Kedves Testvéreim az Úrban!

Mostanában sokat foglalkoztat a Zsidók 4:1-11-ben olvasható üzenet. Nem azért, mert itt Izráelben
(de egyebütt is), a Sabbat központi eleme a zsidó vallásos gyakorlatnak. Az előbbi Ige egyébként sincs ezzel
semmi kapcsolatban, mert nem a megtéretleneknek (legyenek zsidók vagy bármely népből valók), a Bibliától
idegen szellemű vallásos buzgóságával foglalkozik, hanem az hívők számára elérhető isteni nyugalommal.

Figyelem magamat, és Istennek többi megváltott gyermekét, valóban megvalósul-e, hogy „mi hívők,
bemegyünk a nyugodalomba” (3. vers)? Ritkán látok egy-egy testvért olyan állapotban, hogy az jutna eszem-
be: ez csak azért tud olyan szelíd maradni, bölcsen szólni vagy hallgatni, tenni csendes következetességgel
feladatait, mindezt külső háborúság között is, mert Isten békessége őrzi szívét, „bement az Ő nyugodalmába”
(1O. vers). Lassan 4O évi hívő élet után, ezt látom a legfontosabbnak, és a legnehezebbnek (!). Megnyugodni,
lemondani a saját indulat és kívánság szülte cselekedetekről, de nem vállalni a bűnben élők által ajánlottakat
(olykor erőszakoltakat!) sem, hanem „amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk” (Ef 2:1O).

Urunk adott ebből tökéletes példát. A világba bejövetele előtt így szólt: „Ime jövök, hogy teljesítsem a
Te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem...” (Zsolt 4O:9). Miután önmagát megüresítette, hogy emberekhez
hasonlóvá legyen (Fil 2:6-7), tanítványainak ezt mondta: „azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam
akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem” (Ján 6:38). Isten ma sem ad más élet-
programot megváltott gyermekeinek, hanem arra biztat: „hogy az Ő nyomdokait kövessétek” (I Péter 2:21).

Megváltónk az Atya akaratát vállalta, amikor magára vette bűneinket, s ezért egy időre magára maradt.
Amikor életét adta (odaszánta!) értünk a kereszten, hogy váltságot szerezzen. Az Ő követőit is erre biztatja:
„szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul” (Róma 12:1). Ennek hiányában
semmilyen lelkes buzgóság, tudós bölcselkedés, vagy bizonyos „kegyes” előírások betartása nem lehet kedves
előtte, mert mindez csupán az életben hagyott testiesség „magaválasztotta istentisztelete” (Kol 2:23).
Nem lesz „kedves” a hívő számára sem! Mert a rövid kellemes hangulatok után, mindig hosszú
csalódás, elégedetlenség, félelem, zúgolódás, békétlenség és egyéb testi-lelki gyötrelem szokott következni.
Csak Isten tud megkímélni ezektől, azt, aki odaszánja neki tagjait (Róma 6:12-12). Aki megelégelte, hogy
továbbra is a test kívánságaiban forgolódjon, a maga akaratát cselekedje (Efézus 2:1-3)! Aki nem csak
egyszer, nem csak százszor, hanem naponta odaszán mindent, hogy a Mestert követhesse (Lukács 9:23-24).

Ezek után az lehet az első kérdés, milyen az a nyugalom Istenben, amit elérhet minden hívő? Hiszen ki
van téve a gonosz sugallatoknak, levegőbeli hatalmasságoknak kell ellenállni, akik gyakran embereket is
„mozgósítanak” ellene, a hitnek szép harcát kell harcolnia (de nem test- és vér, nem emberek ellen!). Van ezen
a földön valahol nyugalom? Igen, a hívő szívében! Azt jelenti ez, hogy Isten gyermeke körül, sőt ellene is
folyhat háború, benne azonban lehet béke, „az Istennek békessége, amely minden értelmet felülhalad” (Fil
4:6-7). Nem lesznek feltétlenül nyugodt körülményei, ha bement az Ő nyugodalmába (bár ezt is megadhatja,
és meg is adja, mikor jónak látja!), de megőrzi szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban. Ezért lehet
Isten gyermekeinek belső békessége, a külső háborúság közepette is.

Aki bement Isten nyugalmába, nem válik érzéketlenné, nem lesz számára mindegy, mi történik vele és
a környezetében. Gyakran elfárad, de hittel várja az új erőt ..., megszomorodik, de vigasztalásért folyamodik...,
szorongatják, de szabadulásért kiált..., ha mások nyomorúságát látja, könyörög értük. Megmarad abban a
hitben, hogy minden hatalom a mi Urunké, Ő nem hagy feljebb kísérteni és nem ad több terhet, csak amennyit
el tud hordozni. A próbák által az Úr erősíti a hitét, „fényesíti” a koronáját, Ő mindig a legjobbat teszi az övéiért!
Ez a belső bizonyosság nem csak megnyugvással tölt el, hanem olyan örömmel is, amit csak megtért ember
ismerhet. Sokan „mondanak” hálát Istennek, de kevesen „adnak” hálát, mert ez valóban betölti szívüket. Azért
mert bejutottak Isten nyugalmába! A következő kérdés ezek után csak az lehet, hogyan kell bejutni ebbe a
nyugalomba?

Csak újjászületett hívő indulhat ezen az úton. Akkor teszi az első lépést az Úr nyugalma felé, amikor
elhatározza, hogy mindenben engedelmes lesz, semmi olyat nem cselekszik, ami ellentétes az Ő akaratával.
Abbahagyja a sok kegyes beszédet, a magaválasztotta buzgóságot, melyekkel az Ige iránti engedetlenségét
próbálta „jóvátenni”, de nem tudta rossz lelkiismeretét elhallgattatni. Miután Istenre bízta életét (Luk 9:24), az
Ő kezébe szánta testét (Róma 12:1), tagjait (6:13), felszabadult lélekkel mondhatja, hogy „semmit sem tudok
magamra, de nem ebben vagyok megigazulva” (I Kor 4:4). Hinni tud bűnei bocsánatában (előtte csak
erőlködött ezen), hiszi, hogy bűntelen, amíg nincs tudatos engedetlenségben Isten Igéjével szemben.
 2

A kísértő korábban „védte”, megdicsérte, ha a mentából, a kaporból, a köményből szolgált csupán

(Máté23:23), és felmentést adott neki a nehezebb Igék alól. Elmagyarázta (gyakran az engedetlenné, és ezért
képmutatóvá vált hívők szája által) hogyan kell átértelmezni azokat, és hogyan kell az engedetlenséget, a bűnt
gyarlóságnak minősíteni. Amint azonban a hívő elhatározza, hogy nem akar alkut kötni óemberével, a világgal,
a bűnnel, azonnal elkezdi vádolni az ördög, és most már a gyarlóságok miatt fogja kárhoztatni.
Mert Isten gyermeke bánkódik, amint észreveszi mennyire hiányos a szeretete, szelídsége, türelme,
imaélete, minden szolgáló igyekezete, de azt is tudja, hogy emberi gyarlóságain az Úr „megindul”. Ráadásul ki
van téve a kísértésnek: a haragot, dicsekvést, bűnös kívánságokat gerjesztő sugallatoknak. Ilyenkor eszébe jut,
hogy az Ur is „megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan”(Zsid 4:15-16), és Ő „nem hágy feljebb
kísértetni, mint elszenvedhetnénk, sőt a kimenekedést is megadja” (I Kor 1O:13). A hívőnek tehát javára
válnak a gyarlóságai és kísértései, arra ösztönzik, hogy a kegyelem királyi székéhez járuljon, ahol
irgalmasságot nyer és kegyelmet talál, alkalmas időben való segítségül. Megfosztják az önelégültségtől,
és ezért tud emberek iránt szelíd, Isten iránt alázatos szívű lenni.

Aki bejutott Isten nyugalmába, az számítson arra, hogy naponta kell szembesülnie nyugtalanító
dolgokkal. Látja, hallja, vagy egyéb módon értesül szeretteinek, és sok hívő testvérnek nyomorúságáról,
hűtlenségéről és bűneiről. Nem tud közömbös lenni a környezetében s az egész földön élő emberek bűnös
esztelensége miatt, amellyel csak önmaguknak és egymásnak ártanak, okoznak tengernyi szenvedést. Mivel
tudja, hogy ezek közül a legkisebbet sem lehet emberi erővel megoldani, Istenre bíz mindent. Nem erőlködik,
hanem imádkozik. Fájlalja amit lát, amit hall, de Isten ígéretei vigasztalják. Így aztán „semmi rossz hírtől nem
fél, szíve erős, az Úrban bizakodó” (Zsolt 112:7).
Isten nyugalmában a hívő állandóan az Urat szolgálja. Már nem önmagát erőlteti folyton a környezeté-
re, nem erőszakoskodik saját (esetleg kegyesnek vélt) cselekedeteivel, ezért még a hallgatása is diadalmenet
lesz Krisztusban, s az Ő ismeretének illatját Isten fogja minden helyen megjelenteni általa (II Kor 2:14-15)
Tud hallgatni, de szólni is! Mindig Isten készít számára alkalmat a bizonyságtételre, egyúttal az üzenetet is, és
a szavakat is szinte a „szájába adja” szolgájának. Nem azon töpreng, hogy mit tehetne ő az Úrért, hanem hogy
mit akar általa Isten cselekedni! Ha mindent az Urra bízott, akkor bármilyen környezetben él, négy fal között
vagy vásári sokadalomban, ő állandóan „hegyen épített város, világ világossága” (Máté 5:14), „Krisztus
levele” (II Kor 3:3), „embereknek látványossága” (I Kor 4:9).
Amikor a hívő hitből él, akkor Isten nyugalmában él. Hitének vannak cselekedetei (Jakab 2:26), de
ezek Istennek, és nem a saját buzgóságának cselekedetei. Boldog állapot ez! Körülötte az emberek erejüket
megfeszítve, másokon átgázolva törekednek mindig újabb délibábok után, vagy bénult reménytelenséggel
sodródnak a tömeggel, de soha nem elég, amit elértek, mert „Nincs békesség, szól Istenem, a
hitetleneknek!” (Ésaiás 57:21). Isten gyermekének már nincs félteni valója ebben a tülekedésben, hiszen neki
a haja szálait is számon tartja az Úr, akié minden hatalom mennyen és földön.
Ezek után két testvéri beszámolóból idézek. Az egyik arról ír frissiben, miután belefáradt egy könnyebb
út keresésébe, vállalta, amit Isten rendelt számára. (Újra bejutott az Ő nyugalmába.) A másik a testvérek
állapotát jellemzi találóan, hogyan látott némelyeket az Úr nyugalmában, mások pedig amint a saját
elpártolásuk miatt nyöszörögnek (Jeremiás 2:19).

- „Nem rég tudatosult bennem, hogy én mindig egy olyan szellemi élményt, olyan áldást vártam, ami után köny-
nyűvé válik a hívő élet, a kereszthordozás, az önmegtagadás. Ez a gondolat jószándékú volt, de hamis.
Nincs ilyen élmény, mert folyamatos, halálunkig tartó a küzdelem. Így sokkal nehezebb, de sokkal gyönyörű-
ségesebb is.
Tapasztalom a gonosz szellemi erők munkáját. Azon igyekeznek, hogy kimozdítsanak abból az örökségből
amibe az Úr Jézus helyezett, de hitem szerint a Királyok Királya védelmez. Tapasztalom bűnös természetem
ellenállását is. Nem könnyű megállni, az Úr nélkül egy lépés megtételére sincs erőm, hogy lehet kitartani egy
életen keresztül? Tudom rá a választ: aki az Urral közösségben van, másként nem megy...
Eddig jól meg voltam testvérek nélkül, de most vágyódom utánuk. Vágyok az Úr Szellemétől ihletett bizony-
ságtételeket hallgatni, látni mit munkál az életükben. Vágyok intelem, vigasztalás, szeretet-közösség után...”
- „Kétféle dolgot tapasztaltunk. Az egyik, ahol az Úrral voltak betelve, és nem győzték sorolni megtapasztalása-
ikat. A szívből szólt a száj, ittam a szavukat. A másik, ott is beszéltek az Úrról, csak ereje nem volt. Mondták
a magukét, a problémáikat, a kifogásaikat. Nehéz volt hallgatni, bénítólag hatott. Volt ahol ez oldódott, de egy
másik helyen már nem lehetett mélyre hatolni. Nagyon elszomorodtunk miatta.”

Segítsen Urunk mindannyiunknak bejutni az Ő nyugodalmába, és megmaradni abban. Ez lesz Isten

dicsőségére, nekünk pedig lelkünk üdvünkre (I Péter 1:9). Id. Frank
S.
Karmiel, 2OO2 Március