Fosszilis energiák - avagy szélejgyzetek egy széljegyzethez Fosszilis energiák nagy nyomás alatt képződnek.

Ez volt az első mondat, amit Rákos Sándor verseit olvasva feljegyeztem és azóta is érvényesnek érzem a költő szövegeire nézve. Ha folytatjuk ezt a gondolatmenetet, ezen energiák feltárása volt a költő franciaországi útja. Míg a költő verseinek jelentős hányadát az elhagyatottság, a mellőzöttség érzéseinek dokumentációjaként is olvashatjuk - szóljanak azok a beletörődés vagy a konok dac hangján - addig az Elforgó ég naplóesszé-próza(vers)-kötete ennek a levertségnek a fokozatos levetkőzéséről is szól, egy újjászületésről, ahogy egy szabadabb, tágasabb térben az alkotó intelligenciának is szélesebb pálya jut, reflektáltabb, és megkockáztatom: összetetttebb szövegeknek adva helyet. S ha tetézhetem az olvasó traktálását személyes és esetleges élményekkel: a Rákos Sándor-szövegekkel való találkozás nekem meglepő ellentmondásokkal volt tele. Költészetének minden szaván érezni a rendkívüli megmunkáltságot, mesterművek egytől egyig, számomra mégis épp az a szövege ment revelatív élményszámba, amit éppen marginális jegyzettömbként, személyes benyomások gyűjtetmények halmazaként aposztrofált szerző és kritika egyaránt: az Elforgó ég. (Talán nem függetlenül attól, hogy eme jegyzeteket magam is otthonomtól távol, Anglia déli partjainál írogatom.) Amennyire érzelmes, expresszív, és mindig pillanatnyi, aktuális, éppen ezért helyhez- és időhöz kötött versek Rákos költeményei, annyira kozmikus, univerzális az Elforgó ég revelatív, szuggesztív, ihletett feljegyzésgyűjteménye. Paradoxon ez, hiszen (hagyományosan) műfajilag épp a verseket dedikálják az örökkévalóságnak, az útinapló erénye pedig sokkal inkább a pillanat művészete, egyfajta verbális fotóriporterkedés. S mint az igazán kiváló fotóriporterek, Rákos Sándor is túlmutat élményei temporalitásán, és az általános egzisztenciális megrendülés irányában nyitja meg azt felfelé, az aeternitas dimenziói felé, egyfajta vallásos-misztikus élménnyé transzformálva azt, amely egyszersmind a nyelvet magát is próbára teszi, s majdhogynem beletörik, de legalábbis meghajlik, önmagába fordul vissza és rámutat saját korlátolt medialitására, azaz elmegy a saját határaiig: ezt talán a naplószöveg utolsó fejezete szemlélteti a legjobban, melynek címe: A lehetetlen megkísértése vagy egy mondat arról, mi volt még? S maga a fejezet, mely egyetlen, oldalakon kersztül hullámzó, kvázi-végtelen mondat nem más, mint tanúja annak, hogy a nyelv nem lehet több önmagánál, nem más, mint közmegegyezésen alapuló kódrendszer, amellyel képtelenség közölni valóban egyszeri és személybe, szemlélődőbe zárt élményeket, és a legtöbb, amit tehet, hogy egyik kezével erre a korlátoltságára mutat, a másikkal pedig az élményanyag egzisztenciába ágyazott egyetlenségére: a nyelv így hálóként feszül önnön véges külsödlegessége és az elbeszélő belső végtelenje közé: és ami ezen a hálón fennakad, az képes sejtetni azon szubtilis esszenciákat, amelyek átcsúsztak rajta. Mielőtt azonban belegabalyodnánk ebbe a hálóba, beláthatjuk tehát: jellegzetesen huszadik századi problémát feszegetnek tehát ezek a szövegek, eddig valahogy mégsem irányult rájuk kritikai figyelem. Az utazás mint újjászületés, mint a világ felnyitása szimbolikus jelentőséggel bír, amit messze nem merít ki a tény, hogy a költő érett fejjel tette meg első külföldi útját - ez talán termékeny talajt szolgáltatott annak az egzisztenciális rácsodálkozásnak, amely mély gyökereket eresztett a szerzőben, és talán legsűrűbb, legerősebb szövegévé nőtte ki magát. A gyűjteményes kötet címe és az útinapló címe egyaránt Elforgó ég, csak az alcímek különítik el a kettőt: Elforgó ég Napló, tanulmányok - majd: Elforgó ég - franciaországi napló. Jelen írás jegyzetei tehát a kötet első részét, a naplót hivatottak vizsgálni. Az szöveg nem más, mint a belső történések exteriorizációja, azaz külsővé tétele - ez akár a kreatív írás egyik definíciója is lehetne - öndefiníciója szerint megkésett belső és külső utazás naplója, élménybeszámoló. Praktikus célja tulajdonképpen nincs - mint a művészetnek általában, hacsak nem önmagára irányuló, azaz esztétikai: „Arról írtam, ami igazán megragadott; akkor is, ha csak számomra újság. S annyit írtam, amennyit szükségesnek éreztem leginkább hozzám nőtt emlékeim fölidézésére.” Amennyi az elbeszélőnek magának elég - nem külső igények kielégítésre született szövegről van tehát szó. A szöveg megemlékezik önnön előzményeiről, pretextusairól is: „Utazásaim emlékeiről – katalógusok, jegytömbök, hazai levelek üres oldalaira firkantott följegyzésekből – írtam ezt az útinaplót, kedves baráti biztatásokra.” - az apológia szerint tehát az utazások ismert melléktermékeinek margóira írt - tehát négyzetre emelten marginális szövegek válnak főszöveggé. Határokat bontogató próza, ha ugyan próza - az emléke kusza labirintusaiban kirándul - nem tévelyeg, mert céltalanul, az utazás ritka ünnepeit éli újra, rakja össze, alakítja szöveggé. S ez a kirándulás, céltalanb séta ad ünnepi jelleget a szövegnek, s épp keresetlensége spontán jellege, s az ebből fakadó öröm ad ünnepi, rituális, olykor kimondottan szakrális jelleget a leírásoknak. Az Elforgó ég nem bedekker, hanem élménybeszámoló: személyessége líraivá teszi. Különlegessége, hogy az első külföldi út élményét érett, felnőtt fejjel éli meg, így minden pillanat felértékelődik, elemző, költői tekintettel telítődik át. Ezek a revelációk adják az útleírás beavatás-jellegét, amik a szakrális regiszterek felé tolják el az olvasói attitűdöt, hatványozott jelentőséget adva minden mondatnak.

A napló fejezetei jól strukturált , dinamikus dramaturgiával követik egymást (ami látványosan ellentmondani látszik az előszóban foglalt apológiának, miszerint hevenyészett jegyzetekről lenne szó ezeken a lapokon). Az Útban Párizs felé klasszikus pikareszk-eszközökkel él, találkozás idegenekkel, a francia pár, akik nem hiszik el, hogy magyarok léteznek, viszontagságok, lerobbanó vonat, kóborlás ismeretlen utcákon, egy Baudelaire-versől idetévedt nő, szempilláin egy könnycseppel, és egyéb regényes kellékek... A Három párizsi kép már erőteljesebb nyelvi eszközökkel él, a felvezető után az elbeszélő úgy távolodik el fokozatosan az útleírás megszokott eszközeitől, ahogy a vonat viszi egyre messzebb hazájától. A Hotel - egyszerűségében is találó cím: épp az otthontól elvágott és bedobozolt köztes lét instant tapasztalatát írja le, az interkulturális találkozások intézményesített helyét, amelyet végső soron egyetemes emberi tapasztalattá, a jelenlét felfokozott megélésének katalizátorává tesz meg.Az epizód leltározó, nyugodt hangja az utolsó bekezdés eksztatikus felkiáltásába fut ki: „Madame, adja már azt a villanykörtét, átnyúlok érte Európán, s iszom belőle a fényt, az elektromosságot, a pezsgő, hullámzó, felszökellő létezést, mert itt vagyok, jelen vagyok, a Föld nevű bolygón, Európában, igen, Párizsban, a maga hoteljában. Proszit, isten éltesse Normandiát meg a Nyírséget!” - ennyi ideológiát beleírni egy villanykörtébe: a ráció fényes diadala és a népek barátságe eme felvilágosodás jegyében, ehhez minden kétséget kizáróan Rákos Sándornak kell lenni Párizsban, a huszadik század második felében. A Kávéház a Szajna-parton címként egy festményhez illene, mindenesetre jól bejáratott témája a művészetnek, hogy óvakodván a közhelyektől - ne mondjuk: közhely. A szerző reflektál is erre a kulturális terheltségre, mélgpedig bekezdélsenként másként: az élmény kubista geometriájára utaló kifejezésekkel („...anyagszerű, kékeszöld kockát hasít maga fölé a szeptemberi délutánból...”), klasszicista mitologizálással: („Egy afrikai Veszta-szűz, egy néger Artemisz, vagy minek is nevezhetném ezt a grecói csodát...”) vagy épp körvonalakat elmosó impresszionista csoportképekkel: („A terasz emberi testekkel végigöntve, sűrűn és szakértelemmel, mint mártással a hús, tejszínnel a sütemény...”), vagy fanyar iróniával: „Az emlősök közül legföljebb a kutyák érdemelnek említést, a mókusok, nyulak, tengerimalacok sokatmondó csöndbe burkolóznak”. Bármely regiszterbe mártja is tollát, két fontos mozzanatot szinte minden mondatban tetten érünk az Elforgó ég lapjain: a szöveg önmagára való reflexióját és a testek hangsúlyos jelenlétét (gyakran egybejátszva az emberi testek és a táplálék leírásait): „A szája – akárha két nyershús-szeletet varrtak volna bajusza és szakálla közé – időnként megmozdul, s érthetetlen szavakat formálgat; olykor szederjes-lila nyelvét is kidugja fogai fehér rácsa mögül, s ide-oda forgatja, mintha az imént formált szavakat – vagy talán a száguldó szelet – akarná megízlelni vele.” A száj, a nyelv kulcspozíció a táplálék és a szöveg számára is; s mint ilyen, a testi és szellemi aktivitás kulcsfontosságú színtere, interfésze. A száj, illetve a nyelv az a pont, ahol fizikai és szellemi szféra találkozik. A száj, az ízlelés és a szemek, illetve a szemlélődés aktusai a szövegben kulcsfontosságú szereppel bírnak. Jelen fejezetben a folyóparti nézelődő tömeg maga válik látványossággá - posztmodern kép, a világ minden tájékáról érkező emberek bestiáriumára étel- és cirkuszi attrakcióhasonlattal él: rácsodálkozik, de mégis távolságtartással. Karneváli hústömeg a maga érzékiségében és plaszticitásában jelenik meg: „négerek, a csokoládébarna és a fekete szín minden árnyalatában – ha férfiak, többnyire fehéresszőke hajú északi nőkkel (a szén meg a hó ölelkezésére kell gondolnunk, téli rámpákon)...olajos-nedves bőrű, kihívó tekintetű, operaházi mimikájú és hanghordozású dél-amerikaiak..” Úgy objektív, hogy közli saját rácsodálkozó attitűdjét az elején - introspekció és kontempláció, mint ok és okozat - így lesz természetbúvár, aki embereket ír le, gombostűre szúrja őket és a gyűjteménybe helyezi, de közben folyton emlékeztet: a gombostű hegyén ezek már csak üres vázak, az éltető nedvek már kiszráadtak, mire a vitrinbe kerültek... A Múzeum cínű fejezetben ugyanez a karneváli katalógus folytatódik, de egy szinttel feljebb emelkedik, mert ebben a karneválban már nem csak a népek tarka forgataga vesz részt, de festmények is, azok alkotói és szereplői. Ebben a fejezetben éri el a szöveg retorikai csúcspontját is. A múzeunlátogató önmagát szemléli a keretben, „portrénk tükröződött a Mona Lisa arcát védő üveglapon csakúgy, mint Raffaello, Tizian, Velasquez ragyogásában.”, és persze a többi szemlélőt, és a kiállított képeket is. Ez a fejezet színtiszta posztmodernizmus: „A Múzeumlátogató idővel már nemcsak a kiállított műveket nézi, hanem azokat is, akik a kiállított műveket nézik (vagy nem nézik).” - csakúgy, mint a kávézó látványossággá váló nézelődő tömege - ugyanaz a problematika, a megfigyelt tárgyat befolyásoló megfigyelő bizonyossága a bizonytalanságban, Heisenberg, ha úgy tetszik, vagy Nietzsche: ‘Aki az örvénybe néz, arra visszanéz az örvény.’ Az elbeszélés tetőfokán egy szélvihar feltépi a múzeum ablakát, és a röpködő képek, valamint az egyszer csak hajóvá változó belső múzeum-tér már egyértelműen lírai, metaforikus költői térként kezd el viselkedni, nem pedig naplószövegként (függetlenül attól, hagyományos értelemben ‘valós’-e a leírt esemény). „Láttuk röpülni, ...Holbein pénzt számoló kereskedőjét, ujjai közül kis híján ránk hullott a szétguruló arany.” „Bruegel koldusai...[k]öröztek is – durva szín-disszonanciákat villogtatva keringőztek az ördög ringlispiljén... Legszívesebben leugráltak volna a vászonról, s két kézre kapott furkósbotjaikkal, mankóikkal, falábaikkal agyba-főbe verték volna a sarokban összetorlódott csoportot... s ha kedvük tartja, mellemnek szegzett botjaikkal, mankóikkal, falábaikkal a szépség templomából is visszaterelnek a maguk kegyetlen, véres életéhez.”

Az identitás karneváli felcserélhetőségeátveszi a hatalmat a hétköznapi józan ész felett, a Mona Lisa, Tintoretto feje, és mindennemű fekete, fehér, egzisztencialista és ceyloni népviseletben levő bennszülött, hotelszobában suttogva éneklő és doboló afrikai egyetlen kitüntetett, lehatárolt és így szakralizált térben járja bacchánstáncát. Az elbeszélő pedig ott áll az örvény közepén, a szélcsendben, figyel és jegyzetel a belépőjegy szélére. Az ismeretlenben minden távolivá, ezáltal egzotikusan rituálissá lesz: „akár valamilyen mezei szertartás résztvevői is lehetnénk.”. Az domesztikált élet óhatatlanul is karneváli, szertartássá lesz: minden civilizáció kitermeli önnön reítusait, de sajátjainkként nem ismerjük föl ezek cermonialitását, külsőként szemlélve viszont óhatatlanul is ritualizálódnak az egyszrű mindennapok is, ha látogatóként egy sajátos aurát kepzünk nekik. Ennek a mindennapi ünnepélyesésgnek a katalógusa, költői természetrajza, antropológiája, imakönyve az Elforgó ég. Saint-Rémy A dramatikai tetőpont után mi más is következhetne, mint egy nyugalmas, vasárnap délelőtti séta. Az idegen harmónia először balsejtelmeket vált ki: „Apám jut eszembe, a hangja, mozdulata, ahogy leinti bennem a derűt: »Ej, no, vesztedet érzed, gyerek!”, majd rituális, ceremoniális emelkedettségbe fut ki: „Ahogy vonulunk, akár valamilyen mezei szertartás résztvevői is lehetnénk. De csak a hagyományos őszi országúti kerékpárverseny nézői lettünk. Bár szertartás ez is a javából. Mezei szertartás.” S itt kap a szöveg először explicit szakárli sreferenciát: „Megállunk egy pátriárka-szakállú öreg mögött. Úgy lebeg az alkonyi víz szürrealista sugártörésében, mintha a Genezáret-tavon halászgatna.” Saint Malo, esőben Hasonlatok hálójába fogni a tengert - az élmény a tenger, ami táplálék, ami női test - ez a három fogalom a narratív tapasztalásban újra és újra eggyé lesz, egybe íródik, mint az extázis helyei, annak katalizátorai: „Dagályát hasonlíthatnám eksztatikus női testhez, apályát óriás-ragadozók alattomos visszahúzódásához, egét egymásba nyíló kristálytermek fényárny-játékához, de mindez a senkiföldje még a magam és a mások emlékei között. Ami valóban az enyém, azt mélyebbről kellene előbányásznom. S időben is távolodva az élménytől, hónapok, évek múltán.” Emberi és állati, sőt ragadozóbestialitás íródik egy képbe. Női-érzéki-csábító-befogadó és ragadozó-veszélyes-támadó-fizikai... yin és yang... És: „Sós íze bujkál a reggeli ízében, mikor kénsárga, jócskán elsózott vajat eszik az ember. Ebéd- és vacsoraidőben is asztalunkhoz ül: csigával, kagylóval, rákkal, hallal kínálgat. Csillogó, színes köveivel, malomkeréknyi csigaházaival, kagylóhéjaival az üzletek kirakatában is otthonos. És őt érezzük az esőben is, amely most Saint Malo falait öntözi.” Az elbeszélés, mint egy test birtokba vétele és mint táplálék: érzéki folyamat. Az áttétel többszörös: az élmény lecsapódik az elbeszélő elmében, onnan szavakká desztillálódik, ezek a szavak azonban önmagukkal is párbeszédbe lépnek, amikor a szöveg önnön elbeszélhetetlenségét tárgyalja - ez a textuális, heroikus erőfeszítés, ami esszenciálisan sűrített olvasmányt hoz létre, és ami az olvasót megrészegíti, elévülhetetlen érdemeket szerezve az Elforgó ég szerzőjének. Chateaubriand sírja körül A romantika apológiája: avagy használati utasítás a felbukkanó romantikához, ha úgy tetszik: a talált pátosz megtisztítása. Az ezután jövő vers:Bretagne sziklái ennek a romantikának a jegyeiben készült - tájköltészet, óda, kicsit Füst Milán, kicsit francia impresszionizmus. Az utolsó fejezet ennek szöges ellentéte: végletekig modern problémával foglalkozik (ha nem poszt-...) Címe: “A lehetetlen megkísértése vagy egy mondat arról, mi volt még?” - a cím pontosan fedi a tartalmat, akár a szövegben többször megénekelt tenger, véget nem érően áramlik a mondat, hullámokban, de nem a nyugodt, hanem a viharos tenger dühével, csillapíthatatlan, szerelmes házastársi haraggal leghűbb tűrsa, a magyar nyelv iránt: “de hát kicsoda is egy tollrágó, minden második szavát elhallgató költő a párizsi festőkhöz képest, egy magyar költő, uramisten, akinek itt nemhogy a beszédét, a hallgatását sem értik meg; ha festő lehetnék Párizsban, a hazámat is jobban ki tudnám mondani formákkal és színekkel, nem veszne el fordításokban a hangom.” hol van a Királyasszony Háza, Morlaix-ban vagy Dinanban? Utánanézhetnék, de én nem az adatok, hanem az emlékek leltárát készítem” - ez talán az Elforgó ég kulcsmondata. Az elbeszélő nem a várost, hanem az elmét térképezi föl, az utazás, ha úgy tetszik csak ürügy erre a sokkal nagyobb, és voltaképpen bevégezhetetlen munkára. Az írás így tudattérképpé lesz az könyvben, ami nem térben, hanem időben segít eligazodni, s nem a kronoszban, hanem a kairoszban, nem a temporalitas, hanem az aeternitas dimenzióiban mozog. Az emlékmunka tudatosítása, szavakká szűrni a primer élményt, és tudni, hogy a kódolt élmény már mást hív elő az olvasóban - ebben nagyon is előremutató, így, a negyven éves szöveg is. Ez a globalizált kultúrsokk-nyelv, amely reflektál is saját kódokra korlátozottságára, ma nagyon is aktuális és olvasmányos. Pár nélkül, sőt, párhuzam nélkül álló szöveg Rákos Sándor szövege. Szabad, ötletekben gazdag, finom és szemlélődő meditációk füzére, amely akár archetipikus, akár pszichoanalitikai vizsgálódásokra, de tisztán irodalmi értelmezésekre is

nyitott szöveg. Jelen írás nem tudományos igénnyel kívánt lenni, csupán afféle személyes olvasónapló, figyelemfelkeltő célzattal. Rákos Sándor Elforgó ég című kötete egyéb könyvei mellett megtalálható a www.irodalmiakademia.hu portálon.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful