Hitbenhat… III

Arany Viktor

2

A regény cselekménye és annak szereplői az író fantáziájának szülöttei. Bármely hasonlóság létező, vagy létezett személyekkel, élethelyzetekkel kizárólag a véletlen műve. © Arany Viktor 1996 - 2008

TARTALOM

3

AZ ÉBREDÉS

T

itütitütitütitü. Jaj mi ez? A nyavalyás vekker. Na! Hallgass már el! Hol vagy? Na végre! Hű! Hol vagyok én? Tényleg! Tegnap elköltöztem. De furcsa itt minden. Mások a szagok, mások a zajok, más az ágy, más a szőnyeg, más a hűtőszekrény berregése, mást látok, ha kinézek az ablakon, szóval minden más, szokatlan. A megszokás pedig nagy úr. Az emberi természetet jól ismerő népi bölcsesség alkotta ezt az okos szólást. Na, mindegy, fel kell kelni. A víz, amivel reggel megmosakszom, itt is hideg, kicsit más a törülköző, de nem baj, mindjárt észhez térek! Jaj! Csak térnék, mert persze nincs kávé, itt legfeljebb meleg vizet tudnék főzni. Nincs más hátra, csak előre, felöltözöm, és lemegyek a lifttel, mert itt, korábbi lakhelyemtől eltérően van lift, ami kényelmes, de lustít is. Beülök derék Daewoo autómba, és már megyek is a McDonaldshoz reggelizni. Hát autóban, úgy kutyafuttában meginni a reggeli kávét, nem ugyanaz, mint az ülőgarnitúra szélén, de ez legyen a legnagyobb baj. A lényeg az, hogy Eszter, szerelmem, nemsokára hazajön Franciaországból, és ha minden jól megy, három csodás napot tölthetünk együtt. Zsuzsa, Frovalin Pista felesége ugyanis felhívta figyelmemet, hogy tiszteljem már meg Esztert annyira, hogy nem duálfelemnek, hanem szerelmemnek nevezem. Hát valóban jobban hangzik, az a duálfél olyan, mintha valami tudományos fogalom, valami elvont dolog lenne, a mi napi gondolkodásunkhoz sokkal közelebb áll a Zsuzsa által javasolt megfogalmazás. Minden nap írok Eszternek, mint már jó ideje. Már több mint száz levelet írtam, több mint kétszázötven oldalon, több mint félmillió leütéssel. Ez ám a termelékenység! Mit ki nem hoz a szerelem az emberből! Irogatok, tervezgetem a jövőnket, vajon mennyi idő múlva köthetjük össze végleg sorsunkat. Nyomaszt, hogy Eszter édesanyja nem tud elköltözésemről, de amilyen prűd, abban a pillanatban eltiltaná tőlem Esztert. Valahogy úgy kéne a tudtára adnom, hogy apránként megküldöm esszéimet, és akkor az egész folyamattal azonosulni tud, ő is végig megy az úton, ami engem ide vezetett. Lassan elkezdtem bevásárolni a lakásba, vettem két normális konyhai kést, szappant, mosószereket, Calgont, amivel a mosógép is tovább él, jénai tálat, konzerveket, új abroszt a Metró áruházban, képkeretet, Eszter fotójának bekeretezéséhez a Baumax-ban. Elég kalandos volt költözésem, mert, mint kiderült, elődeim már árulták szállásadóm lakását, nem akartak kiköltözni a lakásból, hónapokkal el voltak maradva a számlák fizetésével, és csak szállásadónőm díjbirkózó típusú bátyjának fellépésére ígérték meg, hogy másnap kiköltöznek. Így is otthagyták néhány holmijukat, melyet Zsuzsa, a szállásadóm a folyosón deponált, és megnyugtatott, nyugodtan hívjam csak a rendőrséget, vagy őt, ha a volt lakók jönnek, és ne higgyek el nekik semmit, hogy megvették tőle a lakást, meg egyebek. Nem könnyű szívvel aludtam el ilyen előzmények után, és ahogy másnap néztem a folyosón a cucchalmazt, megesett a szívem a két papagájon, tiszta vizet öntöttem nekik, hisz ők szegények végképp nem tehettek semmiről. Vasárnap költöztem el, és csütörtök, péntek körül már kezdett elhatalmasodni rajtam egy nagyon kellemetlen érzés. Magam jöttem el, magam téptem ki magam a családból, de most valahogy talajból kitépett, a tűző napon száradó, gyökértelen növénynek éreztem magam. Szörnyű érzés volt, fájt, sajgott, gyötört, és mindenekelőtt csillapíthatatlan volt. Gondolkoztam egy darabig, mi okozhatja, aztán rájöttem, nem véletlenül írtam Álmatlan éjszaka a hajócsavar mellett c. esszémet. Az ember olyan tökéletes lény, hogy mindenhez,

4

még a számára rosszhoz is képes alkalmazkodni, mindent képes megszokni, lásd cigaretta, alkohol, kábítószer, vagy hajócsavar zúgása. Hiába tudja, hogy az a rossz, rossz neki, amikor meg akar szabadulni tőle, egy darabig maga a rossz hiányzik, mert annyira megszokta, annyira beleépült testébe, lelkébe hogy elvonási tünetek jelentkeznek. Ez történt nálam is, Edit, és család elvonási tüneteim jelentkeztek. Az természetes, hogy gyermekeim hiányoztak, de egy kicsit még maga Edit is, bármennyire menekültem is tőle. Szerencsére szerdán, volt lakásunk mellett mentem haza autómmal, és Böbét, kis barátnőjével a járdán ülve észrevettem, és nagyot fékezve megálltam náluk: - Szia Böbe! - Helló komp! Válaszolt, mert komp volt a legutolsó becenevem. – Mi újság? – Mi újság? Egész nap lent vagyok, este tévézek! – Na jól van picim, örülök, hogy jól vagy, puszilok mindenkit! - Búcsúztam, és váratlanul még puszit is kaptam Böbétől, ki tudja mióta először. Még a végén jó oldala is lesz a költözésnek? Kérdeztem magamtól. Alig vártam a szombatot. Szombatonként mindig én vittem haza pizzát, hogy Editnek ne kelljen főzni, és úgy gondoltam, ezt a kedves hagyományt folytatni kéne. Úgy sincs mire költenem fizetésem maradék részét, mert káros szenvedélyem nincs, luxust meg nem nagyon engedek meg magamnak. Egy kicsit rászoktam, helyesebben visszaszoktam a cigarettára, meg az italra is, mert Edit is ehhez a stresszoldóhoz nyúlt rögtön, de nem izgulok ilyesmin, mert amilyen hamar hozzányúltam, olyan hamar le is tudom tenni bármelyiket. Csak átmeneti kisegítő eszköz mindkettő. Nos, eljött a szombat, hazatelefonáltam, helyesebben, volt lakásomra telefonáltam, hogy ki, milyent kér, és alig kezdett Böbe a felsorolásba, már hallottam a háttérből: - Nekem ne hozzon, mondjátok meg neki! Jó, nem hozok, ha nem képes egy pizzát elfogadni tőlem, hát legyen meg az ő akarata. Fél egykor beállítottam a pizzákkal, mindenki rávetette magát, de olyan laktató volt, hogy a fél pizza után egyszerűen elnehezültem, szinte vonzott az ülőgarnitúra, szokott sziesztázó helyem, ezért úgy gondoltam, ledőlök egy kicsinyét. Milyen jópofa dolog, hogy a volt férj hazajön, és ledől egy fél órára szombat délután volt otthonában. Alig feküdtem egy-két percet, Edit kirontott Böbe szobájából, és mint egy tigris vetődött rám, felém. Nem tudtam, mit akar, megint valami tettlegességre készül talán, de csak azért vetődött, hogy közelről mondhassa fülembe, ne kelljen kiabálnia: - Mi van? Sokáig tartott az éjszakai hancúr? A lelki kapcsolattal? Azzal a rohadt, büdös k….l? Hogy hívják? Hadd tapossam ki a belét! - Na jó Editkém, akkor én megyek! Válaszoltam, hiszen ilyen körülmények között, ilyen mérges légkörben, a mérges szó mindkét értelmében, nem volt értelme tovább maradnom. Sajnos ez a hétvégi látogatás is maradandó nyomot hagyott rajtam, mert egészségi állapotom tovább romlott. Bokám változatlanul dagadt volt, keresztcsontom, hátam is sajgott, nyakam egyre jobban bemerevedett, szóval elment a kedvem a “haza” járástól. Nem a külvilág betegít, tudtam, hogy bennem van a hiba, de nem éreztem elég erősnek magam ilyen helyzetek feldolgozására, ezért inkább igyekeztem távol tartani magam a konfliktushelyzettel járó találkozásoktól. Nem sok kedvem volt Edittel összeakadni, de gondoltam, pár perc alatt lebonyolítom, így aztán következő szerdán mégiscsak felugrottam. A fiúknak volt két-három kézi súlyzója, amit már nem használtak, és mivel nem volt tévém új lakhelyemen, gondoltam lesz időm ilyen luxusra is, mint a testedzés. Felugrottam, de Edit megint nekem esett: - Nekem nem szépítetted magad, de ennek a k…..nak bezzeg tetszeni akarsz? – Gyere be Editkém, beszéljük meg a konyhában! Csalogattam a konyha felé szelíden. – Ne a gyerekek előtt! A konyhában Editnek forgott a szeme, felkapott egy dugóhúzót, és öklébe szorítva, dühtől remegve felém hadonászott vele: - Most a legszívesebben megölnélek! Múltkor a kés, most a dugóhúzó, hát nem jutott jobb eszembe, minthogy azt mondjam: - Erre nem fizet a biztosító, mivel te vagy a kedvezményezett az életbiztosításon. Ezzel elvontam figyelmét, kislisszoltam az ajtón, és igyekeztem le, autómhoz.

5

Hamar hazahajtottam, leültem az ágy szélére, ott kipihegtem magam, és elgondolkoztam, hová jutottunk, hová jutott Edit? Képes lenne megölni, vagy csak fenyeget? Skorpió, oroszlán aszcendenssel! Hű, ha én tudtam volna házasságkötés előtt az asztrológiáról! Bár lehet, hogy akkor is elvettem volna, mert olyan forrón, olyan vakon voltam belé szerelmes. Marcsi, ismerősünk mesélte, már elköltözésem után, amikor az utcán összefutottunk: - Viktor, ilyet még nem láttam sose, mint te! – Amikor ti összeházasodtatok, te úgy néztél Editre, mint az Istenre. Én képtelen lennék így nézni a férjemre, ahogy te néztél Editre. De Viktor, aztán találkoztunk veletek hét – nyolc év múlva, és te még akkor is úgy néztél Editre, mint az Istenre. Való igaz, hogy iszonyúan szerettem Editet, még évekkel házasságkötésünk után is fel feltámadt bennem a szerelem iránta, noha a sok szünet, parlagon hagyások idején előfordult, hogy munkahelyi kolleganők, vagy buszon együttutazó fiatalasszonyok jártak a fejemben. Edit, Edittel való házasságom biztosan sorsszerű volt, nem is bántam meg, mint semmit sem az életemben. Így volt, szép volt, és most sajnos új lapot kellett nyitnom, mert ez így tovább nem mehetett. Nem értem, miért veszi ezt Edit úgy, hogy bemocskolom a múltat. Voltak jó pillanataink, főleg az elején, a nászút például felejthetetlen volt, de aztán kezdődött a féltékenykedés a szülőkkel, és három hónapos házasok sem voltunk, amikor majdnem elköltöztem. Aztán jöttek a gyerekek, Editből egyre kevesebb jutott, mert hivatását, az orvosi pályát, teljes erőbedobással gyakorolta, ott nem lazított, a gyerekek sem szenvedtek semmiben hiányt, képes volt egy nap ötször tipegőt cserélni, brummogott a mosógép, belőlünk éltek a mosóporgyártók, a lakásnak is ragyogni kellett, azt is kitakarította, akár ájulásig, aztán beájult az ágyba, és én ott álltam a sor végén. Valóban igazságtalan lenne vádolni őt, hiszen ő “csak” tökéletes anya akart lenni. Hanyagolta volna el orvosi hivatását? Inkább örülhetnék, hogy orvosnő létére, hozzám, akkor fizikai munkáshoz jött feleségül. Mellőzte volna a gyerekeket? Hát ezt még hallani is rossz! A lakás, hát a lakás szerintem nem halt volna bele egy kicsivel kevesebbe, meg a kórházi osztály sem, nem véletlenül volt ő a főorvos által egyedül elismert munkaerő, mert a lelkét is kidolgozta a kórházban filléres fizetésért, és hálapénznek még közelébe sem kerülhetett. Talán így egy fokkal jobban alakult volna életünk, talán tovább égett volna a láng, még ha alaptermészetünk különbözőségein ez sem változtatott volna. És ha nem térek meg? Lehet ezt így mérlegelni? Persze, hogy fontosabb a megtérés! Ha Böbe nem betegszik meg? Böbe betegsége nélkül Edit nem fordult volna a Jóisten ellen, és ha ő nem fordul annyira ellene, s ellenem, akkor nem merültem volna bele ennyire mélyen, nem lennék itt a Jóistennel, ahol vagyok, mert a tiltásnál nagyobb ösztönzés nincs. Sokat gondolkoztam az elmúlt húsz éven. Még régi otthonomban, álmatlan éjszakákon, elővettem a fényképalbumokat és végignéztem, végiggondoltam házasságunk stációit, mi, mikor repedt meg, hol törött el, mit kellett volna másképp tennem, szóval igyekeztem szembesülni múltammal, feldolgozni a húsz évet, amióta ismerjük egymást. De Edit ezt meg akarja spórolni magának. Őnála az a szembesülés, hogy én vagyok a rossz, én vagyok a gonosz, ő mindent jól csinált, csak egyetlen hibát vétett, hogy hozzám jött feleségül. Ahogy keveregtek a gondolatok a fejemben az ágy szélén ülve, megint Edit lelkének hangját “hallottam”: - Tudod az is hozzátartozik a szerepemhez, hogy ilyen nehezen élem meg az elköltözésed. Mint akit ló rúgott meg, úgy jött ez az egész. Mindnyájan kódolt üzenetet hordozunk egy magasabb cél érdekében? Edit valóban szelíd és jó természetű asszony alapjában, csak hát, az évek elmúltak, meg most Böbe szenvedései árnyékolják be tudatát. De ha ez vállalása, pláne azért, hogy engem segítsen, támogasson vele? Hát le a kalappal előtte, hogy ilyen hálátlan feladatot vállalt. Bár tudnék, tudtam volna mindig arra gondolni, hogy ez csak színjáték, és ez csak az ő vállalása! Talán nem borult volna akkor ki a liszt. Az biztos, hogy a skorpiók nagy pálfordulásokra képesek, sok szent volt skorpió, így Editben is benne van egy nagy katarzis, egy látványos megtérés ígérete, talán még szent is

6

lesz belőle. Biztos, hogy meg fog térni, másképp nem lehet, hisz Böbe azután fog meggyógyulni. Bár nagyon kemény az a hatás, ami őt elköltözésemmel érte, de talán pont egy ilyen nagy hatás kell, hogy kizökkentse őt eddigi medréből, és napvilágra kerülhessen igazi önvalója, Isteni énje, teremtett lelke, és mint az esthajnalcsillag ragyogjon az égen. Édes drága Editkém! Áldjon meg a Jóisten, adjon neked erőt, hogy bírd most nélkülem, és legyen meg kettőnk dolgában az Ő akarata!

FELTÁPÁSZKODOM

K

eljfeljancsi vagyok, így igaz, boldogan és büszkén vállalom ezt a titulust. Csak-csak összeszedtem magam a Jóisten segítségével, és amíg Eszter odavolt a jámbor franciákat boldogítani, tartottam egy jelgyógyászati tanfolyamot. A Mérésügyi Intézetből Magdival kerültem közvetlenebb viszonyba, ő elküldte hozzám lányát, Jutkát, majd jött Gabi, kolleganője, aki valamilyen energetikai tanfolyamra járt, és ők megszervezték a létszámot, Kecskemétről Frovalin Pista feleségével, Zsuzsával együtt összesen nyolcan voltak. Ahogy ezt megérzésem sugallta, nem voltam hajlandó egy lépést sem tenni a tanfolyam létrejötte érdekében, azonkívül, hogy a munkahelyi irodámat a hétvégére felajánlottam, hogy ne kelljen terembért fizetni, az anyagot egy példányban kinyomtattam, hogy sokszorosíthassák maguknak, és megtartottam a tanfolyamot. De szervezni, résztvevőket gyűjteni, verbuválni nem akartam, mert akinek ott a helye, az úgyis odakerül, akinek meg nem, azt minek beszéljem rá. Így is sokan megtanulták, és nem használják ezt a gyógyító módszert. Jó volt egy kicsit kikapcsolódni, elfoglalni magam, hogy ne kössön le az Eszter utáni csillapíthatatlan sóvárgás. Nem készültem a tanfolyamra, egy percig sem, mert a jeleket fejből tudtam, volt egy vázlatom, azt magam előtt tartottam, és beszéltem, hagytam, hogy jöjjön belőlem, aminek jönnie kell, így magam is érdeklődéssel figyeltem, hogy olyan dolgokról is beszéltem, melyek már régóta eszembe sem jutottak. Persze biztos minden előadó így van ezzel, csak kevés lehet, aki bebiflázza előadását, a legtöbb, gondolom, fejből beszél, és hagyja, hogy jöjjön belőle a mondanivaló, ami a lelkében van. Sokszor buborékolva, néha felnyerítve kacagtak, amikor saját szókincsemmel fűszerezve adtam elő mondanivalómat, de a komoly részek mindig ültek. Ott nem volt nevetés, sőt, sokszor elsírtam magam beszéd közben. Vannak részek, például amikor elmondom, hogyan ajánljuk fel magunkat Istennek, aminél mindig sírok, ha elmondom. Most is így volt, és váratlan ötlettel bekapcsoltam a magnót a Ne félj c. számmal. “Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, örökre enyém vagy! Viruló réteken át, hűs forráshoz vezetlek, pásztorod vagyok, elveszni senkit nem hagyok, karom feléd tárom, kiárad áldásom. Nem rejtőzöm el, szívem a szívednek felel, amikor úgy érzed, nyomaszt az élet. Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, karjaimba zártalak, örökre enyém vagy! Nem taszítalak el, amikor vétkezel, irgalmat lelsz a szívemben, örök feléd a hűségem. Amerre jársz, védlek, nyomodba lépek, nem rejtőzöm el, szeretetlángom átölel. Ne félj, ha éjben jársz, hidd, hogy a Fény vár rád …….. most is kicsordul a könnyem, ahogy írom a gépbe e sorokat, de bizony sokan fújták az orrukat, törülgették szemüket, mikor véget ért ez a csodálatos szám. Áldott legyen, aki megírta, zenéjét szerezte, meg elénekelte. - Hát gyerekek, ilyen az Isten! Ez az Isten! Törtem meg a csendet. Nem a félelmetes, rettenthetetlen, a büntető. Ha csak ennyi volt értelmes a kétnapi tanfolyamomból, már megérte, hogy eljöttek a résztvevők, akiknek egy része elkezdett kéthetente beszélgetni, feltöltődni járni hozzám. A legszorosabbra Zsuzsával fűztem a kapcsolatot, mert ő nagyon lelkes volt, gyakorolni akart, és ki lehetett volna jobb próbababa számára, mint én, aki még ki is tudtam javítani, ha egy jelet nem jól rajzolt.

7

De nem javítottam ki, mert nem is néztem, hanem élveztem azokat a csodás lelki élményeket, amit a kezelés nyújtott. Most döbbentem rá, hogy rendszeres kezelést kaptam, mit jelent másnak ez a kezelés. Egy alkalommal épp egy idős asszony volt nálam, mikor megszólalt a kaputelefon, és Viktor fiam jelentkezett be. Villámsebesen elpateroltam a nénit, hisz végre a fiam látom, majd kibújtam a bőrömből örömömben, csak akkor lohadt le lelkesedésem, amikor Viki kijelentette: - Anya azt üzeni, hogy add oda egész hónapra előre a zsebpénzt. De nem csak azért jöttem apa! Mondhatta ezt már szegény gyerek, aki egyik lábáról a másikra állt zavarában, hogy ilyen feladattal bízták meg, előttem szinte elsötétült a világ. Emlékeztem, hogy gyerekkoromban osztálytársam elmesélte, hogyan játssza ki elvált szüleit, két helyről is kap zsebpénzt, ajándékot, gondolkodtam is magamban, hogy támogassam-e gyermekeimet, hiszen ha adok, az jó is, de rossz is, mert arra szoktatom rá őket, hogy a pénzért, és ne magam miatt látogassanak meg. És milyen stílus ez, hogy adjam oda előre egy hónapra? Hármójuk havi zsebpénze négyezer forint, az már nem telik ki a száznyolcvanezerből, amit küldök? Edit régi trükkje, hogy elrakja a konyhapénzt, aztán elküld vásárolni, meg a gyerekekkel farmert venni. De miért kell ehhez Viktort eszközként használni, amikor a gyerek maga is érzi, milyen kétélű a dolog? Elmondta még, hogy kilencvenezer lesz a főiskolán egy félévre a tandíj, és úgy gondolták, a felét fizetik ők, a felét fizessem én. - Nem egészen így van ez kisfiam, mondtam, mert a ti részeteket is én fizetem, és arra is gondolni kell, hogy én egy fillér nélkül jöttem el, nekem is gondolnom kell a jövőmre, nem lakhatok mindig bérelt lakásban. - Meghitelezem a negyvenötezret, aztán a következő félévben már ki kell tudni gazdálkodni édesanyádnak. - Nekem is kell magamra gondolnom. - Anyukád, ha kiadná a rendelőt, kapna havi harmincezret, és nem terhelné a tizenötezer rezsi, plusz lemondaná az életbiztosítást, az már havi hatvanezer forint lenne. - Ez a családi pótlékkal havonta már kétszázhatvanezer forint lenne. - Sok család jön ki kevesebből! - De anyának nehéz a pénzt beosztani! - Válaszolta, és visszacsengett feleségem nagymamájának érvelése, akik apósom túlórával, fáradságosan megkeresett pénzét anyósommal fáradságosan “beosztották”, és apósomat persze annyiba vették csak, hogy könnyű a pénzt megkeresni, de milyen nehéz nekik beosztani. Mi az, hogy apósom görnyed a 37.600 alkatrészből álló irodagép hibája felett és zsizseg az agya, hogyan javítsa meg, mikor nekik meg sétálni kell, kirakatot nézni, bevásárolni, az ám a felelősség, a nehéz feladat. Ez csengett vissza akkor is, amikor Editet meg akartam nyugtatni, hogy gondoskodom róluk, mire ő azt mondta, nincs azzal elintézve semmi, hogy odavágok száznyolcvanezret az asztalra. Mintha legalábbis úgy izzadnám a tízezreseket, vagy maguktól teremnének a pénztárcámban. Editre is nagyon hat a szülői minta, akár tudatosan, akár öntudatlanul viselkedik így. De közben hazaérkezett Eszter is, és velem madarat lehetett volna fogatni. Ráadásul szülei kint maradtak még az ismerős francia családnál, így három napunk volt, amit zavartalanul együtt tölthettünk. Sok újat most sem tudtunk kitalálni, elmentünk egy nap Esztergomba, imádkoztunk a bazilikában, egy nap elvittem Tatabányára Tóniékhoz, akik nagyot néztek. Rokonomként mutattam be, amivel nem hazudtam, de amikor elmentünk bevásárolni, Marika meglátta a hátsó ülésen a piros rózsát, és meg sem tudott szólalni, annyira avarban volt. Eszébe jutott, hogy az ő szíve is dobog valaki iránt, léha férje, aki veri is, piócaként tapad rá, megszabadulnia tőle kilátástalannak tűnik, mert a házsoron végig férje rokonai laknak, és az ő világukban bizony nagy hangsúlyt kap a fizikai erő, az erőszak. Így csak irigyelni tudott, már jó értelemben, hogy együtt lehetek azzal, akivel szeretjük egymást. Hogy szerettük egymást Eszterrel? Az nem kifejezés! Mi nem egymást, hanem a másikban lakó Istent, szerető Abbánkat, Atyácskánkat szerettük, ezért volt szeretetünk, szerelmünk oly forró, hogy pár óra együttlét után fülünk céklavörös volt, és szabályszerűen, szinte “rosszul” voltunk, már szédelegtünk, majd kibújtunk a bőrünkből,

8

jegelni kellett volna minket. És még egy. Akárhogy vonszoltam magam reggel, amint beszállt az autómba Eszter, forgott a nyakam, elmúltak görcseim, forogtak izületeim, mintha varázsütésre elmúltak volna panaszaim, míg együtt voltunk. A búcsú szomorú pillanatai után aztán visszaállt az “eredeti” állapot, és sajnáltam, hogy Esztert nem lehet receptre felíratni. A harmadik nap munkahelyem környékén keveregtünk, énekeltük az autóban saját összeállítású, Best of Jóisten kazettáimról a csodaszép számokat, felhajtottunk a Jánoshegyi kilátóhoz, és mentünk egy menetet oda-vissza a libegővel. Eszter még nem ült ilyen alkotmányon, ezért erősen szorította a kezemet, és mondta, hogy velem nem fél. Vehettem én az autóval is, akármilyen sebességgel a kanyarokat, csak kacagott, hogy velem nem fél, mert velem biztonságban érzi magát. Drága kis tündér! Isten viháncoló prófétájának nevezett, mert olyan jókat tudtam mellette kacarászni. Én meg megmondtam, egyedül tőle viselem el, az ilyesmit, mert egyébként nagyon zavar, ha valamilyen kiválasztottságot jelentő címmel akarnak felruházni, legyen az gyógyító, próféta, mester, tanító, vagy akármi. Arany Viktor vagyok és kész. Maximum a szeretet postása. Annyian magasztalják fel magukat, hirdetik magukról, hogy Isten erejével gyógyítanak, van, aki azt állítja, ő Jézus testvére, a másik azt mondja, akkora energiái vannak, hogy a Ferihegyi reptéren megbolondulnak a számítógépek, ha ő arra jár. Azt már nekem is mondta valaki, hogy mindig megáll az órája, ha hozzám jön, de igyekszem elengedni az ilyesmit a fülem mellett, nem hogy még terjesszem, meg még meg is toldjam ez lépéssel, mert aztán ott végezném, ahol Jézus állítólagos testvére, meg a többiek. “Aki felmagasztalja magát megaláztatik, aki megalázza magát, felmagasztaltatik”. Komolyan gondolkoztam, hogy a tanfolyamra hozok egy lavórt, meg egy törülközőt, és megmosom tanítványaim lábát. Van, aki szerint Jézus még meg is csókolta a tanítványok lábát. Aztán rájöttem, ez is tűnhet önmagasztalásnak, hogy lám, Jézushoz akar hasonlítani, és úgy gondoltam, elég, ha “csak” sugárzik belőlem, hogy nem tartom magam többnek másnál, nem kell még külön lábmosással is alátámasztanom. Szóval Eszter formailag felmagasztalt, de ezt olyan természetesen, annyira szívből tette, hogy egyáltalán nem érződött annak, és ennek folytán nem is volt zavaró. Ráadásul én is Isten legfényesebb ékkövének, gyémántjának neveztem őt, és sok időbe tellett, míg kisebbségi érzésemet vele szemben le tudtam küzdeni, mert annyira tiszta, annyira romlatlan, annyira ártatlan, annyira vakítóan fényes volt, mint az esthajnalcsillag. Most, hogy elköltöztem, megértő volt, sőt, őt is örömmel töltötte el, hogy talán belátható időn belül egy fedél alá kerülhetünk, de többször hangoztatta, örülne, ha meggondolnám magam, és visszaköltöznék Edithez, mert neki jobban szüksége van rám, mint neki. Áldott gyermek! A gyönyörű, leomló, aranyszínű szőke hajával, olyan, mint egy földre szállt angyal. A három csodás nap hamar elszállt, csak a függővasúti jegy maradt meg emlékül. Húgom élettársával meghívott egy vegetáriánus ebédre, hogy egy kis beszélgetéssel segítsenek feldolgozni a családomtól elszakadást, amin átestem. Párja, Gábor, három éve ment át a tűzkeresztségen, és ő is megerősítette, amit már sokan, naiv álom volt, hogy két hét alatt túl leszek az egészen. Benő, akivel néha rádiótelefonon értekeztünk, egyenesen azt mondta, hogy addig nem lábalok ki sebeimből, míg nincs valaki mellettem huszonnégy órásan, míg esténként nem hajthatom valaki vállára a fejem. Jól nézek ki, gondoltam. Eszter most egy évig még gimnáziumba jár, leérettségizik, majd - mint ahogy a szívszorító hírt közölte - elmegy egy évre au pairnek, azaz gyermekfelvigyázónak egy francia családhoz, és még csak azután megy négy évig főiskolára, és hát majd a főiskola végén, tehát hat év múlva remélhetek vágyaim beteljesülésében. Szép kis kilátások! Ráadásul Kata, aki másodszorra is “berendelt”, kitesztelte nálam, és szeretettel, de kíméletlenül szemembe mondta, hogy hátfájdalmaimnak, éjszakai álmatlanságomnak, hátam mind a 274 görcsbe ránduló izma fájdalmának, ki tudja, mióta fennálló szexuális kielégítetlenségem az oka, és komoly problémáknak teszem ki magam, ha ezen nem változtatok.

9

Kata szerint találhatok olyan nőt, akinek csak ugyanez a problémája, és ennek megoldásán kívül nem akar semmit, megbeszélhetem őszintén Eszterrel, nem titokban, a háta mögött, és így megoldódnának gondjaim. Lehet, hogy a szexuális energiák a legerősebbek, és démonná változnak, ha nem kapnak teret. Elő is fordult velem, hogy hirtelen, minden előjel nélkül olyan iszonyú erővel tört fel belőlem, hogy egyik alkalommal az autóban vezetve, kiüvöltöttem, kikiabáltam, majd kiimádkoztam magamból a kínt, egy másik alkalommal, otthon, bementem a hálószobába, és addig ütöttem magam, míg a fájdalom el nem nyomta a bennem feltörő démont. Ilyenkor ugyanis nem csak egy erősebb vágy, hanem valami viharos, megállíthatatlan, őrjítő erejű, valóban démoni érzés szállja meg az embert, és ilyenkor, ha a közelében van lehetséges tárgya, vágya kielégítésének, mint egy őrült, eszeveszett, tombolva rohan, és… és minden bizonnyal így történnek azok a sajnálatos bűncselekmények, szörnyűségek is, melyeknek az elfojtás a gyökere. Példaképem, Assisi Szent Ferenc jutott az eszembe, aki egy ilyen alkalommal, mikor egyedül vándorolt, lekapta hamar a csuháját, meztelenül belevetette magát a csipkebokorba, vagy a jeges vízzel teli árokba, aztán mire kiszedegette testéből az összes tüskét, vagy megszárítkozott, olyan másfél óra múlva, már rendben volt, addigra már elmúlt a roham. Kata tanácsát nem fogadtam meg, mert saját magamon tennék erőszakot, ha lelki együttrezgés nélkül feküdnék ágyba valakivel. Más pótszerhez sem fűlött a fogam, ezért úgy terveztem, szent szüzességben várom végig a hat évet, lesz, ami lesz, de tiszta maradok, míg Eszterrel, duálommal nem lehetünk egyek. Fényképe ott mosolyog irodámban, lakásomban, családi fotóim mellett a házi oltáron. Amikor elmondtam neki e problémámat Kata tanácsával, azt mondta, szabad vagy, ha ez segít lelki nyugalmad megőrzésében, csak tedd, pont ezért voltam képtelen megtenni még gondolatban sem. Eszter lemondott befolyásolásomról és így nyerte a legnagyobb befolyást fölöttem. Húgom párja, Gábor, azt javasolta, ha nem megy a párbeszéd Edittel, márpedig nem ment, akkor foglaljam össze gondolataimat, és írjam meg egy levélben. Így is tettem, mert pár napja véletlenül megnyomtam a rádiótelefonom gombját és Edittel akadtam össze. Edit kiosztott, hogy ne osszam be az ő pénzét, és különben is, szerinte elsikkasztottam a család pénzét, míg együtt éltünk, és legalább hárommillióm van egy titkos számlán, de ő majd megtudja, mert ő úgyis mindent megtud, és “kicsinál” egy jó ügyvéddel. És a Kata rendelőjét is betiltatja. Nocsak, gondoltam, Edit megszerezte az esszékötetemet is, hogy ilyen jól informált? Ki adhatta oda neki? Igaz, oly mindegy! Elkezdett egy fiatal, 17 éves lányról is beszélni, akivel állítólag együtt élek, akivel láttak többször a városban, akinek az apja, egy évvel fiatalabb nálam, és meg akar ölni. Hű, de jó egy kisvárosban élni. Valaki, akinek elmeséltem, Eszterrel hogyan ismerkedtünk meg, továbbmesélte, mindenki hozzátapasztott valamit, elvett belőle, megmásította, úgy, hogy a végén alig lehetett ráismerni. Edit szerint a fél város ezt beszéli, és lám, ő tudta, hogy k….m van, de hogy nem szégyellem magam, ilyen gyalázatot, hogy egy ilyen kis k…. miatt otthagytam a családom. Hát erre szokták mondani, hogy a hír igaz, csak nem New Yorkban, hanem Moszkvában, nem Chevroleteket, hanem Volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Különben minden igaz. Igaz, hogy van Eszter, aki három hónap múlva 19 éves, nem tizenhét, igaz, hogy édesanyjánál, nem édesapjánál egy évvel idősebb vagyok, vicceltem is Eszternek, hogy az esküvőnk napján majd megkérdezem Zsófit, ezentúl anyukának szólítsam-e. Az imádságos lelkületű, ártatlan Eszter nem k….m, hanem lelki kapcsolatom, alig találkoztunk személyesen, főleg leveleztünk, és soha nem akart a családomtól elszakítani, és én sem miatta jöttem el. Kecskeméten még sosem járt, legalábbis, amióta ismerem nem, nem hogy együtt élne velem, és édesapja nem rajong értem, de biztosan nem akar megölni. Ha ez a pletyó így megy tovább, hamarosan hármas ikreink lesznek. Nem értettem miért idegesítette fel

10

önmagában a képzelt vetélytárs fiatalsága Editet, mert eddig, ahogy hallottam, azt hitte, hogy egy harminc-negyven közötti elvált asszonnyal kavarok, még meg is mutattam Viktor fiamnak, hogy egy személyre van ágyazva a szobámban, és csak férfi fehérneműk lógnak a fregolin1. Az meg, hogy elsikkasztottam a pénzt, az egyenesen vicc. Ő csak azt veszi figyelembe, amit neki adtam elsején kézbe, hogy hányszor kért még harmincezret, vagy ötvenezret huszonötödikén, amikor kifogytak pénzkészletei, hogy hányszor mentünk együtt bevásárolni a Pólus centerbe, Duna Plazába, Metróba, úgy, hogy én fizettem, hogy hányszor hoztam pizzát, kínai kaját, hogy ne kelljen főznie, az mind kiesett az emlékezetéből. Biztos tüzeli valaki, de hát oly mindegy, majd rájön egyszer, legkésőbb odaát, minek izgassam magam. Így aztán egy nyugodt, higgadt levelet írtam neki, és betettem a garázsba, hogy már reggel megtalálja. Editkém! Bocsáss meg, ha bántónak érezted soraimat, egyáltalán nem annak szántam őket. Azt azért korrigálnám, amit mondtál, hogy ne szóljak bele, hogyan osztod be a pénzedet. Én arra írtam javaslatot, hogy oszd be azt a pénzt, amit én adok nektek, és azért, mert a rendelő + a biztosítások (összesen kb. 50.000 Ft) majdnem egy harmadát elviszik annak, amit adok! És nem írtam volna javaslatot, ha nem fordulsz plusz összegért hozzám, vagy legalábbis magyarázat nélkül, és Vikin keresztül. Engem sem bírósági határozat, sem semmilyen fórum nem kötelez, hogy azt a pénzt adjam! Saját jó szántamból adom, önszántamból gondoskodom Rólatok, ezt azért el lehetne ismerni, még ad absurdum, meg is lehet köszönni havi 180.000 Ft-ot. Nem pedig azt mondani, hogy “azzal nincs megoldva semmi, hogy odavágsz 180.000 Ft-ot”. Ha további összegekre van szükség, mert tanévkezdés van, akkor azt meg lehet velem beszélni, hogy azt is megelőlegezzem és később beszámítsam, de nem indulatosan, szemrehányásokkal, sértésekkel, hanem nyugodtan, egymást tisztelve, tiszteletben tartva, nem vádaskodva. Mindig rugalmas voltam, és megértem a Te problémáidat is. Kérlek Te is értsd meg az enyémet. Ha a devizaszámla fölével (kb.550.000 Ft) meg egy garázs árával (legyen 1 Mio) vágok neki az életnek, komoly egyenlőtlenség alakul ki közöttünk. Ha a maradék fizetésem, (ami valóban nálam csak egy emberre oszlik el) amit a lakbér + rezsiköltség terhel, még tovább faragom, hol ilyen, hol olyan címen, akkor nagyon nehéz lesz arra a lakás/autó/lakberendezés szintre eljutnom, ahol Te már vagy, vagy Ti már vagytok. Kevesebbet, mint a vagyonunk egy negyedét kértem, és Te ezt is lesöpörted az asztalról, pedig nincs olyan jogszabály, hogy “aki elmegy, annak semmi sem jár”. Fele-fele, kivéve azt a vagyont, amit az egyik házastárs a házasság alatt ún. különvagyonként szerzett. Utána pedig 40% ill. maximum 50% tartásdíj. Ezt én bírósági végzés nélkül adom Neked! És afelett is adtam, úgy a gyerekek zsebpénzét, mint a 45.000 Ft-ot, de legalább valami megbecsülést, normális hangnemet én is elvárok érte, mert így, ha jóindulatomért, rugalmasságomért, megértésemért csak szemre-hányást kapok, nem fogom ezt a gyakorlatot folytatni. Kérlek, az átutalási betétszámla számát légy kedves megadni, hogy az 1.100 Ft-ot, a postai átutalás költségét is megspórolhassuk. És ha anyagi gondod van, kérlek, fordulj hozzám közvetlenül, nem tehetek róla, hogy anyagilag rám vagy utalva, de kölcsönös rugalmasságot elvárok! A legtöbb hangsúlyt Te az anyagi dolgokra fektetted szóban, de azt hiszem, szíved mélyén az fáj, hogy elmentem, ezt éled meg lelki csapásnak, kudarcnak. Pedig ez nem kudarc egyikünknek sem, de főleg Neked nem az. Emlékezz vissza, minek, milyennek tartottál,
1

Ruhaszárító, régimódi kifejezéssel

11

főként az utolsó három évben! Hát egy olyan pacáktól megszabadulni megváltás, felszabadulás, akkor pezsgősüveget kell bontani, ha egy olyantól megszabadul valaki! Mennyi sérelmet, fájdalmat soroltál fel, amit szerinted tőlem kaptál! Mindez nincs többé! Hidd el, hogy nagyon sokáig, nagyon alaposan megfontoltam ezt a döntést, és öngyilkosság, vagy téboly helyett a legkisebb rosszként választottam ezt, mert már képtelen voltam tovább együtt élni Veled. Nekünk nagyon más, nagyon eltérő a természetünk, én nem minősítek, semmi rosszat nem mondok Rólad, csak azt mondom, hogy mások vagyunk. Mondják, hogy az ellentétek kiegészítik egymást, én úgy tapasztalom, hogy felőrlik, megsemmisítik egymást. Biztos vagyok, hogy én nem vagyok képes Téged boldoggá tenni, mert a 19 év ezt is megmutatta, magad soroltad el sérelmeidet. Én is más vagyok, mint Te, a mi természetünk egymásnak pontosan az ellentéte, legnagyobbrészt ebből adódtak a Te sérelmeid, elégedetlenségeid. Kezdve a teljesen eltérő alaptermészetünkön, extra nyitottság/zárkózottság, extra optimizmus/kevés optimizmus, a táplálkozási, szórakozási dolgainkon keresztül a házasélet egyik lényeges részével folytatva, nagyon másak voltunk, ezt Te is elismered, csak hozzáteszed, hogy a Te viselkedésed a normális, a helyes, az érthető. Szerintem a test a lélek tükre, betegségnél nem a testet, hanem a lelket kell gyógyítani, szerinted nincs lélek, csak anyag, az anyagot kell bármi áron, bármilyen eszközzel megreparálni. Ez a másság is komoly éket vert közénk. Halálon túli, születés előtt élet, ezt már alig merem leírni, ez is nagyon sok különbözőségre adott okot, alkalmat. A legneuralgikusabb pont éppen a szeretet értelmezése, napi gyakorlata volt, mert Te úgy gondoltad, a szeretetbe “belefér”, hogy ha én jobban tudok valamit, mint a másik (vagy azt hiszem, hogy jobban tudom) akkor én rákényszeríthetem ezt a jót, befolyásolhatom őt, sőt kötelességem ezt megtenni, mert ez a szeretet. Én úgy gondoltam, az a becsületes, ha elismerem minden esetben, amikor utólag arra a meggyőződésre jutok, hogy Neked volt valamiben igazad, Te ebből azt a következtetést vontad le, hogy mindig Neked van igazad, és hogy én mindig hallgassak Rád, fogadjak szót Neked. Én meg sosem bírtam elviselni, ha nem a saját fejem alapján élhettem az életem, a pokol volt számomra, ha bármilyen módon befolyásolni akartak, akármilyen jó szándékkal is. Mindig az ellenkezőjét érték el vele. Emlékezz, hogy reagáltam, amikor szüleim Vikit templomba vitték, meg emlegették, hogy meg kéne kereszteltetnem őket! Amiről le tudok mondani, az igazán az enyém. Ha le tudok mondani valaki befolyásolásáról, akkor nyerem a legnagyobb befolyást fölötte! Ha befolyásolni akarom, elvesztem befolyásom, sőt, épp az ellenkezőjét érem el, lásd imakörbe járás tiltása, a Jóistennel kapcsolatos véleménynyilvánításaid, gyógyszerszedés, stb. Én úgy gondolom, hogy szeretlek = elfogadlak olyannak, amilyen vagy, nem akarlak megváltoztatni, segítségem felkínálom, ha nem fogadod el, nem tukmálom rád. Tehát szeretlek = csak adni akarok, ha elfogadod, feltétel és viszonzásvárás nélkül (ugye ismerős Biegelbauer Palitól!) és nem kapni akarok, éppen ezért szerintem nem fér a szeretetbe semmilyen birtoklásvágy, kisajátítási vágy, féltékenység. Emlékszel, hogy mennyire egyetértettél ezzel, amikor a Nyomorultak c. film kapcsán gyermekeink előtt bocsánatot kértem Tőled, és elmondtam, nem hiteles a Hang könyv ama kijelentése, miszerint Isten féltékeny? Tehát a szeretet nem görcsös szorítás, birtoklásvágy, hanem elengedés, ahogy a filmben a férj gyakorolta. A szeretetbe, mostani eszem szerint az sem fér bele, hogy eltűrjük, mások szabad akaratunkat megcsorbítsák, de ez csak a legutolsó időkben világosodott meg bennem, és sajnos helytelen birkatürelmemmel magam ösztönöztelek, bátorítottalak arra, hogy átlépd az én szabad akaratom határát. Tehát nem hibáztatlak, magamat hibáztatom, mert nem történhetett volna meg mindez, ha hamarabb a sarkamra állok. Amikor még Te jártál előttem az ezoterikában, Te hívtál Agykontrollra, Te voltál előbb reikin, 1994-ben, az első meditációmon azt mondta a belső hangom, “állj a sarkadra!”. Sajnos mostanáig tartott, míg megtettem.

12

Similes simile gaudet, mondja a latin, hasonló a hasonlót dicséri, és biztos vagyok benne, van olyan Hozzád hasonló természetű ember, akit így, ahogy vagy, boldoggá tudnál tenni, és aki Téged is boldoggá tudna tenni, és szívből kívánom, hogy a sors összevezessen vele, mert hiszek abban, hogy mindenki boldogságra született, és hogy Neked is kijár a sorstól a boldogság! Ami tőlem telhető nagyon szívesen megteszem, vállalok esti dialíziseket Böbével, hogy elmehess, programot csinálhass magadnak, hogy ki tudj egy kicsit kapcsolódni, társaságba, emberek közé kerülj. Én szívből tudnék örülni a Te boldogságodnak, és kívánom, hogy megtaláld! Emlékszel, amikor Böbe kiszaladt a szobából “Anya! Azt álmodtam, terhes leszel!”. Tudtam, hogy nem rám vonatkozik, hiszen már három éve éltünk e szempontból aszkézisben. Nekem egyből az ugrott be, hogy lesz egy boldogító kapcsolatod, és végre boldog leszel. És majd gratulálok az új jövevényhez! Nem szebb dolog formailag külön, de tartalmában békében, szeretetben élni, mint formailag egy fedél alatt, de tartalmában kölcsönösen szenvedve, kutya-macska barátságban? Én – és ezt elsősorban elismerem több más hibám mellett hibámnak – a másságunkból, különbözőségünkből adódó belső elégedetlenségeimet éveken, évtizedeken keresztül elfojtottam magamban, mert azt hittem, az a helyes, ahogy Te is minden lépésedben, házaséletünk minden megnyilvánulásában azt hitted, hogy az a helyes, amit Te éppen akkor teszel. Tehát Te is, én is jó szándékkal tettük azt, amit tettünk, mégis ez lett belőle, ami lett. Éppen azért, mivel Te mindig jó szándékkal éltél, abban a hitben, hogy a legjobbat teszed, éppen azért ismétlem, semmiben nem hibáztatlak, és szeretnék Veled egy kölcsönös tiszteleten, megbecsülésen alapuló kapcsolatot ápolni. Én azt vártam, hogy tartalmában javul kapcsolatunk, még ha formában nem is. Én úgy reméltem, hetente egy-kétszer meglátogatlak Titeket, mindenről tájékoztatjuk egymást telefonon, tiszteljük, szeretjük egymást, tehát tartalmában helyreállítjuk, javítjuk kapcsolatunkat. Te eljárnál egy kicsit kikapcsolódni, én elvállalnám ilyenkor az esti dialíziseket, mosolyogva, örömmel köszöntenénk egymást. Felvinnélek Téged, vagy Titeket időnként Budapestre, vagy akár a Balatonra is, Te meg elmondanád, hogy kell a 4A programot bekapcsolni a mosógépen. (időközben megtanultam. Vasalni is!) Kóstolót vinnék főztjeimből, Ti meg meghívnátok a gyerekek születésnapjára. (most azt sem tudom, Viki kapott-e ajándékot kettőnk nevében, mert nem köszönte meg, de gondolom Te odaadtad neki). Nem mertem eddig sem leírni, sem mondani, mert a kétféle értelmezésünk miatt félreérthető, de én nagyon szeretlek Titeket, meg külön Téged is Editkém, hiszen 19 évet éltünk együtt. Szeretlek, de én mást értek a szeretet alatt, mint hogy szót fogadjak neked, és nálam az is belefér, hogy ha minden igyekezetem ellenére, nem bírom tovább a Te szeretetedet, akkor én közben új lapot nyitok az életemben. Te is azt mondtad, hogy szeretsz, csak hát én azt nagyon fájdalmasnak, sőt elviselhetetlennek éltem meg, ahogy most Te is elviselhetetlennek, fájdalmasnak éled meg az én szeretetemet. Én a helyreállítást így értem, azt, hogy a formát, a férj-feleségi viszonyunkat helyreállítsuk, azt 19 évi sikertelenség után lehetetlennek tartom. És nem mondom, hogy nem voltak boldog pillanataink, voltak bőven, de ha belegondolsz, ezek legtöbbször nem egymáshoz, hanem gyermekeinkhez kapcsolódtak. Voltak azért egymással is boldog pillanataink, ez is előfordult, ezt sem vitatom, de sajnos ma is több bennem a fájdalmas emlék, és hangsúlyozom, nem Téged hibáztatlak, hanem én éltem meg a belső elégedetlenségemet, és annak elfojtását fájdalmasnak. Ezért kérlek, hogy próbáld meg – hidd el Neked is jobb lesz – hogy nem engem hibáztatsz, hanem megpróbálod elfogadni, feldolgozni ezt a helyzetet, és kihozod a lehető legjobbat belőle. Egyszóval, hogy citromból limonádét csinálsz. Bennem olyan mindent elsöprő erővel tört fel - egy mondhatni materialista szemléletű stresszoldás kapcsán, és nem hittestvérek, sem ún. szerető befolyásolására - a 19 év alatt elfojtott elégedetlenség, hogy nem volt, és nincs is más választásom, mint hogy külön éljek Tőled, és sajnos, ezáltal a gyerekektől is.

13

Most meg kellene találnunk annak lehetőségét, hogy mi az a legjobb, amit ebből ki tudunk hozni. Szerintem semmiképpen sem az, hogy ügyvédhez szaladgálunk, meg papírokat keresünk elő, (a bérlistát tartalmazó dossziémat letehetnéd a garázsba, majd elviszem) hanem az, ha igyekszünk megegyezni, és békében lenni. Ez szolgálja a leginkább gyermekeink érdekét is. Nem lenne groteszk, hogy abból a pénzből fogadnál ellenem ügyvédet, amit én adok neked? Nem mondtam soha, hogy Tőled lettem rosszul, semmiért nem hibáztattalak, de igenis visszaesett az állapotom, mert egyszer “sokáig tartott a hancúr, a lelki kapcsolattal? Azzal a rohadt büdös k….-val? Hadd tapossam ki a belét!”, egyszer meg dugóhúzót szorongatva “a legszívesebben megölnélek most!’” hát Editkém ilyen fogadtatás mindenkit megvisel lelkileg. Ne várd, hogy gyakran menjek Hozzátok, ha így fogadsz. És lelki kapcsolatom van, akivel még levelezni is csak ritkán tudok, találkozni a következő két évben nem, és hosszú évek fognak eltelni, míg ebből egy fedél alatt lakás, vagy esetleg házasság lesz. Másodszorra sokkal jobban meg fogom gondolni. És a lelki kapcsolatom csak arra bíztatott, hogy Téged minél jobban igyekezzelek szeretni, sosem akart elválasztani Tőled, sosem akart birtokolni, kisajátítani, épp ez benne az ellenállhatatlan! Mikor megírtam, hogy elköltöztem, azt írta, ha meggondolom magam, és visszaköltözöm, ő örülne annak is, mert neked jobban szükséged van rám, mint neki. Tehát azt javaslom még gondolatban se akard “megtépni”, sem még komolyabb dolgokat vele véghezvinni, mert egyáltalán nem szolgál rá! Ha valakire, akkor rám haragudhatnál, de tudod jól, hogy a harag annak árt a legjobban, aki haragszik! A magad érdekében kérem, hogy ne haragudj rám és bocsáss meg nekem! Lehet, hogy nekem is ezt kéne még tökélyre vinnem, mert a testpszichológia szerint a hát a múltat jelenti, és a hátam tele van izomgörcsökkel (melyekre nem a Nospa, hanem a felejtés a gyógyszer), belső hangom is azt mondta, “elengedni a múltat”, bal térdem a testpszichológia szerint a feleség, otthon, család, az is berobbant. Kisujjaim a testpszichológia szerint a feleség megjelenítői, kezemen, lábamon be vannak gyulladva, és az meg mindennél beszédesebb, hogy az elköltözésem napján duplájára duzzadt a bokám, ezzel is jelezve, hogy nem hivatásommal, hanem magánéletemmel kapcsolatos az alapbetegség gyökere. (ha Te a megoldást másban látod, akkor bízzál benne, az idő majd kihozza belőlem!) Ezeket az eü. dolgaimat azért írtam, mert szüleimnél érdeklődtél eü. állapotom felől. Úgy látszik 19 évet nehéz elfelejteni, de remélem nem tart 19 évig! Neked is azt kívánom! Van egy jó sláger, mindkettőnkre vonatkozik: “Csak a szépre emlékezem!” Így tudnánk mindketten túljutni ezen a valóban fájdalmas, szétváláson, meg úgy, hogy nem teszünk szemrehányást egymásnak, elfogadjuk egymást, és békében, egymást tisztelve élünk. És sokan járnak hozzám a lakásomra, de nem “hancúrozni”, ráadásul, ha a korösszetételt látnád, meg az arcokat, nem gondolnál ilyesmit rólam. De egyébként is! Nem azt csinálhatnék már, amit akarok? Ha “hancúrozni” támadna kedvem, akkor hancúrozhatnék nyugodtan, bár már olyan fizikai és lelki állapotban lennék, de egyelőre örülök, ha éjszaka meg tudok fordulni az ágyban. Már csak ezért sem hancúrozom! Én szívesen találkozom Veled, vagy beszélek Veled telefonon, csak a nyugodt, békés hangnemet kérem. Ne vigyünk érzelmeket, indulatokat a párbeszédbe, mert akkor veszekedéssé fajul az ügy. Kívánom, hogy minél hamarabb megnyugodj, lelked békét leljen, és hogy boldog légy! Üdv: Viktor

14

A BOMBÁZÁS

P

éntek reggel, munkába menet, beraktam a garázsba levelemet, és szombat reggel nyolc körül erős kopogásra ébredtem. Hét közben annyira kifáradtam, hogy szombaton gyakran tízig, tizenegyig aludtam, ezért váratlanul ért a kopogás. Ráadásul ki kopog nálam? - Ki az? Kérdeztem, miközben meztelenül, ahogy aludtam, előkászálódtam az ágyból. - Postás! Ismertem fel feleségem dühös hangját. - Mindjárt Editkém, csak felveszek valamit, mert nincs rajtam semmi. Ahogy totyogtam befelé a szekrényhez, felmerült bennem, hogy Eszter fényképét nem kéne-e eltennem, de a saját lakásomban már csak azt csinálok, amit akarok, vagy nem? És különben is, csak a konyhába hívom be Editet. – Mindjárt Editkém, megyek már! Kiabáltam, mert álmos voltam, fájt a bokám, alig tudtam merev tagokkal a pólót, meg a strandgatyát felhúzni, és az is időbe tartott, míg az ajtóig bicegtem. Igyekeztem, de nem ment jobban, pedig éreztem Edit türelmetlenségét. Na, ez hiányzott nekem, gondoltam, és kinyitottam az ajtót. - Szia Editkém! Mit tehetek érted? - Azelőtt meztelenül is mutatkoztál előttem, mi ez a nagy öltözködés? - Kérdezte csípősen. - Editkém, az akkor volt. - Válaszoltam. Erre aztán bedühödött. Nekem ne rakjál semmiféle levelet a garázsba! Olyan gyáva vagy, hogy csak sötétben mersz arra járni, nehogy meglássanak? És az én pénzemet ne oszd be, ha csináltál három gyereket, akkor gondoskodj is róluk! Közben felém nyomult, én hátráltam a nappali ajtaja felé, és próbáltam a konyhába invitálni. - Fogadhatlak talán a konyhában? - Nem! Mondta, és félrelökött, és berohant a nappalimba. Ott is nekiállt tovább pörölni, de tekintete egyszer csak a házioltáromra esett, villámgyorsan lekapta a gyerekek fényképét azzal, hogy nem hagyja egy helyen ezzel a k…val, majd felkapta Eszter bekeretezett fényképét, rávágott vele a dívány karfájára. Az üvegborító ezer darabra, szilánkra hullott, ledobta a maradékot a földre és elkezdett taposni rajta. - Edit! Kihívom a rendőrséget! Szóltam rá, mert eszeveszetten tombolt, mint aki nem beszámítható, de mintha meg sem hallotta volna. - Te perverz, pedofil, mocskos, gusztustalan, liliomtipró! Nem szégyelled magad? Ezt sose bocsátom meg neked, mert még eddig megbocsátottam volna, de ezt a szégyent, hogy ilyen beteges dolgot csinálsz, hát nem tudom, hogyan fogsz a gyermekeid szemébe nézni. Erre már csak nevetni tudtam, mert Edit közben szorgosan, aprólékos gonddal tapicskolt a maradékon, hogy minden miszlikbe törjön, de aztán a rendszeretet megszólalt benne, és elkezdte lábával összesöpörni az üvegszilánkokat. Mikor fogom én mindezt összesöpörni, gondoltam, de higgadtan válaszoltam Editnek is: - Remélem a fiaim büszkék lesznek rám, és te meg nem tudom min izgulsz? Eddig azt hitted, hogy egy harmincas nővel gyűröm az ipart, most van helyette egy tizennyolc és fél éves, nem tizenhét, hanem tizennyolc és fél. Mi változott? És pedofilnek a tizennégy év alattiak megrontóit hívják, liliomtiprónak pedig azt, aki tizennégy és tizennyolc év közöttinek a szüzességét erőszakkal elveszi, de nálunk egyik sem áll fönn, mert még csak nem is csókolóztam vele, míg be nem jelentettem szándékomat, és lelki kapcsolat van köztünk. - Nem is liliom ez, hanem fonnyadt, száraz kóró, rusnya kis béka! Mondta Edit undorral. - Amíg a férjem vagy, lelki kapcsolatot sem szabad! - Hol vagyok én már Editkém a férjed? Kijelentettem június 26-án, hogy nem vagyok az, és azóta nem vagyok az! - Mi vagy te? Bíró, vagy Isten? Amíg el nem választanak, úgysem nősülhetsz újra ezzel a fonnyadt kóróval, és mi van ha nem válok el? - Editkém, engem a formai dolgok nem érdekelnek, majd azt mondom neki, hogy mától a feleségem vagy, s akkortól az lesz, nem a papír a lényeg. És most liliomtipró vagyok, vagy fonnyadt kóró tipró?

15

- Mit képzelsz, a te külsőddel elhiszed, hogy egy ilyen fiatal lány szeret, ez csak a pénzedet akarja, el fog hagyni, amint megismer, meg elfogy a pénzed! - Látod, pont ez bizonyítja, hogy lelki kapcsolat, és Editkém ő mindig csak melletted állt ki, azt mondta, hogy téged szeresselek, meg hogy egymásak vagyunk teremtve. Még most, amikor elköltöztem, akkor is azt mondta, hogy örülne, ha visszaköltöznék, mert neked jobban szükséged van rám, mint neki. - El fog hagyni, csak veled imádkozik, de közben van egy fiatal fiúja, aki …….ja! - Ugyan Edit, ne strapáld magad, olyan felesleges! - Tudok mindent, tudom, hogy az erdőbe mentetek imádkozni, meg hogy letérdeltél előtte! - Na látod, mondtam, hogy lelki kapcsolat! - Nem az, mert utána ……tok az erdőben! - Editkém, ne légy már közönséges! Edit tovább hőbörgött, könyvespolcomon is “rendet” akart tenni, ezért most már határozottan eléálltam, és félig humorosan kitessékeltem. – Köszönjük a látogatást doktornő! A látogatási idő lejárt. A betegnek nyugalomra van szüksége! Szíveskedjen elhagyni a kórtermet. Tessék kifáradni! Köszönjük a látogatást. Utána összeroskadtam az üvegcseperek felett és kibuggyantak könnyeim. Édes Jó Istenem! Hová jutottunk? Miért kell ennek így lenni? Mi lesz még ebből? Meddig tart még ez a kereszt? Eszter már több min egy hete nem ír, nem is telefonál, az akciós rádiótelefon, amit kolleganőm ötlete alapján Eszternek vettem, hogy esténként az olcsó időszakban beszélgethessünk, itt árválkodik, és azt sem tudom, mikor adhatom át neki. Zsófi ugyanis felhívott hazaérkeztük után, és először udvariasan megköszönte Korfuról hozott apró ajándékaimat, elmesélte Franciaországi élményeit, majd rátért, hogy szerinte már testi kapcsolatom van Eszterrel. Tőrdöfés volt szívembe ez az alaptalan gyanúsítás, ezért abban a pillanatban visszavágtam, hogy Istenszerető vagyok, hogy gondolhat ilyet rólam? Zsófi hamar curikkolt, és azt mondta, Eszterről gondolja, mert ő olyan fiatal, és meggondolatlan. Ezzel még nagyobbat bakizott, hogy finom legyek, mert saját lányát bemocskolta, és ráadásul engem ugyanúgy, hiszen testi kapcsolathoz mindig két fél kell, akármelyik is a kezdeményező. Jobban fájt ez a beszélgetés, mintha száz, vagy ezer pofont is kaptam volna. De miért? Aztán rájöttem, projekció. Akinek nincs rendben valamely területe, azt vetíti rá a másikra. Amelyik közértben öles betűkkel kiírják, hogy minden lopást, értékre való tekintet nélkül a rendőrségen feljelentünk, ahol a legbizalmatlanabbul motozzák a táskákat, ott csapják be a legjobban az embert. Ráadásul, próbáljon meg valaki rendőrt hívni, hogy “tévedésből” többet ütöttek be a kasszába, hogy a madzagos végét is belemérték a párizsiba, hogy száraz Tokaji szamorodni helyett édeset ütnek be, de következetesen, előre megfontolt szándékkel, nem véletlenül. A magát a legolcsóbbnak hirdető élelmiszerbolt lánc tagjában magam éltem meg ezt az esetet, de például egy Spar üzletben elképzelhetetlen az ilyesmi. Ahol megbíznak a vevőben, és hagyják, hogy maga árazza be gyümölcsét az árazó-cimkézőgéppel, azért teszik ezt, mert magukból indulnak ki, nem a legeslegolcsóbbak, de legalább biztos lehet benne az ember, hogy nem verik át. Írtam mindenesetre Zsófinak egy levelet, melyben megírtam, mennyire örültem, hogy Eszter mellett vele is levelezésbe kezdhettem. Eszter, még legutolsó telefonbeszélgetésünkkor jelezte, hogy levelem kellemetlen hullámokat váltott édesanyjában, és szerinte most hallgatnunk kéne, nem szabadna feszítenünk a húrt, főként arra kéne törekednem, meg ne tudja Zsófi, hogy elköltöztem. Én mindig szerettem tiszta vizet önteni a pohárba, és legalábbis eddig, bíztam abban, hogy Zsófi megértheti indokaimat, helyzetemet, és nem tilt el Esztertől. Így is kilátásba helyezte, hogy a tanév alatt maximum heti egy levélváltás történhet közöttünk, mert Eszternek az érettségire kell készülnie. Az lehetett a baj, hogy Zsófi megérezte, viszem a lányát, hogy Eszter mindennél jobban kötődik hozzám, mert a Mindenség, a Jóisten kapcsol össze minket. Erre

16

megszólaltak a szirénák, bekapcsoltak a vészt jelző reflexek, és a legkönnyebb volt olyannal távol tartani minket egymástól, amire a legtöbb ember (sajnos) a mi esetünkben gondol, hancúrozik a vén kujon, és a hebehurgya leányzó, és szülői bölcsesség, sőt kötelesség ennek véget vetni, akár így van, akár nincs. Punktum! Csodálatos az ember. A legnagyobb képtelenségről is meg tudja magát győzni, ha akarja. Gondolt egyet a sündisznó, hogy fel kéne ásni a kertjét, de nem volt ásója, ezért elindult a nyuszi pajtáshoz. Tirirí, tárárá, ment mendegélt az erdőben, és gondolkozni kezdett. Vajon odaadja a nyuszi a lapátot? Hát? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Fura egy lények ezek a nyulak, nincs tüskéjük, hosszú fülük van, meg pajort sem esznek, csak füvet. Hát? Oda fogja adni? Lehet, hogy nem. Ment mendegélt, megint eszébe jutott a nyuszi. Nem, nem fogja odaadni a nyuszi, mert múltkor sem fogadta el a döglött egeret, amivel megkínáltam. Ronda egy állat ez a nyuszi! Meg smucig, irigy is. Nem, biztos nem fogja odaadni a nyuszi. Ez a nyuszi egy gonosz, irigy, buta állat, fúj nyuszi, fúj. Ment, ment még egy darabig, megérkezett a nyuszi házához, berúgta dühösen az ajtót, és rárivallt a megszeppent nyuszikára: - Edd meg azt a vacak ásódat nyuszika! Te ronda irigy fajzat! Nyuszika, aki egy mukkot sem értett az egészről, és jószívűségéről volt híres az erdőben, lelkére vette, és sírva fakadt. Hát eddig a történet, és ezért ültem oly szomorúan az üvegcserepek felett. Csak rá ne jöjjön Edit, hogy kit látott a fotón! Sok mindent tud, de a sárga pulóveres fotóról nem ismerhet rá, hisz én is alig ismertem meg Esztert az esküvő után. Jaj, édes Istenem, segíts meg, csak Eszternek, a kis virágszálnak, baja ne legyen! Nehogy bántsák, be ne mocskolják szegényt! Hiába volt fohászom, talán így kellett lenni, mert két nap múlva Edit tajtékozva felhívott. – Nem csalnak a megérzéseim! Már az első percben nem tetszett nekem az unokaöcséd felesége, még a szeme sem állt jól. Szép kis kerítőnő, mondhatom, szégyellheti magát, hogy szétrombolta unokaöcséd ötéves kapcsolatát, majd utána a mi húszéves házasságunkat! Úgy éreztem magam, mint akit letaglóztak, de összeszedtem magam, és villámgyorsan elkezdtem Zsanettet védeni. – Editkém! Zsanettet hagyd ki az egészből, neki semmi köze sem volt hozzá, még csak véletlenül sem segítette kapcsolatunkat, nem rajta keresztül ismerkedtem meg Eszterrel, és sem Zsanettnek, sem Eszternek semmi köze sincs ahhoz, hogy elköltöztem tőled. - Nem hiszem azt én el, majd kiosztom én őket, hogy tudják meg, nem lehet más házasságát szétzilálni! – Mondta és lecsapta a kagylót. Na, jól nézek ki, kiborult a liszt, gondoltam, bár ez még jól is elsülhet, mert ha Edit kiveri a huppot Eszter édesanyjánál, talán ráérez, miért is költöztem valójában el, és optimális esetben még javunkra is fordulhat is a dolog. Persze tudja-e egyáltalán Edit Zsanették címét, meg telefonszámát? Nem nagyon szokott figyelni, amikor én vezetek. Biztos, ami biztos, kipróbáltam, hogy fel tudom e hívni Zsanettéket, de a posta szerencsére üzemhibát jelzett, így megnyugodtam, Edit sem tud odatelefonálni, a két dialízis közti idő pedig kevés neki, hogy Zsámbékra elautózzon. Korai volt örömöm, optimizmusom, mert másnap csörgött a telefon, és Eszter elkeseredett, sírós hangját hallottam: - Most mit csináljak, minden kiderült, mi lesz velem? Zsanett átjött az előbb és nekem esett, hogy én vagyok az oka, miért bátorítottalak, nem lett volna szabad még leveleznem sem veled, és Edit odatelefonált, hogy mondják meg a férjemnek, hogy költözzön vissza a családjához, meg mindenfélét mondott még. Úgy érzem magam, mint Róma legutolsó szajhája! - De miért szívem? – Mondtam nyugodtan. - Mikor te nem vagy az? Te semmiben nem vagy hibás, te nem bátorítottál engem soha, semmire, mindig csak azt mondtad nekem, hogy maradjak a családom mellett, és hogy szeressem jobban a feleségem. Akinek nem inge,

17

nem veszi magára? Miért kell beijedni, ha neked esnek? – És picim, mi volt veled? Két hete se telefon, se levél? - Azért nem írtam, mert már két hete azzal kísértenek a krampuszék, hogy mégsem te vagy az igazi, hogy nekem még megtapasztalásokra van szükségem. - Hát miért nem hívtál segítségül? Nem megbeszéltük, hogy a másik imádkozik, és segít, ha az egyiket kísértik? - Nem akartam fájdalmat okozni neked! – Folytatta szepegve, meg különben is, te is mondtad, hogy annak is örülnél, ha életed utolsó két hetében foghatnád a kezem! Ekkortól kezdve már lesett a tantusz, hogy az egész világ összeesküdött ellenünk. Csodálkoztam is, hogy engem mindig kísértettek krampuszék Eszterrel kapcsolatban, de őt velem kapcsolatban nem! Ha ez így van, akkor addig leárnyékolták őrangyalai, most pedig valamilyen okból ráeresztették a kísértőket, és Eszter nem bírja a strapát. Már akkor sem mert szegény szembeszállni, amikor édesanyja meggyanúsított minket, már akkor sem mert kiállni kettőnkért, most meg, hogy Zsanett nekiesett, már ki tudja, minek érzi magát. Persze nem is lehet elvárni, egy ilyen törékeny fiatal lélektől, aki még nem edződött meg az életben, hogy nagyobb hatásfokkal védje magát. Meg aztán édesanyja, aki életének minden rezdülését befolyásolni akarja, szinte ráfolyik, édesapja kislánykorában mogyorófavesszővel tanította fegyelemre, ő pedig egy naiv, romlatlan, és ebből a szempontból tapasztalatlan. Csodálatos tiszta tó a lelke, de nincs még lelkiereje. Csak egy módon lehet kihúzni a bajból. – Esztikém! Picim! Nincs semmi baj! Nyugodj meg szívem! Te úgy tudod menteni magad, hogy megmondod Zsanettnek, meg anyukádnak, hogy azonnali hatállyal megszakítottad velem a kapcsolatot, mivel elköltöztem otthonról. Akkor nem vethet a szemedre senki semmit. - És tudod, a szeretet nem kapaszkodik, hanem elenged. Én elengedlek, legyen annyi fiúd, amennyit csak akarsz, menj férjhez, ha úgy hozza a sors, csak egyet kérek, ha egyszer megszólalok a szívedben, akkor keress majd ki a telefonkönyvből. Biztos benne leszek, vagy én, vagy valamelyik rokonom, és akkor jelentkezz. Az én szívemből soha senki, és semmi nem fog kitörölni. És kívánom, hogy légy nagyon boldog, a kis diktafont, ami nálad van, azt is tartsd meg, jó lesz az iskolában felvenni az előadásokat. A leveleimet meg dobd ki nyugodtan, hogy könnyebb legyen elfelejteni. - Nem, azt nem dobom ki, mentegetőzött enyhe bűntudattal. - Ugyan, picim, ne törődj velem, te most csak mentsd magad, mert neked sokkal nehezebb a helyzeted, mint nekem. Ha a Jóisten úgy akarja, úgyis összekerülünk még. Áldjon meg a Jóisten, maradj ilyen tiszta, amilyen vagy, és vigyázz magadra! Az utolsó mondatokba még egy jó nagyot belekacagtam, mintha épp egy viccet mesélt volna valaki, Esztert sikerült megnyugtatnom, velem kapcsolatos enyhe bűntudatát eloszlatnom, és ekkor elkezdett üvölteni, jajgatni, ordítani a lelkem. Egy szénkarcot láttam a Nemzeti Múzeumban, amelyen a középkorban kínzásként egy csigaszerkezettel kettétéptek egy embert. Hát körülbelül ezt éltem át, csak nem testben, hanem lélekben. Elsötétült velem a világ, nem kaptam levegőt, de nem is volt kedvem levegőt venni. Minek élni? Mit keresek itt, ezen a Földön? Miért léphettem be a Mennyország kapuján, ha kiesek belőle? Miért kellett elmennem arra az esküvőre? Miért is kellett megszületnem? Hát én sohasem lehetek már boldog itt a Földön? Nekem nem adatik meg a boldog párkapcsolat? Lelkem mélyéig hatolt a kegyetlen, maró fájdalom, és szerencsére közbejöttek a munkahelyi tennivalók, sürgős kimutatást kellett készíteni osztrák főnökömnek, és Mosonmagyaróvárra kellett utazni kolleganőmmel, így a következő néhány órában teljesen le voltam foglalva. Este hatkor indultam Óvárról vissza és az autópálya délutáni hűvösében telepedett ismét agyamba a szörnyű érzés, a gyötrelem, Esztert elszakították tőlem. Annyi erőm volt csak az Eszterrel folytatott beszélgetés után, hogy felhívtam Zsanettet, biztosítottam, hogy Eszter semmilyen mértékben nem felelős elköltözésemért, és egyébként is szakított velem, tehát amennyire módjában áll, igyekezzen Editet megnyugtatni, és távol tartani Eszter családjától. Szerencsére, nagyon, nagyon hála a Jóistennek, meg sem

18

fordult a fejemben, hogy Editnek viszonozzam balegyenesét. Egy meditációban nagyon érdekesen zajlott le beavatásom. Bokszoló voltam egy hatalmas arénában, ahol az egész nézőtér sötét volt, és a ring ki volt világítva. Bokszpartnerem már ugrált, gyakorolt, amikor bementem, szúrós egyeneseket, nagy lengőket, horgokat ütött, alig várta, hogy rám eresszék. Elkezdődött a meccs, megszólalt a gong, és én mindkét karomat leszorítottam magam mellé. Először még fájtak az ütések, de aztán egyre kevésbé, és ezzel párhuzamosan éreztem, hogy testem egyre keményedik, keményebbé, ellenállóbbá válik, ellenfelemnek egyre jobban fájnak az ütések, melyeket testemre mér, ellenfelem teste egyre szürkébb, sötétebb, az enyém egyre világosabb, majd ő elvágódik, s engem meg kikiáltanak győztesnek. Drága jó Atyám! Hogy még mozizol is gyermekednek! Tényleg olyan vagy, mint a jó kertész, ahogy egyszer mondtad, mert elültettél, meglocsolsz, rám sütsz, hűs szellővel hűsítesz, hajnali harmattal pihentetsz, hisz Te vagy az Örök Jóság, Szeretet. Te drága, Te csodálatos! Mi lenne velem Nélküled? Te vagy a Mindenség! Mi lehet több a Mindennél? Szeretlek, imádlak, áldalak, magasztallak, beléd bújok, mert nem tudok Nélküled élni. Ennyi balegyenes, kupánvágás, jobbhorog után ki lenne képes újból felállni Nélküled? Áldott légy örökké Istenem. Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Mérhetetlenül, mindennél jobban szeretlek! Történjem velem bármi, csak Téged ne hagyjalak el, csak Tőled el ne forduljak! Vigyázz rám! Tudom Te hűséges vagy! Hisz milyen hűséggel vártál rám 25 évig! Csak álltál az ajtóm előtt és vártál, nem rúgtad rám, nem üvöltöttél, csak kopogtál halkan, és vártál. Te gyönyörű, te drága, Legszentebb, Legcsodálatosabb! Imádlak, imádlak, imádlak, olyan forrón szeretlek, amilyen forrón csak lehet. Hát lehet Téged nem szeretni? Ki az a tökkelütött? Amikor akármit csinálhatok, Te mindig csak szeretsz, szeretsz, és szeretsz. És akárhogy megbántalak, Te akkor is csak szeretsz, szeretsz, és szeretsz, és nem ezerszer, hanem milliószor is megbocsátasz. Dicsőség a magasságban és a szívünkben Istennek, és békeség a Földön a jóakaratú embereknek! Két nap múlva erőt gyűjtöttem, és felhívta Zsanettet, aki elmondta, megoldódott a dolog, mert Edit Eszterrel beszélt telefonon, nem szüleivel. Amikor Edit őt, mármint Zsanettet felhívta, valahogy, nem is tudja hogy, de megmondta Eszterék telefonszámát, és hát így alakult az ügy. Véletlenül telefonszámot megmondani? Na jó, sohasem lehet tudni, kinek, mi játszódik a lelkében, hogy volt, mint volt, mindenesetre érdekes, hogy Edit őt tartotta kerítőnőnek, és a végén így összejöttek. Szegény Eszter, drága kis szívem! Mit kaphatott Edittől? Mit kellett neki ártatlanul végighallgatni? És mikor fogja mindezt kiheverni? És mi vár még ránk? Most, néhány nap elteltével az a gondolat állt össze fejemben, hogy Eszter most beletemetkezik az érettségire való felkészülésbe, és utána kiutazik egy évre Franciaországba. Ez alatt a két év alatt bőven sikerül elfelejtenie, vagy legalábbis egészen elhalványítani az emlékemet, aztán jön egy jóképű francia fiú, aztán talán itthon is egy másik, esetleg férjhez is fog menni, de egy férfi sem fogja tudni megadni neki azt, amit tőlem kapott, testiség nélküli, birtoklásvágy nélküli, viszonzásvárás nélküli szeretetet. Többé-kevésbé minden férfi ki akarja sajátítani a feleségét, ahogy én is tettem fiatal házas koromban, és a legtöbb le is rohanja fiatalos hévvel, mohó testi vággyal. Eszternek pedig más kell, ezért nem lesz maradéktalanul boldog, mert igénye van arra, hogy szabad legyen a kapcsolatban, akár házasság, akár csak együtt jár valakivel, és igénye van arra, hogy a lelki élet a testi élettel szemben elsőbbséget kapjon, ezért néhány év múlva egyre többet fogok eszébe jutni. Aztán egy alkalommal, valahol, egy rendezvényen megpillant, felmerül benne, hogy milyen kár volt, hogy fiatalon nem állt ki mellettem, hogy milyen boldog lehetne velem, hogy azóta nekem már biztos van más partnerem, aztán a szünetben odamegyek hozzá, és megkérdezem: - Na Esztikém, akkor mikor tartjuk az esküvőt? Addig pedig szent szüzességben fogok várni rá, lesz, ami lesz, mert minket a Jóisten vezetett össze, nem lehet, hogy csak úgy szétszakadjunk! Miért kellett akkor összekerülnünk?

19

Hányszor mondta Jézus: - Egyek vagytok! A sok közös lelki élmény, mind a ketten közelebb kerültünk Istenhez, és egy ilyen kapcsolatnak csak úgy ukmukfukk vége szakadhat? Nem? Csak hit kérdése, meg kitartás kérdése, csak ki kell várnom, és újra összekerülünk, és miénk lesz az örök boldogság.

KUTYAHARAPÁST SZÕRIVEL?

K

ata nem volt teóriámtól elragadtatva. Konok következetességgel figyelmeztetett, hogy előbb-utóbb baj lesz, és addig nem múlnak tüneteim sem, míg valamilyen formában meg nem oldom szexuális energiáim levezetését. A legtöbb ember számára tabu ez a téma, pedig ugyanúgy életünk része, és Kata szerencsére rendelkezett azzal az adottsággal, hogy ilyen témáról is a legnagyobb nyugalommal tudott beszélni még más neművel is Igaz, mi már annyira barátok voltunk, hogy ilyesmi nem jelenthetett köztünk problémát. Katának mindenesetre hajmeresztő volt, amire készülődtem, és több vonalról ez látszott beigazolódni, mert testi panaszaim nagyon felerősödtek. Nyakam olyan merev lett, hogy talán öt centi volt a holtjátéka vízszintesen, hátam izomgörcsöktől sajgott, bal könyökizületem begyulladt, hüvelykujjaim, és bal kisujjam begyulladt, keresztcsontom fájt, a térdeim, főleg a bal térdem erősen berobbant, bal bokám karfiol méretűre nőtt, és a két talpam, lábtőcsontjaim, minden lépésnél őrjítően fájtak, így inkább csak tipegtem, még totyogni sem tudtam. A legkeményebbek az éjszakák voltak, amikor minden fordulásomat jajgatás, nyögdécselés kísérte. A reggelek sem voltak jobbak, mert bár bokám az éjszaka folyamán lelappadt, de lábra állni iszonyú kínt jelentett nekem. Azért nem voltam egyedül, Mesterem, Tanítóm, Teremtőm, drága Abbám velem volt, és kérdésemre röviden összefoglalta tennivalómat: “Elengedni! A múltat elengedni!” Hát ez az! Csak ne lenne oly nehéz! Tépjem ki magamból az emlékeket? Hiszen még fel sem dolgoztam teljesen az elmúlt húsz évet! Vagy csak a rossz, a fájdalmas emlékeket? Vagy inkább transzmutáljam, változtassam őket sorsszerű, békés emlékekké? Halványítsam őket? Vagy ne rágódjak rajtuk? Azt jelenti az elengedés? Mennyei Atyám! Olyan nehezen értem a Te akaratodat, tanácsaidat, pedig Nálad jobban nem mondhatná el nekem senki. Frovalinéknál mindig nagy volt a forgalom, sok vendéget, látogatót fogadtak, tanfolyamokat szerveztek. Férje a lakáson masszírozott, Zsuzsa pedig az aloé növény kivonatait árusította, melyek a kis prospektus szerint gyógyhatásúak, így aztán próba, szerencse, beálltam én is a használók sorába. Egyrészt segíteni akartam Zsuzsáékon, mert tudtam, hogy nem veti fel őket a pénz, másrészt mindig mindent kipróbáltam, és ártani, biztos nem árt a “csodaszer” Mindenesetre szimpatikus volt, hogy az Evangéliumból is idéztek, hisz Jézus testét is aloéból és mirhából való keverékkel kenték be, tehát az aloé csak jó lehet. Ha már ilyen drága, közel hatezer forint egy liter folyadék, akkor illik hinnem is benne, mert a hit sokat számít pro és kontra is az ilyen szereknél. Szóval aloéval tartósítottam, balzsamoztam magam, csak Jézustól eltérően belülről, és nem kívülről, és mellette, sőt inkább fő tevékenységként jelgyógyászattal kezeltük egymást. Gergő is meglátogatott, elfogyott kis mopedjéből a benzinje, és hogy azért-e, vagy egyébként is hozzám indult, de ott volt nálam, ez a fő. Szófukarságához képest jól elbeszélgettünk, felelevenítettük gyermekkorát, amikor tízméterenként húzott le, hogy puszit adjon, és elmondtam, mennyire mérhetetlenül sajnálom, hogy édesanyjával így alakult köztünk az ügy. Gergő szerint emelkedett a kísérőm, már harmadik fokozatú drályzörz, ami nekem nem mond semmit, de legalább azt jelzi, nem járok a pokol mélyén, ha egy fokkal magasabb kísérőt kaphattam. Megnézte tenyeremben jeleimet is, és érdekes módon a bal tenyeremben egy kézfej volt, benne a mindentlátó szem a háromszögben Isten szeme, a jobb kezemben pedig két

20

csepp alakú rajzolat. Bár Gergő elvileg érti a jeleket, mint mondta, ilyet még nem látott, így csak tippelni tudott. Szerinte tisztánlátó leszek, mondta is: - Hű apa, az aztán az igazi, akkor nem csak úgy foltokban, meg homályosan, hanem teljesen élesen, és színesen fogsz látni mindent. Én inkább ara gondoltam, azt mutatja a jel, hogy gyógyításkor a Jóisten gyógyít a kezemen keresztül, hiszen ha eddig megvoltam tisztánlátás nélkül, most mennyivel lennék okosabb, ha Gergőhöz hasonlóan belelátnék például az emberek testébe? El sem tudom képzelni, milyen látvány lehet, hogy valaki ott áll előttem felöltözve, a hasánál látom a ruháját, aztán egyszerre rebben egyet a szemem, és már látom, hogy ott tekeregnek a belei a pocakjában, vagy ott hentereg a spenót tükörtojással a gyomrában, amit egy félórája megevett ebédre. Hát, majd meglátjuk, a vak ember is azt mondta. A csepp szimbolikája, melyet Gergő nem tudott még megtippelni sem, számomra teljesen egyértelmű. Az emberrel kapcsolatban három dologra mondják, hogy csepp, ezek a vér, a könny, és a veríték. Volt is egy ilyen beategyüttes, hogy Blod, swet, and tears. Azt hiszem az utóbbi időkben ezekből, ha részben csak szimbolikusan is, könnyekből mindenképp valóságosan, kijutott szépen, tehát azt jelenti a két csepp, hogy szenvedek, és ha az a jel ott van, akkor bármennyire is megbotránkoztat ez sokakat, akkor ez a dolgom. Magdi, akivel feleségem újra kibékült, vagy legalábbis közeledik hozzá, - mivel a korábbi atrocitások miatt nem járok a kozmetikába – úgy fogalmazott, hogy úgy néz ki Viktor, mintha te már élveznéd a szenvedést. Ne gyötörd magad! Akarj már végre boldog lenni! Kata is ezt a nótát fújta, és más szavakkal, de Zsuzsa is ide lyukadt ki. És mindnyájan egyetértettek abban, hogy szép dolog volt a nagy szerelem Eszterrel, a dualitás is egy nagyon szép dolog, de a Jóisten biztos nem várja tőlem, hogy most “szent szüzességben” aszaljam magam. Inkább úgy tudnék a Jóisten hasznára válni, ha belesodródnék egy olyan kapcsolatba, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, nem akadályoznak, hanem inkább támogatnak Istenszeretetemben, ahol elfogadják a bennem felgyülemlett szeretetkiárasztási többletet, melyet eddig gyógyításokban, más emberi kapcsolatokban vezettem le. Nehéz lépés volt, de beszedtem szobámból, és irodámból Eszter fényképeit, és egy nylonzacskóban archiváltam. Úgy gondoltam, könnyebb lesz az egészen túltenni magam, ha legalább a fényképe nem lesz végig az orrom előtt. Szörnyű érzés volt, mert lelke sírt közben, hogy miért teszem el, de megmondtam, picim, te nem tudtál elég erős lenni, én most nem várhatok időtlen időkig, míg összeakadunk. Nem szeretlek kevésbé, csak ezt az állandó rád gondolást, sóvárgást akarom elkerülni. Így aztán Eszter lelke is megnyugodott, de az enyém még nem, mert rájöttem, van egy komoly akadálya annak, hogy én egy hölggyel lelki kapcsolatra lépjek. Finoman mondva nem sportszerű, meg lelkiismeretemmel is összeegyeztethetetlennek tartanám, hogy lelkemben azon a helyen, amelyik minden férfi lelkében csak egyetlenegy nő számára van fenntartva, Esztert tartanám, és jövendőbelim pedig eggyel alacsonyabb régióba kerülne, és ha Eszter valamikor felbukkan, akkor, akkor… Akkor mit csinálok? Megjött a régi szerelmem, az igazi, a duálpárom, te meg szívem, hát kösz az eddigit? Hát szóval ezt nem lehet megtenni, egy ilyen cselekedettől Eszter is, meg a Jóisten is émelyegne, ez sportszerűtlen, csúnya, erkölcstelen, szeretetlen dolog volna, ezért az egyedüli járható megoldás, hogy szabaddá teszem azt a bizonyos exkluzív helyet, kvázi bejelentem, tudatosítom magamnak annak megüresedését, és azt mondom, szabad a pálya, aki megfelelő, és persze én is megfelelő vagyok neki, az betöltheti. De honnan tudjam, hogy ki lesz az? Honnan ismerek rá, hol lelek rá? Megint a Legszentebbhez fordultam, aki tömören így válaszolt: “Az lesz az, akiben Engem a legjobban megtalálsz!” Ja, drága Mennyei Atyám, de okos vagy, de drága vagy, olyan klasszul megvilágítottad előttem az utat! Hát persze! Ez oly világos, hogy csakis Istenszerető leány, asszony jöhet számomra szóba.

21

Nem feltétlenül imakörös, napi áldozó, tehát nem a forma a lényeg, hanem a tartalom, hogy a Jóisten a szívében éljen. Azt meg lehet érezni már egy kilométerről is, hogy kiben, mi lakozik. Ezen a területen még tovább finomodott érzékelő képességem. Bobarcs jöhetne szóba, oda kéne eljárogatni, úgysem voltam még ott misén, Frovalinéknál is annyi mindenki megfordul, ott is vannak csupa szív emberek, de hogy nem diszkóban, vagy szórakozóhelyen fogom az igazit megtalálni, az biztos. Bár sosem lehet tudni, nekem az is elég egy ismerkedéshez, hogy valaki a lábamra lépjen, vagy rám tüsszentsen, öt percen belül már a világ összes titkait szívesen megbeszélem vele. Így aztán egyre többet sündörögtem Frovalinéknál, és hetente legalább kétszer tiszteletemet tettem. Zsuzsa, bár tiltakozott ellene, meg nem tudott róla, igen jó médium volt, és kezelés végén sokszor mondott olyasmit, ami biztos voltam, hogy jó forrásból származik. Én is csodálatos tapasztalatokat szereztem, mint a jelgyógyászat alanya, mert Gergő tanácsára egy-egy szervre, testrészre is megcsináltuk a jelgyógyászatot, és ilyenkor koncentráltabb volt, egy helyen, de jobban hatott. Amikor például a hátam felső régióira, részben nyakamra kaptam, akkor kezelés közben úgy rám jött a káromkodhatnék, hogy alig bírtam visszafogni magam. Közben torokcsakrámban melegséget, forróságot érzékeltem. Nem a nyakasság, a makacsság, mint Edit mondta, hanem az elfojtások blokkolták az energiaáramlást a torokcsakrámban, és amiatt merev nyakam. De ahogy ezekkel a káromkodási ingerekkel birkóztam, hirtelen forróságot, zsiborgást éreztem deréktájon, a kettes csakrámnál, mely félreérthetetlenül jelezte, hogy a szexuális elfojtás is a “nyakamra ment”. Amikor a hátamat kezelte, csak úgy repültek a hátamból a nyilak, a beleszúrt kis szúró, vágóeszközök, és a Jóisten Zsuzsán keresztül szinte ugyanazt mondta, mint nekem direktben, hogy fel kell dolgozni, és el kell engedni a múltat. Pár napja csak, igazán közelmúlt még, hogy Edit felhívott és viszonylag udvariasan figyelmeztetett, hogy 180 helyett bizonyára tévedésből 175 ezret adtam föl neki a postán. Már azt is nehezményezte, hogy postán adom fel, úgy vélte bizalmatlanság, és biztos elfelejtette, hogy ő fenyegetett meg, hogy “kicsinál” egy jó ügyvéddel. - Editkém, azt az ötezret én a kártérítés miatt vontam le. - Milyen kártérítés? - Hát tudod, a kép miatt. - Az a vacak képkeret, nem ér többet háromszáz forintnál. - Eszmei érték, Editkém! Eszmei érték! Na erre aztán elszabadult a pokol, és Edit annyi mindennel fenyegetett, hogy úgy döntöttem, még a közös vagyon negyedét sem fogom firtatni, mert ha Edit “beindul”, kő kövön nem marad. Még ezen a napon, délután begyulladt a bal könyököm, és Zsuzsával találtuk meg a dolog nyitját. A könyök - gondoljunk a könyöklő típusú emberre - az önérdek érvényesítés szimbolikája a testpszichológiában. Tehát önérdekem érvényesítésével van bajom. Amikor Zsuzsa megkezelte a könyökömet, belső látással egy római falikutat láttam magam előtt, és a falikúton levő domborműves fej szája mozgott, és azt mondta, amíg saját érdekemet védem, tehát nem megyek túl a védelem határain, addig nem léptem át a krisztusi szeretet határait sem. Majd határozottan folytatta: “Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ha önmagadat nem szereted, felebarátodat sem tudod szeretni!” Mennyire igaz, és mégis hányan tesszük ezt, nyuszik vagyunk, nem merünk érdekeinkért kiállni, mert úgy tartjuk, ez szeretetlenség, nem szabad ellenállnunk, béketűrés címén elviselünk, lenyelünk mindent. Mennyire igaza van Pali bácsinak, amikor azt mondja, tévednek, akik azt hiszik, keresztény = hülye. Tehát itt nem álltam ki az érdekeimért, és lám, még ez is baj, ez is tökéletlenség, pedig milyen jól hangzik, hogy csak pár ruhával jöttem el, mindent nekik hagytam, mennyire keresztényietlennek tűnik, hogy a közös vagyonnak legalább egy részéért kiálljak. Nem az a baj, nem azért gyulladt be a könyököm, mert csak a közös vagyon negyedrészét kértem,

22

hanem azért, mert amit jogosnak éreztem, azért a negyedért sem mertem kiállni. Mint a nyuszi, behúztam fülem, farkam, mert a feleségem egyet toppantott, és rám rivallt. Amikor a falikút eltűnt, váratlanul megint bizsergést éreztem derekamban, majd brazil, vagy mulatt, olyan faros-bögyös leányok-asszonyok kezdtek fűszoknyában táncolni, és szemlátomást kellették magukat nekem. Ebből rájöttem, ez annak képi bemutatása, hogy önérdekemre a vágyaim vonatkozásában is tekintettel kell lennem, és az, hogy aszkézisben várok Eszterre, az nem az igazi út. Tehát a bal könyök kilőve, a bal kisujj, az a feleség, olyan kis testrészre nem kérünk külön kezelést, azzal nincs sok baj, lássuk a bal térdet. Itt megint érdekes választ kaptam, ugyanis a térd a család, otthon a testpszichológiában. “ Az otthon nem egyenlő a négy fallal”. Sokat szenvedtem ugyanis, hogy a bérelt lakást valahogy belengte az átmenetiség hangulata, olyan vándornak, átmeneti szállásnak, turistaszállónak, munkásszállónak éreztem, ahol egy szöget sem érdemes a falba verni, hisz tán holnap továbbköltözöm. A hang folytatta: “Otthonod akkor van, ha családod van” Egyből beugrott kis családom, gyermekeim, feleségem, helyesebben volt feleségem, ahogy újabban nevezni szoktam. Hol van nekem most családom? Gondoltam tovább. Itt vagyok egy idegen szobában, ők meg nézik a tévét, ahogy minden nap szokták, és talán nem is gondolnak rám, hisz a fiúk alig jelentkeznek, Böbe rám sem hederít, Edit meg jobb, ha nem hederít. A hang folytatta: “Családod nem akkor van, ha ők szeretnek téged, foglalkoznak veled, hanem ha te szereted őket. Ahhoz pedig ők nem szükségesek, csak te.” Ezzel megoldódtak ilyen gondjaim is, hisz akár rám nyitják az ajtót, akár nem, akár felhívnak akár nem, innen szerethetem őket, imádkozhatok értük, anyagilag gondoskodhatok róluk, és akkor tartalmilag van családom, még ha formailag nincs is. Editet kivédeni nem tudom, mert ha odamegyek, belém mar, sajnos nem tudom szebben kifejezni, és ez nem vád, hisz tisztáztuk, csak szerepet játszik, ha meg nem megyek, akkor rossz apa vagyok, mert nem törődök a gyerekeimmel. Marad keresztem cipelése, melyet azért nem viszek egyedül. A bokám az a régi nóta, az összes tünet onnan indul ki, mint valami karmester velük együtt vonul vissza, vagy lép a színre, ha fájdalmaim erősödnek. A lábfejem, a lábujjtőcsontok, melyektől olyan fájdalmas lépni, azt jelzik, hogy sajnos fájdalmasnak, nehéznek élem meg az életben megtett lépéseket, így figyelmeztetőül a lábammal megtett lépések is fájdalmasak. Reggelente annyira fáj a bokám, hogy képtelen vagyok lábra állni, kell egy negyed, vagy fél óra, mire fél lábon szökdécselésből, ugra-bugrából bicegésre, közepes sántításra tudok váltani. Nehezen tudok lábra állni, itt is csak ki kell nyitni a fülét az embernek, hogy tünetei nyelvét megértse. Hüvelykujjaim is gyulladtak, amelyekkel megragadok, megfogok valamit, tehát fájdalmasnak élem meg, ha egy témát, egy dolgot meg kell ragadnom, és így a kezemen is jelez a tünet. Csodálatos, jó tanító a test, értem is a tünetek nyelvét, csak annyira visszahatnak a fájdalmak lelkemre, hogy nincs erőm lelkemen dolgozni. Valami kiutat kell találnom, mert így a macska megharapja a farkát, ún. ördögi kör alakul ki. Ráadásul, nem elég a családból kiszakadtság, nem elég Eszter lebombázása, nem elég, hogy vonaglok, totyogok, csoszogok, mint Csoszogi az öreg suszter, még osztrák főnököm is megváltozott, egyik napról a másikra elégedetlen munkámmal, és úgy fogalmazott, hogy “ilyen alapon nem vagyok hajlandó magával együtt dolgozni”, tehát kilátásba helyezte, hogy útilaput köt a talpam alá. Akkor éreztem úgy, hogy megnyílik alattam a Föld. Mi jöhet, mi zúdulhat még rám? Maga alá temet majd a sok gond? Nem lesz munkám? Sántítva nem kapok állást? Elfogy a pénzem, és kukázni kényszerülök? Na bumm! Isten soha nem hagy el! Ha Ő, aki hajam szálát is számon tartja, nem avatkozik be, akkor az lesz a legjobb nekem. Áldassék az Úr!

23

BOBARCS MÛVEK

A

szocializmusban minden “művek” volt, Csepel Művek, TVK művek, és diákkorunkban gyakran vicceltünk ezzel a szóval. Ha valamelyikünk megkérdezte, mi lesz a hétvégi programja, hát így válaszoltunk: - Balaton művek. Most Bobarcs művek került nálam a programra, de nem is akárhogy. Era édesanyja összeismertetett egy karizmatikus gyógyítóval, Ilonka nénivel, akinek fiai is gyógyító volt, masszírozott és energiázott, és meghívtak egy beszélgetésre. Fia, Pali masszírozott, közben elmeséltem életem, betegségem, és megtérésem történetét, majd én is megkezeltem őket, és mindnyájan szuper jól éreztük magunkat. Amikor találkozónk után néhány nappal felhívtam, Ilonka néni azt mondta, van egy olyan megérzése, hogy tüneteim egy része kapcsolatban van Pali bácsival, illetve a vele fennálló rendezetlen, enyhén békétlen állapottal. És minek akadályozom én őt azzal, hogy hibákat találok dolgaiban, hiszen annyi embert visz közelebb a Jóistenhez, neki az a megérzése, hogy hozzam rendbe Pali bácsival kapcsolatomat, és az biztos, hogy jót fog tenni nekem. A rákövetkező két napban hárman is említették telefonban, vagy személyesen, hogy mennek Bobarcsra, így csak a bolond felejtette volna el, hogy hónap utolsó vasárnapja van. Összekészültem, szép vasalt inget vettem, és eltökéltem magamban, most összeszedem magam, és valahogy kibékülünk Pali bácsival. Összeölelkeztünk már akkor is, amikor kísértéssorozatomat, meg Eszter dolgait elmeséltem neki, de mindig maradt egy kis tüske bennem, mert vagy tett egy célzást a dualitásra, vagy eszembe jutott egy-egy általam kifogásolt megnyilvánulása, mint például a rossznak rosszat akarni, ami nyugtalanított, és nem hagyott békén. Még mindig nem tudtam magamban eldönteni, hogy Isten lelke lázadozik bennem, vagy a krampusz hergel ilyenkor. Mi a helyesebb, ha kinyitom a számat, vagy ha hallgatok? Először végigmentem a falun, úgy kellett már egy másik faluból visszaautóznom, míg nagy nehezen megtaláltam az iskolát. Leírást ugyanis senki sem adott, hogy az Bobarcsi pihenőnél a 85-ös kilométerkőnél kell lekanyarodni, majd a falu közepén a Kárány tábla felé, majd a körforgalomnál balra, egy k betűvel kezdődő falu felé kell menni. Az iskola pedig az úton balkéz felé esik, nyáron fák takarják a hatalmas barna négyzet alapú épületet. Végre betaláltam, és megcsapott az az igazi Bobarcsi hangulat, amiről annyit beszéltek, 250 Istenszerető ember egyesült kisugárzása. Pali bácsi szép fehér miseruhában, átszellemülten a pódiumon, baloldalt elöl egy csodás karizmatikus zenekar, és máris teli torokból énekeltem velük: “Áldjad én lelkem az Urat!” Hát ez az! Iszonyú ereje, energiája van annak, ha ennyi ember egyszerre szívből szereti a Jóistent, a Szeretet Istenét, Megváltónkat, Abbát, drága Jézusunkat. Sajnos, a szentbeszéd eleje már nem tetszett. Pali bácsi arról beszélt, hogy az általa nem láttamozott irományok terjesztéséhez itt a teremben nem járul hozzá, rendezők figyelték az ilyeneket a bejáratnál, szóval kicsit olyan, mint a hatvanas években az ifiparkban, és ez nagyon nem smakkolt nekem. Ő kézzel-lábbal tiltakozott a püspöki cenzúra ellen, s most meg ő tiltja ki a másként gondolkodókat. Megint kakaskodtam, már hozzászólásra nyújtottam volna a kezem, de rádöbbentem, hogy kibékülni mentem Pali bácsival, nem szerepelni, támadni, bírálni szegényt. A mise és a szünet után újszerű program következett, Pali bácsi úgynevezett csakra meditációt tartott. Mindenki behunyta a szemét, és Pali bácsi egyfajta részben spontán összekötő szöveggel végigvezetett minket a hét csakrán, és éreztem angyalkák dolgoznak közben rajtam. Koronacsakrám szinte lángolt, homlok csakrám, és szívcsakrám is égetett, és csodák csodája, amikor véget ért a meditáció, egy gondolat töltötte be egész lelkem. Átölelem,

24

szeretem az egész világot. Gondolhatunk százfélét a Jóistenről Pali bácsival, a lényeg az, hogy szeressük egymást! Gondolatban átöleltem, és olyan forró volt az ölelésem, hogy magam is majd elégtem benne. Úgy szeretlek Pali bácsi! Spongyát a véleményeltérésekre! A lényeg a szeretet! Tiltsd be az irományok terjesztését, végül is Isten segítségével, de te hoztad létre Bobarcsot, és igazad van, a te tüzednél csak olyan süsse a pecsenyéjét, amelyik nem füstöli össze a tiédet lángjával. Úgy látszik, addig fúrtak, faragtak, reszeltek, csiszoltak az angyalkák a lelkemen, míg meg nem tudták javítani benne, ami elromlott. Hála néktek, pajtikáim. Köszönöm segítségetek! Mielőtt valakinek beötlene, hogy hol marad a szabad akarat, hozzáteszem, csak azért barkácsoltak lelkemen szárnyas testvéreim, mert én akartam, én szerettem volna kibékülni, csak valamilyen okból nem voltam elég erős, ügyes hozzá, tehát meglévő szándékot erősítettek fel, nem “kolbászoltak” bele a lelkivilágomba. Nyugodt lehet mindenki, hogy Isten angyalai soha nem tesznek senki akarata, szándéka ellenére semmit, mert nekik, mint drága Istenünknek, mindennél fontosabb, szentebb a másik szabad akarata. Közben az újabb szünetben Pali bácsi dedikálás közben észrevett a pódiumról és testbeszéddel szemei dörzsölésével jelezte, hogy jól lát, tényleg itt vagyok? Jól esett neki ugyanis, mert Kecskemétről távolmaradásomat lehetett az ő kudarcának is magyarázni, őt ugyanúgy bántotta az, ami köztünk feszült, de ő sem tudott nézeteiből engedni, így nem jutottunk eddig előre. Én széttártam a karom, ezzel jelezve, hogy persze, itt vagyok, miért ne lennék itt, de testi állapotom miatt meg sem próbálkoztam azzal, hogy a pódiumra felmásszak. Ez majd megmarad másoknak, gondoltam, majd felhívom a Pali bácsit hétfőn, és megbeszélek szerdára, a fogadónapjára egy randevút. Így is lett, elmentem Pali bácsihoz, aki őszinte érdeklődéssel, szeretettel hallgatott meg, szóban nem mondta ki, de ölelésével jelezte, hogy köztünk szent a béke, szentebb, mint volt valaha. Elköltözésemet a maga sajátos stílusában kommentálta: - Viktorkám, ez a te meccsed, neked ebben nem tud tanácsot adni senki. Ezt neked kell a Jóistennel megbeszélni, és lerendezni, és neked van olyan “forró drótod” az Úrhoz, hogy ez neked tökéletesen menni fog. Én biztos vagyok benne. Arról, hogy ti a feleségeddel különmentetek, arról meg az a véleményem, hogy amelyik házasság különmegy, azt az Úr nem kötötte össze. Mert amit Ő összekötött, azt ember tényleg nem választhatja szét, mert nem tudja! Érvelt szokatlan megközelítésből, de igen okosan. - A feleségedről meg az a véleményem, hogy én már jó néhányszor elagyabugyáltam volna, mellettem már tudná, hogy mi az, hogy Isten, de nekem más a vérmérsékletem, mint neked. Jót nevettem, hiszen Pali bácsi félig mosolyogva mondta ezt, hogy aztán tényleg képes lenne-e, lett volna-e, ha nős, és ilyen helyzetbe kerül, azt nem tudom, de a hangsúly azon volt, hogy ő nem tűrt volna ennyit, de nem is költözött volna el. Ragyogó hangulatban, hosszú idő óta zavartalan szeretetben búcsúztunk el Pali bácsitól, és nagyon bízom benne, hogy a jövőben ez így is marad. A családomról beszélgettünk Pali bácsival, és érdekes, most Böbe jutott eszembe, de valahogy olyan elemi erővel éreztem a vágyakozást utána, hogy azt mondtam, elpusztulok, ha nem szoríthatom meg, nem puszilhatom meg, nem szippanthatok bele a haja illatába, nem nézhetek szemüveges, csalfa kis arcába. Belebolondulok, he nem! De odamenni, Edittel találkozni? Arra is képtelen vagyok! Játsszuk az elvált vasárnapi apukát? Amelyik két órára megkapja gyermekét, aztán mint valami zsákmánnyal a hóna alatt elrohan, teletömködi süteménnyel, és mézes-mázos –szavakkal? Nem! Azt nem! Majd a sors megoldja. És meg is oldotta. Szombaton Viki csöngetett a kaputelefonon, hogy erre járt, mert Edit elküldte valahová a Ventóval, és amint beengedtem megszólalt a telefon. Edit volt, hogy transzplantációs riadó van. Hamar magamra kaptam a szabadidőruhát, futottam le a Daewoohoz, és még Viktor előtt odaértem volt otthonomhoz. Edit kérdően nézett rám az ajtóban: - Te is jössz?

25

- Editkém, hát eddig is mindig én vittelek titeket, ha riadó volt, hogy ne mennék? Vihetek le valamit? Nem igaz! Olyan világosan elmondtam neki ezerszer, hogy a gyerekeknek ugyanúgy édesapja maradok, és őt is tisztelem, szeretem, csak nem bírom vele egy fedél alatt. Minek ez a színjáték, hogy még nagyot néz, amikor én is el akarok menni, amikor a kislányomnak talán életét megmentő műtétre készülnek? Miért kell úgy beállítani, hogy az egész családjára fittyet hányó lelketlen, kegyetlen, szívtelen, gonosz mit tudom én mi vagyok? Mire jó ez? Kinek lesz jobb ettől? De legalább most együtt leszek Böbével. Böbe az úton szokás szerint elaludt, és azt már csak rezignáltan vettem tudomásul, hogy Edit már képtelen volt mellém ülni az autóban, ahol mindig is ült, hanem a hátsó ülésre kucorodott, hogy fizikai távolságtartással szimbolizálja lelki távolságtartását. Meglesz most, nem lesz? Hát, a nagykönyv szerint nem, mert “kishúgod meggyógyul, de édesanyád előtte megtér Hozzám”, mondta Isten hangja, de Vikinek is igaza van, akár a műtő előtt várakozva is megtérhet Edit, tehát nem zárhatok ki semmilyen lehetőséget. Már ismerjük a járást, a minket üdvözlő orvosok, koordinátorok, szertartásosan bemutatkozó nővérek is szinte a megszokottság érzetét keltik bennünk, hisz nem először vagyunk a klinikán. Összességében a harmadik riadónk, de csak másodszor vagyunk itt, mert az elsőt még gyökerében lefújták. Kedves mindenki, látszik, hogy szeretettel, együttérzéssel néznek Böbére, szívből drukkolnak neki, hogy sikerüljön. Még színes tévét is kaptunk Böbe kívánságára, hisz előző alkalommal tévé nélkül barkochba játékkal töltöttük az időt. Bőbe akkor is zavarban volt, most is zavarban van, mert szeretné is a műtétet, hisz érzi, élete forog kockán, de fél is egy kicsit, így vegyes érzelmekkel viseltetik a siker vagy kudarc iránt. Bohóckodunk, mozgatom a fülem, hahotázunk, csak Edit remeg némán, és ha ránézek, még a tekintetét is félrekapja. Félelmetes, mekkora ellenszenv van benne felém. Már a nézésem, a tekintetem sem állja? Azzal már csak nem ártok neki? Érez, amit érez, gondol, amit gondol, mégiscsak egy nyugalmi ellenpólusa vagyok, és csak-csak nyugtatja jelenlétem. Legalábbis remélem. Böbét is nyugtatom: - Böbe, te mindenképpen jól jársz, mert vagy kapsz egy mesés vesést, vagy meghívlak kárpótlásként a pizzériába. Így is lett, kárpótlás lett a dolgok vége, mert amikor már minden előkészület, fertőtlenítés megvolt, és a donor szüleinek hozzájárultunk, hogy átültetés esetén megismerkedhetnek Böbével, mert ez volt a kívánságuk, akkor a vérpróba sajnos szertefoszlatta álmainkat. A donor, és Böbe vére összekeverésekor a vér kicsapódott. Hiába volt nullás a donor vére, és Böbéé a-s, tehát hiába volt elvileg lehetséges, a gyakorlati próba sajnos meghiúsította az átültetést. A kicsapódásnak négy fokozata van, a leggyengébb, amivel még meg lehet kockáztatni, az egy keresztes, de itt négy keresztes volt a kicsapódás. Maradt a Pizza Hut, ahol Böbe egy normál pizzát kért, amit Edittel megosztott, én pedig egy finom lasagne-t választottam. Edit elszaladt cigarettáért, feszültségoldásnak rágyújtottunk, itt is csak a plafont, meg a padlót nézte, majd – tőle szokatlanul – így szólt: Köszönjük a pizzát. – Szívesen Editkém. Hát persze, hogy szívesen, bár elmondhatnám, bár éreznéd, hogy mennyire szeretlek titeket! De a szeretetnek jóakaratban, nem a másiknak engedelmességben kell megnyilvánulnia! Mikor fogja Edit, meg a külvilág megérteni, hogy nem akkor szeretem, ha visszaköltözök hozzá? Miért ítél mindenki a külső, a forma alapján? Hát, ilyen szívtelenséget, otthagyja szegény asszonyt a három gyerekkel, a beteg kislánnyal! Micsoda lelketlen, kegyetlen alak. Most, hogy Eszter már nincs, nem lehet azt mondani, hogy egy tizenhét éves liba miatt bolondultam meg, most az a magyarázat, hogy makacs vagyok, csak azért is, csak, hogy megmutassam, azért nem megyek haza. Azon senki sem gondolkodik el, hogy biztos nem ok nélkül, hanem végső kétségbeesésemben, jobb megoldás híján tettem, amit tettem, hogy anyagilag nagyvonalúan

26

gondoskodom családomról, hogy mindent otthagytam, pár ruhámon, és könyveimen kívül. Nem könnyű a meg nem értettséget elviselni! De a Mesternek is ez jutott osztályrészül! Hozzá kell tegyem, nem volt teljes a meg nem értettség, mert szüleim, meglepetésemre úgy kommentálták elköltözési szándékomat, hogy ők már évekkel korábban javasolták volna, és szerintük Edit nem hozzám való, látták, hogy csak szenvedek mellette, de nem akartak beleszólni a dolgomba. Bölcsen tették, hogy nem szóltak bele, mert a párkapcsolat mindig a legelső helyen szerepelt értékrendemben, minden elé helyeztem, és senkitől nem tűrtem el beleszólást kettőnk ügyébe. Edit oldaláról is ezt vártam volna el, és ezért keletkezett az első repedés házasságunk építményén akkor, amikor ő nem tette meg ugyanezt szüleivel. Hétfőn Tódor bácsi, irodánk bérbeadója elcipelt egy “fájdalmász”-hoz, aki szerinte profi a fizikai fájdalmak csökkentésében. Azért engedtem a szolid erőszaknak, mert beláttam, egy kis luftot kell kapnom, hogy megkönnyebbülten még nagyobb energiával lássak neki a lelki munkának. A doktor úr csak megvizsgált a magánklinikán, majd berendelt a budai kórházba, főmunkahelyére. Ott röntgen, vérvétel, és egyéb vidámságok vártak. Asszisztense, a filigrán szőkésbarna asszony elkísért, és menet közben elmondta, ő is túl van a váláson, és együtt érez velem, tudja, hogy nem könnyű kenyér. A következő magánklinikai kezelésen úgy éreztem, kitüntető figyelmességgel segít le a betegágyról, ami félig meddig simogatás volt, de jól esett. Ő lenne az? Kedves, melegszívű asszony, már nagy gyerekekkel, igazán szeretetreméltó, de nem ő az igazi. Az igazira még várni kell. Hamar eltelt néhány hét, és újból kiadtam a jelszót: Bobarcsra fel! Elmegyek, jól kiéneklem magam, fürdök a Jóisten szeretetében, és mellékesen, megnézem, milyen a felhozatal, hátha összefutok egy Istenszerető leánnyal, vagy elvált asszonnyal. Még útitársat is szerveztem magamnak, Emma, kalocsai ismerősöm személyében. Édesanyja rövid szenvedés után a kórházban elhunyt, és úgy gondoltam, ezzel a kirándulással segítek neki feldolgozni az eseményeket. Emma viszonylag jól tartotta magát, hisz volt benne szeretet, melyet még munkatársai is elismertek, mert névnapjára egy kis porcelán angyalkát vettek ajándékba. Emma is egy tündér, olyan természete van, hogy boldog lesz, akivel majd életét megosztja. És csinos is. A múltkor, amikor a kerti kapálástól olyan jól lebarnult, és nem a hosszú ruha volt rajta a fekete harisnyával, hanem valami rövid kis nadrágszoknya, hát nem mondom, kimondottan gusztusos, kívánatos benyomást keltett, bármely tíz, tizenöt évvel fiatalabbal versenyre kelhetne külső tekintetében. Belsőben pedig ezerszer. Ritka kincs. Ő lenne az? Ő is szeretetreméltó, meg tudom ölelni, és puszilgatni, de mást érzek iránta. Amit érzek, felebaráti szeretet, nem az a vonzalom, ami aztán együttlakásban végződik. És a Mérésügyis ügyintéző lánya, Jutka? Valaki a tanfolyamról azt mondta, igen halkan, miért nem próbálom vele összekötni életem, hisz annyira összeillenénk. S házassága neki is most ment csődbe. Hát a képlet ugyanaz, mint Emmánál. Úgy szeretem, majd megeszem, úgy tudom puszilgatni, hogy ihaj, miközben ő is úgy ölel, mint frontról jött fiú az apját, de ez is olyan tiszta, felebaráti szeretet, mint amit Emma iránt érzek. Puszi rogyásig, annak más a tartalma, de csókolózni képtelen lennék vele. De folytassuk Emmával, illetve Inárccsal. Emma boldogan ült be autómba, jól esett neki a kis program, szája sarkában kis mosollyal mesélte, hogy már pletykálnak a lépcsőházban róla, hogy udvarlója vagyok, és jót nevettem, mert most hoztam egy szál szép sárga rózsát neki, s így aztán senki le nem mossa rólam, hogy miért jöttem. - Sebaj Emma, a Jóisten belelát a szívünkbe, Ő tudja, mi lakozik bennünk. Az autópályán betettem az Életünk Krisztus kazettát, és ahogy elkezdtem teli tüdőből énekelni, egy-két strófa után sírásba csuklott a hangom, annyira meghatódtam. Éreztem a Mester velünk van, ott ül a hátsó ülésen, csillog a szeme, árad szívében a boldogság, hisz hozzá megyünk, Vele megyünk, Benne élünk. Igyekeztem leküzdeni elérzékenyülésemet, hogy azért énekelni is tudjak, és úgy kieresztettem hangom, hogy szegény jó Daewoonak még az ablakai is beleremegtek. Hát még, amikor megérkeztünk Bobarcsra. Jutott mindkettőnknek, igaz egymás mögött ülőhely, de ott is beleadtam szívem-lelkem az éneklésbe. Ez aztán a dalterápia. Persze a

27

doktor úr sem volt tétlen, ő is tatarozott rajtam, gerincinjekció, bokainjekciók, hátizom görcsi injekciók, nyakrángatás, és nem kis önbizalommal azt mondta, addig nem hagyja abba, míg kígyóembert nem csinál belőlem. Ha kígyóember még nem is lettem, de ilyenkor vasárnap, kipihenten alig bicegek, arcom is kisimult, egész jó kiállásom van, biztos könnyen elkelnék a mai halpiacon, ha olyan sürgős lenne, de másodszorra nem szabad elsietni. Helyesek a lányok-asszonyok, sugárzik belőlük az Istenszeretet, némelyiknek meg is akad a szeme rajtam, de szívemben nem gyullad szikra, így marad a dalos visszaút, melynek végén látom, Emma szinte maradéktalanul boldog. Szóba hozom neki, hogy nem ártana a magányról társas életre átállnia, de szabadkozik, és igaza is van, mert ő már kétszer égette meg a kezét, és bizony ő is nehezen talál olyat, aki a benne levő szeretetet értékeli. Csak nem számít esetleg rám? Hű, de ciki lenne ezt szóbahozni. Annyira szeretjük egymást, kár lenne ezt bármivel is elrontani, és Emma annyi fájdalom után biztos, hogy érzékeny. Végül is megoldottam, néhány nap múlva, telefonbeszélgetés közben, mintegy példálózva elmondtam, milyen nehéz a társ megtalálása, mert ott a szív diktál, csak ésszel nem lehet sokra menni. Hiába illenénk mi ketten is papírforma szerint jól össze, ha nem azt a fajta érzelmet érezzük. Úgy érzem, ez is rendeződött, és megint könnyebb lett a lelkem. Nos ez a könnyebbség nem tartott időtlen időkig. Emma megismerkedett Bobarcson egy asszonykával, aki nyolc éve elhunyt férje emlékén csüng, és hazafelé kifejtettem, mennyire fontos, hogy a szeretet önmagából táplálkozik, csak az, akinek elég erős a szeretete, az tudja a szeretett partner elvesztését feldolgozni, ahogy én is, néhány hét elteltével túl vagyok Eszteren. Hétfőn délelőtt, ahogy a Rózsadombról araszoltam az Árpád híd felé, hirtelen egy érzés nyilallt lelkembe, újból éreztem a kettészakítottságot, és fájdalmamban felüvöltöttem: Eszter? Miért engedtél el? Miért mentél el? Miért? Miért? Miért? Szerencsére csak estig tartott ez a roham, és elgondolkoztam, csak tüneti kezelés volt, amit eddig dolgoztam lelkemen, vagy Isten angyalai eresztették rám figyelmeztetésként ezt az érzést, mert Bobarcs után Emmának olyan magabiztosan nyilatkoztam, vagy véletlen volt, kidurrant egy tömlő, egy szelep a lelkemben? Hát, csuda tudja, de nem baj, mert Zsuzsáékkal újból nekiláttam romjaim felépítésének. Zsuzsa tüneményes egyéniség. Állandóan önbizalmamat erősítgette, épített, buzdított, és vígasztalt. Ugyan már, hol vagyok én kopaszodó, meg pocakos, igenis jó kiállásom van, és olyan a kisugárzásom, hogy minden ujjamra tíz hölgy is akadna, és eddig is akadt volna, csak eddig magatartásom a megközelíthetetlenséget sugallta, így akiknek tetszettem volna, azok sem mertek kezdeni velem. Sokat beszélt a Feng Shuiról, erről a több ezer éves, ősi kínai tudásról, mely az ember környezetével való harmóniában élésén alapul. Lakásukat kilenc négyzetre osztották, persze csak papíron, és egy-egy négyzet egy-egy életterületnek felelt meg, mint siker-gazdagság, egészség-gyermek, tudás-képzés, hitsegítőkész emberek-utazás, és végül, de nem utolsó sorban házasság-szerelem. Az ő párkapcsolatuk minősége is sokat javult Frovalin Pistával, amióta a házasság-szerelem területére egy delfinpárt tettek. Fogékony voltam erre az új tudományra, és magamban egyre többször gondoltam leendő jövendőbelimre. Az egyik kezelés alkalmával Zsuzsa azt “hallotta”, hogy a delfinek már készülődnek. Nekem az “jött”, hogy nem kell keresgélned, mint a mágnes, úgy fogod magadhoz vonzani. Tehát sorsszerű lesz megismerkedésünk, örvendtem. De jó, hogy mondta ezt a Jóisten! Nem is való Bobarcsra menni párkeresés szándékával. Ott a Jóistenben kell elmerülni, nem arcok nézegetésében! Ha nem is csak azért mentem Bobarcsra, de az is volt bennem, ezért eldöntöttem, szabad folyást engedek a sorsnak, és kivárom, kivel, mikor fog összevezetni a sors.

28

IGEN! KUTYAHARAPÁST SZÕRÉVEL!

G

ondolatom egyre többet forgott a leendő párkapcsolat körül. Legtöbb ismerősöm mélyen egyetértett, hogy rám fér egy kis boldogság, rám fér egy olyan kapcsolat, ahol megtalálom a helyem, és kettőnket az Istenhit összeköt, nem szétválaszt. Álmodoztam, gondolkoztam, és néha, halványan, már láttam is magam előtt egy barna hajú, barna szemű, meleg, puha szeretetet sugárzó asszonyt, kockás ingben, farmerben, ahogy a konyhában főz, vagy épp a szobában könyököl. Egy alkalommal egészen élesen láttam egy asztalra könyökölni, miközben mondta, vagy gondolta magában: - nem bírom már sokáig egyedül! Én se picim, én se, tarts ki, már jövök, nem sokára! Üzentem vissza az éter hullámhosszán, és minden porcikámmal erre koncentráltam. Osztrák főnököm kicsit megnyugodott, igyekeztem tótágast állni, mindenben megfelelni csapongó igényeinek, testileg is jobb karban voltam, nem kellett fenyegetettnek érezni magam, könnyebb volt lazítani, és a párkapcsolatra gondolni. Lány lesz? Nem! Biztos nem, azt már most kipróbáltam. Biztos asszony lesz, elvált asszony, aki nem kapott gyöngédséget, törődést a férjétől, aki pont abban szenved hiányt, amiből én túlcsordulok. Finom vacsorákat főzök neki, reggel ágyba viszem a kávét, eljárunk kirándulni, és tiszteletben tartjuk egymás szabadságát. Talán lesz egy kislánya, akivel jól össze tudok majd barátkozni. Olyan kis cicás, amilyen Bőbe Edittel szokott lenni. És Istenszerető, mert abból nem engedek, még egyszer nem akarom megélni, hogy hitemért, saját háznépem legyen az ellenségem. Persze nem az a lényeg, hogy napi templomjáró, meg áldozó legyen, ezt nem is mondta Isten, csak azt, hogy akiben Ő a leginkább él. És ezt meg fogom érezni. Tudni fogom az első pillanatban, hogy ki az. Szinte teljes egészében látom magam előtt, érzem, hogy a széken ülök, hátulról mögém áll, és megölel, elkezd szeretettel cirógatni. Hú, édes jó Istenem, megérdemlem én ezt a csodálatos ajándékot? Pista elvégzett Budapesten egy Feng Shui tanfolyamot, és most Kecskeméten is szervez. Szerinte ajánlatos lenne részt vennem rajta. Rögtön jelentkeztem, hiszen volt egy olyan előérzetem, hogy vagy náluk, vagy valamiképp az ő környezetükből fogok ráakadni jövendőbelimre, akibe, még kimondani is alig merem, már szerelmes vagyok. Én is belegondoltam, nem magába a szerelembe vagyok szerelmes? Hát lehet, de érzem a bizsergést, és annyit gondolok jövendőbelimre, hogy az már Eszteren is túltesz. Eszter úgy került a képbe, hogy nekiálltam megírni a Hitbenhat második kötetét. Nyilvánvaló volt, hogy meg kell írnom, hisz az első kötet önmagában torzó csupán. Nagy lendülettel nekiláttam az írásnak, és néhány hét alatt már a kilencvenedik oldalnál jártam, ahol “Virágba borulnak a fák” címmel írtam meg szerelmünk kibontakozását, a verseket, az egész szép, de fájdalmas emléket. Átrágtam magam szerelmes leveleinken, és óhatatlanul felkavarodtak bennem érzelmek, sőt egy alkalommal még Eszterrel is álmodtam. Igyekeztem Eszter gondolatát elhessegetni magamtól, de tulajdonképpen teljesen nyitott voltam, nem zártam ki semmit. Soha ne mondd azt, hogy soha, mondja a szólás, így válaszoltam pécsi nagynénémnek is, aki megkérdezte, ha Edit megtérne, visszafogadnám-e? Fogós, ravasz kérdés, mondtuk az iskolában, a nehezen megválaszolható problémafelvetésekre. Annyit mondtam, nem zárok ki semmit, majd ahogy a Jóisten, a bennem lakó Isten akarja, ahogy Ő irányít, úgy lesz. Az megint más dolog, hogy nem tartom túl valószínűnek sem azt, hogy Edittel, sem azt, hogy Eszterrel fogom leélni életemet. És a dualitás? Már nem izgat nagyon. Ha duálpárom volt Eszter, majd odaát találkozom vele, és itt a Földön pedig leélek egy teljes értékű, boldog életet azzal, akivel a Jóisten most összevezet. A Feng Shui jegyében Pista meglátogatott, és fél nyolctól háromnegyed tizenkettőig átrendezte lakásomat. Leszedte a tükröt, meg a bágyadt rézkarcot a hálószobában, kivitte a toalett asztalkát, ami útban volt, és odébb húzta az ágyat, hogy ne legyen falnak ütköztetve,

29

mert mindig az az elnyomott fél, amelyik a bejárattól távolabbi, falhoz közelebbi felén fekszik. Ezen csak mosolyogtam, mire Pista rákérdezett: - Te ott feküdtél? - Mit vártál Pistám, lódobogást? Válaszoltam tréfásan, mert csak humorral lehet az ilyen emléket elütni. A nagyszobában levett egy olajfestményt, melyen egy idős házaspárt ment az őszi tájban, úgy elfelé, a nézőnek háttal, ami az elmúlás, a halál gondolatát ébresztgette, és semmiképp sem illett az egészség területére. A szerénységből, vagy álszerénységből eldugott Dale Carnegie tanfolyami fődíjat előre hozta, és három napon belül már kaptam egy levelet a Catro Szenzor manager közvetítőtől, hogy küldjem be legutóbbi önéletrajzomat, hogy képzettségemnek megfelelő állást ajánlhassanak fel nekem. Volt kollegám, a szomszéd házban lakó Müller Feri gyerekeinek szép rajzát, melyet születésnapomra rajzoltak, a kreativitás területére tette, és javasolta, hogy csináltassak az ajtóra névtáblát, cseréljek le egy abroszt, vegyek pár posztert a hálóba, és a nappaliba, valamint pár apróságot a szerelem-házasság területére. Ez ment a legkönnyebben, mert ettől voltam a legjobban besózva. Vettem két szív alakú amerikai tartósléggömböt, olyan nyeleset, vettem két kis aranyos sótartó röfit, melyeknek piros szív volt a fülükre festve, két piros gyertyát, egy sótartó fiú, és egy lányalakot, felakasztottam a falra két gipszangyalkát, ami már régebben megvolt, és egy képet, melyen Ámor nyila célba talál. Lecseréltem a bágyadt ágyneműt szép tarka, papagájemblémás, piros sárga mintásra, vettem egy rózsaszín gumis, ráhúzható lepedőt, és boldogan fogadtam Pista dicséretét, mert azt mondta, a Feng shuiban sok múlik az elszántságon, a céllal való azonosuláson. Szombat este csodálatos lakásszentelőt tartottunk. Körberaktuk méterenként a lakást színes szalvétákkal, és a szalvétákon teamécsessel. A finom rakott karfiolt, amit Era anyukája által telefonon bediktált recept alapján készítettem, hamar megettük. Pista meggyújtotta a gyertyákat, és kérte Isten áldását minden helységre. Elmondott minden helység funkciójával kapcsolatban is egy-egy rögtönzött gondolatot, felolvasott egy buddhista mester gondolataiból, meg Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát, és ezzel ért véget a lakásszentelés, vagy áldás, vagy behangolás, ahogy kedvünk tartja nevezni. Tíz órakor gyújtottuk meg a hat óra égésidejű gyertyákat, és hajnali fél kettőig hallgattuk az újonnan vásárolt hifi toronyból Vangelist, és a relaxációs cd-ket. Utána pedig a mécsesek fényénél tértem nyugovóra és mennyei érzés volt így elaludni. El is döntöttem, hogy a jövendőbelimmel az első éjszakát így, ilyen fényességben fogjuk együttölteni. Pista megszervezte, hogy lejöjjön Budapestről a feng-shui előadó, és Kecskeméten tartson tanfolyamot. Természetesen az első jelentkező voltam. Nem izgatott olyan nagyon a lakberendezés, hiszen Pista már majd mindent megcsinált, de ha már a feng-shui kapcsán indult be párkeresési érdeklődésem, szánjunk ennyit a tanfolyamra, arról nem is beszélve, hátha pont a tanfolyamon lelek rá kedvesemre. Épp a tanfolyamon merengtem munkahelyemen, amikor váratlanul megcsörrent a telefon, és ez rég hallott hang szólalt meg benne: - Én vagyok! Eszter hívott, és ettől pillanatok alatt torkomban dobogott a szívem. – Mi van veled, hogy kerültél elő? Kérdeztem, hisz szakításunk után minden másra számítottam, minthogy Eszter felhívjon. - Hát azért hívtalak, hogy közöljem veled, hogy megtaláltam az igazit, akit Isten rendelt nekem, aki hívő, akibe igazán szerelmes vagyok, és aki által közelebb kerültem Istenhez is. És meg akarlak óvni, hogy légvárakat építs, és hogy arról álmodozz, hogy én valaha is visszamegyek hozzád, mert én nem fogok hozzád visszamenni, soha többé az életben. - De Esztikém, hát én ezt lezártam magamban, nem mentem még Zsámbék környékére sem, hogy még a látszatát is elkerüljem annak, hogy vágyakozom utánad. A szeretet önmagából táplálkozik, nem a szeretete tárgyából. Amikor ez a szakítás megtörtént, akkor valóban néhány napig azt gondoltam, hogy várni fogok rád, de aztán belenyugodtam abba, hogy ez Isten akarata. - Igen, Isten most ehhez a fiúhoz vezetett, aki korban is hozzám illő, és akivel boldogan együtt fogunk élni. És teljesen felesleges kiplakátolnod a képeimmel a szobád falát.

30

- Honnan veszed ezt? Most két bolti poszter van a hálószobám falán, amin egy kisfiú és egy kislány fogja egymás kezét, és az van aláírva, hogy sweet innocence azaz édes ártatlanság. A te képeid, meg az egész levelezés egy nylonzacskóban van leragasztva a szüleimnél, mert kidobni nem akartam, hiszen csodálatos, Jóistennel kapcsolatos gondolatok vannak benne. - Hát jó, de akkor elgondolkozhatnál, hogy mennyire tönkreteszed ezzel a makacsságoddal a családodat, és én nem vagyok felelős ezért! És hogy nem mész vissza a feleségedhez, aki mellé Isten rendelt! - Esztikém! Hát én soha semmilyen bűntudatot nem ébresztettem benned, sőt, még az árnyékát is igyekeztem elhessegetni tőled. Mindenki előtt csak védtelek, és azt mondtam, hogy nem vagy felelős semmiért, nekem felesleges védekezned! Nem azon alapult a kapcsolatunk, hogy egymás szabad akaratát a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartottuk? Befolyásoltalak én téged bármiben is valaha? Miért akarsz te most engem befolyásolni? - Mert a gyerekeid is már kivannak teljesen, Böbének miattad van gyomorfekélye, és ha nem mész vissza a családodhoz, meggyilkolod őt! A feleséged mellett a helyed, mellé rendelt az Isten! - Eszter! Hát én élek a családomhoz a legközelebb, én tudom a legjobban, hogy mi történik velük, a gyomorfekélyt attól kaphatta Böbe, hogy a betegsége miatt mardosták a gondok, nem miattam. Rám sosem vágyott, főleg nem annyira, hogy szenvedjen a hiányomtól. Úgy ismertél meg, mint aki másnak szándékosan árt, mint aki lelketlenül mindenen átgázol? - Nekem mindenesetre semmi közöm hozzá, és Isten egy nagyon mély imában azt is megmondta nekem, hogy az a két koporsó, hogy Arany Viktor 76, meg Bálint Eszter 50 az csak egy nagy kísértés volt. - Na bumm, attól még szép volt, szerettük egymást, volt egy szerelem, mindketten közelebb kerültünk a Jóistenhez, véget ért, kész. - Hát…igazából, hogy mi volt, azt hagyjuk, megtévedt, behálózott voltam. - Hát Esztikém! Ki hálózott be téged? Én? Oda jutottunk, hogy szarvat, meg patát festesz rám? Nem emlékszel, hogy az erdőben a Jóisten azt mondta neked, hogy a Viktor vezet el az igaz hitre? Most minden, ami a múltban volt, az kísértés, minden semmis? Én annak ellenére, ami köztünk történt Edittel, a szerelmünket egy csodálatos szép emléknek tartom. Ha te megtagadod a múltat, csak szegényíted magad! Nekem mindegy. - Mindegy! Így van, én már megtaláltam az igazit, egy korban hozzám illő, hívő fiúban. Eszter olyan nyomatékkal mondta a korban hozzá illőt, hogy ez már tőrdöfés volt a javából: - Idefigyelj! Most már szégyelled, hogy egy negyvenöt éves férfibe voltál szerelmes? Miért tagadod meg a múltat? Beláttam, itt már nincs mit mondanom. Ott a több száz oldalnyi szerelmi vallomás, hogy belehalna, ha el kellene válnia tőlem, hogy mennyire szeret, hogy mennyire tisztának, igaznak tart, hogy elszökik otthonról, ha eltiltják tőlem, hogy már könyvem elolvasásakor megszületett benne, milyen jó lenne ismeretségbe kerülni velem. Én kapálóztam a legjobban az ellen, hogy ilyen irányt vegyen kapcsolatunk, de hogy én hálóztam be? Hogy tud valaki ennyire száznyolcvan fokos fordulatot tenni? De tulajdonképp mennyire hálás lehetek neki. Most kezdődik a hét végén a Feng Shui tanfolyam, ahol talán jövendőbelimmel megismerkedem, és legalább még árnyéka sem vetődik rám, hogy rá gondoljak. Édes kis szívem! Hogy tudott ennyire kivetkőzni magából? Az új szerelem miatt szégyelli a régit? A fiúja előtt, hogy “öregúrba” volt szerelmes? Mit ért akkor, mennyire gazdagította őt az a szerelem, ami olyan volt, mint egy orchidea? Szép, tetszetős, de gyökerei csak a levegőből táplálkoztak. Valóban igaz lenne, hogy csak megpróbáltatás volt, és nem is ő az igazi duálpárom? Tulajdonképpen sajnálom őt, mert látszik rajta, hogy kétségbeesetten igyekszik megszabadulni a múlttól, amit feldolgoznia kéne, nem megtagadni, nyomasztja még a bűntudat, mert állandóan azt hangoztatja, hogy ő nem felelős az elköltözésemért, és még az

31

őt nyomasztó – önvádból, vagy esetleg környezete vádjából származó – bűntudatot is igyekszik átpasszolni, és az én nyakamba varrni. Édes kis szívem! Hát ennyire nem maradt meg semmi abból, amire szeretettel, óvatosan tanítgattalak? Csak rábólintottál mindenre, aztán, mint az útszélre esett mag, nem fogott benned gyökeret semmi? Hogy nem ítélkezhetünk felebarátunk felett? Hogy a másik befolyásolása szeretetlenség? Minden rosszban van valami jó! Legkésőbb odaát kiderül, melyiküknek volt igaza, addig pedig szépen csendben éljük életünket. Édes kis szívem! Hát nem te írtad a szívbe ragasztott királyfi alá, hogy “ölj meg, gyűlölj, utálj meg, köpj le, csalódj bennem, hagyj el, én akkor is csak szeretni foglak minél jobban! Úgy szerettem a helyesírási hibáidat, még meg is puszilgattam őket a levélen. "Minnél jobban, sóvárgok utánnad, szeretlek irdatlanúl", meg a többi mind, és most itt vagyunk, így állunk? Ekkora zuhanást ki lehet bírni sérülés nélkül? - Hát akkor, áldjon meg a Jóisten Esztikém, kívánom, hogy légy a fiúddal nagyon boldog, és hogy kerülj mindig közelebb a Jóistenhez. - Nyugodt lehetsz, már most közelebb vagyok, minden jót! Mondta és lerakta a kagylót. Minden jót! Minden jót! Áldjon meg a Jóisten, erre ő tüntetően azt feleli, minden jót! Mennyei Atyám, Abbácskám, most mit szólsz, mit mondasz nekem? Akartad, hogy így legyen, vagy csak nem szóltál bele? Ki tömte tele Eszter fejét? Hiszen úgy mondta, mintha egy leckét mondana fel, melyet előzőleg megtanult. Vagy saját magából születtek ezek a gondolatok? Édesanyám nagyon aranyos volt, ráérzett, mikor megkérdeztem, vajon ki telefonált rám. Megvigasztalt, ne szívjam mellre, nyugodjak meg, majd minden rendbe jön. Pécsi nagynénémmel már szinte kacagva beszéltem meg a dolgot, visszatért életkedvem. Böbe néném nagyon okosan rájött, hogy olyan mély lenyomatot hagytam Eszter lelkében, hogy nem tudott csak úgy csenden, szép lassan elfelejteni. Neki be kellett egy kicsit feketíteni ahhoz, hogy el tudjon felejteni, és ebben minden bizonnyal “segítségére” voltak környezetéből. Hisz felejtés nélkül ő sem tudott volna új kapcsolatba kezdeni, és így tulajdonképpen érthető, hogy így akarja lekezelni ezt a helyzetet. Meg hát tehet ő akármit, ahhoz csak én kellek, hogy szeressem, és persze hogy szeretem, nagyon szeretem, csak nem szerelemmel, mert az már más számára van fenntartva, hanem azzal a csak adni, és nem kapni akaró, viszonzást nem váró, feltétel nélküli szeretettel, amivel kapcsolatunk elkezdődött, és ami végig kapcsolatunk alapja volt. Csak sajnálhatom szegényt, hogy kvázi le kell szegényíteni magát, be kell egy kicsit – na legyünk finomak – poroznia a múltat, hogy túl tudja magát tenni rajta. Így szemrehányás sem érheti, hisz csak magának ártott, és biztos, hogy külső hatásra, így mentsük fel őt, és tartsuk meg emlékezetünkben olyan ártatlan, tisztán szerető, vidám, Istentől áthatott gondolkodású leánynak, amilyen valódi énje. “Behálózott” na ez Zsófi, egy anya védi így a lányát, igyekszik így megmásítani a múltat, hogy lányát az általa elképzelt színben láthassa. Hát, kevés anya nem tenne így, az ő szemszögéből teljesen érthető, hogy így tett, mentsük fel őt is. Talán Zsanett is “besegített”, azzal a szándékkal, hogy Editen segítsen, hisz helyből őt értette meg, úgy fogalmazott, hogy rossz vagyok, mert elhagytam a családom, ebből indult ki, nem abból, hogy talán rendes ember is lehetek, és biztos volt okom is rá, hogy erre az elhatározásra jutottam. De hát Zsanett is hogy gondolkozzon másképp, mint nő, meg mint feleség, mentsük föl őt is. Talán Edit váltotta be fenyegetését, hogy telefonál az iskola igazgatójának, hogy Eszter személyében milyen jó kis diákjuk van? Vagy ennek kilátásba helyezésével vette rá Esztert, hogy ezt a komédiát végig játssza velem? “Meggyilkolod Böbét” ez olyan Edites, bűntudatot kelteni, nyomást gyakorolni, nagyon érződik az egész akcióból a visszaterelési szándék. “Az én képeimmel kiplakátolva” ez is Edit szokásos túlzó képzelgése, de ki tenne mást az ő helyében? Ott voltam neki 19 évig, és egyszerre nem vagyok. Persze, hogy minden követ megmozgat, még ha az ellenkezőjét is éri el vele. Ő nem változtatott taktikáján, változatlan

32

hozzáállása, hozzámállása, így nem sok sikert jósolok neki. Nem eszik olyan forrón a kását, fogja ő ezt még másképp is látni, de olyan mindegy, a szeretet nem függ senkitől és semmitől, örök, és hallhatatlan.

A TANFOLYAM

E

gészen átalakultam, mire a tanfolyam megkezdődött. Sikerült leszoknom a dohányzásról. No nem egyedül, hanem új kísérőm, Derena segítségével. Addig nyomkodta a fejemet, amikor rágyújtottam, hogy már nem tudtam magammal elhitetni, hogy véletlen, és leszoktam. Italos poharat sem emelek a számhoz, amióta a gyógyszert szedem, és utána sem fogom, mert mindig mindenről le tudtam szokni. A nagy fiatalodási hullámban még egy GAS márkájú farmert is vettem, ami fiaim szerint jó márka, én azonban azért választottam, mert ebből volt a méretemben. Be voltam sózva, pedig kolleganőm figyelmeztetett, párkapcsolatai sohasem akkor alakultak ki, amikor lázasan kereste őket, hanem amikor felhagyott keresésükkel, már nem is figyelt a témára, szinte eszébe sem jutott. De nekem sajnos mindenről ez jutott eszembe, hiszen éhes disznó makkal álmodik. Egy régi osztálytársam felhívott és egy ismerősét ajánlotta be hozzám, aki még aznap akart találkozni velem. Mutatóujja meggyűlt, be volt pólyázva, és e mögött évek, évtizedek óta gyűlt problémák lappangtak. Léna rendkívül szimpatikus lány volt. Sokan megnyíltak már társaságomban, sokan elmondták legintimebb problémáikat, gondjaikat, de hogy valaki életének árnyoldalait ennyire őszintén feltárja, mint Léna, olyan még nem volt. És persze potyogott közben a könnye, mint a záporeső, és eközben eszembe jutott a Mester példabeszéde a farizeusról, és a vámszedőről. Éreztem, hogy Lénának minden bűne megbocsáttatik, mert szívből sírt, zokogott, őszintén megbánt mindent, és mert nagy benne a szeretet. Amikor túlesett a teher kipakolásán, nagyokat kacagtunk, kuncogtunk hazafelé az autóban. Szüleimhez igyekeztem, lakása útba esett, így elvállaltam, hogy hazaviszem. Amikor kiszállt az autóból, belém nyilallt: - Ő lenne az? Azt mondta a Legszentebb, hogy akiben őt a leginkább megtalálom. És mennyi közös vonás van benne, meg bennem! Vétkezett, amit vétkezett, de szívből megbánta, megtisztult, és csupa szeretet. Vidám, jó kedélyű, amilyen én is vagyok. És a haja. A hosszú barna haja pont olyan, mint amilyen álmomban, látomásomban jövendőbelimnek volt. És az arca. Az arca is mintha hasonlítana. De hogy tudnék meggyőződni erről? Léna másnap telefonált, hogy a kezelés hatására megjött menstruációja, de megint lépcsőházi zseni voltam. Már letette a kagylót, amikor eszembe jutott, hogy megkérdezzem, hogy visel-e kék kockás, férfigombolású inget, mert hiszen jövendőbelimet olyanban “láttam”. Á, tiszta ciki lenne ilyesmiért visszahívni, még a végén megzavarom, esetleg kedvet kapna hozzám, és mi van, ha mégsem ő az! Így aztán felhívtam osztálytársamat, ajánlóját, de – mint az előre is gondolható lett volna – nem lettem okosabb. Mindegy, majd eldől a tanfolyamon, vélekedtem. Kicsit borongós lett a homlokom, amikor Frovalin Pista bejelentette, hogy volt lakásomtól alig 100 m-re a Szent Benedek általános iskolában lesz a tanfolyam, mert az ablakból pont a bejáratra látni, és a Mérésügyis Magdi lánya, Jutka is lejön Budapestről a tanfolyamra, és nálam fog aludni a nappaliban a díványon. Már az is kellemetlen volt, amikor Magdi előző nap megjegyezte, hogy reméli, aludni fogunk Jutkával éjszaka, mert nem volt egyértelmű, mire vonatkozik a célzás. Jutkával nagyon szerettük egymást, de ha csak az egy franciaágyam lett volna, akkor sem történt volna semmi köztünk, szépen elszundikáltunk volna egymás mellett, mint két testvér. Készültem a hétvégére, bevásároltam, főzicskéltem, kitakarítottam, szóval igyekeztem jó vendéglátó lenni. Chilis babot főztem sült pulykacombbal, melyet először babérleveles, koreanderes, szegfűborsos vízben puhítottam meg, majd sütőben pirítottam barnára. Olyan ínycsiklandozóak ezek a kaják, és érdekes módon mindenkinek ízlik,

33

mindenki szívesen eszik nálam, mert beleadom szívem-lelkem. Pista még példálódzott is, hogy ő megérzi az étteremben, ha a szakács rosszkedvű volt, amikor az ételt főzte. Én mindig jókedvű vagyok, főként, ha főzök, mert a főzés laza koncentráltságot, összehangoltságot, harmóniát igényel. Például a marhapörköltöt úgy készítettem el péntek délután, hogy meghámoztam két nagy fej hagymát, és amíg azok az olajban dinsztelődtek, szépen felaprítottam a marha lapockát apró kockákra. Aztán amíg a pörkölt rotyogott, elkészítettem a tarhonyát, melyet egy kis Vegetával bolondítottam meg. Amíg a tarhonya főtt, gyorsan letusoltam, és utána beindítottam a mosógépet, és utána már mentem is megnézni a pulykacombot, hogy mennyire barnult meg. És mindezt rendíthetetlen nyugalommal, egy pillanatnyi kapkodás, idegesség nélkül. Úgy szoktam mondani, hogy a legjobb, ha oda sem figyel az ember, egyszerre csak azt veszi észre, hogy kész a finom étek, amit főz. Másnap vidáman, feltöltődötten, várakozással indultunk a feng-shui tanfolyamra. Jutka nem hétköznapi személyiség, igazi kis tündét. Én azon igyekeztem, hogy szolgáljam ki minél jobban, ő azon igyekezett mit tudna minél többet segíteni, szóval csuda jól éreztük magunkat egymás mellett. Igaza volt annak, aki úgy gondolta, jó pár lennénk, de a szerelem az nem úgy megy, hogy csettintünk egyet, és szerelmesek leszünk a másikba. Az sajnos akaratlagosan nem hozható életre, az valahogy jön a semmiből, aztán vihar lesz belőle, és bizony jó, ha nem ellenszéllel végződik, mint Eszterkém esetében. Amit akartam mondani, hogy fél hétkor egy bögre gőzölgő teával ébresztettem Jutkát, és miután nyugodt beszélgetés közben megitta, felajánlotta, hogy – a formalitásokat mellőzve – pizsamában megkezel engem. Én is megkezeltem őt, és olyan jó volt, hogy ilyen apróságokon nem akadunk föl, és békésen, szeretetben tudunk egymás mellett élni, még akkor is, ha nincs köztünk ún. szerelmi kapcsolat. Jól néznénk ki, ha már pizsamában sem mutatkozhatnánk egymás előtt! Én Ádámkosztümben szoktam aludni, úgy érzem igazán jól magam, de úgy gondoltam, nem tehetem ki Jutkát annak, hogy esetleg éjszaka a mosdóba megy, és sóbálvánnyá mered, mert a hálószobám ajtaja nem volt zárható. A tanfolyam lendületesen indult, bár neon úgy zúgott, mint a géppuska, kellemetlen volt hallgatni, de figyeltünk az érdekfeszítő előadásra. Ha az egyik ház sarka a másik ház felé néz, akkor az a ház “támadja” a másikat, és előfordul, hogy mire egy új ház, vagy banképület felépül, főként, ha szándékosan így tervezték, az összes környékbeli épület tulajdonosa csődbe megy. Ha redőny van az ablakunkon, nem jön be az energia, ha innen jön, akkor túl sok jön, leégeti az ember szemöldökét, ha a parlament üléstermét megcserélnék, jobb lenne az ország helyzete, mert az Alkotmány utca a Kiskörút rohanó energiáját az Országháznak vezeti, és a képviselők fejét szétbombázza, szóval sok különleges dolgot hallottunk. Terelőelemekkel kell terelni az energiát, hogy ne ártson nekünk, és nem elég egy rizspapírral borított paraván, hanem legalább pár centis vasbeton kell, ami már nem engedi át magán a sugárzást. Arra mindenesetre nem kaptunk magyarázatot, mitől jó, és mitől rossz az energia, miért baj, ha kevés, és az is, ha sok van belőle, mi a teendő ilyenkor, tehát egyfajta üresség, hiányérzet volt bennem. Ebéd utánra ez még fokozódott, mert elkezdtünk alaprajzokon variálni, itt az ablak, ott az ajtó, itt az ágy ott a tükör, ez visszaveri, az megsokszorozza, ez jó energia, az rossz energia, így aztán megvallom őszintén bóbiskolni kezdtem. Az zavart, hogy az előadó - akár szándékosan, akár nem - félelmet keltett a hallgatókban, mert millió dolgot mutatott be, és mindegyikhez súlyos károsodásokat, veszélyeket kapcsolt, amelyeket a mindenható Feng-shui képes csak megoldani. Ha gerendák vannak a mennyezeten, azok nyomják az alatta fekvőt, mondta, és felvillant előttem, hogy csak Ausztriában ma is minden tíz házból nyolc ilyen, és ha igaz lenne, amit az előadó állított, évszázadok óta már tönkre kellett volna mennie az ausztriai népességnek, pedig szemmel láthatóan jól vannak, főként vidéken, ahol ezek a gerendás mennyezetek divatosak.

34

Aztán kifejtette, hogy milyen veszélyekkel járhat, ha a franciaágy a fal mellett van, és a feleség közel a fal mellett alszik, a fal másik felén meg, szintén közel a falhoz, egy iszákos ember alszik éjszakánként, mert az asszonyka ez esetben közelebb van a falpartnerhez, mint férjéhez, és az energiacsere következtében az asszonyka szép lassan iszákos lesz, iszákos emberünk pedig kevesebbet iszik. És még betegségeket is el lehet kapni így. Ebben a pillanatban valami különleges dolog történt velem. Az álom egy másodperc alatt kiszállt a szememből, és az előadó lélegzetvételnyi szünetét kihasználva emelt hangon szónokolni kezdtem: - Nem igaz, hogy így meg lehet betegedni! A leghíresebb magyar radiesztéta, Szőke Lajos is csudálkozással állapította meg, hogy vannak emberek, akik a legerősebb földsugárzásban, Hartmann keresztben fekve sem betegednek meg, míg egyesek kifeküdnek a sugárzásból, és a sugár utánuk hajlik. A betegség belülről, a lélekből fakad, nem lehet falon keresztül elkapni. Csak az kapja el, aki elhiszi ezt a teóriát. Az én falam mellé százötven alkoholistát is fektethetnek, mégsem leszek alkoholista! Az előadó végighallgatta kifakadásomat, leintette azt a résztvevőt, talán Frovalin Pistát, aki őt támogatóan bele akart vágni beszédembe, kis hatásszünetet tartott, majd így szólt: - Mégis ön a beteg, nem én! Hát ez kemény oldalvágás volt, gondoltam. Érvnek semmiképpen nem érv, mert nem cáfolta semmivel az állításomat, hanem egy sértéssel válaszolt, hiszen a vak is láthatta, hogy húztam magam, nem voltam tökéletes formában, mert hiányzott a szombat délelőtti szieszta. Kedvem szerint azonnal elmentem volna, de nem akartam a tanfolyam rendjét felborítani, sem feltünősködni, elég volt az is, hogy ennyire kifakadtam. De miért? Miért tettem ezt? Isten lelke háborodott föl az arcátlan hazugság, és félelemkeltés ellen, vagy a krampusz tüzelt fel, hogy szinte robbanásszerűen hozzászóljak, ahelyett, hogy rezignált nyugalommal hallgattam volna végig az előadást. De még saját kijelentésével is ellentmondásba keveredett, mert egyszer azt mondta, hogy a betonfal nem ereszti át az energiát, a rizspapírral szemben, utána pedig azt, hogy a falon keresztül meg lehet betegedni. Meg különben is, nem hagyhattam szó nélkül, hogy ennyi emberben félelmet keltsenek, hiszen mindenki tátott szájjal hallgatta az előadót, senki nem gondolkodott, hogy az energia a Jóisten mindenütt jelenlévő szeretete, az Istenszeretőnek nem árthat. Arról nem beszélve, hogy azt még el tudom képzelni, hogy az energiák lakáson belül a bútorok által terelődnek, tehát van valami alapja a Feng-shuinak, de az egész előadás arra épült, mintha az ember, a szellem, legalább is az anyagnak alárendelt valami lenne. Nem fordítva van? Nem akkora hitünknek kell lennie, hogy nem merünk ugorj-t mondani a Gellérthegynek, amikor egy hajó úszik előtte a Dunában? Miféle ősi tudomány az, hogy úgy építenek Hong-Kongban egy bankot a többi közé, hogy élei “támadják” a konkurens bankokat, és mire felépül, a környékén csődbe is mentek mind versenytársai? Az összes ősi tudás, fehér mágia, a világhoz való alkalmazkodásra, segítő szellemek igénybevételére, gyógyításra, az ember földi életének elviselhetőségére, nem másoknak ártásra irányul. Ahogy ez a fiatalember tanítja, ez semmiképpen nem az. A félelemkeltés sem a Jóisten és angyalainak az eszköze, azzal is más szokott operálni. Az ősi feng-shui mesterek forognak a sírjukban, amikor tudásuk kiforgatását, megcsúfolását hallják. Nem véletlen persze, hiszen nem beavatott, hanem üzleti úton szerzett és továbbadott tudásról van szó, a prospektus hemzseg a tiltásoktól, mit nem szabad a hallgatónak az előadáson, de semmiképp sem szabad sem kismagnó, sem videofelvételt készíteni, akár az agykontroll tanfolyam esetében. Ha egy valóban értékes, egyedi, sok szellemi munkával kifejlesztett ismeret, amit az előadó előad, akkor úgysem tudja valaki egy videofelvételről megtanulni, arról nem is beszélve, hogy sok embernek olyan jó a memóriája, hogy a videónál is jobban megőrzi az emlékeket. Ha ellenben egy egyszerű, közérthető, mindenki által könnyen elsajátítható ismeretről van szó, ahogy az előadó is nyugat európai kirándulásai során sajátította el Fengshui ismereteit, melyet itt pénzre vált, akkor nem etikus a konkurencia kizárásra való

35

törekvés, hanem akkor a legjobbnak kell lenni, a legtöbbet kell nyújtani, és akkor máris nincs mit félni a konkurenciától. Annyira ideillik a Spar üzlet, meg a legolcsóbb közért “minden lopást értékre való tekintet nélkül feljelentünk” hasonlata. Majdnem kiöntöttem a fürdővízzel a gyermeket is, mert az igazat szólva egy kicsit az egész Feng-shuiból kiábrándultam. Vagy az is bejátszott, hogy itt vágytam megtalálni jövendőbelimet, és a észtvevők közül senkire sem illett előre elképzelt vágyképem, ideálom? Láttam egy ébenfekete hajú, fehér márványarcú asszonykát, akiről azt sejtettem, hogy Frovalinék őt szemelték ki számomra, de még egy halvány pislákoló láng sem keletkezett bennem, így aztán este Jutka tarot, illetve cymbolon kártyával kihozta, hogy pulykapipi természetem utolsó maradványai ezek az indulatos föllángolások, amelyek persze igen ritkán, évente fordulnak elő, és talán még annyiszor sem kéne. Jutka nagyon okos, szeretem is, de azért kártya ide, kártya oda, a Mester is felkapta néhányszor a cukrot amikor farizeusokkal találkozott. Ha már évente egyszer sem fogok indulatba jönni, akkor már olyan leszek, mit egy alvó uhu bagoly, mely bár a bölcsesség jelképe, de valahogy nem érzek sok rokonságot vele. Judit volt olyan tapintatos, hogy felajánlotta, elgyalogol reggel a tanfolyamra, hogy ne kelljen kikelnem az ágyból. Amikor délben érte mentem, először kicsit szabódott, majd aztán bíztatásomra elmondta, hogy feleségem félúton elékanyarodott, és elmondta neki, miféle alak vagyok, aztán elviharzott a Ventóval. Jaj! Szegény kis Juditkám, ez hiányzott még neked, hogy ebbe a kalamajkába is belekeveredj, nem elég a saját házasságod problematikája. Képzelem, milyen lehetett Edit, amikor úgy jól kiereszti a hangját, haragját. A liszt akkor borult ki igazán, amikor délután Judit elé mentem, mert nem lehetett tudni, mikor lesz pontosan vége a tanfolyamnak, és már háromnegyed ötkor beálltam az iskola elé. Judit csak ötkor lépett ki a kapun, amikor már Edit bent ült az autóban és negyed órája mondott el gyilkosnak, aljasnak, gonosznak, lelketlennek, kifejtette, hogy Böbe miattam kapott gyomorfekélyt, mert biztos önmagát okolja különköltözésemért. Ha pedig megtudja, hogy bárkinek adok a Hitbenhat könyvből becsületsértési, és kártérítési pert indít ellenem, és megtiltja, hogy további könyveket írjak. De hát Editkém ott senki sincs igazi néven, a helyszínek is mások… Te csak arról írhatsz könyvet, hogy én, Arany Viktor, egy hülye vagyok! Másról nem! És megkeserülöd, ha megtudom, mert úgyis mindent megtudok! Szégyentelen perverz, pedofil, tinilányokkal henteregsz! Nem nézel tükörbe? Majdnem hülyére röhögtem magam rajtad a klinikán, hogy farmerban jársz! Azt hiszed attól fiatal leszel? Editkém, mindenki változik, én is változtam. Mi van, nem mer kijönni a barátnőd, fél, hogy megtépem? Jobb is lesz, ha kopaszra nyiratkozik, mert kitépem a haját, mind egy szálig! De Editkém, külön szobában alszik, nem olyan célból jött, csak a fengshui tanfolyamra. Nincs is külön szobád! Dehogyisnem Editkém, csak amikor a múltkor tomboltál, akkor nem figyeltél. Ott van a fürdőszoba és a konyha között. Azt mondhatja akárki! Akkor se fogadj nőket a lakásodon, míg a férjem vagy! Editkém, én megmondtam június 27-én, hogy attól a naptól kezdve nem vagyok a férjed, és nem is tekintem annak magam. És szállj ki légy szíves az autóból, mert már vége a tanfolyamnak, jönnek a résztvevők. Nem szállok ki, szabad akaratom van! Vágott vissza, és teljesen értelmetlennek tűnt számomra elmagyarázni, hogy ő most az én szabad akaratomat sérti meg, és közben a sajátjára hivatkozik.

36

Közben Jutka kilépett a kapun, és Frovalinék fedezékében elkezdett araszolni az autó felé. Edit kipattant az autóból, és elkezdett kiabálni felé: - Na mi van? Félsz tőlem? Félsz? Igen? Majd elindult Frovalinék felé, miközben Jutka oldalt fordulva ügyesen beslisszolt az autóba, és gyorsan elindultunk. Már csak annyi hallatszott, hogy szegény Zsuzsa pechére, jó szándékból el akarta vinni a balhét, és azt mondta Editnek, hogy Jutka az ő barátnője, mire újabb villámok dörögtek, de mi már megúsztuk azt a vihart. Úgy gondoltam, Jutkát még egy kicsit magamnál tartom, hogy lazíthasson, fel tudja dolgozni az izgalmat, jobb neki, ha egy későbbi vonattal, de nyugodtan megy el, így aztán megmelegítettem a vacsorát, chilis babot tojással, és utána Jutka kirakta cymbolon kártyával, hogy mi a házasságom alapproblémája. A rab madár kártya jött ki, ahol az egyik házasfél a másikat kalitkában, fogságban, azaz tulajdonaként birtokában tartja, s onnan nem akarja elengedni. Nem is vesztegettünk szavakat a magyarázatra, hanem azt is kiraktuk tarot kártyával, hogy miért volt sikertelen a várva várt pár megtalálása. Jutka tündéri szerénységgel, és huncut mosollyal a szája sarkában, seprős szempillái mögül hamiskásan kitekintve, saját esszém címével világosított föl, hogy amiről le tudok mondani, az igazán az enyém, tehát az erőltetett, izzadságszagú keresgélés helyett inkább hagyni kellene a dolgokat folyni a maguk folyása szerint, s majd akkor, ha már nem hajszolom, a sors úgyis ölembe pottyantja a jövendőbelit.

HAJNALCSILLAG A LÁTHATÁRON

I

sten útjai kiszámíthatatlanok, szoktuk mondani, ha valami különleges, látszólag érthetetlen dolog történik velünk. Munkahelyemen kolleganőm feladata a marketing, reklám ügyek intézése, én csak a legritkábban, felszínesen szoktam belefolyni ezekbe az ügyekbe. Más munkák lefoglalnak, és különben sem édes gyümölcs ez a terület, mert az osztrák tulajdonos a legkisebb részletbe is beleszól, a legkisebb önállóságot sem engedi, így a legkreatívabb területen tulajdonképp csak végrehajtásból áll a munka. Bár ismerem Renátát, klient managerünket, kapcsolatot csak a reklámcég ügyvezetőjével Haznasek úrral szoktam tartani, Renátát futólag ismerem, és olyan kis savanyú, csúnyuska lánynak tartottam. Arca beesett, szeme általában feszültséget, szomorúságot tükrözött, sötét rúzsokat használt, szóval, ha valaki megkérdezte volna, hogy volna-e kedvem udvarolni neki, hát azt mondtam volna, kizárt dolog. Hétfőn a szokástól eltérően nekem kellett beugranom egy sürgős anyagért a reklámügynökséghez, mert nem volt idő kivárni, hogy küldöncük hozza el, annyira kellett sietnem Mosonmagyaróvárra, vidéki lerakatunkhoz. Amikor beléptem az irodába, melyet kissé átalakítottak, szememmel Renátát kerestem, és amikor rápillantottam, alig ismertem meg. Arca mintha kicsit teltebb lenne, egy modern, divatos szemüveg keretezi arcát, és a szeme… Szemébe most pillantok igazán először, ahogy mosolyogva feláll, és kezet nyújt, szeme gyönyörű halványkék, egy csinos zöld blézer van rajta, és önkéntelenül kicsúszik a számon: - Hű Renáta! De jól néz ki! Ha én lennék az udvarlója, ma biztos megkérném a kezét. Nem is gondolkodtam, valahogy kiszaladt a számon, de közben az futott át az agyamon, Renáta biztos örül a bóknak. Miért ne mondanék neki kedveset, ha ráadásul úgy is érzem. Ezzel még nem sértek meg senkit. Renáta enyhe zavarban mosolygott, kolleganői rögtön rázendítettek: - Kimenjünk a szobából?

37

Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, s miközben megbeszéltük a hivatalos dolgokat, agyam lázasan dolgozni kezdett, és valahogy az formálódott bennem, hogy milyen jó lenne, ha Renáta kikísérne az autóhoz. Épp, hogy kigondoltam, Renáta már ajánlkozott is, hogy segít kivinni az anyagot, ami volt vagy húsz deka, de persze igényt tartottam segítségére. Útközben elmagyaráztam, hogy nagyon közvetlen vagyok, vannak, akik félre is értik, és többre gondolnak, mint én, s ahogy ezt kimondtam, rájöttem, milyen tökelütött vagyok, hiszen én gondolok máris többet, hiszen csaknem megbabonázva loholok Renáta nyomában, mint vadászkutya a kolbász után, pedig alig két perce történt, hogy az a villámcsapásszerű érzés átjárt, amitől megremegtem, és valami szikrázó fényben láttam Renátát. Amikor az autómhoz értünk, szinte ösztönösen újból megszólaltam: - Renáta! Amikor az előbb az irodában megpillantottam magát tulajdonképpen az a gondolatom támadt, hogy a legszívesebben két puszit adnék, és ezt most meg is teszem. Mondtam, majd elkaptam, és két puszit cuppantottam arcára. Renáta most már végképp zavarba jött, de valahogy kicsúszott ajkán: - Milyen finom illata van! - Ugye tegeződni akartunk? Na szia! Oldottam meg egy kalap alatt egy nagy ugrással. Az autópályán aztán elkezdtem gondolkozni, mi is történt tulajdonképpen velem? Mi ütött belém, hogy így viselkedtem? És hogy láthattam, sőt láthatom most Renátát - hisz percenként felidézem bájos pofiját, gyönyörű vörösesbarna haját – ilyen tündöklően szépnek, gyönyörűnek, sőt nem is gyönyörűnek, a világ legszebb asszonyának? Mi történt velem? Csak nem? Már? Ilyen hamar hatott Jutka receptje? Ugyanis még aznap, amikor Jutka a bölcs tanácsot adta, megbeszéltem dolgaimat a Jóistennel. Pár hete pécsi nagynéném faggatott, hogy visszamennék-e Edithez, ha megtérne. Akkor nagyon erős volt a tiltakozás bennem, azt mondtam, nem tartom valószínűnek, hogy úgy kelljen rendeződni sorsunknak, de volt bennem annyi józanság is, hogy azzal zártam, hogy legyen meg mindenben az Úr akarata. Ha ő visszavezérel volt feleségemhez, visszamegyek. Most is ezzel kezdtem, hogy mérhetetlenül szerető, és forrón szeretett Atyámnak elmondtam, nehéz ügy a párkapcsolat, hisz se velük, se nélkülük, legalábbis ez idáig ezt tapasztaltam. Ezért leteszem a sorsom az Ő kezébe, még bocsánatot is kérek, hogy nagy gőgösen magam akartam néhány feng-shui relikviával ezt a fontos kérdést megoldani, ahelyett, hogy tanácsért, segítségért Hozzá fordultam volna. Ha úgy látja jónak – bár most egy porcikám sem kívánja – visszamegyek családomhoz, ha úgy látja jónak, hogy ezentúl egyedül éljek, azt is vállalom, pedig ehhez sem fűlik igazán a fogam, és ha összevezet egy Istenszerető párral, akkor boldogan fogjuk Őt együtt áldani. Nem volt alaptalan pécsi nagynéném kérdése, mert a közelmúltban jelentkezett egy tévés személyiség, aki mellékesen könyvkiadással is foglalkozik, Rönk Csaba, és a bemutatkozó beszélgetés elején hirtelen kibökte megérzését, hogy feleségem december 25-én meg fog térni. És lám, alighogy lemondtam elvben a társas életről, hisz ezt az opciót is elfogadtam, felajánlottam Abbácskának, máris szerelmet csöpögtetett a szívembe a Jóisten. Most Ica megfogalmazása jutott az eszembe, nem az, hogy minden szerelem egy kísérlet a duálpár megtalálására. Amióta Eszterrel ilyen keserűen végződött kapcsolatunk, levettem a porondról a duálkérdést. Nincs értelme ezzel foglalkozni, duált hajkurászni. Ráadásul a Duáltörvény c. könyv világosan leírja, hogy az egyesülés csak odaát zajlik le, és a legtöbb duál csak odaát találkozik, ismeri fel egymást, valószínűleg Eszterrel is csak odaát fog véglegesen tisztázódni minden, így nekem semmi más dolgom sincs, mint józanul gondolkozni. A józan ész pedig azt mondja, hogy kereken 3 milliárd nő van a Földön, talán valamivel több is, tehát biztos fog akadni olyan Istenszerető, aki elfogad engem olyannak, amilyen vagyok, akit én is el tudok fogadni, akivel kölcsönösen boldogíthatjuk egymást. Talán pont Renáta lesz az. Másnap reggel már szívemben azzal a bizonyos lánggal, lángocskával ébredtem, alig fértem a bőrömben, és fogtam két csodálatos kazettát, Sarah

38

Brightman Timeless című gyönyörű szerelmes dalait, duettjeit, meg Albano Carrisi Classico concerto című felvételét, és frissiben, reggel nyolckor, motoros futárral elküldtem Renáta munkahelyére a Toor reklámügynökséghez. Kilenc óra, semmi, tíz, semmi, dél semmi, du. két óra, négy óra, öt óra, munkaidő vége se kép, se hang. Az Internetet ötpercenként bekapcsoltam, hisz Renáta online vonalon van, könnyű neki egy e-mailt küldeni, ha nem akar telefonon visszajelezni, de nem jön válasz. Pedig írtam egy e-mailt is, meg a levélben is rávilágítottam, hogy elnézést kérek a lerohanásért, no persze csak azért, hogy megírhassa, hogy őt nem zavarta, sőt örült neki. És hogy szívemből, lelkemből valók a dalok, melyek persze mind szerelemről szóltak. Na Viktor, felsültél. Bohóc vagy! Hangzott fel egy hang bennem. Bántam már a nagy lelkesedést, talán tényleg csak nevetségessé teszem magam, de ha Eszter 18 évesen belém szerethetett, miért ne viszonozhatná a 28 éves Renáta érzelmeimet, ráadásul most nem is jár senkivel, mint kolleganőm segítően elmondta. Másnap tízkor nem bírtam tovább, odatelefonáltam, és nagy megkönnyebbülésemre közölték, hogy Renáta szabadságon van, spanyolországi ismerőseit látogatja meg, de ha valami fontos van a borítékban, más kolleganő elintézi. – Dehogy, nem, ráér, csak biztos akartam lenni, megérkezett-e szabadkoztam, és éreztem, itt már kilóg a lóláb. Ólomlábakon múltak a percek és az órák, míg figyelmemet le nem kötötte Zsanett telefonhívása. Zsanett titokzatos volt, furán, fojtott hangon beszélt a telefonban, és főleg azzal ébresztett bennem gyanút, hogy aláhúzta, Ivánka tudta nélkül szeretne találkozni velem. Csak nem jött rá, hogy pénzt kölcsönöztem neki, vagy valami mást akarhat? Talán Edittel együtt érezve rá akar beszélni, hogy menjek vissza családomhoz, és erről nem szabad tudnia Ivánnak, mert neheztelne érte? Nem tartott sokáig bizonytalanságom, mert még aznap délután fény derült a rejtélyre. Zsanett meg akart hívni valamilyen vendéglátóhelyre, nem akaródzott neki az autóban beszélgetni, míg végül meghívtam egy közös késődélutáni vacsorára. Vacsora közben nagy meglepetéssel hallgattam “vallomását”. Amikor a Dömösi gyökérkiállítás után, mintegy magyarázatul Eszterrel való külön utunkra, a dualitást, mint olyant elmondtam nekik, azt gondolta magában: - Jó duma, én is ezt mondanám, ilyen helyzetben. Tehát akkor azt hitte, valami áltudományos, álhitbeli mesebeszédet találtam ki, mellyel nagyon is földies húsvérből táplálkozó vonzalmamat elegánsan fedezni szándékozom. S lám, mit ad a sors, most ő ismerte fel egy férfiben duálját, aki ugyanúgy gyűjti a gyökereket, s most Amerikából hazai gyökereihez visszatérve sorsszerűen összesodródott vele, és szavak nélkül tudják egymás gondolatát is. Ferenc ugyanúgy az Appenninekben tervezi élete legszebb gyökér kompozícióit megtalálni, mint azt Zsanett már kislánykorától megálmodta, és ezernyi, ezernyi jel, hogy ők külön-külön csak egy fél, ketten együtt egyek, egészek, teljesek. Elszégyelltem magam, hogy egészen mást tételeztem fel Zsanettről, és mélyen együtt éreztem vele. Biztosítottam, hogy ha Ivánnal megszakad házasságuk, amit Zsanett végleg elhatározott, akkor is megmaradunk ismerősöknek, és tartjuk a kapcsolatot. Elmondta Eszterhez való viszonyuk gyökereit is, hogy Eszter, bátyja leánya, afféle mintagyereknek nevelődött. Sógornője megvalósítatlan álmait mind Eszterbe akarta gyömöszölni, benne akarta megvalósítani, megélni, így Eszter egy teljesen elnyomott, önállósággal nem rendelkező bezzeg-gyerek, minta gyerek lett, akit édesanyja, meg a rokonság egy része favorizált, és emiatt a többiek szemében ellenszenvessé tett. Így egészen más volt visszamenőleg az események optikája, sokkal érthetőbb volt Zsanett és lánya féltékenysége Eszterrel való kapcsolatomra. Similes simile gaudet, hasonló a hasonlót dicséri. Zsanett, amióta ismertem, mindig csak olyan odatartós, formális puszikat váltott velem, de a sorsközösség, sőt majdnem sorsazonosság olyan szoros ölelést hozott ki belőle, hogy a búcsúzáskor egészen elérzékenyültem. Ezzel még mindig nem ért véget a rendkívüli események sorozata, mert otthon, amikor nekikezdtem a rántást kavarni a tökfőzelékhez, megcsörrent a mobilom, és egy

39

hódmezővásárhelyi fiatal, harmincas özvegyasszony hívott, akit már régebbről ismertem. Most jutott hozzá, hogy elolvassa könyvemet, és minden oldalon mintha négy-öt sort ő gondolt volna, és milyen kár, hogy eddig olyan laza volt a kapcsolat közöttünk, micsoda nagyszerű író vagyok, és nagyon szeretne meghívni hozzájuk, hogy imaköri társai is megismerhessenek, és elege van már abból, hogy ő oktasson ki férfiakat, most olyan férfival szeretne találkozni, akitől ő tud tanulni. Hűha, hűha! Nem lesz ez egy kicsit sok két és fél év után? Gondoltam. Hű de belendültünk! Mindig úgy éreztem, egy kicsit lekezel Hanna, a hódmezővásárhelyi asszony, most meg én vagyok a csúcs, a maximum, a legjobb? Negyvenöt évemmel egy kicsit óvatos duhaj lettem. Nem mintha élvezném, ha gyaláznak, de a túldicséret sem esik jól. Egyrészt, mert úgy érzem, nem igaz, hiszen egy nemrég megtért amatőr tollforgató vagyok, nincs írói tehetségem, csak az életem eseményeit vetem szép sorban papírra. Másrészt jól tudom, hogy - minden törekvésem ellenére - mennyi rossz hajlam, kis önzés, kis rosszhiszeműség, kis gyávaság, kis lustaság, kis szereplési vágy, kis fontoskodás, túlbuzgóság van bennem, és semmiképp sem tesz jót a dicséret nekem. Fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok, az épp elég nekem, nem vágyom sem magasztalást, sem fröcsögést, lesátánozást. Egyébként is, akit a Földön felmagasztalnak, az majd megaláztatik, és vice versa2. Mivel már közel harminc perce beszélgettünk, és az elején udvariasságból, költségkímélésként, én hívtam vissza saját rádiótelefonomon, “hagyd magad, hamarabb szabadulsz” jeligével belementem, elfogadtam a hirtelen meghívást, sőt abba is belementem, hogy ott aludjak, noha előrebocsátottam, hogy rossz alvó vagyok. Éjszakai gyötrelmeim ugyanis felerősödtek. Egész testem vonagló görcsbe rándult, amikor éjszaka ébredezni kezdtem, és a forgolódások jajgatásba mentek át, amelyet a panelház vastag falai elnyeltek, de ha Hódmezővásárhelyen nem jut külön szoba, vagy csak egy vékony fal választ el szomszédaimtól, kellemetlen meglepetést szerezhetek nekik. Sokat gondolkoztam, mi okozhatja ezeket az éjszakai görcsöket. Abban biztos voltam, hogy valamilyen módon kapcsolatban van az ártó erőkkel, mert például Bobarcsra menetel előtt és után sokkal aktívabbak voltak a görcsök úgy erejükben, mint gyakoriságukban. Ösztönösen imádkoztam, fohászkodtam Teremtőmhöz a görcsök közben, mivel szörnyű fájdalmat okoztak, és imára múltak a görcsök. Észrevettem, hogy ilyenkor aztán úgy imádkozom, mint a géppuska, annyira beleadok apait-anyait, hogy ihaj, mert a szörnyű érzéstől, a görcsök kínjától mihamarabb szeretnék szabadulni. Megpróbáltatás, mely erősít? Hihetem ezt? Bűnös vagyok! Uram irgalmazz! Üvöltöttem egy éjszaka kétségbeesésemben, mert olyan hosszú volt görcs, ráadásul valami villámcsapásszerű fájdalom kíséretében bújt belém. Aztán egy alkalommal eszembe jutott az evangéliumból a gerázai megszállott esete, akit néma lélek gyötört, és egy másodperc alatt megvilágosodott előttem, mi is történik tulajdonképp velem. Ha valaki egy jól őrzött házba be akar jutni, a legegyszerűbb, hogy kivárja, míg hazaérkezik a gazda, és vele együtt beoson a házba. Amikor álmodunk, szellemünk elhagyja testünket, és csak egy vékony ezüstzsinóron keresztül marad vele összeköttetésben, melynek révén visszatalál, illetve távollétében is működteti a minimál életfunkciókat. Amikor ébredezünk, amikor szellemünk visszatér testünkbe, megnyílik a kapu, és ilyenkor egy néma lélek, vagy valamilyen “gonosz lélek”, spéci krampusz, görcsrángató ördög iparos belém költözik, megszáll, és csak imám hatására távozik, mert gondolom, azt az üzemmódot ő nemigen kultiválja. Ezért van az, hogy az ima intenzitásával egy darabig egyre hamarabb leimádkoztam magamról, kiimádkozzam magamból a megszállót, de aztán szívósabbakat, “imaállókat” is küldtek, amelyek kapaszkodtak belém, és jó ideig tartott, míg végre meg tudtam szabadulni tőlük. Az Istenszeretőnek minden a javára válik, így aztán akár bűneim, múltam keserű
2

ugyanúgy fordítva

40

gyümölcsét eszem, akár valamiféle edzőtáborban vagyok, bírni kell, mert hát Isten velünk, ki ellenünk? Pénteken, mielőtt Hódmezővásárhelyre indultam volna, benéztem a 190.000-es szervizre Daewooékhoz. Három év alatt hajtottam ennyit a kocsiba, és csak akkor számíthatok arra, hogy nem hagy az országúton, ha rendszeresen viszem szervizbe. Kicsit rángatott az utóbbi időben, és sajnos kiderült, hogy a vízpumpa felmondta a szolgálatot, és pénteken már nem is lehet a budapesti raktárból igényelni. Nagyon kétségbeesetten nézhettem, mert Horváth úr, a szalon tulajdonosa megsajnált, és a vevőszolgálatos kolléga pedig vállalkozott arra, hogy a rendkívüli torlódás, és zűrök ellenére segítenek. Másnap volt ugyanis az új modell, a Matiz bemutatója, de még aznap megbeszélték a raktárossal, hogy kiírja a részükre, és a vevőszolgálatos kollega este kilenckor felment a raktáros lakására, ott lepecsételte a bizonylatot, és elhozta az “életmentő” kincset, az új vízpumpát. Meghatottan forgolódtam a szervizben, vajon mivel érdemeltem ki, hogyan fogom meghálálni ezt a rendkívüli figyelmességet. Másnap, az előre eltervezetthez képest egy nappal később indultam Hódmezővásárhelyre. Hanna majdnem felcsattant, amikor azt a lehetőséget is felvetettem, hogy égi jel volt az akadály, csak azzal tudtam megnyugtatni, hogy olyan értelemben lehetett égi jel, hogy péntek délután egy kamionnal karamboloztam volna, és attól mentett meg a hirtelen meghibásodás. Valaki tényleg nagyon nem akarta, hogy eljussak, mert odafelé, vagy húsz kilométere keresztül tükörjégen csúszkáltak a kocsik, egyik az árokban, a másik útban az árok felé, mentőautó a fára feltekeredve, autók tömkelege egyhelyben, reményvesztetten vesztegelve, szóval nem volt hétköznapi, ahogy Daewoommal nyugodt, egyenletes tempóban hajtottam előre a káoszban. Igaz, teli torok énekeltem, hogy “Áldjad én lelkem az Urat”, meg a többi dalt is, meg Y mintás Michelin gumik voltak frissen a kocsira szerelve, így aztán, hogy Isten kegyelméből, és/vagy a Michelin cég jóvoltából, de eljutottam Hódmezővásárhelyre. Hanna valami rendkívüli kedvességgel, figyelmességgel vett körül. Az imakörükben volt egy állandó helye, egy kényelmes nád karosszék, amire csak ő szokott ülni, és ezt a helyet kínálta fel, míg ő egy kis hokedlin szűkölködött. Társai körülötte legyeskedtek, őt szolgálták ki, kezébe adták a kávéscsészét, egy mozdulatot sem kellett tennie, de engem ő szolgált ki, tehát eléggé a középpontban voltam, és emiatt zavarom, feszengésem nem enyhült. Elkezdtünk beszélgetni, és Hanna mindjárt belevágott, hogy mennyire közös a sorsunk, ő is nemrég veszítette el duálját, de ne izguljak, szerinte ez úgy van, hogy az égiek először egy álduállal, vagy “gyakorló” duállal vezetik össze az embert, és csak ezután jön az igazi duállal való találkozás. Nem tetszett ez a teória, noha nem először hallottam. Rönk Csaba úgy fogalmazott, amikor félórában elmeséltem életem, hogy az igazi duálom még csak most jön. Ez még rendben is lehetne, de hogy az egymásra találás égi segítséggel történt volna, és az égiek szándékosan félrevezettek volna Eszterrel való megismerkedésemkor, azt nem tudom elképzelni. Lehet, hogy szűk látókörű vagyok, de a jó Isten fogalmába nálam nem fér bele az ilyen jellegű praktika. Az lehet, hogy valaki tévedésből valakit a duáljának hisz, és utána megtalálja az igazit, de nálunk Eszterrel olyan csodálatos Istenélmények, olyan lelki összeforrottság, Istenhez közeledés kísérte egymásra találásunkat, hogy kizártnak tartom, hogy ne lennénk igazi duálok, de egyébként sem a Földre való témának tartom a dualitást, és már nem is foglalkozom vele. Szeressük egymást, ez a lényeg, nem a rendkívüliségek! Hanna egyre mérgesebb lett véleményem miatt, kifejtette, nem igazi énemet adom, nagyon Pali bácsis vagyok, néha kifejezetten az ő mozdulatait, hanghordozását látja bennem, szinte megszállott vagyok ilyenkor. Azzal védekeztem, hogy mindenki alakít mindenkit egy kicsit, akár pro, akár kontra, lehetetlen elkerülni, hogy egy gesztust, mozdulatot, szóhasználatot át ne vegyünk valakitől, főleg, ahogy ez nálam történt, évekig szinte kizárólagos hitbeli fórum volt az ő véleménye számomra. Hanna lassan békülékenyebb hangnemre váltott át, és reinkarnációs élményeiről

41

kezdett mesélni. Itt sem loptam be magam a szívébe, mert azt mondtam, ezt a foglalatosságot sem tartom lényegesnek. A reinkarnáció azoknak jó, akik anélkül nem tudnak jó Istenben hinni. Anyáknak, akiknek beteg a gyerekük, vagy testi károsodással születik, olyanoknak, akik az induláskori egyenlőtlenségeket nem tudják másképp megérteni. Hisz az egyik lány oly szép, mint a Mílói Vénusz, a másiknak bibircsók van az orrán, a harmadiknak oly kicsi a keble, hogy ha borogatja, elmúlik, mondtam viccesen, és ekkor Hanna közbeszólt: - Nálam ellenkezőleg! És végigsimított felsőtestén. Majdnem lefordultam a székről. Hová kerültem? Mi folyik itt? Kérdeztem magamban, mint Besenyőék öregje, amikor Evetke vízzel lespriccelte. Szellemi ember a testtel, ráadásul saját testének egy részletével kérkedik? Hanna folytatta, hogy további közös vonások vannak bennünk, hiszen közös az ascendensünk is, és elkezdte analizálni személyiségét, meg az enyémet, asztrológiai szempontból. Udvariasan figyeltem, igyekeztem leplezni, hogy már az asztrológia sem pezsdíti meg véremet. A vacsora után újabb kitüntetésben részesültem, Hanna megengedte, hogy megkezeljem, noha eddig keveseknek adatott meg ilyen bizalom. Egy pillantásával elérte, hogy a többiek kimenjenek a szobából, és kicsit zavartnak mutatkozott, mert nem ismerte azokat a módszereket, melyeket a gyógyítás során alkalmazni szoktam. Van egy kényszerből “kifejlesztett” pozíció, mivel sokan csak a munkahelyemre tudnak csak eljönni, és ott irodai széken folyik a gyógyítás. Ott találtam ki, hogy a “beteg” mögé állok, és hátulról a vállára teszem a kezem. Sokan dicsérték ezt a pozíciót, és most Hannánál is eltört a mécses ennél a helyzetnél. Ugrottam papír zsebkendőért, felemeltem, és jó szorosan megöleltem, kétoldalt megpusziltam, és határtalan szeretetet éreztem iránta. A gyógyítás megkezdése előtt ugyanis kivetkőzött korábbi magabiztosságából, törékenynek, segítségre szorulónak mutatta magát, elmondta, mennyire elege van abból, hogy erős, kemény nő legyen, és menyire szeretne már gyenge nő lenni, egy erős férfi oldalán. Nincs jobb recept az őszinteségnél, ha valaki meg akarja szerettetni magát egy másik emberrel. Közben bejöttek a többiek is, hisz a gyógyítás végeztével kinyitottam az ajtót. Hanna beszámolóba kezdett, hogy milyen finom, szubtilis energiák jöttek belőlem, felőlem, és hogy amikor a vállára tettem a kezem, ugyanazt érezte, amit a Krisztus jelenlétekor szokott, majd váratlanul felém fordult és így szólt: - Viktor! Nem te vagy a megtestesült Jézus Krisztus? Ha fél órát ostoroznak, és közben száz ember versenyt köp rám, azt szívesebben elviseltem volna, és ki akartam a futni a világból. Zavarodottan makogtam valamit, hogy a Mester biztosan itt volt, érezhető volt a jelenléte, és talán mellettem, vagy közöttünk állt, az zavarhatta meg Hannát, de érthetetlen volt számomra, miért, hogy képes ilyen képtelenséget mondani komoly imakörös létére. Valami önkívületbe került, és kihagyott az elméje, vagy viccel, de hát szabad ilyesmivel viccelni? Nem vagyok szemellenzős, de azért egy-két tabu nálam is van, és az előbbi pont abba a kategóriába tartozik. Későre járt már az idő, amikor Hanna felajánlotta, hogy megdiagnosztizál, majd megkezel engem. Előzőleg, mintegy érvként, elmondta, ő már lélekben tud beszélgetni az igazi duálpárjával, akinek csodálatosan tiszta, krisztusi lelke van, csak szelleme, mennyei valója még nincs összekötve nappali tudatával, földi önvalójával. Diagnosztizálása abból állt, hogy hunyorgott, mintha koncentrálna, és közben valamit látna és elmondta, az a bajom, hogy nem adom saját önvalómat, álcaszemélyiséget veszek föl, mert mennyei önvalómat még nem találtam meg, nem kötöttem össze nappali tudatommal. Hűha! Hűha! Itt már egyre forróbb a helyzet. Úgy éreztem magam, mint akit körberaknak, és lassan elzáródik minden menekülés útja. Hajnali kettőkor a többiek elmentek, és Hanna nekilátott kezelésemnek, ami abból állt, hogy bokámat ölébe vette, energia-gyógymasszázzsal kezelte, majd ugyanezt tette hátammal is. Masszázs és masszázs között is van különbség, zavarba jöttem legelső masszírozásomkor 93-ban, Klárinál is, és

42

valami okból most is deréktáji bizsergés fogott el, noha nem érintett a masszázs ún. erogén zónákat, de valahogy a módja, olyan simogatós, csiklandozós, az válthatta ki belőlem. Reggel Hanna szolgálta fel a kávét, és amikor megdicsértem figyelmességét, szerényen szabadkozott: - Hát én ilyen vagyok. Határozottan éreztem, igyekszik minél jobb benyomást tenni rám. Napközben is folytattuk a diskurzust, megkezeltem még egyszer, aztán elérkezett a búcsú elkerülhetetlen pillanata, amit Hanna igyekezett a legmesszebbre kitolni. Meghívott december 26-ára közösségükbe, és nagyon köszönte, hogy meglátogattam őket. Hétfőn kicsit álmosa mentem dolgozni, de hamar visszazökkentem a rendes kerékvágásba. A rendes kerékvágás alatt azt értem, hogy Renáta megint visszakúszott, visszatolult tudatomba, és szinte csordultig betöltötte azt. Nem hagyott nyugodni az érzés, úgy éreztem, hogy tisztáznom kell magamban, ezért úgy alakítottam a dolgokat, kis ügyeskedéssel, hogy hétfőn is oda kelljen mennem a Toor reklámügynökséghez. Persze az anyag nem volt kész, amiért mentem, hiszen szándékosan korábban mentem, mint kellett volna, és Renáta mellett, oldalt a széken ülve, még szebbnek, még gyönyörűbbnek láttam arcát, és egész alakját is, mint eddig. Volt időm, így magamban piros szíveket kezdtem küldözgetni felé, és magamban ezt mondtam: - Renáta szeretlek! Renáta szeretlek! Renáta szeretlek! Őrület, mennyire nem akaratlagos ez az érzés, hiszen kolleganőm szóbahozta, hogy Renáta külseje mennyire hasonlít feleségemre. Így el kellett neki is magyaráznom, hogy a szerelem nem testi, hanem lelki dolog, és a külső legfeljebb díszletként, kellékként szolgál ebben a csodálatos érzésben. Délután, már nem bírtam tovább, bevallottam egy e-mailben Renátának, hogy mesterkedés volt, hogy meglátogattam, és hogy érzelmeimről akartam bizonyosságát szerezni, és most még szebbnek láttam, mint múlt héten, és ez már szerintem… Nem jött válasz Renátától, Hanna ellenben este felhívott, hogy egész nap rám gondolt, és hogy sugallatokat kapott Krisztustól a betegségemre vonatkozóan, és persze az ilyesmi nem telefontéma, és jó lenne, ha minél hamarabb meglátogatnám személyesen. Erre aztán már betelt nálam is a pohár, éreztem, ezt így nem lehet folytatni tovább, fel kell világosítanom Hannát, hogy számomra nem ő az igazi. Ottjártamkor is tettem célzásokat, de valahogy nem akaródzott neki venni. Elmondtam, hogy jövendőbelimet egyszer kék, aprókockás, férfigombolású flanell ingben láttam magam előtt, mire közbevágott: - Nem zöld? Nem zöld? Ráadásul azt még elviseltem, hogy úgy nyomult előre, mint az oroszok Sztálingrádnál, lehet egy nő is rámenős, nem vagyok konzervatív, de hogy még meg is akarta ideologizálni, ráadásul az Istenhiten keresztül, az már nem smakkolt nekem. A szerelem nem fejből jön, hanem szívből. Hiába mondott nekem ezer észérvet, célzást, hogy essen már le a tantusz nálam, a tantusz csak nem akart leesni. Így megírtam egy levélben, hogy három-négy havonta szoktam imakörökbe járni, hogy meg ne unjanak, és társkapcsolat ügyben a Jóistenre bíztam magam, még feleségem is megtérhet, így hát a dualitás témáját, mint fő hétvégi beszédtémánkat levettem a napirendről. Erre aztán kitört a vihar, csörgött a telefon, Hanna küzdött, érvelt, és pár nap múlva egy húszoldalas levelet küldött express, ajánlva. Erre is válaszoltam, egyértelműen elutasítóan, mire aztán hangnemet váltott, megírta, hogy nem aktuális a meghívásom, mert most sok programja van, hisz megtalálta duálpárját, a nagy Ő-t. És könyvemet elolvasván úgy érzi, szegény feleségem, ha kezébe kerül egyszer a könyv, az inkvizíció előtt érezheti magát. Hát elég nagy utat tettem meg néhány napon belül a megtestesült Krisztustól az inkvizítorig, de mi tehetek, Hannának, mint Aesopus meséjében a rókának, savanyú a szőlő, így hát végül is érthető, ha egy kicsit durcás. Nekem azonban nem volt savanyú a szőlő, és Renátát újabb és újabb e-mailekkel, meg másolt kazettákkal bombáztam. Szívem lángolt, és lángolását, a régi szív küldi szívnek szívesen mintájára zenében közöltem azzal, akit szívembe fogadtam. Megszereztem Celine Dion Christmas albumját, Sarah Brightman Timeless cd-jét, Albano Carrisi Concerto

43

Classico, és Il nuovo concerto cd-it, Andrea Bocelli Romanza, és Aria cd-it, és Renátának, meg az imaköri lányoknak elkezdtem másolgatni. Vettem ugyanis időközben egy Panasonic AK-25ös hifi készüléket, melynek gyönyörű a hangja, 2x80 Watt hangerővel, számos hangszínképpel, és csodálatos élményt nyújt. Mostanában sokszor érzek nyomást, energetikai munkálkodást füleim környékén, így kiderítettem, hogy valamilyen módon a hallásom kell használnom, és mi lehetne erre alkalmasabb, az a művészeti ág, amelyben a Jóisten a leginkább megtalálható, a zene. Az a néhány, hányatott sorsú, életében meg nem értett nagy zeneszerző, mint Beethoven, Bach, Mozart, Händel, Wagner, mind az isteni ihletés földre hozói voltak, és akkordjaikban Isten szava, hangja csendül fel, csak értő fül kell hozzá, hogy meghallja. Sosem kötött le a komoly zene, most pedig mégis az Auchan szupermarket komolyzenei polcai előtt tankoltam be cd-kből. Hallottam egy különös számot is különös körülmények között. Egy német barátom, aki a Schöller fagylaltgyár gazdasági igazgatói posztját hagyta ott egy hazai állásért, búcsúestre hívott, pont aznap, amikor az első hó lehullott. Békésen ültem náluk a pamlagon, és kortyolgattam lengyel származású felesége finom capuccinóját. Közös barátunkat vártuk, aki Bécsből telepedett Magyarországra személyzeti tanácsadó céget nyitni, amikor megcsörrent rádiótelefonom. Bemutatkozás helyett, vagy épp bemutatkozásként egy régi Illés, vagy Fonográf szám hangzott fel: szeress, szeress, ó igen, és legyél nagyon jó, amit nekem te tudsz adni az ki nem mondható, ilyesmi volt a dal szövege, és lehetett tudni, hogy valaki magnóhoz, vagy rádióhoz tartja telefonját, és úgy jön ez a szám. A szám véget ért, a telefon elhallgatott, és találgathattam, vajon ki adta ezt a furcsa anonim szerenádot nekem. Először feleségem ugrott be, mert azt hittem, a maga módján, de még mindig szeret. Ez tisztázódott telefonon, jót nevetett rajtam, hogy mit nem képzelek, keressem a “tettest” a baromfiudvarban, mármint azok között a “tyúkok” között, akiknek társaságát keresem. Lehetett elvileg Hanna is, aztán akár bárki “betegeim” közül, hiszen kilenc tized részben nők fordulnak hozzám. Ők fogékonyak az energetikai, lelki dolgokra, és általában az a problémájuk, hogy durva a párjuk, vagy nincs párjuk, vagy nem érti meg őket, így aztán amikor a kézrátételes gyógyítást gyógypuszi, meg szívcsakra ölelés követi, megértő hangnemmel, és valamiféle gyöngédséggel találkoznak, fennáll a veszély, hogy vágyaik férfijának képét rám vetítik. Kaptam is már olyan tanácsot, hogy legyek távolságtartóbb, de az nem én lennék, és inkább vállalom annak veszélyét, hogy valaki belém szerelmesedik, minthogy egy rideg, távolságtartó, zárkózott gyógyítóként, rossz hatékonysággal működjek. Ezt a gesztust, még ha nem is merte vállalni magát az illető, kedves, rokonszenves dolognak tartottam, és egyáltalán nem zavart, sőt, megtépázott önértékelésemet egy kicsit helyrebillentette. Elhatároztam, néhány helyen eldúdolom majd a számot, s figyelem az arcokat, de végül nem lett az egészből semmi, így vagy a sírba viszi titkát szerenádosom, vagy elárulja, de akárhogy is, egy szép emlékkel gazdagabb lettem.

A VIHAR

H

ogy a próféta beszélt-e Hannából, amikor azt említette, hogy feleségem kezébe kerülhet a könyvem második kötete, nem tudom, de tény, hogy bekövetkezett. Edit felhívott, és csak úgy áradtak belőle a szitkok, szidalmak, melyek ahhoz kapcsolódtak, hogy megtudta, hogy a három kötet, meg az esszék fenn vannak az Interneten, és megszerezte valakitől a második kötetet.

44

Itt Kecskeméten alig öt-hat embernek adtam oda, ráadásul mindenkit külön kértem, hogy vigyázzanak, ne jusson Edit kezébe, mert amilyen lelkiállapotban van, nem tenne jót neki. Mégis, hogy juthatott hozzá? Közvetlenül olyantól, akinek odaadtam? Vagy kölcsönadták, és a csen-csen gyűrű végül nála kötött ki? Olyan mindegy, gondoltam magamban, miközben Edit hangja harsogott a telefonban. - Megvetnek, érted? Megvetnek! - Hogyan, Editkém? - Kérdeztem, mert hirtelen az ágy megvetése, meg a búza vetése jutott eszembe, mire aztán Edit megválaszolta, hogy környezetünk úgy vélekedik rólam, hogy aki ilyet le tud írni, mint én, az nem ember! Hát éreztem már a múltkor is, amikor Böbét meglátogattam, hogy elfordítják a fejüket a házbeliek, nemigen akaródzik visszaköszönni nekem, de ennyire? Mit ártottam nekik? Nincs olyan, akinek ne tettem volna szívességet, és most meg én lettem a megtestesült Sátán? - Hány tinilánynak imádkoztad le azóta a bugyiját? Erre már tényleg nevetnem kellett, mert elképzeltem az egész helyzetet, és oly groteszkül festett, hogy nem tudtam visszatartani vidám kuncogásom. - Editkém! Ugyanolyan érintetlen vagyok, mint melletted voltam az utolsó három évben. Akkor meg mi a jó abban, hogy elköltöztél? Jaj, jaj, jaj! Hát ennyire nem ért Edit semmit? Hogy sok apró mozaikból rakódott össze elköltözésem, és hogy a legelviselhetetlenebb az volt, hogy állandóan átlépte szabadságom határait? Hogy a gyakori parlagon heverést, ölem bepókhálósodását ahhoz képest könnyűszerrel viseltem? Edit kifejtette, hogy kiolvasta a könyvből, hogy Eszter nem olyan ártatlan, mint amilyennek beállította magát, meg amilyennek én is védeni igyekeztem. Ő dörzsölt, álnok fejével kisilabizálta már az első kötetből, hogy ha meg akar szerezni magának, és meg is akart az autóm, meg a pénzem miatt, akkor pont az ellenkezőjét kell mondania, mint amit valójában akar. És Eszter csak azért mondta, hogy maradjak feleségem mellett, mert pont az ellenkezőjét akarta elérni vele, de megkapja még ő is a magáét. Na ez aztán egy kifordított, elferdített, kacifántos egy gondolatmenet. Vajon, ha Eszter családom elhagyására buzdított volna, akkor is az ellenkezőjét gondolná róla Edit? Hogy úgy akart otthonmaradásra buzdítani? Vagy csak az a lényeg, hogy mindenki gonosz, mindenki fekete rajta kívül a külvilágban? - Azonnal leveszed az Internetről, érted, és nem járulok hozzá, és személyiségi jogaim vannak, megmondták az újságírók is. A könyvnek pedig minden példányát be kell zúzni, különben pert indítok ellened, és megkeserülöd. A véleményem pedig megírtam egy levélben, de nem szükséges válaszolnod rá! - Hát Editkém, köszönöm, és búcsúzom. Búcsúztam el tőle, és nem siettem a levél elolvasásával. Úgy látszik jó volt az előérzetem, mert amikor elolvastam a levelet, két napig szinte csak négykézláb közlekedtem, Edit meg, mint ahogy visszahallottam, feltöltődött, energikusabb lett, amikor kiadott mindent magából. Eszembe is jutott a Mennyei próféciák c. könyv idevonatkozó fejezete, amelyben leírják, hogy az ilyen cselekvési módok tulajdonképpen energiaszerzési, energiarablási technikák, és aki nem elég érett, az bizony komoly energiaveszteséggel, levertséggel, fáradtsággal, esetleg betegséggel kerülhet ki egyegy konfliktusból. Ennyire sebezhető lennék? A szeretet biztos pajzs, tehát nincs bennem elég szeretet? Vagy nem jól szeretem feleségemet? Ezt már nem kellett volna szelíden eltűrnöm? Ki tudja? Beszéljenek a sorok: “Viktor! Tudod azok közül, akik elolvasták irományaidat, nagyon kevés, aki igazat ad neked. Ezért jutott el hozzám a könyved második kötete, amit annyira féltve őriztél, nehogy elolvassam. Aki engem is ismer, és velem érez, az elmondta, hogy eddig is csak azért barátkozott veled, mert engem nem akart megbántani, hogy elmondja a véleményét rólad.

45

Érdekes, hogy engem rajtad kívül mindenki jónak, alkalmazkodónak, és szeretetreméltónak tart, téged pedig egy erőszakos, uralkodni vágyó, állandóan, és mindenáron középpontban álló, önző alaknak. Eddig én védtelek az ilyen jelzőktől, de igazuk volt. Akárhonnan is nézem, egy hazug vagy. Vagy 19 éve egyfolytában hazudtál, vagy most, visszamenőleg feketítetted be azt is, ami szép volt. Most már látom, milyen vagy. Az első könyv elolvasásakor kellett volna már látnom, hogy te senkit sem szeretsz önmagadon kívül. Azokat tartod nagyra, akik valamilyen érdekből, ideig-óráig neked adtak igazat. Persze a legtöbb már elpártolt tőled, de mindig olyan voltál, hogy aki megpróbált ellentmondani, azt rögtön leírtad magadban. Mennyire állítottad, hogy főiskolás korodban letámadott az a lány, de most végül bevallottad, hogy randevúztál, csókolóztál vele, talán nemsokára az is kiderül, hogy lefeküdtél vele. Persze a megcsalás már ott kezdődik, ha valaki mással randevúzgat. Az első könyvet is alaposan kiveséztem, hát ezt is alaposan elolvastam, és a gondolataimat lejegyeztem. Rengeteg hazugság van benne rólam! Csak az hiszi el, aki soha, egy mondatot sem beszélt velem. Zsuró. Te oda nem kísértél el bennünket, én vittem el a Böbét egyedül. Éppen úgy egyedül voltam, mint mindig, amikor kontrollra mentünk. A legtöbben úgy jöttek a klinikára is, hogy elkísérte őket a férj, apa. Betudtam annak, hogy te dolgozol, és pótolhatatlan vagy. Persze most már látom, hogyha valaki idegenhez kell menni “gyógyítani”, arra mindig van idő, és nem olyan szoros a munkaidő. Könnyű azt is rákenni a beteg gyermekedre, hogy ő az oka a házasságunk megromlásának. Pedig az olyan apa nemes szervét kellene levágni, aki nem érti meg, hogy ilyenkor mi az első egy anyának!” Na itt aztán meg kellett állnom pihenni egy kicsit, mert ez sok volt egyszerre. Való igaz, Editet és Böbét Agárdra kísértem el, majd mivel Anatolij hét közben, konspiratív okokból áthelyezte klinikáját Zsúróra, Edit saját Ventóján autózott Böbével Zsúróra. Nem akartam részletekkel növelni a könyv terjedelmét. De hol kentem én beteg gyermekemre, hogy ő az oka házasságunk megromlásának? Hol van szó arról, hogy Böbe miatt elégedetlenkedtem? Nemes szervét levágni? Hát hová jutottunk? Milyen eszeveszett düh, harag, ellenérzés ez? De erről szól a levél további része is: “Az, hogy Böbével a viszonyod ilyen, azt csak magadnak köszönheted, hiszen amikor kicsi volt, mindig megsértődtél, ha neked nemtetszőt mondott, és rögtön úgy bántál vele, mint egy ellenséggel. Az, hogy engem a sátán szövetségeseként emlegetsz sorozatosan, az csak hab a tortán. Bükkösd. Milyen dolog, hogy Jézus azt kéri, hogy valaki szenvedjen helyette? 25.old3. A rendelőben lévő virág állandóan elhervadt, amíg az oltárod és képed ott volt. Amikor eltűnt onnan, érdekes, a virág feléledt. (Aki ír, törekedjen pontosságra) Más. Nem szoktam közönségesen beszélni, tányért is egyszer vágtam földhöz, amikor elmentél! Sok dolgot nem a gyerekek előtt mondtam, de úgy látszik, akkor nem számított a lelkük, amikor te mentél el a kis szerelmed miatt, akkor nem. Üdv Rosta Csillának, Katának, és kolleganődnek, és a többi kerítőnek!! Még visszakapják! 38 old. Azért jó, hogy másnak is van ilyen véleménye, mint nekem. (Domján) Örülök, hogy egy ilyen klassz srác így érez. 46 old. Nem én vagyok a megszállott, bárki megmondhatja. Az te vagy és a hasonlók. 69 old. Tóniékra költött 30.000, vagy 60.000 Ft-tal nem lehet a lelkiismeretet megnyugtatni, főleg, ha otthon egy kiflivég is morgás tárgyát képezi. 76. old. Úgy látszik a te vadászterületed a templom és az esküvők. Lehet, hogy már nem emlékszel, de engem is ott szemeltél ki, akár Esztert. 77. old. Amikor tavaly Böbével rohantunk Pestre, az “anyagi szintű gyógyítás napszámosa” mentette meg, mert a te csodatevőid lapítottak.
3

A számozás A4-es formátumban kinyomtatott példányra vonatkozik

46

95. old. Istenre kenni, hogy buzdított arra, hogy menj az Eszterrel? 98 old. Micsoda undorító, hogy ilyen levelet írtál egy gyereknek. Persze ő is megéri a pénzét, hiszen ő hívott fel, és mosta magát előttem, hogy ő soha nem bíztatott. Itt van leírva a bizonyítéka, hogy jól magába bolondított. Ezt majd még tisztázom vele, hogy mikor, ki hazudott! 99. old. Isten egyenesen bigámiára buzdít!? “Ne félj Esztert szeretni…” Szerencsére kis szerelmed, kérész életű “feleséged” hamar rájött, hogy mibe viszed, így hamar megkaptad a te pofonodat is. 100. old. Szóval te azért bőven szakítottál időt arra, hogy más nőkkel hetyegj. 108 old. Akkor este nem én akartam, talán megint összetévesztettél Eszterrel. Az pedig egyenesen vérforraló, hogy velem csalod meg azt a libát! Az, hogy te kijelentettél valamit, az nem számít a törvény előtt semmit. Ha úgy kellett a hálószobába jönnöd, mint a vesztőhelyre, hát szégyelld el magad mélységesen. Itt írod le, hogy nem tudsz aludni mellettem, és kerülöd a helyzetet. Akkor ki az, aki elhagyta a másikat? 111. old. Miért csodálkozol, ha az emberek elpártolnak mellőled, és egyedül maradsz? Ilyen ocsmány dolgot, amit művelsz, nem lehet megbocsátani. Primitív alakok által támogatott menekülésed, egy gyerek elcsábítása, családod elhagyása, már ez is súlyos bűn, de tetézni azzal, hogy könyvedben terjeszted hazugságaidat, megalázod, és sátánnak titulálod a felségedet? 114 old. Ha el nem hagyod a családodat, ahogy néhány lappal előbb írtad, ugyan hogyan kerülhetnél össze Eszterrel? Csak úgy, ha azt kívánod, hogy haljak meg minél előbb emiatt. Persze ez a gondolat is istentől ered? Ugye?” Na itt megint levegőt kellett vennem. Hogy én a halálát kívántam? Hát ez sem semmi! Hogy ez a gondolat milyen közös tőről fakad, azt megmutatja, hogy valóban kísértett a krampusz többször is ezzel. Nem is tudom, miért nem írtam bele a második kötetbe? Amikor Edit Budapesten volt a Zorán koncerten, és Böbével ügyeleteztem, szinte ólomlábakon járt az idő, állandóan úgy éreztem, főként este 11 felé, hogy Editnek már itthon kéne lenni, csak nem történt valami baj vele. Erre beindultak krampuszék, és egy súlyos baleset képét vetítették tudatomba, hogy “ezzel minden megoldódik”. Átláttam a szitán, és imádkozni kezdtem Editért, meg kísértőimért is, és úgy látszik, tudatom, valahogy lenyomta a tudatalattimba ezt a szörnyű kísértést, és nem íródott bele a második kötetbe. De az, hogy valamivel megkísértettek, nem azonos azzal, hogy én azt tisztán látva, másnak rosszat akarva kívánjam. “119 old. Nem égette le a piros rózsa a kezed tövig? Az első randevúnkra nekem is azt hoztál, talán elfelejtetted, vagy csak gyenge másolata vagy magadnak. Parázna és hazug vagy barátnőddel együtt. Igaz lelépett, mint aki jól végezte dolgát, szétdúlt egy családot. Viktort is megpróbáltad befolyásolni, hogy csak egy részét adtad oda neki, a szerelmes levelekről és a barátnődről elfelejtettél szólni neki. De a sánta kutyát, és a hazug embert hamar utolérik. Főleg, ha az illetőt nem is szeretik. Maradj csak meg a te igen furcsa istenednél, lehet, hogy senki sem marad meg melletted, ha így folytatod. Jogom van megtiltani a további terjesztését az irományaidnak. Magadat égetheted, ha akarod, de minket ne! Ahogy elmentél, egy falat húztál magad mögött, és a régi életed keserves maradékának tekinted gyerekeidet is. A viselkedésedből és a könyvedből is ez érződik. Az életedből kihagytál minket, légy szíves az irományaidból is hagyj ki!!!! Böbét az ”anyagi szintű gyógyítás napszámosai” meggyógyítják, és boldogok leszünk. Legyél boldog te is a sajátos isteneddel. Nem kell válasszal fárasztanod magad, a bizonyítványt nem lehet már magyarázni, itt áll, feketén - fehéren. Edit” Két, vagy három napig betege voltam ennek a levélnek. Annyira elszállt minden életerőm, hogy alig vonszoltam magam, fájdalmaim, izomgörcseim felerősödtek, szinte épp, hogy éltem. Aztán írtam egy rövid választ.

47

Drága Editkém! Elolvastam leveledet, és ahogy kérted, nem válaszolok semmilyen felvetésre, nem magyarázom a bizonyítványt, mely előtted feketén-fehéren áll. Valóban, a sakktáblán vannak fekete és fehér bábuk, de az életben nem így van. Az életben még a legjobb, még a “szent” is egy kicsit kendermagos, vagy legalább néhány pötty van rajta, a többség erősen kendermagos, vannak, akik sötétek, de olyan, hogy csak fekete, olyan itt a Földön nincs, mert ide csak a javulásra alkalmasak születnek le, mivel a Föld egy javuló hely. Leveledben elég erősen érződik, hogy a látásmódod – ahogy leveled utolsó soraiban “freudi elszólásként” megtalálható - erre a fekete-fehérre alapul, és az embereket vagy fehér, vagy fekete csoportba sorolod. Én itt látom a problémát a Te gondolkodásodban, hogy ennyire polarizálsz, pedig a világ nem csak feketéből és fehérből áll. Elég, ha kinézel az ablakon. Drága Editkém! Nem csak fekete van és fehér, van szürke is, méghozzá sok árnyalatban. Szerintem mindketten szürkék vagyunk, de ha lehullik rólunk majd a lepel, odaát, - ahogy már sokaknak mondtam – Te fényesebben, sokkal fényesebben fogsz világítani nálam, mert Te sokkal többet szenvedtél itt a Földön. Kívánom, hogy lelked békét nyerjen! 25-én de. 10-kor megyek Hozzátok! Üdv: Viktor p.s. Azért az, hogy “le kéne vágni”, egy kicsit erős volt. Telefonbeszélgetésünk alkalmával tisztáztuk ugyanis azt is, mikor a legalkalmasabb a közelegő karácsonykor látogatásom. Alighogy megírtam Editnek levelemet, csörgött a telefon, és az a személy hívott fel, aki Editen kívül másodikként várt el, hogy hangjáról azonnal felismerjem. - Én vagyok! Éreztem hangján, hogy robbanásig feszült, ezért - bár felismertem – megkérdeztem, kivel beszélek, hiszen az illem is azt kívánja, hogy a hívó fél is bemutatkozzon. - Arany Viktor vagyok, kivel beszélek? - Tudod te azt jól! - Vágott vissza mérgesen. - Mondd! Miért csinálod ezt velem? Normális vagy te? Neked teljesen elment az eszed! Hallgattam, majd kis csend után megkérdeztem. - Miért? - Na mi van? Erre nem tudsz mit szólni? Miért teszed tönkre a családomat? Azonnal vedd le az Internetről! Mit gondolsz, hogy merted leírni, hogy letérdeltél előttem, meg csókolóztunk, meg ilyesmit, ha nem adtam engedélyt rá? - Esztikém! Az nem rólad (valódi névvel mondva), X városban (valódi lakóhely) szól, hanem Bálint Eszterről Zsámbékon. Keresse csak meg valaki a Bálint Esztert Zsámbékon! - Az a könyvben nem én vagyok, érted? Nem én! Idetelefonált a feleséged, és órák hosszat zaklat engemet, meg a családomat, és már az öngyilkosság gondolatával foglalkozom. - Hát az elég helytelen cselekedet lenne. - És igenis van már fiúm, akit igazán szeretek, téged pedig… kis szünetet tartott, és levegőt vett, téged pedig gyűlöllek, és sohasem szerettelek! - Hát, annak idején másképp nézett ki! Esztikém! Én nem gyűlöllek, és most is szeretettel gondolok rád. És megértem, hogy a szellemi fejlődésben az előző szintet meg kell tagadni az embernek, ha tovább akar… - Nem kell az ócska dumád! Vágott bele beszédembe. Vedd le az Internetről, hallod! Hogy képzeled, hogy megírod ezt az egészet az én engedélyem nélkül? - Most mondtad, hogy az a személy a könyvben, nem te vagy, Magyarországon szólás, vallás, és személyi szabadság van, mindenki azt írhat, amit akar, ha nem sérti a

48

közízlést, nem fajgyűlölő, nem pornográf, és nem mond név szerint, személyekről valótlant, vagy becsületsértőt. Azonkívül semmi olyan nem szerepel benne, ami ne hangzott volna el, vagy ne íródott volna le. - Égesd el az összes levelemet, én is elégettem a tiédet, mind egy szálig. - Én elraktam egy nejlonzacskóba, archiváltam a szüleimnél, de ki nem dobom, ahhoz jogom van! - Akkor is vedd le az Internetről! - Esztikém, én egyetlenegynek, a saját lelkiismeretemnek engedelmeskedem, Neked nem! - De a feleséged engem okol, engem támad, azt hiszi, hogy még mindig kapcsolatot tartunk, meg azt mondja, majd moshatom a véres lepedődet, mint Ágnes asszony. - Mi az, hogy Ágnes asszony, meg milyen véres lepedő? - Hát a balladából! - Ja, nem emlékszem már ezekre az iskolai dolgokra. Mondtam, és valahogy a jutott eszembe, hogy az araboknál a nászéjszakán fel kell mutatni a menyasszony szüzességének bizonyítékaként a véres lepedőt, és Edit vélt szexuális kicsapongásaimra célzott. - Tudod Esztikém, Edit érzi, hogy házasságunknak a lámpaoltás utáni rész volt az egyik legelhanyagoltabb területe, ott volt a legtöbb mulasztás, és ezt vetíti ki rám, ezért hiszi, és mondja, hogy én állandóan tinilányokkal hentergek. Én téged mindig, mindenkivel szemben csak védtelek, mindig mondtam Editnek, hogy te teljesen vétlen vagy ebben a dologban. Akkor védjél meg most is! Jó, hát most lesz majd a születésnapja 10-én, majd akkor felhívom, megköszöntöm, és beszélek vele. Remélem sikerül megnyugtatnom. Téged meg áldjon meg a Jóisten! Téged is! Vágta rá, és lecsapta a kagylót. Szüleim aztán felvilágosítottak, Ágnes asszony megölte férjét, Edit ezt helyezte kilátásba Eszternek, az ezért való felelősséget igyekezett rálőcsölni azzal, hogy majd ő moshatja a véres lepedőt a hullám után. Erre csak valami kedves gesztussal lehet reagálni, gondoltam, és megvettem Zorán legszebb szerelmes dalait, és egy kedves levél kíséretében elküldtem Editnek. Megvallottam neki, hogy nem igaz, hogy házasságunk csak rossz időszakokból állott. Az első tíz évünkben voltak jó élmények is, bár sok súrlódással fűszerezve, aztán a második tíz év ellaposodott, és ha nem olyan az utolsó három, amilyen volt, talán sohasem költöztem volna el. És elismertem azt is, hogy házasságunk elején féltékeny voltam Zoránra, akiért rajongott, ezért kárpótlásul küldtem a szép Zorán dalokat. Edit visszahívott, közölte, hogy megvan már neki, sőt Zorán által dedikálva, de azért jó lesz tartaléknak, és köszöni. Hogy lesz ebből karácsonyra megtérés, mit tartogat a jövő? Nem tudom.

HAJNAL ELÕTT LEGNAGYOBB A SÖTÉTSÉG

E

z a mondás az optimista emberek megfigyeléséből fakad. Hogy tényleg így van-e, nem tudom, de az biztos, hogy ezzel vigasztalgattam magam. Mi történt? Miért kellett vigasztalni magam? Trattner úr, cégünk osztrák tulajdonosa kirendelt Bécsbe és bejelentette, hogy költség okokból felszámolja cégünket, és egy információs irodát nyit helyette. Nem volt ez derült égből villámcsapás, bizonyos értelemben már egy fél éve, éve, sőt a cég első üzleti évének iszonyú vesztesége óta a levegőben lógott, de valahogy nem

49

foglalkoztam vele, mert Trattner úr, valamilyen okból másképpen gondolkodott, mint a többi üzletember. Egyrészt semmit nem hasznosított alkalmazottai szellemi tőkéjéből, véleményünket sem nem kérdezte, sem nem hallgatta meg, makacsul a saját feje után ment, és ez az első üzleti évben 92 millió Ft veszteséget okozott neki. Ahelyett, hogy bezárta volna azonnal a céget, még 97-ben is próbálkozott, ekkor már azzal a módszerrel, amit mi, alkalmazottai javasoltunk volna neki, így “csak” 37 millió volt a veszteség az iszonyatos konkurenciaharcban. 98-ban. Amikor éves szinten már csak alig húszmillió lett a veszteség, akkor akarja felszámolni saját kft-jét, és a mosonmagyaróvári terjesztőnek átadni a magyarországi üzletet. A gond csak annyi, hogy csúszok-mászok, húzom, vonszolom magam, sántikálok, totyogok, tipegek, nyögök, nyelek, és lehetnék bármekkora lumen is, amilyen persze nem vagyok, sántító alkalmazottat külföldiek nem vesznek fel. Ha a járásomon nem látszik semmi, akkor kapok én állást, hisz tíz éve vagyok ügyvezető igazgató, sok területen beváltam, németül folyékonyan, enyhe bécsi dialektussal beszélek, úgy, hogy sok német hitt már osztráknak, csak az egészségem jönne rendbe. Most ellenben összecsapni látszanak a hullámok a fejem fölött. Igaz, ez előfordult már néhányszor az életben, és optimizmusom mindig kihúzott. Így most is megnyugtattam Trattner urat, hogy ne nyugtalanítsa magát, megértem lépését, én is így tennék az ő helyében. Megnyugtattam Renátát is, mivel Trattner úr bejelentésének másnapján ő is valami hasonlót közölt velem. Igaz, hogy nagyon finoman, hozzátette, hogy nagyszerű embernek tart, és szerinte ő nem méltó az én “figyelmemre”, de hát lehet a keserű labdacsot akármennyi mézbe mártani, a labdacs azért keserű marad. Nem értettem, miért kellett megtapasztalnom egy viszonzatlan szerelmet. Igaz, a Legszentebb, már Eszter lebombázása után megmondta: “Gyermekem! Elvesztetted a családodat, elvesztetted a szerelmedet. Csak aki mindenről le tud mondani, abba költözhet be a mindenség!” Hát most aztán minden körülmény adott, hogy a lehető legszorosabban kapcsolódjak, kötődjek a drága Abbához, Mennyei Atyámhoz, mert ennyire kilátástalan helyzetben, család, szerelem, állás, egészség nélkül rég voltam. Persze elkeseredni, azt nem! Egy percig sem kételkedtem a Gondviselésben, nem sérteném meg ezzel Őt, aki a hajam szálát is számon tartja, és ennek számos alkalommal tanújelét is adta. Biztos, hogy jobb helyre fogok kerülni, hogy hogyan, és mikor, az majd kiderül, gondoltam. Szállásadónőm, Zsuzsa két nappal később nagy hangon újságolta, hogy velem álmodott, és olyan fürge, eleven voltam, hogy szemlátomást meggyógyultam. Lám, gondoltam, rajta keresztül üzen a Jóisten! Már itt is a reménysugár. Hit, remény, szeretet! Mi kell még? És a Jóisten más módon is vígasztalt. Az Árpád hídon hajtottam keresztül a budai oldal felé, amikor eszembe jutott, hogy felhívom Magdit. El voltam anyátlanodva, ő meg mindig kedves, és megértően vígasztal, ha gödörben vagyok. Budán félreálltam egy kis mellékutcában, és javasoltam, hogy közösen imádkozzunk. Amint letettem a kagylót, csodálatos lelki élményben volt részem. Belső látással megpillantottam Máriát, pici kis angyalszárnyakkal a hátán, fehér tollacskákkal befedve gömbölyded teste, csak arca volt olyan, mint az életben, fölém repült, és valami aranyporfélét szórt a fejemre, amitől sírásban törtem ki, és néhány perc után teljesen megkönnyebbültem. Magdi rengeteget fejlődött, még ha neki ez nem is tűnik fel. Gergő megnézte a kísérőjét, és hát “még mindig” Isten látói hármas fokozat a kísérője, amikor az már a tizedik dimenzió fölött van, és a magasabb szinteken Gergő szerint, meg a logika szerint is, ritkábbak az ugrások, nem olyan feltűnő már az előrehaladás. Mária is cipeli a maga keresztjét, őt férje üldözi, zaklatja állandóan, bolondnak, megháborodottnak nevezi, számon kér minden szót, minden percet tőle, elmarná barátnőit, hogy saját magának sajátíthassa ki Magdit, hisz az a szeretet nem? Tudtam, hogy a Szentestét életemben először egyedül, helyesebben kettesben a Jóistennel fogom tölteni. Marcsiék mégis áthívtak este nyolc után, és a Napfivér, Holdnővér

50

c. filmet náluk néztem és sírtam végig. Emmától egy csodálatos könyvet, Julian Green Ferenc testvér c. könyvét kaptam ajándékba, Marcsiék egy szép inggel leptek meg, Mária Vivaldi cd-vel gondolt rám, a manökenszépségű Adél kis angyalkát és kegytárgyat csomagolt be, Katitól egy kerámia Betlehemet kaptam, szóval gazdagabb volt a karácsonyom, mint valaha. Gyöngyi 24-én délután állított be férjével, és egy szekérderék süteménnyel, amit méltó rendeltetési helyére, a hajléktalanok krízis központjába fuvaroztam el. Csak akadtak, akik nem vetettek meg, és nem tartottak perverz elmebetegnek. Legalább száz ismerősömnek írtam karácsonyra jókívánságot, és mottómul Sík Sándor versét választottam: Én te vagyok, és te vagy én Nincs más igaz a föld színén. Mind, ami az Egyből való Egymásnak szívére való Atyámfia, gyerekek! Csak egyet tudok: szeretek. Igyátok fel a fény szavát: Vagyunk, szeressünk! Nincs tovább. Még 24-én éjszaka, Marcsiéktól hazafelé jövet ki is ragasztottam egy példányban a lépcsőházba, és otthon nekiláttam az ajándékot becsomagolni. Családomnak egy ugyanolyan hifi berendezést vettem, mint magamnak, ugyanis a Panasonic márka úgy minőségben, mint árban bevált. Meglepetést akartam szerezni, ezért újságpapírral körbe ragasztottam, és 25-én lehívtam fiaimat segíteni a cipekedésben. Odafönt feleségemnek két puszit adtam békém, és ártani nem akarásom jeléül, amit ő óvatos tartózkodással, de már nem ellenségesen fogadott. Rászóltam a fiúkra: - Ide tegyétek a porszívót, oda meg az ütve fúrót! Ugyanis külön dobozban voltak a hangfalak. Mikor a gyermekek kérdő tekintettel néztek rám, hozzátettem: - Anyukátok falat akar bontani, nem tudjátok? Egy rövid Mennyből az angyal után nekiestek a kicsomagolásnak, és elsőnek Gergő kiáltott fel: -Hifi! Hifi! Összeraktuk a hifit, Böbe elővett egy Happy Gang cd-t és a 13-as számot kérte, mely így kezdődött: - Sokáig voltam távol… és éreztem, hogy nincsenek véletlenek. Olyan érzés volt, mintha csak tegnap mentem volna le egy doboz gyufáért a trafikba. Edit is átnyújtotta a család ajándékát, egy üveg pezsgőt, Viktor fiam által lemásoltatott Beatles cd-t, és valami speciális borecetet. Gergő csak nézett rám, és mosolygott, Viktor komoly főiskolásként hallgatott, Böbe előhozta új szerzeményeit, rajzait, fotóit, cikkeit, köveit, és eldicsekedett mindennel. Mindig a két fiammal jöttem ki jól, mégis Böbe hiányzott az öt hónap alatt a legjobban. Néha úgy éreztem, belepusztulok, ha nem láthatom, nem ölelhetem meg legalább egy percre. Azt meg már egy vak is észrevette volna, hogy Edit halat sütött. Halat, Edit, aki két éve még kizavart a lakásból az általam megvett ponttyal, amit magam akartam elkészíteni, és elajándékoztatta velem az alsó szomszédunknak. Mégiscsak visszavárna? Ilyen dolgom még sosem volt, amióta összeházasodtunk. El kellett költöznöm öt hónapra, hogy ezt megkapjam? Sokkal jobban éreztem magam, mint amióta elköltöztem bármikor, mert Edit, ha nem sugárzott elfogadást, azaz szeretetet, de legalább ellenségességet sem. Már ez is nagyon megkönnyítette a karácsony kellemes eltöltését, és bizony igazat kell adnom azoknak, akik úgy vélik, karácsonykor, és húsvétkor az Ég hatalmas szeretetenergiákkal sugározza be Földgolyónkat, hogy ne aludjon ki a fény, hogy maradjon valami a Világ Világosságának, a Szeretetnek emlékéből. Edit elengedte mind a három gyermeket délutánra szüleimhez Budapestre, ez is komoly együttműködési hajlamról árulkodott. Édesanyám csendben megsúgta, hogy Böbe odavetette: - Nem tudom apa mikor fog hazajönni. Édes kis csillagom! Visszavár. A Képzelt

51

riport egy popfesztiválról egyik slágere jut az eszembe: Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet, mert szó az nincs, csak képzelet. Bizony! Hogyan mondjam el egy tizenkét éves kislánynak, hogy szeretem őt is, meg testvéreit is, meg édesanyját is, nagyon szeretem őket, hisz rájuk tettem az életem, de Edit szeretetét nem tudtam tovább elviselni. Öt hónap szabadság után még szörnyűbb visszaesést okozna, ha alapproblémánk megoldása nélkül, fülem-farkam behúzva, vert hadakként hazakullognék. Editet csak korábbi merevedésében erősítené meg, én pedig rövid idő után végleg kikészülnék. Ha Edit legalább békén hagyna Istenhitemben, és napi életemben, az más lenne. Ha olyan önzetlenül, nem birtoklóan, hanem elengedően szeretne mint Eszter, ha örülne házioltáromnak, mivel az nekem örömet szerez, ha örülne, hogy gyógyítani járok, vagy fogadhatnám ismerőseimet a lakásunkon, vagy a rendelőben, akkor - jogi műszóval okafogyottá válna különköltözésem, még ha így is le kellene mondanom arról, hogy Istenszerető párom legyen. Ha igazán megtérne Istenhez, akkor még azt is el tudom képzelni, hogy a Jóisten újból szerelemre gyullasztana iránta, de így? Quam diu etiam furor iste nos eludet? Meddig forr még a harag velünk szemben? Kérdezték Catilinától Rómában, és kérdezem én is Edittől. Pécsi nagynéném úgy fogalmazott: - Ha Edit megtérne, megbocsátanál neki, visszamennél hozzá? - Nem jó a kérdés! – Válaszoltam. Nekem nem kell, nincs mit megbocsátani, mert én egy percig sem haragudtam Editre. Haragudni ő haragszik rám, mivel a Jóistent szeretem, aki nem gyógyítja meg Böbét, és ezenkívül mindenkire, akiről tudja, sejti, vagy érzi, hogy hozzám hasonlóan gondolkodik. Editnek meg kellene szabadulnia minden haragtól. Sajnos még megkövesedett harag, bosszúvágy is van benne itt-ott, hiszen Esztert hónapokkal szakításunk után is zaklatta, “igazságot” akart tenni, Rosta Csillát, Fravolinné Zsuzsát, és Zsanettet “kerítőnek” tartja, és hogy engem minek tart, az változik, de nem sok jóval kecsegtet. Pedig mennyire sorsszerű volt találkozásunk! Ha nem Zsanett és Ivánka házasságán keresztül, akkor megismerkedtünk volna egy rendezvényen, vagy a metrón, vagy mit tudom én, hol. Hisz ezredszerre, nincs véletlen, csak fel nem ismert törvényszerűség. Editben még mindig erősebb a büszkeség, ha egyáltalán igaz az az elképzelés, hogy hazavár, mert amikor este a telefonban megköszöntem a halat, egy másodperc alatt rávágta, hogy nem miattam, a fiúknak már többször sütött halat. Maga mondta ki ezzel, mennyire nem számítok neki. Arról nem is beszélve, hogy “jó hírem” terjesztése sem a hazaköltözés malmára hajtja a vizet. Hiszen, ha egy picit is ez lett volna a szándéka, akkor, ahogy Eszterről feltételezte, hogy azért volt elengedő, hogy megnyerjen, azért nem akart befolyásolni, hogy hatása alá kerüljek, miért nem tette meg ő is ezt? Miért nem dicsérte meg Eszter fotóját a házioltáromon, hogy elgondolkozzam, milyen nemes lelkű a feleségem? Miért nem segítette elköltözésem azzal, hogy szívem, ha így akarod? Miért nem küldött utánam egy tál süteményt? Miért nem kívánt boldogságot Eszterrel? Miért nem védett környezetünk ítélkezésével szemben, hogy meghatódva hazamenjek? Inkább önérzetesen elmond világ utolsójának, perrel fenyeget, meg amputálásokat emleget, hátha ezzel valamit elér? Nem hallotta még, hogy több méhet fogni egy csepp mézzel, mint egy hordó epével? Persze ezzel az erővel hagyhatott volna békén hitéletemben is, és akkor el sem jutottam volna az elköltözés gondolatáig. Érdemes ezen gondolkozni? Ha nagymamának kereke volna, ő lenne a gőzmozdony! Hát, lehet, hogy Rönk Csabának jó volt a megérzése, csak esetleg nem erre az évre vonatkozott a december 25-i megtérés.

52

HAJNALKÁBAN JÖN A HAJNAL?

L

éna sem bizonyult a nagy Ő-nek, annak ellenére sem, hogy a feng-shui tanfolyamon sem hozott össze jövendőbelimmel. Próbáltam az általam elképzelt vágykép alá illesztgetni az ő képét, de csak hasonlóság volt, nem egyezőség, és ami lényeges, nem éreztem szívemben azt a bizonyos vibrálást, ami minden nagy Ő-vel való találkozás kísérőjelensége. Lénának nagyon szimpatikus, végtelenül szeretetreméltó a természete, de tudtam, nem róla álmodtam. Fitos orrával, huncut csillogású szemével, váratlan beköpéseivel, szókimondásával belopta magát így is a szívembe. Megkérdezte, hogy legközelebbi találkozásunkra elhozhatja-e tesóját, magyarán mondva nővérét, és egy érdekes, mosolygós, de mosolya mögött fájdalmat hurcoló, festett szőke asszony képében üdvözölhettem a tesót. A legtöbb nőben van valami, ami elárulja, sugározza belőle, ha tartós kapcsolatban, házasságban él, foglalt vagyok, megközelíthetetlen vagyok, vagy foglalt vagyok, de mégis megközelíthető vagyok. Messziről felismerhetők a családanyák, arcukon a gyermekekért való aggódás, a férj kiszolgálása, és az önmaguk elhanyagolásának redőivel, akikből sugárzik, hogy minden energiájuk egy bizonyos körhöz, családjukhoz kötődik, és hogy egész életük, létük családjuktól függ. Ezért volt oly fura látvány Hajni, pontosabban Hajnalka, mert külseje alapján kortalanak tűnt, lehetett 22, de akár önmagára vigyázó negyvenes is, noha nem volt egyáltalán kifestve, hajfestése is csak árnyalaterősítést szolgált, és egyetlen ékszere lehelet finom, szinte átlátszó arcbőre volt. Hangja kicsit rekedtes, a női hangspektrum férfias felé tartó szakaszának határán, hegyes orra, keskeny, széles, érdekes hullámú ajka, hatalmas barna szembogara, pamut köntösruhája és hegyes orrú csizmája különös jelenséggé tette. Látszott, hogy nem Vogue-ból öltözködik, mégis valami különös méltóság sugárzott belőle. Kortalanságához a függetlenség, autonomitás, és önmaga öntudatos vállalása párosult, ami mindenkiben érdeklődést, vonzalmat ébreszt. Barbara Streisand kiváló példa erre, aki világsztár lett, de nem rendkívüli szépsége, hanem szuverenitása, és önmaga vállalása miatt. Hajni nem manökenes szépség, mégis első pillantásra vonzó annak, aki belát a színfalak mögé. Léna csak annyit mondott, hogy valami kacsalábon forgó házban lakik, amitől minden látogató hasra esik, és mégis boldogtalan. Elbeszélgettünk, megkezeltem mindkettőjüket, és hogy, hogy nem, Hajnalka már az első találkozáson jobban vette az energiát, valahogy jobban rám tudott hangolódni, mint Léna. Igyekeztem megérteni problémáját, de annyira érthetetlennek tűnt, hogy mi lehet zavaró egy nagy házban, meg hogy kié a ház, hisz én is bérelt lakásban lakom, és egyáltalán nem zavar, hogy sajátom, vagy nem sajátom, ha nagyjából elférek benne. Jó, persze, nyomasztó is lehet egy túl nagy épület, de lehet azt csak részben is használni, vagy valahogy függetleníteni magunkat. Arról nem beszélve, hogy majd leültem a földre, amikor kiderült Hajnalka öt, ismétlem öt gyermeknek adott életet, ma, amikor egyetkettőt is nehezen vállalnak, és dicséretére legyen mondva, sem el nem hízott, sem nem lett külseje nyúzott, noha semmilyen kozmetikázás nem látszott rajta. Annyi gyereknek meg pláne kell a tér, de hát talán a feng-shui gyógyszer lesz rá, így megbeszéltük, elviszem Fravolin Pistát szakértőként magammal, hisz Pista gyakran társult autómba budapesti kirándulásaihoz. Hát valóban irdatlan nagy hodály volt a félkész épület, a Nagykőrösi út egyik mellékutcájában, de legalább útba esik, nem kerülő, gondoltam, amikor beléptem a rozoga kertkapun. Az alsó szint még beépítetlenül állt, a felső szinten pedig középen egy hatalmas, különleges geometriájú társalgó volt, melyből a nagyléptékű háló és gyerekszobák nyíltak. Valóban egy kicsit elvétette a léptéket a jóember, Hajnalka férje, hiszen 80 m2-es gyerekszoba ma, Magyarországon, ahol én is ötödmagammal éltem 67 m2-en enyhe túlzás.

53

Persze ha bírja valaki pénzzel, az más dolog. Megkezeltem kézrátétellel az egyik szobában Hajnalkát, míg Pista felmérte a terepet, majd helyet cseréltünk, Hajnalka elvonult Pistával feng-shui megbeszélésre, én pedig a társalgóban rögtönzött kiselőadást tartottam gyermekeinek. 50-100 Ft-os díjakat tűztem ki, kiskút körül kistyúk fut, sárga bögre, görbe bögre, mit sütsz kis szűcs, tán sós húst sütsz, kis szűcs, Moszkvics slusszkulcs, az ipafai papnak fapipája van, azért az ipafai papi pipa, papi fapipa… és így tovább. Ezután Uri Gellert megszégyenítő bűvésztrükkömet adtam elő, mintha hüvelykujjamat széttépném, s utána összeragasztanám, mozgattam füleimet, végül elénekeltem a Holló színház műsorából Galla Miklós produkcióját: Sajnos egy menyét van az orromban. Sajnos egy menyét van az orrában Hogy mászott be nem tudom, de most hogy ott van fáj nagyon, Ezenkívül sokkal rosszabb lett a szaglásom, szag – lá – som Az orromban a menyét miatt van túlsúly A menyét feje kilátszik ha orrot fúj De mégis jobb a helyzetem, mint például a múlt héten, Amikor egy krokodil volt az orromban benn ott – volt – benn Újabban egy orangután környékez, állatokban igen gazdag környék ez, Az orangután otromba, s ha beugrik az orromba A tekintélyem akkor végleg le lesz rombolva rom – bol –va Jaj, a menyét az oromban van Jaj, kinn a feje, Jaj, nem tudom kifújni, jaj, jaj A szép sorban ülő, feszülten figyelő gyerekek, Léna, pécsi Mama, a gyermekek anyai nagymamája, s az időközben előjött Hajni és Pista is dülöngéltek a nevetéstől. Bámulatosan tudja inspirálni az embert, ha érzi, hogy a közönség vevő a produkcióra, így előadtam a Floridai tengerpart Miamiban c. számot is, melyben unatkozó milliomosok igyekeznek sajnáltatni magukat, meg az Érdekes emberek-et is, melyben egy dadogós riporter interjúvol meg egy méhészt. Mivel ingyen “dolgoztunk”, vacsorát is kaptunk, melyet már két kicsivel, az ikerpár Artúrral és Pamelával az ölemben fogyasztottam el. A gulyásleves után piskótatekercs következett, melyből a csöppségek apró darabkákat törtek, és a számba dugdosták. - Tessék, egyél, itt a kis majom! Hát a szívem majd szétrepedt a boldogságtól. Miközben az aprókkal az ölemben vacsoráztam, Esmeralda és Kunigunda, Esmi és Kuni – az ötödiket Henriknek hívták – a székem alatt, a lábam között bújócskáztak ki és befelé, miközben megmegcsiklandoztam őket. Amikor aztán az estebéd végén felálltam, lábaim valahogy terpeszbe kerültek, és a gyerekek, mint valami száguldó körkörös vonatszerelvény, iszonyú gyorsasággal elkezdtek négykézláb körözni egymás után, miközben az épp alattam elhaladót vagy megcsiklandoztam a hóna alatt, vagy megkrampsliztam a fenekét. A gyerekek visongattak, kacarásztak, az asszonyok mosolyogtak, én hajlongtam, izzadtam, de elememben voltam. Elfáradtam egy kicsit, leültem egy székre, mire Kuni a fülembe súgta: - Bácsi, menyét van az orrodban! Válaszoltam, hogy az még mindig jobb, mintha egy kutya lenne az orromban. - Kutya van az orrodban! - Az még mindig jobb, mintha disznó lenne az orromban. - Disznó van az orrodban! Az még mindig jobb, mintha egy tehén lenne az orromban! Tehén van az orrodban! Pajkoskodtak tovább. - Az még mindig jobb, mintha egy bálna lenne az orromban! Így lett aztán vonat, Lánchíd, Gellérthegy, rókaláb, majd jobb témák híján kaki, és egyéb vidámság az orromban. Sose hittem volna, hogy még egyszer ilyen szituációba kerülök. Egész életemben szerettem a gyerekeket, és arra számítottam, legközelebb csak nagypapaként lesz módomban kicsiket dajkálni. Még a hátfájásom is elmúlt, vagy legalábbis csökkent, állapítottam meg, amikor Pistával beszálltunk hűséges Daewoomba. Még az autóba való beszállás előtt valami

54

furcsa zajra lettem figyelmes, mint amikor az eső kopog az ablakon, hát ott áll az egész csipet-csapat, a kis menyétek, mint az orgonasípok, és nekünk kopognak, integetnek, tüntetően jelzik, hogy milyen jól érezték magukat velünk. Demjén Rózsi, a göndör hajú sztár száma jutott az eszembe: - Ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad! És bizony még sohasem volt oly nehéz elindulni benzines öszvéremmel, mint azon az estén. Lassan kezdtek csak elpárologni, elillanni tudatomból az est emlékei, amikor már Kecskemét felé közeledtünk, és a rádiótelefon csörgött. Hajnalka volt női, asszonyi gondosságával, aggódásával, szeretetével, hogy a nagy ködben sikeresen hazaértünk-e. - Hajnikám, itt vagyunk már a kertek alatt, nagyon jól éreztük magunkat, nagyon köszönünk mindent, és ez a telefon, ez az érdeklődés nagyon jól esett. Te egy csodálatos asszony vagy, nagyon szeretlek. Alig hogy kimondtam, már haraptam volna a szám szélébe, mert a vonal túlsó végén zavart csend jelezte, hogy Hajnalka valahogy nem értette, vagy nem jól értette mondatomat. A csuda vigye el, bosszankodtam, de hát ilyen vagyok, olyan hamar kicsúszik a számon, hisz szívemben van az egész világ, és akár tolakodásnak, akár valamiféle bíztatásnak veszi, félreérti mondatomat, aki nem felebaráti szeretet hall ki belőle. A világmindenségben mindenkire visszaszáll saját tette, gondoltam, amikor Léna egy héttel később felhívott, volna-e kedvem színházba menni. Épp elindultam volna hazafelé, de mindig szerettem a spontán dolgokat, nem is voltam már ki tudja mióta színházban, így igent mondtam. Léna a Tália színházban ügyelő, s mint színházi dolgozó be tud csempészni közvetlenül az előadás kezdete előtt. Pénzért meg ugyebár akárki beülhet egy színházba, de becsempésztetni, az egy külön kaland. Megörültem, hogy igent mondtam, s már a színház közelében voltam, amikor eszembe jutott, hogy nem beszéltük meg, hol fogunk találkozni Lénával. - Én már láttam a darabot, a tesóval mentek, várd meg a művészbejárónál. Pörgött Léna nyelve, és most én voltam döbbent csendben, mert valahogy nem erre számítottam. Valami fura előérzetem volt, ami bevált, mert Léna folytatta: - Pesztrálnom kell a ti kis bimbózó szerelmeteket! - De Léna, idefigyelj! Én azt nem úgy gondoltam, nem úgy mondtam Hajninak a telefonban! – Nyöszörögtem kétségbeesetten. - Kérlek, mondd meg ezt neki, nehogy valami ilyesmire számítson tőlem. – Rimánkodtam Lénának. Kedves, szimpatikus az asszonyka, a kis menyétek is ennivalók, de nem érzem szerelmesnek magam. Valami vibrál nagyon finoman közöttünk, nem tudom, hogy mi, de ezt nem merném szerelemnek, még embrionális állapotúnak sem hívni. Legfeljebb zigóta.4 Azt meg még mikroszkóp alatt is alig látni. És különben is. Mit kever-kavar Léna? Sose szerettem, ha valakit rám akarnak tukmálni. Lehet, hogy nővérének rossz a házassága, de ne engem pécézzen ki Léna megoldásnak, bármennyire is szereti tesóját. Oldják meg konfliktusukat Hajni és Pali együtt, nem mindig a kapcsolatból kiugrás a megoldás. Trattner úr felmondott, még családomat sem tudom, hogyan fogom eltartani, nem hogy még öt gyermeket. Persze, mondtam Hajninak egyszer tréfásan, hogy menedéket nyújtok neki, meg a menyéteknek Kecskeméti kis garzonomban, amikor azt emlegette, hogy elege van Paliból és robbant, de azt átmeneti megoldásnak gondoltam. Szikla nagyságú kő esett le a szívemről, amikor aztán közvetlenül az előadás előtt felhívott, és sokat mondóan így szólt: - Kimostalak! Hallod? Kihúztalak a csávából. Így Hajnival nyugodtabban néztem végig az előadást, és megkönnyebbülésem örömében meghívtam Hajnit, és a munkáját befejező Lénát egy kínai étterembe, és haza is fuvaroztam őket. Ennek ellenére óvatos voltam, és amikor következő héten Hajni felhívott, hogy benézek-e hozzájuk, határozottan rákérdeztem, van-e testi-lelki problémája, mert gyógyítani nagyon szívesen, de dumcsizni most nincs energiám. Kicsit talán kemény is volt a
4

az osztódás legelso fázisában lévo, már két sejtre osztódott megtermékenyített petesejt

55

hangom, de nem szabad, hogy rám szokjanak, mint egyfajta kábítószerre. Ritkítanom kell az odajárást. Gyöngyinél, Tandari Éva barátnőjénél is így kezdődött, aztán majd megfulladtam görcsösen szorító szerelmétől. Hajni iszonyú zavarba jött, valami olyasmit motyogott, hogy nyugodtan mehetek olyankor is, amikor a párja is otthon van, és ekkor jutott először eszembe, hogy sohasem láttam ott férfit a háznál. Abban maradtunk, hogy ez a hét kimarad, és örültem, hogy a veszély korábban magasan tornyosuló hullámai csillapodni látszottak. Alig rázódott helyre ez a téma, Léna fordult segítségért hozzám, mert Hajni úgymond becsődölt, csak fekszik az ágyban, nem beszél senkivel, nézi a mennyezetet, így menekül problémái elől. Hátha ki tudom billenteni, hátha ki tudom zökkenteni. Kiderült, hogy Hajni szinte gyűlöli már a házat, és szerinte a ház is gyűlöli őt, és most ennek következtében elfagyott a beépítetlen alsó szinten a vízvezeték, így se főzés, se mosakodás, se vécé, se semmi, és ilyenkor nagyon hitványul tudja magát érezni az ember. Ráadásul a szomszédok megértő segítségére sem lehet számítani, mert az eget ostromló gőgös bábeli torony magára vonta a szomszédok irigységét, ellenszenvét, haragját. Hajnit sikerült néhány kedves szóval helyrebillenteni, vagy legalábbis megindítani a nyugalom irányába, s amikor erről referáltam Lénának, elmondta, a gyerekek apja egy magyar származású francia állampolgár, huszonöt éve Párizs mellett él feleségével, nagy leányával, jómódú gabonakereskedő, aki üzleteit az óhazában köti, Hajni csak élettársa, melyről a bolgár származású feleség tud, és számító okossággal hallgat. Pál ingázik a két ország és a két asszony között, bár szíve Hajnihoz köti. Nyolc éve rendületlenül szerelmes belé, a világ végére is utána menne, lehozná neki a csillagot is az égről, csak nagyon a maga módján. Nem azt a csillagot, melyet Hajni barna szempárja kémlel, hanem amit Pál a legjobbnak, legszebbnek talál, és ebből adódnak konfliktusaik is, hisz Hajni rab madárnak érzi magát egy aranyketrecben. Összevásárol Pali mindent, építi ezt a behemót lovagvárat, hisz szíve választottja a bérlakásokban töltött évek után fészekre vágyott, de nem lehetett véleménye sem az épület, sem a belső elrendezés, sem a lakberendezés témájában, és mivel Pali például a függönyt nem szereti, így függöny nélkül kénytelen élni , pedig asszony függöny nélkül olyan, mint katona puska nélkül. A kettő elválaszthatatlanul egybetartozik. Szegény ember. Majd megszakad, hogy meghódítsa Hajnalkát, és persze pontosan az ellenkezőjét éri el. És még mártírnak érzi magát, aki több hálát, szeretet, odafigyelést érdemelne. Ő még nem ismeri, hogy aki meg akarja nyerni… elveszíti azt, aki elveszíti… megnyeri azt. Pont görcsös igyekezetével, izzadságú küzdelmével sodródik Hajnalka szívétől mind messzebbre, ráadásul birtoklásvágy féltékenységben is megmutatkozik, és féltékeny saját gyermekeire is, de horribile dictú, még a kutyát is elüldözte ebből az okból a háztól. Mert érezte, látta, Hajni milyen szeretettel simogatja az oktalan állatot, melynek más célja nincs, mint gazdáját mind boldogabbá tenni, szolgálni, annak kívánságát lesni. De hát Pali még nem ül fordítva a lovon, ezért boldogtalan, és lesz is addig, míg csak kapni, és nem adni akar szeretetet. Léna aztán témát váltott, elmondta, hogy húsz (!) négyzetméteres lakásban lakik, és egyszer majd meghív lakását megnézni. Hümmögtem valamit a gondolatra, mert valahogy ódzkodtam magamban attól a gondolattól, hogy Léna lakására menjek. Sok nőnél, asszonynál voltam már lakáson, de valahogy a szerepem mindig egyértelmű volt. Léna jelenleg független, talán meg is érezte rajtam, hogy egy darabig jövendőbelimet véltem felfedezni benne. Azonkívül Léna egész lénye sűrűn át van itatva a női princípiummal, ami a gyakorlatban fekete harisnyában, fekete miniszoknyában, testhezálló, feszes tűzpiros pulóverben mutatkozik meg, és szinte elkerülhetetlenül érzékiséget ébreszt az emberben. Léna megérezhette tartózkodásomat, és elmondta, sok férfi aludt már lakásán. Na erre aztán még jobban kiakadtam. Már önmagában a sok férfi kifejezéstől borsózott a hátam, hát még az

56

aludt szó, s az jutott eszembe, szép Léna őszintesége, de ezt azért megtarthatta volna magának. Léna megint olvasott gondolataimban, és nevetve válaszolta, hohó, nem úgy aludtak nála férfiak, ő szigorúan közli minden ilyen estben, hogy merre hány méter, és megnézheti magát, aki ennek ellenére nála olyasmivel próbálkozik, ami szándéka ellen van. Így is fura dolog, gondoltam, majd nevetve hozzátettem, hogy részemről nem vállalnám az ilyen ott alvást, mert nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnám tartani a házszabályt. Nos, alig telt el egy hét, épp a Nagykőrösi útról hajtottam az M 5-re kifelé, amikor csörgött telefonom, és Léna sejtelmes, fátyolos hangon érdeklődött, hogy merre járok, mert eszébe jutott, hogy meghív lakásába. Na abból te nem eszel, gondoltam magamban, és rögtön éreztem a gombócot a torkomban, mint minden esetben, amikor az ösztönszerű testiséggel akár gondolatban, akár képen látva kapcsolatba kerültem. Nem szabad elmennem Léna lakására, morfondíroztam, mert az ágyában végzem. Talán a sors keze volt, talán véletlen, de Vecsés előtt megszakadt a vonal, mert egy rövid szakaszon nincs átfedés, így még azt is megúsztam, hogy a meghívást vissza kelljen utasítanom. Majd visszahívom Kecskemét előtt, valamit kolbászolok, hogy technikai hiba volt, kellemes hétvégét kívánok, s már meg is úsztam a veszélyes helyzetet, fundáltam ki magamban. Ahogy azonban beértem Vecsésre, átfutott a fejemen egy gondolat, huszárosan megfordultam, és elkezdtem száguldani vissza, Budapest felé. Majd megmutatom én, hogy tudok uralkodni magamon, majd megzabolázom én a paripáimat, mi az, hogy félek elmenni Lénához, igenis elmegyek. Léna tágra nyílt szemekkel, örömmel fogadott, és miután elmagyaráztam jövetelem körülményeit, elkezdtünk a férfi-női kapcsolat rejtelmeiről beszélgetni. Elmagyaráztam Lénának, hogyan jöttek létre a bűnbeeséssel a két-ségbeesésel a duálok, s hogyan keresi mindenki elveszett másik felét, hogy visszakerüljön abba a mennyei boldogságba, mely minden ember lelkébe bele van írva. Minden szerelem egy próbálkozás elveszett felünk megtalálására, és azért Istenhez vezető út, mert csak a megtisztult szellemek, szellemfelek találják meg, ismerik fel másik felüket. De ez is csak mellékes, mint a reinkarnáció, a lényeg a szeretet megélése életünk során, a duálok többsége nem a Földön, hanem a szellemvilágban találkozik, s egyesülniük is csak ott lehet. A férfi és nő közötti testi kapcsolatról pedig változatlanul az a véleményem, hogy szeretkezni csak egymást szerető embereknek szabad. Minden ember lelkében van egy hely, ami egyetlenegy másnemű számára van fenntartva, aki ott, azon a polcon, piadesztálon van, azzal szabad testi kapcsolatot létesíteni, de csak a lelki-szellemi egység anyagi vetületeként, különben ott tartunk, ahol a kutyusok. Léna figyelmesen végighallgatott, aztán fejét csóválva kijelentette, hogy valami nem stimmel. Nem stimmel, nem stimmel, mi nem stimmel egy ilyen pompás gondolati építményben? Ezt még senki nem vonta nálam kétségbe, dohogtam Lénának. Léna ártatlan bájjal, a legnagyobb természetességgel csicseregte szemembe: Ná-lad nem stim-mel va-la-mi é-de-sem! Júj, és még ez a hangsúly is! De olyan kedvesen mondta, még csücsörített is az ajkaival hozzá, hogy nem lehetett rá haragudni. Ebben a pillanatban átfutott rajtam egy kép, egy gondolat, egy szikrányi megvilágosodás (micsoda sötétség lehetett és lehet bennem, hogy ennyiszer vagyok képes megvilágosodni), és rájöttem, rádöbbentem, a külvilág még csak hagyján, magamnak hazudtam a legnagyobbat, amikor azt hittem, úgy állítottam be, mintha én az előbb elmondott eszme hű megvalósítója volnék. Való igaz, hogy világ életemben értékesebb volt szememben a szerelem a testi vágynál, de kamaszkoromtól utóbbi is alaposan helyet kért és kapott bennem, és csak önáltatás, hogy ezt ki tudtam magamból söpörni. Mire is hívta fel Kata a figyelmem? A mindenség is megtűri, nem veti ki magából a rosszat, nekem is meg kell tűrnöm magamban,

57

el kell fogadnom, hogy van bennem még agresszió, és ezek szerint testiség, érzékiség, szimpla ösztönös szexualitás iránti vágy is. Van bizony, van vastagon, s ha elfojtom magamban, démonként tér vissza, és csak zaklat, míg ha elfogadom, megtűröm magamban, s a sötétség magamban elnyomása, konok kikergetésével való próbálkozása helyett a világosság felé fordulok, maga a világosság fog megtisztítani. Hirtelen lendülettel szólásra emelkedtem, és bevallottam az egészet Lénának, sőt hozzátettem, hogy őt, magát nagyon kívánatos nőnek tartom, sőt, hogy meg is kívántam. Amint kimondtam, megszűnt az egész démonnak lenni, torkomból eltűnt a gombóc, nem féltem már, hogy Léna ágyában landolok, s mivel nem féltem tőle, nem is következett be. Megöleltem, kapott két búcsúbuszit, a lépcsőházban kacarászva mesélte, hogy a “halála” volt, amikor élettársa a lépcsőházban, na hogy is fejezzem ki magam, csiklandozgatta, és amikor kikanyarodtam a parkolóból, hosszan elgondolkozva nézett utánam. Hajnalkáék a karácsonyt és szilvesztert egyedül töltötték, párja ilyenkor I. számú családjánál tartózkodott, így aztán karácsony előtt egy nappal, meg harmincadikán is ellátogattam hozzájuk. Betegre nevettük magunkat a menyétekkel, dicsértem Hajni, meg pécsi mama főztjét, szóval jól elvoltunk. Azt lerögzítettem, hogy a Szentestét a Jóistennel kettesben töltöm, a szilvesztert meg szintén magam, legalábbis lent Kecskeméten akartam megülni, és Hajni óvatos kérdései elől ügyesen kitértem. Hajni sorsa nem hagyott nyugodni, akárhol voltam, egyre többször eszembe ötlött, hogyan tudnék segíteni neki. Mélyen éreztem, hogy férje ugyanolyan beton kemény, mint feleségem a maga műfajában, és hogy Hajni ugyanúgy nyel, mint én tettem, ameddig bírtam. Hajni egyre többször célozgatott rá, hogy robbantani fog. Legutoljára Pali az ágyról is lelökte egy vita hevében, és Hajnal olyan típus, hogy sokáig nyel a béke kedvéért, majd egyszer csak kiszámíthatatlanná válnak reakciói, és olyankor bármire képes. Akár egy szál ruhában öt gyerekkel, egy fillér nélkül kiállni az országútra autóstopolni, vagy bármi megfontolatlan, logikátlan cselekedetre, mert amikor az érzelem túlcsordul, az értelem, a ráció szinte teljesen kikapcsolódik nála. Mondtam neki, hogy kommunikáljon Palival, de hálátlan szerep ez, amikor magam is tudom, nálunk is milyen eredménytelen volt a kimondott szó. Ha nem próbál alkalmazkodni, állandó pokollá civakodássá fajul az életük, de ha tovább nyel, még nagyobb veszély fenyegeti az elfojtás képében. Hogy lehetne segíteni neki? Végülis oda jutottam, hogy azzal, hogy eljárogatok, egy-két napra megnyugtatom, erőt töltök belé, eljátszom a gyerekeivel, amit Pali nem tesz meg, valamennyit segítek, aztán a többi majd kiforrja magát. Persze így fennáll a veszély, hogy - akármennyire is mondta Léna, hogy kihúzott a csávából, meg, hogy Hajnalka nem értette félre – Hajni a kelleténél erősebben kezd kötődni hozzám, s bennem látja a megmentőt, aki valahogy kimenti helyzetéből, megváltja szenvedésétől. És én nem akarok egy kapcsolat tönkremenetelének motorja lenni. Ugyanakkor kialakult bennem Hajni, és gyermekei felé valamiféle elkötelezettség, a segítő elkötelezettsége, aki nem hagyhat félbe megkezdett munkát, míg szükség van rá. Lénával próbáltam konzultálni, de kitérő válaszokat adott, szerinte ő sem ismeri ki teljesen Hajni lelkivilágát, Hajni maga ásta gödörbe esett, hisz senki sem hajtotta erőszakkal Pali karjaiba, szülte egymás után a gyerekeket, s most itt áll a pácban. Mit számít az, hogy maga okozta, vagy nem maga okozta, segíteni kell, ez mozgott bennem, így aztán elhatároztam, a lelkiismeretemre bízom, mikor, mit, és hogyan teszek. Lemásoltam egy pár szép kazettát Hajninak, hogy legyen lelket emelő zenéje, odaadtam Sík Sándor szép versét, mielőtt mentem hozzájuk, megkérdeztem, hogy kell-e valamit bevásárolni, igyekeztem apait-anyait beleadni a kezelésekbe, szóval tettem, ami tőlem tellett. Hajninak van egy sajátságos, fanyar humora, és már karácsony előtt óta elkezdett csókolomot köszönni nekem. Persze, hisz akinek kisgyermeke van, pont gyerekei végett, hogy tudják utánozni, gyakran köszön vele egykorúnak, vagy akár fiatalabbnak is csókolommal, szólítja szomszédját Gábor bácsinak, Kata néninek, így hát aztán úgy voltam vele, hogy csókolom, hát csókolom. Vettem a lapot, és én is elkezdtem csókolomozni.

58

Amikor hazaindultam Hajni mindig lekísért az autóhoz, nehogy a félkész alsó szinten, vagy a hepehupás udvarban elessek, és a búcsúpuszi időnként elég közép felé csúsztatottan sikeredett. Egy ilyen este, amikor az autóba beültem, átvillant fejemen, milyen érzés lenne szájon csókolni Hajnit, át is futott egy kellemes borzongás rajtam, aztán megráztam magam, és visszazökkentem régi kerékvágásomba, kedvesen integettem a lurkóknak, és tűztem hazafelé. Egy hét múlva, délben makacsul befészkelődött a fejembe, hogy ma este megcsókolom, szájon csókolom Hajnit. Biztos, hogy ő is így akarja, valahogy olyan kézenfekvő, és mi történik ezzel, ez legyen a történelem legnagyobb bűne. Lerohantam az ABC-be, vettem egy méregdrága de szuperjó Aquafresh fogkrémet, meg egy még drágább Reach fogkefét és az estére készülődve elkezdtem ádázul mosni a fogam, mint az első randijára készülő kisdiák. Kifundáltam azt is, hogyan fogom lebonyolítani. Amikor megérkezem, feltelefonálok Hajninak, aki majd bicegésem, botladozásom segítésére lejön, és a kivilágítatlan alsó szinten majd… Hát, ember tervez… mert feltelefonáltam, Hajni rá is érzett, hogy segítség kell, csak éppen 12 éves nagyfiát, Henriket küldte elém segíteni. Amikor aztán megkezdtük a kezelést, s a kis menyétek ott ugrabugráltak, pufogtak, száguldoztak, mint a szélvész, Hajninak is megtettem bűnvallomásom, s elmondtam, milyen szándékkal telefonáltam, amikor megérkeztem. Csak a kicsik pörögtek körülöttünk, mégis valahogy képtelen voltam kifejezni magam, azt nyökögtem, hogy szaván akartam fogni odalent, de nem értette, milyen szaván, míg aztán nagy nehezen leesett a tantusz, amire elmosolyodott, és este lekísért, de felkapcsolta az alsó szinten a villanyt, így nem mertem próbálkozni. A következő héten Léna ismét színházprogramot szervezett nekünk, s már majd kiugrottam örömömben a bőrömből, hogy Hajnalkával kettesben töltjük az estét, amikor kiderült, hogy a pécsi mama is jön. - Csak közénk ne üljön! Mondtam viccesen, és természetesen elfogadtam a meghívást. Léna önfeláldozóan vigyázott a gyerekekre, pesztrálgatta őket, akik ugyanúgy szerették, mint engem. Azért mondom, hogy ugyanúgy, mert rövid idő alatt gyors karriert futottam be a kicsiknél. Artúrnál már az is hatalmas nagy szó, hogy valakinek az ölébe ül, de hogy rátelepszik, és le sem akar szállni rólam, meg szétterpeszti a lábát az ölemben, és elkezdi nyalogatni az arcomat, mint egy kis boci, s végül hatalmas cuppanós puszival tetézi, az már nem sámli! Hajni is, pécsi mama is csak nézett. Pamela biliztetésre hívott, ami nagyobb megtiszteltetés, mint egy miniszterelnöki audiencia. Még édesanyja is csak akkor részesül e kegyben, ha pécsi mama nincs jelen, s most én is beelőztem e téren pécsi mama elé. Kuni – horribile dictú – gyermeki közvetlenséggel azt mondta, cseréljük le aput a Viktor bácsira! Esmeralda szeme begyulladt, s az egyébként sajtkukacként izgő-mozgó, egyedüliként Palihoz hű gyerek több mint fél órát töltött kezem alatt és másnapra elmúlott kötőhártya-gyulladása. A szűkszavú, zárkózott Henrik, aki Hajni első kapcsolatából született, a horgászat révén volt megközelíthető, és nagy szónak számított, hogy szóba állt velem. Pamela, a másfél éves csöppség többség próbára tette a szívem, amikor gomb szemével, cseppnyi kis ajkával elém állt, amikor az ajtó felé igyekeztem, és azt mondta: - Ne menj haza! – Ne menj haza! Ha vacsorához kellett gyülekezni, Kuni nyomatékként rászólt Esmeraldára: - Gyere! A menyétes bácsi mondta. Így aztán színházba menet nem is mehetett fel a menyétes bácsi, nehogy nagyon belendüljenek a gyerekek, és ne lehessen elszabadulni tőlük. A vígjátékot, melyben Gálvölgyi János nagyszerűt alakított, végighahotáztuk, az előadás alatt óvatosan jobbra araszoltam térdemmel, hátha hozzáérinthetem Hajni térdeihez, és ha valaki egy voltmérőt tett volna kettőnk közé, szerintem már nem is 220, hanem 380 volt energiája vibrált közöttünk. Hajnaltól is kaptam egy kazettát, az ő kedvenc zenéivel, melyet hanyagul behajítottam a táskámba. Másnap reggel ólmos súllyal ébredtem. Későn is feküdtem le, meg

59

ez a furcsa álom. Hajnival, meg pécsi mamával álmodtam, de az a vörös hajú, kifestett színésznő, aki majdnem teljesen levetkőzött a színpadon, az a sok buja mozdulat és célzás, álmomban mindig Hajni, és közém állt, és én meg igyekeztem elhessegetni. Talán ettől voltam olyan fáradt, és megörültem, hogy az autónál eszembe jutott Hajni kazettája, s már induláskor betettem a magnóba. Alig hogy felcsendültek Richard Claydermann csodás akkordjai, lelkem húrjai is megrezdültek, és csodálatos látomásként Hajnalkát éreztem magam mellett. Eleredt a könnyem, elkezdtem kisírni magamból szívem minden bánatát, zátonyra futott házasságomat, széttörött szerelmeimet, betegségem, és állásom elvesztésének kilátástalanságát, és azt, hogy amikor végre kölcsönös vonzalom alakulna ki két ember között, akkora gordiuszi csomó van a madzag közepén, hogy talán száz évig, vagy száz életig is tartana kibogozása. Hajni simogatott, vígasztalt, átölelt, megcsókolt, édessége felejthetetlen marad egy életre, majd táncra perdült, és engem is perdített, keringőztünk, átöleltük egymást, és egyszerre már nem volt te, nem volt én, már egyek voltunk. Kimondhatatlan boldogság, mennyei rezgések kísérték ezt az érzést. Megint csak sírtam, de már örömömben, boldogságomban, s ekkor Hajninak már két hatalmas angyalszárnya volt, melyekkel átölelt, betakart, magába zárt és szeretetével körülvett. Tudtam, hogy nem jelkép ez, még rá is kérdeztem, hogy melyik dimenzióból jött, de mutatóujját ajkára téve figyelmeztetett, nem az a lényeg. Megelőzte kérdésemet, és elmondta, nem az a fontos, hogy itt a Földön együtt fogjuk-e leélni életünket, hanem az, hogy, mint Isten két gyermeke egymásra találtunk, birtoklásvágy és érzékiség nélkül szeretjük egymást, és mindketten segítünk egymásnak ahogy, amivel tudunk. Persze ez gondolatátvitel volt, melyet szavakban csak töredékesen tudok visszaadni. Könnyeim végtelen patakokban folytak arcomon, miközben Hajni ismét emberi formát vett, védelmet, oltalmat kereső asszonyként bújt hozzám, fejét vállamra, mellkasomra hajtotta, miközben átöleltem, és csak azt tudtam mondai. – Istenem! – Istenem! – Istenem! Én halálosan szerelmes vagyok! Éreztem, hogy száz halált halnék Hajniért, és ő is értem, még ha szűkmarkúan is mutatja ki érzéseit. Irodám előtt félájultan szálltam ki a kocsiból és a rádiótelefon olcsó szövegküldő szolgáltatásán röviden megírtam Hajnalkának élményemet. Amit 400 karakterben bepötyögtem, arra annyit írt, gyönyörű. Hetente egyszer szoktam hozzájuk menni, de most olyan vonzást érezem a Nagykőrösi út felől, hogy majdnem belebolondultam. Elküldtem szövegben, hogy este menjek-e, mire visszaválaszolt, hogy nem tudja, rám bízza. Erre aztán visszaírtam, ha hív, megyek, ha nem, nem, mi az, hogy nem tudom. Ha neki mindegy hogy megyek-e vagy nem, akkor nem megyek. Irogattunk egymásnak, igyekeztünk röviden, mert unalmas foglalatosság a szöveg bepötyögése, így aztán sok mindent féleértettünk, s amikor Hajni valamit visszakérdezett, bepötyögtem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek. Erre aztán jött a válasz, sípolt a masina, hogy üzenet érkezett, és az állt benne, én sem vagyok közömbös… Normál körülmények között égnek állt volna a hajam ettől, de most eszembe jutott a régi mondás, hogy ha egy nő nemet mond, az azt jelenti, talán. Ha talán-t mond, az azt jelenti igen. Ha igent mond, akkor pedig nem úrinő. Hajni kérésére már hetek óta a csomagtartóban hordtam uszodás felszerelésem, mert szeretett volna egyszer szaunázni. Ismét felragyogott a lehetőség előttem, de hamar lelohadtam, mert Kuni velünk akart jönni, s csak annyit tudtunk a körülményektől ellopni, hogy amíg Kuni az autóhoz előreszaladt, ajkaink hegyét egy másodpercre tétován összeérintettük. Az uszodában lubickoltunk, Kunival versenyt úsztam, s kétszer három-négy perc állt rendelkezésünkre “zavartalan” társalgásra, amit Hajni kibírt a szauna katlanában, ahol heringekként álltunk egymás mellett. Elmeséltem részletesen reggeli élményeimet, és suttogva, szinte szájmozgatással adtam tudtára Hajninak, hogy számomra rajta kívül nincs más nő a világon. Szerencsére Kuninak még kedve támadt egy kicsit pancsikálni a gyerekmedencében, így Hajni elmondhatta, nem tudja, mit akar igazán. De rácáfoltam, hisz érzem, sugárzik

60

belőle, mily mérhetetlenül szeret, csak éppen el akarja fojtani, nyomni magában, mert nem tudja hová fog ez az érzés benne vezetni, mit fog belőle kihozni. Rájöttem, ugyanúgy járt, mint én jártam Eszterrel, aki egy szóval sem beszélt feleségem ellen, ahogy én sem szóltam soha Pali ellen, de önmagában birtoklásvágy-mentes, tiszta szeretetének fényében még elviselhetetlenebbnek, még zsarnokibbnak tűnt feleségem sajátos szeretete. Végül is abban igaza volt Editnek, ha nem is közvetlen, de közvetett ráhatással, szándéka ellenére ő is hozzájárult, hogy otthon bedobtam a törülközőt. Hajnal, valami mennyei bölcsességgel rájött, azért szerelmesedtem belé, mert tudatosan elkezdtem tiltakozni Léna félig komoly, félig tréfás, bimbózó szerelemre vonatkozó megjegyzése ellen. Annyira el akartam nyomni magamban, ami esetleg egyébként ki sem fejlődött volna, hogy elnyomásom erejével arányosan nagy szerelem bontakozott ki szívemben. Bármennyire is szerettem volna, és szeretném, nem lehetek, nem vagyok semleges ebben a szituációban, azzal, hogy lélekben, testi kapcsolat nélkül, élettársi viszonyának szétszakítására álmomban sem gondolva szeretem Hajnit, szeretetemmel akaratlanul is előidézhetem, hogy életét Palival egyre elviselhetetlenebbnek érezze. Ugyanabba a langyos lavórba dugott lábunkat hidegnek, meg melegnek is érezhetjük, attól függően, hogy melegebb, vagy hidegebb lavórból nyergeltünk át. Ezért felajánlottam, hogy akármennyire szeretem, mert őrülten szeretem, fejezzük be akár ma, és ne találkozzunk többet, mert a szeretet önmagából táplálkozik, nem szeretete tárgyából. Számomra fontosabb nincs, mint az, hogy ő boldog legyen, és papírforma szerint gyermekei apjával van a legnagyobb esély, hogy rendben, viszonylagos boldogságban leélje az életét. Pali eszét vesztve kötődik hozzá, minden eszközzel megpróbálná visszaszerezni magának, megkísérelné a gyerekeket is elszakítani tőle, vagy megosztani, hogy azzal nyomást gyakorolhasson rá, képtelen lenne szeretettel fogadott vendégként ellátogatni Hajnihoz és hozzám, pusztító indulatok ébrednének benne, s bár nem félnék attól, hogy átküld a másik dimenzióba, kérdés, mennyiben járultam akkor hozzá Hajni boldogságához. Hisz a szeretet nem a saját, hanem a másik boldogságát keresi. Mivel Pali a szokott időpontban nem érkezett haza másnap, krampuszék máris egy baleset képét vetítették elém, mint feleségem esetében, hogy vesztét kívánjam, s máris kész a megoldás. Ördögi tervükkel csak azt érték el, hogy elhatároztam, Paliért is rendszeresen fogok imádkozni. Utána Hajnit mutatták, hogy a helyzetből nem lát, nem talál kiutat, és végső elkeseredésében felelőtlen cselekedetre ragadtatja magát. No nem fiúk, ezt nem veszem be. Legatyásodhat valakinek a földi egója, én is ittam nikotinfőzetet fiatalon, de Hajnalkát angyalszárnyakkal láttam, őrá százszorosan vigyáznak, hisz közülük való! Vele nem fog ilyesmi történni. Nem az lenne a legokosabb, ha inkább csitítanám, mint élesztgetném ezt a lángot? Uram! Mit tegyek? Abbácskám! Atyám! Mikor lesz végre béke a szívemben? Sosem e Földön?

INNEN SZÉP NYERNI

G

yermekkoromban sokat ping-pongoztam. A Tervhivatal Margitszigeti üdülőjében a lányok szemében értékmérő volt, hogy melyik fiú, milyen jól ping-pongozik. Csak Gerő, és Krajcer játszott jobban nálam. Gerő nyesésben, és lecsapásban, Krajcer a körmönfont, visszaadhatatlan csavarásokban volt mesteri. Gerő játéka fájdalmamra elég volt ahhoz, hogy kis szerelmem, Bednár Zsuzsa kegyeiért nagy előnnyel induljon versenybe, és hogy nyerjen. Ez a tény eszeveszett dühvel töltött el, utáltam Gerőt, szét tudtam volna tépni, de ráadásul szívós, erős, gyorsan ütő srác is volt, így aztán igyekeztem minden erőmet megfeszítve játszani. Egy másik ellenféllel fordult elő, hogy a játékban eleinte igencsak

61

alulmaradtam, hiszen a huszonegy pontig játszott szettben tizenkilenc kettőre vezetett partnerem. Ekkor aztán felfújtam a képem, azt mondtam, innen szép nyerni, szerváltam egyet, szerváltam kettőt, bátran lecsaptam, tudtam, hittem, hogy nyerni fogok, és bármilyen hihetetlen, biztos vesztésről meg tudtam fordítani a játszmát nyerőre. Valahogy most is ebben a cipőben járok. Se családom, se egészségem, se munkám, és egy élettársi kapcsolatban élő, kemény, zsarnokis partnerrel elő asszonnyal gabalyodtunk egymásba. Nem csoda, hogy mind a ketten elejétől fogva tiltakozunk a bennünk sarjadó érzés ellen, mert papírforma szerint nem sok jóval kecsegtet ez a konstelláció. Amikor Fravolin Zsuzsának elmeséltem a helyzetet, és úgy érveltem, nem lehetek ék Hajni és Pali között, Zsuzsa saját keserves első házasságára gondolva felszólított, mentsem ki Pali kezei közül az asszonykát. Nem huszárosan persze, Hajnit nem szabad döntésében befolyásolni, döntése legyen az ő döntése, de érezze, hogy ha úgy dönt, rám számíthat, támaszkodhat, ha lép, nem marad egyedül. Magam sem szándékoztam befolyásolni, sőt magamban is szándékosan tudatosítottam, hogy szeretetem nem függ Hajni viszonzásától, és semmilyen döntésétől sem. Megláttam viszont az egész helyzetben egy csodálatos lehetőséget. Eddig kínlódtam, vergődtem, szenvedtem, hánykolódtam, és fogcsikorgatva bírtam az egészet, de szívem szerint bármely pillanatban befejeztem volna földi pályafutásomat. Nem volt előttem cél, amiért meg akartam volna gyógyulni, munkát szerezni, teljes gőzzel élni, itt a Földön. És rájöttem, ezt a szerelmet biztosan a Jóisten küldte, ez lesz a gyógyszer tabletták és más gyógymódok helyett, hiszen cél lebeg előttem Hajni és a kis menyétek képében. Van, aki szeret, illetve akik szeretnek, várnak, van, akikért érdemes meggyógyulnom, állást keresnem, összeszednem, megfeszítenem magam. Legutóbbi betegem, egy hegedűművésznő, súlyos, és életét igencsak megkeserítő betegséget kapott mindössze azért, mert amikor munkahelyéről 42 év után elbocsátották, úgy érezte, rá már nincs szüksége senkinek. Rám pedig szükség van. Kellek Hajninak, akinek úgy hiányzik egy jó szó, kis gyöngédség, mint egy falat kenyér. Kellek a menyéteknek, akik túláradó örömükkel mutatják meg, milyen hiányuk volt játékban, pajkosságban, hogy egy felnőtt férfi, apa, vagy apapótlék foglalkozzon velük. Léna aggódva gondolkozott, amikor elmeséltem neki az új felállást: Csak azt nem tudom, a szexualitást hogyan fogjátok megoldani, mert Hajniról nem tudom elképzelni, hogy Palit megcsalja. Ó, ó, ó, drága szívem, micsoda gondok! Először is, ha két szív szereti egymást, és mindkettő csak adni akar, százhuszonhetedik rangú dolog a test, sőt még az együttélés is, hiszen Hajnit ugyanúgy szerethetem, ha a Palival maradás mellett dönt, sőt, még a csókolomokról is visszaállhatunk sziára, nehogy csókos gondolatokat keltsen bennem. Másrészt Pali vajon milyen alapon piszkálná a szálkát Hajni szeméből, ha sajátjából gerenda lóg ki? De akárhogy is, ez nem az én gondom, ezt kettejüknek kell elrendezni, az ő csomójukat nekik kell kibogozni, ahogy az enyémet is én bogozom. Bogozom, hisz Edit még most is bizalmatlan velem szemben. Munkahelyem egyik feleslegessé váló rádiótelefonját megvettem neki, mert sokkal modernebb, mint régi készüléke, mégis a fal felé hátrált, és meg sem akarta fogni, mert azt hitte, azt a készüléket adom neki, amit annak idején Eszternek vettem. Mikor aztán nagy nehezen elfogadta, bizalmatlanul faggatott, miért vált a munkahelyemen feleslegessé a készülék, miért nem tartok rá én igényt, míg aztán a trójaiak mondásával ütöttem el a helyzetet: Timeo danaos, et dona ferentes. Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is.5 Szombat délután ezen gondolkoztam a szaunában, s amikor a hideg zuhanytól felfrissülve beültem az autóba, hogy Hajni kazettáját hallgassam, Edit üzenete várt a hangpostámon, hogy Böbével már a transzplantációs klinikán vannak. Editet visszahívtam,
5

ti. az ajándékba adott falóba rejtett görög harcosok foglalták el Tróját

62

mondta, hogy vasárnap reggel 7 kor viszik Böbét a műtőbe, így ráértem vasárnap reggel fél hatra odamenni, hogy még beszélgethessek Böbével. Sajnos nem tudtam már Böbébe lelkierőt önteni, mert hozzám hasonlóan egész éjjel csak forgolódott, és hajnalra leverte lábáról az álom, és nem volt szívünk felébreszteni. Mély álomban tolták ki a folyosóra és vitték a hosszú, várhatóan 8-10 órás műtétre a mosolygós nővérek, és mindkettőnk szeméből könnycseppek gördültek ki. Hasamban, hasi csakrámban vákuumszerű érzés, a fáradtság, talán a félelem csomója, melyet nem lehet kitépni, csak hosszú, nyugodt alvással megszüntetni. Hiába tudtam, hogy nincs halál, hiába tudtam, hogy Böbe a Mindenható kezében van, aki haja szálát is számon tartja, hiába éreztem, hogy körülöttünk aktívan dolgoznak a szellemvilág képviselői, mégis csomóba rándult szívem, gyomrom, és ólmos fáradtság gyötört. Megpróbáltam a kényelmetlen kórházi karosszékben meditálni, fejem tetején iszonyú erős volt a nyomás, de belealudtam, fejem megbillent, felriadtam, és kezdhettem elölről. Elővettem Nikosz Kazantszakisz hallatlanul izgalmas könyvét, Krisztus utolsó megkísértése címmel, és rossz beidegződéssel úgy olvastam, hogy Edit ne lássa címlapját, nehogy megjegyzést tegyen. Lent az utcában a jazz étterem előtt feltörték az utcát, egy ronda szürke IFA teherautó egész nap járó motorral szennyezte a levegőt, pazarolta az adófizetők pénzét, pont a klinikával szemben, de agyam olyan volt, mint egy kisöpört, de bereteszelt szerzetesi cella, gondolat se be, se ki nem jött, csak elvonult előtte, s lelki szemeim bambán bámultak a szürkeségbe. Edit nem kerülte annyira a tekintetem, mint a decemberi riadónál, de szemében önsajnálat, szemrehányás, “én vagyok jó, te pedig rossz” kifejezés ült. Hozott tízórait a körúti Mc Donaldsból, ivott az általam hozott ivóléből, szóval egész rendezettnek volt mondható együttlétünk. Persze kinek lenne ilyenkor lelkivilága mással foglalkozni, mint a gyermekért való imával, drukkolással, aggódással. Úgy tűnik, nekem sokkal könnyebben sikerült feldolgoznom az eseményt, mert a mély nyugalom nem változott izgalommá bennem, rendíthetetlenül bíztam a Jóisten akaratának megvalósulásában. Edit inkább járkált, mint pók a falon, nem tudott egy helyben megmaradni, idegesen lapozgatta az újságokat, majd összecsapta és kiment “járőrözni” a folyosóra. Ólomlábakon haladt az idő. Semmi nem képes ilyenkor lekötni az embert. Editbe nyugalmat öntendő, időnként “tudósítottam” Böbe hogylétéről, most vették ki a májat, most megpihentek öt percre, már a beültetésnél tartanak, de enyhén biggyesztett mosollyal adta tudtomra, hogy képzeletemnek nincs hitele nála, kár a benzinért! Délután kettő körül elviselhetetlenül rám nehezedett az álom, így ledőltem ruhástul, zokniban a betegágyra, melyen Edit éjszakázott. Valami mély sötétségében tartózkodtam du. 4-ig, csorgó nyállal, kába fejjel ébredtem, és Edit szavai alig jutottak el tudatomig, hogy most kezdik még csak a vese beültetését. Ötre összeszedtem magam, a délutáni alvás alatt egy kicsit akkumulálódtam, és ismét nekiláttam olvasni. Vajon miért lett botránykönyv Nikosz Kazantszakisz regénye? Mert a vallások kipolírozott Jézus ábrázolásai helyett küzdő, szenvedő, megingó, de megerősödő, élethű képben alkotta meg az Emberfiát? Olyannak, amilyenek részben mi is vagyunk, és amilyeneknek lennünk kéne? Ha Jézus elvárta, és elvárja, hogy kövessük őt, nem ugyanolyan emberként kellett leszületnie, mint bármelyikünk? Lehet követendő példakép, ha Istenségének kezdettől fogva tudatában, és nem ember, Emberfia, hanem Isten volt embertestben? Őrületes bátorság, és Istenszeretet kellett Kazantszakisznak ahhoz, hogy Jézust keresztfaragóként, kivégzési segédként meg merje formálni! Hány álszenteskedő hördülhetett fel ezeknél a részeknél, pedig ha valakivel, ezzel a szenvedő, kétségek, kísértések, vágyak és elhivatottság között vergődő, a világot vállán cipelő, mégis galambszelíd Jézussal lehet azonosulni.

63

Épp az teszi végtelenül szeretetreméltóvá, hogy teljesen azonosult velünk, nem kért magának semmilyen helyzeti előnyt. Nem ment nála sem minden olajozottan, teli volt bizonytalansággal, lassan, fokozatosan döbbent rá, hogy ki ő, és milyen sors vár rá. Lelkem fele még Jézussal volt a sivatagban, amikor kinéztem a folyosóra, hogy én is megjárassam magam. Edit egy vesetranszplantált kisfiúval beszélgetett, majd amikor odaértem, rám szólt: Újraélesztették! Volt odaát! Nem volt sem fény, sem alagút! Itt van, kérdezd meg tőle! - Editkém! Nem vitatkozom én senkivel. Engem boldoggá tesz a tudat, hogy van túlvilág és kész. Akár van, akár nincs! Mindenesetre megdöbbentett, hogy Edit még most is, itt is perlekedik Istennel. Még most is meg akarja mutatni, hogy az én csodatevőim lapítanak, és orvoskollégái hozzák el majd neki, meg Böbének a gyógyulást, a boldogságot. Hattól hétig már én is úgy járőröztem, mint őrült, ki letépte láncát. A legszívesebben ordítottam, üvöltöttem volna, hogy elég, elég már, legyen vége mindennek, nem bírom, nem akarom. Már hét óra is elmúlt, amikor egy simulékony modorú fiatal orvos tudósító jelezte, hogy jön a professzor. Először első asszisztense jött véres szemekkel, de mosolyogva, és megnyugtatta Editet, hogy minden “tankönyv szerint” történt. A professzor nem jött, tántorgott, botorkált, holtfáradt volt. Az előzőnek is vörösek voltak a fáradtságtól a szemei, de a professzor talán életében nem volt még ilyen kimerült. Panaszkodott a komplikációkra, az összenövésekre, a “képletek”-re, a megkeményedett régi májra, a vékony, könnyen szakadó erekre, mindenre. Edit ráöntötte, rásugározta minden félelmét, aggodalmát, nagy tudású, nagyhatalmú kollégájától nyugtatást, bíztatást várt, de a professzor lesöpörte magáról élet és halál urának szerepét, és szavai fájdalmasan csenghettek Edit fülében: - Semmit nem tudunk garantálni, nem biztos semmi! Isten kezében vagyunk. Edit fanyar mosollyal állt előtte, mint amikor a koordinátor is Isteni Gondviselésnek minősítette, hogy kiskorú, azonos vércsoportú donor akadt Böbe életének megmentéséhez. Mikor az autóból rádiótelefonon elsőként szüleimet tudósítottam, édesanyám bíztatott, hogy mindenki imádkozott Böbéért. Majdnem kicsúszott a számon, hogy csak Edit nem! Borzasztóan hangzik ez így, szinte vádként, hisz elmondana Edit ezer Miatyánkot, ha biztos lenne, hogy csak az kell, de a hit fura dolog, csak abban lehet hinni, amiről nincs kétséget kizáró bizonyítékunk. Lehet-e, van-e ennél nehezebb dolog, mint ár ellen úszni. Materialista családba beleszületve, materialista foglalkozást űzve, hirtelen megtért férjtől Isten és a hitvilág ellen dacot, ellenszenvet érezve, állandó kísértés között, de a kísértést fel nem ismerve hitre eljutni. Felér a kereszt Golgotára cipelésével. És hozzá az anya fájdalma kislányáért, tehetetlenségének keserűsége. Micsoda őrült nagy árnyékot kell Editnek átlépni, hogy beismerje, minden kegyelem, Isten jósága, hogy élünk, és eljusson oda, kimondja, hogy Uram, legyen meg a Te akaratod. Ráadásul a Kísértő állandóan azt súgja fülébe, hogy őt, a jó szándékú édesanyát a gonosz Isten ártatlan kislánya szenvedtetésével igyekszik megtörni, aminek hitében én sem térnék meg egy éón6 alatt sem. Mivel Edit Budapesten lakó, volt szomszédainkhoz ment, meglátogattam Kecskeméten a fiúkat, és sírva együtt imádkoztunk. Otthon levetkőztem, ittam egy Jacobs capuccinót, aztán még egyet, űzött vadként sétáltam a szobában, és nem találtam a helyem. Minden és mindenki kavargott, úszott a fejemben. Hajnalka, a menyétek, Pali, Léna, Böbe, Edit, fiaim, néhány ismerősöm, és házoltárom előtt elhaladva kiáltva kérdeztem Istent: - Meddig tart ez még? Nem bírom már! Meg akarok halni! Vigyél már magadhoz! Elég már mindenből! Mondja valaki, hogy nem jó az Isten! Kedvesen azt mondta, ülj le a székbe gyermekem, megvigasztallak! Aztán sírtam, vagy fél órát, és lassan, lassan kitisztult a fejem.
6

világkorszak

64

Felszínes, nyugtalan, hánykolódó álomba merültem, éjszakai görcseim megint kiújultak, és reggel mérhetetlen akaraterőre volt szükségem, hogy fél hatkor kikeljek az ágyból, mert fáradtabb voltam, mint este, amikor lefeküdtem. Böbét persze nem lehetett látogatni, rendkívüli, de érthető a szigor, így csak Edittől értesülhettem a fejleményekről, amelyek nem voltak rózsásak. Vérömlenyek fejlődtek Böbe hasüregében, nyomták a májat, ami eddig legalább működött, a vese még mindig nem indult be, és Böbét hétfőn este újra fel kellett nyitni. Ráadásul most “vallották csak be”, hogy a transzplantáció közben egy vezeték zárlatos lett, izzani kezdett, és úgy megégette Böbe lábikáját, hogy majd plasztikai műtétet kell végrehajtani rajta. Ennyi fájdalomra már egy kőszikla is sírva fakadna. Sírva köszöntöttem Klárit, volt szomszédasszonyunkat, amikor Edit átadta neki a kagylót. Megdöbbenten hallottam következő mondatát: - Tudod, Viktor szomszéd a legszívesebben jól …ön rúgnálak, tudod. - Aranyos vagy! Köszönöm! Mondtam és lenyomtam a piros billentyűt, hisz mi mást válaszolhattam volna erre? Mit keres a gyűlölet egy fájdalomtól sújtott emberrel szemben? Miért ilyen a kép rólam? Ez a pofon már annyiadik volt, hogy szinte nem is fájt, inkább frissített. Hónapok óta hevert egy félbehagyott Eve cigarettásdoboz a hűtő tetején, így aztán rágyújtottam, és elfüstölögtem mindazt, ami Klári haragjából rám kenődött, éreztem, még meg sem kell bocsátanom neki, mert tette szinte el sem jutott tudatomig, valahol, talán fél méterre előttem megállt, lepottyant, és a cigifüsttel együtt kiszállt az ablakon. Rengeteg idő ment el tudósításokkal. Mivel sok ismerőst értesítettem, mozgósítottam imára, így bennük állandó híréhség tombolt, vajon eredményesen ostromolják-e az eget imáikkal. Fárasztott a beszéd, szerettem volna a következő napokra energiát gyűjteni, így aztán nem hívtam csak a legszűkebb kört, és eltettem magam másnapra. Édes kis Böbikém! Vele volt a leglazább a kapcsolatom, mégis úgy fáj, mintha az én húsomba vágták volna szikét, mintha én feküdnék felnyitott hassal, tehetetlenül a kórházi ágyon. Bár cserélhetnék vele! Bár levehetném róla a keresztet. Hányszor kértem Istent, és ezt a kérést sosem hallgatta meg. Vagy nem jól kértem? Nem jót kértem? Spirituális gőg volt, hogy még az övét is át akartam vállalni? Nem elég a sajátom? Ezer gondolat, és mindennek ott az ellentettje is, ilyen lehetett Jézus fejében is, legalábbis Kazantszakisz szerint. Bizonytalanság, szenvedés, kísértés, de teher alatt nő a pálma. Ez is csak üres szólam most, még legkedvesebb ismerőseim sem tudnak megvigasztalni. Legszívesebben ásnék egy mély lyukat, vagy keresnék egy mély barlangot és elbújnék az egész világ elől, mert úgy érzem, rám nehezedik, agyonnyom. Testemet mintha száz karvaly keselyű szaggatná, lelkemet mintha száz ördög harapná, tépné, ez a vég! Az ártó erők vérszomjat kaphattak, mert amit régóta sejtettem, és reméltem, hogy elmarad, bekövetkezett. Gergőt már itt a Földön is elkezdték zaklatni. Annak idején, szellemvilágbeli kirándulásainál, kísérői védelmezték, sőt a “támadók” egy részét el is tudta “űzni”. Most azonban két rosszarcú fiatal megvárta az iskola előtt, és megfenyegették, hogy elvágják a torkát. Másnap nem ment iskolába, és a tanárnő telefonon jelezte, hogy Gergőt várták “barátai”. Feleségem nagyon aggódott, megkérte szomszédukat, hogy kísérje el Gergőt az iskolába. Én biztos vagyok benne, hogy az ártó erők mozgatják a két fiatalt, Gergő küldetésének akadályozásához óriási érdekei fűződnek az ártó erőknek, így egész életében számíthat nehézségekre, támadásokra, de annak is tudatában lehet, hogy a menny erői még sokkal inkább számon tartják, és gondjuk lesz rá, hogy küldetését véghezvihesse. Meg is beszéltem ezt Gergővel, jobb híján telefonon, és megállapodtunk, óvatos lesz mint a kígyó, szelíd, mint a galamb, de félni nem fog, mert rá vigyáznak. Kedd este már nagyon ki voltam éhezve, hogy Hajni hangját halljam. Edit optimistán nyilatkozott Böbével kapcsolatban. Megtalálta a maga módját, hogy hitét hogyan erősítse. A transzplantációt végző professzor első helyettese három évig Luxemburgban végzett gyermekmáj átültetéseket, és optimistább alkat volt, így Edit szemében ő lett a sztár, a

65

hiteles, a professzort pedig elnevezte hisztis vénasszonynak, akivel nem érdemes foglalkozni. Így talált fogódzót egy ember személyében, akinek szavában hitt. Hányan mondják a nem istenhívőkre, hogy hitetlenek, pedig hitetlen nincs, csak mindenki másban hisz. Valamiben mindenki hisz, sőt sokszor úgy csinál, vagy azt hiszi, hogy nem hisz, és közben mégis hisz. Így volt ez Amerikában is, ahol egy híres atomkutató professzort, az atomok, molekulák tudósát, az anyag “mágusát”, a természettudomány prófétáját felkereste a Spektrum televízió stábja. Filmre vették a professzor gazdagon felszerelt korszerű laboratóriumát, a materializmus templomát, és amikor már kifelé tolták a kamerát, valaki észrevette, hogy a bejárati ajtó fölött egy szerencsepatkó lóg. A vezető riporter már műsoron kívül, de enyhe gúnnyal kérdezte a híres tudóst: Professzor úr! Ön ilyesmiben hisz? A professzor zavartan szabadkozott: - Nem, nem hiszek, de azt mondják, akkor is hat, ha nem hisznek benne. Ugye milyen vicces? Akkor is hiszünk, ha nem hiszünk! Azt hisszük, akkor is hat, ha nem hiszünk benne, tehát expressis verbis 7 tagadjuk hitünket, s mégis hiszünk. Az az érzés erősödött bennem, hogy Hajni, meg a kis menyétek engem illetnek, nekem járnak, mert én szívből szeretem őket, Pali csak uralkodik rajtuk, és igazságtalanság a jelenlegi állapot. Milyen boldogak lennénk hetesben! Mennyit nevetnénk, milyen békében, szeretetben, boldogságban töltenénk napjainkat! És amikor egy kis reménysugár megcsillant, jött Böbe műtétje, s ez az összes eddigi teherrel együtt már túl soknak bizonyult. Kikapcsoltam az összes telefont, és arra koncentráltam, hogy Böbéért imádkozzak, és Böbe hasüregét csodás fehér fényben fürödve láttam. Eddig azt hittem, feltétlenül kell a személyes kontaktus, megbeszélés előtte, most mégis azt hiszem, Böbe szelleme rám kapcsolódott, és vette az adást. Amikor csak tehettem, vagy vizualizálva, vagy vezetés közben “csak” imádkozva igyekeztem “gyógyítani Böbét. Eleinte csak szürke ködben láttam, volt, amikor fekete X jelent meg előtte, mintha a bejárat számomra le lenne zárva, de tovább kísérleteztem, nem adtam fel a reményt. És nem voltam ezzel egyedül. Túlzás nélkül mondhatom, hogy legalább százan imádkoztak ismerőseim, rokonaim közül. Akikkel közelebbi, mondhatni lelki kapcsolatba kerültünk, azok meg is érezték valamilyen formában, hogy baj van. Palkovics Sanyit a Tisza parti gyógyászt vagy két éve nem is láttuk, nem is hallottunk róla semmit, mégis egy nappal műtét után telefonált. Felajánlotta a távgyógyítást, meg orgonkészülékét is, melyen olyan program van, ami az elhalt szerv, a kivett máj auráját lebontja, hogy az új működhessen. Edit megrökönyödött, amikor ezt a felajánlást továbbítottam. Távgyógyítani távgyógyíthat, az nem árt, de szó sem lehet arról, hogy mindenféle műszereket vigyen be a kórházba. Szerdán alig vártam, hogy dél legyen, szerda déltől telefonálhat Hajnalka. Ahogy vártam, vártam, az jutott eszembe, hogy valahogy még sem jó ez így. Más lenne, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, ha Hajnal egy albérletben zsúfolódna az öt gyermekkel Pali nélkül, s úgy ismerkedtünk volna meg. De így? Nagyon idegenkedem attól a szereptől, hogy a legkisebb mértékig is befolyásoljam kapcsolatuk alakulását. Talán kivárásra kéne helyezkednem? Nem lenne rossz ötlet, de mi van, ha közben nem táplálom fujtatóval a szerelem lángját, és az érzés kialszik, elhamvad? Ezer ördög és pokol! Ahogy Rejtő Jenő légiós hősei szokták mondani. Ez biztos tőlük sugallt gondolat, hiszen ha elkezdek félni, hogy kialszik a szerelem a szívemben, már búcsút is inthetek neki, a félelem megteremti a maga tárgyát. Felmerült bennem, foglalkozhatok-e épp ilyenkor, mikor Böbe beteg, ilyen érzésekkel? Nem kéne, illene az egészet félretenni? Ettől nem foglalkozom kevesebbet Böbével, sőt Hajni és Léna is benne vannak a Böbéért imádkozók, fohászkodók körében, és biztos, hogy Hajni úgy imádkozik, mintha saját gyermekéért imádkozna. Hajni Böbéért, én
7

szavakkal kimondva

66

meg Hajniért, és Paliért kezdtem új témaként imádkozni. Rájöttem, mégiscsak helytelen volt ennyire is belekeverednem ebbe a kapcsolatba. Más lett volna, ha Hajni és Pali már külön élnek, és úgy ismerkedtem meg volna velük, és más így, hogy ha rosszul is, de működő kapcsolatban él Hajni és Pali. Valahol a gyermekek sem véletlenül születnek egy családba, tehát elvileg mégis az lenne a leghelyesebb, ha vér szerinti édesapjuk nevelné fel őket. Hogy jövök én ahhoz, hogy elorozzam, vagy akár csak megkíséreljem elorozni más asszonyát? Ilyen gondolatok csapongtak bennem, noha elorozásról szó sem volt, szóban, és szívemben is igyekeztem Hajnit Palival kapcsolatban békítgetni, mégis rengeteg kísértést kellett elszenvednem. - Más asszonyát megkívántad, te parázna disznó! Sziszegte a Kísértő a fülembe. Hát tulajdonképpen igen, ezt Jézus is bűnnek tartotta, de nem a testét kívántam, lelki vágy, szerelem ébredt bennem, és ez csak nem bűn? Belegondoltam, milyen felelőtlenség volt még szerelmemet is kimutatnom, hisz mit tudna kezdeni Hajni egy bicegő, állását elvesztő, anyagi bázis nélküli, beteg emberrel. Még én hiányzom a nyakába neki! És lehet, hogy felvállalta ezt a sorsot, a szenvedést Pali mellett, hisz angyal, láttam gyönyörű, hosszú angyalszárnyait. - Ez angyal? Csak diavetítést rendeztem neked, s te elhitted, te kis tökkelütött? Zendített rá a Szétdobáló ismét. Angyal? Az nem ismerte meg lány korában, aki nem akarta. Nem emlékszel, miket láttál utcátokban?8 Isten… nyalója! Te féreg! Elpusztulsz! Mint korhadt fát tűzre vetnek! Nyomorultul elpusztulsz! Nem segít rajtad a te Istened. Nem enyhíti kínjaidat. Hány éjszakát görcsöltél végig, s mi végre kiáltoztad? – Uram irgalmazz! Irgalmazott neked? - Én irgalmaznék neked, ha hozzám tartoznál, de te ellenségem vagy! Nálam boldog lehetnél. Minek szenvedsz te eszeveszett? Jó ez neked? Értelmetlenül gyötröd magad, ezt imaköri barátnőid is mondják! Miért nem hallgatsz ránk? - Hallgass, nincs dolgom veled! Vetettem oda a körülöttem settenkedő gonosz léleknek. Mostanában különösen nyugodtnak kell lennem! Nyugodt is voltam, amikor Hajnit csütörtök délelőtt felhívtam. Szerda este küldött egy csókolom-ot a szöveges üzenetküldővel, de akkor már nem számítottam tőle jelentkezésre, és minden telefonomat kikapcsoltam, illetve mellé tettem. Épp elkezdtem mondani Hajninak, hogy nagyon örülnék, ha Palival rendeződne kapcsolata, és a legkevésbé sem szeretnék kapcsolatuk romlásának előmozdítója lenni, hisz magam is “érdekelt” vagyok, amikor Hajni közölte, Pali berágott azon, hogy szaunázni mentünk. Kuni elmesélte programunkat, a színházért is hallgatott eleget, meg hogy mertem hozzányúlni a gyerekéhez, és hogy el fog tenni engem láb alól. No, nem eszik olyan forrón a kását, de ez mégiscsak intő jel. Kiderült, Pali ellenez minden természetgyógyászati beavatkozást, főképp azért, mert Hajni ebben hisz, és Kuni elújságolta neki, hogy megjavult a szeme, mert a menyétes bácsi rátette a kezét. Bizony ördögi dolog a féltékenység, figyelmeztettek is imakörös barátnőim, hogy darázsfészekbe nyúlok, ha Hajnit látogatom. Hajni, valami különös empátiával rákérdezett, ugye akkor gyógyulnék meg, ha ő betakarna angyalszárnyaival. Bizony hogy attól, biztos vagyok benne, hogy rendbe jönnék, ha legalább életem párkapcsolati oldala rendeződne. De ha ezt mondom Hajninak, lelkiismeret furdalása lesz Palival maradni, így aztán csak ötöltem-hatoltam. Támadt egy ötletem, hogy írok egy kedves levelet Palinak, melyben háziúri jogát elismerve megígérem, hogy csak akkor megyek házukba, ha nem emel kifogást ellene, sőt, ha bízik bennem, adok egy pár tippet, hogyan nőhetne kettejük boldogsága. Hiszen csak úgy kéne viselkednie, ahogy én viselkedtem, Hajnit nem pocakom, kopaszodó fejtetőm, vagy bicegésem fogta meg. A levelet egyeztettem Hajnival, majd még csütörtökön elküldtem, hátha hétvégéjük ennek hatására békésebb lesz.
8

Gyermekkoromban elég zurös környéken laktunk

67

Hogy az övék milyen lett, azt nem tudtam meg, de az én éjszakám olyan kemény volt, mint még tán sohasem. Az ördöggel birkóztam vég nélkül, görcsök rángattak különös erővel, ellenfelem fojtogatott is, és körülbelül hatszor álltam Pali füstölgő teteme mellett azzal az érzéssel, hogy lézerszerű sugár kibocsátásával én öltem meg őt, és jóvátehetetlenül rosszat tettem. Igyekeztem volna újra összerakni, de ez már nem sikerült. Hogyan álmodhattam ezt? Belőlem, nappali gondolataimból, azok mélyéről fogalmazódott meg? Nem hiszem, hisz tudatunk rétegei közül a nappali tudat, az egó rosszabb minőségű, mint szellemünk, Isteni énünk. Ha nappal imádkozom Paliért, és kedves levelet írok neki, nem fakadhat belőlem a gyilkos ösztön. Vagy mégis, és csak a felszín, a látszat, hogy már a szeretet gyermeke vagyok? Krampuszék próbálnak kikészíteni? Ők öntötték az ezer kísértést is Hajnival kapcsolatosan tudatomba? Amint valami jó történne velem, minden megsemmisül, eltörlődik? Így kell ennek lenni, hagyjam magam életem tengerén tehetetlenül sodródni, vagy evezzek az ár ellen? Ki ad minderre választ? Péntek délelőtt Edit felhívott a klinikáról, hogy Böbét harmadszorra operálták, végleg bevarrták a vágást pocakján, kapott egy műanyag hasfalat, a computertomográf szerint a máj nem sérült a vérömlenyektől, a laborértékek is elég elfogadhatók, így aztán viszonylag optimisták voltunk. Hétvégén Edit fent aludt egyik volt évfolyamtársánál, így nem kellett fuvaroznom őt, és kialudhattam magam. Iszonyú lemerült lehettem, mert péntek este fürdés nélkül bezuhantam az ágyba, szombaton csak vécére, és enni keltem fel, és végül vasárnap tizenegy óra körül kezdtem ismét járóképesnek érezni magam. Pénteken már negyed óra kellett száz méter megtételéhez, annyira fájt a keresztcsontom, és görcsöltek háti és hasi izmaim. A Spar üzletben a kocsira támaszkodva tudtam nagy nehezen bevásárolni, de azt is megbántam, inkább ettem volna, amit otthon találok, nem érte meg egy kis ínyencségért, túrósbatyuért, meg mákos patkóért ennyit szenvedni. Trattner úr a cég felszámolásának megbeszélésére kirendelt Ausztriába. Vasárnap este utaztunk ki kolleganőmmel, hogy hétfőn már vissza is tudjunk jönni. Még osztrák részen voltunk, amikor Léna elújságolta Hajnalka üzenetét, hogy úgy látszik, jól imádkoztam, mert Pali, jó értelemben, teljesen kifordult magából, őt és a gyerekeket szinte a tenyerén hordozza. Boldog voltam, éreztem a lemondás boldogságát, és még ha egy ismerősöm hirtelen szóval hazugságnak is titulálta, szívből örültem annak, hogy Hajnal és Pali egymással boldogok. Szárnyalásom nem tartott soká, mert Edit hívott, hogy szombat éjszaka negyedszer is meg kellett műteni Böbét, mert megint 10 cm-t nőtt a haskerülete, és a belső vérzések miatt elkerülhetetlen volt a beavatkozás. Úgy éreztem magam, mint akit letaglóztak. Ez már jobban fájt, mintha ostorral ütöttek volna. Böbe iszonyúan sokat, és iszonyúan nagyon szenved! Edit is ki tudja, meddig bírja cérnával. Kedden bementem Edittel, protekcióval, szabálytalanul, de bemehettem az intenzív osztály folyosójára, és onnan megnézhettem Böbét. Nem szívesen mentem be, mert nem szeretem a protekciót, ha egyszer az a rend, és a betegek érdeke, hogy ne menjen be látogató, ráadásul kislányomat állandóan altatják, akkor miben lehet hasznára akár neki, akár másnak? Mégis, annyian kérdezték már tőlem, hogy ugye minden nap bejárok kislányomhoz, hogy mindig magyarázkodnom kellett, meg tanácsokkal is elláttak, még ha nem is kértem senkitől. Egyik ismerősöm kifejtette, most többet kell Edittel együtt lennem. Egy rokonom csak úgy harsogta a telefonba: - Viktor, feltétlenül fontos, hogy most közeledj Edithez! Már megint mi ez az egész? Miért nem lehet minket békén hagyni? Honnan veszi, hogy nem közeledem, vagy honnan tudja, hogy nem eléggé? Mi az a közeledés? Persze hogy hozom, viszem minden nap, veszek Mcbacont a Mekdobácban, beszélgetünk Böbéről, de más Böbe, és más kettőnk ügye. Így is meg kellett erőszakolnom magam, hogy a szokott helyen ne vessek keresztet, ne idegesítsem ezzel Editet, és úgy tartsam benne a lelket, hogy közben a Jóisten még szóba se kerüljön.

68

Hát próbálja meg ezt valaki! Fából vaskarika, hisz üres szavak, melyek eldobott kólásdobozként pattognak az út szélén. - Majd csak lesz valami! Meglátod meggyógyul! Bízzál! De miben? De kiben? Edit egyébként meg kell hagyni feltalálta magát. Kedden elmondta, Böbe hétfőn kritikus állapotban volt, keringése majdnem összeomlott, magyarán mondva majdnem elveszítettük, de a Természet azt is megoldotta. Édes Jó Istenem! Mit ki nem talál, mit össze nem szenved, csak hogy Téged ne kelljen ajkára vennie! Természet! Így még nem hallottam Istent nevezni, de mi mást érthet Edit alatta? Tán a fákat, növényeket, bogarakat? Vagy a materialista tudósok által kitalált semmit, a nesze semmi fogd meg jól-t, hogy a növény, ásvány, és állatvilág, sőt az ember is mintegy véletlenül fejlődött így, a természetes kiválasztódás folyamán. Véletlenül nincs két egyforma szerkezetű hópehely!? Véletlenül nincs két egyforma hüvelykujj-mintázatú ember annyi milliárdból? Véletlennek hívják a materialisták Istenét, a Természetet? A legszívesebben üvöltöttem volna, hogy Edit térdelj le, és imádkozz, de csak annyit mondtam, Editkém, bízz a természetben! A keddi látogatás megrázó élmény volt. Böbét épp ágyazták, vékony kis karjai élettelenül lógtak, hasán hatalmas dunsztkötésszerű pólya volt, mellyel a sebet zárták, jobb térde az égés miatt be volt fáslizva, szájában csutora, orrából, lába közül, mindenhonnan csövek, vezetékek lógtak, sípolt a lélegeztető, és amikor tüdejéből leszívták a vizenyőt, kis arca fájdalmasan még az altatás ellenére is összerándult. Edit szájkendővel és orvosi köpennyel, mint egy papnő, óvatos léptekkel bement, fogta, szorította Böbe kezét, szeretett volna bele életet önteni, visszanézett, hogy nézem-e, miközben két ápolónő szorgoskodott, fertőtlenített, takarított, tisztított, nehogy bármiféle fertőzés lépjen fel. Behunytam szemem, úgy imádkoztam Böbéért, miközben egyszer csak lelke szólt hozzám: - Szia komp! Visszajövök, csak anyára várok! Őrületes fájdalomként hasít belém ez a kijelentés, melyet Böbe lelke nyugtatónak szánt. Nem az ragadt meg bennem, hogy visszajön, hisz mi más is lehetne, hanem hogy “anyára várok”, tehát Edit megtérése a kulcs, Edit pedig még mindig a Természetnél tart, és bizonygatja, itt fogják meggyógyítani, majd az emberek, az ő kollegái, nem az én Istenem, aki “lapít”. Bizony kicsinyhitűség még annyira is izgulni, de az vesse rám az első követ, aki megingás nélkül kibírná, hogy gyermeke élet és halál szélén táncol, és abban a hitben van, hogy felesége megtérésétől függ gyermeke életben maradása. Szerdán Edit nem jelzett fél ötkor, hogy mehetek, ezért magamtól elindultam a klinikához, valami türelmetlenség hajtott. Elküldtem Editnek egy üzenetet, hogy mi van, és közben valami balsejtelem lett úrrá rajtam. Edit fél hétkor jelentkezett, hogy nem jön haza, ott marad Böbével, mivel nem működik a máj, valószínűleg mindkét beültetett májlebeny elhalt, nem működik a vese, Böbe állandóan lázas, nem akar alvadni a vére, még trombocita dúsítás után sem, és elcsukló hangon, sírva mondta ki, hogy alig van esélyünk. Hazamentem a fiúkhoz, tájékoztattam őket a dolgok állásáról, és megint együtt imádkoztunk. Viktor hangosan nyelte könnyeit, Gergő szomorú szemének irdatlan mélységével tükrözte, hogy fáj, ordítóan fáj, hogy Böbe ennyire szenved, hogy végveszélyben van. De nyugtattam őket is, meg magamat is, baj nem lehet, hisz a Jóisten megmondta nekem is, Viktornak is, hogy Böbe meggyógyul, ketten nem őrülhettünk meg. Olyan egyszerű volt az üzenet, még csak félre sem lehetett érteni! Nem fantáziálhattunk mindketten! Az ördög meg miért súgott volna olyant, ami Istenhitünket erősíti? Kell a happy end a Hitbenhat végére is, hisz ki térne hitre egy olyan könyv után, mely tragédiával végződik? Arról nem is beszélve, hogy nem lenne erőm, sem kedvem sem befejezni, sem kiadni. Kettétört ember lennék, ahogy most is szinte kettészakítottnak érzem magam. Csütörtök reggel éreztem úgy, hogy megnyílik alattam a Föld. Edit úgy fogalmazott, hogy semmi reményünk sincs. Böbének éjszaka orrán, száján folyt a véres folyadék, megint felnyitották, leszívták a belső ömlenyeket, de bekövetkezett, amitől Edit kedden még csak rettegett, a szepszis, a fertőzés. Állítólag már amikor bejött Böbe, már akkor benne volt az az

69

egy szem baktérium a tüdejében, amit kitenyésztettek, ami a fertőzést okozza, de mit segít ez most rajtunk, hogy tudjuk. Csak gyógyulna meg, de nincs immunrendszere, legyengítették, kiölték, hogy ne lökje ki az új szervet. Az új szervek közül a máj mindkét lebenyén sérült, a vese pedig még mindig nem indult be. Napközben mintha a földgolyó alatt görnyedtem volna olyan testi és lelki tartásom. Hiába volt minden hitem, mert azt, hogy Isten mondta, amit sugalmazásként hallottam, azt nem tudhatom teljes bizonyossággal, csak annyit tudhatok, hogy Isten jó. Az Ő jósága nem feltétlenül eredményezi azt, hogy Böbe túléli ezt az egész több, mint egy hetes zaklatást, bolygatást, műtétek sorát. Hiába törődtem már bele gondolatban, hogy legyen meg az Ő akarata, most mégis vonyítottam, szűköltem, visítottam, üvöltöttem, zokogva könyörögtem: Ne vidd el! Hagyd itt nekünk! Ne vidd magadhoz! Légy irgalmas! Légy kegyelmes! Könyörgöm! Böbe nem kötődött erősen hozzám, én azonban igen, és úgy éreztem, kettészakadnék, fél ember lennék, ha el kéne veszítenünk. Az az érzés volt bennem, hogy szeret ő, nagyon is szeret, csak vagy nem tudta kimutatni, vagy úgy volt élettervében, hogy ez ne kerüljön felszínre, és az ő szenvedése iszonyúan fájt. Inkább ütöttek, vágtak, sebeimet sózták volna, csak neki legyen már vége ennek a szörnyű szenvedésnek. Talán tehetetlenségem nyilvánult meg abban a vágyban, hogy üvölteni, ordítani szerettem volna egész nap, és legszívesebben szétvertem volna baltával az iroda berendezését. Pedig nem múlt el negyed óra, hogy valaki ne érdeklődött volna Böbe után, gyógyítók, ismerősök, barátok imádkoztak, fohászkodtak, küldték a gyógyító szeretetet, és mégis lebénultnak, hadirokkantnak éreztem magam. Délután Edit újból telefonált, hogy még egy éjszakára ott marad, és csodával határos módon újból formába hozta magát. Összejött a Luxemburgban tanult orvossal, az megnyugtatta, hogy a laboreredmények alapján valamennyi életképes szövet biztos kell, hogy legyen a beültetett májban, legfeljebb a működésképtelen részeket egy műtét keretében lefaragják, Böbe még kitornászhatja magát a fertőzésből, ilyenre is volt már példa, és legrosszabb esetben újratranszplantációra is sor kerülhet, mert ilyen esetben a nemzetközi szervbankon keresztül gyorsan lehet beültetendő szervhez jutni. Edit így megnyugodott, rajtam pedig valami tompa kábultság vett erőt, és siettem haza, hogy tisztám nem lévén ingeimet kimossam, kivasaljam, és valami ételt fabrikáljak a hűtőben fagyoskodó csirkemell filéből. Ahogy ingeimet vasalgattam, megjelent a Kísértő, és fülembe súgta: - Na nézd, itt a bébicsősz! Egyedül mos, főz, vasal, mert fél a nőktől. Fél a szextől, fél, hogy megcsonkítják, vagy megeszik, mint a gyilkos pók a hímjét párzás után. - Küldetés, életfeladat, meg vállalás, hahaha! Itt harc van, és én leszek a győztes! Te meg elpusztulsz barátocskám! Rád az örök élet vár! – mondta gúnyosan. Az örök szenvedés! – Mert az nemesíti a lelket! Hahaha! És gyermekedre is az vár, mert ellenségem vagy. Házasságodat romba döntöttem, kislányod pedig nem fog meggyógyulni, arra ne számíts! Vonyíthatsz az Istenednek, nem irgalmaz, pedig én irgalmaznék neked, csak egy kicsit okosabban kéne viselkedned! - Ó Atyám! - Ó gyermekem! - Milyen megható! - Kicsordulnak a szememből a könnyek. Pedig kislányod szenvedésén segíthetnél, ha volna szíved, de neked nincs, mert nem mersz levegőt sem venni, félszemmel mindig Istenre bandzsítasz, hogy helyeset teszel-e, mert félsz tőle, gyáva vagy! Nincs egyéniséged, egy nulla vagy, egy semmi. A Föld az én birodalmam, itt Isten is csak kérhet és jelenthet. Beletörik a bicskád, ha nekem ellenszegülsz fajankó. Szétszedlek apró darabokra, azt is megbánod még, hogy megszülettél! - Dugulj már el! Nem veszed észre, hogy nem vesznek észre? Csókollak. – Szóltam vissza Józsefvárosiasan mire megrázkódott, mert undor fogta el. - Te leszel a bal lator, szenvedni fogsz a híres megváltód mellett! A pokol vár rád, csak éppen örömök nélkül! Örök szenvedés! Bele tudsz ebbe gondolni? Örök szenvedés, örök szenvedés, örök szenvedés…

70

- Nem kértem tanácsot! Zsibbadjál már el! Beszélj a zsebembe, majd holnap kiválogatom. Hiába strapálod magad! Nem hatsz meg, és legfőképp nem félek tőled. És tudod mit? Nem fog az én Megváltóm veszíteni, de ha veszítene, akkor is mellette maradnék, mert ő jó, te meg nem kellesz nekem, a nevedet is kiköpöm a számból, húzz el innét a pokolba, ott a helyed! - Még találkozunk! Búcsúzott, és a maradék hat inget már teljes nyugalomban vasalhattam ki, és éjfélkor úgy dőltem az ágyba, mint egy zsák homok. Péntekre Böbe egy fokkal jobban lett, vagy Edit optimizmusa nőtt, mindenesetre sokkal nyugodtabb volt. A fertőzés csökkent, hála – amint nyomatékkal mondta – a professzor által külföldről hozott gyógyszereknek, a labor értékek alapján kell, hogy legyen a májnak ép része, így az előbb utóbb regenerálja majd magát, a vese nem csoda, hogy még nem indult be, mert a sok idegen vér trauma a vesének, és végül szinte azt mondta, hogy minden a legnagyobb rendben. Megdöbbentettek ezek az ingadozások, hiszen előző nap még azt mondta, nincs semmi remény, de rájöttem, most megtalálta magának az optimistább másodsebészt, és most benne hisz, mindenki mást félretol a tudatából, így, ezzel a hittel tudja magában tartani a lelket. A köztünk fennálló alapkonfliktus még most is foglalkoztatja, hiszen az autóban hazafelé elmesélte, hogy majdnem lett volna egy vesetranszplantáció, de a szülők nem engedték elhunyt gyermekük veséjét kivenni, mondván ők Jehova tanúi, s vallásuk tiltja. Enyhe szemrehányással és gúnnyal mesélte tovább a szülők nyilatkozatát, akiket megkérdeztek, hogy ha egy gyerekük beteg lenne, hagynák meghalni, mert nem kaphat új szervet. A szülők azt mondták, kapni, köszönjük annak idején majd lehet, elfogadjuk, mert csak a vérátömlesztésre vonatkozik a tilalom. Elmagyaráztam, melyik bibliai részt és miért értenek félre a Jehova tanúi testvérek. Isten Mózes útján mondta a zsidóknak, hogy más népekkel, melyek nem egyistenhitűek, hitük megőrzése végett ne keveredjenek, ne házasodjanak, és ezt úgy írják a Bibliában, hogy “Ne keveredjen a véretek a mások vérével!”. Ezt értik félre a Jehova tanúi testvérek, ami az akkori zsidókra, és nem a mai emberekre vonatkozik. - Nem akarok semmilyen vitát kezdeményezni, de szerintem minden vallásos ember fanatikus, egy sem kivétel, mindnek elment a józan esze. Válaszolt Edit és jobbnak láttam hallgatni. Amikor szombaton Fravolinékhoz beugrottam, röviden elmeséltem az utolsó nap fejleményeit, hogy Böbe túl van a közvetlen életveszélyen, a Jehovás ügyet, meg azt, hogy azon a napon, amikor Edit reggel bejelentette, hogy nincs remény, elmentem a görcsöktől szenvedő hegedűművésznőt gyógyítani, és állítása szerint tízszer olyan intenzitással, forrósággal jött belőlem Isten gyógyító szeretete. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy amikor a legjobban szenvedünk, nyomás alatt vagyunk, akkor van bennünk a legjobban a Jóisten. Zsuzsa ezt másképp látta, mert előrebocsátotta, hogy kemény lesz, mert siet, és szikrázó szemekkel rivallt rám: - Te ne törődj senkivel, és semmivel. És ne menj emberek közé, ne menj gyógyítani, hanem a kislányodat gyógyítsd! És a feleségeddel se foglalkozz! Nem vele kell foglalkoznod, hanem a kislányoddal! Hideg zuhanyként ért ez a rendreutasítás. Azt még el tudom fogadni, hogy Zsuzsa másként látja a dolgot, de kéretlen minek osztogat tanácsot? Menteném a jó szándékkal, de sietséggel indokolni a durvaságot, más dolgába való beavatkozást, hívatlan prókátorkodást? Ez így nem kóser. Zsuzsa ugyanúgy gondolkozik, mint Edit, az embert Isten elé, és az akaratot a hit elé helyezi. Csak Edit az anyagi szintű gyógyításban gondolkodik, Zsuzsa pedig a szellemi szintűben. Csak egy pillanatig fájt ez a pofon, aztán, Zsuzsa korábbi tanácsát követve az egészet keresztül engedtem magamon, így nem akadt meg bennem. Ő úgy érezte, hogy én passzióból járok gyógyítgatni, és hanyagolom a kislányommal való szellemi szintű foglalkozást, és hogy nekem akarnom, koncentrálnom kéne, hogy megmentsem Böbét. Én úgy gondolkodtam,

71

hogy kérni kértem, nem is kevésszer, azonkívül minden bizalmam és hitem a Jóistenbe vetem, aki nálam sokkal jobban szereti Böbét, és sokkal jobban tudja, hogy mi a jó neki, mint én. Azért hívják Istennek. Emellett az állandó, erős, mély hit mellett persze imádkozom naponta többször is, hogy Böbe el tudja viselni, amit rámér a sors. Ennél többet pedig nem tehetek. Tisztelem feleségemet, hogy oroszlánanyaként ott van Böbe ágya előtt éjjel-nappal, de nem hiszem, hogy csak ebben mutatkozhat meg a szeretet. Addig sem nyomasztott a borzasztó gondolat, hogy Böbét elveszthetjük, amíg a művésznőt kezeltem, és ráadásul, ha mindent Istennek felajánlva teszek, pont az én kérésem nem hallgatná meg? Mi a baj akkor? Aki önmaga erőlködik, az Isten erejét vonja kétségbe, aki aggódik, Isten szeretetét vonja kétségbe, aki pedig letámad egy apát, aki felett a betegség, az állástalanság, a családból kiszakadtság, rendezett párkapcsolat hiányának terhe mellett Damoklész kardjaként lebeg, hogy elveszítheti gyermekét, az még nem járt 35 napig annak mokaszinjában. Mert egy indián mondás szerint, akinek nem jártunk 35 napig a mokaszinjában, arról nem mondhatunk ítéletet. Uram! Adj erőt!

A VÉGKIFEJLET

A

sok fájdalomtól, sértéstől, kellemetlen megjegyzésektől annyira megedződtem, hogy szinte megkönnyebbültem. Igaz, szombat éjszaka az ötödik, és kedd éjszaka a hatodik műtétet is elvégezték Böbén, leszívták a vérömlenyeket, mintát vettek a beültetett szervekből, hogy mennyire működésképesek, de könnyű szívvel vettem Edit minden tudósítását, hisz a drága Üdvözítő megelégelte szenvedésemet, amikor a Rózsadombról szokott útvonalamon hajtottam, az Áldás utca előtt a feszületnél keresztet vettem. Olyan szép ez a feszület, olyan jól lehet látni, olyan jól esik keresztvetéssel köszönni a Jóistennek, és a szívem majd megpattant az örömtől, amikor ezt “hallottam”: Gyermekem! Ne aggódj! Kislányotok életben marad. Lehet-e édesebb zene a fülemnek, mint ez. Sokan hívtak az ismerősök közül, és mindenkinek boldogan újságoltam, aggodalomra semmi ok, Böbe meg fog gyógyulni. Mivel korábban a Jóisten már megmondta Viktor fiamnak is, nekem is, hogy előtte feleségem megtér hozzá, így kissé értetlenül hallgattam szerdán Edit telefonhívását: - Megmondtam a főnöködnek, hogy hagyjon minket a Böbével békén! Ne kínozza ezt a szegény gyermeket! - Editkém! Nem ő kínozza! - Akkor meg mivel magyarázod? Nem lehet ésszel megérteni, hogy amint egy kicsit jobban van Böbe, jönnek a problémák, most megint új fertőzést kapott. - Ésszel nem is lehet, csak hittel Editkém. Igyekeztem higgadt hangon nyugtatni Editet, és erőt önteni belé. A Böbe meg fog gyógyulni, és kész, én biztos vagyok benne. - Én is, persze, de mikor, és miért kell neki ennyit szenvednie? Csuklott el hangja, és folytatódott sírásban. Erre már én sem tudtam mit válaszolni, de rendületlenül bíztam, hittem, hogy Böbe meggyógyul, majd eljön az ideje, inkább Editnek kéne már összeszednie magát, hogy végre megtérjen. Persze nem csak ő volt aggódó, Zsanett, Ivánka válófélben lévő felesége is felhívott, hogy úgy érzi Böbe már nagyon el szeretne menni. Tudod ki? Nagynénikéd, aki egy marék homokért tilinkózott a sivatagban. Gondoltam, és udvariasan utasítottam el gyanúját. Enyhén bosszantó, fájó volt még másik kishitű ismerősöm telefonhívása is, aki felhívta figyelmemet, hogy Hajnival való kapcsolatom helytelen, a gyerekeknek az apjukkal kell felnőniük, stb. Azon túlmenően, hogy nyitott kapukat döngetett, hisz már rég túl voltunk

72

azon a fázison, hogy életünk közös folytatását lehetőségnek lássuk, bántó volt, hogy ismerősöm ennyire nem bízik bennem, hogy magam meglátom a helyes utat. Hogy bennem nem bízik, nem hisz, az még hagyján, de hogy Istenben sem? Nem látja, hogy Isten majd szelíden vezet, ahogy eddig is tette? Hisz látja Ő, hogy Hozzá igyekszem, kérésemmel mindig fel is hatalmazom Őt, hogy átlépje szabad akaratomat, ha jónak látja. Miért kell akkor engem igazgatni, vezetni akarni? Persze, amikor megírtam, hogy ördögék oly vehemenciával tépték, rágták lelkem, hogy még az a szörnyűség is megfordult fejemben, hogy csak úgy menekülhetek e szörnyű fájdalomtól, ha átállok kínzóimhoz, akkor is megkaptam, “Viktor nem szabad átállni az ördöghöz”, pedig ha valaki, én tudtam, hogy nem, de azt, amit én átéltem, tanácsadóm nem élte át. Frovalinné Zsuzsi is üzenetet hagyott üzenetrögzítőmön, hogy elnézést kér kirohanásáért, és szent a béke közöttünk. Hétfőn hazahoztam Editet a céges autóval, melyet még két hétig használhatok, és alig múlt el egy – két óra, Edit hívott, hogy indul vissza Budapestre, mert telefonáltak, hogy Böbe rosszul van. Hagytam, hadd menjen egyedül. Iszonyú fáradt voltam, nemhogy bicegni, totyogni sem tudtam, és azt gondoltam, most jön a végkifejlet, most aztán annyira rossz Böbe állapota, hogy Edit leborul, imádkozik, Böbe meggyógyul, köztünk béke lesz, és minden úgy lesz, ahogy elképzeltem. Kedden útban voltam Budapestre, már a Moszkva téren jártam, amikor Edit sírva hívott: - Gyere azonnal! Meg fog halni a Böbe! Elveszi tőlem a te Istened! Rögtön beindultam a klinika felé, Editnek még visszakiabáltam a telefonba, hogy nem, nem veszíthetjük el Böbét, és a klinika előterében Edit sírva borult a vállamra. Beöltöztem orvosi köpenybe, vettem szájmaszkot, cipővédőt, és már ott is álltam Böbe kórterme előtt. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy az ápolónők beengedtek, sőt beinvitáltak az üvegkalickába Böbe ágya mellé, hogy nézzem meg. Ugyan már, milyen dolog ez? Nehogy valamit bevigyek, meg amúgy is milyen állapotban van szegényke, gondoltam, mert belső vérzései miatt géz és vattacsomók voltak szájában, orrában, arca lilás, zöldes volt, két szeme besüppedt, csak a lélegeztetőgép monoton ütemére emelkedett piciny mellkasa, más életjelt nem vehetett észre a laikus szemlélő. Pár percig néztem, imádkoztam teljes erővel, küldtem neki a szeretetenergiát, és megkönnyebbülten hallottam lelke hangját: - Anya megtér! Felmentünk abba az orvosi szobába, ahol Edit aludt, már amennyit aludt Böbe állandó őrzése mellett, és megkértem Editet, imádkozzunk együtt, most biztosan megsegít a Jóisten, nincs más hátra, már csak csoda segíthet. Nem ügy Neki, hisz negyednapos halottat is feltámasztott, miért lenne gond neki Böbe siralmas állapota, mondtam sziklaszilárd hittel. Leültünk két székre egymással szemben, Edit fogta a kezemet, és kéz a kézben imádkoztunk. Én hangosan, ő magában. “Mindent megadok nektek, amit ketten egyetértve kértek az én nevemben az Atyától”, csengett fülemben. Editet telefonon hívták Böbéhez, és én eközben hatalmas energiákat éreztem átáramolni magamon. Éreztem, hogy a közben folytatott imám hatására történik mindez, és ezek a gyógyító erők mind Böbét gyógyítják. 12-kor tértem magamhoz, valahogy kidobott magából a szoba, úgy éreztem, Böbe túl van a holtponton, és egy nővér is bekopogott, megmutatta merre van a lift, mert Edit gondolta, ha el kell mennem, menjek munkahelyemre, és ne bolyongjak a klinika véget nem érő folyosóin. Épp, hogy beléptem irodámba, amikor Edit telefonált, és fülsiketítő sikollyal belezokogta a telefonba, hogy: - Meghalt a Böbe, elvett a te Istened mindenkit tőlem, akit csak szerettem, téged, és most Böbét is. - Nem! Nem lehet! Nem igaz! Üvöltöttem. Neeeeeeem! Azonnal megyek! Mire megérkeztem, Edit már a klinika előtt várt, és az autóban elkezdtünk mindketten bőgni, mint az albán szamár. - Nem! Ez nem lehet! Nem lehet igaz! Böbe! Böbikénk! Hol vagy?

73

- Edit! Én az utolsó percig hittem benne! - Én is, bíztam az utolsó percig. - Jajajajajajajajajajajaaaaaaaaaaaaj! Jaj, jaj, jaj! Nem bírom! Belehalok! Böbikém! - Jaj, jaj, jaj, jaj, ezt nem lehet kibírni! Én megállás nélkül üvöltöttem, nyögtem, Editből apránként fakadt föl egy síráshalmaz: - Miért? Miért? Hány tróger alkoholista meggyógyult, ő meg nem? Miért pont az ártatlannak kellett meghalni? Egy kedves, okos, cserfes, szőke kislánynak! Aki sosem zúgolódott, mosolyogva viselte a szenvedést, és az utolsó percig élni akart! - Fogtam a kezét, és bíztattam, Böbe, szedd össze magad, leküzdjük azt a ronda bacilust, nem fog ki rajtad a fertőzés, gyerünk, gyerünk! - És Böbe összes értéke hirtelen javulni kezdett, oxigéntelítettsége elérte a száz százalékot, pulzusa harmincról hetvenre tornászódott fel, majd egyszer csak kihagyások következtek a szívverésben, és végül háromnegyed egykor egy szív megszűnt dobogni, és két szív, a szülők szíve pedig kettétört, megszakadt. Könnyek függönyén keresztül vezettem hazafelé, és mindkettőnk fájdalma mérhetetlen volt. Valami különös, rossz érzés fojtogatta a torkunkat, ami csak sírással, bömböléssel oldódott, de csak hosszú sírás után, és csak rövid időre, majd újratermelődött, és ismét sírásra, jajgatásra, sóhajtozásra, nyögésre, üvöltésre késztetett. Nem ment a fejünkbe, nem tudtuk felfogni, hogy Böbe nincs többé. Alig van videó, és magnófelvételünk róla, hisz kinek jutott volna eszébe, hogy archívumot gyártsunk, melyről majd nevetését hallhatjuk, mozdulatait láthatjuk, mosolyában gyönyörködhetünk. Édes pici Böbénk, szemünk fénye, mindenünk! Szívünkben oly erős, szakító fájdalmat éreztük, hogy mondhattuk, ilyen, amikor egy szív megszakad. Érdekes, Edit kötődött Böbéhez a leglátványosabban, és vice versa, Böbe már kiskorától a szoknyája mögé bújt, és mégis, bömbölésem szinte erősebben harsogott Editénél. Persze őt annyira lebénítja a fájdalom, és egyébként sem tudja úgy elengedni magát, hogy neki még nehezebb lehet, mert nem tud annyira kiadni magából mindent. Editre még nézni is rossz volt. Ecce homo! Íme az ember, jutott eszembe, amikor a klinikánál megláttam. Szinte csak a töviskoszorú különböztette meg Krisztustól. Haja, ahány szál, annyifelé, ahogy kétségbeesésében túrta, szemei mélyen besüppedtek, sötét karikák keretezték, tekintete fénytelen, megtört, arcbőre szürkés, arca beesett, árkos, barázdált volt, egész teste tartás nélküli, mint egy élő halotté. Ennyit szenvedni! Még a klinika téglái is sajnálták szegényt! Szüleimet még útközben a klinika felé értesítettem, aztán kikapcsoltam a rádiótelefont, ilyen lelkiállapotban ne hívjon minket senki, mert nincs kedvünk sem beszélgetni, sem részvétnyilvánításokat hallgatni. Akárhová néztünk, akármit mondtunk, akármire gondoltunk, mindenről Böbe jutott eszünkbe. Milyen volt kiskorában, hogyan pötyögte szögediesen, “ha félök, akkor megijedök”, milyen féltő gonddal neveltük, mennyire örültünk, hogy végre kislányunk lett, két fiú után. Milyen jó humora volt, hogyan tudta mondani a fiúknak, hogy paprikás csirek lesz vacsorára. Szerette a Besenyő családot, sokat utánzott tőlük, szerette a Csöngettek Mylord-ot, az összes szereplőt tudta utánozni, tucatnyi férfi, fiú fért meg a szívében. Szerelmes volt a veseosztály főorvosába, de az alorvosba is, egyik fő szerelme volt Békefy, a fiatal sebész, aki ügyeletben mindig meglátogatta, szerelme volt Bálint, korban hozzáillő, kis sorstársa, szerette Cipőt, a Happy Gang-es fiúkat, szerette az egész világot. Szeretett és tudott élni. Élvezettel harapott minden falatot, boldogan szürcsölte a kólát, hiszen ha többet nem is, de időnként egy kupicányit, három centet ihatott, szerette a kínai kaját, a pizzát, a rántott húst, szeretett játszani, kártyázni, táncolni, szeretett volna fürdeni, csak éppen nem fürödhetett, még kádban sem, nem hogy a Balatonban. És most mégis el kellett mennie. Edit fölsírt: - sose szerette a sötétet, és a hideget! Ezzel arra célzott, ne koporsóba zárjuk kis testét, hanem válasszuk a hamvasztást.

74

Editnek megmondtam, hogy legyen minden úgy, ahogy ő akarja, ha hamvasztás, legyen hamvasztás, ha nem akar papot, hát ne legyen egyházi temetés, de nagyon finoman megpedzettem, ne higgyünk abban, hogy Böbének most rossz, mert akkor begolyózunk mindketten. Ha nem hiszünk abban, hogy ő most angyalszárnyakkal a mennyországba repül, akkor már rántom is félre a kormányt az autópályán, aztán gyerünk száznegyvennel utána. Ehhez nagyon kell ragaszkodnunk! És ne mondjuk azt, hogy meghalt! Mondjuk, hogy elment! Engem csak az tud megtartani, hogy bízom abban, hogy egyszer még találkozunk, és a test halálával nem szűnik meg minden. Az ő lelke tovább él, és biztos, hogy jó helyen van. Két hete mutatták a spektrumon a halálból visszatértek riportját, mindegyik azt mondta, hogy béke, nyugalom volt, hogy jó volt ott nekik. Hisz ha nem hiszünk abban, hogy újra találkozunk, nincs erő, ami életben tartson. Edit bólintott, bár felvetette, mi lehet jobb Böbének annál, hogy vele, édesanyjával éljen, hogy élvezze az életet, amit élni is akart. Csak annyit mondtam, nem tudom Editkém, de ha nem hiszünk abban, hogy ő tovább él, és jó neki, akkor be fogunk csavarodni, nem fogjuk kibírni. Kecskeméten megálltunk az Aral kútnál tankolni. Legalább, míg tankolok, addig lefoglalom magam, gondoltam, de a pénztár mellett megláttam a Panda emblémás töltött piskótát, amit annak idején ciprusi nyaralásunkról hoztunk neki, és amit kért, hogy vegyünk neki, amint látunk. Megint feltört bennem a sírás, Editnek elmeséltem, de venni nem mertem a piskótából, elég volt belegondolni. Minden percben azt hittük, megszólal a hátsó ülésen, és mond valami vicceset, ahogy szokta. Otthon Gergő volt csak, influenzásan lábadozott, és amikor Edit átölelte, már a tekintetéből mindent elolvasott. – Nincs többé kistestvéred! Zokogta Edit az édesanya utolérhetetlen fájdalmával, és ölelte, simogatta Gergőt, mert maradék két gyermekéhez ösztönösen jobban ragaszkodott. Felhívtuk Viktort Tatabányán a kollégiumban, aki csak annyit mondott, nem igaz, megyek haza, és lecsapta a kagylót. Sötétedés után ért Viktor haza, nem is köszönt, csak levágta hátizsákját, bakancsát, beült közénk, és felzokogott. Kórusban sírtunk, jajgattunk. Nem lehet, képtelenség, hogy Böbe nincs többé. Már az úton derengett fejemben, és többször átütötte a fájdalom betonfalát az a gondolat, hogy mindketten bíztunk az utolsó pillanatig. Edit, szegény, az anya vak bizalmával, meg az orvostudományba, az emberi képességbe, tudásba vetett hitével, de én nagyobbat csalódtam, mert én Editnél sokkal biztosabb voltam, még az utolsó percben is, amikor Edit már mindent feladni látszott, hiszen nekem megígérte a Jóisten. És nem csak nekem, hanem Vikinek is, és ketten nem tévedhetünk, gondoltam korábban. Rosszul is esett, amikor édesapám nemrég rendíthetetlen hitemet - hogy Isten, életem hajóját a süllyedés előtt megmenti - vakbizodalomnak nevezte. És? Most? Mit gondoljak? Isten nem gondolja meg magát, Istenben való hitem egy másodpercre sem inoghat meg, hisz akkor minden borul, akkor tényleg öngyilkos is lehetnék bármely pillanatban. Ha nincs Isten és ezáltal nincs túlvilág, akkor mi értelme lenne egy percig is tovább élnem? Mint vak vándor a barlangban, aki a kijáratot keresi, úgy tapogatóztam, és lerögzítettem magamban: Isten van. Egy Isten van, és Isten jó. Minden mást kétségbe vonhatok, sőt kétségbe is vonok most, de ezekhez ragaszkodom. Ahogy bénultan bár, de elkezdtem gondolkozni, eszembe ötlött Pali bácsi tanácsa, amit annyira nem szívesen hallottam: - Viktorkám, inkább essél a mulasztás bűnébe, de a sugalmazásokból a jövőre vonatkozó részeket hagyd figyelmen kívül! Milyen bölcs tanács volt, de gondoljatok bele, ki lett volna képes erre? Mert hogy “prófétám leszel”, meg, hogy “magam jövök el érted angyalaim élén”, ezt könnyű volt, hogy úgy mondjam, talonba tenni, hisz ott volt mellette a kilátásba helyezett sok szenvedés is. De, hogy “kislányod meg fog gyógyulni, de erről többet ne kérdezz!” “Feleségedért és kislányodért ne aggódj! Gondjukat viselem. Már nagyon kevés van nekik hátra!”, aztán Viktornak is, “ testvéred meg fog gyógyulni, de előtte édesanyád megtér hozzám”, meg egy

75

hete a keresztfa előtt, amikor keresztet vetettem, “ne aggódj gyermekem, kislányotok életben marad”. Ki tudta volna kivonni magát ezek hatása alól? Akkor önsugalmazás volt? Utólag rájöttem, sok önsugalmazás volt, az általam “vett” anyagok között, de egészen az elején, már a legelső alkalommal is? Amikor még azt sem tudtam, hogy sugalmazás? És Viktornál? És egy hete, amikor szinte koppant a fejemen a mondat, olyan váratlanul jött? A választ, míg Edit fürdött, Gergő adta meg. – Apa, ezt az egészet a Sátán csinálta veletek, hogy annál nagyobb legyen a csalódásotok, és hogy elforduljatok Istentől. Milyen gonosz! És valóban, rá kellett döbbennem, hogy Gergőnek van igaza. Viktor megtoldotta: Apa, ha anyának is olyan élménye lett volna, mint nekem 95-ben, amikor négyünknek megjelent Jézus! Akkor már ő is másképp látna mindent. Tegnap már éreztem, hogy baj van a Böbével, mert megint kiléptem a testemből. Hirtelen felzokogott: - Érzem, hogy a Sátánnak lesz még egy dobása. Megjelenik majd a Böbe képében, hogy nincs túlvilág. Anyát kéne figyelmeztetni! - Jó fej! Átszól a túlvilágról, hogy nincs túlvilág? Persze ez nekem most egyértelmű, de Editet tényleg megrázhatja, megtévesztheti vele. Inkább nem szólok Editnek, nem téma ez neki most, csak felkavarnám, idegesíteném vele. Bízzuk a Jóistenre. Már hazafelé az autóban megérlelődött bennem, hogy feleségemmel alszom, mellette maradok, hisz ez nem az én gyászom, nem az ő gyásza, hanem a mi gyászunk. Viki hozzátette még, hogy hónapok óta érlelődik benne a meggyőződés, hogy Böbe Edit duálpárja, és ezért vállalta ezt a fájdalommal, szenvedéssel kikövezett életutat. Valóban hihető magyarázat Böbe túláradó ragaszkodására Edithez, mellyel kislány létére állandóan feleségül akarta venni anyát. Éjszaka nyugtalanul aludtunk, forgolódtunk, ha felébredtünk, sírtunk, szóval minden volt, csak nem pihenés. Napközben állandóan ásítoztunk, mert a kialvatlanság, és a sok sírás elfárasztott minket. Másnap felhoztam Editet Budapestre. Átvette Böbe maradék cuccát a főnővértől, és volt szomszédainknál, Mártiéknál időzött, míg én egy munkáltatóm számára halaszthatatlan megbeszélést lebonyolítottam. Reggel úgy ügyeskedtem, hogy olyan útvonalon menjek, ahol nincs feszület, mert nem akartam Editet ezzel frusztrálni. Hazafelé, épp hangosan bőgtem az autóban, “nincs már kislányom, elment”, amikor a kereszt előtt elhaladtunk, és keresztet vetettem. Edit észrevette, mégsem szólt, mert talán megérezte, hogy mekkora fájdalmam, és ha ekkora fájdalom mellett keresztet tudok vetni, akkor azt nem lehet kritizálni. Hisz érve mindig az volt korábban, hogy nem szereted a lányodat, ha tudsz olyan Istent szeretni, aki nem gyógyítja meg. Most, testközelből érezhette lelkem fájdalmát, meg saját fájdalma is annyira eltompította lelkét, hogy nem volt ereje, kedve ilyesmivel foglalkozni. Otthon két cigaretta között megmondtam Editnek, hogy a temetést követő egy hétig itt alszom vele, a jövőt meg majd meglátjuk. Alsó szomszédaink gyermeke kezünk közt halt meg először, majd újraélesztés, és három hónapi kóma után Budapesten, így kézenfekvő volt, hogy tőlük kérjünk tanácsot. Anni készségesen jött, bár biztos, hogy ő is felkavarodott, de nagyon jó tanácsokkal szolgált: - Edit, ne hallgassatok senkire, mindent úgy tegyetek, ahogy a szívetek diktálja. Ha hamvasztani akarjátok, hamvasszátok, ha nem akartok papot, ne legyen pap, mindenben a magatok szívére hallgassatok. Az én fejemben is megfordult, hogy otthon tároljam az urnát, de akkor hogy látogatják meg gyermekem hamvait, akik rajtam kívül is szerették? - Ugye itt maradsz Edittel Viktor? Kérdezte, mire bólintottam, majd megadta a legkorrektebb kecskeméti temetkezési vállalkozó nevét, és onnantól kezdve ismét magunkra maradtunk. Még fülemben csengett Ági szava, hogy “én azt mondtam, visszahozom a gyerekemet”, és alig pár héttel a temetés után Ágnes tényleg teherbe esett, majd egészséges fiúgyermeknek adott életet. Valóban nagyon jó módszer, hogy lekössék magukat a gyászoló szülők, és az új gyermekben véljék viszontlátni elveszett fiukat.

76

Bevillant fejembe Böbe egy mondata, amit kb. egy évvel ezelőtt, egy reggel, ahogy a szobájából kiszaladt, mondott: - Anya, azt álmodtam, hogy terhes leszel! Akkor úgy értelmeztem, majd valaki mástól lesz gyermeke feleségemnek, mert már válófélben voltam, de most belegondoltam, Böbe álma annak előrejelzése is lehet, hogy így próbáljuk meg leküzdeni Edittel a fölötte érzett gyászt! Mi mindent kellene még ahhoz áthidalni, hisz pár napja még a berlini fal, a Mauer állt még közöttünk, és ki tudja, mit hoz a jövő, megtér-e Edit az életben valaha? Editnek megmondtam, hogy lakásomban van pár elintézni valóm, ingeimet ki kell mosnom, s így pár órára egyedül hagytam. Két imaköri barátnőm, Magdi és Marcsi siettek telefonhívásomra, hogy egy kicsit vigasztaljanak, és együtt imádkozzunk. Hangosan beszéltem Istenhez: - Nincs már kislányom! És ez nagyon fáj! - Nagyon, nagyon, nagyon fáj! - Nagyon bízhatsz bennem, ha ebbe a próbába beleengedtél! - Mert rájöttem, kísértés volt, amit a Te szavadnak hittem, de az ördög is csak akkor kísérthet meg, ha Te engeded. Ha Te nem akarod, ha Te leárnyékolsz, akkor nem tud mit tenni, mert Te mindenható vagy. - Nagyon bíztál bennem, és Te nem fogsz csalódni, mert nem fordulok el Tőled. - De hogy én még egyszer sugalmazást hallgassak, meg leírjak, meg azzal foglalkozzak, hát ahhoz tényleg csodát kell tenned. - Hiszem, hogy vagy, hiszem, hogy jó vagy, ennyi, nincs tovább. Élem az életem, várom, hogy meghalhassak. Kész. - És bocsásd meg, hogy helyetted akartam, mertem gondolkozni! Már csak ötven oldal van a Jóistennek hátra a happy endből, mondtam, és Te másképp gondoltad, te nem happy endet akartál. - Azt hittem, hogy ha én mindenben a kedvedben járok a Földön, akkor a Te dicsőségedre, és a mi örömünkre Böbe életben maradhat, de Te nem így akartad! Bocsásd meg, hogy ki akartam találni a gondolatodat! Hiszen te Isten vagy, én meg csak ember! Alig száradtak fel könnyeim, mert ezután csendben meditáltunk tovább, kopogtak, majd csöngettek az ajtón. Eláztattam az alsó szomszédot, mert a mosógép csöve nem volt a kádba dugva. A lányok lekaptak cipőt, zoknit, belekapaszkodtak egy-egy felmosórongyba, én egy lapáttal meregettem a vizet, és elhárítottuk a természeti katasztrófát. - Ez az ördög műve volt Viktor! Mondták a lányok, én meg visszaválaszoltam: Lehet, de a Jóistené, hogy titeket ideküldött segíteni. Még egy szomorú kötelességünk volt, elmenni Böbe papírjaiért, és a temetkezési vállalkozóval a formaságokat elintézni. Azt hittük, ránk dől a négy fal, ahogy bementünk az irodába, és a folyosón koporsók között kellett lavíroznunk. Edit ún. társadalmi temetést, helyesebben urnaelhelyezést kért, ahol egy vallási szóhasználatot kerülő szónok beszél majd arról, amit ő a leginkább hallani szeretne. Editben ugyanis egyre a MIÉRT? dobolt. Meg az, hogy “vissza akarom kapni, vissza akarom kapni”, “nem igaz, hogy jobb neki, mint nálunk lett volna”. Napjaink nagyjából úgy teltek, hogy fölébredtünk, kinyitottuk a szemünket, s egyikünk, majd nyomában másikunk rögtön sírásra fakadt, majd kávéivás után üveges tekintettel néztünk magunk elé, összeroskadva a gyász, a Böbe hiányából eredő űr súlya alatt. Ha valaki hazajött napközben, vagy bárkivel találkoztunk, megint feltolultak az emlékek, megint zokogásba fulladtunk, majd este könnyes szemmel hallgattuk meg a Republic Üzenet c. cd-jét, melyen Böbe legkedvesebb számai voltak találhatók. Viki hívta fel figyelmemet, mennyire Böbéről, a velünk zajló eseményekről szólnak ez a mély értelmű, komoly dalok:

Születni kell Születni kell újra, meg újra Indulni kell a háborúba

77

És harcolni kell Meghalni és szeretni még nem elég Születni kell minden nappal újra Álmodni azt, ami nem válhat valóra, És harcolni kell Meghalni és szeretni még nem elég Ég és föld között repülj velem Vezess át az életen Napot fess a szürke holdra Ég és föld között repülj velem Vezess át az életen Vigyél át a túlsó partra Igen, csak körbe-körbe Forog velem, ami egyszer volt s újra lesz Csak körbe-körbe forog velem Te álmodj tovább Kedvesem Itt élni kell, születni mindig újra. Keresem a hajnali szélben Vakító nap tüzében Te vagy az a csillag az égen Virágom el ne hervadj Lehet, hogy megtalállak… Könnyek helyett Aki egyszer idejött, aki a Földre költözött Menekül Aki volt már csodaszép, aki érezte a fényt Menekül Én nem hittem el, nem hittem el, de most már tudom Csak áldozat lehetsz, az élet kinevet Hát feláldozom Amikor látod, hogy sírok és fáj nagyon Ne hidd el én nem akarom Ha mosolyt hozok a könnyek helyett Így maradjak meg neked És jött egy üzenet, hogy minden elveszett Menekülj Egy végtelen sziget, csak az maradt neked Egyedül Ez egy szék, ez egy ház Ebben ülhetsz tovább Ez egy asztal, ez egy ágy Ahol várod az éjszakát… Ha mosolyt hozok a könnyek helyett Így maradjak meg neked És végül az a szám, amelyik mindig elgondolkoztat, és megríkat: A mosoly az arcodon

78

Ki küldött, honnan jöttél Ki küldött és miért vagy itt A világ nélküled már semmit sem jelent A világ nélküled meghalt a szó és a csend A mosoly az arcodon mindent elárul Ne szólj, tudom, a szemed mindent elmesél Hiába mondod véget ér Nem hiszem Rólad szól minden reggel Hozzád vezet minden út A világ Nélküled már semmit sem jelent Jöjj közel, ne félj, ne várj Jöjj közel vagy gondolj csak rám… Újból és újból elkapott a sírás, zokogás, és utána szinte valami mámorféle vette át a helyét, tudatom kitisztult, megnyugodtam, valamiféle megkönnyebbülés hatott át, majd ismét a felhők, egy emlékkép Böbéről, egy hang, egy mozdulat, egy mosoly, a lábdobogása, ahogy előviharzik szobájából, és máris szívet facsaró gyötrelem lepett el. Néha, mintha szólna hozzám Böbe, de a csalódásom a szellemvilággal való kommunikációban oly nagy, hogy csak nagyon óvatosan merem “meghallani”, amit mond. Egyszer, amikor a legjobban zokogtam, szemrehányóan szólt: - Komp, úgy gyászolsz, mintha nem tudnád, hová kerültem! Máskor. – Vigyázz anyára! – Szeressétek egymást! Komp, ha tudnád milyen jó ideát! Persze, eszem tudja, milyen jó odaát, hogy Böbe egy ilyen élet után nagyon jó helyre kerül, de igyekszem agyamat lezárni a belebeszélések, sugalmazások elől, épp elég, amit fel kell dolgoznom. Böbét a lila szürke csíkos melegítőjében, és mindig tündöklő fényességben látom. Nem tudok igazán örülni sem a látomásoknak, sem a hangoknak. Tán ez is a sátáni terv része volt, és nem szabadna elfordulnom a szellemvilágtól? Nem tudom, nincs is erőm ezen gondolkozni, majd visszatérít a Jóisten, ha akar. Edit állapota, mely eddig sem volt rózsás, még sanyarúbbra fordult. Nem evett, kávén és cigarettán kívül nem fogyasztott semmit, hangot alig adott ki magából, és egyre azt ismételte: - Vissza akarom kapni, vissza akarom kapni! – Miért vette el tőlem? A fájdalom nem engedte, hogy keserűsége gyűlöletbe, Isten káromlásába fajuljon, inkább attól lehetett tartani, hogy, ha nem változik a helyzet, elméje elborul. Persze iszonyú erős, szívós, biztos kap ő is energiákat, mint én, hogy elviselje ezt a szörnyű csapást, de ő még nem tudja olyan aktívan befogadni a segítséget, hisz nem is tud róla, hogy kapja. Pár hete, egyik este félálomban egy követ, meg festéket láttam magam előtt. Édesanyám Zsanett ihletésére, már másfél éve szebbnél szebb köveket fest, és az álom után következő nap már vendégművész voltam nála, és szerinte kezdőnek egész tehetségesen indultam. Úgy gondoltam, a kőfestés lesz gyógyterápiám, bevásároltam dekorlakk, és matt festéket, édesanyámtól kaptam egy adag követ, és Editet megkérdezve Böbe szobáját tettem meg kőfestő műhelynek. Úgy gondoltam, jobb, ha Böbe cuccain kívül mást is lát abban a szobában, legalább valami, ami nem Böbe emlékét sugározza állandóan tudatába, hogy ne gyötörje állandóan a kín. Ugyanilyen célzattal a fürdőszobában is Böbe polcára költöztem, “örököltem” fogkeféit, hogy ezzel is Edit sebgyógyulását segítsem elő. Persze a hamvasztást követő temetésig, illetve pontosan urnaelhelyezésig úgyis hiába minden igyekezet, azon a napon pedig, mint ministráns koromból ismerem, újra feltör, méghozzá elsöprő erővel a fájdalom, mert végül is a temetés alkalmával tudatosul mindenkiben, hogy szeretettje végleg és visszavonhatatlanul eltávozott köréből.

79

Viktor, ahogy a látnok Ilonka néni, a tarpai özvegyasszony mondta, családunk oszlopa lett. Mély szeretettel ölelte át, vigasztalta édesanyját, esténként vibrációs géppel masszírozta, pedig ő is ugyanúgy szenvedett Böbe elvesztésétől. Amíg Edit fürdött, kupaktanácsot tartottunk a fiúkkal, kiértékeltük a helyzetet, megbeszéltük, hogy tudnánk Editen segíteni, Böbével mi lehet, hiszen Gergő képessége, hogy nyitott ajtón keresztül közlekedett a szellemvilágba, és vissza, 16-ik születésnapjáig le vannak tiltva, így ő is csak találgatni tudott. Míg Edit bevásárolt, megkezeltem Gergőt, mert már egy hete küszködött az influenzától, és ő is megkezelt engem, megnézte kísérőmet és kezemben a jeleket. Bal tenyeremben egy szomorú arc, jobban pedig a kereszt volt látható. Gergőnek egyes fokozatú devereszkóp a kísérője, én szokás szerint valamivel mögötte haladok. De mit érdekel ez most minket, amikor a jelen sötét árnya fedi be minduntalan tudatunkat. És gyógyszer, gyógyír csak az idő lehet. “A szeretet útján fogod őt elvezetni hozzám!” Talán ez is kísértés volt? Hogy vezethetné egyik a másikát Istenhez? Vagy mégis Isten szava? Megtérhet még Edit? Nem kéne ezt az egész kérdést agyamból kitörölnöm? Editnek nagyon kellene a támasz, velem biztosan könnyebben vészelné át ezt az időszakot, de vajon képes lenne-e biztosítani azt a szabadságot, amivel külön élve rendelkeztem? Hogy akkor, és ahhoz járjak el gyógyítani, akihez akarok, és még csak megjegyzést se kapjak érte. Hogy, ha a lakásban nem is, de a rendelőben “sarlatánkodhassak”. Hogy, ha a lakásban nem is, de a rendelőben levő volt irodámban lehessen házi oltárom, és oda jöhessenek ismerőseim, hogy együtt imádkozzunk. Hogy hívő ismerőseim gyomorgörcs, félelem nélkül hívhassanak az otthoni telefonon. Hiszen ezek voltak azok az okok, melyek végül elköltözésemhez vezettek. Arról nem is beszélve, hogy Editnek hány, meg hány helyen kellene először rehabilitálnia, ahol “elterjedt”, hogy az apuka megbolondult és egy tinédzser korú lányért elhagyta családját, szegény édesanyát beteg kislányával együtt. Amennyire ellene írt vádnak érezte Edit a könyvet, annyira igyekezett is ellensúlyozni. Megéreztem sokak tekintetében, szavaiban, vagy épp hallgatásában, hogy mit gondolnak rólam. Mert az még elmegy, hogy tróger volt a férj, elhagyta a vétlen asszonykát, igaz, akkor meg minek siratni, de hogy kerül vissza a férj? Most már mégsem tróger? Vagy olyan angyal az asszonyka, hogy a legelvetemültebb trógernek is megbocsát? Nem egyoldalú így a kép? Nem közelebb áll a valósághoz, hogy nem is volt annyira tróger, meg a feleség sem mindenben tökéletes? Hogy hozzám hasonlóan Istenhívő asszonnyal, vagy leánnyal éljem le hátralévő életemet, hogy a szerelmet a napi életben megéljem, arról úgy érzem, le tudnék mondani, hisz talán az sem volt véletlen, hogy minden szerelmem kudarcba fulladt. Elég pesszimista álláspont ez, hallom a fülemben Kata hangját, de aki ezekkel az eseményekkel a háta mögött, amin mostanában átmentem, nem kornyadozik, az már valami nagyon különleges ember lehet. Hiszek én a jóban, a boldogságban, abban, hogy odaát az vár, de hogy itt a Földön? Nem sok esélyt látok, legalábbis saját vonatkozásomban. Vagy bűneimmel érdemeltem ki ezt a sorsot, vagy ez volt élettervem, de nagyon úgy néz ki, a vallások által sugallt, általam külön esszében bírált, földi szenvedés, túlvilági boldogság jut nekem osztályrészül. Össze fogom én még kaparni magam, fog nekem még a Jóisten boldog pillanatokat okozni itt a Földön, de hogy az legyen bennem túlsúlyban, ahhoz nekem is olyan belépőt kéne kapnom, mint Gergőnek van, hisz akkor éjszakánként Böbét, legalább időnként meglátogathatnám. Most még az is sújt, hogy a második napon, mikor hazamentem, egyik házbeli, a lakásomból kijőve, nem, hogy részvétet nem nyilvánított, de még csak nem is köszönt. Ennyire megvetnek? Még inkább! Elképzelhető, hogy ez az egész csapás, mégiscsak fejlesztő számunkra, hisz ha ezt kiálljuk, még szívósabbak, edzettebbek leszünk, de hogy ebből Hitbenhat kötet legyen? Ezt a történetet valaha kiadni? Edittel szemben nem tehetem meg,

80

míg ez akarata ellen van, főleg jelenlegi állapotában. Lehet ezután az iszonyú csapás után még pozitív megoldás? Nem tudom, mit hoz a jövő. Uram, legyen meg a Te akaratod!

FELDOLGOZNI A TRAGÉDIÁT
feldolgozni szó, kifejezés azt jelenti, hogy valamit átalakítunk, átformálunk, valamit valami mássá, újjá alakítunk, s az az új a régivel már nem azonos, olykor felismerhetetlenül megváltozik. Így változhat az üröm örömre, gyűlölet szeretetre, harag megbocsátásra, és még sorolhatnám napestig. Szinte fáj, hogy Böbe műtéti gyötrelmének második hetében azt mondtam, hogy a kisfiú édesanyjának, aki megengedte, hogy gyermeke máját és veséjét átültessék, már könnyebb, hisz ő már nekilátott a tragédiát feldolgozni, mi pedig csak gyötrődünk a bizonytalanságban. Hát kellett ilyet mondanom, most itt a bizonyosság. Mondhatjuk, hogy jobb így? A háromheti idegőrlő bizonytalanságnál biztosan jobb, nincs meg az állandó csúcsra járatottság stressze, de helyette olyan szívet-lelket elborító letaglózottságba kerültünk, hogy elmondani is alig lehet. Nehéz még elképzelni is ennél nagyobb lelki fájdalmat. Sokan nehezen élik meg szüleik, olykor még nagyszüleik elvesztését is, attól függően, mennyire volt erős a kötődés, de gyermeke elvesztését még az oktalan állat is iszonyúan megszenvedi. Szomorú szívvel néztem fél éve a spektrumon azt a majom anyát, amelyik élettelen kicsinyét még napokig magával hordozta abban a vak reményben, hátha mégis csak életre kel. Pedig materialista tudósaink szerint az állatokat csak ösztöneik vezetik. Hát ösztön lenne ez csupán? Messze nem! Az a mély szeretet és ragaszkodás, melyet minden valamirevaló szülő érez gyermeke iránt abból a belénk táplált érzelemből fakad, hogy Mennyei Atyánk úgy látta jónak életünket kialakítani, hogy életünk első részében rólunk gondoskodjanak szüleink, majd felnőttként mi gondoskodjunk gyermekeinkről, meg idős, magatehetetlen szüleinkről, és végül idősként magunk is élvezzük utódaink szerető gondoskodását, ha rá vagyunk szorulva. Majd minden szülő magát látja gyermekében, egy kicsit az énje kitágulásaként fogja föl gyermekét, még ha nem is azonos nemű vele, sőt, az ellenkező nemű gyermek iránt még különlegesebb vonzalmat éreznek a szülők. Gondoljunk csak bele, hány apuka csókolgatja szinte szerelmes öleléssel kislányát, és cicázik vele majdnem többet, mint feleségével, és hány édesanya gondozza, félti, öleli fiát úgy, mintha az egyetlen férfi lenne a világon. A szülők számára a gyermek kötelesség, időbeli és anyagi teher, de mindenekelőtt örömforrás. Hány szülő eszik margarinos kenyeret, hogy gyermekének a drága selyemsonkát, divatos cuccot, kólát, megvehesse, bulipénzt odaadhassa, melyet a gyermek sokszor könnyelműen elszór. Mégis, amióta a világ, világ gyermekek jönnek a világra akkor is, amikor már a testi vágyak kielégülése nem jár feltétlenül gyermekáldással. Vannak, akik élnek a fogamzásgátlás lehetőségével, de ma is születnek nap mint nap gyermekek szép számmal, ami bizonyítja, hogy sok örömünket leljük gyermekeinkben. Sőt, aki valamely okból nem szülhet saját gyermeket, küzd, harcol, hogy örökbe fogadhasson egy gyermeket, akire szeretetét kiáraszthatja. Épp ezek miatt, egy gyermek elvesztésekor valami iszonyú, hatalmas űr keletkezik az ember lelkében, szinte saját megsemmisülését éli meg a szülő, annak minden fájdalmával. Napjaink ebben a vak fájdalomban teltek az első héten, hiszen óráról órára, percről percre eszünkbe jutott Böbe, és sokszor éreztük úgy, mindjárt kiszalad szobájából, ahol csak aludt mostanáig, majd újból belénk hasított a felismerés, hogy visszafordíthatatlan tragédia történt. Feleségem fájdalmát nagyon meg tudtam érteni, és át tudtam érezni, hiszen ő még több időt töltött Böbével, még szorosabb volt kapcsolatuk, mint nekem, akinek ha ló nincs, szamár is jó jeligével jutott néha Böbéből, amikor Edit valami miatt távol volt otthonról.

A

81

Negyedévente, félévente, ha egy puszit ki tudtam rimánkodni tőle, mégis úgy érzem, a világ szakadt rám, a legszívesebben elbújnék a föld alá, helyesebben mennék utána. Böbe elmenetele bennem is felébresztette az elvágyódás érzését, ugyanúgy, mint Gergőben, aki sajnálta, hogy pont most van a dimenzióváltás letiltva nála, mert milyen jó lenne, ha nap, mint nap tudósíthatna Böbe hollétéről és hogylétéről. Úgy látszik ez is az Isteni terv része, tehát ebbe is bele kell nyugodnunk. Gergő, mint kiskorában úgy bújik hozzám, befúrja fejét a hónom alá, tenyeremet testére helyezi. Editet minden este puszival köszöntöm, megkérdezem, mivel foglalta le magát aznap, megiszunk egy kávét, és elszívunk egy cigit a konyhában, aztán beülünk a nagyszobába, és néhány napja már tévét is nézünk. Gergő volt ilyen szempontból a “legszentségtörőbb”, a hétfői Friderikusz műsoron már nevetett is egyet-kettőt, alig egy héttel a szörnyű nap után, de azt hiszem Gergő számára a legvilágosabb, hogy nincs halál, hogy Böbe csak kilépett egy ajtón, és belépett egy másikon. Edit, mint egy kifacsart rongy, tartás nélkül, szinte élettelenül dől el az ülőgarnitúrán, vagy este az ágyban, alig beszél, és alig eszik. Még kutyával is előfordul, hogy éhen vész a gazdája sírjánál, hogy egy édesanyának ilyenkor nincs étvágya, ez a legnyilvánvalóbb. Edit azonban már így is nagyon lefogyott, megviselte elköltözésem, meg a Böbével kapcsolatos gondhalmaz, ezért betankoltam kedvenceiből, Danone csoki pudingok, kakaós nápolyik, német gyümölcsjoghurtok, hogy legalább édességből legyen elég, hátha arra kedvet kap, hogy egyen egy kicsit. Jöttek a részvétnyilvánító telefonok, mert néhány nap után feloldottuk a telefonzárlatot, és hallgattuk a hol vallásos, hol ezoterikus közhelyeket, neki már jó, legyetek erősek, a két fiúnk szüksége van rátok, stb. Alig hat-hét követ festettem meg Böbe festőműhelynek átalakított szobájában, amikor egyik nap hazajőve festékeimet és köveimet a nagyszobába kipakolva láttam. Böbe szobája besötétítve, kis íróasztala letakarítva, lecsupaszítva, egy üvegvázában virág, és egy üveg gyertyatartóban gyertya, Edit pedig ott zokog. - Editkém, azért alakítottam át, hogy ne emlékeztessen állandóan Böbére! - Emlékszünk rá anélkül is, de így csak örök mementó marad! Nem örültem, mert félő volt, Edit visszaesik, és az a kis fejlődés, amiben előre lépett az esemény feldolgozásában, az is elvész. Legalább oda eljutottunk, hogy nem mondja állandóan: - Vissza akarom kapni! Vissza akarom kapni! Ráadásul a Viktor által előre jelzett még egy dobás is bejött a Sátántól. Már bántam, hogy felhívtam figyelmét, a túlvilágról logikátlan visszaszólni, hogy nincs túlvilág, mert még kegyetlenebb tervet eszelt ki. Álmában megjelent Editnek Böbe képében és nyújtózott felé, mintha vissza akarna jönni, mintha nem érezné jól magát odaát, pedig minden érv ez ellen szól. Edit persze eddigi gondolatainak megerősítését látta az álomban, hisz számára elképzelhetetlen, hogy Böbének valami jobb legyen, mint édesanyjával felnőni, rántott húst enni, kólát inni, fiúkba szerelmesedni, férjhez menni, aztán unokákat szülni, és így tovább. Inkább hallgattam, és csak simogatással vigasztaltam Editet, és belegondoltam, micsoda borzasztó szenvedésnek, kísértésnek van kitéve. Ha igaz, hogy mindketten úgy vállaltuk, választottuk sorsunkat, ő lényegesen nehezebbet választott, mert később, és nehezen tér meg a Jóistenhez. Nem cserélnék vele. Inkább a hetedik éve tartó bicegés és a fájdalmak, mint remény nélkül élni. A szenvedésünk azonban egyszer véget ér, ez bizonyos. Talán már itt a Földön is csökkenni fog. Ilonka néni, a kecskeméti spirituális gyógyító, Editet egy medencébe lemerülni látta, ahol keresett valamit a medence alján, de sajnos nem találta meg, aztán feljött a vízből, (megtisztulás, keresztség szimbóluma) és a medence mellett egy szellemalak fehér köntöst (új lélekruhát) adott rá. Adná a Jóisten, hogy így legyen, és élete boldogságra változzon. Két-három napig kint voltak a nagyszobában köveim, már fontolgattam, hogy megkérdezem Editet, elvigyem-e, de aztán egy nap megint bent láttam a zacskókat, meg a dobozt Böbe szobájában, így újra nekiláttam a festésnek. El kell foglalni magunkat, ha nem akarunk begolyózni, Editnek főleg, így aztán igyekeztem Editnek programjavaslatokat adni,

82

sőt ingeimet, zoknijaimat nem vittem el, hanem hagytam, hogy mossa, vasalja, hiszen látszott rajta, hogy szeretné. Bejelentettem, hogy állásom pár nap múlva megszűnik és szeretnék betegállományba menni, mire kitört belőle a régi: - Nem lett volna jobb hallgatni rám? - Editkém! Hagyjuk a régi nótát! Kérleltem, hisz pontosan ez volt az egyik, amiért elköltöztem, mert mindenben jobbnak, tökéletesebbnek érezte magát, mindent ő akart megmondani, és ez párosult aztán a hitem üldözésével, de ennek is az volt a gyökere, hogy ő jobban tudta, helyesebben jobban vélte tudni, mi a jó nekem, mint én. Számomra egyre világosabbá vált, hogy fájdalmam tulajdonképp önsajnálat. Sajnálom magam, hogy nincs kislányom, hisz ha nem is dúlt a szerelem köztünk, mégiscsak kislányom volt, azért csak-csak adott puszit, azért csak-csak elviccelődött velem, és most borzasztóan hiányzik. Aztán sajnálom magam a tönkrement házasságomért, sikertelen párkapcsolati kísérleteimért, a betegségemért, az éjszakai macerákért, mindenért. Az éjszakai görcsök újra felerősödtek, mintha csak a Sátán tombolna mérgében, hogy terve nem jött be. Egy éjszaka olykor negyven-ötvenszer is felébredtem, és olyan érzésem volt, mintha háromágú szigonnyal döfködnék a két vesém. A vese a párkapcsolatok területe, talán mégis rendezetlen párkapcsolatom tükre az éjszakai görcseldorádó? Magdi és Marcsi szerint nem. Vassula új könyvében egyértelműen benne áll, hogy éjszakai megpróbáltatásai voltak, sőt Isten azt is megengedte, hogy a Sátán őrangyala képében megkísértse, tehát szerintük Isten engem is valami hasonló feladatra akar felkészíteni, ezért tartanak megpróbáltatásaim, de már nem sokáig. Valóban, döbbentünk rá együtt, áprilisban lesz hét éve, hogy kálváriám kezdődött, s talán ekkor le is jár megpróbáltatásaim időszaka. A hét nap, hét csakra, hétfejű sárkány, hét év alatt cserélődik ki az ember összes sejtje, mindenképp kerek időszak, és így vélelmezhető, hogy legalábbis változás lesz életemben. Remélem pozitív, mert a szenvedésből, még ha már bele is szoktam, edződtem, egy kicsit elegem van. Egyik este bérelt lakásomba mentem, és szokás szerint lehallgattam az üzenetrögzítőt, mivel sokan hagytak üzenetet, rádiótelefonom kikapcsolása miatt. Az üzenetrögzítőn anyósom hangját ismertem fel, bár igyekeztem magamtól elhessegetni, hogy ő volt az: - Azt kívánom, légy átkozott! - Ott dögölj meg az út szélén, és az árokban kaparjanak el, mint egy kutyát, amiért tönkretetted a családodat! Ezt a kívánságot nem is kommentálom. Szegény biztos nem tudta, hogy minden átok arra száll vissza, aki mondja. Jó másfél órát kellett imádkoznom imakörös ismerőseimmel, hogy megnyugodjak, és az átkozódó lelkének is nyugalmat, békét kívánjak. Editnél a legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem hitt Böbe továbbélésében, így nem tudott megnyugodni. Egyik nap, talán a hatodik napon, felsikoltott, majd zokogásba ment át: - Éreztem, hogy itt van Böbe! – Zokogta meg megrázkódva. - Editkém, mi is éreztük már az első naptól a fiúkkal, csak nem mertük neked mondani. Böbe örökké velünk marad. - De nekem nem lélekben kell! Fizikai testben, hogy simogathassam, hogy a haját fésülhessem, hogy puszit adhassak neki! Mit mondhat ilyen kívánságra az ember? Edit az utolsó hat évben szinte éjjel-nappal Böbével volt, összenőttek, mint az ikrek, iszonyú űrt érezhet. A tizedik napra Edit megkezdte a tragédia feldolgozását, de sajnos nem úgy, ahogy jó lett volna neki. Kieresztette a fullánkját. Azzal kezdődött, hogy nem talált magának elfoglaltságot, napközben a bevásárláson túl csak otthon ült, és Böbén jártatta az eszét, míg “kitalálta”, hogy a krematóriumban biztos levágja valami lelketlen alak Böbe szép, szőke hajtincsét, és ezt meg kéne akadályozni. Ha nem vágok közbe, vagy egy kicsit is melléállok ebben a képtelen feltételezésben, azzal folytatta volna, hogy azonnal menjünk a krematóriumba, ellenőrizzük Böbe maradványait, és biztonság kedvéért vágjuk le haját. Nagyon szerencsétlen megoldásnak tartottam volna ezt, ezért igyekeztem megnyugtatni Editet, hogy ilyesmi elő sem fordulhat, és az első nap pont ő érvelt azzal, hogy hagyjuk meg

83

Böbénél a saját hajtincsét. Mintha az valamit számítana, de csak a fájdalmat hosszabbítja, és feldolgozást nehezíti minden, különösen testhez tapadó emlék, és valahogy ösztönösen éreztem, nagyon nem jó lenne az ilyen emléktárgy őrizgetése. Arról nem is beszélve, hány könyv írja, fontos, hogy engedjük el szeretteinket, siratásunkkal, vissza-visszahívogatással ne nehezítsük meg számukra a megfelelő helyre való felemelkedést. Alighogy befejeztük ezt a hajfonat témát, Edit körmeit úgy a karjába mélyesztette, hogy kifehéredett környéke, és üvöltötte: - Az Isten ……meg! Az a rohadt szemét, kegyetlen! Elvette tőlem Böbét, és kínozza, mert rossz neki ott, tudom, azért nyújtózkodott, hogy vissza akar jönni. Hol lehet egy gyereknek jobb, mint az édesanyjánál? - Nekimennék az összes templomnak dózerral! A Pali bácsit, meg azt a rohadt Évát géppisztollyal nyuvasztanám ki. - Editkém, miért nem a Jóistennel beszéled meg a dolgot? Menj ki a ház mögé a tóra, aztán kiabálj föl az égre, de mit ártott neked Pali bácsi, meg az Éva? - Bántották Böbét, az a dilinyós, hogy pusztulna meg, azt mondta, jó neki, meg megköszöni az Istennek, hogy hülye a gyereke! - Editkém! Add ki magadból, ami benned van, szeretném, ha megnyugodnál! De attól, hogy Pali bácsi meg Éva, attól jobb lenne neked? - Igen jobb! – Mert bosszút állnék! - De miért rajtuk? Miért nem Istennel intézed a dolgot, ha egyszer őt tartod gonosznak, és kegyetlennek? – Tudod, ha én azt hinném, amit te hiszel, hogy mindenható, és gonosz az Isten, én egy percet sem várnék, már mennék a dinamittal templomot robbantani, és magamat is. Mit veszíthetek? Isten ments, hogy úgy tűnjön, uszítani akartam Editet, inkább a valóságot mondtam, mennyire képtelenség gonosz Istenben hinni, mert ha az lenne, senki nem akarna élni itt a Földön, mindenki öngyilkos, meg lázadó lenne, már akinek van egy kis vér a pucájában. Vártam a válasszal, aludtam rá egyet, aztán másnap reggel így szóltam Edithez: Editkém! A fájdalomban, a gyászban melletted vagyok, nagyon veled vagyok! De a gyűlöletben nem! Igazából, bármennyire szomorú is Edit Istenkáromlása, egyrészt mondhatjuk, hogy a fájdalom eszét vette, másrészt kezdi komolyan venni, hogy van Isten. Mindenestre magamon figyeltem meg, mennyire képtelen voltam az első héten Böbe elvesztésén kívül másra is gondolni. Akinek már van gyűlöletre, bosszúra energiája, abban már csökkent a fájdalom. A tizedik naptól magamon is észrevettem a fájdalom enyhülését, csökkenését. Az addigi napi 10-15 sírásroham helyett egy-kettő, ha volt, az sem spontán, csak ha valaki érdeklődött, ha Böbéről beszélni kellett. Rájöttem, voltaképp önmagamat sirattam, hiszen én veszítettem el azt a lehetőséget, hogy azt mondhassam, kislányom, hogy pókerezzek Böbével, hogy lopva puszit adjak a feje búbjára, és ha jól belegondolok, mit tanultunk a Nyomorultak c. filmből, a szeretet elenged, nem ragaszkodik, nem akar birtokolni, és a másik örömének örül. Abban pedig biztosnak kell lennem, hogy a Jóisten, Teremtője, igazi Atyja, jobban szereti Böbét, mint bármely szülő, aki csak kölcsönkapta egy időre. Ha Böbének ott jobb, voltaképp örülnöm kellene, hogy szenvedésének ideje lejárt, és azok a Hangok, melyeket Böbétől eredőnek véltem, ilyen irányba igyekeztek engem is befolyásolni. A hiány okozta hatalmas űr helyét lassan felváltotta bennem az a gondolat, milyen jó lehet már Böbének, mekkora megkönnyebbülés lehetett neki abból az összeszurkált, szabdalt, égetett, csövekkel, műszerekkel megtömött testből kiszabadulnia, és egy erős elvágyódás vett erőt rajtam, nagyon szerettem volna én is elmenni ebből a földi árnyékvilágból. Ismerőseim nyugtattak, hogy ne akarjak annyira sietni, van még dolgom ezen a Földön, sőt unokaöcsém, András szerint még a Hitbenhat kötet sem lesz értelmetlen torzó, hiszen ha befejezem, amiatt lehet tanulságos, hogy ekkora csapás után is hű tud maradni valaki a Jóistenhez, és nem keseredik meg, nem fordul ellene. Kíméletlen vágta szemembe az uszodai jegyszedőnő, aki első kötetemet olvasta, hogy “ez akkor Hitben nem hat”, de tévedett, nem az lett volna az igazi csoda, ha egy betegséget

84

Isten meggyógyít, noha azt vártuk, annak örültünk volna a legjobban, hanem az a nagy csoda, hogy hittel mennyi csapást ki lehet bírni, át lehet vészelni. Nagyon úgy érzem, eljött a szenvedések lejártának ideje, mert, ahogy kialvás előtt a gyertyafény még egyszer fellobban, úgy lobbantak fel testi fájdalmaim is. Edit reggel aggódva mondta, hogy éjszaka nagyon megijedt, mennyire ordítoztam. Gyógyszert kéne szednem, kórházba kéne feküdnöm, de elmondtam, annyi mindent próbáltam, izomlazítótól kezdve a fájdalomcsillapítóig, gyógytápláléktól, gyógyteától kezdve a méregdrága injekciókig, és semmi sem használt! Csak abban bízhatom, hogy eljön az órám, hogy csak hét év volt kimérve nekem, és letehetem testi gyötrelmemet, befejezhetem bicegős, totyogós, nyögős, jajgatós kálváriámat. Edittel együtt folytatni? Hát ez nagyon fogós kérdés, most úgy tűnik, 100 % nem, de bízzuk a Jóistenre, ki tudja, Ő mit akar, Ő hogy gondolja a dolgot. A harmadik héten addigi viszonylagos nyugalmam elpárologni látszott. Editből sugárzott a düh, a harag, tehetetlensége miatt. Böbével való szorosabb kapcsolata, kötődése, megkötözöttsége miatt iszonyúan szenvedett. – Nem bírom ki nélküle, nekem itt kell, életben, hogy a haját fésülhessem, hogy megpuszilhassam, nem lélekben. Mondta, amikor vigasztalni akartam. Már nagyon kellemetlenül éreztem magam feleségemmel, a bérelt lakásom is üresnek tűnt, nem találtam sehol a helyem, úgy éreztem, sehol a világon nincs rám szükség. Nem mondja többé csicsergő kislányhang, hogy “apa”, pláne nem, hogy “komp”. Itt állok annyira bice-bócán, hogy járni is alig tudok, a kádból kikecmergésről, cipőbefűzésről, zokni húzásról nem is beszélve. Házasságom zátonyra futott, nincs akinek a vállán kisírhatnám magam. A szellemvilággal, és így a Jóistennel való közvetlen kapcsolatomban zavar, bizonytalanság keletkezett, állásom megszűnt és a jövőt sűrű köd fedi előttem. Biztos, ami biztos elmentem betegállományba, hogy legalább valami táppénzt kapjak, sőt az ORFI-ban is jelentkeztem Bárány doktornőnél, aki megismert és előjegyzésbe vett kórházi tartózkodásra. – Kibékülhetnének végre! Zárta le a vizsgálatot azzal a felemás hangsúllyal, ami mint orvosnő Edit mellett, mint Istenhívő mellettem érzett. Ahogy közeledett a végső búcsú napja, úgy rosszabbodott Edit lelkiállapota. Az utolsó este már pattanásig feszült a helyzet. Edit kezembe nyomott egy verset azzal, hogy egy rákos nő írta, és hogy milyen szép. Az eleje azzal kezdődött, hogy Böbe fiatalságát, ártatlanságát, derűsen viselt szenvedését taglalta, aztán a közepén már belevágott a keményebb témákba: Miért tetted ezt kegyetlen Isten??? Attól az édesanyától, aki másokat gyógyít!!! Eddig sem te éltetted a gyermekét, hanem az anyai szeretet! Ezt a verset semmiképp nem tudtam szépnek tartani. A Jóistent meg sem említve, miért kell a fájdalmat a gyűlölettel keverni? Miért kell tettest keresni, is miért mindig másban? És miért pont az örök jóság, szeretetben? Kezdjem el magyarázni Editnek, hogy a Te Istened az ördög, mert az szellemi lény, és gonosz, neki címezzétek a verseket, vagy legalább is a Te Istened, de nem az enyém, mert én jóban hiszek? Ki éltet kit? Kaptam azért olyan verset is, amit meg én tartottam szépnek. Egy hatgyermekes édesanya küldte. Üzenet Miért sirattok? Isten arca volt, Mely simogatóan, hívón rám hajolt. S én mentem….és most fényözönben élek. És nem vagyok más, csak tisztuló lélek! Ha emlegettek – köztetek leszek, De fáj, ha látom könnyetek. Ha rám gondoltok, mosolyogjatok! Mert én már Istennél vagyok!

85

Erika, volt nyaralószomszédunk lánya eredeti ötlettel nem fekete részvétlapot küldött, hanem világoskék háttérben egy felszálló galamb volt rajta, és megírta, megkérte elhunyt nagypapáját, hogy vigyázzon odafent Böbére. Hát így is meg lehet közelíteni a dolgot. De Edittel olyan messze vannak egymástól elképzeléseink, mint Makó Jeruzsálemtől. Magyarázzam el, hogy a szeretet nem görcsösen ragaszkodik, hanem elenged? Hogy fájdalmunk valójában önsajnálat? - Miért nincs itt Böbe nekem? - Ő segített át minden nehézségen, ő feltétlenül ragaszkodott hozzám, még ha megszidtam, akkor is hozzám bújt. Mondta. Lám, Böbe úgy viszonyult hozzá, mint én viszonyulok Istenhez. Én sem teszek mást, csak feltétlenül, Edit szerint abnormálisan, vak bigottsággal, ragaszkodom Istenhez, még akkor is, amikor rosszindulattal rosszat lehetne feltételezni Róla. Mert a többség szerinte nem ilyen. Na és? Csak a többségnek lehet igaza? Csak az a jó, amit a többség tesz? Milyen lenne a világ, ha nem lennének emberek, akik kilógnak a sorból? De épp azért nem vakon ragaszkodom Hozzá, mert én Őt abszolút jónak tartom, nem erőszakolom meg magam, hogy Istent akkor is szeretem, ha rosszat tesz velem, hanem abból indulok ki, hogy amit Ő tesz velem, az csak jó lehet, hisz Ő a Jóság. Nincs értelme egy szót sem szólni, dünnyögtem valamit a versre, de Edit nem nyugodott. Megint elkezdte gyalázni a Jóistent, megint géppuska elé akart állítani minden hívőt, élükön a főkolomposokkal, akikhez már Fravolinékat is besorolta. Amikor visszaválaszoltam, azt mondta, ő többet nem fog elfojtani magában semmit, nem akar ő is gyomorfekélyt kapni, mint Böbe tavaly ősszel. Ez már majdnem kihozott sodromból, mert hogy ő valamit is elfojtott volna? Akkor mi volt, amit hallgattam? A célozgatás, hogy Böbe akkor kapott gyomorfekélyt, amikor elköltöztem, emlékezetem szerint nem is igaz, másrészt igen kemény, és kegyetlen vád. Munkahelyi telefonomat leadtam Trattner úréknak, az annak idején Eszternek vett Nokia 5110-es telefont használtam. Manapság, ha állást akarok találni, az a minimum, hogy bármikor elérhető legyek. Editnek pár hete egy Nokia 3110-est, egy kicsivel nagyobb, korábbi modellt “mentettem” munkahelyemről, amit annak idején alig akart elfogadni tőlem. Most megpillantotta kikapcsolt rádiótelefonomat, és rázendített: - Még az enyémnél is kisebb? Kis telefon a nagy k…nak? - Editkém! Nem is volt a kezében egy percig sem! - Akkor is neki vetted! Arra volt pénz! Arra nem sajnáltad! Ne tagadd! Magad írtad meg a könyvben! - Nem kéne békén hagynunk egymást? Miért ez a téma most? – Próbáltam elvenni a helyzet élét, de éreztem, Edit majd szétrobban. Éjszaka alig aludtunk, csak forgolódtam, mint a motolla, és amikor hajnal felé elaludtam, nyomasztó, fullasztó, rossz álmaim voltak, mintha sátáni fluidok ködében lettem volna, melyből nincs menekvés, melyek bűzösek, ragadósak, rosszak. A temetés napján tízig aludtunk a fiúkkal, Edit már árkon bokron túl járt, mikor felkeltünk. Kóvályogtunk ide-oda, pepecseltünk, nem találtuk a helyünket. Délután fél három volt a kitűzött időpont, mit lehet addig csinálni egy ilyen napon. Nem reggeliztem, hogy rám jöjjön sötét öltönyöm, melyért még vissza kellett mennem bérelt lakásomba. Fél tizenkettőkor elmentem átöltözni azzal, hogy Edit majd az énekesek elé megy, én meg fél kettőkor indulok a fiúkkal. Ahogy beléptem otthonomba, körülvettek azok a szörnyű, fojtogató sátáni fluidok, s ahogy cigarettára gyújtottam már hallottam is a Kísértő hangját: Átkozd meg Istent! Átkozd meg a kegyetlent! Erre majdnem összeroppantam. Annyi minden fájdalom ért az utóbbi időszakban, és most, pár órával a végső búcsú előtt? Elkezdtem vonyítani, szűkölni: - Istenem, Jézusom! Ne hagyj el! Kérlek, most az egyszer! Légy velem! Vigyázz rám! Védj meg! Szédültem, émelyegtem, minden bajom volt, gyorsan elnyomtam az amúgy is utolsó szál cigarettát, és egy gondolat nyomán bevettem magam a fürdőszobába.

86

Talán Assisi Szent Ferenc modernizált változatát valósítottam meg, mert beálltam a kádba, mély levegőt vettem, és a jéghideg vízzel elkezdtem magam tetőtől talpig letusolni. Először dideregtem, majd testem védekező erői beindultak, elkezdték működtetni a belső kályhát, és pár perc múlva felfrissülten, energikusan szálltam ki a kádból. Megborotválkoztam, és sötét öltönyömben, fekete nyakkendővel, fekete cipőben indultam a fiúkért. Lassan indultunk, és az autóban Böbe kedvenc számait hallgattuk, amitől kicsordultak könnyeink. A ravatalozóban egy szép virág fűzérrel volt borítva a búcsúra előkészített urna. Edit a temetésre jött énekes mellett állt, a gyerekek puszit adtak nagymamájuknak, én nem akartam provokálni, inkább körbe mentem, és a csapat végén foglaltam helyet. Végigimádkoztam a félórát, majd amikor az urnavivők elindultak, Edit mellé léptem, aki az énekestől elnézést kérve megindult mellettem a gyászos, az utolsó úton. Egy térre mentünk, ahol már várt a tömeg. Szinte önkívületben lehettünk, mert nem láttunk senkit, inkább csak alaktalan foltokat. Képtelenek voltunk emberekre nézni, csak szédelegtünk. Egy bordó bársonnyal borított asztalra tették az urnát, és a társadalmi szónok belekezdett semmitmondó beszédébe. Sütött az egész beszédből, hogy mely témákat kellett kizárnia, így aztán “adjon neked nyugalmat a sír”, “itt nyugodj, ebben a kriptában”, és hasonló, számomra inkább lelket borzoló, mint nyugtató szólamok hallatszottak. Szinte fájt volna a beszéd, ha nem történt volna a beszéd alatt egy különleges esemény, ami lelket, erőt öntött belém. Ahogy könnyes szememmel magam elé néztem, tekintetem önkéntelenül a fa urnatartóban nyugvó urnára esett. Először azt hittem, káprázik a szemem, de többször becsuktam, és kinyitottam a szemem, félrenéztem, és vissza, de az urna tetejénél félreismerhetetlenül gyönyörű türkiz zöldet, a Krisztusi szeretet színét láttam. Ez számomra egyértelmű bizonyíték volt, hogy Böbe jó helyen van, hiszen, ha még a hamvai is ilyen kisugárzással vannak, milyen lehet a drága kis lelke. Beszélt az egyik iskolai tanárnő is, majd Böbe egy osztálytársa mondott el egy szép verset. Itt már hiba csúszott a szervezésbe, mert a versben a Jóistenkét kérték, hogy vigyázzon Böbére. Ez is véget ért, majd elindultunk a kriptához, de alig tudtam botorkálni, így Editbe karoltam. Még egy beszéd, a társadalmi szónok is bakizott mert végül Isten veleddel fejezte be beszédét. Ekkor megindult a részvétnyilvánítók végtelen áradata. Részvétem. Őszinte részvétem. Fogadja őszinte részvétem. Arcok, melyekről néha azt sem tudom kihez tartoznak. Van, amelyik ismerős, van, amelyiket soha sem láttam. Teri néni, anyósom barátnője végigmért, és gondosan kikerült a részvétnyilvánításnál. Példáját még néhányan követték, vagy éppen csak fagyosan rámnéztek, kimérten részvétet nyilvánítottak, de szemükből nem az együttérzés, hanem a megvetés sütött. Aztán volt olyan is, aki el mert jönni ismerőseim közül, volt, aki fülembe súgta, hogy ne keseredj el, van Isten, és vigyáz rád, eljött Bálint Gabi, aki 15 évvel ezelőtt az építőiparban volt főnököm. Az ő idejében írtam a névtelen levelet kollegám ellen, így sokszorosan zokogtam fel láttán, hisz meghatott, hogy ennyi év után eljött, és együtt érez velem, és elöntött a szégyen, akkori cselekedetem miatt. Barna szomszéd, akinek idején még viszonylag jó volt a kapcsolatom Edittel, akivel olyan jókat buliztunk, egyszer még a pápai himnuszt is elénekeltük, persze nem gúnyból, csak gyermekkori ministrálási emlékként. Akkor még nem voltam hívő, akkor még nem zavarta ilyesmi Editet, akkor még a bulik után otthon csókolóztunk is, de hát hol vannak már azok az évek. Annyi minden átfutott fejemen, míg Barna átölelt, és csődbe ment házasságomat is sirattam sűrűn, kiapadhatatlanul hulló könnyeimmel. Zsuzsika, Gergő osztálytársnője, akit hónapokig kézrátétellel gyógyítottam, fülembe súgta, hogy anyu nem tudott eljönni, szóval jutott ebből is, abból is. Amikor már csak a gyászruhás közvetlen rokonság maradt ott, szóltam Editnek, hogy ránk várnak, a legközelebbi hozzátartozóknak illik a rokonok közül elindulni. Odaléptem apósomhoz, megöleltem, majd anyósom felé közeledtem, aki undorral elfordult tőlem. Fura

87

helyzet volt, zavarban voltam, valami olyasmit motyogtam, hogy, ha nem akarja, aztán keserű szívvel elindultam az autóhoz, hogy szüleimet lakásunkra elvigyem. Szimbolikus volt, és biztos nem véletlen, édesapám is megjegyezte, hogy borús, hideg szélben kezdődött a temetés, s mire véget ért, gyönyörű, simogató napsütés adta tudtunkra, hogy Böbe elmenetele, elköltözése nem rideg tragédia, hanem békés átmenet egy másik létformába. Bántott, hogy még itt sem sikerült kibékülnöm anyósommal, akire nem haragudtam, és épp ezért nem értettem megkövesedett reakcióját. Egy ismerősöm világított rá, hogy amíg elköltöztem, egyben volt leányával, unokájával, nap, mint nap ott volt, szükség volt rá, lánya úgy kötődött hozzá, mint azelőtt ő kötődött édesanyjához, és hazaköltözésem, vagy legalábbis átmeneti visszatelepülésem azt erősítette, hogy ebben a bajban én adhatok csak támaszt Editnek. Visszahallottam, hogy Edit ”csak” a Jóistent, meg az engem megtévesztőket, bajba vivőket szidja, de engem nem, hogy ő is érzi, most belőlem tud igazán erőt meríteni, és minden korábbi ellenére a szíve mélyén még ragaszkodik hozzám. Ez hozhatta ki ezt az érzelmet szegény anyósomból, amit egyszer biztos meg fog bánni, mert haragban, gyűlöletben élni nagyon rossz, a magam példáján tudom, hisz hosszú évekig éltem én is ebben a mételyben. Edit tortát készített, meg kávéval kínálta szüleimet, akik egy rokonunkról beszéltek, aki nem hallgatott rájuk, de hát mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy akarja. Erre aztán Edit is rázendített: - Mindenki úgy teszi tökre a sajátját, meg a másét….. No, helyben vagyunk, elvittem szüleimet a buszpályaudvarra, otthon visszaöltöztem kényelmes hétköznapi ruhába, és visszamentem Edithez. Este megint nem jött álom a szememre. Forgolódtam, zsibbadtam, minden bajom volt. Felkeltem, ittam egy kis teát, visszafeküdtem, megint nem volt jó. Ettem egy banánt, visszafeküdtem, még mindig nem tudtam aludni. Hajnali egykor rántottát készítettem, de ez sem szívta el agyamtól annyira a vért, hogy elnyomjon az álom. Kettőkor nem bírtam tovább, lábujjhegyen kiosontam, előhalásztam fehérneműmet, meg zoknimat a szennyesből, felöltöztem, és megkönnyebbülten hajtottam haza, bérelt lakásomba. Hajnali négyig Interneteztem, kihasználtam, hogy olyankor vagyok fönn, amikor mindenki alszik, és ilyenkor úgy lehet “száguldozni” a neten, mint éjszaka Budapesten, amikor a nappali időszükséglet töredéke alatt eljut az ember a város egyik pontjáról a másikba. Reggel nyolckor, alig négy óra alvás után ébredtem, és olyan friss voltam, hogy az szinte magáért beszélt. Péntek révén Edit tudta, hogy aznap otthon alszom, hogy szombaton délig pihenhessek, és csak szombat délután mentem el hozzájuk ismét. Behívtam Editet egy cigarettára a konyhába, és megkérdeztem tőle, hogyan látja a jövőnket. – Ha te még ezek után is tudsz hinni, ha neked most is az Istened fontosabb, mint a családod, akkor sehogy. – Válaszolta. Megint versenyezni akar Istennel, őt magát családnak nevezi ki, hisz nyilvánvaló, csak vele volt, és van nézeteltérésem, fiaim, mint eddig is, lelkiekben velem pendülnek egy húron, csak épp nem demonstratívan, mert úgy érzik, ettől nem javulna a helyzet. Néhány mondatot váltottunk, és kezdett megint iszapbirkózásba fulladni a párbeszéd, melyet így zártam le: - Editkém! Én nem tudom bizonyítani, hogy van Isten, Te meg azt, hogy nincs. Két gondolat, két hit van egymás mellett. Én csak azt tudom, hogy engem ez megnyugtat. – Ez hazugság, önbecsapás! – Vágott vissza. – Editkém! – És a tiéd? S te még ráadásul rosszul is érzed magad. – Én? Kérdezte. Hol az Isten, mutasd meg! Széttépem. - Editkém, így még a halál után sem találkozhatsz Böbével, ha így folytatod. Dehogyisnem. – Pörgött a nyelve. Nem félek a halál utántól, tiszta az én lelkiismeretem. - Hát akkor arra kérlek, hogy gondoljuk át a formai lerendezést, mert van egy családjogi rész, hogy kimondják, hogy a két ember már nem férj, és feleség, és van egy anyagi rész, a közösen szerzett vagyon felosztása Ez szokott évekig tartani, és ezen keresnek a legtöbbet az ügyvédek, de meg lehet spórolni, ha meg tudnak a felek egyezni. – Mondtam,

88

arra gondolva, hogy remélem továbbjutott Edit az “aki elmegy, annak nem jár semmi” abszurd sémáján. - Igen, hát gazdaságosabb lenne együtt élni, ragadott meg Edit még egy szalmaszálat érvként, de azzal fejeztem be: - Editkém, gondolkodj egy hétig, hogy miként gondolod a felosztást, és beszéljük meg egy hét múlva. Edit elvonult fürödni, az alatt kipakoltam a hálószobából az ingeket, zoknikat, alsókat, és leültem a tv elé, de rengeteg gondolat kavargott bennem. Birtoklásvágy, nem szeretet Edit kötődése, de szegény mégis olyan sajnálatraméltó, és igaza lehet annak az ismerősömnek, aki azt mondta, elválhatok Edittől, neki sohasem fog kelleni más férfi. Látszik rajta, hogy minden valós, és vélt sérelme ellenére kötődik még hozzám, mégis erősebb büszkesége, daca, Istengyűlölete annál, mintsem megtartson magának. Hisz rendelkezésére áll az általa a második kötetben felfedezett recept, mert szerinte Eszter azért szeretett görcsös szorítás nélkül, azért mondott le rólam, szerelmünk földi beteljesüléséről, mert ezzel pont az ellenkezőjét akarta elérni. Hát számára is meglenne a lehetőség, ha szerinte ez így megy, nem? De ez nem megy sajnos így, akinek egy kicsike kis empátiaérzéke van, az egyből észreveszi a mímelést. Mindenkin meglátszik, ha nem önmagát adja, ha szavai, tettei, reakciói mesterkéltek, nem belülről jönnek. Valahol a szívem mélyén én is kötődöm hozzá egy picit, még ha nem is a kötődést tartom szeretetnek. Most nem vonzást, inkább ellenkezőt érzek felőle. Mit tartogat a jövő? A sztárasztrológus válást majd utána mindkettőnknek új házasságkötést jósolt, mely szerinte akár egymással is lehet. De ő 2003-ra datálta az egészet, mi pedig mindenben elébe mentünk az eseményeknek. Ezt csak a Jóistenre bízhatom. Bennem most is megvolt a szándék, az első héten, míg Editet is elborította a gyász, és nem tört fel benne a gyűlölet, akkor reális lehetőségként tűnt fel még az is, hogy közös gyerekünk lehet, de ezt az eszem, nem a szívem sugallta. A szívem akkor is, és most is azt mondja, hogy együtt csak őrlődünk. Most semmi körülmény között nem maradhatok tovább Edit mellett, érzem, ez sem neki, sem nekem nem lenne jó. Lesz még egy kemény nap, amikor az anyagiakban ki kell állnom a magam érdekei mellett, ha nem akarom, hogy könyököm megint begyulladjon. Nem nekimenni, de a saját érdekemet védeni kell, mert ……. Itt aztán elakad gondolatom, hisz a Mester azt tanította, hogy ha elveszik kabátodat, add oda köpenyedet is. Akkor valami nincs rendben gondolataimmal. Inkább hallgatok arra képre, melyben bokszolóként leszorított karral győztem. Jézus felszólítása az esetemben annyira egyértelmű, hogy ha Edit el akar venni mindent, akkor nem perlekedhetek, nem fogadhatok ravasz ügyvédet, még arra sem, hogy törvény szerint jogos jussomat visszaszerezzem. Igen, ez így van. Lesz, ami lesz, van nekem Gondviselőm. Ki tudja, mit hoz még a sors? Végülis ez is hitem próbája. Ha a földi jog eszközeivel, egy ügyvéddel akarom bebiztosítani magam, nem Isten ígéretében kételkedem? Talán a római falikútból jövő kinyilatkoztatás is a krampusztól volt? Jaj, de nehéz az élet! A film végén nagyot ásítottam, Editnek pápát intettem, amit meglepetésemre viszonzott, és elindultam hazafelé. Szombaton reggel egy fél üveg Ferenc Jóskával indítottam, mert minden böjt hashajtással kezdődik. Tavasz van, legalábbis közeleg, ilyenkor a legnagyobb a vitaminhiány, és a legtöbb a tél folyamán elraktározott méreganyag a testben, így az összes természetgyógyászati irányzat, meg a keresztény vallások is böjtöt javasolnak. Hogy hány napig fogom bírni, nem tudom, eddig 23 napig bírtam, de biztos jót tesz testemnek a tisztulás. A böjtben a lélek is megtisztul, nem véletlenül böjtölt a drága Mester is 40 napig színre lépése előtt a pusztában. Vasárnap reggel tíz órai, majdnem nyugodtnak mondható alvás után ébredtem, és észrevettem, hogy bokám úgy leapadt, mint az utóbbi másfél évben soha. Frissen keltem, testem már egy kicsit összement, megint fel tudtam húzni a tavaly vett

89

GAS márkájú farmert, az arcom sem olyan löttyedt, úgy látszik jót tett, hogy végleg eldőlt az Edittel való jövő. Elindultam a városba, hogy dolgaimat intézzem, és ahogy tekintetem zakómra esett, úgy éreztem, lekívánkozik onnan a gyászszalag. Ha egyszer komolyan veszem, hogy Böbe jobb helyen van, mint eddig volt, ha komolyan hiszek Istenben, akkor nekem virágot kéne a gomblyukamba tűzni, nem fekete gyászszalagot. Mit szólnak majd az emberek ehhez, akadt meg kezem a ziherejsztűnél, aztán azt mondtam magamban, olyan mindegy, nem élhetek hazugságban, leveszem a gyászszalagot. Igen, engem a hitem, a Jóisten állított talpra, hisz egy hónap alatt, a temetés után négy nappal túl vagyok a egész esemény feldolgozásán, és optimistán a jövőbe tekintek. Bízom abban, hogy rövid idő alatt meg fogok gyógyulni, sőt, kenyérkeresetem is lesz, talán még az is összejön, hogy rátalálok valami szunnyadó, ki nem aknázott, de hasznosítható képességemre, és a munka nem kötelesség lesz csupán. Nem vágyom dicsőségre, tisztában vagyok már, hogy mindenem amim van, Istentől kaptam, de nagyon cseng a fülemben az hasonlat, hogy olyan vagyok, mintha Leonardo de Vinci szobafestő lenne. A kölcsönkapott talentumot pedig meg kell forgatni, hisz bűn, ha föld alá ássa az ember. Menti a helyzetemet, hogy nem egyértelmű számomra, mi lenne az a tehetség, de az asztrológus, és léleklátó oldaláról olyan erős volt akkor a jelzés, hogy nem mehetek el már mellette. Többen mondták, hogy az Isten is írónak teremtett, talán a beszédkészségem, szónoki képességem, emberismeretem is hasznosítható. Nem érdemes sokat gyötrődnöm ezzel sem, a Jóisten biztos ad jelzést, csak észre kell vennem. Lesz munkám, lesz egészségem, lesz párkapcsolatom, leszek még boldog, most már biztos vagyok benne. És a könyvet befejezem, mert valóban lesz happy end, csak épp másféle, mint gondoltam. Böbe révbe ért odaát, én pedig egy ilyen kemény időszakot is kibírtam, és fel tudtam állni. Talán még Edit is megtér, talán nem, de már nem akarom a jövőt találgatni, elég volt egyszer megégetni a kezem. Böbe! Ég veled! Találkozunk odaát! Meg különben is. El sem mentél. Itt vagy a szívünkben. Látom, hogy mosolyogsz, hogy dobsz puszit nekem. Puszi édes kislányom.

ÚJ KORSZAK ÚJJÁSZÜLETÉS?
dit szívós, kitartó egyéniség. Nem puhafából faragták, így aztán kiderült, csak csalfa vak remény volt, hogy könnyen el fog engedni. Ő mondta ki, hogy ha ”ezek után Istenben” hinni vagyok képes, akkor “semmilyen jövőt” nem lát nekünk, mégis, amikor visszavitt cuccaim között kotorásztam, egy borítékot találtam, melyben egy cikkből sorkiemelővel kijelölt néhány sort: “A tanulás árnyoldala – olvasható egy közössége által jegyzett brosúrában -, hogy olyan tanításoknak leszünk kitéve, amelyek rombolják az Istenbe és Bibliába vetett hitet.” Magyarul: más tágasabb szemlélet is betolakodhat a szűk horizontú közösség gondolkodásába, s ez fellazíthatja, sőt később szét is verheti annak zárt falait. Ezért tagadják meg először és legerőteljesebben az iskolát és a családot. A Megvilágosodás, a Megigazulás amúgy igen magas hőfokú érzelmi élménye együtt jár a legalább ilyen intenzív Megtagadáséval. Elfordulni mindattól, ami addig jónak, szépnek látszott, ez a Megszabadulás folyamata. Egyenesen e merev szembenállásból épül a másként élni, másban hinni, a világ és a környezet új értelmén tépelődni élménye. Ez a másság bár önként vállalt, mégis az egyén szabadságát súlyosan korlátozó, mozgásterét, választási lehetőségét beszűkítő, s lényegében türelmetlen újhitűséget és életminőséget jelent. A kemény és kizárólagos szektabeli normák

E

90

mellett eltörpülnek a család rutinszerűnk érzett kedves formaságai. Az új türelmetlenség mindent maga alá temet. Ez a gondom a többi olyan polgárjogi és civilszervezet törekvéseivel is, amelyek mellé kedvvel odaállnék magam is. De nehéz ezt megtennem, mert erősen süt belőlük a más magatartásformák iránti lenézés, ellenségkép-keresés, agresszió. Mintha elfelejtették volna: a türelem egyetemes.” Az újságíró egy nagymama olvasói levelére írta a cikket, aki feltehetően nehezen viselte, hogy felnőtt lánya már külön családban él, és családjuk életébe külső személynek nem enged beleszólást. Be akar avatkozni életükbe, ami agresszió, és mégis, egy kis játék a szavakkal, s a gyermekek szülei szektások, családellenesek, agresszívek, mindennek kikiáltja őket a tollát ügyesen forgató újságíró, pedig aki életében egyszer járt már hentesnél, tudja, hogy minden kolbásznak két vége van. Micsoda felelősség újságírónak lenni, napilapban tömegek véleményét formálni! Aki könyvet ír, annak kisebb a felelőssége, mert azt előtte megnézik, borítóját átlapozzák az emberek, és aki más beállítottságú, az nem veszi meg. De az újság jár, megnézik az apróhirdetést, az idősek az elhalálozási rovatot, a fiatalok a focieredményeket, az asszonyok a pletykarovatot, meg a recepteket, és közben egy – egy cikket elolvasva szépen formálódik a közvélemény. Elegem volt már Edit néma szemrehányásaiból, hangos vádjaiból, irományaiból, melyeket mindig elnyeltem, úgy gondoltam, jobb, ha válaszolok az elküldött cikkre, és megpróbálom ráébreszteni, hogy ugyanaz az ajtó, amelyiken egyik oldalon Bejárat felirat áll, az a másik oldalon Kijárat feliratot visel, noha ugyanarról az ajtóról van szó. Drága Editkém! Hu Hu! Szia! Köszi a levelet, és a cikket, csak most találtam meg. Mélyen elgondolkoztató. Nagyon együtt érzek azzal, aki érzi, hogy “hogy szabadságát súlyosan korlátozóan, választási lehetőségeit beszűkítően türelmetlenek” vele. Aki megéli, milyen “merev szembenállás fogadja a másként élőt, másként hívőt, a világ, a környezet új értelmén tépelődőt”. Milyen rossz, ha egy “tágasabb szemlélet is behatolhat egy szűk szemléletű világba”, és rugalmatlanságukat, merevségüket, változásra képtelenségüket leplezve, családra, normális viselkedésre, és más közhelyekre hivatkozva elsőként “azokat tagadják meg, akik így gondolkoznak”. Pedig a változás az élet alapja, a változások viszik előre a világot. Mivel magam is szenvedője voltam, ezért én sem állok olyanok mellé, akikből “süt a más magatartásformák iránti lenézés, ellenségkép keresés, agresszió”. “Mintha elfelejtették volna, hogy a türelem egyetemes”. A semmi áron engedni nem akarás, a merev türelmetlenség “magas hőfokú érzelmi élménye együtt jár együtt jár a legalább ilyen intenzív Megtagadáséval”. “Elfordulni attól, aki addig jónak, szépnek látszott”. Na azzal is együtt érzek, aki ezt éli meg. Van aki még élete párjáról is lemond, mert nem képes változni, türelmetlen, nem viseli el a másságot. Hát Editkém, kösz a cikket, valóban tanulságos. Egy kis játék a szavakkal, és mennyire el lehet torzítani a valóságot. Van egy agresszív nagymama, aki beavatkozik egy másik család, lánya, veje, és gyermekei életébe, s mivel ezt nem tűrik, még őket kiáltják ki türelmetlennek, családellenesnek, mintha a nagymama lenne a család, mintha nem a nagymama lenne velük szemben merev és türelmetlen. Ezt hívják újságírói csúsztatásnak. Üdv: Viktor Ez volt az egész elmúlt három évben, hogy agresszíven könyvet olvastam, és azzal hoztam ki belőle érthető viselkedését, hogy széttépte könyveimet. Agresszíven elmentem havonta egyszer másfél órára az imakörbe, és ezért teljesen normális, hogy egész hónapban

91

szapulást kaptam. Hitemet eszement baromságnak csúfolták, de én képzeltem Istennek magam, sarlatán, métely terjesztője voltam, de én néztem le az orvostudományt, amelyik valóban segít az embereken. Minden szavam hazugság volt, csak épp az ellenkező igazát sem lehetett bizonyítani. Böbe boldog túlvilági életében, Jó Istenben való hitem önbecsapás, de a kegyetlen, gonosz Isten igazság, és valóság, mintha egyiket is bizonyítani lehetne. Amikor minden csak szemlélet, kiindulási pont, hit kérdése. Edit a világból indul ki, és onnan magyarázza Istent, én meg a Jóistenből, az Ő tökéletességéből indulok ki, és abból magyarázom a világot. Hogy Edit szerint ez hihetetlen? Bölcs kijelentés az Angyal válaszol című könyvben: “Hinni csak hihetetlenben lehet”. Amit valószínűnek, hihetőnek tartunk, az eddigi megtapasztalásainkon, érzékszerveink által gyűjtött megfigyelésen alapszik, így tudás, megtapasztalás, nem hit. Hogy is volt az első kötet végén azzal a mosdókagylóval? “Már próbáltam, nem lehet megtisztítani”. - Mondta Edit, én mégis nekiálltam, hittem a hihetetlenben, és hitem erejével mégis legyőztem azt nyavalyás koszcsíkot. Felvethetné most persze valaki, ahogy az uszodai jegyszedőnő is felvetette, hogy Böbével mi van, ott Hitben nem hat? Böbénél egy saját logikámon alapuló, hihető, számomra valószínű álomban hittem, tehát nem hittem, hanem szinte tényként kezeltem, hiszen a földi tudás szerint az utolsó néhány napig minden esélye megvolt Böbének az itt maradásra. A hit ott kezdődik, hogy elhiszem a hihetetlent, hogy abban a világban, melyből Edit szerint még nem jött vissza senki, van élet, és nincs halál annak, aki Jézusban, és az Örömhírben hisz. Hogy hiszek Istenben, még ha nem is láthatom, hiszek abban, hogy Ő jó, pedig a tények az ellenkezőjére is magyarázhatók. Akkor is ebben hiszek, ha a szívem fáj, ha könnyek gördülnek az arcomon, ha sikoltanék, üvöltenék a legszívesebben, mert szeretett gyermekemmel itt a Földön többé nem találkozhatok, ha hét éve nyomorékként bicegek, ha hitem miatt kiszakadok családomból, ha szerelmeim nem teljesülnek be, ha elvesztem az állásom, ha hol éjjel, hol nappal démonok, ördögök nyaggatnak, amikor minden okom meglenne rá, hogy ne higgyek, akkor kell hinni. A hihetetlenben hinni, itt kezdődik a hit. Nagy igazság! Végső soron ha egyetlenegyben hiszek, hogy Isten van, és Isten jó, akkor semmiben sem csalódhatok, mert minden, ami velem történik, az jó kell, hogy legyen, mivel Mennyei Atyám, Gondviselőm tud róla. Ilyen értelemben igaz még az az állítás is, hogy nincs jó, vagy rossz döntés, csak döntés, vagy nem döntés van. Erre elköltözésemet megelőző hezitálós időszakomban hívta fel valaki a figyelmemet. Ő arra akart rávezetni, hogy ne mérlegeljek oly sokáig, hanem merjek lépni, aztán majd meglátom, ha rossznak bizonyul döntésem, még mindig módosíthatom utólag. A rossz döntés is jobb, mint a döntésképtelenség. De rossz döntés azért nincs, mert cselekedete mindenkire visszahat, valamint működik az Isteni Kegyelem, ezért az Örökkévalóság szemszögéből utólag minden döntés, minden tett, Istenhez vezető úttá válik, legfeljebb kerülő úton. Még Lucifer és társai mesterkedései is, csak nekik nagyon nagy a kerülő. Mivel minden út Istenhez vezet, teljesen értelmetlen, és felesleges a jövővel foglalkozni. Mt.6. 34. ,, Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” Elhatároztam, hogy új életemet, talpra állásomat gyorsan körbeküldöm ismerőseimnek, hiszen ha a letargiát körbeküldtem, kötelességem meg is “vigasztalni” őket. Egy fénymásoló szervizben olcsón lesokszorosítottam az utolsó 16 oldalt, összeraktam, hajtogattam, borítékoltam, és már postáztam is, mint mindig, lendülettel. Nem zavart, hogy ezzel is fogy megtakarításom, mert olyan erős volt a hitem, hogy egy másodpercig sem kételkedtem, gyökeresen jóra fordul sorsom. Biztos nevetségesnek tűnik, de megint az jutott eszembe, csak nem lesz négy kötetes a könyv, és akkor kell a happy end. Persze lehet, hogy megint tévesen gondolkozom. Vagy már meg is volt, hogy ilyen hamar talpra álltam, és nem kell égből jövő lángnyelveket várni? Ez is egy okos gondolat.

92

Körbelátogattam ismerőseimet, mert hűséges Daewoomat csak a hét végén kellett Trattner úréknak leadnom. Era anyukája szeretettel felajánlott egy talpmasszázst, melytől felfrissültem. Visszafelé benéztem Károly bácsihoz, és Magdikához. Gondoltam, mint lelkes spiritisztáknak elmesélem, mennyire óvatos lettem minden túlvilágról jövő közléssel szemben. Magdika 39 fokos lázzal feküdt, Károly bácsi cuppanós puszival fogadott, és feszült figyelemmel hallgatták beszámolómat. Amikor a vége felé közeledtem, Magdika izgatottam közbevágott: - Igen, hát igen. Edit nem változott, pedig azt hittük. – Most mondja a hang, hogy Eszterrel még te össze fogsz jönni, mert csak a szülei tiltották el tőled azt a kislányt, és ő még a szíve mélyén szeret téged. Majd valahogy véletlenül össze fogtok találkozni. De jobb lenne, ha te kezdeményeznéd a kapcsolatfelvételt, mert te vagy a férfi. Belegondoltam, mennyi lehet ennek a valóságtartalma. Magdikáék még nem olvasták a harmadik kötetet, csak amit elmeséltem, és azt a részt, ahol Eszter annyira kifordult magából, el sem mondtam nekik. Így valószínűleg önsugalmazás, mert abból indulnak ki, milyen nagy szerelem volt köztünk, és ha csak a szülők tiltása akadályozza, hogy egymáséi legyünk, azt majd elhárítjuk. Hát bizony ennek nem sok esélyt adok, bár semmit sem zárok ki. – De honnan veszed Magdikám, kérdeztem, hogy ez Isten szava, és nem egy szemtelen szellem mondta? Vetettem fel tapintatosan. Magdika szerint sugalmazásainak 80%-a bejön, de honnan tudjuk, melyik a 20%? Károly bácsi már izgatottan toporgott. - Már negyed órája akarom mondani: - Viktorkám, az Edit meg fog térni, legalábbis meg lesz az esélye rá, mert egy alkalommal az ajtóban megjelenik majd neki Böbe, és azt mondja, élek, jól vagyok. Akkor Edit össze fog esni, de utána meg fog térni. Szóval még ne siesd el Eszterrel a dolgot. - Hát, adja a Jóisten, hogy Edit megtérjen, mert igazán sajnálatraméltó, ahogy szenved. Hogy mi lesz a párkapcsolatom terén, majd meglátom, zártam le a diskurzust, mert szeretnék már szabadulni ettől a témától. Érzem, minél többet foglalkozom vele, annál később lesz megoldás. Reggelre ismét éreztem, hogy a Jóisten a tenyerén hordoz, mert egy manager közvetítő cég tulajdonosnőjével álmodtam. Megvan az állás, gondoltam, hisz mi mást jelenthet az álom, úgy látszik mégis úgy akarja a Jóisten, hogy munka mellett végezzem az igazi hivatásom. Pénteken kellett az autót visszaadnom, így csütörtökre még beszerveztem egy kirándulást Marcsival és Magdival a környékbeli kiserdőbe. Együtt imádkoztunk kint a természetben, és csodálatosan feltöltődtünk energiával. Pár napja száz métert alig bírtam letotyogni, most meg kilométereket gyalogoltam. Jót tett, hogy magamban lezártam az Edittel kapcsolatos hezitálást, és eldöntöttem, hogy elválunk. Szombaton gyalogoltam el hozzá, kezemben egy kimutatással, miszerint a 19 együtt töltött év alatt mindent száma véve 12,5 milliós “vagyonra” tettünk szert, melynek fele a lakás, berendezéseivel, bútoraival együtt, a többi a rendelő berendezése, a két garázs, a Vento, a biztosítások, és a készpénz, amit elköltözésekor magammal vittem. Félrevezető a kép, mert nem huzakodni mentem Edittel, mégis szükségesnek tartottam a kis táblázatot. Egy mozdulattal, legyintéssel elintézte, hogy a rosszabbik helyen levő garázs az enyém lehet, és neki egyébként is bele kell számítani, hogy most, lévén betegállományban, nem fogok tartásdíjat fizetni. - De milyen címen mondod ezt, amikor eddig is mindig fizettem, bőségesen elláttalak titeket pénzzel? Sosem volt pénzügyi gondod, amióta ismersz! - Mi nem számíthatunk rád, te elhagytad a családodat! Vett elő egyet a szokásos frázisokból. A szokottól eltérően most nem hallgattam, nem nyeltem, hanem visszakérdeztem: Milyen címen beszélsz többes számban, és miként azonosítod magad a családdal? A gyermekeimmel sosem volt semmi bajom, nekem veled volt bajom, hogy nem hagytál békén,

93

amiért Istenben hittem. Te nem vagy a család. A család az mindnyájan vagyunk. Ne keverd össze a dolgokat! - De elhagytad őket is, és mindenki felháborodott, hogy lehettél ilyesmire képes, hogy beteg gyereket….. mondta, és kezdett pityeregni. - Ácsi, ácsi, Editkém, miért választottál el te a gyerekeimtől, miért keserítetted meg te az életemet annyira, hogy el kelljen mennem? Onnan is meg lehet közelíteni a dolgot, hogy mit kellhetett a férjnek elszenvedni, ha még beteg gyermekét is otthagyva elköltözik. Nem csak abból, hogy milyen ember, hogy képes elköltözni. Két vége van minden kolbásznak. - Nem, ennek a kolbásznak csak egy vége van! Vetette ellen logikátlanul, és rázendített a régi nótára, hogy Eszter miatt költöztem el, és hogy szégyelljem magam, hogy k…..m volt, stb. - Editkém, szerinted mi szolgálná a gyerekek érdekét, ha melyikünkkel maradnának? Tettem fel óvatosan a kérdést. - Ha velem, velem. Vágta rá egy pillanat alatt. – Gondolod, hogy elmennének veled? - Miért kéne nekik elmenni? Ha igazságos szerinted az elosztás, akkor tiéd is lehet az egy garázs, meg a készpénz, és én is maradhatok itt a gyerekekkel. Erre már elsápadt Edit, mert ez eszébe sem jutott, csak az, hogy mindent, minden erővel, magának. Összegyűrte a kimutatást és belevágta a mosogatóba. – Akkor javulj meg és gyere vissza! - Kiáltotta. - Nyugi Editkém, itt hagyok mindent, de azért ebben az én munkám, az én tizenkilenc évem is benne van, azt a fikarcnyit legalább el lehetne ismerni. - A fikarcnyi, az el van ismerve. Azt hittem, hogy ezek után észhez térsz, és még meg is fordult a fejemben, hogy ha bocsánatot kérsz, akkor visszafogadlak. - Miért kell engem a saját lakásomba visszafogadni? Én pont ugyanezt gondoltam, hogy ha te megváltozol, akkor megbocsátok neked! Nekem is van megbocsátanivalóm. Neked az a bajod Editkém, hogy amikor összeházasodtunk, te voltál az isten nekem, és amikor egy láthatatlan Isten megjelent, és eléd került, ezt nem tudtad elviselni. - Nem igaz, nem azért, lennél normális, nem bigott. - Látod Editkém! Én higgyem el, hogy te azért üldöztél, amit te mondasz, de te nem fogadod el, hogy én azért költöztem el, amit én mondok. Nem veszed észre milyen egyoldalú vagy? - Hogy tudsz így gondolkozni, hogy lehet Böbének jobb most? - Editkém, tenálad nem az van, hogy nem hiszel, hanem te nem akarsz hinni. Azt mondtad a Spektrum tv műsorának nem hiszel, mert messziről jött ember azt mond, amit akar, inkább hiszel a kisfiúnak, akit újraélesztettek, és nem látott sem fényt, sem alagutat. És Gergőnek, saját fiadnak miért nem hittél, aki minden éjszaka fent járt Istennél, és elmondta, hogy jobb odaát? - Gergő csak azért találta ki ezt az egészet, mert Böbe betegsége miatt keveset foglalkoztunk vele! Na ez már megint olyan képtelen feltételezés volt, amire mit lehet szólni, de nem is érdemes, mert épp ez bizonyítja, Edit nem akar hinni. Így fejeződött be sokadik iszapbirkózásunk, de annak ellenére, hogy fáradtan jöttem, frissebben mentem haza, mert energiát adott, hogy végre vissza mertem beszélni Editnek, pedig úgy jött felém, mint az úthenger. Legalább egyszer meghallotta, hogy van minden állítása mellé egy másik is. Nem biztos, hogy ezen elgondolkozik, de legalább meg van az esélye rá. Talán egyszer elgondolkozik, mi van a fene nagy magabiztossága mögött. Azon kívül, hogy néhányszor határozottan felemeltem a hangom, nagyon kedves voltam, jövet, menet puszit adtam az arcára, sőt menet még a feje búbjára is, és az arcát is megsimogattam, hogy érezze, komolyan megfordult bennem, hogy kezdjük újra. Mielőtt átmentem hozzá, egész délután Elvis Presley szerelmes számait hallgattam, melyek fiatalságunkra emlékeztettek, hogy a lehető legkonstruktívabb tudjak vele lenni.

94

Amikor Istent szidta, hogy elvett tőle, hiába érveltem, hogy akkor próbálkozzon kedves lenni hozzá, hogy adjon is vissza neki., csak azt válaszolta: - Széttépem! Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy jogosan emlegette föl, hogy Böbe elmenetele napján magabiztosan hivatkoztam arra, hogy Isten meghallgatja imánkat. Nézzük csak, mit mondanak az Evangéliumok? Mt.21. 21. Jézus így válaszolt nekik: ,,Bizony, mondom néktek, ha van hitetek, és nem kételkedtek, nem csak a fügefával tehetitek meg ezt, hanem ha ennek a hegynek azt mondjátok: Emelkedj fel, és vesd magad a tengerbe! - az is meglesz. És mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok.” Kérni kértük, ahhoz nem fér kétség. Nem volt elég a hitünk? Az én hitem sem volt elég? Belülről kételkedtem volna? Hát mekkora hitre lett volna szükség? Létezik ez, hogy mindent, mindent meg lehet tenni hittel? Maradhatott volna Böbe, ha nagyobb a hitem? Mk.11.24. “Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik nektek”. Nincs semmiféle korlátozás, bármit lehet kérni Istentől, csak nem szabad kételkedni, és hinni kell. Jn.14.12. ,,Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek, és amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban; ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem.” Ez az idézet forgott a fejemben aznap, Máténál, Márknál, Jánosnál lényegében ugyanez áll. Mk.9. 23. Jézus ezt mondta neki: ,,Ha lehet valamit tennem? - Minden lehetséges annak, aki hisz.” Itt sincs semmilyen korlátozás, csak hit kell, ami ezek után kétségkívül még nincs meg nekem, vagy legalább is nem elég erős. Mk.16.17. “Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” Jairus lányát is meggyógyította - feltámasztotta Jézus, Lázárt negyednaposan is támasztotta fel, és magánál is nagyobb erőt ígért azoknak, akik hisznek benne. Hányszor tettem Böbére a kezem, ha titokban is, ha éjszaka is, lábujjhegyen kiosonva is? Vagy épp ez volt hitetlenségem, hogy nem mertem eléggé kiállni hitem mellett? Rajtam, hitemen múlott? Mulasztással vétkeztem? Hitem újabb, méghozzá kemény próba alá került. Még Böbe műtétje előtt kezdtem kézrátétellel kezelni egy súlyos bélgörcsöktől szenvedő hegedűművésznőt. Minden kezeléstől javult állapota, de aztán idő, és alkalom hiányában átálltunk a távgyógyításra úgy, hogy telefonon időt egyeztettünk, és én Kecskeméten imádkoztam, és ő gyógyult Budapesten. A temetés után újra felvettem vele a kapcsolatot, és nagyon elmélyülten imádkoztam érte, de másnap, amikor felhívtam, elpanaszolta, hogy még életében nem volt olyan rosszul, mint előző este, pokoli állapotban volt. Véletlen egybeesés? Nem, hogy jót teszek, még ártok is? Nem hittel imádkoztam? Ezernyi kérdés kavarog a fejemben, és kezd elmenni a kedvem a gyógyítástól is. Mi lehet az oka sikertelenségemnek? Rosszul csinálok valamit, bennem van a rossz, vagy rosszul értem az Evangéliumokat? Vagy csak a hitem kevés? Hát mekkora hit kell itt a Földön? Az enyém csak a mosdó megtisztításához volt elég? Hogy növelhetem hitemet? Mikor fog a Gellérthegy odébb menni, ha rászólok? Elérheti ezt ember? Mt.17. 20. Ő így válaszolt: ,,Kishitűségetek miatt. Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! - odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen”. És még én írok könyvet Hitbenhat címmel? Hát úgy látszik, még a mustármagnál sem tartok. Ez elkeserítő is lehetne, de tovább bízom, hiszek Istenben., mert amire a magam erejéből képtelen vagyok, Vele lehetséges. Lk.1.37. “mert az Istennek semmi sem lehetetlen.” A néma lélektől megszállt fiú apjával együtt mondom: Mk.9.24. ,,Hiszek Uram, segíts a hitetlenségemen!”

95

Végülis a Jóisten kezébe helyezem sorsomat, ha egyedül kell élnem, maradok egyedül, ha Edit megtér, és a Jóisten szerelmet kelt a szívemben, lesz Edit, ha meg más lesz, Istenhívő, akkor lesz más. Ha Jó Istenben hiszek, minden jó az életben, csak jó történhet velem. Edit kilátásba helyezte, hogy beperel a könyvért, így megint elbizonytalanodtam a kiadást illetően, de végül azzal zártam le, hogy nincs rossz döntés, csak döntés, vagy nem döntés, ezért nemsokára döntenem kell, és ha biztos vagyok benne, hogy őszintén, jó szándékkal írtam a könyvet, akkor az engem bíztatókra kell hallgatnom. Azért nehogy valaki azt higgye, pár hét, nap után végleg és teljesen túl tudja magát tenni az ember. bármin Bekapcsoltam a számítógép outlook, határidőnapló programját, mert meg akartam valamit nézni benne, és megjelent a beprogramozott emlékeztető ablak, Böbe születésnap. Ennyi elég volt, hogy eleredjen a könnyem, és patakokban folyjon végig arcomon. Önsajnálat, igen, de nagyon fáj. Ordít bennem, hogy hol vagy Böbe? Miért nem ölelhetlek meg, miért nem szólhatok hozzád kislányom? Lelkem része voltál, vagy, és most nem talállak sehol. Miért, miért? Miért kellett ennek így lennie? Hát mégsem vagyok túl rajta? Vagy csak egy utórezgés, mint Eszternél volt hónapokkal elválásunk után? Nem tudom. A legjobb lenne utánad menni Böbe, hisz a Földről mindenki csak menekül. De sajnos addig nem lehet, míg el nem jön az órám, így jobb lesz összeszedni magam, nehogy szégyenkezned kelljen miattam odaát. Az önmarcangolással nem megyek semmire, inkább Böbe egyik kedvenc dalát hallgatom a Happy Gang együttestől: Adj esélyt Úgy vágyom rád egy téli éjszakán, mint koldus az otthon melegére a madarak is másra vágynak éjszaka, mert elrepülnek délre Itt állok Ég és Föld között itt ragadtam, de sajnos nélküled, add hogy a szeretet utolérjen gyönyörben és összeforrjak veled Adj esélyt, hogy az élet a rombolásnál több legyen, adj esélyt , hogy a szívedben az angyalok lélegezzenek, Kívánd azt, hogy a holnap jobb legyen, szebb jövőt mindenkinek, egy mosolyt, amelyben hinni lehet, kívánj még nekem, kívánd azt, hogy a holnap jobb legyen, szebb jövőt mindenkinek, egy mosolyt, amelyben hinni lehet, kívánj még nekem, Kívánd azt, hogy a holnap jobb legyen, szebb jövőt mindenkinek, egy mosolyt, amelyben hinni lehet, kívánok neked. Ha hazatérsz, majd kérlek ne szólj, hisz mindketten tudjuk, mi mennyit ér, A szeretet, és az otthon melege, fontosabb mindennél. Kérlek adj esélyt, hisz érték az élet, a rombolásnál több kell, hogy legyen hát adj esélyt, hogy a szívedben az angyalok lélegezzenek….

96

BÛN ÉS BÛNHÕDÉS

A

ludtam egyet előző napi kesergéseimre, de csak látszólagos volt megkönnyebbülésem. Másnap reggel ugyanott folytattam, ahol előző nap abbahagytam. Úgy éreztem, Böbét siratom, de valójában rám tört a világfájdalom, s önmagamat sajnáltam, sirattam keservesen. Böbére való emlékezésem, az ő elvesztésének fájdalma indította meg könnyeim kapuit, de sajnáltam magam elrontott házasságomért, meg nem értettségemért, magányomért, hisz azok, akiktől egyáltalán megértést várhattam, azok közül is sokan megtagadtak. Amikor Edit az imakört, Pali bácsit, meg főként Évát emlegette, mint fő tettest, aki a SZÓ köteteket kezembe adta, hiába érveltem azzal, hogy már idestova két éve nem járok imakörbe, és hogy elköltözésemkor Éva tagadott meg elsőként, ő ítélte úgy, hogy elmenekültem a felelősség elől. Ha egy kicsit reális szemmel nézzük, balgaság is lett volna mást várnom, hisz az imakörök 99%-a nőkből áll, és aki – márpedig a többség ilyen – anya, illetve feleségszerepével azonosul, nem azonosulhat velem, mint hite miatt sokat elviselni kényszerülővel. No mindegy, ott tartottunk, hogy hemperegtem, dagonyáztam az önsajnálatban, felhívtam Magdit, aki nagyon rugalmas volt, mivel épp szabadságon volt otthon, és felajánlotta, hogy eljön vigasztalni. Beszélgettünk, Magdi vígasztalt, jó écákat mondott, hogy mivel lehetek túl Böbe elvesztésének fájdalmán. Minek tipródom azon, hogy hitemmel nem tudtam Böbét itt tartani, amikor a Földről mindenki csak menekül? Nem örülnöm kéne inkább, hogy imám nem nyert meghallgatást? Nem önsajnálat, sőt végső soron önzés újabb lelki viharom? Szép lassan megnyugodtam, aztán – szokásunkhoz híven – felolvastam könyvekből. Hangosan olvasva a hallgató, meg az olvasó is jobban be tudja fogadni az olvasott szöveg tartalmát. A Füveskönyv, meg Merlin és Artúr király történetei után eszembe ötlött, hogy a minap olvastam át Dethlefsen Út a teljességhez c. könyvében a Jó és rossz c. fejezetet, s noha nyolcadszorra olvasom a könyvet, még mindig nem értem a fejezet mondanivalóját, magvát, lényegét. Dethlefsent ragyogó, zseniális koponyának tartom, de ez a rész, a jó és a rossz közötti különbségtétel tárgyalása mindig szorongást keltett bennem. Vannak benne olyan mondatok, melyektől majdnem égnek állt a hajam. “A jó a rosszból s a rossz a jóból él – aki szándékosan táplálja a jót, tudattalanul együtt táplálja vele a rosszat.” Hú de veszélyes kijelentés! Úgy gondoltam, ez a rész nem érthető, könnyen félremagyarázható, s ideológiaként szolgálhat a legelvetemültebb gonoszságok véghezvitelére, és magamban igyekeztem az ezzel kapcsolatos gondolkodást is elnyomni. Úgy gondolkodtam, hogy én azért megmaradok a jóra való törekvésemnél, hisz Isten is jó, és Hozzá kell hasonlítanunk, és majd a Jóisten, majd Ő egyszer megmutatja, megvilágítja feleségemnek, vagy talán sokaknak, odaát pedig egyértelmű lesz, hogy igenis, én jóra törekedtem a Földön, tehát alapvetően jó ember vagyok, és helyes volt törekvésem, igyekezetem. Épp elég volt nekem évtizedeken keresztül tudatosan rosszat tenni, oly jó érzés volt a másik oldalra, a jó oldalra “átállni”, és csak a jóra törekedni. Volt persze árnyoldala is ennek, mert sajnos a leggondosabb igyekezetem mellett is követtem el rossz cselekedeteket, bármenyire igyekeztem, rosszat gondoltam másokról, néha tettem is, bármenyire is igyekeztem elfojtani, elnyomni magamban. Arról nem is beszélve, hogy minél inkább törekedtem a jóra, a Sátán és csatlósai egyre elszántabban, szívósabban igyekeztek kísérteni, gyötörni. Amikor úgy éreztem, hogy a legnagyobb áldozatot hozom, amit ember az életében hozhat, Eszterrel lemondtunk égig érő

97

szerelmünk, duálvágyunk földi beteljesüléséről, ördögök, démonok hada telepedett rám, és pokollá tette életemet, és persze Eszterét sem kímélte. Vigasztalgattam magam, hogy nem baj, csak kibírjam, meg majd odaát, majd ott meglesz az öröme a sok - sok szenvedésnek, tűrésnek, de mégis pokol volt az életem. Minél inkább törekedtem a jóra, annál rosszabbnak látott környezetem, főleg feleségem. Ezt a meg nem értettséget pedig egyfajta paradoxonnak tartottam, sőt titokban egy kicsit Jézushoz hasonlítottam magam, hisz a jóért, a jóra törekvésért szenvedek, tehát Hozzá hasonlóan keresztemet cipelem. Persze Edit, ő még a Sátán fogságában van, de alapvetően jó, csak még nem szabadult ki, védtem, amikor az első kötet végén, meg a második kötetben leírtam atrocitásait: Magamban úgy éreztem, hogy Edit, legalábbis földi egója egyértelműen rossz, és rossz, amit velem tesz, én pedig már levetettem egómat, csak jóra törekszem, tehát inkább jó vagyok. Kata már próbálta pedzegetni nekem, hogy azért rúgtam a falba, mert elnyomtam, elfojtottam a bennem levő agresszivitást, rosszat. Tapintatosan fogalmazott, úgy mondta, azt a kicsit, ami még bennem van. Még így is csodálkoztam, hogy bennem, hogy lehet ilyen. Bennem, rossz? Hát az hogy lehetséges? Megértettem, hogy el kell fogadnom a bennem levő rosszat is, hisz a Mindenség sem veti ki magából, a Mindenségben is benne van a Menny is, a Pokol is, Isten Jó és Rossz fölött van. Magamban ezt úgy magyaráztam, hogy Isten jó és rossz fölött van, csak hát Ő annyira jó, hogy már a Jó-nál is jobb. Elfogadtam, hogy bennem is itt-ott, még egy pici rosszacska előfordulhat, de csak egy iciri-piciri, és azért alapvetően a jó talaján állok, és csak idő kérdése, hogy teljesen jó legyek, hiszen Jézus volt a példaképem, őróla meg ki mondaná, hogy nem volt jó? Pedig, ha belegondolunk Jézus elutasította magától ezt a jelzőt, Isten fiának, Emberfiának mondta magát, de jónak nem. Hogy miért, az mindjárt kiderül. Dethlefsen ugyanis arra világít rá, hogy az Egységből, a Paradicsomból épp a Tudás fájáról, a Jó és Rossz megkülönböztetésének fájáról való evés, tehát a jó és rossz közötti különbségtevés miatt kerültünk ki, és élünk a polaritásban, a jó és rossz közötti világban. Ez volt bűnünk, az ősbűn, az eredendő bűn, hogy megismertük a jó és rossz közötti különbséget, és ezért vagyunk ebben a poláris világban, evilágban, ahol önmagában ittlétünk bizonyítéka bűnösségünknek., és bármit teszünk - akár jót, akár rosszat, ezzel máris különbséget teszünk jó és rossz között, tehát amíg létezik a bűn fogalma számunkra bűnösök vagyunk. Bármelyik pólus választásával elhatárolom magam, és kikerülök a világegyetemmel egységben levésből, Isten világából. Ahogy a csepp is megmarad cseppnek is, de egy lesz a határtalan óceánnal, ha megszűnik önmagát elhatárolni az óceánt alkotó megszámlálhatatlan csepptől. Ezért tartotta Jézus többre a bűnösségét beismerő, elfogadó, és megbánó bűnöst a farizeusoknál, akik a Törvény szerinti jócselekedetekkel akarták megváltani önmagukat. Meszelt sírokhoz hasonlította azokat, akik jónak tartják magukat, s másokon ítélkeznek, azaz különbséget tesznek a Jó és Rossz között. A bűnös, bár másik póluson állt, mint a farizeus, de megbánta bűnét, és ebben őszinte volt, míg a képmutató farizeusok szintén nem voltak bűntelenek, a szó akkori értelmében sem, és a polaritás értelmében sem, Dethlefsen rávilágít, hogy a keresztény egyházak azzal követték el a legnagyobb hibát, hogy a bűn fogalmát átértékelték, átdefiniálták, és azt kezdték tanítani, hogy a rosszat kerülni kell, és a rossz, a bűn jócselekedetekkel egyensúlyozható, pedig pontosan a polaritásból adódik, hogy minél jobban erőltetjük az egyik pólust, annál inkább tápláljuk a másikat. Az Atya tökéletessége, jót, rosszat egyaránt elfogadása, szeretése, Jézus erőszakmentessége helyett elkezdték a jóra törekvést, a rossz elvetését, a rossznak rosszat akarás, tehát a különbségtétel, az ítélkezés tanát terjeszteni, ami Jézus tanításának pont az ellentéte, nem más, mint az akkori farizeus gyakorlat modernizált változata. Ennek

98

következménye lett, hogy Istenhez segítés helyett a jóra, mármint az általuk tartott jóra kezdték vezetni az egyházak híveiket, és ezzel Istentől inkább eltávolították őket. Így lett a kereszténység a legtürelmesebb alapító tanítását elferdítő legtürelmetlenebb vallás, az inkvizícióval, a keresztes háborúkkal, a kiátkozásokkal, a mai is folyó térítési kampányokkal együtt, és konzerválta a Földön az eredendő bűn állapotát. Jézus - ha használhatjuk rá ezt a szót, hogy türelmetlen volt - akkor csakis a türelmetlenekkel, a farizeusokkal, és az írástudókkal volt türelmetlen, csak az intoleranciával szemben volt intoleráns, egyébként még küldetésének területét is átlépte a szamáriai asszony kedvéért. Holtfáradt volt esténként, állandóan menekülnie kellett a tömeg elől, mégis vámost, utcalányt, római századost, boldog boldogtalant elfogadott. A türelmetlenség, a polaritás, türelmetlenséget szül még abban is, aki az Egységből érkezett. Mi lenne ma Jézus sorsa, ha most születne le a Földre? Elkerülhetné a keresztet? Saját példámnál meggyőzőbbet nemigen találok hamarjában arra, hogyan lehet elmenni a lényeg mellett. A szeretet az elfogadás, a befogadás, feltétel, különbségtétel nélkül, ahhoz azonban, hogy az egyik pólus mellett hitet tegyek, kényszerűen meg kell tagadnom a másikat. Tehát lelkes, odaadó, jóra törekvésemmel megsértettem a szeretet törvényét, a SZERETET-ét, mely, mint a nap, lesüt jóra, rosszra egyaránt. Ebből adódik a paradoxon, hogy itt a Földön akármit teszünk, minden tettünk bűnös, és Jézus ennek ismeretében mondta a házasságtörő asszonyt elé ráncigálóknak: Jn.8.7. ,,Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” Ellenvethetné most valaki, hogy mit érdemes tenni itt a Földön, mi lehet a célunk, ha akármit teszünk, épp a polaritásban, a jó és rossz közötti különbségtétel világában való, Földi létünkből adódóan bűnös. Nem vezet-e ez nihilizmushoz, érdektelenséghez? Hát nem. Először is el kell, el kellene oda jutni mindenkinek, hogy beismerje és elfogadja saját bűnösségét. Magyarán mondva el kell jutni az alázatig. Addig, hogy Uram irgalmazz! Uram irgalmazz nekem bűnösnek, mint azt a vámos tette: Lk.18.13. “A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” Aki eljut idáig, már nincs messze a mennyek országától, már csak ugyanezt kell tennie felebarátaival is, el kell fogadnia őket, nem szabad ítélkeznie felettük, hisz amilyen mértékkel mérünk, oly mértékkel mérnek majd nekünk is az utolsó napon. Bánjunk úgy másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak. A legnehezebb megvalósítani, pedig oly egyszerűnek látszik, elfogadni a másikat olyannak, amilyen, és nem törekedni a megváltoztatására, azaz szeretni. Kinyílni mindennek, és mindenkinek, befogadni a világot úgy, ahogy van. Tud-e valaki rosszat tenni másnak, ha kilép a polaritás világából, és elfogadja őt olyannak, amilyen? Fáj-e valakinek, ha elfogadják? Nem ez a legkellemesebb érzés? Csak éppen elvárni elvárjuk, és mással szemben nem gyakoroljuk. Persze lehetne ebbe is egy kis nyakatekert farizeusi okoskodással, egó domborítással rosszat belemagyarázni, hogy mulasztással vétkezünk, ha nem figyelmeztetnünk, tanítunk, meg hová vezetne ez, a társadalmi értékek, tükröt kell tartanunk felebarátainknak, és folytathatnám tovább a közhelyek halmazát, amelyek mögé bújva az emberiség egy része erőszakot tesz a másikon, de ez már a Szétválasztó, az Ördög szava. Mt.28.19. “Tegyetek tanítványommá minden népet!” Ezt Jézus valóban mondta, de egymás elfogadására. Elfogadásra csak elfogadással lehet tanítani, különben vizet prédikálunk és bort iszunk. Szedegetnénk a szálkát, mikor szemünkből Toldi Miklós gerendája lóg ki. Árt-e valaki, tesz-e rosszat másnak, aki mindennel, és mindenkivel egy? Tehát félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy mostantól vidáman vágjuk szájon feleségünket, ha odaégeti a rántottát, hiszen elfogadjuk a rosszat is, mert ezzel e tiszta tan ellenzői, kiforgatói, a mai farizeusok érvelnek. Ha elfogadok valakit, ha nem akarom

99

megváltoztatni, képtelen vagyok bármi rosszat cselekedni vele. A szeretet nem árul egy gyékényen az erőszakkal. Ha melléteszem az irgalmasságot, már ott is vagyok annál a definíciónál, ami már régóta kikristályosodott bennem: SZERETLEK = ELFOGADLAK OLYANNAK, AMILYEN VAGY, HA KÉRED, VAGY ELSŐ FELAJÁNLÁSOMAT ELFOGADOD, SEGÍTEK. Tehát nem a rossz szándékos megélésén, hanem az elfogadáson, önmagunk és mások elfogadásán van a hangsúly, és az ezen keresztüli tökéletesedésen. Ezenkívül legyünk irgalmasak, segítsünk felebarátunkon, de csak, ha kéri, vagy első felajánlásunkat elfogadja. Amint mentegetőzünk, hogy “én csak jót akartam” már biztosak lehetünk benne, hogy megsértettük a SZERETET TÖRVÉNYÉT. Fogadjuk el önmagunkat, a világot, és a többit bízzuk Istenre! Isten tudja, hogy kinek, mikor jön el a megtérésre az ideje. Fölnyitja az illető szemét miránk, ha minket szemel ki, hogy példamutatásunkon, irgalmasságunkon, erőszakmentességünkön keresztül hozzá vezessünk valakit. De aki önmagának oszt szerepet, az a színigazgató kenyerét veszi el, s egyszer, amikor tisztánlátásra jut, keservesen fogja bántani, hogy ilyet tett. Dethlefsen oly gyönyörűen szedte össze ezeket a gondolatokat hogy vétek lenne átfogalmazni csak azért, hogy saját szavaimmal adjam vissza őket: “A szeretet princípiuma a kinyílás, és a bebocsátása annak, ami eddig kívülről volt. A szeretet egyesülésre törekszik – a szeretet fel akar oldódni a másikban, s nem akar elkülönült létet. A szeretet az ellentétek egyesítésének kulcsa, a te-t én-né és az én-t te-vé változtatja. A szeretet megszorítások és feltételek nélküli igent mondás. A szeretet a teljes univerzummal akar eggyé válni – amíg ez nem sikerül, addig nem valósítottuk meg a szeretetet igazán. Amíg a szeretet kiválaszt, nem valódi szeretet, mert a szeretet nem választ szét, a kiválasztás elválaszt. A szeretet nem ismeri a féltékenységet, a szeretet nem birtokolni, hanem áramlani akar. Ezt a mindent átfogó szeretetet szimbolizálja az a szeretet, amellyel Isten fordul az emberekhez. Ebbe a képbe nem illenék bele, hogy Isten különbözőképpen ossza meg szeretetét. Még kevésbé jutna eszünkbe féltékenynek lennünk Istenre, mert még mást is szeret rajtunk kívül. Isten – az egység – nem tesz különbséget jó és rossz között – ezért ő maga a szeretet. A nap egyenlően sugározza melegét mindenkire, s nem aszerint, ki hogyan szolgálta meg azt. Csak az ember érzi hívatva magát arra, hogy köveket dobáljon, - a legkevésbé sem kellene csodálkoznia azon, ha mindig magát találja el. A szeretet nem ismer határokat, akadályokat, a szeretet transzmutál. Szeressétek a rosszat – s ezzel megváltjátok azt.” Csodálatos! Akárha az Evangéliumot olvasnám. Mt.5.43. ,,Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.” Lehet itt bárkinek kétséges, hogy Jézus a Jó és Rossz közötti különbségtételben, az ítélkezésben látta tökéletlenségünket, és tökéletességre, az Atya mintájára, jó és rossz egyaránt elfogadására, szeretetre hívott fel bennünket? Hogy gyökerezhetett meg a Földön mégis ennek ellenkezője, Jézus tanításának evilági változata? Hogyan forgathattuk ki ennyire Jézus tanítását? Ezen nem érdemes keseregni. Emberek vagyunk, nem sárból várat építünk, mint Isten, hanem a várból igyekszünk sarat formálni, de Isten gondoskodik rólunk, hiszen újra és

100

újra küldi prófétáit, szól hozzánk emberekhez, és előbb – utóbb még annak is leesik a tantusz, lásd Arany Viktort, aki teljes erővel az ellenkezőjébe, a polaritásba veti bele magát. Mi ezek után a személyes tanulságom? Bűnben, jó és rossz közötti különbségtételben éltem életem javarészét. Sok rosszat tettem, ami Istenhez közeledésemkor elkezdett nyomasztani, és a hagyományos keresztény tanokat alapul véve egy lokomotív lendületével láttam neki, hogy “helyrehozzam” azokat, hogy eltöröljem bűnösségemet, és jócselekedetekkel bebiztosítsam magam a túlvilágra, mert elkezdtem félni korábbi rosszcselekedeteim következményétől. A megtérést, Istenhez való közeledést, helytelenül a jó minden áron való erőltetésben láttam. Mondta már Kata is tavaly, hogy Jézusnál is Jézusibb akarok lenni, de nem jutott el tudatomig, mert csak az lebegett előttem, hogy jó legyek, jót tegyek! Nem jutott eszembe, hogy a Mester azt mondta: “Senki sem jó, egyedül csak az Isten!” Elnyomtam magamban a másik pólust, ezzel tudattalanul erősítettem a másikat. Az elnyomott másik pólus részben kísértések formájában jelentkezett, de feleségem elvadulásához is vitathatatlanul hozzájárultam. Hányszor mondta szegény, “te hoztad ki belőlem”. Ha nem is lenne ésszerű minden cselekedetének okát magamban keresnem, de hogy erőszakosabb megnyilvánulásaiban szerepet játszott, hogy szintén tudattalanul ki akarta egyenlíteni azt a pólust, amit én elnyomtam magamban, az biztos. “A régit, a régi Arany Viktort akarom vissza”, mondta százszor, és nem értettem, mit szeretett régi, “bűnös” énemen. Most már tudom, mennyivel vonzóbbnak tűnhetett neki régi énem, mert akkor legalább önmagamat elfogadtam olyannak, amilyen, őt szintén elfogadtam, volt bennem valami akarat a világ megváltoztatására, de ezzel együtt sokkal közelebb érzett magához, mint amikor elkezdtem önmagamat nem elfogadni, minden áron, vagy ahogy ő mondta, “mindenen átgázolva” a jóra törekedni, “stréber módon Isten felé kepeszteni”. Aztán megtérésem elején még volt bennem az ő megváltoztatására irányuló enyhe szándék, vagy belső, kimondatlan elvárás is, tehát őt sem fogadtam el teljesen. Később a szavaktól passzívan a gondolatok világába vonultam vissza, és “csak” magamban vágyakoztam arra, hogy megtérjen, mert az isteninek tartott, utólag sátáninak bizonyult sugallat alapján azt hittem, csak Edit megtérése kell, hogy Böbe meggyógyuljon. Mondhatom akkor, hogy szerettem őt, elfogadtam őt, feltétel nélkül? Nem merném bizton állítani. Megvolt bennem az, hogy azért én jobb vagyok, még ha mellé is tettem, hogy ő a Sátán fogságában van, általam rossznak tartott cselekedetei mellé írtam mentségeket, érveket, de bűnös voltam magam is, hiszen különbséget tettem jó és rossz között. Bűnös voltam, mint mindnyájunk e Földön és történetem, nem egy jó, vagy jóra törekvő ember ártatlan szenvedése, melyet a gonosz külvilág okoz, hanem saját tettem következménye, ha úgy tetszik bűnhődésem, ami persze ezzel együtt vállalok. Nem vagyok sem hős, még kevésbé példakép bárkinek, mindössze egy ember, egy lélek, a Földön élő sok milliárd közül. Milyen groteszk, hogy naivan nekibuzdultam a jónak, ezzel a másik pólust tápláltam, az ősbűnben henteregtem, és személyes példámon bizonyítottam, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Belém lopózott a spirituális gőg, amiről tudtam, hogy veszélyes, csak épp magamban nem ismertem fel. Ez volt a leckém, ahogy a Merlin és Artúr királyban9 a lecke az első, most pedig következik a lecke megélése. Napi életemben kell megvalósítanom, hogy elfogadjam, hogy beengedjem magamba a világot, hogy szeressek mindenkit, és mindent, beleértve önmagamat is úgy, ahogy van. Ha ezt sikeresen megvalósítom, rövid idő alatt lelki és testi gyógyulás kell, hogy bekövetkezzen, ez lesz felismerésem kétséget kizáró bizonyítéka. Edit régen szeretett, míg önmagam elfogadtam. Hogyan fog reagálni erre a felismerésre? Egyáltalán hogyan közöljem vele? Megküldjem neki a harmadik kötet
9

Deepak Chopra Merlin és Artúr király 20 lecke a spirituális fejlodéshez

101

folytatását? A könyv nagyon piros kukorica a szemében, pedig érzem, meg kell jelentetni. Elég neki annyi, hogy itt, az utolsó oldalakon beismerem, hogy sokban igaza volt? Ha csak ennyi lenne a probléma, még egyszerű lenne, de itt van Böbe miatt érzett keserűsége, haragja, amit Isten ellen irányít. Ettől hogyan tudna megszabadulni? Bármennyire furán hangzik, nem az én dolgom. A könyvet ki kell adnom, hisz végigolvasva pont olyan magatartástól tanácsol el, mely Editet annyira bántotta, tehát nem lehet kifogása ellene. Főként ha egy kicsit átírom, és a szereplőket még felismerhetetlenebbé teszem. Azt hiszem ez a három kötetem legnagyobb felismerése, és itt, az utolsó oldalakon majdnem eljutottam oda, hogy tulajdonképpen minden, amit eddig írtam, érvénytelen, túl vagyok már rajta, de ha nem maradna meg, hogyan jutottam el ide, nem mutatná meg az idevezető utat. Az út persze az én utam, ahogyan már közhelyszerűen hangzik ezoterikus körökben, de más kárán tanul az okos! Lehet, sőt biztos, hogy mindenki útja más, de lehetnek másokéban, és az enyémben közös vonások, s ha már eddig elkészült, mégis csak meg kéne írni azt pár oldalt. Nem? Egy – két fejezetnél több hely úgy sincs már a könyvben. Hogy mit hoz a holnap? Nem törődöm vele, elég a mának a maga baja. Majd ha a holnapon túlleszek, megírom azokat az élményeimet is. Közben eltelt egy újabb nap, és az események zajlottak tovább életemben. Ha el is döntöttem, hogy nem zavartatom magam az autó hiányától, szerettem volna valamit a város másik felében levő szupermarketben megvásárolni, meg jó lett volna elmenni Gizikéhez, Era anyukájához egy jó kis talpmasszázsra, ami után olyan jól éreztem magam múltkor, hogy egész erdőjárásra futotta erőmből. Miért ne kérhetném el Edittől a Ventót, ha nem kell neki éppen, biztos szívesen odaadja. Viki elhozta házhoz a Ventót, és egy levelet nyomott kezembe, melyet Edit küldött. Felbontottam, és ahogy elkezdtem olvasni, rögtön felment a pumpám, mert ő is készített egy vagyonleltárt, de ezt annyira szubjektívnek éreztem, hogy visszafordultam, és felmentem hozzá, hogy megbeszéljem vele. Kivette a közös vagyonból a Ventót, meg a mikrosütőt, mondván, hogy azt annak idején tőlem ajándékba kapta. A karácsonyra vett hifi tornyot visszavihetem, ha akarom. Vonjuk le azoknak a nyaralásoknak az árát, amikor ő nem tudott Böbe betegsége miatt nyaralni. Úgysem fogok tudni tartásdíjat fizetni most, amikor munka nélkül vagyok, az egy évre 12 x 180.000 Ft. Számvetése végén a tízenkétmillió fölötti közös vagyonból másfél milliót szánt nekem, és végül hozzáírta, hogy a gyerekek is így gondolják. Itt akadt ki nálam a biztosíték, mert sportszerűtlennek éreztem a gyerekek bevonását ebbe a témába. Nem tetszett az a megoldás, hogy ne kapjak semmit, és ne fizessek tartásdíjat. Nem azért, hogy nekem nem jut szinte semmi, hanem nem akartam, hogy gyermekeim bármikor azt gondolhassák, azért kell lemondaniuk bármiről, mert apjuk felrúgta házasságát. A konyhában igyekeztem higgadtan megkérdezni, hogy miért kellett a gyerekeket ebbe belevonni. Edit azt válaszolta, hogy Gergőt úgysem érdeklik az ilyesmik, csak Viktorral beszélte meg, és micsoda kimutatást készítettem, milyen ember vagyok, hogy még a karácsonyra vett hifit is belevettem az elosztásba, és miért akarok hasznot húzni Böbe elvesztéséből, hogy kevesebb tartásdíjat számolok, szóval megint minden voltam, csak rendes ember nem. Beismertem, helytelen volt a hifit beírni az elszámolásba. Azt már akkor vettem nekik, amikor külön éltünk, tehát jog szerint sem lehetne bevonni az osztozkodásba. Átfutott fejemen, miért is készítettem annak idején ezt az elszámolást, milyen gondolatok voltak szívem-lelkem mélyén, és egy mély lélegzetvétel után belekezdtem, hogy előző napi megvilágosodásomat elmeséljem Editnek. Edit kicsit türelmetlen volt, mert lassan indulnia kellett volna magánrendelőjébe, másrészt bizalmatlanul, szúrós szemekkel figyelt, és harcra kész állapotba helyezkedett. Ahogy haladtam előre mondókámmal, úgy kezdett egyre inkább kisimulni arca, mert bár

102

szeme meg megrebbent, amikor kiejtettem azt a szót, hogy Isten, érezte, hogy itt valami olyasmi fog kisülni, ami a javára billenti a mérleget. Meg azzal is indítottam, hogy rájöttem valamire, amit eddig másképp láttam. Ahogy beszéltem, egyre inkább áthatott egy érzelmi hullám, és átfutott fejemen, vajon mi is volt a vagyonkimutatásom valódi indítéka. - Editkém! – Szóltam felindultan. Azt a vagyonkimutatást nem azért készítettem valójában, mert osztozkodni akartam veled. Ha azt akartam volna, azt most rendben levőnek találnám. Emlékezz vissza, hogy lobogtattam a listát, hogy mindezt itt hagyom nektek, és ezt legalább egy fikarcnyira el lehetne ismerni. Valójában azért készítettem, mert én akkor is azt akartam megmutatni, hogy jobb vagyok, mint te, pedig minden ember egyforma….. Fulladt mondatom sírásba. Edit megértette, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam, és felpattant, homlokon csókolt, és egészen zavarba jött, mert nem ezt várta. Átfutott fejemen, hányszor mondtam neki, amikor szapult, hogy te vagy a jó Editkém, és én a rossz, de magamban pontosan fordítva gondoltam, jobbnak tartottam magam nála, pedig senki sem jobb a másikánál, mindnyájan bűnösek vagyunk. Amikor szitkozódott, belülről az üdvözültség, a felsőbbség tudatával mondtam, hogy: “Én szeretlek”. Ezt persze nem is vette komolyan, csak még jobban irritáltam vele őt. Minden párbeszéd Edit kifakadásával, szitkozódásaival kezdődik a könyvben, majd, én “válaszoltam szelíden”, “mondtam szeretettel”, “simogattam meg kedvesen”, ami önmagában nem lett volna baj, ha nem lett volna belülről a gőg magva benne. Írtam mentségeket is Edit viselkedésére, felmentettem ellenségeimet is, de ezek mélyén is ott volt, hát lám, milyen jó vagyok. Nem csoda, hogy Edit ugyanannak ellenkezőjét igyekezett mindig rám bizonyítani, hogy ő a jó valójában, és én a rossz. “Te vagy a jó Editkém, és én vagyok a rossz”, mondtam. És azt is gondoltam belülről? Sajthy asztrológus barátom kapizsgált valamit, hogy nincs minden rendben nálam, de ő, Edittel együtt a külsőséges megnyilvánulásokat támadta, a formát, nem a tartalmat. A baj nálam nem formai, hanem tartalmi volt, hiszen formailag már támadhatatlan voltam, nem jártam imakörbe, nem volt otthon vallásos könyv sem, de magamban, belül az “én jobb vagyok”, “én több vagyok” mozgott, noha magam sem voltam ezzel mindig tisztában, sokszor tudattalanul viselkedtem így. Pedig milyen szépen rájöttem, hogy az igazán a miénk, amiről le tudunk mondani. Belül, lelkem legmélyén Isten, Edit, és egy kicsit a világ elismerésére is vágytam. Nem is kaptam, hiába sóvárogtam utána. Keserű lecke volt, de megérte. - Talán majd nálam is kitisztul valami, és meglátjuk, mi lesz belőle. Folytatta Edit békülékeny hangon. Amint nem érezte a rá nehezedő nyomást, ő is enyhült, már nem látott ördögnek, sem világ gonoszának. Persze hozzátette, hogy Istenről Böbe elvesztése miatt hallani sem akar, tehát maradt még közöttünk egy csomó nézetkülönbség, mégis úgy éreztem, egy negyed óra alatt nagyobb fal omlott le közöttünk, mint a berlini Mauer. Nehogy úgy tűnjön most bárkinek, hogy visszaestem a bűntudat, önvád korábban megélt pocsolyájába, és mindenért magamat hibáztatom. Az, hogy ő nem fogadott el, változatlanul helytelen volt, de lám, amint elkezdtem önmagamat és őt elfogadni, ő is megindult azon az úton, hogy engem elfogadjon. Tehát abban, hogy elutasított, részem volt. Hogy mi fog ebből kisülni? Könnyebbet kérdezzetek! Valahogy úgy fogalmaztam Editnek, hogy ezt a megvilágosodásomat beleírtam a könyvbe, mire megint a jogászt kezdte emlegetni, hogy ezt peres úton is megakadályozhatja, de én ellene vetettem: - Editkém! A könyvnek épp az a csattanója, hogy az a magatartás, amit téged éveken keresztül bántott, helytelen volt. Ha valakinek, hát épp neked kéne szorgalmazni, hogy ez a könyv megjelenjen. - Nem mert a túlnyomó részében csak rossz van benne rólam írva, és az emberek azt olvasnák ki. - Érvelt Edit, és úgy éreztem, meddő lenne ezt a vitát folytatni, hiszen magából

103

indul ki. Elbúcsúztunk, és rájöttem, milyen groteszk volt a helyzet. Arany Viktor három évig várja, hogy felesége megtérjen, addig - addig várja, míg végül ő maga tér meg. Ugyanis most merem először félig-meddig megtértnek mondani magam, ami még messze nem azt jelenti, hogy tökéletes lennék, mint Mennyei Atyánk az Isten. Azt jelenti, hogy rájöttem hajszálnyival sem vagyok másabb, mint bármely embertestvérem itt a Földön, és hogy őket, és magamat, az egész világot úgy kell elfogadnom, ahogy van. Tehát eljutottam oda, hogy tudom, hogyan kell, vagy kellene élnem, és ha már tudom, és akarom, akkor ez egyre inkább sikerülni fog. Jó, erről ennyit, de mi legyen a könyvvel? Megjelentessem vagy ne? Rönk Csaba a napokban telefonált, jelezte, hogy érdekli a kiadás, csak Böbe híre annyira elkeserítette, hogy nem volt ereje jelentkezni. Ő is várta a gyógyulást, Edit megtérését, amit december 25-re jelzett, biztos bántotta, s egy kicsit saját kudarcának, csalódásának is érezte az egészet. Rönk Csaba kiadná, de mi legyen Edit tiltakozásával? Tőle kell függővé tennem a kiadást? Hát, akárhogy is átdolgozom, Böbéből kisfiút csinálok, Editből fogorvost, Viktorból Viktóriát, azaz lányt, abban igaza van Editnek, hogy környezetünk így is, úgy is felismeri. De annyi ember tanulhatna ebből! Nem lenne vétek, ha ez a könyv nem jelenne meg? Hány ember okulhatna belőle! Persze, ha egy kicsit elkezdem tekerni a dolgot, ezzel a könyvvel meg akarom változtatni a világot, az embereket, tehát éppen Jézus tanítása ellen teszek. Nem? De akkor hogyan tegyük Jézus tanítványaivá felebarátainkat, ha még egy ilyen könyvet sem jelentethetünk meg? Egy biztos. Ha nem jelentetem meg, egy valakit, Editet már megnyertem ennek a tanításnak. Voltaképp akkor gondolkodtam helyesen, amikor úgy fogalmaztam, vagy kivárom, míg Edit hozzájárul, vagy pedig félreérthetetlen jelet kérek Istentől, hogy Edit tiltakozása ellenére jelentessem meg.

A MEGTÉRÉS

H

át így alakult, megtréfált az élet. Addig vártam a feleségem megtérését, mígnem rájöttem, előbb nekem kéne megtérni. Nem mertem persze kimondani eddig sem, hogy már megtért vagyok, de belülről annak tartottam magam, és ez nagy tévedés volt. Olyan messze voltam a megtéréstől, mint Makó Jeruzsálemtől. Pedig milyen egyszerű. “Csak” a világot és önmagunkat kell elfogadni olyannak, amilyen, csak különbségtétel nélkül kezelni jót, rosszat, azaz sugározni a szeretetet, és ezzel a fénnyel bevilágítani a sötétséget. Közben semmit sem magunknak tulajdonítani, sőt semmit sem magunk tenni, hanem énünket, egónkat félretenni, és hagyni, hogy Isten betöltsön bennünket, és Ő dolgozzon bennünk. Gal.2.20. “ többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem”. Csak a nagy világmegváltásról, mások megváltoztatásáról, megtérítéséről kell lemondani, ami pedig sok vallásnak sajátja. Hány gyülekezeti vezetőt fognak megelőzni utcalányok és mai “vámosok” Isten országában? Hány gyülekezet, világvallás, hány hívő jár tévúton? Felveszik a fehér inget, kosztümöt vasárnap, elmennek a templomba, sokan megvetően végigmérik a templom kapujába merészkedő koldust, és úgy gondolják a gyóntatószékben történő föloldozással megtettek mindent, ami kell. Ki fogja felnyitni szemüket, hogy Jézus az újjászületést, az eredendő bűnből, a jó és rossz megkülönböztetésének mocsarából való kiemelkedést tanította? Minden jóra törekvés rosszat szül, az ellenkező pólust erősíti. Sóvárogtam a betegeket, hogy jót tehessek, minden koldusnak dobtam, hisz én már nem vagyok a pénz rabja, csak éppen alázat nem volt bennem, zsákutcában toporogtam. És még csodálkoztam, hogy Isten nem hallgatta meg imám, hogy gyógyításaim még messze vannak

104

attól, ahogy Jézus gyógyított. Pedig nála nagyobb csodák tevésének képességét ígérte azoknak, akik benne hisznek. Vajon megúsznám-e gyomormosás nélkül, ha egy pohár Hypót meg kéne innom, vagy véletlenül meginnék. Mérgeskígyó marása begyógyulna-e szérum nélkül rajtam? Nincs mese, meg kell végre térnem. Be kell ismernem Istennek, hogy nem vagyok más, mint egy bűnös ember, ezt szívből, sírva, és mellem verve, és kérni, várni, hogy ne én éljek, hanem Krisztus éljen énbennem. Ha onnan indulunk neki, hogy egyformán fordulunk jó és rossz embertestvéreink felé, azaz túllépünk a polaritáson, azzal az Örömhírt, a Mennyek országát terjesztjük, hisz az Egységnek nincs ellenpólusa, csak a poláris világ egy – egy pólusának, melyből bármelyiket erőltetjük, azzal a másik pólust is tápláljuk. Hogy ki fogja a világot felvilágosítani? Itt van Dethlefsen könyve, aztán meg ha Isten fontosnak tartja, majd küld prófétákat. Máris visszaestem a régi gondolkodásomba, hogy a világot akartam megváltani. Isten malmai lassan őrölnek, s aki nem tér meg ebben az életében, biztos kap lehetőséget, hiszen jó Istennel nem fér össze, hogy egy nekifutás után örökre ítéljen. Nem vagyok egyedül ezzel a felfogással. A Jehova tanúi testvérek közül valaki meglátta a gyászszalagot ajtómon, és bedobott két füzetet, melyek közül az egyik a halál utáni életről szólt. Nikihlananda hindu filozófust idézik: “Az örök kárhozat elmélete nem fér össze Istennek a teremtményei iráni szeretetébe vetett hittel.…. Hinni abban, hogy néhány év alatt elkövetett hibákért a lélek örök büntetést szenved, anélkül, hogy esélyt kapna a javításra, annyi, mint szembeszegülni az értelem minden előírásával.” Milyen csodálatos! Magyarán aki egy picit is gondolkozik kell, hogy higgyen valamilyen javítási lehetőségben, amilyen pl. a reinkarnáció gondolata. A füzetke aztán valami elképesztő képtelenséggel folytatódik. A lélek a test halálával meghal, s szerintük így aztán nem szenved, és – mintha feleségemet hallanám – utána olyan, mint amikor kialszik a képernyő, elsötétül minden, és nincs semmi. Ez sokak számára nagyon igazságtalan tanításnak tűnhet, hisz a kereszténység Mennyország, Tisztítótűz, Pokol tanítása sok ember természetes igazságérzetével egybevág. Hogy a nyomorékon, betegen, gyengeelméjűen született gyerekekre ez a tanítás nem ad magyarázatot? Hát semmi sem tökéletes. - Istent nem lehet kérdőre vonni! Vágják rá. A Jehova tanúi testvérek szerint csak igen kisszámú lélek, szám szerint 144.000 fog majd az utolsó ítéletkor feltámadni, és Krisztussal királyokként, és papokként örökre uralkodni. Jó, hogy szegény Nikihlananda nem olvasta ezt a tanítást, mert majdnem vetekszik az örök kárhozattal. Aztán hogy kik lesznek a protekciósok, aki a 144.000-be bekerülnek? Hát nem semmi! És hogy ennek még meg lehet nyerni embereket? Igaz, a pilótajátékba is hányan beszállnak és elvesztik mindenüket, mert azt hiszik, majd ők lesznek a nyertesek, pedig a nyertesek száma korlátozott, és egy idő múlva a játék csak veszteseket termel. De térjünk vissza a tárgyhoz, még mindig ott vagyunk, hogy felismerésem közzétételét a Jóistenre kell bíznom, nem nekiállni buzgólkodni, világot megváltani. Ezzel máris vettem az első akadályt. Az elveket is nehéz megérteni, de aztán ezt még aprópénzre váltani? Dethlefsen mondata megint fülemben cseng, nem a tetteink fontosak, hisz akármit teszünk, bűnös, hanem az, hogy tudatosan, vagy tudattalanul, egónkból, vagy egónkat félreállítva, jó és rossz között különbséget téve, vagy nem, önmagunkat és a világot elfogadva, vagy nem. Tehát nem arra kell figyelnem, hogy mit teszek, hanem, hogy hogyan. Ezzel aztán lehet, hogy még jobban fogom provokálni világot, de most már hozzászoktam, hogy sokak szemében megbotránkozást keltek. Talán mások fognak megbotránkozni, és leszek, akik eddig megbotránkoztak, s most nem fognak, tehát cserélődik a közönség. Gondolkodásom fokról fokra kezd átalakulni. Előfordul, hogy visszaszivárog régi énem, ám úgy oldom meg, ha azt tapasztalom, hogy hibáztam, nem akartam egységében,

105

teljességében elfogadni a világot, akkor arra törekszem, hogy legalább bűntudatom ne legyen, legalább önmagam fogadjam el olyannak, amilyen. “A bűnösség beismerése, elfogadása megment a bűnössé válás félelmétől” írta Dethlefsen, és valóban csodálatos érzés felszabadultnak lenni, ráadásul, mivel állandóan az elfogadásra, az Atya szeretetének megélésére törekszem, lényegesen kevesebbszer teszek olyat, ami a régi kategóriáim szerint a bűn, a rossz fogalmába tartozott. Olyan egyszerű, és nagyszerű ez az egész. És csak bátorság kell hozzá. Szerencse, hogy mindig kísérletező szellem voltam, belevágtam minden újba, sosem féltem tőle. Ha egyvalaki a városban, én első héten vettem a spenóttal töltött norvég lazacfiléből, amikor a városba érkezett. Bátorság kell, hogy kimondja az ember, akár jót, akár rosszat tesz bűnös, mert ennek az ellenkezőjét sulykolja belénk iskola, család, hitoktatás, templom. És csodák csodája, évszázados sulykolás, és mégsem csökkent egy jottányit sem a rossz. “Szeressétek a rosszat, s ezzel megváltjátok azt”. Szinte hallom hányan hördülnek fel erre a csodálatos gondolatra, mely nem hogy konform, hanem azonos Jézus tanításával. Felismerésemre pár nappal nagyhét előtt jutottam, így aztán érthetetlenül álltam az előtt a jelenség előtt, hogy egészségem egy szikrányit sem javult. Változatlanul totyogtam, battyogtam, éjszaka görcsökben fetrengtem, pedig a test a lélek tükre. Mi lehet hát a baj? Magdi és Marcsi meglátogattak, és gondoltunk egyet, vezetett meditációban felmentünk a Jóistenhez. Éreztem, hogy a beavatásban megint kapok szimbolikus választ, illetve előrejelzést sorsom jövőbeli alakulására. Egy sötét szobában egy derékmagasságú oszlopot láttam a tetején egy lappal, illetve egy félgömb alakú, alulról megvilágított üveg burával. Egy tigris ütögette hatalmas mancsaival az üvegburát, majd megpróbálta fogaival áttörni, de persze a tükörsima és vastag üvegfelületen próbálkozásai sikertelenek voltak. Épp azon morfondíroztam, hogy innen nézve látszik, hogy hiábavalóak a félelmetes vadállat próbálkozásai, de milyen érzés lehet alulról, a bura alatt lenni, amikor láttam, hogy én vagyok a bura alatt. Ez a kép azt szimbolizálta nekem, hogy sok félelmetes, ijesztő esemény történik velem, de igazán nem fog kárt tenni bennem semmi, és senki. Innen váltott a kép egy középkori kínzókamrára, ahol a hóhér, vagy ahogy hívták az ilyen marcona figurákat, már nekilátott elevenen megnyúzni, majd hüvelykprés, spanyolcsizma, és feltrancsírozásom nem éppen szívderítő látványa következett. Emellé egész belső képernyőmet fokozatosan beterítette a sötétség, és azt hittem, nem sikerült a meditáció, és a krampusz idekevergett, és ijesztget. Jaj, Mennyei Atyám, mi ez a nagy sötétség? Kérdeztem magamban, mert ijesztő, és érthetetlen volt számomra, mire váltott a kép, és a váltással egyidejűleg ez hallatszott: “Meg kell tapasztalnod a halál misztériumát, hogy újjászülethess”. A következő képen egy aranyos, kis húsos, gömbölyded csecsemő voltam, amelyik gügyögött, gőgicsélt, kapálózott, színes buborékok jöttek elő a szájából, azok után nyúlkált, szóval a felhőtlen boldogság állapotát sugallta. Bele is gondoltam, van-e boldogabb a csecsemőnél? Őt még nem éri stressz, ha az a néhány vágya, az anyatej, tiszta pelus, böfizés teljesül, akkor olyan boldog, hogy csak csodálni tudja érte az ember. Ez azt jelentette számomra, hogy a szenvedések után jön az újjászületés, tehát szokott optimizmusom újra feltámadt. Éreztem, hogy meg fogok gyógyulni teljesen, az utcán fogok boldogan futkározni, és kiabálni, hogy: - Emberek, térjetek meg, az Isten országa elközelgett! Szeressétek egymást! Bocsássatok meg mindent egymásnak! Csodálatos vízió volt, de legcsodálatosabb az a felhőtlen boldogság volt, amit újjászületésem utáni csecsemőállapotom szimbolizált. Éjszaka a szokott módon gyötrődtem, másnap erősen sántikáltam, de olyan üdvözült mosollyal jártam-keltem, mintha már be is következett volna, amit még csak vártam. Nagyszerdán megfogalmazódott bennem, hogy nagycsütörtök éjszaka virrasztani kéne egész éjszaka. Fel is hívtam legalább tizenöt ismerősömet, de csak Marcsi és Zsuzsa jelentkezett, illetve jelent meg lakásomon.

106

Beszélgettünk, Jóistenről szóló zenéket hallgattunk, olvastuk János evangéliumát, és reggel hat óra tíz percig bírtuk. Akkor már fizikai fájdalmat éreztem, és egyszerűen ágyba kellett bújnom. Amikor délután felébredtem, csodálkozva tapasztaltam, hogy a várt gyógyulás még nem következett be. Pedig már a jó és rosszal kapcsolatos felismerés után is azt hittem, ha egyszer a test a lélek tükre, akkor már testemnek is rendben kéne lenni, mert lelkemet már túlnyomórészt rendben levőnek éreztem. Persze ne felejtsük, némi logikával kikövetkeztethetjük, hoy a betegség mindössze annyit jelent, hogy az illetőnek az adott pillanatban van affinitása arra, hogy azon keresztül fejlődjön. A testi egészség nem jelenti azt, hogy az illető lelkével minden rendben van, és nincs semmi fejlődnivalója, a lelki tökéletlenség és a testi betegség nincs időbeli szinkronban egymással. Aki nem tud fejlődni a betegségen keresztül, azt Isten nem “túráztatja” feleslegesen. Nagyszombaton Ivánka küldött egy szép sms10 üzenetet rádiótelefonján, melyben kívánta, hogy harmadnapra lelkem szülessen újjá. Megköszöntem szegény párának, aki üzleti zűrök, és a Zsanettől való válás terhe alatt nyögve is ilyen szépet tudott íni, és fellelkesültem, hogy vasárnapra már meggyógyulok. Vasárnap még mindig nem következett be az áhított gyógyulás, azonban éjszakáim már kezdtek hasonlítani a kínzókarában látottakhoz. Tán rosszul értelmeztem a látomást? Lehet, hogy tényleg meg fogok – testben – halni és újra leszületek a Földre kis csecsemőként? Vagy balesetben halálközeli állapotba kerülök? Vagy a betegség kapcsán? Vagy éjszaka a gyötrelmek közben? Mit jelenthet, hogy “megtapasztalni a halál misztériumát”? Ha nagycsütörtöki virrasztás nem, akkor mi lehet? Nagycsütörtök éjszaka Mozart Requiemjét hallgattam, vasárnap húgomék meghozták Budapestről az Amadeus cd boltban megrendelt Verdi Requiemet, amit szüleim hoztak el a Duna korzón lévő boltból. Ezt is meghallgattam, átmeditáltam, de a legnagyobb élményem mégis csak az volt, amikor a baptista gyülekezett Jöjj hozzám c. kazettája közepén a lelkész szavait átérezve hallgattam: “Jézus Krisztus nem csak azért jött, hogy bemutassa a tisztaságát, és szentségét, és rámutasson ezzel a mi bűneinkre, bűnösségünkre. Ez elkeserítően igaz, de jövetelének van vigasztaló ereje is. Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ő értünk bűnösökért született, élt és halt. Az Igaz magára vállalta bűneinket és elvérzett a keresztfán. De Isten feltámasztotta őt a halálból és így lett Jézus Krisztus az egyetlen Megváltó. Ő a te Megváltód is, ha hiszel Benne. És most itt szíved előtt van, ígér, és Szentlelke által megszólít téged. Azt mondja néked, nagyon szeretlek, fogadj szívedbe! Elrontott, bűnös életedet Jézus meg tudja változtatni. Mindent jóvá tud tenni, neki hatalma van égen és Földön. Hatalma van arra is, hogy bűneidet megbocsássa, hogy a gonosz Sátántól megszabadítson. Igen, mert Ő a te javadat, üdvösségedet akarja. Éppen ezért, most nyisd meg előtte szíved ajtaját, és kérjed, egyszerűen, kérjed hittel.” Innen sűrű könnyek között, mélyen felindultam mondtam a lelkésszel együtt: “Úrjézus! Istennek Szent Fia! Én, mint nagyon bűnös ember, kérlek, jöjj a szívembe. Békességem nincs, boldog nem vagyok, bűneim súlya alatt roskadozok. Szabadíts meg engem! Bocsáss meg nekem! Elfogadlak Megváltómnak. Kérlek teremtsd újjá az én életemet. Neked akarok élni, Téged akarlak szolgálni. Add nekem a Te Szentlelkedet. Ígérem Uram, én hűséges leszek Hozzád, míg szívem utolsót dobban. És köszönöm, hogy áldozatod árán, én is üdvözülhetek. Ámen.” Ez volt, ami hiányzott, a bűnösségem beismerése, ami megszabadít a bűntől való félelemtől. Krisztus nélkül bármit akarna gőg, és értelmetlen, de vele mindent megtehet az ember. Így úgy éreztem még szorosabbra, szinte elválaszthatatlanra szőttem kapcsolatomat a Megváltóval.

10

short message sending = rövid üzenet küldés angolul

107

Húsvét hétfőre virradóra csodás ajándékot kaptam, mert Böbével álmodtam, és nem is akármilyen rövidet. Böbe boldogan játszott, incselkedett, futkározott velem, Elysiumi 11 réteken, tájakon jártunk, amilyennek a kereszténység a Paradicsomot elképzeli. Zöld rétek, erdők, szellő, madárcsiripelés, bárányka iszik a patakból, orchideák, pillangók, vízesés, édes illatok a levegőben. Amikor már éreztem, hogy nemsokára vissza kell jönnöm, és közeleg a búcsú, azt mondtam Böbének: - Böbe, de ez most csak álom, nem valóság! Böbe visszaválaszolt: - Apa fogd meg a karom, hogy ez valóság! És valóban, ugyanúgy éreztem, mintha életben, nappal, ébren fognám a kezét. Ezt a jelenetet Isten gondoskodásának tudtam be, hiszen megnyugodtam, hogy az álom nem képzelet, hanem valóság, a valóság egy másik dimenziója, és Böbe tényleg él, sőt boldog! Eddig is ezt hittem ezért vettem le a gyászszalagot a zakómról, bizonyíték nélkül hittem, még ha nehéz is volt, de utólag kaptam rá bizonyságot, hitem meghozta gyümölcsét! Reggel üdén ébredtem, s bár fájdalmaim gyötörtek, boldogan vonszoltam el magam Edithez locsolkodni. Edit épp akkor érkezett a temetőből, és siralmas látványt nyújtott. Összeaszalódva, minden létező ruhadarab, még a karóra is fekete rajta, fekete napszemüveg, és ehhez ingadozó, roskadozó járás, szóval éreztem, a legjobbkor jöttem. Meglocsoltam márkás Tapsifüles kölnimmel, bementem Böbe szobájába, az ő ágyát is meglocsoltam, és elmeséltem Editnek álmomat, amire sírva fakadt. Kiderült már ő is álmodott, sőt sokat álmodott Böbével, csak hát miért nincs itt a Földön. Kérdeztem, érdemese annyit bújni a temetőt, de elmondta ott beszélget Böbével, és ennek örültem, mert lassan csak megindul a feldolgozás útján. Ha beszélget vele, akkor hiszi, hogy nem halt meg, csak testéből költözött el, ha álmodik vele, akkor azért éjszakánként vigasztalódik, tehát van remény, hogy apránként rendbe jöjjön. Négy óra hosszat töltöttem náluk, még ebédet is kaptam, sőt Edit odaadta névnapi előzetesként a professzornak vett aszalt gyümölcsös ínyenckosarat. Már épp azon gondolkoztam, hogy haza kéne menni, amikor megcsörrent rádiótelefonom. Hajni volt azzal, hogy itt ül a vasútállomás előtt egy padon. - Rögtön megyek, mondtam, mire Edit tapintatosan hazavitt, hogy ne kelljen sántikálnom, én pedig megvártam míg elmegy, és akkor hívtam taxit, és mentem Hajniért. Mint sejtettem, Hajni besokallt Pali dolgai miatt, otthagyott csapot-papot, és eljött hozzám. Valahogy úgy alakult a vita, hogy még édesanyja, meg Léna sem támogatták, így én maradtam, mit egyetlen, aki megérti őt. Egy otthonkában, meg egy kopott nadrágban utazott el, zsebében pár papír zsebkendővel, meg a személyivel, és egy padon ülve egy üveg Coca Colával maga mellett várt. Az avatatlan szem, olyan kis ázott verébnek láthatta, de szememben királynő volt. Ahogy a kaput kinyitottam, vállát átkaroltam, és azt gondoltam, ez most álom, vagy valóság. Felmentünk lakásomba, leültünk egymással szemben, és csak néztük egymást. Csak az jött ki a számon, hogy Hajni szeretlek. Egy idő múlva mellém ült, mire kisírtam szívem minden keservét a vállán, és megkönnyebbültem. Most már rajta volt a sor, hogy könnyítsen magán. Lehetett volna első is, de éreztem nagyon le van zárva, még ahhoz is idő kell neki, hogy nekem megnyíljon, pedig utolsó erejével, reményével jött hozzám. Elmondta, múltbeli hibái gyötrik, nyomasztják, mire megkérdeztem: - És ha tíz évet volt valaki a Rákóczi téri kocsisoron? Számít az valamit? Nem a szív a fontos? Paliról nem is érdeklődtem, mert náluk az alapprobléma ragozódásai fordultak elő, aztán hogy Pali egója éppen miben mutatkozik meg, az tulajdonképp nem tartozik a lényeghez. Hajni megnyugodott, kivittem a vasútra, egy száraz puszit kapott, integettem, és hazamentem, illetve volt kollegámhoz locsolni.
11

Paradicsomi

108

Alig mondtam el a locsolóverset, csörgött a rádiótelefonom, és Pali hangja harsogott: Bublich Pál vagyok, mikor láttad utoljára Hajnit? – Negyed órája, amikor feltettem a vonatra. – válaszoltam rendíthetetlen nyugalommal, de közben járt az agyam, mi fog ebből kisülni. Pali elkezdett Hajni cuccai között kotorászni, és megtalálta januárban neki írt levelemet, amit Hajni végül jobbnak látott nem átadni. A legmeglepőbb az volt, hogy elkezdett szinte mosakodni előttem, hogy ő nem olyan mint Hajni mondja, ő dinamikus, mire gondoltam, az erőszakosságot milyen szépen meg lehet nevezni. Tiszta Edit. Hajnit elmondta mindennek, meg hogy ő karolta föl, és különben is a pszichológus, ahová igaz, hogy akarata ellenére, de elvitte Hajnit, azt tanácsolta, hogy sürgősen hagyja el Hajnit, mert Hajni súlyos beteg, depressziós. Itt egy kicsit visszaestem, régi énembe, mert megint változtatni akartam volna a világon. Én annak a pszichológusnak vonnám be az iparengedélyét, aki a férjnek azt tanácsolja, hogy öt gyerekkel hagyja egyedül élettársát, csak azért, mert depressziós. Nem agresszív! Nem bánt senkit, csak rosszkedvű, mert nyomja a másik tonnás egója. Ráadásul nagyon zavart, hogy Pali ötvenszer elismételte, hogy Hajni beteg. Ha olyan beteg, és a pszichológus is azt tanácsolta, akkor meg mi a csudának kapaszkodik utána annyira? Mert meg akarja mutatni, hogy ő milyen jó? Palikám, ez zsákutca! De Hajni nem depressziós, legalábbis, amikor velem van, sosem. Tehát nem beteg, csak nem bírja már a gyűrődést. Pali váratlanul bejelentette, hogy eljön hozzám lelki tanácsért, és a hétvégén találkozunk. Mivel Pali annyira dicsérte a pszichológus szakszerűségét, én is kidolgoztam hét kérdőívet, melyekből az utolsó 48 tesztkérdést tartalmaz. Kedvem lett volna még pénzt is kérni tőle, egy ötezrest a konzultációért, mert nem lesz egy órás, mint a “cihológus”-nál, de úgy gondoltam, inkább azt mondom majd neki, hogy vegyen egy nagy csokor virágot Hajninak. Hogy Hajni hozzám költözik, vagy Palival kibékül? A lényeg, hogy ő boldog legyen. Ott az öt gyerek, melyből négy Palié, és a hatodik gyermeket most hordja a szíve alatt, szóval a mérleg nagyon a Nagykőrösi út felé billen, és ha a Jóisten úgy akarja, én is élhetek még boldog családi életet. Ha nem Hajnival és a menyétekkel, hát majd mással. Még Edittel is történhet csoda, Istennek semmi sem lehetetlen. Edittel nem történt csoda, de azt majdnem csodának tartottam, hogy következő vasárnap Pali megjelent Hajnival és a menyétekkel. Kicsit zavarban volt, aztán egyre inkább belendült, elmesélte egész életét, fiatalságát, első házasságát, majd annak megromlását, és ekkor a Hajnival való kapcsolatukba kezdet. Innen úgy éreztem, jobb, ha kettesben, a konyhában folytatjuk, míg Hajni a menyéteket megpróbálja a nappaliban kordában tartani. Pali meglepően őszinte, és szimpatikus volt, bár sok mindenben nem értettem vele egyet. Amikor saját bemutatkozásom végén elővettem a tesztlapokat, fogcsikorgatva bár, de nekiállt kitölteni. Milyen tulajdonságokat nem fogadok el/akarok megváltoztatni magamban? Válasz 0. Milyen tulajdonságokat fogadok el/nem akarok megváltoztatni magamban? Válasz, az összeset. Milyen tulajdonságokat nem fogadok el/akarok megváltoztatni páromban? Válasz, az összeset. Milyen tulajdonságokat fogadok el/nem akarok megváltoztatni páromban? Válasz 0. Iskolapéldája az egyoldalú gondolkodásnak. Nálam minden rendben, másnál semmi nincs rendben. Örökös garancia a boldogtalanságra, reménytelen kísérlet a világ megváltoztatására. Pali szerint a szeretetnek alkotó, immanens része a féltékenység, a boldogság pedig egyenlő, egy nehezen megszerezhető, de könnyen elveszthető személy, “raritás” megszerzésével, birtoklásával, el nem vesztésével, s így fogalmaink annyira távol voltak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Majdnem négy órát bírtak ki nagyobb rumli nélkül a menyétek, ami csúcsteljesítmény volt tőlük, tekintettel arra, hogy az időjárás nem tette lehetővé, hogy a játszótéren múlassák az időt. Másnap írásban összefoglaltam Palinak a tesztlap eredményeit. Először is biztosítottam arról, hogy rokonszenves embernek tartom, és sok értékes tulajdonságot látok benne. Különböző módon megfogalmazott, de azonos tartalmú kérdésekre adott ellentmondó

109

válaszai azt sugallták, hogy bajban van az önismerettel, és hogy nagyon egyoldalúan gondolkodik. Közben megérkezett kórházi behívóm is, ahová már szinte haza mentem. Joli nővér tréfásan rám ripakodott: - Csukja be azt az ajtót aztán tegye gyorsan a nyakamra, meg a fejemre a kezét, mert majd széthasad! Az Isten küldte magát most ide. Az első hétvégét bent töltöttem, mi értelme lett volna pénteken beköltözni, majd ugyanaznap hazautazni. Rengeteg ismerősömmel tudtam itt a kórházban találkozni, beszélgetni, sőt volt olyan is, aki jelgyógyászati kezelésre járt be hozzám. Szobatársaim vidám fiúk voltak, egyikük, egy szekszárdi szőlősgazda néhány nap múlva úgy feloldódott, hogy négyszemközt, az ajtóra figyelve, de elmesélte, hogy három napig volt "odaát", klinikai halál állapotában, átesett az alagút élményen, nagy fényességet látott, aztán tágas, szép, tiszta rendezett helyeken járt, ahol mosolygós, boldog emberekkel találkozott, de sajnos vissza kellett jönnie. Mivel Hajni nagyon szeretett volna részt venni egy aurafotózáson, megszervezte, hogy Palival együtt elmenjünk Rosta Csillához, Tahitótfaluba. Léna is nagyon akart jönni, a gyerekekre nem volt, ki vigyázzon így két kocsival mentünk, két Nissannal, és Pali ráadásul a jobbikat bízta rám. Fura érzés volt a francia rendszámú autóval vezetni, de előre tisztáztuk, hogy nem tiltják az ilyesmit magyar szabályok. Csilláék csendes elvonultságban élnek, és majdnem elájultak a nagy tömegtől, meg a két kocsitól, mert három főt jelentettem be. Pali csak sofőrnek jött, de végül ő is kedvet kapott, a gyerekeket meg nem tudtuk hova tenni, de szegény Csilláék számára ez olyan volt, mintha a kínaiak özönlenék el az országot. Aurám színével Csilla meg volt elégedve, a türkiz szép árnyalatában villódzott, csak épen egy sötét alagút szakította ketté, amiből azt a következtetést vonta le, hogy nem vagyok biztos magamban, a bennem lakó Istenben, és könnyen engedem magamba a külvilágból a behatásokat. Magyarán mondva, még nem elég erős a hitem. Hát, tiszta ciki. Megír az ember két és háromnegyed könyvet Hitbenhat címmel, aztán kiderül, hogy az író úrnál is pont ott szorít a cipő. De hát, ami igaz, az igaz, magam is rájöttem, egyéb módon, és baj akkor lenne, ha meg lennék győződve az ellenkezőjéről. Szerencsére nagyon klasszul nyomon tudtam követni a dolgot, mert a közelmúltban kaptam meg egy szinté amatőr író könyvét a hitről és a természettudományokról, melyben nagyon élesen kifejtette, hogy milyen az igaz szerelem (házasság előtti), és milyen a "bűnös" szerelem, (házasságkötés utáni), és milyen borzalmas betegségek, és a következőkben még nehezebb testetöltés a következménye a parázna vágyakból származó házasságtörésnek. Ahogy az író a házasságtörést ostorozta, feltűnt, hogy kizárólag szexuális kalandvágyból, "bűnös szerelemből" tudja elképzelni a házasságok szétbomlását, pedig ezer más oka lehetséges. Szigorúsága odáig ment, hogy szerinte még az elhagyott, megcsalt házastársnak sem szabad vigasztalást keresni, még akkor sem, ha reménytelen, hogy egykori házastársa visszatér. Annyira piszkálta a csőröm a téma, hogy felhívtam a könyv szerzőjét telefonon, és röviden elmondtam történetemet. - Viktorkám, te elkövettél egy hibát, nem vártad meg, hogy a feleséged hagyjon el téged, ezért te vagy a házasságtörő. - Ne másban keresd a hibát, mindig csak magadban! Téged akárhogy üldözött a hitedért az asszony, az neked egy kereszted volt, te pedig letetted a keresztet, ezért kizártad magad a kegyelemből. Hiába is imádkozol, amíg vissza nem mész feleségedhez, és bocsánatot nem kérsz tőle, addig csak újabb és újabb bajt vonsz magadra, és csak egyre mélyebbre buksz. Végül telefonon keresztül kétszer megáldott, és én szinte megsemmisülten tettem le a kagylót. Logikailag kifogástalannak tűnt az egész okfejtés, de átfutott rajtam, hogy mennyire a téboly, és az öngyilkosság határán voltam, azóta is mennyit imádkoztam Editért, és most minden hiába, csak bukok egyre mélyebbre? Kizártam magam a kegyelemből? Hiába imádkozom? Lesújtó diagnózis. - Mindegy. Hazaköltözöm, legfeljebb belepusztulok. Gondoltam, mert a Péterrel való beszélgetés szinte lebénított. Csilla rájött aurám gyengülésének,

110

sérülésének okára, de összeszedni nekem kellett magam, nekem kellett a sarkamra állni, nem pedig lekvárként elkenődni, amikor valaki nekem ugrik. Ahogy a program után zötykölődtem haza Kecskemétre a vonaton, kezdett derengeni, hogy Jézus is elbukott a kereszttel, sőt egy darabig a cirenei Simon vitte helyette, az meg, hogy valaki kizárhatja magát a kegyelemből, az abszurd feltételezés. Épp az a kegyelem lényege, hogy ha valaki a Jóistentől elbástyázná magát, a kegyelem lenyúl hozzá bármely mélységbe. Mit segítenék Editnek, ha mártírként haldokolnék mellette? Örök kétség lenne bennem, hogy bár engedelmeskedtem a “parancsolatnak”, hitemet feladtam, hisz eddigi hitéletemet természetesen nem élhetném mellette. Ezek a gondolatok kavarogtak fejemben, amikor leszálltam a vonatról, és eldöntöttem, egész jó a bokám, most nem költök taxira, legyen az csak szükségmegoldás. Marcsi kölcsönmagnóját szorongattam tenyeremben, és az Életünk Krisztus kazetta dallamára dúdolva igyekeztem hazafelé. Szemben egy kamasz fiú jött biciklin velem, és szinte kinézte kezemből a kis magnót. Pár száz méter után észrevettem, hogy biciklivel követ a kis suhanc, és éreztem, hogy ki akar rabolni. Eltettem a kismagnót a szatyromba, de kísérőm követett. Olyan érzés volt, mint amikor a sérült, bicegős állatot a farkas követi, gusztálgatja, nézegeti, felméri, hogy nem tud védekezni, menekülni, és már csorog a nyál a szájában, hogy sikerrel fogja megtámadni. Megfordult a fejemben, hogy támadóm egy vascsővel fog leütni, és igyekeztem a járda közepén menni, hogy ne essek majd az úttestre. Gondoltam megszólítom, hogy mit akar tőlem, de olyan egyértelmű volt, hogy kár lett volna strapálni magam, ezért nyugodtan folytattam az utam tovább. Ha egyszer ez van ma estére megírva a sors könyvében, akkor állok elébe. Egy árnyékos, sötét, néptelen helyen aztán rászánta magát kis barátom a támadásra. Gyorsított a biciklivel, és megpróbálta kikapni a kezemből az autós táskámat, melyben minden értékem volt. Igazolványok, hitelkártya, pénz, stb. Kísérlete sikertelen volt, mert én már jó előre a csuklómra hurkoltam a táska szíját, és egyébként is szorítottam, ahogy tudtam. - Nem mész innen? - kiáltottam rá a támadás pillanatában, így aztán elkerekezett. Még el is gondolkoztam, helyes volt-e ekkorát kiáltani a fiatal fiúra, aki olyan 14-15 körül lehetett, de azt gondoltam, ha nem kiáltok rá, még nekiáll még egyszer rohamozni. Nyugodtan továbbbicegtem, és örültem, hogy nem támadt bennem harag, inkább sajnáltam a fiatal kamaszt, hogy ilyen fiatalon rablásra adja a fejét. Vajon hogyan fog végződni élete? Így aztán eseménydús volt a hétvégém, melyet a kórház új gyakorlata szerint otthon tölthettem. Pár nap múlva a kórteremben épp délutáni sziesztámat töltöttem, amikor valaki lendületesen benyitott. Jól jöttek ezek a szieszták, mert ilyenkor tudtam valamit pótolni az áthánykolódott éjszakák alvás mínuszaiból. Pali volt látogatóm, behozta esernyőmet, melyet a kocsi hátuljában hagytam. Kimentünk a társalgóba, ahol pár mondat után rátért, hogy ő nem akar közénk állni, és Kecskemétre sem tesztlapot kitölteni jött le, hanem azért, hogy megnézze, rendes ember-e az, akinek átengedi párját. Húú, vakargattam a fejem búbját, de kacifántos ez a helyzet, és elkezdtem magyarázni Palinak, hogy én nem akarom elvenni tőle, Hajnit, annak örülnék, ha ők ketten, egymással boldogok lennének. Pali elhárította úgymond szabadkozásomat, és megnyugtatott, Hajni és közötte mindenképp megpattant valami, ők már nincsenek egy hullámhosszon, ha nem lennék én, lenne más, és különben is, ő nem hajlandó arra, hogy ő anyagilag támogatja Hajnit, s Hajni lelkileg mással van egy hullámhosszon. Hát ez az! Az elején megdicsértem Palit önfeláldozásáért, és igyekeztem lebeszélni a szakításról, de ebből a mondatából az derült ki, hogy vagy testileg-lelkileg akarja birtokolni Hajnit, vagy sehogy. Ráadásul anyagi támogatás fejében akarja megvásárolni Hajni lelkét, ami két nem egészen kompatíbilis kategória vegyítése. Fél órás beszélgetés után Palit megöleltem, és testvérként, jó barátként búcsúztunk. Hajnival megbeszéltem telefonon, hogy

111

szerencsésebb lenne megszakítani, vagy legalábbis altatni kapcsolatunkat, ha ez az ára, hogy Palival viszonya normalizálódjon. A kórházi tartózkodás harmadik hetében olyan szobatársat kaptam, akinek négy "albérlője" volt, magyarán megszállottságban szenvedett, arról panaszkodott, hogy “valakik” laknak benne és gyötrik. A négyből egyet sikerült kiimádkozni belőle, így aztán úgy éreztem, volt értelme kórházi tartózkodásomnak. Az igaz, hogy se bokám, sem a nyakam nem rezdült meg semmilyen kezelésre, tablettára, de talán azért kell ennek így lenni, hogy annál egyértelműbb legyen, hogy a Jóisten gyógyított meg. Bárány főorvos asszony búcsúzóul lelkifröccsöt zúdított nyakamba, hogy mennyire helytelen az általam választott lelki út, testemmel is kell törődnöm, mert a Jóisten testem állapotát is számon fogja kérni odaát. Jót akart, ezzel vigasztalgattam magam, de csak eltörött a mécsesem. Van épp elég bajom, akkor még az hiányzik, hogy részvét helyett a fejemre olvassák, magam vagyok az oka az egésznek. Na de mindegy, egyszer majd csak felragyog az a hajnal. Ha eddig nem ragyogott, majd felragyog ezután. Csak rájönnék arra, hogy értette a Jóisten, hogy meg kell tapasztalnom a halál misztériumát. A kínzókamrát azt tapasztalom nap, mint nap, mert amint abbahagytam az erős gyulladáscsökkentő szteroidok szedését, nappal is minden mozdulat rendkívül fájdalmas lett. Még a fotelben, teljesen nyugalmi helyzetben sem tudom magam megkímélni a fájdalomtól, mert mozdulatlanul is annyira sajognak tagjaim, hogy már nappal is jajgatok. Külbokámat, mintha egy krumpli hámozóval hámozgatnák, kapargatnák, de nem a húst, hanem a csontot. Jobb lábam lábujjtőcsontjai úgy sajognak, mintha legalábbis egy elefánt taposott volna rájuk, aztán belenyilall a bal kisujjamba, aztán a nyakamba, ha leülök, vagy felkelek, akkor a keresztcsontomba. Nagyon elesettnek érzem magam. Mintha a Jóisten is valami függöny, vagy fal mögött lenne, csak felcsorduló könnyeim hoznak néha vigaszt. Hegedűművésznő ismerősöm Zámbó Jimmy csodálatos számát, Nézz le rám, ó Istenem, játszotta be a telefonomba, és együtt zokogtunk, mert ő is nagyon szenvedett a bélgörcseitől. Éjszakánként sokszor az ördög ül a nyakamon, fojtogató, émelygő érzés keseríti meg az álmatlan fetrengést, és csak hajnalban, világosban, öt óra körül tudok elaludni, de legföljebb nyolc, fél kilencig. Amikor már azt hiszem, mindennek vége, akkor azért a Jóisten valahogy mindig feldob. Egyik héten egy fehér elefánttal álmodtam, a bölcsesség, nyugalom, erő szimbólumával, majd egyik reggel a következő idézettel ébredtem: Lk.4.18. ,,Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét." Mégis? Ez lesz a szerepem? Nem tévsugallat volt? Megtisztulok, és a Jóisten bizalmát fogom élvezni? Nem buktam el örökre? Iluska, asztrológus ismerősöm nagyon kedvesen kommentálta élményeimet, azt mondta, most olvad ki az arany a Viktorból. Bár a próféta szólna belőle! Csak ne lenne olyan iszonyú nehéz ezt a sok megpróbáltatást elviselni! És akárhány vigasz, mindegyik csak egy darabig tart, mert örökösen visszatér a kétség, hogy ez csak fantáziálás, maradok beteg, zuhanok egyre mélyebbre, rokkantnak fognak nyilvánítani, rokkantnyugdíjból nem fogok tudni albérletet fizetni, és édesanyám már azon töpreng, hogyan fog családi házuk lépcsőjén a tolókocsival ki-be tologatni. A legszörnyűbb a tanácstalanság. Nem tudom mit kéne tennem, mi lenne a Jóisten szemében a helyes. Az Evangélium szerint valóban felbonthatatlan a házasság, de csak, ha Istenben kötötték. Minket egybekötött Isten? Eszünkbe sem jutott annak idején, hiszen csak polgári esküvőnk volt. Mi a helyes teendő? Tényleg nem gyógyulok meg, csak ha visszaköltözöm? Olyan képtelenség, hogy szívem-lelkem tiltakozik ellene. De mi lesz velem így betegen? Néha napok telnek, hogy a kutya sem nyitja rám az ajtót, a telefon sem csörög, gyermekeim élik életüket, Edittel havonta egyszer találkozom, amikor a pénzt átadom neki.

112

Kedves volt, hogy felajánlotta, kivisz autóval a háziorvoshoz, de megint meg kellett hallgatnom, hogy “mert ha rá hallgattam volna”. Ő még mindig ott tart, hogy minden bajnak az az oka, hogy nem engedelmeskedtem neki. A Merlin és Arthur király c. könyvben elolvastam egy sorsdöntő leckét. Az összes keresztény, és buddhista tanítással dacolva nem ítélte el a vágyakat. Kifejtette, a baj ott van, hogy küzdünk vágyaink megvalósításáért, ahelyett, hogy bíznánk Teremőnkben, hogy az általa belénk oltott vágyak beteljesüléséről gondoskodni fog. Tehát nem vágyaink, hanem azok megvalósulásáért tett erőfeszítéseink szenvedéseink okai. Vágyaink ébrednek bennünk, mint kisgyermekben a baba iránti vágy, majd egy újabb vágy 8-10 éves korban a csúzli iránti vágy kioltja az előzőt, de e csúzli is értéktelen lesz 16 éves korunkban, amikor a tükörben nézegetjük magunkat, vajon melyik lánynak fogunk tetszeni. Vágyaink hullámtaraján addig lovagolunk előre, míg más vágyunk nem marad, mint a Jóisten iránti vágy. Tehát nem csak az önfeladás, hanem az önelfogadás, és a világ elfogadásának útján is el lehet jutni a Jóistenhez, sőt az önfeladás, vágyaink elnyomása, árnyékvilágunkba szorítása okozza betegségeinket. Eldöntöttem, nem fogom vágyaimat elítélni, de beteljesülésüket is a Jóistenre fogom bízni, el fogom fogadni magamat olyannak, amilyen vagyok, és a világot is olyannak, amilyen. Szívrepesve vártam Pünkösdöt, hogy ha már Húsvétkor nem, akkor legalább Pünkösdkor töltsön be a Szentlélek, de ez az ünnep sem hozta gyógyulásomat. Gergő fiamnak születésnapja volt, és megkértem látogasson meg egy kezelés erejéig, mert már alig bírtam járni. Jól elbeszélgettünk, hosszan megkezelt, megnézte kísérőmet és jeleimet. Bal kezemben egy repedező héjú, emelkedő tetejű tojás volt a jelem, jobb tenyeremben pedig aktuális kísérőm. Mérhetetlen öröm fogott el, mert akkor már bújik ki a kiscsibe a tojásból, akkor már az újjászületésem folyamatban van, és talán csak néhány nap, és vége a szenvedésnek!

A FINÁLÉ

É

letem kezdett a musthoz hasonlítani. A bor csodálatos színű, illatú, lélekemelő ital, Istent szeretőknek való, mint Hamvas Béla A bor filozófiája c. könyvben kifejti, de akár csak egy héttel, vagy három nappal a borrá válás előtt zavaros, gusztustalan, halálos gőzöket kipárologtató folyadék a must, az érőben levő bor. Testi fájdalmaim kezdtek elviselhetetlenek lenni, éjszakáim már alig voltak, de nappalaim sem, szinte a teljes összeomlás fenyegetett. Korlátolt gondolkodásommal időpontokhoz, ünnepekhez kötöttem azt az időpontot, amikor majd Jóisten megszabadít terhemtől, amikor újjászülethetek, és vártam húsvétkor, vártam pünkösdkor, mindannyiszor hiába. Nem jutott eszembe, hogy Isten másképp gondolkodik, sőt, talán épp ezzel a felfokozott várakozással késleltetem újjászületésemet. Az Interneten még kórházba menetelem előtt találtam az Internetto-n és az Index-en egy vallás-filozófiai fórumot, ahol mindenféle, engem érdeklő témában folytak az eszmecserék. Szokott vehemenciámmal beleestem, mint tót az ólajtóba, és kezdtem egyre több témába, ún. topic-ba megírogatni véleményemet, gondolataimat. Ennek következtében rövid időn belül úgy “megsoroztak” néhányan, olyan durva, mondhatni gyalázkodó kifejezéseket alkalmaztak velem szemben, hogy a sorokból sugárzó gyűlölet visszavonulásra késztetett. Már be is írtam az egyik topic-ba, témába, hogy kiszállok, de az egyik fórumtárs, aki azon kevesek egyike volt, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak a fórumon, írt egy e-mailt, egy elektronikus levelet, hogy tartsak ki, ne hagyjam magam eltántorítani, vannak, akik

113

velem értenek egyet. Meg különben is, gondoljak azokra, akik csak olvassák a fórumot, és nem szállnak be a vitába. Így aztán erőt vettem magamon, sarkamra álltam, és szelíden, szeretettel, de mindenre megválaszoltam, és kezdtem önmagam is témákat, topicokat nyitni, ugyanis új témát csak az nyithat, aki már legalább harminc hozzászólást beírt. Ezzel is ösztönzik, hogy minél több legyen a hozzászólás. A két legbővebb, legtöbb hozzászólást tartalmazó topic a “Római katolikus egyház tévtanításai”, meg a “Hit gyülekezete tévtanításai” volt. A Hit-esek a katolikusokat sorozták, bombázták, a katolikusok védekeztek, és néhány kitért Hit-essel feltárták, ami a szemükben visszaélés volt a Hit Gyüli, HGY. keretein belül. Szerintük a HGY. vezető lelkésze anyagiakra, és hatalomra törekszik, kétes igazság a náluk nyíltan hirdetett gazdagodás, mint Isten szeretetének jele, és ennek alapja, az ún. bővölködés tanítása, melyet valamelyik Pál-i levélből eredeztetnek, vagy abba magyaráznak bele, a különös extázisok az “alkalmakon” pedig abnormálisak, stb. Vallások, felekezetek, gyülekezetek terén meglévő tapasztalataim tovább bővülhettek, mert a házból egy asszonyka meghívott, hogy vegyek részt egy gyülekezet pünkösdi alkalmán. Ingyen busz vitt Szegedre, ahol egy hatalmas sátorban volt az “alkalom”. A fórumról már tudtam, hogy van olyan gyülekezet, ahol már biztonsági őröket is tartanak a bejáratnál, így egy kicsit izgalmas is volt, be tudok-e jutni. Ismerősömmel együtt szálltam a buszra, őt ismerték, és az ajtóban álló aktivistától kaptam egy meghívót, amelyről útközben kiderült, hogy belépőként is szolgál. A mögöttem ülők arról beszélgettek, hogy azért jönnek Amerikából “misszionáriusok”, mert ott már telített a “piac”, leszálló ágban vannak, lefelé konyul a “termék életgörbéje”, s a volt szocialista országok, meg Afrika új terep a “misszionáriusoknak”, akik otthoni gyülekezetüktől a “megtértek” lélekszáma alapján kapnak anyagi támogatást, ezért videóval dokumentálják a megtéréseket. Afrikában még 1 dollár fejpénzt is fizetnek az elmaradott feketéknek, hogy “megtérjenek”, akik látják, milyen autóval érkezik a hittérítő, és azt hiszik, megtérésük révén ők is ilyen anyagi javakhoz juthatnak. Szó esett egy Magyarországon működő tengerentúlról jött hittérítőről, akinek a beszélgetők szerint három felesége van, nagy autókról, pénzről, arról, hogy milyen jó itt a gyüliben, mert sok cégvezető is van, és azok “inkább minket, keresztényeket vesznek fel a cégükhöz, mert tudják, hogy mi rendesen dolgozunk, rendes emberek vagyunk”, sőt, hogy “az Úr szólt egyszer az egyik testvérnek, hogy adjon a másiknak egy Mercedes-t, mert kell a “szolgálatához”, szóval érdekes egyveleget hallottam útközben. A legjobban az tetszett, amikor a kisfiú megkérdezte édesapját, hogy miért van harcművészetet tanult biztonsági őr, akkor édesapja azt válaszolta, hogy nehogy bejöjjön valaki, és erőszakkal megzavarja az istentiszteletünket. Mennyire igaz, hogy mindenki magából indul ki. Egy keresztény templomban sincs ilyen gyakorlat, csak ott lehet ilyesmire szükség, ahol gyakran csapnak magasra az indulatok, ahol maga a közösség erőszakos. A sátorba optimistán léptem, és elkezdtem a többiekkel együtt énekelni. Annál jobb dolgot még kitalálni sem lehetne, mint hogy énekkel dicsérjük, szeressük Istent. Kicsit zavaró volt, hogy őrült hangerővel üvöltött a zene, és annak ellenére, hogy rengeteg szép karizmatikus szám van, ami katolikusok, baptisták, reformátusok egyaránt énekelnek, itt csak a saját zeneszerzésű, és szövegű dalokat énekelték. A színpadon, mint egy show-ban kiszámított, megtervezett koreográfiájú énekesek énekeltek, a közönség csápolt, amit én is átvettem, és felszabadultan énekeltem teli torokból. Jó másfél órát tartott csak a “dicséret”, aztán kezdődött a prédikáció, amit a rekedtes hangú vezető lelkész részben járkálva olvasott, majd a sorok közt sétálva mondott. Lényege az volt, hogy istenhez a Szent Szellem megnyilvánulásán keresztül lehet csak eljutni, nem név szerint, de egyértelműen a római katolikus egyházat temetkezési vállalatnak nevezte, és persze negyed óránként volt egy ujjongás, Jézus velünk van, Jézus itt van velünk, a Szent Szellem betölt minket.

114

Eközben lettem figyelmes arra, hogy egy fiatal lány a korábbi rock koncertekről ismert módon extázisba került, úgy pörgött, mint egy keringő dervis. Az ötven körüli kopaszodó férfi, aki a buszon előttem ült, úgy ugrált, mint egy leveli béka. A vezető lelkész szeme egy pillanatra megrebbent, amikor valaki hisztérikusan felkacagott a teremben, aztán otthonosságot kölcsönző mosolyt erőltetve az arcára, odébb lépett, mert valaki a sorok között előreszaladt, és a hasán hengergőzött előtte. A nagy tömeget tekintve minimum volt, hogy legalább egy kicsit rángatózzon valaki annak jeléül, hogy a Szent Szellem munkálkodik benne. Már út közben is sokat beszélgettek a démonokról, a prédikátor is gyakran foglalkozott a vallásos démonokkal, és a démonűzéssel. Hogy aztán ők ezeket az excentrikus magatartásmódokat a Szent Szellem ajándékának tekintették, vagy annak, hogy így űződnek ki belőlük a démonok, azt nem tudom, de kezdtem egyre furábban érezni magam. A kaput az tette be, hogy egyre feltűnőbben járőröztek biztonságiak a sorok között. Az egész valahogy az építőtáborok, KISZ táborok és a Munkásőrség fiatalkorú szakosztályának, az Ifjú Gárdának működésére, rendezvényeire emlékeztetett az “átkos”-ból, amikor irányították a tömeget, és bizalmiak, biztonságiak, belügyesek figyelték az emberek mozdulatait, de még gondolatait is, és aki kirótt a sorból, az hamar feltűnővé vált. Csápolni még elcsápolgattam, de ahhoz már nem volt kedvem, hogy műrángatózással tegyem magam mimikrivé, így szépen kisomfordáltam. Nem voltam feltűnő, egyébként is kibe járkáltak a résztvevők, mert a 3-4 órás alkalmakat senki nem bírja egy helyben végigülni. A buszsofőrnél hagytam egy cédulát, hogy ne keressenek, és megkönnyebbülten utaztam haza a menetrendszerű járattal, elegem volt a társaságból. A benyomásaim vegyesek voltak, de végül is meghívtak, ingyen busz, tehát nem szólhatok rájuk egy szót sem. Ismerősöm nagyon fájlalta, hogy nem maradtam tovább, mert amikor elmentem, akkor jött hátra a vezető lelkész, és akkor szoktak gyógyulások bekövetkezni. Nem keveredtem vitába vele, nem vitatom el, hogy történt alkalmukon gyógyulás, de azt a gyógyult hitének tulajdonítom be, és nem érzem ezzel bizonyítottnak azt az Interneten is gyakran hangoztatott kijelentést, hogy csak ott van jelen a Szent Szellem, ahol ilyen jelenségek tapasztalhatók. Jézus a csodákat, a rendkívüliségeket mindig az illető személy hitéhez kötötte, akár alanya volt a csodának, mint gyógyult beteg, akár véghezvivője, mint Isten legújabb kori prófétája. Harmadnap szinte fizikai fájdalmat éreztem, amikor levelesládámban egy volt katolikus pap, protestánsnak átigazolt lelkész, Katolikus voltam című, gyülekezetük által megjelentetett könyvét találtam. Belelapozgattam, tele volt rosszhiszeműséggel, rosszindulatú belemagyarázásokkal, szedegette a római katolikus egyház szeméből a szálkát, ötszáz évvel ezelőtti bűnöket rótta fel a mai egyháznak, szóval gusztustalan volt. Nem azért, mintha nem lett volna igaz benne semmi sem, hanem mert Istenhez kell közeledni, és nem egyházakhoz. Nem egymástól kell csábítani a híveket, hanem ateistákat, utcalányokat, gyilkosokat, nehéz fiúkat megtéríteni. Ha valaki már el akarja a másik párját csábítani, ami nem szép dolog, legalább ne úgy akarja, hogy a másikat becsmérli. Akkor húzza ki magát, mondja, hogy én szép vagyok, de igazából ennek érződnie kell, mert az öndicséret is “büdös”, de ne ilyen öv alatti eszközökkel igyekezzen magának megszerezni valakit. Írtam egy levelet ismerősömnek, hogy “cselekedjetek úgy, ahogy szeretnétek, hogy veletek is cselekedjenek” és ennek alapján gondolhatom-e, hogy ő szeretne tőlem egy könyvet, hogy XY. gyülekezet tagja voltam. Nem válaszolt, csak egy újabb szórólapot dobott be, miszerint a pápa az Antikrisztus. Ennyi már aztán végleg elég volt. Stopos ismerősöm megállapítása állt, hogy Jézus, ha ma élne, nem járna pápamobilban, de azért Antikrisztusozni már nagyon durva dolog. Ki is fejtettem a vallás-filozófiai fórumon, hogy ne személyben, hanem magatartásban gondolkodjunk. Aki másoknak lábat mos, az a Krisztusi szellem, aki meg mással magának lábat mosat, az Antikrisztusi szellem. Legyen akár falusi lelkipásztor, vagy bármilyen szintű vallási vezető.

115

Esszéimmel indítgattam egy-egy új topic-ot, de egyre hevesebb indulatokat váltottam ki. Egy faither nicknevű illető már az első napokban Sátán fiának nevezett, majd mérgében azt írta, hogy légió vagyok, egy egész légió démon lakik bennem, olyanok, melyeket Jézus a sertéskondába űzött. A másik eretneknek titulált, a harmadik kijelentette, hogy nem vagyok keresztény, a negyedik azt írta, hogy New age-es vagyok. Amikor megírtam, hogy a buddhizmusban is szép a könyörületesség, akkor még jobban felparázslottak a kedélyek. Örökké égő kénköves tűzzel, és miegyébbel fenyegettek, és “sorozatlövővel lőttek” rám, amikor bizonygattam, hogy Isten jó, nincs olyan, hogy előre el van rendelve, hogy ki menjen üdvösségre, és ki kárhozatra, hogy nincs örökké tartó elkárhozás, ez olaj volt a tűzre. Sokkal jobban irritáltam őket, mint az ateisták. Érdekes módon az ateisták is velem foglalkoztak, részben azért, mert a vallásosok nem álltak szóba velük. Hívők ateistákkal nem foglalkoztak, csak egymás bibliaértelmezésein folyt a vita. Amikor aztán Kogara megkérdezte, mi volt a “kunszt” Jézusnak Istenként egy kereszthalált elszenvedni, válaszírás közben még a könnyem is kicsordult, annyira bántott a primitív érzéketlenség. Kazantszakisz botránykönyve felbecsülhetetlen értéket hozott lelkembe, azt a hitet, hogy Jézus emberként, kísértésekkel küszködve, bizonytalanságoktól övezve, hajszálnyi előny nélkül járta végig életútját. És gondoljon csak bele valaki, milyen érzés lehetett neki, amikor azok, akiket a legjobban szeretett, a választott nép keresztre feszítette. Őrjöngő tömeg, egy végletekig elcsigázott test, egy fájó, egy szerető lélek, aki csak jót tett mindenkivel, és fizikai testben neki is csak érzései, sejtései lehettek, kivéve, amikor dimenziót váltott és imában, vagy jelenésben megerősítést kapott. Hogy mennyire emberként kellett végigcsinálnia küldetését, mutatja, hogy még a kereszten is kísértették, még az a fájdalmas kérdés is kiszaladt a száján mérhetetlen fájdalmában, hogy Atyám, miért hagytál el engem? Ettől emberi, ettől oly csodálatos Jézus, ettől lehet a bolondulásig szeretni, és van aki ezt végig tudja gondolni úgy, hogy nem lábad könnybe a szeme? Hogy lehet ilyen kérdést föltenni, még ha ateista is az illető? Küzdöttem, gyártottam a válaszokat, 35-40 témakörben voltam benn, nekiültem este nyolckor, és egyszer csak azt vettem észre, hogy hajnali kettő van. Egy ilyen hosszú, átvirrasztott éjszaka, és rövid hajnali alvás után arra ébredtem, hogy el kell mennem Edithez, fel kell ajánlanom neki, hogy visszaköltözöm, ha nem akadályoz hitéletemben. Már hónapok óta követett a kétség, mint árnyék, hogy helyesen cselekedtem-e, nem kellett volna tovább kitartani Edit mellett, nem lenne mégiscsak helyesebb, ha visszamennék, és megpróbálnám valahogy elviselni. A bejelentésemre meghívtam a fiúkat is, úgy gondoltam, nagyobb súlya lesz Edit kijelentésének, ha a fiúk előtt teszi meg, de csalódtam. Azzal fejeződött be a beszélgetés, hogy ha nekem szabad akaratom van keresztet vetni, akkor neki is szabad akarata van köpni, és erre hirtelenjében se köpni se nyelni nem tudtam, mert igaza volt. Nekem erre az egy választásom maradt, hogy én meg szabad akaratomból nem költözöm vissza, és így meg is nyugodtam. Frovalinéktól kaptam ajándékba a Tibeti könyv életről és halálról c. könyvet. Csodálatosan szép gondolatok voltak benne, a Krisztusi könyörületesség gyönyörű megnyilvánulásai, csak éppen nem keresztény közegben, de az legyen a legnagyobb baj. Az önfeláldozó szeretet gyönyörű példája az a buddhista mester, aki szomorúan veszi tudomásul, hogy valamelyik felsőbb szférában fog újraszületni, és könnyes szemekkel kéri tanítványait, imádkozzanak, hogy valamely pokoli szférában születhessen újra, mert szeretne az ott levőkön segíteni, hisz lelke addig nem nyer megnyugvást, míg egyetlen emberszellem, egyetlen testvére is ott van. Nem a Jó pásztor példázata elevenedik meg előttünk? Nem igazi krisztusi lelkület, ahogy ez a mester gondolkodik? Találtam az Interneten is egy benső út nevű honlapot, ahol vallás, ezoterika, és más honlapok címei voltak felsorolva, valamint letölthető könyvek, és idézetek. A pillangóról szóló annyira megnyerte tetszésemet, hogy levélben elküldtem Editnek.

116

Editkém! Köszönöm, hogy meghallgattál, de azt hiszem, még nem aktuális a visszaköltözésem. Valaki így írta meg a saját gyakorlatát a szeretetről. “Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki, nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sose ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.” Én úgy mondom nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vízében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodok vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok. Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én tudom milyennek kéne lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg, a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat vagy az akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni felette, megfosztom a fejlődés, érés teljes lehetőségétől, az én birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal. Korlátozni, és ártani tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel, és védésem, túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek: “Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted a felelős.” Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit szeretek: Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadban. Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben, bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok érteni veled. Néha dühös leszek és akkor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amilyen csak tudok. Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök, akár szavakkal, akár azzal, ahogy létezem másokkal és magammal. Én ez úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni. hétfő, 1999. június 14. Üdv: Viktor Ha valamiből, ebből annyira kiviláglik, mennyire nem szabad, még jó szándékkal sem egymásra rátukmálni, ráerőltetni magunkat, mert az nem szeretet. Edit két nap múlva telefonált, szokott következetlenséggel sátáni forrásnak nevezte az idézetet, de ugyanakkor

117

azt az egy mondatot, amit a maga igazára tudott belőle hasznosítani, hogy megmondja a véleményét, ha dühös, azt háromszor elismételte. Egy kicsit elkeserített, hogy Edit a kősziklánál is keményebb, de annyiból megnyugodtam, hogy megtettem, ami tőlem telt. Már az is ezoterikus közhely, hogy az ember kezébe mindig az a könyv kerül, amit abban az időszakban célszerű elolvasnia, de velem tényleg ez történt. Buddha élete és tanítása volt a könyv, mely szinte mágnesként vonzotta kezemet, és bizony nem bántam meg, hogy kézbevettem a könyvet. Rövid életrajzából felismertem a párhuzamot életemmel, sorsommal, hiszen fiatal korában vágyainak élt, egy idő múlva vágyait elfojtva aszkézisbe kezdett, és amikor ezzel is felhagyott, ezt követően érte el a megvilágosodás. Rájöttem, hogy a középső út tanítása megegyezik azzal, amit Jézus az Atya tökéletességéről mondott, a jó és rossz fölé, a poláris világból az Egységbe emelkedéssel, csak Buddha a megtérést, a gondolkodás átalakítást Megvilágosodásnak nevezi. Az, hogy a tékozló fiú történetét Krisztus előtt 500 évvel, szinte szóról szóra azonos módon leírta, arra következtettem, hogy Buddha is Istentől sugalmazott próféta volt, és tanításából sok minden hasznosítható. Sajnos Buddha tanítása is rengeteget torzult az évezredek folyamán, hisz a középső út tanítása világosan leírja, hogy ne a jóra, ne is a rosszra törekedjünk, hanem a Megvilágosodás, Isten, az Út Igazság, és Élet a cél, mégis ugyanabban a kötetben a gyakorlati útmutatások között, melyet már a későbbi századok ragasztottak az eredetihez, ott leljük, hogy jót kell tenni, és a rosszat elkerülni, tehát a köteten belül ugyanúgy, mint a Bibliában, belső ellentmondás van. Buddha leírja, hogy a megvilágosodás keresése, akarása is akadály a megvilágosodás, az újjászületés felé vezető úton, így rájöttem annyira át kell magam adni Istennek, annyira ki kell üresítenem magam, hogy még az újjászületésre sem vágyakozom, csak igyekszem imádkozni, Istennel beszélgetni, és meditálni, azaz Istenre hallgatni. Itt tér el a keresztény megvilágosodáshoz vezető út a buddhista testvérekétől, mert amíg nekünk van kihez fohászkodni, van kitől segítséget kérni, nekik saját magukat kell hajuknál fogva a földi mocsárból kiemelni. Az is igaz, hogy a katolikus vallás szenteket “kínál” segítőkként, pártfogókként, közbenjárókként, és a buddhizmusban a bóddhaszittvák, már megvilágosodottak ugyanezt a szerepet töltik be. A buddhisták is Jézus tanításának alapjait élik a gyakorlatban, Isten tökéletességét nem Istennek nevezve, hanem a pólusok kerülésével, a középső úttal, és énjük, egójuk föladásával engedik be magukba - szabadítják fel magukban. Az ő megvilágosodásuk ugyanúgy kegyelem, csak ők nem tudnak róla, ezért kénytelenek szegények lényegesen nagyobb erőfeszítéseket tenni, mint mi, Jézus nyomában caplató keresztények. Kár, hogy a “vonalas” keresztények olyan vad dühvel üldözik, szapulják Buddhát, pedig ha az önmegváltás nem kapcsolódik spirituális gőggel, nem kárhoztatható, csak az Istenhez jutás egy nehezebb útja. Az irgalmasság pedig ha nem is azonos fogalom a szeretettel, amely tágabb fogalom, mégis annak egyik nagyon szép megnyilvánulása, ami sok Bibliát böngésző, kívülről fújó keresztény testvérünkből hiányzik. A kísértésekhez, fizikai fájdalmakhoz, melyek Buddhát is gyötörték megvilágosodás előtt, kezdtem hozzászokni, és volt olyan éjszakám, hogy reggel fél hatkor aludtam el, és háromnegyed hatkor már csuromvizesen ébredtem arra, hogy egész testem lemerevedett, az ördög a nyakamban ül, fojtogat és szörnyű bűzétől majd megfulladok. A fájdalmakban könnyebbséghez jutottam egy kombinált gyulladáscsökkentő-fájdalomcsillapító, a cataflam által, de ez sem mindig hatott, és ha kipárolgott belőlem, és nem volt nálam tartalék, akkor nagyon megnehezedett minden lépés, minden mozdulat számomra. Az imakörös lányok mozgalmat indítottak, “mentsük meg a Viktort” címmel. Magdi telefonon tartotta bennem a lelket, Marcsi meglátogatott és Magdival közösen vettek egy “csodaszert”, melynek feltalálója médiumi úton kapta meg a szellemvilágtól a gyógynövénykeverék összetételét. Ági iszapnak való agyagot hozott pakoláshoz, és energiázott, Gizike hetente kétszer a talpamat masszírozta, Ilonka néni gyógyfüves párnát

118

küldött, sőt még feleségem is ebbe a körbe sorolható, hisz ő írta fel és váltotta ki a gyógyszereket, melyek tüneteimet, fájdalmaimat csökkentették. A benső út honlapról letöltöttem Jakob Böhme, német misztikus Szent sóvárgás című művét, melyből világossá vált a bűn, az antikrisztusi magatartás mindennél egyszerűbb megfogalmazása, Isten akarata helyett önnön akaratunk keresése, gerjesztése, követése. Így már az a megdöbbentő kijelentés is érthető, hogy akár jót, akár rosszat cselekszem, bűnös vagyok. Már hallom is lelki füleimmel a felhördülést, Arany Viktor megbolondult? Hogy lenne bűn a jócselekedet? Pedig, ha elfogadjuk Jakob Böhme definícióját, ami szerintem a bűn legszabatosabb meghatározása, akkor nyilvánvaló kell legyen számunkra, hogyha bármi mást akarunk, mint Isten akaratát, bűnösek vagyunk. Na de, mi más lenne Isten akarata, mint a jó? - hangzik az ellenvetés. Itt van a kutya elásva! Aki maga akarja homályos látásával megítélni, mi a jó, és mikor, mit akar Isten, az nincs tisztában korlátaival, és az Isten helyére törekszik. Jézus egyébként sohasem mondta, hogy jók legyünk. Jézus arra szólított fel, hogy tökéletesek legyünk, és ezt nem a jóra törekvéssel, hanem jó és rossz egyformán szeretésével példázta. Az isteni tökéletesség kell legyen a célunk, hogy úgy tudjunk szeretni, mint Mennyei Atyánk, és Ő tudnak szeretni. Hát ott van a Biblia, ott van Jézus tanítása, nem elég azt követni? Kell-e ékesebb bizonyíték arra, hogy az írások megértéséhez is Istent kell segítségül hívnunk, hisz Jézus legfőbb ellenségei írástudók voltak, akik mind ismerték Isten akaratának szövegét, csak éppen nem értették, mert nem volt fülük a hallásra, és szemük a látásra. Jézus egyértelműen megmondta, hogy az Isten országa nem földrajzi helyen, legkevésbé könyvekben, írásokban, hanem köztünk, szívünkben, lelkünkben van. Nem véletlen, hogy bár tudott írni, egyetlen sort le nem írt tanításából, és figyelmeztetett, nem mondott el még mindent, s aki szeretetben él, és kéri, annak kinyilatkoztatja magát a Szentlélek segítségével. Nincs más, amit a dogmákba merevedett, kövesedett egyházak jobban üldöznének, mint a hívők Istennel való közvetlen kapcsolatának keresését, és ennek gyümölcseit, az újkinyilatkoztatásokat. Érthető, hisz ha mindenki maga találná meg a kapcsolatot Istennel, a közvetítők feleslegessé válnának. Jézus elmondta, hogy egyedül, szobánkban imádkozzunk, aki ma magában meditál, partizánvallás megalapítójának csúfolják, és azt sütik rá, démonokkal, a sátánnal érintkezik. A vallásos közösségek, gyülekezetek, ahol földi pásztorok hangjára együtt bégetnek a bárányok, azoknak adnak az együvé tartozással biztonságérzetet, akik Istent még nem találták meg magukban, és minden felebarátjukban, hanem a hasonszőrűek közösségében, a Bibliában, annak közös olvasásában keresik. Hogy a pokoli szférában önfeláldozóan újraszületni akaró buddhista mester szerintem mennyivel van közelebb Jézushoz, és tanításához, mint ezek az elit közösségek, azt hiszem felesleges fejtegetnem. Ma a világ legalább annyira eltért az Evangéliumoktól, mint Jézus korában a zsidók a Törvénytől és a Prófétáktól. E helyzet megoldására egyetlen igen radikális gyógyszer van, a vallások dogmái, katekizmusai, tanításai helyett minél több imával, meditációval Istenhez közeledni, az Ő akaratát keresni. Hozzá tapadni, Benne felszívódni, Benne feloldódni, úgy kapkodni utána, mint a fuldokló a levegő után, hogy ne mi éljünk, hanem Krisztus éljen mibennünk. Bizony tanulságos, mennyire azt hittem, igazam van Pali bácsival a lelkigyakorlaton folytatott vitában, amikor azt mondtam, én csak a jóra törekszem, a jót teszem. Legalább annyira elmentem a lényeg mellett, mint a rossznak rosszat akarás általam megkritizált tézise. A vallásosság, a jóra törekvés téves volta mellett azért le kell szögezni, hogy aki Isten helyett arra törekszik, ami szerinte, vagy lelki vezetői szerint Isten akarata, ha téved is, ha nem is jár helyes úton, legalább szándékában áll Istenhez közeledni, keresi Istent. Az ilyen tévelygő keresőhöz pedig lenyúl az Isteni kegyelem, ahogy négy átkínlódott év Istenkeresés után, bennem is kezd már derengeni, hogy egész életemnek, egész lényemnek

119

egyetlen célja lehet, Isten. Egy dogmatikus hívőkkel “átküzdött” éjszaka után az is megvilágosodott bennem, hogy a vallás-filozófiai fórumot otthagyom, mert az Isten-ről folytatott eszmecsere, gyakran sajnos vita, az Isten-nel való kapcsolattartástól veszi, lopja, rabolja el az időt. Arra is rájöttem, hogy komolyan kell venni a pillangó hasonlatát, és még felebarátunk Istenhez vezetésére sem szabad törekednünk, hisz csak a Legszentebb tudja, kinek, mikor jött el az ideje, és ha nem Ő vezet minket, bizony olyan károkat tehetünk egymás lelkében, mint elefánt a porcelánüzletben. Nem ellentétes Isten akaratával, hogy segítsünk egymásnak, csak a prioritással van baj. Nem felebarátom Istenhez segítése, és egyéb jócselekedetek által jutok el Istenhez, hanem Isten akaratának szakadatlan keresése által kell eljutnom oda, hogy Ő munkálkodhasson bennem egóm akadályai nélkül. Mi fog még történni velem? Befejezhetem itt a könyvet? Hisz a lényegig eljutottam, az itt van az utolsó oldalakon, s ha így van, akkor az összes eddigi irományom hatályát, érvényét, értelmét vesztette, legfeljebb annyit írhatok azoknak, akiknek körbeküldöm a befejezést, hogy tépjék szét a könyvet, felejtsék el, amit az első két kötetben, meg a harmadik kötet első száz oldalán írtam, és bízzák magukat a Mindenhatóra. De vajon nem szolgálhat könyvem épp ezért tanulságul? Egy könyv kiadása, megjelentetése, nem pillangóbáb-huzigálás, hiszen a könyvet mindenki saját akaratából, szándékából veszi meg. Megvárjam a megvilágosodás pillanatát? Le lehet az ilyen pillanatot írni? Több lesz ezzel a könyvem? Vagy írjam meg a negyedik kötetben? Jóból is megárt a sok, van értelme még szaporítani a szót? Az már nyilvánvaló, hogy a várt happy end, Edit megtérése, ha egyáltalán bekövetkezik, valószínűleg nem fér be e könyv kereteibe. Hozzátartozik az egyáltalán a lényeghez? A lényeghez nem, de így valahogy olyan befejezetlen a könyv, így aztán ezzel a sorral be is fejezem, meg nem is. Amit kellett, úgy érzem kiírtam magamból, s ha bekövetkezik, amit már nem is várok, akkor legfeljebb függelék címmel nyitok még egy fejezetet, vagy nekidurálom magam a negyedik kötetnek. Kedves olvasó! Búcsúzom Tőled! Áldjon meg a Jóisten, mind a két kezével! Üdv: Arany Viktor

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful