You are on page 1of 265

BORSA BROWN

A maffia szívében

© Borsa Brown, 2015 Hungarian edition © Álomgyár Kiadó Minden jog fenntartva!

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A maffia ágyában, 2013 A maffia ölelésében, 2014

Borítóterv: Barna Gergely Szerkesztette: Helfrich Judit Korrektúra: Hoppé Adrienn Tördelés: NovaBook sro.

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2015

ISBN 978-615-5252-67-9

Előhang

Minden most kezdődik el...‖

KOVÁCS ÁKOS

Miért van az, hogy az ember a legboldogabb pillanataiban is retteg attól, hogy elárulják? Hogy mindig jelen van az életünkben a gonosz? Erre sosem fogom megtalálni a választ, pedig lehet, hogy nem is kellene olyan nagyon keresgélnem. Mert mi van, ha a boldogságunk egy a gonoszsággal, és mi van, ha a gonosz maga bújt a szerelem álarca mögé? Mi, Massimóval két ellentétes pólus vagyunk, akik nap mint nap legyőzzük a taszítás erejét, és egymásba fonódva pörgünk a tengelyünk körül. Veszélyes és felemelő játszma, amelyben a játékosok nagy téteket raknak le. Én az egész büszkeségemben fogadtam, ő pedig tartja

a tétet

amit most egyszerre növeltünk mindketten

Úgy tettünk fel

... mindent, hogy az egyik kezünkkel egymásba kapaszkodtunk, a másikkal

...

pedig igyekeztünk távol tartani magunktól a szeretett embert.

De én már nem ezt akarom! Én mind a két kezemmel akarom

szorítani őt, és csak remélni tudom, hogy ő ugyanolyan hévvel és

őszinteséggel szeret engem, ahogyan én őt. Ne a gyermeke anyját lássa

bennem, hanem ugyanazt a Suzanne-t, aki voltam

...

és vagyok.

1.fejezet

Kételyek

A nap átragyogott a függönyön, a spaletták nem voltak bezárva.

Massimo nem okozott csalódást

Vagy igen. Magam sem tudom. Úgy

... sejtettem, valahol mélyen létezik egy érzelmes énje is, de erre tegnap

rácáfolt: az imáját követően távozott a házból, szinte közvetlenül

Gilberto után. Abban sem voltam biztos, hogy nem egymással ülnek

össze, és vitatják meg a hirtelen előállt helyzetet. Hát igen. Ebben a pillanatban nem is tudtam másnak nevezni ezt az ügyet, csak

„helyzetnek‖. Valahogy az egész olyan idegen volt, és nem utolsósorban rettentő is. Mindössze tíz napja késett a menstruációm, mégis biztos voltam a terhességemben. Feszült a mellem, át tudtam volna aludni az egész napot, reggelente rosszul éreztem magam, és folyton bőghetnékem támadt. Bárhol néztem utána a jeleknek, ezeket bizony a másállapot csalhatatlan tüneteinek minősítették. Igazság szerint nem is voltak kétségeim. Terhességi tesztet nem vettem - egy kicsit én is tartottam az eredménytől. És fogalmam sincs, melyiktől féltem job-

ban. Ha pozitív, az azt jelenti, hogy Massimo és én örökre össze leszünk

kötve. Ő az apja lesz ugyanannak a gyermeknek, akinek én az anyja.

Eltéphetetlen kötelék. Ha azonban az derül ki, hogy nem vagyok terhes,

az csúnya ribilliót von maga után. Az isten sem mossa le rólam, hogy hazudtam. Mindezeket figyelembe véve, bármiben le mertem volna

fogadni, hogy a szívem alatt egy kis Borelli fejlődik. Felültem az ágyban, és mintegy megerősítésképpen iszonyú émelygés tört rám. Mintha föntről küldte volna a Mindenható, hogy ne legyen szemernyi kétségem se.

Elvettem a szekrényről a vizet, ittam pár kortyot belőle, majd

visszazuhantam az ágyba. Kivettem a fejem alól a párnát, és csak

bámultam a plafont. Minden olyan idegennek - és ugyanakkor az

enyémnek tűnt. Két lehetőség állt előttem.

Vagy itt maradok örökre, és vele élem le az életemet, vagy úgy ki leszek innen hajítva, hogy a lábam sem éri a földet.

A gondolattól még inkább összeugrott a gyomrom, és mintha ezt a feszültséget az egész testem átvette volna. Minden száguldozni kezdett

az agyamban. A megismerkedésünk, az első pofon, az ölelések,

Massimo tekintete és az a bizonyos „menj a francba‖ nézése, ami olyan fölényes volt, hogy a végletekig képes volt felbőszíteni vele. Aztán ott volt a mélybarna szeme és borostás álla, amelyek vad keretbe foglalták

az arcát. A kezemmel ösztönösen a hasamhoz nyúltam. Ez a férfi lesz a gyermekem apja. Fogalmam sem volt, mi következik ezek után, de egyvalamiben biztos voltam, mert az már előző este kiderült: senki sem lesz olyan velem, mint előtte. Gilberto egyfajta békejobbot nyújtott nekem, azonban magam sem tudtam, hogy ez őszinte volt-e a részéről, vagy csak a megdöbbenésének volt köszönhető. Az ismeretségünk alatt most először tűnt egyenesnek. A tekintetében valami felismerhetetlen érzelem

tükröződött, amit talán szeretetnek neveznék. Nem irányomban, hanem az unokája irányában. Furcsa. Ugyanakkor az, hogy ő szereti ezt a még meg sem született gyereket, valahogy közel hozta hozzám az apósomat. Nem mondhattam, hogy másként éreztem ez iránt a marcona ember iránt, ám körbelengett a változás szele. Massimo sokkal megfejthetetlenebb volt. Előző este azt gondoltam, hogy ha kettesben lennénk, másként reagált volna, de a reggeli fényben már egyáltalán nem voltam ebben biztos. Mi van, ha csakis a gyermekemet lesz képes szeretni, és engem nem? Hogyan lett volna képes hazaküldeni, ha valóban érez valamit irántam? Felültem ismét, aztán fel is álltam. Gyorsan magamra kaptam a selyemköntösömet, s elindultam lefelé, az étkezőbe. Imádtam a szicíliai reggeleket. Frissek voltak, és napsütésesek. Már közeledett a nyár vége, de reggelente mindig nyitva volt a teraszajtó, és lengette a szél a függönyt. A medence hangja a tengert idézte, a narancs- és citromfák zöldje magát az életet hirdette. Aztán ott volt Jolanda is. Mindig rendelkezésre állt, amikor szükség volt rá, kifogástalanul végezte a munkáját, mosolygott, és Massimóval kapcsolatban a határokra is jól ráérzett. Legalábbis jobban, mint én. Most is tökéletes Earl Greyt főzött és tett az aszúira, tej kíséretében. A kedves reggeli köszöntése már csak hab volt a tortán.

Odanyúltam a teáért, és azonnal beleszürpöltem. A tejtől irtóztam az utóbbi napokban. Jolanda egy ideig nézte a mozdulataimat, azt hiszem,

azon akadt fenn, hogy nem úgy iszom a teát, ahogy általában szoktam.

A fekete, térdig érő ruháját igazgatta, és viccesen fintorgott egyet.

Odaálltam elé, és magam sem tudom, miért, azonnal a közepébe

vágtam:

  • - Jolanda, beszélni szeretnék magával.

Bólintott, és türelmesen várt. Nem beszélt túl jól angolul, de azt is

tudtam, hogy ezúttal muszáj valahogy megértetnem magam vele. Próbáltam összeszedni azt a kevés olasz szót, amit ismertem, hogy neki minél könnyebb dolga legyen, azonban ő megelőzött:

  • - Mondja nyugodtan, signora! Segítek, amiben tudok.

Ösztönösen elmosolyodtam. Úgy látszik, a nők mindig ráéreznek a másik nehézségeire. Jolanda eddig csak nagy ritkán volt hajlandó angolul beszélni, ezúttal mégis megadta magát.

  • - Szükségem lenne

valamire...

Valamire, amiért nem szeretnék most

elmenni, mert nem érzem magam túl jól

nekem

de nagyon fontos volna

... - Zavartan beszéltem, sejtelmem sem volt, megérti-e. Ő

... azonban bólintott, ezért folytattam: - Szóval, tesztre lenne szükségem. Terhességi tesztre. Fogalmam sincs, hogy az ember miért kezdi el mustrálni a nők hasát, amikor megtudja, hogy állapotosak, de Jolanda pillantása is odatévedt. Úgy, ahogy Gilbertóé is, és Massimóé is előző este. Már én is majdnem lenéztem a nem létező gömbölyű pocakomra.

  • - Baby?

Erre nem is felelhettem volna másképp, csak egy fejbólintassal.

Jolanda mosolygós maszkot húzott magára, én meg megilletődöttet.

Odalépett hozzám, és olyan szorosan ölelt át, mintha már a szülésen is

túl volnék. A teát oldalra kellett nyújtanom, különben leforráztam volna

valamelyikünket.

  • - Nem, nem, Jolanda! Félreértett. Még nem biztos, hogy lesz baba.

Azt szeretném megtudni, hogy lesz-e?

  • - Lesz, lesz! Én biztos vagyok benne, hogy lesz. Egy csöppség. Gyönyörű, mint maga, Suzanne! Olyan szép, mint maga, signora ...

Látszott rajta, hogy tiszta szívéből örül, és ettől az önfeledt

elragadtatástól engem is melegség járt át. Ott tombolt a tudatomban, hogy még semmi sem biztos, ám ez az ölelés hirtelen mindent

szétzúzott. Jolanda szinte idegen volt nekem, mégis hatalmas támogatást jelentett ebben a pillanatban a reakciója.

Elsírtam magam.

  • - No, no, no! Nem sírni! A gyermek öröm! Nagy öröm!

Hogy is magyarázhattam volna el ennek a nőnek az egészet?

Talán sejthette, hogy milyen a kapcsolatom Massimóval, de honnan ismerhette volna a részleteket? És honnan is tudhatott volna a tegnap

lezajlottakról? A gyermek valóban öröm. Főleg, ha útban van.

Csakhogy mi van, ha nem vagyok terhes?

Kell az a teszt!

  • - Tud nekem hozni olyan tesztet?

  • - Sì, signora! Délutánra itt lesz.

Nem erre számítottam. Valamilyen okból kifolyólag azt gondoltam, hogy azonnal a rendelkezésemre áll majd. A pisilést szántszándékkal nem ejtettem még meg, mert tudtam, hogy a reggeli vizelettel kell elvégezni a tesztet. Ha csak délután kapom a kezembe, az azt jelenti,

hogy holnapig várnom kell. Azt nem bírom ki.

Jolanda már lépett is volna tovább, mire én eszelős módjára belemartam a felsőkarjába.

  • - Akkor kettőt hozzon! - Felhúzta a szemöldökét, ezért hozzátettem a szépítést. - Kérem!

Bár bólintott, rá volt írva az arcára, hogy mit gondol. Én azonban nem akartam magyarázkodni. Délután el kellett végeznem a tesztet.

Aztán reggel a másikat is. Utóbbit csak megerősítésképpen, mert abban

nagyon reménykedtem, hogy pozitív lesz az eredmény. Annak kellett

lennie. Nem Massimo miatt, és nem a jövőm miatt, hanem azért, mert akartam ezt a gyereket! Babát akartam! Anya akartam lenni!

A gondolattól megint elbőgtem magam. Vagy az is lehet, hogy nem

a gondolattól, hanem a hormonjaimtól. Annyira szerettem volna, ha Massimo ebben a pillanatban mellettem áll, és ő ölelt volna át, nem pedig Jolanda.

  • - Tudja, hol van Massimo? - kérdeztem szipogva, mire ő megrázta a fejét. - Rendben, akkor felhívom őt.

Újra bólintott, és odébb sétált. Biztosan érezte, hogy valami nem

stimmel, de nem kérdezett semmit. És valahogy nekem sem volt erőm

Igen, asszonyom (olasz)

kérdezni senkitől semmit. Inkább leültem a medencénél, és vázoltam magamban a lehetőségeimet.

* * *

Úgy éreztem magam, mint egy cserbenhagyott gyermek. Előző este

közöltem Massimóval, hogy a gyermekünket várom, ő pedig egy-két szó és egy ima után lelépett. Azóta se kép, se hang. Olyan volt, mintha

büntetésben lennék! És ami a legrosszabb, az is növelte a bizonytalanságomat, hogy nem voltam száz százalékig biztos abban,

hogy valóban állapotos vagyok. Jolanda már hívott, mindjárt itt lesz. Most leginkább azért szorítottam, hogy el tudjam végezni a tesztet, míg

Massimo haza nem ér. Ha hazajön egyáltalán

Csakis egy pozitív

... teszttel a birtokomban lennék képes a szemébe nézni. Semmiképpen sem

tudhatja meg, hogy blöfföltem.

Jolanda belépett a házba, én azonnal felpattantam a fotelból. A lábam hirtelen elgyengült, és forogni kezdett velem a szoba. Saját

magamba kapaszkodtam, a trikóm szelét gyűrögettem, es a farmersortomat rángattam lejjebb. A figyelmemet a házvezetőnő kezére irányítottam, amit ő ki is nyújtott. Egy fehér zacskót tartott benne, de nem szólt semmit. Átöleltem őt, s kivettem a kezéből a tasakot. Már

indultam is fölfelé, ám utánam kiáltott:

- Signora! - ijedten fordultam meg, pedig mosolygott. - Nyugodjon meg! Ott van az a baby! - Aztán kacsintott egyet, olyan igazán szicíliaiasan.

A lépcső tetején már szó szerint remegett a lábam. Egyenesen a fürdőszobába mentem, ami az új hálószobánkból nyílt. A szoba ajtaját becsuktam, hogy legyen időm felkészülni egy esetleges váratlan váratlan látogatóra. Pontosabban, Massimóra. Csak tíz percet kértem a

Jóistentől, nem többet.

Tíz perc, és én is okosabb leszek!

Nagyjából sejtettem, hogyan működik az ilyen teszt, de azért

átfutottam az angol nyelvű utasítást. Emlékszem, rettenetesen remegett a kezem, és a szívem majdnem kiugrott a helyéről. És az is tisztán megmaradt bennem, hogy ekkor már féltem is. Rettegtem attól, hogy csupán egyetlen vonal fog megjelenni azon a bizonyos teszten.

Nem tudom, melyik nő képes otthagyni a tesztet, és tíz perc múlva

visszamenni, hogy megnézze, én mindenesetre le sem vettem róla a szemem. Ott álltam fölötte, és azt szajkóztam magamban: „Kérlek!‖ Nem kellett tíz percet várnom: szinte azonnal megjelent a vörös csík, mégpedig azon az oldalon, amelyik a terhesség tényét igazolja. A

teszt hibátlanságát mutató kontrollcsík lassabban jött elő. Azonban bármilyen sorrendben tűnt is elő az a két vonal, a végeredmény

ugyanazt jelentette.

Anya leszek!

Nem is tudom, mit éreztem. Öröm volt bennem, és talán csúnyán

hangzik, de megkönnyebbülés is. Ebből jöttem rá, hogy még mindig

félek Massimótól. Vagy talán attól, hogy elveszítem őt

...

? Mert az azért

elég elevenen élt az emlékezetemben, miként akart kidobni nem egészen egy nappal ezelőtt. Aztán hirtelen másfajta érzések is előtörtek belőlem. A férjem házában voltam, akit nem is ismertem igazán, mégis a férjem lett. Ez a

sziget talán az új otthonom lesz, azonban jelen pillanatban Angliát

tekintem a hazámnak. Egy bejárónő lesz az első, aki megtudja, hogy

gyermeket várok, nem pedig a családom. Fogalmam sem volt, hogyan kuszálódhatott ennyire össze az életem. Hirtelen még a New Yorkban maradt barátnőm - Abbie - is hiányozni kezdett. Mivel a gyermekáldás ténye nem volt kérdés többé, máson kezdtem el agyalni. Massimo előző este ment el. Azóta fel sem hívott, senki nem tud róla semmit. Persze, a családja biztosan, de odáig nem alacsonyodnál, le, hogy felhívjam az apjat. A pozitív teszt egyre inkább elvette az eszemet, így eloterbe fura- kodhatott a dühöm. Úgy éreztem, nekem most mindent szaba . Végül is, a gyermekét várom, ő meg csak úgy eltűnik. Mégis, hogy képzeli ezt? Mégsem tettem semmit. Bár előkotortam a telefonomat, nem hívtam őt. Aminek az lett a következménye, hogy pokoli éjszaka éltem meg. Elképzeltem, ahogy az apjával vitatja meg a mi jövőnket sőt, azt is vizualizáltam, ahogy éppen egy másik no karjaiba veti magát. Végül is, Massimo nem az a jeges fajtaÉs az sem volt utolsó szempont, hogy közöttünk semmi sem volt olyan, mint régen. Igaz szerelemmel szerettük egymást, de valami eltört köztünk, bennünk. Én ragasztgattam egyfolytában, ő viszont mindig a legpocsékabb ragasztót adta a kezembe. Nem engedett magahoz közel és erre jó példa volt a mostani

viselkedése is. Tudta hogy állapotos vagyok, mégsem én voltam az első,

hanem a saját büszkesége. Ám ekkor az éjszaka csöndjében hirtelen magasztos érzés tört rám. A hasamra tettem a kezemet, és - Massimo miatti fajdalmam ide vagy oda - elmosolyodtam.

Te itt vagy nekem! Örökre!

2. fejezet

Bizonyosság

A reggeli teámat ittam, és közben a medence kékjét néztem. Hűvösebb

volt az idő az ilyenkor szokásosnál. Nyári ruhában voltam, de pokrócba

csomagoltam magamat.

Hallottam az udvarra begördülő autó hangját. Ezer közül is

megismerném Massimo Maseratiját. A szívem hevesebb ritmusra váltott, és a gyomrom is elszorult.

Reggel is elvégeztem a tesztet. A másodikat. Az szintén pozitív lett,

így magabiztosságom a tetőfokára hágott. Újra belekortyoltam a teába, majd letettem a mellettem lévő asztalra. Kikászálódtam a meleg anyag öleléséből, felálltam, és a nappali felé

fordultam, majd be is sétáltam az üvegajtón. Massimo abban a pillanatban lépett be; mindketten mozdulatlanná dermedtünk. A

látványa mindig ugyanazt hozta ki belőlem. Vágy, düh, gyengeség ...

Talán ezért is volt olyan szenvedélyes a mi kapcsolatunk. Azok miatt az ellentétes érzelmek miatt, amelyek szétmarcangolták a saját lelkünket is.

Oly nehéz ugyanazt az embert szeretni és akarni, akitől félünk is.

Az öltözete kifogástalan volt. Inget és egy szűk, sötétbarna szonnadrágot viselt, de ő még ebben is tökéletes férfinak látszott. Ez ugyanaz a ruha volt, amelyikben elviharzott otthonról, csak a parfümje

valahogy túl erőteljesen mászott az orromba.

Sóhajtott egyet, majd beljebb lépett. Szemlátomást zavarban volt, el is fordította a fejét rólam. A táskáját maga mellé ejtette, és elkezdte kigombolni az inge nyakát.

Mikor már megfelelően meglazította a ruháját, újra rám nézett. Én képtelen voltam közeledni hozzá. Az erő, ami belőle sugárzott, még most is ijesztő volt.

- Jó reggelt, Suzanne! - törte meg a csöndet. A hangja lágy volt, de nem vegyült bele semmi szerelem és szeretet. A csalódottságtól, amit éreztem, azonnal odasimítottam a hasamhoz a

tenyerem. Csak az a csöppség volt közel a lelkemhez. Úgy éreztem,

egyedül ő van nekem.

Massimo a szemével követte a mozdulataimat, majd újra elfordult. Úgy tűnt, körülnéz, hogy kettesben vagyunk-e. A kezem a hasamon pihent, és valami melegség járt át.

Aztán elindult felém, azonban még úgy állt meg, hogy elérhetetlen legyen. Erős lettem. Nem akartam, hogy gyengének lásson, ezért elengedtem a hasamat, és kihúztam magam.

  • - Kipihented magad? - kérdezte, pedig biztos voltam benne, hogy nem érdekli a válasz.

  • - Igen. Bár elég nehezen megy az alvás, amikor az ember a gondolataival harcol.

Hangosan és gúnyosan felkacagott, majd rávetette magát a kanapéra.

A fehér huzat kiemelte sötét nadrágját és kreol bőrét, ami virítóan

elütött kék, halvány csíkos ingétől. Elvette az asztalról az odakészített újságot, majd azonnal vissza is hajította, miközben hátradőlt a kanapé puhán párnázott háttámlájára. A cipőit úgy rúgta le, hogy azonnal

megértettem, dühös valamiért. Ismertem ezeket a mozdulatokat. Egy tárgy kapja a nem túl finom gesztusokat, nem pedig az, akire valóban neheztelünk.

Nyeltem egyet, s azalatt elhatároztam, hogy nem súlyosbítom a helyzetet. Lágyan kérdeztem:

  • - Mi a baj? Érzem, hogy haragszol valamiért!

  • - Hát, azt meglehetősen jól érzed!

Újra nyelnem kellett.

Utálom ezeket a pillanatokat, amikor fogalmam sincs, már megint mi a francot követtem el!

  • - Megosztanád velem, hogy mi a probléma?

Felállt, és odalépett hozzám, végigsimította az arcomat. Úgy, ahogy

a szülők szokták a gyereküknek. A keze külső felével.

  • - Miért így mondtad el?

  • - Mit?

  • - Suzanne! Azt, hogy gyereket vársz!

  • - Akkor és ott adódott a lehetőség ...

  • - Vagy nem is voltál benne biztos! Igaz? - vágott közbe.

Öntudatos nő vagyok, de Massimo az a fajta ember, aki mindenki lába alól ki tudja húzni a talajt. Leszaladt róla a tekintetem védekezésképpen, és megállapodott a szőnyegen. Ő az őszinteség

nagykövete. Minden fenyegetését, szerelmét, véleményét képes volt a

szemembe mondani úgy, hogy attól az erőm legkisebb szikrája is kialudjon.

  • - Elismerem, nem voltam teljesen biztos benne - folytattam újra ránézve. Közben belül azt kérdeztem magamtól: Miért érzed magad

hülyén, Suzanne? - De ez nem változtat a helyzeten. Állapotos vagyok. Gyerekünk fog születni. És bárhogyan nézem a dolgokat, nagyon úgy

tűnik, hogy ez neked inkább gondot okoz, mint örömöt.

Felszaladt a szemöldöke, és ki is húzta magát. Láttam rajta, hogy dühös a reakcióm miatt, csakhogy ez már nem érdekelt.

  • - Szóval már biztos vagy benne?

  • - Szeretnéd látni a teszteket? Ugyanis kettőt is elvégeztem. Biztos,

ami biztos. És képzeld

pozitívak lettek!

... Elmosolyodott, valódi érzelemmel. Megnyugtató volt ezt a mosolyt látnom. Abban a pillanatban a mindent jelentette. Bizonyítékot a

szerelmére és a saját döntéseim megerősítésére.

A számat nézte, de láttam, hogy a gondolatai magukkal ragadták. Voltak mindig is a kapcsolatunkban olyan percek, amikor nem lehetett

tőle semmit sem kérdezni. Ez is ilyen volt. Egy idő után aztán megadta magát.

  • - Valóban úgy érzed, hogy gondot jelent nekem ez a gyerek? Én

örülök neki. Hidd el, Suzanne, te feleannyira sem akarod ezt a babát,

mint én.

  • - Ez nem igaz!

Magához rántott, mire én azonnal elhallgattam. Nem a félelemtől,

hanem attól, hogy befogta a számat. A saját ajkaival. Vad volt, egészen

a szám legmélyéig hatolt, s közben erősen tartott. A szívem azonnal

zakatolni kezdett, és a kezem is útjára indult. Hátranyúltam a tarkójához, csimpaszkodtam belé, mint egy védtelen gyermek. A szája

lejjebb siklott a nyakamhoz, és ő is simogatni kezdett. A csókja talán csak a szerelme bizonyítéka volt, de az azt követő mozdulatokat már az

ösztön diktálta. Éreztem a keménységét, ám ebben a pillanatban nem esett jól. Úgy gondoltam, most egészen másfajta érzelmeknek kellene dominálniuk.

Hátrább toltam, ő pedig a két kezével átfogta az arcomat. Szerelmes és vággyal ittas pillanat volt.

  • - Suzanne! Neked fogalmad sincs, mennyire boldog vagyok

...

Lehet,

hogy nem úgy mutatom ki, ahogy elvárható tőlem, de tudnod kell, hogy

immár te és a születendő gyermekünk vagytok számomra a

legfontosabbak. Nem a szavaitól, hanem a hangsúlytól pityeregtem el magam Még sosem éreztem, hogy Massimo hálás volna a szerelmemért, a kitartásomért, azért, hogy elviseltem a harcainkat, és hogy minden baj

ellenére gyermeket szülök neki

Nemcsak hogy visszajöttem hozzá,

... hanem leteszem a közös életünk alapjait. Azt hiszem, talán ekkor

gondolhatta először, hogy elfogadom őt olyannak, amilyen. Valóban így

volt: már minden másodlagossá vált. Akármi történt is a múltban, a

jövőnk közös, ezért csakis az a megoldás létezhetett, hogy átlépünk a

fájdalmainkon. Valóban képes voltam rá. Hogy a gyermek miatt-e, vagy azért, mert annyira szerelmes voltam, az ebben a pillanatban nem is tűnt fontosnak. Ugyanazt éreztük: tisztaságot, valami újat.

  • - Nagyon szeretlek, Massimo!

  • - Én is téged, Suzanne! Mindig is nagyon szerettelek, éreztem, hogy te leszel a végzetem. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy hurrikánként

fogsz mindent feldönteni az életemben, de sosem érdekelt. Akkor is

akartalak, amikor bántottalak. Akkor is, amikor elhagytál

...

El

sem

tudom képzelni nélküled az életem. Azt hittem, nem kaphatok annál szenvedélyesebb és érzelmesebb

szerelmi vallomást, mint amikor dühből ordította felém, hogy mennyire szeret. Tévedtem. Az önző Massimo hirtelen semmivé foszlott, és helyette egy igazán szerelmes férfi állt előttem. Én pedig terhes nőként

nem is vágyhattam volna több gyengédségre. Úgy sírtam, ahogy csak ritkán sír az ember, öröm és fájdalom keveredett a könnyeimben. Múlt,

jelen és jövő találkozott ebben a közös pillanatban. A keze a lábam alá siklott, és úgy kapott fel, mint egy vőlegény a menyasszonyát. Erősen belekaroltam a nyakába, hogy csökkentsem a súlyomat, de nem volt rá szükség. Massimo magabiztos lépésekkel indult el velem a lépcsőhöz. Az ajkaink egymásra tapadtak éreztem a számba tévedő könnycseppjeim sós izét. A lépcső alján letett, és egyetlen mozdulattal lerántotta rólam a

lenge ruhát. Ösztönösen emeltem magasba a kezem. A szeme azonnal a hasamra tévedt, és oda is nyúlt, majd megsimogatott.

  • - Annyira szép vagy! Te vagy a legszebb, amore mio! A legszebb!

Te vagy a legszebb, szerelmem! (olasz)

Kigomboltam az inge felső részén a legfelső alatt még három gombot, miközben ő kilazította a mandzsettáit. Aztán nem bíbelődött tovább. Úgy bújt ki az ingéből, mint egy pulóverből. A mozdulatai meleg szellőt löktek arcomba. A fuvallat pedig elgyengített. Közel hozta őt hozzám. Olyan érzésem volt, mintha csakis mi ketten léteznénk. Ha egyikünk megszűnik, akkor a másik is köddé válik vele együtt. Följebb léptem a lépcsőn, ő lent maradt. Egymagassá váltam vele. A homlokomat nekitámasztottam a homlokának, mire ő felsóhajtott.

  • - Tényleg el akartál küldeni?

  • - Soha! Soha!

A szemembe nézett, és őszintén felelt, de tudtam, hogy ez hazugság volt. A duplán kimondott „soha‖ igent jelentett. Elküldött volna, ezt jól

tudtam. Az egyetlen, ami miatt maradhattam, a gyermek volt. Nem nehezteltem rá. A megbánása kézzelfogható volt, és szégyellte is magát,

ami nem sűrűn fordult elő. Sőt, szinte soha.

Újra csókolt, és közben lejjebb tolta a bugyimat, én azonban

megragadtam a kezét.

  • - Itt megláthatnak minket, Massimo!

El sem távolodott a számtól. Sosem érdekelte őt, hogy ki látja, amit

éppen csinál. Ha rosszat tett, ha szenvedélyeset, ha érzelmeset, ha

erőszakosat, akkor sem foglalkozott a külvilággal. Most is úgy

ténykedett tovább, mintha meg sem szólaltam volna. Mikor másodszor is belemarkoltam a tenyerébe, megállásra kényszerítve, akkor nézett csak a szemembe.

  • - Senki sem lát semmit. Csak mi vagyunk itt, Suzanne. Ha bejön

valaki, majd kimegy. Ilyen egyszerű. Mindig olyan könnyedén pattintotta le magáról ezeket a dolgokat. Én sem mondhatom magamat szemérmesnek, ám a tény, hogy a házvezetőnő besétálhat a nappaliba, és ott találhat minket anyaszült meztelenül, kissé zavart. Kibontakoztam az öleléséből, és gyorsan visszahúztam a bugyimat a helyére. Elindultam fölfelé, azonban éreztem, hogy nem jön utánam, ezért a harmadik-negyedik lépcsőfok után visszafordultam. Ott állt lent, és a tekintete pontosan akkor siklott az én arcomra. Addig a fenekemet bámulta, ez nem volt kérdés. Vicces is lehetett volna a szituáció, de nem volt az. Massimo ekkor már olyan volt, mint egy szenvedéllyel telt oroszlán. És amikor ő olyan volt, abban nem volt semmi nevetésre ingerlő. Nem mentem tovább. Teljes testemmel szembefordultam vele, s

nem mondtam semmit. Egy ideig csak futtatta rajtam a pillantását fel-le. Úgy gondoltam, neheztel rám az eltávolodásom miatt, de szertefoszlott ez a gyanúm, amint megszólalt. Parancsolóan és fegyelmezetten beszélt.

  • - Fordulj vissza, nekem háttal!

Majdnem kiszaladt a számon egy „miért?‖, aztán meggondoltam magam. Izgalmassá vált a helyzet, és amiért a legjobban csodáltam ezt a férfit, hogy egyetlen pillantásával és mondatával élvhajhász nővé tudott tenni.

Megfordultam, hogy ismét háttal legyek neki. A fenekemet szinte égette a tekintete.

  • - Told le a bugyidat! Nyújtott lábbal! Úgy, hogy előrehajolsz!

Sértő is volt az utasítása - és izgató is. A szívem majdnem kiugrott a

helyéről. Olyan volt, mintha egy vadidegen állna pár méterrel mögöttem, és az parancsolna nekem.

Nagyon lassan letoltam az alsóneműmet, úgy, ahogy ő kívánta. Aztán kiléptem belőle, és az egyik lábammal magam mellé toltam. Egy

kicsit bántam, hogy nem tűsarkú cipőben vagyok, de - tekintettel a helyzetre - ez nem akadályozott meg minket a játékban.

Ott álltam mozdulatlanul, és vártam. Ő pedig pár másodperc múlva

ismét megszólalt.

  • - Tedd egy kicsit szét a lábad, és újra dőlj előre! Támaszkodj meg a következő lépcsőfokon!

Ezt már kifejezetten megalázónak találtam, bár csináltam, amit kért. Egészen mélyre hajoltam, majd kissé visszább emelkedtem, és

megtámaszkodtam a hárommal fölöttem lévő lépcsőfokon. Hallottam,

amint fúj egyet. Képtelen voltam tovább visszafogni magam. A vállam fölött

hátrafordultam hozzá. Ő válaszul elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

Ezekkel a mozdulataival minden megalázó mondatát semmivé oszlatta.

Szerelem tombolt az arcán, és sóvárgás, nem pedig puszta kéjvágy.

  • - És most?

  • - Most egy darabig néznélek. Elmosolyodtam.

  • - Olyan messziről?

Nem válaszolt, de fél szemmel láttam, hogy megindul. Éreztem a fenekemen a tenyerét, amely felszaladt a hátamon, aztán vissza.

  • - Imádom, hogy ilyen engedelmes feleség vagy! - Gyengéden

közeledett, s végigsimította a csípőmet. - Ha mindig ilyen engedelmes

leszel, én leszek a legboldogabb férfi a világon! - A hasam alá nyúlt, és kissé felnyomott, hogy felálljak. Tettem, amit kért. - Indulj fel!

Elindultam, ő pedig szorította a tenyeremet, és jött utánam. A lépcső

végén aztán megállt, visszahúzott, és odanyomott a korláthoz.

  • - Hogy a francba tudod így elvenni az eszemet?

  • - Ahogy te az enyémet!

Nem várta meg, míg oldani kezdem az övét. Kilazította magának,

aztán nagyon komolyan megfogta az arcomat, úgy beszélt.

  • - Nagyon vigyázni akarok rád! Nem szeretnék bevadulni, úgyhogy

fogd vissza magad, Suzanne! Már így is alig bírom magamat tartóztatni.

  • - Nem is kell! Csak állapotos vagyok, nem szűz!

Elnevette magát, és megdörzsölte az arcát.

  • - Ha tudnád, hogy ez mit jelent nekem!

  • - Tudom, Massimo. De azt is tudom, hogy most mit akarok. Nő

akarok lenni!

  • - Nő?

  • - Igen, nő! Szemérmetlen, igéző, akaratos!

Újra fújt egyet, aztán vadul belemart a tarkómba, és hátrahúzta a hajamat. A fejem felfelé biccent, belemerültem a tekintetébe. Ezt az egyetlen durva mozdulatot engedte meg magának, utána

megint lágy hangon beszélt. Megőrjített a kettőssége!

  • - Pedig most nem megduglak! Most szeretkezni fogok veled!

Óvatosan. Gyengéden. Szerelmesen.

Anyám!

A lábával széttolta az én lábaimat, és leereszkedett. Ott térdelt

előttem, és a szeme az én intim részemet vizslatta. Massimóval sok szexuálisan túlfűtött pillanatot megéltem már, de ebben a pillanatban

valahogy szégyelltem magam. Mindig meg akartam neki felelni, és ez igaz volt a külsőségekre is. Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha nem tettem volna meg mindent annak érdekében, hogy szépnek találhasson. A kezét is használni kezdte. Szétnyitotta a nagyajkaimat, és alaposan szemügyre vette minden porcikám. A fülemig pirultam a

napsütötte térben. Még a legapróbb dolgok is jól látszódnak ebben a fényben, ezt tudtam. Ösztönösen összezártam volna a combom, de ő ráérzett erre a mozdulataimból. Tenyere a combom belső felének feszült, kényszerítve széttárta a lábaimat.

  • - Azt mondtad, nő akarsz lenni!

Erre képtelen voltam felelni. Megadtam magam. Behunytam a

szemem, hogy ne lássam a kíváncsi tekintetét, és megadtam magam minden mozdulatának. A fejemet hátradöntöttem, csak ekkor nyitottam ki a szemem. A gyönyörű csillár ott lógott a plafonról a mélybe, olyan érzés volt, mintha lebegnék. Nem értettem, hirtelen miért is olyan kínos

ez az egész. Massimo a férjem, és nem először lát meztelenül. Az pedig,

hogy állapotos vagyok, még nem látszott. A szemem nyitva tartva biccentettem lefelé a fejem. Ő abban a pillanatban nézett fel rám. Mosolygott.

  • - Na látod, Suzanne! Megy ez!

A tekintetemet keresve kóstolt belém. Ott, alul. Összerándultam

válaszul, de nem a fizikai érintéstől, hanem a pillantásától. Annyira

férfias volt, erős és határozott.

És ez a férfi az enyém!

Másodpercek alatt pörgettem be magam a gondolataimmal. Massimo mozdulatait figyeltem, miközben élveztem simogató nyelvét

és mélyre csúszó ujját. Őrjítő vágyat éreztem. El sem tudtam képzelni, hogy ez az egész egy lágy ölelésben teljesüljön ki. Vadul kívántam. Azt akartam, hogy erőszakos legyen, parancsoló és fájdalmas. A férfias jegyeit ezekkel az általa megtapasztalt élményekkel

azonosítottam. Ő azonban úgy tett, ahogy ígérte. Mikor már látta, hogy képtelen vagyok türtőztetni magamat, felállt,

és újra csókolt. Képes volt rá, hogy ezzel visszarángasson a romantika

színpadára. Már magam sem tudtam, mit fog kihozni belőlem.

  • - Nem akarom, hogy kímélj!

  • - Suzanne, ne csináld ezt! Hagyd, hogy szeresselek!

  • - Tudsz te szeretni másképp is. Kérlek! Erre van szükségem.

Alám nyúlt, és becipelt a hálószobába. A csókjai jelezték, hogy nem

az lesz, amit én szeretnék. Mikor berúgta az ajtót, rádöntött az ágyra.

Ott feküdtem előtte kiterülve, ő pedig megszabadult a maradék

ruhadarabjaitól. Aztán fölém mászott, és megtámaszkodott a fejem mellett. Ösztönösen rántottam magamra, azonban tartotta magát. Az

egyik kezével felhúzta a csípőjére a lábaimat, és behelyezkedett

közéjük.

  • - Mélyen! - szaladt ki a számon az utasítás, amire ő válaszként felvonta a szemöldökét.

  • - Amore mio! Te parancsolgatsz nekem! Vigyáznom kell, mert a végén még két vállra fektetsz engem!

  • - Nem bírod, ha nem te vagy a főnök, igaz?

Belém hatolt. Mélyen, de óvatosan. A hüvelyem azonnal reagált egy

erős rászorítással, amire ő válaszul fújt egyet. Fészkelődtem, ám nem mozdult.

  • - Pedig én vagyok a főnök, Suzanne! Ezt jobb, ha megjegyzed!

Az arca a szokásos sejtelmességet sugározta. Azt a fajtát, amikor érzi az ember, hogy a mondat nemcsak a pillanatról szól, hanem valami sokkal mélyebb dologról. Lehet, én magyaráztam bele ezekbe a

kifejezésekbe a gondolataimat, de úgy éreztem, már megint a kapcsolatunkról és a jövőnkről beszél. Rengeteg feltételt szabott az együtt maradásunkkal kapcsolatban, amelyek mind újra felötlöttek bennem. Tisztelnem kell őt, a család valódi értelmében kell helytállnom

támogató feleségként és anyaként, az üzleti ügyektől pedig el kell

határolódnom

Tudtam, hogy most ezekre is utalt, nem csak a

... játékunkra. Minden pillanatban képes volt rá, hogy felhívja a figyelmemet a fölöttes szerepére, és ezt utáltam benne. Meg persze

imádtam is.

  • - Oké. Te vagy a főnök! - adtam meg magam.

  • - Nem akarom, hogy fájjon!

Kezdtem elveszíteni a türelmemet.

  • - Massimo, ne szórakozz már! Ugyanaz vagyok, aki voltam. Ki a

fene mondta neked, hogy a terhes nők nem szexelhetnek egy igazit?

Azt hiszem, pontosan erre várt. Az arca megkönnyebbülten lazult el. Engedett a vágyainak, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy erőteljes volt. Inkább határozottnak lehetne nevezni. Mélyen jött belém minden egyes mozdulattal, de óvatosan. A lábamat tartotta, és magára feszített. Őrjítő volt a látvány, ami fölöttem tornyosult. Az izmos karja, a

mellizmai feszülése, a nyakán lüktető erek, a pillantása, az olasz szavai,

amelyeket mindig a legváratlanabb pillanatban súgott a fülembe.

Nekem legalább annyira megerőltető volt a visszafogott tempó, mint

neki. De becsültem őt ezért. Elérzékenyített a hozzáállása. Eddigi kapcsolatunk folyamán már rájöttem, hogy a szex neki erős kielégülés:

no nem testileg, hanem a lelke kerül egyensúlyba egy együttlét után. Az emberek többsége, gondolom, ugyanígy van vele, de Massimo túlzottan

akaratos fajta volt mindig is. Sosem tűrt ellenvetést, és sosem rejtette véka alá a vágyait. Most pedig nem úgy engedett a feltörő érzéseinek,

ahogy a teste akarta. Azt tette, amit a lelke diktált. És mindezt miattam. A legszebb ölelést adta.

* * *

- Ne nézz így rám! - nevetett fel, miközben az óráját igazgatta a kezén.

  • - Különleges voltál!

  • - Akkor még így is kevés vagyok. Te minden egyes pillanatban

különleges vagy, Suzanne! Sehol sem vagyok hozzád képest! Odasétált a szekrényhez, és magára ráncigált egy inget, amit betűrt a

nadrágjába, melyet előtte visszavett. Már majdnem megkérdeztem tőle, hogy hova siet így, de megelőzött.

  • - Menj el zuhanyozni! Utána pedig öltözz fel! Be kell mennünk a klinikára!

    • - Milyen klinikára?

    • - A Paolo Giacconéba!

A Policlinico Paolo Giaccone az az intézmény volt, ahova elvitt engem is, és amelynek én is buzgón segítettem. Massimo rendszeresen

támogatta anyagilag az intézményt, azon belül is két osztályt. Az egyik pontosan a szülészet volt, és a koraszülöttek osztálya. Valami női megérzéstől vezérelve szinte biztos voltam benne, hogy azért akar oda

vinni, hogy megvizsgáljanak. Mégis játszottam a hülyét.

  • - Nekem most nincs kedvem bemenni. Ha valami fontos műszerről

van szó, azt majd megbeszélem Navarro professzorral telefonon. Úgyis

fel kell hívnom őt a napokban. Elfelejtettem bevinni a papírokat neki egy rendelésről.

Begombolta az ingét, kivárt. Ekkor már tudtam, hogy igazam van.

  • - Nem az adományok miatt megyünk. Azt akarom, hogy

megvizsgáljon egy nőgyógyász. A legjobbhoz viszlek el. Dr. Bruni

nagyon elismert orvos a klinikán. Jobb kezekben nem is lehetnél.

Feltápászkodtam az ágyból, és egyenesen a fürdőbe mentem. Aztán

visszagaloppoztam a két teszttel a kezemben. Felé nyújtottam őket.

  • - Terhes vagyok. Itt a bizonyíték. Duplán.

Abbahagyta az öltözete igazgatását, de nem nyúlt a tesztekért.

Sejtettem, hogy nem is érdeklik. Meg akar vizsgáltatni, nem érdeklik holmi tesztek.

  • - Rendben. Nekem nem szükséges megmutatnod azt a két izét. Nem

értek hozzá. Fogalmam sincs, milyen egy terhességi teszt, és megmondom őszintén, hogy nem is érdekel. - Közelebb lépett. Már éppen kezdtem dühös lenni, de a mondandója újra elérzékenyített. -

Azért megyünk orvoshoz, mert meg akarok róla bizonyosodni, hogy

minden rendben van veled is, és a babával is. Aggódom. Ez olyan nagy baj? Szerintem minden terhes nő elmegy orvoshoz, Suzanne. Igen, ebben igaza volt. Csak valahogy furcsállottam az egészet. Egy csókkal elkergette a kételyeimet. - Zuhanyozz le, és öltözz fel szépen! Időpontunk van.

- Hát, mit mondjak

...

Tök jó lesz szex után nőgyógyászhoz menni.

Erre csak elmosolyodott, azonban nem válaszolt. Én pedig valójában örömmel indultam zuhanyozni. Jólesett Massimo aggodalma. Reméltem, hogy úgy lesz, ahogy mondta: én leszek a legfontosabb, és a gyermekünk. Eddig minden cselekedetével és mondatával ezt támasztotta alá.

A tusolást alaposan ejtettem meg. Átszaladt az agyamon, hogy talán még kenetet is vesz majd a doki, ami elég kínos lehet. Aztán már csak mosolyogtam az egészen.

Hamarosan egy orvos mondja ki, hogy gyermeket várok! A fürdőből kilépve sehol sem láttam Massimót. Bekentem a bőrömet egy lágy krémmel, majd leheletnyi sminket raktam magamra. Otthon - Angliában - sokkal erősebben szoktam festeni magam, de a bőröm a déli napfénytől bronzossá vált, így hagytam érvényesülni azt, amire mindig is vágytam. Otthon sosem tudtam így lebarnulni, hiába jártunk nyaranta napozni. Olyan, mintha Olaszországban nem is ugyanaz a nap sütne, mint Angliában. Magamra kaptam egy vékony, testszínű combfixet, majd felvettem rá egy fehér, combközépig érő ruhát, mondván, hogy úgysem járhatok sokáig kihívóan szűk ruhákban. A hajamat felcopfoztam, majd a táskám összepakolása után megindultam a lépcsőn lefelé. Hallottam Massimo

hangját, éppen telefonált. Olaszul beszélt, így nem értettem, hogy kivel és miről. Még mindig csak ott tartottam, hogy az általános szavakat ismertem: kérések, köszönések, néhány ital és étel neve. És persze ismertem más olasz szavakat is: akarlak, kívánlak, imádlak,

szerelmem

Ez vajmi kevés ahhoz, hogy megértsem férjem elhadart

... anyanyelvi társalgását. Az igazság az, hogy nagyon szerettem volna már olaszul beszélni, de ez roppant bonyolultnak bizonyult a szememben. Egyszer Massimo

azt mondta, hogy az angol nyelv túl egyszerű. Talán igaza volt. Ezért

sem ment nekem az olasz. Ezerszer elterveztem már, hogy megkérem Massimót, hogy csak olaszul beszéljen hozzám, de az meg azért nem

lehetett megoldás, mert élvezet volt hallgatni. A ritmus, a gesztusai, az

arcmimikája megváltozott, amikor az anyanyelvén beszélt

Elöntötte a

... szenvedély és az erotika. Képtelenség volt a szavak kiejtésére és értelmére koncentrálni, ha közben ilyen érzéseket váltottak ki belőlem. Most is élvezettel hallgattam őt, és oldalvást figyeltem az arcát. Mindig ugyanaz járt a fejemben, ha elmélyülten szemügyre vettem:

gyönyörű férfi. Nemcsak sármos, jóképű, kifinomult eleganciájú, hanem szó szerint gyönyörű. Tökéletes ívű az álla, amit rendszerint befeszít, és

ettől erőszakossá válik az egész arca. A szeme gyönyörű mélybarna, egzotikus. A szemöldöke sűrű; azt hiszem, minden nő ilyen, az arcához tökéletesen illő szemöldököt szeretne. Még ezzel is képes a pulzusomat magasabbra lökni. Amikor mérgesen összehúzza, elmélyül a gödör a szeme fölött, a tekintete is beszűkül. Ezzel megöl és beindít. Talán tisztában sincs ezekkel a dolgokkal.

Letette a telefont, és elismerően végigmért. - Kicsit hűvös van, Suzanne! Hozz egy kardigánt, és vegyél fel nadrágot! - Van rajtam harisnya.

Bólintott egyet, majd ő is belebújt a mellényébe, amit az inge fölött

össze is gombolt. Az előtérnél leakasztott egy kardigánt, és a kezembe nyomta. - Ezt hozd!

Az idő valóban hűvös lett. Engedelmesen terítettem a hátamra a pulóvert, miközben az előttem haladó félisten fenekén legeltettem a szemem.

Kinyitotta az autó ajtaját, majd átsétált a saját oldalára. Beültünk, és már indult is. Massimóval mindig kínszenvedés volt az autóban való utazás. Azt hiszem, olyankor, vezetés közben gondolta át a mindennapi gondjait. Nem lehetett vele beszélgetni. Operát hallgatott, határozottan és erőszakosan vezetett, és csak nagyon ritkán foglalkozott az útitársával. Megszoktam ezt már tőle. Mindig eszembe jutott az a pillanat, amikor először ültem mellette autóban. Ugyanilyen mogorva

volt, és elutasító. Akkor azt hittem, hogy azért, mert még nem ismerjük egymást, de így, hónapok távlatából már felismertem, hogy egyszerűen ilyen, és kész. Jobb híján tehát én is azt választottam, hogy kifelé lestem az ablakon. Az irányt Palermo belseje felé vettük. Próbáltam lefoglalni az agyamat azzal, hogy merre fogunk menni. Általában ezt játszottam

útközben. Mikor egyedül kellett elautóznom valahová, GPS nélkül a

sarokig sem mertem elgurulni. A kórházban azonban már egypárszor tiszteletemet tettem az adománygyűjtés miatt, így jobb alkalmat el sem bírtam képzelni arra, hogy megpróbáljak segédeszköz nélkül eljutni a célig. Nem sikerült volna! Körülbelül öt perc után ráeszméltem, hogy

nem jó irányba haladtam volna. Ennyit a nem szőke agyamról!

Behajtottunk a Via del Vespróra, és leparkoltunk a már ismerős, kör alakú téren. A kórház körül elég nagy volt a nyüzsgés. Rengetegen iparkodtak befelé, és sok volt a parkoló autó is. A vaskapun besietve Massimo már irányított is a lifthez. Szótlanul szálltunk be mindketten.

Feszült volt a helyzet, de ennek nem találtam a magyarázatát. A lift belsejében egymásra néztünk, és mindketten elmosolyodtunk.

A régi szép emlékek.

  • - Ideges vagy? - törte meg végül ő a csöndet.

Az igazság az volt, hogy valóban kicsit izgatott voltam. A tesztek

nem voltak olyan fontosak. Viszont egy orvostól hallani majd azt, hogy az anyaság örömei elé nézek, az egészen más.

  • - Nem vagyok ideges

...

de izgulok. Ismered személyesen az orvost?

  • - Persze. Mint mondtam, a legjobb szakember a környéken. Lehet,

hogy te is összefutottál már vele. Dr. Matteo Bruni sokáig Rómában

praktizált. Az igazság az, hogy gyerekkorom óta ismerem. Apám üzleti tárgyalásain is láttam őt. Később elhagyta Szicíliát. Mire visszajött, én felnőttem, és baráti viszony alakult közöttünk az adományaim miatt.

  • - Ezek szerint nem túl fiatal.

Elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét.

  • - Nem, nem az. De jó orvos. A legjobb.

A csekély információ hatására kezdett kirajzolódni előttem a kép jövőbeni orvosomról. Nagyjából Gilberto Borellivel egyidősnek sejtettem. A liftből kilépve a férjem odaköszönt pár nővérnek, és egyenesen egy vizsgáló felé irányított. Kopogott kettőt a hatalmasra méretezett, fehér ajtón, majd várt pár másodpercet. Hallottam bentről az olasz invitálást. Massimo kinyitotta az ajtót, és mindketten besétáltunk. Nagyjából azt láttam, amit elképzeltem. Az orvos szimpatikus emberkének látszott. Még nálam is alacsonyabb volt, így Massimo előtt ritka idióta hatást keltett. A kék ruházata fölött egy orvosi köpenyt viselt, ami leért egészen a vádlija közepéig, ezzel is összenyomva az alkatát. A kezét a férjemnek nyújtotta, felém pedig biccentett. A bőre

ugyanolyan olajosan barna volt, mint Massimóé. Semmi férfias jellege

nem volt. A hangja is vékonyan csendült, de éppen ez a lágyság csalta azt a gondolatot az agyamba, hogy valóban jó orvos lehet.

Hellyel kínált minket egy asztalnál, majd ő is leült velünk szemben. Érződött, hogy nekünk itt különleges bánásmód jár. A jeges víz már ki

volt készítve az asztalra, de ehhez most egyikünk sem nyúlt hozzá. Én

úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Ők nem zavartatták magukat.

Olaszul kezdtek beszélni, ezért zavartan körbejártattam a szememet.

Műszerek voltak kikészítve egy sarokba, a nőgyógyászati vizsgálóágy mellett. Közvetlenül mellette egy hatalmas kivetítő terült el, mint egy moziban.

  • - Nagyon örülök, signora Borelli, hogy végre személyesen is

megismerhetem. Az angoltudásom nem tökéletes, ezért kérem, nézze el, ha nem tudom magamat hibátlanul kifejezni. Örültem, hogy végre az én anyanyelvemen szól, és hozzám. Mosollyal feleltem, miközben tombolt bennem a vágy, hogy Massimo

közelébe kerülhessek. Ő azonban túl messze ült.

  • - Tulajdonképpen nekem kéne szégyellnem magam, amiért még mindig nem beszélek olaszul.

    • - Ó dehogy, kedvesem!

Massimo is elmosolyodott végre, és hátradőlt a fehér borszéken. Ösztönösen tettem ugyanazt, amit ő. A bőr hidegsége még a hátamat takaró pulóveren keresztül is érződött.

-

Tehát ...

Massimo elmondta nekem, hogy végzett terhességi tesztet,

ami pozitív lett. Mi az hogy! Kettőt is! Helyeslőén bólintottam.

  • - Tudnom kell az utolsó menstruációja időpontját. És szeretném, ha

elmondaná, hogy miket tapasztalt még az állapotával kapcsolatban.

  • - A menstruációm tizenkét napja késik. - Bólintott, miközben a

naptárat lapozta. - Sokszor émelygek, és fáradékony is vagyok. A melleim nagyon feszülnek. - Fogalmam sincs, miért, de szinte azonnal

Massimóra néztem. A szemei a melleimre siklottak egy pillanatra, majd vissza az én szemembe. Láttam, ahogy halványan, mintegy biztatóan elmosolyodik. - A legszívesebben átaludnám az egész napot.

A doktor végre rám nézett, és helyeslőén bólogatott.

  • - Volt már terhes valamikor? Mindegy, hogyan végződött a

terhessége.

  • - Nem.

  • - Nem is védekeztek a gyermekáldás ellen?

  • - Nem. Kezdtem zavarba jönni, de Massimo végre közbeszólt.

  • - Mi annak örülnénk, ha most megerősítené a gyanúnkat, doktor úr. Akarjuk ezt a gyereket!

  • - Rendben. Akkor megkérem, signor Borelli, hogy egy pár percre menjen ki, míg megvizsgálom a feleségét. Az ultrahangos vizsgálatnál

majd bejöhet. Ritkán láttam Massimót ennyire engedelmesnek: már ki is viharzott.

Az orvos arra kért, hogy vetkőzzem le. Én besétáltam a függöny mögé,

letoltam a bugyimat, a ruha szoknyarészét pedig felhúztam. Kimentem a vizsgálóágyhoz, és felfeküdtem. A doktor közben felhúzott egy

kesztyűt, és már kezdetét is vette a vizsgálat. Újra eszembe jutott a nem sokkal azelőtti szeretkezésem Massimóval.

Remélem, nincs nyoma! Szó nélkül vizsgált meg a kezével, majd hüvelyi ultrahanggal.

Ezután arra kért, hogy öltözzek fel. Nem tudom, hogy a nyelv akadályozta-e meg a kommunikációban, vagy egyszerűen csak nem érezte szükségét a beszédnek, de az igazság az, hogy már nagyon régen éreztem magam ennyire kínosan. Kérdezni nem mertem, mert nem

tudtam, mit ért belőle az orvos, és mit nem.

Miközben magamra kaptam a bugyimat, hallottam, hogy Massimo is bejött. Kiléptem a függöny mögül, ám az orvos nem hagyta, hogy

leüljek, a karomba markolt, és egy másik ágyhoz irányított. Közben hátrafelé nézett a férjemre, és olaszul beszéltek. Az ágyra feküdtem, Bruni doktor pedig maga elé gurított egy másik ultrahangkészüléket. Massimo melléje telepedett.

  • - Még egy ultrahang lesz? - kérdeztem.

  • - Igen. Én is látni akarom! - felelt a férjem az orvos helyett. A zselé, ami a hasammal érintkezett, hideg volt. Az orvos

viselkedése szemlátomást megváltozott. Egyfolytában beszélt a férjemhez, és kedvesen mosolygott. Engem meg roppantul dühített,

hogy egy kukkot sem értek.

  • - Doktor úr! Megkérhetem, hogy angolul beszéljen? Én tudom, hogy

Massimo nagyon kíváncsi, de higgye el, én is az vagyok!

Az orvos hangosan felnevetett, és egy „rendben‖-nel válaszolt. Egy ideig igazgatta rajtam az ultrahangos kütyüt, majd a képernyőt Massimo felé fordítva kezdett magyarázni. - Itt látható a sejtkezdemény. Nincs még szívhang. A terhesség a negyedik-ötödik hétben járhat - aztán Massimóra nézve hozzátett valamit, ami jeges tőrt döfött belém. - Ezt figyelembe véve az apaság kérdése rendben van. A szívhang kicsit később lesz észlelhető. Ez az időszak nagyon veszélyes lehet. Vigyáznia kell magára, Suzanne! - Talán egyikük sem vette észre, de mindketten olaszra váltottak. Ők nézték a képernyőt, és diskuráltak, engem meg a teljes magány gyötört. Aki a mindent jelentette nekem, még szívhanggal sem

rendelkezett ebben a pillanatban. „Sejtkezdemény‖, ahogy a doki

nevezte. Az én gyerekemet. De az igazság az, hogy nem ez dühített fel. Egyszerre világossá vált minden. Mint egy alagútban, ahol hirtelen

felkapcsolnak jó pár százas égőt. Férjem arra volt a legkíváncsibb, hogy hány hetes terhes vagyok. Úgy látszik, ő nem igazán hitt benne, hogy az

ő gyermekét várom. Szétfeszített az indulat. A legszívesebben rájuk

borítottam volna azt az átkozott készüléket, miközben azt ordítom,

hogy: „Menjetek a francba!’ Előre megfogalmazta a kérdéseit az orvosnak, amelyek közül

nyilván az volt a legfontosabb, hogy hány hetes terhes vagyok. Úgy éreztem, nemcsak engem árult el, hanem a csöppséget is a méhemben. Nagyokat nyeltem, és a plafont néztem. Egyvalamiben biztos

voltam. Vigyázni fogok magamra, és csakis a jövő érdekel. Azt is

tudtam, hogy mindezért bosszút fogok állni. A körülmények azonban még nem voltak megfelelőek. A komoly hangulat kezdett oldódni, néha hangosabban felnevetett az orvos. Megtörölgette a hasamat, de folyamatosan Massimóval beszélt. Hozzám egy szót sem szólt. Mikor felállt, a férjem csak akkor fordult felém:

- Megigazíthatod a ruhád, Suzanne! Kész vagyunk. Tettem, amit kért, és közben alig vártam, hogy kiérjek ebből a vizsgálóból. Boldog voltam a tudattól, hogy valóban állapotos vagyok,

ugyanakkor megsemmisültem a hírtől, hogy még nincs szívhang. A második pofon az volt, hogy a férjemet csakis az apaság kérdése izgatta.

Rendben van! Ami azt illeti, ezzel kapcsolatban nekem is vannak

bizonyos kételyeim! Hamarosan szóvá teszem őket én is!

Az ajtón kilépve Massimo mindent megérzett. Okos férfi volt.

Szerintem egyetlen nézésemből vagy levegővételemből tudta, hogy fel

vagyok húzva. Mégsem könnyítette meg sosem a helyzetemet. Nem

kezdeményezett bájcsevejt. A csípőmnél fogva irányított, kikísért az autóhoz, majd beültünk. Csak mielőtt indított, akkor szólalt meg.

- Ez jó hír! Minden rendben van! - Elmosolyodott, én meg azt az idegen arcot néztem, amit olyannyira imádtam.

Igen. Massimót ilyenkor mindig idegennek éreztem. Az, hogy visszamentem hozzá, és próbáltunk új életet kezdeni, ezekben a pillanatokban csekélységnek tűnt. Nem éreztem azt a lelki egybeolvadást, amit a régmúltban. Akkor terrorizált, bántalmazott, mégis százszorta közelebb volt hozzám.

A pillantása a combomra siklott. - Azért annak örültem volna, ha nem combfixben jössz el erre az

átkozott nőgyógyászati vizsgálatra! Nem méltattam válaszra. Kinéztem az ablakon, és minden erőmmel azon munkálkodtam, hogy ne kezdjek el bőgni. Vagy tombolni. A férjem mindent megértett. Elindult, és a hátralévő úton már nem

szólt hozzám. A házba olyan sebesen rohantam be, mint egy rövidtávfutó. Éreztem magamon a pillantását, de ez sem fékezett meg. Tudtam, hogy utánam fog jönni. Nekem pedig minden önuralmamra szükségem lesz, hogy ne vágjam képen.

3. fejezet

Apa csak egy van

A tükörben bámultam az arcomat, miközben azt szajkóztam magamban:

„Nyugi, Suzi!‖

Letoltam azt az átkozott harisnyát, és kibújtam a ruhámból is.

Hallottam, ahogy Massimo belép a hálóba, ezért magamra kaptam a köntösömet. Mérgemben szorosra húztam, és már kint is termettem az ágy mellett.

Vártam, hogy kérdezzen, ám ő csak méregetett. Kigombolta a

mellényét, majd az egyik székre tette. Szemmel láthatóan kíváncsi volt

rá, hogy melyikünk bírja tovább. Ő nyert.

- Aljas vagy, Massimo!

Nem reagált azonnal. Az orrnyergére helyezte két ujját, behunyta a

szemét, és összehúzta a szemöldökét. Gyűlöltem őt ebben a pillanatban.

Leginkább azért, mert nem ellenkezett. A reakciójával elismerte, hogy csakis arra volt kíváncsi, lehet-e ő az apa. - Mondj már valamit! Ez a te nagy örömöd? Ez a te nagy óvásod?

„Azért megyünk orvoshoz, mert meg akarok róla bizonyosodni, hogy minden rendben van veled is, és a babával is. Aggódom.‖ Francokat!

Téged semmi nem érdekelt, csak az, hogy hány hetes terhes vagyok! - Már üvöltöttem. - Miért, mit gondoltál? Tudom, hogy az USA-ban összefeküdtél olykor ezzel-azzal! Azt hitted, nem leszek rá kíváncsi, hogy hány hetes terhes vagy? - Menj a fenébe! - Úgy ordítottam, ahogy a torkomon kifért,

miközben az egyik párnát tiszta erőből felé hajítottam.

A párna mellette esett le a földre, még csak a kezét sem emelte fel védekezésképpen. Szívem szerint a teljes testemmel nekimentem volna. Mégis, hogy képzelte? Hogy nem tudom, ki az apa? Sosem feküdtem le

senkivel védekezés nélkül. Ő volt az egyetlen az életemben, aki minden

óvintézkedés nélkül ölelhetett. Úgy éreztem, kurvának titulál, pedig

talán férfiként én is szorgalmaztam volna egy ilyenfajta vizsgálatot. De most másképp láttam: a felesége vagyok, ráadásul terhes. Mégis, kinek a gyerekét várhatnám, ha nem az övét?

Nem bírtam tovább. Elbőgtem magam. Ha nem engedtem volna a

könnyeimmel útjára a feszültséget, akkor biztosan felrobbanok.

  • - Miért csinálod ezt, Suzanne?

  • - Én csinálom? Szerinted hány nőt rángat el a férje nőgyógyászhoz

csakis azért, hogy megtudja, lehet-e ő az apa? Szerinted én csinálom?

Nem engedsz magadhoz közel. Az utóbbi hetek másról sem szóltak, csak hogy próbáltam újra közel kerülni hozzád! De te nem engeded! És mikor történik egy ilyen örömteli esemény, ami ledönthetne minden falat, te akkor is rúgsz egyet!

  • - Ez nem igaz, Suzanne! Egyáltalán nincsenek falak! Közöttünk

soha nem is voltak! Éppen ez a baj! Sosincs határ! És nem igaz, hogy

nem kerültünk újra közel egymáshoz! Mit kéne tennem? Mindennap

vallják szerelmet? Egyszer már elmondtam, hogy mi erről a

véleményem.

  • - Igen, tudom! Itt cseng a fülemben: „Ne kérd, hogy bizonyítsak neked! Sosem kapod meg!‖

Megdöbbent azon, hogy szó szerint idéztem őt. Szerintem nem is sejtette, hogy akkor, az a mondata ilyen mélyen bennem maradt. Én sem gondoltam volna. Csupán ekkor jöttem rá én is, hogy minden egyes bántó szava itt van az agyam rejtekében. Mert igen. Nem is oly régen szóról szóra ezt mondta nekem. Ne várjam, hogy bizonyítsa a szerelmét,

mert azt nem kapom meg. Tény, hogy nem hazudtolta meg önmagát. De egy gyerek, az más. Szipogtam, és igyekeztem a kezemmel elmaszatolni a lefolyó könnyeimet; ő meg sem mozdult. Úgy nézett, mint aki örül, hogy szenvedek. Ekkor jöttem rá arra, hogy még mindig ott munkál benne a szökésem miatti sérelem. Nem akartam szóba hozni.

  • - Ugyanolyan vagy, mint az apád. Ő is ugyanazt gondolta, hogy nem

te vagy az apa.

  • - Én mindvégig tudtam, hogy én vagyok az apa!

  • - De azért nem árt hallani egy orvostól, igaz?

Megcsóválta a fejét, és kigombolta a mandzsettáját. Felgyűrte az, inge ujját, majd leült az ágy szélére.

  • - Nem így terveztem.

- Hát persze! Azt hiszed, nem jöttem rá? Úgy tervezted, hogy a kis orvos cimborád majd olaszul diskurál veled, én meg majd nem értem a lényeget. Csak pont peched volt. A lényeget mondta angolul. - Suzanne, a picsába, hagyd már abba! A nyugodt mozdulatai ellenére felemelte a hangját, mégpedig olyan módon, hogy tényleg hülyén éreztem magam a viselkedésem miatt. Elhallgattam, és odasétáltam az ablakhoz. Imádtam ezt a szobát. A kilátást a tenger kékjére, amely körül most nem nyüzsögtek a turisták. A part szokatlanul nyugodt volt. Néhány csónak ringatózott a vízen, de jóval kevesebb, mint a nagy meleg melegben szokott. Bizonyára sokan kimentek a part közelébe halászni. A köntösöm ujjával törölgettem a szememet, és újra elkapott a honvágy. Otthon szerettem volna lenni. Csacsogni Barbarával az

anyaság örömeiről, Khatrynt faggatni a mindent elsöprő szerelemről,

inni anya teáját, és nézni apát, ahogy a fotelban elalszik, újsággal a

kezében. Annyira egyszerű vágyálmok, amelyek ebben a pillanatban

mégis elérhetetlenek voltak. Éreztem, hogy mögém lépett. A teste melege hatással volt rám. Az első pillanatban arra gondoltam, hogy lekenek neki egy hatalmas pofont, aztán meg arra, hogy az ölébe ugróm, és könyörgök a szerelméért. Nem tettem semmit. Talán, ha gyengéden átkarolt volna, akkor megadom magam, de nem ez történt. Ott állt mögöttem, a teste melegét ontva rám, a hangja pedig olyan fagyos volt, akár az északi szél.

- Igazad van! Ez érdekelt a leginkább. Nem tudtam önfeledten örülni a terhességnek, míg nem voltam benne biztos, hogy én vagyok az apa. Ha hibáztatsz ezért, azt is elfogadom! Az viszont nem igaz, amit mondtál. Szeretlek, Suzanne! És, ha hiszed, ha nem, a gyerekünkért bármit megteszek. Bármit. Nem fogok bocsánatot kérni, mert nem érzem úgy, hogy hibáztam. Azt akarom, hogy tiszta lappal induljunk. Ez olyan nagy baj? Felé fordultam, miközben ökölbe szorítottam a kezem. A tekintete

még inkább dühített, ezért én is előálltam egy ötlettel.

- Milyen szép elhatározás! Kezdjünk mindent tiszta lappal! Ez, gondolom, mindenre vonatkozik. - Kissé kihúzta magát. Ismert már annyira, hogy nem lesz túl egekbe emelő a mondanivalóm. - Az a helyzet, Massimo, hogy szerintem a te lapjaid sokkal mocskosabbak,

mint az enyémek. Mi lenne, ha először azokat törölgetnénk patyolattisztára? Elmosolyodott halványan, de nem örömteljesen. Már megint gúnyos

volt az arca, mintha azt mondaná: „Na mondjad, bogárkám!‖

  • - Hallgatlak!

Én is elmosolyodtam. Láttam, hogy valóban kíváncsi. Biztosan ezer

és ezer titka volt előttem. Valószínűleg idegesen várta, mivel is állok

majd elő. Tudtam, hogy nem okozok csalódást. Húztam egy kicsit az időt azzal, hogy a köntösöm megkötőjével bíbelődtem, és a gallért igazgattam. Nézte a mozdulataimat, s

befeszítette az állát. Ha nem tombolt volna bennem az a bizonyos

bosszúvágy, akkor biztosan rávetődöm.

  • - Igazad van. Ez a bizonyos apasági kérdés nagyon fontos. Képzeld,

nekem is az! - Időt akartam hagyni neki, de látszott a tekintetén, hogy

fogalma sincs, miről beszélek. - Te kíváncsi voltál rá, hogy kitől lehet a gyerekem. Képzeld, én is kíváncsi vagyok rá, hogy vajon kitől lehet

Genevra gyermeke. Tudod

...

A kis Luigi.

Az igazság az volt, hogy ez attól a naptól kezdve nem hagyott nyugodni, amikor rájöttem, hogy Luigi nem Genevra testvére, hanem a gyermeke. Ezekhez pedig csak hozzáadódott a tény, hogy az említett lány szerelmes Massimóba, sőt, le is feküdt vele. Arról már nem is teszek említést, hogy az én kis férjecském elég intenzíven támogatta

őket anyagilag.

Amikor elmesélte, miként kötött ki a fiatal lány karjaiban, egy világ

omlott össze bennem. Egy olyan világ, amit azóta is próbálok

újraépíteni. A szép, boldog jövőbe vetett hitem világa. Tudom, hogy addig nem leszek képes lerakni az alapokat, amíg nem szembesülök bizonyos dolgokkal. Rettegtem a választól, azonban éreztem, hogy nincs választásom. Akármennyire fájdalmas a múlt, szembe kell néznem vele. Mert azt valahol sejtettem, hogy fájdalmas lesz.

  • - Ugye ez most csak valami vicc?

  • - Nem az!

Nagyokat nyelt, láttam, ahogy rakosgatja a szavakat az agyában ide- oda. Még az is félelemmel töltött el, hogy nem lett azonnal dühös. Meglepődött, és tartott a helyzettől. Mindenhova nézett, csak a szemembe nem. Behunyta a szemét, ekkor szólaltam meg újra.

  • - Mi ezzel a probléma? Te mondtad, hogy tiszta lapokat akarsz. A te kívánságodon már túl vagyunk, engem már megvizsgált az orvos. Most én akarom, hogy kiterítsd a kártyáidat ...

    • - Hagyd ezt abba, Suzanne! Mégis, hogy képzeled?

    • - Ne aggódj, édesem, elmondom, hogy képzelem. Úgy képzelem,

hogy elvégeztetsz egy DNS-tesztet, ami kizárja annak lehetőségét, hogy te vagy Luigi vér szerinti apja. - Elnevette magát, ami csak még dühösebbé tett. - Ha nem teszed meg, vedd úgy, hogy elvesztettél!

Követelem! Érted, Massimo? Nem kérlek rá, hanem követelem! És amennyiben nem teszed meg, elkövetek mindent annak érdekében, hogy

a születendő gyermekünk tőled a lehető legtávolabb nőjön fel!

Itt léptem túl azt a bizonyos határt. Éreztem én is, hogy

kifogásolhatóan viselkedem, de erősnek akartam tűnni. Talán azért voltam ilyen kemény és rideg, mert legbelül felégetett a fájdalom tüze. Megvalósíthatatlannak tűnt, amivel fenyegettem. Sosem tagadnám meg tőle a gyerekünket. Én családot akarok! Massimót és a gyerekünket

együtt. Látni, ahogy átöleli, a nyakába veszi, babusgatja ...

Felém lépett egyet, de nem hátráltam. Úgy nézett, ahogy még soha. Számtalanszor meresztett már rám gyilkos szemeket, azonban most

egészen gyengéden gyilkolt a szemével. Dühös volt, és kétkedő.

Szerintem a pillanat törtrészéig el sem hitte, hogy kimondtam mindezt.

  • - Mit mondtál?

  • - Jól hallottad!

  • - Azt ajánlom, válogasd meg a szavaidat...

  • - Miért, ellenkező esetben mi lesz? Agyonversz? Így, terhesen?

Végigfutott rajtam a szeme. Szégyellte magát a múlt miatt, amit talán senki más nem vett volna rajta észre, csak én. Valószínűleg én ismertem őt a legjobban ebben a hatalmas univerzumban. Megvallom őszintén, jólesett a szégyenkezése. Sose érezte magát kínosan

semmilyen üggyel kapcsolatban, talán az én bántalmazásom volt az egyetlen. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy az a bizonyos újrakezdés csakis

akkor járható út, ha túllépünk mindazon, ami történt. Már megértettem, hogy Massimo nem az a bárgyú, érzékeny személyiség. De az is igaz, hogy ez nem állítható párhuzamba az ütéseivel. Talán az eltelt pár hétben sem mutatta gyengéd oldalát, de nem is bántott.

  • - Suzanne! Pengeélen táncolsz.

Ezt az egyszerű kijelentést tette, de sosem ijedtem még meg tőle jobban. Nem a brutalitásától féltem ebben a pillanatban, hanem az

elvesztése lehetőségétől. Nem testileg fenyegetett, hanem arra célzott,

hogy el fogom veszíteni a szerelmét. Olyan arcot vágott, hogy az jutott

az eszembe, talán a gyermekére néz majd így egyszer, azért, hogy az szót fogadjon neki. Nem figyelmeztetés volt ez, sokkal inkább jó tanács.

  • - Nem kértem sokat, Massimo, csak egy átkozott papírt!

  • - Nem értelek téged! A Genevra-dologról őszintén beszéltem neked.

Elmeséltem az életét.

  • - Tojok az életere! Én azt akarom tudni, hogy ki az apja Luiginak!

Elnevette magát kínjában, és beletúrt a hajába. Bennem eközben meg akkora düh tombolt, hogy már csurgott a két mellem között a víz.

  • - Te nem vagy normális, Suzanne! Mit hiszel? Felcsináltam azt a kis kurvát, és élek vígan?

  • - Azt azért ne felejtsük el, hogy igencsak kiemelkedő mértékben támogatod őket.

    • - Tudod, hogy annak mi az oka!

Igen. Elmesélte. Csak éppen sosem hittem neki. Állítólag azért pénzeli a Rossi családot, mert ő megölte a családfőt. Ő gyilkolta meg, mert az az apjara tamadt. Jól emlékszem a történetre. Egy apa, aki a lányát áruba bocsátja, és próbálja a Borelli család ölébe lökni. Genevrát pedig valószínűleg nem kellett félteni. Eleinte ártatlan kislánynak gondoltam, aztán rájöttem, hogy talán Massimo nem véletlenül beszél róla úgy, ahogy. Csak azt nem értettem, hogy ha valóban megvan a

véleménye erről a lányról, akkor miért ilyen készséges mindig, amikor

róla van szó? Erre csak egyetlen magyarázat volt. És én hallani akartam!

  • - Azt mondtad, nem tudod, ki az apja Luiginak, de nyilvánvaló,

hogy hazudtál. Akkor és ott nem akartam tovább beszélni róla, de most

már akarok! Jogom van tudni!

  • - Miért lenne? Mi közöd neked a Rossikhoz? Semmit sem kell

tudnod! Azt hittem, ott helyben nekiesek. Máig nem tudom, mi volt az a fék,

ami visszatartott.

  • - Szóval nem beszélsz.

  • - Nincs miről!

Odébb léptem, és elvettem a tükör elől egy kézkrémet. Kenegettem

az ujjaimat, mindezt azért, hogy valamit csináljak. Időt akartam hagyni

neki. Ha az utolsó szava is „nem‖ lesz, akkor fogalmam sincs, mit teszek. Utánam jött. Megváltozott az arca. Már nem szelíden volt dühös,

hanem iszonyatos gyűlölet gyűlt a szemében.

  • - Mi a franc ez az egész, Suzanne? Most azt vetted a fejedbe, hogy

bosszút állsz? Erről fognak szólni az elkövetkező hónapok? Zsarolsz a gyermekünkkel?

  • - Nem zsarollak vele!

  • - Nem, a faszomat nem! - Úgy üvöltött, hogy viszketni kezdett a dobhártyám. - Ne szórakozz velem, mert nem tudom, mit csinálok

veled! Megmondtam már, hogy az a kisfiú nem az enyém!

  • - De még nem bizonyítottad be!

Erőteljesen megfogta a két vallamat. Biztosra vettem, hogy ha nem lennék terhes, nagyon megrázna. Az ujjai mélyen belém martak, ez volt az egyetlen bántalmazó mozdulata.

  • - Mi az istent bizonyítsak?

  • - DNS-t akarok! Mit nem értesz ezen?

Elengedett, és a saját arcát kezdte dörzsölni. Olaszul beszélt, egészen halkan. Ez nála a végső stádiumot jelentette. Az anya nyelvén akkor beszelt hozzam, ha mar fekezhetetlen volt a vagya vagy a dühe.

  • - Nem lesz semmilyen DNS-vizsgálat!

  • - Rendben. Te tudod.

Ellépett mellőlem, és leült arra a székre, amelyikre a mellényét terítette. A nézéséből már tudtam, hogy beszélni fog. A gyomrom

felvette egy gombostű fejének méretét. A hányás küszöbén álltam az

izgalomtól.

  • - Egyezne vele a DNS-em!

A lábam remegni kezdett, és iszonyatosan hülyének éreztem magam.

Miért nem hiszek soha a megérzéseimben?

Minden összefolyt. Vannak az ember életében olyan dolgok,

amelyekről azt gondolja, ha törik, ha szakad, biztosan tudnia kell őket.

Aztán mikor ez bekövetkezik, és a titok feltárul, arra vágyunk, hogy bárcsak ne tudnánk semmit. Hogy bár az az átkozott remény megmaradna még ... Ezt gondoltam én is ebben a pillanatban.

  • - Nem én vagyok az apja, de valószínűleg igen nagy egyezőséget mutatna a DNS.

A kiegészítő mondata felém nyújtotta az a vékony sugarat, amit

nevezhetnék a remény sugarának is. Kétségbeesetten ragadtam meg.

  • - Ezt hogy érted?

Hosszan nézett a szemembe, amelyből minden létező fájdalom kiolvasható volt ebben a pillanatban. Egy átvert nő, egy bántalmazott

nő, egy megcsalt nő, egy szerelmes nő, egy leendő anya.

Ha abban a pillanatban nem kezd tovább beszélni, talán elájulok a

feszült helyzettől. Éreztem, hogy az arcom már tüzel, és a

dobhártyámon dübörög a szívverésem.

  • - Luigi egy Borelli. Úgy, mint én. Nem az én fiam, de Borelli. Ennyi

legyen elég. Hallatszott a hangján, hogy olyan titkot árult el, amilyet sosem akart. Belekényszerítettem egy vallomásba, amiért tudom, hogy mindig neheztelni fog rám. Hatalmas öröm lett volna mindezt hallanom, ha nem gondoltam volna úgy, hogy talán csak hazudik. Talán azt érzi, amit én, hogy

képtelen lennék elviselni egy ekkora csapást, ezért nem mond igazat. Az

arca őszinte volt, és a gesztusai is, de nem hittem neki. Minden erőmet összeszedve kérdeztem:

  • - Ki az apja?

Nem válaszolt. A földre szegezte a tekintetét, miközben én az összes

testvérét számításba vettem. Ők jutottak eszembe, és I icvallom, mindegy volt, kiről mi derül ki; a fontos az volt, hogy no Massimo

legyen Luigi apja. Aztán átszáguldott rajtam az a bizonyos női szolidaritás.

Mindegyiknek felesége van, és gyereke. Undorító egy falka!

  • - Adalberto? Franco? Enzo? Sergio? - szakadt ki belőlem a kérdés.

  • - Hagyd már abba! - Újra felpattant, és odasétált ő is az ablakhoz.

Mellettem állt meg, de nem rám nézett. Kifelé kémlelt, úgy adott

választ. - Luigi a féltestvérem. Lúdbőrös lettem a kijelentéstől. Az a szerencsétlen kisfiú tehát Gilberto Borelli gyermeke. Hogy történhetett ez meg? Morbid volt, ám

nagyon is valóságos. Massimo nem is oly rég beszélt nekem arról, hogy

az apja meglehetősen nagy kanállal eszi az életet. Sőt, erről már

Francesca is mesélt nekem. Azt azonban sosem képzeltem, hogy egy kiskorút fektetett az ágyába, akit teherbe is ejtett. Az egész, amit Massimo elmesélt a Rossi-történetből, kezdett nagyon ingatag lábakon állni.

Másrészt választ kaptam a kételyeimre is. Ilyet sosem hazudna a

férjem, még a saját érdekében sem. Nem sározná az apját, ha az valóban nem lenne vétkes.

  • - Az apád? - Csak ennyit tudtam kinyögni

Magam sem tudom, melyik érzés volt bennem az erősebb,

megkönnyebbülés, undor, értetlenkedés? Válaszképpen bólintott. Szégyellte magát, és az már csak rész-

letkérdés volt, hogy mi miatt: azért, mert eljárt a szája, vagy az őse

miatt?

  • - De akkor miért te támogatod őket, és nem az apád?

  • - Apám is támogatja! Engem nem érdekel Genevra. Én csak Luigira vagyok tekintettel. Ugyanúgy szeretem, mint a bátyáimat, de olyan is,

mintha a gyerekem lenne. Nem tudom megmagyarázni, hogy mit érzek

iránta. Azt akarom, hogy boldogságban és szeretetben nőjön fel. Olyan

nagy baj ez? Megsajnáltam őt. Ha úgy igaz, ahogy elmondta, akkor végtelenül jó ember. Számára a család a legfontosabb, én pedig pont a gyermeke elvételével fenyegettem meg. Nagyon is jól emlékeztem a kifakadására, amikor összerúgta a port Gilberto Borellivel. Ott pontosan ez volt a legkenyesebb téma közöttük. Massimo szemeben nemcsak a Cosa

Nostra jelentette a családot, hanem az ősei és az utódai, a szerettei is. A lelkem mélyén tudtam, hogy Gilberto is bármit megtenne a gyerekeiért

és az unokáiért, azonban ő olyan volt, mint egy uralkodó, akinek a

királysága a legfontosabb - és ennek az oltárán néha fel kell áldoznia

embereket is. Meg saját magát. Ő a szeretetkapcsolatnak csak ezt a

kemény, következetes formáját tudta kiépíteni a gyermekeivel. Massimo nem ilyen volt. Már megint idiótának éreztem magam ebben az érthetetlen

helyzetben.

  • - Az apád tudja?

  • - Persze, hogy tudja, Suzanne! Ne kérdezz már ekkora marhaságot!

  • - Akkor miért viselkedett úgy a múltkor azon a családi

összejövetelen? Mintha Genevrával kapcsolatban neked kéne rejtegetned valamit, és nem neki?

Egész halkan felnevetett, és olyat mondott, amit én is sejtettem. Igaz, én úgy éreztem, hogy ez minden Borellire igaz.

  • - Senkinek nincs semmi rejtegetnivalója! Történt, ami történt. Apám

vállalja, csak nem veri nagydobra. Ha egyszer nekiszegezne valaki a

kérdést, nem tagadná le! De azért nem olyan hülye, hogy kiírja a homlokára.

  • - Na és Genevra?

  • - Mi van vele?

  • - Tartja az apáddal a kapcsolatot?

  • - Genevra undorodik az apámtól. A Borelli családból egyedül velem

tartja a kapcsolatot, és csak tőlem fogadja el a támogatást. Apám is

rajtam keresztül juttat neki javakat. Persze. Az említett lány Massimót elfogadja, hiszen szereti. Lehet, hogy Luigi nem az ő közös gyermekük, de Luigi rokoni szála

Massimóhoz így is kitart majd egy életen át. És ezt Genevra jól tudja. Csupán várnia kell, és egyre közelebb kerülhet a férjemhez. Mindig

tálcán kínálja majd magát neki. Az pedig elég egyértelmű, hogy pusztán

idő kérdése, mikor adja be a derekát neki Massimo. Hiszen gyönyörű.

  • - Szóval, csak féligazság volt, amit a múltkor tálaltál.

  • - Mire gondolsz?

Elé léptem, és csípőre tett kézzel támadtam:

  • - Signor Rossi nem azért támadt az apádra, amit te előadtál! Semmi

köze más családokhoz meg a droghoz! A lányához már annál inkább!

Védtétek a lányát, mert nem engedtétek az embereiteknek, hogy hozzányúljanak, de ti azért egész jól elszórakoztatok vele!

  • - Mondtam, hogy nem tudtam. Nem ismertem Genevrát ...

  • - Te nem! - közbevágtam. - De az apád még azután is csinálgatta őt, miután megtudta.

Súlyos hallgatás volt a válasz. És ez bátorított.

  • - Tudod, mit gondolok, Massimo? Azt, hogy az apád kisajátította azt

a szerencsétlen kislányt, és Rossi ezért támadt neki. Úgy adtátok elő,

hogy egy szívtelen apa volt, pedig talán csak az volt a bűne, hogy a

végén már védeni akarta a lányát.

Újra belemart a vállamba. A mozdulat jelezte, hogy nincs igazam.

  • - Védeni? A picsába, Suzanne, tudod te, mit jelent valakit védeni? A

védelem nem azt jelenti, hogy pénzért eladjuk a saját gyerekünket! A védelem nem azt jelenti, hogy minél több pénzt kicsikarjunk abból, aki igénybe veszi azt, amit mi felkínálunk! Ez nem apa volt, hanem egy köcsög rohadék. Kicsináltam! És tudod, mit? Kurvára nem bánom!

Genevra sztorija mindig képes volt őt felizgatni. Igazából nem úgy viselkedett, mint egy férfi a nő irányában, hanem egy báty a húga

irányában. Kár, hogy ezt a szép gesztust lerombolta az az együtt töltött

pásztoróra közöttük. Mert hát testvérek között az ilyesmi nem szokás, ugye.

  • - Gondolom, nem kell mondanom, hogy ez a téma a családon belül

tabu! Majdnem hangosan felnevettem. Tabu. Gilberto Borelli a tiszteletre

méltó don, aki felcsinált egy fiatal lányt, de kitagadta a feleségét, mert

az neki nem tetsző dolgot cselekedett

A férjem apja azért zavarta el

... maga mellől a nőt, aki a gyermekei anyja volt, mert ő anno segített

nekem a szökésben. Hányinger kerülgetett.

  • - Massimo, lehet, hogy te tiszteled, az apádat, de meg kell hogy mondjam, ő most egy porszemmé zsugorodott a szememben. Hogy

tudsz ezek után is úgy táncolni, ahogy ő fütyül? És miért nem állsz ki az anyád mellett? Az apád megalázta őt. Gyereke van más nőtől, és még ő

tiltja meg Aurorának, hogy veletek kapcsolatot tarthasson.

  • - Az más! Amit ő tett, az árulás!

  • - Ahogy én is árulást követtem el, amikor megszöktem! Igaz? - Nem

felelt a költői kérdésre. - És mi van, ha nekünk, nőknek mást jelent az árulás? Szerinted mi mit érzünk, amikor ti más nőkkel bújtok ágyba?

Képzeld, Massimo, az ugyanolyan árulás. Megemelte a kezét tiltakozásképpen. Tisztában voltam vele, hogy fölösleges ilyen dolgokról fecsegnem neki. Azt mondta, hogy érzelmek nélkül fektetett le mindenkit, és ebben semmi megvetnivaló nincs. Azért tette, hogy túlélje azt, hogy elhagytam. Engem hibáztat, ezt

már tudtam. De az, hogy az apja nem él különbül, azért jelezte, hogy ez náluk amolyan családi vonás. Vagy egzisztenciális. Adott egy jóképű, okos, sikeres, gazdag férfi. Miért is ne használná ki az adódó helyzeteket? Ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy minden egyes Borelli fiú úgy él, hogy azt jobb nem tudni. És már azt is értettem, miért mondta Aurora asszony, amit mondott. Azt hittem, Massimóra gondol, de ő végig a saját férjére célozgatott. Minden addigi ellenszenvem iránta együttérzéssé változott. Eddig a férjem anyjának összes cselekedetében hátsó szándékot véltem felfedezni, pedig ő is csak egy nő volt. Ugyanolyan, mint én. Megalázott, bántalmazott, kétségbeesetten utat kereső. És bármennyire gyűlölte is a férje személyiségét, szerette is őt. Úgy, ahogy én

Massimót.

4. fejezet

Egy igaz ölelés

Mindössze három csörgést kellett várnom, és anya már fel is vette a telefonját. Mindenképpen beszélni akartam vele. El kellett neki újságolnom a nagy hírt. A legszívesebben egymás után hívtam volna fel

a szeretteimet, de inkább úgy döntöttem, hogy csak anyát hívom. Ő

úgyis mindenkinek továbbadja a jó hírt. Hihetetlen éhség égett bennem aziránt, hogy valaki végre önfeledten velem örüljön a gyermekáldásnak. Eddig mindenki örömébe vegyült némi gyilkos hangulat. Úgy éreztem, csak az én szememben örvendetes a helyzet. Tudtam, hogy Massimo nem hazudott, de mindent megmérgezett a viselkedése.

  • - Halló!

  • - Szia, anya! Hogy vagy?

  • - Suzanne, édesem! Pont rólad beszéltem ma reggel apáddal. Arról

diskuráltunk, hogy máris hiányzol. Mikor jöttök legközelebb? Nemrég jöttem haza Londonból Massimóval együtt. Anya már akkor pityergett. így most sem okozott meglepetést a kérdésével hiszen

egy évig semmit sem tudtak rólam.

  • - Ti is hiányoztok nekem! Valami fontosat szeretnék mondani, azért hívtalak! Dolgozol már? Nem zavarlak?

    • - Suzanne, drágám! Hogy zavarnál? Itthon vagyok még. Apád már

elment, én csak később indulok. Mi a baj? Megijesztesz.

Évek óta olyan egységben éltek, amit én csak irigyelni tudtam. Apa

mindig előbb ment munkába. Előbb kelt is, így reggel csak egy teát ittak

meg együtt. Mire anya beért az üzletbe, apa már mindent elintézett. Apám ritka jó ember. Visszafogott és nem nagyravágyó, de a szíve aranyból van. Csak akkor ingott meg kissé a kapcsolatom vele, amikor

kamaszodni kezdtem. Persze, melyik apa nézi jó szemmel, hogy az ő

kislányát fiúk hada veszi körül? A nővérem, Khatryn sokkal jobbgyerek volt, mint én. Ő mindig szót fogadott, és még most, felnőtt korában is

segítette a szüleinket.

  • - Ne ijedezz, kérlek! Semmi gond nincs! Örömhír!

  • - Hazajössz?

  • - Anya! Nem, nem ezt akartam mondani. Mit szólnál hozzá, ha inkább azt mondanám, hogy nagymama leszel?

Először csönd lett, aztán meghallottam a szipogást. Tudtam, hogy el

fogja sírni magát. Ugyanolyan érzékeny, mint én. Vagy inkább én vagyok ugyanolyan érzékeny, mint ő. Nekem is megindultak a könnyeim.

  • - Jaj, Suzanne! Babád lesz?

  • - Igen, anya! Tegnap voltunk orvosnál. Még nagyon korai

terhességről van szó, csak negy-öt hetes vagyok. Szívhang sincs még, de gyereket várok! És boldog vagyok!

  • - Suzanne! Annyira szívesen átölelnélek most! Olyan büszke

vagyok rád! Az én gyönyörű, cserfes lányom hamarosan megkapja élete

legnagyobb feladatát!

  • - Anya, ne legyél ennyire költői!

  • - Ez annyira csodálatos! Amint leteszem a telefont, azonnal elújságolom mindenkinek. Mindjárt kiszaladok a világból! Nagymama leszek!

Anya öröme magával rántott. Ugyanazt éreztem, amit ő. Semmivé foszlott az elmúlt napok kétsége, főleg az eltelt hónapok fájdalma. Egy pillanatra átszaladt az agyamon Massimo megállapítása a „tiszta lapokról‖, és hirtelen egyetértettem vele. Ez a csöppség mindent tisztává tesz a közös múltunkban, jelenünkben és jövőnkben. Miért is érdekeljen

engem Gilberto, Genevra vagy a kis Luigi? Senki sem fontos, csak a

régi családom, a férjem és a születendő gyermekünk. Őket igazán szeretem, és tudom, hogy ők is szeretnek engem. Mindenki más csak epizódszereplő az életemben, és én eldönthetem, hogy hány fejezetet szánok nekik. Mint egy író! Mindig csak akkor láttam tisztán a helyzetemet, amikor egyedül voltam begubózva. Az egész kapcsolatomhoz, a jövőmhöz való hozzáállásomat mindig befolyásolta az, hogy éppen kivel vitattam meg, cs hogy ő milyen véleményt képviselt. Anya öröme engem is boldoggá tett. Ha aggodalmaskodni kezdett volna, valószínűleg én is nz irányba

mozdultam volna el. így azonban együtt tudtunk örülni.

  • - Anya, azért lassan a testtel! A doktor azt mondta, hogy ez az

időszak veszélyes. Én is nagyon örülök, de még nem akarom beleélni

magam semmibe.

Ez nem volt igaz. A gondolataimnak minden pillanatát lekötötte az anyaság kérdése és a gyermekem iránti érzelem. Elképzeltem, milyen anya leszek. Hogyan fogok pelenkázni, szoptatni, babakocsit tologatni ... Pedig még szívhangja sem volt.

  • - Jaj, Suzanne, minden rendben lesz, ne aggódj! Persze, pihenned

kell, de Massimót ismerve ezért ő sem fog neheztelni. Igaz is! Mit szólt

az örömhírhez?

  • - Nagyon boldog. Tudod, ő már régebben is sokat beszélt arról, hogy

gyereket szeretne.

  • - Suzanne, kincsem, én melletted akarok lenni! Ha te nem jössz

haza, biz’ isten, én veszek repülőjegyet Palermóba.

Hangosan felnevettem, mert anya annyira spontán tette a kijelentést, hogy tudtam, ezer hurrikán sem lenne képes visszatartani őt. Tulajdonképpen nekem is megfordult a fejemben, hogy meg kéne hívnom az egész családomat. Massimo tett már erre említést a Londonban tartózkodásunk alatt, de engem akkor a hideg is kirázott a

lehetőségtől. Biztos voltam benne, hogy mindenki észrevenné, nem

átlagos az életünk. Ebben a pillanatban már másképp láttam. Kívülről nézve ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Massimo is ugyanolyan.

  • - Bármikor jöhettek mindnyájan. A ház nagy, úgyhogy el is fértek.

Beszéltem volna egy kicsit még az olaszországi életről, de anya már

egészen máshol járt. És az eszmefuttatása engem is kétségek közé kergetett.

  • - Na és az esküvő? Nem szeretnétek összeházasodni még a baba

érkezése előtt? Azért mégiscsak az lenne az igazi, ha az a kicsike egy

rendes családba születne

Tudom, hogy nem fontos a papír, de azért

... talán meggondolhatnátok. Ez elég kényes helyzet volt. Egyszerűen képtelen voltam elmondani

anyának, hogy mi már összeházasodtunk, ráadásul elég régen. Bár az is

igaz, hogy nem volt felhőtlennek nevezhető a „lakodalmunk‖.

  • - Rendben, majd megbeszéljük. Odahaza minden rendben? -

vészesen gyorsan váltottam témát.

  • - Persze, kincsem! Apád is jól van, és Khatryn is. Ugyan, mi

változott volna meg az elmúlt pár napban? - sóhajtva tette hozzá. -

Suzanne, én annyira boldog vagyok!

  • - Én is az vagyok, anya! Most leteszem, mert nagyon éhes lettem.

Anya ismét hangosan felnevetett. Szívesen beszélgettem volna még vele órákig, csakhogy az volt az igazság, hogy iszonyú lelkiismeret-

furdalásom volt. Örült az unokájának, és gondolatban az esküvőmet

tervezgette. Mindezt úgy, hogy én már régen férjnél voltam, és túlestem egy hatalmas cirkuszon is a gyermekáldással kapcsolatban.

* * *

Az anyával való beszélgetésem arra is jó volt, hogy egy csapásra másként lássam a Massimóval való kapcsolatomat. A gondjaink apróságnak tetszettek ebben a helyzetben, és mindezt a közös gyermekünknek köszönhettem. Érzékeny vagyok, de az igazság az, hogy leginkább a világ véleményétől rettegtem. Nem bírtam elviselni Massimo vad és fékezhetetlen természetét, gengszteréletét, azonban

nem magam miatt, hanem azért, mert annyira meg akartam felelni a világnak. Békés, ideális életet képzeltem el magamnak, és ezért nehéz volt megbékélnem azzal a helyzettel, hogy nekem egy szenvedélyes,

kirohanásokkal telt kapcsolat adatott. Minden nő életében az egyik

legfontosabb dolog a biztonság. Én biztonságban lehettem Massimo

mellett - és mégsem. Leginkább attól féltem, hogy elveszítem őt. Már nem az érdekelt, hogy kit bánt, hanem a közös jövőnket féltettem. A gyermekünket akartam megóvni az ő életstílusától, illetve attól tartottam, hogy egyszer majd széthullik ez az egész hatalmas szenvedély, ami Massimóval köztünk van, s darabjaira foszlik a kötél, amely összetart minket. Magam miatt nem tudtam elviselni az ő életét. És erre ebben a pillanatban jöttem rá. Önző voltam. Úgy volt, ahogy

mondta: sosem fogadtam el őt. Egész életemben vágytam a tökéletességre. Ő ilyen volt számomra, de az életstílusát korántsem

tartottam annak. Pedig talán éppen azért szerettem belé

Annyira

... megközelíthetetlen volt, és annyira rideg! Ám mindezt félretette, amikor négyszemközt voltunk. Szeretett, mindig is szeretett. Én pedig semmit sem akartam, csak azt, hogy ezt folyton bizonyítsa nekem. Úgy, hogy hátat fordít mindennek, ami neki fontos. Az ágyam szélén ülve minden olyan törékenynek tetszett. Valószínűleg nagyon kevés embernek adatik

meg egy ilyen mindent elsöprő szerelem. Olyan, ami kibírja a sok megrázkódtatást, és leckéket ad az életből. Mi megéltük a magasságokat

és a mélységeket. És a Jóisten mégis úgy gondolta, hogy megajándékoz

minket a szerelmünk gyümölcsével. A gyűrűt már egyikünk sem hordta,

azonban kaphattunk egy másik szentséget: a család szentségét. Ha a szerelmünket feláldozom magam miatt, akkor semmim sem marad.

Szeretem Massimót. Szerettem a múltban, szeretem a jelenben, és szeretni is fogom, amíg dobog a szívem. Ezért pedig mindenre képes leszek. Félreteszem a sérelmeimet, és nem harcolok a boldogságom

ellen. Akkor sem, ha ő az egész világ ellen fegyvert fog, s drogokból, feketekereskedelemből, tiltott dolgokkal való üzletelésből vagy emberek

kizsákmányolásából él. Egy vagyok vele.

* * *

Próbáltam rendbe hozni magamat a fürdőben. Az arcomat mostam, éreztem, hogy ott áll mögöttem. Nem akartam megemelni a fejemet. Az arcomról csöpögött a víz, rettegtem attól, hogy mit látok majd a tükörben. A dühös Massimót, vagy a gyengédet? A szeretőt, vagy a dacolót? A magát megadót vagy a harcolót? Bennem olyan érzések kavarogtak, hogy ebben a pillanatban nem lettem volna képes elviselni még egy megrázkódtatást. Oldalra nyújtottam a kezem a törülközőért, de előbb a kezembe akadt, mint amire számítottam. Ő nyújtotta oda nekem. Továbbfutott a kezem a törülközőn, és belecsúszott Massimo markába. Ugyanolyan hevesen fonódott rá az ujjaimra, mint én az

övéire. A hátamhoz simult a mellkasa, a törülközőt átvette a másik

kezébe. Az egyik kezemet szorosan fogva tartotta, miközben a másikkal szárítgatni kezdte az arcom szélét. Csak ekkor emeltem meg a fejemet, és néztem rá.

A szorítása mindent elmondott az érzéseiről. Ő is ugyanolyan

kétségbeesetten kapaszkodott belém, mint én belé. A gyengéd törölgetése pedig felért egy szerelmi vallomással. A terhes nők mindig az érzéseikkel harcolnak. Szinte már utáltam a gyengeségemet, amiért mindenen elbőgtem magam. Nem bírtam fegyelmezni a reakcióimat. Sírni kezdtem, ő pedig csak szorgosan

törölgette az arcomat. A legszebb pillanat volt az életemben. Szavak nélküli egybeolvadás és feltétel nélküli szerelem. Már nem is

emlékeztem Massimo vadságára és kíméletlenségére. Azt hiszem, tulajdonképpen soha nem is létezett volna ez a sötét oldala, ha én nem viselkedtem volna úgy, ahogy. Nem azért szerettem meg, mert jó ember volt, hanem azért, mert olyan volt, amilyen. Feltételek nélkül. Úgy,

ahogy ő engem. Kaphatott volna engedelmesebb nőt is, aki támogatja,

de neki én kellettem.

Meg akartam fordulni, ám a csípője nekem feszült hátulról, és

hozzápréselt a mosdókagylóhoz. Az arca oldalát szorosan az enyémhez tapasztotta, s behunyta a szemét.

- Ti amo! Ti amo molto, mia bellissima! Én is becsuktam a szemem. Csakis hallani akartam őt, és érezni.

Olyan ritkán hallottam ilyennek! Az anyanyelvén egészen más stílusban beszélt. Sokkal szenvedélyesebb volt, mint mikor angolul mondta, hogy szeret. Az anyanyelvén elhangzó vallomás valóságossá tette az egész kapcsolatunkat. Úgy éreztem, most jött el a világvége: minden

megszűnik, én örökre itt maradok a karjaiban, a hangja a fülembe duruzsol majd, és biztonságba fon az ölével. Mindezt úgy, hogy a közös magzatunk is velünk van. Forró sóhaja a nyakam oldalát csiklandozta, miközben tovább

ismételgette azt a bizonyos mondatot: „Ti amo molto, mia bellissima!‖

Azt hiszem, halálom óráján ez fog a fülemben csengeni. Még akkor is, ha sok-sok év múlva halok meg. Hárman.

- Bocsáss meg, Suzanne! Mindent bocsáss meg! Te vagy az életem. Azt akarom, hogy soha többé ne vitázzunk! Kérlek, hagyd, hogy boldoggá tegyelek! Hagyd! Az egyik tenyere a méhemhez simult. Nem csak engem akart védelmezni. A gyermekünkre is gondolt, ám ezt már nem tudta kimondani. A könnyeivel küszködött. Én pedig képtelen voltam hangot kipréselni magamból. Pontosan

arra kért, a jövőnket illetően, amiben és is elhatározásra jutottam. A

hallgatásom megfelelő válasz volt neki. Megemelte a pólómat, én pedig engedelmesen bújtam ki belőle. Máskor ilyenkor mindig végigfuttatta rajtam a tekintetét, most nem. Csakis a szememet nézte, és a mutatóujjával a számat simította. A nadrágját kezdtem oldani. Az orális érintkezés lehetősége ki volt zárva. Massimo szinte sosem tett úgy magáévá, hogy előtte ne

kényeztetett volna a szájával. De ebben az ölelésben most nem jutott

szerep az éhes erotikának. Kizárólag az egybeolvadásnak. Ahogy szabaddá tettem őt, megemelt, és a mosdó szélére ültetett. Éreztem

magam alatt a hideg márványt és Massimo forró ölét magam előtt. A

lábaimat rákulcsoltam, és közelebb húztam magamhoz. Egymás szemébe merülve vártunk. Talán ő is mondani akart valamit, úgy, ahogy

Nagyon szeretlek, szépségem

én. Mégsem szólaltunk meg. Gyönyörű érzés, mikor két ember így kizárja a külvilágot. És nem a vágy miatt, hanem a szerelem miatt. Ez a legnagyobb kincs. Még egy

szerelemben is csak nagyon ritkán fordulhat elő. És velünk ez sem az ágyban történt, hanem egy fürdőszobában. Két különleges ember. Ez

volt az egyik ajándékom Massimótól: hogy mellette különlegesnek

érezhettem magamat. Én, az egyszerű angol lány, aki sosem találta a

helyét a nagyvilágban, aki azt hitle, hogy a férfiakat csupán kihasználni

érdemes, aki ennek ellenére mégis a mindent elsöprő szerelemre várt. Én, az állandóan megfelelni akaró, a mindig tökéletességre vágyó ... Mindezt megkaptam mellette. Tökéletesnek éreztem magamat is, és immár az életemet is.

  • - Csak mi, Suzanne! Csak mi számítunk. Semmi más!

Nemcsak testben forrtunk össze ebben a pillanatban, hanem lélekben

is. Ugyanarra gondolt, mint én.

- Igen, Massimo

...

de én félek!

  • - Én is félek, amore!

A szemembe nézett, és láttam, hogy valóban eltűnt az a magabiztossága, ami folyton uralta őt. Massimo előtt, csakúgy, mint

előttem, az ismeretlen jövő állt. A családjával - velünk - kell ezentúl élnie, de vajon a gyermekünk nem lesz-e képes második helyre szorítani

a szervezetet, ami mellett ő eddig egész életében kitartott?

  • - Megígérem neked, hogy boldogok leszünk. Normális életünk lesz -

szorosan magához vont. - Senki sem bánthat téged sem és a gyerekünket

sem. Halálomig védelmezlek titeket.

Rémisztő volt, amiket mondott. Bár ki akartuk zárni a külvilágot, az nagyon is uralta a kapcsolatunkat. És ezt a lelkünk mélyén mindketten tudtuk. A „halálomig védelmezlek‖ annyira valóságosnak tűnt, hogy a meglévő félelmeimet csak még inkább duzzasztotta.

  • - Ne mondj ilyet, Massimo! Nem veszíthetjük el egymást! Magadra

vigyázz a leginkább, kérlek! Beleegyezően elmosolyodott, s szerintem csak azért nem reagált, mert nem akart tovább beszélni arról a veszélyes és ingoványos életről, amelyet ő élt. És most már én is. Mi is. Felfogtam, hogy minden hátralévő napom tele lesz aggodalommal. Amikor majd megcsörren a telefon vagy a ház csengője, összeszorul a torkom annak lehetőségétől,

Én is félek, szerelmem ! (olasz)

hogy esetleg a rendőrség keres. Márpedig amitől fél az ember, azt

bevonzza! Lenézett a combjaimra, és gyengéden, de ellenvetést nem tű- rően széttolta a lábaimat, amennyire csak tudta. Kényelmesen elhelyezkedett előttem, azonban semmit sem tett, csak az arcomat simogatta. - Szeretkezni akarok veled, Suzanne! Én is erre vágytam. Nem válaszoltam, mert nem értettem, miért

mondja ezt most. Sokkal érzékenyebbnek és sebezhetőbbnek éreztem ő

ebben a pillanatban, mint magamat. Két keze közé szorította az arcomat, úgy tette hozzá:

- Nem úgy, ahogy tegnap

- Halványan elmosolyodtunk

... mindketten. - Úgy, ahogy én akarom! Gyengéden - magához húzott,

amennyire csak bírt. - Szerelmesen - belecsókolt a számba. - Úgy, hogy add oda magad! Mindenestül! Csak nekem, Suzanne!

Édes istenem!

Nem volt mi ellen tiltakoznom. Ugyanezt szerettem volna. Azt, hogy uralkodjon fölöttem, hogy teljesen a magáévá tegyen, miközben a leggyengébbnek érezhetem magamat ebben a gyilkos világban. Ennek a gyilkolásban is jeleskedő embernek a védelmét akartam élvezni. És ezt meg is adta nekem. Egyedül nekem. Lágyan lefelé siklott a csókjaival a nyakam oldalán. A hő hullámozni kezdett bennem. Lúdbőrös lettem, és leizzadtam. Ő pedig szemlátomást élvezte a testem reakcióját. Nem csókoltam vissza. Hagytam, hogy mindenhol gyengéden hozzám érintse a száját. Kissé megemelte a fenekemet, és a bugyit

erőszakosan megrántotta. A fehérneműm a combom közepéig lesiklott. Ekkor visszaültetett, és a bokámig tolta a bugyimat. A keze leért egészen a lábszáram aljáig. Massimo magas és igazán izmos ember volt.

Olyasfajta, akiről üvölt az erőszak. Ezt a szélsőséges kinézetét azonban mindig ellensúlyozta a kifinomult ízlése a ruházatát és a frizuráját illetően. Elegánsan öltözött, a haját pedig általában kisfiúsan hátra- vagy oldalra simította. Tökéletes ellentét és összhang. Még ennyi idő

elmúltával sem csodálkoztam azon, hogy ennyire belebolondultam. Én is teljesen szabaddá tettem őt. Megemelt, és magára ültetett. Még csak helyezkednem sem kellett. Akkora volt testünk között az összhang, hogy minden tökéletesen sikerült. Azonnal megtalálta az utat az én

testem mélyébe. Olyan erősen magára húzott, hogy a csontozatom is nekifeszült. Végtelennek éreztem magam. Végtelennek tűnt a

szerelmünk is, és törhetetlennek. Elképzelni sem tudtam, mi lehet az, ami két ennyire szerelmes ember közé éket verhet. Valóban képes lenne erre egy eskű? Egy eszme? - Oh, Suzanne! Ez a legszebb hely a világon! Benned lenni a legjobb! Massimo előszeretettel beszélt az ölelések közben, de most másképpen tette. Szerelmesen, egyfajta vallomásként. Most nem a vágy és a szexualitás sugárzott a hangjából, hanem az irántam érzett szerelme. Éppen hogy csak mozdított rajtam néha-néha egyet. Két kezemmel megtámaszkodtam a mosdó szélén, hogy megemelhessem magam, de visszairányította magára a kezeimet, ezért csak a tarkójába csimpaszkodva tudtam magam felhúzni valamelyest. A mellkasunk szinte összeért, éreztem a mellemhez súrlódó szőrzetét. A mosdó alja alig támasztotta a fenekemet. Kényelmetlen póz volt, és mégis édes. A húsomba vájó hideg anyag okozta fájdalom is jó érzéssel járt át. A csókunk egyre hevesebbé vált, fogalmam sem volt, meddig tudjuk visszatartani magunkban a fékezhetetlen vadállatot. A szerelmünk és a bensőséges hangulat azonban erősebb volt. Massimo minden bizonnyal észrevette, hogy nem kényelmes az

ülőalkalmatosságom, mert teljesen magára húzott, és kisétált velem a

hálószobába. Nem lefektetett, hanem leült az ágy szélére, miközben én megtámasztottam a lábamat mögötte a matracon, így néha távolabb tudtam magamat tolni. Minduntalan visszarántott magára hevesen, nem akarta, hogy mozduljunk. - Állj meg, bellissima! Ne mozogj! Engedelmeskedtem neki, de pár perc elteltével már ő mozdított meg óvatosan. Eltolt, majd visszahúzott. Gyengéden és nagyon lassan. Minden apró súrlódást éreztem magamban. A szemembe nézett, beszélni nem volt értelme.

Van egy bizonyos mondás: „szavak nélkül is értik egymást . Igaz.

Létezik. A legbeszédesebb kommunikáció, ami az embernek

megadatott, nem a szó, hanem a tekintet. Ezer és ezer szó vagy vallomás sem képes kifejezni a mélyről feltörő érzéseket, miközben egy elkapott pillantás mindenre bizonyosságot ad. Már megint a sírás határán táncoltam, ezért behunytam a szememet, és hátradöntöttem a fejemet. Massimo elengedte a derekamat, és

engedte, hogy minél hátrább hajoljak. Teljesen hátradőltem, fejjel lefelé

lógtam. A gerincemhez fájdalmas keménységgel feszült az ő térdkalácsa. A hasamra hajtotta a fejét, és puszilgatott, miközben följebb

tolta a csípőjét. A fejembe szállt az összes vér, már szédültem. Bódító és

mámorító helyzet volt. Az egyik kezével végigsimította a melleimet, miközben a másikkal szorosan fogott, nehogy lejjebb csússzak.

Vigyázott rám. Úgy, ahogy tudtam, hogy ezentúl mindig is vigyázni fog.

Képtelen lettem volna egyedül felülni, ő azonban a derekam alá

nyúlva felhúzott. Káprázni kezdett a szemem, és forgott körülöttem a

szoba a hirtelen felüléstől.

A homlokát hozzátapasztotta az enyémhez, és mozgatni kezdett. Nem volt tovább húzható a dolog. Ha nem engedtünk volna a vágynak,

akkor túl erőssé vált volna, és mellékessé tette volna a gyengéd

pillanatot. - Nézz rám, Suzanne! - Tettem, amit kért, de olykor behunyó dott a

szemem. - Nézz rám! Azt akarom, hogy rám nézz közben! - Képtelen voltam folyamatosan a szemébe nézni. Olykor a száját pásztáztam, vagy

a mellkasát, ám ő mindig följebb tolta az egyik ujjával a fejemet. - A szemembe, gyönyörűm! A szemembe élvezz! Összefontam az ujjaimat a tarkóján, és belefúrtam a tekintetem az övébe. Kifejezetten megparancsoltam magamnak, hogy nyitva tartsam a szememet. Nehéz volt így elmerülni a gyönyörbe, ő azonban tartotta magát. Nézte a kipirult arcomat, és az ő tekintete is lesiklott olykor a

számra. Nem csókolt meg. Kielégülten a vállára hajtottam a fejem, ő pedig teljes testével átölelt. A nyakam oldalára lehelt egy csókot.

- Gyönyörű vagy közben, Suzanne! Az én kielégülésem őt is magával ragadta. Mozdított egyet rajtam,

majd felvette az ütemet. Azt a bizonyos ütemet, amit olyannyira

szerettem. A férfiasán erőset, uralkodót, de gyenge nővé tevőt. Azt, amitől minden nőnemű kifejezetten nőnek érezheti magát. Amikor nem

én irányítok, mégis én vagyok az univerzum központja. Massimo kitűnően értett ahhoz, hogy ezt megadja nekem. Addig húzta az időt, míg újra az őrület határára kergetett. Majd lefogta a csípőmet, és kikerekedett szemmel bámult rám. Úgy olvadtunk bele egymás lüktetésébe, mint amikor az olvadó cukor keveredik a forró teába. Mozdulatlanok voltunk, és ez különösen hosszú csúcspontot jelentett. Massimo is, és én is hangtalanul élveztük a gyönyört.

Majd a végén sóhajtott egy hatalmasat, kiengedte az összes levegőt,

amit visszatartott a tüdejében. A szemeit lehunyta, és a váltamra hajtotta a fejét. - Te vagy a mindenem, Suzanne! A mindenem!

5. fejezet

Mások szemével

A keze felszaladt egészen a tarkómig, miközben csókot lehelgetett az ujja nyomára.

A hátamra perdültem, ő pedig válaszul azonnal a hasamhoz szorította

az egyik tenyerét.

  • - Valamit meg kell beszélnünk, Massimo.

  • - Figyelek - válaszolta, és a saját kezét méregette.

Följebb húztam a takarót, ekkor megemelte a fejét, s végre figyelmet

szentelt nekem.

  • - Elmeséltem anyának, hogy babát várok. Nagyon örült. -

Elmosolyodott, mint aki azt mondja: „Persze, hogy örült.‖ - Viszont van

valami, ami eléggé kínos ...

Összeráncolta a homlokát, és felhúzta a szemöldökét.

  • - Micsoda?

  • - Anya azt szeretné, ha összeházasodnánk.

Kifújta a levegőt, és elgondolkodva nézett el mellettem. Szerintem

lepergett az emlékezetében az esküvőnk napja, csakúgy, ahogy az enyémben. Nem felejtettem el, miként kérte meg a kezemet, és mik történtek az esküvőnk napjának reggelén. Hamis papírokkal mentem férjhez, alaposan meg volt szervezve. Rokonom nem volt jelen, s mondhatni, statiszta voltam a saját menyegzőmön. Azt hittem, a feleségeként majd minden megváltozik, de nem így lett. Csak a nevem lett más, és még azt is ő döntötte el. A jegygyűrűnkről kizárólag a vér és a mocsok jutott eszembe.

  • - El kellett volna mondanod neki, hogy már összeházasodtunk!

  • - Jaj, Massimo! Mégis, mit mondtam volna? Mindössze pár hete

vagyunk együtt. Kiderülne, hogy az az esküvő a régmúltban történt ...

Tudod te, mennyire fájna a családomnak, ha szembesülnének azzal,

hogy kimaradtak életem „nagy‖ eseményéből? Mintha kizártam volna

őket az akkori életemből

...

Olyan, mintha megtagadtam volna őket.

Pedig nem miattam történt! - elsírtam magam. Nem a pillanatnyi érzés miatt sírtam, hanem a múlt miatt. Hogy képes az ember így elcseszni az életét? Miért nem iparkodik mindent rendbe hozni, míg esély van rá? Miért nem kerestem Massimóval a közös nevezőt? Semmiről nem szólt a kapcsolatunk, csak a dacolásról és a háborúról. Egyikünk sem rakta le a fegyvert egy percre sem. Erre kizárólag most voltunk képesek. És ebben is egy ártatlan kis magzat volt

a segítségünkre. Ő volt a kapcsolatunk gyümölcse és lakatja. Érte

képesek voltunk felülkerekedni a saját elveinken, és másként nézni a

másikra. Társként. Végigsimította az arcomat, és az öléhez húzott. A keze megfeszült, a

mellizmai pedig táncot jártak az erőkifejtéstől. Olyan jó volt belebújni ebbe az erős ölelésbe.

  • - Suzanne, az isten szerelmére, most miért sírsz? Nem kell minden

hülyeségen kiakadni! Ezt is megoldjuk, ne aggódj!

  • - De ez az egész annyira ...

  • - Tudom! Majd én megoldom. Én rontottam el, úgyhogy én hozom helyre is.

A szemébe néztem, azonban az arcát homályosnak láttam a

könnyeim miatt. Ő felém nyúlt, és letörölte őket.

  • - Hogy akarod helyrehozni? Csinálsz még egy esküvőt?

  • - Nem. Azt nem. Én csak egyetlenegyszer esküdtem. Az a halálomig

tart. - Megdörzsölte a homlokát. Tisztességesen beszélt még a

múltunkról is, pedig az inkább volt sötét, mint fényes. - Suzanne, vannak helyzetek, amikor már nem folytatható a hazudozás. És a családod egyébként sem érdemli meg, hogy ne tudjanak mindent veled kapcsolatban. Előbb-utóbb belebukunk a hazugságokba. És az eltávolítaná a szüléidét meg a testvéreidet tőled.

  • - Ezzel most mit akarsz mondani?

  • - Azt, hogy joguk van tudni az igazat. Joguk van tudni, miért tüntél el egy évre, és azt is, hogy miért olyan bonyolult az életünk.

Távolabb húzódtam tőle, és hitetlenkedve tettem fel a kérdést.

- Te el akarsz nekik mondani mindent? - Nem mindent, de sok mindent igen.

Némán figyeltük egymást. Én a lehetőségeket latolgattam, hogy

miképpen fog reagálni a családom, talán ő is erre gondolt. Vagy arra,

hogy mi az, ami kimondható, és mi az, ami nem.

Massimo nem ismerte igazán jól a szüleimét. Én viszont úgy

gondoltam, hogy a hazudozás sem távolít úgy el tőlük, mint az igazság.

Ha megtudják, ki is Massimo, akkor egy életen át hallgathatom a prédikációjukat. Nem származom szigorú családból, de nálunk már gyerekkoromban is bűnnek számított a hazugság, és most? Mit mondjak? Azt, hogy a férjem egy gyilkos? A világ legnagyobb alvilági szervezete egyik donjának a fia? Hogy ő egy capo bastone? Ez képtelenség.

Felpattantam volna ültemből, de ő óvatosan visszahúzott.

  • - Suzanne, most ne kezdj tombolni! Beszéljük meg!

  • - Te normális vagy? Szerinted hogy fogadja azt egy szülő, hogy

csaknem agyonverték a lányát? Vagy azt, hogy egy bűnöző az élete

szerelme? Halványan elmosolyodott, és lebiccentette a fejét

  • - Hát, én tuti kinyírnám a szarházit, ha a lányomról lenne szó.

  • - Magadról beszélsz ...

  • - Tudom - folytatta újra a szemembe nézve. - Értelemszerűen arról a dologról nem nyilatkoznék ...

    • - Mármint miről? A maffiáról?

    • - Nincs olyan, hogy maffia! Hányszor mondjam még? Ne mondd ki!

Sértőnek tartotta, hogy kiejtettem a számon azt a bizonyos szót. Ő

mindig a nevén nevezte: Cosa Nostra. Felugrott az ágyról, és fel-le cikázott. A karja befeszült, miközben az alsónadrágját igazgatta. A fehér

pamut virított gyönyörű, napbarnított bőrén.

  • - Mindketten tudjuk, miről beszélek. Nem mindegy, minek hívjuk?

  • - Ne nevezd sehogy!

Láttam, hogy folytatni szeretné, de ahogy mérgesen összevillant a pillantásunk, inkább csak szavak nélkül fújta ki a levegőt. Sóhajtott, majd hozzáfűzte:

- Figyelj ide, Suzanne! Még falak között sem szokás ilyenekről beszélni. Maradj ki mindebből!

- Miért, félsz, hogy bepoloskázták a te kis erődítményedet? Felnevettem a saját megállapításomon. Senki nem jöhetett volna be

észrevétlenül a házba. Az ő emberei pedig, ahogy fogalmazott, „hűségesek, mint a kutyák‖.

A capo bastone a Cosa Nostra családjaiban az alvezér szerepét tölti be; közvetlenül a don alatt áll.

  • - Mi a francot vigyorogsz ilyen hülyeségeken?

  • - Most mi van? Legalább nem bőgök! - Megrándítottam a vállam, és láttam, hogy ő is elneveti magát.

    • - Ha tudnád, Suzanne, mennyire idegesítő egy nőszemély vagy!

Odasétáltam elé, és szándékosan beleharaptam a számba

válaszképpen.

  • - Mennyire? Megmutatod?

A szeme azonnal lejjebb siklott. A helyzet mit sem változott. Mindig

erős volt, és véghezvitte a terveit, de a testem képes volt elgyengíteni őt.

Vagy talán a szerelme.

  • - Imádom, hogy terhes vagy

- Átölelt,

és magához

húzott. -

... Tombolnak benned a hormonok. Ha tudnád, most mit tudnék veled

csinálni ...

- Én elmosolyodtam, ő komoly maradt. - Te vagy a

legizgalmasabb nő, akivel valaha találkoztam. A legszexibb. A

legszerethetőbb. A leggyönyörűbb. A legdacosabb

Már én sem tudom,

... mit akarok jobban. Féken tartani téged, vagy kihozni belőled a

legrosszabbat.

Lágyan a számba csókolt, majd meghátrált.

  • - Én is nagyon szeretlek! - Csak ennyit feleltem, mert a beszéde szerelmi vallomásnak tetszett.

Ő válaszul felnevetett, és újra magához húzott.

-

Akkor

elmondom,

hogy

szerintem

mit

kéne

tennünk

...

-

lintottam, ő pedig folytatta: - Elmondjuk, hogy mikor házasodtunk össze. Ebben nem hazudunk. És azt is elmesélhetjük, hogy vannak

bizonyos üzleti ügyek, amelyek neked nem tetszettek ...

  • - Na és mégis, mi?

  • - Majd azt mondjuk, nehezen dolgoztad fel, hogy

Mit tudom én

...

... - A megállapításán szerintem ő is elmélázott. Talán

bűnözőket védek

mindketten felnevettünk volna szívünk szerint az abszurd helyzeten,

mégsem tettük. - A pofonról tudnak. És abban a hitben is

meghagyhatjuk őket, hogy egy másik férfival mentél el ... Ez az egész olybá tűnt, hogy tulajdonképpen semmi sem fog

megváltozni. Massimo az eszmefuttatása végére csak arról akart számot adni a szüleimnek, hogy már házasok vagyunk. - Ugyan, ennyit tudnak most is! Ezek szerint nem mondunk újdonságot. Egyedül azt áruljuk el, hogy férj és feleség vagyunk. - Ja. Ez is elég kínos lesz, nem? - Anya el fog ájulni. Én képtelen vagyok ezt közölni velük a

telefonban.

- Hát nem is így fogjuk megtenni. Hívd meg őket! Én úgysem akarom, hogy utazgass most, ők pedig valószínűleg látni akarnak majd. Olvasott a gondolataimban. Hamarosan igazi családdá válunk, tehát az a legkevesebb, hogy megmutatom a szeretteimnek a helyet, ahol élek. - Anya pont valami hasonlót mondott. Ha mi nem megyünk, akkor

 

majd ő jön.

- Ők! Nehogy egyedül utazzon ide! Mindenkit hívj meg! A nővéredet is, a barátjával együtt! - Aztán vigyorogva tette hozzá: - Na

...

Azért a barátnőd otthon maradhat. Csak a családot hívd! - Lefejtette

rólam a kezeit, majd odament az ablakhoz, és kikukkantott rajta, miközben az óráját a csuklójára szíjazta. - Holnap este egyébként van egy rendezvény, amin részt kell vennünk. Egy jótékonysági bál a kórház érdekében. Mindenki ott lesz, aki bármivel támogatta valaha a klinikát vagy a várost. Így nekünk is ott a helyünk.

Visszasétált, és nyomott egy csókot az arcomra. Olyat, amilyet a

férjek szoktak munkába menetel előtt adni a feleségüknek. Majd odasétált a szekrényhez, és felvett egy világoskék zakót barna nadrággal, fehér inggel. A nyakkendője ugyanolyan színű volt, mint a zakója. Massimo stílusa mindig kifogástalan volt. Úgy tudott öltözni, hogy

még az egyébként nekem nem tetsző darabok is vonzóvá váltak rajta.

Mindent viselni tudott. Ha a hajóra ment pólóban és laza nadrágban,

akkor sportos volt, ha öltönyt vett fel, akkor elegáns üzletembernek

nézett ki. A divathoz úgy értett, mint a legtöbb olasz. - Most be kell mennem a városba. Sietek haza. Te addig pihenj!

Felkapta a barna bőrtáskáját, és még az ajtóból küldött egy ráadás

csókot.

* * *

A nap hátralévő részében nem igazán találtam a helyem. Minden olyan bonyolultnak tűnt, mégis egyszerűnek. A házasságunkról muszáj beszámolnunk a szüleimnek, és még jó pár kínos dologról is. Lehet, hogy a telefonban jeleznem kellett volna anyának, hogy van egy fontos titkom az esküvővel kapcsolatban. Én azonban meghagytam őt abban a hitben, hogy mi Massimóval még csupán szerelmespárt alkotunk.

Különös, de képletesen az én szám is mindig fintorra húzódott, valahányszor a házasságunkra gondoltam. Nálunk ez nem kapocs volt, hanem vízválasztó. Onnantól dacoltam csak igazán Massimóval, és akkor láttam át azt is tisztán, hogy mibe keveredtem bele. Talán a lelkem mélyén megijedtem attól, hogy egybekeltem egy olyan emberrel, mint Massimo. Vagy azt gondoltam, hogy feleségként nagyobb hatalom jár nekem. Bátran beszélhetek, vitázhatok ... Szomorú volt körbenézni a házban. Az ember egy normális családban sok fényképet lát maga körül - ez nálunk nem volt igaz.

Egyetlen közös fotó sem árválkodott rólunk sehol. Sőt, azt hiszem, mi

nem is fényképeztük le soha egymást. Massimo nem szívesen állt

reflektorfénybe. Az esküvőnkön jelen volt ugyan egy fotós, azonban

sosem láttam az ott készült képeket. Ez is egy olyan dolog volt, ami szinte meg sem történtté tette azt a bizonyos napot. Lesétáltam a földszintre Jolandához, mert isteni illatok kúsztak fel az emeletre. A házvezetőnőnk onnantól kezdve, hogy megtudta, állapotos vagyok, nem csinált semmi mást, csak sütött-főzött. Igazi „mammává‖ vált. Nem ment úgy el mellettem soha, hogy ne simogatta volna meg a fejemet, vagy ne kacsintott volna rám. Azt hiszem, az olaszok másként viselkednek, amikor gyermekáldás elé néznek. Persze nálunk is figyelem övezi a kismamák minden mozdulatát, de azt vettem észre, hogy itt csodálattal tekintenek a várandós asszonyokra. Massimo is, Gilberto is, Jolanda is, és Fabio is, akik az ismerőseim közül eddig megtudtak, hogy terhes vagyok.

Az illatok csupán egy részét jelentették annak, ami odalent várt. Jolanda nagyon buzgón munkálkodott a konyhában, miközben olaszul,

szinte ordibálva énekelt. Roppant hamisan csengett az előadása, de a

nyelvet jó volt hallgatni. Ebben az időben minden olasz ajkú embert irigyeltem azért, amiért közös az anyanyelve az általam szeretett férfiéval.

Egy ideig csöndben néztem, ahogy a házvezetőnőnk a sütiket pakolja ki a tepsiből, s közben magam sem tudtam eldönteni, melyik ételnek esnék neki először, ha tehetném. Húsok, tészták, mártások, krémes sütemények sorakoztak a pulton. A gyomrom már kezdett hozzászokni ezekhez az ízekhez. Függővé váltam. Míg otthon nem volt rám jellemző, hogy tésztát tésztával egyek, addig ez itt természetesnek számított. Bármit is főzött Jolanda, egyvalamiben biztosak lehettünk:

abban, hogy készített valami pastát is. Paradicsomosat, húsosat,

gombásat vagy pikáns citromos-mentásat csirkével. Ez elmaradhatatlan étel volt, Massimo leginkább ezeket kedvelte. Én a rizses ételekre esküdtem, ő pedig a tésztásokra. Jolanda mögé somfordáltam óvatosan, és belekaroltam a derekába Anyahiányom volt. Jolanda mindig megértő volt, csakúgy, ahogy Fabio

is, bár ő férfiként mindig megtartotta azt a bizonyos három lépés

távolságot. Jolanda más volt. Közvetlen, kacagó, barátságos, anyai

ösztönöktől túlfűtött. Neki nem születtek gyerekei, ezért talán ő is úgy

érezte, rajtam kiélheti magát. A férjemet is túlzóan kényeztette, de az

igazság az, hogy Massimo iránt a legerőteljesebb érzése a tisztelet volt

Hogy ezt Massimo mivel harcolta ki, azt nem tudom. Félve kergettem el a gondolatot, hogy ez talán csak félelmen alapuló tisztelet ... - Mi finomat főzött, Jolanda? Ő is átkarolt engem. Hajának ételszaga enyhe hányingert keltett bennem, de nyeltem egyet, elzavartam a rosszullétet. A házvezetőnő hatalmas mellei közénk feszültek, miközben arcát szorosan az

enyémhez tapasztotta.

  • - Signora, miért nem pihen? Vigyázni kell!

  • - Hogy pihenjek, amikor ilyen illatok terjengenek? Azt ne mondja, hogy az én kedvemben akar járni! El fogok hízni!

Hangosan felkacagott, miközben megpaskolta az arcomat.

  • - Maga, signora, sosem fog meghízni. Olyan karcsú, mint a nádszál.

Gyönyörű! Nem csoda, hogy signor Borelli ennyire szereti magát. És most ez a baba! Csodálatos! Csodálatos! - Újra erősen megszorított,

majd folytatta: - Az úr kérte, hogy finom vacsorát készítsek mára, mert fontos dolgot fog megbeszélni magával.

Meglepődtem a kijelentésen. Már megint azt éreztem, hogy csaknem

idegen létére ő többet tud rólunk, mint én magam.

  • - És mit akar velem megbeszélni?

  • - Hát én azt nem tudhatom! - Felhúzta a vállát, mint aki megsértődött a kérdésemen. Végül mindketten elnevettük magunkat.

Massimo mindig váratlanul jött haza. Sosem közölte előre, mikor

érkezik, azonban már közeledett a vacsora ideje, és addigra általában meg szokott érkezni. A reggelit kutyafuttában ejtette meg mindig, és

sokszor az ebéd is máshol érte, de a vacsoraidőket betartotta. Úgy viselkedett, mintha a közös esti étkezés kötelező lenne. Nem az étel volt

a lényeg, hanem hogy abban az egy órában együtt lehettünk, beszélgethettünk. Emlékszem, mondta nekem nem is olyan rég, hogy a

szicíliai férfiak az asztal körül tárgyalnak meg minden fontos dolgot. A

felismeréstől kissé összeugrott a gyomrom. Massimóval kapcsolatban a „halaszthatatlan megbeszélnivaló‖ gondolata félelemmel töltött el. Mit rontottam el már megint?

Úgy döntöttem, nem aggódom olyasmin, amivel előbb-utóbb szembekerülök, ezért leültem egy székre, és egy citromot kezdtem cukorba mártogatva nyalogatni. Jolanda csak elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét.

- Jolanda! Maga mióta ismeri Massimót? Úgy tett, mint aki gondolkodik, de talán csak a válaszát gondolta meg. Olaszul gyorsan hadart, az angolban viszont megfontoltan próbálta egymás után rakosgatni a szavakat. Mégis minden szavát értettem. Ritkán bocsátkoztunk hosszas beszélgetésbe, ám most, úgy látszik,

mindkettőnknek jólesett. - Jaj, signora! Gyerekkora óta ismerem. Már akkor ilyen jóképű, fess fiúcska volt. Elmosolyodtam, miközben a cukrot leszívtam a citromról. Jolanda is

nyelt egyet, valószínűleg a látványtól. Soha nem is tudtam Massimót másmilyennek elképzelni, csak gyönyörű kisfiúnak. Kreol bőrűnek,

sötétbarna, huncut szemekkel, vakító fehér fogakkal, örökmozgó természettel. Ösztönösen simítottam végig a hasamat.

  • - Meséljen nekem róla!

  • - Én?

  • - Igen! Ő nem mesél soha a gyerekkoráról. A szüleivel pedig, mint

tudja, nem vagyok túl bizalmas viszonyban.

Beletörölte a kezét egy rongyba, majd leült mellém. Ő is elvett egy

citromgerezdet, és a cukorba tunkolva, kérdezte:

  • - Finom ez?

  • - Isteni.

Ő is megkóstolta, majd fintorra húzta a száját. Aztán beszélni kezdett, miközben cuppogva ízlelgette a savanykás levet.

  • - Jó gyerek volt. Szófogadó! Ő volt a legjobban nevelt kiskölyök,

akit valaha ismertem. Mindig segített bevásárolni Mariának, és az anyjával is sokszor mutatkozott. Bátor volt, és semmiben sem követte a fivéreit. Tanulni akart, és utazni. Aurora asszony már akkor ódákat zengett a legfiatalabb fiáról. Gilberto Borelli pedig állandóan azt

hangoztatta: „Ő lesz az én utódom.‖

Mindenféle gondolat száguldozott a fejemben. Massimo ezek szerint

cseppet sem olyan gyerek volt, amilyennek képzeltem. Szöges ellentéte

a mostani lázadó és vad természetének. Az is kiderült, hogy Aurora asszony - az édesanyja - kedvencként bánt vele, és az is, hogy az apja

talán már akkor meglátta a benne rejlő lehetőségeket. Maria és Jolanda

jól ismerték egymást, ez nyilvánvaló volt. Ezen nem is csodálkoztam,

hiszen nagyjából egyidősek voltak. A szakácsnőnk szavaiból azonban az is egyértelműen kiderült, hogy tisztában van a család pozíciójával.

  • - Na és mit tud a Borellikről?

Lerakta a citromot, és ivott egy pohár vizet. Párat csettintett a nyelvével, csak ezután válaszolt.

  • - Kedvesem, az úgy nem helyes, ha a családdal, amibe került, nincs jóban! Miért ilyen ellenséges ez a viszony?

    • - Én kérdeztem előbb! - Ő kivárt, ezért feleltem helyette: - Rendben.

Az igazság az, hogy szerintem a Borelli família nem ilyen feleséget

képzelt el Massimónak

...

Valószínűleg nehezményezik, hogy nem

vagyok szicíliai, és azt is, hogy olykor hangot adok az ellenszenvemnek.

  • - Mi az az „ellenszenv‖?

Ja igen, Jolanda előtt sokkal egyszerűbben kell fogalmaznom, különben nem fog érteni semmit.

  • - Hát éppen ezt szeretném tudni, Jolanda! Maga szerint milyen

emberek? Csak én látom a dolgok rossz oldalát? Úgy néztünk egymás szemébe, ahogyan még soha. Jolandát én a

legtöbbször jókedvűnek láttam, vagy csak természetesnek, most

azonban komor volt az arca. Bizonyára ugyanazon töprenghetett, mint

én: Vajon mennyit tud a másik?

Aztán végül ő szólalt meg.

  • - Jó emberek, higgye el! Tudja, Palermo nagyon sokat köszönhet

ennek a családnak. Embereknek adnak munkát, ezzel pedig megélhetést

is. Bárkin képesek segíteni, önös érdek nélkül. A kórház támogatása ...

  • - Igen, ezt én is tudom! De mi van az érem másik oldalával? Felhúzta a szemöldökét, nem voltam benne biztos, hogy érti ezt a

kifejezést. A hangomat lejjebb véve folytattam.

  • - Tudom, hogy tudja, Jolanda! Különben nem hangoztatta volna azt,

hogy mennyire jó emberek, és nem látnám a szemében a félelmet,

amikor Massimóra néz. Elengedtük egymás tekintetét. Ő az ölében lévő kezeit kémlelte, én

meg a citromkarikákat vizslattam az asztalon.

  • - Én már ismertem Gilberto apját is. Ő is jó ember volt. Szegény

korán meghalt ... - Tudom.

- Utána más szelek kezdtek fújni. Gilberto sokkal erősebb kézben tartotta a gyeplőt. Nyers erővel. Massimo más. Ő nem így intézi a

dolgokat, Suzanne! Tudom, hogy maga nem akarja, de a Borelli

családdal nem is történhet majd annál jobb, mint hogy ő vigyáz a

famíliára. Sejtettem, mire gondolt. Arra, amire már Aurora is felhívta a

figyelmemet. Arra, hogy egyszer Massimo Borelli lesz a don. Leváltja Gilbertót, a félelmet keltőt, és átveszi a család irányítását. Egy olyan családét, amely tagja a Cosa Nostrának.

- Akkor ezek szerint maga előtt sem titok mindent.

...

Itt mindenki tud

Felállt, és kihúzta magát, a mellei sokkal előrébb kerültek, mint a felsőteste.

- Mindenki olyannak látja, amilyennek akarja. Én tanúja voltam sok mindennek, és sosem ért negatív tapasztalat a Borellikkel kapcsolatban.

Már a szüleim is dolgoztak az ültetvényeiken. Közvetlen emberek, és

segítőkészek. Kit érdekel, ha elvesznek attól, akinek van? - Azért szerintem nem olyan egyértelmű ez. Kábítószer, prostitúció, fegyverkereskedelem, és még sorolhatnánk. Nem tehetünk úgy, mintha egy csapat Robin Hoodról lenne szó! Felém lépett, és belemarkolt a karomba. Jól emlékszem, utoljára Francesca kapaszkodott így belém az esküvőm napján, amikor

megszidott. - Signora! A férje jó ember! Maga csak ezzel foglalkozzon! - Végigszaladt a szeme a testemen, úgy fűzte hozzá: - És a picivel. Maguk már egy család. Igaza volt. Én is ezt határoztam el, csak olyan nehéz volt tartani hozzá magamat. Valóban egyre kevésbé érdekelt, milyen rémletteket hajt végre a férjem, azonban attól féltem, hogy egyszer majd a gyermekünk is szembesül ezzel az egésszel. Én már tudtam, hogy erős vagyok. Megedződtem. De mit tehetek az ellen, hogy az egyetlenem ne

csöppenjen majd bele ebbe a világba? Semmit. Ezt kénytelen voltam megérteni.

6. fejezet

Újabb végtelen

Jolanda éppen az étkezőben tevékenykedett, amikor Massimo megérkezett. Segédkezni akartam a terítésben, de nem hagyta. Mindig volt valami kifogása: az túl forró, amaz túl nehéz, azzal vigyázzak, mert

szétcsúszik a tálon

Így egy idő után rájöttem, hogy fölösleges

... fontoskodnom. Onnantól csak ültem a széken, és minden mozdulatát figyeltem. Szerettem volna belelátni a fejébe. Tudtam, hogy az ebben a közegben felnőtt és itt élő emberek olyan titkok tudói, amelyek előttem sosem fognak feltárulni. Ők sem fognak mesélni nekem, és nem lesznek kíváncsiak arra sem, hogy én vajon mit gondolok erről az egészről. Hogy mi a véleményem Szicíliáról, erről a gyönyörű szigetről, mi a véleményem arról a bizonyos szervezetről, amelyet én csak maffiának hívok, és mi a véleményem arról a fajta segítségről, amit ők nyújtanak. Azt hiszem, a maffiának - pontosabban, a Cosa Nostrának - több oldala van. Vagy legalábbis sok-sok táborra osztja az embereket. Akik benne nőttek fel, azok eszmeként, hitként és talajként tekintenek rá. És itt most nem az anyagi biztonságra gondolok, hanem a családra, a barátságra, az összetartásra. Ők azok, akik megingathatatlanok, és akik az életükben mindennél előrébb sorolják a szervezetet. Aztán vannak,

akik, ha nem is tagjai, de megélnek belőle. Nem szabad elfelejteni, hogy az egyik legnagyobb bűnszövetkezetről beszélünk. Mindenhova elér a kezük, a legkisebb kereskedőtől a legbefolyásosabb politikusig mindenki a tenyerükből eszik. Ez a fajta hatalom azt eredményezi, hogy közvetetten - vagy akár közvetlenül is - jelen vannak a munkaerőpiacon. Kenyeret, megélhetést adnak. Sokan nem is tudják, hogy egy bűnszervezet áll mögöttük, egyszerűen csak élik a saját kis életüket. És végül, de nem utolsósorban vannak a harcosok. Rájuk felnézek, akkor is, ha a férjem is azok közé tartozik, akik ellen küzdenek. Sőt, nem túlzás, ha azt állítom, hogy rájuk Massimo is felnéz.

Emlékszem, mit mesélt nekem Borsellinóról és Falconéról , akik az igazságszolgáltatásban dolgoztak, és elszántan küzdöttek a Cosa Nostra hatalmával szemben. Nem volt megvetés a hangjában, sokkal inkább csodálat. Egy őszinte pillanatában faggattam őt az igazságszolgáltatás és a szervezet összefonódásáról, és akkor hajlandó is volt elmondani a véleményét. De lehet, csak azért nem nyilatkozott negatívan a két említett férfiról, mert ők is hasonló munkakört töltöttek be, mint ő. Mikor az ominózus esetsorozat történt, Massimo még nem dolgozott az igazságszolgáltatásban, sőt, talán a jogi tanulmányait sem kezdte meg. Borsellino és Falcone az ő számára ikonok voltak, akikre fel lehetett nézni. Furcsa kettősség volt ez. Nem tudtam, miért becsüli sokra azokat, akik a Cosa Nostra ellen harcolnak, azonban a kérdéseimre adott válaszai sok tekintetben felnyitották a szememet. Massimo mindig is képes volt értékelni az elhivatott embereket. Hiszen ő is a végletekig ilyen volt, és az egész családjára ez volt jellemző. Sosem tudott volna lenézni senkit, aki ugyanolyan hévvel küzdött, mint ő, csupán azért,

mert az a másik oldalon áll. Igazi harcostermészete volt mindig. És az is

jellemző volt rá, hogy soha nem vette volna fel a kesztyűt a nála

gyengébbekkel szemben. Ebben egyedül velem tett kivételt - amit

szégyellt is mindig. Mert volt valami, ami elvette az eszét: a szerelem. Már nagyon is értettem, miért mondta azt, hogy bizonyos helyzetekben

én erősebb vagyok, mint ő. Amikor pedig védtelen ember fejébe engedte a golyót, azt nem tartotta harcnak, az egyszerű bosszú volt. Büntetés, amellyel példát kellett statuálni. Az árulókról mindig lenézően nyilatkozott, ám akik egy ügy érdekében halnak meg, azokat nem tartotta árulónak. Így Borsellinót és Falconét sem. Egyvalami biztos. A szervezettel kapcsolatban közömbös ember nem

létezik. Vagy gyűlölet van az emberek szívében a maffia ellen, vagy

elfogadás. Szeretetről azért nem beszélek, mert még kimondanom is morbid lenne ezt a szót ezzel kapcsolatban. De most, hogy mindezt átgondoltam, valahogy úgy érzem, én egyik tábort sem erősítettem. Imádtam egy férfit, aki ennek a szervezetnek volt a tagja. Gyűlöltem a brutalitását, ugyanakkor csodáikon az elhivatottságát. Szerettem a gyengéd ölelését, és utáltam a megközelíthetetlen énjét. Határtalanul vonzott a konok természete, azonban ellökött a múltja, amellyel

Paolo Borsellino és Giovanni Falcone 1992-ben estek a maffia áldozatául.

szembesülnöm kellett. Mégis mellette voltam, ráadásul éppen a

családalapítás mezsgyéjén haladtunk. Hogyan lehet elfogadni egy embert, aki gyilkos, és hogy is ne szerethetném azt, aki a férjem, és aki az apja a leendő gyermekemnek? Ez egy saját magammal szembeni küzdelem volt, és tudtam, hogy így vagy úgy, bele fogok pusztulni. De már ez sem érdekelt! Csakis a gyermekem. Az ő boldog és biztonságos élete. Abban pedig biztos voltam, hogy ezt ettől a férfitól megkapom. Talán nem túl tisztességes

módszerekkel, de átszaladt az agyamon, hogy a szállóige sem lehet

véletlen: „A cél szentesíti az eszközt.‖

Hallottam, ahogy Massimo autója megáll kint, az udvaron, .lolanda is rám nézett, majd elmosolyodott. Az órám háromnegyed hetet mutatott. A férjem pontos és fegyelmezett volt, mint mindig. Massimót egyetlen dologban lehetett fegyelmezetlennek nevezni, és az a hozzám való viszonya volt. Végignéztem az asztalon, nagyot kellett nyelnem a látványtól. A házvezetőnőnk kitett magáért. A gyengém mostanában mindig terítékre került: mozzarella kalodában. Ez a rakott szendvics kenyérből, sajtból és sonkából állt, de kis falatkákra volt vágva. A kis falatkákat fogpiszkálóval bele kellett forgatni parmezános-tejes tojásba, majd belehempergetni zsemlemorzsába, és kisütni forró olajban. Leginkább salátákhoz illett, amelyekből sosem volt hiány. Most is ott díszelgett mellette a cikória. A szendvicskék külseje ropogós volt a bundától, a belsejükben pedig folyt a mozzarella, és az egésznek kellemes sós ízt

adott a sonka. Mozarellából egyébként is mindig volt otthon, amit nem

is bántam. Angliában nem fogyasztottam belőle túl sokat, Amerikában sem, itt viszont igazán megkedveltem a semleges ízét. Bivalytejből készítették, egy nő kétnaponta hozta Jolandának, valószínűleg ők állították elő házilag. Frissen isteni finom volt, megsütve pedig

rugalmassá vált, ami könnyen szeletelhetővé tette. Még jobban összefutott a nyál a számban, mert szemem a sokszínű

pirított zöldségkupacra siklott, amelyet Jolanda az

avokádómártogatóshoz készített, bár én ebből az utóbbi időben nem fogyasztottam, ugyanis csípősen volt elkészítve. Massimo viszont

előszeretettel tunkolta bele a pirított kiflidarabkákat a lime-os, csípős, joghurtos avokádóba, amely meg volt még bolondítva korianderrel, sóval, borssal és cukorral. A koktélparadicsomok pedig piros koronaként emelték ki a krém uralkodó zöld színét.

Én leginkább a hideg vacsorákat részesítettem előnyben, és az esti órákban a tésztákhoz már nemigen fűlt a fogam. A húshoz meg főleg

nem. Most is leginkább köretből és a zöldségből volt többféle, bár azért

Jolanda nem hagyhatta ki a firenzei módra elkészített bordaszeletet sem. Ezt régen szerettem, de áldott állapotomban a hústól egyenesen a

hányinger kerülgetett. Az igazság az, hogy ebben a húsételben is dominált a sajt, ezért is kedveltem annyira. A hússzeletek vékonyan ki

voltak klopfolva, majd a fűszerezés után hőálló talba kerültek, melyben

parajpüré volt az ágy a hús alatt. A tetejére besamelmártás került, és

pazar mennyiségű sajt. Így mehetett a sütőbe, és később tállal együtt az

asztalra, ami roppant kívánatos fogássá tette.

Amikor Massimo belépett, megváltoztatta a levegőt. Már messziről

hallottam a léptei zaját, éreztem az illatát, és beleborzongtam abba, hogy felém közeledik. Félelem és vágy összeolvadása - nem tudott megszűnni bennem az aggodalom vele kapcsolatban. Minden találkozásunkkor rettegtem, hogy egy esetleges összeveszés felé fogunk

száguldani. Felálltam a székről, és az étkező bejárata felé fordultam. Szomjasan fürkésztem, arra várva, hogy meglátom a nekem oly nagyon hiányzó

félistent. Ő be is sétált, azonnal találkozott a tekintetünk. A kezéből csak

leejtette a táskát, amit Jolanda azonnal felkapott, és kivitt. Talán volt valami a szememben, mert még csak nem is koszönt. Valahogy úgy

nézhettünk egymásra, mint az eltelt egy év utáni első találkozásunkkor.

Kigombolta a zakóját, és le is vette magáról. A mandzsettáját kimért

alapossággal hajtotta fel. Ha nem láttam volna ezeket a mozdulatokat,

akkor is tudtam volna, hogy így csinálja. Forgatókönyv szerint vetkőzött mindig, és abban is biztos voltam, hogy a zakóját mérnöki precizitással teszi majd fel az egyik szék háttámlájára. Ezért amikor megtörtént, elmosolyodtam. A régmúlt előjött. Az eltelt jó pár hét pedig csak ráerősített ezekre az emlékekre. A mozdulat, ahogy Massimo feltűrte az

inge ujját, szimbolikus jelentőségű volt. Erotikus és egyben taszító is. Ugyanígy mozgott akkor is, amikor hozzám közeledett, vagy amikor éppen ezért gyürekezett fel, hogy ne legyen véres a ruhája. Azon az es- tén is, amikor megverte azt az embert, s utána meg is ölte. És amikor engem is bántalmazott. - Baj van, Suzanne? A hangja egészen lágy volt, sosem találta volna ki, hogy én épp mire gondolok ebben a pillanatban.

Nagyot nyeltem, és elé sétáltam. Átkaroltam a derekát, az arcomat pedig csókra nyújtottam.

  • - Hiányoztál.

  • - Tényleg? - kérdezte egy futó csók után. - Kifejtenéd

részletesebben? Láttam a szemében a felgyulladó vágyat. Massimo elképesztő férfi volt. Azt hiszem, eddigre már elfogadtam, hogy az erotika nála minden helyzetben meghatározó.

  • - Amit kifejtenék, az te vagy! - Lesiklott a kezem a mellkasán, mire elkomolyodott az arca.

  • - Rohadt éhes vagyok, de ha így viselkedsz, nincs az az isten, ami megállít!

Alulról megragadta az államat, és erőszakosan hatolt a számba. Úgy szorított, hogy el sem bírtam volna fordulni. A borostája fájdalmasan

dörzsölődött a bőrömhöz. Édes kín, amit olyannyira szerettem mindig is

tőle. A szerelme ereje.

Hallottam Jolanda szöszmötölését, ezért kissé arrébb toltam a férjemet. Őt nem különösebben érdekelte más jelenléte, visszarántott magához.

  • - Most már ne hagyj itt, bellissima!

  • - Jolanda mondta, hogy beszélni akarsz velem valami fontos

dologról. Sikerült megölnöm a pillanatot. Elengedte a derekamat, és kortyolt

egyet a kiöntött gyümölcsléből, amit az asztalról emelt fel. Visszatette a

poharat, majd beszívta a felső ajkát. Nyelnem kellett nekem is a látványra. Szerettem a természetességét, az ösztönből fakadó reakcióit.

  • - Nem bírom ezeket a pletykás nőket! - Összehúzta a szemöldökét, ahogy szokta, de elmosolyodott. Ebből tudtam, hogy nem komolyan

beszél.

  • - Én faggattam őt, hogy mire ez a nagy sütés-főzés ... Felhorkantott, majd újra magához húzott, miközben a pillantásával

ellenőrizte az asztalt. A brokkolikrémlevest meglátva csettintett egyet a nyelvével, mert előételnek szívesen fogyasztotta. Aztán visszanézett rám.

  • - Ezt jobb, ha megszokod! Nem ehetsz mindenféle hülyeséget, azt

meg végképp nem engedem meg, hogy ne egyél. Tudod, mit mondott az

orvos!

  • - Massimo, én nagyon örülnék neki, ha nem úgy tekintenél rám,

mintha beteg lennék.

  • - Nem úgy tekintek rád! Ezt elhiheted! - A szeme a mellkasomra tévedt, már megint máshol járt az esze.

Nevetve beleborzoltam a hajába. Csak akkor tudtam ezt megtenni, amikor nagyon közel állt hozzám, és a fejét lefelé biccentette. Olyan magas volt, hogy vele szemben állva mindig ösztönösen lábujjhegyre emelkedtem.

  • - Akkor? Elmondod végre, mi az a fontos dolog?

Oldalra biccentette a fejét, és elnevette magát. Látszott rajta, hogy élvezi a kíváncsiságomat, és ez azt is jelentette, hogy talán semmilyen negatív dologgal nem kell majd szembesülnöm.

  • - Kibírod, amíg lezuhanyozom?

  • - Nem!

Az „Uhhh!‖ szócskát formálta a szájával, de nem mondta ki.

  • - Most akarod? - kérdezte halkan.

A szeme egy vadállatéra hasonlított, az érintése pedig, amely újra

rám simult, egy sikamlós kígyóéhoz. Körbefont, és fogva tartott.

Pár másodpercig élveztem a szenvedélyekkel telt pillantásait, aztán elkaptam a fejem. Ennyi idő után is képtelen voltam Iw isszasan a szemébe nézni. Zavarban voltam, az arcom a fülemig

pirult. Éreztem, hogy ő még mindig engem figyel. A homlokomat melegítette a szájából kiáramló levegő.

Jolanda újra megjelent. Massimo eltolt magától, és odaszólt valamit

a házvezetőnőnek. Csak szavakat ismertem fel: a „táska‖, „hozd‖ és a

„légy szíves‖ jelentésűeket. Ebből gyanítottam, hogy mit kért. Jolanda

válaszul kiviharzott, aztán vissza, majd a férjemnek nyújtotta a barna bőrszütyőt, és már távozott is.

  • - Hát akkor megkapod most, Suzanne!

Megfogta a kezemet, és odavezetett ahhoz a székhez, amelyiken én szoktam ülni. Onnan ráláttam a nappalira. Ő is helyet loglalt az asztalfőnél, ami mellettem volt. A táskáját elfektette az asztalon, miközben odébb sodorta az evőeszközöket, és félretolta a tányérját.

  • - Papírokat akarsz nekem mutogatni?

  • - Nem - elmosolyodott, bár próbálta leplezni.

Figyeltem azt az átkozott vastag bőrt, hogy mit is rejthet, ő eközben hátradőlt. Levette a nyakkendőjét, kigombolta a felső három gombot az

ingén, és meghúzgálta magán, hogy kényelmesebb legyen. Aztán csak nézett rám várakozásteljesen.

- Akkor?

- Tippelgess csak! Imádom, hogy ilyen izgatott vagy!

Jól van. Akkor izgulj egy kicsit te is!

Én is hátradőltem, de a félvállas pólóm egyik oldalát mélyre engedtem - a jobb mellem fele kilátszott a lábaimat pedig keresztbe fontam, miközben a hosszú szoknyámat átcsaptam egy oldalra. A combom kivillant. Pontosan úgy mért végig, ahogy számítottam rá, ezért megadta m a kegyelemdöfést. - Húzd csak az időt! Ha te élvezed, hát rendben van. Én mást élveznék, de ha neked ez kell ... Odakapott a táskához, amit viharos gyorsasággal csatolt szét. Kivett

egy kisebb dobozt, majd az asztalra tette, a táskát meg ledobta a földre.

Ékszer

...

vagy kulcs

...

!

- Akkor ezt a fajta izgalmat gyorsan zárjuk le! - Előredőlt, látszott

rajta, hogy neheztel, amiért nem engedem őt incselkedni.

- Kicsit bepörgettél, úgyhogy térjünk a lényegre! - A kezébe vette a dobozt, azonban még nem vette le a tetejét. A gyomrom egy merő görcs volt, pedig sejtettem, hogy semmi rossz nem vár rám. Egyik kezével megtámasztotta az állát, az alkarja szálkás izmai feszültek. - Tudom, Suzanne, hogy ez így nem az igazi, de azt is, hogy minket sokkal nagyobb erők kötnek össze. - Megdörzsölte a homlokát, mintha a szavakat keresné. A zavarától könnybe lábadt a szemem. - Én elterveztem, hogy félreteszem a múltat. Marha nehezen megy, mégis

harcolok. Nemcsak magamért, hanem már érted is és a gyerekünkért is. Boldog akarok lenni veled, Suzanne! Tisztában vagyok vele, hogy amit most adni fogok neked, az nem biztos, hogy kellemes emlékeket ébreszt

benned, de úgy érzem, hogy muszáj

Akarom!

... Te jó ég, mi a fene van abban a dobozban? - Massimo, ne csináld ezt! Kiugrik a szívem! Levette a doboz tetejét. Sokkal kisebb tárgy volt benne, mint amit vártam. Pontosabban, tárgyak. Két gyűrű. Nem azok, amelyeket az esküvőnkön húztunk egymás ujjára, hanem teljesen mások. Egyformák. Jegygyűrűk. Az övében egy fekete csík futott körbe, az enyémben

ugyanott nagyon apró kövek. Tudtam, hogy gyémánt és platina. Képtelen voltam ránézni. A két karikagyűrűt bámultam, és valóban nem túl kellemes emlékek furakodtak agyamba. Hiába néztek ki máshogy, ugyanazt jelképezték. Ott csengett fülemben minden egyes

szava, amit egykor belesúgott: „Tudod, mit jelképez a karikagyűrű? A végtelenséget. A soha nem szűnő szerelmet és hűséget. Mi pedig már az első napon ez ellen a gyűrű ellen cselekszünk.‖ Most is ugyanazt szimbolizálta ez a két ékszer, én pedig rettegtem, hogy egyszer majd megint ez ellen fogok cselekedni - ahogy ő mondta.

Ott élt emlékezetemben a kép, amint a derekamra fonódott a keze, a

gyűrűvel az ujján. Az én kezemen szintén ott csillogott az összetartozásunk jelképe. Pedig Massimo előtte pár másodperccel

gyilkolt. Aztán magához húzott, leszorított, és kényszerített rá, hogy nézzem, hogyan ömlik a vér a fejbe lőtt férfiból. Igen. Ez ugrott be azokról a gyönyörű gyűrűkről. Nem a hosszú élet és a mi erős

szerelmünk. Elsírtam magam, ő meg sem mozdult. Ugyanarra gondolt, amire én. Azt hittem, dühíti majd őt a reakcióm, de nem így történt. Odasimította kezét a karomhoz, és nagyon halkan reagált. - Igen. Bocsáss meg, Suzanne! Csak ennyit tudok mondani.

Megdörzsölte ő is a szemét. Ettől még inkább elgyengültem.

Már nemcsak könnyeztem, hanem zokogtam. Ő pedig nézte. Furcsa, de ez a reakciója sokkal többet jelentett, mintha vigasztalt volna. Azt hiszem, a lelke mélyén mindig is tudta, hogy vannak sebek, amelyek nem hegednek be. Ez is olyan volt. Talán ő sem akarta, hogy elfelejtsük. Talán erre volt szükség, hogy eljussunk oda, ahol most tartottunk. Ha figyelmen kívül hagytuk volna a múltat, akkor újra és újra ugyanabba a csapdába sétálunk bele. Ám az emlékeink olyanok

voltak, mint a figyelmeztető táblák, amelyek segítenek megtalálni a helyes utat.

Odanyúltam a dobozhoz, és kivettem belőle Massimo gyűrűjét. A fekete szín az erőt sugározta, és az ő fékezhetetlen természetét. Ha csak a gyűrűt láttam volna, akkor is le tudtam volna írni, hogy milyen lehet a viselője. Az ékszer kinézete ő maga volt. És még arról az átkozott feketéről is a halál jutott eszembe. Odanyúlt a kezemért, és kivette belőle a gyűrűt. A tenyerébe

szorította, majd a dobozból kiemelte az enyémet. - Felhúzhatom az ujjadra? - kérdezte határozottan. Nem várt választ. Adott egy csókot a gyémántokra, majd ráhúzta az ujjamra. A gesztusa csodálattal töltött el. Nekem eszembe se jutott volna megcsókolni azt az ékszert. Nem várt arra, hogy én is hasonlóan cselekedjek. Ő felhúzta a saját

ujjára a saját gyűrűjét, majd a szemembe nézett.

- Megáldattam a pappal

...

- Nem feleltem, ezért hozzátette: - A

gyűrűket. Megáldattam a gyűrűket, Suzanne!

Talán azért ismételte el, mert azt hitte, nem értem. Újra elsírtam magam. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, es kiszaladtam volna a világból. Úgy nézett rám, mint egy kisfiú, aki leszidásra vár. Megsimogattam, amire válaszul a kezemet még lobban hozzányomta az arcához. Gyermeki volt. A pillanat varázsában már csak köszönetét

tudtam mondani a sorsnak és az egieknek, hogy ilyen ember került

mellém. Talán megbocsáthatatlan bűnöket követett el ellenem, de csupa

tűz, csupa szenvedély, érzelem volt, és ezt nem hagyhattam figyelmen kívül. A legkülönlegesebb ember, akit valaha ismertem. A szájához emelte a kezemet, és a gyűrűt puszilgatta, az ujjaimmal együtt. - Soha többé nem vesszük le! Ha erre sor kerül, akkor meg akarok halni, Suzanne! Ígérd meg! Ígérd meg, hogy velem maradsz! Ígérd meg,

hogy megszülöd a gyönyörű gyermekünket, és hagyod, hogy vigyázzak

rátok! Ígérd meg, hogy az maradsz, aki vagy! Már nem akarta, hogy más legyek. Nem is oly rég még azt szerette volna, hogy egy engedelmes nő éljen mellette, de megváltozott a véleménye. Most engem akart. A nagyszájút, a szemtelent, a dacolót, a

kérdőre vonót ...

Én pedig őt akartam: a szenvedélyest, az elérhetetlent, a

durvát és ugyanakkor az oltalmazót.

Mindketten felálltunk, ő kitárta a karjait. Belebújtam, mint gyermek

a pokrócba. Rám kulcsolódott, a szíve dobbanásai a fülembe dörömböltek. Mind ez idáig úgy gondoltam, hogy hiányzik a családom,

ebben a pillanatban viszont azt éreztem, hogy ő a családom. Felnőtté

váltam. Ezt jóval előbb is éreztem, de az előbbi gesztusok megerősítették a felismerésemet.

Annyira boldog lehetek, ha nem harcolok többé, és mindent

meghagyok az ő világában! Sosem fog így szeretni senki, minden hibámmal és lázadásommal együtt. És talán őt sem fogja soha nálam

jobban szeretni senki. A gyilkost. Emlékezetesek voltak ezek a pillanatok. Amikor csendbe burkolózva

elmerült ő is a világában, és én is. A múltunkban, ami közös volt, és fájdalmas. Ez és a kitartásunk kovácsolt minket össze. Felemelő érzés volt, hogy tudtam, ő ugyanerre gondol. Jolanda egyszer besétált az étkezőbe, de hangtalanul ki is osont.

  • - Segíts nekem, Massimo! Nem akarok ostobán viselkedni, de olyan nehéz ...

    • - Tudom. Segítek. Csak hagyd! És te is segíts nekem!

Eltávolodtam a mellkasától, és egymás arcába néztünk. A leggyönyörűbb férfiarc volt a világon. A kezével kisimította a hajamat,

majd megpuszilta a homlokomat. Megemelte a kezemet, és a gyűrűt

nézegette az ujjamon, miközben mellé illesztette a sajátját. Ez a kép

talán képes lesz kimosni az emlékezetemből a múltat.

  • - Nehéz erősnek lennem, Massimo.

Felfelé biccentette a fejét, majd vissza, rám.

  • - Te sokkal erősebb vagy, mint én. Én annyira szeretlek, Suzanne, hogy az minden erőmet és energiámat felemészti.

Nekem erőt adott a szerelmünk, míg őt gyengítette. Mindez csak azért lehetett így, mert ő a múltban túl erős volt, amikor én még túl gyenge. Kezdtek kiegyenlítődni az erőviszonyok.

  • - Elvesztegettünk egy kerek évet. Miért vártál eddig, míg megkerestél?

    • - Várnom kellett! Ha előbb teszem, akkor ...

Nem fejezte be. Az is igaz, hogy tudtam, mit akart mondani. A düh

és a bosszúvágy túlságosan erős volt benne. És legyőztem! Én, az

egyszerű, angol lány leterítettem azt a híres bosszúvágyat a szerelmemmel.

  • - Örülök, hogy végül megtetted.

  • - Én is. És annak is örülök, hogy te nem hagytad annyiban. El

akartalak engedni, de rettegtem attól, hogy te elfogadod ezt ii

szabadságot. Nem hittem benne, hogy egyszer még így fogunk majd itt állni - újra a gyűrűkre nézett -, férj és feleségként. - Lefelé tévedt a tekintete, és halkan fűzte hozzá: - Vagyis családként. Hatalmas szeretet járt át attól, hogy immár ő is beszélt az egyelőre csak útban lévő gyermekünkről. Egyetlen percre sem feledkezett meg róla, úgy, ahogyan én sem.

  • - Kérdezhetek még valamit? - szólaltam meg ismét.

  • - Persze.

  • - Hol vannak a régi gyűrűk?

Sóhajtott egyet, nem válaszolt azonnal. Hosszan nézett a szemembe, nem voltam benne biztos, hogy válaszolni fog.

  • - El vannak zárva egy széfbe. Nem akartam látni őket. Beraktam egy dobozba, és elraktam a széf mélyére.

  • - Sosem vetted elő őket?

Magamból indultam ki. Ha megtehettem volna, akkor abban az egy

évben valószínűleg mindennap vetettem volna a gyűrűmre egy

pillantást, hogy elmerülhessek a múltban.

  • - Soha. Amikor megtaláltam az ágy közepén a te gyűrűdet, azonnal

levettem a sajátomat, és öt perc alatt elzártam mindkettőt. Mintha az az öt perc arra is elég lenne, hogy elfelejtselek. Az utóbbi időben egyre gyakrabban adatott meg, hogy Massimo

ennyire őszinte volt, és kitárta a szívét, de a konok természetét ismerve ezek a pillanatok ünnepinek tűntek. Mind többször beszélt az érzéseiről,

azonban mindig iróniával vagy sértettséggel. Egy ideje azonban benne is átvette az irányítást az a fajta érzelmi kitörés, ami háttérbe szorít minden büszkeséget, és egyeduralkodóként irányítja a mondandónkat. A tiszta szerelem.

  • - Most sem tudnám megnézni - tette hozzá.

Én viszont úgy gondoltam, mindennel szembe kell néznünk. Én is

ezt tettem a brutalitásával. Úgy közeledtem felé, hogy nem voltam benne biztos, nem megint ugyanazt fogom kapni. És megvallom

őszintén, én valóban látni akartam a gyűrűket. Újra át akartam élni azt a

sok érzést, legyenek negatívak vagy pozitívak.

  • - Én látni szeretném ...

  • - A gyűrűket?

  • - Igen. Most.

Hatalmasat nyelt, majd ránézett az asztalra.

  • - Együnk inkább! Nagyon éhes vagyok.

Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy füllent. Szerintem attól félt, hogy új erőket szabadít majd fel a múlt, és összeveszünk. A dolgozószobájában két széf is volt, ezért elindultam arrafelé. Amikor kisiklottam az öleléséből, egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd szótlanul a nyomomba eredt. Az ajtó zárva volt, ám a kulcs benne volt a zárban, egyfajta jelzésként: „Jól gondold meg, hogy bemész-e!‖ Nem vártam, hogy ő nyissa ki az ajtót. Elfordítottam a kulcsot, és

besétáltam a hatalmas tér közepére. Megálltam jóval az asztal előtt, és őt figyeltem. Egyenesen a kisebbik széfhez ment, ami a tévé alatti

szekrénybe volt elrejtve. Ritkán láttam a lépteit ennyire bizonytalannak. Benyomta a számkombinációt, majd hangosan fújt egyet. Aztán kivette, amire vártam. Egy kisebb ékszerdoboz volt a kezében, de szinte rá sem nézett. Odaballagott hozzám, és felém nyújtotta. Nem vettem el,

csak néztem.

Visszazárta a tenyerét, és szorosan mögém sétált. A kezeit

előrenyújtotta a hónom alatt, mindkettőnk feje lefelé biccent. A

tarkómat csiklandozta a kifújt levegő, a hátamnak szorosan nekifeszült az öle. Örültem, hogy nem láthatjuk egymás arcát, így legalább nem

figyelhetjük a másik reakcióját sem.

Levette a doboz tetejét, valóban ott volt benne mindkét gyűrű.

Gondosan bele voltak állítva a kivágott részbe, a csillogásuk is hibátlan

volt. Csakis az agyamban léteztek a kósza gondolatok, a valóság szétkergette őket. Nem volt fájdalmas a látvány. Furcsa, de ez a két tárgy, ami a jövőnket jelentette egykor, most semmilyen reakciót nem váltott ki belőlem. Ebben a pillanatban képtelen voltam visszafelé nézni az időben.

  • - Gyönyörűek ...

Massimo jó pár másodperces fáziskéséssel reagált.

  • - Igen, azok.

Felé fordultam, látni akartam az arcát. Nem volt sem szomorkás, sem boldog. A legsemlegesebb tekintetével nézett rám.

  • - Engem már nem érdekel, mi volt régen, Massimo. Semmi sem

érdekel. Nem azért vállaltam fel újra az érzéseimet, hogy ez az idióta

lázadó énem megint legyőzzön.

Elnevette magát, majd magához vont, miközben a dobozzal együtt

átkarolt.

  • - Neked nincs idióta éned, Suzanne! Tökéletes vagy, úgy, ahogy

vagy. Ha előjön az a bizonyos lázadó természeted, akkor majd

helyrerakom, ne aggódj. így! - Vadul a számba csókolt, mire a szívem azonnal irdatlan fokozatba kapcsolt. A hosszas egybeolvadás közben

éreztem, hogy őt is magával ragadta a vágy. A csók után izgalmasan

megnyalta a száját. - Ez lesz a módszerem. Ez ellen is lázadni fogsz?

-

Nem ...

viszont ezzel csak azt érted el, hogy majd mindig rossz

akarok lenni! Mindketten felnevettünk. Eltolt magától, és visszavitte a dobozt a

széfbe. Becsukta az ajtót, majd újra elém sétált.

  • - Mi lenne, ha ennénk? Aztán lezuhanyozom. Utána pedig megadom

neked, ami jár. Ez ellen nem volt kifogásom, így csupán bólintottam egyet. Visszamentünk az étkezőbe, és nekiláttunk a vacsorának. A gyertyák már égtek az asztalon, Jolanda minden apró részletre figyelt. Még arra

is, hogy a tengerből származó finomságokat hova teszi. Figyelt ránk az utolsó apró részletig. Massimo sokszor evett tengeri herkentyűket, legtöbbször tésztával. Én még a szaguktól is irtóztam. Az igazság az, hogy Massimo egyszerre túl sokféle ételt evett. Kicsit úgy viselkedett, mint egy gyermek, aki a bőség zavarában nem tudja eldönteni, mit is tömjön magába. És ezt Jolanda roppantul élvezte: ő elhalmozta a munkaadóját mindenféle finomsággal. Igaz, hogy a férjem szinte mindenbe beleevett, ám éppen ezért egy-egy fajta ételből csak keveset fogyasztott. Én pont az ellentéte voltam még ebben is. Kiválasztottam a leginkább ínyemre valót, és azzal jól megtömtem a bendőmet.

  • - Ugye, emlékszel, hogy azt mondtam, holnap egy estélyre kell mennünk?

    • - Igen, emlékszem.

    • - Sokan lesznek ott, Suzanne! A családom is.

Ez most mi?

Kiszedtem a tányéromra egy halom gyümölcsöt, miközben

próbáltam türtőztetni magamat. A mozzarellás kalodát a végére akartam hagyni, hátha akkor majd kevesebbet eszem belőle.

A mondanivalója olyan volt, mint egy figyelmeztetés. - Úgy érted, próbáljak majd meg rendesen viselkedni? - Úgy értem, próbálj majd meg feleségként viselkedni! Azonnal válaszolt, miközben a tányéromat nézte felhúzott szemöldökkel. Rögvest beleettem a dinnyébe, mert már csaknem kicsordult a nyálam. - Kizárólag gyümölcsöt fogsz enni? - Nagylány vagyok már, Massimo. El tudom dönteni, hogy mit akarok enni. Tulajdonképpen ő volt az egyedüli ember a világon, aki egyetlen pillantásával a végletekig fel tudott idegesíteni. Már megint

felsőbbrendűnek érezte magát az átkozott családja miatt. Letette az evőeszközeit, hátradőlt a széken, majd keresztbe fonta a

karjait. Ugyanezt tettem én is. Hihetetlen volt közöttünk ez a vissza-

visszatérő feszültség. Egy halovány mosoly átszaladt az arcán, aztán

úgy pattant fel, hogy csaknem infarktust kaptam. Felrántott engem is, és maga után húzott.

  • - Na jól van! Változtassunk a sorrenden. Nem bírsz magaddal! Úgyhogy most kapod meg ami jár neked!

* * *

Nem mondhatom, hogy finoman viselkedett velem. Amióta megtudta, hogy gyermekünk lesz, mindig gyengéd volt, és óvatos. Ezúttal azonban nem fogta vissza magát. A hálószobáig meg sem szólalt. Mikor becsukta az ajtót, odatolt az ágyhoz, lerántotta rólam a pólót, és rálökött a fekhelyre. Úgy terültem el, mint egy bábu. Néztem a fölöttem tornyosuló méretes testét, ami

maga volt a hatalom. Annyira kívántam őt, ahogy még soha egyetlen

férfit sem. Sokszor hallottam, hogy a jó kapcsolat alapja a bizalom. Nálunk ez az alap nem volt meg. Volt azonban valami más: a fékezhetetlen vágy a másik iránt, ami képes volt bármit elmosni. Már nem szégyellem kimondani: a szex volt közöttünk a legszorosabb kapocs. Bár szerelmesek is voltunk, azt hiszem, sosem találtunk volna újra egymásra, ha nem ébreszti fel bennünk a másik azt a hatalmas vágyat.

Végig kigombolta az ingét, és odébb hajította, mint egy rongyot. Alulról nézve kirajzolódott izomzatának minden apró vonása. Szigorúan kémlelt, terpeszben fölém térdelve. Leereszkedett annyira, hogy a

csípőmet se tudjam mozdítani. Aztán vadul rám vetődött a két kezével,

ami lefogta az én végtagjaimat.

  • - Tudod, mi van akkor, ha éhes vagyok, és nem ehetek?

  • - Nem. Mi?

  • - Marhára ideges vagyok. Mondhatjuk úgy is, hogy kurvára! Érted, Suzanne? Próbáltam megmozdulni, ám Massimo mestere volt a fogva tartásnak. Ha dühből tette, ha szenvedélyből, tökéletes módszerei voltak.

    • - Akkor most mi lesz?

Elmosolyodott, majd odahajolt a fülemhez. Éreztem, hogy gyengül a

szorítása, és azt is, hogy megemeli a csípőjét, nehogy túlságosan rám

nehezedjen.

  • - Lent van egy rakás jó kaja. Éhes vagyok. És mégis te vagy alattam. Szerinted mi lesz?

-

Hát ...

esetleg megeszel? Bár nem hinném, hogy olyan finom

vagyok, mint Jolanda főztje!

Gyengéden megszívta a nyakamat, majd a kulcscsontomat.

-

Oh ...

Pedig finom vagy. Nagyon finom, bellissima!

Elengedte az egyik karomat, és benyúlt a fenekem alá a szoknya

hasítékában. Összeszorította a húst rajta; kifejezetten fájt, amit csinált. Aztán a szorítás után végig is simította, szinte elkergetvén a nem túl kellemes érzést. A kezem vándorútra indult. Ahogy hozzáértem a forró bőréhez, azonnal elgyengültem. A vágy mellékessé vált, csak mint a szerelmemet akartam. A teste érintése teljesen elvette az eszemet. Semmi másra nem

tudtam gondolni, egyedül arra, hogy mennyire szeretem őt. Mivel nem engedte, hogy magamra húzzam, ezért megemeltem a felsőtestemet, hogy a mellkasunk összeérjen. Azonnal visszatolt, és

egyik tenyerét az arcomhoz szorította.

  • - Érezni akarlak, Massimo! Az egész testedet. Ölelj át, kérlek, ne tolj

el!

Egy futó pillanatra összeszaladt a ránc a homlokán, majd egy mosoly

kíséretében ki is simult. A keze lecsúszott a derekamra, és felhúzott ülő

testhelyzetbe. Ő térdelésben volt fölöttem, a feje sokkal följebb volt,

mint az enyém. Szorosan átölelt, és csak várt. A hatalmas teste beborított mindenhol, és fogva tartott.

Egy börtön, ahonnan nem érdemes szabadulni.

Kezdtem elérzékenyülni, ezért visszafeküdtem, és a fülem mellé

helyeztem a két kezemet. Ő végigcirógatta a melleimet - fájdalmasan érzékeny terület volt így, terhesen. Kirázott a hideg, a bimbóim azonnal égnek meredtek.

  • - Imádom a reakcióidat, Suzanne!

Nem akartam lelombozni a vágyát, azonban fájdalmas volt az érintése. A melleim olyan érzékenyek voltak, amilyenek még soha.

Menstruáció előtt produkáltam hasonlókat, ám ez most más volt.

Üvölteni tudtam volna, hogy ne nyúljon hozzá. De nem üvöltöttem. A tenyerét rásimította az almákra, és újra elmosolyodott.

  • - Növeszted, édesem?

  • - Ezt hogy érted?

  • - Kicsit nagyobbak, mint voltak - felelte természetes hangsúllyal, de

én sikeresen belepirultam a megjegyzésbe. Elképzeltem, miként változik majd meg a testem a terhesség során,

és kicsit meg is rémisztett ez a gondolat. Az az igazság, hogy a testem mindig is hatékony fegyver volt Massimo ellen. Rettegtem, hogy esetleg elveszítem ezt a fegyvert. Persze ez csak képletes megállapítás, mert

igazából attól féltem, hogy nem fogok neki tetszeni. Massimo tetőtől

talpig férfi volt. Nemcsak külsőleg, hanem a habitusában és a nőkhöz

való hozzáállásában is. Ez pedig féltékennyé tett. - Nem tudtam, hogy gondot okoz neked egy szép, nagy, kerek mell. Hangosan felnevetett, és válaszul a másik tenyerét is odasimí- lotta a szabad mellemhez.

- Hát! Problémának azért nem nevezném

inkább másnak.

... Közelebb hajolt hozzám, és emberi gesztusokat produkált. Nem vággyal ittasan kémlelt, hanem csodálattal. Rájöttem, hogy nincs miért aggódnom. Főleg most, hogy még semmi sem látszik a testemen. - Akkor minek neveznéd? - Őrjítően szexi csáberőnek. Kiütsz vele! Följebb emelkedtem, és még erőteljesebben nekifeszültem a tenyerének. Nem szorított rá a melleimre, de a markában tartotta őket. Aztán lelökte magát rólam, és a hátára vágódott. Megkereste a tenyeremet az egyik kezével, a másikkal pedig alám nyúlt. Magára akart húzni, ám én ellenálltam. Kilazítottam a nadrágját, és becsúsztattam a tenyeremet az alsójába. A reakciója az volt, hogy a plafon felé emelte a fejét, és sóhajtott egyet. Rám pedig ez a sóhaj hatott ösztönzően. Olyannyira, hogy mindent megadtam neki, amit csak tudtam.

7. fejezet

Az ellenség karjaiban

A gardróbszobában álltam, ami a régi hálószobánkban volt. Itt tartottam azokat a ruhákat, amelyeket csak igen ritkán vettem fel. Massimo kínosan ügyelt arra, hogy hetente egyszer-kétszer küldessen valami csomagot nekem, míg ő dolgozik. Nagy divatházaktól rendelt ruhákat. Egyszer egy nő házhoz is jött hozzánk, és pontos méreteket vett, no, akkor izgultam egy kicsit, hogy a méreteim már nem egészen olyanok, mint pár héttel ezelőtt. Nem látszott még a testemen semmi, és a mérleg sem mutatott többet, azonban egy méretre szabott, szűk ruhánál a milliméterek is életbe vágóak. Volt úgy, hogy hétköznapi kosztümöt kaptam, és volt úgy, hogy estélyi ruhát. Először fogalmam sem volt róla, mikor fogom majd hordani ezeket, később viszont világossá vált: Massimo egyértelműen készült arra, hogy a jövőben jó pár eseményen velem fog megjelenni. Ő mindig kifogástalanul öltözött, bár az is igaz, ha futócuccban ment volna a vacsorára, akkor is elegáns hatást keltett volna. Azt hiszem, ő az a fajta ember volt, aki nem hordta a ruhákat, hanem viselte. Abban a pillanatban, amikor magára öltött valamit, olyanná vált, amilyennek a környezete akarta. Sőt! Meztelenül is olyan volt. A gondolatra azonnal leengedtem magamról a köntösömet, és belenéztem a tükörbe. A hasam kifejezetten deszka volt, terhességnek nyoma sem volt rajta. Tudtam, hogy a gömbölyödés később indul meg, de vágyat éreztem, hogy az emberek végre lássák az állapotomat. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy egy szűk ruhát nyugodtan bevállalhatok. Kiemeltem a szekrényből a lefóliázott fogast, amelyen az

a ruha lógott, amit körülbelül három hete küldetett nekem a férjem.

Aranyszínű volt, flitterezett, ami messziről úgy hatott, mintha apró

kövekkel lenne kirakva. Combtól lefelé gyönyörű esése volt, és a próba során is megállapítottam, hogy roppant kényelmes. A bélése sikamlós selyem volt, így sehol sem szúrt vagy vágott. Ami igazán tetszett, az a

ruha felső része volt. Csőfazonban végződött, de két nagyon vékony

szál felfutott a bal vállhoz, olyan hatást keltve, mintha csak két, igen könnyen elszakadó pókháló tartaná a ruhakölteményt a viselőjén. Eleinte én is óvatosan kémleltem, míg rájöttem, hogy ez csapda: a hátul

elhelyezett kapcsok nagyon is biztosan tartják helyén a kelmét. A felső részbe épített mellemelő pedig gondoskodott róla, hogy a dekoltázs is

hibátlan legyen. A felfutó vékony díszpánt miatt nem illett a ruhához semmilyen nyaklánc, de ezt nem is bántam, mert a fülembe azt a

fülbevalót akartam rakni, amit tizennyolc éves koromban kaptam a családomtól. Egyszerű, kisméretű köves fülbevaló volt. Semmi giccs és kirívás. Azt hiszem, terhesen, a családjától távol az ember szentimentálissá válik. Szétcipzáraztam a védőréteget, amelyen sok apró jelzés hirdette:

Gucci. Elmosolyodtam a tényen, hogy mégis, milyen márka lehetne, ha nem olasz?

Éreztem azt a bizonyos „új‖ illatot, amit árasztott magából a ruha.

Kiterítettem az ágyra, és ez elég is volt ahhoz, hogy elkalandozzanak a gondolataim. A régi ágyunk. A régi hálószobánk. Tanúja a sok csóknak, ölelésnek, bántó szónak, tettnek. Körbenéztem, azonban most minden,

ami a múltban történt, oly távolinak tűnt. Az az ominózus eset, amikor a

tálcát az ágy fölötti tükörhöz vágtam Csúnya jelenet, telis-tele szenvedéllyel.

...

Nem vagyok normális.

Fájdalmasan szép emlék volt.

Betegesnek tűnt, hogy az, amikor Massimo pofont osztott nekem, és

én szintén rátámadtam, izgalmas képpé fejlődött az agyamban. Emlékszem, mint szorított le az ágyra, és milyen erőszakosan csókolt meg. Egy harapással álltam bosszút rajta. Azután ismét pofon vágott,

majd elmosolyodott. Magam előtt láttam ezt a mosolyt most is. Az a

fajta volt, amelyik azt üvölti: „Ne szórakozz már! Úgyis az enyém vagy!‖ Akkor szégyelltem magam a gyengeségem miatt, most viszont

úgy gondoltam, hogy nem létezik nő a világon, aki ilyen esetben ellen tudna állni a férfinak, akit szeret. Akármilyen legyen is az illető. A szerelem már csak ilyen. És ott volt a másik meghatározó emlékem is a szobával kapcsolatban. Pontosabban, a gardróbbal kapcsolatban. Ennek a padozatába rejtve találtam egykor a szememet felnyitó bizonyítékokat:

hamis útleveleket, pénzt, fegyvereket és kábítószert. Mikor

szembesítettem a páromat a felfedezésemmel, ő akkor árulta el a titkát. De sajnos ez a vallomás előcsalta a másik énjét is. Figyeltetett, minden lépésemet megszabta, és folyamatos rettegésben tartott a fenyegetéseivel. Vagy olykor az ütéseivel. Ez volt az egyetlen hely a kerten kívül az ingatlanban, amely semmit sem változott. Itt ugyanazok a bútorok voltak, mint egy éve, és láthatóan senki sem használta a szobát. Még ágynemű sem volt kirakva, csupán egy takaróval volt lefedve a fekvőhely. Én is igen ritkán jöttem be ide, de mivel az ideköltözésem után a hálónkban kevésnek bizonyult a szekrény, ezért a gardróbot is használatba vettük. Leültem az ágyra, és végigsimítottam a ruha anyagát, amely mellettem terült szét. Szinte láttam magamat benne. Minden ügyességemet latba vetve felrángattam magamra. Tulajdonképpen nem volt nehéz. Még a kapcsokat is sikeresen bepattintottam, így segítséget

sem kellett kérnem Jolandától. A tükör előtt azután én magam is meglepődtem. Tökéletesen passzolt mindenhol. Kicsit féltem, hogy a melltartó hiányozni fog alóla, azonban nem így történt. A hosszával

nem voltam kibékülve, de sebaj gondoltam - egy tűsarkú cipő majd azt is orvosolja. Belebújtam a testszínű körömcipőbe, és hibátlanná vált

a látvány. Büszkén méregettem magamat, mert ha eddig voltak is kétségeim azzal kapcsolatban, hogy a férjem mikor lát szépnek, és mikor nem, azok most semmivé foszlottak. Ránéztem a komódon lévő órára. Hat órát mutatott. A fogadás fél nyolckor kezdődik, tudtam, hogy Massimo hamarosan hazaér. Napközben telefonált, hogy a hazaérkezése

után átöltözik, és indulunk is, addigra legyek készen. Segítőkész volt, mert megkérdezte, hogy hívasson-e nekem fodrászt meg sminkest, de én csak nevettem a kérdésén. Átnyargaltam a mostanság használt hálószobánkba, és nekiláttam a cicomának. A hajamat banánszerű kontyba fogtam, az ékszert illetően sem teketóriáztam, és a sminket is megoldottan egyedül. Felkentem némi alapozót az arcomra, a szemhéjamat kiemeltem barna tussal, ami fölé aranyszínű szemfestéket vittem fel. Ez jól harmonizált a ruhám

színével is, és kellően visszafogott sminknek sikeredett. Az ajkaimra narancsos színű szájfényt vittem fel, de szinte abban a pillanatban le is

nyaltam. A tükörbe belenézve végül úgy döntöttem, hogy a haloványan lebarnult bőrömet hangsúlyozom majd, ezért nyári színt adtam az arcom élének egy pírral. A karomon, valamint a hasítékokban bekentem a

bőrömet enyhén csillámló olajjal.

A kezemet éppen a csap alá tartottam, amikor zajt hallottam lentről. Az udvar felől jött, ezért odasétáltam az ablakhoz. Massimo éppen kiszállt az autóból, az ajtaját határozottan csapta be. A látványa és a határozott mozdulatai mindig felizgattak. Jól emlékeztem a legelső randevúnkra. Beültetett a kocsijába, majd elsétálva az autó eleje előtt, átment a vezetői oldalhoz. Azokról a mozdulatokról sütött a szexualitás. Egyetlen határozott lépése, tekintete vagy hajába túrása engem élvhajhász, erkölcstelen némberré változtatott. Olyan volt, mint egy ajzószer, csak a szememen keresztül

hatott. Elég volt végigmérnem őt, és máris képtelen voltam az ép eszű

gondolatmenetre. Persze mindez igaz volt az illatára vagy a hangjára is. Általában ugyanazt a két parfümöt használta, csak évszaktól függően cserélgette. A férfiillatokkal mindig úgy vagyok, hogy sokszor

egyformának tűnnek. Nem vagyok kifinomult e téren, bár a női illatokat

a végtelenségig tudom válogatni. Massimo azonban mindig olyan illatot árasztott magából, amilyet még egyik férfi sem a közelemben. Nem

tudom, hogy mi miatt volt ez, talán csak egyszerűen megrögzötten sokai

fújt magára, de tény, hogy hozzá tartozott az a bizonyos illat. Olyannyira, hogy a házban egész nap lengedezett, amit reggel maga mögött hagyott. A hangja? Az orgánuma minden formáját szerettem. Tulajdonképpen, amikor dühösen kiabált felém, akkor jobban előjött az olasz akcentusa, és ettől még észveszejtőbben szexivé vált. Gyakran éreztem olyankor úgy, hogy félek tőle, s ugyanakkor kívánom is. Erre

mind képes volt a beszéde, a látványa és az illata. Amikor a fülembe suttogott, akkor is előtérbe tolakodott az olaszos kiejtése. Csak amikor hétköznapi hangnemben társalgott, akkor figyelt erre tudatosan. Olyankor tökéletes is volt az angolja. Bár én már kezdtem jobban szeretni a nem tökéletes kiejtését, ami megmutatta, ki is ő valójában.

Szenvedélyes, tüzes, erős, gyengéd

...

és megleglehetősen olasz. A

beszéde tükör volt, amely elég valósághűen mutatta meg a

személyiségét. Annyi fegyvere volt ellenem, hogy csak remélhettem, sosem indít háborút, mert abba belebukom. Én ekkor már a világbékére törekedtem. Mindennel és mindenkivel. Még azzal az átkozott szervezettel szemben is. Nem akartam benne élni, ám azt már nagyon is el tudtam képzelni, hogy mellette éljek. Nem vele, de mellette. Az ajtó kinyílt, így én is megfordultam. Éhesen suhant rajtam végig Massimo szeme, egy halovány mosolyt engedett el, és gyors tempóban

dobálta le magáról a ruhát. A zakó földet ért, közvetlenül utána a mellény is, és már az ingét gombolta. Nadrágban odasétált elém, és végigsimította az arcomat. A gyengéd érintésétől egy kép ugrott be. Ugyanígy nézett Genevrára is.

Mindig képes vagyok meggyilkolni a meghitt pillanatokat!

A fájdalmas emlékre válaszként elmosolyodtam kínomban.

  • - Ó, Suzanne! Gyönyörű vagy! Tökéletes! Bellissima!

Aprólékosan szemrevételezett, amit hagytam egy darabig. Aztán

megcsókoltam őt. Megnyújtottam a nyakamat, mire ő engedelmesen lejjebb ereszkedett. A cipőm dobott rajtam jó pár centit, ezért nekem is

furcsa volt, hogy ilyen közel kerültem az arcához. Éreztem a nyála friss ízét, és a víz tiszta aromáját. Lent, az előtérben biztosan ivott a kikészített jeges vízből. Mindig ezt tette.

  • - Gyorsan lezuhanyozom, és átöltözöm - távolodott el az arcomtól.

Fontos volt nekem. A legfontosabb. És azt is tudtam, hogy számára

ez a mai este döntő jelentőségű. Mindig pontos volt, és

kiegyensúlyozott. Ezért, bár nagyon kívántam, a szexualitás legkisebb jelét sem küldtem felé. Engedelmesen hátráltam meg.

  • - Honnan van a ruha? Csaknem elájultam

Mi az, hogy honnan? Tőled!

  • - Te küldetted nekem nem olyan rég

- Ismét végigszaladt a szeme

... az öltözékemen, s mintha kissé elszégyellte volna magát. - Látom, ez

rutinból megy neked. A végén még kiderül, hogy csak a titkárnődnek

köszönhetem a csomagokat.

Nem engedte eluralkodni köztünk a feszültséget. Vigyorogva válaszolt.

  • - Nincs titkárnőm! Ha lenne, az te lennél, és naponta többször

diktálnék neked! Mondjuk azt, hogy mit csinálj

...

diktálnám.

sőt,

az

ütemet is

  • - Szellemes vagy! Jól terelsz!

  • - Suzanne! Ez nem vicc - markolt bele a fenekembe. - Jó

A ruhát

... nem én választottam. A divatház ilyen esetekben szabad kezet kap. Mi, olaszok megbízunk a szakemberekben. Olyan ember választotta ki

neked, aki mindennel tisztában volt. A magasságoddal, a hajad színével, a szemed színével, a bőröddel, és azzal is, hogy mi a legutolsó kollekció. Rossz választás volt? Szerintem nem! De ha te úgy gondolod,

csak le kell venned, és visszaküldetem

...

- újra elvigyorodott. - Segítek

levenni.

A keze máris a hátamra siklott, azonban elgördültem előle. Én sem

bírtam visszatartani a nevetést.

  • - Elégedett vagyok. Mindennel. És jobb, ha nem tudod meg, hogy

milyen energia felvenni egy ilyen ruhát. Ha most levesszük, akkor

elkésünk. Már csak azért is, mert a hajam szét fog csúszni, és a

sminkem is alaposan elkenődik majd.

Hangosan felnevetett.

  • - Húha! Mik járnak az én kis feleségem fejében?! Szétomló haj!

Elkenődött smink! Ezek bizony nem akármi közben történnek meg ...

Oldani kezdte az övét, de nem érte el a kívánt hatást, úgyhogy visszafogta magát. Adott egy puszit az arcomra, és a fülembe súgta.

  • - Tényleg mennem kell tusolni! El fogunk késni, és azt most nem szeretném.

    • - Tudom. Menj! Addig én iszom egy limonádét.

Magamra fújtam némi parfümöt, és el is indultam lefelé. A lépcsőnél

már hallottam, hogy megengedi a vizet.

Jolanda éppen a teraszon törölgette a kinti bútorokat. Telt alakja ellenére olyan ütemben mozgott, ami meghazudtolta a súlyát és a korát is. Amint meglátott, rögtön felegyenesedett, majd felém kiáltotta:

  • - Csodálatosan szép ebben a ruhában, Suzanne!

Csak egy „grazié‖-t rebegtem vissza. Amikor nagy ritkán megengedtem magamnak, hogy pár szót kiejtsek Massimo anyanyelvén, mindig erősen zavarban voltam. Egy idő után azonban meggyőztem magam arról: ha én megtiszteltetésnek érzem, hogy ők veszik a fáradságot, és angolul beszélnek velem, akkor talán nekik is jóleshet, ha én az ő anyanyelvűkkel próbálkozom. Jolanda irányában szívesen alkalmaztam ezt a gesztust, Massimóéban már nem annyira. Amikor ő olykor kicsikart belőlem olasz kifejezéseket, mindig mosollyal jutalmazott. Nem elismerővel, hanem olyannal, mint amikor egy szülő mosolyog a gyermeke első próbálkozásain. A hanglejtést és a ritmust egyébként sem tudtam elkapni soha. A hadarás - mert én így neveztem az ő tempójukat egy idegen nyelven végképp nem ment volna. A nap már lemenőben volt. Nyár vége felé néha ellátogatott a szigetre a hűvös, bár ez nem túl gyakran fordult elő. Az előző nap kifejezetten lehűlt a levegő, de most újra derűs volt az idő, igaz, a tenger

Köszönöm, olaszul

felől érkező légáramlat meglehetősen hidegnek tűnt.

Átkaroltam magam, mert eszembe jutott, hogy valamit talán fel kéne

vennem a ruha fölé. Azonban nem tudtam tovább agyalni a témán, mert

Massimo irdatlan iramban zakatolt le a lépcsőn. A gardróbban kikészített ruhája rajta egészen másmilyennek tűnt. Mindig elegáns volt, de szmokingban eddig sohasem láttam. A csokornyakkendőjét igazgatta még, és a nyakát nyújtogatva kacsintott felém. A szememet sem tudtam levenni róla, a számat becsukni pedig kifejezetten nehezemre esett. Uramatyám! És ez az én férjem! A szmokingot mindig giccsesnek tartottam, ám ő ezt is sportossá tudta

tenni. A fekete színű kabát alatt viselt egy mellényt is, az alatt pedig egy hófehér inget. A nyakkendője szintén felele volt. Egyszerű kombináció, amit csakis a viselője tehet különlegessé. Neki sikerült. Fehér díszkendő

volt a bal mellzsebében. Ha mást láttam volna ebben a szerelésben,

talán egy pincér ugrott volna be a képről, ő azonban egészen másfajta hatást váltott ki. A gombok fekete pöttyei tökéletesen harmonizáltak a

csokornyakkendőjével. A krómszínű óráját vette fel, és ott volt a gyűrű

is. Tökéletes összhangban az öltözetével. Akaratlanul is újra végigsiklott rajta a tekintetem. Még a lakkcipője is kifogástalanul csillogott. Massimo legalább annyira ismerte ezt a fajta nézésemet, mint én az

ő éhes, vággyal ittas tekintetét. Míg bennem olyankor az adrenalin az

egekbe szökött, ő képes volt kiélvezni a csodálatomat. Az igazság az, hogy nem szíveltem az önelégült mosolyt, ami ilyenkor átszaladt az

arcán, pedig ez annyira ő volt. Neki még ez a beképzelt vigyor is jól állt.

Az egyik kezét megemelte, és integetett:

- Hahó, Suzanne! Csak én vagyok.

Elindultam az ajtóhoz, ő követett. Elém nyúlva megnyitotta az ajtót,

miközben a fülembe súgta:

- Szent atyám, milyen feneked van ebben a ruhában! Képtelen voltam válaszolni. Mosollyal az arcomon mentem az autóig, s közben nem fordultam oda hozzá. A beszállás nem volt egyszerű. Az egyik kezemmel jó magasra kellett emelnem a ruha alját. Ráadásul az egész olyan hihetetlen volt. Roppantul feszült az anyag, mégis minden hajlításnak, feszítésnek engedett. Eltelt jó pár perc, mire rájöttem, hogy az én kis Guccim

mindent ki fog bírni. Bátran nyújtózkodhatok benne, és a pózokat sem kell latolgatnom. Az ülés ugyancsak kényelmes volt benne. Meglepődtem, mert Massimo mellém ült be, hátra. Pietro vezetett, fekete öltönyben, fehér ingben és fekete nyakkendőben. Ő játszotta a sofőrt. Gyorsan rájöttem, hogy a férjem „üzleti‖ életében elég fontos szerepet tölt be ez a férfi. Ő jött oda hozzám New Yorkban is, ő citált Massimo elé, ő követett Londonba, és mindenhova elkísérte férjemet. Hasonló karakter volt, mit a szerelmem, csak neki inkább az ereje volt domináns, mint az esze. Bár lehet, hogy azért gondoltam ezt róla, mert nem ismertem túl jól. Egyvalamiben azonban biztos voltam: ez a Pietro az életét adná az én férjemért. Úgy szerette, ahogy a testvérét vagy az apját szeretheti az ember, és talán furcsa, de ettől az önfeláldozó természettől csodálat támadt bennem iránta. Kedveltem Pietrót, akkor

is, ha ezt senkinek sem ismertem volna el. A lelkem mélyén sejtettem, hogy kegyetlen gyilkos és következetes nézeteket valló ember lehet. Olyan, aki nem sokat teketóriázik, ha cselekedni kell. Csakúgy, mint Massimo.

  • - Hogyhogy ő vezet? - kérdeztem, miközben a fejemmel a sofőr felé biccentettem. El is szégyelltem magam. Ez meglehetősen olasz gesztus

volt.

  • - Ma sok mindenre kell inni! Vagyis koccintani! - vigyorodott el a férjem.

Massimo nem igazán ivott. Kizárólag akkor, amikor a házban nagy ritkán megbeszélést tartottak. Mikor vacsorázni mentünk, akkor is

leginkább csak megízlelte a bort, amit kikért, de sosem ilta meg. Otthon rendszerint limonádét szürpölt, mint egy gyerek.

  • - Hol lesz az estély?

Massimo megigazította a nyakkendőjét, úgy válaszolt.

Elvigyorodtam, mert annyira jellemző volt rá ez a mozdulat.

  • - A Via dei Cartarin. A Grand Hotel Piazza Borsában lesz az összejövetel.

    • - Egy szállodában?

Csak bólintott válaszul, majd kíváncsian kinézett az ablakon. Úgy kémlelte az utat, mintha turistaként látná, ezért jobb híján én is ezt tettem. Egy darabig. Éreztem rajta a feszültséget, és képtelen voltam magamban tartani a kíváncsiságomat.

  • - Miért vagy ideges?

Rám kapta a tekintetét, s mielőtt válaszolt volna, nyelt egyet.

  • - Nem vagyok ideges, csak utálom az ilyen rendezvényeket.

A legszívesebben odaszóltam volna, hogy jó neki, mert neki legalább lehetősége van utálni. Az én egyszerű, szürke hétköznapjaim azt sem tették lehetővé, hogy egyáltalán betegyem a lábam egy ilyen jótékonysági estélyre. Én csak a régi londoni munkahelyem évadzáró bulijain voltam eddig. Ahol mindenki nyomul mindenkire, ahol hirtelen mindenki imád mindenkit, további sikeres munkát kíván, stb. És ahol Kevin általában túl feltűnően fogta vissza magát, nehogy megneszelje valaki, hogy döntögeti az egyik alkalmazottat ... Annyira távolinak tűnt már ez az egész, és taszított is. Amellett

persze, hogy a múltam - akármilyen volt is - képes volt rá mindig, hogy melegséget oltson a szívembe. És a múlt jelenthetett bárkit: Kevint, Billt, Barbarát, a családom bármely tagját, a régi munkahelyemet, a régi hazámat ...

Régi

...

?Nem

hiszem. Anglia örökre a hazám!

Vannak emberek, akik valóban már csak a múltam részei, ám ez nem

mondható el a családomról, a barátaimról és Londonról sem.

  • - Szép az a szálloda?

Elmosolyodott. Talán érezte, hogy kínomban teszem fel a kérdést.

  • - Igen, szép. Van egy kolostorrésze, ami nagyon régi. Itt szokás

különböző hangversenyeket és rendezvényeket tartani. Roppant jó az akusztikája. Na, ezt végképp nem értettem. Egy szálloda régi kolostorral,

hangversenyekkel és jótékonysági estekkel

...

Nem tettem szóvá.

  • - Tulajdonképpen miért rendezik ezt az estélyt?

  • - A város vezetősége rendezi. Mindenki hivatalos rá, aki ilyen-olyan

formában támogatja Palermót. Minket a kórház miatt hívtak meg, de

lesznek ott iskolákat és egyéb szociális intézményeket támogatók

-

... kivárt, majd rám nézve fűzte hozzá: - Fontos emberek. Nagyon fontosak. Ismét gyereknek éreztem magam, akit reguláznak. Azt hiszem,

Massimo legalább annyira tartott az én kitöréseimtől, mint én az övéitől.

Aztán hirtelen más is beugrott a megjegyzéséből, és nem fogtam vissza magam.

  • - Gondolom, több olyan család is jelen lesz, akik támogatók

...

-

Ismét rám nézett. - Úgy értem, a szervezetből. Végül is, elmondtad,

hogy ...

  • - Suzanne! - Azonnal elhallgattam, de ő kivárt. Teltek a

másodpercek, s nem szólalt meg. Összenézett a sofőrrel a visszapillantóban, majd végigmérte a ruhámat. - Elég hűvös lesz. Nehogy megfázz! Úgy dobta hozzám az utolsó szavait, mintha gyűlöletből ejtené ki őket a száján. Egy féltő, óvó mondat, teli hamissággal. így éreztem. A célját mégis elérte, mert a kínos témát félretolta velük. Ebben a pillanatban nagyon egyedül éreztem magam a világban.

Massimo ugyan ott ült mellettem, de kifelé bámult, a sofőr meg az utat

figyelte. Egy idegen országban voltam, a nyelvvel is bajlódtam, és az, akit oly nagyon szerettem, a pillanat törtrésze alatt épített maga köré

áttörhetetlen falat. Az ereje volt ez, ami vonzóvá tette őt, mégis oly fájó volt ezt az ikont szeretnem. Még nkkor is, ha tudtam, hogy ő is így érez

irántam. Talán ha az óra minden percében szerelmet vallott volna, akkor elhittem volna a szerelmünket, de bennem folytonos kétely tombolt. Meglehet, benne is. Sosem kérdeztem. A kezemet az övére csúsztattam. Nem nézett rám, csak kissé megszorította a kezemet. Még ez is fájó volt. Egy odavetett gesztus:

„Na jó, itt vagyok, ne aggódj!‖ A legerősebb vallomását, a tekintetét nem adta.

Egész úton csöndben utaztunk. A kikötő felé hajtottunk, be, a központba. Elhaladtunk a Quattro Canti közelében is. Ezt a helyed ismertem. Itt már jártam Massimóval többször is, sőt, amikor

visszajöttem Palermóba egyedül, akkor is eljöttem ide. Ez a város egyik

legérdekesebb része: nyolcszögletű tér barokk épületekkel, amelyeken emeletenként szobrok vannak elhelyezve. A szobrok a védőszenteket

formálják meg. Egész Szicíliára jellemző a kultúrák összemosódása. Mind az építészetben, mind az emberek viselkedésében. Afrika közelsége rányomja bélyegét a szigetre. És nem elhanyagolandó, hogy Szicília érdekes és különleges kultúráját maga a történelem formálta, erről egykor a férjem mesélt nekem, egy városnézés alkalmával - mikor még minden a legnagyobb rendben volt közöttünk. Szicília meghatározó

hely, amely évszázadokon át stratégiai szerepet töltött be: kapocs volt Európa és Afrika között. Ez pedig hatalmat jelentett, pontosabban mondva, minden nagyhatalom a fennhatósága alatt szerette volna tudni.

A kikötők nemcsak most, hanem a kereskedelmi útvonalak kialakulásakor is igencsak fontosak voltak. A kereskedők mellett

Palermo mindig vonzotta a hódítókat is. A föníciaiak és a görögök után

a Római Birodalom fennhatósága alá került, majd a n. században a normannok foglalták el. A sziget históriája ezután igencsak kalandos

volt: uralkodtak itt Anjouk, az Aragóniai-ház, a Bourbonok

Mígnem

... Garibaldi tette szabaddá a népet, amikor a 19. században seregei elfoglalták, és egyesítették a szigetet az Olasz Királysággal. Palermóból ezután adminisztratív központ lett. E kultúrák keveredése adja Szicília különös szépségét. A gondolatmenet alatt kissé el is szégyelltem magam. Érdekelt ennek a szigetnek a történelme, a hazám, Anglia történetével viszont sosem foglalkoztam ilyen behatóan. Persze, megtanultam, ami kötelező volt,

de azt hiszem, különös természete van az embernek. A saját szülőföldjét

az emberek többsége nem érzi különlegesnek. Nem érzi, hogy talán

szerencsés, amiért oda született, nem érzi, hogy az ő honfitársai a legértékesebbek mind közül, hogy az ő hazájának a földje adja a legfinomabb zöldséget, gyümölcsöt, termést, hogy az olyannyira gyűlölt esőzésnek van szép oldala is ...

Én már érzem. A hazámtól távol igenis ezt érzem. Legyűrtem a torkomat szorító érzést, és még erősebben szorítottam a kezét. Rám nézett, azonban nem szólalt meg. Az autó begördült a téglalap alakú piazzára. A közepéről kiindulva parkoltak a kocsik egymással szemben. Mi is ide álltunk be. A térről sugárban áradtak szét a szűk utcák, amelyeket körülöleltek az épületek, így akadályozva meg oda a fény betörését. Tulajdonképpen

nem mondtam volna meg magamtól, hogy egy hotel előtt állok. Úgy

nézett ki, mint egy hivatali épület. Vaskerítés vette körbe, és ugyanolyan hangulata volt, mint Palermo egészének. Az ablakokból már

lámpafény szűrődött ki, s olyan érzésem volt, mintha visszarepültem volna az időben. A falakon elhelyezett világítótestek modern fáklyákhoz hasonlítottak. Minden ablak fölött háromszög alakú kőmotívum díszelgett, benne kisméretű szobrokkal. Az olaszokra oly jellemző

spaletták sötétbarna színben pompáztak, és mindenhol ki voltak tárva. Olyan volt az épület, akár egy százszemű szörny. Monumentális, fensé- ges, ám csöppet sem barátságos. Az a fajta, ami tényleg alkalmas egy estély megrendezésére: semmi otthonosság és melegség, csak tisztaság, luxus, a leggazdaságosabb módon, a legkisebb helyre összepréselve. Mégis szép volt. Mire felocsúdtam, már nyílt az ajtóm. Egy idegen, a szálloda egyenruhájába öltözött férfi nyitotta ki nekem; fél szemmel láttam, hogy

a másik oldalon Massimo előtt Pietro teszi szabaddá az utat. Le sem mertem venni a szememet arról az emberről, aki az egyetlen biztos pontot jelentette nekem: a férjemről. Az idegen ajtónyitónak futólag odasutyorogtam egy köszönömöt olaszul, amire ő hosszan reagált, noha egy szavát sem értettem. Massimóra néztem, csakhogy ő éppen Pietro

karját paskolta meg köszönetképpen. Ez is tipikus gesztus volt a

részéről. Parancsolóan viselkedett, és a fölöttes szerepét mutatta, ugyanakkor sosem volt lekezelő vagy beképzelt. Látszott, hogy az

emberei kedvelik őt. Egyébként egyszerűen nem lehetett őt nem szeretni az őszintesége miatt, ami árad az egész lényéből. Mikor regulázott, még azt is őszinte elhivatottsággal és hévvel tette. Nyelnem kellett egyet, mert rájöttem, hogy már megint nem annak

látom őt, ami. Egy félisten a szememben, pedig ő is csak egy ember.

Az idegen odébb oldalgott, talán rájött, hogy egy szavát sem értem. Massimo rám pillantott, miközben megigazította a nadrágját. Ösztönösen én is ugyanezt tettem a ruhámmal. A szerelmem átsétált az én oldalamra, és a karját nyújtotta, én pedig belekaroltam. Lassan lépdelt mellettem, mert tudta, hogy tűsarkúban képes vagyok bármilyen szerencsétlenkedésre.

Az idő nem volt túl meleg, határozottan libabőrös lettem. Csak

reménykedni tudtam benne, hogy a mellbimbóm keménysége nem üti át szemérmetlenül a lágy anyagot. De sajnos tévedtem. Áthaladtunk a vaskapun, ami után pár lépés volt csupán a bejárati

ajtó. Cseppet sem volt széles, és sokan is voltak előttünk, mégis elég

gyorsan keresztüljutottunk rajta. Massimo gyakran biccentett másoknak,

egyesekkel kezet is fogott, de senkit nem üdvözölt úgy, ahogy egykor Cesarét, így azt gondoltam, eddig nem találkoztunk igazán fontos

emberrel. Régi barátját anno kitörő lelkesedéssel szorította magához,

még engem is a második helyre sorolva. Jól emlékeztem arra az estére. Egy szórakozóhelyen voltunk, valahol Palermo egy eldugott szegletében. Akkor éjjel zaklatott engem egy férfi. Jobban mondva, egy ittas ember kikezdett velem. Massimo pedig válaszul elvágatta a nyakát.

Utálom, hogy mindig az agyamba verekszi magát a múlt! A belső térben a márvány volt a meghatározó. Sötétbarna és bézs szín keveredett benne, különböző rajzolatokat adva ki. Hatalmas négyzeteket, amelyek közé háromszög mintázat vegyült, mely csillag alakzatot vett fel. Némelyik minta olyan nagy volt, hogy az emberi lábak takarásában áttekinthetetlen képpé fejlődött.

A férfiak egyformának tűntek. Úgy látszik, kötelező viseletnek írták

elő a szmokingot, mert mindenki azt viselt. Ehhez pedig még az is hozzáadódott, hogy az emberek többségének kreol bőre volt, és sötét

árnyalatú haja. Massimo csupán abban különbözött az egyhangú tömegtől, hogy őt rendkívül magas termettel áldotta meg a Jóisten, ami a szicíliaiak többségére bizony nem jellemző. Át is szaladt az agyamon, hogy ha véletlenül szem elől tévesztem őt, bizonyosan hamar megtalálom, mert valószínűleg az egyik legmagasabb ember a teremben. Gilberto Borelli közeledett felénk, és Adalberto. A többi fiútestvért nem láttam, bár az is igaz, hogy Gilberto jelenléte önmagában elég

sokkoló volt számomra. Most láttam először azóta, hogy Massimo dolgozószobájában átéltük azt a kínos szituációt. A férjem valószínűleg már elmesélte az apjának, hogy orvosnál is voltunk, és valóban állapotos vagyok. Ez a tekintetéből is kiolvasható volt. Azonnal végigmért, láthatóan elidőzött a tekintette a csípőm környékén.

Másképp nézett rám. Azt hiszem a dolgozószobában felém nyújtott békejobbja - amit akkor elfogadtam - nem színjáték volt. Az unokája mindennél többet jelentett neki. Joggal reménykedhettem, hogy esetleg az irántam érzett utálatát is félre tudja majd söpörni a kisbabánkra való tekintettel. Én azonban nem voltam képes erre. Ugyanúgy gyűlöltem őt, mint korábban. Semmi sem változott bennem. Hibáztattam őt a férjem élete miatt, a házasságom vakvágányra futása miatt, és olyan dolgok miatt is, amelyek még be sem következtek. Rettegtem attól, hogy a

gyermekem miként fog felnőni, és azt gondoltam, hogy bármilyen

negatívum történik az életünkben, az az ő hibája lesz. Az ő eszméje, az

ő eskűje

Pedig talán érdemes lett volna egyedül Massimóra figyelnem.

... Előre kellett volna tekintenem - és nekem a jövőmet Massimo jelentette.

De, ami a legfélelmetesebb, a Cosa Nostrán belül a Borelli-klán sorsa is

tőle függött.

Nem akarom!

  • - Fázol, Suzanne?

  • - Nem, miért?

  • - Mert olyan erősen szorítasz.

Azonnal távolabb toltam őt magamtól. Jólesett volna, ha visszahúz, de nem tette. Az apját várta, nagy mosollyal az arcán. Mikor Gilberto odaért, igaz szeretettel ölelték át egymást. A mellettük állók szája mosolyra húzódott. Még az enyém is, pedig ott volt bennem a

felismerés, hogy bármi is történjen apa és fia között, az mindig begyógyul. Talán még heget sem hagy maga után a sok összezördülésük, nem úgy, mint a mieink Massimóval. Tehát nem volt más választásom, mint jóban lenni Gilberto Borellivel. Pár szót váltottak olaszul, majd az idősebb Borelli felém fordult. Őszinte mosollyal az arcán kezdett hozzám beszélni:

- Gyönyörű ma, Suzanne! Remélem, jól fogja érezni magát! - Massimóra nézett egy pár másodpercre, majd vissza rám. - Vigyázzon magára ebben a tömegben! Az olasz emberek elég hevesek.

Hah! Nekem mondod?

- Gyönyörű ez a szálloda! Nem sejtettem, hogy ennyien lesznek! - Ó! Ez még csak az előcsarnok. Az átriumban már várakoznak a zenészek ... Gilberto olyan természetességgel társalgott, amilyennel még soha. Massimo összeölelkezett Adalbertóval is, ekkor láttam, hogy a többi fivér is közelít, a feleségükkel.

- Julia nincs itt? - A kérdést Adalbertéhoz intéztem.

- Dehogynem. Valahol egy régi barátnőjével diskurál. Mosolyogva bólintottam. Ilyen az én szerencsém. Az egyetlen igaz szívű sógornőm valahol a terem másik végében van, miközben a másik három vipera felém tart. Tudtam, hogy utálnak. Az első találkozás óta.

Fiorella is, Delfina is, Ines is. Semmi kedvem nem volt küzdeni ez ellen.

Szemtanúi voltak a nagy Borelli-házban lezajlott eseményeknek is:

amikor Massimo az apja ellen fordult, és a fivéreknek is bele kellett szólniuk a vitába. Abban az összeszólalkozásban is főszerep jutott nekem. A család férfi tagjai között állandó feszültség uralkodott miattam. Talán ez volt az első alkalom, hogy a családfőben egy szikrányi rosszindulat sem volt fellelhető.

Fogalmam sem volt róla, hogy az említett családtagok milyen ribillióknak voltak már szemtanúi, azonban úgy gondoltam, valószínűleg láttak ezt-azt, ezért jobb, ha én is természetesen viselkedem. Amolyan „nem történt semmi‖ módon. Nehéz volt. Mosollyal üdvözöltem hát a sógornőimet és a sógoraimat is.

Ölelések, faggatózás a hogylétem felől

...

Az egész család tudott már az

állapotomról. Olyan volt ez, mint az évszázad szenzációié. Massimo büszkén feszített mellettem, én meg ritka idiótának éreztem magam.

A férjem belém karolt, és húzni kezdett, amikor zene ütötte meg a

füleimet. Massimo kikísért a zárt térből a szabadba, ahol a kövekkel

kirakott részen egy zenekar helyezkedett el. Nagybőgősök, hegedűsök,

fuvolások ...

Egy igazi, klasszikus zenéket játszó zenekar. Körbeállta

őket a tömeg, ami minket is beszippantott. A zene az akusztikának

köszönhetően olyan hatásos volt, hogy azonnal libabőrös lettem tőle. - Gyönyörű - súgtam Massimónak, aki válaszul a derekamra fonta erős karját.

Jó pár szempárral találkozott a tekintetem, sokan néztek minket, és azt is láttam, hogy sokan oda szeretnének jönni hozzánk, csak a

tumultus nem ad rá lehetőséget. A férjemet nem érdekelte más, csak a zenészek. Áhítattal figyelte őket, és élvezte minden rezdülésüket. Szerette az operát, a klasszikus zenét. A négyzet alakú központot körbeölelte az épület, amelyet oszlopok támasztottak alá. A füves részen, a zenekar mellett kisebb szökőkút állt, és itt-ott hosszú, fehér terítővei letakart asztalok terpeszkedtek, pezsgőspoharakkal megrakva. Az oszlopok barokk stílusa újra időutazásra hívott. Lelki szemeim előtt felsejlettek a hatalmas, abroncsos ruhákban táncoló nők, akiket parókás férfiak kísérnek. Felemelő és megtisztelő volt a több száz éves falak között lenni. Óriási vázákban elhelyezett virágok és kőcserepekben virító

leanderek színesítették a képet. A nyitány után lágyabb zenébe kezdett a zenekar, és ezzel egy

időben megkezdődött az emberek vándorlása. Massimo is leemelt egy tálcáról két pezsgőspoharat, de amint felém fordult, vissza is rakta az

egyiket. Valószínűleg arra gondolt, hogy egy terhes nő ne igyon

alkoholt. Kicserélte egy alkoholmentes koktélra, amit felém nyújtott. A színéből ítélve vagy epres volt, vagy görögdinnyés. Azonnal belekóstoltam, ám nem tudtam megállapítani, hogy milyen gyümölcs adta a kívánatos piros színét. Az íze a meghatározhatatlansága ellenére kellemes volt, édesen savanykás. Massimo teketória nélkül magába döntötte a pezsgőt, úgy, ahogy reggelente szokta a kávét. Minden élvezet nélkül, mintha az életét mentené. Vissza is rakta a poharat, majd magához húzott. - Táncolsz velem, Suzanne? Olyan természetességgel kérdezett, mint egy kíváncsi kisfiú. Sosem táncoltunk még. Az esküvőnk is tele volt sérelemmel és fájdalommal, megalázással. Némán néztem a szemébe, miközben az zakatolt az agyamban, hogyha most az is kiderül róla, hogy jól láncol, akkor tényleg nem ember, hanem isten.

Nem várt választ. A kövezett rész szélére húzott, ahol már vagy tíz pár andalgott. Úgy képzeltem, hogy majd magához húz, és mint fiatalabb koromban a diszkóban, lassúzok vele egyet. Valóban átkarolt, azonban a tenyerünket összefonva a hagyományos pózt választotta. Kifinomult volt, és olyan, mint egy úriember. A cipőmben csak tipegni

voltam képes, de ez nem is volt baj, tekintettel a ritmusra. Ő olyan

magas volt, hogy simán átnézhetett volna fölöttem, mégis lebiccentette a fejét, és engem bámult. Imádtam ezt a pillanatot. A tömegben, egy idegen világban, mégis a legnagyobb biztonságban. Vele. A karjaiban. A gyilkoséban, akinek fontos vagyok. Talán a legfontosabb. Jól táncolt, igaz, ehhez a formációhoz nem volt szükség különösebb érzékre. Ő alig lépdelt valamennyit, néha meg is álltunk a mozgásban, és csak egymást néztük. A legszerencsésebbnek éreztem magam a világon. Massimo képes volt kimosni az agyamból a sok fájdalmat, még akkor is, ha azokat ő okozta. A helyükbe pedig sebészi pontossággal operálta be a képeket, amelyek bearanyoznak minden nő napjait. - Hálás vagyok neked, Suzanne. Talán értettem, mire gondol, mégis visszakérdeztem:

- Hálás? Miért? A szeme végigszaladt a felsőtestemen, majd kissé megemelte a fejét. Az épületről itt-ott erkélyek nyíltak a belső udvarra, én is ösztönösen néztem körbe. Kovácsoltvas korlátok nyújtottak védelmet az erkélyekre kitévedőknek, amelyek valószínűleg a szálloda szobáiból nyíltak. Szerettem volna valamelyiken ott állni, és nézni az embereket. És megnéztem volna magunkat is. Jó lett volna kívülről látni saját magamat: miként vagyok képes elolvadni egyetlen gesztusától, mozdulatától, tekintetétől vagy vallomásától. Mert a lelkem mélyén már sejtettem, hogy megint el fog érzékenyíteni. - Hálás vagyok neked mindenért. Azért, hogy erre a világra születtél. Azért, hogy hagytad, hogy megtaláljalak. Azért, hogy elszöktél, és visszajöttél. Hogy most itt vagy velem, és a mi közös gyermekünket táplálod a testeddel, és életet adsz neki. Hálás vagyok azért az érzésért, amit érezhetek irántad. És te viszonzod. - Elhallgatott, de nekem már az első mondatánál útjukra indultak a könnyeim. Te jó ég! Nincs ember, aki képes nála szebben szerelmet vallani! Egy pillanatra átszaladt az agyamon, hogy lőttek a sminkemnek, azonban képtelen voltam tartóztatni magamat. Nemcsak könnyeztem, hanem, mint egy kisgyerek, elzokogtam magam. Ő válaszul azonnal

kirántotta a méregdrága díszkendőjét a zsebéből, és a tenyerembe nyomta. Majd szabaddá tette a kezemet azzal, hogy mindkét karját körém fonta. Én meg az ölelésébe elbújva törölgettem magam, és fújtam az orromat. Kínosnak éreztem a jelenetet, ám Massimo hallgatása jelezte: ő ugyanolyan gyenge, mint én. Nem volt képes a vigasztalásra sem. Ha megszólalt volna, és újra egymásra nézünk, akkor talán mindketten sírásban törünk ki. Régen sosem fordult ez elő, újabban azonban egyre többször utat engedett az érzéseinek. Egyébként ennek is a mestere volt, mint minden másnak. Valahányszor úgy éreztem, hogy a sírás határán táncol, ő mindig rácáfolt az önkontrolljával. Kivételes

tehetsége volt ahhoz, hogyan fojtsa el a könnyek formájában feltörő fájdalmát. A tetteit nem tudta ilyen jól kordában tartani, de a könnyeit igen.

  • - Jól van, Suzanne! Nyugi!

  • - Ne mondj ilyeneket, mert nem bírom ki!

  • - Az ég szerelmére, semmi rosszat nem mondtam.

Megfogta az arcomat, és megpuszilt. Láttam, hogy körbenéz, és a

tekintete megakad valamin. - Dehogynem. Sosem mondtál még ilyen szépeket nekem. A szeme továbbra is egy pontot figyelt, ezért én is odanéztem Az apja közelített felénk. Massimo elmosolyodott.

  • - Fel fog kérni táncolni.

  • - Ki? Az apád?

Nem válaszolt, csak mosolygott, nekem meg összeugrott a

gyomrom. Jó pár lehetőség átszaladt az agyamon. Az első az volt, hogy

rosszullétet szimulálok. Aztán az, hogy simán eljátszom, mennyire fáj a lábam ebben a cipőben. Mégis meggondoltam magam. Az idős Borelli minden lehetőséget megragadott, hogy normalizálja velem a kapcsolatát, és ennek én nem szabhattam gátat. Elengedtem Massimót, és megigazítottam a ruhámat. Utána pedig vártam az özönvizet. Gilberto nem szólalt meg. Amint a közelünkbe ért, a férjem már nyújtotta is felé az én karomat. Gavallér módjára adott át az npjának, aki egy biccentéssel köszönte meg a gesztust. Én meg csak álltam idiótaként, mert fogalmam sem volt, miként kell viselkedni egy ilyen alkalommal. Sosem vettem részt ilyen puccos eseményeken. Az már csupán mellékesen száguldott át az agyamon, hogy pont most kért fel

táncolni a Cosa Nostra egyik donja.

Éppen csak egy kicsivel volt alacsonyabb Massimónál, s még a fogás, amit alkalmazott, az is ugyanolyan volt, mint a fiáé. Ő azonban nem szorított magához olyan szorosan. Sokkal inkább a tekintetemet kereste. Tudtam, hogy kínos lenne csöndben táncikálni, egymást nézve, mégsem szólaltam meg, inkább félszegen mosolyogtam.

  • - Jól érzi magát, Suzanne?

  • - Igen. Bár egy kicsit feszélyez a sok ember.

Körbenézett a megállapításra válaszul, majd vissza rám.

  • - Hát igen. Ezért is mondtam, hogy vigyázzon magára. - Várt pár

pillanatot, majd témát váltott. - Nagyon örülök, hogy bebizonyosodott a terhessége.

  • - Azt hitte, blöffölök, igaz?

Egy halovány fintor volt a válasza, mint aki azt mondja: „Persze. Mit hittél?‖

  • - Tudnia kell, hogy én nagyon örülök, hogy újabb unokám fog születni.

    • - Ez ennyire fontos magának?

    • - A legfontosabb, Suzanne.

Már éreztem az agyamból a szám felé kúszó csípős megjegyzésből.

Folyamatosan csitítani próbáltam magam, de fékezhetetlen vadállatként szorítottam sarokba.

  • - És miért fontos? Csak a Borellikért, vagy valami nagyobb hatalom érdekében?

Nyelt egyet, ám ő ügyesebben fogta vissza magát.

  • - Maga mit gondol, Suzanne?

  • - Én azt gondolom, hogy álszent dolgokat mond. Vagy talán nem

minden Borelli egyformán értékes? Kissé eltolt magától, és felhúzta a szemöldökét. Gödröcske mélyült el a homlokán - ebben a pillanatban iszonyatosan hasonlított az arca a fiáéra. Ha a férjemmel élem le az életem, jó pár év múlva ugyanezt az arcot fogom majd látni, csak az már Massimóé lesz.

  • - Ezt nem egészen értem.

Gúnyos mosollyal fordultam el, mert valóban felfoghatatlan volt,

hogy nem érti a megjegyzést. Pont ő, aki még a fenyegetéseit is ügyesen, burkoltan közvetítette. Ő, aki csakis négyszemközt fogalmaz egyértelműen, nehogy bárki is fültanúja legyen bárminek is.

  • - Nem szép, ha egy apa különbséget tesz a fiai között.

-

Én nem teszek különbséget közöttük, Suzanne. Egyszerűen csak

tisztában vagyok vele, hogy ki mire hivatott, és aszerint támogatom őket. Egyengetem az útjukat. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb szerepre hivatott gyermekemre figyelek a leginkább. Tényleg nem értett meg. Azt hitte, a fivérek közötti különbség- tételt taglalom, pedig én arra a gyermekére céloztam, akinek nem Aurora asszony volt az anyja. Akit semmivel sem támogatott az anyagiakon túl.

-

Most nem Massimóra gondoltam, hanem Luigira.

A felismerés egy csapásra kiült az arcára. Fogalmam sincs, mit láttam: dühöt vagy fájdalmat? És azt sem tudtam volna megmondani,

hogy kire neheztel. Nem azt éreztem, hogy rám irányulnak az érzései.

-

Ezt hogy érti, Suzanne? - Megállt a táncban.

-

Luigi a maga fia. Így értem. Maga pedig felé sem néz.

Honnan veszi ezt? Nem válaszoltam. Ostoba kérdés volt. Mégis, honnan tudnám, ha

-

nem a férjemtől? Ő sem várt választ. A torkát köszörülte, talán

latolgatta, milyen reakció lenne helyénvaló. Vagy csak szégyellte

magát.

-

Tudom, hogy így van. Massimo többet foglalkozik azzal a

kisgyerekkel

...

Maga gúnnyal beszélt róla a múltkor, és megvetéssel,

pedig ő is a fia. Igaz, nem Aurorától született, de a fia. Mivel ártott

magának?

Hallgasson el! Maga mindig olyan dolgokról fecseg, amelyekhez semmi köze.

-

Betelt a pohár.

-

Semmi közöm? Maga folyamatosan azt sugallta azon a közös

ebéden, hogy Massimo annak a kisfiúnak az apja. Azon munkálkodott, hogy minden módszerrel aláássa a kapcsolatunkat. Tudja maga, milyen viták zajlottak le közöttem és Massimo között, azért, mert én azt hittem,

hogy ő az apa? Tudja, mennyit sírtam egy olyan dologért, ami nem is

igaz?

-

Én sosem mondtam, hogy Luigi apja a fiam ...

-

Persze. Ahogy Aurora sem. Viszont mindketten ezt sugalmazták.

Lehet, hogy csak félreértés volt a részemről is, de utálom, hogy semmit

nem közölnek egyenesen. Én nem igazán olvasok a sorok között,

Gilberto. Főleg nem egy ilyen idegen nyelven íródott könyv sorai

között. Egy ideig rágta a mondandómat, majd visszakérdezett, amikor

leesett neki, hogy lebuktattam magunkat.

  • - Maga találkozott Aurorával? A fiam vitte oda? - Megcsóválni a

fejét. - Tudtam.

  • - Ez nem fontos. Miért, mit hitt? Azt, hogy egy gyerek majd hátat

fordít az anyjának, csak azért, mert az apja azt kéri tőle? - Megadtam a

kegyelemdöfést. - És elárulom, hogy egyik fia sem tartja be ezt a parancsot. Igenis látogatják Aurorát Siracusában. És tudja, mit? Én a maga helyében erre büszke lennék, mert ez azt jelenti, hogy nemcsak kegyetlen gyilkosokat nevelt, hanem érző embereket is. Akik nem parancsra cselekednek, ha a szerettükről van szó.

Elengedte a derekamat, és a szmokingját igazgatta. Úgy nézett ki, mint egy tanácstalan vadállat. Nem tudta, hogy támadjon-e, vagy kivárjon. Aztán meggondolta magát, mert visszahúzott magához, és ujra táncolni kezdtünk.