hozzá nyomatékosan -, hogyan kell írni azt a szót, hogy
kudarc!
Egyre hevesebben érvelt.
Nos, annyi világos lett számomra, hogy nagyon hamis kép élt benne a papájáról.
- Hadd meséljek neked most a kudarcaimról! -mondtam. Ezután másfél órán át beszéltem neki
azokról a kudarcokról, melyek az életben értek. Öt súlyos anyagi összeomlást éltem meg.
Elkövettem azt a hibát, hogy megmondtam neki, milyen jegyeim voltak az iskolában. A
legapróbb részletekig leírtam a kudarcaimat. Hallva mindezt, Joseph ábrázata teljesen
megváltozott. Óriási kő esett le a szívéről.
- Azt akarod mondani, hogy nem baj, ha az ember sikertelen? - kérdezte elképedve.
- Persze! Semmi rossz sincs a kudarcban. Az egyetlen rossz vele kapcsolatban csak az, ha
utána nem teszünk semmit a dolgok kijavítására.
Miután meghatároztuk a helytelen nézetet, könnyű volt megjósolni, mire vezet a
magatartásában, ha nem változtatja meg a hiedelemablakát. Félni fog új dolgokba belevágni,
visszariad, hogy próbára tegye a képességeit, hogy bemérje teljesítőképességének határait, új
utakat keressen. Azt mondhatjuk, hogy az állandó kudarcok életét fogja élni - pontosan azért,
mert fél a kudarctól.
Azon a napon egy új nézetet írtunk fel a hiedelemablakán: "A kudarc elengedhetetlen a
fejlődéshez." Nem volt nehéz megjósolnunk, hogy milyen viselkedésre vezet majd ez a
meggyőződés.
Két nap múlva újból elmentem egy kosárlabdameccsre. Egy rivális középiskola ellen játszottak,
az én kisfiam vadállatként harcolt. Kosárra dobott, amikor nem kellett volna neki kosárra dobnia.
Szinte élvezte, hogy belerohan emberekbe. Lelkesen hozta haza az iskolából a rossz jegyeket.
- Szia, Papa! Hallottál már ilyet? Kaptam egy kettest!
Le kellett ismét ülnünk egy más természetű beszélgetésre a hiedelemablakról és a jegyekről.
Kicsit túlságosan is átlendült a másik irányba. Korábban úgy gondolta, hogy a kudarc rossz,
most viszont úgy gondolta, hogy nagyon is jó, sőt, egyenesen kívánatos. Leültünk, és ezt is
megbeszéltük. Az egészben az volt a csodálatos, hogy életéből eltűnt az a szorongás, ami
abból a nézetből fakadt, hogy hibázni - szörnyű bűn. Amikor megértette, hogy a tévedés
természetes dolog, nagy kő esett le a szívéről.
Nézzük most, hogyan tükröződik az öt lépés ebben a sztoriban! Meghatároztuk a viselkedést.
Meghatároztuk a mögötte húzódó nézetet. Megjósoltuk, hogy milyen jövőbeni magatartásra
vezethet ez a nézet. Megfogalmazzuk az új nézetet. Megjósoltuk, milyen viselkedésre fog ez
vezetni. Josephnek sokkal jobban tetszett az új nézet, mint a régi, és a gyógyulás megindult.
Magatartása kezdett megváltozni.
Vegyünk egy másik példát! Sok embert ismerek akiket nyugodtan munkamániákusnak lehet
nevezni. Magam is büszkén vallom, hogy keményen dolgozom. Nincs ebben semmi rossz. Túl
sok ember van azonban, akik annyira beletemetkeznek a munkába, hogy elhanyagolják az élet
más oldalait. A munkát kifogásként használják arra, hogy ne csináljanak más fontos dolgokat. A
magatartásukból az ablakukra ín következő nézette lehet következtetni: "A munka a
legfontosabb az életemben." Ha fehéren feketén szembesítjük ezzel a felfogásukkal, gyakran
tagadják. Azt mondják: "Ez azért így nem igaz! Sok minden van, ami fontosabb számomra, mint
a munkám." Ha példát kérünk tőlük, sorolják a családot, a vallást, a tanulást, a barátságot, az
egészségüket. A magatartásuk azonban nem igazolja ezeket az érveket. Gyakran hiányoznak a
családi eseményekről, vagy egyenesen elfeledkeznek róluk, mert a munka "fokozott
követelményeket támaszt" velük szemben. Néha egy kifordított érvvel próbálják racionalizálni
ezt a viselkedést, mondván, azért dolgoznak olyan keményen, hogy semmiben se szenvedjen
hiányt a családjuk. "Nincs idejük" olvasni, így egyetlen könyvet nem olvastak el az év során.
"Nincs idejük" munkahelyi kapcsolataikon túli új ismeretségeket kötni. Nem mozognak, nem
sportolnak. Vagyis magatartásuk a szavaiknál sokkal hűebben mutatja, mi áll a
hiedelemablakukon.
Megállapítom tehát e magatartás mögött húzódó nézetet: "A munka a legfontosabb dolog az
életemben." Amint ezt azonosítottuk, megjósolhatjuk a jövőbeni magatartást. Hogyan fog
viselkedni az ilyen meggyőződéssel rendelkező személy? Úgy, ahogy most viselkedik. Segíteni
fogja ez szükségleteinek kielégítését? Nem. Meghatározhatunk olyan nézeteket, amelyek jobb
eredményre vezetnek? Természetesen. Van egy mondás, melyet nagyon szeretek, és
gyerekként olyan sokszor hallottam, hogy sosem fogom elfelejteni. "Nincs az a siker, amely
kárpótolna az otthon kudarcáért." Egy másik lehetséges nézet: "Az ember nem azt kívánja a
halálos ágyán, hogy bár több idő töltött volna a munkahelyén." Vagy itt van ez a másik: "A
tudásnak akkor is értéke van, ha nem segíti, hogy hatékonyabban dolgozzam." Megjósolhatjuk
a jövőbeni magatartást, melyet az ilyen nézetek váltanak ki valakiben? Természetesen. Azt is
becsülni tudjuk, hogy ezek az új nézetek segíteni fogják-e az egyén alapszükségleteinek
teljesebb kielégítését.
Az ötlépéses módszer igazi értéke nem az, hogy egy másik ember életére alkalmazzuk. Igazi
haszna akkor van, amikor önmagunkra alkalmazzuk. Ez egyáltalán nem könnyű, mert azt
igényli, hogy elfogulatlan szemmel nézzünk a viselkedésünkre, létezőnek fogadjuk el azokat a
nézeteket, melyekre magatartásunkból következtetni lehet, még ha a felismerés kellemetlenül is
érint minket. Amint a vezérlő értékek kiderítése kapcsán már beszéltem róla, a házastársad
vagy egy megbízható jóbarát sokat segíthet a hiedelemablakodra felírt nézetek kiderítésében.

"Én" - üzenetek
Hogyan segíthetünk valakinek, hogy megváltoztassa alapvető nézeteit? Feltehetően már voltál
olyan helyzetben, amikor láttad, hogy egy hozzád közel álló személy - családod valamelyik
tagja, egy barátod vagy kollégád-hiedelemablakán helytelen, önrontó nézetek vannak felírva, ő
azonban nem tud ezekről. Vagyis látod, hogy a magatartásával árt magának, megjósolhatod
ennek jövőbeni eredményeit, ő azonban minderre teljesen vak. Az élet egyik legnagyobb
kihívása, hogy segítsz valakinek megváltozni. Ennek magyarázata az, hogy senki sem képes
egy másik embert megváltoztatni. Meggyőzheted, rábeszélheted, kérheted a változásra, de ha
ő nem hajlandó változni, magatartása ugyanaz marad. A változás igényének belülről kell
fakadnia. Hogyan segíthetsz valakit abban, hogy felébredjen benne ez a vágy? Hadd mutassak
be egy módszer, melyet úgy nevezek, hogy "Én" - üzenet. A módszer négy lépésből áll:

1. Mondd az érintett személynek: " Van egy problémám. "


2. Mondd el, hogy mi ez a probléma. Nem fenyegető módon, saját szemszögödből látva a
dolgokat.
3. Mondd el az illetőnek, hogyan érzel a helyzettel kapcsolatban.
4. Hagyd, hogy a helyzet realitásai kiváltsák a változást.

Az első három lépés világos helyzetet teremt. Olyan légkör, amelyet a másik nem érez
fenyegetőnek. A negyedik lépésben a problémás magatartást mutató személynek két nagyon
fontos kérdést teszel fel: (1) Ha változatlan marad a magatartása, tudva, hogy én hogyan érzek
miatta, ez javítani vagy rontani fogja a kapcsolatunkat? és (2) Javítani vagy rontani akarja a
kapcsolatunkat? E két kérdés bármilyen helyzetre alkalmazható, és ha nem patológiás esetről
van szó, őszinte válaszokra és építő eszmecserére vezetnek.
A példa kedvéért tegyük fel, hogy van egy Kim nevű személy, aki a beosztottam, és az utóbbi
tíz napon mindig elkésett a munkából. Nyugtalanít az eset és elhatározom, hogy egy "Én" -
üzenetet küldök. Valami ilyesmit mondok majd neki: "Kim! Van egy problémám. Észrevettem (2.
lépés), hogy az utóbbi tíz napban mindig elkéstél. Szeretném, ha tudnád (3. lépés), hogy ez
nagyon kellemetlen számomra. Ha továbbra is ezt folytatod azok után is, hogy ismered a
véleményemet, mit gondolsz, ez rontani vagy javítani fogja a kapcsolatunkat?" A varázslatos
kérdés a következő: Ha Kim folytatja ezt a viselkedést, ez rontani vagy javítani fogja a
kapcsolatunkat? A kérdés kapcsolatot teremt a magatartása és a szükségletei között, és ez
elvezet az utolsó kérdéshez.
"Kim! Mit akarsz? Azt, hogy javuljon, vagy hogy romoljék a kapcsolatunk?" Tízből kilenc
esetben a válasz az, hogy "javuljon". Ha Kimet nem érdekli a kapcsolatunk, ha veszekedést
akar, mit fog mondani? Azt hogy "romoljék". Mi fog történni? EI fogja veszteni a munkáját.
Összhangban lesz ez a szükségleteivel? Csak nagyon ritkán.
Az érintettek általában azt mondják: "Azt szeretném, ha a kapcsolatunk javulna." Mi pedig
ilyesmit válaszolhatunk: "Ha javítani akarod a kapcsolatunkat, mit kellene tenned? Meg kellene
változtatnod a hiedelemablakod nézetét, amelyik valami ilyesmit mond: "Nem számít, ha az
ember elkésik a munkából."" Az új nézet lehet valami ilyesmi: "Ha elkésem a munkából, ez
rontja a főnökömmel való viszonyomat, ami hosszú távon árt az érdekeimnek."
Néhány évvel ezelőtt megismertettem az "Én" - üzenet módszerét a gyerekeimmel. Van egy
kislányom, Stacie: egy okos, csodálatos fiatal hölgy, aki abban az időben a kilencedik osztályba
járt. Abban az időben tagja volt az iskola zenekarának, és ez nagyon fontos volt számára. A
munkám gyakran megkívánja, hogy távol legyek az otthontól. Egyik nap Stacie bejött az
irodámba, ami akkor házunk alagsorában volt, bedugta a fejét az ajtón.
- Papa! Van egy problémám.
Még ki sem nyitotta a száját, és már tudtam, hogy ha nem ülök le vele, nekem is lesz.
- Rendben, Stacie, jobb, ha megbeszéljük a dolgot. - Nagyszerű!
Bejött az irodába, leült velem szemben, rákönyökölt az íróasztalra, és megismételte:
- Papa! Van egy problémám. (Ez volt az 1. lépés.) Majd így folytatta:
- Az iskolai zenekarban játszom. Elég gyakran van programunk. Mivel sokat utazol, még
egyetlen alkalommal sem hallgattad meg a játékunkat. (2. lépés: magatartásom nem fenyegető
leírása.) Tudtam, hogy ez nem jó? Persze, hogy tudtam.
- Meg kell, papa, értened, hogy ha nem jössz el az előadásainkra, ez nagyon elszomorít
engem, mert a többi gyerek néha csúfol, hogy az én papám sosincs ott.
(A 3. lépés után jött a 4. lépés.)
- Papa, ha ezt a magatartást folytatod, vagyis továbbra sem jössz el a programjainkra, ez
rontani vagy javítani fogja a kapcsolatunkat?
Már a padlón voltam.
- Rontani fogja - válaszoltam csendesen.
- Akkor még egy kérdés, papa. Mit akarsz? Azt, hogy javuljon vagy hogy romoljék a
kapcsolatunk?
Ezután felállt és kiment.
Két napra rá a kislányomék hangversenyt adtak. A papa három szemináriumot lemondott. A
hangversenyen az első sorban ültem - mert Stacie figyelmeztetett egy fontos nézetre, amit
valahogy töröltem a hiedelemablakomból, nevezetesen, hogy a gyermekeimmel való
kapcsolatom csak akkor lehet harmonikus, ha része vagyok az életüknek, vagyis bánatuknak és
örömüknek. Alapos korrekciót kellett végeznem hát az ablakomon.
Ehhez az indítást az adta meg, hogy képesek voltunk nyugodtan leülni, és megbeszélni a
dolgot, ahelyett, hogy veszekszünk. Képesek voltunk nem egymást támadni, hanem azt, ami a
probléma valódi forrása volt: a magatartást. Vagyis nem a személyt, hanem a magatartást. Ez a
különbségtétel nagyon fontos: a magatartásunk nem mi vagyunk. Ha valakitől azt hallom, hogy
a magatartásom fájdalmat okoz neki, ezzel nem azt mondta, hogy én, mint személy, rossz
ember vagyok. Csupán azt mondja, hogy helytelen módon viselkedem, feltehetően egy nem
megfelelő nézetből kiindulva.
Az ismertetett módszer igen eredményes magatartásmódosító eszköz. A másikkal leülsz, és ezt
mondod neki: "Todd, van egy problémám. Arról van szó, hogy nálunk otthon van egy időpont,
amikor már mindenkinek otthon kell lennie: ez pedig az éjfél. Te pedig éjfélkor sosem vagy
otthon. Ez gondot okoz nekem. Halálra idegeskedem magam, hogy hol vagy. Mit gondolsz, ha
folytatod ezt az éjfél utáni hazajárást, ez rontani vagy javítani fogja a kapcsolatunkat?" Így
kezdünk beszélni a magatartásról, és így indíthatjuk el a másik magatartásának változását.
A Valóságmodell hatékony eszköz, ami nemcsak a viselkedésünk elemzését teszi lehetővé,
hanem azt is, hogy segítsünk másokat magatartásuk megváltoztatásában. Eredményesen segíti
azt is, hogy javítsuk másokkal való kapcsolatainkat.
A Valóságmodell különbséget tesz két dolog között: hogy mit teszünk, és hogy kik vagyunk. Ez
nem valami mesterséges megkülönböztetés, hanem a valóságot tükrözi. Ha módunk van úgy
támadni helytelen nézeteket vagy romboló magatartásokat, hogy közben nem támadjuk
önmagunkat vagy a másik személyt, lehetőségünk van arra, hogy megoldjuk az emberi
kapcsolatok és a személyes produktivitás legtöbb problémáját, amivel életünkben találkozunk.
Ez jelentősen hozzájárul, hogy elégedettek legyünk önmagunkkal.
Vannak azonban mélyebben rejlő problémák, melyeket sokkal nehezebb felismerni és
megoldani. Ilyenek a káros szenvedélyek vagy a súlyosan önrontó magatartási szokások.
Segíthet ezek kiküszöbölésében a Valóságmodell? A következő fejezetben ezzel a kérdéssel
foglalkozunk.

NYOLCADIK TÖRVÉNY
A helytelen magatartást a helytelen nézetek
megváltoztatásával javíthatod ki
Amint a Valóságmodell mutatja, magatartásunkat jelentősen befolyásolja, hogy mi van felírva a
hiedelemablakunkra. Függetlenül attól, hogy nézeteink hamisak (nem tükrözik a tényeket) vagy
igazak (megfelelnek a tényeknek), vagy csupán vélemények, preferenciák, mindegyikről
feltételezzük, hogy igazak, és velük összhangban cselekszünk. A helyes nézetek pozitív
magatartást eredményeznek, vagyis a kívánt eredményre vezetnek. A helytelen, vagyis a
valóságot rosszul tükröző nézetek negatív, önrontó viselkedésre vezetnek, ami akadályozza,
hogy alkalmazzuk e könyvben bemutatott tíz természettörvényt. Ha nem ügyelünk rá, a negatív
viselkedési szokásaink meghiúsítják az arra irányuló igyekezetünket, hogy szándékaink szerint
irányítsuk életünket.
Az életben a negatív viselkedés legkülönbözőbb formáival találkozhatunk, kezdve az enyhén
problémástól (kiabálnak a gyerekeikkel, ártatlan hazugságokat mondanak, túlhajszolják
magukat a munkában stb.) egészen a súlyosan negatív magatartásmintákig (verik a
gyerekeiket, étvágytalanok, betegesen hazudoznak stb.). Szélsőséges esetekben a negatív
viselkedés ártalmas és romboló, méghozzá nemcsak az adott személyre, hanem a környezetére
nézve is.
Gyakori eset, hogy a negatív magatartás megmagyarázhatatlan számunkra ( "Miért teszi ezt?"),
vagy olyan tudományos fogalmakkal írják le, melyeket nem értünk. A Valóságmodell segíthet az
összefüggések felismerésében és a negatív viselkedési formák leküzdésében.
A negatív magatartás arra utal, hogy az illető nem képes irányítani az életét. A negatív
magatartás a reagáló típusú életvitel tünete. Gyakran annak következménye, hogy emberek
nem megfelelő nézetekből kiindulva igyekeznek kielégíteni a szükségleteiket. Mivel nézeteik
nem a valóságban gyökereznek, nem vezethetnek olyan magatartásra és eredményekre,
melyek segítik szükségleteik kielégítését. Minél görcsösebben igyekeznek erőltetni az
"eredményt hozó" magatartást, annál inkább lesznek foglyai egy ördögi körnek.
Vegyük például a pletykát! Ez a negatív viselkedés főleg abból a szükségletből fakad, hogy
fontosnak érezzük magunkat, vagy torz módon akarunk hozzájutni a szeretethez, amire
vágyunk. Vannak akik azért pletykálnak, hogy másokat lehúzzanak, mert azt hiszik, hogy az
emelkedésnek az a legjobb módja, ha "ráléphetnek" valakire. Vannak, akik nem azért
pletykálnak, hogy másokat lehúzzanak, hanem titokzatos mosollyal neveket ejtenek el, hogy
másokban olyan benyomást keltsenek, mintha "magas" körökben mozognának. Bármilyen
szükséglet is álljon e magatartás mögött, bármilyen előnyt is nyújtson rövid távon, hosszú távon
súlyos károkra vezet.
Ha pletykálunk másokról, ez rövid pillanatokra növelheti a fontosságtudatunkat, átmenetileg
elnyerhetjük vele mások csodálatát is, de a csodálat nem szeretet, és ha másokat le akarunk
rántani, ez végül minket is a mélybe visz. Hosszú távon rengeteg ellenséget szerzünk, mert
emberek, akiket hátba szúrtunk, bosszút akarnak majd állni. Idővel annyira rossz lesz a hírünk,
hogy utána képtelenek leszünk tőle megszabadulni. És az eredmény? Szükségleteink, melyek
rövid távú kielégítésért kiáltanak, hosszú távon krónikusan kielégítetlenek maradnak.
Szélsőséges formájában a negatív viselkedés "addiktív magatartássá", vagyis káros
szenvedéllyé válik. Ha azt hallod, hogy "káros szenvedély", mi jut elsőként az eszedbe? Hacsak
nem a Plútón éltél az elmúlt harminc évben, akkor a drog és az alkohol. Ez korunk két káros
szenvedélye, amely a legsúlyosabb rombolást okozza emberekben, családokban,
társadalmakban. A káros szenvedélyt a pszichológusok olyan magatartásként határozzák meg,
amely rövid távú előnyök mellett hosszú távú rombolást eredményez. A drog és az alkohol csak
két jól látható formája az ilyen magatartásnak. Ha kicsit jobban körülnézünk, a negatív
viselkedések széles skálájával találkozunk mind önmagunknál, mind másoknál. Könyvem nem
arról szól, hogyan lehet kigyógyulni egy káros szenvedélyből, nem is próbálom azt állítani, hogy
szakértője lennék annak, hogyan lehet eredményesen tenni napjaink legsúlyosabb társadalmi
és magatartási problémáinak megoldásáért. Ám gyakran könnyebb meglátnunk az átfogó
képet, ha a negatív magatartásokat a Valóságmodell tükrében vizsgáljuk.
Vannak negatív magatartások, melyeket nem tartanak káros szenvedélynek, ugyanakkor ezektől
csak a romboló következmények mértékét illetően különböznek. Az alkoholon és a drogon kívül
milyen magatartási mintákat sorolhatunk még a káros szenvedélyekhez? Íme egy rövid lista:
Falánkság Állandó dicsekvés Kiabálás a gyerekeinkre
Munkamánia Vásárlási kényszer Goromba tréfálkozás
Dohányzás Pletykálás Futás
Gyermekek és a házastárs bántalmazása

Azt mondhatod erre: "Ugyan! Ezek a dolgok nem olyasmik, amiket káros szenvedélyeknek
lehetne nevezni!" A futás?- kérdezheted. Igen. Még a testedzés is lehet káros szenvedély, ha
lelki kényszerré válik. Ilyen esetben hosszú távon negatív következményekre vezethet. Mondjuk,
elhatározod, ha törik, ha szakad, naponta lefutod az öt kilométert, még ha ez súlyosbítja is a
régi térdsérülésedet. Ez rövid távon lehet egészséges, de hosszabb távon nem túl bölcs dolog.
Hasonló példa: ha a vacsora után életed párja azt mondja: "Nem segítenél egy kicsit a
mosogatásban?", te pedig azt válaszolod: "Sajnálom, edzenem kell magam. Le kell még
futnom a kilométereimet és elő kell vennem a súlyzóimat!" Egy idő után lehetsz akár olyan is,
mint Arnold Schwarzenegger, de az ilyen hozzáállás hosszabb távon nem fog használni a
házasságodnak. Rövid távú előnyök, hosszú távú rombolás. Káros szenvedélyek, negatív
viselkedési formák. Meglepő, hányféle magatartásra érvényes kisebb-nagyobb mértékben ez a
szembeállítás.
Vegyük például azt, hogy kiabálsz a gyerekeiddel! Mik ennek a rövid távú előnyei? Az, hogy
könnyítesz a lelkeden. Lehet, hogy úgy érzed, igazságos felháborodásod szellőztetésével
megtetted piciny hozzájárulásodat, hogy jobbá tedd a világot. Lehet, hogy átmenetileg
elfojtottad gyermekeidben a hajlamot a kifogásolt viselkedésre. Érezheted akár úgy is, hogy
jobban irányítod életed eseményeit. De mik lesznek a hosszú távú következmények? A
gyerekek elidegenednek tőled, sőt esetleg lázadással válaszolhatnak az "elnyomásra".
Fokozatosan tartós neheztelés ébredhet bennük. Ez elvezethet egészen odáig, hogy öreg
korodra elhanyagolnak majd, vagy kialakulhat bennük az a szokás, hogy mások rossz
viselkedésére haraggal kell válaszolni.
Hogyan küzdhetjük le a negatív magatartási szokásainkat? Hogyan segíthetünk másokat, hogy
leküzdjék a hosszú távon romboló viselkedési formákat? E kérdésekre adandó válaszok egy
része a Valóságmodellben rejlik. Az első lépés természetesen az, hogy felismerjük a probléma
létezését. A második lépés annak felismerése, hogy magatartásunk mögött egy kielégítetlen
szükséglet munkál.
Ezután azonosítjuk a megfelelő hamis nézeteket, melyekre ösztönösen tettünk szert még
valamikor régen. Az utolsó lépés az, hogy ezeket helyes nézetekkel cseréljük fel. Ha ezeket
magunkévá tettük, az új magatartás automatikusan a régi helyére lép.
"A drog és az alkohol - öröm forrása."
Egyik nap az irodámban ültem, amikor telefont kaptam Brent Wardtól, Utah megye
főügyészétől. Személyesen nem ismertük egymást, ennek ellenére régi ismerősként kezdte:
- Hyrum! Belefáradtam, hogy lássam, hogyan tesz tönkre gyerekeket az alkohol és a drog. Úgy
határoztam, végigjárom Utah középiskoláit, és beszélni fogok a gyerekekhez. Az Utah Jazz
beleegyezett, hogy velünk jön az egyik kiváló kosárlabdázó is. Van egy filmünk, azt is be
akarjuk mutatni. Velünk tartanál, hogy elmondd ezeknek a gyerekeknek, hogyan vehetik kézbe
az életüket, hogyan tanulhatják meg irányítani a sorsukat?
- Brent! Teljes szívvel veletek tartok! - válaszoltam lelkesen.
Három év alatt Utah állam minden középiskolájában jártunk. Egyik napon azonban Brent Ward
nem tudott velünk jönni. Washingtonba kellett mennie. A helyettesét küldte el. Az Utah Jazz
kosárlabdacsapat szintén úton volt, így hát mi ketten voltunk csak az államügyész-helyettessel.
Elmentünk a középiskolába, az igazgató már az ajtónál várt minket. Bekísért az irodájába, leült
és ezt mondta:
- Önök, ugye, minden diákhoz szeretnének szólni? Én nem akarom, hogy minden diákhoz
szóljanak. Nem mindenkinek vannak problémái. Azt szeretném, ha csak azokkal beszélnének,
akik isznak és kábítóinak.
- Ön tudja, hogy kik ezek? -kérdeztem. - Igen. Tudom.
Elkísért minket egy zeneterembe, és magunkra hagyott. A teremnek csak egy ajtaja volt, és az
ajtó felőli résztől indulva a széksorok enyhén emelkedtek. A társammal az ajtó felőli oldalon
ültünk. Néhány perc múlva megszólalt a csengő. Kicsapódott az ajtó, és betódult vagy ötven
kemény kinézésű gyerek. Olyanok, akiket ilyen tömegben még sosem volt módom látni. Volt,
akinek gyűrű lógott az orrából, egy másiknak ágaskodó zöld haja volt, meg ilyenek.
Belépett az igazgató, és mondani akart valamit, de még mielőtt megszólalhatott volna, az egyik
srác - láthatóan a bandavezér felugrott, és ezt mondta:
- Hé! Hogy van az, hogy mindnyájan itt ülünk?
- Azért, mert drogoztok és isztok, és ez a két fickó szeretne segíteni nektek - válaszolta az
igazgató.
Hát már néhányszor bemutattak életemben hallgatóságnak, de ennél érdekesebb módon még
nem. Aztán az igazgató megfordult és kiment. Még csak kíváncsi sem volt, hogy mi fog történni.
Amikor kiálltam a terem elejére, észrevettem egy hosszú hajú srácot, aki három széket
elfoglalva nyújtózkodott. Furcsa szemüvege volt, spirálok voltak az üvegekben. A srácot
láthatóan semmi sem zavarta. Bizonyos okból úgy döntöttem, hogy őt szúrom ki. Ránéztem, és
ezt mondtam:
- Úgy tűnik, van itt nekünk egy klasszikus semmirekellőnk. Felugrott, letépte a szemüvegét.
- Ezt nem vagyok köteles lenyelni! -kiáltotta.
- Így van! Miért nem mész akkor ki? - válaszoltam. - Rendben. Akkor kimegyek.
Kiviharzott, az ajtónál felém fordult, és három olyan ronda szót mondott rám, amit korábban
még soha senki, aztán bevágta az ajtót. Az ottmaradtak kiabálni kezdtek. Kiabálnom kellett
nekem is, hogy hallják, amit mondok.
- Hé! Figyeljetek ide! Szeretnék nektek beszélni valamiről, amit úgy neveznek, hogy
Valóságmodell. Kívülről fújnotok kell a dolgot, mielőtt kimentek azon az ajtón. Be kell vésnetek
az agyatokba. Világos?
Gúnyos mosolyok.
- Nincs tábla, amire írhatnék, ezért szükségem van öt önként jelentkezőre.
Némi hízelgéssel sikerült rávennem öt gyereket, akik hajlandók voltak kiülni a többiek elé, hogy
a modell elemeit reprezentálják. J. D., az a srác, aki olyan kihívóan érdeklődött az igazgatónál,
hogy miért vannak itt, egyike volt az ötnek. Ő képviselte a hiedelemablakot a Modellben.
- Rendben - mondtam. - Most mondok nektek egy nézetet, ami lehet, hogy ott van a
hiedelemablakotokon. Itt van: "Az önbecsülésem függ attól, milyen kapcsolatom van a
barátaimmal. " Ismertek olyan társatokat vagy idősebb személyt, akinek ez a nézet áll a
hiedelemablakán?
Amikor megkérdeztem valakitől, milyen szükséglet állhat az ilyen nézet mögött, az egyik srác
felugrott.
- Az, hogy az ember fontosnak érezze magát - mondta kicsit gúnyosan.
- És mi van azzal, hogy szeretetet akar kapni? - kérdeztem tőle. - Lehet, hogy két szükséglet is
áll az ilyen nézet mögött. Ha pedig ez így van, az önbecsülésetek nem oké, hacsak a barátaitok
nem mondják azt, hogy okék vagytok. Mi van, ha egy partin a barátaitok alkoholt és drogot
ajánlanak nektek? Mit fogtok csinálni?
Szinte egy emberként jött a válasz: - Hát elfogadjuk, naná!
- Így van. Elfogadjátok. De amit tesztek, hosszú távon is megfelel a szükségleteiteknek?
Üres tekintetek. Még csak azt sem tudták, miről beszélek.
Most már kezdtük részletesebben is vizsgálni a modell működését. Már fél órája benne voltunk,
amikor J. D., a hiedelemablakom felugrott a székéről. Váratlanul csend lett. Szinte láttam, hogy
mindenkinek eszeveszett sebességgel forog az agya: "Hé! J. D. megeszi ennek a fickónak a
szövegét!" Ehelyett azonban emberem ezt mondta:
- Hadd bizonyítsam be, milyen ostoba ez a modell. Éppen arról beszélt, hogy ha a
viselkedésünk nem felel meg a szükségleteinknek valamilyen rossz nézet van a
hiedelemablakunkon. Ez azt jelenti, hogy ha a viselkedésünk kielégíti a szükségleteinket, a
hiedelemablakunkon helyes nézetek vannak. Igaz?
Izgalomba jöttem, mert a gyerek tökéletesen használta a modell legfontosabb kifejezéseit.
- Igaz! - válaszoltam.
Pontosan tudtam, mire akar kilyukadni, ezért megállítottam őt. - Álljunk meg egy pillanatra, J.
D. Te iszol?
- Hetente nyolc-kilenc sört. Hétvégeken kiütöm magam. - Szóval hétvégeken kiütöd magad.
- Igen.
- Alkoholista vagy?
- Egyáltalán nem. Ennyitől az ember még nem válik alkoholistává.
- Most éppen egy olyan meggyőződésedet mondtad el nekem, ami ott van felírva a
hiedelemablakodon.
- Valóban?
- Így van. Az imént mondtad nekem, hogy ha valaki hetente hét-nyolc sört iszik, hétvégeken
pedig rendszeresen kiüti magát, ez még nem jelenti azt, hogy valakiből alkoholista lesz. Éppen
azt mondtad nekem, hogy ez a véleményed.
- Igen?
- Igen. De nem lényeges, pusztán szerettem volna, ha ezt világosan látod. Rajta, folytasd.
- Rendben, Hyrum, ott van a hiedelemablakomon egy nézet. Engem nem érdekel, mit
gondolnak rólam a barátaim. Az ablakomon lévő nézet ez: "A drog és az alkohol öröm forrása."
És melyik szükségletet elégítjük ki velük? Nos fiacskáim, a változatosságszükségletünket.
Veszem ezt az ostoba modelledet, és ha az igaz, akkor felállíthatom a szabályaimat. Elmegyek
egy partira. A barátaim itallal és droggal kínálnak. Elfogadom. Kielégítettem ezzel a
szükségletemet? Naná, hogy ki! Ha iszom vagy drogozok, fantasztikusan érzem magam. Ez azt
jelenti, hogy az ablakomon lévő nézet helyes. Igaz?
Egy légy zümmögését hallani lehetett volna a teremben. Ott álltam harminc másodpercig.
- Igaz - mondtam végül. - Igaz. Csak egy dologról feledkezel el. Arról, hogy az eredményeknek
időre van szükségük, hogy pontosan mérhetők legyenek. Az eredményt még nem ismered.
Azon az estén fantasztikusan érezted magad, de ahogy az idő telik, ez ki fogja elégíteni a
szükségleteidet?
- Rendben, rendben! Ez azt jelenti, hogy egész életemben alkoholt és drogot kell
fogyasztanom, ha be akarom bizonyítani, hogy igazam van. lgaz?
Világos fejű kölyök, az szent.
- Megteheted, ha akarod. De ez a legostobább módja, hogy kiderítsd, milyen nézeteket kell
megváltoztatnod a hiedelemablakodon.
- Hogyan kaphat az ember választ erre?
- Megnézheted egy másik valaki életét, aki egész életében alkoholon és drogon élt, és
kiderítheted, sikerült-e kielégítenie bármelyik szükségletét. Meg tudod ezt tenni?
- Hát persze.
- Rendben, J. D.
Most már orrhosszra voltunk egymástól.
- Mondj nekem egyetlen példát is arra, hogy valaki alkoholt és kábítószert fogyasztott egész
életében, és mégis sikerült kielégítenie a szükségleteit! Csak egyetlen példát szeretnék!
A példa, amit adott, Elvis Presley volt.
- Presley? Hol van Presley, hogy kiálljon melletted?
- De hát már halott!
- Hogyhogy?
- Végzett vele a drog.
- És ez azt jelenti, hogy sikerült kielégítenie a szükségleteit?
J. D. leült.
Most már mindenki figyelt rám.
- Hallgassatok figyelmesen! - mondtam. - Nem azért jöttem ide, hogy arról beszéljek, mi van a
hiedelemablakotokon. Azért jöttem ide, hogy elmondjam nektek, hogy van egy ilyen
hiedelemablakotok, hogy ugyanaz a négy szükséglet hajt titeket is, mint engem, és az
ablakotokba naponta olyan nézeteket írtok fel, melyekről úgy gondoljátok, segítenek
szükségleteitek kielégítésében. Elég érettek vagytok ahhoz, hogy szemügyre vegyétek azt az
ablakot, és kiderítsétek, mely nézeteitek helyesek, és melyeket kellene lecserélni, mert
hamisak?
Néhányan bólogattak.
Kezdtek gondolkozni. "Lehet, hogy van valami ebben!" Korábban már beszéltem arról, hogy ha
látjuk a magatartási mintákat, meg tudjuk mondani, mi van a hiedelemablakra írva. Még
rémítőbb, hogy ha tudjuk, mi van valakinek a hiedelemablakán, elég pontosan meg lehet
jósolnia magatartását. Ha pedig a magatartást jósolni tudjuk, prognosztizálni tudjuk az
eredményt is. Úgy gondoltam, most elérhetek valamit a gyerekeknél.
- Figyeljetek ide, srácok! Mondtam nektek, hogy ha látjuk, hogyan viselkedik valaki, ebből
következtethetünk arra, mi áll a hiedelemablakán. Igaz?
A fejek bólogattak. - Tuti. Ez megy.
- Rendben. Itt állok, látok bizonyos viselkedést. -- Rámutattam a hosszú hajú gyerekre. -
Megkérhetlek, hogy állj fel? Felállt. Felállt, morcosan, vonakodva, de felállt. Haja a válláig ért.
- Igen?
- Mióta viselsz ilyen hosszú hajat?
- Öt éve.
- Ezt már magatartási mintaként kezelhetjük. lgaz?
- Tuti.
- Valaminek lennie kell a hiedelemablakodon, ami arra ösztönöz, hogy hosszú hajat viselj. Mit
gondolsz, mi lehet ez?
A gyerek egy egész percig ott állt, anélkül hogy szólt volna. Azután mondott valamit, amit
sosem fogok elfelejteni:
- Hogy apám felfigyeljen rám.
A négy alapszükségletből melyik nem nyert kielégítést ennek a gyereknek az életében? Ne
feledjük ezt a nagyon fontos igazságot: Ha valamelyik alapszükségletünk kielégítetlen marad,
minden energiánkat ennek kielégítésére vetjük be. Ha egy helytelen nézet kerül a
hiedelemablakunkra ez olyan magatartásra vezet, amely rövid távon megoldásnak tűnik, hosszú
távon azonban rombolóak a következményei. Ugyanúgy viselkednénk akkor is, ha értenénk a
hosszú távú következményeket? Sajnos igen, ha nem határozzuk el szilárdan, hogy
megszakítjuk az ördögi kört. A legtöbb ember számára nagyon nehéz hosszabb távokat is
belátni.

"Senki sem szereti őt."


Itt J. D. felugrott. Az ellenségessége eltűnt.
- Rendben, Hyrum, ez itt a lényeg. - (Amikor a "lényegről" kezdett beszélni, fel s alá kezdett
járkálni.) - Van egy barátom. Egy lány. No, nem a barátnőm.
A teremben halálos csönd lett. Mindnyájan tudták, kiről beszél. - A lány kokaint szed és
alkoholista is - folytatta. - A szülei szörnyűek. Alkoholisták. Állandóan verik. A lány most valahol
kószál, és azzal a gondolattal viaskodik, hogy jobb lenne, ha végezne magával. Hyrum, ha az a
lány megöli magát, elvesztettünk egy életet. Nem engedhetjük, hogy ezt tegye magával.
Hogyan menthetjük meg ezt a lányt?
Mindenki egy varázslatos választ várt a "jól öltözött" fickótól. Csak álltam ott.
- Nem tudom - mondtam végül. - Hogy érti, hogy nem tudja?
- Honnan tudjam? - mondtam. - Próbáljuk szemügyre venni a Modell tükrében, amit tudunk!
Milyen a viselkedése?
- Kokaint szed. Alkoholista. Már mondtam.
- Ez a viselkedése hosszú távon ki fogja elégíteni a szükségleteit?
Életem egyik legnagyszerűbb élménye volt, ami azután történt. Hatvan fej mozdult tagadólag
abban a teremben.
- Pontosan így van! -mondtam. -És akkor mit jelent ez?
- Összekuszált hiedelemablaka van - mondta az egyik gyerek.
Akkor J. D. ezt mondta:
- Ha hazamegyek, és azt mondom neki, hogy egy összekuszált hiedelemablaka van, ki fog
hajítani.
- Hát igen - mondtam. - Azt hiszem, igazad van. Nem hiszem, hogy jó lenne ezt mondanod. De
mi tudjuk, hogy mi a baj. lgaz? Van valamilyen szükséglete, ami nincs kielégítve. Melyik lehet
ez a négy közül?
Egészen hátul felállt egy srác. Hosszú haja volt, bozontos szakálla, egy régi katonazubbonyt
viselt. Harmincötnek nézett ki, pedig csak tizenhat volt. Zsebre tett kézzel állt ott, és úgy nézett
ki, mint akinek látomása van.
- Senki sem szereti őt - bökte ki.
- Ez érdekes - mondtam. - Akkor mit kell tennünk? Ugyanaz a gyerek, még mindig állva, úgy
nézett rám, mintha valami idióta lennék.
- Mi az, hogy mit kell tennünk? Hát szereznünk kell őt!
- Nagyszerű gondolat! De hogyan csináljuk ezt?
Ezután a gyerekek a legkülönbözőbb ötletekkel álltak elő, hogyan mutathatnák ki a lánynak,
hogy szeretik őt, remélve, hogy ez segíti majd önbecsülésének erősödését, és vissza fogja
hozni a szakadék széléről.
- Gondoljátok - mondtam -, hogy ha ez a szükséglete valamilyen módon kielégítést nyer,
beszélni tudunk vele a hiedelemablakáról?
- Ziher!
Megszólalt a csengő. Vége a foglalkozásnak. Bejött az igazgató. Fogalma sem volt róla, mi
történt a teremben. J. D. felállt a székéről, a szemembe nézett.
- Hyrum, mondok én neked valamit! Tíz éve már minden elvonókúrát megjártam.
Gondoljuk meg: tizenhat éves gyerek. A bátyjától kapott először kokaint, hatéves korában.
- Négyszer voltam börtönben - folytatta. - Mindennel próbálkoztak már, hogy egyenesbe
hozzanak, de ez az első eset, hogy olyasmit hallottam, aminek füle-farka van számomra.
- J. D.! - válaszoltam neki. - Még egyszer azt mondom, hogy nem azért jöttem ide, hogy arról
beszéljek, mi van a hiedelemablakodban. Ez nem tartozik rám. Azért jöttem ide, hogy
elmondjam nektek, van egy hiedelemablakotok. Ugyanaz a négy alapszükségletetek van, mint
nekem. Nap mint nap újabb nézeteket "írtok fel" arra az ablakra, mert úgy gondoljátok, ezzel
segítitek szükségleteitek ki elégítését. Elég érettek vagytok, hogy megvizsgálj átok ezt az
ablakot, és kiderítsétek, hogy mely nézeteitek hibásak?
Ott állt, kicsit görnyedt vállal.
- Azt hiszem, én vagyok ennyire érett - válaszolta. Ránéztem.
- Rendben, J. D., meg fogjuk látni. Igaz?
Utána még sokáig követtem az életét. Valóban volt annyira érett, hogy a helytelen nézeteit
helyes nézetekkel váltsa fel. Elvégezte a középiskolát, beiratkozott az egyetemre. Rálépett arra
az útra, hogy maga irányítsa az életét. Biztos vagyok abban, hogy most teljesebben képes
kielégíteni az életét, mint amikor rabja volt a drognak és az alkoholnak.
A Valóságmodellnek két csodálatos vonása van. Az egyik az, hogy határozottan és
félreérthetetlenül bírálhatod valakinek a hiedelemablakát, anélkül, hogy ezzel magát a személyt
támadnád. A másik, hogy egyértelművé teszi: az egyén maga felel a viselkedéséért. Magam
nem fogadom el azt az érvet, amit nem ritkán hallhatunk: "Azért élek kusza életet, mert a
szüleim kusza életet éltek." Életünkben mindnyájan eljutunk ahhoz a ponthoz - hacsak
szellemileg vagy érzelmileg nem vagyunk fogyatékosak -, amikor vállalnunk kell a felelősséget
sorsunkért. Felelősek vagyunk azért, hogy mit írunk a hiedelemablakunkra, és rajtunk múlik az
is, mit hagyunk ott. A negatív viselkedés nem olyasmi, amire semmi befolyásunk sem lehet.
Legtöbbször szinte automatikusan eltűnik, ha egy helytelen nézetet helyes nézettel váltunk fel.
Amint láttuk, a hiedelemablakunkra írt dolgoknak nemcsak arra van hatása, hogy mit teszünk,
hanem arra is, mi a véleményünk önmagunkról. A következő fejezetben erről lesz szó.

KILENCEDIK TÖRVÉNY
Önbecsülésednek a bensődből kell fakadnia
Benjamin Franklin ezt mondta: "Mások szeme tesz minket tönkre. Ha rajtam kívül mindenki vak
lenne, nem lenne szükségem sem drága ruhákra, sem fényűző házra, sem drága bútorokra."
Nehéz figyelmen kívül hagyni mások véleményét, különösen, ha olyanokról van szó, akiket
tisztelünk.
Mindnyájan keressük annak módját, hogyan igazolhatjuk a magunk számára, hogy értékesek
vagyunk. Azt akarjuk, hogy jó véleményünk legyen magunkról, és azt akarjuk, hogy másoknak
is jó véleménye legyen rólunk. Ám igen gyakran a mások elismerése iránti vágy arra bír, hogy
legmélyebb értékeinkkel ellentétes dolgokat csináljunk. Mások értékeivel és elveivel
összhangban cselekszünk, figyelmen kívül hagyva saját értékeinket. Néha csak sejtjük, hogy
mivel válthatjuk ki mások tetszését. Ilyenkor gyakran nem is az ő valódi értékeik szerint
cselekszünk, hanem annak alapján, hogy (hibásan) milyen értékeket tulajdonítunk nekik. Az
ilyen élet nem más, mint puszta reagálás mások gondolataira, érzelmeire, szándékaira,
értékeire. Az ilyen élet nagyon nehéz, mert igyekezetünk, hogy mindig megfelelően reagáljunk,
súlyos belső feszültségek forrása számunkra.

"Ronda vagy!"
Jó barátom, Bob Bennett a hiedelemablak koncepciójának ismertetésénél egyszer megkérte a
hallgatóságot, tételezzenek fel megtörténtként egy eseményt: valahol, valamikor valaki, akiben
bíztak, azt mondta nekik, hogy rondák. (Mindenkinek mondtak már ilyet élete ilyen vagy olyan
szakaszában, akár közvetve, akár közvetlenül.) Bob ezt a példát egy olyan tanfolyamon
használta illusztrációs gyakorlatként, amelynek résztvevői között volt egy nagyon csinos lány is.
Olyan csinos valaki, akit azonnal észrevenne minden férfi, amint belép valahová. A lánnyal
csupán egyetlen baj volt, hogy sosem mosolygott. Akkor pedig különösen nem mosolygott,
amikor Bob megemlítette ezt a dolgot. Később sem vett részt az eszmecserében.
A foglalkozás után a lány barátja odament Bobhoz, és beszélni akart vele. Azt mondta neki,
hogy bármennyire hihetetlen, a lány meg van győződve arról, hogy ronda. Gyerekkorában
nagyon sokszor hallotta ezt az anyjától.
- Képtelen vagyok meggyőzni őt, hogy milyen csinos mondta a fiú. - Ez nagyon hátrányosan
befolyásolja az önbecsülését, és a kapcsolatunkat is nehezíti.
Természetes, hogy nehezítette a kapcsolatukat. Amikor a fiú azt mondta neki, hogy milyen
csinos, a lány belül ezt gondolta magában: "Vagy hazudik, vagy olyan ostoba, hogy képtelen
meglátni, milyen ronda vagyok." Ilyen tulajdonságokkal rendelkező fiúval pedig melyik lány
akarna járni?
Elfogadva anyja véleményét, azt elhelyezve saját hiedelemablakán, a fiatal hölgy lehetővé tette
anyjának, hogy uralkodjék életének egyik fontos aspektusán. Nem vitás: csak akkor veheti saját
kezébe életének irányítását, ha anyja véleményét a sajátjával cseréli fel. Ha ugyanis el tudja
fogadni, hogy az anyja tévedhetett, rá fog jönni egy sor dologra. Arra, hogy nagyon is csinos,
és nemcsak a fiúbarátja, hanem mások szemében is. Arra, hogy a fiú nem hazudik, amikor azt
mondja neki, mennyire csinos és vonzó. Ha ez megtörténik, ő maga fogja meghatározni a fiú
iránti érzéseit, nem pedig a már sírban nyugvó édesanya.

Csoporthiedelmek
Igen gyakori eset, hogy az a közösség határozza meg, mi kerül fel a hiedelemablakunkra,
amelyhez tartozunk. Minden kritika nélkül elfogadjuk csoportunk értékeit - legyen ez a csoport a
munkahelyünk vagy a szomszédságunk. Nem mérlegeljük, milyen hatással lehetnek ezek az
érzelmeinkre és az önbecsülésünkre. Hadd illusztráljam egy példán!
1989 elején Dr. Norman K. Spencer, a Benjamin Franklin középiskola igazgatója meghívta a
Franklin Questet, hogy lépjen partneri kapcsolatra az iskolával. Ez egy csak fekete diákokat
oktató középiskola az Egyesült Államok egyik legveszélyesebb gettójában. E kapcsolat
eredményeként, és látva, mit ért el Dr. Spencer az iskolájában (ami egy külön sztorit
érdemelne), meghívtak, hogy 1989. május 16-árt szóljak az alsó- és felsőtagozatos diákokhoz.
Előző este New Jerseyben tartottam tanfolyamot egyik nagyobb ügyfelünknél. Valahányszor
Princetonba megyek, egy limuzint bérelek a reptéren, hogy bevigyen a városba, aztán pedig
vissza a reptérre, de mivel másnap Philadelphiában kellett lennem, a limuzin azon az estén ide
vitt engem.
A szállodába menet azon a városrészen hajtottunk keresztül, ahol a középiskola volt. Szó ami
szó, a város nagyon nyomasztó negyede ez. Szörnyű a szegénység. A limuzin és a környék
éles kontrasztban állt, és ez maradandó emléket hagyott bennem.
Másnap reggel értem jöttek a középiskolából. Nem engedték, hogy magam menjek, mert nem
akarták, hogy ki legyek téve a gettóban leselkedő veszélyeknek. Megérkeztem az iskolába, ahol
Dr. Spencer üdvözölt. Ez volt az első találkozásunk, és egy csodálatos embert ismertem meg a
személyében. Elmondta nekem, hogy az ajtót, amelyen beléptem, minden reggel 8:30-kor
kulcsra zárják, hogy így kizárják a drogkereskedőket, akik állandóan ott ólálkodnak a gyerekek
körül.
Mielőtt szóltam a gyerekekhez, lehetőségem volt megismerkedni a diáktanács elnökével és
tisztségviselőivel. Rendkívüli benyomást tettek rám ezek a kiváló fekete fiatalok. Bizonyították,
hogy a nyomasztó és szörnyű körülmények ellenére sem hiábavalók az iskola erőfeszítései.
Amit láttam, Dr. Spencernek és munkatársainak volt köszönhető. Az ő lelkesedésüknek,
fáradozásuknak, állhatatosságuknak.
Azon a reggelen két órát töltöttem kilencszáz diákkal a nagy előadóteremben. Talán én voltam
az egyetlen fehér huszonöt háztömbnyi körzetben. Vagy úgy másfél órát beszéltem nekik a
Valóságmodellről, a hiedelemablakról. Aztán fogtam a mikrofont, kimentem a hallgatóság közé,
és odamentem egy diákhoz.
- Mondjuk hogy ön olyan környéken élne - kérdeztem tőle -, ahol az emberek hiedelemablakán
ez áll: "Minden fekete buta." Olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani.
Megfagyott a levegő. Kilencszáz diák ült mozdulatlanul, székén előre csúszva.
A fiatalember rám nézett, és kihúzta magát. - Nem minden fekete ostoba! - mondta.
- Én nem azt mondtam, hogy így van. Azt mondtam, hogy tételezzük fel, ön olyan környéken él,
ahol ez az emberek többségének a véleménye.
- Nem minden fekete ostoba! - mondta ismét ugyanolyan makacsul.
Négyszer kellett megismételnem, amíg megértette, miről is van szó. Amikor végül rájött, hogy
nem támadom őt, ezt mondta (sosem fogom elfelejteni, amíg élek):
- Én ilyen környéken élek!
- Nagy öröm ez? - kérdeztem tőle.
- Nem, egyáltalán nem öröm.
A teremben lévő diákokhoz fordultam.
- Az előítéleteink valójában mélyen bennünk élő vélemények, melyeket magunk írtunk a
hiedelemablakunkra. Mivel igaznak hisszük őket, ezek az előítéletek olyan viselkedésre
ösztönöznek embereket, amelyek szörnyű szenvedések forrásai szerte a világon. Valahányszor
azt mondjuk, "minden afro-amerikai... ", "minden spanyol-amerikai... ", "minden hivatásos
sportoló... ", növeljük a világon már amúgy is túlontúl sok fájdalmat.
Valahányszor elfogadjuk mások előítéleteit, melyek ellenünk irányulnak, elfogadjuk, hogy
valamilyen módon alacsonyabb rendűek vagyunk. Megengedjük nekik, hogy irányítsák
életünket, és befolyásolják, mennyire tartom magam értékesnek, milyen szilárd az
önbecsülésem.
Én a Hawaii-szigeteken nőttem fel, egy kisebbség tagjaként. Az osztályomban hatvanból
csupán öt fehér volt - haole, így hívtak minket. A többiek polinéziaiak, de többnyire keletiek
voltak.
Ott növekedtem ebben a csodálatos környezetben, és soha eszembe nem jutott, hogy
bármilyen előítéletet is tápláljak mások iránt, vagy hogy netán alacsonyabb rendű vagyok, mint
azok a barátaim, akik messze többségben voltak körülöttem. Kisebbséghez tartoztam, de a
szigetről a nagy kontinensre kellett jönnöm, hogy megtanuljam, mi az előítélet, és mit jelent a
faji megkülönböztetés.
Hát nem lenne csodálatos, ha a fiatalok, akik ebben a csodálatos országban nőnek fel képesek
lennének törölni előítéleteiket a hiedelemablakukról? De még ha ez nem is sikerülne, akkor sem
kell elfogadnunk olyan véleményeket, amelyek alapján alacsonyabb rendűnek kellene
magunkat érezni. Hogy mások mit gondolnak rólam, csak akkor lehet hatással arra, amit
magamról gondolok, ha elfogadom a rólam alkotott elmarasztaló véleményüket. Lehetek boldog
és sikeres, függetlenül mások véleményétől.

Mindnyájan tízpontosak vagyunk


Van egy gondolat, melyet feltétlenül fel kell írnod a hiedelemablakodra, ha irányítani akarod az
életedet. Ez azzal foglalkozik, hogy egyrészt van egy központi éned, másrészt e különböző
élethelyzetekben eltérő szerepeket kell játszanod. Az itt látható ábra ezt szemlélteti. A központi
kör ezt az "ént" reprezentálja, a körötte lévő körök pedig azokat a szerepeket, melyeket
játszanod kell.

Ha akarod, írd be nevedet a központi körbe! A külső körökbe viszont írd be azokat a szerepeket,
melyeket játszanod kell a különböző helyzetekben. Arra gondolok, hogy hol anyaként
(apaként), házastársként, menedzserként, beosztottként, barátként, testvérként, fiúként,
lányként, tanítóként, tanulóként stb. tevékenykedsz, viselkedsz. Ha elég időt szánsz rá, sok
száz ilyen szerepet tudsz feltárni. Bemégy a konyhába, hogy főzz valamit- egy időre szakács
leszel. Belépsz egy áruházba, hogy végy valamit - egy időre vevővé válsz. Elmégy egy
gyűlésre, ahol közügyekről van szó - egy időre a közért munkálkodó polgárrá válsz. Pénzt adsz
egy jó ügyre - patrónussá, szponzorrá válsz. Egyszóval rengeteg szerepet játszol életedben,
anélkül, hogy ennek tudatában lennél.
Ha most megkérnélek, hogy értékeld, milyen teljesítményeket nyújtasz ezekben a szerepekben
- mondjuk nulla pont jár a szörnyű és tíz pont a fantasztikus teljesítményért --, hány pontot
adnál magadnak? Vagyis tedd fel magadnak a kérdést: "Egy nullától tíz pontig terjedő skálán
értékelve, milyen barát vagyok? Milyen testvér vagyok? Milyen gyereke vagyok a szüleimnek?
Milyen alkalmazott vagyok? Ha olyan vagy, mint az emberek többsége, valahol négy és nyolc
pont között fogsz adni magadnak a különböző szerepekben nyújtott teljesítményedért. Miért?
Azért, mert általában egyikünk sem gondolja magáról, hogy szörnyű. Lehet, hogy nem tartjuk
magunkat valami nagyszerűnek, de azért úgy gondoljuk, nem vagyunk annyira rosszak.
Beosztottként például, még ha állandóan el is késünk a munkából, és legalább annyival
megyünk el korábban, ottlétünk alatt pedig egyenesen lazsálunk - nos, még akkor is adunk
magunknak négy pontot. Egy kicsivel rosszabbat, mint az átlag. Lehet, hogy nem vagyunk a
legjobb szülők a világon, de azért minden erőnkből igyekszünk. Gyerekeink gondolhatják, hogy
legjobb esetben egy vagy két pontot érdemlünk, de mi ugye látjuk a teljes képet - ismerjük
nemes szándékainkat, összevetjük erős és gyenge oldalainkat, és a végén logikusan
következtetünk arra, hogy négy pontot azért csak megérdemlünk - mint minimum! Vannak
aztán dolgok, amikben tényleg jók vagyunk. Tízpontosak netán? Nem. Talán nem. Talán még
kilencet sem érdemelünk. De a nyolcat határozottan megszolgáltuk. Például nagyszerű
szomszédok vagyunk. Bárkit meg lehet kérdezni. Aztán szerények is vagyunk. Ezért van, hogy
csak a legritkábban adunk magunknak kilencet vagy tízet. Nem vagyunk tökéletesek, de néha
csodálatosan közel jutunk a tökéletességhez.
Ez a szerepértékelés érdekes gyakorlat, különösen ha a házastársak összehasonlítják a
számokat. Érdekes és tanulságos beszélgetéseket eredményezhet.
Most vizsgáljuk meg ugyanezt a központi köröd esetében! Ha önmagadat, vagyis a központi
énedet akarnád értékelni, hány pontot adnál magadnak ezen a skálán? Ha csak azt vizsgálnád,
hogy a szerepektől függetlenül, mint ember, milyen vagy, hány pontot adnál magadnak? A
tapasztalat az, hogy az emberek sosem adnak maguknak tízet, sőt gyakran kevesebb pontot
adnak erre, mint a szerepeikben mutatott teljesítményekre. Sokan vannak, akik mint ember,
mint személy, nem érzik magukat olyan nagyszerűnek. "Jó beosztott vagyok - gondolják
magukban -, de mint ember, semmi különös sincs bennem."
Most szeretném, ha különös gonddal olvasnád el a dőlt betűs megállapítást, mert ez egyike a
könyv legfontosabb gondolatainak. Hu nem adsz magadnak tíz pontot a középső körre, nem
leszel képes tízpontos telesítésre a külső körökben sem. A lényeg a következő. Nem hiszem,
hogy a jóságos Teremtő akár "hétpontos", akár
"nyolcpontos", akár "kilencpontos" embereket teremtett volna. Minden embert tízpontosra
teremtett. Még nem vagyunk tízek azokban a szerepekben, melyeket játszunk. Életünk
legfontosabb feladata az, hogy azokká váljunk. Ám ha az a meggyőződésem - és ez tipikusan
egy hiedelemablak-kérdés -, hogy "hétpontos" ember vagyok, hogyan lehet belőlem bármikor is
egy "kilencpontos" alkalmazott? Sehogy! Ez sem fizikailag, sem érzelmileg sem szellemileg
nem képzelhető el. Ez egyszerűen lehetetlenség. Az igazság azonban az, hogy mindnyájan
tízpontos emberek vagyunk. Elképzelhető, hogy nagyon gyakran nem ennek megfelelően
cselekszünk, de ami a bennünk rejlő lehetőségeket illeti, határozottan tízpontosak vagyunk. És
ha egyszer ezt elfogadjuk, ha ezt a meggyőződésünket kitörölhetetlenül felírjuk a
hiedelemablakunkra, sokkal nagyobb esélyünk lesz, hogy tízpontosként cselekedjünk:
tízpontos apává, anyává, házastárssá, baráttá, alkalmazottá, szomszéddá váljunk.
Mindig van eltérés az eszményi és a valóságos között. A teljesítményünk sosem tökéletes. Ez
egyáltalán nem baj. A fontos az, hogy állandóan csökkentsük a különbséget a tényleges és a
lehetséges között. Ennek két módja van. Az egyik, hogy csökkentjük a mércét, vagyis leadunk
az eszményeinkből. Ez megfelel annak, hogy kijelentjük, sosem lehetünk tízpontosak, sosem
leszünk képesek javítani a teljesítményünkön. A mérce ilyen csökkentése azt jelenti, hogy
feladjuk. Lehet egy kicsit jobb véleményünk magunkról, valamit csökkenhet a bennünk dúló
kudarcérzés, De ez egyfajta lelki ürességgel fog párosulni. Ha feladjuk álmainkat, valódi
céljainkat, eláruljuk az értékeinket, mindig üresnek érezzük magunkat. Ez azt jelenti, sosem
lehetünk tízpontosak, mert elfogadtuk a hazugságot, hogy lehetetlen tízpontossá válnunk.
Van egy másik út, és ez az egyetlen út, amely elvezethet a belső béke megteremtéséhez. Ez
pedig az, hogy szemünket az értékeinkre, céljainkra, eszményeinkre függesztjük. Nem vagyunk
hajlandók elárulni őket, és keményen dolgozunk, hogy teljesítményünket közelítsük ehhez az
eszményi szinthez. Ez az út nem könnyű, de nyitva áll mindnyájunk előtt. Ott van
mindnyájunkban a képesség, hogy tízpontosak legyünk azokban a szerepekben, melyeket az
életben játszanunk kell. Ott szunnyad bennünk a lehetőség, hogy tízpontosak legyünk, mert
mint emberek, mindnyájan tízpontosak vagyunk. Ha tehát a központi körbe tíz pontnál
kevesebbet írtunk be, akkor ezt törölnünk kell, és a helyére meggyőződéssel tíz pontot kell
beírnunk.

Önmagadhoz kell hasonulnod!


Látnod kell tehát, hogy önmagadra vonatkozóan két alapvetően fontos elvet kell szem előtt
tartanod. Az első: ami a hiedelemablakodra van írva, meghatározó hatással van az
önbecsülésedre. Azt jelentősen erősítheti, és jelentősen alááshatja. A második: mint emberek,
mindnyájan tízpontosak vagyunk. E két elv gyakran ütközik bennünk. Valahol mélyen érzünk
valami transzcendentálisan a lelkünkben, ugyanakkor egy belső hang igyekszik arról
meggyőzni minket, hogy értéktelenek vagyunk. Ha arra a belső hangra hallgatunk, amely azt
súgja, hogy van bennünk valami isteni, ez biztosítja számunkra azt a lelki békét, melyre
mindannyian vágyunk. Ha annak a sugallatnak engedünk, hogy értéktelenek vagyunk, ez
kétségbeesést, depressziót vált ki bennünk. Akadályozza, hogy kibontakoztassuk a bennünk
szunnyadó természetes képességeinket, egyedülálló adottságainkat.
Mélyen hiszem, hogy személyes sikerünket és beteljesülésünket döntően meghatározza,
hogyan nézünk a dolgokra. Szerencsénk kovácsai mi magunk vagyunk. Ám a szerencse nem
az, ami véletlenül történik velünk. Akkor találkozunk vele, amikor hagyjuk, hogy a bennünk rejlő
erők szabadon a felszínre törjenek. Ez az, ami sikerre vezet. A sportolók eredményességével
kapcsolatos legújabb kutatások azt mutatják, hogy amikor érzik magukban ezt az "áramot",
képesek természetes adottságaik felett teljesíteni. Ilyenkor mintegy kívülről látják magukat, azt,
ahogy a dolgot csinálják, egyfajta lassított felvételként, és tudják, hogy most képesek lesznek
rá, most sikerülni fog nekik. Erőszakkal nem képesek magukat ilyen csúcsteljesítményekre
kényszeríteni. Ezek spontán "kifolynak" belőlük. Valamilyen fokon mindnyájunkban léteznek
ezek az erők, és megtanulhatjuk, hogyan hozzuk mozgásba őket. Hadd világítsam meg, mire
gondolok!
Mindnyájan megfigyelhettük már, hogy vannak személyek, akik bármibe is fognak, valahogy
minden balul üt ki számukra, míg vannak, akik valamiféle varázslatos életet élnek - minden
sikerül nekik. Lelkiismeretességtől, becsületességtől függetlenül, mintha az emberek egyik
csoportjának kenyere mindig vajjal felfelé, a másik csoport kenyere pedig mindig vajjal lefelé
esne a földre.
Egy jó barátomnak van két ismerőse, akik jól példázzák ezt az ellentétet. Az egyik egész
életében mindig ugyanazt akarta - pénzt. Célját sokféle módon próbálta elérni, de valahogy
egyik sem volt eredményes. Csendes, szorgalmas, okos, keményen dolgozik, de a dolgok
valahogy sehogy sem jöttek össze neki. Anyagilag mindig éppen csak megvolt valahogy. Rontja
a helyzetet, hogy van egy kollégája, akinek mindig sikerül pénzt csinálnia - méghozzá anélkül,
hogy különösebben törekedne erre. Egyik alkalommal például olcsón vett néhány ingatlant, és
hatalmas profittal adta tovább. Mindennek tetejébe, miután a pénzét arra használta, hogy
kifizesse a jelzálogkölcsönét, és vett néhány új kocsit, az ingatlan visszaszállt rá, mert a vevő
nem tudta fizetni a részleteket. Ugyanebben az időben az ismerőse is ingatlanba fektetett, és
ráment még az inge is. A sikertelen azt mondja, kollégája "ravasz, mint a róka", akik viszont
évek óta ismerik őt, azt mondják, nem tervezi előre ezeket a pénzügyi húzásait. Legtöbbször
úgy néz ki, mintha nem is ezen a bolygón élne. Olyan ember benyomását kelti, mintha
szórakozottan téblábolna ide-oda, közben valahogy minden neki dolgozik.
Az ilyesmi nem ritka. Sokan ismerünk embereket, akik példázzák ezt a két szélső esetet. Mi az
oka ennek a különbségnek? Miért van, hogy emberek rendelkeznek azzal a varázslatos,
megfoghatatlan képességgel, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen legyenek, és
látszólag véletlenül, de rendszeresen belebotlanak azokba az előnyös lehetőségekbe, melyek
minket, a többséget, mindig elkerülnek? Miért van, hogy véletlenül mindig rájuk köszönt a siker,
amire mi hiába vágyakozunk?
Nekem megvan erre válaszom: a hasonulás. Erre azt mondhatja valaki: "Ugyan! Ez még
viccnek is rossz!" De hadd világítsam meg egy példán, mire is gondolok! Egy olyan
összejövetelen, ahol öt-nyolc konzervatív ügyfél találkozik - konzervatívan öltözködők, két
magángépkocsival, feleséggel, családdal -, azok, akik hasonlóan öltözködnek, hasonlóan
élnek, hasonulnak, mert igazodnak a csoport normáihoz és elvárásaihoz. Az olyan ügyfelek,
akik hippi öltözékben jelennek meg egy ilyen találkozón, és kommunákban élnek, azok nem
hasonulnak.
Mire ez a példa? Ha ugyanez a hippi egy olyan találkozóra menne, ahol az "alternatív életvitelű
ügyfelek" találkoznak, ő lenne az, aki hasonul. Ha egy ügyfél szigorúan konzervatív öltözékben
jelenne meg, ő lenne az, aki nem hasonul. A hasonulás, vagy más nevén a konformitás, mint
látjuk, viszonylagos dolog, és a helyzettől függ.
A hasonulásnak van egy olyan változata, amikor úgy próbálunk dolgokat csinálni, ahogy mások
csinálják, saját értékeink, adottságaink, beállítottságunk ellenére. Nos, ez a hasonulás nem
működik. Szemellenzőssé tesz bennünket, mert olyan buzgón igyekszünk utánozni másokat,
hogy nem vesszük észre azokat a lehetőségeket és megoldásokat, melyek ott vannak az orrunk
előtt. Ez sok vonatkozásban hasonlatos ahhoz, mintha egy betonfalba vernénk a fejünket, azt
remélve, hogy ha elég hosszú ideig próbálkozunk a módszerrel, és elég erősen döngetjük a
falat, valahogy át fogjuk törni.
Ha gyakran találod magad ilyen "faltörő" szerepében, valószínű, hogy a hiedelemablakodon
valami ilyesmi áll: "Ahhoz, hogy részem legyen a beteljesülésben (boldog, gazdag, sikeres
vagy bármi is legyek), igazodnom kell ahhoz, mit mondanak mások, és mit várnak tőlem." Nem
számít, kik ezek a "mások" - a barátaink, az iskolatársaink, a kollégáink, a pajtásaink -, ha tőlük
várjuk, hogy tanúsítsák az értékességünket, és véleményüket abszolút igazságként kezeljük,
átadjuk nekik életünk irányítását. És még csak nem is vagyunk ennek tudatában.
A vak hasonulás, a feltétel nélküli elfogadás két szörnyű példája a spanyol inkvizíció és a
Holocaust. A békés hétköznapok világában ez a vak elfogadás sekélyes, elpocsékolt életeket
jelent. Henry David Thoreau egyszer azt mondta, hogy "az emberi tömegek csendes
kétségbeesésben élik le az életüket". Ez a kétségbeesés annak eredménye, hogy minden áron
igazodni akarnak mások értékeihez és eszményeihez. Thoreau ezt is mondta: "Ha valaki nem
tart lépést a társával, ennek lehet az is a magyarázata, hogy más dobszót hall. Hadd
meneteljen arra a zenére, amit hall, legyen ez bármennyire is más!" Kiváló tanács. Ez a titka
annak a varázslatnak, amiről az előzőekben beszéltem.
Ez visszavisz minket a betonfalhoz. A fejeddel lerombolni egyet jelent azzal, mint elérni, hogy
mások értékei a te érdekedben működjenek. Az érdekedben kell, hogy dolgozzanak! -
erősködsz, de hát nem dolgoznak az érdekedben! Ennél vannak eredményesebb módjai is
annak, ahogyan áthatolhatsz a falon. Csak körül kell nézned, és láthatod az ajtót, amely ott van
nem messzire tőled. Még csak kulcs sem kell hozzá. Zár sincs rajta. Ahhoz azonban, hogy
átjuss rajta, más nézetet kell elfogadod. Olyat, ami így szól: "Ahhoz, hogy részem legyen a
beteljesedésben, saját egyedülálló énemhez kell hasonulnom, saját értékeim dobszavára kell
menetelnem. A boldogságom és a sikerem azon múlik, képes vagyok-e önmagam maradni,
önmagamat nyújtani és kibontakoztatni a bennem rejlő képességeket." Ezt én röviden úgy
fogalmazom meg, hogy "Önmagadhoz kell hasonulnod." (Saját egyedülálló énedhez.)
Ez egyszerűen hangzik, ám egyáltalán nem olyan könnyű. Nem könnyű átmenni ahhoz a falon
lévő "közeli" ajtóhoz. Ez lényeges változásokat igényel a gondolkozásodban. Például nem
választhatod többé azt a kényelmes megoldást, hogy kudarcaidért másokat okolsz. Tudomásul
kell venned és el kell fogadnod, hogy te magad felelsz a sikereidért és a kudarcaidért is.
Bár ezt nem szívesen valljuk be, szeretjük irányítani mások életét, szeretjük magunkban
"előírni" másoknak, amit szerintünk csinálniuk, gondolniuk kellene, amilyennek lenniük kellene.
Még nagyobb probléma forrása, hogy igen gyakran mi magunk vágyunk arra, hogy irányítsanak
minket. Sóvárogjuk azt a biztonságot, amit a mások értékeihez való igazodás nyújthat nekünk.
Ám, mint a helytelen nézetek esetében mindig, nem örülünk azoknak az eredményeknek,
melyeket az ilyen magatartás szül.
Könyvem alaptémája az, hogyan veheted kézbe saját sorsodnak, nem pedig valaki más
sorsának az irányítását. Egyedülálló teremtmény vagy, és ha feladod jogodat, hogy életedet
magad irányítsd, elveszned ezt az egyedülálló voltodat, egy másik ember személyiségének
homályos tükörképe leszel. Valódi sikerre csak akkor számíthatsz az életben, ha hűséges vagy
az egyedülálló önmagadhoz.
A kocsid több mint ötvenezer alkatrészből áll. Nyilvánvaló, hogy mind az ötvenezer darab más
és más. Nem lehet megépíteni egy kocsit ötvenezer kormánykerékből vagy ötvenezer
gyújtáselosztóból. Ám amikor az ötvenezer különböző darab együtt mozdul, varázslatos
eredményre vezet. Olyan gépet kapsz, amely száz kilométeres óránkénti sebességgel akár
kétszázezer kilométert is képes megtenni. Ha sosem próbálkoznánk azzal, hogy az ötvenezer
különböző autóalkatrészt ugyanazzá az alkatrésszé változtassuk, miért szegülünk szembe
mégis a varázslattal, amikor igyekszünk másokat hozzánk hasonlóvá tenni, vagy ami még
rosszabb, miért akarunk önmagunkból egy másik valaki klónját csinálni? Bármilyen szervezetről
is legyen szó - olyan hatalmasról, mint az amerikai társadalom vagy olyan picinyről, mint egy
család -, ahhoz, hogy rendeltetésszerűen működjék, el kell ismernünk az alkotó egyének
egyedülálló voltát, és segítenünk kell egymást ezen egyedülálló sajátosságok
kibontakoztatásában.
Végy három személyt, akiket csodálsz és tisztelsz! Ezek lehetnek történelmi személyiségek,
mint Lincoln, Churchill vagy Teréz anya, de lehetnek egyszerű emberek, akiknek olyan vonásaik
vannak, melyeket tisztelsz, és melyeket szeretnél magadban is látni. Tedd fel magadnak a
kérdést: Bárki ezek közül hasonult mások értékeihez? Azt hiszem, hogy egyebek mellett azért
tiszteled ezeket az embereket, mert hűek maradtak önmagukhoz - nem máshoz, hanem önnön
egyedülálló lényükhöz hasonultak.
Ezek a "mások" nem mindig szeretik, ha valaki saját dobszójára menetel. Igyekeznek a
"lázadókat" ellenőrzésük alá vonni, néha pedig egyenesen megölni. Előfordulhat, hogy súlyos
árat kell fizetned azért, hogy végigmenve a fal mellett átmégy az ajtón - ám csodában lesz
részed, ha ezt megteszed. R. Buckminster Fuller, a zseniális feltaláló egyszer azt mondta, hogy
amikor követte saját képzeletének sugallatát, a dolgok működtek, ám ha igyekezett azt tenni,
amit a legtöbb ember, és fizetésén kezdett dolgozni, valahogy sehogy sem mentek neki a
dolgok. Én azt tapasztaltam az életemben, hogy ha követem az álmaimat, részem van a
csodában. Az emberek, az erőforrások és a lehetőségek valami varázslat eredményeként
összetalálkoznak. Ha a tömeg után megyek, a varázslat eltűnik.
Ahhoz, hogy rátalálj erre a varázslatra, két fontos kérdésre kell választ adnod:
1. Mi az, amit valóban szeretnék? Nem könnyű erre válaszolni. Ehhez a legmélyebb
éhékeidhez kell visszanyúlnod. Számíthatsz rá, hogy keserves órákat fogsz megélni,
amíg kirostálod a "kelleket" meg a "muszájokat", és rátalálsz azokra a dolgokra, melyek
valóban fontosak számodra.
2. Mi az, ami jó volt számomra a múltban? Emlékezz azokra az időkre, amikor részed volt
abban a csodában, hogy a dolgok az érdekedben munkálkodtak! Keresd a
szabályszerűségeket, a mintákat! Mik voltak ezek? A helyzetek hasonlósága? Az
emberek, akikkel dolgoztál? A feladatok, melyeken dolgoztál? Jövőbeni sikereidet
alapozhatja meg, ha ismétled ezeket a mintákat.

Az ösztönzés három szintje


Az indítékaink mögött különböző érzelmek húzódnak meg. Ezeket könnyebben megértheted,
ha megismerkedsz egy elképzeléssel, melyet Kay A'llan a The Journey From Fear to Love
(Utazás a félelemtől a szeretetig) című könyvében ír le. Allan azt mondja, hogy ha alaposabban
elemezzük az olyan szenvedélyes érzelmeinket, mint az irigység, a bosszúvágy, a kéjvágy stb.
arra jutunk, hogy magatartásunkat a következő három fő érzés határozza meg: a félelem, a
kötelesség és a szeretet. Ezek súlya személyenként változhat annak függvényében, milyen
mértékben járulnak hozzá a boldogságukhoz. Ebből a szempontból vannak alacsony, közepes
és magas szintű érzelmek. Mindegy, hogy mit csinálsz, mindegy, hogy megszokásból vagy
szenvedélytől vezérelve cselekszel, általában e három érzelem valamelyike ösztönöz. Ez alól
persze kivételt képeznek az olyan "cselekvéseid", amiket teljes egészében a vegetatív
idegrendszer irányít.
Az ösztönzés első és legalsó szintje a félelem. A felszínen megjelenő érzés: kötelező
megcsinálnom! Vannak, akik félelemből jönnek reggel dolgozni, és a félelem hajtja őket egész
napi munkájukban: büntethetik őket, ha nem teljesítenek egy minimálisan megkövetelt szinten.
Vannak férjek, akik félelemből viszik el feleségüket vacsorára vagy táncestére.
A félelem nagyon összetett érzés. Vannak, akik túlzottan védik gyerekeiket. Nem feltétlenül
azért, mert szeretik őket, hanem mert félnek, hogy mi történhet velük ebben a nagy, ellenséges
világban. Vannak, akik azért választanak egy számukra semmi örömet sem jelentő pályát, mert
félnek, hogy mit szólnának a szüleik, ha kedvük szerint választanának szakmát.
A félelem hatalmas erejű ösztönző. Az egyetlen baj vele az, hogy szenvedést okoz
mindazoknak, akik a befolyása alá kerülnek. Miért van, hogy szörnyen érezzük magunkat, ha
félelemtől hajtva cselekszünk? Azért, mert a félelem külső ösztönző erő. Félelemből cselekedni
- a legtisztább reaktív modell, vagyis egy gépies válasz egy külső hatásra. Így cselekedni annyit
jelent, hogy tökéletesen lemondtunk életünk irányításáról. Ki irányítja életemet, amikor
félelemből cselekszem? Az, aki a fejem felett lógatja a kardot.
Az ösztönzés második szintjét a kötelességérzet képviseli: az hajt, hogy felelősséget érzünk
dolgokért. Vannak, akik szinte mindent kötelességből tesznek. Nem azért tesznek dolgokat,
mert meg akarják tenni, hanem mert úgy érzik, kötelességük megtenni. Az ilyeneknek általában
magas szintű értékeik vannak, különösen sokra tartják a tisztességet. "Egész napi fizetésért
egész napos munkát adok, mert ez a tisztességes eljárás." "Keményen dolgozom, hogy
mindent megadjak a családnak, mert megérdemlik, hogy mindent megtegyek értük." "Pénzt
adományozok a cserkészszövetségnek, mert fiatal koromban a szervezet segített átvészelni a
nehéz időket."
A kötelesség, mint ösztönző, jobban szolgálja a személyes beteljesülést, mint a félelem, ám
még mindig külső ösztönző erő. Ki ébreszt bennünk felelősséget valami iránt, amit meg kell
tennünk? Részben szerepet játszik ebben a tisztesség érzése, de az esetek többségében
ennek nem lenne különösebb szerepe, ha valaki nem tartaná annak a madzagnak a másik
végét, amit úgy nevezünk, hogy "kötelezettség". Érezzük, hogy ott van az a másik valaki. Néha
egy alig észrevehető kis árcédula is lóg ezen a madzagon. Tartozunk a másiknak valamivel, és
az érzés, hogy tartozásunk van, kellemetlen számunkra, ezért mindenképpen fizetni akarunk.
Tisztességes munkával tartozom a főnökömnek, mert fizet engem. Ez azt jelenti, hogy a
főnököm irányítja az életemet. Lehet, hogy nem szeretem a munkámat, de legjobb tudásom
szerint kell teljesítenem - mert ez a kötelességem. Így élek - beleadom minden energiámat,
minden tudásomat, de nem adom bele a szívemet.
Ez még mindig nagyon messze van a legmagasabb szintű ösztönzéstől, a szeretettől. Ez az
ösztönzés harmadik szintje. A szeretet teljesen más típusú magatartásra serkent, mint a félelem
vagy a kötelesség. Szeretem a munkámat. Nem valaki más kedvéért csinálom, amit csinálok.
Azért csinálom, mert szeretem. Magam akarom csinálni. Élvezem, ezért szinte biztos, hogy sok
sikert és elégedettséget nyújt számomra. Szeretem a gyerekeimet, ahelyett, hogy félelmet
éreznék miattuk, nem korlátozom őket irreális követelményekkel. Bízom bennük. Tanítom őket.
És hagyom, hogy kimenjenek a nagyvilágba, méghozzá felkészülten és mohó vággyal.
Hagyom, hogy a saját életüket éljék.

A stressz
Korábban már említettem, hogy valaki más értékei szerint élni az életet valójában reagáló élet,
és mint ilyen, rendkívül kínzó, belső feszültségekkel - stresszel - teli. Valahányszor olyan elv
szerint cselekszünk, amely idegen tőlünk, ez konfliktust vált ki bennünk, és stresszre vezet.
Hadd illusztráljam ezt egy személyes példával!
Néhány évvel ezelőtt megismerkedtem egy nagyszerű emberrel, aki szemináriumokat tartott és
tanácsadóként dolgozott a Merrill Lynch Corporationnél. Ez a valaki Dr. Rober Eliot szívsebész,
akinek magának is volt már egy infarktusa. Pontosan tudta hát, mit érez, akivel ilyen történik.
Úttörő szerepe volt azokban a kutatásokban, melyeknek célja a stressz szerepének felderítése
a szívbetegségek kialakulásában.
Dr. Eliot kiterjedt kutatást végzett annak felderítésére, milyen tényezők váltják ki bennünk a
stresszt, és később létrehozott egy intézetet, ahol a vezetőknek lehetőségük van átesni egy
teszten, amelynek alapján eldönthető forrón vagy hidegen reagálók, így segítséget kaphatnak,
hogy megfelelő egyensúlyt alakítsanak ki az életükben, elkerülve a szívbetegségeket. Mielőtt a
személyes tapasztalatomról szólnék, szeretném megvilágítani, mi a különbség a forrón és a
hidegen reagálók közült. Amikor az emberek feszültséget éreznek magukban - és ez kisebb-
nagyobb mértékben mindenkire jellemző -, a szív- és véredényrendszer meghatározott módon
reagál. Például ha stressz alatt vagyunk, az ütőerek megnyúlnak, mint egy kerti locsolócső. Ha
egy ilyen csövet odakötünk két kocsihoz, és kifeszítjük, a keresztmetszeti nyílása csökkenni fog.
Pontosan ez történik a testünkben lévő erekkel is, amikor stresszben vagyunk. Ez mindenkivel
így van. A forrón és hidegen reagáló közötti különbség arra vezethető vissza, hogyan viselkedik
az illető szíve az ilyen stresszállapotban.
Amikor az erek keresztmetszete csökken, egy forrón reagáló esetén a szív hevesebben ver,
hogy több vén nyomjon át a csökkent keresztmetszetű artériákon. Ennek eredményeként
megnő a vérnyomás, és innen az elnevezés - forrón reagáló. Egy hidegen reagáló esetén a szív
nem gyorsabban, hanem lassabban fog pumpálni, és kevesebb vért hajt át az ütőereken. Innen
a hidegen reagáló elnevezés. Azok a személyek, akik hidegen reagálnak, kevésbé vannak
kitéve annak a veszélynek, hogy agyvérzést vagy szívinfarktust kapjanak, mert
stresszállapotban nem terhelik túl a vérkeringési rendszerüket.
A csodálatos ebben az egészben az, hogy szervezetünkkel begyakoroltathatjuk, hogy hidegen
reagálóként működjék. Amikor stressz alatt vagyunk, tudatosan csökkentjük a
vérrendszerünkön átáramló vér mennyiségét. A puszta tényt, hogy ez lehetséges, rendkívül
lelkesítő dolognak tartom.
Miután megértettem a forrón és hidegen reagálás elméletét, elhatároztam, hogy felkeresem Dr.
Eliot Fimess Intézetét, és megvizsgáltatom, milyen reagáló vagyok. A vizsgálat másfél napot
vesz igénybe. A kezdés előtti estén kell bevonulni az intézménybe. A következő reggelen
tájékoztatják az embert, mit kap enni az elkövetkező másfél napon. Ezután nyolc álló órán át
mindenre kiterjedően vizsgálják az ember szervezetét.
A legkülönbözőbb teszteket kellett elvégeznem. Betettek egy taposómalomba, tizenöt
különböző elektródát erősítettek rám, gyorsították a malom forgását, amíg a szívem nem
zakatolt, mint egy őrült vonat. Aztán bevezettek egy szobába. Nagyon érdekes élmény volt
számomra. Ott ültem egy székben, és stresszkiváltó hatásoknak tettek ki. Aztán vizsgálták,
hogyan reagál a vérkeringési rendszerem. Legalább tizennégy különböző elektródát erősítettek
a testemhez. Egyedül voltam a szobában - leszámítva egy monitort. Ezen megjelent egy fej, és
tudatta velem, hogy most három vizsgálatot fognak elvégezni, ezekben stresszkiváltó
hatásoknak tesznek ki engem. Egy másik szobában figyelni fogyják a szív- és érrendszer
működését. Fontos, hogy minél pontosabban kövessem a monitoron érkező utasításokat.
Amint már elmondtam, átestem a taposómalom-vizsgálaton, így már tudtam, hogyan reagál az
érrendszerem és a szívem a fizikai stresszre. Most azt vizsgálták, milyen hatása van rám a lelki
és érzelmi stressznek. Az első vizsgálat abból állt, hogy pingpongoznom kellett a képernyőn. A
képernyő felső részéből egy kis labda esett alá, és egy tálcával el kellett kapnom. A tálca
mozgását a székem karjához erősített manipulátorral irányíthattam. Elmondták, hogy a játék
körülbelül másfél percig tart, és igyekeznem kell minden labdát elkapni. A játék elkezdődött.
Olyasmi volt ez, mint azok a videojátékok, melyek ma már annyira népszerűek a gyerekek
között. A labda esett lefelé, nekem pedig el kellett kapnom, azzal, hogy egyre szaporábban
hullottak alá a labdák, egyre gyorsabban kellett mozgatnom a manipulátort. Közben a másik
szobában a műszerek jegyezték az elektródákról érkező jeleket, mutatva a szív- és érrendszer
reakcióit.
A következő vizsgálatnál a monitoron lévő fej arra kért, hogy 777-ről indulva, heteket kivonva,
számoljak visszafelé hangosan, egy percen át, minél pontosabban, és amilyen gyorsan csak
tudok. Azt mondták, ha úgy érzem, hogy felkészültem, jelezzem, és akkor kezdhetem.
Hozzáláttam hát a kivonásokhoz. 777, 770, 763 stb. Nem voltam különösebben gyors. Rájöttem,
hogy a pontosság fontosabb számomra, mint a gyorsaság, és kicsit lassúbb voltam, mint
amilyen sebességre képes lettem volna. Nem tudom, meddig jutottam el hibátlanul, de azt
hiszem, elég sokáig bírtam. Vagy úgy egy perc múlva megjelent a képernyőn a fej, és
bejelentette, hogy a vizsgálatot elvégezték.
Arról is tájékoztatott, hogy a következő vizsgálathoz szükségem lesz arra a jégre, ami egy tőlem
jobbra lévő edényben van. A fej arra kért, hogy az edényről vegyem le a takarót, és nézzem
meg, tele van-e vízzel és jéggel. Elmagyarázta, hogy a vizsgálathoz a jobb karomat bele kell
merítenem a jeges vízbe, és ott kell tartanom egy álló percen át. Ez kellemetlen lehet, és ha
netán úgy érzem, hamarabb ki akarom venni a kezem, kérik, hogy erről tájékoztassam őket
előre.
Mielőtt elkezdtük volna, a fej ezt mondta: "Ugye érti, hogy ez kicsit kellemetlen lehet, a
legtöbben azonban képesek bent tartani a kezüket, ezért ne idegeskedjék miatta!" Ezt hallván,
azonnal egyfajta kihívásként kezeltem a dolgot, mondván, hogy ha mások meg tudták csinálni,
nekem aztán semmi sem lesz. Amikor a beszélő fej azt mondta, mártsam a kezem a jeges
vízbe, azonnal cselekedtem. Az első két-három másodpercben tényleg nem éreztem
különösebb fájdalmat. "Ugyan! - gondoltam magamban - ez semmi!" Hat-hét másodperc után
azonban már kezdtem fájdalmat érezni. Ahogy nőtt a fájdalom, kezdtem biztatni magam:
"Mindenki meg tudta csinálni, én is meg fogom csinálni. Megmutatom ezeknek a fickóknak,
hogy kibírom!" Így aztán a jégben hagytam a karom. A hatvan másodperc letelt.
A beszélő fej megjelent a képernyőn, és tájékoztatott, hogy letelt a hatvan másodperc, és
kivehetem a kezem az edényből. Elhatároztam, hogy megmutatom neki, milyen kemény legény
vagyok, és még tíz másodpercig benn tartottam. Ezután kivettem a vörös, szaggató, majdnem
megdagadt kezem az edényből. Vettem a törülközőt, letöröltem, ölbe vettem és dajkáltam, amíg
a vér nem kezdett ismét normálisan kerengeni benne.
A beszélő fej ismét megszólalt: "Nos, Mr. Smith, befejeztük a vizsgálatokat. Vannak még
dolgok, amiket ebben a szobában kell elvégeznünk. Kérjük, lazítson két-három percet, amíg
feldolgozzuk az adatokat."
A székben ültem, és arra kért a fej, hogy lazítsak. Arra gondoltam, hogy ez remek. Ott ültem
három vagy négy percig, arra várva, hogy befejezzék a számolást. Aztán bejött egy úriember,
és leszedte rólam az elektródákat. Az aznapra tervezett vizsgálatokat befejeztük.
Másnap reggel megbeszélésre jöttem össze az orvosommal. Dr. Booth leült, és majdnem két
órán át tájékoztatott az előző napi vizsgálatok eredményeiről. Csodálatos dolgot hallottam tőle.
Ezt mondta: "Mr. Smith, ön egyike a leghidegebb reagálóknak, akikkel valaha is találkoztam."
Ezután megmutatta nekem a grafikonokat, hogyan reagáltam a stresszhelyzetekben. A szívem
és az érrendszerem még akkor is kitűnően működött, amikor a taposómalom tempója elérte a
maximális értéket. Stresszhelyzetekben a szív és az artériák nem mutattak extrém reakciókat.
Emlékszem, hogy arra gondoltam, tudatosan kényszerítettem erre a szívemet. Ez nem egy
begyakorolt reakció volt, de emlékszem, hogy ezt tettem.
Aztán megmutatta, mi történt, amikor a képernyős szobában voltam. A pingpongjátszma idején
semmi sem volt a grafikonon, ami bármilyen kilengésre utalt volna a vérkeringési
rendszeremben. A számok levonásánál ugyanez volt a helyzet: semmi probléma-hideg, mint a
jég. Amikor a jeges tesztet végeztem, úgy képzeltem, talán gyorsabban vert a szívem, vagy
valamilyen reakció azért tapasztalható lesz, de ott sem mutatott a grafikon semmilyen kitérést.
Aztán, mielőtt tovább lapozott volna, ezt mondta:
- De ugye problémát jelentett önnek, hogy lazítson?
- Hogy érti ezt? - kérdeztem.
Lapozott egyet. Az volt az egyetlen alkalom, amikor a szervezetem rosszul reagált, amikor a
képernyőn lévő fej azt mondta: "Mr. Smith, kérjük, lazítson két-három percet, amíg feldolgozzuk
az adatokat."
Amint ez elhangzott, a színíró szinte leszaladt a lapról. Az egész szervezetem ellenállt a
gondolatnak, hogy lazítsak. A szívem kezdett hevesebben dobogni. Az ütőerek megfeszültek.
Pontosan úgy reagáltam, mint a forrón reagálók.
Ez igen kijózanító tapasztalat volt számomra. A feleségem éveken át mondta, hogy meg kell
tanulnom lazítani. A fenti vizsgálat óta sokat tűnődtem ezen. Ahogy visszatekintek a
fiatalságomra, emlékszem, hogy valamikor belém fészkelte magát az a meggyőződés, hogy a
produktivitás és a mozgás tulajdonképpen ugyanazt jelentik. Emlékszem, mindig úgy éreztem,
hogy ha nem mozgok, nem csinálok valamit, értéktelen vagyok önmagam és mások számára.
Tökéletesen elutasítottam a lazítás fontosságának gondolatát.
Családommal éveken át nem mentünk szabadságra. A pihenés olyasmi volt, amit egyáltalán
nem tartottam szükségesnek. Szeretek dolgozni, mindig is szerettem. Ezért aztán szörnyen
nehéz volt megállnom, és lazítanom. A fenti élmény óta azonban ráébredtem, hogy az életben
fontos helye van a lazításnak. Néha tudnod kell leállni, élvezni a rózsák illatát, megszívni
magadat friss, erdei levegővel, feltekinteni a végtelen csillagos égre. Időt kell szentelni arra is,
hogy megélesítsd a "szerszámaidat".
Az elmúlt néhány évben már szigorúan minden júliust családi üdüléssel töltünk. Emlékszem az
első ilyen júliusra. Kivettem az egész hónapot, és egy hét után már nem tudtam magammal mit
kezdeni. Ennek ellenére kényszerítenem magam, hogy végigcsináljam, és egy idő múlva
rájöttem, milyen csodálatos dolog együtt lenni a családdal, és milyen csodálatos olyan dolgokat
csinálni, melyeknek semmi köze sincs az üzlet kényszernő sürgetéséhez. Azóta minden évben
szabadságra megyünk.
Azt tapasztaltam, hogy a hétvégéim sokkal izgalmasabbak és szórakoztatóbbak, mint korábban,
noha még mindig rengeteget teszek-veszek, amikor otthon vagyok. Van például egy farmunk
egy Gunlock nevű kisváros mellett, Utahban. Egy kétezer hektáros farm, nyolcvan lóval és száz
tehénnel. Nincs semmi, amit jobban élveznék, mint tenni-venni az állatok körül, rendet csinálni
a farmon. Ezt sokan munkának tartanák, számomra azonban lazítás. Visszatérve a házba,
leülök a feleségemmel és a gyerekeimmel, és beszélgetünk, és egyáltalán nem érzem úgy,
hogy semmit sem csinálok és nem vagyok produktív.
Azt hiszem, valójában az történt, hogy a fitness vizsgálatok eredményeként más nézet került a
hiedelemablakomra. A régi meggyőződés ez volt: "A produktivitás és a mozgás ugyanaz. Ha az
ember nem mozog, nem produktív, ha pedig nem produktív, értéktelen."
Az új meggyőződés valami ilyesmi: "A mozgás és a produktivitás nem feltétlenül jelenti
ugyanazt. A lazítás nagyon is jó dolog!" Azt tapasztalom, hogy mióta nem vagyok rabja a régi
nézetnek, a külső kényszereknek nincs akkora hatalmuk felettem. Jobban tudom irányítani az
életemet. Képes vagyok pihenni és lazítani anélkül, hogy lelkiismeret-furdalásom lenne, hogy
értéktelennek érezném magam. A belső hang, amely korábban állandóan azt suttogta: "Ha
lazítasz, értéktelen vagy!" elhallgatott bennem.

Ne feledd, ha az önbecsülésedet rajtad kívül álló dolgokra alapozod - mások véleményére,


dolgok birtoklására, gazdagságra stb. -, hosszú távon komoly bajoknak nézel elébe! Csak akkor
tehetsz szert belső békére, ha elégedett vagy magaddal. Önbecsülésed szilárd alapját csak
azok a vezérlő értékek képezhetik, melyekről e könyv első részében írtam, és ha időről időre
megvizsgálod a hiedelemablakodra írt nézeteket, ez segít, hogy megszabadulj az önrontó
viselkedési formáktól.
Egyszer egy nagy ember azt tanácsolta társainak: "Legyetek önmagatok - de tökéletesen
legyetek azok!" Olyan ez, amire mindnyájan képesek vagyunk. Felfegyverkezve egy javuló
énképpel, áttérünk az utolsó természettörvényre, amely az élet egyik nagy paradoxonját
fogalmazza meg: minél többet adunk, annál többet kapunk.

TIZEDIK TÖRVÉNY
Ha többet adsz, többet fogsz kapni
Az ötvenes évek elején, amikor a Havai-szigeteken éltünk, apám beszédet oktatott, anyám
pedig egy általános iskolában tanított. Anyagilag nem voltunk különösebben eleresztve. Erre
akkor jöttem rá, amikor már egy kicsit idősebb lettem. Visszatekintve gyerekkoromra látom, hogy
nem voltunk vagyonosak a szó megszokott értelmében, ez azonban nem jelenti, hogy
szegények lettünk volna. Életemben többször is tönkrementem anyagilag, de sosem voltam
szegény. A szegénység ugyanis lelkiállapot-ez azonban már egy teljesen más téma.
Nyolcéves koromban, ott Havaiban; úgy tűnt, nagyon szegény karácsonyunk lesz. Szüleimet
nagyon bántotta a dolog. Úgy december elején leültek velünk, hogy megmagyarázzák nekünk,
gyerekeknek (heten voltunk), hogy nem sok pénzük van karácsonyi ajándékokra.
Mindegyikünknek választani kell egy ajándékot. Azt, amit valóban szeretnénk, és ez az egyetlen
ajándék lesz, amire számíthatunk.
Valamilyen oknál fogva ez a karácsony élesen megmaradt bennem. Emlékszem, hogy sokat
gondolkoztam a dolgon. Végül odamentem a szüleimhez, és azt mondtam nekik, hogy én egy
nagy kosár almát szeretnék. Imádtam az almát. Mind a mai napig imádom.
A szüleim meg voltak döbbenve. Azt mondták, megnézik, mit tehetnek. Később elmesélték,
hogy elmentek a honolului Beretania Streeten lévő zöldségeshez, és megkérdezték, mibe
kerülne egy kosár alma. Ha netán az olvasó nem tudná, akkor tájékoztatnom kell, hogy
Havaiban nem terem alma. Importálni kellett, méghozzá úgy, hogy minden egyes darab
selyempapírba volt csomagolva. Az alma talán a legdrágább ajándék volt, amit abban az
időben kérhettem.
Karácsony reggelén mindenki izgalommal ébredt (én azóta is izgalommal ébredek). A családi
hagyomány az volt, hogy a vacsora után mindenki bemegy a szobába, hogy megnézze, milyen
ajándékkal lepte meg őt a Jézuska. Belépve a szobába, a számomra kijelölt "területen"
megláttam a legcsodálatosabb almákat-egy egész kosárral. Minden alma be volt csomagolva
egy sárga selyempapírba.
Szörnyen boldog voltam. Miközben a család tagjai megnézték, milyen ajándékot kaptak, fogtam
az almáskosaramat, és elmentem, hogy meglátogassam a barátaimat. Néhány órán belül
minden almámat elajándékoztam. Abban az időben nem gondoltam arra, hogy ez valami
különösebb dolog lett volna. Emlékszem, milyen csodálatos élmény volt megosztani a
barátaimmal az almáimat. Egyáltalán nem bántott, hogy hamarosan egy darab sem volt már
belőlük.
Azt hiszem, ez volt az első élményem, hogy mit is jelent a bőség mentalitása. A bőség
mentalitása az egyénben mélyen élő meggyőződés, hogy mindenki számára bőségesen van
minden ezen a bolygón. Ha megosztjuk másokkal, amink van, mindenki nyerni fog vele. Attól a
karácsonytól kezdve ez az életfilozófia vezérelt. Olyan meggyőződés ez, melynek igazságában
mélyen hiszek.

Megosztani a gazdagságot
Ebben az országban, de akár az egész világon, sosem jelentett számunkra problémát a
gazdagság megteremtése. A probléma mindig az volt, hogyan osszuk el ezt a gazdagságot.
Mindig voltak mérhetetlenül gazdag emberek, és voltak mérhetetlen szegények. Ez nemcsak az
országunkra, hanem az egész világra igaz. Időről időre eltűnődöm azon, micsoda tragédiát is
jelent ez. Miért nem vagyunk képesek olyan eredményesen megoldani a gazdagság elosztását,
amilyen eredményesek vagyunk a megteremtésében? Steinbeck ezt írja egyik mesterművében,
a The Grapes of Wrath-ben: "Emberek, akik képesek a magból hatalmas termőfát növeszteni,
nem találják annak módját, ahogy a gyümölcsével éhezőket táplálhatnak. Emberek, akik
képesek új gyümölcsöket termelni ezen a földön, nem képesek megalkotni azt a rendszert,
ahogy ezek a gyümölcsök elfogyaszthatók. És ez a kudarc úgy függ az országunk felett, mint
Damoklész kardja."
Nincs könnyű megoldás erre a problémára, de meggyőződésem, hogy az egyének sokat
tehetnek, ha magukévá teszik a bőség mentalitását. Ez dióhéjban a következőket jelenti. Ha
emberek nagyobb gazdagságot halmoznak fel, mint amire szükségük van a jólétükhöz, a
többlet, ami ezt meghaladja (mindenkinek eltérő véleménye van arról, mit jelent számára a
jólét), valójában nem az ő tulajdonuk. E többletnek nem tulajdonosai, csupán gondnokai, és a
feladatuk az, hogy olyasmit kezdjenek vele, ami jobbítja a világot, jobbítja az emberek életét.
Ha például nekem évi negyvenezer dollárra van szükségem, hogy úgy éljek a családommal,
ahogy szeretnék, viszont évente százezer dollár marad nálam, miután kifizettem az adókat és
más kötelezettségeket, és gondoskodtam családom jövőjéről is, a hatvanezer dolláros
különbséggel valami olyasmit kell tennem, ami csökkenti az emberi szenvedést, szomorúságot
és tragédiát ezen a bolygón.
Néhány évvel ezelőtt lehetőségem volt rá, hogy Denverben tartsak egy beszédet. A személy, aki
e lehetőséget megszervezte számomra, olyan gazdag volt, hogy egy nyolcmilliós házban élt.
Emlékszem, milyen látványt nyújtott ez a ház. Fenséges park, csodálatos építmény. Ám amikor
visszafelé repültem Salt Lake Citybe, azon kezdtem tűnődni, netán megfelelt volna ennek az
embernek egy kétmilliós vagy másfél milliós ház is, a hat millióval pedig esetleg kezdhetett
volna valamit, hogy enyhítsen azok terhein, akik nem tudnak magukon segíteni.
Nem szeretném persze, ha bárki is félreértene. Ennek az embernek joga van ama, hogy egy
nyolcmilliós palotában lakjon. Ez a szabadvállalkozásra épülő rendszer egyik alapja. Másrészt
úgy gondolom, a dolognak azért van egy erkölcsi oldala is. Akinek többje van, mint amire
szüksége van, annak erkölcsi kötelessége a felesleget olyan módon felhasználni, hogy segítse
azokat, akiknek kevesebb van, mint amennyire szükségük van.
Én nem ítélem el ezt a denveri embert. Egyikünk sem tudhat másokról annyit, hogy joga lenne
egyvalakit is elítélnie ilyen okokból. Lehet, hogy ez a nyolcmilliós ház csupán egy töredéke a
vagyonának. Majdnem biztos vagyok benne, hogy így van. Lehet, hogy 100 milliója van, és
ebből 90 milliót arra használ, hogy segítsen másokat. Fogalmam sincs erről, és egyáltalán nem
ítélem el, de kíváncsi lennék, hogy elgondolkozott-e már egyszer is a dolog erkölcsi oldalán.
Kötelességünk, hogy tegyünk valamit, ami ha csak kicsit is, de jobbít ezen a világon. Ha ezt
tesszük, az emberi viselkedés természettörvényei gondoskodni fognak arról, hogy ez jót
eredményezzen. Ám az, hogy mit tegyünk, milyen módon osszuk meg másokkal ezt a többletet,
már igen nehéz kérdés. Azt már látjuk, hogy nem megoldás, ha törvényekkel akarjuk előírni, mi
történjék ezzel a többlettel. Az európai szocialista országok és a Szovjetunió példája azt
bizonyítja, hogy ez az út járhatatlan. Szemünk előtt omlik össze a kommunizmus, mint
gazdasági és társadalmi rendszer. Hetven évig próbálkoztak, hogy valahogy működőképessé
tegyék ezt a rendszert, de végül feladták. Törvényekkel akarták szabályozni a gazdagság
elosztását, de ez nem megy. Ennek eredménye nem a bőség, hanem a hiány társadalma. A
különböző időkben a világ különböző részein elvégzett kísérletek már többször is bizonyították
ezt.
Nem lehet törvényekkel szabályozni a gazdagság elosztását! Ennek önkéntes alapon kell
történnie. Az embereknek önszántukból kell adniuk. Azért, mert maguk akarják, mert ezt tartják
helyesnek. Azt jelenti ez, hogy egyszerűen szétosztjuk a pénzt? Nem feltétlenül. A jóléti
rendszer azt mutatja, hogy nem működik, ha egyszerűen odaadjuk a pénzt. Már a harmadik-
negyedik nemzedék él a jóléti rendszerek bevezetése óta. Tapasztalat bizonyítja, hogy amikor
emberek megrekednek a szociális hálóban, elveszik az önbecsülésüket. Többé nem érdekli
őket, hogy produktívak legyenek. Hiedelemablakukon megjelenik az a meggyőződés, hogy a
világ tartozik nekik az eltartásukkal, és a kisujjukat sem mozdítják, hogy valamit is tegyenek
azért a pénzért, amit fizetnek nekik. Ez nem elfogadható magatartás.
Mi lenne a gazdagság elosztásának az a módja, ami kiküszöböli ezeket a problémákat?
Örülnék, ha lenne a kérdésre egy valóban jó válaszom, de nincs. Egyben azonban biztos
vagyok, hogy a helyes választ meg kell találnunk. Az emberiség jövője múlik ezen.
Nem jelent nagy problémát "megoldást" találni, ha az embernek csak csekélyke elosztható
feleslege van. Aki harmincöt negyvenezer dollárt keres évente, annak nem nehéz azt mondani:
"Tudja, aki évi százezret keres vagy esetleg ötszázezret, annak az ötödéből ki kellene jönnie, a
többit pedig oda kellene adnia a náluk kevésbé szerencséseknek."
Én ebben a helyzetben voltam, és így tudom, milyen könnyű ilyen álláspontra helyezkedni.
Életem egyik legtanulságosabb tapasztalata azonban az, amikor most hirtelen abban a
helyzetben vagyok, hogy sokkal nagyobb gazdagságot hozok létre, mint amire szükségem van.
Számomra most már ez a kérdés: Hajlandó vagyok a vagyonommal azt tenni, amit eddig
másokra nézve helyesnek tartottam? Szerencsére egyáltalán nem volt nehéz ezt tenni
számomra.
Eredetileg öten kezdtük el a Franklin Quest Companyt. Egy alkalommal leültünk és eldöntöttük,
ki mekkora részét birtokolja a vállalatnak. Ez 1984 elején történt. Abban az időben nem lett
volna nehéz amellett érvelnem, hogy a többségi tulajdon engem illet, de eszembe sem jutott,
hogy ezt tegyem. A megbeszélés után 33 százalék birtokosa voltam. A részvények többi részét
a többiek birtokolták. Amikor megalapítottuk a céget, sem a részvények, sem pedig a
tulajdonrészek nem értek egy fabatkát sem. Ma, hogy már a céget jegyzik a tőzsdén, ezek sok
pénzt érnek.
Ahogy a cég növekedett, és többen jöttek a fedélzetre, tapasztalatból tanultunk meg két fontos
dolgot. Az egyik, hogy az ember nem csinálhat mindent maga. A másik: nem csupán egy módja
van, ahogy valamit jól lehet csinálni. Ez teljesen új felismerés volt számomra. Kezdtünk keresni
és felvenni olyan embereket, akik rendelkeztek a szükséges tapasztalatokkal, és segíthették
vállalatunk fejlődését. Sok csodálatos történet tanúsítja, hogyan jelennek meg különleges
képességek, amikor megnyilatkozik irántuk az igény.
Akkoriban úgy tűnt számunkra, hogy ha emberek hajlandók érzelmileg is elkötelezni magukat a
Franklin Quest építése és sikere mellett, birtokolniuk kell a szikla egy darabját. Ezért néhány
évvel ezelőtt a partnerek elhatározták, hogy munkatársainknak átadunk bizonyos mennyiségű
részvényt. Ezekből tíz-tizenegyen kaptak, akik segítettek lábra állítani a Franklint. Akkor
ezeknek a részvényeknek még nem volt komoly értékük. Ahogy az évek múltak, más módon is
hozzájuthattak a részvényekhez, ami biztosította, hogy résztulajdonosai legyenek egy
csodálatos vállalatnak.
Amikor 1992. június 3-án kimentünk a tőzsdére, akkor tudatosodott bennem (egy, a tőzsdei
bevezetésünket előkészítő bankár hívta fel rá a figyelmem), hogy az évek folyamán jutalmak és
opciók formájában mintegy 36 millió dollár értékű részvényt adtam át. Meglepte őket, hogy
hajlandó voltam erre. Engem viszont az lepett meg, hogy ez bárkit is meglephet. Számomra
úgy tűnt, ez a helyes dolog.
Tűnődve a csodálkozásukon, és tűnődve azon, milyen hatása lehetett azoknak az opcióknak
azokra, akik a részvényekhez jutottak, rájöttem, hogy ebben van a bőségmentalitás ereje. Azt
mondtam a befektetési bankárnak: "Ha ön azt nézi, mennyit osztottam szét az elején azzal,
hogy nem tartottam igényt a többségi tulajdonra, akkor az így átadott részvénycsomag értéke
meghaladja a 200 millió dollárt is."
A mai árfolyamon mérve a tulajdonomban lévő részvények értéke 60 millió dollár. Ezt mondtam
az úrnak: "Ha nem osztottam volna szét azokat a részvényeket, akkor a nagyobb
tulajdonhányad, amivel most rendelkeznék, nem érné el a 60 milliót. És nem leszek meglepve,
ha részvényeink árfolyama úgy alakul a következő években, hogy az általam birtokolt
tulajdonhányad értéke elhomályosítja azt a részvényértéket, amit szétosztottam."
Meg volt döbbenve, és nem vagyok benne biztos, hogy elhitte, amit mondtam. Én azonban
szilárdan hiszem, hogy ez így lesz. Amim ma van, azt annak köszönhetem, hogy kész voltam
megosztani a vagyonomat. Meggyőződésem, hogy ezt kell tennünk ebben az országban. Ha
megtaláljuk annak módját, hogy megosszuk másokkal a többletet, amivel rendelkezünk -
különösen ha kemény munkával, lojalitással, alkotó megközelítéssel és barátságukkal
bebizonyítják, hogy rászolgálnak; akkor ez a többlet gyorsabban fog növekedni, mintha egyedül
próbálnánk felhalmozni. Ez természettörvény. Ha azt akarod, hogy valamiből bőség legyen, ez
legeredményesebben úgy érhető el, ha megosztod másokkal, amid van. A megosztás kiterjeszti
a tulajdonosi érzést. A szűkkeblű halmozás viszont csak az irigységet és a dühöt szaporítja.
Van egy érdekes utóiratom ahhoz a bizonyos karácsonyi alma sztorihoz ott Havaiiban. 1992.
június 5-én az SRI Gallup Co. egy nagyszerű, fekete nyakkendős ünnepi vacsorán felvett a
Dicsőséglistájára. Az eseményre a Nebraska állambeli Lincolnban került sor, ahol a vállalat
székhelye van. Módom volt megismerkedni Don Cliftonnal, az SRl Gallup elnök-
vezérigazgatójával. A banketten Dr. Clifton átadott nekem egy fekete bőrből készült gyönyörű
dossziét, amely nyolc vagy tíz csodálatos levelet tartalmazott olyan személyektől, akik fiatal
koromban nagy hatással voltak az életemre. Az egyik ilyen levelet anyám írta, aki abban az
időben Utakban volt, és leukémiában szenvedett. Dr. Clifton felolvasta a levél egy részletét a
hatszáz összegyűlt vendég előtt. Legnagyobb meglepetésemre benne volt az a bizonyos havaii
történet a kosár almáról. Ezután kedves szavakkal szólt a családomról és rólam, majd
ajándékként átnyújtott nekem egy kosár gyönyörű piros almát. Mélyen meg voltam hatódva. Az
almát nagyobb megtiszteltetésként fogadtam, mint a csodálatos kitüntető plakettet. A vacsorára
a díj átadása után került sor. Az almákat kivettem a kosárból, és odatettem az asztalra, ahol a
finomságokat szolgálták fel, hogy megosszam őket a jelenlévőkkel.
Visszagondoltam arra az esetre nyolcéves koromban, és annak bizonyítékát láttam benne, hogy
a bőség mentalitása a mindenség természettörvénye. Ha megosztjuk másokkal, amink van,
boldogabban fognak élni az emberek, és ami megmaradt nekünk, az mértani haladvány szerint
fog szaporodni. Mélyen hiszek ebben. Nemcsak ebben az országban kell még ráébrednünk,
hanem az egész világon is, hogy ha nagyobb gazdagsággal rendelkezünk, mint amire
szükségünk van saját kényelmünkhöz és biztonságunkhoz, a különbségre úgy kell tekintenünk,
mint amivel gondnokként kell gazdálkodnunk. Ezt a többletet arra kell használnunk, hogy
áldást hozzunk vele mások életére. Meggyőződésem, hogy ha mindazok, akik nagy
gazdagságokat hoznak létre, készek lesznek a többletre gondnokként tekinteni, csökkenni fog
a szegénység és a szenvedés ezen a Földön, még ha teljesen sosem lesz megszüntethető.

A tanítás
A bőség mentalitásának ereje nem korlátozódik a pénzre és más anyagi javak birtoklására. Az
elv életünk minden mozzanatára érvényes, amelyre értelmezhető a bőség. Ha például akár
természetes adottságként, akár kemény munkával tudásra vagy tapasztalatra tettünk szert
valamely területen, ez az elv kimondja, hogy ismereteinket meg kell osztanunk, nem pedig
szűkkeblűen megtartanunk magunknak. Erre az elvre épülnek az egyetemek, de egész oktatási
rendszerünk. A tanítás azonban valamivel bonyolultabb dolog, mint csupán megosztani az
ismereteket.
A tanításnak van egy másik célja is: életek megváltoztatása. Az új ismereteknek nem sok értéke
van, ha nem változtatnak meg minket, ha nem tesznek jobbá minket, ha nem segítenek, hogy
eredményesebbek, boldogabbak és hasznosabbak legyünk. A Franklin Questnél nagyon
komolyan vesszük a tanításnak ezt a rendeltetését. Sok ezer tanfolyamot tartunk az
időgazdálkodásról, a hatékony célkitűzési módszerekről, a stresszkezelésről, és más témákról,
melyek segítik az embereket, hogy hozzáértőbben irányítsák életüket. Munkánk során rájöttünk
egy fontos dologra. Ahhoz, hogy a tanító képes legyen változást elérni tanítványainál, többel is
kell rendelkeznie, mint a tudás bőségével.
Egyetemi diákként sok előadást ültem végig, ahol professzorok megosztották velünk az
ismereteiket, de ennek eredményeként semmi sem történt diákjaik életében. Valami hiányzott.
Azt hiszem, ez a valami nem más, mint az energia. A tanítás, a szó legnemesebb és
legvalódibb értelmében nem más, mint energiaátvitel. Életerő-átvitel. Az olyan tanító, akinek az
élete energiagazdag (vibráló, dinamikus), képes energiájának egy részét átvinni a diákokra,
képes őket segíteni, hogy aktív, alkotó életet éljenek. Ezt jelenti másokat ösztönözni. Az
ösztönzés - tudásátadás. Sőt, ami még ennél is fontosabb - energiaátadás. Logikus, hogy
semmilyen átadásról sem lehet szó, ha a tanító élete üres. Olyan ez, mintha egy lemerült
akkumulátorral akarnád beindítani a motort. Csak akkor vagy képes másokat felemelni, ha
magasabb szinten állsz. Több energiával és tudással kell rendelkezned, mint akiket tanítani
akarsz, különben lehetetlen lesz bármilyen változást is elérned az életükben. Itt belép az
előzőekben említett természettörvény. Minden eredményes tanító tanúsíthatja, hogy ha
tudásodat megosztod másokkal, maga a folyamat, melynek során igyekszel valakivel megértetni
egy új gondolatot, a te megértésedet is el fogja mélyíteni. A tanító legtöbbször többet tanul,
mint a tanuló.

A szolgáló vezető
A tanítói és a vezetői szerep között jelentős átfedés van. Voltak, akik mindig is mondták, hogy a
nagy vezető egyben tanító is. Miért? Azért, mert a nagy vezetők arra ösztönzik az embereket,
hogy változzanak, magasabb szinten teljesítsenek. Végül is ez a vezetés és a tanítás igazi
célja. Az igazi vezető azonban olyan módon teljesíti ezt a feladatát, hogy a bőség mentalitása
vezérli őt.
Ezzel összefüggésben fel kell tennünk magunknak a kérdést, mi az, amiből az igazi vezetőnek
bősége van. Lehet kimagasló a tudása, lehet rengeteg az energiája, ám én azt állítom, hogy a
hatalom az, ami a valódi vezetőt a szegényes utánzattól megkülönbözteti. Az igazi vezetőknek
hatalmuk van. Ez a hatalom nem a vagyonukból, pozíciójukból vagy a rangjukból fakad. Ez
sokkal inkább annak a befolyásnak a hatalma, amivel csak az rendelkezhet, akit az emberek
önszántukból követnek. Mivel az igazi vezetők rendelkeznek ezzel a hatalommal, az ő
kötelességük, hogy ezt megosszák a követőikkel. Furcsa paradoxon, de csak az képes hatalmat
adni embereknek, aki hatalmat kapott tőlük arra, hogy ezt tegye. Ez csodálatos dolgokra vezet.
Ez mellesleg az emberek ösztönzésének a titka is. Visszaadód nekik, amit tőlük kaptál, és az
eredmény nem additív, hanem szinergikus lesz. Ezt nevezem szolgáló vezetésnek. Ez nem
más, mint megosztani a hatalom bőségét, amelyre nem azzal teszel szert, hogy uralkodsz az
embereken, hanem hogy szolgálod őket.
Akkor ébredtem rá ennek a törvénynek a működésére, amikor a hadseregben szolgáltam. Azt
gondolhatná valaki, ez nem a legmegfelelőbb hely, hogy az ember megértse, mi a szolgáló
vezetés, velem mégis ez történt. Bevonulásom után hamarosan rájöttem, hogy semmire sem
vagyok képes ösztönözni az embereket, csak ha fizikailag jelen vagyok. Amikor ott voltam,
készek voltak azt tenni, amit vártam tőlük (először a rangomból fakadóan, nem pedig mert igazi
vezető voltam), amikor viszont nem voltam ott, azt tették, amit ők akartak. Ez elgondolkoztatott:
"Mint vezetőnek, mi a szerepem?" Lassan kezdett valami megvilágosodni előttem. A válasz
végül nem is olyan bonyolult. Vezetőként olyan légkör kell teremtenem, hogy az emberek még
a távollétemben is hajlandók legyenek azt tenni, amit akarok, mert ezt ők maguk akarják. El kell
érnem, hogy azt akarják, amit én akartam.
Amikor bevonultam a hadseregbe, úgy döntöttem, beiratkozom az OCS-be (Officer Candidate
School - Tisztképző Iskola). Erre nagyon egyszerű okom volt. Nősülni akartam, és jövendőbelim
apja nem lelkesedett azért, hogy a lánya egy közlegényhez menjen feleségül. Az iskolát kitűnő
eredménnyel végeztem el, így választhattam, hol akarom letölteni a katonaidőmet. A Pershing-
rakétákat választottam, és Németországba küldtek, ahol egy rakétaegység parancsnoka lettem.
Egy kilövőállomás tartozott hozzám, négy atomtöltettel, mindegyik harminckétszer nagyobb
robbanóerővel, mint a hirosimai bomba. Minden hatvan napból harmincat a terepen töltöttünk a
rakétáinkkal, melyek a keleti blokkra voltak irányítva. Képeseknek kellett lennünk arra, hogy
azok a rakéták a háború kitöréséről szóló értesítés után tizenkét percen belül útnak induljanak.
Amikor átvettem az egységet, az emberek morálja szörnyű volt. Elődöm a West Point-i katonai
akadémián végzett, hivatásosként volt a hadseregben, és mindenkitől azt követelte, hogy
pontosan azt tegye, amit mond. Semmi kérdés, csak tegye, amire utasítást kap. Az ilyen
vezetési módszerrel az a baj, hogy a Pershing-rakéta igen bonyolult fegyver, és a rendszer
kezelői között sok volt az egyetemi végzettségű. Meglehetősen világos fejű emberek voltak, és
ami azt illeti, szerettek rákérdezni dolgokra. Akarták érteni a miérteket. Mindenesetre a morál
igen rossz volt. Egy alkalommal olyan terepen voltunk a rakétáinkkal, ahol az oroszok
elhajthattak mellettünk, és fényképezhettek minket. Természetesen felállítottuk az őrségünket,
de a fiúknak olyan zimankóban kellett ott állniuk, ami jóval fagypont alatt volt.
Szakaszparancsnok voltam, és három tiszt tartozott alám. Aztán ott voltak a tiszthelyettesek, és
végül a sorkatonák. Tipikus katonai hierarchia. Egy ilyen szervezetben a tisztek nem
barátkoznak a sorkatonákkal. A hadseregben az ember egyszerűen nem tesz ilyet. Én azonban
ezt nem fogadtam el. Amikor ott voltam kint, magam is fagyoskodva, ezt mondtam:
-- Tudják mit, építenünk kellene valami őrbódékat ezeknek a fiúknak.
De mivel annyi tennivalónk volt, nem voltak ott sorkatonák, akik ráérek volna megépíteni ezeket
a bódékat. A terepen rengeteg telefonpózna hevert. Ott volt egy nagy halom deszka is, de
amikor a tiszteknek és tiszthelyetteseknek azt javasoltam, építsünk őrbódékat a fiúknak, az
egyik őrmester csodálkozva rám nézett.
- Hogy érti azt, hogy "mi"? - kérdezte.
- Lássunk neki, és építsük meg őket! - válaszoltam. - De hát ott kinn mínusz tíz van!
- Nem érdekel, hogy milyen hideg van, menjünk, és lássunk neki!
Kivittem őket, feldaraboltuk a telefonpóznákat, beástuk őket a földbe, és megépítettük az első
bódét. Hajnali kettőre az első őr elfoglalhatta a bódét. A katonák meg voltak döbbenve, hogy a
tisztek őrbódékat építenek nekik. A bódékba kis fűtőalkalmatosságokat helyeztünk el, és
szigeteléssel láttuk el őket, hogy kívül tartsuk a hideget. Az első bódé nem igazán sikerült, de
az őrök számára ez maga volt a Tadzs Mahal. A tapasztalatokból tanultunk, és másnap este az
ötből már négy készen volt, és az őrök bódéban álltak, nem a fagyos földön - száraz helyen,
melegben.
Hamarosan híre ment az egységben, és a morál azonnal javulni kezdett. Ekkor érdekes dolog
történt. Az őrök kezdték azt vizsgálgatni, mit tehetnének ők - és a bevetéshez szükséges időt
levittük hat és fél percre. Három nap múlva egy latrinát kellett építenünk. Tipikus megoldásként
egy őrmester hozott egy New Yorkból származó "önkéntes" közlegényt, aki majd megássa a
gödröt. A fiúnak életében nem volt még csákány a kezében, de azért piszkálni kezdte a földet.
Hamarosan világossá vált, hogy akár egy örökkévalóságig is eltarthat, amíg végez a feladattal.
- Volt már csákány a kezében? - kérdeztem tőle.
- Hát a kezemben már volt.
- Rendben – mondtam -, hadd mutassam meg magának, hogyan kell vele bánni!
Elvettem tőle a csákányt, és kiástam úgy a gödör felét. Tíz percen belül már legalább tizenöt
fickó állt körülöttünk, és figyelték, mi történik. Teljesen el voltak képedve. Levettem az ingemet,
és csak egy póló volt rajtam. Élvezettel mutattam meg ennek a legénynek, hogyan kell bánni a
csákánnyal. Mire végeztünk a leckével, már hozzáértően forgatta a szerszámot.
Azon a bizonyos napon tisztek jártak nálunk egy másik egységtől, közöttük egy kapitány.
- Levette az ingét. Miért csinálta ezt?
- Hogy miért vettem le az ingemet? Nehéz dolog árkot ásni ingben. Ezért.
- Honnan tudhatja bárki is, hogy ön tiszt, ha nincs önön az ing?
Ránéztem.
- Tudja, ha viselnem kell azt az inget, azokkal a jelekkel, hogy az emberek tudják, hogy tiszt
vagyok, akkor komoly problémám van.
Ez a fickó nem értette a dolog lényegét. Számára az egyetlen mód, ahogy mutathatta, hogy
hatalommal rendelkezik, hogy viselte azokat a rangjelzéseket. Én viszont úgy gondoltam, ha
csupán így tudatja valaki az emberekkel, hogy ő a vezető, hogy joga van utasítani, akkor el van
veszve. Nem fogják őt követni mindenhová. A vezető azért vezető, mert képes rábírni az
embereket, hogy azért tegyenek meg dolgokat, mert meg akarják őket tenni, nem pedig azért,
mert megparancsolták nekik. A latrina kiásása és azok az őrbódék jelentettek valamit az
embereknek, és a morál annak az üzenetnek köszönhetően változott meg, amit ezek a tettek
közvetítettek. Ez pedig az volt, hogy a hagyományos katonai hierarchiában fent lévők számára
nem mindegy, mi van a lent lévőkkel. Hajlandók voltunk terekkel is bizonyítani ezt, és ők készek
voltak ezt viszonozni. Az eset meggyőzött arról, hogy ha kész vagy tenni az alattad lévőkért, ők
is készek tenni érted. Ez nagyon fontos, mert a saját sikerünk azoknak az embereknek a
sikerétől függ, akik alattunk vannak.
A Németországban állomásozó 56-os Tüzérségi Csoporthoz - amelyhez a Pershing-rakéták is
tartoztak - négy zászlóalj tartozott. A csoportnak szüksége volt egy főparancsnoksági
ütegparancsnokra. Ahhoz, hogy valaki betölthesse ezt a posztot, őrnagynak kellett lennie. A
csoport parancsnoka viszont, látva, mit tettem a terepen lévő emberekért, előléptetett erre a
posztra. Ott voltam alhadnagyként egy őrnagyi rangot igénylő pozícióban. Ez fellelkesített. De a
csoport morálja szörnyű volt. A probléma részben a sorkatonák életfeltételeire volt
visszavezethető. Abban az épületben laktak, amely Rommel tábornok főhadiszállása volt a
második világháború alatt. Egy hatemeletes épület, és láthatóan semmit sem csináltak vele,
amióta 1944-ben Rommel meghalt. A falak düledeztek, és az egész szörnyű látványt nyújtott.
Amikor átvettem az új feladatot, ezt mondtam:
- Ez a hely szörnyen néz ki. Rendbe kell hoznunk. Megkérdeztem az emberemet, mit tehetnénk
az ügyben.
- Benyújthatunk egy igényt - válaszolta - a Mérnöki Hadtesthez. Ők megcsinálják, amit kérünk,
de legalább négy évre van szükség, hogy valami történjék.
Megkérdeztem tőle, van-e valami más megoldás.
- Esetleg felkérhetnénk a német hadsereg képviselőit, hogy tegyék rendbe az épületet, de hát
akkor fizetni kell éne, és nekünk nincs pénzünk.
- Hajlandók lennének mást is elfogatni?
- Igen. Azt hiszem, hogy anyagokkal fizethetnénk.
- Milyen anyagokkal?
- Mondjuk fűrészáruval, no meg kávéval.
- Rendben - mondtam. - Akkor szerezzük be ezeket az anyagokat!
- Sajnos – válaszolta -, ezeket az anyagokat nem kaphatjuk meg.
És sorolta az okokat, miért nem lehet megcsinálni, amit meg kellene csinálni.
Ez abban az időben történt, amikor a franciák felmondták a szerződést, aminek értelmében
amerikaiak francia támaszpontokat használhattak. Három hetet adtak a berendezések
leszerelésére, és arra, hogy mindent elszállítsunk az országból. Mivel nagyon gyorsan kellett
cselekedni, rengeteg anyagot egyszerűen kidobtak. Erről egy tiszthelyettestől hallottam, egy
Hewlett nevű fickótól.
- Tudja – mondta -, én tudom, mire van szükség, hogy rendbe tegyük ezt az épületet, de
Franciaországba kell mennünk a dolgokén.
- Tudja, hogy hol vannak ezek a dolgok? - kérdeztem.
- Igen, de a szabályzat tiltja, hogy a járműveinket ilyen célra használjuk.
- Milyen járművekre van szüksége? - kérdeztem. - Öttonnás teherautókra.
Voltak ilyen extrahosszú, öttonnás kocsijaink. Ezeken voltak a katonai berendezések. Mindent
lepakoltunk róluk, ami azt jelenti, hogyha rajtakapnak, igencsak benne lettünk volna a pácban.
Kiválasztottam tíz embert, minden kocsira kettőt-kettőt.
- Fiúk! - mondtam nekik. - Három nap múlva itt kell lenniük. Három napig tudom fedezni
magukat.
Így hát elmentek Franciaországba, végigjárták a bázisokat, és három nap múlva, hajnali
2:00-kor begördült öt óriási teherautó, rogyásig megpakolva. Egyszerűen hihetetlen, mi minden
volt ott! Két kocsi meg volt pakolva fűrészáruval, ami Németországban aranyat ért, félkocsinyi
kávé ötkilós csomagolásban, és mindenféle írógép. Az egyik kocsin tizenkét csodálatos,
bőrhuzatú tábornoki szék volt. Meg sem mertem kérdezni, hol találták. Az árut elraktároztuk az
alagsorban.
Ezután elmentünk a német kollégákhoz, és megmutattuk nekik, mit szeretnénk elvégeztetni az
épületen.
- Hát, meg tudjuk csinálni - mondták. - Mit adnak nekünk érte?
Akkor megmutattuk nekik a fűrészárut. Nekiláttak, és a földszinttel kezdték. Homokszórással
letisztították a falakat, újra vakolták, befestették, neon lámpatesteket szereltek fel, belakkozták
a padlót. Amikor befejezték, úgy nézett ki minden, mint egy kastély.
Amikor az emberek látták a változásokat, megváltozott a moráljuk. Aztán a németeket elvitték
oda, ahol a katonák laktak, és a németek nekiláttak. Lecsiszolták a padlót, újra stukkózták a
mennyezetet, fenyőlambériával vonták be a falakat. A fiúk úgy érezték, palotában laknak. Új
ágyakat vettünk nekik, új bútorokat. Olyan tisztaság és rend volt, hogy a fiúk többé nem akartak
piszkos bakancsban járni a padlón. Mielőtt beléptek a szobába, levették.
És hát az én irodám? Egy alhadnagy - tábornoki karosszékben! Hihetetlen volt. Utoljára maradt
az étkezde.
- Azt akarom - mondtam, - hogy úgy nézzen ki, mint egy étterem.
Teljesen felújítottuk a padlót, újra stukkóztattuk a falakat, szereztünk egy négy méterszer két és
félméteres képet a teutonokról, és kitettük. Új asztalokat, székeket állítottunk be, az asztalokon
terítő, gyertyák. Mindez úgy egy hetet vett igénybe. Egész Európában híre ment. Voltak magas
rangú tisztek, akik helikopteren jöttek, hogy a mi éttermünkben étkezzenek. Az egész
átalakítást titokban tartottuk az embereink előtt, hogy már csak a kész művet lássák. Amikor
megpillantották, el voltak képedve.
És az eredmény? Amikor a terepen voltam, minden este bélszínt ettem. Nem tudom, hol tettek
rá szert, de a konyhás őrmester azt mondta: "Ön gondoskodott rólam, én gondoskodom önről."
Persze a legfontosabb az volt, hogyan teljesített ez az egység. Háború esetén két óra alatt
hadrendbe kellett állnunk. Amikor odakerültem, három nap alatt biztosan képesek lettünk volna
erre. Az átalakítások után viszont az emberek úgy gondolták, ki kell tenni magukért és az
egységükért, és elértük, hogy negyvenöt perc elég volt a teljes mozgósításhoz. Hihetetlen,
milyen gyorsan megváltozott a helyzet! Mindez annak volt köszönhető, hogy eldöntöttem, a
tiszteknek az embereiket kell szolgálniuk.
Parancsnokunk, Powers ezredes már két éve igényelt egy csicsás mozgó parancsnoki irányító
posztot, de képtelen volt megkapni. Nos, Franciaországban kettőt is találtunk. A kettőt
összehoztuk, úgy, hogy egy meglehetősen komoly méretű szoba jön ki belőle. Aztán
felállítottuk. Amikor Powers ezredes meglátta az új parancsnoki posztját, majdnem sírva fakadt.
- Hol szerezték? - kérdezte.
- Én nem tudom - válaszoltam.
Attól a pillanattól nem tehettem olyat, amiért a parancsnokom neheztelt volna. Bejött az
irodámba, és meglátta a tábornoki széket. Megkérdezte:
- Hé! Honnan van ez a szék?
- Ne kérdezze! Akar egyet?
- Ölni tudnék egy ilyen székért!
Húsz percen belül ott volt az irodájában. A hatás leírhatatlan volt. De mi végül is a lényeg? Az,
hogy ha valaki hatalmat kap, uralkodhat az embereken, de ez nem vezet eredményre. A
"szolgáló vezető" koncepció varázslatos ereje abban van, hogy utasításokat adhatunk az
embereknek, ők pedig úgy érzik, valójában megkérték őket.
Powers ezredes magáévá tette a gondolatot. Egyik nap egységünket meglátogatta néhány
vezérkari tiszt, és egyikük betévedt "Rip" Van Winkle törzsőrmester irodájába. Van Winkle örök
életében a hadseregben szolgált - azt hiszem, hogy már Valley Forge-nál is ott volt -, és
ismerte, hogy ezredesünk és én hogyan vélekedünk a vezetésről. Nos, az egyik tábornok bejött
abba az irodába, és ráült Van Winkle asztalára, amikor is a törzsőrmester ezt mondta:
- Uram! Lenne szíves levenni a seggét az asztalomról!
- Biztos, hogy ezt akarja? - kérdezte a tábornok.
És Van Winkle ezt mondta:
- Uram! Szeretném, ha levenné a seggét az asztalomról. A tábornok odafordult Powers
ezredeshez.
- Ezredes, az ön törzsőrmestere az imént azt mondta nekem, hogy vegyem le a seggem az
asztaláról. Mit szándékozik tenni az ügyben?
Powers ezredes ránézett Van Winkle törzsőrmesterre és megkérdezte:
- Azt mondta a tábornoknak, hogy vegye le a seggét az asztaláról?
- Igen uram, ezt mondtam.
Nos, Powers ezredes odafordult a tábornokhoz.
- Nos, akkor vegye le a seggét az asztaláról! - mondta neki.
Elképzelhetjük, mit érzett Van Winkle Powers ezredes iránt! Még ennél is fontosabb, hogy mit
érzett önmaga iránt. Amint az előző fejezetben szóltam róla, az önbecsülés és a produktivitás
között közvetlen oksági kapcsolat van, és kevés dolog erősíti jobban az emberek önbecsülését,
mint annak tudata, hogy olyan vezetőik vannak, akik mindent megtesznek értük. Röviden: ha
azt akarjuk, hogy az emberek teljesítsenek, szolgálnunk kell őket, nem pedig uralkodni felettük.
Minden vezető már csak pozíciójánál fogva is rendelkezik bizonyos hatalommal. Ez azonban
hatástalan, ha arra használja, hogy manipulálja és lökdösse az embereket. Aki így használja a
hatalmát, az nem rendelkezik a hatalom bőségével. Másrészt a szolgáló vezetőknek esetleg
nincs formális utasítási joguk, de bővében vannak az igazi hatalomnak, mert azt nap mint nap
megszolgálják. A követőiktől kapják ezt a hatalmat. Akire ilyen hatalmat bíznak, annak
kötelessége azt megosztani, vagyis felhatalmazni az embereket önálló cselekvésre a jó ügy
érdekében.
A hatalom kérdését vizsgálva figyelembe kell vennünk, hogy amikor az emberek ránk bízzák a
hatalmat és elsajátítjuk a vezetés képességét, a vezetés kétélű fegyverré válik. Sok évvel ezelőtt
hallottam egy mondást - már nem emlékszem, hogy kitől -, amely nagy hatással volt rám: A
hatalom - lehetőség, hogy vezessünk, egyben lehetőség arra, hogy rosszul vezessünk. A
hatalom, hogy rosszul vezessünk, valójában a hatalom rombolása.
Ahogy a vezetői képességeink fejlődnek, emlékeznünk kell mindig arra, hogy a vezetőerő rossz
célokra is bevethető. Hitler talán egyike volt a legnagyobb vezetőknek, akiket a világ ismert, de
ő rombolásra használta a hatalmát. George Washington nagyszerű vezető volt. Vezetői
képességeit alkotásra, építésre, jobbításra használta. A vezetés hatalmas felelősséggel jár –
annak felelősségével, hogy munkálkodni kell mások felemelésén, lehetőséget kell adni nekik
arra, hogy többet hozzanak ki az életükből, mint egyébként. Erre csak az igazi vezető képes.
Az, aki érti, hogy mit jelent a bőség mentalitása.

Egyenlőség a bőség bázisán


Az egyenlőség olyan érték, melyet itt Amerikában nagyon sokra tartunk. "Nyilvánvaló
Igazságokként kezeljük - mondta Jefferson a Függetlenségi Nyilatkozatban - , hogy az emberek
egyenlőknek teremtettek, hogy a Teremtő elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket, melyek
között ott van az élet, a szabadság és a boldogság keresésének joga." Ezek a jogok mindenkit
megilletnek, nemcsak egy kiváltságos kisebbséget. Nem hiszünk abban, hogy vannak
kiváltságosak, akik jobban megérdemlik a jó életet, mint mások. Mindenkinek jó életet akarunk.
Az így felfogott egyenlőség olyasmi, amiben szilárdan hiszünk.
A bőség mentalitása hatalmas egyenlősítő erő, noha szabadon megnyilatkozó tényező az
emberi együttélésben. Ebben az értelemben szöges ellentéte a kommunizmusnak, amely
kényszerrel, törvénykezéssel, vagyis mesterséges úton igyekszik egyenlővé tenni az embereket.
A bőség mentalitása ezzel szemben mindenkit egy új, magasabb szintre igyekszik emelni. Mivel
társadalmunk az utóbbi években énközpontúvá, önzővé vált, néha azt hisszük, a szabadság és
demokrácia célja - lehetővé tenni az egyénnek, hogy csak önmaga számára keresse a bőség
megteremtésének lehetőségét, és a többség fölé emelkedjék. De nem erről van szó. Amerikai
rendszerünket úgy alkották meg, hogy az egyén valóban szert tehet a bőségre, de ezzel a
kiváltsággal együtt jár az a kötelezettség, is hogy kutatni kell az egész társadalom jobbításának
lehetőségét. Ha csak a kiváltságainkra figyelünk, és elfeledkezünk a kötelezettségeinkről,
rendszerünk össze fog omlani. Erre vezethetők vissza napjaink problémái. Szakítottunk a bőség
mentalitásával. Elfeledkeztünk arról, hogyan osztozzunk másokkal, hogyan emeljük fel
egymást.
Lesznek talán, akik elcsodálkoznak azon, mi köze van a bőség mentalitásának és a szolgáló
vezetésnek a Valóságmodellhez és életünk irányításához. Számomra a boldog élet egyik
legfontosabb kulcsa az a természettörvény, amely kimondja, hogy ha önmagunkat megosztjuk
másokkal, ha adunk, viszonzásul mindent meg fogunk kapni, amire csak szükségünk van.
Meggyőződésem az is, hogy ez egyike azoknak a nézeteknek a hiedelemablakunkon,
melyeknek döntő befolyása van belső békénkre.
Tudom, hogy ez látszólag ellentmond a józan észnek és az emberi tapasztalatnak. Én azonban
csodálatosnak találom ezt a gondolatot. Állandóan emlékeztet arra, hogy minden önzésünk,
hibáink és időnkénti embertelenségeink ellenére is van bennünk valami isteni. Mindnyájunkban
ott rejlik valami isteni, és amikor engedelmeskedünk ennek a belső fénynek, önzetlenül
megosztva másokkal a képességeinket, a javainkat, ez a fény átterjed másokra. Csak a
legaljasabbakra marad hatástalan a kedvesség és a nagylelkűség, melyet önzetlenül ajánlanak
nekik. Azoknak pedig, akik adnak, viszonzásul részük van a legnagyszerűbb ajándékban - a
belső békében.

Adjatok, és néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a ti


öletekbe. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, a mellyel ti mértek másoknak.
Lukács evangéliuma 6:38

Befejezés
Eggyé ötvözve a részeket
Ismeretszerzési utunk végére értünk. Ha velem tartottál, tapasztalhattad, hogy belső értékeid és
nézeteid tárgyilagos számbavétele nem egyszerű feladat, és nem is feltétlenül kellemes. Amikor
magam először végeztem el ezt az önvizsgálatot, nehéz volt szavakba öntenem azt a rengeteg
mindent, aminek korábban csak nagyon felszínesen voltam tudatában. Hiedelemablakomon
voltak olyan nézetek, melyek felszínre kerülve egyenesen ijesztőnek tűntek. Mégis: életemben
vízválasztót jelentett, amikor tudatosan megfogalmaztam magamban, mi az, ami valóban fontos
számomra. Ezután megalkottam a Produktivitási Piramisomat, és alkalmazni kezdtem az értékre
alapozott eseményirányítás módszerét. Ennek eredményeként tapasztalni kezdtem azt a belső
békét, melyre mindnyájan vágyunk. Meghatározó jelentőségű élmény és tapasztalat volt
számomra, amikor a Valóságmodell segítségével megértettem, hogyan segítenek vagy
akadályoznak a hiedelemablakomon lévő nézetek e belső béke megteremtésében.
Olvasva a második részt, elvégezve az ott leírt gyakorlatokat, esetleg nem mindig láttad
világosan azt a szoros kapcsolatot, amely a Valóságmodell és a Produktivitási Piramis között
van. Valójában mindkettő ugyanannak a folyamatnak a szemléletes modellje. A túloldali ábrán
jól látható a párhuzam.
Ne feledd: a szükségletkerék a tudatosság olyan szintjének felel meg, amely a vezérlő értékek
alatt helyezkedik el a piramison. A Produktivitási Piramis vonatkozásában ez annak felel meg,
hogy a legalsó szintnél egy kicsit mélyebbre ásunk. Ugyanígy a Valóságmodell eredménybora
azt a szintet képviseli a piramison, melyre csak utalhatunk, ám ennek ellenére ott van. A többi
elem megfelelősége kézenfekvő: a vezérlő értékek ott vannak a hiedelemablak nézetei között, a
hosszú távú és közbülső célok valójában szabályok, melyeket a vezérlő elvek bázisán állítasz
fel, a napi teendők pedig részei a mindenkori magatartásodnak.

Láthatod, hogy a Valóságmodell életed szélesebb szeletét érinti, míg a Produktivitási Piramis
szűken arra fókuszál, hogyan kell csinálnunk a dolgokat. Ennek ellenére mindkét modell
nélkülözhetetlen eszköz, hogy egy nagyobb célt érjünk el - a belső békénk megteremtését. A
Valóságmodellt felhasználhatod, hogy meghatározd mélyebb értékeidet és indítékaidat,
segíthet, hogy felszínre hozd nézeteidet, hiedelmeidet, és változtass azokon, melyek nem
működnek vagy nyilvánvalóan rosszul tükrözik a valóságot. A Produktivitási Piramis
segítségével egységes programba szervezed az értékeket és indítékokat, hogy átültesd őket a
napi tevékenységedbe. Nem a tudatalattidra bízod, hogy a célok és szabályok nyelvére fordítsa
az értékeidet, hanem tudatosan tűzöl ki hosszú távú és közbülső célokat, továbbá napi
feladatokat, melyeket rendszeres munkával igyekszel megvalósítani.
Mielőtt befejezném, szeretnék további nyersanyagot adnia gondolkozáshoz. Aki olvasott a sorok
között, észrevehette, hogy a belső béke bizonyos dolgok összhangjának eredménye. Az első
részben hangsúlyoztam, hogy ha szert akarunk tenni rá, napi feladatainknak összhangban kell
lenniük a vezérlő értékeinkkel, tükrözniük kell azokat. A második részben nemcsak azt tudtuk
meg, hogy a magatartásunknak ki kell elégítenie a szükségleteinket, hanem hogy azoknak a
nézeteknek, melyek a hiedelemablakunkon vannak, összhangban kell lenniük a valósággal (az
igazságot kell tükrözniük). Ha nézeteink nem a valóságban gyökereznek, a rájuk alapozott
magatartásunk nem hozhatja meg a belső békénket, sőt, állandó kudarcérzés forrása lesz. Ha
a nézeteink összhangban vannak a valóság tényeivel, az igazsággal és a
természettörvényekkel, részünk lesz a belső békében.
Én azonban hiszek abban, hogy van még valami, amivel mindannak összhangban kell lennie,
amiről eddig beszéltünk, ha tartós, szilárd belső békére vágyunk. Ez a valami az erkölcsi
igazság. Mindannak, amiről eddig szó volt - vezérlő elveinknek, napi feladatainknak,
természettörvényeken alapuló nézeteinknek és magatartásunknak -, összhangban kell vele
lennie. Erkölcsi igazságon az életre, az élet értelmére vonatkozó mély meggyőződésünket
értem, azt, hogy milyen magatartást várunk el önmagunktól - vagy milyen magatartást vár el
tőlünk egy magasabb rendű hatalom - a másokkal való kapcsolatainkban. Szándékosan nem
határozom meg precízebben az erkölcsi igazságot, hiszen ezt neked magadnak, magadra
vonatkozóan kell megtenned. Amikor a felsőbbrendű hatalom kérdését érintem, nem feltétlenül
kapcsolom ezt össze a szervezett vallásokkal. Még a megrögzött ateisták is rendelkeznek arra
vonatkozó mély meggyőződéssel, hogy kik vagyunk, miért vagyunk e földön, és hogyan kell
viselkednünk egymással. Legyenek bármilyenek is az erre vonatkozó nézeteid, döntő
fontosságú, hogy mindaz, amiről a könyvben szó volt, összhangban legyen ezekkel, mert
különben nincs reményed a tartós és szilárd lelki békére.
Bennem akkor tudatosodott teljes világosságában ez a mélyen élő meggyőződés, amikor
néhány évvel ezelőtt egy baptistákból álló csoportnak tartottam időgazdálkodási tanfolyamot
Atlantában. Eljutottunk a Produktivitási Piramishoz; foglalkoztunk a vezérlő elvekkel, a hosszú
távú és közbülső célokkal, és arról beszéltünk, hogyan teremthetik meg a kapcsolatot napi
tevékenységük és vezérlő értékeik között.
Szünetet tartottunk, és az egyik résztvevő odajött hozzám.
- Tudja, Hyrum - mondta -, amit maga tanít, az egyenesen a Bibliából származik.
Először azt hittem, valami sérthette őt abban, amiket hallott.
- Hogyan érti ezt? - kérdeztem.
- Borzasztóan fellelkesítem a koncepció - mondta. - Az értékre alapozott célkitűzésnek hosszú
múltja van. Úgy hangzik, mintha a Bibliából származna a gondolat.
Látva, hogy nem valami sértődés szól belőle, nyitottabb lettem.
- Szeretné tudni, hogy mi a személyes meggyőződésem? -érdeztem tőle.
- Igen, szeretném!
- Nos, a tanfolyamon mi azt tanítjuk, hogy ha el akarjuk érni a lelki békét, két elemet kell
összhangba hoznunk. Az egyik elem: vezérlő elveink meghatározása, vagyis annak eldöntése,
mi az, ami valóban fontos számunkra. A másik elem: tevékenységünket, ha úgy tetszik,
eseményirányító képességünket, összhangba kell hozni ezekkel az értékekkel. Ha ez sikerül,
részünk lesz a belső békében. Rövid szünet után hozzátettem:
- Véleményem szerint van egy harmadik elem is, ami szükséges ehhez a lelki békéhez.
- Igen? És mi az?
- Az abszolút erkölcsi igazság - válaszoltam. - Ha vezérlő értékeinket összhangba hozzuk az
erkölcsi igazsággal, és utána ezzel összhangban élünk és tevékenykedünk, akkor részünk lesz
a legmélyebb, legtartósabb lelki békében.
Egész izgalomba jött a gondolatra.
- Ezt el kell mondania a csoportnak - mondta.
Nem voltam biztos, hogy bölcs dolog-e ezt tennem, de végül meggyőztem magam, mondván,
hogy ez a csoport biztosan értékelné, ha megosztom velük az elképzeléseimet. Így is tettem, és
egy nagyszerű beszélgetés bontakozott ki azokról a dolgokról, amelyek valóban számítanak az
életünkben.
Csak nagyon kevesen képesek arra, hogy megtalálják ezt a magasabb rendű lelki békét.
Mindnyájan ismerünk néhány ilyen személyt. Azok az ismertebb személyiségek, akik szert
tettek rá, korunk legmegbecsültebb, legnagyobb tiszteletnek örvendő alakjai. Teréz anyán kívül
sok "egyszerű" embert ismerhetünk, akik birtokában vannak ennek a mély, belső békének. Ők
nem hírességek. Többnyire olyanok, akiket egyszerűen, "jó embereknek" tartunk, akiknek
jósága valami mélyen bennük rejlő nyugalom kisugárzása. Tapasztalataim azt bizonyítják, hogy
kisebb-nagyobb mértékben mindnyájan képesek vagyunk megteremteni belső értékeink, a
hiedelemablakunkon lévő nézeteink és a napi tevékenységünk összhangját. Ha ez párosul az
erkölcsi igazság megértésével, ez olyan lelki békére vezet, amely minden képzeletünket
felülmúlja. Arra ösztönzöm minden tisztelt olvasómat, hogy belső békéjéért folytatott
küzdelmében igyekezzék felkutatni ezeket az erkölcsi igazságokat. Ezeknek nemcsak egy,
hanem sok-sok forrása van. Nem a forrás a fontos. A fontos az, hogy kísérletezzék ezekkel az
igazságokkal, tárja fel, melyek a valódi természettörvények, és éljen ezekkel összhangban.
Meggyőződésem, hogy ez el fog vezetni a legmagasabb rendű lelki békéhez.
Egy másik tanács e kutatással kapcsolatosan. Nagyon fontos, hogy a nap végén vagy a
következő nap reggelén időt találj az eredmények értékelésére. Összhangban volt a
magatartásom a vezérlő elveimmel? Valóban azt tettem ma, ami számít, ami fontos? Tedd meg
ezt mindennap! Alkalmazva a könyvben tárgyalt természettörvényeket és módszereket, vedd
kézbe életed irányítását! Vizsgáld meg a hiedelemablakodon lévő nézeteket! Töröld, amelyek
nem működnek! Derítsd ki, melyek helyesek! Vezérlő értékekként mard bele ezeket az
ablakodba! Kutasd a nagy erkölcsi igazságokat, amelyek belső iránytűként szolgálnak
erőfeszítéseid során!
Aztán láss neki a dolgoknak! Tűzz magad elé értelmes és fontos célokat! Kövesd ezeket napi
tevékenységedben! Ha képes vagy minderre, irányítani fogod életedet, és részed lesz abban a
lelki békében, amire végső soron mindnyájan törekszünk.

Záró megjegyzések
Néhány szó a Franklin Quest Co. Vállalatról
Amikor 1983-ban megalkottuk a Franklin Időtervezőt és elkezdtük az időgazdálkodási
tanfolyamainkat, el sem tudtam volna képzelni, hogy mindez mivé növi ki magát egy évtized
leforgása alatt. Ma több mint kétmillió ember használja a Franklin Időtervezőt, és ez a szám
havonta növekedik, hiszen egyre többen hallgatják tanfolyamainkat, vagy veszik meg a Napi
Időtervezőt és a különböző tartozékokat azokban a Franklin-boltokban, melyek Amerika minden
nagyobb városában megtalálhatók.
A Franklin Időtervező, amely eredetileg csak 22x14 cm-es lapmérettel volt kapható, ma négy
méretben hozzáférhető. Az eredeti méret mellett kapható a zsebméretű tervező (15x9 cm), a
kompakt méret (17x11 cm) és a "monarch" méret (28x22 cm). Kapható a Franklin
Időgazdálkodási Rendszer számítógépes változata is, az AscendTM, amely egy igen hatékony
menedzsmentprogram, és kiválóan használható a Franklin Időtervezővel kombinálva.
A Franklin Időgazdálkodási Rendszer megismerését tanfolyamok segítik Amerika közel kétszáz
városában. Konkrét vállalati igényeket kielégítő tanfolyamokat tartunk cégeknek, állami
intézményeknek, honprofit szervezeteknek, oktatási intézményeknek. A Franklin Quest
oktatógárdája a legfelkészültebbek és legszínvonalasabbak között van az üzletágban. Az
időgazdálkodási tanfolyamainkon kívül, melyek cégünk tevékenységének súlypontját képezik, a
Franklin Quest más témában is ajánl oktatási csomagokat. Ide tarozik a stresszmenedzselés, a
projektmenedzselés és a korszerű üzletkötési módszerek.
A Franklin Quest tanfolyamokról, termékekről és katalógusokról a következő címen kérhet
részletesebb információkat:
P.O. Box 25127, Salt Lake Ciry, Utah 84125-0127.