Esther és Jerry Hicks: Salamon beavató meséi

(utoljára módosítva: 2003.02.09, 10:31) (forrás: Jefferson Alexander's scan; Sliders Sci-Fi Olvasóterem, scifi.xmoon.hu) (DOC verzió: MS Word 2000; betűtípus: Palatino Linotype)

ELŐSZÓ "A felnőttek már nem élvezik, ha csöndben lehetnek... Te még hallod a gondolataidat?" Még az érzékeny, intelligens gyerekek is csupán többnyire elbűvölőek, kellemesen eredetiek a mi felnőtt szemünkben, amikor álmaikat, gyöngéd kis világukat, szívük történetét ártatlan egyszerűséggel elénk tárják. Némi tiszteletet, a meghallgatás fegyelmét talán, de tartós gondolati rezgést csak ritkán keltenek bennünk. Hol vagyunk már a meséktől, a gyerekkortól? Pedig ha meghallunk egy gyermeket, vagy ezt a "felnőtteknek el sem mondhatom mesét", rádöbbenünk arra, hogy a gyermek még közel él ahhoz, Aki útnak indította s képes olyan szelíd, érzékeny híreket hozni Róla, hogy nyomban megértjük mi felnőttek, miért is baj az, "ha nem leszünk olyanok mint a gyerekek". Új sorozatunk célja, reménye, hogy a gyermek olvasó megtudja, amit, vagy inkább Akit keres az tényleg létezik, mi gondterhelt, annyi mindenért felelős felnőttek pedig ismét átélhetjük, a gyermek ajándék, Isten üzenete. Bakos Attila

-1-

ELSŐ RÉSZ: Az örök Barátság kezdete ELSŐ FEJEZET Sara puha, meleg ágyában fekve, kénytelen volt tudomásul venni a tényt: felébredt. Kinn még sötét volt, de tudta, hogy fel kell kelnie. Ki nem állhatom a rövid téli napokat! - gondolta -, bár az ágyamban maradhatnék, míg felkel a nap. Tudta, hogy álmodott. Valami nagyon kellemes dologról szólt az álma, de sajnos most már fogalma sem volt róla, hogy mi is lehetett az. Nem akarok még felébredni - gondolta, miközben próbált a szomorú valósághoz visszatérni ebből a gyönyörű álomból. Ehhez a kellemetlen, nyirkos, hideg téli reggelhez! Sara mélyen beburkolódzott meleg takarójába, és hallgatózott - vajon anyja ébren van-e már, és ott motoz-e lent a konyhában. Fejére húzta takaróját, behunyta szemét, és megpróbálta felidézni, hogy miről is szólt ez a nagyon szép álom, amelyből felébredt. Annyira gyönyörűséges volt, hogy még folytatni akarta. A fene egye meg! Ki kell mennem. Megpróbálom egy kicsit visszatartani még! Elengedem magam. Talán akkor észre sem veszem... Talán sikerül... Sara forgolódott, és megpróbálta elkerülni az elkerülhetetlent. De nem működött... Nincs mit tenni!... Na jól van... Felkelek! Majd máskor. Nagy ügy! Sara lábujjhegyen lelopakodott a fürdőszobába, óvatosan átlépte a padlón azt a pontot, ahol az mindig nyikorgott, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Elhatározta, hogy elhalasztja a WC leöblítését, hogy legalább egy kis ideig még élvezhesse az egyedüllét fényűző nyugalmát. Csak még öt perc béke és nyugalom! - gondolta. - Sara! Felkeltél? Gyere, egy kicsit segíts nekem! - Most már akár a WC-t is lehúzhatom - mormogta magában. - Oké, megyek már. Azonnal ott leszek! - kiáltott le anyjának. Sohasem tudta megérteni, hogy hogyan tudja anyja minden pillanatban számon tartani, hogy a család melyik tagja éppen mit csinál. Bizonyára lehallgatói vannak elrejtve minden szobában, döntötte el keserűen. Tudta, hogy ez nem így van, de a rossz hangulat kisördöge már úton volt, és úgy tűnt nincs mód megállítani. Soha többet nem iszom semmit lefekvés előtt. Még jobb, ha már déltől kezdve nem iszok semmit, így miután felébredek, csak heverészhetek az ágyban, és gondolkodhatok, egészen egyedül, és senki se jön rá, hogy ébren vagyok. Vajon hány évesnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy már ne élvezze a saját gondolatait? Tudom, hogy ez egyszer majd eljön, mert a felnőttek -2-

nem élvezik, hogy csendben lehetnek. Képtelenek hallgatni a gondolataikat, mindig csak fecsegnek, vagy tévét néznek, és ha beszállnak az autóba, akkor is az az első dolguk, hogy bekapcsolják a rádiót. Úgy tűnik, senki nem szeret egyedül lenni, csak társaságban érzik jól magukat. Találkozókra mennek, vagy moziba, vagy táncolni, vagy valamilyen labdajátékot játszani. Legjobb lenne letakarni mindent, hogy legalább egy kis időre halljam magam gondolkodni. Lehetséges ébren lenni úgy, hogy ne legyen az ember állandóan Mások Zajos Gondolatainak kereszttüzében? Alapítani fogok egy klubot, az MZG elleni klubot. Az alapszabály tartalmazni fogja: - Élhetsz úgy, mint más, de nem kell senkihez se beszélned. - Bámészkodhatsz, amennyit csak akarsz, de nem kell elmondanod, hogy mit láttál. - Szeretned kell egyedül lenni, néha csak úgy, a gondolataidba merülve. - Derék dolog, ha segíteni akarsz másokon, de ezt nem kell túlzásba vinned, mert ez egy csapda, ami csak bajt hoz rád. Ha túlságosan segítőkész vagy, rád támadnak a gondolataikkal, és akkor csak nézhetsz, és máris nem marad egy perced se magadra. - Hajlandónak kell lenned arra, hogy csak meglapulj, és észrevétlenül figyelj másokat. Vajon lenne-e egyáltalán ember, aki belépne a klubomba? Nem hiszem! De különben is! Csak tönkretenné... Az én klubom arról szól, hogy nincs szükség klubokra. Arról szól, hogy az életem van olyan fontos és érdekes, és szórakoztató, hogy nincs szükségem senki másra. - Sara!

-3-

Felriadt, és pislogva visszatért a földi valóságba. A fürdőszobamosdó előtt állt, üresen bámult a tükörbe, és szórakozottan mozgatta szájában a fogkefét. - Egész napodat ott szándékozod tölteni? Gyerünk, mozogj! Rengeteg a dolgunk!

-4-

MÁSODIK FEJEZET - Sara, akartál valamit mondani? - Sara felugrott, mert ráébredt, hogy Mr. Jorgensen őt szólította. - Igen, tanár úr... Vagyis nem... - hebegte Sara, míg az osztály többi 27 tanulója vigyorgott. Soha sem értette, mások miért lelik örömüket abban, ha valaki zűrös helyzetbe kerül -, de a lehetőséget soha sem hagyták ki, hogy kinevessék. Mintha tényleg olyan vicces dolgot mondott volna. Mi olyan nevetséges abban, ha valaki kellemetlen helyzetbe kerül? Sara nem tudta ezt megérteni - de most nem volt ideje ezen töprengeni -, főleg azért, mert Mr. Jorgensen még mindig kérdően nézett rá. Cikis helyzetben, teljes reflektorfényben állt, amit a többiek egyre hangosabb nevetéssel fogadtak.

- Válaszolnál a kérdésre, Sara? Még hangosabb nevetés. Soha nem lesz ennek már vége? - Állj föl, Sara, és válaszolj! Miért ilyen gonosz? Tényleg annyira fontos ez neki? Öt-hat buzgó kéz emelkedett a magasba, jelezve, hogy az osztálytársai készek kihasználni a helyzetet, hogy minél kellemetlenebb helyzetbe hozzák. - Nem, tanár úr... - suttogta Sara, és lehuppant a székére. - Mi a válaszod, Sara? - kérdezte a tanár, élesen. - Azt mondtam: Nem! Nem tudom a választ a kérdésre! - mondta Sara egy kicsit hangosabban, de Mr. Jorgensen egyelőre még nem fejezte be a gyötrését... Még nem. - És tudod, hogy mi volt a kérdés!? -5-

Sara arca kigyúlt zavarában. A leghalványabb elképzelése se volt arról, hogy mi volt. Mélyen elmerült saját gondolataiban, saját világában. - Sara, ajánlhatok neked valamit? Sara összeszorította száját, mert tudta, hogy bármit is válaszolna, az nem használna. - Azt tanácsolom, hölgyem, hogy kicsit több időt fordítson az osztályban megvitatandó fontos kérdésekre, és kevesebbet az ablakon való kibámulásra, és a felesleges, haszontalan dolgokon való ábrándozásra. - Próbálj valami tartalmat tölteni abba az üres fejedbe, ha lehetséges. Még harsogóbb nevetés. Soha nem ér már véget ez az óra? És akkor végre csengettek. Sara lassan hazafelé sétált. Miközben lépegetett bámulta, ahogy piros csizmája belesüpped a fehér hóba. Hála a hóesésnek. Hála a csendnek. Hála a lehetőségnek, hogy visszavonulhat saját világába, amíg megteszi három kilométeres sétáját hazafele. Észrevette, hogy a Híd alatt a folyót majdnem teljesen befedte a jég, és arra gondolt, le kéne csúszni, megnézni milyen vastag a jég, de meggondolta magát, és ezt inkább egy későbbi időpontra halasztotta. A híd a folyó felett sétája kedvenc szakasza volt. Itt mindig történt valami! A híd közepén felnézett, most először azóta, hogy elhagyta az iskolát. Árnyalatnyi szomorúságot érzett, amikor rádöbbent, hogy magányos sétáját már csak két sarok választja el végétől. Lassított léptein, hogy még egy kicsit tovább mentse nyugalmát. Megfordult és hátrafele kezdett sétálni, úgy hogy közben a hidat lássa. - Hát jó - sóhajtott, ahogy rálépett a házukhoz vezető kavicsos útra. Egy pillanatra megállt még a lépcsőn, hogy messzire röpítsen egy nagy jégdarabot. Először meglazította a csizmája hegyével, majd egy nagy rúgással egy távoli hókupacba röpítette, majd vizes csizmáját lehúzta és belépett a házba. Csendben becsukta maga mögött az ajtót, és felakasztotta nedves kabátját a fogasra, eközben igyekezett olyan kis zajt csapni, amilyent csak tudott. Nem az a fajta volt, aki hangos, mindent átható "Itthon vagyok" felkiáltással érkezik haza.

-6-

Leginkább remete szeretnék lenni, gondolta, miközben a konyhába igyekezett. Egy szelíd, csendes remete, aki sokat gondolkodik, nem sokat beszél, és mindenképpen maga osztja be a napi teendőit. Igen, ez az!

-7-

HARMADIK FEJEZET Az iskolában elcsúszott a sáros folyosón a szekrénye előtt. Ott feküdt, és csak annyit érzett, hogy a könyöke nagyon fáj, de igazán nagyon. Ha az ember elesik, az mindig nagy megrázkódtatás. Minden olyan gyorsan történik. Az egyik pillanatban még függőleges helyzetben vagy és gyorsan igyekszel előre, azzal a határozott céllal, hogy a helyeden legyél mire az utolsó csengő is elhangzik; majd a következő pillanatban már a hátadon kapálódzol, döbbenten, fájó tagokkal. A legrosszabb dolog a világon, ha az iskolában terülsz ki, ahol mindenki lát. Sara felnézett a gyerekekre, akik vigyorogtak, kuncogtak, vagy egyenesen hangosan röhögtek rajta. Úgy csinálnak, mintha ilyen velük még soha nem történt volna! Amikor kiderült, hogy nincs semmi látványosság, mint mondjuk egy törött csont, vagy vérző végtag, vagy fájdalomtól jajgató áldozat, a tömeg szétoszlott, és szörnyeteg iskolatársai folytatva mindennapi életüket, az osztályaik felé indultak. Egy kék pulóveres kar nyúlt felé, megragadta, és ülő pozícióba húzta. Egy lány hangját hallotta: - Jól vagy? Fel tudsz állni? Nem! El akarok tűnni. De mert erre nem volt mód, és mert a szájtáti tömeg is nagyjából eloszlott, Sara halványan elmosolyodott, míg Helen talpra segítette. Sara még sohasem beszélt Helennel, de már látta a folyosón. Két évvel idősebb volt ugyan, de még csak egy éve járt ide.

Sara tulajdonképpen semmit sem tudott Helenről, de ez természetes volt.

-8-

Az idősebb gyerekek soha nem barátkoztak kisebbekkel. Valamilyen íratlan törvény így diktálta. Helen mindig könnyedén mosolygott, és bár nem volt sok barátja, és inkább egyedül járt, tökéletesen elégedettnek tűnt. Pontosan ezért vette Sara észre. Sara ugyanolyan magányos volt, mint ő, csakhogy Helent szemlátomást nem zavarta magánya. - Ezek a padlók iszonyúan csúsznak, amikor kint esik - mondta Helen. Csoda, hogy még nem törte ki senki a nyakát. Még egy kicsit kábán és zavarodottan Sara nem fogta fel igazán a szavak értelmét, de volt valami kedves abban, ahogy Helen szólt hozzá, és ettől rögtön jobb kedvre derült. Szokatlan volt Sara számára, hogy egy másik ember ilyen hatással legyen rá. Nagyon ritka alkalomnak számított, hogy egy másik ember szavait előtérbe helyezte saját, magányos gondolataival szemben. Ez furcsa érzés volt. - Köszönöm - dünnyögte Sara, és közben igyekezett a sarat letörölni összepiszkolódott szoknyájáról. - Szerintem, ha egy kicsit megszárad, már nem lesz olyan rémes vigasztalta Helen. És megint! Nem a szavak, amiket Helen használt -, mert azok normális, mindennapi szavak voltak -, hanem ahogy mondta őket, abban volt valami egészen más. Helen szelíd, csengő hangja, úgy tűnt, hogy elsimítja azt a rémes érzést, és fájdalmat, melyet Sara érzett. Zavarodottsága egy pillanat alatt eltűnt, erősebbnek és határozottabbnak érezte magát. - Nem érdekes! Nem számít - szólt Sara. - Rohanjunk, mert elkésünk. És ahogy ott ült a helyén, fájós könyökkel, sáros ruhával, lógó cipőfűzővel, és zilált hajával a szemében, sokkal jobban érezte magát, mint bármikor... ezen a helyen. Ez teljesen érthetetlennek tűnt, de mégis így volt. Sara mai sétája hazafelé más volt, mint a többi. Ahelyett, hogy belemerült volna saját gondolataiba, mindent kizárva a körülötte levő világból - kivéve azt a keskeny ösvényt, amin lépegetett - ma különösen éber és élénk volt. Úgy érezte, énekelni lenne kedve. Sőt, énekelni is kezdett. Egy kedves dallamot dúdolva, vidáman lépegetett az ösvényen -, s közben végre meglátta azt, ahogyan az emberek róják útjaikat a kisvárosban, járják az utcákat, a saját, csak általuk ismert céljaik felé. Amint sétája során a városka egyetlen cukrászdájához ért, a megszokott iskola utáni csemegézésre vágyott. Általában ez egy mázas fánkot, vagy egy gombóc fagyit, esetleg egy kis tányér sült krumplit jelentett. Ezek a -9-

finomságok egy kis időre elvonták Sara figyelmét a hosszú, szenvedésekkel teli iskolai napokról. Még megvan az egész heti zsebpénzem - gondolta, a járdán ácsorogva, de végül úgy döntött, mégsem megy be, mert eszébe jutottak anyja gyakran ismételgetett szavai: "Ne rontsd el az ebédet nassolással." Sara igazából soha nem értette ezt, mert ő mindig készen állt az evésre, ha valami finomság várta. De, ha az ebéd nem nézett ki túl bizalomgerjesztően, vagy ami fontosabb, az illata nem volt étvágygerjesztő - akkor kifogásokat keresett, vagy ímmel-ámmal evett... Szerintem nem én vagyok az, aki elrontja az étvágyamat - kuncogott magában, miközben folytatta útját hazafelé. - Különben is! Ma igazán nincs szükségem vigaszra - hiszen ma minden olyan pompásan sikerült.

- 10 -

NEGYEDIK FEJEZET Sara megállt a híd közepén, és a jeget nézte. Azon gondolkodott, hogy vajon elég vastag-e már ahhoz, hogy keresztülsétáljon rajta. Látott ugyan néhány madarat a jégen álldogálni, és egy-két kutyalábnyomot is észrevett a porhóban, de nem tartotta valószínűnek, hogy őt is elbírja. Főleg így, hogy rajta volt a kabátja, a csizmája és a súlyos táskája. Várok még egy kicsit - gondolta, a befagyott folyót bámulva. Kihajolt a folyó fölé, a rozsdás, hajlott korlátra támaszkodva -, amelyet, szerinte csak az ő kedvéért alkottak meg. Csodálatosan érezte magát. Elhatározta, hogy még marad egy kicsit, és gyönyörködik a tájban. Ledobta táskáját a lábához és nekidőlt a kiugró korlátnak, mely a legkedvesebb helye volt az egész világon. Ahogy ott kihajolva nézelődött, élvezve e hely nyugalmát, elmosolyodott magában, mert eszébe jutott az a nap, mikor ez a korlát elnyerte ezt a jó kis erkély-formáját. Ez pedig Mr. Jackson szénás kocsijának volt köszönhető. Akkor történt, amikor Mr. Jackson a fékre taposott a jeges úton, hogy elkerülje Mrs. Peterson, Harvey nevű dakszlijával való találkozást. Sokáig mindenki arról beszélt: Milyen szerencsés volt Mr. Jackson, hogy nem hajtott be kocsijával egyenesen a folyóba. Sara mindig csodálkozott azon, hogy miért fújják fel az emberek a dolgokat annyira, hogy sokkal rosszabbnak látsszanak, mint amilyenek. Ha Mr. Jackson kocsija tényleg belezuhant volna a folyóba, akkor természetesen minden más lenne. Akkor adott lenne az ok a nagy hűhóra, amit csapnak körülötte. Vagy, ha beleesett volna a folyóba és ott megfulladt volna; természetesen még sokkal jobb ok lett volna a pletykára... De, nem hajtott be a folyóba, és ahogy Sara kivette a beszélgetésfoszlányokból, az égvilágon semmi baja sem lett. A teherautó nem tört össze, Mr. Jackson nem sérült meg. A kutyus megijedt ugyan, de ezen kívül kutya baja sem lett. Az emberek szeretnek aggodalmaskodni -, vonta le a következtetést Sara. De amikor felfedezte új erkélykorlátját, nagyon megörült. A nagy, erős acélcölöpök kihajoltak magasan a víz fölé. Tökéletes! Mintha egyenesen Sara örömére tervezték volna.

- 11 -

Ahogy ismét kihajolt a folyó fölé, és lenézett, meglátta a kedves "nagy farönköt" a folyó fölött, amitől újra elmosolyodott. Ez egy másik "baleset" története volt, amelynek következménye szintén kedves lett szívének. A folyóparton állt valaha egy nagy fa, és megsérült egy szélviharban. A gazda összegyűjtött néhány embert a városból, hogy segítsenek levágni a fa ágait, így előkészítve a kidöntésre. Sara nem tudta, miért van ez a nagy izgalom, mert csak egy nagy, öreg fát látott. Apja nem engedte olyan közel menni a helyszínhez, hogy pontosan megértse azt, amiről az emberek beszélnek -, de mintha azt mondta volna valaki -, attól félnek az emberek, hogy a vezetékek túl közel vannak a fához. De ekkor már újra felharsantak a fűrészek, és Sara távolabb lépett, mint mindenki, hogy láthassa a nagy eseményt. Sara jól emlékezett arra, hogy éppen befogta a fülét, és behunyta a szemét, amikor a fűrészek hirtelen elhallgattak... és Sara meghallotta, amikor valaki felkiáltott: - "JAJJ, NE!" Úgy érezte, mintha az egész város beleremegne, amikor a fa méltóságteljesen eldől, de mikor Sara felnyitotta szemét, majdnem felsikoltott örömében a látványtól, ugyanis a folyó két oldalán lévő két kis ösvény a legtökéletesebb fahíddal volt összekötve. Elhelyezkedett a kényelmes kiszögelésben, pont a folyó felett, és mélyet lélegzett, mintha be akarná szippantani az egész folyót. Egészen beleszédült. Szeretem ezt az öreg folyót! - gondolta magában, még mindig a kedves fatörzsét bámulva.

- 12 -

Sara szeretett két kezét széttárva, egyensúlyozva keresztülszaladni a fatörzsön. Soha sem félt, pedig tudta, hogy elég a legkisebb rossz lépés, és máris belebukfencezik a vízbe. Egyszer sem tudott úgy átszaladni a fatörzsön, hogy ne hallotta volna a fülébe csengeni anyja aggódó, figyelmeztető szavait: "Sara ne menj a folyóhoz, mert megfulladhatsz." De nem törődött ezzel - nem bizony. Sőt könnyelműbb lett! - Mert ő tudott valamit, amit az ő anyukája nem. Sara tudta, hogy ő nem fulladhat meg!

Kényelmesen, a világgal eggyé válva, támaszkodott a korlátjának, és arra emlékezett, ami azon a bizonyos fatörzsön történt két nyárral ezelőtt. Késő délután volt. Sara összes feladatával végzett már, így lemehetett a folyóhoz. Felpillantott a korlátjára, majd a kis ösvényt követve leereszkedett a folyópartra. A folyó kicsit áradt az olvadó hó miatt. Magasabban volt most a víz, mint szokott, már a fatörzs szélét mosta. Megvitatta magával, hogy okos dolog-e most átkelni a fatörzsön, de aztán egy szeszélyes felvillanás alapján - döntött, és nekiindult az ingatag útnak. Ahogy a közepéhez ért, megállt egy pillanatra, oldalra fordult, mindkét lábát a folyó felé fordítva, kicsit ide-oda billegett, hogy visszanyerje egyensúlyát és bátorságát. Ebben a pillanatban, szinte a semmiből, ott termett a Pittsfieldék tökfej kutyája, a Bolyhos. Örömében, hogy felfedezte Sarát, egyetlen ugrással a hídon termett, és apró termetéhez képest olyan nagy lendülettel érkezett, hogy a kislányt a gyors folyású vízbe lökte. Hát ez az! - gondolta. - Pont úgy, ahogy az anyukám előre megmondta! El fogok merülni! De az események túl gyorsan követték egymást ahhoz, hogy ezen sokáig töprengjen. Sara arra eszmélt fel, hogy a hátán fekve, sebesen sodródik lefelé a folyón, szeme elé pedig a legcsodálatosabb látvány tárul, amit valaha is látott.

- 13 -

Már számtalanszor végigsétált a folyó mindkét partján, de most olyan szögből látta a világát, amely teljesen különbözött mindattól, amit eddig tapasztalt: Szelíden sodródott ezen a csodálatos vízpárnán, látta maga felett a kék eget, tökéletesen megformált fákkal keretezve, itt sűrűbben, ott ritkásabban, aztán egész tömötten, majd áttetszően. A zöld annyi csodaszép árnyalatában! Nem is volt tudatában, hogy a víz milyen iszonyú hideg, inkább úgy érezte, hogy egy varázsszőnyegen utazik, simán, csendben, teljes biztonságban. Ekkor egy pillanatra minden elsötétült! Egy sűrűbb erdőcskébe érkezett, ahol még az eget sem látta a feje felett. "- Milyen gyönyörűek a fák!" - kiáltott fel akaratlanul. Ilyen messzire még sose merészkedett el. A fák frissek és üdék voltak, néhány águk egyenesen a folyó fölé hajolt. És akkor egy hosszú, barátságos ág kinyúlt, épp mintha Sarát szeretné felsegíteni. - Köszönöm fa, nagyon kedves tőled - mondta Sara gyengéden, és a partra evickélt. Ott állt a folyó partján, kábán, de mámoros szívvel, miközben a ruháját próbálta elfogadható állapotba hozni. Hűha! Kiáltott fel magában, mikor észrevette a Petersonék vörös pajtáját. Alig tudott hinni a szemének. Ami neki csak pár percnek tűnt, azalatt jó pár kilométert megtett a folyón lefelé, legelők és tanyák mellett elhaladva. De Sara egy cseppet se bánta a hosszú sétát hazafele. Eltöltötte az élet nagyszerűségének érzése, és így szökdécselt otthona felé. Ahogy kibújt nedves, piszkos ruháiból, azonnal berakta őket a mosógépbe, ő maga pedig egy jó meleg fürdőt vett. Semmi szükség rá, hogy anyát feleslegesen aggasszam - gondolta. Ettől nagyon ideges lenne... Hátradűlt a meleg vízben, és miközben moszatok és egyéb piszkos fűcsomók mosódtak ki szép, göndör, barna hajából, arra gondolt, hogy anyjának most nem volt igaza. Sara bizonyos volt benne, hogy ő soha nem merülne el a vízben.

- 14 -

ÖTÖDIK FEJEZET - Sara, várj meg! Sara megállt a kereszteződésben, hogy megvárja öccsét, aki teljes sebességgel rohant utána. - Velem kell jönnöd! Látnod kell! Ez csúcs! Arra mérget veszek! - gondolta Sara, emlékezve a legutóbbi "csúcs szuper" dolgokra, amelyekkel Jason meglepte. Ott volt például az a mezei patkány, amit Jason maga fogott, a saját maga által készített csapdával, és a patkány - "...igazán még élt, amikor utoljára láttam" - Jason állítása szerint. Sara kétszer is elkövette azt az elővigyázatlanságot, hogy belenézett Jason iskolatáskájába, ahol aztán valami kis madarat, vagy egeret talált, amik ártatlanul áldozatul estek Jason és elvetemült barátai vadászó kedvének, na és a karácsonyra kapott flóbert puskáknak. Miért ilyen szörnyetegek a fiúk? - tűnődött Sara várakozás közben, miközben Jason lassított a tempón, látva hogy nővére megvárja. Mi örömüket lelik abban, hogy kicsi állatokat bántsanak, akik senkinek se ártanak?? Egyszer én is jól csapdába ejteném őket, hogy lássam, ők mit csinálnak. Emlékszem arra az időre, amikor még kevésbé voltak szörnyetegek; a csibészségeik néha egész szórakoztatóak voltak. Az utóbbi időben azonban Jason egyre kibírhatatlanabb lett. Sara a csendes kisvárosi utca közepén állt, és várta, hogy Jason utolérje. Halványan elmosolyodott, mikor eszébe jutott az a húzás, amit Jason eszelt ki az egyik órán. Fejét a padjára hajtva egy kis, radírgumiból készített hányadék csomót takargatott, amikor aztán tanára a padja mellé ért, ártatlan barna szemével felnézett, és feltárta undorító zsákmányát. Mrs. Johnson azonnal kirohant a teremből, hogy előkerítse a takarítót, hogy az takarítsa el a szemetet. De mire visszaért, Jason kijelentette, hogy ő már mindent elintézett, amitől aztán Mrs. Johnson úgy megkönnyebbült, hogy nem is kérdezett semmit. Jasonnek pedig megengedték, hogy hazamenjen. Sara meg volt rökönyödve, hogy hogyan lehetett Mrs. Johnson ennyire hiszékeny, és hogy nem vette észre, hogy az a hányadék, ami frissnek és folyékonynak tűnt, olyan katonásan megállt egy asztalon, ami meglehetősen lejtős volt. De akkor még Mrs. Johnson nem ismerte Jasont, annyira, mint Sara; s ezt a fiú ki is használta egy párszor. De Sara már tisztában volt Jason minden trükkjével. - Sara! - kiáltotta Jason izgatottan. Sara hátralépett: - Jason nem kell ordítanod! Már csak két lépésre vagy tőlem. - 15 -

- Bocs - lihegte Jason, levegő után kapkodva. - Muszáj eljönnöd! Salamon visszatért! - Ki az a Salamon? - kérdezte Sara, de ahogy kimondta, rögtön meg is bánta. Nem akart egy szemernyi érdeklődést sem mutatni olyasmi iránt, amit Jason ennyire nagy lelkesedéssel fogad. - Salamon! Ismered Salamont! Tudod, az az óriási madár a Thacker ösvényen! - Soha nem hallottam még semmilyen nagy madárról a Thacker ösvényen - jegyezte meg Sara, igyekezve amennyire csak lehet, unott hangon beszélni. - Jason, nem érdekelnek a hülye madaraid, vedd tudomásul! - Ez a madár nem hülye! Ez óriási! Látnod kell! Billy azt mondta, hogy nagyobb, mint az apukája autója. Sara, el kell jönnöd! Kérlek! - Jason, egy madár nem lehet nagyobb, mint egy autó. - De igen, lehet! Kérdezd meg Billy apukáját. Egyszer hazafele jött autóval, és egy olyan nagy árnyék takarta el, hogy azt hitte, hogy egy repcsi. Betakarta az egész autót. De nem repcsi volt, hanem Salamon! Meg kellett hagyni, Jason lelkesedése Salamon iránt elérte célját. - Majd máskor, Jason, most haza kell mennem. - Sara, kérlek! Gyere! Lehet, hogy nem lesz legközelebb. El kell jönnöd, ez nagyon fontos! Jason kitartása izgatni kezdte Sarát, mert a fiú nem szokott ilyen állhatatos lenni. Általában amikor megérezte Sara ellenállását, egyszerűen feladta, és jobb alkalomra várt, amikor a lány kevésbé volt éber. Már tapasztalatból tudta, hogy minél jobban igyekezett rávenni Sarát valamire, amit az nem akart, annál nagyobb lett a lány ellenállása. De most minden másként alakult. Jason annyira eltökéltnek tűnt, mint még soha, így hát Sara beadta a derekát, a fiú legnagyobb meglepetésére, és persze örömére. - Na jól van, Jason, hol is van az a hatalmas madár? - Salamonnak hívják. - Honnan tudod a nevét? Bemutatkozott? - Nem. Billy apukája nevezte el így. Azt mondta, hogy ez egy bagoly. És hogy a baglyok bölcsek. Tehát ezért Salamon a neve.

- 16 -

Sara futni kezdett, hogy utolérje Jasont. Teljesen oda van ettől a madártól - gondolta. Ez furcsa. - Itt kell lennie valahol! Valahol erre lakik. Sara mindig meglepődött öccse színlelt önbizalmán, mikor ő tudta, hogy az öccse tudja, hogy igazából nem tudja, miről beszél. De gyakran előfordult, hogy Sara tovább játszott, és úgy tett, mintha ezt nem venné észre, így könnyebb volt neki. Körülnéztek a bozótban, melyet most sűrű hó borított, a fák pedig kopaszon meredeztek. Elhaladtak egy kidőlt kerítés mellett, keskeny ösvényt követve, melyen minden valószínűség szerint egy nemrég arra vetődött magányos eb járt. Sara szinte sose járt ezen az ösvényen, télen. Ez kívül esett az iskola és az otthona közti szokásos útvonalán. Igaz ugyan, hogy errefele számtalan boldog nyári órát töltött már. Elhaladtak néhány ismerős zug és hasadék mellett, melyek emléke jóleső érzéssel töltötte el. A legjobb ebben az ösvényben, hogy én magam tapostam ki, se autó, se szomszéd nem jár erre. Jó kis csendes ösvény ez. Többet kellene erre járnom. - Salamon! - hangzott fel Jason kiáltása. Sara felocsúdott. Nem számított rá, hogy öccse így felordít. - Jason, ne ordibálj Salamonnak, mert ha itt is volt, most már biztos hogy nem fog előjönni. - Pedig itt van, Sara. Mondtam, hogy itt lakik. És különben is, ha elrepülne, akkor látnánk. Tényleg nagyon nagy, hidd el! Sara és Jason egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak a bozótba, átbújtak egy rozsdás drót alatt, mely az utolsó maradványa volt egy régi öreg kerítésnek. Lassan haladtak, tapogatva az utat, mert nem sejthették, hogy a térdig érő hó alatt mi rejtőzik. - Jason, én kezdek fázni. - Még egy kicsit bírd ki, Sara. Kérlek! Inkább a kíváncsisága tartotta ott, mint a könyörgés, de beleegyezett. - Oké! Még öt perc. Sara hirtelen felsikoltott, mert véletlenül derékig süppedt egy árokba, amit a hó eltakart a szemük elől. A jéghideg, nedves hó egyenesen a kabátja alá hatolt, onnan a blúza alá, egészen a bőréig. - Na jól van! Erről ennyit. Megyek haza!

- 17 -

Jason elkeseredett amiatt, hogy nem találták meg Salamont, de Sara ingerültsége megvigasztalta. Nem sok minden volt a világon, ami olyan boldoggá tette, mint Sara felidegesítése. Teljes szívből nevetett, mikor Sara a nedves havat kirázta kabátja alól. - Ugye milyen nevetséges? Biztos, hogy az egész Salamon-ügyet azért találtad ki, hogy engem idecsalj, és jól eláztass! Jason kacagva rohant el Sara haragja elől, mert amennyire élvezte, ha feldühíthette, ugyanannyira ügyelt rá, hogy ezt kellő távolságból tegye. - Nem, Sara! Salamon tényleg igazi! Majd meglátod! - Persze! Hiszem, ha látom - vágott vissza Sara, de valahogyan megérezte, hogy most az egyszer öccse igazat beszélt.

- 18 -

HATODIK FEJEZET Sara nem emlékezett rá, hogy valaha is sikerült odafigyelnie arra, ami az osztályban történt. Az iskola a világon a legunalmasabb hely! - ezt a következtetést már régen levonta. Ez a nap azonban túltett az összes többi napon. Képtelen volt figyelni a körülötte folyó dolgokra. A gondolatai egyre csak a bozótos körül jártak. Ahogy az utolsó csengő is elhangzott, begyűrte táskáját a szekrényébe, és azonnal odaindult. - Valószínűleg megőrültem - mormogta magában, miközben egyre beljebb és beljebb sétált a bozótba, széles nyomot hagyva maga után a mély hóban. Egy hülye madarat keresek, amely valószínűleg nem is létezik. Ha nem látom meg most rögtön, azonnal hazamegyek. Nem akarom, hogy Jason megtudja hogy itt jártam, sőt hogy egyáltalán érdekel a madara. Megállt hallgatózni. Olyan csend volt, hogy még a lélegzetét is hallotta. Egy árva lelket se látott. Sehol egy madár, se egy mókus. Semmi. Ha nem lett volna ott az a csapás, amit tegnap ő és Jason taposott ki, hát azt hihette volna, hogy ő az egyetlen élőlény a világon. Igazán szép téli nap volt. A nap egész délután sütött, a hó legfelső rétege megolvadt, és ragyogva szikrázott a napfényben. Minden csillogott. Máskor egy ilyen nap boldoggá tette volna a szívét. Mi is lehetne jobb, mint egyedül lenni gondolataival, ilyen gyönyörű napsütésben. De most dühös volt. A szívének kedves élmények miatt, s minden olyan miatt, ami ehhez a bozótoshoz fűzte! Arra készült, hogy majd megtalálja ezt a titokzatos madarat, és ez nagyon nagy izgalommal töltötte el. A csoda helyett azonban most itt állt egyedül, a térdig érő hóban, és nagyon bután érezte magát. - Hol a csudában van az a madár. Na mindegy! Felejtsük el! Megyek haza. Csalódottan állt a bokrok között, megsemmisülve, zavartan. Visszaindult saját csapásán, de aztán eszébe jutott, hogy gyorsabb lenne, ha átvágna a legelőn, azon az úton, amit gyakran használt nyári bolyongásai során. Biztos befagyott már a folyó. Valahol errefele át tudok menni rajta, ahol keskeny - gondolta, miközben átbújt a drótkerítés alatt. Csodálkozott, mennyire elvesztette tájékozódó képességét a behavazott tájon. Már ezerszer átment ezen a legelőn. Itt szokta a nagybácsija tartani a lovát a nyári hónapokban. De most minden másnak tűnt! Az ismerős útjelzőket mind betemette a hó. A folyó teljesen befagyott ezen a helyen, tetejét vastag hó födte. Sara megállt, hogy felidézze, hol is volt legkeskenyebb a víz. De ahogy ott állt érezte, hogy a jég hirtelen besüllyedt a lába alatt! Mielőtt észbe kapott volna, máris ott feküdt hanyatt a vékony jégrétegen, miközben a jeges víz lassan szivárgott ruhája alá. Hirtelen eszébe jutott csodálatos nyári utazása a folyó hátán, - 19 -

de aztán elfogta a pánik, ha annak megismétlődésére gondolt, itt a jeges vízben, a jeges halál felé. Elfelejtetted, hogy te nem merülhetsz el? Kérdezte egy kellemes hang, valahonnan. - Ki van ott? - kérdezte Sara, körbenézve, fel a magas fák ágai közé, hunyorogva, mert a hó tündökölve tükrözte vissza a nap csillogását a szélrózsa minden irányából. - Bárki is vagy, miért nem segítesz kimásznom innen? - A hátán feküdt a törékeny jég tetején, és attól tartott, hogy a legkisebb mozdulatra a jég megindul alatta. A jég megtart, ne félj! Csak fordulj meg, és hason kússz ide - szólalt meg ismét titokzatos barátja. Így hát, anélkül hogy felnézett volna, a hasára fordult, majd lassan felhúzta magát a térdére. Aztán óvatosan a hang irányába kezdett kúszni. Nem volt beszélgetős kedvében. Most nem! Vizes, és jeges volt a ruhája, teljesen átfagyott a teste, és nagyon dühös volt magára, amiért ilyen kalandba keveredett. Minél előbb haza akart kerülni, és ruhát cserélni, még mielőtt valaki hazajönne, és rajta kapná vizes ruhában.

- Most mennem kell - mondta hunyorogva a napba, a hang irányába fordulva. Elindult visszafelé saját lábnyomát követve: nagyon fázott, és szörnyen dühös volt, amiért ezen a buta folyón át akart kelni ilyenkor. És ekkor hirtelen rádöbbent! - Te honnan tudod, hogy én soha nem merülök el!?

- 20 -

De nem volt válasz. - Hova lettél? Hé, hol vagy? - kiáltotta. És akkor, a legnagyobb madár, amelyet életében látott, felszállt az egyik fa tetejéről, felröppent az égre, körözött egyet-kettőt a bozótos és a legelő fölött, majd eltűnt a napban. Sara döbbenten állt, hunyorogva a fényben. Salamon.

- 21 -

HETEDIK FEJEZET Mikor másnap reggel Sara felébredt, szokása szerint visszabújt a takaró alá, hogy lelkileg felkészüljön az új nap kezdetére. Aztán hirtelen eszébe jutott Salamon. Salamon - töprengett -, tényleg láttalak, vagy csak álmodtalak? De kis idő múlva, ahogy jobban magához tért, eszébe jutott, hogy iskola után a bozótosban járt, és a jég megindult a lába alatt. Nem, Salamon, te nem álom voltál. Jasonnek igaza volt. Te tényleg létezel. Sara megremegett, mikor eszébe jutott Jason és Billy - ahogy ott kiabálnak a cserjésben, Salamon után kutatva. Ettől rögtön elöntötte az a nyugtalanság, amit mindig is érzett, ha arra gondolt, hogy Jason, mint egy szélroham berobban az életébe. Nem fogom elárulni Salamont se Jasonnek, se senki másnak. Ez az én titkom lesz. Sara egész nap azzal kínlódott, hogy sikerüljön a tanárára figyelnie. Esze állandóan az erdőn járt, és a hatalmas varázslatos madáron. Tényleg beszélt hozzám Salamon? Vagy csak képzeltem - tanakodott. Lehet hogy elájultam az eséstől. Lehet hogy nem voltam magamnál, és csak álmodtam. Vagy tényleg megtörtént? Alig várta, hogy újra ott legyen, és utánajárjon a dolgoknak. Amikor az utolsó csengő is elhangzott, megállt a szekrénye előtt, hogy betegye könyveit, de aztán úgy döntött, hogy az egész táskáját begyömöszöli. Immár második napja, hogy nem cipelte haza az összes könyvét. Korábban felfedezte, hogy az ölnyi könyv valahogy megvédi a kötekedő osztálytársaitól. Valahogy védőövet képeztek, amely távol tartotta komolytalan, szórakozni vágyó kínzóit. De ma nem akarta, hogy bármi is lelassítsa. Mint egy golyó, kilőtt a kapuban, egyenesen a Thacker ösvény felé véve útját. Mikor elhagyta a betonutat és rátért az ösvényre, egy hatalmas madarat pillantott meg egy kerítésfán ülve, egyenesen az orra előtt, a nyílt terepen. Egészen úgy tűnt, mintha a madár rá várna. Sara meglepődött, hogy ilyen könnyen megtalálta Salamont. Annyi időt eltöltött tegnap a keresésével, és most tessék, itt ül az orra előtt, mintha mindig is itt ült volna. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan közelítsen hozzá! Mit tegyek? Furcsa lenne csak úgy odamenni egy madárhoz, hogy: "Hello, hogy vagy?" - gondolta. Hello, hogy vagy? - szólalt meg hirtelen a madár. Sara nagyot ugrott ijedtében. Salamon szívből nevetett. Nem akartalak - 22 -

megijeszteni, Sara! Hogy vagy? - Köszönöm jól. Csak nem szoktam hozzá, hogy baglyokkal beszélgessek, ez minden. Hát ez elég nagy baj. Néhány közeli barátom bagoly - közölte Salamon. - Salamon, te viccelsz - nevetett Sara. Salamon, hmm... A Salamon név tetszik nekem! Salamon! - szép név. Igen, azt hiszem, szeretem. Sara elszégyellte magát. Hiszen még nem is tudta az igazi nevét. Jason mondta, hogy a baglyot Salamonnak nevezték. De Billy apukája választotta ezt a nevet. - Nagyon sajnálom - szabadkozott Sara. - Még nem is kérdeztem, hogy mi a neved. Hát, ezen még eddig nem gondolkodtam - mondta a bagoly. De a Salamon az tényleg szép név. Nekem tetszik! - Hogy érted azt, hogy ezen még nem gondolkoztál? Úgy érted, nincs is neved? Hát igazából nincs - válaszolta a bagoly. Sara nem hitt a fülének: - Hogy lehet, hogy nincs neved? Tudod Sara, csak az embereknek van szüksége rá, hogy címkével lássanak el dolgokat. Mi többiek, csak egyszerűen tudjuk, hogy kik vagyunk, és a címkék nem számítanak. De nekem tényleg tetszik a Salamon név. És mivel te hozzászoktál, hogy a dolgokat a nevén nevezd, pont jó is lesz nekem. Igen! Tetszik ez a név. Salamon. Ez az! Úgy tűnt, Salamon meg van elégedve a nevével, így Sara zavara is eloszlott. Függetlenül a nevétől, ez a madár jópofa volt és kellemes beszélgetőtárs.

- 23 -

- Salamon, szerinted beszélhetek rólad másoknak? Talán... Egyszer. - De ugye most még ne szóljak senkinek? Egyelőre az lenne a legjobb. Addig legalábbis, míg kitalálod, hogy mit is mondanál. - Hát igen. Gondolom furán hangzana, ha azt mondanám: "Van egy bagoly barátom, akivel beszélgetni szoktam, és aki anélkül beszél, hogy mozgatná a száját." Akkor én felhívnám a figyelmedet arra, hogy a baglyoknak nem túl gyakran szokott szájuk lenni. Sara nevetett. Ez egy nagyon mulatságos madár. - De Salamon! Tudod, hogy mit akarok mondani! Hogyan beszélsz, anélkül hogy mozogna a csőröd? És miért nem hallottam még senkitől sem, hogy beszélgetett veled? Soha egy teremtett lélek se hallott engem még beszélni. Te sem a hangomat hallod. A gondolataimat. - De hiszen hallak! Hát persze. Úgy tűnik neked, hogy hallasz, és ez igaz is, de nem a füleddel. Nem úgy, ahogyan más dolgokat. Sara megszorította sálját, és fejébe húzta sapkáját, mert hűvös szél - 24 -

söpört végig a fák közt.

Hamarosan sötétedik. Holnap is meglátogathatsz. Gondolkodj el arról, amiről beszélgettünk. Álmodban jusson eszedbe, hogy látsz - még ha a szemed csukva is van. Tehát ha nincs szükséged a szemedre ahhoz, hogy láss, a füled se kell, ahhoz hogy hallj. Mielőtt Sara rámutatott volna, hogy az álom az egészen más, Salamon elköszönt: Viszlát Sara. Hát nem csodás napunk van? Szárnya egyetlen suhintásával a magasba emelkedett, fel az erdő fölé, a kerítésoszlop fölé és alant lévő kis barátja fölé. Salamon, gondolta Sara, te tényleg hatalmas vagy! Sara emlékezett Jason szavaira: "Sara, ez a madár hatalmas, el kell jönnöd megnézni." Miközben hazafelé tartott, eszébe jutott, ahogy a fiú húzta-vonta a cserjésben, szinte futva az izgalomtól, úgy hogy alig lehetett utolérni. Érdekes - tűnődött - annyira akarta, hogy lássam ezt a madarat, és most tessék, három napja egy szót se szól róla. Meglepő, hogy ő és Billy nem lógnak itt minden nap, hogy Salamont keressék. Mintha megfeledkeztek volna róla. Holnap ezt meg kell kérdeznem Salamontól! Az elkövetkező napokban gyakran kapta magát azon, hogy ezt mondja: "Ezt majd meg kell kérdeznem Salamontól." Elkezdett vezetni egy noteszt, amely azokról a dolgokról szólt, amit meg akart kérdezni a bagolytól. Úgy tűnt, soha sincs elég idő, hogy minden kérdést megbeszéljen vele, amire kíváncsi volt. Az a röpke időszak, ami az iskola befejezése és - 25 -

hazaérkezése közt eltelt - hogy teljesítse otthoni feladatait mielőtt anyja hazaér - alig volt fél óra. Ez nem ér - gondolta - egész napomat unalmas tanárokkal töltöm, akik a tizedét se érik annak, amit Salamon, és csak egy sovány félórácskát a legtökéletesebb tanárral, akivel valaha találkoztam. Ettől hangosan nevetnie kellett. Ezt is meg kell kérdeznem Salamontól.

- 26 -

NYOLCADIK FEJEZET - Salamon, te tanító vagy? Hát persze, Sara. - De te nem beszélsz olyan dolgokról, amiről a rendes tanárok, vagyis bocsáss meg, a "másik" tanárok szoktak. Te tök jó dolgokról beszélsz. Valójában csak azokról a dolgokról beszélek, amikről te. Csak ha igazán érdeklődsz, és kérdéseket teszel fel, akkor van a válaszoknak valamiféle értéke. Azon információk sora, amelyeket kérdések nélkül adnak, csak elpocsékolt időt és energiát jelentenek. Sem a diáknak, sem a tanárnak nincs benne semmi öröme. Sara végiggondolta, amiről Salamonnal eddig beszélgettek, és rádöbbent, hogy Salamon tényleg nem beszélt csak úgy magától, csak ha valamit kérdezett tőle. - De várj csak, Salamon. Eszembe jutott valami, amit anélkül mondtál, hogy kérdeztem volna. És mi volt az? - Azt mondtad: "Hát már elfelejtetted, hogy te nem merülhetsz el?" Ez volt a legelső dolog, amit mondtál nekem. Én nem kérdeztem semmit, csak ott feküdtem a jégen és nem szóltam egy árva szót sem. Úgy látszik, nem Salamon az egyetlen élőlény itt, aki tud mozdulatlan szájjal beszélni. - Hát ezen meg mit értesz? Kérdeztél, de szavak nélkül. Kérdezni nem csak szavakkal lehet! - Ez így furán hangzik. Hogy kérdezhetsz bármit is anélkül, hogy beszélnél? Úgy, hogy rágondolsz a kérdésre. Sok élőlény és teremtmény társalog ilyen módon, szavak nélkül. Az ember az egyetlen, aki szavakat használ. De még ők is nagyrészt a gondolati úton történő ismeretáramlást használják. Csak gondolkodj el ezen! Látod Sara, én egy bööölcs öreg tanító vagyok, aki húúú de sok éve már megtanulta, hogy elvesztegetett idő egy tanulót úgy megpróbálni tanítani, hogy azt nem érdekli az, amit tanítani akarnak neki. Sara nevetett Salamon vicces hangsúlyán, ahogy a bölcset mondta, és azt az amolyan baglyosan hangzó húúút. Szeretem ezt a bolond madarat - 27 -

gondolta. Én is szeretlek, Sara - válaszolta a madár. Sara elvörösödött, mert elfelejtette, hogy Salamon hallja a gondolatait. Akkor, minden további szó nélkül, Salamon felemelkedett, és eltűnt Sara szeme elől.

- 28 -

KILENCEDIK FEJEZET - Bárcsak én is tudnék repülni, mint te, Salamon! Miért? Miért szeretnél repülni? - Ó, ha tudnád milyen unalmas mindig itt a földön sétálni. Annyira lassú! Egy örökkévalóság, míg odaérsz valahova, és nem is láthatsz semmit. Nagyon vacak dolog állandóan itt lenn, idelenn a földön. Unalmas. Úgy tűnik, nem igazán a kérdésemre válaszoltál. - De igen. Elmondtam: azért akarok repülni, mert... Mert nem szeretsz sétálgatni az unalmas földön. Látod, nem mondtad el, hogy miért szeretnél repülni. Azt mondtad el, hogy miért nem szeretsz nem-repülni. - Miért, van különbség? Igen! Óriási a különbség. Gondold át még egyszer! Kicsit meglepődve Salamon legújabb szőrszálhasogató kérésén, újra megpróbálta. - Szóval. Azért szeretnék repülni, mert gyalogolni nem érdekes, és sokáig tart itt a földön eljutni valahová. Sara, nem veszed észre, hogy megint inkább arról beszélsz, amit nem akarsz, és hogy miért nem akarod azt, amit nem akarsz!? Próbáld újra! - Na jól van. Azért akarok repülni, mert... Salamon, nem értem mit akarsz tőlem! Mit mondjak? Azt szeretném, hogy azt mondd meg, hogy miért akarsz repülni. - Repülni akarok! - kiáltotta Sara türelmetlenül, a madár értetlenségén felháborodva. Jó. Most azt mondd el, hogy miért akarsz repülni? Milyen is lenne az? Tedd valóságossá. Írd le nekem, milyen érzés repülni? Ne arról beszélj, hogy milyen ott lenn a földön, vagy milyen nem-repülni. Arról beszélj, milyen a repülés. Végre kezdte kapizsgálni a dolgot. Becsukta szemét, és elkezdett beszélni. - Repüléskor szabadnak érzed magad, olyan mintha vízen lebegnél, csak sokkal gyorsabb... - 29 -

Mondd el, mit látsz, amikor repülsz! - Látom az egész várost messze lenn. Látom a Fő utcát, az autókat és az embereket hangyaként mászni. Látom a folyót. Látom az iskolát. Milyen érzés repülni? Meséld el nekem, mit érzel, amikor repülsz? Elgondolkodott, és még mindig csukott szemmel úgy tett, mintha repülne. - Csuda jó érzés. Annyira csodálatos érzésnek kell lennie. Gyorsan suhanok, mint a szél. Szabadnak érzem magam. Annyira jó! - Sara immár teljesen beleélte magát a gondolatba. És akkor hirtelen ugyanazzal az intenzitással, amit nap mint nap látott, amikor Salamon felszállt a levegőbe, valamilyen lélegzetelállító hussst érzett belül. Úgy érezte egy pillanatra, hogy a teste száz kilót nyom, aztán szinte azonnal, mintha súlytalan lenne. És ekkor felemelkedett a levegőbe. - Salamon - sikította megmámorosodva - nézz ide, repülök! Salamon együtt repült vele, együtt hasították a levegőt, magasan a városka felett. A szülővárosa felett, ahol ismert minden követ. De most olyan nézőpontból fedezte fel a világot, amiről eddig nem is álmodott, hogy lehetséges.

- 30 -

- Pompás! Ez fantasztikus! Salamon mosolygott és élvezte a kislány rendkívüli lelkesedését. - Hová megyünk? Ahová csak akarsz. - Nézd! - tört ki Sara, lenézve csendes kicsi városára. Még sose látta ilyen szépnek. Egyszer már látta felülről a várost, amikor a nagybátyja repülőn felvitte őt és családját a levegőbe. De akkor nem látott sokat. A repülő ablaka túl magasan volt, és akárhányszor feltérdelt, hogy kilásson, az apja mindig rászólt, hogy üljön vissza és kapcsolja be a biztonsági övét. Akkor nem sok öröme volt a repülésben. De ez egészen más érzés volt. Mindent látott. Minden utcát és minden egyes épületet. Látta a sok kis üzletet a Fő utcán... Hoyt zöldségesét, Peterson gyógyszerárudáját, a postát... Látta a kis folyót kanyarogni a városon keresztül. Néhány autó araszolt az úton és egy maroknyi ember sétálgatott. - Salamon, ez a legcsodálatosabb dolog, ami egész életemben történt velem! Gyerünk az iskolámhoz. - Megmutatom, hol töltöm a napja... - Sara hangja elfulladt, ahogy iskolája felé irányította röptét. - Egész másképp néz ki innen fentről! - kiáltotta meglepődve, azon hogy milyen nagy az épület. A tető mintha az örökkévalóságig tartott volna. - Lejjebb mehetünk, vagy itt kell fönt maradnunk? - lelkendezett Sara. Oda mehetsz, ahová csak akarsz. Sara még egyszer felsikoltott örömében, és zuhanórepülésben megközelítette a játszóteret, majd lassan elrepült az osztály ablakai előtt. Nézd Salamon, látszik a padom, és ott van Mr. Jorgensen is.

- 31 -

Sara és Salamon a város egyik végéből a másikba röpködtek, hol lefele zuhantak, hol felfelé süvítettek, egész az egekig. - Nézd, ott van Jason és Billy. - Hé, Jason, nézd repülök! - kiáltotta. De Jason nem hallotta. - Héééé Jason! Nézz ide! Repülök! - kiáltotta még hangosabban. - Jason nem hall téged. - De miért nem? Én hallom őt. - Jasonnek még túl korai! Ő még nem kérdez. De majd fog... Idővel. Sara most jobban megértette, miért nem látta Jason és Billy Salamont. - Ők téged se látnak, ugye? Sara örült, hogy Jason és Billy nem láthatták Salamont. Lehet, hogy bántanák is ha meglátnák - gondolta. Életében még soha ilyen jól nem érezte magát. Magasra szárnyalt, egészen az égig, olyan magasra, hogy az autók a főúton pici hangyáknak látszottak. Aztán szinte erőfeszítés nélkül irányt változtatott, és lefelé suhant, le egészen közel a földhöz - sikítva, az örömtől - gyorsan, mint a szélvész. Lesiklott a folyóhoz, olyan közel a vízhez, hogy érezte a folyó illatát, aztán lebukott a Fő utca hídja alá és zúgva kiröppent a másik oldalon. Salamon tartotta a sebességet mellette, mintha már százszor gyakorolták volna a repülést. Úgy tűnt órákig fent szárnyaltak, aztán ugyanazzal az erőteljes hussal, ami felküldte Sarát a magasba, visszatért testébe és lenn volt a földön. A kislány olyan izgatott volt, hogy alig kapott lélegzetet. Minden kétséget - 32 -

kizáróan ez volt élete legkivételesebb élménye. - Salamon, ez csodás volt! - lelkendezett. Úgy tűnt neki mintha órákig fenn szálltak volna. - Mennyi az idő? - ijedten az órájára nézett. Biztos volt benne, hogy kikap otthon, amiért így elmaradt. De az órája szerint csak pár perc telt el. - Salamon, te nagyon furcsa életet élsz. Tudod? Semmi nem úgy van, ahogy az ember elvárná. Mit értesz ezen? - Hát például, hogy repülhetünk a város felett körbe-körbe, és közben nem múlik az idő. Nem gondolod, hogy ez elég furcsa? És még az is, hogy én láthatlak téged és beszélhetek veled, de Jason és Billy nem láthatnak téged, és nem beszélhetnek veled. Nem gondolod, hogy ez is furcsa? Ha ők is ilyen erősen akarnának, mint te, ők is tudnának. Vagy ha én elég erősen tudnék akarni, befolyásolhatnám őket. - Ezt meg hogy érted? A lelkesedésük hozott ide téged, pedig nem is igen láttak engem. Nagyon fontos láncszemet képeztek a kapcsolatunk kibontakozásában. - Gondolom. - Sarának nem igazán akaródzott öccse javára írni ezt a különleges élményt. Kényelmesebbnek tűnt hagyni őt eddigi szerepében, mint egy "mindig zavaró körülmény". De mint kulcsszereplő az ő örömteli megvilágosodásában? Egyelőre ez túl nagy elismerés lett volna. Most pedig, mondd el nekem, mit tanultál ma? - mosolygott Salamon. - Megtanultam, hogy tudok repülni a város felett, és hogy közben nem telik az idő? - válaszolta Sara kérdően, hogy vajon ez-e az, amit Salamon hallani akar. - Megtanultam, hogy Jason és Billy nem hallanak ha szólok hozzájuk és nem látnak miközben repülök, mert még túl fiatalok és még nem készek rá? Azt is megtanultam, hogy odafenn egyáltalán nincs hideg, amikor repülök? Ez mind igaz, és majd még beszélünk róla, de emlékszel-e rá, hogy amíg arról beszéltél, amit nem akarsz, nem történt semmi? De mikor arról kezdtél beszélni, amit akarsz - sőt még fontosabb - amikor képes voltál érezni azt, amit akarsz, akkor megtörtént: azonnal. Sara egy darabig csöndben gondolkodott, és próbált visszaemlékezni. De nem emlékezett rá, hogy bármire gondolt volna, vagy hogy bármit érzett volna repülés előtt. Inkább a repülés részre akart gondolni. Sara, jusson ez eszedbe amilyen gyakran csak lehet, és próbáld meg - 33 -

gyakorolni. - Azt akarod, hogy gyakoroljam a repülést? Rendben! Nem csak a repülést. Azt szeretném, ha gyakorolnád, hogyan kell erősen gondolni arra, amit szeretnél, és elgondolkodnál azon, hogy miért is szeretnéd azt, amit szeretnél! Egészen addig, míg képes leszel igazán érezni is azt. Ez a legfontosabb dolog, amit tőlem megtanulhatsz! Teljen benne sok örömöd! Ezzel Salamon felszállt, és eltűnt. A mai nap életem legszebb napja! - gondolta Sara. Ma megtanultam repülni!

- 34 -

TIZEDIK FEJEZET - Hé, kisbaba, még mindig bepisilsz éjszaka? Sara dühös volt, mert most Donaldot piszkálták. Beavatkozni nem mert, ahhoz szégyenlős volt, ezért inkább elfordította fejét, és próbálta nem észrevenni, hogy mi folyik. - Azt hiszik ők a nagymenők - mormogta az orra alatt. - Pedig egyszerűen csak aljas gonoszok. Két "nagymenőző" fiú az osztályából, akik elválaszthatatlanok voltak egymástól, épp Donaldot ugratták, aki új fiú lévén, csak pár napja járt az iskolába. Nemrég költöztek a városba, és Saráék utcája végén, egy öreg, lepusztult házat béreltek. A ház hónapokig üresen állt, így Sara anyukája örömmel fogadta, hogy végre költözik valaki a házba. Sara látta, mikor egy rozoga teherautóból lepakoltak, és kíváncsi volt, hogy vajon az ütöttkopott bútorokon kívül, lesz-e valami a házban. Épp elég nehéz dolog új embernek lenni egy városban, nem ismerni senkit, de ha már az elején csúfolni is kezdik az embert, az túl sok. Sara csak állt az előcsarnokban, nézte Tommyt és Lynnt, ahogy szándékosan rosszat okoztak egy másik embernek; szeme lassan megtelt könnyel. Eszébe jutott, hogy tegnap az egész osztály röhögésben tört ki, mikor a tanár megkérte Donaldot, hogy álljon fel és mutatkozzon be. Mikor felállt, véletlenül leverte a csillogó, piros tolltartóját a padjáról. Sara elismerte, hogy ez nem volt a legmenőbb dolog. Leginkább öccse korosztályához volt méltó - de akkor sem szolgált rá ekkora megaláztatásra. Sara rájött, hogy ez volt a kritikus pont Donald megítélésében. Ha másképp viselkedett volna az első pillanatban, mondjuk bátran feláll és visszavigyorog, nem törődve azzal, hogy ez a romlott osztály mit gondol róla, a dolgok más irányt vesznek. De nem! Ennek így kellett történnie. Mivel Donald eleve szégyenlős volt és rémült, száját harapdálva visszarogyott székébe. A tanár megdorgálta az osztályt, de ez már nem változtatott a helyzeten. Az osztályt nem túlzottan érdekelte, hogy Mr. Jorgensen mit gondol róluk, de Donaldot nagyon is, hogy az osztály mit gondol róla. Mikor tegnap látta kifelé menni az osztályból, észrevette, hogy a fiú a szemétkosárba dobja új csillogó tolltartóját. Mikor látótávolságon kívül került, Sara előkereste ezt a rosszul megválasztott csecsebecsét, és betömte saját táskájába. Sara figyelte, hogy Tommy és Lynn végigmennek a folyosón, hallotta, hogy ledübögnek a lépcsőn. Látta, hogy Donald ott ácsorog a szekrénye előtt, és úgy bámul bele, mintha lenne benne valami, ami helyrehozza a dolgokat, vagy mintha bele akarna mászni, és eltűnni a külvilág szeme elől. Sarának összeszorult a gyomra. Nem tudta mit tegyen, pedig tenni - 35 -

akart valamit, hogy Donaldot jobb kedvre derítse. Miután meggyőződött róla, hogy a folyosó üres, és az erőszakos vagánykodóknak már hűlt helyük, kihúzta a piros dobozt a táskájából és Donald fele indult. A fiú a könyveivel szöszmötölt, azzal a hiábavaló szándékkal, hogy visszanyerje lélekjelenlétét.

- Helló Donald! Láttam, hogy tegnap elvesztettél valamit - mondta Sara egyszerűen. - Nem kell! - vágta oda Donald. Sara elbizonytalanodott és megpróbálta visszanyerni lélekjelenlétét. - Ha annyira tetszik, tartsd meg! - kiabálta Donald. Sara gyorsan visszadugta a tolltartót táskájába: Remélte, hogy senki nem látta ezt a zavarba ejtő jelenetet. Gyorsan lesietett az udvarra, és haza indult. - Minek avatkozok bele mások dolgába? - dorgálta magát. - Miért nem tanulok már?

- 36 -

TIZENEGYEDIK FEJEZET - Salamon, miért ilyen gonoszak az emberek? - vetette föl Sara. - Minden ember gonosz? Nem vettem észre. - Hát ha nem is mind, de legtöbbjük igen. Csak azt nem értem, miért? - Te mikor szoktál gonoszkodni? - Általában akkor, amikor valaki velem szemben gonosz. Azt hiszem... valahogy én is dühös leszek és visszavágok. - És az segít? - Persze - védekezett Sara. - És hogyan? Jobban érzed magad? Változtat valamit a helyzeten, vagy semmissé tesz valamit, ha visszavágsz? - Hát, nem igazán. - Az én meglátásom szerint, ettől csak még több gonoszság lesz a világban. Ez olyan, mintha csatlakoznál a szenvedés-körforgáshoz. Bántanak téged, erre te is bántasz valakit, akit ezáltal arra késztetsz, hogy ő is bántson valakit, és így megy ez tovább a végtelenségig. - Ki kezdte ezt a szörnyű szenvedés-körforgást? - Nem az a fontos, hogy ki kezdte, hanem az, hogy te mit kezdesz vele, ha hozzád érkezik? Miről is van szó? Mi késztetett arra, hogy csatlakozz hozzá? Sara remegő gyomorral elmesélte Donald, az új fiú első napját az iskolában. Mesélt a menőzőkről, akik úgy tűnt, soha nem unnak bele Donald ugratásába. Mesélt a folyosón lejátszódott felháborító jelenetről. Ahogy újra átélte ezeket a vérlázító eseményeket, miközben leírta a történteket, érezte, hogy a harag egyre nő benne, végül még egy könnycsepp is legördült szeméből bele a nyakába. Mérgesen letörölte kabátja ujjával; dühös volt magára, amiért itt szipog és hüppög, ahelyett, hogy szokott meghitt hangon beszélgetne Salamonnal. Nem jól van ez így! Salamon jó ideig csendben maradt, miközben Sara fejében szétszórt és összefüggéstelen gondolatok kavarogtak. Érezte, hogy a madár nézi, szeretetteljes, nagy barna szemeivel, de nem érezte magát túlságosan magabiztosnak. Mintha Salamon megpróbálna még valami fontosat kihúzni belőle.

- 37 -

Az világos, hogy mit nem akarok - gondolta Sara - nem akarom magam így érezni, különösen mikor Salamonnal vagyok. - Nagyon jól van, Sara! Máris megtetted az első lépést, hogy kilépj a szenvedés-körforgásból. Eldöntötted, hogy mi az, amit nem akarsz. - És az miért jó? Nem tűnik valami feldobó érzésnek. - Ez csak azért van, mert még csak az első lépést tetted meg. Ezenkívül van még három. - Mi a következő lépés? - Arra nem nehéz rájönni, hogy mi az amit az ember nem akar. Egyetértesz velem? - Azt hiszem igen. - Honnan tudod, hogy mi az, amit nem akarsz? - Csak úgy, valahogy tudom. - Az alapján tudod, ahogy érzel vele kapcsolatban. Amikor arra gondolsz, vagy arról beszélsz, amit nem akarsz - mindig negatív érzésed van. Dühös vagy, csalódott, zavart, vagy bűntudatod van, vagy félsz. Mindig rosszul érzed magad, ha arra gondolsz, amit nem akarsz.

Sara visszagondolt az elmúlt napokra, amikor az átlagnál több negatív élményben volt része. - Igazad van, Salamon - mondta elgondolkozva. - Az elmúlt napokban többször éreztem ilyet, főleg akkor, amikor azok a fiúk Donaldot bántották. Annyira boldog voltam, mikor utoljára találkoztunk, aztán meg olyan dühös lettem, amikor ugratták Donaldot. Látom már, hogy az amit érzek, hatással van a gondolkodásomra.

- 38 -

- Nagyon jól van, Sara. Most beszéljünk a második lépésről. Ha tudatában vagy annak, hogy mit nem akarsz, nem könnyebb-e rájönni arra, hogy mit akarsz? - Hát - bizonytalankodott Sara. Próbálta megérteni, hogy mire is akar Salamon kilyukadni. - Amikor beteg vagy, mit szeretnél? - Jobban lenni - vágta rá Sara könnyedén. - Amikor nincs elég pénzed megvenni azt, amit akarsz, mit szeretnél? - Természetesen több pénzt. - Látod Sara, ez a második lépés az úton, hogy kilépj a szenvedésekkörforgásából. Az első lépés, hogy felismerd azt, amit nem akarsz. A második, eldönteni, hogy mit akarsz. - Ez elég könnyűnek tűnik - Sara kezdte magát jobban érezni. - A harmadik a legfontosabb lépés. Mikor eldöntötted, hogy mi az amit akarsz, valóságossá kell tenned. Beszélned kell róla, hogy miért is szeretnéd azt; elképzelni, szavakba önteni, hogy milyen érzés lenne azt a dolgot birtokolni; elmagyarázni; úgy tenni, mintha meglenne; vagy visszaemlékezni egy régebbi időre, amikor megvolt - a legfontosabb, hogy egyfolytában arra kell gondolnod, egészen addig, míg az érzés beléd gyökerezik. Addig kell magadnak mesélni arról, amit szeretnél, amíg egyszer csak tényleg érzed. A kislány nem akart hinni a fülének, mikor meghallotta, hogy Salamon arra akarja rábeszélni, hogy mindenféléket képzeljen el magának. Ugyanezért már nemegyszer megkapta a magáét. Úgy tűnt, Salamon pontosan az ellenkezőjét tanítja annak, amit tanárai az iskolában. De ő bízott Salamonban. És mindenképpen ki akart próbálni valami új módszert. Az eddigiek nyilvánvalóan nem működtek. - Miért a harmadik lépés a legfontosabb? - Mert amíg nem változtatod meg az érzelmeidet a dolgok iránt, addig semmi nem változik meg. Akkor még mindig a szenvedésekkörforgásában vagy. De ha megváltoztatod az érzelmeid irányulását, máris egy másik körforgásba kerülsz. Mondjuk így, a Salamon-félekörforgásba. - Mit nevezel a te körforgásodnak? - Nem nevezem! Inkább érezni kell! De ha meg akarod nevezni, hívhatod mondjuk az öröm-körforgásának, vagy a jólét-körforgásának vagy a jól- 39 -

érzem-magam-körforgásnak. Ez a természetes körforgás, Sara. Ez a mi igaz lényünk. - Ha ez a természetes, és ez az igaz lényünk, miért nem boldog az emberek többsége? - Az emberek jól akarják érezni magukat, és a legtöbb ember igazán jó akar lenni! De itt van a legnagyobb probléma! - Mit értesz ezen? Miért probléma, ha az emberek többsége jó akar lenni? - Az emberek jók akarnak lenni, ezért körbenéznek a világban, és az alapján döntik el, hogy mi a jó vagy rossz, ahogy más emberek viselkednek. Észreveszik az őket körülvevő körülményeket, és eldöntik, hogy mi a jó és mi a rossz. - És ez baj? Nem értem mi a rossz ebben. - Úgy vettem észre, hogy miközben az emberek a körülményeket szemlélik - jókat és rosszakat egyaránt -, nincsenek tudatában annak, hogy közben mit éreznek. És ettől elromlik az egész! Ahelyett, hogy tudatában lennének annak, hogy amit szemlélnek, az hogyan hat rájuk - a jóság utáni kutatás során inkább a rosszat lelik meg, és azt próbálják elhessegetni maguk elől. A probléma az, hogy egész idő alatt, míg a rosszat próbálják kiküszöbölni az útból - a szenvedés körforgására csatlakoznak. Az embereket sokkal jobban érdekli a dolgok szemlélése, elemzése, összehasonlítgatása, mint saját érzéseik megfigyelése. Gyakran a körülmények vonják be őket a körforgásba. Sara, emlékezz az elmúlt napokra, és próbáld feleleveníteni néhány erőteljes érzésedet. Mi történt miközben rosszul érezted magad? - Pocsékul éreztem magam, amikor Tommy és Lynn Donaldot piszkálták. Akkor is rémesen éreztem magam, mikor Donaldot kiröhögték az osztályban, de az összes között az volt a legrosszabb, amikor Donald velem kiabált. Pedig csak segíteni akartam rajta. Akkor beszéljünk erről. Miközben rosszul érezted magad, mit csináltál? - Nem tudom. Igazából nem csináltam semmit. Ha jól emlékszem, csak bámultam. Pontosan így van. Megfigyelted a körülményeket - de ezek a körülmények olyanok voltak, amik bekapcsoltak a szenvedések körforgásába. - De Salamon! - vitatkozott Sara - hogy lehet nem látni azt, ami rossz, és - 40 -

hogyan lehet nem érezni azt, hogy ez rossz? Ez egy nagyon jó kérdés, és megígérem, hogy amikor itt lesz az ideje, kimerítő választ adok rá. Tudom, hogy nem könnyű megérteni mindezt egyszerre. És azért nem könnyű megérteni, mert csak arra tanítottak meg, hogy nézd meg a körülményeket, de arra nem, hogy megfigyeld, hogy mit érzel közben. Így a körülmények irányítják az életedet. Ha valami jó dolgot szemlélsz, jól érzed magad -, ha valami rossz dolgot, rossz érzésed lesz. Ha a körülmények irányítják az emberek életét, az csalódással jár a legtöbbjüknek, és ez az oka, hogy az emberek többsége beszáll a szenvedések körforgásába.

- Hogyan tartsam magam távol a szenvedések körforgásától úgy, hogy közben azért segítsek valakin, aki belekerült? Ennek többféle útja-módja van. Az én kedvencem - amelyik szerintem a leggyorsabban működik - az a következő: próbálj meg mindent értékelni! - Értékelni? Igen. Összpontosíts valamire vagy valakire, és próbálj meg olyasmire gondolni, amitől jobban érzed magad. Próbáld meg gondolatban amennyire csak tudod -, a dolgok előnyös oldalát meglátni, értékelni, elismerni, elfogadni. Ezáltal csatlakozhatsz az öröm körforgásához.

- 41 -

Emlékszel mi volt az első lépés? - Tudni kell, hogy mit nem akarok - válaszolta Sara büszkén. Ezt már kívülről fújta. Második lépés? - Tudni kell, hogy mit akarok. Nagyon jól van. Harmadik lépés? - Jaj, Salamon, ezt elfelejtettem - nyafogott Sara csalódottan, hogy ilyen feledékeny. Harmadik lépés megtalálni a helyét annak az érzésnek, amit

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful