Kötetlen

Az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium
tanulmánykötete

Budapest, 2014

Lektorálták:
Kovai Melinda, Papp Richárd, Rényi Ágnes,
Sik Endre, Valuch Tibor, Wessely Anna
Szerkesztették:
Hajdu Gábor, Horzsa Gergely, Krámer Lili, Lőrincz Dalma,
Nyírő Zsanna, Petényi Mirkó, Vigvári András
Olvasószerkesztők:
Benkő Zsuzsanna, Horzsa Gergely, Krámer Lili, Nyírő Zsanna
Borítóterv:
Balla Csönge

ISSN 2061-7453

Kiadja az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium
1117 Budapest, Nándorfejérvári út 13.
http://angelusz.elte.hu

Nyomdai előkészítés: Siba László
Nyomdai munkák: ELTE Eötvös Kiadó Kft.

Tartalomjegyzék

Előszó ................................................................................................................................... 4
Bacsák Dániel

Kényszergyógykezeltek a határsávban.............................................................................. 8

Szeitl Blanka

A születési hónap hatása a felnőtt életre........................................................................ 21

Kelemen Zsófia

Állampolgári szocializáció a rendszerváltás után 20 évvel........................................ 38

Menich Nóra

A gólyatábor mint átmeneti beavató rítus..................................................................... 52

Bezsenyi Tamás

„Egy ötven literes hordóból hatvan liter sört lehetett kimérni”
A fővárosi és Balaton környéki vendéglátás és turizmus informális
világa a Kádár-korban ................................................................................................. 64
Tóth Zsófia

Nők a sorok között
Nemi szerepek és családi viszonyok a 90-es évek
balatoni vállalkozóinak életében ................................................................................. 88

Előszó
Kötetlen

Egy igazán jó előszó képes arra, hogy egyszerre ragadja meg a tanulmánykötet egyes
tanulmányainak a lényegét, vázolja a közöttük lévő kapcsolatokat, s végül, de nem
utolsósorban adjon muníciót a kötetben felbukkanó szempontok továbbgondolásához. Ez a bevezető csak közepes (3) osztályzatot érdemel nálam, amennyiben egyik
célt sem teljesíti jól.
Az első két feladat persze könnyű, hiszen ehhez csak el kell olvasni a műveket. Ezt
minden Olvasónak melegen javaslom, mert a művek izgalmas kérdéseket fogalmaznak
meg. A kötetben szereplő művek lényege – az én olvasatomban – a (többszörös) határhelyzet szociológiai sajátosságainak megismerése (Bacsák, Menich), a tág értelemben vett rendszerváltás időszakának (v.ö. az egymásba folyó pre-posztszocializmus és
posztszocializmus) vállalkozóinak – s közülük is két, sok szempontból sajátos csoportjának (vendéglátás, illetve Balaton-parti vállalkozók jellemzőinek feltárása – Bezsenyi,
Tóth), s végül egy gyakran kutatott és egy alig vizsgált kérdés (Mi jellemzi a magyar
állampolgár politikai szocializációját, illetve hat-e a társadalmi helyzetre a születés
hónapja? – Kelemen, Szeitl) megválaszolása.
Most, hogy a biztos elégségesem már megvan, megkockáztatom egy olyan gondolat felvetését, amely talán hasznos lehet az Olvasó (és talán a szakkollégium tagjai)
számára.
A kötet tanulmányai ujjgyakorlatok, amennyiben vagy „kis kérdéseket” vetnek fel,
vagy „nagy kérdések” kisebb elemeit „elemzik körül”. Én nagyon nagyra tartom az
ujjgyakorlatokat, mert ezekben nem a „nagy kérdések” elkerülését, s még csak nem
is az azok megválaszolásához szükséges előkészületeket, hanem a kutatói kíváncsiság
„természetes” (gyermeki, izgalommal eltelt, önmagáért való, spontán, örömet okozó,
olykor innovatív, hiánypótló) megtestesülését látom. Úgy vélem, hogy egy Nagyon
Nagy Szociológus is jó, ha képes megőrizni magában az ujjgyakorlat tiszteletét, értékének (f)elismerését.
Sik Endre
4

A Szakkollégium tagjai:

Ábrán Ágota
Ambrus Márton
Angyal Emese
Bacsák Dániel
Bozsó Júlia
Császár Liza
Cserép Tamás
Dékány Gergő
Dörgő Benedek
Fellner Zita
Fényes Csongor
Géczy Orsolya
Hajdu Miklós
Hoffmann Sára
Horváth Anna
Ilyés Virág
Katona Nóra
Kecskés Nóra
Kelemen Zsófia
Kiefer Péter
Koletár Klaudia
Korpás Zoltán
Kovács Annamária
Krámer Lili

Seniorok:

Menich Nóra
Nagy Mihály
Nagyághy Zita
Nyírő Zsanna
Oláh Zsófia
Petényi Sára
Péter Balázs
Pethes Barbara
Sallai Judit
Sárkány András
Schuller Csaba
Stalzer Tamara
Steinsits Rita
Szarka Zsanett
Szilasi Kati
Szirtes András
Szeitl Blanka
Táborossy Anna
Terplán Győző
Tóth Júlia
Tóth Zsófia
Váry Dániel
Vigvári András

Bezsenyi Tamás
Fehér Borbála
Győri Lóránt
Horzsa Gergely
Meixner Boglárka
Nagy Júlia Petronella
Petényi Mirkó

5

A Szakkollégium
volt tagjai:

Antal Tibor
Ágoston Andrea
Bak Anita
Balla Csönge
Benkő Zsuzsanna
Békási Balázs
Béni Rita
Birtha Magdi
Bíró Ibolya Andrea
Boros Veronika
Czegő Tünde
Demeter Endre
Donáth Anna
Dulics Éva
Ember Kata
Fazekas Ágnes Sarolta
Fejős Anna
Fonyó Attila
Fónagy Réka
Fűrész Enikő
Gerő Márton
Girasek Edmond
Gyulai Zsófia
Hajdu Gábor
Heiter György
Hordósy Rita

6

Ignácz Zsófia
Jancsics Dávid
Kengyel Judith
Gabriella
Keres Zsófia
Király Emma
Kiss Kelemen
Kiss Mónika
Komáromy Gergely
Kovács Adrienn
Kovács Judit
Körmendi Zsófia
Lakatos Zsombor
Lippényi Zoltán
Lórántfy Andrea
Lőrincz Dalma
Marton Anikó
Mészáros Gábor
Micsinai István
Mikolai Júlia
Misetics Bálint
Mittich Boglárka
Monori Dorottya
Nagy Klaudia
Nagy Petra Eszter
Németh Fruzsina

Polyák Emese
Priksz Tamás
Siró Viktória
Somi Gábor
Somlai Helga
Susánszky Pál
Szabadkai Bálint
Szabó Fanni
Szabó Zsófia
Szanda Attila
Szekeres Bertold
Szekeres Judit
Szente Thomas
Szigeti Dániel
Szőcs Máté
Taibouni Chanez Eszter
Thury Gábor
Tóth Dávid
Tóth Krisztina
Tóth Sándor
Tucker Dávid
Varga Éva Flóra
Vasas Anna Luca
Vecsei Anita
Veres Imre
Vida Blanka
Zeöld Zsombor

Szakkollégiumi
kurzust tartottak:

Bajnai László
Barna Ildikó
Bass László
Békés Vera
Bernát Anikó
Bezsenyi Tamás
Birtha Magdolna
Bíró Judit
Bugarszki Zsolt
Csákó Mihály
Csepeli György
Csótó Mihály
Debreczeni József
Deme János
Demeter Endre
Ember Kata
Éber Márk
Faragó Klára
Fehér Borbála
Fehér Márta
Fellner Zita
Finszter Géza
Fleck Gábor
Fokasz Nikosz
Fóti Péter
Gerő Márton
Géró Györgyi
Gönczöl Katalin
Győri Lóránt
Gyurkó Szilvia
Hajdu Gábor
Hargitai Dávid
Heller Ágnes
Heller Mária

Horn Dániel
Horzsa Gergely
Horváth László
Ignácz Ádám
Kóczé Angéla
Kopper Ákos
Kovai Melinda
Kovács Éva
Kutrovátz Gábor
Lakner Zoltán
Léderer Pál
Lőrincz Dalma
Meixner Boglárka
Messing Vera
Mészáros György
Micsinai István
Nagy Beáta
Nemes Attila László
Németh Krisztina
Németh Renáta
Örkény Antal
Papp Richárd
Petényi Mirkó
Pethes Barbara
Rácz András
Rényi Ágnes
Sági György
Sági Matild
Ságvári Bence
Sas István
Sáska Géza
Sik Domonkos
Sik Endre
Simon Dávid

Somi Gábor
Somorjai Szabolcs
Susánszky Pál
Szabari Vera
Szabó Márton
Szabó Mátyás
Szabóné Kármán Judit
Szarka Zsanett
Szekeres Szidónia
Sziklai Balázs
Terplán Győző
Tóth László
Ungváry Krisztián
Vajda Júlia
Vajda Zsuzsa
Váradi László
Vida Blanka
Vidra Zsuzsa
Vigvári András
Virág Tünde
Wessely Anna
Wildmann János
Zemplén Gábor
Zombory Máté
Szakkollégiumunk
igazgatói:

Fokasz Nikosz,
2003–2004
Örkény Antal,
2004–2006
Bíró Judit,
2007–2010
Bugarszki Zsolt,
2010–2012
Wessely Anna,
2012–
7

Bacsák Dániel

Kényszergyógykezeltek a határsávban

„Elmebajról, elmebetegről írni mindenképpen kényes feladat. A közönség vagy borzadállyal fogadja, vagy ízléstelenül pikantériára les. A téma ijesztő is, izgató is egyszerre,
amellett valami mágikus titokzatosság veszi körül. Aki csak hírből ismeri az elmebeteget, úgy véli, hogy az őrült végletesen és véglegesen embertelen. Ennek az írásnak
legfőbb célja megmutatni: mennyire emberi. És ha emberi, akkor emberséges bánásmódot érdemel.”
/Benedek István: Aranyketrec/1

Az 58 éves G.E. 2007 nyara óta lakója a Szentgotthárdi Pszichiátriai Betegek Otthonának.2 Előtte mintegy tizennégy évet töltött az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben (IMEI) kényszergyógykezelésen, melyet a bíróság anyja meggyilkolásáért rendelt el. Jól szituált családba született, apja gazdag bankár, szülei viszonya
azonban – elmondása szerint – a kezdetektől rideg volt, anyja zsarnokoskodó, a család
élete szeretettelen, két és fél évvel idősebb bátyja rendszeresen bántalmazta, megalázta.
20 éves korára állandósultak szívpanaszai, ekkor került először – és utoljára – aktív
pszichiátriai osztályra, kezelése két hétig tartott, pszichiátriai diagnózist azonban nem
kapott, szomatikus tüneteinek okaként a diszharmonikus családi hátteret jelölték meg.
Ezt követően családja tudta nélkül, önszántából öt évig hetente járt egy, a Szovjetunióból nem sokkal korábban visszatért pszichiáterhez, akivel egy itthon nem ismert módszerrel próbálták a gyermekkori traumákat törölni. G.E. élete mindeközben látszólag
normális mederben zajlott: testnevelő tanári diplomát szerzett, és el is helyezkedett
a szakmájában, neves zenészekkel és színészekkel dolgozott együtt, újságcikkeket írt,
párkapcsolatokat létesített. Igaz, mindvégig szüleinél lakott, életét – munkáját, a találkozóit stb. – pedig tudatosan egy szűk térben rendezte be, félt ugyanis a bizony1 

i.m. 5. oldal

2 

Az alábbi történet forrása G.E. kórrajz-kivonata (anamnézis és exploráció) és a vele készült interjú.

8

talanságtól, a magánytól, a szokatlantól. 1990-ben azonban anyja elköltözött otthonról új élettársához, egyben utasította őt, hogy a háromszobás lakást válassza ketté,
és költözzön külön az apjától. G.E. így is tett, de az egyedüllétet egyre nehezebben
viselte, éjszaka nem tudott aludni. Segítségért fordult anyjához, aki azonban elutasító volt, sőt – és innentől kezdődnek a bíróság által üldöztetéses téveszméknek ítélt
történések – „ráuszította” fiára az őt homoszexuálisan zaklató körzeti orvost, valamint a rendőrséget, mert veszélyben érezte a biztonságát. G.E. éveken keresztül kétségbeesetten menekült az üldözés elől, melynek kétségtelenül voltak valós elemei –
a rendőrség például megjelent az iskolában, ahol dolgozott. Segítséget nem kért, úgy
érezte, egyedül maradt, reménytelen helyzetéből pedig csak egy kiút van: az anyja megölése. Egyik rendőr ismerősétől hatástalannak nyilvántartott, de éles lőfegyvert szerzett,
majd 1994 februárjában egy reggelen saját lakásában – miután áthívta egy beszélgetésre
– több lövéssel végzett anyjával. Taxiba ült, elment a legközelebbi rendőrkapitányságra,
majd feladta magát. Az ellene indult büntetőeljárás során a kirendelt igazságügyi elmeszakértők paranoid skizofrénia diagnózisát állították fel. Megállapították, hogy cselekménye elkövetésekor nem rendelkezett beszámítási képességgel, állapota alapján pedig
veszélyt jelent a társadalomra. Az IMEI-ben csak apjával maradt meg a kapcsolata.
A 38 éves L.Sz. 2010 tavasza óta lakója a Szentgotthárdi Pszichiátriai Betegek Otthonának.3 Intézetbe kerüléséig egy X. kerületi lakótelepen lakott szüleivel, apja közgazdász
és könyvvizsgáló, anyja vállalkozó, testvére nincsen. Már óvodában súlyos magatartási zavarai voltak, 1986-tól kezdve több neurológiai osztályon és aktív pszichiátriai
osztályon is kezelték, mentális retardáció és disszociális zavar diagnózisa alapján. Az
iskolában rosszul teljesített, csak a nyolc általános osztályt végezte el, két alkalommal
évet ismételt, többször iskolát váltott, kisegítő iskolában zárta tanulmányait. Szakmát nem tanult, munkaviszonyba sohasem került. Az exploráció során elmondta,
barátai nem voltak, párkapcsolatokat sem alakított ki soha, szüleit pedig utálta. Egy
alkalommal – már 23 évesen – részegen megfenyegette apját, aki késsel megszúrta.
12 éves kora óta napi egy doboz cigarettát szívott el, 16 éves korától kezdve átlagosan egy liter bort fogyasztott naponta, alkoholabúzus miatt 1995-ben detoxikáló osztályon is kezelték. 1993-ban skizofrénia simplex-szel diagnosztizálták, 2012-ben
– már Szentgotthárdon – skizoid antiszociális személyiségzavarrá minősítették át
a betegségét. Egy alkalommal, 1993-1994-ben betöréses lopás alapos gyanúja miatt 10 hónapot töltött előzetes letartóztatásban, szülei szereztek neki ügyvédet, végül
felmentették. Ideje nagy részét otthon töltötte, több alkalommal került konfliktusba
a ház földszintjén üzemelő videotéka alkalmazottaival és a szomszédokkal is, előforAz alábbi történet forrása L.Sz. kórrajz-kivonata (anamnézis és exploráció), melynek „puha állításait” egy
kötetlen beszélgetés során – mivel interjút nem szeretett volna adni – igyekeztem ellenőrizni.
3 

9

dult, hogy székletét az erkélyről öntötte ki az utcára. 1998 novemberében szóváltásba
keveredett a videotéka alkalmazottjával, akit lőfegyverrel tüdőn lőtt. Áldozata nem halt
bele a súlyos sérülésébe, így emberölés kísérlete miatt indult büntetőeljárás ellene. Közel egy év megfigyelés és ideiglenes kényszergyógykezelés után a bíróság 2000 februárjában rendelte el a kényszergyógykezelését, mely valamivel több mint tíz éven keresztül
zajlott az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben (IMEI). Szülei ritkán, de
látogatják a mai napig is.
A két történet sok tekintetben különbözik. G.E. jó anyagi körülmények között nőtt
fel, felsőfokú végzettséget szerzett, több mint egy évtizedes munkaviszony van a háta
mögött, széles kapcsolati rendszert épített ki. Az IMEI előtt nem diagnosztizálták pszichiátriai betegségét, pszichiátriai osztályon is csak egy alkalommal, rövid ideig kezelték
szomatikus problémái miatt. L.Sz. ezzel szemben külvárosi lakótelepen nőtt fel, lényegében születésétől fogva magatartási problémái voltak. Az iskolában rosszul teljesített,
középiskolába már nem jutott el, munkaviszonyban sohasem állt, barátai nem voltak,
és párkapcsolatot sem létesített. Korán elkezdett dohányozni és kóros mennyiségben
alkoholt fogyasztani. A gyerekkorában kapott pszichiátriai diagnózist később – még a
gyilkossági kísérlet előtt – skizofréniára módosították, de a 2012-es újabb átminősítése
is jól jelzi, hogy orvosilag összetett eset az övé.
A Szentgotthárdi Pszichiátriai Betegek Otthonának jelenlegi lakói közül mintegy
34-en álltak korábban kényszergyógykezelés alatt,4 kórrajz-kivonataikat olvasva pedig
egyértelműen látszik: az imént példaszerűen, demonstratívan megemlített életútbeli
különbségek egyáltalán nem eltúlzottak. Vannak közöttük anyagyilkosok, visszaesőként lopást vagy rablást elkövetők, házastársukat vagy élettársukat súlyosan megsebesítők, hallucinációktól vezérelve idegenekre támadók, de olyan is, aki figyelmetlenségből gázrobbanást okozott saját lakásában. Vannak közöttük paranoid skizofrének,5
skizoaffektív zavarban szenvedők, mentális retardációval diagnosztizáltak, demensek,
organikus pszichoszindrómások, szuicid hajlamúak. Vannak közöttük, akiknek az
egész életét végigkísérték a különböző pszichiátriai betegségek és a kezelések, és vannak, akik sokáig tünetmentesen élték életüket, dolgoztak, családot alapítottak, első
pszichiátriai diagnózisukat az IMEI-ben állapították meg. Vannak közöttük, akik kóros mennyiségben fogyasztottak alkoholt, rendszeresen kábítószereztek, és vannak,
akiknek soha semmilyen szenvedélybetegségben sem volt részük, és az éjszakai életet
is csak hírből ismerték.
Pontos adatok egyelőre nem állnak rendelkezésemre arról, a kényszergyógykezelteknek átlagosan hány
százaléka kerül elmeszociális otthonba, informális közlések szerint azonban minden második beteget érinti.
4 

5 

10

Ez a leggyakoribb kórkép a szentgotthárdi volt kényszergyógykezelteknél.

A felsorolás még hosszan folytatható – az esetek forrása az IMEI-ből Szentgotthárdra szállítottak korábbi dokumentumokból és elbeszélésekből kirajzolódó élettörténete
–, dolgozatom azonban nem a pszichiátriai betegek kriminalitására helyezi a hangsúlyt,
hanem az arra adott társadalmi reakcióra. Ebből a szempontból viszont a különbségek
helyett (illetve éppen azokból fakadóan) a közös vonások érdekesek: a kényszergyógykezeltek azon nagyon is homogénnek és determináltnak tűnő betegkarrierje, mely
a pszichiátria és a jog évszázados múltra visszatekintő harcával kezdődik az igazság
birtoklásáért a tárgyaláson, a kényszergyógykezelés bírói elrendelésével folytatódik, és
éveken keresztül zajlik az IMEI-ben börtönszerű körülmények közt, formálissá váló
felülvizsgálati tárgyalásokkal.
Ez a betegkarrier végül a fővárostól több száz kilométerre, az országhatár mellé telepített elmeszociális otthonban ér véget lassan, apránként elfojtva az ember élni akarását, reményeit, vágyait egy új, szenvedésmentes életről, mígnem sok-sok évvel később
egyedül, barátok és hozzátartozók nélkül egy félrenyelt falat, jobb esetben egy gyors
lefolyású betegség végez az egykori kényszergyógykezelttel. A történet vége: fáradt,
egykedvű ápolók húzzák magukra a protokoll szerinti narancssárga védőöltözetet, gumikesztyűs kézzel felemelik az ágyról (vagy a folyosó hideg kövéről) a holttestet, óvatosan belehelyezik a bádog tepsibe, majd komótosan, rutinos mozdulatokkal átviszik a
hűtőházhoz. Hamvasztás és egyszerű szertartás jár csupán, a pap ugyanis pénzbe kerül,
ami nincsen. Az urnát egy ideig őrzik, hátha valaki jönne érte, de ez csak formalitás –
végül a hamvakat szétszórják a természet jeltelen sírjába.

1. Liminalitás és büntetés
Victor Turner (1997) a liminalitásról szóló tanulmányában elemzi az átmeneti rítusok szerepét a társadalmi mechanizmusok, folyamatok kialakulásában. Kiindulópontja Arnold van Gennep definíciója, amely szerint az átmeneti rítusok a hely, az állapot, a társadalmi pozíció és az életszakaszok változásaival járnak együtt, az átmenet
folyamata pedig három szakaszra, az elkülönülésre, a liminalitásra és az egyesülésre
osztható fel. Az elmélet középpontjában a liminalitás állapota áll, Turner is ennek sajátosságaira és társadalomformáló hatásaira helyezi a hangsúlyt. A liminalitásban az
átkelő (vagy utazó) jellemzői bizonytalanná válnak, hiszen „olyan kulturális szférán
halad keresztül, mely alig vagy egyáltalán nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek a múltbeli vagy az eljövendő állapotot jellemzik” (Turner 1997: 51.). Az
átkelő kiszakad a strukturált és szabályozott társadalomból, hogy a liminalitás terében lemeztelenítsék, majd az ezt követő egyesülés folyamán újra – de már más paraméterek mentén – betagozódjon a társadalomba, melyben egyértelmű jogok és kötelességek határozzák meg a cselekvési terét. Az átmenet rítusának funkciója: a semmi
11

állapota, a kiszolgáltatottság érzése, a társadalom teremtő és formáló erejének átélése
biztosítja, hogy az átkelő „azokkal a szokásos normákkal és erkölcsi mércékkel összhangban viselkedjen, amelyek e társadalmi pozíció betöltőire érvényesek a pozíciók
rendszerében” (Turner 1997: 51.). A liminális egyed a semmiben lebeg, ahol nincsen
tulajdon, nem, név, státus, rang, vagyoni különbség és rokoni kapcsolat, ahol az alázat,
a teljes engedelmesség, a hallgatás, a bolondság, a fájdalom és szenvedés feltétel nélküli
elfogadása az egyedül lehetséges és jóváhagyott emberi viselkedésforma. „Mindazok
a tulajdonságok, amelyek a kategóriákat és a csoportokat a strukturált társadalmi
rendszerben megkülönböztetik egymástól, itt szimbolikusan fel vannak függesztve, az
átmenetben a jelöltek puszta entitások mindenféle hely vagy pozíció nélkül” (Turner
1997: 54.). Arra is felhívja a figyelmet, hogy a liminalitás állapotában lévők közössége, az antistrukturális és homogén communitas „önmagában életképtelen, mivel nem
tudja az emberi lények anyagi és szervezeti igényeit megfelelően kielégíteni” (Turner
1997: 62.). Azaz előbb vagy utóbb az átmenetben megrekedőkben felerősödik a struktúra iránti igény – éppen ez az, ami ösztönzi és segíti a társadalomba való visszailleszkedésüket.
Az átmeneti rítusok sokfélék lehetnek, mindennapi életünket is ezek szakaszolják, gondoljunk például a ballagásokra, a szalagavatókra, a beavatási szertartásokra,
a jegyességre és a búcsúztatókra. Egyik életszakaszunk lezárul, egy új megkezdődik,
a kettő között pedig egy speciális szimbolikus rítus keretében rövid időre a liminalitás
állapotát is megtapasztaljuk. De nemcsak az egyéni életutat szokásszerűen szabályozó társadalmi eseményeknek van meg a maguk átmeneti rítusa, hanem egyes törvényi szinten konstruált procedúráknak is, melyek funkciója a szó szoros értelmében
az, hogy az egyén közvetlenül megtapasztalja, „önmagában csak agyag és por, puszta anyag, melynek formáját a társadalom adja meg” (Turner 1997: 54.). Amennyiben
valaki erre a megtapasztalásra nem képes saját belátása szerint, úgy a társadalom
a törvénykezés rítusának keretében megfoszthatja minden addigi tulajdonától és tulajdonságától, és a liminalitás állapotában – amelynek modern, intézményesült helyszínei
a zárt intézmények (börtönök, pszichiátriák) – a büntetések zokszó nélküli elviselését
megkövetelve igyekeznek jobb belátásra bírni a „lemeztelenített” egyént. Turner (1997)
megemlíti, hogy egyes törzsi társadalmakban szörnyjelmezekbe öltöztették az átkelőket, ezzel is jelölve elszakadásukat a strukturált közösségtől – a XIX. századi Pierre
Rivière-ről (Foucault 1999) vagy akár napjaink bűnről szóló diskurzusaiban is számtalanszor megfigyelhető a bűnös szörnnyé stilizálása, átvitt értelemben vett szörnyjelmezbe bújtatása. Az elítélt bűnösök által képzett communitas pedig veszélyes és fertőző, így mindaddig el kell zárni a társadalomtól, míg nem érkezünk el – ha egyáltalán
elérkezünk valaha – az egyesülés szakaszáig.
A liminalitás állapotának fenntartása a veszélyesség homályos kritériumához kötött. A panoptikus társadalomban, ahol a felügyelet, az ellenőrzés és a korrekció ké12

pezi „a hatalmi viszonyok alapvető és jellegadó dimenzióját” (Foucault 1998: 87.),
mint amilyen Foucault szerint a fejlett világ a XIX. század óta,6 a legfőbb kérdés az,
mikor jön el az a pillanat, amikor biztonsággal állítható, hogy az átkelő kész konfliktusok és fenntartások nélkül beilleszkedni a hatalom által fenntartott struktúrákba.
„A panoptizmusban az egyének felügyelete nem arra irányul, hogy milyen cselekedeteket követtek el, hanem arra, hogy ők maguk milyenek; nem az a lényeg, hogy mit
tettek, hanem az, amit megtehetnek” – írja Foucault (1998: 88.), mintegy szembeállítva a panoptizmust például Beccaria büntetőjogi reformelképzeléseivel. A különbség szembeötlő: a panoptikus társadalomban a büntetés (illetve annak hossza, hiszen
a XIX. század közepe óta a szabadságvesztés az elsődleges szankció) nemcsak bűntettekhez kapcsolódik (ld. „nincsen bűncselekmény törvény nélkül” és „nincsen büntetés
bűncselekmény nélkül”), hanem feltételezhető jövőbeli normasértő cselekedetekhez is.
Idézet a hatályos magyar Büntető törvénykönyvből7 (79. §): „A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.” A hatályos magyar büntetés-végrehajtási törvényerejű rendelet8
(röviden Bv. tvr.) tizenkilencedik paragrafusa még tovább szélesíti a társadalomból
való kizárás funkcióját, illetve egyértelműesíti az imént kiemelt speciális preventív
megközelítést: „A szabadságvesztés végrehajtásának célja az, hogy e törvényben meghatározott joghátrány érvényesítése során elősegítse az elítéltnek a szabadulása után a
társadalomba történő beilleszkedését, és azt, hogy tartózkodjék újabb bűncselekmény
elkövetésétől.” A büntetés, illetve a társadalomból való kizárás célja tehát annak megakadályozása, hogy a jövőben az egyén újabb bűncselekményt kövessen el, ennek érdekében pedig elő kell segíteni a reintegrációját, azaz a régi tulajdonságai helyére újakat
kell állítani, hogy a későbbiekben már a szokásos normáknak és erkölcsi mércéknek
megfelelően viselkedjen.
A veszélyesség (mint jogi fogalom) Foucault szerint jogelméleti szemszögből „botrányos” (1998: 71.), hiszen ellenőrzés alá vonja már a magatartásformák esetleges kialakulását is. A büntető intézmények irányításának joga pedig ezzel már nem kizárólag az
autonóm bíróságot illeti meg, mert ebből további ellenőrző és/vagy korrekciós funkciójú hatalmi szervek is kiveszik a részüket, legyen szó a rendőrségről, vagy akár egy
pszichiátriai intézményről. Magyarországon az 1972-es egészségügyi törvény alapján
elmebetegség vagy akár csak annak gyanúja esetén bárkit fel lehetett venni zárt pszichiEnrico Ferri, olasz pozitivista büntetőjogász (Lombroso tanítványa) 1921-ben tette közzé büntetőtörvénykönyve tervezetét (Progetto preliminare), amelynek egyik legtöbbet kritizált vonása az volt, hogy kiiktatta a
nullum crimen sine lege elvet, azaz biztonsági intézkedést alkalmazhatóvá tett olyanokkal szemben is, akik
bűncselekményt nem követtek el, de állapotuktól fogva veszélyt jelentenek a társadalomra (Pallo 2009).
6 

7 

2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről

8 

1979. évi 11. törvényerejű rendelet a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról

13

átriai osztályra, ehhez mindössze az elmeosztály vezetőjének döntése szükségeltetett,
de ezt megelőzően is mindössze egy tisztiorvosi (azaz nem szakorvosi) igazolás kellett
arról, hogy az illető ön- és közveszélyes. A helyzetet a rendszerváltás utáni jogalkotók igyekeztek rendezni, a jelenleg is hatályos egészségügyi törvény 9 (röviden Eü. tv.)
alapján kötelező felvétel esetén (200. §) előzetes bírói döntés szükségeltetik, a felvételi
eljárás során a beteg kezelőorvosa mellett meg kell hallgatni a beteget és egy független
igazságügyi elmeorvos szakértőt is. Ugyanakkor a törvény lehetőséget ad úgynevezett
sürgősségi felvételre is (199. §), melyet veszélyeztető állapot esetén10 rendelhet el a kezelőorvos. A bíróság ekkor csak utólag vizsgálhatja a felvétel jogosságát. A Társaság a
Szabadságjogokért 2002-ben a pszichiátriai betegjogok vizsgálata során megállapította, hogy a pszichiáterek előszeretettel folyamodnak az utóbbi megoldáshoz, mely lényegesen kevesebb garanciális elemet tartalmaz, mint a kötelező felvétel (Fridli 2002).
Foucault panoptikum-elmélete alapján a pszichiátriai intézmények ily módon akkor is
felhatalmazottak a veszélyesség fogalmára támaszkodva ellenőrző és korrekciós funkciót ellátni, ha egyébként az egyén nem sértett törvényt.11 Fontos azonban megjegyezni,
hogy civil pszichiátriai osztályon történő kezelés esetén a törvény legalább előírja a 30
naponkénti (rehabilitációs intézetekben a 60 naponkénti) bírósági felülvizsgálatot, ami
még mindig jelentős garanciális többlet ahhoz képest, ami a pszichiátriai betegek otthonaiban ellátottaknak megadatik.
Itt jutunk el a dolgozat egyik kulcskérdéséhez: hogyan állapítható meg a veszélyesség jövőbeli foka olyan törvénysértő embereknél, akik tettük elkövetésekor kóros elmeállapotuk miatt nem voltak beszámíthatók, hovatovább elképzelhető, hogy büntetendő
cselekményük volt betegségük egyetlen tünete? Paneth Gábor (2002), az IMEI egykori
pszichiátere írja könyvében: „látunk eseteket, ahol a tett szoros okozati kapcsolatban
van pszichogén, szociogén előzményekkel. Aztán látunk olyasmit, hogy egy motívum
uralja a személyiséget, mely motívum aztán különböző életszakaszokban más és más
formában jelentkezik, melyek között bűncselekmény is előfordulhat. Ismét máskor látunk eseteket, melyeknél a cselekmény többé-kevésbé izolált, adott esetben nincs mihez viszonyítani, önmagában kell értékelni tünetként” (Paneth 2002: 30.). Praxisából
megemlít még egy negyedik esetet: az egyén cselekménye elkövetése előtt még nem
pszichotikus, hanem csak ahhoz közeli állapotban volt, utána pedig már nem, mivel a
9 

1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről

A törvény szerint veszélyeztető állapotnak felel meg, ha a beteg magára vagy másra közvetlen veszélyt
jelent, a veszély pedig csak azonnali pszichiátriai gyógykezeléssel hárítható el.
10 

A dolgozat fő csapásirányát nem érinti, de ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a veszélyesség fogalmának
nehezen objektiválhatósága alapozta meg többek között a klinikai modell (jóléti büntetőpolitika) látványos
kudarcát a II. világháború utáni Egyesült Államokban, hiszen a gyógyulási tartam megjósolhatatlansága
miatt határozatlan idejű szabadságvesztés büntetéseket kellett kiszabni.
11 

14

cselekménye egyúttal ki is oltotta a pszichotikus folyamatot, azaz a tett véget vetett a
patológiának. Ilyen esetben nem csupán a későbbi veszélyességének, hanem magának a
korábbi beszámítási képességnek a megállapítása is kétséges (Paneth 2002).
Benedek István írja Aranyketrec című híres művében (az időpont 1957), melyben az Intapusztán főorvosként eltöltött három esztendejének történetét mutatja be:
„A törvény elrendeli, hogy zárt intézetbe kell csukni azt, aki ön- és közveszélyes.12 Világos és helyes dolog ez, nemde? Hiszen védenünk kell önmagunkat az elmebetegtől és
az elmebeteget önmagától. Ám ki állapítja meg, hogy a vádlott csakugyan ön- és közveszélyes? Ki állapítja meg és hogyan? Az elmeorvos állapítja meg, éspedig úgy, hogy akin
az elmebaj tüneteit észleli, arról kimondja, hogy ön- és közveszélyes. Értsük meg jól:
annyit jelent ez, hogy a törvény előtt minden elmebajos ön- és közveszélyes. Az elmeorvos nem tehet mást, mint hogy ezt megállapítja, hiszen a vizsgálat percétől kezdve ő a
felelős a beteg cselekedeteiért. És az elmeorvos nem jós, nem látnok, nem varázsló, tehát
nem tudhatja, vajon zavart agyú felebarátja nem fog-e valami abnormis cselekedetet
elkövetni? A veszély mindenesetre fönnáll. Hogy az ördögbe ne állna fönn! Ki tudná
megmondani a normális emberről is, nem lesz-e holnap öngyilkos vagy gyilkos?” (Benedek 1974: 36-37.)
Amennyiben a társadalomra való veszélyesség objektív megállapíthatósága ily
mértékben bizonytalan, úgy egyértelműen nagy a kockázata annak, hogy a „veszélyeseknek” fenntartott liminalitás állapota, amelybe a kényszergyógykezelteket éppúgy
belekényszerítik, mint a fogvatartottakat, előbbiek számára véglegessé válik, noha
a formális, jogi szabályok egyébként lehetővé tennék a társadalomba történő visszatérést. Hiszen ki meri kijelenteni bárkiről: ez az ember soha többé nem fog törvényt
szegni?

Az 1972-ben megalkotott egészségügyi törvényig ez volt az egyetlen mód, amellyel felvételt lehetett
„nyerni” az elmeosztályokra.
12 

15

2. „Ha akarom, action gratuite és kész.
Ha utánanézek, biztosan akad némi patológia.”13
A kényszergyógykezeltek adott esetben régre visszanyúló betegkarrierje büntetendő
cselekmény elkövetése esetén a büntetőeljárással, illetve a kényszergyógykezelés elrendelésével folytatódik. A kényszergyógykezelésről a hatályos magyar Btk. az intézkedések14 között rendelkezik. Sajátos jellemzője, hogy ez az egyetlen intézkedés, amely
korlátozza a személyi szabadságot.
A Btk. 78. §-a alapján „személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő
cselekmény elkövetőjének kényszergyógykezelést kell elrendelni, ha elmeműködésének
kóros állapota miatt nem büntethető, és tartani kell attól, hogy hasonló cselekményt
fog elkövetni, feltéve, hogy büntethetősége esetén egyévi szabadságvesztésnél súlyosabb
büntetést kellene kiszabni.” Összesen tehát négy feltétele van a kényszergyógykezelés
elrendelésének, melyek közül kettő, a kóros elmeállapot és a társadalomra veszélyesség
(ld. „hasonló cselekményt fog elkövetni”) megállapítását két, független igazságügyi elmeorvos szakértő végzi.
Jávor István (2011) szervezetszociológus polgári peres eljárásokban vizsgálta a szakértők szerepét. A nyilvánvaló különbségek ellenére15 megállapításai a büntetőeljárásokra is vonatkoztathatók. Úgy találta, hogy a bíró a legtöbb esetben az általa kijelölt
független szakértő véleményére alapozza a döntését, ezzel mintegy kiszervezve a felelősségét – tekintve, hogy ő az adott szakértő (esetünkben elmeorvos szakértő) hatáskörébe tartozó kérdésekhez nem ért. Mindezt megteheti, hiszen a bíróság szervezetszociológiai szempontból felelőtlen szervezet, amelynek egyetlen célja az output megléte,
magyarán az ítélet meghozatala a lehető legkorábbi időpontban. A bíró egyébként szabad mérlegelési jogkörét korlátozza, hogy bármilyen kritikai állásfoglalást a szakértői
véleménnyel kapcsolatban – amennyiben az nem látványosan alacsony színvonalú – az
eljárás ellentétes oldalán állók elfogultságként értékelnének. Jávor érdekazonosságot is
megállapított: a bíró érdeke az ügy mihamarabbi befejezése, a szakértőé pedig a véleményének (azaz munkájának és létjogosultságának) az elfogadtatása. Ezért a szakértő,

Paneth Gábor egy szépirodalmi példán keresztül mutat rá, milyen vékony lehet a határ az indíték nélküli
tett és a patológiás elmeállapotban elkövetett cselekmény között (Paneth 2002: 37.).
13 

Intézkedésre főszabály szerint akkor kerül sor, ha a bíróság úgy ítéli meg, az elkövető személyi körülményei vagy a bűncselekmény súlya alapján nem szükséges joghátrányt okozó büntetést alkalmazni. Ilyen
intézkedés (a kényszergyógykezelés mellett): megrovás, próbára bocsátás, jóvátételi munka, pártfogó felügyelet, elkobzás, vagyonelkobzás, elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele.
14 

Példaként említhetnénk, hogy büntetőeljárásoknál két független szakértőt kell kirendelni. Ez egyfelől
egy belső kontrollmechanizmus beépítése, másfelől azonban a bírói mérlegelés autonómiájának további
csökkentése.
15 

16

ha bizonytalan is, inkább kategorikus válaszokat ad, amelyeket azután a bíró többnyire
feltétel nélkül elfogad. „A kriminális pszichopatológia keretébe eső kliensek sokszor […]
borderline esetek, viszont a szakvéleményekben ezzel a diagnózissal a bíró nem tud mit
kezdeni. Őt ugyanis egyértelműen érdekli, hogy az illető elmebeteg, vagy nem elmebeteg. »Hát, olyan határeset.« Csakhogy ha elmebeteg, felmenti, ha nem elmebeteg, elítéli.
Szóval a szakértőnek egyértelműen kell nyilatkoznia” – írja Paneth (2002: 14.). Az egzaktság igénye különösen élesen vetődik fel annak kapcsán, hogy amennyiben a beszámítási képesség nem hiányzott teljesen, csupán korlátozott volt, akkor e korlátozottság
milyen fokú volt a bűncselekmény elkövetésekor: enyhe, közepes vagy súlyos.16 „Elég
széles terület marad a közepes fok kimondására, amely éppen ezért bizonytalanságot is
kifejez, kevéssé segíti a bíróságot a döntés meghozatalában” – írja Kuncz Elemér (2011:
61) az általa szerkesztett Igazságügyi pszichiátria tankönyvben, pár bekezdéssel feljebb
pedig elismeri, hogy „annak is tudatában kell lenni, hogy a pszichiátria nem egzakt
tudomány, és a pszichiáterek különböző véleményeket adhatnak elő” (Kuncz 2011: 60).
Ez utóbbi nem komoly probléma, mivel a büntetőeljárás szabályai lehetőséget adnak
a szakértők meghallgatására, új szakértő(k) kirendelésére, a szakértők véleményének
ütköztetésére stb.17 Krámer Lili (2012) azonban egy szülőgyilkossággal kapcsolatos, két
vádlottal szembeni büntetőeljárás szakértői véleményeinek elemzésében rámutatott,
hogy azok gyakran sematikusak. Ennek oka, hogy mechanikus kórképek hiányában
a mechanikus vizsgálatok ok-okozati összefüggések helyett csupán bizonytalan valószínűségeket tudnának produkálni, a jog igénye azonban a határozott – szakértői – válasz.
Az ebből eredő folytonos konfliktusokat Paneth már könyvének első oldalán elismeri,
mintegy ars poeticaként: „Mi, igazságügyben dolgozó pszichiáterek, »két úr szolgái«
vagyunk. […] Az orvosi szempont: egészséges vagy beteg? A jogi pedig az: ártatlan vagy
bűnös? Ennek variációiból jön ki aztán a kliens beszámíthatósága” (Paneth 2002: 9.).
A kirendelt igazságügyi elmeorvos szakértők feladata azonban nem csupán annak
megállapítása, a terhelt rendelkezett-e beszámítási képességgel cselekménye elkövetésekor. Egy bizonytalan jövőbeli állapotot is meg kell jósolniuk: fennáll-e a veszélye,
hogy a későbbiek során a terhelt hasonló bűncselekményt fog elkövetni? Ha ugyanis
a válasz bármelyik kérdésre nemleges, akkor kényszergyógykezelés nem rendelhető el,
azaz a társadalomra veszélyesség is kulcsfontosságú kritérium ennek mérlegelésekor.
A korábban idézett Igazságügyi pszichiátria tankönyv ennek a kérdésnek nem szentel
külön fejezetet, nem nyújt támpontokat a leendő elmeorvos szakértőknek ahhoz, hogyan kell jövőbeli magatartást prognosztizálni – elvégre, ahogy Benedek István írta, az
elmeorvos nem jós. A szakértői vélemény pontjainak részletes ismertetésénél találhatunk csak utalásokat arra, hogy az exploráció, valamint az életvezetés elemzése fontos
16 

Ilyen esetekben a kóros elmeállapotot enyhítő körülményként veheti számításba a bíró.

17 

1998. évi XIX. törvény a Büntetőeljárásról (108-112. §)

17

információkat szolgáltathat arról, aktív patológiás folyamattal állunk-e szemben, illetve mennyire tekinthető váratlan eseménynek a büntetendő cselekmény elkövetése (Huszár 2011). A TASZ 2002-es jelentése rámutatott, hogy vizsgálódásuk idején egyetlen
olyan esetről sem szereztek tudomást, amikor beszámítási képesség hiánya miatt nem
szabtak ki büntetést, azonban a kényszergyógykezelést sem rendelték el azért, mert nem
állt fenn a bűnismétlés veszélye (Fridli 2002). Úgy tűnik tehát, a négy kritérium közül
a társadalomra veszélyesség – amennyiben a büntetőjog és annak minden eszköze végső soron a társadalom védelmét szolgálja – inkább csupán legitimációs funkcióval bír,
a gyakorlatban a beszámítási képesség hiányának automatikus velejárója. Éppúgy,
ahogy néhány évtizede az elmebaj egyet jelentett az ön- és közveszélyes magatartással.

3. Határsávban
Magyarországon 1950-ben hozták létre a határsáv intézményét, mely mintegy háromszáz település háromszázezer lakosát érintette, akik mindennapi teendőik végzése során is úgy érezhették, folyton úton vannak. Egy külön erre a célra készített igazolván�nyal léphettek be a lakóhelyükre vagy mehettek el onnan, a határőrök és a határ védelméhez szükséges tereptárgyak pedig az élet kényszerűen megszokott részeivé váltak.
Ilyen határsáv része volt az ország legnyugatibb városa, Szentgotthárd is, ahol jelenleg
Európa legnagyobb pszichiátriai betegek számára fenntartott otthona működik 1952
óta a maga több mint 700 lakójával és 300 fős személyzetével.
Ebben, és további, jellemzően az ország határvidékén található elmeszociális otthonokban töltik életük hátralévő részét azok az egykori kényszergyógykezeltek, akik valamilyen okból nem térhettek vissza családjukhoz, nem költözhettek vissza lakásukba,
nem próbálhatták meg folytatni, esetleg újrakezdeni civil életüket. Az ő életük mindössze egyetlen dossziéban sűrűsödik össze, amelynek fejlécén az áll: végleges.18 Azaz
számukra, bár elvi lehetőségük lenne rá, nincsen kilépési engedély a határsávból, életük
hátralévő részét a társadalmon kívül, a liminalitás állapotában kell leélniük.
A se itt, se ott érzése persze nem új számukra. Ezt érezhették akkor, amikor betegségük okán valóság és fikció határvonalai elmosódtak előttük; amikor a büntetőeljárás
során bírák, ügyészek, védők és szakértők azon tanakodtak, vajon bűnösök-e, vagy pedig betegek; amikor egy olyan intézetben kaptak gyógykezelést, amelynek postacíme
ugyanaz, mint a Budapesti Fegyház és Börtöné; amikor egy olyan intézménybe szállították át őket, amely nem kórház, de nem is szociális otthon.

A Szentgotthárdi Pszichiátria Betegek Otthonában tartózkodó összes egykori IMEI-s végleges elhelyezést kapott.
18 

18

Nem állítanék igazat, ha azt mondanám, ez minden kényszergyógykezelt sorsa Magyarországon. Ám aligha áll messze az igazságtól, ha azt mondom: azoknak egy jelentős
része, akiknél kényszergyógykezelést rendelnek el, végül elmeszociális otthonba kerül,
és soha többé nem illeszkedik vissza a társadalomba. Számukra az átmenet folyamata
csupán az elkülönülésből és a liminalitásból áll, a harmadik szakaszhoz sohasem érnek,
érhetnek el.
Ez a kényszergyógykezeltek betegkarrierje, melynek első lépcsőfokát, a szakértést, azaz a beszámíthatóság és a veszélyesség jogi fogalmának kétséges kimenetelű
medikalizációját vettem górcső alá. Jelen dolgozatom tehát csupán arra törekedett,
hogy bemutassa ennek az útnak a kezdőpontját – annak feltárása, hogy milyen jogi
és szociológiai tényezők19 hozzák létre, illetve reprodukálják ezt a betegkarriert, és mi
történik mindeközben a „bűnös beteggel”, már egy következő tanulmányra vár.

Irodalom
Benedek István (1974): Aranyketrec – Egy elmeosztály élete. Budapest: Gondolat Könyvkiadó.
Foucault, Michel (1998): Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Debrecen: Latin
Betűk Kiadó.
Foucault, Michel (1999): Én, Pierre Rivière, aki lemészároltam anyámat, húgomat és
öcsémet. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.
Fridli Judit (2002): Pszichiátria és betegjogok. Budapest: Társaság a Szabadságjogokért.
Huszár Ilona (2011): A szakértői vélemény. In Kuncz Elemér (szerk.): Igazságügyi pszichiátria. Budapest: Medicina Könyvkiadó, 50-54.
Jávor István (2011): Korrupciós mechanizmusok a magyar bírósági eljárásban. Társadalomkutatás 2011/2. 247-267.
Kámer Lili (2012): A szakértés hatalma – a hatalom szakértője? In Prazsák Gergő
(szerk.): Szülőgyilkosságok Magyarországon az ezredfordulón. Budapest: Apeiron
Kiadó, 135-143.
Kuncz Elemér (2011): A pszichiáter szakértő a tárgyaláson. In Kuncz Elemér (szerk.):
Igazságügyi pszichiátria Budapest: Medicina Könyvkiadó, 59-62.
Pallo József (2009): A büntetőjogi gyógyító jellegű kényszerintézkedések végrehajtásának
fogalmi és alkalmazási kérdései (PHD értekezés). Miskolc: Deák Ferenc Állam- és
Jogtudományi Doktori Iskola
Példaként említve: a kényszergyógykezelés börtönszerű körülmények közötti végrehajtása, amely mind
a kapcsolattartást, mind a rehabilitációt ellehetetleníti; az egyetlen kilépési lehetőség, a felülvizsgálat formalitása; valamint a végleges izolációt jellegüknél fogva garantáló elmeszociális otthonok.
19 

19

Paneth Gábor (2002): Kriminálpszichiátriai vázlatok Budapest: Animula Kiadó.
Turner, Victor (1997): Liminalitás és communitas. In Zentai Violetta (szerk.): Politikai
antropológia Budapest: Osiris Kiadó, 51-63.

Szeitl Blanka

A születési hónap hatása a felnőtt életre

A társadalmi egyenlőtlenségek kutatása és vizsgálata a társadalomtudományi kutatások egyik legdinamikusabban fejlődő és folyamatosan változó területe. Napjainkban
minden társadalomban léteznek szegények és gazdagok, magasan és alacsonyan iskolázottak. Társadalmunkat megosztja, hogy vannak, akik céljaikat könnyen el tudják/
tudták érni, és olyanok is, akik nehezen vagy egyáltalán nem. Részben ezen tényezők
miatt az emberek egy része elégedett az életével, és boldognak vallja magát, mások elégedetlenek saját életükkel. Ezt a jelenséget társadalmi egyenlőtlenségnek nevezzük,
s most általános fogalomként használjuk, de több különböző „típusú” egyenlőtlenséget foglal magában (Andorka 2003). A társadalomtudományi kutatások egyik központi kérdése, hogy miként jönnek létre a társadalom különböző rétegei, mekkora és milyen jellegű különbségek vannak közöttük, milyen társadalmi, gazdasági és politikai
folyamatok gyakorolnak rájuk hatást, továbbá, hogy milyen időbeli trendekről lehet
beszélni, tehát mikor nőnek és csökkennek az egyenlőtlenségek (Ferge 1994). A szociológiai kutatások régóta foglalkoznak azzal, hogy meghatározzák azokat a tényezőket,
melyek az egyenlőtlenségeket létrehozzák és növelik, illetve azzal, hogy definiálják
a jellemzőket, melyek a társadalmat előnyös és hátrányos helyzetű csoportokra osztják, vagy oszthatják. Az egyenlőtlenségeknek számos különböző dimenzióját lehet
megkülönböztetni, ilyenek a jövedelem, a vagyon, a munkakörülmények, a lakásviszonyok, a lakóhely környezete, a műveltség, a szabadidő mennyisége és annak eltöltésének módja, vagy az egészségi állapot. Az egyenlőtlenségekkel foglalkozó kutatások és elméletek gyakran összemosódnak magával a szegénységgel és a deprivációval,
azaz a hátrányos helyzettel, amely relatív elmaradottságot is jelent. Nemcsak személyek vagy háztartások lehetnek hátrányos helyzetűek vagy elmaradottak, hanem egész
települések, régiók vagy népcsoportok, etnikumok (Andorka 2003). A társadalmi
egyenlőtlenség elleni küzdelem elsődlegesen a szociálpolitika feladata, ám a pontos
vagy legalábbis közelítő erősségű ok-okozati összefüggések ismerete nélkül nagyon
nehéz enyhíteni ezek mértékén, hatékonyan segíteni a hátrányos vagy halmozottan
hátrányos helyzetű csoportokat, és növelni a társadalomban az esélyegyenlőséget.
21

Ezért is nélkülözhetetlenek az erre irányuló társadalomtudományi kutatások és elemzések.
A jövedelmi egyenlőtlenségekre és a szegénységre vonatkozó magyarországi adatforrások közül a legfontosabbak a Központi Statisztikai Hivatal által 1963–tól 1987–ig
ötévenként végzett család- vagy háztartásjövedelem felvételek, a TÁRKI Társadalomkutatási Intézet 1992 és 1997 között végzett Magyar Háztartás Panel adatfelvétele és
az 1998-ban elindított Háztartás Monitor vizsgálat sorozata. A Háztartás Monitor
longitudinális keresztmetszeti háztartásvizsgálat, melynek keretein belül évről-évre
körülbelül 2000 háztartást keresnek fel. A vizsgálat ugyan nem panel jellegű, de témaköreit tekintve követi a Magyar Háztartás Panel felvétel hagyományait. A kutatás
középpontjában a munkaerőpiac és a jövedelmek témái állnak, de emellett a fogyasztás,
a vagyon, a megtakarítás, a gazdasági várakozások, attitűdök, a társas kapcsolatok, a
politikai pártválasztás és a vallási hovatartozás is a kutatás részét képezi. A vizsgálatot
több kormányzati és állami szerv, valamint magánintézmény támogatja kutatási megrendelésével.
A fent említett kutatások adatai alapján már több összefüggés is napvilágot látott az
egyenlőtlenségek magyarázataként, ezekből a kutatásokból pedig tudjuk, hogy Magyarországon komoly területi egyenlőtlenségek léteznek. Vannak elmaradott régiók, ahol
az átlagosnál jóval magasabb a munkanélküliség, alacsonyabb az iskolai végzettség,
és ahol sokkal kevesebb pénzből gazdálkodnak, mint más területeken (Enyedi 1993).
Tudjuk, hogy Magyarországon hátrányos helyzetben vannak a roma származású lakosok, körükben magasabb a munkanélküliek aránya, mint a teljes népességen belül, és az
átlagosnál jóval alacsonyabb jövedelemmel rendelkeznek (Kemény – Janky 2003).
A szociálpolitika további feladata a mobilitással is összefüggésben álló esélyegyenlőtlenségek felderítése és csökkentése. Ezekből a kutatásokból tudjuk, hogy nagyobb valószínűséggel lesz magas iskolai végzettségű, akinek szülei is magas iskolai
végzettséggel rendelkeznek, továbbá azt, hogy nagyobb valószínűséggel lesz szellemi
foglalkozású, akinek szülei is szellemi foglalkozásúak (Róbert 1990). Tudjuk, hogy
társadalmunkban léteznek nemi egyenlőtlenségek is: a férfiak magasabb bért kapnak
ugyanazért az elvégzett munkáért, mint a nők. Felvetődik a kérdés, hogy az életben
elért sikerekhez mennyiben járul hozzá alapvető szocio-demográfiai hátterünk (például, hogy milyen településen nőttünk fel, a szüleink mivel foglalkoznak vagy, milyen
magas iskolai végzettséggel rendelkeznek) és azok a személyes, illetve belső kompetenciáink (szorgalom, kitartás, tehetség, célorientáltság), melyeket „önerőből” szerezhetünk meg életünk során. Statisztikai módszerekkel ugyan nehezen bizonyítható, de
a felsorolt szocio-demográfiai tényezők egyenlőtlensége a mai napig nagy méretekben
van jelen Magyarországon. Tapasztalhatjuk, hogy ezek alapján léteznek olyan paraméterekkel rendelkező egyének, akik inkább valamely előnyös helyzetű társadalmi csoportba tartoznak, azaz könnyebben érvényesülnek az életben és léteznek olyanok, akik
22

inkább valamely hátrányos helyzetű társadalmi csoportba tartoznak, azaz nehezebben
érvényesülnek az életben.
A társadalomtudományi kutatások általában sztenderd demográfiai változókkal
dolgoznak, és ezekkel magyarázzák a kapcsolatokat, jelen esetben a különböző társadalmi egyenlőtlenségek természetét. Napjainkban természetesen a kutatók igyekeznek
a társadalmi „különbözőségekre” hatást gyakorló új dimenziókat is vizsgálni, ezzel
tisztítva az egyenlőtlenségekről kialakult zavaros képet, de a szokásos vizsgálódási
struktúra bővítése még nem számít kifejezetten elterjedtnek.
Jelen tanulmány egy ilyen új dimenzió elemzésével foglalkozik. Több nemzetközi
vizsgálat igazolta már, hogy a születés időpontja összefüggésben áll a gyerekek kognitív
képességeivel, valamint több későbbi alapvető mutatóval, mint amilyen a jövedelem,
az iskolai végzettség és az egészségügyi állapot. A jelenséget magyarázó elméletekre
viszont nem találtak megdönthetetlen bizonyítékot.
Írásom első részében összefoglalom az eddig született jelentősebb kutatási eredményeket és a hátterükben meghúzódó lehetséges magyarázatokat, majd kiemelem az
egyik legfrissebb elemzést, melyet Kasey Buckles és Daniel M. Hungerman, a Notre
Dame Egyetem Közgazdaságtudományi Intézetének két kutatója készített 2008-ban.
Ez a tanulmány azért emelkedik ki a többi hasonló összefüggésekkel foglalkozó vizsgálat közül, mert a jelenség magyarázatára adható egyik elmélet tesztelésével foglalkozik. Jelen tanulmány végén pedig az International Social Survey Program 2007-es
Társadalmi egyenlőtlenségek moduljának magyarországi adatain, valamint a TÁRKI
Omnibusz kutatásainak adatain mutatom be a lehetséges összefüggéseket, kizárólag az
alapvető demográfiai különbségekre koncentrálva.
Magyarországon még nem jelentek meg a születés szezonalitásával foglalkozó elemzések, pedig a témának komoly társadalomszerkezeti és szociálpolitikai jelentősége lehet, mivel a korábban említett egyenlőtlenségi és esélyegyenlőségi kutatásokhoz ez az
új dimenzió nagyban hozzájárulhat. A következőkben a témában született jelentősebb
elemzések összefoglalására koncentrálunk, és bemutatjuk a talált kapcsolatokat és az
azokra adott elméleti magyarázatokat.

1. Az összefüggésről és a lehetséges magyarázatokról
A születés szezonalitásának hatását korábban már több szempont alapján is kutatták,
leginkább a társadalomtudomány és a természettudomány határán lévő kutatások
során, ahol az általános egészségi állapot vagy a későbbi betegségek előfordulásának
aránya és ezeknek valószínűségei álltak a hipotézisek középpontjában. Ezekre jó példa a Charles Watson és munkatársai által írt 1984-es tanulmány, melyben a kutatók
arra keresték a választ, hogy a különböző évszakokban születettek eltérő arányban
23

szenvednek-e különféle betegségekben. A tanulmány megmutatta, hogy az év első negyedében születettek körében gyakrabban fordul elő skizofrénia1, autizmus, diszlexia,
menopauzális tünetek, extrém, beteges félénkség, és magasabb az öngyilkosságra való
hajlam is, mint azok között, akik tavaszi vagy nyári hónapokban születtek (Watson et
al. 1984). Továbbá bizonyították azt is, hogy a téli hónapokban született gyermekek nagyobb valószínűséggel lesznek balkezesek, mint máskor született társaik, amely szintén
további nehézségeket ró felnőtt életükre. Az eredményeket leginkább azzal magyarázták, hogy az év első felében született gyermekek újszülött korukat kifejezetten hideg
időben töltik, amikor nagyobb eséllyel kapnak el apróbb betegségeket, fertőzéseket,
emiatt pedig hosszú távon lényegesen gyengébb lesz az immunrendszerük.
Egy későbbi tanulmányban kifejezetten az iskolai teljesítményben megmutatkozó
különbségeket próbálták a születés szezonalitásával magyarázni az Egyesült Királyság
területén (Crawford – Dearden – Meghir 2010). A kutatók elmélete szerint a téli hónapokban született gyermekek a beiskoláztatás ciklikussága miatt már az általános iskola
első osztályában hátrányt szenvednek. A beiskoláztatás ciklikussága pontosan azt jelenti, hogy az egy bizonyos dátum után születettek már nem kezdik meg az általános
iskola első osztályát velük egyidős társaikkal együtt, hanem még egy évet az óvodában
töltenek. Őket nevezzük „évveszteseknek”. Az említett hátrány azért létezik, mert a téli
hónapokban születettek lesznek azok a gyerekek, akik nem számítanak „évvesztesnek”,
ellenben az általános iskola első osztályában ők lesznek a legfiatalabb tanulók. Hipotézisüket általános iskolás gyerekek kognitív képességeinek vizsgálatával tesztelték. Azt
találták, hogy már az első osztályba járó gyerekek körében óriási különbségek vannak
a kognitív képességek tekintetében az alapján, hogy melyik hónapban születtek, és ennek következtében mikor kezdték meg iskolai tanulmányaikat. Az „évvesztes” tanulók érték el a legjobb eredményeket, a téli hónapokban született gyermekek pedig az
átlagosnál jóval rosszabb kognitív képességekről tettek a vizsgálat során tanúbizonyságot2. Vizsgálatuk komoly kritikát kapott legfőképpen azért, mert nem foglalkoztak
a vizsgált gyerekek szociális hátterének szűrésével és a kapcsolatok értékelésébe sem
vontak be más lehetséges paramétereket (tehetség, készülés, érdeklődés, segítség a
szülők, testvérek, esetleg más tanárok részéről). Az általános iskolás gyerekek későbbi
(felsőbb osztályos) teljesítményét is vizsgálták a születési évszak alapján, és úgy találták, hogy nagy különbség mutatkozik a téli és a nyári hónapokban születettek között.
Kifejezetten a skizofrénia előfordulási gyakoriságával kezdtek el újra foglalkozni a kutatók és egy 2004ben publikált írásban szintén összefüggéseket találtak a különböző évszakokban születettek között a skizofrén betegek száma alapján. (Tochig – Okazaki – Kato – Sasaki 2004)
1 

Egy másik kutatásban a beiskolázási különbségek hatását nemcsak az iskolai teljesítménnyel kapcsolatban vizsgálták, hanem a felnőttkori kereset, fizetés nagyságát is bevonták a modellbe (Angrist – Krueger
1991).
2 

24

Egy korábbi kutatásban a hasonló eredményeket a beiskolázási különbségekkel magyarázták (Kesterbaum 1987). A beiskolázási (pontos) életkorbeli különbségeket vizsgálva szintén arra jutottak, hogy a téli hónapokban születettek hátránnyal indulnak az
„évvesztesekkel” szemben, mivel az iskolakezdéskor egy évvel fiatalabbak, ezért fizikailag gyengébbek, pszichésen labilisabbak, mint azok a társaik, akik az általános iskola
első osztálya előtt még hónapokat töltenek az óvodában (6 éves gyerekek esetében ezek
a rövid időszakok is döntő jelentőséggel bírhatnak). Többet betegeskednek, emiatt többet hiányoznak az iskolából, és mindezek miatt nagyobb eséllyel kell osztályt ismételniük, kevésbé szeretik meg a tanulást, továbbá nagyobb valószínűséggel nem tanulnak
tovább és nem szereznek magas iskolai végzettséget, ami miatt felnőttkori jövedelmük
is alacsonyabb lesz az átlagosnál.
A kutatások másik csoportja a születési hónap fontosságát az úgynevezett relatív
életkor hatása miatt hangsúlyozta, illetve vizsgálta. Az egy korcsoportba tartozó gyerekek relatív életkorával kapcsolatban több kutató is jelentős különbségeket mutatott ki
leginkább a tanulmányokban és a sportban elért vagy elérhető sikerek kapcsán. Ilyen
például Roger Bansley 1985-ös A relatív életkor hatásai című tanulmánya. Malcolm
Gadwill Kivételesek című könyvében a hoki játékosok körében tapasztalható relatív
életkor szerinti különbségeket is vizsgálta. Kimutatták, hogy mind a sport, mind az
iskolai teljesítmények tekintetében jelentős és tartós hátránnyal küzdenek azok a gyerekek, akik társaikhoz képest korábban születtek (szintén hónapokban mérhető különbségekről van szó).
Az említett példák alapján világosan látszik, hogy ezek a kapcsolatok léteznek,
azonban, hogy mi mozgathatja őket, szociológiailag még tisztázatlan, ezért ezek a hipotézisek és bizonyítások ez idáig homályosak maradtak. A legtöbb korábban említett elemzést kritikusaik statisztikailag megkérdőjelezték, legfőképpen a mérés pontosságával és érvényességével kapcsolatban. Több bíráló szerint a minták nem voltak
elég robusztusok, a hipotézisek teszteléséhez nem használtak elég magas elemszámot,
vagy túl sok egymásra is hatást gyakorló elméletet próbáltak egyetlen mintán tesztelni.
A kritikák másik csoportja az elméleti magyarázatokat hiányolta, és azoknak az esetleges magyarázó erejű változóknak a vizsgálatát, melyek a modellek elméleti részei lehetnének. Ilyenek az alapvető kognitív képességek, a családi háttér és a szociális helyzet
részletes ismerete, illetve bevonása a vizsgálatba.
A következő tanulmány azért különleges, mert az egyik kritikus pont tesztelésével
foglalkozik, pontosabban a családi háttér hatását vizsgálja egy kifejezetten robosztus
mintán.

25

2. Az összefüggésre adott egy, a korábbiaktól eltérő magyarázat
„Az a nő, aki gyermekének télen ad életet, több szempontból is különbözik attól
a nőtől, aki nyáron szüli meg gyermekét”

Kasey Buckles és Daniel M. Hungerman készítette el a témával kapcsolatos egyik legfrissebb elemzést. 2008-ban megjelent tanulmányukban arra keresték a választ, hogy
egy gyermek születésének hónapja kapcsolatban áll-e későbbi, tehát felnőttkori egészségügyi állapotával, majdani legmagasabb iskolai végzettségével, fizetésével, és halandóságával. Buckles és Hungerman azt találta, hogy a téli hónapokban születettek átlagosan alacsonyabb iskolai végzettséget szereznek és a munkájukból származó jövedelmük is alacsonyabb, mint a nyári hónapokban születetteknek (Buckles – Hungerman
2008). Tanulmányukban ugyan sem erre, sem más későbbi feltételezésükre nem tudtak
olyan – statisztikailag és szociológiailag – releváns magyarázattal szolgálni, amely teljesen világossá és megkérdőjelezhetetlenné tenné a talált összefüggéseket, de vizsgálódásuk során néhány olyan korábbi elemzést és hipotézisvizsgálatot is érintenek, melyek
a talált összefüggésre próbálnak vagy próbáltak elméleti magyarázatot adni. Érintik a
korábban részletesebben leírt a beiskolázás ciklikussága miatti problémákat, illetve a
különböző betegségekről szóló kutatásokat. Több magyarázó elméletet is említenek, a
bizonyítás helyett pedig inkább nyitva hagyják a lehetőségeket a későbbi kutatók előtt.
A szerzők tanulmánya több szempontból is egyedi. Egyrészt, mert olyan adatbázissal dolgoznak, amely 1981 és 2001 között az összes amerikai gyermek születésének
adatait tartalmazza, másrészt, mert egy lehetséges elméleti magyarázat tesztelésével
foglalkoznak. Legfőbb hipotézisük alapján a gyermek édesanyjának szociális jellemzői nagy hatással bírnak a gyermek születésének időszakára. Ennek teszteléséhez adatbázisukban a születéseknek nemcsak az időpontjai ismertek, hanem rendelkezésre áll
minden olyan fontos demográfiai adat, melyet elméletük megalkotásához használtak,
és melyekre hipotéziseik teszteléséhez szükségük van (anya kora, etnikuma, iskolai
végzettsége, foglalkozása, anyagi helyzete).
Buckles és Hungerman újító gondolatai között legfőképpen az szerepel, hogy véleményük szerint hiba a születési időszak hatásaival foglalkozó elméletekből kihagyni
a családi háttér vizsgálatát. Kutatásuk szerint az a nő, aki gyermekének télen ad életet,
több szempontból is különbözik attól a nőtől, aki nyáron szüli meg gyermekét. Foglalkoznak az anya iskolai végzettségével, foglalkoztatottsági státuszával, életkorával és
családi állapotával (házas, vagy nem házas). Az elemzés első felében arra fektették a
hangsúlyt, hogy az anya milyen életkorban szülte meg gyermekét (tinédzserként-e vagy
sem), és arra, hogy ez miként oszlik meg a különböző hónapokban születettek között.
26

Továbbá az anyák bőrszínét, illetve családi állapotát is összevetették azzal, hogy az év
mely szakában adtak életet gyermeküknek.
1. ábra: A fekete (az ábrán alul) és a fehér (az ábrán felül) szülő nők megoszlása
hónapok szerint (%), 1989–2001
81
79
77
75
73
71
69
Jan-89

Jan-90 Jan-91 Jan-92

Jan-93 Jan-94

Jan-95 Jan-96 Jan-97 Jan-98 Jan-99 Jan-00 Jan-01 Jan-02

Forrás: Buckles-Hungerman 2008:28

Kutatásuk során jelentős eltéréseket találtak a téli és a nyári hónapokban szülő nők
között: a januárban szülő nők körében annak a valószínűsége, hogy a leendő anya nem
rendelkezik magas iskolai végzettséggel (diplomával, vagy más felsőfokú oklevéllel) 10
százalékkal magasabb, mint azoknak a nőknek a körében, akik májusban adnak életet
gyermeküknek.
2. ábra: A 18 évesnél fiatalabb (az ábrán felül) és a 18 évesnél idősebb anyák
(az ábrán alul) aránya a hónapok szerint (%), 1989–2001
85
83
81
79
77
75
73
Jan-89

Jan-90 Jan-91 Jan-92

Jan-93 Jan-94

Jan-95 Jan-96 Jan-97 Jan-98 Jan-99 Jan-00 Jan-01 Jan-02

Forrás: Buckles-Hungerman 2008:28

27

Továbbá bizonyították azt is, hogy szintén 10 százalékkal magasabb a január és
május között született gyermekek édesanyja között a tinédzserek aránya. A szerzők
úgy gondolják, hogy ezek az eltérések nem csupán véletlen jelenségek, hanem komoly
termékenységi különbségeket tapasztalhatunk, amennyiben szocio-demográfiai tulajdonságaik alapján differenciáljuk a különböző időszakokban szülő anyákat. Ezek
a termékenységi különbségek azt jelenthetik, hogy a különböző hónapokban más és
más arányban esnek teherbe azok a nők, akiknek alacsonyabb iskolai végzettségük van,
fiatalabbak és családi állapotuk szerint egyedülállóak, mint azok a nők, akik magasabb
iskolai végzettséggel rendelkeznek, idősebbek és házas kapcsolatban élnek.
A 3. ábra azt mutatja, hogy a házas és a nem házas anyák aránya hogyan oszlik
meg a különböző hónapokban szülő nők körében. Az ábra alapján elmondhatjuk,
hogy a házas nők nagyobb valószínűséggel hoznak világra gyermeket nyáron, mint
télen, továbbá az egyedülálló anyák a legkisebb arányban április és május hónapokban szülnek. Az egyedülálló anyák az átlagosnál kisebb valószínűséggel adnak életet
gyermeküknek télen, mint nyáron, mégis nagyobb arányban teszik ezt, mint a házas
nők. Természetesen az iskolai végzettség és az, hogy a vizsgált anya tinédzser-e, illetve
a családi állapot már önmagában is összefüggésben áll egymással, mégis ezeket az
eredményeket markáns különbségeknek tekinthetjük.
3. ábra: Családi állapot szerinti különbségek
0.08
0.06
0.04
0.02
0
-0.02

Jan

Feb

March April

May

June

July

Aug

Sep

Oct

Nov

Dec

-0.04
-0.06
-0.08

Egyedülálló
Házas

-0.10

Forrás: Buckles-Hungerman 2008:29

Bár a tanulmány más okokat nem részletez az összefüggések tisztázására, a diagramon látható különbségeket érdemes lenne visszavezetni a gyermek fogantatásának időpontjára, de legalábbis annak hónapjára. Várható, hogy a házasságban élő nők körében
nagyobb valószínűséggel születnek tervezett gyermekek, míg a hajadon anyák körében
kisebb valószínűséggel adnak életet tervezett gyermeknek. Az adatok alapján azt feltételezhetjük, hogy a nem tervezett gyermekek április és május hónapban fogannak meg
inkább, míg a tervezettek augusztus és szeptember környékén.
28

A legtöbb gyermek a házasok és a nem házasok körében egyaránt szeptemberben
születik. Azt is feltételezhetjük, hogy a nem tervezett gyermekek fogantatása véletlenszerűen oszlik meg az év különböző hónapjai között.
Buckles és Hungerman kutatása azért rendhagyó, mert nemcsak azt vizsgálták,
hogy a tavaszi és a nyári hónapokban születettekre igaz-e, hogy később magasabban
iskolázottak lesznek, jobban teljesítenek és magasabb jövedelemmel rendelkeznek – vagyis összességében későbbi, felnőttkori kimeneteleik pozitívabban lesznek –, hanem
megnézték azt is, hogy az eddig ismert magyarázatok mellett – amilyen a beiskolázási
életkor, a téli megbetegedések, és a táplálkozás – az anyák társadalmi háttere is eltérő.
Ez azt jelenti, hogy a szerzők alátámasztott magyarázatot adnak a talált összefüggésekre. Ez a magyarázat statisztikailag is helytállónak bizonyul és össze tudjuk kapcsolni
azokkal a korábban említett egyenlőtlenségi elméletekkel, amelyek a családi hátteret
tekintik a társadalmi különbségek egyik legfőbb kiindulópontjának.

3. Magyarországon felnőttként nem feltétlenül a nyári
születésűeknek a legkönnyebb az életük
Direkt adatfelvétel a születés szezonalitásának vizsgálatára nem készült Magyarországon, viszont a TÁRKI Társadalomkutatási Intézet havi rendszeres Omnibusz kutatása a kezdetektől fogva minden kutatási alkalommal megkérdezi a mintába kerültek
születési hónapját. Ennek legfőbb oka az, hogy így a kérdezőbiztos és később az elemzést végző kutatók is megbizonyosodhatnak arról, hogy a vizsgálatba csak 18 évesnél
idősebb kérdezett került be. Ez az adat minőségbiztosítási szempontból fontos, hiszen
így teljes mértékben és pontosan kiszámítható a kérdezett nagykorúsága. A másik oka
a születési hónap kérdőívbe való felvételének szintén a mintavétellel kapcsolatos: teljesíti
a Leslie-Kish kulcs alkalmazásának feltételeit3. Tehát mindezek alapján elmondhatjuk,
hogy a megkérdezett születésének hónapja egyáltalán nem a későbbi elemzések céljából
került a kérdőívekbe, hanem módszertani szempontok miatt van lehetőség arra, hogy a
korábban ismertetett elméleteket kipróbálhatjuk magyarországi adatokon.
A következőkben a Buckles és Hungerman-féle elemzésből kiindulva azt vizsgáljuk
meg, hogy vannak-e eltérések a születési hónapok, illetve évszakok között az alapvető
demográfiai jellemzők (jövedelem, iskolai végzettség és családi állapot) esetében. HaA Leslie-Kish kulcs alkalmazásakor a kérdezőbiztosnak tudnia kell, hogy ki az idősebb, illetve fiatalabb
felnőtt személy a háztartásban, hiszen ez alapján tudja alkalmazni a kulcs szabályait és kiválasztani az
adott háztartáson belül megkérdezendő személyt. A születési hónap felvétele pontos ellenőrzést biztosít
a kérdezett személy kiválasztásával kapcsolatban.
3 

29

bár, a Notre dame-i kutatók kizárólag az évszakokra helyezték a hangsúlyt, ebben a
rövid elemzésben az évszakok alapján készített bontás mellett, egyes változók esetében a születési hónapokat külön-külön is vizsgáljuk. Amellett, hogy direkt a születés
szezonalitásának hatását mérő vizsgálat nem készült Magyarországon, egy adott időszak minden születésére kiterjedő és (a Buckles-Hungerman elemzésben használt) részletes családi és szociális háttér-információkat tartalmazó adatbázis sem áll rendelkezésre, ezért csupán arra van lehetőség, hogy a legérdekesebb összefüggéseket vizsgáljuk
meg a születés szezonalitásával kapcsolatban.
A következőkben a magyarországi lehetséges összefüggéseket több lépcsőben is elemezzük. Elsőként egy adott hónap különálló adatfelvételén keresztül vizsgálva, havi
rendszeres felmérések adatbázisait építjük össze évenként, összesen három teljes év felmérésének adatait tartalmazva.
Elsőként az International Social Survey Programme (ISSP) 2007-es adatbázisát
használjuk fel, ami a program társadalmi egyenlőtlenségekről szóló modulja volt. Az
adatfelvételt Magyarországon a TÁRKI Társadalomkutatási Intézet végezte, 1010 fős
mintán, az Omnibusz kutatás kérdőívén, ez az oka annak, hogy ebben az adatbázisban
is felvételre került a kérdezett születési hónapja. Fontos megjegyezni, hogy egy adott
hónapban egy adatfelvételéről van szó, tehát az eredmények különállóak, általánosításra önmagukban alkalmatlanok.
Ez az adatbázis lehetőséget ad arra, hogy az év négy évszakában születettek átlagos
értékeit hasonlítsuk össze a főbb demográfiai változók mentén, mint az iskolai végzettség (az adatbázisban az elvégzett osztályok száma alapján), a kérdezett havi nettó jövedelme, a háztartása havi nettó jövedelme, valamint az önmaga által vallott társadalmi
státusz alapján, melyet egy 0–10-ig terjedő skálán jelölhettek a megkérdezettek.
A születés szezonalitásának különböző hatásait vizsgálva az adatbázisból kivettük
azokat az eseteket, amikor a kérdezett fiatalabb, mint 30 éves, és azokat az eseteket is,
amikor a kérdezett idősebb, mint 60 éves. Azért döntöttünk emellett, mert az iskolai
végzettséget, a jövedelem, és a társadalmi státusz esetében is fontosnak találtuk, hogy
a kérdezettek az életük hasonló „szakaszában” legyenek. Ezt a belső érvényesség miatt
tartjuk fontosnak és a homogenizáció szempontja miatt is úgy gondoljuk, hogy mikor
jövedelmet, iskolai végzettséget és társadalmi státuszt vizsgálunk, figyelembe kell vennünk a különböző életkori csoportokat.
A kérdezett havi nettó jövedelmét a különböző hónapok esetében külön-külön vizsgáltuk. A 4. ábrán látható eloszlásból kitűnik (habár nincsen egyenletes növekedés
vagy csökkenés a különböző évszakok között/alatt), hogy viszonylag nagy különbség
van a márciusban és a májusban születettek átlagos jövedelme között (ez a különbség
majdnem 30 000 Ft).

30

4. ábra: A kérdezettek havi nettó jövedelme születési hónap szerint (Ft), 2007
június

105 000
100 000

november

95 000

január

90 000
85 000

április

május

október

július

február

80 000
75 000
március

70 000

augusztus

65 000

december

szeptember

60 000

Forrás: TÁRKI, Omnibusz 2007 ISSP, saját számítás

Az eltérés hasonló módon mutatkozik meg akkor, amikor a háztartás havi nettó
összjövedelmét vizsgáljuk. Erős kapcsolat egyik változó esetében sem tapasztalható,
viszont a különbségek így is észrevehetőek.
A többi változó esetében, melyek az iskolai végzettséget és az egyén szubjektív társadalmi státuszát mérő változók voltak, a hónapokra már más jellegű kategorizációt
használtunk. Abból indultunk ki, hogy elképzelhetőnek tartjuk, hogy azért van különbség a más-más évszakokban születettek között, mert az évszakok természetből
fakadó eltéréseik alapján hatással vannak az egyénre. Ezek a különbségek megmutatkozhatnak például a havi átlaghőmérsékletben, tehát a hőmérsékleti különbségek
hatást gyakorolhatnak az összefüggésekre (Watson tanulmányaiban az egészségügyi
állapottal kapcsolatos hipotéziseinek alapvető kiindulópontja volt az, hogy milyen
pontos hőmérsékleti körülmények között születtek a megkérdezettek). Az Országos
Meteorológiai Szolgálat havi átlaghőmérsékleti adatai alapján az elmúlt 50 évet figyelembe véve négy kategóriát hoztuk létre a hónapokból, melyek a „nagyon hideg”
(december, január, február) a „hideg” (november, március, október) a „meleg” (április, szeptember, május) és a „nagyon meleg” (június, július, augusztus) hónapok. Azért
döntöttünk e kategorizáció mellett, mert lehetségesnek tartjuk, hogy a születés hónapja nemcsak azért képes befolyást gyakorolni későbbi életünkre, mert különböznek
a télen és a nyáron szülő édesanyák – mint ahogy Buckles és Hungerman megállapította –, hanem azért is, mert a fizikai fejlődés szempontjából nehezebb dolga lehet egy
magzatnak télen (pontosabban amikor a terhesség nagy része a téli, hideg időszakra
esik) vagy csecsemőként, amikor élete első hónapjait nagy hidegben kell töltenie.

31

Az iskolai végzettség, a szubjektív társadalmi státuszt mérő változó és a születési hónapcsoportok kapcsolatának vizsgálatakor variancia-analízist végeztünk, de a legtöbb
esetben az F-próba nem volt szignifikáns, így hiába látunk különbségeket a hónap csoportok között, ezek statisztikailag nem bizonyíthatók. Érdekességként mindemellett
elmondható, hogy a nagyon hideg hónapokban született kérdezettek átlagosan 3-4 órával dolgoznak többet egy héten, mint a melegebb hónapokban születettek, és átlagosan
valamivel kevesebb pénzt is keresnek, mint a melegebb vagy a nagyon meleg hónapban
született társaik. Ezenkívül a saját maguk által meghatározott társadalmi ranglétrán
átlagosan alacsonyabbra sorolják magukat, mint a meleg, vagy a nagyon meleg hónapokban születettek.
Egyetlen esetben találhatunk szignifikáns kapcsolatot a változók között, amikor az
eddig elvégzett iskolai osztályok számát mérő változót vontuk be. Habár a kapcsolat
erőssége a variancia-analízis alapján nem kifejezetten erős (F-próba szignifikanciája
0,039, eta-érték 0,12) látszik, hogy a leghidegebb hónapban születettek rendelkeznek
átlagosan a legalacsonyabb iskolai végzettséggel. Az eredményekből látható, hogy
nem beszélhetünk a hőmérsékleti változás hatásának egyértelmű irányáról, hiszen
a májusiak kiugrónak mondható magas értéke az iskolai végzettség tekintetében is érzékelhető, miszerint csoportjukban a legmagasabb ennek átlaga. Nincsenek továbbá
a hőmérséklet változásával arányosnak mondható eltérések sem, tehát nem nő az iskolai végzettség párhuzamosan a havi átlaghőmérséklet emelkedésével.
1. táblázat: Átlagosan elvégzett iskolai osztályok száma a négy hónapcsoport
alapján – variancia-analízis
Születési hónap

Átlag

Elemszám

Szórás

Nagyon hideg

11,6

249

2,7

Hideg

12,1

97

2,8

Meleg

12,6

81

3,0

Nagyon meleg

12,1

151

2,5

Összesen

12,0

580

2,7

Forrás: TÁRKI, Omnibusz 2007 ISSP, saját számítás

Az iskolai végzettség és a születési hónap vizsgálatát tovább folytatva, egy külön
adatbázisban három változóval (a 12 hónap, a hónapokhoz tartozó 12 átlaghőmérséklet
és a hónapokhoz tartozó 12 átlagosan elvégzett iskolai osztály száma) végzett lineáris
regressziós modellben a meredekség pozitív lett, ami azt jelenti, hogy a melegebb hónap
szülöttei átlagosan több évet végeztek el az iskolában (14 százalék a megmagyarázott
hányad). Az R érték alapján a közepesnél valamivel gyengébb a kapcsolat a két változó
32

között. Habár a modell nem szignifikáns, úgy gondoljuk, hogy indokolt inkább az R
érték és az R négyzet értékre támaszkodni, mivel összesen 12 mintaelemből nem volt
valószínű, hogy szignifikáns lesz a kapcsolat.
Habár az említett eredmények összecsengenek a korábban ismertetett tanulmányokban talált összefüggésekkel, felmerülhet a gyanúja annak, hogy az International
Social Survey Program keretein belül egy adott hónapban elvégzett adatfelvétel nem átlagos eredményeket mutat. Ennek oka lehet, hogy abban a hónapban valamilyen oknál
fogva más jövedelmi helyzetben voltak a válaszadók, esetleg, hogy a mintavételi mód
valamilyen nemzetközi sztenderdhez igazodott.
Emiatt ezeket a kapcsolatokat egy nagyobb adatbázison is vizsgáljuk. A TÁRKI
Társadalomkutató Intézet által végzett Omnibusz kutatások havonta nagyjából azonos nagyságú mintát és teljesen megegyező módszerekkel felvett adatokat tartalmaznak. A 2011-es, a 2012-es és a 2013-as adatfelvételek eredményeiből (minden évben 11
mérés készül, mert augusztusban nincs adatfelvétel) egy olyan adatbázist építettünk,
mely rendre tartalmazza a 2011-es, a 2012-es és a 2013-as évek összes adatfelvételének
eredményeit minden olyan releváns változóval, amelyre szükség lehet az összefüggések
teszteléséhez.
A következőkben bemutatandó adatok ebből az összeépített adatbázisból származnak, melynek teljes mintanagysága több, mint 30 ezer fő.
Ezen adatbázis esetében a havi nettó jövedelem, az iskolai végzettség és a családi állapot kapcsolatát vizsgáljuk a születés szezonalitásával összefüggésben. A talált összefüggések csak a 26 és 59 éves korosztály között szignifikánsak, ezért ennek az adatbázisnak
a vizsgálatakor is, csak az ebbe az életkori kategóriába tartozókat vesszük figyelembe. A
homogenizáció fontosságát és relevanciáját tovább erősíti az, hogy a másik két életkori
csoport esetében a kapcsolatok nem szignifikánsak, itt az összefüggés nem létezik.
A havi nettó jövedelem esetében inkább azt láthatjuk, hogy a téli hónapokban születettek az átlagosnál jóval kevesebbet keresnek. Nem tehetünk megállapításokat arra
vonatkozóan, hogy ezeknek a különbségeknek milyen kapcsolatuk lehet a hőmérséklet emelkedésével, hiszen nem egyenletesen növekszik a jövedelem a melegebb (tavaszi, nyári) hónapok felé közeledve. Továbbá a korábban tapasztalt májusi „gazdagság”,
azaz kifejezetten magas jövedelem itt nem jelentkezik. A legtöbb havi nettó jövedelemmel a márciusi születésűek rendelkeznek, a legalacsonyabb jövedelemmel pedig
a decemberiek, valamint a februáriak.

33

5. ábra: Az átlagos havi nettó jövedelem a születési hónap szerint – aggregált adatok (Ft),
2011–2013 között
100 000

95 000

Március
Április

Szeptember
Július

Január

Október

Május
Augusztus

November

Június

90 000

Február

December

85 000

Forrás: TÁRKI, Omnibusz 2011-2013, saját számítás

A 6. ábrán a 2011-es, a 2012-es és a 2013-as átlagos havi jövedelmi adatok a három
évre külön-külön szerepelnek. A kapcsolatok minden esetben szignifikánsak, de hogy
melyik hónapban születettek keresnek a legtöbbet, illetve a legkevesebbet évről évre
változik.
6. ábra: Az átlagos havi nettó jövedelem a születési hónap szerint 2011, 2012 és 2013-ban (Ft)
110 000
105 000
100 000
95 000
90 000
85 000
80 000

2011

75 000

Február

Január

December

November

Október

Szeptember

Augusztus

Július

Június

Május

Április

2013
Március

70 000

2012

Forrás: TÁRKI, Omnibusz 2011-2013, saját számítás

Az iskolai végzettség és a születési hónap kapcsolatát elemezve a teljes adatbázisban
nincs szignifikáns kapcsolat. Külön a 2013-as adatokat vizsgálva azonban a változók

közötti kapcsolat szignifikáns és azt tapasztalhatjuk, hogy a télen születettek között
vannak a legnagyobb arányban azok, akik 8 általánossal vagy ennél alacsonyabb iskolai
végzettséggel rendelkeznek (19 százalék), míg például a tavasszal születettek körében
ez az arány valamivel alacsonyabb (16 százalék). A szakmával vagy magasabb iskolai
végzettséggel rendelkezők aránya valamivel alacsonyabb a télen születettek körében,
mint az év másik részében születetteknél.
7. ábra: A kérdezettek iskolai végzettségének megoszlása a születési évszak szerint, 2011–13
36%

34%

32%
31%

34%

31%

19%

35%

31%

17%

17%

17%

16%

16%

Tél

Ősz

Tavasz

17%

8 általános
szakma
érettségi

17%

diploma

Nyár

Forrás: TÁRKI, Omnibusz 2011-2013, saját számítás

A családi állapot és a születési hónap között is szignifikáns kapcsolatot találunk, bár
itt is ki kell hangsúlyozni, hogy markáns különbségek a különböző hónapokban születettek között nincsenek. A 8. ábra alapján azt látjuk, hogy a télen születettek körében a
legmagasabb a házasok aránya, az élettárssal élők és az elváltak aránya pedig valamivel
alacsonyabb, mint az ősszel, tavasszal vagy nyáron születettek körében.
8. ábra: A kérdezettek családi állapotának megoszlása a születési évszak szerint, 2011–13
50%

47%

48%

46%

Nőtlen, hajadon

19%

Tél

19%

Ősz

18%

18%

Tavasz

Nyár

Házas és együtt élnek

Forrás: TÁRKI, Omnibusz 2011-2013, saját számítás

35

A magyarországi adatok alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a születési hónappal
kapcsolatos összefüggések (leginkább évszakokra bontva) valóban léteznek a különböző demográfiai változókat vizsgálva, viszont ezek nem egyértelműek, sem a kapcsolat
irányát, sem a lehetséges magyarázataikat illetően.

Összefoglalás
A társadalmi egyenlőtlenségek kutatása és vizsgálata a társadalomtudományi kutatások egyik legintenzívebben fejlődő és folyamatosan változó területe. A földrajzi elhelyezkedés, az iskolai végzettség, a nem, az etnikum és más sztenderd demográfiai
változók mellett egyre nagyobb igény van arra, hogy újabb dimenziókat is beemeljenek
a vizsgálódásba. A születés szezonalitása éppen ilyen új dimenzió, melynek társadalmi egyenlőtlenségekre gyakorolt hatását már számos kutatás vizsgálta. Az, hogy az
év mely hónapjában születünk bizonyítottan hatással van későbbi iskolai teljesítményünkre, egészségi állapotunkra, jövedelmünkre és akár halandóságunkra is. A témában 2008-ban született az egyik legfrissebb elemzés, amely azt bizonyította, hogy nagy
különbséget találunk azon anyák között, akik télen, illetve azok között, akik nyáron
szülik meg gyermeküket. Kimutatták, hogy a télen szülő anyák körében, sokkal magasabb az alacsony iskolai végzettségűek, az egyedülállók és a tinédzserek aránya, mint a
nyáron szülő anyák esetében. A szerzők ezzel a háttérkapcsolattal magyarázzák azt az
alapvető összefüggést, mely a születési hónap és a későbbi, felnőttkori kimenetek között
tapasztalható.
Magyarországon más jellegű és intenzitású összefüggést találhatunk a változók
között. Elmondhatjuk, hogy mindenképpen létezik kapcsolat a születési évszak és
a későbbi élet alakulása között a jövedelem, az iskolai végzettség és a családi állapot
tekintetében is. Valószínűleg egy harmadik, háttérben lévő magyarázó változó, mec­
hanizmus erősíti ezeket az összefüggéseket. Feltételezhető, hogy a korábban említett elméletek (egészség, családi, szociális háttér) valamilyen kombinációja adja majd
a megoldást. A továbbiakban mindenképpen olyan adatfelvételre volna szükség, melyen keresztül a korábban is említett magyarázó elméleteket lehetne tesztelni és vizsgálni, mint például az anyák közötti különbségek az alapvető szocio-demográfiai mutatók
alapján.

36

Irodalom
Andorka Rudolf (2003): Bevezetés a szociológiába. Budapest: Osiris Kiadó.
Angrist, Joshua – Krueger, Alan (1991): Does Compulsory School Attendance Affect
Schooling and Earnings? Quarterly Journal of Economics, 106, 979–1014.
Buckles, Kasey – Hungerman, Daniel M. (2008): Season of birth and later outcames: Old
questions, new answers. National Bureau of Economic Research, Cambridge http://
www.nber.org/papers/w14573 (letöltve: 2014. 02. 26.)
Crawford, Claire – Lorraine Dearden – Costas Meghir (2010): When You Are Born Matters: The Impact of Date of Birth on Educational Outcomes in England. IFS Working
Paper W10/06 Institute for Fiscal Studies
Enyedi György (1993): Társadalmi-területi egyenlőtlenségek Magyarországon. Budapest:
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Ferge Zsuzsa (1994): Szociálpolitika és társadalom. Budapest: ELTE Szociológiai Intézet.
Kemény István – Janky Béla (2003): A 2003. évi cigány felmérésről. – Népesedési, nyelvhasználati és nemzetiségi adatok. In Kállai Ernő (szerk): A magyarországi cigány népesség helyzete a 21. század elején. MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet,
Budapest, 7–26.
Kesterbaum, Bert (1987): Seasonality of Birth: Two Findings from the Decennial Census. Social Biology, 34, 244–248.
Róbert Péter (1990): Társadalmi mobilitás. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás –
Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1990. Budapest: TÁRKI, 356–372.
Tochigi, Mamoru – Okazaki, Yuji – Kato, Nobumasa – Sasaki, Tsukasa (2004): What
Causes Seasonality of Birth in Schizophrenia? Neuroscience Research, 48, 1–11.
Watson, C. – Kacuala, T. – Tilleskjor, C. – Jacobs, L. (1984): Schizophrenic Birth Seasonality in Relation to the Incidence of Infectious Diseases and Temperature Extremes. Archives of General Psychiatry, 41, 85–90.

37

Kelemen Zsófia

Állampolgári szocializáció
a rendszerváltás után 20 évvel

Bevezetés
Az alábbiakban arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen jellemzői azonosítha­
tóak a rendszerváltás utáni állampolgári szocializációnak. Az állampolgári szocializáció fogalmát – Sik Domonkos A modernizáció ingája című könyvében kifejtett gondolatmenete alapján (lásd Sik 2012: 57–150) – Jürgen Habermas modernizációelméletének
kontextusában vizsgálom. A elmélet által posztulált hipotézisek empirikus teszteléshez
a Tárki Választáskutatás II. Hullám EP-20091 adatbázisát használtam fel.
Habermas a modernizáció alapfolyamatának az életvilágok kommunikatív cselekvés útján történő racionalizálódását tekinti. A rendszerváltás előtti társadalmi berendezkedés centralizálta és monopolizálta a legitim cselekvéskoordinációs mechanizmusokat és nem tette lehetővé az életvilág nyugati, kommunikatív racionalitáson alapuló
újratermelését. A rendszerváltás megszűntette e „torzító hatásokat” és új lehetőséget
teremtett az állampolgári szocializáció racionalizálására.
Kérdés, hogy a rendszerváltás ebből a szempontból mennyire váltotta be a hozzá
fűzött reményeket. Kvantitatív módon kimutatható-e, hogy a politikai pluralizmus és a
piaci mechanizmusok beindulása megteremtette az elégséges feltételeket autonóm társadalmi aktorok fellépéséhez és ahhoz, hogy a cselekvéskoordinációs mechanizmusok
szintjén is struktúraváltás következzen be?

1 

A kutatásról és az adatbázisról bővebben: http://www.tarki.hu/cgi-bin/katalogus/tarkifo_hun.

pl?sorszam=TDATA-H27

38

Sik (2012) három plauzibilis forgatókönyvét vázolja fel a cselekvéskoordináció szerkezet-változásának:
Az első forgatókönyv az ideáltipikusnak tekinthető „kommunikatív racionalizálódás” hipotézise. A rendszerváltással létrejöhetnek önálló stabil alrendszerek az életvilágon belül, amelyek platformjául szolgálhatnak a társadalom normatív megalapozását
biztosító konszenzuskereső racionális, uralommentes vitáknak.
A másik két forgatókönyv szerint a kommunikatív racionalizálódás folyamata
torzulhat bizonyos tovább élő tendenciák, cselekvési stratégiák következtében. E két
szcenárió egyike, hogy a korábbi „prekonvencionális morális fokon, érdekvezérelt interakciók sorozatában” (Sik 2012: 71) létrejövő életvilág újratermeli önmagát és meggátolja az önálló, racionálisan működő rendszerek lekapcsolódását.
A másik, szintén torz fejlődési pályát leíró hipotézis a „decentralizált dogmatizmusoké”. Ebben az esetben az uralommentes kommunikációt akadályozó dogmatizmusok nem központilag, hanem alulról szerveződnek, „egymással párhuzamosan többféle
dogmarendszer alapján korlátozott életvilágokat hozva létre” (Sik 2012: 72).
Egyik fenti stratégia sem tekinthető kizárólagosnak, tehát nem az a kérdés, hogy
melyik forgatókönyv valósult meg, hanem az, hogy az egyes stratégiák milyen cselekvési helyzetekben valósulnak meg.
Az általam fókuszba állított állampolgári szocializáció esetében Sik egyetért Szabó
Ildikó Nemzet és szocializáció című művében kifejtett cselekvéskoordinációs vákuum
hipotézissel. „Szabó szerint a rendszerváltás utáni politikai szocializációra a – hivatalos
ideológiát képviselő – iskola és az – azt ellensúlyozó – család szocializációs hatásának
korábban jellemző kettőssége rányomta a bélyegét. Sem az informális (család), sem az
intézményes (iskola) szocializációs ágensek nem tudtak alkalmazkodni az új körülményekhez” (Sik 2012: 73). Tudatos, tervezett állampolgári szocializáció hiányában a mikrokörnyezetből reflektálatlanul átvett cselekvési stratégiák és értékorientációk óhatatlanul az individuális-érdekvezérelt és a decentralizált dogmatizmusok jellemezte torz
fejlődés irányába mutatnak.

1. A kommunikatív cselekvési minták empirikus bizonyítékai
Az empirikus bizonyítékok feltárásához a Tárki Magyar Választáskutatási Panel; 20082009 összevont teljes adatbázisának a 2009. évre vonatkozó eredményeit használtam
fel.
A kutatás vezetője Tardos Róbert, az adatbázis letétbe helyezője a Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány volt. Az adatgyűjteményt a Társadalomkutatási Intézet Zrt., a Medián Közvélemény és Piackutató Intézet és az Ipsos
Média-, Reklám-,Piac és Véleménykutató Zrt. hozta létre. Az adatgyűjtemény leírása a
39

következőkben olvasható2: „A 2009-es kutatás fókuszában az Európai Parlamenti választás állt, de a gazdasági válság és a fokozódó etnikai feszültség – cigányság problémája – miatt mindenképpen indokolt volt a válsággal kapcsolatos személyes érintettséget
és gazdasági kilátásokat, illetve az etnikai előítéletet firtató kérdések bevezetése. Mivel
a felmérés az Európai Parlamenti választás előestéjén készült, ezért az Európai Unióval
és magával a választással – annak tétjével, az Európai Parlamenttel és az EP-képviselők
szerepével – kapcsolatos kérdések is bekerültek a kutatásba. Végül a vizsgálat arra is
kitért, hogy a válaszadók milyen tulajdonságokat várnak el a politikusoktól, milyen
képességeket tartanak fontosnak és milyeneket nem” (Tárki 2010). Az adatgyűjtés mintavételi eljárása a következő: „A Magyar Választáskutatási Panel második hullámának
adatfelvétele a 2009-es Európai Parlamenti választások előtti időszakra (április-június)
esett. A kutatás mintája a 2008-as népszavazást követően felvett 3 300 fős minta újabb
megkérdezésén alapul. A minta-lemorzsolódás – hiszen voltak olyanok, akik a kutatás
2009-es szakaszában már nem kívántak válaszolni – újabb mintatagok bevonásával lett
kompenzálva” (Tárki 2010).
A Tárki panelvizsgálata nyilván nem konkrétan a habermasi modernizációelmélet
Sik-féle interpretációjának megfelelően lett kialakítva, de számos olyan kérdésblokk
található benne, amely alkalmas lehet a kommunikatív cselekvési minták azonosítására.
Első lépésben azt keresem, hogy milyen súlyú az a társadalmi csoport, amelynek
tagjai cselekvésmintáik és értékválasztásaik szempontjából megfelelnek a kommunikatív racionalitás kritériumainak. Hipotézisem szerint – már csak az elégséges anyagi
feltételek hiányából adódóan is – kevesek privilégiuma, hogy „jó állampolgárként” érdeklődőek legyenek a politikai folyamatok iránt, valamint azok rossz teljesítménye esetén is elkötelezettek maradjanak a demokratikus politikai intézményrendszer iránt.
Második lépésben pedig azt vizsgálom, hogy azok a megfigyelhető attitűdök, amelyek eltérnek az ideáltípustól, milyen alternatív, torz cselekvéskoordinációs mechanizmusoknak felnek meg. Amennyiben igazolódik, hogy a magyar társadalomra inkább
jellemző a hiányos állampolgári szocializáció és nincsen meghatározó tömegbázisa
a racionális cselekvési stratégiáknak, akkor a rendszerváltás után mesterségesen kialakított demokratikus intézményrendszer hosszú távú működőképességének sincsenek
meg a feltételei.

2 

40

http://www.tarki.hu/cgi-bin/katalogus/tarkifo_hun.pl?sorszam=TDATA-H27

2. Negatív modernizációs tendenciák
2.1. (Állam)polgárosodás

A megfelelő állampolgári szocializáció egyik elsődleges előfeltétele, hogy egyáltalán eljussanak azok az információk a társadalom tagjaihoz, amelyek egy konszenzuskereső,
racionális vita tárgyát képezhetik. Az adatok szerint 50% alatt van azok aránya, akik
hetente egynél többször belenéznek egy közéleti, politikai témájú csatorna adásába és
alig több mint 15% azok aránya, akik rendszeresen politikai témájú újságot olvasnak.
Összességében 30%-nál kisebb azok aránya, akiket egyáltalán érdekel a politika.
Persze az informálódásban és a vélemények kialakításában legalább olyan fontos szerepet töltenek be a személyes interakciók, mint a kommunikációs tömegmédiumok. A kommunikációs csatornák számának csökkentése ugyanakkor azzal
a veszéllyel járhat, hogy csökken az információforrások heterogenitása. Az emberek
24%-a családjával gyakran beszélget politikáról, de barátaik társaságában már csak
12%-a, munkatársaikkal és kollégáikkal pedig közel tizede hoz szóba ilyen témát.
A kérdéscsoportot –, amely a politikai témáról való beszélgetés gyakoriságát vizsgálja a
család, a szomszédok, a munkatársak, a barátok és a távolabbi ismerősök körében –
eredményeinek sűrítéseként elmondható, hogy az emberek mindössze 15%-a beszélget egyáltalán politikáról. Tehát így érthető, hogy a kérdezettek csupán 6%-a próbál
másokat meggyőzni a saját álláspontjának helyességéről. Ha léteznek is a bibói „szabadság kis körei” (Bibó 1990: 494), akkor is inkább zárványszerűnek tűnnek, amiből
az következik, hogy nem képesek betölteni az alapvető funkciójukat az életvilág normatív alapjainak deliberatív újratermelésében.
A társadalmi és politikai aktivitásra vonatkozó kérdések információtartalmát sűrítve látszik, hogy bőven 10% alatt van azok aránya, akik bármilyen társadalmi (6,9%)
vagy politikai szervezetben (6,1%) egyáltalán hajlandóak tevékenyen részt venni. Ha
elméletben üdvözölték is az emberek a civil társadalom és a politikai szervezetek relatív
autonómiájának jelentős növekedését, ténylegesen nem élnek a társadalmi élet tevékeny
alakításának lehetőségével.
Az 1. ábrán is látszik, hogy a magasabb iskolai végzettség pozitív összefüggést mutat
mind a társadalmi, mind pedig a politikai aktivitással. Ez a trend csak illusztrálja, de
egyértelmű, hogy a humántőke fejlettsége és a demokratikus intézményrendszer teljesítménye között erős összefüggés van. A diplomások háromszoros aktivitási aránya
ugyanakkor azt is jelenti, hogy az alacsonyabban végzettek érdekeinek érvényesítése
már a részvételi lehetőség (hajlandóság) szempontjából is csorbát szenvedhet.

41

1. ábra: Társadalmi és politikai szervezetekben aktívak aránya iskolai végzettség szerint (%),
2009. Társadalmi aktivitás esetén N=2859, politikai aktivitás esetén N=2961

14

12,7

12
10

%

9,2

8
6
4

6,5 6,9
4,1

4,3

5,0

3,2

2
0

Legfeljebb
8 általános

Szakmunkás

Társadalmi szervezetben aktívak

Érettségi

Diploma

Politikai szervezetben aktívak

Forrás: Magyar Választáskutatási Panel; 2008-2009 összevont teljes adatbázisának a 2009.
évre vonatkozó eredményei, Tárki Választáskutatás II. Hullám EP-2009, saját számítás.

Egy működő piacgazdaságban a pénz – mint szimbolikusan általánosított kommunikációs médium (vö. Luhmann 2009) – is fontos információhordozó, ezért a fogyasztói tudatosság is része a racionális kommunikációs stratégiának és akár politikai
véleményformálásra is alkalmas, például termékek bojkottálásával vagy elvi okból való
vásárlással. Ilyen eszközzel az emberek 11%-a élt, de ez utóbbi is inkább a magasan
képzettek és egyúttal nagyobb diszkrecionális jövedelemmel rendelkezők érdekérvényesítését segítheti.
2. ábra: A demokrácia működésével való elégedettség (%), 2009, N=2922

2,1%

25,4%
29,5%

Teljesen elégedett
Többé kevésbé elégedett
Nem igazán elégedett
Egyáltalán nem elégedett

43,0%
Forrás: Magyar Választáskutatási Panel; 2008-2009 összevont teljes adatbázisának a 2009.
évre vonatkozó eredményei, Tárki Választáskutatás II. Hullám EP-2009, saját számítás.

42

Költői kérdés, hogy elégedettek lehetnek-e az emberek a rendszerváltás utáni politikai rendszerrel, ha szinte teljesen kivonulnak abból.
Összességében megállapítható, hogy kisebbségben vannak azok a cselekvési minták, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy a habermasi „bepótló” modernizáció
tendenciái megerősödhessenek. A mai magyar társadalomban működő állampolgári
szocializáció vizsgálatának (is) elsősorban a kommunikatív racionalizációs mechanizmusok torzulásait és annak okait kell feltárnia. Ilyen társadalmi bázison nem véletlen,
hogy a politikai rendszer nem tudta kielégíteni a vele szemben támasztott (túlzottan is
eszkalált) elvárásokat.
2.2. Továbbélő dogmatizmusok

A demokratikus intézményrendszer döntéshozatali mechanizmusainak egyik – par
excellence közvetlen részvételi – formája a népszavazás. A választásokon kívül ezen
keresztül befolyásolhatják az állampolgárok a törvényalkotást, azaz a közös életvilág
normatív megalapozását. Az utóbbi 20 év politikatörténetében több népszavazás is lezajlott, amelyeknek távolról sem „csak” jogi normatív jelentősége volt. Jogos tehát azt
feltételezni, hogy a többség számára a népszavazás természetes kelléke a demokratikus
jogállamnak.
Ezzel szemben az adatok azt mutatják, hogy a népszavazással szemben is erős averziók vannak, amelyek szorosan összekapcsolódnak azzal a nézettel, hogy a törvényhozásba és gyakorlati politikai döntésekbe nem szabad, hogy beleszólása legyen az egyszerű
állampolgároknak, sőt kifejezetten káros, ha a „nagypolitika” ügyeibe beavatkoznak a
„kisemberek”.
A népszavazásokra vonatkozó kérdések3 a következők voltak – szó szerinti idézetek
a Tárki (2009) kutatásának kérdőívéből4:
•• „A népszavazás intézménye arra készteti a politikusokat, hogy az állampolgári véleményeket figyelembe vegyék.”
•• „A népszavazások többnyire átgondolatlan és megalapozatlan törvényekhez vezetnek.”
•• „A törvényhozás és a gyakorlati politika a parlamentre tartoznak, nem pedig a választókra.”
•• „A népszavazások növelhetik a politika iránti érdeklődést.”
•• „A jövőben legyen nehezebb népszavazást kezdeményezni.”

3 

Az adatbázis következő változói: rk.5_1_9 – rk.5_5_9.

4 

A kérdőív elérhető: http://www.tarki.hu/adatbank-h/katalog/dokument/kerdoiv/h27_kerd_A_Tarki.pdf

43

Ezeket a kérdéseket egy irányba forgatva létrehoztam egy változót, amely a népszámlálások pozitív megítélését méri. Mind az öt kérdésben csupán a válaszolók 7,1%-a
vélekedett pozitívan, 45,7%-a pedig egyetlen kérdésre sem adott pozitív értékű választ.
A fentieken kívül a következő faktorelemzésben felhasznált politikai részvételre és a
politikai döntéshozók és az állampolgárok viszonyára vonatkozó kérdések 5 a következők voltak – a Tárki (2009) kutatásának adatbázisából idézve:
•• „Tevékenykedett egy politikai pártban, részt vett a rendezvényein az elmúlt néhány
évben?”
•• „Részt vett más politikai szervezet vagy politikai mozgalom munkájában az elmúlt
néhány évben?”
•• „Viselt vagy kihelyezett politikai jelvényeket, jelképeket az elmúlt néhány évben?”
•• „Tiltakozó levelet, petíciót írt alá az elmúlt néhány évben?”
•• „Részt vett törvényes, nyilvános tüntetésen az elmúlt néhány évben?”
A népszavazásra, politikai részvételre, illetve a politikai döntéshozók és az állampolgárok viszonyára vonatkozó kérdések mögött látens struktúrát keresve faktoranalízist
végeztem. A létrejött faktorok sajátértékei azt mutatták, hogy két-, egymásra merőleges
dimenzió tömöríti a változó-szett információtartalmának több mint 37%-át. Varimax
rotációval két jól interpretálható változóval leírhatóvá vált az eredetileg nyolcdimenziós
tér. Így egy kétdimenziós térben helyeztem el a válaszadókat, amelynek egyik tengelye a
részvételi demokráciával kapcsolatos attitűdöket, a másik tengelye pedig a centrális politikai dogmatizmusokkal kapcsolatos attitűdöket fejezi ki. Az elemzéshez felhasznált
teljes faktoranalízis SPSS output-ja a mellékletben elérhető.
Hogy képet kaphassunk a fenti attitűdkészlet-típusok társadalomszerkezetbe való
beágyazottságáról, érdemes megvizsgálni, hogy az egyes társadalmi osztályokban milyen eltérések mutatkoznak a két faktor értékeiben. A Tárki adatbázisa eleve tartalmaz
egy szubjektív „társadalmi osztály” változót, amely a kérdezett önbesorolását rögzíti
hat kategória szerint: alsó osztály, munkásosztály, alsó-közép osztály, középosztály, felső-közép osztály és felső osztály.6

5 

Az adatbázis következő változói: rk.3_2_9 – rk.3_6_9, rk.5_2_9, rk.5_3_9, rk.5_5_9

A szubjektív önbesorolás érvényessége számos kérdést felvet, de fontos megjegyezni, hogy erős korrelációt mutat a jövedelmi helyzettel és az iskolai végzettséggel, amelyek általában központi elemei a különböző
objektív státuszképző ismérveknek.
6 

44

1. táblázat: A részvételi demokrácia és a centrális dogmatizmus értékek átlagai
az egyes társadalmi osztályok szerint
Részvételi demokrácia

Centrális dogmatizmus

Alsó osztály

-0,18

-0,03

Munkásosztály

-0,15

0,04

Alsó-közép osztály

-0,01

-0,05

Középosztály

0,12

0,00

Felső-közép osztály

0,14

0,24

Felső osztály

0,57

-0,21

Forrás: Magyar Választáskutatási Panel; 2008-2009 összevont teljes adatbázisának
a 2009. évre vonatkozó eredményei, Tárki Választáskutatás II. Hullám EP-2009, saját
számítás.
3. ábra: A részvételi demokrácia és a centrális dogmatizmus értékek átlagai az egyes
társadalmi osztályok szerint
0,55
0,45
0,35
0,25
0,15
0,05
-0,05
-0,15
-0,25

Alsó osztály Munkásosztály

Alsó
Középosztály
Felső
középosztály
középosztály

Részvételi demokrácia

Felső osztály

Centrális dogmatizmus

Forrás: Magyar Választáskutatási Panel; 2008-2009 összevont teljes adatbázisának a 2009.
évre vonatkozó eredményei, Tárki Választás kutatás II. Hullám EP-2009, saját számítás

Mivel a faktoranalízis során kialakított változók standardizáltak, ezért átlaguk
nulla, szórásuk egy egységnyi. Az egyszempontos varianciaanalízis nem túl nagy,
de statisztikailag szignifikáns különbségeket mutat a részvételi demokrácia változón
vett csoportátlagokban. Minél magasabb társadalmi osztályba sorolja magát valaki,
annál valószínűbb, hogy valamilyen formában aktív résztvevője a politikai térnek.
A vártnak megfelelően a felső osztályba tartozók esetében a legkisebb a felülről vezérelt
közéleti kommunikáció elfogadottsága, ugyanakkor a felső-közép osztályban a legnagyobb. Ez utóbbi, markáns különbség tényleges létezésére érdemes lenne más adatokat
is elemezni.

45

A rendszerváltás utáni politikai intézményrendszer értékelésnek egyik fontos szempontja, hogy a különböző társadalmi osztályok – ideális esetben azonos súlyú (arányos),
azaz – megfelelő politikai képviselete megvalósul-e. Ha az adatoknak megfelelően, az
általánosan alacsony szintet sem éri el az alsó osztályok politikai aktivitása, akkor nehéz igenlő választ adni az előző kérdésre.
Általánosított lineáris modellel vizsgálva a centrális dogmatizmus változót az alább
ismertetett modellhez jutottam. Kategoriális változóként bevontam az iskolai végzettséget, folytonos változóként bevontam az életkort, bal-jobb és a liberális-konzervatív
skálákon való elhelyezkedést. A magyarázó változókat, mint főhatásokat vizsgáltam,
tehát az interakciós hatásokat nem. A modell összességében szignifikáns lett, ezen belül
a függő változóra szignifikáns hatással a bal-jobb skálán felvett érték és az életkor volt.
Ez alapján elmondható, hogy aki inkább jobboldali, arra kevésbé jellemző a centrális
dogmatizmusok elfogadása. Továbbá, hogy minél idősebb valaki, annál inkább elfogadja a centrális dogmatizmusokat.
A fenti általánosított lineáris modellel vizsgálva a részvételi demokrácia változót,
a következőkre jutottam. A modell összességében szignifikáns lett, de ezen belül a függő változóra szignifikáns hatással csak a bal-jobb skálán felvett érték volt. Az eredmény,
minél inkább jobboldali a válaszoló, annál inkább jellemzőek rá a részvételi demokráciával kapcsolatos attitűdök.
Összességében hasonló képet mutat a válaszolók önpozicionálása a politikai témájú
kutatásoknál hagyományosan használt bal-jobb, liberális-konzervatív és mérsékelt-radikális dimenziókban. Az első két dimenzióban az eloszlás a skála közepére koncentrálódik, minimális eltolódással a jobboldal és a konzervativizmus felé. A harmadik
dimenzióban sokkal inkább a mérsékelt felé húz az eloszlás. Az ilyen szélsőségektől
mentes, óvatos válaszok is arra engednek következtetni, hogy az válaszadók többsége
egyrészt nincs azon információk birtokában, amely alapján elhelyezhetné magát egy
ilyen absztrakt térben, másrészt nem racionálisan reflektáltak a tényleges értékválasztásaik.
Az információhiány, illetve az információ-értékelési készségek gyengeségei valószínű, hogy egyenesen következnek a túlzott közéleti és a nyilvánosság ügyeivel kapcsolatos kommunikációs passzivitásból, amely többnyire a homogén mikrokörnyezetre
koncentrálódik és elsődleges oka a decentralizált dogmatizmusok kialakulásának.
Az értékválasztások reflektálatlansága pedig világosan látszik az állam szerepének
megfogalmazásakor. A kérdezettek többsége egyértelműen elvárja az állami szerepvállalást az összes egyéni kockázat (pl. munkanélküliség, betegség, anyagi bizonytalanság)
enyhítésében, továbbá az összes nagy intézményrendszer (pl. kórházak, egyetemek) működtetésében, sőt a többség abban is egyetért, hogy a bankok tulajdonlása és működtetése is inkább állami feladat. A többség szerint szükséges az állami bér- és árszabályozás
is, ám a kérdezettek több mint 85%-a szerint csökkenteni kell az állami kiadásokat.
46

Összefoglalás
Egyértelmű, hogy ha a fent bemutatott keresztmetszeti kép eredményei továbbra is jellemzőek maradnak a magyar társadalomban, akkor a kommunikatív racionalizálódást
középpontjába állító modernizációról aligha lehet beszélni. Az adatfelvétel óta eltelt
időszak ezt mindenképpen megerősíti. Az állampolgári szocializáció szempontjából a
Habermas által „bepótló” forradalomként aposztrofált rendszerváltás aligha pótolta be
azt a hiátust, ami a szocializmus évtizedei alatt kialakult.

Irodalom
Bibó István (1990): Válogatott tanulmányok. Második kötet, 1945 – 1949. Budapest:
Magvető.
Sik Domonkos (2012): A modernizáció ingája. Egy genetikus kritikai elmélet vázlata.
Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.
Luhmann, Niklas (2009): Szociális rendszerek. Egy általános elmélet alapvonalai. Budapest: AKTI – Gondolat Kiadó.
Tárki (2010): Választáskutatás. II. Hullám. EP-2009. Társadalomkutatási Informatikai
Egyesülés – TDATA-H27: Magyar Választáskutatási Panel; 2008-2009 összevont teljes adatbázis. adatlap. Verzió: 2010-08-24. Online elérhetőség: http://www.tarki.hu/cgibin/katalogus/tarkifo_hun.pl?sorszam=TDATA-H27

47

Melléklet
Az elemzés során felhasznált faktoranalízis teljes SPSS Output-ja:
KMO and Bartlett’s Test

Kaiser-Meyer-Olkin Measure of Sampling Adequacy.

,707

Approx. Chi-Square

3637,554

Bartlett’s Test of Sphericity

df

28

Sig.

,000

Communalities
Initial

,249

,395

rk.3_3_9 Részt vett más politikai szervezet vagy
politikai mozgalom munkájában az
elmúlt néhány évben?

,199

,310

rk.3_4_9 Viselt vagy kihelyezett politikai
jelvényeket, jelképeket az elmúlt
néhány évben?

,234

,352

rk.3_5_9 Tiltakozó levelet, petíciót írt alá az
elmúlt néhány évben?

,195

,284

rk.3_6_9 Részt vett törvényes, nyilvános
tüntetésen az elmúlt néhány évben?

,295

,481

rk.5_2_9 A népszavazások többnyire
átgondolatlanok és megalapozatlan
törvényekhez vezetnek. Egyetért?

,279

,428

rk.5_3_9 A törvényhozás és a gyakorlati
politika a parlamentre tartoznak,
nem pedig a választókra. Egyetért?

,228

,332

rk.5_5_9 A jövőben legyen nehezebb
népszavazást kezdeményezni.
Egyetért?

,324

,586

Extraction Method: Generalized Least Squares.

48

Extraction

rk.3_2_9 Tevékenykedett egy politikai pártban,
részt vett a rendezvényein az elmúlt
néhány évben?

49

Factor

,483

8

,629

5

,576

,741

4

,530

,919

3

7

1,791

2

6

2,332

1

Total

6,044

6,621

7,195

7,856

9,266

11,485

22,389

29,144

100,000

93,956

87,335

80,140

72,284

63,018

51,533

29,144
1,287

1,677

Total

16,083

20,965

% of
Variance

37,048

20,965

Cumulative
%

Extraction Sums of Squared Loadings

Cumulative
%

% of
Variance

Total Variance Explained

Initial Eigenvalues

Extraction Method: Generalized Least Squares.

dimension

1,346

1,618

Total

16,822

20,227

% of
Variance

37,048

20,227

Cumulative
%

Rotation Sums of Squared Loadings

Factor Matrixa
Factor
1

2

rk.3_2_9 Tevékenykedett egy politikai pártban,
részt vett a rendezvényein az elmúlt
néhány évben?

,411

,416

rk.3_3_9 Részt vett más politikai szervezet vagy
politikai mozgalom munkájában az
elmúlt néhány évben?

,344

,353

rk.3_4_9 Viselt vagy kihelyezett politikai
jelvényeket, jelképeket az elmúlt
néhány évben?

,439

,370

rk.3_5_9 Tiltakozó levelet, petíciót írt alá az
elmúlt néhány évben?

,435

,278

rk.3_6_9 Részt vett törvényes, nyilvános
tüntetésen az elmúlt néhány évben?

,498

,446

rk.5_2_9 A népszavazások többnyire
átgondolatlanok és megalapozatlan
törvényekhez vezetnek. Egyetért?

-,475

,445

rk.5_3_9 A törvényhozás és a gyakorlati
politika a parlamentre tartoznak,
nem pedig a választókra. Egyetért?

-,457

,345

rk.5_5_9 A jövőben legyen nehezebb
népszavazást kezdeményezni.
Egyetért?

-,571

,508

Extraction Method: Generalized Least Squares.
a.

2 factors extracted. 4 iterations required.
Goodness-of-fit Test
Chi-Square

194,246

50

df

Sig.

13

,000

Rotated Factor Matrixa
Factor
1

2

rk.3_2_9 Tevékenykedett egy politikai pártban,
részt vett a rendezvényein az elmúlt
néhány évben?

,584

,000

rk.3_3_9 Részt vett más politikai szervezet vagy
politikai mozgalom munkájában az
elmúlt néhány évben?

,493

,004

rk.3_4_9 Viselt vagy kihelyezett politikai
jelvényeket, jelképeket az elmúlt
néhány évben?

,572

-,052

rk.3_5_9 Tiltakozó levelet, petíciót írt alá az
elmúlt néhány évben?

,503

-,114

rk.3_6_9 Részt vett törvényes, nyilvános
tüntetésen az elmúlt néhány évben?

,667

-,040

rk.5_2_9 A népszavazások többnyire
átgondolatlanok és megalapozatlan
törvényekhez vezetnek. Egyetért?

-,017

,651

rk.5_3_9 A törvényhozás és a gyakorlati
politika a parlamentre tartoznak,
nem pedig a választókra. Egyetért?

-,075

,568

rk.5_5_9 A jövőben legyen nehezebb
népszavazást kezdeményezni.
Egyetért?

-,040

,763

Extraction Method: Generalized Least Squares.
Rotation Method: Varimax with Kaiser Normalization.
a.

Rotation converged in 3 iterations.
Factor Transformation Matrix

dimension

Factor

1

2

1

,703

-,711

2

,711

,703

Extraction Method: Generalized Least Squares.
Rotation Method: Varimax with Kaiser
Normalization.

51

Menich Nóra

A gólyatábor mint átmeneti beavató rítus

Bevezetés
A fiatalok életében az egyik legmeghatározóbb töréspont a családi közeg elhagyása,
egy új közösségbe kerülés. A kirepülés megnyilvánulásának jellemző színtere a főiskolások, egyetemisták körében a gólyatábor, amely abban különbözik a korábbi új közösségbe illeszkedés élményétől, hogy alkalmával sokan először kerülnek ki a szülői
kontroll alól és kezdik magukat önálló felnőttként meghatározni. Ebből a gondolatból eredően merülhet fel a kérdés, hogy a gólyatábor eseményeit tekinthetjük-e olyan
(kulturális antropológiai értelemben vett) rítusok sorozatának, amelyek során egy
korábbi életszakasz lezárása és egy új életszakaszba lépés történik. Azaz felfogható-e
a tábor beavatási rítusként, amely egy új közösségbe kerülésnek szimbóluma (Mitev
2010). Dolgozatomban a kérdés elméleti, kulturális antropológiai megalapozásával és
egy gólyatábort is érintő kutatás eredményeivel foglalkozom. Az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tagjaként 2012-ben az ELTE Társadalomtudományi Kar (a továbbiakban TáTK) alapszakos hallgatói körében indítottunk egy
felmérést, amely során többek között a kari gólyatáborról kérdeztük a hallgatókat.
A kérdéseket az az elképzelés ihlette, hogy a TáTK kari gólyatábor is tekinthető olyan
rítusok sorozatának, amelynek célja a hallgatók egyetemi életbe történő beavatása.
A beavató rítus során a társadalomtudományi szakos gólyák kilépnek korábbi középiskolás státusukból, végül az egyetemi közösség részévé „avatódnak”. Az adatok feldolgozásakor a beavató rítus egy aspektusát, az első alkoholfogyasztást is vizsgáltam,
amelyre úgy tekintettem, mint az integráció egyik fontos eleme. A táborban töltött
néhány nap alatt nemcsak hogy megengedett az alkoholfogyasztás, de az elvégzendő
játékos feladatok szerves része is. Így azok számára, akik itt először isznak „kötele­zően”
alkoholt, a feladatok végrehajtása a beavatási ceremónia része.

52

A kutatáshoz tehát két hipotézist fogalmaztam meg. Az egyik, hogy a gólyatábor
– és ebből adódóan a Társadalomtudományi Kar gólyatábora – értelmezhető beavató
rítusként. Ehhez kapcsolódva a másik feltételezésem az volt, hogy ebben a rítusban az
első alkoholfogyasztásnak kulcsszerepe van. A dolgozat ennek mentén három részből
áll. Egy elméleti bevezetésből, amelyben a kulturális antropológiában használatos rítus, valamint liminalitás fogalmakat ismertetem és kapcsolom össze a gólyatáborokkal.
A harmadik fejezettől rátérek a kari kutatás eredményeire, a hallgatói válaszokon keresztül a kari tábor funkcióját vizsgálom, majd az első alkoholfogyasztás rítusban betöltött szerepével foglalkozom.

1. Gólyatábor mint rítus
A kulturális antropológia egyik kutatási területe az egyén és csoportok rítusainak
vizsgálata. A rítus eredetileg vallástörténeti eredetű fogalom, a vallás gyakorlatában
olyan cselekedet, amely szertartássá formálódik, rendszerint mitikus képzetekkel, szinte hagyományszerűen ismétlődve. Olyan szervezett és sztereotip viselkedésformát értünk alatta, amely célja a természetfeletti hatalmak befolyásolása (Boglár-Papp 2008).
A vallástudománytól vette át a fogalmat a néprajz, majd a kifejezés egyre árnyaltabb
jelentéstartalmat kapott. Az, hogy mi tekinthető rítusnak és mi nem, nehezen definiálható, társadalmanként, kultúránként eltérő lehet.
A fogalom szociológiai megközelítése Émile Durkheim nevével fonódott össze annak ellenére, hogy definiálására korábban és később is születtek kísérletek (pl. Smith,
Radcliffe-Brown, Levi-Strauss) (Császi 2001). Durkheim (2002) a fogalmat a kollektív
identitás és a közösségi szolidaritás kifejezéséhez kapcsolja: szerinte a rítusok olyan
cselekvési módok, amelyek kizárólag összegyűlt csoportokon belül születhetnek; céljuk, hogy fenntartsák vagy létrehozzák a csoportok bizonyos szellemi állapotait. Ezt
egészíti ki Moore és Meyerhoff, akik az 1977-ben már neodurkheimi fogalmat így határozzák meg: „az a kollektív szimbolikus ceremoniális forma, amelynek a segítségével
a közösség a káoszból rendet teremt, és az értékek konstrukciója során nemcsak kifejezi
érdekeit, igényeit és vágyait, de fel is ismeri bennük saját magát, és morálisan azonosul
is azokkal” (idézi Császi 2001).
Ugyan Durkheim kiindulópontja a tradicionális társadalom, a rituális viselkedés
a modern társadalmakban is értelmezhető. A természetfeletti szentség vallási szimbólumai helyére a közösség világi szimbólumai és tárgyai kerülnek. Clifford Geertz
például egyik leghíresebb elemzésében a kakasviadalokat tekinti rítusoknak, de ide
sorolhatók a koncertek is, a modernitás legfontosabb rítusainak pedig a táncot és
a sportot tekinthetjük. Az ilyen kutatások központi eleme a „közös társadalmi identitás
formái iránti érdeklődés” (Eriksen 2006). Kutatásomban ebben az értelemben jelenik
53

meg a rítus fogalma. Olyan szervezett, kollektív cselekvési formát értek alatta, amelyet
egy adott csoport határoz meg és alakít, vagyis a társas viselkedés egy sajátos formáját.
„A rítus [...] a társadalmi integrációt és a közös identitást is kifejezi és megszilárdítja.”
(Papp 2008:117)
A szertartások bizonyos szempontok szerint csoportosíthatók, van Gennep (2007)
szerint egyidejűleg négy kategóriába sorolhatók: animista vagy dinamista, pozitív vagy negatív, szimpatikus vagy fertőzési, közvetlen vagy közvetett rítusok. Pozitív rítusok azok, amelyek közvetlenül, cselekedet útján valósítják meg azt, amit a rítus alanya akar, ezek ellentéteként léteznek negatívak, amelyek a nem akarás aktusai,
a tabuk. A szimpatikus (hasonlóságon alapuló) és fertőzési (érintkezési vagy átvételi) rítusok különbsége abban rejlik, hogy míg a szimpatikus rítusok a „hasonló hat
a hasonlóra” és az „ellentétes hat az ellentétesre” elvén alapulnak, addig a fertőzési rítusok az egymással érintkezők másikra gyakorolt hatására fektetik a hangsúlyt,
azaz arra, hogy az érintkezésben lévők megfertőzik egymást tulajdonságokkal. Van
Gennep (2007) a következő módon határozza meg az animizmus és a dinamizmus
fogalmakat: „Dinamizmuson a mana személytelen elméletét értem; animizmuson
a megszemélyesítési elméletet, függetlenül attól, hogy a megszemélyesített hatalom
egyszeres vagy többszörös lélek, állati vagy növényi hatalom (totem), ember formájú
vagy alaktalan (isten).” Ezek az elméletek a vallás alkotói, melynek technikája a szertartás és a rítus. Az animista és szimpatikus, valamint a dinamista és fertőzési rítusok
így tehát – bár ebben a tipológiában függetlenek lehetnek egymástól, gyakran mégis
összekapcsolódnak. Közvetlenek azok a rítusok, amelyek nem igényelnek közreműködést, hanem azonnal hatnak, hatásuk pedig automatikus (például ilyen az átok).
A közvetett rítus szerepe, hogy egy autonóm hatalmat (például istent, démont, angyalt)
cselekvésre késztessen, így gyakorlatilag ellenhatásként jelentkezik a rítust végrehajtó
személy érdekében. Ide soroljuk például az imát, amellyel az imádkozó egy istenséget
arra igyekszik rábírni, hogy jókívánságait teljesítse saját maga vagy egy másik egyén
életében.
Van Gennep felismerte, hogy ez a tipológia csak az egyes szertartássorokat vizsgálja, nem foglalkozik összehasonlítással, viszonyítással. Bármelyik társadalomban is
vizsgáljuk az egyént – írja van Gennep –, az bizonyos, hogy élete átmenetekből áll. Az
egyik élethelyzetből a másik meghatározott élethelyzetbe való átlépés pedig szertartásokkal jár. Ezek meghatározására alkotta meg a rites de passage, azaz az átmeneti
rítus fogalmát 1909-ben. A fogalom alatt az olyan rítusok összessége értendő, amelyek az egyén életében fontos átmeneti időszakhoz kötődnek – például a házasság,
a gyermekszületés, a temetés. Van Gennep mindezt a térbeli átmenetből, a térben való
haladásból vezeti le, és kivetíti társadalmi szintre, valamint időbeli változásokra is. Az
átmeneti rítus funkciója, hogy megkönnyíti az egyén életében a változás miatt bekövet-

54

kező krízisek kezelését, valamelyest lassítja a hirtelen változást, segíti az új társadalmi
szerep felvételét.
Az átmeneti rítusok egy formája lehet a beavatási szertartás, de nem minden beavatási szertartás nevezhető átmeneti rítusnak. A kutatás azon a feltételezésen alapul,
hogy az egyetemi gólyatábor alapvető célja az első éves hallgatók beavatása, integrálása az egyetemi életbe, amely korábbi élethelyzetükhöz képest jelentős változást eredményez, őket egy új közösség tagjává emeli. Egyszerre jelenti a családi fészek szimbolikus vagy valóságos elhagyását, és egy szabadabb, felnőttebb életet (Mitev 2006).
Egy avatást akkor tekinthetünk rítusnak, ha mögötte meghúzódik egy olyan kollektív
érdek, amely az avatottak felé elvárásként nyilvánul meg (például: a jó katona tűrje
a fájdalmat). A gólyatáborra vetítve azt állítom, hogy a kollektív érdek a gólyák integrációja az egyetemi közösségbe, az elvárás feléjük a gyakorlatban a vicces, egyeseknek
olykor kínos feladatok teljesítése. A gólyatáborokat így átmeneti beavató rítusokként
értelmezem.

2. Gólyatábor és liminalitás
Van Gennep átmeneti rítus fogalmát Victor W. Turner (2006) gondolta tovább. Turner
kiindulópontja az az álláspont, hogy az egyén társadalomban betöltött státusa biológiai
vagy kulturális okokból változhat, ehhez a változáshoz kapcsolódnak átmeneti rítusok.
Egy átmeneti rítus három szakaszból álló folyamat: első fázisa az egyén elszakadása a
korábbi státusától, ezt követi az ún. liminális, küszöbjellegű szakasz, végül az egyén
integrálódik az új társadalmi státusába, újra állandó helyet kap a társadalmi struktúrában. Ez a módszer a vizsgált folyamatot teljes, az elejétől a végéig tartó rítus keretében
értelmezi. Turner Robert Merton társadalmi struktúra fogalmát vette át. Szerinte a társadalmi struktúra „[...] mertoni terminussal szólva, az egy adott társadalomban tudatosan felismert és szabályosan működő »szerepkészletek, státuskészletek és státussorozatok rendszerbe foglalt elrendezése«” (Turner 2006:679). A rítusnak ugyanúgy része a
társadalmi struktúra „tartományától” való elkülönítés és az abba visszatérés szakasza
is: a korábbi státus elhagyása és az új státus felvétele. Ez történik a Turner által elkülönítésnek, határszakasznak és beilleszkedésnek nevezett fázisok során. Ebbe a keretbe
kísérlem meg beilleszteni a gólyatáborokat.
(1) Az első, elkülönítő szakaszban az egyén elszakad korábbi társadalmi státusától.
Jelen esetben ez a középiskolás diáké, aki jellemzően családjával él, szülői felügyelet
alatt.
(2) Ezt követi a határszakasz, ami a liminális szakasz, az átmenet időszaka, amikor
az egyén korábbi státusával már nem, későbbi státusával pedig még nem rendelkezik.
Ez a határállapot a hasonló helyzetben lévő egyéneket homogén csoporttá alakítja. A
55

diákok esetében ez annak az állapotnak feleltethető meg, amikor középiskolai közegüket már hátrahagyták (vagyis az elválasztási fázison átestek), de a beavatás még folyamatban van, még nem az egyetemi közösség részei. Egy olyan kört alkotnak, amelynek
tagjai függetlenedtek a korábbi státusuktól, és amelyben mindenki egyenlő. A tábor
időszaka a középiskolás létből az egyetemi létbe való átmenet, az egyetemi integráció
liminális szakaszaként fogható fel. Turner egy beavatási szertartás alatt az újonnan beavatottakat (liminar) egy raktárépületbe zárt, ruháiktól megfosztott, esetleg egyenruhába öltöztetett csoport képével írja le. Ezzel azt szimbolizálja, hogy nem rendelkeznek
státusszal, ismertető jegyekkel és olyan ruházattal sem, amellyel szerepükre vagy társadalmi státusukra következtetni lehet. Viselkedésük passzív, feltétlen engedelmességgel
tartoznak a beavató csoport felé.
(3) A liminalitást követi az integrálódás az új státusba, az alkalmazkodás az új csoport normáihoz – esetünkben az egyetemi közösséghez és az egyetemi közösségi léthez. Az átmenet ekkor már megtörtént, az egyén visszatér a társadalmi struktúrába.
Az átmeneti beavató rítusként értelmezhető gólyatáborokat ezek alapján megfeleltethetőnek tekintem – a Turner által bevezetett hármas tagolásban – a liminális szakasszal.

3. A kutatás hipotéziséről és a mérésről
Jelen tanulmányban két hipotézist vizsgálok a TáTK alapszakos hallgatói körében végzett kutatás alapján.
a)  A Társadalomtudományi Kar gólyatábora tekinthető beavató rítusnak.
A tanulmány korábbi részében azt állítottam, hogy amennyiben a gólyatábor funkciója a hallgatók egyetemi életbe való integrációja, a tábor értelmezhető beavató rítusként. A kutatás alapján így azt vizsgálom, mit gondolnak a megkérdezettek a TáTK
gólyatábor funkciójáról. Az online kérdőívben egy-egy kérdéscsoport vonatkozott
a gólyatáborral kapcsolatos elvárásokra, illetve azok teljesülésére (lásd az 1. táblázatot), amelyek segítségével ezt a kérdést járom körül. A hipotéziseim akkor igazolódnak
be, ha az eredmények azt mutatják, hogy a hallgatók szerint van közösségbe integráló
funkciója a tábornak.

56

1. táblázat: Kérdőív kérdések a gólyatáborról
Mennyire tartod fontosnak,
hogy a gólyatábor…

Mennyire volt jellemző
a gólyatáborra, hogy ...

A)

...során pasizhass/csajozhass?

...pasiztál/csajoztál?

B)

...alatt megismerkedhess tanárokkal?

...megismerkedtél tanárokkal?

C)

...az egyetemi életre készítsen fel?

...az egyetemi életre készített fel?

D)

...során hosszú barátságok szövődjenek?

...hosszú barátságok szövődtek?

E)

...egy pörgős buli legyen?

...a gólyatábor egy pörgős buli volt?

F)

...alatt sok információt kaphass az egyetemről?

...sok információt kaptál az egyetemről?

G)

...integráljon az egyetemi közösségbe?

...integrált az egyetemi közösségbe?

H) ...során új emberekkel ismerkedhess meg?

...új emberekkel ismerkedtél meg?

b)  A Társadalomtudományi Kar gólyatáborában az első alkoholfogyasztásnak kulcsszerepe van.
A gólyatábor gyakorlatában a liminális szakasz elemei azok a feladatok és viselkedési elvárások, amelyeket a felsőbb éves egyetemisták a gólyák elé állítanak. Ezek
a feladatok szorosan kapcsolódnak az alkoholfogyasztáshoz. Az alkoholfogyasztás
mint rituális mozzanat azért jelentős egy gólyatábor esetében, mert nyitottabbá, felszabadultabbá teszi az egyént, valamint megkönnyíti az adaptációs folyamatot, amely
során az új csoport normáit elsajátítja (Mitev 2005). Azt feltételezem, hogy az első lerészegedésnek emiatt jelentős szerepe van a beavatási rítusban.
Az online kérdőívben alkoholfogyasztási szokásokra kérdeztünk rá: arra, hogy
a kitöltő volt-e már részeg, illetve ha igen, ez mikor történt meg először.

4. Eredmények
4.1. Az elvárások – Mi a kari gólyatábor funkciója?

Az online kérdőívet 345 fő töltötte ki1. A kutatásban megkérdezettek 57,4 százaléka volt
a kari gólyatáborban. Az otthon maradók körülbelül 17 százaléka nem is akart részt
venni, a többiek rajtuk kívül álló okokra hivatkoztak.
Az 1. táblázatban ismertetett kérdésekre adott válaszok alapján az 1. ábra mutatja
be a hallgatók gólyatáborra vonatkozó elvárásait, illetve a tábor értékelését. Látható,
hogy az oktatókkal való ismerkedés keltett leginkább csalódást, azaz sokkal kevésbé
1 

A minta nem reprezentatív. Az online kérdőívet a TáTK alapszakos hallgatóinak 23,5 százaléka töltötte ki.

57

érezték úgy a hallgatók, hogy a gólyatábor lehetőséget adott arra, hogy megismerkedjenek tanáraikkal, mint előzetesen várták. Az új emberekkel kötött ismeretségek közel
a hallgatói elvárásoknak megfelelően alakultak, a buli viszont még inkább pörgős volt.
Ez azonban az egyetlen olyan teljesülésre vonatkozó kérdés, amelynek átlagpontja
meghaladja az elvárás átlagpontját.
1. ábra: A gólyatáborral kapcsolatos elvárások és azok teljesülése (átlagos pontszám),
2013, N = 198
5

H

Teljesülés

4

E
F
D

3

G

C
2

A
B

1

1

2

3

4

5

Elvárások
Forrás: TáTK kutatás, saját számítás

Megjegyzések:


A betűjelek az 1. táblázat kérdéseit jelölik.
Átlagos pontszámok ötfokú skála alapján, ahol
1: „egyáltalán nem fontos” / „egyáltalán nem jellemző”,
5: „nagyon fontos” / „nagyon jellemző”

A TáTK-s gólyatáborban részt vett válaszadók 46 százaléka jelölte, hogy előzetesen
tartott a tábortól. A legtöbben az ismeretlen emberektől (46%), kínos, kellemetlen feladatoktól (41%), a beilleszkedési nehézségektől (24%) tartottak, ezt követik a túlzott alkoholfogyasztással kapcsolatos aggályok (18%). Ezek a válaszok is adnak egyfajta képet
arról, hogy a hallgatók mit várnak a gólyatábortól. Arra, hogy egészen pontosan milyen
elvárásokkal rendelkeznek, és ehhez képest hogyan értékelik a tábort a gólyák, szintén
az 1. táblázat kérdései alapján kerestem a választ. A két változócsoportból, azaz az elvárások és a teljesülés blokkokból is kirajzolódott két-két főkomponens annak mentén,
hogy azok a bulihoz vagy az információszerzéshez kapcsolódtak inkább (2. táblázat).

58

2. táblázat: Főkomponensek a gólyatáborral kapcsolatos válaszok mentén,
2013, N = 198
Elvárások

Főkomponensek1
„Buli”

„Infor­
máció”

Mennyire tartod fontosnak, hogy a gólyatábor
az egyetemi életre készítsen fel?

,248

,693

Mennyire tartod fontosnak, hogy a gólyatábor
során új emberekkel
ismerkedhess meg?

,812

Teljesülés

Főkomponensek2
„Infor­
máció”

„Buli”

Mennyire volt jellemző
a gólyatáborra, hogy az
egyetemi életre készített
fel?

,747

,168

,255

Mennyire volt jellemző
a gólyatáborra, hogy új
emberekkel ismerkedtél
meg?

,314

,688

Mennyire volt jellemző
a gólyatáborra, hogy
hosszú barátságok szövődtek?

,312

,513

Mennyire tartod fontosnak, hogy a gólyatábor
során hosszú barátságok
szövődjenek?

,714

,330

Mennyire tartod fontosnak, hogy a gólyatábor
során pasizhass/csajozhass?

,555

–,255

Mennyire volt jellemző a
gólyatáborra, hogy pasiztál/csajoztál?

–,329

,642

,796

Mennyire volt jellemző
a gólyatáborra, hogy sok
információt kaptál az
egyetemről?

,786

,144

,776

Mennyire volt jellemző
a gólyatáborra, hogy
megismerkedtél a tanárokkal?

,592

,162

,485

,594

,282

,715

Mennyire tartod fontosnak, hogy a gólyatábor
alatt sok információt
kaphass az egyetemről?
Mennyire tartod fontosnak, hogy a gólyatábor
alatt megismerkedhess
tanárokkal?

,050

–,174

Mennyire tartod fontosnak, hogy a gólyatábor
integráljon az egyetemi
közösségbe?

,636

,451

Mennyire volt jellemző
a gólyatáborra, hogy
integrált az egyetemi
közösségbe?

Mennyire tartod fontosnak, hogy a gólyatábor
egy pörgős buli legyen?

,791

–,224

Mennyire volt jellemző
a gólyatáborra, hogy egy
pörgős buli volt?

Forrás: TáTK kutatás, saját számítás

Megjegyzés: Megmagyarázott hányad1= 60,152%

Megmagyarázott hányad 2= 52,914%

K-középpontú klaszterezéssel ez alapján két kétértékű változót hoztam létre. Az elvárások esetében annak mentén, hogy a válaszadó a gólyatábortól inkább azt várta,
hogy buli és ismerkedés helyszíne lesz (vagyis az 1. táblázat alapján A, D, E, H kérdések59

ből a „Bulit várt” kategória), vagy inkább azt, hogy minél több információt fog kapni
az egyetemről (B, C, F, G kérdések alapján „Információkat várt” csoport). Ugyanígy a
teljesüléseket is a „Bulit kapott” (A, D, E, H kérdések) és „Információkat kapott” (B,
C, F, G kérdések) csoportokba soroltam. Úgy tekintem, hogy a gólyatábornak akkor
van közösségbe integráló funkciója a TáTK-on, ha a válaszok alapján azt mondhatjuk,
hogy a megkérdezettek inkább bulit, ismerkedést, barátokat kaptak a tábortól, vagyis
inkább az informális, közösségi szempontok érvényesültek a formális információszerzéssel szemben.
A létrejött két változó kapcsolatát kereszttábla segítségével vizsgáltam. Ennek eredményét mutatja be a 3. táblázat. A válaszadók 68,4 százaléka várta, hogy a gólyatábor a
buliról, ismerkedésről fog szólni, az ő 53,8 százalékuk nem csalódott, a maradék 46,2
százalékuk viszont inkább több információt szeretett volna hallani az egyetemről.
Inkább tájékoztatást várt az egyetemi létről a válaszadók 31,6 százaléka, közülük 25
százalék ezt meg is kapta a tábortól. 45 válaszadó azonban a gólyatáborba úgy érkezett,
hogy sok információval fog gazdagodni, oktatókkal fog találkozni, a tábor felkészítés
lesz az egyetemi életre. Várakozásaikkal ellentétben ez a három nap a pörgős bulié volt.
Összességében a válaszadók 60,5 százaléka gondol vissza úgy a táborra, mint az ismerkedés, kapcsolatépítés színterére. Amennyiben a gólyatábor funkcióját továbbra
is az egyetemi szabadabb életbe való integráció elemeként definiálom és az átmeneti
beavató rítus, valamint a liminalitás fogalmát a korábban írt értelemben használom,
a kutatás ismertetett adatai beleillenek abba az érvelési keretbe, amellyel a TáTK gólyatáborát az átmeneti rítus liminális szakaszaként értelmezem.
3. táblázat: A gólyatáborral kapcsolatos elvárások és teljesülések (százalék),
2013, N = 190
Információkat
kapott
(százalék)

31,6
Bulit várt

Információkat várt

Összesen
(százalék)

Összesen
(elemszám)

36,8

46,2

53,8

80,0

60,9

7,9

23,7

25,0

75,0

20,0

39,1

Összesen (százalék)

39,5

60,5

Összesen (elemszám)

75

115

Forrás: TáTK kutatás

60

Bulit kapott
(százalék)

68,4

130

31,6

60

100,0
190

4.2. Az alkoholfogyasztás – mennyire jelentős az
alkohol szerepe a kari gólyatábor rítusában?

Az alkohol az emberek életében ősidők óta jelen van, és bizonyos pontokon összekapcsolódik a rítus és szertartás eseményeivel is. A történelem folyamán a bódító anyagok
használata ünnepekhez, társadalmi eseményekhez kötődött (például házasságkötés,
temetés, keresztelő). Feszültségoldó, lazító tulajdonsága miatt központi szerepe volt
abban, hogy a szertartásokon résztvevőket egymás felé nyitottabbá tegye, egymáshoz
közelebb hozza. Ezt az eredeti funkcióját írta felül az idő előrehaladtával az egyéni és
társas életben való egyre gyakoribb megjelenése. Így válik a családi ebédek, baráti beszélgetések, összejövetelek rendszeres résztvevőjévé (Mitev 2005).
A rítusokban központi fontosságú a szimbólumok használata, amelyeknek nincs
elfogadott magyarázatuk, azokat mindig az adott rítus keretein belül értelmezhetjük.
Úgy tekintem, hogy azon gólyák esetében, akik a TáTK gólyatáborban esnek át az első
lerészegedésen, az alkoholfogyasztás annak központi szimbóluma, hogy elhagyják
a korábbi családi közeget, és egy szabadabb, nyitottabb közösség tagjává válnak – „beavatódnak”. A kutatás hipotézise szerint az első alkoholfogyasztásnak kulcsszerepe van
a beavató rítusban.
A kérdőívre válaszoló alapszakos TáTK-s hallgatók 87,1 százaléka volt már részeg
a kitöltés időpontját megelőzően. Az első lerészegedés időpontját 12 és 22 év között
határozták meg (2. ábra). A legtöbben (28,2%) 16 évesen fogyasztottak először nagy
mennyiségű alkoholt, az átlagéletkor 16,07 év. A megkérdezettek 83,6 százaléka 17 éves
vagy annál fiatalabb volt, amikor először lett részeg.
2. ábra: Az első lerészegedés életkor szerinti megoszlása (százalék), 2013, N = 287
30

28

25
20

20
15

19

11

10

10
5
0

4

2

1

12

13

14

15

16

17

18

19

3

20

1

1

21

22

Kor
Forrás: TáTK kutatás, saját számítás

61

A kutatás eredményei cáfolják a hipotézist. Mivel a táborba legtöbbször 18–19 évesen érkeznek a gólyák, a válaszadókról elmondható, hogy jellemzően nem a gólyatábor
volt az első lerészegedés színtere. Emiatt az első alkoholfogyasztásnak nincs kulcsszerepe a kari gólyatábor során végbemenő rítus esetében.

Összegzés
Dolgozatomban az egyetemi gólyatáborok jelenségét vizsgáltam kulturális antropológiai fogalmak segítségével. Ez a megközelítés inspirálta azt az ELTE Társadalomtudományi Karán végzett kutatást, amelynek eredményein keresztül megállapításaimat
a kari táborra vonatkoztattam. A gólyatábort beillesztettem először a rítus, majd az
átmeneti rítus fogalmi keretébe, ezen belül beavató rítusként értelmeztem. A beavatás
alatt az egyetemi közösségbe való integrációt értem, amelyhez a táborban alkoholfogyasztáshoz fűződő kollektív elvárás társul. Az átmenet liminális szakaszaként tekintettem rá, mivel a gólyák korábbi státusukból kilépve még nem az egyetemi közösség
tagjai, de céljuk az új csoport normáinak elsajátítása, a beilleszkedés.
Kutatásunkkal képet kaptam arról, mit gondoltak a kar hallgatói a gólyatáborról
előzetesen és várakozásaik mennyire teljesültek. Az alapszakos TáTK-s hallgatók körében végzett felmérésünk eredményei alátámasztották azt a hipotézist, hogy a TáTK
gólyatábor is felfogható átmeneti rítusként, mivel a tábor funkciója elsősorban az egyetemi közösségbe való integráció. Az a hipotézisem, amely az első alkoholfogyasztást
a rítus kulcsszereplőjeként értelmezi, nem igazolódott be, mivel a válaszadók esetében
az első részegséghez kötődő élmények a táborba érkezéshez képest jellemzően korábbi
életkorokra tolódtak.
A kérdésfelvetésben rejlenek még további lehetőségek, amelyekkel mélyebbé és átfogóbbá lehet tenni a kutatást. Az alkoholfogyasztással kapcsolatos kérdések körét
érdemes lehet kiterjeszteni, hogy a rítusokban betöltött szerepéről pontosabb megállapításokat tehessünk. A vizsgálat kiterjeszthető a hallgatók nagyobb csoportjára, valamint a kvantitatív módszer mellett más, kvalitatív módszerek bevonása is érdekes
eredményekhez vezethet, különös tekintettel a kulturális antropológia módszereire.

62

Irodalom
Boglár Lajos – Papp Richárd (2008): A tükör két oldala. Budapest: Nyitott könyvműhely
Császi Lajos (2001): A rituális kommunikáció neodurkheimi elmélete és a média. Szociológiai Szemle, 2. sz.
Eiksen, Thomas Hylland (2006): Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociál­antro­po­
ló­giába. Budapest: Gondolat Kiadó 263–284.
Mitev Ariel Zoltán (2005): A társadalmi marketing elméleti és empirikus kérdései.
Egyetemisták alkoholfogyasztási történeteinek narratív elemzése. http://phd.lib.unicorvinus.hu/190/1/mitev_ariel_zoltan.pdf (Utolsó letöltés: 2014. február 12.)
Mitev Ariel Zoltán (2006): Mítoszok árnyékában avagy Egyetemisták alkoholfogyasztási történeteinek elemzése Frye rendszerében. Addiktológia: Addictologia Hungarica
1–2., 37–58. http://andorkaweb.tarki.hu/Konferenciak/Konferencia2006/Mitev_Ariel.pdf
(Utolsó letöltés: 2014. február 12.)
Mitev Ariel Zoltán (2010): „Az a deviáns, aki nem iszik.” Magyar Narancs 2010/34.
Papp Richárd (2008): Vallásantropológia. In: Boglár Lajos – Papp Richárd: A tükör két
oldala. Budapest: Nyitott könyvműhely
Turner, Victor W. (2006): Átmenetek, határok és szegénység. In: Paul Bohannan – Mark
Glazer: Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest: Panem Kiadó
van Gennep, Arnold (2007): Átmeneti rítusok. Budapest: (k.n.) 39–58., 149–162.
Vargyas Gábor (2002): E. Durkheim és A vallási élet elemi formái. In: Durkheim,
Emile: A vallási élet elemi formái: A totemisztikus rendszer Ausztráliában. Budapest:
L’Hartmann Kiadó

63

Bezsenyi Tamás

„Egy ötven literes hordóból
hatvan liter sört lehetett kimérni”
A fővárosi és Balaton környéki vendéglátás
és turizmus informális világa a Kádár-korban

A magyaros vendégszeretet jól ismert toposza a közbeszédnek évtizedek óta. Vajon mi
adta a hazai vendéglátás specialitását egy névleg internacionalista elköteleződésű időszakban? Volt-e tétje annak, hogy a hidegháborús megosztottság éveiben mit vettek
át, használtak fel a vendéglátásból, idegenforgalomból élő üzletek és vállalkozások az
úgynevezett szabad világban működő társaiktól? Magyarországon az 1948-as fordulatot követően állami kezelésbe kerülő idegenforgalmi piacot az abban dolgozók vajon
miként tudták formálni a saját elképzeléseik alapján? A törvényi szabályozás megváltozása, a magánszemélyek érdekleltté tétele ebben a gazdasági szektorban dolgozók informális világát folyamatosan alakította. Az informális világ feltérképezése érdekében
jelen szöveg elsősorban a trükkökre, ötletekre fókuszál, amelyekből kiderül, hogy az
idegenforgalomban és vendéglátásban dolgozók hogyan tudták az állami szabályok betartása mellett keletkező hasznot, más informális módszerekkel megnövelni, úgy, hogy
saját nyereségük a várhatónál nagyobb legyen. Más szóval, hogyan tudtak egy ötven
literes hordóból hatvan liter sört kicsapolni?

1. Az idegenforgalom budapesti szemmel
– politikai változások a vendéglátás területén
Kádár János 1968. augusztus 20-án az Intercontinental teraszáról nézte végig a tűzijátékot. Elbűvölte őt a budapesti panoráma a villódzó fények hatására. Ekkor döntötte
el, hogy a budapesti Hilton szállót a várnegyedben kell felépíteni. Az előbbi, a korszakban elterjedt városi legendának a valószínűségét cáfolja, hogy „A budapesti Hilton
megépítéséről a HungarHotels írt alá szerződést egy három évig tartó tárgyalássorozat
végén, 1968. augusztus 19-én.” a Havadi Gergő és Majtényi György (2011: 202) által
64

jegyzett tanulmány szerint. Arról viszont annál többet sejthetünk, hogy mi tette olyan
népszerűvé a városlakók körében. Az ország első számú politikai vezetője, a történet
szerint az ország egyik ceremoniális ünnepén a Hotel Intercontinentál teraszáról nézett le a városra. Az épület jelentőségét az adja, hogy a pestiesen csak Körszállóként
emlegetett Budapest Hotel után 1967-ben a belvárosi látképet teljesen átalakító, elsősorban a nyugati vendégek kiszolgálásra épült fel az Intercontinentál. A vendéglátás
magas színvonalát, a nyugati luxus hazai megjelenését fedezhette fel az átlag városlakó
egy ilyen óriási fejlesztésben. Kádár pedig, a városi legenda alapján, mint egy filmsztár
tekintett a budapesti éjszakába, és a kivilágított várba képzelte a luxust, kényelmet és
eleganciát világszerte hirdető Hilton Hotelt. A legenda szerint mintha csak maga Kádár álmodta volna meg a nyugati vendéglátás alapjait ekkoriban. A történetbe beemelt
politikai vezetőnek ez a legenda szerinti magatartása közvetett módon engedélyezte
a nyugati minták, státuszszimbólumok átvételét és hazai felhasználását.
Az építési folyamat a régészeti ásatások miatt ugyan hosszabbra nyúlt, mint az új
gazdasági mechanizmus, de vitákat váltott ki a dolgozók szocialista erkölcséről, a valutaéhségtől hajtott munkások turisták kegyeit kergető moráljáról. Pünkösdi Árpád
1977-ben az Új Tükörben oknyomozó újságíróként járt utána, hogy fordulhatott elő,
hogy két asztalost, akik az épület berendezésein dolgoztak, korábban nem engedtek be
az épületbe. A szálloda vezetése tagadta az incidenst, a munkások pedig saját elmondásuk szerint megdöbbentek a Trubadúr bár és a Tower étterem árain. (Pünkösdi 1977:
6–8.)
Az 1960-as években a kabaré is foglalkozott az idegenforgalommal és vendéglátással
kapcsolatos új politikai célkitűzésekkel, Az idegenforgalom két budapesti szemével című
jelenetben (Rádiókabaré 1965). A Kibédi Ervin által játszott karakter rögtön az elején
leszögezte: elfogja az európai büszkeség, hogy a külföldiek megbámulják Budapestet.
Viola Mihály úgy riposztozik vissza, hogy valójában a magyarok bámulják a külföldieket. Kibédi kompromisszumpárti, ideologikus szövege szerint mindenki a másikat
figyeli meg. Angliában a jobb kormány ellenére minden működik, ahogy Magyarországon a baloldali kormány mellett mégis fenntartható a működés.
Viola ekkor a Pünkösdi által is felvetett problémát ragozza: „Direkt megfigyeltem
egy hotel portást. Akkorát hajolt egy fiatal amerikai turista előtt, mint egy lakáj a gyarmatokon.” Kibédi szerint a portás nem lehet annyira öntudatos, mint egy forradalmár.
Viola lándzsát tör amellett, hogy „ez már elvtelen hízelgés, ez hajbókolás az imperialisták előtt”. Mire Kibédi riposztjával kiváltja a közönség nevetését: „Ne akarja maga
megvívni a nemzetközi osztályharcot a Royal Szálló halljában. Ahhoz az kicsi.” Viola
szerint a szállodai árak valutában óriási méretűek. Kibédi ezt is kivédi: „De akkor ez
azt jelenti, hogy a mi népi államunk nem a nyugati kisemberektől, hanem a tőkésektől
veszi el a pénzt. A szocialista idegenforgalmunk minden szobaszámlája egy-egy csapás

65

az imperialistákra.” A kabaré szövege ironikus módon arra mutat rá, hogy nem minden
gazdasági szektorban kell a szocialista munkaerkölcsöt ugyanúgy kezelni.
A Royal szálló halljának kis mérete pars pro toto alapon jelzi az idegenforgalom változásainak veszélytelenségét egy szocialista, ipari ország esetén. Viszont amennyiben
az imperialisták kiszolgálására törekszik az idegenforgalom, annyiban az bevételt is
jelent az ország számára. Az osztályharc fokozódásával szemben a nemzetközi együttműködést szorgalmazza. Kibédi szerint a turista, miután visszamegy, „nem fog félni
a kommunizmus felépülésétől. Viola: Miért? Kibédi: Mert nem megy az olyan gyorsan.”
A jelenet vége azért tanulságos, mert rámutat arra, hogy minden fentebbi indok mellett, minthogy kemény valutát (értsd: nyugati pénzt) hoz, semlegesíti a politikai ellentéteket, félelmeket mikro szinten is, a valós ok, hogy a kádári alku alapján nehéz mást
nyújtani a hazai és külföldi közönségnek. Viola felhozza a Horthy korszakot, amikor az
Eucharisztikus Világkongresszus idején jelen volt a pápa, de Kibédi kivédi azzal, hogy a
jelenlegi inkább Izraelbe megy. A vicc alapja szerint még a zsidóknál is jobban utálhatja
a kommunistákat a pápa. Viola következő ötlete a vendéglátás és a turizmus élénkítésére, a Szent Jobbhoz hasonló körmenet lenne, de Kibédi szerint nem lehet mit csinálni,
mivel nincs szent bal. A kabaré burkoltan elismeri, hogy a szocialista ünnepségekkel
nem lehet közönséget teremteni. Viola szomorúan jegyzi meg, ha nem vigyáznak, akkor ebben a városban lassan játékkaszinók, mulatók és sztriptíz bárok lesznek. Kibédi
végszavában ezt már alig várja. Az 1970-es évek elejére Alfonzó Riadó a Pitypang Szállóban című paródiájával már Kibédi várakozását tette nevetségessé azzal, hogy a jelenet
szerint nyugati eleganciát és ízlést a magyar ipar képtelen megvalósítani. A jelenet világa szerint a vendéglátás hazánkban csupán patyomkin falu kreatív mozgatásán múlik.
A fenti reprezentatív beruházások és fejlesztések a nyugati turizmus elősegítésén
túl, az állami elitnek is jobb vendéglátást nyújtottak. A hetvenes években ehhez hasonló fejlesztések a vidéket, elsősorban Nyugat-Magyarországot is megváltoztatták. Balatonfüreden felépült az Annabella és a Marina szálló, Székesfehérváron az Alba Regia,
Keszthelyen pedig a Helikon Szálló.
Az országos jelentőségű beruházások és reklámok mellett a hatvanas évek végéből ismerünk a Balázs Béla Filmstúdió jóvoltából kisebb, helyi jelentőségű turistacsalogatásra és a belföldi forgalom elősegítését célzó ötletet is. Schirilla György Budapest-Moszkva futásának emléket állító Sport Bisztró átadását és a hozzá kapcsolódó
ünnepséget Gazdag Gyula a Hosszú futásodra mindig számíthatunk (1969) című kisfilmjében örökítette meg. A bisztró reklámjának jelentőségét mutatja, hogy a 2000-es
évek második felében a Magyar Narancs című hetilap gasztronómiai kíváncsiságból
(Magyar Narancs 2007: 45) meglátogatta a vendéglátó-ipari egységet. A film végén
a Megyei Fogyasztási Szövetkezetek Szövetségétől (MESZÖV) a tanácselnök átvette a
szót és a megnyitót követően bemutatta az „egységvezetőt”. Nem derül ki, pontosan ki
is kapta feladatául a bisztró vezetését. Sem az, vajon milyen módon fog az új vendég66

látó-ipari egység működni. Esetleg egy megyei, vagy helyi kapcsolatokkal rendelkező
személy kapta meg gebinbe vagy más módon történt a hasznosítása?
Ezekre a kérdésekre nem kapunk a filmből válaszokat, de a jelen szöveg más típusú források segítségével arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, milyen feltételek mellett
lehetett vendéglátással foglalkozni a szocializmusban. Ezt azonban nem elsősorban
a korszakban érvényes rendeletek felsorolása révén kívánom bemutatni, hanem egykor ebből élő személyek interjúinak a felhasználásával szeretném vizsgálni, hogy milyen normaszegő módszerekkel, trükkökkel tudtak a vendéglátásból, turizmusból élő
személyek saját maguk számára úgy profitot realizálni, hogy erről a tulajdonos, az
állam előtt ne bukhassanak le. A szocialista időszak társadalomtörténetének tágabb
kontextusából nézve vajon a retro hangulatú érdekességek, a régi trükkök bulváros
izgalmán kívül mit nyújt számunkra ez a téma? A szocialista jogalanyiság és tulajdonosság kérdéseire is adhat választ azzal, hogy az interjúalanyok viszonyát vizsgáljuk
a nyereséghez, az erkölcshöz.

2. Rendszerváltás-kori vállalkozók
– miként működhettek legálisan a szocializmusban?
1991 és ’92 telén, a balatoni szezon lezárulását követően Diósi Pál szociológus készített
több interjút kocsmárosokkal, étterem és büfé vezetőkkel, és egyéb, a Balaton környéki vendéglátásban, idegenforgalomban érdekelt személyekkel. Saját elmondása szerint
a taxisblokád idején született meg benne a gondolat, hogy vajon miként élhette meg a
rendszerváltást a maszek világ krémjének egy része, a Balaton környékén élő és dolgozó egykori gebinesek, üzletbérlők, vendéglátósok, akkori kapitalista vállalkozókká
formálódó emberek (Interjú Diósi 2013). Az interjúk eltérő személyiségeket, életutakat
takarnak, vannak olyan interjúalanyok, akik révén nem csupán a balatoni, de más vidéki települések, illetve a fővárosi vendéglátás és turizmus világa is megrajzolható. A válaszokból képet kaphatunk a megélhetési taktikákról, üzleti sikerekről és bukásokról.
Az alábbi írás létrejöttéhez nagyban hozzájárult a balatoni vállalkozók elnevezésű
kutatócsoport, amelynek lassan 2 éve vagyok tagja. Az Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégiumhoz tartozó társaimmal, illetve Zombory Máté és Deme János
kutatásvezetők segítségével jutottunk el a 20. század hangja archívumhoz, ahol az alábbi interjúk megtalálhatóak.1
Hagyományosan a jogalanyiságot (más szóval a jogképességet) a tulajdonosi pozíció, a tulajdonjogi jogalanyiság alapján ismeri el a jog. Eörsi Gyula jogász professzor a
1 

20. század hangja archívum – 409_06 Diósi Pál gyűjtemény (internetes elérhetőség: http://voices.

osaarchivum.org)

67

hatvanas évek derekán ezt úgy fogalmazta meg, hogy: „a jogalanyiság a tulajdonosi minőség, az alanyi jog, pedig a tulajdonjog továbbabsztahálása (sic!) útján jött végső fokon
létre” (Eörsi 1965: 182-183). A szocialista jogelmélet eszerint a tulajdonjog elvonatkoztatását megszünteti, így a tulajdonosi minőség nélkül tekinthetőek az állampolgárok
jogalanynak. Lenkovics Barnabás szerint a kapitalista jogrenddel szemben differenciált
tulajdonosi rend és ehhez társuló differenciált jogalanyiság tartozik. Az össznépi tulajdon hordozója csak az állam. Ennek köszönhetően a vállalatok jogalanyisága Lenkovics
szerint továbbra is vitatható, hiszen nem tulajdonosai a rábízott vagyonnak. A jogelmélet úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy a vállalatok jogalanyiságának alapjaként
a „külső viszonyaik célját szolgáló vagyoni elkülönítés” szolgál. (Lenkovics 2013: 26)
A gazdasági társulások, az üzletbérlők, a szerződéses üzemeltetésre vállalkozók jogalanyiságát viszont ez nem oldja meg. Hiszen egy nem tulajdonos vállalat jogalanyisága
kiterjed arra, hogy valamiféle tulajdonosi jogait gyakorolva szerződést köthessen bérlőkkel, gazdasági társulások megalakítását kezdeményezze.
Az állami tulajdonban álló vendéglátóhely bérlőjének jogalanyisága mennyiben
tér el a magántulajdonában álló kisiparos jogalanyiságától? Míg az utóbbi esetében
a magántulajdon megalapozza a jogalanyiságot, addig a bérlők esetében más a helyzet.
Tágabb értelemben véve a társadalom, de konkrétan a vállalat, illetve a szövetkezet által
a bérlőkbe vetett bizalom, a rájuk bízott kezelői jog teremti meg a jogalanyiságukat. Az
állami tulajdonú vendéglátó-ipari egység mögött már nem az állam és a vállalat áll, hanem csak a vállalkozó. A rábízás miatt a vendéglátó-ipari egység vagyontárgyai felett
a vállalkozó, a bérlő rendelkezik. Jogalanyisága nem a tulajdonosi minőségétől függ,
hanem a rábízás létrejöttétől.
A Kádár-korszak elejétől, lényegében a forradalmat követő évtől, a Belkereskedelmi Minisztérium alá tartozó szövetkezeti, állami tulajdont háromféle módon lehetett
üzemeltetni. Szoros elszámolásban, az ilyen üzlet a napi forgalmát cikkcsoportonkénti
bontásban számolta el. Ezt a bontást az üzlet vezetője végzi, kimutatva, hogy melyik
áruféleségből milyen mennyiség, milyen értékben került értékesítésre, felhasználásra. A másik verzió a félszoros rendszer volt. Ez olyan helyeken létezett, ahol az üzem
adminisztrátora az elszámolásban csak a kiemelt áruféleségeket számolta elkülönítve
(folyó sör, kávé, fagylalt), a többit viszont együttesen (Petrovics – Tolnai 1960: 348). Az
önelszámoló, vagy szabadkasszásnak számító, úgynevezett gebines számára adódott
a legnagyobb szabadság. A gebin kifejezés feltehetően a gewinn német szóból ered, ami
nyereséget jelentett. 1957-től működhettek ilyen típusú boltok és üzletek. A vállalat
minden ilyen esetben lemondott a közvetlen ellenőrzésről, csupán az összforgalmat kísérte figyelemmel. Más szóval az üzlet vezetője az átvett áruféleségek összesített tényleges értékével volt köteles csupán elszámolni. Külön pénztáros foglalkoztatása sem volt
kötelező. A gebinességhez nagyrészt pártkapcsolatok voltak szükségesek. Amennyiben
valaki megkapta rá az engedélyt, akkortól viszont saját maga válogathatta meg munka68

társait, sőt családtagjait is alkalmazhatta (Tamás 1997). Az 1972. évi 5-ös számú Belkereskedelmi Minisztériumi rendelet szerint, a vállalat vagy a szövetkezet vezetője jelölte
ki a szabadkasszás üzlet vezetőjét „tekintettel a lakosság ellátáshoz, a gazdasági körülményekhez és a társadalmi tulajdon védelméhez fűződő érdekekre”. (Drábik – Schagrin
1982: 231-232)
Az interjúk alapján a fenti, széleskörűnek látszó szempontrendszer megfelelő értelmezése, a kinevezési joggal rendelkező vezető érdekeltté tétele számított sikeres stratégiának az üzletre pályázók számára. Az 1980-ban kiegészített rendelet már tartalmazta azt is, hogy mekkora létszámmal dolgozhattak a különböző üzletkörök, mint a
melegkonyhával rendelkező éttermek, cukrászdák vagy kocsmák. A szabályozás külön
kiemeli a hozzátartozókat, akiket szintén bele kell érteni a létszámba. Ez azt feltételezi,
hogy megszokott eljárás volt a szabadkasszás üzletekben a családtagok alkalmazása.
Ugyanabban az évben, mikor az említett önelszámoló egységekről szóló szabály részletesebbé, vagyis szigorúbbá vált, megjelent egy másik forma. Az 1980. évi 35. Belkereskedelmi Minisztériumi rendelet szerint a bevezetésre kerülő új üzemeltetési formának,
a szerződéses üzletnek a célja, hogy az üzletvezetők önállósága növekedjen, az anyagi
érdekeltségük nagyobb legyen, ami ennek megfelelően a „kereslethez jobban igazodó
áruellátást, a vásárlási körülmények javulását is eredményezze... közvetlenül ösztönözzön a ráfordítások ésszerű csökkentésére, a munkaerő és az eszközök célszerű felhasználására.” (Drábik – Schagrin 1982: 64-65)
A szabályozásban rejlő „jobban igazodó, körülmények javulását” eredményező változást nem mindes esetben vette észre és reagálta le a gebines szakma krémje. Az egyik
interjúalany rámutatott, hogy az új típusú szabályozás a balatoni vállalatok érdeke is
volt jórészt: „Akikre azonnal mozdultak volna (ti. Zalatour, Balatontourist, Siótour cégek) azok (ti. az öreg csárdások) nem nyújtották a kezüket ezekért a szerződésekért. Ők
gebinben kezdték, szerződéses is csak úgy lett belőlük, hogy a vállalat rájuk szólt, mától szerződéses vagy, írd alá. És nem nézték, milyen feltételeknek felelnek meg.” (Interjú
B. A. 1992) A szabadabb, alakíthatóbb elszámolási és üzemeltetési rendbe a vállalatok
maguk helyezték át a nekik nagy haszonnal dolgozókat, nem csupán megteremtették
a lehetőséget, amivel a jó helyzetfelismerő képességgel rendelkezők élhettek.
A nyugati nagyvállalatoknál megfigyelhető volt a belső munkaerőpiac kialakítása,
a szaktudással rendelkező munkásokból vállalati tartalékok képzése. Ez a szocialista
rendszerben működő vállalatoknál is megfigyelhető volt, hogy a tervcélok, valamint
a szabályozók megváltozásából fakadó bizonytalanságokat elkerüljék. Amíg a korszak
kapitalista vállalatai bürokratikus módon határozták meg a dolgozók felvételét, előmenetelét és elbocsátását is, addig ezeket a szocialista időszakban az állam központilag szabályozta. A vállaltok inkább megkerülni kívánták, ebből fakadóan szelektív
béralku jött létre, ahol a minél több vállalat-specifikus ismeretekkel rendelkező dolgozók kerültek előnyösebb pozícióba (Stark 1989). A vállalat munkásai többségében
69

nem tudtak bekerülni az ilyen kivételezett státuszokba, ellenben a vállalatok közötti munkaerő-piaci konkurencia kihasználása révén javítani tudtak saját helyzetükön.
A vendéglátó-ipari vállalatoknál dolgozó személyek az interjúk szerint nem kívánták a
vállalati vezetést ráébreszteni személyes jártasságuk minden aspektusára.
Ennél az új üzemeltetési formánál a dolgozók szerződésben rögzített számán felül
foglalkoztathatta a vezető azon családtagjait, akik a vállalattal nem létesítettek munkaviszonyt. Nem egy országos hatályú szabályrendelet határozta meg az üzletben dolgozó személyek számát, hanem a szerződést kötő két fél, az állami vállalat vezetője,
illetve az azt kibérlő (Drábik–Schagrin 1982: 66). A családtagok ilyen beemelése azt
feltételezi, hogy a korábban a szabadkasszás rendszerben létszámként nem megjelenő
családtagok ebben a konstrukcióban jogilag tisztán dolgozhattak úgy egy üzletben,
hogy eközben nem létesítenek munkaviszonyt az azt az üzletet állami tulajdonként
birtokló vállalattal.
Egy idézettel kívánom bemutatni, hogy a szabályozás adta lehetőségek mellett mégis
mi volt a gebines, szabadkasszás és szerződéses üzleteket vezető személyek fő problémája. „1971-ig évente talán négy-öt napot töltöttem itt, (ti. a csopaki nyaralójában)
mert egy gebines soha nem mehet szabadságra. Ha elmegy, át kell adnia a kocsmát és
akkor a számok megváltoznak. Amit úgy kell érteni, hogy más lesz a kávéfogyás, más
lesz az eladott italmennyiség és ebből rájöhet az ellenfél, tehát a vállalat és az összes
ellenőrző szerv, hogy én mivel játszottam. Csak akkor mehettem volna egy komoly gebinből szabadságra, ha a helyettesen ugyanazt a munkastílust, papíron ugyanazt
a forgalmat képes csinálni, mint én. Mivel ilyen nem létezett, nem is tudtam szabadságra
menni.” (Interjú P. P. 1991)
Az interjúalanyról kiderül, hogy már az 1960-as évektől rendelkezik balatoni nyaralóval. Ezt azonban rendkívül kevéssé tudja kiélvezni a munkája miatt. Az önkizsákmányolás jól ismert toposza a szocialista időszaknak, amikor a jövedelem maximalizálása
érdekében saját magától vonja el a törvényileg biztosított szabadidőt. Az interjúalany
a fenti esetben nem klasszikus értelemben önkizsákmányoló, ahogy egy taxis, aki a
nap minél nagyobb részében végzi a munkáját, és ennek megfelelően arányosan több
embert szállít el megadott helyekre. Az idézett gebinesnek nem az a fő gondja, hogy ha
ő nincs ott, akkor másnál vásárolnak, hanem az, hogy az ő módszereivel, amivel a gebinben pénzt keres, csak ő van tisztában. Kreatív elszámolási rendjét annak törvénytelensége miatt nem meri megosztani senki mással. Saját trükkjeinek a foglya marad. Így
válik érthetővé a család kiemelt, gyakran felmerülő szerepe, amely később a törvényi
szabályozásban is megjelent. A szabálytalanságokat rejtő ötletek lényege a hosszú távú
működésben rejlik, az üzletbérlők, gebinesek nem szimpla lopást, vagy sikkasztást valósítanak meg, hanem az elszámolási rend pontatlanságai alapján, az üzlet elszámolási
rendjében is változtatnak.

70

3. Elméleti alapok az informalitás világához
– nyugati koncepciók keleti szemmel
A fent idézett interjúalany, csakúgy, mint a többi, nem tekintik magukat bűnözőknek.
Mégis követnek el bűncselekményeket. Hogyan lehetséges feloldani ezt a kettőséget?
Ennek megértéséhez hasznos a Perks, pilferage, and the fiddle: The Historical Structure
of Invisible Wages című tanulmány fő téziseinek ismertetése.
A szerző, Jason Ditton szerint a munkaadók és irodai munkavállalók számára megszerezhető előny, juttatás (perk), a fizikai dolgozók esetében kisebb hiányként
(pilferage) definiálandó (Ditton 1977: 43). A munkanélkülieknél az ehhez hasonló cselekmények már lopásként valósulnak meg. Amíg egy vállalati dolgozó szabályszegő
módon használja saját céljaira a vállalati gépkocsit, az egy munkahellyel nem rendelkező személy esetében gépkocsi jogtalan kisajátításaként értelmezhető. A szocializmus idején a munkahelyi szabálytalanságokat, jogtalan előnyöket, kisebb hiányokat
sok esetben a káló fogalma alá lehetett elrejteni. Az árubeszerzés nagytételben történő
beszerzése miatt létezett az úgynevezett káló, vagyis az előre tervezett és jóváírható
veszteség, aminek címén a lopások, sikkasztások elfedhetőek voltak. Ditton alapján az
adott munkahelyi szituáció alapján a valamihez való jog alakulhat át bűncselekmén�nyé. Amennyiben ezek a szabálytalanságok nem egymástól elkülönülve valósulnak
meg, kialakul egy szívességi rendszer, ahol ezeket az informális hálózatban résztvevő
felek elfogadják egymásnak (Ditton 1977: 44). Ditton elmélete szerint ez teremti meg
a láthatatlan bérrendszert. Az alkalmazottak vagy az együttműködő felek összjövedelmük egy részére nem konkrét kifizetésekben tesznek szert, hanem szívességek révén,
más típusú juttatások formájában; az adott gazdasági szektorban eltöltött évek alapján
kialakuló bizalom révén olyan információk, lehetőségek kihasználásának formájában,
amelyhez a szektorba való bejutási küszöbnél állók nem férnek hozzá. Az ilyen bérkiegészítő láthatatlan hálózatnak a lelke a szervezetlenség, mivel ahogy intézményesül,
többek számára elérhető. Az addig értékes informális kapcsolatok inflálódhatnak.
Egy szemléletes példát szolgáltat erre az egyik interjúalany, aki az 1970-80-as években különböző csárdákat működtetett a Balaton környékén. Az IBUSZ és a Volán német referensei a német turisták ellátásának és szállásának kérdésében a HungarHotelst
tartották partnernek. Az interjút adó vendéglátós szerint versenypozíció kivívására
más hazai vállalkozóknak nem is lett volna lehetősége. Így más utat választott. A HungarHotels az említett külföldi csoportokat kivétel nélkül saját üzletébe küldte, tekintet nélkül arra, hogy az gebines vagy szerződéses. Az idegenvezetőkkel fenntartott jó
viszony miatt ki tudták játszani a rendszert. Ennek a meglévő bizalomnak az alapját
az adta, hogy korábbi, általa vezetett vendéglátóhelyen sok idegenvezető megfordult.
Illetve egy másik, általa üzemeltetett szórakozóhelyre jártak a csoportvezetők mulatni.
Ahogy Sik Endre állítása szerint: „A munkaerő piacon is a bizonytalanság és a keresési
71

költségek csökkentése a kapcsolatok működésének elsődleges oka.” (Sik 2012: 59) úgy az
interjút adó vendéglátós számára is ugyanezért fontos az idegenvezetőkkel való együttműködés és a jó viszony kialakításának köszönhető kapcsolati tőke felhasználása.
A csoportok „maszekba bejöttek a buszaikkal. Azon úgy tudtak keresni, hogy az
á la carte behozott csoport a jó programért jattolt nekik. Így az első évben kikerülhettem
a bevett szokásokat.” (Interjú B. A. 1992) A csoportvezetőnek érdeke volt olyan helyre
hozni a turistákat, ahol tisztában volt vele, van olyan jó kiszolgálás, amelyért cserébe
neki a külföldiek külön fizetni fognak. De vajon mit jelenthetnek a bevett rossz szokások?
Az interjúalany szerint a második évtől belekerült abba a helyzetbe, amelyet egyszerűen a turizmus halálaként fest le. Az IBUSZ szerződést kötött a vendéglátó-ipari
vállalattal, amelyhez a csárda, mint szerződéses üzlet tartozott. „Az IBUSZ kiajánlotta
a nálam tölthető csárdaprogramot étkezéssel háromszázötvenért, negyvenszemélyes csoportra. Ebből lejött húsz százalék az IBUSZ jutalékára, tíz százalék a Csepel Vendéglátónak, mert az ő szerződéses boltjukra én nem köthettem megállapodást. Az átutalások
miatt vagy egy hónap késéssel láttunk pénzt a csoportból. Nem egészen kétszázötvenet
fejenként. De abból is már lecsíptem jó tíz forintot, hogy negyven személy esetén négyötszáz forintot adhassak a csoportvezetőnek. A vendégnek a maradékból kellett enni
adnom, holott háromszázötvenért vette meg. De az ő pénzéből adogatták a jutalékot,
meg adogattuk a jattot ide-oda.” (Interjú B. A. 1992) A vállalatok felfedezték az ő szerződéskötéseiket kijátszó informális rendszert, és lényegében az addigi kapcsolati tőkén
alapuló viszont intézményesítették. Innentől kezdve a csárda nem szolgáltathatott a’la
carte módon, tehát drágábban ételeket, illetve zenei programok sem fértek bele ebbe az
összegkeretbe.
A vállalatok számára lejövő jutalékok után, a szerződő felek mikroszintű képviselőinél is megindult az ún. jutalékosztás, hogy elkerülhesse a csárda tulajdonosa azt, amire
előző évben még ő bátorította a turistavezetőket.
A szerződésben foglalt csoportok érkezése miatt naponta körülbelül nyolcszáz vendég érkezett tíz busszal, ezért a csárda lényegében átalakult „ételgyárrá” (Interjú B. A.
1992). A csárdavezető, hogy elkerülje a számára végletes állapotot, megtartotta az a’la
carte teraszt: külön szakácsok és pincérek mellett speciális programokat is szolgáltatott
az itt fogyasztóknak. Külön étlapot készített a csoportoknak és a többi vendégnek.
Az interjúalany elmondása szerint az ő vállalata örült, hogy végre több pénzt lát a
saját üzletéből. Ebben az örömben viszont nem osztozott az alany, aki a kialakult helyzet miatt inkább fejlesztéseket foganatosított, hogy az a’la carte módon bejövő vendégeit megtarthassa, mivel ő rajtuk tudott keresni. A vállalat a továbbiakban aláírta a csárdavezető minden fejlesztését, amelyek a nem csoportként érkező vendégek megtartása
érdekében voltak szükségesek. A szerződéses üzletet birtokló állami cég még a balatoni
férőhely tilalom alól is megszerezte a felmentést, hogy a csárda mellé panziót építhessen
72

a kezelő. Viszont csak a szerződés felbontásakor derült ki a vállalat számára, hogy az
üzemeltetés idején a tulajdonos által elfogadott átalakításokat értéknövekményként ki
kell fizetni a kezelőnek, vagyis a csárdavezetőnek.
A fenti példa azt mutatta be, hogyan jön létre, majd hal el egy sikeres informális
kapcsolat a formális szerződéses viszonnyá alakítva, mivel a vállalati vezetés rájött
a láthatatlannak vélt együttműködésre. A csárdavezető ezután olyan módszert választott, ami viszont saját vállalata számára is vakfoltnak bizonyult, mint a bővítések engedélyeztetése. A tapasztalati és jogi vakfoltok bemutatásának köszönhetően
a Ditton-féle, alapvetően kapitalista piacgazdaságra kialakított modellt kicsit átalakítva
háromféle informális együttműködést feltételezhetünk a szocialista időszak vendéglátásában, amelyeknek a használatával az üzletvezető az összjövedelmének informálisan
megszerezhető részét növelheti.
Hatalmi és formális pozíciójuk alapján a hasonló helyzetű felek közötti kiegyenlítődő
együttműködés létezik, amely esetben gebines üzletek, kocsmák vagy boltok vezetőinek
együttműködésére gondolhatunk. A másodikat egyenlőtlen hatalmi és formális pozíciók jellemzik – a beosztott által elkövetett szabályszegő magtartások a munkáltató hátrányára. Ugyanez Zeitlin alapján a lopások kontrollált rendszereként is megnevezhető
(Zeitlin 1971: 64). A munkavállaló kettős kötöttségben dolgozik, a munkaadó által sokszor elnézett juttatások miatt nem emelik megfelelően a pénzét, viszont az informális
előnyöket nem növelheti a maga számára korlátlanul a munkanélkülivé válás veszélye
nélkül. A harmadik az úgynevezett kiegészítő javadalmazási rendszer, amelyet Ditton
szintén kettős kötöttségűként aposztrofál, amennyiben egyenlő felek között érdekérvényesítő képességbeli különbségek miatt (Ditton a női menedzser példáját hozza fel) egy
kiegészítő, helyettesítő technika jön létre, amely formalizálódása révén diszkreditálná
a létező, formális rendszert (Ditton 1977: 53).
Ezt a hármas tipológiát érdemes összevetni Gerald Mars munkahelyi bűnözésről
írott munkájának fő téziseivel. Tézise szerint négyféle állattal, mint szimbólumokkal,
lényegében meg lehet érteni a különböző típusú munkákat végzőket. (Mars 1984: 2339). A sólymok autonómiával rendelkező folyamatos versenyhátrányban álló munkavállalók, illetve vállalkozók, de a gyenge megélhetést biztosító háttér miatt ide tartoznak
a pincérek és a saját magántaxisok is. Maguk gazdálkodnak a saját idejükkel, a profit
maximalizálása érdekében, ugyanakkor nem segíti őket semmilyen nagyobb együttműködés (Mars 1984: 49-60). A szamár az előbbi ellentéteként erős, jól ellenőrizhető
rendszerben dolgozik, mint egy pénztáros, vagy eladó. Kismértékű csalások, és lopások
révén szert tehet plusz pénzre, ám a működésük folyamatos kontrollja miatt ezt nagytételben veszélytelenül nem csinálhatja. (Mars 1984: 83-89) A farkas megélhetésének
az alapja az együttműködés, a létrejövő csapat egysége. A GMK-ban és egyéb vállalati
vagy gyári brigádként plusz pénzre szert tevő munkacsoportra jellemző ez (Mars 1984:
103-106). A keselyűt viszont lényegében a közös önérdek mozgatja. A közös annyiban,
73

ahogy a farkas együtt dolgozik társaival, viszont önérdek, ahogy a sólyom saját profitját maximalizálja. Mars a kereskedőket és a taxi hálózatban dolgozókat sorolja ide
(Mars 1984: 108-113). A szocialista időszakban a vendéglátásból, idegenforgalomból
élő maszekok, szerződéses üzletet bérlők tartozhatnak nagyrészt ide, mint jobb módú
munkaadók illetve –vállalók, valamint a Dögkeselyű című magyar film sztárja, a taxis,
ahogy azt Sik Endre írta meg (Sik 2009).
A vendéglátásban, idegenforgalomban dolgozók elsősorban a keselyűk világához
tartoznak, ám előfordulnak sólymok is, aki bazároznak, vagy még inkább a szörf-,
vízibicikli-kölcsönzéssel foglalkozók. Az általuk foglalkoztatott személyek szinte kivétel nélkül, helyzetüknél fogva a szamár kategóriájába tartoznak. Több interjúalany
azért alkalmazott más városokból származó személyeket személyzetként, hogy a szamár jellegzetességek megmaradjanak. Ha abból a városból, településről jönnének az
alkalmazottak, ahol a bolt is van, úgy negatív kampányt indíthatnának a főnök ellen,
illetve az árukészlet meglopásában helyi ismerőseik segíthetnének. Farkasok az olyan
gyári szakmunkások, üzemvezetők, akik a brigádmunkának, vagy más melléküzemágakhoz köthető csoportmunka révén szert tesznek olyan stabil fizetésre, amiből
a nyári szezon idején a Balaton környékén vállalkozhatnak. A második munkát is vállaló személyeket az angolszász szakirodalom alapján szabadnapkórosoknak nevezem.
Az interjúalanyok között van olyan farkas státuszú, aki a balatoni idény idején sólyom
típusú munkát végez. A szabadnapkóros elnevezést azért is tartom használhatónak,
mivel több tanulmány (Alden 1981) kiemelte, hogy nem éjszakai pluszmunkát jelent
a második állás, hanem sokkal inkább az első munkához tartozó szabadság, vagyis
a szabadnapok kreatív felhasználása jelenti a lehetőséget a második munkához (Mars
1984).
Ditton elmélete csakúgy, mint Marsé, alapvetően a kapitalista piacgazdaságra lett
kitalálva. A szocialista Magyarország viszonyai miatt hangsúlyáthelyezések, illetve kisebb átértelmezések szerint lehet a két elméletet összekapcsolni. A Ditton-féle modell
kiegyenlítődő informális együttműködési módszerére jellemző a keselyűk közötti hálózatos együttműködés. Ugyanide sorolhatóak a farkasok közötti versengésből fakadó,
zéróösszegű játszmák, ahol ritkán tud mindkét fél elégedetten távozni. A sólyom féle
kereskedők, bazárosok szintén alkalmaznak ehhez hasonló együttműködéseket az árak
egységes fenntartása érdekében, de hálózatosság híján bizonyos információk megszerzése után veszélyt is jelenthetnek egymásra.
A lopások kontrollált rendszere előfordul az alkalmazottak és az üzletet bérlő személyek között is. A legtöbb ilyen mégis inkább az interjúk alapján a vállalat és
a bérlő vagy kezelő között történik meg. Ennek természetesen az is az oka, hogy az
interjúalanyok elsősorban üzlet- és boltbérlők, akik saját informális tevékenységükkel
vannak leginkább tisztában. A Ditton által említett kettős kötöttség helyett a szocialista Magyarországon inkább létező hasonló mechanizmus sajátja a kettős vakság, mivel
74

a döntési pozícióban lévő sem, illetve a másik fél sincs teljes mértékben tisztában a
másik pontos informális jövedelemszerzéséről. Habár tesznek erre kísérletet ellenőrzések formájában a vállalati vezetők, a bérlők informális kapcsolataik révén. Lényegében a kettős vakság eredményezi a harmadik, ún. kiegészítő javadalmazási rendszert. A gyengébb szereplő visszaoszt, felajánl bizonyos juttatásokat, lehetőségeket
a pozíciójánál fogva erősebb félnek, minthogy annak tudomása van a lopási rendszerről, de a kiegészítő juttatással lényegében kontrollálja annak mennyiségét. A további
nyugodt, sikeres üzletmenet érdekében a vállalati vezetőknek sem érdeke mindenáron ellenőrzésekkel lebuktatni, és úgy kontrollálni a bérlőket. Erre csak bizonyos
esetekben kerül sor, amikor hivalkodó magatartásával ezt a kezelő előidézi. Ezek
a visszaosztások, felajánlott juttatások, lehetőségek az eredeti Ditton-féle koncepcióhoz
hasonlóan addig működnek jól, amíg informális keretek között működnek, máskülönben annulálnák a formális szabályozás ethoszát és értelmét.

4. Pénzt, de sokat – az alanyok családi háttere
A fenti alcím Csaplár Vilmos regényének címe, amelyben egy szegény, de a mának élő,
álmodozó anya gyermeke eldönti: nem fog éhezni vagy anyagi bizonytalanságban élni,
hanem gazdaggá teszi magát. Célja elérése érdekében pedig a vendéglátást választja,
amelyből óriási vagyonokat remél.
Diósi Pál interjúalanyai szinte kivétel nélkül szegény, munkás vagy alsó-középosztálybeli családokból származnak. Beszédes, hogy a legtöbben gyerekkoruk elmesélésekor az akkori szegényes körülményeket emelik ki, amelyeken változtatni kívántak.
Voltak olyanok, akik mindent másként kívántak csinálni, mint a szüleik, ahogy a már
idézett P. P. is. Viszont mások otthon sajátították el azt a tudást, hogy milyen munkakör
a nekik való. Ehhez három eltérő, de jellemző példát emelnék ki.
I. L. (1946) szűkös anyagi körülmények közé született a második világháborút követően. Édesanyja egy turistaszálló takarítója, gondnoka lehetett munkanélkülisége után. Az édesapja a keszthelyi áramszolgáltatónál először gépkezelő, majd lakatos
lett. „A családunkból köztudottan senkinek nem jutott eszébe gyűjteni, hogy szerezzen valamit, pedig akkor viszonylag könnyen lehetett hozzájutni kis ingatlanokhoz.”
A legtöbb interjúalany esetében felmerült, a családja nem volt elég ügyes, nem használták ki az előttük álló lehetőségeket. L. úgy vélte ő ezt már fiatalon látta és másként, ügyesebben valamint jobb anyagi környezetben akart élni. A bútorok hiányát,
a gyenge felszereltségét az egykori otthonuknak sokkal inkább kiemelte, mint akár a
személyes viszonyát a szüleihez, testvéreihez. A tanulás nem érdekelte, viszont a testi
erő jelentőségét már fiatalon értékelte. A sport mellett elsősorban a katonaság tetszett
meg neki. Óriási változásként élte meg gyerekkori költözésüket. Egyrészt a két teljes
75

szoba valamint a külön fürdőszoba miatt. Apja több oklevelet is beszerző munkás volt,
aki anyjával együtt nem tett félre, nem gyűjtött. Nem akart így élni semmiképpen.
Több olimpiai számban is versenyzett megyei szinten. Később kereskedősegédként
nem engedte a vállalata egyetemre, de találkozott egy régi sportoló társával, aki meggyőzte költözzön Ajkára. Mert ott mindent el lehet intézni és lakást is tudnak szerezni.
Összeházasodott a barátnőjével és gépésztechnikusként kezdett dolgozni, amíg évek
múlva le nem járt a Balaton mellé vízibicikliket kölcsönözni.
P. P. (1935) állítása szerint nem kapta meg otthonról, hogy mi az érték. Magának
kellett erre rájönnie, felfedezni a számára értékes dolgokat és azok eléréséért is meg
kellett így küzdenie. A nyolcadik kerületi utcagyerek nem tartozott egyetlen utcai bandához sem. Kívülállósága a második világháború idején zsidó származása miatt még
jobban megerősödött. Elszökött a számára kijelölt helyről, és egy svájci védelem alatt
álló épületben apja testvéreivel vészelte át a Holokausztot. A munkaszolgálatos apával
és a táborba szállítás közben megszökött és bujkáló anyával 1945-ben a belvárosban
kezdtek új életet. Saját véleménye szerint otthonról semmilyen kulturális tőkét nem hozott, mivel csak könyvespolcuk volt könyvek nélkül. Az apja unszolására egy évet eltölt
a Műegyetemen mérnöki képzésben, de már akkor felfigyelt arra, mi is igazán a valódi
érték az életben: egy mérnök legfeljebb 2000 ezer forintot keres, viszont egy jó duplatalpas cipő 140 forinttól indult, valamint a kasmír öltöny legalább 400 forintba került.
Elment segédmunkásnak dolgozni, hogy rátaláljon a jól menő üzletekre. Apja
a Csepel Autógyárban volt főosztályvezető, viszont pártbizottsági tag is volt. P. P.
pedig pártkapcsolatok nélkül, lényegében apja nélkül akart érvényesülni. 1955 végére betanított gépmunkás lett, amikor be kellett vonulnia katonának. A forradalom
idején kézilabda csapattársaival nyugatra szökött, Svédországba. Családja kérésére
azonban hazajött. Állítása szerint itthon tíz-tizenöt év alatt meg lehet valósítani, amit
ott egy-két év alatt elérhetne. Ez a gondolkodásmód jól kitapintható a későbbi vendéglátós karrierjében is. Önállóságra törekvését a hazatérése után elvett felesége is
befolyásolta. Fontosnak tartotta a stabil családi életet, ezért hajlandó volt több jól
fizető állást is feláldozni.
A borravalós szakmákban látta a jövőt. A fodrász, a taxis és a vendéglátós közül
végül az utóbbi mellett döntött, tetszett neki. Viszont ehhez pártkapcsolatok szükségeltettek. Anyja a hatodik kerületi pártszervezetben talált olyan személyt, akivel 1945ben együtt dolgoztak, így rajta keresztül a párt előtt demonstrálni lehetett szocialista
elköteleződésüket. A Hunyadi téri piac Csengery utcai kijáratánál kezdték el működtetni a büféjüket. Állítása szerint ez volt az egyetem, ott tanulta meg a kereskedelmet.
Az Eldorádó című Bereményi Géza filmben szereplő kocsmároshoz (Hegedüs D. Géza
karaktere) hasonlóan azt tanulta meg, hogy a szívességek sokkal többet érnek, mint
a pénz.

76

B. A. (1949) érdekes kivétel, amennyiben szülei a háború előtt jómódú családból
származtak. Apja egyetemi tanár volt, míg anyja egy nagybirtokos lánya, Budapesten
házasodtak össze. A háború után a legtöbb ingó és ingatlan vagyonukat elvesztették.
Kitelepítették őket a Balaton mellé. A család szegénységével csak 10 éves korában lett
tisztában. A kitelepített családok szoros együttműködésben segítették egymást. Korán
átlátta, hogy seftelés (illegális üzletelés) révén tudnak hozzájutni élelmiszerekhez is.
1956-ra több család is próbált megszabadulni reakciós, osztályidegen múltjától, ami
miatt B-jék családja a neofiták és a prolik számára egyaránt vállalhatatlannak minősült. Az elszigeteltség véleménye szerint édesanyja halálát okozta, ő maga is magányos
gyerekként nőtt fel. Iskolába kerülve tanulni nem szeretett, de amit az órákon megjegyzett abból megélt különösebb kikapások nélkül. Szülei először napszámosként dolgoztak Dunaújvárosnál, de a hatvanas években, mikor A. iskolába került, az apja már
egy Balaton közeli állami gazdaságban dolgozott, anyja pedig a ház körüli munkákat
végezte el. Gimnáziumba nem akart menni, de apja által felkínált másik lehetőség,
a Győri Vagon- és Gépgyárban végzendő lakatos munkától még inkább ódzkodott.
Több sportot is kipróbált, majd versenyszerűen vitorlázni kezdett. Státuszszimbólumok (tranzisztoros rádió, vitorlás) megvétele érdekében különböző alkalmi munkákat
vállalt el a környező hoteleknek. Szemet szedett vagy londínerkedett. Az érettségi idején már pinceszerezést (szervezetten borospincék látogatása, csoportok vendéglátása
szőlőhegyi település présházában vagy a helység közelében lévő lyukpincében) szervezett külföldi csoportoknak, amiből komolyabb összegekre tett szert.
Az ELTE történelem-magyar szakára előélete, és pontjai alapján se vették fel. Gyöngyösön a mezőgazdasági technikumból került be katonának. A leszerelés után édesapja protekciója révén a Badacsonyi Állami Gazdaságba került ösztöndíjas tanulónak.
A gyöngyösi iskolát elvégezte levelezőn, mert a katonaság után úgy érezte, „egzisztencia
nélkül én nem létezhetek. (...) Egyértelmű lett, hogy pénzt akarok.” (Interjú B. A. 1992)

5. Nem kellett lopnom, csak tévednem
– az informális világ nyelvének kérdéséről
Az interjúalanyok szóhasználata összevetve a hivatalos, törvényi megfogalmazásokkal egy teljesen más világot képvisel. Az informális világ szereplői sok esetben maguk
sem kérdezik meg igazán pontosan, hogy bizonyos dolgok hogyan és milyen feltételek esetén történnek meg. A személyes viszonyok, megbízhatóság kérdése lényegében
a döntő. Az ilyen alapon létrejövő hálózatok védelmét szolgálta a kívülállók számára
érthetetlen beszédmód (Mars 1984: 176-177). P. P. interjúalany elmondása szerint ellenőrzéskor „a csarnokban (ti. Hunyadi téri csarnok) azonnal körbement a lánc: vigyázzatok! Ugye, én a kapunál voltam és ezért gyakran nálam kezdték. Valami vendéget csak
77

elküldtem az Oszihoz, hogy itt vannak a Jánosék. Akkor ezzel elment Oszi standjára és
esetleg nem is tudta, mit jelent az üzenet, amit vitt. Oszi pedig továbbadta, és egy ideig mindenki figyelt, ne csináljon hülyeséget. Vigyáztunk egymásra.” (Interjú P. P. 1991)
Az ellenőrzés esetére ki volt dolgozva a megfelelő neutrális jelzőbeszéd, amelynek a
terjedésében az annak valós tartalmát sem ismerők is segíteni tudtak. A láthatatlan
szolidaritás megteremtette a boltosok és vendéglátósok sajátos erkölcsiségét. Hiszen a
lebukást egy hálózat részeként már nem feltétlenül jogtalan, szabályellenes cselekmény
elkövetésére vezeti vissza az üzletvezető, hanem az ő informális szabályrendszerüket
kijátszani kívánó szabályszegő magatartásában találja meg az okot.
P. P-nek megtanították, hogy az egyedül érkező ellenőrök többségében simlisek,
megvesztegetésre pályázva jelennek meg. Őket úgy lehetett elzavarni, hogy halkan otrombaságokat súgtak a fülükbe, amire azok elkezdtek üvöltözni, azonban a helyzetből a vendégek csak azt érzékelték, hogy az üzletvezetővel bánnak megengedhetetlen
módon. A ketten érkezőkkel viszont muszáj volt kedvesnek lenni. Előttük könnyen el
lehetett bukni. Így az apró trükkök nagy felkészültséget igényeltek. Egy literes üvegből napokon keresztül tanulta, hogyan mérhet ki 4,7 cl-es feleseket. Ellenőrzéskor
a még elfogadható határérték ugyanis 0,3 cent volt. Ezzel a módszerrel állítása szerint az üveg alján nettó egy feles maradt, amit zsebre értékesíthetett. Nem a vásárló
átvágásával, hanem inkább az általa érzékelt valóság kijátszásán kívánt nyerni. Ezzel
a taktikával sikeresen kivédett minden lebukást.
Megjelentek álruhában is az ellenőrök, ilyenkor a fenti trükk hatásosnak bizonyult.
A fél deci Mokka likőrt kitöltötte, és az ellenőr a pohárból átöntötte a pipettás mércébe.
Az elején közölte, hogy csal, vagyis megkárosítja a vevőit. Viszont az interjúalany, hogy
a 4,7-es célt védje, megkérte az ellenőrt, legyen kedves kitörölni a mércét. Az értetlenkedés után leszögezte, hogy a mércében is tapadás van, csakúgy, mint a pohárban, ezért
hiányzik pár milliméter.
Becsületességét azzal őrizte meg, hogy a határérték alá nem merészkedett. A jelen
fejezet címében szereplő példamondat viszont azt jelzi, előfordul, amikor a két világ,
a jogi és a saját vendéglátós nyelv összekeveredik egy mondatba.
A Bajcsy-Zsilinszky és Paulay utca sarkán álló Sirályban fizetés nélkül besegített.
Meg akarta tanulni a szakmát. Hosszú órákat beszélgetett a Hajnal bár pincérével
és más csaposokkal, mixerekkel. Barátaitól megtanulta, hogy lehet egy ötven literes
hordóból hatvan liter sört kimérni. Tapasztalta, hogy a bort és a sört is vizezték. Az
üvegbe nem tettek vizet, mert abból ellenőrzéskor mintát vehetnek. Hanem a pohár
alján hagytak ujjnyi vizet. Mivel állítása szerint mindenhol ezt csinálták, így nem volt
a vevőknek valódi összehasonlítási alapjuk. Ezt a módszert ő elítélte. Nem a vizezésben,
hanem az italok felcserélésében gondolkodott. Ez annyiban lehetett kifizetődő stratégia, hogy ha mindenhol vizezik az alkoholt, de ő nem, akkor a vendégek odaszoknak

78

hozzá. Illetve az italok felcserélésén sokkal többet tudott keresni, mintha csak vizezte
volna őket.
A Cabinet Brandy helyett kommersz brandy-t adott ki, ha a vevő nem jött rá, akkor az árkülönbséget haszonként könyvelte el. A külvilág számára tévedésként kellett
beállítani a csalást annak érdekében, hogy ne bukjon meg. Így a csalás és sikkasztás
egy olyan tévedésnek tűnt, amire bárki felhívhatta a figyelmét, ha elég szemfüles. Ezzel a módszerrel állítása szerint a Hunyadi téri csarnokban napi 500 forintot keresett.
A piacon az élőállattal is kereskedő árusok azzal védekeztek kotyogó mérlegük védelmében, hogy a piac felügyelőség ellenőrzése azért állapít meg többletet, mert a vásárlás
után az állatok anyagcsere folyamata beindult.

6. Kiegyenlítődő együttműködés
L. az Ajkai Kohászatnál már összeszokott csapattal dolgozott, „amikor jöttek a kis különvállalások. Néha több csapatnak is adtak belőle és ugyanazt a készüléket csinálták
szerte a gyárban. Mindegyik társaságnak beígértek száz-százezer forintot. Egyet már éppen befejeztünk, amikor másnap reggel szétszedve találtam. Alkatrészeket vitt el valaki
belőle.” (Interjú I. L. 1991) A megoldást egy másik csapat hasonló kifosztása jelentette: „Azonosíthatatlan, szabvány alkatrészek voltak azokban is, hogy is állíthatnám: ez
a csőperem tőlünk került ki. Valaki csak-csak kinézte, hol dolgozunk, mikor van pauza,
mikor megyünk el ücsörögni, vagy kajálni, és akkor kiszerelte. Hát berendeltem a srácokat, es szépen szétszedtük a Bandiék munkáját, akik előrébb tartottak. Újra összedobtuk
a magunkét, másnap leadtuk. Beindult a lavina, mert most már kereshették, kész. Egymástól lopkodott mindenki. Ebben is nagyon ügyesek voltunk.” (Interjú I. L. 1991)
A fenti farkas-féle munkavégzésnél történő ilyen nullaösszegű játszmák mellett
a nyári időszakban lehetőség nyílott sólyom típusú vállalkozásra is. A lehetőséget az
első munkahely biztosította a másodikhoz: „Nagyon szerettem szörfözni. Eleinte kölcsönöztem. Aztán a cégnél összehoztunk egy kis szörfgyártó brigádot. Loptunk egy kis
anyagot hozzá, meg hát a kapcsolatok, és egészen jó kis szörföket csináltunk. Nekem
kettő is lett, egy saját gyártmányú és egy vásárolt Alfa, ami akkor a legkorszerűbb volt.
Azzal száguldoztam. Hát mi lenne, ha egyszer én adnám kölcsön? Hozhatná a pénzt.”
A sólyom típusú munkakörökben nincs meg a biztonságos háló, amivel a gyárban
rendelkezett. Amíg ott ahhoz kellett erőforrás és kapcsolat, hogy valamit a vállalat területéről kijuttasson, itt az anyagok azonos helyen maradása, vagyis a lopás megakadályozása volt a cél. „Körbenéztem a parton, egy kicsit a Balatontours berkeiben lévő
ismeretségekre is építve. Még anyámnál dolgozott két kezdő kislány, akik addigra jó beosztásba kerültek. Borzasztó nehéz helyet szerezni a tónál, hát még jó helyet. Én igazán tudtam, hol, hány kölcsönző dolgozik, milyen színű vízibiciklije van az egyiknek és
79

a másiknak. Kapásból kaptam volna helyet, de milyeneket. Harmadik embernek mehettem volna strandra. Többfelé is, akár Keszthelyre, akár másfelé. De strandon hogy
sátorozzak? Csak kerítésen belül éreztem biztonságosnak a cuccaim sorsát. Láttam, hogy
kizárólag kemping jöhet szóba.”
A vízibiciklik megépítéséhez is szükséges volt egy korábbi kapcsolat mozgósítása:
„Szóltam az ipari iskola tanműhelyvezetőjének – ez is egy régi sportkapcsolat -, hogy
lehet-e legalizálni egy ilyen munkát. Persze öreg, csak kérj tőlem egy engedélyt, ha megvan az anyagod. Megadom, attól kezdve itt dolgozhatsz, és az már más lap, hogy én
segítek neked. Gyönyörű, precíz munkát végeztünk. Valódi nyomáspróbát csináltunk a
fém úszóhengereknek. És töredék áron jött ki, mert 50-60 ezer forint a maszek készítőtől,
nekünk meg tizenötezerre jött ki darabja.”
Az árak megállapításához szükséges volt kapcsolatot tartani a többi hasonló vállalkozóval: „Megnéztem a szomszédokat. Átballagtam bemutatkozni a szomszéd kempingbe és láttam, hogy a rozzant vízibiciklit 40 forintért adja egy órára. Felmentem
Kiliántelepre, ahol az Expressz tábora van. Ott a kölcsönzőt az vitte, aki a rakétákat
kezelte, ha viharjelzés volt. Az volt az állása, és közben pénzért kiadta a telep eszközeit. Élelmes ember, mint kiderült, még iparengedélye sem volt. Ha jött a hatóság, akkor
ő volt a rakétás, ha meg a kuncsaft jött, akkor ő kölcsönzött. Ekkora szélhámossal még
nem sokszor találkoztam életemben, pedig emberismeretet sokféle széltoló között tanultam, amikor a kohónak én vettem a szekunder fémeket. De jó, hogy összejöttünk, mert
megállapodtunk, hogy ha valaki vitorlást keres, vagy kifogyok a csónakból, átküldöm
neki a kuncsaftot. És nála is láttam az árakat.” (Interjú I. L. 1991)
A Kiliántelepen dolgozó szélhámosnak szinte teljes egészében sikerült megvalósítania a lopások kontrollált rendszerét, anélkül, hogy ezért cserébe kiegészítő javadalmazási rendszert vagy bármilyen formálisan járó összeget kelljen fizetnie. Lajossal való
megegyezése a sólyom típusú munkáknál is kialakítható bizalmi helyzetet emeli ki.
Viszont a sólymokra jellemző önállóságot jelzi az árpolitika megváltozása: „Na,
kiírtam például a vízibiciklire negyvenet. A szezon közepén már láttam, hogy semmi
összefüggés nincs az ár meg a forgalom között. Akkor miért ne legyen hatvan? Persze
szezon közben nehéz árat emelni, mert aki már vitte olcsóbban, az nem érti, hogyan
kerül a táblára az új ár. Aki reklamálni próbált, annál a kukát játszottam, mutogattam a kiírásra. Volt, akinél hatott és hatvanat fizetett, volt, aki továbbra is a megszokott
negyvenet adta. Később a rutin vezetett rá, hogy itt sok a nyugati vendég, nem csehek
jönnek a kempingbe, és az árnál fontosabb, hogy legyen valami. Ráadásul a szezonban
hiánygazdálkodás van, hasra csapva, tisztességesen megemelgetett árak mellett is viszik
a cuccaimat.” (Interjú I. L. 1991)
A zéróösszegű játszmák, a fúrások esetében jelentőségre tettek szert a kiegészítő javadalmazási rendszerek is. P. P-nek a Hunyadi téri csarnokban: „ki kellett védenem egy
furkálást, mert egy közeli szoros italbolt egyik vezetőhelyettese kiszúrta magának a kocs80

mánkat. Magához édesgetett néhány tanácsi dolgozót, akik bejártak hozzá inni, mivel a
tanács ott volt srévizavé az italboltnak. Vettek egy kétforintos blokkot és kaptak egy decit,
meg egy pohár sört. Közben elhintette, hogy a P. a csarnokban így csal, meg úgy csal, rá
kell küldeni az ellenőröket, jó lenne megbuktatni. Jöttek is az ellenőrök, meg az ellenőrök
főnökei.” (Interjú P. P. 1991)
P. P. azt tudta kihasználni ellenük, amit ők is alkalmaztak, ám hozzá magasabb rangú emberek jártak. „Szerencsére nagyon erős védőőrizetem volt, amit csak frankósággal,
vagy pénzzel lehetett elérni. Én a keresztapa elméletet vallottam, nem vettem meg pénzzel a támogatókat. Jobban jött ki, ha szívességet tettünk egymásnak, ugye az osztályvezetőknek, az elnökhelyettesnek, vagy a VB titkárnak ünnepek előtt gyakran nem volt idejük
ezt-azt elintézni. Tudták, hogy egy héten jön hat fél borjú a csarnokba és abból egyre én
jó vagyok. Tehát az én borjúhús lehetőségemből biztosan jut nekik is.” (Interjú P. P. 1991)
Ez egy speciális kiegészítő javadalmazási rendszernek minősül, amennyiben P. P-nek
nem mindegyikük volt a főnöke, viszont tisztában volt a jó indulatuk jelentőségével és
kapcsolati tőkéjük fontosságával.
A keselyű munkáknál működő szolidaritásra P. P. példája: „Persze a helyettesítéseket
azért is vállaltam, mert ezzel enyhíteni lehetett a kocsmárosok közötti rivalizálást. A
biatorbágyi Kinizsiben pár napig segítettem és persze hogy nemsokára megszólalt a telefon. Átszólt a biai gyerek, vigyázz, most árultak volna nálam Casino Rumot, van nekik
ötszáz liter, de elküldtem őket, mert lopott áru, és túl sok, biztos keresik már valahol.
Ugyanígy küldtem én is a drótot. Volt olyan kolléga, aki mégsem tudott ellenállni, megvette és balhéja lett. Sittre is került orgazdaságért.” (Interjú P. P. 1991)

7. Lopások kontrollált rendszere
B. A. ötlete a svarcolásra egy általa vezetett kocsmában: „Naponta kétszer standoltam.
Mindenki úgy tudta, hogy nyolckor nyitunk. Mikor jöhetett a lecsapó leltár? Nyolc óra
tizenöt perckor. Hattól nyolcig svarcoltam a kávéval, azt hiszem, hogy a pálinkával akkor
még nem. De! Tulajdonképpen mindig mindennel. Csak precízen, pontosan. Nyolckor
gyűszűszintig gatyába ráztam mindent, és a feleségem nem svarcolhatott. Hatig jöhetett
a boldog isten is, ott mindig a legnagyobb frankóság volt. Aztán megérkeztem én. Körbenéztem, milyen fogyás volt, volt-e ellenőrzés? Semmi, akkor rátöltés. Sok adminisztrációval járt, pontosan kellett figyelni az árut. És záráskor újra stand, visszaállítva az arra
a napra tervezett forgalom összegét. Én előre terveztem a havi forgalmat heti bontásban,
a heti forgalmat napi bontásban. Február 18-án meg tudtam mondani, mekkora lesz az
augusztus 7-ei forgalmam, ha aznap nem lesz lecsapó leltár. Amikor pedig volt, akkor
annyi a forgalom, mint ami volt.” (Interjú B. A. 1992)

81

P. P. a kocsmában való munka során tanulta meg a vendéglátásból származó járulékos nyereségeket, például a prostituáltak kapcsolatban: „Megtanulhattam a kurvákkal,
stricikkel és az elit vendégekkel való bánásmódot. A Lövölde téren a Kairó volt a zsuga
placc, nálunk (ti. Aranyfácán) a kurva placc. A kurvát nem bántani kellett, hanem beengedni és eladni. A felszolgáló logikájában az ágy érte meg, hogy amikor a bal kettesnél ült
két csaj és láttam, hogy az egyesnél a krapekok nagyon nézték őket, akkor besegítettem.
Kiszolgálás közben odavetett félszóval megtudtam, bemutathatom-e valamelyik hölgynek azt, aki rendelt. » – Hogyne, nagyon örülnék neki – A hölgyek vodkát isznak.« Persze
a két vodka kamu volt, kifizették a kétszer tizenhárom húszat, én lenyeltem a huszonhat
negyvenet. Ezzel vége, nálam nem szobáztak, én csak egy ismeretséget segítettem elő.
A csajok legközelebb mondták, P., igyál egy felest az egészségünkre, nagyon jó partit kaptunk tőled. Ezt sem kellett meginnom, elég volt felszámolni.” (Interjú P. P. 1991)
Példa egy klasszikus vendéglátós jövedelem kiegészítésre: „A Fábi kocsmában 120,
a Kisbaltásban 200 ezer volt a havi forgalmam. A tiz-tizénkét százalékot még a szakmán
kívüliek is megkeresték, én elértem a 15 százalékot is, és mellette még voltak játékaim.
Soha nem vizeztem, de amikor fröccsöt mértem három lehetőségem volt Az Asztali Fehér
13,20, a Pecsenye Fehér 15,00 a Gyöngyösvisontai 24,00 forint volt literenként. Kitalálhattad, mit adtam el. Egész nap Gyöngyösvisontait, de öt után, amikor már biztosan nem
jöttek ellenőrizni, még eladtam a Gyöngyösvisontai tégelyből harminc liter olcsóbbat.
A két liter két liter bor volt, nem kellett lopnom hozzá, csak tévednem. És minden decin
kerestem egy forint nettót. Ez elég jól jelzi, mi vált be nekem akkor.” (Interjú P. P. 1991)
Az illegális módon behozott és értékesített árut mikor van értelme behozni a kocsmába? Milyen feltételek mellett? „Minden önelszámoló egységnél van erre lehetőség.
Csak azt kell figyelembe venni, hogy a bolti ár ez a negyedosztály és a harmadosztály
között jóformán nincs különbség. Negyven százalék árrés volt az italon. Nekem 13-14
forintos bolti bort nem volt érdemes húszért árulni, mert hat forintért hozzányúlni
sem szabad egy liter idegen áruhoz. Másodosztályban, ahol 106 százalék van az italon,
már mást jelentett, mert bármit bevittem ezerért, az abban a pillanatban kétezret ért.
Így a kocsmába csak akkor kellett bevinni, ha például nyáron nem kaptam sört. Mert
más keretből kapott kiutalást a vendéglátó és másból a kiskereskedelem. De nálam akkor is volt sör, mert átszóltam a boltosnak, rendelj egy fuvar sört, de nálam rakják le.
A rendőr ezt nem tudta kiszúrni, mert az ötven rekeszt hivatalos szállító pakolta nálam.
Azt meg nem láthatta, hogy kinek a bélyegzője került a szállítólevélre. Az ezer üveget
zsebből kifizettem neki négy harminccal és eladtam öt forintért. De nem a hetven fillérért
csináltam, hanem azért, hogy a vendég bejöjjön a sörért és utána már persze mást is
fogyasszon.” (Interjú P. P. 1991)
A valutaváltással a boltban nagyon könnyebb meg lehetett bukni a rendőrségi álruhás ellenőrzések miatt. Volt alternatívája a valutaváltásnak. „Volt egy disszidens, aki
a Mercedesében egy kiló aranyat hozott százötven forint per grammért. Ez tizennyolcas
82

láncokból, gyűrűkből, apróságokból állt. Nem grammoztunk, lemértük a nylonzacskó
tartalmát. Egy kiló, az egy kiló, lehet, hogy csak kilencvennyolc és fél deka volt. 1973-at írtunk, persze, hogy megvettem, hiszen jó üzlet volt. Később hozott még öt kilót, ugyanilyen
feltételekkel. Sajnos azt nem vettem meg, pedig lett volna rá pénzem. De azt mondtam,
aranyból elég nekem egy kiló. Ja így is akkora svarc volt, hogy még Julika sem tudhatott
róla.” (Interjú P. P. 1991)
A csempészáru jelentősége: „Akkoriban már jöttek a turistabuszok és az egyik sofőr
stabil szállítóm volt. Hozott ezer Fa szappant, vagy 500 Fa sprayt. A bolt úgy ment, hogy
a hat Schillinges szappant – négy forintos átváltással számolva – megvettem 24 forintjával. Így kapott 24 ezer forintot. Ebből leváltotta a busz utasait, azoknak lett forintjuk,
ő megszerezte a valutát az újabb árura. A szappant árultam 35 forintért, elvitték az
ezret egy hét alatt, mint a cukrot. Megvolt a körforgalom és a haszon mindkét oldalon.”
(Interjú P. P. 1991)
Hogyan lehet árut becsempészni az ellenőrök orra előtt? „A Víg Molnárban 106 százalékos árréssel dolgoztam. Ha egyik nap a forgalomnál 10-50 ezerrel kevesebbet adtam
fel, akkor másnap 25 ezerért kellett svarcban árunak bejönnie. Mihelyt a boltban volt,
már ötvenet árultam ki belőle, és pótoltam a forgalmi kiesésemet. Mindegy, hogy bor,
hús, vagy üdítőital jött be a szükséges értékben. És most jön az, amit biztosan kérdeznél,
hogyan vittem be? Én a szállítókkal dolgoztam, ők hozták a svarcot. A közértes gyerektől
elhoztam a megfelelő mennyiségű lebélyegzett átvevőbélyeget, és máris volt száz rekesz
söröm, neki munka nélkül száz rekesz forgalma. Nála fizettem bolti áron, és eladtam 106
százalékos árréssel a másodosztályában. Ezért már megérte, nem úgy, mint a kocsmában. Vagy a húsosnál, ahol számlával bejött kétszáz kiló, valójában pedig négyszáz. Bélyegző a számlára, pénz a másik feléért. De azonnal. Azt el kellett kerülni, hogy odaállok
a saját autómmal és pakolom befelé a svarcot. Azon rögtön buktunk volna.” (Interjú B.
A. 1992)

8. Kiegészítő javadalmazási rendszer
L. a balatoni vízibicikli-kölcsönzéshez keresett jó területet, a rátalálásához úgymond
a kiegyenlítődő együttműködés segítette hozzá. „Elfecsegte a kempingben a kölcsönzős,
aki félt a leendő konkurenciától. Az elnöknek meg blöfföltem, hogy az iparosoknál utánanéztem, nincs bejegyezve semmiféle kölcsönző oda, de még ígérvény szinten sem. Csak
hebegett a koncepcióról, amiben ez nem szerepel, és hát a terveiket még ki kell dolgozni.
Szóval, elküldött. Újra visszamentem. Tudja miért jöttem? Nem is sejtette. Na megmondom. Azt hiszem, többet tudok adni, mint a kolléga. Életemben először léptem fel ilyen
orcátlanul, nagyon meglepődtem, amikor elfogadta az ajánlatomat, hogy a nyereségem
harmadát megkaphatja. Nem is kételkedtem benne, mert olyan szavahihetően adta elő,
83

hogy a strandon belül egy kihasználatlan öltözőrészt is kapok, ahova pakolni tudok.”
(Interjú I. L. 1991)
B. A. esete egy kis presszóval, ahol a kiegészítő javadalmazási rendszer lényegében a
formálisan fizetendő összegekre csökkent: „Az ellenőrök már akkor sem szerettek munkaidő előtt, meg után rohangálni. Okot pedig nem adtunk a bukásra. Aki árban simliskedik, meg az adaggal, általában azt dobják fel a vendégek. Nálunk ilyen hiba soha nem
volt, üres volt a panaszkönyv, és többnyire ezekre figyeltek fel, ha pedig az előtérbe kerültél, akkor jöttek a szorosítások, meg a lecsapók. A szorosítással egyébként kétfelé ütnek,
mert velem három napos kilökés, de akkor három napig csak úgy dolgozunk, ahogyan
szerintük kell. És nézhetik, milyen kis forgalmat tudok nekik feladni. Nyolctól délután
hatig. Kiszámolva. Tehát ez ki lett játszva. Meg tulajdonképpen mi volt a Hungarhotels
érdeke? Mondhatom: fő célja? A tervezett árbevétel gondmentesen meghozza a tervezett
hasznot. És közben ne költsenek többet az üzletre, mint amit szerintük kell. És velem
nem volt költségük, mert csak én költöttem a zenére, kerthelyiségre. Magam agyaltam ki,
és attól kezdve minden üzletet én találtam ki.” (Interjú B. A. 1992). A megfelelő bevétel
produkálása mellett B. A. itt már nem élt állami pénzből történő fejlesztésekkel, ami a
vállalat számára realizálható hasznot csökkentette volna. Ez az ún. negatív kiegészítő
javadalmazási rendszer, mint status quo működhetett.
P. P. csárdavezetőként elnyerte a vezetők bizalmát apró trükkökkel: „Ugyanígy vigyáztunk a belföldi ellenőrökkel és korifeusokkal is A prímásom a Rudi volt a legrégebbi alkalmazott az üzletben. Én voltam a hatodik vezető, akit kiszolgált. A többiek vagy
elmentek, vagy megbuktak. Ismerte a veszprémi vendégkört, a prominens elvtársakat
– akik az üzlet jó híre szempontjából mind fontos személyek voltak ás minden megyei
ellenőrt. Mert nemcsak, a dolgukat végezték nálam, hanem rendszeresen jöttek a cimboráikkal enni-inni. A Rudival megállapodtunk, hogy amikor ilyen vendéget lát feltűnni,
azonnal a »Megszólalt a kecskeméti öreg templom nagyharangja« nótát kezdi a zenekar.
Én ezért őt honoráltam, így azonnal tudhattam, ha potentát érkezett. Akár a placcon
voltam, akár a konyhában, gyorsan tudtam intézkedni. Mert az ilyen vendégekre oda
kellett figyelni.” (Interjú P. P. 1991)
A kiegészítő javadalmazási rendszer adott esetben új lehetőségeket nyújt a kontrollált lopáshoz: „A csoportok pedig, a Blaguss egyik főnöke révén kerültek. Füreden nyaralt
az Annabellában és átküldték egyszer vacsorázni az ottani srácok. Foglalt asztala volt,
tudtam ki a vendégem és nagyon jót evett. Ilyenkor az volt a játék, hogy séf úgy kapta
a blokkot, hogy volt rajta egy vonal. Abból tudhatta, olyannak lesz, a rendelés, aki vagy
fontos, vagy gyanús. Akkor a bélszínnek bélszínből kellett lennie, még a csíkokra vagdalt
Sztroganoff sem lehetett előérlelt hátszínből. Pedig az egy finom kis papedli volt. Annyira
elégedett volt ez a blagusos pacák, hogy szólt küldene ide rendszeresen egy-két buszt egy
150 forintos menüt kellene összeállítani nekik. Hogy tudd, akkor a legdrágább húsételem

84

42 forint volt, az á la cigányprímás. Egy üveg bor 50-60 forint, egy féldeci 15 körül.” (Interjú P. P. 1991)
A kiegészítő javadalmazási rendszer a későbbiekben nem felelt meg az utazási irodát képviselő férfinak, így a kontrollált lopási rendszer lehetőségeit kívánta csökkenteni: „De olyan piti kis szemét volt, hogy a második százötvenes busz után megjelent,
hogy már csak százért tud küldeni csoportot. Jó, mondom, százért még meg tudom etetni az utast, de mást kapnak, Rendben is voltunk, csakhogy két hét múlva ismét előkerült. Azzal, hogy csak hetvenet tud egy vacsoráért fizetni. Ahogy ezt kimondta, közöltem, most érkezett el a pillanat, amikor megszüntetjük a kapcsolatunkat, mert nincs
szükségem az ön ötven, vagy száz vendégére, akiknél príma helyett, már csak vacakot
adhatok hetvenért. Nem fogok prézlis hússal kommersz savanyúsággal és maradék piskótából készült somlói galuskával égni az utasai előtt, két deci gyárilag vizezett bor társaságában. Azért, hogy maga többet kaszálhasson a vendégkörén. Végeztünk, megszűnt
a megállapodás. – De most még etesse meg a buszon üllőket! – Nem, vagy csak akkor,
ha hajlandó előre kifizetni száz forintjával a megbeszélt vacsorájukat. Egyébként nem
érdekel az sem, ha rám romlik, amivel készültem a maga utasaira. Kérdi erre, ilyen hülye
ember maga? – Igen, ha tetszik, ilyen hülye. De leginkább gebines kocsmáros vagyok,
aki nem állambácsi, hogy akár szart is hajlandó legyek adni hetven forint reményében.
Egyáltalán, hogy veszi a bátorságot ilyen ajánlathoz? Vigye az utasait, valaki majd csak
megeteti őket ennyiért szeméttel.” (Interjú P. P. 1991)
A gebines kocsmáros az idézet szerint valójában nem azonos „állambácsival”, hiába
annak tulajdonával rendelkezik rábízásos alapon. Sajátjaként kezeli, ameddig rendelkezési joga van az üzlet felett. Csak addig sajátítja ki saját céljaira is a csárdát, ameddig
azt a szabályozás, a szerződés engedélyezi. A szabálytalanságok kontroll alatt tartásával
a vendéglős lényegében erkölcsi alapon támadhatja a számára előnytelen helyzetet előidéző, szintén saját hasznát néző idegenforgalomban dolgozó személyt.

Irodalom
Alden, Jeremy (1981): Holding Two Jobs: An Examination of ’Moonlighting’ In Henry,
Stuart (szerk.): Informal Institutions – Alternative Networks in the Corporate State.
New York: St. Martin’s Press. 43–57.
Ditton, Jason (1977): Perks, pilferage, and the fiddle: The Historical Structure of Invisible Wages. Theory and Society, 4. (1.)
Eörsi Gyula (1965): A szocialista polgári jog alapproblémái. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Havadi Gergő – Majtényi György (2011): Haverok, buli, Politikai Bizottság (Vendéglátás, éjszakai élet és luxus a szocializmusban). Forrás, 43. (7–8.): 202.
85

Kertész lesek – Sport bisztró. Magyar Narancs 2007. 07. 03. 45. o.
Lenkovics Barnabás (2013): A szocialista vállalkozási formák polgári jogi kérdései.
(1983. tanfolyami jegyzet, ELTE Jogi Továbbképző Intézet) In Lenkovics Barnabás:
Ember és tulajdon – Rendszerváltó gondolatok. Budapest – Pécs: Dialóg Campus Kiadó.
Mars, Gerald (1984): Cheats at Work. An Anthropology of Workplace Crime. London:
Unwin.
Petrovics Tivadar – Tolnai István (1960): Társadalmi tulajdon megkárosítása a vendéglátóiparban. Rendőrségi szemle, 8. (5.) 348. o.
Pünküsdi Árpád (1977): A munkásosztály a Hiltonba megy. Új Tükör, 3. (4.): 6-8.
Sik Endre (2009): A zavarban lévő keselyű esete a csapással. 2000: Irodalmi és társadalmi havi lap, 20. (7-8.) (internetes elérhetőség: http://ketezer.hu/2009/08/a-zavarban-levokeselyu-esete-a-csapassal/)
Sik Endre (2012): A kapcsolati tőke szociológiája. Budapest: Eötvös Kiadó, 2012.
Stark, David (1989): Osztályozás és szelektív béralku a belső munkaerőpiacon. In
Czakó – Gyenei – Lengyel (szerk.): Gazdaságszociológiai tanulmányok. Budapest:
Aula Kiadó.
Tamás Ervin (1997): A „gebin” története. História, 19. (9–10.) 50-53.
Zeitlin, Lawrence R. (1971): A Little Larcency Can Do a Lot for Employee Morale. Psychology Today, 5. (6.) 22-26.

Egyéb források
5/1972. (III. 16.) BkM számú rendelet 2. §. In Dr. Drábik László – Dr. Schagrin Tamás
(összeáll.) (1982): A kiskereskedelmi és vendéglátóipari üzletek szabadkasszás, szerződéses, bérleti üzemeltetésének és a magánkereskedelemnek a szabályai. Budapest:
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
A Belkereskedelmi Minisztérium IX/1980/35. számú irányelve a szerződéses üzemeltetési forma bevezetéséhez. In Dr. Drábik László – Dr. Schagrin Tamás (összeáll.)
(1982): A kiskereskedelmi és vendéglátó-ipari üzletek szabadkasszás, szerződéses,
bérleti üzemeltetésének és a magánkereskedelemnek a szabályai. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
A Belkereskedelmi Minisztérium IX/1980/35. számú irányelve a szerződéses üzemeltetési forma bevezetéséhez. In Dr. Drábik László – Dr. Schagrin Tamás (összeáll.)
(1982): A kiskereskedelmi és vendéglátó-ipari üzletek szabadkasszás, szerződéses,
bérleti üzemeltetésének és a magánkereskedelemnek a szabályai. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

86

Alfonzó Riadó a Pitypang Szállóban (Internetes elérhetőség: http://www.youtube.com/
watch?v=x3I8Ykiwh6g)
Gazdag Gyula (1969): Hosszú futásodra mindig számíthatunk (internetes elérhetőség:
http://www.youtube.com/watch?v=mz1h58GZ_tU)
Interjú B. A-sal. Készítette: Diósi Pál. 1992.
Interjú Diósi Pállal, 2013. 10. 24. – készítette: Bezsenyi Tamás
Interjú I. L-sal. Készítette. Diósi Pál. 1991.
Interjú P. P-vel. Készítette: Diósi Pál. 1991. június
Rádiókabaré (1965): Az idegenforgalom két budapesti szemével (internetes elérhetőség:
http://www.youtube.com/watch?v=ZruWBSaSLOg)

87

Tóth Zsófia

Nők a sorok között
Nemi szerepek és családi viszonyok
a 90-es évek balatoni vállalkozóinak életében

Bevezetés
Az Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégiumban 2012-ben indult, elsősorban interjúelemzésekkel foglalkozó műhely teremtette meg az alapokat jelen munkához. A műhely során Diósi Pál Balaton-parti és Budapest környéki vállalkozók élettörténetével foglalkozó interjúit elemeztük, amelyek az 1990-es évek elején készültek.
Annak idején Diósi sem az interjúszövegeket, sem azok elemzését nem adta közre. Ös�szesen tizenegy félig strukturált interjú készült, amelyek nyolc férfi élet- és vállalkozástörténetét beszélik el. Műhelyünk munkájának gerincét ennek a nyolc élettörténetnek a
megismerése, illetve az interjúk elemzése alkotta.
Jelen szöveg műfajilag még nem tekinthető interjúelemzésnek, azonban lehetővé teszi a műhely tevékenységébe való bepillantást. Munkánk kapcsán felmerülhet a kérdés,
hogy miért pont ezekkel a vállalkozókkal készültek el az interjúk, miért pont ők voltak
érdekesek akkoriban, és akár most számunkra. A Diósi Pállal folytatott beszélgetésből
kirajzolódott, hogy az interjúalanyok olyan „szerencselovagok” voltak, akik úgy gondolták, hogy a kilencvenes évek eleji rendhagyó állapotban tulajdonképpen mindent
szabad. Vagyis pontosabban mindent szabad, amit tételesen nem tilt semmi, esetleg
mindent szabad, amit meg mernek tenni. Az interjúalanyok vállalkozásaikat elsősorban a kereskedelem, a vendéglátás és idegenforgalom területein nyitották, ami erősen
összefüggött a balatoni régió nyújtotta lehetőségekkel is. Üzleteiket már a rendszerváltás előtt beindították, így a magyar gazdaság nyolcvanas és kilencvenes éveket egyaránt
megélt izgalmas szereplői voltak.

88

1. Elemzési szempontok
Munkánk során mindenkiben felmerültek kérdések és újabb elemzési szempontok
a történetek értelmezéséhez. A közösen feldolgozott interjúkat végül egyedi „szűrőkön”
keresztül vizsgáltuk tovább; az általam alkalmazott szűrő a társadalmi nem (gender)
volt. Ezen belül az érdekelt, hogyan hatnak a vállalkozásra, vállalkozói létre a férfi és
a női szerepek, a nők és a férfiak viszonya és a családi funkciók. Az egyes interjúk kön�nyen összehasonlíthatók, vagy épp elkülöníthetőek annak alapján, hogy a magukról
beszélő vállalkozó férfiak milyen szerepet szántak a vállalkozás működtetésében a nőknek, a családnak és saját maguknak. Fontos kérdés továbbá, hogy ezek a funkciók és a
velük járó szerepek miképp segítették elő a vállalkozás sikerét, ebben a tekintetben mi
a különbség – ha van – az egyéni vállalkozás és a családi vállalkozás, illetve egy férfi és
egy női vállalkozó között. Érdemes azt a kérdést is feltenni, hogy a családért érzett felelősség motiválta-e a vállalkozás létrehozását, fejlesztését, esetleg a család maga is teljesen része volt annak, vagy pedig a vállalkozás és a család egymástól élesen elkülönült.
Az interjúk alapján megírtuk az interjúalanyok történetét, és abban kerestük meg,
hogyan interpretálódnak a kérdésfelvetéseink. Első lépésben a műhely tagjai egy-egy
kiválasztott interjú részletes elemzését készítették el, majd az összes szöveg adott szempont mentén történő feldolgozása következett. Kiemeltük az érdekes részeket és a biográfiai adatokat, fontos idézeteket, elkészítettük az egyes interjúalanyok szociológiai
portréját, rövid életrajzát, és megnéztük, hogyan jelentetik meg elbeszélésükben az
egyes eseményeket, személyeket, döntéseket.
Az elbeszélésekben a gyermekkori család és a szülőkről alkotott kép fontos szerepet kapott, amit érdemes volt összevetni a beszélők későbbi törekvéseivel, vállalásaival
és saját családjuk alakításával. A családon belüli szerepek nagyban meghatározhatják
a tagok feladatait, mozgásterét, lehetőségeit. A szövegekből úgy tűnt, hogy azok a vállalkozók tudták teljes figyelmüket a munkának szentelni, akiknek házastársa a hagyományos nemi szerep elvárásoknak megfelelően vállalta a családi élet vezetését. Ez
a vállalkozókra is nagy terhet rótt, hiszen rájuk maradt a családfenntartáshoz szükséges jövedelem előteremtésének feladata. Többeket egyértelműen az motivált vállalkozásra, hogy a családjuknak megfelelő életszínvonalat biztosíthassanak. Bizonyos
esetekben azonban, ahol a feleség maga is vállalkozó vagy munkavállaló, módosul
a családi munkamegosztás, a férj jobban részt vesz a gyerekei életében. A megkérdezettek elejtett mondataiból feltárul, miként élik meg a nők munkavállalásának lehetőségét,
mit várnak el társuktól, és mit vállalnak saját maguk.
A családi kapcsolatokon túl a rokoni kapcsolatok is meghatározó gazdasági kapcsolatokká válhattak. Az interjúkban nem a család, hanem a vállalkozás áll a középpontban, és a magánélet – a gyerek, feleség, család hármasában – csak bizonyos pontokon

89

kerül elő, hiszen nem az üzletet alakító tényezők. Inkább csak „mellékszereplőknek”
tűnnek, noha számos esetben tényleges szerepük ennél sokkal összetettebb.
A vállalkozások sikeres beindításához és folytatásához fontos volt, hogy a vállalkozók mire számíthattak házastársuktól és többi családtagjuktól. A gyerekekről való
gondoskodás is több esetben az üzlet folyamatos fejlesztésének fő indítéka volt. Ezért
ebben az írásban a család és vállalkozás viszonyát, a családi és nemi szerepeket vizsgálom a balatoni vállalkozók narratíváiban. Ez a két téma szorosan összefonódik, hiszen a házastársak nemiszerep-felfogása és egymás közti munkamegosztása alakítja
a család berendezkedését is; a család felépítése és funkciói pedig összefügg(het)nek
a vállalkozás életével. Mindezek figyelembe vételével képet kaphatunk arról is, hogy
egy bizonyos társadalmi körben milyenek voltak a nemi szerepekkel kapcsolatos attitűdök a rendszerváltozás körüli időszakban.
De miért érdekes, fontos mindez? Napjainkban a család összetartó ereje csökken,
gyakoriak a válások, a széteső családok, aminek rengeteg oka és még több következménye lehet. Ha adott esetben a férj és a feleség nem tud megegyezni a családi munkamegosztásról, nem tudnak egy csapatként működni és vezetni a család – és itt a vállalkozás – életét, könnyen szétcsúszhat minden. A hatékony családi együttműködés tétje
itt nemcsak a család, hanem akár a vállalkozás is. Ha nem sikerül összeegyeztetni az
igényeket, a vágyakat, a teherbírást, akkor könnyen széthullhat a korábban gondosan
felépített világ.

2. Tér és idő
2.1. A vállalkozóvá válás lehetőségei a szocializmustól
a kilencvenes évek elejéig

Mivel az interjúk olyan vállalkozók történeteit ölelik fel, akik vállalkozói tevékenységüket már a rendszerváltás előtt, a szocializmus idején megkezdték, ezért fontos ezt az
időszakot is legalább nagyvonalakban áttekinteni a vállalkozóvá válás lehetőségeinek
szempontjából.
A politikai erőviszonyoktól függően a központi irányítás már az 1960-as évek óta
hol engedte, hol visszahúzta a szocialista állami újraelosztás dominanciája mellett tulajdonképpen piaci elveken működő szegmenst. A maszekok, kistermelők, vállalkozók,
melléküzemek, háztájizók szabadsága a lassan alakuló reformok keretei között formálódott. A korszakot a gazdaság dualitása jellemezte: „az első gazdaság”, vagyis az állami tulajdonban lévő szervezetek ellenőrzött működése mellett létezett a „második
gazdaság” is, amely a gazdaság szereplőinek az elsőn kívül eső, viszonylag független,
inkább piaci elveken szerveződő jövedelemszerző tevékenysége volt (Czakó 1997).
90

A hetvenes években rendre terjedt a mellékmunka és a másodállás, illetve némely
mezőgazdasági nagyüzemben próbálkoztak a szocialista üzemek egyes részeinek vállalkozói üzemeltetésével. A nyolcvanas évek elejére pedig a második gazdaság szereplőinek száma folyamatosan növekedett: az állami termelőeszközöket bérbe lehetett
venni, illetve változtak a bérleti konstrukciók intézményei is, amely kapcsán a gebint
érdemes megemlíteni. A második gazdaság újabb és újabb szereplői jelentek meg, az
állami-szövetkezeti szférával összehasonlítva nőtt a bérlők, kisszövetkezetek, társas
kisvállalkozások, kisiparosok és kiskereskedők száma. Az ideológiai kifogás megkerülése miatt ezeket a szerveződési formákat „szocialista vállalkozásoknak” tartották. Így
tették a rendszer számára elfogadhatóvá a félig-meddig magántulajdonosok gazdasági
szerepvállalását: „A szocialista jelző arra utal, hogy nem kell félni a magántermelőktől, mert ők is a szocializmust gyarapítják, gazdasági céljaikat – autonómiájukat – alárendelik a velük szemben támasztott mindenkori felsőbb szintű elvárásoknak. Mivel
pedig kicsik, nem lehetnek kizsákmányoló munkaadók, kapitalisták. (...) Ezek a kisvállalkozók gazdasági döntéseikben kvázi-piaci kalkulációt követve alkalmazkodtak
a sajátos magyar piaci keretekhez, az állami nagyszervezetek mellett, az első gazdaságot úgymond kiegészítve, kisegítve működtek” (Czakó 1997). A kisvállalkozások
jelentős szerepet kaptak, fokozatosan legitimálódtak (tehát nem csak a feketegazdaságban létezhettek). „Szülőhazájuk” eleinte a szövetkezeti szektor volt, majd 1971-1981
között önálló jogi szabályozást kaptak, megjelentek a magánvállalkozások, gmk-k.
A nyolcvanas években a vállalati törvény, aztán a társasági törvény többféle társas vállalkozási forma használatát is lehetővé tette. Az 1988-as társasági törvény (Gt.) a nagy
magánvállalkozások legitimációját jelentette, és a négy hagyományos társulási forma
újraintézményesítését, ami lehetőséget adott a kapitalista piacgazdaság intézményes
beindulására (Sárközy 1996). Így tehát az állami vállalatok társasággá alakítása felülről, míg a bővülő kisvállalkozási lehetőségek alulról járultak hozzá az egyéni formák
mellett a jogi személyiségű és jogi személyiség nélküli társas vállalkozások számának
növekedéséhez. Az államtól való részleges függetlenségük miatt a (kis)vállalkozók
a reformok megtestesítőjévé váltak „ (...) a gazdasági-társadalmi változások során –
akár pozitív, akár negatív hősként – mindvégig rájuk irányult a figyelem. A nyolcvanas
évek közepére számuk több százezerre nőtt. (...) A századelő szociológusai és történészei a kapitalizálódás – a piacgazdaság kialakulásának – kulcsszereplőjét látták a hetvenes-nyolcvanas évek vállalkozóiban: ha nő a kisvállalkozók száma, bővül a társadalom
polgárrá válni akaró és képes rétege” (Czakó 1997).
Összességében véve tehát megváltozott a gazdaság tulajdonosi szerkezete (az állami tulajdon dominanciája a privatizáció hatására visszaszorult); a kilencvenes évek
eleje óta a gazdaság termelési struktúrájában is fontos változások zajlottak le, főként
a keleti piacok elvesztése miatt. A politikai rendszer átalakulása pedig jogot és szabadságot biztosított az önálló vállalkozások beindításához, a tulajdonossá váláshoz.
91

2.2. Vállalkozások – definíciós lehetőségek

Mielőtt még rátérnék a vállalkozói interjúk elemzésére, fontos meghatároznom a vállalkozó fogalmát. Munkám keretein belül nem szeretném a gazdaságszociológiai és
közgazdasági szakirodalomban található eltérő vállalkozásértelmezéseket és elméleteket taglalni, mivel jelen tanulmányban tartalmi szempontból ez nem szükséges.
A fogalom definiálásához Joseph Schumpeter munkásságához nyúlok vissza, aki a vállalkozói tevékenység legfontosabb elemének az új kombinációk realizálását látta. Ezek
az új kombinációk megjelenhetnek a termékstruktúra változtatásában, szervezeti változásokban, technológiai újításokban, és új piacok felderítésében. Vállalkozás pedig
létrejöhet minden olyan gazdaságban, amelynek jellemzője a rendszeres kereskedelmi forgalom (Schumpeter 1928). Ehhez kapcsolódóan egyes kutatók fontosnak tartják
még a vállalkozóvá válás folyamatában az önállóságra való törekvést (szembeállítva az
alkalmazotti mentalitással) (Kopasz 2005). Schumpeter értelmezése tágabb kereteket
biztosít a vállalkozás fogalmának meghatározásához, míg Weber vállalkozás-fogalmának fő tényezői a piaci típusú profitszerzésre való törekvés, a tőkeelszámoláshoz való
igazodás, valamint az üzem és a háztartás szétválasztása (Weber 1987, idézi: Kopasz
2005).
2.3. Családi vállalkozások

A XX. század második felében a magyar gazdaságnak az az egyedi vonása alakult,
ki hogy élesen elvált egymástól a magán- és az állami termelés. Mindezen belül viszont a hiánygazdaság keretei között a családok termelési funkciója még fontosabbá
vált: „A második gazdaság és a hiánygazdaság újraélesztette a családi vállalkozásokat
felhasználva a családtagok munkaerejét, tőkéjét és kapcsolatait” (Somlai 1980, idézi:
Kuczi–Makó 2000). A szerzők szerint a családi vállalkozás annak köszönhette létét és
annak alapját képező alkalmazkodóképességét, hogy: 1. sokszor hiányzott a gazdasági
kalkuláció, például a konkrét munkaráfordítást nem tartották számon; 2. a tradicionális családi felépítésre támaszkodhatott, például a női családtagokkal olykor abszolút
a család(fő) rendelkezett, ha a vállalkozás érdekei úgy kívánták, feladták munkahelyüket, és egy hagyományos női szerephez tértek vissza; 3. a családtagok fogyasztása
gyakran teljesen alárendelődött a termelés szükségleteinek, tehát az üzlet és a háztartás nem vált el egymástól (Kuczi–Vajda 1992). Hofer az ezzel hasonlatos szerepleosztást a „morális ökonómia” fogalmához köti: „Az önállósodónak fontos tőkéje lehet
a morális ökonómia, azaz a nemek és életkorok szerinti kötelezettségek, jogosítványok beváltásának finoman differenciált rendje, amely magán a vállalkozáson belül is kiaknázható” (Hofer 1995, idézi Kuczi–Makó 2000). Azok a családok, amelyek
a munkamegosztásnak és a bevétel felhasználásának stabil, mindegyikük által elfoga92

dott rendjével működnek, képesek sikeresen venni az önállósodás kezdeti akadályait.
A nők szerepével és lehetőségeivel kapcsolatban az idézett szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy a nők főleg azokban az ágazatokban aktívak, amelyekben főként
női foglalkozások vannak, mint például a vendéglátás vagy a kereskedelem. A feleségek ennek értelmében általában akkor kapcsolódnak be férjük tevékenységébe, ha a
vállalkozás a fent említett tevékenységek egyikével foglalkozik. Mindez azért van így,
mert a háztartással kapcsolatos munkák és a hagyományos munkamegosztás ezekben
az ágazatokban ültethető át könnyen a vállalkozás életébe. A háztartásból a vállalkozás működésébe átörökített feladatkörök egyik tipikus példája a pénzügyek kezelése.
A családi életen belül a pénz kezelésének módja függhet a jövedelem nagyságától és a
társadalmi struktúrában elfoglalt helytől. A munkáscsaládoknál, vagy alacsony jövedelmű tisztségviselőknél a férj általában hazaviszi a fizetését, és feleségére bízza annak
beosztását. A felsőközéposztályban már inkább az a jellemző, hogy a férj háztartási
pénzt ad haza, és a jövedelmének elköltéséről maga rendelkezik. Az eddig hivatkozott
tanulmány tapasztalatai szerint, illetve a később elemzett balatoni interjúk alapján is
elmondható, hogy sok családi vállalkozásnál az a tipikus, hogy üzletnyitáskor a korábbi háztartási pénzkezelési gyakorlatot viszik át a vállalkozásba. Így a jól megszokott
módon a feleségek feladata marad a pénzügyek igazgatása. Ennek oka a szocializációs
tapasztalatokban rejlik: „Nyilvánvaló, hogy a férfiak és a nők szerepei, pénzkezeléssel kapcsolatos gyakorlata a szocializáció, egy meghatározott családmodellre jellemző
magatartásminták, eljárások, értékpreferenciák elsajátításának eredménye, nem pedig
valami eleve meglevő »női«, illetve »férfi« adottságok. Ugyanekkor ez döntően meghatározhatja a vállalkozások fejlődésének sorsát. A háztartásból átemelt pénzkezelési
gyakorlat útját állhatja a növekedésnek még olyan esetekben is, amikor ennek egyébként már megteremtették a szükséges tőkefedezetét” (Kuczi–Makó 2000). Azonban
a nemi szerepek ereje miatt és bizonyos meghatározó kulturális szokások hatására adott
vállalkozások még addig sem növekedhetnek, ameddig egyébként a családi erőforrások kiaknázásával el tudnának jutni. Ezzel találkoztak a szerzők olyan esetekben, ahol
a feleség nem kapcsolódhat be a műhelyben történő munkavégzésbe, még akkor sem,
ha lenne feladat számára. Mivel a műhely csak a férfiak terepe, ezért mikor áttevődik a
munka színhelye az üzletből a műhelybe, a feleségek nem vehetnek részt abban.
Végül érdemes kitérni arra, hogy a földrajzi elhelyezkedés mennyire határozza meg
az ott élők lehetőségeit, és ezáltal a vállalkozói kedvet. Adott településeken a történelmük során kialakult értékek és minták erősen meghatározzák a polgárosodás valószínűségét (Erdei 1974, idézi: Kuczi–Makó 2000). Ez azt is jelentheti, hogy bizonyos vidékek évszázados hagyományai során kifejlődhet a lakosságban olyan mentalitás, ami
a későbbi vállalkozásalapításhoz vezethet. Tehát a vállalkozói kultúra nemcsak egyéni
tulajdonságoktól függ, hanem régiótól is. Mindez a balatoni vállalkozók történeteinek
szempontjából fontos, mert maga a Balaton-part is egy olyan meghatározó régió, ami
93

több okból is előmozdíthatja a vállalkozóvá válást. A terület üdülő jellege számtalan turistát vonz, a tó megteremti a keresletet mindazon szemfüles vállalkozók számára, akik
meg tudják ragadni azt a piaci rést, amelyet a szocializmusban az állam nem tudott
betölteni. Kínálatuk alkalmazkodik a kereslethez, felméri az igényeket, és (ki)használja
azokat. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a berlini fal leomlása előtt a kelet- és
nyugatnémetek találkozópontja volt a Balaton, a családok itt láthatták újra egymást. A
hazai üdülni vágyók mellett így jelentős számú nyugat-európai turista is áramlott ekkor
a balatoni strandokra és településekre, akik mind szórakozásra, pihenésre vágytak.
2.4. Önfoglalkoztatás és családi vállalkozások

Scharle Ágota 2000-es munkájában a vállalkozókra, mint önfoglalkoztatókra tekint,
illetve a munkanélküliség és a családi vállalkozások sajátos viszonyáról ír. A szerző
szerint a csökkenő foglalkoztatás és munkanélküliség periódusai az önfoglalkoztatók
számának gyarapodó trendjét idézik elő. Ebben a folyamatban pedig a családi vállalkozások egyfajta közvetítő szerepet tölthetnek be, miszerint olyan családtagoknak adnak
munkát, akik másképp nem, vagy csak igen nehezen kaptak volna fizetett alkalmazotti
állást.
Scharle megállapítja, hogy a nyugat-európai szakirodalomban kétféle megközelítést használnak a kisvállalkozások működtetésének vizsgálatára. Az egyikben az
egyén az elemzés tárgya, tehát például az, hogy milyen motivációk juttatták a vállalkozás elindításához, vagy, hogy miképp magyarázzák az egyén személyes tulajdonságai és lehetőségei a vállalkozás sikerét, bukását. A másik megközelítésben magára
a vállalkozásra fókuszálnak, az üzlet elindításának körülményeire, valamint a vállalkozás fenntartását segítő/akadályozó tényezőkre (Storey–Atkinson 1993, idézi: Scharle
2000). Mindezt azért is tartottam fontosnak, mert úgy gondolom, hogy az általunk
elemzett vállalkozói interjúkban érdemes lehet mindkét megközelítésre odafigyelve
olvasni a szövegeket. Az elsőként említett megközelítés mentén haladva például a következő „változókat” vizsgálhatjuk: kulturális jellemzők, a családban öröklött minták,
a fizetett alkalmazottként történő elhelyezkedés lehetősége, a munkanélküliség költségei és előnyei, az önállóvá válás lehetőségei és relatív előnyei (az alkalmazotti státushoz
képest), illetve a felhalmozott pénz- és kapcsolati tőke. Tehát több olyan tényező is szerepel, amely mind a családi viszonyok, mind pedig a nemi szerepek vizsgálati síkján
felmerül.
Ezek a tanulmányok sok hasznos információval szolgálhatnak, azonban arról sem
feledkezhetünk meg, hogy egy részük a nyugati gazdaságon keresztül írja a le a vállalkozókat. Így pedig nem lehet gond nélkül átemelni a posztszocialista kontextusba, de
adhatnak érdekes ötleteket az elemzés bővítésére.

94

A továbbiakban a szerző a családi vállalkozások előnyeivel és hátrányaival foglalkozik. Scharle szerint a családi vállalkozások irodalma inkább arra koncentrál, hogy
mi magyarázza a család és a vállalkozás összekapcsolódását, és nem igazán foglalkozik
a vállalkozóvá válás döntésével. Ez azért is érdekes, mert balatoni interjúink alapján
a vállalkozóvá válás eldöntése is összetett folyamatok eredménye, és erősen kapcsolódik a házasság megtörténtéhez, illetve a családalapítás tervéhez; tehát semmiképp nem
elhanyagolható mozzanat a történetekben. Emellett érdemes azt is figyelembe venni,
hogy az egyes családtagok bevonása miképp befolyásolja a vállalkozás belső működését. Több kutatás is foglalkozik azzal, hogy a család amellett, hogy erőforrásként is szolgálhat a vállalkozás számára, visszahúzó erő, korlátozó tényező is lehet (Ram–Holliday
1993; Laky 1998). Lehet erőforrás, hiszen a családi kapcsolathálón keresztül megbízható munkaerő áramlik a vállalkozásba, a családtagok gyorsan mobilizálható, rugalmas
és stabil munkaerőt jelenthetnek, illetve a tagok közti családi kapcsolat egyfajta fegyelmezőerővel is bírhat. Előfordul azonban, hogy a családi kapocs miatt bizonyos személyi
kérdésekben nem racionális gazdasági megfontolásból döntenek, például szabadságolás;
kölcsön adása; képzetlenség elnézése a megbízhatóságért cserébe. Jellemezheti a családi
vállalkozásokat a nem családtag szakemberek bevonásától való tartózkodás, a vezetési
és szakmai képességek átadásának, örökítésének nehézségei (ahogy azt látni is fogjuk az
egyik interjú során), hogy a család biztonsága előbbre való, mint a kockázatvállalással
járó üzleti haszon, vagy a különböző generációk problémás együttműködése. Emellett a
kisvállalkozások egyik növekedési korlátja lehet a vállalkozás és a háztartás összemosása, amikor a növekedés helyett a családi fogyasztás és felhalmozás dominál (Laky 1998).
Összességében azonban a hazai szakirodalomban a család segítő szerepe a hangsúlyos
„(...) a tágabb családtól kapott kölcsön segíti az induló vállalkozót, családi kapcsolatokat
felhasználva épül ki a vállalkozás gazdasági kapcsolatrendszere, és a családtagok bevonása biztosítja az olcsó és megbízható munkaerőt” (Scharle 2000). A család vállalkozásban betöltött szerepe összefügghet azzal is, hogy milyen ágazatban működik az adott
vállalkozás. A több családtagot is alkalmazó vállalkozások aránya általában magasabb
a munkaintenzív ágazatokban, mint például a vendéglátásban vagy a kereskedelemben.
Mindezek mellett az önfoglalkoztatóvá válást olyan egyéni tulajdonságok is befolyásolhatják, mint a nem, kor, iskolai végzettség, lakóhely. Ezekből számomra a nemek közötti különbségek megléte vagy hiánya lehet érdekes. Scharle szerint a nők és férfiak között
az egyéni jellemzők fontosságában viszonylag kevés eltérés található. A szerző által készített empirikus kutatás eredményei alapján az önfoglalkoztató nők összetétele a munkaerő-piaci lehetőségek szempontjából valamivel rosszabb, mint a férfiaké. A nők estében a felsőfokú végzettség nem növeli meg az önfoglalkoztatóvá válás valószínűségét,
míg a férfiaknál igen, illetve az önfoglalkoztató nők valamelyest idősebbek, mint férfi
társaik. Nagyobb különbség található a lakóhely és a családi kötöttségek tekintetében: a
hét évesnél kisebb gyereket nevelő nők kisebb valószínűséggel lesznek önfoglalkoztatók
95

(inkább háztájiznak, mint alkalmazottként dolgoznak); férfiaknál ez nem befolyásolja a vállalkozás lehetőségét. Érdekes még, hogy a fővárosi lakhely a férfiaknál növeli
a vállalkozás valószínűségét, míg nőknél csökkenti azt. A házasságok vállalkozásban
játszott szerepéről pedig érdemes megemlíteni, hogy férfiaknál gyakoribb, hogy egyedül indítják a vállalkozást és a házastárs közben lép be; míg nők esetében ritkábban
fordul elő, hogy egyedül indítják az üzletet és a házastárs vagy más családtag később
betársul. Scharle eredményei szerint a családi vállalkozások további fontos jellemzője,
hogy a háztartás lehető legtöbb tagjának munkát adnak, átlagosan a munkaképes korban lévő háztartástagok háromnegyede önfoglalkoztató. A szerző munkája és az általa idézett kutatások alapján összességében elmondható, hogy a családi vállalkozások
nagy része inkább a munkaintenzív és nem a tőkeigényes ágazatokban működik, mint
a kereskedelem, mezőgazdaság, vendéglátás. Ehhez szorosan kapcsolódik a családi vállalkozások azon tulajdonsága, hogy jellemzően a családtagok munkaerejének kihasználására épülnek. A rokonok bevonását indokolja a családtagok megbízhatósága, illetve
viszonylag kevésbé költséges munkaerejük. Hátrányként azonban megeshet az is, hogy
a családi szolidaritás a vállalkozás hatékonysága elé helyeződik. A munkanélkülivé válás veszélye, a foglalkoztatottság csökkenése pedig a férfiak esetében általában nem hat
a vállalkozás indítására, míg nőknél a családi vállalkozásban betöltött munka szerepet
játszhat az alkalmazotti állást nem találók számára a munkanélküliség elkerülésében
(Scharle 2000).
2.5. Kapcsolatok és nemi szerepek mint a vállalkozás társadalmi erőforrásai

Fentebb említettem már, hogy a családi vállalkozás egyik hátránya lehet, hogy gátat
szab a növekedésnek, egyrészt a családtagok kizárólagos alkalmazásával, másrészt,
mert elsősorban a háztartás kiszolgálására termel és nem a vállalkozás gyarapodására.
Kuczi Tibor és Makó Csaba 2000-ben megjelent tanulmánya azt igyekszik vizsgálni,
hogy a családi vállalkozások növekedése milyen összefüggésben lehet az általuk használt társadalmi erőforrásokkal. „A növekedési esélyeket nagymértékben megszabják
azok a társadalmi erőforrások, amelyeket az önállók igénybe vesznek. Például, aki kizárólag a családjára támaszkodik, az nagy valószínűséggel nem akar növekedni, de
nem is tud, mivel vállalkozása nem ritkán a család foglyává válik; a beruházásokról,
a nyereség visszaforgatásáról a háztartás szükségleteinek figyelembevételével döntenek” (Kuczi–Makó 2000: 47). Munkájukban a társadalmi erőforrás fogalmát az anyagi
erőforrások metaforájaként értelmezik, tehát jelenti a társadalmi viszonyokat, formális
és informális intézményeket, és mindazt a tudást, amit a vállalkozók a vállalkozás létrehozásában és folyamatos gazdasági tevékenységükben alkalmaznak, illetve minden
olyan kedvező körülményt, hátteret, ami lehetőséget ad az önállósodásra. A szerzők
interjús kutatásukban kétféle erőforrást vizsgáltak, amelyek egymással is szorosan
96

összekapcsolódnak, és hatással vannak a vállalkozások életére: a család és a múltban
kialakult szerepek, minták, illetve értékek szerepét. Ezen erőforrások egyik fontos tulajdonsága, hogy nem teremthetőek, hanem különböző interakciók eredményeképpen
vagy „melléktermékeként” jönnek létre (például hiába szólnak ésszerű érvek amellett,
hogy adott családtag részt vegyen a vállalkozásban, ha ő a saját boldogulását helyezi
előtérbe).

3. A négy feldolgozott interjú
A Nagyasszony, a Pénzügyminiszter, a Tengerészfeleség és a Normális asszony

Az alcímben említett négy karakter megnevezése a vállalkozóktól származik. Minden interjúalany, minden férj akarva-akaratlan elnevezte, és ezzel elhelyezte feleségét
a saját, illetve vállalkozásának történetében.
A kiválasztott szövegekben a következő szempontokat vizsgáltam: női szerepek
az alany életében (anya, szerelmek, feleség, testvér), férfi szerepek (apa, barát, testvér,
önmaga), család, vállalkozói identitás. Mindezekről az interjúkból explicit módon
megfogalmazott információkat nem kapunk, mivel nem e témák képezték a beszélgetések alappilléreit. A családról, a házasságról mindig csak közvetetten értesülünk
egy-egy történet kapcsán. A beszélő életének minden elemét gondosan elhelyezi időben
és térben, ha úgy tetszik, berendezi a színpadot: felöltözteti a karaktereket, bemutatja
a díszletet, ahol aztán „eljátszódik” nekünk a sok történet. A család, a házasság, a férfilét mind csak részei ennek az összetett egésznek. Maga a történet, a vállalkozás is egy
ilyen szín, és az, amit megtudunk a nőkről, feleségekről, csak egy kép a díszlet falán, egy
kicsi részlet az egészből, és ez is egy keretbe zárt leírás. A mesélő végig bizonyos keretek
között tartja az ábrázolt nőalakokat.
Mindezeket az interjúalany által életre hívott alkotóelemeket érdemes megvizsgálni
az idő mentén, például, hogy bizonyos elemek mit jelentettek a gyermekkori családban
és mit a felnőttkori családban, és így mi a kettő viszonya. A témára vonatkozó szövegrészleteket átírással feldolgoztam és megcímkéztem, és a történetek alapján tipológiákat hoztam létre. A feleség-fogalom esetében ez például az alábbiak szerint alakult:
tradicionális feleség („az otthoni tűz őrzője”, egy alárendeltebb szerep) típusa, vagy
a modern asszony; valamint a vállalkozói identitásnál: „kínai vállalkozó” típusa (lassú
gyarapodás, gazdagodás), vagy a gyorsan gazdagodni akaró; illetve a vállalkozó férfi: álom-megvalósító típus (gyerekkori vágy beteljesítése a cél, minden más mellékes),
vagy „küldetést teljesítő” (a cél a létfenntartás, a család körülményeinek optimalizálása). A négy interjút az összehasonlíthatóság alapján emeltem ki a többi közül. Kettő
közülük családi vállalkozásnak tekinthető, de két külön típust mutat be. A másik kettő
97

pedig inkább egyéni vállalkozói életutakat ábrázol. Így vizsgálható az is, hogy a családi vállalkozás és a családos egyéni vállalkozó között van-e eltérés, illetve az is, hogy
az egyes típusokon belül vannak-e különbségek. Mind a négy interjú esetében fontos
hangsúlyozni, hogy ezzel nem bizonyos típusokat akarok kiemelni, mert ezek egyéni
megoldások, életutak, stratégiák, s ily módon nem általánosíthatóak.
3.1. József
„... ezt meg kell szereznem tőle, előle, akárkitől...”

Az interjú főhőse, József, aki traktorkészítőből lesz egy hatalmas turisztikai vállalkozás
ura, vagy ahogy ő mondja: kapitánya. A vállalkozás pontos megnevezése etikai okokból nem lehetséges, az anonimitás miatt fogom turisztikai vállalkozásként nevezni. Az
általa kiépített üzlet egy Balatonhoz közeli település meghatározó elemévé vált, mely
erősen függött magától a területtől is, ahol létrehozták. A vállalkozás megfontolt, de
folyamatos fejlődése fellendítette a település turisztikai látogatottságát, főleg rengeteg
programjával, rendezvényével, illetve a később a hozzá kapcsolódó szálláslehetőségekkel.
A vállalkozás alapjai egy gyerekkori álomig nyúlnak vissza, de ennek megvalósításáig igencsak göröngyös út vezetett. József egész életében rengeteget dolgozott, már
gyermekként is abba nőtt bele, hogy testvéreivel együtt folyamatosan segítenek a szülőknek, a családnak. Fegyelmet tanultak mindkét szülőtől, de az apa volt a szigorúbb
fél, azonban mellette más karakterek is jelentős szerepet játszottak a gyerekkori élményeiben:
„(...) milyen felnőtt leszek. Olyan, mint az apám? Vagy inkább, mint a példaképeim? Mert
hol az említett tanárokra, hol valakire a családból felnéztem. Az egyik nagybátyám, aki
villanyszerelőként a tanítómesterem is lett, megfogott az életstílusával. Ahogy a feleségével, a családjával élt, ahogy nevelte a gyerekeit. Sajnos különbözött az otthonitól
(...)”

Amint lehetősége adódott rá, elkezdett dolgozni, hosszabb időt töltött el a Villany­
szerelőipari Vállalatnál, majd bevonult katonának, de ezt az időt is tanulásra fordította.
Leszerelése után továbbra is a vállalatnál dolgozott a fővárosban vagy külső helyszíneken. Közben elkezdett benne érlelődni a vágy egy saját család iránt, és egy véletlen
folytán a zsúfolt villamoson összeismerkedett későbbi feleségével. Négy hónappal az
első találkozás után megtartották az esküvőt. A vállalati munka mellett maszekolásképpen traktorépítésbe kezdett, ez hozta magával később a nagyobb telekre, nagyobb
házba való költözés igényét. Viszont ez a tevékenység egyre több idejét kötötte le, ennél
98

a témánál hozza először szóba az interjú során, hogy a munka a családi életére is rányomta bélyegét:
„Erről Erzsi tudna sokat mesélni, mert traktorral keltem, traktorral feküdtem. Traktorral
éltem, nem a feleségemmel. Eléggé intenzív lett ez, amikor rájöttem, szívesen csinálom.”

Mindezek mellett a vállalat megbízta egy akkoriban sikeres szálló elektromos szereléseinek művezetésével, így került kapcsolatba az idegenforgalommal, ahogy ő fogalmaz, itt fertőzte meg a vendéglátás. A szálló mellett szerelőként maszekolt más vendéglátóhelyeken is, büfékben, éttermekben, így ismerkedett össze lassan a vendéglátós
szakma rejtelmeivel. Végül ezek a tapasztalatok és kapcsolatok hozták meg egy saját
büfé nyitásának tervét. A család bekapcsolódását a készülő vállalkozásba természetes
dologként írja le:
„Mivel szezonális üzletről volt szó, az Erzsi nevére kértük az engedélyt. A nyári szünetben ráér és a rokonokkal közösen működtetni tudjuk.”

Az üzletnek a feleség nevére íratása gyakran előfordult más vállalkozások esetében
is, náluk sem történt másképp, de a többi családtag is érintetté vált:
„Az építés idején úgy terveztük, hogy a tíz évvel fiatalabb öcsém is beszáll főállásban,
hétköznap ő viszi, hétvégére jövünk mi is.”

Egy darabig szépen működött a büfé, több-kevesebb nehézség árán, majd kilátásba
került az üzlet elvesztése. Időközben lehetőség adódott a teljes terület üzemeltetésére,
ugyanis maga a büfé egy, a vendéglátás szempontjából igen előnyös, méreteiben elég kiterjedt területen helyezkedett el. Ez a terület és az általa kínált vállalkozási lehetőségek
pedig már nemcsak Józseféket érdekelték. Végül a tanács előtt kellett „megküzdeni”
a területért, ahol a gyerekkori álom tervekké alakult át:
„Emlékszel, hogy kö1yökkoromtó1 mi vo1t, és mennyit ábrándoztam, mi lenne, ha én
ennek a gazdája lehetnék. A tárgyaláson a tanácstitkár egyből mellénk állt...”

Ekkor első körben 1989-től 10 évre kapták meg a terület üzemeltetésnek jogát, azzal
a kikötéssel, hogy a bevételek 70 százalékát fordítják a helyszín karbantartására és újítására, és 30 százalék lehet a vállalkozás nyeresége. Ezután ki kellett lépnie a szállótól,
hiszen minden idejét az új üzletbe fektetette, a felújításokba, produkciók, programok

99

szervezésébe. A munkálatokba a családtagok pedig folyamatosan bevonódtak, a turisztikai vállalkozás egyes elemeinek és részterületeinek fontos szereplőivé váltak.
Az interjú többi része már egy sajátosan működő családi vállalkozás történetét meséli el. Az interjúban bemutatott vállalkozás azért is különleges, mert itt a család és
munka színterei gyakran összemosódnak, kevésbé válnak el élesen, hiszen a teljes terület üzemeltetése családi vállalkozásként zajlik. Érdekes mégis, hogy a kifejezés „családi
vállalkozás” mindössze egyszer hangzik el, és ekkor is az interjúkészítő szájából. Maga
az interjúalany végig úgy fogalmaz, hogy ő a „kapitány”, a „vállalkozó”, és sok szó esik
ugyan a többi családtag segítségeiről, szerepéről, de mégis úgy tűnik, hogy ezt a hivatást elsősorban a saját vágyának, saját missziójának fogja fel. Annak ellenére, hogy
mindig többes számban fogalmaz:
„A városban már híre ment, hogy a [vállalkozást] a Szabó házaspár üzemelteti, okkal
gondolták, ami ott történik, abban mi benne vagyunk.”.

Az alkotó, a döntéshozó ő maga egyes szám első személyben. A család és a vállalkozás életét hierarchikus társadalmi struktúra jellemzi, melynek ő áll a csúcsán.
A felesége, gyerekei, rokonai és a vállalkozás más dolgozói a látszólagos mellérendelő szerkezetben való megfogalmazás ellenére alárendelő viszonyban helyezkednek el
a vezető után. Így a vállalkozás működése kapcsán egy hagyományos, patriarchális közösségi berendezkedés rajzolódik ki.
Ez a fajta családi munkamegosztás gyerekkora óta jellemezte az életét. Ahogy korábban is említettem, már gyerekként sokat dolgoztak a ház körül, a szülőktől pedig –
különösen az apától – fegyelmet tanultak. A munka során is főként az apával azonosult
az interjúalany, elmondása alapján az ő viselkedését tekintette példaértékűnek:
„(...) már egészen fiatalon igyekeztem, hogy amikor apám hazaért a motorral és kijött ő
is a földre, akkor a második legyek mögötte. (...) ennek az időszaknak nagy szerepe volt
abban, amilyen szívós lettem felnőtt koromra.”

A később elmeséltekben is a barátok mind fiúk, példaképei pedig az életét meghatározó férfiak voltak. Ezek az élmények, az általa elmondottak alapján, befolyásolhatták a
vállalkozói munka kialakulását is, főleg az apai szerepazonosulást tekintve:
„Éppen apám mellett tanultam meg, hogy olyasmit kell választani, ahol van maszekolási lehetőség”.

Emellett pedig még a vállalkozás motivációját jelentette a családi igények kielégítése is:
100

„Hiába kerestünk jól, a három gyerek, a házépítés megkövetelte a további pénzeket”.

Társadalmi nemi szempontból ez azért is fontos, mert mint családfő, az ő feladata lett a további jövedelem megteremtése, ami összefonódott a régi gyerekkori álom,
a nagy vállalkozás képével. Ezen tapasztalatokkal és igényekkel a háttérben lassan belevágott, belevágtak az üzlet működtetésébe. A vállalkozás szempontjából tehát önmegvalósításról/álommegvalósításról is beszélhetünk, a családi igények kielégítése
nyújtotta motiváción kívül. A felesége és a családtagok a kezdetektől fogva szerepet
kaptak a vállalkozás életében, mindenkinek kialakult a funkciója. A feleségével kapcsolatban rendre többes számban fogalmaz, mert lényegében a társa az üzletben, de
a gyakorlatban mégis úgy mesél, mint aki inkább magát tartja a saját vállalkozói birodalmuk urának.
„Aztán jött a vállalkozás és azonnal eldöntöttük, hogy befejezi a tanítást. Már csak az
üzlet lesz, ő lesz a ... nagyasszonya. Nekünk közösen vannak ötleteink, megrágjuk, és
csak azt csináljuk, amivel a másik is egyetért. A szereposztás pedig az, hogy én vakmerőbb vagyok, a feleségem az óvatosabb. Ha valamiben megpróbál visszafogni, akkor
azt hiszem, jobb is, ha hagyom magam.”

Elbeszélése alapján a vállalkozás nagyasszonyának szerepe tulajdonképpen egy reprezentatív házastárs szerep: meghallgatni és véleményezni az ötleteket, a vakmerőségben visszafogni a vállalkozás urát. Ahogy a régi paraszti család munkamegosztásában,
úgy itt is a nő végig a háttérben marad. Tulajdonképpen passzív női karakterek vannak
a történetben, nincs egyetlen olyan nő sem, aki bármi fontosat meghatározna, döntene,
jelentene, a feleség is passzív alanyként szerepel a kezdetektől fogva. A mesélő maga a
vállalkozás világának kiépítése, megalkotása során bontakozik ki igazán, ez az a terep, ahol férfiként, vállalkozóként és családfőként is elfoglalja a magának szánt helyét.
A vállalkozással kapcsolatban pedig még fontos, hogy kezdetben sokat kockáztattak
beindításával, és tudták, hogy nem a gyors meggazdagodás záloga, mégis belevágtak.
Emellett a családtagok, gyerekek evidens módon ágyazódtak bele a munkába; és a beszélő által létrehozott jövőkép szerint ezzel biztos munkát, egzisztenciát teremt az utódoknak. Utóbbiak létrehoznak egy egyedi „nyereség” fogalmat. Itt a nyereség nem feltétlenül a pénz, profit, esetleg nagy ház, új kocsi, hanem ez egy rendhagyó vállalkozás,
rendhagyó nyereségfogalommal: egyfelől szubjektív és emocionális nyereséget jelent a
területtel kapcsolatos (gyerekkori) álmok kielégítése miatt; másfelől pedig egy olyan
munkalehetőség a családnak, amely a gyerekek jövőjét is garantálja.

3.2. Zoltán
„Én viszont nem dobnám fel a családomat, akármilyen nagy boltról is van szó. Sőt, ha
egyszerre van egy üzlet és egy szórakozási lehetőség, akkor nem biztos, hogy az üzletet választom.”

Ez a történet szintén egy családi vállalkozást mutat be, de nem a szó klasszikus értelmében. A mesélő egyik fő vállalkozása a határon átnyúló csempészet volt, melybe
folyamatosan belevonódott a felesége és fia is. Családi kirándulást mímelve egyszerűbb volt a határnál átjutni, és ehhez a felesége partnersége és bátorsága is kellett. Ez az
egyetlen interjú mind közül, amelyben a feleség is megszólal, tehát jelen van és részt is
vesz a beszélgetésben. Mintha az interjúkészítés közben is a férje „bűntársa” lenne, aki
segít, hogy csak arról essen szó, amiről lehet, tehát egy látens kontroll. Nem erőszakos,
érezhetően az interjúalany dominál, de a partnere a háttérből mindent figyelemmel –
alkalom adtán szóval – kísér.
Zoltán egy munkásosztálybeli család egyetlen gyermekeként született, édesanyja
betanított munkás volt egy elektronikai gyárban, édesapja buszvezető. Gyerekkorában
sokáig a nagyszülőknél lakott Pécelen. Szegényen éltek, de jól telt a gyermekkora, szívesen emlékszik vissza rá. Számára a falu és környéke egy kellemes világ volt, ahol
sokat játszhatott a többi sráccal a szabadban. Mikor a szüleivel élt, akkor kezdődtek
a büntetések, ebben a családban is az apa volt a szigorúbb fél. Cinkotán saját lakrészben
élt, így hamar önállóbb életet tudott kezdeni. Az iskolás éveiből kivételesen ő nem csak
férfiakat említ, hanem egy intelligens tanárnőt is, akire felnézett. Sokat sportolt, végül
a fociban emelkedett ki, amit normálisnak is tartott, hiszen a fiúknál szerinte ez az
általános.
„Végigkóstoltam a bunyót, a focit, az öttusát. Aztán leragadtam a focinál, mint a fiúgyerekek általában.”

Egy nagy tüske volt a számára, hogy apját nem érdekelték futball sikerei, és ekkor
még szakmai előbbre jutását sem segítette. Zoltán végül az autófényezésben találta meg
a számítását, ez orientálta először az önállósodás, az esetleges vállalkozás felé, hiszen
jó kereseti lehetőségnek bizonyult a maszekolás miatt, ezért a későbbiekben ezt akarta kitanulni. Ipari tanulóként először az Ikarusnál helyezkedett el, azonban ott csak
szalagmunkára nyílt lehetősége, de szerette volna elsajátítani a szakmai fortélyokat.
Ezért apja elintézte, hogy átkerüljön a Volánhoz, ami már alkalmas terepnek bizonyult
a tanuláshoz, ez pedig fontos szempont volt számára. A tanulói időszak befejeződésével
is a Volánnál maradt, azonban a főnökével összetűzésbe került, ezért áthelyezték, de az
új helyen sokkal több maszek munkára nyílt lehetősége. Erről a munkahelyről vonult
102

be katonának, és a szolgálat alatt ismerkedett meg feleségével. A házasság után nem
sokkal megszületett első és egyetlen gyermekük. A katonaság után visszament korábbi munkahelyére egy rövid időre, de nem tetszett neki, hogy a főnöke zsebére kellett
maszek munkákat csinálnia, ezért visszament az Ikarushoz szalagmunkára, azonban
ezzel sem volt elégedett. Ezt követően ismét a családi kapcsolatokon keresztül sikerült
munkahelyet váltania, az Orionhoz került, ahol újra adódott lehetősége a maszekolásra,
így a család életszínvonala emelkedett, tudtak vásárolni egy autót, bútorokat, bár ezekhez hitelt is kellett felvenniük. Ahogy fiatalként fizetését haza adta édesanyjának, aki
elég spórolós volt, úgy később felesége töltötte be a családi kasszás szerepét. Egyszerű
képlet állt föl: ő haza viszi a pénzt, cserébe a nő (anyja, később a felesége) spórol és gondoskodik (tiszta ruháról, ételről, gyerekről). Mindez később a csempészésben is fontos
szerepet kapott, hiszen közvetve felesége révén kezdődik az igazi seftelés:
„Tulajdonképpen kellett az ő pénzügyminisztersége ahhoz, hogy belőlem előbújjon
a seftes. Mert addig csak a pillanatnyi örömök miatt volt fontos a lóvé. Az összekerülésünk után kezdtem úgy gondolkozni, hogy mit érhetek el egy kis gazdálkodással.”

A seftelést Jugoszláviában kezdte illatszerek és ruhák behozatalával. Elmondása
szerint ezekkel az utazásokkal nem tett szert nagy extra jövedelemre. Ennek kapcsán
„óvatos duhajként” jellemzi magát, mert csak alacsony értékű tárgyakat hozott be kis
tételben, az üzleti partnerei pedig kizárólag ismerősök voltak.
Feleségének a lakhatást illetően is határozott elképzelései voltak, és később a munkában is ő ragaszkodott ahhoz, hogy Zoltán többet kérjen:
„A sereg utáni években még nagyon olcsón dolgoztam, volt is miatta balhém az as�szonnyal. Tudod, ő jobban ráérzett a reálisan kérhető árra.”

Így a vállalkozás beindítását főleg a házasság és a családalapítás motiválta. Több
interjúban is tetten érhető, hogy a házasság volt az a pont, amikor a mesélő komolyan
kezdett el gondolkodni az életéről, több pénzt akart keresni, „benőtt a feje lágya”. Ez
a párkapcsolati változás generálta vállalkozói attitűd valamilyen szinten minden történetben jelen van, de leginkább azokra jellemző, akiknél a vállalkozás nem egy vágyálom megvalósítása (mint például a turisztikai vállalkozás vagy a később bemutatott
Dávid hajóimádata), hanem munka. Később az új üzlet a siófoki parkolóban történő
pénzváltás lett, németeknek váltották a forintot márkára. Ez jelentős anyagi sikereket
hozott, napi tízezer-harmincezer forint bevétele volt az 1990-es évek elején.
Az interjú érdekessége, hogy a feleség háromszor is közbeszól. Először akkor, amikor arra terelődik a szó, hogy mire költötték a pénzüket, hogy jól éltek, ha nem is luxusban, de kellemesen. Helyesbít, hogy azért kölcsön igénylése is kellett mindehhez.
103

Zoltán pedig helyesel, hogy természetesen igaza van, vagyis Éva tartja jobban számon
a családi kasszát. Évának ezt a szerepét értelmezhetjük úgy is, hogy az asszony egyfajta
kontrollként jelenik meg, mint aki figyel, hogy a férje mit mond el az interjúkészítőnek.
Amikor arról beszél, hogy milyen jól megéltek ezekből a munkákból, kijavítja, hogy ez
részben a kölcsön miatt volt. Ez a kontrolláló funkciója jelenik meg a csempészések során is, ugyanis végül együtt csinálták az üzletet, olyannyira „családi vállalkozásként”,
hogy még a gyerekük is részese lett, mivel együtt mentek át a határon. Zoltán szerint
eleinte felesége még földhözragadtabb volt, később ráérzett az üzletre.
„(...) De csak a szöveg alapján. Az Éva akkor még földhöz ragadt emberke volt, nekem
már inas koromban spulni volt a fenekemben.”

Kellett is, mert könnyebb volt problémamentesen átjutni a határon a családdal, bár
így sem volt kockázatmentes. Majd ezen a ponton szól közbe másodszorra a feleség,
amikor elmondja, hogy miért tartott ezektől az akcióktól, és miért békült meg. Az inflációra és az anyagiakra hivatkozik, ahogy Zoltán is.
„Hidd el, soha nem volt más vágyam, minthogy normális körülményben éljek. Nem
akartam Mercedessel járni, nem akartam milliomos lenni. A jó szintet feltűnés nélkül
elérhessem és közben egy kis izgalom, egy kis kellemes akció”

Ilyen szempontból a család egyfajta legitimációs köntös, tehát: „azért tesszük ezt,
hogy megéljünk, nem akarunk mi kaszálni, csak élni”. Emellett kiderül a szöveg folyamán, hogy a házat belül szépen berendezték (például: hifi készülék), és télen is jutott szőlő, banán, de ettől a belső felépített világtól nagyon igyekeztek távol tartani az
idegen szemeket. Itt megjelenik a „csempészmentalitás”, hogy még az otthoni tárgyakat is rejteni kellett. A csempészetet magát nem bűnözésként, törvényszegéséként írja
le, hanem: 1. pénzszerzés, mint bármi más munkával; 2. izgalom, akció, kihívás; 3. és
a szakmai kibontakozás terepe:
„Kérlek szépen itt találkozott a feladattal a szakmai hozzáértés. Ne feledd el, én profi
vagyok az autó szétszerelés összeszerelésben is”.

Úgy írja le a „vállalkozói” tevékenységét, mint annak terepét, ahol férfiként és szakemberként kibontakozhatott. Mellette itt a nőt nem a hagyományos otthon maradó
szerepben mutatja be, hanem már mint „munkatárs” és „bűntárs”, még mindig alárendeltebb („alkalmazotti”) szerep, de fontos funkciót tölt be, nem csak reprezentatív női
figura, hanem tevékenyen segít a munkában.

104

Bár a csempészettel kockára tette a saját biztonsága mellett a családjáét is, ezt mégsem így meséli(k) el, úgy tűnik minden ment gördülékenyen. Ha a család és munka
között kellett volna választania, ebből sem adódott volna feszültség, Zoltán a többi interjúalanyhoz képest nem volt hajlandó a családi életét feláldozni a vállalkozásuk miatt.
Erre két magyarázatot ad a szövegben: egyrészt egyezséget kötöttek a feleségével, hogy
nem hagyhatja őt egyedül, másrészt a saját igényei, érdekei is ezt diktálták. Nem szerette megvonni magától a szórakozást, például a sportot, strandolást vagy horgászást, és a
család is egy volt ezek közül:
„Én viszont nem dobnám fel a családomat, akármilyen nagy boltról is van szó. Sőt, ha
egyszerre van egy üzlet és egy szórakozási lehetőség, akkor nem biztos, hogy az üzletet választom.”

Tehát a vállalkozás nem álommegvalósító, de nem is küldetésszerű, hanem elsősorban munka; a család pedig szórakozási lehetőségként is megjelenik.
Majd ezen a ponton szól közbe harmadszor a felesége, megmagyarázva, hogy miért
követelte ki azt a bizonyos egyezséget (hogy ő és a gyerekük nem maradhatnak egyedül) és miért együtt döntöttek mindig egy üzlet nyélbe ütéséről:
„Ezt éppen amiatt követeltem ki, mert amikor a Balaton elkezdődött, előfordult, hogy
néhány napig alig láttam. Szóltam, hogy ez az a pont, ahol vissza kell venni a tempót...”.

Később pedig megint ő volt a visszatartó erő, hogy ne forduljanak veszélyesre a dolgok, kontrollált:
„(...) mondtam a Zoltánnak, a váltás rendben, de a többi vakmerő dologról hallani sem
akarok. Még jó, hogy kívülállóként volt időm gondolkodni a dolgon, mert aki benne
van, azt viszi ám magával az üzlet, és mire gondolkozna, addigra megvan a baj.”

Pedig a csalás világán belül is komoly szabályok dominálnak, korrektnek kell lenni,
hierarchia uralkodik, és itt újraértelmeződik, mi a „jó”, és mi a „rossz”.
Tehát ennek a történetnek az esetében a munka és a család kapcsolatának dimenziói
a következők lehetnek: 1. eltartás, anyagi háttér: európai életszínvonal biztosítása, a
család mint egy szükség, amit ki kell elégíteni; 2. „családi vállalkozás”, azaz a feleségnek
is megvolt a maga funkciója a nyelvismerete révén, illetve az álca, a pajzs szerepe miatt;
3. kirándulási, utazási lehetőség; 4. érdekek egyeztetésén alapuló egyezség: felesége részéről, hogy a férje nem hagyhatja sokáig egyedül, Zoltánnak pedig fontos a szabadidő
eltöltése, ennek egy lehetősége a családi tevékenység; 5. egy folyamatos fejlődési útvo-

nal: a munkában is, illetve a feleség karakterében is. A vállalkozói mentalitás pedig itt
sem a kaszáló, gyorsan meggazdagodó típus.
3.3. Márton
„Ezért kell vállalkoznom, mert ha nem tenném, az életben nem lehetne lakásom.”

A következő interjú egy egészen másfajta vállalkozástörténetet mutat be. Ebben az
esetben a vállalkozás nem egy vágyálomból alakult ki, de nem is egy hirtelen jött lehetőség kihasználásával, hanem racionális döntésként, sok tervezéssel.
Márton Kaposváron született, apja Budapesten tanult a Műegyetemen, anyja fog­
or­vosasszisztensként dolgozott, szülei egy éves korában elváltak. Apja újranősült, és
ezután sokáig keveset találkoztak, így anyjával és annak második férjével élt. Itt is érdemes figyelembe venni az interjúalany által leírt gyerekkori családi gyökereket annak
megértéséhez, hogy alakult ki a férfi önfeláldozó, családfenntartó küldetéstudata. Márton elbeszélése alapján tulajdonképpen azon szocializálódott, hogy a nőnek szüksége
van a kenyérkereső férfira, anyjának is mindig kellett egy társ, férj vagy a fia, aki a
segítségére volt.
„Ismét elváltak a szüleim és tudomásul kellett venni egy komoly életszínvonal csökkenést. Dolgoznom kellett.”, „Na, ezután döntöttem el, hogy dolgozni kell, segítenem kell
a család valamilyen elfogadható szintre hozásában.”

Vérszerinti édesapjával egészen felnőtt koráig nem volt jó a viszonyuk, elmondása
szerint igazi apamodellként anyja második férje szolgált számára. A férfi sokat dolgozott magas presztízsű foglalkozásban, ami kedvezően jövedelmezett, így kényelmes
életkörülményeket biztosított a családnak. Később Márton is elmondja, hogy azért dolgozik két helyen, hogy a létminimumon felüli körülményeket teremtsen családjának.
A konkrét vállalkozás előtt ő is sok mindenbe belefogott. Fiatalként az irodalomért
és az állatmegfigyelésekért rajongott, és kacérkodott a művészpálya gondolatával. Később erről lebeszélte magát, a természettudományi pályáról pedig a sikertelen felvételik
távolították el. Tervei még ekkoriban a következők voltak: általános iskola, majd gimnázium, amit az egyetem követne, és mindez az ő társadalmi helyzetükben egy természetes forgatókönyv lett volna. Felvételizett a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára, de fél év jó eredmény után kénytelen volt otthagyni az akadémiát, mert anyja és
annak férje elváltak, és Mártonnak dolgoznia kellett, hogy segítsen a családnak. Erről
ismét úgy mesélt, hogy neki keményen kellett dolgoznia, mert az ő felelőssége volt családfőként a családot eltartani; később is így határozódott meg identitása férjként és apaként. Tehát az akadémia után nyolc hónapig pincér volt egy népszerű vendéglőben, így
106

rendezte a családi adósságokat, illetve viszonylag jó életszínvonalat tudott biztosítani
a család számára (nettó havi 10-20 ezer Ft között keresett). Ezután viszont az üzleti élet
felé fordult, mert amikor apjával rendeződött a viszonyuk, segített fiának bekerülni az
akkor induló vállalkozások egyikébe (apja ekkor az OKISZ Szervezési és Számítástechnikai Vállalatánál dolgozott). Márton feladatai sokszínűek voltak: terméket bemutatni,
tárgyalni, árat kalkulálni, hitelkérelmet készíteni.
1989-ben ismerkedett meg későbbi feleségével, 1991-ben kötöttek házasságot, majd
gyereket vállaltak és béreltek egy kis lakást Budaörsön. Kapcsolatuk gyorsan kialakuló
szerelem volt, de komoly, bár a házasságba, ahogy mondja: „beleugrottak”. 1991 márciusában Bt-t alakított egy barátjával (aki az anyagi tőkét adta) és sárkányrepüléssel
foglalkozó vállalkozásba kezdtek a Balaton mellett. Ehhez 2 millió Ft hitelt vettek fel,
ebből pedig négy sárkányt tudtak vásárolni. Ezután sok utánajárás, engedélykérés következett, mivel úgy vágtak bele, hogy még alig ismerték ezt a szakmát. Feleségével
való kapcsolatáról nem beszél, de a családban (és közvetetten a vállalkozásban) betöltött szerepéről viszont sok mindent megismerhetünk. Ildi volt az, aki az első gyermek
születése után otthon maradt, ezt a tényt a családalapítás evidens következményeként
kezeli a beszélő. Emellett bizonytalan abban, hogy foglalkozásként nevezheti-e meg:
„(...) amikor megszületett a gyermekünk, a gyereknevelés nagyszerű - hogy mondjam
- foglalkozását választotta.”

Tehát a feleség szerepe egy hagyományos társadalmi nemi szerepfelfogást tükröz
(tradicionális feleség), amelyben Ildi feladata a gyerekek nevelése, a férj feladata a pénz­
keresés, a sokat emlegetett „normális” otthon, „normális” élet megteremtése:
„Ildi GYES-e fedezi azt, hogy enni és innivaló legyen otthon szűkösen. A többit nekem
kell egyéb forrásból fedeznem.”

Mártont szinte küldetéstudatként motiválta a vállalkozásra a család körülményeinek fejlesztése. Ezért sok mindenről lemondott, egész hetét munkával, utazgatással
töltötte; mind a családjáról úgy egyébként, mind pedig a gyerekeiről elég ridegen, tényként, tervként beszél. Kevés időt tudott velük tölteni, miközben a folyamatos hajtás célja
éppen az volt, hogy nekik mindent megadjon.
„A gyerekeknek olyan mozgásterük legyen, ahol játszhatnak, biciklizhetnek. Mozgástér és jó levegő, ezek az alapvető elvárásaim.”

Önmagával szemben is szigorú, még a pihenést is megvonta magától, és sajnált költeni olyan luxuskiadásokra, mint egy új autó. Továbbá azt is megtudjuk, hogy fiatal
107

korában értelmiségi, művészi pályára vágyott, hiszen szerette az irodalmat, és nagy
önkontrollal mondott le erről a hivatásról. Jelenlegi helyzetét kényszerpályának nevezi,
de éppen ez motiválja is: jól kell működnie, hiszen nagy lemondással járt. Tehát a termelést saját feladatának tekinti, mikor szóba kerül, hogy a gyerekek óvodába kerülése
után felesége is vállalhat munkát, arról csak úgy beszél, hogy végül is időtöltésképp
biztos szüksége lesz rá:
„(...) neki kell döntenie, dolgozik-e, vagy sem. Azt hiszem, valamit biztosan csinál majd.
(...) biztosan igényli, hogy foglalatosságot találjon.”.

Tehát nem várta el tőle, hogy kivegye a részét a jövedelemszerzésből.
Összegezve: amiket saját feladataként élt meg az a: normális otthon kialakítása „(...)
normális otthon alatt azt értem, hogy egy iszonyú nagy kertben saját elképzeléseim szerint épített házam legyen mindenféle tartozékokkal”, a normális asszony és gyerekek
számára „(...) Ildi otthon maradt Barnabással, mint minden normális asszony”; ennek
érdekében a vállalkozás továbbfejlesztése. Így ő betölti a magának szánt normális vállalkozó, normális férj, normális apa szerepét. Tehát a normális élet megteremtése az
ő számára az volt, hogy ő maga „kintről” termelt, míg a felesége „belülről” tartotta
fenn a saját kis világukat. Azaz egy érdekes csavarral: a magasabb életszínvonalhoz,
a modernebb élethez egy tradicionálisabb szerepfelfogás kellett.
3.4. Dávid
„(...) tudod, arról szólt a tengeri utam története, hogy egyedül kellett megcsinálni.”

Az interjú főszereplője, Dávid Nagytétényben született, ahol épp átmeneti szállása volt
a szüleinek. Emlékei három-négy éves korától vannak, főleg rákospalotai képek. Apja
a közgazdász diplomája ellenére fizikai állományban volt a MAHART-nál. Műszerésznek vették fel órásmester levelének köszönhetően, de pár év után már a tervosztályt
vezette az újpesti hajójavító üzemben. Édesanyja szintén a MAHART-nál dolgozott
könyvelőként. Hat éves volt, mikor a szülei elváltak, és négy év múlva született egy
féltestvére is apja második házasságából. A nevelőanyja elég közel állt hozzá életkorban, ami elég sokszor konfliktusokhoz, feszültségekhez vezetett a családban. Apja
elfoglalt ember volt, de katonai fegyelmet akart tartani otthon, gyakran bántalmazta
fiát. Anyja nem igazán szerette a külvárosi életet, és új házassága révén a belvárosba
került, ebben a családi miliőben Dávid elmondása szerint tipikus vasárnapi gyerek
lett. Anyja második férje kifejezetten gyerekcentrikus ember volt, mindent megtett,
hogy a láthatásokra változatos programot szervezzen. Emellett apjánál egyre jobban
108

éltek a MAHART-nál való előmenetelének köszönhetően. Mégis a kertvárosi gyerekkor és a nagy bandázások voltak meghatározóak, főként kint a szabadban, szabadon.
A vakációkat pedig Balatonalmádiban töltötte a nagyszülőknél. A vitorlázás is itt jelent meg életében, tizenhárom évesen már versenyzett. Az iskolai évekből élénken egykét meghatározó tanár alakról mesél. Újpestre került középiskolába angol tagozatra,
de elmondása alapján a kezdetekben az Újpest-Palota bandaellentétek jobban izgatták. Hangadó ember volt, könnyen megtalálta a helyét bármilyen csapatban. Nyaranta
többnyire dolgozott, de harmadikban nyáron már közel került a MAHART-hoz, mivel
elmehetett három hónapra tanuló matróznak dolgozni. A vitorlázás után nagy élmény
volt a világjárás és a másfajta hajótípusok. A hajózás kitanulásában is szívesen emlékszik vissza meghatározó tanár alakokra, akik mint mester irányították a mindennapokban. Tett egy kis kitérőt, megpróbált felvételt nyerni a közgazdaságtan szakra, de
mivel ez nem sikerült, így visszatért a tengerre. Elég ritkán jött haza, egy rádiótávírász
tanfolyam volt az egyik ilyen alkalom, ilyenkor már az anyjánál lakott. Közben tengerészként végigjárta a ranglétrát. Fizetését nagyrészt félretette, inkább a belföldi utazásokra költött. Azért sem költött sokat a fizetéséből, mert nem akart a valuta pótlékhoz
nyúlni. A munka mellett abból is származott bevétele, hogy a különböző útvonalakon,
linereken az éppen népszerű árukat csempészték. A tisztikarral kezdetben nem voltak
összetűzései, főként mert szerinte ezek a vezetők még a régi vágású úriember fajtához
tartoztak. Próbálkozott a vállalkozói gondolkodás alapjaival, de a hajózásban nem volt
célszerű újítani vagy kockáztatni a kiszámíthatatlan külső tényezők miatt.
1981-ben hazahívták, mert a testvére meghalt, majd hamarosan anyósa és édesanyja is. Ezután már nem ment vissza hajózni. Közben 1975-ben megházasodott, 1977ben kislánya született. Felesége erős személyiség volt, jó gazdasági érzékkel. 1984-ben
vágott bele a vállalkozásba, amely a Balaton és a hajós múlt miatt a vízhez kötődött.
Rájött, hogy a vitorlázás itthon azért sem jelentős, mert nincsenek kikötők. Először
mólóőr lett, de a szezonalitás miatt ebben nem látott nagy perspektívát. A családi vállalkozásként elindított gmk (kikötő üzemeltetése) egy a MAHART-tól bérelt part menti
területen indult el. Ugyan az infrastruktúra kezdetleges volt és a tarifák sem alaposan
átgondoltan kerültek kialakításra, de az ötlettel megelőzte a korát.
Egy idő után azonban az infrastruktúra már nem volt elégséges, mert az odajárók strandként és kempingként is használták a területet. Egyéb apró szolgáltatásokat
is nyújtottak a parkolás, tárolás mellett, melyek engedélyeztetésével nem volt gondja
az újszerűség miatt. Később egy osztrák-magyar vállalattal kezdett együttműködni,
melynek szintén alapítója volt. Fő céljuk a balatoni vitorlázásturizmussal kapcsolatos
szolgáltatások ellátása volt. Ennek kezdetén valaki feljelentette devizaügyletek miatt,
ezért alapos vizsgálódásnak vetették alá, így nagyon csalódott lett, és ez visszavett a
vállalkozási kedvéből. Nem sokkal ezután elutazott egy nagy tengeri útra, otthoni
ügyeit feleségére bízta; közben lezajlott a rendszerváltás. Aztán szellemi felfrissülésként
109

beiratkozott a Külkereskedelmire is, majd vitorlás egyesületet alapított, könyvet írt,
reklámokat forgatott, és egy angol befektetővel yachtépítő üzembe kezdett. A sok kísérletezés után végül egyéni vállalkozó lett egy egyszemélyes Kft-ben, megismerte az új
gazdasági rendszert és a bankok gondolkodását. Természetesen a hajózást sem adta fel:
tervbe vett több komolyabb versenyt. Mindeközben remélve, hogy újabb versenyzésre,
kikötő üzemeltetésre kap ajánlatot.
Az interjú szövegét olvasva az első szembetűnő dolog az volt, hogy milyen sokáig
nem említi a mesélő a feleségét. Az egész szerelem-házasság-gyerekvállalás történetét
néhány sorba tömöríti bele, tényszerűen közli. Erőteljesen nyomatékosítja, hogy a tengerész a parton van a legnagyobb veszélyben, ide köthetőek a balesetek, az ellenségek és
a nők. Ahogy az interjúban is három mondat alatt, úgy a valóságban is egy vonatút alatt
jutottak el a megismerkedéstől a házasságig. A későbbi nagy döntés, Budapest elhagyása, nem kompromisszumos lépés volt, a döntéseket a férfi hozta, de a munkában olykor
a nőnek is férfinek kellett lenni, ami szerinte természetes, ha egyszer tengerészfeleség.
A család és a vállalkozás kapcsolata közvetettebb módokon kerül elő: egyfelől a már
említett férfiasabb feleség szerep otthon – amikor férj nincs a háznál; másrészt a család
eltartásának feladata a családfő részéről:
„Bizonytalannak látszott egy ilyen vállalkozás piacképessége, nem tudtam, eltarthatom-e belőle a családomat.”

Harmadrészt pedig a családi vállalkozás fogalma kapcsán:
„Családi vállalkozásként indult, mert a második gmk tag az addigra nyugdíjas édesapám lett, harmadikként pedig a Ganz Danubius Angyalföldi Gyáregységénél főmérnökként dolgozó nagybátyám szállt be.”

A vállalkozásban tehát csak férfiak vesznek részt, és emellett is észrevehető, hogy
az interjúalany (interjúból megismert) kapcsolati hálója nemi szempontból homogén.
A vállalkozást leginkább a saját feladataként, küldetéseként írja le. Amikor a terveiről,
vállalkozásról, költségekről, jövőről esik szó, szinte egyáltalán nem említi a feleségét,
a családját. Minden a munkáról szól, vagy a későbbi nagy tengeri utazás álmáról, tervéről, szinte minden az ő hajózási vágyai alá rendelődik. Amikor a nagyszabású tengeri
útról mesél, alig hallunk arról, hogy kiket hagyott otthon, hogy mi volt a felesége véleménye, támogatása vagy ellenvetése. Pedig mindez nagyon fontos pont volt a család
életében is, hiszen nemcsak a hosszú távollétről volt szó, de kemény anyagi áldozatokról is, és a visszatérés utáni fél millió forint adósságról. Mind a feleségéről, mind
pedig a családjáról úgy tudunk meg információkat, hogy a szövegben itt-ott elhinti,
és szinte mindig csak a vállalkozáshoz vagy a hajózáshoz szorosan kapcsolódó dol110

gok miatt. A történetben a nő egybeolvad a feleség fogalmával, ami pedig egybeolvad
a családdal, külön alig kerül említésre; és így, egy csomagban szerepeltetve csak háttér,
mellékszereplők, a fiatalkori vágy (hajózás) megvalósításának történetében.

Összegzés
A vállalkozók közül sokan tulajdonképpen megalkotják, létrehozzák az általuk elmondott történetben a vállalkozáshoz szükséges családot. Attól függően, hogy melyik férfi milyen tevékenységen keresztül akar sikeres vállalkozó lenni, megtalálja (elmeséli)
maga mellé azt a nőt, aki az ehhez szükséges feleség szerepet biztosítja. Ahogy itt is
láthattuk, hogy az első két vállalkozónak az kell, hogy mellette legyen a nő a vállalkozás tagjaként, míg a másik kettőnek inkább arra van szüksége, hogy otthon legyen
a felesége. Emellett a család megalkotása jelentheti azt is, hogy a családtagok (nemcsak a feleség) a vállalkozó elképzelése szerint szerves részei az üzlet működtetésének,
de jelentheti azt is, hogy kívül helyezkednek rajta, és a vállalkozás csak a vállalkozó
férfi saját terepe lesz. Továbbá minden vállalkozónk esetében megfigyelhető, hogy a
vállalkozás úgyis leírható, mint a férfi „férfivé válásának színtere”, amiben kiterjeszti
magát, amin keresztül felnőtté válik, és betöltheti azt a férfi és vállalkozó szerepet, amelyet elképzelt magának. Az élettörténetekben nyomon követhető a folyamatos fejlődés
is, mintha csak a jó vállalkozóvá válás feltétele lenne. Az elbeszélésekben a vállalkozás beindítását és sikereit megelőzte egy olyan előre törekvő karakter, aki magát úgy
mutatja be, mint aki minden helyzetből tanul, profitál (akár a katonaságnál van, akár
felszolgáló egy étteremben). Végül pedig tapasztalatait szinte tőkeként forgatja bele
a vállalkozásba.
Több interjúalanynál is a tradicionálisabb családfelfogás dominál, ami eltér az
országos trendektől, hiszen az 1980-as években (a vállalkozások születésének időszakában) egy modernebb hozzáállás volt megfigyelhető a magyar társadalom nők szerepével és munkavállalásával kapcsolatos attitűdjeiben (Blaskó 2005). Persze ez az
elemzett négy, és az összesen nyolc interjú kis minta ahhoz, hogy egy nagy volumenű kutatáshoz hasonlítsuk. Azonban a szövegekből is kitűnt, hogy a vállalkozás vagy
a férfi igénye, milyen női szerepet kíván meg, és ez a legtöbb esetben egy hagyományos
feleség felfogás volt. Ebből az rajzolódott ki, hogy a modernebb életszínvonal megteremtéséhez, mégis hagyományosabb szerepeket alkalmaztak.
Jellemző volt még több történet esetében is a belső felépített világ elrejtése a külső
szemek elől, ezt láthattuk Márton és Zoltán esetében is. Mindkét férfi igyekszik megóvni a külvilág elől mindazt, amit kitermelt és otthon a falak közt megteremtett, felhalmozott. Az irigységtől és rosszakaróktól való félelem ma sem lenne alaptalan, de

111

a rendszerváltás előtt vállalkozó „szerencselovagoknak” különösen óvatosnak kellett
lenniük.
Gyakori volt még, hogy a vállalkozások a feleség nevén vannak, mert a férfiaknak
– a nemek eltérő munkaerő-piaci helyzetéből fakadóan is – általában jobban fizetett,
előnyösebb munkahelyi pozíciójuk volt, amelyet nem adtak fel. Az elénk tárt történetekben férj és feleség tipikus munkamegosztása megegyezik a családi vállalkozásokat
tárgyaló szakirodalomban is leírt észrevételekkel: a férfi tárgyal az ügyfelekkel és intézi
a beszerzéseket, a nő, mint pénzügyminiszter irányítja a háztartást, segíti az üzletet.
Így a család és a vállalkozás kapcsolata a történetekben három típusban írható le: egyrészt a család mint motiváció, küldetés: jobb anyagi körülmények biztosítása, a család
egy bizonyos jövedelmi szintre hozása (például Mártonnál); másrészt „legitimációs
köntös”, például a vállalkozás a feleség nevén van, vagy épp álca a valutacsempészetnél;
harmadrészt háttér(támogatás), díszlet (például Dávidnál). A nő is többféle alakban jelenhetett meg a bemutatott történetekben. Lehetett társ, szövetséges, inspirátor; vagy
maradhatott a háttérben is, mint anya, feleség, „tyúkanyó”. Persze ezek nem élesen
szétválasztható típusok és előfordulnak összemosódások, mégis érdekes, hogy mind
a család, mind pedig a férfi és női szerepek jól körülírhatóak az élettörténetekben.
Mintha a vállalkozásnak és a vállalkozónak szüksége lenne ezekre a jól látható szerepekre a hatékony működéshez. Más családtagok vállalkozáshoz való kapcsolódása
pedig az informalitás és a bizalom mentén írható le: a rokonok a legmegbízhatóbb, legkönnyebben mobilizálható, költséghatékony munkaerőt jelentették az üzlet számára.

Irodalom
Blaskó Zsuzsanna (2005): Dolgozzanak-e a nők? A magyar lakosság nemi szerepekkel
kapcsolatos véleményének változásai 1988, 1994, 2002. Demográfia, 2005/2-3. sz. pp.
159–186.
Czakó Ágnes (1997): Kisvállalkozások a kilencvenes évek elején. Szociológiai Szemle,
3., 93–116. o.
Erdei Ferenc (1974): Magyar falu. Budapest: Akadémiai Kiadó
Kopasz Marianna (2005): Történelmi–kulturális és társadalmi tényezők szerepe a vállalkozói potenciál területi különbségeinek alakulásában Magyarországon. PhD értekezés, BCE Szociológia Doktori Iskola, http://phd.lib.uni-corvinus.hu/84/1/kopasz_
marianna.pdf (letöltve: 2014. 03. 05.)
Kuczi Tibor – Makó Csaba (2000): A vállalkozók társadalmi erőforrásai és a vállalkozások növekedési képessége. Vezetéstudomány, XXXI. évf. 2000. 01. szám
Kuczi Tibor – Vajda Ágnes (1992): Privatizáció és második gazdaság. Holmi, 1. szám

112

Laky Teréz (1998): A kisvállalkozások növekedésének korlátai. Szociológiai Szemle, 1.,
23-39. o., vagy online: http://www.szociologia.hu/dynamic/9801laky.htm (letöltve: 2014.
02. 26.)
Ram, Monder – Holliday, Ruth (1993): Relative merits: Family culture and kinship in
small firms. Sociology / The Journal of the British Sociological Association. Vol. 27.
No. 4.
Sárközy Tamás (1996): A hatékonyabb kormányzásért, avagy egy technokrata reménytelen bozótharca az államapparátussal és a politikával szemben. Budapest: Magvető
Könyvkiadó
Scharle Ágota (2000): Önfoglalkoztatás, munkanélküliség és családi kisvállalkozások
Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 47/3., 250–274. o.
Schumpeter, Joseph (1928): A vállalkozó. In Lengyel Gy. (szerk.): A vállalkozó. Történeti gazdaságszociológiai válogatás. Szociológiai Füzetek 28.
Somlai Péter (1995): Bizonytalanul (A családok helyzete Kelet-Közép-Európában).
Esély, 2. szám
Storey, D. – Atkinson, J. (szerk.) (1993): Employment, the Small Firm and the Labour
Market. Routledge, London.

Related Interests