Professional Documents
Culture Documents
Istenfélelem? - Istenszeretet?
Aki Káténkkal szemben fenntartásokat fogalmaz meg, annak számolnia kell azzal,
hogy ha ezeket, fıleg érintettek elıtt szóvá is teszi, nem lesz túl szívélyes a
válasz: „írjon maga jobbat". Nem véletlenül bukkan fel emlékezetemben ez a diákk
ori emlékforgács: nekem is vannak, hiszen lehetnek hasonló kételyeim.
Annak ellenére, hogy tudatában vagyok annak, milyen nehéz „műfaj a Káté, milyen
körültekintı körülményességet és nem mindennapi tömörséget, szövegezı képessége
t igényel a rá jellemzı „kérdezz-felelek", minden konfirmációra való felkészítı
ciklus elején mindjárt az elsı kérdésénél megtorpanok: „Mi a vallás?" - hangzik
a kérdés, a válasz pedig elsı hallásra, hasonlóan tömör és határozott: „A vallá
s az Isten és felebarát iránti szeretet."
Berzenkedésem nem is annak szól igazán, hogy szerintem a felebarát szeretete so
kkal inkább az erkölcs világára utal, mint a vallás, a hit területére, hisz a k
ettı lényegében egymástól elválaszthatatlan, inkább a vallás tartalmának a szere
tetre való leszűkítése váltja ki: meglátásom szerint bármennyire is összetett é
s sokrétű is a szeretet, mint érzelem és erkölcsi erény nem képes egymagában lef
ödni az emberi lélek érzelmeinek gazdagságát és oly gyakran sokszínű ellentétess
égét. Bár a jézusi vallásra kétségtelenül érvényes ez a meghatározás, az általán
osabb kitekintés nem lehet teljes a többi érzés figyelmen kívül hagyásával és it
t, nem is tudom miért, elsısorban a félelemre gondolok.
Tíz, sűrűn teleírt oldal van elıttem: megannyi bibliai vers, valamennyi az isten
félelemrıl. Mellettük egyetlen oldalra sűrítettem a legfontosabb, istenszeretet
re vonatkozó verseket. Többszörösen átlapozva ıket elsı gondolatom az, hogy a me
nnyiségi mutatókon túl, hisz ezek bármikor csalókák lehetnek, vajon nem túlzott
leegyszerűsítés az Ószövetséget egyértelműen a félelem, az Újszövetséget a sze
retet-vallás világával azonosítani? A második felismerés az, hogy vajon miért ve
sztette hitelét napjainkra az „istenfélı ember" kifejezés, hiszen nagyapáink kor
ában és értékítéletében még egyértelműen pozitív töltete volt, példás valláserkö
lcsi életet élı, köztiszteletben álló embert jelölt. Napjainkra mintha hangsúly
osabb volna a félelem pejoratív kicsengése, a pszichiátriai rendelık és váróterm
ek hangulata lengi körül.
Az Ószövetségben az istenfélelem és istenszeretet nem annyira ellentétes fogalm
ak, mint gondolnánk.
„Most pedig Izrael, mit kíván tıled Istened, az Úr? Csak azt, hogy Istenedet, az
Urat féljed..." - inti népét Mózes, miután újravési a tízparancsolatot (5Móz 1
0,12), de be se fejezi a mondatát, már a szeretet kötelezettsége is felbukkan b
enne. A „féld" és „szeresd" Istent jól megférnek egymással a szeretet nagy para
ncsolatának közelségében is: „Féld Istenedet, az Urat, és tartsd meg minden rend
elkezését és parancsolatát, amelyeket én parancsolok néked, te magad, a fiad és
unokád, életed minden napján, hogy hosszú ideig élhess." (5Móz 6,2) Talán a tízp
arancsolat a legalkalmasabb arra, hogy eligazítson: miért is kell félnünk Isten
t? Talán azért, mert Ő is „féltın szeretı", aki büntet, akár harmad- és negyedíz
iglen is, sıt, az atyák vétkeiért a fiak is felelısségre vonhatóak. Emellett azo
nban irgalmassága „ezerízigleni", sokkal nagyobb terjedelmű, távlatú és jelentıs
égű a nemzedékek életében (5Móz 5, 9-10).
Az Isten vagy prófétája által megkövetelt félelem nem öncélú, a törvény és para
ncsolatok megtartásának eszköze is egyértelműen az embert szolgálja. A félelem,
illetve a belıle fakadó életvitel hozadéka az áldás, a jutalom, s Isten nagyon b
ıkezűnek mutatkozik. Isten jóléttel jutalmazza az istenfélıt: „Boldog mindenki,
aki az Urat féli, és az ı útjain jár. Kezed munkája után élsz, boldog vagy és jó
l megy sorod. Feleséged olyan házad belsejében, mint a termı szılıtı; gyermekeid
olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték. Ilyen áldásban részesül az az e
mber, aki féli az Urat". (Zsolt 128, 1-4). A jutalom a jóléten kívül magában fog
lalja az oltalmat (Zsolt 34,8), az irgalmat (Zsolt 103,13), a tisztességet és me
gbecsülést (És 54,4), az oktatást (Zsolt 25, 12-14), a bölcsességet (Zsolt 111,1
0), a meg-szentelést (És 8,13-14), a megváltást (És 43,1) és Isten szeretetének
ígéretét (Zsolt 103,17). Az istenfélı ember végül minden bajból kikerül (Préd 7,
18), sıt, ha vétkezik is, neki lesz „jó dolga" (Préd 8, 12).
Azonkívül, hogy Isten jólétet, sikert, egészséget ad az ıt félıknek, minden más
félelemtıl mentessé teszi ıket (Zsolt 46, 2-4, 56, 5; 118, 6).
Az istenfélelem együtt jár az istenismerettel: „Megérted, mi az Úr félelme, és r
ájössz, mi az istenismeret" (Péld 2, 5), a kezdete annak (Péld 7), bölcsességre
int (Péld 15,33), illetve maga a bölcsesség (Jób 28,28; Péld 15,33).
Az istenfélelem „az élet forrása a halál csapdáinak kikerülésére" (Péld 14, 27).
Az Ószövetség Istene annyira megnyeri Dáriusz király tetszését, hogy kész elre
ndelni, birodalma „minden tartományában rettegve féljék Dániel Istenét!" Ő az él
ı Isten, aki megmarad mindörökké. Az ı királysága megdönthetetlen, uralkodása v
égtelen". (Dán 6, 27). A Prédikátor könyve a vallás végsı summáját látja az iste
nfélelemben: „Mindezt hallva a végsı tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg par
ancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége!(12, 13)
És - minı paradox - miközben Isten kijelenti, hogy „Félj Istentıl! Én vagyok az
Úr!" (3Móz 19, 14), mindvégig ott van a teremtménye mellett és bátorítja, biztat
ja, egy pillanatig sem hagyja magára (lMóz 3, 10; lMóz 26, 24; lMóz 21,17; lMóz
15, 1; 2Móz 20, 20; 5Móz 1, 21; És 41, 10; És 43,1).
A hívı és imádkozó embert az a felfedezése, hogy mily „félelmes Isten a maga sze
ntségében" (Zsolt 68,36) egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy ne féljen (Z
solt 56,6; 118,6), istenben bízzon (Péld 19,23), oltalmába meneküljön (Zsolt 11
8,6), nála keresse a bocsánatot (Zsolt 130,4), és - horribile dictu - a boldogsá
got „Boldog ember, aki mindig istenfélı (Péld 28,14), és az örömet "Boldog ember
az, aki az Urat féli, sok örömet talál parancsolataiban (Zsolt 112,1).
A zsoltárok könyvében az istenfélı ember már felemelkedik az istenszeretet maga
slataira: „Isten a mi oltalmunk és erısségünk, mindig biztos segítség a nyomorú
ságban. Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mély
ébe; ha háborognak és tajtékoznak is vizei, és tombolásától megrendülnek a hegye
k". (Zsolt 46, 2-4). Isten irgalma kíséri az ıt félıket (Zsolt 103, 13), s itt
már atyai ez az irgalom, jósággal telített (Zsolt 31,20), lényegében szereteténe
k megnyilvánulása (Zsolt 103, 17). Nem kivétel és nem csoda tehát, ha a hívı emb
er így imádkozik: „Szeretlek, Uram, erısségem!" (Zsolt 18, 1), s azt bizonyságt
ételében is kinyilvánítja: „Szeretem az Urat, mert meghallgatja könyörgésem sza
vát". (Zsolt 116,1)
Az Újszövetség attól új, hogy benne a szeretet jut diadalra Isten és ember kapc
solatában és viszonyában, Jézus vallása valóban a szeretet vallása.
Az egyik lator ugyan még felteszi a másiknak az ószövetségi kérdést: „nem féled
az Istent?" (Lk 23, 40), de már ı is megtért. Hogy ez a megtérés, váltás nem kö
nnyű, abból sejthetjük Jézusnak, akinek születésekor a szózat, a „ne féljetek!"
már tartalmazza küldetése lényegét, ezt egy jó párszor eszébe kell juttatnia Pé
ternek is (Lk 5, 10), a nyájnak is (Lk 12, 32), a virágvasárnapi örömujjongásból
sem maradhat ki a „ne félj" (Jn 12,15). A félelem oka az Újszövetségben azonban
nem Isten, az ı természete, hanem a fogyatékos istenismeret, illetve hit. „Miér
t féltek ennyire? Miért nincs hitetek?" - kérdezi Jézus a viharban, s csak azért
nem kap választ, mert a tanítványok félelmükben csak egymáshoz mernek szólni. (
Mk 4, 40).
Az Űr napja, mint félelmet gerjesztı valóság ugyan, Jézusnál is felbukkan, de a
félelem minket érdeklı természetét a talentumok példázatában érhetjük tetten (
Mt 25. fej.)
A félelem, amelyrıl a harmadik szolga vall, a hibás, téves istenismeretbe gyöke
rezik, passzivitást szül, bénultságot, a kapott megbízatás visszautasítását s vé
gül kárhozatot eredményez. E harmadik szolga mintha az Ószövetségbıl maradt voln
a vissza magnak a jézusi példázatban.
Az apostoli kor emlékezetében is él a közel - vagy régmúlt. Az elızı kor emberér
e, akinek nem adatott ajándékul húsvét élménye, a levél szerzıje úgy tekint vis
sza, mint azok közül egyre, akik „a haláltól való félelem miatt egész életükben
rabok voltak". (2, 15). Pál elítéli ugyan azokat, akik „Isten félelmével nem tör
ıdnek" (Róm 3, 18), de akár a közösséghez szól (Róm 8, 15), akár Timotheushoz a
szolgaság és a félelem lelkét a fiúságéval szemben végérvényesen a múlt tartozék
ának tekinti: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erı,
a szeretet és a józanság lelkét". (2Tim 1, 7)
A félelem és a szeretet pedig - immár János szerint - nem fér össze: „A szeretet
ben nincs félelem, sıt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötr
elemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben". (1 Jn 4,18) Eze
k után a Jelenések könyvének a kérdése: „ki ne félne téged Urunk, és ki nem dics
ıítené a te nevedet?" (15,4), számomra már minden költıiségét elvesztette.
Nyilvánvaló, hogy e bibliai kitekintés azt szolgálta, hogy most már feltehessem
a kérdést: istenfélelem vagy istenszeretet? Mielıtt erre megpróbálnék válaszoln
i, idızzünk el egy kicsit még a félelemnél.
Nagyon hétköznapi megfogalmazásban a félelem olyan negatív reakció vagy érzelmi
állapot, amely akkor jelentkezik, vagy hatalmaskodik el rajtunk, ha veszélyhely
zetbe kerülünk. Az elsı esetben a meglepetés erejével is hat, cselekvésképtelen
né tesz, hosszabb távon megfoszt alkotó képességünktıl. A félelem velejárói köz
ül: bizonytalanság, kiszolgáltatottság, nyugtalanság, gyötrıdés, bénultság, kiút
talanság, egyik sem kívánatos. Sok formája, fajtája van a félelemnek, a nyelv is
különbséget tesz az aggodalom, a félelem, a szorongás és a rettegés között. Eze
ket a legkönnyebb a kiváltó ok alapján megkülönböztetni. Ha félelmünknek konkrét
kiváltó oka van és tanult ismereteken vagy saját, elızetes tapasztalatainkon al
apszik, elıbb vagy utóbb eljutunk oda, hogy aktiváljuk erıtartalékainkat s megsz
üntessük a kiváltó okot, vagyis legyızzük a félelmünket. Ilyen értelemben jó a
félelem: jobb félni, mint megijedni, s ha a gyerek „rossz, mint az égedelem", ak
kor jó, ha úgy fél valamitıl, mint a tűztıl; a saját épsége, biztonsága, kárt ne
m vallása érdekében. Aki nem ismeri a félelmet, az bátor sem lehet, leg-fennebb
vakmerı.
Akkor kerülünk közelebb a vallás világához, ha a szorongást és rettegést vesszük
górcsı alá. Mindenkor ismerte az ember ezt a fajtáját és formáját a félelemnek,
mégis viszonylag késın tudta megfogalmazni. Kierkegaard, az egzisztencialista b
ölcselet elsı futára az, aki az emberi lét törékeny egyensúlyhelyzetére figyelv
e azt is felfedezte, hogy lelkünk mélységeiben jelen van egy meghatározatlan tá
rgyú szorongás, rettegés is, amit ı létszorongásnak nevezett, és amely az emberi
létezés egyik alapélménye. A „semmi" az, ami a léten átdereng, ez sokkolja lény
e legmélyéig az embert, s készteti arra, hogy megpróbálja a létben megalapozni a
saját létezését.
A relatív léten túlmutató abszolút lét ilyetén megtapasztalása Kierkegaard nyomá
n haladva Heideggernél sem utal még egyértelműen Istenre, de megjeleníti a szor
ongás pozitív hozadékát is: a szorongás felszabadít (hat) a létezık világából s
elvezethet a lét teljességéhez, aki pedig ide eljutott, annak már csak a hit mo
zzanatára, a személyes érintettségre van szüksége ahhoz, hogy kimondja, nem a s
emmitıl, lététıl, hanem Istentıl fél.
Isten misztérium tremendum és fascinosum jellegérıl mi is tanultunk Otto Rudolf
ot emlegetve Isten szentsége kapcsán, igaz, mai napig se tudom, szükséges-e Iste
n mindkétnemű megtapasztalása a kiegyensúlyozott, érett személyes hithez?
Amikor az effajta félelemrıl volt szó, mindig az istenkeresı József Attilához me
nekültem, vele együtt kevésbé „rettegve" kértem, Istent, ijesszen rám, szükségem
van haragjára a megmaradáshoz, mikor kicsinységemben „nem ember szívébe való/
nagy kínok késeivel játszom", amikor vonalzó helyett mennykövet érdemeltem bünte
tésül, bár ártatlannak éreztem magam, és mindent mertem, de értelmetlennek látt
am. Nem oly gyakran - hála Istennek! -, de még ma is visszatartom lélegzetemet,
istennel vagy vélt hiányával szembenézve, akár bevallom, akár letagadom félelme
imet. (Bukj föl az árból) Ki ne vacogott volna valaha közülünk, személyes parad
icsomból kiűzve, a „semmi ágán ülı szívvel", túl a tudáson, mégse tudva, hogy a
semmitıl fél, vagy már semmitıl se?
Leszámítva a félelem beteges, torz formáit, amelyek annyira megsokasodtak napja
inkban, sokféle pánik és fóbia formáját öltve, bocsássátok meg, de én a vallás s
zerves részének tartom a félelmet, amit az Istennel való szembesülés kivált, aká
r metafizikai, akár erkölcsi félelemrıl van szó.
Nem tudom immár, akár elıdeim, „jó istenfélı ember" lenni, annak ellenére, hogy
unitárius mivoltom megóvott minden hamis bűntudat belémsulykolásától. Mégis öre
gszem, konzervatívabb vagyok, s amíg félelmeimmel küszködöm, amíg a szeretet ma
jd teljességre jut bennem (?) vagy rajtam (!), a leginkább a félelem hiányától f
élek. Nagyon szeretem József Attilát, féltve szerettem mindig, megborzasztani mé
gis Ady Endrének sikerült többször, a „feltámadás szomorúságával". Milyen jó, h
ogy vannak a költık és nem hagynak el, még akkor sem, ha a félelemrıl néha ezt é
rezzük! Érdemes talán néha Istennel csatázni, megjárni a „szakadék" szélét, ha
ilyen ıszinteségre juthatunk, mint a költı: