You are on page 1of 259

2

Ezt a rajongói fordítást* a
Ga’Hoole Őrzői Facebook oldal készítette.

Elérhetőség:
E-mail: gahooleorzoi@gmail.com
E-könyvek: scribd.com/gahooleorzoi
Weboldal: facebook.com/gahooleorzoi

*Bármilyen jogvédett anyaggal való egyezés a véletlen
műve. Csupán a Ga’Hoole világ iránti szeretet és rajon-
gás alkotta meg ezt az irományt.

Az eredeti „Guardians of Ga’Hoole” regényfolyam,
Kathryn Lasky tulajdonát képezi.

Első kiadás: 2015. 10. 06.
Legutóbb szerkesztve: 2018. 02. 18.
Maxnek, aki univerzumokat álmod meg.
– K.L.
Első fejezet
A varjú roham

Soren érezte a tollai közt, ahogy a vakkígyó átcsúszik
a vállai között, miközben mind a négyen átrepültek az
vad szeleken. Már órák óta repültek és úgy tűnt, a sötét-
ség cseppenként oldódott fel, ahogy átkeltek az éj sötét-
jén, a reggel világosságába. Mint egy sötét szalag, úgy
folyt át alattuk egy folyó, végig a tájon.
– Repüljünk tovább, a világosság ellenére, – mondta
Dereng, a hatalmas szakállas bagoly, Soren hátszelében.
– Egyre közelebb vagyunk. Én már csak érzem.
Úton a Hoole-tengerhez, a tengerhez minek a köze-
pén van egy sziget és azon a szigeten van egy fa, amit a
Nagy Ga’Hoole Fának hívnak és ezen a fán él egy bag-
lyok csoportja. A világ kétségbeesett baglyainak szük-
sége van a nemes tetteikre, mert a számtalan királysá-
got egy borzalmas gonosz pusztíthatja el.
A hasadékos kőlabirintusban bújik meg egy rendkí-
vül veszélyes bagolynemzettség, az úgynevezett Szent
Ególiusz. A Szent Egóként is nevezett gonoszság szin-
te már minden bagolykirálysághoz elért valamilyen
úton-módon. Sorent legjobb barátjával, Gülfivel, a pici

6
tündérbaglyocskával együtt rabolták el a Szent Egó va-
dászai, amikor még röpképtelenek voltak. Derenget ha-
sonlóan elkapták, de ellentétben Sorennel és Gülfivel,
sikerült elszöknie, mielőtt bezárták volna. Kotor legfi-
atalabb öccsét, a Szent Egó vadászai falták fel, szüleit
később ölték meg. Soren és Gülfi nem sokkal a kőkat-
lanból való szökésük után találkozott Derenggel és Ko-
torral, az üregi bagollyal.
Bár árvákként, de találkozásukkor a négy bagoly en-
nél sokkal többé vált. Egy sivatagban, a Szent Egó két
ádáz harcosának megpecsételődött vérével, a legyőzé-
sükkel fedeztek fel egy tudást, érezték a zúzájukban, ott
ahol a baglyok legerősebb érzelmeiket élik meg. A hold
ezüst fényével és vér áztatta sivataggal egy esküt fogad-
tak. Eljutnak a Hoole-tengerhez. Egy csapatként tud-
ták, hogy el kell menniük és megtalálniuk a nagy fát,
ahol a bölcs és nemes szív előtűnik egy világban, ami
egyre őrültebbé és aljasabbá válik. Figyelmeztetniük
kell a gonosz veszélyére. Részesükké kell válniuk ennek
az ősi királyság, néma szárnyú őrző lovagjaiknak.
Remélték, hogy egyre közelebb kerülnek még úgy is,
hogy a folyó, amit követtek nem a Hoole volt, az ami a
tengerbe torkollott. Dereng mégis azt mondta, hogy ez
a folyó a Hoolehoz vezeti őket és onnan a Hoole-ten-
gerhez lyukadnak ki. És a legendás sziget gondolata
tette őket erősebbé a kemény időjárással szemben. So-

7
ren érezte, ahogy Szisszen asszony megint mozgoló-
dik a tollai közt. Szisszen abban az odúban volt dajka,
ahol Soren szülei alakították ki az otthonukat. Ezek a
vakkígyók szemek nélkül születnek, helyükön csak két
kis bemélyedés található. A rózsaszín pikkelyű hüllő-
ket sok bagoly fogadja fel, hogy az élősködőktől tisztán
tartsa a fészküket. Soren azt hitte sosem látja többet,
de a Szent Egóból való szökés után ismét egymásra ta-
láltak. Akkor tudta meg Soren, amire már rég gyana-
kodott – bátyja, Tukk lökte ki őt a fészekből, amikor
a szülei vadászni voltak. Bár az esést túlélte, de ettől
még egy földi veszedelem áldozatául eshetett volna.
Földi veszedelem? Ki gondolta volna, hogy egy másik
bagoly jelenti a legnagyobb veszélyt. Egészen addig a
pillanatig, amíg egy pár karom el nem ragadta őt a sötét
éjszakába, azt gondolta, hogy a baglyok szemszögéből
egy mosómedve lehet a legveszélyesebb ragadozó. Az-
tán Szisszen azt gyanította, hogy Tukk ugyan azt akarja
megtenni Soren kishúgával, Eglantinával is. Amikor a
védelmére kelt, Tukk azzal fenyegette, hogy megeszi.
Így a szegény öreg kígyónak nem volt más választása
mint, hogy nagyon gyorsan elmeneküljön.
Szisszen asszony odacsúszott Soren bal füléhez, a
magasabb elhelyezkedés miatt ezt könnyebben meg
tudta közelíteni. – Soren – suttogta, – Nem tartom túl-
ságosan jó ötletnek, hogy nappal repülünk. Nem lenne

8
jó, ha lerohannának minket.
– Roham? – Kérdezte Soren.
– Tudod, varjak.
A hideg futkosott végig Soren zúzáján.
Talán ha Szisszen asszony nem suttogott volna a fü-
lébe, esetleg meghallotta volna a fentről jövő szárnyak
csapkodását, ami nem bagoly szárnyától származott.
– Varjak, szélirányból! – Kiáltotta Gülfi és a rózsaszín
égbolt hirtelen feketévé változott.
– Lerohannak minket! – Üvöltötte Dereng.
Ó, Glaux! Gondolta Soren. Ez a legrosszabb dolog,
ami egy nappal repülő bagollyal előfordulhatott. De
még mindig nagyon korán volt. A varjak éjjel nem
okoztak problémát. A baglyok voltak a varjak legádá-
zabb ellenségei. Megtámadhatták őket, míg alszanak,
de nappal egész más volt, a varjak voltak a legborzalma-
sabbak. Ha világosban egy varjú észrevett egy baglyot,
még ha csak egy varjú is, jelzést küldött a többieknek
és rövidesen egy egész raj rohamozta meg a baglyokat.
Fejjel előre, éles csőrükkel buktak alá és próbálták a be-
tolakodók szemeit kivájni.
– Szóródj! – Kiáltott Gülfi. – Szóródj és hurkolj.
Hirtelen úgy tűnt, mintha Gülfi mindenhol ott lenne.
Őrült rovarként cikázott a levegőben. Soren, Kotor és
Dereng követte. Soren észrevette, ahogy Gülfi hurkokat
és spirálokat ír a varjak alatt, a szárnyuk alját bökdöste.

9
Ezzel a varjak közelebb szorították szárnyaikat a tes-
tükhöz és veszítettek a magasságukból.
– Érzem, hogy valaki van mögöttünk, – sziszegte
Szisszen asszony. – Húzd be a szél felőli farktollaidat.
Szisszen Asszony óvatosan kezdett hátrafelé kúszni
Sorenen. Igazgatta a szárnyait. Ahogy mozgott, még
a kis súlyával is lehetett érezni az egyensúlyváltozást.
Szisszen érezte a varjú szagát, ahogy közelebb ért. So-
ren merülésbe kezdett. A dajka folytatta az útját a fark-
tollak felé, mely merevebb és keményebb volt. Elnyelte
a varjú bűzének hatalmas fuvallata. Szisszen asszony
megemelte és a rémes szag felé fordította fejét, majd ki-
áltott, – Az ég söpredéke, a föld átka, a Messzi legalja-
sabbja. Trágár varjú! – Hencegett.
A Messzi volt az, aminek az összes vakkígyó hívta az
eget, mivel túl messze volt, olyan messze, mint minden
egy kígyó számára. De Szisszen asszony a végére hagyta
a legmérgezőbb sértését, „Lé-ejtő!” A vakkígyók külö-
nösen le voltak nyűgözve a baglyok emésztési rendsze-
rétől, ami lehetővé tette, hogy az emészthetetlen része-
ket köpetekbe tömörítse, amit aztán visszaöklendeztek
a szájukon keresztül, ellentétben a többi gusztustalan
madárral, akikre csak „lé-ejtőkként” hivatkozik. Úgy
tűnt, hogy a varjú szünetet tart a repülés közben. A cső-
re kinyílt, a szárnyai összecsukódtak.
A varjak egyszerű madarak és amit ő hallott és lá-

10
tott - egy kígyó kiemelkedett egy bagoly háttollai közül,
majd átkokat sziszegett – megdöbbentette. „Yeep”-be
ment, ami azt jelentette, hogy egyszerűen lefagyott és
elkezdett zuhanni a föld felé.
Ekkorra a varjak kezdtek eltűnni, Dereng felrepült
Soren szél felőli oldalára. – Kotor megsérült.
Amikor Soren, Kotor irányába nézett látta, ahogy az
üregi bagoly veszélyesen az egyik oldalára billen. – Ta-
lálnunk kell egy helyet ahol leszállhatunk.
Gülfi lélegzetvisszafojtva repült fel. – Nem tudom
mennyi ideig bírja még Kotor. Egyáltalán nem egyene-
sen repül.
– Melyik oldalára billen? – Kérdezte Szisszen asszony.
– Szélirányba, – mondta Dereng
– Gyorsan! – Utasította. – Menjünk oda. Talán tudok
segíteni.
– Te? – Kérdezte Dereng hitetlenül.
– Emlékszel kedvesem, amikor a sivatagban Kotor
megkért, hogy utazzak a hátán? Ez pont megfelelő al-
kalom.

Pár másodperccel később berepültek Kotor ellenszél
felőli szárnyához.
– Kotor, – mondta Soren – tudjuk, hogy megsérültél.
– Nem tudom, hogy bírom-e, – nyögte az üregi ba-

11
goly. – Ó, ha csak sétálni tudnék.
– Egy facsoport van a közelben, – mondta Dereng. –
Szisszen asszonynak van egy ötlete, ami talán segíthet.
– Milyen ötlet?
– Átmegy a jó szárnyadra. Ez majd újra felemeli a
sérült oldaladat, könnyíti rajta a húzást. Ez alatt Gülfi
berepül a rossz szárnyad alá és feláramlást teremt ne-
ked. Működhet.
– Nem is tudom, – kesergett szegény Kotor.
– Bízz bennem fiú, bízz bennem. – Buzdította a daj-
ka. – Nos, essünk túl rajta.
– Tényleg, nem hiszem, hogy kibírom, – zihálta Ko-
tor.
– De igen is kibírod fiú! Kibírod! – Mondta megle-
pően erős hangon a kígyó. – Beérsz a célba. Elérsz az
erdőig, a fáig és a Hoole-tengerig is. Megvédted magad
a varjak ellen, átvágtál a sivatagon, most pedig megvé-
ded magad a repüléssel, belerepülsz a szélbe, a fénybe,
egy új napba. Bármi is legyen az ára, te tovább fogsz re-
pülni. Nem fogsz elbukni vagy megbotlani. Nem gyen-
gülsz el. Be fogod fejezni az utat. – Szisszen asszony
hangja beleolvadt a reggel növekvő fényébe és valahogy
új bátorsággal töltötte meg a csapatot.
Soren most már olyan közel repült Kotorhoz, hogy a
szárnya már megérintette Kotor jó szárnyának a szélét.
Készen álltak az átszállásra. – Most, Szisszen asszony!

12
Gyerünk!
Az öreg kígyó elkezdett átcsúszni a gyöngybagoly
szárnyáról. Soren észrevette a levegő nyomását a teste
körül, ahogy a szél formái változnak a szárnya alatt. A
levegő mely körbevette úgy tűnt, mintha küzdene elle-
ne. Erősen kellett koncentrálnia, hogy ne kezdjen pö-
rögni. De ha ő ideges volt, akkor el sem tudta képzelni,
hogy Szisszen asszony mit érezhetett, ahogy átcsúszott
a szárny széléhez és belekezdett a veszélyes átszállásba.
– Mindjárt megvan kedvesem, mindjárt megvan.
Most óvatosan. Óvatosan.
Egyszer csak eltűnt. A szárnya könnyebbnek érző-
dött. Soren elfordította a fejét. Sikerült neki! Épp Ko-
tor szárnyának a közepe felé csúszott. Működött. Kotor
egyre jobban repült.
– Meg lesz! Meg lesz! – Kiáltott Dereng győzelemitta-
san. Közvetlen áramlatot teremtett amely segítette Ko-
tort a repülésben. Dereng alatta repült akár csak Gülfi,
aki a sérült szárny alatt tette ugyanezt.

Végül egy nagy lucfenyőn landoltak. Egy tökéletes
odúban töltötték a nappalt és Szisszen asszony azonnal
egy őrült akcióba kezdett. – Kukacok kellenek! Nagy
kövér kukacok és piócák. Gyorsan, mindenki! Menje-
tek ki és szerezzetek nekem, addig én Kotorral mara-

13
dok.
Szisszen asszony felmászott Kotor hátára. – Nem fog
fájni, csak érezni akarom azt, hogy mit műveltek ve-
led azok a ronda varjak. – Gyengéden kiöltötte a villás
nyelvét a seb felett. – Nem mély. A legtöbb, amit te-
hetek, hogy összetekeredek a seb felett és várom, amíg
visszatérnek. Egy kígyó bőre sok esetben lehet jótékony
hatású. Bár hosszú távon kiszáradunk, ezért kellenek a
kukacok.

Nemsokára a baglyok visszatértek a kukacokkal és a
piócákkal, amelyet a dajka kígyó kért. Sorent megkérte,
hogy rakjon két piócát a sebre. – Ez majd megtisztítja.
El sem mondhatom, hogy mennyire piszkosak azok a
varjak!
Miután a piócák végeztek a munkájukkal, Szisszen
asszony óvatosan levette őket és berakott a helyükre két
kövér kukacot.
Kotor felsóhajtott – Ez olyan jól esik.
– Igen, nincs is ahhoz hasonló érzés, mint egy kövér
sikamlós kukac a sebben. Holnap este már repülhetsz
is.
– Köszönöm Szisszen asszony, nagyon szépen kö-
szönöm. – Kotor a dajka felé pislogott és volt valami a
tekintetében a nagy sárga szemeiben, egy hitetlenség,

14
hogy valaha egy ilyen kígyót ételnek hihetett, ami a si-
vatagi baglyoknál sokszor előfordul.

A lucfenyőben, ahol megpihentek, volt egy másik
odú is, ami egy ausztrál gyöngybagoly családnak adott
otthont.
– Szinte teljesen úgy néznek ki, mint te Soren, –
mondta Gülfi. – És átjönnek látogatóba.
– Ezek a baglyok egyáltalán nem hasonlítanak rám,
– válaszolta Soren. Mindenki folyton ezt mondta. Hal-
lotta a szüleit is erről panaszkodni. Igen, fehér volt az
arcuk és barnássárga a szárnyuk, de sokkal több pöt�-
tyük volt a mellkasukon és a fejükön.
– Átjönnek látogatóba? – Kérdezte Szisszen asszony.
– Ó, kedvesem, ez a hely csupa felfordulás. Így nem fo-
gathatunk társaságot. Ápolom ezt a szegény baglyot.
– Hallottak a támadásról, – mondta Gülfi. – Még egy
kicsit híresek is vagyunk.
– Miért is? – Kérdezte Soren.
– Gondolom az a varjúcsapat elég rossz hírnévben
áll. El se akarták hinni, hogy visszavágtunk és túléltük.
– Válaszolt Gülfi.
Hamarosan meghallották az ausztrál gyöngybaglyok
érkezését. Az egyik bedugta a fejét. – Benézhetünk? –
A nőstény bagoly volt az. Habár az ausztrál gyöngy-

15
baglyok ugyan abba a bagoly családba tartoztak, mint
Sorenék, ami gyöngybagoly volt és mindnyájukat Tyto-
ként ismerték, attól még nem voltak hasonlóak.
– Látod, hogy értettem? – Suttogta Soren, Gülfinek.
– Teljesen különbözőek. Nézd mennyivel nagyobbak
és sötétebbek a tollaik. – Az érvelés süket fülekre talált
Gülfinél.
– Találkozni akartunk a bátor baglyokkal, akik harc-
ba szálltak a varjakkal, – mondta a bagoly párja.
– Igen, hogy csináltátok? – Nézett be egy nagyon fia-
tal fióka, aki épp, hogy csak kitollasodott.
– Ó, nem volt az olyan nehéz. – Mondta Dereng és
„szerényen” megbillentette a fejét.
– Nem olyan nehéz? Kiáltott Szisszen asszony. – A
legnehezebb dolog, amit valaha műveltem!
– Te! – Kapkodott levegő után a hím ausztrál gyöngy-
bagoly.
– Neki egyértelműen semmi köze se volt a varjak le-
győzésében. Ő egy dajka, – mondta a párja gőgös han-
gon.
Úgy tűnt, mintha Szisszen asszony egy kicsit elhalvá-
nyult volna. Megfogta az egyik kukacot, amelyik elkez-
dett lemászni Kotor szárnyáról.
– Neki minden köze megvolt hozzá! – Gurult dühbe
Soren és hirtelen olyan nagynak tűnt, mint az ausztrál
gyöngybaglyok. – Ha a dajka nem lett volna, lezuhan-

16
tam volna és szegény Kotor sosem éri el az odút.
Az ausztrál gyöngybaglyok csak pislogtak. – Nos,
nos. – A magas nőstény felborzolta tollait és idegesen
lépkedett egyik karmáról a másikra. – Mi csak, nem va-
gyunk hozzászokva egy dajka agresszív viselkedéshez.
A miénk eléggé szelíd, összehasonlítva ezzel a… Minek
is nevezitek?
– A neve Szisszen asszony, – mondta Soren lassan és
jellegzetesen, egy gyengén elejtett megvetéssel a hang-
jában.
– Igen, igen, – válaszolt idegesen a nőstény. – Nos,
mi elbátortalanítjuk a dajkánkat, hogy elvegyüljön köz-
tünk, akármikor, de tényleg.
– Nem táncparti volt az, ami ott fent történt az égen,
asszonyom, – mondta Dereng hevesen.
– Nos, mondjátok el nekem, kicsikék, – mondta a
hím, mintha kétségbeesetten próbálna témát váltani. –
Merre tartottatok? Mik a terveitek?
– A Hoole-tengerhez, a Nagy Ga’Hoole Fához tar-
tunk, – mondta Soren.
– Ó, milyen érdekes, – válaszolt gúnyosan a nőstény.
– Ó, anyu, – szólt a kis fióka. – Ez az a hely, amiről
beszéltem. Mi is mehetünk?
– Nonszensz. Tudod, hogy mit gondolunk a képzelt
dolgokról.
A kis fióka zavarában lehajtotta a fejét.

17
– Ez nem egy kitalált dolog, – mondta Gülfi.
– Ó, nem gondolhatjátok komolyan, ifjak, – mondta
a hím. – Ez csak egy történet, egy régi legenda.
– Hadd mondjak valamit, – mondta a nőstény, akit
Soren pillanatról, pillanatra egyre kevésbé kedvelt.
– Senkinek nem tesz semmi jót, ha olyan dolgokban
hisztek, amit nem láttok, tapintotok vagy ízleltek. Idő-
pocsékolás. A szárnyaitok kifejlettségéből ítélve, mi
másért is repdesnétek az égen ilyen veszélyes órájában
a reggelnek. Szerintem miattatok, a szüleitek szégyell-
nék magukat. Én csak tudom. – Egyenesen Sorenre né-
zett és pislogott.
Soren úgy érezte, mérgében mindjárt felrobban.
Honnan tudhatná ez a bagoly, hogy mit gondolhatnak
a szülei? Hogy merészeli azt hinni, ismeri őket annyira,
hogy tudja, most szégyellnék magukat?
Aztán jött egy gyengéd sziszegő hang. – Én szégyel-
lem magam az olyanok miatt, akiknek van szeme és
mégsem látnak. – Szisszen asszony volt az. Kicsúszott
az odú egyik sarkából. – De természetesen látni két
szemmel teljesen átlagos dolog.
– Miről beszél? – Kérdezte a hím.
– Mi történt a régi időkkel, amikor a szolgák szolgál-
tak és csöndben maradtak? Képzeld el, hogy egy dajka
így viselkedik, – mondta a nőstény.
– Ó, igen, – mondta Szisszen asszony. – És egy ki-

18
csivel tovább is megyek, ha megengeditek. – Finoman
összetekeredett és Soren felé fordította a fejét.
– Természetesen, Szisszen asszony, kérlek, folytasd, –
mondta Soren.
– Én egy vakkígyó vagyok, de ki mondja azt, hogy
nem látok annyira, mint ti? – Majd élesen a nőstény ba-
goly felé fordította a fejét, aki mintha megrémült volna
és tényleg úgy tűnt, mintha a kígyó egyenesen rá nézett
volna a két üres szemgödrével. – Ki mondja, hogy nem
látok? A szememmel való látás olyan átlagos. Én az egész
testemmel látok, a bőrömmel, a csontjaimmal, a gerin-
cem tekergőzésével. A meglehetősen lassú szívverésem
között érzem a világot, itt és túl mindenen. Ismerem
a Messzit. Ó, igen. Ismertem még jóval az előtt, hogy
repültem volna benne. De azelőtt a nap előtt mondtam
is valaha, hogy nem létezik? Milyen ostobának nevez-
tek volna, asszonyság, mondtam én, hogy nem létezik
az égboltod, mert nem láthatom és nem is repülhetek
benne? És milyen ostoba vagy, amiért azt hiszed a Hoo-
le-tenger nem létezik.
– Nos, én soha! – Zihált az ausztrál gyöngybagoly.
Megdöbbentésében ránézett a párjára. – Ostobának
nevezett!
De Szisszen asszony folytatta. – Az ég nem csak a
madarak szárnyában létezik, nem csak egy impulzus a
tollaikban, a vérükben és a csontjaikban. Az ég válik a

19
Messzivé minden állat számára, ha kinyitják a szívüket
és az elméjüket, hogy érezzék és tudják, a legmélyebb
szinten. És mikor a Messzi hív, akkor mindnyájukhoz
beszél, legyen az égbolt, a Hoole-tenger, a menny vagy
a Glaumora. – Glaumora volt az a különleges mennyor-
szág ahová a baglyok lelkei mentek. – Így talán, – foly-
tatta Szisszen asszony, – néhányunknak el kell veszíte-
nie a szemét ahhoz, hogy felfedezze a látást. – Szisszen
asszony kecsesen bólintott és visszacsúszott a sarokba.
Alélt csend ereszkedett az odúra.

A négy bagoly az Első Sötétségig várt az indulással. –
Nincs több fényben repülés, – mondta Szisszen asszony
amint összetekeredett Soren nyaktollai közt. – Egyetér-
tünk?
– Egyetértünk, – válaszolták egyszerre a baglyok.
Most már a Tyto Királyság határait súrolták, a ki-
rályságét ahonnan Soren családja is származott. Bár
olyan éber volt, mint mindig és ügyesen is repült, még-
is Szisszen asszony érezte benne a csendességet. Nem
csatlakozott a légi beszélgetésbe. Tudta, hogy a szüle-
ire gondol, az elveszett szüleire és legfőképp a húgára,
Eglantinára, akit a legjobban szeretett. Az esély, hogy
bármelyiküket is megtalálják, szinte egyenlő volt a nul-
lával és tudta, hogy ezt Soren is tudja, de még így is

20
érezte a fájdalmat. Mégis, nem egészen fájdalom volt.
Egyszer mondta Szisszen asszony, nem sokkal az után,
hogy újra együtt voltak, hogy úgy érzi, mintha egy lyuk
lenne a zúzájában és amikor Soren és Szisszen asszony
újra megtalálták egymást, olyan volt mintha a lyuk egy
kicsit kisebbé válna. De a dajka tudja, hogy a javulás
ellenére, a lyuk még mindig ott tátongott.
Még az első csillagok halványulásakor, a csapat elkez-
dett landolásra és pihenésre való helyet keresni. Gülfi
észrevett egy öreg szikomorfát, ezen a holdtalan estén.
Már sok éjszakával ezelőtt elkezdte fogyását a telihold,
egyre vékonyabbá és vékonyabbá vált, míg teljesen el
nem tűnt. Elő se jött, míg el nem kezdődött az újhold
hízása.

21
Második fejezet
A kormos gyöngybaglyok társaságában

Ó, igen, kedveském. Hallottam róla, de tudod, hogy
azt mondják ez csak egy történet, egy legenda.
– Hát, igazából nem csak ennyi, Édi, – mondta a Kor-
mos gyöngybagoly társa. A négy bagoly meleg fogadta-
tásban részesült a szikomorfa nagy és tágas odújában
lakó kormos bagolycsaládtól. Ez a két bagoly sokkal
rendesebb volt, mint az ausztrál gyöngybaglyok. Való-
ban, nagyon, nagyon rendesek, emellett Soren szerint
nagyon, nagyon unalmasak is. A becenevükön szólon-
gatták egymást, Édi és Édes. Sose vágtak egymás sza-
vába. Egyszerűen minden tökéletes volt. A gyerekek is
már mind kirepültek.
– Egy éve hagyták el a fészket. Még mindig a közel-
ben vannak, – mondta Édes, a hím bagoly. – De ki tud-
ja, Édi talán megajándékoz pár tojással az új párzási
időszakban. És ha mégse, nos, mi ketten is elég társaság
vagyunk egymásnak. – Ezzel pedig elkezdtek turbékol-
ni.
Sorennek és Gülfinek úgy tűnt, mintha szüntele-
nül tollászkodtak volna. Mindig benne volt a csőrük a

22
másik tollába, kivéve, persze akkor, amikor vadásztak.
Mikor vadásztak, kivételes módon öltek. Ezek a kor-
mos baglyok, mint vadászok a legérdekesebbek. Édi és
Édes egyszerűen halálos volt és Sorennek is el kellett is-
mernie, hogy még sose lakott ennyire jól. Dereng szólt
nekik, hogy alaposan figyeljenek, mert ezek a gyöngy-
baglyok azok közé a ritka baglyok közé tartoznak, akik
nem csak földi prédára vadásznak, hanem fákon élőkre
is.
Így hát este három olyan oposszumféléből lakmá-
roztak, amit törpe erszényesmókusnak, vagy cukormó-
kusnak neveznek. Ezek voltak a legédesebb ízek, amit
a fiatal bagolycsapat valaha is ízlelt. Talán ezért hívta
egymást a két kormos Édinek és Édesnek. Egyszerűen
túl sok édes dolgot ettek. Talán ez az állandó cukormó-
kus diéta tette őket ilyen csöpögőssé. Soren úgy érezte
mindjárt elkezd üvölteni, ha még egy perccel is tovább
kell hallgatnia a nyálas beszédeiket, de szerencsére vis�-
szatértek az unalmas Nagy Ga’Hoole Fáról való beszél-
getésükre.
Édi megkérdezte a párját. – Hogy érted azt Édi, hogy
„nem egészen”? Most legenda vagy sem? Úgy értetem,
nem lehet tényleg valódi.
– Nos Édi, néhányan azt mondják, hogy egyszerűen
csak láthatatlan,
– Mi az egyszerű a láthatatlanságban? – Kérdezte

23
Gülfi.
Ó, hooo-hooo. – Rázkódott a nevetéstől a két kormos
gyöngybagoly. – Mondd csak Édes, hát nem emlékeztet
Tibbyre? – Aztán tovább folytatták a turbékolást és a
kacagást. Soren teljesen őszintének gondolta Gülfi kér-
dését. Valóban, mi olyan egyszerű a láthatatlanságban?
– Nos, picinyeim, – válaszolt Édes, – semmi egysze-
rűség nincsen benne. Csak azt mondják, hogy a Nagy
Fa láthatatlan. Meg azt, hogy egy hatalmas tenger köze-
pén lévő szigeten található, a tengert Hoole-tengernek
hívják, ami nagyságát tekintve elmenne egy óceánnak
is. Egy tenger, ami mindig ködbe burkolózik, egy szi-
get, amit viharok ostromolnak és egy fa, amit homály
fed.
– Szóval, – mondta Dereng, – nem láthatatlan, csak
rossz az időjárás.
– Nem igazán, – válaszolta Édes. Dereng felemelte a
fejét. – Úgy tűnik, hogy néhányaknak feloszlik a köd és
a vihar is alább marad, valamint a homály is felenged.
– Néhányaknak? – Kérdezte Gülfi.
– Azoknak, akik hisznek. – Édes szünetet tartott és
megvetésében sziszegett egyet. – Hogy miben? Miben
kell hinni? Látod, ez itt a probléma. Édi és én nem hi-
szünk azoknak a baglyoknak és a képzeletbeli ötlete-
iknek, nevetséges. Az ilyen ötletek nem tömik meg a
gyomrot és nem őröltetik a zúzát. Cukormókusok,

24
kövér patkányok és vakondok, ez az ami számít. – Édi
bólintott, míg Édes odament hozzá és el nem kezdtek
turbékolni, most már a milliomodik alkalommal.
Soren ebben a pillanatban rájött, hogy még ha éhen
is hal, akkor is Édi és Édes maradnak a föld legunalma-
sabb baglyai.

Még azon a délutánon, miközben az odúban fészkel-
tek és az Első Sötétségre vártak, Gülfi álmosan érdeklő-
dött. – Ébren vagy Soren?
– Igen. Alig várom már, hogy eljussunk a Hoole-ten-
gerhez.
– Már én is alig várom, de eltűnődtem, – mondta
Gülfi.
– Min tűnődtél el?
– Szerinted Villám és Zan szeretik egymást annyira,
mint Édi és Édes?
Villám és Zan két fehérfejű rétisas volt, akik segítet-
tek a sivatagban, mikor Kotort megtámadták a Szent
Egó alhadnagyai, ugyanazok, akik korábban megették
Kotor testvérét, Pöccöt. A két sas nagyon odaadónak
tűnt egymás iránt. Még úgy is, hogy Zan egy hangot se
tudott kiadni, mivel egy csatában kitépték a nyelvét.
Milyen érdekes kérdés, gondolta Soren. A saját szülei
sohase turbékoltak olyan gyakran, mint Édi és Édes és

25
nem hívták egymást ilyen csöpögős neveken, de mégse
kételkedett abban, hogy ne szerették volna egymást. –
Nem tudom, - válaszolta. – Nehéz elmélkedni a párok-
kal kapcsolatban. Úgy értem, te el tudod képzelni, hogy
legyen egy társad, és egyáltalán milyen lehet?
Hosszú szünet következett. – Őszintén, nem, – vála-
szolta Gülfi.
Hallották, ahogy Dereng fészkelődött álmában.

– Ha nem ennék több cukormókust, már akkor is
késő lenne. – Böffentett lágyan Kotor. – Folyton ismét-
lődik.
A négy bagoly elbúcsúzott és elhagyta a kormos
gyöngybaglyokat az Első Sötétség idején. Leszálltak
egy fa fő ágára, hogy onnan jól ráláthassanak a völgy-
re. Egy patakot kerestek, bármilyen patakot, ami egy
folyóba torkollik, ami reményeik szerint a Hoole-folyó
lesz, amit követni tudnak a Hoole-tengerig.
– Mit értesz az alatt, hogy folyton ismétlődik? – Kér-
dezte Soren, miközben elképzelte, hogy a kis cukormó-
kusok ki-be csúszkálnak Kotor csőréből.
– Ez csak egy kifejezés. Az apám mondogatta ezt, mi-
kor százlábúkat evett. – Sóhajtott kotor. – Aztán anyu
azt mondaná, „Hát persze, hogy ismétlődik, kedvesem.
Olyasmit ettél, aminek annyi lába van, hogy képes kör-

26
be-körbe rohangálni benned.”
Erre Gülfi, Dereng és Soren nevetésben törtek ki.
Kotor újra felsóhajtott. – Az anyukám nagyon vicces
volt. Hiányoznak a humoros megjegyzései.
– Ugyan már, – mondta Gülfi. – Nem lesz semmi baj.
– De minden annyira más itt. Én nem fákon élek.
Életem során még sosem laktam fákon. Én egy üregi
bagoly vagyok. Sivatagi üregekben éltem. Én nem va-
dászom ezekre a buta lényekre, amik siklanak és repül-
nek az ágak között. Hiányzik a kígyó íze és egyéb mász-
káló lények, amik felszedik a piszkot. Óhhh, elnézést
Szisszen asszony.
– Nincs okod a bocsánatkérésre, Kotor. A legtöbb
bagoly megeszi a kígyókat, nem a vakkígyókat, mivel
mi ellátjuk a fészkeiket, de más kígyókat. Soren szülei
különösen érzékenyek voltak és tiszteletből egyszer se
ettek volna kígyót.
Dereng felugrott egy magasabb ágra abban a remény-
ben, hogy hátha talál egy patakra utaló nyomot, amit
esetleg elvezetné őket egy folyóhoz.
– Semmit se fog látni ebben a fényviszonyban. Nem
érdekel milyen jók a szemei. Egy feketén csörgedező pa-
tak, egy sötét erdőben, felejtsd el, – jegyezte meg Gülfi.
Hirtelen Soren felkapta a fejét és egyszer az egyik
majd a másik irányba fordította.
– Mi az Soren? – Kérdezte Kotor.

27
– Hallasz valamit? – Dereng leereszkedett egy véko-
nyabb ágacskára, ami egyből szétrepedt a súlya alatt.
– Csendet! – Figyelmeztette Soren.
Mind elcsöndesedtek és figyelték, ahogy a gyöngyba-
goly több sorozatban, kis mozdulatokkal emelgette és
forgatta a fejét. Aztán, végre Soren meghallotta. – Va-
lami csörgedezik. Hallom. Nem valami sok víz, de hal-
lom, ahogy elkezdődik egy nádasban és folyik tovább a
sziklák között.
A gyöngybaglyok ismertek voltak a hihetetlen érzé-
keny hallásukról. Össze tudták húzni és szét tudták tágí-
tani az arclemezük izmait, hogy befogják a hangokat és
elvezessék az egyenlőtlenül elhelyezkedő füleikhez. A
többi bagoly le volt nyűgözve a barátjuk képességétől.
– Gyerünk. Én vezetek, – mondta Soren.
Ez a ritka pillanatok egyike volt, amikor nem Dereng
foglalta el a vezetői pozíciót.
Soren repülés közben, mindig úgy állította a fe-
jét, hogy a két füle, egyik lentebb, másik fentebb lévő,
pontosan be tudja mérni a víz hangjának forrását. Pár
perc alatt megtaláltak egy kis szivárgást, ami folyam-
má duzzadt, egy folyammá, ami tele volt a csordogáló
víz hangjával. Aztán napnyugtára a folyam egy folyóvá
nőtt, a Hoole-folyóvá.
– Briliáns háromszögelési munka, – kiáltott fel Gülfi.
– Egyszerűen mesteri. Egy hivatásos navigátor vagy.

28
– Mit mond? – Kérdezte Kotor.
– Azt mondja, Soren juttatott ide minket. Nagy sza-
vak egy kis bagolytól. – De egyértelmű volt, hogy De-
reng is le volt nyűgözve.
– Szóval most mihez kezdünk? – Érdeklődött Kotor.
– Követjük a folyót a Hoole-tengerig, – mondta De-
reng. – Gyerünk. Még van pár óránk az Első Fényig.
– Még több repülés? – Kérdezte Kotor.
– Mi? Talán sétálni akarsz? – Kontrázott Dereng.
– Nem bánnám, a szárnyaim el vannak fáradva. És
ez nem csak a sebem miatt van. Az már meggyógyult.
A másik három bagoly döbbenten nézett Kotorra.
Gülfi felugrott a faágra, amin landoltak és egyből rá-
szegezte a tekintetét Kotorra. – A szárnyak nem tudnak
elfáradni. Ez képtelenség.
– Hát, az enyém tud. Nem pihenhetnénk egy kicsit?
– Az üregi baglyok, mint Kotor a futási képességeik-
ről váltak híressé. Meg voltak áldva pár hosszú, csupasz
lábbal, amivel átvághattak a sivatagon úgy, mintha csak
átrepülték volna. De a repülési képességeik nem voltak
olyan fejlettek, mint a többi bagolyé.
– Amúgy is éhes vagyok, – felelte Soren. – Lássuk
tudok-e valamit magunknak fogni...
– Csak kérlek, ne cukormókust, – tette hozzá Kotor.

29
Harmadik fejezet
Dereng, most megmutatja!

Megszálltak egy fenyőfa odvában és Soren vadász-
körútjából szerzett pockait ették.
– Frissítő, nem igaz, főleg a cukormókusok után?
Kérdezte Gülfi.
– Hmmm! – Elégedettségét kifejezve csettintett a
csőrével Kotor.
– Mit gondoltok milyen lesz a Nagy Ga’Hoole Fa? –
Érdeklődött Soren, miközben egy pocok farka lógott ki
a csőréből.
– Az biztos, hogy különb lesz, mint a Szent Egó. –
Érvelt Gülfi.
– Szerintetek egyáltalán tudnak a Szent Egóiakról,
a fosztogatásokról, a fészkekről, az ellopott tojásokról,
a… a… – Soren tétovázott.
– Kannibalizmusról, – mondta Kotor. – Nyugodtan
kimondhatod Soren. Ne próbálj meg védeni engem.
Láttam a legrosszabbat és tudok róla.
Mindannyian látták a legszörnyűbbet.
Dereng, aki már így is hatalmas volt, dühében fel-
borzolta tollait. Soren már előre tudta mi fog következ-

30
ni. Dereng nem Ga’Hoole baglyaira gondolt, azokra a
nemes égi lovagokra. Neki azokon az aljas megveten-
dő, alantas, szörnyeteg Szent Egói baglyokon járt az
esze. Dereng már olyan régóta árválkodott, hogy már
elvesztette a legapróbb emlékeit is a szüleiről. Hosszú
ideig vándorló életet élt. Sokfajta állattal osztozott, egy
időben még rókákkal is, ezért se vadászik rájuk, azóta
sem. Mint minden szakállas bagoly, Dereng is nagy és
könyörtelen vadásznak számított, de Dereng magát an-
nak a bagolynak nevezte, aki az Élet Iskolájában nevel-
kedett, mindent magának kellett megtanulnia. Együtt
élt rókákkal, a vackukban, együtt repült sasokkal, vala-
mint erős volt és igazi harcos. Nem volt egy darab „üre-
ges csont” sem a testében. Gyors, erős és kitűnő repülő
volt. Amilyen gyors volt a karmaival, olyan gyors volt
a csőrével is. Percek alatt mindenki tudta, hogy met-
szővé válik az ég, amint meghallották imáinak énekét
és szúrásainak, bökésének hangját egy képzeletbeli el-
lenfelén. A fenyő üregének homályos fényében, Dereng
árnyéka elkezdett vibrálni, amint a mély és zengő hang-
ján elkezdett kántálni.

Megütjük azokat a madarakat,
Azokat a patkány-tollúakat.
Azok a rossz hátsójú baglyok sosem hallottak

31
Gülfiről, Sorenről, Kotorról, és Derengről.
Csak érezzék a harapásom
A kis bagoly zúzájuk gennyé váljon
És a mi tollunk alig karcolódjon
Ó, én. Ó, nekem. Bőgni fognak.
Egy pillantás Derengre,
Rögtön tudják, halottak.
Látom a félelmet a szemükben,
És nem csak azt.
Tudják, hogy Dereng rendelkezik epével.
Mely nagyszerűvé teszi a zúzájával,
És minden bagoly csalivá válik.

Döfés, döfés, majd egy erős ütés és egy horog a jobb
karmával. Dereng körbetáncolta az odút. Az árnyékok
elleni harcában, annyira kavargott a levegő, hogy Gülfi-
nek, a legkisebbnek meg kellett kapaszkodnia. Olyan
volt mintha egy kis hurrikán söpört volna végig az
odúban. Végül aztán a mozdulatai kezdtek lassulni és
eltáncolt az odú egyik sarkába.
– Sikerült kiadnod magadból? – Kérdezte Gülfi.
– Mire gondolsz?
– Az agressziódra.
Dereng a torka mélyéről egy megvető hangot halla-
tott. - Nagy szavak egy kis bagolytól. - Mondta ezt már

32
sokadszorra a tündérbaglyocskának, ugyanis Gülfinek
szokása volt a nagy szavak használata.
– Nos, fiatalok, – szólalt fel Szisszen asszony – Ne
menjünk most ebbe bele. Szerintem, Gülfi a kanniba-
lizmus ellen, az agressziót, vagy az őrültség azon szint-
jét, mikor ki akarod őket irtani, egy teljesen elfogadha-
tó dolognak tarja.
– Még több nagy szó, de ezek tetszenek. Tetszenek,
Szisszen asszony. – Adta ki örömét huhogva Dereng.
Azonban Soren csöndben maradt és gondolko-
zott. Még mindig azon tűnődött milyen lehet a Nagy
Ga’Hoole Fa. Mit gondolhatnak azok a nemes baglyok,
az olyanokról, mint Dereng aki, nem olyan előkelő,
de mégis hatalmas erővel rendelkezik. Oly pimasz, de
mégis hűséges és oly dühös, de oly igaz?

33
Negyedik fejezet
Kifelé! Kifelé!

Az Első Sötétség idején hagyták el a fenyőfa odúját.
Az éjszaka versengett az elnyűtt felhőkkel. Az erdő vas-
tagon borította a tájat, így alacsonyan szálltak, hogy lát-
hassák a Hoole-folyót, ami néha összeszűkült és csak a
víz legkisebb szálának ragyogásaként jelent meg. A fák
elvékonyodtak és Dereng azt mondta, hogy szerinte az
alattuk húzódó területet, Csőr-hegység néven ismerik.
Egy ideig úgy tűnt, elvesztették a folyó útját és több ki-
sebb fonalszerű patakocska vagy mellékfolyó van. Ter-
mészetesen féltek, hogy elvesztették a Hoolet, de még
ha meg is voltak a kétségeik, még akkor se gondoltak rá
akár egy másodpercre sem. A kétségektől mindannyi-
an féltek. A reszkető zúzáik legmélyebb pontjáig olyan
volt ez, mint egy bagoly betegség, mint a szürke hályog
vagy a csőrrothadás, fertőző volt és bagolyról-bagolyra
szállt.
Mennyi téves patakot, folyamot, sőt folyót követ-
hettek eddig, csak azért, hogy csalódjanak? De aztán
Kotor felszólalt, - Látok valamit! – Mindannyiuk zúzája
felgyorsult.

34
– Valami, valami… fehéres… vagy inkább, szürkés.
– „-es”? Glaux nevére, hogy érted azt, hogy „-es”?
Huhogta Dereng.
– Azt jelenti, - mondta Gülfi a tiszta hangjával - hogy
nem egészen fehér, és nem egészen szürke.
– Megnézem közelebbről. Tartsátok a repülési min-
tát, amíg vissza nem térek.
A hatalmas szakállas bagoly belekezdett egy erő-
teljes ereszkedésbe. Nem telt el sok idő mire visszatért.
– Tudod, hogy miért nem egészen szürke és miért
nem egészen fehér? – Dereng nem várt a válaszra. –
Azért mert füst.
– Füst? – Tűnt megdöbbentnek a másik három.
– Tudod mi az a füst, ugye? – Kérdezte Dereng. Pró-
bált türelmes lenni ezekkel a baglyokkal, akik nála sok-
kal kevesebbet láttak és sokkal kevesebbet tapasztaltak.
– Valamennyire, - válaszolta Soren. – Úgy érted, hogy
egy erdőtűz van odalent? Azokról hallottam már.
– Ó, nem. Semmi olyan nagy. Talán egyszer az volt.
De lényegében a Csőr-hegység erdei elég kicsik. Má-
sodrendűek. Kevés van belőlük és távol vannak egy-
mástól, így nem tud továbbszállni a tűz.
– Spontán égés, semmi kétség, - mondta Gülfi. De-
reng megsemmisítően nézett a kicsi tündérbaglyocská-
ra. Mindig próbálta ellopni előle a műsort az ő nagy
szavaival. Ötlete se volt mit jelenthet a spontán égés, és

35
abban is kételkedett Gülfi tudja-e. De ezt most elenged-
te egy kis időre. – Gyerünk, menjünk felfedezni.

Leszálltak az erdő talajára, a szélére annak a helynek
ahol a legsűrűbb volt a füst. Úgy tűnt, hogy egy bar-
lang mélyéből jön. A talajon volt pár elszórt fénylő szén
valamint elszenesedett fák. – Kotor! – Szólt Dereng –
Tudsz olyan jól ásni, mint amilyen jól sétálni azokkal a
meztelen lábaiddal?
– Még szép. Mit gondolsz, hogy javítjuk ki vagy tes�-
szük nagyobbá az odúinkat? Mi nem szállunk meg az
első helyen, amibe belefutunk.
– Akkor kezdj el ásni, és mutasd meg mindnyájunk-
nak hogyan is kell. El kell ásnunk ezeket a szeneket mi-
előtt a szél felkapná őket és arrébb vinné, amiből tény-
leg nagy tűz keletkezne.
Nehéz munka volt elásni a szeneket, főleg Gülfinek,
aki a legkisebb volt, és aki a legrövidebb lábakkal ren-
delkezett. – Vajon mi történhetett itt? – Elmélkedett
Gülfi, mikor megállt, hogy körülnézzen. A szeme meg-
akadt egy dolgon, amire azt hitte, hogy egy darab el-
szenesedett fa, de valami megcsillant a holdtalan éj fe-
keteségén át. Gülfi pislogott. Megcsillant és felvett egy
ismerős alakot. Gülfi zúzája összerándult egy kicsit és
révülten odasétált a tárgyhoz.

36
– Csatakarom! – Zihálta. A barlang belsejéből egy
borzalmas nyögés jött. – Kifelé! Kifelé!
De nem tudtak kimenni! Nem bírtak megmozdulni.
Közöttük és a barlang szája között, ragyogó és haragos
szemeket láttak, mely vörösebb volt bármelyik szénnél,
és valami büdös szagot is éreztek. Két görbe fehér agyar
hasította át a sötétséget.
– Hiúz! – Ordított Dereng.
A négy bagoly egyszerre emelte fel a 8 szárnyát erő-
teljes csapásokkal. A hiúz alattuk egy szörnyű, ég-hasító
visítást hallatott. Minden annyira hirtelen történt, hogy
Soren még a csőrébe lévő szenet is elfelejtette eldobni.
– Jóságos Glaux, Soren! – Mondta Gülfi, mikor meg-
látta, hogy a kedves barátjának csőre, a szén vibráló vö-
rös színében úszik. Soren azonnal eldobta. Egy újabb
visítás következett. Úgy látszott, hogy egy árny, mely
sötétebb volt az éjszakánál felugrott a levegőbe majd
hozzávágódott a földhöz, a fájdalomtól való vonyítások
és vonaglások közepette.
– A zúzámra mondom! – Kiáltotta Dereng. – Soren,
egyenesen a macskára dobtad a szenet! Micsoda lövés!
– Én, mit?
– Gyerünk, öljük meg.
– Megölni? – Mondta Soren kifejezéstelenül.
– Kövessetek. Célozzatok a szemére. Gülfi, maradj
távol a farkától. Én a torkára megyek. Kotor te oldalról

37
támadsz.
A négy bagoly halásos ékben repült lefelé. Soren a
szemekre célzott, de az egyik már így is használhatatlan
volt, mivel a még mindig sercegő és apró parazsat hányó
szén szépen elvégezte a dolgát. Kotor belemélyesztette
a karmát a földön vonagló hiúz szabadon hagyott ol-
dalába és Gülfi beledöfte az egyik karmát a legnagyobb
orrlyukba amit Soren valaha látott. Dereng gyorsan
a torka felé vágott és aztán vér áztatta az éjszakát. A
macska már nem vonyított többé. Az erdő felszínén
lévő avar halmon feküdt, az arca parázslott a széntől. A
megperzselt szőr szaga megtöltötte az éjszakát, ahogy a
hiúz pulzusa egyre csak gyengült, és ahogy a vér ömlött
ki a torkán lévő mély vágásból.
- Vajon a csata karmokat akarta a hiúz? – Fordult
Gülfihez, Soren.

Amikor a két bagoly még a Szent Egónál volt, Grimb-
le, az öreg gatyáskuvik, aki a menekülésükkor segített
nekik és halt bele ebbe a tettbe, mondta egyszer, hogy
a Szent Egó harcosai nem tudnak maguknak csata kar-
mokat készíteni, így a harcmezőn gyűjtik össze őket.
Na de egy hiúz? Miért kellene egy hiúznak csatakarom?
Végignéztek a hosszú, éles karmokon, amelyek kiegé-
szítették a mancsát, és halálosabbnak tűnt, mint akár-

38
milyen csatakarom.
– Nem, – suttogta Dereng. Odarepült a barlanghoz
és most a bejáratnál állt. – A macska azután kutatott,
ami itt volt.
– Mi az? – Kérdezte egyszerre a három bagoly
– Egy haldokló bagoly, – mondta Szisszen asszony,
miközben elő csúszott a barlangból, amelyben mene-
déket lelt. – Gyertek be. Azt hiszem beszélni szeretne,
ha maradt még benne valamennyi erő.
A baglyok beléptek a barlang bejáratán. Egy ha-
lom barna tollcsomó volt összegörnyedve egy sekély
gödörben, mely még mindig a parázstól világított. Egy
szalagos bagoly volt az. Bár nehéz volt megállapítani,
mivel a tollazatának fehér sávjai vérfoltokkal voltak tele
és a csőre is elég különös szögben állt. – Ne a macskát
hibáztassátok. – Nyögte a szalagos bagoly. – Csak azért
jött, hogy… hogy… ők…
– Miután ők mit, uram? – Lépett közelebb Gülfi a fer-
de csőrhöz és odahajolt, hogy jobban halhassa a gyenge
hangját.
– A csata karmok kellettek nekik, nem igaz? – Nyom-
ta a fejét közelebb Soren a haldokló bagolyhoz. Vajon
bólintásként mozdította meg némileg a fejét? De a sza-
lagos bagoly légzése egyre csak gyengült.
– A Szent Egóiak voltak? – Szólalt meg lágyan Gülfi.
– Bárcsak a Szent Egóiak lettek volna. Valami még

39
náluk is sokkal rosszabb. Higgy nekem, ha a Szent
Egóiak… Ó! Csak szeretnéd! – Sóhajtott fel utoljára a
bagoly.
A négy bagoly egymásra pislogott és némán álltak
hosszú ideig. – Csak szeretnéd! – Ismételte Kotor. – Ez
most azt jelenti, hogy van valami, ami még a Szent Egó-
nál is rosszabb?
– Hogyan lehetséges? – Mondta Soren.
– Mi ez a hely? – Érdeklődött Gülfi. – Miért van itt
ennyi csatakarom, harcmező nélkül? Ha lett volna, ak-
kor látnunk kellett volna több baglyot, sérülten vagy
holtan.
A szakállas bagoly felé fordultak. – Dereng? – Kér-
dezte Soren.
De most az egyszer Dereng zavartnak látszott. – Nem
tudom biztosan. Hallottam történeteket olyan baglyok-
ról, nagyon okos baglyokról, akik külön élnek, sosem
párzanak, nem is igazán tartoznak egy királysághoz
sem. Leginkább maguknak élnek. Néha felbérlik őket
csatákra. Zsoldkarmok. Azt hiszem így hívják őket. Ta-
lán ez is olyan volt. Valamint a Csőr-hegység egy vicces
hely, mint tudod. Nincs sok erdő. Inkább hegygerin-
cekkel van tele, mint amilyenek felett elrepültünk az el-
múlt pár napban. Pár kis erdővel a kettő között. Szóval
nincs sok hely, ahol egy bagoly meghúzódhat. Nincse-
nek nagy fák nagy odúkkal. Valószínűleg magára való

40
fickó lehetett.
Lenéztek a halott szalagos bagolyra.
– Mit tehetünk vele? – Kérdezte Soren – Nem szeret-
ném itt hagyni a következő, erre járó hiúznak. Végül is,
próbált figyelmeztetni minket. Mondta, hogy „Kifelé!
Kifelé!”
Kotor volt az, aki reszkető hangján felszólalt. – És
tudjátok, szerintem nem a hiúz miatt figyelmeztetett
minket.
– Szerinted, – mondta Gülfi csöndes, de biztos han-
gon, – ezekre a másokra gondolt, amik rosszabbak a
Szent Egónál?
Kotor bólintott.
– De nem hagyhatjuk csak úgy itt. Ez egy bátor ba-
goly volt… egy nemes bagoly. – Érvelt Soren hevesen, –
nemes volt még akkor is, hogyha nem élt a Nagy Fánál,
mint egy Őrző bagoly.
Dereng közelebb lépett. – Sorennek igaza van. Egy
bátor bagoly volt. Nem akarom itt hagyni pár vén és
koszos dögevőnek. Ha nem a hiúzok, akkor a varjak, ha
nem a varjak, akkor a keselyűk.
– De mit tehetünk vele? – Szólt Kotor.
– Hallottam temetkezési odúkról, fent magasan a fá-
kon, – mondta Dereng. – Amikor egy füles kuvik csa-
láddal voltam, Ambalában ezt tették, amikor a nagya-
nyjuk meghalt.

41
– Túl sokáig fog tartani mire találunk egy odút a
Csőr-hegységben, - mondta most már Gülfi. – Te ma-
gad mondtad, Dereng, ez egy másodrendű erdő, nin-
csenek magas fák.
Soren körbenézett. – Ez a bagoly ebben a barlangban
lakott. Nézz körbe és láthatod. Kint van néhány friss
köpet, és ott van egy eldugott mogyoró csomag, és ott
egy nemrég megölt vakond, valószínűleg a következő
vacsorája... Azt hiszem, el kellene…
– Nem hagyhatjuk a barlangban, – vágott közbe
Gülfi. – Még akkor is, ha ez az otthona. Keresztüljöhet
egy másik hiúz és megtalálhatja.
– Sorennek igaza van, – mondta Kotor. – A lelke itt
van. – Kotor egy nagyon különös bagoly volt. Habár a
legtöbb baglyot bekebelezi a vadászat, halászat, repü-
lés és fészkelés gyakorlati világa, addig Kotor a lábaival
jobbak voltak a futásra, mint a szárnyai a repülésre és
az üregek iránti hajlama az odúkkal szemben. Kétség-
kívül egy kivételes bagollyá tették. De, talán azért mert
nem fókuszált a közhelyekre, az átlagos robotolásra és
az élet apró örömeire, így az elméje sokkal szabadabb
tartományba tartozhatott. Ez a tartomány magába fog-
lalta a spirituális szférát, az élet értelmét, a túlvilág lehe-
tőségeit. És most úgy tűnt, hogy a bátor szalagos bagoly
túlvilága foglalkoztatja. – A lelke ebben a barlangban
van. Érzem.

42
– Akkor, mit tegyünk? Kérdezte Dereng.
Soren lassan körbenézett a barlangban. A sötét
szemei, mint a csiszolt kövek, tanulmányozták a fala-
kat.
– Sok tüzet gyújtott ebben a barlangban. Nézzétek a
falakat! Kormos, mint egy kormos gyöngybagoly szár-
nya. Azt hiszem tűzzel készített dolgokat, ebben a gö-
dörben, itt. Úgy gondolom… – beszélt nagyon lassan
Soren. – Úgy hiszem el kéne égetnünk.
– Elégetni? – Ismételte meg halkan a másik három
bagoly.
– Igen. Pont itt ebben a gödörben. A parázs még
mindig éget. Elég lesz hozzá. – A baglyok bólintottak
egymásnak, néma megegyezésben. Helyesnek tűnt.
Így hát a négy bagoly, amennyire csak tudták, a
karmaikkal, gyengéden begörgették a halott szalagos
baglyot a szenek közé.
– Itt kell maradnunk és néznünk? – Kérdezte Gülfi
amint lángra kaptak az első tollak.
– Nem! – Mondta Soren, és mindannyian követték a
barlang kijárata felé, majd elrepültek az éjszakába.
Légáramlatok sorozatával szálltak és köröztek a tisz-
táson ahol a barlang volt. Három kört tettek meg mi-
közben figyelték, ahogy a füst szállingózott kifelé a
barlang száján. Szisszen asszony előrébb csúszott Soren
vállainak vastag tollai között és kihajolt az egyik füle

43
felé. – Büszke vagyok rád, Soren. Megvédtél egy bátor
baglyot a dögevők megaláztatástól. – Soren nem volt
biztos benne, hogy tudja mit jelent a ‘megaláztatás’ szó,
de remélte, hogy amit tettek az helyes volt egy nemes-
nek gondolt bagoly számára. Vajon meg fogják találni
a Nagy Ga’Hoole Fát, ahol más nemes baglyok élnek?
Most már nem volt kétsége hogy a zúzáját szúrni fogják
a szalagos bagoly baljóslatú szavai: „Csak szeretnéd!”

44
Ötödik fejezet
A Tükör Tavak

Szisszen asszony aggódott. Igen, érthető volt, hogy
a baglyok idegesek voltak a szalagos bagoly baljóslatú
szavai miatt. Már csak a gondolata is rémisztő volt an-
nak, hogy létezik valami szörnyűbb a Szent Egónál. Le
kellett pihenniük egy időre. Dereng azt állította, hogy
már hallott erről a helyről, mely oly bájos volt, tele kö-
vér pockokkal, varjak sehol se voltak és faodúk, ami-
ben oly puha moha nőtt. Miért, olyan ellenállhatatlan-
nak hangzott. És az is volt. Azonban Szisszen asszony
majdnem őrjöngött ezen a csodálatos helyen. Teljesen
egyértelmű volt számára, hogy a baglyok megelégedtek
volna azzal, hogy itt maradnak örökre.
De az élet túl könnyű volt ezen a területen a
Csőr-hegység határán, melyet Tükör Tavaknak hívtak.
Tudta, hogy számukra nem megfelelő és a tavak csillo-
gó felszíne alatt, a nyugodt zöldellő szépségével együtt,
ennek a varjú mentes helynek volt valami veszélyes ol-
dala. Agyon is csaphatta volna Derenget és az ő nagy
lepcses száját. A négy bagoly mintha teljesen megfeled-
kezett volna az erdőben történt megpróbáltatásokról,

45
a hiúzról és a haldokló szalagos bagolyról. Nem sokkal
az után, hogy elkezdtek a Tükör Tavak irányába repül-
ni, belebotlottak egy csodálatos légáramlatba, ami az
alattuk elterülő hullámos vidékből áradt és páratlan re-
pülést biztosított számukra. Fenséges érzés volt, ahogy
gyengéden átlebegtek a légáramlatokon anélkül, hogy
akár egy szárnycsapást is tettek volna. A ritmus hipno-
tikus érzéssel töltötte el őket, és nem sokkal hajnal előtt,
a föld hullámai között, több szikrázó, békés tó terült el
melyek oly tiszták és oly csillogóak voltak, hogy az égen
lévő összes csillagot és felhőt visszatükrözték.
A Tükör Tavak olyan volt, mint egy oázis a Csőr-hegy-
ség egyébként sivár tájain. A baglyok a tó közelében vá-
lasztottak fákat, amik tökéletes méretű odúkkal rendel-
keztek, tele a legszebb mohákkal.
– Egyszerűen álomba ejtő ez a hely, – mondta Gülfi
körülbelül századszorra. És pontosan ez volt a prob-
léma. Álomszerű volt. Nem csak álomszerű, hanem
maga egy álom. Nem tűnt valóságosnak, a sok pré-
da, amire annyira könnyű vadászni, és a gördülékeny
meleg levegő áramlatának hatása annyira csábító volt,
hogy Szisszen asszony parancsának ellenére is a bag-
lyok elkezdtek játszadozva repülgetni a napsütésben.
De talán a békés, csillogó tavak voltak a legrosszabbak
az egészben. Ezek a baglyok még sose voltak ilyen tiszta
tó közelében. Nem örvénylett benne se iszap, se sár, se

46
hordalék. Így tökéletesen láthatták a tükröződésüket.
Dereng kivételével, még egyik bagoly se látta a tükör-
képét. És még Dereng se látta ennyire tisztán a sajátját.
Igazából, minden Sorennel kezdődött amikor Gülfi
rámutatott a csőrén lévő koszra, amit a felvett és a hiúz-
ra dobott szén okozott. Soren elrepült a tó szélére, hogy
megmosakodjon, nem messze a fától, amiben találtak
egy odút. Addig az ideig Soren úgy gondolta, hogy a víz
csak ivásra való és néha – nagyon ritkán – mosakodás-
ra. De amikor belepillantott a tóba, majdnem elájult.
– Apu! – Lihegte.
– Ez nem az apád. Ez te vagy, kedvesem, – mondta
Szisszen asszony. Bár vak volt, a kígyó tudott a tükör-
képekről, pontosan úgy, mint sok más dologról, amit
nem láthatott.
– Valószínűleg még sose láttad az arcodat teljes egé-
szében.
– Teljesen fehér, mint apué. Olyan, Olyan…
– Jóképű? – Mondta Szisszen asszony.
– Nos, igen. – Leplezte Soren az idegességét, mivel
egy kissé szégyellte bevallani.
Egy kissé, de nem jobban. Ez volt a vége Soren fe-
szengésének és jó modorának, ahogy a többi bagolynak
is. Nemsokára mindannyian bólogattak a tó felett, gyö-
nyörködtek magukban. Amikor pedig nem a tükörké-
püket bámulták a tó széléről, akkor felette repültek és

47
csodálták a mesés repülési technikájukat és a bólintó
„szárnyacskákat” ahogy ők nevezték azt, amikor legör-
dültek egy felemelkedő légáramlatról. Természetesen
Dereng volt a legrosszabb a nagyképűsége miatt. Szis�-
szen asszony hallotta, ahogy odakint huhog a szépségé-
ről és az izmos fizikumáról meg a tollai bolyhosságáról,
miközben egy tekergő levegő felett és alatt bukdácsolt.
– Nézzétek, ahogy lepattanok erről a felhőről! – Az-
tán Dereng elkezdte énekelni az „Én Szebb Vagyok
Mint Egy Felhő” című énekét, aznap már tizedszerre.

Mi olyan gyapjas, mint egy felhő,
Oly fenséges és csillámló,
Mint a felszakadó hajnal,
Gyönyörű, mint a Nap és oly erős?
Mi, hát Én!
Dereng az ég Tigrise,
Az éjszaka fénye,
A leggyönyörűbb,
Egy gyönyörűséges madár…
Sugárzok,
Ragyogok,
Egy repülő álmot élek.
Nézd, ahogy legurulok,
majd visszaugrok e felhőre.

48
Ez repülés,
Én nem csapdosok.

– De, – mondta Szisszen asszony sistergő sziszegés-
sel, – te nem, ahogy te mondod, „gördülsz le a felhő-
ről!” Mivel a vakkígyó érezte, hogy a felhők túl maga-
san voltak aznap és Dereng túl alacsonyan szállt ahhoz,
hogy elérhesse azokat, miközben magát csodálta a Tü-
kör tavakban. Valójában Dereng az üvegszerű tó felszí-
nén lévő rezgő felhők tükörképeiről repült le. Szisszen
asszony megállapította, hogy ez volt a baglyok problé-
májának forrása. Összetévesztették a világ képét és tü-
körképét az igazi világgal. A Tükör Tavak megbűvölte
őket. És ebben a bűvölt állapotban mind elfelejtették
azt, ami ellen, és amiért harcoltak ez idáig. Hát beszél-
tek a Nagy Ga’Hoole Fáról és a nemes baglyairól mióta
ideértek erre az elátkozott helyre? Említették a Szent
Egót és a szörnyűségeit? Soren vajon gondolt a szeretett
családjára, azt leszámítva, amikor meglátta a tükörké-
pét a tóban? És mi van Eglantinával? Vajon gondolt rá
és arra, hogy mi történhetett szegény kishúgával?
Ez egy nagyon különös hely volt. Nem csak a tavak, a
vastag moha, a tökéletes faodúk és a sok játék. Hirtelen,
Szisszen asszony rádöbbent, hogy az eddig átrepült ki-
rályságokban kora tél volt, de itt még mindig nyár van,

49
teljes nyár. Érezte az illatát. A levelek még mindig zöl-
dek, a fű hajlékony, a föld meleg. De egyben mérgező
is volt! El kellett menniük innen. Ez a hely még a Szent
Egónál is veszélyesebb volt.
– Azonnal gyertek ide! Mindannyian! – Ez volt a leg-
közelebb a vicsorgáshoz, amit egy sziszegő kígyó ki tu-
dott adni.
Soren felrántotta a fejét, mikor a csőrét csodálta a tó
felszínében. Eléggé tetszett neki a csőrén lévő piszok.
Úgy gondolta „karakteresebb” lett tőle a feje, ahogy
Gülfi mondta.
– Szisszen asszony, Glaux nevére, mi van?
– Majd jól meg Glauxollak – sziszegte.
Soren majdnem elájult. Még sose hallotta dajkát ká-
romkodni, ráadásul rá. Olyan volt mintha méreg teker-
gőzne a levegőben. A többi bagoly felsorakozott Soren
mellett.
– Hé – mondta Dereng, – láttad a hullámzó szár-
nyacskát, amit épp az imént alkottam?
– Mosóganéj a hullámzó szárnyacskáidra!
Nagy csend nehezedett a baglyokra. Szisszen asszony
elvesztette az eszét? Ganéj. Tényleg azt mondta mosó-
ganéj!
– Mi a baj Szisszen asszony? – Kérdezte Soren resz-
kető hangon.
– Mi a baj? Nézzetek rám. Azonnal hagyjátok abba a

50
tükörképetek bámulását! Elmondom nektek mi a baj.
Egy szégyen vagytok a családotokra nézve.
– Nekem nincs családom, már ha emlékszel. – Ásí-
tott Dereng.
– Még rosszabb! Te egy szégyenfoltja vagy a fajod-
nak. A szakállas baglyoknak.
Ez tényleg meghökkentette Derenget. – A fajom?
– Igen, valóban. Ami azt illeti, mindannyian. Mind-
annyian elhíztatok, lustává és hiúvá váltatok. Miért...
Miért, – dadogta Szisszen asszony.
Soren úgy érezte valami igazán rossz következik.
– Nem vagytok jobbak, mint a Lé ejtők! És ezzel, egy
felettük lévő kiugró ágról jött egy rekedtes kirohanás,
amit egy tucat felsorakozott sirály okozott. A sirályok
érdes nevetése, visszapattant a tóról és ezzel a baglyok
tükörképe a felszínen elkezdett rezegni majd úgy tűnt,
mintha széttört volna.
– Elmegyünk innen, méghozzá AZONNAL! – Kiál-
tott Szisszen asszony egy kígyó mértékű ordítással.
– Mi lesz a varjakkal? Még nincs sötét.
– Makacs – legyintett.
– Fel akarsz áldozni minket a varjaknak? – Érdeklő-
dött Gülfi a nagyon kicsi hangján.
– Te áldozod fel magad pontosan itt, ennek a tónak a
partján. – És valami élesebb, mint a legádázabb nézés,
belefúrta magát Gülfi zúzájába. Valóban, mindegyik

51
bagoly érezte, ahogy megcsavarodik és ingadozik a zú-
zájuk.
– Készüljetek a repülésre! És Dereng...
– Igen asszonyom.
– Veled fogok elől repülni.
– Igenis asszonyom. – A szakállas lehajolt, hogy a
dajka feltudjon csúszni a széles vállai közé.
Az összes bagoly közül, Derenget érintette a legérzé-
kenyebben a kígyó kirohanása. És ha már Dereng volt
a vezető pozícióban, ami általában lenni szokott, akkor
Szisszen asszony úgy érezte, hogy ott kell lennie azért,
hogy irányban tartsa. Ő egy „különleges elbánású” ügy
volt, ha volt is valaha ilyen. Mivé lett a világ, ha egy
öreg és egyben vak dajka kígyónak kellett navigálnia
egy szakállas baglyot? Ez aztán az ég tigrise!
De navigálnia kellett mikor Dereng már másodszor
kezdett el a tó felett körözni és belemártani a hátszél ol-
dali szárnyát, nem kétséges, hogy magát akarta jobban
megnézni és igen, el is kezdte énekelni a másik kedvenc
énekét.

Ó, magasan szétterpesztett ezüst szárnyak,
Arany fény, vad szemei,
Lila színei a felhőkön át
Tiszta fenséges repülésben,

52
Ó, Dereng!
Ó, Dereng, a baglyok legszebbike,
Ki formázza az eget,
Felülmúlhatatlanul.
Oly fennkölt tollakkal,
Egy bagoly most,
Egy bagoly később,
Egy bagoly örökké.

Szisszen asszony feltekeredett és integetett a fejével,
mint egy jelzésként, amikor megérezte, hogy egy sirály
van felettük. Egyszer csak, egy nagy fehér folt landolt a
fenséges ezüst szárnyon.
– Mi a jó Glaux? – Kérdezte Dereng.
– Tetszel nekik, Dereng. Áldott vagy, hogy bátorkod-
jam így mondani.
Dereng egyenesen keresztül repült a tavon és többé
vissza se nézett.

53
Hatodik fejezet
A Jég-szoros

Úgy tűnt mintha a tél már várt volna rájuk, mikor a
Tükör Tavakat hátrahagyták. Fagyos levegő, örvénylő
jégdara, ónos eső és gyakran jeges eső lassította őket. A
Csőr-hegység gördülő gerincei egyre élesebbé és mere-
dekebbé váltak, amely zavaró légáramlatokat jelentett a
számukra. Jég kezdett formálódni a saját csőrükön is és
pár perc múlva Soren látta, ahogy Gülfi elvesztette az
irányítást. Szerencsére, Dereng felgyorsult és sikerült
segítenie rajta.
– Repülj a nyomomban, Gülfi, – kiabálta túl a szél
ordítását. Majd a többiek felé fordította a fejét. – Kezde-
nek jegesedni a szárnyai. Nemsokára a miénk is elkezd.
Túl veszélyes folytatni az utat. Találnunk kell egy helyet
ahol leszállhatunk.
Amint Dereng elkezdett beszélni a jeges szárnyakról,
Soren egyből elkezdte érezni, ahogy a sajátja egyre ne-
hezebb lesz. Elfordította a fejét és majdnem elállt a lé-
legzete, amikor meglátta a fedőtollait, a legselymesebb
tollait, amelyek az evezőtollak külső szélét szegélyezték.
Merevvé vált a fagytól és a szél is keresztülfütyült raj-

54
tuk. Jóságos Glaux. Úgy repülök, mint egy sirály!
Nem telt sok időbe mire találtak egy fát. Eléggé szá-
nalmas kis odúja volt. Épphogy csak be tudtak zsúfo-
lódni és tele volt férgekkel.
– Ez eléggé ijesztő! – Mondta Szisszen asszony. – Még
sose láttam ekkora fertőt.
– Nincs ott valahol némi moha? – Érdeklődött De-
reng, emlékezve a rendkívül puha és vastag mohára, a
Tükör Tavakról.
– Nos, ha valaki ki akar menni, hogy körbenézzen, az
megteheti, – felelte a dajka – Addig is, én megpróbálok
megenni minél többet ezekből a kis kukacos fickókból.
Soren kilesett az odúból. – A szél felerősödött. Még
csak ki se lehet látni. A hó olyan vastag a földön, nem
hinném, hogy találnánk mohát, még ha keresnénk is.
– Bármikor tudunk fenyőfa tűleveleket pépesíteni, –
mondta Gülfi. – Először, a csőröddel jól megmunkálod,
majd engeded lecsúszni az első gyomrodba, amelyik
a zúzád előtt van. Egy kis ideig ott tartod, majd vis�-
szaöklendezed. A tűlevelek pépszerűen jönnek vissza,
és amikor megszáradnak, majdnem olyan puhák lesz-
nek, mint a moha. Tulajdonképpen, technikailag nem
is öklendezésnek nevezik. Böffentés, amikor nedvesen
jön vissza és nem köpetként.
– Kit érdekel, amíg puha? – Motyogta Dereng.
– Gondolom, megér egy próbát, – felelte Kotor. – A

55
gondolat, hogy kimenjek abba a viharba, legkevésbé
sem elragadó.
Így hát a baglyok, épp csak annyira hajoltak ki a biz-
tonságot jelentő odúból, hogy egy csőrnyi mennyiségű
tűlevelet tudjanak megragadni. Mindannyian elkezd-
ték megdolgozni a csőrükkel, majd lenyelték az első
gyomrukig és aztán visszaböffentették. Tették ezt, mi-
alatt Szisszen asszony elfoglalta magát a kukacok fel-
szívásával és szarvas bogarak valamint egy vagy kettő
kisebb féreg felcsipegetésével, amit úgy ismernek, mint
tollfosztogatók, amik nagyrészt károsak voltak a bag-
lyok egészségére.
– Nem hiszem, hogy meg tudnék enni több szarvas
bogarat, még ha az életem is múlna rajta, – nyögött fel
Szisszen asszony, több mint egy órával később.
Egy hatalmas, nedves bugyogás, hullámzott át az
odún.
– Mi volt ez? – Kérdezte Kotor.
– A te böffentőd, áll szolgálatodra, – felelt Dereng,
aztán kinyitotta a csőrét és kiengedett még egy odúren-
gető büfögést.
– Ó, ezt ki kell próbálnom! – Mondta Kotor. Szinte
azonnal a négy bagoly már bele is kezdett egy büfögő
versenybe. Mindannyian nevettek és huhogtak és a régi
szép időket élték, míg a vihar odakint dühöngött. Még
díjakat is kitaláltak. Volt díj a leghangosabbnak aztán

56
egy a legnedvesebb hangúnak, és még egy a leggusztus-
talanabbnak és persze egy a legszebbnek és legkifino-
multabbnak. Bár mindenki úgy gondolta Gülfi nyeri a
legszebb díjat, mégis Soren lett a győztes és Gülfi nyerte
a leggusztustalanabbnak járó díjat.
– Teljesen közönséges, – motyogta Szisszen asszony.
De nemsokára megunták és elkezdtek gondolkozni
azon, hogy vajon meddig tart még a vihar. És bár egyi-
kük sem vallotta volna be, mégis titokba a gondolataik
a Tükör Tavak felé fordultak és egyre csöndesebbek és
csöndesebbek lettek, amint próbálták felidézni azokat
a lusta, gyönyörű napokat, a gyönyörű repülési íveket a
csillámló tó felszíne felett. És az étel, az étel annyira jó
volt!
– Ó, mit meg nem adnék egy jó kis pocokért. – Só-
hajtott Soren.
– Tudod, kicsim, én úgy gondolom, a szél kezd csen-
desedni. Talán fel kéne szállnunk. – Szisszen asszony
érezte, ahogy a négy bagoly gondolatai a Tükör Tavak
felé irányulnak. Egyszerűen nem hagyhatta, hogy ez
megtörténjen. Annak ellenére, hogy nem igazán hitt
abban, hogy a szél kezd csendesedni, mégis fontos volt,
hogy rávegye őket a repülésre.

– Ezt te csendesebbnek nevezed? – Huhogta Kotor a

57
hátszéli pozíciójából.
– Egy kicsit, és higgy nekem kedvesem, ott ülni és
fenyőtű leveleket büfögni nem fog közelebb juttatni a
Nagy Ga’Hoole Fához.
De mégis mi fog? Gondolta Soren. Alig láttak valamit
maguk előtt, mögöttük örvénylő hó volt, alattuk sűrű
köd, amin még egy fa teteje se tudott átbökni. Valahon-
nan a szélirányból, fagyos levegő áramlott feléjük.
– Sziklák vannak szélirányban. – Sodródott hátra
Dereng a pozíciójából. – Szerintem, ha alájuk tudnánk
menni, akkor megvédenének minket a széltől és job-
ban tudnánk repülni.
– Megéri megpróbálni. Jobb lesz ha Gülfit magunk
közé zárjuk, – válaszolt Soren.
A baglyok egyre ügyesebbé váltak egy középső hely
kialakításában a repülő ék formációjukban, a tündér-
baglyocska számára, amikor a szél már túl erős volt.
Gülfi berepült a helyére. – Rendben, rákmozgásban az
ellenszél felé, – huhogta túl a vihar dühöngését Dereng.
A rákmozgás egy repülési manőver volt, amiben a
baglyok kicsit ferdeszögben repültek a szélbe, mindezt
azért, hogy ne érje őket teljesen szemből. A baglyok
keresztülfúrták magukat a szélen pontosan úgy, mint
ahogy a rák mozog, azaz nem közvetlenül egyenesen
így ebben az esetben kihasználják a szél adottságait,
mely eltökélte, hogy visszalöki őket. De most, a szél

58
széleinek kihasználásával, a baglyok bár csak lassan, de
tudtak előrefele haladni. Elég sok rákmozgást végeztek
el mióta elhagyták a legutóbbi odút és valami történt,
amire azt hitték sose következhet be. A széloldali szár-
nyaik elfáradtak és még meg is fájdultak. De legalább
nem kezdtek eljegesedni.
Egyszer csak egy szörnyű ordítást hallottak. A bag-
lyok úgy érezték mintha egy jeges karom kinyúlt volna
és oldalra húzta volna őket. Egy újabb ordítás követke-
zett mely után egy jégfalhoz csapódtak. Soren elkezdett
lecsúszni egy hideg és sima felületen. – Kitartás Szis�-
szen asszony, – szólt Soren, de nem érezte utasát a szo-
kott helyen. Lehetetlenség volt kapaszkodót találni a
karmaival. A szárnyai egyszerűen nem működtek. Úgy
érezte gyorsabban megy, mint amilyen gyorsan valaha
is repült. Aztán valami nagy és szürke süvített felé. Ez
Dereng volt? Nincs idő gondolkodni. Nincs idő az ér-
zelmekre. Olyan volt mintha a zúzáját és vele az összes
üreges csontját egyenesen kiszívták volna belőle. De
aztán végre megállt. Ki volt fulladva és kábult volt, de
szerencsére nem zuhant tovább a kissé ívelt csillogóan
fehér párkányon, ahová érkezett.
– Szerencsére neked meg neked és neked és mi? –
jött egy alacsony gurgulázó hang, odafentről
– Ki? Ki beszél? – Érdeklődött Soren.
– Ó, jóságos Glaux! – Suttogta Gülfi, mikor lecsúszott

59
Soren mellé. – Mi a jó…?
Aztán Soren meglátta, amire Gülfi nézett. A négy
bagoly és szerencsére Szisszen asszony túlélték a zuha-
nást. Mindannyian a hátukon feküdtek és néztek felfelé
egy tiszta fehér jégfalra, felettük a jégben egy lyukból
kidugták az orrukat valamik, amik a legabszurdabb lé-
nyek voltak, amit valaha is láttak.
Gülfi suttogott, – Mik azok? Nem madarak.
– Nem, az nem lehet, – felelte Dereng.
– Szerinted az állatok országának tagjai? – Kérdezte
Gülfi.
– Milyen másik ország van még? – Kérdezte Dereng.
– Növények országa, hallottam, amikor az apám a
növényekről beszélt, – mondta Gülfi.
– Eléggé növényesnek néznek ki. Nem igaz? – Szólt
Kotor.
– Hogy érted? Növényes? – Kérdezte Soren.
– Tudom, hogy érti Kotor. Az a fényes narancs dolog
a közepéből nő ki, talán a fejéből?
– Mit értesz az alatt, hogy talán a fejéből? – Üvöltötte
a lény. – Úgy értem, mi elég buták vagyunk, de te még
ostobább lehetsz, ha nem tudsz megkülönböztetni egy
fejet egy növénytől.
– Hát, egy kicsit úgy néztek ki, mint egy virágzó kak-
tusz, olyan, mint amilyen nekünk is van a sivatagban,
– mondta Kotor.

60
– Az a csőröm te idióta. Biztosíthatlak, hogy se nem
én, sem más a családomban nem egy virágzó kaktusz,
bármi is legyen egy kaktusz és bármi is legyen a sivatag.
– Akkor mik vagytok? – Szólalt meg végre Szisszen
asszony.
– Nos, mi a jóságos jég vagy te? – Vágott vissza a lény.
– Én egy kígyó vagyok… egy dajka vakkígyó. Ezeket
a nemes madarakat, baglyokat szolgálom.
– Nos, – mondta a lény, ami nem egy kaktusz volt, –
Mi csak egy csomó lunda vagyunk.
– Lundák! – Huhogta Dereng. – A lundák északi ma-
darak, távoli északi madarak.
– Duh! – Mondta az egyik kicsi. – Jé papi, egyre oko-
sabbnak érzem magam.
– De ha ti lundák vagytok, – folytatta Gülfi, – akkor
mi északon vagyunk.
– Tá-dá! – Mondta az egyik lunda. – Jéé, ti baglyok, ti
is kezdtek percről-percre okosabbak, lenni!
– Mami, kap valami jutalmat, azért mert válaszolt a
kérdésre? – Dugta ki a fejét a lyukból egy másik kis fió-
ka, óriási csőrrel, ami majdnem olyan hosszú volt, mint
amilyen magas.
– Ó, mi csak szórakozunk velük, Dumpy.
– De, hogy jutottunk el ennyire északra? – Kérdezte
Soren.
– Biztos lefújt a szél az útirányotokról, – felelte a nős-

61
tény. – Honnan jöttetek?
– A Csőr-hegységből, – válaszolta Dereng.
– Hova tartottatok?
– A Hoole-tengeren lévő szigetre.
– Jóságos Jég! Elmentetek mellette. Ötszáz mérföld-
del lőttetek mellé.
– Mi! Elrepültünk felette és még csak nem is láttuk?
– Mondta Kotor, alig hallható hangon.
– Most hol vagyunk pontosan? – Kérdezte Gülfi.
– A Jég-szorosnál vagytok, a Hoole-tenger másik ol-
dalán, az Északi Királyság határán.
– Micsoda! – Lihegte mind a négy bagoly.
– Ne érezzétek túl ostobának magatokat, – mondta a
hím. – Rossz időjárási körülmények.
– Mikor volt valaha másmilyen, kedvesem? – Meren-
gett a párja.
– Nos, igaz. De mivel, hogy a szél abból az irányból
fújt, így csak beszívta őket a Szorosba, aztán jött a wil-
liwaw.
– Mi az a williwaw? – Érdeklődött Soren.
– Egy nagy omlás, mint egy lavina. Gondolom, nem
tudjátok mit jelent a lavina.
– Nem, mi az a lavina? – Kérdezte Kotor.
– Mint egy nagy hó csúszás, de a williwawnél nem
hó van. Csak hideg, jeges szél jön le a falról és csapódik
le. Ez volt az, ami beszívott titeket a Szorosba és csapott

62
neki az egyik falunknak, az otthonunknak.
– Ez az otthonotok? – Kérdezte Dereng.
– Igen uram. Az egyetlen, amit valaha is ismertünk,
– válaszolta a hím.
– De, hol éltek?
– A jégrepedésekben és néhány köves lyukban. A fal
nemcsak jégből áll. Sok szikla is van. Vannak helyek,
ha tudod, hol keresd őket, – mondta, majd ránézett a
párjára. – Egy újabb vihar közeledik délről. Jobb lesz,
ha ti baglyok bejöttök hozzánk. Kövessetek.

A jég fészek tágas volt, de valami szörnyűségesen
bűzlött. – Mi ez a szag? – Suttogta Gülfi.
– Milyen szag? – Kérdezte a kis lunda akit Dumpy-
nak hívtak.
– Ez a szag! – Fújtatott Kotor.
– Valószínűleg hal, – felelte a hím.
– Hal! Ti halat esztek?
– Nincs sok más. Jobb, ha hozzászoktok.
– Elmegyek halászni mielőtt a vihar ideérne, – mond-
ta a nőstény.
Amint a fészek kijárata felé kacsázott, Soren kezdte
értékelni, hogy tényleg mennyire természetellenes volt
az a madár. Nem csak a feje miatt, a hatalmas narancs
csőrrel és sötét, vörös gyűrűs szemekkel valamint az

63
ovális és ferde fehér tollakkal, hanem a testével, amely
a legfurcsább volt, amit valaha látott. Pufók volt, sehol
egy vékony vagy kecses vonal, és a teljesen kilökődött
mellkasával úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban
eldőlhetne. Az, hogy hogyan repült ez a dolog, rejtély.
Valóban, most ahogy ott kacsázott a fészek szélén, úgy
tűnt mintha hezitált volna a felszállással, de végül meg-
tette a szárnyai kínos csapkodásával, aztán amikor úgy
tűnt összhangba hozta a szárnyait, egyenesen fejest ug-
rott a tengerbe. És ez egy olyan dolog volt, amit meg
kell csodálni. Hirtelen olyan karcsúvá vált. A széles feje
és vastag csőre átvágta a jeges, féktelen vizeket, amely
aztán bezárult a farktollainál. Teljesen eltűnt a felszín
alatt. Sorenhez csatlakozott Dereng, Kotor és Gülfi a
fészek szélén. Ők csak vártak és vártak, majd egymásra
néztek.
– Uram, – kezdte Gülfi, – Úgy hiszem valami történt
a párjával… Ő… el… belemerült a tengerbe és még
nincs semmi nyoma.
– Ó, el lesz még egy ideig. Sok szájat kell etetni.
Mintha örökké tartott volna, de aztán meglátták,
ahogy keresztültör a felszínen. Több hal lógott a csőré-
ből. – Ott van! Ott van! – Kiáltotta Gülfi.
– Jó öreg anyu, – sóhajtott Dumpy. – Remélem ho-
zott némi csuklyás halat. Szeretem azokat. Ha nem sze-
retitek, akkor nekem adjátok a tiéteket? Légyszi, légy-

64
szi, légyszi?
– Persze, – felelte Soren. Minél tovább maradt ebben
a szagos üregben annál kevésbé volt éhes.
– Azt nézzétek, – mondta Dereng. – Hogy fog fel-
szállni? – A többiek most már ott zsúfolódtak a jég üreg
szélén. Mélyen lent, úgy tűnt a nőstény keresztülfut a
víz felszínén miközben vadul csapkodja a szárnyait.
– Vízi felszállás, egyikünknek sem könnyű. Mi nem
vagyunk a legjobb repülők, de mint láthatod, elég jól
tudunk merülni. Vannak nekünk ilyen kicsi légzsákja-
ink, így le tudunk menni mélyre hosszú, hosszú ideig.
Visszatérni a fészekbe a legnehezebb dolog számunkra.
A hím kilépett a jég üregből és lekiáltott. – Kedve-
sem, próbáld meg azon a folton, a szél alatt, a víz sokkal
simább arra.
Egy lesújtó pillantást adott a párjának, és valahogy
a hallal teli szájával vissza kiabált, – Azt akarod, hogy
egyenesen nekirepüljek a falnak, Pufi fej! Hátszél van.
Csőrrel csapódok neki. Aztán mit fogsz vacsorázni? Ha
olyan okos vagy akkor gyere le és halássz te magad.
– Ó, sajnálom kedvesem, én buta, – Aztán a baglyok-
hoz fordult. – Mi tényleg nem vagyunk olyan eszesek.
Úgy értem, mi jól merülünk. Tudjuk, hogy kell halász-
ni, és bánni a jéggel, de lényegében ennyi az egész.
Valójában, a lundák többet tudtak és nem voltak
olyan ostobák. – Csak alacsony az önbecsülésük, –

65
mondta Gülfi. A lundák, amellett, hogy tudtak merülni
és halászni, értettek az időjáráshoz is. Most pedig azt
mondják, hogy egy kis időre a szél megfordul és elme-
hetnek mielőtt a következő vihar ideérne.
– Látjátok, kicsikék, – mondta a hím lunda, – gyak-
ran kilenc napig a szél teljes erővel nekicsapódik ennek
a Jég-szorosnak. Így kerültetek ide. De a tízedik napon,
megfordul és egyenesen kiszív titeket innen. Jó ma-
gas áramlatok jönnek keresztül, amik visszavisznek a
Csőr-hegységhez. Ha olyan messzire akartok menni. –
Szünetet tartott majd mindegyik bagolyra rápillantott.
A Csőr-hegység bájosnak tűnt. Ez a hely olyan kegyet-
len és hideg és ott volt még a halak borzalmas szaga,
meg a rettenetes olajosság, ami oly zsírossá tette a zú-
zájukat. Hogy is ne gondolhatnának a Tükör Tavakra,
ahol mindig nyár van és a pockok is kövérek voltak,
meg a repülés is látványos volt? Hazudnának, ha azt
mondanák nem estek kísértésbe.
– Szóval mikor menjünk? – Érdeklődött Soren.
– Szerintem, mivel ti baglyok szerettek éjszaka repül-
ni, ezért ma este elindulhattok. Amint kezd sötét lenni,
és amikor a szél kezd fordulni. Könnyű lesz kirepülni
innen és akkor, amikor a szél végre mögöttetek lesz, ak-
kor tényleg egyenesen a Hoole-tenger felé kerültök.
– De a vihar? – Kérdezte Gülfi. – Mikor indul újra?
– Holnap előtt semmiképpen, legkorábban, azt hi-

66
szem.
– Mindannyiunknak pihennie kéne, – mondta So-
ren. – Ha este repülni fogunk.
– Jó ötlet, – értett egyet Szisszen asszony.
– Jobb lesz, ha visszamegyünk az üregbe, – mondta a
nőstény lunda. – Kezd előjönni a Nap és olyan fényesen
tükröződik a jégről, hogy nem tudjátok védeni előle a
szemeteket. – Eléggé tompa volt hátul de inkább fényes
ahogy a nap sugarai visszapattantak a jég lepte sziklák-
ról, bekandikálva az üreg árnyékai közé.
Soren hallotta a folytonos cseppenéseket, ahogy a jég
elkezdett olvadni. De végül sikerült elaludnia.
Talán az olvadó jég miatt volt, hogy pont arra a me-
legebb helyre gondolt, ami tele volt több tó kristálytisz-
ta vízével, aminek felszínén a kedves fehér feje csillo-
gott. Miért nem mehetnek vissza? Hova kellene inkább
menniük? Soren folyton elfelejtette. Csak a gördülő
meleg levegőre, amin játszhattak, a nyugodt, üvegszerű
tóra és az örökké tartó nyárra tudott emlékezni. Se jég,
se vihar. Miért ne élhetnének ott boldogan, amíg csak
élnek? Az álom ránehezedett. Álmában érezte, ahogy a
zúzája megfordul és valami kezd elhomályosulni, míg a
vágyakozás a Csőr-hegységbe és a Tükör Tavakra egyre
csak erősebbé és erősebbé vált.

67
– Ideje felkelni, kicsikék. – A hím lunda volt az, So-
rent bökdöste az egyik nagy, narancs, halas lábával. – A
szél alább hagyott. Most már kirepülhettek innen. A fal
könnyezik.
– Mi? – Kérdezte Soren. – Hogy érted azt, hogy kön�-
nyezik a fal?
– Olvad a jég. Ez meleg levegőt jelent, eljöttek a ter-
mikek. Könnyű repülés.
A többi bagoly már fent volt és az üreg peremén áll-
tak. A fal egyértelműen „könnyezett”. Csillogott a ned-
vességtől, ragyogónak tűnt, majdnem tüzesnek, ahogy
a lemenő nap a jeget folyékony rózsaszín majd narancs
és vörös lángokká alakította.
– Dumpy! – Szólt az apja. – Gyere ide, fiam. Azt aka-
rom, hogy állj ide és nézd, ahogy a kicsikék repülnek.
Ők mesterei a halk repülésnek. Egyszer se fogod meg-
hallani a szárnycsapkodásukat ezeknek a baglyoknak!
Mielőtt felszálltak volna, Soren végignézett minde-
gyik baglyon. Nem ő volt az egyetlen, aki a Tükör Ta-
vakról álmodott. Mindannyian vissza akartak menni.
Hogy lehetett annyira rossz, ha mindannyian akarták?
Dereng közelebb csúszott hozzá. – Soren, mi hárman
elgondolkoztunk.
– Igen?
– Gondolkoztunk a Csőr-hegységről és a Tükör Ta-
vakról. Azon tanakodtunk, hogy miért ne mennénk

68
vissza, csak egy kicsit? Tudod, csak, hogy lepihenjünk,
kiürítsük a szervezetünkből a halat. Együnk pár kövér
pockot, aztán mennénk tovább a Nagy Ga’Hoole Fa
felé.
Olyan csábító volt, olyan csábító. Soren érezte, ahogy
Szisszen asszony becsúszik a vállán lévő tollai közé.
– Én… Én… – Dadogta Soren. – Szerintem van egy
kis probléma.
– Mi a baj? – Sürgette Dereng.
– Szerintem, ha visszamegyünk oda, nem fogunk to-
vább haladni a Nagy Ga’Hoole Fa felé, – válaszolta So-
ren.
Dereng szünetet tartott. – Nos, mi van akkor, ha va-
lamelyikünk, tudod, másképp gondolja? Rossz lenne
tőlünk, ha elmennénk? Úgy értem te szabadon mehetsz
tovább.
Miután felemelkedtek, Soren érezte, ahogy Gülfi ide-
gesen repül mellette. Megfordult és egyenesen ránézett.
Együtt, túlélték a holdkórt és a holdfény cellát. Együtt,
elmenekülten a Szent Egóból. Elfordította a fejét De-
reng és Kotor felé is. Harcoltak vele és Gülfivel a sivatag-
ban, és együtt megölték Kotor testvérének és szüleinek
gyilkosait. Abban a vérrel borított sivatagban történt,
amikor négyen, egy időben, az ezüstös holdfényben,
esküt tettek, hogy egy csapat lesznek. És egy csapatként
fogadták meg, hogy elmennek a Hoole-tengerhez és

69
megtalálják a Nagy Ga’Hoole Fát. Ez nem álom volt. Ez
a valóság volt. De most egy álom veszélyeztette őket, a
Tükör Tavak álma és a vég nélküli nyár az, ami elpusz-
títhatja azt, amiért élnek.
Dereng folytatta, – Úgy értem Soren, ahogy, mond-
tam te tovább mehetsz, ha akarsz. Mi a rossz abban, ha
mindannyian azt tennénk, amit akarnánk?
Soren keményen nézett Derengre. – Azért mert egy
csapat vagyunk, – mondta egyszerűen. És tovább szállt
egy öböl felé, közel a Jég-szoros végéhez, ami egyene-
sen belefolyt a Hoole-tengerbe.

70
Hetedik fejezet
A Messzi oldalán

A lundák azt mondták nekik, hogy van egy sötétebb,
zöld vizű áramlat, ami kikavargott a Jég-szorosból,
majd belefolyt a Hoole-tengerbe. Ha ezt követik, ak-
kor eljutnak a szigetig. Soren nagyon hálás volt amiért
gyorsan sikerült megtalálniuk az áramlatot. Bár a másik
három bagoly, úgy tűnt megértette azt, amit a csapatról
mondott, de nem tudta mit tett volna, ha nem találják
meg az áramlatot. Legalább, még most biztosítani tud-
ta őket, hogy jó irányba tartanak. Még egy navigációs
hiba, még egy szél, ami nagyon letéríti őket az útról –
nos, Soren nem volt biztos, hogy akkor együtt tudná
tartani a csapatot. A Tükör Tavak hívogatása nagyon
erős volt. Különös volt, de gyakran gondolt arra az éj-
szakára, amikor Gülfivel elmenekültek a Szent Egóból.
Amikor Torzon, teljes harci vértezetben, karmokkal és
sisakkal rájuk rontott a könyvtárban, ahol valami hoz-
záhúzta a falhoz, ahol a szilánkokat tárolták. Hozzává-
gódott a falhoz és teljesen mozgásképtelenné vált pár
másodpercre. Elég időt biztosítva a meneküléshez. Va-
lahogy a Csőr-hegység és a Tükör Tavak hasonló erővel

71
húzza őket vissza. De ez csak egy álom volt és ez volt az
amit Soren nem értett. Egy álom, hogy művelhet ilyet?
Viszont, ez a sötétzöld vizű áramlat, alattuk igazi volt.
Csak annyit kellett tenniük, hogy követik.
Már egy ideje keményen és gyorsan repültek. Minden
szárnycsapással egyre biztosabbak voltak az útirányuk
bizonyosságában, és a zúzájuk is remegett már az izga-
tottságtól. Minden csapás mely közelebb vitte Sorent a
Nagy Ga’Hoole Fához tudta, hogy valamelyest távolabb
kerül a Szent Ególiusz Árvafészek Akadémiától. Hogy
merészelik azt a helyet akadémiának nevezni? Semmit
se tanult ott. Sőt, az egyik legnagyobb szabály, amit egy
bagoly ott megszeghet az, ha feltesz egy kérdést. A leg-
szigorúbb és legvéresebb büntetés járt a kérdezőknek.
A legostobább szavak, amelyet a Szent Egónak fel lehe-
tett tenni azok a kérdőszavak voltak: mi, mikor, miért.
Sorennek egyszer az épphogy csak kinőtt repülő tollait
teljesen kitépték és a szárnyán csak a vér maradt meg,
azért mert feltett egy kérdést. A tudás tiltott volt.

Nemsokára elkezdett havazni, elmosva a támpontot
jelentő csillagfényeket, gyengéd homályba borítva a
holdat és bemocskolva a sötétzöld áramlatot. Nem ve-
szíthetem el az áramlatot! Gondolta Soren.
– Nem tudom, hogy fogjuk valaha észrevenni a Hoo-

72
le-szigetet, – mondta Kotor. – Nézz le. Minden fehérré
változik.
– Hol az áramlat? – Kérdezte Gülfi aggodalmasan.
Soren érezte, ahogy Szisszen asszony idegesen meg-
mozdult a nyaktollai között. Oly közel és mégis oly tá-
vol! Most nem veszíthette el az áramlatot. Soren úgy
gondolta, hogy a Hoole-sziget és a Nagy Ga’Hoole Fa
úgy nézhetett ki nekik, mint Szisszen asszonynak az
ég, a Messzi. És most éppen úgy érezték minta csak a
Messzi ezen oldalán lennének.
Az időjárási körülmények kezdtek egyre zavaróbbá
válni ahhoz, hogy a baglyok repülni tudjanak. Éjsza-
kai repüléshez szokva, mindig felnagyították a pupil-
láikat annyira, hogy majdnem az egész szemüket ki-
töltötte, de ebben a havas éjszakában a baglyoknak az
ellenkezőjét kellett tenniük és mégse volt olyan, mintha
nappal repültek volna. Túl sok volt a fény és minden
ugyanolyan szürke árnyalatú volt. A víz nem sokban
különbözött a közeli szárazföldtől. Vajon még mindig
víz felett vannak? Lehetséges, hogy már a Hoole-sziget
felett repülnek? Vagy talán már megint le lettek fújva
az útirányról! Soren emlékezett arra, amit Szisszen as�-
szony mondott, hogy a teljes testével kell látnia. A daj-
ka szavai visszatértek hozzá. A négy bagoly, Dereng ve-
zetésével egy szoros V-alakú kötelékben repült. Soren
rájött, hogy a V egyik vagy másik oldalán repülni, nem

73
a legjobb hely volt számára ahhoz, hogy kihasználja az
egyenlőtlenül elhelyezkedő füleit és a jó hallását.
– Hagy repüljek én elől, Dereng. Jobban fogok halla-
ni.
Dereng lelassított és Soren elzúgott mellette. – Ka-
paszkodjon Szisszen asszony, némi fej körzést fogok
végezni.
Egy bagoly nyaka különös dolog. A legtöbb madártól
eltérően, a baglyoknak volt egy extra csontjuk a nya-
kukban, aminek köszönhetően el tudták forgatni a fejü-
ket mindkét oldalra, nagyobb ívben, mint bármely más
élőlény. Valóban, egy bagoly annyira el tudta fordítani
a fejét, hogy a fejtető megérinthette a vállakat vagy az
arcát fejjel-lefelé állíthatta, mint ahogy Soren azt most
is tette. – Helló! – Mondta Soren Szisszen asszonynak,
mikor elforgatta a fejét, aki így most pontosan a csőre
alatt fészkelt. – Csak letapogatok.
Pár perc múlva Soren észrevett egy változást az éjsza-
kában. Nem volt biztos benne, hogy mi is volt az, de va-
lami másnak tűnt. – Kotor, emlékszel arra a prérifarkas
dalra, amit énekeltél?
– Igen.
– Énekeld el megint és buktasd le a fejed.
– Ma este nehéz megmondani merre van a lent.
Valóban az volt, mivel az egész világ, a vastag hó mi-
att, hirtelen teljesen fehérré vált. De Kotor elkezdett

74
énekelni a sivatagi baglyok, vékony szemcsés hangján.
Soren eközben, kis percnyi mozdulatokkal mozgatta
a fejét. Végül azt mondta, – Azt hiszem, még mindig
víz felett vagyunk. – Kotor énekének a hangja vissza-
verődött, másmilyen volt, mint amikor szárazföld fe-
lett énekelte, ahol a hangja eltűnt a fákkal borított föld
lágyságában. Most a hang visszatért élesen és metszőn.
Aztán jött egy pillanat, amikor a szél elállt és a hó-
pelyhek mintha egy helyben állnának. Dereng megszó-
lalt. – Soren, itt az idő, hogy megint én repüljek elől.
Soren tudta, hogy igaza van. A hópelyhek elpárolog-
tak a vastag és sűrű ködben. A ég és a víz alattuk ho-
mályba burkolózott. Eljött Dereng látásának az ideje –
az idő melyről Dereng beszélt neki és Gülfinek, amikor
először találkoztak, az idő melytől Dereng neve szár-
mazott, amikor a határok elhomályosulnak és a formák
elolvadnak. Ez volt a szakállas bagoly ideje, aki a ha-
táron élt és látta a láthatatlan kapcsolatokat, a világok
kapcsolódását melyek ködösekké és zavarókká váltak.
Dereng talán újra megtalálhatja az áramlatot.
Soren hátra sodródott, ahogy a nagy bagoly elzúgott
mellette a vezető pozícióba.
Úgy tűnt, mintha órákig repültek volna, mióta leg-
utóbb látták az áramlatot. Gülfi kezdett elfáradni és
Kotor szárnya az, amelyik megsérült a varjak miatt, el-
kezdett fájni. A szél megint felerősödött és nem a nekik

75
tetsző irányba.
– Nem hiszem el, hogy egy áramlat csak így eltűnhet.
A lundák azt mondták, hogy elvezet minket a szigetig,
– motyogta Soren.
– Mit tudhatták? – Huhogta Dereng. – Még be is val-
lották, hogy ostobák.
– Nem hiszem, hogy mindannyian azok lennének, –
mondta Soren. – Meg kell találnunk.
– És még hely sincsen arra, hogy tollászkodjunk és
megpihenjünk, – sóhajtott Gülfi.
– Vissza kell mennünk, – szólt Dereng.
– Hova, vissza? Nem megyünk a Csőr-hegységbe, –
felelte élesen Soren.
– Szárazföldre. Ha a Csőr a legközelebbi, akkor oda
megyünk, – válaszolta Dereng.
– Nem! – Soren mondta még erőteljesebben. – Fi-
gyelj, közelebb repülök a vízhez.
– Az veszélyes lehet, – mondta Kotor. – Soren, a szél
nagy hullámokat képez. Elkaphat egy és higgy nekem,
nem hinném, hogy olyan jó úszó vagy, mint a lundák.
Le is ránthat a víz alá.
– Óvatos leszek. Szisszen asszony, ha át akar csúszni
Derengre, akkor megteheti.
– Nem, kedvesem, veled maradok. Nem félek.
– Helyes.
Soren elkezdett a víz felé dőlni. Most, a hóvihar kö-

76
zepette, a hullámok habjai felcsaptak. Hogy fogja ész-
revenni az áramlatot ilyen zűrzavarban? Lejjebb repült.
Még mindig semmi. Mi van, ha a többiek tovább re-
pültek? Egyszerűen feladták. Tudná őket hibáztatni? A
legborzasztóbb érzés fogta el a zúzáját. Mi van, ha egye-
dül hagyták, és csak ő meg Szisszen asszony van itt?
Hirtelen Soren érzett valami kavargást a zúzájában.
Nem mondott semmit. Összehúzta és kitágította a pu-
pilláit. A világ most már teljesen fehér volt. Ó, most
kellett volna neki Dereng!
– Pontosan itt, Soren.
– Dereng! Követtél lefelé.
– Hívj bolondnak, – Dereng belenézett a fehérség-
be, tágította majd szűkítette a szem csöveit, hogy egyik
pillanatban közelre, míg a másikban távolra tudjon fó-
kuszálni. Az áthatolhatatlan fehérség mélységében, De-
reng látott kettő, még fehérebb foltot.

– Gyerünk, kicsikék. Pontosan az áramlat felett vagy-
tok. Bár, nem tudom biztosra mondani egy ilyen éjsza-
kában. Szóval, legyetek üdvözölve a Hoole-szigeten.
Két hatalmas Hóbagoly olvadt ki az éjszakából, olyan
fehérek voltak, hogy a köd hozzájuk képest szürkének
tűnt.
– Boron vagyok, ez pedig a párom, Barran.

77
– Ti vagytok Hoole királya és királynéja. – Suttogta
Dereng.
Kotor és Gülfi fáradtan zuhantak le a közelükben.
– Igen kedvesem. De mi inkább tanároknak vagy
„ryb”-eknek szeretjük szólítani egymást. A ryb szó azt
jelenti tanár és mély tudás, – mondta Barran.
– Sose voltunk lelkesek a rangokért, – kacagott Bo-
ron.
– De kijöttetek üdvözölni? – Szólt Soren.
– Természetesen, – válaszolt Boron. – Megtettétek a
nehezebbik részt. Most pedig engedjétek, hogy vezes-
sünk titeket a maradék úton. Nincs messze.
A vihart bekebelezte a homály és a homály most úgy
tűnt, mintha elolvadna Boron és Barran fehérségével
szemben. Az éjszaka újra sötétté vált és a csillagok is
előtörtek. Mikor a félhold felkelt, a négy bagoly lenézett
és látták a hatalmas tengert amint szürkén csillogott a
holdfényben és aztán, egyenesen előttük, kinyújtózva
az éjszakában, ott voltak az általuk valaha látott legma-
gasabb fa, csavarodó ágai, a Nagy Ga’Hoole Fa előtt.
– Itt vagyunk Szisszen asszony. Megérkeztünk! – Sut-
togta Soren.
– Tudom kedvesem. Érzem. Érzem!

A négy bagoly, Boron és Barran vezetésével, átvágták

78
magukat az ágakon, egyenesen a fa középpontja felé,
ahol feltűnt az odú bejárata. Két uhu tárta szét a cső-
rükkel a moha függönyt, míg a fiatalok átrepültek rajta.
Sorban szálltak le. Soren úgy gondolta, hogy ez az odú
nemcsak hatalmas volt, de különbözött is minden má-
sik faodútól, amit valaha is látott, mivel volt fény még
úgy is, hogy éjjel volt. Belül, különös pislákoló dolgok
voltak.
Boron odalépett Sorenhez és a másik három bagoly-
hoz. – Úgy látom észrevetted a gyertyáinkat. Mint lát-
hatod, itt a szigeten felfedeztük, hogyan fogjuk el a tü-
zet és szelídítsük meg a saját hasznunkra. Majd tanulni
fogsz erről, kis bagoly. És ki tudja… Egyikőtök talán
pont egy széngyűjtővé válik.
– Egy mivé? – Kérdezte Soren.
– Szenek hordozója. Ez egy nagyon különleges is-
meret. De itt sokfajta dolgot tudtok majd megtanulni
a Nagy Ga’Hoole Fánál és mi mind azért vagyunk itt,
hogy tanítsunk bennetetek. Ők lesznek a rybjeitek.
Ezekkel a szavakkal, Boron az odú falaira mutatott.
Szegélyek voltak rajta, amik úgy lógtak mintha galéri-
ák lettek volna. Soren, Dereng, Gülfi és Kotor lélegzete
majdnem elállt, amikor meglátták a hatalmas bagoly
gyülekezetet, mindenfajta bagoly volt ott, kezdve az
üregitől és törpekuviktól, a tündérbaglyocskáig, a fül-
eskuvikoktól a kormos gyöngybaglyokig, és a uhuktól

79
egészen a hóbaglyokig. Minden elképzelhető bagoly itt
volt a Nagy Fa odúján belül, a sárga, fekete és boros-
tyán szemük pislogott és kacsintott a legbarátságosabb
és legkíváncsibb módon az öt új érkezett felé.
Barran folytatta, – Üdv ifjak. Üdvözöllek a Nagy
Ga’Hoole Fánál. Egy kaland véget ért…
Csak egy? Gondolta Soren.
Aztán egy sorozat mély, gördülő gong elkezdte meg-
rázni az egész fát. Barran megállt a beszéd közepén.
– Csóvák, vissza a helyetekre! – Ez a huhogás a galé-
rián lévő szakállas bagolytól jött. Aztán úgy tűnt, mint-
ha az egész odú hirtelen kivilágosodott volna, ahogy a
baglyok elkezdték felcsatolni a csata karmaikat és sisak-
jukat, és a gyertyák lángjai megvillantak a páncélozott
baglyok sima felületén.
– Jóságos Glaux, egy csata! Gyorsan, szedjük a kar-
mainkat! – Szárnyaival csapkodva ugrándozott fel és
alá Dereng.
– Ne olyan gyorsan, ifjú. – Egy telt, réti fülesbagoly
kacsázott oda hozzájuk.
– De hol a csata? – Kérdezte Dereng.
– A Túlon Túl. – Állította le a fülesbagoly a borostyán
tekintetének fényében. – És ez nem neked vagy neked
való, – mondta Gülfi felé fordulva, – vagy neked, vagy
neked. – Bólintott mindegyik csapattagnak. – És te ki
vagy? – Pislogott Szisszen asszonyra.

80
– Szisszen Horace asszony, dajka. Nekem is vannak
referenciáim.
– Látom. Gyertek, mindannyian.
– De mi van a csatával? – Erősködött Dereng.
– Mi lenne vele? Igazából nem sok, csak egy hadjárat
a határvidéken, Ezüstfátylasd és a Túlon Túl között.

81
Nyolcadik fejezet
Első éjtől, első napig

Követték a réti fülesbaglyot, akit csak úgy ismertek,
mint Matron. Áthaladtak a Nagy Ga’Hoole Fa hatal-
mas törzsén, ami változó szélességű járatokkal volt tele,
mind eléggé kígyózó volt és egyik sem tűnt egyenes vo-
nalúnak. Az átjárókon túl voltak a különböző méretű
odúk. Úgy tűnt, néhány alvásra való, míg mások tanu-
lására vagy készletek tárolására. Soren bekukucskált az
egyikbe és több halom olyan fénylő dolgot látott, amit
Boron gyertyának nevezett. Matron néha teljesen átve-
zette őket egy járaton, ahol talán volt egy nyílás, ahon-
nan továbbrepülhettek a fa egy másik szintjére, aztán
újra beléptek a fába egy másik nyíláson keresztül és
visszakövették a belső nyomaikat a fa törzsén. Amen�-
nyire Soren felfogta, az alvó helyiségek közelebb vol-
tak a fa tetejéhez, a nagy és kisebb gyülekezetek szá-
mára fenntartott találkozó odúk lent helyezkednek el, a
konyhának nevezett odúval egyetemben, ahonnan elég
jó illatok áramlottak. Út közben voltak helyek ahol ki-
sebb bagoly csoportok szocializálódtak. Ezek a helyek
a fa nagyobb ágaihoz voltak közel, amelyek a törzshöz

82
csatlakoztak. Voltak nagyobb nyílások, ezeken a helye-
ken a baglyok bent is tudtak ülni speciálisan kialakított
ülőfákon vagy kint magukon az ágakon.
– Most pedig azt akarom, hogy ti kicsikék ne legyetek
útban. Jön néhány sebesült bagoly és nekem el kell in-
téznem az ápolásukkal kapcsolatos dolgokat. – Az ágak
között repültek felfelé, követve a fülesbaglyot a nekik
szánt odú felé.
– Matron szükségünk lesz mohára és pihékre. Kuta-
tó-mentő küldetésen lévők további két kicsivel jönnek.
Fészektizedelés. – Egy másik réti fülesbagoly repült el
mellettük egy valami bolyhos vattával a karmai között.
– Ó, ne! Szegény kicsik.
– Fészektizedelés. Az mi? – Érdeklődött Soren.
– Fészkek véletlenszerű pusztulása. – Egy fiatal észa-
ki foltosbagoly repült fel mikor ők landoltak egy ágon,
félúton a fa teteje felé.
– Otulissa, hála az égnek. Meg tudnád mutatni ezek-
nek az új érkezetteknek azt az odút, amit tegnap tisztí-
tottunk ki?
– Természetesen, Matron.
– És nézd meg, hogy Cooknak maradt-e valami teája
vagy sütije. Eléggé éhesnek tűnnek.
– Természetesen.
Otulissa megmutatta nekik az odújukat. – Mi folyik
itt? – Kérdezte tőle Dereng.

83
– Ó, a határvidéken van néhány hadjárat, semmi ko-
moly.
– A Szent Egó? – Kérdezte Soren. – Mindent tudunk
a Szent Egóról. Gülfi és én elmenekültünk. – Otulissa
pislogott.
– Mi pedig megöltük a két legnagyobb hadnagyukat
amikor Kotor után jöttek. Így hát készen állunk a harc-
ra, – tette hozzá Dereng. A foltosbagoly tovább pislo-
gott. – Úgy értem, jó helyen vagyunk, ugye? A Nagy
Ga’Hoole Fa? – Dereng közelebb lépett a bagolyhoz,
hogy válaszoljon a kérdéseire.
– Ahol minden este a lovagi baglyok csoportja fel-
emelkedik, hogy nemes tetteket hajtson végre, – szólt
közbe Soren, lágyabb hangon. Egy bizonytalan érzés,
ami nem volt teljesen kétely, de nem is teljes bizonyos-
ság, kezdett eluralkodni Soren zúzáján. – Ez az a hely?
– Remegett meg a hangja.
– Persze, hogy ez az a hely, – válaszolta a foltosbagoly.
– Akkor adj pár csata karmot, készen állunk! – Dob-
bantott Dereng az egyik karmával türelmetlenül.
– Készen álltok! – Hitetlenkedett Otulissa. – Azt hi-
szitek, hogy csak mert elmenekültetek és megöltetek
kettő szeleburdi baglyot, máris készen álltok?
– És egy hiúzt, – mondta Soren.
– És a varjak, – szólalt fel Kotor. – Nos, igazából nem
öltük meg őket, csak elkergettük.

84
Habár Gülfi elég nyugodt volt. Nem mondott sem-
mit. De most a tündérbaglyocska előrelépett. – Azt
akarod mondani, hogy nem állunk készen… azt… azt,
hogy több kell hozzá?
– Igen. Nincs semmi nemes két rossz bagoly lemé-
szárolásában, ott a sivatagban. – Emelkedett fel az észa-
ki foltosbagoly teljes magasságba és nézett le Gülfire.
Majd egy eléggé gőgös hangon azt mondta, – még nem
vettetek részt egy csatában. Valamint semmit se tudtok
a stratégiáról. Valószínűleg még repülni se tudtok csata
karmokkal. Sokkal régebb óta vagyok itt, mint ti és még
mindig nem vagyok tagja egy csóvának sem.
– Mi az a csóva? – Kérdezte Soren.
– Kiválasztanak, hogy csatlakozz egy csóvába – bag-
lyok kisebb csapata – és megtanulsz egy ismeretet, ami
segíthet.
– Egy csatában? – Kérdezte Dereng.
– Nem csak csatában, hanem az életben is. Az élet
többről szól, mint csatározásokról. Minden csóvának
megvan a maga, hogy is mondjam? Egyénisége. Navi-
gációs csóváknak van egyfajta eleganciája, mindannyi-
an tökéletes repülők, mint a kutató-mentő, de termé-
szetesen nem annyira kifinomultan. Időjárás elemzők
és szénszállítók határozottan kemények és faragatla-
nok. De, – és a foltosbagoly nagyon határozottan bá-
mult Derengre, – mindannyian rettentően bátrak és a

85
halálig tudnak repülni vagy harcolni!
Dereng úgy tűnt kezd felduzzadni az izgalomtól, de
Soren majdnem összement a félelemtől. Vajon kész len-
ne rá? Annak kell lennie. A barátaival az lenne. Mennyi
mindent elértek! – Lehetünk mindannyian ugyanab-
ban a csóvában? – Érdeklődött Soren.
– Valószínűleg nem.
– De mi egy csapat vagyunk. – Soren remélte nem
hangzik úgy, mintha könyörögne.
– Az most nem számít. Most már tagjai vagytok egy
nagyobb csapatnak… Most mennem kell.
– Hív a kötelesség, gondolom, – mondta Gülfi egy kis
éllel a hangjában.
– Gondolom igen. – Otulissa újra lenézett a tündér-
baglyocskára, aztán elhagyta az odút. Soren azt hitte,
Gülfi utána köp.
– Egy kicsit se bírom őt, – mondta Dereng.
– Én sem. Láttátok, hogy nézett rám? Azt hiheti, hogy
ő mennyire könnyelmű és előkelő, de fogadni mernék
rá, hogy ízléstelen termeti poénokat mond egyfolytá-
ban. – Gülfi nagyon érzékeny volt a méretére és ala-
csonyságára tett megjegyzésekre, mint ahogy minden
tündérbaglyocska. A nagyanyja alapította meg a ABE-t
– Apró Baglyok Egyesületét – aminek a célja volt a ke-
gyetlen és ízetlen megjegyzések megelőzése.
– Utat! Utat! – Pontosan az odújuk előtt, láttak két

86
termetes uhut elrepülni, amint egy függőágyat cipeltek
benne egy másik bagollyal. A sérült bagoly sisakja ferde
volt és az egyik szárnya eléggé különös szögben lógott
le a függőágy széléről.
Aztán Soren úgy gondolta, hogy az odú falain keresz-
tül hall egy nyögdécselő hangot, amit egy síró kicsi ba-
goly ad ki és egy másik hangot, ami azt mondja, – Ott,
ott. – Soren kilopózott egy nyíláson, ami egy törzsön
keresztül vágó járathoz vezetett. Sok ilyesfajta járat volt
és úgy tűnt Sorennek, hogy könnyen eltévedhet ezek-
ben. De elkezdte követni a hangot. Hamarosan, eljutott
egy másik odúba. Mint a legtöbb odúnak, úgy ennek is
volt egy belső és egy külső bejárata, hogy akár be lehes-
sen sétálni vagy repülni a rengeteg belső járatból, amely
a fa törzsén át vezetett. Bekukucskált. Látta a réti füles-
baglyot, akit Matronnak hívtak, és aki elvezette őket az
odújukhoz. Ott fontoskodott, megkopasztotta a saját
mellkasát és a bagoly köré terítette. – Jól van, Jól van,
kicsim, tudjuk, hogy minden tőled telhetőt megtettél.
– De mit fog anyu és apu gondolni? – Egy pillanatra
Soren zúzája megingott. Lehetséges, hogy ez a kis ba-
goly Eglantina?
– Azt fogják gondolni, hogy egy bátor kis törpekuvik
vagy, – válaszolta Matron.
– Soren felsóhajtott.
– Te mit művelsz idekint? Ne csak állj ott, gyere be

87
és tedd magad hasznossá, – szólt Matron. Soren lassan
belépett az odúba. A kis bagoly majdnem olyan kicsi
volt, mint Gülfi. Még nagyon bolyhos volt, bár korom-
tól bűzlött és a tollai is meg voltak perzselve. – Mit is
mondtál mi a neved, kicsim? – Hajolt Matron az apró
fióka fölé.
– Primrose.
– Igen. Primrose elvesztette a fészkét.
– Az egész fát, – nyelt egyet a kis bagoly.
– Igen, valóban. Mint látod, a szülei elmentek harcol-
ni a határvidéki hadjáratokra, és őt hátrahagyták biz-
tonságban.
– A két új tojáson kellett ülnöm. Anyu csak vadászni
ment el, nem harcolni. Hamarosan visszatért volna.
– Mi történt? – Kérdezte Soren.
– Egy tűz, erdőtűz. Nem hittem, hogy eléri a mi fán-
kat, de amikor elérte, nos, megpróbáltam megmenteni
az egyik tojást. De tudod, nem repültem valami sokat
és, nos, én csak… – Itt, elkezdett kétségbeesetten zo-
kogni.
Egy kócos szalagos bagoly dugta be a fejét. – Egy kis
teát?
– Ó, igen, úgy hiszem, egy kis tejbogyó tea remek
lenne.
– Elejtettem a tojást. Nem érdemlem meg az életet.
– Primrose kiadott egy hangot, ami a fütyülés és a jaj-

88
gatás közé volt tehető.
– Ne mond ezt! – Kiáltott fel Soren. – Még szép, hogy
megérdemled az életet. Minden bagoly megérdemli.
Ezért is jöttünk ide.
Matron abbahagyta, amit éppen végzett és felemelte
a fejét arra, amit a fiatal gyöngybagoly mondott. Talán
tanult, talán kezdte megérteni a nemes tettek értelmé-
nek egy részét. Ott hagyta vele a kis törpekuvikot, hogy
vigasztalja és beküldött egy extra csésze teát és némi
tejbogyó lepényt.
Soren ott maradt Primrose-al az este hátralevő részé-
ben. Néha kissé lázas volt és elkezdett motyogni a kis
testvéréről, akit szerinte ő ölt meg. Osgoodnak akar-
ta hívni. Máskor, teljesen tiszta volt és pislogva beszélt
Sorenhez, – De mi van anyuval? Mi van apuval? Mit
fognak gondolni, amikor hazaérnek és meglátják, hogy
leégett az erdőnk és a fánk is eltűnt? Vajon keresni fog-
nak?
Soren egyszerűen nem tudta mit válaszoljon mivel, ő
is ezt a kérdést tette fel magának, már oly sokszor. Pir-
kadat tájékán, Primrose elaludt és Soren úgy döntött,
hogy visszatér a saját odújába. Keresztül kanyargott a
fa középső odúján és többször is rossz felé fordult, ami
egy másik járatba juttatta. Míg lefelé vándorolt a külö-
nösen csavaros járaton, találkozott egy idős északi fol-
tosbagollyal.

89
– Áá, az egyik újonnan érkezett, egyike azoknak, akik
a Jég-szorosból jöttek, – huhogta gyengéden.
– Igen, nos, nem a Szorosból jöttünk. Lefújt minket
a szél az útirányról. Elhagytuk a Csőr-hegységet és va-
lahogyan…
– Ó, nagyságos… Igen, a Csőr-hegység, csakis a leg-
erősebb zúzáknak.
Soren pislogott. Most mit értett ez alatt?
– Én itt Strix Struma vagyok. Talán csiszolnod kéne
a navigációs képességeiden. Én vagyok a navigációs
ryb. Nemsokára Első Fény lesz, szóval azt javaslom,
siess vissza az odúdba. És ha elég csöndes vagy, talán
meghallod Madam Plonk hárfájának a zenéjét. Nagyon
szép így elaludni, a szép és tiszta hangjára.
– Mi az a hárfa? Mi a zene? – Kérdezte Soren. Emlé-
kezett a szörnyű Szent Egói zenére. Ez biztosan valami
más.
– Ó, kedvesem. Ezt nehéz elmagyarázni. Figyelj és el-
kezded megérteni.

Mikor visszaért az odújába, már mindenkinél volt
egy csésze tejbogyó tea. – Ez elképesztő Soren, – mond-
ta Gülfi. – A teát, a hátukon hozták a dajka kígyók.
– Igen, azt hiszem, valóban lesz itt hely számomra,
Soren. Szerintem tudok itt szolgálni. – Szisszen asszony

90
majdnem ragyogott, míg ezeket a szavakat mondta.
Mindenki elégedettnek tűnt, leszámítva Derenget. –
Nem azért öltem meg azt a két Szent Egói ördögöt, nem
azért harcoltam a varjakkal és téptem ki egy hiúz tor-
kát, hogy a farktollaimon üljek és teát szolgáljanak fel
nekem. – Úgy tűnt mintha Dereng a kétszeresére nőtt
volna.
– Na, mit tudsz tenni Dereng? – Kérdezte Gülfi.
– Szerintem beszélnünk kéne a vezető baglyokkal,
Borronnal és Barannal. Nem hinném, hogy tudnák mi
is az igazi gonosz. Ez a hadjárat a határon, amiről be-
szélnek, semmi köze sincs a Szent Egóhoz. Hallhattad,
hogy a kis Nagyképű foltosbagoly kisasszony mit mon-
dott. Nem hiszem, hogy tudnák, hogy mire készülnek.
De mi tudjuk! – Az odúra fordította a szemét. – Ugye?
– A „Csak Szeretnéd”-re gondolsz? – Suttogta Kotor
a haldokló szalagos bagoly szavait. Nem igazán beszél-
tek arról, hogy mit jelenthettek ezek a szavak, de azt
tudták, hogy úgy érthette, valami szörnyűbb van oda-
kint, mint a Szent Egóiak.
– Igen, – mondta Soren habozva. – Talán beszélnünk
kéne a királyi párral. De nem most. Nappal van. Ideje
aludni.
Az odú ki volt bélelve a legjobb mohával és a leg-
bolyhosabb pihékkel. Soren átvágott a nyílás közelében
lévő sarokba, hogy láthassa a virradó hajnalt. A legu-

91
tolsó esti csillagok is kezdtek eltünedezni és egy pom-
pás rózsaszín árnyalat kezdte betölteni az eget. A Nagy
Ga’Hoole Fa hatalmas bütykös ágai kifeszültek és úgy
tűnt átölelték az új napot.
– Ez a pihe, – suttogta Soren Szisszen asszonynak, –
anyura emlékeztet.
– Ó, valóban kedvesem! – Mondta a dajka, miközben
egy csinos kis tekercsbe igazította magát ugyanabban a
sarokban. Aztán, miközben a baglyok letelepedtek, egy
kedves, teljesen földöntúli hang jutott el gyengéden a
fülükhöz a Nagy Ga’Hoole Fán keresztül, és egy hang
elkezdett énekelni.

Az estének vége, a hold eltűnt,
csillagok eltűntek,
Az égről.
Az est sötétje elhalványult
Eljő a reggel, rózsás fényben.
Hajtsd a szárnyad, térj aludni,
Pihentesd a zúzád,
Biztonságban leszel nappal.
Glaux közel.
Az Első Éj távol,
De vissza szivárog majd,
Mező felett
Virág felett

92
Alkonyati órákban.
Fáinkban otthon vagyunk.
Baglyok vagyunk, szabadok vagyunk.
Ahogy megyünk, mind tudjuk,
Glaux közel.

Soren még sose volt ennél békésebb.
– Kotor, Soren, Gülf, ébren vagytok? – Szólt Dereng.
– Épphogy, Der, – válaszolta Kotor és Soren.
– Szerintetek mennyi idő, míg megkapjuk az első
csata karmainkat?
– Fogalmam sincs, Dereng. De ne aggódj, jó napot, –
válaszolta Soren álmosan.
– Jó napot, Der, – mondta Kotor.
– Jó napot Soren, – mondta Gülfi.
– Jó napot, Gülf, – felelte Soren. Aztán hozzátette. –
Jó napot, Szisszen asszony.
De Szisszen asszony már rég elaludt.

93
Kilencedik fejezet
A bagolytanács

A négy bagoly egy Tanácsnak nevezett odú előszobá-
jában álltak. Várták, hogy bebocsátást nyerjenek a Bo-
ronnal és Barrannal történő megbeszélésükre.
– Nagyon fontos ügyek vannak odabent kicsikék, –
mondta nekik egy őrjáraton lévő bagoly, a gatyáskuvi-
kok lágy hangján.
– Nem fog sokáig tartani, – mondta Gülfi.
Remélem, hogy nem, gondolta Soren. Meg volt ré-
mülve. A másik három eldöntötte, hogy neki kellene
beszélnie.
Egy másik bagoly dugta ki a fejét. – Most már bejö-
hettek. De legyetek csöndben és várjátok ki a sorotokat.
Egy ágra mutatott, ahol beszélhetnek majd. Soren
körbenézett. Nem volt egy különösképpen nagy odú,
közel sem volt akkora, mint amelyikben először üdvö-
zölte őket Boron és Barran. Természetesen voltak gyer-
tyák és egy hosszú fehér félkörbe hajlított ág, amiről So-
ren azt gondolta, hogy egy nyírfából származott. Ezen a
fehér ágon ültek a Tanács baglyai, akik nem voltak töb-
ben, mint egy tucat. Felismerte az idős Strix Strumát, a

94
foltosbaglyot, akivel tegnap este találkozott. Egy külö-
nös pirospozsgás színű és egy még különösebb fekete
karommal rendelkező uhu mellett ült. Ott volt még egy
vén és elaggott foltos füleskuvik, akinek a legrosszabb
tollazata volt, amit valaha is látott. Nem mintha olyan
sokat is látott volna. A kuviknak hosszú, lógó szakálla
volt. Az egyik szeme úgy tűnt örökre megragadt egy
kancsal állapotban és a csőrén is volt egy vágás.
– Sosem láttam még ilyen szégyenletes kinézetű bag-
lyot, – suttogta Gülfi. – Jóságos Glaux, nézd a lábait! A
karmai! – Szünetet tartott. – Vagy ami megmaradt be-
lőle! – A füleskuviknak valóban csak három karma volt
az egyik lábán. És mikor Soren csodálkozás és borzon-
gás keverékében pislogott, akkor az öreg elfordította a
fejét és Sorenre fókuszálta a kancsal tekintetét. Soren
azt hitte, hogy a zúzája egyenesen ki fog esni belőle.
– Szóval, Elvanryb, – Boron elfordult és egy szakál-
las bagolyhoz kezdett beszélni. – A te elképzelésed az,
hogy egy kutató-mentő csóvát kapcsoljunk a szénszál-
lító küldetésekhez?
– Nem teljesen Boron. Szerintem csak akkor van rá
szükségünk, ha harci zónák közelében vagyunk. Elég
gyakran a szülők elmennek harcolni. Normális esetben,
a szülők ott vannak, ha kitör a tűz, de ma például, fel
kellett vennünk egy kis törpekuvikot és egy fűrészbag-
lyot. Visszahoztuk őket, de a csőrünk fizetett meg érte.

95
Hidd el, szén és sebesült bagoly cipelése, nem igazán
dobhattuk bele őket a szenes kosarakba. És még csak
nem is szeretnék gondolni azokra, akiket talán nem
vettünk észre és hátrahagytunk.
Az öreg füleskuvik felemelte a deformált lábát.
– Igen, Ezylryb? – Bólintott Boron a bagolynak.
– Egy kérdés Bubonak. – A kuvik hangja lassú mor-
gáshoz hasonlított.
– Úgy gondolod, hogy ez a tűz természetes volt vagy
ezeknek a gaz rajtaütéseknek egy újabb problémája?
– Nem tudom megmondani, uram. A zsiványok jó
következtetés és nem ez lenne az első fosztogatásuk,
ami tüzet okozott.
– Hmmm, – válaszolta a füleskuvik, majd megvakar-
ta a fejét a három megmaradt karmából a másodikkal.
– Következő napirend, – mondta Boron. – Valami az
ambalai éhezésről?
Ambala! Soren és Gülfi egymásra néztek. Ambala
volt az a hely ahonnan a barátjuk, Hortenzia szárma-
zott. Amikor először találkoztak a Szent Egóban, azt
gondolták, hogy ő volt a legtökéletesebben holdkóros
lény a világon. A holdkór volt talán a legszörnyűbb
dolog, amit a Szent Egóiak műveltek a kis baglyokkal.
Arra kényszerítették őket, hogy a hold teljes fénye alatt
aludjanak, közvetlenül kitéve a fejüket a hold fényének,
elpusztították az akaratot, a különböző baglyok szemé-

96
lyiségét és teljesen engedelmessé változtatták őket, saját
gondolatok nélkül. Soren és Gülfi kiagyaltak egy tervet,
amellyel átverték az alvás felügyelőket és elrejtőzhettek
a teljes ragyogás elől. Mint kiderült, Hortenzia is ezt
tette. Valójában, be volt épülve és kicsempészte a Szent
Egó vadászai által ellopott tojásokat. Sajnos, lebukott és
megölték. Mégis, úgy hallották, hogy Hortenzia legen-
dává vált Ambalában, hősi tettei miatt.
– Igen, – beszélt most már egy másik bagoly. – A
tojástermelés csökkent, és úgy gondoljuk, hogy a rág-
csálókban lévő métely okozza. Egyszerűen nincs elég
élelem. – Soren és Gülfi megint összenézett. Nem csak
a rágcsálók voltak. Hanem a Szent Egó tojásrablói. Ez
egy olyan információ volt, amit felajánlhattak. Ez talán
meggyőzi Boront és Barrant hogy tényleg tudnak vala-
mit.
– Utána fogunk nézni, – mondta Boron. – És most,
úgy hiszem, az új jövevényekből egy páran szeretnének
beszélni velünk. – A négy bagoly felé fordult és rájuk
pislogott.
Beszélni velünk! Miről is beszélt? Soren nem volt
kész arra, hogy ennyi bagoly előtt beszéljen.
– Nos, ki akar első lenni?
Dereng, Kotor és Gülfi mind Sorenre néztek.
– Itt fent, kicsim. – A félkör közepén volt egy hely,
melyen Boron bólintott.

97
Ó, Glauxom. Fel kell repülnöm és ott kell állnom
egyedül. Soren sokkal kényelmesebben érezte magát itt
a lenti ágon, megosztva azt a barátaival. Jóságos Glaux,
elég közel kerülne ahhoz a furcsa bagolyhoz, Ezylryb-
hez, hogy akár megérinthesse a háromkarmú lábát.
Sorent elkapta egy szörnyű émelygő érzés, nem a zú-
zájában, hanem az első gyomrában abban, amelyik a
zúzája előtt van. Mily kínos lenne, ha valami feljönne a
nyelőcsövén és kiköpné.
– Ő… az én nevem Soren. A Tyto erdei királyságából
jöttem. Én öö… Gülfivel megbeszélték, hogy is kellene
elmagyaráznia a történteket, melyek az elrablásáig ve-
zettek. Gülfi úgy érezte nem lenne jó túl sok részletbe
belemenni Tukkal kapcsolatban és azzal, hogy kilökte
őt a fészekből. – Történetek egy megkísérelt testvér-
gyilkosságról talán nem a legjobb módja a kezdésnek,
mondta akkor Gülfi.
– Természetesen, Soren nem tudta mi az a testvér-
gyilkosság míg Gülfi el nem magyarázta neki, hogy ez
a testvére megölését jelenti. Aztán megegyezett vele.
Egyáltalán nem akarta, hogy a Nagy Ga’Hoole Fa bag-
lyai azt higgyék, hogy egy gyilkos családból származik.
Tukk volt az egyetlen. – Egy Szent Egó vadász rabolt el.
És ott találkoztam Gülfivel.
Először nehéz volt úgy beszélni, hogy nem nézett
Ezylryb megtépázott lábára, de miközben mesélt, So-

98
ren egyre nyugodtabbá vált. A baglyok úgy tűntek oda-
figyelnek, de nem voltak túlságosan lenyűgözve, még
akkor sem amikor Hortenziáról beszélt és arról, hogy
Ambalában nem egyszerű éhezés állt a kevés tojások
mögött.
– És? – Szólt Barran amikor úgy tűnt Soren befejezte.
– És mi? – Kérdezte Soren.
– Mi az, amit szeretnél, kedvesem?
– Mi négyen egy csapat vagyunk. Együtt repültünk,
együtt harcoltunk, és megmenekültünk sok veszélytől,
egy csapatként. Tapasztalatból tudjuk, hogy egy ha-
talmas gonosz van, ami veszélyeztet minden baglyot,
minden egyes királyságban a földön. Mi csak e gonosz
ellen szeretnénk harcolni, hogy ennek a rendnek az
Őrzőivé válhassunk. – Látta, ahogy Ezylryb elfojt egy
ásítást és felvett egy szárított hernyót, hogy elfogyassza.
– Úgy érezzük, hogy nekünk különleges tudásunk van.
Fel tudjuk ajánlani, – fejezte be Soren.
– Biztos vagyok benne, hogy ez így van, – mondta
Boron. – Itt minden bagoly különleges tudással rendel-
kezik, a kiképzésetek alatt, megismeritek majd a képes-
ségeiteket. Megfelelő oktatás után, ki lesztek választva
egy csóvába ahol a tudásotok egy magasabb, fejlettebb
szintre lép, sokkal specializáltabb lesz. – Elmagyarázta,
hogy valószínűleg miért nem lesznek egy csóvába vá-
lasztva, annak ellenére, hogy ők egy csapatot alkottak.

99
– Nem kell mindannyiunknak ugyanazt a dolgot ta-
nulnia. Mindannyian jobbá teszitek a csapatotokat, ha
más és más szakismeretre tesztek szert. És mindez idő-
be fog telni.
Soren érezte, ahogy Dereng zizeg mögötte. Tudta,
hogy Dereng, anélkül, hogy elfordította volna a fejét
egy pillantás erejéig. Azt is érezte, hogy az öreg bagoly,
Ezylryb, az ásítás és a majszolás ellenére, egyenesen rá
néz. Valóban, úgy érezte mintha be lenne zárva annak a
bagolynak a tekintetébe. Akár még egy egér is lehetne,
mely az erdő felszínén próbál átvágni, hogy elkerülje a
rá vadászó madarat. Olyan volt, mintha az a borostyán
darabka, ami a kancsal szemén keresztül csillogott, fog-
ságba ejtette volna. Sose érzett még ilyen, behatoló, fúró
nézést és mégis a Tanács többi baglyának nem tűnt úgy
mintha Ezylryb tekintettel lenne rá. Inkább, úgy tűnt
mintha untatná őt a kis gyöngybagoly.
Boron folytatta a beszédet, – Időbe fog telni, ami
szerintem nektek van bőven. Türelemre, de legfőkép-
pen elszántságra lesz szükségetek és ez megtalálható a
szívben és zúzában egyaránt. A baglyok nemességét,
amit itt látsz a Tanácsban, nem csak úgy adják, és nem
is csak bátor tettekkel lehet elérni. A nemességet nem
csak a csata karmok villanásai között vagy tűzviharok
ébredező parazsai között lévő átrepülésében, sőt nem is
az erős gyengévé tételében, a megtörtek törődésével, az

100
önteltek legyőzésében vagy a gyámoltalanokat kihasz-
nálók, erőtlenné tevésében lehet elérni.
Soren zúzája nagyot nőtt, míg Boron beszélt. – Meg-
található az elszánt szívben és zúzában, amely ellen tud
állni a hamis álmok kísértésének, az elmében amelynek
a képzelőereje megérti mások fájdalmát, amit úgy hi-
szem az egyik fiatal bagoly megtett az éjjel amikor leült
egy kis törpekuvik mellé, gyengéd megértésben a fész-
kének, fájának, családjának és tojásának elvesztésében.
Ez mind, ami végül felruház nemességgel és mely fele-
meli az éjszakai égbe a Ga’Hoole Őrzőit fenséges szív-
vel. – Boron szünetet tartott és ránézett a másik három
bagolyra. – És mint ahogy mondtam, mikor megérkez-
tetek, egy kaland véget ért és most egy másik kezdődik.
A holnap estéjén a képzésetek megkezdődik.

101
Tizedik fejezet
Dereng a csapat szélén

Az éjjelt a hajnal rabolja el. Éjjel élénkülnek fel a bag-
lyok, ekkor repülnek. Így a hajnalt követő nappal az
alvásnak marad, felkészülés a következő éjjelre. Mind-
azonáltal sokuknak a nappal egy örökkévalóságnak tű-
nik. Néhány óra múlva a négy fiatal bagolynak a kikép-
zés éjszakája következik.
Talán egy enyhe szúrásként a zúzájában vagy egy
enyhe, de különös mocorgásként a szívben, valamikor
déltájt, mikor a többiek mélyen aludtak az odúban, a
fiatal gyöngybagoly érezte, hogy valami nincs rendben.
Ez nem az a szörnyű fagyos félelem, ami belopózhat
a zúzába és megbénítja a szárnyakat. Egyáltalán nem,
egyszerűen valami nincs rendben. Soren egy pillanat-
ra körülnézett. Az odúba beszűrődő homályos fényben
két másik baglyot látott. Dereng nincs köztük.
Soren pislogott. Tényleg elment volna? Egy szárny-
mozdulattal az odú szélénél termett. A nagy Ga’Hoo-
le Fa ágai feketén és rendületlenül nyúltak a téli égbolt
felé. Éles szélű árnyékok vetődtek alá. Egy hosszú ár-
nyék is nyújtózott a fa vastag, girbegurba és göcsörtös

102
ágai között. Úgy terjengett, mint egy földre vetődött fe-
kete felhő. Ez Dereng árnyéka! A szakállas bagoly a fa
egy kevésbé feltűnő ágán ült. Soren felrepült mellé.
– Mit csinálsz itt? – Kérdezte halkan Soren.
– Gondolkodom.
Ez jó jel. Dereng az ösztön és a tett lénye. Nem arról
van szó, hogy ostoba lenne. Mindig a kifinomult ösztö-
nei szerint jár el és ritkán elmélkedik. – Azon gondol-
kodom, hogy elmegyek. – Tette hozzá erőtlen hangon.
– Elmész? – Kérdezte Soren döbbenten. – De mi egy
csapat vagyunk, Dereng’
– Nem vagyunk csapat, Soren. Eleget hallottam Bo-
rontól és Barrantól.
– Ők nem azt mondták, hogy nem vagyunk egy csa-
pat.
– Azt hiszem ezt értették alatta. Azt mondták esély
sincs rá, hogy egy csóvába válasszanak ki mindnyájun-
kat. Ez nem Ga’Hoolei szokás. Más szóval szétválaszta-
nak minket.
– Ők csak a csóva miatt választanak szét minket. Kü-
lönböző dolgokra akarnak képezni így. Ez egyáltalán
nem jelenti azt, hogy nem vagyunk csapat. A csapatta-
gok nem ülnek, és nem repülnek mindig egymás mel-
lett.
Dereng pislogott. – Nos, és mi van akkor?
Soren kis időre elhallgatott. Ez nehéz volt. Talán nem

103
tudja pontosan milyen egy csapat. De ez egyáltalán
nem igaz. A zúzájával érzi, hogy csapattá váltak. – Egy
csapat vagyunk, mondjon vagy tegyen bárki bármit.
Legbelül a zúzánkkal érezzük. Ezt nem lehet letagadni.
Azok vagyunk, amik. Ezt én is tudom, te is tudod és
mindannyian tudjuk. Még ők is tudják.
Dereng lehunyta szemét, csak egy résnyi aranyszerű
csillogás látszódott.
Tudom, megint az élet iskolájáról fog mesélni. Gon-
dolta Soren.
De nem azt tette. – Egy alacsony sorból származó ba-
goly vagyok a világ szemében, mert nem részesültem
megfelelő nevelésben. – Minden erő elszállt Dereng
hangjából. A tollai kicsit meglapultak és némileg ki-
sebbnek is tűnt. – Nem voltak első szertartásaim. Nem
volt első bogár és nem volt első zsákmány szertartásom.
Sok minden van, amit nem tudok.
Soren megdöbbent. Dereng sohasem vallotta, hogy
semmit sem tudna.
– De sok minden van, amit tudok. Ismerem a fényt és
árnyékot és mindent, ami köztük van. Ismerem az élet
ritmusát a hiúz nyakán. Azt is tudom, hol törjem meg a
ritmust elmetszve a szívtől jövő véráramot. Ismerem a
hegyeket és a pusztaságot, a lényeket, amelyek repülnek
és amelyek nem, a csúszó-mászókat és a szökellőket. Is-
merek mindenféle karmot, fogat és ismerem a mérge-

104
ket, amik összeszorítják a karmokat és megfagyasztják
a szárnyakat. Ismerem a délibábot a nyár forróságában,
mikor páradús a levegő, ami idős baglyokat téveszt
meg, megbénítva a szárnyukat a földre hullajtja őket.
Nem azért tudom mindezt, mert egy odúban, anyám
védő szárnyai alatt nevelkedtem volna, mert nem így
volt. Egyedül voltam azokban a percekben, mikor ki-
bújtam a tojásból. Tudom, hogyan kell egyedül élni. Ez
egy különleges adottság. És ha kell, újra egyedül leszek.
A félelemtől csavarodott össze Soren zúzája. Dereng
lassan megfordította a fejét és pislogott. – De azt is tu-
dom, hogy jobb bagoly vagyok veled, Gülfivel és Ko-
torral. Tudom, hogy most egy csapat része vagyok. És
ezt egyedül miattad tudom, Soren. – A szakállas bagoly
elhallgatott és merengett. Az aranyszerű fény a szemé-
ben növekedni és lágyulni látszott, mint a homályos,
napnyugtai halványsárga égbolt a horizont felett.
– Soren, talán te vagy a csapat lelke és nem akarnám,
hogy ez változzon. – Soren pislogott. – Igazad van, So-
ren. Egy csapat vagyunk. Ezt semmi sem tudja és fogja
megváltoztatni. Egymás őrzői vagyunk.
– És egy napon mi is Ga’Hoole Őrzőivé válhatnánk.
– Mondta Soren csendesen.
Így hát a két bagoly visszatért az odúba pihenni. A
nappali fény egyre világosabb lett. Végül a fény kez-
dett gyengülni, ahogy az egyhangú téli égbolt sötétedni

105
kezdett. A felhők alja lilás árnyalatúra színeződtek és a
nap utolsó sugarai a horizontot olyan vörösre festették,
mint a hiúz vére. Aztán előjöttek a csillagok is. Eljött az
idő Ga’Hoole baglyainak feléledésére.

106
Tizenegyedik fejezet
Az Arany Karmok

Mély és sötét idejét járta már az éjszaka. A hold is
túl van a fogyatkozásának utolsó pillanatain és már tel-
jesen eltűnt. Legalább 2 éjszakára eltűnt, mindaddig,
míg újra fel nem tűnnek ezüstös szálai az égen. Soren
már közel 1 hónapja tartózkodik a Nagy Ga’Hoole Fán,
ami 30 éjszakát és egy teljes holdciklust jelentett. Igen,
Soren most már tudott számolni, és még sok mást is
megtanult. De a számolás különleges volt. Emlékezett
rá, amikor az apja azt mondta neki, hogy a fenyőfá-
juk amelyben a családi odú volt, a 24 métert is elérte.
Természetesen Soren nem tudta mit jelent ez a szám,
ahogy azt se hogy milyen hosszú idő is a 66 nap amen�-
nyi időbe telik egy gyöngybagolynak, mint neki kinö-
veszteni a repülő tollait. A számok értelmetlenek voltak
számára, ezért megfogadta, hogy megtanul számolni,
amint kiszabadul a Szent Egóból.
Viszont a számolás csak egy kis része volt a tanul-
mányainak. Az elmúlt hónapban elég sok órája volt,
például repülési gyakorlat, sőt még gyakoroltak csata
karmokkal is. Majdnem az összes csóvával együtt gya-

107
koroltak, kivéve a navigációs, valamint a széngyűjtő és
időjárás elemző csóvákat.
Soren úgy érezte, hogy megkímélték az időjárás csó-
vától, hiszen azt az őszülő és öreg Ezylryb vezette.
E csóva tagjait vélték az egész Nagy Ga’Hoole Fa leg-
keményebb és legbátrabb baglyainak, hiszen át kellett
repülniük mindenféle viharon, hóviharon még hurri-
kánokon is, azért hogy fontos információkat gyűjtse-
nek a csatába induló csapatoknak vagy kutató-mentő
küldetésen lévőeknek. Ezeken kívül még szenet is hoz-
tak vissza az erdőtüzekből, amely a kohó által készített
létfontosságú eszközök elkészítéséhez kellett, a csata
karmoktól kezdve egészen az edényekig. És természe-
tesen a gyertyáknak is fényt adott.
És most, ezen a sötét éjjelen épp navigációt tanult
Strix Strumától.
– Pár könnyű megfigyelési gyakorlattal kezdünk, –
jelentette be Strix Struma, miközben ők a fő elrugasz-
kodó ágon egyensúlyoztak. – A Nagy Glaux nemsokára
felkel, – folytatta. – A Kis Mosómedve ideje természe-
tesen már elmúlt ebben az évszakban, de egy új szép-
ség fog megjelenni ma éjjel. Az Arany Karom. Ez egy
szokatlan csillagkép, mivel a világ e részén velünk lesz
egész nyáron. – Felemelte az egyik lábát az ágról. – Úgy,
mint ahogy a mi karmaink, ezt a csillagképet is négy,
hosszú, ívelt és éles karommá formálták a csillagok.

108
– De nem aranyból van, – sipított fel Primrose a kis
törpekuvik, akivel Soren még az érkezésének éjszaká-
ján összebarátkozott, mikor meghozták a határvidék-
ről, megperzselődve és árván.
– Az arany csak egy illúzió kedvesem,- mondta Strix
Struma. Egy atmoszferikus jelenség okozza, amiről ké-
sőbb majd többet is megtudhatsz.
Egy hirtelen suhanással és szeletelő hanggal Strix
Struma karma kilőtt és elkapott egy gyümölcs denevért
vagy más nevén repülőkutyát a szárnyánál fogva. – Egy
kis falatozás a repülés előtt, – gyorsan szárnyát fosztot-
ta és falatokra szelve felszolgálta az osztálynak. – Nem
akarjuk túlenni magunkat a gyakorlat előtt. Az sosem
jó dolog, de egy kis denevér megadja a kellő löketet.
Most pedig, készüljetek!
– Igenis, Strix Struma, - válaszolták mindannyian.
Strix Struma eltekintett a ryb rang használatától, in-
kább a családjának a nevén szólították. Ő egy északi
foltosbagoly volt, aki egy nagy múltú családból szár-
mazott, amire büszke is volt. – Jól van hát. Primrose,
azt szeretném, hogy egyenesen mögém repülj. Otulissa
mivel te már vettél részt navigációs órán ezért a szél
felőli szárnyamnál leszel. Gülfi, te a szélalatti pozícióba
leszel. Soren, te pedig a farktoll felőli oldalnál helyez-
kedsz el. Egyéb kérdés?
Soren pislogott ámulatában. Bár már egy hónapja

109
a fán tartózkodott, ez a két szó – Egyéb kérdés – még
mindig varázslat volt számára a Szent Egó óta.
Strix Struma mindig is harci szaknyelvet használt.
Mivel nemcsak hogy egy büszke és nagy múltú család-
fával rendelkezett, hanem még támogatói al-parancs-
noknak is tanult és látott már harcot is a Kis Hoole-i
csatában. – Akkor, indulás! – És ezzel a hatalmas foltos
bagoly felemelkedett a négy fiatal bagollyal, akik gyor-
san a helyükre repültek.
Soren jóval Strix Struma mögött repült, hogy ne aka-
dályozza a széles farka által keltett örvény. Azt kívánta
bárcsak Dereng és Kotor is velük repült volna, de De-
reng egy előrehaladottabb navigációs osztályban vet
részt. Kotor pedig még mindig repülő órákon volt, a
gyenge repülési technikájának köszönhetően.
Dereng az Élet Iskolája rengeteg mindenre megtaní-
totta, mivel sok előrehaladott osztályba helyezték el.
– Rendben, osztály. Mondta Strix Struma durva hu-
hogó hangján, ami egyértelműen egy idős foltos bagoly
hangja volt. Ezek a huhogások most Soren felé szálltak.
– Két egységgel a széloldal felé. Kérlek vedd észre, hogy
az Arany Karom első csillaga kezd megjelenni.
– Óóóóóó, ez ooooolyan izgalmas. – Otulissa volt az,
aki próbált pontosan olyan hangot kiadni, mint Strix
Struma, ami egyszer meg is fog történni, hiszen ő is
egy foltos bagoly volt. De ebben a pillanatban olyannak

110
hangzott, mint amilyen ő maga is volt: egy csőr-fénye-
ző, bolyhos-tollú, idióta bagolyként, aki mindig próbál-
ta lenyűgözni a rybeket.
– Olyan nagy megtiszteltetés Strix Struma, hogy a
széloldali szárnyon repülhetek, mely nemes családod
nagy hagyománya.
Soren pislogott és összerezzent. Ha Dereng ott lett
volna, már rég egy köpetet vágott volna a fejéhez. So-
ren látta miközben Gülfi hátrafordította a fejét és csön-
desen mozgatta a csőrét. Soren nem tudta tökéletesen
megérteni, hogy mit is mondhat: – Elhiszed ezt? –
– Megfáztál Otulissa? Olyan tömött a hangod. – Szó-
lalt fel Primrose.
Ó, jóságos Glaux. Soren attól tartott, hogy belehal a
nevetésbe. Hagyd csak Primrosera! A legjobb az egész-
ben, hogy őszinte volt. Primrose sose gondolt semmit
senkiről. „Jámbor”, ahogy Gülfi nevezte őt. „Bájosan
jámbor”. Soren gyakran nem értette a szavakat, ami-
ket Gülfi használt, de ebben az esetbe kezdte megérte-
ni. Tudta mit értett ez alatt Gülfi. Primrose nem ren-
delkezett egy hamis csonttal sem a testében. Mindig
is teljesen őszinte volt és mindig is hitt abban, hogy a
baglyokat a legjobb indítékok motiválják. Fölösleges is
mondani, hogy egy csepp időt se töltött a Szent Egónál.
A navigációs osztály tovább repült. Nem sokkal a Ka-
rom első csillagának feltűnése után, követte a többi is a

111
sötétségből előtűnve, és tényleg úgy tűnt mintha négy
arany karom, mászott volna elő az éjszakából.
– Követni fogjuk az összes karmot az ujjától kezdve
egészen az éles csúcsáig, – huhogta Strix Struma.
Soren most már pontosan Primrose mögött repült, és
kezdett kissé belezavarodni abba, ahogy Primrose foly-
ton forgatta a fejét. A törpekuvikok furcsasága, hogy
a fejük hátulján van két fekete pötty, amik úgy néztek
ki, mint ha szemek lettek volna. Soren ezt zavarónak
találta.
– Zavaró nem igaz, kedvesem? – Szállt hátra Strix
Struma. – Nehéz pozícióban vagy Primrose mögött, de
ez jó gyakorlat a számodra.
– Ó, Soren. – Fordította el a fejét Primrose. – A frá-
nya pöttyeim azok, ugye? Úgy szégyellem magam.
– Ostobaság, gyermek! – Huhogta Strix Struma. Ne
kicsinyítsd le azokat a pöttyöket. Meglátod egyszer jól
fognak jönni. Meg kell tanulnunk használni a Glaux
adta adományainkat és akkor már nem csak adomá-
nyok, hanem kincsek lesznek. Most pedig te repülj to-
vább. Jó munkát végzel, én pedig megtanítom Sorent
pár trükkre, hogy csökkentse a tájékozódási zavarát.
– Évekig egy kuvik mögött kellett repülnöm, ami el-
képesztő navigátorrá tett. Most pedig azt fogod tenni,
hogy a pöttyök alatti részre, fókuszálsz. Ez segíteni fog.
És tényleg segített, Egy pillanat alatt a pöttyök telje-

112
sen eltűntek.
Átrepülték az éjszakát, melyet leginkább az Arany
Karmok követésével töltöttek. De most már egy-
től-egyig a csillagkép összes csillaga beleveszett a távo-
li látóhatárba és egy másik világba, ezért Strix Struma
visszavezette az osztályt a Nagy Ga’Hoole Fához, mely
önmagában is egy teljesen más világ volt.

113
Tizenkettedik fejezet
Hukla, Hukla és remény

A fiatal baglyok hangosan csevegtek, ezt úgy ismer-
ték, mint csőrcsevej. Soren emlékezett rá, a családjával
eltöltött pár hétből még az öreg fenyőfán. A húga, Eg-
lantina, bátyja Tukk és ő, mindannyian próbálgatták a
még kiforratlan hangjukat, sok huhogásban és csipo-
gásban. A gyöngybaglyok inkább sikítozók, mint hu-
hogók voltak. Ez egy különös hangzású időszaka volt a
napnak, mielőtt elkezdtek felkészülni a pihenésre. Itt a
Nagy Ga’Hoole Fán még lármásabb volt. De Sorennek,
ahogy az éjszaka feketesége szürkébe vékonyodott és a
szürke, hűs lilába változott mely végül felmelegedett, ez
egy melankolikus időszak volt.
Soren nem tudott rájönni, hogy miért ilyen szomorú.
Sok mindent kellett kiadnia magából, mint mindenki
másnak. Természetesen Dereng ment oda hozzá elő-
ször és Soren éppen csak ki tudott préselni magából
egy szót. – Egy fantasztikus erőmerülést végeztem az
éjjel. Egy szoros spirál és mielőtt pisloghattál volna már
a földön is voltam. Soren, szerintem Barran le volt nyű-
gözve. Szerinted van esély rá, hogy talán javasolni fog a

114
kutató-mentő csóvába?
– De, Dereng, ha te a haladó navigációs csóvába vagy
Barrannal, akkor miért gyakorolsz kutató-mentőknek
való mozdulatokat?
– Mert Barran tanítja mindkettőt. Ő az, aki válogat a
kutató-mentő csóvának.
Mindenki csak erről beszél. Kiket, milyen csóvák-
ba osztják be. Következő Otulissa volt. – Ó, nem is
tudom Dereng, a beválasztásodon, annyira azért ne
reménykedj. Inkább nagy múltú családdal rendelkező-
eket szoktak választani. Azok a rangok, szinte mindig
a Strix-eknek vannak fenntartva úgy, mint a navigáció
helyei is.
– Ó, mosóganéjt! – Zengte Bubo. – Utat! Utat! Had
szolgáljanak fel teát a dajka kígyók. Mind éhezünk és
nincs szükség hallgatni ezt a sok butaságot a nagy múl-
tú családokról. Az fontos, amit itt és most ezen a földön
művelsz.
Bubo a pirospozsgás színű bagoly, a nagyon fekete
karmaival volt az első bagoly, akit meglátott a Tanács-
ban. Magas vállú, hatalmas uhu, a tollfülei már magába
olyan nagyok voltak, mint maga Gülfi. A tollazatának
különös színe volt az uhukhoz képest, akik többnyire
inkább barnás-szürke színűek voltak. Bubo tollai, már
majdnem láng-színűek voltak, ami jogosnak tűnt, mivel
ő vezette a kovácsműhelyt. Bubo kis múltú származá-

115
sának és kemény, morgó természetének hála, folytonos
átkozódások törtek ki a csőréből. Persze ezek ellenére
nagy tisztelettel bán vele a Fa közössége, mert szakér-
tője volt a kovácsmesterségnek. A tűz szelídítése volt
Soren számára a leglenyűgözőbb a Nagy Ga’Hoole Fa
baglyaival kapcsolatban.
– Felsorakozni! Felsorakozni! Most pedig, kérlek, ne
rohamozzátok meg a kedves kígyókat. Ne zsúfolódjatok
túl sokan egy kígyó köré. Kérlek, rendezetten haladja-
tok. – Matron beszélt, a réti fülesbagoly. A dajka kígyók
elkezdtek becsúszni az étkező odúba. Ezek a kígyók
mind vakok voltak, mint Szisszen aszony. Gülfi, Soren,
Dereng és Kotor mindig Szisszen asszony asztalánál so-
rakoztak fel, mivel felkérték őt is, hogy csatlakozzon a
személyzethez és nagyon örült, hogy újra szolgálhat.
A melankolikus érzés, mely elfogta Sorent, pár perce
eltűnt, mikor ő és barátai Szisszen asszony mögé léptek.
– Szervusztok, kedveskéim, – sziszegte Szisszen as�-
szony az ő gyengéd hangján. – Jó éjszakátok volt a
Messziben? Jól mentek az órák?
– Nézd! – Mondta Kotor. – Ott, Primrosenak nincs
hova ülnie.
– Sajnálom, Primrose, – mondta Otulissa, – de ez a
kígyó teljesen megtelt. – Otulissa másik négy fiatal fol-
tosbagoly társaságában volt.
– Erre, Primrose. – Intett a szárnyaival Gülfi. – Ne-

116
künk van helyünk.
– Mindig van hely kedveském, – mondta Szisszen
asszony, miközben Primrose átjött. – Bármikor ki tu-
dom magam nyújtani egy kicsivel jobban és még egy
fiatalt be tudok fogadni.
– Ó, köszönöm. Nagyon köszönöm, – szólt Primrose
remegő hangon.
– Jól vagy, Primrose? – Kérdezte Kotor kedvesen.
– Meg vagyok. Csak meg vagyok. – Nem hangzott
olyan jól. – Nos, nem olyan jól, – vallotta be. – Ez a sok
beszéd a választásról, idegessé tesz.
– Szerintem, túlságosan is sok a beszéd erről a vá-
lasztási dologról, – mondta Szisszen asszony. – Szerin-
tem ti fiatalok, csak igyátok meg a teát, míg finom és
meleg. Cook külön erőbedobást végzett a tejbogyóval.
Szerintem, beletett pár extra darabot, mivel azaz évszak
nemsokára újra eljön és talán többet tud nélkülözni a
teába, mindenféle aggódás nélkül.
– Nehéz nem gondolni a választásra Szisszen as�-
szony, – mondta Soren. – Mindenki csak erről beszél.
– Azt mondják a legtöbb üregi bagoly, mint én, a
nyomkövetőkhöz választanak, mivel olyan erős lábunk
van és nagyon is ismerjük a vidéket. Szerintem, én sze-
retném, ha így lenne, – mondta halkan Kotor.
– Én kutató-mentő akarok lenni. Használhatsz csata
karmokat, – szólalt meg Dereng.

117
– Harcolni akarsz? – Mondta Primrose egy kis ijedt-
séggel a hangjában.
– Szeretnék harcolni, akármelyik Szent Egói bagol�-
lyal. Hadd mondjam el neked, mi aztán jól móresre
tanítottuk azt a kettőt a sivatagban. Nem igaz? – Pis-
logott Gülfi és Soren felé. Sorenék imádkoztak, hogy
most ne kezdjen bele Dereng az egyik táncoló kántálá-
sába és árny harcába az egyik képzeletbeli ellenségével,
az étkezde kellős közepén. Akármennyire is szerették,
nagyon megalázó tudott lenni.
– Hála a jóságosnak, – sóhajtott Kotor. – Ha ők nem
lettek volna és persze a sasok, akkor halott lennék. –
Kotor szünetet tartott. – Nem csak halott… megevett
is.
– Te most viccelsz? – Hitetlenkedett Primrose.
– Nem viccelek, – mondta Kotor.
– Ó, gyerünk, mond el a történetet, – sürgette Prim-
rose.
– Fiatalok, nem hinném, hogy ez tea asztalhoz való
téma és mivel én vagyok a tea asztal ezért jobban sze-
retném, ha nem mondaná el.
De már túl késő volt. Kotor már belekezdett a törté-
netébe és Primrose már meg volt babonázva. Szisszen
asszony csak sóhajtott és motyogott, – Hukla, hukla, –
ami a vakkígyók különleges nyelvén annyit tesz –A fia-
tal baglyok, már csak fiatal baglyok.

118
Szisszen asszony elszundikált miközben a baglyok
folytatták a beszélgetésüket és a teaivást.
– Így hangzik a vicc. Van egy csomó varjad és pár
másik lé ejtő mint a kolibrik vagy a sirályok. – Kezdte
el mondani a viccet Dereng.
– Ó, igen. A sirályok gusztustalanok, – tette hozzá
Primrose.
– Egyértelműen, – csatlakozott Soren. – Undorítóak.
– Kéne rendeznünk egy versenyt, hogy ki tud legra-
gacsosabb, lé ejtő viccet mondani, – mondta Kotor.
Hirtelen, a kis mogyoró csészéjük elkezdett remegni.
– Na ebből elég! – Adott ki egy sziszegést Szisszen as�-
szony, ami keresztülkavargott a levegőn. – Nem fogom
hallgatni ezt a beszédet az asztalnál. Ez minden szinten
helytelen.
Majd, a rózsás színű bőre elkezdett vibrálni és egy
gyors, vonagló mozdulattal, az összes teás csésze lebo-
rult a hátáról.
Nem ez volt az első alkalom, hogy egy dajka lerázta a
csészéket. Nem volt sok szabály a Nagy Ga’Hoole Fán,
de mint azt Matron is tanácsolta a fiatal baglyoknak,
hogy sehol se legyenek lé ejtő viccek, főleg ne az étkező
odúba. Így, a dajka kígyóknak ki volt adva a parancs,
hogy teaidőben, mikor szolgáltak, azonnal oszlassák

119
szét a bűnösöket, pontosan úgy, ahogy Szisszen as�-
szony tette.
Megparancsolták, hogy keressék fel Boront és Bar-
rant. Ahogy az várható volt, Barran leszidta őket, és
elmondta, hogy a viselkedésük megdöbbentő. „Rossz
forma,” ahogy ő hívta. Boron csak motyogott, – Ne le-
gyél túl szigorú velük, kedvesem. Csak fiatalok. Fiatal
hímek szoktak ilyet tenni.
– Boron, szeretném felhívni a figyelmedet, hogy Gülfi
és Primrose nem hímek.
– Ó, de attól még tudok egy csomó lé ejtő viccet, –
szólalt fel Primrose.
A levegő megtelt, gyengéd, karattyoló hanggal, amit a
baglyok akkor adnak ki, mikor nevetnek. Mindannyian
nevettek, kivéve Barran. Boron kacagott a legjobban. A
nagy fehér, bolyhos teste, úgy rázkódott, hogy leesett
róla egy pár csomó pehelytoll.
– Tényleg! Boron! Ez nem vicces dolog, – mondta a
párja teljes megdöbbenésében.
– De az, kedvesem! Ez a lényeg. – És elkezdett még
erősebben nevetni.

A baglyok már letelepedtek erre a napra. Már több
óra eltelt, mióta Madame Plonk elénekelte az ő kedves
„Vége az éjnek” dalát és mindannyian jó napot kíván-

120
tak egymásnak, egészen a következő estig. De Soren-
nek problémái voltak az elalvással, és aztán felébredt
a baglyok számára a napnak oly lassú idejében, ami-
kor a csönd leereszkedik mindenre és a levegő is sűrű
a napfényben és a percek is csak vánszorognak. Az idő
úgy tűnt, csak vonaglanak és gondolkozott vajon eljön
még újra a sötétség. Soren, ismét érezte a melankolikus
érzést. Nem volt biztos benne, hogy mégis mi okoz-
za. Olyan boldognak kéne itt lennie. De még is, ros�-
szul érezte magát, a teánál való viselkedésük miatt. A
jó modor… Sokat jelentett Szisszen asszonynak. Nem
szeretett csalódást okozni neki. Talán, gondolta, bocsá-
natot kéne kérnie tőle. Szisszen asszony gyakran fent
volt, a napnak ebben a szakaszában. Esetleg lemenne az
odújába. Két másik dajkával élt együtt.
A három kígyó, egy mohás zseben osztozott a fában,
közel 30 méterrel Soren alvóhelye alatt. Nedves aprított
ág, moha és meleg kő szaga volt. A dajka kígyók szeret-
tek a meleg köveken aludni. Így, ezek a kövek a beren-
dezés tárgyai voltak minden odúnak, amiben aludtak.
Bubo mindig felmelegített többet is, hogy vihessenek
a lakrészükbe. Sorennek tetszett a illat. A kövek me-
lege kiengedte, a moha illatát, és a moha, ami a Nagy
Ga’Hoole Fán nőtt, különösen édes volt. Egy levesben
használták, amit Cook készített. Kevés része volt a Nagy
Ga’Hoole Fának, amit nem használtak valamire. Ez volt

121
az oka annak, hogy a baglyok annyira óvatosan bántak
az otthonukkal. Sose szedték túl magukat a tejbogyó-
val. A köpeteiket is elásták a fa gyökereinek közelében
ahol a gazdag, tápláló anyagokat a legközvetlenebbül,
felszívhatja.
A moha illata és a kő melegsége Soren felé sodródott
miközben lefelé repült. Megállt a zseb nyílásában és be-
kukucskált. De mielőtt megszólalhatott volna, Szisszen
asszony megérezte a jelenlétét.
– Soren, édes fiam, mit művelsz te itt, ilyenkor? Gye-
re be, ifjú.
– Nem alszik a többi dajka?
– Ó, nem. Mindannyian intézzük a céh ügyeit.
Több céh is létezett: a hárfa céh, csipkekészítők, szö-
vők, és több másik, amibe a dajka kígyók tartoztak.
Kiválasztás alapján kerülhetnek be. Olyan volt, mint a
csóvákba történő kiválasztási ceremónia. Szisszen as�-
szonyt még nem választották ki egyik céhbe sem.
– Szisszen asszony, jöttem bocsánatot kérni a tea idő-
ben elkövetett undorító viselkedésem miatt. Őszintén
sajnálom. Tudom, hogy…
A dajka feltekeredett és felemelte a fejét, azon a szim-
patikus módon, amit már jól ismert. – Soren, – szólt
gyengéden és volt valami abban a gyengéd hangban,
ami könnyekkel töltötte el Soren szemét. – Soren, édes
fiam, tudom, hogy sajnálod, de nem hiszem, hogy ezért

122
lennél most itt.
– Nem ezért? – Döbbent meg Soren. Igaza volt. Tény-
leg nem ezért volt itt. Tudta, amint kimondta. Mégis,
még mindig meg volt zavarodva. – Miért… miért, –
dadogta, – vagyok itt?
– Szerintem a húgodhoz van köze, Eglantinához.
Amint kimondta, Soren egyből tudta, hogy igaza van.
Rettentően hiányoztak neki a szülei, de értük nem ag-
gódott. Eglantina viszont, egy másik történet. Szisszen
asszonynak megvolt a gyanúja Tukkal kapcsolatban.
Ezek a gyanúk még jobban elmélyültek, amikor azzal
fenyegette, hogy megeszi őt. Mégse volt biztos benne,
hogy Eglantinát elrabolták vagy sem. Eglantina egysze-
rűen csak eltűnt.
– A tudatlanság. Az, ami a legrosszabb, ugye?. Nem
tudni, hogy Eglantina életben van...
– Vagy fogságban, – mondta Soren.
– Igen, kedvesem. Tudom.
– És ha halott, nem segít semmit, ha azt gondolom,
hogy glaumorában van, én pedig itt.
– Nem, persze, hogy nem. Túl fiatal még ahhoz, hogy
glaumorában legyen.
– Szisszen asszony, tudom, hogy a Szent Ególiusz a
legszörnyűbb hely. De emlékezz, hogy mit mondott a
haldokló Szalagos bagoly, – Soren elmélyítette a hang-
ját, – a „csak szeretnéd”...

123
– Most csendet, kedvesem.
Soren nem tudta leállítani magát. – Hallottál akármit
is a „csak szeretnéd”-ről?
Szisszen asszony, egy nyolcast formázva ingatta a fe-
jét, ami gyakori dolog volt a vakkígyóknál, amikor nem
tudták eldönteni, hogy mit mondjanak vagy tegyenek.
Soren közelről vizsgálta őt. Valami kifolyt a mélyedés-
ből, ahol a szemének kellett volna lennie? Soren, egy-
szer csak szörnyen kezdte érezni magát. – Sajnálom
Szisszen asszony, nem fogok többet erről beszélni.
– Nem, kedvesem. Gyere csak hozzám, amikor Eg-
lantináról akarsz beszélni. Szerintem hasznos lenne ne-
ked, de ne távolodjunk el a borzalmas szóbeszédek felé.
Van egy olyan érzésem, mélyen legbelül, hogy Eglan-
tina nem halt meg. Nem tudok ennél többet mondani,
de szerintem, együtt reménykedhetünk. A remény sose
ostoba dolog. Bár a többiek azt mondhatják, hogy az.
De ezt nekem nem kell mondanom neked Soren, nézz
magadra. Elraboltak téged és megtanítottad magadat
repülni, és elmenekültél abból a szörnyű Szent Egóból.
Egyenesen kirepültél azokból a mély kő kanyonokból
és egyenesen bele a Messzibe. Bárki, aki kirepül egy kő
lyukból, a Messzibe, az ismeri a reményt.
Mindig így volt, amikor Soren, Szisszen asszonnyal
beszélt. Jobban érezte magát tőle. Olyan volt, mintha
egy tiszta eső elmosta volna az összes aggodalmat és

124
szomorúságot. Igen, még mindig hiányoztak a szülei.
Mindig is hiányolni fogja őket és sose fog hozzászok-
ni, de Szisszen asszony reményt adott neki Eglantinával
kapcsolatban és ez már önmagában is jobb kedvre de-
rítette. Eldöntötte, hogy a külső utat választja, vissza-
felé az odújához. A nappali őr, ezen az oldalon nagyon
rendes volt és nem izgatta, hogy meglátogatta az öreg
dajkáját. Nem is voltak igazi szabályok a Nagy Ga’Hoo-
le Fánál arra, hogy az odúdban kell maradni egész nap
és aludni kell mindaddig, amíg meg nem szólal a jó éj-
szaka ébresztője. Így hát, Soren kilépett egy ágról és fel-
emelkedett a levegőbe, átsuhant az öreg fa, terpeszkedő
again. Igen, Szisszen asszonynak igaza volt. Látta az új
tejbogyók növekedését a hosszú, csillogó szálakon. Ezt
az évszakot hívták ezüst esőnek.
Ezek a vékony szőlők, a Nagy Ga’Hoole Fa ágairól
lógtak lefelé, és ingadoztak, mint valami áttetsző füg-
gönyök a délutáni napban. Télen, fehérek voltak és ta-
vasszal ezüstössé váltak, nyárra aranyszínűek lesznek,
és ősszel mély rézrózsa árnyalatot kapnak. Ezért, a Fa
népe az évszakokat nem csak szimplán, tél, nyár, ta-
vasz és ősznek nevezték, hanem a fehér eső, ezüst eső,
arany eső és rézrózsa eső idejének. A fiatal baglyoknak,
nem volt annál szórakoztatóbb, mint átrepülni a csillo-
gó függönyökön. Ezért, kitaláltak mindenféle játékot,
amit játszhattak. De ezen a fényes délutánon, mindenki

125
aludt, így Soren egyedül találta magát. Nem rég eshetett
eső a szőlőkre, mivel vízcseppek csillogtak rajtuk és egy
függöny mögött, elkapta egy szivárvány élénk színeit is.
– Szép, nem igaz? – Mintha az ezüst esőből olvadt
volna ki a hang. Madame Plonk volt az, a hárfa énekes,
aki minden reggel álomba énekelte őket. Ő egy hóba-
goly volt, miközben átrepült az ezüstös esőn, Soren csak
pislogni tudott ámulatában, mivel még sose látott ilyen
gyönyörű dolgot. Már nem volt hófehér, hanem átvál-
tozott egy élő, repülő szivárvánnyá. Úgy tűnt, mintha
minden szín, sugárzott volna a tollazatából.
Soren azt kívánta, bárcsak lenne egy csóva a Nagy
Ga’Hoole Fán, amelyik a hárfázást és az éneklést tanul-
ja Madame Plonk-tól. De a hárfa pengetői sose baglyok
szoktak lenni, csakis vakkígyók. És az egyetlenek, aki-
ket éneklésre tanítanak, azok közvetlen leszármazottai
a hóbaglyok, Plonk vérvonalából kerültek ki.
Tovább repültek, átszőtték magukat a szőlőkön és a
szivárvány színárnyalatain még pár percig. Aztán Ma-
dame Plonk azt mondta, – Ideje, hogy menjek, kedves.
Ébresztő idő van. Az estdalt el kell énekelni. Látom,
hogy jönnek kifelé a kígyók, megteszik az utat a hárfa
felé. Nem késhetek. De nagyon élveztem a délutáni re-
pülésünket. Egyszer megismételjük. Vagy ugorj be egy
csésze tejbogyó teára.
Soren eltűnődött, hogy vajon megvan-e a bátorsá-

126
ga ahhoz, hogy egyszerűen csak beugorjon Madame
Plonk-hoz egy csésze teára. Mit tudna mondani, egy
ilyen gyönyörű és elegáns bagolynak? Repülés egy dolog
volt, de ülni és beszélgetni egy másik. Soren látott egy
tucat, rózsás-árnyalatú vakkígyót mászni az odú felé,
amiben a hárfát tartották. Nemsokára a Nagy Ga’Hoole
Fa felébred és mozog az Estdal bájos harmóniájára. Mi-
vel a szürkület már közel volt.

127
Tizenharmadik fejezet
A Messzi könyvei

Most pedig fiatalok, kérlek kövessetek és felfedezzük
a mi drága fánk, csodálatos gyökér struktúráját. Látjá-
tok, hol jönnek fel a gyökerek a földből? – A Ga’Hooló-
gia ryb volt az, egy unalmas, öreg üregi bagoly.
– Itt van egy.
– Ó, igen Otulissa. Tökéletes példa.
– Itt van egy, – utánozta Gülfi Otulissát. – Neki van a
legirritálóbb hangja.
– És most ha találnánk, egy köpetet vagy valaki fel-
öklendezne egyet. Bemutatnám az elásásának a helyes
módját. A helyesen eltemetett köpet, táplálja a fát, –
folytatta a ryb.
– Találok én egyet, – jelentkezett gyorsan Otulissa és
el is rohant.
– Ez a legunalmasabb óra, – sóhajtott Soren. Egész
szürkületben a Nagy Ga’Hoole Fa aljában járkáltak.
– Nem hiszem, hogy olyan rossz, – mondta Kotor.
Persze, üregi bagoly mivolta miatt szerette a felszíni
munkákat.
– Nem tudom, mit fogok tenni, ha kiválasztanak a

128
Ga’Hoológia csóvába, mormogta Dereng.
– Te? Soha, – mondta Soren, de titokba aggódott,
hogy őt talán kiválaszthatják. Megértette, hogy a fa is-
merete fontos. A Ga’Hoológia ryb ezt folyton mondo-
gatta is nekik úgy, ahogy most is. – A Nagy Ga’Hoole Fa
már évezredek óta növekedik és virágzik, mivel a bag-
lyok olyan tökéletesen látták el ezt a kis darab földet,
amit a Hatalmas Glaux adott nekik. – Dereng elkezdte
tátogni a ryb szavait.
– Ez olyan udvariatlan, – sziszegte Otulissa.
– Ó, büfögj egy köpetet! – Vágott vissza Dereng.
– Micsoda? Valaki felöklendezett egy köpetet? De-
reng, kedvesem, gyere fel ide. Úgy hallottam azt mond-
tad, van egy kis ajándékod a mi Nagy Ga’Hoole Fánk
számára.

Az órának az Első Sötétség előtt, egy órával lett vége.
Még volt idő elmenni a könyvtárba. Ez volt Soren és
Gülfi kedvenc helye az öreg fában. A két fiatal bagoly
különleges kapcsolatot ápolt a könyvtárakkal, ami túl-
ment a csodálatos könyveken, amiket éppen most tanul-
ták olvasni. A Szent Ególiusz Árvafészekben a könyvtár
szigorúan el volt zárva, kivéve Torzonnak és Spúrnnak,
a két kegyetlen bagolynak, akik az árvaházat vezették.
Senki se tudta, hogy kell olvasni a Szent Egónál, kivéve

129
Torzont és Spúrnt, de itt mindenki tudta, hogyan kell
olvasni és folyamatosan olvastak is. De az volt az oka
annak, hogy a könyvtárak ilyen különlegesek voltak
Gülfi és Soren számára, hogy a Szent Egó könyvtárából
történt a menekülésük.
A két fiatal bagolynak a könyvtárak szabadságot je-
lentettek. Néha, Soren úgy gondolta, hogy a könyvtárak
számára olyanok voltak, mint a Messzi, olyan értelem-
ben, ahogy Szisszen asszony és a többi vakkígyó beszélt
az égről. Az ég olyan messze van a kígyóknak, amilyen
messze csak lehet, egy ismeretlen világ. De, ahogy So-
ren és Gülfi megtanultak olvasni, elkezdték megérezni
az ismeretlen világ csillogását.
Az egyetlen probléma a könyvtárban az öreg foltos
füleskuvik volt, Ezylryb. Mindig ott volt és még mindig
olyan félelmetesnek tűnt, mint amikor először meglát-
ta a Tanácsban. Érezte, ahogy a kancsal szeme őt égeti.
Az öreg madár ritkán beszélt, és amikor mégis meg-
szólalt az is egy alacsony, morgó huhogás volt. Szerette
a hernyókat és egy raktárnyi szárazat tartott magának,
arra az esetre, amikor nem volt szezonjuk. Ezeket egy
kis halomba rakta a könyvtári asztalán. Nem az volt
nyugtalanító Soren és Gülfi számára amit Ezylryb tett,
hanem amit nem tett. Úgy tűnt mintha csendesen meg-
figyelne mindent még akkor is, amikor épp a fél szemé-
vel olvasott. Néha-néha kiadott egy alacsony morgást,

130
amit csak a helytelenítésének éreztek. De a legrosszabb
a deformált lába volt. És bár Soren és Gülfi tudták, hogy
illetlenség bámulni, a szemük mégis, valahogy odavon-
zódott. Soren bevallotta Gülfinek, hogy nem tud segí-
teni rajta és Gülfi is azt mondta, hogy fél, nehogy egy
borzalmas hibát vétsen.
– Emlékszel amikor Matron bejött a minap, hogy
felszolgálja a teát és megkért, hogy vigyek egy csészé-
vel neki és, hogy kérdezzem meg akarja-e a szokásosat
hozzá? Akármi is volt az. Olyan riadt voltam, hogy va-
lami ilyesmit fogok mondani, „Ezylryb, Matron szeret-
né tudni, hogy szeretnéd-e a teádat a szokásos negye-
dik karommal?” – Soren nevetett, de pontosan tudta
mire gondolt Gülfi.
Ettől függetlenül, túl sok csábító dolog volt, amiért a
könyvtárba kellett menni. Így hát elmentek és megta-
nulták kizárni az alkalmi morgásos huhogását, próbál-
tak nem nézni a lábára és próbálták elkerülni a boros-
tyános kancsal szemét. A könyvtár elég magasan volt a
hatalmas fában, egy tágas odúban, amiben sorba álltak
a könyvek, a padlót pedig mohából és alkalomadtán
pehelyből szőtt, bájos szőnyeg borította. Amikor Soren
és Gülfi beléptek, észrevették Ezylrybet a szokásos he-
lyén. Ott volt a hernyó halma is. Időnként kivett egyet
és elrágcsálta. A csőre most egy könyvbe volt bele me-
rülve, aminek „Mágneses Tulajdonságok, ahogy Elő-

131
fordulnak Természetesen és Természetellenesen a Ter-
mészetben” volt a címe.
Soren egy polc felé indult, amin istállókról és temp-
lomokról szóló könyvek álltak. Mivel, réges-régen a
gyöngybaglyok, mint amilyen ő is, ténylegesen ilyen
helyeken éltek és Soren élvezte a képek nézegetését és a
róluk történő olvasást. Néhány templom egészen Pazar
volt, ablakokkal, amik a szivárvány színeiben tündököl-
tek és kő tornyok, melyek az ég felé szálltak. De Soren
az egyszerűbb, kisebb, fatemplomokat kedvelte inkább.
Rendesen lefestett és egy templomtoronynak nevezett
dologgal, amit a harangokhoz használtak. Gülfi a ver-
sekkel teli könyveket szerette, vicces talányok, és hu-
morral telit. Megnézte, hogy a könyv, amit tegnap fe-
dezett fel, ott van még, a címe: „Huhogások, szárcsák
és diók: Egy Könyv a Bagoly Humorról, Ötletekkel,
Viccekkel és Praktikus Tanácsokkal. írta: Philomena
Bagwhistle”, egy jól ismert dajka vakkígyó, aki sok évet
töltött szolgálatban.
De ahogy Gülfi épp levette volna a könyvet a polcról,
jött egy alacsony morgás. – Jobbat is választhatsz annál,
ijfú. Egy nap azzal a Philomena Bagwhistlevel elég lesz,
én mondom. Miért nem próbálsz meg valami nehezeb-
bet?
– Mint például? – Kérdezte Gülfi halkan.
– Próbáld meg azt ott. – Emelte fel a lábát Ezylryb,

132
azt, amelyiken három karom volt és arrafelé mutatott.
Soren lefagyott. Nem tudta levenni a szemét a kar-
mokról. Egy deformáció volt, amivel együtt született,
ahogy páran mondták, vagy a varjú népség szaggatta
le róla? A három karom végigpásztázta a levegőt, míg
mutogatott vele és Soren meg Gülfi tollai automatiku-
san lelapultak, amit akkor szoktak tenni, amikor félnek.
Az öreg bagoly most már felállt az asztaltól, meglódult
a polc felé és egyetlen karmával levette a könyvet. Gülfi
és Soren szeme rátapadt a karomra. – Nézzetek a könyv-
re, bolondok, ne a karmomra. Vagy mégis, vessetek rá
egy jó pillantást, hogy hozzászokjatok. – És bele rázta
a deformálódott lábát az arcukba. A baglyok majdnem
ott helyben elájultak.
– Már hozzá szoktunk – zihált Soren.
– Helyes. Most pedig olvassátok a könyvet, – mondta
Ezylryb.
Gülfi elkezdte felolvasni a szavakat, – A Zúza Kedé-
lyei: Egy Értelmező Fiziológia erről a Létfontosságú
Szervről a Strigiformesben.
– Mik azok a Strigiformesek? – Suttogta Soren.
– Mi, – mondta finoman Gülfi. – Ez elegánsabb
neve az összes bagolynak, akár tündérbaglyocska, vagy
gyöngybagoly, vagy… – hezitált Gülfi, – egy foltos fül-
eskuvik vagyunk.
– Pontosan. Most pedig nyomás, mindketten. Pró-

133
báljatok valami nehezebbet. Olvassátok együtt. – Fi-
gyelte őket a borostyán tekintetével. – És most már
abba hagyhatjátok a három karmommal kapcsolatos
gondolkozást. Ha újra látni akarjátok őket, akkor meg-
mutatom. – Tett egy kis intést, majd a különös testtar-
tásával, visszament az asztalához, megállva útközben,
hogy megbökdösse a kis tüzet a rostélyban.
Soren és Gülfi kinyitották a könyvet. Hála az égnek,
elég sok kép volt benne, de az első bekezdésnél kellett
kezdeniük.
A zúza a legcsodálatosabb szerv. A második gyomor-
nak tartják egy bagolyban és gyakran az izmos gyo-
mornak hívják, kiválogatja az emészthetetlen dolgokat,
mint a csont, szőr, toll és fog. A zúza összetömöríti az
emészthetetlen részeket egy köpetbe. A köpetek a cső-
rön keresztül, öklendeződnek vissza. [Lásd a lábjegyze-
tet, a bagoly faj azonosítására, köpet analízis által.]
– Szerintem átugorhatjuk a lábjegyzetet, – suttogta
Soren, remélve, hogy Ezylryb nem hallja meg. – Így is
elég unalmas.
– Ó, én mindig is átugrottam a lábjegyzeteket, –
mondta Gülfi.
– Gülfi, mennyi lábjegyzetes könyvet olvastál? – Pis-
logott meglepődve Soren.
– Egyet. Tollkarbantartásról szólt. De nézd. – Gülfi a
következő bekezdésre mutatott a karmával.

134
Köteteket írtak a zúza fizikai folyamatairól. De rit-
kán találunk sokat az olyan irományokban, amik en-
nek a csodálatos szervnek a kedélyeiről írnak. Ez egy
otromba hibának tűnik. Miért nem tulajdonítunk több
érzést ennek az izmos szervnek, amelyből az érzékeink
jönnek? Hányszor, gondolja egy bagoly, „Ó, Érzem a
zúzámban?” Amikor egy erős szenvedélyt vagy ne ta-
lán bizalmat vagy éppen bizalmatlanságot érzünk, ez az
első reakciónk.
– Nos, ez igaz, – mondta Soren. Nincs sok újdonság
ebben. Nem éppen eredeti.
– Tarts ki Soren. Nézd, mit ír itt.
A zúzánkat vezetőként használjuk. A zúzánk, való-
ban, gyakran navigál át minket az ádáz érzelmek fel-
hőjén. Bár véleményem szerint, az éretlen baglyok nem
ismerik fel mindig a zúzás megérzésüket. Miért sze-
gik meg legtöbben az egyetlen szabályt, amit a szüleik
mondanak nekik és próbálnak túl fiatalon repülni, s ez-
zel kiesve a fészkükből? Akaratosság. Kizártak pár apró
jelet, amit a zúzájuk küldött nekik…
Soren felnézett és látta, ahogy Ezylryb bámulja őket.
– Szerinted, miért akarta, hogy ezt olvassuk?
– Szerintem üzenetet akar küldeni nekünk, – vála-
szolta Gülfi.
– Mit? Ne légy akaratos? Nyílj meg a zúzádnak?
– Nem tudom, de nemsokára itt az idő az éjszakai

135
repülési gyakorlathoz.
Becsukták a könyvet majd kimentek a könyvtárból,
egy kis főhajtással jelezve Ezylryb felé. – Nagyon külö-
nös, – mondta Gülfi. – Köszönjük az ajánlást.
– Igen, köszönjük, – mondta Soren.
Ezylryb nem mondott semmit. Csak köhögött egy el-
nyűtt huhogást és kivett még egy hernyót a halomból.

– Hatalmas Glaux, belepusztulok, ha az időjárás
elemző csóvába kerülök. Úgy értem, el tudod képzelni
Ezylrybet a csóva vezetődként? Még csak rá gondolni is
túl hátborzongató. – Mondta Soren.
– Tudod, ha szénszállítónak választanak, akkor auto-
matikusan időjárás elemzésbe is bekerülsz és velük kell
repülnöd is. – Mondta Gülfi.
– Nos, amúgy is ki akar szénszállítókhoz kerülni és
megperzselni a csőrét? – Válaszolt Soren lehangoltan.
– Akkor nem perzselted meg, amikor felvetted a sze-
net és rádobtad a hiúzra.
– És mindannyian felvettük őket, amikor elástuk.
– Igen, de te repültél is a tiéddel!
– Az csupán egyszerű szerencse volt.
– Talán, ha rendesen végzed, akkor sose perzselődsz
meg, és ez az amit Bubo próbál megtanítani. Jó lenne
Bubo mint ryb.

136
– Igen, de ha Ezylrybet megkapod mellé, akkor nem
nevezném én azt jó üzletnek. Szerintem Bubo csak se-
gít. A másik öreg bagoly, Elvan az, aki vezeti a szénszál-
lító csóvát. Még mindig nem értem miért kell az időjá-
rást, a szénszállítással együtt művelni.
– Nos, bele kell repülnöd az erdőtüzekbe és felven-
ni az égő parazsakat. És az erdőtüzekről azt mondják,
hogy olyanok, mint egy időjárás rendszer. Tudnod kell
a légáramlatokról és a szélről, amit a hőség okozhat.
Hallottam amikor Bubo erről beszélt a minap.
Soren eldöntötte, hogy nem fog aggódni ez miatt.
Pont ebben a pillanatban jelent meg Kotor. – Kész
vagy az éjjeli repülésre, Kotor? – Kérdezte Soren.
– Igen. Sokat fejlődtem. Sokkal erősebb vagyok, ezt
mondta Boron. Várj, csak míg látsz engem repülni.

137
Tizennegyedik fejezet
Éjszakai repülés

Az éjszakai repülés mindig is szórakoztató volt. Sose
volt semmi különleges célja, inkább csak szórakozás
volt. Boron szerette összehozni az újonnan érkezett
baglyokat, néhány másik fiatal bagollyal az éj sötétsé-
gében, hogy így tudjanak Boron szavajárásával, „Össze-
haverkodni, mondani pár viccet, köpeteket öklendezni
és huhogni a holdra.”
– Szóval, Dereng, – kezdte Boron. – Nekem van egy,
ami tetszeni fog neked. Hallottad a történetet a lé ejtő-
ről, aki átrepült a Hoole-tengeren és elütött egy halat?
Otulissa hátrament oda, ahol Soren is repült. – Egy-
szerűen túl sok, – motyogta.
– Ki túl sok? – Kérdezte Soren.
– A királyunk, Boron. Lé ejtő viccet mesél. Szerintem
ez lealacsonyító viselkedés az ő pozíciójában.
Soren sóhajtott. – Engedd el magad, Otulissa. – Nem
ez volt a legudvariasabb módja egy bagolynak, hogy azt
mondja, „Egy kicsit légy kevésbé komoly, kérek.”
– Nos, remélem, Boron nem vezet egy csóvát sem.
Eléggé kellemetlennek találnám. Tudtad, hogy ma este

138
kezdődnek a beválasztások?
– Tényleg?
– Igen, és van egy olyan érzés a zúzámban, hogy ta-
lálni fogok tíz diót az ágyamban.
Minden csóvának volt egy szimbolikus tárgya, amit
a ryb egy fiatal bagoly alvóhelyén hagy. Találj tíz diót,
amikor reggel mész aludni, amit a Hatalmas Glaux csil-
lagképe szerinti mintába rendeztek és akkor az azt je-
lenti, hogy Strix Struma navigációs csóvájába kerültél.
Egy köpet volt a nyomkövető csóvának, egy tejbogyó
a Ga’Hoológia csóvához. Egy vedlett toll volt a jele a
kutató-mentő csóvának. Egy szárított hernyó, termé-
szetesen Ezylryb időjárás elemző csóvájához tartozott.
Egy darab szén és egy hernyó pedig azt jelentette, hogy
kiválasztottak szénszállítónak és ezzel szükségszerűen
dupla feladatra is, ezért együtt kellett repülni az időjá-
rás elemzőkkel is.
– Nem érzel semmit Soren? – Kérdezte Otulissa.
– Nem szeretek a zúzám érzéseiről beszélni, – vála-
szolt szinte kimérten.
– Miért nem?
– Nem tudom. Én csak kényelmetlennek találom.
Nem akarok udvariatlan lenni Otulissa, de valaki, aki
ilyen jómódú fészekaljból származik, ahhoz képest
eléggé keményen nyomulsz.
– Hát, őszintén. – Fordult Otulissa, Primrosehoz, aki

139
eléggé hangosan repkedett, köszönhetően a kis fedőtol-
lai hiányának, ami a repülő szárnyak széleit keretezi, és
ami segítette a baglyokat a halk repülésben. – Mi van
veled, Primrose? Egy kis szúrás abban az öreg zúzában?
– Ó, nem is tudom Otulissa. Egyik pillanatban úgy
gondolom, hogy biztos választás vagyok a kutató-men-
tő csóvába, amit szeretnék. Aztán a következőben arra
gondolok, hogy a nyomkövetőkhöz kerülök, amit talán
nem is bánnék. Nem igazán tudom. Talán ez lehet a
problémám.
– Hogy érted-milyen probléma?
– A zúzám. Csak annyira itt, ott és mindenhol van.
Úgy értem, amikor azt mondod „öreg zúza,” akkor fo-
gom fel, hogy a zúzám nem olyan öreg, ahogy a tied
sem, de te ezt jobban tudod.
– Ó, én ismerem a zúzámat. – Bólogatott Otulissa
önelégülten.
– Jó neked, – sóhajtott Primrose.
Soren csak figyelt és pislogott, ámult Primrose sza-
vain. Pontosan azok voltak, amit annak a könyvnek az
írója mondott- egy fejletlen bagoly, fejletlen zúzája.
Soren bevágott Otulissa mögé és feljött Primrose szél
felőli oldalán. – Primrose, a könyvtárba voltál és olvas-
tad azt a könyvet, a bagoly zúzák fiziológiáját és kedé-
lyeit?
– Ó, jóságos Glaux, nem. Én csak vicc és romantikus

140
könyveket olvasok, soha semmi olyat aminek -ológia
van a címében. Tudtad, hogy Madame Plonk írt egy
memoárt a szerelmi életéről? Sok párja volt, aki meg-
halt. A könyv címe A Mesés Életem és Idők: Egy Anek-
dotás Történelem egy Szerelemnek és Éneknek Szentelt
Életben. Sokat ír a zenéről benne. Imádom Madame
Plonkot.
– Ki akar ilyesmiről olvasni? – Repült fel Dereng. –
Elég ahhoz, hogy egy személy öklendezzen, ettől a sok
romantikus dologtól. Én fegyverekről, csata karmokról
és harci kalapácsokról szeretek olvasni.
– Nos, – mondta Otulissa, – Én nem szeretek annyi-
ra fegyverekről olvasni, de Madame Plonkot én durvá-
nak és nem éppen kifinomultnak találom és még azt is
mondják, hogy van benne egy szarkányi is. Voltál már
valaha az „apartmanjában” ahogy ő nevezi?
– Ó, igen, – adott ki Primrose egy kis elragadtatott
alacsony huhogós hangot. – Hát, nem gyönyörűek?
– Ó, igen, gyönyörűek más lények dolgaival, egy pár
cserépedény és teás csészék, amit valamiféle porcelán-
ból készítettek. Vajon hol szerezte ezeket a dolgokat?
Nos, szerintem az alatt a sok hófehér toll alatt egy szar-
ka lakozik, aki álcázza magát. Ez az, amit én gondolok.
És őszintén, az apartmanja eléggé közönséges, mint a
lakója.
Hatalmas Glaux, de ellenszenves, gondolta Soren.

141
Csak, hogy témát váltson, eldöntötte, hogy megkérdezi
Otulissát, hogyan került a Nagy Ga’Hoole Fához.
– Mikor jöttél ide, Otulissa?
– A réz rózsa eső idején. Ambalából jöttem. Talán
hallottad, hogy ottan a sok tojáslopástól szenvednek,
amit a Szent Egó fosztogatói okoznak. Anyám és apám
két tojást vesztett el így és kimentek körülnézni, hát-
ha megtalálják őket valahogy. A fészekben hagytak egy
nagyon zaklatott nagynénével. Nos, eldöntötte, hogy
meglátogatja az egyik barátját és én aggódni kezdtem.
Nem tudtam még repülni és egy pillanatra se gondol-
tam, hogy megpróbálom. Eléggé engedelmes baglyocs-
ka voltam. Csak a fészek szélén néztem a nagynéném
után és kiestem. Ez az őszinte igazság.
Mosóganéjt, hogy az, gondolta Soren. Azt próbálta,
amit sok másik fióka is, mint Gülfi és több tucatnyi-
an mások, megpróbált repülni. Azzal a kivétellel, hogy
Gülfi be is vallotta. Otulissa nem volt annyira különbö-
ző. Már csak ha, nem lenne olyan önelégült minden-
ben.
– Szerencsére, – folytatta Otulissa, – jött néhány ku-
tató-mentő őrjárat a Nagy Ga’Hoole Fától és megtalált.
Visszaraktak a fészkembe és vártunk és csak vártunk a
nagynénémre és a szüleimre, de egyikük se tért vissza.
Így, azt kellett gondolnom, hogy valami katasztrófával
találkoztak, mikor próbálták visszaszerezni a tojásokat.

142
Természetesen, a nagynéném, nos, nem vagyok biztos
benne, hogy vele mi történhetett. Ahogy mondtam,
eléggé zavart elméjű bagoly volt, legalábbis egy foltos-
bagolynak. Ebben az esetben, az őrjárat visszahozott
ide a Nagy Ga’Hoole Fa szigetére. – egy pillanatra szü-
netet tartott, majd pislogott. – Ugyan olyan árva va-
gyok, mint ti.
Soren meghőkölt. Ez volt talán a legszebb dolog amit
Otulissa valaha is mondott. Otulissa ritkán gondolt úgy
magára, mint bárki másra vagy osztozott tulajdonsá-
gokban, leszámítva a legelegánsabb és legkülönbözőb-
beket a Strix elődeiből.
Boron hangosan csattogtatta a csőrét, ezzel jelentve
be, hogy vége az éjszakai repülésnek és észrevette Strix
Strumát, aki felfelé tartott, hogy átvegye a navigációs
órát.
– Ma este rövid óránk lesz fiatalok, – jelentette be ér-
kezésekor. – Mivel tudjátok, hogy ez egy különleges éj-
szaka és szeretnénk, ha még reggel előtt visszatérnétek.

Így hát valóban, a sötétség határán tértek vissza a
Nagy Ga’Hoole Fához, amit a baglyok a Mély Szürke-
ségnek neveznek, amikor a feketeség már elhalványult,
de a nap még nem öntötte ki a legelső sugarait a hori-
zonton. Senki se akart igazán teázni. Az egész túl so-

143
káig tartott és a dajka kígyók is elviselhetetlenül lassú-
nak tűntek, ahogy becsúsztak a csészékkel a hátukon.
Szokatlanul csendes tea idő volt. Olyan volt, mintha
mindenki túlságosan félt volna ahhoz, hogy beszéljen,
és egyáltalán nem is volt beszélgetés a zúzákban lévő
érzésekről. Még Otulissa is néma volt.
– Senki se kér egy másikat? – Érdeklődött Szisszen
asszony – Örömmel visszamegyek és hozok. Van még
pár jó kis dió torta.
Soren látta Otulissát, hogy pislogáskor milyen hosszú
ideig lent tartotta a szemét. Tudta, hogy mire gondolt:
diók és nem azokra, amiket tortába sütöttek. Nem, ő tíz
dióra gondolt, amik a hatalmas Glaux csillagkép for-
májába vannak rendezve. Már majdnem sajnálta őt.
Végre, eljött az idő a jó naphoz. Madame Plonk ter-
mészetesen elénekelte a Jó Nap énekét, aztán megen-
gedték nekik, hogy benézzenek a pelyhek alá és felfe-
dezzék sorsukat.
Általában, Madame Plonk éneke után totális csend
szokott lenni, de nem ma este. Helyette, érdes hangú
sikítások, amik keveredtek nyögésekkel és baglyokkal,
akik azt mondják, - Én megmondtam. Tudtam, hogy
bejutsz abba a csóvába. – Míg mások csendesen gon-
dolkoznak, – Hogy fogom túlélni a Ga’Hoológia csóvát
azzal az öreg és unalmas üregi bagollyal?

144
Soren, Kotor, Dereng és Gülfi elindultak az odújuk
felé.
– Nos, sok szerencsét mindenkinek, – mondta Ko-
tor. – Dereng, nagyon remélem, hogy megkapod, amit
akarsz. Tudom mennyit jelent ez neked.
Hirtelen, Soren felfogta, hogy ez a problémája. Nem
tudta, hogy mit akar. Csak azt tudta, hogy mit nem
akart. Tényleg egy fejletlen bagoly volt egy fejletlen zú-
zával.
Bebújtak a sarkukba. Megpendültek az első akkor-
dok a hatalmas hárfából, majd jött a lágy bizsergető,
gyönyörű hangja Madame Plonknak. Nagyon gyorsan,
az utolsó versszakok jöttek el. Soren érezte, ahogy a szí-
ve felgyorsul és a kavarog a zúzája.

Messze van az éjszaka,
De visszatér még
Mező felett
Virág felett
Szürkület idejében.
Otthon vagyunk a fánkban.
Baglyok vagyunk, szabadok vagyunk.
Ahogy megyünk, úgy tudjuk.
Glaux közeleg.

145
Aztán jöttek a baglyok hangjai, akik elkezdtek túr-
ni az ágyaik pelyheiben, majd az első zihálások. – Egy
köpet! – Kiáltott fel Kotor. – Nyomkövető csóvában va-
gyok. El se hiszem!
Dereng ujjongása következett. – Hurrá! kutató-men-
tő vagyok!
A többi odúból is üvöltések hangzottak:
– Ez a vasfa egyszerűen gyönyörű, jóságos Glaux, fé-
meket kaptam!
– Tejbogyó, ó, ne!
– Tíz dió!!! – A hang nem Otulissáé volt. Hanem
Gülfié. – Soren, el se hiszem. Nem tudtam, hogy Strix
Struma ennyire kedvel engem, – Gülfi suttogott, mint-
ha el se tudná hinni a nagyszerű szerencséjét. Aztán
csönd lett, ahogy hat pár sárga szem Sorenre szegező-
dött. – Soren, – mondta Kotor, – mit kaptál?
Én… én… én nem vagyok biztos bene.
– Nem vagy biztos benne? – Mondta Gülfi. Mind-
annyian tanácstalanok voltak. Hogy nem lehet valaki
biztos benne?
– Még nem néztem meg. Túlságosan félek.
– Soren, – mondta Dereng, – csak nézd meg. Ess túl
rajta. Gyerünk. Nem lehet olyan rossz.
Nem lehet olyan rossz? Gondolta Soren. Nem, persze,

146
nektek nem, pontosan azt kaptátok, amit akartatok.
– Gyerünk Soren, – mondta Gülfi lágyabb hangon.
Oda sétált a pehely halomhoz ahol Soren alszik. – Gye-
rünk. Itt fogok állni melletted. – Gülfi csak Soren feléig
ért fel, de kihúzta magát és elkezdte tollászkodni So-
rent, nyugtatgatásul.
Soren sóhajtott és óvatosan, egy karommal, eltolta a
pelyheket, hogy ne sértsen meg semmit. Egy sötét cso-
mó bukkant elő és mellette egy fonnyadt, száraz hernyó
teste.
– Szénszállító! – A jajgatás kihallatszott a reggelbe.
De a hang nem Sorentől jött, aki egyszerűen csak hi-
tetlenségében, bámult a szén darabra és a hernyóra. –
El se hiszem. Szénszállító és időjárás elemző csóvában
vagyok. Katasztrófa! – Otulissa hangja volt. Hatalmas
Glaux, gondolta Soren. Mintha nem lett volna elég
rossz így is a helyzet, most már dupla csóvába van Otu-
lissaval!

147
Tizenötödik fejezet
Látogatás Bubonál

Egy-kettő-egy-kettő. Ez az Ruby. Rakd be a csőröd..
egy-kettő-egy-kettő. – Ez volt a második széngyűjtő
csóvagyakorlatuk és Soren a Szent Egói borzalmas idők
óta nem volt ennyire lehangolt. A széngyűjtő csóva
rybje egy Elvan nevű szakállas bagoly volt, a fa alapjába
vésett kör közepén állt. A kör közel volt Bubo kovács-
műhelyéhez, hogy el tudja látni őket vörösen izzó szén-
nel. Elvan parancsokat osztogatott a gyakorlatozóknak
és ragaszkodott hozzá, hogy a számolásának ritmusára
meneteljenek. Sorent kellemetlenül érintette a menete-
lés ugyanis, a Szent Egónál folyton menetelésre voltak
kényszerítve. Elvan szerint, ez a menetelés szükségsze-
rű ahhoz, hogy kialakítsák a megfelelő ritmust, ami a
csőrben szállított szén hordásához szükséges. Úgy tűnt
mintha a tapasztalat, amit a Csőr-hegység fái közt szer-
zett a szenek hordásáról, mind eltűntek volna. Alig tud-
ta elhinni, hogy felvett egy igazi égő szenet, elásta és
repült vele. Soren az óra első perceit félelemben töltöt-
te majd a maradékot unatkozva. Ha valaki azt mond-
ta volna neki, hogy mindkét érzés lehetséges egy gya-

148
korlaton akkor őrültnek nevezték volna. Különös volt
számára, hogy alig érezte a hőt. Emlékezett rá, hogy
ugyanezt gondolta a Csőr-hegységben lévő erdőben is.
Azt viszont észrevette, hogy Elvan csőr alatti tollainak
a széle kormos volt.
Sorennek eszébe jutott a saját fehér tollazata. Ez volt
a gyöngybaglyok legkülönb vonása és nem akart arra
gondolni, hogy megperzselt vagy kormos lesz. Talán
hiú volt, de ezen nem tudott segíteni.
– Figyelj oda Soren! – Szólt rá Elvan – Majdnem ne-
kimentél Otulissának.
Glaux-nak hála, hogy nem tudott beszélni. Ez volt az
egyetlen jó dolog a szén hordozásban. Nehéz volt be-
szélni a csőrödben lévő izzó szénnel, így egyszer, végre
Otulissa csöndben maradt.
– Jól van, pihenő idő. Dobjátok el a szenet. – Jelentet-
te be Elvan.
A pihenő nem volt annyira pihenő, mivel egész idő
alatt oktatta őket a ryb.
– Holnap elkezdtek repülni szénnel a csőrötökben.
Nem különbözik sokban a sétálástól. Arra viszont
ügyelnetek kell, hogy ne aludjon ki és hűljön le a szén.
– Így van! – Búgott Bubo. – Ifjak, a kihűlt szén a leg-
kevésbé se haszon számomra. Nincs értelme idáig re-
pülni egy csomó hamuval, ami Glaux tudja mennyire
hideg.

149
– Igen, – folytatta Elvan. – Nem akarunk csalódást
okozni Bubonak.
– Ó, Glaux óvjon attól, hogy mi csalódást okozzunk
Bubonak, – motyogta Otulissa.
Soren gyorsan rápillantott. Tiszta düh áramlott a
szeméből. Csak azért dühös, mert ebbe a csóvában van?
Mi köze az egésznek Bubohoz? Gondolta Soren. Persze
tudta a választ. Otulissa úgy gondolta, hogy ő Bubo fe-
lett áll. Sem Bubonak sem a többi bagolynak nem volt
olyan kitűnő háttere, mint Otulissának. Gyalázatosnak
tartotta, ahogy mondta Sorennek minden este legalább
negyvenszer, hogy nem a Strix Struma navigátor csó-
vába került.
A szünetben, Elvan folytatta a beszédet. – Termé-
szetesen amint volt elég éjszakai gyakorlatotok, talál-
ni fogunk nektek egy szép kis erdőtüzet. Nem lesz túl
nagy, csak egy kis kezdőtűz egy pár fával, mint példá-
ul: Ga’Hoole fa, fenyő, néhány puha és lágy faféle. Egy
kevés hegy-hegygerinc csak, hogy bonyolítsuk a széljá-
rást.
– Elnézést, – szólt fel Martin, a kicsi fűrészbagoly,
akit Primroseal egy estén mentettek meg.
– Tessék, Martin – mondta Elvan.
– Nos, nem értem mért van szükségünk folyton új
szénre. Nem lesz mindig új szén, amikor tüzet gyúj-
tunk?

150
Ez aztán egy okos kis bagoly, gondolta Soren. A töb-
biek miért nem gondolkodtak el ezen? Miért kellettek új
szenek egy új tűzből?
Elvan Bubohoz fordult. – Bubo, mint vezető kovács,
volna kedved válaszolni erre a kérdésre?
– Hát persze, cimbora. – Majd elkezdett magyarázni,
de csak miután odalépett Martinhoz és felé tornyosult.
– Nagyon jó kérdés. Igazad van, nagyon is lehetséges,
hogy a tüzet megtartsuk örökre és ez jó is pár dologra,
mint például főzésre vagy egy üreg felmelegítésére. Vi-
szont bizonyos feladatokra, főleg bizonyos fémmel való
munkához a kohóban szükségünk van friss, izzó, nedv-
vel teli fából származó szénre. Ezek válnak a legforróbb
tüzeink vérévé. Persze, különböző fajtájú szenek is kel-
lenek. Egyes szenek, fától függően tovább tartanak ki.
Így lesz igazán bonk a tűz.
– Mi az, hogy bonk? – Kérdezte Martin
– Á, ez egy régi kovács kifejezés. Nehéz megmagya-
rázni kivéve, ha sokat dolgoztál már tűzzel. Akkor fo-
god tudni, hogy mikor kapsz egy igazán bonk tüzet a
kohódban. Tudni fogod, hogy keresned kell a kékséget
a lángokban és aztán jön a neheze, egy árnyalatnyi zöl-
det is a kék körül.
Soren le volt nyűgözve. Kovácsnak lenni elég bonyo-
lult. Soren elég eszesnek gondolta Bubot, annak ellené-
re is, hogy nem rendelkezett a ryb ranggal.

151
A pihenőidő hamar véget ért és a feladatnak eleget
téve folytatták a menetelést a szenük nélkül, hogy újra
felvegyék a ritmust.
– Egyszerűen nem bírom tovább, – mondta Outlissa
– Úgy gondolom ez elég szórakoztató lesz, majd
mikor repülhetünk, - mondta Ruby, egy pirospozsgás
színű réti fülesbagoly akivel Soren majdnem összeüt-
között.
– Hogy mondhatod ezt Ruby? Hozzám hasonlóan ez
neked sem a megfelelő csóva. Minden bagoly közül te,
ezzel a családi háttérrel, nyomkövetőnek kellene len-
ned.
– Csak azért mert a családom a felszínen fészkel, még
nem jelenti azt, hogy nem próbálhatok ki valami újat.
– De te alacsonyan és lassan repülsz, ezek a nyomkö-
vetés előnyei.
– De még egyszer sem repültem keresztül erdőtűzön.
Már alig tudom kivárni az időjárás elemzést, egy hur-
rikánt. Gondolj bele, milyen lehet átrepülni egyen. Az
élet a talajon lévő fészekben unalmas. Minden nap a
fűben voltunk és minden nap ugyanolyan volt. Min-
den fűnek ugyanolyan hangja volt a szélben és minden
fű ugyanúgy mozgott benne. Ó, igaz. Néha gyorsabban
vagy lassabban mozgott a széltől függően. Borzalmasan

152
monoton volt az egész. El se tudom hinni milyen sze-
rencsés vagyok, hogy dupla csóvában lehetek. – Sóhaj-
tott fel örömében Ruby.
Soren rákacsintott. Azt kívánta bárcsak ő is így érez-
hetne. Meg akarta kérdezni Ruby-t hogy ideges-e Ezy-
lryb miatt, de ezzel egy időben nem akarta elismerni,
hogy ő bizony az. Ruby egy elég kemény kis bagoly volt.
Nem sokkal Soren érkezése után hozták be egy men-
tőakció keretében. Nem esett ki a fészkéből, mivel egy
földfelszínen lévő fészekből ez képtelenség. Míg a szü-
lei távol voltak vadászni, valami annyira rettenetesen
megrémítette, hogy elkezdett repülni még a taníttatá-
sának kezdete előtt. Senki se volt biztos benne, hogy mi
ijeszthette meg annyira. Kimerülten találtak rá a fűben
található 3 fa egyikén és azt állította – Itt nem találhat-
nak rám! Sose fogják azt gondolni, hogy egy éretlen réti
füles eljutott idáig! – Senki se tudta kikre célozhatott és
Ruby sose árulta el.
Végül a csóva gyakorlatnak vége lett. Soren rettegett
a teaidőtől. Mintha csak tegnap lett volna mikor De-
reng hencegett az erős merülésekkel és a fordított spi-
rál csavarokkal. Gülfi és Kotor pedig arról beszélnének,
milyen izgalmas gyakorlataik voltak, míg Sorennek
nem lett volna mondanivalója. Talán most kihagyja a
teaidőt. Pont mikor a gondolataiba volt merülve, Bubo
odabattyogott hozzá.

153
– Egy idő után jobb lesz Soren. Tényleg az lesz. Tu-
dom, hogy ez nehéz neked. Ez nem az a csóva amit
akartál, de ez egy kitüntetés, dupla csóvában lenni, meg
minden. Azt hiszem te vagy az első gyöngybagoly itt.
Na, gyerünk fiú. Gyere velem. Idd meg a teád a mű-
helyben. Van pár friss vakondom, megkaphatod nyer-
sen vagy füstölten akárhogy is szereted, valamint Cook
készített egy ízletes tejbogyó lepényt.

Így hát Soren követte Bubo-t a Nagy Ga’Hoole Fá-
tól nem messze lévő barlangba, ami egyszerre szolgált
otthonként és kovácsműhelyként Bubo számára. Soren
ezelőtt még sosem volt Bubo otthonában, miután elég
mélyre jutott a barlangban, elmenekülve a hőtől, sok-
kal kényelmesebb lett. A barlang mélye be volt rendez-
ve vakond prémekkel és meglepően nagy mennyiségű
könyvvel. Soren sose gondolta Bubot könyvmolyféle
bagolynak.
Nem tudott másra gondolni, mint a haldokló szala-
gos bagoly barlangjára és eltűnődött, hogy vajon az a
bagoly egy kovács lehetett-e. De minek a kovácsa? Az a
bagoly teljesen egyedül élt az erdőben. Valamiért Soren
kényelmetlennek érezte azt, hogy szóvá tegye a szala-
gos baglyot, mert eszébe juttatta a „csak szeretnéd”-et.
– Mi ez? – Kérdezte Soren amikor megpillantotta a

154
barlang tetejéről lógó eszközt. Világos színű dolgok ör-
vénylettek benne, visszaverve a sok égő gyertya fényét.
Ahogy a sok fénylő darab kavargott benne, úgy vetett a
barlang egészére színfoltokat.
– Á, a pergőüvegem. Plonk segített nekem az össze-
rakásában.
– Madame Plonk? – Soren alig bírta leplezni a meg-
lepetést a hangjában. Sose hallott még senkit, aki egy-
szerűen „Plonk”-ként hivatkozott volna rá.
– Ó, igen, Plonk és én régről ismerjük egymást, na-
gyon régről. – Mondta kacsintva. Soren eltűnődött va-
jon Bubo része Madam Plonk mesés időiről szóló köny-
vének. – Különleges kapcsolatot ápol Szarkával, így tud
szerezni nekem egy csomó üvegcsét. – Bubo odalökött
Sorennek egy csésze tejbogyó teát és egy falat vakon-
dot.
– Tudod, amikor elkezded a repülő órákat Ezylryb-el,
nem fogja engedni, hogy sült húst egyél. Szeretné, ha
nyersen ennéd úgy, hogy még a bunda is rajta van. Azt
mondja, hogy nem repülhetsz bele egy viharba, vagy
hurrikánba, égett hússal a gyomrodban és anélkül,
hogy bármit őrölne a zúzád.
– Ó – mondta Soren – De kicsoda Penny?
– Ó, te jóságos, hát még nem hallottál Kereskedő
Pennyről?- Soren a fejét ingatta
– Ki is ment a fejemből, hogy te még csak nemrég ér-

155
keztél, Penny pedig, azt hiszem nyár óta nem járt erre.
Bubo rámutatott egy pergőüveg darabkájára. Azok a
világos részek, egy úgynevezett templomban lévő ab-
lakból származnak.
– Templomok! – Kiáltott fel Soren – Hallottam róluk!
És azok foltos üvegek az ablakaikból! Régen a gyöngy-
baglyok is templomokban laktak.
– Egyértelműen ott laktak. Sőt, néhányan még min-
dig templomokban élnek, valamint istállókban, sőt még
kastélyokban is.
– Kastélyok, mik azok a kastélyok?
– Nos, nem templomok és nem is istállók, hanem ez
egy nagy, régi és díszes dolog, amit nagy kövekből, fa-
lakból és tornyokból építettek a Mások.
Soren hallott már a Másokról, de sosem volt biztos
benne hogy kik is voltak ők valójában, azt leszámítva,
hogy nem baglyok voltak vagy madarak, vagy egyéb
élőlény, amit valaha látott. Ami azt illeti, már rég kihal-
tak. Réges-régi lények voltak, talán az I. Glaux idejéből.
Glaux volt a legősibb bagoly rend, amelyből az összes
bagoly ősét eredeztetik.
– Kastélyok – Mondta Soren álmodozva – Izgalma-
san és gyönyörűen hatalmasnak hangzik.
– Ó, valóban hatalmas. De ha engem kérdezel, egy
bagoly sem tartozik a templomokba, istállókba vagy
kastélyokba, legyen az gyöngybagoly vagy bárki más.

156
Jobb az élet a fákon.
– De te egy barlangban élsz.
– Az más.
– Nem látom, miért lenne az.
Bubo egy szemmel hunyorgott Sorenre, mintha kö-
zelebbről tanulmányozná. – Élénk eszű vagy, nem igaz,
fiú?
– Nem tudom. – Vonta meg a vállát zavartan.
Aztán mintha csak beszédtémát akart volna váltani,
Bubo hirtelen azt kérdezte:
– Nem akarsz többet tudni az üvegről? – Soren bó-
lintott – Nos – folytatta Bubo – a templomok és kasté-
lyok rendelkeztek ablakokkal, amik üvegből készültek,
és amit befestettek.
– Ó, erről a könyvtárban olvastam egy könyvet.
– Igen, azok szépen sikerültek. Nos, Penny, a Keres-
kedő tudja, hol van egy csomó öreg, romos templom,
tele törött ablakokkal. Hagyd csak meg egy szarkának,
hogy megtaláljon ilyen dolgokat, végül is ilyen a termé-
szetük és még Plonkit is ismeri. „Plonki!” Biztos közel
lehettek egymáshoz, gondolta Soren.
– Plonkinak a gyengéje az effajta téma. Így hát Penny
mindig hoz magával egy zsákkal valót, amikor erre jár
kereskedni. Plonk úgy gondolta, fel kéne dobni ezt a
helyet. – Intett körbe Bubo a barlangjában. – Ezért hát
megcsinálta a pergőüveget. Plonknak is van egy pár az

157
apartmanjában – ahogy ő hívja a lakhelyét – nevetséges
név, ha engem kérdezel.
Tényleg feldobta a helyet, de Soren nem bírta ki,
hogy ne tegyen fel egy másik kérdést. – Nem hiányzik
a fán való élet? Úgy értem, te nem egy üregi bagolynak
születtél, akik üregekben szoktak élni. Nem hiányzik az
ég?
Soren a saját odújára gondolt, amit megosztott Gülfi-
vel, Derenggel és Kotorral. Volt egy csőr alakú és nagy-
ságú rés, amin keresztül megpillanthatták az eget. Így
Nappal mindig volt egy résnyi kékség az üregükben, és
mikor visszatértek az esti repülésből, még hajnal előtt, a
rés tökéletesen bekeretezte az utolsó esti csillagot. Érez-
ték a szelet és hallották a tejbogyó szőlő ringatózását.
Soren nem gondolta, hogy tetszene neki a barlangbeli
élet.
– Az igazság az, hogy én nem egy üregi bagolynak
születtem. Uhu vagyok, és egy uhunak sem szokása a
barlangi élet. De mint láthatod, kovács vagyok. A fémek
mestersége a zúzámban van. – A könyvespolcára pil-
lantott, ami valóban tele volt fémekkel és kovácsolással
kapcsolatos könyvekkel. – Nekünk, kovácsoknak nem
számít, hogy szakállasok vagy uhuk esetleg hóbaglyok
vagy foltosbaglyok vagyunk, csak az számít, hogy meg-
legyen az a különleges érzés a zúzádban. Repülünk mi
is, persze, az eget is ugyanúgy szeretjük, de mi a földdel

158
is ugyanígy vagyunk, de ez nem olyan, mint amit az
üregi baglyok éreznek. Furcsa és különös erő ez. Mint-
ha ennyi év vassal töltött munka után, magunkban is
lenne egy kis mágnes. Mint azoknak a speciális fémek-
nek, a vasaknak. Ezt hívjuk mi „mezőnek.” Ezt majd
úgy is tanulni fogod a fémművesség órán, magasabb
rendű mágnesesség, ahol a láthatatlan darabok mind
összeállnak. Ez az erő, ami vonz téged, ahogy engem is.
Ez vonz engem a földben megtalálható kis fém szilán-
kokhoz.
– Szilánkok! – Kiáltott fel majdnem Soren. A szilán-
kok a legszörnyűbb emlékeihez fűződik, még a Szent
Egóból.
– Mi a baj, fiú? Ki akarsz nyögni valamit? Gyerünk,
mond csak. Mi nem formális-kódunk errefelé.
– A Szent Egónál arra voltunk kényszerítve, hogy kis
köpeteket szedjünk szét csontokért és egyebekért, va-
lamint egy dologért, amit szilánkoknak hívtak. Csakis
elsőfokú csipegetők keresgélhettek szilánkokat.
– Na, ne mond? – Pislogott Bubo
– Gülfi és én sose tudtuk mik azok a szilánkok és ter-
mészetesen sose kérdezhettük meg. Azt viszont tudtuk,
hogy a könyvtárban tárolták őket.
– Különös hely fémek tárolására.
– Ez lenne a szilánk, vas?
– Igen, legkisebb darabkáiban, de jobb ha egy nagy

159
darab vasércet találsz, csakúgy mintha találnál egy
nagy darab ezüstöt vagy aranyat egy patakban. A fém-
gyűjtő csóva nemrég hozott nekem egy szép darab ara-
nyat. Nem is gondolnád gyakorlatilag milyen gyorsan
megtalált Plonk, hogy készítsek belőle valamit a szá-
mára. Mivelhogy Boronnak és Barrannak lenne egy
kis mondanivalója ezzel kapcsolatban. Ezüst, arany ez
mind a teljes fa tulajdonában áll és nem csak egy kis
csalfa öreg hóbagoly számára, akinek van ízlése a csil-
logáshoz. – Adott ki egy lágy ciripelő nevetést Bubo –
Ha már itt tartunk, Plonk bármely percben elkezdhet
énekelni. Jobb, ha felrepülsz az üregedbe. Sok dolgunk
lesz holnap. Elvan úgy gondolja, hogy készen állsz a
szénnel való repülésre. Most pedig figyelj ide fiam. Ne
ugorj neki Otulissának, mint ahogy majdnem a gya-
korlat közben tetted. – Hunyorgott Sorenre – Tudod,
nem mindenkit választanak ki dupla csóvába, mint té-
ged. Boron és Barran láthattak benned valami különle-
geset. Ezylryb szintúgy.
– Nem értem, miért én? Nem vagyok olyan különle-
ges.
– Ó, dehogy nem. Rajtad van a jel.
– Rajtam van a jel? Miről beszélsz?
– Ezylryb észrevette. Rajta kívül természetesen senki
se láthatta. Van valami speciális abban a kancsal szemé-
ben. Összepiszkoltad magad a szénnel, nem igaz, fiú?

160
Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Jóságos Glaux még
jó hogy nincs. Netán repültél is eggyel? – Emelte fel a
fejét Bubo és nézett incselkedően Sorenre.
– Igen, de aztán lemostam a piszkot.
– Á, attól még meg vagy jelölve. Csakis Ezylryb lát-
hatja, senki más. Ezylryb egy kemény és eszes tollas. A
legokosabb bagoly ezen a vidéken. Nem választott vol-
na egyetlen öreg baglyot se. Téged akart, jellel vagy a
nélkül. Légy az, akinek lenned kell, Soren

Légy az, akinek lenned kell. Mit jelenthetett ez? Főleg
úgy, hogy azt se tudta mi akart lenni, azt leszámítva,
hogy nem akart a dupla csóvában Otulissával lenni és
Ezylrybet sem akarta rybjének. Még jóval Plonk dalá-
nak vége után is, Bubo szavain tűnődött, mikor már
Dereng, Gülfi és Kotor is rég nyugovóra tért. Legalábbis
ezt hitte. De aztán meghallotta Kotor kissé recés hang-
ját, mikor az átlépett a fényben úszó odú bejáratán.
– Minden rendbe, Soren?
– Persze, miért kérded?
– Csupán csak aggódok miattad. Úgy értem, olyan
csöndes vagy a beosztás óta. Még teázni se jöttél, meg
ilyesmi.
– Nem kell aggódnod Kotor, ez nem a te problémád.
– De igen is az.

161
– Nem, nem az Kotor. Túl sokat aggódsz. Elég, ha
csak magad miatt nyugtalankodsz, miattam nem kell.
Ez nem a te feladatod.
– Ez nem feladat, Soren – Mondta Kotor némi éllel a
hangjában. – Én csak ilyen vagyok
– Most mit értesz ez alatt?
– Te azt gondolhatod, hogy én csupán egy egyszerű
üregi bagoly vagyok, tökéletes nyomkövető a hosszú és
erős lábaim miatt, de én több vagyok, mint egy rakat
toll és egy pár csupasz láb. Nem tudom megmagyaráz-
ni. Én csupán érzek dolgokat. Most ebben a pillanatban
nagy szomorúságot érzek, és nagyon sajnállak téged.
Soren pislogott. Kotor szavain töprengett. Elgon-
dolkodtatta azon amit Bubo mondott neki, bizonyos
értelemben, ugyanezt mondta. Amikor megkérdezte
Bubot, miért lakik egy barlangban, akkor azt mondta,
hogy ő nem csak egy egyszerű uhu. Más szavakkal élve
Bubo, mint Kotor nem csupán egy pár lábon lévő ren-
geteg toll, egy erős vagy épp gyenge szárnnyal. Több
volt ennél és ez volt az, ami a földalatti barlangba ve-
zette, hogy közelebb lehessen a fémekhez, amit ismert,
s dolgozott. Talán ezt értette úgy Bubo, hogy Soren le-
gyen az, aminek lennie kell. Talán van valami köze a
baglyok igaz természetéhez, ami túlmutatott a gyöngy
vagy üregi fajon is.
Aztán Kotor feltett egy igazán megdöbbentő kérdést.

162
– Soren, mit gondolsz mit jelent egy bagolynak lenni?
– Nem tudom. Azaz, nem igazán értem, hogy mire
gondolsz.
– Én se tudom igazán, – mondta Kotor. – Csak olyan
mintha minket olyan könnyen le lehetne írni. Olyan
sok mindennel rendelkezünk, ami különbözik a többi
madártól, de tényleg azt hiszed, hogy ez az, ami bagol�-
lyá tesz minket? Csak azért mert szinte teljesen körbe
tudjuk fordítani a fejünket vagy, mert éjjel látunk olyan
dolgokat, amit más madarak nem, esetleg az, hogy las-
san és nesztelenül tudunk repülni, szerinted ezek azok
a különbségek melyek baglyokká tesznek minket?
– Kotor, miért teszel fel ilyen kérdéseket? Lehetetlen-
ség válaszolni rájuk.
– Talán pont ezért kérdeztem, mivel nem lehet rájuk
választ adni. Ezért olyan izgalmas. Azt jelenti, hogy le-
hetnek váratlan igazságok és értelmek arra, hogy mi-
ért vagyunk azok, amik vagyunk. Ezért is tudom, hogy
sokkal több vagyok, mint egy pár erős láb és szárny. Te
is Soren több, vagy mint a bájos fehér arcod és a külö-
nös fekete szemeid vagy az éles füleid, amivel bármit
meghallhatsz.
Kotor egy kíváncsi bagoly volt és ebbe nem volt sem-
mi kétely. Soren kinézett a nyíláson egyenesen a reggel
határára amint elkezdett egybefolyni a délidő fényével.
Ha tényleg igaz amit Kotor mondott a váratlan igaz-

163
ságokról és értelmekről akkor, tűnődött Soren, ez mit
jelenthetett számára. Ránézett a még békésen alvó ba-
rátaira. Az óriás Derengre, ki fényesen ragyogott szür-
ke tollaival a reggeli fényben. Gülfire a kis, poros-foltos
bagolyra ki kisebb volt, mint Dereng egyik karma, és
Kotorra a sajátos, tollatlan lábára mely hosszú volt és
inakkal teli, a tömpe farkával és a kissé lapos fejére.
Soren még emlékezett amikor Gülfivel a Nagy
Ga’Hoole Fa felé tartva azon tanakodtak, hogy az egész
hely az ellentéte lesz a Szent Egónak. Ennél sokkal több
volt, és talán ő is valami mássá tudott válni. Az üregben
lévő csőr formájú nyílás már fehérben világított a déli
napban mire Sorennek sikerült elaludnia.

164
Tizenhatodik fejezet
Hangok a gyökerekben

Psszt... Pssszt, – Pisszegett valaki Soren fülébe. –
Gülfi, mit művelsz ilyen későn? Fényes nappal van.
Megőrültél?
– Kicsit sem. – Soren látta, hogy Gülfi kényszeresen
ugrál az izgatottságtól. – Soren, most zajlik egy nagyon
fontos megbeszélés a tanácsodúban.
– Vagyis?
– Soren, azt hiszem a szalagos bagolyról beszélnek és
– Gülfi nyelt egyet és szorosan lehunyta a szemét –és…
és – dadogja mert nem találta a szavakat. – A „csak sze-
retnéd”-ről.
Soren szeméből rögtön kiment az álom. – Most vic-
celsz.
– Nem viccelnék ilyen dologgal, mint ez, Soren. Ezt
te is tudhatod.
– Honnan tudsz erről? Úgy értem, hogyan derítetted
ki? Te is a megbeszélésen voltál?
Gülfi pislogott majd a pici karmait nézegette ebben a
kínos helyzetben. – Nézd, tudom, hogy nem szép dolog
hallgatózni, de nem tudtam aludni és tudod, hogy Cook

165
mindig mondja, hogy ha nem tudunk aludni, menjünk
le hozzá a konyhába és készít nekünk egy tejbogyó teát.
Így hát lementem hozzá. Visszafelé jövet azt gondoltam
jöhetnék másik úton is, ezért elindultam azon a hosszú
belső folyosón, ami szűk és kanyargós volt. De igazából
lefelé vezetett, nem felfelé az alvó odúkhoz. Észrevet-
tem valamit, valamit a Nagy Ga’Hoole Fa anyagában.
Ilyen nagyon vékony valami és hangokat hallottam be-
lőle. Aztán találtam egy rést, ami pontosan egy tündér-
baglyocska méretű.
– Van ott gyöngybagoly méretű is? – Érdeklődött So-
ren.
– Talán. Van ott feljebb egy még jobb a méretemben,
de kellene hozzá egy ülőfa is.
– Szolgálatodra, Gülf! – Dereng hirtelen felébredt. –
Milyen csapatot fogunk alkotni! A kis tündér hatalma-
sok vállán ülve menti meg a világot!
– Dereng, könyörgöm! – Mondta Soren.
– Miért? Nem hangzik értelmetlenül.
– Nos, talán nem vagyok olyan nagy, mint te. De
jobb a hallásom, mint bárkinek közületek. Én is me-
gyek. Számíthatsz rám, – mondta Soren.
– Én is. – Kotor a lábát nyújtóztatta, kinézetre már
félig ébren volt.
– Tudod egyáltalán miről van szó? – Kérdezte Gülfi
az üregi bagoly felé fordulva.

166
– Nem, de egy csapat vagyunk. Emlékszel? Senkit
nem hagyunk ki. Avassatok be engem is, hogy mit is
fogunk csinálni.

És így a négytagú csapat hangtalanul elindult az alvó
odúból Gülfivel az élen. A szabad ég alatt haladtak to-
vább. Rövid lefelé repülés után egy szűk nyílásba léptek
be, amit Gülfi vett észre. Ez csavarosan, jobbra-balra
kanyarogva vezette őket a fa nagy törzsén keresztül. A
tanácsodú körül keringve végül annak hátuljához ju-
tottak el. Igazából kissé a terem alatt találták magukat
a nagy fa gyökérszerkezetében. Soren észrevette, hogy
a hangok nem a fal vékonysága miatt szűrődnek át. In-
kább a Nagy Ga’Hoole Fa gyökerei továbbították a han-
gokat.
Gülfi felugrott Dereng vállára, Soren egyik fülét egy
gyökérhez helyezte, ahogy Kotor is tette.
– Tehát Bubo, azt mondod, hogy semmi nyoma a
szalagos bagolynak? Nemes szolgánk a Csőr-hegység
területén veszett oda?
A négy hallgatózó bagoly felpillantott és a meglepő-
döttségtől a lélegzetüket is visszatartották. Ez az a ba-
goly kellett legyen, kétségkívül. Soren még erősebben
nyomta a fülét a gyökérhez.
– Nem vagyok igazán biztos ebben Boron, hogy oda-

167
veszett. Úgy értem nem biztos, hogy halott. Lehet, hogy
fogva tartják.
– Szent Egó vadászai vagy… – Mind a négy bagoly
feszülten figyelt, de nem tudták megfejteni, amit Boron
mondott. Valóban úgy tűnt, mintha egy szakadás lenne
a beszélgetésben, mintha egy szó kimaradt volna, ta-
lán olyasvalami amit kimondani is szörnyű. Soren nem
volt benne biztos, de a hideg rázta ki.
– Akárhogy is van, ez nem volt szép munka. – Soren
Ezylryb hangját fedezte fel.
– Elvesztettük a legjobb óvatollasunkat és egy nagyon
jó kovácsot is egyben, a legjobbat a vándorok közül. –
Szólalt fel Bubo ismét.
Mi az az óvatollas? Kotor artikuláltan mondta ki a
szót, de Soren csak a vállát rándította rá. Soha nem hal-
lotta ezt a szót ezelőtt. A „vándor” szót is hallhatta már,
de nem tudta igazából a jelentését.
– Egy megbízható óvatollas hiánya – folytatta tovább
Barran, – nagyban meg fogja nehezíteni az információ-
szerzést A Csőr-hegységben a szervezkedésekről.
– Stratégiai szempontból nagyon fontos helyszín,
ahol a műhelyét felállította.
Tehát ez volt az! Gondolta Soren. Amint Kotor is
mondta abban a kormos, millió tűztől perzselt falú bar-
langban, nem csak a bagoly lakja volt, hanem a műhe-
lye is. Ugyanolyan kovács volt, mint Bubo. De egyben

168
más foglalkozása is volt, óvatollas is volt. A négy bagoly
már kapiskálta, hogy az óvatollas egy nagyon körülte-
kintő bagoly, aki információkat szerez.
– Az öreg szalagosnak olyan füle volt, akár egy
gyöngybagolynak, – folytatta Boron. – Több informá-
ciót tudott szolgáltatni, mint három óvatollas együtt. És
ahogy mondtad is, a lehető legjobb helyen volt a mű-
helye a négypontos terület mellett ahol Ambala, Csőr,
Kunír és Tyto csaknem érintette. Jobb helyen nem is
lehetett volna. Azt hallom, hogy tojásőr repült Tyto-
ba. Kiképzett pár ifjoncot, hogy Ambalába menjenek
mikor legsúlyosabb volt náluk a helyzet… Ó jaj. Nos,
azonnal kell cselekednünk. Nem vesztegethetjük az
időt a négypontos terület megerősítéséhez. Ki kell ké-
peznünk egy új óvatollast, eközben ki kell küldenünk
néhány tojásőrt és egy felderítő csapatot is. De nem
valami nagyot. Túlságosan nem hívjuk fel magunkra a
figyelmet. Nem is kell mondanom milyen veszélyes, a
legutóbbi jelentések alapján. Nagyon nagy a terület és
te is tudod, rengeteg a hiúz.
– Indulok! – Szólt egy hang. Soren pislogott. Ez az
idős és untató Ga’Hoológia ryb volt.
– Rám is számíthatsz, – mondta Bubo.
– Rám is. – Ez egy másik bagoly hangja volt, akit So-
ren nem ismert fel.
– Úgy gondolom ennyi elég lesz. – mondta Boron

169
búgó hangon. – Bubo, te biztosan menni akarsz?
– Persze, hogy. Ő egy kovács volt.
– Igen Bubo, de te maradtál az egyetlen kovácsunk.
Ha elvesztünk... nos, akkor mihez kezdenénk?
– Nem odaveszni megyek, felség. Nem azért megyek,
hogy elfogjanak. Nem is azért, hogy egy hiúz vacsorája
legyek. Szükségetek van rám ebben a küldetésben. Meg
tudom állapítani, hogy mi történt abban a barlangban.
Ehhez egy kovács szemére és egy kovács orrára van
szükség, hogy kiderüljön az igazság. Nem tűnhetett el
csak úgy a semmibe. Azt sem hiszem, hogy fogságba
ejtették a szalagos baglyot a Szent Egó vadászai vagy
bárki más. Kell lennie nyomnak.
Bárki más? Ez őrjítő, gondolta Soren. Kik voltak ők?
Pontosan ki lehetett ez a „csak szeretnéd” szalagos ba-
goly?

170
Tizenhetedik fejezet
Az időjárás csóva

Soren hirtelen felriadt az arcára hulló ezüstszerű jég-
darabtól. Az alvó odún kívül viharos szél tombolt és sü-
völtött.
– Jóságos Glaux, mekkora felfordulás van odakint –
mormogta Dereng.
– És hideg is van, – tette hozzá Gülfi vacogva.
– Pattanj csak ide, – Mondta Dereng kitárva szárnyát,
ami elért egészen az odú másik végébe és lelökte Kotort
az alvófájáról.
– Dereng! – Kiáltott Kotor panaszosan. – Óvatosan
azokkal a szárnyakkal.
– Gülfi fázik.
– Remélem valami meleget fognak szolgálni reggeli-
re, – mondta Gülfi reszkető csőrével.
– Én is remélem, – tette hozzá Dereng.
A baglyok felkeltek és dideregve hagyták el odújukat
egy őrülten rázkódó ágon menetelve, aztán leértek az
étkező odúba. Volt ott makk kása, csészékben gőzölgő
tejbogyó tea, meztelen csigapörkölt és párolt egér. De
amint Soren a helye felé vette az irányt Szisszen asszony

171
helyénél járva egy hang hasított keresztül a levegőn.
– Errefelé fiú! Az időjárás csóva nyersen eszi, szőrös-
tül-bőröstül. - Hallatszott Ezylryb semmivel sem össze-
téveszthető hangja.
– Hogyan? – Dadogta Soren hitetlenkedve.
– Úgy érted nem hallottad? – Outlissa hirtelen mel-
lette termett.
– Mit kellett volna? – Kérdezte Soren, de a választ
már nem várta.
– Ma éjjel megyünk az első időjárás elemző csóva
gyakorlatra.
– Ez valami rossz vicc, Otulissa. Nem megyünk ki
ebbe a nagy viharba.
– Ó, dehogynem, – mondta. – És úgy gondolom,
hogy ez már durva. Ezt meg fogom beszélni Strix Stru-
mával. Amint tehetem fel is megyek Barranhoz. Ekko-
ra vakmerőséget! Az életünket veszélyezteti.
– Ó, hallgass már, kedvesem. Csak ülj le és edd az
egeredet—szőröstül, bőröstül! És ez mindenkire vo-
natkozik. – Szólt közbe az öreg, pufók vakkígyó, kinek
Octavia a neve. Évek óta ő szolgál asztalként az időjárás
csóvának. A többi rózsa, pink és sötét korall színű vak-
kígyóval ellentétben, Octavia halvány kékeszöld árnya-
latú volt. Soren Martin mellé ült le. A mellé a kis okos
északi fűrészbagoly mellé, aki a friss szén szükségessé-
gét kérdezte a szénszállító gyakorlaton. Soren hamaro-

172
san észrevette, hogy több hely van az asztalnál, mint azt
megszokhatta. És ahogy nézte, rájött, hogy ezek a fiatal
baglyok az időjárás csóvából, akik most összehúzódtak
és kisebbeknek tűntek. Szárnyaikat szorosan összehúz-
ták. Ez egy könnyen felismerhető tünete annak, hogy
ijedtek és nagyon izgatottak lettek az első időjárási re-
pülő útjuktól. Nyugalmi állapotban egy bagoly szárnya
laza és könnyed. Ha felmérgesítik, akkor fel tud fújód-
ni, mintha sokkal nagyobb lenne. De most olyanok,
mintha hirtelen lefogytak volna. A feszültség szinte ta-
pintható volt a levegőben.
Ezylryb sárgás bandzsi szemével figyelte a baglyokat.
– Egyétek, picinyeim… az összes apró szőrszálat, az
utolsó darabig. Egy kis emlékeztető a nyers hús ízéről,
szőrösen, ahogy nevezitek. Ő itt Poot, az első tiszt.
Majd megmondja nektek milyen érzés úgy repülni,
hogy semmi sincs a zúzátokban.
– Emlékszem, abban az időben még mielőtt meg-
tapasztaltam volna a szőrszálak ízét, úgy gondoltam,
hogy keresztül fogok jutni azon a hurrikánon. Akkor
volt utoljára, hogy megpróbáltam. Majdnem elkapott
a hurrikán szemének fala, bizony. Hát, ti biztosan nem
akartok így járni ifjak. – Poot egy gatyáskuvik volt, mint
Soren és Gülfi régi barátja.
– Mi történik ha valaki benn ragad a hurrikán sze-
mében? – Kérdezte Ruby.

173
– Ó igen, csak pörög és pörög, míg ki nem múlik.
Csak körbe, körbe és körbe. Szörnyű és csúnya végzet.
Rendszerint a végére kitépődik a szárnya, – mondta
Poot.
– Poot, ne rémítsd őket tovább – szólt közbe Octavia
egy tekergőzés kíséretében, úgyhogy mindenki teríté-
ke összezörrent. – És kérlek picinyeim, ne próbáljátok
meg a bundát az asztal alá csúsztatni. Emlékeztek? Én
vagyok az asztal és engem fog piszkálni.

Még be sem sötétedett, de az időjárás elemző tanon-
cok már a felszálló ágon voltak. Mindössze csak kapasz-
kodni volt erejük, ahogy az orkán erejű szél lökdöste
őket és az ágat tépkedte alattuk. Apró jégkristályok ka-
varogtak a levegőben.
– Természetesen szembe szélben szállunk fel. – Bár
Soren el sem tudta dönteni, hogy ez a szélvihar honnan
is fúj szemből. – Egyenesen a Hoole-tenger felett fo-
gunk repülni. Próbáljátok megtalálni az orkán fő vona-
lát. – Ezylryb rövid tőmondatokban beszélt. – Figyelem
mindenki. Ezt kell tudni minden orkánról vagy vihar-
ról. Igazából csak kevés különbség van köztük a tölcsé-
reiket és egyebeket illetően, kivéve a hurrikánokat. De
amit egy orkánban vagy viharban találsz elsőként, az
a drén. Így nevezzük azt a részét, ahol a szél a leghe-

174
vesebb. Ez legbelül van. Nem olyan, mint a hurrikán
szeme. Közel sem olyan veszélyes. A drének másik ol-
dalán találod a buktákat. Ez az ahol a szél átcsap a dré-
nekből. A bukták legkülső határán találod a szippan-
csokat – később még visszatérünk rá. Én foglak vezetni
titeket. Poot fogja nekünk megmutatni, amit ellenszél
felőli buktának nevezünk. Csak kövessétek őt szorosan
és tegyétek azt, amit mond. Egyéb kérdés?
Otulissa egyből felnyújtotta a karmait. – Ezylryb ta-
nárúr! Minden tiszteletem az öné, de azt kell mondjam,
hogy meglep azzal, hogy sötétedés előtt küld ki minket.
Nincs ebben semmi veszélyes? Világosban rohamozná-
nak meg minket a varjak?
Ezylryb csak nevetett rajta és ennyit mondott, – Min-
den tiszteletem, Otulissa. Senki más nincs olyan őrült,
hogy egy ilyen napon levegőben legyen!
Soren is csak nevetett ahelyett, hogy bármit szólt vol-
na. De hogyan is tud nevetni, holott halálra van rémül-
ve? Ugyanúgy, a szénszállító gyakorlaton is unott volt,
miközben rémült? Ha ez a kettő dolog egy, akkor, ahogy
már Bubo is említette, vannak neki zavaros érzelmei.
Aztán hirtelen, egy óriási sikoly kíséretében, az öreg
füleskuvik kitárta szárnyait és felemelkedett a fergete-
ges-jeges naplementébe.
Egyenesen a Hoole-tenger felé vették az irányt. Ke-
gyetlen volt a vihar. A havas eső annyira zuhogott, hogy

175
aligha láttak valamit a víztömegből, csak a morajló hul-
lámokat hallották. Otulissa Soren mögött repült.
– Soha nem hallottam még egy ilyen tanárról, aki
ennyire szerencsétlen döntéseket hoz. Ez hatalmas fe-
lelőtlenség! Ezt mindenképp megbeszélem Boronnal
és Barrannal. Képtelen vagyok elhinni, hogy engednék
ezt.
Eközben Soren azt nem tudta elhinni, hogy Otulissa
ebben az összevisszaságban tud repülni és közben még
beszélni is. Sorennek már csak a repülésre is nehéz volt
koncentrálni. A szél mintha mindenhonnan fújt volna.
Állandóan megtévesztő áramlatok csapkodták őket.
Martin a fűrészbagoly csak egy ide-oda mozgó homá-
lyos alakként volt látható előtte. Mint a legkisebb, arra
volt utasítva, hogy Ezylryb nyomdokában repüljön a
könnyebb manőverezés érdekében.
A feláramlástól egy percen keresztül néhány száz láb
magasságot emelkedtek. A következő percben zuhanni
kezdtek. Ez valamiféle „lyuk” volt a feláramló légtömeg-
ben, amitől zuhanni kezdtek. Természetesen a jégdara
és az eső továbbra is szakadt. Sorennek egyfolytában
behúzva kellett tartania a pislogóhártyáját. Ez tulajdon-
képpen a baglyok harmadik szemhéja ami elhárítja a
szennyeződéseket. Jóságos Glaux, csak remélni tudta,
hogy kitart ebben a zord időben. Hát nem csoda, hogy
Ezylryb bandzsi. Egy egész élethossznyi repülés ezek-

176
ben a viharokban azért megviseli ám egy bagoly pislo-
góhártyáját.
– Glaux szerelmére már, komolyan – sziszegte Otu-
lissa.
– Hogyan? – Kérdezte Soren, miközben próbálta ki-
számítani, hogy mikor lesz a következő zuhanórepülés.
Mindeközben remélte, hogy Otulissát is lehagyja.
– Hát ez a sirályokkal beszél!
– És?
– És? Hogy mondhatsz ilyet, hogy „és”? Úgy tudom
kiváló családból származol. Látom, hogy nagyszerűen
neveltek. Tudnod kéne, hogy ők a létező legrosszabbak
a madarak között. Bocsáss meg, hogy durván mondom,
de egyenesen ők a madárvilág söpredékei. Undorítók
és zajosak. Semmit sem tudnál kezdeni velük. És nézd,
ez leáll beszélgetni, sőt, együtt röhög velük.
– Talán híreket szerez tőlük az időjárásról, – felelte
Soren.
– Ó, hát igen, ez egy okos gondolat, – vágta rá Otulis-
sa és elhallgatott néhány másodpercre, ami rendkívüli
eseménynek számított az esetében. – Hát én megyek és
megkérdezem őt.
– Hagyd őt békén, Otulissa.
– Dehogyis hagyom. Azt mondta, hogy kérdezzünk,
ha valami problémánk van. Ez te is hallottad. – s ezzel
odarepült.

177
– Bocsásson meg, Ezylryb. Nagyon kíváncsivá tett,
hogy miért is, öhm, hogyan is kérdezzem, áll szóba a
sirályokkal? Azt gondoltam, talán információszerzés
időjárási hírekről.
– Sirályoktól? Dehogyis, kicsim. Ők a legbutább és
leglustább madarak a földön.
– Nos, akkor mégis miért áll szóba velük?
– Én nem beszélgettem velük. Mocskos vicceket
mondtam nekik.
– Hogyan? – Kérdezte lihegve Otulissa.
– Hát persze! Szeretik a lé ejtő vicceket, még akkor
is, ha ők a leghígabb lé ejtők. „Hááh, még egyet Ezyl,”
mondják folyton. És elismerem, hogy ők is mondtak
nekem párat. De a szerencsétlenek annyira buták, hogy
soha nem emlékeznek a viccek csattanójára. Kiábrán-
dító.
– Hát, én soha!
– A viccek tényleg jók voltak, Otulissa, – szólalt meg
Martin.
– Hé, ne csavartasd ki a szárnyadat, kicsim. A saját
dolgoddal foglalkozz. Gyorsan vissza a helyedre. Mind-
járt a drén közelébe érünk. És csak most kezdődik a
mulatság.
– Hoooooh-háh! – Kiáltotta rekedt hangon Poot. –
Itt vagyunk, pajtik. Meglovagoljuk azt a bakafáncot,
aztán egyenesen be a drénbe. Mindenki utánam! – A

178
bakafánc a légáramlatok keveredése a drének és buk-
ták között. Hatalmas löket kell ahhoz, hogy keresz-
tüljusson valaki rajtuk. Soren egy manőverrel az öreg
Poot nyomába szegődött. Martin kettejük közé került.
A kicsi bagoly kaphatott volna egy kis löketet Poottól,
ahogy vákuum keletkezik utána, ami keresztülvitte
volna a bakafáncon, a drénbe hajítva őt. De Ruby volt
közvetlen előtte. Egy rövid, gyenge és vidám rikkantást
hallatott. Soren is azonnal megtudta, hogy miért. Itt,
az orkán közepében, a drénben a szél egy vadul és egy-
ségesen mozgó tömegként viselkedett. És ha ebben a
helyzetben a szárnyát kissé előrehatja egy madár úgy,
mint Ruby és a megfelelő szögben áll a farktolla... Nos,
ez egy nagyszerű érzés. Valahol a szárnyalás és a siklás
között, erőfeszítés nélkül. A drénben mintha a jégkris-
tályok is elolvadtak volna.
– Háh, a csontjaim is beleremegnek. Hát nem ez az
élet? – Ezylryb hátra vetette magát vezérpozíciójából és
most Soren és Otulissa között repült. Egy köpetet ök-
lendezett fel a szél fergetegbe, ami körülöttük forgott.
– Na gyertek ifjak, kövessetek a bukta csúcsára és mu-
tatok egy „ugri-bugri”-t. Meglovagoljuk azokat a baka-
fáncokat aztán belezúdulunk a buktába az élet legszebb
perceiért.
– Miről beszél ez? – Fortyogott Otulissa. – Adhatott
volna egy szótárt nekünk. Nagyon egy szétszórt tanár.

179
Mit számítana egy szótár? Gondolta Soren. Mire való
egy szó ismerete, ha valaki nem érzi a zúzájával, hogy
mit kell tennie? Soren valami fantasztikusat érzett a zú-
zájában, egyfajta izgatott remegést. Ez repülés volt a ja-
vából, mint ahogy soha ezelőtt nem tette.
– Itt is vagyunk! – Kiáltotta Ezylryb. – Nos azt szeret-
ném látni, ahogy keresztül ütitek a szelet aztán egyszer-
re vetődünk be a buktába. Ez a „fark feletti karmok.”
– Ó, te szent ég! – Sikoltotta Otulissa. Sorennek is
elállt a lélegzete, amint meglátta Ezylryb mindenkiétől
különböző, háromkarmú lábát, amivel épp az eget kar-
molássza. A hátán repült! Aztán visszafordult és eltűnt
a buktákban.
Soren hirtelen egy elmosódott vörös foltot látott, mi-
ként Ruby fark feletti karmokkal bukfencet vetett. Ez-
után ő is bevágódott a buktákba, hogy csatlakozzon a
többiekhez – Gyertek! – Kiáltotta. – Ez nagyon könnyű.
– Persze, nagyon könnyű. Ki hallott már fejjel lefe-
lé repülő bagolyról? Azt hiszem ez valami rettenetesen
elvetemült dolog! – Lihegte Otulissa. – Ez vakmerőség,
veszélyes. Igen, ez borzasztó veszélyes, nem bagolyhoz
méltó.
Ugyan, fogd már be! Gondolta Soren és ahogy Ezyl-
ryb mondta, villámgyorsan keresztülütötte a szel falát,
ahogy az ég felé ívelt, amin fekete felhők kavarogtak és
ontotta a jeges eső áradatát. Már a megfelelő helyen is

180
volt a buktában, Ruby mellett.
– Kicsikét előrébb a karmaitokkal és tartsátok a far-
ktollaitokat. Sokkal könnyebb manőverezni és meg tu-
dod lovagolni a hullámokat, – kiáltotta hátra Ezylryb.
Végül Otulissa is megérkezett. Dühöngve, elhadar-
tan beszélt valamiféle jelentésről, amiben összegezni
kívánja majd ezt a „szörnyű időjárási gyakorlatot.”
– Jaj, tégy már lakatot a csőrödre! – Förmedt rá Poot.
Aztán megperdültek és forogtak, amit ugri-bugrinak
neveznek. A bukta belsejében repülve, Ezylryb rekedt
hangon egy kis dalkölteményt rikácsolt az orkán agya-
raihoz.

Az időjárás csóva baglyai vagyunk.
Kiálljuk a legrosszabbat,
Mindent kiállunk.
Kavargó fortyogó szélrohamok,
Mi vagyunk a legmerészebb baglyok.
Viharokért, zúzánk
Kitörő örömmel repes.
Egy jégvihar, egy orkán,
így szeretjük a szédítő viharokat.
Repülünk előre és hátra,
Fejjel lefelé és mindent beleadva.
Meghátrálunk? Vagy jajveszékelünk?

181
Andalgunk vagy henyélünk?
Sohasem. Tessék még egy köpet
És szállunk egyenesen a drén felé!
Ordítunk? Vagy sikítunk?
Elmenekülünk? Egy pillanatra megállunk?
Soha az életben nem fogunk!
Mert mi vagyunk a legjobbak
Az összes csóva közül a legjobbak!

182
Tizennyolcadik fejezet
Szisszen asszony dilemmája

Fejjel lefelé repülés! – Ámult Primrose. – Azt meg,
hogy csinálod? Lehetetlen.
– Nem olyan nehéz, mint gondolnád, – mondta So-
ren izgatottan. – Nem kell olyan sok ügyesség hozzá.
Olyan, mint amikor először tanulsz repülni. El kell hin-
ned, hogy meg tudod csinálni.
– De fejjel lefelé? – Mondta Gülfi.
– Szerinted, egy olyan nagy, termetes szakállas, mint
én megtudnám tenni? – Kérdezte Dereng.
– Persze. Ha a körülmények jók. Látod, ez itt a prob-
léma, nem próbálhatod ki addig, amíg nem vagy egy
vihar drénjében.
– Vihar drénjében? – Mondta Dereng. – Azt mon-
dod, hogy a viharnak van csatornája? Elég sokat láttam
már, de… – Nehéz volt Derengnek elismerni, hogy va-
laki látott vagy tapasztalt valamit, amit ő nem.
Gülfi és Soren egymásra néztek és meglepődésükben
pislogtak. Dereng sokat hencegett, de nem birtokolta az
ellenszenves felsőbbrendűséget, mint Otulissa. Mégis,
folyamatosan szemrehányást kapott a csóva gyakorla-

183
tokon, amiért kihívta a rybek türelmét. Néha elég ide-
gesítő tud lenni de, ennek ellenére, egy „jó lélek” volt,
ahogy Szisszen asszony mondaná. Nem volt még ba-
goly, aki Derengnél hűségesebb lett volna. Ahogy Ko-
tor gyakran mondta, – Ő egyben a legjobb barát és a
legrosszabb ellenség.
– Lehet, nem láttál még drént, – mondta Gülfi, pró-
bálva leplezni a sértő tónust a hangjában. – Tudom,
hogy sokat láttál Dereng, de lehetséges, hogy nem tör-
tél még át egy drénen úgy, ahogy Soren tette, Ezylryb
instrukcióival.
– Ó, elég sok vihar agyara közé repültem már be,
Gülf ’. Lehet, hogy voltam is egy drénben csak nem tud-
tam, hogy abban vagyok. Ezt elismerem. Soren a vihar
struktúrájáról beszél, ezek csak szavak, te is tudod. Nem
sértésből mondom neked Soren. De igenis átrepülhetsz
valamin, amiről nem tudod, hogy nevezd.
– Igen, talán igazad van. Otulissa, elég nagy zsivajt
csapott, hogy Ezylrybnek adnia kéne egy szótárat ne-
künk, mielőtt felszálltunk volna, előző este.
– Ó, őszintén, – motyogta Primrose, – volt már nála
unalmasabb bagoly?
– Nos, én megyek a könyvtárba, mivel ez része a fel-
adatunknak, olvasnunk kell a drének struktúrájáról és
a hóviharokról meg hurrikánokról is. De örülök, hogy
először repültünk benne. Így több értelme lesz. Nemso-

184
kára egy vizsgát kell tennünk.
– Repülési vagy írásbeli vizsga? – Érdeklődött Gülfi.
– Írásbeli. Megígértem, hogy segítek Rubynak. Fan-
tasztikus repülő de, elég nehezen boldogul az írott és
olvasandó anyagokkal.
– Higgy nekem, amíg tud repülni, addig az számít. –
Bólintott Dereng.
– Az Élet Iskolájának hatalmas bölcse! – Motyogta
Gülfi.
Szisszen asszony tett egy enyhe mozdulatot, amit
gyakran szokott, amikor valaki barátságtalan megjegy-
zést tesz az asztalánál. Akkor jött rá Soren, hogy Szis�-
szen asszony alig mondott valamit az egész teaidő alatt.
Ez eléggé szokatlan volt, főleg mióta olyan izgatottan
visszatért az időjárás csóvából. Általában rendkívül iz-
gatott lenne Soren lelkesedése miatt. Remélte semmi
gondja sincs neki. Ha lesz elég ideje a jó napig, miután
elment a könyvtárba, akkor meglátogatja.
Soren felrepült a könyvtárhoz, közben vígan dúdol-
ta az időjárás elemzők énekének utolsó versszakját.
Milyen gyorsan változik az élet, gondolta. Csak tegnap
volt, mikor visszatért az izzó szénnel a csőrünkben kör-
be-körbe sétáról, az élet nem lehet ennél rosszabb. Ki-
véve, persze akkor, hogyha a Szent Egóban lenne és kö-
peteket kéne csipegetnie a köpetelőben. És most a tagja
volt a csóva legjobbjainak.

185
Mikor belépett a könyvtárba, kiszúrta Ezylrybet a
szokásos helyén, a halom szárított hernyóval együtt.
Felpattant mellé. – Üdv Ezylryb. Csodálatos csóva volt.
Van esély arra, hogy mostanában legyen egy újabb vi-
har, vagy egy tornádó? Poot szerint a tornádók fantasz-
tikusak a repüléshez.
Ezylryb alig nézett fel a könyvéből, csak morgott
egyet, azzal a barátságtalan stílusban, ami szokása. So-
ren hátra lépett egyet. Össze volt zavarodva. Hogy lehet
Ezylryb, olyan másmilyen most, mint amikor együtt
repültek? Az időjárás elemzés alatt, Ezylryb hangos és
féktelen volt és lé ejtő viccekkel oldotta a hangulatot és
még rekedtesen énekelt is, de most csak simán Ezylryb
volt, egy morgó öreg tudós, akinek a csőre a könyvé-
be van temetve. – Jobb, ha tanulsz a vizsgádra. És Ru-
bynak szüksége van egy kis segítségre. Repül, mint az
álom, de köpetet sem ér a szövegértése.
Soren elhátrált és Ruby felé fordult, aki az Időjárá-
si Rendszerek és a Struktúrájuk: Hogy Repülj Bennük,
Analizáld Őket és Túléld Őket, Ezekiel Ezylryb tollából
című könyv felé görnyedt.
– Ez olyan nehéz, Soren! Sose fogok átmenni a vizs-
gán.
– Ó, ne már Ruby. Ügyes leszel. Aki olyan jól tud re-
pülni, mint te, az nem tudja elbukni a vizsgát.
– De ez a rengeteg szöveg. A repülést érzem a zú-

186
zámban, de tudod, a szavakat nem érzem a zúzámban
kivéve, talán amikor Madame Plonk énekel.
Soren pislogott. Amit Ruby mondott, valóban igaz. –
Nézd, Ruby, nem hiszem, hogy próbálnod kéne érezni
a szavakat. Csak tanulnod kell egy kicsit arról, hogy mit
jelentenek a fejedben, csak a vizsgához. Gyerünk, segí-
tek. Nézzük a könyvet.
Soren bele pillantott. Sok kép volt, rajzok viharokról
és hurrikánokról meg hóviharokról. Soren átlapozta az
oldalt a karmával. – Kezdjük itt, egy szélviharral, mert
ez az amit már ismerünk.
– Glaux nevére, mi az a pyte? – Kérdezte Ruby.
A szoba sarkából jött egy hang. – A pyte egy mér-
tékegység, nagyjából egy szárnyfesztávolságnyi észa-
ki füleskuvik, mint amilyen én is vagyok. Az időjárási
rendszer, különböző struktúráit mérjük vele, mint pél-
dául az esővízcsatorna, vagy nyílások és et cetera.
– Mi az az et cetera? – Suttogta Ruby.
– Nem hinném, hogy az egy fontos szó, – mondta
Soren. – Na, most már tudjuk mi az a pyte, és csak ez
számít.
Ruby nem volt az akit Soren butának hívna, de egyér-
telműen borzalmas kézírással rendelkezett és voltak
nehézségei a hosszú szavakkal. – Leválasztani a szi…
– Olvasta a fejrészét az első oldalnak.
– Leválasztani a szippancsot – mondta Soren.

187
– Az mi? – Kérdezte Ruby.
– Ruby, te ezt csináltad. Te voltál az egyetlen, aki meg
tudta csinálni. Nem emlékszel? Átrepülted a bakafán-
cot, át a bukta felső széléig, rángatva a farktollaid. Kivá-
ló haladó szintű mozdulat volt.
– Ó, úgy érted, így? – És Ruby tökéletesen bemutatta
azt, amit tegnap este cselekedett.
– Igen, ez az. És itt azt mondja, hogy a szippancsot
egy átlagos bagoly farktollának fesztávolságával mérik.
Szóval, ha szellőt érzel a farktollad akármelyik oldalán,
akkor tudod, hogy az egy farktoll fesztávolságnyi széles.
– Ó, sose fogok emlékezni ezekre! A szavak, a szá-
mok, ez túl sok.
– De, igen is fogsz, Ruby.
Otulissa, épp most jött be a könyvtárba és kivett egy
újabb könyvet az időjárás elemzésről.
– Sikerült áthelyeztetni magad egy másik csóvába,
Otulissa? – Szólt halkan Soren, mivel tudta, hogy pró-
bált jelentkezni egyenesen Barrannál.
Otulissa pislogott. Hatalmas könnyek kezdetek for-
málódni a szemében. – Nem! Itt ragadtam. Ráadásul
messze nem tudok olyan jól repülni, mint ti. Várhatóan
bele is halok.
Most először, Soren sajnálatot érzett iránta. Ebben a
pillanatban egy száradt hernyó repült a könyvbe, amit
Otulissa kinyitott.

188
– Jól fogod csinálni, gyermek. foltosbaglyoknak
megvan az az elképesztő képessége, hogy megérzik a
nyomásváltozásokat. Persze, ez eléggé fontoskodóvá
teszi őket és így nehéz velük együtt élni. Ajánlom, hogy
olvasd el azt a könyvet ott, Atmoszferikus Nyomások és
Turbulenciák: Egy Időjós Útmutatója. Írta Strix Emiril-
la, egy híres, időjárásstrix az elmúlt évszázadból. És to-
vábbra is szeretnék a csóvámban tudni egy foltosbag-
lyot, még akkor is, ha folytonosan csipog. – Ezylryb, a
furcsa 3 karmú járásával, kibicegett a könyvtárból.
Zavarba ejtő egy bagoly, gondolta Soren. Áthatolha-
tatlan, mint bármely időjárás rendszer. Itt alig beszélt
Sorenhez és most úgy tűnt, azért megy ki, hogy beszél-
hessen Otulissával.
– Egy Strix írta ezt? – Érdeklődött Otulissa miköz-
ben kinyitotta a könyvet. – Ó, a jóságos, lehet, hogy
egy rokon. Persze, tudod ahhoz, hogy időjárásstrixé
válj, szükséged van a legkifinomultabb érzékekre. Nem
is csoda, hogy egy strix ezzé vált. A mi ősi vérvona-
lunkban, el tudom képzelni, hogy ezt a képességet a
tökélyre fejlesztették az elmúlt korok alatt.
Ó, Glaux, befogja valaha ez a bagoly? Soren eldön-
tötte, hogy meglátogatja Szisszen asszonyt, még a jó
nap előtt.

189
– Nos, nem tudom. Csak simán nem tudom. Nem
vagyok biztos semmiben, komolyan. – Soren megállt
a kis odú előtt, amit Szisszen asszony megosztott két
másik dajkával. Szisszen asszony hangjában lévő szo-
morúság volt az, ami tényleg megállította. Sose hallotta
még ilyennek. Mindig annyira pozitív volt és tele re-
ménnyel. Egy kicsit még hallgatózott.
– A hárfa céh, a legtekintélyesebb és szerintem az a
sorsom, hogy a tagjukká váljak, – mondta a másik kí-
gyó. – Tudod, mint ahogy a baglyok éreznek a zúzájuk-
ban. Tudom, hogy nekünk nincs zúzánk, de még így is.
– Irgalom! Már csak a gondolata is. – Szisszen as�-
szony eléggé döbbentnek hangzott az ötlettől. Most
már élesen beszélt. – Szerintem eléggé merész tőlünk,
hogy valaha is úgy gondoljunk magunkra, mint ezekre
a nemes baglyokra. Mi nem vagyunk a szintjükön. –
Most már úgy hangzott, mint a régi önmaga. Szisszen
asszonynak nem voltak fensőbbséges érzései. Úgy érez-
te, hogy ő a legjobb kígyó dajka, de sose feltételezte azt,
hogy osztozna bármiben is a legjobb kategóriájú mada-
rakkal. A feladata az életben az volt, hogy szolgálja őket
és az ő szolgálatuk egy nemes, megtisztelő feladat volt.
– De Szisszen asszony, – folytatta a másik kígyó, –
biztos van valamilyen elképzelésed az egyik céhhez.
– Ó, ez több mint elképzelés. Amikor elmentünk egy
céh túrára, akkor egyből tudtam, hogy a hárfa céh a ne-

190
kem való. Ahogy átcsúsztam a húrokon, az egyik hang-
jegyről a másikra, felmászni a skálára, oktávokat ugra-
ni, a vibráció még azóta se hagyott el. A legjobb része
az volt, amikor megpróbáltam, ó, hogy is magyarázzam
el, beleszőni a zenét, Madame Plonk hangjába. Hogy a
hárfa hangja és Madame Plonk hangja valami nagyot és
pompásat alkosson.
Soren pislogott. Szisszen asszony úgy gondolta, van
valamije, ami a zúzánál is jobb.
– El kell mennem, – mondta a másik kígyó örömteli-
en. – Csak megyek és beugrok Octaviához, viszek neki
pár jó-évjáratú tejbogyót. Rendkívül kedveli őket és,
mint tudod, ő gondozza Mademe Plonk fészkét. Sose
árthat, ugye? Tá-dá! – És ezzel kicsúszott az odúból.
Soren hozzálapult a sarokhoz, ahol nem vehetik ész-
re. De hallotta Szisszen asszony pusmogását, amikor
a másik kígyó már hallótávolságon kívülre ért. – Azt
feltételezni, hogy van zúzánk és aztán elcsúszni Octavi-
ához, dalokat dúdolgatva és megostromolni tejbogyók-
kal. Nos, én soha!
Soren, úgy határozott, hogy most kihagyja Szisszen
asszony látogatását. Tudta, mit kell tennie. Be kell ug-
rania Madame Plonkhoz és el kell mondania, hogy itt
van egy nagyon különleges kígyó, egy kígyó, akinek
volt még egy zúzánál is jobb valamije, egy kígyó a leg-
nagyobb, mi volt az a szó, amit Szisszen asszony mindig

191
is használt?... „Érzékkel, művészi érzékkel”.

192
Tizenkilencedik fejezet
Látogatás Madam Plonknál

Madame Plonk, tudom, hogy nem a legfelelőbb mó-
don történt a látogatásom. – Soren erősen koncentrált
arra, hogy megválogassa szavait, mert soha életében
nem látott még ilyen odút. A levegőben színek fény-
játékait látta, amit a mennyezetről lógó pergőüveg kel-
tett. És néhány a falon függött, repedésekbe gyömöszölt
gallyakon. Volt a falon egy-két nyílás is, ahol fény áradt
be. Néhány ruhadarabot gyönyörű hímzések díszítet-
ték. Egy kis fülke nyílott világító rózsafüzér szálakkal.
Valóban úgy tűnt, mintha az odú színekben úszna. És
a színek rengetegének közepette volt valami vakító fe-
hérség, maga Madame Plonk.
Soren nagyot nyelt, miközben próbálta a szemét ta-
karni a vakító fehérségtől. – Tudom, hogy Szisszen as�-
szony inkább félénk és nem merész.
– Szisszen? – Lépett közbe Madame Plonk. – Nem
hiszem, hogy ismerném azt a kígyót.
– Velem érkezett, asszonyom. Ő a családom dajkája
már régóta.
– Ó. És azt mondod, hogy szeretne bekerülni a hárfa

193
céhbe?
– Igen, asszonyom. – Soren azt gondolta, hogy ez
elég ostobán hangzott. Kit érdekel? Gondolta. Szisszen
asszony miatt volt itt. Ő akarta ezt annyira. Aztán úgy
látszott, mintha Madame Plonk a következő gondolatot
kiolvasta volna a fejéből.
– Az akarat egy dolog. Senki sem tud csak úgy akar-
ni.
– Igaz, igaz. Attól, hogy még akarsz valamit, nem kell,
hogy mindig az akaratod szerint történjen.
Madame Plonk csak pislogott és bólintott. – Nagyon
bölcs vagy, fiam. De mondd csak el nekem, miért gon-
dolod azt, hogy ez a Szisszen asszony, ahogy nevezed,
akarja is ezt?
Sorennek hirtelen támadt egy ötlete. – Tudja, – kezd-
te elgondolkodva, – néhány kígyó csak azért akarhatja,
mert úgy gondolják ez a legfontosabb céh. Olyan kí-
gyóknak van, akik már szolgáltak nagy múltú, kiváló
családoknak. De nem hiszem, hogy Szisszen asszony
ezért akarná.
– Nem? – Nézett meglepődötten Madame Plonk.
Sorennek volt egy szörnyű érzése, mintha valami
nem jót mondott volna. Vett egy mély levegőt. Ebből a
beszélgetésből már nem hátrálhat ki. – Nem, nem hi-
szem, hogy két köpetet is adna ilyen pletykákra.
Madame Plonk pislogott.

194
Most kinevet engem, gondolta Soren. De folytatta. –
Azt gondolom, hogy nem azért akar csatlakozni, mert
ez a legfontosabb, hanem mert ez a legművészibb.
Madame Plonknak még a lélegzete is elállt. – Ez na-
gyon érdekes. És mit akarsz mondani azzal, hogy mű-
vészi, drágám?
Ó jaj, gondolta Soren. A zúzáját hirtelen a torkában
érezte. Nem is igazán tudja, hogy mit akart volna kife-
jezni azzal, hogy művészi. Azt viszont tudta, hogy amit
mondott igaz, csak máshogy kell érteni.
Madame Plonk kivárt.
Soren folytatta. – Amikor Szisszen asszony a zenéről
beszélt, azt emlegette, hogy milyen volt, mikor a nagy
hárfához látogatott. A hangokat nem csak a húrokon
keresztül akarta megszólaltatni, hanem az ön hangjába
próbálta beleszőni. Vagyis a hárfa hangja és Madame
Plonk hangja valami olyasmit alkotott, amit pompás-
nak és nagyszerűnek nevezett. Nos, azt hiszem ezt ér-
tettem az alatt, hogy művészi.
Nagy csend lett az apartmanon belül. Aztán Madam
Plonk nagyot sóhajtott és a zsebkendőért nyúlt, amit a
csipkekészítő céh készített. A csőrét fújta és a szemét
törölgette. – Te vagy a legfurcsább gyöngybagoly. – So-
ren nem igazán tudta eldönteni, hogy ez most jót vagy
rosszat jelent. – Azt hiszem menned kell. Mindjárt kez-
dődik az Esti Dal. Úgyhogy menj csak. Hallom jól telje-

195
sítesz az időjárás csóvában. – Soren hirtelen meg akarta
kérdezni, honnan is tud az időjárás csóváról, de aztán
eszébe jutott, hogy Octavia gondozza Madame Plonk
és Ezylryb fészkét is. – Na, repülj csak.
– Persze, indulok, csak meg szeretném köszönni a
fáradságot, Madame Plonk, – mondta Soren kifelé me-
net.
– Octavia! – Kiáltotta Madame Plonk, amint Soren
elment. – Octavia, gyere gyorsan.
Az öreg és pufók dajka becsúszkált egy ágról, ahol
éppen pihent az odún kívül.
– Hallottad ezt Octavia?
– Igen, asszonyom. Azt hiszem gyakorolhatjuk a
G-dúrt!

196
Huszadik fejezet
Tűz!

Ezylryb leült egy ágra a Nagy Ga’Hoole Fa legtetején
és belehunyorgott a kora nyári nap kékségébe. Már két
napja szinte folyamatosan itt ült, Poottal az oldalán. A
Hoole-tenger túloldalán lévő felhők viselkedését tanul-
mányozták.
– Hozd fel a csóvát, – adta ki a rövid parancsot. – Van
számukra elég megfigyelni való.
– Tessék! Tessék! – Ásított Soren álmosan mikor Poot
felrázta őt álmából. – Még nappal van Poot. Aludnunk
kéne.
– Most nem, ifjú. Fontos lecke, a fa tetején. Kapitány
fent akar látni titeket. Ízibe.
Miről lehet szó? Gondolta Soren. Poot csak akkor
hívta Ezylrybet „Kapitányként” amikor repülési külde-
tésen voltak. Most viszont nem volt rossz idő. Nyugodt
volt, tökéletesen tiszta volt az égbolt. Arany eső ideje
volt, amikor az ágakról lógó Ga’Hoole bogyók szárai
gazdag sárgává változnak.
Ez idő alatt, míg Soren feljutott a legfelső ágra, a töb-
biek már összegyűltek, habár elég álmosan. Martin be-

197
leásított a reggeli napba, de Otulissa éber volt és tele volt
kérdésekkel és már borsozta a levegőt az ő felhő alak-
zat vizsgálataival. Ruby felöklendezte a reggeli köpetét
és úgy nézett Sorenre mintha az álmosságtól mindjárt
leesne az ágról. Pontosan ebben a pillanatban megérke-
zett Bubo és Elvan. Soren már jó ideje nem látta Bubot.
Feltehetőleg egy felderítő küldetésen volt a Csőr-hegy-
ségben és szerencsére, biztonságban visszatért, a többi-
ekkel együtt.
– Tegyél bele egy egeret, Otulissa, – Morgott Bubo
és fejjel előre beledugott egy mezei egeret a beszédes
bagoly csőrébe.
– Köszönöm Bubo, – szólt Ezylryb egy halk morgás-
sal és pislogással.
– Nos, tudja valaki, hogy miért vagyunk itt? – For-
dult az időjárás csóvához Ezyryb.
Otulissa karma egyből az égbe emelkedett, még úgy
is, hogy képtelen volt beszélni, mivel a csőre még min-
dig tele volt az egérrel. Soren körbenézett. Ez volt az első
alkalom, amikor a három ryb, bár Bubo nem volt hiva-
talosan ryb, együtt voltak az időjárás csóvával. Egyér-
telmű volt: Véget értek a Bubo műhelyéből származó
szenekkel töltött gyakorlati napok. Eljött az idő, hogy
berepüljenek egy erdőtűzbe. Csend ereszkedett a fiatal
baglyokra. Szorosan az oldalukhoz lapították tollaikat.
Az egyetlen hang Otulissától jött miközben nyelte le az

198
egeret. Aztán, egy halk suttogásban, félelemtől reszkető
hanggal megszólalt, – De épp most ettem. Hogy repül-
jek így, tele gyomorral?
– Ne aggódj, – mondta Ezylryb. – Még nem repü-
lünk. Majd csak később. De idefent akarlak tudni tite-
ket, hogy lássátok, hogyan változtatja meg a tűz a kör-
nyezetet, a szelet, a felhőket. Ezeket a változásokat még
innen is láthatjátok. Nézzétek ifjak, a Hoole-tenger túl-
partján egy tűz tombol. Egy hatalmas tűz. – Kihajolt a
víz felé az ágról. – Szóval később, átkelünk a tengeren.
Aztán a másik oldalon felmegyünk egy magas szirtre,
ahonnan tökéletes rálátásunk nyílik majd. Egy vagy két
napra letáborozunk ott, majd berepülünk a tűzbe.
A reggel további részében, megfigyelték a Hoole-ten-
ger túloldalán lévő felhők egyedülálló viselkedését. Az
időjárás csóva fiatal baglyai már hozzászoktak a fura
szavakhoz, mint a bakafánc, bukta és drén. De most
még különösebb szavakat halhattak a rybtől mint, nyo-
más különbség, termikus inverzió és konvektív oszlo-
pok.
Késő délután feloszlottak, hogy pihenhessenek egy
kicsit. Köztes időben felébresztik őket, tehát a napnyug-
ta utolsó sugarai és a derengés első árnyai között, majd
átrepülnek a Hoole-tengeren.
– Ideges vagy, Ruby? – Érdeklődött Soren, miközben
a felső ágról tartottak lefelé, hogy pihenjenek.

199
– Bolond lennék, ha nem lennék az, – válaszolta a
rozsdás-tollú bagoly.
– De te olyan jól repülsz.
– Nem is beszélve arról, – tette hozzá Martin, – hogy
mindketten kétszer nagyobbak vagytok, mint én.
– Mitől félsz a legjobban? – Kérdezte Soren.
– Attól a dologtól, amit koronatűznek neveznek, –
mondta gyorsan Ruby. – Amikor a tűz lombkoronáról,
lombkoronára terjed. El se tudom képzelni, mit tehet a
levegővel. Úgy értem, keresztülrepülni rajta szinte le-
hetetlen. Még csak megtippelni se tudod, hol lehetnek
a szélmentes övezetek.
– Technikailag, a tűz ezt teszi – érte utol őket Otulis-
sa – mert a tűz felmászik egy úgy nevezett, üzemanyag
létrán.
– Igen, és gondolj rám, – szólt most Martin. – Ott
vagyok lent a felszínen, állítólag keresve a legkisebb pa-
razsakat. Aztán az egyik ilyen koronás dolog megtör-
ténik és az én súlyommal egyenesen felszív az üzem-
anyag létrán.
– Mindnyájunknak le kell mennie a felszínre, nem
csak neked, – mondta Soren. – Bármelyikünkkel meg-
történhet. Nem kell ahhoz kicsinek lenned. – Martin
felemelte a fejét és pislogott. Nem tűnt meggyőzöttnek.
Bár még el kell jutniuk egy tényleges erdőtűzbe, at-
tól még megvolt, hogy a csóva egyes tagjainak milyen

200
szenet kellett gyűjtenie. Ruby mint a legjobb repülő, a
repkedő parazsakat kereste melyek szétszóródtak a ter-
mikus áramlatú oszlopokban. Soren és Otulissa a kö-
zépső pozícióba volt beosztva a konvekciós oszlopok
különböző oldalain és a kicsi Martin a felszínre. De,
mindnyájuknak kellett egy bizonyos mennyiségű fel-
színi munkát végeznie.

Soren nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy
mennyire más ez a repülés a Hoole-tengeren keresz-
tül, mint amikor ő kelt át rajta, hogy eljusson a Nagy
Ga’Hoole Fához, közel 6 hónappal ezelőtt. Emlékezett a
dühöngő viharra, ahogy az egész világ, örvénylő fehér-
ré formálódott, és ahogy az ég és a víz egybeolvadt egy
megkülönböztethetetlen masszává. Ma, a levegő tiszta
volt, a tenger alattuk pedig nyugodt és épphogy csak
egy kicsit zavarta fel a kékséget egy kevés fehér hul-
lám. Sirályok fürödtek a lenyugvó nap utolsó sugarai-
ban. Néha látták a felszínen, a halak ezüstös villanásait
miközben egy nagyobb hal elől menekültek. De ahogy
egyre közelebb kerültek az ellenkező parthoz, a levegő
kezdett megváltozni. És bár Soren, mint a többi bagoly,
nem rendelkezett a legkifinomultabb szaglással, mégis
érezték, ahogy a levegő kezd megtelni fanyar szagokkal.
Egy szírt gerincén landoltak. Ezylryb máris rámuta-

201
tott a háromkarmú lábával, néhány felhőre a gerincen
túl. – Mi Ga’Hoole felhőknek nevezzük őket. Tudjátok
miért?
Otulissa karmai a levegőbe lendültek. – Mert olyan
az alakjuk, mint a Ga’Hoole gyümölcs magjainak.
– Így van, kis hölgy, – nyugtázta Ezylryb.
Martin kiadott egy kis sóhajt. – Sose fejezi be, ugye?
Tisztán látszott, hogy Martin nagyon ideges volt.
Sokkal idegesebb, mint a többiek. Soren sajnálta őt. Ő
volt a csóva legkisebb baglya. Rémisztő lehetett. – Ne
aggódj, Martin. Minden rendben lesz.
– Soren, ez kedves tőled, de ugye felfogtad, hogy én
vagyok az első fűrészbagoly, aki valaha is bekerült a
szénszállító csóvába.
– Biztos különlegesnek gondolnak, Martin, – mond-
ta Soren.
– De mi van, ha tévednek? – Mondta Martin, egy kis
kétségbeeséssel a hangjában.
Ezylryb folytatta a beszédet a Ga’Hoole felhőkről. –
Azért olyan ívelt a tetejük, mert… nos, ti mondjátok
meg nekem.
Otulissa karma megint felemelkedett. – Egyszerű
időjárási fizika. Emerilla híres időjáráskódexében ol-
vastam róla. Ő egy foltosbagoly, teszem hozzá. – Otu-
lissa lesütötte a szemét, amiről Soren azt gondolta, hogy
ez dühítően álszent szerénység.

202
– Csak térj a lényegre, kedvesem, – szólt rá Ezylryb,
– Ó, igen, persze. Azért van, mert a szelek a felhők
felett sokkal gyorsabban fújnak, mint a felhő alattiak.
Soren úgy érezte Martin reszket. – Akár még azzá az
égő légi parázzsá is válhatok amiket Ruby kap el repü-
lés közben, – mondta, félelemmel teli hangon.
– Rendben van, most letáborozunk és várunk. Addig
várunk, míg a tűz elég biztonságos lesz a behatolásra
és a visszatérésre. Elvan és Bubo átveszi a küldetés irá-
nyítását egy ponton, elirányítva titeket a leggazdagabb
szén és parázs lelőhelyekhez. Én itt maradok és figye-
lem az időjárást, valamint időközönként berepülök je-
lentést tenni. Ha azt teszitek, amit mondanak, akkor
nem lesz bajotok. Ruby és Poot a felső rétegben repül.
Elvan a középső rétegen lesz Otulissával. Alattuk lesz
Soren aki Martint fedezi a felszínen. Bubo és én pedig
készen állunk, ha bárkinek is szüksége less segítségre.
Tartsátok a szemeteket a párotokon.
Már majdnem éjfél volt amikor Ezylryb bejelentette,
hogy átrepülnek a következő gerincre. Több felderítő
repülést is végrehajtottak Poottal, mire visszaért a ge-
rincre.
– Lehetőleg van egy hőmérsékleti mező, a völgy keleti
végében. Nem küldünk oda egy baglyot sem. A hőmér-
sékleti mezők csapdába ejtik a füstöt és aztán tudjátok
mi történik, amikor a füst elkezd emelkedni? – Soren

203
úgy gondolta, hogy akkor talán a hőmérséklet elkezd
változni, de már megint, nagyon is idegesítően, Otu-
lissa felemelte a karmát. – Fogd be a csőröd Otuissa, –
csattant fel Ezylryb. – Úgy érzem Soren tudja a választ
még úgy is, hogy nem ismeri annyira Strix Emerillát.
Honnan tudta, hogy tudom a választ? Olyan mintha
meg lennék jelölve, Ezylryb lát bennem dolgokat, amiket
más nem? De Soren tényleg úgy érezte, hogy tudja a
választ. Így hát próbaképpen folytatta. – Szerintem azt
jelenti, hogy amikor a füst emelkedik, akkor változás
lehet a levegőben. – Ezylryb egyenesen rá nézett. A sár-
ga szeméből áradó fény már nem izzott, de úgy látszott
mintha megvilágította volna Soren egész agyát. Soren
magabiztosabbnak érezte magát, de legfőképp, el tud-
ta képzelni maga előtt a láthatatlan levegőt. – A levegő
felemelkedhet és megfordulhat, és felfelé keringhet, és
amikor ez megtörténik, úgy gondolom a tűz még ke-
ményebben, még hevesebben éghet.
– Pontosan! – Tört ki Ezylryb. – És honnan tudod
ezt, fiú?
– Látom az elmémben. El tudom képzelni. Érzek va-
lamit, azt hiszem a zúzámban, a levegő mozgását és a
hőséget és…
– Igen, köszönöm ifjú. – Ezylryb a csóva többi baglya
felé fordult. – Sok módja van a tanulásnak, könyvekből,
gyakorlásból és zúzából. Mind jó mód, de keveseknek

204
van zúza érzéke.
– De mi az a zúzaérzék? – Kérdezte Otulissa óvato-
san.
Ezylryb elkezdett beszélni, de a szemét Sorenen tar-
totta. – A normális értelmezési szinten túli gondolko-
dás, ami egyből kideríti az igazságot, érzékeli és meg-
érti a valóságot. Nem igazán lehet tanítani, de ki lehet
fejleszteni nagyon nagy odafigyeléssel és érzékkel a ter-
mészetes világ felé.
Soren pislogott. Valaki vagyok ennek az öreg bagoly-
nak a szemében. Majdnem olyan okos vagyok, mint Otu-
lissa, és Ezylryb hisz bennem!

Eljött az idő, hogy egy a tűzhöz közelebbi gerincre
repüljenek. A csóva felemelkedett a levegőbe, a bag-
lyok közel repültek a párjaikhoz. Még félúton se jártak
a következő gerinc felé, mikor meglátták a vastag füs-
toszlopot, mely szinte fehér volt az éjszakában. Felfelé
keringve, majd a lángok nyelvei elkezdtek táncolni az
éjszaka ellen. Ezylryb belekezdett egy meredek fordu-
lóba. A többi bagoly követte. Bubo és Poot nem sokkal
később érkezett, friss pockokkal és egerekkel a karma-
ikban, néhány még mindig vonaglott.
– Egyetek könnyedén, egyétek meg a haját is! – Uta-
sította őket Ezylryb.

205
– Kíváncsi vagyok, vajon miért hívja folyton hajnak?
– Kérdezte halkan Martin.
– Azt mondják, ő egy távoli helyről jött, amit a Nagy
Északi Vizek földjének neveznek és ott elég furcsán be-
szélnek.
– De haj? Mi az a haj? – Erősködött Martin.
– Nos, van a bunda és van a toll, szerintem ez valami
a kettő között, – mondta Ruby. – Szeretnéd, ha megkér-
dezném Otulissát?
– Nem! – Mordult fel egyszerre Soren és Martin.

Kevesebb, mint egy óra telt el, mikor Bubo lerepült
a magasan lévő pozíciójából. – Készüljetek a repülésre.
A baglyok a gerinc vézna gránit szegélyén álltak, a
karmuk áthajlott a peremen. Kiterjesztették a szárnyu-
kat és Bubo kiadta a parancsot. – TŰZ! – Felszálltak.
Először Bubo és Elvan, majd Ruby és Poot, utánuk
Otulissa, Soren, és Martin, majd végül, mint hátvéd
Ezylryb.
Nem repültek messzire, mire megérezték a hőt az ar-
cukon. Számítottak a hőségre, de a robajra nem. Egy
szörnyeteg ordítása tombolt a fülükben. Soren még sose
hallott ehhez foghatót. Bubo és Elvan felkészítette őket
mindenre, kivéve a zajra. Tudtak a hőségről. Tudtak a
vad feláramlásokról, az úgynevezett hideg pontokról és

206
a zuhanó pontokról is. Még a tűz legrettegettebb trükk-
jéről is tudtak: a tűzkórról. Ez akkor történt mikor a tűz
a teljes pompájában tombolt és ez képes volt egy bag-
lyot transzba ejteni és így röpképtelenné tenni. Mélyre
hatolt, és összezárt szárnyaival, egy bagoly elveszti a re-
pülési ösztöneit és hirtelen belecsapódik a földbe. Vagy,
ha a bagoly már a felszínen volt és a tűz elkezdett heve-
sen terjedni felé, a bagoly egyszerűen nem tud felemel-
kedni, mivel a szárnyai mereven lógnak és mozdulatlan
lesz, mintha egy halott rész lenne az oldalán. De senki
se szólt neki a hangról.
– Hozzá fogsz szokni. – Elvan pontosan Soren és
Martin felé repült. – Először mindig megdöbbentő.
Máshogy nem lehet elmagyarázni. – Kiabálnia kellett
a tűz morajlása miatt. Alattuk, a lángtenger beborította
az egyik hegyoldalt. A termikus áramlat, mint egy rakás
kő úgy zúdult nekik. Martin és Soren legalább 6 méter-
rel kerültek feljebb a szívóhatás miatt, de amint elhagy-
ták a hegyet, megéreztek egy borzalmas hűvösséget és
zuhantak 9 métert. Soren felfogta, hogy ez hűsítő volt a
hőséghez képest, amin eddig átrepültek. Bubo visszare-
pült. Eddig messze elől repült. – Remek parázs lelőhely
előttünk. Tökéletes mindnyájunknak.
Szóval eljött az idő. Ez volt az a pillanat, amikor iga-
zi szénszállítókká válnak. Hirtelen mint, valami hulló
csillag, egy piros valami zúgott el mellettük.

207
– Gyönyörű kapás, Ruby, – kiáltotta Poot.
– Milyen természetesen megy ez a réti fülesbagoly-
nak! – Kapott levegőért Elvan, nagy csodálatában.
Ruby elkezdett lerepülni a szénvödör felé, amit Bubo
helyezett el a gerincen. A kis vödör, amit a műhelyében
készített, apró gyújtásokkal az alján már rég világított, s
ez majd melegen tartja a szenet.
– Rendben Martin, bemész! – Adta ki a parancsot
Elvan. A kis bagoly belekezdett egy merev spirális fejes-
ugrásba a föld felé. – Fedezd őt, Soren.
Soren addig folytatja a fedező repülést, míg Martin
vissza nem tér egy csőrnyi parázzsal. Elvan a legkisebb
parazsat a karmaiban cipelte. Martinnak nem csak a
parázsgyűjtés volt a feladata, hanem az is, hogy jelen-
tést adjon a nagyobb szenekről amiket Soren és Otulis-
sa tud majd összegyűjteni.

Soren féltő szemekkel figyelte felülről lebegve a kis
baglyot. Kezdett hozzászokni a hanghoz. Nemcsak,
hogy kezdett hozzászokni, hanem a viharos tombolás-
ban még a kisebb hangokat is ki tudta szűrni, mint pél-
dául Martin dobogó szívét, ami egyre hevesebben vert,
míg zuhant lefelé. Ahogy Martin szívverése gyorsult,
Soren teljes szívvel, zúzával és lélekkel remélte, hogy
a kis fűrészbagolynak nem esik baja. Most már látta,

208
hogy Martin a földön van.
– Maradj a pozíciódban, Otulissa, – recsegte Elvan.
Ruby épp most kapott el egy újabb parázsló szenet.
– De minden jó darab ott fent van. Így sose lesz esé-
lyünk.
– Fogd be a csőröd. Azt akarod, hogy visszaküldjelek
a gerincre? Majd meglesz az esélyed.
– Soren nem figyelt rájuk. Teljesen Martinra kon-
centrált, aki most csak egy kis folt volt a földön. Egy
füstfelhő, ideiglenesen eltakarta ezért Soren lejjebb re-
pült.
Ott van! Ott van! Te jó ég, jó gyorsan jött felfelé!
– Jön vissza, jól megpakolva! – Szállt Bubo, Elvan
mellé.
Aztán ott is volt. Parazsak szálltak ki a kis csőréből.
Az arca kormos és piszkos volt, de a szemei tüzes fény-
ben táncoltak. – Megcsináltam! Megcsináltam!
– Egyértelműen megcsináltad, ifjú. – Bubo felrepült
és összekócolta Martin fej tollait a karmával.
– Már alig várom, hogy visszamehessek, – kiáltotta
Martin.
– Türelem, – mondta Elvan. – Először a jelentésed.
– Köpet nagyságú parazsak, feljebb onnan ahol lan-
doltam.
– Kiváló, – mondta Elvan. Eztán Elvan felrepült, hogy
tanácskozzon Buboval és Ezylrybel.

209
– Soren, nincs ehhez fogható. Nem tudom elmagya-
rázni. Abban a pillanatban, hogy leértem, már nem is
féltem többé. Nem tudom leírni milyen érzés, amikor
felveszel egy parazsat a csőröddel. Olyan…
– Bódító, – szakította félbe Otulissa. – Igen, olvastam
róla. Bár óvatosnak kell lenned. Strix Emerilla azt írta,
hogy néhány szénszállító úgy megrészegül a parazsak-
tól, hogy nem törődnek a környezet veszélyeivel.
– Nos, nagyon különös az érzés, mikor felveszel egyet
és repülsz vele. Ez olyan, – szünetet tartott. – Ez valami
nagyon erőteljes érzés.
– Eljött az idő Soren. Bemész! – Parancsolta Elvan.
– Mi lesz velem? – Jajgatott Otulissa.
– Fogd be a csőröd, majd eljön a te időd is, – ordítot-
ta Bubo.
Soren lebukott egy spirális leszálló csavarban. Érez-
te, ahogy a hirtelen és kemény feláramlások lökdösték,
de elég sebességet gyűjtött, hogy áttörjön rajtuk. Az-
tán a felszínre ért. Különös volt a táj. Fák elszenesedett
csonkjai marcangolták az éjszakát, majd szétszóródtak
ott ahol a szenek, forró világító kövekre hasonlítottak.
Azt mondták, hogy gyorsan dolgozzanak, de ne kap-
kodják el. Egyenletes ütem a legjobb ütem, ahogy Bubo
mondta nekik. Hogy sikerült Martinnak, aki oly kicsi,
a csőrének megfelelő nagyságú parazsakat találnia?
Hatalmas Galux, milyen kínos lenne, gondolta Soren,

210
ha nem találna parazsakat, ha üres csőrrel térne vissza.
Bubo és Elvan próbálták győzködni őket, hogy senki
se érezze magát szégyenben. Gyakran előfordult, hogy
egy kezdő szénszállító nem talált megfelelő szenet.
Nem volt semmi szégyellnivaló az üres csőrben. De So-
ren tudta, hogy igen is van.
Egyszer csak, Soren meghallott egy szörnyű pattogó
hangot. A lángok, pontosan előtte fáklyákká változtat-
tak egy faállományt. Felnézett és látta a lombkoronákat
lángra gyulladni. Koronatűz! Ruby legrosszabb rémál-
ma. De Ruby a fenti levegő miatt aggódott és most ő
alatta volt. Elkezdett érezni egy hatalmas húzást. Vajon
most felszívódik? Az utolsó dolog amire Soren emlé-
kezett az a gondolat volt, melyben egy nagy parázsló
toll-labdává változik. Egy gondolat száguldott át az
agyán: Az én szerencsémmel, Otulissa majd elkap. Mit
fog számítani? Már halott leszek.

211
Huszonegyedik fejezet
Egy szén a csőrömben!

Egy szén van a csőrömben! Egy szén van a csőröm-
ben! Rohantak át a szavak Soren agyán. Könnyed, kö-
rökben emelkedett felfelé. Nem perzselődött meg. Nem
lángolt, és ott volt az a csodálatos, világító dolog a cső-
rében, ami valóban, elárasztotta az egész lényét egy
rendkívüli érzéssel. Olyan volt mintha, minden egyes
üreges csontja, minden tolla tele lett volna ezzel a fel-
sőbbrendű erővel. Öröm töltötte el, olyan öröm, amit
már az első repülés óta nem érzett. De hogy hogyan
szerezte meg ezt a szenet, még mindig rejtély volt szá-
mára. Visszarepült a gerinchez ahol a vödrök voltak.
Martin volt mellette.
– Látványos voltál, Soren. Olyan ideges voltam, ami-
kor megláttam azt a tüzet, aztán mikor láttuk, hogy fel-
szívott, majdnem yeepeltem.
– De mi történt? – Kérdezte Soren. A gerincen kellett
maradniuk, míg a csóva többi tagja vissza nem tért.
– Azt akarod mondani, hogy nem tudod?
– Nem egészen.
– Csináltál egy fordított hurkot, hogy kiszabadulj a

212
húzásból, és amikor kifelé tartottál akkor repült el mel-
letted ez a széndarab. Bubo azt mondta, hogy még sose
látott ekkora méretű szenet olyan magasra felmenni, de
te elkaptad! Hurok közben elkaptad Soren. Úgy értem,
jobban repültél, mint Ruby valaha. Elképesztően látvá-
nyos volt.
– Hatalmas Glaux, bárcsak láttam volna, – mondta
Soren.
Martin hangosan huhogott. – Te csináltad Soren! Te
csináltad!
Otulissa repült be, Ruby és Poot mellett. Tele volt a
csőre, majd beledobta a szeneket a vödörbe. – Szerez-
tem egyet! Szereztem egyet! – Aztán megállt és felné-
zett, most valóban szerényen. – De Soren, ez semmi,
ahhoz képest, amit te csináltál.
– Nos, köszönöm, Otulissa…ee…őő… ez nagyon
kedves tőled.
Otulissa előredöntötte a fejét és ez egyszer kivétele-
sen nem mondott semmit. Martin rápislogott Soren-
re mintha azt akarná mondani, – Kíváncsi vagyok ez
mennyi ideig fog tartani?
Soren körbenézett, Ezylrybet keresve. Eltűnődött va-
jon Ezylryb látta-e. És pont akkor a foltos füleskuvik
leszállt a vödörrel egy sorba. Épp hogy csak ránézett
Sorenre, de elfoglalta magát néhány szén átrakásával
egy új vödörbe.

213
Ó, ne, gondolta Soren. Meg fogom én valaha érteni ezt
a baglyot?
Ezylryb útban volt a lent lévő vödörsorhoz. Amikor
elérkezett ahhoz a vödörhöz amibe Soren dobta a sze-
nét, megfordult és ránézett. A szén, amit a csőrében
tartott, kísérteties fényt szórt a tollszakállas arcára. A
borostyános szeme, vörösnek látszott. – Úgy hallottam
becsületes éjszakai munkát végeztél, – motyogta a szé-
nen keresztül. Aztán hozzátette, – Pazar munkát, talán.
– Beledobta a szenet a vödörbe és odarepült Poothoz
tanácskozni.

Hazafelé tartó útjukat, pár órával reggel előtt kezdték
meg. – Ne aggódjatok a varjak és a csőcselék miatt, –
mondta Elvan. – Sose jönnek közel, amikor izzó szenet
szállítunk.
Gyönyörű idő volt a repülésre. A levegő egyre tisztáb-
bá vált és könnyedén sodorta a vizet a csipkés gerincek-
nek. A szenek és parazsak ereje, még most is megigézte
őket. Talán a tűz volt a legfontosabb eleme annak, ami
megkülönböztette a Nagy Ga’Hoole Fát, a többi bagoly-
királyságtól. Többé tette őket, mint egy közösség, vagy
mint egy bagolygyülekezet. Szövetségessé tette őket. És
ha fel kellett emelkedniük minden este, a sötétségben
nemes tetteket cselekedni, abban a tűz volt a segítsé-

214
gükre: tűz szította a hőséget Bubo fújtatóiban, amivel
fémeket kovácsolt csatakarmokká, megszelídített tüzek
a gyertyákon, olvasásra és tanulásra. És itt, ennek a csó-
vának a fiatal baglyai, akik épp, hogy csak befejezték a
fióka életüket, ezekkel a kincsekkel repülték át éppen a
Hoole-tengert. Nem csoda, hogy ilyen erősnek érezték
magukat. És most mikor a nap, vérvörösen virágzott
a keleti égen, Bubo mély morgása, elkezdte betölteni a
vizet. A szénszállítók éneke volt ez.

Adj nekem egy forró szenet
világító fényes vöröset,
Adj nekem egy parazsat, mely serceg a hőtől,
Ezek az ékszerek
melyek a csőrömnek készültek.
Lángok között repülünk, és sose perzselődünk
Átvágunk a füstön és sose alázkodunk.
A tüzek titka, a különös szelek, dühöng,
Tudunk mindent, míg tombol
Keresztül erdőkön, keresztül völgyeken,
Hegyeken fel és alá.
Megkeressük.
Megtaláljuk.
Fogd a szenet a zúzásánál.
Beleköpünk a lángok forró szívébe

215
Majd visszahozzuk a szeneit
és megszelídítjük..
Mi vagyunk a szénszállítók,
bátrabbak mindennél
Mi vagyunk a szénszállító csóva baglyai!

Nem sokkal pirkadat után érkeztek a Nagy Ga’Hoole
Fához, az arcuk piszkos, a csőrük koromfekete. De hő-
sökként üdvözölték őket. A szeneket elszállították Bubo
műhelyébe és ezután egy hatalmas lakomát tartottak.
– Hol van Dereng? – Kérdezte Soren, mikor leült
Gülfivel, Szisszen asszony asztalánál. – És Primrose? –
Soren mesélni akart az erdőtűzről Derengnek. Kevés
dolog nyűgözte le, ez talán le fogja.
– Mindketten egy küldetésen vannak, ahogy Kotor
is. Szükségük volt a nyomkövető és kutató-mentő csó-
vákra. Valami nagy készülődik, – mondta Gülfi.
– Hogyan?
– Nem tudom pontosan. Boron nagyon csöndes ez-
zel kapcsolatban. De hirtelen nagyon sok fiókának lett
szüksége a gyors mentésre. – Épp ekkor látta, amint
Ezylryb szóba elegyedik Boronnal és Strix Strumával,
az étkező odú egy sarkában. Szörnyen komolynak tűn-
tek és látta amint Ezylryb időnként, gyorsan bólogat.
Poot megközelítette a három baglyot és egyből elhes-

216
segették.
Mivel Ezylryb nem volt a szokásos helyét Elvannal,
Octavia előtt, ezért az időjárási és széngyűjtő asztal üres
volt. Martin és Ruby csatlakoztak Sorenhez és Gülfihez,
Szisszen asszony asztalánál, Otulissával együtt. – Hála
a jóságosnak, hogy végre sülve ehetjük a pockainkat,
– mondta Otulissa. – Egy örökkévalóságnak tűnt, míg
nem ettünk főttet.
– Megmutathattam volna, hogy sütheted meg az egyes
részeidet, amikor berepültél abba a tűzbe, – mondta
Szisszen asszony, és mindannyian nevettek. – És most
lenne egy kis bejelenteni valóm. – Szólt gyengéden az
öreg dajka.
– Mi az Szisszen asszony? – Kérdezte Soren.
– Felkértek, hogy csatlakozzam a hárfa céhhez.
– Ó, Szisszen asszony! – Kiáltották mindannyian.
Talán még is ért valamit Soren látogatása Madame
Plonknál. Még csak nem is remélte, mióta meglátogatta
az ő különleges lakosztályát azon a napon. Soren nem is
lehetett volna ennél boldogabb. Úgy gondolta, minden
tökéletes. De amint a „tökéletes” szóhoz ért, megértette,
hogy nem, nem igazán. És most az a különös melanko-
likus érzés elkezdett mászni rajta, mint egy köd. Tudta
mi volt a legsürgetőbb most. Eglantina. Mi történhe-
tett az ő kedves kishúgával? Úgy gondolta, hogyha még
életben van, és ha nem fogta el a Szent Egó vagy valami

217
rosszabb, akkor már tudnia kell repülni. De ki venné őt
észre? Nem a szülei. Ki tudja vajon élnek-e még? Soren
nagyon csöndessé vált. Szisszen asszony érezte a bána-
tát.
– Gyere fel később, Soren drágám, és ülj mellém egy
szóra és mesélj a kalandjaidról a lángoló erdőben.
– Persze, Szisszen asszony, – mondta zavartan.

De nem tette. Túl fáradt volt a repüléstől, a munkától
a tűzben ahhoz, hogy bármi mást csináljon az alváson
kívül. Annyira fáradt volt, hogy még Madame Plonk
gyönyörű hangját se hallotta. És a hang alatt azon a reg-
gelen, volt egy különösen kedves, hullámzó hang, szin-
te folyékony, amint Szisszen asszony csúszott, egyen-
letes nyomással, gyorsan, egy húr középső pontjától,
és nyújtózkodott a következő oktávig, egészen az alsó
G-ig. Hozzáértő lépés volt és Madame Plonk tudta,
hogy jó döntést hozott. Ennek a dajkának mesteri ér-
zéke volt, ami megegyezett az ő csodálatos hangjával.
Természetesen, Soren átaludta az egészet, talán a kis-
húgáról álmodva, de talán túl fáradt volt az álmokhoz
is.

218
Huszonkettedik fejezet
Leesett fiókák!

Míg Soren aludt, addig a Hoole-tenger túlpartján egy
távoli erdőben, Dereng átsuhant a nap végi gyülekező
homályon. Ő, Primrose és Kotor együtt dolgoztak. Ko-
tor természetesen, a nyomkövető csóva tagjaként vé-
gezte a felszíni munkát, árulkodó köpeteket, pihéket,
sebesült vagy halott fiókát keresve. Primrose aki a kuta-
tó-mentő csóva tagja volt, Derenggel közösen, minden
szinten repkedtek és figyelték a környéket a lehetséges
ellenséget kémlelve, Derengre hárult a legnehezebb
munka, felemelte a fiókákat, és amikor lehetséges volt,
visszavitte őket a fészkükbe.
Ez a küldetés, Barran szavaival élve egy rutin küldetés-
nek indult. De elég hamar valami sokkal bonyolultabbá
vált. Az első felderítő hullámban, több fiókát jelentettek
a felszínen, de nem úgy tűnt, hogy a fészkükhöz közel
lennének. Először a mentők úgy gondolták, hogy ezek
a bénult és kihűlt baglyok, egyszerűen csak elfelejtették
merre voltak a fészkeik, melyik fáról estek le. De aztán
világossá vált, hogy a közeli fákban nem volt odú, nem
volt semmilyen fészek ezeknek a fiókáknak. Így hát

219
honnan jöhettek? Vajon a Szent Egó vadászai rabolták
el őket, aztán repülés közben valahogy fellázadtak és
kiszabadultak az el rablóik karmaiból, ezzel lezuhan-
va a földre? De vajon a Szent Egó, miért nem szerezte
vissza őket? Nagyon rejtélyes volt ez. A másik különös
dolog az volt, hogy mindannyian gyöngybaglyok vol-
tak, nem csak Tyto alba, mint Soren, hanem ausztrál
és hosszúszárnyú valamint kormos gyöngybaglyok is,
akik mindannyian a Tyto családba tartoztak.
Dereng megosztotta a figyelmét a lent sétáló Kotor
és a felette repülő Primrose között. Visszahúzta a csa-
ta karmait, mert nem tűnt úgy, mintha Szent Ególiusz
harcosai a közelben lennének és szükséges volt vissza-
húzni a leesett fiókák felvétele miatt is, hogy ne sebesít-
se meg őket. Egy másik szakállas teljesen kiterjesztve
viselte a csata karmait és körözött, egy lehetséges raj-
taütésre készülve. Felváltva dolgoztak. Így működött
a kutató-mentő csóva, párokban, míg az egyik bagoly
teljes harci felszerelésben repült, addig a másik felké-
szült, hogy felvegyen egy bajba esett fiókát. Amikor
egyet megtaláltak, elvitték a gyülekező helyre, mely egy
volt, melyet Barran egyik asszisztense felügyelt, aki or-
vosi ellátást biztosított, mielőtt visszavitték volna a fi-
ókákat a Nagy Ga’Hoole Fára. Amikor elég fióka gyűlt
össze, összeszedelőzködtek. De most több mint elég
gyűlt össze. Ezért is kértek erősítést. Mindenből több

220
kellett. Még több kutató-mentő munkás, több asszisz-
tens a gyülekező helyre és még több nyomkövető. Ez
már szinte túlterhelő helyzet volt. Még sose foglalkoz-
tak ennyi fészek nélküli fiókával. Hol voltak a szüleik?
Hol voltak az odúik? Mintha a semmiből pottyantak
volna ide.
Dereng észrevett egy kormos gyöngybaglyot a föl-
dön. Ez volt a legnehezebb része a napnak, leesett fi-
ókák észrevevéséhez. És a kormosok voltak a legnehe-
zebben észrevehetők az összes bagoly közül. Se nem
fekete, se nem fehér, hanem inkább foltos hamuszürke,
bele olvadtak a szürkületbe. De Dereng, a különös ké-
pességével, mely lehetővé tette, hogy lásson ebben az
időben, nagyon hasznos volt ebben a feladatban. Meg-
bizonyosodva, hogy a csata karmai vissza voltak zárva,
belekezdett egy gyors ereszkedésbe. Remélte, hogy a
kis legény nem volt halott.
Óvatosan megbökdöste a csőrével. Érezte a szívveré-
sét. Majd óvatosan felvette a karmaival. Remegett egy
kicsit és próbálta felemelni a fejét. Glauxnak hála, hogy
még volt benne élet. Semmi sem rosszabb, mint egy ha-
lott fióka felvétele. A kis méretük ellenére, különösen
nehéznek tűntek, és ha a szemük nem lenne csukva,
ha halottak lennének, az borzalmas lenne! Barran nem
számított arra, hogy találnak halott fiókákat az első kül-
detésükön. Nagyon fel volt dúlva a csóva új tagjai miatt.

221
– Nem így kellett volna történnie, – mondta folyton.
– Most pedig, csak nyugodtan, kicsi kormos, – szólt
gyengéden Dereng a fiókának. – Szépen meggyógyí-
tunk és helyre teszünk. Ne aggódj. Egy bajnok karmai
között vagy! – Dereng nem tudott ellenállni egy kis be-
mutatónak, a jobb repülő manővereiből. Amellett, egy
fiókát ez meg is nyugtathat

Csend kis bagoly,
Der’el vagy.
Megvannak a mozdulatok,
hogy hozzád jussak.
Nagy csúnya varjak.
Szent Egó mocskok,
Semmik ehhez a bajnokhoz képest.
Durrantok egy spirálist
Egy csavarral,
Csinálok egy három-hatvanast
s ködöt szórok szét

A közepén annak, amit Dereng a legjobb költemé-
nyének tartott, amit valaha repülés közben komponált,
a kis kormos egy hangot kezdett el kiadni, ami egy
gyenge fütyülésnek hangzott.

222
– Én Tytom, én Tytom, mié’ hagysz cserben minket a
tisztaságunkban?
Dereng lenézett a karmaiban lévő sánta kis kormos-
ra. – Miről beszélsz? Cserbenhagyott? Ezt nevezed te
cserbenhagyottnak? Nézd, én nem Glaux vagyok, de
te biztonságban vagy a karmaimban. Nagyobb bizton-
ságban, mint ott lent a földön. – De a kis kormos csak
bámult rá, üres fekete szemekkel.
Strix Struma egyszer csak megjelent az ellenszéli ol-
dalon. – Ne légy ideges, Dereng. Mindegyik fióka, va-
lami sületlenséget motyog. Nagyon furcsa az egész. Ez
nem olyan, mint amit a Szent Egó csinált a holdkórral.
Nagyon különös beszéd Tytoról. Bubo és Boron úton
vannak és Ezylryb is jön.
– Ezylryb? – Lepődött meg Dereng. Ezylryb sose
hagyta el a Nagy Ga’Hoole Fát, kivéve erdőtüzeknél
vagy időjárás elemzéseknél. Egy csomó fióka, a sem-
miből való előbukkanása nem tűnt időjárási elemnek
vagy erdőtűznek.
– Minden segítségre szükségünk van és nem csak a
mentéshez. Valami történik itt kint és nekünk a végé-
re kell járnunk. – Amit Strix Struma nem mondott, az
az, hogy pontosan erre kellett Ezyryb. Csakis Ezylryb, a
hatalmas tudásával, amit több évnyi olvasással szerzett
és a hosszú élettapasztalata az összes bagoly királyságon
keresztül, talán ő kideríthette, hogy mi folyik itt. Strix

223
Struma jobban aggódott, mint valaha. Vajon ez valami
járvány volt? Egy varázslat? Boszorkányság? Nem hitt
az ilyen ostobaságokban. Elvágta ezeket a gondolato-
kat. – Vidd azt a kormost a gyülekező helyre, és ha még
úgy érzed, van benned egy küldetésre való repülhetnék,
akkor gyere vissza. – Majd elrepült a hátszélben.

– Mind erről a tisztaságról és a Tytokról beszélnek.
Életemben nem hallottam még ennyi zagyvaságot. –
Elsie volt az, egy kissé kócos-kinézetű szalagos bagoly,
akinek úgy tűnt több tolla van, mint amit a kis teste
elbírna. A keresztes mintázatok a szárnyán, szinte tel-
jesen elhomályosodtak. De ő egy kedves, öreg madár
volt, aki Matronnal együtt volt a vezetője a Ga’Hoole
fára újonnan érkezettek ellátásának. Még egyszer sem
volt olyan, hogy a két baglyot kiküldték volna egy gyü-
lekező ponthoz, egy kutató-mentő küldetésen.
– Erre, Dereng, – szólt Matron. – Épp most pihéz-
tem ki egy helyet. Az a kormos tökéletesen be fog férni.
Elsie kedvesem, adj nekem még egy kis pihét ehhez a
kormoshoz.
Elsie engedelmeskedett és azzal a mozdulattal kité-
pett néhány pihét az elsőrendű evezőtollai közül. De-
reng pislogott. Úgy volt, ahogy Elsie mondta. Egy halk
motyogás hallatszott, egy állandó folyam a kis fiókák-

224
tól, és mind valamilyen költeményt kezdtek szavalni, és
az egész értelmetlen volt Dereng számára.
Egy kis hosszúszárnyú bagoly épp most kántált a kis
vékony hangján, – Tytok mindörökké, oly tiszta, oly
ritka! Mégis felsőbbrendű! – Egy ausztrál gyöngyba-
goly beszélt egy Tytoról, kinek tisztelettel tartoztak és
aztán egy másik is felkiáltott, – Ó, Tyto, kinek tisztasá-
ga felülmúlhatatlan, mutasd te magad… Tyto, meddig
fog még győzedelmeskedni a tisztátalan?
– Depresszív kis dalocskák, nem igaz? – Mondta
Bubo mikor leszállt Dereng mellé.
– Miről beszélnek? – Kérdezte Dereng.
– Nem tudom, de hallottam már ennél lelkesítőbb
dallamokat, mint ez a kesergés a Tytoról.
Ahogy, Dereng, Primrose és Kotor felemelkedtek az
utolsó küldetésükre, a fiókák véges, gyászoló énekei el-
halkultak mögöttük. – Hála az égnek, – sóhajtott Prim-
rose. – Ideje lenne, hogy egy jó kis lé ejtő viccet halhass.
– Leereszkedett a középszintű felderítő pozíciójához,
majd Kotor alá repült. Javában túl voltak már az utol-
só napsugarakon. Este volt. Nincs több repülés azon az
ezüstös határon, Dereng várt a jelre Primrosetól vagy
Kotortól, ha találnak egy leesett fiókát. Kotor most a
földhöz közel suhant el. Egy sáros patak folyásában,
meglátta a gyöngybaglyok megkülönbözető mintázatát
az elülső karmokon, pontosabban a teljesen egyforma

225
hosszúságú ujjakat. Követte a karmok nyomait a sáros
úton lefelé. Talán ez nem sérült meg annyira, hogyha
tudott sétálni, gondolta Kotor. De hova sétálhatott? És
miért? Meglátott egy sárgásbarna tollcsomót az előtte
elterülő útvonalon. Egy majdnem teljesen kifejlett ba-
goly tollai. Akkor miért nem repült? Aztán abban a pil-
lanatban, egy boróka alacsony ágai alatt, meglátott egy
homokszínű izzást az éjszakában, és hallotta a hosszú,
elnyújtott sziszegést, egy Tyto alba könyörgő hangjelzé-
sét. – Coo coo ROOOO! Coo coo ROOOO!
Kotor elhuhogta a jelet, jelezve a megtalált fiókát.
Ahogy Kotor várt Derengre, hogy leereszkedjen, ad-
dig a legfurcsább érzés kezdett eluralkodni rajta. De-
reng leszállt mellette.
– Mi van itt nekünk? – Szólt Dereng.
– Még egy gyöngybagoly, de nem ausztrál, vagy kor-
mos de még csak nem is hosszúszárnyú gyöngybagoly.
– Nem, – mondta Dereng suttogva. – Egy Tyto alba.
– Mint Soren, – mondták egyszerre. Kotor, Derengre
nézett. Szinte nem merte kimondani. – Szerinted lehet-
séges?
– Emlékszel, – mondta Dereng, – mikor Soren mond-
ta nekünk, hogy a húga szeme körül van egy, pötty.
Ami úgy nézett ki, mintha a fejtollain lévő pontokból
az egyik, lecsúszott volna a szeméhez és ugyanilyen
volt az anyjának is?

226
– Igen, – mondta lassan Kotor.
– Nézd!
A két bagoly közelebb hajoltak a kis bagolyhoz, aki-
nek a sírása egyre csak gyengült és gyengült, majd elállt.
Majdnem elfelejtettek levegőt venni kínjukban. Tényleg
volt ott egy kis pötty, a sötétebb tollakon, a szeme belső
sarkában. De ha ez volt Eglantina, vajon életben volt?
Meghalt? Vajon tényleg..
– Eglantina? – Szólították gyengéden, mindketten.

227
Huszonharmadik
Végre!

Több kukacra van szükségem, gyorsan! – Kiáltotta a
dajka kígyó.
– A Ga’Hoológia csóva olyan gyorsan ássa ki őket,
amilyen gyorsan csak tudja, – szólt egy másik kígyó. –
Ó, Jóságos ég, milyen mocskos ez a kis kormos gyöngy-
bagoly. – Rakta rá az utolsó kukacot az ellátmányból
a kormos szárnyán lévő sebre. – Szegény kis teremtés.
Most pedig fejezd be a csevegést, kedvesem. Nincs elég
energiád hozzá. – De a fióka fent tartott egy állandó
monoton éneket a Tyto tisztaság világáról és fennható-
ságáról.
Sose volt még ekkora mozgolódás a Nagy Ga’Hoole
Fán. A betegszoba zsúfolásig telt a bénult és sebesült
baglyokkal. És senkinek se volt egy pillanatnyi szabad-
ideje sem. A fa baglyai egyik ágról a másikra szálldos-
va, hozták be az újonnan érkezetteket, sürgették a friss
kukacok szerzését a sebekre, téptek pelyheket a saját
mellkasukról az új ágyak készítéséhez, újabb és újabb
csésze tejbogyó teákat hoztak. A dajka vakkígyók a ki-
merülés szélén voltak és még Madame Plonk is, aki alig

228
emelte meg a karmát a fa körüli teendők ügyében, még
ő se bírta elviselni a kimerült hárfa céhjének látványát.
Ezért csatlakozott hozzájuk, megtanulta, hogy kell ku-
kacokat helyesen a nyílt sebre helyezni. Soren és Gülfi
ugyanolyan keményen dolgoztak, mint bárki más, vagy
a dajkáknak végeztek el feladatokat vagy új odúkat tisz-
títottak meg, mivel a betegszoba túlságosan megtelt,
hogy bárki mást elláthasson. Kevés idő volt elgondol-
kozni azon, hogy mégis mi történhetett. De természe-
tesen, az elméjük legmélyén ott volt a szörnyű félelem,
hogy a Szent Egónak valahogy köze van az események-
hez, és ha nem az Ególiusz, akkor talán a „Csak szeret-
néd”! Vajon a szegény kis baglyok ugyanarról a borza-
lomról hablatyolhattak, mint a megölt szalagos bagoly,
mikor elsuttogta azokat a szavakat: „Csak szeretnéd”?
De tényleg számított ez most? A fiókák sebesültek vol-
tak és haldokoltak.
Soren, nem tudta megérteni azt a sok zagyvaságot,
ami úgy tűnt megállás nélkül ömlik kifelé a kattogó
csőrükből. Sose tűnt úgy, mintha egy kerek mondat
lett volna. A szavak összefüggéstelenül és megtörten
hangoztak, de mindig volt valami a Tytokról vagy a
gyöngybaglyokról.
Aztán előttük, Soren meghallotta egy újabb fióka
csoport érkezését. Ma nem volt nesztelen a röptük. A
baglyok, melyek valaha büszkék voltak hangtalan szár-

229
nyalásukra, most dühösen csapkodták a szárnyukat,
abban a kétségbeesett erőfeszítésben, hogy a kis fióká-
kat biztonságba helyezzék.
– SOREN! – A saját nevének a hangja, felkavarta a
fülledt levegőt. Soren felnézett a kukaccsipegető mun-
kájából. Dereng volt az körülötte Primroseal és Kotor-
ral, aki lekiáltott és a kutató-mentő csóva többi tagja is
követte őket.
– Soren gyere fel, amilyen gyorsan csak tudsz, – szólt
újra Dereng.
Aztán Kotor leereszkedett. – Ez fontos. Fogd a kuka-
cot és indulás. –
– Nem! Nem! – Mondta egy másik bagoly röviden.
– Minden kukacot először a halomba kell rakni. A csó-
vánk rybje mondta.
– Dobd el a kukacot Soren és gyere. – Soren nem
tudta elképzeli, mi lehet olyan fontos, amiért ennyire
szükségük volt rá. Követte Kotort egy új odúba, amit
nemrég hoztak rendbe, hogy ellássák a betegszobába
nem jutó sérülteket. Az odún kívül, Gülfi és Primrose
ültek egy ágon. Nagyon merevek voltak. Sorennek egy
rossz érzése támadt a zúzájában. Hezitált. Nagyon nem
akart bemenni abba az odúba. Kotor egy kicsit meglök-
te. Majd Gülfi is ezt tette a másik oldalán. Az odú árnyai
mintha az akarata ellenére húzták volna befelé. Csak
pislogott. Dereng egy halom vérrel borított aranyszínű

230
toll mellett állt.
– Szóval? – Mondta Soren.
Dereng gyakori mogorva hangja, most egy gyengéd
suttogássá változott. – Szóval Soren, ez lenne a húgod,
Eglantina?
Soren érezte amint a zúzája a bokájáig zuhant. Meg-
ingott, de Gülfi ott volt az egyik oldalán, Kotor pedig a
másikon. Ráerőltette magát, hogy lenézzen a megviselt
kis fiókára. De már nem nagyon lehetett fiókának ne-
vezni. Teljesen kitollasodott és vérrel volt borítva. Egy
vörös buborék, jött ki a csőréből, amikor ő is megpró-
bált motyogni.
– Nem! Nem! Ez nem lehetséges! – Jajgatott Soren.
Érezte, ahogy a lábai összecsuklanak alatta, és ezzel
összeesett. – Eglantina! Eglantina!
– Hozzátok Szisszen asszonyt, gyorsan! – Kiáltott
Gülfi.

Soren számára az idő fogalma értelmetlenné vált.
Nappal volt? Este volt? Mennyi éjjel telhetett el, mióta
behozták Eglantinát? Először meg volt dermedve. Te-
hetetlen volt. Szisszen asszony, megállás nélkül ápolta
Eglantinát. – Életben marad? – Soren csak ennyit tu-
dott mondani.
– Nem tudom biztosan, kedvesem, – mondta Szis�-

231
szen asszony őszintén. – Mindent megteszünk, amit
csak tudunk.
Végre, Soren elkezdett segíteni. Próbálta itatni egy
kis tejbogyó teával és alacsony hangon suttogta neki, –
Eglantina, én vagyok az, Soren. A bátyád, Soren. – De
Eglantina a félig csukott szemével, csak a dalocska egy,
vagy két szavának motyogását folytatta, melyet mind-
annyian énekeltek. Habár, úgy tűnt kezd jobban lenni,
erősebb lenni. És mikor a szemei teljesen kinyíltak, So-
ren izgatott lett. – Eglantina! – Felé hajolt. – Eglantina,
én vagyok az, Soren! És Szisszen asszony is itt van! –
De még egy szikrányi eszmélés sem volt a szemében.
Épphogy csak összekocogtatta párszor a csőrét, majd
folytatta a motyogást. Soren felsóhajtott.
– Türelem, kedvesem. Türelem, – mondta Szisszen
asszony. – Mindennek időre van szüksége. Látod men�-
nyivel erősebb a hangja.
De Sorennek nem tetszett az amit hallott. Csakis a
Tytokról beszélt, hogy a Tytok visszaszerzik az elsőbb-
séget, bosszút állnak, a Tytok tisztaságáról, a Tytok fel-
sőbbrendűségéről, egy világról melyben csak a Tytok
élnek. Hogy magyarázhatta volna el neki, hogy a leg-
jobb barátai, egy tündérbaglyocska, egy szakállas ba-
goly és egy üregi bagoly? Hogy, ők voltak a legeslegjobb
barátai az egész világon, hogy egy csapat voltak?

232
A következő estén, Eglantina már jól volt annyira,
hogy felálljon a karmaira és megtegyen pár lépést. Soren
óvatosan kivezette az ágra és mellé állt. De ennyi erővel
egy farönk mellett is állhatna. Megtett mindent, amit
mondott neki, de még mindig nem volt benne semmi
felismerés. Elvitte az odúba aludni, amit megosztott
Derenggel, Kotorral és Gülfivel. Primrose is eljött épp
azelőtt, hogy Madame Plonk elkezdte az énekét, hogy
megmutasson Eglantinának néhány különösen szép
bogyót, amit leszedett.
– Nézd Eglantina. Mióta itt vagyok, minden évszak-
ból összegyűjtöttem pár bogyót. Így van fehér a télből,
ezüst a tavaszból és most már van aranyszínű is a nyár-
ból, és egy nyakláncot csinálok belőlük. Neked is készí-
tek egyet. – De Eglantina nem válaszolt.
– Ez rosszabb, mint a holdkór, – suttogta Soren,
Gülfinek.
Gülfi nem tudta, mit mondjon, Kétségbeesetten saj-
nálta Sorent. Tudta, hogy mennyire hiányolta Eglan-
tinát. De ilyen állapotban viszontlátni, rosszabb volt,
mintha elő se került volna. Gülfi természetesen, sose
merne ilyen dolgot mondani Sorennek. Épp ekkor
Otulissa kukucskált be a bejáratok.
– Bejöhetek?
– Persze, – válaszolt Soren.

233
– Nézd, a könyvtárban voltam egész nap, elvégeztem
pár Tyto kutatást, hátha van valami, ami megmagya-
rázza ezt. Mindannyian Tytok és mindannyian Tytok-
ról zagyválnak, de valahogy elterelődött a figyelmem és
elkezdtem nézni egy könyvet, egy ismert foltos bagoly-
tól, ami a baglyok agyáról, érzéseiről és zúzájukról szól.
– Jóságos, Glaux, – motyogta Dereng és felöklende-
zett egy köpetet egyenesen az odú bejáratához. – Nincs
kétség, hogy valamelyik rokonod, Otulissa.
– Nos, lehetséges. Sok ismert tudós volt az őseink
között, ha jó messzire megyünk vissza. Bárhogy is, ez
a könyv azt mondja, hogy a húgod valami „zúzakór”
nevű dologban szenved. A zúza üressége. Olyan mint-
ha a zúzád el lenne falazva és semmi se tud átjutni rajta.
Ezért van egy zavar az agyában is.
– Nos, ez sokat megmagyaráz, – mondta Soren szar-
kasztikusan. – Mi a jóságos Glauxot kéne tennem ezzel?
– Nos… nos, – dadogta Otulissa. – Nem vagyok biz-
tos benne. Csak úgy gondoltam szeretnéd tudni, hogy
miért ilyen. Nem olyan mintha nem akarna emlékezni
rád. Egyszerűen csak nem tud, – mondta Otulissa erőt-
lenül. – Én… én úgy értem. Biztos vagyok benne, hogy
még mindig szeret. – Soren szigorúan nézett rá. – Ó, jaj
nekem. Sehogy se jön ki jól. – Otulissa szeme megtelt
könnyekkel. – Csak a segítségedre akartam lenni.
Soren felsóhajtott, elfordult és elkezdte felbolyhosíta-

234
ni az ágyat, amit Eglantinának készített.
Azon a napon, amikor a sötétség kezdett elszivárogni
a reggelbe és a reggel fénye merevvé vált a dél ragyo-
gásában, ebben a meleg, lassú időben, amikor lecsön-
desedett minden, még a motyogások ellenére is, Soren
olyan magányosnak érezte magát, mint még azelőtt so-
hasem. Magányosabban, mint az első rémisztő éjsza-
kán a talajon, amikor testvére Tukk, kilökte a fészekből,
magányosabban, mint amikor a Szent Egóban volt, ma-
gányosabban, mint amikor majdnem feladta, hogy újra
láthatja a családját. Ez volt a legkínzóbb magányosság,
amit valaha is átélt. Eglantina végre itt volt, de ez tény-
leg így volt?

235
Huszonnegyedik fejezet
Kereskedő Penny

Soren mindig is nagyon várta azt a napot, amikor
Kereskedő Penny eljön az árukészletével. De most, ez
semmit se jelentett neki. Habár, volt egy kis izgalom,
mikor felébresztették egymást a nap végén, várva a
szarka érkezését, még szürkület környékén. Mindenki
izgatott volt, kivéve Sorent és természetesen a dajká-
kat, akik a szarkákat gondolták az egyik legrosszabb lé
ejtőknek, majdnem olyan rossznak, mint a sirályokat.
Körbe akarta vonszolni Eglantinát, bár nem gondolta,
hogy ez akármit is jelentene számára. Penny egész éj-
szaka mutogatta az áruit, szóval nem kellett sietniük.
Késett és senki se volt jobban feldúlt, mint Madame
Plonk. Soren az odújából hallotta, több ággal felette is,
hogy egy megfigyelő ágon ül és vár a többi bagollyal.
– Ha az a madár, egyszer is időben érkezik, akkor meg-
eszem a hárfámat! – Füstölgött Madame Plonk. – Nincs
időérzéke. Már elmúlt a szürkület, nemsokára éjfél less.
– De hirtelen, az estéből kiburkolózva, jött egy kedves,
vibráló hang.
– Ez az ének! – Kiáltotta valaki. És felvidultak. Penny

236
közeledett és a dalolása áthatolt az éjszakán. A szarkák
vibráló hanga, amit éneknek ismernek, nem volt fogha-
tó a világon egyetlen másik madár énekhez sem. Most
már hallotta a baglyokat, lerepültek az ágakon keresztül
a fa alapjához, ahol Penny majd felállítja a portékáját.
Több asszisztenssel érkezett, akik hozták a kosarakat a
legújabb „gyűjteménnyel”, ahogy ő a készleteit nevezte.
– Szeretnél lemenni, Eglantina? – Kérdezte Soren.
Eglantina, természetesen, semmit se mondott, csak fel-
kelt és követte Sorent. Szint azonnal visszanyerte a re-
pülési képességeit, és mindketten felsorakoztak együtt
a talajon, míg Penny és az asszisztensei szétterítette a
gyűjteményt.
Ünnepi hangulat volt, sok fecsegéssel és különleges
élvezetekkel, a szakácsnak köszönhetően. Bubo előre
rontott és egy nagy ölelést adott Szarkának a szárnyai-
val, amelyek majdnem fellökték. Penny egyáltalán nem
úgy nézett ki, ahogy azt Soren elképzelte. A tollai nagy-
részt feketék voltak, a legsimább, legfeketébb fekete,
amit valaha is látott, de volt pár csíknyi fehér tolla is. A
farka roppantul hosszú volt és ezen a holdvilágos éjsza-
kán, a fekete farktollának volt egy zöldes árnyalata. Egy
könnyed fejkendőt viselt a fején. – Van több is ahonnan
ez jött, kedveskéim! – Rikácsolta. Sorent hátra is lök-
hette volna ez a rikácsolás. Hogy tud, ugyan az a torok,
ami kiadta az a szép éneket, úgy hangzani, mint egy

237
rekedt sirály?
– Gyertek fel, ne legyetek szégyenlősek, – mondta
Penny. – Buborék, Buborék! – Rikácsolta egy kisebb
szarkának. – Hol vannak a csillogók, amit a hogyishiv-
jákban szereztem Madamenak? Tudod melyek azok.
És szereztem neked néhány szép bársonyt, kedvesem,
– bólintott Madame Plonknak, – még olyan bolyhos.
Rojtok, rojtok, valaki? Köss össze pár kristályt nekik,
ej, legyen egy saját bájos szélharangjátékod… Buborék!
Hozz ide kristályokat, de nagyon gyorsan! Én mon-
dom Boron, nem tudsz jó tanoncot találni manapság.
Úgy értem, azt gondolnák, hogy a Kereskedő Szarkát
szolgálni, akit ismernek innen egészen a Tyto erdei ki-
rályságától, Kunírig és Ambaláig, már magában eléggé
ösztönző lenne, ha érted mire gondolok, de nem. Hogy
van az asszony, és hol van most?
– Távol, – mondta Boron rejtélyesen.
A kis fekete szem, amelyet majdnem betakart a fej-
kendő, egy gyors furakodó tekintet adott. – Ó, – mond-
ta. Majd magában motyogott, mikor Boron elsétált. –
Csak törődjek a magam dolgával. Ne kérdezzek semmit,
ne dugjam a csőrömet olyan helyre ahová nem való.
– Há! – Nevetett Bubo. – Csak nem egy halom felök-
lendezett köpet.
– Ó, eridj innen, Bubo, – válaszolt vígan. – Menj in-
nen a te köpetes beszédeddel. Emlékezz, nekünk nem

238
illik társalogni veled, mi lé ejtők vagyunk.
– Na hát, Szarkácska. Én nem vagyok urizáló és ezt
te is tudod. Én ezt sose gondoltam rólad. Úgy értem, te
különbözöl a sirályoktól, édes zúza.
– Ne kezdj engem édes zúzázgatni, Bubo. Igen, mi
különbözünk a sirályoktól. Kétszer okosabbak és tíz-
szer szebbek vagyunk náluk. Bár, nem olyan szépek,
mint Madame Plonk, abban a gyönyörű gobelin darab-
ban, amit találtam neki. – Elrepült és elkezdett segíteni
Madame Plonknak, sokkal művészibben elrendezni a
magas fehér vállain.
Soren érezte amint Eglantina meghátrál. – Jól vagy
Eglantina? – Nem mondott semmit, de észrevette, hogy
Madame Plonk felé fordul, aki épp egy Penny által szer-
zett tükör töredékben csodálta magát.
Tovább álltak. Sétálgatva, megnézték a többi, egysze-
rűbb ruhákat, amik szét voltak szórva, több fajta tétel
társaságában. Egy fényes zsebóra, több eltört csészealj,
törékeny felirattal, egy különös virág amit Soren job-
ban megnézett. – Nem igazi, – mondta a kis szarka, Bu-
borék.
– Nos, ha ez nem igazi, akkor mi? – Kérdezte Soren.
– Ez egy nem igazi virág, – válaszolta Buborék.
– De miért kéne egy nem igazi virág?
– Sose fog meghalni. Érted?
Soren nem értette, de tovább állt. A sok mulatság el-

239
lenére, észrevette, hogy Boron és Strix Struma mindig
egybegyűltek egy heves társalgásban. Nagyon távol jár-
tak az egész esti ünnepi hangulattól.
Hamarosan Soren és Eglantina csatlakoztak De-
renghez, Kotorhoz és Primrosehoz. A kis törpekuvik
elcserélte a masszív tejbogyó karkötőjét egy kis fésű-
re. Kotor pedig egy nagyon sima kavicsot cserélt el egy
kagylóért. – Azt mondják, hogy egy nagy távoli óce-
ánból származik, és egyszer egy nagyon kicsi állat élt
benne, – magyarázta.

A hold kezdett eltűnni és Penny nekilátott összepa-
kolni a portékáját. Jó napra van kilátásunk, de hirte-
len Soren észrevette, hogy Eglantina nem volt mellette.
Egy pillanatra pánikba esett, de aztán észrevette, hogy
mereven áll egy szövettel borított, üveg töredékek és
szép kövek előtt, amit Buborék éppen elpakolt. – Kicsit
sem mozdult el, – mondta Buborék. – Csak bámulta ezt
a követ itt, a szikrákkal. Nem igazán arany, Penny azt
mondja, csak kis darabkái, egy csillámnak, néhányan
palának hívják. De eléggé szép kővé teszi. Valamen�-
nyire csillog, néhány helyen, és ha feltartod, egy kicsit
a fény keresztül tud világítani rajta. Kicsit olyan, mint
egy poros tükör. Egyértelműen megtetszett a húgod-
nak. Valami gond van vele, ha jól gondolom? – Mondta

240
halkan Sorennek. – Ide, kedvesem, megmutatok valami
igazán szépet, amit ezzel lehet tenni. – Felvette a követ,
ami olyan vékony volt, mint egy penge. – látod mit tesz
most. – Feltartotta a hold felé, ahogy az keresztülsuhant
a sötét horizonton. Amikor a hold fénye megvilágítot-
ta a követ, az elkezdett ragyogni. Abban a pillanatban,
megszólalt a hárfa, ahogy a céh elkezdte az esti gyakor-
latukat. Senki se tűnt fel persze, de egy röpke pillanatra,
a kő vibrált a pislákoló fény és hang örvényében.
Eglantina elkezdett, irányíthatatlanul rázkódni. – A
hely! A hely! – Sikította Eglantina.
Sorennek valami lassacskán kezdett értelmet nyerni.
Rátette az egyik karmát a húga vállára majd maga felé
fordította. – Eglantina, – mondta gyengéden.
A húga pislogott. – Soren? – Ó, Soren! – Sírt, miköz-
ben a szárnyai alá vette.
– Nem tettem semmit, Penny, esküszöm. Semmit. –
Buborék szinte hisztérikusan sírt és köpködött. – Csak
feltartottam ezt a kis darab üveget, amit még az Amba-
lai kastélyban szereztünk, aztán teljesen „yoicks”.
– Vigyél a zenéhez, Soren. Vigyél a zenéhez. Vigyél
mindnyájunkat a zenéhez, – sírta Eglantina.

241
Huszonötödik fejezet
Az éj hullámaiban

Soren egy vékony ágon ült, Eglantina mellett. Egyik
szárnyát ráterítette a vállaira. Egy csodának tűnt. A
húga visszatért, tényleg visszatért. És most azt mondja,
hogy figyelniük kell a hárfa zenéjére. Ha azt mondta
volna, hogy lógjanak fejjel lefelé és bökdössék magu-
kat varjakkal, azt is megtette volna. Életében nem volt
ilyen boldog. A többi megmentett fióka, most éppen az
előadó odú külső ágain gyülekeztek. Madame Plonk,
ritkán engedte meg a baglyoknak, hogy megfigyelhes-
sék a hárfa gyakorlatot, de most kivételt tett. Boron leült
Eglantina másik oldalán. Mindannyian nézték, ahogy a
céh dajka kígyói, összegyűltek a hárfánál és elfoglalták
a helyeiket. A céh kígyóinak a fele a magasabb húro-
kon játszottak a másik fele pedig az alsó húrokon, és
ott voltak egy kevesen, a legtehetségesebb hárfa kígyók,
akiket „csúszó kötőknek” neveztek.
A csúszó kötők feladata volt, hogy oktávokat ugorja-
nak. Egy oktáv, mind a nyolc tónust tartalmazta. Ennek
a hárfának hat és fél oktávja volt, az alacsony C-től, a
középső C alatt, egészen az alacsony G-ig. Az alacsony

242
G három és fél oktávval volt a középső C felett. Nehéz
volt megtalálni azt a kígyót, aki el tudja végezni ezt az
ugrást egy töredék másodperc alatt, úgy hogy ezzel a
leggyönyörűbb hangot hozza ki a hárfából. Ez eléggé
fárasztó munka tud lenni, a kompozíciótól függően.
Szisszen asszony egy született csúszó kötő volt. So-
ren csak pislogott, mikor meglátott egy rózsaszín sávot
áthaladni a hárfa húrjain, és ezzel egy gyönyörű hang
úszott a levegőbe. Szisszen asszony volt az. Majd, egy
pillanat alatt, visszakerült az eredeti pozíciójába, bas�-
szus jeleket lengetve. Bájos volt nézni. Nemcsak a zene
volt pazar, de a kígyók maguk is, a különböző színár-
nyalatú rózsaszínben, egy folytonosan változó mintát
szőtt, ahogy áthaladtak a hárfa húrjain.
Most egy régi erdei kantátát játszottak. Madame
Plonk hangja, tökéletesen elvegyült a hárfa hangjával.
Soren ránézett Eglantinára. Egy nyugodt, álmodozó
pillantás volt a szemében. Az összes megmentett ba-
goly másnak tűnt most. Egy zagyvaságot kattogó csőr
se volt. A baglyok csöndesek és boldogak voltak.
Boron egy magasabb ülő pozícióból nézte mindnyá-
jukat. Zavartnak tűnt. Persze boldog volt, hogy mind-
egyik bagoly, akit megmentettek, abbahagyta a motyo-
gást. De nem értette, hogy mi történt. A Hooleon túl,
érezte, hogy valami veszély lappang, ami rosszabb volt
még a Szent Egó baglyainál is. És Ezylryb, miért nem

243
tért még vissza? Barran a hárfa gyakorlat közben ért
vissza, de meg volt lepve, hogy Ezylryb még nem tért
vissza. Azt hitte, előbb fog visszaérni. – Ne aggódj ked-
vesem. Elő fog kerülni.
Soren, ránézett Boronra és Barranra. A szavaik elle-
nére, úgy tűnt, mintha aggódnának. És Sorennek is volt
egy furcsa érzés a zúzájában. Gülfi hirtelen felé fordult.
– Szerintem aggódnak Ezylryb miatt.
Soren pislogott. – Talán holnap körbe kellene néz-
nünk.
Dereng és Kotor ebben a pillanatban felsorakozott az
ágon.
– Körbenézni? – Kérdezte Kotor. – Mit akarsz te
megnézni?
– Ezylrybet, – mondta Dereng. – Én is hallottam őket
beszélni.
Egy hirtelen pulzáló fény jelent meg az égen, és fel-
sóhajtott az összes bagoly, ahogy egy ragyogás söpört
végig a fekete éjszakán.
– Mi az? Mi az?
– Ó, hatalmas Glaux, meg vagyunk áldva! – Huhogta
Barran.
– Ez az Aurora Glaucora, – Énekelte Boron.
Soren, Gülfi, Kotor, Dereng és Eglantina mind egy-
másra néztek. Fogalmuk se volt, hogy Barran és Boron
miről beszélhettek. De az ég színekkel volt tele, színek-

244
kel, amik zászlóként áramlottak át az éjszakán. Hirtelen
Madame Plonk elhagyta a hárfáját és kirepült az éjsza-
ka ragyogásába. Még mindig énekelt és átrepült a fény,
hosszú lándzsáin, a fehér teste visszatükrözte a színe-
ket. Lenyűgöző volt. Soren emlékezett arra a reggelre,
egy hónappal ezelőtt, mikor ő és Madame Plonk, át-
repült egy szivárványon. De a szivárvány halvány volt,
ezekhez a pulzáló fények zászlóihoz képest, amik el-
fedték az eget. Ezylrybel kapcsolatos aggodalmai egyre
halványultak, ahogy a színek egyre fényesebbek lettek.
Az ég hívogatta őket, a csillogó fény húzta őket. De volt
valami különös az egészben. Valami reszketést érzett a
zúzájában. Azokon a lüktető fényű zászlókon túl, tud-
ta, hogy sötétség van. Ezylryb még mindig hiányzott,
a Szent Egó még mindig fenyegetést jelentett és most
ott volt még a szinte elképzelhetetlen, a közel kimond-
hatatlan „csak szeretnéd.” Igen, Eglantina visszatért, de
vajon tényleg visszatért? Ugyanaz a kedves Eglantina
volt? Soren úgy érezte, mintha senkiben se bízhatna. A
világ ezen az estén, hirtelen nagyon különös lett. Mint-
ha, minden kifordult volna magából, és mintha az, amit
a baglyok mennyországnak neveznek, galumora, lejött
volna a földre és elnyelte volna az éjszakát. De ez nem
volt teljesen rendben, gondolta Soren. Pontosan ebben
a pillanatban, Eglantina, odabújt a bátyjához.
– Hát nem gyönyörű, Soren? Hát nem egyszerűen

245
gyönyörű?
– Gyönyörű, – mondta Soren töprengve.
És miközben beszélt, érzett egy különös rettegést a
zúzájában. Nos, gondolta végre, Eglantina és én újra
együtt vagyunk, nem kellenek nekünk színek, már csak
az, hogy vele repülhetek, volt olyan jó, mint a glaumora
a földön. Holnap, igen holnap. Megkeresem Ezylrybet.
Soren felidézte a borostyán bandzsaságot az öreg foltos
füleskuvik sérült szemében, ami valóban a legmélyebb
tudástól szikrázott. De ma este… Soren és Eglantina
belemerítették fehér arcukat a színezett égbe és bele-
repültek a festett éjszakába, ahogy az Arany Karmok
elkezdtek felemelkedni.

És mégis, a karmok már nem voltak aranyozottak,
ahogy az ég se volt már fekete.

246
Ga’Hoole karakterek

SOREN: gyöngybagoly (Tyto alba - Barn Owl) a Csapat
vezetője és Gülfi legjobb barátja. Testvérei: Eglantina és
Tukk. Szülei: Marella és Noctus.

Soren családja:

EGLANTINA (Eglantine): a kishúg.
TUKK (Kludd): a báty.
MARELLA: az anya.
NOCTUS: az apa
SZISSZEN ASSZONY (Mrs. Plithiver / Mrs. P.):
vakkígyó (Ramphotyphlops braminus - Blind Snake)
Soren családjának dajkája.

GÜLFI (Gylfie): tündérbaglyocska (Micrathene whit-
neyi - Elf Owl) Soren legjobb barátja. Elrablása előtt
Kunírban élt a családjával. A Szent Egóba tartó úton
találkozott Sorennel.

DERENG (Twilight): szakállas bagoly (Strix nebulosa
- Great Gray Owl) Még fiatal korában vesztette el a szü-
leit. Imád hencegni és énekelni képességeiről, amit Az
Élet Iskolájában szerzett.

KOTOR (Digger): üregi bagoly (Athene cunicularia -
Burrowing Owl) Miután elvesztette szüleit és testvéreit,
egy üregben húzta meg magát, ahol Sorenék rátaláltak.
Testvérei: Pöcc és Kapar.

A Nagy Ga’Hoole Fa szigetének baglyai

BORON ÉS BARRAN: hóbaglyok (Bubo scandiacus -
Snowy Owl) a Sziget királya és királynéja. A döntéseket
közösen a tanáccsal együtt hozzák.

EZYLRYB: foltos füleskuvik (Megascops trichopsis -
Whiskered Screech Owl) Az időjárás elemző csóva ve-
zetője. Egyik szeme sérült és az egyik lábujja hiányzik.
Szereti a szárított hernyót.

STRIX STRUMA: északi foltosbagoly (Strix occidenta-
lis - Spotted Owl) A navigációs csóva vezetője.

ELVAN, ELVANRYB: szakállas bagoly (Strix nebulosa
- Great Gray Owl) a szénszállító csóva vezetője.

BUBO: amerikai uhu (Bubo virginianus - Great Hor-
ned Owl) a Nagy Ga’Hoole Fa kovácsa. A szénszállító
csóvát képezi szénhordásra és a fémművesség alapjaira.

MADAME PLONK: hóbagoly (Bubo scandiacus -
Snowy Owl) a Nagy Ga’Hoole Fa énekese és a hárfa céh
vezetője. Imádja a díszes, csillogó csecsebecséket.

MATRON: réti fülesbagoly (Asio flammeus - Short-
eared Owl) Az „anyai gondozó”. A fiókák és újonnan
érkezettek gondviselője, ápolója. A gyógyító csóva ve-
zetője.

POOT: gatyáskuvik (Aegolius funereus - Boreal Owl)
Ezylryb segédje.

OCTAVIA: Kieliai kígyó (Kielian Snake). Ezylryb és
Madame Plonk segédje.

ELSIE: szalagos bagoly (Strix varia - Barred Owl) - Mat-
ron vezetőtársa, az újonnan jött baglyok ellátásában.

Egyéb karakterek

PRIMROSE: hegyi törpekuvik (Glaucidium gnoma -
Northern Pygmy Owl) egy erdőtűzből menekítik ki az
Őrzők és nagyjából pont akkor kerül a Fához, mikor
Sorenék.

OTULISSA: északi foltosbagoly (Strix occidentalis -
Spotted Owl) nagycsőrű fiatal tojó, aki mindenkinél
jobban ismeri a dolgokat.

RUBY: réti fülesbagoly (Asio flammeus - Short-eared
Owl) kiváló szárnyaló, ám az elméleti feladatok nehéz-
séget okoznak számára.

MARTIN: fűrészbagoly (Aegolius acadicus - Northern
Saw-whet Owl) kicsit félénk, ám szerény és figyelmes
bagoly.

KERESKEDŐ PENNY (Trader Mags): szarka (Pica
pica - Magpie)

ÉDI ÉS ÉDES (Sweetuns és Swatuns): kormos gyöngy-
baglyok (Tyto tenebricosa - Sooty Owl) Egy kedves és
túlzottan is romantikus pár, akik segítenek a Hoole ten-
ger felé igyekvő csapatnak.
Ga’Hoole szótár

Bakafánc (baggywrinkles).

Bonk - ütős tűz, a legerősebb tűz a kovácsműhelyben,
ami szükséges a munkához.

Bukta (scupper).

Cukormókus (Petaurus breviceps - Sugar glider) más
néven, törpe erszényesmókus vagy kis siklóerszényes.

Csillám (isinglass) - több jelentésű, zselatint és csillá-
mos felületű tárgyat is jelenthet.

Csillámpala (mica) - más néven muszkovit, vagy má-
riaüveg, ami egy szilikátásvány.

Csőr rothadás (beak rot) - madárbetegség.

Csőrcsevej (gazooling) - fiatal baglyok, kiknek hang-
ja még nem alakult ki teljesen, még inkább a fiókakori
csipogásra emlékeztet.
Csuklyás hal (Mallotus villosus, Capelin) - más néven
kapellán lazac.

Csúszó kötő (sliptween) - egy dajka kígyó, aki a hárfa
céhben tölti be szerepét a nagy hárfánál. Az ő feladata
az egyik oktávról átugrania a másikra.

Drén (gutter)- áramlatok az esőben.

Esti Dal (Evensong).

Fedőtollak (Plummel, plummels) – ebben az értelem-
ben szárny kis és nagy fedőtollai.

Felső-alsó farkfedőtollak (upper-under tail coverts)

Glaumora (glaumora) - bagoly mennyország.

Huhogások, szárcsák és diók (Hooties, Cooties és Noo-
ties) – könyvcím.

Jó nap, jó fény. Ellentéte a jó éjszakát-nak (good light) -
köszönési forma és időhatározóként is hivatkoznak rá.

Lé ejtő (wet pooper) - dajka kígyók és baglyok hasz-
nálják gúnyos megjegyzésként azokra a madarakra,
akik nem öklendeznek fel köpetet. Félreértés ne essék,
a baglyok is ürítenek emésztetlen anyagokat a kloáká-
jukon - farktollak alatti testnyílás, ami mind az emész-
tő szervrendszer, mind a kiválasztó szervrendszer és
mind a szaporító szervrendszer kivezetéseiért felel, je-
lentése a latin „kanális” szóból ered (angolul: cloaca)
- keresztül, ahogy minden más madár, de a köpet miatt
ez a jelző valamiért nem ragadt rájuk. Annak ellenére
is, hogy a gólyák, sirályok és a ragadozó madarak, mint
sasok, ölyvek, sólymok, héják, vércsék és társaik, mind
képeznek köpetet.

Koronatűz (crowning) - mikor egy erdőtűz olyan he-
vesen ég, hogy a lángok lombkoronáról, lombkoronára
terjednek, kifejezetten gyorsan, lehet akár 3 méter per-
cenként, de akár 10 méter percenként.

Lunda (Fratercula arctica, Atlantic Puffin) - madárfaj.

Óvatollas (slipgizzle) - bagoly kém.

Öklendez (köpetet öklendez fel) / fel-köhög (yarping)

Pergőüveg (whirlyglass) - színes üvegdarabokból készí-
tett enteriőr dísztárgy, ami színes fényekkel tölti meg a
barlangot/odút.

Pyte - egy mértékegység, amit az időjárás elemzésben
alkalmaznak. Mérete egy átlagos északi füleskuvik fesz-
távolságával egyezik meg.

Ryb - így nevezik a különféle csóvákat vezető tanáro-
kat, mestereket. Pontos jelentése: mély tudás.

Szárnyszegő (turnfeather) - bagoly áruló.

Szikomorfa - (sycamore fig) Ficus sycomorus, egy fü-
gefaj, főként közép-Afrikában honos növény.

Szippancs (swillage).

Szürke hályog / toll szindróma (grey scale) - madárbe-
tegség ami a szemet roncsolja. / „PBFD”, utalhat a „pa-
pagájok csőr és toll szindrómájára” is.

Ugri-bugri (hurly-burly) - mikor a baglyok egy buktá-
ban (egy bizonyos légáramlat) repülnek és elkezdenek
tőle pörögni-forogni.

Varjak rohama (mobbing of crows).
Williwaw - olyan mint egy lavina, csak hó helyett hideg
levegő zúdul le.

Yeep - ezt a kifejezést madarak használják, mikor sokk-
tól és/vagy félelemtől ledermednek és elveszítik repülé-
si képességeiket. „Yeep-be ment az őrülettől.”

Yoicks - bolond, őrült, tökkelütött.

Zúzaérzék (Gizzuition) - Szójáték, intuíció, ösztönös
megérzés, tudás.

Zúzakór (gizzlemia) - sokk utáni trauma, ami az agyon
kívül a zúzára is kihat.

Zsoldkarom (hireclaw) - zsoldos, olyan bagoly aki meg-
felelő juttatás fejében harcol a megbízója oldalán.

Fajpontosítások

Foltos gyöngybagoly - Lesser Sooty Owl (Tyto multi-
punctata).

Kormos gyöngybagoly - Greater Sooty Owl (Tyto te-
nebricosa).
Hosszúszárnyú gyöngybagoly - Grass Owl (Tyto longi-
membris).

Ausztrál gyöngybagoly - Masked Owl (Tyto novaehol-
landiae) - Tegyük hozzá, hogy a rendszertan hat fajt
tart nyílván mint „Masked Owl”, az egyiket kiválasztva
lett az ausztrál gyöngybagoly a fordításban, de itt a töb-
bi faj neve:
- tasmán gyöngybagoly (Tyto novaehollandiae casta-
nops) – alfaj, az ausztál gyöngybaglyon belül)
- új-brittaniai gyöngybagoly (Tyto aurantia)
- Manus-szigeti gyöngybagoly (Tyto manusi)
- malukui gyöngybagoly (Tyto sororcula)
- sulu-szigeteki gyöngybagoly (Tyto nigrobrunnea).
Fejezetek

1: A varjú roham 6.
2: A kormos gyöngybaglyok társaságában 22.
3: Dereng, most megmutatja! 30.
4: Kifelé! Kifelé! 34.
5: A Tükör Tavak 45.
6: A Jég-szoros 54.
7: A Messzi oldalán 71.
8: Első éjtől, első napig 82.
9: A bagolytanács 94.
10: Dereng a csapat szélén 102.
11: Az Arany Karmok 107.
12: Hukla, Hukla és remény 114.
13: A Messzi könyvei 128.
14: Éjszakai repülés 138.
15: Látogatás Bubonál 148.
16: Hangok a gyökerekből 165.
17: Az időjárás csóva 171.
18: Szisszen asszony dilemmája 183.
19: Látogatás Madam Plonknál 193.
20: Tűz! 197.
21: Egy szén a csőrömben! 212.
22: Leesett fiókák! 219.
23: Végre! 228.
24: Kereskedő Penny 236.
25: Az éj hullámaiban 242.