Randall Wallace

PEARL
HARBOR

SZUKITS
KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Randall Wallace: Pearl Harbor
Hyperion Books, New York
Copyright © Randall Wallace, 2001
Fordította:
SZÁNTAI ZSOLT
Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek
reprodukálásának jogát.
All rights reserved!
ISBN 963 9393 30 4
Hungárián translation © Szántai Zsolt, 2001
Hungárián edition © Szűkíts Könyvkiadó, 2001
A borítót a Touchstone Pictures képeinek
felhasználásával készült
Lektor: Hámori Zsuzsanna
Műszaki szerkesztés: VDTP
Felelős kiadó: Szukits László
Felelős szerkesztő: Szántai F. Andrea
Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Bördős János
 ELSŐ KÖNYV

AZ ÁRTATLANSÁG KORA
 A fiaimnak,

Andrew-nak és Cullennek,

azzal a reménnyel, hogy sem ők,

sem mások gyermekei nem fogják megtudni,
milyen a háború.

IN MEMORIAM

Thomas A. Langford (1929-2000)

tanár volt, lelkipásztor, barát,

Isten híve.
 1
Danny Walker tisztán érezte az édeskés fenyőillatot, ami a
két lyukból szivárgott elő; abból a két lyukból, amelyeket
Rafe McCawley fúrt a hordó dongájába, hogy kötelet dugjon
keresztül rajtuk – azt a kötelet, amit aztán a derekuk köré erő-
sítettek, és ettől pontosan olyan érzésük támadt, mintha biz-
tonsági övük lenne. A két fiú a hordón ült, ami alig volt ma-
gasabb egy nagyobbacska abrakos vödörnél, de a tetején így
is elég hely jutott nekik, hiszen eléggé véznák voltak mind-
ketten; a Válság idején Amerikában nem sok ennivaló jutott
a hozzájuk hasonló vidéki srácoknak.
Az lehet, hogy ritkán laktak jól, de legalább saját repülő-
gépük volt!
Nem is egyszerű gép, hanem biplán, az egyik első mező-
gazdasági repülőgép, ami a Déli államokban annak idején
megjelent. Rafe apja azután vette meg, hogy megrepedt ben-
ne valami cső, és hogy a motorját már túlságosan elhasznált-
nak minősítették; ez volt az oka annak, hogy már senki sem
akarta megszerezni vagy használni. Rafe apjának is csak ar-
ra kellett, hogy kiszedje belőle a ,jó lesz még valamire” al-
katrészeket, aztán hagyta a csudába. A szárnyai repedezett,
töredezett facsonkok voltak csupán, az oldalán repedések és
lyukak éktelenkedtek, fémből készült alkatrészeiket a rozsda
ette. A propellerjét Rafe a farm egyik távoli sarkában találta
meg; a szélvédő üvege mögött verébcsalád fészkelt. De
mindez nem számított. Valódi repülőgép volt még mindig,
ami valaha magasan szállt Tennessee fölött – ami most
messzebbre és feljebb jutott, mint bármelyik ember által épí-
tett masina. Legalábbis a két kisfiú képzeletében.
– Balról jönnek! – rikoltott Rafe, és Danny vállához szo-
rította a sajátját.
Rafe nyurga, vékony karú és lábú gyerkőc volt, magas és
éles szemű, vagyis pontosan olyan, amilyennek egy pilótá-
nak lennie kell. Alig múlt tizenegy éves, Danny mégis felfe-
dezte barátja szemében azt a valamit, ami a repülősöket meg-
különböztette a többi embertől. Rafe sosem volt ideges, so-
sem kapkodott, „csupán” gyorsan reagált mindenre.
– Látom őket! – ordította túl Danny gépük képzeletbeli
robajlását, meg a zümmögést, amit Rafe aközben adott ki,
hogy élesen oldalra rántotta a törött seprűnyelet, vagyis kép-
zelete egén kitért az ellenséges repülőgép elől.
– Kapd el őket, Danny!
– Megvannak, Rafe! – Danny kissé kidugta a nyelvét a fo-
gai között, és berregve géppuskatüzet utánzott. Imádta, ami-
kor Rafe ilyen hangon szólt hozzá, mint most is. Úgy, mint-
ha testvérek lennének. Rajta kívül senki sem szólította Dan-
nynek. A mamája például Dánielnek hívta.
A mamája… Négyéves volt, amikor elvesztette őt.
Az apja se szólította Dannynek. Ha jó hangulatban volt,
akkor „fiamnak”, vagy egyszerűen „fiúnak” hívta. Ha meg
nem volt jó hangulatban… Akkor sehogy.
Danny haja éppen olyan világosbarna volt, mint az any-
jáé, a szeme is pontosan olyan zöld. Legalábbis remélte,
hogy a mamától örökölte a szemét. Az emlékeiben megőrzött
egy képet, amit néha maga elé tudott idézni. Ilyenkor az any-
ját látta, akinek volt valami kedvesség a tekintetében, valami
olyasmi, ami… ami csendes, de biztos szeretetre utalt. Arra a
szeretetre, amit a kisfia iránt érzett.
De a mama egyre távolabbra került tőle, a dédelgetett em-
lékkép mind fakóbbá vált, és Dannynek időnként már olyan
érzése támadt, hogy az anyját is csak elképzeli magának –
valahogy úgy, mint azt, hogy Rafe mellett a magas égen szá-
guld egy bikaerős repülőgéppel.
– Mögénk került! Mögöttünk van! Látod?
– Látom, Rafe! – Danny oldalra dőlt, aztán gyorsan meg-
fordult ültében, hogy az ócska gép tépett, töredezett farka felé
fordulva folytassa a tüzelést. Az igazat megvallva, ebben a pil-
lanatban semmit sem látott, csak a pajtát meg a felszántott föl-
deket, de ez csöppet sem csökkentette boldogságát; még min-
dig örült annak, hogy együtt lehet a másik fiúval. Rafe – ebben
egészen biztos volt – tényleg látta a Vörös Báró biplánját, ami
egyenesen feléjük tartott. Rafe mindent látott, minden valósá-
gossá vált a szeme előtt, amit csak elképzelt. És pontosan ez
volt a legjobb abban, ha vele lehetett. Rafe társaságában úgy
érezte, két világ létezik: az egyik az, amelyiket bárki láthat, a
másik pedig az, ahol még az ócska roncstömegek is képesek a
felhők közé emelkedni, ahol az egyszerű kisfiúkból is lehetnek
pilóták, ahol ők is bebizonyíthatják: bátornak születtek.
Csupán egyetlen olyan dolog volt, amit Rafe nem látott: a
szavak helyesírása. Arra a szálkás deszkára, amit a gép elejé-
ben, műszerfalként helyezett el, még a RADAR szót is rosz-
szul krétázta fel. Danny ezzel szemben az elmúlt három év-
ben sorban megnyerte az iskolai helyesírás vetélkedőket; az
ő lelki szemei előtt minden szó képe megjelent. Méghozzá
helyesen és azelőtt, hogy kimondta volna őket. Sokszor szin-
te hallotta, ahogy a képzeletében kirajzolódó szavak énekel-
getnek megjátszanak egymással; hallotta a ritmusukat és azt,
milyen neszeket adnak ki, amikor ide-oda kószálnak a fejé-
ben. Büszke volt erre a képességére, mégis, valamennyi ok-
levelét és érmét odaadta volna, ha ő is úgy láthat, mint Rafe.
A játékokban, például a kidobósban, Rafe mindenki másnál
korábban meglátta, hova fog menni a labda, hova pattan,
merre tart. Sokszor úgy viselkedett, mintha elugrott volna a
jövőbe, ahol megnézte, hol köt ki a labda, majd visszaugrott
volna a jelenbe, hogy kitérjen előle. Vagy nem is! Inkább
úgy, mintha ő irányította volna, ő szabta volna meg, merre
menjen. Ε képességének köszönhetően Rafe volt a legjobb,
legügyesebb valamennyi fiú között – mármint az olyan dol-
gokban, amelyek során el kellett kapni, vagy ki kellett kerül-
ni valamit. Ráadásul gyors is volt, a lába és a keze legalább
olyan fürgén mozgott, mint a szeme. A verekedésekből min-
dig győztesen került ki. Danny ezzel szemben csupán egyet-
len olyan tulajdonsággal rendelkezett, ami jól jött az udvari
hirigek során: szívós volt, kitartó és sosem sírt. Ha kapott
egyet-egyet az orrára, akkor összeszedte magát, összeszorí-
totta a fogát, és visszaütött, méghozzá keményebben, mint
ellenfele csinálta. Egymással sosem ugrottak össze; mindket-
ten tisztelték a másik képességeit. Talán ez, ez a kölcsönös
tisztelet volt az, ami megpecsételte barátságukat.
Egy hideg novemberi napon történt, akkor, amikor az ég pa-
laszürke volt, a tanárnőjük hangulata pedig téliesen komor.
Talán ez a szomorúsággal és levertséggel keveredő komorság
volt az oka, hogy az egyik órán a Hálaadás ünnepéről íratott
fogalmazást, aztán, amikor a gyerekek elkészültek, kiadta a
parancsot:
– Mindenki adja át az irományát a padszomszédjának. El-
lenőrizzétek egymás helyesírását!
Danny általában Rafe mellett ült, ezen a napon azonban
nem. Órákon sokszor rajzolgattak (főleg világháborús repü-
lőgépeket, meg légi csatákat), beszélgettek, pusmogtak és
kuncogtak. A tanárnő egy darabig tűrte a dolgot, aztán szét-
ültette őket. Rafe mellé Calvin Pearson került. Danny, ami-
kor látta, hogy Rafe dolgozata Calvin kezébe kerül, úgy érez-
te, mintha valami jéghideg csomó keletkezne a gyomrában.
 Danny villámgyorsan kijavította padtársa dolgozatát –
csak egy hiba volt benne, amit rögtön kiszúrt –, aztán riadtan
Rafe-re nézett.
Rafe-nek fogalma sem volt arról, mi hibás és mi helyes
Calvin dolgozatában, de ez volt a kisebbik baj. Calvin hom-
lokráncolva nézett le Rafe irományára, aztán elvigyorodott,
és piros ceruzájával elkezdte bekarikázgatni a hibákat. Mie-
lőtt Danny, vagy bárki más megakadályozhatta volna, fel-
emelte a papírlapot, hangosan felnevetett és felkiáltott, hogy
az egész osztály hallja:
– Idessetek, milyen okos ez a Rafe!
A papírlapot szinte befedték a piros karikák meg aláhúzá-
sok, de még így sem volt annyira vörös, mint Rafe arca.
– Add vissza Rafe-nek a dolgozatát, Calvin! – szólt rá a
tanárnő szigorúan, aztán elfordult, nem foglalkozott tovább a
dologgal.
Danny azonban nem hagyta annyiban. Tanítás után kiszá-
guldott az iskola kapuján, és megállás nélkül, lendületből, ki-
lőtt puskagolyóként csapódott bele Calvinba. A homlokát a
másik fiú orrába vágta, aztán hanyatt döntötte, és addig ök-
lözte, addig püfölte, míg hátrarángatták, szétválasztották
őket. Danny kiszabadította magát, megint ráugrott Calvinra,
és még belerúgott meg ütött egy párat, mielőtt a síró, vérző
fiút elmenekítették a tanárok.
Ez a verekedés nagyobb elismertséget szerzett Dannynek,
mint korábban bármi más. Az eset után Rafe már nem egy-
szerűen a barátja volt; testvérekké váltak.
A fiúk abbahagyták a játékot, mert hirtelen egy valódi repülő-
gép zúgása ütötte meg a fülüket. A hang egyre erősödött, egy-
re visítóbbá változott; a gép lejjebb ereszkedett a zöldellő me-
ző fölött. A pilótafülkében Rafe apja ült, a baptista diakónus,
aki amellett, hogy eleget tett hivatása követelményeinek, föl-
det művelt és bármilyen emberkéz alkotta gépet, masinát
megjavított. Valóságos ezermester volt: azokból a holmikból
és kacatokból is képes volt hasznot hajtó gépet barkácsolni,
amiket más emberek a szemétdombra száműztek. A repülő-
gép, amivel leszálláshoz készülődött, permetezőgép volt, amit
a közeli katonai bázis környékén összeszedett alkatrészekkel,
meg annak az ócskaságnak a gépszerveivel javított fel, ami-
nek maradványaiban a két kisfiú játszott. A gép rubinvörösen
száguldott az ég alatt, szárnyai alja és sebesen pörgő légcsa-
varja villámként villódzott a napfényben. Lesüllyedt, alig né-
hány lábnyi távolság választotta el a mezőn glédában álló nö-
vények tetejétől, majd váratlanul ismét az ég irányába fordí-
totta az orrát, és felkúszott a kristálytiszta kékségbe.
Danny elkerekedő szemmel figyelte; csodálatosnak talál-
ta a látványt. Mennyei. Ez a szó pattant az agyába, aztán egy
pillanatra hallani vélte Tennessee állam himnuszát, azt a dal-
lamot, ami büszkeséggel töltötte el az e vidéken élőket. (Ek-
kor még nem is sejtette, hogy évekkel később, amikor az ott-
honáról kell írnia, e szavakat veti majd papírra: „…talán nem
ez a mennyország. Nem, nem az, mert ez csak Tennessee. De
amióta Amerika létezik, az itt élők mindig is keményen har-
coltak, és ha kellett meg is haltak, hogy megvédjék a helyet,
amit szeretnek”. Ahogy a gépet csodálta, és valami kimond-
hatatlan boldogság töltötte el, még véletlenül sem gondolt ar-
ra, hogy egyszer majd azon fog töprengeni, honnan, miről ju-
tottak eszébe a leírt szavak, mi volt az, ami arra ösztönözte,
hogy éppen így fogalmazza meg érzéseit.)
Rafe is a felfelé emelkedő gépet nézte, aminek a hátuljá-
ból ritkás permet csapott ki. A repülőgép még magasabbra
kúszott. Rafe tudta, érezte, hogy az apja melyik másodperc-
ben tapdfc rá a pedálra, mikor fordítja kissé oldalra a
faroklapátot. Rafe mindent megérzett. Számára a világ kime-
ríthetetlen életerő-forrás volt; sokszor úgy érezte, láthatatlan
szálak kötik össze a körülötte lévő dolgokkal. A gondolatai-
ra és az érzéseire minden mozgás, minden hang, minden kép
és szag komoly hatást gyakorolt. Egyszerűen mindent felfo-
gott, valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan módon min-
dennel együtt vibrált.
Ez a vibrálás, ez az együttlüktetés az ő esetében koránt-
sem volt tudatos, de arra már korán rájött, hogy az emberek
többsége úgy távozik el ebből a világból, hogy félannyit sem
fog fel belőle, mint ő. Talán ez volt az oka annak, hogy so-
kan nem értették, szinte minden ismerőse csendes, befelé
forduló, nyugodt, kissé máié fiúnak tartotta. Azok azonban,
akikkel közeli kapcsolatba került, akik időnként hozzá ha-
sonló módon érzékelték az életet, akiknek lángolt a lelke,
akik néha ugyanúgy pezsegtek, mint ő, azok felfogták, hogy
Rafe valóságos vulkán.
Rafe tulajdonképpen nem is foglalkozott másokkal, csak
ezekkel az emberekkel. Tudta, hogy Danny a barátja marad,
amíg él. Egyáltalán nem zavarta, hogy különböznek egymás-
tól, még az sem érdekelte, hogy Danny olyan ügyesen bánik
a szavakkal, ahogy ő sosem fog. Átlépett afölött, hogy a leírt
szövegek, amelyek őt időnként összezavarják, a barátja szá-
mára oly sokat jelentenek. Az egyik legfontosabb dolog az
volt a számára, hogy Danny mindig hajlandó volt belépni ab-
ba az elképzelt világba, amelyet Tennessee államban két vi-
déki fiú képes megteremteni egy máskülönben unalmas tava-
szi napon.
– Zsiványok két óránál! – kiáltott fel Rafe.
– Zuhanórepülés! – válaszolt Danny. Mindketten züm-
mögni és berregni kezdtek, rángatták az irányítókarokat. Rafe
meztelen talpa az egyik, Dannyé a másik pedálhoz feszült. A
pajta mozdulatlanul állt a helyén, a tetejére erősített táblán lé-
vő felirat – McCAWLEY LÉGI PERMETEZÉS – betűi sem
moccantak, a két fehér krétajelekkel telerajzolt műszerfal fö-
lé hajló kisfiúk mégis úgy érezték, a világ elszáguld mellet-
tük, minden a feje tetejére áll. Képzeletükben egyszerű ove-
ralljuk repülős bőrdzsekivé változott, a fejükre bőrsapka fe-
szült; a csakis általuk érzékelt „valóságban” ugyanolyan ruhát
viseltek, mint a valódi amerikai pilóták, akik kockára tették az
életüket azért, hogy megfizessenek az agresszornak, a német
császárnak. Danny maga elé tartotta a kezét, és géppuska-
hangokat fröcskölt, aztán robbanások zaját utánozta.
– Szép lövés volt, Danny!
– Szép rárepülés volt, Rafe!
– A szabadság földjéért! – kiáltott fel Rafe teljes odaadással.
– A bátrak otthonáért! – tette hozzá Danny olyan hangon,
mintha egy ima végére mondana áment.
Ekkor még nem is sejtették, hogy egyszer valóban ki kell
állniuk a demokrácia védelme érdekében, igazi ellenségekkel
kell majd szembenézniük…
Közös álomvilágukat egy férfi megjelenése repesztette
szét. Egy kéz nyúlt be a pilótafülkébe, megragadta Danny ru-
háját, és kiemelte a kisfiút.
Danny döbbenten nézett fel. Először nem értette, mi tör-
tént, aztán… Aztán megismerte az apja sebhelyes és piszkos
kezét, ami olyan erős volt, amilyenné a félkarúak megmaradt
végtagja válni szokott. Cole Walker, Danny apja világhábo-
rús veterán volt, az egyik karját valahol Franciaországban
hagyta. A tüdejét szinte használhatatlanná perzselte a csaták
közben belélegzett mustárgáz. Nem sok különböztette meg
az élőholtaktól. Annyi szenvedésen kellett keresztülmennie,
hogy nem igazán törődött az ép testűek fájdalmaival. Leállí-
totta Dannyt a földre, megperdítette, maga felé fordította,
majd megmarkolta a mellén a ruhát. Felemelte a fiát – Danny
lába a földtől jó kétarasznyira kapálózott –, megrázta.
– Te semmirekellő! Johnson azt mondta, tíz centet fizet
neked, ha kipucolod a disznóólát. Tudod te, mióta kereslek?
Sehol se találtalak, de végre megvagy! Ezerszer megmond-
tam, ha egyfolytába' ezzel az ostoba kölyökkel szórakozol,
aki még olvasni se igen tud, sosem fogod megtudni, milyen
az élet, és mi az, hogy munka!
Danny rettegett az apjától, de miután levegőhöz jutott,
ezek a szavak törtek ki belőle:
– Rafe nem ostoba, a…!
Mielőtt kimondhatta volna, hogy „apa”, az apja ismét le-
csapta a földre, és akkora pofont kevert le neki, hogy elterült
a földön.
Rafe, akit Cole Walker egyszer visszakézből már szájon
kapott, addig még sosem látott ilyesmit. Egy felnőtt, aki be-
leöklöz egy gyerek arcába? Méghozzá olyan erősen, hogy a
gyerek elterül, mint egy zsák? Nem, ilyen nincs! Ez lehetet-
len! Mozdulni sem bírt a döbbent félelemtől.
Dannyt nem lepte meg túlságosan a pofon, már éppen elég
hasonlót kapott. Amikor az apja ismét felkapta, és olyan erő-
sen megmarkolta a mellén az inget, hogy fuldokolni kezdett,
védekezni próbált. Ám hiába vergődött, hiába akart szaba-
dulni. Az apja elindult, és úgy húzta maga után, mintha csak
egy döglött kutyát vonszolna.
– Apa… – zihálta Danny. – Apa…!
Cole Walkert annyira elvakította a düh, hogy szinte fel
sem fogta, mit művel. Bősz vadállatként tört előre, amikor
hirtelen… Valami a tarkójához csapódott. Megszédült, el-
vesztette az egyensúlyát, és elterült a földön; valami ponto-
san a nyaka tövénél találta el. Egy pillanatra elvesztette az
eszméletét, de szinte azonnal magához tért. Felnézett. Olyan-
nak látta a világot, mintha körhintában ülne. Erőlködve feltá-
pászkodott, megfordult, és megpillantotta azt a valamit, ami
az előbb a nyakán csattant.
A propeller. Az ócska gép egyik alkatrésze. De… hogyan?
Aztán rájött. A propellert Rafe McCawley tartotta a kezében.
Rafe úgy szorította, úgy emelte fel a súlyos légcsavart,
ahogy a baseballütőt szokás. Készen állt arra, hogy másod-
szor is lesújtson.
 – Hagyja békén Dannyt! – üvöltötte.
Walker szeme kidülledt a dühtől. Talpra állt.
– Rafe! – sikított Danny. –Apa! Neee!
Danny három nappal korábban látta az apját, Walker azóta
nem borotválkozott. Az arcán friss karcolások, nemrég beva-
rasodott kis sebek barnállottak. Olyan szabdalt volt a képe,
mintha beledőlt volna egy szögesdrótkerítésbe. A szeme vér-
eres volt, a ruhája és a lehelete hányásbűzt árasztott. Úgy né-
zett ki, ahogy Danny a gyilkosokat elképzelte.
Rafe-et azonban mindez nem zavarta, talán észre sem vet-
te a dolgot. Számára ebben a pillanatban csakis az volt fon-
tos, hogy megvédje Dannyt. Feljebb emelte a propellert.
– Szétváglak, te… német! – sziszegte.
A szó megérintett valamit Cole Walker nem egészen ép el-
méjének mélyén. Mozdulatlanná vált. Úgy pislogott, akár
egy bamba tehén, aztán köhögni kezdett. Undorító, szánal-
mas hangokat hallatott, úgy hörgött, ahogy a lövészárokból
elevenen kikerült, stressztől, cigarettától és italtól rekedt,
tönkrement tüdejű és életű veteránok szoktak.
Végül sikerült annyi levegőt beszívnia, hogy kipréseljen
magából néhány szót.
– Én harcoltam a németek ellen!
A fiára nézett, és úgy tűnt, kezdi felfogni, mit művelt a
gyerekkel. Megmozdult az ajka, újabb szavak buktak ki be-
lőle.
– Danny, én…
Elcsuklott a hangja. Megfordult és eltántorgott. Danny a
barátjára nézett – azonnal felfogták egymás gondolatait –,
majd az apja után szaladt.
– Apa! Apa! Várj meg!
Danny utolérte a férfit, megfogta a kezét. Ahogy egymás
mellett lépkedtek, megbocsátón megszorította az ujjait.
Rafe mögött az apja, Jake McCawley letette a földre a re-
pülőgépet, leállította a motort. Rafe számára ez a csend sok-
kal fülsértőbb volt, mint a motorberregés. Hátrapillantott. Az
lapja homlokráncolva nézett Danny és Cole Walker után, akik
éppen akkor vágtak keresztül a mezőn.
– Mi történt, kisfiam? – kérdezte.
– Semmi – válaszolt Rafe. – Dannyért eljött az apja. Eny-
nyi. – A saját repülőgépe felé fordult, és visszatette a helyére
a propellert.
Az apja hosszan nézett a távolodók után, majd megszólalt.
– Hé, fiú! – mondta. – Nem akarsz feljönni velem?
Rafe szemében öröm csillant. A valódi, működőképes géphez
futott, felugrott az egyik szárnyra, aztán elhelyezke-
dett az apja ölében, aki időközben beült a helyére.
– Apa – kérdezte Rafe, amikor az apja áthúzta maguk előtt
a biztonsági övet –, egyszer Dannyt is felviszed?
– Persze, fiam. Majd egyszer.
Jake McCawley beindította a még meleg motort. A gép
gurulni kezdett. Rafe a barátja után nézett, és furcsa érzése
támadt. Furcsa, de jó érzése: valami azt súgta neki, hogy
amíg ő él, addig semmi sem árthat Danny Walkernek. Sem-
mi, mert ő eléje fog állni, és felfogja a támadásokat. Aki
Danny ellen fordul, annak először vele, Rafe McCawleyvel
kell megküzdenie!
 2
Tizenkét évvel később az Egyesült Államok hadseregének
New Jerseyben található egyik légibázisán egy repülőgép-
század haladt az égen. Rafe az alakzat csúcsán elhelyezkedő
vezérgépben ült, Danny a jobb szárnya mellettiben. Vadász-
pilóták voltak egy olyan időszakban, amikor hazájuk nem vi-
selt háborút.
1941. januárja volt…
A világ hatalmasat változott az eltelt tizenkét év alatt. Sze-
rencsére ezeknek a változásoknak a többsége az óceán túl-
partján zajlott le. Egy Adolf Hitler nevű férfi ragadta a kezé-
be Németország irányítását. A világ különböző tájain élő em-
berek (köztük a nagy amerikai pilóta, Charles Lindbergh is)
egyre növekvő bizakodással figyelték az új német vezető
ténykedését. Hitler újjászervezte a Nagy Háború után tönkre-
ment országot, rendet teremtett a káoszban; Németország is-
mét egészségesen működött, tele volt energiával.
Néhányan azonban, főként európaiak és az amerikaiak bizo-
nyos százaléka, aggódva tekintett a jövőbe; attól tartottak, hogy
Németország ismét rossz irányba fordul a történelem országút-
ján. Ezeket a félelmeket igazolta az a tény, hogy Hitler óriási
hadsereget hozott létre, és megindította a fegyvergyártást.
 De nem csupán Hitler foglalkozott ilyesmivel. A Csendes-
óceán túlsó szélénél, Amerikától iszonyatos távolságban a ja-
pánok is megkezdték birodalmuk felépítését. A cél irányába
tett első lépésük az volt, hogy lerohanták szomszédaikat.
Amerika, ahelyett, hogy megpróbálta volna megakadályozni
Japán és Németország háborús készülődését, törekvéseit, tu-
lajdonképpen a segítségükre volt. Japán képtelen lett volna az
olaj nélkül létezni, legfőbb szállítójának éppen az Egyesült
Államok számított. Éveken keresztül minden fémet felvásá-
rolt, Amerika pedig – a pénzéhes Újvilág – a Nagy Válság
idején szabadulni igyekezett a készleteitől, tehát elsőrangú
forrásnak számított a szigetország számára. Vidéken külön
„iparággá” vált az ócskaságok, a farmok, tanyák környékén
fellelhető rozsdás fémtárgyak összegyűjtése. Felvásárló is
akadt szép számmal. Egy darabig Rafe és Danny is így akart
némi pénzmaghoz jutni, csak akkor hagytak fel vállalkozá-
sukkal, amikor visszamentek Rafe családjának farmjára (ek-
kor már Danny is itt élt), és megmutatták az öreg McCawley-
nek, Rafe nagyapjának a pénzt, amit összeszedtek.
Nagyapó a verandán üldögélt a hintaszékében, és csende-
sen végighallgatta a két fiút, akik lelkendezve adták elő neki,
hogyan fognak még több vasat gyűjteni, hogyan fogják felvi-
rágoztatni az üzletet, és mire fogják költeni a megkeresett
pénzt. Az öreg csak ült, hallgatott, aztán kifröccsentett a szá-
jából egy adag bagólevet, és felmordult.
– Fiúk, ha a japcsik srapnelt csinálnak ezekből a fémizék-
ből, és a lövedékek a fületek mellett fognak elfütyülni, már
közel sem lesztek ennyire vidámak!
Danny apja (aki ekkor már rég nem élt) is egy srapnel mi-
att vesztette el a karját. McCawley nagyapó kijelentése után
rögtön ez jutott eszükbe, és elhatározták, vagy más módon
jutnak zsebpénzhez, vagy sehogy. Mivel más megoldást nem
találtak, pénz nélkül maradtak.
De nem sokáig. Találtak egy olyan munkát, ami jól fize-
tett, és amit mindketten imádtak: légi permetezés! Rafe apjá-
nak segítségével összegyűjtöttek egy halom alkatrészt, aztán
megépítették a családi vállalkozás második gépét. Amikor el-
készültek, valami olyasmit tettek, amit még soha, mióta ba-
rátságuk tartott: összevesztek. Aztán kibékültek, majd
megint hajbakaptak. Érthető: a gép egyszemélyes volt, és
mindketten fel akartak szállni vele.
Aztán felfedezték maguknak az Egyesült Államok Légi-
erejét, és onnantól fogva egészen megváltozott az életük. Hi-
vatásos pilóták lettek…
Rafe McCawley hadnagy és Daniel Walker hadnagy a köte-
lékben repülő század élén haladó két gépben ülve száguldott
a New Jersey-i légibázis fölött. A parancsokat a földről, Con-
nor kapitánytól, rádión keresztül kapták.
– McCawley, Walker! Alakzatot meglazítani!
– Az előbb azt mondta, fogjuk szorosabbra – mondta Mc-
Cawley. A rádióadás nem volt valami jó minőségű, de így is fel
lehetett ismerni a hangját. Amikor a levegőben volt, Mc-
Cawley mindig úgy beszélt, mintha egyfolytában vigyorogna.
– Hé, Danny, nem azt mondta, hogy fogjuk szorosabbra?
– De. Azt – hallatszott Walker hangja.
A kiképzőtiszt meg mert volna esküdni, hogy a két had-
nagy gépe alig pár ölnyire van egymástól.
– Igen, de nem ennyire! – vakkantotta bele a mikrofonjá-
ba. Imádta ezt a két srácot. A pilóták akkor a legtökéleteseb-
bek, ha nem csupán tudásuk és gyakorlatuk van, hanem meg-
felelő magabiztossággal is rendelkeznek, és egy kicsit pima-
szabbak az átlagosnál. Ezek a Tennessee-beli fiúk már a ka-
détiskola kapuján való belépésükkor annyit tudtak a repülés-
pl, mint azok az oktatók, akiknek elvileg ki kellett volna ke-
ltezniük őket. Ami pedig a rátermettségüket illeti… Nos, eb-
ífeen a tekintetben szinte mindenkit leköröztek az egész isko-
llában. Ha a Légierőnél nem volna ilyen sok idősebb dolga-
piincs pilóta, ha lehetőség lenne fiatal repülősök kiképzésére,
akkor ez a két taknyos kiváló kiképző lehetne.
A légibázisokon (különösen ezen, amelynek parancsnoka
maga Jimmy Doolittle ezredes volt) a kapitányi rang önma-
gában véve nem sokat jelentett; a repülősök szemében az az
igazi parancsnok, aki óriási tapasztalattal és szaktudással
rendelkezik. Connor kapitány tisztában volt ezzel, mégis sze-
rette ezt a két vadcsikót. Büszkék és nagyszájúak voltak, hi-
ányzott belőlük az az udvariasság, amit Tennessee-ben állító-
lag minden kölyökbe belenevelnek, de… de mégis!
Az alakzat csúcsán száguldó gépben ülő McCawley gyors
fordulóba vitte a századot. Connor elismerően nézte végig a
manővert. McCawley követői, a másik nyolc pilóta magabiz-
tosan és könnyedén követte a vezért. Úgy szálltak, mintha
McCawley, meg persze Walker gépe utat hasított volna nekik
a felhők között; úgy repültek, mintha valami láthatatlan, de
már kitaposott ösvényen haladnának.
– Így jó lesz – jegyezte meg Connor kapitány. – Akkor
most hozza be őket!
A P-40-esek, a Légierő legjobb gépei, megkezdték a leszállást.
Katonás rendben, tökéletesen végrehajtott landoló manőver után
gurultak végig a megfigyelőállás előtti betonsávon. A pilóták le-
állították a motorokat, hátracsúsztatták a fülkék tetejét, és kiugrot-
tak a földre. Élettel teli, csodálatos, erőt és magabiztosságot su-
gárzó fiúk voltak. Ha csak félannyi energiám lenne, mint nekik,
gondolta Connor kapitány, enyém lehetne a világ! Végignézett a
gépeken, és csak ekkor vette észre, hogy kettővel kevesebb áll a
sorban. Nem kellett ellenőriznie, hogy kik jöttek vissza; azonnal
tudta, ki az a két eszelős, aki még mindig odafent van.
 – Hol van McCawley és Walker? – kérdezte.
Felpillantott az égre. A két P-40-es a reptér fölött körözött.
Egymással szemben haladtak; lentről úgy néztek ki, mint két
fogócskázó darázs.
– Ó, ne…! – motyogta Connor. A fiatal pilóták is felnéztek.
Rafe és Danny keményen markolta a botkormányt; mind-
ketten előretolták, és mindketten érezték, hogy a gépük –
amely egyenesen a másik irányába tartott – felgyorsul. A se-
bességük ekkor a kétszerese volt annak, amit manőverezések
közben megszoktak.
Iszonyatos feszültség vibrált a levegőben – a pilótafülkék-
ben csakúgy, mint a földön és az irányítótoronyban. A földön
álló pilóták néma döbbenettel meredtek az egymás felé, a
végzetükbe száguldó P-40-esekre. Billy (Billy, a Kölyök,
ahogy gyerekes arca miatt a többiek szólították) riadtan pis-
logott. Nem értette, hogy két legjobb barátja mire készül.
A gépek már olyan közel kerültek egymáshoz, hogy szinte
biztosnak látszott, egyik sem tud kitérni. Billy felüvöltött – ta-
lán ezzel az ösztönös hanggal akarta megakadályozni, hogy a
füléhez jusson a robbanás – az egészen biztosan bekövetkező
robbanás – zaja, az a robaj, ami barátai halálát jelenti.
Húsz lábbal a bámészkodók feje fölött a gépek egymás kö-
zelébe értek, aztán az utolsó másodpercben, amikor a lentről
figyelők már azt hitték, a csattanás következik, mindkét piló-
ta oldalra rántotta botkormányát. A P-40-esek egymás felé
fordították a hasukat; a szárnyuk derékszöget zárt be a talaj-
jal. A földön álló pilóták ruhájába szél kapott, fejükről lere-
pült a sapka – olyan érzésük támadt, mintha egy tovaszágul-
dó hurrikán légörvényébe kerültek volna.
Rafe és Danny felnevetett. Amikor gépeik egymás felé szá-
guldottak, amikor már-már elkerülhetetlennek látszott az ösz-
szeütközés, mindkettejük szívében ugyanaz az izgalom, a má-
nak, a pillanatnak élés öröme áradt szét. Egyikőjüket sem ér-
dekelte mi lesz, mindketten csak azzal foglalkoztak, mi van.
 A hajmeresztő manővert követően Danny hagyta, hogy a
gépe továbbszáguldjon, felemelkedjen, akár a prédára leső
sólyom. Rafe azzal juttatta kifejezésre örömét, hogy megcsi-
nált egy gyors és szűk dugóhúzót, s csak ezután rántotta fel
gépe orrát, hogy a földi gravitációtól megszabadulva a vég-
telen égbolt felé forduljon.
A földön álló pilóták nevetni, ujjongani kezdtek, úgy gra-
tuláltak egymásnak, mintha ők ültek volna a mutatványt vég-
rehajtó gépek pilótafülkéjében.
A kiképző kapitány levette a sapkáját, és hagyta, hogy ki-
csússzon az ujjai közül. Egy percig képtelen volt megszólal-
ni, aztán mégis megtörte a döbbent csendet.
– Az istenit! Ez a két fiú kész nemzetbiztonsági veszedelem!
Anthony, a sovány, brooklyni olasz felvette a földről a ka-
pitány sapkáját, mosolyogva adta vissza tulajdonosának.
– Maga még nem hallotta a mondást, kapitány? Őrültséget
követ el, akik P-40-est ad olyanok alá, akik permetezőgépek-
hez vannak szokva.
Danny leereszkedett a földre, és odagurult a többiekhez.
Még nem állt meg teljesen a gépe, amikor leállította a motort.
Hátracsúsztatta a pilótafülke tetejét, levette fejéről a bőrsap-
kát. Gesztenyebarna hajával, fiatal arcával és vakítóan fehér
fogsorával olyan volt, mint valami mozicsillag. Kicsatolta a
biztonsági övét, már-már félig kiszállt a kabinból, amikor
eszébe jutott valami.
– Rafe hol van?
Vörös, a zászlórúd-vézna pilóta, aki égővörös hajának kö-
szönhette gúnynevét, az ég felé fordította az állat, abba az
irányba, ahol Rafe gépe lassan, de határozottan, egy képze-
letbeli spirálvonal mentén haladt egyre feljebb.
– Azt mondtam, McCawley, hogy lejönni! – dörögte a ki-
képző százados a rádióba.
Válasz helyett csak valami fülbántó recsegés hallatszott a
hangszóróból, aztán Rafe néhány alig érthető szava.
 – …nem hallom magát. Ismétlem…
Danny halkan káromkodott egyet, aztán visszaugrott a ka-
binba, és villámgyors mozdulattal bekapcsolta az övét.
– Lent marad, Walker! – csattant fel Connor százados
hangja. – Ez parancs!
– És vele mi lesz? – kérdezte Danny. Ismét kiszállt, és
Rafe gépére nézett, amely még mindig nem fordult ki a fel-
felé tartó spirálból.
– McCawley nem engedelmeskedik a parancsaimnak –
mondta Connor szinte mentegetőzve.
Danny már éppen meg akarta kérdezni tőle, hogy ez mi az
ördögöt jelent, amikor észrevette, hogy Rafe szintbe hozza a
gépét, majd felgyorsít. Valahogy azt csinálta odafent a P-40-es-
sel, amit a lovasok szoktak hátasukkal a legveszélyesebb aka-
dály átugratása előtt.
– Meg fogja csinálni – mondta Danny.
– Micsodát? – kérdezte Billy.
– Ezt!
Rafe gépe apró pont volt a fejük fölött.
A pont egy pillanatra mintha megállt volna a levegőben.
– Miért? Mi ez? – kérdezte Billy, Vörös és Anthony egy-
szerre.
– A külső hurok – felelt Danny.
A külső hurok évek óta a repülés Szent Grálja volt, az el-
érhetetlen cél, aminek végrehajtására legfeljebb a legkivá-
lóbb berepülőpilóták, meg a legeszetlenebb őrültek vállal-
koztak. Néhányan megúszták élve, de legtöbbjük szétkenő-
dött a földön. Aztán, néhány évvel korábban valakinek még-
is sikerült végrehajtania a kunsztot. Ez a valaki éppen Jimmy
Doolittle ezredes, a légibázis parancsnoka volt. Őt követően
még néhányan megpróbálták. Egynek-kettőnek sikerült; a
többiek belehaltak merészségükbe.
A normál vagy „külső” hurok végrehajtása során a pilóta
egyszerűen visszahúzta a botkormányt, és hagyta, hogy a gép
orra felemelkedjen. Egészen addig hagyta, míg a repülőgép
úgy helyezkedett el a levegőben, mint a hajók oldalán a há-
tast ugró srácok az elrugaszkodás előtti pillanatban.
A gép megtorpant, az aerodinamika törvényeinek enge-
delmeskedve végrehajtott bizonyos iránykorrekciót – erre a
manőverre a pilóta nem igazán gyakorolhatott hatást –, majd
átfordult és elindult lefelé.
A külső hurok valóságos legendának számított a pilóták
| között. Ha a gép elérte a megtorpanási helyzetet, ha egyszer
átbillent, mégpedig úgy, hogy a pilótafülke a leírandó hurok
külső ívére került, akkor a pilóta már csak annyit tehetett,
hogy bízott Istenben meg a szerencséjében, és abban, hogy
ha valami mégis rosszul sülne el, az ösztönei kisegítik a baj-
ból. A külső hurok végrehajtása vagy a dicsőséggel, vagy a
halállal volt azonos. Középút nem létezett.
– Jaj, ne! – motyogta Connor kapitány. – Csak ezt ne!
Csak ezt ne…
Anthony és Billy a kapitánnyal együtt kántált; mindketten
úgy érezték, valami jeges réteg veszi körbe a szívüket.
– Jaj, ne! Jaj, ne!
Rafe lassú, mély lélegzetet vett, és megkereste tudatának azt
a pontját, amelyből stresszhelyzetben vagy veszély esetén
mindig nyugalmat meríthetett. Ez a különleges pont nagyon
közel volt ahhoz a helyhez, ahová akkor menekült, amikor
magányos különcnek érezte magát, amikor azt hitte, a kör-
nyezetében élők lenézik őt mássága miatt. Itt talált menedé-
ket akkor is, amikor az iskolában valamilyen büntetést kapott
hibái miatt – például azon a nevezetes napon, amikor Calvin
Pearson felemelte a dolgozatát, és nevetségessé tette a többi-
ek előtt. A nyugalom e láthatatlan szigetének partjait a fájda-
lom hullámai mosták, a dühé és az eltökéltségé, és levegőjét
általában a félelem sárkány tüze tette elviselhetetlenné. Ami-
kor lelkének ebbe a zugába húzódott, Rafe összeszedte ma-
gát, és éppen ezekből a máskülönben félelmetes és megsem-
misítő érzésekből szívott magába energiát. Olyan erőt,
amelynek birtokában aztán le tudta győzni az eléje tornyosu-
ló akadályokat. Ez az energia tiszta volt, tápláló, és soha,
egyetlen egyszer sem homályosította el ösztöneit, nem takar-
ta el felhőként előle valódi céljait.
Csináld meg, és kész! Képes vagy rá! Mintha valami álom
visszhangja lett volna a bíztatás. Mintha valaki más mondta
volna. Mintha valamilyen külső forrásból eredt volna a hang,
nem a saját lelkéből. Amint aztán, megfogadva a tanácsot, úgy
döntött, hogy végrehajtja a feladatot, elképzelte, hogyan fog
lejátszódni a jelenet. Amikor ennek is a végére ért, a teste au-
tomatikusan cselekedni kezdett. Ekkor már nem volt szüksége
arra, hogy agya utasításokat adjon a kezének és a lábának.
Ez történt akkor is, amikor elhatározta, megcsinálja a kül-
ső hurkot A bal keze határozottan előretolta a kart, a jobbja
pedig a botkormányt mozdította a repülőgép orrának irányá-
ba. A horizont felemelkedett, az elülső ablak mögött egy pil-
lanatra megjelent a föld.
Zuhanórepülés!
A P-40-es a talaj felé száguldott. Sebessége folyamatosan
nőtt. Rafe tudta, hogy a gép már jóval átlépte azt a sebesség-
határt, amit tervezői szerint biztonsággal kibír, de még min-
dig nem húzta vissza a kart.
Működésbe léptek a fizikai erők. A gép vibrálni, aztán ráz-
kódni kezdett. Ha most kifordul… akkor oda a sebesség, oda
a lendület, és mindennek vége! Rafe tisztában volt azzal,
hogy nem lassíthat, mert akkor menthetetlenül letér a meg-
kezdett pályáról. Csak annyira húzta maga felé a kart, hogy
valamelyest csökkentse a gép rázkódását.
Zuhant…
A földön Danny suttogni kezdett.
 – Képes vagy rá, Rafe! Képes vagy rá! – Úgy kántált,
mintha valami ima szavait ismételgetné.
A P-40-es émelyítő sebességgel tört a föld felé, és már
majdnem becsapódott a betonsávba, amikor hirtelen oldalra
billent, és hasát az ég felé fordítva elzúgott a pálya fölött.
Rafe teste szinte belepréselődött az ülésbe; úgy érezte, szétre-
ped a bőre, elpattannak az izmai. Felfelé fordította a fejét; eb-
ben a helyzetben a kifutópálya betonját látta maga „fölött”.
A földön állók között senki sem akadt, aki látott volna
olyan emberkéz alkotta masinát, amely gyorsabban haladt,
mint Rafe gépe. A golyók sebessége természetesen nagyobb
volt, de azok röptét senki sem követhette a szemével.
A P-40-es olyan volt, akár a robajló villám, egy üvöltő
széllöket.
Rafe elmozdította a botkormányt, a gép emelkedni kezdett. A
pilótafülke a képzeletbeli hurok külső oldalára került Orra az ég
irányába mutatott. A sebesség eleinte szinten maradt, aztán las-
san csökkenni kezdett – a propelleres gépek függőleges irányú
haladás esetén pillanatok alatt elvesztik a gravitáció elleni csatát.
Danny és a többiek lélegzetvisszafojtva figyelték a gépet,
amely közben feljutott a hurokív legfelsőbb pontjára. Ha
most túl sokat veszít a sebességéből, akkor megszűnik a le-
vegő misztikus felhajtóereje, a gép irányíthatatlanná válik, és
úgy zuhan le, mint egy élettelen tárgy.
Ám egy repülőgép, hajó pilóta ül a fülkéjében, nem olyan
mint egy egyszerű tárgy, sokkal inkább élőlényre hasonlít.
Rafe leheletnyivel előrébb tolta a kart, és ismét a föld irányá-
ba fordította az orrot. Magassága ezúttal vészesen kicsi volt.
A külső huroknál éppen ez jelentette a legnagyobb problé-
mát. Ez a manőver egészen természetellenesnek tűnt, Ika-
roszt juttatta az ember eszébe, aki annak idején ugyanilyen
lehetetlen, és az istenek által ellenzett feladatot akart végre-
hajtani; ismeretes, milyen eredménnyel…
Danny, Billy, Vörös, Anthony, Connor kapitány meg a
többiek is mind úgy látták, Rafe magassága nem elég ahhoz,
hogy sikeresen megcsinálja a dolgot. A gép szinte megtor-
pant az ív tetejénél. Látszott, Rafe gyorsítani akar, de a mo-
tor már így is maximális fokozaton pörgött. Ha legalább egy
kicsit feljebb tudna kúszni valahogy…
Rafe is látta, problémája akadt. A lelke mélyében lévő
csendes helyről ezúttal nem nyugalom, nem energia áradt ki,
hanem valami olyan szokatlan félelem cikázott elő, amivel a
pilóta nem tudott mit kezdeni.
De nem adta fel. Ütközésig előretolta a kart.
Ebben a helyzetben már csak az segíthetett rajta, ha vala-
hogyan még jobban felgyorsít, és a megfelelő pillanatban
végrehajtja a kifordulást. Feltéve, hogy az adott napon, az
adott percben olyanok a szélviszonyok, olyan a levegő sűrű-
sége, hogy lesz megfelelő pillanat. Ha a környezeti tényezők
nem kedvezőek, akkor a gép képtelen lesz a sebességét for-
dulási energiává alakítani.
A repülőgép lefelé száguldott, a hasa még mindig a hurok
belseje felé fordult.
És megcsinálta a teljes kört!
Danny, Connor százados és a többiek diadalmasan fel-
üvöltöttek.
Rafe engedélyezett magának egy halvány mosolyt.
A leszállópályán állók szíve még akkor is izgatottan zakatolt,
amikor Rafe P-40-ese leereszkedett és feléjük gurult. A szá-
zad pilótái odaszaladtak az érkezőhöz; Connor százados fej-
csóválva állt a helyén.
Elsőként Danny ért a géphez. Amikor Rafe lefékezett, fel-
ugrott a szárnyra, hátrahúzta a fülke tetejét, és ölelgetni kezd-
te barátját. Úgy megrázta Rafe-et, hogy a kimerült pilóta kar-
ja, válla a fülke oldalához csapódott.
 – Majdnem megölted magad, te eszelős! – kiáltott fel
Danny, aztán beljebb hajolt a fülkébe, és ismét megölelte
Rafe-et.
A pilóták a P-40-es köré gyűltek, ujjongva kiáltoztak.
– Ez volt a legszebb manőver, amit életemben láttam! –
súgta Danny a barátja fülébe.
 3
Jimmy Doolittle ezredes azok közé az emberek közé tartozott,
akik negyvenedik és ötvenedik évük között még keményeb-
bek, szívósabbak és erősebbek, mint húszévesen voltak. Ezt a
feltételezést persze nem lehetett bebizonyítani; nem mehetett
vissza az időben, hogy megverekedjen ifjabb önmagával, de
sokszor elszórakoztatta magát ezzel a gondolattal, és bármer-
ről is nézte, egészen biztos volt abban, hogy ez az idősebb test
(amely itt-ott néha már fájdogált egy kicsit) győzelmet aratna
a fiatal fölött. Ha másért nem, hát azért, mert nagyobb akarat-
erő és elszántság lakozott benne. Meg tapasztalat is, termé-
szetesen. Fiatalkorában ott pezsgett a lelkében az az elszánt-
ság, az a vakmerőség, ami szükséges ahhoz, hogy az ember-
ből jó pilóta váljon. Ez később sem kopott ki belőle, a tűz nem
aludt ki, de most, éretten már jókora adag bátorság is társult a
régi tulajdonságok és adottságok mellé. Mert bátorság, és
nem kevés szívósság kellett ahhoz, hogy az ember talpon ma-
radjon a katonai bürokrácia dzsungelében, hogy keresztül
tudjon vinni bizonyos dolgokat, hogy képes legyen parancso-
kat végrehajtani és parancsokat adni. Az ilyen merészség és
eltökéltség kifejlődéséhez pedig időre van szükség.
Mindezzel tisztában volt, mégis sokszor elképzelte, ho-
gyan boldogulna egy olyan fiatal, forrófejű fickóval, amilyen
annak idején ő volt, hogyan kényszerítené rá az akaratát. Fi-
atal pilóták kiképzésével foglalkozott, és tudta, ha sikerül rá-
jönnie, hogyan viszonyulna a régi Jimmy Doolittle-hez, ak-
kor az is egyértelmű lesz, mit kell tennie ezekkel a fiúkkal.
Tudta, csak akkor képes jól elvégezni a munkáját, ha a fiata-
lok (és ő maga is) elhiszik, hogy még mindig ő a legjobb az
egész társulatban.
Ennek elhitetése sosem jelentett gondot a számára. A ka-
détok tisztelték; amikor megjelent mindenki vigyázzállásba
merevedett, és ez a köszöntés nem csupán a csillagjainak
szólt. Tisztelték, sőt, féltek tőle. Többször is előfordult, hogy
amikor valakit az irodájába rendelt, az illető a szó legszoro-
sabb értelmében reszketett a jelenlétében.
Doolittle fontosnak tartotta a tiszteletet, de a bátorságot is.
Akik pedig már a feljebbvalójuk láttán reszketni kezdenek…
Mit tesznek az ilyenek éles helyzetben?
Rafe McCawley nem reszketett, és átkozottul mereven
állt, tehát tisztelettudónak bizonyult.
Doolittle az íróasztala mögött ülve méregette a fiatal pilótát.
– Vannak bizonyos emberek – mondta lassú, fenyegető-
nek szánt hangon –, akik azt hiszik, a külső hurok végrehaj-
tása ostoba vakmerőség, szinte lehetetlen dolog.
– Már miért volna lehetetlen, uram? – McCawley akcen-
tusa elárulta, hogy Tennessee-ből származik. A kiejtése a
hadseregben már sokat finomult, de még mindig voltak ben-
ne bizonyos jellegzetességek. – Hiszen éppen ön volt az, aki
a világon elsőként végrehajtotta!
– Ezzel most le akar venni a lábamról, fiam? – kérdezte
Doolittle.
– Nem, uram! Csak… Azt hiszem, ez a manőver csak olyan
pilóták számára jelent veszélyt, akik szeretnének a földön ma-
radni. Az olyanokat viszont, akik imádják a repülést, valószínű-
leg inspirálja a dolog. Mármint, hogy végrehajtottam. Hiszen ön
is inspirált engem, uram. Megcsináltam, mert így akartam kö-
szönetet mondani önnek azért, amit itt tanulhattam. Szerettem
volna megtisztelni önt. A franciák ezt nevezek homage-nak.
 – Marhaság! Ez nem egyéb mint egy óriási, marhaság, fi-
am! De olyan marhaság, amiben mégis van valami logika.
– Köszönöm, uram.
– Pályám során rengeteg ember megfordult a kezem alatt,
McCawley, és meg kell mondanom, sokat eltanácsoltam in-
nen. Voltak olyanok, akiket azért dobtam ki, mert túl okosnak
hitték magukat.
Doolittle kis szünetet tartott. Rafe arra gondolt, ezúttal
kissé túl messzire ment. Voltak akik előre megmondták neki,
erről fog szólni az egész élete. Talán mégsem kellett volna
végrehajtania a manővert…
Doolittle kinézett az ablakon, majd hirtelen Rafe felé for-
dult és folytatta.
– Európában háború dúl, de a jelek szerint Amerika nem
kíván közbeavatkozni. Amikor Fenton tábornok úr, a Légierő
főparancsnoka a tudomásomra hozta, hogy a britek létrehoz-
nak egy Sas nevezetű századot, amelyet önkéntesen jelentke-
ző amerikai pilóták fognak alkotni, és amelynek lehetősége
nyílik majd arra, hogy harcoljon a németekkel… Nos, amikor
ezt meghallottam, két dolog jutott az eszembe. Az egyik az
volt, hogy rengeteg amerikai fog elpusztulni. A másik vi-
szont az, hogy bárcsak én is mehetnék!
Felállt, megkerülte az íróasztalát, és megfogta Rafe kezét.
– Becsülöm a bátorságáért, McCawley – mondta. – Sok
szerencsét… odaát!
Rafe századának barrakjában a fiúk az esti kimenőre ké-
szülődtek. Danny a fürdőszoba falán, a mosdókagyló fölött
függő tükröt bámulta, aztán hirtelen mozdulattal az arcára, a
nyakára kente a tenyerébe öntött Old Spice-t. Ismét a tüköré-
be nézett; elégedett volt a látvánnyal.
Valójában nem önmagára volt büszke. Természetesen
öröm áradt szét benne, ha arra gondolt, amit eddigi élete so-
rán sikerült elérnie, vagy ha arra, amit még megcsinálhat; ám
nem volt szokása az öntömjénezés. Tisztában volt a szimbó-
lumok erejével, és érezte, mi a valódi jelentésük. És egész
életében nem találkozott nagyobb erejű szimbólummal, mint
az az egyenruha, amit viselt. Az uniformis, ami többek között
az egyenlőséget is jelképezte. A gazdag emberek gyermekei
még itt, Amerikában is felhasználhatják befolyásukat és pén-
züket arra, hogy magas rangot, jó beosztást szerezzenek a
hadseregben, ám a pilótaszárnyakat nem lehet megvásárolni.
A körülötte készülődök – hozzá hasonlóan – keményen meg-
dolgoztak ezért a jelvényért. Danny mindegyiküket tisztelte
ezért, bár nem feledkezett meg arról sem, hogy vannak köz-
tük olyanok, akik talán kevésbé érdemlik meg, mint mások.
De mind kiérdemelték. Mind eleget tettek a követelmények-
nek, valamennyien keresztüljutottak a vizsgákon. Könyörte-
len pályát választottak, ahol a tehetségteleneknek, a közép-
szerűeknek nem jutott hely és lehetőség. Ha a vizsgákon
mégis átcsúszott egy-egy kevésbé rátermett személy, az sok-
szor az életével fizetett a hibáiért.
Ami a saját képességeit és tudását illeti: Danny sosem is-
merte el, hogy bárki jobb lenne nála. Ebben az esetben Rafe
ugyanabba a kategóriába esett nála, mint a többiek. Pilóta-
ként, de tulajdonképpen egész életében mindig is úgy fogta
fel mások sikereit, hogy ideiglenesen megelőzték ugyan, de
nem győzték le. A kocka fordulhat. És fordulni is fog, mert ő
megállíthatatlanul halad előre, gyűjti a tudást, a tapasztalato-
kat, és nem hagyja, hogy lekörözzék. A stratégia jónak bizo-
nyult, hiszen tiszt lett belőle.
Danny jobb oldalán Anthony és Billy állt, éppen Vitalist
fésültek a hajukba. Anthony, az olasz fiú, aki odahaza Brook-
lynban, a nyári éjszakák randevúi előtt már alaposan begya-
korolta, hogyan kell ellenállhatatlanná tenni a külsejét, most
is tökéletesen választotta el és állította be a frizuráját. Billy
azonban, a Kansas államból származó srác hiába kenegette
olajjal szőke bozontját, hiába próbálta fésűjével rendbeszed-
ni rakoncátlan tincseit. Ennek ellenére nem párolgott el se a
bátorsága, se a jókedve. Az egységben ő volt a legkedvesebb,
legszelídebb fiú. Az arca akár egy kamaszé. Mindig túl sokat
foglalkozott másokkal, és mindig túlságosan érdekelte, mit
gondolnak róla a többiek. Mivel a többiek szerették, állandó-
an boldog volt. Az a tény, hogy Anthony, a brooklyni vagány
barátjául fogadta, szinte bearanyozta az életét, és az egekig
emelte önbizalmát.
Mert óriási önbizalom kellett ahhoz, hogy a tükörbe néz-
zen, és kijelentse:
– Piszok jól nézel ki, pajtás! Tiéd az élet, sose halsz meg!
– Na, ez legyen a jelszavad ma este – mondta Anthony,
miközben az ujja hegyével óvatosan megpaskolta tökéletes-
sé varázsolt haját.
– Mi? – nézett rá Billy. – Mármint az, hogy piszok jól né-
zek ki?
– Nem, nagyokos a másik fele. Elkapod az ápolónődet,
félre vonod, mélyen a szemébe nézel, és azt mondod neki:
„Bébi, engem kiképeztek, háborúba kell mennem. Nem tu-
dom, mi fog történni velem. Talán már holnap meg kell hal-
nom, és nem akarok azzal a tudattal elmenni, hogy ezt a mai
estét nem használtuk ki úgy, ahogy lehetett volna.” Ha rám
hallgatsz, ezt mondod. Ennek még egyetlen nő sem tudott el-
lenállni. Sosem hallottam, hogy ne jött volna be.
Vörös, aki Danny másik oldalán állva készülődött, befe-
jezte a fogmosást, és a csapba köpte a habot. Amikor izgatott
vagy feszült volt, elég erősen dadogott. Ezen az estén még
erősebben, mint máskor.
– D-de tudod, B-billy, arról sem h-hallott, hogy bejött a dolog.
Nevetve, egymást heccelve kimentek az ajtón, hogy kisé-
táljanak az éjszakába, felszálljanak a buszra, és Manhattan-
ben találkozzanak az ápolónőkkel.
 Ahogy kiléptek az ajtón, Rafe-fel futottak össze.
– Megvagy végre! – mondta Danny. – Már azt hittem, le-
mondasz az ápolónőkről. Szerintem óriási csalódás érné
őket, ha nem lennél ott.
Rafe elmosolyodott, de a tekintete nem volt vidám. Danny
arra gondolt, Doolittle leteremtette őt a túlságosan merész ma-
nőver végrehajtása miatt, ezért megpróbálta kissé felvidítani.
– Aha! Szóval Doolittle mégsem nyírt ki! Ha ezt túlélted,
már mindent kibírsz! – Átfogta Rafe vállát, és elindult vele a
busz irányába.
Rafe atyáskodóan megveregette a barátja vállát. Dan-
nynek eszébe jutott, hogy a saját apja soha, és Rafe apja is
csak ritkán ért hozzá így.
– Danny… Van valami, amit el kell mondanom neked.
– Igen?
Rafe arcán látszott, nem akar a többiek előtt beszélni.
– Menjetek előre – szólt Danny a társainak. – Majd utol-
érünk titeket.
Anthony, Vörös és Billy továbbment a busz felé. Danny és
Rafe lemaradt, lassan sétáltak a parkoló irányába. A tél már vé-
get ért, és a tavasz közeledtével New Jersey is kellemes hely-
nek bizonyult. A talaj már nem volt fagyos, de a fű még nem
sarjadt ki; a keskeny kis földutat tisztára söpörte a friss szél,
nyomát sem lehetett látni a katonai bázisokon „nem-szemét
szemétnek” nevezett hulladékoknak, az eldobált cigarettacsik-
keknek és rágógumi papíroknak. A lámpák gyér fényt szórtak
magukból. Nem a legmegfelelőbb hely egy őszinte és komoly
beszélgetéshez… Mert Danny már egészen biztos volt abban,
hogy Rafe valami nagy dologról akar neki beszámolni.
A buszon ülő fiúk izgatottak voltak. A kiképzés a végéhez kö-
zeledett, és néhány hete megindultak a találgatások, hogy ho-
vá fogják vezényelni őket. Legtöbbjük csak keveset utazott
élete során, a csapatban egyetlen olyan pilóta sem volt, aki ci-
vilként messzebbre jutott, mint katonaként a kiképzés külön-
böző szakaszaiban. Talán ez volt az oka annak, hogy vala-
mennyien úgy tekintettek a jövőre, mint egy óriási kaland kez-
detére; ha volt is bennük némi szorongás, nem vallották be.
Egyre azt hangoztatták, nekik bárhol jó, ahol nők is vannak.
Az, hogy jó ideje egymás társaságában éltek, csak egymást lát-
ták, felerősítette bennük a szebbik nem iránti vágyakat. A ko-
rábbi kimenők során megtapasztalták, hogy a repülős bőrdzse-
ki, a selyemsál és a pilótajelvény úgy vonzza a nőket, mint
fény az éjszakai bogarakat. Az ápolónőket persze nem lehetett
olyan könnyen meghódítani, mint a civil lányokat, de a pilóták
egyik jellemzője éppen az, hogy imádják a kihívásokat.
– Menjünk már! – kiáltott rá Anthony a busz sofőrjére.
– Meg kell várnunk Dannyt meg Rafe-et – mondta Billy.
– M-mit cs-csinálnak ezek? – kérdezte Vörös.
Mindhárman abba az irányba néztek, ahol a sötétség pere-
mén állva Danny és Rafe beszélgetett. Úgy tűnt, vitatkoznak
valamin. Danny hátralépett, megdörzsölte az állat, aztán ha-
tározatlan kézmozdulatot tett – mintha nem tudta volna el-
dönteni, hogy üssön, vagy inkább csak ordítson. Billy, Vörös
és Anthony már korábban is tanúja volt a két barát vitáinak,
és többször megállapították: tényleg olyanok egymással,
mintha testvérek lennének. Ez a mostani beszélgetés azonban
valahogy más volt, mint a többi. Most nem stimmelt valami.
– Hogy tudtad megcsinálni? – kérdezte Danny.
– Az ezredes segített.
– Nem arra gondoltam, hogy csináltad a papírmunkát!
Úgy értettem: hogy az ördögbe tudtad nélkülem megcsinál-
ni? Hogy tudtál kihagyni belőle?
 – Sajnálom, Danny, de csak a legjobb pilóták jelentkezé-
sét fogadták el. – Rafe elmosolyodott, de korántsem volt vi-
dám. Nem is mosoly volt ez, inkább amolyan kényszeredett,
mentegetőző vigyor.
– Most ne hülyéskedj, Rafe! A háborúról beszélsz, és pon-
tosan tudom, hogy mi szokott történni az ilyen helyzetekben.
A háború arról szól, hogy az emberek meghalnak. És tudod,
hogy kik pusztulnak el? Sosem azok, akik az egészről tehet-
nek! Nem azok, akik kirobbantották! Olvastam valahol, hogy
a háború valójában nem más, mint hogy egy kansasi farmer
fia megpróbálja kinyírni az egyik berlini munkás fiát, és vi-
szont. És tudod mi a legborzasztóbb? Az, hogy egyikük sem
tudja, miért csinálják a dolgot!
– Talán ha én is olvastam volna ezt az izét, akkor okosabb
lettem volna, és nem jelentkezek önként.
– Az istenit, Rafe! — Danny megpróbált uralkodni az indu-
latain, de nem sok sikerrel. – Ez nem vicc! Ez nem játék! Ez
a háború… A háború, amiben a vesztesek meghalnak. Ami-
ben valójában nincsenek győztesek, csak olyanok, akik élve,
de roncsként hazavergődnek valahogyan. Mint mondjuk az
apám…
– Tudom mit érzel, és éppen ezért kell itt maradnod. Ne-
kem viszont más a véleményem. Úgy érzem, kötelességem
elmenni.
– Ne prédikálj nekem a kötelességről! Ugyanazt az egyen-
ruhát hordjuk! Ha harcolni kell, ám legyen, nem térek ki. De
miért keressem magamnak a bajt?
– A baj keresett meg engem…
Az istenit!, gondolta Danny. Rafe-ről az ember nem is té-
telezné fel, hogy képes ilyen találóan kifejezni a gondolatait,
és lám tessék! Ezt most jól megmondta. Danny reszketve állt
a barátja előtt, és megpróbált kitalálni valamit, egy érvet,
amivel lebeszélhetné Rafe-et a tervéről, de semmi sem jutott
az eszébe.
 – Tudom, hogy igazad van, Danny – mondta Rafe. – A há-
ború nem móka, és nem olyan játék, amilyennek azt gyerek-
korunkban tartottuk. De már nem vagyunk gyerekek. Felnőt-
tünk. Férfiak lettünk, és egy olyan világban élünk, amelyben
az erős mindig ártani próbál a gyengének. És én soha életem-
ben nem bírtam tétlenül nézni az ilyesmit!
Danny megcsóválta a fejét. Szótlanul állt; semmit sem tu-
dott mondani. Rafe, mint mindig, most is adut tett le az asz-
talra.
– Hé! Várnak az ápolónők! – kiáltott ki a busz ablakán Billy.
A sofőr figyelmeztetően beindította a motort.
Danny nem mozdult.
– Menjünk – mondta Rafe.
– Majd legközelebb. Nincs mulatós kedvem.
Rafe ostobán nézett a távozó Danny után. Érezte, monda-
nia kellene valamit, hogy visszatartsa. De mit? Mozdulatla-
nul állt a gyér fényű lámpa alatt, és tehetetlenül bámulta távo-
lodó barátját. Még sosem látta Dannyt ilyen dühösnek és
megbántottnak, de biztosra vette, hogy ez sem fog ártani a
barátságuknak.
Nem, ezt a barátságot semmi, de semmi nem törheti szét!
Vörös előrehajolt a sofőr mellett, és megnyomta a busz
dudáját. Rafe még egy pillantást vetett Dannyre, és arra gon-
dolt, bárcsak leülhetnének egy sör mellé, hogy mindent ala-
posan átbeszéljenek.
A sors azonban mást tartogatott neki erre az estére…
Vörös újra megnyomta a dudát. Rafe megfordult, a busz-
hoz futott, és ügyesen beugrott a már mozgó jármű ajtaján.
 4
Az 1941-es évben közlekedő vasúti kocsik mindegyikének
volt valamilyen egyéni bája. Ezeknek például csokoládészí-
nű kárpittal vonták be az üléseit, a fülkék falait lakkozott
lambéria borította, az ablakokat apró villanyégők keretezték,
melyeknek fénye minden zugba eljutott. A kupékban, amikor
üresek voltak, kellemes faillat, és a vaskerekektől felszivár-
gó olajszag terjengett. Most azonban nem voltak üresek; a
vonat zsúfolásig megtelt utasokkal, akik New York állam kü-
lönböző pontjairól Manhattanba tartottak. A Haditengerészet
tíz ápolónője az egyik kocsi végében gyűlt össze. Vidáman
csevegtek, tele voltak élettel; a kupét megtöltötte kölnivizük
virágillata.
Evelyn Stewart csendesen ült az ablaknál, és a vonat mel-
lett elszáguldó tájat figyelte. Társaihoz hasonlóan ő is sötét-
kék egyenruhát viselt, világosbarna hajára az ápolónők fehér,
ropogósra keményített kis kalapját tűzte. Azon kevesek közé
tartozott, akik vezetők voltak ugyan, mégsem akarták mind-
untalan magukra vonni mások figyelmét, nem akartak az
események középpontjába kerülni. Az emberek, mikor elő-
ször találkoztak vele, azonnal észrevették rajta, hogy hajla-
mos a befelé fordulásra, nem vágyja az elismerést, a dicsére-
tet. Sokan úgy hitték, önbizalmának megjelenése, szépsége ad
szilárd alapot. Akik erre gondoltak óriási tévedtek, de érthető,
hogy miért: azok, akik ennyi természetes eleganciával és báj-
jal rendelkeznek, általában a külsejük segítségével jutnak cél-
ba. Ám az a néhány ember, akinek alkalma nyílt valóban
megismerni Evelynt, rájött, hogy a lány közel sem olyan nyu-
godt és szilárd, korántsem annyira magabiztos és kemény,
amilyennek látszik, és mint mindenkinek, neki is szüksége
van arra, hogy időnként dicséretet, elismerést kapjon. Evelyn
Stewart sem tekintette természetesnek, hogy az ölébe hulljon
a siker; tisztában volt vele, hogy neki is keményen meg kell
dolgoznia azért, hogy elérje amit akar. Szerencsére céltudatos
volt, imádta a munkáját: hivatásának tekintette.
Az apja katonatisztként szolgált. Az anyja egy dél-dakotai
orvos egyetlen leánya volt, aki valamikor arról álmodozott,
hogy ugyanarra a pályára lép, mint az apja, ám az sors úgy
akarta, hogy megismerkedjen egy Stewart nevű katonával.
Amit pedig a sors elrendel, azzal ember nem szállhat szem-
be; Evelyn édesanyja feladta aknait, és valódi társként, egyik
támaszpontról a másikra követte a férjét.
Evelyn tanult az anyja példájából, és elhatározta, nem
fogja hagyni, hogy az életére bárki hatást gyakoroljon. Nem
fog adni mások véleményére, nem törődik azzal, mit várnak
el a hozzá hasonló lányoktól. Valóra akarta váltani azt, amit
kigondolt magának, ő akarta formálni a saját életét.
A kupéban csevegő ápolónők az ő csoportjában dolgoztak
a Haditengerészet kórházában. Ketten ugyanolyan rangban
voltak, mint ő, de még ők is elismerték tudását, tisztelték ké-
pességei miatt, és híven teljesítették az utasításait. Evelyn hí-
res volt arról, hogy még vészhelyzetben sem veszti el a fejét.
Persze most minden másképpen volt. Most nem a kórház-
ban kellett szolgálatot teljesíteniük; ha megérkezik a vona-
tuk, pilótákkal fognak találkozni. Pilótákkal, csinos fiúkkal,
akik nem szorulnak ápolásra. A lányoknak már ennyi is elég
volt ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Előre élvezték a szó-
rakozás perceit, és ezért nem is nagyon foglalkoztak Evelyn-
nel. Nem érdekelte őket, hogy társuk, akire máskor felnéz-
most szótlanul bámul kifelé a kupé ablakán. Érthető, hi-
szen valamennyien szépek, csinosak, valódi érett nők voltak,
és mindannyian tudták, mit akarnak. Talán kissé túlságosan
is jól tudták… Az ajkukon rúzs vöröslött, az arcukat lehelet-
vékony púderréteg fedte. Vidámak voltak, gondtalanok, meg
sem fordult a fejükben, hogy egyszer majd elhíznak, megöreg-
szenek. Nevetve cigarettáztak, itták a kólát, és rágcsálták a
mézes-mazsolás puszedlit.
Evelynhez tompa háttérzajként jutott el a többiek beszél-
getése. A gondolataiba mélyedt, ám agyának ápolónő-
funkciója tovább működött. Munkája során hozzászokott,
hogy akkor is érzékelje és értékelje a zajokat, a neszeket, ha
éppen másra kell koncentrálnia, és a hangokból vagy hiá-
nyukból levonja a megfelelő következtetéseket. Valójában
most is figyelte a környezetét, bár tudata felszínén olyan
gondolatok lebegtek, melyeknek semmi köze sem volt a töb-
biekhez és a munkához.
Hallotta, hogy Barbara, a barna hajú, csinos, kissé reked-
tes hangú lány (a csoport legidősebb tagja), éppen arról tart
előadást két fiatalabb ápolónőnek, mire kell ügyelniük, ha
majd találkoznak a pilótákkal.
– Ide hallgassatok – mondta Barbara. – Elmondom, mi a
helyzet a pilótákkal. Úgy értem, hogy ezt minden férfiról el
lehet mondani, de a pilóták esetében különösképpen igaz.
Először rátok néznek, mégpedig olyankor, amikor azt hiszik,
ti nem látjátok őket. A szemük majd kiugrik a helyéről. Gri-
maszolnak a cimboráiknak, úgy viselkednek, mintha azt hin-
nék, hogy mi csak akkor vesszük észre őket, amikor egyene-
sen rájuk nézünk. A férfiaknak talán sosem fordult meg a fe-
jében, hogy a nőknek hátul is van szeme. Sőt, a nő olyan,
hogy akár a falon is keresztüllát, ha nagyon akar!
– Különösen akkor, ha érdemes – kuncogott Sandra, egy
zöldszemű lány Chicagóból. – Mármint ha van a környéken
olyan férfi, akit érdemes figyelni.
 Barbara bólintott, aztán folytatta az előadást. A lányok ne-
vettek, majd gyorsan elhallgattak; izgatottan lesték a sokat
tapasztaltak hangján beszélő Barbarát.
– Az a legjobb, ha úgy gondoltok rájuk, mintha halak len-
nének. A férfiaknak körülbelül annyi agyuk van, mint a tör-
peharcsáknak. Ha rájuk néztek, akkor látni fogjátok: a szájuk
éppúgy mozog, mint a szárazra került csukáké. A tekintetük
ide-oda cikázik, mígnem megpillantják a csalit, amit aztán
bekapnak. És közben végig óriási vadásznak tartják magu-
kat! – Barbara mély lélegzetet vett, megfeszítette a vállát, ki-
düllesztette a mellét, és felszegte az állat. Egy mozicsillag
eleganciájával cigarettát vett elő, rágyújtott, aztán, amikor
érezte, hogy a többiek őt figyelik, kissé affektálva folytatta.
– Rávetik magukat a csalira. A vágy a maradék eszüket is el-
veszi. Odamennek hozzátok, és megkezdik azt, amit hódítás-
nak neveznek. Ez persze csak azokra vonatkozik, akikkel
először találkoztok. Ha esetleg egy ismerőssel futtok össze,
akkor számíthattok rá, hogy a pasas úgy fog viselkedni, úgy
fog rátok nézni, mintha a legutóbbi találkozásotok óta másra
se gondolt volna, csak rátok. És tudjátok, mi a legszörnyűbb
az egészben? Az, hogy ez akár igaz is lehet! Na, hát azért
mondtam, hogy olyan agyuk van, mint a halaknak. Nem sok
mindennek jut benne hely.
Betty, az alacsony, kékszemű, szőke texasi lány, akin lát-
szott, hogy nemrég még a középiskola padjait koptatta, ször-
nyülködve a szájához kapta a kezét.
– Ju-uj! Tényleg ilyenek?
Barbara ránézett. A lányok felnevettek, és végül Betty is
vihogni kezdett.
– Ám előbb-utóbb – mondta Barbara –, talán éppen ma es-
te, minden lány találkozik egy olyan halagyúval, aki képes
levenni őt a lábáról. A katonák ehhez különösen jól értenek.
A pilóták meg annál is jobban! Ilyenek ezek mind… Mindent
azonnal akarnak megkapni. Meghívják a kiszemelt lányt va-
csorázni borral meg talán pezsgővel itatják, megtáncoltatják
egy kicsit, aztán az első adandó alkalommal megkezdik az
előrenyomulást. Tánc közbeni simulásokkal kezdődik, fül-
cimpa mögé lehelt apró csókokkal folytatódik, és… – Barba-
ra hatásszünetet tartott. Homlokráncolva nézett végig a lá-
nyokon, a száját úgy mozgatta, akár a halak. A többiekből is-
mét kitört a nevetés. – Aztán pedig jön az előadás. „Bébi, so-
sem hittem, hogy bárkivel ilyen jól fogom érezni magam. Te
egészen különleges lány vagy. Te vagy számomra az igazi!
Bárcsak örökké tartana ez az éjszaka… De hát mindketten
tudjuk, nemsokára megvirrad. El fogok menni… és talán so-
ha többé nem térek vissza…” Aztán a szerencsétlen lány sze-
mébe néznek, jó mélyen és hatásosan, majd folytatják a me-
sét. „Tegyünk meg mindent, bébi, hogy szívünkben örökre
megmaradjon ennek az éjszakának az emléke! Tegyünk meg
mindent azért, hogy soha ne feledjük el azt, ami ma történt!”
Barbara elhallgatott, mélyen a cigarettájába szívott. A vo-
nat hangosan zakatolt előre. Egy hosszú percig a lányok el-
gondolkodva hallgattak. Végül Sandra törte meg a csendet.
– Mondok én nektek valamit! Ha valamelyik repülős fi-
úcska nálam próbálkozik ezzel a főzőcske szöveggel, akkor
én…
Betty a szenvedélyesen beszélő Sandrára nézett hatalmas
őzikeszemével. Még Evelyn is érdeklődve nézett fel.
– … akkor én… megadom neki azt, amire vágyik!
A lányok úgy kacagtak, úgy hujjogtak, mint a boszor-
kányszombaton mulatozó banyák.
Evelyn együtt nevetett a többiekkel, ám amikor a lányok té-
mát váltottak, és arról kezdtek beszélgetni, vajon mi lesz a leg-
közelebbi állomáshelyük, újra az ablak felé fordította a fejét.
– Úgy szeretném látni a világot! – mondta Betty álmodozó
hangon. – Mit gondoltok, hová fognak küldeni bennünket?
– Remélem, valami meleg helyre – mondta Sandra.
– Én is – bólintott Barbara. – Legszívesebben a Csendes-
óceán valamelyik szigetére mennék… Olyan helyre, ahol
elég, ha az ember lányának csak egy koktélruhája meg egyet-
len fürdőruhája van.
– Nekem nincs szükségem koktélruhára! – mondta Betty.
– Én inkább egy valódi férfira vágyom!
– Akkor Evelyntől kérj tanácsot! – válaszolt Barbara. – Ő
kifogta magának a hadsereg legklasszabb repülősét!
Evelyn úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést,
de érezte, a többiek mind őt nézik.
– Rajta, Evelyn! – trillázta Barbara. – Meséld el, hogyan
ismerkedtél meg Rafe-fel!
Evelyn nem fordította el a fejét, még mindig a vonatabla-
kon túl, a hátrafelé futó tájat nézte, de közben hagyta, hogy
gondolatai visszatérjenek a két hónnappal korábbi esemé-
nyekre. New York Cityben történt a dolog, a katonai
kórházban…
Mivel az 1930-as évek általános gazdasági válsága miatt az
Egyesült Államok fegyveres erőinél jelentős létszámcsök-
kentést vittek végbe, és mert a náci fenyegetés valóságossá
válásával egyidőben Washington óriási erőfeszítéseket tett
annak érdekében, hogy támogassa Nagy-Britanniát és Orosz-
országot, a hadsereg különböző fegyvernemeinek vezetői rá-
kényszerültek, hogy minden területen segítsék egymást. Ez a
kölcsönös segítségnyújtás az emberek, a létesítmények, és az
eszközök kölcsönadásában realizálódott. Mivel a Légierőnek
kevés saját orvosa és ápolószemélyzete volt, a Haditengeré-
szet bizonyos csoportokat és egészségügyi telephelyeket a
repülősök rendelkezésére bocsátott. Így kerülhetett sor arra,
hogy Evelyn Stewart, az Egyesült Államok Haditengeré-
szetének ápolónője egyszer csak azon kapta magát, hogy fi-
atal, nagyhangú pilóták veszik körül. Alsónadrágra vetkőzött
férfiak, akik kezükben papírlapokat szorongatva vonultak a
különböző vizsgálatokat végző orvosok és nővérek elé.
Oltások, az alapvető testi funkciók ellenőrzése, az alkal-
massági vizsgálatok sorozata – a rutinszerű munka agyzsib-
basztó hatást gyakorolt az ápolónőkre, és minden bizonnyal
a repülősök sem repestek az örömtől, hogy ilyesmire kell pa-
zarolniuk az idejüket. Evelyn úgy döntött, az lesz a legjobb,
ha a lányok bizonyos időnként helyet cserélnek egymással;
így legalább csupán néhány órán keresztül kellett ugyanazo-
kat a munkafolyamatokat végezniük. Mivel ő volt a csapat
vezetője, úgy vélte, neki kell magára vállalni a legkellemet-
lenebb és legunalmasabb munkát, ezért ő kezdte a látásvizs-
gálat lefolytatását.
Tudta, milyen unalmas dologra vállalkozik. Már két éve
szolgált, de még nem találkozott olyan pilótával, akinek
rossz volt a szeme. Érthető: ezek a huszonéves, egészséges,
fiatal férfiak legalább tucatnyi látásvizsgálaton átestek, hogy
egyáltalán bekerülhessenek a repülősiskolába, és azóta is
rendszeresen ellenőrizték őket. Nem tűnt valószínűnek, hogy
a legutóbbi vizsgálat óta valamelyiküknél jelentkeztek a
rövid- vagy távollátás tünetei, ám a szabály az szabály: a pa-
rancsot nem szabad és nem is érdemes felülbírálni.
Evelyn módszeresen végezte a munkáját. Nem is nagyon
kellett odafigyelnie arra, amit csinál. Azzal szórakoztatta ma-
gát, hogy a szomszédos asztalnál oltást osztogató Bettyt és
pácienseit figyelte.
– Ejnye, kedveském, ezt most tényleg belém akarja döfni?
— kérdezte egy fekete hajú fiú Bettytől. (Evelyn később a ne-
vét is megtudta, Anthonynak hívták.) Olyan pimaszul és
hetykén viselkedett, hogy bárki első ránézésre megmondhat-
ta róla: pilótaként szolgál.
– Nem – válaszolta Betty. – Nem akarom. De valakinek
meg kell tennie. Ha esetleg úgy gondolja, repülős, hogy in-
kább őt választja, szívesen átengedem neki magát! – A szom-
szédos asztal felé biccentett, ahol egy idősebb, termetes ápo-
lónő, meglehetősen durva mozdulattal éppen tűt döfött az
egyik katona hátsójába.
Anthony válaszolni akart valamit, ám mielőtt szóhoz jut-
hatott volna, Betty már beoltotta.
– Aú! Mitől ilyen tompa ez a tű? Gondolom, a Hadsereg
valamennyi ülepét megjárta már…
– Nem – mondta Betty mosolyogva. – Mi a Haditengeré-
szetnél szolgálunk. A következőt!
– Jól van, jól van – motyogta Anthony. – Nem igazán ér-
dekel ez az egész, de… De már legalább ezerszer beoltottak.
Szükség volt erre az ezeregyedikre?
– A kormány kiadta nekünk az utasítást: döfj! És mi dö-
fünk. Ilyen egyszerű az egész. A következőt!
Evelyn elmosolyodott. Bizonyos szempontból imádta, bi-
zonyos szempontból pedig elítélte Betty stílusát. A lány hatá-
rozott volt és vidám, de imádott flörtölni. Mintha örömet talált
volna abban, hogy kigúnyolhatja a férfiakat, de ugyanakkor
nem tudott meglenni nélkülük. Az biztos, hogy soha, egyetlen
fiú után sem sírt. A többiek között szép számmal akadtak olya-
nok, akik tapasztalatból tudták: a férfiak csodálatosak tudnak
lenni, de sokszor alávaló gazemberek. Bettyt ez az utóbbi le-
hetőség sem zavarta – legalábbis nem látszott rajta.
A terem másik végéből vita hangjai jutottak el Evelynhez.
Az egyik orvos előtt álló repülős nem kiáltozott, de a hangja
elég erős volt ahhoz, hogy szavai az általános duruzsoláson,
a fémtálcákra dobott fecskendők szűnni nem akaró koppaná-
sain keresztül is tisztán eljussanak Evelynhez.
A pilóta úgy beszélt, mintha az életéért könyörögne.
– Nézze, doki, már legalább tíz orvosi vizsgálaton átes-
tem. Ha ezt most leírja, akkor letöri a szárnyaimat!
Erre az utolsó néhány szóra valamennyi pilóta felkapta a
fejét. Megpróbáltak úgy viselkedni, mintha semmit sem hal-
lottak volna, de mindegyikükön meglátszott az idegesség. El
akartak fordulni, másra akartak gondolni; átérezték, hogy
társuk mit élhet át.
Evelyn felnézett az előtte álló két fiatal férfira. Az egyik
magas volt, és olyan sovány, olyan kemény testű, hogy úgy
tűnt, kötélből fonták az izmait. A másik felépítése is kiváló
volt, bár a karja meg a lába valamivel rövidebbnek tűnt, mint
az elsőé. Evelynnek feltűnt, hogy a magasabbik izgul valami
miatt, a barátja pedig úgy suttog a fülébe, mintha lelket akar-
na verni belé. A magasabbik a falon, Evelyn háta mögött, úgy
húsz láb távolságban függő látásvizsgáló táblát méregette.
Nem hunyorgott (a rövidlátók azt tették volna a helyében), a
szeme tágra nyílt, és olyan arcot vágott, mintha megpróbálná
memorizálni a táblán szereplő betűket. A körülötte állók du-
ruzsolása és a terem túlsó végéből hallatszó vita megnehezí-
tette a dolgát, nem igazán tudott koncentrálni.
– Doki, kérem… várjon egy percet! Nincs szívzörejem, itt
valami tévedésről van szó…!
Az orvos leírt valamit, fel sem nézett a pilótára, úgy vála-
szolt.
– Ha tisztább lesz a szívhang – mondta –, megejthetünk egy
újabb vizsgálatot. – Tudta, erre sosem fog sor kerülni. Nagyon
sokan jelentkeztek pilótának, de kevés volt a kiképzőtiszt, ke-
vés volt a hadrafogható gép. Azok, akik egyszer kiszóródnak,
a repülőgépek közelében maradhatnak, a földi kiszolgáló sze-
mélyzet tagjai lehetnek, esetleg bekerülhetnek a repülésirányí-
tók közé. Visszatérésről azonban nem is álmodhatnak.
Az orvos felemelte az egyik pecsétet, és ráütötte az élet-
kedvét vesztett pilóta papírjára: ALKALMATLAN.
Evelyn látta, a magasabbik pilóta összerezzen, mikor meg-
hallja a pecsét koppanását. Mintha puskalövés dördült volna…
A két repülős még mindig suttogva tárgyalt. A magasab-
bik, amikor az előtte álló papírjára rákerült az ALKALMAS
bélyegző, gyorsan előrelépett, Evelyn elé csúsztatta a papír-
ját, és kérés nélkül olvasni kezdte a táblán lévő betűket:
 – J… L… Μ… Κ… Ρ… Ο! Láthatja, asszonyom, a sze-
mem akár a sasé!
Evelyn kézbe vette a repülős papírját. Rafe McCawley.
– Lassabban, katona! – mondta anélkül, hogy felnézett
volna. – Ha megkérhetem, ne a legalsó, hanem a legfelső sort
olvassa el!
A repülős kővé dermedt.
– De… de azok a betűk olyan nagyok, hogy… Hogyan le-
het ebből…?
– A legfelsőt, ha kérhetem – mondta Evelyn.
A második pilóta hangosan köhögni kezdett. Evelyn nem
fordult felé, és tüntetőleg hallgatott, hogy a fiú tudomására
hozza: figyeli őt, és sejti, segíteni akar a barátjának.
– Ööö… – mondta a magasabbik repülős. – R… J… C…
Nem, nem! J, C, Q, W. Vagyis… W, Q.
Evelyn, aki oda-vissza el tudta sorolni a táblán szereplő
betűket, meglepődött. Ha valaki rosszul lát, akkor általában
az egymáshoz hasonlító betűket keveri össze. Mondjuk a Q-
t és az O-t, vagy az R-t és a P-t. Ez a fiú azonban nem ezt csi-
nálja. Téveszt, méghozzá nem a szokásos módon. A legna-
gyobb betűsor tagjait keveri össze!
Evelyn szétnyitotta a repülős papírját. Matematikából és
fizikából 99 pontot ért el a teszten, vagyis egészen különle-
ges eredményt. Ami azonban a nyelvtant és az irodalmat
illeti… 68. Hát, ez nem sok.
A lány lapozni kezdett a dossziéban, megkereste a pilóta
által a Légierőhöz benyújtott, kézzel írott jelentkezési lapot.
McCawley abban is összekeverte a betűket. A helyesírása
csapnivaló volt, a szöveg stílusa kusza, a szóhasználat gyer-
meteg. Ám a lap alján talált valamit, ami szíven ütötte:
„Imádok reppülni. Odafe az égbe sogszor asztérzem, ér-
szem az Isten lehelletjét.”
Csodálatos gondolat, amit rettenetes módon vetettek pa-
pírra. Nem, ennél a fiúnál szó sincs rövidlátásról. Ez a pilóta
diszlexiás. Az agyában összekeverednek a betűk. Evelyn
egyszer már olvasott erről a jelenségről. A tudomány még
nem talált rá magyarázatot, valószínűleg az agy szerkezeti
felépítésénél kellett keresni a választ. Számtalan olyan tehet-
séges, sőt, zseniális ember élt és alkotott a történelem során,
aki hasonló problémákkal küszködött. A diszlexikát kevesen
ismerték, sokan félreértelmezték. Diagnosztizálása nehéz,
majdnem lehetetlen. A diszlexiás személy bizonyos esetek-
ben tisztán és értelmesen képes kiolvasni egy bizonyos szót,
de megeshet, hogy egy perccel később már valamilyen hibát
követ el a betűzés során. A Hadsereg utasítása erre az esetre
vonatkozólag is egyértelmű volt: a diszlexiás személyek al-
kalmatlanok pilótának.
– Most újra a legalsó sort, ha kérhetem – mondta Evelyn.
– De most jobbról balra… és csak minden második betűt.
Rafe McCawley kínlódva megpróbálta teljesíteni a kérést.
– Ööö… E… X…– olvasta.
A háta mögött álló fiatal férfi ismét köhögni kezdett, a
szája elé emelte a kezét, és súgott. Rafe ezután sokkal maga-
biztosabban folytatta:
– X, E, J, U …
Evelyn hirtelen felpillantott, és elkapta Rafe tekintetét.
Egymás szemébe néztek, és Evelynnek egyszeriben valami
olyan furcsa érzése támadt, amit csak jóval később értett meg
– akkor, amikor azon tűnődött, hogy Rafe talán azért nem ké-
pes meglátni és megérteni olyan apróságokat, olyan jelenték-
telen dolgokat, mint mondjuk a betűk jelentése, mert a lelké-
ben lobogó tűz fénye eltakarja előle ezeket.
Abban a percben azonban, ott az asztalnál ülve, az agya
nem ezekkel a gondolatokkal birkózott. Abban a percben
csupán egy félig meztelen fiatal férfit látott, akinek a tekinte-
te döbbenetesen mély érzésekről árulkodott.
A másik pilótára nézett, és hirtelen őt is megsajnálta. A fiú
megkövültén állt, megdöbbentette a tudat, hogy lebukott. Az
arcán látszott, tisztában van azzal, hogy az ápolónő éppen
elég hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy a csalás miatt
gondjai legyenek – ám az is látszott rajta, nem önmagáért,
sokkal inkább a barátjáért, a társa jövőjéért aggódik. Evelyn-
nek, ahogy erre az alacsonyabbik repülősre nézett, olyan ér-
zése támadt, hogy ez az ember már régen leszokott arról,
hogy a saját sorsa miatt gyötrődjön. Ő már nem féltette ma-
gát, viszont annál jobban a barátját.
Evelyn ismét Rafe McCawleyra nézett. A fiú homlokán
verítékcsöppek csillogtak. Az egyik elindult, és végiggördült
az arcán. Evelyn lehajtotta a fejét, a papírra nézett.
Valami azt súgta neki, ne tegye meg azt, amit meg akar
tenni, ne minősítse alkalmasnak a fiút. Köteles volt betartani
az előírásokat. A Szolgálati Szabályzatra pillantott, ami ott
hevert az asztalán.
Ó, az előírások! A baj csak az, hogy az Egyesül Államok
hadserege nem foglalkozott azzal, hogy a pilótáknak miért
nem sikerült túljutniuk azon az akadályon, amit a látásvizs-
gáló tábla jelentett. Ennek a fiúnak jó a szeme, ez egyértel-
mű volt. Ami az olvasást illeti… Nos, valahogy elvégezte a
repülősiskolát. Mert elvégezte, méghozzá nem is akárhogy.
Elsőosztályú pilóta lett belőle.
Ezek a tények önmagukért beszéltek, ám Evelyn fejében
mégis ott mormogott az a hang, ami azt súgta, teljesítenie
kell a kötelességét, eleget kell tennie az utasításoknak. Min-
den lehetséges eszközzel védelmeznie kell ezeket a férfiakat,
akik ilyen veszélyes feladat elvégzésére vállalkoztak. A vé-
delem egyik eszköze pedig az, hogy nem engedi őket repül-
ni, ha nem alkalmasak rá. Ha hiányosságaik miatt kerülnek
kritikus helyzetbe, akkor akár meg is halhatnak. És ezért va-
jon ki lesz felelős? Mondjuk az a személy, aki tud a problé-
májukról, mégis átereszti őket a vizsgálaton…
Evelyn az asztalán lévő pecsétek felé nyújtotta a kezét. Az
ujja az ALKALMATLAN feliratúhoz volt közelebb.
 A pilóta megfogta a kezét. Idegesen az orvosfelügyelőre
nézett, aki két asztallal arrébb állt, majd halkan, kérlelőn be-
szélni kezdett.
– Tudok olvasni, csak időnként vannak bizonyos… prob-
lémáim. Néha összekeverem a betűket. A kézikönyvekkel is
lassan végzek. De odafent az ember nem könyvek segítségé-
vel repül, és nem mondatokkal csatázik. Odafent csakis az
számít, hogy ki mennyire érzi a sebességet meg a gépe hely-
zetét. Ebben a teremben én vagyok a legjobb pilóta. A maga
kézikönyve szerint azok, akik lassan olvasnak, nem lehetnek
jó pilóták. Az adatlapom ennek éppen az ellenkezőjét állítja.
Melyiknek hisz?
Mozdulatlanul állt Evelyn előtt, mélyen a lány szemébe
nézett, könyörgött a pillantásával, aztán, mintha valami imát
mondana, ezt suttogta:
– Kérem, ne vegye el a szárnyaimat!
Evelyn a fiú szemébe nézett. Kiszabadította a kezét, és is-
mét a pecsétek felé nyúlt.
ALKALMATLAN.
ALKALMAS.
A keze először az ALKALMATLAN felé mozdult, aztán,
mintha önálló akarata lenne, az ALKALMAS-t fogta meg.
Halk koppanás. A pecsét rákerült a fiú papírjára.
Rafe McCawley hadnagy továbbmehetett. Ez volt az utol-
só látásvizsgáló tábla, amit le kellett küzdenie. A százada nem
sokkal később megkapta az első feladatát, és olyan helyre ke-
rült, ahol ritkábban és sokkal felületesebben hajtották végre
az orvosi vizsgálatokat. Amikor megszólaltak a fegyverek, az
orvosok már nem azzal voltak elfoglalva, hogy az egészsége-
seket teszteljék, más feladatuk akadt: a sebesülteket kellett
olyan állapotba hozniuk, hogy folytathassák az életet.
Evelyn nem nézett Rafe McCawley után. Megpróbálta ki-
verni a fejéből, hogy esetleg ezzel a pecséttel ítélte halálra a
fiút. Intett, aztán kézbe vette Daniel Walker hadnagy papírját.
 – Rendben, hadnagy – mondta. Walker „csak” másodosz-
tályú pilóta volt. Evelyn felnézett rá. Túlságosan jóképű volt,
a haja sűrű, világosbarna, a szeme zöld. A tekintetében hála
csillogott; Evelyn tudta, ez a jutalma azért, amit pár másod-
perccel korábban tett.
Volt valami Daniel Walker pillantásában, amitől Evelyn-
nek furcsa, kellemetlen érzése támadt. Mintha a pilóta sok-
kal, sokkal jobbnak tartotta volna annál, amilyennek addig
magát hitte.
Evelyn gyorsan átlapozta a repülős papírjait. Matematika
és fizika: 80. Irodalom és nyelvten: 99. Ebben a pillanatban
megértette, hogy a két fiú mennyire közel áll egymáshoz.
Egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy Rafe a ko-
rábbi látásteszteken is azért felelt meg, mert Danny ott állt a
háta mögött és súgott neki. Kihúzta barátját a bajból.
– Nos, Daniel Walker hadnagy úr? Önnel mi a helyzet? –
kérdezte Evelyn.
– Mi lenne? – Danny a lányra villantotta leghódítóbb mo-
solyát.
– Ide hallgasson, Rómeó, ne engem nézzen, inkább a táb-
lára meresztgesse a szemét! Rendben?
Amikor azon az estén a barátnőivel kilépett az egészségügyi
központból, Evelyn két férfit látott az úttest túlsó oldalán.
Egy utcai lámpa előtt álltak; csak a körvonalaikat tudta ki-
venni. Bőrdzsekijük és csúcsos sapkájuk elárulta: repülősök.
Evelyn rögtön tudta, kicsodák.
Rafe és Danny.
Megállt egy pillanatra, éppen csak annyi időre, hogy lehe-
tőséget adjon Rafe-nek arra, hogy odamenjen hozzá. A fiú
keresztülvágott a forgalmas utcán; Danny a lámpa alatt ma-
radt, úgy állt ott, mintha őrségben lenne.
 – Majd utolérlek titeket – szólt oda a lány Bettynek, aki
miután meglátta Rafe-et, mosolyogva elsietett.
Evelyn a közeledő fiút nézte. Rafe hirtelen megállt. A
Hadsereg méretre szabott pantallót és bőrdzsekit adott az ég-
ben szálló katonáknak. A dzsekitől elképesztően széles lett a
válluk, a pantallóban keskenynek tűnt a csípőjük. Rafe
McCawley olyan jól nézett ki, hogy Evelyn hátán végigfutott
a hideg. Mi lehet a célje a seregnek azzal, hogy ilyen átkozot-
tul csinossá változtatja a pilótákat?, villant át az agyán a
gondolat.
– Csak szerettem volna megköszönni – kezdte Rafe. -
Mármint azt, hogy megmentette a karrieremet.
– Nem mentettem meg semmit – válaszolta a lány.
– Úgy gondolja? – kérdezte a pilóta. – Pedig én azt hi-
szem, pontosan ezt tette.
– Maga elvégezte a munkát. Túljutott a kiképzésen, és
megfelelt a többi teszten. Úgy gondoltam, megérdemli ezt a
kis segítséget.
– Megérdemelni az egy dolog – mondta a pilóta, és elmo-
solyodott. Mintha villám cikázott volna át az arcán. Egy csá-
bító villám… – A szabályzat pedig valami egészen más.
Evelyn erre nem tudott mit felelni. Szótlanul nézte a fiút,
a pilóta pedig úgy tekintett rá, ahogy a férfiak közül csak na-
gyon kevesen. Evelyn tudta, hogy a férfiak csinosnak, von-
zónak tartják őt – ugyan melyik szép nő nincs tudatában en-
nek? – De a legtöbben vágyakozva pillantottak rá, birtokolni
akarták őt; úgy néztek rá, mint egy új Pontiacra, vagy egy ha-
talmas szelet steakre, amikor éhesek. Rafe tekintete azonban
egészen más volt. Ő úgy nézett rá, mintha valami varázsla-
tos, csodálatos dolgot fedezett volna fel benne, amit csak
azért vett észre, mert benne is volt valami hasonló.
– Azon gondolkoztam, miért csinálta – mondta Rafe. –
Ugye nem azért, mert olyan jóképű fickó vagyok?
– Miért? Az?
 Rafe felnevetett. Az utca túloldalán álló másik pilóta,
Danny, olyan mozdulattal törölte meg az arcát, mint egy
báty, aki azért izgul, hogy az öccse randija sikeres legyen;
mint egy testvér, aki aggódik az öccséért, de a nevetés halla-
tán megkönnyebbül egy kicsit.
– Oké – mondta Rafe. – Értem. De… Szeretném tudni,
miért csinálta.
– Az apám pilóta volt – felelte Evelyn. – Tudom, milyen
pilótának lenni, és azt is tudom, mit élnek át a repülősök,
amikor valaki elveszi a szárnyukat.
Rafe bólintott. Arcáról eltűnt a mosoly, de a szeme tovább
csillogott. íriszében visszatükröződött a lány háta mögött lé-
vő bár vörös-kék neonfelirata.
– Az én apám is pilóta volt. – Habozott, aztán hozzátette:
– Nézze, én… nem akarok tolakodó lenni, de… szeretnék
köszönetet mondani. Megengedi, hogy egyszer meghívjam
egy csésze kávéra, vagy hasonlóra? Csak azt árulja el, ho-
gyan találom meg!
Evelyn elfordította a fejét a vonat ablakától, és a lányokra né-
zett. Csak ekkor fogta fel, hogy Betty mit kérdezett tőle.
– Evelyn? Hahó! Evelyn!
Lassanként visszatért a jelenbe.
– Mondd már meg! – kérte Sandra. – Hogyan találkozha-
tunk össze álmaink lovagjával?
– Ne foglalkozzatok a felszínnel – felelte Evelyn. – Nem
érdekes, milyen csinos, vagy éppen mennyire csúnya. És ala-
posan tanulmányozzátok át az adatlapját!
 5
Rafe a többi pilóta társaságában a peronon állt; a vonatot vár-
ták. A pályaudvar előtt vett egy csokor virágot. A többiek ér-
tetlenül néztek rá, és azon tanakodtak, hogy a fiúnak van-e
szeretője a nemsokára beérkező vonaton, vagy csak egy új
hódítási stratégiát eszelt ki, amihez szükség van a csokorra.
Várakozás közben néhányan kisurrantak a virágos bódéhoz,
és követték Rafe példáját: vettek pár szál virágot. Aztán visz-
szasiettek a peronra – egyikük sem akart lemaradni a várva
várt eseményről, az ápolónők érkezéséről.
A peronon hirtelen csend támadt; mintha mindenki meg-
érezte volna, hogy közel jár a szerelvény. A hosszú ujjra em-
lékeztető, a húsz kanyargós sínpár felé mutató betonsáv mel-
lett hordárok és taxisok jelentek meg, vagyis előkerültek
azok, akik az utasokból éltek. Nem sokkal később feltűnt a
gőzt ziháló mozdony, mögötte a vagonok. A vonat reszketve
megállt; a peronra kicsapó forró párafelhő valahogy álom-
szerűvé változtatta a jelenetet.
Evelyn… Rafe a vonatra meresztette a szemét. Számomra
ő a világ! Fogalma sem volt arról, miért éppen ezek a szavak
jutottak az eszébe. Szerelmes volt, szerette volna megfogal-
mazni az érzéseit, de nem volt olyan költő, mint Danny. Ő
nem tudta szavakba önteni se az érzéseit, se a gondolatait, ő
csak érzett. Akkor is, amikor beleszeretett Evelynbe, és ak-
kor is, amikor úgy döntött, önként jelentkezik a küldetésre,
és itt hagyja a lányt. Megpróbálta megérteni önmagát, azt,
hogy mi késztette erre a lépésre, mi ösztönözte arra, hogy el-
hagyja azt a nőt, aki mindenki másnál fontosabb volt a szá-
mára. Megpróbálta, de nem járt sikerrel.
A virágot a háta mögé dugta. Kinyíltak az ajtók, a hordá-
rok előrefurakodtak. A kupék egy pillanatra mintha mély lé-
legzetet vettek volna, aztán elkezdték kifújni magukból az
utasokat.
Evelyn nyolcadikként szállt le. Hamar megtalálta a tömegből
kimagasló fiút. Rafe félénken elmosolyodott, Evelyn is bizony-
talanul indult el, de mindketten határozottabbá váltak, amikor
felfedezték a másik arcán a találkozás okozta öröm jeleit.
Az Evelyn mellett lépkedő kislányos szőke nem lehetett
más, mint Betty. Rafe még sosem találkozott vele. Eddig, ami-
kor Evelynnel randevúztak, mindig kettesben voltak. Megis-
merkedésük után egyszer beültek egy kis kávézóba, ahol
együttlétük négy órája alatt elmesélték egymásnak addigi éle-
tüket. A második találkozásukra egy vasárnap került sor; akkor
egésznapos kirándulásra mentek a város melletti dombokra.
Rafe kölcsönkapott egy kocsit a századában szolgáló egyik
gazdag srác nagybátyjától. Az őszi erdőt szerették volna látni.
Kéz a kézben sétálgattak a fák között kígyózó ösvényen, rozs-
davörös és sárga faleveleket rugdostak, és egyfolytában egy-
mást nézték. Ez volt az első alkalom, hogy csókolóztak.
Evelyn mesélt Rafe-nek a barátnőjéről, Bettyről, a fiú pe-
dig Dannyről beszélt, de csak röviden – nem érezte fontos-
nak, hogy a lány megismerje a barátját. Evelyn így is minden
fontosat megtudott Dannyről.
A pilóták, akik oly izgatottan várták az ápolónők érkezé-
sét, most eljátszották, hogy nem is igazán érdekli őket az
egész. Nemtörődöm módon, de valójában bizonytalanul in-
dultak el egy-egy fiatal nő irányába. Voltak, akik már talál-
koztak kiválasztottjukkal, mások azonban most próbáltak
megfelelőnek tűnő partnert találni maguknak. A lányok is
előadták saját színjátékukat: leszállás után úgy viselkedtek,
mintha a barátnőik társaságában akarnák eltölteni a szabad-
idejüket, mintha borzasztóan érdekes és fontos programjuk
lenne, és csak kénytelen-kelletlen fogadnák el, hogy egy-egy
férfi csatlakozik hozzájuk.
Rafe nem színlelt. Keresztülfurakodott a tömegen, átölel-
te Evelynt, és megcsókolta az arcát. Aztán eleresztette és rá-
mosolygott.
– Hello, hadnagy! – mondta. – Örülök, hogy újra láthatom.
– Én is örülök, hadnagy! – felelte a lány.
Betty hangosan megköszörülte a torkát.
– Rafe, ez itt Betty – mondta Evelyn.
– Szervusz, Betty. – Rafe kihúzott egy szál rózsát a cso-
korból, amit aztán Betty kezébe nyomott. A többit Evelyn fe-
lé nyújtotta.
A lány elpirult, majd elmosolyodott. Bettyre nézett.
– Megmondtam, nem?
Betty bólintott, és Rafe felé fordult.
– Köszönöm! – mondta magas, fuvolázó hangon.
– Danny akarta átadni neked – mondta Rafe –, de ma es-
te nem tudott eljönni.
– Nem jött el? – kérdezte Evelyn, miközben Rafe megfog-
ta a karját.
A fiú a belekarolt Bettybe, és a két lány között elindult a
kijárat irányába.
– Nem, mert… híreket kapott – felelte Rafe. Nem nézett a
lányra. – Minden rendben, csak ma este nem igazán volt
olyan hangulatban, hogy eljöjjön. Majd találunk Bettynek
egy másik kísérőt.
– Azt már nem! Megosztozunk rajtad Evelynnel! Igaz,
Evelyn?
– Csak ne olyan hevesen, Betty! – szólt rá Evelyn. Meg-
szorította Rafe karját.
Kiléptek Manhattan utcáira.
 Rafe imádta a zenét. Odahaza is így volt ezzel, de Tennessee-
ben legfeljebb csak a templomban hallhatott valami zenéhez
hasonlót, ahol az egyik érelmeszesedéses özvegy zongorajá-
tékára a helybeli rekedt farmerek vonyítottak el egy-egy zsol-
tárt. De még ez a szörnyűség is tetszett neki, mert felfogta a
dallamokból áradó érzéseket. Egy forró délutánon a farmjuk-
hoz közel lévő kis fenyvesligetben heverészett, amikor meg-
hallotta az egykori rabszolgák unokáinak szívhez szóló, fájdal-
mas énekét. Valakit gyászoltak; egész álló nap énekeltek, hogy
valahogy kifejezésre juttassák fájdalmukat. Rafe még sosem
hallott ilyen csodálatos, bús és mégis gyönyörű hangokat.
Nem igazán tudta, hányadán áll a swinggel. Ez a zene kis-
sé vad és zabolátlan volt a számára, ráadásul sokkal bonyo-
lultabb, mint a sirató énekek. Persze ebben is megvolt az a
lüktetés, az az életerő, amit annyira szeretett, de valahogy…
kiszámíthatatlannak és kamaszosnak tartotta. Semmiben sem
lehet megbízni, ami divatossá vált. A szemkápráztatóan
gyors tánclépések, a csettintgetés az ujjakkal – amikor ezt
látta vagy hallotta, előtört belőle a minden újtól irtózó, csak
a régi és kipróbált dolgokat értékelő vidéki fiú.
Ám amikor a hordómellű négerek belefújtak a szaxofon-
jukba a pilótákból, ápolónőkből, katonatisztekből álló tömeg
előtt, amikor a dzsessz-klubban felharsant a zene, még ebben
a kissé konzervatív vidéki fiúban is megpezsdült valami –
valami, ami azt súgta neki, ne törődjön mással, csakis a je-
lennel, azzal a pillanattal, amit éppen átél.
Rafe, Evelyn és a barátaik az egyik kerek asztal mellett ül-
tek, a box beépített padjain és az alacsony székeken kuporog-
tak a füstös helyiség egyik sarkában. A nők kólát ittak, a fér-
fiak már áttértek a sörre. Anthony a Sandra nevű lánnyal jött
össze, Billy Barbarával, Betty pedig, aki Rafe jobbján foglalt
helyet, a közvetlenül mellette ülő Vörössel beszélgetett.
 – Úgy hallottam, elképzelhető, hogy Hawaii-ba küldenek
minket – mondta Sandra.
Anthony, aki éppen inni akart egy korty sört, elkapta a
szájától a poharat.
– Remek! Akkor majd segítek neked a fürdőruha-vásár-
lásban. – Összehúzta érzékinek is nevezhető szemöldökét,
kissé összehunyorította a szemét. – Majd olyat választunk,
amiben szépen lebarnulhatsz.
– Én inkább a munkámmal szeretnék foglalkozni odaát -
felelte Sandra.
– Abban nem segíthetek. Viszont a szerelmi életedet rend-
be tehetem. – A pilóták nevettek, Billy tapsolni kezdett.
– Ejnye repülős, azt hiszed talán, egy nőt is olyan köny-
nyű kormányozni, mint egy vacak kis gépet? – Erre a lányok-
ból tört ki a nevetés, szalvétákat dobtak Billy felé.
Vörös kihasználta az alkalmat, és közelebb hajolt Bettyhez.
– Sz-szia – dadogta. – V-vörös vagyok. Vörös…Grange.
Evelyn és Rafe a dadogó fiú és Betty felé fordult. Betty
pislogni kezdett, és megkérdezte Vöröstől:
– Grange? Ez a családi neved?
– N-nem – válaszolta Vörös. – Igazából Winkle-nek hív-
nak. De a srácok Vörösnek neveztek el, mert… izé… tudod,
vörös a hajam, és Grange-nek, mert… Tudod, van az a pasas,
a Vörös Grange, biztos te is ismered… Érted, nem?
Betty nem ismerte Vörös Grange-et, más néven Száguldó
Szellemet, a rögbijátékost, ezért kissé értetlenül pislogott a fiúra.
– Nem. Nem értem. Ki a fene az a Vörös Grange?
– Η-hát nem i-ismered? – Vörös idegesen bámult a lány-
ra. Olyan zavarba jött, hogy az arca majdnem olyan színűvé
változott, mint a haja. Megpróbálta Bettyn tartani a szemét,
és közben lazának szánt mozdulattal a söre után nyúlt, hogy
belekapaszkodhasson valamibe. Billy alig pár perccel koráb-
ban hozott némi rágcsálnivalót, a kis tál mellé pedig odaállí-
tott egy üveg csípős ketchup-öt. Vörös a sörösüveg helyett
azt kapta fel, és mivel még mindig Bettyt bámulta, jókorát
kortyolt a szószból. Rafe, Evelyn és Betty látta, mi fog tör-
ténni, de egyiküknek sem volt ideje közbeavatkozni.
Vörös visszaállította az üveget az asztalra, és úgy folytat-
ta, mintha semmi különös nem történt volna. A többiek nem
nevették ki, nem figyelmeztették arra, mit csinált.
Vörös nem eresztette el a ketchup-ös üveget.
– Mindig dadogsz? – kérdezte tőle Betty.
– Cs-csak a-a-amikor i-i-i…
– Ideges vagy? – próbált segíteni Betty.
– Az. Amikor nagyon muszáj valamit k-k-kimondanom,
akkor m-m-indig… – Vörös elhallgatott, majd tiszta bariton
hangon kiénekelte az utolsó szót. – … éénekeleeeki
Betty kivette Vörös kezéből a ketchup-ös üveget, megfog-
ta az ujjait.
– Ne idegeskedj – mondta.
Vörös imádattal nézett a lányra.
Az asztal alatt Rafe megfogta Evelyn kezét. Egy perccel
később Evelyn halkan megjegyezte:
– Kihajóznak minket. Pearl Harborba megyünk.
– A lehető legmesszebb a frontvonaltól. Helyes!
– Nos – mondta Evelyn, mert nem akarta elrontani a jó
hangulatot –, tulajdonképpen bárhová küldhetnének minket.
Amerika jelen pillanatban senkivel sem háborúzik.
Rafe hallgatott. Időnként előfordult, hogy hallgatással vála-
szolt egy-egy kimondott, vagy ki sem mondott kérdésre, de ezek-
nek a csendeknek mindig nagyobb jelentősége volt, mintha szó-
noklatot tartott volna. Evelyn ilyenkor érezte, a fiú gondolkozik
valamin. Időnként mintha olvasni tudott volna az agyában.
Most is ráérzett, hogy Rafe mire gondol.
– Egyesek szerint a Haditengerészet aggódva figyeli Ja-
pánt, és ezért minden mozdítható egységet átküldenék a nyu-
gati partvidékről Hawaii közelébe. Lehet, hogy titeket is oda-
vezényelnek… Nem hallottatok semmi ilyesmiről?
 Rafe a táncparkett felé nézett, de nem látta az ugrabugráló
párokat; a tekintete elködösült. Hirtelen Evelyn felé fordította a
fejét. A lány érezte, valamit mondani akar, valami fontosat, ám
Rafe nem szólalt meg, hanem elfordult, és Billyre nézett, aki tő-
le szokatlan hanghordozással éppen főzni kezdte Barbarát.
– Csak… szeretném, ha tudnád, hogy… nagyon, nagyon
különleges nő vagy, és… Arra képeztek ki, hogy harcoljak,
hogy csatába menjek. Akkor és ott, ahol a hazának szüksége
van rám…
Anthony, aki Billyvel szemközt ült, rámeresztette a sze-
mét a fiúra. Ne játszd túl!, adta ki a néma parancsot.
– A lényeg az… – folytatta Billy, és mereven Barbarára
nézett, aki mozdulatlanul, pislogás nélkül ült a helyén -
…az, hogy senki sem tudja, mit hoz a jövő, mi lesz holnap.
Ezért azt hiszem, különlegessé kell tennünk ezt a mai estét…
Különlegessé! Olyan különlegessé, amilyen te vagy!
Anthonynak tetszett az utolsó mondat; amikor meghallot-
ta, úgy préselte össze az ajkait, akár egy szicíliai paraszt,
amikor édes dinnye van a szájában.
Barbara elegánsan felemelte a kezét, és hosszú, vörösre
lakkozott körmével megérintette az állat. Rafe észrevette,
hogy az asztalnál ülő lányok mind őt figyelik.
Barbara bólintott.
– Azt hiszem, ez nagyon különleges monológ volt, Billy.
Ezt így még sosem hallottam.
Billy elsápadt. Anthony ajka megrándult – az édes dinnye
savanyúvá változott. Barbara azonban még nem fejezte be.
– Rendben, repülős, legyen ahogy akarod. Tegyünk róla,
hogy tényleg ne felejtsd el soha ezt az estét. – Azzal előreha-
jolt, és forró csókot nyomott Billy ajkára.
A fiú kővé dermedt.
Evelyn felállt, maga után húzta a párját, elvezette az asz-
taltól, hogy a többiek ne hallhassák őket. Beléptek a swinge-
lő párok fedezékébe.
 – Mi a baj? – hajolt Rafe a lány füléhez.
– Semmi – válaszolt Evelyn. – Ma este nincs kedvem a
többiekhez. Veled akarok lenni.
Abban a pillanatban, mintegy varázsütésre, a zenekar bele-
kezdett egy lassú számba. Rafe átölelte a lányt, és Evelyn is
kinyújtotta a karját. A táncoló párok között arrébb sodródtak
a parketten. Evelyn a fiú mellére szorította az arcát, Rafe erő-
sen tartotta őt. Aki messziről nézte őket, azt hihette, szerelme-
sen lépkednek, ám a valóság az volt, hogy Evelyn egyre fe-
szültebbé vált. Érezte, hogy Rafe nem mondott el neki vala-
mit. Valami olyasmit, ami fontos lehet, hiszen ideges tőle.
Felnézett a fiúra.
Rafe megállt.
– Menjünk ki – mondta.
Néhányan már kisodródtak az üvegezett falú verandára,
de senki sem foglalkozott a látvánnyal. Rafe az egyik távo-
labbi sarokba vezette Evelynt. A bal oldalukon Manhattan
magas háztömbjeinek fénye ragyogott, előttük New York ki-
kötője sötétlett.
Egymás mellett álltak. Rafe szerette volna megcsókolni a
lányt – Evelyn érezte, hogy erre vágyik –, de nem szólt, nem
mozdult.
Evelyn a fiúra nézett. Ekkor már csak egymás arcát látták.
Rafe a lány felé hajolt, Evelyn lehunyta a szemét, várta a csókot.
Ám hiába várt. Amikor kinyitotta a szemét Rafe a padlót
bámulta, és a kezét szorongatta.
– Nem tudom, mi az, amit el akarsz mondani – szólalt
meg Evelyn –, de az biztos, hogy nem lehet jó hír.
– Elmegyek, Evelyn.
– Mind elmegyünk. – A lány Rafe szájához érintette az aj-
kait. Abban a pillanatban mindketten úgy érezték, csak a má-
sikuk mellett találhat egy kellemes, biztonságos, meleg me-
nedéket ebben az átkozottul nagy, hideg és rideg világban.
Rafe erőt vett magán, ismét megtörte a kibontakozó varázst.
 – Igen, de… Én háborúba megyek. A Sas századba fogok
átkerülni. Abba a repülős századba, amit amerikai pilóták al-
kotnak. .. Amit a britek hoztak létre…
– Nem értem.
– Hitler elfoglalta Lengyelországot meg Csehországot,
meg egy sor olyan országot, aminek a nevét odahaza, Ten-
nessee-ben még csak nem is hallottuk. Hitler mindig kijelent
valamit, mindig elmondja, hogy mit akar, aztán valami egé-
szen mást csinál. Nem értek a politikához, de abban egészen
biztos vagyok, hogy az ilyen eszelősöket meg kell fékezni,
különben baj lesz. Nagy baj.
– De hiszen te amerikai katona vagy! Hogy küldhetnének
át Európába?
– Nem küldtek – mondta Rafe. Elfordult. – Önként jelent-
keztem.
Evelynben egymással ellentétes érzelmek csatáztak. Szeret-
te volna magához ölelni a fiút, szeretett volna sikítani, megráz-
ni Rafe-et, de nem mozdult, egyetlen hangot sem adott ki. El-
fordult. Egy pillanatig valami furcsa, sosem tapasztalt félelem
áradt szét benne, az a belülről táplálkozó pánik, amitől az em-
ber szíve megdermed, gyomra görcsbe rándul; ami pillanatok
alatt szétszaggatja a reményeket, az álmokat, az emlékeket és a
jövőbe vetett hitet; ami az ember fülébe üvölti, hogy minden,
amiben korábban hitt, ostobaság volt, mert a valóság egészen
más – más, és szörnyűbb, mint amilyennek gondolta volna.
A lány Rafe-re nézett, aki a kikötő, az öböl felé fordult,
amelynek közepén ott tornyosult a Szabadságszobor. A fiú
szemében az arányló óriás tükörképe csillogott. Ennél ro-
mantikusabb környezetet és pillanatot elképzelni sem lehe-
tett volna, de az egészet tönkretette a tudat, hogy a háborúz-
ni induló férfiak közül sokan soha nem térnek haza.
Rettenetes, iszonyatos gondolat volt, ám valami mégis azt
súgta Evelynnek, hogy Isten sosem hagyná, hogy Rafe-fel,
az ő imádott szerelmével valami szörnyűség történjen.
 – Rafe… – kezdte lassan. – Ápolónő vagyok. Azt teszem,
amit tennem kell. Nem azt, amit akarok, hanem azt, amit kell…
– Ezt most meg kell tennem -jelentette ki Rafe. A hang-
jából kiérződött: nem Evelynt, inkább magát győzködi. – Eb-
ben egészen biztos vagyok. És azt hiszem, egyedül én va-
gyok biztos benne…
Evelyn ebből rájött, hogy Danny ellenezte Rafe döntését.
– Azt hiszed, tőled függ a világ jövője? – kérdezte. Érez-
te, a kérdést féke lehet érteni, gúnyolódásnak lehet venni,
mégsem vonta vissza.
– Tőlem függ, hogy mi lesz belőlem – felelte a fiú.
A düh felülkerekedett a félelmen és a megértésen.
– Megszerettelek – mondta Evelyn keserűen. – Közel en-
gedtelek magamhoz. Fontossá váltál a számomra, és most…
Most önként elmész arra a helyre, aminél veszélyesebbet el-
képzelni sem lehet!
– Te nem vagy felelős ezért, Evelyn… mint ahogy azért
sem, hogy szeretlek. – Rafe kis szünetet tartott. – Evelyn…
Mindig azt hittem, tudod, mit érzek irántad. Talán az egész
képzelgés volt csupán. Talán túlságosan gyorsan történt meg
minden ahhoz, hogy valóságos legyen… Talán. Talán… Én
csak annyit tudok biztosan, hogy megtörtént. Hogy szeretlek.
Ezt el kellett mondanom ma este. Szóval… Én is csak azt tu-
dom elismételni, amit a többi pilóta mond a lányoknak. Hogy
ez egy különleges este a számomra. Mert az, tényleg az. És
tudod miért az? Mert itt vagyok, itt vagy te is, és mert szeret-
lek. Elmegyek, és bármi legyen is a véleményed erről, nem
fogom megváltoztatni a döntésemet. De vissza fogok jönni.
Visszajövök! És amikor megint itt leszek, megint lehetősé-
günk lesz arra, hogy bebizonyítsuk, az, amit érzek… amit re-
mélem, te is érzel, az örök. Az mindig így marad. Hogy va-
lóságos ez az egész.
Evelyn a fiúra nézett; a szeme könnyes volt, a tekintete
szerelmesen csillogott.
 A katonák és az ápolónők forrón csókolóztak a járdán, mie-
lőtt keresztülmentek a szálloda forgóajtaján. Voltak olyan pá-
rok, amelyek egyenesen átvágtak a hotel haliján, és megállás
vagy tétovázás nélkül beszálltak a liftbe. Rafe és Evelyn a
dzsessz-klubtól és a hosszú sétától kimelegedve állt a bejá-
ratnál. Csókolóztak. Az a tény, hogy körülöttük az övékhez
hasonló ruhába öltözött, hozzájuk hasonlóan fiatal párok
ugyanazt csinálták, nem rontotta el boldogságukat, nem
csökkentette a pillanat szépségét és boldogságát.
Rafe hirtelen hátralépett, és a lány szemébe nézett. Úgy
érezte, mindenképpen mondania kell valamit.
– Ez a… a legcsodálatosabb éjszaka. Életem legszebb éj-
szakája! Nem szeretném tönkretenni.
A lány puhán megcsókolta.
– Nem tudnád tönkretenni.
– Most nem. De ha nem jövök vissza, akkor… Nem aka-
rom, hogy szomorú legyél, és bármit is megbánj.
– Erre, Rafe, nem lehetsz hatással. – Evelyn lehajtotta a
fejét, mereven nézte a járdát, az italtócsákat, az elhajigált rá-
gógumikat, a csikkeket, New York több évtizedes mocsokré-
tegét. Aztán felpillantott; az utcalámpák fénye megcsillantot-
ta hajtincseit. – Ha csak egyetlen éjszakád van hátra az élet-
ből – mondta lassan –, akkor azt veled akarom tölteni!
– Félreértesz. Nem lovagias akarok lenni, csak… Egysze-
rűen félek. Az, hogy szerelmes vagyok, és az, hogy valószí-
nűleg soha, senki más iránt nem fogok így érezni, vala-
hogy… Sokkal jobban megrémít, mint bármi más.
Evelyn a fiú vállára hajtotta a fejét.
– Vissza fogok jönni – suttogta Rafe. – Bármi lesz is,
visszajövök!
Megcsókolták egymást. Még egyszer, utoljára megérintették
egymás kezét, s rákényszerítették magukat, hogy elinduljanak.
 Evelyn egyedül ment keresztül a forgóajtón. Középtájon
járt, amikor Rafe megállította az ajtót. Evelyn hátrafordult,
az üvegen keresztül a fiúra nézett.
Szeretlek – olvasta le a szót Rafe némán mozgó ajkairól.
Válaszolt a fiúnak. Szeretlek!
Rafe eleresztette az ajtót, hátralépett, Evelyn pedig beju-
tott a szálloda halijába. A recepciós pulthoz sietett, elkérte a
kulcsát, aztán kinézett a hatalmas ablakon. Rafe még mindig
az utcán állt.
A fiú felemelte a kezét, intett, aztán elindult.
Evelyn csak ebben a pillanatban döbbent rá, hogy még
mindig a kezében tartja azt a rózsaszálat, amit még a pálya-
udvaron kapott Rafe-től.
 6
Másnap reggel, a vasútállomáson, ahogy a napfény tej sárga,
bágyatag fénye végigömlött a síneken, Rafe a barátja mellett
állt a hajnali hidegben. A peron majdnem üres volt, a körzet-
ben állomásozó katonáknak csak kora délután kellett elindul-
niuk, hogy a kapott parancsukat teljesítve vonatra szállj anak,
és elutazzanak. Egyetlen egy sem volt közöttük, aki északra,
Kanadába indult; egyetlen egynek sem kellett csatlakoznia a
Királyi Légierő egységéhez – egyiküknek sem kellett átkel-
nie az Atlanti-óceánon, hogy eljusson Nagy-Britanniába.
Rafe a többieknek nem mondta el, hová készül. Dannyre
bízta a dolgot; tudta, barátja sokkal jobban el tudja majd ma-
gyarázni a fiúknak, mi késztette arra, hogy vállalja a felada-
tot. Közben talán majd ő is megérti, miért döntött így.
Rafe nem akarta, hogy bárki kikísérje. Mindig is gyűlölte
a búcsúzkodást, és amikor nem tudta elkerülni, akkor mindig
azzal próbálta enyhíteni az elválás fájdalmát, hogy hamaro-
san újra együtt lesz azokkal, akiket egy időre elhagy.
Evelynnel egészen másként állt a dolog. Kiszolgáltatott-
nak, sebezhetőnek érezte magát amikor rágondolt; ez az elvá-
lás valóban komoly fájdalmat okozott neki. Amikor együtt
voltak biztosra vette, hogy a lány is szereti őt, ám most, hogy
el kellett válniuk, már kételkedett az egészben. Amióta eljött
a szálloda elől, gyűlölte magát, hogy nem maradt ott. Úgy
érezte, hibát követett el. Maradnia kellett volna, ha másért
nem, hát azért, hogy hajnalig fennmaradjon, a karjai között
tartsa a lányt. Arra gondolt, Evelyn bolond volna megvárni őt,
bolond lenne foglalkozni egy olyan férfival, akihez gyakorla-
tilag semmi sem köti, akivel nem pecsételte meg szerelmét.
Minden holmija belefért egyetlen katonazsákba. Amikor a ka-
lauz felkiáltott, hogy „Beszállás!”, Rafe felkapta a zsákot, a vál-
lára vetette, aztán még egyszer a pályaudvar forgóajtajára nézett.
Danny elkapta a pillantását.
– Úgy tudtam, azt mondtad Evelynnek, ne kísérjen ki.
– Azt – bólintott Rafe.
– Akkor meg miért várod, hogy idejön?
– Ez amolyan… próbaféle. Azt mondtam neki, hogy ne
jöjjön ki, de ha mégis kijön, akkor… Akkor biztos lehetek
abban, hogy szeret.
– BESZÁLLÁS! – kiáltotta a kalauz.
– Még nem nőttél fel, tudod? – kérdezte Danny.
– Sosem fogok igazán felnőni. Danny… Ha esetleg történik
velem valami, szeretném, ha te mondanád meg Evelynnek.
– Inkább azzal foglalkozz, hogy vigyázol magadra, jó?
– Te is vigyázz. – Rafe kezet nyújtott a barátjának.
Danny félreütötte Rafe kezét, előrelépett, és megölelte.
A vonat üresnek és hidegnek tűnt. Rafe felszállt, leült az
egyik ablak mellé, és kinézett a peronon álló Dannyre. A vas-
utasok bezárták az ajtókat, a vonat nyögve, szuszogva elindult.
Danny integetni kezdett. Rafe felemelte a kezét.
– Küldd át őket a pokolba, Rafe! – suttogta Danny.
A vonat elrobogott, és magával vitte a pilótát.
Evelyn végigrohant a pályaudvar főfolyosóján, és végigné-
zett a peronokra nyíló számozott kapukon. Egyfolytában azt
ismételgette, nem kellett volna kijönnie. Rafe megkérte, ne
kísérje ki. Nem akart búcsúzkodni.
 Amikor lefeküdt, nem állította be az ébresztőóráját; abban
reménykedett, hogy átalussza a reggelt, és így még véletlenül
sem gondolhatja meg magát. Nem sokat aludt, egész éjjel
csak hánykolódott. Fogta az órát, és mégis beállította ébresz-
tőre. Ha az ember tudja, hogy korán kell kelnie, akkor kön-
nyebben elalszik. Vagy nem? Remélte, hogy beválik az önál-
tató trükk.
Nem vált be. Az óracsörgés előtt fél órával felkelt.
Nem lett volna szabad kijönnie! Már elbúcsúztak egymás-
tól. Miért nehezítené meg a dolgot?
Fogalma sem volt arról, mikor döntött úgy, hogy mégis el-
indul. Egyszerűen felkapta a kabarját, és kiszáguldott a pá-
lyaudvarra. Megérkezett, és tessék, most nem találja a pe-
ront. A vágányok számozása nem volt túl logikus.
Elszaladt egy, a padlót söprögető férfi mellett, az egyik
forgóajtónál majdnem belerohant egy hordárba.
– Kérem, segítsen! Erről a vágányról indul a 6:27-es vonat?
– Igen, 'sszonyom – mondta a hordár. – Erről indult. Ép-
pen most ment el.
Evelyn keresztülrohant a forgóajtón.
Nem látta Dannyt, aki abban a pillanatban lépett ki a má-
sik ajtón, és éppen azon a folyosón indult el a kijárat felé,
amelyiken ő érkezett.
Evelyn megállt a rideg betonperonon, és a hajnali hideg-
től reszketve a sínpár kanyarulatában távolodó vonat után né-
zett. Az utolsó vagon is eltűnt a messzeségben.
Még soha, soha nem érezte magát ennyire egyedül.
Négy nappal később Rafe az egyik kanadai teherhajón uta-
zott. A hajó gabonát, dízelolajat, acélt és fegyveralkatrésze-
ket szállított Nagy-Britanniába.
Meg egy amerikai pilótát, a Sas század új tagját…
 Rafe felment a fedélzetre. A hajó gyomrában klausztrofó-
bia kínozta, és elővette a tengeribetegség is. Talált egy szél-
től védett helyet, ahol nem kellett látnia az óceánt. Leült. A
gyomrában alábbhagyott a vihar.
Valamivel később, ahogy szétnézett, öt másik teherhajót
látott a közelben. Tudta, a konvojhoz összesen tizennyolc,
különböző méretű bárka tartozik.
Keleten az ég alján haragos felhők gyülekeztek. A hajók
kiúsztak a viharba.
Rafe lehunyta a szemét, és Evelynre gondolt.
Miközben Rafe keletnek tartott, Evelyn nyugatra utazott.
Az ápolónők és az egészségügyi század megkapta a pa-
rancsot. Felszálltak egy vonatra, amely átvitte őket St. Louis-
ba, majd keresztülrobogott velük a Sziklás-hegységen, San
Diegóba. Ott hajóra szálltak, és elindultak a csodálatosan kék
Csendes-óceánon, az aranyszínű naplemente, Hawaii paradi-
csomi szigete felé.
Danny és a század többi tagja nem vonattal utazott. „Lábon”
vitték át a vadászgépeket az óceán partjára. A repülőket az-
tán óriási darukkal hajóra emelték, a gigászi bárkák pedig el-
indultak nyugatra, egy olyan helyre, amely a lehető legtávo-
labb volt az Atlanti-óceán viharaitól, az Európában tomboló
háborútól.
A hajók egy békés kikötő, Pearl Harbor irányába tartottak.
 7
A brit szigetek örök szürkületében minden tárgy, minden ter-
mészetes vagy emberkéz alkotta objektum, minden ember és
élőlény hidegnek és szürkének tűnt; mindenből kifakultak a
Színek. Köröskörül esőfelhők lógatták püffedt hasukat, a le-
vegőt annyira átitatta a nedvesség, hogy minden csapzottá
és jéghideggé változott, amihez hozzáért.
A Bassingborne légibázis nedves kifutópályáit alig lehe-
tett megkülönböztetni a sötét talajtól. A zömök, régi hangá-
rok mellett brit vadászgépek, Spitfire-ek és Hurrikánok áll-
tak, körülöttük szerelők szorgoskodtak – lehámozták a go-
lyónyomokkal mintázott fémlemezeket, és megpróbáltak új
erőt lehelni a túlhajszolt, fáradt motorokba. Rafe, vállán a
zsákjával, átvágott az aszfalton, és megállt egy sovány, sá-
padt brit tiszt, Peter Richard Tubbs parancsnok háta mögött
parancsnok éppen az egyik bevetésből visszatért, súlyosan
megrongálódott Spitfire-t vizsgálgatta.
Rafe megvárta, hogy a tiszt felegyenesedjen, majd tisztel-
gett és bejelentkezett.
– McCawley!
Csak ekkor vette észre, hogy Tubbsnak hiányzik a jobb karja.
– Kijelöljük a szállását, aztán megmutatjuk a gépet, ami-
vel repülni fog – mondta Tubbs köszönés helyett.
– Ha a helyzet olyan súlyos, hogy itt, a kifutópályán pró-
bálják befoltozni a golyóütötte lyukakat – mondta Rafe –, ak-
kor azt hiszem, kihagyhatjuk a háztűznézőt, és rögtön rátér-
hetünk a lényegre.
Tubbs megfordult, és keresztülvezette Rafe-et az aszfal-
ton. A karja hiányzott ugyan, de járása kiegyensúlyozott és
gyors volt. Érezni lehetett rajta, hogy határozott, kemény, pa-
rancsoláshoz szokott férfi. Rafe fogadni merte volna, hogy
még így, kar nélkül is rendszeresen tornázik. Remek parancs-
noknak látszott, bár hiányzott belőle valami, ami az amerikai
tisztekben, például Doolittle-ben megvolt. Az embereihez
nem fűzte baráti viszony, került minden magánjellegű kap-
csolatot. Brit tiszt volt, egy olyan társadalom szülötte, ahol
markánsan megmutatkoztak az osztályellentétek. Semmi ha-
verkodás, semmi lelkizés – mindenki végezze el a maga dol-
gát: azt, amiért ideküldték. Talán ez lehetett a jelszava.
Félúton járhattak, amikor hirtelen Rafe-re nézett.
– Mondja, hadnagy, mindegyik jenki arra vágyik, hogy le-
lövesse magát?
Rafe kissé furcsának találta a brit akcentust; valami egé-
szen máshoz volt hozzászokva.
– Nem, uram. Nem arra, hogy lelövessük magunkat, in-
kább arra, hogy mi lőjük le az ellenséget.
Tubbs összepréselte az ajkait és bólintott.
Megkerülték a hangárt. Rafe megpillantotta a Spitfire-t, ami-
nek a farkát és szárnyát a Sas század jelvénye, egy vad, táma-
dásra készülő madárfej díszítette. A gép farka elég jól nézett ki,
ám a törzse… Középtájon golyóütötte lyukak sötétlettek, sorban
egymás mellett, a jobb szárny elülső részéből egész darabok hi-
ányoztak. A legmegdöbbentőbb azonban a pilótafülke volt.
A fülke, aminek falán és oldalán alvadt vér barnállott.
– A pilóta remek fickó volt – mondta Tubbs. – Lehozta a
gépet, és csak utána halt meg. – Elhallgatott, megvárta, hogy
Rafe felfogja a szavai értelmét, majd hozzátette: – Üdvözlöm
a háborúban, hadnagy!
Tubbs elsietett. Rafe iszonyodva bámulta a véres fülkét.
 8
Jesse Thurman százados az Egyesült Államok hírszerzé-
sének tisztjeként szolgált. Fekete haja olyan sűrű és hullámos
volt, hogy szinte senki sem vette észre, mekkora a feje. Álta-
lában hetes kalapot hordott. Amikor a szekciónál dolgozók
ezt megtudták, sokatmondóan és kissé gúnyosan bólogattak:
– Ez mindenre magyarázatot ad.
Mert ez, Thurman fejmérete volt az egyetlen magyarázat
arra, hogy miért okosabb másoknál.
Szükségük is volt valamiféle mondvacsinált magyarázat-
ra, mert máshogy képtelenek lettek volna elfogadni a tényt,
hogy a százados mindenki másnál gyorsabban találta meg a
megoldásokat, új szemszögből tekintett a régi problémákra,
és egyszerűen átrohant azon a mentális mocsáron, amely
előtt a többiek a lehetőségeket és a logikus átkelés esélyeit
latolgatva megálltak. Pedig nem részesült olyan magas szin-
tű oktatásban és kiképzésben, mint a Pentagonnál dolgozók
többsége, nem valamelyik nagyvárosban nőtt fel. Az anyja
egyszerű vidéki tanítónő volt, a félig még mindig vad Közép-
nyugaton. Az iskolában az első nyolc éven át a saját édesany-
ja tanította. Imádott olvasni, rendszeresen járt templomba.
Szép, halkszavú felesége volt, más nőre rá sem nézett. Két
kisgyermeket nevelt. A legtöbb ember kellemes személynek
tartotta – egészen addig, amíg útját nem állták, amíg ki nem
derült, hogy képtelenek felfogni azokat a megoldásokat,
amelyek a számára kristálytiszták voltak. Ha értetlenséggel
találkozott, hamar elvesztette a türelmét, ingerült és szar-
kasztikus lett. Aki pedig ilyen tulajdonságokkal rendelkezik,
a Hadseregnél nem számíthat arra, hogy gyors karriert fog
befutni.
Thurman századosnak a politikához volt érzéke. Az egyik
nagybátyja – apa nélkül nőtt fel, csecsemő volt, amikor édes-
apja meghalt – egyszer azt mondta neki, hogy az ember nem
akkor jut előrébb, ha becsmérli a ranglétrán előtte állókat, ha-
nem akkor, ha minél jobb színben tünteti fel őket. Thurman
megértette és megfogadta a tanácsot. A Pentagon admirálisai
hamar rájöttek, ha azt akarják, hogy jó hírek terjedjenek el ró-
luk, akkor jobban teszik, ha rendszeresen elbeszélgetnek a kü-
lönös századossal, és meghallgatják a véleményét.
Ám az még sosem fordult elő, hogy valamelyik tábornok ma-
gával vitte volna a Fehér Házba. Soha, egészen addig a napig.
Thurman a hosszú mahagóni-asztal végénél ült. A csillo-
gó asztallap szinte szikrázott a körülötte helyet foglaló
egyenruhások rangjelzéseinek, csillagainak és kitüntetései-
nek fényében. A kormány tagjai a saját uniformisukat visel-
ték: sötét öltöny, fehér ing, szolid nyakkendő. Thurman érez-
te, kilóg a képből, de nem zavarta különösebben a dolog.
Tudta, azt várják el tőle, hogy csendben maradjon. Azt is
megértette, hogy csak azért lehet jelen, mert a főnökei a Ha-
ditengerészetnél túlságosan idegesítőnek tartják az ilyen
megbeszéléseket. Ami pedig idegesítő, az bizonytalanná te-
szi az embert. Egy katonának pedig bizonyos rendfokozat fö-
lött nem tesz jót, ha határozatlannak látják.
Thurman századosnak nem sok ideje maradt arra, hogy
alaposabban kielemezze a teremben uralkodó hangulatot.
Amint a legutolsó tanácsadó is helyet foglalt, olajozott preci-
zitással kitárult a helyiség túlsó végében lévő ajtó, és egy
magas, szélesvállú, George nevű néger, Franklin Delano
Roosevelt inasa lépett be.
 Az elnök tolószékben ült, a fejét felszegte, az állat előre-
tolta. A válla éppen olyan széles volt, mint az inasáé, jóval
szélesebb, mint a tolószék magas, fonott háttámlája. Kemé-
nyített inge makulátlan fehéren ragyogott, a haját hátrafésül-
te. Keze, amelyet a tolószék karfáján nyugtatott, erősnek lát-
szott. Thurman is hallotta azokat a történeteket, amelyek az
elnök úr egykori sportteljesítményeit emlegették. Persze eze-
ket a csodálatos eredményeket még azelőtt érte el, hogy el-
kapta a poliót. Együtt úszkált és szaladgált a gyermekeivel,
aztán hatalmába kerítette a láz, és huszonnégy órával később
deréktól lefelé megbénult. Washingtonban újabban az a hír
járta, hogy Roosevelt még mindig nem mondott le a testmoz-
gásról, még mindig nem tett le arról, hogy legalább a felsőtes-
te robosztusnak tűnjön. Thurman látta a remekül szabott öl-
töny alatt dudorodó bicepszeket és trapézizmokat, és megál-
lapította, hogy a pletykák ezúttal igazak. Ám azt is látta, hogy
az elnök lábán, a hajszálcsíkos nadrág alatt ott vannak azok az
acélpántok, amelyeket alul a cipőjéhez rögzítettek.
George, az inas szótlanul a tolószék mögé állt, és betolta
az elnököt a terembe.
Mindenki felállt.
George az asztalfőre tolta az elnököt, majd kisietett, és be-
csukta maga mögött az ajtót. Minden mozdulata nesztelen volt.
– Üljenek le, uraim – mondta Roosevelt. Nem várta meg,
hogy a jelenlévők ismét helyet foglaljanak, beszélni kezdett.
– Attól tartok, rossz hangulatban vagyok. Churchill és Sztá-
lin azt kérdezte tőlem, amit most én is megkérdek önöktől.
Mennyi időnek kell még eltelnie, hogy Amerika hivatalosan
is észrevegye, háború dúl a világban?
George C. Marshall tábornok volt az elnök legbizalma-
sabb katonai tanácsadója. A legendák szerint Roosevelt, aki-
nek az volt az egyik rossz szokása, hogy elvárta, tényként fo-
gadják el a véleményét és azonnal teljesítsék a kéréseit, elő-
ször akkor vette észre Marshallt, amikor a tábornok még csak
egy volt a Fehér Házban dolgozó számtalan hivatalnok kö-
zött, s akiknek az volt a feladatuk, hogy ellássák az elnököt
információkkal. Az egyik megbeszélésen – ami körülbelül
olyan lehetett, mint ez a mostani – Roosevelt előadta az
egyik tervét. Az asztal körül ülők mind helyeslőén bólogat-
tak, egy kivétellel. Marshall megköszörülte a torkát, majd
határozott hangon kijelentette:
– Elnök úr, szerintem rettenetesen rossz ötlet.
Roosevelt döbbenten meredt Marshallra. Az asztal körül
ülők elsápadtak. Nem lehetett tudni, mennyi az igazság a tör-
ténetben – Thurman sosem hitt el mindent, amit a pletykará-
dióból hallott –, de tény, hogy amikor Roosevelt új elnököt
keresett a vezérkarba, alaposan végigvizsgálta a jelöltek lis-
táját, majd Marshallt választotta ki.
Marshall tábornok folytatta:
– Növeltük a tengeren túlra küldött élelmiszer- és olajszál-
lítmányok mennyiségét, elnök úr, és…
Roosevelt közbevágott.
– Nekik valójában tankokra, repülőgépekre, golyókra és
bombákra van szükségük! És persze emberekre, akik képe-
sek harcolni! Úgy látom, sajnos mi, amerikaiak még mindig
azt hisszük, hogy Hitler meg a náci csürhe egyedül Európa
problémája. – Megrázta a fejét.
Thurman úgy látta, az ajkai egy meglehetősen ocsmány
szót formálnak. Tudta, ha az elnök még Marshallba is bele-
fojtja a szót, akkor a helyiségben tartózkodók jobban teszik,
ha csendben maradnak. Megesett, hogy a főnök csak a saját
hangjára volt kíváncsi. Thurman megértette. Ilyen ember
volt, ilyen volt a stílusa, így kellett elfogadni.
– Megint meg kell tennünk – mondta Roosevelt. – Ismét
segítenünk kell. Átküldjük a briteknek és az oroszoknak a
hajóink és a légelhárító egységeink nagyobbik részét.
– Tegyük tönkre a csendes-óceáni flottánkat? – kérdezte
az egyik admirális.
 Roosevelt az ablak felé fordította az arcát. A szemüvegén
sötétszürkén tükröződtek vissza a téli délután színtelen fényei.
– Van más választásom? – kérdezte magától. – Hűtőszek-
rényeket gyártunk, miközben az ellenségeink bombákat ké-
szítenek.
Thurman kapitány, amikor elhagyta a Fehér Házat – a
tisztek közül senki sem foglalkozott vele –, megállapította,
hogy minden pletyka igaz, amit az elnökkel kapcsolatosan
hallott. Aztán gyorsan emlékeztette magát arra, hogy nem
igazán lehet intelligensnek nevezni azt a hírszerzőt, aki min-
den szóbeszédnek felül.
A bolygó másik felén, Tokióban, nagyjából ugyanebben az
időben Isoroku Yamamoto admirális belépett abba az ablak-
talan helyiségbe, ahol a japán haditanács összegyűlt. A tisz-
tek itt is az asztal körül ültek, ám ez a bútordarab alig volt
egy láb magas, és a jelenlévők a padlóra tett párnákon foglal-
tak helyet. Yamamoto levette a sapkáját, meghajolt és belé-
pett. A fejét tisztelettudóan lehajtotta, de nem annyira, hogy
a jelenlévő harcosok – akik gyakorlatilag minden hatalmat
kicsavartak a császár kezéből – azt higgyék, tart tőlük. Elfog-
lalta a helyét, elfogadta az üdvözlés szimbólumaként felszol-
gált teát, aztán lassan, mélyen beszívta a levegőt. Verítéksza-
got érzett. A helyiségben lévők, bár vadul és elszántan mére-
gették a szemüket, idegesek voltak. Megpróbáltak erősnek
tűnni, mert attól féltek, súlyos következményekkel járna, ha
bárki gyengének tartaná őket. Yamamoto tudta, aki retteg, az
sokkal veszélyesebb lehet annál, mint aki nem fél.
Azt is tudta, hogy szükségük van rá, és hogy tartanak tőle.
Ha másért nem, hát a tudása miatt. Amerikában, a Harvardon
végezte el az egyetemet. Magasan képzett, kiváló katonaként
tartották számon, egész Japánban nem lehetett hozzá hasonlót
találni. A tervek, amelyeket a legutóbbi hadjáratok előtt készí-
tett, kivétel nélkül beváltak. Nagy mértékben neki volt kö-
szönhető, hogy Japán terjeszkedni kezdett Ázsiában, hogy
szigeteket foglalt el Oroszországtól, behatolt Kína területére,
és megszerezte Indokína egy részét. A sikerek igazolták azt,
amiben mindannyian hittek: a japán nép felsőbbrendűségét.
Yamamoto tisztában volt azzal, hogy a többiek megrésze-
gedtek a sikerektől. Megpróbálta emlékeztetni őket arra,
hogy egyetlen nemzet sem létezhet diplomácia nélkül, külö-
nösen nem egy olyan nép, amely ennyire híján van a létfon-
tosságú nyersanyagoknak. A hadurak azonban senkivel sem
akartak tárgyalásokba bocsátkozni, az alkudozást olyan ne-
vetséges és gyengeségre utaló dolognak tartották, ami még a
legnagyobb dicsőségre is képes rút árnyékot veti. A tanács
néhány tagja félreérthetetlen célzást tett arra, hogy Yamamo-
to óvatossága olyan fa, amely gyávaságban gyökerezik. Az
admirálist barátai titokban figyelmeztették, tegyen meg min-
den szükséges óvintézkedést, mert elképzelhető, hogy egye-
sek meg akarják gyilkoltatni.
Yamamoto, bár Amerikában tanult, semmivel sem volt ke-
vésbé japán, mint a többiek. Nem félt a haláltól.
De realista volt. Tudta, amikor a kertjében meditál, meg-
álmodhatja, képzeletben akár meg is valósíthatja azokat a
dolgokat, amelyeket lelke és tudata helyesnek tart, ám az
életben szembe kell néznie a tényekkel. Ebben a tekintetben
sokban hasonlított arra az amerikai katonára, akit mindig bál-
ványozott. Robert R. Lee szerette volna elkerülni a háborút,
de hitte, ha mégis előkerülnek a fegyverek, akkor keményen,
ádázul és főként bölcsen kell megvívni a harcokat.
Yamamoto azonnal a tárgyra tért.
– A háború elkerülhetetlen – mondta. – Ez olyan tény,
aminek elleplezése azonos a halállal. Csapatokat küldünk Kí-
nába. Az amerikaiak válaszképpen leállítják az olajszállítmá-
nyokat. Nincs más választásunk: harcolni fogunk.
 Hagyta, hogy a teremben tartózkodók felfogják szavai ér-
telmét. A hadurak már régóta azt szerették volna elérni, hogy
hagyja jóvá agresszív politikájukat, álljon melléjük, most vi-
szont, amikor megtette, meglepetést okozott nekik.
– És ha harcolnunk kell az amerikaiak ellen – folytatta az
admirális –, akkor azt csak egyetlen módon tehetjük meg.
Hatalmas, váratlan csapást kell mérni rájuk, mielőtt felké-
szülhetnének a támadásra. Olyan csapást, ami évekre megbé-
nítja őket. Néhány év alatt meghódítjuk a Csendes-óceán vi-
dékét, és akkor… Akkor az amerikaiak rákényszerülnek,
hogy tárgyalóasztalhoz üljenek velünk.
A tanács egyik tagja, Nishikura (Yamamoto barátai szerint
ő volt az, aki a leghevesebben követelte az admirális meg-
gyilkolását) bólintott, majd megkérdezte:
– Képesek vagyunk egy ilyen megsemmisítő csapás vég-
rehajtására?
– Maguk az amerikaiak tették lehetővé számunkra. Egyet-
len támadással tönkretesszük őket. Pearl Harbort fogjuk
megtámadni – mondta Yamamoto. – Itt van… Mindjárt meg-
mutatom, hogyan csináljuk. – Félretolta az asztalon lévő csé-
széket és csészealjakat, és úgy mutatott rá a lakkozott fafelü-
letre, mintha a Csendes-óceán lenne.
 9
Pearl Harbor valódi kincs volt, ékkő, sokkal fenségesebb,
mint a gyöngy, amelyről a nevét kapta.
Smaragdszínű, nyugodt víztükör, amelyet Oahu szigete
vesz körül annak a dús növényzettel borított vulkanikus ere-
detű képződménynek a közepén, amely Hawaii-t alkotja. A
Csendes-óceán a Föld felületének körülbelül felét foglalja el,
és Hawaii ennek a gigantikus vízfelületnek a közepéből
emelkedik ki. Távolabb van minden jelentősebb szárazföld-
től, mint bármi más ezen a bolygón. Azok számára, akik át
akartak kelni az óceánok legnagyobbikán, Pearl nem csupán
gyönyörű édenkert, hanem fontos állomás.
A Ford-sziget alacsony, homokos földnyúlvány volt az
öböl közepén. Mellette nem csupán az utasszállító hajók ta-
láltak nyugalmas kikötőre, de helyzeténél fogva katonai tá-
maszpontnak is tökéletes volt. Az 194l-es év közepén több,
mint hatvan hadihajó – repülőgép-hordozók, csatahajók,
rombolók, tengeralattjárók és a hozzájuk tartozó kiszolgáló
egységek, az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának
szíve – állomásozott itt.
Evelyn minden irányból szemügyre vehette ezeket a hajó-
kat, amikor a barátnőivel együtt katonai dzsipen megérkez-
tek a Ford-sziget haditengerészeti bázisára. A hadihajók
olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy először nem lát-
ta tőlük a vizet. Egy pillanatra elbizonytalanodott, és meg
akarta kérni a kapunál őrködő tengerészgyalogost, mutassa
meg neki a kikötőt. Ám mielőtt megszólalhatott volna, a ka-
tona szélesen elvigyorodott, és felkiáltott.
– Aloha!
A dzsipeken ülő ápolónők egymásra néztek. Az egyik so-
főr integetett az őrnek, rámosolygott, aztán továbbhajtott.
– Tudjátok, milyen a férfi-nő arány ezen a szigeten? – kér-
dezte Barbara. – Négyezer… az egyhez!
Betty a retiküljébe nyúlt, elővette új napszemüvegét, aminek
szárára műanyag pálmafákat ragasztottak. Akkor vette az egyik
utcai árustól, amikor kiszálltak a hajóból. Az orrára biggyesztet-
te, kissé lehúzta, és fölötte a tengerészgyalogosra nézett
– Találkozunk a parton, fiúka!
Evelyn nem maradt sokáig az ápolónők szállásán. Megkeres-
te a szobáját, melyen Bettyvel osztozott, az ágy lábához tet-
te a táskáját, és elindult, hogy megkeresse a bázis kórházát,
azt a helyet, ahol dolgozniuk kell.
A kórház meghökkentően tiszta volt, az ágyak üresek, a
fehér lepedők szinte világítottak a hatalmas ablakokon ke-
resztül beömlő napfényben. A kellemesen langyos levegőben
édeskés illat terjengett, könnyedén elnyomta annak a szemek
a szagát, amellyel az ágyneműt és a padlót fertőtlenítették.
Evelyn még sosem látott ennyire tiszta helyet.
Az öltözőszekrényeket takarító katonától megkérdezte,
miért üres a kórház. A férfi elmondta, amióta itt szolgál, csak
két katona megrándult bokáját kellett helyretenni. Ezek vol-
tak a legkomolyabb esetek, leszámítva a körülbelül féltucat
napozás közben leégett hátat.
Evelyn visszament az ápolónők szállására. Biztos volt
benne, akkor, amikor megérkezett Pearl Harborba, a lehető
legmesszebb került a háborútól.
 Rafe azonban éppen a sűrűjében volt, és ez a tény mégis
valóságossá, félelmetessé tette azt a küzdelmet, aminek a je-
lentőségét Amerikában sokan még mindig nem fogták fel.
A német vadászgép szárnyain elhelyezett géppuskákból ki-
vágódó nyomjelző lövedékek sora hasította végig a levegőt,
alig valamivel Rafe pilótafülkéje mellett. Az amerikai hátra-
rántotta a botkormányt, előretolta a kart, és rátaposott a pe-
dálokra. Az egyik lábánál lévőt felengedte, a másikat még
keményebben lenyomta, és felfelé kapaszkodó fordulóba vit-
te a Spitfire-t. Ösztönösen cselekedett, szerencsére a gépet
már egészen jól megszokta. Szerette is, olyannak tartotta,
mint a harci kutyákat. Gyorsak voltak, pillanatok alatt rea-
gáltak mindenre. A sötétzöld Messerschmittek és Focke-
Wulfok, amelyek ellen harcoltak, sokkal nehezebbek és erő-
sebbek voltak, pilótáikat acélburok védte. A Spitfire előnye
azonban éppen a gyorsaságában és a manőverezhetőségében
rejlett, ez volt a legfontosabb védelmi „berendezése” is. Saj-
nos a rengeteg csata közben kapott találatoknak és a számta-
lan javításnak köszönhetően egy idő után ez a fürge fenevad
is lelassult.
Rafe kemény fordulóba döntötte a gépet. Érezte, megre-
meg a törzs. Ebben a pillanatban azonban nem foglalkozha-
tott ilyesmivel. Ha széthullik alatta a Spitfire, akkor talán
meghal, ha azonban tétovázik, akkor biztosan vége, mert a
rárepülő Messerschmitt addig lövi, míg egyetlen tűzgomoly-
lyá válva hullik alá az égből.
Végigcsinálta a fordulót, megkerülte a támadóját, a háta
mögé jutott, és üldözőbe vette azt, aki őt akarta csapdába
csalni. Megnyomta a géppuska elsütő billentyűjét. A nyom-
jelző lövedékek most a német gép irányába húztak szikracsí-
kot, és beleharaptak a Messerschmitt farkába.
 Rafe nem hallotta a golyókat, sem a gépe dörgését. Hoz-
zászokott, hogy csata közben ne figyeljen a hangokra. Végig-
nézte, ahogy a lövedékek végigkopogtatják a Messerschmitt
törzsét, ahogy szétrobbantják a pilótafülke üvegét. Látta a
német pilóta testéből kifröccsenő vért. A fiú annyi idős lehe-
tett, mint ő…
Ahogy kereszülrepült a levegőben lebegő fekete füstfel-
hőn, és lenézett az Északi-tenger felé zuhanó ellenséges gép-
re, furcsa gondolata támadt. Lehet, hogy ez a német fiú is
ugyanolyan falusi gyerek volt, mint ő?
Azon az éjszakán levelet írt. Először a piszkozatot készítette
el, aztán kölcsönkért egy helyesírási szótárt, és gondosan ki-
javítgatta a hibáit.
Kedves Evelyn!
Itt hideg van. Olyan hideg, hogy az ember csontja is fázik.
Nem könnyű barátokat szerezni. Két nappal ezelőtt együtt sö-
röztem a brit Királyi Légierő néhány pilótájával. (A sör az
egyetlen, ami nem hideg!) Tegnap mindegyiküket lelőtték…
Evelyn az egyik pálmafa alatt hűsölve olvasta el a levelet. A
lenyugvó nap éppen akkor festette rózsaszínűre az égboltot a
Csendes-óceán fölött.
Csak akkor nem érzem a hideget, akkor jó egy kicsit, ha
rád gondolok…
I Nem válaszolt azonnal Rafe levelére. Tudta, legközelebb hét-
főn lesz posta, annál hamarabb úgysem vinnék el. Úgy érez-
te, időre van szüksége ahhoz, hogy erőt gyűjtsön az íráshoz,
hogy valami érdemleges, bíztató dolgot tudjon papírra vetni.
Vasárnap délután lezuhanyzott a nővérszállón. A haját
nem szárította meg, azt akarta, hogy a kellemes tengeri szel-
lő fújja ki belőle a nedvességet. Egy könnyű, vékony pamut-
ruhát vett fel. Karja és lába már lebarnult, a haja kissé vilá-
gosabb lett. Betty meg a többi lány sminkelni kezdett, de ő
csak egy kis rúzst tett fel, azt is inkább megszokásból. Egye-
dül akart maradni.
Kisétált a tengerpartra, keresett egy lapos szikladarabot,
amire ráülhetett. Lerúgta a cipőjét, térdére vette az íróblok-
kot, kézbe fogta a töltőtollat, amit akkor kapott az apjától,
amikor belépett a Haditengerészethez, és írni kezdett.
A németek azon az éjszakán korán megjöttek, de a Spirfire-
ök és a Hurrikánok teljes készenlétben vártak rájuk. Rettene-
tes harc volt, gépek mindenütt. Ide-oda cikáztak a felhők kö-
zött. A látótávolság olyan kicsi volt, hogy Rafe jobban tartott
az légikaramboltól, mint az ellenséges golyóktól.
Az egyik brit pilóta üvöltése még a fejhallgatójában állan-
dóan sistergő háttérzajnál is erősebb volt.
– Szedjétek le rólam! Valaki szedje már le rólam!
Rafe szétnézett, megvizsgálta a terepet a szétszakadozott
felhők között. Lent, jobb oldalt egy folyamatosan tüzelő
Messeschmittet látott, ami előtt egy már füstölgő testű brit
Hurrikán próbált lavírozgatni.
– Rajta vagyok! – jelentette Rafe. Keményen jobbra rán-
totta a botkormányt, teljes sebességre kapcsolt, és rárepült a
Messerchmittre. Géppuskája lövedékei felszaggatták a piló-
tafülkét. A német gép kidőlt, és gyors dugóhúzóban zuhanni
kezdett. Rafe követte, látta, ahogy becsapódik a vízbe.
Gyorsan visszakapaszkodott korábbi magasságába.
 A súlyos sérüléseket szenvedett Hurrikán pilótája, miután
Rafe leszedte róla a támadót, hátratolta a pilótafülke tetejét,
és kiugrott. Ejtőernyője rendben kinyílt; lassan közeledett a
vízhez. Rafe a következő két német vadász felé fordult, és fo-
lyamatosan tüzelve, maximális sebességgel átszáguldott kö-
zöttük. Az egyik náci jobbra, a másik balra dőlt. Rafe eljutott
a felhők közé, az árnyékukban megfordult, majd biztonságos
magasságból lenézett. Nem látta, hogy a brit pilótának sike-
rült-e vizet fognia.
Aztán mégis megpillantotta a tavirózsaként szétterülő ej-
tőernyőt, és közelében a pici alakot. Lejjebb ereszkedett, hát-
ratolta a fülke tetejét, és kidobott egy füstjelzőt. Ezután rádi-
ón jelentést tett a vízi mentőknek, megadta a brit pilóta hely-
zetét, majd visszatért a csatába.
El sem tudott képzelni borzalmasabbat, mint hogy élete
utolsó perceit egyedül, hideg vízben ázva töltse.
Rafe óvatosan leeresztette a megviselt vadászgépet a Bass-
ingborne-i bázis kifutójára. Érezte, hogy a törzzsel nincs va-
lami rendben. Fémcsörrenéseket hallott, aztán valami olyan
hangot, amit a szűkölő vén kutyák szoktak kipréselni maguk-
ból. Örült, hogy életben maradt, hálás volt az öreg, harc-
edzett gépnek. Amikor kiszállt, úgy paskolta meg az oldalát,
mintha hű vadászeb lenne, egy kutya, ami fáradtan és meg-
viselten, sebzetten, de ismét visszatért a csatából.
Harminc perccel később az elsötétítés miatt az ablak elé
függesztett fekete függöny előtt ült, és az erőtlen asztali lám-
pa fényénél azt a levelet olvasta, amit visszatérte után az
ágyán talált. Evelyn kézírása precíz volt és praktikus, hiá-
nyoztak belőle a fölösleges kunkorok és ívek – ugyanolyan
egyenesnek és mesterkéletlennek látszott, mint amilyen a
lány volt.
 Kedves Rafe!
Furcsa ilyen távol lenni tőled. Valamit tudnod kell. Estén-
ként, amikor a naplementét nézem, megpróbálom a szívembe
vonni az utolsó fénysugarakat. Csak azért teszem ezt, hogy
szívemből a tiédbe küldhessem melegüket…
Rafe hosszú ideig ült a fekete függöny előtt. Megpróbálta azt
érezni, amit Evelyn érzett, megérinteni azt, amihez a lány
hozzányúlt. Megkapta az ajándékot, a teste felmelegedett.
Összerezzent és felnézett. Tubbs parancsnok állt előtte.
Vajon mikor jött be? Mozdult, hogy felálljon, ám Tubbs
gyorsan rászólt.
– Ne, kérem, ne. Maradjon ülve. Csak szeretném közölni,
hogy megtalálták Nigelt.
– Nigelt, parancsnok?
– A pilótát, akit ma megmentett, akiért az életét kockáztat-
ta. A vízi mentők felszedték. Azt mondják, beletelik pár nap-
ba, hogy felmelegedjen, de él, és vissza fog térni közénk.
Rafe bólintott. Örült a hírnek. Tubbs parancsnok elindult,
aztán visszafordult.
– Vannak közöttünk olyanok, akik lenézik a jenkiket, mert
még nem léptek be a háborúba. Csak annyit szeretnék mon-
dani, hogy… ha maguknál sok olyan férfi van, mint maga,
akkor Isten irgalmazzon azoknak, akik Amerika ellen fordul-
nak! – Elmosolyodott és tisztelgett.
Már elindult, amikor Rafe szóhoz jutott, ő is tisztelgett.
– Köszönöm, parancsnok!
– Nem — szólt hátra Tubbs a válla fölött. — Én köszönöm!
 10
Danny és a század többi tagja üzemanyagos kannákkal tele-
zsúfolt négymotoros szállítógépen repült át Hawaii-ra. Egyi-
kük sem lett légibeteg, bár az ilyen hosszú utakon még a pi-
lótáknál is előfordul az ilyesmi. San Francisco-hoz képest öt,
a keleti partvidékhez képes további három időzónával nyu-
gatabbra jutottak; amikor megérkeztek helyi idő szerint kora
délelőtt volt.
Szürkészöld katonai busz vitte át őket a bázisra, egy fából
épült barakk előtt szálltak ki. Helyi idő szerint még mindig
messze volt a dél. Körülnéztek, szemügyre vették a pálmafá-
kat, a dús, élénkzöld füvet, a bokrokat, a gallyak között szí-
nesedő virágokat.
– Hawaii! – kiáltott fel Anthony. – Az édenkert!
– Igen. Az – mondta Danny, és felvette a földről a zsákját.
– Csónakokat és strandolókat kell védelmeznünk.
Anthony, Vörös és Billy egymásra néztek, majd Dannyt kö-
vetve ők is bevonultak a barakkba. Danny egész úton harapós
kedvében volt. Amióta Rafe elment izgatottan várta az alkalmat,
hogy végre éles bevetésre küldjék őket. A Csendes-óceán kör-
nyékén azonban a jelek szerint minden rendben volt. Itt aztán
nem kerülhet sor arra, hogy megmutassa, mit tud a levegőben!
Ahogy beléptek, Danny megtorpant. A többiek, akik lehaj-
tott fejjel cipelték a zsákjukat, belerohantak, úgy ütköztek ösz-
sze, akár az elszabadult vasúti kocsik a rendezőpályaudvaron.
 Danny felvonta a szemöldökét és körbenézett. A priccse-
ken pilóták heverésztek. Már majdnem dél, és ezek még nem
keltek fel?
– Ti hiszitek amit láttok? – kérdezte Billy. – Ezek mind al-
szanak!
– Részegek – állapította meg Vörös. És igaza volt. A
priccseken heverő pilóták csicsás-mintás hawaii inget visel-
tek, és még mindig körbelengte őket az előző éjszaka elfo-
gyasztott rengeteg sör bűze.
Danny megállt, mély lélegzetet vett, aztán felordított.
– Farkakat eldobni, gatyákat felkapni! Megjöttek a levegő
rémei!
Néhány álmos pilóta nyögve, méltatlankodva a fejére rán-
totta a párnáját. Az ajtóhoz legközelebb lévő felült. A haja
akár a sündisznó tüskéi, a nyelve úgy mozgott, mintha meg-
próbálná kilapátolni a szájából a rettenetes ízt. Danny és a
társai hüledezve nézte végig, ahogy a fickó átlendíti a lábát a
prices széle fölött. Ahogy a talpa a padlóhoz ért, valami be-
kattanhatott homályos agyába. Lenézett az egyik lábára. A
lábszárán vadonatúj tetoválás virított. Pislogni kezdett, mint
aki nem emlékszik pontosan, hogyan került rá a rajz.
– Hé! Te! Mr. Kóma!
– Hol a gyík? – kérdezte a félig kábult pilóta mélán.
– Miféle gyík?
– Amelyik tegnap éjjel a számban aludt.
– Mondd, ez itt tényleg egy légibázis? – kérdezte Danny.
– Aszongyák róla – válaszolta Mr. Kóma. – Mi meg
aszongyuk erre, hogy ALOHA!
A tengerészsíp éles hangja és az ügyeletes tiszt kiáltása jelez-
te, hogy a West Virginia hadihajó fedélzetére lépett Η. Ε.
Kimmel admirális, az Egyesült Államok csendes-óceáni flot-
tájának főparancsoka. A West Virginia – akárcsak a testvérei,
a Tennessee, a Nevada, a Missouri és az Arizona – csupán né-
hány lábbal volt rövidebb, mint annak idején a Titanic, de
sokkal nagyobb volt a súlya. A lövegállások mindegyikében
olyan fegyvereket helyeztek el, amelyek több, mint húsz
mérföld távolságba juttathatták el robbanótöltetüket. Egyet-
len ilyen hajó is óriási rombolóerővel rendelkezett, így
együtt pedig iszonyatos erőt képviseltek.
De Kimmel admirális nem csupán ezekkel a hajókkal ren-
delkezett. A legmodernebb haditengerészeti elképzelések
szerint a jövőben nem a csatahajók, nem is a cirkálók lesznek
a vízi hadviselés legütőképesebb egységei, hanem a
repülőgép-hordozók. Az ezekről indított gépek több, mint
száz mérföldes körzetben vehették fel a harcot bármilyen el-
lenséges objektummal, hajókat és repülőgépeket ugyanúgy
megtámadhattak, mint szárazföldön elhelyezkedő létesítmé-
nyeket és állásokat, bombákkal, torpedókkal és fedélzeti
géppuskáikkal gyakorlatilag bármilyen célpontot megsem-
misíthettek. Kimmel parancsnoksága alá két ilyen óriási hor-
dozó tartozott, és mindkettő Pearl Harbornál horgonyzott.
A tengerészek szemében a hordozók rút bestiáknak tűntek.
A hadihajók dinoszauruszainak nevezték ezeket a monstru-
mokat. Valójában modern fregattok voltak, de ezt a valódi
tengerészek nem akarták elismerni. A tengerészek mindig is
csodálták a fregattokat: szépségükért és fenségességükért. Ta-
lán nem is élt a földön olyan admirális, aki fellépve egy olyan
hajóra, egy olyan tökéletesen szimmetrikus, fegyverekkel te-
letűzdelt úszó erődre, mint mondjuk a West Virginia, ne érez-
te volna a fémtestből áradó eleganciát, erőt és méltóságot.
– Admirális a fedélzeten! – kiáltottak fel a tisztek. A vakí-
tóan fehér egyenruhát viselő tengerészek felsorakoztak, vi-
gyázzba vágták magukat és tisztelgésre emelték kezüket.
Kimmel lelépett a feljáróról, és viszonozta a tisztelgést.
Admirális csak olyan emberből lehet, aki tiszteli a hagyomá-
nyokat. Kimmel annyiban különbözött a haditengerészet töb-
bi tábornoktól, hogy nem rajongott különösképpen a szemlé-
kért és az ünnepségekért. Ahogy azonban végignézett a fe-
szesen álló embereken, a tengerészeken, akikről lerítt, hogy
büszkék a hajójukra, érezte, ezek a katonák nem ismerik a
„hanyagság” szó jelentését; ezek még a leghétköznapibb fel-
adatokat (a gépek zsírozását, a rozsdátlanítást, a lövedékek
rendszerezését, a fegyverek karbantartását) is teljes odaadás-
sal végzik. És éppen ez az oka annak, hogy egy ilyen hajót
bármikor hadrafogható, tökéletes és hatékony fegyvernek le-
het tekinteni.
Kimmel admirális a hajó kapitánya mellett haladva elsé-
tált a tengerészek és tisztek sorfalai között. Menet közben
halkan megjegyezte:
– Tetszik a külsejük. Tetszik a feszességük… Egyébként a
hamis riadójelzések, amelyeket Washingtonból kapunk, eset-
leg azt eredményezhetik, hogy az emberek feszültté válnak.
Az ideges katona pedig nem tudja megfelelően ellátni a fela-
datát. Feltett szándékom, hogy megszűröm az odafentről ér-
kezett parancsokat, és csak azokat adom tovább, amelyek
nem veszélyeztetik a harckészültségi szint fenntartását.
A kapitány bólintott; erre nem tudott mit válaszolni. Kim-
mel folyamatosan informálta a nagyobb hajók parancsnoka-
it, tudatta velük azokat a híreket és utasításokat, amelyeket
közvetlenül Washingtonból kapott. Eddig minden kérésnek
megpróbáltak eleget tenni, ám az utóbbi időben annyira meg-
szaporodtak az egymásnak ellentmondó információk, hogy
sokszor nem tudták, hova kapjanak, mit csináljanak. A japá-
nok valóban képesek voltak arra, hogy amerikai célpontok
ellen vonuljanak a Csendes-óceán térségében. Ez tény. De az
óceán óriási, ezért nem lehetett pontosan értelmezni az állan-
dó készenlétre felszólító parancsokat. Mire készüljenek? Mi-
kor? Hol várható a támadás? Ha folyamatosan riadókészült-
ségben tartják az embereket, akkor előbb-utóbb ez is rutinná
válik. Amit pedig rutinszerűen hajtanak végre, az nem min-
dig tökéletes.
Kimmel ráérősen végezte a szemlét. Váratlanul odasietett
hozzá az egyik szárnysegédje; a fiatal tiszt egy üzenetet tar-
tott a jobb kezében. Átadta Kimmelnek az összehajtogatott
papírlapot.
– Washingtonból érkezett, admirális úr!
Kimmel admirális megállt és olvasni kezdett. A Washing-
tonból érkezett üzeneteket minden esetben fontosnak kellett
tekinteni, azonnal kellett velük foglalkozni.
Az üzenet rövid volt. Kimmel bosszúsan adta vissza a la-
pot a szárnysegédnek. Megpróbálta leplezni dühét; nem sok
sikerrel.
– Végrehajtani! – mondta halkan, majd megfordult, és
folytatta a szemlét. Egyik oldalán stratégiai tanácsadója, a
vezérkarához tartozó egyik tábornok, a másikon a hajó kapi-
tánya lépkedett.
Kimmel a stratégiai tanácsadójára nézett.
– Elvileg a világ felét le kell fednem ezzel a flottával, és
tessék! Most elvesznek tőlem néhány hajót. Parancsot kap-
tam, hogy küldjék át tizenkét rombolót az Atlanti-óceánra.
És nem csak a rombolókat kérik! Minden mozdítható légel-
hárító egységet oda kell adnom. Szerintem ezeknek fogal-
muk sincs, mivel kell szembenéznünk ebben a térségben!
– Tanulmányoztam a Washingtonból kapott elemzéseket –
mondta a stratéga. – Azokat, amelyekben egy esetleges japán
támadás valószínűsíthető következményeit taglalják. Bármit
teszünk, mindenképpen vesztünk.
Kimmel bólintott.
– Tehát ők is tudják. Mégis elveszik a hajóimat!
– Bizonyára úgy gondolják, Európa nagyobb veszélyt je-
lent.
– Ezekből a bizonyos elemzésekből az is kiderül, mire
számíthatunk Hawaiin?
 – A tanulmányok szerint Pearl Harbor ellen nem lehet lé-
gi torpedótámadást végrehajtani. Túl sekély a vize. A körze-
tet tengeralattjárókból kialakított háló védi. Ezen a helyen
csak a szabotázstól kell tartanunk. Éppen ez az oka annak,
hogy egy helyre rendeltük a repülőgépeinket. így könnyeb-
ben megvédhetjük őket. Pearlt nem fenyegeti légitámadás,
viszont minden más oldalról sebezhetőek vagyunk.
Elértek a fedélzet végére. Kimmel odabólintott a kapi-
tánynak, aki pihenjt vezényeltetett a tengerészeknek. Az ad-
mirális kinézett Pearl Harbor vizére.
– Az okos ellenség – mondta rövid hallgatás után – akkor
támad, amikor az ember biztonságban érzi magát. Figyeljék
a japánok kommunikációs csatornáit, és győződjenek meg
arról, hogy Washington is rajtuk tartja a szemét meg a fülét!
Természeti szépségeinek és a jelentős japán populációnak
köszönhetően Hawaii mindig is vonzotta magához a japán
utazókat, akik minden elérhető helyre ellátogattak, fényképe-
zőgépeikkel mindent megörökítettek. 1941-ben az egyik
ilyen turista felkapaszkodott Oahu hegyeire. Menet közben
megállt, kinézett az ösvény melletti biztonsági korlát fölött,
és elemózsiás kosarából elővett egy modern, különleges len-
csével ellátott fotómasinát. Pearl Harbor felé fordult, és kat-
togtatni kezdte a gépet.
Pearl Harborban minden turista készített képeket. Olya-
nok is akadtak, akik jegyet váltottak valamelyik magánkéz-
ben lévő repülőgépre, és az egyórás túra során fentről, a le-
vegőből fotózták a környék szépségeit.
Egy héttel később a képek, amelyeket a japán turista a
hegy oldalából készített, eljutottak az egyik távoli japán szi-
getre, amelyhez egy, formáját és mélységét tekintve Pearl
Harborhoz kísértetiesen hasonlító öböl tartozott. A felvételek
láttán Yamamoto admirális stratégái – akik már korábban el-
készítették az amerikai objektumok és a terep kicsinyített
mását – új erőre kaptak, és serényen folytatták a megkezdett
munkát. Maga a terepasztal olyan nagy volt, hogy a techni-
kusok csak térdig vízben állva tehették helyükre a hajómo-
delleket. Minden egyes tárgyat a legutolsó, legfrissebb kém-
jelentésnek megfelelően pozícionáltak.
A legfrissebb jelentés – a felvételek, amelyeket a japán
„turista” készített Pearl Harborban… Amikor Yamamoto
tisztjei a terepasztal melletti emelvényen állva először átta-
nulmányozták az anyagot, izgatottá váltak, és még jobban
bíztak a győzelmükben, mint korábban.
– Nézzék! A hajók egymás mellett állnak! – mondta Gen-
da, a Légierő parancsnoka ámuldozva. – Ennél tökéletesebb
célpontokat elképzelni sem lehet!
– És a repülőgépek! – szólalt meg egy másik tiszt. – Olya-
nok, mint a… Hogy is mondják az amerikaiak? Fészkelő lu-
dak?
– Fészkelő vadkacsák – mondta Yamamoto halkan. –
Genda parancsnok, intézkedett a bemutató ügyében? – Már
korábban kifejtette Gendának, ha sikert akarnak elérni, akkor
mindent alaposan át kell gondolniuk, még azokat a részlete-
ket is, amelyek fölött más esetben hajlamosak lennének át-
siklani. Yamamoto, mint Dzsingisz kántól Robert Ε. Lee tá-
bornokig valamennyi hadvezér, tisztában volt azzal, hogy a
haditervek sikere a legtöbb esetben egészen apró dolgokon
múlik. Abban biztos volt, hogy a tisztjei kérdezés és kétke-
dés nélkül végre fogják hajtani a parancsokat – ez természe-
tes, hiszen japánok –, de el akarta kerülni, hogy az egyébként
tökéletes hadigépezetbe belekerüljön valamilyen homok-
szem, ami aztán megakadályozhatja a működését.
Genda szétnyitott egy térképet; a rajz olyan egyszerű volt,
mintha gyermek készítette volna. Fehér ég, kék víz, sárga ho-
mok. A vázlaton pontosan feltüntették, hogy Pearl Harbor
egyes részein milyen a víz mélysége, mekkora a távolság a
meder és a felszín között.
– Átalakítottuk a torpedóinkat – mondta Genda parancsnok.
– így Pearl Harbor sekély vizében is használhatóak lesznek.
Kezébe vette a hosszú asztalon heverő torpedómodellt, rá-
mutatott a fémhenger végére erősített, fából faragott úszó-
szárnyakra.
– A mérnökeink fejlesztése… Fából készült úszószár-
nyak! Ezzel a megoldással a torpedók még sekély vízben is
képesek lesznek célba jutni!
Újabb nap, újabb bevetés…
A Spitfíre-század leszálláshoz készülődött. A gépeken go-
lyónyomok, sérülések látszottak. Rafe landolt utolsóként; gé-
pének törzsén már hét apró horogkereszt feketéllet – hét ná-
cit szedett le az égről.
Rövid gurulás után Ian MacFarlene, a skót gépész előtt
állt meg. Ian volt az, aki megpróbálta rendben tartani Rafe
gépét. Nem volt könnyű feladata, szinte minden áldott nap
helyre kellett hoznia valamilyen újabb sérülést. Az elmúlt né-
hány hónapban, amióta összehozta a sors a jenkivel, már sok
mindent látott, ám most, amikor Rafe leállította a motort, hü-
ledezve felkiáltott.
– Azt a kirelejzumát!
Rafe kimászott a fülkéből.
– Meglazultak a tartórudak, a hidraulika szivárog, az
elektronikus rendszernek annyi.
Ian, miközben a Spitfire tankjához tartotta a töltőpisztolyt,
megcsóválta a fejét.
– Na most… A három közül mejjiket javíjjam meg?
– Mindet.
Rafe elindult.
 – Ha francos Cadillac-et akarsz, maradtál vóna odahaza,
az Államokba! – kiáltott utána Ian.
– Aha. Ha nem adsz alám olyan gépet, amivel harcolni le-
het, jobban teszed, ha elkezdesz németül tanulni!
– Bammeg! – mondta Ian. Mosolyogni próbált Az egy-
ségnél a fiúk többsége nem kedvelte a jenkiket, ő azonban
elég jól kijött velük.
– Tudod mit? Inkább angolul tanulj meg rendesen! – vá-
gott vissza Rafe.
– Kéccer is bammeg!
Rafe átment a barakkokhoz, Ian pedig, miután rögzítette a
tankhoz a töltőpisztolyt, segített a fegyveres srácoknak a
géppuskák tárának kicserélésében. Üzemanyag és muníció –
ez a kettő volt a legfontosabb.
Rafe az ágyához lépett, kimerülten hanyatt vágta magát.
Megpróbálta kinyújtóztatni a vállizmait és a nyakát, órákon
keresztül kuporgott a pilótafülkében, nem éppen a legkényel-
mesebb pózban. A szomszédos priccseken fekvő pilóták már
álomba merültek. Tudta, neki is aludnia kellene, de aztán ar-
ra gondolt, előbb még ír pár sort Evelynnek. A lány a legutol-
só levelére nem válaszolt. Vagy lehet, hogy válaszolt, csak
éppen ő nem kapta meg. Mostanában kissé akadozott a pos-
ta. Érthető.
Döntött. írni fog. Megírja Evelynnek, hogy… Mit is? Azt,
hogy szereti? Hogy hiányzik neki? Hogy esténként, elalvás
előtt mindig rágondol?
Felvijjogott a sziréna. A németek nem pihentek. Rafe fel-
pattant az ágyról. A többiek is felugrottak. Mire az ajtóhoz
értek kiszállt az álom a fejükből.
– Rohadt káposztazabálók! – morogta valaki. – Éjszakai
riadó, mi?
Rafe éppen akkor ért a gépéhez, amikor Ian kirántotta a
tankból a töltőpisztolyt. A skót megrázta a fejét.
– Hékás! Még nem vót időm…
 – Pörgesd be!
– De…
– Pörgess!
Ian megpörgette a propellert. A motor azonnal beindult,
üvöltése határozott volt és erős. Rafe végigpillantott a mű-
szereken. Üzemanyag rendben. Muníció rendben. A többi
nem érdekes…
Előrelökte a kart, a propeller kirántotta a gépet a pályára.
Ian fejcsóválva nézett utána.
– Isten legyen véled, pajtikám! – suttogta.
A Spitfire-század harci alakzatba rendeződött, és kevesebb,
mint öt perc múlva már a Csatorna fölött repült.
Az éjszakai égboltot még sötétebbé változtatták a hegynyi
felhőtömegek, amelyeket csak itt-ott hasított szét egy-egy félel-
metesnek tűnő, vakító villám. A légelhárító lövegek működés-
be léptek. Rafe, a századparancsnok jobb oldalán, a megszokott
helyét foglalta el; az előtte feketéllő felhőket fürkészte.
Nem kellett sokáig várnia. A már begyakorlott fókuszálá-
si technikát alkalmazva vizsgálgatta a gépe orra előtti légte-
ret, amikor az alakzattól baka megpillantotta a felhők közül
előtörő német vadászt. Egy Focke-Wulf!
– Itt jönnek! Tíz óránál, magasan! – szólt bele a rádiójába.
A mennydörgő felhők széthasadtak, a résből hatalmas tá-
madóalakzatban vadászok és bombázók törtek elő. Mind fe-
léjük tartottak.
Rafe fejhallgatójába belereccsent a századparancsnok hangja.
– Alfa csapat a bombázókra. Béta a vadászokra. – A RAF
tapasztalt és képzett pilótái néhány másodperc alatt leváltak
az alakzatról, hogy teljesítsék a parancsot.
A feladat végrehajtását szinte ösztönösen kezdték meg.
Rafe és a brit századparancsnok egymás mellett a német fa-
lanx élén szálló bombázóra repült. Tüzet nyitottak. Egy pil-
lanattal később már túljutottak a náci monstrumon, leeresz-
tették gépük orrát, belendültek egy visszafelé vezető ívbe, és
megpróbálták kikerülni az ellenséges választüzet.
– Megcsíptük! – kiáltott Rafe a rádiójába. – Maradjunk rajta!
Ultraszűk, gyors fordulóba döntötte a gépét, és az első né-
met gép farka, meg a második orra közötti lékben tört be az
ellenséges alakzatba. A kanyart olyan szűkre fogta, hogy a
Spitfire nyöszörögve tiltakozni kezdett.
Kijött a fordulóból, szintbe állt, majd ráküldött egy hosszú
sorozatot a német vezérbombázóra. A golyók faroktól orrig
végigkopogtatták a monstrumot.
A német bombázó tartotta a magasságát, de komoly sérü-
léseket szenvedett. A vezérgép, a legjobb legénység… Rafe
tudta, ha sikerül leszednie a dögöt az égről, akkor elillan a tá-
madók lelkesedése, megtörik az alakzatuk, szétszóródnak.
Akkor pedig a Spitfire-század egységei könnyen levadász-
szák őket. Talán mindet leszedik, talán nem, de a támadást
mindenképpen meghiúsítják. A több ezer tonnányi bomba
nem fog ráhullani a brit városokra.
Rafe újabb szűk fordulóba dőlt. Ha kijön az ívből pillana-
tok alatt kivégzi a német bombázót!
Teste belepréselődött az ülésbe. A Spitfire teste megfe-
szült. Halk, reccsenő hang hallatszott, aztán…
Forró olaj fröccsent Rafe pilótafülkéjébe. A sűrű, fekete
folyadék beterítette az arcát, a mellkasát, a kezét, a műszere-
it, és – ami a legrosszabb – a fülke ablakát is.
Rafe megpróbálta letörölni az olajat az üvegről, de csak
annyit ért el, hogy még jobban szétmaszatolta. Semmit sem
látott, se a német bombázót, se az ellenséges vadászokat,
még a társait sem. A műszereket vastagon befedte a szétpat-
tant vezetékből előáramló feketeség. A szemét egyre erőseb-
ben csípte és égette a forró olaj.
A brit század parancsnoka látta, hogy Rafe gépe lefordul
a német vezérbombázóról. Látta azt is, hogy vadászgépek re-
pülnek rá.
– McCawley! – üvöltött bele a mikrofonjába. – Fel a fel-
hőkhöz! Fel! Fel!
– Nem látom a felhőket – válaszolt Rafe. – Vakon repülök!
Nem esett pánikba. Hallotta, hogy a motornak semmi ba-
ja, még mindig bivalyerősen pörgeti a propellert. Érezte,
hogy a légcsavar éhesen harapja a levegőt. Tudta, megfelelő
a sebessége és a magassága. Sosem volt szüksége műszerek-
re ahhoz, hogy repüljön. Tudta, a bajtársai mindent megtesz-
nek érte, megpróbálják megvédeni. Ő is ezt tenné…
Szintezte a gépet, két térde közé fogta a botkormányt, az-
tán kitapogatta a sérült olajvezetéket. Fél kézzel összeszorí-
totta, közben a másik kezével lehúzta a nyakából a fehér se-
lyemsálat. Éppen nekilátott, hogy letörölgesse az olajat a fül-
ke ablakáról, amikor ismét lesújtott rá a végzet.
A fülkében mindenütt forró olaj csörgött vagy csöpögött.
Amikor a cseppek hozzáértek az öreg Spitfire korrodálódott
elektromos vezetékeihez, szikra lobbant.
A lángok pillanatok alatt beborították a fülkét, és falánk
szörnyekként nekiláttak, hogy felzabálják a gép testét
Rafe oldalra nyúlt, előkapta a tűzoltó-készüléket, meg-
nyomta a gombját. A csőből kifröccsenő fehér felhő azonnal
végzett a lángokkal, ám a fülkét fullasztó füst töltötte meg.
A füst és az üvegre tapadt olaj miatt semmit sem látott.
Ez volt az a pillanat, amikor az első Messerschmitt lecsa-
pott rá. Az első roham során kilőtt golyók a Spitfire orrát
szaggatták szét. Valami csoda folytán a motor nem sérült
meg. Rafe még mindig képes volt tartam a magasságát, és
megpróbálkozhatott egy kitérő manőverrel.
Manőver? Rendben, de merre forduljon?
Megpróbálta hátratolni a fülke tetejét. A zár beragadt.
Előhúzta a pisztolyát, célba vette a fülke tetejét, és meg-
húzta a ravaszt. A pisztoly háromszor ugatott fel. Üvegszi-
lánkok hullottak a fejére, a testére. A szél betört a fülkébe, ki-
szívta a füstöt. Rafe végre levegőt kapott, és már látott is va-
lamit. Megmarkolta a botkormányt, ám a Spitfire úgy dön-
tött, nem engedelmeskedik tovább a parancsoknak.
A rárepülő Messerschmittek tüzet nyitottak. A golyók
szétvitték a motort. A propeller leállt. Rafe ismét megmar-
kolta a kormányt. Ha szerencséje van, siklórepüléssel még
lejuthat… valahová.
– Tűnjön el innen, McCawley! – hallatszott a századpa-
rancsnok hangja a rádióból. – Tűnés!
Rafe gépe süllyedt, belemerült a felhőkbe. Néhány má-
sodpercig biztonságban érezhette magát, de aztán…
Ahogy kiért a felhők alá, a német vadászok ismét rátá-
madtak. A századparancsnok megpróbálta fedezni, de hiába.
A sérült Spitfire zuhanni kezdett, a sebessége egyre nőtt. A
németek utánarepültek. Olyan közel kerültek, hogy meglát-
hatták a gép oldalára festett kis horogkereszteket.
Rafe tudta, ha most kiugrik talán nem lövik le. Talán… Az
első világháború során a szembenálló felek pilótái tudták, mit je-
lent a lovagiasság, és sosem nyitottak tüzet az ejtőernyőn füg-
gőkre. Ez viszont a második világháború, és a fiatal német piló-
ták egészen biztos, hogy nem hagynak életben egy olyan ellen-
séges repülőst, akinek horogkeresztek díszelegnek a gépe tör-
zsén. Mindegyik jel egy-egy lelőtt német gépet jelentett. Az
ilyen ászpilótától egyszer s mindenkorra meg kellett szabadulni!
Rafe nem ugrott ki. A Spitfire áttörte a tenger feletti köd-
réteget. A brit századparancsnok egy másodpercre elvesztet-
te szem elől, aztán újra megpillantotta. A gép végrehajtott
egy félfordulatot, hanyatt vágta magát a levegőben, és a ten-
ger felszínéhez csapódott. Azonnal szilánkokra hasadt.
Egy ilyen zuhanást senki sem élhet túl…
A századparancsnok összehúzta a szemét, összepréselte az
ajkait és megcsóválta a fejét. Aztán beleszólt a mikrofonjába:
– McCawley lezuhant. Nem láttam ejtőernyőt.
 11
Az ütés mélyen a bordáiba vágott, felfelé irányult, a szíve fe-
lé; olyan volt, akár egy késszúrás. Dorie Miller összehúzta a
szemét, és lerántotta a bal könyökét, hogy fedezze az eltalált
pontot. Ügyelt rá, hogy kesztyűs keze közben végig az arca
előtt maradjon. Ellenfele két jobb horgot vitt be neki – a
franc essen a balkezes boxolókbaí –, közvetlenül Dorie bal
könyöke alá. A fájdalom végigszaladt a testén, és beledöfött
a gerincébe. Amióta öklözött, most először fordult elő, hogy
elzsibbadt a lába.
Nem boxolt túl régen.
A Haditengerészetnél az ember megtanulta, hogy hűsé-
gesnek kell lennie a hajóhoz, amin szolgál, hogy mindent
meg kell tennie a társaiért. Éppen ez a lojalitás volt az, ami
miatt az ember úgy érezhette, otthon van. Teljesen mindegy,
hogy valaki egy szimpla kis őrbárkán vagy valamelyik
monstrumon szolgált. Valami arra ösztönözte, hogy a lehető
legjobb legyen az adott helyen és területen, hogy kiálljon a
bárkájáért vagy a hajójáért, és megküzdjön mindenkivel, aki
azt merészeli állítani, hogy nem az ő egysége, nem az ő csa-
pata a létező legjobb a világon. Pearl Harborban, ahol a nyu-
gati flotta legbüszkébb egységei sorakoztak egymás mellett,
természetes volt, hogy kialakult egyfajta versengés a külön-
böző hajók legénysége között.
Dorie Miller a West Virginia nehézsúlyú boxbajnoka volt.
 Mindent ennek köszönhetett. A box volt az, ami olyan tekin-
télyt és elismertséget szerzett neki, amilyet még soha életé-
ben nem tapasztalt. Délről származott, alapjában véve félénk
fiú, aki konyhai kisegítőként szolgált és néger volt. Ezek a
jellemzők mindig hátrányba hozták másokkal szemben, ám
mindez elvesztette jelentőségét amikor felhúzta a kesztyűt,
és kiállt a valamelyik hadihajó fedélzetén felállított ringbe,
hogy megverekedjen valakivel.
Nem volt könnyű a West Virginia bajnokává válni. Senki
sem bátorította; bajtársai többsége fehér volt, ellenfelei kö-
zött egyetlen fekete sem akadt. A hajón szolgáló többi néger
– szakácsok, inasok, hordárok, akik átcipelték a muníciót a
lövegfedélzetekre, takarítók, akik tisztára suvickolták a tisz-
tek kabinját és cipőjét – között egy sem akadt, aki ki mert
volna állni Dorie-val a ringben. Akadt közöttük egy-kettő,
aki laposra tudta volna verni őt, különösen azután, hogy
megmutatta nekik, hogyan húzzák be a fejüket és hogyan vi-
gyenek több erőt az ütéseikbe, mégis ő volt az első fekete,
aki önként vállalta, megvív a „füstösökben”, ahogy a hajó-
kon a boxmeccseket nevezték. Valahányszor harcolt, a nézők
háta mögött toporgó színesek mind neki szurkoltak; sokszor
úgy üvöltöttek, úgy bíztatták, hogy majd megrepedt a torkuk.
A fehér tengerészek, még azok is, akik rá fogadtak, mindig
abban reménykedtek, hogy egy közülük való végre padlóra
küldi a négert.
Aztán Done a West Virginia bajnoka lett. Attól a perctől
fogva a hajó legénysége, a fehérek, a feketék, a pöttyösök és
a kockás bőrűek, mindenki őrá fogadott, őt bíztatta, érte
üvöltötte ki a lelkét – attól függetlenül, hogy az ellenfele bő-
rének milyen színe volt.
Az a fehér fiú a Nevadáról… ez a balkezes, csörgőkígyó
gyorsaságú állat mindenkit megrémisztett, kivéve Dorie-t,
aki éppen túlságosan el volt foglalva a fájdalmával ahhoz,
hogy a félelemre gondoljon.
 Dorie élettelennek érezte a lábait. Megküldött egy jobbost
a Nevada bajnoka felé. Élvezte, hogy a társai felordítanak. A
fehér srác a kesztyűjével hárított, méghozzá elég könnyedén.
Dorie korábbi ellenfelei között egynek sem volt ennyire csi-
szolt a stílusa; a „füstösök” során inkább a szívósság és a tű-
rőképesség döntötte el a küzdelmet, nem a technika. A feke-
te fiú agyán olyan gondolat villant keresztül, ami még sosem
került elő, amióta boxolt. Dorie, ezt elveszted! Nem! Az nem
lehet! Ahogy a fehér srác ismét előretáncolt, Dorie ráküldött
egy balegyenest. A találat ült, méghozzá a gyomorszájon. A
fehér srác felnyögött, de aztán megrázta magát, és odahörög-
te Dorie-nak:
– Keményeket ütsz… ahhoz képest, hogy csak szakács vagy!
Dorie ezért a megjegyzésért a legszívesebben szájon vágta
volna, ha tudja. Kitért egy ütés elől, aztán egy parasztlengővel
eleresztette a jobb öklét. Túlságosan dühös volt, az ütés meg
túl hosszú. Kibillent az egyensúlyából. Az ellenfele mintha
csak erre várt volna: két rövid egyenest mért Dorie törzsére,
aztán egy felütést nyomott az álla alá. Dorie szeme előtt villám
lobbant. Még egy ütés… Érezte, a bal szeme fölött felhasad a
bőr. A sebből vér fröccsent az arcára és a mellkasára.
A vér nem zavarta különösebben, a fájdalommal sem tö-
rődött, legalábbis harc közben nem. A térde azonban hirtelen
megbicsaklott. Még mindig nem parancsolt a lábának. Rossz
jel, nagyon rossz!
Hallotta a ringen kívül álló tengerészek üvöltését. Egyetlen
röpke pillanatra érezte a fentről rájuk ömlő napsugarak mele-
gét, látta a fehér felhőket, aztán megpillantotta a tisztára súrolt
fedélzetet. Látta a távolban sötétlő, hegynek látszó hadihajó-
kat, amelyek úgy szorongtak egymás mellett, akár a fatörzsek
az úsztatás megkezdése előtt a folyó partján. Aztán…
Mintha felülről látta volna magát. Olyan érzése támadt,
hogy a legutolsó ütést követően kiszállt belőle a lélek, üresen
hagyta a testét, az agyát, hogy az ég felé emelkedve levigyorog-
jon rá. Lelassult az idő. Látta, a fehér srác megtorpan, de ugrás-
ra készen várakozik, olyan, akár a támadni készülő macska.
A balkezes fehér öklöző észrevette, hogy a fekete fiúnak
annyi, már csak egy ütés, és ki végzi.
Dorie látta, ahogy a fehér srác belép; látta a feléje közele-
dő öklöt, és… Gondolkodás nélkül megeresztett egy ütést.
Éles csattanást hallott. Valaki… eltalált valakit. Felnézett. A
fehér srác lassan előredőlt, a padlóra roskadt, és nem mozdult.
A tengerészek vad ujjongásba kezdtek. Dorie felemelte a
kezét, megérintette a homlokát. A kesztyű véres lett. Körbe-
nézett, és furcsa gondolata támadt.
Verjük egymást, pedig vasárnap van…
Aznap reggel Evelyn hat barátnőjével átsétált a bázis mellett
álló templomba, istentiszteletre. Kongregációs templom volt,
azok a térítők alapították, akik egy évszázaddal korábban ér-
keztek ide New Englandből, hogy részt vegyenek a polinézi-
ai lakosság áttérítésében. A misszionáriusok őszinték, böl-
csek és gyakorlatiasak voltak. Nem csak templomokat építet-
tek, üzleti vállakózásokat is alapítottak; Hawaii legnagyobb
és legjelentősebb földjei még mindig a leszármazottaik birto-
kában voltak. A kissé gúnyos mondás szerint térítem jöttek a
szigetekre, jót cselekedni, és ez sikerült is nekik: nagyon jót
tettek magukkal.
Az istentisztelet meglepően egyszerű és ünnepélyes volt.
Evelynnek tetszett a templom dísztelensége, a szentbeszéd
őszintesége. Az imák nem nyugtatták meg, de legalább meg-
erősítették szívében a reményt, és ez is sokat számított.
Amikor a lányokkal együtt elindult vissza, a szállásuk felé, a
bázis csendes és nyugodt volt. Voltak, akik még aludtak, voltak,
akik kimenőt kaptak és megpróbálták jól érezni magukat: kiruc-
cantak a partra, felsétáltak valamelyik hegy tetejére, sportoltak,
vagy egyszerűen csak csavarogtak Honoluluban. Hawaii-ban
mindenki élvezte az életet, a „munka” szó sokak szerint ugyan-
olyan csúf volt, mint a nyomdafestéket nem tűrő trágárságok.
– Keressünk egy kocsmát, meg pár tisztecskét! – javasol-
ta Barbara.
– Rögtön templom után? – hüledezett Martha.
– Az embernek el kell követnie valamilyen bűnt, hogy fel-
oldozásban lehessen része! – A lányok elmosolyodtak Barba-
ra sajátos bölcsességén, egyedül Evelyn arca maradt komor.
– Gyere velünk, Evelyn. Rád fér egy kis vétkezés!
– Leltároznom kellene…
– Leltározni? Vasárnap? – Barbara megcsóválta a fejét.
Imádott játszani és mulatni, de ha munkáról volt szó, sosem
hagyta, hogy valaki más végezze el helyette.
– Rafe-nek akar levelet írni – kottyantott közbe Betty.
– Érezzétek jól magatokat! – Evelyn szomorkás mosollyal
indult el a bázis kórháza felé. Néhány lépés megtétele után a
gondolataiba mélyedt.
Az ápolónők hosszan néztek utána.
– Tízezer férfi van ezen a szigeten -jegyezte meg Sandra
–, és mindegyik a lába előtt heverne, de nem, neki nem kell
senki. Ő egy olyan fiú után epekedik, aki most éppen a világ
másik felén éli életét.
– A szerelmét, kedveském, az ember sosem felejti el-
mondta Barbara. – Soha!
A kórház előtt egy magas, széles vállú fekete férfi ácsorgott.
Az arcát a bejárati ajtó üvegére szorította, kezét a szeme fö-
lé emelte, és megpróbált belesni. Pólóinget és tengerésznad-
rágot viselt. Az ajtó mindig nyitva volt; Evelyn nem értette,
a férfi miért nem lép be. Talán biztos akar lenni abban, hogy
van odabent valaki?
 – Segíthetek, tengerész?
A férfi hátrafordult. Evelyn ekkor fedezte fel a homlokán
lévő sebet, amire nem túl ügyesen fehér ragtapaszt nyomott
valaki. A seb folyamatosan vérzett, a tengerész mellkasán
vörös volt a póló.
– Bocsánat, 'sszonyom. A hajóorvosok golfozni mentek,
és nem találtam senkit, aki egy pillantást vetne… – Felemel-
te a kezét. – …erre.
– A mi orvosunk sincs itt – mondta Evelyn. – De azért ke-
rítek valakit, aki ellátja a sérülését.
– Nem, arra semmi szükség! Bocsánat, hogy ennyi gondot
okoztam. – A tengerész fordult, hogy elmenjen.
– Várjon, hadd nézzem!
A férfi megállt, és hagyta, hogy Evelyn lehúzza a homlo-
káról a tapaszt és kissé szétfeszítse a sebet, hogy lássa, mi-
lyen mély.
– Hogy hívják, tengerész?
– Done Miller, 'sszonyom.
– Stewart hadnagy vagyok. Csak ápolónő, és nem orvos,
de nem szoktam golfozni. Ezt a sebet muszáj összevarrni, kü-
lönben óriási heg marad utána. Mi a véleménye?
Evelyn az egyik vizsgálóba vezette Dorie-t, leültette, és
gyorsan, ügyes mozdulatokkal összevarrta a sebet. Dorie úgy
nézett felfelé, mintha látni akarná, mit művel a fejével a fe-
hér hadnagynő.
– Hogy szerezte? – kérdezte Evelyn.
– Boxoltam.
– Győzött?
– Igen, 'sszonyom.
– És mit nyert?
– Elismerést.
Evelyn elvágta a cérnát, majd egy tükröt nyomott Dorie
kezébe. A férfi szemügyre vette a homlokát. A fehér had-
nagynő olyan ügyesen varrta össze a sebét, hogy a cérnákon
kívül csak egy hajszálvékony vércsík látszott belőle. Dorie
tapasztalatból tudta, nem sok nyom marad utána.
– Egy doktor se csinálhatta volna ügyesebben – mondta
elismerően.
Evelyn az ajtóhoz kísérte. Dorie megállt.
– Köszönöm, 'sszonyom! – mondta félig biccentve, félig
meghajolva.
– Áruljon el valamit, Dorie. Egy ilyen nagy, erős ember,
mint maga, miért kényszerül rá arra, hogy az öklével szerez-
zen elismerést?
Dorie a nő szemébe nézett, aztán elfordította a fejét.
– Azért hagytam otthon az anyámat, azért léptem be a Ha-
ditengerészethez, hogy férfi legyen belőlem – mondta. – Az-
tán szakács lettem… Nem. Ez sem egészen igaz. Én vagyok
az, aki összetakarítja az ebédlőt a tengerészek után. Két éve
szolgálok, de… Még egyszer sem adtak fegyvert a kezembe.
– Értem. Vigyázzon magára, Dorie!
– Maga is, 'sszonyom.
Evelyn egész délelőtt dolgozott, leltározott és pakolgatott,
mindig talált valamit, amit „halaszthatatlanul” el kellett vé-
geznie. A kórházban mindig rendben tartották a kötszereket,
a felszerelést, a gyógyszereket, de nem egészen ott, ahol vész
esetén könnyen hozzájuk lehetett volna férni. Evelyn egyszer
érdekes dolgot hallott az apjától.
– A baleset olyan valami, amiről senki sem gondolja, hogy
meg fog történni. Az ember nem tehet mást: felkészül rá.
Evelynnek nem voltak rossz előérzetei ezen a napon. Azok
között, akik a gyalázatos támadás napján Pearl Harborban tar-
tózkodtak, szép számmal akadtak olyanok, akik évekkel ké-
sőbb az állították, „valami megsúgta nekik a veszély közeled-
tét”. Evelynnek senki sem súgott meg semmit; őt inkább sze-
mélyes problémái foglalkoztatták. Rafe valahol Európa egén
harcolt. Úgy érezte, közelebb kerülhet hozzá, ha rendbeteszi
a gyógyszeres szekrényeket. Az ember sosem tudhatja.
 Ebédidőben úgy döntött, visszamegy a nővérszállásra.
Ahogy lesétált a kórház bejárata előtti falépcsőn, Dorie Mil-
lerre gondolt, a boxbajnok tengerészre, aki nem mert belép-
ni a Haditengerészet kórházába, mert félt, nem látnák szíve-
sen. Milyen rettenetes a világ…
A tekintete megakadt valamin.
Egy alak. Egy férfi… A nap irányából közeledett, ezért Eve-
lyn csak a körvonalait láthatta, az arcát nem tudta kivenni.
Egy katona. Egy pilóta!
Evelyn szíve izgatottan vert, hirtelen megszédült, és ön-
kéntelenül elsuttogott egy nevet.
– Rafe…
Lassan előreindult. A férfi közelebb ért hozzá. Miért jár
ilyen lassan? Evelyn a legszívesebben felsikoltott volna örö-
mében. Rafe visszatért, itt van, tényleg itt van!
Aztán meglátta a pilóta arcát.
Danny.
Danny, aki szomorúbb volt, mint valaha. Szomorú, akár a
halál…
A pilóta egyetlen szót sem szólt, de Evelyn már tudta, mit
akar közölni vele.
 12
A tengerparton ültek, annál a fánál, amelyik alól Evelyn oly
sokszor végignézte a napnyugtát. Evelyn szédült, még min-
dig nem tért magához. Danny idegesen dadogott.
– Én… Az apám halála után Rafe családjával éltem. Ő ta-
nított meg repülni. Soha, egyetlen percig sem feltételeztem,
hogy bármi ártani tud neki amikor odafent van.
Evelyn a lassanként elsötétedő horizontra nézett.
– Azt mondta, te vagy az egyetlen, aki még nála is jobb a
levegőben.
– Ezt mondta? Rafe? – Danny sóhajtva felnézett a szürkü-
let áldozatává váló felhőkre. – Odafent mindig arra buzdított,
hogy repüljek gyorsabban. Hogy legyek még jobb… – Eve-
lyn felé fordult. A nő tekintete éppen olyan üres volt, mint
Danny lelke. Elvesztettek valakit, akit mindketten szerettek.
Danny oldalra fordította a fejét. Kínlódott; nem akarta,
hogy az érzelmek maguk alá temessék.
– Nézd… ööö… Rafe apja… Ő írta meg a dolgot. Beletel-
lett pár órába, míg összeszedtem magam, és el tudtam jönni
hozzád. Ha van valami, amivel segíthetek, csak szólj, rendben?
Evelyn nem válaszolt.
Danny felállt, megérintette a nő kezét.
– Most már értem, Rafe miért szeretett. Te éppen olyan
erős vagy, amilyen ő… volt.
Evelyn még mindig hallgatott. Dannynek nem volt több
mondanivalója. A nő keze élettelennek tűnt az övé alatt. Úgy
gondolta, nem tehet mást, magára kell hagynia őt. Biztatóan
megpaskolta a kezét, és elment.
Amikor az ösvény kanyarulatához ért visszanézett. Eve-
lyn még mindig ott ült a fa mellett, az egyre sűrűbbé váló sö-
tétségben. Ilyen távolságból is látszott rajta, már nem bírja
sokáig magában tartani fájdalmát. A teste remegni kezdett,
kínlódva előredőlt.
Danny gondolkodás nélkül visszasietett, Evelyn vállára
tette a kezét. Leült mellé. A nő hirtelen feléje fordult, átölel-
te, és fejét a vállára hajtva zokogni kezdett. Danny szelíden
köré fonta a karjait. Ő sem bírta tovább; megtalálta azt a he-
lyet, ahol átadhatta magát a gyásznak.
Másnap a pilóták összegyűltek a hangárok és a barakkok kö-
zötti alacsony faépületben, a tiszti klubban. A bárpult fölötti
egyik polc a repülősöké volt; a század valamennyi tagjának
volt egy névvel ellátott pohara. Valamivel feljebb egy másik,
sokkal rövidebb és keskenyebb polcot szereltek fel, ezen le-
fordított poharak álltak.
A mély csendet csak a mennyezeti ventillátorok halk sur-
rogása törte meg.
Evelyn és az ápolónők is átjöttek. Többen sírtak, Evelyn
azonban tartotta magát.
A helyiségben tartózkodók magasra emelték whiskys po-
harukat.
– Rafe McCawleyre! – kiáltott fel Danny. – Ő volt a leg-
jobb pilóta, akit ismertem.
– Rafe-re! – mondták a többiek.
Felhajtották az italt. Danny megfordult, felnyúlt a kisebb
polcig, és a poharat, amiből ivott, egy kis, kézzel írott név-
tábla mögé állította. A többi hasonló táblán nevek és néhány
szavas megjegyzések szerepeltek: X.Y., KIKÉPZÉSI BAL-
ESET; Z. X. GYAKORLAT ELTŰNT. Egyedül Rafe
McCawley neve után állt a „HŐSI HALÁLT HALT” felirat.
Danny végignézett a lefordított poharakon, és hirtelen úgy
érezte, ez már neki is túl sok. Nem fordult meg. A többiek,
amikor rájöttek, hogy képtelen a szemükbe nézni, egyszerű-
en nem bír megszólalni, lassan kiszivárogtak a helyiségből.
Mindenki elment, kivéve Evelynt. Hosszú ideig állt az ajtó-
ban, és a háttal álló, zokogó Dannyt nézte. Szerette volna meg-
vigasztalni valamivel, úgy, ahogy a pilóta tette vele előző este.
Várt, gondolkozott, mit mondhatna, mit adhatna a férfi-
nak, és közben rájött, mindketten ugyanolyan üresek lettek
Rafe halála óta. Megfordult, kilépett, és halkan becsukta ma-
ga mögött az ajtót.
 13
Yamamoto admirális Genda parancsnok társaságában végig-
ment a dokkok mellett, és ellenőrizte a hordozó hajók felké-
szítésén munkálkodó kikötői legénységet. Az admirális az
utolsó utáni pillanatig titokban akarta tartani az akció lénye-
gét, ezért úgy döntött, a parancsnoksága alá rendelt egységek
két csapatban fognak útnak indulni, és csak odakint, az óce-
ánon fognak ismét találkozni. Óvatossága meghozta a maga
gyümölcsét: a kikötői személyzet a jelek szerint semmit sem
sejtett, a katonáknak fogalmuk sem volt arról, hogy a hajók
és a repülőgépek éles bevetésre mennek; mindenki azt hitte,
gyakorlatozni fognak.
A pilóták előtt természetesen nem titkolózhatott. Frissen
és határozottan vonultak fel a hajókra. Mindannyian ünnepi
egyenruhájukat viselték; felkészültek a győzelemre – vagy a
halálra. A Pearl Harborra emlékeztető öbölben hosszú ideig
gyakorolták a bombázást és a torpedóvetést, eredményeik
önmagukért beszéltek. Bíztak a sikerben, és minden okuk
megvolt rá.
Az admirális Genda parancsnokra nézett.
– Pompásan kiképezték a pilótákat. Mindent tudnak, csak
arról nincs fogalmuk, milyen érzés, ha rájuk lőnek.
– Ha sikerül meglepnünk az ellenséget – felelte Genda –,
akkor az amerikaik részéről csekély ellenállásra számítha-
tunk. – A parancsnok lelkes volt, még szívesen mondott vol-
na néhány dicsérő szót a pilótákról, ám Yamamoto arckifeje-
zésén látta, nem lenne időszerű a dolog.
Yamamoto admirális a gondolataiba mélyedt, és azt latol-
gatta, hol követhetnek el hibát, és hogy ezen hibák közül me-
lyeket lehet megelőzni.
– Állítson össze egy rádiós szakaszt. Küldjenek adásokat
az éterbe, amelyeket az amerikaiak könnyen befoghatnak.
Adjanak le egymásnak ellentmondó híreket, melyek szerint a
flottánk különböző, fontosnak tartott, de egymástól távol lévő
amerikai célpontok irányába vonul. Hawaiit se hagyják ki.
Genda megértette a csel lényegét.
– Bölcs gondolat, admirális!
– Egy igazi bölcs – felelte Yamamoto – megtalálná a mód-
ját, hogyan lehet elkerülni a hadakozást.
Hawaii a csillagfényes égbolt sátra alatt szendergett. Fensé-
ges volt és békés.
A Ford-szigeten, a nővérszálláson Betty lehunyt szemmel
feküdt az ágyán, abban a kis szobában, amelyen Evelynnel
osztozott. Nem jött álom a szemére, de meg se moccant, úgy
tett, mintha már rég aludna.
Evelyn a másik ágyon feküdt, arccal a fal felé. Egyetlen
hangot sem adott ki, de egész testét rázta a zokogás. Némán
gyászolta Rafe-et.
Oahu belvárosában szombat délutánonként rengeteg katona,
tengerész és nő fordult meg. A helybéliek szívesen látták
őket, de főként a pénzüket. A bárokban trópusi italokat szol-
gáltak fel, majdnem mindenütt élő zene volt; az éttermekben
különleges gyümölcsökkel egybesütött halakat kínáltak.
 Oahu főutcáján állt a mozi, amely éppen egy Charlie
Chaplin filmet játszott.
Danny Walker helyet foglalt a nézőtéren. Egyedül volt, az
egyik sor szélén ült le. A helyiség nem telt meg, de számíta-
ni lehetett arra, hogy a randevúzó párok, miután befejezték
vacsorájukat, itt fognak kikötni. A hangulat vidám és feszte-
len volt. A katonák odakiabáltak egymásnak, a fiatal férfiak
bohóckodtak, a fiatal nők kacagtak. Mindenki izgalmasnak
találta a mozit és a mozgófilmet.
A félhomályból fokozatosan fekete sötétség lett. A közönség
elcsendesült. A vásznon peregni kezdtek a híradó filmkockái. Az
első arról szólt, hogy Amerika végre kezd kiemelkedni a nagy
válságból. A munkások boldog arccal tértek vissza a gyárakba, a
narrátor hangja optimizmust sugárzott. A közönség óriási érdek-
lődéssel figyelt – minden mozgófilm csoda volt a számukra.
A második film az Európában dúló háborúról szólt. Elő-
ször a brit civilek által kifejtett tevékenységet mutatta be: az
önkéntesek hazafias jellegű röpiratokat osztogattak, plakáto-
kat ragasztottak ki, melyeken Churchill volt látható; a feje
fölött lángoló betűkkel írt szöveg: ADJÁTOK IDE AZ ESZ-
KÖZT, S MI BEFEJEZZÜK A MUNKÁT! Az izgatott nar-
rátor elismételte ezeket a szavakat, majd hozzátette:
– Churchill tehát kifejezésre juttatta, mire van szüksége,
Amerika pedig válaszként többet adott mint eszközt. Átkül-
dött egy teljes repülőegységet, a Sas-századot, hogy együtt
harcoljon európai testvéreinkkel, Nagy-Britannia védelméért!
A vásznon pilótákat lehetett látni, akik eszelős iramban
rohantak a kifutón várakozó gépekhez. A következő vágás
után a Spitfire-ök már a levegőben szálltak.
Danny mozdulatlanul ült a helyén, megdelejzetten hall-
gatta a kísérőszöveget.
– Az amerikai pilóták bátran harcolnak, és Hitler, meg a
vele szövetséges, hetvenkedő európai csürhe legnagyobb saj-
nálatára megakadályozzák a németek áttörését!
 A narrátor egyetlen szóval sem említette, hogy a Sas-szá-
zad milyen veszteségeket szenvedett, nem mondta ki Rafe
McCawley nevét, aki… Danny lenyelte a könnyeit. Aki a ba-
rátja volt, a testvére, aki megtanította repülni; akivel annak
idején ott kuporgott azon a hordóból eszkábált pilótaülésen…
Ez már túl sok volt Danny számára. Felállt, és éppen ak-
kor lépett ki a nézőtérről, amikor a vásznon végigkacsázott
Charlie Chaplin.
Az előtérbe érve a bejárati ajtó felé indult. Már majdnem
elérte, amikor összeütközött valakivel.
– Bocsánat… Ev… Evelyn!
A nő a nézőtér másik ajtaján rohant ki.
– Szervusz, Danny – mondta. Egymásra néztek, és azon-
nal tudták, mind a ketten ugyanazért álltak fel és hagyták ott
a filmet. Zavart csendben álltak. A filmszínház üvegajtaján
túl egy étterem színes lámpái világlottak. Danny odanézett,
aztán ismét Evelynre pillantott.
– Nem iszunk egy kávét? – kérdezte.
Két perccel később az étterem egyik boxában ültek. A
szamoai pincérnő két csésze kávét tett eléjük, és otthagyta
nekik az étlapot. Egyikük sem nézett bele.
Evelyn ivott egy kortyot, letette a csészét, és megkérdezte:
– Egy jó kis vígjáték mindig helyreteszi az ember lelkét,
nem igaz?
– De igen. A nevetés gyógyít.
– Nem is tudom… Már három hónapja, hogy megtörtént,
de én egyszer se nevettem azóta – vallotta be Evelyn, és
mintha meg akarná cáfolni a saját szavait, erőlködve meg-
próbált elmosolyodni.
Sikerült a dolog. Most valahogy jobban érezte magát. Ta-
lán azért, mert Danny ült vele szemben.
– És te hogy vagy? – kérdezte.
– Nagyjából úgy, mint te, azt hiszem. Tudod, én leginkább
a bűntudattól szenvedek.
 – Bűntudatod van? Talán azért, mert segítettél neki eltit-
kolni a diszlexiáját, és így megtarthatta a szárnyait?
– Azt hiszem, ha nem írom meg a dolgozatait, a középis-
kolát sem fejezhette volna be. – Danny elgondolkodva for-
gatta a csészéjét, aztán cukrot tett a kávéba és kavargatni
kezdte. – Persze akkor természetesnek vettem, hogy segítek.
A suliban is, meg később, a seregben is. Tulajdonképpen so-
sem gondoltam bele, valójában mit teszek.
– Szóval most úgy gondolod, ha nem segítettél volna ne-
ki, akkor még mindig élne? – kérdezte Evelyn.
Danny bólintott, majd elmosolyodott. Evelyn valóban éles
eszű nő volt. Vagy talán azért találta ki legtitkosabb gondola-
tait, mert neki is hasonlók keringtek a fejében?
– Nos – mondta Evelyn, mintha válaszolna Danny fel sem
tett kérdésére –, ugyanezt én is elmondhatom magamról. Talán
hiba volt, hogy átengedtem, amikor alkalmatlannak kellett
volna minősítenem. Ha keményebb vagyok, még most is élne.
– Tényleg, miért engedted át? Ezt sosem tudtam megérteni.
– Az apám egyike volt Doolittle ezredes kiképzőinek. A
barátai közül nagyon sokan meghaltak vagy megrokkantak…
mármint lelkileg… amikor közölték velük, hogy a koruk mi-
att nem repülhetnek többé. – Evelyn ivott egy korty kávét. -
Amikor hibáztatni kezdem magam, mindig eszembe jut,
hogy aki elveszi az embertől azt, amit a legjobban szeret,
gyakorlatilag meggyilkolja az illetőt. – Olyan gyorsan tette le
a csészét, hogy hozzákoppant a csészealjhoz. Csak ebben a
pillanatban értette meg, a megállapítás rá is igaz lehet. Elvet-
ték tőle Rafe-et, és most haldoklik.
Danny ezt a gondolatát nem olvasta ki a fejéből.
– Igazad van – mondta tűnődve. – Rafe… Amitől az a
Rafe lett, akit ismertünk… Szóval tényleg belehalt volna, ha
valaki megfosztja a szárnyaitól. Örökké bizonyítani akart.
Meg akarta mutatni, mire képes. Főleg azoknak, akik ostobá-
nak tartották.
 – Olyan különös ez az egész… Mintha ugyanaz a hiá-
nyossága tette volna naggyá, ami miatt oly sokat kínlódott.
Találkozott a pillantásuk. Abban a másodpercben mind-
ketten arra gondoltak, hogy a valódi fény forrása valóban a
sötétség lehet.
A pincérnő lépett az asztalhoz, újratöltötte a csészéket.
– Furcsa, igaz? – kérdezte Dany. – Rafe segített az embe-
reknek, hogy ráleljenek önmagukra. Én is akkor szerettem
meg a könyveket, amikor felolvastam neki. Akkor gondol-
tam arra, hogy írni fogok, hogy én leszek az új Hemingway.
Elég nagyratörő életcél egy olyan falusi kölyök számára,
amilyen én voltam. De Rafe segített kitalálni az álmaimat.
Látta bennem, hogy mi lehetnék, és segített reménykedni.
Mindenkivel ezt tette, de főként azokkal, akiket jól ismert. És
azt hiszem, kettőnket ismert a legjobban.
Oahuban a randevúzni vágyó nők több száz jelentkező közül
választhattak. Billy és Vörös repesett a boldogságtól: nem tar-
toztak a kikosarazottak közé. Sőt, a lányok ismerték egymást,
barátnők voltak, így négyesben csinálhattak programot.
Billy és Barbara kart karba öltve sétált az utcán, nem sok-
kal mögöttük Vörös és Betty lépkedett – ők még véletlenül
sem értek volna egymáshoz.
– É-én… – dadogta Vörös.
– Mondd, ma este miért vagy ideges? – kérdezte Betty.
– Η-hát… M-mert mo-mondani akarok n-neked v-valamit.
Én…
Billy és Barbara abbahagyta a beszélgetés, mindketten
hátranéztek Vörösre, aki erőlködve próbálta kinyögni a sza-
vakat. Billynek hirtelen elege lett az egészből.
– Tudod mit, Vörös? Énekeld el neki!
Vörös megtorpant a járda közepén. Énekelje el? Ezt, amit
mondani akar Bettynek? Miért is ne? A világ hirtelen össze-
zsugorodott a számára, már Billyt és Barbarát sem látta, nem
foglalkozott az őt figyelő kíváncsi járókelőkkel. Kinyitotta a
száját, és teli torokból eldalolta:
– Csak azt akartam mondani, Betty, kedvellek! Kedvellek,
és már majdnem… majdnem szerelmes vagyok beléd!
Betty mereven nézett rá porcelánkék babaszemével. Hall-
gatott. Tétovázása csupán egyetlen pillanatig tartott, ám ez a
rövid idő Vörös számára felért egy örökkévalósággal.
– Jól van, Vörös. Én is majdnem, majdnem szerelmes va-
gyok beléd. – Megcsókolta Vörös ajkát. A pilóta arca ugyan-
olyan színű lett, mint a haja.
– Szóval? – kérdezte Billy. – Előbb vacsorázunk? Vagy
előbb mozi, és csak azután…? – Hirtelen meglátta Evelynt és
Dannyt az étteremben. Alig tíz lábnyira voltak tőle, úgy ül-
tek a boxban, akár a kirakatbabák az üveg mögött. A jelek
szerint tudomást sem vettek a körülöttük lévő világról.
Barbara is észrevette őket, aztán Vörös és Betty is. Csak
egymást látták, egymást hallották – olyan állapotban lehet-
tek, mint Vörös, amikor eldalolta Bettynek a titkát.
Az étteremben Eveíyn azon kapta magát, hogy mosolyog.
Az, hogy olyasvalakivel beszélgethetett Rafe-ről, aki a maga
módján legalább annyira szerette, mint ő, olyan megköny-
nyebbüléssel töltötte el, hogy hosszú idő óta először szaba-
don tudott lélegezni.
Hátradőlt a székén.
– Rafe hatására úgy éreztem, az élet szebb és jobb is lehet
– mondta a csészéjével játszadozva. – Ő sosem hagyta volna,
hogy rászakadjon az ég, hogy a világ maga alá gyűrje.
Danny mosolyogva bólintott. Igen, ő is éppen ilyennek is-
merte Rafe-et.
 Evelyn egyre beszédesebb lett.
– Tudod, Danny – mondta előredőlve –, én katonacsalád-
ban nőttem fel. Majdnem minden évben új helyre költöztünk.
Új otthon, új iskola, új emberek… Nem voltak gyökereim.
Teljesen természetes volt a számomra, hogy ápolónő legyek.
Segíteni akartam a szenvedőkön, és a lehető legkevesebbet
akartam magammal foglalkozni. Most pedig… Igen, ápolónő
vagyok, de még sosem láttam vért… Érted, hogy gondolom,
ugye? És nem tudtam, mi a szerelem. Egészen addig, míg
össze nem találkoztam Rafe-fel. – Elhallgatott; észrevette,
hogy az étterem kirakatának túlsó oldalán két alak áll. Billy
és Barbara. Őt figyelték.
Danny oldalra fordította a fejét, látni akarta, miért hallga-
tott el a nő, mi volt az, ami lehervasztotta az arcáról a mo-
solyt. Billy közömbös arcot akart vágni, de éppen ezzel árul-
ta el, zavarban van. Vörös tanácstalanul ráncolta a homlokát.
Betty arca volt a legbeszédesebb: először ámuldozott, aztán
elégedetten nézett, majd egyetlen pillanattal később aggodal-
masan meresztette a szemét.
Integettek egymásnak, megpróbáltak könnyedén visel-
kedni. Az utcáról befelé bámuló négyesfogat megfordult, és
elindult a mozi irányába. Evelyn és Danny némán ült az étte-
remben.
– Hazakísérjelek? – kérdezte végül a férfi.
– Nem, köszöm. Nem szükséges. Köszönöm a kávét és…
Mindent köszönök.
Evelyn felállt, mielőtt Danny bármit tehetett volna, egyet-
len másodpercre ráhajtotta az arcát a férfi fejére, majd kisie-
tett az éjszakába.
Danny egyedül maradt az asztal mellett; mélyen beszívta
Evelyn hátrahagyott illatát.
 Thurman százados a helyén, a sarokban álló asztal mellett
ült, és a felsőbb szintre telepített dekódoló szekcióval köz-
vetlen összeköttetésben lévő telexgépet nézte, amely lassan-
ként kiadott magából egy megfejtett üzenetet. Az elcsípett ja-
pán adások alapján készült szöveg hiányosnak tűnt, a wa-
shingtoni kódszakértők által megfejthetetlennek tartott sza-
vak helyén hosszú szóközök szerepeltek.
Az oldalak lassan csúsztak ki a gépből. Thurman bosszú-
san látta, hogy több a szóköz, mint a szó. Gyakorlott szem-
mel végigolvasta a hiányos szöveget, megpróbálta értelmez-
ni és kiegészíteni. Hosszú ideig csendben ült a helyén, aztán
a fáradt tekintetű hadnagyra nézett, akire a korábban dekó-
dolt dokumentumok értelmezését bízta.
– Nem sok értelme van, igaz?
– Nos… Ööö.. Természetesen így van, uram – felelte a had-
nagy óvatosan. – Még csak részben dekódolták az adásokat.
– Mondja, az előző főnöke hülye volt? – kérdezte Thur-
man.
– Uram?
– Hallotta, mit kérdeztem!
– Ő… izé… Intellektuális értelemben véve nem volt ne-
héz lépést tartani vele, uram.
– Tegyen meg nekem egy szívességet, hadnagy. Ha kérde-
zek valamit, adjon egyenes választ. Az elődöm komplett idi-
óta volt, igaz?
– Igen, uram.
– Helyes. Most már értem, miért bánik velem is úgy, mint-
ha hülye lennék. Beidegződés, hm?
– Sajnálom, uram.
– Ne sajnálkozzon, inkább figyeljen oda jobban. Vegye
észre, hogy már nem hülyéknek dolgozik. Tudom, hogy a
szöveget csak részben dekódolták. Ha nem így lenne, mi
okom lett volna arra, hogy átadjam magának? – Thurman
minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy segítsé-
get kapjon a hírszerzéstől, de végül csak ezt az egyetlen had-
nagyot bocsátották a rendelkezésére. Ezt a balfácánt, akire
korábban semmilyen komolyabb ügyet nem bíztak. Thuraian
tisztában volt ezzel, ezért arra kérte a fiatal tisztet, felejtse el,
amit a rutineljárásokról tud, használja a fantáziáját, és pró-
bálja kitölteni a szavak közötti üres helyeket.
– Az imént, amikor azt mondtam, hogy nem sok értelme
van, a szövegnek arra a részére gondoltam, amelyet sikerült
megfejtenünk – folytatta a százados. – A Csendes-óceán tér-
ségében a japánok rendszeresen küldözgetnek katonai jelle-
gű adásokat, de ezekben most nincs semmiféle logika.
A hadnagy meghökkent, értetlen arcot vágott.
– Uram, nem egészen…
– Ezek megpróbálnak összezavarni minket! – vágott köz-
be Thurman. Hosszú perceken át szótlanul bámult a gépből
kihulló lapokra, majd hozzátette: – Tudja, mit utálok a leg-
jobban? Azt, ha valaki megpróbálja átverni a fejem!
 14
Annak érdekében, hogy az új ápolónők megismerjék a kórhá-
zat, Evelyn kidolgozott egy tervet. A végcél az volt, hogy min-
den egyes nővér pontosan tudja, hol vannak a betegek ellátá-
sához szükséges eszközök és anyagok, hogy akár félálomban
vagy becsukott szemmel is megtalálják a fertőtlenítőszereket,
a kötszereket, a törülközőket, a párnákat, a lepedőket és a kü-
lönböző orvosi szerszámokat. Ő maga tisztában volt azzal,
hogy bizonyos helyzetekben a kapkodás és a tévedés végzetes
lehet, míg a szervezettség és az összhang mindenki dolgát
megkönnyíti. Ha például a nővérek hanyagságból vagy időhi-
ány miatt nem nézik meg egy súlyos beteg kórlapját, könnyen
előfordulhat, hogy ketten is beadják neki a fájdalom csökken-
tése érdekében felírt morfiumot, és ezzel megölik az illetőt.
Az ápolónők élvezték a gyakorlatozást, örültek annak, hogy
végre megmutathatják, értenek a munkájukhoz. Mindegyikük
kapott egy listát, az ezen feltüntetett tárgyakat kellett a lehető
leghamarabb összegyűjteniük a magukkal vitt kis kosárban.
– Hé! – kiáltott fel Betty az egyik szekrény előtt állva. –
Nem látta valaki az érszorítókat?
Evelyn, a gyakorlat hivatalosan is kinevezett felügyelője
odalépett hozzá.
– Hiányunk van érszorítóból. Már leadtam a rendelést…
Egyébként a második polcon vannak. Pipáld ki a listádon, de
ne nyúlj hozzájuk.
 – Értettem! – mondta Betty katonásan.
Evelyn halkabbra fogta a hangját.
– Nem az volt, aminek látszott…
Betty ránézett.
– Tudom. Csak az aggaszt, hogy úgy érezted, ezt el kell
mondanod.
– Hogy érted?
– Már hónapok teltek el azóta. Éppen eleget gyászoltál. Nem
töltheted azzal az életedet, hogy őt siratod. Tovább kell lépned.
– Továbblépek – mondta Evelyn kissé hangosabban.
– A szobatársad vagyok – súgta Betty. – Hallom, hogy
sírsz, amikor azt hiszed, már alszom.
Evelyn az ajkába harapott. Nem akarta megosztani a fájdal-
mát a többiekkel, különösen nem Bettyvel, akit mindig úgy vé-
delmezett, mintha a húga lenne. De, ahogy az a valódi húgok-
nál is lenni szokott, Betty mégis megismerte Evelyn titkait.
– Evelyn – mondta –, amikor beléptem a seregbe, hazudtam.
Nem a valódi koromat mondtam meg, mert mindenáron el akar-
tam kerülni otthonról. Az apám nem hagyta, hogy fiúkkal talál-
kozzam, a bátyáim minden srácot elüldöztek a közelemből. Él-
ni akarok, érted? Amikor megismertelek, arra gondoltam, sze-
retnék olyan lenni, mint te. Olyan életerős, olyan… klassz! Most
viszont… – Megcsóválta a fejét; aranyszőke hajtincsei
porcelánkék szemébe hulltak. – Szerinted Rafe azt akarná, hogy
meghalj, csak azért, mert ő már nincs az élők között? Gondos-
kodott arról, hogy a legjobb barátjától tudd meg a hírt. Még hol-
ta után is óvott téged. Azt hiszed, örülne annak, ha látná, hogyan
teszed tönkre magad? Lépj tovább, Evelyn! Ő is ezt kívánná!
Evelyn úgy kapta a szája elé a kezét, mintha ezzel a mozdu-
lattal megakadályozhatná, hogy szeméből kicsorduljon a könny.
Betty átölelte. Evelyn halkan zokogott a vállán, de meglepően
hamar összeszedte magát. Hátralépett, letörölte a könnyeit.
Mindketten úgy folytatták a munkájukat, mintha semmi
sem történt volna.
 Azon az estén Evelyn kinyitotta az ágya lábánál heverő bő-
röndöt. A civil ruhái, az apró holmik alól előszedte a napló-
ját. Leült az ágyra, kinyitotta a naplót, és kézbe vette a lapok
között préselődő rózsaszálat.
Azt a rózsát, amit Rafe-től kapott az utolsó közös estéjü-
kön.
Evelyn az öböl fölé nyúló sziklapárkányon állva megsimo-
gatta a száraz rózsaszálat. Szirmai olyan törékennyé váltak,
mintha hamuból lettek volna, de ő még mindig olyannak lát-
ta, mint azon az estén. Élettel és reménnyel telinek. Amilyen-
nek az életet.
Mindaz, amit ez a rózsa jelent, örökre a szívében marad.
Csak az érzések és az emlékek számítanak, a tárgyak, a relik-
viák nem…
Evelyn kényszerítette magát, hogy a víz fölé tartsa a szá-
raz rózsaszálat. Ezt még megtette, de elengedni képtelén
volt.
Megrázta a kezét, öklébe szorította a rózsán, ráparancsolt
az ujjaira, morzsolják szét a szirmokat.
Az ujjai megremegtek, de nem engedelmeskedtek.
A lenyugvó nap narancsvörös ragyogást öntött a kifutópályá-
ra. Danny a P-40-ese pilótafülkéjében ült, és megeresztett egy
rövid sorozatot a szárnyak alá szerelt géppuskákból. A néhány
száz lépés távolságban felállított fatáblák elnyelték a golyókat.
Billy, aki a jobb szárny mellett állt, messzelátón keresztül
megvizsgálta a célpontot.
 – Nem jó. Még mindig nem ugyanoda lőnek.
Vörös és Anthony csavarhúzóval a kezükben a szárnyak
alá léptek, és igazítottak a géppuskákon. Danny kiküldte a
második sorozatot.
– Bang! – jelentette Billy. – Pontosan a tábla közepébe! –
Leakasztotta nyakából a bőrszíjat, rátekerte a messzelátóra. –
Menjünk. Szomjas vagyok. Mr. Kóma meghívta a bárba a
Haditengerészet néhány pilótáját. Mai-Tai koktéllal fogjuk
megpuhítani őket, aztán elkenjünk a szájukat pókerben.
– Benne vagyok! – Anthony a szerszámosládába dobta
csavarhúzóját.
– Menjetek előre – mondta Danny. – Én még maradok egy
kicsit. Szeretném ellenőrizni a szelepeket.
– A műszerészek már megtették! – nézett rá Anthony. –
Gyere, ne vacakolj itt. Elvégre pilóták vagyunk, nem?
– Akkor is ellenőrizni akarom a gépet.
– Maradok és segítek – jelentkezett Vörös.
– Köszönöm, de nem kell. Egyedül is menni fog.
Vörös tiltakozni akart, de Billy a vállára tette a kezét és le-
intette.
– Mondd, jól vagy? – kérdezte Dannytől.
– Persze! – felelte Danny gyorsan, majd rövid habozás
után hozzátette: – Nem. – Mély lélegzetet vett, végignézett a
barátain. – Beleszerettem Rafe nőjébe.
– Tudtam! – sóhajtott Billy.
– Hát én meg nem tudtam. Megpróbáltam megakadályoz-
ni, de… Megtörtént, és kész.
Hallgattak; a feszült csendet Vörös törte meg.
– Az a nő előbb-utóbb úgyis összeállt volna valakivel,
Danny. Rafe megkért téged, hogy vigyázz rá. Lehet, hogy
most odaföntről figyel, és azért drukkol, hogy megtedd.
– Marhaság! – horkant fel Anthony. A jelek szerint Vörös-
re sokkal dühösebb volt, mint Dannyre. – Egy férfi még a ha-
lála után sem akarhatja, hogy valaki hozzányúljon a nőjéhez.
 Azt meg végképp nem, hogy ez a bizonyos valaki éppen a
legjobb barátja legyen.
Mindenki meglepődött, amikor Vörös vitába szállt.
– Danny éppen azzal bizonyítja be, hogy Rafe barátja,
hogy ő maga vigyáz Evelynre!
– Tényleg?
– Tényleg!
– Ezt próbálod beadni egy brooklyninak?
– Hagyjátok már abba, fiúk! – szólt közbe Billy. – Feles-
leges ezen vitatkozni.
Danny úgy bólintott, mintha mindannyiukkal egyetértene.
– Tudom, hogy hibát követek el – mondta –, de egyszerű-
en nem tudom, mit tehetnék.
Erre egyikük sem tudott felelni. Mereven nézték a bakan-
csuk orrát meg az aszfaltot.
– Ebben nem adhatok neked tanácsot, pajtás – mondta Billy.
– Vagyis… valamit mégis mondhatok. Bármi történik is közted és
Evelyn között, akár engedsz az érzéseidnek, akár lemondasz ró-
luk… Bármit is teszel, ne Rafe-ért csináld, hanem önmagádért.
Billy elvezette Vöröst és Anthonyt Danny, amikor egye-
dül maradt az éjszaka nyugalmában, egyszeriben valami
olyan békességet érzett, amit képtelen lett volna megmagya-
rázni. A barátai saját jellemüknek és vérmérsékletüknek
megfelelően reagáltak, és nem igazán segítettek a tanácsaik-
kal. Bizonyos értelemben véve mindhármójuknak igaza volt.
Danny mindegyikükkel egyetértett, és éppen ez jelentette a
problémát. A gyász és a remény küzdött benne, a fájdalom és
a vágy. A lelke, amiről azt hitte, kőkemény jégpáncél veszi
körül, most olvadozni kezdett a szerelemtől.
A gondolataiba merülve ült, amikor hirtelen megszólalt
valaki a háta mögött.
– Danny…
Danny meglepetten felpattant, és Evelynre nézett, aki úgy
tíz láb távolságban állt tőle.
 – Bocsáss meg – mondta a nő. – Nem akartalak megzavarni.
– Nem, nem zavarsz! – mondta Danny. Végigmérte Eve-
lynt, aki a sűrűsödő sötétben szebb volt, mint valaha. Az aj-
kán halvány szomorkás mosoly bujkált. – Mit tehetek érted?
– Csak… szeretném elkérni tőled Rafe szüleinek címét. Talán
írhatnék nekik… – Evelyn hangja elcsuklott. Várt, majd újra be-
lekezdett – Elég nehezen tudok megválni a múlttól. – Látszott
rajta, még mondani akar valamit, de nem találta a szavakat.
Danny bólintott, mindent értett, és azt is tudta, amit Eve-
lynnek nem sikerült kimondania.
– Ezzel már én is megpróbálkoztam. Összpontosítsunk a jö-
vőre, gondoltam. – Lemondóan megcsóválta a fejét. – Hiába.
Semmi haszna. Ha eszembe jutott, mi mindenen mentem ke-
resztül, milyen gondjaim voltak, hányszor kerültem szorult
helyzetbe, mindig rádöbbentem, hogy Rafe már soha többé
nem fog utánam jönni, hogy segítsen. Ezentúl egyedül vagyok.
Magamra maradtam. Másképp kell élnem, mint eddig.
A zsebébe nyúlt, előhúzott egy ceruzát meg egy papírda-
rabot, felírta Evelynnek a kért címet. Előrelépett, átadta a nő-
nek a papirost.
– Remélem, ez segít – mondta. – Én már háromszor írtam
nekik… Őszintén megmondom, nekem nem lett könnyebb.
Evelyn a retiküljébe csúsztatta a papírdarabot. Nem moz-
dult. Félrefordult, az elsötétedő ég alján látszó szürke sávot
nézte, majd ismét Dannyre pillantott.
– Rafe azt mondta, nem szeremé, ha olyasmit tennénk,
amit egy életen át bánni fogok, ezért… Ezért visszafogtuk
magunkat. Most már bánom…
Danny megdöbbent; fogalma sem volt, erre mit válaszol-
hatna. Ő is a horizont irányába fordult, majd felnézett a csil-
lagokra, aztán a gépére.
– Mondd csak, láttad már Pearl Harbort éjszaka?
– Persze…
– A levegőből?
 A felszállás könnyebben ment, mint Danny várta, és sokkal
rázósabb volt, mint amilyenre Evelyn számított. A nő félt,
hogy a gép két emberrel nem fog a levegőbe emelkedni.
Danny elmagyarázta neki, így még mindig kisebb a raksúly,
mint amikor teli tankkal és munícióval indul útnak.
A pilótafülke szűknek bizonyult. Evelyn a férfi ölében ül-
ve kapcsolta össze maga előtt az övet. Felszállás előtt egy-
folytában azt ismételgette, sosem fognak levegőbe emelked-
ni, de közben azért izgult, hogy mégis sikerüljön a dolog.
Danny számára nem jelentett problémát a nő jelenléte; Eve-
lyn dereka mellett előrenyúlva is elérte a karokat, a válla fö-
lött átlesve is jól látta a kijelzőket. Evelynnek olyan érzése
támadt, Danny repülés közben nem is használja a kezét meg
a szemét, hanem valamilyen különleges, megmagyarázhatat-
lan kapcsolatban áll a géppel. Nem félt, de izgatott volt.
A motor egyenletesen húzott. Evelyn a felszállás pillana-
tában a mellkasán és a hátán érezte az erejét.
Az ég meglepően tiszta volt, a csillagok egyenletesen su-
gározták fényüket; a mennyei tánckar a kerek képpel ragyo-
gó hold körül lejtett.
– Gyönyörű! – suttogta a nő.
– Kapaszkodj!
Danny könnyed félfordulóba döntötte a gépet; a P-40-es ha-
nyatt feküdt a levegőben. Evelyn szédülten figyelte a világot.
Pearl Harbor a fejük fölé kerül. A holdfénytől ezüstlő hullá-
mok hosszú, fényes csillagoknak látszottak, a hold sugarai a
sekély öböl medréig lehatoltak. Evelyn úgy érezte, belelát a vi-
lág legmélyébe, és ha akarna, feljuthatna a mennyországba.
A P-40-es lazán megfordult és visszaereszkedett a földre.
A kerekei olyan puhán értek a betonpályához, mint leszálló
madarak lába a földhöz. Danny visszavitte a gépet a hangár
elé. Evelyn szinte észre sem vette, mikor érkeztek meg.
 Danny leállította a motort. Evelyn a mély csendet hallgat-
ta, látta a láthatatlant, a felfoghatatlanra gondolt.
Danny óvatosan kikapcsolta a nő előtt az övet. Evelyn fel-
nézett. A csillagok még mindig a fejük fölött ragyogtak.
– Ma estig nem is tudtam, hogy már nem vágytam az éle-
tet – mondta a nő hosszú hallgatás után. Megfordult a férfi
ölében, mélyen Danny szemébe nézett.
Danny nem látott mást, csak Evelyn arcát.
Félszegen, szinte vonakodva megcsókolták egymást.
Egyikük sem tervezett el semmit, és egyiküknek sem volt
elég ereje ahhoz, hogy leküzdje a szenvedélyt.
 15
Betty még nem kelt fel, a priccsén feküdt, Evelyn viszont már
felöltözött. Némán ült az ágy szélén, a lepréselt rózsát bámulta.
Még mindig nem volt képes eldobni.
Visszatette a naplója lapjai közé. Összecsukta a könyvecskét,
visszacsúsztatta a szekrényébe, bezárta az ajtót. Az utolsó moz-
dulata olyan volt, mintha pontot szeretne tenni valami végére.
Gyors léptekkel haladt, és közben azt próbálgatta, mit fog
mondani.
Danny, ami tegnap este történt, az tévedés volt…
Danny, ami tegnap este történt, az nem volt tévedés, de túl
korán került rá sor. Csodálatos férfi vagy, nagyon különle-
gesnek tartalak, de én nem… egyszerűen nem…
Mi lenne a legmegfelelőbb szó?
Nem vagyok felkészülve. Ez az! De én még nem vagyok
felkészülve erre!
Összeütközött Dannyvel, aki az ellenkező irányból, futva
érkezett. A férfi felnevetett, amikor meglátta, hogy kivel ta-
lálkozott össze ilyen kényelmetlenül. Átölelte Evelyn vállát.
– Danny!
– Evelyn! Éppen téged kereslek!
– Danny, én…
 – Evelyn! Csodás volt az éjszaka! Remélem, te is így érzed.
– Igen, Danny, csak…
A férfi látta, Evelyn kínlódik. Úgy érezte, tudja miért.
– Tudom, Evelyn, túl korán került rá sor. De nem mondhat-
nám, hogy bánom… – Teli szájjal, boldogan elmosolyodott. -
Bocsáss meg, de rohannom kell. Szolgálatban vagyok. De majd
megkereslek, és mondok valamit. – Elhallgatott, mély lélegze-
tet vett. – Mindig arról álmodtam, hogy egy nap majd írok va-
lamit. Valamit, amit érdemes elolvasni. De sosem került rá sor.
Ma azonban, amikor felkeltem, szavak voltak a fejemben.
Evelyn csak ekkor látta, hogy Danny egy papírdarabot
szorongat a markában. A férfi óvatosan kisimította a fecnit,
még egy mély lélegzetet vett, és olvasni kezdett.
Madarak fölött szálltam,
sosem hallottam dalukat.
Télben éltem, s csak vártam…
Felnézett Evelynre.
…míg jöttél, s hoztad a tavaszt.
A nő kezébe tette a papírdarabot, megcsókolta az arcát, aztán
sarkon fordult és elrohant. Menet közben hátrakiáltott.
– Láthatlak ma este?
– Rendben… – válaszolt Evelyn halkan.
Danny elvigyorodott, majd felgyorsított és eltűnt Evelyn
szeme elől.
Evelyn visszament a szállására. Betty még mindig az iga-
zak és a fiatalok édes álmát aludta. Evelyn elővette a napló-
ját, és beletette Danny versét. Rafe rózsája mellé.
Összecsukta a könyvecskét, és némán fohászkodni kez-
dett. Azt kívánta, ahogy a naplójában, úgy a szívében is jus-
son hely két szerelemnek.
MÁSODIK KÖNYV

GYALÁZAT
 16
Jesse Thurman százados elvesztette az időérzékét, fogalma
sem volt arról, milyen napot írnak, hány óra van; számára a
különös és megfoghatatlan dimenziónak csupán egyetlen
formája létezett: a most. Egy baptista, aki teljes egészében át-
érzi azt, amit a megvilágosodni vágyó buddhisták keresnek?
Nem is rossz…
Arra, hogy már régóta nem aludt és még régebben nem
furdött, ruhájának és testének savanyú szagából, állának bo-
rostásságából következtetett. Ha valamelyik feljebbvalója
veszi a fáradtságot és lemegy az alagsori irodába, minden bi-
zonnyal elzavarja tisztálkodni és pihenni. Thurman azonban
ebben a különös „most”-ban bárkit elhajtott volna a pokolba.
Biztos volt benne, hogy büntetlenül megtehetné; ha elmon-
daná mire sikerült rájönnie, még a jövőbeli bűneit is előre
megbocsátanák neki.
Az elmúlt néhány napot a dekódolt üzenetek fölé hajolva
töltötte. A jelentéseket „szigorúan titkos”-nak minősítették. Ért-
hető, hiszen a dokumentumokhoz hozzácsatolták a horgonyzó
japán hordozók fotóit. A felvételek akkor készültek, amikor re-
pülőgépeket, bombákat és torpedókat raktak a hajókra.
Valami készül… Valami, amire hamarosan sor fog kerülni!
A gondolat meggyőződéssé, a feltételezés bizonyossággá
erősödött Thurman agyában.
Rádöbbent, egy ideje már ugyanazon a gondolatpályán
köröz. Kényszerítette magát, hogy felálljon. Ahogy nyújtóz-
kodni kezdett, hátizmainak tiltakozó recsegése hallatán eszé-
be jutott, milyen sanyarú állapotban van a teste. Két lépéssel
eltávolodott a papírokkal befedett íróasztaltól. Hirtelen olyan
érzése támadt, hogy a világ másik felén Yamamoto admirális
éppen olyan elszántsággal és önfeláldozással tanulmányozza
a térképeket, a terveket, a kiszámítható és váratlan akadályok
felbukkanásának lehetőségét, a stratégiai tényezőket, mint ő
ezeket a jelentéseket.
Thurman sokra tartotta Yamamotót. Már az is megfordult
a fejében, hogy jó barátok lennének, ha ismernék egymást.
Ha ugyanazon az oldalon állnának… De ellenségek voltak, az
admirális nem tudhatott az ő létezéséről, mégis sokkal köze-
lebbi kapcsolatban voltak egymással, mintha ugyanabban a
kocsmában innának szerdánként. Igen, a háború időnként
csodákat művel. Lélekben összehoz két embert, akik úgy
érezhetik, jobban ismerik a másik gondolkodásmódját, mint
a saját feleségükét.
Szerda!, gondolta Thurman. A feleségem! A családom! Az
istenit, egyáltalán milyen nap van? Felkapta a naptárt. Bele-
telt néhány percbe míg rájött, hiába bámulja a lapokat, úgy-
sem tudja megállapítani, milyen nap van. Az órájára pillan-
tott. Negyed egy. Hajnal van, vagy délután? Megdörzsölte az
állat, az asztali lámpa rézfelületén szemügyre vette az arcát.
Szörnyen nézett ki. Felkapta a kabátját. El kell tűnnie innen!
Meg kell csókolnia a feleségét, meg kell ölelnie a gyerekeit!
Kinyitotta az ajtót, kilépett. A folyosón éppen abban a pil-
lanatban jelent meg a különleges futár. A fickó úgy nézett ki,
mintha egész álló nap egyfolytában borotválkozna. A hóna
alatt borítékot tartott, amin óriási betűkkel a KÜLÖNLEGE-
SEN FONTOS felirat díszelgett.
Az ügyosztályon nem sokan akadtak, akik különösebb je-
lentőséget tulajdonítottak volna ennek a feliratnak. Thurman-
nak sem szólt senki a küldeményről.
 – Honnan hozta? – kérdezte a futártól.
– A diplomáciai ügyosztályról, százados úr! – felelte a fu-
tár. Gyorsan felemelte a kezét, ásított.
– Keressen egy ágyat, vagy lépjen ki a Haditengerészettől,
de ne merjen még egyszer a képembe ásítani! Megértette? –
csattant fel Thurman. Kikapta a borítékot a futár kezéből, fel-
tépte.
– Igenis, uram! Értettem!
– Takarodjon!
Thurman gyorsan végigolvasta az üzenetet, aztán még
egyszer, és harmadszor is átfutotta. Visszarohant az íróaszta-
lához, felkapta a telefont.
– Elnök úr… – hallotta Roosevelt valahonnan az álom falán
túlról. – Elnök úr…
George, az inasa hangja. Roosevelt az éjjeliszekrény felé
nyúlt, hogy felvegye a szemüvegét. Csak ekkor vette észre,
hogy nem tette le elalvás előtt.
Megigazította a szemüvegét, felnézett. George mellett az
egyik szárnysegéd állt az ágy tövében.
– Mi történt? – kérdezte Roosevelt.
– Elnök úr – mondta a szárnysegéd –, üzenetet kaptunk
Peru tokiói nagykövetétől. A hírforrásai azt jelentették, hogy
a japánok felkészítették a flottájukat egy, az Egyesült Álla-
mok elleni támadás végrehajtására.
Roosevelt hangja tisztább volt, mint a feje. Eltartott né-
hány pillanatig, míg agyából kitisztult az álom köde.
– A Csendes-óceán térségében lévő bázisainkról is hason-
ló jelentések érkeztek – mondta. – Miért tartják annyira kü-
lönlegesnek a perui nagykövet figyelmeztetését, hogy
rámtörnek az éjszaka közepén?
A szárnysegéd zavartan pislogott; csodálta Roosevelt
szellemi és fizikai erejét. Pillanatok alatt magához tért, alig
egy perccel korábban még aludt és most, tessék, máris vilá-
gosan gondolkodik.
– Én… – kezdte a szárnysegéd védekezően – …nem ma-
gamtól ébresztettem fel, uram, hanem… Marshall tábornok
úr felhívott telefonon, és parancsba adta, hogy szóljak önnek.
Azt mondta, őt a hírszerzőink értesítették. Azt is közölte,
hogy két órán belül beszámol önnek a történtekről, ha ön
esetleg hajlandó lemondani a reggelijét, amit a szenátorokkal
kell elfogyasztania…
Roosevelt felült; George elrendezte a párnákat a háta mö-
gött.
– Marshall tábornok esetleg arról is beszélt, hogy a perui
nagykövet ismeri a japánok tervezett célpontját?
– A tábornok azt mondta, a nagykövet úr nem biztos a do-
logban, de… De úgy hiszi, a célpont Pearl Harbor.
Az admirálisok, a tábornokok és a civil tanácsadók Roose-
velt mögött foglaltak helyet. A tolószékben ülő elnök feje ár-
nyékot vetett a vászon aljára. A film fekete-fehér volt, hang
nélküli, és valahogy még némább, mint a filmezés hőskorá-
ban készült alkotások. Az egyik japán kikötőről készült. A
dokkok üresek voltak.
A narrátor szerepét az egyik admirális vállalta magára.
– Ezt a felvételt a Tokióban állomásozó hírszerzőink egyi-
ke készítette. A film tanúsága szerint a japán flotta elindult…
valahová. Sehol sem találjuk. Szigorúan betartják a rádió-
csendet. Lehet, hogy egyszerű manővert hajtanak végre, de
az is elképzelhető, hogy jelentősebb támadásra készülnek.
Véleményem szerint ez utóbbi a valószínűbb. A kérdés csu-
pán az, hogy hol, mikor és hogyan fognak lecsapni.
A film kifutott. Az admirális lámpát gyújttatott. A hirtelen
támadt világosságban a jelenlévők hunyorogni kezdtek; elő-
ző éjszaka egyikük sem aludt valami sokat.
Az admirális a térképhez lépett, amelyen feltüntették,
hogy a Csendes-óceán térségében lévő amerikai bázisokról
milyen irányokban végeztek felderítő repüléseket.
– A gépeink folyamatosan dolgoznak, egyre nagyobb terüle-
tet vizsgálnak át, de eddig még semmit sem találtak. – Kis szü-
netet tartott, időt hagyott az elnöknek arra, hogy megeméssze a
hallottakat, majd a következő szemléltető rajz elé állt. – Hajó-
kat is kiküldtünk, mégpedig a következő zónákba…
Roosevelt eleget hallott.
– Tehát két teljes japán hordozó divíziót keresünk – vágott
közbe. – Azt akarják mondani, hogy egyszerűen eltűntek?
Hogy sehol sem tudunk rájuk akadni?
– Igen, elnök úr, és…
– Tisztában vagyok azzal, admirális, hogy a Haditengeré-
szet minden tőle telhetőt megtesz. Lépjünk tovább. Mondják
el, önök szerint hol lehetnek!
– Igenis, elnök úr. – Az admirális ellapozta a második szem-
léltető ábrát, majd a harmadikat is. Dühösen a szárnysegédjei-
re villantotta a szemét, nem találta meg a térképet, amit kere-
sett. Aztán mégis meglett. – Amerika és a Távol-Kelet között
vannak bizonyos tengeri útvonalak, amelyeknél az uralkodó
szél és a jellemző áramlások könnyűvé teszik a hajózást. – Egy
pálcával rámutatott a térképre. – A legészakibb ilyen útvonal
Oroszország és Kanada között húzódik. Az ettől délre, és az ál-
talunk leggyakrabban használt útvonaltól északra lévő óceán-
zónát Üres-tengernek is szokták nevezni. Ha én japán lennék,
valahová ide küldeném a támadóegységeimet. Itt akár egész
Ázsiát úgy el lehetne rejteni, hogy senki sem venné észre.
– Rendben, értem. De hol fognak előugrani? Mit fognak
megtámadni? – kérdezte az elnök.
– Éppen ez a gond, elnök úr. A hírszerzőink legutolsó je-
lentései szerint Hawaii a legvalószínűbb célpont, de ebből a
zónából bárhová könnyen eljuthatnak. A Fülöp-szigetekre,
Borneóra, Guamra… – Az admirális látta, az elnök kezdi el-
veszteni a türelmét. – Thurman százados, az egyik hírszerző
tisztünk az utóbbi néhány napban kizárólag ezzel a kérdéssel
foglalkozott. Van valami, amit szeretne elmondani nekünk.
Mindenki Thurmanra nézett. Az admirális gyorsan leült.
Thurman nem vesztegette az időt.
– A kódfejtő részlegünknek nemrég sikerült megfejtenie a
japánok egyik rendszerét, az úgynevezett szélkódot. Ezt ki-
zárólag katonai üzenetek továbbításánál alkalmazzák –
mondta. – Már elég régóta dolgoztunk ezen, de a kép csak
most, a perui nagykövet üzenetének ismeretében állt össze. A
rendelkezésünkre álló adatok, valamint a véletlenül elcsípett
japán rádióadások ismeretében ki merem jelenteni: a japánok
célpontja Pearl Harbor lesz.
– Erre bizonyítékai is vannak? – kérdezte az egyik tábornok.
– Ha lennének, uram, már hadban állnánk Japánnal – vá-
laszolt Thurman.
A tábornok dühösen rávillantotta a szemét, az admirális
pedig, aki megadta a szót Thurmannak, sápadtan félre fordult.
Ahhoz, hogy a százados brilliáns elme, kétség sem férhetett,
ám az is nyilvánvaló volt, hogy zsenialitásához nem társul
semmiféle politikai bölcsesség.
– Mivel támasztja alá az állítását, százados? – kérdezte a
tábornok.
Thurman tudta, ingatag talajra tévedt. Vallja be ennek a té-
nyékhez szokott embernek, hogy az ösztönei súgták meg a
válasz? Hogy ráérzett a dologra? Hogy valójában semmivel
sem tudja bizonyítani az állításait, csak azzal, hogy a zsige-
reiben érzi a dolgot?
A tábornok felé fordult, a szemébe nézett.
– A dekódoló gépeink kihagynak szavakat, s felcserélik a so-
rokat, így ha meg akarnánk magyarázni a folyamatot, akkor rá
kell éreznünk, hogy a japánok mit akarnak közölni egymással.
 – Értem. Ráérezni. Vagyis találgatni?
– Az embereink gyakorlottak, és az intuíciójuk… – pró-
bált segíteni az admirális.
– Köszönöm, admirális, de a tábornoknak igaza van – vá-
gott közbe Thurman. – Igen, találgatunk. Ha végigszalad a
hátunkon a hideg, ha felfedezünk valamit, ami nem odaülő,
ami különös… Igen, ilyen jelekre is figyelünk, és megpróbá-
lunk jósolni, mint a részeg cigányasszonyok, mert valakinek
ezt is meg kell tennie, és ha csak ilyen módszerek alkalma-
zásával jutunk közelebb a célunkhoz, hát ezekhez folyamo-
dunk. És jelen esetben úgy érezzük, hogy a japánok Pearl
Harbort készülnek megtámadni. Ez a lehető legrosszabb do-
log, ami megtörténhet. Egy, a Pearlre mért csapás lenulláz-
hatja a Csendes-óceán térségében lévő egységeink harcké-
szültségi szintjét!
– Tehát azt kívánja tőlünk, hogy mozgósítsuk a térségben
állomásozó egységeinket, szórjunk ki az ablakon több millió
dollárt, mert magának furcsa bizsergés támadt a gyomrában?
– kérdezte a tábornok.
– Nem, uram – felelte Thurman százados. — Tisztában va-
gyok azzal, hogy a munkám az információk begyűjtése és
osztályozása. Azt is tudom, hogy a nehéz döntéseket az álta-
lam szállított, sok esetben hiányos adatok, és az átkozott de-
kódoló masinák által kiköpött információk alapján önöknek
kell meghozniuk.
A helyiségben tartózkodóknak csak ekkor tűnt fel, hogy
Roosevelt némán hallgatta végig a szóváltást. A százados és
a tábornok abbahagyta a vitát, mindketten a szótlan elnökre
néztek.
Végül az admirális törte meg az egyre kényelmetlenebbé
váló csendet.
– Szállítson pontosabb információkat, százados, és akkor
jobb döntéseket tudunk hozni.
– Értettem, uram! – válaszolta Thurman. Meg mert volna
esküdni rá, hogy Roosevelt elnök bólintott, de azt nem tudta,
hogy egyetértése jeléül, vagy azért, hogy kiküldje őt a terem-
ből. Később már abban sem volt biztos, hogy látta ezt a bizo-
nyos biccentést, de azt tudta, Roosevelt odafigyelt rá.
Yamamoto flottájának két része a nyílt óceánon találkozott
össze, pontosan a tervnek megfelelő időpontban és koordiná-
tákon. A szigorú rádiócsend fenntartása mellett a hajók elin-
dultak Hawaii irányába.
Yamamoto a zászlóshajó hídján állt, amikor a szignálfele-
lősök a lámpájukkal átvillogtatták az üzenetet a többi hajó-
ról: Minden rendben!. A hat repülőgép-hordozó (az Akagi, a
Kaga, a Soryu, a Zikaku, a Hiryu, és a Shokaku) összesen 441
vadászgépet szállított. A hordozók mellett két csatahajó, ki-
lenc romboló és három cirkáló haladt – egy egész flottára va-
ló hajó, azzal a feladattal, hogy védelmezzék a hat gigászt.
Yamamoto nem számított arra, hogy útközben ellenséges ha-
jóval találkoznak, de biztosra akart menni.
A japán flotta a Csendes-óceán Üres-tengernek nevezett
zónájában tartózkodott.
Pearl Harborban kilencvanhat amerikai hajó horgonyzott.
Nyolc, államokról elnevezett csatahajó ( az Arizona, a Califor-
nia, a Maryland, a Nevada, az Oklahoma, a Pennsylvania, a
Tennessee, a West Virginia), nyolc, városokról elnevezett cir-
káló ( a New Orleans, a San Francisco, a St. Louis, a Helena,
a Raleigh, a Detroit, a Honolulu, és a Phoenix), harmincöt
romboló, amelyeket híres és dicső tengerészekről neveztek el;
négy tengeralattjáró, amelyek különböző vízi állatok nevét vi-
selték. Voltak még aknászok, szervízhajók, célhajók, kiszolgá-
ló egységek is. Az öböl közelében lévő repülőtereken P-40-es,
P-36-os, P-26-os és F4F-es vadászgépek, SBD zuhanóbombá-
zók, B-17-es nehézbombázók, B-18-as bombázók, A-20-as
könnyű bombázók álltak, meg néhány tucat PBY biplán, vala-
mint a létesítmények kiszolgálásában részt vevő gépek. A kör-
zetben felhalmozott muníció, alkatrész, üzemanyag és élelmi-
szer-tartalék egy egész hadsereg működéséhez elegendő volt.
Csakhogy ez a hadsereg nem működött, a legtöbb egysé-
ge a napon aszalódott, a katonák megpróbálták kellemesen
eltölteni a szolgálati időt.
Ez volt az a katonai gépezet, amelyet Yamamoto admirá-
lis tönkre akart tenni. A legjobban az amerikai repülőgép-
hordozókra, a Lexingtonra, a Saratogára és az Enterprisera
fájt a foga. Elvileg ezek is Pearl Harborban állomásoztak, de
Yamamoto nem lehetett biztos abban, hogy akkor is az öböl-
ben tartózkodnak majd, amikor a gépei lecsapnak.
Pearl Harbor körzetében több ezer tengerész, katona és ci-
vil élt. Férfiak, nők, gyermekek. Yamamoto természetesen
csak a katonai célpontokat akarta támadni, de olvasott Shakes-
peare-t, és tudta, mi történik, ha elszabadulnak a háború vér-
ebei. Tisztában volt azzal, a támadás során rengeteg ember fog
elpusztulni, köztük sok olyan, aki sosem viselt egyenruhát.
Azt is sejthette, hogy az elkövetkezendő hónapokban,
években Amerika vérszomjas vadállatnak fogja tartani őt. Ar-
ra is gondolt, hogy a történelem során Japán fölött uralkodó di-
cső hadvezérek többsége is kegyetlennek bélyegezné, de nem
érzékenykedhetett. Taktikai szempontból fontos volt a terv
végrehajtása. El akarta venni az ellenség kedvét a háborútól, ki
akarta ütni a kezéből azokat a fegyvereket, mellyekkel vissza-
vághatott. Tudta, hogy emberek fognak elpusztulni, tudta, ren-
geteg áldozat lesz majd, de ekkor még fogalma sem volt róla,
ő maga hogyan fogja elviselni a felelősség terhét.
Yamamoto admirális tisztában volt tette szörnyűségével,
de azzal is, hogy ez a lépés elkerülhetetlen.
 17
Az Oahun felállított megfigyelőközpontban három fáradt ka-
tona ült a telefonlehallgató berendezések mellett. Egyikük,
egy amerikai japán, a Hawaii és Japán közötti beszélgetése-
ket figyelte. Fejhallgatóval a fülén ült a konzolnál, ahonnan
bármelyik vonalra rácsatlakozhatott. A mellette helyet fogla-
ló katona feladata az volt, hogy szükség esetén lenyomozza,
Hawaii melyik részéről, melyik előfizető készülékéről futott
ki a gyanús vagy gyanúsnak vélhető hívás. A csoport harma-
dik tagja hírszerző felügyelő volt, neki kellett jelentést tennie
a különleges eseményekről.
A fülelő ember – mindig halkan beszélt, bár nem kellett
tartania attól, hogy a telefonálók észlelik a „Jelenlétét” –,
kissé félrehúzta a füléről a fejhallgató egyik ágát.
– Van valami a hármason. Két férfi, akik a jelek szerint
nem ismerik egymást. Az egyik japán… Azt kérdezte, hogy a
repülőgép-hordozók az öbölben vannak-e.
A felügyelő a vonalnyomozóra nézett, aki azonnal munká-
hoz látott.
– Egy fogorvos – jelentette valamivel később. – A ren-
delője… – Elhallgatott, a felügyelőre nézett. – A rendelője
közvetlen Pearl Harbor mellett van!
 Kimmel admirális a borbély székében ült és éppen a heti haj-
igazítást végeztette, amikor a szárnysegédje megkérte az olló-
ját csattogtató mestert, fáradjon ki néhány percre. A borbély
szó nélkül a hátsó ajtó felé fordult, és kisietett a helyiségből.
A szárnysegéd gyorsan, pattogó hangon, de izgatottság
nélkül közölte az admirálissal a friss információt.
– Admirális úr, az egyik figyelőállomásunk lehallgatott
egy telefonbeszélgetést. Az egyik helybéli fogorvos társal-
gott valakivel, aki Japánban tartózkodik. A fogorvos nem is-
merte a hívót, aki úgy beszélt vele, mintha az egyik rokona
ismerőse lenne. A hívó a helybéli látványosságok felől érdek-
lődött, azt szerette volna tudni, valóban érdemes-e eljönnie
Hawaii-ra. Egy idő után a kérdései specifikusak lettek.
Konkrétan azt akarta tudni, hogy hol tartózkodnak a repülő-
gép-hordozóink.
– És miért éppen egy fogorvostól kérdezte?
– Mert a doktor úr rendelője közvetlenül Pearl mellett van.
– Kém?
– Nem hisszük. A hírszerzőink ellenőrizték. Japánban szü-
letett, de itt nőtt fel. A megfigyelők szerint ilyen és hasonló
beszélgetésre gyakran sor kerül. Régi ismerősök, barátok,
vagy a rokonok ismerősei hívják fel az itt élő japánokat, és a
hazaszeretetükre számítva információkat kérnek tőlük. Az
érintett helybeliek többsége sértőnek találná a kérés vissza-
utasítását, tehát beszélnek. Mindennapos ügyek, de ebben az
esetben feltámadt a fiúkban a gyanú, a hívó ugyanis többször
is visszatért a hordozóinkra. Miért nem látja őket a fogorvos?
Elmentek? Lehet, hogy az öböl valamelyik másik részén hor-
gonyoznak?
Kimmel admirális elgondolkozott.
– Tételezzük fel a legrosszabbat – mondta. – A japánok is-
merni akarják a hordozóink helyzetét. Annyira, hogy ilyen vak-
merő módon próbálják megszerezni. Tény, hogy eltűnt a flottá-
juk. Tény, hogy terveznek valamit. De mi lehet a célpontjuk?
 A borbély cigarettára gyújtott. Ritkán fordult elő, hogy
nyugodtan levághatta az admirális haját, de ez a mostani be-
szélgetés hosszabbra nyúlt a megszokottnál.
A szárnysegéd nem válaszolt az admirálisnak.
– Ugye, még mindig nem tudjuk, merre járhat a flottájuk?
– kérdezte Kimmel.
– Nem, uram. Kapcsolatba léptünk Washingtonnal. Ők
sem tudnak semmit.
– Hány tengeralattjárónk őrködik a környéken? Tizenki-
lenc, igaz?
– Pontosan annyi, uram.
– Tizenkilenc. A fél világot lefedik. – Kimmel megrázta a
fejét. – Átadták már a fogorvost az FBI-nak?
– Igen, uram.
– Akkor majd ők lenyomozzák. A flottát viszont nem fog-
ják megtalálni.
– Nem, uram.
– Elmehet.
A borbély, amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását,
sietve eloltotta a cigarettáját és visszament az admirálishoz.
Kimmel még a szokásosnál is hallgatagabb volt.
Amikor a nap leereszkedett a látóhatár mögé, de utolsó sugár-
kezeivel még felnyúlt az égbe, amikor a világ elcsendesedett
és szinte felsóhajtott a forró órák után; amikor a pálmák tete-
jét szelíd szellő borzolta, amikor az egymáshoz súrlódó szá-
raz, hosszú levelek olyan lágy hangot adtak ki, mint a csecse-
mők kezébe adott első csörgő – ebben a néhány, hosszúra
nyúló, békés percben a szigetek varázslatosnak, valamilyen
mennybéli mágia eredményeként létrejött édennek tűntek.
A csillagok ezrei fényes tűszúrásoknak látszottak a sötét-
kékből feketére színesedő égbolton, azon a gigászi bársony-
felületen, amelyre időnként világító hajszálvonalakat húztak
a bolygó atmoszférájában elpusztuló meteoritok.
A bázis kórháza felé haladó magányos alak egy percre
megállt, és felnézett az égre. Éppen abban a pillanatban hú-
zott el fölötte az egyik hullócsillag, hogy aztán kihunyjon,
utolsó szikralobbanását követően végleg megsemmisüljön. A
felfelé bámuló férfi agyán furcsa gondolat villant át. Lehet,
hogy ez valami ómen?
A gondolat olyan hatással volt rá, hogy földbe gyökerezett
a lába. Az elmúlt néhány napban üres volt az agya, semmire
sem gondolt. Úgy tört előre, a célja felé, akár egy állat, amit
az ösztönei hajtanak; egy sebzett vad, amely megpróbál mi-
nél előbb hazakerülni, eljutni a biztonságot adó menedék-
helyre.
Napok óta ez volt az első tudatos, emberhez méltó gondo-
lata. Az „ómen” szóról aztán az jutott eszébe, hogy talán lé-
teznek olyan erők, amelyek az ember sorsát formálják; olyan
erők, amelyekre az egyszerű halandó nem gyakorolhat hatást.
Megrázta a fejét. Miért gondolok erre? Miért éppen most?
Sosem volt különösebben babonás. Az isten, akiben hitt,
igazságos volt és végtelenül jóságos, bár időnként elég nehéz
volt rájönni arra, mit is akar tenni Ádám és Éva leszármazot-
taival. A hullócsillag halálának pillanatában ennek az istené-
ben szilárdan hívő férfinak a fejében mégis gyökeret vert a
gondolat, hogy ha egy csillag ilyen könnyedén és egyszerű-
en beleveszhet az elmúlásba, akkor egy ember élete még
dicstelenebb véget érhet. Egy villanás az egész…
Elbizonytalanodott, de aztán feltámadt benne az emberre
jellemző makacsság. Az nem lehet, hogy egy tudatosan gon-
dolkodó és élő lény ne befolyásolhassa, mi történik vele! Az
nem lehet, hogy valamilyen földöntúli, misztikus erők játék-
szerei legyünk! Itt van például ő maga. Mindig is hitt benne,
hogy hatással lehet a jövőjére. így kell lennie, hiszen itt van,
és megint lehetőséget kapott arra, hogy döntéseket hozzon.
 Döntések?, kérdezte a fejében egy hang. Ugyan kinek van
ereje a meghozatalukhoz?
Vitába szállt önmagával. Élek! Ezt még sosem éreztem át
jobban, mint éppen most! Elhallgattatta a különös kis han-
got, de közben érezte, hiába él, hiába lélegzik és mozog, csu-
pán az árnyéka valaminek, ami egykor valóban létezett. Igen,
most már nem egyéb, mint szellem, önmaga kísértete.
Ha valaki látja ebben a pillanatban, biztos, hogy igazat ad
neki. Kísérteties mozdulatlansággal állt, és amikor újra elin-
dult, amikor rákényszerítette magát arra, hogy előrelépjen,
mintha a föld fölött lebegett volna. Úgy mozgott, mint aki
már látta azokat a világokat, amelyeket a halandók sosem is-
merhetnek meg.
A kórház elé érve ismét megállt.
Odabent égtek a lámpák, a fehér falak mintha izzottak
volna. A fényáradatban pedig, fehérebben és tisztábban, mint
a frissen mosott és vasalt lepedők, Evelyn mozgott. Gyönyö-
rű volt. Balerina egy óriási zenélő doboz tetején…
Evelyn egyedül volt.
A férfi mozdulatlanul állt, megdelejezetten figyelte Evelynt.
A nő hirtelen megtorpant, az ablakon keresztül a kinti sö-
tétséget kémlelte, de csak a saját tükörképét látta az üvegben.
Ha közelebb lép, ha odahajol az ablakhoz, ha erőlteti a sze-
mét, talán észrevehette volna az egyenruhás férfit.
Evelyn azonban nem lépett közelebb. Gépiesen dolgozott.
A munkában keresett menedéket, de hiába. Amikor az épület
előtt álló férfi elindult, és közelebb ment az ablakhoz, Eve-
lyn leült az íróasztal mellé.
Szórakozott mozdulattal visszalapozott a naptárában,
megkereste október 22-ét. A dátum alatt két szó állt: „Köt-
szert rendelni!”
Ez volt az a nap, amikor Danny felvitte Pearl Harbor
fölé… Lassan, kétségbeesetten számolni kezdte a napokat,
egészen december hatodikáig.
 Közben Rafe az ablak alá ért. Nem látta, Evelyn mivel
foglalkozik. Nem látta a naptárt, de még az asztalt sem. Csak
őt… ŐT! Megállt. Már csak néhány láb távolság és egy vas-
tag üveg választotta el attól, akit mindenkinél jobban szere-
tett, de ebben a pillanatban kiszivárgott belőle annak az erő-
nek az utolsó cseppje is, ami idáig elhozta, ami visszasegítet-
te a halálból.
Élet! Evelyn az életet jelentette a számára. Az életet és a
szerelmet, és ez az ő esetében nem valami érzelgős frázis
volt csupán. Evelyn, a nő emléke volt az, amibe belekapasz-
kodott akkor, amikor az életéért kellett küzdenie. Néhány
másodperc alatt átvillant az agyán mindaz, amin azóta ment
keresztül, hogy utoljára látta őt. Emlékezett a harcokra, a se-
bekre, amelyek közül néhány még mindig nem gyógyult be
egészen. Eszébe jutott, hogyan tépte le magáról a Spitfire
biztonsági övét, hogyan állt fel az ülésben, miközben a gép a
tenger felé zuhant; hogyan rúgta el magát, hogy aztán a sűrű
ködön keresztülszáguldva a borotvaként hasító, jéghideg hul-
lámok közé csapódjon. A víz, a rettenetesen hideg víz alá me-
rült, és akkor… mintha megállt volna az idő. Mintha a min-
dent irányító hatalom alkalmat akart volna adni neki arra,
hogy eldöntse, lemerül, követi a gépét, vagy inkább felküsz-
ködi magát a felszínre.
És akkor… Akkor megjelent előtte Evelyn area. A hangját
is hallotta, éppen a legutolsó levelét olvasta.
Kedves Rafe…
A hideg végigkúszott a testén, a jeges örvények magukkal
ragadták. Úgy lebegett az élet és a halál között, mintha egy
külön világban lenne, egy anyaméhben, egy hullámzó, ringó
bölcsőben, amiből – ha most nem teszi meg – már sosem
szállhat ki. A gondolatai elszakadtak a valóságtól, tudata a
testétől. A ruháját átitatta a víz, a súly egyre lejjebb vonta.
És Evelyn ismét megszólalt: …amikor a naplementét
nézem…
 A kórház ablaka előtt állva, Evelynt figyelve éppúgy nem
kapott levegőt, mint hónapokkal korábban az Északi-tenger-
ben. Az ablaküveg elé bekúsztak azok a buborékok, amelyek
a tüdejéből kipréselődő levegő utolsó cseppjeiből lettek, a
csendes, langymeleg éjszakában ordításként zengtek azok a
gondolatok, amelyek akkor cikáztak az agyában.
Evelyn! Evelyn!
Felvergődött a felszínre, hörögve levegő után kapkodott.
Lerúgta a bakancsát, lehámozta magáról a dzsekijét és a nad-
rágját. A mozdulatok minden erejét kiszívták. Megpróbált
tisztán, okosan gondolkozni. Hiába. Már alig érezte a végtag-
jait. Úszni nem bírt – de merre is indult volna? Lebegés…
Maradj életben! Evelyn…
A nadrágja elsodródott tőle és lefelé merült. Utánakapott,
sikerült elérnie. Csomót kötött a két szárra, aztán a derék-
részre is, levegőt fújt bele. Ráfeküdt a petyhüdt ballonra. Ta-
lán nyert néhány percet…
Nem tudta, mennyi ideig lebegett a hullámok hátán. Apró,
viszonylag könnyen teljesíthető célokat tűzött ki maga elé.
Maradj életben még egy percig! Csak még fél percig bírd ki!
Ne vedd észre a fájdalmat… Reszketett, a foga úgy vacogott,
hogy megfájdult az állkapcsa.
Aztán már semmi sem remegett, semmi sem mozdult –
semmi sem fájt.
Elfogyott az ereje. Már nem akart élni. Az arca vízbe me-
rült, a teste lecsúszott a ballonról, és az a valami, ami egykor
Rafe McCawley volt, az Északi-tenger felszíne alá került.
…megpróbálom a szívembe vonni az utolsó fénysugara-
kat, mondta Evelyn hangja.
… hogy szívemből a tiédbe küldhessem melegüket…
Olyan tisztán hallotta a hangot, hogy kinyitotta a szemét,
és keresni kezdte Evelynt. A tenger alatt találta magát; fogal-
ma sem volt, milyen mélyen lehet. Felnézett, és éles fénysu-
garakat látott a háttérben. Az előtérben víz kavargott, a kettő
között pedig Evelyn arca tündöklött. Pontosan olyan volt,
amilyen akkor lehetett, amikor a naplementéket nézte Hawaii
szigetén.
A végtagjaiba élet költözött. Erőlködve a fény irányába
mozdult, feljutott a felszínre. A tenger sötét volt és üres. A
nadrágja a közelben lebegett. Levegőt fújt belé, és beleka-
paszkodott.
A ballonba, az életbe – Evelynbe.
Aztán… Az újabb agyzsibbasztó feketeség után valami a
szeme elé kúszott. Férfiakat látott, vastag kabátot viselő ten-
gerészeket. Körülötte álltak, őt nézték. Olyan vizes volt és
úgy fázott, hogy azt hitte, még mindig a tengerben van, de
hirtelen megérezte a jóleső lüktetést a háta alatt. Gépek?
Később kiderült, hogy egy norvég vontató szedte fel. A le-
génység tagjai számára érthetetlen nyelven beszéltek. Először
németül szóltak hozzá, aztán angolul, bár olyan furcsa kiejtés-
sel, hogy alig ismerte fel a szavakat. A karja és a lába dermedt
volt, az ajkai szinte összefagytak. Azt hitte, már nem él, de a
mellkasába hasító fájdalom visszarángatta a valóságba. A ten-
gerészek betakargatták. Megpróbált kipréselni pár szót, de az
állkapcsa görcsbe rándult. Az angolul beszélő norvég tenge-
rész lehajolt hozzá, figyelmesen hallgatta, mit akar mondani.
Rafe csupán egyetlen szót tudott kipréselni magából. A
norvég a fejét ingatta, hogy nem érti. Rafe megismételte:
– Evelyn!
Evelyn visszatette a helyére az asztali naptárt, és a megszo-
kott helyére igazította a ceruzákat meg az irodai holmikat.
Pontosan azt tette, amit azok az emberek szoktak, akik úgy
érzik, az élet nagy dolgaiban kudarcot vallottak, rájuk sza-
kadt a világ, ezért megpróbálják rendben tartani a jelentékte-
len apróságokat, hogy legalább a látszatot megőrizzék.
 Felállt, megkereste a táskáját, leoltotta a lámpát, és kilé-
pett az ajtón.
Alig tett meg néhány lépést a bejárat előtti ösvényen, ami-
kor meglátta az alig tíz láb távolságban, a fák árnyékában ál-
ló férfit. Azonnal felismerte.
Rafe!
Evelyn úgy érezte, pehelykönnyűvé vált. A lába alól ki-
szaladt a talaj, a levegőbe emelkedett; a világ megpördült kö-
rülötte, a csillagok eszelős táncba kezdtek az égen. Elájult.
Rafe, amikor látta, hogy Evelyn összeroskad, hirtelen erő-
re kapott és előre ugrott. Sikerült elkapnia a nőt, mielőtt az
arca az ösvényre csattant volna.
Evelyn érezte Rafe erős karjait; érezte, nem valami láto-
más jelent meg előtte, hanem a valódi, hús-vér ember. Fel-
emelte a kezét, megérintette a férfi arcát.
– Evelyn! – suttogta Rafe.
A nő mély lélegzetet vett. Rafe átsegítette egy közeli pad-
hoz, ő is leült, aztán ömleni kezdett belőle a szó.
– Nem akartam táviratozni. Látni akartalak. Az arcodat.
Téged! Már jó ideje figyeltelek az ablak alól, de… nem bír-
tam… nem tudtam rávenni magam, hogy odamenjek hozzád,
és megkérdezzem,…
– Rafe! – zihálta a nő. – Hogyan…? Hogyan sikerült…?
– Életben maradnom? – Rafe hosszan hallgatott. Evelyn
érezte, nem tudja, hogyan válaszoljon, mennyit mondjon el
neki. Aztán, amikor mégis megszólalt, olyan tényszerűen so-
rolta el mindazt, ami vele történt, mintha egy kalandregény
tartalmát ismertetné. Evelyn minden részletre kíváncsi volt,
de nem szólt közbe. Lassanként azért összeállt a kép. – Bele-
repültem egy ködfoltba. A németek nem láttak meg, de saj-
nos a brit fiúk sem. Felhúztam a gép orrát, mielőtt becsapó-
dott, és beleugrottam a vízbe, és… iszonyatosan hideg volt,
és… – Rafe elhallgatott, mintha nem emlékezne pontosan a
részletekre. – Nem tudom, mennyi ideig voltam a vízben. Azt
mondják, az ember csak pár órát bír ki ilyen hidegben, de
szerintem biztos, hogy tovább tartott a dolog. Egy norvég
vontató szedett fel. Spanyolországba tartott. La Rotában kö-
töttek ki, közvetlenül egy német hajó mellett. Azt mondták,
maradjak a fedélközben. Féltem, hogy átadnak a németek-
nek, ezért loptam magamnak pár ruhát, leugrottam a hajóról,
és kerestem egy templomot. A pap kapcsolatban állt a spa-
nyol ellenállókkal. Az ő segítségükkel jutottam fel egy New
Yorkba tartó teherhajóra. Felhívtam az otthoniakat, aztán
Doolittle ezredest, aki elküldött értem egy embert. Amikor
találkoztam az ezredessel, megmondtam neki, személyes
okok miatt szeretnék idejönni. Egy órán belül már a repülő-
gépen ültem. – Ismét elhallgatott, a nőre nézett. – Csak be-
szélek, beszélek… Te még semmit sem mondtál!
– Én csak… Egyszerűen nem jutok szóhoz, hogy… meg-
vagy, épségben vagy! Minden rendben, ugye?
– Semmi bajom, ami ne jönne rendbe idővel. Legalábbis
azt hiszem.
Evelyn mereven nézett rá, a tekintete fájdalmas volt. Rafe
figyelmét nem kerülte el ez a részlet; hirtelen valami rettene-
tes érzés kúszott a gyomrába. Evelyn nem mondott többet,
csak elfordult. Rafe egy ideig hallgatott, aztán nem bírta to-
vább a csendet.
– Amikor az ablak előtt álltam és téged néztelek, pontosan
ezen gondolkoztam… Hogy van-e jelentősége annak, behe-
gednek-e a sebek. Hogy számít-e egyáltalán, hogy visszatér-
tem…
Evelyn megértette, Rafe mit akar tudni. Mindent el akart
mondani neki; mindent amit érzett, amin keresztülment, de
végül csak egy vérszegény megjegyzésre futotta az erejéből.
– Rafe, én… Tudod, minden annyira más volt, amikor úgy
tudtam, hogy már nem élsz!
– Bocsáss meg, hogy miattam ilyesmin kellett keresztül-
menned! De visszajöttem. Élek. Megígértem, nem igaz? –
 Ahogy kimondta az utolsó három szót, gyűlölte magát. Ezzel
a kérdéssel mintha arra célzott volna, hogy Evelyn is tett ne-
ki valamilyen ígéretet. Tényleg, tett? Szavakkal nem, de a
szemével, az érintésével, a csókjával… Vagy lehet, hogy az
egészet csak ő találta ki? Vajon lehetséges az, hogy az ember
minden egyes idegszálával hozzáköti magát valakihez, egy
olyan személyhez, aki valójában nem viszonozza az érzése-
it? Délibáb-szerelem lett volna csupán, ami közöttük volt?
Látta, Evelyn kínlódik, ezért bocsánatkérően hozzátette:
– Ne haragudj, azt hiszem… egy kicsit túl sokat remél-
tem.
– Nem, nem, ez… Nem.
– De igen.
– Rafe, én…
– Semmi baj. Mindig ilyen voltam. Mindent az érzelmei-
men keresztül láttam. Kitaláltam valamit, és onnantól fogva
azt hittem, valóságos a dolog. Túldramatizáltam az egészet.
Nem a te hibád.
– De igen, az én hibám! A levelek, amiket írtam neked…
Én…
– Szépek voltak. A fiú távol van az otthonától, magányos,
a jószívű lány pedig megpróbálja felvidítani. – Rafe érezte,
hamisan csengenek a szavai. Mit próbál menteni? A büszke-
ségét? Nem, valami mást; valami olyasmit, ami túl van a
büszkeségen. Az életet, a szerelmet, a hitet, hogy a kettő egy
és ugyanaz.
– Rafe, én minden egyes szót komolyan gondoltam, amit
leírtam. Csak… Csak azt hittem, már nem élsz.
– Nem értem, mit…
– Halottnak hittelek. És most… én… – Nem tudta kimon-
dani, amit mindenképpen közölnie kellett volna.
Rafe hosszan nézett rá, aztán arra gondolt, valóra vált az,
amitől a legjobban félt. Kirobbant belőle a kérdés:
– Találkoztál valakivel?
 Evelyn még mindig nem bírta elmondani az igazságot.
Bólintott és látta, Rafe szemében kialszik az élet fénye.
– Rafe! – szólalt meg egy harmadik hang.
A sötétségből Danny rohant oda hozzájuk.
– Hát élsz?! – A kezében egy táviratot tartott, beszéd köz-
ben azt lobogtatta. – A szüleid küldték. Éppen most érkezett
meg… – Izgatottan megölelte Rafe-et, aztán lopva Evelynre
sandított.
Rafe figyelmét nem kerülte el az a pillantás. Elborult az
arca. Eltolta magától Dannyt, aki ismét Evelynre nézett. A nő
elfordította a fejét. Danny arcán kiütköztek a szégyenkezés
jelei.
Rafe azonnal megértette, mi történt.
– Ó, istenem! – mondta. – Szentséges istenem!
Evelyn és Danny egyszerre kiáltott fel.
– Rafe!
Rafe felemelte a kezét, leintette őket, és lassú, kínlódó
léptekkel besétált a sötétségbe.
 18
Rafe az öböl partján állt, és a sötét vizet bámulta. A csillagok
még mindig fényesen ragyogtak a feje fölött, de már nem
érezte úgy, hogy valami hozzájuk köti. Már semmivel sem
volt kapcsolata – sem a szerelemmel, sem az élettel.
Szerelem és élet… Mind a kettő úgy hullott alá a pusztu-
lásba, mint az a meteor, amit korábban látott.
A víz befogadta a hullócsillag lelkét, de nem őrizte meg,
a felszínére dobta a hamvakat. A sötét elmúlás ugyanígy ma-
gába szippantotta a szerelmet és az életet, hogy azután kilök-
je magából az egykori pilóta, Rafe McCawley, a barát, az ál-
mok kergetője, a szerelmes férfi lelkének maradványait.
Álmok… Rafe számára a szerelem sosem volt illúzió, so-
sem hiányzott belőle az élet valódisága. Most mégis semmi-
vé vált. Meghalt.
Ahogy ott állt a sötét tenger partján, és a halott barátság-
ra, a halott szerelemre gondolt, önkéntelenül abban az em-
lékben keresett vigaszt, mint akkor, amikor a norvég tenge-
részek kihúzták a jeges hullámok közül, és szinte ösztönösen
ugyanazt a szót suttogta, ami mindig erőt adott neki.
– Evelyn…
A fekete, közömbös tenger vizébe bámult, és megpróbál-
ta a hullámok alá önteni, örökre eltemetni annak a szerelem-
nek az emlékét, amihez hasonlóban – tudta – már sosem lesz
része.
 A nővérszállás felé menet egyikük sem szólalt meg, ám ami-
kor megérkeztek, Danny a nőre nézett.
– Ne aggódj. Megkeresem. – Megölelte Evelynt, de bűn-
tudatuk eltaszította őket egymástól.
Danny megfordult, és elsietett. Evelyn hosszan nézett utá-
na. Most visszamegy a szállására, gondolta, és előkeríti a ba-
rátait. Segítségre van szüksége. Neki is… Sajnálta Dannyt,
jobban, mint önmagát.
Belépett az ajtón, és kis híján összeütközött Bettyvel, aki
éppen akkor indult munkába.
– Evelyn! – kiáltott fel Betty. – Milyen sápadt vagy! Mi a
baj?
– Baj? Nem, semmi baj, csak… Híreket kaptam. Rafe él.
– Evelyn…! – Betty arca falfehérré változott. Közelebb
lépett barátnőjéhez, és fiatalságától idegen, anyáskodó moz-
dulattal átölelte. – Evelyn, szent isten! Ó, Evelyn!
A Hickham-bázis repülőterén egymás mellett gubbasztottak
a P-40-esek, messziről olyanok voltak, akár a csirkék, ami-
kor hideg téli éjszakákon összebújnak a tyúkól mennyezeté-
ről lecsüngő villanykörte alatt. Nem véletlenül volt ez így,
egy ilyen „alakzatot” könnyebben szemmel lehetett tartani.
Az őrök között egy sem akadt, aki feltartóztatott volna
egy egyenruhás amerikai pilótát. Dannyt sem szólította meg
senki, amikor a gépek között járkált.
Rafe-et a központi hangártól legtávolabb álló P-40-es pi-
lótafülkéjében találta meg. Meg se moccant, amikor Danny
felkapaszkodott a szárnyra. Tudta, hogy rátalálok, gondolta
Danny. Elég jól ismer, tudhatta, addig keresem, míg előkerül.
– Mindig beülsz valamilyen gépbe, amikor ideges vagy…
 – Ideges? – kérdezte Rafe. – Miért lennék ideges?
– Igyunk valamit. Beszéljük meg. Persze csak akkor, ha
mersz róla beszélni…
Rafe szeme pengeként villant a sötétben.
Az első két Mai-Tai koktél tompa koppanással érkezett meg
az asztalra. Rafe a lávakőből készült pohárra, a rózsaszínes
italra, meg a pohár szájára díszítésként feltett trópusi virá-
gokra nézett.
– Ez valami nőknek való pia?
– Kóstold meg, aztán mondj véleményt róla.
Rafe hosszan Dannyre meredt, aztán úgy döntött, elfogad-
ja a kihívást. Szájába vette a szalmaszálat, felszívott egy
korty italt.
Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Némán ittak. Voltak
pillanatok, amikor mindkettejük számára fájdalmas lett a
csend, ám egyikük sem vállalkozott arra, hogy megtörje. Végül
Rafe a pohárba hajította a szalmaszálat, és rákiáltott a pincérre:
– Négy sört! – Dannyre nézett. – Nem iszom többet ebből
a nyálból.
– Négy sört? – kérdezte Danny. – Nagy piás lett belőled.
– Nem olyan nagy. Egyet neked kértem.
A jól megtermett szamoai pincérnő kihozta a négy sört.
Ahogy letette az asztalra, kitárult az ajtó, és az Oahura jel-
lemző karneváli hangulattal együtt Billy, Anthony és Vörös
vonult be a helyiségbe. Danny számított rájuk. Amikor szólt
nekik, keressék meg Rafe-et, a lelkükre kötötte, ha sehol sem
találják, akkor idejöjjenek. Amikor beléptek heves fejcsóvá-
lással megpróbálta távol tartani őket, ám a három repülős
annyira megörült Rafe-nek, hogy ügyet sem vetettek a jelzé-
sekre. Odarohantak hozzá, megölelgették, összeborzolták a
haját, hátba veregették.
 – Élsz, te kurafi! Hát élsz?
Két órával és fejenként három Mai-Tai koktéllal később
Rafe az üres sörösüvegeket emelgetve próbálta elmagyaráz-
ni a többieknek, milyen taktikát alkalmaztak a Csatorna fö-
lött vívott légi csaták során.
– A németek bemennek az ember alá, mert sokkal gyor-
sabbak a gépeik. Aztán megugranak, de úgy, hogy nem lehet
utolérni őket. – Szavait a sörösüveg-balettel szemléltette. Ré-
szeg volt, de a keze még kecsesen mozgott a levegőben. -
Aztán körbeveszik az embert, oldalról meg hátulról jönnek…
Főleg hátulról támadnak. Ahogy egyes amerikaiak…
Rafe lassan letette az üvegeket, és az asztal túlsó oldalán
ülő Dannyre nézett. Csend támadt.
– Talán az lenne a legjobb, ha magatokra hagynánk ben-
neteket – mondta Billy.
– Nem, nem kell! Maradjatok csak! – kiáltott fel Rafe. –
Hozassatok Dannynek egy löket Jack Danielst. Tisztán, úgy,
ahogy Tennessee-ben isszák!
Billy azonban már felállt, és a bárpult felé húzta Vöröst
meg Anthonyt. A tengerészek között találtak maguknak há-
rom üres széket.
– Mondani akarsz valamit? – kérdezte Danny kihívóan. –
Csak rajta! Hallgatlak.
– Szembe kell néznünk bizonyos tényekkel.
– Igazán? Miféle tényekkel?
– Tudom, hogy miért tetszik a férfiaknak… Meg hogy ne-
ked is miért tetszett meg – mondta Rafe. – Megértem. Nem
hibáztatlak, hogy megtörtént. Azt hittétek, halott vagyok.
Ideges volt. Zaklatott, te meg biztos segíteni akartál neki.
– Ideges? Zaklatott? – kérdezte Danny. – Rafe! Majdnem
belehalt! Ő is… meg én is. Éppen az hozott össze minket, hogy
szeretünk téged. Bármilyen nehéz is elhinned, de ez a helyzet.
– Ja. Persze. Mind a ketten szerettetek engem, ezért aztán
szépen összemelegedtetek.
 Keményen egymásra néztek.
– Különben nem tudtad – mondta Rafe.
– Mit nem tudtam?
– Hát azt, hogy… Hogy már éppen ideje, hogy elmenj a
picsába!
Billy, Vörös és Anthony a pulttól figyelte őket. A rádióból
üvöltő hawaii zene miatt nem hallották, miről beszélnek, de
azt látták, hogy Danny hirtelen szobormerevvé válik.
– Hé! Hiszen te kértél, hogy vigyázzak rá!
– Ja. Hogy vigyázz. De egy szóval se mondtam, hogy
használd ki a helyzetet!
– A helyzetet? – Danny ajka elfehéredett. Összeszorította a
fogát, és nagy nehezen sikerült uralkodnia dühén. – Tudod,
Rafe, sosem bírtad a piát. Sosem. Mindig illogikus lettél tőle.
– Illogikus? Okoséknál így mondják, hogy hülye?
Danny a legszívesebben elkapta volna Rafe nyakát, de vé-
gül csak az asztal szélét markolászta.
– Magára hagytad! – üvöltötte. – Elhagytad, hogy meg-
vívd valaki más háborúját!
Rafe úgy nézett vissza rá, akár egy vipera. Elégedett volt,
hogy dühöngeni látja.
– Egészen addig a napig – mondta halkan és nyugodtan –,
amíg szembe nem kellett néznem a halállal, nem tudtam, meny-
nyire szeretem. Az ő arca volt az utolsó, ami megjelent előttem.
Danny lelkét megérintették a szavak, de a helyzeten így
sem tudott változtatni.
– Én maradtam — mondta. – Maradtam, és megváltoztak a
dolgok. Jobb, ha ezt elfogadod…
Rafe felállt, és úgy bólintott, mintha tényleg elfogadna va-
lamit. Aztán hirtelen felkiáltott.
– Te meg ezt fogadd el!
A kemény jobbegyenes ledöntötte Dannyt a székről. Vé-
gigterült a ragacsos padlón, a lába beleakadt a felborult szék-
be. Letörölte a vért a szájáról.
 – Te akartad – mondta. – Hát most megkapod!
Rafe rávetette magát. Félrerúgta a széket. Danny közben
felemelte a lábát, és Rafe térdkalácsába vágta a sarkát. Rafe
előredőlt; Danny mellbe rúgta.
A bár kidobóembere a pincérnő barátja, egy szamoai óri-
ás volt. Az ökle olyan nagy és kemény, akár a kókuszdió, de
nem volt alkalma használni, mert ahogy kilépett a pult mö-
gül, Anthony elállta az útját.
– Hagyd verekedni őket. Most erre van szükségük.
Az óriás egyetlen laza kézmozdulattal félresöpörte Antho-
nyt, ám mielőtt még egy lépést tehetett volna Vörös széttört
a fején egy lávakőből faragott poharat.
A pultos felkapta a telefont és értesítette a rendészeket.
A helyiség közepén Rafe és Danny ütéseket, rúgásokat
váltott. A katonák körbeállták őket. A pultnál ülő tengerészek
megfordultak, és ujjongva figyelték a küzdelmet. Nem vá-
lasztottak kedvencet maguknak, minden szépen bevitt ütést
üdvrivalgással fogadtak. Billy, Vörös és Anthony arca azon-
ban minden egyes ütés után fájdalmasan megrándult; mind a
hárman úgy hadonásztak, mintha ők maguk verekednének.
Billy karját megérintette az egyik tengerész.
– Mondd csak, ez most magánverekedés, vagy bárki be-
szállhat?
Billy számára ez volt az utolsó csepp a pohárban, nem bír-
ta tovább a feszültséget. Kemény ütéssel válaszolt. Egy pil-
lanattal később kitört az általános verekedés.
Rafe és Danny komoly harcot vívott. Nem kímélték egy-
mást, de annyi indulat volt bennük, hogy nem érezték a fáj-
dalmat. Az ütésváltások után a padlóra szorították és úgy
gyűrték egymást, mintha ki akarnák szaggatni a másik tagja-
it. Valahogy ismét felálltak, és Rafe-nek sikerült ágyékon
rúgnia Dannyt, aki kétrét görnyedt a fájdalomtól.
– Ez fájt, mi? – kérdezte Rafe. – Nem is tudtam, hogy van
tököd.
 Danny nem nézett fel. Előrevetődött, derékon ragadta
Rafe-et. A falhoz akarta szorítani, de elvétette az irányt, és
mindketten kizuhantak az ablakon. Üveg- és faszilánkok
hullottak rájuk. Egy sikátor homokján feküdtek. Levegő után
kapkodtak, és már éppen mozdultak, hogy folytassák a vere-
kedést, amikor meglátták a katonai rendeszek dzsipjeit. Fel-
segítették egymást a földről és elrohantak.
A bárban még mindig üvöltött a rádió.
A KGMB rádióadó általában este tizenegykor fejezte be az
adást, és csak reggel, hajnaltájt folytatta, ám 1941. december
hatodika és hetedike között megszakítás nélkül sugárzott. A
szokatlan esemény hátterében az állt, hogy az Egyesült Álla-
mokból azon az éjjelen egy B-17-es bombázókból álló köte-
lék tartott Hawaii irányába, és az oahui rádióadó által adott
zene volt a „világítótorony”, amelynek a fészekbe kellett irá-
nyítania a madarakat. Az amerikai bombázók nem vittek ma-
gukkal bombákat és muníciót, még a géppuskákat is leszerel-
ték róluk, hogy minél kisebb legyen a súlyuk. A navigátorok
a parancsban megjelölt rádióállomás adását hallgatták.
Ugyanebben az időben, Hawaii északi részétől 320 mér-
földnyire hatalmas japán flotta dübörgött a sötét óceánon. A
zászlóshajó, az Akagi hordozó hídján Yamamoto admirális is
a KGMB adását hallgatta, az ő navigátorai is ezt a jelzést kö-
vetve irányították a flottát, amely arra készült, hogy Pearl
Harbornál nekiugorjon az amerikaiak torkának.
Yamamoto éberen figyelt. A terv sikere szempontjából lét-
fontosságú volt, hogy az alárendeltjei mindent a parancsoknak
megfelelően hajtsanak végre, és hogy még véletlenül se kelljen
valamilyen ostoba ballépés vagy mulasztás miatt lemondaniuk
a meglepetés erejéről. A Pearl Harborban lévő amerikai tűzerő
sokkal jelentősebb volt, mint az, amit Japánból magával tudott
hozni, és ha az ellenség számít az érkezésükre, ha a légvédelmi
lövegek betöltve felfelé mutatnak és tüzet kezdenek okádni az
égre, amikor az ő vadászai rárepülnek a célpontokra; ha az
amerikai bombázók megszórják a hajóit, akkor könnyen ők
válhatnak prédává. Ebben az esetben pedig a vereségnek ka-
tasztrofális következményei lennének.
Az admirális a hídon állt, a KGMB adását hallgatta, és ar-
ra gondolt, mit szólnak majd az amerikaiak akkor, ha kiderül,
hogy ez a muzsika vezette rájuk az ellenséget.
A rádió fölötti óra éjfélt mutatott. A japán térképész tisz-
tek azonnal letéptek a naptárról egy lapot, és bejegyezték a
hajónaplóba az Akagi helyzetét.
1941. december hetedike volt. Az a nap, amelyet Franklin
D. Roosevelt később a Gyalázat Napjának nevezett el.
Yamamoto túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy arra gon-
doljon, milyen jelentős dátumként fog bevonulni az éppen el-
kezdődött nap a történelembe. A jövőnél sokkal jobban érde-
kelte, hogy ne lepleződjenek le idő előtt. A legnagyobb ve-
szélyt ebből a szempontból azok a tengeralattjárók jelentet-
ték, amelyeket a főparancsnokság végül hozzácsatolt a táma-
dó flottához. A haditanács egyes tagjai szerettek volna részt
kapni abból a dicsőségből, amely ennek a kétségtelenül sike-
res hadműveltnek az irányítóit illeti majd, ezért, miután átta-
nulmányozták Yamamoto terveit és látták, hogy a haditenge-
részetnek csupán a „fuvaros” szerepét szánta, addig mester-
kedtek, míg elérték, hogy a kivezényeljenek néhány tenger-
alattjárót is. Ezeknek az egységeknek – az átdolgozott terv
értelmében – a flotta érkezése előtt kellett kifürkészniük
Pearl Harbor térségét. Yamamoto tiltakozott a tengeralattjá-
rók bevetése ellen, mert attól tartott, hogy az amerikaiak fel-
fedezik a „csendes kémeket”, ám végül alulmaradt a szócsa-
tában. A háború – sajnos – nem létezhet politika nélkül…
Az órájára pillantott. A tengeralattjárók már Pearl Harbor
közelében járnak.
 Pearl Harbor közelében éppen az amerikai Selfridge rombo-
ló teljesített őrszolgálatot. Az őrszemek messzelátóval álltak
a hídon, folyamatosan pásztázták a sötét vizeket. Egyikük
hirtelen mozdulatlanná vált, és megkérte a társát, vizsgáljon
meg egy adott pontot.
A Selfridge vezérlőjében az ügyeletes tiszt végighallgatta
a hídról érkező jelentést, és azonnal a kapitány felé fordult.
– Uram, az őrszemek észleltek valamit a hajótól jobbra,
két pont távolságra.
A szonárkezelő a tisztekre nézett, és bólintott. A műszere
igazolta az őrszemek észlelését. Egy objektum közeledett
Pearl Harbor irányába.
– Mekkora? – kérdezte a kapitány.
A szonárkezelő megpróbált jobban ráállni a jelre, de csüg-
gedten megrázta a fejét.
– Elvesztettem.
– Talán csak egy cápa – mondta a kapitány. – Némelyik
úgy néz ki, mint egy tengeralattjáró…
A Selfridge mögött egy másik amerikai romboló, a Ralph
Talbot őrködött. Az őrszemei észlelték azt a jelenséget, amit
a Selfridge szolgálatosai. A kapitánya a hídon állt, amikor
odasietett hozzá az ügyeletes tisztje.
– Uram, a Selfridge észlelést jelentett, de elvesztette az
objektumot. Most viszont a mi szonárjaink fogtak valamit.
A kapitány átnézett a Selfridge-re, majd a messzelátóját a
szeméhez emelve az ügyeletes tiszt által megjelölt irányba
nézett. A felszín alatt valami sötét test úszott. Azonnal rea-
gált, kézbe kapta az interkom mikrofonját és belekiáltott:
– Rádiós szoba! Riassza a Selfridge-et! Értesítse a század-
parancsnokot, hogy tengeralattjárót észleltünk. Kérünk enge-
délyt a mélységi támadásra!
Ismét a fekete testre nézett, amely alig néhány száz yard-
nyi távolságban haladt el előttük. A Csendes-óceánban ren-
geteg amerikai tengeralattjáró mozgott, de egyik sem próbál-
na lemerülve átjutni Pearl Harborba, egyik kapitánya sem le-
het olyan őrült, hogy magára vonja az őrhajók tüzet.
A kapitány az ügyeletes tisztjére nézett.
– Öt mérföldre vagyunk Pearl Harbortól. A nyílt tenger
irányából közeledik. Támadásra felkészülni!
Megreccsent a hangszóró. A rádiósok jelentkeztek.
– Uram, választ kaptunk a Selfridge-ről. A századparancs-
nok nem engedélyezi a támadást.
A Ralph Talbot kapitánya nem hitt fülének.
– Micsoda?!
– Nem kaptunk engedélyt, uram – ismételte a rádiós. – A
századparancsnok úr szerint az objektum… cápa.
A kapitány dühösen lecsapta a mikrofont, és miközben a
Pearl Harbor irányában eltűnő fekete test után nézett, odamo-
rogta az ügyeletes tisztjének:
– Lehet, hogy tényleg cápa… De akkor motor van a seg-
gében!
Danny végighajtott a sötét utakon, fel az Oahu fölötti domb-
ra, távol az emberektől és a rendeszektől. A nyitott Buickba
beáramlott a hűsítő, friss levegő. A kocsit a légierő egyik szá-
zadosától vette, aki már megkapta az áthelyezési parancsot,
és másnap reggel vissza kellett térnie az Államokba. Régi
járgány volt, de hibátlan, ráadásul nem kellett azonnal kifi-
zetni, a százados beérte annyival, hogy megküldi neki a
pénzt, amikor majd sikerül összegyűjtenie.
Ez volt az első kocsi, ami majdnem Danny tulajdonába
került. Még akkor vette, amikor azt hitte, az a valami, ami ki-
alakult közte és Evelyn között, sokáig, talán örökké fog tar-
tani. Most azonban, hogy Rafe ott ült mellette, hogy mind-
ketten a testükön viselték a másik öklének és talpának nyo-
mait, már letett arról, hogy kocsikázni fog a szerelmével.
Rafe egyetlen szót sem szólt mióta elmenekültek a bár kö-
zeléből. Ahogy azonban feljutottak a domb tetejére, aztán is-
mét lefelé fordultak, megjegyezte:
– Egész jól vezetsz.
Danny ismét a torkában érezte a düh keserű ízét.
– Csak ennyit tudsz mondani?
Rafe lassan megfordult, elismerően végignézett a hátsó
ülésen, aztán ismét előre pillantott, megérintette a műszerfa-
lat. Kihajolt az ajtó fölött, mint aki a kerekek futását is látni
akarja, aztán… Hányni kezdett.
Danny a fékre taposott. A kocsi sikítva megállt.
Danny kihúzta Rafe-et a kocsiból, az út szélére vezette,
aztán megvárta, míg a másik férfi befejezi az öklendezést.
Sziszegve megdörzsölte az arcát. Nem rúgott be annyira,
hogy ne érezze a fájdalmat, és azzal is tisztában volt, hogy a
java még csak másnap következik.
Rafe megpróbált felegyenesedni, de a görcsök újra és új-
ra meggörnyesztették.
– Te mi a francért nem hánysz? – kérdezte két roham között.
– Azt hiszem, már hozzászoktam.
– A Mai-Taihoz? – gurgulázta Rafe. Nem értette, hogy le-
het hozzászokni ahhoz a szörnyűséghez.
– Nem. A hányingerhez. Azóta érzem, amióta hazaértél.
Rafe gyomrában enyhült a feszítő érzés, de még mindig
nem egyenesedett fel.
– Hát igen… Pontosan így képzeltem el a visszatérést.
– Hé! Hagyjuk már abba ezt a marhaságot, Rafe! Te vagy a
családom. Az egyetlen valódi rokonom. Amikor elmentél
egyedül maradtam. Magányosabb voltam, mint valaha. És
Evelyn is… – Kis szünetet tartott. – Te meg én… mi ketten
egymás részei vagyunk. És most már Evelyn is a csapat tagja.
– Befognád a pofád? Rosszul vagyok a hangodtól!
– Ne hibáztasd őt, Rafe. Nem arról van szó, amire gon-
dolsz. Téged szeret. Tudom.
Rafe úgy tett, mintha nem figyelne. Danny tudta, hogy
csak színlel.
– És tudom, hogy mindig téged fog szeretni – tette hozzá.
Rafe kihúzta magát, Dannyre nézett. Tisztában volt azzal,
milyen nehéz lehetett ezt kimondani.
Danny szeme nedves lett az érzelmektől. Azt akarta, hogy
Rafe megbocsásson neki, hogy megértse, mennyire távol áll tő-
le a barátja ellen elkövetett árulás. Szinte könyörögve beszélt.
– Evelyn részben azért szeret engem, mert téged lát ben-
nem. Ezt már neki is megmondtam, Rafe.
– Milyen kedves tőled! – mondta Rafe. – Talán éppen ak-
kor, amikor rajta voltál?
Danny gyomorszájon vágta Rafe-et, aki ismét összegör-
nyedt. Fuldokolva köhögött; már semmi sem maradt a gyom-
rában, ami kijöhetett volna. Lassan felegyenesedett, bólin-
tott, mintha úgy gondolná, megérdemelte az ütést. Danny
már éppen bocsánatot akart kérni tőle, amikor Rafe az ágyé-
kába rántotta a térdét. Danny előredőlt, térdre roskadt és ök-
lendezni kezdett.
– Így már sokkal jobb – mondta Rafe. Bemászott a kocsi
hátsó ülésére és elaludt. Danny még mindig az út szélén fet-
rengett.
A Hawaii partjától északra lévő, viharos vizeken Yamamoto
admirális flottája napkelte előtt nem sokkal végrehajtotta az
utolsó iránymódosítást. A hadi gépezet ráfordult a célra.
 A Ward nevű amerikai romboló visszatért az éjszakai őrjárat-
ból. Kapitánya a hídon állt, az őrszemek a vizet vizslatták.
Egyikük észrevett valamit; jelentette a kapitánynak.
– Uram, látja azt a… valamit a farvizünkben?
A kapitány felemelte a messzelátóját. ő is megpillantotta
az objektumot.
– Az egy… torony.
– Lehet, hogy a mi tengeralattjárónk? – kérdezte a mellet-
te álló tiszt.
– Megpróbál ránkragadni, hogy átjusson a védőhálón.
Süllyesszük el a rohadékot!
A Ward legénysége gyorsan és pontosan hajtotta végre a
parancsot. A fedélzeti lövegek a vízből kiemelkedő torony
felé fordultak. Elhangzott a tűzparancs.
Az első tűzparancs, amit a második világháborúban ame-
rikai katonáknak adtak ki.
A lövedék célt tévesztett, valamivel a torony mögött rob-
bant fel.
A japán tengeralattjáró kapitánya a periszkópon keresztül
figyelte a Wardot. Amikor meglátta a lövegek csövéből ki-
csapó tüzet, kétségbeesetten felüvöltött.
– Merülés! Merülés!
A Ward második lövedéke telibe talált, úgy vágta szét a ja-
pán tengeralattjárót, mint az acélfejsze a bádogdobozt. A
romboló kapitánya, miközben a süllyedő ellenséges egységet
figyelte, kiadta a parancsot:
– Szóljanak át Pearl Harborba, és jelentsék, hogy a Ward
romboló elsüllyesztett egy ellenséges tengeralattjárót, amely
megpróbált bejutni az öbölbe.
 19
A csillagok megfakultak, az ég lassanként szürkévé világoso-
dott. A japánok az éjszaka folyamán elhelyezték a repülőgé-
peken a bombákat és a torpedókat, majd a hajnal első jeleire
felszállási helyzetbe tolták a gépeket.
A fiatal pilóták lélekben felkészültek arra, amit meg kel-
lett tenniük. Voltak, akik egyedül imádkoztak, mások halál-
verseket írtak. Megint mások a feleségüknek, a szeretőjük-
nek, a családjuknak írtak levelet.
Az egyik pilóta, aki még túl fiatal volt ahhoz, hogy saját
családja, és túl félénk ahhoz, hogy barátnője legyen, ezeket a
szavakat vetette papírra:
Tisztelt atyám, most megyek, és végrehajtom a parancsot,
w. beteljesítem sorsom. Remélem, dicsőséget hozok családunk-
ra. Ha az életemet kell áldoznom, boldogan teszem, ha ezzel
népünk jó szolgája és figyelemre érdemes fia lehetek.
Az Akagi hídján Yamamoto az ablak felé fordult, és végigné-
zett a hordozó fedélzetén. A legénysége felsorakozott, a dísz-
őrség tagjai ünnepélyesen felvonták a japán zászlót. A Felkelő
Nap büszkén lobogott a szélben. A legénység egyetlen pisz-
szenés nékül figyelte, Yamamoto pedig azon tűnődött, vajon a
pillanat szépsége, vagy annak a kiszámíthatatlan káosznak az
előszele némította el őket, amelyet nemsokára szabadjára
eresztenek. Bízott benne, hogy az embereiben nyoma sincs fé-
lelemnek, és mind elég józanok ahhoz, hogy ne uralkodjon el
rajtuk az izgalom.
A japán zászló mellé lassan felkúsztak a flotta hadilobo-
gói. A katonák felüvöltöttek.
Süvített a szél, füttyszavak hangzottak, parancsok dörren-
tek. Az addig mozdulatlanul álló harcosok megmozdultak.
Yamamoto tudta, bármikor, bármilyen parancsot kiadhat, és
biztos lehet abban, hogy teljesítik, most mégis úgy érezte, ki-
csúszott a kezéből az irányítás. Már nem bírta volna megál-
lítani a folyamatot. A lavina elindult. A Zérók szabályos
rendben, tisztán sorakoztak a fedélzeten. A pilóták a fejükre
kötötték a Felkelő Nappal díszített pántot, és fürgén bemász-
tak a gépekbe. A propellerek megmozdultak, a fedélzeti le-
génység kihúzta a fékező ékeket a kerekek alól. Mindenki
felkészült.
A fedélzeten álló tiszt felnézett Yamamotóra, a jelet várta.
Amikor az admirális tisztelgett, a fedélzeti tiszt intett az első
sorban várakozó gépeknek.
Elindult az első japán vadászgép. A tengerészek tiszteleg-
tek a sorban felszálló pilótáknak, akik már ekkor nemzetük
hőseivé váltak.
Ha valaki eltöpreng a Pearl Harbor elleni támadást megelőző
és követő eseményeken, megállapíthatja, hogy a japán gépek
felszállása utáni néhány óra volt a legjelentősebb, legdön-
tőbb esemény a huszadik században és talán a huszon-
egyedikben is, mert ezzel vette kezdetét az a háború, amelyik
aztán átalakította az egész világot.
Persze óvatosan kell bánnunk az ilyen kijelentésekkel, hi-
szen egyetlen pillanat, egyetlen esemény sem létezhet önma-
gában, mindig minden összefügg minden más egyébbel. Ami
most jelentéktelen apróságnak tűnik, az talán az események
egész láncolatát vonja maga után, és fordítva: ami ma fontos-
nak látszik, arról holnap kiderülhet, hogy nevetséges semmi-
ség volt.
Egy dolog azonban egészen biztos. Akik átélték a Pearl
Harbor elleni támadást, azok számára az akció nem csupán a
történelem egyik mozzanata volt, hanem a valóság, a kegyet-
len és rettenetes ma, amiről akkor még csak remélni lehetett,
hogy egyszer emlékké válik.
Az Oahun újonnan felállított radarállomások egyikén egy
tiszt és a melléje kirendelt közlegény ásítozva figyelte a
műszereket. A parancs szerint reggel hétig kellett figyelő-
szolgálatot adniuk, de mivel új technikával dolgoztak, amit
a közlegény szeretett volna minél jobban megismerni, a
tiszt engedélyezte, hogy még néhány percig a készülékek
előtt maradjanak.
– Ez meg mi a szösz? – kérdezte hirtelen a közlegény. -
Valami ködöt látok… – Nem ijedt meg, és a tiszt sem vesztet-
íe el a fejét. Világos nappal volt, nem az első vonalban telje-
sítettek szolgálatot, ráadásul még nem igazán bíztak a mű-
szerben.
A tiszt félretolta a papírmunkát, a közlegény mellé sietett,
aki közben csavargatni kezdte a gombokat és egészen elho-
mályosította a képet. Eltellett néhány másodperc, mire a tiszt
felfogta, hogy nem a készülék hibásodott meg. A hangjelzé-
sek egyértelműek voltak. Északkeleti irányból objektumok
közeledtek. Olyan sokan voltak, olyan közel egymáshoz,
hogy a radaron egyetlen felhőként jelentek meg.
– Még sosem láttam ilyesmit – mondta a tiszt. Felkapta a
telefont. A közlegény megütögette a készülék tetejét, aztán
rácsapott az oldalára is. A jelek nem tűntek el.
 A központban egy tiszt vette fel a telefont. Végighallgatta
a radaros tiszt jelentését, aztán megkérdezte:
– Melyik irányból?
Végighallgatta a válasz, majd a legutóbbi rendelkezések-
nek megfelelően befogta a kezével a kagylót és jelentést tett
a parancsnokának.
– A radarállomás egy felhőnyi jelet észlel, amely északke-
leti irányból közeledik felénk.
A parancsnok bekapcsolta az íróasztalon álló rádiót, és
megkereste a KGMB sávját. Amikor meghallotta a zenét, bó-
lintott.
– Minden rendben, csak valamivel hamarabb jöttek a fiúk.
Egy B-17-esekből álló köteléket várunk hazulról. A rádió
adását használják vezérsugárként. Ezt ne mondja el a telefon-
ban, de szóljon a radarosoknak, ne aggódjanak.
A radarállomáson a tiszt értetlenül hallgatta a választ.
– Értettem, uram – mondta a telefonba, aztán odaszólt a
közlegények. – Azt mondták, ne aggódjunk.
A radarállomáson nem tudtak a B-17-es kötelékről, a pa-
rancsnok pedig azt nem tudta, hogy a jelfelhő túlságosan nagy
ahhoz, hogy a közeledő kötelék az amerikai gépeké legyen.
Az amerikai radaron feltűnő egyik jelzés egy japán bombá-
zó volt, háromfős személyzettel. A zömök gépet homok-
barnára festették, hogy még nehezebb legyen észrevenni a
Csendes-óceán fölött. A legénység egyik tagja navigátor-
ként dolgozott, a feladata egyszerű volt: a rádióból sugár-
zott zenét kellett figyelnie, ezt az adást kellett vezérsugár-
ként használnia. A pilóta balra nézett, ahol a nap már a ho-
rizont fölé emelkedett. Pontosan olyan volt, mint a japán
zászló motívuma. A pilóta ezt jó előjelnek tartotta, felhívta
rá társai figyelmét.
 A japán hordozóról már hajnal előtt felszállt egy felderítő
gép. A radar nem észlelte közeledtét, és amikor a zónába ért,
elvegyült a civil légi járművek között. Mikor Pearl Harbor
fölé érkezett, a pilótája rádión visszaszólt a flottának:
– Az öböl csendes. Hajók a helyükön. – Két további szó-
val megkeserítette a jó hírt. – Hordozók nincsenek.
Yamamoto, amikor megkapta a dekódolt üzenetet, némán
elolvasta, majd a tisztjei felé fordult.
– Sikerült meglepnünk az amerikaiakat, de a hordozók
nincsenek az öbölbe. Nem tetszik, nagyon nem tetszik! – Ha
őszinte akart volna lenni, azt mondja, hogy borzasztóan za-
varja a hordozók távolléte. A többi amerikai hajó békésen ha-
salt a vízen. Olyan békésen, mint a tigris előtt a mit sem sej-
tő préda… amit esetleg csalinak tettek ki. Az admirális elkép-
zelni sem tudta, hol lehetnek az amerikai hordozók. Lehet,
hogy a flottája közelében? Lehet, hogy támadni készülnek?
Ha az ellenség a gépek felszállása után süllyeszti el a japán
hordozókat, akkor…
Akkor nem csak a flotta pusztul el, de a vadászok és a
bombázók is odavesznek.
Az amerikai hordozók ekkor több száz mérföld távolság-
ban voltak. Az egyik gyakorlatozott, a másik kettő Midway
irányába haladt, mert gyanítani lehetett, hogy a japánok – ha
egyáltalán elszánják magukat erre a lépésre – éppen abban a
térségben fognak támadást indítani.
Yamamoto fejében az a lehetőség is megfordult, hogy
esetleg visszarendeli a gépeit. A tengeralattjárók azonban
már órákkal korábban megkezdték a műveletet. Lehet, hogy
az amerikaiak már felfedezték őket, de ha még nem, világos-
ban előbb-utóbb sor fog kerülni erre. Akkor pedig elvesztik a
váratlanság kínálta előnyöket. Tehát: most, vagy soha!
Genda parancsnok pontosan tudta, mi jár Yamamoto fejében.
 – Itt maradt velünk néhány vadászgép – mondta. — Arra az
esetre, ha támadás ér minket.
– Tovább kell haladnunk – bólintott Yamamoto. – Ez a pil-
lanat a miénk.
Ekkor már 190 japán harci gép száguldott az ég alatt. A
kötelék élén haladó pilóták megpillantották Pearl Harbort.
Kimmel admirális aznap korán el akart indulni hazulról, munka
előtt golfozni szeretett volna egyet a barátaival és tiszttársaival.
Éppen ki akart lépni az ajtón, amikor megcsörrent a telefonja.
— Admirális! – jelentette az egyik vezérkari tisztje. – Az
egyik rombolónk jelentette, hogy elsüllyesztett egy ellenséges
tengeralattjárót, amely megpróbált bejutni Pearl Harborba.
— Értesítse Washingtont – mondta Kimmel. – És…
Néhány perccel később egy dzsip fékezett a háza előtt, hogy a
főhadiszállásra vigye.
Washingtonban, a Haditengerészet hírszerző központjában
egy tizennyolc éves gépíró kínlódott a dekódoló mellett.
Thurman mellette állt; a nadrágja derékrésze majdnem a hó-
na alá ért. Amikor ideges volt, mindig feljebb, egyre feljebb
rángatta magán a nadrágot.
– Fiam, maga még új itt, igaz? – kérdezte.
– Igen uram. Nagyon új és nagyon ideges vagyok.
Thurman mély lélegzetet vett, hogy megerősítse türelmét,
majd a dekódolóból kicsúszó lapra meredt.
TOVÁBBI TÁRGYALÁS HASZTALAN…
Ez már túlságosan sok volt a számára. Felkapta a telefont,
és a közvetlen vonalon, a formalitás mellőzésével jelentette a
parancsnokának.
 – Elcsíptünk egy japán adást, ami felér egy hadüzenettel!
Én megpróbálom megmenteni a szabad világot, maguk meg
egy olyan fickót küldenek ide, aki még borotválkozni se tud,
nem hogy gépelni! Segítségre van szükségem, mégpedig
azonnal. Köszönöm!
Thurman a csontjaiban érezte, hogy már késő, de megpró-
bálta megnyugtatni magát, hogy az ösztönei már többször
cserbenhagyták. Persze, ha megkérik rá, mondja el, hogy mi-
kor és mivel kapcsolatban, nem tudott volna mit válaszolni.
Az irodájába érve Kimmel admirális megkapta a legutolsó
helyzetjelentést. A szárnysegédje, aki már olvasta a doku-
mentumot, jelentést tett.
– A Haditengerészet hírszerzése elkapott egy üzenetet,
amit Tokióból küldtek a washingtoni japán nagykövetnek.
Arra utasították, égesse el a titkos dokumentumokat és sem-
misítse meg a dekódoló gépeket.
– A főparancsnokság elrendelte már a riadót? – kérdezte
Kimmel.
– Nem, uram.
Ez még természetesen nem volt hadüzenet, de aki valamit
is értett a katonai ügyekhez az rájöhetett, a japánok háború
kitörésére számítanak. Kétséges, hogy Kimmel vagy valame-
lyik washingtoni tábornok számított a dolog bekövetkeztére,
az viszont tény, hogy mire az admirális elolvasta a dokumen-
tumot, a bombák hullani kezdtek.
A japán repülőgépek első százada látótávolságon belülre ke-
rült. Felgyorsítottak, a pilóták lenyomták a gépek orrát, a fel-
szín felé buktak – elfoglalták a támadási pozíciót.
 Az öböl csendes és nyugodt volt. Azon az álmos vasárnap
reggelen a tengerészek, katonák és civilek többsége még
ágyban hevert. Közeledett a karácsony, a trópusi növényekre
piros és zöld dekorációkat aggattak. A gyerekek pásztornak,
napkeleti bölcsnek és angyalnak öltözve bezsúfolódtak a csa-
ládi autókba, hogy már korán a templomban legyenek és
megkezdjék a karácsonyi előadás próbáját. A katonai lakóte-
lepeken a tisztek pólóingben és rövidnadrágban kiléptek a
verandára, hogy megkeressék a kifutófiúk által odahajított
reggeli újságot.
Az Arizona csatahajó alsó fedélzetén a hajó rezesbandája,
miután előző este versenyt nyert, megérdemelt pihenőjére
készülődött.
A főfedélzeten egy fiatal kürtös idegesen toporogott; az-
nap először kapott lehetőséget arra, hogy a reggeli zászlófel-
vonásnál játsszon.
A West Virginián Dorie Miller felmosta a konyhát. Az
ebédlőben egy fiatal tengerész leült az egyik asztal mellé,
hogy felnyissa a csomagot, amit hazulról küldött neki a ba-
rátnője. Már előző nap megkapta, azóta várt arra, hogy egye-
dül, nyugodt körülmények között vághassa át a zsinórt. A
lány a saját, bekeretezett fotóját küldte el, meg kabalaként
egy láncra fűzött nyúllábat. A fiatal tengerész elérzékenyül-
ve a nyakába akasztotta a láncot.
Washingtonban Thurman százados guvadt szemmel nézte
a dekóderből kicsúszó papírlapot, amelyen az elcsípett japán
üzenet dekódolt, lefordított változata szerepelt: KAPCSO-
LATOK MEGSZAKÍTÁSA… AZONNALI ELLENSÉGES
VISZONY…
A Pearl Harbor körül álló dombokon és hegyeken az egy-
napos kirándulásra indulók és a hosszabb ideig kint táboro-
zók fülét megütötte az egyenletes, mormogó zaj. Sokan arra
gondoltak, már megint Hawaii ősi istene, Pelé rázza a földet.
Néhányan megijedtek, hogy esetleg ismét kitör valamelyik
vulkán, vagy komolyabb károkat okozó földrengésre kerül
sor. Nem nyugodhattak meg, ugyanis az erősödő robajról
perceken belül kiderült, hogy a sziget irányába tartó japán
gépektől, a Pearl Harbor felé száguldó, több tucatnyi Zéró
vadásztól származik.
Az öbölben némán álltak az amerikai hajók. A horgonyok
masszívan beágyazódtak a meder homokjába.
Fél mérfölddel arrébb a japán torpedóhordozó gépek tá-
madási szintre ereszkedtek, hasukat alig néhány láb távolság
választotta el a víz színétől.
Magasan fent a japán bombázók alakzatba rendeződve
megkezdték a rárepülést.
Pearl Harbor repülőterén az amerikai gépek fészkelő vadka-
csákként gubbasztottak. Védtelenek, felkészületlenek voltak.
A japán zászlóshajón Yamamoto admirális és vezérkara a
térképek fölé hajolva várta a híreket. Még nem jutott el hoz-
zájuk az első robbanások döreje, de a kiszolgáló személyzet
már megkezdte a második támadóhullám indulásának előké-
szítését.
Nyolc óra után néhány perccel két tengerész állt a U.S.S.
Oklahoma fedélzetén. Cigarettáztak és a csendes öblöt néz-
ték. Egyikük megpillantotta az egyenesen feléjük tartó repü-
lőgépeket, rájuk mutatott és felkiáltott.
– Ezt nézd meg!
– Már megint a sereg – morogta a társa. – Rajtunk gyakor-
latoznak. – Valami leesett a vezérgépről, belecsobbant a víz-
be. A gép oldalra dőlt és kihúzott a fordulóból. – Gyakorló
torpedó – mondta a második tengerész.
 Kíváncsian figyelték a torpedót, a vízben a hajó irányába
tartó fehér testet.
– Figyelj, majd egy koppanást fogsz hallani amikor ne-
künk jön.
Nyugodtan vártak. A torpedó rárohant az Oklahomára, a
vízvonal alatt találta el a testét. A robbanás ötven láb magas
vízoszlopot emelt a fedélzet fölé. A detonáció a hajó túlsó ol-
dalára és a tengerbe taszította a két tengerészt.
Pearl Harborból és környékéről félelmetes robbanásokat
lehetett hallani, ám néhány mérfölddel arrébb, Oahu köz-
pontjában voltak olyanok, akik csak az utolsó, vagy az utol-
só utáni pillanatban szereztek tudomást a támadásról.
 20
Danny érezte az arcán a napsugarak kellemes simítását, le-
hunyt pillái mögül is látta a vöröses világosságot, mégsem a
fény ébresztette fel. A levegőt szokatlan mormogás rázta,
olyan hang, ami sehogy sem illett a helyhez.
A robaj eljutott a pilóta tudatalattijához. Danny megdör-
zsölt sajgó szemét, pislogva felnézett. A Buick első ülésén ta-
lálta magát. Körbetapogatózott, megtalálta az ingét. Több he-
lyen elszakadt, száraz vérfoltok barnálltak rajta. Vér…? Eszé-
be jutott a verekedés, aztán fokozatosan a többi részlet is.
A hátsó ülésre nézett. Rafe is éppen akkor ébredezett, ő
sem volt valami jó állapotban.
Rafe az eget bámulta, az arcára kiült a döbbenet. Mi a fe-
nét néz ez? Ó, a robajlás! Danny is felpillantott.
A hang egyre erősödött, lüktető vibrálássá változott.
Danny arcára árnyékok vetődtek. Repülőgépek? Igen… Egy
hatalmas raj. Egy egész század! Talán egy ezred. Még sosem
látott ennyi gépet egyszerre Hawaii egén, de az igazat meg-
vallva másutt sem.
Rafe-re nézett, Rafe pedig őrá. Nem értették a helyzetet.
Hogyan lehetséges ez? Hogyan, mikor és miért emelkedtek a
levegőbe a szigeten állomásozó repülőgépek? Gyakorlat?
Bevetés? Ő miért nem tudott erről az egészről?
Aztán, amikor sajgó kezükkel kitörölték a szemükből az
álom utolsó foszlányait is, megértették. Rafe előremászott az
 Kíváncsian figyelték a torpedót, a vízben a hajó irányába
tartó fehér testet.
– Figyelj, majd egy koppanást fogsz hallani amikor ne-
künk jön.
Nyugodtan vártak. A torpedó rárohant az Oklahomára, a
vízvonal alatt találta el a testét. A robbanás ötven láb magas
vízoszlopot emelt a fedélzet fölé. A detonáció a hajó túlsó ol-
dalára és a tengerbe taszította a két tengerészt.
Pearl Harborból és környékéről félelmetes robbanásokat
lehetett hallani, ám néhány mérfölddel arrébb, Oahu köz-
pontjában voltak olyanok, akik csak az utolsó, vagy az utol-
só utáni pillanatban szereztek tudomást a támadásról.
 Integetni kezdett nekik, félreérthetetlenül jelezte, menekülje-
nek a közelgő veszély elől.
A West Virginia ebédlőjében Dorie Miller éppen nekilá-
tott, hogy összetakarítson a fehér tengerészek után, amikor
érezte, hogy a hajó megremeg. A robbanás a monstrum egész
acélvázát megrázta. Szinte azonnal megszólaltak a riadót jel-
ző szirénák. Valakinek ahhoz is volt lélekjelenléte, hogy a
hangszórókon keresztül tudassa a tengerészekkel, ez most
nem gyakorlat, élesben megy a dolog.
Az emberek a létrákhoz rohantak, a második bomba rob-
banása után azonban elterültek a földön, egymásra zuhantak.
Done az egyik létra aljában állt, amikor egy fehér fickó esett
a nyakába. Mindketten a padlóra zuhantak.
Néhány emelettel feljebb a West Virginia kapitánya,
Mervyn Bennion felrohant a parancsnoki hídra. A tisztek
többsége sebesülten, véres testtel feküdt a padlón; az ötszáz-
fontos bomba robbanása szinte senki sem hagyott épen.
– Mindenki őrizze meg a nyugalmát! – adta ki Mervyn
Bennion az első háborús parancsot. – Riasszák a legénysé-
get, készüljenek a kihajózásra. Vigyék a sebesülteket a beteg-
szobára! Gyerünk…!
A híd szétrobbant. Az egyik repesz felmetszette Bennion
kapitány hasát. Elesett, a zsigerei a padlóra loccsantak, de
még ekkor sem vesztette el az eszméletét. Látta, hogy a tisz-
tek, akiknek egy pillanattal korábban parancsokat osztoga-
tott, a szó legszorosabb értelmében darabokra szakadnak. A
hasához nyúlt, megpróbálta visszagyömöszölni a szerveit.
Agonizálva felemelkedett, és közben egyre azt suttogta ma-
ga elé, hogy meg kell mentenie az embereit, a hajóját.
Dorie Miller közben kijutott a fedélzetre. Halottakat, vé-
res testeket látott, bármerre nézett. Egy sebesült tiszt megra-
gadta a vállát és rákiáltott.
– A hídra! Hozza le, akit tud!
Dorie berohant a tűzbe, a híd irányába futott. A sűrű füst-
ben alig látta a lépcsőt. Kitapogatta a korlátot, felszáguldott.
A hídon a tisztek a padlón heverő kapitány fölé hajoltak. Az
öreg hasán ocsmány vágás tátongott, de még mindig paran-
csokat osztogatott.
– Rádión… kérjenek légi támogatást… kezdjék meg az
oltást…
Dorie tisztán hallotta Bennion utasítását.
Japán Zérók száguldottak el a hajó fölött, a géppuskáikból
kilőtt sorozatok végigverték a szétrobbantott híd melletti
acélfelületeket. Dorie segített az egyik tisztnek, közös erővel
felemelték a kapitány, hogy levigyék az alsó fedélzetre.
Dorie a kapitány lábát tartotta, közvetlenül a térde alatt, a
tiszt Bennion hóna alá nyúlt. A kapitány egyre csak a hasát
markolászta. Dorie megpróbált óvatosan lépkedni – nem sok
sikerrel. Újabb bombák hullottak a West Virginára és a mellet-
te horgonyzó hajókra, a levegőben acélszilánkok fütyültek.
Amikor az alsó fedélzethez vezető létrához értek, Dorie fél kéz-
zel magához szorította a kapitányt, és óvatosan, a másik kezé-
vel kapaszkodva leereszkedett vele. A tiszt a fedélzeti nyílás fö-
lé hajolt. Dorie a létra felénél tarthatott, amikor egy iszonyato-
san hangos géppuska-ropogást követően a tiszt mellkasa szét-
robbant. A Zéró hátulról lőtte le, a golyók péppé verték a testét.
Dorie nem érezte a kapitány súlyát, de az öreg fájdalma,
mintha valami sav lenne, beette magát a bőre alá. Mire leér-
tek, Bennion nem bírta tovább; haldoklott.
– Tegyen le – kérte.
Dorie engedelmeskedett. Letérdelt, az ölébe vette az utol-
só tusáját vívó, reszkető kapitány fejét.
– Keresse meg a műveleti tisztet… ő vegye át a parancs-
nokságot… Mondja meg neki, figyeljen oda, hogy a lövé-
szeknek legyen elég muní-…
Nem fejezte be az utolsó parancsot. Dorie-nak eszébe sem
jutott, hogy kitapogassa a pulzusát. Szelíden lefektette a ka-
pitányt, visszafutott a létrához, és felmászott a pokolba.
 Tűz és füst mindenütt, még a vízen, a hajók között is lán-
gok lobogtak – a kiömlő olaj égett. A fedélzet csúszós volt a
vértől. Sikolyok. Zűrzavar. Mindenki rohant és kapkodott,
mégis, mintha lelassult volna az idő. A Zérók közeledtére az
emberek futásnak eredtek, de mintha derékig mézben jártak
volna. Felugattak a géppuskák, a golyók ledöntötték a lábuk-
ról a menekülőket. Dorie valami csoda folytán megtalálta a
műveleti tisztet.
– A kapitány azt mondta, maga a főnök!
A tiszt bólintott, és folytatta a parancsok osztogatását. A
hídon volt, amikor a kapitányt találat érte; tudta, egy ilyen se-
bet nem lehet túlélni.
Dorie körülnézett, és meglátta a lövész nélkül maradt lég-
elhárító löveget. Közelebb lépett. A lövész törzsét szinte
szétdarálták az ellenséges géppuskagolyók. Dorie a fegyver
mögé állt, megragadta, és a fekete füstfelhő túlsó oldaláról
berepülő Zéró irányába fordította a csövet.
Dorie Miller – először, mióta belépett a Haditengerészet-
hez – elsütötte a fegyvert.
Az események lavinája megfékezhetetlenül gördült tovább.
A Pennsylvania egyik tüzére éppen kilépett a zuhany alól,
amikor az első bomba megrázta a szárazdokkban gubbasztó
hajót. A tüzér első gondolata az volt, hogy a robbanás leso-
dorja a Pennsylvaniát a támasztótalapzatról. Tudta, a torpe-
dók nem juthatnak el hozzájuk, a bombák viszont igen. A ja-
pán bombák… Mert semmi kétség, hogy a japánok ugrottak
nekik.
Amikor idáig jutott a gondolatmenete, hirtelen előtérbe
tolakodott a harcos ösztöne. Vágj vissza! Torold meg a téged
ért sérelmet! A tüzér a derekára csavart egy törülközőt, a lét-
rához futott, kimászott a fedélzetre.
 Előző nap előírás szerint ellenőrizte a lövege állapotát,
tudta, minden rendben lesz. Letépte a takaróponyvát, betöl-
tött. A közelében néhányan kétségbeesetten néztek szét, mivel
vághatnának vissza a japánoknak; ketten-hárman a löveghez
ugrottak, hogy segítsenek. A tüzér tudta, a közelben csak gya-
korló lövedékek vannak, amelyek felrobbannak ugyan a leve-
gőbe, de nem zúdítanak repeszesőt az ellenségre.
A Zérók végrehajtották a rárepülést. A tüzér célzott és lőtt.
A társai töltöttek, ő meg ocsmány szavakat üvöltve lőtt, lőtt,
lőtt… A derekáról lecsúszott a törülköző. Töltés, lövés. Töl-
tés lövés.
– Hé! – szólalt meg a tüzér háta mögött egy katona. Gyor-
san lerántotta magáról a nadrágot, és alsógatyában állva elvi-
gyorodott. – Vedd már fel! Unom a segged látványát!
A többi hajó fedélzetén is elszabadult a pokol. A lövészek
és a tüzérek nem tudták kinyitni a muníciós ládákat. Kalapá-
csot kerítettek, leverték a lakatot, és… A ládák többsége üres
volt. Már az első percek elteltével alig maradt élő,
hadrafogható tiszt, aki megszervezhette volna az ellenállást.
A levegőben golyók, repeszek, a bombák és a torpedók szi-
lánkjai, a hajókról lehasadt darabok halálos, acélkemény ör-
vénnyé változtak. Az egyik tengerésznek végig kellett néz-
nie, hogy a barátja, a legjobb cimborája lábszárát leszakítja
valami. A hiányzó végtagdarab sosem került elő, viszont a
„lövedéket”, egy baseball-labda nagyságú acélgolyót a cson-
kolt embernek sikerült hazavinnie. Élete végéig keserű büsz-
keséggel mutogatta a látogatóinak…
Az életben maradottak ilyen és hasonló, különös memen-
tókat őriznek, mind a mai napig. És nem csak ezekre a tár-
gyakra, de szétlőtt, megégett, cafatokra robbant társaik emlé-
kére is kincsként vigyáznak.
 Evelyn egész éjjel ébren volt. Rafe visszatérése kitaszította
az időt a megszokott medréből; a nő úgy érezte, soha többé
nem fog aludni. Órákig állt a nővérszállás előtt abban a re-
ményben, hogy Rafe vagy Danny, esetleg mind a kettő el-
megy hozzá, hogy aztán mindent megbeszéljenek és elren-
dezzenek. Abban reménykedett, hogy valami csoda folytán
megoldódik a helyzet, és mind a hárman boldogok lesznek.
Istentől nem kért segítséget, úgy érezte, nincs joga a könyör-
géshez, mert ő az oka mindennek, de a remény tüze végig ott
pislákolt a lelkében.
Napkelte előtt néhány órával bement a szobájába, lefe-
küdt, de még ekkor sem talált rá az álom. A mennyezetet bá-
multa, ahol – mintha mozivászon lenne – sorra leperegtek
előtte életének legjelentősebb pillanatai. Látta magát, ahogy
megismerkedik Rafe-fel, végignézte rövid boldogságuk tör-
ténetét, aztán megjelent Danny, rájuk szakadt a gyász, majd
röpke vigaszt nyújtó, szerelemszerű érzelem következett, és
a sötétségből ismét előlépett Rafe.
Amikor a nap felkelt, már az ágya szélén ült. A naplóját
tartotta a kezében, amelyben Rafe rózsája mellett Danny le-
vele feküdt. Nem akarta, hogy a munkából hazatérő Betty így
találjon rá. Az igazat megvallva nem akart találkozni vele, de
ugyanakkor jó érzés lett volna megbeszélni valakivel a tör-
ténteket, sírni egyet valaki vállán. Az órájára nézett. Nyolc
múlt néhány perccel. Betty hamarosan megérkezik.
A távolból robajlást hallott. Először arra gondolt, valame-
lyik hadihajó lövegei szólaltak meg. Egyszer, azt egyik júli-
us negyediki ünnepségen, még a bázison, ahol kiképezték,
megtapasztalta, milyen az, amikor megszólalnak a fedélzeti
fegyverek.
Ezek a hangok azonban valahogy… mélyebbek és erőseb-
bek voltak. És meglepően sokáig tartottak – hiába várta,
hogy elnémuljanak, egyre csak folytatódtak. Mi a fenéért lö-
völdöznek vasárnap reggel?, tűnődött. Kinézett az ablakon,
és meglátta az égre emelkedő füstoszlopot. Abban a pillanat-
ban tudta, bár korábban sosem hallott ilyesmit, hogy a robba-
násokat bombák okozzák.
– Szent isten… MINDENKI A KÓRHÁZBA! – kiáltotta.
Kirohant a folyosóra, sorban bedörömbölt az ápolónők szo-
bájának ajtaján.
Barbara és Sandra a zajra kifordult az ágyból; a ruhájuk
után nyúltak. Evelyn kiszaladt az épületből, lélekszakadva
elindult a kórház irányába. Repülőgépek húztak el a feje fö-
lött. Sosem látott ilyen vadászokat. A japán Zérók hasa majd-
nem súrolta a nővérszállás előtt álló fák lombjának hegyét.
Ugatni kezdtek a Zérók géppuskái, a levegőben golyók sü-
vítettek. Evelynnek fogalma sem volt arról, hogy őrá nyitottak
tüzet, vagy valaki másra. A félelem szétáradt a testében, de
erőt vett magát és továbbfutott. Szinte bezuhant a kórház ajta-
ján. Lihegve megállt, körülnézett. A nappalos nővérek már
megérkeztek. Valamennyien döbbenten és tanácstalanul bá-
multak rá, arra vártak, hogy majd ő megmondja, mit tegyenek.
Evelyn az egyik szekrényhez ugrott, dobozokat rángatott
elő belőle. Közben megérkezett Barbara és Sandra is. Az ar-
cuk falfehér volt a félelemtől.
– Mindent szedjetek ki! – kiáltott rájuk Evelyn. – A köté-
seket, a műszereket…! Mindent!
Az épület közelében bombák robbantak; megremegtek a
falak.
– Közelednek! – sikított fel Sandra.
Evelyn megállt, hallgatózni kezdett. Szörnyű gondolat ha-
sított az agyába.
– Gyertek velem! – Barbara és Sandra követte. Végigro-
hantak a kórház folyosóján, beszáguldottak abba a kórterem-
be, ahol egy dzsipbaleset sérültjei feküdtek. A négy férfi be-
gipszelt karral, lábbal, magatehetetlenül reszketett az ágyán.
A bombázás kezdete óta kiabáltak segítségért, de Evelynen
kívül senki sem hallotta meg a hangjukat.
 Evelyn az egyik faliszekrényhez ugrott, előkapott egy szi-
két és elmetszette a zsinórokat, amelyekkel a törött végtago-
kat az ágyak fölötti csigarendszerekhez erősítették. Barbara
és Sandra is szerzett magának egy-egy pengét.
– Vigyük el őket az ablak közeléből! – kiáltotta Evelyn.
– Köszönöm, ó, köszönöm! – suttogta a rögzítőzsinórtól
megszabadított férfi, miközben Evelyn legurította az ágyról,
és a lehető legmesszebb húzta az ablaktól. Barbara és Sandra
követték a példáját, és az az orvos is segített nekik, aki né-
hány szanitéccel éppen azért sietett be a kórterembe, hogy
megmentse a begipszelt katonákat.
Amikor a sérültek a fal mellett hevertek, az ápolónők és
az orvos gyorsan összekapkodták a helyiségben található
matracokat, sebtiben bunkert építettek belőlük az egyik sa-
rokban. A szanitécek a két szomszédos helyiségből hozták át
a vastag ágybetéteket, ezek az ablak elé kerültek.
A kórház előtt bombák robbantak. Az ablak betörött, de a
matracok megakadályozták az üvegszilánkok bejutását. Egy
percre csend támadt, aztán…
A következő bombák az épület közelébe hullottak. A falak
megremegtek, a repeszek hatalmas lyukakat ütöttek rájuk és
a mennyezetre. Az ablak tokostól kifordult a helyéről.
Megint csend.
A matracok alá húzódott emberek arra számítottak, hogy
a legközelebbi bomba egyenesen a fejükre zuhan.
Ám mintha a japánok meggondolták volna magukat,
mintha letettek volna arról, hogy porig rombolják a már
amúgy is sérült épületet.
– Mindenki jól van? – kérdezte az orvos, és óvatosan ki-
dugta a fejét a matrac mögül.
Mindenki élt, néhány karcolással megúszták a dolgot.
– Krisztus szent anyja! – suttogta az egyik begipszelt lábú
tengerész döbbenten. Evelyn ránézett, aztán abba az irányba
fordult, amerre a katona bámult.
 Azon az ágyon, ahol néhány perccel korábban a katona fe-
küdt, egy körülbelül öt font súlyú, fodros szélű repeszszilánk
hevert. A falat átütve jutott be a kórterembe; még mindig füs-
tölgött.
A japán bombázók egyik nagyobb formációja tizenkétezer
láb magasságban közeledett Pearl Harbor felé. Yamamoto
parancsa értelmében nagy magasságból kellett ledobniuk a
bombáikat. Az admirális szerint ez volt a támadás leghatéko-
nyabb formája, így lehetett viszonylag rövid idő alatt a lehe-
tő legtöbb gépet a levegőben tartani anélkül, hogy azok za-
varták volna egymást feladatuk végrehajtásában.
A bombázók pontosan a terv szerint repültek.
Yamamoto meghökkentően precíz volt. Az ellenséges ha-
dihajókra repülő bombázóknak nem csupán azt szabta meg,
milyen magasságból, mikor kell kidobniuk halált osztó ter-
hüket, hanem azt is előre meghatározta, hogy melyik gépnek
melyik amerikai csatahajót kell célba vennie. Nem tartotta
elégségesnek a pilóták és a legénység elméleti felkészítését,
az akció megkezdése előtti hetekben, a terepasztalok, a Pearl
Harborról készült fényképek segítségével folyamatosan gya-
korlatoztatta őket.
Az Arizonára repülő japán gépek egyikének bombázó-
tisztje mindig is tudta magáról, hogy sokkal jobban végzi a
munkáját, mint a társai, de arra még ő sem számított, hogy
már az első bombájával ilyen óriási pusztítást fog véghezvin-
ni. Talán a harcosok szerencséje is az ő pártjára állt abban a
néhány, kritikus percben…
Ahogy a gép közeledett a célzóna felé, a tiszt a terepet fi-
gyelte. A gigantikus csatahajók fentről játékszereknek tűntek.
– West Virginia – mondta a bombázó tiszt, ahogy megpil-
lantotta a hajót. – Oklahoma… – Könnyen be tudta azonosí-
tani a csatahajókat, bár némelyik már lángokban állt. Hirte-
len elfogta az aggodalom. Mi van akkor, ha a füst eltakarja
előle az Arizonát?
Aztán megpillantott a számára kijelölt célobjektumot.
Igazított a célzóberendezésen. Az hajszálkeresztben az Ari-
zona törzsének közepét látta. Meghúzta a kioldókart. A hatal-
mas, acélköpenyes bomba kihullt a repülőgépből.
A tiszt a hajót figyelte. Tudta, kell egy kis idő ahhoz, hogy
a bomba farkán, a stabilizáló szárnyak között elhelyezett kis
propeller belefúrja a gyújtószeget a robbanótöltetbe. Némán
számolta a másodperceket.
Nem látta, hogy a bomba hogyan szakította keresztül a fe-
délzet tikfa pallózatát – a célzóberendezés optikája ennyire
azért nem volt jó. Azt sem láthatta, hogy a bomba saját súlyá-
nak köszönhetően egyre lejjebb jut a hajó testében, léket üt
magának a fedélzetek padlójában, hogy aztán belezuhanjon a
hajó lőszerraktárába, ahol az ágyúlövedékek mellett faládák-
ban összesen 200,000 font súlyú fekete port tartottak.
Szavakkal képtelenség leírni a bekövetkező robbanást,
amely ezerkétszáz ember azonnali halálát okozta.
A repülőgépről figyelő japán tiszt már arra gondolt, hogy
elvétette a célt, és a bombája a tengerbe hullott, amikor az
Arizona a levegőbe emelkedett, a belseje kifordult, a teste da-
rabokra szakadt. A fedélzeten tartózkodó emberek a víz szí-
nén lángoló olajfoltok poklába zuhantak. A detonációt köve-
tően több tonnányi törmelék száguldott az Arizona szom-
szédai felé. A West Virginia, amely embervértől vörösen
égett, újabb lékeket kapott amikor az Arizona telefonpózna
hosszúságú légvédelmi lövegei belefúródtak az oldalába.
 21
Az előző esti piálás és verekedés után Vörös kába volt, ami-
kor felébredt. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ki-
jusson a mellékhelyiségbe. Beleütközött a falba, majdnem
elcsúszott, de végül sikerült megtalálnia a helyet, ahol ki-
ereszthette magából a rengeteg ital maradékát. Félálomban,
félig részegen állt; élvezte, hogy egyre kevésbé feszül a hó-
lyagja. Kissé előredőlt, homlokát a falhoz támasztotta,
amikor…
A robbanás zajára felkapta a fejét. A szeme kinyílt. Oldal-
ra fordult, kilesett a vizelde ablakán, és megpillantotta az ég
alatt szálló sötét felhőt – a japán bombázókat.
Lehunyta a szemét, aztán megint kinyitotta. Az ellenséges
gépek a repülőtér hangárait bombázták. Vörös megfordult,
levizelte a falat. Futásnak eredt, menet közben próbálta visz-
szagyömöszölni péniszét a nadrágjába. A hálóterembe érve
kinyitotta a száját.
– A-ja… A-ja… A-ja… – Dühösen fújt egyet, párszor po-
fon vágta magát. – A-az iss-tenit! A-ja… A-ja… – Nem bír-
ta kinyögni a szavakat. Felhorkant, mély lélegzetet vett, az-
tán torka szakadtából énekelni kezdett. – Ajapcsik! Ajapc-
sik! Ajapcsik! – Mintha valami bizarr opera nagyáriáját ad-
ta volna elő.
A barátai megmoccantak. Anthony hunyorogni kezdett; a
másnaposság a halántékába vágta jégcsákányát. Felnyögött.
 – Mi a jó istenről…?
Vörös kimutatott az ablakon. Válaszolni próbált, de már
egyetlen szótagot sem bírt kipréselni magából.
Aztán már nem is kellett – a magukhoz térő pilóták is
meghallották a robbanásokat.
A Hickham-bázis étkezdéjében a katonák éppen reggelizni ké-
szültek, amikor a géppuskagolyók rágni kezdték a falakat. A
férfiak úgy rohantak az ajtókhoz, mint a pánikba esett nézőkö-
zönség, ha a színházban tűz üt ki. Talán rendezték volna sora-
ikat, talán megnyugszanak, és mindent úgy csinálnak, ahogy a
próbariadók során begyakorolták, ám nem maradt rá idejük.
Az egyik japán bomba keresztültütötte az épület tetejét, és
mindenkit elpusztított, aki még nem jutott ki a falak közül.
Háromszáz lépéssel arrébb: a Zéró kísérettel ellátott japán
bombázók a repülőtér fölé érve kidobták terhüket. Egyetlen
bomba egy egész századnyi amerikai vadászgépet tett örök-
re harcképtelenné. A szerelők és a pilóták a gépükhöz rohan-
tak; abban reménykedtek, valamivel, valahogy sikerül a le-
vegőbe emelkedniük, sikerül megfékezniük az ellenséget -
vagy ha ezt nem, legalább megritkítani a gépeiket.
Ahogy a betonra értek, a fejük fölött megjelentek a Zérók.
Megszólaltak a géppuskák. A véres aratás csak néhány per-
cig tartott; amikor véget ért vörös volt a kifutópálya…
Danny századának tagjai félig részegen, félig meztelenül
támolyogtak ki a napfényre. A fejük fölött japán gépek cikáz-
tak, a föld rengett a robbanásoktól. A pilóták azonnal a gépe-
ik felé rohantak. Akkor értek a pálya szélére, amikor a bom-
bák olvadt fémforgáccsá változtatták az amerikai vadászo-
kat. Az egyik bomba a közelükben robbant; a légnyomás a
földre szorította őket.
– Istenverte japcsik! – üvöltötte Billy. Körülnézett. A pá-
lya szélénél légvédelmi géppuskák sorakoztak. Csak néhány
mögött álltak ott a lövészek, a többi gazdája már holtan fe-
küdt az étkezdében vagy a betonon. – Gyerünk! – adta ki a
parancsot Billy. Talpra ugrott, és az egyik ötvenmilliméteres
géppuskát körbefogó homokzsák-bunker felé száguldott.
– Billy! – ordított fel Anthony, ám a barátja nem állt meg.
Hallotta a feje fölött elhúzó Zéró zaját, a golyók kopogását.
Valami elfütyült a füle mellett.
Már majdnem elérte a bunkert, amikor valami furcsa zajt
hallott. Oldalra kapta a fejét. Egy acélköpenyes japán bomba
csúszott feléje a betonon. Időnként megpattant a holttesteken
és a fémtörmeléken, de csak a homokzsákok tudták lefékezni.
A bomba nem robbant fel.
Billy guvadt szemmel bámult rá. A szíve megállt. A bará-
tai, akik ötven lépésnyi távolságból, holtsápadtan figyelték,
alig kaptak levegőt a rémülettől.
– Tök – állapította meg végül Anthony.
Billy halk kattogást hallott a bomba belsejéből. A zaj el-
hallgatott. A bomba felrobbant. Billy véres porrá változva
emelkedett a levegőbe.
Vörös, Anthony és a többiek kővé válva nézték végig,
ahogy barátjuk eltűnik a világból. Számukra abban a pilla-
natban véget ért az ártatlanság kora.
Csakúgy, mint Amerikáé…
Danny keresztülhajtott a főkapun. Az őrök a bódéjukba húzód-
va lövöldöztek a fölöttük elhaladó ellenséges gépekre. Danny
nem lassított le. A Buick kiszáguldott a betonra, ahol a lángo-
ló roncsok között még maradt néhány ép vadászgép. Rafe ki-
vetődött a mozgó kocsiból. Danny a fékre taposott és követte.
A hangár közelében álló vadászgépek felé tartottak,
amikor… A bombák szétvetették a hangárt és a gépeket. Rafe
és Danny a földre vetette magát. Tehetetlenül nézték, ahogy
a Zérók pilótái szétlövik a főépület fala mellett és a startvo-
nalnál álló amerikai repülőket, az irányítótornyot.
– Ide egy átkozott gépet! – hörögte Rafe összeszorított fo-
gakkal.
– Nekem is! Nekem is! – morgott vissza Danny. Felállt, és
irányt váltva egy másik gépcsoport felé rohant. Rafe utána.
Már majdnem elérték a szorosan egymás mellett parkoló va-
dászokat, amikor ismét lehullott néhány japán bomba, és ezt
a századot is átküldte az enyészetbe. Danny és Rafe újra le-
hasalt. Körülnéztek; a jelek szerint a teljes amerikai légiflot-
ta megsemmisült.
– A rohadt életbe! – fröcskölte Rafe dühösen.
Ekkor már nyilvánvalóvá vált a japán támadás mérete, az
ellenség taktikája. Az eget elhomályosító bombázókötelékek
nagy magasságból megszórták a célpontokat, a Zérók pedig
a talaj közelében cikázva levadásztak mindent, amit fontos-
nak tartottak. Az épületekből kirohanó amerikai katonákat
úgy lőtték le, akár a veszett kutyákat.
Danny agyában dongva zakatoltak a gondolatok.
– Gyere! – kiáltott fel hirtelen. Felugrott, és egy telefon-
fülkéhez rohant.
Rafe követte. Danny leemelte a kagylót, előkapart egy ér-
mét a zsebéből.
– Telefonálni akarsz?! – ordított rá Rafe.
Danny tárcsázott. Rafe a fülke előtt állt. Körülöttük gép-
puskázó Zérók száguldoztak. Rafe arra gondolt, Danny meg-
őrült. Talán nem is csoda…
– Itt Walker! Támadás ért minket a pályánál. Tankolják és
fegyverezzék fel a gépeket! MOST! – Eleresztette a kagylót,
és megfordult, hogy visszafusson a kocsijához. Rafe egy pil-
lanatra megfeledkezett arról, mi veszi körül. Megfogta a te-
lefonkagylót, hogy visszaakassza a helyére, Danny azonban
elkapta a karját és maga után húzta.
 Alig tettek meg néhány lépést, a fejük fölött elhúzó Zéró
szilánkokká lőtte a fülkét.
Beugrottak a kocsiba.
– Hova megyünk? – kérdezte Rafe.
– Haleiwába. Tíz mérföld északra.
– Mi van ott?
– A régi gyakorlótér.
– És ott mi van?
– KétP-40-es.
– Pompás!
A Zérók pilótái meglátták és üldözőbe vették a Buickot.
Danny úgy vezetett a golyózáporban, akár egy eszelős.
Pearl Harborban a Nevadának sikerült megszöknie. Vakmerő-
én haladt az öböl kijárata felé, miközben körülötte mindenütt
bombák robbantak. A többi, már lángban álló hajó fedélzetén
lévő kétségbeesett emberek lelkes kiáltásokkal bíztatták.
– Gyerünk, Nevada! Gyerünk!
A Nevada hídján a kapitány mindent elkövetett, hogy meg-
mentse a hajót. Tudta, ha kijutnak a nyílt tengerre, több esélyük
lesz a támadókkal szemben, talán még a harcot is felvehetik.
Ám megérkezett a japán bombázók következő hulláma, és
a vezérgép pilótája észrevette, hogy az egyik amerikai hajó
eltávolodott a többitől. Azonnal kiadta a parancsot, és a szá-
zad ráfordult a Nevadára.
Torpedókat és bombákat eresztettek rá. A Nevada kapitá-
nya érezte, hogy megremeg a hajója. A zajból arra követke-
zetett, hogy a vízvonal alatt érte őket találat.
– Nem fog sikerülni – mondta a tisztjeinek. – És ha itt
süllyedünk el, akkor lezárjuk a csatornát. – Végigpásztázta a
partot. – Oda fogunk átmenni! – mutatott az egyik partsza-
kaszra, amely elég távol volt az öböl fővonalától. – Kivisz-
szük a homokra. – A tisztek kiadták a megfelelő parancsokat
az irányváltoztatásra. A Nevada, miközben az ellenséges gé-
pek folyamatosan támadták, a part felé fordította az orrát.
Nem sokkal később felszaladt a homokos partra. Az orrára
egy hatalmas, vulkanikus eredetű szikla vágott léket.
Az ütközés hatására a gépházban megrepedtek a gőzcsö-
vek, a gépészek gyakorlatilag megvakultak. Vezetőjük, Dan
Ross állítólag ezt ordította:
– Kifelé! Mindenki! Majd én továbbviszem a kicsikét!
Azok, akik teljesítették a parancsot és életben maradtak, ké-
sőbb bánták engedelmességüket. A füst és a gőz miatt Ross
sem láthatott semmit, mégis odalent maradt, gőz alatt tartotta
a gépeket, és ezzel néhány perccel elodázta a Nevada végzetét.
A hajó olyan volt, akár a csordától leszakított szarvas,
amely körül éhes farkasok ugrándoznak. A farkasok szerepét
ebben az esetben torpedókat és bombákat szóró japán repülő-
gépek töltötték be. A támadások vadak és kaotikusak voltak.
Az egyik torpedó eltévesztette a célt, és a hajó mellett elha-
ladva kiúszott a partra, ahol szilánkokká robbantott egy házat.
Sajnos a bombák mindegyike célba talált. A Nevada fedél-
zetét szinte összefüggő lángtenger emésztette. A tengerészek
égő testtel vetették magukat a vízbe, és megszenesedett ron-
csokként értek partot – már amelyik kijutott. Az orvosok, a
szanitécek is megégtek. Azok, akik élve értek ki a partra, si-
koltozva, agonizálva mutogattak a kórház irányába.
Ez volt az a kórház, amelyben Evelyn dolgozott.
A sűrű fekete füst éjszakává változtatta a délelőttöt. A táma-
dó gépek újabb és újabb hullámai érkeztek az öböl fölé. Egy-
értelmű volt a stratégiájuk. Még a szerencse is a japánok
mellé szegődött. A hajókba csapódó torpedók megemelték a
gigantikus fémtesteket, így lehetővé tették a következő hul-
lámban érkező torpedók számára, hogy átjussanak a már
amúgy és sérült hajók alatt, és eltalálják a szomszédjaikat.
Az Oklahoma süllyedni kezdett. A fedélzete széthasado-
zott, a több száz tengerész az olajos vízbe ugrott. Megpróbál-
ták a felszín fölött tartani a fejüket. Két újabb torpedó szágul-
dott el közöttük; harminc láb átmérőjű lyukakat ütöttek a ha-
jó hasába.
A hajó belsejében a mennydörgő robbanások deformálták
a falakat. A lékeken egyre vastagabb sugárban ömlött be a
víz. A fémlemezek úgy megcsavarodtak, hogy a rekeszeket
nem lehetett elválasztani egymástól, így a víz bárhová átfoly-
hatott. Amikor a függőleges falak és létrák vízszintesen áll-
tak, már semmi sem akadályozhatta meg a süllyedést. Az em-
berek kétségbeesetten keresték a nyílásokat, amelyeken ke-
resztül elhagyhatják a fémkoporsót. Voltak, akik kijutottak,
de a kevésbé szerencsések örökre bent ragadtak.
A függőlegessé váló fedélzetről a vízbe csúsztak az embe-
rek, de akik még meg tudták vetni a lábukat, azok folyama-
tosan tüzeltek a japán gépekre. Némelyiknek csak egyszerű
kézifegyvere volt…
Ám hiába voltak bátrak, a hajójukat már nem menthették
meg. Az Oklahoma lassan az oldalára dőlt.
A Titanic méretű, süllyedő hajó mindent magával rántott
az öböl fenekére, ami a közelében volt. Csak néhány ember-
nek sikerült kimenekülnie a partra. Voltak, akiket magával
húzott, akiket maga alá gyűrt, és voltak olyanok is, akiket a
hihetetlen erejű örvény vitt le a mélybe, hogy aztán valahol a
homokos part közelében lökje ismét felszínre. És akadtak
olyanok is, akiknek az volt a sorsuk, hogy a víz alól egyene-
sen egy lángoló olajfolt közepére kerüljenek…
A partról néhány visszaugrottak a vízbe, hogy kimentsék
társaikat. Ó, az önfeláldozó hősök! Sokukkal a „munkát” be-
fejezni kívánó, visszatérő japán gépek bombái és golyói vé-
geztek.
 Nem sokkal később hullámfodrokká szelídült az örvény,
és a víz tetején megjelentek a lebegő hullák, a csonkolt tes-
tek, az emberi testrészek.
A parányi repülőtér két bujazöld vulkanikus hegy között bújt
meg. Kifutópályájának egy részét leaszfaltozták, de a vége
egyszerű, döngölt föld volt. Egyetlen épület állt mellette, egy
betonalapzatú, rozsdás fémlemezekből összehegesztett, kör
alakú viskó. Azon a reggelen egyetlen ember, Earl Smith tel-
jesített benne szolgálatot. Imádta a helyet, már-már úgy te-
kintett rá, mint személyes tulajdonára. A két P-40-est azon-
ban még a repterénél is jobban szerette; mintha a gyermekei
lettek volna.
Amikor a Buick megérkezett, Smith éppen a géppuskák
munícióját rakta be az egyik adagolóba. Danny és Rafe kiug-
rott a kocsiból. Smith felszisszent, amikor végignézett a
Buickon: az oldalán és a motorháztetőn golyóütötte lyukak
sorakoztak.
– Istenátka japcsik! – morogta a foga között.
– Készen vannak, Earl? – kérdezte Danny.
– Mindig készen állnak! – mondta Smith kissé sértődöt-
ten. Felnézett az égre. – Ó, a picsába! – Csak ekkor látta meg
a sötét felhőt, amelyet japán bombázók és Zérók alkottak.
Ezen az isten háta mögötti helyen nem is nagyon vette észre,
hogy Pearl Harbort megtámadták. – Istenátka japcsik! – is-
mételte, pedig nem tudta, hogy az a felhő csupán az ellensé-
ges gépek második hulláma, amely hamarosan ismét rá fog
ereszkedni az öböl közvetlen térségére.
Szitkokat mormogva becsukta a munícióláda fedelét.
– Kapjátok el a rohadékokat! – mondta. – De azért vigyáz-
zatok a gépeimre, jó?
– Persze, Earl. És köszönöm a segítséget! – Danny és Rafe
felkapaszkodtak a fülkékbe. Néhány Zéró levált a fejük fölött
dübörgő alakzatról; a japán vadászok a jelek szerint feléjük
tartottak.
Rafe hozzászokott a gyors felszállásokhoz és ahhoz, hogy
a Spitfire-ök motorját szinte mindig melegen tartották. Bosz-
szúsan nyugtázta, hogy a P-40-es hajtóműve hideg. Így nem
lehet egyszerűen felugrani az ég alá…
– Ne pörgesd annyira, mert hazavágod! – kiáltott rá Earl
Smith.
– Francokat! Nem én vágom haza, hanem az, hogy koszo-
sak a szelepek!
Earl indulatosan Dannyre nézett.
– Ki ez a seggfej?
Még mondott valamit, de Danny már nem hallotta a hang-
ját. Bepöccent a motorja, aztán Rafe légcsavarja is forogni
kezdett. Bekapcsolták a rádiójukat, és egymás mellett gurul-
tak el a pálya végéhez. Látták, a Zérók egyre közelebb kerül-
nek hozzájuk. Most már biztos volt, hogy kiszúrták őket.
Nem maradt idő a szokásos procedúrák elvégzésére, a motor
fokozatos felmelegítésére. Rafe határozott mozdulattal előre-
lökte a kart. Danny követte.
Borzasztó lassúnak érezték a felszállást. Éppen abban a
pillanatban emelkedtek levegőbe, amikor a reptér fölé fordu-
ló Zérók tüzet nyitottak.
– Maradj lent! – vakkantott Rafe a rádióba. Balra dőlt, el-
távolodott Dannytől. Danny jobbra döntötte a gépet. A Zéró-
falka most kénytelen lesz szétválni, hogy követni tudják őket.
Volt egy pillanat, amikor ismét érezték azt a különös kap-
csolatot, ami egész életükben megvolt közöttük. Csak egy
villanás volt az egész, de mindkettejüknek örömet okozott.
Eltávolodtak egymástól, mégis tudták, hogy a másik hol van,
érzékeltek mindent, ami a pilótafülkéjükön belül és kívül tör-
tént. Lélekben összekapcsolódtak.
Aztán megérezték a japán gépek közelségét.
 Danny még nem vett részt éles bevetésen, Rafe azonban
tapasztalt veterán módjára viselkedett. Tudatalattija elemez-
te a történéseket, ösztönei megsúgták neki, mit kell tennie.
– Lefogadom – szólt át Dannynek a rádión keresztül –,
ezek nem permetezőgéppel kezdték odahaza!
Danny rögtön megértette, Rafe mit javasol. Végrehajtott
egy éles fordulót, a talaj közelébe ereszkedett, és a kunyhó, a
fák, az alacsony dombok között elszáguldva megpróbálta ki-
rázni a lelket a japánokból. A Zérókat kifejezetten az ilyen lé-
gi közelharcokra tervezték, a japán pilóták kiválóan képzett
katonák voltak, de a P-40-es pilóták „permetezős” techniká-
ja meglepetést okozott nekik. Az amerikaiak őrülten cikázó
gépének hasa sokszor egyméternyire sem volt a talajtól. Job-
bos fordulók, balkanyarok. Fel az orr, aztán ismét zuhanás –
még nézni is hajmeresztő volt.
A Zérók, ahogy Rafe megjósolta, kettéváltak, hogy mind-
két P-40-est üldözőbe vehessék. Rájuk repültek, folyamato-
san nyomták a géppuskák elsütőbillentyűjét, és megpróbál-
tak a nyomukban maradni.
A Rafe hátára tapadó egyik japán gép megingott a levegő-
ben. A szárnya hozzáért az egyik pálmafa törzséhez. Furcsán
megbillent, majd egy másodperccel később tűzgomollyá vált
a földön. A többiek megtorpantak, így Rafe-nek arra is jutott
ideje, hogy átszóljon Dannynek.
– Hány van rajtad?
– Négyen lehetnek… És rajtad?
– Nem tudom… – Rafe kétszázmérföldes sebességgel,
húsz láb magasan repült, amikor olyan meredeken bedöntöt-
te a gépét, hogy látta a háta mögött száguldó japánokat. Hár-
man voltak. Csak hárman…
– Danny! Cicázzunk velük egy kicsit!
Danny pontosa tudta, Rafe mit akar csinálni. Keményen
balra dőlt. A nyomában haladó négy japán gép magabiztosan
követte. A Mitsubishi motorok sokkal erősebbek voltak a P-
40-eseknél, a Zérók pedig könnyebbek és jobban manőverez-
hetők. Gyorsabban tudtak emelkedni, mint bármelyik ameri-
kai vadász. A P-40-es javára ezzel szemben csak annyit lehe-
tett írni, hogy gyorsabban hajtotta végre a zuhanórepülést. Ez
azonban nem volt valami nagy előny talajközeli, és dombos
terep fölött végrehajtott repülések során.
Danny fordulója szűk és kemény volt, de a Zérók, ha rá-
kényszerültek, ennél jóval meredekebb dolgokat is végre
tudtak hajtani. A japán pilóták egyetlen pillanatra sem vesz-
tették el önbizalmukat. A két amerikai gép eltávolodott egy-
mástól, tehát az a céljuk, hogy a lehető leghamarabb a lehe-
tő legmesszebbre kerüljenek üldözőiktől. Persze hiába pró-
bálkoznak, úgyis utoléri őket a végzetük!
A japán pilóták egymás mellé soroltak, és tüzet nyitottak.
Egyszerre kapcsoltak támadási sebességre; minél előbb le
akarták vakarni a két vakmerő amerikait az égről.
Earl a földről hamarabb rájött a trükk lényegére, mint a ja-
pánok a levegőből. Látta, hogy a P-40-esek egyenesen egy-
más felé tartanak. Mint két puskagolyó, amelyek meg akar-
ják fékezni a másikat…
– Ó, a francba! – motyogta Earl. – A büdös francba!
Rafe és Danny ugyanazt a mutatványt hajtotta Végre, amit
odahaza annyiszor gyakoroltak. Az utolsó pillanatban mind-
ketten megcsináltak egy negyedes jobbos dőlést. A P-40-esek
a hasukat egymás felé fordítva és szinte összeérintve szágul-
dottak tovább.
A japánok szerencsések voltak. A Rafe-et és a Danny ül-
döző falkákból mindössze két gép ütközött össze. A többi
szétszóródott, és mire a pilóták magukhoz tértek a döbbenet-
ből, a P-40-esek már a dombok mögött jártak. A japánok rá-
jöttek, ezt a két gépet már nem csíphetik el, ezért úgy döntöt-
tek, visszatérnek a századukhoz.
Danny és Rafe a magasban került egymás közelébe, biz-
tonságos távolságból nézték végig, hogy a Zérók irányt vál-
toztatva elszállnak. Mindketten elégedettek voltak. Három
ellenséges gépet sikerült leszedniük, és még egyetlen golyót
sem lőttek ki.
Egymásra néztek. Nem mosolyogtak, nem folytatták az
előző esti keménykedést. Az arcukon nyoma sem volt érze-
lemnek, de valami különös béke áradt szét bennük. Most
nem foglalkoztatták őket magánéleti problémáik, csak az
volt a fontos, hogy ezúttal egymás mellett vonulnak csatába.
– Jól hallasz? – kérdezte Rafe.
– Igen. Nyugodtan szólj, ha segítség kell.
Rafe elmosolyodott.
– Félig van a tankom. Te hogy állsz?
– Valamivel rosszabbul.
Danny megeresztett egy rövid sorozatot. A géppuskák ki-
válóan működtek. Rafe is kipróbálta a fegyvereit.
Körbenéztek, és meglátták a Pearl felé tartó japán repülő-
gép-alakzatot.
– Hát, most nem leszünk híján a célpontoknak – mondta
Danny. – Hogy akarod elkapni őket?
– Tartják a tömör alakzatot. Egyszerűen keresztülvágunk
köztük.
Még egyszer összenéztek.
– A szabadság földjéért! – mondta Rafe.
– A bátrak otthonáért! – válaszolta Danny.
 22
Egész Oahun nem volt annyi orvos, ápolónő és szanitéc,
hogy minden sebesültet el tudjanak látni.
A katonai teherautók sikoltozó, nyöszörgő, ájult, véres és
égett emberroncsokat szállítottak a kórházhoz. Voltak közöt-
tük olyanok, akiknek még volt pulzusa, ám olyanok is, akik-
nek már percekkel, esetleg órákkal korábban megállt a szíve.
A káoszban sokszor lehetetlen volt eldönteni, kit lehet meg-
menteni, és ki az, akire már hiába szánnának időt, erőt, köt-
szert. Az orvosok és a nővérek minden tőlük telhetőt megtet-
tek, de még így is előfordulhatott, hogy hibát – ebben az
esetben végzetes hibát – követnek el.
Evelyn megszállottként dolgozott, közben úgy osztogatta
a parancsait, akár egy eszét vesztett közlekedési rendőr.
– A súlyos sérülteket az egyesbe, a könnyebbeket a kettes-
be! Barbara! Szedd elő az össze fecskendőt, mindet töltsd fel
fájdalomcsillapítóval és antibiotikummal!
Voltak olyan pillanatok, amikor senki sem hallotta a sza-
vait. Ő elég jól bírta szenvedés és a pusztulás látványát, de a
többiek meg-meginogtak. Sandrát akkor kerülgette az ájulás,
amikor az egyik ellőtt arcú tengerész nyakában meglátott egy
láncon függő valamit, egy véres szőrcsomót – egy szerencse-
hozó nyúllábat. Azok az ápolónők, akiknek még nem volt
harctéri tapasztalatuk, reszketve, magatehetetlenül bámulták
az iszonyatos sebeket, a torzulásokat, és amikor legyőzték
hányingerüket és viszolygásukat, akkor sem tudták, melyik
sérültön segítsenek és pontosan mit tegyenek.
Voltak olyan pillanatok is, amikor Evelyn úgy érezte, kép-
telen irányítani a rábízott lányokat, sőt, még önmagának sem
tud parancsolni. A sikoltozó káosz kellős közepén állt, és az
volt a feladata, hogy rendet teremtsen, hogy mindent meg-
szervezzen. De hogyan?
Két szanitéc behozott egy hordágyat; egy tiszt feküdt raj-
ta. A vér vörösre festette fehér díszegyenruhájának mellré-
szét. Magánál volt, egy vastag gézpárnát szorított a nyakára.
A szanitécek nem tudták, hová vigyék, tanácstalanul néztek
Evelynre.
– Tegyék csak le. Igen, itt jó lesz. – Letérdelt a sérült tiszt
mellé. – Mutassa!
A férfi tekintete tiszta volt, látszott rajta, nem esett pánik-
ba, de nem engedte, hogy Evelyn levegye a nyakáról a géz-
párnát. Az egyenruháján rajta volt a vérfoltos névtábla. Eve-
lyn odapillantott.
– Jackson… Jackson őrnagy, kérem, engedje, hogy meg-
nézzem a sebét!
A férfi óvatosan felemelte a gézpárnát. A nyakából vér
fröccsent Evelyn fehér kötényére. Élénkpiros, arteriális vér…
Evelyn döbbenten meredt a sebre, majd gondolkodás nélkül,
ösztönszerűen azt tette, amit a kiképzésen tanítottak neki: a
jobb kezét Jackson nyakára szorította, kitapogatta a lüktető ar-
tériát, és beledugta a mutatóujját a lyukba. A haldokló ember
arcára nézett; Jackson segítségért könyörgött a tekintetével.
Evelyn megszédült. Nem bírt megmozdulni, fogalma sem
volt arról, mit tegyen. A krómozott szekrény oldalán látta a
lányok tükörképét. Voltak, akik sírva, mások sokkoltan néz-
ték a körülöttük heverő testeket. Evelyn megrázta a fejét. A
kezével, a sebbe dugott ujja hegyével érezte az élet pulzálá-
sát, és ez valami csoda folytán visszarángatta őt a valóságba.
– Orvost! – kiáltotta. – Orvost!
 Az orvos fiatal volt, mint mindenki más a kórházban, és
most látott először harctéri sebesüléseket. Evelyn összeszedte
magát, és megpróbált egyszerűen, világosan, de határozottan
beszélni.
– Átvágott artéria. Nyomásra reagál. A sebszél tiszta.
Az orvos Evelynre nézett, elismerően bólintott, aztán a se-
besült őrnagy fölé hajolt és munkához látott. Evelyn még ek-
kor sem húzta ki az ujját az artériából.
– Barbara! – kiáltott hátra. – Két tasak plazmát! Barbara!
Barbara a gyógyszeres szekrény előtt térdelt, és az elejtett
fecskendőket szedegette a padlóról. Amikor meghallotta
Evelyn hangját a szekrény felé fordult, és felkapott két tasak
plazmát. Lépett egyet, és elejtette a tasakokat.
– Ide figyeljetek! – ordított fel Evelyn. – Mindenki figyel-
jen rám! – Egy másodpercre mintha még a sebesültek is el-
némultak volna. – Képesek vagyunk rá. Meg tudjuk csinálni!
– mondta Evelyn hangosan. Ügyelt rá, hogy a hangja nyu-
godt maradjon. – A lényeg az, hogy egyszerre csak egy do-
logra koncentráljatok!
Az ápolók folytatták a munkájukat.
– Barbara! – mondta Evelyn szigorúan. – Hozz két tasak
plazmát! Gyerünk!
Barbara összeszedte magát.
Evelyn a hurrikán középpontjában dolgozott, a halál és az
iszony centrumában, és ahogy elkapta a sebesült őrnagy há-
lás pillantását, egyetlen tündöklő másodpercig úgy érezte,
mégis van értelme az életnek.
Káosz. Mindenütt káosz…
Az amerikai kontinensről Oahu felé tartó B-17-es kötelék
a felszállást követő tizennegyedik órában azon kapta magát,
hogy ellenséges Zérók veszik körül. Képtelenek voltak véde-
kezni; fedélzeti fegyvereik bezsírzottan hevertek a ládákban.
És nem csak az ellenséges gépek jelentettek rájuk veszélyt:
amikor a sziget fölé értek, elkeseredett légelhárító-tűz fogad-
ta őket. Az amerikai tüzérek és lövészek ekkor már minden
repülőgépet ellenségesnek véltek.
A rádióállomáson, amelynek adása Pearl Harborba vezet-
te a japán flottát és az amerikai köteléket, a műsorvezető le-
állította az egész éjjel és délelőtt sugárzott kellemes zenét, és
bejelentést tett.
– A Hadsereg, a Haditengerészt és a Tengerészgyalogság
kötelékébe tartozó személyek haladéktalanul jelentkezzenek
szolgálatra!
Hawaii szigetén Walter C. Short tábornok volt az amerikai
erők főparancsnoka. Szárnysegédeivel körülvéve kétség-
beesetten igyekezett mozgósítani az erőket, és közben szűk-
szavú üzenetet küldött Washingtonba:
– Pearl Harbort Japán részéről légitámadás érte.
Roosevelt elnök a Fehér Házban ebédelt barátjával és ta-
nácsadójával, Harry Hopkinsszal, amikor eljutott hozzá az
üzenet. A telefont Hopkins vette fel, de azonnal átadta az el-
nöknek. Roosevelt végighallgatta a jelentést, aztán döbben-
ten letette a kagylót.
– A japánok megtámadták Pearl Harbort.
– Szent isten! Van már adatunk a veszteségekről?
Roosevelt dühösen nézett fel rá. Hopkins tudta, milyen az,
ha az elnök szabadjára ereszti az indulatait. (Egyik tanács-
adója egyszer a következőket mondta róla: „Amikor dühös,
olyan dolgokat is kimond, amelyekkel képes örökre tönkre-
tenni egy kapcsolatot.”) Tisztában volt azzal, hogy nem ő
Roosevelt dühének célpontja, ennek ellenére végigfutott a
hátán a hideg.
– Csupán a térségben állomásozó flottánk veszett el – fe-
lelte Roosevelt. – Kikötőben érte őket a támadás. Rettenetes!
És még mindig nincs vége!
 Shimazaki főhadnagy, a második támadóhullám parancsnoka
a rádión keresztül, nyugodt hangon jelentette:
– A második hullám egységei a katonai bázisok fölött old-
ják ki bombáikat. Az ellenséges légierő objektumait bombá-
zókkal, a kikötőben horgonyzó hajókat zuhanó bombázókkal
támadjuk. A vadászgépek biztosítják a támadó egységeket.
Ezután lefelé fordított a gépe orrát, és megkezdte a táma-
dást.
Az öbölben kitört a pánik. Mindenütt jajveszékelő, sikoltozó
emberek, katonák, akik megpróbálták eloltani a tüzeket és
kimenteni a sebesülteket. Ahogy lecsapott a japán repülőgé-
pek következő hulláma, zuhogni kezdtek a bombák és a tor-
pedók az első menet során épen maradt kisebb amerikai ha-
jókra. Először a Shaw rombolót vetette szét egy óriási robba-
nás, majd sorban a többiek következtek. Úgy tűnt, a japánok
semmit sem akarnak épségben hagyni.
Az amerikaiak ellenállása szórványos és véletlenszerű
volt, és nem valami hatékony. A japán pilótákat az ellenséges
légvédelmi tűznél sokkal jobban zavarta a víz színén égő
olajfoltokból felszálló sűrű, fekete füst. Az egyik zuhanó-
bombázó pilótája kénytelen volt vakon repülni. Túl későn
vette észre az előtte tornyosuló akadályt, már nem tudta fel-
rántani a gép orrát – belecsapódott egy égő cirkálóba.
A tengerészek megpróbáltak életben maradni. Az egyik lán-
goló hajón az emberek lefektették egy szétrobbantott légvédel-
mi löveg csövét, hogy ezen a hídon jussanak át a szomszédos,
kevésbé sérült hajóra. Voltak, akik beleugrottak a vízbe, és ke-
resztülúsztak az égő olajfoltokon; akadtak olyanok is, akik se-
besült társaikat is magukkal húzták a partra – vagy a halálba.
 A kórház, amely Evelyn érkezésekor hófehér, tiszta és rendezett
volt, bíborvörösre változott. Mindenütt vér… Vér áztatta a mat-
racokat, vértócsák gyűltek a padlón. Tócsák, amelyek rendre
kapták az utánpótlást a sebesültek, a haldoklók testéből. Égett és
összezúzott testű katonák, tengerészek, civilek. Haldoklók Fáj-
dalomtól üvöltők. Segítségért könyörgők. És… Evelyn, aki vér-
mocskosan, fáradhatatlanul dolgozott a pokol közepén.
Amikor látta, hogy Sandra reszkető kézzel akar beadni
egy intravénás injekciót az egyik súlyos égési sérüléseket
szenvedett tengerésznek, rákiáltott:
– Ne keresd a vénát, csak szúrj. Aztán jelöld meg vala-
hogy! Muszáj figyelnünk, hogy kik kapták meg a morfiumot!
Sandra összeszorította a fogát, és beledöfte a tűt az elfe-
ketedett húsba. A zsebébe nyúlt, elővett egy ceruzát, hogy
feljegyezze a morfiumadagot a tengerész kórlapjára, de eszé-
be jutott, hogy aznap még egyetlen kórlapot sem látott.
– Jelöljem meg? De hogyan?
– A homlokán! – válaszolta Evelyn. Fogalma sem volt ar-
ról, hány sebesült kapta meg a morfiumadagot.
Sandra megpróbált ráírni valamit a tengerész kormos ar-
cára, de a ceruza lecsúszott a puha, piszkos bőrfelületről, a
vonalból semmi sem látszott. Evelyn a táskájához szaladt,
előkapta a rúzsát, és egy „M” betűt rajzolt a beteg homloká-
ra. A nővérek követték a példáját.
A folyosón az orvosok végtagokat amputáltak. A Haditen-
gerészet egyik veterán doktora épp egy fiatal katona lábszá-
rát fűrészelte.
– Evelyn! Szorítót!
Evelyn a szekrényhez ugrott. A polc üres volt.
– Kifogytunk belőle – sietett vissza az orvoshoz, majd
gondolt egyet, lerántotta a lábáról a nylon harisnyát. – Ez is
megteszi…
 Az orvos ránézett, aztán bólintott.
– Menjen a kapuhoz – mondta. – Újabb szállítmányok ér-
keznek.
Evelyn az ajtóba állt, és tanácsokat osztogatott, irányított;
ő döntötte el, kin lehet segíteni, és ki az, aki már menthetet-
len. Folyamatosan érkeztek a dzsipek, a katonai és civil te-
herautók. Az egyik kocsiról kormos, megégett tengerészek
kerültek le; élőholtakként indultak a nő irányába. A fiatal
szanitécek megpróbálták óvatosan mozgatni a sebesülteket.
Evelynnek meg kellett acéloznia magát. A döntések, amelye-
ket meghozott, életről vagy halálról szóltak. Ezt nem az or-
vosoknak kellene csinálniuk?, villant át az agyán. Ha esetleg
téved, ha valamit rosszul ítél meg…
Elhessegette a gondolatot, és az ajtó elé hozott sebesült
tengerészre nézett. A hasát vérmocskos kötések takarták.
Evelyn megérintette a nyakát, gyenge volt a pulzusa, a bőre
hideg. Sokkos állapotba került.
– Kritikus. Első terem! – mondta a tengerészt szállító sza-
nitéceknek.
Megint egy sebesült tengerész. Egy fiatal kölyök… Hal-
doklott. A mellkasa egyetlen nyílt seb, de a szeme nyitva.
Könyörögve nézett fel Evelynre. A nő megérintette a vállát.
– Minden rendben lesz. – Csak ennyit tudott mondani.
A kölyök lehunyta a szemét. Evelyn arra gondolt, talán
meghalt, mégsem tudta rábírni magát, hogy megkeresse a
pulzust. Egyre több sebesült érkezett, nem vizsgálhatja meg
mindegyiküket.
– Adjanak neki egy kis morfiumot – mondta halkan a sza-
nitécnek. – Már nem lehet segíteni rajta.
A szanitécek aznap nem először hallották ezt a mondatot.
A kórház mellé, egy árnyékos helyre vitték a tengerészköly-
köt, szelíden lefektették a fűre, a többi haldokló vagy halott
közé. Ez a kis liget lett a kórház halottasháza.
Evelyn hosszan nézett utánuk. Tehát ilyen a háború…
 A sebesültekre nézett. Az első dolog, amit megpillantott,
egy repülős egyenruha volt. Szárnyak a mellen – a szárnyak
mellett golyóütötte sebek.. A pilóta arcát ellőtték. Evelyn lá-
bából elszállt az erő. Végigmérte az egyenruhát. Rafe és
Danny is éppen ilyet hord…
Elvesztette az Önuralmát, letérdelt a hordágy mellé, kézbe
vette a repülős dögcéduláját, elolvasta a ráírt nevet.
Nem ismerte.
Megkönnyebbült, amitől azonnal bűntudata támadt. Meg-
rázta a fejét, és a szanitécekre nézett.
– Vigyék át oda, az árnyékba, és takarják le. Már nem él.
Összeszedte minden erejét. A következő hordágyon egy
nő feküdt. Fehér egyenruhát viselt. A hasán óriási seb, sápadt
kezét a véres lyukra szorította. Evelyn megfogta a csuklóját.
Nem volt pulzusa.
– Ő sincs már köztünk. Az árnyékba fektessék…
A szanitécek a halott pilóta után vitték Bettyt.
 23
Evelyn a kórház kapujához dőlt. Körülötte piszkos emberek
beszéltek, talán éppen hozzá szóltak, de semmit sem hallott.
Valaki a nevén szólította. Nem válaszolt. A katonák és a ten-
gerészek, akik sebesülten vánszorogtak elé, vagy társaikat
hozták, nem várták meg, hogy összeszedje magát, mentek,
amerre láttak.
Evelyn összpontosítani próbált, találni valamit, amivel ki-
űzheti a fejéből Betty halott arcának látványát. Elfordult, de
bármerre nézett, mindenütt sebesülteket látott. A füstből
iszonyatosan összeégett tengerészek támolyogtak elő, a há-
tuk mögött a megfeneklett Nevada lángolt.
Megfordult, és elkapta az egyik szanitéc karját.
– Menjen el a központi raktárba, és hozzon olyan szórófe-
jes flakonokat, amiket rovarirtásnál szoktak használni.
– Rovarirtót akar…? – A férfi gyanakodva nézett rá.
– Nem, csak a flakonokat. Csersavat teszünk beléjük. Az
majd sterilizálja az égési sebeket és enyhíti a fájdalmat. Men-
jen már!
A szanitéc elrohant. Evelyn elindult, hogy segítsen az
égett tengerészeknek. Menet közben hátrakiáltott.
– Minden ágyra szükségünk lesz! Aki lélegzik, azt fek-
tessék máshová!
Azon a napon nem csak az amerikai katonák és tengeré-
szek ismerték meg a poklot, a testi és lelki fájdalmat, az el-
múlást. A harci lázban égő japán pilóták, amikor lecsaptak az
égből, azokra a teherautókra is tüzet nyitottak, amelyek a ci-
vileket próbálták biztonságosabb helyre szállítani. A kocsik
többsége katonai jármű volt, a japánok pedig csak ezt nézték.
Valamilyen csoda folytán a szétlőtt teherautók között
egyetlen egy olyan sem akadt, amely nőket és gyerekeket
szállított.
A japánoknak számtalan alkalmuk lett volna arra, hogy le-
mészárolják a civileket, de nem használták ki ezeket. Egyér-
telműen a katonai célpontok megsemmisítését tűzték ki cé-
lul, így történhetett, hogy Oahu belvárosát csupán néhány ta-
lálat érte. Jelentősebb rombolást csak az amerikaiak által fel-
lőtt, de célt tévesztett, és visszahulló légvédelmi lövedékek
okoztak.
A japánok tehát kímélni próbálták a lakosságot, ám az
egyenruhásokkal szemben könyörtelenek voltak. A Zérók le-
géppuskázták az égő olajfoltok között vergődő, a part felé
úszó katonákat, a fedezéket keresőket, azokat, akik épen és
viszonylag sértetlenül jutottak ki a hajók roncsai közül.
A Hickham-bázison a honolului tűzoltóság élénkpiros tűz-
oltókocsija száguldott az egyik lángoló épület irányába. Az
autó lefékezett, a tűzoltók leugráltak, előkapták a fecskendő-
ket és megkezdték az oltást.
A következő másodpercben Zérók jelentek meg az égen,
és halomra lőtték a tűzoltókat.
Az orvtámadásban résztvevő gépek közül kettőt üldözőbe
vett a semmiből előkerülő két P-40-es. Az amerikai gépek
addig lőtték a Zérókat, míg lángoló törmelékhalommá nem
váltak.
Aznap csak néhány amerikai gépnek sikerült levegőbe
emelkednie. Rafe McCawley és Danny Walker a Pearl Har-
bor fölött harcoló pilóták közé tartozott. Ketten összesen hat
japán gépet lőttek le.
Azon a délelőttön Dannyből, a rémült pilótából, aki még
sosem vett részt éles bevetésen, bosszúálló harcos lett. Nem
vette észre, mikor és hogyan zajlott le az átalakulás, de meg-
történt. Amikor végignézte a legutoljára lelőtt Zéró pusztulá-
sát rádöbbent, hogy ez az, amire született, ez az a dolog, amit
már akkor megálmodott magának, amikor Tennessee-ben
egy roncs gép belsejében, hordón ülve pilótásdit játszott.
Tisztában volt azzal, hogy Rafe az, aki elültette benne a re-
pülés iránti vágyat; Rafe az, aki irányt szabott a sorsának, de
önmagára is büszke volt, hogy mindezt valóra tudta váltani.
Amikor letette a gépét a földre és beállt Rafe mellé,
Danny már nem érzett bűntudatot amiatt, hogy beleszeretett
Evelynbe. Már nem akart visszavonulni; nem akarta átadni a
terepet Rafe-nek. Úgy érezte, már pontosan tudja, hol a he-
lye: az égen, egy gépben, és Evelyn mellett. Egy életen át.
Yamamoto vezérkara repesett az örömtől. A támadást végre-
hajtó egységek csodálatos hatékonysággal működtek. A te-
repasztalról sorra lekerültek az amerikai hajók szimbólumai.
A japán hordozók fedélzetén már ott sétálgattak az első hul-
lámhoz tartozó pilóták, aki büszkén, mosolyogva fogadták a
tengerészek és a kiszolgáló személyzet gratulációit. Élvezték
a „hódító”, a „hős” szerepét, amit rájuk osztott a sors.
Az Akagi hídján Genda parancsnok kifejtette az admirá-
lisnak, mennyire elégedett.
– Sikerült meglepnünk az ellenséget. Az első hullám már
visszatért, a második a célterület fölött van. Háromszázötven
gépből mindössze huszonkilencet vesztettünk el. – Kis szüne-
tet tartott, hogy kimutassa, örül a híreknek és az eredménynek,
amely sokkal jobb lett, mint várta. Arra számított, hogy az ad-
mirális mond valamit, ám Yamamoto hallgatott. – Készen ál-
lunk a harmadik hullám elindítására – fejezte be Genda.
Yamamoto még mindig hallgatott.
 – Mi bántja, admirális? – kérdezte Genda.
– Az, hogy fogalmunk sincs, hol vannak az amerikai hor-
dozók. Valószínűleg minket keresnek. Ha ránktalálnak, míg
a második hullám odakint van vagy esetleg akkor, amikor
üres tankkal és üres fegyverekkel visszafelé térnek a
gépeink…
Yamamotónak nem kellett befejeznie a mondatot. Genda
pontosan tudta, milyen szégyen érné őket, mekkora kataszt-
rófa következne be, ha kiderülne, az amerikaiaknak sikerült
túljárniuk az eszükön. Ha esetleg elvesztenék valamelyik
hordozójukat, a dicsőség gyalázattá változna. Genda agresz-
szív volt, és tudta, ez a dolga. Az admirális feladata pedig az,
hogy viselje a felelősség terhét. Ennek így kell lennie.
Genda ekkor még biztosra vette, hogy megindítják a har-
madik hullámot is.
– Látnunk kell a veszteségi listát – mondta Yamamoto halkan.
Mintha a háború istenei hallották volna kérését, a kommu-
nikációs tisztje jelentést tett.
– Fucsida parancsnok van a rádiónál, admirális.
Yamamoto biccentett. Az interkom hangszórójából elő-
reccsent Fucsida hangja.
– Az öböl fölött vagyok – közölte. – Óriási győzelmet
arattunk.
Győzelem… Az ideges japán tisztek eddig ki sem merték
ejteni ezt a szót. Yamamoto csapatának tagjai ujjongani akar-
ta, de inkább csendben maradtak. Az admirális a fülét he-
gyezve figyelte a Pearl Harbor fölött tartózkodó felderítőgép
pilótájának szavait.
– Sok hajó megsérült, néhány elpusztult – folytatta Fucsi-
da. – A második hullám dolgát jelentősen nehezíti a sűrű füst.
Yamamoto eleget hallott. Intett a kommunikációs tisztnek,
azonnal értesítse, ha új hírek érkeznek Fucsidától, majd a
nyílt tenger felé fordult, a végtelenbe nézett. Valahol ott van-
nak azok az amerikai hordozók… Ott kell lenniük! De hogy
pontosan hol tartózkodnak és mire készülnek, az éppúgy ti-
tok, mint a jövő.
Genda az admirális mellé lépett.
– Minél többet támadunk, annál nehezebb célpontot talál-
ni – mondta Yamamoto. – És már nem rendelkezünk a meg-
lepetés erejével.
– Ha elindítjuk a harmadik hullámot, és megsemmisítjük az
üzemanyag-készleteiket, évekre megakadályozzuk, hogy mo-
zogni tudjanak a Csendes-óceán térségében – mondta Genda.
– Ha kudarcot vallunk elveszítjük a hordozóinkat, és ak-
kor mi leszünk képtelenek a további küzdelemre.
Mindketten tudták, érveik helytállóak. Időnként éppen ez
az oka, hogy nehéz meghozni egy-egy döntést.
Yamamoto végül határozott.
– A második hullám visszatérte után visszavonulunk.
Nem sokkal később a japán flotta elindult vissza, a hazájába.
Valóban így történt?
Tény az, hogy az amerikai hordozók nem tartózkodtak a
közelben amikor Yamamoto leállította a támadást. Gendának
igaza volt: egy harmadik támadóhullám, amelynek során a gé-
pek az amerikai üzemanyag-készleteket bombázzák, megsok-
szorozta volna a Pearl Harbor elleni támadást hatásait.
Az is igaz, hogy Yamamoto nem sokkal később rájött té-
vedésére. Néhány hónappal később, a Midway-i Csata néven
ismert összecsapás során körülbelül ugyanezzel a dilemmá-
val kellett szembenéznie. Akkor úgy döntött, kiküldi a táma-
dóhullámot. Akkor az amerikai hordozók valóban a közelben
voltak, megtalálták őt és elsüllyesztették hordozóit.
Ezek tények. Vajon ha Yamamoto nem így határoz Pearl
Harbor mellett, másképpen alakul a történelem? Ezt senki
sem tudja – és ez is tény.
 Nem jött több gép…
24
Pearl Harborban szétrobbantott hajók, szétszaggatott testek
hevertek. Vér, emberi testrészek, törmelék és mocsok borítot-
ta be az előző nap még gyönyörű, tiszta vizet, a hullámok há-
tán lángoló olajfoltok fullasztó füsttömeget küldtek az ég felé.
Kimmel admirális, miközben flottája szánalmas maradvá-
nyaiból kétségbeesetten próbálta megszervezni a védelmet,
amivel talán (TALÁN!) vissza tudnak verni egy esetleges
újabb támadóhullámot, táviratot kapott Washingtonból.
Álljon készenlétben. Japán támadása hamarosan bekö-
vetkezhet.
Short tábornok a főparancsnokságon így szólt az embereihez:
– Mindenhová őrszemeket! Először lőjenek, csak azután
kérdezzenek! Feltételeznem kell, hogy hamarosan megér-
keznek a japán szárazföldi csapatok.
– Lehetségesnek tartja az inváziót, tábornok úr? – kérdez-
te az egyik ezredese.
– A mai nap után semmit sem tarthatunk lehetetlennek.
A szárny segédje ekkor adott át neki egy Washingtonból érkezett
táviratot. A főparancsnokságra kerékpáros futár hoz-
ta a Western Unionon keresztül küldött üzenetet; a kölyök
történetesen japán volt.
 ULTIMÁTUM JAPÁNTÓL. ÁTADANDÓ PONTO-
SAN DÉLUTÁN 1-KOR (WASHINGTONI IDŐ).
NEM TUDJUK, MI A JELENTŐSÉGE AZ IDŐ-
PONTNAK. RENDELJE EL A KÉSZÜLTSÉGET.
Ouahuban, a japán nagykövetség előtt csikorogva fékeztek le
a honolului rendőrség autói. Az egyenruhás rendőrök be-
özönlöttek az előcsarnokba, elfoglalták a folyosókat. A nagy-
követség munkatársai éppen akkor égették el a dokumentu-
mokat. A rendőrtisztek eloltották a tüzeket, letartóztatták a
japánokat. Később elmondták, érzésük szerint a követség
dolgozói rettenetesen szégyelltek magukat a történtek miatt.
Aznap még eldördült néhány lövés. A bázisukra visszaté-
rő amerikai gépeket az ideges tüzérek ellenségnek nézték.
Szerencsére senkinek sem esett komolyabb baja.
A nap során még egy japán pilóta mondott búcsút ennek a
világnak. A gépe olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy
nem tudott bombaként becsapódni valamelyik hajóba, a part-
menti sekély vízbe hullott. A pilóta kimászott a szárnyra.
Amikor a Zérók visszahúzódtak, egy motorcsónakon fegyve-
res amerikai katonák mentek ki az ellenséges „célszemé-
lyért”, hogy elfogják. A pilóta, amikor rájött, milyen sors vár
rá, előkapta a pisztolyát és főbe lőtte magát.
Az amerikaiak óvatosan közelítették meg a lelőtt vagy le-
zuhant japán gépeket. A legénység egyetlen tagját sem talál-
ták életben. A parancs értelmében az ellenséges katonák holt-
testének meg kellett adni a „szokásos tiszteletet”. Az egyik
japán pilóta hulláját a rátaláló amerikaiak egy vadonatúj sze-
métgyűjtő tartályban helyezték el. Amikor ezért felelősségre
vonták őket, azt felelték, nem akarták meggyalázni a halot-
tat, de abban a káoszban nem találtak ennél alkalmasabb „ko-
porsót”.
 Minden seb vérzett, még az égési sérülések is. A megpörkölődött
emberek vére valahogy vörösebb volt, mint a golyók, srapnelek
által megsebzetteké. Odakint elhalkult a gépek bömbölése, las-
san megszűntek a robbanások. A szirénák azonban még mindig
őrjítőén vijjogtak. Nevetségesnek tűnt a hangjuk – éppen olyan
nevetségesnek és elkésettnek, mint a két ominózus távirat.
A kórházban a sebesültek hangosan jajveszékeltek, a felnőtt
férfiak az anyjukat hívták, a megkínzott arcokon könnyek cso-
rogtak. Az ápolónők még a legszívszorítóbb hangnak és üvöl-
tésnek is örültek – aki képes ordítani, az még nem halt meg.
A halottakat kihordták a kórház kertjébe. A folyosókat és
a lépcsőt nyálkás, mocskos, vöröses sár borította. A kapuk ki-
nyíltak, beszippantották maguk mögé a sebesülteket, kidob-
ták a holtakat – olyanok voltak, akár a pokol ocsmány pofái.
Daniel Walker hadnagy és Rafe McCawley hadnagy a
vérvörös mocsoksávot követve vonult be a kórházba. Amió-
ta úgy döntöttek, átsietnek ide, egyetlen szót sem szóltak
egymáshoz. Evelyn nevét sem mondták ki.
Beléptek a kapun, majd hátukat a falhoz szorítva megálltak. A
látvány undort és félelmetes dühöt, bosszúvágyat váltott ki belő-
lük. Hányingerük támadt, de sikerült uralkodniuk magukon.
A bűzben, a sebesültek között Evelyn éppen akkor mutat-
ta meg két ápolónőnek, hogyan használják a szórófejes pa-
lackot, hogyan permetezzenek hűsítő folyadékot az elszene-
sedett bőrfelületekre. Danny és Rafe némán figyelte. Evelyn
végül felpillantott. Az arcán látszott, megkönnyebbült, de eb-
ben a helyzetben nem engedhette át magát érzelmeinek. Elő-
rébb lépett véres ruhájában, de egyik férfit sem érintette meg.
– Miben segítsünk? – kérdezte Rafe.
Három perccel később a folyosó végén ültek. A karjukba
szúrt tűből egy átlátszó csövön keresztül vér csörgött a sterili-
zált Coca-Colás palackokba – a transzfúziós tasakok és üve-
gek már régen elfogytak. Evelyn ellenőrizte, helyén vannak-e
a tűk, majd visszasietett dolgozni. Rafe és Danny egymás mel-
lett ült, vérük egyforma palackokba folyt. Ebben a pillanatban
megint úgy érezték, láthatatlan szálak kötik össze őket, azok a
szálak, amelyek gyermekkoruk óta léteztek és erősödtek.
Estére eloltották a tüzeket. A levegőt olajos, bűzös füst
töltötte meg. Elrendelték az elsötétítést; az éjszaka feketesé-
gét csak a hegesztőpisztolyokból kifröccsenő szikraeső és az
itt-ott meggyújtott fáklyák fénye törte meg. Néha lövések
dörrentek – az őrszemek minden árnyékban ellenséget láttak.
Az egyik hegesztőpisztolyos csoportnak sikerült léket vág-
nia az Oklahoma vízből kiálló részére. Éjfél előtt nem sokkal
félmeztelen, mocskos emberek másztak ki a lyukon, hogy
órákig tartó, kétségbeejtő fogság után ismét friss levegőt szív-
janak tüdejükbe. Ahogy körülnéztek és meglátták a pusztítás
nyomait, hálát adtak az Úrnak, hogy megkímélte őket.
A Haditengerészet tisztjeit nem hagyta nyugodni a gondolat,
hogy az elsüllyesztett Arizonán még mindig lehetnek túlélők.
A búvárok megerősítették a feltételezést: jelentették, hogy
kopogtatást hallottak odalent. A tisztek kétségbeesetten tör-
ték a fejüket, hogyan menthetnék ki a szerencsétlenül járta-
kat. Még több búvárt rendeltek a roncshoz, hogy a bentragad-
tak tudják: megérkeztek a testvéreik, akik kiviszik őket a po-
kolból. Kiviszik, ha belehalnak is!
És pontosan ez történt: a búvárok belehaltak. Ahogy az el-
merült roncs körül mozogtak törmelékek csúsztak rájuk, fém-
darabok szorították magukat alá őket. Lassanként nyilvánvaló-
vá vált, alig van esély az Arizona túlélőinek megmentésére, a
holtak kiemelésére. A tisztek úgy vélték, nem teszik kockára a
búvárok életét, visszarendelték őket. Nem volt könnyű döntés,
de a tisztek időnként rákényszerülnek ilyesmire…
Az Arizona a legénysége koporsójává, a támadás monu-
mentumává vált.
 HARMADIK KÖNYV

A LEGYŐZHETETLENEK
 25
Washington valamennyi újságírója és fotósa rá várt. A ké-
szültség teljes volt, az izgalom a tetőfokára hágott, ám ahogy
az elnök tolószéke kigurult az ajtón, egyetlen fényképész
sem akadt, aki lefotózta volna.
Még nem…
Rooseveltet a segédei kiemelték a tolószékből. Az elnök
bizonytalanul állt; nem volt elég ereje ahhoz, hogy eljusson
a pódiumhoz. A segédei acélpántokat csattintottak a térdére,
majd a szószékhez vezették. Franklin Delano Roosevelt, az
Amerikai Egyesült Államok elnöke egyenes háttal állt a mik-
rofon mögött, és erősnek, sőt fenségesnek látszott.
A fotósok villogtatni kezdték masináikat. Roosevelt vé-
gignézett hallgatóságán. Tisztában volt azzal, hogy nem csak
ezek az emberek látják és hallják, hanem egész Amerika, az
egész világ, a történelem. A tekintete jéghideg volt, a hangja
dühtől éles.
– Tegnap, 1941. december hetedikén… olyan dátum ez,
amely örökre szégyenletes marad… a Japán Császárság vá-
ratlanul, minden előzetes bejelentés nélkül támadást indított
az Amerikai Egyesült Államok ellen.
– Az Egyesült Államok békében állt ezzel a bizonyos
nemzettel, amelynek kormánya és császára több ízben is ki-
fejezésrejuttatta, hogy meg kívánják őrizni a rendet és a nyu-
galmat a Csendes-óceán térségében. Egy órával azután, hogy
a japán gépek bombatámadást követtek el Oahu ellen, Japán
amerikai nagykövete és a munkatársa írásos, hivatalos vá-
laszt hozott a legutóbbi amerikai üzenetre. Ebben a bizonyos
válaszlevélben az áll, hogy felesleges folytatni a megkezdett
diplomáciai tárgyalásokat, ám egyetlen szóval sem utalnak
benne háborúra, hadüzenetre vagy fegyveres támadásra.
– A szakértők szerint a Japán és Hawaii közötti fizikai tá-
volság egyértelművé teszi, hogy a támadás szándékos volt,
és már napokkal, sőt talán hetekkel ezelőtt eltervezték. A tá-
madási terv megszületése és a tényleges akció közötti idő-
szakban a japán kormány hamis állításokkal szándékosan
félrevezette az Egyesült Államokat, mondván, hogy tovább-
ra is a béke megőrzését tekintik a legfontosabbnak.
– A tegnapi támadás komoly veszteséget okozott az Egye-
sült Államok haditengerészetének és hadseregének. Sok ameri-
kai életét vesztette. A jelentések szerint a San Francisco és Ho-
nolulu közötti térségben több amerikai hajót megtorpedóztak.
– A tegnapi nap folyamán a japán kormány támadást indí-
tott Malaya ellen.
– Tegnap éjjel a japán erők megtámadták Hong Kongót.
– Ugyancsak tegnap éjjel a japán csapatok megtámadták
Guamot.
– Tegnap éjjel a japánok megtámadták a Wake-szigetet.
– Ma reggel a japán erők megtámadták a Midway-szigetet.
– Japán tehát meglepetésszerű támadások végrehajtásával
terjeszkedni kezdett a Csendes-óceán térségében. A tegnapi
események tények, amelyek önmagukért beszélnek. Az
Egyesült Államok népe világosan megfogalmazta vélemé-
nyét, és megértette, milyen veszély fenyegeti a nemzet biz-
tonságát, mindannyiunk életét.
– Mint a fegyveres erők főparancsnoka, kiadtam a paran-
csot, mely szerint a Hadseregnek és a Haditengerészetnek
minden rendelkezésére álló eszközzel és erővel meg kell vé-
delmeznie országunkat, népünket.
 – Soha nem fogjuk elfelejteni azt a gyalázatos támadást,
amit elkövettek ellenünk. Nem számít, mennyi ideig fog tar-
tani, hogy lemossuk a szégyenfoltot, és megfizessünk ezért
az alattomos támadásért. Az amerikai nép képes leküzdeni a
nehézségeket, és képes megszerezni a győzelmet.
– Biztos vagyok benne, a Kongresszus és az egész ameri-
kai nép kívánságát fejezem ki, amikor bejelentem: nem elég-
szünk meg azzal, hogy védjük magunkat, de mindent elköve-
tünk annak érdekében, hogy soha többé ne fenyegessenek
bennünket ilyen alávaló támadások.
– A háborús helyzet bekövetkezett. Nincs értelme tagadni
a tényt, hogy népünk, országunk, érdekeink komoly veszély-
be kerültek.
– Hiszek fegyveres erőinkben, hiszek népünk eltökéltsé-
gében, és biztos vagyok benne, hogy diadalmaskodni fo-
gunk. Isten segítsen bennünket!
– Kérem a Kongresszust, jelentse ki: a Japán által decem-
ber hetedikén, vasárnap elkövetett gyalázatos és kiprovoká-
latlan támadás miatt az Egyesült Államok és a Japán Csá-
szárság között hadiállapot uralkodik!
HÁBORÚ! A szó végigvisszhangzott Amerikán. A fiatal fér-
fiak az ország minden pontjáról, a kis falvakból, a farmokról,
a nagyvárosok biliárdszalonjaiból, ekét, dákot otthagyva el-
indultak a legközelebbi toborzóközpontba. Az utcákon har-
colni vágyó önkéntesek hosszú sora kígyózott.
HÁBORÚ! Az agresszió, amit az Atlanti-óceán túlsó part-
ján a németek évek óta műveltek, nem váltotta ki a megfele-
lő reakciót Amerikából. Európa meghódítása, Nagy-Britan-
nia elleni légitámadások, Afrika és Ázsia egyes részeinek el-
foglalására tett kísérletek nem rázták fel az Egyesült Államo-
kat. Az ország tétlen maradt, közömbös. Ám most, amikor
mindenki tudomást szerzett a Pearl Harbor elleni támadásról,
a nép feldühödött. Az sem számított, hogy Japán milyen tá-
vol van. Amerikát támadás érte. Egy idegen nép rárontott
Amerikára, a hazára. Váratlanul és gyalázatos módon. Egy
másik ország valami olyasmit tett, amiért keményen meg kell
fizetnie. Amiért bűnhődnie kell!
A Kongresszus jóváhagyta a hadüzenetet, sőt, kiterjesztet-
te Japán európai szövetségeseire, Németországra és Olaszor-
szágra. Roosevelt ígéretet tett az amerikai népnek, hogy ve-
zetni fogja a sereget, hogy lehetővé teszi a bosszúállást. A Fe-
hér Házban lezajlott értekezletek és haditanácsok alkalmával
azonban kiderült, nem lesz olyan könnyű a visszavágás. A je-
lek szerint Amerika csupán annyit tehetett, hogy lelassítja a
folyamatot, amely végül a vereségét fogja eredményezni.
Ahhoz, hogy az ország felvegye a harcot, nem csupán ka-
tonákra, tengerészekre és repülősökre volt szüksége, hanem
a terjes iparra is. Az üzemeket át kellett állítani haditermelés-
re, ez pedig nem ment egyik napról a másikra. Amerika ha-
talmas ország, bármit elő tud állítani, de az idő múlását kép-
telen lelassítani. Ellenségei akkor már évek óta készülődtek,
már maguk mögött tudhattak néhány győzelmet – a németek
és az olaszok Európában, a japánok Ázsia délkeleti részén,
Koreában és Kínában foglaltak el jelentős területeket.
Roosevelt mindig úgy vélte, a németek jelentik a legna-
gyobb veszélyt a nyugati civilizációra, most azonban át kel-
lett értékelnie a helyzetet. Japán fenyegetése sokkal közelibb,
sokkal kézzelfoghatóbb volt, mint Hitleré. A japán támadó gé-
pezet teljes sebességre kapcsolt, Amerika pedig rákénysze-
rült, hogy visszavonuljon a Csendes-óceán térségéből. Késle-
kedés nélkül megkezdték a Pearl Harborban állomásozó ha-
jók javítási munkálatait, megpróbálták kiemelni a víz alól az
elsüllyedt monstrumokat. Szerencsére az amerikai hordozók-
nak sikerült megúszniuk a támadást, ezek azonnal hadrafog-
hatók voltak. De ez az erő még a megfelelő védelem ellátásá-
ra sem volt elég nagy, ellentámadásra pedig gondolni sem le-
hetett. Egyre valószínűbbé vált, hogy a japánok megindítják
az inváziót Amerika nyugati partvidékén. A közvélemény so-
sem szerzett tudomást arról, hogy a katonai szakértők közül
kik és hányan tartották több, mint valósnak ezt a fenyegetést.
Roosevelt tanulmányokat készíttetett, az ország legjobb stra-
tégái pedig, miután alaposan végigtanulmányozták a lehetsé-
ges lépéseket, kijelentették, hogy ha a Japán Császárság átfo-
gó támadást indít az Egyesült Államok kontinentális területe
ellen, akkor a védelmi erők Chicago előtt semmiképpen sem
tudják megfékezni a gigantikus hadigépezetet.
Roosevelt magához rendelte a szakértőket, és kijelentette:
– A veszély, amely fenyeget bennünket, sokkal nagyobb,
mint gondoltuk. Hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy
legyőzhetetlenek vagyunk, ám most a legcsodálatosabb hajó-
inkat, a flottánk szívét elpusztította egy olyan ellenség,
amelynek erejéről mindig lekicsinylőén nyilatkoztunk. -
Nem hagyott sok időt a jelenlévőknek arra, hogy felfogják a
szavak értelmét. Senkit sem akart bíztatni, valahogy nem
volt olyan hangulatban, hogy erőltetett optimizmussal be-
széljen. – A fejünk már a hurokban van, uraim, és ez az oka
annak, hogy azonnal vissza kell vágnunk. Japán szívére kell
csapást mérnünk. Úgy, ahogy ők tették velünk!
Mély csend támadt az asztal körül. Az elnök tanácsadói, a
civilek és a katonák mind azon tűnődtek, Roosevelt politikus
módjára általános és pontosabban meghatározatlan célt fo-
galmazott meg, vagy esetleg már van valami konkrétum, va-
lami katonai szempontból is értékelhető terv a tarsolyában.
Az utóbbi lehetőséget hamar elvetették. Az asztal körül ülő
katonai szakértők mindegyike úgy vélte, az előre látható és
tervezhető jövőben nem kerülhet sor amerikai offenzívára.
 Az egyik admirális előrébb hajolt; az egyenruháját díszítő
kitüntetések és csillagok fényesen tükröződtek vissza a ma-
hagóni asztal lapjáról.
– Vágjunk vissza, uram? Tisztelettel közlöm, elnök úr,
hogy Pearl Harborban még mindig nem fejeződött be a halot-
tak összeszámlálása, a roncsok eltakarítása.
Roosevelt arca merev maradt, csak a rágóizmai feszültek
meg.
A tanácsadók Marshall tábornokra hagyták a dolgot, aki
tekintélye elvesztése nélkül ellenkezhetett az elnökkel.
– Elnök úr – szólalt meg Marshall –, Pearl Harborban
azért mérhettek ránk ekkora csapást, mert nem néztünk
szembe a tényekkel. Ezt a hibát nem követhetjük el újra. A
Légierő rendelkezik nagy hatótávolságú bombázókkal, de
nincs olyan bázisunk, ahonnan elindíthatnánk a gépeket.
Midway túl messze van, Kínát lerohanták a japánok, Orosz-
ország nem akar felvonulni Japán ellen, és ezért nem engedé-
lyezi, hogy a területéről indítsunk támadást.
Roosevelt ingerülten meredt a tábornokra.
– Ha a Hadsereg képtelen megtenni azt, amit muszáj meg-
tennie, akkor csinálja a Haditengerészet!
Az admirális, aki Marshall előtt beszélt, hátradőlt a székén.
– A Haditengerészet gépei kis hatótávolságú egységek,
raksúlyuk is elhanyagolható. Csak akkor érnének valamit, ha
a japán partoktól néhány száz mérföldnyi lévő bázisról indí-
tanánk el őket, ezzel viszont a hordozóinkat kockáztatnánk.
Ha elveszítjük a hordozókat, nem lesz pajzs, ami megvéd
minket az invázióval szemben, és…
Roosevelt közbevágott.
– Van ebben a helyiségben valaki, aki azt képzeli, hogy a
győzelmet anélkül is meg lehet szerezni, hogy szembenéz-
nénk a veszélyekkel? HADBAN ÁLLUNK! Természetes,
hogy vannak bizonyos kockázatok.
– De gondolja végig, miről van szó, elnök úr! – Marshall
tábornok hangja halk volt, de határozott. Tudta, azzal az em-
berrel ellenkezik, aki a nagy válság mélypontján azt mondta
a népnek, hogy csak egyetlen dologtól kell félnünk: magától
a félelemtől! De akkor az embereknek csupán azzal kellett
szembenézniük, hogy elveszítik a munkájukat, a megélheté-
süket, hogy bezárják a gyárakat. Most viszont bombák és ba-
jonettek fenyegetik a népet! – Uram, ennél az asztalnál nincs
olyan ember, aki azért került a jelenlegi pozíciójába, mert
túlzottan óvatos volt. Tisztában vagyunk az offenzíva katonai
jelentőségével, és mindannyiunkat agresszivitásra neveltek.
De véleményem szerint nem szolgáljuk az amerikai nép ér-
dekeit, ha most azt mondjuk önnek, hogy végre tudjuk hajta-
ni azt, amit egyszerűen nem tudunk megcsinálni.
– Uraim… – mondta Roosevelt – Önök közül a legtöbben
nem ismertek, amikor még használni tudtam a lábamat. Erős
voltam, büszke és arrogáns. Nem csoda, hogy Isten beleülte-
tett ebbe a tolószékbe. Talán megérdemeltem. Ám amikor a
vereség jeleit látom honfitársaim szemében… az önök
szemében… akkor kezdem azt hinni, Isten azért tett nyomo-
rékká, hogy ilyen helyzetekben megfelelően tudjak cseleked-
ni. Olyan időben élünk, uraim, amikor mindannyiunknak fel
kell idéznünk, kik is vagyunk valójában. Amikor ki kell je-
lentenünk, hogy nem adjuk fel!
– De elnök úr – könyörgött az admirális –, muszáj egyet-
értenem Marshall tábornokkal. Tisztelettel megismétlem:
amit ön kér, az lehetetlen!
Roosevelt a tolószék karfájára tett a kezét, és erőlködve
felállt. A segédei odaugrottak, hogy segítsenek neki, de egy
intéssel visszaparancsolta őket. Óriási erőfeszítéssel – a nya-
kán kidagadtak az erek, a szeme kidülledt, a homlokán
verítékcsöppek jelentek meg – felegyenesedett, és végigné-
zett az asztal mellett ülő embereken.
– Ne mondják nekem… hogy lehetetlen!
 Francis Stuart Low, becenevén Béka, az Egyesült Államok
Haditengerészeténél szolgált, az egyik tengeralattjáró kapitá-
nya volt. Mint valamennyi amerikait, őt is felbőszítette a
Pearl Harbor elleni támadás, de azon, hogy az ország mégis
belépett a háborúba, nem lepődött meg, mert ő is tagja volt
annak a tiszti hálózatnak, annak a kisebb csoportnak, amely-
nek a véleményét mindig kikérték a stratégiai fontosságú ter-
vek kidolgozása előtt. A legbizalmasabb információkat is
megkapta, és hozzászokott ahhoz, hogy elméletben kidol-
gozza a szemben álló felek várható akcióinak és reakcióinak
folyamatát. Az elnök hadüzenete után számára csupán annyi-
ban változott meg a helyzet, hogy még a szokásosnál is ko-
molyabban kellett vennie a munkáját. Amikor tudomást szer-
zett arról, hogy a vezérkar komolyan fontolóra vette egy Ja-
pán elleni offenzíva végrehajtását, megérezte, hogy itt most
nem pusztán elméleti dologról van szó. Érezte, a helyzet ha-
lálosan komoly, és személyes kihívásnak tekintette, hogy
megoldást találjon arra a problémára, amit a Haditengerészet
a jelenlegi felállás mellett egyszerűen képtelen áthidalni.
Éjjel, nappal ezen törte a fejét, mindig ez a kérdés motosz-
kált az agyában. Már-már feladta, és ő is ugyanolyan lehetet-
lennek kezdte tartani a dolgot, mint mindenki más, amikor el-
látogatott a norfolki légibázisra. Amíg ott tartózkodott, a hor-
dozó-pilóták a leszállást gyakorolták a kifutópályán. A beton-
ra felfestették a hajó repülőfedélzetét, hogy a repülősök hoz-
zászokjanak a viszonylag kis felületen való manőverezéshez.
Low kapitány nem sokat foglalkozott velük; a pilótáknál az
ilyen gyakorlatok szükségesek és rutinszerűek voltak.
Mégis akadt valami, ami felkeltette az érdeklődését. A
Hadsereg légierejének pilótái éppen akkor tértek vissza vala-
mi küldetésből, amikor a hordozókon szolgáló gépek befe-
jezték a landolási gyakorlatsort. A Légierő repülősei szórako-
zásképpen megpróbáltak leszállni a betonra festett repülőfe-
délzeten.
Low, amikor meglátta mit csinálnak, mozdulatlanná der-
medt, és tágra nyílt szemmel figyelte a gépeket.
Nem sokkal később kapcsolatba lépett a közvetlen felette-
sével, aki aztán felhívott valakit, aki ugyancsak telefonált va-
laki másnak… És így tovább, míg végül valaki a Fehér Ház
számát tárcsázta.
 Koporsók.
26
Zászlóval letakart koporsók végtelennek tűnő sora a Hick-
ham-bázis aszfaltján…
A halottak serege.
Napokba tellett, mire összeszedték és sorba állították a ko-
porsókat. A támadást követő időszakban rengeteg tennivaló
akadt, nem igazán foglalkozhattak ezzel. Át kellett szervezni
az egységeket, a századokat, meg kellett javítani és át kellett
irányítani gépeket és a jelentősebb fegyvereket, el kellett ta-
karítani a roncsokat és a romokat. A halottakat kiemelték, ko-
porsókba fektették. Járt nekik a tisztelet, az élők pedig meg-
érdemelték, hogy időt kapjanak a gyászra, de abban a helyzet-
ben minden perc számított, hiszen azt kellett megakadályoz-
ni, hogy a holtak légiója még nagyobbra nőjön.
A lázas munka véget ért, végre jutott idő a tiszteletadásra.
A koporsókat felkészítették arra, hogy hazaküldjék, vagy
hogy helyben temessék el, ha a benne fekvő még életében
úgy rendelkezett.
Rafe a gyászolók között állt. Ünnepi uniformisba bújt ka-
tonák, civilek a legjobb vasárnapi ruhájukban. Ott állt közöt-
tük, és ahogy végignézett a zászlóval letakart koporsókon,
ahogy eszébe jutott, hogy hazamennek, végleg megpihennek,
az agya mélyéről előkúszott egy megválaszolhatatlannak tű-
nő kérdés.
 Neki most hol van az otthona?
A jobbján Danny állt, Evelyn Danny mellett. Most már ez a
dolgok rendje. Ő ennél közelebb már sosem kerülhet Evelynhez.
Evelyn most már Dannyé.
Evelyn most már nem az ő otthona…
Hol van az a hely, amit otthonnak nevezhet, ha nem Eve-
lyn mellett? Tennessee-ben? Ott, ahol minden Dannyre em-
lékezteti? Vagy másutt? Mondjuk New Yorkban vagy Lon-
donban? Ezek csupán helyek. Városok. Számára semmit sem
jelentenek. Egyiket sem tekintheti otthonának.
Hol a helyed a világban, Rafe McCawley?
Nem, a halottak között nem! A szerelem és a remény tar-
totta életben. A remény szétfoszlott, de a szerelem még min-
dig nem tűnt el. Fájdalmas, de itt van. Ki tudja? Egyszer ta-
lán újra képes lesz szeretni. Valakit. Valaki mást… Most
azonban még ebben sem talált reményt, el sem tudta képzel-
ni, hogy megtörténhet, hogy talán új otthonra lelhet.
Aztán, ahogy ott állt, és a koporsókat nézte, egyszercsak
beléhasított a felismerés. Mégis volt egy hely, amit otthonának
nevezhetett. Egy repülőgép belsejében. Egy pilótafülkében.
A háborúban…
Evelyn érezte Rafe gondolatait, érezte minden hullámzásu-
kat. Rafe nem nézett rá, egyszer sem pihentette meg rajta a
szemét amióta azon az első éjszakán, a kórháznál elment tő-
le. Azon az első éjszakán – a támadás kezdete előtt. És ké-
sőbb sem, amikor a transzfúziókkal bajlódott. Akkor is úgy
viselkedett vele, mintha nem látná, mintha nem is érezné,
hogy a karjába döfnek egy tűt. Keresztülnézett rajta, mintha
láthatatlanná vált volna a számára.
Annyi minden volt, amit el akart mondani Rafe-nek, de
nem találta a megfelelő szavakat.
 Danny pedig… Ugyan mit adhatna neki, mivel vigasztal-
hatná? Mivel segíthetne rajta, hogy enyhítsen azon a rettene-
tes fájdalmon, amit érez?
Evelyn üresnek érezte magát. Üresnek és tehetetlennek.
Az egyik, zászlóval letakart koporsóban, abban, amelyik
előtt állt, Betty teste feküdt. Mi jöhet még ezek után?
Danny Walker a barátja (akit soha, senki sem pótolhat) és a
nő között állt (akit jobban már nem is szerethetne), és képte-
len volt eldönteni, mit tegyen. Nem húzódhat el Evelyntől,
nem válhat újra azzá, ami korábban volt; a történtek után
nem lehet a hódolója, a védelmezője, a barátja. Csapdába ke-
rült, lehetetlen helyzetbe. Vagy egy barátságot veszít el, vagy
egy szerelmet. A barátságot, vagy a szerelmet…
A koporsókra nézett. Az egyikben Billy dögcédulája he-
vert. Mást nem találtak meg a testéből, az egyik bomba a szó
szoros értelmében eltüntette a fold színéről. Billy… Abban a
pillanatban, amikor lelke elszakadt testétől, sokkal szabadab-
bá vált, mint amilyen itt, ezen a világon volt. Egy olyan hely-
re került, ahol szabadon repülhetett, ahol élvezhette a szere-
tetet, az egyetlen dolgot, aminek értelme és értéke van. Fur-
csa paradoxon: a test lélek nélkül halott, a lélek test nélkül
szabad, mindentől független. Aki elveszti a testét, mint Billy,
rálelhet az örök boldogságra, aki azonban – részben a saját
ostobasága, részben az ösztönei és az érzelmei miatt – el-
veszti a lelkét, az… Azzal mi lesz?
Danny érezte, rajta már csak a csoda segíthet. Valamilyen
isteni kegyelemre van szükség ahhoz, hogy minden rendbe
jöjjön, hogy ugyanolyan legyen a kapcsolat Rafe-fel, mint
annakelőtte, és hogy Evelynről se kelljen lemondania.
 – …s kérdezhetitek: hol van Isten? – mondta a lelkész. –
Nem értjük, barátainknak miért kellett meghalniuk, s mi mi-
ért maradtunk életben, de hinnünk kell abban, hogy eljön
még az a pillanat, amikor bebizonyíthatjuk: nem hiába ma-
radtunk itt. Feladatunk van ezen a világon, amit végre kell
hajtanunk. Meg kell erősítenünk szívünket, lelkünket és hi-
tünket, és el kell fogadnunk, hogy Isten igazságos, előrelátó
és könyörületes, s kegyeibe fogadja elhunyt fivéreinket, nő-
véreinket. Ámen.
Evelyn előrelépett, és egy szál virágot tett Betty koporsó-
jára. Érezte, hogy megmozdul mellette valaki. Vörös. A nő
felnézett, a tekintete találkozott Vörös pillantásával. A férfi
Evelyn láttán nem bírta visszafojtani könnyeit, kitört belőle a
sírás. Evelyn megérintette a karját. Vörös feléje fordult, át-
ölelte, zokogva a vállára hajtotta a fejét.
Miközben Evelyn a síró katonát ölelve Betty koporsója
előtt állt, egy repülős őrnagy lépett Rafe-hez.
– Rafe McCawley hadnagy? – kérdezte, és gyors pillan-
tást vetett a pilóta mellén lévő fém névtáblára.
– Igen, uram! – felelte Rafe.
– Daniel Walker hadnagy is a közelben van?
– Ő az. – Rafe rámutatott Dannyre, aki a neve hallatán az
őrnagy felé fordult.
– Parancsot hoztam az önök számára – mondta az őrnagy.
– Mindketten visszatérnek a kontinensre. Két órán belül in-
dulnak. – Átadta nekik az írásos parancsot tartalmazó boríté-
kokat.
– Elárulná, uram, miről van szó? – kérdezte Rafe.
– Ha kérdésük van, forduljanak Doolittle ezredeshez –
mondta az őrnagy, és elsietett.
Rafe és Danny egymásra bámult, aztán mindketten Eve-
lynre néztek.
– Csomagoljunk be – szólalt meg Danny. – Majd később
megmondom neki.
 Rafe, amikor először megérkezett Oahura, egy kis szállodá-
ban vett ki szobát. Hivatalosan szabadságon volt, ezért ma-
gának kellett gondoskodnia a szállásáról.
Amikor kivette a szobát, még azt hitte, a boldogság vár rá,
hiszen újra találkozhat Evelynnel. Csak rá tudott gondolni. S
milyen furcsa az élet! Most, hogy összeszedte a holmiját,
megint Evelyn járt a fejében. Annak ellenére, hogy már tud-
ta, örökre le kell mondania arról a szerelemről, ami éltette
benne a reményt.
Megpróbált másra gondolni; megpróbált katonaként visel-
kedni. Megszárította a borotválkozó felszerelését, megtöröl-
gette a fogkeféjét, és gondosan bepakolta a holmiját a zsák-
jába. Begombolta a tartalék ingét, összehajtogatta, és a többi
ruhájával együtt úgy tette be a zsákba, hogy ne gyűrődjön
össze.
Amikor elkészült, szorosan összehúzta a zsák száját, be-
csatolta – pontosan úgy, ahogy annak idején az alapkiképzé-
sen tanították neki. Ezután beágyazott – pontosan úgy, ahogy
az anyjától tanulta. Mindig hagyj rendet magad után, mondo-
gatta a mami. Még akkor is, ha soha többé nem fogsz vissza-
térni oda, ahonnan éppen elindulsz.
Éppen az ágytakaró utolsó ráncait simította el, amikor ko-
pogtattak. Arra gondolt, a taxisofőr érkezett meg. Túl korán
jött, de nem baj.
Kinyitotta az ajtót.
Evelyn állt a folyosón. Rafe meghökkenve nézett rá.
– Bemehetek? – kérdezte a nő.
Rafe hátrébb húzódott, Evelyn pedig lassan belépett. A
szoba közepére ment, körülnézett, egy pillantást vetett a sző-
nyegre, az ablak spalettájára, aminek keskeny résein keresz-
tül szűrten szivárgott be a napfény, a mennyezeten lomhán
forgó ventillátorra, az ágy lábánál heverő katonazsákra.
 – Csomagolsz? – kérdezte.
– Parancsot kaptam.
– Milyen parancsot?
– Titkosat.
– Tehát veszélyes dologról van szó… – Evelyn szórako-
zottan megérintette a hasát. – Sehol sem találom Dannyt. Ő
is elmegy?
Rafe bólintott.
– Azt hiszem, éppen most búcsúzik el a századától. – Az-
tán megkeres téged, megölel, megcsókol. Úgy, ahogy az elvá-
ló szerelmesek szoktak, tette hozzá gondolatban. Úgy, ahogy
én tenném, ha én lennék a szeretőd.
Evelyn mozdulatlanul állt a szoba közepén. Rafe elvörö-
södve fordította félre a fejét.
– Nem akartam, hogy úgy menj el, hogy ne mondanék el
valamit. – Evelyn közelebb lépett a férfihoz, és egy pillana-
tig úgy tűnt, mintha meg akarná csókolni.
Tedd meg! Tedd meg, könyörgött Rafe némán. Szinte fizikai
fájdalmat érzett attól, hogy nem érintheti meg Evelynt. A keze,
mintha külön akarata lenne, lassan előremozdult, ám leszorítot-
ta az oldalához, és kényszerítette magát, hogy arrébb lépjen.
Evelyn megtorpant, Rafe hátára meredt.
– Semmit sem kell megmagyaráznod – mondta a férfi.
– De igen. Mert úgy viselkedsz, mintha nem szerettelek
volna. Mert túl kell jutnod ezen…
Rafe sarkon fordult; az arca vörös volt az indulattól.
– Túljutnom? Micsodán? Hát nem érted? Az tartott élet-
ben, hogy szeretlek!
– Ne mondd ezt… – Evelyn hangja erőtlen volt.
– Hát persze! – dühöngött Rafe. – Ezt nem akarod hallani
igaz? Te meg Danny… mind a ketten el akarjátok felejteni,
hogy volt köztünk valami. Hát tudd meg, hogy én nem bírom
ilyen könnyen kiverni a fejemből! Elhittem, amit írtál. Elhit-
tem, hogy szeretsz. Erőt adtál ahhoz, hogy éljek és visszatér-
jek. – Sokkal hangosabban beszélt, mint szeretett volna. Erőt
vett magán, megpróbált lecsillapodni. Evelynre nézett; látta
az arcán, hogy gyötrődik. Újra feltámadt benne a vágy, hogy
megölelje és megcsókolja, de nem mozdult. – Halottnak ér-
zem magam – folytatta sokkal halkabban. – És nem értem az
egészet. Miért, Evelyn? Miért?
– Rafe… – Evelyn elsápadt. – Nem tudom, hogyan mond-
jam el, ezért… egyszerűen közlöm a tényt. Állapotos vagyok.
Rafe úgy érezte, nem jut vér a szívébe, mégis összeszedett
annyi erőt, hogy előrelépjen. Evelyn elfordult, az ablakhoz
lépett, és úgy hajolt előre, mintha életerőt meríthetne a friss
levegőből.
– Nem voltam biztos benne – folytatta. – Éppen aznap de-
rült ki, amikor megjelentél. Aztán… Aztán annyi minden tör-
tént. Most pedig nem mondhatom el Dannynek. És te se szólj
neki! Most azzal kell foglalkoznia, hogy teljesítse a paran-
csokat, és élve visszakerüljön.
Rafe-nek olyan érzése támadt, mintha egy óriási, láthatat-
lan kéz a koponyáját szorongatná. Az agya úgy sajgott, mint-
ha tűt döftek volna belé. Ennek ellenére megőrizte józansá-
gát, és végre megértette az igazságot.
Evelyn lehajtotta a fejét.
– Rafe… Egész életemben arra vágytam, hogy otthonom
legyen. Egy hely, ami az enyém. De az élet sosem kérdezte
tőlem, mit szeretnék. Most Dannynek fogom adni a szívem,
de valahányszor levelet írok vagy naplementét látok, mindig
rád fogok gondolni. Szeretlek, és amíg élek szeretni foglak!
– Felemelte a fejét, a férfi felé fordult. A spaletta résein ke-
resztülfurakodó napsugarak megcsillantották a haját, arany-
színű glóriát rajzoltak a feje köré. A szeme megtelt könnyel,
de nem sírt.
Elsietett Rafe mellett, kilépett a szobából. A férfi nem
ment utána; képtelen volt megmozdulni.
 Miközben feltankolták a szállítógépet, amelynek vissza kel-
lett vinnie őket az amerikai kontinensre, Rafe és Danny egy
bádogtetejű bódé árnyékában várakozott. Zsákjuk a tetőt tar-
tó acéloszlop mellett hevert. Az oszlopon repesznyomok lát-
szottak. A közeli kifutópályát bombatámadás érte, de a krá-
tert már betemették.
– Megmondtam neki, hogy ne jöjjön ki – szólalt meg Danny.
Amikor megkapták a jelzést, hogy befejeződött a tanko-
lás, vállukra kapták a zsákjukat. Ahogy elindultak, a hátuk
mögött álló hangár oldalánál megjelent a nő. Rafe vette ész-
re először, aztán Danny is odanézett.
Evelyn megállt a tűző napon. Rafe hosszan ránézett, aztán
megfordult és elindult a gép felé.
Danny a nőhöz sietett, letette a zsákját. Megölelték egy-
mást.
– Vigyázz magadra – kérte Evelyn. – És ne félj! – Lágyan
megcsókolta Danny arcát, mosolyogva felnézett rá. Csak vi-
dáman, Evelyn, parancsolt magára. Csak akkor jutsz túl ezen,
ha könnyedén veszed!
Danny képtelen volt könnyedén venni. Lágy tekintetű bar-
na szeme a nő pillantását kereste.
– Csak egyetlen dolog van, amitől félek. Az, hogy őt job-
ban szereted, mint engem.
Evelyn azon kapta magát, hogy nem Dannyt nézi, hanem
a forró napsugarak alatt perzselődő betonpályát bámulja.
Nézz rá, Evelyn! Nézz a szemébe! Amikor végül felemelte az
arcát, csak ennyit tudott mondani:
– Szeretlek, Danny, és várni fogok rád.
Danny elmosolyodott, határozottan és kapkodva megcsó-
kolta Evelyn ajkait. Ez a néhány szó is elég volt ahhoz, hogy
megnyugodjon. Felkapta a zsákját, a vállára dobta, megfor-
dult és a géphez sietett. Felszaladt a lépcsőn.
 Evelyn megpillantotta a gép ajtajánál álló alakot. Rafe…
Vajon őt nézi, vagy Dannyt várja?
Danny a lépcső tetejére érve megfordult és integetett. Mo-
solygott. Odakiáltott valamit Evelynnek, de a hangját elfújta
a repülőgép gigantikus propellerei által kavart szél.
Danny lehúzta a fejét, beszállt.
A gép elindult.
Evelyn nem volt biztos benne, de mintha úgy látta volna,
hogy Rafe még akkor is az ajtó mögött áll, még akkor is őt
figyeli, amikor a gép előrelódul.
 27
Az Eglin légibázis az Egyesült Államok Légierejének egyik
kiképző központja volt. A Mexikói-öböl legszélén, a floridai
földnyelven állt. Rafe-nek és Dannynek nem mondták meg
előre, hogy éppen erre a helyre hozzák őket. Kiszálltak a
gépből. Orrukat azonnal megcsapta a tenger illata. Megmu-
tatták nekik a szálláshelyüket, utasították őket, hogy hozzák
rendbe magukat. Csak ezután merték megkérdezni, hol van-
nak. Az őrmester olyan hangon adott választ a kérdésükre,
mintha bolondnak tartaná őket.
Mielőtt megkérdezhették volna, hány óra, az őrmester ma-
gukra hagyta őket. Az agyzsibbasztó utazás során el-elbó-
biskoltak, mégis túl fáradtak voltak ahhoz, hogy kiszámítsák,
melyik időzónában vannak. Csak annyit tudtak, hogy sötét van,
és húsz percet kaptak a fürdésre meg a borotválkozásra.
Pontosan húsz perccel később egy őrnagy jött értük, aki
átvezette őket egy földalatti, bunkerszerű, ablaktalan épít-
ménybe. A vastag falakban halkan zümmögő ventillátorok
alatt tócsákban állt a levegőből kicsapódott pára.
Az őrnagy végigvezette őket a bunker egyik kopár, rideg
folyosóján. Menet közben Rafe és Danny egymásra nézett.
Érezték, valamilyen szupertitkos létesítménybe nyertek be-
bocsátást. A folyosó végén az őrnagy kinyitott egy ajtót, fél-
reállt, és intett a két pilótának, lépjenek be. Ő maga a folyo-
són maradt; becsukta mögöttük az ajtót.
 A helyiségben csupán egy iratszekrény, egy lámpa, három
szék, meg egy íróasztal állt, ami mögött Jimmy Doolittle ol-
vasott elmerülten. A pilóták vigyázzba vágták magukat, tisz-
telegtek. Doolittle hanyag mozdulattal a homlokához emelte
a kezét, majd az íróasztal előtti két székre mutatott. Fel sem
nézett a kezében tartott dokumentumból.
– Hallottam, mit csináltak – mondta.
– Meg tudjuk magyarázni, ezredes úr! – felelte Rafe.
– Megmagyarázni? Mit?
– Azt, amit rólunk hallott – mondta Danny.
– Azt, hogy csicsás ingben repültek? Vagy azt, hogy lelőt-
tek hat gépet? Mindketten megkapták az Ezüstcsillagot. Má-
tól mind a ketten századosi rangban szolgálnak tovább. –
Doolittle hátradőlt a székében, a pilótákra nézett.
Rafe köhögni kezdett.
– Ez igazán jó hír, uram, és…
– Jelen pillanatban magukon kívül az egész hadseregben
nincs harci tapasztalatokkal rendelkező pilótánk. Szükségem
van magukra annál a küldetésnél, aminek a végrehajtását ép-
pen most szervezem. Tudják, mit jelent az a kifejezés, hogy
„szigorúan titkos”?
Rafe és Danny egymásra nézett. Erre most mit kellene
mondani? Danny elhúzta a száját, ezért Rafe válaszolt.
– Igen, uram. Természetesen. Szigorúan titkosnak szokták
nevezni az olyan küldetéseket, amelyek során az ember ki-
tüntetést kap… amit aztán kipostáznak a rokonainak.
Doolittle halványan elmosolyodott.
– A „szigorúan titkos” azt jelenti, hogy olyasmit fognak
végrehajtani, amit a repülés történetében még soha, senki.
Úgy kell elvégezniük a feladatot, hogy nem tudják, hová
mennek. Vagy elfogadják ezt a játékszabályt, vagy nem ve-
hetnek részt a dologban.
– Elfogadom, uram – mondta Rafe.
– Én is elfogadom, uram – bólintott Danny.
 – Aludjanak egy kicsit – mondta Doolittle. – Szörnyen
néznek ki. Holnap kezdünk. Velem reggeliznek. Kiválasztot-
tam még néhány pilótát… – A dokumentumra pillantott, amit
a pilóták belépésekor olvasgatott. – Azt akarom, ismerkedje-
nek össze, beszélgessenek el velük. Az a tény, hogy önök
már voltak éles bevetésen és élve kijöttek belőle, jelentősen
befolyásolhatja a hozzáállásukat.
Doolittle folytatta a papírmunkát. A pilóták nem mozdul-
tak, várták az engedélyt a távozásra. Elbizonytalanodtak,
örültek volna, ha a kísérteties őrnagy belép, és megmondja
nekik, mit csináljanak.
– Ez minden, uram? – kérdezte Rafe.
Doolittle felnézett rájuk. A lámpa fényénél tisztán látszott,
a szeme véreres és karikás. Régen nem pihenhette ki magát,
talán hosszabb ideje volt talpon, mint Rafe és Danny. A piló-
táknak fogalmuk sem volt, milyen terven dolgozik, csak azt
látták, szörnyen feszült.
– Csak… azt szeretnénk tudni, uram, hogy van-e még va-
lami mondanivalója a számunkra – motyogta Rafe.
– Van. Egy, de tényleg csak egy dolog – mondta Doolittle.
– Itt nem lesz szükségük semmiféle csicsás-mintás ingre!
Rafe és Danny egyszerre bólintott. Felálltak, az ajtóhoz
léptek.
– Egyébként, McCawley – szólt utánuk Doolittle –, a bri-
tek elküldték nekem egy dobozt. A személyes holmija van
benne. Az ajtó mögött álló iratszekrény tetejére kikészített
kis kartondobozra mutatott. Rafe a hóna alá csapta, egy pil-
lanatig Doolittle szemébe nézett, majd Dannyt követve kilé-
pett a folyosóra.
A téli éjszaka hűvös volt, ezért a tengerparton kószálok kö-
zül senki sem lepődött meg azon, hogy a magányos katona
kis tüzet rak. Rafe a dűnék mögött szedte össze a gallyakat
meg a vastagabb, száraz, remekül égő fadarabokat.
Letérdelt a tűz mellé, kinyitotta a dobozt. A britek akkor
küldték át Amerikába a személyes holmiját és az Evelyntől ka-
pott leveleket, amikor lelőtték. Amikor Spanyolországban, az
ellenállók között volt, gyakran elgondolkozott, vajon mi történ-
hetett a levelekkel. Sejtette, hogy nem maradnak Angliában.
Talán a szüleinek küldik el? Vagy visszajuttatják Evelynnek?
Most újra a kezében tartotta az egész köteget. Úgy érezte,
nincs joga megtartani. Miután visszakapta, a Doolittle-vel
való találkozást követően, a szobájában erőt vett rajta a vágy,
hogy felnyissa és újra elolvassa őket, de végül mégsem tette.
Nem akarta gyötörni magát.
Az élénken lobogó lángokat nézte, és lassan, óvatosan a
tövükhöz dugta Evelyn leveleit. Valamikor régen, a közép-
korban vagy még régebben a nagy harcosok ugyanilyen
mozdulattal fektették halott szeretteik testét a máglyára…
Nem nézte végig a megsemmisülésüket. Leült, az óceán
felé fordult. A hullámok alacsonyan gördültek a part felé, az
éjjeli köd eltakarta a halvány csillagokat.
– Te sem tudsz aludni?
A hang hallatán hátrapördült Danny lépett ki az árnyak közül.
Rafe a tűzre nézett. A levelek már fekete pelyhekké vál-
toztak. Danny letelepedett mellé.
– Olyan időket élünk, amikor semmi sem maradhat ki-
mondatlanul – jegyezte meg Rafe.
– Igazad van.
– Szembe kell néznünk a ténnyel – folytatta Rafe. – A tény
pedig az, hogy mindketten ugyanazt a nőt szeretjük.
– Ugye nem akarsz megint verekedni? – mosolygott Danny.
– Már azelőtt testvérek voltunk, hogy hozzánk költöztél…
– Tudom, Rafe, de nem bírtam megállítani azt, ami köztem
és Evelyn között lezajlott. Ugyanolyan tehetetlen voltam,
mint te… A szerelmet nem lehet egyszerűen félresöpörni.
 – Éppen erről akarok beszélni. Testvérek vagyunk. Egy
családba tartozunk. Arról álmodtam, hogy Evelyn lesz az új
családom… Ha továbbra is hibáztatlak benneteket a történte-
kért, mindkettőtöket elveszítem. Vagyis… Már megtörtént a
dolog. Elvesztettem Evelynt, és téged is.
– Ezt most hogy érted?
– Jó ember vagy, Danny – mondta Rafe. – Jó férj lesz be-
lőled. És jó apa… Majd valamikor. És még az sem lehetetlen,
hogy megint egy családot fogunk alkotni. Mi, valamennyien.
Danny megértette, hogy Rafe mit kínál fel neki. Többet,
mint megbocsátást. Lassan bólintott.
– De nem akarom, hogy részt vegyél ebben a küldetésben
– tette hozzá Rafe.
– Micsoda? Hogyan maradhatnék ki belőle? – Dannyben
ismét feltámadt a düh.
– Evelyn szeret téged – mondta Rafe olyan hangon, mint-
ha ezzel mindent megmagyarázna.
– Ezúttal nem fogsz idehaza hagyni! – Mindketten tudták,
Rafe semmivel sem fogja rávenni Dannyt arra, hogy változ-
tassa meg döntését.
– Jól van – mondta Rafe hosszú csend után. – Akkor most
nyisd ki a füled. Részt veszel a küldetésben, és élve jössz ki
belőle. Túléled, és én is túlélem. Vigyázunk egymásra. De ha
választani kell, ha úgy alakulnak a dolgok, hogy csak egyi-
künk térhet vissza, akkor az te leszel. Rendben?
Danny halálos komolysággal nézett barátjára, aztán elmo-
solyodott.
– Még nem született meg az a japcsi, aki képes lenne ki-
nyírni minket!
– Ebben, pajtás, igazad van! – Rafe is nevetett.
Danny arra gondolt, jó lenne beszélgetni egy kicsit, tréfál-
kozni, nevetgélni, esetleg meginni egy-két sört, Rafe azon-
ban nem moccant; merev, kifejezéstelen arccal ült a lelohadó
tűz mellett, és a tengert, a csillagtalan eget bámulta.
 28
Doolittle parancsára a bázis egyik hangárjában gyűltek ösz-
sze. A nap éppen csak felkúszott a horizont fölé, a levegőből
még nem olvadt ki az éjszaka hűvössége. A fiatal pilóták iz-
gatottan várakoztak. Vörös és Anthony előző éjjel érkezett
meg, velük vált teljessé a csapat. Csupa válogatott repülős, a
Légierő legjobbjai.
A hangárban egy B-25-ös állt. A hadsereg legújabb, köze-
pes hatótávolságú bombázója gyorsabb és sokkal kisebb volt,
mint a B-17-es. Sötétzöldre festették. Merev szárnyán és jel-
legzetes formájú farkán vertikális stabilizátorokat helyeztek
el. Határozottan volt benne valami bulldogszerű – talán tom-
pa orra, talán zömök felépítése miatt.
Semmi különös nem volt abban, hogy egy bombázó áll a
bázis hangárjában. Ebből még semmilyen következtetést nem
lehetett levonni. Rafe és Danny azonban már összeismerkedett
a csapat egy-két tagjával, akik bombázótisztekként szolgáltak.
A B-25-ös négyfős legénységgel repült, a hangárban hetven-
nyolcvan ember gyűlt össze. Vajon mire készül Doolittle?
– Vii-gyázz! – kiáltott fel az egyik őrmester.
Doolittle bevonult a csarnokba.
– Pihenj – mondta. – Üljenek le.
A repülősök letelepedtek. Az összecsukható tábori széke-
ket úgy helyezték el, hogy a csapat tagjai jól láthassák a B-25-
öst és az ezredest. Doolittle szálfaegyenes háttal, az állat fel-
szegve, csillogó szemmel állt előttük. Negyvenöt éves volt,
hússzal több, mint a repülősök többsége, de a csapatban sen-
ki sem akadt, aki szívesen összeakaszkodott volna vele. Pon-
tosan olyan volt, ahogy az emberek a tapasztalt katonákat, az
ezredeseket elképzelik: acélos, határozott, de valahogy mégis
könnyed, és elképesztő magabiztosság sugárzott belőle.
– A jelenlévő csapat tagjait a hadsereg különböző egysé-
geiből válogattuk össze – kezdte. – A legjobbakat gyűjtöttük
egybe. A küldetés, amelyet végre fognak hajtani, szigorúan
titkos. Veszélyes és nagy bátorságot igényel. Nézzenek a ma-
guk mellett ülő emberekre… Lehetséges, hogy hat hét múl-
va egyikük már nem fog élni.
Danny közelebb hajolt Rafe-hez.
– Milyen színű virágot vigyek a sírodra? – kérdezte súg-
va, de elég hangosan ahhoz, hogy a többiek hallhassák vak-
merő megjegyzését.
A repülősök elvigyorodtak, az ezredesen is látszott, tet-
szik neki a tréfa. A pilóták már csak ilyenek: vagányak, vak-
merőek, de ha kell, helyén van a szívük.
– Inkább te válassz – mondta Rafe –, mert kettőnk közül
én leszek az, aki koszorúzni fog!
– Jól van, emberek! – Doolittle hangja ismét komoly volt.
– Aki szeretne kiszállni, most tegye meg. Senki sem fog kér-
déseket feltenni neki.
Senki sem mozdult.
Doolittle bólintott. Pontosan erre számított.
– A repülős iskolában – mondta – megismerték az egy- és
a többmotoros gépeket. Most többmotorossal fognak repülni.
Rafe és Danny összenézett. Bombázók!
– Szeretnék bemutatni önöknek két embert – folytatta
Doolittle, és a balján álló két tiszt felé biccentett. – White do-
ki katonaorvos. Átesett a lövészkiképzésen, tehát orvos és
géppuskás egyszemélyben. Erre az akcióra nem vihetünk
magunkkal felesleges élősúlyt.
 Rafe és Danny ismét egymásra pillantott. Bombázás, nagy
távolságban lévő célpont ellen!
– Ez a másik úr pedig Ross Greening – folytatta Doolittle.
– A fegyverzeti tisztünk. Ő fogja ellenőrizni és előkészíteni a
felszerelésüket, tőle fogják megtanulni a kis magasságból
végrehajtott bombázás fortélyait.
Kis magasság? Hova a pokolba akarják küldeni őket?
Greening bólintott, Doolittle pedig ismét az emberekre
nézett, és befejezte az eligazítást.
– Még egyszer kihangsúlyozom: az akció szigorúan tit-
kos. Senkinek sem beszélhetnek róla, és pontosan azt kell
tenniük, amit mondok. Kérdés?
– Ki lesz az első, ezredes? – kérdezte Rafe. – Szeretnék
önként jelentkezni.
Danny olyan keményen vágta az oldalába a könyökét,
hogy Rafe egy pillanatig nem kapott levegőt.
– Azt hiszem, elég világosan beszéltem – felelte Doolittle.
– A feladatom nem csak az akció megszervezéséből áll. Én
fogom vezetni a csapatot.
Danny ismét Rafe-hez hajolt, de ezúttal olyan halkan sut-
togott, hogy senki más ne hallhassa.
– Visszavonom amit a virágokról mondtam… Mind meg
fogunk halni!
Evelyn folyamatosan dolgozott a kórházban. Nyolc óra szolgá-
lat, négy óra pihenés, megint szolgálat, ismét egy rövid alvás…
Pearl Harborban megállás nélkül folytak a helyreállítási
munkák. Amit meg lehetett menteni, azt kijavították, ami
végképp tönkrement, azt pótolták. Az öböl kezdte vissza-
nyerni korábbi képét.
A kórházban is valami ilyesmi történt. A vérszínű foltok
lassanként eltűntek, ismét a steril fehérség vált jellemzővé.
 Evelyn megpróbált a munkájára összpontosítani, csak az
éppen elvégzendő feladatra koncentrálni. Kötéseket cserélt,
vizsgálatokat végzett, levelet írt egy tengerész helyett, aki
mindkét kezét elvesztette, felolvasta azok leveleit, akik nem
láttak többé.
Két hónap alatt egyetlen levelet kapott Dannytől.
Drága Evelynem!
Cenzúrázzák a leveleinket. A hírszerzés egyik tisztje min-
dent elolvas, amit leírunk, nehogy véletlenül megemlítsük,
mivel foglalkozunk.
Az igazat megvallva nincs kifogásom ez ellen. Nem is szí-
vesen írnék arról, mit csinálunk. Inkább rólad beszélnék. Ró-
lad, rólam, a közös jövőnkről. Nem igazán zavar, hogy más
is látná, amit neked írok, mert tudom, hogy ami köztünk van,
azt rajtunk kívül úgysem értheti meg más, és csak Isten tud-
ja, mit tartogat a jövő.
De várj csak, ez nem egészen igaz. Én is ismerem a jövőt,
legalábbis egyetlen apró részletét. Szeretlek, és mindig is
szeretni foglak.
Danny
Rafe természetesen nem írt neki. Evelyn számított erre, tud-
ta, tőle már soha többé nem kap levelet.
Rafe… Rajta kívül senki sem tudta, hogy egy baba növek-
szik a szíve alatt. Ő volt az egyetlen, akivel megosztotta éle-
te legnagyobb titkát. Vagyis… Nem, nem ez volt a legféltet-
tebb titka, hanem az a másik, amiről Danny sosem szerezhet
tudomást, amit Rafe is csak sejthet – amit még önmagának
sem mert bevallani.
Ez a titok akkor fogalmazódott meg benne, amikor egy es-
te az ágyán feküdt, hogy néhány órát pihenjen, mielőtt ismét
munkához lát. Általában olyan fáradt volt, hogy azonnal el-
aludt, amint a feje hozzáért a párnához, de ezen az estén
Betty járt a fejében. Betty, aki fiatalon halt meg, akinek nem
kell megöregednie. Evelyn rádöbbent, hogy az évszázad ka-
tasztrófáját ugyan túlélte, de az öregedés támadásait nem ke-
rülheti el.
A gondolat nem zavarta különösebben, ám amikor lefe-
küdt az ágyra, és a puha párnára hajtotta a fejét, hirtelen tisz-
tán és világosan látta, hogy ha egyszer majd megöregszik, ha
vénasszonyként felidézi fiatalkori emlékeit, csak azokat a le-
veleket fogja újra elolvasni, amelyeket Rafe-től kapott.
A kiképzés egyetlen pillanatra sem szünetelt. Doolittle felké-
szítette az embereket a küldetésre, személyesen ellenőrzött
minden részletet. A pilóták még mindig nem ismerhették
meg a céljukat, nem kapták meg a feladatra vonatkozó infor-
mációk mindegyikét. Csak annyit tudtak, hogy elképesztően
rövid kifutópályáról kell felszállniuk, majd kis magasságban
óriási távolságot kell megtenniük.
Órákon át, fáradtságot nem ismerve gyakorolták a felszál-
lást. Doolittle velük együtt gyakorlatozott. A repülős iskolá-
ban még azt tanították nekik, úgy kezeljék a gépüket, mintha
érzékeny állat lenne, szeressék és óvatosan bánjanak vele,
mert csak így várhatják el tőle, hogy a lehető legtökéleteseb-
ben működjön. Most azonban éppen úgy meggyötörték a
bombázókat, mint magukat, start előtt maximális fokozatra
pörgették a motorokat, és olyan keményen mozgatták a bot-
kormányt, hogy a gépek egész testükben remegve emelked-
tek fel a levegőbe.
Ross Greening megszabadította a bombázókat a felesle-
ges súlyoktól, még a Norden célzóberendezéseket is leszerel-
tette. Ez a vadonatúj, szupertitkos, görögdinnye nagyságú,
fekete acéldobozba zárt szerkezet lehetővé tette a bombák
nagy magasságból történő, hajszálpontos célba juttatását.
Mivel a küldetés során a pilótáknak körülbelül a nagyob-
bacska fák szintje fölött kellett majd repülniük, nem sok
hasznát vették volna a Nordennek, ezért Greening olyan alu-
míniumból készült, a géppuskák célkeresztjére emlékeztető
szerkezetet rakatott a helyükre, ami első ránézésre nem hogy
könnyítette, inkább nehezítette a bombázást.
A repülősöknek meg kellett tanulniuk az új szerkezet
használatát. Florida fölött száguldva liszteszsákokat dobtak
az előre kijelölt célpontokra. A feladat óriási kihívást jelen-
tett a bombázótisztek számára, a fiatal pilóták azonban szó-
rakoztatónak találták a rárepüléseket.
A landolást nem gyakorolták. Az emberek kitalálták, hogy
ez mit jelent, de senki sem panaszkodott, senkin sem látszott
a félelem. Tisztelték Doolittle ezredest, kitüntetésnek tekin-
tették, hogy vele együtt gyakorlatozhatnak, és ami a legfon-
tosabb: bíztak benne. Tudták, veszélyes akcióba vezeti őket,
de abban is biztosak voltak, kitalálja a módját annak, hogy
lehetőleg valamennyien visszatérjenek.
Danny úgy érezte, a napok fájdalmas lassúsággal cammog-
nak. Egyre nehezebben viselte el, hogy távol kell lennie Eve-
lyntől, attól a személytől, aki értelmet adott az életének. Raj-
ta kívül semmit sem tartott fontosnak. Még mindig imádta a
repülést, mégis furcsa ürességet érzett. Evelyn nélkül semmi
sem volt jó. Mivel levelet nem tudott írni, valahogy képtelen
volt úgy megszerkeszteni a szöveget, hogy ne legyen sem-
mitmondó, se túlságosan kitárulkozó (a cenzorra is gondol-
nia kellett), versekkel kezdett foglalkozni. Volt, hogy egy-e-
gy nyugalmas, magányos percben papírra vetett pár sort, de
a költemények többségét a szívében őrizte, közvetlenül az
Evelynnel kapcsolatos emlékképek mellett.
 Rafe egyszerűen elveszette az időérzékét. Nem foglalko-
zott sem az egykori boldogsággal, sem az azóta rászakadt
szomorúsággal, kizárólag a feladatra összpontosított. Mivel a
munkája éppen az volt, amit szeretett – a repülés –, amikor
belefeledkezett sokkal könnyebben viselte a bánatot. A bom-
bázók sokkal lomhábbak és nehézkesebbek voltak, mint a
vadászgépek; ahhoz, hogy gond nélkül fel- és leszálljon ve-
lük minden tudását és ügyességét latba kellett vetnie, sőt még
az ösztöneire is jobban kellett támaszkodni, mint korábban.
A feladat tehát nehéz volt, mégsem gondolt a halálra, de az
igazat megvallva az életre sem. Egyszerűen csak repült, tel-
jesítette a parancsokat, és nem gondolt másra.
Hajnalban azonban, amikor a nap sugarai megrepesztették
a sötét látóhatárt, meg napnyugtakor, amikor az ég mélyebb
kék lett, amikor a felhők rózsaszínűre és narancssárgára fes-
tődtek, önkéntelenül Evelyn jutott az eszébe. Nem azon töp-
rengett, vajon mit csinálhat most, mi lehet vele – tisztában
volt azzal, hogy a nő fizikai valójában már sosem lehet az
övé –, inkább azon tűnődött, mennyi mindent jelentett a szá-
mára ez a furcsa félig sem szerelem, mennyire erősnek érez-
te magát, milyen szilárdan hitte, hogy egy nap majd a testük
is éppen úgy egyesül, ahogy a lelkűk összeolvadt. Amikor
mindez eszébe jutott, rátört a fájdalom, és úgy érezte, már so-
ha, semmi nem töltheti meg a lelkében támadt ürességet.
 29
A tizenhat B-25-ös egy tavaszi napon szállt fel Floridából.
Indulás előtt még egyszer, utoljára végrehajtottak egy le-
és felszállási gyakorlatot, egy alacsony, talajközeli repülést,
majd átrepültek a kontinens fölött, sorra elhagyták maguk
alatt az államokat, a farmokat és a kisvárosokat, a mezőket,
a végtelen prérit – Amerikát.
San Franciscóban landoltak, az öböl közelében. Annál a
dokknál kellett jelentkezniük, amelynél az U.S.S. Hornet, az
a hordozó horgonyzott, amely a japánok támadása előtt
hagyta el Pearl Harbort.
Valamivel később a bombázókat átemelték a gigantikus
hajóra. A pilóták elfoglalták a számukra kijelölt kabinokat.
Még mindig nem tudták, hová indulnak, a tengerészek sem
ismerték az úti célt.
A tengerészek tisztában voltak az akció különlegességével
és fontosságával. Még soha, egyikük sem látott olyat, hogy a
Hadsereg bombázóit a vadászgépek számára kifejlesztett
hordozó szállította. Megindultak a találgatások. Voltak, akik
úgy gondolták, a gépeket egyenesen Európába viszik, mások
arról suttogtak, hogy az Egyesült Államoknak van egy titkos
bázisa, valahol a Csendes-óceánban, és a bombázók onnan
fognak rárepülni a japán célpontokra.
A pilóták nem vettek részt ezekben a találgatásokba. Tudták,
ha eljön az ideje, Doolittle úgyis mindent elmond majd nekik.
 Aztán a Hornet kísérőhajóival együtt elhagyta San Fran-
ciscót. A flotta éppen a Golden Gate híd alatt haladt át, ami-
kor a pilótákat a tanácsterembe rendelték.
Amint a repülősök helyet foglaltak, Doolittle ezredes rá-
tért a tárgyra.
– Nos, uraim, most már elmondhatom, mi lesz a célpon-
tunk. Tokiót fogjuk bombázni.
A komoly kiképzésen átesett, energikus, kötélidegzetű fi-
atal férfiak hüledezve meredtek rá, aztán kitört az általános
zűrzavar. Voltak, akik hangosan nevettek, mások a térdüket,
egymás hátát csapkodták jókedvükben. Rafe, Danny, Antho-
ny és Vörös, akik túlélték a Pearl Harbor elleni támadást, és
jó néhány barátjukat elveszették, nem vettek részt az ujjon-
gásban. Némák maradtak; úgy érezték, végre alkalmuk lesz
arra, hogy bosszút álljanak halottaikért.
Doolittle hagyta, hogy az emberei kieresszék magukból a
feszültséget, de nem várta meg, hogy a lelkendezés kaotikus-
sá váljon.
– A Haditengerészet a cél közelébe szállít minket. A japán
partoktól négyszáz mérföldnyire fogunk a levegőbe emelkedni.
Ezt a bejelentés döbbent csend követte. A pilóták lélekben
nem készültek fel arra, hogy egy hordozóról kell majd fel-
szállniuk. Doolittle számított arra, hogy meglepődnek, ezért
megint hagyott nekik egy kis időt arra, hogy szokják a gon-
dolatot.
Anthony felemelte a kezét.
– Uram, azt hittük, a gépeket csak azért hajózták be, hogy
átszállítsák valamelyik kisebb repülőtérre.
Doolittle úgy meredt rá, hogy Anthony bánta, hogy kinyi-
totta a száját.
– Úgy értem… uram… Még soha, senki sem csinált ilyes-
mit. Még egyetlen bombázó sem startolt hordozóhajóról.
– Tényleg nem – válaszolta Doolittle. – Van még kérdés?
Vörös is felnyújtotta a kezét.
 – Ε-ezredes, a felszállást begyakoroltuk, de… – Nem
akarta lejártani magát Doolittle előtt a dadogásával, ezért se-
gítségkérően Rafe-re nézett.
– Ezredes – mondta Rafe –, azt hiszem, Vörös azért aggó-
dik, mert nem biztos benne, hogy le tudunk szállni a hordo-
zó fedélzetére.
– Nem lesz elég üzemanyagunk ahhoz, hogy visszatérjünk
a hajóhoz – mondta Doolittle –, ezért a flottánk közvetlenül
a felszállásunk után visszafordul Hawaii irányába.
– D-de ha a hordozó visszatér, akkor hol fogunk leszállni?
– bukott ki a kérdés Vörös száján.
Doolittle lassan végignézett a repülősökön. A tekintete ke-
mény, a hangja közömbös volt.
– Szeretném, ha mindannyian megtanulnának egy mondó-
kát. Lusu hú meguafúgi. Ez azt jelenti, hogy „amerikai va-
gyok”. Kínaiul.
Harminc perccel azután, hogy Doolittle ezredes befejezte az
eligazítást, a nyugati irányba tartó Hornet fedélzetén Danny
és Rafe a korláthoz támaszkodva a tengert bámulta. Percek-
kel korábban végigsétáltak a repülőfedélzeten, aztán vissza-
tértek oda, ahonnan elindultak. Lemérték a távolságot, szá-
molgattak.
– Rövidebb, mint az a pálya, amin gyakoroltunk – mond-
ta Rafe. – És arról sem szabad megfeledkezni, hogy legalább
kétezer font súlyú bomba, meg ezerötszáz font súlyú üzem-
anyag lesz a gépben.
– Én is tudok pár kínai szót – jegyezte meg Danny. – Mug
vump rihau musupoork. Azt jelenti: „ki a franc találta ki ezt
a marhaságot”? Szívesen megkérdezném az ezredestől.
Anthony, Vörös és a többi repülős is a fedélzetet méreget-
te, de mindegyikük úgy viselkedett, mintha pusztán szakmai
érdeklődésből tennék. Amikor Doolittle ezredes kilépett kö-
zéjük, a pilóták abbahagyták a távolság méricskélését, és úgy
tettek, mintha csak sétálgatnának. Kissé furcsa volt, hogy
mindenkiben egyszerre támadt fel a vágy, hogy friss levegőt
szívjon a repülőfedélzeten.
Doolittle úgy tett, mintha elhinné a dolgot. Rafe-hez és
Dannyhez ment, a korláthoz támaszkodott és kinézett a vízre.
Amikor egyik pilóta sem szólalt meg, ő törte meg a csendet.
– Valami baj van?
– Nos, uram – kezdte Rafe –, csak tizenhat gépünk van.
–És?
– Mekkora csapást mérhetünk a japán fővárosra tizenhat
géppel?
– Nem arról van szó, uram, hogy ki szeretnénk hátrálni –
tette hozzá Danny. – Egyszerűen tudni szeretnénk, mennyi
értelme van az akciónak. Úgy érzem, jogunk van hozzá, mert
lehet, hogy mind ott maradunk.
Doolittle bólintott. Elgondolkozott, végigmérte a pilótá-
kat, majd a többi fiatal repülősre nézett. Végül válaszolt.
– Pearlben beledöngöltek minket a földbe. Pörölykala-
páccsal csaptak el ránk. A tervezett akció során mi legfeljebb
annyit érhetünk el, mintha egy tűt döfnénk beléjük. De ez a
tű keresztül fogja szúrni a koponyájukat, és megsebzi azt az
alávaló, orvul támadó agyukat! Értik?
Rafe és Danny bólintott, de Doolittle tudta, még nem tet-
te egészen világossá a dolgot.
– A győzelem azokat illeti, akik a legjobban és legtovább
hisznek benne. Mi hinni fogunk, és rá fogjuk bírni Amerikát,
hogy ugyanezt tegye.
Doolittle megfordult és az emberei közé sétált. A puszta je-
lenléte elég volt ahhoz, hogy a repülősök elhiggyék, sikerülhet
az, amit előttük még soha, senki sem csinált meg. Eltökéltségé-
vel és nyugalmával elhintette az emberek fejében azt a gondola-
tot, hogy diadalmaskodni fognak és mindannyian visszatérnek.
 Oahu, a sziget, amelyhez Pearl Harbor tartozott, állandó ria-
dókészültségben állt. A károkat helyrehozták, a katonai bázi-
sok ismét működőképesek voltak, de az élet korántsem tért
vissza régi medrébe. A levegőben a háború feszültsége vib-
rált. Még azon a lakótelepen is megváltozott a helyzet, ahol a
tisztek laktak családjaikkal, valahogy még a békés otthonok,
a bungalószerű házak körül is katonásabbá és feszesebbé vált
minden. Az előkertekben összeszedték a gyerekek játékszere-
it, a két- és háromkerekű bicikliket minden este felvitték a ve-
randára. A tisztek pontos időbeosztás szerint dolgoztak, a ja-
pán gépek által kavart vihar elsodorta korábbi lazaságukat. A
hónapokkal korábbi események után egyetlen egy sem akadt
közöttük, aki megengedte volna magának a késést.
Jackson őrnagy kilépett az egyik bungalószerű ház ajta-
ján, és elindult a dzsip felé, amellyel reggelente a bázisra járt.
Már a kocsi mellett állt, amikor váratlanul egy fáradt tekin-
tetű ápolónő lépett ki a pálmafák árnyékából, ahol addig vá-
rakozott.
– Bocsásson meg, Jackson őrnagy. Emlékszik rám?
Jackson sosem lett volna képes elfelejteni ezt az arcot, bár
most más szögből látta. Amikor először megpillantotta a há-
tán feküdt… Igen, ez volt az a nő, aki rászorította az ujját az
artériájára; ez volt az az angyal, aki nem engedte, hogy az
élet kiszivárogjon belőle.
– Természetesen! – válaszolt a kérdésre. Alaposabban
szemügyre vette a nőt. Úgy emlékezett rá, mint páratlanul
gyönyörű, angyali szépségre, és kiderült, valóban az, bár az
arca most kissé sápadt volt, a szeme fáradt, látszott rajta, jó
ideje nem tudja kipihenni magát. Tudta, hogy az ápolónők
milyen keményen dolgoznak, sőt ő maga is látta a négy hét
során, amit kórházban töltött. – Mondja, egyáltalán szoktak
maguk pihenni?
 – Nem sokat. – A nő mosolyogni próbált, de nem igazán
sikerült a dolog. Idegesen az őrnagyra pillantott. A jelek sze-
rint határozott céllal érkezett.
Jackson megérintette a nyakán vöröslő sebhelyet.
– Már régóta szeretnék köszönetet mondani önnek, és…
– Ha gondolja, most meghálálhatja – vágott közbe az ápo-
lónő. – Engedje meg, hogy hallgatózzak egy kicsit!
– Ööö… Tessék?
– Akkor, amikor megkezdődik az akció, amiben azok a bi-
zonyos pilóták részt vesznek.
Jackson homlokráncolva, habozva nézett rá.
– Nem tudom, miről…
– Van valami akció. Valami történni fog. Ön a hírszerzés-
nél van, és…
Jackson a dzsip felé fordult.
– Sajnálom, fogalmam sincs, miről beszél!
– Ön hírszerző tiszt, tehát pontosan tudja, miről beszélek.
– Ezért akár letartóztathatnám.
– Hogy bebizonyítsa, milyen éber a hírszerzés? – kérdezte a
nő kissé gúnyosan. Jackson beült a kocsiba, megfogta a kor-
mányt. A nő megérintette a kezét. – Őrnagy! Nem akarok töb-
bet tudni annál, amit már így is tudok… Van két férfi, két piló-
ta, akik nagyon fontosak a számomra, akik most valami veszé-
lyes küldetésben fognak részt venni. Semmit sem érek
ápolónőként… se emberként, ha nem tudom, mi történik velük!
Jackson megpróbálta összeszedni a gondolatait.
– Nézze – mondta –, nem beszélhetek önnel ilyesmiről.
Ezzel ön is tisztában van. Tulajdonképpen szóba se állhat-
nánk egymással.
– Ön hírszerző. Ezt mindenki tudja.
– Nos… tulajdonképpen igen.
– Tulajdonképpen… Ide hallgasson, őrnagy! Beleszeret-
tem egy pilótába. Hónapokon keresztül úgy éltem, hogy min-
den egyes percben azon töprengtem, merre járhat, mi van ve-
le, él-e egyáltalán. Rettegtem, és a félelem majdnem szétrág-
ta a lelkem… Aztán mintha megéreztem volna a halálát,
vagy… – Evelyn tudta, nem sok értelme van annak, amit ösz-
szehord, de fogalma sem volt, hogyan magyarázza el a hely-
zetet. – Most pedig két férfi… akiket… Van két férfi, akik
részt vesznek egy olyan küldetésben, ami annyira titkos, hogy
még levelet sem írhatnak nekem onnan, ahol éppen vannak!
– Megértem, nem könnyű a helyzete – mondta Jackson, és
közben gyűlölte magát, hogy így kell válaszolnia. Úgy beszélt
a nővel, mintha hisztérikának tartaná, de a szíve mélyén iri-
gyelte azokat a férfiakat, akikért ez az angyal ennyire aggódik.
– Sajnálom. Háború van. Mostanában nagyon sok akciót indí-
tanak… Nincs jogom ahhoz, hogy ezekről a harci cselekmé-
nyekről beszéljek. Feltéve, hogy léteznek egyáltalán…
Evelyn önkéntelen mozdulattal megérintette a hasát, a ti-
tokban fejlődő babát.
– Ebben az akcióban Pearl lesz a „fül”. Abból az ablakta-
lan épületből fogják figyelemmel kísérni a bevetést, aminek
húsz láb magas antennák vannak a tetején.
Jacksont megdöbbentette, hogy a nő milyen sokat tud. Agyá-
ba villant, hogy a felettesei esetleg ennek az angyalnak a fel-
használásával akarják alávetni egy furmányos hűségpróbának.
– A hadvezetés gyengélkedőjén is dolgoztam – folytatta
Evelyn. – Megvan a hivatalos belépőm. Csak annyit szeretnék
kérni öntől, intézze el, hogy ott lehessek, amikor befutnak a hí-
rek. Tudni akarom, mi történik azokkal, akiket szeretek!
– Tisztában van azzal, hogy mások mit tennének a he-
lyemben? Átadnák a katonai rendeszeknek!
– Más ápolónő pedig inkább más sebesülttel foglalkozott
volna ahelyett, hogy az ön artériájában tartja az ujját.
Jackson a nőre meredt. Evelyn állta a pillantását, aztán le-
vette a kezét az őrnagyéról, hátrébb lépett. Jackson hosszan,
némán nézett rá, majd beindította a dzsip motorját és elhaj-
tott.
 Április 12-én, vasárnap a Hornet találkozott a U.S.S. Enter-
prise-zal és kísérőhajóival, majd az egyesült flotta nyugat fe-
lé fordult a viharos időben. Ugyanazon az útvonalon halad-
tak, mint néhány hónappal korábban Yamamoto.
Az időjárás nem kedvezett az amerikai flottának, haladá-
suk sokkal lassabb volt, mint Halsey admirális remélte. A
gyorsaságnál azonban ebben az esetben sokkal fontosabb
volt a láthatatlanság; az admirális tisztában volt azzal, ha a
japánok tudomást szereznek jelenlétükről, akkor nem csupán
a küldetés sikerei csökkennek nullára, de az Egyesült Álla-
mok hadiereje is jelentősen gyengül a Csendes-óceán térsé-
gében. Minél közelebb jutottak a japán szigetekhez, annál
nagyobb lett a veszély. Amikor már a japán bombázók ható-
sugarán belül voltak, felfedeztetésük azt jelentette volna,
hogy Halsey elveszít néhány hajót, esetleg a hordozóit is. Ha
pedig erre sor kerül, akkor Amerika elvesztettnek tekintheti a
háborút…
Ezért a vihar, ami lelassította őket, hasznukra is volt; a lát-
hatóság minimálisra redukálódott, a felderítő vadászgépek
nem szállhattak fel az erős szél miatt. Halsey – aki mindad-
dig felelős volt a hordozóján lévő gépekért, míg azok el nem
hagyják a fedélzetet – nem átkozta a szerencséjét, és a lehe-
tő legobjektívebben vizsgálta a tényeket.
Egyik éjszaka a Csendes-óceán térségében tomboló vihar
alábbhagyott egy kicsit, és bár a flotta jó néhány órányira és
tengeri mérföldnyire volt attól a ponttól, ahol a terv szerint a
bombázóknak fel kellett szállniuk, Halsey kiadta a parancsot
az elsődleges előkészületek elvégzésére. A fedélzeti legény-
ség leszedte a B-25-ösöket rögzítő hevedereket, a fegyvere-
sek felrakták a négy-négy bombát a gépekre és behelyezték
a fedélzeti géppuskák munícióját tartalmazó ládákat.
Doolittle és Ross Greening a hídról ellenőrizte az előkészü-
leteket. Doolittle lenyűgözve nézte a magabiztosan és gyorsan
dolgozó tengerészeket, akik ügyet sem vetettek a szélre, az ar-
cukba csapó esőre, nem törődtek a fedélzet síkosságával.
Gyermekkorában olvasta Robert Louis Stevenson egyik ka-
landregényét, az Emberrablók fogságábant. A történet fősze-
replője egy katona volt, akit egy hajón ellenséges tengerészek
ejtettek fogságba. A katona gyávának nevezte a tengerészeket,
mert nem mertek férfi módjára megküzdeni vele, amikor
azonban kitört a vihar, sápadtan és rémülten figyelte, hogy a
matrózok milyen ügyesen és bátran másznak fel az árbocokra.
Doolittle most megértette, mit érezhetett.
Mellette Greening a számításaival bajlódott. Doolittle vé-
gül nem bírta tovább nézni, feléje fordult.
– Ross, annyit tologatja azt a logarlécet, hogy a végén
még elkopik!
– Ezredes – válaszolt Greening –, mindjárt megkapom az
eredményt, és… meg kell mondanom, akkor sem lehetünk
biztosak az akció sikerében, ha minden jól megy.
Doolittle elfordult, kinézett az esőáztatta fedélzetre.
– Tudom – mondta. – Lehet, hogy ezt a csatát elveszítjük,
de a háborút meg fogjuk nyerni.
Greening várt; annyira tisztelte az ezredest, hogy nem
akarta kérdésekkel vagy megjegyzésekkel megzavarni a gon-
dolatmenetét.
– Ők fogják megnyerni a háborút – biccentett Doolittle a
bombázóik hidraulikáját és mechanikus rendszereit ellenőrző
két pilóta, Rafe és Danny irányába. – Az ember azt hihetne,
nem is élnek, nem is léteznek ilyen fiúk, mert sehol sem le-
het látni őket akkor, amikor az embereket a legdivatosabb fri-
zurák és a legújabb táncok foglalkoztatják. Ám olyankor,
amikor szükség van rájuk, ilyen időkben ezek a fiatal férfiak
előlépnek a háttérből, és megoldják a problémákat.
Az ezredes Greening felé fordult, de tekintete a messze-
ségbe révedt.
 – Semmi sincs, ami erősebb lenne az önkéntesek szívénél.
Mindketten a bombázókra néztek és azokra az emberekre,
akik repülni fognak velük.
És abban a másodpercben Doolittle meghozta a döntését.
A repülősöket ismét berendelték a Hornet tanácstermébe.
– Ma délután felszálhmk – jelentette be Doolittle. – Le-
dobjuk a bombákat, aztán irány Kína. Ilyen egyszerű az
egész.
Az egyik fiatal repülős felemelte a kezét.
– Ezredes, úgy tudom, a kínaiaktól jelzéseket fogunk kap-
ni. Hogyan? Kína tele van japán katonákkal. Mi lesz, ha a kí-
naiak nem tudják leadni a jeleket?
– Ha erre sor kerül, akkor úgy szállnak le és oda, ahogy és
ahová tudnak. Ha pedig lent vannak, akkor próbálják elkerül-
ni a japánokat. A kínaiak minden tőlük telhetőt megtesznek
azért, hogy segítsenek nekünk.
Doolittle kis szünetet tartott, a további kérdéseket várta.
Azt akarta, hogy az embereik érezzék, mindenről gondos-
kodtak, a terv minden egyes részletét alaposan kidolgozták,
nem hagytak elvarratlan szálakat.
Valaki felemelte a kezét a terem hátuljában.
– Ezredes? Mi van akkor, ha a gépünk sérülést szenved Ja-
pán fölött, és ki kell ugranunk?
Doolittle bólintott. Méltányolta a kérdés őszinteségét.
– Én nem arra születtem, hogy fogoly legyek – mondta.
Ha a gépem használhatatlanná válik, ki fogom dobni a le-
génységemet, aztán belerepülök valamilyen katonai objek-
tumba. Ez elsőbe, amit találok. Ennyit rólam… De a pokol-
ba, én már öreg vagyok, negyvenöt is elmúltam. Maguk, fi-
úk, még csak most kezdték el az életet, szóval… Cselekedje-
nek belátásuk szerint.
A repülősök arcán látszott, elszánták magukat arra, hogy
pontosan azt tegyék, amit Doolittle mondott. Még ebben is
szerettek volna hasonlítani rá.
 A legutolsó három hónapban Evelyn látta, hogyan gyógyul-
nak be a sebek. A felszakított hús összeforrt, a vérzés abba-
maradt, a sötétvörös vágások és testlékek előbb rózsaszínűvé
majd fehérré változtak.
Minden nap, amikor kötéseket cserélt, megküzdött a fer-
tőzéssel, enyhítette a fájdalmat, megpróbálta meggyógyítani
a kétségbeesett emberek lelkét, és közben figyelemmel kísér-
hette a gyógyulás csodáját. Látta, ahogy a korábban agonizá-
ló férfiak visszanyerik egészségüket, ahogy a kín reménnyé
változik, és közben azon tűnődött, vajon az a hatalmas és ti-
tokzatos erő, ami végrehajtotta ezeket az átalakulásokat, ké-
pes lesz-e az ő szívét is meggyógyítani.
A méhében minden egyes nap tovább fejlődött az új élet.
Egyelőre rejtegette titkát, de tudta, hamarosan a világ elé kell
tárnia.
Sebeket tisztított, kötéseket cserélt, ápolt és gyógyított, s
közben végig azért fohászkodott, hogy Isten, aki elfordította
tőle arcát, ismét nézzen le a mennyekből. Ne rá, inkább arra
a két férfira, akit szeret. Kérte az Urat, kímélje meg az ő éle-
tét is, de csak azért, hogy megfelelő hordozója legyen annak
az ártatlan lénynek, akinek léte most tőle függött.
Egy délelőtt aztán, éppen amikor az egyik tengerész kar-
járól próbálta eltávolítani a feleslegessé vált, száradt bőrda-
rabokat, arra lett figyelmes, hogy egy tiszt áll a kórterem aj-
tajában. Jackson egy belépőkártyát tartott a kezében. Evelyn
azonnal megértette, hogy valahol a Háború nevezetű ismeret-
len világ közepén megkezdődött az az akció, aminek során
életveszélybe kerül az a két ember, akiket mindenki másnál
jobban szeret. Megértette, hamarosan választ fog kapni a re-
ménnyel és a jövővel kapcsolatos kérdéseire…
 30
Egyszerű halászok voltak, nem a japán hadigépezet harcosai,
de parancsot kaptak, és a császár katonáivá váltak. Teljesítet-
ték az utasításokat és elfoglalták figyelőállásaikat a szigetek
körül lebegő lélekvesztőkben és bárkákban. Ők alkották az el-
sődleges vészjelző rendszert. Még azt is megengedték nekik,
hogy folytassák a halászatot – persze csak úgy, hogy közben
eleget tehessenek legfontosabb kötelességüknek, és figyeljék,
nem közelednek-e amerikai hajók az ország irányába.
A Nitto Maru legénysége hozzászokott ahhoz, hogy napo-
kig úgy hajóznak a Csendes-óceánon, hogy egyetlen hajót
vagy csónakot látnának, ezért nem igazán voltak felkészülve
arra a látványra, ami 1942. április 18-ának hajnalán a szemük
elé tárult. Nem egyetlen hajót, nem is kettőt láttak, hanem
egy egész flottát, óriási hajókból álló tengeri farkashordát,
amely egyenesen Japán partjai felé tartott. A halászok először
csak meghökkentek és összezavarodtak, aztán megrémültek.
Nem képezték ki őket arra, hogyan kell beazonosítani az el-
lenséges hajókat, sőt még azt sem tudták teljes bizonyosság-
gal megállapítani, hogy a flottát tényleg az ellenség küldte-e
hazájuk ellen, vagy esetleg a császár tengerészei térnek visz-
sza. Abban viszont egészen biztosak voltak, hogy az ese-
ményről jelentést kell tenniük.
Az egyik halász, Nakamura Suekicsi a bárka parancsno-
kához, Gisaku Maedához futott, aki akkor már a rádiónál
volt, hogy leadja a jelentést a Kisónak, a japán Ötödik Flotta
zászlóshajójának. A következő pillanatban valami villanást
láttak az egyik feléjük száguldó hajó (az U.S.S. Nashville) ol-
dalán, majd pár másodperccel később bombák robbantak a
bárkájuk mellett, a vízben.
Rafe és Danny a többi pilótához hasonlóan a priccsén heve-
részett – megpróbáltak felkészülni az előttük álló nagy útra
–, amikor megszólaltak a szirénák, és megreccsent a hang-
szóró:
– Riadó! Riadó! Mindenki a helyére!
Kidugták a fejüket a folyosóra. Mindenütt lélekszakadva
rohanó tengerészeket láttak.
– Túl messze vagyunk Japántól. Mi ez, valami gyakorlat?
– kérdezte Danny.
– Nem tudom – felelte Rafe. – Valami biztos felpiszkálta
őket.
Doolittle ezredes a Hornet parancsnoki hídjára rohant.
Halsey admirális és a vezérkara már a helyén tartózkodott.
– Van egy kis problémánk – mondta Halsey.
Doolittle azonnal rájött, miről lehet szó. Miközben a híd-
ra tartott látta, hogy az előttük haladó cirkálók tüzet nyitottak
fedélzeti fegyvereikből.
– Milyen messze vagyunk Tokiótól? – kérdezte.
– Hétszáz mérföldre – hangzott a válasz.
Néhány perccel később a hordozó hangszóróiból új pa-
rancs reccsent:
– Pilóták a gépükhöz!
 Az épület, amelybe Jackson őrnagy bevezette Evelynt, kívül-
ről nem látszott szokatlannak, talán csak az volt furcsa, hogy
a bejárat közelében egyetlen útbaigazító táblát sem lehetett
felfedezni, amely alapján a látogató megállapíthatta volna,
hová került. Ha valaki megkérdezte, hogy pontosan mi is a
rendeltetése ennek a helynek, azt a választ kapja, hogy egy-
szerű reléállomás – és ezzel már meg is magyarázódott az a
rengeteg antenna, ami az épület tetején meredezett.
Evelyn követte Jacksont, aki végigment két hosszú folyo-
són (a falak mellett fegyveres őrök álltak), majd belépett egy
bunkerszerű helyiségbe, ahol az asztalok mellett tucatnyi
kódfejtő és sztenográfus serénykedett. A terem egyik fala
üvegből volt, mögötte a lány feszült embereket látott, akik a
különböző rádióvevők és Teletype relék mellett dolgoztak.
Jackson átvezette Evelynt az üvegfal mögé, egy üres íróasz-
talhoz, majd feléje fordult.
– Ne szólítsa meg őket – suttogta –, úgysem fognak be-
szélgetni magával. Tegyen úgy, mintha legépelné az informá-
ciókat, amelyeket átadunk önnek.
A helyiségben szinte vágni lehetett a cigarettafüstöt, a le-
vegőben erős verítékszag terjengett. Evelynnek hányingere
támadt. Érezte, összerándul a gyomra. Arra gondolt, hogy
nem a szag miatt lett rosszul, hanem az: idegességtől. Ez se-
gített egy keveset.
Jackson leült a fejhallgatós férfiak közé. Az egyik fülelő,
egy amerikai japán feléje fordult.
– Japán adásokat veszünk… Kiszúrták a hordozóinkat!
Ez volt az a pillanat, amikor Evelyn megbánta, hogy eljött
erre a helyre.
 Több, mint kétezer mérfölddel arrébb a Hornet parancsnoki
hídján a kapitány és az emberei szélirányba fordíttatták a ha-
talmas hajót, és maximális fokozatra állíttatták a gigantikus
motorokat. A hadsereg pilótái felrohantak a fedélzetre; a fe-
délzeti személyzet már ott várt rájuk. A katonák a széllel
küszködve megvizsgálták a gépeket, és megpróbálták átte-
kinteni, milyen változásokat kell eszközölni az eredeti fel-
szállási tervben. A Hornet mellett haladó cirkáló folyamato-
san tüzelt a japánok őrhajójára.
Doolittle ezredes is a fedélzetre sietett. Ross Greening ek-
kor már javában dolgozott.
– Túl messze vagyunk ahhoz, hogy megcsináljuk! – üvöl-
tötte túl Greening a szelet és az esőt. – A gépeknek több
üzemanyaga lenne szükségük, de nem tölthetjük tele a tanko-
kat, hogy elég könnyűek legyenek felszállásnál.
Doolittle gépe ekkor már készenlétben állt az alakzat
csúcsnál. A vezérgép mögött az a két bombázó helyezkedett
el, amellyel Rafe-nek és Dannynek kellett repülnie. Az ezre-
des látta, a két pilóta még a gépe mellett áll, és csak az ő pa-
rancsára vár. Odasietett hozzájuk.
– Vegyenek le mindent a gépükről, ami nem fontos. Min-
dent! Adják tovább a parancsot, mindenki hámozza meg a
madarát!
Rafe és Danny azonnal elindult, hogy végrehajtsa a paran-
csot. Doolittle visszament Greeninghez.
– Ross, örülnék neki, ha kitalálnál valamit, méghozzá
gyorsan!
A tervezettnél háromszáz mérfölddel többet kellett meg-
tenniük. Ilyen helyzetben minden uncia súlynak, minden
csepp üzemanyagnak létfontosságú jelentősége volt. A gépek
mögött felsorakozott repülősök közben nekiláttak, hogy ki-
hajigálják a raktérből azokat a holmikat, amelyeket Japán fö-
lött átszállva Kínába akartak eljuttatni. Az egyik navigátor
még a fonográfjától és a hanglemezeitől is megszabadult, a
társa egy óriási doboz toalett papírt hajított ki – úgy hírlett,
Kínában ilyesmi nem létezik. Ám egyikük sem bizonyult
olyan szigorúnak, mint Greening, aki felugrott a gépére, ki-
emelte a másodpilóta acélülését, és a döbbent Vörös szeme
láttára kilódította a hajó fedélzetére.
Vörös bement a gép alá, és bedugta a fejét az alsó ajtón.
– És én hová fogok ülni, uram? – kérdezte.
Greening válasz helyett egy könnyű faládát húzott az eltá-
volított ülés helyére.
– Szóval nyolc órát kell ücsörögnöm… ezen? – méltatlan-
kodott Vörös.
– Szóljon a társainak, menjenek vizelni, mert anélkül nem
szállhatnak fel a gépre! – mondta Greening, majd leugrott a
fedélzetre, és átsietett a szomszédos géphez.
Greening egy pillanatra megállt, és rákényszerítette ma-
gát, hogy végiggondolja a dolgot. Megfordult, és elkapta az
egyik tengerész karját.
– Hozzon seprűket, fókákat… bármit, aminek fanyele
van! Meg kátrányt. Fekete kátrányt. És keféket!
A tengerész arcán látszott, nem igazán érti a dolgot, de ha-
bozás nélkül elindult, hogy teljesítse a parancsot. Amikor
visszaérkezett a repülőfedélzetre, Greening éppen az egyik gép
farában elhelyezett géppuskát próbálta kiemelni a helyéről.
– Fessék feketére a seprűnyeleket, és tegyék a géppuskák he-
lyére! Ha ezzel elkészültek, hozzanak a konyháról kondérokat,
azokra is kenjenek kátrányt, és erősítsék fel a gépek hasára úgy,
mintha tartalék üzemanyag-tartályok lennének. Gyerünk!
Valahol a távolban felrobbant a japán járőrhajó.
Rafe és Danny a bombázóik közötti keskeny átjáróban fu-
tottak ismét össze. A géppuskásaik közben kidobálták a fe-
délzetre a töltényhevedereket és a muníciós ládákat. A fegy-
verek helyén ekkor már fekete seprűnyelek meredeztek.
– Seprűnyelek géppuskák helyett – jegyezte meg Danny
halkan.
 – Nem érdekes – mondta Rafe. – A japcsikra így is rához-
zuk a szívbajt.
Összenéztek, vállat vontak, és felkapaszkodtak a pilóta-
fülkékbe.
A bevetésfigyelő teremben a technikusok fáradtan, összeroskad-
va ültek a helyükön, és pattanásig feszült idegekkel, lehunyt
szemmel figyelték a fejhallgatójukból hallatszó sistergést.
Semmi értékelhető hang. Semmi…
Evelyn gyorsan felhagyott azzal a hiábavaló próbálkozás-
sal, hogy elfoglaltnak tűnjön. Felesleges volt erőlködnie; a
teremben tartózkodók ügyet sem vetettek rá. Az egyik fej-
hallgatós férfi – ő volt a Washington-relé kezelője – hirtelen
felkapta a fejét, izgatottan hallgatózott.
– Vettem – mormolta a szája előtt lévő mikrofonba, amit
aztán letakart a kezével, és felkiáltott: – A hadvezetés szerint
le kell állítani a bevetést.
Jackson megrázta a fejét.
– Doolittle-t leállítani? Lehetetlen! – mondta. Washing-
tonban egyetlen olyan személy sem létezett, aki elegendő ha-
talommal rendelkezett ahhoz, hogy ebben a fázisában leállít-
sa a bevetést. Természetesen sokan voltak ott, akik megtehet-
ték volna, de csak elvileg. Gyakorlatban is felhasználható ha-
talommal most már csak egy ember rendelkezett: Halsey ad-
mirális, aki éppen a világ legnagyobb óceánjának közepén
tartózkodott. Csakis az admirális parancsolhatott volna rá
Jimmy Doolittle ezredesre, hogy hagyja a hordozón a gépeit.
Ha pedig a gépek már a levegőbe emelkedtek, akkor az ezre-
desen kívül már senki sem parancsolt a pilótáknak, ő pedig
nem olyan ember, aki az első akadály láttán visszafordul. Ha
Doolittle egyszer célba vett valamit, akkor arra rá is fog
repülni…
 A feszültség szinte tapintható volt a levegőben. A bevetés-
figyelő teremben ülők nem tehettek mást, mint hogy tovább
figyelnek.
A Hornet hídján álló tisztek kiadták a parancsot – teljes gőz-
zel előre! A hordozó felgyorsított, hogy a lehető legbiztonsá-
gosabbá tegye a hátán hordott repülőgépek felszállását.
Doolittle a vezérbombázó pilótafülkéjében ült. Érezte a
motorok egyenletes dübörgését. Előretolta a gyorsítókart. A
fedélzeten a repülésirányító VÁRJ-t jelzett. Ross Greening
jelent meg mellette, aki egy fekete táblát tartott a kezében,
amire fehér krétával a TÜRELEM szót írták.
Greening a bombázóban ülő Doolittle felé fordult. Az ez-
redes kinézett a hordozó pereme melletti oszlopok tetején
himbálózó szélzsákokra. A szél erős volt, de szerencsére az
eső éppen csak szemerkélt. A bombázó szárnyain állhatato-
sán pörögtek a légcsavarok – Doolittle ezt úgy érezte, mint-
ha a saját testében helyezkednének el az óriási propellerek.
Érezte azt is, hogy a kerekek már alig várják, hogy a rohaná-
sukat visszatartó fék engedjen.
Előrenézett. A fedélzet nevetségesen rövidnek tűnt. Doolittle
megrázta a fejét Ha ő ilyennek látja, ha ő elbizonytalanodik, ak-
kor mit várhat a többi pilótától, azoktól a fiúktól, akiknek a több-
sége most először vesz majd részt éles bevetésen, akik még so-
sem emelkedtek levegőbe ilyen, a hullámok hátán száguldó hor-
dozó hátáról. A pokolba, az ilyen felszállást sosem gyakorolták!
Nem volt alkalmuk kipróbálni a dolgot, és tessék, most, amikor
először csinálják, máris bombákkal megpakolva indulnak útnak.
Lehet, hogy egy kicsit túl sokat követel az embereitől?
A szélben lebegő amerikai zászlóra tévedt a pillantása.
A fedélzeten Ross Greening mély lélegzetet vett, és feltar-
totta a tábláját. Doolittle elolvasta az utasítást.
 INDULÁS!
Doolittle felnézett a hídra, és tisztelgett Halsey admirális-
nak, aki viszonozta az üdvözlést. Az ezredes még egyszer
visszapillantott Ross Greeningre, majd kiengedte a féket.
Rafe és Danny a két B-25-ös pilótafülkéből figyelte, ahogy
Doolittle gépe eltávolodik tőlük. A bombázó hihetetlenül las-
san mozgott, a propellerek elszántan kavarták a szelet. Nem
fog sikerülni, gondolta a két fiatal pilóta egymástól függetle-
nül. Nem fogja megcsinálni! Aztán a pesszimista belső hangot
elnémította egy sokkal derűlátóbb: Jimmy Doolittle bármire
képes a gépével. Mindent megcsinál, amit csak akar!
A bombázó már a fedélzet közepe táján járt. A teljes gőz-
zel haladó hordozó mozgása löketet adott neki. A légcsavar-
ok belekaptak a szembeszélbe.
Sikerül neki? Mégsem csinálja meg? A tétova pillanat
döbbenetesen hosszú ideig tartott. A két fiatal pilóta megpró-
bálta beleképzelni magát Jimmy Doolittle helyébe. A bombá-
zó egyre közelebb került a fedélzet széléhez, de még mindig
nem szállt fel.
Lehetetlen! Lehetetlen! Nem fog sikerülni! A gép le fog
zuhanni a hajóról, belecsobban a vízbe, és bombástól, piló-
tástól nyomtalanul eltűnik az óriási hullámok alatt. A bom-
bák aztán felrobbannak, és cafatokra szaggatják a B-25-öst
meg a legénységét…
Doolittle kiért a fedélzet szélére, és keményen hátrarántot-
ta a botkormányt. A bombázó kerekei elváltak a hajó hátától;
a gép majdnem függőlegesen függött a levegőben, de nem
állt meg, hanem folyamatosan és kitartóan haladt felfelé.
Amikor elért egy bizonyos magasságot, Doolittle szelíden ol-
dalra fordította, és megkerülte a hordozót. A fedélzeten ösz-
szegyűlt tengerészek üdvrivalgásba törtek ki. Az admirális és
a hídon tartózkodók elismerően bólogattak.
A fiatal pilóták megismételték Doolittle mutatványát. A
gépek a levegőbe emelkedtek.
 Halsey admirális a hídról az utolsóként felszálló gépre né-
zett, majd a Japán irányába forduló kötelékre pillantott.
– Tudják – mondta halkan –, ez volt az első alkalom, hogy
úgy küldök madarakat a levegőben, hogy fogalmam sincs,
mikor térnek vissza… Hogy visszajönnek-e egyáltalán. – El-
hallgatott, majd hozzátette: – Rendben van, tűnjünk el innen!
Az admirális hajói megfordultak, és maximális sebesség-
re kapcsolva indultak vissza, Pearl Harborba.
A bevetésfígyelő teremben a fejhallgatós emberek feszülten
figyeltek, de egyetlen adást sem tudtak befogni. Mindenki iz-
zadt; a feszültség szúrós szaga még az áporodott, kihűlt ciga-
rettafüst bűzét is elnyomta. Evelyn kényszerítette magát a lé-
legzésre, úgy érezte, a tüdeje valahogy elfeledkezett a felada-
táról. A szívével nem volt ilyen gond, veszettül zakatolt a
mellkasában, és minden egyes dobbanásával új izzadság-
csöppeket préselt ki a homlokán.
A Csendes-óceán fölött tizenhat repülőgép szállt alakzatban,
a hullámok fölött, körülbelül húsz láb magasan. Rafe és
Danny látták egymást, gépeik szárnyának vége között úgy
ötven láb távolság volt. Doolittle gépe volt a vezér, a többi
bombázó a lehető legkeskenyebb sávba rendeződve követte.
A jelek szerint mindenkinek sikerült elhagynia a hordozó fe-
délzetét, de biztosan nem tudhatták a dolgot – a parancs ér-
telmében szigorú rádiócsendet kellett tartaniuk.
 Franklin Delano Roosevelt elnök körülbelül ugyanabban a
percben tartotta meg országának a később „Tűzvonal-
beszéd” néven emlegetett szózatok egyikét. Ezen beszédek
alkalmával a Fehér Ház egyik termében ülve, a rádión ke-
resztül szólította meg az amerikai népet, és a felmérések sze-
rint a lakosság fele hallotta ezeket az adásokat;
– Berlinben, Rómában és Tokióban nevetséges és puhány
nemzetnek tartottak minket, playboyoknak, akik brit, orosz
és kínai katonákat bérelnek fel, hogy megvívassák harcaikat.
Kíváncsi lennék, most minek neveznek bennünket! Kíváncsi
lennék, mint mondanának MacArthur tábornoknak és az em-
berinek, mit mondanának azoknak a katonáknak, akik a mai
napon is a Csendes-óceán körzetében tartózkodnak, és ké-
szek a harcra! Ismételjék el azoknak a fiúknak, akik repülő
erődjeinkben teljesítenek szolgálatot! Ismételjek el a tenge-
részgyalogosainknak!
Rooseveltnek, mint minden normális embernek, megvol-
tak a maga félelmei. Azokkal, amelyekkel lehetett, már
szembenézett, némelyiket legyőzte, és megtanulta, hogyan
élhet együtt felelősségteljesen a megmaradtakkal. Minden
tőle telhetőt elkövetett, de voltak olyan dolgok, amelyekbe
bele kellett törődnie. Nem imádkozott azért, hogy újra járni
tudjon. Nem imádkozott azért, hogy olyan diadalban legyen
része, amit nem érdemelt ki. Ám azzal, hogy kimondta eze-
ket a szíve legmélyéről feltörő szavakat, azokat a gondolato-
kat, amelyek éppen ott fogalmazódtak meg, ahol a legszen-
tebb imák, azzal felkiáltott Istenhez, kérve kérte őt, segítse
meg Jimmy Doolittle ezredest és a fiait, akik a rend és a tisz-
tesség védelme érdekében szálltak az ég alatt; akik azért in-
dultak útnak, hogy bosszút álljanak Amerika ellenségein.
 31
Órákon keresztül egyenes vonalban repültek előre, minimá-
lis manőverezéssel, hogy minél több üzemanyaguk marad-
jon. Menet közben a lövészek a gépek hátuljában a maguk-
kal vitt kannákból feltöltötték a tartályokat. A tartalékkanná-
kat nem dobták ki; úgy tervezték, csak a szárazföld fölé érve
szabadulnak meg tőlük, nehogy a japánok a víz tetején lebe-
gő üres kannák láttán meghatározhassák a flotta helyzetét.
Amerika ugyanis nem akarta megkockáztatni a hordozók, és
ezzel esetlegesen a háború elvesztését.
A pilótáknak rengeteg idejük volt gondolkodni, de nem
igazán tudták kihasználni az alkalmat. Feszültek voltak, ag-
gódtak amiatt, hogy elég lesz-e az üzemanyaguk, megküz-
döttek az erős szembeszéllel és azon tépelődtek, vajon mi-
lyen eredménnyel zárul majd a támadás, amit Japán legna-
gyobb, legsűrűbben lakott, szent városa, a minden más tele-
pülésnél komolyabb erőkkel védett Tokió ellen készültek
végrehajtani.
Rafe fejében is megfordultak ezek a gondolatok, de a gé-
pet rábízta az ösztöneire, így tudatának egy részét, azt a tit-
kos és elrejtett részt, amelyben mindenki a legszentebb em-
lékeit őrzi, visszaküldhette a múltba. Nem a tengert látta, lel-
ki szemei előtt Tennessee zöld mezői jelentek meg. Érezte az
apja overalljából áradó olajszagot, az apja gépének üze-
manyag-illatát. Érezte, hogy pontosan olyan férfivá vált,
amilyen mindig is lenni szeretett volna. Nem csupán azért,
mert azt csinálta, amit imádott, hanem azért is, mert tudta, jó
ügyért küzd. Jó ügyért harcolni, valamiért mindent, esetleg
az életét is feláldozni – ezt igazán komoly, dicső és férfias
dolognak tartotta. Mindig is valami ilyesmiről álmodozott,
arra azonban nem számított, hogy a nagy pillanatban ennyi-
re egyedül fogja érezni magát. Úgy képzelte el, hogy amikor
életében eljut ahhoz a ponthoz, amikor valóra váltja álmait -
vagyis most, hogy erre a bevetésre megy, attól függetlenül,
milyen sors vár majd rá Tokió egén –, lesz valaki, egy nő,
akit szerethet és aki viszontszereti őt.
Aztán rájött, hogy életében már szerepet kapott a szere-
lem, és éppen ez az oka annak, hogy ennyire teljesnek érzi.
Evelyn sosem lehet az övé, legalábbis nem úgy, ahogy remél-
te, de mindig szeretni fogja, és el sem tudta képzelni, hogy a
nő valamilyen formában nem viszonozza érzéseit. Ahogy az
apja mondogatta a családnak a nagy válság idején: A kevés
nem elég, de ha nincs más, ennyi is megteszi.
Danny fejében egészen más gondolatok keringtek Japán
felé menet, a hétszáz mérföldes repülőút során. Az ő agyában
szavak, kifejezések és mondatok nyüzsögtek, mindaz, amit el
akart mondani Evelynnek, amivel ki akarta fejezni, milyen
őszinte és tiszta szerelmet érez iránta. Amióta elhagyta Pearl
Harbort, elviselhetetlen volt számára a nő hiánya. Nem is a
közöttük meglévő fizikai távolság zavarta, hanem annak a
lelki közelségnek a hiánya, ami oly fontos volt a számára.
Mintha valamilyen űr keletkezett volna közöttük, a lelkeik
között; egy olyan űr, amit neki kell áthidalnia. Fogalma sem
volt arról, hogy mi ez az üresség. Soha, senki mást nem sze-
retett úgy, mint Evelynt, nem ismert hozzá fogható embert,
és olyat sem, aki ilyen nagy hatást gyakorolt volna rá, aki
ennyire megváltoztatta volna. Eltűnődött, hogy az egység és
a megosztottság e különös kombinációja vajon egyszerűen
annak a nagy rejtélynek a része-e, amit szerelemnek nevez-
nek. Nem tudta eldönteni, ezért a költészet felé fordult, a ver-
sekhez, amelyek mindig ott zümmögtek a fejében, valahány-
szor a nőre gondolt – vagyis gyakorlatilag egyfolytában. A
Csendes-óceán fölött Danny gondolatban szavalni kezdett
Evelynnek:
Mindig hálás leszek
a csöppekért, amelyeket
engedtél innom a lélekfolyóból,
szerelmed dús forrásából…
Talán nem mindenki nevezte volna versnek ezt a gondolatsort.
Talán lettek volna olyanok, akik túlságosan szentimentálisnak
tartják, ám Danny minden egyes szót a lehető legkomolyabban
gondolt. A szavak, a kissé botladozó sorok pontosan azt fejez-
ték ki, amit érzett. Amitől teljesnek érezte önmagát.
Japán partvonala a vártnál valamivel később tűnt fel a látó-
határon. A gépek navigátorai az új adatoknak megfelelőn
korrigálták a számításokat. A bombázók közül nem mind-
egyik indult Tokió felé; azok, amelyeknek más városokat
kellett megtámadniuk, leváltak az alakzatról. A repülési ma-
gasság a lehető legalacsonyabb volt, a fémmadarak hasa
szinte súrolta a fák koronáját.
Doolittle gépének személyzete kiszámította, hogy körül-
belül mikor fognak megérkezni Tokió fölé. Az eredeti terv
szerint szürkületkor kellett átrepülniük a város fölött, akkor,
amikor a fényviszonyok miatt nehéz lesz észrevenni őket, vi-
szont a felgyulladó lámpáknak köszönhetően könnyebb lesz
a célzás. Doolittle gépéről gyújtóbombákat akartak kidobni.
A lent fellobbanó tüzek fényénél aztán a kötelék több egysé-
ge jobban tájékozódhatott.
 Most azonban a navigátor közölte, hogy délben fognak a
város fölé érni.
Délben! Doolittle megremegett. Ám legyen…
Japán szigetét – Hawaii-hoz hasonlóan – megfigyelőállá-
sokból és légvédelmi egységekből álló szoros gyűrű vette
körül. 1942. tavaszán az Amerikai Egyesült Államok hivata-
losan is hadat viselt a Japán Császárság ellen. Nem úgy, mint
1941. december hetedikén. Mégis, amikor a katonai és a ci-
vil megfigyelők jelentették, hogy az óceán irányából azono-
sítatlan repülőgépek tartanak a szárazföld felé, a figyelmeze-
tést senki sem vette komolyan az országban. A japánok tehát
ugyanúgy reagáltak a veszélyre, mint néhány hónappal ko-
rábban az amerikaiak. Az emberek olyan lehetetlennek tar-
tották a támadást, hogy egyszerűen nem hittek a szemüknek
és a fülüknek.
Tokióban kellemes volt az időjárás, a város pezsgett az
optimizmustól. A háború olyan távol volt tőle, mint a Hold, a
japán harcosok nem csupán Kínát kényszerítették térdre, de
magát Amerikát is megalázták, ezért minden, ami a fegyve-
res konfliktusokkal volt kapcsolatban, inkább büszkeséggel,
semmint félelemmel töltötte el az embereket. A légiriadó-
gyakorlatok, amelyeket a városban rendszeresen végre kel-
lett hajtani, arról biztosították a lakosságot, hogy a katonai
vezetők minden elképzelhető óvintézkedést megtesznek an-
nak érdekében, hogy megvédjék hazájukat és császárukat.
A szirénák nem sokkal dél után szólaltak meg. A fiatal fér-
fiak, a légvédelmi egység katonái azonnal elfoglalták állása-
ikat, a fegyverekhez siettek. Ennek ellenére senki sem vesz-
tette el a nyugalmát, mindenki azt hitte, újabb gyakorlatot
kell végrehajtaniuk. Az anyák tovább sétálgattak a piactéren
gyermekeikkel, és amikor meglátták a fejük fölött elszálló
karcsú, zöld gépeket, amelyek szinte súrolták az épületek te-
tejét, sokan felnéztek és felmutattak:
– Milyen gyönyörűek!
 A császár is megpillantotta az egyik négymotoros bombá-
zót. Éppen a Palotakertben üldögélt, ebédhez készülődött.
Nem ismerte fel a gép típusát, és eltűnődött, hogyan lehetsé-
ges, hogy a tábornokai nem informálták az új bombázó kifej-
lesztéséről.
A város peremén a gépek kiválasztották célpontjaikat, és
megkezdték a rárepülést. Rafe és Danny intéssel köszönt el
egymástól, aztán mindketten kifordultak az alakzatból. Rafe
az egyik motorgyárat, Danny pedig a kikötő közelében lévő
olajtartályokat vette célba. A légi felvételeket együtt tanul-
mányozták, memóriájukba vésték a célpontok elhelyezkedé-
sét, a repülési vektorokat, ezért akkor is pontosan tudták,
hogy a másik éppen hol tart, amikor már nem látták egymást.
A bombázók magukra hagyottan dolgoztak. Semmi vizu-
ális kapcsolat, semmi rádiózás. A gépek személyzete önálló
egységet alkotott, a pilóták saját csapatuk sorsának kormá-
nyosai lettek.
Már alig várták, hogy megkezdhessék a rárepülést. A pilóták
kétszáz láb magasra kúsztatták gépeiket – a hullámok és a
fák közelében eltöltött hosszú órák után már ez a viszonylag
csekély magasság is üdítően kellemes volt. A tereptárgyak
villámgyorsan száguldottak, feltűntek az épületek; a pilóták-
nak erősen kellett összpontosítaniuk, hogy beazonosítsák a
tájékozódási pontokat, és kiválasszák a bombázás megkezdé-
séhez legalkalmasabb pozíciót.
A gépek körül szétrobbanó lövedékek, a géppuska- és
ágyútűz jelezte, a japánok tudnak érkezésükről, és nem akar-
ják hagyni, hogy a betolakodók élve kikerülhessenek hatósu-
garukból.
A repülőszemélyzet még a kapkodva végrehajtott előké-
születek során is talált időt arra, hogy gyors és rövid, de
őszinte és találó üzeneteket krétázzon az ötszázfontos bom-
bák orrára. AMERIKÁÉRT – írták néhányan. AZ ARIZONÁ-
ÉRT. PEARL HARBORÉRT. Danny gépének egyik bombá-
jára Anthony csak ennyit írt: BILLYÉRT.
Rafe bombázótisztje helyzetbe igazította azt az alumínim-
keresztet, amivel Ross Greening látta el a gépeket. Rafe egye-
nesben tartotta a madarat, és gyorsan körülnézett, nem tűnnek-
e fel az égen a légvédelem működését jelző robbanások.
Semmi gond, minden tiszta.
Kinyitotta a bombarekesz ajtaját, szintezte a gépet, aztán
átadta a vezérlést a bombázótisztnek. Valamivel később a fej-
hallgatójában meghallotta a jelentést:
– Bombák kint!
Valamennyien visszafojtott lélegzettel vártak. Semmi…
Átvillant az agyukon, hogy hiába tették meg az utat, hiába
vállalták a kockázatot, mert a bombák tökök voltak, nem fog-
nak felrobbanni.
Aztán fekete füst- és porfelhő emelkedett fel a gyárból, az
elsődleges célobjektumból. A következő másodpercben fel-
jutott hozzájuk a törmelék; némelyik apró szilánk magasabb-
ra emelkedett, mint a gép.
A bombák beterítették Tokiót. Először senki sem tudta, hon-
nan érkezhetnek. A japán katonai vezetés rádöbbent, hogy a
szokatlan külsejű gépek, amelyekről a megfigyelők korábban
jelentést tettek, ellenséges egységek voltak A tokiói rádió
megszakította az adását, és figyelmeztette a polgárokat, vo-
nuljanak az óvóhelyekre, mert az ellenség támadást indított a
város ellen.
A japánok megpróbálták megszervezni a védekezést és az
ellentámadást, ám mire észbe kaptak, a bombázók eltűntek a
közelből. A kár nem volt elviselhetetlenül nagy, de minden-
képpen jelentősnek kellett minősíteni. Egy gyár, egy olajfi-
nomító, egy raktár a város túlsó végében, néhány olajtartály
a túlsó külvárosban. A katonák nem tudták megállapítani,
hogy hány ellenséges gép vett részt a támadásban, és ami
még őrjítőbb volt: fogalmuk sem volt arról, honnan érkeztek.
Ennek köszönhetően nem tudták megtenni a szükséges ellen-
lépéseket annak érdekében, hogy megakadályozzák az eset-
legesen bekövetkező újabb támadásokat.
Ugyanazok az emberek, akik rábírták Yamamotót a Pearl
Harbor elleni támadás végrehajtására, akik elhitték és má-
sokkal is elhitették saját őrültségüket, Japán legyőzhetetlen-
ségéről és sérthetetlenségéről kiagyalt szólamokat, most
kénytelenek voltak megjelenni a császár előtt, és rákénysze-
rültek, hogy valamilyen magyarázatot adjanak a történtekre.
Magyarázatot? Ugyan mit mondhatnának a történtekről,
amikor arról sem volt fogalmuk, hogy Amerika honnan indí-
totta a bombázóit? Legfeljebb csak annyit jelenthetnének,
amennyit a császár már amúgy is tudott: az ellenség sebet ej-
tett Tokió testén.
Pearl Harborban, a hírszerzőközpont bevetésfigyelő termé-
ben az ügyeletesek fogták a tokiói rádió adását, a japán szár-
mazású amerikaiak lefordították a szövegeket, és jelentették
az erősen szagló szobában feszülten várakozó tiszteknek,
hogy a légitámadás lezajlott, és a rádió az óvóhelyekre küldi
a civileket.
A következő tizenöt napban és négy órában Evelyn egyet-
len egy hírt sem kapott azokról a férfiakról, akiket szeretett.
 32
– Az utolsó bomba is kint van! – jelentette Rafe navigátora.
A következő másodpercben lyukak jelentek meg a gép pad-
lóján, forró ólom száguldott keresztül a belső téren; az egyik
fémfröccsenet a lövész testében kötött ki. A navigátor, aki
éppen akkor tért vissza a bombafedélzetről, felüvöltött: – A
lövész találatot kapott!
Vörös lecsúszott a másodpilóta ülésének helyére betett fa-
láda tetejéről, átrohant a gép farába. A lövész élettelen rongy-
csomóként hevert a padlón. Vörös bekapcsolta az interkom
mikrofonját.
– Halott – mondta.
Rafe cikázni kezdett az ég alatt.
– Ha ezek Zérók, akkor szedd le rólam őket! – kiáltott rá
Vörösre.
– Mit akarsz, mit csináljak? – kérdezte Vörös. – Söpörjem
le őket az égről? Seprűnyelünk már van hozzá…
– Nem Zérók, ez repesz! – ordította Rafe, amikor a gép or-
ra előtt szétrobbant néhány légelhárító lövedék. Balra, majd
jobbra döntötte a bombázót, de bármerre fordult, a levegőben
mindenütt fekete robbanásvirágok jelentek meg. A gép fará-
ba repeszszilánkok csapódtak. Rafe maximális sebességre
kapcsolt, és olyan vad manőverezésbe kezdett, hogy Vörös
és a navigátor magatehetetlenül csapódott az oldalfalhoz.
A repeszzáport azonban így sem sikerült kikerülniük.
 Roosevelt elnök a tolószékében, a Fehér Házban lévő irodá-
jának kandallója mellett ült. Nem gyújtottak tüzet (a térdére
terített takaró éppen elég meleg volt), de ő mégis úgy meredt
a rostélyrács mögé, mintha elevenen lobogó lángokat látna.
A világ súlya megroggyantotta a vállát, a gondok mély rán-
cokat róttak a homlokára. Magányos ember volt, és a világ
legnehezebb, legmagányosabb munkáját kellett elvégeznie.
George, az inas a közelben várakozott. Amikor már képte-
len volt elviselni a csendet, halkan odalépett Roosevelt mellé.
– Kíván valamit, elnök úr?
– Nem, George. – Roosevelt nem fordította el a fejét. -
Csak… a fiaimra gondoltam. Nem én vagyok az első elnök,
aki a háborúba küldi a fiait. Kíváncsi lennék, a többiek miből
merítettek erőt. Valahányszor bejön ide valamilyen tábornok
és híreket hoz, mindig attól rettegek, azt fogják közölni ve-
lem, hogy valamelyik fiú meghalt.
George bólintott, várt, majd tőle szokatlan módon beszél-
getést kezdeményezett.
– Nekem, uram, ebben a háborúban nem harcolnak fiaim.
– Roosevelt annyira meglepődött George megjegyzése halla-
tán, hogy felnézett. – De azt hiszem, ha ott lennének, akkor
hálát adnék Istenek, hogy az országnak olyan elnöke van,
mint ön. Aki úgy érez, mint ön…
Roosevelt és George még mindig egymást nézték, amikor
kinyílott az ajtó.
Megfordultak; Marshall tábornok lépett be a szobába.
Megjelenése ebben a pillanatban Rooseveltben és George-
ban is felébresztette a félelmet. Tovább rontott a dolgon,
hogy Marshall arca szokatlanul komor volt. George szája ki-
száradt, elkerekedett szemmel nézett Rooseveltre. Az elnök-
nek egyetlen arcizma sem rándult meg. Erősnek látszott, úgy
tűnt, mindenre felkészült.
 – Mi történt, tábornok? – kérdezte kemény hangon.
– Irányjelző adások sugárzását kértük a kínaiaktól, de mi-
re ráálltak a dologra, már túl késő volt. Ráadásul a gépeknek
olyan korán kellett felszállniuk, hogy valószínűleg akkor
sem érnének el a szárazföldig, ha a jelzéseket követnék. Ki-
fogyna az üzemanyaguk…
– Tehát a fiaink vakon, száraz tankkal repülnek.
– A kínaiak kutatócsoportokat küldtek ki. Talán hamarabb
rálelnek a katonáinkra, mint a japán őrjáratok. Feltéve, hogy
lesz olyan gép, amelynek a legénysége élve földet ér.
– Isten segítsen nekik! – mondta Roosevelt. Megfordult,
és ismét a sötét kandallóba bámult.
 33
A légelhárító tűz nem tartott sokáig; a gépek már majdnem
elhagyták Tokió védelmi gyűrűjét, amikor a géppuskák meg-
szólaltak. Rafe bombázója pillanatokkal később kikerült a
fegyverek hatósugarából.
Rafe folyamatosan egyre feljebb vitte a gépét, és közben
az eget kémlelte, azt figyelte, nem közelítenek-e feléjük Zé-
rók. Egyet sem látott. A japánok nem tudták, honnan érkez-
tek, és azt sem sejthették, merre tartanak.
Szakadozott felhők között haladtak. Nem sokkal később
elérték a Japán-tenger nyugati partját. A navigátor szemügy-
re vette a partmenti szigeteket, aztán számolgatni kezdett,
hogy meghatározza a pontos pozíciót. Rafe visszafogta a mo-
torokat. Takarékoskodnia kellett az üzemanyaggal, hogy ki-
tartson Kínáig.
Hol lehet Danny? A parancs egyértelmű volt: a gépek a tá-
madás megkezdése után csak magukra számíthattak. Logi-
kus; egy gép, egyetlen célpont. A kötelékben haladó bombá-
zókat könnyebb odalentről eltalálni. Rafe és Danny azonban
titokban egyezséget kötött. Mivel elpusztítandó célpontjaik
viszonylag közel voltak egymáshoz, várható volt, hogy
nagyjából ugyanakkor érik el a partot, méghozzá ugyanazon
a helyen. Azt tervezték, egymás mellett fognak továbbrepül-
ni, fedezik egymást. Ezzel a megoldással mindkettejük túl-
élési esélyei megnőhettek.
 Rafe tudta, nem várhat. Nem pazarolhatja az üzemanya-
got. Dannynek már itt kellene lennie. Az is lehet, hogy már
odébbállt. Rafe azzal nyugtatgatta magát, hogy nem sok pi-
lóta van, aki jobb Dannynél. Biztosra vette, a barátja ugyan-
olyan sikeresen hazavágta a célobjektumát, mint ő a sajátját.
Mert sikeresnek minősíthette az akciót. Igaz, elvesztette a lö-
vészét, de sikerült meglepnie a japánokat. Valószínűleg a
többieknek is.
Megpróbálta megnyugtatni magát, de miközben a gépe
egyre közelebb került a kontinenshez, a gyomrában egyre na-
gyobb lett az aggodalom okozta jeges gombóc.
A tenger fölött egyetlen amerikai gépet sem látott.
Aztán fent, magasan a feje fölött mégis felfedezett egy
könnyedén és egyenletesen haladó zöld bombázót.
Rafe felemelkedett a másik géphez, besorolt melléje.
Danny átnézett hozzá, elmosolyodott és intett. Űgy üdvözöl-
te Rafe-et, mintha az országúton, egy-egy kamion sofőrfül-
kéjében ülnének, és arra készülnének, hogy a következő pi-
henőhelyen együtt ebédelnek. Danny észrevette Rafe gépé-
nek farán a repesznyomokat. Elkomorodott. Elővette a vész-
jelző lámpáját, és a Morse-kódot alkalmazva levillogtatott
egy kérdést:
Baj van?
Vörös is elővette a saját lámpáját. Lövész halott. Ti?
Megvagyunk, érkezett a válasz.
Úgy viselkedtek, mintha már nem érhetné baj őket, de va-
lamennyien tisztában voltak azzal, hogy a kontinens fölé ér-
ve még gondjaik lehetnek. A nagyobb kínai városokat a japá-
nok tartották kézben. Valahol a tengerparti sávon túli terület
egy bizonyos részén a kínai ellenállók voltak az urak. Azok
az ellenállók, akik elvileg jelzéseket fognak leadni a bevetés-
ből visszatérő amerikai gépeknek; akik biztonságos helyre
irányítják majd a pilótákat.
A jelzések… De mikor, honnan fogják leadni őket?
 A felhők egyre sűrűbbé váltak. Az első néhány óra során
még itt-ott találtak egy-egy tisztább égfoltot, de mire a nap
lement, már azt sem látták, hogy tenger vagy szárazföld van
alattuk.
Danny bosszúsan nézett az egyik kijelzőre. Az üzemanyag
rohamosan fogyott, a mutató egyre jobban megközelítette az
üresét jelentő Ε betűt. A tartalék üzemanyag utolsó cseppjeit
órákkal korábban betöltötték a tartályokba; a navigátor szá-
mításai szerint alig száz mérföld megtételéhez elegendő naf-
tájuk maradt. Ez azt jelentette, hogy majdnem el fognak jut-
ni Kína fölé. Talán. Ha minden jól megy. Ha mondjuk alább-
hagy az erős szembeszél, ami azóta akadályozta a haladásu-
kat, hogy elhagyták Japán partvonalát.
Anthony megpróbálta megőrizni a nyugalmát. Nem sok
sikerrel, mert az ujjaival egyre hangosabban dobolt a rádió
tetején. A kínaiak jelzését várta. Hiába. A készülék nem szó-
lalt meg.
Beesteledett. Vörös megfordult, és Rafe-re nézett.
– Ez tényleg öngyilkos küldetés volt – mondta dadogás
nélkül, tisztán. – Azt sem tudom, hogy víz vagy szárazföld
van alattunk.
– Megússzuk – mondta Rafe.
– Ja. Meg – bólogatott Vörös, de Rafe látta rajta, nem egé-
szen ez jár a fejében. Tudta, a lövész halála valami törést idé-
zett elő Vörösnél. A fiú valahogy megnyugodott, megválto-
zott a tekintete is, és már semmi sem érdekelte. Más ember
volt, mint Pearl Harborban.
Rafe átnézett Dannyre. A pilótafülkét még így, a hold-
fényben is elég jól látta, ám a barátja arcát már nem tudta ki-
venni az üveg mögött.
Már csak fél órájuk volt arra, hogy megtalálják a partot.
Már csak fél órájuk volt hátra az életből…
 Doolittle gépe ugyanolyan állapotban volt, mint a másik két
pilótáé, de ő legalább tudta, hogy mi van alatta. A szárazföld
fölött repült. A felhők közötti nyíláson keresztül dombokat
látott, aztán…
Kiürült a tartálya.
Fogalma sem volt arról, hogy a terep, amely fölött halad,
biztonságos-e, ezért a lehető legmagasabbra vitte a gépét. A
motorok köpködni kezdtek, aztán úgy döntöttek, nem enge-
delmeskednek tovább az őket irányító embernek. Doolittle
kiadta a parancsot az embereinek.
– Kiszállás!
Az utolsó ember akkor hagyta el a gépet, amikor a moto-
rok végleg leálltak. Gond és különösebb sérülés nélkül értek
földet. Doolittle felsorakoztatta a katonákat, aztán elindultak
az egyik alacsony domb irányába. Meg kellett keresniük a
gépük roncsait. Doolittle meg akart győződni arról, hogy
megsemmisült, hogy egyetlen olyan része sem maradt épen,
amit a japánok később használhatnának.
Amikor azonban elérték a roncsot, nem nézett be a törzs
belsejébe. Leült az egyik törött szárnyra, és a tenyerébe haj-
totta a fejét. A másodpilótája letelepedett mellé.
– Ezredes – mondta –, mit gondol, mit csinálnak majd ve-
lünk, ha visszajutunk Amerikába?
– Nem tudom – válaszolta Doolittle. – Lehet, hogy becsu-
katnak a leavenworthi fegyházba. – Abban a pillanatban úgy
érezte, a küldetés teljes mértékben kudarcba fulladt.
Üresnél kiugrunk, villogta Danny.
– Nem! – kiáltott fel Rafe hevesen. – Mondd meg neki,
hogy ne tegyék! – Kikapta a lámpát Vörös kezéből, és vissza-
villogott: NE-NE-NE! – Víz fölött semmiképp se! – mondta
Vörösnek. – Csak víz fölött ne! – üvöltött Danny irányába.
 Rafe egészen addig a pillanatig nem tudta, hogy mennyire ir-
tózik attól, hogy ismét vízbe merüljön. Őrült gondolatok cikáz-
tak át az agyán, eszébe jutott az a rettenetes hideg, a dermedtség,
a félelem, aztán a félelem hiánya, a halál megnyugtató közelsé-
ge. Eszébe jutott az a pillanat, amikor már semmi sem maradt,
csak a remény, hogy Evelyn szereti… Igen, Evelyn szerelme
volt az, ami erőt adott neki az életért való küzdelemhez.
Most már ebben sem reménykedhet.
Fogcsikorgatva, némán kiűzte a gondolatokat a fejéből.
Csinálj valamit, Rafe! Csinálj már valamit! Istenem, segíts,
hogy csinálhassak valamit!
Meglátott valamit a gépe alatt. Először azt hitte, a képze-
let játszik vele. A felhők ritkábbá váltak. Talán azért, mert…
Mert a szárazföld fölött vannak!
Néhány lábnyival lejjebb eresztette a gépet. Ekkor már
tisztán látta a sziklás tengerparton megtörő hullámokat.
– Part! Jelezz nekik, hogy a partnál vagyunk! Mondd meg
neki, maradjon a közelünkben. Kivezetem!
Vörös kézbe kapta a lámpát, Rafe pedig lefelé fordította a
gép orrát. Bízott benne, hogy a homokos partsáv elég széles
lesz a landoláshoz. Ha nem, akkor sincs nagy baj, legfeljebb
a vízbe fognak leszállni, és kiúsznak a partra. A felhők ala-
csonyan függő, lyukacsos mennyezetet alkottak, a holdfény
csak itt-ott szűrődött keresztül rajtuk. A látótávolság a rossz-
nál is rosszabb volt, de azért valamennyire ki lehetett venni a
partmenti habsávot, a szürke homokot, és a háttérben sorako-
zó, egyenetlen szegélyű dombokat. A homoksáv túl keskeny-
nek látszott. Rafe tartott tőle, hogy az egyik szárnya a homo-
kot fogja végigsúrolni, míg a másik vízbe merül. Ha ez bekö-
vetkezik, a gép darabokra szakadhat, ezért inkább úgy dön-
tött, a sekély hullámok között fogja letenni a madarat.
Vörös a ládáján ült; nem volt biztonsági öve. Gyorsan le-
csatolta a nadrágszíját, átvezette az egyik fémfülön, aztán új-
ra maga köré fogta.
 A B-25-ös még reagált a pilóta utasításaira, a motorokban
még volt némi erő. Rafe irányba állította, visszavett a sebes-
ségből. Ha minden jól megy, a madár a hullámok tetejére fog
ráhasalni…
Aztán meglátta a hullámok közül kimeredő sziklát. Leg-
alább akkora volt, mint egy katonai teherautó, fenyegetően sö-
tétlett, a víz fortyogva, fehér tajtékokat vetve tört meg rajta.
Hány ilyen lehet a környéken?
– Kapaszkodjatok! – Rafe az utolsó pillanatban megvál-
toztatta a tervét. Mégis a partra fognak leszállni. A motorok
köpködtek, fröcsögtek, forogtak egy kicsit, aztán megint aka-
dozni kezdtek. Az utolsó csepp üzemanyagot is magukba
szívták. Rafe tudta, nincs más lehetősége. A homok felé for-
dította a gép orrát.
A következő pillanatban felfedezte őket.
A parton japán katonák álltak.
Egyetlen másodpercre felsikított benne a remény. Lehet,
hogy ezek a fegyveres, egyenruhás emberek kínaiak! Lehet,
hogy mégsem veszett el minden?
Vörös azonban megfojtotta a reményt.
– Az istenit! Japcsik!
A Horneten megvizsgált térkép szerint Kínának ez a zóná-
ja a senkiföldje volt, a japánok még nem foglalták el, a kínai
partizánok pedig még nem szerezték vissza, de mindkét csa-
pat járőrözött a területen.
Nem volt szerencséjük. Éppen egy japán járőrrel hozta
össze őket a sors.
– Japcsi őrjárat a parton! – ordított fel Rafe, mintha azt
hinné, hogy a hangja eljut a másik gépig. – Tűnj innen, Dan-
ny! Tűnj innen!
A parton várakozó fegyveresek felnéztek a fejük fölött el-
húzó gépre. Rafe a lehető legtávolabb akart kerülni tőlük. Ta-
lán mégis összejön a dolog. Talán sikerül egyben letennie a
gépet, és lehet, hogy meg tudnak majd lógni a japcsik elől.
 A motorok hörögve leálltak. Rafe a part széle fölé süly-
lyesztette a gépet.
A B-25-ös hasa megérintette a víz felszínét. A törzs meg-
remegett. Rafe megrántotta a karokat. Fémreccsenést hallott,
aztán még egyet. A következő pillanatban egy ház nagyságú
szikla száguldott a gép orra felé. A halott lövész teste rázu-
hant a navigátorra, kisodorta az üléséből, keresztülrepítette a
pilótafülke elülső üvegén. Rafe feje a botkormányhoz csapó-
dott. Az ájulás előtti pillanatban még látta, hogy Danny gé-
pének sikerül megszöknie.
A japán őrjárat tagjai, az ellenségesnek számító területen
haladó, puskákkal és bajonettekkel felfegyverzett öt-hat ka-
tona, döbbenten és óvatosan közelítette meg a homokon ha-
saló gépet, ami alig néhány száz lépésnyire a táboruktól ért
földet.
Az öv az ülésben tartotta Rafe testét. A homlokán véres
horzsolás vöröslött, de élt, és néhány másodpercig tartó áju-
lás után magához tért. Vörös sem fordult le a ládájáról. A
szeme nyitva volt, és úgy dülledt ki a koponyájából, akár két
túlméretezett márványgolyó. Rafe kiszabadította magát, az-
tán Vöröst is.
– Gyerünk, Vörös! El kell érnünk a dombokat! Meg kell
találnunk a kínaiakat!
Vörös úgy dőlt előre, mintha a derékszíja ketté vágta vol-
na, de aztán összeszedte magát és követte Rafe-et.
Rafe kilesett a törzsön támadt lyukon, aztán kiugrott a se-
kély vízbe. Vörös melléje zuhant. A hideg víz felrázta, ébe-
rebbé tette őket. Látták a japán őrjáratot. Az ellenséges kato-
nák alig száz lépésnyi távolságban voltak, és lövésre emelték
a fegyverüket.
Tüzet nyitottak. Rafe és Vörös visszahasalt az egy láb
mély vízbe. A gép szétrepedt törzsét végigkopogtatták a go-
lyók. Rafe nem tudta, hogy a japcsik élve akarják őket elfog-
ni, hogy aztán kiszedjenek belőlük valami információt, vagy
csak idegességükben nyitottak tüzet. A lényeg az volt, hogy
a lövöldözés nem tartott sokáig.
Hirtelen Danny gépe jelent meg a part fölött. Visszafelé
tartott; a lövésze játszi könnyedséggel leszedte a japánokat.
Ám amikor Danny újra fordulóba akarta dönteni a B-25-öst,
a motorok leálltak. A bombázó zuhanni kezdett, a hasa vizet
ért. Felemelkedett, aztán ismét leereszkedett. Bal szárnyának
vége a homokhoz súrlódott. Reccsenés. A bal szárny tőből le-
vált. A törzs oldalra fordult. A másik szárny is homokra ke-
rült. A törzs ekkor az előbbivel ellentétes irányba pördült, az
orra beleütközött valami keménybe. A farok felemelkedett,
aztán…
A bombázó a hátán hevert.
Rafe és Vörös felpattant, maradék erejüket összeszedve a
lezuhant géphez rohantak.
Dannyre Rafe talált rá. A homokban feküdt. A hullámok a
derekáig jutottak fel. Vörös botladozva elindult a sötétben, és
csakhamar rábukkant Anthonyra, aki a törzs mellett, annak a
sziklának a tetején hevert, amelyik miatt a gép fejre állt. Vö-
rös megpróbálta felültemi – csak ekkor vette észre, hogy
Anthony fejének hátulsó része hiányzik.
Vörös szelíden visszafektette Anthonyt a sziklára, majd be-
mászott a roncsba, hogy megkeresse a legénység többi tagját.
– Danny! DANNY! – Rafe megfordította a barátját, kitö-
rölte a szájából a homokot. Olyan sötét volt, hogy nem tudta
megállapítani, mennyire súlyosak a sérülései, vagy hogy
vérzik-e valamije.
Danny szeme lassan kinyílt. Felnézett a barátjára.
– Már jobb landolásom is volt – motyogta. A mellkasához
kapott. Rafe odanyúlt, szétnyitotta az ingét. A sebből a repü-
lőgép törzséből leszakadt, V-alakú fémdarab meredt ki. A
szilánk körülbelül akkora volt, mint egy húskampó. Mélyen
belevájódott Danny bordái közé. Rafe dühödt kétségbeesés-
sel megfogta, megpróbálta elhajlítani, hogy legalább a külső
vége ne mélyedjen Danny húsába. Az éles fémdarab szétha-
sította a tenyerét.
Rafe a dzsekijébe nyúlt, előkapta a pisztolyát, a fémdarab
alá feszítette a markolatot, és újra megpróbálkozott a hajlí-
tással. Amikor Danny felnyögött a fájdalomtól, félrehajította
a fegyvert, és ismét megmarkolta a szilánkot. Addig erőlkö-
dött, amíg a fém végül elhajlott. Így már ki lehetett húzni a
sebből. Rafe a sötétben nem tudta megállapítani, hogy a ren-
geteg vér Danny testéből, vagy az ő tenyeréből ömlött ki.
Danny lehunyta a szemét, aztán, ahogy megpróbált leve-
gőt venni, ismét felnézett.
– Gyerünk, Danny! Tarts ki! Sikerülni fog. Minden rend-
ben lesz – mondta Rafe. A következő pillanatban előrebiccent
a feje, a koponyája megreccsent a lecsapó puskatus alatt.
Ahogy Rafe oldalra dőlt, Danny megpillantott a japáno-
kat. Négyen voltak. Talán ahhoz a szakaszhoz tartoztak,
amelyre Danny gépe nyitott tüzet – talán egy másik csapat
tagjai voltak. Dühösen és ijedten álltak a két amerikai előtt.
Amikor Vörös az eszméletlen navigátort magával cipelve ki-
mászott a roncsból, a japánok odaugrottak hozzá, és leütöt-
ték. Amikor Vörös a földre roskadt, a katonák üvöltözve oda-
ugráltak az amerikaiakhoz, és akár éltek, akár halottak vol-
tak, mindegyiket fejbe vágták.
Az egyik japán tiszt volt. Éles hangon parancsokat vak-
kantott. Meglátta Danny dzsekijén a kapitányi rangjelzést.
Ordítani kezdett. A katonák valahol találtak egy görbe faágat.
Megragadták Danny karjait, a csuklóit az ághoz kötözték.
Danny olyan pózban feküdt a földön, a háta mögött az ággal,
ahogy Jézus a keresztfán. A japánok még ezzel sem érték be:
elővettek egy drótot, ráhurkolták a pilóta nyakára, és meg-
rántották.
Rafe a homokon feküdt. Magához tért, de az ájulás ismét
leterítette. Halványan eljutott a tudatáig, hogy Vörös a roncs-
ban talált egy élő repülőst, és azt is felfogta, hogy a japánok
mindenkit megkötöztek. Az egyik katona a hátára fordította,
megrázta, pofon vágta. Rafe nem mozdult. A japán elhitte,
hogy még nem tért magához.
Nem volt nehéz eljátszani az ájultat. Úgy érezte, feje ha-
talmasra dagadt, gerincét éles fájdalom hasogatta, karjai el-
zsibbadtak. A lábát érezte, és azt is felfogta, hogy a bokáit
összedrótozták. Furcsán érezte magát. Mintha önmaga álom-
béli árnyéka lett volna; lebegett a homok fölött, és ahogy le-
nézett, mindent pontosan látott.
Aztán meghallotta Danny hörgését.
A különös lebegés véget ért, Rafe elindult a valóság irányá-
ba. Újra kisfiú volt. Látta, ahogy Dannyt az apja a nyakánál
fogva végigvonszolja a mezőn. A srác lába hiábavalóan kalim-
pált a levegőben, az arca elvörösödött, erőlködve próbált leve-
gőhöz jutni, megpróbált szembeszállni azzal a vadállattal, aki
nem volt hajlandó felfogni, hogy ő is emberi lény.
Aztán Rafe hirtelen felnőtt, és a múltból visszakerült a je-
lenbe. Felnőtt férfi volt, akit a bokájára hurkolt drót segítsé-
gével végigvonszolnak a homokon. Kinyitotta a szemét.
Danny fejét látta maga előtt.
Danny testét két japán katona tartotta, a karjánál és a nya-
kára kötött drótnál fogva, félig felemelve húzták maguk után.
A tiszt a hátrakötözött kezű Vöröst rugdosta maga előtt.
A part köves volt. A homokkal összekeveredő kemény ka-
vicsok Rafe eszébe juttatták a pisztolyt, amit pár perccel ko-
rábban félrehajított. Lehet, hogy a japánok felszedték? Nem,
biztosan nem, hiszen nem látták, hogy eldobta. A jelek sze-
rint siettek. Lehet, hogy a fegyver még most is itt van vala-
hol a homokon…
Rafe széttárta a karjait.
A következő másodpercben a jobb felkarja végigcsúszott
egy különös, fémes és sima tárgyon. Nem kellett odanyúlnia;
ahogy a katonák oldalra rántották, a fegyver markolata a ke-
zéhez került.
 Lelassult körülötte a világ.
Rafe megmarkolta a pisztolyt, kibiztosította, aztán fel-
emelte. Mintha sűrű iszapban mozgatta volna a kezét. A Dan-
nyt vonszoló egyik katona hátára szegezte a csövet. Meghúz-
ta a ravaszt. A japán háta szétrobbant. A Rafe-et ráncigáló ka-
tona megfordult. A pilóta az arca közepébe lőtt.
A tiszt hátrapördült, megragadta a vállára akasztott puska
csövét. Ugyanabban a másodpercben a Vöröst rángató japán
a földre taszította foglyát, és előkapta a fegyverét.
Rafe pisztolya beragadt. A homok valahogy bejutott a zá-
várzatba.
A japán tiszt felemelte a puskáját, és célba vette Rafe fe-
jét. Éppen akkor húzta meg a ravaszt, amikor Danny hátulról
rávetődött.
A negyedik katona hasba lőtte Dannyt, aztán Rafe szíve
felé fordított a puskacsövet. Mielőtt azonban meghúzhatta
volna a ravaszt, golyók csapódtak a hátába. A lövedékek ke-
resztülhatoltak a testén, és elöl, a mellkasán robbantak ki.
Úgy esett össze, akár egy zsinórjait vesztett marionett báb.
A japán tiszt meglepetten állt fel. Rosszul tette. Egy kasza
pengéje hasította végig a vállát. A kínai parasztok néhány
másodperc alatt szétvágták a testét, aztán érdeklődve az ame-
rikai repülősök felé fordultak.
Rafe nem próbált megszabadulni a bokáit egymáshoz szo-
rító dróttól. Dannyhez vonszolta magát, aki a hátán fekve
úgy szorította a kezét a mellkasán tátongó sebre, mintha az
életet akarná visszagyömöszölni magába.
– Danny…
Danny szájából halk hörrenésekké válva buktak ki a szavak.
– Én nem… nem… nem leszek… Fázom. Nem fogom
túlélni…
– De igen! DE IGEN! – ordított rá Rafe.
Danny azonban nem felelt. A szeme lassan lecsukódott, és
Rafe azt hitte, elment, örökre elhagyta őt.
 Ám Danny hirtelen felnézett.
– Tégy meg egy… szívességet… – suttogta. – Ne te írd fel
a nevem… a sírkövemre, jó?
Rafe döbbenten bámult a barátjára, aki még az utolsó pilla-
natban sem feledkezett meg hiányosságáról. Önkéntelenül el-
mosolyodott, aztán elkomorodott, a szemét elöntötte a könny.
– Danny… Te vagy a családom! Nem hagyhatsz itt!
Danny azonban már nem bírt válaszolni.
– Danny… Danny… Nem halhatsz meg! Nem teheted!
Apa leszel!
Vajon hallotta még amit mondott? Lehunyt szemmel fe-
küdt, de váratlanul felemelte a fejét. Rafe gyorsan aládugta a
karját. Danny felemelte az egyik kezét. Reszketett, de így is
elég erő volt benne ahhoz, hogy közelebb húzza magához
Rafe-et. A fülébe súgott.
– Nem. Te leszel apa…
Rafe a barátja, a testvére feje alatt tartotta a karját. Danny
szeme ismét kinyílt, de már hiányzott belőle az élet fénye.
– Danny… A szabadság földje! – Danny nem felelt. Rafe
sírva fakadt. – A szabadság földje, Danny! A szabadságé…
Ám Danny már soha többé nem válaszolhatott.
 34
A támadás híre Amerikában nem váltott ki nagy visszhangot.
Amikor az emberek elolvasták az újságok szalagcímeit -
„DOOLITTLE GÉPEI TOKIÓT BOMBÁZZÁK” –, valami
sokkal mélyebb dolog történt, mint az öröm kifejezése. Mint-
ha minden amerikai úgy érezte volna, végre bekövetkezett
az, amit mindig is tudott, amiben mindig biztos volt, amire
mindig számított, és amiben énnek ellenére senki sem hitt
igazán: a nemzet talpra állt.
Roosevelt elnök elismerően szólt az ifjú hősökről, akik óri-
ási áldozatot hoztak hazájukért, boldogan nyugtázta diadalu-
kat. Tisztában volt azzal, hogy a japánoknak fogalmuk sincs
arról, honnan érkeztek a támadó gépek, és megdöbbenti, szin-
te megbénítja saját sebezhetőségük tudata, és úgy döntött, még
egy kicsit feljebb srófolja feszültségüket. A sajtón keresztül a
világ tudomására hozta, hogy a repülőgépek az Egyesül Álla-
mok új, titkos bázisáról Shangri-lából szálltak fel.
Ám amikor az újságok bejelentették, hogy „VALAMENNYI
GÉPET ELVESZTETTÜK – HAT TÚLÉLŐ”, a hangulat ko-
morrá változott.
Aztán kiderült, az első jelentések tévesek. Néhány végte-
lennek tűnő napon keresztül senki sem tudta, mi történt a re-
pülősökkel, aztán egyenként vagy kis csoportokban kezdtek
feltünedezni Kínában. Megjelentek, és elindultak hazafelé.
Végül öt személy kivételével valamennyien élve jutottak
vissza az Egyesült Államokba. Az egyik B-25-ös, mivel
fogytán volt az üzemanyaga, és nem juthatott volna el Kíná-
ba, Szibériába repült. Az oroszok csak a háború végén eresz-
tették szabadon a legénységet. A többi gép személyzete kiug-
rott vagy kényszerleszállást hajtott végre. Azoknak, akik Kí-
nában értek földet, szívélyes fogadtatásban volt részük. Saj-
nos később a japán katonai gépezet könyörtelenül megbün-
tette azokat a kínaiakat, akiknek közük lehetett az amerikai
repülősök segítéséhez. Egész falvakat tüntettek el a föld szí-
néről, az egyszerű parasztokat szörnyű kínzások után végez-
ték ki. Az, ahogy Japán a második világháború során Kíná-
val, a polgári lakossággal szemben fellépett, az emberiség
történelmének legszégyenletesebb eseményei közé tartoz-
nak. Ez tény, de sajnos kevesek ismerik az igazságot.
Az öt hősi halált halt repülős közül kettőt Japánban, formá-
lisan végeztek ki – hivatalosan háborús bűnösnek nevezték
őket. Háborús bűnösnek, amikor csak annyit tettek, hogy egy
hivatalosan, hadüzenettel elkezdett háború során bombákat
dobtak az ellenség fővárosára. Ezzel szemben a Pearl Harbor
ellen elkövetett meglepetésszerű támadás „törvényes” hadi-
cselekménynek minősült – legalábbis azok szemében, akik a
halálba küldték az öt szerencsétlen amerikait.
Jimmy Doolittle-t nem küldték a leavenworthi fegyházba;
a Fehér Házba vitték, ahol megkapta a Becsületrendet. Tá-
bornokká lépettek elő.
Evelyn a többi feleséggel és anyával együtt ott szorongott
Pearl Harbor repülőterén, amikor a szállítógép megérkezett.
Amikor az ajtó kinyílt, Doolittle ezredes lépett ki elsőként.
Az egybegyűltek, halkan, udvariasan megtapsolták. Doolittle
kissé zavarba jött, csendre intette az ünneplőket.
Aztán sorra kiléptek a repülősök. Egyikük felesége képte-
len volt tovább várni, keresztülfurakodott a tömegen, felsza-
ladt a gép lépcsőjén, és zokogva a férfi karjai közé vetette ma-
gát. Aztán előkerült Rafe is. A karja felkötve, a homloka
összevarrva. Nyugodtan lépett ki a gép hasából. Megpillantot-
ta Evelynt Egymásra néztek, de Rafe nem mosolyodott el. A
háta mögött kihozták a zászlókkal letakart koporsókat. Rafe
odament az egyikhez; Evelyn rögtön tudta, Dannyt már nem
látja élve. Megérkezett a díszőrség, a tagjai megfelelő tiszte-
letadás mellett elvitték a hősi halált halt repülősök koporsóját.
Aztán Evelyn valahogy Rafe közelébe jutott. Sírva fakadt,
amikor átölelte.
Ha így, utólag visszanézünk, talán megérthetünk egy-két
részletet, de újabb kérdések is megfogalmazódhatnak ben-
nünk. Egy dolog azonban biztos: Doolittle támadása előtt
Amerika csak a vereség ízét ismerte, az akció után viszont
egymás követték a győzelmek. Japán rádöbbent, hogy vesz-
tesként is kikerülhet a háborúból, azért megkezdte a vissza-
vonulást. Amerika ezzel szemben rájött, hogy esetleg győz-
het, ezért előretört.
Ez a háború megváltoztatta Amerikát. Dorie Miller volt az
első aforamerikai, aki megkapta a Haditengerészet Nagyke-
resztjét. Az első, de nem az utolsó.
Ez a háború megváltoztatta a világot. Előtte Amerika tét-
lenül végignézte volna, hogy Hitler meghódítja Európát. Ta-
lán helyi problémának, talán polgárháborúnak, belviszálynak
nevezte volna a tomboló háborút. Később azonban még a tá-
voli helyeken, például Vietnamban lejátszódó események is
amerikai problémává váltak.
Amerika számára a második világháború Pearl Harborral
kezdődött. 1177 ember mind a mai napig az Arizonában fek-
szik. Amerika szenvedett, de megerősödött. Ez kétségtelen
tény. Az a korszak próbára tette az amerikaiak lelkét; Ameri-
ka diadalmasan került ki a próbatételből.
Tennessee-ben, az egyik napsütötte völgyben, a mezőgaz-
dasági repülőgépek számára fenntartott repülőtér mellett egy
kis emlékmű áll. A kőbe az amerikai zászlót vésték, alá pedig
DANIEL WALKER nevét. A név alatt Danny saját verse áll:
Madarak fölött szálltam,
sosem hallottam dalukat.
Télben éltem, s csak vártam,
míg jöttél, s hoztad a tavaszt.
Egy évvel azután, hogy Rafe McCawley megérkezett Pearl
Harborba, Evelynnel az emlékmű előtt állt. A karjában egy
kisfiút tartott; a gyerek nyakában egy medál csillogott –
Danny kitüntetése, amelyet Rafe vett át az akkor már tábor-
nokként szolgáló Jimmy Doolittle-től.
A kisfiú mindig jól érezte magát Rafe ölében, most azon-
ban nyugtalankodni kezdett, járkálni akart. Rafe letette a pu-
ha fűre. A gyermek imbolyogva elindult, aztán megállt, és
felmutatott az ég alatt elszálló fényes, piros biplánra, Rafe
apjának feljavított gépére.
Rafe letérdelt a kisfiú mellé.
– Nos, Danny? – kérdezte. – Fel akarsz menni?
A kisfiúnak fogalma sem volt arról, hogy a férfi, akit apá-
nak nevezett, miről beszél, de elmosolyodott – valahogy úgy,
ahogy a másik Danny szokta: vidáman, csodálkozva, az élet
örökkévalóságában bízva.
Evelyn szótlanul állt Danny emlékműve mellett. (Mindig
emlékműnek nevezte, nem sírnak; Dannytől még mindig ide-
gen volt a halál. Már nem létezett, de maga helyett itt hagy-
ta ezen a világon ezt az életerővel teli kisfiút.)
A nő Rafe-re nézett, és úgy érezte, végre megtalálta a föl-
dön azt a helyet, amit otthonának nevezhet.
vége