You are on page 1of 247

NNCL958-433v2.

AZ ÖRDÖG ÜGYVÉDJE

ÍRTA:
ANDREW NIEDERMAN
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Andrew Niederman: The Devil's Advocate
Pocket Books 1997

Text copyright © Andrew Niederman


Cover copyright © Columbia Pictures
All rights reserved'

Magyar szöveg:
dr. Rába Előd és Tóth Tamás

ISBN 963 8370 21 1

INTERCOM
Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Kft.
Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
Sorozatszerkesztő: Mentes Endre
Készült Debrecenben, az 1998. évben
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5412.66-14-2
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
PROLÓGUS
RICHARD JAFFEE hollófekete haja zilált tincsekben táncolt a
homloka előtt. Az ügyvéden cseppet sem látszott, hogy épp
az imént nyert meg egy fontos pert; úgy szaladt le a New
York-i Federal Plazán álló bírósági épület lépcsőjén, mintha
egy csúfos vereség színhelyéről menekülne. A járókelők
jóformán ügyet sem vetettek rá. A New York-i ember
mindig siet – siet, hogy elérje a vonatot, siet taxit fogni,
siet, hogy átjusson a zöld jelzésen. Akinek pedig épp nincs
sürgős dolga, az azért rohan, mert magával ragadja a
Manhattannek nevezett hatalmas test artériáiban áramló
tömeg, melyet egy láthatatlan óriásszív hajt szüntelenül,
szédítő, mégis monoton lüktetésre kényszerítve a várost.
Jaffee védence, Robert Fundi ráérősebben lépett ki a
bíróságról, s így hamarosan el is tűnt a buzgó méhekként
felé tóduló riporterek gyűrűjében. Minden újságíró
ugyanazokkal a kérdésekkel ostromolta: Mit szól a nagy
magántulajdonú egészségügyi cég vezetője ahhoz, hogy
felmentették a hivatali zsarolás vádja alól? Összefügg-e a
vád azzal, hogy állítólag indulni akar a helyhatósági
választásokon? Miért nem mondta el a vád koronatanúja
mindazt, amit korábban az ügyésznek elmondott?
– Hölgyeim… uraim… – mosolygott Fundi, s kubai szivart
húzott elő a mellényzsebéből. A riporterek türelmesen
vártak, amíg rágyújtott. – Minderről inkább az ügyvédemet
kérdezzék. Elvégre azért fizettem neki egy vagon pénzt – tette
hozzá nevetve.
Az újságírók mintegy vezényszóra Jaffee felé fordították a fejüket, épp
abban a pillanatban, amikor az ügyvéd beszállt a John Milton és
Munkatársai cég limuzinjának hátsó ülésére. Egy fiatal és mindenre elszánt
riporter fürgén leszaladt a lépcsőn, és utánakiáltott:
– Mr. Jaffee! Egy pillanat, uram!
A többi újságíró és az alperes összegyűlt rokonai
nevetéssel nyugtázták a kilátástalan próbálkozást. A kocsi
ajtaja becsapódott, a sofőr átsétált a volánhoz, és a limuzin
néhány másodperc múlva eltűnt a forgatagban.
Richard Jaffee hátradőlt az ülésen, és maga elé meredt.
– Az irodába, uram? – érdeklődött a sofőr.
– Nem, Charon. Haza, legyen szíves.
A magas, kreol bőrű egyiptomi úgy nézett bele a
visszapillantó tükörbe, mintha egy varázsgömböt fürkészne.
Mandulavágású szemének sarkában apró ránc jelent meg, s szinte
észrevehetetlen bólintással nyugtázta, amit látott, s amit már úgyis tudott.
– Ahogy óhajtja, uram. – Charon kényelmesen hátradőlt,
s a továbbiakban olyan sztoikus nyugalommal irányította a
limuzint, mintha egy halottaskocsit vezetne.
Richard Jaffee útközben végig mozdulatlanul ült. Nem
fordult se jobbra, se balra, nem nézett ki a kocsi ablakán. A
harminchárom éves fiatalember, úgy tűnt, percről percre
öregszik. Arca elsápadt, homlokán elmélyültek a ráncok, kék szemére
szürke fátyol borult. Tenyerével óvatosan megtapogatta arcát, mintha attól
tartana, hogy teste máris oszlásnak indult. Végül elernyedt, és behunyta
szemét.
Szinte azon nyomban megjelent előtte Gloria képe, még
abból az időből, mielőtt Manhattanbe költöztek. Olyannak
látta a nőt, amilyen első találkozásukkor volt: vidámnak,
ártatlannak és végtelenül bizakodónak. Gloria optimizmusa
és hite akkoriban felüdítette és stimulálta őt; felébresztette
benne a vágyat, hogy mindent megadjon a nőnek, nehéz
munka árán megteremtse azt a meleg és boldog a világot,
amit Gloria elképzelt. Szeretni és oltalmazni akarta
kedvesét, amíg a halál el nem választja tőle.
A halál azóta megtette a dolgát: Gloria alig egy hónappal korábban
elhunyt, mégpedig a Manhattan Memorial Hospital
szülészeti osztályán. Gondosan ápolták, veszélyeztetett
terhességről szó sem volt. Egészséges, erős csecsemőt
hozott a világra, a szülés mégis az életébe került. Az
orvosok csak a fejüket csóválták. Gloria szíve alulmaradt a
küzdelemben, mondták, mintha a szív önálló, érző lény lett
volna, mely fájdalmas fintorral kilehelte a lelkét.
Richard azonban jól tudta, mi okozta felesége halálát. Gyanúja
beigazolódott: csupán önmagát hibáztathatta a történtekért, hiszen ő
hozta ide Glóriát. A nő vakon megbízott benne, s ő húsvéti
bárány módjára feláldozta kedvesét.
Egyhónapos fia nyugodtan aludt, jól evett, normálisan
fejlődött, és fogalma sem volt róla, hogy félárva, hogy anyja
az életével fizetett az övéért. Bármely pszichiáter természetes
reakciónak ítélte volna, hogy a megözvegyült apa haragszik gyermekére –
Richard jól tudta ezt, s azt is, hogy a pszichiátereknek fogalmuk sincs az
igazságról.
Persze nehéz, talán egyenesen lehetetlen volt gyűlölnie
az ártatlan, gyámoltalan gyermeket. Richard igyekezett is
feloldani fia iránt érzett ellenszenvét. Eleinte logikus
érveket hozott fel, majd Gloria emlékét hívta segítségül. A
nő angyali derűlátásának fényében próbált visszatérni a
józan ész útjára.
Egyik módszer sem működött. Ekkor egy bentlakó dajka
gondjaira bízta a gyereket, s attól fogra csak ritkán
érdeklődött felőle, sokszor napokig be se ment hozzá.
Beletemetkezett a munkába, csak hogy ne kelljen
gondolkodnia. Nem akart emlékezni, menekült kínzó
bűntudata elől. Munkájából emelt gátat maga köré, hogy személyes
tragédiája ne áraszthassa el lelkét.
Most azonban a rátörő emlékek lerombolták a gátakat.
Ajkán érezte Gloria csókjait, látta Gloria mosolyát, s
felidézte a pillanatot, mikor kiderült, hogy a nő terhes.
Lehunyt szemhéján, mint holmi mozivásznon, jelenetek, képek tucatjai
peregtek le.
– Megérkeztünk, uram – szólt Charon.
Megérkeztek? Richard lassan kinyitotta a szemét. Charon a kocsi
mellett állt, a kitárt ajtó kilincsét markolva. Richard felemelte aktatáskáját,
és kiszállt a limuzinból. Charonra nézett, aki jó öt hüvelykkel
magasabb volt nála. A széles vállú, átható tekintetű férfi
óriásként magaslott fölé.
Egy pillanatig a sofőr szemébe meredt, s egyszerre úgy
érezte, mintha egy ősrégi szobor nézne vissza rá. Egy
szobor, amely évszázadok óta mást se csinál, csak figyel, s
immár ismert minden ember múltját és jövőjét.
Richard biccentett, mire Charon becsukta a limuzin hátsó ajtaját, és
visszaült a volán mögé. A ügyvéd megvárta, amíg a kocsi elindul, majd
belépett az égbe nyúló lakótömb bejáratán. Philip, a
nyugdíjas New York-i rendőr, aki nappalos biztonsági őrként
dolgozott a házban, felpillantott újságja mögül, majd
felpattant székéből, és vigyázzba vágta magát.
– Gratulálok, Mr. Jaffee. Hallottam a hírt. Biztosan remek érzés, hogy
ezt a pert is megnyerte.
Richard elmosolyodott.
– Köszönöm, Philip. Minden rendben?
– Hát persze, uram – felelte az őr, majd szokásához híven
hozzátette: – Ez a munka kész szanatórium.
– Az – bólintott Richard. – Az bizony.
Elhaladt az őrpult előtt, és a lift felé vette útját. Mikor a
fülke ajtaja bezárult mögötte, ismét lehunyta szemét, és
felidézte a napot, amikor először léptek be Glóriával az
épületbe. Új lakásuk láttán a fiatalasszony a szó szoros
értelmében sikongatott az örömtől.
– Istenem, mit tettem? – motyogta Richard.
A lift megállt, és ő azonnal kinyitotta szemét. Egy
pillanatig még meredten állt, majd elindult lakása felé.
Alighogy belépett az ajtón, már hallotta is Mrs. Longchamp
közeledő lépteit.
– Ó, Mr. Jaffee. – A dajka csupán ötvenéves volt, de máris
úgy festett, mint a mesebeli nagymama: ősz haj, tömzsi
test, barna szem, pirospozsgás, pufók arc. – Gratulálok.
Bemondták a tévében a hírt. A sorozatot is félbeszakították
miatta.
– Köszönöm, Mrs. Longchamp.
– Egyetlen pert sem veszített el, amióta Mr. Miltonnak dolgozik, ugye?
– Nem, Mrs. Longchamp, egyet sem.
– Nagyon büszke lehet magára.
– Igen.
– Braddel minden rendben – mondta a dajka. – Épp most készülök
megetetni.
Richard bólintott.
– Nem akarom feltartani.
Az asszony rámosolygott, és visszatért a gyerekszobába.
Richard letette aktatáskáját, körülnézett a lakásban, majd lassan elindult
a nappalin keresztül a terasz felé. A teraszról lélegzetelállítóan szép kilátás
nyílott a Hudson folyóra, Richard azonban egy pillanatra sem állt meg
gyönyörködni. Határozott, kimért léptekkel haladt, ahogy az olyan
emberek szoktak, akik pontosan tudják, hova készülnek. Felállt a
napozószékre, bal lábával fellépett a mellvédre, és az öntöttvas rácsba
kapaszkodva felhúzta magát. Azután kecses mozdulattal lenyúlt,
mintha fel akarna segíteni valakit, s a következő
pillanatban testét elnyelte a tizenöt emeletnyi mélység.
ELSŐ FEJEZET
A HUSZONNYOLC ÉVES Kevin Taylor felpillantott az
asztalon fekvő papírokból. Néhány másodperc szünetet
tartott – úgy tett, mintha tisztáznia kellene magában
valamely fontos kérdést, mielőtt hozzákezdene a tanú
kikérdezéséhez. Az efféle kis drámai gesztusok a vérében
voltak. Eszköztárát pszichológiai megfontolásokra alapozott
hatásvadász fogások alkották. A dokumentumok
böngészése és az első kérdés közé iktatott szünet
tapasztalata szerint nyugtalanságot keltett a tanúban.
A megfélemlítendő “áldozat” ezúttal egy általánosiskola-
igazgató, név szerint Philip Cornbleau volt. Az ötvennégy
éves, szikár, sápadt, kopasz férfi türelmetlenül fészkelődött
a székében.
Kevin gyors pillantást vetett a hallgatóságra. A helyzetre
remekül illett az elcsépelt kifejezés: a levegő szinte
szikrázott a feszültségtől. Mindenki lélegzetvisszafojtva
várta a fejleményeket, S ekkor a blithedale-i bíróság
tárgyalótermének jókora ablakain egyszerre beáradt a
napfény. Mintha egy világosító hirtelen bekapcsolta volna
az összes lámpát – már csak a rendező kiáltása hiányzott:
“Felvétel!”
Kevin körülnézett a zsúfolásig telt tárgyalóteremben, s tekintete
megakadt egy ismeretlenen. A hátsó sorok egyikében ülő,
elegáns, jóképű férfi olyan gyöngéd, büszke mosollyal
nézett rá, akár egy apa a fiára. Az ismeretlen negyvenes
évei elején járhatott – vagyis korántsem volt annyi idős,
hogy Kevin apja lehessen –, s megjelenéséből a sikeres
emberek magabiztossága sugárzott. Kevin, aki éles
szemmel figyelt az efféle részletekre, felismerte a férfin a
szürke Giorgio Armani öltönyt. Ugyanezt a ruhadarabot
nézegette vágyakozva, mielőtt megvette a kétsoros,
sötétkék gyapjúöltönyt, amit ma is viselt. Leértékelve jutott hozzá,
feleannyiért, amennyibe az Armani került volna.
Az ismeretlen finom biccentéssel köszöntötte őt.
A tárgyalóterem csendjét csupán néhány élesen visszhangzó köhögés
törte meg. Egy huszonöt éves tanárnő, Lois Wilson ügyét
tárgyalták; Wilsont azzal vádoltak, hogy több gyereket
megrontott Blithedaleben. Ez a Nassau megyei kisváros
úgynevezett “hálószoba-település” volt: szinte minden
lakosa a közeli New Yorkba járt dolgozni. Blithedale-t felső
középosztálybeli családok kényelmes házai és jól ápolt kertjei alkották;
tiszta, széles utcáit juhar- és tölgyfák szegélyezték, üzleti negyede kicsi és
csendes volt. Itt nem terpeszkedtek túlméretezett üzletházak, nem épültek
hosszú bevásárlóutcák, se csillogó éttermek, motelek. A
városatyák a reklámok minőségét is szigorúan
szabályozták: száműzték a hivalkodó óriásplakátokat, az
erőszakos, harsány színeket.
A helybéliek élvezték a település elszigeteltséget. Olyan gyakran
utaztak be New Yorkba, amilyen gyakran csak akartak, de mikor
visszatértek, számíthattak rá, hogy itt várja őket jól
körülbástyázott “Alice Csodaországban”-életük. A városban
nem történtek botrányok, az élet békésen folydogált jól
kiépített medrében.
Annál is nagyobb visszhangot keltett, mikor Lois Wilsont, a helyi
általános iskola egyik új tanárát megvádolták egy tízéves
kislány megrontásával. Az iskolában lefolytatott vizsgálat
ezután további három hasonló esetre is fényt derített.
Emellett az is kiderült, hogy Lois Wilson minden
valószínűség szerint leszbikus. A tanárnő Blithedale
külterületén bérelt egy házat barátnőjével, aki idegen
nyelvet oktatott egy közeli gimnáziumban. Egyiküknek sem
volt barátja, se bármiféle férfi ismerőse.
A Boyle, Carlton és Sessler ügyvédi cég vezetősége
egyáltalán nem lelkesedett azért, hogy Kevin elvállalta ezt
az ügyet. A fiatal jogász maga ajánlotta fel szolgálatait Lois
Wilsonnak, s mikor megkapta a megbízást, azzal
fenyegetőzött, hogy kilép a cégtől, ha a teljes jogú
partnerek megtiltják neki a tanárnő ügyének felkarolását.
Kevin egyre türelmetlenebbül viselkedett munkaadóival
szemben. Egyre nehezebben viselte az ügyvédi iroda
hagyományosan konzervatív jogfelfogását, és egyre
sötétebb színben látta saját jövőjét a cégnél. Ez volt a
legelső igazán fajsúlyos ügye, az első olyan per, amelyben
bizonyíthatta átlagon felüli ügyességét és tudását. Úgy
érezte magát, mint a sportoló, aki végre eljut égy valóban
rangos versenyre. Ez az eset, ha nem is volt épp az olimpia,
de mindenesetre több volt iskolai bajnokságnál, hiszen a
nagyvárosi lapok is cikkeztek róla.
A körzeti ügyész, Martin Balm, peren kívüli megegyezést
ajánlott Kevinnek, remélve, hogy ezzel a megoldással távol
tarthatja a médiát az ügytől, és elejét veheti a nagy
felhajtásnak. Kevin jóérzésére apellálva hangsúlyozta, hogy
ily módon a gyerekeket sem kellene a tárgyalóterembe
citálni, és arra kényszeríteni, hogy felidézzék az átélt
borzalmakat. Ha Lois bűnösnek vallaná magát,
megúszhatna öt év felfüggesztettel és mentálhigiénés
kezeléssel. Emellett persze örökre búcsút kellene vennie a tanári
pályától.
Kevin azonban azt tanácsolta védencének, hogy ne
menjen bele az egyezségbe. Loisnak ezt nem kellett
kétszer mondani, s így most itt ült a bíróság előtt,
illedelmesen, ölében összekulcsolt kézzel. Kevin
figyelmeztette őt, hogy kerülje az arrogáns gesztusokat,
inkább igyekezzen megtörtnek, csalódottnak tűnni. Lois
ezért időről időre elővette zsebkendőjét, és megtörölte a
szemét.
Kevin irodájában el is próbálták a koreográfiát. A fiatal
ügyvéd megtanította a nőt állhatatosan a tanúk szemébe meredni,
és esengve tekinteni az esküdtekre. Lois alakításáról videofelvételt
készített, s ennek segítségével magyarázta el, hogyan bánjon védence a
szemével és a kezével, milyen frizurát viseljen, hogyan tartsa a vállát és a
fejét. Manapság, a vizualitás korában – magyarázta – nagyon fontosak az
apró gesztusok, jelzések, a testbeszéd.
Kevin a válla fölött hátranézett feleségére, Miriamra, aki
a negyedik sorban ült. A nő idegesnek, feszültnek tűnt,
látszott, hogy aggódik érte. Sanford Boyle-hoz hasonlóan
Miriam is le akarta beszélni őt az ügyről, de Kevin
makacsabbul ragaszkodott ehhez a feladathoz, mint bármi
máshoz hároméves ügyvédi pályafutása során. Semmi
másról nem lehetett beszélni vele; még a hétvégéken is
hosszú órákat töltött kutatással, nyomozással. Sokkal
lelkiismeretesebben készült fel a tárgyalásra, mint ahogy
ennyi pénzért elvárható volt tőle.
Kevin magabiztos mosolyt villantott Miriamre, majd
szinte ijesztő hirtelenséggel a tanú felé fordult.
– Mr. Cornbleau, ön egymaga hallgatta ki november harmadikán a
három kislányt?
– Igen.
– Az állítólagos első áldozat, vagyis Barbara Stanley hívta
fel rájuk a figyelmét? – Kevin egy bólintással nyugtázta a
még meg sem kapott választ.
– Úgy van. Ezért hívattam be őket az irodámba.
– Fel tudja idézni, mivel kezdte a beszélgetést?
– Tessék? – Cornbleau összevonta a szemöldökét, mintha
nevetségesnek tartaná a kérdést.
– Mi volt az első kérdés, amit feltett nekik? – Kevin az
esküdtek padja felé lépett. – Azt kérdezte tőlük, hogy Miss
Wilson megfogta-e a feneküket? Hogy benyúlt-e a szoknyájuk alá?
– Természetesen nem.
– Hát akkor mit kérdezett?
– Azt, hogy igaz-e, miszerint ugyanolyan panaszaik vannak Miss
Wilsonra, mint Barbara Stanleynek.
– Ugyanolyan panaszaik?
– Igen.
– Barbara Stanley tehát elmondta a barátnőinek mindazt,
ami állítólag történt vele, mire a három lány hasonló
esetekről számolt be neki. Viszont korábban egyikük sem
említette a történteket se otthon, se az iskolában. Jól
értem? Ezt állítja?
– Igen, én így értelmeztem a beszámolójukat.
– Karizmatikus tízéves kislány – morogta Kevin, mintha
csak hangosan gondolkodna. Néhány esküdt felvonta a
szemöldökét. Egy kopasz férfi a jobb szélen elgondolkozva
felemelte a fejét, és fürkésző tekintettel nézett az
iskolaigazgatóra.
Kevin a hallgatóság felé fordult. Észrevette, hogy a hátsó
sorban ülő ismeretlen most még szélesebben mosolyog, és
biztatóan bólogat felé. A férfi biztosan Lois Wilson rokona,
gondolta Kevin, talán a bátyja.
– Mr. Cornbleau, el tudná mondani a bíróságnak, milyen jegyeket
kapott Barbara Stanley Lois Wilson óráin?
– A teljesítménye az elégséges és a közepes között ingadozott.
– Értem. És voltak már korábban is problémái a
tanárnővel?
– Igen – motyogta az igazgató.
– Elnézést, nem értem.
– Igen. Miss Wilson két alkalommal is leküldte az irodámba Barbarát,
mert a kislány nem volt hajlandó dolgozni, és csúnya szavakat használt az
órán. De ez nem…
– Szóval nem túlzás azt állítani, hogy Barbara nem kedvelte Miss
Wilsont – vágott a szavába Kevin.
– Tiltakozom, elnök úr. – A körzeti ügyész felállt. – A védelem arra kéri
a tanút, hogy következtetéseket vonjon le.
– Helyt adok.
– Elnézést, elnök úr, – Kevin ismét Cornbleau-hoz fordult. – Térjünk
vissza a három tanuló problémájához. Aznap az irodájában részletesen
kikérdezte őket az eseményekről?
– Igen, úgy véltem, ezt célszerű azonnal tisztázni.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy mindegyikük
végighallgatta a másik kettő történetét? – Kevin döbbent
hitetlenkedéssel csóválta a fejet.
– De igen.
– Nem gondolja, hogy helytelenül járt el? Nem kellett volna inkább
négyszemközt… ilyen kínos ügyben…
– Vizsgálatot folytattam, és így tűnt helyesnek.
– Értem. Korábban is folytatott már efféle vizsgálatot?
– Nem, soha. Ezért is volt ennyire megrázó az eset számomra.
– Felvilágosította a lányokat arról, hogy ha kitalált
történettel állnak elő, nagy bajba keveredhetnek?
– Természetesen.
– De ön hajlott rá, hogy higgyen nekik, igaz?
– Igaz.
– Miért?
– Mert mindhárman ugyanazt mondták, ugyanúgy
számoltak be a történtekről.
Cornbleau láthatóan elégedett volt saját válaszával, Kevin
még közelebb lépett hozzá, és szaggatott, kopogó hangon
tette fel következő kérdését.
– Eszébe sem jutott, hogy esetleg egyeztették a történeteiket?
– Tessék?
– Lehetséges, hogy együtt tanulták be a mesét?
– Nem értem, mire akar…
– Lehetségesnek tartja vagy sem?
– Hát…
– Sosem hallott még hasonló korú gyerekeket hazudni?
– Dehogynem.
– Olyat is tapasztalt, hogy többen hazudtak egyszerre?
– Igen, de…
– Tehát lehetséges, hogy hazudtak?
– Gondolom.
– Gondolja?
– Nos…
– A lányokkal folytatott beszélgetése után behívatta Miss
Wilsont? Szembesítette őt az ellene felhozott vádakkal?
– Igen, hogyne.
– És hogyan reagált a tanárnő?
– Nem tagadta.
– Úgy érti, az ügyvédje távollétében nem volt hajlandó
nyilatkozni erről a témáról.
Cornbleau fészkelődni kezdett.
– Így volt, vagy sem?
– Igen, ezt válaszolta.
– Ön pedig haladéktalanul informálta a tanfelügyelőt,
majd felhívta a körzeti ügyészt, igaz?
– Igen. Ilyen esetben ez a szabályos eljárás.
– Ezután tovább folytatta a vizsgálatot? Meghallgatott további tanulókat
is?
– Nem.
– Miss Wilsont viszont a tanfelügyelő jóváhagyásával
felfüggesztette, mielőtt még vád alá helyezték volna.
– Mondtam már, hogy…
– Kérem, válaszoljon a kérdésre.
– Igen.
– Igen – ismételte meg Kevin, mintha egy bűnös kicsikart
vallomására akarná felhívni a figyelmet. Szünetet tartott,
arcán félmosollyal az esküdtek felé fordult, majd ismét
Cornbleau szemébe nézett.
– Mr. Cornbleau, folytatott ön azelőtt eszmecserét Miss
Wilsonnal a tanárnő faliújságjairól?
– Igen.
– Miért?
– Mert Miss Wilson faliújságjai a szükségesnél kisebbek voltak.
– Ezek szerint ön kifogásolta Miss Wilson tanári tevékenységét.
– A tantermi dekoráció fontos része a hatékony tanári munkának –
hangzott Cornbleau pedáns válasza.
– Aha. Miss Wilson tehát önnel ellentétben… hogy is
mondjam… nem tulajdonított elég nagy jelentőséget a
faliújságoknak.
– Nem.
– Sőt, ahogy ön a kartonjára bejegyezte, egyenesen
“megvető” hozzáállást tanúsított.
– Sajnos a fiatal tanárok mostanában nem kapnak megfelelő
kiképzést a főiskolákon.
Kevin bólintott.
– Hát persze. Miért is nem lehet mindenki olyan, mint mi vagyunk?
A hallgatóság egyes tagjai kuncogással jutalmazták a szónoki kérdést. A
bíró koppantott a kalapácsával.
– Ön Miss Wilson öltözködését is kifogásolta, nemde? – folytatta
Kevin, immár konkrét irányt adva kérdéseinek.
– Igen, úgy véltem, konzervatívabban kellene öltözködnie.
– Miss Wilson munkaközösség-vezetője ezzel szemben
mindig a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott
védencem tanári teljesítményéről.
Kevin kezébe vett egy papírlapot, és emelt hangon
folytatta: – Legutolsó jelentésében a következőket írta:
“Lois Wilsonnak veleszületett érzéke van a gyerekekhez. A
legnehezebb körülmények között képes szót érteni a
tanulókkal, és hatékonyan motiválni őket.”
Kevin letette a dokumentumot.
– Ez meglehetősen pozitív értékelés, nem gondolja?
– Igen, de amint már említettem…
– Nincs több kérdésem, elnök úr.
Kevin dühtől kivörösödött arccal tért vissza asztalához.
Erre a bűvészmutatványra bármikor képes volt, s a várt
hatás ezúttal sem maradt el. Mindenki őt nézte, ő viszont a
hátsó sorban ülő ismeretlenre pillantott. Észrevette, hogy a
férfi arcán a mosoly az őszinte csodálat kifejezésének adta
át a helyét. Ezt látva, Kevint mintha hájjal kenegették volna.
Miriam ezzel szemben szomorúnak tűnt, olyannyira, hogy
könnyekben tört ki. Mikor férje feléje pillantott, gyorsan
lehorgasztotta fejét. Szégyenkezik miattam, gondolta
Kevin. Uramisten, még mindig szégyellj, amit csinálok.
– Mr. Balm? Van még kérdése Mr. Cornbleau-hoz?
– Nincs, elnök úr – rázta a fejét az ügyész. – A vád tanúnak szólítja
Barbara Stanley!
Kevin biztatóan megveregette Lois Wilson kezét. Sikerült elérnie, hogy
az ügyésznek mindent egy lapra kelljen feltennie.
Kövérkés, göndör, szőkésbarna hajú kislány közeledett a
tanúk padja felé. Világoskék ruhácskát viselt fehér
csipkegallérral és hasonló kézelőkkel. Lelkes várakozással
telepedett le a helyére, és kérés nélkül felemelte a jobb
kezét, hogy felesküdjön.
Kevin biccentett, és sokatmondó pillantást vetett Martin Balm
felé. A kislány nagyon jól tudta, mi következik – ezek szerint
Balm is elvégezte a házi feladatát. Kevin azonban tudta,
hogy ő sokkal alaposabban készült, és szorgalmának meg is
lesz az eredménye.
– Barbara – kezdte Balm, közelebb lépve a kislányhoz.
– Egy pillanat, Mr. Balm – szólt közbe a bíró, és az ifjú tanú felé hajolt.
– Barbara, értetted, hogy mire esküdtél az imént? Arra, hogy az igazat
fogod mondani.
Barbara a hallgatóságra pillantott, majd a bíróra nézett, és bólintott.
– És azt is tudod, hogy amit itt el fogsz mondani, az nagyon fontos
lehet?
A kislány ismét bólintott, ezúttal kevésbé lendületesen. A
bíró hátradőlt a székben.
– Folytassa, Mr. Balm.
– Köszönöm, elnök úr.
A magas, ösztövér Balm a tanúk padjához lépett. Mindenki tudta róla,
hogy politikai karrierre készül, és cseppet sem örült ennek az ügynek.
Bízott benne, hogy Kevin és védence elfogadják az ajánlatát, de erre nem
került sor, s így most kénytelen volt egy tízéves kislány vallomására
hagyatkozni.
– Szeretném, ha megismételnéd, amit aznap Mr. Cornbleau-nak mondtál
az irodájában. Szépen, lassan beszélj, ne hadarj.
A pufók kislány gyors pillantást vetett Loisra. Kevin utasította védencét,
hogy mereven nézze a tanúkat, különösen a három kislány, akik
megerősíteni szándékoztak Barbara Stanley állításait.
– Hát… néha, amikor művészetóránk volt…
– Mi az a művészetóra, Barbara?
– Művészet, olvasás vagy zene. Az osztály a
művészettanárhoz vagy a zenetanárhoz megy.
A kislány félig lehunyt szemmel mondta fel a begyakorolt szöveget.
Kevin látta rajta a feszült igyekezetet, s a hallgatóság több tagjai is
mosolygott, mintegy némán drukkolva a kislánynak. Az ismeretlen
azonban rezzenéstelen arccal, feszülten, szinte dühösen figyelt.
– Értem – bólintott Balm. – Szóval olyankor átmentek egy másik
osztályterembe.
– Aha.
– Kérlek, hogy igennel vagy nemmel válaszolj.
– Aha… Mármint igen.
– Szóval néha, amikor művészetórátok volt… – súgott
Balm.
– …akkor Miss Wilson megkért egy-egy tanulót, hogy maradjon ott óra
után – folytatta a mondatot Barbara.
– Maradjon ott? Mármint vele az üres osztályteremben?
– Aha… igen.
– És?
– És egyszer engem is megkért.
– Hogyan mesélted el ezt az esetet Mr. Cornbleaunak?
Barbara kissé oldalt fordult a székében, hogy elkerülje Lois Wilson
pillantását. Mély lélegzetet vett, és belefogott.
– Miss Wilson megkért, hogy üljek le mellé. Azt mondta,
szerinte csinos kislány vagyok, és hogy vannak olyan
dolgok a testünkkel kapcsolatban, amiről a felnőttek nem
szeretnek beszélni.
Barbara elhallgatott és lesütötte a szemét.
– Folytasd.
– Azt mondta, vannak különleges testrészeink.
– Különlegesek?
– Aha… Igen.
– És mit akart elmondani neked ezekről a testrészekről?
Barbara gyors pillantást vetett Lois Wilsonra, majd újra Balm felé
fordult.
– Mit akart elmondani neked? – ismételte meg az ügyész a kérdést.
– Hát, hogy furcsa dolgok történnek, ha valaki hozzányúl ezekhez a
testrészekhez.
– Értem. És azután mit csinált? – Balm biztatóan rábólintott a kislányra.
– Megmutatta nekem azokat a helyeket.
– Megmutatta? Hogyan?
– Hát rájuk mutatott, és aztán megkért, hogy hadd foghasson meg ott,
hogy megértsem, mire gondol.
– És te megengedted neki?
Barbara összeszorította ajkát és bólintott.
– Igen?
– Igen.
– Pontosan hol érintett meg?
– Itt és ott – felelte Barbara, a mellére; majd a lába közé mutatva.
– Csak megérintett ezeken a helyeken, vagy mást is csinált?
Barbara beharapta alsó ajkát.
– Mindannyian tudjuk, hogy nehéz erről beszélni, de fel
kell tennem ezeket a kérdéseket, hogy kiderüljön az
igazság. Ugye, megérted?
A kislány bólintott.
– Mit csinált még veled Miss Wilson?
– Berakta ide a kezét – folytatta Barbara, kezét a lába közé dugva –, és
dörzsölni kezdett.
– Berakta oda a kezét? Mármint a ruhád alá?
– Igen.
– Azután mi történt?
– Megkérdezte, hogy érzek-e valami különöset. Mondtam, hogy csak
csiklandoz, és erre elhúzta a kezét. Azt mondta, még nem értem a dolgot,
de majd máskor is megpróbálja velem.
– És meg is próbálta?
– Velem nem – felelte gyorsan Barbara.
– Hanem az osztálytársaiddal, a barátnőiddel?
– Aha. Igen.
– És amikor elmondtad nekik, hogy mit csinált veled Miss
Wilson, ők is elmondták, hogy mit csinált velük, igaz?
– Igen.
Halk moraj futott végig a termen. A bíró megrovóan nézett a
hallgatóságra, mire azonnal csend lett.
– És akkor mindnyájan elmondtátok a dolgot Mr. Cornbleau-nak?
– Igen.
– Jól van, Barbara. Most Mr. Taylor is feltesz neked
néhány kérdést. Kérlek, légy vele is ugyanolyan őszinte,
mint velem voltál.
Martin Balm most Kevin felé fordult, és megcsóválta a
fejét. Tőle sem álltak távol a színpadias gesztusok.
Nem is rossz, gondolta Kevin. Ezt megjegyzem: “Légy
vele is ugyanolyan őszinte, mint velem voltál.”
– Barbara – kezdte Kevin, mielőtt még felállt volna.
Hangja barátságosan csengett. – A teljes neved Barbara
Elizabeth Stanley?
– Igen.
– Van egy másik lány is az osztályotokban, akit Barbarának hívnak,
igaz?
A kislány bólintott, és Kevin mosolyogva közelebb ment hozzá.
– Őt Barbara Louise Martinnak hívják, és Miss Wilson,
hogy megkülönböztessen titeket, őt Barbara Louise-nak
szólította, téged pedig egyszerűen Barbarának, így volt?
– Igen.
– Kedveled Barbara Louise-t?
A kislány megvonta a vállát.
– Mit gondolsz, Miss Wilson jobban kedveli Barbara Louise-t, mint
téged?
Barbara Stanley összehúzott szemmel Loisra pillantott.
– Igen – felelte.
– Azért, mert Barbara Louise jobb tanuló?
– Nem tudom.
– Próbáltál a többi lány között ellenszenvet ébreszteni Barbara Louise
iránt?
– Nem.
– Barbara, ne felejtsd el, amire a bíró úr figyelmeztetett. Igazat
mondasz?
– Igen.
– Küldtél olyan leveleket az osztálytársaidnak, amelyekben kigúnyoltad
Barbara Louise-t?
Barbara ajka kissé megremegett.
– Igaz az, hogy Miss Wilson egyszer rajtakapott, mikor gúnyolódó
levelet küldtél az osztálytársaidnak? – kérdezte Kevin bólintva.
Barbara Lois Wilsonra nézett, majd tekintete a teremben
ülő szüleire vándorolt.
– Miss Wilson gondosan feljegyzi, ami az osztályában
történik – folytatta Kevin Cornbleau-hoz fordulva. – A
leveleidet is megőrizte.
Elővett egy papírcetlit, és kibontotta.
– “Nevezzük Barbara Lajhárnak.” Ezt írtad valakinek, és ezután sokan
tényleg így csúfolták Barbara Louise-t. így volt?
Barbara nem felelt.
– Ami azt illeti, azok a lányok kaptak rá erre elsőként,
akikkel most együtt vádolod Miss Wilsont. Igaz ez?
– Igen. – Barbara sírással küszködött.
– Ezek szerint hazudtál, amikor azt mondtad, hogy sosem próbáltad az
osztálytársaidat Barbara Louise ellen hangolni. – Kevin hangja egyszerre
keményen csengett. – Hazudtál vagy sem?
Barbara bólintott.
– És talán az is hazugság volt, amit az imént Mr. Balmnak mondtál.
A kislány gyorsan megrázta a fejét.
– Nem – felelte elhaló hangon.
Kevin a hátában érezte a teremben ülők gyűlölködő
pillantásait. Barbara jobb szeméből kicsordult egy
könnycsepp.
– Mindig is arra vágytál, hogy Miss Wilson ugyanúgy kedveljen téged,
mint Barbara Louise-t, igaz?
Barbara megvonta a vállát.
– Sőt, tovább megyek: azt szeretted volna, ha a fiúk és a
lányok egyaránt téged kedveltek volna a legjobban az
osztályban.
– Nem tudom.
– Nem tudod? Ugye, nem hazudsz megint? – Kevin
jelentőségteljes pillantást vetett az esküdtekre. – Ha, jól
tudom, egyszer pontosan ezt mondtad Mary Lesternek.
Barbara megrázta a fejét.
– Ha kell, idehívhatom Maryt is, úgyhogy légy szíves, és mondj igazat.
Mondtad-e Marynek, hogy szeretnéd, ha mindenki utálná Barbara Louise-t,
és téged szeretnének helyette?
– Igen.
– Barbara Louise-t tehát sokan kedvelik, igaz?
– Aha. Igen.
– És te szeretnéd, ha téged is kedvelnének. Ki nem szeretné? – Az
utolsó kérdést Kevin szinte nevetve tette fel. Barbara nem tudta, felelnie
kell-e erre, de Kevinnek nem is volt szüksége a válaszra.
– Nos, Barbara, tisztában vagy vele, hogy te és a másik három lány
azzal vádoljátok Miss Wilsont, hogy szexuális dolgokat, méghozzá csúnya
szexuális dolgokat csinált veletek?
Barbara bólintott, és kissé tágabbra nyitotta szemét. Kevin kitartóan
nézett rá.
– Igen – bökte ki végül a kislány.
– Ez volt az első eset, hogy szexuális dolgokat csináltak
veled, vagy hogy te magad szexuális dolgokat csináltál? –
csattant Kevin következő kérdése. A hallgatóság azon
nyomban felhördült, de a bíró elnémította őket.
Barbara lassan bólintott.
– Igen?
– Igen.
Kevin halkra fogta hangját.
– És mi történt aznap délután, amikor senki nem volt otthon nálatok, és
te, Paula, Sara meg Mary meghívtátok hozzátok Geraldot és Tonyt?
Barbara elvörösödött. Kevin még közelebb lépett hozzá, és szinte
suttogva folytatta:
– Tudtad, hogy Mary mesélt arról a délutánról Miss Wilsonnak?
A kislány arcára kiült a rettegés. Hevesen megrázta a fejét.
Kevin elmosolyodott. Martin Balmra nézett, és elkapta az ügyész
nyugtalan pillantását. Ezután bólintott, és félmosolyt villantott az
esküdtekre.
– Nem szerepeltél valami fényesen Miss Wilson óráin, igaz? – Most
ismét könnyed, barátságos hangot ütött meg.
– Nem. – Barbara letörölt arcáról egy könnycseppet, majd gyorsan
hozzátette: – De nem én tehetek róla.
A kislány láthatóan örült, hogy témát váltottak. Kevin hosszan
hallgatott, mintha végzett volna, azután ismét Barbarához fordult.
– Úgy gondolod, hogy Miss Wilson nem kedvel téged, és készakarva
nehezíti meg a dolgod?
– Igen.
– Szóval nem szeretnéd, ha a jövőben is tanítana téged.
Barbara többé nem tudta elkerülni Lois állhatatos tekintetét.
– Nos? Igen vagy nem?
– Csak szeretném, ha nem pikkelne rám.
– Értem. Jól van, Barbara. Mikor került sor arra az állítólagos
eseményre közted és Miss Wilson között? Emlékszel a dátumra?
– Tiltakozom, elnök úr – szólt közbe Balm. – Egy tízéves kislánytól
nem várható el, hogy dátumokra emlékezzen.
– Elnök úr, ez a kislány a vád egyik koronatanúja. Ilyen körülmények
között nem válogathatjuk meg, hogy mire kell és mire nem kell
emlékeznie.
– Rendben, Mr. Taylor, megértettük, mire céloz. A tiltakozást
elutasítom. Folytassa.
– Köszönöm, elnök úr. Jól van, Barbara, hagyjuk a dátumot. Milyen
napon történt? Hétfőn, esetleg csütörtökön?
Kevin hadarva kérdezett, szinte rávetette magát a kislányra.
– Öhm… egy keddi napon.
– Kedden?
– Igen.
– De hiszen kedden nincs is művészetórátok, Barbara –
vágta rá Kevin, megragadva a nem várt alkalmat.
Barbara tanácstalanul nézett körül.
– Öhm, csütörtököt akartam mondani.
– Csütörtököt akartál mondani. Biztos, hogy nem hétfőt?
A kislány megrázta a fejét.
– Miss Wilson ugyanis a szünetben gyakran átmegy a tanáriba, nem
marad a teremben az óra után.
Barbara értetlenül meredt rá.
– Szóval csütörtökön történt?
– Igen – felelte bizonytalanul a kislány.
– A többi lánnyal nem ugyancsak csütörtöki napon esett
meg az állítólagos dolog? – kérdezte Kevin, mintha már
maga is összekeverné az időpontokat.
– Tiltakozom, elnök úr. A tanú nem köteles ismerni más tanúk
vallomásának tartalmát.
– Ellenkezőleg – vetette ellen Kevin. – Úgy vélem, nagyon
alaposan tájékoztatták róla.
– Kicsoda? – kérdezte sértődötten az ügyész.
– Uraim! – A bíró koppantott a kalapácsával. – A tiltakozásnak helyt
adok. Mr. Taylor, korlátozza a kérdéseit ennek a tanúnak a vallomására.
– Ahogy óhajtja, elnök úr – bólintott Kevin, s mielőtt még
Barbara magához térhetett volna, folytatta. – Mikor
meséltél a lányoknak az esetről? Közvetlenül azután, hogy
megtörtént?
– Nem.
– A ti házatokban mondtad el nekik?
– Azt…
– Azon a napon mondtad el nekik, amikor meghívtátok Geraldot és
Tonyt?
A kislány ajkába harapott.
– Akkor mondtad el nekik, igaz? Volt valami különös okod rá, hogy épp
azon a délutánon beszélj nekik róla? Történt valami aznap, ami miatt ez az
ötleted támadt?
Barbara szeméből most már sorban potyogtak a
könnyek. A kislány megrázta a fejét.
– Ha azt akarod, hogy az esküdtek elhiggyék neked, amit Miss
Wilsonról állítasz, mindent el kell mondanod. A többieknek is mindent el
kell majd mondaniuk – tette hozzá. – Például azt, hogy miért került szóba
aznap Miss Wilson, és hogy mit csináltatok a fiúkkal.
Barbara könnyes szeme kitágult a rémülettől. Kevin
elérkezettnek látta az időt, hogy felajánlja neki a kivezető
utat.
– Akkor persze egészen más a helyzet, ha beismered, hogy az egészet
csak kitaláltad, és hogy a lányok a te biztatásodra találták ki a maguk
történetét. Nos, kitaláltad, vagy sem?
A kislány kővé dermedve ült, csak ajkai remegtek. Nem
válaszolt.
– Ha most rögtön elmondod az igazat, véget ér ez a rémálom – ígérte
Kevin, majd szinte suttogva hozzátette: – Senki nem tud meg többet a
dologról.
A kislány döbbenten bámult rá.
– Barbara?
– Elnök úr – szólt közbe az ügyész –, Mr. Taylor zaklatja a tanút.
– Ezzel nem értek egyet – felelte a bíró, és Barbara felé hajolt. –
Válaszolnod kell a kérdésre.
– Hazudtál Mr. Cornbleau-nak? – kérdezte gyorsan Kevin. – Azért
hazudtál, mert nem szereted Miss Wilsont?
Remek kérdés volt: feltételezte, hogy Barbara már bevallotta, hogy
hazudott. Kevin a szeme sarkából látta, hogy az esküdtek a homlokukat
ráncolják.
Barbara megrázta a fejét, de szeméből kigördült egy
könnycsepp.
– Tudatában vagy annak, hogy tönkreteheted Miss Wilson életét? –
kérdezte Kevin, és oldalra lépett, hogy Lois Wilson a kislány szemébe
nézhessen. – Ez nem játék, nem olyan mint például a “Különleges
testrészek”, amit otthon játszottatok.
Az utolsó mondatot Kevin hangosan suttogta, s a kislány arca azonnal
lángolni kezdett. Szeme kitágult, s kétségbeesetten pillantott a
hallgatóságra.
– Ha eddig nem mondtál igazat, azt ajánlom, ismerd be, mi történt
valójában, és ne folytasd a füllentést. Gondolkozz el szépen, és halljuk az
igazságot.
Kevin a kislány fölé magasodott, és tágra nyitott szemmel meredt rá.
Azután hátrahúzta a kezét, mint az ökölvívó, aki a végső
csapásra készül.
– Miss Wilson nem nyúlt a lányokhoz, igaz? Amiatt egyeztek bele a
füllentésbe, ami aznap délután a ti házatokban történt. Azt mondtad nekik,
hogy mindenkinek elmondod, ha nem segítenek neked.
Barbara tátott szájjal ült, s úgy tűnt, mintha összes vére
a fejébe áramlana. Meredt tekintettel bámult szüleire. Kevin
a másik lábára állt, hogy eltakarja az ügyészt a kislány
szeme elől.
– Nem kell arról beszélned, hogy mi történt aznap délután – szólt
kegyesen. – Egy kérdésre azonban választ várok:
megmondtad a barátnőidnek, hogy mit és hogyan kell
mondaniuk?… Barbara?
Kevin jószerével belekalapálta a választ a kislány fejébe.
– Mikor a barátnőid ülnek majd ezen a széken, el kell
mondaniuk, mi történt aznap délután. Beszélniük kell a
játékról, és az igazat kell mondaniuk. Viszont: ha te most
igazat mondasz, rájuk már nem lesz szükség. Előírtad
nekik, hogy mit mondjanak?
– Igen – motyogta a kislány, szinte megkönnyebbülten.
– Tessék?
– Igen. – Barbara sírva fakadt.
– Szóval a lányok azt mondták Mr. Cornbleau-nak, amit te
előírtál nekik – összegezte a vallomást Kevin, majd az
esküdtek felé fordult. Arckifejezésében düh és szánalom
keveredett. Az esküdtek mind a kislányra néztek, majd
Kevinre emelték tekintetüket.
– De én nem hazudtam Mr. Cornbleau-nak! Én nem! – kiabálta könnyek
között Barbara.
– Sajnálom, Barbara, de azt kell mondanom, hogy nagyon sokat
hazudtál, mióta abban a székben ülsz.
Kevin megfordult, és fejcsóválva nézett a körzeti ügyészre. Barbara
nem bírta abbahagyni a sírást, s egy oldalajtón ki kellett
kísérni a teremből.
Kevin visszaült a helyére, de előtte felmérte a
hallgatóság reakcióit. A jelenlévők többsége döbbent,
zavarodott arcot vágott. Mr. Cornbleau és még néhány
helybéli polgár dühösnek tűnt. Az ismeretlen mosolygott,
Miriam azonban a fejét rázta, és könnyeivel küszködött.
Lois Wilson Kevinre nézett. Az ügyvéd bólintott, s ekkor
Lois a begyakorolt koreográfiának megfelelően megbocsátó
pillantást vetett Barbarára, majd letörölt egy jól időzített
könnycseppet az arcáról.
A körzeti ügyész felállt, és üres tekintettel nézett a bíróra. Tisztában volt
vele, hogy nincs értelme folytatni.
MÁSODIK FEJEZET
A BRAMBLE INN NEVŰ angol stílusú fogadó az egyik
legelegánsabb Blithedale környéki étterem volt. Két nevezetes
specialitással büszkélkedhetett: a báránysülttel és a titkos házi recept
alapján készült rumoscsokoládés desszerttel. Kevin és Miriam Taylor
nagyon szerették a hely atmoszféráját. Élvezettel sétáltak végig a
macskaköves bekötőúton, mely a hikorifapadokkal és
téglakandallóval felszerelt tágas előtérbe vezetett. Havas
téli estékre elképzelni sem tudtak romantikusabb
programot annál, mint hogy a Bramble Inn bárpultjánál ülve
koktélt szürcsölgetnek, és hallgatják a fahasábok ropogását.
Az étterem, mint mindig, ma is teltházzal üzemelt. A
felső középosztálybeli vendégek közül sokan ismerték
Kevint, s többen oda is mentek hozzá gratulálni. Mikor
végre kettesben maradt Miriammel, Kevin lágyan
megcsókolta felesége arcát.
Miriam már vagy egy hónapja vásárolta a fekete
bőrszoknyát és dzsekit, amit ma este viselt. Mindeddig a
szekrény mélyén elrejtve tartotta új ruháját, várva a
megfelelő alkalmat a beavatására. A szűk szoknya híven
követte csípőjének és kemény fenekének finom, telt ívét, s
éppen annyit engedett látni formás, vékony lábaiból,
amennyi elegendő volt a férfiképzelet felcsigázásához. A
dzseki alatt szűk, zöld-fehér felsőrészt viselt, melyet mintha
ráöntöttek volna kacér melleire és ívelt vállára.
Nem volt olyan társaság a földön, amelyben az öt láb, kilenc hüvelyk
magas, dús, hullámos barna hajú Miriam Taylor ne arathatott volna
osztatlan sikert. A fiatalasszony elvégzett egy egyéves kurzust Marié
Simon manhattani modelliskolájában, s bár azóta sem dolgozott a kifutón,
alakjában és mozgásában megőrizte a manökenek kecses
eleganciáját.
Kevin először a hangjába szeretett bele – mély, szexis,
Lauren Bacallos duruzsolásába. Néha fel is mondatta a
lánnyal kedvenc filmszövegét: “Sam, hiszen jól tudod,
hogyan kell fütyülni… csücsöríts az ajkaddal, és fújj”.
Valahányszor Miriam ránézett csillogó, mogyoróbarna szemével, s vállát
elfordítva Samet Kevinnel helyettesítette be, a fiatalember mindig úgy
érezte, mintha egy kéz benyúlna a torkán, és megmarkolná a szívét. Akár
nyakörvet is viselhetnék, gondolta ilyenkor, s Miriam kezébe adhatnám a
pórázt.
– A papucsofília bűnébe estem – mondta egyszer. – Ez a
ritka vétség a feleség túlzott imádatában merül ki. Attól
kezdve, hogy megismertelek, folyamatosan megszegem a
legelső parancsolatot: “Ne legyenek néked idegen isteneid
énelőttem”.
Egy koktélpartin ismerkedtek meg, amit Kevin munkaadója, a Boyle,
Carlton és Sessler cég rendezett abból az alkalomból, hogy megnyitották új
irodájukat egy blithedale-i irodaházban. Miriam a szüleivel jött el a partira.
Apja, Arthur Morris, Blithedale legjobb fogorvosa volt. Kevint Sanford
Boyle mutatta be a családnak; attól fogva a két fiatal úgy kerülgette
egymást, mint két bolygó, amelyek egymás vonzáskörébe kerültek.
Mosolyokkal, futó pillantásokkal húzta-vonta egyik a másikat, mígnem
összetalálkoztak, s azután el sem váltak többé a parti végéig. Miriam még
aznap elfogadta Kevin vacsorameghívását, s ezzel kezdetét vette gyors,
szenvedélyes és forró románcuk. Kevin alig egy hónapra rá megkérte
Miriam kezét.
Most, hogy a Bramble Inn bárpultjánál ültek, és együtt
élvezték Kevin sikerét, Miriam egyszerre rádöbbent,
mennyire megváltozott férje az első találkozásuk óta.
Mennyivel érettebb és öregebb lett, gondolta. S valóban,
Kevin évekkel idősebbnek tűnt koránál. Nefritzöld
szemében megfontoltság, fegyelem és önbizalom csillogott,
higgadt gesztusai tapasztalt, érett férfi benyomását
keltették. Kevin nem volt túlzottan magas, de arányos,
kisportolt teste erőt sugárzott. Képes volt kitöréseket
produkálni, ha arra volt szükség, de általában kordában tartotta
érzéseit.
– Halljuk, mit gondoltál rólam ma délelőtt a
tárgyalóteremben? Kicsit se voltál büszke rám?
– Jaj, Kevin, egy szóval sem mondtam, hogy nem vagyok büszke rád –
tiltakozott Miriam, de képtelen volt elhessegetni agyából a halálra rémült
kislány képét. – Igazán… mesterien csináltad… de mégis jobb lett volna,
ha nem kellett volna annyira megfélemlítened azt a szegény kislányt.
– Persze, hogy jobb lett volna – vonta meg a vállát Kevin –, de meg
kellett tennem. És azt se felejtsd el, hogy Barbara Stanley
ugyancsak megfélemlítette a barátnőit. Úgy vette rá őket,
hogy hazudjanak.
– Olyan szánalomra méltó volt szegény, amikor ízekre szedted a
vallomását.
Kevin elsápadt.
– Nem én vádoltam meg Lois Wilsont, hanem Martin Balm –
csattant fel. – Ő idéztette be Barbarát, ő akarta, hogy
vallomást tegyen. Nekem azzal kellett törődnöm, hogy
védjem a kliensem érdekeit, egy tanárnő jövőjét.
– De Kevin, mi van, ha Barbara azért beszélte rá a
barátnőit a hamis tanúzásra, mert félt egyedül felvenni a
harcot?
– Ezt a verziót a vádnak kellett volna kifejtenie. Az
ügyész tiltakozhatott volna, de ez nem az én dolgom.
Ismétlem, én védőügyvéd vagyok, vagyis minden
rendelkezésre álló eszközzel védenem kell az ügyfelemet,
máskülönben a szememre vetik, hogy nem végzem jól a
munkámat. Elég egyértelmű feladat, nem?
Miriam bólintott. Jobb meggyőződése ellenére kénytelen
volt egyetérteni férjével.
– Csöppet sem vagy büszke a teljesítményemre? – ismételte meg a
kérdést Kevin, és könyökével szelíden megbökte feleségét.
Miriam elmosolyodott.
– Benned egy színész veszett el, Kevin Taylor. Ahogy ott
járkáltál, forogtál, időzítettél és lecsaptál…
Megérdemelnéd, hogy Oscar-díjra jelöljenek.
– Olyan az egész, mint valami színielőadás, igaz? Nem is
tudom elmondani, mi történik velem, amikor belépek a
tárgyalóterembe. Mintha felmenne a függöny, és nekem
csak el kellene játszanom az előre megírt szerepet. Szinte
úgy érzem, mindegy, hogy ki a védencem, és lényegtelen,
hogy mi a vád. Én ott vagyok, és azt teszem, amit tennem kell.
– Hogy érted azt, hogy nem számít, ki a védenced és mi a vád? Akárkit
azért nem védenél, ugye?
Kevin nem felelt.
– Ugye nem?
– Attól függ, mennyit fizet – vonta meg a vállát.
Miriam összehúzott szemmel fürkészte férje arcát.
– Őszintén válaszolj, Kevin.
Kevin felemelte a jobb kezét.
– Esküszöm, hogy az igazat és csakis az igazat…
– Komolyan beszélek – vágott a szavába Miriam, és megfogta Kevin
felemelt kezét.
– Rendben van, hallgatlak. – A férfi elfordult; és beleszürcsölt az
italába.
– Felejtsd el a jogi zsargont. Hagyjuk a dumát a vád és a
védő szerepéről. Bebizonyítottad, hogy a három lány
hazudott, illetve hogy hazugságra kényszerítették őket. Azt
sem tagadom, hogy Barbara Stanley nem egy angyal, de a
kérdés mégiscsak az, hogy Lois Wilson megrontotta-e
Barbarát vagy sem. Sok időt töltöttél Loiszal, alaposan
kikérdezted, úgyhogy tudnod kell a választ.
– Lehet – felelte Kevin. Volt valami a fejmozdulatában,
amitől Miriamnek a hideg futkározott a hátán.
– “Lehet”?
Kevin megvonta a vállát.
– Mondtam már, én a védője voltam. Megkerestem a
gyenge pontokat az ügyész érvelésében, és azokon a
pontokon támadtam.
– De hogyha mégis bűnös…
– Ki tudja azt, hogy ki bűnös és ki ártatlan? Ha nekem
mint ügyvédnek tökéletes bizonyosságot kellene
szereznem a kliens ártatlanságáról, mielőtt elvállalom az
ügyet, akkor mellékállásban elmehetnék koldulni, mert az
is jobban jövedelmezne.
Kevin intett a pincérnek, és rendelt még egy italt.
Miriam úgy érezte, mintha egyszerre felhő takarná el a
napot a szeme elől. Kihúzta magát, és körülnézett a
bárban, hogy magához térjen. Tekintete megakadt egy
jóképű, elegáns férfin, aki egy sarokasztalnál ült. A
megérzése azt súgta, hogy az ébenfekete hajú úr figyeli
őket. Az ismeretlen egyszerre elmosolyodott. Miriam
viszonozta a mosolyt, és gyorsan elkapta tekintetét. Mikor újra a férfira
nézett, az még mindig kettejükre meredt.
– Kevin, ismered azt az embert ott a sarokban? Egyfolytában minket
néz.
– Kicsodát? – fordult meg Kevin. – Igen… azaz nem, csak láttam ma a
bíróságon.
A férfi ismét rájuk mosolygott, és biccentett. Kevin viszonozta az
üdvözlést. Az ismeretlen ezt nyilván invitálásként értelmezte, mert felállt,
és elindult feléjük. Hat lábnál valamivel magasabb, arányos testalkatú férfi
volt.
– Jó estét.
Az ismeretlen kezet nyújtott. Jókora tenyere volt és hosszú
ujjai. Kisujján aranygyűrűt viselt, melyet egy bevésett “P”
betű díszített.
– Engedjék meg, hogy magam is feliratkozzam Mr. Taylor csodálóinak
listájára. Gratulálok a sikeréhez. A nevem Paul Scholefield.
– Köszönöm. Bemutatom a feleségemet, Miriamet.
– Mrs. Taylor – biccentett Scholefield. – Kegyednek jó oka
van rá, hogy ma este elbűvölő és büszke legyen.
Miriam elpirult.
– Köszönöm.
– Nem szeretnék tolakodónak tűnni – folytatta Scholefield
–, de volt szerencsém látni önt ma munka közben.
– Igen, emlékszem önre. – Kevin a homlokát ráncolta. – Találkoztunk
már valahol?
– Nem hinném. Magam is ügyvéd vagyok, de New Yorkban dolgozom.
Megengedik, hogy egy percre csatlakozzam önökhöz?
– Természetesen.
– Köszönöm. Látom, épp az imént rendeltek maguknak italt.
Máskülönben meghívnám önöket. – Scholefield intett a
pincérnek. – Egy pezsgőkoktélt, legyen szíves.
– Milyen területen dolgozik, Mr. Scholefield? – érdeklődött
Kevin.
– Kérem, szólítson Paulnak. A cégünk kizárólag büntetőjoggal
foglalkozik. Talán már hallott rólunk: John Milton és
Munkatársai.
Kevin elgondolkozott, majd megrázta a fejét.
– Sajnálom, de nem.
– Szóra sem érdemes – mosolygott Scholefield. – Az efféle céget akkor
ismeri meg az ember, ha bajba kerül. Mi a legnehezebb esetekre
specializálódtunk. Olyan ügyeket vállalunk, amelyektől más
ügyvédek rettegnek.
– Érdekesnek hangzik – felelte óvatosan Kevin. Kezdte megbánni, hogy
nem küldte el azonnal a fickót. Semmi kedve nem volt szakmai dolgokról
beszélgetni. – Ideje volna egy asztal után nézni. Farkaséhes vagyok.
– Jó ötlet – bólintott Miriam, és intett a főpincérnek.
– Amint már mondtam, nem szeretnék zavarni – folytatta
Scholefield, és névjegyet húzott elő a zsebéből. – Ami azt
illeti, nem véletlenül néztem meg a mai tárgyalását. Hallottunk
magáról, Kevin.
– Tényleg? – A fiatalember szeme elkerekedett.
– Igen. Cégünk igyekszik megtalálni a legígéretesebb
fiatal tehetségeket, akik büntetőperekkel foglalkoznak. De
hogy a lényegre térjek, éppen üresedés van nálunk.
– Ó…
– Láttam, mire képes a tárgyalóteremben. Itthagynék egy névjegyet, és
arra kérném, fontolja meg az ajánlatunkat.
– Nem is tudom…
– Feltételezem, hogy a cége ezek után felajánlja önnek a teljes jogú
partneri státuszt. Mindazonáltal megjegyezném – talán nem veszi
nagyképűségnek –, hogy az itteni lehetőségeknek és
jövedelemnek mi a dupláját tudjuk biztosítani.
– A jövedelmem dupláját?
– Az asztaluk készen áll, uram – lépett oda a pincér.
– Köszönöm. – Kevin ismét Scholefieldhez fordult. – Azt mondta,
kétszer annyit fizetnének?
– Igen. Tudom, mennyit kereshetne partnerként jelenlegi
cégénél. Mr. Miltontól a dupláját kapná kezdő fizetésként, s
ezt hamarosan jelentős összegű prémium egészítené ki.
Scholefield felállt.
– Nem is rabolom tovább az idejüket. Munka után édes a pihenés.
Scholefield átnyújtotta a névjegyet Kevinnek, majd tósztra emelte
poharát.
– Hívjon fel minket, nem fogja megbánni. És még
egyszer, gratulálok a győzelméhez. Mrs. Taylor.
Azzal kiitta a koktélt, és távozott.
Kevin néhány másodpercig mozdulni sem bírt a csodálkozástól.
Azután a névjegyre nézett. A dombornyomott betűk mintha
felemelkedtek volna a papírról, és felnagyítva lebegtek
volna a szeme előtt. Egyszerre távolinak tűnt minden: a
halk bárzene, a vendégek csevegése, sőt Miriam hangja is.
– Kevin?
– Hm?
– Ez meg mi volt?
– Nem tudom, de elég érdekes, nem gondolod?
Scholefield visszatért asztalához, és rámosolygott Miriamre. A
fiatalasszony úgy érezte, mintha a mosoly jeges kézként markolna a
szívébe.
– Gyere, Kevin, menjünk vacsorázni.
Az ügyvéd még egy pillantást vetett a névjegyre, majd gyorsan zsebre
dugta, és elindult Miriam után.
Az étterem távolabbi végében foglaltak helyet, egy meghitt zugban
elhelyezett asztalnál. Az asztalon álló kis olajlámpa fénye varázslatos
halványsárga ragyogásba vonta arcukat. Fehérbort
kortyolgattak, s az emlékeikről beszélgettek. Felidéztek
néhány korábbi romantikus estét s közös életük más
emlékezetes pillanatait. A halk muzsika finom hálóként
szőtte körül őket, aláfestő zene módjára kísérve
beszélgetésüket. Kevin ajkához vonta felesége kezét, s
egyenként megcsókolta ujjait. Annyira elmerültek egymás
tekintetében, hogy a pincérnő csak habozva merte
megzavarni őket.
Miriam megvárta, amíg felszolgálták nekik a vacsorát, s csak akkor
hozta ismét szóba Paul Scholefieldet.
– Tényleg sose hallottál a cégéről?
– Nem. – Kevin emlékei közt kutatott, majd megrázta a
fejét. Elővette a névjegyet, és rámeredt. – Sose hallottam
róluk, de ez semmit nem jelent. Tudod te, hány ügyvédi
iroda van New York Cityben?… Nocsak, ez egész jó helyen van.
Madison és 44. sarok.
– Nem szokatlan az, hogy az egyik ügyvéd elmegy a másik
tárgyalására?
Kevin vállat vont.
– Nem. Szerintem természetes dolog. Ha egyszer kíváncsiak a
tudásomra, miért ne néznék meg, hogyan dolgozom? És azt se felejtsd el
– tette hozzá látható büszkeséggel –, hogy erről az ügyről a
New Yorki újságok is írtak. A Times a múlt vasárnapi
számban két bekezdést hozott róla.
Miriam bólintott, de Kevin látta rajta, hogy bántja valami.
– Miért kérdezed?
– Nem tudom… Ahogy előadta a mondókáját, ahogy átadta a
névjegyet… valahogy túlságosan… magabiztosnak tűnt.
– A sikeres emberek már csak ilyenek. Kíváncsi vagyok,
komolyan gondolta-e, amit a fizetésről mondott… Vajon
tényleg kétszer annyit fizetnének, mint a Boyle, Carlton és
Sessler?
Kevin ismét szemügyre vette a névjegyet, és megcsóválta a fejét.
– Itt is éppen eleget kereshetsz, Kevin.
– Az ember soha nem kereshet eleget. Itt különben is
csak szökőévenként egyszer találok olyan munkát, mint ez
a Wilson-ügy. Attól félek, hogy szépen visszasüllyedek majd
a társasági jogba, az ingatlanperekbe. Egyszerűen azért,
mert itt nem találok elég büntetőjogi esetet.
– Ez azelőtt nem zavart téged.
– Tudom. – Kevin előredőlt, és belemeredt a kis olajlámpa
lángjába. Máskülönben oly nyugodt arca most sóvár izgalmat
tükrözött. – De ma történt velem valami ott a tárgyalóteremben… Úgy
éreztem, mintha izzani kezdenék. Folyamatosan zakatolt az agyam; tudtam,
hogy minden szó számít. Ezúttal sokkal több forgott kockán, mint
valakinek az, ingatlana. Egy ember életéről volt szó. A
kezemben volt Lois Wilson jövője. Mindeddig náthát
gyógyítottam, de most egyszerre szívsebésznek éreztem
magam.
– Nem olyan nagy tragédia, ha néha egy-egy ingatlanügyet is elvállalsz
– jegyezte meg halkan Miriam. Nyugtalanította férje túlzott lelkesedése.
– Nem, de érzem, hogy minél nehezebb és bonyolultabb az adott ügy,
annál jobban tudok rá koncentrálni. Én nem aktakukacnak születtem,
Miriam. Én… én ügyvéd vagyok.
A nő bólintott, és lassan lefagyott arcáról a mosoly. Volt
valami Kevin hangjában és tekintetében, ami elborzasztotta. Érezte, hogy
az élet, amit kettejük számára tervezett, nem fogja kielégíteni férjét.
– De Kevin – szólalt meg hosszú szünet után –, még sohasem beszéltél
így, és talán most sem hozakodtál volna elő ezzel, ha az az ember
nem jön ide hozzánk.
– Talán nem. – Kevin megvonta a vállát. – Lehet, hogy
nem is tudom, mit akarok. – Még egy pillantást vetett a
névjegyre, majd zsebre dugta. – Lesz még időnk
elgondolkozni ezen. Nem hiszem, hogy hétfő reggel első
dolguk lesz felajánlani nekem a partneri státuszt. Addig még vagy tíz
értekezletet fognak tartani. Nem szokásuk elhamarkodni a dolgokat.
Kevin felnevetett, de nem úgy, ahogy máskor szokott. Kacaja hidegen,
élesen csengett.
– Azok hárman szerintem a feleségükkel sem fekszenek le
anélkül, hogy előzőleg gondosan ne mérlegelnék a pro és
kontra érveket. Persze ha a feleségeikre gondolok, nehezen
is tudom elképzelni, hogy spontán megkívánnák őket.
A megjegyzést gúnyos kuncogással kísérte. Miriam nem nevetett vele.
Kevin azelőtt sosem nyilatkozott ilyen hangnemben a
Boyle, a Carlton vagy a Sessler házaspárról. Mindeddig úgy
tűnt, egyenesen példaképének tekinti őket.
– Nagyon finom ma a báránysült – váltott témát Miriam, abban a
reményben, hogy talán megszabadul szívszorító nyugtalanságától.
A módszer bevált. Aznap este nem beszéltek többet Kevin munkájáról.
A kávé és a desszert után hazamentek, és olyan szenvedélyesen
szeretkeztek, mint talán még soha.
Másnap reggel azonban Miriam látta, amint férje a szekrényhez lép, és
előveszi a nadrágot, amit előző este viselt. Kivette belőle
Paul Scholefield névjegyét, tűnődve nézegette, majd
berakta annak a zakónak a belső zsebébe, amit hétfő
reggel szándékozott felvenni.
Kevin egész hétvégén úgy érezte, hogy a blithedale-iek kerülik őt.
Barátai, akiknek számított a jelentkezésére, nem hívták fel.
Miriam beszélt az édesanyjával, de rosszkedvűen tette le a
kagylót. Kiderült, hogy anyja összeveszett egyik
barátnőjével, mert meg akarta védeni vejét.
Kevin maga is kis híján veszekedésbe keveredett, mikor vasárnap
megállt tankolni Bob Salter benzinkútjánál. Bob kijelentette, hogy
Amerikában a buziknak és a leszbikusoknak mindent szabad, és ez nincs
jól így.
Ezek után Kevin már meg sem lepődött azon a hűvös
fogadtatáson, amely hétfő reggel az irodában várta. Mary
Echert, aki recepciósként, valamint az ő titkárnőjeként
dolgozott, alig köszönt neki, Teresa London, Garth Sessler
titkárnője pedig csak egy mosolyt villantott rá, azután
gyorsan elfordította a fejét.
Alig telepedett le Kevin a “falba vájt lyukban”, amit az irodájának
nevezhetett, máris felberregett asztalán. az intercom.
– Mr. Boyle várja önt az irodájában. – Sanford Boyle
titkárnőjének, Myra Brockportnak a hangja egyik szigorú
általános iskolai tanárára emlékeztette Kevint. – Kérem,
azonnal fáradjon be hozzá, Mr. Taylor.
– Köszönöm – felelte Kevin. Kikapcsolta az intercomot,
majd felállt, és megigazította a nyakkendőjét.
Magabiztosnak és higgadtnak érezte magát. Miért is ne? Az
itt eltöltött három év alatt csak öregbítette ennek a
megbízható, régi cégnek a hírnevét. Brian Carltonnak és
Garth Sesslernek valamivel több mint öt évükbe került, míg
végre felajánlották nekik a teljes jogú partneri státuszt. A
cég azelőtt Boyle és Boyle néven futott: Sanford és apja,
Thomas vezették. A nyolcvanöt éves öregúr megőrizte
szellemi frissességét, s véleményét változatlanul
rákényszerítette ötvennégy éves fiára.
Kevin tartott tőle, hogy Boyle, Carlton és Sessler
vonakodnak majd felajánlani neki a partneri státuszt. Sem
tőlük, sem magától a cégtől nem volt idegen a finoman
arrogáns sznobéria. Mindhárman régi jogászcsalád sarjai
voltak, s jószerével monarcháknak tekintették magukat, ősi
királyi család leszármazottainak. Ragaszkodtak jogarukhoz,
trónjukhoz, s nemkülönben saját különbejáratú
birodalmaikhoz: az egyik az öröklési joghoz, a másik az
ingatlanügyekhez…
Az ügyvédek Blithedale legnagyobb házaiban laktak.
Gyermekeik Mercedesszel vagy BMW-vel közlekedtek, s a
legjobb iskolákba jártak. Ketten közülük már végzősek
voltak a jogi egyetemen. A város elitje felnézett rájuk,
kitüntetésként értékelték, ha az ügyvédek meghívták őket,
vagy elfogadták meghívásukat. Aki mellettük partneri
státuszt kapott, felkentnek érezhette magát.
Miriam, aki világ életében Blithedale elit köreiben forgott, nagyon is
tisztában volt mindezzel. Kevinnel eljutottak odáig, hogy
lassan hozzáfoghattak álomotthonuk felépítéséhez, és
Miriam a közeljövőben gyermeket szeretett volna szülni.
Felső középosztálybeli egzisztenciájuk biztosítottnak tűnt, s
ahhoz sem fért kétség, hogy Kevinre szép jövő vár a kis
Long Island-i településen. A fiatalember Westburyben
született, egy könyvelőcég tulajdonosának fiaként. Jogászi
diplomáját a New York-i egyetemen szerezte, onnan
visszatérve találta meg álmai asszonyát, s fektette le
karrierje alapjait. Ez a városka volt az otthona, életének
legfőbb helyszíne.
Vagy mégsem?
Kevin benyitott Sanford Boyle szobájába, üdvözölte
három főnökét, majd leült Sanford Boyle asztalával
szemben. Ezáltal a középpontba került; Brian Carlton a
balján foglalt helyet, Garth Sessler a jobb oldalán. Mintha be
akarnának keríteni, gondolta.
– Kevin – szólalt meg Sanford. Ő volt a legidősebb a
három partner közül – Brian Carlton negyvennyolc éves
volt, Garth Sessler ötven –, s rajta látszott meg legjobban a
kora. Elpuhult vonásai olyan emberről árulkodtak, akinek
még arra sem kellett vennie a fáradságot, hogy lenyírja a
füvet a kertben, vagy kivigye a szemetet. Majdnem teljesen
kopasz volt, orcáján lógott a bőr, dupla tokája himbálódzott
beszéd közben.
– Emlékszik, mi volt a véleményünk, amikor bejelentette, hogy
elvállalja a Lois Wilson-ügyet?
– Igen, emlékszem. – Kevin sorra szemügyre vette
főnökei arcát. Azok hárman úgy ültek ott, mint egy szigorú
puritán bíróság tagjai; merev vonásaikkal inkább szobrokra
emlékeztettek, semmint élő emberekre.
– Egyetértünk abban, hogy mesterien kezelte az ügyet. Precíz volt és
hatékony. Talán túlzottan is hatékony.
– Tessék?
– Gyakorlatilag kiverte a kislányból a vallomását.
– Azt tettem, amit tennem kellett – felelte hátradőlve
Kevin. Rámosolygott Brian Carltonra. A sötét bajuszú,
magas, ösztövér férfi ugyancsak hátradőlt a székében, s
úgy illesztette egymáshoz ujjbegyeit, mintha csupán
hallgatója, nem résztvevője volna a beszélgetésnek. Ezzel
szemben Garth Sessler, aki nem kedvelte a köntörfalazást,
türelmetlenül dobolt széke karfáján.
Kevin valami titokzatos okból kifolyólag csak most döbbent rá,
mennyire antipatikus neki ez a három férfi. Okos emberek, de körülbelül
annyi egyéniségük van, mint egy adatfeldolgozó gépnek. Minden
reakciójuk hideg és automatikus.
– Felteszem, tudja, hogy az egész város felbolydult. A klienseink, a
barátaink a hétvégén telefonhívásokkal árasztottak el bennünket. – Boyle
kezét arca elé emelte, és úgy intett, mintha legyet hessegetne el. – Pontosan
ilyen visszajelzésre számítottunk. A klienseink, akikből élünk,
rosszallással szemlélik a Lois Wilson-ügyben képviselt
álláspontunkat.
– Az álláspontunkat? Ezek az emberek nem hallottak még
arról, hogy csak az bűnös, akire rá is bizonyítják? A
védencemet felmentették.
– Nem mentették fel – szólt közben Brian Carlton, szája sarkát
gúnyosan felhúzva. – Csupán az történt, hogy az ügyész feladta a harcot,
miután maga csapdába csalt egy tízéves kislányt, és beismertette vele, hogy
néha hazudik.
– Az annyi, mintha felmentették volna – felelte Kevin.
– Aligha – csóválta a fejét Brian. – De nem vagyok meglepve, hogy
nem érzékeli a különbséget.
– Mit akar mondani ezzel?
– Térjünk vissza a lényegre – szólt közbe Garth Sessler. –
Mielőtt belekeveredett ebbe az ügybe, megpróbáltuk
megértetni magával, hogy mi jobb szeretjük elkerülni az
efféle problémás eseteket. Szolid cég vagyunk, nem
hajhásszuk a feltűnést. Az ilyen ügyek elriasztják a
megbízható klienseinket.
– Egy szó mint száz – folytatta Sessler, végleg magához ragadva az
eszmecsere irányítását –, Sanford, Brian és jómagam
megvizsgáltuk a cégnél kifejtett tevékenységét, és arra a
megállapításra jutottunk, hogy maga lelkiismeretes,
felelősségteljes ember, aki ígéretes jövő előtt áll.
– Ígéretes? – Kevin ösztönösen Brian felé fordult. Mikor belépett
ebbe a szobába, azt hitte, hogy a jövője már nem csupán
ígéret, hanem kézzel fogható valóság.
– A büntetőjog terén – fűzte hozzá Brian szárazon.
– Ami viszont nem a mi szakterületünk – zárta le a gondolatot Sanford.
Kevin egy pillanatig úgy érezte, a három párka ül vele szemben.
– Értem. Ezek szerint nem azért hívattak, hogy felajánlják nekem a
partneri státuszt a Boyle, Carlton és Sessler cégnél?
– A partneri státuszt mifelénk nem szokás csak úgy egyik napról a
másikra felajánlani – felelte Garth. – A jelentősége ugyanis nem
csupán az anyagi előnyökben rejlik, hanem a társadalmi
értékében is. A közösség és a cég elismerését pedig nem
olyan könnyű kivívni.
Most Sanford Boyle vette át a szót.
– Mindazonáltal semmi akadályát nem látjuk, hogy rövid időn
belül teljes jogú partner legyen egy olyan cégnél, amelyik a
büntetőjogra specializálódott. – Boyle udvariasan
elmosolyodott, és előredőlt, összefont ujjait az íróasztalon
nyugtatva. – Ne értsen félre, Kevin, mi tökéletesen
elégedettek vagyunk az eddigi munkájával.
– Tehát nem rúgnak ki, csak közlik, hogy máshol többre vihetem –
felelte élesen a fiatalember. Bólintott, kényelmesen elterpeszkedett
székében, majd megvonta a vállát, és elmosolyodott. – Már úgyis
megfordult a fejemben, hogy benyújtom a felmondásomat.
– Tessék? – Brian kihúzta magát.
– Máris kaptam egy jobb ajánlatot, uraim.
– Valóban? – Sanford Boyle kollégáira nézett. Brian
megőrizte pókerarcát, s Garth is csupán a szemöldökét
vonta fel. Kevin tudta, hogy nem hisznek neki, mintha eleve
kizártnak tartanák, hogy ő, Kevin Taylor, átigazoljon egy
másik céghez. Arroganciájuk egyre jobban feldühítette őt.
– Egy környékbeli cégtől?
-Nem. Egyelőre… egyelőre nem mondhatok többet a
dologról – felelte Kevin. – De biztosíthatom önöket, hogy
elsőként fognak értesülni a fejleményekről. Leszámítva
persze Miriamet.
– Természetesen – bólintott Sanford, de Kevin tudta, hogy ezek hárman
nem feltétlenül beszélik meg a döntéseiket a feleségükkel. Ezt is utálta
bennük – túlzottan személytelen volt a kapcsolatuk a családjukkal.
Kevin megborzongott arra a gondolatra, hogy esetleg egy
napon négyen ültek volna itt az asztal körül, és partneri
státuszt ajánlottak volna fel egy sziporkázó tehetségű fiatal
ügyvédnek, aki ezer jobb helyet találhatna, mégsem tud
ellenállni a Boyle, Carlton, Sessler és Taylor ígérte biztonság és
köztisztelet csábításának.
– Ideje visszamennem a szobámba. – Kevin felállt, és az
ajtó felé indult, három főnöke döbbent pillantásától kísérve.
– Még van egy kis papírmunka a Wilson-üggyel
kapcsolatban. Köszönöm kétes értékű biztatásukat.
Mikor becsukta maga mögött az ajtót, egyszerre a
szabadság részegítő érzése töltötte el a lelkét. Úgy érezte
magát, mintha szabadesésben repülne a föld felé. Néhány
perc leforgása alatt sikerült letépnie magáról úgynevezett
biztos jövőjének béklyóit, és saját kezébe vennie sorsa
irányítását.
Myra nem tudta mire vélni önelégült mosolyát.
– Minden rendben, Mr. Taylor?
– Minden a legnagyobb rendben, Myra. Nem volt ilyen jó kedvem már
vagy… pontosan három éve.
– Na igen, szóval…
– Viszlát később – vetette oda Kevin, és becsukta maga
mögött szobája ajtaját.
Hosszú percekig csak ült az íróasztal mellett,
gondolataiba mélyedve. Azután lassan benyúlt a zsebébe,
és elővette Paul Scholefield névjegyét. Letette maga elé az
asztalra, és rábámult – de nem a papírlapot nézte, hanem
azt, amit mögötte látott: a saját jövőjét – hogy egy
tárgyalóteremben áll, és egy gyilkossági ügy vádlottját
védi. A vád súlyos bizonyítékokkal rendelkezik, de a John
Milton és Munkatársai céget képviselő Kevin Taylort sem
kell félteni. Az esküdtek csüggnek az ajkán. Újságírók egész
falkája lohol utána a bíróság folyosóin, állásfoglalásért,
jóslatért, információkért esengve.
Merengéséből Mary Echert kopogtatása zökkentette ki. A
titkárnő behozta a postáját, és rámosolygott, de Kevin látta
a nő tekintetén, hogy a munkahelyi pletykák, találgatások
máris elkezdődtek.
– Ha jól emlékszem, nincs semmilyen kötött programom mára, igaz?
– Nincs. Holnap délelőtt viszont beszélnie kell Mr.
Settonnal a fia ügyéről. Kérte, hogy szerezzem meg a
rendőrségi jegyzőkönyvet.
– Az a tizenhat éves fiú, aki ment egy kört a szomszéd kocsijával?
– Igen.
– Hű, de izgalmas eset.
A titkárnő megütközve pillantott rá, majd szó nélkül
távozott. Kevin azonnal a telefon után nyúlt, és feltárcsázta a
John Milton és Munkatársai cég számát. Paul Scholefieldet kérte a
telefonhoz.
Tizenöt perccel később már úton volt Manhattan felé, s
még csak fel sem hívta Miriamet, hogy elmondja neki az
újságot.
HARMADIK FEJEZET
A BOYLE, CARLTON ÉS SESSLER kényelmes, ízlésesen berendezett
központot tartott fenn Blithedale-ben. Közel húsz éve Thomas Boyle egy
kis, kétszintes házat alakított át irodává maga és fia számára. Az iroda
vonzereje nem utolsósorban meghitt, otthonos atmoszférájában rejlett.
Aki oda belépett, megnyugodott – talán túlzottan is
megnyugodott, gondolta most Kevin. Korábban sose volt ez
a benyomása; kimondottan szerette a berendezésből, a
függönyökből, a szőnyegekből áradó barátságos
hangulatot. Reggelente, mikor munkába ment, egyik
otthonából a másikba indult el. Azelőtt így gondolkozott.
Mikor azonban belépett a John Milton és Munkatársai cég
irodájába, azonnal elfelejtette régi értékrendjét. A
felhőkarcoló huszonnyolcadik emeletéről pazar kilátás nyílt
Manhattan belvárosára és az East Riverre. A folyosó végén nyíló
kétszárnyú tölgyfaajtón kurzívval írott tábla hirdette: “John Milton és
Munkatársai Ügyvédi Iroda”.
Az ajtón belépve Kevin luxuskivitelű előtérben találta
magát. A tágas helyiség, a hosszú bőrkanapé, a bőrfotelek
és székek mind a siker illatát árasztották. A kanapé fölött a falon hatalmas,
élénk színekben pompázó absztrakt festmény függött, talán épp egy eredeti
Kandinszkij.
Kevin becsukta maga mögött az ajtót, és elindult a
süppedő, bársonyos szőnyegpadlón, így fest egy menő
ügyvédi iroda, gondolta. Mintha habcukron lépkedett volna;
a kellemes érzés mosolyt csalt az arcára, úgy közeledett a
félhold alakú tíkfa asztal mögött ülő recepciósnő felé. A nő
felhagyott a gépeléssel, és köszöntötte őt. Az egyszerű
külsejű Myra Brockport vagy az ősz hajú, sápadt és üres
tekintetű Mary Echert helyett itt egy olyan nő üdvözölte, aki
eséllyel pályázhatott volna a Miss Amerika címre.
A lánynak vállig érő, egyenes szálú, szénfekete haja volt.
Arca olaszos vonásokat tükrözött, egyenes, római orra és magas
arccsontjai Sophia Loren arcát idézték. Fekete szemei apró lámpákként
ragyogtak.
– Üdvözlöm. Ön Mr. Taylor?
– Igen. Szép az irodájuk.
– Köszönjük. Mr. Scholefield már várja önt. Azonnal bevezetem hozzá.
A recepciósnő felállt.
– Addig is, parancsol egy italt? Teát, kávét, esetleg egy Perriert?
– Egy Perrier jól esne. Köszönöm. – Kevin követte a nőt az
előtéren át egy folyosó irányába.
– Citrommal? – kérdezte a fekete szépség.
– Igen, köszönöm.
Kevint ámulatba ejtette a nő kecses mozgása. Legalább
öt láb tíz hüvelyk magas volt, fekete szoknyát és hosszú
ujjú fehér blúzt viselt. A szoknya olyan szűken simult
csípőjére és tomporára, hogy a szövet az izmok minden
rezdülésére ráncot vetett. Kevinnek elállt a lélegzete a
látványtól. Nevetve gondolt rá, milyen rosszallóan csóválná a fejét
Boyle, Carlton és Sessler.
A recepciósnő megállt egy kis konyhafülke előtt, és
hamarosan átnyújtotta Kevinnek a frissítő, jeges italt.
– Köszönöm.
– Erre parancsoljon.
Elhaladtak egy iroda, egy tárgyaló majd még egy iroda előtt, s
végül megálltak egy ajtónál, melyen a táblácskán Paul
Scholefield neve állt. A recepciósnő kopogtatott, majd
benyitott.
– Mr. Scholefield, megérkezett Mr. Taylor.
– Köszönöm, Diane. – Scholefield felállt, és asztalát megkerülve Kevin
üdvözlésére sietett. A nő biccentett, és távozott, de Kevin
még egy darabig követte tekintetével. Scholefield
tapintatosan várt. – Örülök, hogy újra látom, Kevin.
– Gyönyörű iroda. – Paul Scholefield szobája kétszer
akkora volt, mint Sanford Boyle-é. Az ülőalkalmatosságokat
fényes fekete bőr borította, az íróasztal és a könyvespolcok
csillogóan fehérek voltak. Az asztaltól balra két hatalmas
ablak nyílt az East Riverre. Micsoda kilátás.
– Lélegzetelállító, nem igaz? Minden szobából ilyen kilátás nyílik. A
magáéból is.
– Ó…
– Foglaljon helyet Már szóltam Mr. Miltonnak, hogy itt
van. Ha végeztünk, ő is szeretne találkozni magával.
Kevin leült az íróasztal előtt álló székre.
– Nagyon örülök, hogy komolyan fontolóra vette az ajánlatunkat –
folytatta Scholefield csillogó szemmel. – Ki sem látszunk a munkából.
Nos, felajánlották magának a partneri státuszt a cégénél?
– Nem éppen. Helyette azt a lehetőséget ajánlották fel,
hogy keressek az érdeklődésemnek jobban megfelelő
munkahelyet.
– Nocsak. – Paul kitartóan mosolygott.
– A jelek szerint a Lois Wilson-ügy és az a mód, ahogy elintéztem,
kellemetlen számukra. Szerintük a cél érdekében bármilyen eszközt
felhasználhatok, feltéve, hogy diszkréten csinálom. Szabad manipulálni a
nagymamát, hogy megszerezzük az ingatlanját, szabad lyukakat keresni az
adótörvényen, hogy még jobban megtömjük a gazdag kliens bukszáját,
leszbikusokat védeni viszont nem szabad.
Paul megcsóválta a fejét, és felnevetett.
– A provinciális szűklátókörűség iskolapéldája. Ezért nem
való maga oda, Kevin. Mr. Miltonnak igaza volt – tette hozzá
elkomolyodva. – Magának itt a helye… köztünk.
– Ezt Mr. Milton mondta?
– Bizony. Ő figyelt fel magára elsőként, márpedig neki jó
szeme van az emberekhez.
– Láthattam már őt valahol? – kérdezte Kevin azon
töprengve, hogyan lehet véleményt alkotni valakiről, akivel
nem is találkoztunk.
– Nem, de ő mindig keresi az ifjú tehetségeket…
meghallgatásokra és tárgyalásokra jár. Úgy kutat az
ígéretes újoncok után, mint az edző, aki középiskolai
versenyeket néz. Ő látta először magát munka közben,
engem csak azután küldött el. Mindannyiunkat így
cserkészett be. Még ma megismerkedhet a többiekkel:
Dave Koteinnel, Ted McCarthyval és a titkárnőkkel. De
először is tekintse meg az irodáját. Azután bemegyünk Mr.
Miltonhoz.
Kevin még egyet kortyolt a Perrierből, majd felállt, és
követte Scholefieldet. Az ajtón, amely előtt megálltak, még
ott volt a régi névtábla nyoma.
– El sem tudom képzelni, mivel csábíthatták el a
munkatársukat a cégtől – jegyezte meg Kevin.
Paul homlokráncolva csóválta a fejét.
– Öngyilkos lett, röviddel azután, hogy a felesége
belehalt a szülésbe. Richard Jaffee-nek hívták, kitűnő
ügyvéd volt. Egyetlen pert sem veszített el, amíg nálunk
dolgozott.
– Micsoda tragédia.
– Mr. Milton a mai napig sem tudott napirendre térni a történtek fölött.
Ahogy mi sem. De a maga érkezése-tette hozzá Scholefield, kezét Kevin
vállára helyezve – mindannyiunkat felvidít majd.
– Köszönöm – bólintott Kevin. – Úgy látom, komoly elvárásoknak kell
megfelelnem.
– Ne féljen, képes lesz rá. Ha Mr. Milton azt mondja, számíthatunk
magára, akkor az úgy is van.
Kevin kis híján elnevette magát a bizalomnak ettől a
túlzottan is lelkes megnyilvánulásától, de látta, hogy Paul
Scholefield halálosan komolyan beszél.
Scholefield kitárta az ajtót, és Kevin belépett leendő irodájába.
Az elmúlt három év során hányszor merengett el kamrányi
kis szobájában a Boyle, Carlton és Sesslernél, hányszor
képzelte el, milyen volna híres New York-i ügyvédnek lenni,
és egy elegáns luxusirodában trónolni.
A szoba közepén L alakú íróasztal állt, mögötte puha bőrrel
bevont támlás szék, mellette bőrkanapé. Az asztallal
szemben még egy bőr karosszék kapott helyet. A
padlószőnyeg itt is épp olyan puha volt, mint az előtérben,
az elegáns függönyök bézs színben pompáztak. A falakat
világos hikorifa-burkolat fedte, tiszta, friss hatást kölcsönözve a
helyiségnek.
– Minden vadonatújnak tűnik.
– Mr. Milton felújíttatta az irodát. Remélem, tetszik.
– Hogy tetszik-e? Csodálatos.
Paul bólintott. Kevint elkápráztatta a berendezés, ámulva nézte az
aranyozott telefont, a tömör arany tollat és tolltartót. A falon üres ezüst
képkeretek várták Kevin családi fotóit, diplomáit és okleveleit – éppen
annyi, ahány a blithedale-i irodájában volt. Milyen különös véletlen,
gondolta Kevin. Ez jó ómen.
A fiatalember az íróasztal mögötti ablakhoz lépett. Paul igazat mondott:
innen is pazar kilátás nyílt a városra.
– Nos? – kérdezte Paul.
– Fantasztikus.
Kevin átment a mosdóba, megcsodálta a csillogó új szerelvényeket, a
csempézett padlót és falakat. A helyiségben még egy zuhanyozókabin is
helyet kapott.
– Akár azonnal munkához is láthatnék. – Szemügyre vette a bal oldali
falat elfoglaló polcon sorakozó könyveket. – Egy szöget se kell hoznom. –
Felnevetett, és még egyszer körülnézett az irodában. – Ez egyszerűen…
hihetetlen.
– Mr. Milton örülni fog, hogy tetszik magának, amit
előkészített. – Paul az órájára pillantott. – Ideje bemennünk
hozzá.
– Hogyne, mehetünk. – Kifelé indulva Kevin még egy búcsúpillantást
vetett az helyiségre. – Pontosan ilyennek képzeltem el álmaim irodáját.
Mintha… – Odafordult a mosolygó Scholefieldhez. – Mintha Mr. Milton
belelátott volna az álmaimba.
Paul kopogtatott, majd félrehúzódott, hogy előreengedje
Kevint. A fiatalember nem is próbálta leplezni izgalmát.
Paul olyan csodálatos képet festett neki John Miltonról, hogy már nem
is tudta, mire számítson még.
Mr. Milton irodájának padlóját ugyanaz a szőnyeg
borította, ami az előteret és a folyosót. A helyiség hátsó
felének közepén sötét mahagóni íróasztal állt, magas
támlájú sötétbarna bőr forgószékkel. Az asztal elé két
további széket állítottak. A szemben lévő falat három
hatalmas ablak osztotta fel, széltében és hosszában
egyaránt szinte az egész falfelületet kitöltve. Ebből az
irodából szó szerint “isteni” kilátás nyílt a városra és a
horizontra.
A pompás helyiség annyira elbűvölte Kevint, hogy az első
pillanatban észre sem vette a székében ülő John Miltont.
Mikor beljebb lépve végre megpillantotta őt, úgy érezte,
mintha a férfi a semmiből tűnt volna elő.
– Üdvözlöm a John Milton és Munkatársai cégnél – szólt Milton.
Bársonyos hangja barátságosan csengett; Kevint a blithedale-i Pendleton
tiszteletes hangjára emlékeztette, amely legendásan megnyugtató hatással
volt a gyülekezetre. Kevin a tárgyalóteremben gyakran megpróbálta
utánozni ezt a beszédmódot, melyet “vasárnapi hang”-nak nevezett
magában.
John Milton első pillantásra kora hatvanasnak tűnt. Arcán
sajátosan keveredtek a fiatalos és a hajlott korra utaló
vonások. Haja sűrű és egészséges volt, de már teljesen ősz.
Mikor Paul becsukta mögöttük az ajtót, Mr. Milton felállt, s
alabástromszerű arcán széles mosoly terült szét.
Sötétszürke selyemöltönyt viselt, rubinvörös nyakkendővel
és díszzsebkendővel.
Milton válla enyhén megemelkedett, mikor kezet nyújtott neki. A hat
láb két hüvelyk magas férfi remek kondícióban volt, s ez
tovább erősítette megjelenésének zavarba ejtő fiatalos-
öreges hatását. Közelebb lépve Kevin jobban szemügyre
vehette a férfi pirospozsgás arcát. Milton úgy szorította
meg a kezét, mintha ezer éve várt volna erre a találkozásra.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mr. Milton.
Amíg egymás arcába néztek, John Milton szeme mintha
színt váltott volna, tompa barnából csillogó rozsdavörösbe
fordulva. Egyenes, erős orra volt, melynek lágy vonalaitól
arca bizonyos pillanatokban kortalannak tűnt. A szeme
körüli ráncok is úgy festettek, mintha csak néhány perce
rajzolta volna fel őket valaki. Keskeny ajkai
narancstónusban fénylettek, markáns állkapcsán feszült a
bőr, arca mégis atyai jóindulatot, tapasztalatból nyert
bölcsességet tükrözött.
– Bízom benne, hogy Paul már megmutatta leendő
irodáját.
– Ó, igen. Csodálatos. Azonnal beleszerettem.
– Örülök. Kérem, foglaljon helyet.
Milton az egyik magas támlájú bőrszékre mutatott. A
mahagóniból készült, láthatóan kézzel faragott bútordarabot a
görög mitológiából ismert figurák díszítették: szatírok, minotauruszok.
– Köszönöm, Paul – biccentett Milton, mire Scholefield sarkon fordult,
és távozott.
John Milton visszatért íróasztala mögé, és leült saját székébe. Tartása és
mozgása méltóságot tükrözött; úgy ereszkedett le, mint egy király, aki
elfoglalja trónját.
– Mint már értesült róla, jó ideje figyeljük magát. Azt
szeretnénk, ha már a jövő héten munkához látna nálunk.
Azért a nagy sietség, mert máris van egy ügyem a maga
számára.
Milton rátette a kezét egy vaskos dossziéra.
– Valóban? – Kevin meg akarta kérdezni, honnan tudja
Milton, hogy elfogadja az állásajánlatot, de aztán
meggondolta magát. – Miféle ügyről van szó?
– Mindent a maga idejében. – hangzott Milton határozott válasza.
Kevin megállapította, hogy leendő főnöke könnyen
váltogatja a barátságos és a szigorú hangnemet. – Előbb
hadd tájékoztassam az elveimről a munkatársaimat
illetően, akiket, mint tapasztalni fogja, többre tartok, mint
egyszerű munkatársakat. Sok szempontból partnerként, de
még inkább családtagokként kezelem őket. Mi itt egy igazi
csapat vagyunk, s a kapcsolatunk messze túlmutat a
pusztán szakmai értelemben vett összetartozáson. Gondot
viselünk egymásra és egymás családjára. Köztudott, hogy
senki nem dolgozik légüres térben: az otthon, a család, a külvilág mind
befolyásolják az ember munkáját. Ért engem?
– Hogyne, uram – bólintott Kevin. Nem győzött
csodálkozni azon az emberen, akinek a helyébe lép majd.
– Sejtettem, hogy meg fog érteni. – John Milton hátradőlt
a székben, s így arca homályba borult. Odakint felhő
takarta el a napot. – Épp ezért ne tartsa majd furcsának, ha
olyan tanácsokat is kap tőlem, amelyek nem a szoros
értelemben vett munkájára vonatkoznak.
– Példának okáért – folytatta Milton –, szerencsés volna, ha
beköltözne a városba. Történetesen rendelkezem egy
luxuskivitelűnek mondható manhattani lakótömbbel,
amelyben éppen megürült egy lakás. Ezt bérmentesen fel
tudom ajánlani önnek és a kedves feleségének.
– Bérmentesen?
– Igen. Tekintse ezt munkatársaim iránti jóindulatom jelének.
Egyébként le tudom írni költségként – tette hozzá –, de nem
ez a lényeg. Számomra az a fontos, hogy maga és a
családja kényelmesen és gondtalanul éljenek, amíg maga a
cégünknél dolgozik. Tudok róla, hogy mindkettőjüket
családi szálak fűzik jelenlegi lakhelyükhöz – folytatta
gyorsan –, de hát nem kerülnek túlságosan messze tőlük…
– itt előredőlt, s mosolygó arca előbukkant a homályból – …
és bennünk új családra lelnek majd.
Kevin bólintott.
– Ez igazán… remekül hangzik – felelte, majd gyorsan hozzátette: –
Természetesen meg kell beszélnem a dolgot a feleségemmel.
– Magától értetődik. – Milton felállva folytatta monológját.
– És most néhány szót a szakmai elveimről… A törvényeket
szigorúan kell értelmezni és alkalmazni. A jogrendszernek
nem célja, csupán pozitív velejárója az igazság feltárása. A
célja a rendfenntartás, az emberi cselekedetek ellenőrzése.
– Milton megállt az asztal sarkánál, és Kevin felé fordulva
ismét elmosolyodott. – Minden embert kordában kell
tartani, az úgynevezett becsületeseket csakúgy, mint a
bűnöző elemeket.
John Milton úgy szónokolt, mint egy professzor az egyetemen.
– A részvét szép dolog, de csak a maga helyén. Az
igazságszolgáltatásban nincs helye, mert szubjektív, tökéletlen és
változékony, s ily módon ellentétes a joggal, ami objektív,
tökéletesíthető és örök érvényű.
Szünetet tartott, és Kevinre nézett, aki gyorsan bólintott.
– Bízom benne, hogy érti, amit mondok, és egyet is ért vele.
– Hogyne – felelte Kevin. – Ebben a formában ugyan még nem
fogalmaztam meg, de egyetértek.
– Mi elsősorban ügyvédek vagyunk, és amíg ezt észben
tartjuk, sikeresek leszünk.
Milton szeme lángolt az eltökéltségtől. Kevin szinte
hipnotizálva érezte magát. Milton rapszodikusan változó
ritmusban és hangerővel beszélt, néha olyan halkan, hogy
Kevin úgy érezte, az ajkáról olvas, és magában ismétli a
mondatokat, máskor erőteljesen, szinte harsogva.
Kevin szíve sebesen vert, arca kipirult. Utoljára akkor volt
ilyen izgatott, mikor a gimnáziumi kosárlabdacsapatuk
bajnoki döntőt játszott. Az edző, Marty McDermott buzdító
szónoklatot tartott nekik az öltözőben, s ennek hatására a
csapat szinte kirobbant a pályára, készen arra, hogy akár
egy tankhadosztállyal is szembeszálljon. Alig várták, hogy
labdát kapjanak a kezükbe, ahogy most Kevin is alig várta, hogy
az esküdtek padja elé állhasson.
John Milton lassan bólintott.
– Tudja, Kevin, mi ketten jobban megértjük egymást, mint gondolná.
Amint rájöttem erre, elküldtem Fault, hogy szervezze be magát. – Egy
pillanatig Kevinre meredt, majd cinkos mosoly terült szét arcán. – Vegyük
például ezt az utolsó ügyet…
John Milton visszaült székébe. Ezúttal lazább testtartást vett fel.
– A Lois Wilson-ügyre gondol? A tanárnőre, akit gyerekek
megrontásával vádoltak?
– Igen. Maga brilliánsan védte őt. Megtalálta a vád érvelésének
gyenge pontját, és arra koncentrálva támadott.
– Tudtam, hogy az igazgató ki nem állhatja Wilsont, és azt is, hogy a
három másik lány hazudik…
– Igen. – John Milton előrehajolt a székben, s karjait az
asztal fölött Kevin felé nyújtotta, mintha át akarná ölelni őt.
– De azt is tudta, hogy Barbara Stanley nem hazudik, és
hogy Lois Wilson bűnös.
Kevin elképedve meredt rá.
– Nem volt teljesen biztos benne, de a szíve mélyén mégiscsak tudta,
hogy Wilson molesztálta Barbara Stanleyt, és hogy a kislány félt
egyedül feljelenteni őt, azért vette rá a barátnőit a csalásra.
Az az idióta igazgató alig várta, hogy kirúghassa a
tanárnőt…
– Mindezt nem tudhattam biztosan – szólt halkan Kevin.
– Semmi baj – mosolygott Milton. – Maga azt tette, amit Wilson
ügyvédjeként tennie kellett. – A férfi arcáról újra lefagyott a
mosoly, s egyszerre szinte dühösnek tűnt. – Az ügyésznek
ugyanúgy fel kellett volna készülnie, ahogy maga
felkészült. Abban a tárgyalóteremben maga volt az egyetlen
igazi jogász. Én csodálom ezért, és szeretném, ha a jövőben
nekünk dolgozna. Pontosan olyan ügyvédekre van
szükségünk, mint maga.
Kevin eltűnődött, hogy vajon honnan tud Milton ilyen
sokat a Wilson-ügyről. A kérdés azonban hamar kiment a
fejéből. Annyi új élmény érte ezen a napon, annyi csodálatos dolog
történt vele, hogy nem tudott és nem is akart ilyen részletkérdéseken
rágódni.
A továbbiakban szóba került a fizetés kérdése, és kiderült, hogy Paul
Scholefield nem túlzott: Milton megemelt fizetésének kétszeresét
ajánlotta fel neki, és megígérte, hogy előkészíti azonnali
beköltözésüket – már amennyiben Miriamnek tetszik az új
lakás. Mikor végeztek, Milton jelzett titkárnőjének, és
hívatta Paul Scholefieldet. Paul azonnal belépett, mintha
mindeddig az ajtóban várakozott volna.
– Paul, újra a gondjaira bízom Kevint. Kevin, örülök, hogy a
családunkban üdvözölhetem.
John Milton kezet nyújtott.
– Köszönöm.
– Ahogy ígértem, még ezen héten lehetővé teszem a
beköltözésüket. A felesége bármikor eljöhet megtekinteni a
lakást.
– Ismét csak köszönöm. Már alig várom, hogy beköltözzünk.
John Milton megértően bólintott.
– Figyelemreméltó ember, nem igaz? – kérdezte Paul, mikor becsukták
maguk mögött Milton szobájának ajtaját.
– Fantasztikus a lényeglátása. Semmi köntörfalazás, semmi
bizonytalanság, és mégsem érzi úgy az ember, hogy csak
az üzlettel törődik. Rendkívül barátságos volt velem.
– Hát igen. – Paul megállt a folyosón. – Őszintén szólva
mindnyájan nagyon szeretjük őt. Olyan, mintha… mintha az
apánk lenne.
Kevin bólintott.
– Én is úgy éreztem. – Visszafordult Milton szobája felé. – Mintha az
apámmal beszélgettem volna.
Paul felnevetett, és átkarolta Kevint.
– Ha már testvérek vagyunk, akár tegeződhetünk is.
Továbbindultak a folyosón, majd megálltak Dave Kotein irodájánál.
Dave csupán harmincegy éves volt. Ő is a New York-i
egyetemen végzett, így rögtön találtak közös témát
Kevinnel. Karcsú, magas, világosbarna hajú fiatalember
volt. Kevin úgy vélte, szimpatikus lesz Miriamnek, mivel
babakék szemével és kedves mosolyával Miriam öccsére, Seth-
re emlékeztetett.
Dave-nek törékeny alkata ellenére öblös, mély hangja
volt. Kórusvezetők a lelkűket is eladnák, csak hogy egy
ilyen hangot szerezzenek az énekkarukba. Kevin elképzelte,
amint Dave a bíróság előtt kihallgat egy tanút, s hangja
zengve szárnyal a hallgatóság feje fölött. A bemutatkozás
pillanatától fogva sejtette, hogy Dave éles eszű jogász, és
kivételesen intelligens ember. Később megtudta Paultól,
hogy a fiatalember a legjobb öt között volt végzős
csoportjában, és számos elismert New York-i és washingtoni
cégtől kapott állásajánlatot.
– Hadd folytassam az idegenvezetést – szólt Paul. – Dave-vel és a
feleségével még lesz alkalmad jobban megismerkedni.
– Remek. Van gyereketek? – kérdezte Kevin.
– Még nincs, de hamarosan lesz – felelte Dave. – Körülbelül ugyanott
tartunk Normával, mint te és Miriam.
Kevin mosolyogva bólintott, de magában furcsállta, hogy
ilyen sokat tudnak a magánéletéről is. Paul mintha
számított volna a reakciójára.
– Teljes körű vizsgálatnak vetjük alá a leendő
munkatársainkat – magyarázta. – Ne lepődj meg, hogy
máris ennyi mindent tudunk rólad.
– Biztos, hogy ez nem a CIA egyik leányvállalata?
Dave és Paul összenéztek, majd hangos nevetésben törtek ki.
– Nekem is pontosan ez a gondolatom támadt, amikor Paul és Mr.
Milton beszerveztek.
– Még találkozunk – köszönt el Paul, és elindult Kevinnel a könyvtár
felé.
A John Milton és Munkatársai Ügyvédi Iroda könyvtára körülbelül
kétszer akkora volt, mint a Boyle, Carlton és Sessler cégé. A legújabb
könyvek is ott sorakoztak a polcokon, s az itteni
számítógépek – amint Paul Scholefield elmagyarázta –
összeköttetésben álltak a rendőrség, sőt az FBI
adatbázisaival is. A belső hálózaton az ügyvédek
hozzájuthattak a nyomozati információkhoz,
megvizsgálhatták a rendőrségi jelentéseket és a
nyomrögzítők által feltárt bizonyítékokat. Az egyik titkárnő
épp a könyvtárban tartózkodott, és a cég magánnyomozói
által szállított új információkat vitte számítógépre.
– Wendy, bemutatom új kollégánkat, Kevin Taylort. Kevin, Wendy
Allan.
A titkárnő feléjük fordult, s Kevin ismét azon kapta
magát, hogy egy gyönyörű nővel néz farkasszemet. Wendy
Allan huszonkét-huszonhárom éves lehetett. Hullámos
szőke haja vízesésként omlott vállára; gesztenyebarna
szeme felcsillant, ahogy rámosolygott Kevin re.
– Jó napot.
– Üdvözlöm.
– Wendy átmenetileg Dave-en kívül a te titkárnőd is lesz.
Csak addig, amíg fel nem veszünk még valakit –
magyarázta Scholefield. Kevin magában elmosolyodott a
gondolatra, hogy hamarosan saját titkárnője lesz.
– Örülök, hogy önnel dolgozhatom, Mr. Taylor.
– Részemről a szerencse.
– Keressük meg Tedet – súgta Paul. – Most jut eszembe, hogy ma
délután kell benyújtania egy vallomást.
Kevin követte Scholefieldet, de útközben visszanézett, hogy még egy
másodpercig élvezze Wendy Allan mosolyát.
– Ilyen gyönyörű nők között hogyan tudtok a munkára
koncentrálni? – kérdezte félig tréfásan.
Paul megállt, és a szemébe nézett.
– Wendy és Diane valóban gyönyörűek, Elaine és Carla,
akiket még nem ismersz, úgyszintén, de ugyanakkor
mindegyikük elsőrangú titkárnő is. – Paul elmosolyodott, és
visszafordult a könyvtár felé. – Mr. Milton szerint a férfiak
hajlamosak azt hinni, hogy minden szép nő buta. Egy
alkalommal azért nyert meg egy pert, mert az ügyész is így
gondolkodott. Majd egyszer megkérem, hogy mesélje el
neked a sztorit. Mellesleg – tette hozzá halkan-Mr. Milton
személyesen választja a titkárnőinket.
Kevin bólintott, s továbbindultak Ted McCarthy szobája felé.
McCarthy sok szempontból is önmagára emlékeztette Kevint. Csupán
két évvel volt idősebb nála, testalkatuk is hasonlított, csak
épp Tednek fekete haja, kreol bőre és sötétbarna szeme
volt. Northportból jött, és a syracuse-i egyetemre járt.
Miriamhez hasonlóan Ted McCarthy felesége is Long
Islanden nőtt fel, és korábban recepciósként dolgozott egy
orvos mellett. A McCarthy házaspárnak sem volt gyereke,
de ők is tervezték a “családbővítést”.
Kevin szimata azt súgta, hogy Ted McCarthy precíz ember. Terjedelmes
fekete tölgyfaasztalán rendezett kupacban feküdtek az iratok. Mellettük
két nagy ezüst képkeret állt: az egyikben felesége
fényképe, a másikban egy esküvői fotó kapott helyet. Ted
irodája spártaibb berendezésű volt, mint Dave-é vagy
Paulé, ugyanakkor rendezettebbnek és tisztábbnak is tűnt
azoknál.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Kevin – emelkedett fel
székéből McCarthy, mikor Paul bemutatta őket egymásnak.
Dave-hez és Paulhoz hasonlóan Ted is tisztán, élesen
artikulált. – Mr. Milton és Paul dicséreteiből már
gyanítottam, hogy hamarosan itt üdvözölhetünk téged.
– Úgy tűnik, rajtam kívül mindenki tudta, hogy jövök – mosolygott
Kevin.
– Annak idején én is ugyanígy éreztem – felelte Ted. – Az apám cégénél
dolgoztam, és mikor Paul megkeresett, még eszem ágában sem volt állást
változtatni. De mikor idejöttem, hogy találkozzam Mr. Miltonnal, már azon
töprengtem, hogyan fogom elmondani apámnak az újságot.
– Remek.
– Mifelénk nem múlik el nap, hogy ne történne valami izgalmas. És
most, hogy te is csatlakozol hozzánk…
– Már alig várom, hogy munkához láthassak.
– Sok sikert, és üdvözöllek a fedélzeten – bólintott Ted. –
Most bocsássatok meg, de rohannom kell. Be kell
nyújtanom egy vallomást egy kliensünk ügyében, akit azzal
vádolnak, hogy megerőszakolta a szomszéd kislányát.
– Tényleg?
– Az értekezleten majd ezt is megbeszéljük.
Kevin bólintott, és Paul nyomában az ajtó felé indult.
– Csak még egy szóra – torpant meg a küszöbön. – Kérdezhetnék még
valamit?
– Hogyne.
– Végül is hogyan közölted a döntésedet apáddal?
– Megmondtam neki, hogy engem a büntetőjog érdekel,
és hogy Mr. Milton csodálatos ember.
– Dehát hiszen örökölhettél volna egy családi céget.
– Ó… – Ted elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Nemsokára
rádöbbensz, hogy ez is egy családi cég.
Kevin zavart bólintással nyugtázta Ted végtelen lojalitását.
Leendő irodájába visszatérve leült a széles íróasztal
mögé. Két kezét tarkóján összefűzve hátradőlt a székében,
majd székestől megfordult, hogy elgyönyörködjön a
kilátásban. Úgy érezte magát, mintha ötöse lett volna a
lottón. Micsoda hihetetlen szerencse – menő cég, ingyen
luxuslakás Manhattanben…
Visszafordult, és sorban kihúzta az íróasztal fiókjait.
Jegyzetfüzetek, tollak, határidőnapló – mindent talált, ami
egy irodába kell. Épp be akarta csukni az egyik oldalsó
fiókot, amikor megakadt a tekintete egy apró ékszerdobozon.
Kinyitotta a dobozt, s egy kisujjra való aranygyűrűt talált
benne. Az ékszerbe egy “K” betűt véstek.
– Kipróbálod, nem szorít-e a szék? – kérdezte az ajtóban
megjelenő Paul.
– Tessék? Ó, igen. Ez micsoda? – Kevin felemelte a
gyűrűt.
-Máris megtaláltad? Ez csak egy apróság, amolyan
köszöntőajándék Mr. Miltontól. Mindannyian kaptunk ilyet.
Kevin kivette a gyűrűt a dobozból, és az ujjara próbálta.
Éppen jó volt. Meglepetten nézett fel, de Paul egyáltalán
nem csodálkozott.
– Mr. Milton efféle apróságokkal is jelzi, hogy mennyire fontosak neki
a munkatársai.
– Értem. – Kevin a gyűrűre meredve elgondolkodott, majd
felpillantott. – De honnan tudta, hogy elfogadom az állást?
Paul megvonta a vállát.
– Mondtam már, hogy kitűnő emberismerő.
– Bámulatos. – Kevin körülnézett az irodában. – Az az ember… az a
Jaffee…
– Mi van vele?
– Senki nem vette észre, hogy mire készül?
– Láttuk, hogy levert, és próbáltunk segíteni rajta. Mr. Milton
felfogadott egy dajkát a gyereke mellé. Mindent megtettünk érte, amit csak
tudtunk, törődtünk vele, látogattuk. Mégis felelősnek
érezzük magunkat a haláláért.
– Nem azért mondtam…
– De, igazad van. Egy házban laktunk, biztos lett volna mód rá, hogy
megakadályozzuk a tettét.
– Mindannyian ugyanabban a házban laktok?
– És hamarosan te is ott fogsz lakni. Ami azt illeti, éppen Jaffee-ék volt
lakásában.
Kevin szeme elkerekedett. Mit fog szólni ehhez Miriam? – Hogyan…
hogyan csinálta?
– Leugrott a teraszról – felelte Paul. – De ne félj tette hozzá, és gyorsan
elmosolyodott –, nem valószínű, hogy átok ülne a lakáson.
– Azt hiszem, akkor is jobb lesz, ha erről egy szót sem
szólok Miriamnek.
– Szerintem se említsd. Legalábbis addig, amíg meg nem
szokjatok az új helyet. Meglátod, azután már tíz elefánttal
se lehet majd elvonszolni őt onnan!
NEGYEDIK FEJEZET
KEVINBEN CSAK A HAZAÚTON tudatosodott, mekkora az a
változás, ami döntése nyomán az ő és a felesége életében
beáll majd. Nem mintha bármit is megbánt volna – épp
ellenkezőleg, még sosem látta ennyire biztatónak közös
jövőjüket –, de ahogy közeledett az idilli kis településhez, melyet
mindeddig otthonának tekintett, lassan rádöbbent, mennyire távol kerülnek
majd attól az életformától, amit elképzeltek maguknak.
A változások azonban előrelépést jelentenék majd,
gondolta, Miriam is egyet fog érteni velük. Miért is
ellenezné őket? Ha több pénzük lesz, még nagyobb házra
futja majd, ráadásul egy világváros polgárai lesznek, és
nem kell többé a blithedale-i provincializmustól
fulladozniuk.
Ami pedig a legfontosabb, kiterjeszthetik baráti körüket, sokkal
érdekesebb emberekkel ismerkedhetnek meg, mint a
blithedale-i úgynevezett finom társaság. John Milton két
munkatársát első látásra megszerette, és biztos volt benne,
hogy Ted és Dave Miriamnek is szimpatikusak lesznek.
Bement az irodába, és megnézte az időközben kapott
üzeneteket. Miriam azt üzente, hívja vissza, de ő úgy
döntött, hogy inkább személyesen beszél vele.
A Taylor házaspár kétszintes cédrusfa családi háza a ligetes, rusztikus
hangulatú Blithedale Gardensben állt. A tágas és kényelmes épületben
még téglából rakott, fatüzelésű kandalló is volt. A kis
lakónegyed közös uszodával és két salakos teniszpályájával
rendelkezett. Miriammel nem sokat koptatták ezeket az
elmúlt években, Kevin most mégis kritikusan szemlélte a
környéket. Észrevett valamit, ami mindeddig elkerülte a figyelmét: ez
a telep eltompítja, elálmosítja lakóit. Most, hogy felnyílt a szeme,
rádöbbent, hogy nagyravágyó terveit semmiképp sem valósíthatná meg, ha
itt maradnának.
Beállt a garázsba, de még mielőtt elérte a bejárati ajtót,
Miriam kijött elé. A fiatalasszony aggódó arccal lépett ki a tornácra.
– Hol voltál? Azt hittem, ebéd előtt felhívsz, és
találkozhatunk. Majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy mit
mondott Sanford Boyle.
Kevin belépett a házba, és behajtotta maga mögött az ajtót.
– Felejtsd el Boyle-t, felejtsd el Carltont, és felejtsd el Sesslert.
– Mit beszélsz? – Miriam a mellkasára szorította kezét. – Miért? Nem
ajánlották fel a partneri státuszt?
– A partneri státuszt? Még mit nem. Épp ellenkezőleg.
– Hogy érted ezt, Kevin?
A fiatalember megrázta a fejét.
– Ha nem is rúgtak ki, de azt ajánlották, keressek olyan állást, ami
jobban passzol a… a természetemhez.
Kevin besétált a nappaliba, és ledobta magát a kanapéra.
Miriam kővé dermedve állt.
– A Wilson-ügy miatt, igaz?
– Gondolom, az volt az utolsó csepp a pohárban. Nézd, Miriam, az a
cég nem feküdt nekem, és én sem feküdtem nekik.
– De Kevin… az elmúlt három évben csupa jó dolog történt. – Miriam
arca eltorzult. – Tudtam, hogy nem szabad elvállalnod azt az ügyet.
Tudtam. Most nézd meg, hova jutottunk!
A fiatalasszony szíve vadul kalapált, Mi jöhet még? Kevin
magára vállalja egy leszbikus nő védelmét, aztán elveszíti
az állását a város egyik legrangosabb cégénél. Szinte
hallotta anyja várható kommentárját: “Megmondtam neked
előre…”
– Nyugodj meg – mosolygott rá Kevin.
– Nyugodjak meg? – Miriam felszegte fejét. “Hogy lehet Kevin ennyire
higgadt?” gondolta. – Hol jártál egész nap?
– Gyere, és ülj ide mellém. – Kevin a kanapé párnájára mutatott. –
Újságom van a számodra.
– Anyád telefonált – szólt Miriam, mintha erezné, mit akar
mondani férje, és emlékeztetni akarná őt a szálakra,
amelyek a környékhez fűzik.
– Majd visszahívom. Nincs semmi baj?
– Gratulálni akart a fényes győzelmedhez – felelte a
fiatalasszony szárazon.
– Remek. Hamarosan még jobban örülhet.
– Minek örüljön, Kevin? – Miriam úgy döntött, hogy inkább Kevinnel
szemben ül le.
– Ne légy már ilyen ideges, drágám. Mostantól nem lesz más dolgunk,
mint örülni az életnek.
– Miről beszélsz?
– Otthagyom a Boyle, Carlton és Sessler céget. Hála istennek, végre
megtehetem.
– Azelőtt büszke voltál rá, hogy ott dolgozhatsz –
jegyezte meg Miriam szomorúan.
– Azelőtt igen. De mit tudtam én? Gyerek voltam még,
alig kerültem ki az egyetemről, örültem, hogy lyuk van a
fenekemen, de most…
– Mi van most? Mondd már!
– Hát jó. – Kevin előredőlt. – Emlékszel arra a fickóra, aki
péntek este odajött hozzánk a Bramble Innben? Akitől a
névjegyet kaptam.
– Igen.
– Nos, miután elcsevegtem a három vénemberrel, elgondolkoztam az
ajánlatán.
– És?
– Felhívtam a fickót, és bementem Manhattanbe. Olyan élmény volt,
mintha… mintha egy álom vált volna valóra. Ha láttál már gazdag New
York-i céget… El fogsz ájulni, ha meglátod. A huszonnyolcadik emeleten
van az irodájuk. Fantasztikus a kilátás. És felveti őket a munka. Ez is
jelzi, hogy egyre sikeresebbek. Égető szükségük van egy
fiatal ügyvédre.
– Mit csináltál, Kevin?
– Először is hadd mondjam el, hogy Paul nem viccelt.
Kétszer annyit fizetnek, mint amennyit a Boyle, Carlton és
Sesslernél kaptam volna, ha van egy kis eszük, és
bevesznek partnernek. Ez rengeteg pénz, Miriam.
Másodszor: azt fogom csinálni, amit szeretek. Bűnperek
vádlottjait védhetem.
– De mi lesz, ha nem jön össze? Itt biztos jövő vár rád. Itt
már felépítettél valamit.
– Mi az, hogy nem jön össze? Mit várjak másoktól, ha a saját feleségem
ennyire bízik meg bennem? Kevin bevetette bíróságon edzett színészi
tudását, és csalódottságot színlelt.
– Csak arra akartalak…
– Tudom. Az ilyen horderejű döntésektől könnyen
megrémül az ember. De ha majd megismered őket… Ez a
legszebb az egészben, Miriam. A többi ügyvéd, Ted, Paul és
Dave, egytől egyig nős emberek, és egyiküknek sincs
gyereke. Dave és Ted meg a feleségeik nagyjából velünk
egykorúak. Ezentúl olyan emberekkel barátkozhatunk,
akiknek hasonló örömeik és gondjaik vannak, mint nekünk. Gondolj
csak bele: milyen közös témád van neked Ethel Boyle-lal, Barbara
Carltonnal vagy Rita Sesslerrel? Fenn hordják az orrukat, mert én nem
vagyok partner, és ne tagadd, hogy panaszkodtál, amiért úgy kezelnek
téged, mint egy gyereket.
– Más barátaink is vannak, Kevin.
– Tudom, de itt az ideje, hogy kitágítsuk a horizontunkat, drágám. Ezek
az emberek New Yorkban laknak. Színházba járnak, koncertekre,
kiállításokra, és csodálatos helyeken nyaralnak. Végre megvalósul mindaz,
amire mindig is vágytál.
Miriam elgondolkodott. Talán igaza van Kevinnek; lehet,
hogy tényleg túl elszigetelten élnek, és ideje kitörniük
ebből a környezetből.
– Biztos vagy benne, hogy jól döntesz?
– Jaj, drágám. – Kevin felállt, és odalépett Miriamhez. – Ez nem jó
döntés, ez életem legjobb döntése.
Megcsókolta feleségét, majd leült mellé, és kezét a kezébe vette.
– Nem. csinálnék olyat, ami téged boldogtalanná tesz, még akkor sem,
ha az nekem maga volna a mennyország. Köztünk elképzelhetetlen az
ilyesmi. Mi egy test és egy lélek vagyunk.
– Igen. – Miriam behunyta szemét, és finoman az ajkába harapott.
Kevin megsimogatta felesége arcát.
– Szeretlek, Miriam. El sem tudom képzelni, hogy egy
férfi jobban szeressen egy nőt.
– Ó, Kevin…
Újra megcsókolták egymást. Miriam ekkor észrevette
Kevin új gyűrűjét.
– Ezt meg hol szerezted? – Megfogta férje kezét, hogy
közelebbről is szemügyre vegye az ékszert. – A neved
kezdőbetűje?
– Nem fogod elhinni. Ezt a gyűrűt Mr. Miltontól kaptam,
köszöntőajándék gyanánt.
– Tényleg? Dehát honnan tudta, hogy elfogadod az ajánlatát?
– Majd megérted, ha megismerkedsz vele. Abból az
emberből csak úgy sugárzik a fensőbbség, a
magabiztosság.
Miriam megcsóválta a fejét, és a gyűrűre meredt.
– Huszonnégy karátos tömör arany – mosolygott büszkén Kevin.
– Téged aztán sikerült levennie a lábadról.
– Az tény – ismerte be Kevin.
– De hát hogyan fogod bírni az ingázást? Azt mondtad, a gondolatára is
kiráz a hideg.
Kevin elmosolyodott.
– Mr. Milton erre is ajánlott megoldást, méghozzá nem is akármilyet. –
Megcsóválta a fejét. – Az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Márpedig igaz.
– Na, mondd már! – sürgette Miriam, aki most már maga
is tűkön ült. Kevin nevetett kedvese türelmetlenségén.
– Nos, Mr. Milton pár éve megnyert egy pert, és valami módon a
birtokába jutott egy lakótömb a Riverside Drive-on. Abban van egy kiadó
lakás.
– A Riverside Drive-on? Úgy érted, beköltözünk New Yorkba?
Miriam igyekezett palástolni egyre növekvő izgalmát.
Kevin tudta, hogy felesége nem vágyik a nagyvárosba.
– Találd ki, mennyit ér az a lakás.
– Fogalmam sincs.
– Hatszázezer dollárt!
– Honnan vennénk mi annyi pénzt?
– Sehonnan. De nem is kell.
– Nem értem.
– Az a lakás a miénk, mindaddig, amíg fel nem építjük a saját házunkat.
Se bérleti díj, se rezsi, semmi. Egy árva villanyszámlát se kell kifizetnünk.
Miriamnek szó szerint leesett az álla. Kevinnek megint csak nevetnie
kellett.
– És ez még nem minden… Ted McCarthy és felesége, Jean; Dave
Kotein és felesége, Norma; Paul Scholefield és a felesége, Helen – mind
ugyanabban a házban laknak.
– És Mr. Milton hol lakik?
– Egy penthouse lakásban, ugyanabban az épületben. Pontosan úgy van,
ahogy Ted McCarthy mondta: a John Milton és Munkatársai cég egyetlen
hatalmas nagy család.
Miriam ellenállása lassan gyengülni kezdett. Hiába minden, egyre
jobban izgatta a dolog.
– És Mr. Milton? Neki nincs felesége, nincsenek gyermekei?
– Nincs. Talán azért is kezeli úgy a munkatársait, mintha a rokonai
volnának.
– Miféle ember az a Mr. Milton?
Kevin hátradőlt.
– Miriam – sóhajtott –, John Milton a legelbűvölőbb, a
legkarizmatikusabb ember, akit valaha ismertem.
Kevin elmesélte találkozását Miltonnal, s közben az a furcsa érzése
támadt, hogy újra átéli a beszélgetést. Kísérteties pontossággal emlékezett
minden egyes apró részletre.
A beszélgetés végére-talán az izgalmaknak köszönhetően
– Kevinen és Miriamen egyaránt elmos fáradtság lett úrrá.
Gyorsan megvacsoráztak, és korán ágyba bújtak. Kevin
másnap ennek a kimerültségnek a számlájára írta éjjeli
lidérces álmát. Álmában a bíróságon volt, ahol Lois Wilson ügyét
tárgyalták, de a biztatóan mosolygó bíró ezúttal John Milton volt. Kevin
Barbara Stanleyhez fordult, aki meztelenül ült a tanúk padján. Lois Wilson
ott állt a kislány mögött, és fölé hajolva ujja hegyével végigsimított a
gyermek mellbimbóján. Azután fölnézett rá, Kevinre,
cinkosan elmosolyodott, majd ismét előrehajolt, hogy
benyúljon a kislány combjai közé.
– Ne!!
– Kevin?
– Ne! – A férfi kinyitotta a szemét.
– Mi a baj?
– Hah?
– Kiabáltál álmodban.
– Mi? Micsoda?… – Kevin megdörzsölte arcát, mintha ki
akarná törölni szeméből a borzalmas képeket. – Rosszat
álmodtam.
– Nem akarsz beszélni róla? – kérdezte Miriam álmosan.
– Nem. Aludjunk. Nincs semmi baj. Tényleg.
Miriam hálásan nyöszörgött, és szinte azonnal újra elaludt. Néhány
pillanattal később Kevin is behunyta a szemét.

Mikor felébredt, azonnal telefonált az irodába, és közölte,


hogy aznap nem megy be. Megkérte Maryt, hogy beszéljen
meg egy másik időpontot Settonékkal. A titkárnő
csodálkozott, és kíváncsi volt a kimaradás okát, de Kevin gyorsan
lezárta a beszélgetést.
Reggeli után azonnal elindultak New Yorkba. Az éjjel
havazott, abban az évben már másodszor, pedig még
december sem volt. A tejfehér, finom pelyhek puha
szőnyeget terítettek a városkára, s Miriamnek karácsonyi
hangulata támadt. Fejében száncsengő csilingelt, s mikor
útban a kocsi felé felnézett a magasba, a felhők között
megpillantotta a kék ég vékony csíkját. A napsugarak
átszöktek az égi nyíláson, és csillogó szaloncukrok képét
varázsolták a behavazott faágakra.
A reggeli csúcsforgalomban a Grand Central Parkwayen
pöfögő autók azonban gyorsan fekete-barna latyakká
változtatták a tiszta hópelyheket. Az előttük haladó
járművek autójuk szélvédőjére fröcskölték a piszkos, jeges
kását, így a monoton ritmusban integető ablaktörlőknek
mindig volt mit félresöpörniük. A horizonton fenyegetően
gyülekeztek a tépett, szürke hófelhők.
– Nem való nekem az ingázás – motyogta Kevin,
miközben az autópálya fizetőbódéja felé araszoltak. –
Ideges leszek a sok elpocsékolt időtől.
– De a városban lakni sem fenékig tejfel, Kevin. Zsúfolt utcák, kevés
parkolóhely…
– A parkolással nem lesz gond, drágám. Az épület
alagsorában őrzött garázs van.
– Tényleg?
– Különben sem saját kocsival fogok munkába járni. Mr. Milton
limuzinja szállít majd minket oda-vissza. Azt mondta, a kocsi afféle
második irodánk lesz… Paul, Ted, Dave meg én útközben is meg tudjuk
tárgyalni az aktuális ügyeket.
– És Mr. Milton?
– Gondolom, neki más az időbeosztása.
Miriam férjére meredt.
– Még nem tudok mindent, drágám – védekezett Kevin. –
De idővel minden kiderül – tette hozzá szinte énekelve. –
Minden kiderül.
Mikor beértek a városba, Miriam kissé megnyugodott. Ráfordultak a
Blazer Avenue-ra, és a Riverside Drive felé tartottak. A John Milton és
Munkatársai cég limuzinja ott parkolt a lakótömb előtt. Paul
Scholefield épp akkor szállt ki belőle, mikor Taylorék
megérkeztek. Paul intett nekik, hogy hajtsanak le a
parkolóba.
A kapu kinyílt, és kocsijuk begurult az alagsori garázsba.
– A 15 D a tiétek.
Paul az üres hely felé mutatott. Kevin hátramenetbe kapcsolt, és
beparkolt. Scholefield kinyitotta a kocsi ajtaját, és kisegítette Miriamet.
Kevin is kiszállt, és köszöntötte munkatársát.
– Örülök, hogy újra látom, Mrs. Taylor.
– Szerintem nyugodtan tegeződhetünk. Miriam vagyok.
– Én pedig Paul. A lift arra van. – Jobb felé terelte a
házaspárt. – A garázs kapuját távirányítóval tudjátok
kinyitni. – Kivett egy távirányítót a zakója zsebéből, és
átadta Kevinnek. – Fent a lakásban is találtok egyet, a
konyhaasztalon. – Ismét Miriamhez fordult. – Biztosan
észrevetted, hogy ez fűtött garázs – jegyezte meg büszkén,
és megnyomta a lift hívógombját. Az ajtó szinte azonnal
kinyílt, s Paul udvariasan előreengedte az új lakókat.
– Helen és te mióta laktok itt? – érdeklődött Kevin.
– Nem sokkal azután költöztünk be, hogy a ház Mr. Milton birtokába
került. Mikor is?… Hat éve.
– Ez nagyon jó környék, igaz? – kérdezte Miriam.
Paul mosolyogva bólintott.
– Közel vagyunk a Lincoln Centerhez, a galériákhoz, és a színházi
negyed sincs messze. New York itt van karnyújtásnyi távolságra, Miriam.
A liftajtó kinyílt. Paul intett, hogy lépjenek ki a fülkéből,
és induljanak el jobbra.
Scholefield megállt a 15 D jelzésű ajtó előtt. A széles
tölgyfaajtót kopogtató gyanánt szolgáló kis fémkalapács díszítette.
– Milyen szép – szólt Miriam. – Imádom az antik stílusú dolgokat.
Paul elővette a lakás kulcsait, kitárta az ajtót, és
félrehúzódott. A belépőket széles előszoba fogadta; túlsó
végéből az ebédlő nyílott. Az arannyal átszőtt, sötétkék
bársonyfüggönyöket széthúzták, így az ablaksoron
keresztül szabadon áramolhatott be a fény a lakásba.
– Világos… szellős – állapította meg Miriam.
Az előszoba padlóját keményfa parketta borította. A jobb
oldalon, körülbelül nyolc lábnyira a bejárattól, lépcsők
vezettek le a fehérmárvány kandallót rejtő nappaliba. A
nappali világoskék padlószőnyege vadonatújnak tűnt. A
helyiség nem volt teljesen üres: a jobb sarokban egy spinét
állt.
– Ó, Kevin! – ujjongott Miriam. – Amire mindig vágytam!!
A fiatalasszony besietett a nappaliba, és kipróbálta a hangszert.
– Be van hangolva!
– Miriam jól zongorázik – magyarázta Kevin. – Terveztük, hogy
veszünk egy zongorát, de aztán úgy döntöttünk, várunk, amíg felépül a
saját házunk.
– Hogy kerül ez ide? – érdeklődött Miriam.
– Mr. Miltoné – felelte Paul, és megvonta a vállát. – Mindig is itt
tartotta.
Miriam végighúzta kezét a zongora tetején.
– Milyen csodálatos meglepetés – suttogta.
– Örülök, hogy hasznát veszitek – bólintott Paul.
Miriam hitetlenkedve csóválta a fejét, és az ebédlő felé indult.
– Az otthoni ebédlőnkben is körülbelül ilyen tapétát
akartam feltenni. Már ki is választottam egy közeli boltban.
Felpillantott a fényes csillárra, majd tekintete bejárta a hosszú,
citromsárga színre festett konyhát. Fejcsóválva meredt a
vadonatúj felszerelésekre, a hosszú szekrényre, a
munkaasztalra. A reggelizőfülkében is volt egy ablak,
ugyanolyan szép kilátással, mint amilyen az ebédlőből
nyílott.
Az igazi meglepetést azonban a hálószoba tartogatta. Attól még
Kevinnel is elállt a szava. A helyiség majdnem kétszer
akkora volt, mint blithedale-i hálószobájuk; a fürdőszoba
bejáratától balra hosszú márvány fésülködőasztal állt. A
tükör teljes szélességében fedte a falat.
– A hálószobabútorunk el fog veszni ebben a hodályban. Vennünk kell
még ezt-azt.
– Hohó! – Kevin megjátszott riadalommal nézett Paulra. –
Már kezdődik is. Ez is kell, az is kell, amaz is kell.
– Ahogy mondod, drágám.
– Jól van, mindent megveszünk.
– Ne aggódj, Miriam. Kevinnek ezentúl mindenre lesz pénze – szólt
Paul.
– Kösz a segítséget, haver.
Paul felnevetett.
– Én is éppen így jártam, barátom. A feleségem azóta is egyetlen
maratoni bevásárlókörúton van.
Miriam félájultan bámulta a pezsgőfürdős,
rézszerelvényes fürdőszobát, majd átment a másik
hálószobába.
Visszatérve megjegyezte, hogy az előző lakó
gyerekszobává alakította át a helyiséget.
– Mesefigurás tapéta van a falon.
– Ha gondoljátok, kicserélhetitek – jegyezte meg sietve Paul.
– Ó, dehogy. Jól jön még az a gyerekszoba. Vannak ilyen irányú
terveink. – Miriam megerősítést várva Kevinre nézett, s a
férfi mosolyogva bólintott.
– Felteszem, ez azt jelenti, hogy tetszik a lakás – incselkedett Paul.
– Hogy tetszik-e? Mikor költözhetünk be?
Kevin nevetéssel nyugtázta felesége váratlan lelkesedését. Luxuslakás
ide vagy oda, fel volt készülve a legkülönbözőbb
kifogásokra. Blithedale és környéké ugyan jelentős
urbanizálódáson ment át az elmúlt évtizedekben, Miriam
mégis alapvetően falusi lánynak tartotta magát. A rossz
közbiztonság, a zsúfoltság, a szennyezett városi levegő elég
érvet szolgáltathatott volna a városba költözés ellen.
Szüleik mindig emlékeztették őket ezekre a negatívumokra
– nemcsak azért, mert fontos szempontoknak tartották
őket, hanem mert jobb szerették volna, ha a fiatalok
Blithedale-ben maradnak. Miriam azonban látszólag most
minderről megfeledkezett. Legalábbis egyelőre.
– Ó, Kevin, a teraszt eddig észre sem vettem. – A
fiatalasszony átvágott a nappalin, és megállt az üvegajtók
előtt. Kevin Paulra pillantott. A férfi arckifejezése semmiféle
érzést nem tükrözött, pedig azon a teraszon egy jó barátja taszította el
magától az életét. Miriam kinyitotta az ajtót, és kilépett a szabadba.
– Gyere, Kevin.
Kevin csatlakozott feleségéhez, s együtt gyönyörködtek a meseszép
kilátásban.
– Lélegzetelállító – csóválta a fejét Miriam. – Képzeld csak el: meleg
nyári estéken itt fogunk üldögélni, bort iszogatunk, és bámuljuk a
csillagokat.
Kevin szórakozottan bólintott. Szüntelenül Richard Jaffee-n járt az esze.
Milyen gondolatok járhattak a fejében, hogy ilyen tettre szánta el
magát? Fel kellett másznia a mellvédre, és át kellett
ugrania a rácson. Egy ilyen mozdulatsorhoz eltökéltség,
megfontoltság kell. Hirtelen felindulásból az ember nem
csinál ilyet. Jaffee ezek szerint meg volt győződve róla,
hogy számára nincs más kiút, csak a halál. Milyen szomorú történet.
– Nem gondolod, Kevin?
– Hah? Persze, persze. Tényleg… leírhatatlan.
Ekkor megszólalt az ajtócsengő.
– Máris vendégeket vártok? – kuncogott Paul.
Mindhárman kimentek az előszobába, és együtt nyitottak
ajtók Norma Kotein és Jean McCarthy úgy röppentek be a lakásba, mint
egy friss, tavaszi fuvallat. Mindketten szüntelenül kacarásztak, és többnyire
egyszerre beszéltek.
– Norma Kotein vagyok.
– Én pedig Jean McCarthy.
– Te pedig biztosan Miriam vagy – nevetett Norma. – Már alig vártuk,
hogy megismerhessünk. Dave azt mondta, hagyjunk békén titeket, amíg
belerázódtok a kerékvágásba, de Jean szerint…
– Miért ne jöttünk volna? Hiszen épp az a dolgunk, hogy segítsünk
nektek belerázódni a dolgokba.
– Szia. – Norma megragadta Miriam kezét. A fiatalasszony csak állt
mosolyogva, és szóhoz sem jutott. – Én a 15 B-ben lakom.
– Én meg a 15 C-ben – tette hozzá Jean, és szó szerint átvette Normától
Miriam kezét.
A két nő egy pillanatra elhallgatott, hogy kifújják
magukat.
– Paul – szólt figyelmeztetően Norma.
– Ó. Bemutatom Kevin és Miriam Taylort. Habár azt hiszem, ezzel nem
mondok újat.
– Ilyenek ezek az ügyvédek – csóválta a fejét Jean. – Legszívesebben
csak akkor beszélnének, ha pénzt kapnak érte.
A két nő kórusban nevetett. Valahogy testvéreknek
tűntek Miriamnek. Normának ugyan fiúsan rövid frizurája
volt, Jeannek pedig hosszú tincsei, de mindkettőjüknek a
haja barna volt, ha Normáé egy árnyalattal sötétebb is.
Mindketten öt láb hat hüvelyk magasak voltak, csak Norma
kicsit teltebbnek tűnt.
Kevin megállapította, hogy a világ legizgágább
nőszemélyei állnak előtte. Norma égszínkék szeme úgy
csillogott, mint a jégbe fagyott gyémánt, Jean szeme,
zölden fénylett. Mindkettőjüknek csinos, tiszta arca volt,
piros orcával és ajkakkal Egyforma farmernadrágjuk,
sötétkék pólójuk és rózsaszín LA Gear edzőcipőjük szinte
egyenruhának hatott.
– Gyertek át hozzám kávéra. Nagyon finom cukormentes
sütim van. – Jean szelíd erőszakkal belekarolt Miriambe. –
Van egy szuper cukrászda a Broadway és a 63. utca sarkán…
– Úgy csinál, mintha ő találta volna – fanyalgott Norma. –
Én fedeztem fel!
Miriam nem bírta tovább nevetés nélkül. Két újdonsült
barátnője az ajtó felé terelgette, s ő tehetetlenül nézett
hátra Kevinre.
– Menj csak – bólintott mosolyogva a férfi. – Mi bemegyünk Paullal az
irodába. Egy-két óra és itt vagyok… Megmentelek, ne félj – tette hozzá
nevetve.
– Megmented? – Norma kihúzta magát. – Mi vagyunk
azok, akik megmentjük. Miért hallgatná végig a sok
unalmas jogi dumát, ha tőlünk megtudhatja, mit és hol lehet kapni?
– Legalább nem fog unatkozni, amíg távol vagyok – motyogta Kevin.
– Soha életében nem fog unatkozni többet. – Paul arrogáns és
magabiztos hangon vetette oda a mondatot. Kevin ránézett, hogy
megállapítsa, vajon tréfából vette-e fel ezt a stílust. De Paul komolyán
beszélt.
– Hol van a feleséged, Paul?
– Helen egy kicsit visszafogottabb természetű, mint
Norma és Jean, de ha megismered, meglátod, hogy nagyon
barátságos. – Paul az ajtó felé indult. – Menjünk, barátom. A
limuzin a ház előtt vár ránk.
Kevin bólintott. Mielőtt becsukta maga mögött az ajtót,
még egyszer visszafordult. Norma és Jean kórusban
nevettek, s utánuk Miriam kacagása is felcsendült.
Hát nem csodálatos? Hát nem csupa jó dolgok történik velük?
Egyáltalán: miért jut eszébe feltenni ezeket a kérdéseket?

– Kérsz kávét? – kérdezte Paul. Mindkettejüknek töltött


egy-egy csészével az üvegkancsóból, amelyet a sofőr
odakészített nekik a karosszériába épített melegítőlapra.
– Köszönöm. – Kevin hátradőlt a puha ülésen, és
élvezettel végigsimította a bőrkárpitot. A Mercedes limuzint
úgy rendezték be, hogy az ügyvédek céljainak megfeleljen.
– így aztán élvezet New Yorkban kocsikázni.
– Az biztos. – Paul átnyújtotta a csészét. – Észre sem veszi az ember,
hogy egy nyüzsgő városban van. – Azzal hátradőlt, és
keresztbe tette a lábát. – Minden reggel itt kávézunk. Az
ülésen a Wall Street Journal aznapi példánya vár minket,
úgyhogy kikapcsolódhatunk, mielőtt indul a hajsza. Én már
annyira megszoktam ezt a luxust, hogy el sem tudom képzelni a
mindennapjaimat nélküle.
– Hat éve dolgozol Mr. Miltonnak?
– Igen. Azelőtt északon laktam, egy Monticello nevű kis
faluban. Többnyire ingatlanügyeim voltak, hébe-hóba egy-
egy közlekedési baleset. Mr. Milton akkor figyelt fel rám,
amikor egy helybéli orvost védtem egy műhibaperben.
– Nocsak. És hogy ment?
– Fényes győzelmet arattam. – Paul előredőlt. – Pedig
nyilvánvaló volt, hogy az a disznó undorítóan viselkedett.
– Mégis sikerült megnyerned a pert?
– Egy dologban sikerült megfognom a felperest. A fickónak
szemsérülése volt, és az orvos napokig rá se nézett. Elutazott golfozni, és
elfelejtett szólni a helyettesének, hogy vizsgálja meg a szerencsétlent. A
fickó persze megvakult.
– Te jó ég.
– Szegény ördög volt, valami útépítő munkás. A nővére
beszélte rá a perre. Ő maga arra se emlékezett, mikor
nézte meg az orvos, és mit csinált vele. Szerencsére a
kórház is hanyagul vezette a kartonokat. Persze hoztam
egy szakértőt New Yorkból, aki a védencem mellett vallott,
és azt állította, hogy a helyettese mindent szabályszerűen
intézett. Ötezer dollárt fizettem neki egyetlen óráért, de az
orvos sokkal többet spórolt meg.
– És mi lett az útépítő munkással? – kérdezte Kevin
gondolkodás nélkül.
Paul megvonta a vállát.
– Peren kívüli megegyezést ajánlottunk az ügyvédjének, de a pénzéhes
fafej vérszemet kapott. – Paul elmosolyodott. – Mi csak a munkánkat
végezzük, barátom.
– Elég az hozzá – folytatta –, hogy nem sokkal a per után megkeresett
Mr. Milton. Elmentünk vacsorázni, beszélgettünk, és másnap bejöttem
hozzá a városba. Szépen itt ragadtam.
– Gondolom, nem bántad meg.
– Egy pillanatig se.
– Nekem is nagyon tetszik a cég, különösen maga Mr.
Milton. – Kevin elgondolkozott. – Tegnap a nagy
izgalmamban el is felejtettem érdeklődni róla. Honnan jött?
– Bostonból. A Yale jogi karán végzett.
– Gazdag család leszármazottja? Az apja is ügyvéd volt?
-Gazdag család, de az apja nem volt ügyvéd. Egyébként nem nagyon
szeret a múltjáról beszélni. Az anyja meghalt, amikor született, és az
apjával nem jöttek ki jól. A végén el is küldték otthonról.
– Ó.
– Úgy tűnik, ez volt a legjobb, ami történhetett vele. Csak
saját magára számíthatott, és kemény munkával sikerült is
felküzdenie magát. Amit elért, azt kizárólag saját magának
köszönheti.
– És hogyhogy nem nősült meg? Csak nem…
– Dehogy. Vannak barátnői, de nem szereti elkötelezni
magát. Meggyőződéses agglegény, és jól érzi magát így.
Kevin kinézett a kocsi ablakán. Az utcán nyüzsögtek az emberek.
Izgalmas volt New Yorkban lenni, a nagyvárosban dolgozni, sikeres
emberek között, sikeres emberként.
Mivel érdemelte ki mindezt? Eltöprengett a kérdésen, de aztán eszébe
jutott nagyapja kedvenc mondása, miszerint “ajándék lónak ne nézd a
fogát”, s elhessegette a gondolatot. Alig várta, hogy munkához lásson.
Mikor beléptek az irodába, Diane közölte velük, hogy Mr. Milton, Dave
és Ted a tárgyalóban várnak rájuk.
– Majdnem elfelejtettem: ma értekezletünk van – ráncolta a homlokát
Paul, majd biztatóan hozzátette: – Itt a remek alkalom, hogy fejest ugorj a
munkába.
ÖTÖDIK FEJEZET
A TÁRGYALÓ FÉNYESEN kivilágított, sötétszürke tónusú,
ablaktalan helyiség volt. A falon csupán egy jókora IBM óra
függött; az előtérrel és a folyosókkal ellentétben itt nem
voltak festmények. A csupasz falak és a csillogóan tiszta,
szürke padlólapok kórházi vizsgálóra emlékeztették Kevint.
A helyiségnek nem volt semmiféle illata, se kellemes, se
kellemetlen. A halkan zümmögő légkondicionáló steril,
hűvös levegőt pumpált a tágas térbe.
A berendezést egy hosszú asztal és a körülötte álló székek
alkották. Mr. Milton az asztalfőn foglalt helyet, Dave és Ted
egymással szemben ültek középtájt; előttük gondosan
rendezett dossziék, dokumentumok hevertek. Köztük és Mr.
Milton között mindkét oldalon egy-egy üres szék állt. Mikor
Kevin és Paul beléptek, Carla épp kávét szolgált fel.
– Jó reggelt – köszönt Milton. – Hogy tetszik a lakás a feleségének?
– El van ragadtatva. Nehéz lesz kicsalogatnom onnan.
Dave és Ted megértően bólogattak. Valószínűleg nekik is
hasonló tapasztalataik voltak a saját feleségükkel. Kevin
észrevette, hogy John Milton képes csak a szemével
mosolyogni; mintha arca különböző részei egymástól
függetlenül reagáltak volna a külvilágra. Szája mozdulatlan
maradt, arca rezzenéstelen.
– És mielőtt elfelejtem: köszönöm a gyűrűt.
– Szóval már bekukkantott a fiókba? – John Milton Ted és Dave felé
fordult, akik szélesen mosolyogtak. – Látják, ilyen egy lelkes fiatal
ügyvéd.
Mindannyian elismerően néztek Kevinre.
– Foglaljon helyet Dave jobbján.
– Köszönöm. – Kevin Dave-re pillantott. – Jó reggelt.
Ted és Dave fogadták a köszöntést, és Kevin leült. Paul is helyet foglalt
Mr. Milton jobbján, felvette olvasószemüvegét, és kinyitotta dossziéját.
– Éppen kezdeni akartunk – magyarázta Milton. – Örülök, hogy el
tudott jönni. Tudja, ezek nem afféle formális értekezletek. Azért
tartjuk őket, hogy ki-ki tisztában legyen vele, mivel
foglalkoznak épp a többiek.
– Kávét? – kérdezte halkan Carla.
– Köszönöm, nem kérek többet. Már eddig is túl sokat ittam.
A titkárnő gyorsan leült a Mr. Milton háta mögötti székbe, és
ölébe vett egy jegyzetfüzet.
– Kezdje talán maga, Ted – szólt Milton.
Ted McCarthy a feljegyzéseibe pillantott.
– Rendben. Martin Crowley a 83. és a York sarkán lakik, egy bérház
második emeletén. Szakácsként dolgozik a Ginger's Pubban, az 57.
utcában. A tulajdonos és az üzletvezető csupa jót mondtak
róla: rendesen dolgozik, megbízható. Agglegény, nincsenek
rokonai New Yorkban.
Ted szünetet tartott.
– Folytassa – szólt Milton halkan. Szemét félig behunyta, mintha Ted
szavai érzéki gyönyörűséggel töltenék el.
– A szomszédai nem sokat tudnak mondani róla.
Magának való ember, barátságos, de nehezen
megközelíthető. Van egy hobbija… a repülőgép-modellezés.
A lakása dugig van modellekkel.
– Hány éves? – kérdezte Dave.
– Harmincegy.
– Beszéljen a lányról – utasította Mr. Milton.
– Blatték Crowley közvetlen szomszédai; Két gyerekük van: egy tízéves
fiú és egy tizenöt éves lány. A kislány, Tina, egyik este hisztérikusan sírva
ment haza. Azt állította, hogy Crowley behívta magához a lakásába,
mondván, hogy megmutatja neki a repülőgépmodelleit.
Odabent aztán leteperte és megerőszakolta. Erre a szülők
kihívták a rendőrséget.
– Sor került orvosi vizsgálatra?
– Igen. A lány hüvelyében nem találtak spermát. Tina ezt azzal
magyarázta, hogy Martin óvszert húzott. – Ted felpillantott. –
Ugyan megerőszakolta őt, de azért elmagyarázta, hogy
védekezni kell az AIDS ellen.
– Nem akarta továbbadni, vagy nem akarta megkapni?
– Erről nem esett szó.
– A lány vallomásán kívül milyen bizonyítékuk van? – kérdezte Mr.
Milton.
– Tina vállán és karján horzsolásokat találtak. A bugyija
elszakadt. ,A házkutatás során találtak Crowley lakásában
egy hajcsatot, amiről Mrs. Blatt azt állítja, hogy Tináé.
– Még ha valóban az övé is, ez csak azt bizonyítja, hogy járt a lakásban,
azt nem, hogy megerőszakolták – vetette közbe Paul.
– Martin nem mondott semmit, ami árthatna az ügynek? – kérdezte
Milton.
– Volt annyi esze, hogy ügyvédet kérjen, mielőtt
vallomást tenne.
– Otthon volt abban az időpontban, amikor a lányt
állítása szerint megtámadták?
– Igen. Mégpedig egyedül. Azt állítja, hogy egy új
repülőmodellen dolgozott.
– Mit tudunk még?
– Nos… – Ted a jegyzeteibe pillantott. – Hat évvel ezelőtt
az oklahomai Tulsában azzal gyanúsították, hogy
megerőszakolt egy tizenkét éves kislányt. Az ügy végül nem
került bíróság elé.
– Akkor semmi baj. Még ha vallomást kell is tennie, csak arról
kérdezhetik, amiért elítélték, arról nem, amivel csak gyanúsították.
– Nem hiszem, hogy aggódnunk kellene emiatt. Körülszaglásztam a
kislány iskolájában. A leányzóról köztudott, hogy fűvel-fával
lefekszik. Két fiút is találtam, akik hajlandóak vallomást
tenni. Pillanatok alatt kétségessé tudom tenni a lány
szavahihetőségét. Ha megpedzem a dolgot a család felé, az
is lehet, hogy tárgyalás se lesz az ügyből.
– Remek munkát végzett, Ted. – Mr. Milton mosolya lassan elindult
lefelé az arcán, és elérte a száját.
– Remek munka volt – ismételte halkan. – Mindazonáltal érdekelnének
a tulsai eset részletei. – Jobbjával apró gesztust tett, mire Carla feljegyzett
valamit. – Dave?
Dave Kotein bólintott, és kinyitotta az előtte heverő
dossziét. Azután felpillantott, hogy nyomatékot adjon
bevezető megjegyzésének.
– Azt hiszem, ezen a héten szerepelni fogok a szalagcímekben.
– Helyes, nem árt egy kis reklám – bólintott Paul, majd Mr. Milton felé
fordult. A két férfi elégedett pillantást váltott.
– Dave ügye meglehetősen nagy port vert fel –
magyarázta Mr. Milton, Kevinre emelve tekintetét. Talán
olvasott róla: egy sorozatgyilkos megerőszakolt, és
brutálisan meggyilkolt több diáklányt. A holttesteket megcsonkítva
találták meg Bronx északi részén, Yonkersben és Westchesterben. Nemrég
letartóztattak, és vád alá helyeztek egy férfit.
– Igen, hallottam az ügyről. Az utolsó áldozatot a múlt
héten találták meg, igaz?
– Kedden – bólintott Dave. – A yonkersi stadion
parkolójának egyik sarkában, egy műanyag zsákban.
– Emlékszem. Borzalmas eset.
– Te csak a feléről tudsz. – Dave elővett egy vastag
iratköteget, és Kevin felé nyújtotta. – Itt a másik fele. A
igazságügyi orvos szakértő jelentése mintha egy náci kínzókamra
tevékenységének a részletes leírása volna. Mellesleg – fordult Mr.
Miltonhoz-a vád is élni fog ezzel a hasonlattal.
– Hogyhogy? – vonta fel a szemöldökét Kevin. Az ügy
felkeltette az érdeklődését.
– A védencem, Karl Obermeister a Hitlerjugend tagja volt.
Persze azt mondja, gyerek volt még, és csak azt csinálta,
amit parancsoltak neki, de az se titok, hogy az apja
Auschwitzban szolgált őrként.
– Nem számít – legyintett Milton. – Nem a családja áll a
bíróság előtt.
– Ez igaz – bólintott Dave, és ismét a dokumentumokba mélyedt.
– Pontosan mi állt abban az orvos szakértői jelentésben?
– érdeklődött Milton. – Talán tanulságos lenne, ha Kevin is
hallaná.
Kevin csodálkozva pillantott fel.
– Nem, köszönöm, nekem ennyi is…
– A lánynak nemcsak hogy felvagdosták a melleit, de egy izzó fémrudat
is feldugtak a vaginájába – hadarta Dave.
– Akkor az ondót mint bizonyítékot elfelejthetjük – jegyezte meg Ted.
– Uramisten.
– Ehhez a munkához erős gyomor kell, Kevin. Mi nem
csak fehérgalléros bűntényekkel foglalkozunk, hanem véres
esetekkel is. – Mr. Milton hangja szigorúan, szinte
szemrehányóan csengett.
– Természetesen – hebegte Kevin. – Sajnálom.
– Folytassa, Dave – parancsolta Milton.
– Obermeisterre a stadion környékén figyelt fel egy járőr.
A fickó túlzottan is készséges volt, amikor megbüntették
gyorshajtásért. Másnap, miután rábukkantak az áldozatra, a
rendőrnek eszébe jutott Karl Obermeister. Kimentek a
lakására, hogy kikérdezzék, de egy izgága fiatal nyomozó
még tovább ment, Engedély nélkül átkutatta Obermeister
lakását, és olyan kötöződrótokat talált, amilyeneket a
gyilkos az áldozat megbéklyózására használt. Karlt
letartóztatták, és öt órán keresztül vallatták. A végén
mindent beismert.
– Szóval vallott – motyogta Kevin.
– Igen – mosolygott Dave –, de én aprólékosan
megvizsgáltam a rendőrségi eljárást. Páros lábbal fognak
repülni a bíróságról. A letartóztatás után Obermeister nem
telefonálhatott ügyvédnek, nem világosították fel
megfelelően a jogairól, és a bizonyítékok, amiket a fiatal
rendőr talált, mind elfogadhatatlanok. Valójában semmi
nincs a kezükben. Karlt egykettőre szabadlábra helyezik.
Dave Mr. Miltonra nézett, aki rámosolygott. A fiatal ügyvéd lehunyta
szemét, mintha pápai áldást fogadna.
– Őszinte elismerésem, Dave. Ezt nevezem szép munkának.
– Gratulálok, Dave – bólintott Paul.
– Gyönyörű – mosolygott Ted. – Tökéletes.
Kevin az ügyvédekre meredt. Mindannyian a végsőkig
elégedettnek tűntek. Hirtelen eszébe jutott, hogy Dave
Kotein zsidó származású. Nem is zavarja, hogy egy volt
nácit véd, méghozzá eredményesen? Nem, Dave sugárzott
a büszkeségtől.
– Mindegy, azért én átnézném azt az orvos szakértői
jelentést – szólt Milton. – Carla, csináltasson nekem egy
másolatot.
A titkárnő feljegyezte az utasítást. Milton Paulra nézett,
majd a többiekhez fordult.
– És most Paul jóvoltából meghallgatunk egy bibliai esetet.
Ted és Dave elmosolyodtak?
– Bibliai esetet? – kérdezte Kevin.
– Káin és Ábel történetét – felelte Paul, és Mr. Miltonra nézett.
– Úgy bizony. Halljuk a részleteket, Paul.
Scholefield kinyitotta dossziéját.
– Pat és Morris Galan késő negyvenesek. Pat
lakberendező, Morrisnak pedig egy kis palackozóüzeme
van. Van egy tizennyolc éves fiuk, Philip, de Pat
negyvenegy éves korában szült még egy fiút, Arnoldot.
Nem voltak biztosak benne, hogy akarják a gyereket, de
nem tudtak dönteni, s végül kifutottak az időből. Arnold
tehát megszületett, de csak nyűg volt a szülei nyakán. Pat
mindenáron dolgozni akart, és szinte gyűlölte a saját
gyerekét.
– Ezt ő maga vallotta be? – kérdezte Mr. Milton.
– A problémájával pszichológushoz fordult, és nyíltan beszél róla, mert
úgy gondolja, hogy ez is szerepet játszott a történtekben. Galanék
házassága sem volt problémamentes. Mindketten úgy érezték, hogy a
másik nem veszi ki a részét az újszülött gondozásából. Pat azzal
vádolta Morrist, hogy a férfi nem becsüli az ő munkáját.
Végül házassági tanácsadóhoz fordultak.
– Amíg ők a saját problémáikkal voltak elfoglalva, a
gyerekre többnyire Philip fiúk vigyázott. Aktív tinédzser
lévén ő sem örült túlzottan a feladatnak, legalábbis nekem ez a
benyomásom.
– Halljuk a bűnesetet – bólintott Milton.
– Philip egyik este fürdetés közben vízbe fojtotta az öccsét.
– Vízbe fojtotta? – hitetlenkedett Kevin. Paul kurtán és
szenvtelenül ejtette ki a szörnyű mondatot.
– A gyerek haját mosta. Arnold… – Paul ellenőrizte
jegyzeteit – …ötéves volt. Nem szerette a hajmosást,
tiltakozott… Philip feldühödött, a víz alá nyomta a gyerek
fejét, és kissé túl sokáig tartotta ott.
– Te jó isten. Hol voltak ezalatt a szülők?
– Épp ez az érdekes, Kevin. A szülők valahol a városban
voltak, élték az életüket. Egyébként Mrs. Galan kért fel
minket a fiú védelmére. Az apa szóba se áll a fiával.
– Philip korábban is követett el erőszakos
cselekményeket? – kérdezte Dave.
– Semmi különöset Néha verekedett az iskolában, de
rendőrségi ügye nem volt. Jó tanuló, mindenki kedveli. A
dologban az az érdekes, hogy nem mutat megbánást.
– Hogyhogy? – csodálkozott Kevin. – Nincs tudatában annak, hogy mit
tett?
– De igen, de… – Paul Mr. Milton felé fordult. – De nem bánja. A
megátalkodottsága annyira nyilvánvaló, hogy az ügyész
előre megfontolt gyilkossággal vádolja. Arra alapozzák a
maguk verzióját, hogy senki nem kérte meg Philipet a
fürdetésre. Csak azért dugta a kádba az öccsét, hogy
megölje. Az anyjuk ugyanis a kihallgatásakor beismerte, hogy aznap
nem bízta meg ilyesmivel Philipet.
– Nem volna szerencsés a tanúk padjára ültetni a fiút.
Ahogy a halott öccséről beszél… Ha az esküdtek között
ülnék, én magam is elítélném.
– Lehetséges, hogy kitervelte? – kérdezte Kevin.
– Nekünk az a dolgunk, hogy az ellenkezőjét bizonyítsuk –
szólt közbe gyorsan Milton. – A védői vagyunk, nem a
vádlói. Mi az elképzelése, Paul?
– A szülőkre kell koncentrálnunk. Elemzem őket,
rávilágítok, miféle emberek, és kimutatom, hogy Philipre
borzasztó szülői nyomás nehezedett. Dr. Marvin majd
tanúsítja, hogy a fiú elmeállapota labilis… szerepzavara
van, méghozzá éppen a felnőtté válás időszakában. Az
ilyen családi szituációknak köszönhetjük, hogy a
kamaszkori öngyilkosság újabban szinte járványos méreteket ölt.
Paul most Kevinhez fordult.
– Nem tudom, hogy kitervelhette-e. Ahogy Mr. Milton is
mondta, Mrs. Galan arra kért fel engem, hogy védjem a fiát,
nem arra, hogy vádoljam. Tény, hogy a gyerektől távol áll a
megbánás, de én tényleg úgy gondolom, hogy a szülei
hozzáállása tette tönkre őt.
– Mire a szülők hazaértek, Philip már lefeküdt aludni.
Arnoldot meg se nézték. Mr. Galan másnap reggel, a
fürdőkádban talált rá az ötéves fia holttestére.
– Jézusom.
– Mire belerázódik nálunk a munkába – szólt Mr. Milton –,
leszokik majd az efféle reakciókról. – Kevin értetlenül
meredt rá. – Nincs semmi meglepő abban, hogy a világ tele
van szenvedéssel és fájdalommal. Úgy tűnik, Jézus nem
valami aktív mostanában.
– Tudom, de nem értem, hogyan lehet megszokni az ilyesmit.
– Pedig meg lehet szokni, vagy legalábbis meg lehet
edződni annyira, hogy jól végezhessük a munkánkat. Ezt
maga is megtapasztalhatta már.
John Milton elmosolyodott. Utolsó mondatával
egyértelműen a Lois Wilson-ügyre utalt. Kevin érezte, hogy elpirul.
Körülnézett, hogy felmérje a többiek reakcióit.
Paul komoly maradt. Dave aggódó arcot vágott, Ted pedig mosolygott.
– Gondolom, csak idő kérdése – vonta meg a vállát Kevin.
– Gyakorlat teszi a mestert.
– Nagy igazság – bólintott Milton. – Idő és gyakorlat. És
most, hogy megismerte a cég folyamatban lévő ügyeit,
hozzákezdhet saját feladatának feldolgozásához.
Milton egy dossziét csúsztatott Dave elé, aki továbbította azt Kevinnek.
A fiatalember mindeddig alig várta, hogy megkapja első izgalmas
feladatát, most mégis a hideg futkározott a hátán. Minden
tekintet őrá szegeződött, hát gyorsan elmosolyodott.
– Nagyon érdekes ügy, Kevin – szólt Milton. – Át kell esnie
a tűzkeresztségen, ahogy a jelenlevők mind átestek rajta.
És nézze csak meg őket most.
Kevin végighordozta pillantását kollégáin. Mindegyikük
szemében a Moby Dicket kereső Ahab szenvedélye
parázslott. Mintha nem is egy egyszerű ügyvédi irodába
lépett volna be, hanem valamiféle szektába, a Vér
szerzeteseinek rendjébe, az elátkozottak ügyvédei közé.
Ezek itt erődítményeket építettek a törvényből és az
igazságszolgáltatásból; fegyvert kovácsoltak belőlük. És
bármibe fogtak, mindig diadalt arattak.
Ami pedig még fontosabb tűnt számukra:
szenvedélyesen igyekeztek örömet szerezni John Miltonnak, aki
most elégedetten terpeszkedett székében, mintha jóllakott volna
beszámolóikkal, stratégiaterveikkel.
– A legközelebbi alkalommal magát hallgatjuk meg, Kevin – szólt
felegyenesedve Milton. Mindannyian felálltak, és nézték, ahogy főnökük
Carla kíséretében elhagyja a helyiséget. Mikor magukra
maradtak, Dave, Ted és Paul egy emberként fordultak
Kevin felé.
– Egy pillanatig azt hittem, mérges lesz – csóválta a fejét Dave. – Mikor
azt mondtad: “Jézusom”…
– Miért kellene ettől idegesnek lennie?
– Ha van valami, amit Mr. Milton nem bír elviselni –
magyarázta Paul –, az az áldozat iránt szánalmat érző
védőügyvéd. Ez az első és legfontosabb szabály.
– Dave ügyének esetében pedig különösen fontos ügyelni erre – tette
hozzá Ted.
– Miért?
– Mert Dave kliensének, a mieinkkel ellentétben egy árva fityingje
sincs. Mr. Milton térítésmentesen vállalta el a védelmét.
– Tréfáltok?
– Eszünkben sincs – rázta meg a fejét Dave. – Mr. Milton
hibát fedezett fel a rendszerben, és igyekszik korrigálni. Ő
már csak ilyen.
– Ezért is vagyunk sikeresek – jelentette ki Ted büszkén, szinte
arrogánsán.
Kevin bólintott, és új munkatársaira meredt. Ők nem
lovagok, és ez itt nem a cameloti Kerekasztal, de ők is
bevonulnak majd a történelembe. Ebben biztos volt.

Miriam attól tartott, hogy arcán örökre ott ragad a mosoly. Mióta Kevin
elment, egyfolytában nevetnie kellett. Norma és Jean végtelenül
szórakoztatóak voltak. Ha az egyik kifogyott a szuszból, a másik azonnal
átvette a stafétát. Miriam eleinte azt gondolta, hogy a két nő biztosan
valami stimulálószerrel él. Különben hogyan-is lehetnének
ilyen hosszú időn át ennyire energikusak, extatikusan
beszédesek?
A két nő életfilozófiája azonban rácáfolt gyanújára.
Mindketten egészségmániások voltak – erre utalt a
cukormentes sütemény is –, és Miriamnek be kellett
ismernie, hogy valóban a helyes életmód szobrai voltak:
karcsúk, ápoltak, csillogó szeműek és magabiztosak.
Bár egyik sem dolgozott, úgy tűnt, teljes életet élnek. Mi
több, gondosan be kellett osztaniuk napjaikat, hogy
mindenre jusson idő, amit elterveztek. Délelőtt elvégezték
a takarítást és a főzést, azután – hétfőn, szerdán és
pénteken – aerobic-órára mentek. A keddet az élelmiszer
beszerzésre tartották fenn, csütörtökönként pedig
múzeumokba és galériákba jártak. Szombaton és vasárnap
természetesen színház és mozi volt a program. Estéik
többségét vacsorákon, különböző szórakoztató
programokon és rendszeres összejöveteleken töltötték.
Ezenkívül az is hamar nyilvánvalóvá vált Miriam számára, hogy
Norma, Jean és a még ismeretlen Helen Scholefield szoros és
zárt klikket alkotnak. Erre utalt az is, hogy sosem beszéltek
másokról. A három házaspár látszólag mindenhova együtt
ment, még szabadságra is, ha a bírósági időpontok
megengedték.
Kevinnek igaza volt: ezek a városi nők folyton mozogtak,
és változatos, érdekes életet éltek. Elképzelhetetlennek
tűnt, hogy akár egyetlen délutánon is magazinokat
lapozgassanak, szappanoperákat nézzenek a tévében, és
várják a munkából hazatérő férjüket, ahogy azt Miriam
rendszeresen tette az utóbbi időben. Blithedale-i barátait
egyre nehezebben tudta becsalogatni a városba; azok
mindig a tömegre meg a nagy forgalomra hivatkoztak.
Ezek ketten azonban cseppet sem törődtek a városi
élettel járó problémákkal. Ugyanolyan boldogok voltak, ha
nem még boldogabbak, mint a vidékiek – nem érezték
kényelmetlennek a városi létet, nem féltek, és – a
kisvárosban felnőtt Miriam számára talán ez volt a
legfontosabb – nem volt bezártságérzetük. Lakásaik is
ugyanolyan tágasak és világosak voltak, mint az ő vidéki
házuk.
Norma hagyományos módon rendezte be lakását, amely ebben is
hasonlított Miriam és Kevin blithedale-i otthonához – csak Norma és Dave
valamivel konzervatívabb színeket használtak. Jean lakása világosabb volt,
tágabbak voltak benne a terek, s a helyiségek tele voltak
ultramodern bútorokkal: a lakásban, a téglalapok és a
kockák, a műanyag és az üveg domináltak. Miriam ugyan
nem volt oda ezért a stílusért, mindazonáltal érdekesnek
találta. Egyébként mind a két másik lakásból ugyanolyan
gyönyörű kilátás nyílt, mint az övékből.
– Csak beszélünk és beszélünk – kapott észbe Norma. A nappaliban
ültek, és hasas poharakból bort iszogattak. – Téged nem is hagytunk
szóhoz jutni.
– Nem baj.
– Dehogynem, udvariatlanság – szólt Jean. Hátradőlt, és
keresztbe tette a lábát. Bal bokáján gyémántokkal díszített
arany bokalánc csillant meg.
Miriam nem tudta nem észrevenni a fényűzés kisebb-
nagyobb jeleit. Mindkét lakás tele volt drága holmikkal, a
hatalmas képernyőjű televízióktól kezdve a legmodernebb music
centereken át a márkás szobadíszekig és bútorokig.
– Nem győzök betelni a gyönyörű lakásotok látványával.
Csak ülök és bámulom a sok szép holmit.
– Hamarosan te is megveheted mindezt – felelte Norma.
Miriam lassan megcsóválta a fejét; szemében kövér
könnycseppek gyűltek.
– Mi a baj? – kérdezte gyorsan Jean.
– Semmi. Csak olyan gyorsan történt mindez. Úgy érzem, mintha egyik
napról a másikra gyökerestül kiszakítottak volna a világomból, és
beleraktak volna egy egészen másfajta világba. Ne értsétek félre,
csodálatos itt… csak… csak…
– Túl lenyűgöző – fejezte be a mondatot Norma komoly
arccal. – Kezdetben én is ugyanezt éreztem.
– És én is – tette hozzá Jean.
– Csak semmi pánik, Miriam. – Norma előredőlt, és
megpaskolta Miriam térdét. – El se tudod képzelni, milyen gyorsan
hozzászoksz majd a jó élethez. Igaz, Jean?
– A próféta beszél belőle – bólintott Jean, és mindkét nő
felkacagott. Miriamnek is mosolyognia kellett, s szorongása
kissé alábbhagyott.
– De térjünk vissza rád. Mivel csaptad agyon az időt, amíg életed
párja a jogi csaták mezején brillírozott? Mit is mondtál, hol
laktok? Blithedale-ben?
– Igen, Blithedale-ben. Kisváros, de mi nagyon szeretjük. Azaz
szerettük. – Miriam torka elszorult. – Furcsa, úgy érzem, mintha már
hónapok óta itt élnénk.
A két nő megértő mosollyal nézett rá.
– Kezdetben megpróbálkoztam a modellszakmával, de csak az áruházi
divatbemutatókig jutottam el. Hamar rájöttem, hogy nem való nekem az a
munka, és elmentem segíteni apámnak…
– Aki fogorvos?
– Igen. Majdnem fél évig recepciós voltam mellette, azután
már nem vállaltam munkát, hanem minden időmet
Kevinnek és a közös életünknek szenteltem. Még az idén
szeretnénk egy gyereket.
– Mi is – bólintott Norma.
– Tessék?
– Még az idén szeretnénk gyereket – ismételte Norma, és Jeanre
nézett. – Sőt, arra gondoltunk…
– Azt tervezzük, hogy körülbelül egy időben fogunk
szülni. De a fiúknak nem szóltunk erről. – Mindketten
nevettek. – Ha akarsz, csatlakozhatsz az összeesküvéshez.
Miriam zavart mosollyal meredt a két nőre.
– A dolog eredetileg Mr. Milton ötlete volt. Az egyik
partiján említette Jeannek. Várj csak, amíg meglátod Mr.
Milton lakását. Előbb-utóbb megint partit kell rendeznie,
hiszen új munkatárs lépett be a céghez.
– Mr. Milton partijai valami fantasztikusak, ínyencségek, zene, érdekes
emberek…
– Hogy értitek azt, hogy Mr. Milton ötlete volt?
– Néha egészen furcsa tréfái vannak. Tudta, hogy
mindketten gyereket szeretnénk. A partin félrevont, és azt
mondta, jó móka lenne, ha körülbelül egyidőben szülnénk,
akár ugyanazon a héten. Elmondtam Normának az ötletet, és tetszett neki.
– Úgy tervezgetjük, mint valami hadjáratot. Bejegyeztük
a naptárunkba a dátumot, amikor hozzálátunk majd az
előkészületekhez.
A két nő ismét felnevetett, majd Jean hirtelen
elkomolyodott.
– Szívesen beavatunk a tervbe. Vagy Kevin és te már…
– Nem, még nem.
– Akkor jó – dőlt hátra Jean.
Miriam látta, hogy nem tréfálnak.
– Azt mondjátok, a férjeitek nem is tudnak erről?
– Nem bizony – felelte Norma.
– Gondolom, te sem számolsz be mindenről a férjednek.
– Nagyon szeretem őt, és egy ilyen fontos ügyet…
– Mi is nagyon szeretjük a férjünket – vágott a szavába
Norma –, de Jeannek igaza van. Egy nőnek igenis legyenek
titkai.
– Nekünk hármunknak össze, kell tartanunk – folytatta. – Bármilyen
csodálatosak a férfiak, különösen a mi férjeink, de azért mégiscsak férfiak!
– Nem hármunknak, négyünknek – helyesbített Jean.
Norma értetlenül nézett rá. – Nekünk négyünknek kell
összetartanunk. Megfeledkezel Helenről.
– Ó, persze, Helen. De ővele mostanában nagyon keveset
találkozunk. Olyan… introvertált lett. – Norma színpadias
gesztussal a magasba emelte mindkét karját. Jean és ő is
felnevettek.
– Mi értesz ezalatt?
– Ne vedd komolyan, csak gonoszkodunk. Gloria Jaffee halála után
szegény Helen idegösszeroppanást kapott, és azóta is kezeltetnie
kell magát. Attól függetlenül barátságos, kedves nő, és
nagyon szép.
– Ki az a Gloria Jaffee?
Norma és Jean gyors pillantást váltottak.
– Bocsáss meg – szólt Jean. – Azt hittem, már ismered Jaffee-ék
történetét. – Normához fordult. – Megint eljárt a szám, mi?
– Nagyon úgy fest a dolog.
– Kik azok a Jaffee-ék? – érdeklődött Miriam.
– Előbb-utóbb úgyis megtudtad volna – vonta meg a
vállát Jean. – Csak nem feltétlenül én akartam lehűteni a
lelkesedésedet.
– Amiatt ne aggódj – rázta a fejét Miriam. – Úgyis szükségem
van valamire, amitől kissé lehiggadok. Naivitás volna azt
hinnem, hogy itt minden fenékig tejfel.
– Nagyon jó hozzáállás – bólintott Norma. – Ez tetszik nekem. Kell
valaki a csapatba, akinek van realitásérzéke. Jean és én néha
túlságosan elszállunk, és most, hogy Helen ilyen rossz
bőrben van, hajiunk rá, hogy messze elkerüljük a
kellemetlen dolgokat.
– Meséljetek Jaffee-ékről.
Jean egy levegővel hadarta el mondókáját.
– Richard Jaffee az az ügyvéd, akinek a helyét a férjed átveszi.
Öngyilkos lett, miután a felesége belehalt a szülésbe.
– Uramisten!
– Szörnyű história – folytatta Norma. – Mindenük megvolt.
A gyerek is egészségesen született, fiú lett. Richard
fantasztikusan sikeres volt. Dave azt mondta, Richard volt a legjobb
ügyvéd, akit valaha ismert, beleértve Mr. Miltont is.
– Borzalmas. – Miriam elgondolkozott a hallottakon, majd
hirtelen felkapta a fejét. – Az ő lakásukat örököltük, igaz?
A két nő bólintott.
– Mindjárt gondoltam. Az a gyerekszoba…
– Sajnálom, hogy elrontottam a hangulatodat – szomorkodott Jean.
– Semmi baj. Hogyan halt meg Mr. Jaffee?
Norma elfintorodott, és megcsóválta a fejét.
– Leugrott a teraszról – felelte gyorsan Jean. – Most aztán
megtudtál minden szörnyű részletet, és ha rosszkedvű
leszel, Ted engem fog leteremteni.
– Ó dehogy, biztosan…
– Dave se fog éppen megdicsérni engem – tette hozzá Norma.
– Higgyétek el, tényleg nincs semmi baj. Majd megemésztem a dolgot.
Csak azt sajnálom, hogy nem Kevin mondta el.
– Ő csak kímélni akart téged, ahogy gondos férjhez illik –
szólt Norma. – Dave és Ted ugyanezt tennék, nem igaz,
Jean?
– Így van. Nem hibáztathatjuk őket ezért.
– De hát nem vagyunk gyerekek! – fakadt ki Miriam.
A két nő nem ütközött meg indulatán, csak nevettek.
– Nem, nem vagyunk – felelte Norma. – De szeretnek, védenek és
kényeztetnek minket. Most még nem érted, milyen fontos ez, de hidd el…
hidd el, hogy nemsokára te is csodálatosnak fogod találni. Jean és én
például már nem is akarjuk hallani a férjünk munkájának a hátborzongató
részleteit. A fiúk sem beszélnek munkáról a társaságunkban.
– Hát nem figyelmesek? – tette hozzá Jean.
Miriam egyik nőről a másikra nézett, majd elgondolkodva
hátradőlt. Talán valóban így a jó; hiszen ha nem ismerte volna a
Lois Wilson-ügy részleteit, nem zavarta volna Kevin eljárása; jobban
tudott volna örülni férje sikerének, aminek bizonyos mértékig jelenlegi
helyzetüket is köszönhetik.
– Gondolj bele – vonta le a végkövetkeztetést Norma –, ők azért
dolgoznak, hogy széppé tegyék a mi életünket.
– A legkevesebb, amit megtehetünk – fűzte hozzá Jean –,
hogy megkönnyítjük a dolgukat.
Kórusban felnevettek, és belekortyoltak a borukba.
Miriam elgondolkozva hallgatott.
– Meséljetek Helen Scholefieldről – mondta végül. – Hogy van?
– Egyre jobban – válaszolt Norma. – A terápia sokat segített neki. Mr.
Milton azonnal ajánlott valakit, mikor értesült róla, hogy Helennek
problémái vannak.
– Most már újra fest, és attól is javul a kedélye.
– Helen nagyon tehetséges festő. Biztos szívesen
megmutatja majd a képeit.
– A stílusa Chagalléra emlékeztet, meg egy gondolatnyit
Goodfellow-éra. Tudod, az az absztrakt festő, akinek a
kiállítását a múlt hónapban láttuk a Simmons Galleryben.
Norma bólintott, Miriam pedig csóválta a fejét.
– Mire gondolsz? – érdeklődött Jean.
– Ti igazi nagyvárosi lányok vagytok. Semmitől sem
féltek, mindent megcsináltok, ami eszetekbe jut. Csodállak
titeket.
-Az az érzésem, te tényleg úgy éltél ott Long Islanden, mint valami
kolostorban – komorodott el Jean. – Igazam van?
Miriam elgondolkozott. Néha ő is így érezte. A szülei
tizenkét éves korában beíratták egy magániskolába, onnan
egy elit főiskolai előkészítőbe került, ahonnan a főiskolára
és a modelliskolába vezetett az út. Egész ifjúságát
üvegbúra alatt élte le. Kevin az esküvőjük óta szintén
mindent a feneke alá tett. Talán a Boyle, Carlton és
Sesslerhez is csak azért lépett be, és azért egyezett bele,
hogy Blithedale-ben maradjanak, mert ő, Miriam így akarta.
Rátelepedett volna férje életére? Lehet, hogy Kevin már
sokkal régebben idehozhatta volna őket? Mindennek a gátja
az ő önzése lett volna?
– Azt hiszem, igazad van.
– Nem mintha Norma vagy én valaha is nélkülözünk volna. Norma apja
plasztikai sebész a Park Avenue-n. Világ életében az előkelő East
Side-on lakott, én pedig Suffolk megyében születtem,
gazdag családban. – Jean hátradőlt. – Az apám bróker, az
anyám ingatlanügynök. Valószínűleg a Brooklyn Bridge-et is
el tudná adni – tette hozzá.
– Tuti, hogy el tudná adni – nevetett Norma. – Találkoztam vele.
– Ne aggódj, Miriam – folytatta Jean. – Néhány nap, és
épp olyan leszel, mint mi vagyunk. Ugyanazokat az
őrültségeket fogod csinálni. Akár tetszik, akár nem.
Egy pillanatig csend volt, majd Norma felnevetett. Jean csatlakozott
hozzá, és ahogy megjósolta, néhány másodperc múlva Miriam is nevetni
kezdett.
HATODIK FEJEZET
A TÁRGYALÓBÓL KILÉPVE az ügyvédek elköszöntek egymástól, és
ki-ki a saját dolga után nézett. Kevin elindult az irodája felé, s már menet
közben lapozgatni kezdte a dossziét, amit Miltontól kapott.
Szobájába érve leült a kényelmes bőrfotelbe, és folytatta az
olvasást. Közben jegyzetelt, ötleteket, taktikai
szempontokat gyűjtött. Egy óra múlva aztán kinyújtotta a
lábát, behunyta szemét, és elmosolyodott.
A többiek vagy nem tudták, mit kapott Mr. Miltontól, vagy
jól titkolták érzelmeiket. Az ügy éppen az a fajta feladat
volt, ami egy csapásra híressé tehetett egy fiatal ügyvédet,
hiszen hatalmas érdeklődés kísérte. És John Milton úgy
döntött, hogy rá, Kevin Taylorra bízza ezt a jelentős
feladatot.
Éppen őrá! Ekkora lehetőségre még átlagon felüli
önbizalma és kielégíthetetlen ambíciói sem készítették fel –
főleg így, hogy a cégnél három, nála sokkal tapasztaltabb
ügyvéd is dolgozott.
Nem csoda, hogy John Milton munkára biztatta őt. Az ügy épp
a napokban tűnt fel az újságok címoldalán. Milton az
anyaghoz írt bevezetőjében egyenesen jóslásokba
bocsátkozott, közölte, ki lesz leendő védencük, akit
felesége meggyilkolásával fognak vádolni.
Több mint húsz évvel korábban a negyvenegy éves Stanley Rothberg
feleségül vertte Maxine Shapirót, Abe és Pearl Shapiro egyetlen
gyermekét. Shapiróék tulajdonában volt a Catskill Mountain egyik
legnagyobb és leghíresebb hegyi szállodája, a sandburgi Shapiro's Lake
House. Sandburg, ez a New York állam északi részén lévő
kisváros nem messze volt attól a településtől, ahol Paul
Scholefield kezdő jogászként dolgozott. Kevinnek meg is
fordult a fejében, hogy logikusabb lett volna az ügyet
Paulra bízni, aki eleve jobban ismeri a környéket. A
Shapiro's Lake House országos hírét előkelő vendégeinek,
évtizedes hagyományainak és nem utolsósorban a
körülbelül egy évtizede piacra dobott Shapiro's Lake House
márkájú mazsolás kalácsnak köszönhette, mely állítólag
Pearl Shapiro receptje alapján készült, és igen kelendő volt
a szupermarketekben.
Abe és Pearl Shapiro időközben eltávoztak az élők
sorából. Stanley Rothberg, aki kifutófiúként kezdte, később
pedig pincér lett, a szállodában ismerte meg Maxine-t,
akivel rögtön egymásba szerettek. Viszonyukról mindenki
tudott, s ők a Shapiro szülők kezdeti rosszallása ellenére
össze is házasodtak. Rothberg nemsokára az üdülőterület
legnagyobb szállodájának igazgatója lett. Maxine beteges
nő volt, súlyos diabétesszel küszködött. Egyik lábát is
elveszítette, így utolsó éveit tolószékben kellett leélnie.
Ápolásáról bentlakó nővér gondoskodott. Egy hete holtan
találták az ágyában, s mint kiderült, halálát inzulin-
túladagolás okozta. Mr. Milton biztosra vette, hogy Stanley
Rothberget előre megfontolt gyilkossággal fogják vádolni.
Mindenki tudott róla, hogy Rothberg szeretőt tartott. A
házaspárnak nem volt gyereke, így a férfi volt a sokmillió
dollárt érő szálloda és péküzem kizárólagos örököse.
Megvolt tehát az indíték és a lehetőség.
Kevin megérezte John Milton jelenlétét, és felpillantott a
dossziéból. Milton valóban ott állt az ajtóban. Kevinnek
feltűnt, hogy amúgy sem mindennapi főnökének külseje,
megjelenése szinte minden találkozásukkor más és más.
Most épp testesebbnek, magasabbnak, sőt némileg
öregebbnek tűnt. Kevin olyan ráncokat vélt felfedezni Milton
arcán, amelyeket korábban nem vett észre. Talán csak a
megvilágítás teszi, gondolta.
– Látom, már hozzá is kezdett a munkához. Nagyon helyes. Szeretem,
ha a munkatársaim úgy vetik magukat az ügyre, mint vadász a vadra. –
Milton megrázta ökölbe szorított kezét. – Tartsa meg ezt a lendületet,
akkor mindig sikeres lesz a bíróságon.
– A vasárnapi lapokban olvastam erről az ügyről.
Tudtommal egyelőre senkit nem helyeztek vád alá. Az
anyagból mindazonáltal úgy látom, biztosra veszi hogy Stanley
Rothberget gyanúsítják majd.
– Kétség sem fér hozzá – bólintott Milton, és közelebb lépett Kevinhez.
Arcán egyszerre kisimultak a ráncok. – Információim szerint napokon
belül letartóztatják.
– Nyilván Mr. Rothberg is számít erre. Mikor beszélt vele?
– Még nem beszéltem vele.
– Tessék?
– Szeretném, ha felkészülne az ügyből, mire Mr. Rothberg
felkeres minket. Kliensünket bizonyára nyugtalanítja majd,
hogy egy magafajta fiatal ügyvédre bízzuk a védelmét. De
ha meggyőződik a maga kompetenciájáról…
– Nem értem. – Kevin becsukta a dossziét, és fészkelődni
kezdett a széken. – Azt akarja mondani, hogy még meg
sem kaptuk a megbízást?
– Hivatalosan még nem, de arra is sor kerül. Jó, hogy
mondja, jövő hét elejére meg is szervezem a találkozót Stanley
Rothberggel. Tudtommal addig nem tartóztatják le. Az óvadékügyeket
majd én elintézem.
– De hát honnan tudjuk, hogy megkeres minket? Telefonált?
John Milton magabiztosan mosolygott. Szeme ismét rozsdaszínt öltött,
csak ezúttal kissé világosabb árnyalatban.
– Ne féljen, tudni fogja, kihez forduljon, ha érzi, hogy
bajban van. Vannak közös ismerőseink, akik már beszéltek
vele. Most jut eszembe, azt ajánlom, nézze át a felesége
kórtörténetét.
– Rendben – bólintott Kevin. Fejében kusza gondolatok és
benyomások cikáztak. Örült az érdekes feladatnak,
ugyanakkor nyugtalanság töltötte el. Miért ad John Milton
neki, a zöldfülűnek rögtön egy ilyen fontos ügyet? Nem
volna jobb egy egyszerű feladattal kezdenie?
– Lefogadom, hogy máris vannak ötletei a stratégiára vonatkozóan.
Halljuk, miben töri a fejét?
– Nos, arra gondoltam… miután olvastam, hogy mennyire szenvedett
Maxine Rothberg… Nem volt gyermekük, és az asszony tolószékhez volt
kötve, pedig remek élete lehetett volna. Biztosan nagyon boldogtalan volt.
– Én is pontosan erre gondoltam… Öngyilkosság.
– A dokumentumokból kiderül, hogy olykor önmagát
injekciózta, annak ellenére, hogy bentlakó ápolónője volt.
John Milton elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
– Maga felettébb éles eszű fiatalember, Kevin. Biztos
vagyok benne, hogy messzemenően elégedett leszek a
munkájával. Nézzen utána az ápolónőnek is. Meglátja, ott is
talál majd érdekes dolgokat.
Milton megfordult, és menni készült.
– Mr. Milton.
– Tessék.
– Hogyan szerezte meg ilyen gyorsan… – Kevin végighúzta a kezét a
csukott dosszién. – …ezeket a részletes információkat?
– Magándetektíveket foglalkoztatok teljes állásban. Idővel
majd bemutatok magának egyet-egyet, hogy közvetlenül
kaphassa meg a jelentésüket. Egyébként a komputeremben
is tárolok értékes információkat. – Milton röviden, élesen
felkacagott. – Tudja, vannak balesethajhász ügyvédek. Nos,
mi bűntényhajhászok vagyunk. A nagyvárosban
rákényszerül az ember az agresszív üzletpolitikára. A
rámenősség kifizetődőbb, mint gondolná.
Kevin bólintott, és a távozó Milton után nézett. Azután
hátradőlt a székben, és elgondolkozott.
Milton tudja, mit beszél. Ez itt New York, ahol a legjobbak versengenek
egymással, és közülük is csak a legjobbak maradhatnak talpon. A Boyle,
Carlton és Sessler cég nevetséges kisvállalkozás volt John Milton
ügyvédi irodájához képest. Hogyan is tekinthette
példaképnek azokat a vidékies, begyöpösödött, felső
középosztálybeli amatőröket? Hol volt ott szó kihívásokról?
Mikor kellett ott reszkírozni? Egyiküknek sem volt bátorsága
elvállalni Lois Wilson védelmét, és most fel vannak
háborodva, hogy folt esett makulátlan hírnevükön. Életük
legnagyobb kalandja az, ha kipróbálnak egy új éttermet. És
ő, Kevin kis híján hagyta, hogy beszippantsák!
John Milton megmentette őt. Igen, ez a helyes kifejezés:
megmentette.
Kevin felpattant, hóna alá csapta a dossziét, és kilépett szobájából.
– Ó, Mr. Taylor. – Wendy úgy emelkedett ki asztala
mögül, mint egy hableány a tengerből. – Bocsásson meg.
Nem láttam bemenni.
– Semmi baj. Csak egy percig akartam maradni, de belemerültem az
olvasásba.
A lány bólintott. Gesztenyebarna szeme kissé elsötétedett, mintha
pontosan tudná, mi kötötte le annyira Kevin figyelmét. Hátrasimította
haját, és rápillantott a dossziéra.
– Várjon egy percet. – Wendy megfordult, és odasietett az
asztala mögött álló szekrényhez. Kivett belőle egy vörös
bőr diplomatatáskát. – Akkor akartam átadni, mikor
hivatalosan is munkába lép, de ha már hozzákezdett…
Átnyújtotta Kevinnek a táskát. A táska egyik oldalán sötétbarna, a
megszáradt vér színét idéző felirat díszelgett: “John Milton és
Munkatársai”. A jobb alsó sarokban a tulajdonos neve állt:
“Kevin Wingate Taylor”.
– Gyönyörű. – Kevin végigfuttatta ujját a kidomborodó
betűkön.
Wendy elmosolyodott.
– Mr. Milton ajándéka a munkatársainak.
– El ne felejtsem megköszönni neki. És magának is köszönöm, Wendy.
– Nincs mit, uram. Tehetek valamit önért?
Kevin elgondolkozott.
– Igen. Szerezzen anyagokat a cukorbetegségről és a
Shapiro's Lake House történetéről.
Wendy most még szélesebben mosolygott.
– Már megtörtént, Mr. Taylor.
– Tessék?
– Mr. Milton már múlt szerdán kiadta ezt az utasítást.
– Remek. Alkalomadtán beugróm, és megnézem. Köszönöm.
– Viszontlátásra, Mr. Taylor.
Kevin elindult a folyosón. Benézett Ted McCarthyhoz, aki éppen
telefonált. Ted egy intéssel üdvözölte őt, s Kevin folytatta
útját. Dave Kotein irodájának ajtaja csukva volt, úgyhogy
Kevin a recepciós asztalhoz lépett, és megkérte Diane-t,
hogy hívja a limuzint.
– A kocsi az épület előtt fogja várni önt. Használja
tetszése szerint. Charonnak csak késő délutánra kell
visszaérnie.
– Köszönöm, Diane.
– Viszontlátásra, Mr. Taylor.
A puha szőnyegpadló kellemesen besüppedt Kevin lába
alatt. A fiatalember megállapította magában, hogy a
titkárnők nem csupán gyönyörűek és udvariasak, de végtelenül
kedvesek és… vonzóak is. Ebben az irodában minden olyan kellemes volt:
a színek, a berendezés, a csillogóan új tárgyak. Szinte sajnálta, hogy el kell
mennie.
Dudorászott a liftben, a lobbiba érve pedig intett a
biztonsági őrnek, s az olyan barátságosan intett vissza neki,
mintha évek óta ismernék egymást. Mikor kilépett a
forgóajtón, hunyorogva megállt. Időközben a felhők nagy
része elvonult, s a déli nap sugara vakítóan verődött vissza
az ablakokról és a limuzin fényes karosszériájáról. Charon
kinyitotta a kocsi ajtaját, és utat engedett Kevinnek.
– Köszönöm, Charon. Először hazamegyünk, azután az
Orosz Teázóba, ebédelni.
– Ahogy óhajtja, Mr. Taylor.
A sofőr becsukta az ajtót, és a limuzin néhány másodperc
múlva elindult. Kevin kényelmesen elhelyezkedett, és behunyta a
szemét. Annyi minden mesélnivalója volt Miriamnek, hogy biztos volt
benne, végigbeszélgetik majd az ebédet és a hazautat is. És ha majd
elmeséli, milyen ügyet kapott John Miltontól…
Kinyitotta szemét, és végigsimította új diplomatatáskáját. Hamarosan
meghízik majd az a dosszié is, gondolta, és boldogan nevetett magában.
Hát így fest egy jól felkészült ügyvéd. Hiszen már eleve félig feldolgozva
kapta meg az ügyet. És micsoda irodában dolgozhat – magánnyomozók,
számítógépes könyvtár, fantasztikus titkárnők… Erezte, hogy
önbizalma percről percre növekszik. Ilyen háttérrel nem
lehet rossz munkát végezni.
Azután eszébe jutott Wendy egyik megjegyzése, és eltöprengett.
Biztosan félreértette… Kinyitotta a táskát, kivette a dossziét, és
belenézett; hogy ellenőrizze a dátumokat.
A titkárnő azt mondta, hogy Mr. Milton múlt szerdán kért
információkat a cukorbetegségről és a Shapiro's Lake
House-ról.
Maxine Rothberg csak a hét végén halt meg. Miért kezdett volna Mr.
Milton már szerdán, érdeklődni az ügy iránt?
Wendy biztosan mást akart mondani, vagy ő értette félre
a titkárnő szavait.
Igen, csakis félreértésről lehetett szó.

– Tölthetek még bort? – kérdezte Norma, és Miriam pohara felé


döntötte az üveget.
– Köszönöm, nem kérek. Vissza kell mennem a lakásunkba. Kevin
lassan hazaér.
– Na és?
– Majd csak megtalál. – Jean Miriamre nézett, és megrázta a fejét. –
Norma, úgy látom, Miriamnek van még mit tanulnia.
– A férfiak hajlamosak rá, hogy előbb-utóbb berendezési
tárgynak tekintsék a feleségüket – magyarázta Norma. – Ha túl
kiszámíthatóak vagyunk, és mindig a rendelkezésükre állunk, elveszítjük a
varázsunkat a szemükben, és attól fogva a tulajdonuknak tekintenek
minket.
– Kevin nem olyan – ellenkezett Miriam.
– Badarság – torkolta le Jean. – Ő is ugyanolyanférfi, mint a
többi.
Norma és Jean újra felnevettek. Miriam egy pillanatig úgy érezte, két
csintalan kislány ül mellette.
Ekkor megszólalt a csengő.
– Ez biztosan Kevin – mondta Miriam. Mindannyian felálltak, és
elindultak az ajtó felé.
Menet közben Norma átkarolta Miriamet.
– Már alig várom, hogy beköltözzetek – mondta. – Ha majd elviszünk
ide-oda, mi is újra átélhetjük a felfedezés örömét.
Jean ajtót nyitott, és köszöntötte Kevint.
– Szia. Szóval sikerült megtalálnod minket. – Miriamhez fordult,
és intett, – Gondoltuk, hogy előbb-utóbb ránk bukkansz.
– Egyszerű feladat volt – felelte Kevin, és Miriamre
nézett. – Jól érezted magad?
– Remekül.
– Aggodalomra semmi ok – szólt közbe Jean. – Bevettük a feleségedet a
csapatba.
– Remélem, jó csapat vagytok – tréfálkozott Kevin.
– Hamarosan látjuk egymást – búcsúzott Miriam, és oldalán Kevinnel
elindult a lift felé.
– Úgy látom, jól megértitek egymást – jegyezte meg Kevin.
– Igen.
– Nem vagy valami lelkes.
Miriam nem válaszolt, s csak akkor fordult újra Kevinhez, mikor
kiléptek a liftből.
– Miért nem szóltál nekem Jaffee-ékről?
– Ó. – Kevin bólintott. – Gondolhattam volna, hogy
elmondják neked. – Mélyet sóhajtott. – Szomorú történet, és
nem akartam, hogy félj az új lakástól. De előbb-utóbb
elmondtam volna. Bocsáss meg, tényleg nem lett volna
szabad titkolóznom előtted, de azt szeretném, ha csupa
szép és jó élményed lenne. Boldognak akarlak látni, Miriam.
A nő bólintott. Pontosan úgy van, ahogy Norma és Jean
mondták – Kevin meg akarja védeni őt a szomorúságtól, a
rosszkedvtől. Ezért valóban nem hibáztathatja.
– Tragikus történet, de nem tudom, miért kellene beárnyékolnia az
életünket – jelentette ki.
Kevin arca felragyogott.
– Én is pontosan így gondolom – bólintott, és átölelte feleségét.
– Miért itt szállunk ki? – Miriam most vette észre, hogy a lobbiban
állnak. – Nem a garázsba kellett volna mennünk?
– Van egy meglepetésem számodra. – Kevin a bejárat
felé intett. Philip meglátta őket, és üdvözlésükre, sietett. –
Bemutatom Philipet. Ő a nappalis biztonsági őr.
– Nagyon örülök, Mrs. Taylor. Ha bármi problémája van, vagy szüksége
van valamire, bátran forduljon hozzám.
– Köszönöm, Philip.
Az őr kinyitotta előttük az ajtót, s mikor kiléptek, Charon
beinvitálta őket a limuzinba.
– Ez meg mi? – torpant meg Miriam, s felváltva a limuzinra és Charonra
pillantott.
– Ez a cég limuzinja. Mindig a munkatársak rendelkezésére áll. Charon,
bemutatom a feleségemet, Miriamet.
Charon biccentett, s olyan átható pillantással mérte
végig Miriamet, hogy a nő ösztönösen a melle elé emelte karjait.
– Örülök – szólt. Gyorsan beszállt a. kocsiba, és Kevinhez fordult. –
Hova megyünk?
– Az Orosz Teázóba. Hazafelé felhívtam őket a kocsiból,
és foglaltam egy asztalt. Koktélt, hölgyem? – kérdezte, s
kinyitotta a kis bárszekrényt. – Parancsolsz egy Bloody Maryt?
Koktél egy Mercedes limuzinban, ebéd az Orosz
Teázóban, luxuslakás a Riverside Drive-on, csodálatos új
barátnők – Miriam szóhoz sem jutott, csak a fejét csóválta,
Kevin felnevetett felesége arckifejezése láttán.
– Azt hiszem, erre én is iszom. – Elkészítette az italokat,
majd megpróbálta szóra bírni a boldogságtól kába
Miriamet. – Mesélj a két új barátnődről. Kellemes a
társaságuk?
– Egy kicsit ijesztő volt, ahogy lerohantak. Blithedale-ben
nem ehhez a stílushoz szoktam. Az egyik pillanatban
okosnak és nagyviláginak tűnnek, a másikban meg úgy
viselkednek, mintha tizenéves csitrik volnának. Viszont
tagadhatatlanul szórakoztatóak.
– Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig elmaradtam…
– Ugyan, az a néhány óra gyorsan elszállt. Ne félj nem unatkoztam.
Miriam részletesen leírta Jean és Ted lakását, azután
Normáét is. Egyre jobban belemelegedett a beszédbe, és
mindent elmondott a két nőről, kivéve persze a szimultán
szülés ötletét. Arról is szívesen beszélt volna – ebéd közben
kétszer is majdnem kicsúszott a száján, de végül sikerült
fékeznie magát. Arra gondolt, mit szólna Norma és Jean, ha
már az első napon kifecsegné a közös titkukat. Csírájában
tenné tönkre a barátságukat. Különben is, miért kellene
beszélnie róla? Ártatlan tréfáról volt szó, ami valószínűleg
úgysem fog sikerülni.
Ebéd után visszatértek új lakásukba, hogy még egyszer
körülnézzenek, mielőtt hazaindulnak Blithedale-be.
Miriamnek meg kellett szoknia a gondolatot, hogy mindez
nem álom, hanem a valóság. Kevin az ajtóban várt, amíg a
fiatalasszony körbejárt a lakásban.
– Ugye, szerinted is gyönyörű ez a lakás? – kérdezte
Miriam, mintha, megerősítésre lenne szüksége. – Hogyan
engedheti meg magának, hogy ingyen befogadjon minket?
Egy vagyont kereshetne vele, ha kiadná.
– Azt mondta, leírja költségként. Különben is, ahogy a nagyapám
mondta, ajándék lónak…
– Persze, de mégis… – Miriam megrázta a fejét. Kevin új állása, ez a
meseszép lakás, új barátok… Létezik az, hogy csak így hipp-hopp ilyen
csodálatos dolgok történjenek az emberrel?
– Miért harcolnánk a jószerencse ellen? – vonta meg a vállát Kevin.
Miriam a férjére nézett. Igaza van, gondolta. Egyszerűbb
elfogadni és élvezni.
– Szeretlek, Miriam. – Kevin átölelte feleségét. – Mindent
meg akarok adni neked, ami csak tőlem telik.
– Azelőtt se panaszkodtam, Kevin.
– Tudom, de miért ne fogadhatnánk el mindezt, ha már felajánlották
nekünk?
Boldogan összeölelkeztek, majd még egy búcsúpillantást vetettek a
lakásra, és bezárták maguk mögött az ajtót.
Mennyire más hangulatú volt a hazaút, mint reggeli útjuk
Blithedale-ből New Yorkba! Kevin egy kezén meg tudta
számolni hány szót szólt Miriam reggel az autóban. És
most? Attól a perctől kezdve, hogy beültek az Orosz
Teázóba, egészen addig a pillanatig, hogy lefékeztek
Blithedale Gardens-beli házuk előtt, Miriam szinte csak
levegőt venni hallgatott el. Kevin félelme alaptalannak
bizonyult; felesége nemhogy szomorú lett volna az
életükben beállt változások miatt, de egyenesen rajongott
az új világért, amibe belecsöppentek.
Kevin a hazaúton tett néhány kísérletet arra, hogy elmondja,
milyen ügyekkel foglalkoznak kollégái, és főként, hogy
milyen ügyet bízott rá Mr. Milton, de valahányszor
belekezdett mondójába, Miriam mindig félbeszakította. Úgy
tűnt, mintha nem is akarna hallani férje munkájáról. Ez
annál is furcsább volt, hiszen azelőtt Kevin ügyeinek
legapróbb részletei is érdekelték. Még az unalmas ingatlan-
egyezkedésekre is kíváncsi volt. Most úgy tűnt, ez már a
múlté, s Kevin végül is felhagyott a próbálkozással.
Miriam monológja csak Blithedale határában lassult le kissé.
Itt mintha átléptek volna egy képzeletbeli határt, s a New
York-i álomvilágot elhagyva visszatértek volna a blithedale-i
valóságba. A felhők mostanra szertefoszlottak, s fejük fölött
kristálytisztán, kéken ragyogott az ég. Az iskolabusz
megérkezett a hazatérő gyerekekkel, s ettől kezdve vidám
zaj töltötte be a környéket.
A napsütés már eltüntette az éjjel esett hó nagy részét;
csak a gyepszőnyegen és itt-ott a járdán marad egy-egy
fehér folt. A kisfiúk és. néhány kislány alighogy kiszálltak a
buszból, vad hógolyócsatába kezdtek. Kevin mosolyogva
nézte ártatlan játékukat. A fákkal szegélyezett széles úton
lassú járművek haladtak el a veszteglő iskolabusz mellett.
Ez a vidékiesen nyugodt, békés környék éles ellentétben
állt a nyüzsgő, zajos nagyvárossal, ahol az egész napot
töltötték. Egyszerre nyugalom, szállta meg a lelkűket.
Miriam ellazította tagjait, s arcán angyali mosoly terült szét.
– Bár mindkettő a miénk lehetne, Kevin – szólt, és lassan
férje felé fordult. – New York izgalma és Blithedale békéje.
– A miénk lesz. Majd meglátod! – Kevin szeme kerekre tágult a hirtelen
felismerés izgalmától. – Ha nem kell lakbért fizetnünk a városban,
nyugodtan vehetünk egy nyaralót Long Islanden!
– Igazad van. Minden a miénk lesz!
– Miért is ne? – nevetett Kevin. – Miért is ne?
Kevin ügy döntött, előbb bemegy régi munkahelyére, s
csak azután mesél Miriamnek az ügyről, amit John Milton
rábízott. Már alig tudta magában tartani a nagy újságot, és
biztos volt benne, hogy Miriam is nagyon boldog és büszke lesz,
ha meghallja.
Mikor lefékeztek a ház előtt, közölte Miriammel, hogy
bemegy Sanford Boyle-hoz, és tájékoztatja őt döntéséről.
– Alig várom, hogy az orra alá dörgöljem… Dupla fizetés. Hadd
pukkadjon meg a zsugori vénember.
– Ne légy arrogáns vele – figyelmeztette Miriam. – Ne élj
vissza a fölényeddel, és ne feledd, hogy a nagyképű
emberek előbb-utóbb pórul járnak.
– Igazad van. Fékezni fogom magam, ahogy… ahogy Mr. Milton is
tenné – Kevin megcsóválta a fejét. – Annak az embernek van stílusa.
– Nagyon kíváncsi vagyok rá. Abból, ahogy Norma, Jean
és te leírtátok, az a fickó valószínűleg Ronald Reagan, Paul
Newman és Lee Iacocca egyben.
Kevin felnevetett.
– Jól van, jól van. Beismerem, lehet, hogy túloztam egy kicsit. Biztos az
izgalom az oka. Kettőnk közül egyébként is te vagy az, aki két
lábbal áll a földön. Örülök, hogy itt vagy nekem, és a
megfelelő pillanatokban visszazökkentesz a valóságba.
– Legalábbis el kell játszanom a bölcset – mosolygott Miriam. – Norma
és Jean arra tanítottak.
– Tényleg? Le a kalappal előttük: felismerik, ha egy
érzékeny és intelligens emberrel van dolguk.
– Ó, Kevin.
Kevin megcsókolta felesége arcát.
– Felhívom a szüleimet – szólt Miriam, miközben kiszállt a kocsiból. –
Te is telefonálj haza.
– Este felhívom őket.
Miriam távozó férje után nézett. Érezte, hogy őbenne is
egyre fokozódik az izgalom. Mélyet sóhajtott, és
körülnézett. Hiába, szereti ezt a kisvárost. A vidéki élet
egyszerűsége, tisztasága megnyugtatta és békével töltötte
el. Már eddig is sokra vitték, többre, mint a hasonló korú
emberek többsége. Pénzéhesek volnának? Vagy Kevinnek
van igaza, mikor azon töpreng, hogy miért kapnak többet
az élettől mások, akik se nem jobbak, se nem okosabbak
nála?
Nem szabad visszatartania Kevint, győzködte magát
Miriam, de a nyugtalanság remegő szárnyú pillangóját, ami
ott fészkelt a mellkasában, nem tudta elhessegetni.
Természetes reakció, gondolta. Nincs ember, aki egy ilyen
nap után nyugodt tudna lenni.
Megfordult, és besietett a házba. Nem telt bele öt perc, és a
csomagolás, a küszöbön álló költözködés izgalma minden
más gondolatot kiszorított a fejéből.

A Boyle, Carlton és Sessler cégnél dolgozó titkárnők


azonnal megérezték, hogy Kevinnel történt valami. A
fiatalember legalábbis ezt olvasta le Myra arcáról, mikor
belépett az irodába.
– Mr. Boyle bent van, Myra?
A titkárnő fürkésző pillantással vizsgálgatta, de Kevin
álarcként viselte udvarias mosolyát.
– Igen.
– Legyen szíves, kérdezze meg, hogy bemehetek-e hozzá tíz perc
múlva. A szobámban leszek.
Milyen kicsinek, jelentéktelennek, sőt fojtogatónak tűnt
most számára régi irodája. Kis híján hangosan felnevetett,
amikor belépett. Hiszen John Miltonnál legalább kétszer
ekkora íróasztal várja! Úgy érezte magát, mintha égy kis
Fordból egy Mercedesbe ült volna át.
És mi várt volna itt rá a Lois Wilson-ügy sikeres lezárása
után? Szemügyre vette az asztalon heverő dossziékat. Egy
sétakocsikázó kamasz, fienjaminék végrendelete és Bob
Patterson problémája egy közlekedési bírsággal. Izgalom a
tetőfokon!
Hahó, New York!
Myra jelzett az intercomon.
– Mr. Boyle várja önt, Mr. Taylor.
– Remek, Myra, pompás – felelte Kevin éneklő hangon. –
Köszönöm.
Felpattant, behúzta a hasát, még egyszer körülnézett a szobájában, majd
átment Sanford Boyle irodájába, hogy közölje vele felmondási szándékát.
– Értem – Boyle szemöldöke úgy mozgott, mint egy pár fájdalmasan
vonagló hernyó. – Szóval elfogadta azt az új ajánlatot.
– Kétszer annyit fizetnek, mint amennyit itt partnerként keresnék.
A két hernyó kis híján leugrott Boyle homlokáról.
– A John Milton és Munkatársai Ügyvédi Irodánál fogok dolgozni.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hallottam róluk – rázta a fejét
Boyle.
Kevin megvonta a vállát. Ezen nem is csodálkozott. Már a nyelve
hegyén volt a válasz: “Maga és az úgynevezett teljes jogú partnerei talán
nem is sejtik, de a drágalátos kis Blithedale-en kívül vannak más helyek is
a világon, méghozzá érdekesebb és nagyobb helyek.”
Mégis inkább nyelt egyet, és hallgatott, ahogy Miriam kérte. Visszatért
irodájába, és gyorsan összecsomagolta személyes holmijainak
nagy részét. Se Myra, se Mary, se Teresa nem ment be
hozzá elbúcsúzni és sok szerencsét kívánni neki. Mikor
kihordta holmijait a kocsiba, a titkárnők csalódott és
rosszalló pillantásai kísérték. Kevin magában kiállította a
bizonyítványukat: vidékiesek, begyepesedettek és
szűklátókörűek. Tipikus kisvárosi figurák, gondolta.
Elítélnek, amiért gyorsan akarok előrelépni az életben. És
persze szerintük hálátlan vagyok. Arra számítanak, hogy
New-Yorkban jól pofára esek. Hogy fognak csodálkozni,
amikor elkezdődik a Rothberg-ügy tárgyalása, és a New
York Timesban olvassák majd a nevemet!
Mikor végre beült a kocsijába, megkönnyebbülés lett úrrá
a lelkén. Mary Echert azonban nem tudta úgy türtőztetni
magát, mint két kolléganője, és utánament elköszönni.
– Mindannyian nagyon sajnáljuk, hogy így alakultak a dolgok, Mr.
Taylor – mondta, mintegy békejobbot nyújtva.
– Azt reméltem, hogy lesznek, akik örülnek az
előrelépésemnek. Nem a pokolba készülünk.
Azzal Kevin becsapta a kocsi ajtaját. Mary csak állt, keresztbe font
karral, és nézte. Kevin letekerte az ablakot.
– Azért köszönök mindent, Mary. Maga remek titkárnő,
öröm volt magával dolgozni.
A dicséretet kissé leereszkedő hangúra sikeredett. Mary
bólintott, de nem mosolygott, s mikor Kevin beindította a
motort, elfordult. Azután hirtelen ötlettel ismét Kevinre nézett.
– Nem akartam elmondani, de nagyon csúnyán beszélt a telefonban.
– Kicsoda?
– Gordon Stanley, Barbara Stanley apja.
– Nocsak. És mit mondott? Nem mintha olyan fontos lenne.
– Azt mondta, egyszer majd rájön, hogy mit tett, és akkor
gyűlölni fogja magát érte.
Kevin a nőre nézett. Mary úgy mondta el a mondatot,
mint valami általános érvényű jó tanácsot vagy üdvözlést.
A fiatalember megcsóválta a fejét, és elhajtott, faképnél
hagyva a járdaszélen álló titkárnőt.
A furcsa búcsúzás kissé kedvét szegte. John Milton azonban a
segítségére sietett, mintha csak tudta volna, min megy keresztül. Mikor
hazaért, Miriam az ajtóban fogadta. A fiatalasszony arca csak úgy
sugárzott; épp olyan boldogság ült a szemében, mint mikor meglátta New
York-i lakásukat.
– Ó, Kevin. El sem tudod képzelni… Milyen figyelmes!
– Miről beszélsz?
– Nézd meg. – Miriam a nappaliba vezette Kevint. – Pár perccel azután
érkezett, hogy elmentél.
Az asztalra állított vázában két tucat vérvörös rózsa díszelgett.
– Ő küldte nekem! – ujjongott Miriam.
– Kicsoda?
– Mr. Milton, te buta. – Miriam felkapta az üdvözlőkártyát,
és felolvasta, a szöveget. – “Miriamnek, csodálatos új élete
kezdetén. Kívánom, hogy legyen boldog a családunkban. John
Milton.”
– Azt a mindenit!
– Kevin, sose hittem volna, hogy egyszer ilyen boldog leszek!
– Én sem – felelte a férfi. – Én sem.
És ahogy a fáklya szétoszlatja a sötétet, úgy oszlatta szét
John Milton jól időzített ajándéka maradék kételyeiket is.
HETEDIK FEJEZET
MIKOR KEVIN ÉS MIRIAM megérkeztek a
szállítómunkásokkal, Normát és Jeant ott találták új lakásuk
ajtaja előtt. A lányok farmerben és melegítőfelsőben,
munkára készen vártak rájuk.
– Jaj, de kedves tőletek! – ujjongott Miriam.
– Ugyan már – ráncolta a homlokát Norma. – Hisz tudod:
mi vagyunk a három testőr.
A két nő belekarolt Miriambe, és együtt skandálták:
– Egy mindenkiért, mindenki egyért!
Amíg a munkások Kevin irányításával felhordták a
bútorokat, a három barátnő hozzálátott a dobozok
kiürítéséhez. Amint Kevin a helyére tette a hi-fi tornyot,
Norma azonnal behangolt egy örökzöldeket játszó adót, s
ettől kezdve ő és Jean vidám énekszóval kísérték a munkát.
Jókedvük hamar átragadt Miriamre is. Kevin fejcsóválva
nézte a nevető, táncoló barátnőket, akik máris úgy
viselkedtek, mintha évek óta ismernék egymást.
Örült Miriam boldogságának. Felesége blithedale-i
barátnői mind merevek és konzervatívok voltak. Miriamnek
ritkán volt alkalma kedve szerint bolondozni.
Ebédidőben munkaszünetet tartottak, és pizzát rendeltek
maguknak. Kevin lezuhanyozott, és átöltözött, mert rövid
időre be akart menni az irodába. A három nő véget nem érő
vitába bonyolódott a képek és egyéb berendezési tárgyak
elhelyezéséről, s végül elkezdték újra átrendezni az egész
lakást.
Kevin megállt a nappali ajtajában, és bejelentette, hogy elmegy.
– Azt hiszem, úgyis csak útban lennék – vonta meg a vállát. Látszólag
mindenki egyetértett vele. – Senki nem akar tartóztatni?
A három nő abbahagyta a rakodást, és egy emberként
fordult felé. Úgy néztek rá, mintha utcáról jött idegen lett volna.
– Jól van, nem kell könyörögni. Nem maradok el sokáig, drágám.
Kevin arcon csókolta Miriamet, és elindult. A folyosón
még hallotta a lányok nevetését. A sikeres költözködési
hadművelet felvillanyozta, és alig várta, hogy belevethesse magát a
munkába.
Alighogy megnyomta a lift hívógombját, nyíló majd
csukódó ajtó zajára lett figyelmes. A hang irányába fordult,
és egy nőt pillantott meg, aki Scholefieldék lakásából jött
ki. Feltételezte, hogy Helen Scholefield az. A nő barna
papírba csomagolt festményt tartott a kezében. Lassan,
kiszámított léptekkel haladt, szinte úgy, mint egy alvajáró.
Mikor végre kiért a folyosó félhomályából, Kevin szemügyre
vette külsejét.
A nő majdnem olyan magas volt, mint Paul. Világos bőre
volt, szalmaszőke hajit kétoldalt feltűzte, de fürtjei így is a
kulcscsontjáig értek. Tartása büszke, egyenes volt, bár
kissé merevnek tűnt. Fodros gallérú és ujjú, fehér blúzt
viselt, s a vékony anyag mögött kirajzolódtak telt keblének
körvonalai. Mellei feszesen, büszkén domborodtak, s bár
hosszú, virágmintás parasztszoknya volt rajta, látszott,
hogy lába karcsú és csípője keskeny. Barna
bőrszandáljának szíjai kígyók módjára tekeredtek a bokája
köré.
A liftajtó időközben kinyílt, de Kevin észre sem vette.
Megbabonázva meredt a gyönyörű nőre. Helen odalépett
hozzá, és arca mosolyra húzódott. Kék szeme és
cseresznyepiros ajka volt; orrnyergét és orcája felső részét
barackszínű, apró szeplők pöttyöztek. Halántékán olyan
vékony volt a bőr, hogy mögötte tisztán kivehető volt az
erek finom szövedéke.
Kevin biccentett.
– Jó napot. Maga ugye Mrs. Scholefield?
– Igen – felelte a nő. – Maga pedig az új ügyvéd.
Hangja olyan szigorú volt, mintha ezzel a mondattal egy életre meg
akarná bélyegezni Kevint.
– Kevin. Kevin Taylor.
Kevin kezet nyújtott, s nő fogadta a gesztust. Kecses,
vékony ujjai voltak. Tenyere meleg volt, sőt forró, mintha
lázas volna. Arca is kissé kipirultnak tűnt.
– Éppen magukhoz készültem egy kis ajándékkal. – Helen megemelte
a festmény, jelezve, hogy az az ajándék. A csomagolás
miatt Kevin nem láthatta, miféle képről van szó. –
Maguknak festettem.
– Köszönjük – bólintott Kevin. – Nagyon kedves magától.
Miriam említette, hogy maga művész. Miriam a feleségem –
tette hozzá magyarázólag. – Mikor eljöttünk megnézni a lakást, órákat
töltött Normával és Jeannel. Gondolom, mindent és mindenkit
kipletykáltak. Nem mintha a férfiak jobbak volnának, csak…
Elhallgatott, mert úgy érezte, fecseg. Helen továbbra is mosolygott, de
szeme kissé összeszűkült. Szembogara ide-oda mozgott,
ahogy Kevin arcát fürkészte.
– Mind a hárman ott vannak – folytatta a férfi, a lakásajtó felé mutatva.
– A mi lakásunkban. Ide-oda tologatják a bútorokat… – Szavait nevetéssel
kísérte.
– Mindjárt gondoltam.
A nő intenzív, kutató tekintete zavarba ejtette Kevint.
– Még be kell… be kell néznem az irodába.
– Hát persze.
Kevin újra megnyomta a hívógombot.
– Biztosra veszem, hogy gyakran látjuk majd egymást-szólt
búcsúképpen, mikor a liftajtó ismét kinyílt.
A nő nem válaszolt, csak kissé megfordult, hogy
tekintetével követni tudja a felvonóba lépő fiatalembert.
Kevin a szánalom kifejezését vélte felfedezni az arcán, s
ettől úgy érezte magát, mint a szénbányász, aki utolsó
útjára indul a föld mélye felé.
Mennyire más ez a nő, mint Norma és Jean, gondolta.
Mennyivel szelídebb náluk. Paul megmondta, hogy a
felesége félénk, visszahúzódó – tekintetével az imént mégis
szinte átfúrta őt. Talán azért, mert művész. Hát persze, a
művészek minden új arcot megfigyelnek; új ötleteket, új
motívumokat keresnek. Nincs ebben semmi különös.
Nagyon vonzó nőnek találta Helent. Angyali lágyságot,
békét fedezett fel a nő arcában, s bár csak rövid ideig
nézhette, mégis mély benyomást tettek rá Helen hosszú
lábai és feszes mellei. Kevin szerette a finoman szexis
nőket. John Milton titkárnői is szépek voltak, de erotikus
kisugárzásuk annyira nyilvánvaló volt, hogy abban már
nem talált semmi érdekeset. A titkárnők szépsége felszínes
volt, hiányzott belőle a mélység. Igen, ez az. Helen
Scholefield szépsége mély volt.
Kevin elhessegette Helen képét, és sebes léptekkel elindult a lobbin át a
várakozó limuzin felé.

Az ajtónállótól a titkárnőkig mindenki olyan melegen


üdvözölte, és olyan csodálattal nézett rá, hogy akarva-
akaratlanul is fontos embernek érezte magát. Még öt perce
sem ült a szobájában, mikor megszólalt az intercom, és
John Milton az irodájába kérette őt.
– Minden a terv szerint halad, Kevin?
– Igen, uram. Miriam a lelkemre kötötte, hogy köszönjem
meg önnek a gyönyörű rózsákat.
– Örülök, hogy tetszettek neki. Az ilyen gesztusok néha
nagyon fontosak, nem szabad elfeledkezni róluk – jelentette
ki Milton atyai jóindulattal. – A nők szeretik, ha kényeztetik
őket. Ne felejtse el hangsúlyozni, hogy milyen fontos ő a
maga számára. Ádám elhanyagolta Évát a Paradicsomban,
és ezért később az életével fizetett.
Kevin nem tudta, hogy nevessen-e vagy bólintson. John Milton nem
mosolygott.
– Észben tartom a tanácsát, uram.
– Biztos vagyok benne, hogy jól bánik a feleségével. Foglaljon helyet. –
John Milton hátradőlt. – Egyébként minden úgy történt,
ahogy megjósoltam. Ma reggel Stanley Rothberget
letartóztatták a felesége meggyilkolásának gyanújával.
Mostantól tele lesznek az újságok az üggyel.
Kevin lélegzet-visszafojtva bólogatott. Az álom tehát valósággá válik.
Tényleg megkap egy olyan ügyet, amit az ügyvédek többsége pályafutása
legizgalmasabb feladatának tartana. Sokaknak csak hosszú évek munkája
árán sikerül ilyen megbízatáshoz jutniuk, és még többen vannak, akiknek
soha.
– Tudom, hogy kissé hektikusan zajlanak mostanában a
dolgai. Költözködés, miegymás… Mindazonáltal képesnek
érzi magát rá, hogy holnap délelőtt találkozzon Mr.
Rothberggel?
– Hogyne – felelte Kevin. Ha kell, egész nap és egész éjjel dolgozni fog.
– Ahogy már említettem, fel kell dolgoznia az ügy minden
aspektusát. Meg kell győznie a kliensünket, hogy mindent
tud az esetről, és hogy határozott, agresszív védői fellépést
várhat el magától.
– Azonnal megkezdem a felkészülést.
– Helyes. – John Milton elmosolyodott, szeme felcsillant. – Ezt a
hozzáállást vártam el magától. Nem is tartóztatom tovább.
Ha bármilyen kérdése van, a rendelkezésére állok. Apropó –
tette hozzá, és íróasztala felső fiókjából névjegyet vett elő
–, ez az otthoni telefonszámom. Természetesen titkos.
– Köszönöm, uram. – Kevin átvette a névjegyet, és felállt. – Hányra
várjuk Rothberget?
– A találkozó délelőtt tízkor lesz a tárgyalóban.
– Értem. – Kevin nyelt egyet. Szíve vadul kalapált az izgalomtól. –
Megyek, vár a munka. Köszönöm a bizalmát, uram – tette hozzá, és
kilépett Milton irodájából.
Wendy az íróasztalára készítette a kívánt anyagokat.
Először a cukorbetegségről olvasott, memorizálta a kór
tüneteit és az alkalmazott kezeléseket.
A másik jelentés Maxine ápolónőjével, egy Beverly
Morgan nevű, ötvenkét éves fekete asszonnyal foglalkozott.
Beverly már Maxine anyját is ápolta utolsó éveiben, azután
hogy az idős hölgy szívszélhűdést szenvedett. Szakmai
múltja makulátlan volt, magánéletét azonban tragédiák
sora tarkította. Két fia volt, de férje néhány évvel a
születésük után elhagyta őt. Az egyik fiúnak
húszegynéhány éves korára komoly priusza lett, és kétszer
is ült börtönben. Végül huszonnégy éves korában heroin-
túladagolásban meghalt. A másik fiú megnősült, két
gyereket nemzett, majd apja nyomdokába lépve otthagyta
családját, és a nyugati partra költözött.
A jelek szerint a személyes tragédiák kikezdték Beverly
Morgan lelki egyensúlyát, s az ápolónő, ha nem is vált
masszív alkoholistává, de mindenesetre rákapott az italra,
és ez sokaknak feltűnt. Különben hogyan is deríthettek
volna fényt Mr. Milton magánnyomozói a bárbeli
incidensekre, és arra, hogy Beverly mindig tartott egy üveg
italt a szobájában? Nem csoda, gondolta Kevin, hogy Mr.
Milton felhívta a figyelmét az ápolónőre. Akár az is
előfordulhatott, hogy Beverly rosszul adagolta Maxine
Rothberg inzulinját. A dolog mindenesetre alkalmasnak tűnt
az esküdtek megzavarására, s így a vád érvelésének
aláásására. Ha az ügyész a tanúk padjára ülteti Maxine
Rothberget, nem lesz nehéz kétségbe vonni a nő
szavahihetőségét.
Az igazán kínos körülmény Stanley Rothberg szerelmi
afférja volt. A jelentésekből kiderült, hogy a házasságtörő
viszony nagyjából Maxine megbetegedésével egyidőben
vette kezdetét. Erre is ki kellett dolgoznia valami stratégiát.
Kevin első ötlete az volt, hogy beismerteti félrelépését
Rothberggel, majd arra hivatkozik, hogy a férfit nem vitte
rá a lélek, hogy végleg elhagyja nagybeteg feleségét. Egy
férfinak azonban megvannak a maga szükségletei. Az
esküdtek általában díjazzák az őszinteséget, még akkor is,
ha egy erkölcstelen tett beismeréséről van szó. Elképzelte
Rothberget, amint a bíróság előtt megtörtén beismeri
hibáját, amely élete nagy tragédiájához vezetett. Stanley
Rothberg szerelmes lett, boldog volt, ugyanakkor, jaj,
mennyire kínozta saját hűtlenségének tudata!
Kevin megrázta a fejét. Gondold csak végig, győzködte
lelkiismeretét, ez a verzió akár igaz is lehetne. Még
találkoznia kellett Rothberggel, és fel kellett térképeznie a
fickót, de így, első megfontolásra az álláspont tarthatónak
tűnt.
Kevin kinyitotta a harmadik dossziét, amely Maxine
Rothberg kórtörténetét tartalmazta. Elég volt beleolvasnia,
máris látta, hogy a nő orvosa, Dr. Cutler jól szolgálhatja a
védelem érdekeit. Tanúsítania kell majd, hogy kioktatta
Maxine Rothberget az inzulin adagolására és az injekció
beadására. Emellett Dr. Cutlernek a jelek szerint kifogásai
voltak Beverly Morgannel szemben, mivel több ízben az
ápolónő leváltását javasolta. Kevinnek természetesen még
meg kellett vizsgálnia, miféle érvelésre készül a vád, de
ezek az előzetes információk mindenesetre bizakodásra
hangolták. Valaki kopogott az ajtaján, s Kevin felpillantott.
Paul Scholefield dugta be a fejét.
– Hogy haladsz?
– Remekül. Kerülj beljebb.
– Nem akarlak zavarni. Tudom, hogy nehéz ügy szakadt a nyakadba.
– Az nem kifejezés, hogy nehéz. A Rothberg-ügyet kaptam!
Paul mosolyogva leült. Nem tűnt túlzottan meglepettnek.
– Tudod, az az eset, amiről az újságok annyit cikkeznek –
hangsúlyozta Kevin.
Paul bólintott.
– Ez Mr. Miltonra vall. Ha ő valakiben megbízik…
Kevin a nyitott ajtóra pillantott, majd közelebb hajolt Paulhoz, és
csendesebbre fogta hangját.
– Nem akarok hálátlannak vagy álszerénynek tűnni, de
nem értem, miért bízik meg ennyire a képességeimben.
Alig ismer, és abból, amit eddig csináltam…
– Csak annyit mondhatok, hogy Mr. Milton még soha
senkivel kapcsolatban nem tévedett, akár rólunk, akár egy
ügyfelünkről vagy egy tanúról volt szó. Egyébként azért
jöttem, hogy megkérdezzem, nincs-e szükséged a
segítségemre…
– De hiszen neked is megvan a magad ügye…
– Amiatt ne aggódj. Nálunk az a szokás, hogy mindig
szakítunk időt egymás számára. Ha mindenki más ügyön
dolgozik is, azért még folyamatosan támogatjuk egymást.
Mr. Milton egy polip karjaihoz szokott hasonlítani minket, és
igaza is van. Azáltal, hogy a céget tápláljuk, saját magunk
is erősödünk. No és mondd csak… a lakással minden
rendben?
– Minden a legnagyobb rendben. Apropó, kifelé jövet találkoztam a
feleségeddel.
– Igazán?
– Csodálatosan szép nő.
– Igen az. Washington Square-ben ismerkedtünk meg. Mire utána
fordultam, már szerelmes is voltam belé.
– Fantasztikus, hogy milyen béke sugárzik belőle.
– Igen – bólintott mosolyogva Paul. – Emlékszem, milyen
extatikusan boldog voltam a házasságiunk első
hónapjaiban. Hiába a sok gond és baj, mikor hazamentem
hozzá, egy csapásra mindenről megfeledkeztem.
Kevin elgondolkozva nézett kollégájára. Jó volt látni egy
olyan embert, aki éppen olyan szenvedélyesen szereti a
feleségét, mint ő Miriamet.
– Hozott nekünk egy festményt, amit külön nekünk készített.
– Tényleg? Kíváncsi vagyok, miféle kép lehet. Mostanában
nem láttam új munkát tőle.
Az információ láthatóan nyugtalanította Fault. Egy pillanatig habozott,
majd lehorgasztotta fejét.
– Valami baj van?
– Sajnos igen. Tegnap rossz híreket kaptunk.
– Sajnálom. Tudunk segíteni?
– Nem, senki nem tud segíteni. Gyereket szerettünk
volna, de nem jött össze, és Helen orvosa most
megerősítette, hogy Helen… nem lehet terhes.
– Jaj, istenem.
– Ilyen az élet. Ahogy Mr. Milton mondta ma reggel, amikor közöltem
vele a hírt: tovább kell lépni. Mindenki azokkal a lapokkal játszik,
amelyeket leosztanak neki.
– Okos tanács. – Kevin elgondolkodott, vajon ő maga
hogyan reagálna, ha kiderülne, hogy ő vagy Miriam steril.
Egy világ dőlne össze benne. A legtöbb leendő szülőhöz
hasonlóan ő is gyakran álmodozott róla, hogy
baseballmeccsre viszi a fiát vagy babákat, vásárol a
lányának. Abban máris megegyeztek Miriammel, hogy egy
fiút és egy lányt szeretnének, és ha kell, négyszer is
nekifutnak, hogy összejöjjön. A jelenlegi keresetéből akár
négy gyereket is könnyedén felnevelhet.
– Szóba került az örökbefogadás.
Kevin bólintott.
– Mi lett Jaffee-ék gyerekével?
– Richard fivére vette magához. Képzeld, ő is ügyvéd. Azt
mondta Mr. Miltonnak, hogy ha rajta múlik, a gyerek az
apja nyomdokaiba léphet majd.
– Mr. Milton ismerte őt?
– Ő karolta fel a gyereket Richard öngyilkossága után.
Ebből is látszik, miféle ember. – Paul felállt. – Nem zavarlak
tovább. Sok sikert. Ja igen, és még valami – fordult vissza
az ajtóból. – Mr. Milton hamarosan partit rendez a tiszteletetekre a
lakásában. És ha Mr. Milton partit rendez, az bizony parti a javából.
Miriam kimerülted roskadt le a kanapéra. Az ebédszünet kivételével
reggel óta meg sem állt. Norma és Jean sokat segítettek, de a végére
kicsit fárasztóakká váltak. Az volt a legfőbb problémájuk,
hogy melyikük hívja meg először ebédre őt és Kevint.
Miriam végül azt javasolt, hogy dobjanak fel egy
negyeddollárost. Norma nyert, úgy holnap este az ő
vendégei lesznek, holnapután pedig Jeané.
A délután legnehezebb szakasza azonban akkor
kezdődött, mikor megjelent Helen Scholefield. Úgy tűnt elő
a semmiből, mint valami kísértet. Senki nem hallotta
csengetni vagy belépni az ajtón. Norma, Jean és ő éppen
kifújták magukat, miután áttolták a kanapét a nappali egyik
végéből a másikba, majd vissza. Hangosan kacagtak saját
határozatlanságukon.
Miriam ekkor megérezte, hogy valaki van a szobában, és a bejárati ajtó
felé fordult. Azt hitte Kevin jött vissza valamiért.
A jövevény azonban Helen Scholefield volt. Csak állt, két
karjával magához ölelve egy becsomagolt festményt, és
szelíd, mosollyal meredt rájuk. Úgy festett, mint egy idős
nő, aki kicsit irigykedve nézi a játszadozó gyerekeket.
– Ó – sikkantott fel Miriam, és gyorsan barátnőire nézett.
– Helen – szólt Norma. – Nem is hallottuk, amikor bejöttél.
– Hogy vagy? – kérdezte gyorsan Jean.
– Remekül – felelte Helen, és Miriamhez fordult. – Jó napot.
– Jó napot.
– Helen, bemutatom, Miriam Taylort. – lépett oda Norma.
– Miriam, ő Helen Scholefield.
Miriam ismét biccentett.
– Hoztam egy kis ajándékot – szólt Helen, és átnyújtotta a festményt. –
Remélem, tetszeni fog.
– Köszönöm.
– Biztos vagyok benne, hogy Helen maga festette – jegyezte meg Jean.
Miriam felpillantott.
– Igen, én csináltam, de azért nyugodtan mondja meg, ha nem tetszik. A
stílusom… kissé szokatlan. Nem mindenki tudja élvezni, ezzel tisztában
vagyok – tette hozzá Normára és Jeanre pillantva.
Ha így áll a dolog, gondolta Miriam, miért ajándékoz az új
ismerősének egy saját képet? Előbb megbizonyosodhatna
róla, hogy az illetőnek tetszik, amit csinál.
– Alig van valami, amit a falra akaszthatnánk szólt mi –
szólt Miriam, majd mentegetőzve hozzátette: – Nem
vagyunk valami nagy műértők.
– Hamarosan ezen is változtatunk – szólt közbe Norma.
– Talán Helen is eljön velünk a héten a Modern
Művészetek Múzeumába – vette fel Jean.
Mindannyian Helenre néztek.
– Talán – felelte a nő hamiskás mosollyal.
– Hozhatok egy csésze kávét? – kérdezte Miriam, kezében a még
mindig becsomagolt képpel.
– Ne fáradjon. Látom, hogy nagyon elfoglalt.
– Úgyis pihenni akartunk – intett Jean. – Kezdünk belebolondulni a
bútortologatásba.
– Nem maradhatok sokáig – rázta fejét Helen. – Orvoshoz kell mennem.
Csak köszönni ugrottam be.
– Esetleg jöjjön újra át, amikor hazaér – ajánlotta fel Miriam.
– Lehet – felelte Helen, de a hangja nem tűnt igazán
meggyőzőnek. – Nagyon szép lesz a lakása. Éppen olyan
szép, mint… – Itt Normára és Jeanre nézett. – Mint a mieink.
– Csodálatos lesz itt lakni. A kilátás, a sok múzeum és jó étterem a
közelben…
– Igen, itt közel vagyunk mindenhez. A jó és rossz dolgokhoz egyaránt.
– De rossz dolgokról nem akarunk beszélni – szólt közbe Jean
szemrehányó hangon.
– Nem… Ezt mindjárt gondoltam. Miért kellene bárkinek is beszélnie a
rossz dolgokról?
Egyszerre úgy tűnt, mintha Helen magában volna, és
hangosan gondolkodna. Miriam Normára nézett, aki
megrázta a fejét. Jean az égre emelte tekintetét, és
elfordult.
– Charon visz el az orvoshoz? – kérdezte Norma, mintegy emlékeztetve
Helent programjára.
– Mindenhova Charon visz el minket – felelte Helen. – Arra való.
Miriam felvonta a szemöldökét. Milyen furcsa megfogalmazás,
gondolta.
– Talán már vár is rád odalent – jegyezte meg Jean.
Helen, akinek a tekintete mindeddig a távolba révedt, most kemény
pillantást vetett a két nőre. Azután ismét barátságos mosoly
áradt szét az arcán, és Miriamhez fordult.
– Sajnálom, hogy az első találkozásunk ilyen kurtára
sikeredik, de mindenképp be akartam ugrani köszönni,
mielőtt elmegyek az orvoshoz.
– Köszönöm. És a képet is. Ó, hiszen még ki sem bontottam. Milyen
modortalan vagyok. Csak tudja…
– Szóra sem érdemes – vágott a szavába Helen, és megérintette Miriam
kezét.
A fiatalasszony felpillantott, és megdöbbenve látta, hogy Helen
szemében mély szenvedés csillog.
– Furcsa kép – ismerte be a nő –, de azt hiszem, kifejező.
– Tényleg? Ez érdekesnek hangzik.
Miriam hozzálátott a kép kicsomagolásához. Helen egy
lépést hátrált, és a Norma-Jean párosra nézett. A két nő
kerülte a pillantását. Miriam lehúzta a barna papírt, és a
magasba emelte a festményt.
Egy hosszú pillanatig csend volt. A kép csupa élénk
színből állt; úgy világított, mintha lámpa volna mögötte.
Miriam első pillantásra nem tudta eldönteni, hol van a
teteje és az alja, de mivel Helen nem szólt semmit,
feltételezte, hogy helyesen tartja.
A kép felső része zafírkék volt. A lágy, hosszú
ecsetvonások formálta vonalak a festmény középpontját
elfoglaló, áldozati ostyára emlékeztető alakzatból indultak
ki. Lejjebb haladva a kék részt sötétzöld, meredek rácsot
mintázó terület váltotta fel. A rácson eltorzult,
kicsavarodott női test hevert. Csak rettegést, halálfélelmet
tükröző arca volt pontosan kivehető, többi testrésze
megolvadt, és a rács szélén átbukva belefolyt a kép alsó
harmadát elfoglaló, fortyogó vértengerbe. A vértengerből
apró, csontfehér buborékok szálltak fel.
– Hát igen – állapította meg Norma. – Kifejezőnek tényleg
kifejező.
– Micsoda színek! – hüledezett Jean.
– Még sose láttam ehhez foghatót – csóválta a fejét
Miriam. Eltűnődött, vajon nem hangzott-e negatívan, amit
mondott. – De nekem…
– Ha nem kell magának a kép, mondja meg nyugodtan –
sietett a segítségére Helen. – Nem sértődöm meg.
– Nem, szó sincs róla, nagyon is kell. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá
Kevin… – Miriam Helenre nézett. – Ez a kép minden vendégünk figyelmét
magára vonja majd. Biztos vagyok benne, hogy sokat beszélgetünk még
róla. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nagyon szereti ezt a képet, ugye?
– Igen.
– Akkor annál is inkább értékes számomra – bólintott
Miriam. Őszinte hangot akart megütni, a mondat mégis
inkább leereszkedőre sikeredett. – Tényleg.
– Ha most még nem is az, egyszer majd az – lesz jósolta Helen.
Miriam Norma és Jean felé fordult. A két nő
összeszorította száját, mintha nevetésüket igyekeznének
visszafojtani.
– Sajnálom, hogy máris mennem kell, de…
Miriam a fejét rázta.
– Ne mentegetőzzön. Megértem. – Még jobban is mint
gondolnád, tette hozzá magában. – Menjen csak. Lesz még
alkalmunk találkozni. Ezek az első napok eléggé zűrösek,
de azután szeretném, ha átjönnének Paullal vacsorára.
Helen úgy mosolygott, mintha Miriam a világ
legabszurdabb ötletével állt volna elő.
– Köszönöm – bólintott, és indulni készült.
– Mi köszönjük – szólt utána Miriam, majd Helen távozásáig csönd
volt.
Azután Norma és Jean egymásra néztek, és nevetésben törtek ki.
Miriam mosolyogva ingatta a fejét.
– Mit kezdjek ezzel a mázolmánnyal?
– Akaszd a szekrénybe.
– Vagy akaszd ki a bejárati ajtóra. Tuti, hogy távol tartja a
betörőket és az ügynököket.
– Szegény annyira sajnálatraméltó. És ez a kép… – Miriam újra
felemelte a festményt. – Kész rémálom.
– Mondd úgy, hogy kifejező.
Norma és Jean felkacagtak.
– Azt fejezi ki, hogy “Arrgh!” – vihogott Jean, és saját torkát
megragadva térdre rogyott. Norma és Miriam nevettek.
– A sarokban marad, amíg Kevin haza nem jön. Ha meglátja, ő
sem fogja erőltetni, hogy kiakasszuk.
– Nagyon jó csináltad, Miriam – jegyezte meg elismerően
Norma. – Profi módon bántál Helennel.
– Gondolom, a pszichológusához készült.
– Igen. Szerencsétlen Paulnak épp elég gondja van véle. Sajnálom
szegényt. De hát mi is megpróbáltunk segíteni, nem igaz, Jean?
– Gloria halála után hetekig hívogattuk. Meghívtuk
jobbnál jobb helyekre, de ő bezárkózott a lakásába, és csak
szomorkodott. Végül Mr. Milton rábeszélte Pault, hogy
kezeltesse Helent. Most sincs valami jó bőrben, de láttad
volna közvetlenül Gloria halála után. Egyszer rám törte az
ajtót, és hisztérikusan követelte, hogy költözzünk el ebből a
házból, mert itt halálos veszélyben vagyunk. Mintha a ház
okozta volna Gloria halálát és Richard öngyilkosságát.
Csupa értelmetlenséget hordott össze, és a végén
kénytelen voltam felhívni Dave-et. Ő szólt Paulnak, aki
végül jött, és hazavitte Helent.
– Orvost hívtak, aki nyugtatót rendelt Helennek –
folytatta Norma. – Valószínűleg még most is szedi a
gyógyszert.
– Gloria Jaffee nagyon közel állhatott hozzá.
– Mihozzánk ugyanolyan közel állt – vágtádra Jean kissé
sértődötten.
– Csak azért gondoltam, mert…
– A mi Helenünk olyan érzékeny – szólt gúnyos
affektáltsággal Norma, és kézhátát homlokára szorította. –
A művész lelkében állandóan vad vihar kavarog. – Most
pedáns professzorhangra váltott. – Helen a harmadik
szemével látja a keserű iróniát, mely minden dolog mögött
ott rejtőzik.
– Én akkor is sajnálom szegényt. – Miriam a bejárati ajtó felé nézett,
mintha Helen még mindig ott állna.
– Mi is sajnáljuk – bólintott Jean. – De már kezdünk egy kicsit
belefáradni ebbe a cirkuszba. Olyan lehangoló. Elismerem, Gloria Jaffee
halála tragikus, Richard öngyilkossága még inkább az, de az ég szerelmére,
megtörtént, és kész. Már nem változtathatunk rajta.
– Az élet nem állhat meg – tette hozzá Norma.
– A legjobb, amit tehetünk, hogy Helen társaságában is vidámak
vagyunk – jelentette ki Jean. – Mr. Milton is ezt mondta, emlékszel?
– Aha. – Norma az órájára nézett. – Ideje lezuhanyoznom. Még
vacsorát is kell főznöm.
– Nekem is – bólintott Jean.
– Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg a segítségeteket.
– Majd csak kitalálsz valamit – felelte Norma, mire mindhárman
felnevettek.
Boldognak lenni nagyszerű érzés, állapította meg Miriam
az egyszerű igazságot. Megölelte két barátnőjét, és búcsút
vett tőlük.
Mikor magára maradt, lerogyott a kanapéra, és behunyta
a szemét. Valószínűleg elnyomta az álom, mert egyszer
csak arra eszmélt, hogy Kevin ott áll előtte. Férje
mosolygott, és a fejét csóválta. Most érkezhetett, aktatáskája még a
kezében volt.
– Szundikálunk dologidőben?
– Ó, Kevin. – Miriam megdörzsölte szemét kiszáradt tenyerével, és
körülnézett. – Úgy látszik, elbóbiskoltam. Hány óra van?
– Hat múlt.
– Tényleg? Akkor biztos, hogy elaludtam. Norma és Jean ötkor mentek
el.
– Látom, nem lazsáltatok – nézett körül Kevin. –
Megérdemelsz egy jó vacsorát. Hazafelé a limuzinban Dave
és Ted meséltek egy kis olasz vendéglőről. Csak két
utcányira van innen, és nagyon családias hangulatú. Ráadásul
remek a konyhája. Nos, tetszik az ötlet?
– De még mennyire.
– Gyere, zuhanyozzunk le… együtt.
– Akkor nagyon későre halasztódna a vacsora.
– Vállalom a kockázatot – felelte Kevin, és kezénél fogva talpra állította
Miriamet. – Úgyis be kell avatnunk a hálószobát. Ma én leszek
az első éjszaka jogásza.
Miriam felnevetett, és megcsókolta Kevin orra hegyét.
Egymás derekát átkarolva indultak el a fürdőszoba felé.
– Hoppá – torpant meg a férfi. – Ez meg mi?
Észrevette Helen Scholefield festményét, amit Miriam a szoba hátsó
végében a falnak támasztott.
– Itt járt Paul felesége. Eléggé… furcsán viselkedett. Azt a festményt
ajándékba hozta, de nem tudtam eldönteni, mit kezdjek vele.
– De ugye nem bántottad meg? – kérdezte gyorsan Kevin.
– Persze, hogy nem, de nézd meg azt a képet. Hátborzongató.
– Nem baj, azért egy időre kiakasztjuk.
– Ezt nem mondhatod komolyan. El tudod képzelni a lakásunk falán ezt
a horrorvíziót? A vendégeink…
– Csak egy ideig kell elviselned.
– De hát Helen is megértené, ha nem tennénk ki. Ő maga mondta.
Beismerte, hogy furcsa a kép, és hogy nem mindenkinek
tetszik a stílusa.
– Akkor sem tehetjük meg, hogy nem rakjuk ki – rázta a fejét Kevin.
– Miért ne? Ez a mi lakásunk, Kevin. Jogunk van eldönteni, hogy mit
rakunk ki a falra, és mit nem.
– Nem azt mondtam, hogy nincs jogunk eldönteni. –
Kevin elgondolkozott. – De Paulnak és Helennek így is
éppen elég baja van. Nem akarom még én is megbántani
őket.
– Mire gondolsz?
– Mikor az irodába indultam, a folyosón összefutottam Helennel, és
rögtön láttam rajta, hogy érzelmi zavarai vannak. Odabent pedig beszéltem
Paullal, aki elmondta, hogy tegnap nagyon szomorú híreket kaptak.
Helennek nem lehet gyereke.
– Ó.
– A baj csőstül jön.
– Értem. – Miriam a festményre nézett, – Akkor nem csoda, hogy
ilyen képeket fest. Rendben van, egy időre kiakasztjuk.
Majd abba a sarokba teszem, ott talán nem tűnik fel
annyira. Bár kétlem, hogy bárki megállná szó nélkül, ha
meglátja.
– Jó kislány vagy. – Kevin megcsókolta feleségét. – No, mi lesz a közös
zuhanyozással?
Miriam elmosolyodott, és folytatták útjukat a fürdőszoba
felé. A fiatalasszony még egyszer visszafordult.
– Hát nem furcsa? Az egyik nő tragédiája az, hogy
gyereket szüj, a másiké az, hogy nem lehet gyereke.
– Igen – bólintott Kevin. – A legjobb, amit tehetünk, hogy Helen
társaságában is vidámak vagyunk.
A mondat ismerősen csengett. Miriam azt is tudta,
honnan ismerős: ezt mondta Mr. Milton Jeannek.
– Ezt Mr. Milton mondta neked?
– Mr. Milton? – Kevin felkacagott. – Elismerem, sokat áradoztam arról
az emberről, de azért még akad egy-két saját gondolatom.
– Hát persze – felelte gyorsan Miriam, de azért továbbra is furcsállotta a
dolgot.
NYOLCADIK FEJEZET
STANLEY ROTHBERG kényelmesen elhelyezkedett a Mr. Milton
melletti székben. Mikor néhány másodperccel korábban belépett a
tárgyalóterembe, Kevinnek alkalma nyílt szeme sarkából
alaposan szemügyre venni az érkezőt. Rothberg csak
negyvenegy éves volt, de jóval idősebbnek látszott koránál.
Hosszúra növesztett, hajlakktól ragacsos, seszínű hajszálai
reményvesztetten borultak a feje búbján illetlenül
előbukkanó kopaszfolt felé. Hiába volt az átlagosnál
magasabb, csapott vállai szerencsétlenül meredtek
cipőjének orrára, és ez a testtartás kis híján teljesen
púpossá tette. A duzzadó táskák a szeme alatt, valamint a
mély árkoktól a szarkalábig terjedő ránctenger egy sokat
látott fizetőpincér küllemével ruházták fel Kevin újdonsült
ügyfelét.
A decens eleganciát sugárzó Pierre Cardin öltöny ellenére Rothberg egy
kiélt, örökké másnapos ember benyomását keltette. Megjelenése
bizalmatlanságot ébresztett Kevinben. Egyáltalán nem
tetszett neki Rothberg álmos tekintete. Az esküdtek
számára az ilyesmi a bűn nyílt beismerésének számít;
alattomos hátsó szándék jelének fogják tekinteni. Ugyanez
volt a helyzet a férfi fagyos, rideg mosolyával. A mosolyra húzódó
száj szegletében ott lapult a mozdulat folytatásának ígérete is – hogy képes
bármelyik pillanatban kegyetlen vigyorrá szélesedni.
Kevinnek mindig azt mondogatta édesapja, hogy soha ne ítéljen meg
senkit a külseje alapján. Ezzel tehetős ügyfeleinek arra
csoportjára utalt, akik ugyan megélhetést jelentettek egész
könyvelő cége számára, mégis úgy öltözködtek, mintha
réges-rég koldusbotra jutottak volna. Egy alkalommal,
mikor apja ismét feltette a már praktizáló Kevinnek ezt a régi
lemezt, a mindig engedelmes fiú kénytelen volt szembehelyezkedni az
atyai jó tanáccsal.
– Tökéletesen értem, hogy mire gondolsz, apa – érvelt az ifjú ügyvéd –
de ha valamelyiküket bíróság elé kellene vinnem, feltétlenül elegáns
ruhába bújtatnám. Az esküdtek egyértelműen a külsejük
alapján ítélik meg az embereket.
Az első benyomás rendre helytállónak bizonyult Kevin
eddigi pályafutása során, és most szinte biztosra vette,
hogy Rothberg bűnös. Az ilyen ember attól sem riad vissza,
hogy kilökje a feleségét a rácsos ablakon, aztán balesetnek
állítsa be a dolgot. Rothberg fellépése önző, kíméletlen,
szűklátókörű embert sejtetett.
– Stanley – szólalt meg Milton –, ez itt Kevin Taylor.
– Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Rothberg – nyújtotta a kezét
Kevin.
Rothberg egy pillanatig mozdulatlanul meredt a kézre, majd széles
vigyor kíséretében átnyúlt az asztal fölött, és kezet rázott az ügyvéddel.
– A főnöke azt állítja, hogy maga valóságos mágus.
Szerinte nincs semmi okom az aggodalomra, nyugodt
szívvel magára bízhatom az életemet.
– Tudásom legjavát fogom nyújtani, Mr. Rothberg.
– Marad azonban a kérdés – halványult el a mosoly
Rothberg arcán –, vajon elég lesz-e ennyi a győzelemhez?
Kevin Mr. Miltonra nézett, akinek izzó tekintete ebben a pillanatban
szinte a lelkéig hatolt. Kevin magabiztosan kihúzta magát.
– Több mint elég – felelte némi arroganciával. – Amennyiben a
segítségemre lesz, úgy zúzzuk porrá a vád valamennyi állítását, hogy a
tárgyalás végén kétség sem fér majd az ön ártatlanságához.
Rothberg elmosolyodott, aztán bólintott.
– Helyes – fordult Mr. Milton felé. – Nagyon helyes – ismételte meg,
Kevin felé intve.
– Nem adtam volna az ügyet Kevinnek, ha nem élvezné maradéktalan és
feltétlen bizalmamat; ha nem hinném szilárdan, hogy máris
visszavonhatatlanul bebizonyította az ön ártatlanságát. Ezenkívül
természetesen Kevin rendelkezésére áll cégem teljes kapacitása,
amennyiben bármi is indokolná ezt a tárgyalás folyamán. Kevin életkora is
a mi malmunkra hajtja a vizet. A közvélemény arra számít, hogy egy
neves, méregdrága ügyvédet fogad majd fel, és az így
szerzett tisztességtelen előny révén próbálja majd
kicsikarni a győzelmet. De nem. Ön bízik az igazságában,
ártatlansága nem szorul különb védelemre annál, amit egy
szinte zöldfülű ügyvéd is képes biztosítani. Nincs szüksége
médiasztárokra, csak egy egyszerű hivatalnokra, aki
felvonultatja a valós tényeket, és ezzel megdönt minden
olyan közvetett bizonyítékot, amely ön ellen szól.
– Valóban – bólintott Rothberg. – Azt hiszem, tökéletesen igaza van.
– Amivel az emberek nincsenek tisztában, az csupán az
az egyszerű tény, hogy Kevin mind tehetség, mind
rátermettség terén messze túlszárnyalja a legtöbb New
York-i sztárügyvédet. A tárgyalóterembe lépve az ösztönei
veszik át az irányítást. – Milton őszinte csodálattal pillantott
Kevinre. – Ravasz és kegyetlen, ha a védence érdekeit kell
képviselnie. Ha ellenem folyna bűnvádi eljárás, magam is
csak és kizárólag egy olyan kaliberű védőre bíznám az
ügyemet, mint amilyen Kevin.
Bár Milton dicshimnusza őszintének hatott, és
mindenképpen hízelgő volt, Kevin ezúttal mégsem érzett
büszkeséget. Az egész kissé olyan volt, mintha Milton épp
egyik keretlegényét árulná, hatvankilós jobbegyeneseivel
egyetemben. Az elemet külön kell megvenni. Rothberg
mindenesetre le volt nyűgözve.
– Igen, értem. Igazán remek. Tehát hogyan segíthetek magamon, ha már
– amint az ön szavaiból kiveszem – az Isten is megsegít?
– Ez talán azért túlzás, de ha ebben a segítőkész
szellemben folytatja, Kevin a tárgyalás során még az isteni
igazságszolgáltatást is meghazudtoló hatékonysággal fogja bizonyítani
az ön ártatlanságát – felelte Milton, s közben már fel is állt. – Most pedig
magára hagyom Kevinnel, még rengeteg dolguk van. Szívesen kívánnék
önnek sok szerencsét, de mivel a szerencse köztudottan forgandó,
kénytelenek voltunk kiküszöbölni az ön ügyéből. A jog nem
szerencse, hanem hozzáértés dolga, és Kevin azzal
bőségesen el van látva. – Milton megveregette Kevin vállát.
– Csak így tovább! – búcsúzott.
Kevin bólintott, és kinyitotta mappáját. Az irattartó csak úgy
dagadt a belépréselt tömérdek adattól, amivel Milton
tanácsát követve pillanatokon belül el fogja kápráztatni az
erre immár megfelelően felkészített Rothberget. Maxine;
betegségével kezdte, aztán feltett néhány kérdést az
ápolónőről. Megfigyelte, hogy Rothberg válaszai az
óvatoskodásig menően tömörek. A férfi már most úgy
viselkedett, mintha a vádlottak padján ülne, és az ügyész
keresztkérdéseit hallgatná.
– Bizonyára ön is megérti, Mr. Rothberg…
– Hívjon csak Stanleynek. Egy darabig úgyis bizalmas viszonyban
leszünk egymással.
– Bizonyára megérti, Stanley, hogy csak akkor
végezhetek jó munkát, ha nem kell meglepetésektől
tartanom.
– Miféle meglepetésektől?
– Meglepetés az, amit az ügyész tud, nekem viszont fogalmam sincs
róla.
– Világos. Ilyesmitől nem kell tartania. Ha feltételezi, hogy
az ügyvédemmel nem vagyok őszinte, akkor azt is
feltételeznie kell, hogy bűnös vagyok, nem igaz?
– Az emberek nem feltétlenül csak azért titkolóznak,
vagy mondanak féligazságokat, mert bűnösek az ellenük
felhozott vádban. Sokszor csupán attól félnek, hogy
bűnösnek tűnhetnek, ha elmondanak egyet-mást az
ügyvédjüknek. Bízza rám, hogy én ítéljem meg, mi lehet
veszélyes, és mi nem. Pontosan tudom, mit kell
elhallgatnom az esküdtek elől, és mi az, ami ártalmas
következmények nélkül a nyilvánosságra kerülhet.
Rothberg komolyan bólintott. Kevin érezte, hogy kezdi megnyerni
magának ezt az embert.
– Mióta aludtak külön hálószobában a feleségével?
– Hát, attól kezdve, hogy Maxine súlyosan megbetegedett. A szobáját
szabályos kórházi betegszobává kellett átalakítani, főleg
miután amputálták az egyik lábát. Kórházi ágy,
gyógyszerek, orvosi műszerek – csupa olyasmivel volt tele
a szobája, ami egy krónikus, fekvő beteg számára
szükséges. És bizonyára azt is tudja, hogy éjjel-nappal
betegápoló vigyázott rá.
Kevin bólintott, és hátradőlt a székében.
– Az ügyész egyik legveszélyesebb fegyvere az a tény,
hogy ön egy külön készlet inzulint, valamint jó néhány
fecskendőt tartott a szobájában. – Kevin pillanatnyi
szünetet tartott, hogy belenézzen a jegyzeteibe, majd ismét
Rothbergre nézett. – Egészen pontosan a szekrény alján. Ennek ellenére ön
soha nem adott be a feleségének inzulint, és erre soha senki nem is kérte,
így van?
– Persze, hogy így van. Azt sem bírtam végignézni, ha a
nővér adta be.
– Akkor miért tartott inzulint a szekrényében? Miért nem a felesége
szobájában tárolta a tartalék adagot?
– Nem én tettem oda.
– De azt nem tagadja, hogy ott volt, igaz? A nyomozók találták meg,
vagyis ez kétségtelen tény… Ön tehát nem tudott róla, hogy a szobájában
van a tartalék?
Rothberg habozott egy másodpercig.
– Nézze, Maxine halála előtt egy nappal valóban
észrevettem, hogy ott van, de azután teljesen
megfeledkeztem róla.
– Nem maga tette oda, de látta, hogy ott van, mégis megfeledkezett
róla? Meg sem kérdezte a nővért, hogy hogyan kerülhetett
oda?
– Kisebb dolgom is nagyobb volt annál, semhogy ilyen hülyeségekkel
foglakozzam – csattant fel büszkén Rothberg. – A környék egyik,
legnagyobb szállodáját kell irányítanom, ráadásul a mazsolás kalács is
egyre jobban fogy. Tudja, épp most készülünk betörni vele
Kanadába… Szóval egyszerűen csak megfeledkeztem egy
apróságról. Ennyi.
– Ellenőrizték a készletet, és elegendő inzulin hiányzott
belőle ahhoz, hogy egyszerre beadva halálos legyen. A vád
nyilvánvalóan azt fogja állítani, hogy ez a hiányzó
mennyiség végzett az ön feleségével. Egyetlen fecskendőn
sem találták meg az ön ujjlenyomatát, de elég lenne egy is,
és…
Rothberg csupa fül volt. A büszkeségnek már nyoma sem volt az arcán.
– A felesége szobájában bőven elegendő inzulin volt; semmi
oka nem volt arra, hogy az ön szobájába menjen a
gyógyszerért, ráadásul otthagyja a maradékot. – Kevin
retorikus kitérőt tett a hatás fokozása, valamint
mondanivalója nyomatékosítása kedvéért.
– Sejti már, hogy mi következik mindebből?
Rothberg bólintott.
– Nos, mivel magyarázza ezt az ellentmondást? Ezen a ponton bizony
rászorulok a segítségére.
– El kell mondanom valamit – szólalt meg végül Rothberg. – Szerettem
volna, ha nem kerül napvilágra, legalábbis a tárgyalás ideje alatt nem, de
azt hiszem jobb, ha beszélek róla.
– Folytassa.
– Maxine rájött, hogy én meg… szóval rájött, hogy egy
ideje már találkozgatok valakivel, egy nővel, a neve Tracey
Casewell. A hotel könyvelési osztályán dolgozik.
– Igen, persze… Bár valószínűleg ez nem is olyan nagy titok,
mint hinné, Mr. Rothberg. Meg kell értenie, hogy a vád,
még inkább az esküdtek szemében ez motivációt jelent a
gyilkosságra. Az egyik következő megbeszélendő pont
éppen az ön szerelmi kapcsolata lesz, illetve, hogy hogyan
védjük ki az emiatt várható támadásokat. Például nem egészen értem, hogy
mi köze mindennek a szobájában tárolt inzulinhoz.
– Maxine botrányt csinált. Rettenetes volt. Nem akartam, hogy
megtudja, hogy viszonyom van Traceyvel, eleget szenvedett amúgy is.
Igazából nem is veszekedtünk, mert csak ő üvöltözött
velem, én álltam, és nem szóltam egy szót se.
Mindenfélével fenyegetőzött, de nem tudtam komolyan
venni. Azt gondoltam, magamban, egyszerűen csak
dühöng, aztán majd megnyugszik… Végül is addigra már
előrehaladott állapotban volt a betegsége, és ez
természetesen hatással volt a lelkiállapotára is.
– És?
– Az egyik ilyen fenyegetés az volt, hogy végez magával, de úgy
rendezi meg, hogy engem vádoljanak érte. Úgy látszik, ezt az egy
fenyegetését tényleg beváltotta.

Kevin, miután a tárgyalóból kilépve elbúcsúzott


ügyfelétől, kisebbfajta csoportosulásra lett figyelmes az
előcsarnok távolabbi végében.
– Mi történt? – kérdezte Diane-tól.
– Ezért a kis tumultusért Mr. McCarthy a felelős – felelte
sugárzó mosollyal a titkárnő. – Elejtették az ügyfele ellen
emelt vádat.
– Ez aztán az örömhír! – Kevin azonnal Ted irodájához
sietett. Dave, Paul és Mr. Milton, akik már pezsgőről is
gondoskodtak, pohárral a kezükben köszöntötték az asztala
mögött büszkén vigyorgó Tedet.
– Á, Kevin! Még épp időben érkezett – üdvözölte az
érkezőt Mr. Milton. – Kérem, csatlakozzon ehhez a
hevenyészett pohárköszöntőhöz! Amint láthatja, éppen a
szokásos győzelmi ünnepségünket tartjuk. Ürítsük hát a
poharunkat Tedre! – Azzal Milton magasra emelte a poharát.
– Tedre! – mondták a többiek is, és mindenki belekortyolt az italba.
– Pontosan mi történt? – érdeklődött Kevin, aki épp csak
benedvesítette az ajkát a pezsgővel.
– Blatték visszavonták a Crowley ellen tett feljelentésüket – válaszolta
Ted. – Mikor értesültek lányuk erkölcsösnek cseppet sem
mondható szerelmi életéről, inkább visszakoztak, semmint
hogy a részletek napvilágra kerüljenek.
Dave és Paul felnevettek. Még John Milton arcára is
széles mosoly ült ki. Kevinnek valahogy úgy tűnt, hogy
főnöke egyszerre megfiatalodott. Ráncai elhalványultak,
tekintete valósággal lobogott. Aztán hirtelen megváltozott
az arckifejezése.
– Ez az eset komoly tanulsággal szolgál. – Milton józan
hangja figyelmet parancsolt. – A jogi csatatér nem szűkül le
a tárgyalóteremre – fordult Kevinhez. – Az előkészítő
szakaszt ugyanúgy éles helyzetnek kell tekintenünk, mint
magát a pert. A profi ökölvívók is arra törekednek mérkőzés
előtt, hogy kibillentsék ellenfelüket lelki egyensúlyából,
megingassák az önbizalmát. És aki a tárgyalás előtt elveszti
az önbizalmát, az elveszíti a pert is. – Milton ismét a többiek
irányába fordult. – Vagyis két okunk is van arra, hogy ne
csak ilyen szerény keretek között ünnepeljünk. Először is
Kevin adott okot örömre azzal, hogy csatlakozott a céghez,
és most itt van nekünk Ted fényes győzelme is. Egyszóval:
a hétvégén parti lesz nálam. – Kevin izgatott várakozást
látott felcsillanni a jelenlévők szemében. – Nos, mindenki
szabaddá tudja tenni magát?
– Természetesen ott leszünk – szólalt meg Dave sietve.
– Mi is – tette hozzá Ted.
– Örömmel! – mondta Paul. Minden szempár Kevinre
szegeződött.
– És mi a helyzet a díszvendégekkel? Már alig várom, hogy
megismerhessem Miriamet.
– Ott leszünk. Köszönjük a megtisztelő meghívást.
– Hát akkor mindent megbeszéltünk, uraim. Vár bennünket a munka,
úgyhogy megköszönöm a figyelmüket.
Az ügyvédek búcsúzóul még egyszer kezet ráztak Teddel, aztán ki-ki a
saját irodája felé indult. Dave és Paul azonnal visszatértek munkájukhoz.
Láthatóan felvillanyozta őket Ted fényes sikere, és a rögtönzött
kis ünnepség. John Milton átkarolta Kevint, úgy indultak el a
folyosón.
– Nézze – kezdte Milton –, nem akartam azt a benyomást
kelteni magában, hogy a Rothberg-ügyben teljesen magára
van utalva. Egyszerűen csak tisztázni akartam Rothberg
előtt, hogy ez kizárólag a maga ügye.
– Magam is így gondoltam. Nagyon hálás vagyok azért,
hogy kedvező képet festett rólam. Ami azt illeti, talán
túlzottan is kedvező képet.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam. Nos, hogy ment a megbeszélés
Rothberggel?
– Az az elmélete, hogy a felesége öngyilkosságot
követett el, de úgy rendezte meg, hogy a gyanú őrá
terelődjön. Szerinte Maxine tudott a házasságon kívüli
kapcsolatáról, és egy füst alatt akart véget vetni az
életének, és bosszút állni a férjén. Ezért rejtette el Rothberg
szobájában az inzulint.
– Elég valószínűnek hangzik – bólintott John Milton. –
Hogy is szól az a verssor? “Kialszik a pokol kénköves tüze,
ha tombolni kezd egy fúria dühe.”
Kevin főnökére pillantott, de nem látott iróniát a
szemében. Ó maga viszont nem tudott elnyomni egy
kétkedő mosolyt.
– Talán nem ért egyet Rothberg elméletével? – kérdezte Milton.
– Azt állítja, hogy a felesége halála előtti napon látta a
szekrényben az inzulint, de folyó ügyei annyira lekötötték,
hogy teljesen megfeledkezett róla. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a
felesége halálosan megfenyegette, azt hiszem, van némi okom a
kétkedésre.
– A kérdés az, hogy képes lesz-e mindezt úgy tálalni az esküdteknek,
hogy azok el is higgyék. Nem csökkenhet a bizalma a saját ügyfele iránt.
Kevin ennyiből is megértette, hogy ha most nem Milton
elvárásai szerint reagál, főnöke egykettőre átadja az ügyet
Tednek, aki most teljesen szabad.
– Sokat lendítene az ügyön, ha kiderülne, hogy Rothberg soha nem vett
át inzulint. Ezt ellenőrizni fogom. A szállítmányt valószínűleg a
hotelbe küldték, és az ápolónő jelentkezett érte. Vele is
beszélni fogok. Megkérdezem tőle, hogy mit tudott Maxine
és Stanley megromlott viszonyáról. Könnyen elképzelhető,
hogy Mrs. Rothberg a bizalmába fogadta, és Beszélt neki a
férje iránti gyűlöletéről. A nővér akár fültanúja is lehetett a
házaspár veszekedésének. Ha hallott olyasmit, hogy
Maxine ki akarja egyenlíteni a számlát, vagy hogy öngyilkos
lesz, de a férjére keni…
– Igen, ez kitűnő ötlet. Bizonyosan megnyílik magának,
különösen, ha felvillanja előtte azt a lehetőséget is, hogy ő
maga is gyanúsítottá válhat. Közölje vele, hogy nem
ismeretlenek előttünk az itallal kapcsolatos problémái. Ez
hatni fog. Tudjuk már, hogy hol tartózkodott Stanley
Rothberg az inzulin beadásának időpontjában?
Kevin bólintott, de nem tűnt valami lelkesnek.
Milton elértette a célzást.
– A szeretőjénél volt?
– Rothberg annyira elfoglalt volt ebben az időszakban,
hogy még a szekrényébe csempészett inzulinról is
megfeledkezett, de arra azért bőven akadt ideje, hogy a
nőjéhez járjon.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha ezen a ponton az
ösztöneire bízzuk magunkat, Kevin. Igaza van, vessük be az
őszinte megbánás fegyverét. Rothberg bevallja titkos
viszonyát. A nőt is belevonjuk, ő is tanúskodni fog. Az
esküdtek ítéljék csak el a lelkük mélyén Rothberget a
házasságtörésért, de ne ítéljék el gyilkosságért. Meg sem
rajzolhatnánk a bosszúért kiáltó, megalázott asszony képét,
ha előbb nem mutatnánk be az élveteg, hűtlen férjet.
– Azt hiszem, Mrs. Rothberg orvosa is a segítségünkre lehet. A
zárójelentésben depresszió is szerepel.
– Igazán remek!
Milton lelkesedése úgy ragadt át környezetére, mintha a
világ leghatékonyabb kedélyjavítójának és legfertőzőbb
vírustörzsének a hibridje volna.
– Persze az se lenne hátrány – lassította meg lépteit Milton, mikor
Kevin irodájához értek –, ha Rothberg mély megbánást mutatna, és
lelkifurdalásában saját magát hibáztatná a történtekért. Nem igaz?
– Ennek a csíráját sem láttam rajta.
– Hát akkor tegyen róla, hogy az esküdtek már lássák! –
tanácsolta cinkos, ravaszkodó mosollyal Milton. Mintha csak
egy rafinált diákcsínyről lett volna szó, nem pedig egy
bonyolult jogi stratégia kidolgozásáról.
– Azon leszek – felelte szinte suttogva Kevin. Milton
metszően okos tekintete megbabonázta, szinte fogva tartotta.
Milton vállon veregette Kevint.
– Menni fog, afelől semmi kétségem. Folyamatosan
tájékoztasson a fejleményekről – mondta búcsúzóul, és
irodája felé indult.
Kevin egy hosszú pillanatig lenyűgözve nézett utána.
Azután leült az asztalához, és eltöprengett Milton tanácsán.
“Azt hiszem, legjobb lesz, ha ezen a ponton az ösztöneire
bízzuk magunkat, Kevin. Igaza van, vessük be az őszinte
megbánás fegyverét.” Ösztöne valóban ezt súgta neki, de
arra nem emlékezett, hogy említette volna ezt John Miltonnak.
Márpedig biztosan elmondtam neki. Különben nem tudhatná, hacsak
nem gondolatolvasó, gondolta mosolyogva.
Elővette a Rothberggel folytatott beszélgetésen készített
jegyzeteit, és elmerült a tanulmányozásukban. A többiek
megkérdezték, hogy nem megy-e el velük enni valamit, de
ő addigra már meg is hozatta Wendyvel az ebédre szánt
szendvicsét. A titkárnő maga is felajánlotta, hogy
ebédidőben rendezi a még feldolgozatlan anyagot. Kevin
elismerően gondolt a Milton-cég alkalmazottainak
lelkesedésére és munkaszeretetére. A környezetében
dolgozók elkötelezettsége őt magát is keményebb munkára
sarkallta.
Ted sikerének köszönhetően a délutáni hazaút folyamán
feltűnően jó hangulat uralkodott a limuzinban. Kevin
meglepve tapasztalta, hogy Paul és Dave legalább annyira
örül a győzelemnek, mint maga Ted. Mintha a testvérei
lettek volna, nem pusztán a kollégái. Kevin később
megbánta, hogy ürömöt vitt az örömükbe. Őt ugyanis
ebben a helyzetben csak az érdekelte, hogyan dolgozza fel
Ted a szituációt, mely hasonlított arra, amibe ő is került Lois
Wilson felmentése után.
– Szerinted Crowley bűnös volt? Attól, hogy a lány
bővérűbbnek bizonyult az átlagnál, a fickó még
megerőszakolhatta, nem?
A nevetések azonnal elnémultak, és feszült csend támadt.
– Én semmire nem kényszerítettem Blattékat –
védekezett Ted. – Ők döntöttek úgy, hogy visszavonják a
feljelentést.
– A kerületi ügyész feladata lett volna, hogy rávegye a családot a per
folytatására – tette hozzá Paul.
– Ted csak azt tette, amivel megbízták – szólalt meg Dave is. –
Akárcsak te, mikor Lois Wilsont védted.
– Ezt nem is vitatom. Én csak a fickó iránti érzéseidre voltam kíváncsi,
Ted.
– Félre kell tennünk az érzéseinket, nem moralizálhatunk,
és főképp nem ítélkezhetünk, ha védőügyvédként
kielégítően akarjuk végezni a munkánkat. Ez volt az egyik
legelső dolog, amit megtanultam Mr. Miltontól. A módszer
eddig fényesen bevált, legalábbis nálam.
– Mindannyiunknál – bólogatott Paul.
– Olyan ez, mint az orvos és a beteg kapcsolata. Milton vonta ezt a
párhuzamot első találkozásunk alkalmával. Az orvos sem
törődik betege erkölcsi felfogásával politikai nézeteivel,
életvitelével. Egyszerűen diagnosztizálja a kórt, és
meghatározza a megfelelő gyógymódot. Vagyis: teszi a
dolgát. Ahhoz, hogy sikeres ügyvéd lehess, tudnod kell
elválasztani az ügyfelet az ügytől. Analizáld a vádakat, és
keresd meg az életmentő tényeket. Ha csak olyanokat
akarsz védeni, akikben hiszel is, elmehetsz koldulni
mellékállásban.
Ted és Paul harsány nevetésben törtek ki, Kevin viszont komolyan
bólintott. Ő is valami hasonlóval állt elő Miriamnek, mikor
az asszonynak kétségei támadtak Lois Wilson
felmentésével kapcsolatban.
– Ha elfogadhatatlannak tartod ezt az érvelést, még mindig elmehetsz
ügyésznek – mondta Paul, majd szélesen elvigyorodott. – De azt is tudjuk,
hogy azok a fiúk odaát a körzeti ügyészségen mennyit keresnek. ;
Ismét kitört a nevetés, és ezúttal Kevin is csatlakozott
kollégáihoz. Paul mindenkinek töltött egy pohár koktélt, és
a nyugodt, derűs hangulat egy szempillantás alatt helyreállt.
– Tényleg, Mr. Milton mivel közlekedik? – kérdezte Kevin.
– Ugyanezzel a limuzinnal. Szabályosan munkamániás:
előttünk érkezik az irodába, és késő estig bentmarad. Az
ebédet is Charon viszi neki. De micsoda otthon várja! A
lakását meg se próbáld elképzelni, amíg nem láttad. A
fényűzés és az életöröm fellegvára, nekem elhiheted.
– Három fürdőszoba van, mindegyikben pezsgőfürdő –
lelkendezett Dave.
– És a kilátás! – kapcsolódott be Ted is. – Ha körülnézel a teraszról, úgy
érzed, hogy te vagy…
– Isten – fejezte be Paul.
– Igen! – A Ted arcán szétterülő mosoly valóban
földöntúlinak látszott. – Emlékszem, mikor először álltam
ott, Mr. Milton átkarolt. Ahogy végighordoztuk a
tekintetünket a városon, azt mondta: Ted, a város nemcsak
fizikai értelemben hever a lábaid előtt, de a közmondásos
értelemben is. Egy napon mindez a tiéd lesz. Olyan izgatott
voltam, hogy a hangom is elakadt, de ő megértett. Mindent
értett – ismételte Ted. Kevin Paulra és Davidre nézett.
Arcuk komolysága arról árulkodott, hogy egyáltalán nem veszik
félvállról az ígéretet.
Kevin is érezte, hogy nem eresztheti el a füle mellett az
imént elhangzottakat. A szavak különös, eddig soha nem
tapasztalt hatást tettek rá. Talán valóban lehetséges, hogy
ők lesznek a világ urai.
Ekkor hirtelen észrevette, hogy minden szem rá
szegeződik.
– Azt hiszed, túlzásokba esünk? – kérdezte Dave. – Hogy elfogultak
vagyunk, és istenítjük ezt az embert?
Kevin vállat vont.
– Rám is nagy hatást tett. Amikor Miriamnek meséltem
róla meg a cégről, őt is meglepte a lelkesedésem.
– Ilyen ember száz évenként egy ha születik – lelkendezett Paul. –
Óriási szerencse, hogy vele dolgozhatunk.
– Hát akkor… – emelte a magasba poharát Ted – Mr. Miltonra!
-Mr. Miltonra! – hangzott Dave és Paul kórusa. Mindnyájan Kevinre
pillantottak.
– Mr. Miltonra! – mondta Kevin, és kiitták a poharukat.
Kevin nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy az egész
valamiféle rituálé része.
– Szóval, nagy dáridót fog csapni? – törte meg a csendet.
– Ott lesznek a titkárnők, és mindig hivatalos néhány
érdekes ember is – magyarázta Dave. – Ne aggódj, olyan jól
fogjatok érezni magatokat Miriammel, hogy észre sem
veszitek majd, mennyire repül az idő.
– Nem mondom, jól hangzik.
A három ügyvéd bátorítóan Kevinre mosolygott, de olyan egyszerre,
és annyira hasonló módon, hogy Kevinnek egy pillanatig
úgy tűnt, három egyforma maszk bámul rá.
Mire a limuzin az épület elé ért, és kiszálltak, már ismét a
legderűsebb hangulatban társalogtak. Dave elmesélt egy
viccet, amit Bob McKensie-tól, egy helyettes kerületi
ügyésztől hallott. A nevetés még az előtérbe is elkísérte
őket, ahol Dave ismét elsüthette viccét, ezúttal Philipnek, a
biztonsági őrnek.
Kevin élvezte a nyájmeleget, a bajtársi összetartozás biztonságát. A
liftben egymás alma matereit igyekeztek minél rosszabb színben
feltűntetni, még akkor is tréfálkoztak, mikor végül ki-ki
elindult saját lakása felé.
Kevint otthonába érve kedves jelenet fogadta. Norma és Jean a spinéten
könyökölve Miriam játékában gyönyörködtek. A férfi jöttére
felpillantottak, és intettek, hogy ne zavarja meg a koncertet.
Miriam annyira elmerült a zene élvezetében, hogy észre
sem vette a szobába belépő férjét. Beethovent játszott, és
barátnőit láthatóan elbűvölte a muzsika. Kevin lábujjhegyen
a kanapéhoz lépett, és leült. Mikor a darab véget ért, a két
nővel együtt ő is lelkesen megtapsolta az előadást.
– Ó, Kev! – szólalt meg kipirultan Miriam. – Nem is vettem észre, hogy
itt vagy. Mikor jöttél?
– Úgy húsz-huszonkét ütemmel ezelőtt.
– Istenáldotta tehetség! – lelkendezett Norma. – Mondtam is neki, hogy
Mr. Miltonnál van egy igazi versenyzongora is, és ha egyszer partit ad,
feltétlenül…
– Most szombaton rendez egyet.
– Hát ez hihetetlen! – csapta össze kezét Jean. – Mindenki
előtt játszhatsz, és már most hétvégén!
– Annyira azért nem vagyok jó.
– Ugyan már! Ez álszerénység. Igazán jó vagy, és ezt te
is tudod – jelentette ki Norma, mély meggyőződéssel a
hangjában. Aztán Kevinhez fordult. – Képzeld,
hangversenyre megyünk a Lincoln Centerbe holnap
délután. Mahlert játszanak, a Feltámadás című szimfóniát.
– Hát nem elképesztő, Kev? Végre találtam olyan
embereket, akik szeretik a klasszikus zenét.
– És a rockot – tette hozzá Jean.
– Ki ne hagyjuk a countryt meg a drum and bassszel kevert trip hopot
acid jazzes beütéssel – szólt Norma. Mindhárom nő hangosan
kacagott a tréfán. Kevin, ahogy így elnézte őket,
elégedetten nyugtázta, hogy tényleg olyanok, mintha egész
eddigi életükben barátnők lettek volna. Miriam igazán
boldognak látszott. Talán most valóban sínen vannak a
dolgok.
– Azt hiszem, ideje begyújtanom a rakétákat – szólt Norma. – Ha Kevin
itthon van, az csak egyet jelenthet: hogy Dave is megérkezett.
– És Ted.
– Á, Ted ma igazán remek hangulatban lesz, Jean.
Kiütéses győzelmet aratott anélkül, hogy a tárgyalóterembe
kellett volna lépnie.
– Hogyan? – Jean olyan ijedt arcot vágott, mintha Kevin a
rossz hír hozójának hálátlan szerepét játszotta volna el.
Kevin Miriamre nézett, és úgy tűnt neki, mintha az asszony
rosszallón intene a fejével.
– Ted védencéről van szó, de talán illőbb lett volna, ha
tőle tudod meg először a jó hírt.
– Ted tapintatosan megkímél engem a fárasztó
részletektől. Tudja, mennyire untat az ilyesmi. Még az
újságokban sem vagyok hajlandó elolvasni, hogy mit írtak a
tárgyalásairól.
– Én is így vagyok ezzel – visszhangozta Norma. – Helyesebb,
ha az élettel járó kellemetlenségeket nem visszük
magunkkal az otthonunkban. A sarat is letöröljük a
lábunkról, mielőtt belépünk, nem igaz!? – Norma most
Jeanhez fordult. – így mondta Mr. Milton, ugye?
– Aha.
A két nő mosolyogva fordult Kevinhez. A fiatalember szeme kerekre
nyílt a csodálkozástól.
– Hát persze, milyen igaz – felelte gyorsan.
– Szia, Miriam, majd beugrók valamikor – fuvolázta Jean.
– Én is – hozta a második szólamot Norma.
Kevin egy pillanatig még döbbenten meredt a távozók után, majd
becsukta az ajtót, és Miriamhez lépett.
– Ez volt életem egyik legszebb napja! – áradozott
Miriam, mielőtt Kevin egyáltalán szóhoz jutott volna. –
Először egy modern képzőművészeti tárlaton voltunk.
Elhoztak egy gyönyörű kiáltást Moszkvából; egyelőre még
kuriózumnak számít az egész nyugati világ számára. Utána
elmentünk egy eldugott kis kávézóba, amit szerintem
Normán kívül senki nem ismer a városban – kuncogott
Miriam. – Aztán megnéztünk egy ausztrál filmet. Képzeld,
most mindenki erről beszél. A filmzenében volt Beethoven
is, úgyhogy mikor hazaértünk, játszottam Jeannek és
Normának egy kicsit.
– Ja igen! – Az asszony szinte levegőt sem véve beszélt
tovább. – És mivel azt sejteni lehetett, hogy Beethoven
után már szó sem lehet főzésről, ezért beugrottunk egy
étterembe, aminek Jean szerint remek a konyhája.
Homársalátát hozattam bagettel, meg egy üveg
Chardonnay-t. Ugye megfelelő vacsora lesz?
– Hogyne – felelte Kevin, és megcsóválta a fejét.
– Dühös vagy valamiért?
– Nem – nevette el magát a férfi. – Csak örülök, hogy ilyen boldognak
látlak.
– Jól napod volt?
– De még mennyire.
– Akkor jó – zárta rövidre a témát Miriam. – A lányok
szerint ennél többet nem kell kérdeznem tőled. Akkor
vagyok jó feleséged, ha nem engedem, hogy itthon is a
munkán járjon az eszed. Pihenj, zuhanyozz le, és helyezd magad
kényelembe. Már tálalom is a vacsorát, és gyorsan felteszek valami
hangulatos háttérzenét, rendben? – Miriam válaszra sem várva elsietett a
konyha felé. Kevin zavarodott arckifejezéssel, értetlenül álldogált a
nappaliban.
Örült, hogy a “beszoktatás” ilyen könnyen és hamar
ment, de a mellkasára nehezedő tompa, fojtogató nyomás
másfelé terelte gondolatait. Talán jobb, ha elhessegeti ezt a
megalapozatlan, rossz előérzetet. Vagy lehetséges lenne,
hogy ez volt az első intő jel? Az első figyelmeztetés, hogy a
valósággá lett álmok könnyen végzetessé válhatnak?
Hogy lehetek ennyire élhetetlen, gondolta. Ha nem tudok
szívből örülni a boldogságomnak, akkor meg sem
érdemlem. Azzal vállat vont, és elindult a fürdőszobába.
A hét végére eggyel megszaporodott az ünneplésre okot
adó sikerek száma a John Milton és Munkatársai háza táján.
Dave Koteinnek sikerült visszavonatni Karl Obermeister
vallomását a bírósággal. Az indoklás az volt, hogy a
rendőrök nem tették lehetővé védence számára, hogy a
kihallgatás előtt ügyvédért telefonálhasson. A bíró az
Obermeister lakásában talált bizonyítékokat is semmisnek
nyilvánította, mivel a rendőrség házkutatási parancs és
vádalap nélkül jutott hozzájuk.
A vallomás és a bizonyítékok hiányában a kerületi ügyész
komolyan fontolóra vette, hogy ejti az ügyet. Mr. Milton az
jósolta, hogy ez legkésőbb hétfőig mindenképpen
megtörténik.
– Abban a pillanatban, hogy az ügy lezárult, Obermeister elhagyja a
várost, és többet nem hallunk róla – mondta Dave az értekezlet után
Kevinnek.
– Mondd, Dave, nem tartasz attól, hogy bárhová is megy,
ott újabb bűntetteket fog elkövetni?
– Kevin, ezzel az erővel az utcán tölthetnéd a napjaidat,
hogy mindenkit letartóztass, akit potenciális
bűnelkövetőnek tartasz. A börtönök így is dugig vannak, de
esetleg átalakíthatnád a kontinenst börtönszigetté, te meg
ellakhatnál a Csendes-óceánban, ugyan már… Nézd, én
végeztem Obermeisterrel. Ha valakinek lelkiismeret-
furdalásra van oka, az Bob McKensie. Ő szúrta el, innentől
az övé a felelősség.
Kevin bólintott. Nem tudta nem elfogadni ezt az érvet. Ő
is ugyanezt adta elő Miriamnek is a Lois Wilson-ügy után. A
nő védelme több lelki gyötrelmet okozott neki, mint
szerette volna, de mikor rátört ez az érzés, Milton érvei a
jogról és az ügyvédi felelősségről mindig megfelelő
gyógyszernek bizonyultak. A lelkiismeret csak ballaszt,
akadályozza a munkát. Eddig is ez volt a filozófiája, de most
már a napi gyakorlat is ezt kívánta tőle.
Azonban hogy tényleg teljes mértékben hitt-e benne, az egy másik
kérdés volt, mégpedig egy olyan kérdés, amire jelenlegi helyzetében
egyáltalán nem kívánt választ adni. Minden igyekezete arra irányult, hogy
megfeleljen Mr. Milton elvárásainak, és sikert sikerre halmozzon. Egy
kiemelkedő fontosságú ügyre kellett koncentrálnia, igazán
nem fecsérelhetett sem időt, sem energiát
ellentmondásokkal terhes moralizálásra. Most csak az erő
számított.
Miriamet egyre jobban elbűvölték új életük mindennapjai.
A hazatérő Kevint felesége mindig ugyanazzal a repeső
boldogsággal várta, mint a legelső napon. Egyre ritkábban
esett szó Blithedale-ről, az előző életükről, a régi
barátokról. Kezdtek elmaradozni a telefonok, Miriam szinte
már egyetlen levélre sem válaszolt. A korábbi
aggodalomnak már nyoma sem volt benne. Úgy érezte
magát, mintha örök nászúton lennének. Amióta
megérkeztek New Yorkba, semmi sem árnyékolta be
felhőtlen boldogságuk kincset érő pillanatait.
Kevin azt azért mégiscsak meghökkentőnek találta, hogy
Miriam telefonbeszélgetéseik alkalmával olyan hevesen
reagált anyja rosszalló megjegyzéseire. Kevin azelőtt soha
nem látta őt így viselkedni. Miriam egészen odáig ment,
hogy korlátoltnak és beszűkültnek nevezte szüleit. Mikor
csütörtökön engesztelésképpen vendégül látta őket
vacsorára, igazi ínyencségeket tálalt fel nekik. (A
recepteket Norma kérte el a Négy Évszak vendéglő
főszakácsától.) Miriam vacsora után kiterítette az asztalra
azokat a programfüzeteket, amelyek akár naplója lapjainak
is beillettek volna. Aztán csak beszélt és beszélt,
múzeumokról, előadásokról, kiállításokról, újdonsült
ismerősökről. Közben vagy százszor elhangzott Jean és
Norma neve. A mérleg másik serpenyőjébe csupán
egyetlen név került: Helen Scholefieldé.
Kevint az is meglepte, hogy Miriam meg sem említette Helen
állapotának eredeti okát. Felesége szomszédjuk minden gondját a
gyermekáldás elmaradásával okolta.
– Ezért lóg ez a szörnyű festmény még mindig a falon,
anya. Tulajdonképpen Kevin ötlete volt, hogy tartsuk meg
egy ideig, nehogy megsértsük vele annak az asszonynak az
érzéseit. Hát nem olyan, mint egy nagy gyerek? Dehát én éppen ezért a
hatalmas szívéért szeretem annyira.
– Valóban kedves tőled, Kevin, hogy így törődsz mások
lelki életével – jegyezte meg Miriam anyja –, de ez a kép
annyira förtelmes, hogy nem nagyon értem, hogyan vagy képes
elviselni itt benn a lakásban. Az embert kitöri a frász, ha csak ránéz.
– Ne is gondoljunk rá. Tessék. Leveszem, és amíg el nem mentek, a
falnak fordítva fog pihenni – mondta Miriam. – Apa, eljátszom neked a
kedvenc darabodat, jó?
A spinéthez ment, és olyan szépen, annyi érzéssel
kezdett játszani, mint még soha. Kevin a szeme sarkából
Miriam szüleire pillantott, és az ő tekintetükben ugyanazt
az ámulatot látta, amit maga is érzett.
Mikor az est végén búcsúzkodni kezdtek, Kevint anyósa félrevonta.
– Kevin, én még sosem láttam ilyen boldognak a
lányomat. Beismerem, voltak bennem kétségek, és féltem,
hogy rosszul fog elsülni ez az egész. De úgy tűnik, nem volt
igazam. Jól döntöttetek, hogy ideköltöztetek. Remélem,
ilyen boldogok maradtok életetek végéig.
– Köszönöm, mama.
– Felhívom a szüléidet, és elújságolom nekik, hogy a fiukkal minden
rendben van – súgta Miriam anyja cinkosán.
– A jövő héten ők is eljönnek, de biztos vagyok benne,
hogy anya örülni fog, ha felhívod.
– Én is biztos vagyok benne.
Mikor becsukódott az ajtó a vendégek mögött, Miriam a konyhába
indult rendet csinálni, Kevin pedig a nappaliba ment. Tekintete megakadt
Helen Scholefield festményén. Visszaakasztotta a falra, és hátralépett,
hogy alaposabban szemügyre vegye. A nőalak arca valósággal
beszippantotta a tekintetét. Szinte hallotta a lángoló, vörös
tűztengerben elolvadó nő velőtrázó sikolyát. Egyre
erősebben fókuszált a nő arcára, s egy pillanatra Miriam
vonásait ismerte fel benne. Testén jeges borzongás futott
végig, és kényszerítette magát, hogy elszakítsa tekintetét
ettől a démoni képtől. Csak úgy tudott szabadulni, hogy
behunyta a szemét. Mikor ismét kinyitotta, Miriam arca már
nem volt ott, s az visszaváltozott egyszerű absztrakt
festménnyé. Micsoda rémisztő látomás.
Kevin átment a konyhába, magához szorította Miriamet, és olyan
szenvedéllyel csókolta meg, mintha utoljára ölelné.
– Kevin! – Miriam levegő után kapkodott. – Valami baj
van?
– Semmi… Csak csodálatos volt ez az este, remek
vacsorát főztél, elbűvölted a szüleidet, és persze engem is… Azt
akartam, hogy tudd, mennyire szeretlek. Mindent meg fogok tenni azért,
hogy boldoggá tegyelek, Miriam.
– Ne félj, ezt nagyon jól tudom. Nézz csak körül, eddig is mennyi
mindent tettél értem! Vakon rád bíznám a sorsomat.
Miriam puszit nyomott férje arcára, aztán visszatért a
szennyes edényhez és a mosogatószeres szivacshoz. Kevin
néhány másodpercig még gyönyörködött feleségében,
aztán kiment a teraszra. A csípős novemberi hidegben
áthajolt a korláton, és lenézett a városra. Az alant elterülő
világ bizarrnak és valószerűtlennek tetszett onnan, ahol
most állt. Megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet ilyen
magasról lezuhanni.
Valóban felesége tragikus halála volt Richard Jaffee öngyilkosságának
egyetlen oka? Miért nem adott neki elég erőt az élethez
újszülött kisfia, és a felnevelésével járó hatalmas
felelősség?
Ekkor váratlanul erős fény gyulladt ki körülötte. John
Milton bizonyára most ért haza, és felkapcsolta a tetőn
kiépített világítórendszert. Az apró, ám erős fényű
reflektorok többségét úgy állították be, hogy az alsóbb
emeleteket világítsák meg. Mintha Milton a tizenötödik
emelettől fölfelé fénykörrel óvná az épületet és benne lakó
munkatársait. Vagy éppenséggel a bűvkörébe vonná őket.
Most először merült fel Kevinben ilyesféle gondolat Miltonnal
kapcsolatban…
A kellemetlen hideg végül visszaűzte a férfit a lakásba. A
konyhából Miriam vidám éneke szűrődött ki; a simogató
meleg és felesége boldog hangja egy csapásra elfeledtette
vele előbbi komor gondolatait.
KILENCEDIK FEJEZET
– KÉPZELD, SAJÁT KULCSOT kaptunk Charontól – újságolta
Miriam, nem is leplezve, milyen jól esik neki a gesztus. –
Felhívtam Normát, és azt mondta, hogy csak Mr. Milton
munkatársai kapnak ilyen kulcsot. A többi vendégnek az őr
nyit ajtót a saját kulcsával – tette hozzá, s hangjába immár egy kis
arrogancia is vegyült.
Szóval nem én vagyok az egyetlen, aki kissé
fölényesebbé vált az utóbbi időben – gondolta magában
Kevin. Lepillantott a Miriam tenyerében fekvő kulcsra.
Színtiszta aranyból készülhetett.
Miriam elértette a pillantását.
– Színtiszta arany. Kérdeztem is Charontól, hogy az-e. Azt felelte, hogy
természetesen. Még el is mosolyodott a naivitásomon.
Kevin kezébe vette a kulcsot, hogy felmérje a súlyát.
– Meglehetősen különc dolog, nem gondolod?
– Mit tudom én – válaszolta türelmetlenül Miriam, és
kikapta a kulcsot Kevin nyitott tenyeréből: A tükörhöz
sietett, ahol már órák óta szépítkezett. Norma és Jean
elvitte őt vásárolni, hogy valami különlegessel
rukkolhassanak elő ezen a kivételes estén. Kevint meglepte
felesége választása. Miriam egy szűk, fekete ruhát vásárolt,
ami úgy tapadt a testére, hogy alatta meg lehetett
számolni a bordáit. A mély dekoltázs látni engedte a
szivacsbetétes melltartó segítségével megemelt, és
kidomborított keblek majd minden báját. A miniatűr
szoknyarész a fiatalasszony formás fenekét sem rejtette el
túlságosan. Hasonlóképpen járt a lába, a válla, és ami Kevin
számára talán a legfájdalmasabb volt: a nyaka is. Miriam
ugyanis nem vette fel a férjétől születésnapjára kapott
gyémánt nyakékét. Kevin megszokta, hogy Miriam művészi
fokon ért az arányokhoz; hogy mindig pontosan érzi, mi az,
ami még túlságosan is visszafogott, érdektelen, és mi az,
ami már kihívó, közönséges. Miriam mindig tudta, hogy
mennyi ékszer, ruha és pőreség kelt sejtelmes, izgató
hatást, és hol a határ, amit átlépve mindez összeomlik, és
közönséges magamutogatássá válik. A férfi, ha ilyesmit lát,
képes egy olyan nőt is, mint a felesége az egy estes
kalandra vágyók személytelen tömegébe sorolni. Miriam
megjelenésének kihívó jellegét csak fokozta a csillogó,
élénkvörös rúzs, a kelleténél vastagabban felhordott
alapozó és az erősen kihúzott szem. A hatás
tagadhatatlanul érzéki és újszerű volt, ezt Kevinnek
természetesen el kellett ismernie, de dühítette, hogy
Miriam visszaél érzéseivel és érzékeivel, ahelyett, hogy
ketten közösen őriznék egy férj vágyait, és egy asszony
nőiességét.
– Mi a baj? Nem tetszem neked?
– Hát, kicsit más vagy, mint megszoktam – próbált
egyszerre diplomatikus és őszinte is lenni Kevin.
Miram visszafordult a tükörhöz.
– Más, ugye? Arra gondoltam, hogy itt az ideje stílust váltanom. Norma
meg Jean azt mondták, hogy túl konzervatívan öltözködöm – nevette el
magát.
– Dehogyis vagy te konzervatív, drágám. Mindig is biztos ízléssel
öltözködtél, és lépést tartottál az éppen aktuális divattal.
Vagy mostanság ilyen holmikban járnak errefelé a korodbeli
nők?
– Mi az, hogy a korombeli nők!? – Miriam csípőre tette a
kezét.
– Csak érdeklődtem. Tudod, az akták és a könyvek
külleme nem sokat változott az utóbbi száz évben, úgyhogy lehet,
hogy kicsit lemaradtam, már ami a ruhadivatot illeti.
– Mind a ketten lemaradtunk, és nem is kicsit.
Érdekes, gondolta Kevin, néhány nappal ezelőtt még
nekem kellett győzködnöm őt, hogy hagyjuk már ott azt a
Long Island-i porfészket. Most meg kiderül, hogy az egész
az ő ötlete volt:
– Szóval nem tetszem neked. Mondd csak meg!
– Nem, nem erről van szó. Egyszerűen csak félek
kiengedni téged a lakásból, mert nincs kedvem egész éjjel
verekedni az önjelölt hódítókkal.
– Ugyan már, Kevin – Miriam az órájára nézett. – Ideje indulnunk. Már
biztos mindenki ott van.
– Jó, jó…
Kevin kinyitotta az ajtót, és ahogy Miriam elhaladt mellette, szeretettel
belecsókolt az asszony nyakába.
– Jaj, ne, tönkreteszed a hajam! – csattant fel Miriam.
– Rendben, nem nyúlok hozzád. Ma éjszakáig legalábbis biztos nem. Itt
az ideje, hogy összehozzunk egy bébit, nem gondolod?
– Később.
– Én várhatok, de maximum még néhány órát – nevetett Kevin.
A lifthez léptek, és Miriam becsúsztatta a “P” betű alatti zárba az
aranykulcsot. Az ajtók bezárultak, és Miriam elégedetten
figyelte, ahogy a lift elindul fölfelé. A kulcsot
belepottyantotta a kezében tartott kis retikülbe.
– A lift egyből a nappaliba visz bennünket – suttogta
Miriam.
– Tudom, a fiúk elmondták.
A felvonó megállt, és az ajtó kitárult. Kevin és Miriam
eltátották a szájukat az ámulattól. A nappali körülbelül
akkora volt, mint egy bevásárlóközpont teljes emelete. A
terem közepén egy szökőkút állt; benne fehér márvány
liliom ontotta a káprázatos megvilágításban szivárványosan
pompázó vízsugarakat. A szökőkutat hatalmas, öblös
ülőgarnitúra ölelte körül.
A padlót borító vastag, tejfehér szőnyeg mélyen
besüppedt a vendégek lába alatt. Kevin legszívesebben
lefeküdt volna, hogy ujjaival végigszántson a szőnyeg puha,
bársonyos felületén. A falakon rubinvörös drapériák
hullottak alá, melyeket eredeti, többnyire modern
festmények váltogattak. Némelyik stílusa erősen
emlékeztette Kevint Helen Sholefieldére. A belső teret fa-
és fémszobrokat, kisplasztikákat tartó állványok tagolták.
A lifttel szemben helyezkedett el a legendás ablak,
amiről Kevin hallott már néhány szenvedélyes szót ejteni. A
hosszú, nehéz brokátfüggönyöket most teljesen széthúzták,
hogy a vendégek maradéktalanul élvezhessék New York
lélegzetelállító látképét. A jobb felé eső sarokban helyezték
el a versenyzongorát. A hangszeren szépen megmunkált
gyertyatartó állt. Természetesen színarany, gondolta Kevin.
A zongorával átellenben hatalmas high-end berendezést
állítottak föl. A terem legalább egy tucat pontján elhelyezett
és diszkréten a falba épített hangszórók arra utaltak, hogy
az audiorendszer kvadrofón. A bonyolult lejátszók mögött
színes bőrű D.J. állt, köldökig kigombolt ingben. Ébenfekete
mellkasán hatalmas arany medál díszelgett.
A nappali foteljeit, szófáit derengő fénybe vonták a
mennyezetbe süllyesztett kristálylámpák. Közvetlenül
jobbra állt a tölgyből és vörösmárványból épített bárpult. A
két mixer fáradhatatlanul keverte az újabb és újabb
koktélokat. A metszett kristálypoharak, a méregdrága italokkal
teli palackok ezer apró csillámban verték vissza a spotlámpák szolid, szórt
fényét.
Az érkezőktől balra karmazsinvörös járólappal burkolt
táncparkett várta azokat, akik nem érték be a puszta
csevegéssel. A parkettet körülvevő tükörrendszer felfogta a
táncolok fölött forgó-pörgő lézersugarakat és egyéb
fényeffektusokat. Aki a táncparkettre lépett, aligha tudta
elkerülni tekintetével saját, fényárban úszó tükörképét. A
diszkóvilágítás azonban a bárpultot már nem érte el, így
nem zavarhatta meg a társalgásban elmerült párok,
beszélgetőpartnerek meghitt nyugalmát.
A meghívottak közül már legalább harmincan vagy
negyvenen lehettek jelen. Kevin megfigyelte, hogy
mindegyik titkárnő kísérővel jött. Wendy a táncparkettről
integetett felé, Diane, aki egy jó kiállású, öltönyös
úriemberrel társalgott, az egyik fotel kényelmes mélyéből
köszöntötte!
– Ők a cég titkárnői – szólalt meg Kevin.
– Hogy micsodák? – Miriam Wendyről Diane-re
tekintgetett. Wendy hátul kivágott feszes nadrágruhát
viselt. A dekoltázs a hátán olyan széles volt, hogy oldalról bárki
nyugodtan megcsodálhatta tökéletes formájú kebleit. Diane vékony
bársonydresszt viselt, melltartó nélkül.
– Most már értem, hogy miért loholsz olyan lelkesen munkába minden
reggel – fanyalgott Miriam, és Kevin nem tudott elnyomni egy gonoszkodó
mosolyt.
Egyébként mindenütt csak gyönyörű nőket és elegáns
urakat lehetett látni, beleértve a pincéreket és pincérnőket
is, akik szüntelenül hozták-vitték a rafinált ínyencségeket
és bódító koktélokat.
Diane hátradőlt a fotelben, és hagyta, hogy partnere
szőlőszemeket dugdosson éhes ajkai közé. Előfordult, hogy
a férfi egyik-másik ujja is a szájába siklott. Jobbról buja
kacagás hallatszott. Kevin a hang irányába fordult, s
tekintete megakadt egy táncoló páron, akik olyan
szégyentelenül közel húzódtak egymáshoz, hogy az már a
harmadik dimenzió mellőzésének számított. A terem
közepén vöröshajú, mezítlábas nő ringott át – még a nők is
elismeréssel bámulták kihívó, csábító szépségét. A
lélegzetelállító jelenség a bárpult felé lebegett, és mikor az
erősebb fénysugárba ért, ruhája annyira áttetszővé vált,
hogy viselését puszta udvariassági gesztusként lehetett
csak értékelni. A gyakorlatilag meztelen szépség kért egy
italt, és kegyesen fogadta a pultnál ülő két szépfiú hódolatát.
Kevinnek derengeni kezdett, hogy itt bizony a római
orgiák modernkori változatával lehet dolguk. Megbabonázta
a hedonizmusnak ez a grandiózus, tehát valószínűleg
egyedül értékelhető vállfája. A skarlátszínű szmokingot
viselő Mr. Milton, amint meglátta Kevint és feleségét,
magához intette Paul Scholefieldet. Néhány szót váltottak,
majd Paul intett a D.J.-nek, aki azonnal lekeverte a zenét.
Mr. Milton előrelépett.
– Hölgyeim és uraim, engedjek meg, hogy bemutassam önöknek új
munkatársunkat és elbűvölő feleségét: Kevin és Miriam Taylort!
Mindenki lelkesen megtapsolta az érkező párt. Kevin
oldalra pillantva a feleségére nézett, és látta, hogy az
asszony szinte sugárzik az örömtől és büszkeségtől. Nem
emlékezett, hogy valaha is látta volna ennyire önfeledtnek és
elragadtatottnak. Természetes szépségét még az arcfesték sem tudta
elrejteni.
Miriam erősen megszorította férje kezét.
– Igazán köszönjük – mondta Kevin, és udvariasan
körbehordozta tekintetét az egybegyűlteken. Milton elindult
feléjük, és a zene ismét megszólalt. Mindenki visszatért
korábbi foglalatosságához, az orgia elsöprő erejű
gőzhengere ismét forogni kezdett. Miriam szemével Jeant
és Normát; kereste, mígnem észrevette, hogy azok a
táncparkett túlsó vége felől integetnek neki. A terem bal
oldalán, úgy középtájt Helen Scholefield ült magányosan,
kezében egy pohár fehérborral. Finom alabástrom bőrén
szinte átderengett a félhomály. Ahogy a vendégeket
figyelte, olyan mély, belső csönd sugárzott belőle, mintha ő
is a teremben elhelyezett márványszobrok egyike volna.
– Kevin, igazán örülök, hogy ilyen elbűvölő kísérettel
érkezett – lépett oda Milton a Taylor házaspárhoz.
– Miriam, hadd mutassam be neked Mr. Miltont – fordult feleségéhez
Kevin. John Milton két tenyere közé helyezte Miriam kezét, és bátorítóan
elmosolyodott.
– Mondták, hogy gyönyörű nőt tisztelhetek Kevin
feleségében, de most már látom, hogy kémeim túl fakó
képet festettek a káprázatost valóságról.
Miriam lehajtotta a fejet, annyira elpirult.
– Igazán köszönöm. Annyit hallottam már önről, hogy úgy érzem,
mintha már régóta ismerném.
– Remélem csupa jót hallott rólam – évődött Milton.
– Erre akár meg is esküszöm – tette szívére a kezét Kevin.
Mr. Milton elnevette magát.
-Engedjék meg, hogy hozassak maguknak egy italt, és bemutassam
néhány vendégemet – folytatta Milton, egy pillanatra sem engedve el
Miriam kezét. – Azután, remélem, semmi akadálya nem lesz annak, hogy
felkérjük Miriamet, játsszon nekünk valami szépet a zongorán.
– Jaj, ne, hát a barátnőim ezt is kikotyogták? – Miriam
mérges pillantást vetett a táncolók csoportjából őket figyelő
Jeanre és Normára.
– Erre természetesen nem volt semmi szükség. Egy
tehetséges muzsikus híre mindig jóval megelőzi zenéjének
hangjait. De azt hiszem, itt az ideje, hogy pótoljuk, amiben
eddig hiányt szenvedtünk.
– Ez esetben, azt hiszem, tényleg jót tenne most egy ital.
Mindhárman felnevettek, majd a termen átvágva elindultak a zongora
felé. Közben Milton utasította a pincért, hogy hozzon nekik egy-egy
koktélt, majd sorban mindenkinek bemutatta Kevinéket.
Kevinnek a vendégek között igen sok befolyásos
emberrel volt alkalma találkozni. Bemutatták néhány más,
neves cégnél állásban levő jogásznak is. Ezeknek az
ügyvédi irodáknak a neve ismerősen csengett a fülében.
Egyetemista korában álmai netovábbjának tekintette volna,
ha valamelyiküknél szerződést kap. Bemutatták őt két
szívspecialistának, megismerkedett egy híres
karakterszínésszel, beszélgetett egy ismert újságíróval a
New York Posttól, és végül bemutatták Bob McKensie-nek,
az egyik helyettes körzeti ügyésznek.
– Bob szeret néha körülnézni az ellenség táborában – tréfálkozott Mr.
Milton, majd titokzatoskodón hozzátette: – Különösen, ha új csillag ragyog
fel cégünk egén.
– Korai volna még csillagnak nevezni – mosolygott Kevin, miközben
kezet rázott Bobbal. McKensie leginkább Lincolnra
emlékeztette őt magas, szálas alakjával, keskeny arcával,
mélyen ülő, szomorú szemével. Kézfogása is erőteljes,
határozott emberről árulkodott.
– A gond csak az, hogy bárki kerüljön is John Miltonhoz,
előbb-utóbb sztárügyvéd lesz belőle. Ez pedig nekünk,
ügyészeknek ugyancsak megnehezíti a dolgunkat.
– Nézze, Bob – szólt John Milton nevetve –, mi nemhogy
megnehezítenénk a munkáját; ellenkezőleg, arra sarkalljuk,
hogy a legjobbat hozza ki magából. Ezért inkább hálával
tartozik nekünk.
– Hallja ezt az érvelést? – mondta Bob fejcsóválva. – Ez teszi félelmetes
ellenfelekké az ügyvédeit. Úgy tudom, hogy maga foglalkozik a Rothberg-
üggyel. Igaz ez?
– Így van.
– Akkor, ahogy mondani szokás, találkozunk a tárgyalóteremben –
búcsúzott McKensie.
– Rendkívül szigorú ember benyomását kelti. Karót nyelt, hogy soha
nem mosolyog? – kérdezte Kevin Mr. Miltont.
– Mostanában nem sok oka van az örömre. És most engedjék meg, hogy
megmutassam maguknak a lakás többi részét is.
John Milton Miriambe karolt, és egy baloldali ajtóhoz
vezette a házaspárt. Az ajtó egy folyosóra nyílt, amelyből
három, vendégek számára fenntartott háló, egy
dolgozószoba és Mr. Milton saját hálószobája nyílt.
A vendégszobák tágasak és fényűzően berendezettek
voltak. A hozzájuk tartozó három fürdő, amint ezt már
Kevin kollégái is mesélték, pezsgőfürdővel volt felszerelve.
– Nem rajongok érte, hogy minden helyiség egyetlen
egyenes folyosóról nyílik, de nem veretem szét az egészet
csak azért, hogy kezdhessek mindent elölről.
– Hiszen itt minden olyan gyönyörű! – lelkesedett Miriam.
Legjobban a fürdőszobák tetszettek neki.
– Később, ha gondolják, próbálják ki az egyiket. A
berendezés vadonatúj, ideje, hogy valaki használja mondta
John Milton Kevinre kacsintva.
Mr. Milton hálószobájához érve Kevin megértette, mire gondolt Dave
és Paul akkor, amikor luxust és hedonizmust emlegettek. A szoba közepén
álló hatalmas tölgyfa ágyat, a matracot és általában mindent láthatóan
egyedi kívánságra készítettek. A hálószoba mintha csak VIII. Henrik
számára készült volna. A bú, torépítő mester mitológiai
alakokat faragott a fába: egyszarvút, szatírt, küklopszokat.
Az ágy stílusa a Mr. Milton irodájában található bútorokat
idézte. Kevin feltételezte, hogy mindez ugyanannak az
asztalosnak a keze munkája lehet. Az ágytakaró, az óriási
párnák fehér és skarlátvörös mintázata a szoba
színvilágával harmonizált. A drapériák, a lámpaburák, a
falakon látható spirális mintázat és a padlót borító szőnyeg
mind ezt a két színt variálták.
A mennyezetet tükrök bontották. Ha a belépő felpillantott
saját tükörképére, úgy látta, mintha az elolvadna, és
elkezdene folyni a szoba középpontja irányába. Kevint
szórakoztatta a gondolat, hogy az optikai torzítás
valószínűleg erotikus kellék lehet.
– Gondolom, a vörös a kedvenc színe – szólalt meg Kevin, mikor látta,
hogy Milton kitalálhatta gondolatát.
– Igen, kedvelem az olyan erős, tiszta színeket, mint a
vörös, a fehér vagy a fekete. Nem szeretem, ha elkenik a
színek határozott jellemzőit, ha azt állítják, hogy nem
létezik tisztán jó vagy rossz. Sokkal egyszerűbb az élet, ha
az ember eldönti, hogy mi hova tartozik. Nincs igazam?
– Igen, igen… – válaszolt gépiesen Miriam, aki oda sem
figyelt igazán Milton szavaira, annyira lenyűgözte az
összhatás. Az ággyal szemben, a falba süllyesztve hatalmas
képernyőt szereltek fel. Ebben a szobában minden a
kényelmet és a kifinomult élvezeteket szolgálta.
– Önző módon elraboltam magukat a partiról. Ideje, hogy
visszatérjünk, és kicsit lazítsunk, nem igaz?
Mindketten remekül érezték magukat. Bárkivel is elegyedtek
beszélgetésbe, a felmerülő témák mindannyiszor rendkívül
izgalmasnak bizonyultak. Szó esett az új broadwayi
bemutatókról – ez inkább Miriamet érdekelte –, Kevin
izgalmas politikai vitába keveredett néhány jogásszal meg
a legfelsőbb bíróság egyik bírájával. Miriam és Kevin
rengeteget táncoltak, egymással és másokkal is: az
asszony főleg Teddel és Daveel, míg Kevin elsősorban
Jeannel és Normával.
Helen Scholefield ezalatt el sem mozdult a helyéről.
Bármikor nézett rá Kevin, Helen mindig őrá meredt. Végül
Kevin átvágott a nappalin, és megszólította a nőt.
Észrevette, hogy most már Paul és Mr. Milton is őt figyeli.
Biztosan aggódnak Helenért, gondolta.
– Úgy látom nem érzi magát valami jól. Hozhatok egy italt? Vagy volna
kedve táncolni?
– Nem, köszönöm. Inkább saját magáért aggódjon, meg a feleségéért –
felelte az asszony minden gúny nélkül.
– Ezt hogy érti?
– Maga jól szórakozik, Kevin Taylor?
Kevin elnevette magát.
– Kérem, szólítson Kevinnek… Ami azt illeti, valóban remekül érzem
magam. A házigazdánk, úgy tűnik, mindent megtesz, hogy
a vendégei ne panaszkodhassanak.
– Ez csak a bemelegítés. Az igazi mulatság még el sem
kezdődött.
– Igazán?
A nő megint azzal az égető tekintettel nézett rá, mint
első találkozásukkor a liftnél. Kevint zavarba hozta ez a pillantás.
– Ha jól látom, a maga festményei közül is van itt néhány.
– Igen, de kizárólag a korai munkáim. Abban az időben
csak olyan képeket festettem, amik Mr. Miltonnak is
tetszettek. Biztos lehet benne, hogy ami a maga lakásának
a falán függ, az nem nyerné el a főnöke tetszését. Apropó,
megvan még?
– Hogyne, persze… Nagyon… érdekesnek találtam.
– Hát akkor csak nézegesse, Kevin Taylor. Az a kép jelenti a maga
számára az egyetlen reményt.
Ekkor Paul lépett oda hozzájuk.
– Helen, minden rendben van, kedvesem?
– Fáradtnak érzem magam, Paul. Nagyfokú udvariatlanság volna, ha
visszavonulnék?
Paul ösztönösen Mr. Milton irányába fordult.
– Mr. Miltont bizonyára nem fogja zavarni. Már új szórakozást talált
magának. – Helen, miközben ezt mondta, Kevin szemébe nézett:
Kevin zavartan pillantott Paulra, de az csak ingerülten legyintett.
– Semmi baj, drágám, nyugodtan menj le a lakásba. Én sem maradok
sokáig.
– Biztosan nem tovább, mint szoktál – válaszolta
szárazán a nő. Felállt, és indulni készült.
– Nos, jó éjt, Kevin Taylor – köszönt el, aztán, mintha meggondolta
volna magát, visszafordult még egy pillanatra. – Maga jól érzi itt magát?
Kevin elmosolyodott.
– El sem tudom képzelni, hogyan érezhetné bárki is rosszul magát egy
ilyen helyen.
Helen komoran bólintott.
– Hát igen, jól választja meg az embereit.
– Indulj már, Helen! – sziszegte Paul, s az asszony engedelmesen
elindult a lift felé.
– Igazán sajnálom – magyarázkodott Paul. – Azt hittem, ha elhozom
ide, talán kicsit felderül, de úgy látszik, semmi nem tudja
kilendíteni ebből a súlyos lehangoltságból. Szedi, amit
felírtak neki, de hiába, csak nem használ. Holnap újra
beszélnem kell az orvossal.
– Nagyon sajnálom. Ha bármit tehetünk…
– Köszönöm, de elég, ha jól érzitek magatokat. Ez a ti napotok,
ne hagyjátok, hogy Helen vagy bárki más elrontsa. Gyere
velem Mr. Milton dolgozószobájába. Ted és Dave már
várnak. – Paul vetett még egy dühös pillantást feleségére,
aki szoborszerű tartásban állt a lift csukódó ajtószárnyai
mögött. Az asszony válaszul küldött mosolya talányosabb volt, mint Mona
Lisáé.

Kevin szemével megkereste Miriamet. Felesége épp Mr. Miltonnal


indult a táncparkett felé. Kevin megvárta, amíg elkezdenek táncolni.
– Nézd csak a főnököt, mintha legalább húsz évet fiatalodott
volna! – mondta elragadtatottan Kevin.
– Hát, ami igaz, az igaz – Paul arcára visszatért a magabiztos mosoly. –
Nem mindennapi ember. Gyere, induljunk.
Paul követte Kevint a folyosó irányába. Még mielőtt
kiléptek volna az ajtón, Kevin hátrapillantott, és megtorpant
a meglepetéstől. Miriam olyan szenvedélyesen, érzékien
táncolt, ahogy nyilvánosság előtt talán még soha.
– Gyere már – sürgette Paul, és Kevin szédülő fejjel
követte.

A dolgozószobába érve Kevin a többiek sokat ígérő


mosolyából rögtön kitalálhatta, hogy nem véletlenül
gyűltek most egybe. Miután Ted újabb pohár pezsgőt töltött
a jelenlévőknek – mégpedig ezúttal Dom Perignont –, Dave
beszédhez készülődve megköszörülte torkát.
– Szerettünk volna néhány percet eltölteni veled, távol az ünnepség
forgatagától. Azért gyűltünk össze – emelte magasra
poharát –, hogy köszöntsük családunk legújabb tagját.
Kívánjuk, hogy tehetsége, képessége, tudása legteljesebb
mértékben kibontakozhasson az elkövetkező bírósági
csatákban. Légy üdvözölve közöttünk, Kevin!
– Kevinre! – koccintott Ted és Paul is.
– Köszönöm, fiúk. Szeretném, ha tudnátok, mennyire
hálásak vagyunk azért a segítségért, amit tőletek és a
feleségeitektől kaptunk. Kimondhatatlan öröm számomra,
hogy veletek dolgozhatom. Talán csak attól félek, hogy nem
fogok tudni megfelelni a mércének, amit Mr. Milton és nemkevésbé a ti
teljesítményetek oly magasra tesz.
– Ettől, azt hiszem, nem kell tartanunk – felelte Paul.
– Mi is pontosan ugyanezt éreztük, mikor belevágtunk. Majd meglátod,
nemsokára nyoma sem lesz benned a kétségnek.
Kicsit leültek kvaterkázni. Dave elmesélt egy újonnan
hallott viccet. A poharak újra és újra megteltek, az egyik
történet a másikat szülte, és ki tudja, már mióta ültek ott,
mikor a nagyteremből behallatszó zongorajáték véget vetett a
beszélgetésnek.
– Ez bizonyára a feleséged – mondta Dave. – Hallottuk,
hogy kitűnő zongorista.
Felálltak, és csatlakoztak a Miriam köré sereglett hallgatósághoz. Mr.
Milton a zongora mellett állt, kezét a hangszeren pihentetve. Arcán
kimondhatatlan büszkeség tükröződött, mintha legalábbis a
lányát produkáltatná, vagy még inkább a felesége elbűvölő
játékával koronázna meg egy fényesen sikerült estélyt…
Kevin közelebb lépett. Miriam ujjai szinte repültek a
billentyűk fölött. Olyan magabiztos fölénnyel, annyi
művészi érzékkel játszott, mintha együtt lélegezne a
zenével, mintha a muzsika egyenesen a lelke mélyéből
szólna, s a zongora csak egyszerű díszlet lenne. Ha nem
tudta volna, hogy Miriam játszik, azt hitte volna, hogy egy
zongoraművészt hall.
A zene csodálatos volt. Kevin még soha nem hallotta ezt
a darabot Miriam előadásában. Felesége talán külön erre az
alkalomra tanulta meg. Csakhogy a zongora mögött nem
egy műkedvelő ült, akit rá kell beszélni, hogy játsszon,
hanem egy igazi profi. Kevin ámulatot és csodálatot olvasott le a
vendégek arcáról. Mindez azt a hatást keltette, mintha Mr. Milton
bemutatná az est fénypontját: új felfedezettjét.
Kevin már bánta, hogy annyit ivott az est folyamán.
Fogalma sem volt, hány pezsgőn lehetett már túl, mégis
ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kiürítse a kezében lévő
poharat. Az ital mintha tűzpirossá vált volna a szeme előtt.
Elkapta Diane pillantását, aki elismerően intett a fejével
Miriam felé. Kevin hirtelen úgy érezte, hogy megmozdul
alatta a padló. Igyekezett megőrizni az egyensúlyát, és
belekapaszkodott a mellette álló szék támlájába. Szemét
behunyta, és megrázta a fejét. Mikor ismét körülnézett, úgy
érezte, hogy fél méterrel a hullámzó padló fölött lebeg.
Megint megrázta a fejét, és becsukta a szemét. Másodszor is
körülnézett, és látta, hogy Diane már ott áll mellette.
– Jól érzi magát?
– Egy kicsit szédülök. A pezsgő lehet az oka.
– Ne törődjön vele, senki sem néz erre. Most mindenki
Miriammel van elfoglalva. Támaszkodjon rám, bekísérem a
dolgozószobába. Ott ledőlhet egy kicsit, amíg jobban nem
lesz. Hozok vizes ruhát is.
A nőnek kellett vezetnie, mert ha kinyitotta a szemét, a
szoba egyből forogni kezdett körülötte. Diane lefektette a
dolgozószoba díványára, és elment, hogy vizes borogatás
után nézzen. Kevin a hátára feküdt, és próbálta nyitva
tartani a szemét, de a plafon örvényként forgott fölötte.
Iszonyatosan félt, hogy a spirál beszippantja, úgyhogy
inkább megint behunyta a szemét. Ekkor megérezte a vizes
ruha kellemesen hűvös érintését homlokán.
– Néhány perc múlva jobban lesz – mondta Diane. – Akarja, hogy itt
maradjak magával?
– Nem, köszönöm, minden rendben. Csak pihenek egy kicsit. Ha
Miriam befejezte a játékot, kérem, mondja meg neki, hogy hol vagyok, és
hogy nincs semmi baj.
– Természetesen.
– Köszönöm.
Kevin szemei lecsukódtak. Pillanatokon belül elaludt, s
mikor felébredt, fogalma nem volt róla, hogy hol van, és
hogyan került oda. Megdörzsölte az arcát, a tarkóját, és
ekkor feltűnt neki, hogy túlságosan nagy a csönd. Nem
tudta, mennyi ideje lehet a dolgozószobában, de úgy tűnt,
a parti időközben véget ért.
Felállt, s eleinte kicsit bizonytalanul, aztán már határozottabb léptekkel
kiment a folyosóra. A folyosó fényesen ki volt világítva, de a nappaliban
már csak derengtek a fények. A szökőkút még működött, de a
színes spotlámpákat már kikapcsolták. A függönyöket is
behúzták, a bár és a diszkópult sötétbe borult. Az egyetlen
erősebb fényforrás a nyitott liftben égő lámpa volt.
– Mi az ördög…!?
Kevin még erősebben megdörzsölte az arcát, mintha
ettől helyre állna a világ rendje, de semmi nem változott.
– Halló…! – Hangja visszhangot vert az üres nappaliban. – Mr. Milton?
A folyosó felé fordult.
– Miriam?
Választ, úgy tűnt, csak a kitartóan csobogó szökőkúttól
várhatott.
Miriam biztosan nem ment volna el nélkülem, gondolta.
Ez kész őrület. Hol az ördögben vannak a többiek? Ez csak
valami otromba tréfa lehet, egy kis bosszú, amiért cserben
hagytam a társaságot. Persze. Nyilván erről van szó. Ha a
vendégek már el is mentek, a kollégái biztosan ott bujkálnak
valamelyik szobában. Kevin halkan felnevetett, és rosszallóan megcsóválta
a fejét. Ezek a fiúk…
Óvatosan elindult a folyosón, arra számítva, hogy Ted
vagy Dave előbb-utóbb előugranak valamelyik szobából.
Mikor bepillantott az első helyiségbe, nem látott mást, csak
áthatolhatatlan sötétséget. Ugyanez volt a helyzet a
második és harmadik vendégszobával is, és a
fürdőszobákban sem volt senki.
Megállt Mr. Milton hálószobájának ajtaja előtt, és halkan
kopogott rajta.
– Mr. Milton?
Nem érkezett válasz. Kopogjon hangosabban? Már
biztosan lefeküdt, gondolta Kevin. A vendégek elmentek, és
ő is lepihent. Úgy látszik, Miriam mégiscsak itt hagyott.
Biztos dühös lett rám, és lefeküdt. Diane elmondta neki,
hogy mi történt, erre ő bejött értem, de nem tudott felrázni.
Szégyenkeznie kellett miattam. Mr. Milton nyilván azt tanácsolta neki,
hagyja inkább, hogy kialudjam magam. Csak így történhetett.
Hallgatózott még egy darabig a folyosón, azután visszament a lifthez.
– Micsoda egy éjszaka – motyogta magában, miután megnyomta a
gombot, és a fülke elindult lefelé.
Kiszállt a liftből, végigment az üres folyosón, és lakása
ajtajához érve kulcsa után tapogatott. Különösnek találta,
hogy a lakásban egy lámpa sem ég. Hát nem vár haza? A
pokolba is, iszonyatosan dühös lehet. Persze az is igaz, hogy még soha
életemben nem rúgtam be ennyire.
Mikor látta, hogy a hálószoba ajtaja csukva van, halkan
elindult a fürdő felé. Az ajtó alól némi fény szűrődött ki.
Legalább a villanyt égve hagyta nekem. Próbálgatta a
bocsánatkérő mondatokat magában, de amikor a kilincs
felé nyúlt, hallott valamit, ami leginkább fojtott nyögésekre
emlékeztette. Fülelt egy pillanatig. A nyögések egyre
erősödtek. Kétség sem fért hozzá, hogy kéjtől elfúló
hangokat hall. Jeges félelem hasított a szívébe. Ismét a kilincsért
nyúlt, de keze megbénult, nem volt képes kinyitni az ajtót. Tenyere úgy
égett, mintha fagyos vasdarabot fogna, amit képtelen elengedni. Keze nem
engedelmeskedett többé akaratának, magától nyomta le a kilincset.
Az ágyban egy meztelen pár feküdt. A férfi valahogy
túlságosan is ismerősnek tűnt. Kevin belépett a szobába.
Miriam az? Az ágy végéhez lépett. A férfi testének ritmikus
mozgása egy pillanatra abbamaradt. Az alatta fekvő nő
felkönyökölt, és a férfi jobb válla fölött Kevin egy pillanatra
megpillanthatta. Miriam volt!
– Ne! – üvöltött Kevin.
A férfi nem mozdult pozíciójából. Miriam visszahanyatlott,
és magához húzta a férfi fejét, hogy megcsókolhassa. Egy
pillanattal később már újra szeretkeztek, egyre gyorsuló
tempóban. Miriam ujjai rátapadtak a férfi tomporára.
Nyomta, préselte magába a hímtagot, egyre mélyebb,
egyre erősebb lökéseket követelve. Lábait felemelte, és
átkulcsolta a férfi derekán. Az ágyrugók nyikorogni kezdtek
vad szeretkezésük ütemére.
– Ne! – kiáltott eszeveszetten Kevin.
Gyorsan az ágy oldalához lépett, és megragadta a férfi
vállát. Le akarta rángatni Miriamről, a férfi azonban meg
sem mozdult, mintha csak odaragasztották volna a nőhöz.
Kevin kétségbeesetten ütlegelni kezdte a férfi hátát, teljes
testsúlyát beleadva minden egyes csapásba. Az mintha
nem is érezte volna, hogy verik. Combjai egyre
keményebben csattantak az asszony fenekén. Kevin most a
férfi csípőjét ragadta meg, de ahelyett, hogy elrántotta
volna, furcsamód ó is átvette a közösülés ritmusát, s annak
megfelelően tolta-húzta a férfit. Megpróbált elszabadulni,
de keze mintha odaragadt volna a testhez: Miriam egyre
hangosabb nyögései végül extatikus sikolyba torkolltak.
Kevin keze végre szabad volt. Tébolyult fájdalmában belemarkolt a férfi
hajába, és olyan erővel rántotta meg, hogy kis híján kitépte
a kezében lévő hajcsomót. A férfi végül felemelkedett
Miriamről, és kényelmesen a hátára fordult. Kevin
elengedte, hogy mikor szembenéz vele, szétzúzhassa az
arcát, mikor azonban a férfi szemébe nézett, karja lehanyatlott.
– Nem! – üvöltötte. – Neeem! Az ágyban ő maga feküdt.
Kevin összeesett; és visszasüllyedt az áthatolhatatlan sötétség
birodalmába.
TIZEDIK FEJEZET
KEVIN FELÉBREDT SAJÁT üvöltésére, és felült a sötétben.
– Kevin? – Miriam felkapcsolta az éjjelilámpát. A hálószobában világos
lett, s Kevin zavart rémülettel forgatta a fejét ide-oda.
– Mi történt? Hol vagyok? – nézett kétségbeesetten Miriamre, aki
értetlenül meredt rá.
– Hogy kerültem ágyba? És hol van… – Vadul próbálta keresni… de kit
is keres? Saját magát?
Miram rosszallóan megcsóválta a fejét, és felült az ágyban.
– Hogy ki van hol? – A nőnek láthatóan fogalma sem volt
róla, hogy Kevin miről beszél.
– Hogy kerültem ágyba?
– Ejnye, Kevin Taylor, hát semmire sem emlékszel?
– Az utolsó emlékem az, hogy felkelek a dolgozószobában, sehol senki,
úgyhogy lejövök ide, és…
– Dehogyis jöttél te le ide. Úgy kellett lehozni.
– Igen?
– A fiúk részegen találtak rád Mr. Milton dolgozószobájában, egyetlen
értelmes szót se tudtál kinyögni. Az egyik titkárnő mondta el
nekik, hogy mi történt. A többiek titokban lehoztak ide, így
senki sem látott meg abban az állapotban. Aztán Paul
Scholefield szólt, hogy mi van veled, de megnyugtatott,
hogy úgy alszol, mint a tej. Fent maradtam, amíg a
vendégek el nem búcsúztak, megköszöntem Mr. Miltonnak
a gyönyörű estét, aztán utánad jöttem. Alig, hogy
elaludtam, felébresztettél, és…
– És?
– Szép kis szerető az, aki még élete legdicsőségesebb
szerelmi csatáját is elfelejti. Egyáltalán semmire nem
emlékszel?
– Szeretkeztünk? – Kevin megpróbálta összeegyeztetni
magában azt, amire emlékezett, azzal, amit most a
feleségétől hallott. – Akkor csak álmodtam az egészet! –
Megkönnyebbülten felnevetett. – Hiszen akkor csak álom
volt az egész!
– Mi volt álom?
– Semmi, semmi… ne haragudj. Azt hiszem, fogalmam
sem volt róla, hogy mennyire részeg vagyok. Nagyon kínos
volt, hogy eltűntem?
– Semmi baj. Nem nagyon vette észre senki. A fiúk ügyesen
megoldották a helyzetet.
– És Mr. Milton?
– Nem csinált belőle ügyet. Azt hiszem, nagyon kedvelhet téged.
Ami pedig engem illet, remekül éreztem magam, különösen az éjszaka
második felében… Akár emlékszel rá, akár nem. Esetleg többször is
leihatnád magad.
Kevin ezen fennakadt egy pillanatra. Nem emlékszik rá, hogy
szeretkeztek!?
– Jó volt velem?
– Csak annyit mondok, hogy oda is elértél, ahova még soha. Olyan volt,
mintha…
– Tessék? – Kevin látta, hogy feleségét már az is felizgatja, ha beszélhet
róla. – Mondd el, milyen volt.
– Egyre csak nőttél és nőttél bennem, egészen addig,
amíg teljesen betöltöttél. Ha ma nem hoztuk össze azt a
kisbabát, akkor soha. – Miriam odahajolt a férjéhez, és
gyengéden megcsókolta. – Sajnálom, hogyha egy kicsit vad
voltam – suttogta Kevin fülébe. A takaró lecsúszott a
melléről. – Azt hiszem, túl mélyen vájtam beléd a körmöm,
de hát így fizet valaki azért, ha túl szenvedélyes. – Újra
megcsókolta, ezúttal azonban olyan erősen, hogy nyelvével
majdnem megfojtotta férjét. – Lehet, hogy te már most sem
emlékszel rá – suttogta –, de én soha nem fogom elfelejteni.
– Még soha nem voltam annyira részeg, hogy bármit is
elfelejtsek, főleg nem életem legvadabb szeretkezését. De
ha te mondod, el kell hinnem, nem igaz?
– Bizony – dőlt hátra Miriam.
A fiatalasszony elmosolyodott a benne feltoluló emlékek hatására, s
ez a mosoly elég volt Kevinnek ahhoz, hogy ő is
emlékezzék. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a szörnyű
képeket.
– Mi baj van?
– Semmi, csak még egy kicsit szédülök. Azt hiszem jobb, ha engedek
egy kis hideg vizet a fejemre.
Kiment a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe. Szemei véreresek
voltak, arca majdnem szürke. Hideg vizet locsolt a tarkójára, aztán
megfordult, hogy megnézze meztelen fenekét a tükörben. Nem volt rajta
semmi nyom.
Megkarmolt volna?, morfondírozott magában. Talán csak úgy érezte
abban a világrengésben. Hála a jó Istennek, hogy az egész
csak rémálom volt. Azért kár, hogy nem emlékszem rá. Ha
csak a fele igaz annak, amit mond, elképesztően jó
lehettem.
Kevin elnevette magát, és visszafeküdt az ágyba. Újból szeretkezni
kezdtek, de utána Miriam valahogy csalódottnak tűnt.
– Most mi a baj? Nem volt olyan jó, mint az éjjel?
– Biztos csak fáradt vagy – válaszolta Miriam. – Persze azért jó volt –
tette hozzá, mikor látta Kevin megnyúlt képét. – Azért nem volt olyan jó,
mint akkor. Legközelebb biztos megint sikerül.
– Hát, senkinek a kedvéért nem fogok még egyszer ennyire berúgni, az
biztos.
– Mikor is hagytál ott bennünket, hogy lefeküdj a dolgozószobában? –
kérdezte Miriam gyanakodva.
-Amikor zongoráztál. Csodálatos volt, még soha nem hallottalak ezt a
darabot játszani.
– Nem játszottam semmilyen új darabot. Ezt már sokszor hallhattad,
Kevin.
– Tényleg? Érdekes, erre sem emlékszem.
– Lehet, hogy a pezsgő elpusztította a fél agyadat –
gúnyolódott Miriam.
– Ne haragudj, azt hiszem, jobb, ha most alszom.
– Helyes – fordult a másik oldalára az asszony.
Kevin hanyatt feküdt, és azon merengett, hogyan lehet
egy szenvedélyes, vad szeretkezést elfelejteni. Se erre, se
a rémálomra nem talált logikus magyarázatot. A kettő
viszont teljesen kizárta egymást. Lehunyta a szemét, és mély álomba
merült.

Reggel Ted és Dave is felhívta, hogy jobban érzi-e magát, Paul pedig
személyesen jött át.
– Azt hiszem, köszönettel tartozom nektek, fiúk, az
éjszakai manőverért. A helyzet az, hogy semmire sem
emlékszem az egészből.
– Nem sok élet volt benned, mikor lejöttünk veled…
illetve amikor lehoztunk. – Paul cinkosan Miriamre
kacsintott. – Gyönyörűen játszottál tegnap.
– Köszönöm – felelte Miriam, de olyan önelégülten, hogy Kevin szeme-
tágra nyílt a csodálkozástól.
A hétvége fennmaradó része felhőtlenül telt. Paul és
Helen kivételével mindannyian elmentek megnézni egy
Broadway-matinét. Mr. Milton kapcsolatai révén sikerült az
első sorba jegyet váltaniuk. Paul kimentette magát azzal,
hogy Helent orvoshoz kell vinnie, de ebédidőre igyekszik
csatlakozni a társasághoz. Aztán végül mégsem érkezett
meg. Később mentegetőzésképpen elmondta, hogy Helen
nem volt abban a lelkiállapotban, hogy bárhová is
elmenjen, ő pedig nem akarta egyedül hagyni feleségét.
Vasárnap felmentek Mr. Milton lakásába, hogy megnézzék a
rögbimeccset. Paul Helen nélkül érkezett, arra hivatkozva,
hogy felesége új, erősebb gyógyszereket szed.
– Ápolónőt kellett fogadnom – mondta Paul. –
Szerencsére Mrs. Longchamp, az a nővér, akit annak idején
Richard Jaffee felvett, éppen szabad volt. Szóval, ha összefuttok vele az
emeleten, most már tudjátok, hogy miért van itt. Ha továbbra sem javul
Helen állapota, attól tartok, kénytelen leszek szanatóriumban elhelyezni.
– Jól tudjuk, hogy csak a javát akarod – bólintott Mr. Milton, és
félrevonta Pault.
Norma és Jean behozták a konyhából a frissen készült pattogatott
kukoricát, és a figyelem ismét a játék felé fordult.

A következő hét rendkívül mozgalmas volt az ügyvédek


számára. Paul ügye tárgyalásra került, Ted és Dave pedig
új klienseket vállaltak. Dave egy orvos fiát képviselte, aki
az apjától lopott drogokat árulta a főiskolán. Ted egy
régebbi ügyfelét védte, akit újra betörésen kaptak. Ted azt
mondta, a legtöbb, amit elérhet, peren kívüli megegyezés,
és valóban, a hét végére sikerült is kiegyeznie az ügyésszel. Védencének
kevesebb, mint a negyedét kellett leülnie annak, amit minimum kapott
volna, ha ügye bíróság elé kerül.
Paul pere is a terveknek megfelelően zajlott. A kerületi
ügyésznek az a stratégiája, hogy Philip Galant öccse előre
megfontolt meggyilkolásával vádolja, súlyos hibának
bizonyult. Paulnak sikerült szakértő segítségével
bizonyítania, hogy a fiú már korábban is súlyos lelki
zavarokkal küszködött, és hogy az eseményekért
elsősorban a szülőket terheli a felelősség, Philip megúszta
kötelező pszichiátriai kezeléssel.
Csütörtökön Kevinnek Maxine Rothberg ápolónőjével,
Beverly Morgannal volt találkozója. A nővér Maxine halála
után elköltözött a szállóból, és most testvérénél lakott a
New York állambeli Middletownban, körülbelül másfél
órányira Manhattantól. Kevin már meg is beszélte
Charonnal, hogy kiviszi őt az asszonyhoz.
Beverly Morgan egy lepusztult negyed egyik, ugyancsak
szerénynek mondható házában lakott. A szűk utcákat
roskatag és kopott épületek szegélyezték. Errefelé még az
időjárás is zordabb volt az átlagosnál. Mindenütt elszórtan
hevertek a legutóbbi vihar pusztításának emlékei.
Az ötvennyolc éves Beverly Morgan egyedül volt otthon.
A testes, színes bőrű asszony őszbe forduló haja olyan
egyenetlenül volt levágva, hogy Kevin nem gondolhatott
másra, mint hogy valószínűleg a testvére keze lehet a
dologban.
Az ápolónő a résnyire nyitott ajtó mögül vizsgálgatta az
érkezőket. Zöld, viseltes otthonkáján látszott, hogy előző
életében kórházi köpeny lehetett, csak éppen fűzöldre
festették. Beverly gyanakodva pillantott a ház előtt parkoló
limuzinra.
– Maga az az ügyvéd? – kérdezte, még mindig Charon felé tekintgetve.
– Igen, asszonyom. A nevem Kevin Taylor.
A nő bólintott, hátralépett, és beengedte a látogatót. Az
előszoba padlóját foszladozó régi szőnyeg bontotta, a
berendezés sem állt másból, mint egy homályos,
lepattogzott foncsorú tükörből, meg egy háromágú
fogasból.
– Ide felakaszthatja a kabátját.
– Köszönöm.
A lakásban sült csirke ínycsiklandó illata terjengett.
– Valami nagyon finom készül a konyhában – jegyezte meg Kevin, és
nagyot nyelt. Az asszony válaszra sem méltatta.
Bementek a nappaliba, s Kevin körülnézett a szobában. A berendezés
nagyrészt olcsó stílbútorokból állt, az ágytakarók és párnák eredeti
színét képtelenség volt meghatározni. Az egyetlen
értékesebb darab egy álló ingaóra volt, ami feltételezhető
kora ellenére még mindig precízen mutatta az időt.
– Gyönyörű óra – mondta Kevin elismeréssel.
– Az apámé volt. Akármilyen rossz idők jártak is, ettől
soha nem váltam meg. Üljön le. Kér egy teát?
– Nem, köszönöm.
– Azt mondom, vágjunk bele – mondta Beverly, és leült a
Kevinnel szemben lévő fotelbe. – Figyelmeztetem, hogy volt
már dolgom ügyvédekkel.
– Nos, ez egy nagyon fontos ügy.
– A gazdag emberek ügyei mindig fontosak.
Kevin igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. A
könyvespolcon meglátott egy üveg whiskyt, mellette pedig
egy poharat, aminek az alján még volt némi ital. Kevin
elővette a jegyzetfüzetét, és hátradőlt.
– Mit tud mondani nekem Mrs. Rothberg halálával kapcsolatban?
– Csak azt, amit már az ügyésznek is elmondtam – vonta
meg a vállát az asszony. – Mikor bementem a szobába,
láttam, hogy Mrs. Rothberg ott fekszik az ágyon, és nincs
eszméleténél. Először azt hittem, hogy szívrohama volt.
Azonnal hívtam az orvost, megpróbáltam újraéleszteni, aztán leszóltam a
recepcióra, hogy értesítsék Mr. Rothberget.
– Mikor látta utoljára élve?
– A vacsora után. Ültem, vele még egy kis darabig, aztán azt mondta,
hogy fáradt, de kért, hogy hagyjam bekapcsolva a tévét.
Átmentem a saját szobámba, ott néztem a műsort. Mikor
újra bementem hozzá, már halott volt.
– És a megfelelő mennyiségű inzulint adta be neki?
– Igen.
– Bizonyos benne, hogy pontosan az előírt dózist adta
be?
– Természetesen.
– Értem. – Kevin úgy tett, mintha jegyzetelne. Végül
azonban csak ennyit írt le: “védekező magatartás”.
– Hadd térjek a tárgyra, Beverly. Megengedi, hogy Beverlynek
szólítsam?
– Végül is ez a nevem.
– Nos tehát, a tárgyra térnék.
Beverly gyanakvó arccal bólintott.
– Tud bármi olyan eseményről, ami gyanúba keverhetné
Mr. Rothberget? Látta esetleg, hogy bement a felesége
szobájába, miután maga kijött onnan?
– Nem. Mondtam már, hogy egyenesen a szobámba mentem.
– Volt tudomása arról az adag inzulinról, amit Mr. Rothberg szobájában
találtak? Tud esetleg bármilyen magyarázattal szolgálni arra, hogyan
kerülhetett oda?
Az asszony megrázta a fejét.
– Beverly, arról viszont tudnia kellett, hogy Rothbergnek házasságon
kívüli viszonya van.
– Persze.
– Mrs. Rothberg is tudott róla?
– Uhum.
– Beszélt erről magának?
– Neeem… Igazi úrinő volt, sose tett volna ilyet.
– Akkor honnan veszi, hogy ő tudott róla? – vágta rá
Kevin rögtön.
– Hát, tudnia kellett. Mások is jártak hozzá.
– Tehát fültanúja volt annak, hogy valaki beszélt neki erről?
Az asszony elbizonytalanodott.
– Nem mintha kémkedett volna, de hát ugye ott dolgozott a közvetlen
közelben, valamit csak hallania kellett…
– Hát igen, hallottam ilyen beszélgetést.
– Értem, és hallotta esetleg – természetesen véletlenül –, hogy Mr. és
Mrs. Rothberg beszélnek erről?
– Hogy veszekedtek-e emiatt? Hát, hallani nem
hallottam, de többször is előfordult, hogy nekem be kellett
mennem hozzá, közvetlen azután, hogy Mr. Rothberg
távozott, és mindig nagyon feldúltnak látszott.
– I-igen. – Kevin pillanatnyi szünetet tartott. – Tehát azt
állítja, hogy ilyen alkalmakkor Mrs. Rothberg meglehetősen
lehangolt volt?
– Hát nem volt túl sok oka rá, hogy örömében a földhöz csapkodja
magát. Zárdában nevelkedett, a férje meg folyamatosan félrekettyintett.
Mégis, annak ellenére, hogy nagyon nehéz sorsa volt,
igyekezett összeszedni magát, és megpróbált a
lehetőségekhez mérten derűs maradni. Csodálatos asszony
volt. Volt tartása. Érti már?
– Tökéletesen… Azért maga is átment már néhány nehezebb
időszakon, igaz, Beverly? – Kevin igyekezett együttérzést
mutatni.
– Ezt hogy érti?
– A magánéletére, a családjára gondolok.
– Nem volt az életem egy sétakocsikázás, az egyszer biztos.
Kevin látványosan a whiskysüvegre nézett.
– Néha megiszik egy-egy pohárkával, így van, Beverly?
Az asszony azonnal előredőlt.
– Talán még a szállodában is – mondta Kevin.
– Néha előfordul. Átsegít a nehéz pillanatokon.
– Talán gyakrabban is iszik, mint néhanapján. Sokan beszélik, és még
többen tudnak róla, Beverly.
– Soha nem ittam annyit, hogy ne tudtam volna elvégezni a munkámat.
– Nővérként tudnia kell, hogy aki iszik, az még maga
előtt sem vallja be, hogy mennyit, és azt sem, hogy ez
milyen következményekkel jár.
– Nem vagyok alkoholista, ha erre céloz. És nem fog túl sokra menni
azzal, ha azt állítja, hogy iszákos vagyok, és részegen véletlenül megöltem
Mrs. Rothberget.
– Nézze, olvastam Rothbergék orvosának jelentéseit, és
van bennük egy-két nem túl hízelgő megállapítás magáról.
– Az az ember sosem szeretett. Mr. Rothberg orvosa volt. Mrs.
Rothberg édesanyjának is más volt az orvosa.
– Maga felelt azért, hogy Mrs. Rothberg megkapja a
megfelelő adag inzulint, mégis ivott munka közben. Az
orvos tudott erről, és kifogásolta ezt – mondta Kevin,
figyelmen kívül hagyva az asszony szavait.
– Nem öltem meg Mrs. Rothberget. Még véletlenül sem.
– Értem. Mr. Rothberg azt állítja, hogy veszekedés
közben Mrs. Rothberg megfenyegette őt azzal, hogy
öngyilkosságot követ el, de a gyanút őrá tereli.
Meggyőződése, hogy így került az inzulin a szekrényébe.
Komoly okunk van feltételezni, hogy a végzetes adag abból a dobozból
származik. Tud valami magyarázatot arra, hogy mi módon került az inzulin
Mr. Rothberg szobájába?
Az asszony megütközve nézett Kevinre.
– Maga rakta oda? – kérdezte Kevin.
– Nem.
– De az ujjlenyomata rajta van.
– Mint mindenen Mrs. Rothberg szobájában. Mi a fenének tettem volna
oda? – emelte meg a hangját az asszony.
– Talán mert Mrs. Rothberg megkérte rá.
– Nem kért meg rá, én pedig nem tettem oda.
– Látta valamikor, hogy Mrs. Rothberg tolókocsival Mr. Rothberg
szobájába megy?
– Mikor?
– Bármikor.
– Nem tudom… Biztosan… Azt hiszem, igen.
– Talán néha inzulint is vitt magával az ölében?
– Nem, soha. És, ha mégis, akkor sem találták meg az ujjlenyomatait a
dobozon.
– Viselhetett gumikesztyűt is.
– Hát ezzel nem sokra megy. Mr. Rothberg is viselhetett
kesztyűt.
Kevin elmosolyodott magában. Lehet, hogy a doktor nem
rajongott az ápolónőért, lehet, hogy Beverly Morgan rosszul
dolgozott, de hogy nem ejtették a feje tetejére, az is biztos.
Más módon kellett próbálkoznia.
– Maga szerette Mrs. Rothberget, igaz?
– Hát persze. Mondtam már, hogy csodálatra méltó asszony volt.
– És bizonyára megvolt a véleménye Mr. Rothbergről, aki
ilyen csúnyán elbánt odaadó feleségével, miután az asszony
megbetegedett, így van?
– Az egy önző ember. Alig látogatta. Nekem kellett
felhívnom, vagy megkérnem, hogy nézzen be, magától
eszébe se jutott volna.
– Akkor bizonyára meg tudja érteni, miért akarta Mrs.
Rothberg, hogy hűtlen férje megbűnhődjön a haláláért.
– Soha nem lett volna öngyilkos. Ő biztosan nem tett
volna ilyet.
– Nézze, maga sajnálta szegény asszonyt, biztos
legurított egy-két pohárkával, mielőtt beadta neki az
inzulint.
– Ebből elég. Semmi kedvem tovább hallgatni az
alaptalan vádaskodásait. És beszélgetni sem kívánok tovább magával,
Mr. Taylor.
Az asszony dühösen keresztbe fonta mellén a karját, és gyilkos
tekintettel meredt Kevinre.
– Rendben van. Akkor a többi kérdésemet majd a tárgyaláson teszem
fel, amikor eskü alatt kell majd válaszolnia.
Sajnálta, hogy ennyire keménynek kellett lenni a nővel,
de szeretett volna minél többet kiszedni, belőle. De mi van,
ha tényleg nem tud semmit? Ez utóbbi gondolatot gyorsan
elhessegette.
– Ha mégis ön tette oda az inzulint, és a bíróságon ez kiderül,
gyilkosságban való bűnrészességgel vádolhatják, ami
nagyon súlyos következményekkel jár. Ezt remélem maga
is tudja.
– Nem csináltam semmit.
– Persze, ha nem tudta, hogy Mrs. Rothbergnek mi a szándéka ezzel,
akkor önt az égvilágon senki sem fogja hibáztatni.
– Nem tettem inzulint Mr. Rothberg szobájába.
Kevin bólintott, és szedelőzködni kezdett.
– Jó, rendben. Beszélnem kell másokkal is, és rengeteg
tény vár még ellenőrzésre.
Beverly az ajtóig kísérte Kevint. A fiatalember még egyszer
hátrafordult.
Itt van ez a fekete asszony. Nem valószínű, hogy sok
olyan emléke van, amelyre örömmel gondolhatna vissza.
Egész életében keményen dolgozott, hiszen egyedül kellett
felnevelnie a fiait. A boldogságot azonban ők sem hozták
meg számára. Ivott; de a munkáját azért mindig rendesen
elvégezte. És most ennek is vége. Születésekor ő is, mint
mindenki, meglátta a szikrázó napfényt, aztán jöttek a
felhők, a szürke, fenyegető gondok. Mostanra pedig már
csak egy szűk résen át pillanthatja meg néha az élet napos
oldalát. Kevin nem szívesen bánt ilyen keményen az asszonnyal. Stanley
Rothberg a pénzével együtt sem ért meg ennyit, az biztos.
– Tényleg remek illata van annak a sült csirkének.
Az asszony bizalmatlansága nem oldódott, és Kevin nem hibáztathatta
ezért. Végül is igaza van. Az utóbbi időben mindent, amit ő,
Kevin tesz, valamilyen hátsó szándékkal teszi, valamilyen
érdeknek rendeli alá. Hogyan is várhatná el bárkitől, hogy
őszintének tartsa? Enyhe émelygés fogta el.
– Viszlát, és köszönöm, hogy fogadott – búcsúzott.
Az asszony az ajtóban állva követte tekintetével a távozó
ügyvédet. Charon kinyitotta az ajtót Kevinnek, aztán
megfordult, és a nőre pillantott. Az asszony arcán ülő
bizalmatlanság a pillanat tört része alatt iszonynak és a
szűkölő rettegésnek adta át helyét. Beverly Morgan villámgyorsan
becsapta az ajtót, a limuzin pedig elindult Manhattan felé.

Amint mobiltelefon-közelségbe értek a városhoz Kevin azonnal felhívta


az irodát. Megkérdezte, hogy érkezett-e valamilyen üzenet a távollétében;
tudta, hogy mire visszaérnek, addigra a titkárnők már nem
lesznek bent.
– Holnap kettőkor találkozója lesz Tracey Caswellel, Mr.
Rothberg “ismerősével” – informálta Wendy. – Más üzenete
nincs.
– Rendben, akkor egyenesen hazamegyek.
– Ó, és még valami. Mr. Milton kíván beszélni önnel.
Kevin remélte, hogy holnapig elhalaszthatja a
beszélgetést: Nem ment valami sokra Beverly Morgannel,
és úgy érezte, csalódást okozott főnökének.
Tulajdonképpen nem volt oka hibáztatni magát, de jól
tudta, hogy aki Mr. Miltonnál dolgozik, annak kizárólag
sikereket szabad felmutatnia.
– Kevin?
– Igen, uram.
– Hogy ment?
– Nem ment valami jól.
Bár tudta, hogy Charon az üveglapon át nem hallhatja a
szavait, látta, hogy a sofőr ezekre a szavakra felnéz a
visszapillantó tükörre.
– Hm?
– Nem rajong Rothbergért, azt mondja, hogy egy önző alak.
Nem tudja megmagyarázni, hogyan került az inzulin a
szekrénybe. Rákérdeztem, hogy hallotta-e a Rothberg által
leírt veszekedést, de határozottan tagadta, hogy fültanúja
lett volna ilyesminek.
– Értem. Ne hagyja, hogy kedvét szegje a dolog. Holnap majd
megbeszéljük, hogyan tovább. Pihenje ki magát, menjen haza a
feleségéhez, és élvezze annak a csodálatos asszonynak a társaságát.
– Köszönöm, uram. Sajnálom.
– Nincs mit sajnálnia. Minden rendben lesz.
– Igen. Hát akkor holnap.
Kikapcsolta a telefont, és az intercomon keresztül szólt
Charonnak, hogy vigye egyenesen haza. Eszébe jutott,
milyen viccesnek találta Miriam, hogy a sofőr kis híján
elmosolyodott, mikor az arany liftkulcsról kérdezte. Tényleg
fura lehetett. Charon csak nagy ritkán szólalt meg, szinte
soha nem kérdezett, és úgy tűnt, mintha mindig előre
tudná, milyen utasítást fog kapni. Az utasfülkét a
sofőrüléstől elválasztó üvegablak mindig zárva volt,
úgyhogy aki beszélni kívánt vele, csak az intercomon
keresztül tehette meg.
Kevint kezdte érdekelni ez a Charon. Vajon hol született? Hol lakik?
Mióta dolgozik Miltonnak? Kevin biztosra vette, hogy Charon egész
életében a volán mögött kereste a kenyerét. Az arca is érdekes volt. Biztos
rengeteget utazott, és sok érdekes dolgot élt át. Miért nem beszél róla soha
senki? A limuzinról is több szó esik, mint róla. Van egyáltalán családja,
felesége?
Mikor megérkeztek, és Charon kinyitotta a kocsi ajtaját, az ügyvéd
igyekezett olyan lassan kiszállni, amilyen lassan csak tudott.
– Hát, Charon, nemsokára magának is véget ér a munkanap.
– Igen, uram.
– De előbb még vissza kell mennie a céghez, hogy
megvárja Mr. Miltont, és hazahozza.
– Ez a dolgom, uram.
– Maga is a városban él?
– Itt élek, uram.
– Á, valóban? Csak nem itt, az egyik apartmanban?
– A garázs melletti lakásban.
– Ezt nem is tudtam. Nős ember maga, Charon?
– Nem, uram.
– Biztos vagyok benne, hogy maga nem New York-i. De olyan szép a
kiejtése, hogy képtelenség bármilyen akcentust felfedezni a beszédében.
Hová valósi?
– Idevalósi vagyok, uram.
– New York-i? – Kevin barátságosan elmosolyodott. Charon nem
viszonozta:
– Kíván még valamit, uram?
Ennek a fickónak nincsenek érzelmei. Mintha egy androiddal
beszélgetnék, gondolta Kevin.
– Nem, semmit. Jó éjt, Charon.
– Magának is, Mr. Taylor.
Charon beszállt a limuzinba, és elhajtott, Kevin pedig
belépett az épület főbejáratán.
– Remélem, jó napja volt, Mr. Taylor. – Philip felnézett a
televízió képernyőjéről, majd felállt és előrejött, hogy a
lifthez kísérje Kevint.
– Nehéz nap volt. Majd kiderül, hogy jó volt-e vagy rossz.
– Ebben igaza lehet, uram. – Philip előzékenyen
megnyomta a hívógomboit.
– Régóta dolgozik itt, Philip?
– Akkor kerültem ide, mikor Mr. Milton kezelésébe került az épület.
– Most tudtam meg, hogy Charon is itt lakik valahol ebben a házban. –
Kevin suttogva folytatta. – Nem egy szószátyár típus, az egyszer biztos.
– Nem, uram, de tűzbe menne Mr. Miltonért. Az életét
köszönheti neki.
– Valóban? Ezt meg hogy érti?
A lift ajtaja kinyílt.
– Mr. Milton volt a védője, és sikerült felmentetnie.
– Nahát, erről nem is tudtam. És mivel vádolták?
– Azzal, hogy kiirtotta a családját. Szegény embert annyira lesújtotta a
tragédia, hogy nem nagyon érdekelte a saját sorsa. De Mr. Milton
visszahozta az életbe.
– Így már érthető Charon hálája.
– Értem is megtette ugyanezt.
– Igen?
– Azzal vádoltak, hogy drogkereskedőkkel állok
kapcsolatban. Csapda volt, és én belesétáltam. De Mr.
Milton kiállt mellettem. Mindent neki köszönhetek. Uram,
elmondhatja magáról, hogy egy rendkívüli embernek dolgozik –
fejezte be Philip. – Jó pihenést uram.
– Viszlát, Philip – köszönt el Kevin, és behátrált a liftbe. A
mosolygó őr eltűnt a záródó liftajtó mögött.
Kevin annyira a gondolataiba merült, hogy a lakásba lépve eleinte észre
sem vette, hogy Miriam nincs otthon. Letette a táskáját, ledobta a kabátját,
bement a nappaliba, és töltött magának egy kis whiskyt szódával.
– Miriam?
Kevin körülnézett a lakásban, de sehol nem talált üzenetet. Miriamnek
már rég otthon kellene lennie. Visszament a nappaliba, leült és
várt. Miriam körülbelül húsz perc múlva lépett be, kék
fürdőköpenyében, nyakában törölközővel.
– Hol a pokolban voltál?
– Jaj, ne haragudj. Azt hittem, hogy még vagy egy óráig biztos nem érsz
haza.
– Nem ment valami jól egy megbeszélésem, és hamarabb ott
kellett hagynom. Különben később jöttem volna. De hol
voltál ilyen lenge öltözetben?
– Mr. Milton lakásában… pezsgőfürdőztem – felelte a nő
vidáman, és a hálószoba felé indult.
– Hogy mit csináltál? – Kevin kezében a pohárral a nő után indult.
– Felmentél Mr. Milton lakásába, és használtad a
fürdőszobáját?
– És nem is először. – Miriam leengedte magán a
fürdőköpenyt. Alatta teljesen meztelen volt, bőre még
mindig piroslott a forró, víztől. Megfordult, és megvizsgálta
magát a tükörben. Hátrahúzta a vállait, hogy megemelkedjenek a mellei.
– Mit gondolsz, az aerobic formálja a mellet? És nem
tűnik kicsit vékonynak a combom hátulról?
– Hogy érted, hogy nem ez az első alkalom, Miriam? Erről
soha nem beszéltél eddig!
– Nem-e? – fordult felé Miriam. – Dehogynem! Tegnapelőtt
reggel. Csak, gondolom, annyira odavoltál a
teljesítményedtől, hogy képtelen voltál rám figyelni.
Azzal elindult a fürdő felé.
– Micsoda? Várj már egy kicsit! – Kevin kinyújtotta a kezét, és
megfogta Miriam könyökét. Alig ért hozzá a nőhöz, az mégis
akkorát sikított, mintha eltörték volna a karját.
– Bocsánat.
– Mi ütött beléd? – Miriam szipogva dörzsölgette a könyökét. – Tessék,
most megint tele leszek kék meg lila foltokkal.
– Egyáltalán nem szorítottam meg a könyököd.
– Ha nem vetted volna észre, én nő vagyok! Hogy tudsz
egyszer olyan romantikus és gyengéd lenni, máskor meg
olyan durva, mint a pokróc!?
Miriam dühösen becsörtetett a fürdőszobába. Kevin
utánament.
– Nem értem, miről beszélsz, Miriam. Mi az, hogy
tegnapelőtt reggel?
– Tegnapelőtt reggel azt jelenti, hogy két napja, felkelés
után – válaszolta az asszony, és megengedte a vizet.
– Azt tudom. Ne legyél már ilyen. Azt mondtad, hogy
beszéltél nekem a pezsgőfürdőzésről.
– Mindannyiunknak van aranykulcsa, és Mr. Milton azt mondta,
hogy bármikor, ha kedvünk van, menjünk fel hozzá, és
élvezzük a lakása nyújtotta lehetőségeket, így mondta.
Használhatjuk a pezsgőfürdőt, hallgathatunk zenét…
Gyakran vagyunk ott.
– Kik?
– Norma, Jean meg én. Akkor most már végre lezuhanyozhatok, és
megcsinálhatom a vacsorát? Én is éhes vagyok.
– Én nem vagyok éhes. Teljesen összezavartál. Amit a
gyengédségről mondtál, azt jelentette, hogy tegnapelőtt
reggel szeretkeztünk?
Az asszony végigmérte, aztán dühösen behúzta maga mögött a
zuhanyzó ajtaját.
– Miriam? – Kevin kinyitotta az ajtót.
– Mi van?
– Igaz?
– Mi?
– Hogy szeretkeztünk.
– Látom, olyan gyakran csinálod, hogy már azt sem tudod, kivel
hetyegtél utoljára… és hol – sziszegte Miriam, és becsapta az ajtót. Kevin
egy darabig nézte az asszonyt az üvegen keresztül, aztán a poharára nézett,
és egy hajtásra kiitta a tartalmát.
Mi az ördögről beszélt Miriam?
De komolyan, mi az ördögről beszélt?
TIZENEGYEDIK FEJEZET
MIRIAM KARJÁN MEGLEPŐEN hamar megjelentek a foltok,
mégpedig akkorák, hogy Kevin komolyan elszégyellte
magát. Az ügyvéd, miután a fürdőszoba ajtaja végképp
becsapódott előtte, leült a nappali egyik foteljébe egy újabb
pohár itallal, hogy rendezze gondolatait. Kisvártatva Miriam
is visszatért. Teríteni kezdett, s mikor egy tálért felnyúlt a
polcra, fürdőköpenyének ujja lecsúszott a karján. Ekkor
látta meg Kevin a könyök körül éktelenkedő foltokat.
– Úristen, ennyire nem szoríthattam meg a karod!
– Pedig nagyon úgy néz ki, hogy pont ennyire szorítottad meg. –
Miriam hozzákezdett, hogy megterítse az asztalt.
– Lehet, hogy C-vitamin hiányod van. Az gyengíti le a hajszálereket
ennyire.
Miriam nem felelt.
– Bocsáss meg. Nem akartam semmi rosszat. Komolyan.
– Felejtsük el. – Miriam keze egy pillanatra megállt a
levegőben. – Tényleg, hogy ment a napod?
Kevin válaszra nyitotta a száját, aztán elakadt. Amióta
csak a John Milton és Munkatársainál dolgozott, Miriam
mindig ezzel a kérdéssel köszöntötte, de soha nem hagyta
válaszolni. Az első három szó után félbeszakította, és
közölte, hogy nem igazán érdeklik az unalmas részletek.
Úgy tűnt, meglepően gyorsan eltanulta Normától és Jeantől,
hogyan tartsa magát távol férje munkahelyi ügyeitől. Mikor
Blithedale-ben éltek, felesége mindig szívesen vette, ha
Kevin elmondta a gondjait. Most már szinte semmit sem beszéltek
meg közösen, útjaik külön váltak, s csak a pihenés, szórakozás
pillanataiban találkoztak újra.
– Tényleg érdekel? Végig engeded majd mondani, amibe belekezdek,
vagy megint belém fojtod a szót?
– Kevin, én csak azt szeretném…
– Tudom, hogy jól erezzem magam, hogy felüdüljek egy fárasztó,
feszített tempójú nap után. Csakhogy te nem gésa vagy, hanem a
feleségem. Azt szeretném, ha a kudarcaimat ugyanúgy megoszthatnám
veled, mint a sikereket. Hogy bármi történjék is velem, ott légy mellettem,
mint ahogy te is számíthatsz rám mindig és mindenhol.
– Nem akarok kellemetlen dolgokról beszélni, Kevin –
felelte Miriam határozottan. – Egyszerűen nincs kedvem
hozzá. Mr. Miltonnak igaza van. Az ember vegye le a sáros
cipőjét az ajtóban. Az otthont meg kell hagyni a boldogság érintetlen
szigetének.
– Jesszus Atyám!
– Normának és Jeannek bevált. Nézd csak meg, milyen boldog a
házasságuk. Hát nem akarod, hogy mi is ilyen boldogokká váljunk!? Nem
azért hoztál minket ide, hogy szebb és jobb legyen az életünk!?
– Jó-jó, rendben… Csak tudod, néha szükségem volna egy
kis biztatásra. Jó volna tudni, hogy neked mi a véleményed
erről vagy arról.
– Tudom, a Wilson-ügyben is kikérted a véleményemet… – csattant fel
Miriam – magadnak…
Kevin nem szólt egy darabig.
– Hibáztam, elismerem. Figyelembe kellett volna vennem
a te véleményedet is, az enyémet pedig jobban ki kellett
volna fejtenem. Nem szabadott volna egyből fejjel a falnak
rohanni, de…
– Hagyjuk ezt a témát, Kevin. Kérlek… Jól mennek a dolgaid. Itt
mindenki szeret téged. Rád bíztak egy fontos ügyet. Sok
pénzünk van, és fényűzően élünk. Ráadásul remek
barátokat is szereztünk. Nem szeretném, ha bárki is
elvenné a kedvemet azzal, hogy valaki más
balszerencséjéről, meg a világban dúló szörnyűségekről
papol nekem… Tehát akkor… – Miriam arca olyan hirtelen,
olyan gépiesen változott mosolygósra, hogy Kevinnek az az
érzése támadt, egy háztartási, robot ismerteti az est
további menetét. Az Orosz Teázó főszakácsa, Kiev volt
olyan kedves, és elkészítette nekünk az ő híres csirke-
specialitását. A hatodikon ugyanis Norma talált egy olyan
mirelitáru boltot, ahol a választék csakis séfek
ételkülönlegességeiből áll. Szóval én ezt most berakom a
mikroba, és egy percen belül kész is a fenséges vacsora.
Kevin összeszorította fogát, és bólintott.
– Persze, ahogy akarod.
Kevin belement Miriam játékába, de ettől még egyáltalán
nem érezte jobban magát. Pedig a csirke igazán kitűnő volt,
a bor fűszeres és könnyű, és Miriam mindent elkövetett,
hogy egy pillanatra se kalandozhassanak el férje gondolatai.
Megállás nélkül ontotta a szót arról, hogy mi minden történt vele a nap
folyamán. Hogy milyen volt az aerobic, hogy mit mondott Jean vagy
Norma. Elpletykálta, hogy Helen Scholefieldnek rosszabbodik az állapota,
áradozott egy sort a penthouse csodáiról, és közben védőfalat
emelt szavakból, amin nem jöhettek át Kevin mondatai.
Talán a fárasztó nap miatt, de az is lehet, hogy a zavart lelkiállapot tette,
mindenesetre a két whisky úgy fejbe vágta Kevint, hogy ültében elaludt a
fotelben. Arra riadt fel, hogy Miriam kikapcsolja a tévét.
– Fáradt vagyok, Kev – mondta ásítva a nő.
– Hogy? Ja, igen, persze…
Felkelt, és követte az asszonyt a hálószobába. Alighogy lefeküdtek,
Kevin elaludt, és megint erotikus álma volt. Azt álmodta, hogy felébred,
mert mellette mozog az ágy.
Miriam ezúttal a férfin ült, akinek térde be volt hajtva,
hogy jobban tudja irányítani a rajta lovagló nő mozdulatait.
A férfi kezei térd fölött szorították Miriam feszülő combjait.
Az asszonyt a hosszú, erőteljes lökések olyan magasra
tolták, hogy mellei szinte komikusan rázkódtak föl-alá.
Miriam mélyen hátrahajtotta fejét, és behunyt szemmel
élvezett. Aztán előredobta magát, a férfi kezével a melle
alá nyúlt, és két ujja között tartva gyengéden simogatta a
nő hegyessé keményedett mellbimbóit.
Kevin moccanni sem tudott. A látványtól erekciója lett,
de nem tudta testét elszakítani az ágytól. Minden
erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. Mintha egész testét,
karjait, lábait odaragasztották volna az ágy lepedőjéhez.
A tempó egyre fokozódott, Miriam sorozatban élte át az
orgazmusokat, míg az extatikus gyönyörtől kimerültén
végig nem feküdt meztelen szeretőjén. A férfi keze
végigsimított Miriam hátán, és Kevin meglátta a férfi
gyűrűjébe gravírozott nagy “K”-t. Nyakát kicsavarva sikerült
annyira elfordítania a fejét, hogy Miriam szeretőjének a
szemébe nézhessen.
Ismét önmaga nézett vissza rá, csak ezúttal gonosz vigyorral az arcán.
Kevin összeszorított szemmel kétségbeesetten kívánta, bárcsak véget érne
a rémálom. Végül kívánsága teljesült, és nyugtalan álomba merült. Mikor
fáradtan, elcsigázva felébredt, Miriam ugyanabban a helyzetben feküdt,
ahogy a szeretkezés után álmában elterülni látta.
Kevin értetlenül meredt feleségére, aki nemsokára maga is felébredt.
– Jó reggelt – mosolygott rá az asszony. Kevin nem szólt semmit.
Miriam kéjesen kinyújtóztatta tagjait. – Mindig olyan jókat alszom utána. –
Odahajolt a férfihez, és megpuszilta az arcát.
Kevin már épp meg akarta kérdezni, hogy mi után, de meggondolta
magát.
Miriam kikászálódott az ágyból, aztán hirtelen bosszús arcot vágott.
– Mi baj? – kérdezte Kevin.
– Hogy lehetsz ennyire állatias?
– Mi?
– Nézz csak ide!
Feltérdelt az ágyra, és Kevin orra elé tolta a lábát. A térd fölött néhány
centivel apró, kékes-fekete foltok jelezték, hogy mi történt a szerelmi
csatározás hevében.
– És még van képed, Kevin Taylor, tudományos
kiselőadást tartani nekem a C-vitamin hiányomról!? –
mondta félig tréfásan az asszony. – Te sátánfajzat, te!
Kevin szólni sem tudott, elképedve bámulta Miriam lábát. Miriam
eltűnt a fürdőszobában, Kevin pedig elgyötörtén hátradőlt.
Végül is elég kimerült volt, és nem esett nehezére
elhitetnie magával, hogy egy mozgalmas éjszaka áll
mögötte. De akkor miért hiszi, hogy a nemi élete rémálom?
Miért figyelné magát kívülről, ha egyszer részt is vehetne
egy fergeteges aktusban? Lehetséges, hogy parafizikus
élményt élt át? Mindenesetre, ha ez így megy tovább,
orvoshoz kell mennie. Minimum egy pszichiáterhez, de még
agysebész is lehet belőle.
Kevin lezuhanyzott, felöltözött, és közben végighallgatta
Miriam napi programjának valamennyi lelkesítő pontját.
Részletekbe menően. Az utóbbi időben elfogta a
balsejtelem, hogy becses nejét önmagán kívül nagyjából
semmi más nem izgatja. Miriamben mindig is megvolt a női
nem egészséges hiúsága, de remek érzékkel fújt takarodót,
valahányszor túlságosan is a társalgás középpontjába
került. De Kevinnek most rá kellett ébrednie, hogy egész
reggel egyetlen szó sem hangzott el, ami ne
combizmosításról, éttermekről, új ruhákról,
gyümölcsdiétáról és nagy alakú képzőművészeti albumokról
szólt volna. Ha Kevin egy tükröt köt maga elé, akkor Miriam
akár még el is köszönt volna tőle, esetleg egy puszit is
nyom az arcára távozáskor, így azonban meglehetősen
dicstelenül volt kénytelen elhagyni az apartmant.
Délután Tracey Casewell-lel volt megbeszélése. Rothberg kocsit
küldetett érte, hogy behozza a belvárosba. A lány nem volt különösebben
szép, de csinos alakja volt, és még nem töltötte be a huszonnegyedik évét.
Valamivel több mint három éve volt a hotel alkalmazásában.
Állítása szerint Rothberg a viharos jelenet után rögtön
felkereste őt, és elpanaszolta neki bánatát. Mindenben
megerősítette Rothberg meséjét a veszekedésről, és
Maxine életveszélyes fenyegetéséről, de olyan
precizitással, hogy az komoly előtanulmányokra. vallott.
Kevin csüggedten hallgatta a beszámolót. A vádnak nem
fog komoly erőfeszítésébe kerülni, hogy felvázoljon az
esküdteknek egy gyilkos célú összesküvést.
Kevin alaposan kikérdezte Traceyt, igyekezett pontosan azokat a
kérdéseket feltenni, amik a vád részéről várhatóak voltak.
Abból indult ki, hogy a lány a szeretője kedvéért hazudik,
és megpróbálta keresztkérdéseivel sarokba szorítani.
Sikerült is két apróbb ellentmondást találnia az időpontokat
illetően, így Traceynek módjában állt kijavítania ezeket a kisebb
hibákat.
Látszott rajta, hogy őszintén szégyelli, hogy ilyen
helyzetbe került, és hogy egy szigorú erkölcsökkel bíró
asszony férjének a szeretőjévé vált. Beszélt róla, hogy
korábbról is ismerte Mrs. Rothberget, és kifejezetten
megszerette szerény, de határozott jelleméért. Kevin
szívesen felhasználta volna ezt a részt a tárgyaláson, de
nem volt biztos benne, hogy a lány képes lesz-e ugyanezzel
az érzelmi töltéssel előadni ezt a “Sors fintora” című
fejezetet.
A helyzet az volt, hogy a tárgyalás közeledtével Kevin
egyre sötétebb színekben látta a jövőt. A riporterek
kérdéseire mindig magabiztosan azt válaszolta, hogy a
tárgyalás igazolni fogja Mr. Rothberg ártatlanságát.
Legbelül azonban érezte, hogy a legtöbb, amit elérhet annyi,
hogy összezavarja, elbizonytalanítja az esküdtszék tagjait, és így csikarja ki
védence felmentését. A közvélemény szemében Rothberg örökre gyilkos
marad, de legalább mindketten megnyerik ezt a pert. Bármennyire is
zavarta Miriam közönye munkája iránt, arra a következtetésre
jutott, hogy jobban jár, ha ő is megfogadja Mr. Milton
tanácsát, és a küszöb előtt hagyja a cipőjét. Kollégáival
úgyis állandóan az éppen aktuális ügyekről beszélnek, néha
jól esett megfeledkezni az őt gyötrő gondokról.
A héten kétszer is együtt vacsoráztak Normával, Jeannel,
Teddel és Dave-vel. Paul csak a hétvégén jelent meg
körükben, mégpedig azzal, hogy Helen már jóformán
katatónikus. Letörten vallotta be, hogy még állandó nővér-
felügyelet mellett sem tudja, meddig képes húzni-halasztani a
már rég esedékes szanatóriumi kezelést.
– Már az ecsetet sem képes felemelni – mondta elkeseredetten.
Miriam felajánlotta, hogy Jeannel és Normával
meglátogatják a beteget, de Paul szerint ez hiábavaló, és
hármójuk számára meglehetősen lehangoló találkozás lenne.
Kevint már meg sem lepte, hogy Paulnak elég volt annyit mondani, hogy
“lehangoló”, és ezzel elejét is vette minden további udvariaskodásnak.
Amióta New Yorkba jöttek, Miriam egyre kevésbé volt hajlandó bármit is
elviselni, ami nem volt illatos, rózsaszínű és kerekded. Amihez
erőfeszítésre is szükség lett volna, az kezdett kihullni az
életéből. Mostanra a szüleivel való találkozás Miriam
szemében valóságos tortúrának számított.
Kevinnek az is feltűnt, hogy újabban mindig félkész
ételeket vacsoráznak. A mikro nélkül egyszerűen éhen
halnának. Felesége, aki nemrég még olyan büszke volt
főzési tudományára, épp csak az asztalra tette az ételt, és
ezzel minden el is volt intézve. De akkor mivel töltheti a
napjait? Kevin fejében már kész is volt a lista:
bevásárlókörutak, aerobic órák, kiállítások, tárlatok, ebéd –
természetesen minden nap máshol –, és a legújabb hóbort:
énekórák. A feleségek elválaszthatatlanul támolyogtak
egyik helyről a másikra, persze Helen Scholefield
kivételével.
Ha napközben hívta, soha nem érte otthon Miriamet.
Egyáltalán; minek neki üzenetrögzítő. Blithedale-i barátai
már rég nem is próbálkoztak, és újabban már a szüleit sem
hívta vissza. Ha az éjszaka kellős közepén felháborodottan
újra felhívták, felesége könnyed, csevegős stílusában csak
annyit mondott, hogy mostanában egy kicsit szétszórt, de
majd igyekszik összeszedi magát.
Ha Kevin bármivel megpróbált előhozakodni, már készen
várta a válasz: Te választottad számunkra ezt az
életformát, Kevin. Pont most, amikor annyi fantasztikus dolog
vesz körül bennünket, amikor végre belevethetem magam az életbe, pont
most kezdesz el sápítozni!? Tudod te egyáltalán, hogy mit akarsz, Kevin
Taylor!?
Kevin már semmiben sem volt biztos. Ha este hazaért, és Miriam még
nem jött meg valamelyik izgalmas, érdekfeszítő programjáról,
töltött magának egy pohár skót whiskyt, kinézett a Hudson
folyóra, és elmélázott múlton s jövőn. Lehetséges, hogy a
szigeten tényleg boldogabbak voltak? Milyennek is
képzelték el a jövőt közös gyermekükkel akkor? Miriam már
most állandóan arról beszélt, hogy átköltöznek az épület egyik nagyobb
lakásába, ha majd jön a gyerek, és feltétlenül felvesznek a kicsi mellé egy
állandó dadát.
– Norma és Jean is fogad babysittert – érvelt Miriam. – Manapság már
senki nem várhatja el egy nőtől, hogy teljesen tönkretegye
magát, csak mert gyereke van.
– De régen ellenezted, hogy más nevelje fel a
gyerekedet. Emlékezz csak vissza, mindig Rosenblattékat
szidtad, hogy csak akkor látják őket a gyerekeik, ha előtte
megbeszélik az időpontot a titkárnővel.
– Ugyan már, légy szíves, és ne vegyél egy kalap alá
Phyllis Rosenblattal! Ő annyira… tudatlan. Nem lenne képes
megkülönböztetni egy Jackson Pollock-képet egy
közlekedési balesettől.
Kevin nem tudta igazán követni az asszony gondolatmenetét, de ha
továbbra is erőlteti a témát, akkor biztos faképnél hagyja,
és zuhanyozni kezd, vagy órákra beáll a tükör elé. Kezdett
betelni a pohár, de a Rothberg-per előestéjén nem kívánta
felidegesíteni magát.
Aznap este kicsit késve érkezett haza a cégtől. A nappaliba lépve
elhűlten tapasztalta, hogy Miriam nemcsak hogy maga
főzte vacsorával várja, de a kedvéért hátul összefogta a
haját, mint a régi szép időkben. Kivételesen nem hordott fel
fél kilónyi vakolatot az arcára, és egy régi ruháját vette
magára, így Kevinnek nem volt az az érzése, hogy állandóan a melle
húsát kell ennie.
– Fehérboros csirkét sütöttem, gondoltam, biztos izgulsz,
és jól fog esni az otthon nyugalma – mutatott Miriam a
gyönyörűen megterített asztalra.
– Hm… Gyertyafényes vacsora…? Ez az a fehérboros csirke, amire én
gondolok?
– Bizony, részeges tyúk jóasszony módra. Utána almás
pite forró csoki öntettel. Egész nap nem mentem sehova a
lányokkal, hogy jó háziasszonyhoz illően itthon
robotolhassak a kedvedért.
Kevin a pajkos hangban azért hallott némi gunyoros élt, ami
inkább vallott Normára és Jeanre, mint az ő Miriamjére.
– Köszönöm, drágám, imádlak – lépett közelebb az asszonyhoz, és
lágyan megcsókolta.
– Ezt majd vacsora után – mondta kacéran Miriam. – Most
első a csirke. Öltözz át!
Mire Kevin lezuhanyzott, Miriam tüzet gyújtott a
kandallóban, és előkészítette a koktélokat. Vacsora után
Kevin úgy érezte magát, mint az anyja hasában.
Miriam eljátszotta férjének azt a dalt, ami az esküvőjükön
köszöntötte őket. Ez a régi dal a szülei kedvence volt, és
már gyerekkorában első hallásra beleszeretett.
– Meg kell hallgatnod, hogy mennyit fejlődtem azóta,
hogy énekórákat veszek – kezdte Miriam. – Ó, Kevin, olyan
elmondhatatlanul szerelmes vagyok beléd… Ugye te is
szeretsz engem? Nekem rettenetesen szükségem van rád…
komolyan, én…
– Drágaságom, annyit dolgozom, és már majdnem elfelejtettem, hogy az
egésznek semmi értelme, ha te nem vagy velem.
Megcsókolta, és a karjában a hálószobába vitte a feleségét. Ebben a
pillanatban semmivé foszlottak a kétségek, a kettejük közti
harmónia megbonthatatlannak látszott. Minden úgy lesz,
ahogy eltervezték, boldogságban és szeretetben fogják
leélni az életüket. Miriam a felesége, és még mindig
ugyanúgy szeretik egymást, mint a kezdet kezdetén. Kevin
vetkőzni kezdett.
– Várj! – suttogta az asszony. – Úgy akarom, ahogy szerda éjjel
csináltuk.
– Szerda éjjel?
– Miután hazajöttünk arról a vacsoráról. Tudod, Teddel és Jeannel
voltunk. Csak azt ne mondd, hogy nem emlékszel.
Kevin kényszeredetten tovább mosolygott.
– Előbb én vetkőztettelek le téged, aztán te engem –
suttogta Miriam, és kigombolta Kevin mellkasán az inget.

A per folyamán a cég minden embere részt vett a


Rothberg-ügy egyik-másik tárgyalásán. Még a titkárnők is
kaptak néhány szabad órát, hogy tanúi lehessenek a
tárgyalóteremben kibontakozó küzdelemnek. A különös az
volt, hogy épp csak maga Mr. Milton nem jelent meg a
bíróságon. Kevin főnöke láthatóan beérte a hozzá írott
jelentésekkel. Ráadásul Miriam is bejelentette az első
tárgyalás reggelén, hogy nem kívánja hosszadalmas
tanúvallomásokkal untatni magát. Kevin abban
reménykedett, hogy az asszony mégis eljön, mielőtt a
tárgyalássorozat véget ér.
A tárgyalást Bob McKensie kezdte a vád ismertetésével. Módszeres
alapossággal építette fel elméletét, mely olyan tényekre és érvekre
támaszkodott, amelyek látszólag kétségtelenné tették Mr.
Rothberg bűnösségét. Kevin magában elismeréssel adózott
ennek a határozott felütésnek. McKensie nyilván ugyanilyen
kitartóan ragaszkodik majd a tényállásokhoz a tárgyalás
folyamán, a látványos fordulatokat pedig majd a végére
tartogatja. Fellépése magabiztos és higgadt volt, látszott
rajta, hogy tapasztalt, öreg rókának számít. Taylor hozzá
képest mindenképpen zöldfülű volt.
Kevin fel nem foghatta, hogy miért ragaszkodott Mr. Milton olyan
szilárdan ahhoz, hogy az ügyet ő vigye sikerre. Kezdett
paranoiás módon arra gyanakodni, hogy John Milton csak
azért bízta rá a Rothberg-pert, hogy az elkerülhetetlen
kudarcért az ő tapasztalatlanságát tegye felelőssé.
– …és be fogom bizonyítani önöknek, Hölgyeim és Uraim, hogy
a gyilkosság gondolata hosszú évek során érlelődött meg a
vádlottban, hogy volt indítéka és alkalma elkövetni előre
kitervelt, szörnyű tettét. Volt bátorsága ahhoz, hogy
végezzen egy beteg, tolószékben sínylődő asszonnyal, volt
mersze megölni a feleségét, mert még most is abban reménykedik, hogy
Önöket, az esküdtszék tagjait, megtévesztheti, esetleg összezavarhatja –
mutatott McKensie Rothbergre. – Egyetlen célja, hogy elbizonytalanítsa
Önöket: hogy a kétely pajzsa mögé bújva visszaéljen az Önök
lelkiismeretességével.
McKensie hatásos szónoklata vibráló feszültséggel
töltötte meg a levegőt. Az újságírók vadul jegyzetelni
kezdtek, a grafikusok pedig sorra rajzolták meg az esküdtek
portréit. Rothberg unott arcából legfeljebb ha egy
csendéletre futhatta. Még ásított is időnként.
Az első két napon McKensie olyan tanúkat vonultatott fel,
akik Rothberg hitvány jellemét boncolgatták. Elhangzott,
hogy Rothberg szerencsejátékon elszórta a Shapiro család
vagyonának egy jelentős hányadát, sőt a sikeres
üzletmenet ellenére képes volt még jelzáloggal is
megterhelnie a patinás szállót. Rothberg machinációi akkor
vették kezdetüket, mikor Maximé már túl beteg volt ahhoz,
hogy részt vegyen a hotel irányításában.
McKensie megszólaltatott egy tanút, aki azokról az időkről
beszélt, amikor pincérként Rothberg még csak a napi
borravalóját játszhatta el esténként. Rothberget
akaratgyenge, de erőszakos, nagyra törő embernek
festette le, aki kitartóan ostromolta Maxine Shapiro szívét.
Az ügyész mindebből levonta a következtetést, hogy a férfi
részéről csakis érdekházasságról lehetett szó. Mikor Kevin
tiltakozott az alaptalan feltételezés miatt, McKensie újabb
tanút hívatott a tárgyalóterembe. A szálló nyugdíjas
főszakácsa megesküdött, hogy Rothberg azzal dicsekedett
neki, hogy egy nap Maxine kezével együtt a hotelt is megkapja.
Ezek után egy rövid kitérő következett Rothberg
házasságon kívüli kapcsolatainak felsorolásával, majd a vád
beidézte tanúnak Tracey Casewellt. A nő elismerte, hogy
viszonya volt Rothberggel Maxine betegsége alatt.
A következő nap McKensie Maxine Rothberg betegségét
állította a középpontba. Az orvost kikérdezte a kór jellegéről
és a vele járó veszélyekről. Nem firtatta az orvos Beverly
Morganről és italozási szokásairól alkotott véleményét.
Nyilvánvalóan csak összezavarta volna az esküdteket azzal,
ha a véletlen emberölés lehetőségét is felvillantja előttük
Kevinnek csak azt kellett bizonyítania, hogy Maxine egyedül
is beadhatta magának az inzulint.
Ezen a ponton McKensie behozatta a bizonyítékként őrzött
inzulinos dobozt és a boncolási jegyzőkönyvet. A kettő
közötti kapcsolat világosabb már nem is lehetett, de
McKensie a biztonság kedvéért beidézte Beverly Morgant.
Beverlynek beszélnie kellett Rothbergék megromlott
házasságáról, arról, hogy milyen önző módon viselkedett
Mr. Rothberg felesége betegsége alatt. Miután Beverlyvel
az ügyész végzett, Kevinen volt a sor.
Mielőtt felállt volna, hogy kikérdezze az ápolónőt, valaki
megérintette a vállát. Ted volt az.
– Ezt Mr. Milton küldi – szólt suttogva, majd átnyújtott egy
papírcetlit, és fejével Dave és Paul irányába intett. Ezúttal
Mr. Milton is ott volt velük. Főnöke szélesen mosolyogva
bólintott Kevin felé.
Kevin széthajtogatta a papírt, és elolvasta az üzenetet. Visszanézett Mr.
Miltonra, aki még egyszer határozottan bólintott. Kevin
felállt, és Beverly Morgan elé lépett. Még egyszer
lepillantott a kezében lévő papírra, hogy ellenőrizze, biztos
nincs a dologban semmi félreértés, aztán belevágott.
– Mrs. Morgan, az imént azt a tanúvallomást tette, hogy ha nagy ritkán
Mr. Rothberg meglátogatta feleségét, utána Maxine Rothberg mindig
nagyon lehangoltnak, és boldogtalannak látszott. Fel tudna idézni esetleg a
közelmúltból egy különösen emlékezetes esetet?
– Igen – válaszolta Beverly Morgan, majd szinte szóról szóra úgy
adta elő az állítólagos veszekedést, ahogy az Rothberg
szerint lezajlott. Érzelemmentes, közömbös hangon
beszélte el azt is, hogy látta, amint Maxine Rothberg
tolószékében Stanley szobájába tart.
– Az inzulin ott volt az ölében – itt pillanatnyi szünetet tartott,
majd a hallgatóságra nézett. – Láttam azt is, hogy kezén az
egyik pár gumikesztyűmet viselte.
Egy másodpercre vihar előtti csönd telepedett a
tárgyalóteremre, amit a váratlan fordulat okozta zajos
felfordulás követett. A hallgatóságon döbbent moraj futott végig,
aztán a zsivaj állandósult, az újságírók, riporterek egymást lökdösve siettek
a telefonok irányába. A bíró csendre intette a hallgatóságot a terem
kiüríttetését helyezve kilátásba, ha nem foglalja el mindenki azonnal a
helyét. Kevin tekintete főnökét kereste, de Mr. Milton már
nem tartózkodott a teremben. Mikor a rend helyreállt, Kevin
bejelentette, hogy nincs több kérdése.
McKensie, aki visszakapta a tanút, magyarázatot követelt
Beverlytől arra, hogy eddigi vallomásaiban miért nem tért
ki erre a perdöntő részletre. Az asszony higgadtan azt
válaszolta, hogy senki nem tette még fel neki ezt a kérdést.
McKensie még megpróbálkozhatott azzal, hogy
előhozakodik Beverly megbízhatatlanságával, de ezzel
alkalmat adott volna Kevinnek arra, hogy véletlen
emberöléssel vádolja az ápolónőt. Az esküdtek így is, úgy is
felmentik Rothberget. McKensie bejelentette, hogy a vád
eláll a további kérdésfeltevés jogától. A bíró szünetet
rendelt el.
Kevin Paulhoz ment, hogy megtudakolja tőle, merre
találja Mr. Miltont. Nagyon kíváncsi volt, hogy Mr. Milton
honnan tudta előre, hogy Beverly megváltoztatja
történetét.
– Egy új ügyféllel van találkozója – felelte Paul. – De a lelkemre
kötötte, hogy feltétlenül mondjam meg, rendkívül elégedett a munkáddal.
– Egészen mostanáig biztosra vettem, hogy elveszítjük a pert.
Paul sokatmondóan elmosolyodott, és Tedre meg Dave-re pillantott. A
két ügyvéd arckifejezése Paul magabiztosságát tükrözte.
– Mi soha sem veszítünk.
Kevin bólintott.
– Lassan kezdek én is hinni benne.
A tárgyalóterembe visszatérve ugyanazt az erőt és
hatalmat érezte, amit a Lois Wilson-ügy közben is. A
riporterek és a sajtó emberei komoly várakozással
tekintettek rá. Tökéletesen ura volt a helyzetnek. Bárcsak
Miriam is itt volna, hogy lássa az emberek arcára kiülő
elismerést.
Kevin Stanley Rothberget szólította először az
emelvényre. Miután a vádlottat feleskették, Kevin
megkezdte a védelem bizonyítási eljárását.
– Mr. Rothberg, az ön környezetében élő emberek
egyöntetűen azt állítják, hogy hatalmas összegeket veszített el
szerencsejátékon. Igaz ez az állítás?
– Igen, igaz – mondta Rothberg. – Felnőttkorom óta
szenvedélyes hazárdjátékos vagyok. Szörnyű betegség ez,
és én sajnos a rabjává lettem. – Amikor a betegség szóhoz
ért, Stanley a hallgatóság irányába fordult, amint azt Kevin
jó előre meghagyta neki.
– Olyan vádak is elhangzottak, hogy ön házasságon kívüli
kapcsolatot tart fenn egy nővel, nevezetesen Tracey
Casewell-lel. Tagadja ön ezt a vádat?
– Nem. Három éve szerettem bele Traceybe. Azóta találkozunk
rendszeresen.
– Miért nem vált el?
– Ez volt a tervem, de közbejött Maxine egyre súlyosbodó
betegsége, és nem akartam még egy válással is nehezíteni
a sorsát. Tracey amúgy sem ment volna ebbe bele.
Igyekeztem a lehető legtapintatosabban eljárni.
– Ez esetben csúfos kudarcot vallott – csattant fel Kevin.
Kitűnő taktikai húzás volt. Ügyészként és nem ügyvédként
lépett fel saját védencével szemben, ez pedig hitelessé
tette Rothberg vallomását az esküdtek szemében. Kevin azt
akarta sugallni viselkedésével, hogy ellenszenvvel viseltetik
Rothberg iránt. Ha ügyfele hazudni akar, akkor ő maga
fogja legelőszőr leleplezni.
– Hát igen.
– Tehát helytálló az a vallomás, hogy valakitől Maxine
mégis értesült az ön viszonyáról.
– Így van.
– Hallotta Beverly Morgan vallomását az ön és felesége
közt lefolyt vitáról. Az, amit az ápolónő elmondott, ön
szerint megfelel a valóságnak?
– Igen.
– És utána mégsem tulajdonított különösebb fontosságot annak, hogy a
felesége életveszélyesen megfenyegette?
– Nem.
– Miért nem?
– Már nagyon beteg volt. Nem hittem, hogy képes lenne rá.
– Mr. Rothberg, adott ön be az előírtnál nagyobb
mennyiségű inzulint a feleségének?
– Nem, uram. Azt sem bírtam végignézni, ahogy a nővér
vagy ő saját maga beadja.
– Nincs több kérdésem, bíró úr.
McKensie felállt, de az asztalánál maradt.
– Mr. Rothberg, nem vette észre az inzulint a szekrény alján?
– De igen. Még aznap reggel, de valahogy megfeledkeztem róla. Sok
gond akadt a szálloda körül, és állandóan ezek jártak a fejemben, úgyhogy
elfelejtettem megkérdezni a nővért, hogy miként került oda.
– Megfeledkezett róla, annak ellenére, hogy a felesége nem sokkal
korábban megfenyegette, hogy gyilkosság gyanújába keveri?
– Egyszerűen nem is foglalkoztam a gondolattal.
Annyira… – és itt Rothberg az esküdtekre nézett –… annyira
hihetetlennek tűnt még a feltételezés is.
McKensie lemondóan ingatta a fejét. A hallgatóság tagjai
ebből arra következtettek, hogy az ügyész nem hisz
Rothbergnek. Kevin érezte, hogy ennél jóval többről van
szó. McKensie nyert helyzetből ismét a földön találta
magát.
– Nincs több kérdésem, bíró úr.
Kevin az előre kidolgozott tervet követte. Tracey
Casewellt szólította, aki előadta, hogy a veszekedés után
meglátogatta őt a feldúlt Rothberg, közben elejtett néhány
részletet, ami beleillett Rothberg történetébe. Őszintén az
esküdtek elé tárta, hogy milyen mély megbánást érez az
egész zavaros üggyel kapcsolatban. Egy pillanatra még
Kevin is komolyan hinni kezdett benne, hogy Tracey
szerette Mrs. Rothberget.
McKensie már kérdéseket sem tett fel.
Amikor Kevin végül összefoglalta a hallottakat, John
Milton tanácsát követve elismerte Rothberg bűnösségét
ami a házasságtörést illeti, de tagadta, hogy vádolható
lenne a gyilkosságért. Mr. Rothberg jelleme nem volt éppen
makulátlannak mondható, de ezért törvényesen nem lehet
őt elítélni. Kevin a beszédét azzal zárta, hogy a
társadalomnak óvakodnia kell attól, hogy jellemhibái miatt
egy ártatlan embert küldjön börtönbe egy olyan szörnyű
bűn elkövetéséért, amire az soha nem lett volna képes.
Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy Beverly Morgan
vallomása kihúzta McKensie lába alól a talajt. Amikor az
ügyészre került a sor, hogy összegezze a vád állításait, még
Kevint is meglepte, hogy ellenfele milyen akadozva,
zavartan, motyogva beszél. A tárgyalás végén senki számára nem
lehetett kétséges, hogy mi lesz az ítélet.
Három órával később az esküdtek ki is hirdették az
ítéletet: Mr. Stanley Rothberg a felesége meggyilkolásában
nem bűnös.

Mire Kevin visszaért a céghez, az ünnepség már javában állt.


Győzelme hírét nemsokára közre fogják adni a helyi tévé
adók, mégsem tudott szívből örülni a sikernek. Lois Wilson
felmentésekor valósággal ujjongott legbelül, pedig az piti
kis ügy volt ehhez képest. Csakhogy akkor ő maga szedte
össze, kaparta elő látszólag a semmiből a vád
összezúzásához szükséges tényeket és információkat.
Ezúttal egészen más volt a helyzet. Nem áltatta magát. Azért nyert, mert
Beverly Morgan tanúvallomása alátámasztotta Rothberg összes, addig
ugyancsak ingatag lábakon álló kijelentését. Mintha egy abszolút
kétesélyes kupameccset egy váratlan zápor döntene el. Nem nagyon volt
kedve vállon veregetni magát ezért a teljesítményért.
– Szerencsém volt – mondta Tednek.
– Ennek semmi köze a szerencséhez. Fantasztikusan felépített
stratégiával védted Rothberget, és a siker nem is maradt el.
– Kösz. – Mr. Milton irodájához ment. Kopogására kapott
ugyan választ, de belépve sehol nem látta főnökét.
– Erre, Kevin – szólalt meg John Milton, aki az ablakok
előtt állt. Mikor Kevin belépett, úgy látszott, valahogy nem vette
észre. – Engedje meg, hogy gratuláljak.
– Köszönöm.
Kevin odaállt mellé az ablakhoz. Mr. Milton átkarolta az
ifjú ügyvéd vállát. A város fényei a késő délutáni
szürkületben káprázatos látványt nyújtottak.
– Szédítően szép, nem igaz?
– Igen.
– Milyen elképzelhetetlenül hatalmas energia és erő
koncentrálódik ezen a szűk területen! Ember- és
dollármilliók hemzsegnek, amerre a szem ellát… Minden
másodperc ezer olyan döntést szül, mely alapvetően
befolyásolja ennek a nyüzsgő sokadalomnak a sorsát. Az
emberi lét minden drámája, a születés, a szerelem, a halál,
minden itt történik a lábunk alatt. És beleszédülök a
gondolatába is, hogy mindezt fölülről szemlélhetem, hogy
mindennek fölötte állok.
– Igen, csodálatos! – Kevin lelkében mélyen megrezdült valami a
túláradó szavak hallatán. John Milton hangja magával
ragadta. Elbűvölten meredt az ezernyi pislákoló
fényforrásra.
– És maga is felette áll! – folytatta Milton, de mintha már
nem is kívülről, hanem belülről érkezett volna a hangja.
Kevinnek az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy
Milton utat talált a lelkéhez, és elfoglalta szívének egy
eddig számára is ismeretlen, lakatlan zugát. Elfogta a
sejtelem, hogy immár testestől-lelkestől az övé lett.
– Nem csak fizikai értelemben áll fölötte mindennek, de maga, Kevin,
tényleg följebb való. És most már bizonyos, hogy mindez egy napon a
magáé lesz.
Sokáig egyikük sem szólt egy szót sem. John Milton továbbra is
átkarolta Kevint, hogy a közelében tudhassa pártfogoltját, aki egyre csak a
várost nézte.
– Most menjen haza, Kevin – suttogta végül Milton. – Menjen haza a
feleségéhez, hogy otthon is megünnepelje a sikert.
Kevin bólintott. John Milton levette válláról a karját, és testetlenül, akár
egy árnyék, a székéhez lépett. Kevin egy pillanatig még nem mozdult,
aztán hirtelen észbe kapott, hogy miért is jött tulajdonképpen.
– Mr. Milton, az üzenet, amit küldött nekem… Honnan tudta, hogy
Beverly Morgan megváltoztatja a vallomását?
John Milton elmosolyodott. A félhomályban úgy tűnt,
mintha egy maszk válaszolna Kevinnek.
– Azt azért nem kívánhatja tőlem, hogy kiadjam az összes
féltve őrzött titkomat, ugye, Kevin? Akkor az én ifjú
titánjaimnak hamar eszébe juthatna, hogy elfoglalják az
öreg John Milton helyét.
– Igen, de…
– Beszéltem vele – mondta Milton gyorsan. – Rávilágítottam néhány
dologra, és beadta a derekát.
– Mivel tudta meggyőzni?
– Végül minden ember megérti, hogy azt kell tennie, ami
a legjobb a számára. Eszmények, elvek és a többi
zagyvaság előbb-utóbb mind elbuknak. Az élet egyetlen
tanulsággal szolgál a számunkra: mindenki megvásárolható, mindenkinek
szabott ára van. Az idealisták persze cinikus bölcsességnek tartják ezt a
törvényt, de az olyan gyakorlatias emberek, mint ti meg én, tisztában
vagyunk vele, hogy ez a felismerés kulcs a kezünkben a hatalom és a siker
eléréséhez. Milton a papírjaiba mélyedve jelezte, hogy lezártnak tekinti a
beszélgetést. – Egy-két napon belül új ügyet bízok magára.
Kevin nem tehetett mást, mint hogy elköszön.
–Igen… Hát akkor jó éjt.
– Magának is, Kevin. És még egyszer gratulálok. Most már teljes jogú
társ a John Miltonnál.
Kevin kint megállt az ajtó előtt. Csodálkozott, hogy nem
önti el büszkeség a dicsérő szavak hallatán. Ahogy
végigment a folyosón, eszébe idézte John Milton szavait, és
valahogy olyan ismerősnek tűntek. Mintha hallotta volna
már ezeket a mondatokat…
Aztán beugrott neki. Pontosan ugyanezeket a szavakat
ismételte el neki Ted, amikor Miltonnal kapcsolatos hasonló
élményéről beszélt neki. Szíve mélyén tudta, hogy szó sem
lehet véletlen egybeesésről.
Ki valójában John Milton? Kik a társai? És mi válik őbelőle,
Kevinből, közöttük?
TIZENKETTEDIK FEJEZET
AZ ESŐ KÖVÉR CSEPPEKBEN mosta a szunnyadó város
barázdált arcát. Bár Kevin a limuzin nyújtotta fényűző
kényelemben utazott, mégis megborzongott, amikor
kinézett az utcán ázó, esernyőjüket szorongató járókelőkre.
Kevin szeretett volna örülni végre kicsit élete eddigi
legnagyobb sikerének, de szomorúság ülte meg szívét. A
fekete esőcseppek könnyként csorogtak végig a
szembejövő autók ablakain. Behunyta a szemét, hogy ne
lássa az esőt, hátradőlt, és az út további részében nem
nézett ki az ablakon.
– Mr. Taylor – kiáltotta már messziről Philip, ahogy
meglátta az érkező kocsit. – Gratulálok, uram. Épp hallom a
jó hírt a tévében:
– Köszönöm, Philip. – Kevin kirázta hajából a vízcseppeket.
– El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet egy ilyen fontos ügyet
megnyerni. Mindenki csak magáról beszél, Mr. Taylor. Gondolom, igazán
büszke lehet a sikerére.
– Még fel sem tudom fogni az egészet – mondta Kevin. – Azt hiszem,
aludnom kell rá egyet.
– Mr. Miltonnak minden oka megvan rá, hogy újra partit adjon a maga
tiszteletére!
– Nem lennék meglepve, ha igaza lenne.
Kevin belépett a liftbe, és megnyomta a tizenötös gombot. A lift
megindult fölfelé, és Kevin a levegőt kifújva a falnak dőlt.
Próbálta elválasztani a benne kavargó érzéseket
egymástól. Valami nem volt rendjén, ezt biztosan tudta.
Azon kapta magát, hogy idegesen csavargatja az ujján lévő
gyűrűt.
Kiszállni készült a liftből, de megtorpant, mert úgy
hallotta, mintha valaki a nevét suttogná. A hang irányába
fordult, és kis híján felkiáltott. A falnak támaszkodó,
pongyoláját gyűrögető, tébolyult tekintetű nőben Kevin
rémülten ismerte fel Helent.
– Láttam, hogy Charonnal megérkeznek – suttogta. Ijedten pislantott
a lakása irányába. – Nincs sok időm. Bármelyik pillanatban
rám találhat.
– Helen…
– Ugyanaz fog történni Mirammel, mint ami Gloria Jaffee-vel is történt.
Én nem voltam hajlandó még egyszer végigcsinálni ezt. Figyelmeztetni
akartam magát a festményemmel. Ha már teherbe ejtette, akkor
késő. A tisztaságán élősködik; kiszívja belőle az életet, akár
egy vámpír. Meg kell ölnie valahogy. Ölje meg! – követelte
ökölbe szorított kézzel. – Különben ugyanaz a két
lehetősége marad, amiből Richard Jaffee legalább a jobbikat
választotta. Hál' Istennek, Richardban volt lelkiismeret… Egyedül csak
neki volt lelkiismerete. – Helen ajkai megremegtek a
tehetetlen dühtől. – Már mindegyikük az övé. Paul a
legrosszabb. Ő lett Belzebub… – suttogta kimerülten.
– Helen, hadd segítsem vissza…
– Hát persze! – csúszott tőle félre Helen. – Már magának
is túl késő, ugye!? Megnyerte neki az egyik perét! Már
magát is megszerezte. Legyen átkozott! Legyenek
mindannyian örökre, átkozottak!
– Mrs. Scholefield! – kiáltotta Mrs. Longchamp az apartmanból. – Most
azonnal jöjjön vissza, nagyon kérem.
– Takarodj innen! – emelte ütésre a kezét Helen.
– Kérem, nyugodjon meg, Mrs. Scholefield. Nincs semmi baj.
– Hozzak segítséget? – kérdezte Kevin. – Hívjam a doktort?
– Nem, nem, köszönöm. Arra nem lesz semmi szükség – mondta Mrs.
Longchamp még mindig mosolyogva. – Nem igaz, Mrs. Scholefield? Maga
is egyetért azzal, hogy a doktor urat felesleges volna értesíteni.
Helen kétségbeesetten elsírta magát. Karjai megremegtek, aztán
tehetetlenül lehanyatlottak.
– Jól van, nincs semmi baj. Nem lesz itt semmi baj. – Mrs. Longchamp
átkarolta a Helen Scholefieldet, és betámogatta a lakásba. Az ajtóból
visszanézett Kevinre.
– Minden rendben van, köszönöm.
Kevin zsebkendőjével megtörölte az arcát, mielőtt saját
lakása felé indult.
Abban a pillanatban, hogy kinyitotta az ajtót, már repült is karjaiba
Miriam, és boldogan megcsókolta.
– Ó, Kev, annyira örülök. Most voltál az esti hírekben. Hogy tolongtak a
riporterek körülötted, mikor kijöttél a tárgyalóteremből! Már a szüleid
is telefonáltak, meg az enyémek is, hogy gratuláljanak.
Mindenki olyan büszke rád, Kevin! Képzeld, már foglaltam
is egy asztalt a Renzo's-ban. Imádni fogod. Norma és Jean
azt mondták, hogy ők is mindig odamennek ünnepelni.
Kevin csak állt, és meredten nézte a feleségét.
– Mi bajod? Olyan sápadt vagy…
– Szörnyű dolog történt a folyosón velem az előbb. Helen
Scholefield kiszökött a lakásból az ápoló elől.
– Rettenetes. És mi történt?
– Mondott néhány elég fura dolgot, de…
– Micsodát?
– Rólunk beszélt, meg a cégről.
– Légy szíves, Kevin, és ne hagyd, hogy Helen elrontsa a kedvedet –
kérlelte Miriam. – Pont most, amikor nagyon is van minek örülni. Tudod,
hogy beteg, súlyos idegbeteg…
– Hát nem is tudom, azért… Mikor lett az a fekete folt a nyakadon?
– Ez nem folt, Kevin… – Miriam megnézte a nyakát a tükörben. – Úgy
látszik, több púdert kell tennem rá.
– Ha nem folt, akkor micsoda?
– Kiszívtad a nyakam, Kevin – mondta Miriam, és egy kicsit elpirult. –
Én vámpírom. De ne aggódj, azért nem halok bele. Most pedig azonnal
indulj zuhanyozni, mert az éhségbe viszont igenis belehalok.
Kevin nem mozdult.
– Kevin, itt akarsz állni az előszobában egész este?
– Beszélnünk kell, Miriam. Én sem értem ezt az egészet, de hidd el,
nem emlékszem arra a szeretkezésre.
– Nincs mit megérteni. Egyszerűen csak arról van szó,
hogy túl nagy nyomás nehezedett rád az utóbbi időben.
Teljesen normális, hogy így reagálsz. A lányok már előre
figyelmeztettek, hogy majd egy ideig feledékeny leszel. Ez
volt Dave-vel és Teddel is. De aztán, ha igazából megjön az
önbizalmad, beleszoksz a nagy ügyekbe, akkor elmúlik az
egész. Márpedig te túl is vagy a tűzkeresztségen.
Remélem, velem azért még szóba állsz akkor is, ha nincs
nálam mikrofon. – Miriam szeretettel átölelte férjét, aztán
elindult a fürdőbe. – Megyek, vacsora előtt rendbe szedem
magam egy kicsit.
Kevin képtelen volt kiverni a fejéből Helen Scholefieldet.
Bement a nappaliba, hogy megnézze a festményt, de a kép
nem volt sehol.
– Miriam! – Kevin nem kapott választ. Bement a feleségéhez a
hálószobába. Miriam a toalettasztalka előtt ült, és a
sminkjét csinosítgatta. – Mi történt Helen festményével?
– Nem történt vele semmi különös – felelte a nő, szemét
egy pillanatra sem véve le a tükörről. – Egyszerűen rá sem
bírtam nézni. Minek kerülgessek egy halálfejet a saját nappalimban. A
lányok is egyetértettek velem abban, hogy az udvariasságnak is van határa.
– Hova tetted?
– Elraktam szem elől.
– De azt mondd meg, hogy hova! Kidobtad?
– Nem, dehogyis. Mégiscsak egy festményről van szó, és ha
hiszed, ha nem, vannak a világon olyan emberek, akiknek az ilyesmi
tetszik. Norma ismer a Village-ben egy galériát, ahol kiállítják. Ha sikerül
eladni, Helent meglepjük a jó hírrel. Talán ez majd felvidítja.
– Melyik galéria?
– Tudom is én a nevét. Norma intézi az egészet. Nem
értem, minek csinálsz ebből ekkora ügyet, a te szüleid is
rosszul voltak tőle.
– Mikor vitte el a képet Norma?
– Ebből is látszik, hogy mennyire figyelsz mostanában.
Pontosan két napja nincs az a szörnyűség a nappali falán.
– Tényleg?
Miriam rosszallóan megcsóválta a fejét.
– Akkor mész zuhanyozni?
– Tessék? Ja, persze… – Kevin elkezdte levetni a ruháit.
– Izgalmas dolog lehet így egy csapásra híressé válni. Holnapra az egész
országban tudni fognak rólad. El tudom képzelni, milyen hálás lehet neked
Mr. Rothberg.
– Rothberg?
– Igen, Kevin, Rothberg. Tudod, az az ember, akit védtél – nevetett
Miriam. – Azért ennyire ne legyél feledékeny, mert elveszted az állásodat.
– Nem erről van szó, Miriam. Csak azért nyertem, mert a
bíróságon az egyik tanú tökéletesen megváltoztatta a
vallomását. Én semmit nem tudtam az egészről. Mr. Milton
a tárgyalás kellős közepén küldött nekem egy üzenetet a
megfelelő kérdésekkel. Előre tudta, hogy a tanú
megmásítja a vallomását. Érted, Miriam? Tudta előre.
– És? – kérdezte Miriam a lehető legártatlanabb
arckifejezéssel. – Ezért ő John Milton, és nem te.
– Micsoda?
– Ezért ő a főnök, ti pedig csak a társai.
Kevin nem hitt a fülének.
– Nem kell aggódnod. Egy nap majd te is olyan leszel,
mint ő. Hát nem csodálatos? – Miriam tekintete valahova a tükrön túlra
meredt, miközben ezeket a szavakat mondta. – Akkor majd saját céged
lesz: Kevin Taylor és Munkatársai. Majd te is elküldöd az egyik embered,
hogy ifjú tehetségeket fedezzen föl, mert addigra már te is tudni fogod,
hogy ki alkalmas, és ki nem.
– Hogy ki alkalmas, és ki nem? Ezt meg kitől vetted?
– Senkitől… Illetve Norma és Jean mondtak valami
hasonlót a múltkor. Hogy így látja Mr. Milton a jövőt. –
Hátrahajtotta a fejét, és úgy sorolta: – Dave Kotein és
Munkatársai, Ted McCarthy és Munkatársai, Helen
Scholefield és Munkatársai, Kevin Taylor és Munkatársai.
Négyen dolgoztok majd a belvárosban. Persze Mr. Milton
majd új társakat keres, és nemsokára az egész városban
nem lesz senki, aki ne tőletek kérne védelmet.
Miriam felnevetett, aztán Kevinhez fordult.
– Most akkor zuhanyzol végre, vagy nem?
– Figyelj rám egy kicsit, Miriam. Furcsa dolgok történnek
velünk. Lehet, hogy Helen Scholefield nem mondott
őrültségeket.
– Ebből elég – fordult vissza a tükörhöz Miriam. – Kérlek,
hagyjuk ezt abba, és azonnal menj el lezuhanyozni,
különben tényleg éhen veszünk. A nappaliban foglak várni
a kész vacsorával. Ha nem sietsz, mind a ketten kihűlünk,
és akkor aztán megnézheted magad. – Miriam magára
hagyta a hálóban meztelenül ácsorgó férjét.
Kevin a tükörben nézett, és eszébe jutottak erotikus
álmai. Ezek az álmok Miriam számára teljesen valóságosak
voltak, akárcsak a szeretkezések nyomai. Nem létezik,
hogy egyszerűen csak elfelejtse azokat a perceket. Vagy a
felesége őrült meg, vagy ő maga. “Ha már teherbe ejtette,
akkor késő.” Ezek voltak Helen Scholefield szavai. De kire
gondolhatott?
Elfordult a tükörtől. Lehet, hogy nem képzelődik?
“Mi soha sem veszítünk.” Milyen magabízással, mekkora
gőggel mondta ezt Paul.
“Megnyerte neki az egyik perét! Már magát is megszerezte – hallotta
Kevin Helen hangját. – Legyen átkozott! Mindannyian legyenek
átkozottak!”
Eszébe jutottak ellentmondásos érzései, mikor főnöke
gratulált neki. “Most már teljes jogú társ vagy a John
Miltonnál.”
Visszafordult a tükörhöz. Miről beszélt Helen?
Lehetséges, hogy megváltozott?
A tükörképe nem válaszolt, de a kérdés beszédesebb volt
minden válasznál. Holnap feltétlenül meglátogatja Beverly
Morgant, és kiszedi belőle, hogy mivel manipulálta Milton.

Mielőtt Miriammel elindultak volna, hogy megünnepeljék


a nagy eseményt, Kevin felhívta a szüleit. A telefonba
igyekezett semmi olyat nem mondani, amiből kiderülhetne,
hogy komolyan aggódik. Édesanyja mégis megérezhetett
valamit.
– Most, hogy túl vagy a nehezén, igazán foglalkozhatnál egy
kicsit többet is Miriammel. Olyan feszültnek tűnik a hangja.
– Ezt hogy érted, anya?
– Senki nem lehet állandóan ennyire feldobva. Ez csak megérzés, de
olyan, mintha állandóan lázas lenne. Arlene-nek is ugyanez a véleménye,
csak nem akar szólni, mert nem szereti az akadékoskodó anya szerepét.
– Nekem azt mondta, hogy még soha ilyen boldognak nem látta a
lányát.
– Igen, igen… Nem is azt mondom, hogy nem boldog, csak épp…
figyelj rá oda jobban, Kevin. Jó?
– Persze, anya.
– És gratulálok, fiam. Tudom, hogy egész életedben erre vágytál.
– Köszönöm.
Tisztában volt vele, hogy az anyjának tökéletesen igaza
van. Miriam rengeteget változott az utóbbi időben, és ő
jóformán észre sem vette. Semmivel nem törődött, annyira
áhítozott a gazdagság, a kényelem és a hírnév után. De ki
nem? Ő hozta ide Miriamet, és most magát kell felelőssé
tennie azért, ami történt velük.
Megfordult, és a balkonra pillantott. “Hál' Istennek, Richardban volt
lelkiismeret. Egyedül csak neki volt lelkiismerete.”
– Gyere már, szívem – hallotta felesége türelmetlen hangját.
– Azonnal.
Elindultak lefelé, ahol már várta őket a taxi, A Renzo's
olaszos ízeinek és ötcsillagos vendégszeretetének hála a
fiatal házasok között egy időre ismét helyre állt a harmónia.
Miriam ezúttal nem feszegette, hogy bűnös volt-e Kevin
védence, vagy sem. Igaz, hogy-a Lois Wilson-üggyel
ellentétben – ennek a pernek a részleteiről szinte semmit
nem tudott.
Kevin elégedetten nyugtázta, hogy Miriam igazán csinos új,
világospiros ruhájában. Bár továbbra sem örült, hogy az asszony
erősen sminkeli magát, most, hogy Miriam nem rúzsozta ki
az ajkait, kifejezetten sápadtnak tűnt.
Régen a Bramble Inn volt a kedvenc helyük, de a blithedale-i étterem
nyomába sem ért a Renzo's nyújtotta pompának. Kevin csodálkozva
vette észre, hogy feleségét a felszolgálóktól a vendégekig
szinte mindenki ismeri. Miriam az egész vacsora alatt szinte
mással sem volt elfoglalva, mint hogy fogadta a
mindenünnen érkező mosolyokat és a köszöntéseket.
Annak idején Miriam határozottan zárkózott volt, nem nagyon
szeretett eljárni sehová. Kevin egyszerre nem értette, hogyan tudott
elmenni ilyen drasztikus változások mellett.
A szeretkezés is más volt Miriammel, mint régen.
Valahogy türelmetlenné és követelőzővé vált az ágyban.
Színpadias mozdulatokkal vonaglott egy darabig Kevin alatt, aztán
átvette az irányítást, és Kevin kezét fogva simogatta, izgatta magát.
Minden mozdulat személytelen és öncélú volt, Kevin úgy érezte, hogy
Miriam számára csak eszköz a testi gyönyör eléréséhez. Hiányzott az
egyesülésben való feloldódás, a kölcsönösség.
Az együttlét után Miriam kielégítetlennek és frusztráltnak látszott.
– Mi baj? – kérdezte Kevin.
– Semmi. Fáradt vagyok. Biztos sok bort ittam – válaszolta Miriam, és a
fal felé fordult.
Kevin nyitott szemmel feküdt a hátán, a gondolatok egymást kergették a
fejében. Nem merte becsukni a szemét, mert félt, hogy valami, vagy valaki
jönni fog. Végül mégis elaludt, de hajnali négykor arra ébredt, hogy a
felesége nincs mellette.
Fülelt egy darabig. Hangokat hallott a bejárati ajtó
irányából. Felkelt, és magára kapta a köpenyét. A
nappaliban és az előszobában égett a villany. Lassan
lépkedett a fény felé, félt, hogy egy újabb erotikus jelenet
várja. Szinte kiugrott a szíve a helyéből, mikor
megpillantotta a bejárati ajtóból kifelé leskelődő Miriamet.
– Miriam. Mi történt?
– Már megint Helen.
Kevin gyorsan az asszony mellé állt. Norma és Jean is fent voltak,
pongyolában álltak a lakásuk ajtajában.
– Mi történt?
– Őrjöngeni kezdett – mondta Norma. – Megsebesítette Mrs.
Longchamp karját. Belevágott egy ollót.
– Micsoda?
Ebben a pillanatban mentősök léptek ki a lakásból. A
guruló hordágyra kötözött Helen kétségbeesetten rázta a
fejét tiltakozásul az ellen, amit tenni készültek vele. A
menetet Paul, Dave és Ted zárta. Kevin Paulhoz lépett.
– Rosszabbul is elsülhetett volna – mondta Paul. – Felkelt
az ágyból, és rátámadt a nővérre. Szerencsére a seb nem
súlyos, de ez még egyszer nem fordulhat elő. Nem
szabadott volna tovább itt a lakásban tartani. Erős
nyugtatókat kapott, de ennyi idő alatt még nem hat a
gyógyszer.
A liftajtók szétnyíltak, és Helent begurították. Paul Dave-hez és Tedhez
fordult.
– Nem szükséges velem jönnötök. Feküdjetek le, majd én intézkedem.
– Biztos nincs szükséged semmire?
– Persze. Majd holnap mindent megbeszélünk.
A mentősök félreálltak, hogy Paul be tudjon szállni a
liftbe, ekkor Kevin tekintete találkozott Helenével. Az
asszony váratlanul sikítani kezdett. Éles, vérfagyasztó
sikoly volt. Kevin még akkor is hallotta, mikor a lift már jó
néhány emelettel lejjebb járt.
– Ez várható volt – szólalt meg Dave.
– Sajnos – mondta fejét ingatva Ted. – Jean?
– Megyek.
A két ajtó becsukódott. Kevin Miriamre nézett, aztán
Scholefieldék bejárati ajtajára. Ha a nővér megsebesült,
miért hagyják magára az üres lakásban, ahol ráadásul már semmi
szükség nincs rá? Elindult Paulék apartmanja felé.
– Kevin, mit csinálsz? Hova mész?
Kopogtatott az ajtón. Semmi válasz. Hallgatózott, de még
neszezést sem lehetett hallani. Megnyomta a csengőt.
– Kevin?
– Hazudnak.
– Mit mondasz?
Kevin visszament a lakásukba. Egyenesen a hálószobába
ment, leült az ágy szélére, és a kezét nézte. Megpróbálta
lehúzni a gyűrűjét, de az ujja túlságosan is megdagadt
alatta. Csak úgy fog lejönni, ha szétfűrészeli.
– Kevin, ezt meg hogy érted. Te is láttad, milyen állapotban volt.
– Összebeszéltek. Tudják, hogy beszélt velem. Az
ápolónő elmondta nekik.
Miriam csüggedten lehajtotta a fejét.
– Nagyon furcsán viselkedsz, Kevin. Egészen megijesztesz.
– Minden okom meg is van rá, Miriam, hidd el. Nem kell, hogy vakon
elfogadd, amit mondtam. Holnap mindennek utánanézek. Most jobb, ha
lefekszünk.
– Na látod, ezzel teljesen egyetértek – felelte Miriam, és lekapcsolta a
villanyt.
Reggel Kevin betelefonált Diane-nek, hogy aznap nem megy be a
céghez.
– Rám fér egy nap szabadság – tette hozzá magyarázatképp.
– Teljesen igaza van, Mr. Taylor. Ma Mr. Milton sem
dolgozik. Hát nem szörnyű, ami szegény Mrs. Scholefielddel
történt?
– Már tud is a dologról?
– Igen, Mr. McCarthynak első dolga volt, hogy reggel közölje
velünk a szomorú hírt. De talán mindenkinek így lesz a legjobb. A
szanatóriumban bizonyára több eredményt érnek el nála az orvosok.
– Ebben teljesen biztos vagyok. – Kevin igyekezett palástolni a
hangjában bujkáló gúnyt.
Felvette a kabátját, és indulni készült. Miriam nem kérdezte, hogy hová
megy, neki pedig nem is nagyon akaródzott elmondania. Feleségét
láthatóan más dolgok foglalkoztatták. Jeannel és Normával az aznapi
programpontokat egyeztették telefonon.
– Ránk fér egy kis szórakozás – hallotta Miriam hangját. – Egy ilyen
nyomasztó éjszaka után…
– Látom, nagyon aggaszt Helen állapota – mondta Kevin, mikor
felesége letette a kagylót.
– Azt hiszem, nem tehetünk érte semmit. Az orvosok értik a dolgukat,
és nem hiszem, hogy sokat segítenék Helennek azzal, hogy csokoládét meg
virágokat küldök neki.
– Nem, én sem hiszem, hogy erre vágyna.
Kevin újabb titokzatos eredetű foltot pillantott meg
feleségén. Ezúttal hátul a combján tűnt elő egy.
– Megint foltos vagy.
– Ja, az… – Miriam sokat sejtetően elpirult.
– Nem szabad könnyedén venni az ilyesmit. Lehet valami komolyabb is.
Miriam elmosolyodott.
– Ne aggódj mindig mindenen, kérlek. Semmiség az
egész. Máskor is jöttek már ki rajtam ilyen foltok, különösen
menzesz előtt.
– Már esedékes? – kérdezte Kevin azonnal.
– Már rég az lenne… – Miriam cinkosan férjére kacsintott.
Kevin az ajkába harapott.
– Majd telefonálok – mondta búcsúzásként, és elsietett. Lement a
garázsba, beült a kocsijába, és Beverly Morgan middletown-i otthona felé
vette az irányt.
A fagyos téli hidegben Kevinnek úgy tűnt, hogy még a
felhők is odafagytak az égboltra. Próbálta összeszedni
mindazt a sok különös, megmagyarázhatatlannak tűnő
eseményt, ami ideérkezésük óta történt velük. Be kellett
látnia, hogy addig kerülte ezt a számvetést, ameddig csak
lehetett. Kezdettől fogva rengeteg kérdés maradt
megválaszolatlanul. Honnan tudtak róluk olyan sokat a John
Milton és Munkatársainál már érkezésük előtt is? Hogyan
ismerhette beható részletességgel John Milton a Lois
Wilson-ügyet? Miképp lehetséges, hogy az éppen csak felszabaduló
lakásban Miriamet álmai hangszere várta? Lappangott valami
természetfölötti titok a szerencsés véletlenek sorozata mögött, vagy csak
neki van üldözési mániája? Miriamnek lenne igaza, hogy ostoba módon
komolyan veszi egy őrült félmondatait?
Kell, hogy legyen logikus magyarázat Beverly Morgan
pálfordulására. Lehet, hogy benne nem bízott meg, mert túl
fiatalnak tartotta. Persze ebben az esetben most sem fog
túl sokat megtudni tőle.
Kevin leparkolt Beverly háza elé. Az ablakokban nem látszott
fény, az elsötétítőket is behúzták. A szemben lévő
verandáról egy vézna, tízévesforma kisfiú vizsgálta
gyanakodva az érkező kocsit. Kevin kétszer is kopogtatott a
bejárati ajtón, de mindhiába.
– Senki sincs otthon – mondta a kisfiú. – Elmentek a mentővel.
– Milyen mentővel? – sietett izgatottan Kevin a kisfiúhoz.
Mi történt Mrs. Morgannel.
– Beivott, azt leesett a lépcsőn.
– Értem, és kórházba vitték?
– Igen. Anyukám is velük ment.
– És melyik kórházba vitték Mrs. Morgant?
A kisfiú vállat vont.
– Biztos nincs errefelé egynél több – mondta inkább csak
magának Kevin. Sietve autóba ült, és az első nagyobb
kereszteződésnél a Morton Memorial Hospital felé fordult.
A recepciós nővér nem találta a beteglistán Beverly
Morgan nevét. Tanácstalanul azt ajánlotta Kevinnek, hogy menjen át a
baleseti sebészetre. Lehet; hogy még mindig ott van a beteg, és ezért nem
került fel még a neve a számítógépre.
Az osztályon lévő nyüzsgés és felfordulás a New York-i
kórházak forgalmával vetekedett. Kevinre ügyet sem vetett
senki a sok beteg, meg az ide-oda cikázó orvosok és
nővérek között. Az ügyvéd kiszemelt magának két
beszélgetésbe merült fekete asszonyt, és odalépett
hozzájuk.
– Elnézést. Nem tudják, idehozták Beverly Morgant?
– Igen. Ki maga?
– Kevin Taylor vagyok. Én védtem Stanley Rothberget.
– És mit akar még a húgomtól? Mindent elmondott magának a
bíróságon, nem igaz?
– Csak azt szeretném megtudni, hogy jól van-e? – Kevin
igyekezett bizalomkeltően mosolyogni.
– Életben marad, de alaposan meg kell változnia, ha ezután is a
házamban akar lakni.
– Hát igen… – Kevin most a másik asszonyra nézett, aki
láthatóan meg volt győződve róla, hogy az előtte álló
embernek elment a józan esze.
– Bemehetnék hozzá egy percre?
– Mivel úgy látszik, hogy évekig tart, amíg találnak neki egy ágyat,
menjen csak. De készüljön fel rá, hogy még nem józanodott ki egészen.
Beverly Morgan egy hordágyon feküdt, a ráterített fehér
lepedő az álláig takarta. Véreres szemei a fejét borító pólya
alól bámulták a mennyezetet. Beverly nővére és
szomszédasszonya megálltak Kevin mögött.
– Beverly, hogy van?
Az asszony szeme megrebbent, de nem fordult a férfi irányába.
– Kevin Taylor vagyok. Tudom, hogy vége a tárgyalásnak, de
beszélnem kell magával. Beverly?
Az asszony erőtlenül kicsit félrefordította a fejét.
– Annyira részeg, hogy nem hallja magát. Azt sem tudja,
hol a pokolban lehet. Fejjel előre végigvágódott a lépcsőn.
Csak később találtam rá. Az is csoda, hogy él – mondta az
ápolónő testvére.
– Beverly – folytatta rendületlenül Kevin.-Tudja, hogy ki vagyok, és
hogy beszélnünk kell. Nagyon fontos, hogy válaszoljon nekem.
Beverly egészen elfordította a fejét, hogy szembenézhessen az
ügyvéddel.
– Ő küldte? – suttogta alig hallhatóan.
– Ki? Mr. Milton?
– Miért küldte ide magát? Mit akar megint?
– Nem ő küldött, Beverly. Magamtól jöttem. Tudnom kell,
hogy miért változtatott a vallomásán. Az volt az igazság,
amit a tárgyalóteremben mondott, vagy az, amit a nővére
házában?
Az asszony kifejezéstelenül bámult rá egy darabig. Kevin kezdte
feladni.
– Nem ő küldte? – szólalt meg Beverly végül.
– Nem. Magamtól jöttem – ismételte Kevin. – Nem
tudtam, hogy meg fogja másítani a vallomását. Nem hittem
el, amit a bíróság előtt mondott. Ugye nem az igazat
mondta, Beverly?
Az asszony szeméből folyni kezdtek a könnyek.
– Hé, uram, mi a fenét csinál?
– Semmit! – csattant fel Kevin. A két asszony felé fordult. – Választ
kell kapnom egy nagyon fontos kérdésre. – Visszafordult a hordágyhoz. –
Beverly, ugye nem mondott igazat. Vallja be, hogy hazudott.
– Uram, most már aztán tényleg hagyja békén szegényt!
– követelte Beverly nővére.
Beverly hangtalanul bólintott.
– De miért. Mivel tudta rávenni, hogy hazudjon?
– Tudja – suttogta az asszony.
– Mit tud?
– Kérem, hagyja békén, mert szólok a nővérnek.
Beverly alig hallhatóan beszélni kezdett. Kevin lehajtotta a fejét, és akár
egy gyóntató pap, meghallgatta az asszony vallomását. Amikor már nem
volt mit mondania, Beverly elfordította a fejét.
– Honnan tudhatta meg? – kérdezte félhangosan, de nem várt választ. A
felelet már rég ott rejtőzött a szíve mélyén.
Kevin visszaindult Manhattanbe. Útközben olyannyira a gondolataiba
merült, hogy képtelen volt visszaemlékezni arra, hogyan kötött ki a George
Washington hídon. Mintha láthatatlan kezek vezették volna idáig
kocsiját. Megborzongott. Lehet, hogy tényleg ez a
magyarázat. Mi választja el a mágikus hatalmat a földitől?
Kicsoda tulajdonképpen Mr. Milton? Egyszerűen csak egy
elképesztően ravasz, kíméletlenül cinikus ügyvéd, vagy
lehetséges, hogy annál valami sokkal félelmetesebb?
Honnan tudhatott John Milton Beverly Morgan bűneiről?
Az asszony mélyen magába zárta sötét titkát, senki nem
tudhatta, hogy nem csak Maxine Rothberget lopta meg, de
édesanyját is, mikor az szélütése miatt gondozásra szorult.
De Maxine-nal ellentétben az idős asszony leleplezte.
Túladagolt szíverősítővel végzett vele. Ha nem keresi, a
halottkém sem tudja kimutatni. Beverly saját szavaival: a
haldoklók zsebéből lopta ki az ékszereket és a készpénzt.
Mr. Milton ennek az információnak a birtokában nem csak
véletlen emberölés vádjával fenyegethette meg az
ápolónőt, de főnökének gyerekjáték lett volna a szándékos,
előre kitervelt és érdekből elkövetett gyilkosságot mindkét
esetben Beverlyre bizonyítani.
Kevin kívánta Beverlynek, hogy meglelje a maga lelki békéjét, bár neki
sokkal több veszteni valója volt ezen a téren.
De most magára volt a legkevesebb ideje. Helen
Miriamet akarta megvédeni, és nem őt. Azt mondta,
Miriammel is ugyanaz fog történni, mint Richard Jaffee
feleségével. Vajon mennyit tudhatott Richard Jaffee abból,
amit eddig ő megtudott?
Ha bizonyítékokat akar sejtéseire, akkor azokat a cég
irodáiban kell keresnie. Ha Miriamet vagy bárki mást
többről is meg akar győzni, mint hogy komplett őrült, akkor
adatokra van szüksége. Volt némi elképzelése arról, hogy hol
kell kutatnia.
Diane-t teljesen meglepte Kevin váratlan megjelenése.
– Már mindenki elment, Mr. Taylor. Mr. McCarthy maradt
bent legtovább, de ő is épp az előbb hagyta el az épületet.
Kevin látta Tedet, de sikerült elkerülnie a találkozást.
– Kivételesen nem baj. Csak azért jöttem be, mert utána kell még
néznem egy-két dolognak.
A titkárnő elmosolyodott, aztán arca elszomorodott,
jelezvén, hogy témát fog váltani.
– Hallotta már a legújabb híreket szegény Helen
Scholefieldről?
– Nem. A nap nagy részét vidéken töltöttem. Mi történt?
– Kómába zuhant. Semmire nem reagál. Már csak az elektrosokk
segíthet rajta – suttogta bizalmasan.
– Aha. Hát ez igazán szomorú. Mr. Scholefield még mindig a kórházban
tartózkodik?
– Igen. Ha szüksége lenne bármire, örömest állok a rendelkezésére. Ma
Wendy a szokottnál korábban ment haza.
– Köszönöm, Diane, de elboldogulok magam is.
Kevin az irodájába ment. Az asztalán egy új ügy aktái
várták. Az irattartó tetején lévő üzeneten ez állt: “Kevin, ez
az új ügyed. A részleteket még ma megtárgyaljuk.” J. M. Milton
természetesen másnap reggel szándékozott vele beszélni. Kevin kinyitotta
a mappa fedelét, és belelapozott az anyagba.
A vádlott egy negyvennyolc éves, Elisabeth Porter nevű
nő, valamint a szeretője, bizonyos Barry Martin volt. Az
elsősorban idősek számára otthont biztosító panzió
tulajdonosnőjét, és a nála három évvel fiatalabb gondnokot
négy rendben elkövetett gyilkosság elkövetéséért
tartoztatták le. Az idős emberekkel társadalombiztosítási
kötvényeikért végeztek. Kevinnek a gondnokot kellett
védenie, aki egy rakás bizonyítékot szolgáltatott ki
szeretője ellen, csak hogy mentse a bőrét.
Az anyag ismét olyan részletességgel tárgyalta mind az
áldozatok, mind a gyanúsítottak előéletét, körülményeit,
hogy az már jóval több volt, mint mintaszerű adatgyűjtés.
Lement a számítógép-hálózattal felszerelt szakkönyvtárba,
felkapcsolta a világítást, és leült a főterminál elé.
Kevin bekapcsolta a gépet. A titkárnők szerencsére
készítettek maguknak egy gyorslistát a legfontosabb
belépési pontok elérhetőségéről, így az ügyvéd hamar
bejutott a megfelelő file-okba. A cég múltjára volt kíváncsi.
Az ügyeket az azokat képviselő ügyvédek nevei szerint
csoportosították. Mivel Paul csatlakozott legkorábban az
irodához, elsőként az ő listáját hívta le Kevin.
Csak az ügyfelek nevei és a per kimenetelte érdekelte.
Paul után Ted következett, utána pedig Dave. Mire
mindhármójuk anyagán végigfutott, kétségtelen ténnyé
vált előtte az, amit szíve mélyén mindig is sejtett. A John
Milton és Munkatársai cég ügyfelei kizárólag bűnösökből
álltak. Ha valaki bizonyítottan bűnös volt, kollégái alaposan
lefaragták a rájuk végül kiszabott büntetést, de ha nem,
akkor valamilyen jogi eszközzel kicsikarták a
felmentésüket. Kevin a világ valaha volt legeredményesebb
ügyvédi irodájának könyvtárában ült.
Nem csoda, hogy ennyire magabiztosak a fiúk – gondolta
Kevin. – Nem a levegőbe beszélnek, amikor azt mondják,
hogy “Mi soha nem veszítünk”.
Kevin saját listáját is lehívta. Meglepte, hogy milyen precízen
dokumentálták a Lois Wilson-ügyet. De erre miért volt
szükségük, akkor még nem is dolgozott nekik? A következő
per természetesen a Rothberg-ügy volt, és alá már be is
vezették legújabb ügyének adatait.
A lélegzete is elállt, amikor meglátta, hogy az anyag végén a
bíróság ítélete is ott szerepel. Ez aztán az önbizalom!
Legalább a matematikai lehetőségét meghagyhatnák
annak, hogy esetleg elbaltázhat valamit. Meg aztán ott van
az ellenfél is, ugye. Lehet, hogy a vádnak is lesz
beleszólása a dologba, esetleg előhozakodnak valamivel,
amiről ők nem tudtak. A tárgyalás még jóval odébb lesz,
honnan a csudából veszik ilyen biztosra, hogy éppen ez lesz
az ítélet?
Visszament a főmenühöz, ahol még más adatállományok
is voltak. Az egyik különösen felkeltette a figyelmét. A file
neve az volt: “Jövőben esedékes ügyek”.
Behívta, és lassan olvasni kezdte a neveket és az
ítéleteket. A második oldalt legszívesebben már meg sem
nézte volna. Egyszerűen nem akart hinni a szemének.
A John Milton és Munkatársai két évre előre beütemezett
olyan bűntényeket, amiket még el sem követtek.
TIZENHARMADIK
FEJEZET
– MENNEM KELL, Mr. Taylor – törte meg Diane hangja a könyvtár
csendjét. Váratlanul jelent meg a könyvtár ajtajában. Kevint annyira
megdöbbentette felfedezése, hogy nem is hallotta a titkárnő
lépteinek zaját, és ijedtében majdnem kiugrott a székből. A
nő ártatlan mosollyal válaszolt az ügyvéd űzött tekintetére.
Lehet, hogy nem tud semmiről. Lehet, hogy senki nem sejt
semmit, gondolta Kevin.
– Ó, persze, menjen csak. Lassan magam is indulni készülök.
– Nem kell sietnie, Mr. Taylor. Az ajtó automatikusan záródik, miután
ön elhagyta a könyvtárat.
– Köszönöm. Esetleg azt még meg tudná nekem mondani, hol volt a mai
nap Mr. Milton?
– Számos megbeszélésnek kellett eleget tennie a belváros különböző
pontjain. De természetesen mindenről folyamatos
tájékoztatást kap. Még Mr. Scholefield feleségének ügyében
is. Holnap feltétlenül bent lesz. A holnap reggeli
viszontlátásra.
– Viszlát.
Megvárta amíg Diane elmegy, aztán visszafordult a képernyőhöz.
Senki nem fogja elhinni, hogy tényleg látta ezt a listát,
hacsak ki nem nyomtatja. Mikor azonban hozzákezdett, a
gép a “nem nyomtatáshoz formattált file” üzenettel
válaszolt. Nekiállt, hogy a listát nyomtatásra alkalmas
formátumba rakja, amikor a képernyő hirtelen kialudt.
Újraindította a gépet, de ezúttal a főmenüből csak jelszó
beírása után engedte volna tovább a program.
– Ez szórakozik velem? – morfondírozott bosszúsan Kevin.
Mintha csak elhúzták volna előtte a mézesmadzagot,
mintha ez is… a gonosz műve lenne.
Ijedten vette el ujjait a billentyűzetről, de a gép békésen
duruzsolt, a képernyő sem aludt ki újra. Lehet, hogy
teljesen begolyóztam, korholta magát Kevin. Kikapcsolta a
gépet, és visszament az irodájába, hogy hazatelefonáljon.
A negyedik csöngetésre bekapcsolt az üzenetrögzítő, és
megszólalt Miriam kedves, most mégis idegennek tűnő
hangja. A gép lejátszotta az ismerős szöveget, de Kevin
számára felesége hanglejtése merevnek és gépiesnek tűnt.
Csak most döbbent rá, hogy felesége mostanában mindig
úgy beszélt, mint aki ott sincs, vagy épp csak bekukkant
egy pillanatra, és már áll is tovább. Miért nem vette ezt
eddig észre? Megtörte volna ezt az átkozott varázst azzal,
hogy elfogta a bűntudat?
Elöntötte a hideg verejték, és szó nélkül letette a kagylót. Hol
lehet most Miriam? A penthouse-ban? Vele? Miféle hatalma
volt a feleségeiken, és a többiek miért nem tettek ellene
semmit? Három ilyen agyafúrt ügyvédnek tudnia kell, hogy
mi folyik az orra előtt. Nem bízhatott bennük. Legkevésbé
Paulban. Pault küldték érte, azt az embert, aki élve eltemette még a
feleségét is.
Akkor kihez fordulhatna? Az órára pillantott,
villámgyorsan fellapozta a telefonkönyvben Bob McKensie
számát, és már hívta is. Az ügyészhelyettes titkárnője vette
fel a kagylót.
– Épp távozóban van – hallotta a telefonban Kevin. – Holnap
visszahívja majd, ha önnek is megfelel.
– Nem! – Kevin alig tudta visszafogni a kiáltást. –
Sajnálom, de most kell vele beszélnem. Rendkívül sürgős
ügyről van szó. Kérem…
– Egy pillanat.
A vonalban Kevin annyit ki tudott venni, hogy a titkárnő a
tenyerével gyorsan letakarta a mikrofont, tehát McKensie
valószínűleg mellette áll.
– Rendben – hallotta újra a nő hangját. – Egy másodperc,
és kapcsolom Mr. McKensie-t.
És kapcsolta.
– Üdvözletem, Kevin. Mi újság?
– Tudom, hogy már nem dolgozol, de hidd el, kevésbé
lennék erőszakos, ha a dolog nem lenne ennyire égető.
– Épp hazaindultam. Miről van szó?
– Az összes olyan ügyről, amit a John Milton és
Munkatársai megnyertek nem csak ellened, hanem a
kerületi ügyészség összes tagja ellen – suttogta rekedten
Kevin a telefonba. Hosszú szünet következett. – ígérem,
hogy nem bánod meg, ha időt szakítasz rám.
– Milyen hamar tudsz ideérni? Tényleg szeretnék időben
hazajutni.
– Csak húsz percet várjál.
– Rendben – mondta végül McKensie újabb szünet után. –
Mire ideérsz, már nem lesz itt senki, úgyhogy egyszerűen
csak gyere be. Harmadik ajtó balra.
– Köszönöm.
Letette a kagylót, és végigloholt a folyosón, hogy lekapcsolja a
lámpákat. Nem tudta volna megmondani, hogy a képzelete űzött-e
tréfát belőle, vagy tényleg jól látta, de mintha a
könyvtárajtó mögül fényt látott volna kiszivárogni. Lehetett
a monitor fénye is. Viszont pontosan emlékezett, hogy
lekapcsolta a gépet… Kevin vállat vont, és nem vesztegette
tovább a drága időt.
Mikor húsz percet adott magának az útra, elkövette azt a hibát, hogy a
délutáni csúcsforgalmat kifelejtette a számításból. Végül közel negyven
perc kellett hozzá, hogy az ügyészség alatti garázsban végre kiszállhasson
a kocsijából. A lifthez rohant, és meg sem állt az
ügyészhelyettes ajtajáig. Eddig csak az érdekelte, hogy
mielőbb beszélhessen McKensie-vel, de fogalma sem volt
róla, hogyan álljon elő a történetével. Megállt a keze a
levegőben.
Őrültnek fog nézni. Egy szavamat sem fogja elhinni, de
muszáj beszélnem valakivel, aki érdekelt az ügyben, és tovább nyomoz.
Bob McKensie-nél keresve sem találhatna jobb embert ehhez. John Milton
cége pokollá tette az életét, lassan az esélytelenek nyugalmával látogathatja
majd a tárgyalásokat. Kevin összeszedte magát, és belépett az ajtón.
McKensie az ablaknál állt: a lassan sötétbe burkolózó utcákat nézte. Az
ajtó nyitódására megfordult, és várakozón az ügyvédre nézett. Kevin úgy
látta, mint ha Bob arcán most még szomorúbb, még mélyebb bánat ülne,
mint amire emlékezett.
– Bocsáss meg. Dugóba kerültem.
– Sejtettem, hogy ezért késel. – Az órájára nézett. – Nézd, próbáljunk
meg hamar a dolog végére érni, mert most telefonált a feleségem, hogy
vendégeink vannak.
– Ne haragudj, nem tartanálak föl, ha…
– Ülj le, Kevin. Ki vele, mitől vagy ilyen feldúlt! – McKensie
közelebb húzta a székét.
Kevin hátradőlt, hogy kifújja egy kicsit magát.
– Fogalmam sincs, hol kezdjem. Még magamban sem
tudom tisztázni a dolgokat, hogyan tudnám akkor érthetően
elmondani?
– Csak vágj bele, Kevin. A részleteket majd később.
Kevin bólintott. Vett egy mély lélegzetet, s elkezdte.
– Csak annyit kérek, hogy hallgass végig, és ne dobj ki az
első mondat után.
– Rendelkezz velem. – McKensie újra az órájára pillantott.
– Bob, meggyőződésem, hogy John Milton sötét,
természetfeletti erők birtokában van. Talán nem is ember,
hanem több annál. Minden arra mutat, hogy ő maga a
Sátán.
McKensie nem kezdett el sem hitetlenkedni sem nevetni, pusztán a
várakozó arckifejezés tért vissza ismét egy pillanatra az arcára. Ezen Kevin
felbátorodott egy kicsit.
– Meglátogattam ma Beverly Morgant. Engem is
pontosan annyira meglepett az, amit a bíróságon vallott,
mint téged. A tárgyalás előtt még gúnyolódott is Rothberg
meséjén. Valószínűleg gyűlöli azt az embert, és soha sem
segített volna neki.
– Te legalább olyan jól tudod, mint én, hogy sok tanú inkább elaltatja a
lelkiismeretét, de nem tesz vallomást. Nála az utolsó pillanatban elszakadt
a cérna, és kipakolt – mondta Bob.
– Mr. Milton üzenetet küldött nekem, közvetlenül azelőtt, hogy
feltettem volna az első kérdésemet. Előre tudta, hogy meg
fogja másítani a vallomását.
– És ehhez természetfölötti erő kell?
– Nem, ehhez nem. De mondtam már, hogy ma meglátogattam Beverly
Morgant, hogy megtudjam, miért változtatta meg a vallomását. Nem
volt otthon, mert összetörte magát: részegen leesett a
lépcsőről. A baleseti sebészeten találtam rá. Nem tudom,
hogy azért-e, mert kis híján meghalt, vagy azért, mert
elfogta a lelkifurdalás, de bevallotta nekem, hogy lopott
Maxine Shapiro anyjától. Mikor az asszony rájött, hogy hova
tűntek a hiányzó értékek, Beverly túladagolt szíverősítővel
végzett vele. Senki még csak nem is sejtette, hogy bűntény
történt. Maxine-tól is lopott ezt azt. Ékszereket, készpénzt,
amihez hozzáfért.
– Őt is megölte?
– Nem. Maxine nem tudott semmiről, vagy ha mégis,
nem törődött vele, Stanley Rothberg ölte meg az asszonyt.
Ebben teljesen biztos vagyok, és afelől sincsenek
kétségeim, hogy Milton is pontosan tudta, ki a gyilkos.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy John Milton is benne van?
– dőlt hátra a székében McKensie.
– Bizonyos értelemben bűnrészes. Ismeri az emberi
szívben rejlő gonoszságot, és képes visszaélni vele –
mondta elgondolkodva Kevin. – Először azt hittem, véletlen
egybeesés, hogy Milton már előre összeállított anyaggal
rendelkezett Rothbergről, pedig Maxine-t még meg sem
gyilkolták. Pontosan tudta, hogy mikor fogják Maxine-t
eltenni láb alól, és azt is, hogy ezek után Rothberget fogják
vádolni.
– És ha tényleg csak véletlen egybeesésről van szó, Kevin?
– kérdezte higgadtan Bob.
– Megmondom, hogy miért nem. Nem csak azt tudja,
hogy milyen gonoszságokra vagyunk képesek, de azt is,
hogy milyen bűnöket követtünk el a múltban. Meglátogatta
Beverly Morgant, és megzsarolta. Milton ismerte az asszony
sötét titkát, Beverly pedig felismerte benne a megtestesült gonoszt.
Megadta magát sorsának, és mindenbe beleegyezett.
– Ezt mondta neked a kórházban?
– Ezt.
– Kevin, te magad mondtad el, hogy a baleset is azért történt, mert be
volt rúgva. A tárgyaláson érvényteleníthettem volna a vallomását azon az
alapon, hogy alkoholista, és nem beszámítható. Csak azért nem tettem,
mert akkor véletlen emberöléssel vádoltad volna. De hogy bárki komolyan
vegye Milton elleni vallomását, azt kötve hiszem.
– Bob, a John Milton és Munkatársai minden-ügyet
megnyertek, amit elvállaltak-válaszolta Kevin. – Ha
végiglapozod a tárgyalási jegyzőkönyveket, te is látni
fogod, hogy így van. És érdekes módon a cég valamennyi
ügyfele kétségkívül bűnös volt, csak épp a töredékével
megúszta a törvény kiszabta büntetésnek.
– Minden védőügyvédnek az a célja, hogy ilyen ítéleteket
csikarjon ki, Kevin.
– Vagy az, hogy eltüntesse a perdöntő bizonyítékokat.
– Erre csak az igazán jó ügyvédek képesek. Ez a dolguk. Ezzel az
ügyészek is tisztában vannak. Mit gondolsz, miért lógok én
állandóan a rendőrség nyakán? A zsarukat más sem
érdekli, csakhogy gyors, átütő sikereket mutassanak fel, és
elegük van már az olyan öltönyös mitugrászokból, akik
számon kérik rajtuk az alaposságot és a megbízhatóságot.
– Ezt én is tudom, Bob. Tiszta sor – mondta Kevin
türelmetlenül. – De még más is van itt. Miltonok csak
bűnösöket védenek. John Milton a gonosz védelmezője, az
ördög ügyvédje, ha nem maga az ördög.
McKensie bólintott és előredőlt. – Mivel tudod még
bizonyítani, hogy nem csak képzelődsz?
– A cégtől jövök. Lementem a könyvtárba, és átnéztem
az eddig tárgyalt ügyek listáját. Én is szerepelek rajta, de
nem csak a Rothberg-perrel. A Long Island-i eset részletes
dokumentációját is megtaláltam.
– Egy általános iskolai tanárnő, aki szexuálisan zaklatta a
diákjait – mondta McKensie némi éllel hangjában. – Én is
utána néztem, az embernek tudnia kell, hogy ki lesz az
ellenfele.
– A lista azt sugallta, hogy Milton úgy tekintette, hogy már a Lois
Wilson-ügyben is neki dolgoztam. És lehet, hogy valóban így volt.
– Ezt hogy érted?
– Szívem mélyén pontosan tudtam, hogy a tanárnő
bűnös, de nem érdekelt az igazság. Csak az a cél lebegett
előttem, hogy ízekre szedjem a vád állításait.
– Végül is ezért fizetnek, nem? – szólt McKensie szárazán.
– Dehogynem. De akkor még fogalmam sem volt, hogy
ez az ügy csak erőpróba, egyfajta teszt, ami bizonyította,
hogy megfelelek Milton elvárásainak. A klubnak, ami felvett
tagjai közé, csak egy célja van: fáradságot, pénzt és időt
nem kímélve megvédeni a bűnösöket az
igazságszolgáltatástól. De nem ez a legfélelmetesebb az
egészben. Találtam egy “Jövőben esedékes ügyek”
elnevezésű listát is. Ebben fel voltak sorolva az
elkövetkezendő két év bűntettei, valamint a védelemre
szoruló vádlottak.
– Mi lehet ez? Valamiféle előrejelzés?
– Több annál: maga a jövő. Nemi erőszak, rablás,
sikkasztás, gyilkosság – ami belefér. Mintha egy alvilági
egyetem kurzusleírását lapozgattam volna.
– Az elkövetők pontos adataival, és a vádpontok részletes
leírásával?
– Így van.
– Van másolatod?
– Megpróbáltam kinyomtatni a listát, de a gép lefagyott,
mielőtt sikerülhetett volna, másodszorra pedig már el sem
jutottam a listáig. De ha te odamennél…
– Lassan a testtel, Kevin. Képzeld el, amint besétálok Mr. Miltonhoz,
és megkérem, hogy ugyan mutassa már meg nekem azt a
listát, amin a jövőben elkövetendő bűncselekményeket
szedte össze. Ráadásul, ha tényleg olyan hatalommal bír,
mint állítod, mire odaérnék, a lista már rég nem lenne a
gépben, nem igaz?
Kevin elkeseredetten bólintott.
– Paul Scholefield feleségét szanatóriumba zárták – próbálkozott egy
másik szállal Kevin. – Azt mondta nekem ma éjjel, hogy John Milton maga
a megtestesült gonosz, és mi a mágikus erejének foglyai vagyunk
feleségeinkkel együtt. Azt állította, hogy Richard Jaffee haláláért
is ő a felelős.
– Azt mondta, hogy Milton lökte ki Jaffee-t a balkonról?
– Nem fizikailag, de mégis. Richard magát okolta azért, ami a
feleségével történt, és lelkiismeret-furdalása volt, amiatt, hogy Miltonnak
dolgozott. Helen szerint Richard volt az egyetlen, akiben volt lelkiismeret.
– Mindezt Helen Scholefield mondta neked?
– Igen. McKensie bólintott.
– Milt Krammerrel beszéltem tegnap az esetről. A
pletykák gyorsan terjednek jogász körökben.
Idegösszeroppanást kapott, ugye?
– Az csak mese.
– Tehát azt mondod, hogy mind benne vannak: Dave Kotein, Ted
McCarthy és Paul Scholefield is?
– Igen. Más magyarázat nem létezik.
– És a feleségeik?
– Azt nem tudom biztosan.
– De Paul felesége semmiképp nem.
– Az a nő festett egy képet, egy absztrakt festményt, ami
olyan szörnyűségekről… – Kevin megakadt. Érezte, hogy
ezzel túl messzire ment, és kezdi próbára tenni Kevin
türelmét.
– Próbáljunk kicsit lelassítani – szólt McKensie –, és menjünk újra
végig az egészen, csak sokkal higgadtabban, mint eddig, rendben?
– Bob, próbáld megérteni, amit mondok…
– Azon vagyok, Kevin. Meghallgattam, amit mondani
akartál, és se ki nem nevettelek, sem a mentőkért nem
küldettem, így van?
– Igen.
– Akkor jó. Túlságosan zaklatott vagy, szóval jobb, ha sorra
vesszük a dolgokat. Beverly Morgan nyilvánvalóan
hazudott, hogy mentse az irháját. John Milton tisztában volt
az ápolónő bűneivel. Hogy természetfölötti hatalommal tett
szert erre a tudásra, vagy más módon, azt egyelőre nem
tudjuk. Mindenesetre az tény, hogy rengeteg
magánnyomozót foglalkoztat, de maga is utánanézhetett a
dolognak. Rájöttél, hogy Miltoné egy rendkívül sikeres cég,
de a pereket nem természetfölötti hatalommal nyerték
meg, hanem a rendőrségi eljárás során ejtett hibák
kimutatása, közvetett bizonyítékok ügyes felhasználása és peren kívüli
megegyezések révén. Állíts meg, ha valamivel nem értesz egyet.
– Tudom, hogy a látszat ellenem szól…
– Aztán láttál egy listát, aminek a létezését nem tudod bizonyítani. Ezen
a listán lehetséges bűntettek szerepelnek.
– Nem lehetséges, hanem biztosan bekövetkező
bűntények.
– Ezt azért hiszed, mert meg vagy győződve arról, hogy
John Milton már Maxine Rothberg halála előtt tudott a
gyilkosságról. De magad is elismered, hogy eleinte azt
hitted, Milton véletlenül vagy találomra állíttatott össze
háttéranyagot Rothbergről. Két asszony tanúvallomására
alapozod a vádat, az egyik egy alkoholista rablógyilkos, a
másik pedig idegösszeroppanással fekszik egy
szanatóriumban.
– Kevin – hajolt McKensie közelebb –, miért nem hagyod ott a céget.
Visszamehetnél a szigetre.
– Hány ügyben képviselted a vádat eddig Miltonék ellen?
– kérdezte Kevin olyan nyugodtan, ahogy csak tellett tőle.
– Nekem személy szerint öt ilyen perem volt a tieddel együtt.
– És mindet elveszítetted, nem?
– Igen, de semmi okom arra, hogy bármelyik esetben
megkérdőjelezzem a védelem győzelmének jogosságát.
Semmi természetfölöttit nem látok abban, ahogy Milton
ügyvédei eljárnak. Logikus lépésekre logikus következtetés
a válasz. Nézd, engem is láttál Mr. Milton partiján, más ügyészek is
eljárnak hozzá. Egyikünk sem érezte soha az ördög ügyvédjének, vagy
magának a Sátánnak a jelenlétét, akármilyen rázósak is néha azok a bulik.
Kevin bólintott, és csüggedten a tenyerébe temette az arcát. Fáradtnak
és öregnek érezte magát.
– Sajnálom, Bob. Bárcsak hinni tudnál nekem!
– Ha komolyan azt hiszed, hogy a feleségeddel együtt
veszélyben vagytok, akkor ki kéne szállnod, amíg nem
késő.
– Meg fogom próbálni, de előbb szerettem volna véget
venni a cég gyalázatos praktikáinak. Mert az a
legszörnyűbb az egészben, hogy én is segítettem őket.
McKensie a beszélgetés során először elmosolyodott.
– Az biztos, hogy egy ügyész sem bánná, ha minden
védőügyvéd ilyen lelkiismereti válságon menne keresztül,
ahányszor csak igazságtalan ítélet születik. Könnyebb lenne a
munkánk, az biztos. – McKensie elgondolkodott egy másodpercre. – Nem
biztos, hogy jól teszem, de mivel látom, hogy milyen nagyon aggaszt a
dolog, ajánlok neked valakit, aki mindenben a segítségedre lehet.
– Igazán? Kit?
– Egy barátomat, pontosabban apám egyik barátját.
Vincent atyának hívják. Amióta visszavonult papi
hivatásának gyakorlásától, az okkultizmust, elsősorban a
Sátánnal kapcsolatos szövegeket kutatja. Ne valami
sarlatánra gondolj, a tudományos munkáját hivatalosan is
elismerik, mert pszichiáterként szerzett diplomát. Még most is praktizál,
pedig már majdnem nyolcvanéves.
– Szóval szerinted pszichiátriai eset vagyok – jegyezte meg csalódottan
Kevin. – A helyedben lehet, hogy én is ugyanezt gondolnám.
– Nem mondtam, hogy őrült vagy, Kevin, de Vincent atya
mindenképp többet tud neked mondani, mint én. Ha
megerősíti a feltételezéseidet, akkor azzal, ha bebizonyítja,
hogy tévedtél, akkor pedig azzal – érvelt McKensie. –
Szerintem ennél többet egyelőre senkitől sem várhatsz.
– Azt hiszem, igazad van.
– Örülök, hogy egyetértesz. – McKensie az órájára pillantott. – Most
már tényleg mennem kell.
– Hálás vagyok, hogy meghallgattál – nyújtotta kezét Kevin.
McKensie is felállt, és kezet ráztak.
– Kevin, ne érts félre, én lennék a legboldogabb, ha a John
Milton és Munkatársai eltűnne a színről. Túl jól megy nekik,
ez kétségtelen, mint ahogy az is, hogy jó pár bűnözőnek
segítettek kijátszani az igazságszolgáltatást. De ilyen a jogi
rendszeres egyelőre senki sem tud ennél jobbat a városban.
Lehet, hogy csak arról van szó, hogy nem bírod gyomorral ezt a munkát.
McKensie vállat vont. – Lehet, hogy át kellene állnod a mi oldalunkra. A
fizetés jóval alacsonyabb, de legalább nyugodtan alszol.
– Meglátjuk – szólt Kevin, és elindult az ajtó felé.
– Várj. Én is indulok.
McKensie magára kapta a kabátját, lekapcsolta a villanyt, és Kevin
aznap másodszor lépett ki utoljára egy üres iroda ajtaján.
– Hol találom Vincent atyát? – kérdezte Kevin a liftben.
– A Village-ben lakik a Christopher Street egy alatt, az ötös számú
lakásban. A vezetékneve Reuben. Hivatkozz rám, ha beszélsz vele.
– Még az is lehet, hogy tényleg elmegyek hozzá – mondta
Kevin nem túl mély meggyőződéssel.
Hazaérve azonban gyökeresen megváltozott a véleménye.
Mikor kinyitotta az ajtót, majdnem beleütközött az ajtónál várakozó
Miriambe.
– Hallottam a kulcszörgést – magyarázta az asszony –, és siettem eléd. –
Csak úgy sugárzott a boldogságtól.
– Miért?
– Nem akartam neked szólni addig, amíg teljesen biztos nem voltam
benne, de most már semmi kétség. Terhes vagyok! – Miriam, meg sem
várva Kevin válaszát, férje nyakába ugrott.

– Mit hordasz itt nekem össze? – vágott férje szavába


Miriam. Kevin, aki alig tudta türtőztetni magát a hír
hallatán, a nappaliba vezette feleségét, hogy beszéljen
vele. Az első pár szó után azonban Miriam hisztérikus
rohamban tört ki, kezét a halántékára szorította, és
kiabálva tiltakozni kezdett. – Még hogy vetessem el a
gyerekünket!?
– Nem a mi gyerekünket hordod – próbált nyugalmat erőltetni
magára Kevin. – Ha Helennek igaza volt, márpedig minden
erre mutat, akkor bele fogsz halni a szülésbe.
– Helenről beszélsz nekem? Helen Scholefieldről? Te
teljesen megőrültél! Elvette az eszedet az a nő. Mit hordott
neked össze a múlt éjjel, mi? Mi az, hogy nem a te
gyerekeddel vagyok terhes? Szerinted mégis kivel töltöttem
az éjszakáimat? Helen talán azt is elmesélte, hogy kivel
csallak? És te hittél annak az idegbeteg nőnek, aki most
kényszerzubbonyban fekszik egy elmegyógyintézetben? –
Miriam arca égett a dühtől.
– Csak azt kérem, hogy ülj le, és hallgass végig. Megtennéd nekem ezt a
szívességet?
– De csak akkor, ha egy szó sem esik az abortuszról. Annyira akartuk
ezt a gyereket, annyira szerettünk volna végre családot alapítani! Már
mindent elterveztem – mondta Miriam eltökélten. – Nem, szó sem lehet
róla! – Ezzel Miriam kirohant a nappaliból. Kevin utánament a
hálószobába. Felesége az ágyon hasalt, és elkeseredetten zokogott.
– Miriam – ült le mellé Kevin az ágyra, és gyengéden megsimogatta
az asszony haját. – Hidd el, nem az én hibám. Nem úgy
értettem, hogy szándékosan megcsaltál. Nem tudhattál
arról, hogy hűtlen vagy hozzám. Az az ember mágikus
hatalommal rendelkezik, és az én alakomat öltötte magára,
mikor szeretkezett veled. A hatalmában tart téged. Kétszer is láttam,
hogy… megkap téged, de egyszer sem tudtam megakadályozni.
Az asszony lassan felé fordította a fejét, és figyelmesen vizsgálta férje
arckifejezését.
– Kicsoda? Ki szeretkezett velem, ki volt az a férfi, akit láttál?
– Mr. Milton.
– Mr. Milton?
Kevin bólintott.
Miriam hitetlenkedő nevetésben tört ki, és felült az
ágyon. – Tudod te, hány éves Mr. Milton? Éppen ma tudtam
meg az igazi korát. Képzeld el, hetvennégy éves. Tudom,
hogy elég jól tártja magát, de ha meggyanúsítasz valakivel,
akkor már inkább a társaival, légy szíves.
– Kitől tudod a korát?
– Dr. Sterntől.
– Ki az a Dr. Stern?
– A cég orvosa – törölte le arcáról a fájdalom és a nevetés könnyeit
Miriam. – Norma és Jean vittek el hozzá egyrészt a foltok miatt, amik úgy
aggasztanak téged, de a legfontosabb az volt, hogy az
orvos megerősítette, hogy terhes vagyok. Egyébként
büszke lehetsz magadra, mert felírt egy csomó vitamint.
Valószínűleg a vitaminhiány is a terhességemmel függ
össze. Most már kettőnk helyett is ennem kell.
– Miriam…
– A doktor úr nagyon kedves ember, beszélgettünk a
cégről, így került szóba John Milton életkora is.
– Ez ugyanaz a doktor, aki Gloria Jaffee szülését is levezette?
– Természetesen. És tudom, hogy most mit akarsz mondani – tette
hozzá azonnal –, de nem az ő hibájából halt meg.
Beszélgettünk erről a lányokkal, sőt maga a doktor is
felhozta Gloria esetét. Még most is bántja a dolog. Szülés
közben váratlanul leállt a szíve.
– Nem mindenki számára volt ez annyira váratlan, Miriam. Nem tudom,
hogyan, de a gyerek ölte meg Gloriát, és Richard Jaffee ezzel ugyanúgy
tisztában volt, ahogy a magyarázattal is.
– Hogy lehet, hogy rajtad kívül senki nem gondol ilyen
szörnyűségeket a cégről? Se Norma, se Jean, sem a fiúk. Jó
ideje Mr. Miltonnal dolgoznak, sokkal régebb óta, mint te.
Ők miért nem azzal jönnek haza a feleségükhöz, hogy Mr.
Milton velejéig romlott ember? Vagy lehet, hogy nálad
sokkal kevesebbet tudnak róla? – kérdezte az asszony
hitetlenkedve.
– Éppenhogy sokkal többet tudnak, mint én – mondta Kevin
eltűnődve. – Szokott Norma vagy Jean a férjéről beszélni?
– Persze.
– Úgy értem, a férjük múltjáról, családi hátteréről.
– Néha. Miért?
– Van esetleg valami szokatlan, nem egészen hétköznapi
abban, ahogy felnőttek?
A nő vállat vont.
– Azt biztos te is tudod, hogy Tedet nevelőszülők fogadták
örökbe.
– Fogalmam sem volt róla. Soha nem beszélt velem
ilyesmiről. Ahogy Ted az apja cégéről beszélt, abból arra
következtettem, hogy vér szerinti szülők nevelték fel. –
Kevin ezen elgondolkodott. – Most, hogy így belegondolok, Dave
sem beszélt soha az anyjáról, mindig csak az apjáról. – Kis szünetet tartott.
– Dave anyja szülés közben halt meg, igaz?
– Szóval tudtál róla.
– És fogadok, hogy Paul anyja is… Hát még mindig nem érted? – Kevin
izgatottan kezdett fel-alá járkálni a szobában.
– Mit, Kevin? Mondd már, mert halálra rémisztesz ezzel a
kitalálósdival!
– Azt, hogy ez a cég tényleg családi vállalkozás. Mr.
Milton nemcsak átvitt értelemben a társai apja: Paul, Dave
és Ted tényleg az ő fiai!
– Micsoda? – kérdezte Miriam még mindig értetlenül.
– Előbb is rájöhettem volna. Paul egyszer azt mondta,
hogy “Olyan, mintha az apám lenne”. Mindegyikük így
beszél róla.
– Ugyan, Kevin. Azt csak úgy mondták.
– Szó sincs róla. Végre kezdem érteni. Egy nap majd Gloria Jaffee fia is
a cégnél fog dolgozni, akárcsak… – Kevin az asszony szemébe nézett –,
akárcsak a te fiad, ha megszülöd.
– Hogy Jaffee fia társ legyen a cégnél… Hadd számoljam ki… Addigra
Mr. Milton legalább százkilenc vagy száztíz éves lesz.
– Sokkal öregebb lesz annál. Legkevesebb egyidős a
teremtéssel.
– Jaj, Kevin, menj már – ingatta a fejét Miriam. – Honnan szeded ezeket
a képtelenségeket. Csak nem ezt is Helen Scholefield mondta neked?
– Nem.
– Akkor ki?
– Az ösztöneim, meg a józan ítélőképességem, már
amennyi még maradt bennem. – Kevin vett egy mély lélegzetet, és
komolyan a feleségére nézett. – Miriam, igazad volt Lois Wilsonnal
kapcsolatban.
– Ezt meg hogy érted?
– A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy bűnös volt
Barbara Stanley zaklatásában. Barbara félt, mert kezdetben
engedett Loisnak, és ezért vette rá a barátnőit, hogy
álljanak mellé a tárgyaláson. Tudtam, hogy hazudik, és
ezzel nevetségessé tettem a vádat. Szemét egy dolog volt,
de mindenképp győzni akartam. Semmi mással nem
törődtem, csak a dicsőséggel.
– Csak azt tetted, amire felkészítettek, és amiért megfizettek – darálta
Miriam.
– És te mióta vagy ezen a véleményen? Biztos emlékszel, hogy te
magad védted a legjobban Barbarát.
– Normával és Jeannel sokat beszélgettünk erről. Jót tett
nekem, hogy más ügyvédek feleségeivel barátkozhatom. Sokat
segítettek nekem. Örülök, hogy idejöttünk, hogy okosabb, kulturáltabb
emberekkel tölthetjük a mindennapjainkat.
– Nem okosabbak, inkább gonoszabbak, Miriam.
– Kevin, nem értem, hogy miért mondasz ilyen rettenetes dolgokat,
és hogyan kérheted tőlem azt, hogy vetessem el az első
gyermekünket.
– Mindent megmagyarázok, de bele kell egyezned az
abortuszba. Legelőször azonban találkoznom kell valakivel,
akitől többet is megtudhatok. Ha segít, lehet, hogy hisznek
majd nekem az emberek. Talán még te is.
Kevin a telefonhoz ment, és a cím alapján megtudakolta Reuben
Vincent telefonszámát. Gyorsan felírta egy papírra, majd tárcsázta a
számot.
– Kit hívsz? – kérdezte a nő, de Kevin intett, hogy várjon
egy kicsit.
– Vincent atya? Jó estét. A nevem Kevin Taylor, Bob McKensie
ajánlotta, hogy keressem meg önt. Nem zavarom? Köszönöm. Nagyon
érdekel, amivel foglakozik, és a segítségére lenne szükségem. Kérem, ne
tartson tolakodónak, de ha nem zavarom, szeretnék azonnal beszélni
önnel… Igen, még ma este… Fél órán belül már ott is tudnék lenni… Igen.
Igazán hálás vagyok. Köszönöm… A viszontlátásra. – Kevin letette a
kagylót.
– Ki volt az?
– Valaki, aki talán a segítségünkre lehet.
– Miben?
– Hogy legyőzzük a Gonoszt – mondta Kevin, és magára
hagyta az elképedt Miriamet.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
VOLT, MIKOR NÉHA Kevin úgy érezte, hogy csak ébren
álmodja az életét. Ilyenkor kívülről látta magát, de az a
Kevin, akit figyelt, szintén csak szemlélője volt az
eseményeknek. Mint mikor önmagát látta Miriammel szeretkezni.
Ezekben a furcsa pillanatokban belelépett valami ördögi körbe, álmában
egyre csak magát figyelte, és közben az volt az érzése, hogy pusztán
átutazó maradt saját álomvilágában. Kevint most pontosan ez az érzés
fogta el.
Mikor a 7. Sugárúton megállította egy piros lámpa, Kevin
a kocsiból kipillantva egy furcsa alakot vett észre a
félhomályban. A felgyűrt gallérú, zsebre tett kézzel ácsorgó
férfi önmagára emlékeztette. Elképzelte, hogy ez az ember
szintén ő, és viszonozza kocsiban ülő énjének pillantását.
Látta magát, ahogy ott kuksol fém- és üvegkalickájában a
kormányt markolászva, időnként idegesen beletúr csapzott
hajába, és üldözött, vad tekintettel mered az előtte
gomolygó szürkületbe.
A lámpa zöldre váltott, és valaki hátulról dühös dudálásba
kezdett. Kevin beletaposott a gázba, de a visszapillantó
tükörben még láthatta, hogy mit csinál az embere. Még
percekig vele maradt a kép, amint az árnyszerű figura
villámgyorsan átszeli a kereszteződést.
Kevin jól ismerte a Village-nek ezt a részét, gyakran járt a
közeli étterembe ebédelni. Vincent atya lakhelyétől nem
messze tudott egy parkolót, úgyhogy alig félórával azután,
hogy telefonált, már ott is állt a pap lakásának bejárati
ajtaja előtt.
– Kérem, fáradjon be – köszöntötte az idős ember mély, erőteljes
hangja. Vincent atya furcsa megjelenése ellenére kedves,
joviális öregúr benyomását keltette. A fekete nadrágot és
fehér inget viselő pap nem lehetett magasabb százhatvan
centinél, keze lehetetlenül aprónak, feje pedig aránytalanul
nagynak tűnt testéhez képest. A pap kopasz fejét már csak
a fül magasságában koszorúzta ősz hajsáv, és váratlanul
ugrott elő a sűrű, bozontos szemöldök is.
Az atya tiszta, világoskék szemei derűt sugároztak,
akárcsak a nevetéstől az arcán időről-időre megjelenő
gödrök. Korát meghazudtolóan kemény kézfogással
köszöntötte Kevint.
– Embertelen hideg lehet odakint – mondta Vincent atya, miközben
vendége kabátját a fogasra akasztotta.
– Igen, de a szél miatt még sokkal hidegebbnek tűnik… –
Kevinnek ismét eszébe jutott a sarkon látott árnyékszerű
alak.
– Menjen csak egyenesen a nappaliba. Üljön le, helyezze
magát kényelembe, amíg hozok egy teát. Vagy legyen
inkább valami erősebb?
– Halehet, az utóbbi.
– Brandy jó lesz?
– Igen, köszönöm.
Kevin követte az idős papot a barátságosan berendezett
szobába. A műmárvány kandallót szinte összepréselték a
falakat teljesen beborító, könyvek százaitól roskadozó
polcok. A tojáshéj színű rekamié előtt üveglappal borított
dohányzóasztalka volt, aminek párját a szoba jobb oldali
sarkába helyezett hintaszék mellé állították. A világoskék
padlószőnyeg kissé kopottasnak tűnt, de
nyugdíjaztatásához közeledve is hűen szolgálta a
nappaliban uralkodó példás tisztaságot és rendet.
Vincent atya a bal oldali könyvespolc előtt álló faragott
komódhoz lépett, és mindkettejüknek öntött.
– Köszönöm – vette el az italt Kevin.
– Ez majd átmelegíti… – A pap köszöntésképpen megemelte a poharát,
és lehajtotta a tartalmát. Kevin követte vendéglátója példáját, majd egy
darabig behunyt szemmel élvezte, hogy a melegség szétárad tagjaiban.
– Nagyon zaklatottnak látszik, fiatal barátom.
– És ez nemcsak látszat, atyám.
– Hát igen. Ha már valaki pszichiáterhez vagy paphoz fordul, akkor ott
nagy bajnak kell lenni – felelte mosolyogva a férfi. – Szóval maga Bob
McKensie barátja?
– Nem egészen. Védőügyvéd vagyok. A legutóbbi
tárgyalásán én voltam Bob ellenfele.
– Hm.
– Vincent atya, úgy tudom, hogy ön sokat foglakozott az okkultizmussal
– tért mindjárt a lényegre Kevin.
– Igen, mindig rendkívül izgatott ez a terület.
– Bob azt is elmondta, hogy ön pap és pszichiáter egy személyben.
– Az igazsághoz hozzátartozik, hogy soha nem voltam
főállású pszichiáter, mindig papi hivatásomnak rendeltem
alá ezt a szenvedélyemet, de már a klérusnak sem vagyok
aktív tagja.
– Őszintén meg kell mondanom, hogy Bob mindkét
minőségében ajánlotta önt.
– Értem. Akkor talán vágjunk is bele. Miért keresett fel engem?
– Vincent atya – Kevin az apró öregemberre függesztette szemét –, jó
okom van feltétezni, hogy az ördögnek, vagy az ördög ügyvédjének
dolgozom. Bárminek is nevezzük, természetfölötti hatalommal bír, és ezt
arra használja föl, hogy segítse a gonosz tevékenységét ezen a világon. Bob
McKensie azt mondta, hogy ön okkultizmussal foglalkozik, és nem fog
kinevetni. Igaza volt?
Reuben Vincent komolyan bólintott.
– Gondolom, szó szerint értette az elmondottakat, igaz?
– Igen.
– Nézze, senkit nem tartok nevetségesnek, vagy vallási
fanatikusnak addig, amíg magam meg nem győződtem
róla, hogy az. Tudnia kell, hogy hiszek a Gonosz
létezésében, de nem tartom valószínűnek, hogy a
bűnbeesés óta emberi alakban rejtőzne itt a földön.
Megválasztja, mikor akar megmutatkozni az emberek
számára, mint ahogy Isten is mindig a maga választotta
időben tesz csodákat.
Kevin nehezen tudta elképzelni erről a hintaszékben
ringó szelíd lelkipásztorról, hogyan segíthetne neki legyőzni
John Miltont.
– Kétség nem férhet azonban ahhoz, hogy a Gonosz
mindig velünk van. A poklok fejedelmének adományai
ugyanúgy helyet kaptak a lelkűnkben, mint a kegyelem és
a szeretet Istentől származó áldásai. Sokan Ádám és Éva
eredendő bűnét látják a bennünk lakozó rosszban, én
inkább azt mondanám, hogy a jó és rossz közti választás
szabadsága mutatja meg valójában az isteni hatalom
dicsőségét. Tehát, a kérdésére úgy válaszolnék, hogy hiszek a
Gonoszban, és hiszek abban, hogy mindannyiunkban ott lapul, és csak a
kínálkozó alkalmat lesi.
Vincent atya elmosolyodott.
– És miből gondolja, hogy magának az ördögnek
dolgozik?
Kevin részletesen elmondta, hogy a Lois Wilson-ügytől
kezdve mi minden történt vele egészen addig, míg végül
kétségbeesésében Bob McKensie-hez fordult segítségért.
Vincent atya végig figyelmesen hallgatta Kevint,
időnként bólintott is, mintha mindaz, amit hall, nem volna
teljesen ismeretlen előtte. Mikor Kevin befejezte történetét, a pap
szótlanul felállt, az ablakhoz ment, és néhány percig gondolataiba
mélyedve meredt kifelé az utcára. Végül visszafordult vendégéhez, és
megtörte a Kevin számára egyre terhesebb csöndet.
– Egyáltalán nem képtelenség az, amit elmondott. Számos
legenda, anekdota, történet figyelmeztet arra, hogy a
Sátán védelmezi követőit. De a filozófusok és a teológusok
közötti is sokan vannak, akik a gonoszban nem egyszerűen
céltalanul pusztító erőt látnak. Talán ön is ismeri a jó és
rossz örök harcának egyik legnagyszerűbb irodalmi
ábrázolását, az angol költő, John Milton Elveszett
Paradicsomát.
– John Milton! – Kevin felállt a székből meglepetésében.
Aztán hirtelen nevetésben tört ki.
– Nem értem, mit talál ebben a névben olyan viccesnek – szólt
kíváncsian Vincent atya.
– Ő találta viccesnek. Elég beteges humora van. A férfit,
akinek dolgozom, John Miltonnak hívják.
– Ez kezd egyre érdekesebb Lenni – csillant fel a pap szeme. – Ezek
szerint mégsem olvasta Miltont.
– Egyszer mintha lett volna egy ilyen című tétel egy vizsgán,
de ha jól emlékszem, a szakmai tárgyak miatt még a tanár
nevére sem maradt elég időm.
– Elég nehéz olvasmány, de maradtunk még néhányan, akik szerint
megéri a fáradságot. Szóval a lényeg, hogy Miltonnál Isten Lucifert és
lázadó seregét a pokolba taszítja, ahol az ördög megszánja
követőit. Milton klasszikus vezetői erényekkel ruházta fel a
Gonoszt, akinek karizmatikus ereje reményt és
gondoskodást nyújt hívei számára.
– John Milton is gondoskodik a társairól, otthont ad nekik, fizeti
őket, még orvost is fogad melléjük…
– Igen, igen… Éppen ezért olyan érdekes, amit
elmondott. Ez az ember ismeri az emberek szívében lapuló
gonoszság titkát, látja az eljövendő bűnt, sőt minden
bizonnyal csábít is rá, és ha már bekövetkezett, akkor megvédi
új alattvalóit. Ahogy egy igazi vezérhez illik is.
– Még akkor is megvédi őket, ha az ügyfelei nem tudnak
fizetni.
Vincent atya hátradőlt, és a plafonra függesztette
szemét.
– Rendkívüli, egészen rendkívüli… Hogy éppen ügyvédként öltsön
alakot… Persze számolni kell az így kínálkozó
lehetőségekkel. – Izgatottan nézett Kevinre. – Van néhány
dolog, amit feltétlenül ki kell derítenie róla. Idővel…
– Erről most szó sem lehet, atyám. Értse meg, hogy azért
jöttem el magához, mert halaszthatatlanul segítségre van
szükségem. Még nem mondtam el mindent. A feleségemről
van szó. Biztosra veszem, hogy veszélyben van az élete,
hacsak nem megy el abortuszra. De azt nem tudom,
hogyan hitessem el vele, hogy mindez nem csak mese.
– Hacsak nem megy el abortuszra?
Kevin elmondta a papnak Gloria Jaffee halálának
körülményeit, beszámolt “erotikus álmairól”, és Helen
Scholefield többszöri kísérletéről, hogy figyelmeztesse őt.
– Akkor döntöttem el, hogy megkeresem magát, mikor megtudtam,
hogy Miriam terhes.
– A Sátán gyermekei – szólt komoran az atya –, akik az ő
lényegét testesítik meg. Félig emberi lények, akiknek nincs
lelkiismerete, akiknek gonoszsága túllép az emberi értelem
határain. Hitlerek, Sztálinok, Hasfelmetsző Jackek… ki
tudná megmondani, miféle szörnyűséges szerzetek,
teremtmények lehetnek ők?
– Nagyon is intelligensek és rafináltak. Engedelmes
gyerekek, akik hallgatnak az apjukra, és mindenben követik
őt. Kiváló ügyvédek, akik a társadalom megbecsült
tagjaiként lassanként idehordják majd az egész poklot.
– Hát persze… Születnek majd jövendőbeli politikusok,
tudósok, orvosok is. Belülről támadják majd meg a
teremtést. A Gonosz végül hatalmába keríti majd az egész
emberiséget, és így mégis győzelmet arat az Úron.
Kevin kétségbeesve nézett maga elé. Mégiscsak jobb lett volna
az atyával felíratni valami erős nyugtatót, majd
elbeszélgetni vele a paranoiás megbetegedések ugrásszerű
növekedésének szociológiai hátteréről. Lehetséges volna,
hogy az imént felfedezte minden idők legnagyobb szabású
összeesküvését? Még mikor az ördög praktikáinak engedve
nem látott az önteltségtől, még akkor sem ragadtatta volna
magát odáig, hogy istennek higgye magát, hát még Isten
oltalmazójának. De akármilyen esélytelenül is induljon
ebben a küzdelemben, Miriamet meg kell mentenie. Ha a
feleségéért ördögökkel és démonokkal kell megküzdenie,
akkor pontosan ezt fogja tenni. Ő hozta ebbe a földi
pokolba Miriamet, és nem számíthat az angyalok seregének
támogatására. Richard Jaffee is egyedül maradt, de vele
ellentétben, őneki, Kevinnek, esze ágában sincs
öngyilkosságot elkövetni. Helen Scholefield két választásról
beszélt, de egy harmadikat követelt tőle. Egyrészt
eladhatja a lelkét az ördögnek (a várospanoráma nem ér
meg ennyit), másrészt lehet öngyilkos (megint csak a
pokolban köt ki), de meg is ölheti Miltont.
– A lélek és a test gyengesége között úgy látszik szorosabb összefüggés
van, mint hittem – magyarázta Kevin, mikor leírta Miriam romló állapotát.
– Az ellenálló képessége rohamosan csökken, egyre fáradékonyabb, szinte
a szemem előtt tűnik el.
– A gonosz a tisztaságon és jóságon élősködik. Ez a
magyarázata annak, hogy a Sátán fia végül kioltja anyja
életét.
– Mit kell tennem? – kérdezte suttogva Kevin.
– Nem kételkedem a szavaiban, és ha valóban minden úgy igaz, ahogy
elmondta, csak egy válaszút áll maga előtt. El kell pusztítania
a testet, amit az ördög kiválasztott magának. De előbb
minden kétséget kizáró bizonyosságot kell szereznie arról,
hogy valóban a testet öltött Lucifert látja.
Vincent atya felállt, és leemelt egy könyvet a polcról.
– A Szent Biblia. Az Ördög nem érintheti, mert az isteni Ige elégetné
sötét lelkét. Ha mégis hozzáér, megégeti a kezét, üvölteni kezd a kíntól.
– Akkor esze ágában sem lesz hozzányúlni.
– Adja neki ezt a könyvet ajándékba. Várjunk csak… – A pap az
egyik szekrényből kivett egy egyszerű barna papírszatyrot.
– Tegye bele ebbe, és úgy adja át. Ha tényleg ő a Sátán,
akkor megégeti a kezét, mikor kiveszi a Bibliát a zacskóból.
– Értem. – Kevin olyan óvatosan vette át könyvet, mintha bomba lenne.
– És ha felüvölt, mit tegyek?
Vincent atya az egyik könyv mögül előhalászott egy
arany feszületet Krisztus ezüstből készült másával. A
kereszt húsz centi hosszú lehetett.
– Ezt tartsa olyan közel az arcához, amilyen közel csak tudja. A
megtestesült Gonosz szemét el fogja vakítani a fény, és egy
időre tehetetlen öregemberré válik.
– És akkor…? – kérdezte Kevin.
– Akkor… – Vincent atya megfordította a feszületet, és
máris egy tűhegyes tőrt tartott a kezében. – … Szúrja
egyenesen a szívébe. Egy pillanatig se habozzon, különben a
feleségével együtt örökre elvesztek. – Vincent atya közelebb hajolt
Kevinhez. – Örökkön örökre.
Kevin elvette a tőrt is, és félelemmel vegyes tisztelettel
forgatta a kezében. Ezen az ábrázoláson Jézus arckifejezése
inkább az Úr katonájának haragját sugallta, mint megbocsátást.
– És mi vár a feleségemre, és arra a… gyerekre?
– Ha a Gonosz emberi alakját elpusztítják, a gyerekei is meghalnak. A
felesége majd spontán elvetél, és ezzel megmenekül. De ne tegyen semmit,
ha a próbák nem sikerülnek. Akkor visszajön ide hozzám, és
megbeszéljük, hogy mi a teendő. Megértett?
– Igen – felelte Kevin. – Köszönettel tartozom magának. –
Kevin hóna alá vette a zacskóban lévő Bibliát, a feszületet
pedig az öve és a nadrágja közé szúrta.
Vincent atya bólintott.
– Az Isten vigyázza a lépteit, fiam. – A pap Kevin vállára tette a kezét,
és elmormolt magában egy imát.
– Köszönöm, atyám – suttogta Kevin.
A ház csendesebb volt a szokottnál. Kevin még az
éjszakás őr Lawsont sem látta sehol. A távirányítóval
kinyitotta a garázsajtót, és beállt a helyére. Mikor kiszállt, szinte halotti
csönd fogadta, amibe valósággal belerobbant a kocsi ajtajának csapódása.
Kevin látta a többi ügyvéd kocsiját. A garázs távolabbi sarkában pedig
megpillantotta a cég limuzinját is. Amióta itt lakott, először fedezte
fel azt az ajtót, ami valószínűleg Charon lakásába nyílik.
Charon… Nem Káron volt a neve annak a mitológiai
alaknak, aki Hadeszbe viszi az holtak lelkeit? John Milton
vicces hangulatában lehetett, amikor a keresztelőt tartotta.
Persze Charon valóban minden nappal előrébb vitte az
ügyvédeket a pokolhoz vezető úton. Rajtunk viccelődik,
gondolta Kevin.
Kevin a lifthez ment. Az első dolga az lesz, hogy
Miriamnek mindent elmond, és ezúttal mindenképp
meggyőzi. Ha kell, felhívatja vele Vincent atyát. A lakásához ért, de
belépve felesége helyett csak egy üzenetet talált.
“Elfelejtettem szólni, hogy ma estére balettjegyünk van a
lányokkal. Nyugodtan feküdj le, lehet, hogy nem jövök az
előadásról egyből haza. A hűtőben találsz félkész lasagnát,
csak meg kell melegítened a mikroban. Millió puszi, Miriam.”
– Teljesen megőrült? – Kevin kétségbeesetten
morzsolgatta kezében a cédulát. – Azok után, amit
elmondtam neki, hogy elrohantam segítségért, azok után
egyszerűen nem enged az esti programból!?
Már elveszett, gondolta. Hiába is győzködné. Kevin
tekintete ekkor a telefon mellett heverő aranykulcsra
tévedt. Most felmehet, és leszámolhat John Miltonnal.
Felkapta a kulcsot, és hóna alatt a csomaggal, övében a
kereszttel a lifthez ment.
Behelyezte a zárba a kulcsot, és megnyomta a “P” gombot. Az ajtók
becsukódtak, és a lift elindult fölfelé, mintha csak a pokol bugyraiból
emelné ki utasát.
Kevin úgy érezte, hogy az ajtók már-már kínos lassúsággal nyílnak. A
hatalmas teremben félhomály ült, csak a zongorára helyezett gyertyák
fényei derengtek, félelmetes árnyjátékot vetítve az óriási falakra.
A hangszórókból halk muzsika szólt. Kevin kis hallgatózás
után a zongoradarab részletében ráismert arra az elbűvölő
zenére, amit Miriam játszott a partin. Kevin lelki szemei
előtt megjelentek Miriam kecses, elragadtatott mozdulatai.
Kilépett a liftajtón, és figyelmesen fülelt, hogy hall-e valami
mozgásra utaló neszt, amikor a sötétből váratlanul
kibontakoztak John Milton alakjának körvonalai. Mr. Milton,
aki burgundi vörös szmokingját viselte, az egyik bőrfotelben
ült egy pohár bort kortyolgatva.
– Nocsak, Kevin. Milyen kedves meglepetés. Jöjjön csak be. Épp
üldögélek itt egy pohár jó bor társaságában, és ami azt illeti, pont magára
gondoltam.
– Igazán?
– Igen. Hallom, kivett egy nap szabadságot. Jobban van? Kipihente
magát?
– Úgy-ahogy.
– Hát ez remek. Még egyszer hadd gratuláljak a
győzelméhez.
– Igazán nem kellett sokat tennem érte. – Kevin beszéd közben lassan
Milton felé indult. – Az ön üzenete nyerte meg nekem azt a pert.
– Á, igen, az üzenet. Még mindig foglalkoztatja?
– Nem.
– Nem? Helyes. Ahogy nagyapám mondogatni szokta: “ajándék lónak
ne nézd a fogát”.
– Úristen!
– Tessék?
– Az én nagyapám mondta ezt mindig.
– Ő is? – John Milton szélesen elmosolyodott. –
Valószínűleg minden nagyapa ilyesmikkel traktálja az
unokákat. Ha egyszer nagyapa lesz, majd meglátja. John
Milton letette a poharát a mellette álló asztalra. – Jöjjön,
üljön ide. Úgy áll ott, mint valami hírnök. Parancsol esetleg
egy pohár bort? – Kevin a pohárra nézett, a vörös folyadék furcsán
derengett a gyertyafényben.
– Most nem, köszönöm.
– Nem? – Milton hátradőlt, és alaposabban szemügyre
vette Kevint. – Mit tart a hóna alatt?
– Ajándék önnek.
– Nahát, igazán milyen figyelmes. És minek köszönhetem ezt a
megtiszteltetést?
– Hálám jele mindazért, amit értem és Miriamért tett az
elmúlt időszakban.
– Nekem az a legszebb ajándék, hogy sikeresnek láthatom magát a
tárgyalóteremben.
– Mégis, úgy éreztem, hogy ki kell mutatnom valamilyen módon az ön
iránti érzéseimet.
Kevin odalépett John Miltonhoz, és lassan átnyújtotta a könyvet
tartalmazó papírzacskót.
– A formája alapján könyv lehet.
Kevin eközben jobb kezét lassan a zakója alá csúsztatta, és
megmarkolta az arany feszületet.
– Az is. Újabban ez a kedvencem.
– Annál értékesebb nekem ez az ajándék.
Milton bedugta kezét a zacskóba. Amíg a könyvre
nyomott cím láthatóvá nem vált, nem történt semmi, de
amint John Milton meglátta a “Szent Biblia” felirat betűit,
szemei tágra nyíltak, és iszonyatosan felüvöltött, épp ahogy
Vincent atya megjósolta.
Kevin előrántotta övéből a keresztet, és kinyújtott karral
John Milton szemei elé tolta a haragvó Jézus arcát. Az ismét
felüvöltött, és amilyen gyorsan csak tudta, tenyerébe
temette az arcát. A fotel támlájának feszült testtel
igyekezett hátrálni. Kevin megfordította kezében a
keresztet, és gondolkodás nélkül beledöfte John Milton
szívébe. A tőrnek kiképzett kegytárgy úgy siklott a húsban,
mint kés a vajban. A sebből kezdett ömleni a vér, de Kevin
addig nem vette ki fegyverét, amíg tövig nem mártotta Milton mellkasába.
John Miltonnak annyi ideje sem maradt, hogy levegye a
szeméről a kezét. Úgy halt meg a fotelben ülve, arcára
tapasztott kézzel. Kevin hátralépett. A kereszt biztosan állt
Milton bordái között, de Jézus arca most mintha némi elégedettséget
tükrözött volna.
Kevin egy ideig nem mozdult a hulla elől. Megvárta, míg
megszűnik testében a remegés. Hát vége, gondolta.
Megmentette saját lelkét, és felesége életét. A nappali
egyik telefonjához lépett, hogy felhívja Vincent atyát. A
harmadik csöngésre az idős pap végre felvette a kagylót.
– Itt vagyok a lakosztályában – mondta a telefonba Kevin. – Minden
pontosan úgy történt, ahogy megmondta.
– Tessék?
– Megtettem, atyám. Felüvöltött, mikor a Bibliát kézbe vette, és
megvakult a kereszt láttán. Pontosan úgy végeztem vele, ahogy, mondta. A
vonal másik végén hosszú csend következett.
– Pontosan azt tettem, amit mondott, igaz?
– Hát persze, fiam – mondta szárazán Vincent atya, aztán Kevin mintha
gépies nevetést hallott volna megreccsenni a kagylóban.
– Pontosan azt tette, amit mondtam. Most már ne is
csináljon semmi mást, maradjon, ahol van. Hívom a
rendőrséget.
– A rendőrséget?
– Csak maradjon ott, ahol van. – Ezzel Vincent atya le is tette a kagylót.
Kevin egy darabig értetlenül hallgatta a telefonbúgást, aztán visszatette
a telefont.
A hulla felé pillantott. Valami megváltozott. Lassan a fotelhez sétált, és
lepillantott a testre. A szíve vadul dobogni kezdett, és jeges félelem járta át
a tagjait.
John Milton továbbra is halott volt, a tőr továbbra is ott
volt a szívében.
De a keze már nem takarta az arcát.
És John Milton mosolygott.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
– HIDD EL, NEM TALÁLSZ náluk jobb védőt – erősködött
Miriam. – Ez az egyetlen elképzelhető logikus lépés. Inkább
hálásnak kellene lenned, hogy egyáltalán szóba állnak
veled azok után, amit tettél. Csoda, hogy nem gyűlöltek
meg minket.
Kevin nem szólt semmit. A vele szemben lévő börtönfalat
bámulta, és azon tűnődött, hogy minden valószínűség
szerint tényleg megőrült.
A villámgyorsan a helyszínre érkező rendőrök után nem
sokkal az ügyvédek is megérkeztek feleségeik és Miriam
társaságában. Kevin nem volt hajlandó beszélni a körülötte
lévőkhöz, még a feleségével sem váltott egy szót sem.
Miriam amúgy is hisztérikus rohamot kapott, és ki tudja, mi
történik, ha Jean és Norma nincsenek mellette, hogy
megvigasztalják. A fiúk ezért még meg is dicsérték Kevint,
mondván, hogy jó védenchez illő módon egy szót sem szól,
csakis az ügyvédje jelenlétében. De ő egyiküket sem akarta látni
soha többé, akárhogy is kérlelte Miriam.
Gyűlölték őket a többiek, csak a jól bevált professzionális
módszerrel akartak megszabadulni tőlük is. Miriam persze
ebből semmit nem vett észre. Olyan törékenynek és
sebezhetőnek tűnt most a felesége! És még mindig terhes
volt. Egyelőre nem zajlott le a spontán vetélés, de
hamarosan be kell következnie. Vincent atya eddigi összes
jóslata bevált. Kevin Miriamre nézett, és magában
csodálkozva kellett beismernie, hogy felesége egyáltalán
nem úgy fest, mint akinek fájdalmai lennének. A sírástól
ugyan elkenődött az arcán a smink, de a festék alól előtűnő
bőrön már nyoma sem volt a korábbi sápadtságnak. Miriam
láthatóan kivirágzott a terhesség hetei alatt. Talán mindez
annak a jele, hogy a szíve alatt hordott gonosz kezdi elveszteni
erejét. Akkor van hát még remény!
– Hogy érzed magad?
– Szörnyen. Szerinted mégis hogyan kellene ereznem magam?
– Nem úgy értem. Az egészségeddel minden rendben? Jól viseled a
terhességet? Vagy jöttek ki rajtad újabb foltok?
– Nem. Semmi. Tökéletesen érzem magam – felelte Miriam. – Nem rég
voltam az orvosnál, és megnyugtatott, hogy minden rendben.
Kevin egyre csak a feleségét nézte. Olyan távol volt tőle,
a kettejük egykori mélyen bensőséges viszonya egyszerre
mintha soha nem is létezett volna. Már nem tartoztak
egymáshoz. Az asszony idegenné vált számára, a szeméből
eltűnt az a melegség, amibe első látásra beleszeretett.
Mintha valaki más lenne a testében. Persze volt is. Egy
sötét, gonosz hatalom örököse, aki lassanként felél az
asszonyban mindent, ami Kevin számára valaha Miriamet jelentette.
Az orvos is közéjük tartozik, nyilván valahogy mesterségesen életben
tartja a magzatot, gondolta Kevin.
– Kérlek, ne menj többé ahhoz az orvoshoz, Miriam. Könyörgöm,
többet ne menj oda!
– Úristen, Kevin. Értsd meg, hogy beteg vagy. Hogy valami történt
veled, és teljesen elborult az elméd. Istenem!
– Nem őrültem meg, Miriam. Meg fogod látni, hogy nem
vagyok őrült.
Miriam hátradőlt, és Kevin megérezte a nőből felé áradó
megvetéssel fűszerezett közönyt.
– Kevin, csak azt mondd meg, hogy miért csináltad? Miért
kellett neked a világon élő összes ember közül épp Mr.
Miltont megölnöd?
Az őr erre a mondatra feléjük fordította a fejét, aztán úgy
tett, mintha valami mást nézett volna.
– Előszörre sem hittél nekem, és most sem hinnél, úgyhogy várd meg a
tárgyalást, akkor minden kiderül.
– A tárgyalást? – fintorodott el Miriam. Kevin észrevette,
hogy felesége olyan új szokásokat vett föl, amik néhány
hete még tökéletesen idegenek lettek volna tőle.
– Ugyan, mit vársz a tárgyalástól? Beismerted a
bűnösséged, és nem engeded, hogy a város, sőt talán az
ország legjobb ügyvédjei képviseljenek a bíróság előtt.
– Már utána érdeklődtem, és fogadtam is egy jogászt.
– Kit?
– Nem valami nagy név, de energikus és tehetséges. Még csak
nem is gazdag, de legalább nem tartozik közéjük. –
Egyelőre. De ha veszítek, nemsokára ő is köztük lesz – tette
hozzá magában Kevin.
– Ez nem valami bölcs döntés, Kevin.
– A legbölcsebb. Így még van valami esélyem, hogy bebizonyítsam az
igazamat.
– Paul szerint pszichiátriai vizsgálatnak kellene alávetni.
A vád azt fogja állítani, hogy ítélőképességed birtokában
cselekedtél. Ha ennek be tudnánk bizonyítani az
ellenkezőjét, nem ítélhetnének el szándékos, előre kitervelt
gyilkosságért. Ennél többet pedig nem remélhetsz.
– Ez Paulra vall. Fogadni mernék, hogy már ajánlott is neked valakit.
– Igen, kitűnő szakembereket ajánlott. Olyanokat, akiket
a cég már korábban is felkért hasonló vizsgálatokra, és már
bizonyították képességeiket.
Kevin úgy látta, hogy Miriam cinkosan rákacsintott. Már egészen
közéjük való. Értelmetlen bármivel is próbálkoznia, amíg a tárgyalás véget
nem ér.
– Az orvosok egyöntetűen azt fogják állítani, hogy nem
vagyok épelméjű. És akkor soha nem derül ki az igazság, hát
nem érted!?
Kevin olyan közel csúszott az asszonyhoz, amilyen közel
csak tudott anélkül, hogy magára vonná az őr figyelmét.
– De nem ez fog történni. Nem fogunk ilyen vizsgálatot kérni.
Egyáltalán nem lesz semmilyen orvosi vizsgálat! – Kevin dühösen az
asztalra csapott. Erre Miriam ijedten a szája elé kapta a
kezét. A nő szemei megteltek könnyel. Miriam értetlenül
ingatta a fejét.
– Mindenkit annyira letört, amit tettél. A te szüléidet, az enyémeket, a
fiúkat. Normát, Jeant…
– És Helennel mi van? – Kevin őrült fénnyel a szemében
csapott le az őt igazoló bizonyítékra. – Ugye te nem akarsz
csak úgy megfeledkezni róla, pusztán azért, mert a többiek
élve eltemették egy szanatóriumban!?
– Nem feledkeztem meg róla, és ha tudni akarod, a
többiek sem. Ő tehet erről az egészről, de senki sem
hibáztathatja, mert abban az időben ő is nagyon beteg volt.
Nem tehető felelőssé mindazért, amit abban az állapotban
mondott vagy tett. – Miriam beszéd közben elővett a
táskájából egy kis tükrös neszesszert, és hozzákezdett, hogy
rendbe hozza a sminkjét. – Hál' Istennek most már sokkal jobban van.
– Jobban? – Kevin idegesen hátradőlt a székében. – Ezt
meg hogy érted? Meghalt?
– Ugyan, Kevin, hagyd már ezt abba…! A kezelések sikerrel jártak, és
Helen már nincs kómás állapotban, sőt rendesen eszik, és
összefüggően, értelmesen beszel. Ha így javul továbbra is,
Paul szeretné, ha már egy hét múlva hazaköltöztethetné.
– Haza? Soha nem lesz hajlandó átlépni Paul lakásának még a küszöbét
sem.
– Minden nap megkérdezi, hogy mikor mehet már végre haza. Norma és
Jean meglátogatták, és azt állítják, hogy valóságos csoda történt.
– Hát éppen ez az – mondta előrehajolva Kevin. – Ezért
akarnak engem is bedugni oda, hogy… Nem! Soha! – állt fel
Kevin a székből.
– Kevin!
– Hagyj most magamra, Miriam. Fáradt vagyok, és ma van az
első megbeszélésem az ügyvédemmel. Ha valami történik
veled, azonnal értesíts. Nemsokára be kell következnie.
– Minek kellene bekövetkeznie?
– Majd meglátod – felelte Kevin. – Majd meglátod –
ismételte reménykedve, és az őr kíséretében visszaindult a
cellájába.
Milyen különös, gondolkozott Kevin. Mit tettek Helen
Scholefielddel, amitől “javult az állapota”? Lehet, hogy ki
tudták törölni az emlékezetét? Veszélyes dolgokat tudott,
nem engedhetnek meg maguknak ekkora kockázatot, főleg
nem a tárgyalás előtt. Lehet, hogy kivették a
homloklebenyét? Lobotómia… biztosan ez lehet a
magyarázat. És hogyhogy Miriam még mindig terhes? Az
atya azt mondta, hogy ha a Gonosz teste már nem él, az
utód is vele pusztul. Miért tart ilyen sokáig? Lehetséges,
hogy mesterségesen életben lehet tartani a magzatot?
Beszélnie kell a pappal. De miért nem látogatja meg? És
miért volt olyan furcsa az az utolsó telefonbeszélgetés?
Egyáltalán, minek hívta rá a rendőröket? Ez is a terv része
lenne?
Sok mindent meg kellett még értenie… Túl sokat is. Az a
legfontosabb, hogy higgadtan felépítse a stratégiáját. Ez
lesz a történelem leghíresebb tárgyalása. Egy névtelen
ügyvéd segítségével be fogja bizonyítani, hogy
önvédelemből ölt. Hogy sikerült visszarántania az
emberiséget a pokol kapujából, hogy egymaga elpusztította a testet öltött
Gonoszt.
Bizonyítékként kérni fogja a könyvtár számítógépein tárolt adatokat, és
beidézteti Beverly Morgant. Aztán koronatanúként az emelvényre lép majd
Vincent atya, egy minden gyanú fölött álló, fedhetetlen polgár, és a
vallomásával el is dönti a pert – morzsolta foga közt a szavakat a cellában
Kevin.
– Nem lesz semmi baj. Minden menni fog, mint a karikacsapás –
szögezte le magában némán.
– Persze – hallotta a háta mögött lépkedő őr hangját. –
Minden nagyszerűen fog menni. Most már a kezünkben
vagy.
Kevin oda sem figyelt. Amint bezáródott mögötte a cella
ajtaja, elővette a jegyzettömbjét, és lázas stratégiai
előkészületekbe kezdett.

Az ügyvédje neve William Samson volt. Huszonhét évével úgy


nézett ki a megnyerő külsejű fiatalember, mintha
reklámcégek reklámozásával keresné a kenyerét. Samson
nem hitt a szerencséjének, hogy egy ilyen fajsúlyú ügyet
bíznak rá, ami ráadásul akkora port kavart, hogy egy jó
darabig biztosan integethet anyjának a tévében. William
Samsonnak tulajdonképpen még csak egy büntetőjogi pere
volt, amikor egy tizenkilenc éves főiskolás diákot védett,
akit azzal vádoltak, hogy egy pisztollyal kirabolta a
kollégium közelében lévő boltot. A tolvaj símaszkot viselt,
és a rendőrség talált is egy, a leírásnak megfelelő maszkot
a fiúnál. Viszont semmilyen más sífelszerelés nem volt a
lakásban, pedig a gyanúsított versenyszerűen síelt. A fiú
külseje megfelelt a vallomásokban rögzített
személyleírásnak, ráadásul az ifjú sportoló bizonyíthatóan
tele volt szerencsejáték-adóssággal. Ennek ellenére az eset
nem volt lezártnak tekinthető, mert nem találták meg a
fegyvert, ráadásul a fiú barátnője azt vallotta, hogy a
gyanúsított vele volt a tett elkövetésének időpontjában.
Samson természetesen tisztában volt vele, hogy a lány
hazudik, és már előre fázott attól, hogy az esküdtek előtt
nem lesz valami túl meggyőző. Védence szíve csücske
abban a pillanatban példás hátraarcot csinált, amikor
Samson elmagyarázta neki, hogy mi jár hamis tanúzásért,
és hogy mi mindent meg nem tesz majd az az ilyen meg
olyan ügyész azért, hogy kétségbe vonhassa a lány
szavahihetőségét. Egy nappal a tárgyalás megkezdése előtt
tehát fogta magát, átsétált a kerületi ügyészségre, és alkut
ajánlott. A vád bizonyíték hiányában elejti a fegyveres
támadás vádját, de fenntarthatja a vádat rablás
bűntettének elkövetésében. Mivel védence büntetlen
előéletű volt, megúszta hat hónap börtönnel és öt év
felfüggesztettel.
Kevin nem sokat tudott az ügy részleteiről. A lényeg az
volt, hogy legalább a védője ne az ördög szolgája legyen,
és rendelkezzék annyi rátermettséggel, amit ez az ügy
megkíván. Az első megbeszélés azzal kezdődött, hogy
Kevin részletesen vázolta, miképp akarja bizonyítani az
önvédelemből elkövetett emberölést. Samson eleinte még
figyelemmel hallgatta ügyfelét, jegyzetelt, belekérdezett a dolgokba, aztán
már csak reménytelenül bámulta a cella padlóját. Csalódottsága nem is
lehetett volna nagyobb. A nagyapjának volt igaza: nem minden arany, ami
fénylik. Az ügyfele klinikai eset, egy hisztérikus paranoiás
elmebeteg, aki nem védőügyvédre szorul, hanem akut
kezelésre. Mikor Kevin befejezte, Samson azt javasolta,
hogy kérjen pszichiátria véleményezést
beszámíthatóságáról.
– Épp ezt akarják! – tiltakozott Kevin. – Ha elmebeteggé nyilvánítanak,
akkor nem leplezhetem le az összeesküvést, vagyis sikerül elhallgattatniuk
a tanúimat.
– Ebben az esetben nem vállalhatom el jó lelkiismerettel az ügyét –
jelentette ki William Samson. – Senki nem fog hinni magának, így nem
lesz indítéka az önvédelemre. Ilyen feltételek mellett nem tudom ellátni a
védelmét, Mr. Taylor.
Kevint elkeserítette az ügyvéd döntése, de ugyanakkor
lelket is öntött belé. William Samson az a fajta tehetséges
fiatal ügyvéd volt, aki minden tőle telhetőt megtesz
védence érdekében, de csak az erkölcs diktálta keretek
között. Én is ilyen voltam, gondolta Kevin magában. Az ifjú
Samson erőt és új reményt adott neki a folytatáshoz.
– Akkor magamat fogom védeni – szólalt meg végül. – Azért
mindenképp jöjjön el a tárgyalásra. Még az is lehet, hogy meglepetést
fogok okozni magának.
William Samson később valóban meglepve hallotta, hogy
a vád orvos szakértői vizsgálata épelméjűnek találta Kevin
Taylort, aki az orvosok szerint a tett elkövetésének
pillanatában különbséget tudott tenni aközött, hogy mi
helyes, és mi nem. A vád állítása szerint a vádlott meséje
az ördögi összeesküvésről csak a valódi indíték
elleplezésére szolgál. Kevin számára azonban a negatív
pszichiátriai vélemény volt az első kedvező jel. Az emberek
kénytelenek lesznek meghallgatni őt, de Vincent atya
vallomását látatlanul is elhiszik. Innen már egyenes út visz
a győzelemig. Igenis be fogja bizonyítani, hogy
önvédelemből ölt. A legjobb pillanatban szállt fel a fehér
füst, hiszen még a saját védelmét sem láthatná el, ha
beszámíthatatlannak nyilvánították volna. De aztán kártyavárként omlott
össze minden reménye.
Ragaszkodott hozzá, hogy rendőrtisztek jelenlétében
töltsék le és nyomtassák ki a cég gépein tárolt valamennyi
információt. Ez meg is történt, azonban “Jövőben esedékes
ügyek” című file-t nem találtak. Még a menün sem
szerepelt ilyesmi.
– Egyértelmű, hogy kitörölték a számítógépből –
jelentette ki Kevin magabiztosan. – Előbb is rájöhettem
volna, hogy így lesz.
Természetesen senki nem hitt neki, de Kevin bízott a többi adujában;
A tárgyalás első napján Todd Lungen ügyész ismertette a
vádat. Lungen McKensie-vel lehetett egyidős, de jó
megjelenésének köszönhetően sokkal sikeresebbnek
mondhatta magát kollégájánál. Kevint az ügyész
magabiztos, már-már arrogáns fellépése a saját stílusára
emlékeztette. Lungen az esküdtek és a népes hallgatóság
előtt elmondta, hogy az eljárás során meg fogja győzi őket
arról, hogy a vádlott minden kétséget kizáróan bűnös
valamennyi ellene felhozott vádpontban. A banális
történetnek három szereplője van: a vádlott, felesége és az
áldozat, akit a férj azzal gyanúsított, hogy viszonya volt
feleségével, és teherbe ejtette. Lungen hatásosan
ecsetelte, hogy milyen hihetetlenül képtelen mesét tákolt
össze Kevin Taylor abban a hiszemben, hogy ezzel
megmenekülhet méltó büntetésétől. A hidegvérű gyilkos
nem magyarázhatja önvédelemmel szörnyű tettét, hiszen
bizonyítást fog nyerni, hogy gondosan, előre kitervelte a
bosszúvágyból elkövetett gyilkosságot.
Ezek után Normát és Jeant szólították az emelvényre. Mindketten
eskü alatt vallották, hogy Miriam a gyilkosság előtt beszélt
nekik férje féltékenységi rohamairól. Arról is tudtak, hogy
Kevin Taylornak az a kényszerképzete támadt, hogy John
Milton teherbe ejtette feleségét. Norma hozzátette, hogy
Miriam a gyilkosságot megelőző időszakban kifejezetten
tartott férje kitöréseitől.
Mikor szót kapott, Kevin próbálta a Jaffee házaspárra
terelni a szót, de nem sokra ment a két nő semmitmondó
feleleteivel. Ekkor Helen Scholefieldről kérdezte őket, de a
két nő tagadta, hogy Helen valaha is beszélt volna nekik
bármiféle összeesküvésről. Lungen visszakapta a tanúkat,
így Jeannek alkalma volt elejteni egy ártatlan megjegyzést
arról, hogy Helen jelen pillanatban is ideggondozás alatt áll
egy szanatóriumban.
– Tehát még ha mondott is volna Helen Scholefield a
vádlott állításaihoz hasonló képtelenségeket, akkori,
elmeállapotát figyelembe véve ez a tény aligha lenne
bizonyító értékűnek tekinthető – vonta le a következtetést
Jean szavaiból Lungen. Majd az esküdtek felé fordulva még
hozzátette: – És ezt bármelyik zugügyvédnek épp olyan jól kell tudnia,
mint nekem. Hát még tanult kollégámnak, aki pedig tudásával és
felkészültségével nemrég méltán aratott zajos sikert e terem falai között!
A vád Pault, Dave-et és Tedet szólította következőnek.
Mindannyian egyöntetűen állították, hogy John Milton a
büntetőjog kiemelkedő egyéniség volt, életét az
igazságszerete és diadalra juttatásának nemes és szent
célja vezette. Jótékonykodó, áldozatkész filantrópként
ismerték, aki példátlan odaadással egyengette az
alkalmazásában lévők pályafutását, sőt még családjaikról is
gondoskodott, mikor erre szükség volt. Külön is kitértek
arra, hogy a hetvennégy éves John Miltonról alávaló
rágalom azt állítani, hogy nőcsábász volt. Soha semmilyen
ürüggyel nem közeledett félreértésre okot adó módon a
feleségükhöz. Mindannyian egyetértettek abban, hogy
Kevin egyszerűen képtelen elfogadni, hogy egy maga
kreálta világban él, aminek semmi köze a valósághoz.
Kevin erre kijelentette, hogy nem is fárad a három ügyvéd
kihallgatásával, mert azok John Miltonnak, a testet öltött Sátánnak a fiai. A
bírónak csendre kellett intenie a hallgatóság tagjait, akik közül – az említett
szavak miatt – többen is felháborodásuknak adtak hangot.
A vád ezúttal a tárgyi bizonyíték bemutatását kérte, és
behozták a keresztet formázó tőrt. Kevin nem tett arról
vallomást, hogy ezzel a fegyverrel ölte-e meg Miltont, ezért
egy rendőrségi szakembert kértek fel az ujjlenyomatok
azonosítására. Ezután Kevint a penthouse nappalijába
vitték, ahol szembesítették azokkal a nyomozókkal, akik a
gyilkosság után elsőként érkeztek a helyszínre. A rendőrök
a vádlott jelenlétében megesküdtek, hogy Kevin keze a
gyilkosság után véres volt, és, bár nem vallotta be, nem is
sem tagadta, hogy ő Milton gyilkosa.
Lungen magabiztosan adta át a szót a védelemnek.
Kevinnek a védelem álláspontjával kellett kezdenie, de
úgy érezte, hogy az elmúlt napok kudarcai után hatásos
felütés lenne, ha mellette is szólna valami vagy valaki.
Ezért a védelem részéről elsőként Beverly Morgant
szólította tanúskodni. Kiderült, hogy a szerencsétlenül járt
volt ápolónő akut alkoholmérgezést kapott, és kómás
állapotban fekszik a Morton Memorial Hospital egyik
kórtermében. A bírósági orvos szakértő kiutazott, és
megvizsgálta Beverlyt, de nem sok esélyt látott arra, hogy
az asszony valaha is felépül. Lungen megjegyezte, hogy
sajnálatosnak tarja az asszony állapotát, de tény, hogy a
védelem elmaradt tanúja egy iszákos, munkanélküli
ápolónő, aki ugyanebben a bírósági teremben még nem is
olyan rég azzal lepte meg a vádat, hogy eskü alatt
megmásította a rendőrségen tett korábbi vallomását.
Mivel a Kerületi Ügyészség Todd Lungent jelölte ki a vád
képviseletére, így Kevin beidézhette a védelem tanújaként Bob McKensie-
t. De Bob válaszai hallatán Kevinnek az a kísérteties érzése támadt, hogy
Bob McKensie emlékezete egy másik beszélgetést rögzített, mint az Övé.
McKensie elismerte, hogy Kevin beszélt neki a Milton-cég
klientúrájával és munkastílusával kapcsolatos aggályairól. Kevin azt
állította, hogy a cég ügyvédei messzemenően túllépik
hatáskörüket, hogy kieszközöljék védenceik felmentését.
Aztán még hozzátette, hogy ez annak ellenére is így
történik, hogy az ügyfélkör kizárólag elszánt bűnözőkből áll.
Tehát láthatóan azzal a szándékkal érkezett hozzám, hogy
befeketítse előttem a John Milton és Munkatársai vállalatot.
De az már az első pillanattól fogva teljesen nyilvánvaló volt
a számomra, hogy csak a bosszúvágy hajtja. A későbbiek
még inkább azt igazolták, hogy vélt sérelmei miatt terjeszti
ezeket az ellenőrizhetőségük miatt egyébként
meglehetősen ártalmatlan rágalmakat. McKensie szerint
Kevin Taylor megvallotta: biztosan tudja, hogy a
feleségének viszonya van főnökével.
Kevin nem hitt a fülének.
– Hazudik! Ilyet soha senki előtt nem mondtam!
Lungen tiltakozott a vádlott minősíthetetlen magatartása
miatt, a bíró a tiltakozást helybenhagyta, és
rendreutasította Kevint.
– Felszólítom a vádlottat, hogy tartózkodjon a
személyeskedő, jogászhoz méltatlan kitörésektől, és
fegyelmezze magát a továbbiakban. Most pedig Mr. Taylor:
vagy felteszi a védelem kérdéseit, vagy szólítom a
következő tanút.
– De bíró úr, ez az ember hazudik!
– Ennek eldöntését kérem bízza az esküdtszékre. Tehát: van kérdése?
– Igen. Azt ajánlottad, hogy látogassam meg Vincent atyát, igaz?
– Igen – felelte McKensie.
– Nagyon jó. Most megkérlek, hogy magyarázd meg a tisztelt
bíróságnak, hogy mi másért küldtél Vincent atyához, ha nem azért, hogy a
Gonoszról és a róla szóló okkult tanokról kapjak felvilágosítást?
– Mert azt reméltem, hogy segíteni tud rajtad. Reuben
Vincent képzett pszichiáter, akinek tudásában,
tapasztalatában bízva joggal hihettem, hogy idővel
megtanít majd téged arra, hogy egészségesebb, belátóbb
módon kezeld a benned dühöngő bosszúvágyat.
– Mit?
Bob McKensie az emberi hitványság iránti közönyből
fakadó bölcsességgel a tekintetében szemlélte a
hitetlenkedő, levegőért kapkodó ügyvédet. Kevin sarkon
fordult, és szemével Paulékat kereste a hallgatóság
soraiban. Várakozásának megfelelően a kis társaság
férfitagjai széles mosollyal jelezték, hogy remekül
szórakoznak a “Vesd el magad! Dől az életed!” című
habkönnyű show-műsor nyilvános premierjén. Jean és
Norma viszont feláldozta azt a kevéske sekélyes
szórakozást, amit Kevin jelentett volna számukra. Ők. már
örökre a legjobb barátnők maradnak, akik most is csak azon
igyekeznek, hogy lelki támaszt nyújtsanak a
vigasztalhatatlant depressziós Miriamnek. A kis koncerté
Kevin felesége dúdolta az ellenpontot: “Vesd el magadtól
az életed!” De hogy a könnyeknek ez az édes-bús bongása
Kevinnek szólt, vagy sem, azt valószínűleg maga a férj sem
merte volna megkérdezni.
Kevin lehunyta a szemét, és lelkében ismét átélte a Lois
Wilson-per sorsdöntő pillanatát: azt a rövid kis
másodpercet, amikor még eldönthette, hogy sarokba
szorítja-e a lányt vagy sem. Lehetséges, hogy még mindig a
Long Island-i tárgyalóteremben áll? Hogy csak most
érkezett el az idő, hogy Blithedale tisztes, igazságszerető
polgárai előtt szólásra emelkedjen? Akkor minden más
lidérces álom volt, semmi más!?
– Mr. Taylor! – A bíró kénytelen volt a tárgyalás folyamatossága
érdekében megzavarni Kevin pillanatnyi boldogságát.
Az ügyvéd McKensie-re pillantott, aki éppen egy cinkos
“Nevesd el magad! Dől a lé, te Ted!”-mosoly harmadik
szólamát küldte McCarthy felé.
– Hát persze! – kiáltotta Kevin. – McKensie is benne van! –
Kevin odalépett az emelvényhez, és Bob közvetlen
közeléből követelte, hogy ismerje el, hogy végig röhögött a
markában.
– Mr. Taylor? – próbálkozott meg ismét a perrendtartással a bíró.
– Tisztelt bíró úr! McKensie is benne volt… Rendszeresen alkut kötött
velük, és… és ott volt a partin is!
Lungen már nem is sietett bejelenteni, hogy tiltakozik. Szépen,
kényelmesen felállt, elmondta, amit ilyenkor illik, a bíró gondolkodás
nélkül elfogadta a tiltakozást, az esküdtek pedig leesett állal nézték ezt a
cirkuszt. Ehhez foghatót nem nagyon láthattak. És még korántsem volt
vége.
Kevin látta az esküdtszék tagjainak kétségbeesett
tekintetén, hogy kezdenek őszintén félni tőle. Nem baj,
még nincs veszve minden. Az atya maradt az utolsó szalmaszál,
ami még a fortyogó katlan tetején úszott.
Kevin szólította utolsó tanúját.
Vadonatúj, duplasoros öltönyében az alacsony, köpcös
emberke valahogy nem az életét Istennek és a
tudománynak szentelő aszkéta képét idézte fel a
hallgatóságban. Viszont pont úgy nézet ki, mint tízből tíz
pszichiáter: volt egyetlen egy különc vonása, minden
másban viszont egy disztingvált pénzember sematikus
vázlatára hasonlított.
Kevin izgatottan tette fel az első kérdést:
– Vincent atya, kérem, számoljon be a John Miltonról köztünk
lefolyt beszélgetés részleteiről.
– Attól tartok, az orvosi titoktartás felment az alól, hogy erre a kérdésre
válaszolnom kelljen.
– Dehogyis, atyám… nyugodtan beszélhet, mivel ez esetben a törvény
az én érdekeimet védi, ezért én most mentesítem a titoktartási
kötelezettsége alól.
Vincent atya a bíróra pillantott.
– A vádlottnak valóban jogában áll ezt megtenni.
Vincent atya lemondóan ingatta a fejét, aztán az
esküdtek felé fordulva, visszaidézte a kérdéses nap őt
érintő eseményeit.
– Nos… – Reuben Vincent megköszörülte a torkát. – Mr. Taylornak
Bob McKensie ajánlott engem. Csak egyetlen rendelésemen járt, de ennyi
elég is volt, hogy felismerjem a benne kavargó ellentmondásos érzéseket,
és felmérjem a sosem szunnyadó, dühödt haragban rejlő
veszélyeket. Mr. Taylor bevallotta: arra készül, hogy
megfizessen John Miltonnak azért, mert az elcsábította és
teherbe ejtette a feleségét. Azzal magyarázta szándékát,
hogy szilárdan hiszi, hogy John Milton maga a testet öltött
Gonosz. Igyekeztem érvekkel rávezetni arra, hogy felismerje a lelkében
összekuszálódott érzéseket, és megértse, hogy mekkora veszélybe
sodorhatja magát, ha nem jár el hozzám legalább háromszor egy héten. Ám
sajnos még ugyanazon az éjjelen felhívott Mr. Taylor, és közölte velem,
hogy végzett Miltonnal. Hisztérikus állapotban volt ugyan, de véleményem
szerint pontosan tudta, hogy mit tett.
– Egyáltalán nem azért idéztem be tanúnak, Vincent atya, hogy az ön
lélektani fejtegetéseit hallgassam – csattant föl Kevin. – Megkérem,
hogy papi minőségében feleljen a kérdéseimre. Igaz, hogy
Ön az okkultizmus szakértőjeként tudományos munkákat
publikált a gonosz hatalmának erejéről?
– Tanulmányokat az ördögről? Ezt komolyan mondja?
– Dehát… talán nem adott át nekem egy Bibliát azért, hogy
segítségével megbizonyosodhassak róla, hogy Mr. Milton
valóban az, akinek hittem? – Vincent atya válasz helyett
szélesen elmosolyodott. Kevin kezdte türelmét veszteni. –
Tagadja, hogy átadott nekem egy tőrben végződő
keresztet?
Vincent atya az ügyvédre nézett, aztán az esküdtek felé fordulva
válaszolt:
– Ezeknek az állításoknak nincs semmi alapjuk. Higgyék
el, én sem értek többet ezekből a képtelen
feltételezésekből, mint önök közül bárki.
Kevinnek ez már sok volt.
– Még a papok is! Tudhattam volna… – kiáltotta hisztérikus nevetés
kíséretében Kevin. – Mindannyian benne vannak! Mindenki, az égvilágon
mindenki!
– Mr. Taylor, kérem, uralkodjon magán! – igyekezett rendre inteni a
bíró Kevint.
– Már maga is az övé, hát nem érti!?
– Mr. Taylor, arra kényszerít, hogy kivezettessem a teremből.
– A bíró intett az őröknek.
Kevint kikísérték a folyosóra, és a vádnak a védelem távollétében kellett
feltennie kérdéseit az atyának.
– Ezt a Bibliát találtuk az áldozat holtteste mellett.
Megerősíti előbbi állítását, miszerint sem holmi homályos okkult
célból, sem más okból nem ajándékozta ezt a könyvet a vádlottnak?
– Igen.
Lungen kinyitotta a Bibliát, és a tanú elé tartotta.
– Megkérhetem, hogy olvassa fel hangosan az előlapra írt
ajánlást?
– Johnnak. Kívánom, hogy a viszontagságos pillanatokban
erőt és bátorítást meríts Isten Igéjéből. Thomas bíboros.
– Azt hiszem a Biblia kérdését ezzel le is zárhatjuk – mondta Lungen, és
visszahelyezte a könyvet a többi tárgyi bizonyíték mellé.
Kevinnek nem volt több tanúja, de a vád kérte Dave, Ted és Paul
újbóli meghallgatását. Mindhárman állították, hogy a
dísztőr, amióta csak főnöküket ismerték, mindig Milton
szobájában volt. Úgy tudták, hogy valamelyik európai
körútjáról hozta magával, és nagyon kedvelte ezt a
ritkaságot.
– Nem tudom, pontosan melyik országból származik a kereszt, de
biztos, hogy nem Vincent atyáé volt. Tehát az atya nem is adhatta oda
Kevinnek azért, hogy megölje vele az ördögöt – vonta le a következtetést
Paul Scholefield.
A tárgyalás lezárásaképpen Lungen az esküdtek és a hallgatóság
előtt elismételte, hogy a sikeres törvényszéki ügyvéd
hidegvérrel követte el a gyilkosságot, és csak azért tetteti
őrültnek magát, hogy így elkerülje a rá váró büntetést.
– Ne feledjék, tisztelt esküdtek, hogy a vádlott egy csavaros eszű
védőügyvéd, aki most a saját védelmében használta fel a
jogi csűrés-csavarás kifinomult eszközeit. De ezúttal –
emelte Lungen magasra kezét – nem tévesztheti meg az
esküdteket. – Az ügyész Kevinre mutatott. – Kevin Taylor
eszeveszett féltékenységében megölt egy tiszteletnek és
megbecsülésnek örvendő polgárt, és maga is beismerte
szörnyű tettét. Biztos vagyok abban, hogy az esküdtek nem
fogják engedni, hogy akárcsak egy pillanatra is
megtévesszék egy agyafúrt jogász machinációi.
Az esküdtszék is így látta a dolgot, és Kevin Taylort
bűnösnek találta előre megfontolt szándékkal elkövetett
gyilkosság bűntettében. A bíró huszonöt év
szabadságvesztéssel sújtotta az elítéltet.
EPILÓGUS
ÚGY ÉREZTE MAGÁT, mintha az egész csak álom volna. Eleinte
senki nem törődött vele, senki nem szólt hozzá. Arra
gondolt, hogy talán láthatatlanná vált, vagy csak képzeli,
hogy itt van ebben a szigorított fegyházban.
Miriam a harmadik napon látogatta meg. Többnyire csak
meredtek egymásra. A nő mintha több ezer mérföldre lett
volna tőle, és ha meg is szólalt, szavai csak foszlányokban
jutottak el a fülébe.
– Az én szüleim és a te családod… Megpróbáltam zongorázni… Helent
hazaengedték.
– Hát nem csodálatos? – mesélte “beszélgetésük” végén Miriam. – John
Milton bankszámlát nyitott a gyerekünk javára. Ugyanígy a Jaffee-gyerek
javára is, és persze Jeanéknek és Normáéknak is. Paul és Helen azt
fontolgatják, hogy örökbe fogadnak egy gyereket.
Miriam természetesen még mindig terhes volt. Miért is ne lett volna?
Kevin már mindent értett, és tudta, hogy késő megmenteni
Miriamet.
– Nem akarom, hogy a gyerek a szüléimhez kerüljön – jelentette ki
végül.
– Miért kerülne hozzájuk? – Miriam értetlenül mosolygott.
– Miféle gyerekről beszélsz?
– Az övéről.
– Jaj, ne kezd már megint. – Miriam megrázta a fejét. – Azt hittem,
most, hogy túl vagyunk rajta, abbahagyod ezt a butaságot.
– Igen, túl vagyunk rajta. Még egyszer mondom, nem akarom, hogy a
szüleim neveljék fel a gyereket.
– Jól van, nem ők fogják – csattant fel Miriam. – Miért kellene
nekik felnevelni?
– Nem kellene. És a te szüleidnek sem.
– Én fogom felnevelni a gyerekünket.
Kevin a fejét rázta.
– Én megpróbáltam, Miriam. Mindent megtettem, hogy
megmentselek. Lesz egy pillanat, egyetlen egy pillanat a
vég előtt, amikor mindent megértesz majd. Akkor eszedbe
fogok jutni, és ha még lesz hozzá erőd, a nevemet fogod
kiáltani. Én hallani fogom, de akkor már semmit sem
tehetek érted.
– Én ezt nem bírom, Kevin. Épp elég nehéz idejönnöm, miért kell még
ezt is végighallgatnom? Amíg nem hagysz fel ezzel, nem látogatlak meg,
érted?
– Minden hiába – ismételte Kevin kábultan. – Elkéstünk.
Miriam felpattant.
– Isten veled. Ha azt akarod, hogy eljöjjek, írj egy levelet, amiben
megígéred, hogy többet nem beszélsz így, amikor itt vagyok.
Azzal sarkon fordult, és elindult.
– Miriam!
A nő megállt.
– Kérdezd meg, hol van Helen festménye, és ha még nem pusztították
el, nézd meg még egyszer.
– Nem pusztították el. Eladták. Bob McKensie vette meg.
Ő szereti az ilyesmit.
Kevin felnevetett, és őrült kacajával végképp elkergette
Miriamet.
Próbálta megérteni az eseményeket. Miért szolgálta a
céljaikat Milton halála? Ő, Kevin, rájött, kicsoda John Milton
valójában, és mivel foglalkozik az ügyvédi irodája. Mit
kezdhetett ezzel az információval? Közölhette McKensie-vel,
s ha McKensie nem hisz neki, elmondhatta más helyettes
főügyészeknek, esetleg magának a főügyésznek is. De
honnan tudhatta, ki a szövetségesük és ki nem? Miriamet
nem kényszeríthette abortuszra, és a nő egyetlen szavát sem
hitte el. Hiába menekültek volna el New Yorkból, a magzat akkor is
megölte volna Miriamet. John Milton gyermeke mindenképp a világra jött
volna.
Senki nem hitte el, amit mondott, s így nem tehetett
semmit, hogy megállítsa őket. De hát akkor miért volt szükség
rá, hogy megölessék vele John Miltont?
A választ néhány nap múlva kapta meg. Az étkezőben
ült, és gépiesen rágta a kiosztott ételt, ügyet sem vetve
rabtársaira.
Egyszerre emberek közelségét érezte. Balról és jobbról
egy-egy váll dörgölőzött az övéhez, s legalább két ember
állt a háta mögött. Volt némi halvány emléke a két mellette
ülő férfiról. Valahányszor találkozott velük, azok kéjes
mosollyal meredtek rá, ezért ő mindig gyorsan el is fordult.
Ettől eltekintve azok is ugyanolyanok voltak, mint a többiek, a
börtönlakók szürke tömege.
– Helló – szólt a jobb oldalán ülő férfi, és kivillantotta
hatalmas, zöldessárga fogait. Arcán buja mosoly terült szét.
– Nem vagy magányos, szivi? – duruzsolta a bal oldali, és Kevin
tomporára szorította a tenyerét.
Kevin megpróbált kicsúszni közülük, de beleütközött a
mögötte álló rab lábába. A férfi erektált pénisze szinte
belefúródott a tarkójába. Gyomra felkavarodott az undortól.
A bal oldalán ülő férfi keményen belemarkolt a tomporába.
Kevin ordítani szeretett volna, de a rémülettől nem jött ki
hang a torkán. A köré gyűlt rabok amúgy is elzárták a
segítség útját.
Ekkor a fél tucatnyi férfiból álló sorfal kettévált, a vele
szemben ülő rab pedig gyorsan eliszkolt, hogy átadja helyét
az asztal felé közeledd magas, izmos négernek. A férfi
bicepszei szinte szétszakították pólója ujját, s nyakizmai
kidudorodtak sötét bőre alatt. Maga volt a megtestesült
erő, a rendszer kohóiban megedzett acélember. Fénylő,
fekete szembogara körül a szeme fehérje olyan tiszta volt,
mint a friss tej.
A néger elmosolyodott, mire a többi rab is mosolyogni
kezdett. Minden szem őrá szegeződött. A rabok csüggtek az
ajkán, mintha valamennyien tőle kapnák az energiát, a
tápláló életerőt.
– Helló, Mr. Taylor – szólt a néger. Kevin biccentett. – Már vártuk
magát.
– Engem? – Kevin hangja megbicsaklott. A körülötte álló rabok még
szélesebben mosolyogtak.
– Vagy valaki hasonlót.
– Ó. – Kevin a balján, majd a jobbján ülő rabra nézett.
Szóval kézről kézre fogják adni, mint holmi kurvát.
– Ó, nem, nem, Mr. Taylor – rázta a fejét a néger. – Félreértett. Maga
nem azért van itt. Arra a célra vannak itt éppen elegen.
A bal oldali azonnal levette a kezét Kevin tomporáról, és odébb
húzódott. A jobb oldali úgyszintén, a mögötte álló pedig hátralépett. Kevin
megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Nem, maga fontosabb nekünk annál, Mr. Taylor.
– Valóban?
– Bizony. Tudja, Mr. Taylor, mindannyiunkat csúnyán átvertek.
Akárcsak magát. – A rabok felnevettek. Mindannyiunknak pocsék
ügyvédje volt. Ezért aztán mindannyian felülvizsgálati kérelmet akarunk
benyújtani.
– Micsodát?
– Jól hallotta. Van is egy remek jogi könyvtárunk, de sajnos nem értünk
a szakmához. Ellentétben magával.
– Node sebaj. – A néger az asztalra fektette hatalmas kezeit. – Maga
végre megérkezett, és most majd segít nekünk… Szépen sorjában segít
mindannyiunkon, és amíg megteszi, amit kérünk, mindenki tisztelni fogja,
és Mr. Taylor lesz a neve. Igaz, fiúk?
A rabok egy emberként bólintottak.
– Ennyi. Ha befejezte az ebédet, menjen fel a könyvtárba, és
ismerkedjen meg Firkával, a könyvtárosunkkal. Ő mindenben
a rendelkezésére áll. Maga és Firka ezentúl olyan
elválaszthatatlanok lesznek, mint a sziámi ikrek.
A rabok nevetéssel jutalmazták a hasonlatot.
– Maga csak menjen fel, a többit majd megtudja Firkától. Érthető, Mr.
Taylor?
Mindenki Kevinre meredt.
– Igen – felelte Kevin. – Most már mindent értek.
– Remek. – A néger felállt. – Adja át üdvözletemet Firkának.
Intett a többieknek, akik azonnal szedték az irhájukat, és magára
hagyták Kevint.
Tehát ezt a szerepet szánták Richard Jaffee-nek. Erre
gondolt Paul Scholefield, mikor első találkozásuk alkalmával
azt mondta, hogy éppen üresedés van a John Milton és
Munkatársai cégnél. Helennek igaza volt: Richard Jaffee a
lelkiismeretére hallgatott, és inkább a halált választotta.
Vincent atya sem hazudott. A sátán pártfogolja követőit.
Kevin felállt. Kifelé menet az a benyomása támadt, hogy
a tágas étkezdében mindenki abbahagyja az evést, és őt
követi a tekintetével. Úgy sétált, mint az elítélt, aki a
vesztőhelyre tart. A guillotine már várja, és hogy mikor
zuhan le a bárd, az csak az ő bátorságán és lelkiismeretén
múlik. E pillanatban azonban nem érzett magában annyi
erőt, hogy a vérpadra lépjen.
És éppen ez tette őt szánalmassá. Kevin Taylor immár
olyan volt, mint a mítoszbeli Sziszüphosz, aki arra ítéltetett,
hogy örök időkig egy sziklát görgessen felfelé a
hegyoldalon; egy sziklát, ami a másik oldalon újra és újra
legurul. Egyre folytatni fogja a kilátástalan küzdelmet, abba
a hitbe ringatva magát, hogy a hiábavaló lét is jobb a nemlétnél.
De valóban jobb-e?
Még csak közeledett a könyvtár felé, de már tudta, mi vár rá. Talán
mindig is tudta. A szívében megbúvó Gonosz titokban tarthatta ugyan ezt a
tudást, de az mégis ott volt.
Ideje leleplezni a titkot, és szembenézni az igazsággal, gondolta.
Megállt a könyvtár ajtajában, és benézett a helyiségbe.
Ahhoz képest, hogy börtönkönyvtár volt, igen gazdag
gyűjteménnyel rendelkezett.
És csendes volt, ahogy egy könyvtárhoz illik. A fényesen kivilágított
terem túlsó végében kinyílt egy ajtó, és a könyvtáros lassan elindult Kevin
felé.
Firka.
A könyvtáros mosolygott. Tudta, hogy megérkezett, akire várt. Hát
persze, hogy tudta.
Ahogy közeledett, vonásai egyre ismerősebbnek tűntek;
végül megállt a fiatalember előtt.
És Kevin tekintete ismét találkozott John Milton átható, atyai
pillantásával.