Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar

Nemzetközi- és Európajogi Tanszék

Környezeti jog és politika

Riedel René: A Bős – Nagymarosi Vízlépcsőrendszer

Témavezető: Dr. Pánovics Attila adjunktus

Pécs, 2016. január

KÖRNYEZETI JOG- ÉS POLITIKA

Tartalom
Bevezető .................................................................................................................................................. 2
A Nemzetközi Bíróság megítélése .......................................................................................................... 3
A Nemzetközi Bíróság határozata ........................................................................................................... 4
A magyar fél hozzáállása ........................................................................................................................ 5
Szigetköz ................................................................................................................................................. 6
A szükséghelyzet ..................................................................................................................................... 7
A vízügyi szakma megítélése .................................................................................................................. 7
Az indítékokról ........................................................................................................................................ 8

1

A BŐS – NAGYMAROSI VÍZLÉPCSŐRENDSZER

„A rosszul gombolt mellényt újra kell gombolni.”1

Bevezető
Nemzetközi kapcsolataink alakulása az elmúlt 100 évben nem jellemezhető sikertörténetként. A külvilággal való konfliktusainkat sem háborúban, sem békében nem sikerült az
ország számára előnyös végkimenetellel lezárni. Ilyen a Bős – Nagymarosi Vízlépcsőrendszer
(BNV) ügye is, amelyben a Nemzetközi Bíróság Magyarország számára igen kínos ítéletet
hozott.
A múltat természetesen nem lehet lezárni azzal, hogy nem beszélünk róla. Föltétlenül
igaz ez olyan ügyekre, amelyek ténylegesen is „folyamatban vannak” még, illetve folyamatban kellene lenniük. A BNV kapcsán a Bíróság nem pusztán a múltbéli vitákat lezáró deklaratív megállapításokat tett a Felek magatartásának jogszerűsége tekintetében. Ellenkezőleg:
miután megállapította az 1977-es államközi szerződés érvényességét, kötelessége volt az ítélet
normatív részében a Felek jövőbeni jogait és kötelezettségeit előíró rendelkezéseket tenni.
Ennél fogva nem képezheti vita tárgyát, hogy a BNV ügyével még hosszú évekig foglalkoznia
kell a magyar politikusoknak és szakembereknek – ezen belül a magyar vízjogi, környezetvédelmi jogi, energiajogi és nemzetközi jogi jogászoknak is.2
Az most nem látható előre, hogy a politika milyen mértékben engedi majd a magyar
humán- és reálértelmiség érvényesülését az adott ügy befolyásolására, az azonban a ma élők
elemi felelőssége, hogy a mostani felsőoktatás jól képzett szakembereket bocsásson a jövő
rendelkezésére. Ezért sem mindegy, hogy a tankönyveink hogyan mutatják be a BNV eddigi
történetét. A nemzetközi jog tanulmányaiba hamarosan olyan diákok fognak bekapcsolódni,
akik a hágai ítélet megszületésekor még nem is éltek, de már a fiatalabb oktatók sem emlékezhetnek 1989-re és 1992-re. Az élő tanúk felelőssége ezért óriási – nem csak a BNV jövőjét
illetően, hanem Magyarország általános nemzetközi karrierje szempontjából is.
A PTE jogászhallgatói számára „Nemzetközi jog” címen kiadott tankönyvnek a Bős –
Nagymarosi Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos fejezete nem feltétlenül segíti a jövő feladataira
való érdemi felkészülést. A hágai ítélethez fűzött könyvbéli „megjegyzések” a Bíróság előtt és
a való életben is megbukott, rossz érveket igyekeznek tovább igazolni.

1
2

Deák Ferenc
Lásd: Köztestületi Stratégiai Programok – Megújuló energiák hasznosítása (MTA 2010, szerk.: Lovas Rezső)

2

KÖRNYEZETI JOG- ÉS POLITIKA

A Nemzetközi Bíróság megítélése
Valószínűleg a Bíróság a kibontakozás útjában álló gátló tényezőket már előre láthatta.
Nem véletlen, hogy a hágai ítélet 141. pontja ismételten felidézi az általa már 1969-ben, egy
másik ügy kapcsán kimondott tételt: „a felek oly módon kötelesek viselkedni, hogy tárgyalásaiknak értelme legyen, ami nem valósul meg, ha fenntartják saját pozícióikat anélkül, hogy
kilátásba helyeznék azok módosítását.”
Vannak, akik szerint az ítélet értékét eleve csökkenti a Bíróság belső megosztottsága,
mert csak 3 bíró nem csatolt nyilatkozatot, egyéni vagy különvéleményt az ítélethez.3 Természetesen, a Nemzetközi Bíróság „belső megosztottsága” minden olyan esetben kimutatható,
amikor egy határozatot nem egyhangú szavazással hoznak meg a bírák, de ez a tárgyalt ügyek
döntő többségére igaz. A jelen ügyben is, a Bíróság úgymond belső megosztottsága nem az
ügy jellegének, vagy adott esetben a magyar álláspontot képviselő jogi szakértők briliáns érvelésének köszönhető, hanem a határozathozatal rendjének – tehát lényegében az ügyviteli
szabályok egyenes következménye. Ez egy tendenciózus jelenség: a Nicaragua ügyben (1986)
az ítélet 136 oldal a vélemények 300 oldal, a Jan Mayen ügyben (1993) az ítélet csak 42 oldal
a vélemények 230 oldal, a Kelet-Timor ügyben (1995) az ítélet 16 oldal, a vélemények 260
oldal, a Bős-Nagymaros ügyben az ítélet 84 oldal, a vélemények 157 oldal.4
A testület tekintélyének indokolatlan megtépázását szolgálja, és a tapasztalatlan olvasó
manipulálására alkalmas, ha már a felütésben a Nemzetközi Bíróság látszólagos belső megosztottságát lényeges körülményként feltüntetve emeli ki a BNV pert ismertető szerző. A
megállapítás előrevetíti – és előre igyekszik igazolni – az ítélettel való szembeszegülést.
Természetesen lehet a hágai ítélettel szemben is, akár tudományos igénnyel, érvényesen érvelni. Lehet az ítéletet a gyakorlatban is negligálni. És mindez feltüntethető az elmélet
és a gyakorlat csodás harmóniájaként, egy minden tekintetben koherens rendszerként. De előfordulhat az is, hogy az elméleti megközelítés hibás, tudománytalan; a berögzült gyakorlat
pedig bűnös és ártalmas. Ilyen esetben nem jó, ha a kettő egymást erősíti. Nem beszélve arról,
hogy a hágai ítélet végrehajtásában folytatott magyar gyakorlat nem valamiféle – jó, vagy
rossz – aktív tevésben, hanem inkább a nemtevésben, az időhúzás taktikájában realizálódik.

3
4

Bruhács János: Nemzetközi jog II. Különös rész, 98. o. (Dialog Campus 2010-2011)
I.m., 321. o.

3

A BŐS – NAGYMAROSI VÍZLÉPCSŐRENDSZER

A Nemzetközi Bíróság határozata
Ami a határozat deklaratív részét illeti, a jogvita eredménye a következő lett:

Mellette

Ítéleti megállapítás

Ellene

szavazott szavazott

A megállapítás
a magyar fél
álláspontjával

Magyarországnak nem volt joga felfüggeszteni,
majd később, 1989-ben teljesen leállítani a nagymarosi beruházás munkálatait és a bősi beruházás

14 bíró

1 bíró

ellentétes

9 bíró

6 bíró

ellentétes

10 bíró

5 bíró

azonos

11 bíró

4 bíró

ellentétes

12 bíró

3 bíró

ellentétes

rá eső részét.
Csehszlovákiának joga volt folytatni 1991 novemberében a C-variáns megvalósítását.
Csehszlovákiának nem volt joga üzembe helyezni
1992 októberétől a C-variánst.
Magyarországnak az az 1992. május 19-i bejelentése, miszerint az 1977. szeptember 16-án aláírt
Szerződést és az ahhoz kapcsolódó dokumentumok
érvényességét megszünteti, nem vonta maga után a
Szerződés megszűnését.
Szlovákia, mint Csehszlovákia jogutódja, 1993.
január 1-től az 1977. szeptember 16-án aláírt Szerződésben Csehszlovákia helyébe lépett.
A Bíróság tehát 1 esetben osztotta és 4 esetben elutasította a magyar álláspontot. Ezek
közül az utolsó, a jogutódlásra vonatkozó kérdés ugyan nem kapcsolódik konkrét jogsértéshez, de jól illusztrálja a magyar fél akkori jogi felkészületlenségét és/vagy rosszhiszemű perstratégiáját.

4

KÖRNYEZETI JOG- ÉS POLITIKA

A magyar fél hozzáállása
A korabeli iratokból jól látszik, hogy a magyar fél már a vita elején az időhúzáson és a
jogi kiskapuk szemérmetlen kijátszásán ügyködött. A közvetlenül az építkezések felfüggesztését követően készült minisztertanácsi jelentés előkészítéséhez szakértői bizottságot kértek
fel, Hardi Péter, a Magyar Külügyi Intézet igazgatójának vezetésével. Az 1989 szeptemberében, a Németh-kormány számára kiadott 25 oldalas összefoglalónak nemzetközi jogi összefüggéseket taglaló része is van, amely többek között az alábbiakat tartalmazza:
„Hosszú évekre elhúzódó jogvitára számíthatunk, amelynek kimenetele bizonytalan. A
magyar fél tárgyalási pozícióját erősíti, hogy az Államközi Szerződés 15. és 19. pontjában
foglaltak nem teljesültek. Az elhúzódó jogvita mentesít bennünket bármilyen azonnali vagy
rövid időn belül esedékes fizetési kötelezettség alól. A KGST országok közötti gyakorlatnak
megfelelően hosszú távon is csak az általunk elismert mértékű és formájú kárenyhítési kötelezettségnek kell eleget tennünk. … A magyar kormányt tehát csak azok az anyagi kötelezettségek fogják terhelni, amelyeket hajlandó lesz elvállalni. Senki sem kötelezheti a kormányt
olyan csehszlovák igények kielégítésére, amelyeket nem ismer el jogosaknak. A nemzetközi
kapcsolatokban mindig azok az államok vannak kedvezőbb tárgyalási pozícióban, amelyek
tartoznak, s nem azok, amelyek követelnek.”
„A szocialista országok szokásjogi gyakorlata nem ismeri az elmaradt haszon fogalmát, így az ezzel kapcsolatos csehszlovák igények megalapozatlanok lennének.”
„A Duna hajózási fővonalának csehszlovák területre való elterelésére valószínűleg
nem kerül sor, mivel az Csehszlovákia számára is súlyos környezeti kockázatokkal járna és
kétséges a műszaki kivitelezhetősége is.”
„A csehszlovák kormánynak elementáris érdeke a kompromisszumos megegyezés, mert
csak így remélheti veszteségei egy részének megtérülését.”
Az ilyen, önmagát sokszor „csavaros magyar észjárásnak” feltüntető, ténylegesen
azonban egyezségszegő, csaló, partnerét mélységesen lenéző és a valóságot fel nem ismerő
szakértői tanácsokból bőven kijutott Magyarországnak az elmúlt néhány száz évben. Mint
mindig, most is csattanós választ kaptunk a fenti szakértői jelentésben megfogalmazott állításokra: a bősi erőmű azóta is gyönyörűen termeli az áramot, a Pozsony alatti térségben pedig
beindult a hajózás és virágzik a turizmus. Magyarország nem élvezi a BNV hasznait, de óhatatlanul viseli annak káros hatásait (pl. Szigetköz), miközben a Nemzetközi Bíróság alapvetően elmarasztalta. Ezt sikerült kihozni eddig.

5

A BŐS – NAGYMAROSI VÍZLÉPCSŐRENDSZER

Szigetköz
Ami a szigetközi helyzetet illeti, Hazánk számára természetesen a Duna elterelésével
összefüggő vízhiány a legérzékenyebb, valós ökológiai problémát okozó kérdés.
A Miniszterelnöki Hivatal Dunai Vízlépcső Kormánybiztosi Titkárság képviseletében
Dr. Sámsondi Kiss György kormánybiztos és Gilyén Elemér titkárságvezető már öt évvel a
hágai ítélet előtt egy kilenc oldalas jelentésben tájékoztatta az Antall-kormányt, hogy az eredeti állapot visszaállítása a Szigetközben, amit a Duna Kör képvisel, illúzió.5 Antall József
miniszterelnök elfogadta a sógora, Mosonyi Emil akadémikus által képviselt igazságot, hogy
Szigetköz vízpótlásának ügyét a politikusok helyett a szakemberek kezébe kell adni.
Ennek megfelelően született meg az a titkos (3000-es) kormányhatározat, amely szerint a Szigetköz vízellátását az 1843 folyamkilométernél fenékgáttal, valamint a dunakiliti
hajózsilip szegmenstábláinak szabályozásra való felhasználásával kell megoldani.
1993. év végén Antall József elhunyt. A Duna Körös zöldek 1994. március 6-án kiadott közleményükben tiltakoztak a fenékküszöb terv megvalósításával szemben, mert az szerintük az már rövidtávon „komoly környezeti károkat” okozna. A Boross-kormány idején az
Országgyűlés annak ellenére elfogadja a zöldek feltételezését, hogy néhány nappal korábban
Göncz Árpád köztársasági elnök Mosonyi Emil segítségével elmagyarázza a parlamenti pártok képviselőinek, hogy a megoldás: a felépült dunakiliti duzzasztó üzembe helyezése az eredeti tervek szerint.
Mosonyi akadémikus javaslata nem kellett az Országgyűlésnek. A magyar Országgyűlés még a 94-es választások előtt határozott arról, hogy a Szigetközben diesel motorokkal
meghajtott szivattyúkkal a Dunából a Dunába szivattyúzzanak vizet.6 A Horn-kormány országlása idején a diesel-szivattyúzás folytatódott, annak ellenére, hogy az MSZP-SZDSZ koalíciónak kétharmados többsége, ezen belül a vízlépcsőszerződés felmondását ellenző MSZPnek abszolút többsége volt.

5
6

Gondolatsor a Bős-Nagymaros zsákutcából történő kibontakozáshoz, 1992. április 30.
25/1994.(IV.13.) OGY határozat a Duna egyoldalú elterelése miatt szükséges teendőkről

6

KÖRNYEZETI JOG- ÉS POLITIKA

A szükséghelyzet
E ponton kanyarodunk vissza egyetemi tankönyvünkhöz, amely a Megjegyzések kezdetű c) részben, avval ostorozza a Bíróságot, hogy nem vette figyelembe az ökológiai szükséghelyzet tényét. Álláspontom szerint helyes, ha egy bíróság nem vesz figyelembe nem létező
tényeket. Nincs „ökológiai szükséghelyzet”, sőt az „eléggé valószínűtlen”, illetve „a bíróság
tudomására jutott tények alapján nem ez a helyzet”, állították a helyszínt bebarangoló bírák.
Az elavultnak, környezetpusztítónak deklarált tervet pedig „evolutivnak”, olyannak ítélték,
melynek célkitűzéseit (energiatermelés, hajózás és árvízvédelem) „meg kell valósítani”. Ezzel
az ítélettel Hága a jövő számára is utat mutatott, miszerint a tudományt sutba dobó demagógok súlyos kárt okozhatnak, ha a társadalom nem lép fel idejében ellenük. A hágai ítélet azt is
kimondta, hogy „Magyarország szerződéses kötelezettségei mulasztásával maga idézte elő a
szükséghelyzetet” (lásd a Duna Kör által kierőszakolt környezetet károsító szigetközi szivatytyúzást, a „minél rosszabb a hatás, annál jobb nekünk Hágában” elv alapján). Közismert, hogy
1993 márciusára a Duna Kör hatalma akkorára nőtt, hogy még a környezetvédelmi minisztert
(Keresztes K. S.) is saját emberére cserélte fel (Gyurkó J.)7

A vízügyi szakma megítélése
Göncz Árpád köztársasági elnök 1994. augusztus 3-án a Budapesti Műszaki Egyetemen a következőket mondta:8
„A vízzel kapcsolatos mozgás most sűrűsödött meg. Ami Nagymarossal elmaradt, az
sokkal több, mint a Duna egy duzzasztó gátjának önmagában való megépítése. Ennek a munkának további hatásait még senki nem mérte fel.
A nagymarosi létesítménnyel kapcsolatban a meg nem épült erőművet ez teszi háromszor olyan drágává, mint magát a megépített erőművet. Ezt a részt viszont még egyszer meg
fogjuk fizetni. Ezzel számolni kell, és ezt, azt hiszem, egyszer már érdemes kimondanunk, mint
azt is, hogy meg fogjuk fizetni, hogy a vizes szakmát bűnözőnek mondták ki, maffiának bélyegezték.
Kik lesznek a felelősek azért, hogy gátak átáznak? Miért nem javították meg? Azért
mert maffiózók voltak és pénzt kértek hozzá? Nem tudom, egyetértetek-e velem, de én azt mindig is felháborítónak tartottam, ami a vizes szakmával folyt. Ez volt a legjobban felszerelt és
az árvédekezéshez értő gárda, amelynek akkor is, ha nem hangoztatták, igen erősen megvolt a
természetvédő ösztöne is. Kevesebbet tudott, amikor a Nagymarost megtervezték ez kétségteDr. Kozák Miklós: Szakértők vagy univerzális fuserek kellenek Hága után? (Fehér füzet) 18. o., Budapest
1998. (a szerző a BME Vízépítési Tanszék egykori vezetője)
8
A „Közös környezetünk Európa 1994” című konferencia záróbeszédét Göncz Árpád köztársasági elnök tartotta.
A beszédet teljes terjedelemben közzétette a Reális Zöld Alternatíva c. folyóirat 1994. szeptemberi száma.
7

7

A BŐS – NAGYMAROSI VÍZLÉPCSŐRENDSZER

len igaz, de azt is meg kell mondanom, hogy az algácskák engem kevésbé izgatnak, mint a
parasztok a Szigetközben, akik sokkal nagyobbak, mint az algák.”
Természetesen igazságtalan lenne, az országot ért károk és megaláztatások felelősségét kizárólag az ügyben közreműködő jogászokra hárítani. A beruházás környezeti ártalmait a
döntéshozók elé táró „környezetvédő szakembereket” ugyanilyen felelősség terheli. A szakterületen járatlan magyar politikusokat és jogászokat igen, de a Bíróságot nem győzték meg a
környezeti szükséghelyzetet bemutató tanulmányok sora. Ezek közül itt talán elég a Magyar
Tudományos Akadémia ad hoc bizottságának 1991-ben összeállított állásfoglalásából idézi:
„Nincs alap annak feltételezésére, hogy a bősi üzem nem jár potenciálisan káros következményekkel”. A kétszeresen negatív („nincs”, „nem jár”) és kétszeresen óvatos („feltételezésére”, „potenciálisan”) aggály semmilyen tudományos értékkel nem bírt, kizárólag a közvélemény és a politika manipulálását célozta.
A Reális Zöldek Klub nevű országos társadalmi szervezet 1999-ben összegyűjtötte,
hogy a médiában milyen vélemények kaptak nyilvánosságot a Duna Kör holdudvarához tartozók részéről. Ebből idézünk:9

a „vizesek” rákos daganat a nemzet testén, hidrofasiszták, technokrata terrorbrigád,

a túlcentralizált vízügyi szervezet a csődöt mondott politikai rendszer lenyomta,

a kommunista korszak öngyilkos öröksége, a vízügyi lobbinak az a célja, hogy
állami beruházási pénzeket megszerezzen és részben saját jövedelmévé alakítson, most tehát a hulla kirablása folyik,

nincs kártékonyabb, mint egy vízépítő mérnök, és így tovább.

Az indítékokról
Okkal merül fel a kérdés, vajon mi indokolta-indokolja ezt a vehemens gyűlöletet? Általános tapasztalat szerint a racionális érvek hiányát pótolja az ilyen magatartás. Ez azonban
nem ad kielégítő magyarázatot, mert egészen biztos, hogy a vízlépcső beruházás megakasztása mögött egy mélyebb oknak is lennie kellett.

RZK közlemény 1999. március 10. forrás:
http://realzoldek.hu/modules.php?name=News&file=print&sid=1349
9

8

KÖRNYEZETI JOG- ÉS POLITIKA

A műfaj terjedelmi korlátai nem engedik az összefüggések tételes kibontását, ezért
csak három körülmény vázlatszerű ismertetésére szorítkozom.
Ad 1. A trianoni és párizsi békeszerződések következtében Magyarország elveszítette
azokat a területeket, amelyek korábban bőségesen biztosították mind a felszíni erőforrásokat,
mind a föld méhének kincseit. A II. világháborút követő erőltetett nehézipari beruházások, de
az indokoltan megnövekedett lakossági igények is kiélezték az energiaínséget. Mivel az ország – helyesen – arra törekedett, hogy az import mellett alapvetően mégiscsak hazai erőforrásokat vegyen igénybe, két megoldás kínálkozott: a Széchenyi óta nagy hagyományokkal
rendelkező és komoly eredményeket felmutató vízgazdálkodás keretein belüli vízerőmű létesítés és a szénbányászaton alapuló szénerőmű létesítés. Bár a két rendszer szakmailag nem
zárja ki egymást, a párhuzamos fejlesztés olyan jelentős pénzügyi áldozatvállalást kívánt volna, amire az országnak nem volt kellő fedezete. Ezért már korán, a 60-as években kialakult a
„vizes” és a „szenes” lobbi közötti érdekellentét, amely hol az egyik, hol a másik társaság
átmeneti csatanyerését vonta maga után, és így hol az egyik, hol a másik területen lódultak be,
illetve akadtak meg a beruházások. Szomorú fintora a történelemnek, hogy a vízügy hazai
megsemmisülését nyomban követte a mecseki és a dorogi szénbányák megszűnése is.
Ad 2. A 80-as évek elején bekövetkezett általános gazdasági recesszió miatt az állami
költségvetésnek már nem volt pénze a BNV beruházással összefüggő magyar kötelezettségek
megvalósítására és Prága sürgette Budapestet, hogy folytassa a vízlépcső építését. Ezért 1984ben Ausztriától 8 milliárd schilling kölcsönt vettünk fel a munkálatok befejezésére. Ezt az
összeget 24 év alatt, villamos energia szállításával kellett volna törleszteni. Az osztrák hitelt
azonban a magyar kormány alapvetően nem a beruházásra költötte, hanem felélte a „gulyáskommunizmus” életben tartására. Amikor végleg kiürült a kassza, Marjai József miniszterelnök-helyettes Aczél György segítségét kérte, aki az MSZMP kultúra- és propagandaügyi titkára volt. Aczél a BNV beruházás lassítását úgy tudta elősegíteni, hogy személyesen engedélyezte a Duna Körös Vargha János vízlépcső ellenes írásainak a médiában való megjelenését.
A terv tehát az volt, hogy az állampárt által engedélyezett és felügyelt zöld nyomás elegendő
indok lesz a beruházás ütemének fékezésére, és ezzel majd a költségvetés lélegzethez jut.
Ad 3. Néhány hónap leforgása alatt az események felgyorsultak, a szocialista rendszer
eróziója visszafordíthatatlanná vált. A rendszer ellen fellépő erők, elsősorban a Fiatal Demokraták Szövetsége és a Szabad Demokraták Szövetsége, hamar felismerték, hogy a zöldek véleményformáló ereje tökéletesen alkalmas arra, hogy az amúgy is elégedetlen társadalmat
9

A BŐS – NAGYMAROSI VÍZLÉPCSŐRENDSZER

véglegesen az MSZMP ellen hangolja. A szellem, amit Aczélék kiengedtek a palackból, elszabadult és őellenük fordult. Bős-Nagymaros így a rendszerváltozás ikonikus ügyévé vált, az
ügy mindenki számára lehetővé tette az úgymond politikamentes ellenállást. Innentől kezdve
a rendszerváltó erők úgy tekintettek Bős-Nagymarosra, mint saját legitimációjuk bölcsőjére.
A vízlépcső ügye ezért válhatott tabutémává, a vízügyi szakma pedig ezért vált az ország és a
demokrácia ellenségévé. Ahogy Mosonyi professzor szellemesen megfogalmazta: „BősNagymaros volt a rendszerváltás trójai falova”.

10