You are on page 1of 58

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM

BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR

SZAKDOLGOZAT

A PARMENIDÉSZI ABSZOLUT MONIZMUS
OKOZTA PROBLÉMÁK FELOLDÁSA EMPEDOKLÉSZ
ÉS ANAXAGORASZ FILOZÓFIÁJÁBAN

Témavezető: dr. Steiger Kornél Szerző: Varga Réka
Ókori és Középkori Filozófia Tanszék Filozófia szak
TARTALOM

Előszó 4

Bevezetés 5

Első fejezet: A létezők

1. A létezők a zárt kozmológiai sémában 8

2. Empedoklész létezői 11

2.1 Arisztotelész az empedoklészi négy gyökér egyenlőségéről 12

2.2 A négy gyökér elnevezései 13

2.3 A Szeretet és a Viszály 15

2.4 A létezők egymáshoz való viszonya 16

3. Anaxagorasz létezői 18

3.1 Az Egyből származó dolgok: részek és magok 19

3.2 Az Ész 21

3.3 A létezők oszthatósága 23

Második fejezet: Kozmológia

1. Empedoklész világának működése 24

1.1 A sokféleség létrejötte: a gyökerek keveredése 24

1.2 Az empedoklészi kozmikus ciklus 26

1.3 Zoogónia 30

2
1.4 A reinkarnáció ciklusa 33

2. Anaxagorasz: mindenben, mindenből van egy rész 36

2.1 Némely dologban pedig Ész is van 38

2.2 Az Ész leválasztó tevékenysége 38

2.4 Számtalan világ? 42

Harmadik fejezet: Az érzékelés

1. Empedoklész 45

1.1 Az érkelés és a megismerés folyamata 46

1.2 Theophrasztosz kritikája az empedoklészi percepció-elméletéről 48

1.3 Két megismerés létezik: egy igaz isteni és egy bizonytalan emberi 50

2. Anaxagorasz: az érzékszervek gyengesége miatt nem lehetséges igaz megismerés
52

Abrevációk 55

Bibliográfia 56

_____________________

3
ELŐSZÓ

Dolgozatomban Empedoklész, és Anaxagorasz, a parmenidészi abszolút monizmus
okozta filozófiájának feloldására tett lépéseit tekintem át. Témaválasztásom azért esett erre a
két gondolkodóra, mert ők voltak azok, akiknek köszönhetően olyan jelentős elméletek kerültek
kidolgozásra, mint a kézműves isten, amely később Platón és Szent Ágoston filozófiájában fog
kiteljesedni, vagy a kettős teremtés gondolata, amelyet majd ugyancsak Szent Ágoston dolgoz
ki részletesen. Ugyancsak e korszak nagy felfedezése az elemi részecskék, majd az atom-
elmélet, de megemlítendő az is, hogy Anaxagorasz több mint kétezer évvel Husserl előtt
kijelentette, hogy nem a dolgot magát érzékeljük, ismerjük meg, hanem a fenomént. S bár
tudjuk, hogy Husserl nem a görög filozófiából merített, amikor megalkotta a fenomenológiát,
mégis elmélete sok hasonlóságot mutat Anaxagorasz elméletével. De nem elhanyagolhatóak a
kezdetleges dualista világfelfogásra tett próbálkozások sem, ugyanis mint Empedoklész, mint
Anaxagorasz is kísérletet tettek egy anyagtalan lélek leírására. Valamint nem utolsó sorban
említésre méltó az is, hogy az addigi ismert istenképek közül Anaxagorasz Nousza mutatja a
legnagyobb hasonlóságot a sokkal később kialakuló, és a mai napig többnyire általánosan
elfogadott, ábrahámi istenképpel.
Dolgozatom tematikailag három részre tagoltam: az első részben Empedoklész és
Anaxagorasz létezőkről kifejtett tanításával foglalkozom; a második részben az eleai hatásokat
magán viselő, pluralista kozmoszt mutatom be; dolgozatom harmadik és egyben befejező
fejezetében pedig azt fogom megvizsgálni, hogy Empedoklész és Anaxagorasz hogyan oldották
fel Parmenidész a világ teljes megismerhetetlenségéről szóló tanítását. A két gondolkodó
nézeteinek ismertetése és vizsgálata mellett kitérek jelentősebb elemzők kommentárjaira is,
valamint igyekszem állást foglalni az adott kérdésekben.

2005. január 28, Budapest.

4
BEVEZETÉS

A Szókratész előtti filozófia, mint kronologikus, mint a tárgyalt problémák szerint
is, több részre tagolható. A görög filozófia történetében posztparmenideánus
filozófusoknak nevezzük a kronológiailag Parmenidész (kb. i. e. 540 vagy 515–510, – i.
e. 460 vagy 435–430) utáni, de még a szofisztika előtti generációt; probléma szerint:
Parmenidész által felállított tovább már nem gondolható monista tanításából, eredő
nehézségek megoldására törekedő gondolkodókat. A fenti maghatározás szerint, a
posztparmenideánus filozófusok: akragaszi Empedoklész (kb. i.e. 495 – 435),
klazomenai Anaxagorasz (kb. i. e. 500 – 428), milétoszi Leukipposz (i. e. V. század
eleje), abdérai Démokritosz (kb. i. e. 470 és 460 között – 370 körül), apollóniai
Diogenész (kb. i. e. 499 – 428), szamoszi Melisszosz (kb. i. e. 444 –?) és az eleai
Zénón (kb. i.e. 490-430) . Közülük Empedoklész, Anaxagorasz, az atomisták 1 és
Diogenész elvetették a parmenidészi abszolút monizmust, Melisszosz és Zénón azonban
kitartottak Parmenidész elmélete mellett és kritikai álláspontot foglaltak el annak
támadói ellen.
A Parmenidész előtti gondolkodok kimutatták, hogy minden dolog egy,
Parmenidész pedig rámutatott arra a tényre, hogy ha minden egy, akkor az érzéki világ,
a változások, melyet nap mint nap tapasztalunk, nem mások mint puszta érzéki
csalódások, illúziók. Ha azonban ezt a feltételezést igaznak fogadjuk el, akkor a

1
John Burnet szerint Theophrasztosz (Az érzékekről) azon állítása, hogy
apollóniai Diogenész több gondolatot kölcsönzött Anaxagorasztól és
Leukipposztól, és innen eredeztető a művében leírt atom teória, majd később
Diogenészt, Arisztophanész a Felhők című művében megemlíti, - ami i. e.
423-ban íródott - következik, hogy Leukipposz jóval ezen évszám előtt
tevékenykedett. Mindebből, Burnet azt a következtetést vonta le, hogy
Theophrasztosz által Démokritosznak tulajdonított mű, melynek címe: A Nagy
Világrend, valójában az atomista iskola alapítójának, Leukipposznak a
gondolatait tartalmazta. Ezt követően Burnet arra a következtetésre jutott,
hogy nem választhatók külön Démokritosz és Leukipposz gondolatai, azaz
nem tudható pontosan melyik mű melyik szerző munkája. Mindezt erősíti az
is, hogy Arisztotelész sem beszél elkülönülten Leukipposzról és
Démokritoszról, hanem midig együtt említi őket. Mint a fenti elemzésből is
látszik, – bár C. Bailey a The Greek Atomists and Epicurus című művében
kísérletet tett a két gondolkodó nézeteinek a szétválasztására – Leukipposz és
Démokritosz tanításai nem választhatók külön, ezért a jelen dolgozatomban e
két gondolkodótól fennmaradt töredékeket, mindig együtt fogom említeni,
nem tulajdonítva őket konkrétan egyik szerzőnek sem, az ’atomisták’
gyűjtőnév alatt jelölöm őket.

5
tudományos vizsgálódás hiábavalóságával fogjuk szembetalálni magunkat. De
ugyancsak lehetetlenné tette a tudományos vizsgálódást a parmenidészi változatlan Egy
ellentéte, epheszoszi Hérakleitosz (i.e. 4 század vége, 5. század eleje) elmélete is, mely
szerint még a mozdulatlannak tűnő dolgok is folyamatos, állandó változásban vannak. A
posztparmenideánus generáció egy része, nevezetesen a pluralizmust állító
gondolkodók, e két elmélet közötti középutat választván, Parmenidész változások
nélküli világa és Hérakleitosz állandó változásban lévő világa közötti válaszvonalon
foglaltak álláspontot. Ugyanakkor az igazság megismeréséről ők is azt állították, hogy
az emberek számára abszolút mértékben nem elérhető, s egy olyan filozófiát igyekeztek
megalapozni, amely összhangba hozta a két tanítást, hogy a világunkban helyet
biztosítsanak a tudományos vizsgálódásnak.
Parmenidész által felállított monizmus okozta problémáktól, két úton lehetett
megszabadulni: először is, fel kellett adni azt a Thalész (kb. i. e. 624 – 546) kora óta
többnyire általánosan elfogadott gondolatot, hogy miden „Egy” – ez a gondolat ugyanis
lehetetlenné tette a mozgás, a keletkezés és pusztulás lehetségességét a világban. A
második út, a mozgás lehetségességének az elfogadása volt. A posztparmenideánus
filozófusok azt tekintették egyik fő feladatuknak, hogy találjanak egy olyan
természetfilozófiai sémát, amely összhangba hozza azt a parmenidészi állítást miszerint
a létező keletkezetlen, elpusztíthatatlan, teljes, a gondolkodás tárgya és egyetlen, azzal
az állítással, hogy lehetséges az érzékelhető világ létezése és a jelenségek magyarázata.
A posztparmenideánus pluralisták kozmológiai fejtegetéseikben Parmenidész által
felállított tan következő témáira koncentráltak:
1) monizmus: nincs pluralitás;
2) a mozgás nem lehetséges;
3) nincs születés, sem pusztulás;
4) nincs minőségi változás;
5) nincs üresség, a nem létező nem létezik;
6) nem lehetséges semmilyen igaz megismerés.

Empedoklész, Anaxagorasz, és az atomisták egyaránt elutasították Parmenidész az
1. és 2. állítását, azaz mindannyian fenntartották a pluralizmust és a mozgás
lehetségességét – azonban a mozgás okára különböző magyarázatokat adtak.
Empedoklész szerint a világban látható mozgást a Szeretet és a Viszály munkálkodása
okozza, amelyek hasonló viszonyban állnak, minta vonzás-taszítás, centrifugális-

6
centripetális erő. Anaxagorasz egy hajtóerőt feltételezett: az Észt (Nouszt), amely
létrehozta az eredeti körmozgást. Az atomisták pedig az atomok súlyára hivatkoztak.
Ugyanígy elfogadták a 3. állítást is: nem létezőből soha nem jöhet létre létező, és
fordítva. Ami létezik az nem keletkezett és elpusztíthatatlan, azonban több létezőt
feltételeznek, amelyeknek az egyesülése a keletkezés érzetét, a szétválásuk a pusztulás
érzetét kelti az emberekben. A több létező feltételezésének köszönhetően – ami
Empedoklésznál a négy gyökér, Anaxagorasznál a számtalan sokaságú magok és
részek, Leukipposznál és Démokritosznál ugyancsak számtalanul sok atomok voltak, –
lehetővé vált a fizikai világ sokfélesége, a mozgás, a változás, a születés és a halál
magyarázata.
A 4. és az 5. állítás elfogadását illetően különböző nézeteket találunk:
Empedoklész és Anaxagorasz elvettették a parmenidészi 4. állítást, de egyetértettek az
5. állítással. Az atomisták egyetértettek Parmenidésszel a 4. állítást illetőleg, azonban
tagadták az 5. állítást. A 6. állítás ugyancsak megosztotta a posztparmenideánus
gondolkodókat: Empedoklész szerint az érzékszervek nyújtotta bizonyosság azok helyes
használatuktól függ. Az érzékszervek helyes használatával igaz ismereteket
szerezhetünk a világ dolgairól (Ld. Emp. B 3, 13.). Anaxagorasz és az atomisták
azonban osztoztak Parmenidész azon nézetén, hogy az érzékszerveken keresztül nem
juthatunk igaz ismeretek birtokába. Szerintük az érzékszerveken keresztül megismert
világ csupán csak vélekedés, látszat; a dolog maga rejtve marad számunkra, csupán a
jelenséget vagyunk képesek észlelni.

_____________________

7
ELSŐ FEJEZET

A LÉTEZŐK

A preszókratikus gondolkodók nem alkalmaztak egységes terminológiát létezőik
megnevezésére. Az „elem” (sztoikheion) és a „princípium” (arkhé) kifejezések,
melyekkel a preszókratikusok létezőit szokás nevezni, később, Platón munkásságával
kezdődően, kerültek használatba s ezért a doxográfiában hol így, hol pedig úgy nevezik
őket. Empedoklész gyökereknek (rhizomata) nevezte létezőit, melyeket két erő tart
mozgásban: a Szeretet és a Viszály; Anaxagorasz magokról, részekről és az őket
hatalmában tartó Észről beszélt. Mivel az empedoklészi gyökerek analóg funkciót
töltenek be a platóni-arisztotelészi sztoikheion fogalomkörével, ezért a dolgozatom
további részében elemeknek fogom nevezni őket. Anaxagorasz esetében problémásabb
a dolog így megmaradok az eredeti elnevezéseknél.

1. A LÉTEZŐK A ZÁRT KOZMO LÓGIAI SÉMÁBAN

A világot egy őselemből eredeztető milétoszi gondolkodók univerzuma egy
határtalan ősvalamibe volt beágyazva. A kozmosz kibontakozása ebből az ősvalamiből,
kiválás (Anaximandrosz, kb. i. e. 610 –i. e. 547), vagy átalakulás (Anaximenész, kb. i.
e. 585 –i. e. 525) útján történt. Ezzel szemben Parmenidész és a posztparmenideánus
gondolkodók univerzuma zárt volt, ami azt jelentette, hogy a világ nem része
semminek, mindig csak egészként szemlélhető. Itt a rész és az egész viszonya abszolút.
A világ sokfélesége az irreducibilis elemek keveredése útján jön létre, úgy hogy ettől az
elem maga semmilyen belső, vagy külső hatást nem szenved el.
A zárt kozmológiai séma azonban egy igen fontos problémával küzd, éspedig az
elem és a dünamisz viszonyának a magyarázatával. Ugyanis a zárt kozmológiát tanítók
közül senki sem tett különbséget a minőséget hordozó elem és az elem/dolog által
hordozott minőség fogalma között. Ebből kifolyólag, látszólag nem alkalmazták azt a
viszonyfogalmat sem, ami ahhoz szükséges, hogy a dolgokról és a dolgok különböző

8
minőségeiről egyáltalán beszélni lehessen. Erről a problémáról Hippokratész a
következőket írta:
Én a magam részéről nem tudom elképzelni, hogy azok, akik ezt az elméletet vallják és a
tudományt a helyes útjáról a feltevések terére vezetik, miként fogják az embereket
föltevésüknek megfelelően gyógyítani. Mert – én legalább azt gondolom – ők sem
fedezték fel a magánvalóan meleget vagy hideget, vagy szárazat, vagy nedvest ti. ami
semmi más tulajdonságában nem osztozik: hanem – azt hiszem – számukra is csak
ugyanazon ételek és italok állnak a rendelkezésre, amelyekkel valamennyien élünk, és
csupán ők magok fűzik hozzá ehhez a melegnek, ahhoz a hidegnek, ehhez a száraznak,
ahhoz a nedvesnek a kizárólagos képzetét. Mint ahogy képtelen dolog a betegnek azt a
rendelést adni, hogy egyszerűen meleget vegyen magához; mert azonnal meg fogja
kérdezni, hogy mi legyen az a meleg. S az orvos, ha sületlenséget nem akar beszélni,
majd szükségképp az ismert anyagok egyikét vagy másikát nevezi meg. 2
Mindezek ellenére, tudjuk, hogy beszéltek elemekről és minőségekről is, a kérdés csak
az, hogy hogyan tették ezt? A választ Parmenidész doxájában kell keresni, itt ugyanis
azt találjuk, hogy a filozófus, a természetben sokféleképpen megjelenő kettős
karakterről beszél:
Mert eltökélték, hogy két formát neveznek meg, amelyek közül egyet <a másik nélkül>
nem lehet megnevezni. (Ebben tévednek.) És alakra ellentétesként különböztették meg
őket, és jegyeket tulajdonítottak nekik, egymástól elkülönítetteket. Egyfelől a láng éteri
tűzet, amely szelíd, nagyon lágy, önmagával mindenfele azonos, a másikkal pedig nem
azonos. De a másikat is, önmagában véve, amazzal ellentétesen, a sötét éjszakát, ezt a
sötét és homályos alakot
B 8, 53.59; (Steiger Kornél fordítása)
A Fény és az Éj, ez a halandók által felállított kettősség, olyan minták, melyek a
világban sokféleképpen vannak jelen. Az empirikus világ e két ellentétes minőségelem
szerint oszlik két különböző részre. Azt azonban nem tudni, hogy a Fény és az Éj
dünamiszai közé pontosan mennyi és mely minőségek tartoznak, viszont fennmaradt két
olyan Parmenidész kommentár is, melyek adhatnak erről valamilyen felvilágosítást. Az
egyik ilyen kommentár a Parmenidész B 8. töredékéhet fűzött anonim szkholion, melyet
Szimplikiosz idéz:
… emide tartozik a ritka, a meleg, a fény, a lágy és a könnyű, míg a sűrű szerint
neveztetik el a hideg, a sötét, a kemény és a nehéz. (Steiger Kornél fordítása)

2
A görög felvilágosodás tudománya (2007), 198 o. (Hornyánszky
Gyula fordítása)

9
A másik fennmaradt idézetet Theophrasztosz Az érzékekről című műve közli:
„ (Parmenidész) azt mondja, a halott nem érzékeli a fényt, a meleget és a hangot, mert
hiányzik belőle a tűz, míg a hideget, a csendet és egyéb, az előbbiekkel ellentéteseket
érzékel. (Steiger Kornél fordítása)
Parmenidész által ismertetett doxában tehát megkülönböztethetjük egymástól a
két ellentétes elemet – a Fényt és az Éjszakát – és azok dünamiszait. A dünamiszok
azonban nem az elemektől független, külön léttel bíró létezők, de nem is az elem
minőségei, hanem a mindenség elemi szimptómái. Steiger Kornél a Parmenidész és
Empedoklész kozmológiája (1997, 72 o.) című könyvében a következőket írja erről:
Parmenidész szerint a világ univerzum voltának szimptómái a nem-született,
romolhatatlan, egész, egyetlen, rendületlen és teljes volta. A világ természeti voltának,
azaz az Éj és a Fény voltának szimptómái egyfelől a szelíd, lágy, könnyű, másfelől a
sötét, sűrű, súlyos. Az aithérban megjelenő asztronómiai szimptómák: a Nap, a Hold, az
égbolt és a csillagok.
Tehát a világban megjelenő objektumok, sőt az organizmusok is nem mások, mint a
Fény és az Éj szimptómái.
Empedoklész és Anaxagorasz, akik részben Parmenidészt követték, részben saját
tanítást is kifejtettek, hasonlóan zárt volt a kozmológiájuk, ugyanakkor az elemek és
azok dünamiszainak viszonyát némileg másképp magyarázták. A következő részekben e
két gondolkodó létezőkről alkotott meglátásait fogom ismertetni.

2. E MPEDOKLÉSZ LÉTEZŐI

Empedoklész négy elemet nevezett meg „minden dolog négy gyökerének”:
Thalész által megnevezett őselemet: a vizet; Anaximenész által megnevezett őselemet: a
levegőt; Hérakleitosz által megnevezett őselemet: a tűzet, majd ezekhez negyedikként a
földet adta. A négy gyökér formális bevezetésével a B 6. töredékben találkozunk:

10
Mert először mindennek a négy gyökerét halld:
ragyogó Zeusz, életadó Héré és Aidóneusz,
meg Nésztisz, aki könnyivel áztatja a halandó forrást.
(Steiger Kornél fordítása)

Az ok pedig, amiért Empedoklész pont négy elemet jelölt meg alapelemnek és
nem többet vagy kevesebbet valószínűleg abból adódott, hogy a természetben
megfigyelhető dolgok négy halmazállapotban fordulnak elő: cseppfolyós (víz), szilárd
(föld), gáznemű (levegő), tűz (ami egy külön kategóriát alkot). A négy gyökér
legfontosabb tulajdonságairól, arról a parmenidészi alapkikötésről miszerint a
nemlétezőből nem jöhet létre létező és fordítva, a B 17 fragmentum 30. és 35. soraiban
olvashatunk: az elemek nem keletkeztek és nem is pusztulnak el soha. Empedoklész,
tehát minden változtatás nélkül elfogadta Parmenidész nemlétezőről szóló tanítását,
ezért ő is a létező egységéről beszél. Egységről, abban az értelemben, hogy van a létező
és rajta kívül nincs semmi.
Arisztotelész feljegyzése szerint, Empedoklész volt az első gondolkodó, aki négy
elemet állított létezőnek.3 S bár a püthagóreusok már az i. e. 5. század végén,
felismerték az elemek négyességét – azonban ők nem tekintették végső
4
princípiumoknak őket, – annak ellenére, hogy tudjuk, nézeteik jelentős befolyást
gyakoroltak Empedoklész gondolkodására, nem mondható meg teljes bizonyossággal,
hogy melyikük volt az első ezen elmélet kimunkálásában. Azonban a négyesség
gondolata akár Homéroszig (i. e. 8. század) visszavezethető. Műveiben felismerhető a
világ négyes tagolása: az olimposzi istenek világa (levegő), az emberek világa (föld),
Poszeidón birodalma (víz) valamint a Hadész alvilága, melyet a homéroszi leírás
alapján tűzzel lehetne párosítani. 5 Mindebből látható, hogy az ókori görög emberek
körében a világ négyességének gondolata nem volt idegen.
Elődeivel ellentétben, Empedoklész azonban nemcsak állította elemek létezését,
hanem bizonyította is: a víz, a tűz és föld, empirikusan érzékelhető dolgok ezért
létezésük bizonyítása nem igényel különösebb erőfeszítést, azonban nem így van ez a

3
Ariszt. Met. 985 a 31
A püthagoreus gondolkodásban a négyes számnak sokféle jelentése
4

volt: az első négyzetszám, az igazság jelképe, az évszakok száma stb. Mivel
az első négy szám arányával éppen a püthagoraszi szümphóniák
jellemezhetők, azért ezek összege a 10(1+2+3+4) már egy magasabb
minőséget, a természet harmóniáját fejezi ki. Ennyi a szférák száma is.
5
Ld. Hérakleitosz Grammatikosz: Homérika problémata

11
láthatatlan, tapinthatatlan levegővel. A levegő létezését egy a korában időmérésre
használt eszközzel, a klepszüdra segítségével bizonyította: ha a klepszüdra egyik végét
befogva, vízzel teli edénybe süllyesztjük, a víz mindaddig nem fog behatolni, amíg az
6
ujjunkat a felső nyíláson tarjuk. Az, hogy a víz addig nem hatol be a klepszüdra
belsejébe, amíg az ujjunkat el nem vesszük, a másik végéről, bizonyítja, hogy nem
üresség/semmi van benne, hanem valamilyen létező elem: a levegő.7

2.1 A R IS ZT OT ELÉSZ A Z EM PE D OK LÉSZ I N ÉGY GY ÖK ÉR
EGY EN LŐSÉGÉR ŐL

Az empedoklészi elemek egy másik fontos tulajdonságát Arisztotelésztől tudjuk
meg: a négy gyökér nemcsak, hogy örök létező, de változatlan is, azaz nem alakulnak át
egyik a másikba, vízből nem lesz levegő, vagy tűz, vagy föld és fordítva sem.
Ugyancsak ezen a helyen arról is tájékoztat Arisztotelész, hogy Empedoklész a négy
elemet egymással egyenlőnek állította.8
Arisztotelésznél, akinél a kozmosz elképzelhetetlen az ellentétek léte nélkül,
lehetetlennek tartotta Empedoklész elemei közötti egyenlőség fennállását. Ugyanis –
állítja Arisztotelész – az összehasonlítható dolgokban kell lennie valami azonosnak, ami
alapján egymáshoz tudjuk mérni őket. De ha a mennyi vonatkozásában, mégsem
hasonlíthatóak össze, abban az értelemben, hogy ennyiből meg ennyiből ennyi meg
ennyi lesz, akkor a képességeik szerint kéne, összehasonlíthatóak legyenek: „például
hogy egy kotylényi víz és tíz kotylényi levegő egyenlő mértékben képes hűteni” (Bognár
László fordítása). Ha pedig mennyiségileg sem összehasonlíthatóak, akkor egy
valamilyen másik hasonlóságnak kell lennie a két dolog között, mint például: amilyen
fehér ez, olyan meleg az. Az „amilyen… ez és ez” típusú összehasonlítások alanyai, a
milyen tekintetében hasonlóknak, a mennyi tekintetében pedig egyelőeknek kell
lenniük, Empedoklész elemei azonban különböző természetűek, így nem beszélhetünk
ilyen típusú összehasonlíthatóságról sem. Ezek azok az okok, amiért Arisztotelész
szerint képtelenség az empedoklészi elemek egyenlőségéről beszélni.
6
A klepszüdra (görögül lopótököt jelent), az ókorban, főként bírósági
tárgyalásokon használták, arra hogy egy beszéd idejét behatárolják. Általában
rézből készült, szűknyakú lopótök formájú fém edény volt, a tetején és az
alján egy-egy nyílással.
7
Ld. Emp. B 100, 9 – 15
8
Ld. Ariszt. A kelet. és a puszt. 333 a 1 skk.

12
2.2 A N ÉGY GY ÖK ÉR M EGN EVEZÉSEI

Annak ellenére, hogy Empedoklész a négy „gyökeret” istenek neveivel vezette be
– ragyogó Zeusz, életadó Héra, Aidóneusz és Nésztisz – nem jelentette azt, hogy
isteneknek is tekintette őket. Ugyanis, mint ahogyan John Burnet is megállapította, nem
vallási célokból nevezte isteneknek, nem imádkozott hozzájuk és nem is áldozott
nekik. 9 A négy „gyökér” az empedoklészi rendszerben csak elemek, és nem alapelvek –
amint ahogyan azt a milétoszi gondolkodók használták. A tanköltemény elején történő
istenként történő bemutatásuk, egyrészt arra szolgált, hogy a filozófus rámutasson, mi is
az, amit egy istenség hagyományos felfogásában helyesnek tartott, másrészt pedig az,
hogy olyan képességekkel és tulajdonságokkal ruházza fel a még definiálatlan elemeket,
amelyek képessé teszik őket a megillető tiszteletre. Ugyanakkor az istenek nevei
gyűjtőfogalomként is funkcionálnak: mindaz, ami a mitológiából ismert isten
hatalomkörébe tartozik, annak az egésze a négy gyökér. Azaz, nemcsak a víz, tűz, föld
és levegő, hanem ezek összes dünamiszai is. Ezért van az, hogy a tankölteményben, a
négy gyökér számos különböző megnevezésével találkozhatunk, pontosabban az adott
elem a természetben előforduló különböző formáival, vagy esetenként sajátos
tulajdonságaival. Például: tűzzel találkozhatunk úgy is, mint láng és úgy is, mint Nap
(Héliosz és Elektor formában is), a víz előfordul, mint Nésztisz, mint tenger, és mint eső
is, a levegő, pedig mint Héra és mint ég jelenik meg.10
A számos név szerepeltetése azt jelenti, hogy az elemek nemcsak egymástól
különböznek, hanem önmagukkal sem mindig azonosak. Ugyanis nem mondhatjuk azt,
hogy a víz azonos az esővel, a tengerrel vagy egy istennővel, márpedig a tanköltemény
töredékeiben mindezen megnevezések megtalálhatók. Nem mondhatjuk azonosnak,
mivel bár a szubsztrátum minden esetben azonos, az attribútumok eltérőek. Tehát a
korábbi fejezetben leírt hippokratészi probléma megoldása az, hogy mindegyik elem
magában hordozza azokat a tulajdonságokat – akár aktuálisan, akár potenciálisan – ami
alapján hidegnek, melegnek, édesnek, stb. mondjuk a dolgokat. Ezt a magyarázatot

9
Ld. EGP 265 o.
10
Az istenek, elemek neveivel való párosításról tett kísérleteiről
részletes tanulmányt olvashatunk Peter Kingsley: The Four-Element
Doxography írásában. Phronesis, Vol. 39, No. 3 (1994), pp. 235-254

13
támasztja alá az is, hogy a tanköltemény során az elemek különböző exemplifikációival
találkozhatunk:

• Tűz: ragyogó Zeusz, (B 6); elkülönítő és szétbontó hatású, pusztító gyűlölet (A
19); meleg és fénylő Nap (B 21); gyorstagú Nap (B 27); élesnyílú Nap (B 40); földalatti
tűz (B 52); szétválasztó (B 62); gyors és megszilárdító tűz (B 73); lobogó tűz, világító
láng, kifele törő és finom szövésű fény, finomszövésű tűz (B 84); Héphaisztosz (B 96
és B 98); megsemmisítő tűz (B 109), fénylő Nap (B 115); fékezhetetlen láng (d 11).
• Víz: könnyező Nésztisz (B 6); összeragasztó és szilárdító, egybefogó szeretet (A
19); sötét és hűvös eső (B 21); tenger [sós víz] (B 27); sokhullámú tenger (B 38); zápor
(B 50); a föld izzadsága (B 55); eső (B 73); fában megerjedt víz = bor (B 81); zápor (B
98); ezüstfehér víz (B 100); sötét eső (B 111).
• Levegő: életadó Héra (B 6); magas (B 17); halhatatlanok (ambrota), meleg,
sugaras (B 21); mindent körülfogó nedves levegő és Titán aithér (B 38); hosszú gyökerű
aithér (B 54); fénylő levegő (B 98); tömeges, sűrű (B 100); isteni aithér (B 109);
messzeterjedő levegő (B 135); felleggyűjtő levegő (B 149).
• Föld: Aidóneusz (B 6), föld, mint a szilárd dolgok eredete (B 21); cserjés erejű
föld (B 27); határtalan mélységű föld (B 39) föld [mint szilárdság] (B 21, B 76 = b2),
halandót burkoló föld [föld, mint hús] (B 148).
Empedoklész azért nem tett különbséget az elem és az elem dünamiszai között, mert
nem lehet, mivel ezek mind olyan dolgok, melyek együtt alkotják az elemet, benne
vannak, ettől az, az elem ami. Olyan ez, mint ahogyan egyaránt embernek nevezzük a
lusta, az okos-, gondolkodó-, sportos-, stb. embert, mivel ezek azok a képességek,
amitől ember az ember, s melyek már születéskor potenciálisan benne vannak minden
egyedben. Elvégre egy dolog sem képzelhető el tulajdonságok nélkül, s a tulajdonságai
alapján azonosítunk egy dolgot.
Ez a fajta megoldás azonban egy további kérdést is felvet: hogyan beszélhetünk a
minőségek fokozatairól? A válasz a keveredési folyamatban keresendő: „A szelíd láng
csekély földet tartalmaz” (B 85; Steiger Kornél fordítása). Tehát a minőségek fokozatait
az határozza meg, hogy az illető keverék, miből mennyit tartalmaz. Minél tisztább,
keveredetlenebb egy dolog minőségei annál erősebbek, amikor azonban más elem is
belép, a keverékbe gyengíti a keverékben domináló elem tulajdonságait, mindegy elfedi
azokat. Ezért van az, hogy például a lobogó tűz, ha kevés földdel keveredik, gyöngyül
az ereje és szelíd láng lesz belőle.

14
2.3 A S Z ER ET ET ÉS A V ISZÁ LY

Akárcsak ahogyan a négy gyökér esetében láttuk, a tanköltemény során, a két
univerzumot mozgató erő esetén is több elnevezéssel találkozhatunk. A mindent
egyesítő erő megjelenik, mint: Szerelem (Philóteti) (B 17, 7.), mint Barátság/Szeretet
(Philótes) (B 17, 20.), mint Öröm (Gethoszunen) (B 17, 24.), mint Aphrodité vagy
11
Küprisz, mint Harmonié (Ármonisz) (A 18., B 27., B 96.) és úgy is, mint szülői
szeretet (storgé) (B 105, 3.). Tulajdonságai pedig a következők: egyesítő (B 17, 7., B
26, 5.) hasonlóvá tevő (B 22, 5.), ártatlan/kifogástalan (B 35, 13.), isteni,
összeragasztó/összeállító (B 96.).
A szétválasztó erő elnevezései pedig a következők: Viszály (Neikosz) (B 17, 8,
19), Harag/Zűrzavar (Kóto) (B 21, 7), Erisz12 (B 20, 4). Tulajdonságai: ellenségeskedő
(B 17, 8., B 26, 6.), pusztító (B 17., B 19., A 19.), szétválasztó (B 21, 7., B 22, 6.),
őrjöngő (B 115., B 149.), romlott/perverz (B 20, 4.).
Tehát itt is azt láthatjuk, hogy csak akkor ismerhetjük meg a két erő természetét,
ha nevük performatívumaira fokuszálunk. A Szeretet és a Viszály elnevezések pont
olyan exemplifikációk, mint a négy gyökér elnevezései. A név performatívuma és dolog
dünamiszainak összességéből bontakozik ki a dolog maga az ő teljességében, vagy
legalábbis az ember által megismerhető teljeségében. Ezek ismeretében elmondható: a
Szeretet mindaz az erő, ami összehozza a dolgokat és nyugalmat teremt; a Viszály pedig
mindaz az erő, aminek hatására széthullás történik a kozmoszban.
A Szeretet és a Viszály természetéről hajlamos lennék azt mondani, hogy
Empedoklész szellemi princípiumoknak gondolta, azonban egészen biztosra mégsem
állíthatom. Ugyanis annak ellenére, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy a két
világalakító erő meghatározásakor, Empedoklész egy szellemi erő leírásával
próbálkozott, elődjeihez hasonlóan ő is térbeli kiterjedésűnek gondolt minden létezőt.
Így annak ellenére, hogy sem alakkal, sem színnel vagy bármiféle fizikai testel,
kapcsolatos tulajdonságot nem köt a Szeretethez és a Viszályhoz, mégis azt találjuk,
hogy az egyik hatalmának növekedésével a másik az örvény közepére szorul (a

11
Aphrodité és Küprisz nevek ugyanazon istenségnek, a szépség és a
szerelem istennőjének a nevei.
12
Erisz, a görög mitológiában, a viszály és veszekedés istennője volt.
Homérosz és Hésziodosz is többször említi.

15
Szeretet), vagy a másik hatalmának csúcspontján pedig az előbbi az örvényen kívülre
távozik (a Viszály).

2. 4 A LÉT EZ ŐK EGY M ÁSHOZ VALÓ VI SZO N Y A

A négyelemes teóriákban az elemek különböző viszonyokban állhatnak
egymással. Lehetnek ellentétpárok, mint ahogyan lokroi-i Philisztiónnál, ahol a négy
elem két oppozíciópárt alkot: tűz (meleg) – levegő (hideg), föld (száraz) – víz
(nedves),13 vagy különböző viszonyokban állnak egymással, mint ahogy Empedoklész
esetében is látni lehet. Arisztotelész – aki szerint lehetetlen, hogy egy test érzékelhető
ellentétpárok nélkül létezzen, 14 az elemeket két oppozíciópár: a hideg – meleg és nedves
– száraz segítségével magyarázta,15– Empedoklész filozófiájában dualizmust vélt
felfedezni. Meglátása szerint Empedoklész, bár négynek mondta az elemeket, mégis
úgy használta őket, mintha csak ketten volnának s így a tűznek a többi elemmel
szembeni ellentétét tanította.16 De ha megfigyeljük az empedoklészi látáselméletet,17
láthatjuk, hogy tényleg állított valamiféle duális oppozíciót. De nemcsak a
látáselméletben, hanem Empedoklész egész biológiájában a négy elem funkcionálisan
két csoportra oszlik: a tűz és a víz alapvető elemek, a másik kettő instrumentális
jelentőségű, semleges viszonyban álló elem. Amíg tűz a szétválasztó erő
tulajdonságaival is bír, addig a víz az elemeket egybegyűjtő erő tulajdonságait mutatja
(ld. a megfelelő fejezetben a felsorolást). Ebből a szempontból igaza van
Arisztotelésznek, valóban felfedezhető valamilyen szembeállítás a tűz és a többi elem
között. A vízzel való ellentét egyértelmű, a levegő és tűz, valamint a tűz és a föld között
viszont ugyanúgy vannak ellentétek, mint hasonlóságok:

t v l f
ű í e ö
z z v l
e d
g
ő

13
James Longrigg (1993), 106 – 107 o.
14
Ariszt. A kelet. és a puszt. 329a 12 sk.
15
Uo. 331 a 1 skk.
16
Ariszt. Met. 985a 38 – 985b 2
17
Empedoklész látáselméletével dolgozatom egy későbbi fejezetében
foglalkozom.

16
s ö
z s
é s
t z
v e
á r
l a
a k
s ó
z /
t ö
ó s
s
z
e
r
a
g
a
s
z
t
ó
f s r
é ö a
n t g
y é y
l t o
ő g
ó
m h m
e ű e
l v l
e ö e
g s g
p t é a
u e l
s r e s
z m t z
t é a i
í k d l
t e ó á
ó n r
y d

d
o
l
g
o
k

e
r
e
d
e
t
e
s s

17
z z
i i
l l
á á
r r
d d
í í
t t
ó ó

A fenti táblázatból jól látható, hogy az elemek között körülbelül olyan viszony
van, mint például egy ház építésekor, a tégla, a fa, a beton és az üveg között: ezek
együtteséből épül fel a ház, ugyanakkor mindnyájan egyenlők a ház stabilitását betöltő
funkciójukban. Bizonyos tulajdonságaik ellentétesek: pl. a fa nem átlátszó, az üveg meg
igen; más tulajdonságaikban hasonlóak: pl. a fa és az üveg is szilárd halmazállapotú. A
tűz és a víz kivételével, az elemek viszonyiról is pont ez mondható el.
A Szeretet és a Viszály, mint már nevükből is lehet rá következtetni szemben
állnak egymással. A Szeretet az elemek egyesítésére törekszik, a Viszály pedig a
szétválasztásukra, de akárcsak az elemek esetén Empedoklész leszögezi, hogy hatalmuk
ereje egyforma. A két erő egyenlőségéből következik, hogy egyik sem
győzedelmeskedik a másik felett, vagy egyik sem tudja hatalmában tartani a másikat.
Ellentétességükből következően azonban nem lehetnek egyszerre mindketten
kiteljesedettek, így váltakozniuk kell: amikor az egyik hatalma teljében van, akkor a
másik visszahúzódik és fordítva (ld. 1. ábra).

3. A NAXAGORASZ LÉTEZŐI

Anaxagorasz reakciója az eleai
monizmusra meglehetősen szélsőséges volt:
akárcsak Empedoklész, ő is kifogásolta a
parmenidészi Egyet azonban úgy gondolta,
hogy Empedoklész pluralizmusa nem ment elég
messzire: az Anaxagorasz által feltételezett őskeveréknek nem volt elég csak a
hagyományos ellentétpárokat, vagy csak az empedoklészi négy gyökeret tartalmaznia,
hanem tartalmazta a határtalan sokaságú részt (moira) és magot (szpermata), amelyek

18
semmiben sem hasonlítottak egymásra. Burnet szerint, ha ezeket a magokat
„elemeknek” neveznénk, akkor azt lehetne mondani, hogy a magok Anaxagorasz
rendszerének az elemei, ugyanis a világ dolgai ezek alapján épülnek fel és ugyancsak
ezek szerint különböznek. 18
Anaxagorasz írásaiban jelenik meg először az értelem nélküli anyag és az
értelemmel rendelkező Ész szembeállítása. Mondhatni azt is, hogy ő volt a dualizmus
egyik előfutára, s bár tanítása nem volt annyira kidolgozott, mint a későbbiekben
működő Platóné, elmondható, hogy elmélete az ő korában forradalmi újjutásnak
számított. Anaxagorasz világa lényegében két, egymástól jól elszeparálható létezőből,
anyagból és Észből állt.19 Az anyag tudatnélküli, passzív dolog, az aktív Ész azonban
képes megismerni és tetszése szerint elrendezni azt. E két dolog létezése teljes
mértékben független egymástól, azonban ahhoz, hogy a jelenlegi világ létrejöhessen,
szükségük van egymásra: az anyagnak az Észre, hogy az elrendezze és az Észnek az
anyagra, hogy megvalósíthassa, amit akar.
Tehát, mint mondottam Anaxagorasz a világunk érzékelhető dolgairól azt állította,
hogy részekből és magokból épülnek fel. A következő részben ezeket fogom
megvizsgálni.

3.1 A Z E GY BŐL S ZÁR M AZÓ D OLGOK : R É SZEK ÉS M AGOK

Anaxagorasz töredékei alapján, az Egyből származó dolgok jelenlegi állapotuk
szerint három különböző kategóriába sorolhatók. Megkülönböztethetünk:
leváltakat: csillagok, Nap, Hold, levegő, aithér (B 12., B 13.). Ezek azok a
dolgok melyek ma is azon formában vannak, ahogyan leváltak az ősmasszáról.

szétváltakat: ilyenek például az ellentétek (B 12. B 13.). Ezek a dolgok a
leváltakból jöttek létre, úgy hogy a leválás a már levált dolgon ismét
megismétlődött.

összekeveredetteket, vagy más néven összetetteket: például az emberek, és az
összes többi élőlények (B 4.). Miután megtörtént a szétválás is, a különböző

18
EGP 306 o.
19
Az anaxagoraszi kozmikus Észt egy későbbi fejezetben fogom
tárgyalni.

19
szétvált dolgok keverednek egymással így létrehoznak újabb dolgokat. Ezek
azok a dolgok melyeket keletkezni és pusztulni látunk (ld. B 17.).

Az első kategória elemeit azok a dolgok alkotják, amelyek állapota nem változott a
leválás óta. A második kategória elemei az előző kategória elemeinek további
széthullásából származnak. Az összekeveredettek kategóriába pedig mindaz sorolható,
ami akár a leváltak elemeinek keveréke, akár a szétváltak elemeinek a keveréke, vagy
mindkettő: a leváltak és szétváltak kategóriákba tartozó elemek keverékéből létrejött.
Az Egy azonban tartalmazott egy további dolgot is: minden dolgok magvait (ld. B
4, 1.). Ezekről a magokról azonban nagyon keveset árult el Anaxagorasz. De azért
lássuk mit is tudhatunk róluk: először is megtudjuk, hogy minden összetevődött
dologban benne vannak (B 4.1), különböző formájúak, színűek és ízűek lehetnek (u.o.),
határtalanul sok van belőlük, valamint minden mag egyedi, azaz semennyire nem
hasonlít a többi magra (B 4. 8). A magok színeinek és az ízeinek sokfélesége arról
tájékoztat, hogy az ellentétek jelen vannak bennük, tehát összetett valamik kell, hogy
lenniük.
Vlastos szerint Anaxagoraszt szó szerint kell érteni, ugyanis ő Empedoklésszal
ellentétben nem élt költői hasonlatokkal, ő nem verset, hanem prózát írt.20 Ezért –
mondja Vlastos – amikor Anaxagorasz magokat írt, akkor magokra is gondolt, úgy
ahogyan a magot biológiai értelemben ismerte. Hogy jobban meg lehessen érteni, mit is
értethetett Anaxagorasz a magokon, Vlastos azt javasolja, hogy nézzünk szét kortársai e
témával kapcsolatos nézetei közt. Anaxagorasz kortársai, akár filozófusok, akár orvosok
voltak egyet értettek abban, hogy a magok olyan alapvető elegyek, melyek egy szülő
testből származnak, és amelyekből egy új egyed képes kifejlődni. Az elegy a hasonlóság
elve alapján nő, fejlődik. Ez azt jelenti, hogy az elegy mindenegyes alkotóeleme (része)
magához veszi, a környezetéből a hozzá hasonló dolgokat. Ez lehetett Anaxagorasz
meglátása is a magokról, írja Vlastos, s ezt támasztja alá a B 10. töredék is: „Hogyan
lehetne haj abból, ami nem haj, és hús abból, ami nem hús?” (Steiger Kornél fordítása).
Tehát a mag úgy funkciónál akár a DNS: tartalmazza a szülő minden biológiai
információját. A magában található minta alapján, a mag az ő környezetéből, táplálék
formában magába juttatja a szükséges részeket és új egyeddé fejlődik. A megvett részek
közül azonban csak az épül be a magba (később a szervezetbe) amihez hasonlót
tartalmaz a mag. Azok a részek melyek eredetileg nem voltak meg a magban távoznak

20
Vlastos: The Physical Theory of Anaxagoras (1950), 34 o.

20
belőle. Mindebből egyúttal az is látható, miért nevezte Arisztotelész az anaxagoraszi
részeket hasonrészűeknek (homoiomereia): a mag csak azokat a részeket építi be
magába melyből már egy hasonló megtalálható benne. Így történik a növekedés is. Ezt
az elméletet Szimplikiosz és Aetiosz feljegyzései is alátámasztják:
„Anaxagorasz [a hasonló részek gondolatára] jutott, s azt tartotta, hogy semmiből semmi
sem keletkezik és minden valami hasonlóval táplálkozik. Tehát azt állapította meg, hogy
minden mindenből keletkezik, ha nem is közvetlenül, de rendszerint… Ugyanabból a
táplálékból, például a kenyérből, sok különböző dolog jöhet létre; hús csont, ér, ín,
hajszál, köröm, sőt toll is, s ha olyanok a körülmények, szarv is – viszont a hasonló csak a
hasonló által növekedik. Ezek alapján azt tartotta, hogy a táplálékban és a vízben – ha az
élő fák ezzel táplálkoznak – száraz fa, kéreg és gyümölcs van. Ezért azt állította, hogy
minden mindennel össze van keveredve, és a keletkezés elkülönülés által jön létre.”
DK 59 A 45 (Bodor András és Szabó György fordítása)

„A klazomenai Anaxagorasz, Hégészibulosz fia a „hasonrészűeket” nyilvánította a
dolgok princípiumainak. Fölöttébb megoldhatatlannak tetszett ugyanis számára, hogyan
volna képes valami a nemlétezőből létrejönni vagy a nemlétezőbe pusztulni. Egyszerű és
egynemű táplálékot veszünk magunkhoz, kenyeret és vizet, és ezekből táplálkozik a haj, a
véna, az artéria, a hús, az ín, a csont és a test többi része. Ez lévén a helyzet, egyet kell
értenünk abban, hogy minden, ami létezik, benne van a magunkhoz vett táplálékban, és
így minden a létezőkből növekszik. Ebben a táplálékban vannak olyan részek, amelyek a
vért alkotják, olyanok, amelyek az inakat, a csontokat és egyebeket; ezek a részek az
értelemmel szemlélendőek. Nem szabad mindent az érzékelésre visszavezetni, így azt
sem, hogy mindezeket a kenyér és a víz építi föl; hanem a kenyérben és a vízben az
értelemmel szemlélődő részek vannak.”
DK 59 A 56 (Cziszter Kálmán és Steiger Kornél fordítása)
A hasonrészűek tehát nem mások, mint a korábban megnevezett részek, amelyek
épp olyan szervezetbe jutottak be, amelynek eredeti magja tartalmazott egy hasonló
részt, s ezért magába építi azt. Például mikor egy ember megiszik egy pohár vizet, akkor
ebből a vízből mindaz haszonrészű az ő számára, amiből ő maga felépül, és nem
hasonrészű amire nincs szüksége a szervezetének. De ugyanebből a pohár vízből más
dolgok lesznek hasonrészűek egy fa számára, mint amik korábban az ember számára
hasonrészűek voltak, ugyanis a fa nem vérből, erekből, húsból, stb. épül fel, hanem
kéregből, fából meg más efféle dolgokból. Ezért mondta Anaxagorasz azt is, hogy
„mindenben mindenből – az Ész kivételével – van egy rész” (Steiger Kornél fordítása)

21
ugyanis mikor iszunk, vagy eszünk bármit is, a nekünk hasznos dolgokkal, a
hasonrészűekkel együtt, mindenféle olyan dolog is a szervezetünkbe jut, amiből fa, toll,
szarv vagy más hasonló dolog lehet.

3.2 A Z É SZ

Anaxagorasz az Ész bevezetésével, akárcsak Empedoklész is, egy tökéletesen
testetlen entitást kísérelt meg leírni. Azonban számára – ahogyan elődei számára is – a
valóság egyetlen végső kritériuma a kiterjedés volt, így az Észt úgy írta le, mint ami a
khrématák közül a legfinomabb és a legtisztább. Hogy pontosan milyennek is képzelte
azt biztosra nem tudni, nagy valószínűséggel anyaginak, de mégis valami más
természetűnek, mint amilyenek az Egy alkotóelemei. Ugyanis míg az Egy minden egyes
alkotórésze keveredik a többivel, addig az Ész valamilyen sokkal finomabb anyagból
épül fel, mely finomságnak köszönhetően képes tisztán önmaga lenni. Tehát a
kozmogónia kezdetén két egymástól különböző dolog volt: az Egy és az Ész. E két
ősprincípium közül pedig az Ész a magasabb rendű, mivel képes az Egyet uralni,
formálni. Mondhatni úgy is, hogy Ész az aktív princípium, az Egy és annak részei pedig
a passzív, befogadó.
Akárcsak Parmenidész és Empedoklész, Anaxagorasz is úgy gondolta, hogy a
mozgást nem szabad adott dolognak tekinteni, hanem meg kell magyarázni. Hasonlóan
Empedoklészhoz ő is egy külső okot, valamilyen elvont princípiumot tekintett a mozgás
okozójának, azonban a Viszály és a Szeretet párosa helyett egyetlen erőt feltételezett: az
Észt. Arról azonban, hogy az Ész hogyan és miért indította el a mozgást semmilyen
magyarázattal nem szolgált, teljes mértékben függőben hagyta a kérdést. Többek közte
ezen okok magyarázatának hiánya miatt, Platón is és Arisztotelész is éles kritikával
illette tanítását, ugyanis – állította a két filozófus – miután Empedoklész az Észben
jelölte meg a világrend és a benne végbemenő folyamatok okát, később mégis
alacsonyabb rendű okokkal – levegővel, aithérrel, vízzel és egyéb képtelenségekkel –
magyarázta a berendezkedést és a folyamatokat. Arisztotelész ugyancsak felrója
Anaxagorasznak, hogy azok után, hogy az Észt nevezte meg a világban lakozó rend
okának, mégis a későbbiekben úgy alkalmazta az Észt, mint holmi deus ex machinát,
amit akkor rángatott elő, amikor tanácstalan volt, hogy milyen okból van valami úgy,

22
ahogyan van. Minden más esetben pedig mindenféle mást nevezett meg a keletkező
dolgok okának mintsem az Észt.
Platón és Arisztotelész kritikája a mai napi elfogadott a filozófiatörténészek
között: általánosan helyeselt az a gondolat, hogy Anaxagorasz, amikor az Észt nevezte
meg princípiumnak, nagy és merész lépést tett elődeihez képest, ugyanakkor ők is
érthetetlenül állnak az előtt, hogy a későbbiekben, az okok magyarázatánál miért nevez
meg mindenféle más dolgot.21 Ez az „Ész” volt, mondhatni azt, Anaxagorasz istene. S
bár Anaxagorasz még nem tudott azon a gondolaton túllépni, hogy a végső valóságnak
térbeli kiterjedéssel kell rendelkeznie, az összes preszókratikus gondolkodó közül talán
ő jutott a legközelebb a manapság is elfogadott monoteikus istenképhez.
Nem tartom kizártnak, annak a valószínűségét, hogy Anaxagorasz kozmikus Ész-
elmélete alapozta meg Platónnál, leírt kézműves isten (Démiurgosz) fogalmát. Platón
biztos, hogy olvasta Anaxagorasz könyvét,22 és mint a Phaidónból kiderül tetszett neki
az az elképzelés, hogy valamilyen értelem rendezte be a világot.

3.3 A LÉT EZŐ O SZT HAT ÓSÁGA

Anaxagorasz kozmoszában nincsenek, sem legkisebb, sem legnagyobb részek
ugyanis minden egyes dolog az önmagához való viszonyában egyaránt lehet nagy is
meg kicsiny is. Így egy dologról nem mondható el, hogy van neki egy legkisebb része,
hanem mindig találgató egy nálánál kisebb, de ugyanakkor egy nálánál nagyobb is. Ez a
megállapítás ugyancsak az eleai nemlétező fogalmának tesz eleget, ugyanis ha
elfogadnánk, hogy létezik „legkisebb rész”, akkor az annál kisebb már nemlétező lenne,
s ezzel Anaxagorasz ellentmondana korábbi, a létezőről alkotott kijelentéseinek.
Egyes elemzők szerint,23 Anaxagorasz a B 5. töredékében eleai Zénónnak
válaszolt. E változat szerint, Anaxagorasz arra szeretett volna rámutatni, hogy attól,
amiért a dolgok pontosan annyian vannak, amennyien, még nem következik az, hogy a
számuk korlátos. A végtelen oszthatóság ebből kifolyólag már nem lesz többé
paradoxon: bármilyen aprók is lesznek azok a részek, amelyekre valamit felosztunk,
ezeknek a részeknek mindig lesz valós kiterjedésük. De attól sem kell többé tartani,

21
A dolgozatom harmadik fejezetben még visszatérek erre a problémára
és megcáfolom az Anaxagorasz ellen felhozott vádakat.
22
Ld. Platón: Phaidón (97 b - c) és Platón: Szókratész védőbeszéde (26
D)
23
Pl. KRS. 514-515 o.

23
hogy ha az osztásnak nem lesz végső tagja, akkor abból a tagok összegének végtelen
nagysága következik, mivel, mint ahogyan a B 3. töredékben olvashattuk minden dolog
egyaránt leírható nagynak is, kicsinynek is.

_______________________________

II. FEJEZET

KOZMOLÓGIA
1. E MPEDOKLÉSZ VILÁGÁNAK MŰKÖDÉSE

Parmenidész, abból a gondolatból, hogy csak Egy létező van azt a következtetést
vonta le, hogy a létező mozdulatlan homogén egység kell, hogy legyen.
Empedoklésznak azonban nem imponált sem a mozdulatlanság, sem a homogén egység
gondolata és inkább arra törekedett, hogy a világban látható változásra magyarázatot
keressen. Ha pedig változás van, akkor kell lennie valaminek ami, előidézi a változást,
ami mozgásba hozza az elemeket. Ezek a mozgatórugóknak, a Szeretet és a Viszály
nevezte meg.24

24
Ld. B 17. 1 – 13

24
1.1 A SOKFÉLESÉG LÉTREJÖTT E : A GYÖKEREK
KEVEREDÉSE

A látható világ sokféleségének magyarázatul Empedoklész, a gyökerek
keveredését hozza fel:
Nem, egymagukban ezek vannak, de ahogy egymáson keresztülfutnak,
máskor mássá és mássá válnak és mégis mindenkor egyformák.
B17, 34 – 35 (Steiger Kornél és Cziszter Kálmán fordítása)
Ezzel az elméletével sikerül Empedoklésznak lehetségessé tennie azt, amit
Parmenidész lehetetlennek tartott: lehet születésről és halálról beszélni úgy, hogy
közben nem állítjuk azt, hogy a semmiből/a nemlétezőből keletkezhet létező és fordítva,
a halál is lehetséges úgy, hogy a létező nem pusztul el. Ez volt az a gondolat, amelyet
Empedoklész, Anaxagorasz és az atomisták is vallottak: lokális változás, de globális
állandóság.
Azoknak, akik kételkednének abban, hogy csupán négy elemből létrejöhetett a
világban látható változatosság, Empedoklész a festő allegóriájával válaszol:
Mint amikor fogadalmi táblákat színeznek a festők,
az okossággal kitanított mesteremberek,
miután kezükkel megragadták a sokszínű mérgeket
és harmonikusan összekeverték, ebből többet másból kevesebbet,
s mindenféléhez hasonlatos alakokat készítenek belőlük:
fákat alkotva, meg férfiakat és asszonyokat,
vadakat, madarakat meg vízzel élő halakat
és, hosszú életű, a tiszteletre legméltóbb isteneket.
Így a csalárdság túl ne járjon az eszeden, hogy <azt hidd> máshonnan van
forrása a halandóknak, melyek nyilvánvalóan sokan vannak,
hanem világosan tudd ezt, istentől hallva a beszédet.
B 23 (Steiger Kornél fordítása)
A gyökerek a teljes szeparáció befejeződése után, az egyre növekvő Szeretet
idejébe érve, belépnek az örvénybe ahol a Szeretet egyesítő erejének engedve,
elkezdődik a különböző elemek egymáshoz kapcsolódása. A gyökerek keveredése
azonban nem kiegyensúlyozott: különböző arányokban alakulnak ki az első keveredett
dolgok. Ezt követően azt találjuk, hogy az így kialakult keverékek további keveredését
két dolog fogja meghatározni: egyrészt a Szeretet, másrészt a hasonló a hasonlóhoz
elve. Minden dolog azzal keveredik szívesebben, amely a leginkább hasonló hozzá:

25
Így az édes érinti az édest, keserű a keserűre ront,
savanyú a savanyúhoz lép, forró a forróhoz fut.
B 90 (Steiger Kornél fordítása)

A víz a borral… inkább keveredik, ám az olajjal nem akar.

B 91 (Steiger Kornél fordítása)

Az egymással ellentétes természetű dolgok keveredése magától nem megy végbe, itt
szükség lesz a Szeretet egyesítő erejére is:
Mert egyetértésben kötődnek mindenek a saját részeikhez,
a napfény, a föld, az égbolt meg a tenger,
ami belőlük messze űzetve a halandókban létezik.
Éppen így azok, amelyek inkább kerülik, hogy keveredjenek,
szeretik egymást Aphroditétól hasonlókká téve.
A legellenségesebbek azok, amelyek egymástól igen messze állnak
keletkezésben, keveredésben és kialakított formában.
Együvé kerülésük teljesen megszokatlan és idegen fájdalmas
a Gyűlölet hatása miatt, amely keletkezésüket véghezvitte.
B 22 (Steiger Kornél fordítása)

1.2 A Z EMPEDOKLÉSZI KOZMIKUS CIKLUS

Empedoklész filozófiájának legfontosabb tanítását a B 17.-ben olvashatjuk. Itt bár
már az első sorokban kihívóan ellentmond Parmenidésznek: „kettősen szólók”
ellentétben a „Egyetlen út szó marad…” (Parm. B. 8, 1), az „olykor eggyé növekszenek”
ellentétben a „nem olykor volt vagy lesz, mivel most van, minden együtt/…/hogyan és
honnan növekedett volna?” (Parm. B. 8, 5 – 7), a gondolatsort mégis a parmenidészi
metafizikával való egyetértéssel zárja: „örökké mozdulatlanok a körforgás során”.
A 17. töredék első öt sorból megtudjuk, hogy a többől egy keletkezik, majd az
egyből több. A 6 – 8 sor arról informál, hogy ez a kettős folyamat szüntelenül
ismétlődik, magyarázatként pedig a Szeretet és a Viszály hatalmának váltakozását hozza
fel. A 12 – 13 sor arról az állandóságról beszél, ami az örök körforgás ellenére a
világban van: a négy elemnek a Szeretet és a Viszály hatására létesült keveréke állandó
mozgásban van az egy és a sok állapota között – ebből a nézőpontból az univerzum
állandó mozgásban van. Azonban a keverék a körforgás során létező és ebből a

26
szempontból az univerzum mozdulatlan, változatlan. Ezt követően (16 – 17 sorok) a
görög retorikában gyakran használt elemét alkalmazza: megerősítés gyanánt megismétli
egy korábbi gondolatát,25 úgy hogy a visszatérő gondolat gazdagabbá és többrétűvé
váljék. A folytatásban Empedoklész a négy gyökérként azonosítja azokat az entitásokat,
amelyek a születés ciklusában jelen vannak, majd tesz néhány megállapítást a ciklus
mozgatóerőiről, a Szeretetről és a Viszályról. A Viszály és a Szeretet láthatatlan erő,
azonban a Szeretet jelenléte mégis felismerhető az emberi élet során „halandó tagjaiban
is benneszületett” (Steiger Kornél fordítása). S bár az emberek nem ismerik fel, mégis
érzik a jelenlétét és Aphroditéval vagy az örömmel azonosítják. A 26. sor a tanítás
igazságát hivatott megerősíteni: mikor Parmenidész költeményében az istennő a
halandók vélekedését ismerteti, akkor azt mondja: „ A következőkben az emberek
vélekedéseit ismerd meg, miközben szavam csalárd rendjét hallgatod” (B. 8, 51 – 52;
Steiger Kornél fordítása). Ezzel ellentétben Empedoklész azt mondja: „Te azonban
hallgasd a beszéd nemcsalárd útját!” (B. 17, 35; Steiger Kornél fordítása), ahol a
„nemcsalárd” kifejezéssel arra utal, hogy Pauszaniasz a tanításon keresztül az való
igazságot tudhatja meg és nem a halandók vélekedését. A Viszály azonban hadilábon
van az elemekkel és inkább elkülönül tőlük (Vö. B. 17, 19).
A fragmentum következő gondolatmenetében választ kapunk arra, hogy hogyan
lehetséges az, hogy annak ellenére, hogy a Viszály inkább elkülönül az elemektől mégis
hatást gyakorol a világra. A magyarázat a két erő hatalmának az egyenlősége. A két erő
a körbejáró idő átellenes pólusain helyezkedik el, pontosabban: a körbejáró idő
különböző részeiben uralkodnak. Mikor a Szeretet hatalmának csúcspontján van akkor a
Viszály teljesen erőtlen. Ugyanez történik akkor is, amikor a Viszálynál van a teljes erő,
ilyenkor a Szeretet elemekre gyakorolt hatása megszűnik.
Érdemes azonban itt megjegyezni, hogy amíg a két erő állandóan váltakozik,
addig egy másik erő, vagy nevezzük inkább törvény, állandóan érvényesül a dolgok
között: ez a hasonló a hasonlóhoz vonzódás törvénye. Mint ahogyan a dolgozatom egy
későbbi fejezetében részletesebben kifejtem, a Szeretet egyesítő erején kívül ez a másik
erő is egyesítő hatást gyakorol, itt azonban az egyesítés csakis kizárólag a hasonló
dolgok között megy végbe. Ez az erő, amelyről Empedoklész, mint erőről, vagy
létezőről nem tesz konkrét említést, csupán csak azt hangsúlyozza, hogy a hasonló

25
Vö. B. 25: „És amit kell kétszer is helyes elmondani”. (Steiger Kornél
fordítása)

27
dolgok inkább keverednek, mint az ellentétesek,26 a magyarázat arra, hogy a Viszály
teljes uralmának idején a négy gyökér miért tömörül négy elkülönült koncentrikus
gömbbe. Ugyanis ha a Viszálynak az a törekvése, hogy a dolgokat szétválassza, akkor a
hatalmának csúcspontján szanaszét hányódó magányos részecskékkel kéne
találkoznunk. A négy gömb, amely mindegyike csakis kizárólag az egyik gyökeret
tartalmazza, bizonyíték arra, hogy a hasonló a hasonlóhoz vonzódás törvénye, töretlenül
jelen van a színen, sőt ereje még a Viszály erejénél is erősebb.

Hosszú időn keresztül, pontosabban egészen 1994-ig, a strasbourgi Empedoklész-
papirusz feltűnéséig, az empedoklészi kozmológiával kapcsolatban nem volt egyetértés
az elemzők körében. Abban sem értettek egyet, hogy Empedoklész hogyan képzelte el a
két erő, a Szeretet és a Viszály helyét a kozmikus cikluson belül, de abban is nagy volt a
vélemények különbsége, hogy mikor vannak nyugalomban az elemek, ha egyáltalán
nyugalomban vannak. Ma már tudjuk, hogy a Szeretet a Viszály teljes hatalmának
idején nem szorul a perifériára,
ahogyan pl. Cornford és Wright
feltételezte,27 hanem a kozmosz
közepére tömörül (vö. a(ii) 17-
20). Nyugalom pedig, ahogyan
Arisztotelész a Fizikában
mondta,28 a csak a Szféra
idején van, máskor mozgásban
vannak az elemek. A Viszály
teljes uralmának az idején is,
úgy ahogyan a plutarkhoszi
műben olvashattuk,29 a négy
elem elkülönült koncentrikus
körökben helyezkedik el és e
szférákon belül gyors mozgást
végez (vö. a(ii) 3-15).

26
Vö. B 90., B 91.
27
Cornford (1912), 239 oldal; Wright (1981), 207 oldal.
28
Ariszt. Fizika
29
Plut. fac. lun. 926 d-927 a

28
Ugyancsak az új szövegrészekből tudjuk meg biztosan, amit eddig csak sejteni
lehetett, nevezetesen azt hogy Empedoklész kozmológiája ciklikus volt.30 A töredék
első soraiból kiderül, hogy a Szféra, a Szeretet uralma alatt álló isteni Gömb, nem
abszolút kiindulópont, hanem egy egyesülési folyamat eredménye. Az a(i) 6. sorából
megtudjuk, hogy a Szeretet uralmának az idején az elemek „összegyűlnek”. Ahhoz
pedig, hogy össze tudjanak gyűlni, nyilvánvalóan előtte külön kellet, hogy legyenek. A
következő sor (a(i) 7) az elemek ismételt szétválásáról beszél, melynek okaként a
Viszályt jelöli meg. A ciklikus kozmológia melletti további érvként Betegh Gábor a
következőket hozta fel:

Az új szövegrészek erősítik azt az antik értelmezési hagyománnyal is egybehangzó
interpretációt, amely szerint Empedoklész kozmológiája ciklikus volt. (…) Egy további
érv ugyanezen töredék egy későbbi részéből származik. Empedoklész ezekben a sorokban
a kozmikus hatalomváltás történéseit írja le: a Viszály a mindenség közepéhez közelítve
eléri hatalmának csúcspontját, majd a következő pillanatban a középpontba szorított
Szeretet kifelé terjedve elkezdi egységesítő munkáját. A szövegrészben — az egyetlen
metrikailag lehetséges rekonstrukció szerint — az igealakok conjunctivusban
szerepelnek. Ez pedig csak úgy értelmezhető, hogy az itt leírtak nem egyszeri, hanem
ismétlődő történésre vonatkoznak. 31

Tehát a strasbourgi papirusz felbukkanása óta, tudjuk, hogy az Empedoklész
világában a Szeretet és a Gyűlölet hatására összeálló, majd szétváló dolgok állandó
kozmikus ciklusban vannak: a keveredés és a szétválás együtt alkot egy kozmikus
ciklust. Nincs kiinduló, eredendő állapot, mint ahogyan végső állapot sincs. A kozmosz
négy különböző korszaka a következő:
Az elemek teljesen össze vannak vegyülve, és mindenható Szeretet hatol át
mindent, egyesítve az összes gyökeret. Ilyenkor a Gyűlölet a körforgás
szélére szorul. Ez a korszak a szeretet uralma: a nyugalomé, a teljes
homogenitásé, a tökéletes Szphairoszé;

A gyűlölet behatol az elemek közé, és bomlasztani kezdi a köteléket. Ez a
korszak a gyűlölet támadása: a kezdődő heterogenitásé;

30
Ellenkező elméleteket lásd Steiger Kornél (1998), 21-34 és KRS
(1998), 418, 1. jegyzet.
31
Betegh Gábor (1999).

29
A Gyűlölet uralmának a korszakában, az elemek teljesen szét vannak válva
egymástól és rendszertelen mozgást végeznek. Teljes a gyűlölet uralma:
teljes a heterogenitás;

A szeretet ereje ismét növekedni kezd, melynek hatására a különvált elemek
keveredni kezdenek egymással. Ez az állapot a homogenitás kezdete.

A fenti felsorolásban az is látható, hogy miben különbözik Empedoklész Gömbje a
Parmenidészétől: abban, hogy halandó. Azonban mindketten isteni természetet
tulajdonítottak neki, s így csatakoztak Xenophanész (i. e. kb. 570 – 475) antropomorf
istenkép ellen intézett támadásába.

1 . 3 Z O OGÓN IA

Ugyancsak jelentős vitakérdés, hogy Empedoklész kozmológiájában egy vagy két
zoogóniai folyamat zajlik-e le. A kérdés az, hogy az élőlények kialakulása melyik
periódusra tehető? A Szféra felbomlása után, a növekvő Viszály időszakára, vagy ezzel
ellentétben a növekvő Szeretet egyre erősödő hatalmának időszakára, vagy esetleg
mindkét időszakban keletkeznek élőlények?
Az egyik első Empedoklész-kommentátornak, Arisztotelésznek a feljegyzései,
inkább arra utalnak, hogy az empedoklészi műben csak növekvő Szeretet korszakában
alakulhatnak ki élőlények. Ennek ellenére Arisztotelész a Viszályt is produktív erőnek
tekintette, ugyanis a következő állítást tette: „Ha a viszály nem lenne benne a
dolgokban, akkor minden együtt volna, mint ő mondja [ti. Empedoklész]. Mikor ugyanis
a dolgok egybetömörülnek, akkor „a viszály kívül helyezkedik el” (Bognár László
fordítása).32 Ebből aztán az következik nála, hogy a legboldogabb isten kevesebbet tud,
mint más, mert nem ismer minden elemet. Hiszen nincsen benne gyűlölet; márpedig
csak hasonló ismer meg hasonlót.33 De hasonló gondolatot találunk egy másik
arisztotelészi műben is: „Tehát inkább a viszály az oka a természetnek megfelelően
történő mozgásnak, mintsem a szeretet. Úgyhogy átfogó értelembe véve is inkább a
szeretet lehet az, ami szemben áll a természettel.” (Bognár László fordítása).35
Arisztotelész kritikus hangneme, amely a fenti idézetekben érezhető arra enged

32
Ariszt. A kelet. és a puszt.333 b
33
Ariszt. Met. 1000b 1 – 7

30
következtetni, hogy Empedoklész csak a Szeretetnek tulajdonított produktivitást.
Arisztotelész pedig arra mutatott rá, hogy a Viszály nélkül nem beszélhetnénk
egyáltalán semmilyen zoogóniáról, hiszen ahhoz, hogy a Szeretet egyesítse az elemeket,
először szét kellett bomlasztania valaminek. Tehát abban az értelemben produktívnak
tekinthetjük a Viszályt, hogy létrehozta a pluralitást.
Szimplikiosz (kb. 490 – 560) – akiről úgy tudni, hogy kezében tartotta
Empedoklész teljes A Természetről című művét – a Viszály növekvő idejére tette az
élőlények keletkezését: „… a Viszály ismét szétválasztja az őselemeket és ilyenné teszi
a világot [ ti. amilyen a mi világunk].”34 Ezt az elméletet támasztja alá Aetiosz (i. e. 1 –
2 sz.) is, mikor azt mondja: „Empedoklész szerint az élőlények közül legelőször a fák
nőttek ki a földből, mielőtt még a nap kivált volna, s mielőtt az éjszaka elkülönült volna
a nappaltól…”35 A „kivált” és az „elkülönült” szavak mindenképp arra engednek
következtetni, hogy ez az esemény a növekvő Viszály korszakában játszódik le.
Azonban, ugyancsak Aetiosz részletes leírást ad arról is, hogy a Szeretet növekedésének
idején, hogyan alakultak ki az élőlények. 36
A fennmaradt empedoklészi töredékekből bizonyosan megtudhatjuk, hogy a
növekvő Szeretet korszakában van zoogónia, ugyanis Empedoklész az élőlények illetve
azok egyes szöveteinek kialakulását a Szeretet egységesítő művének tekintette (vö. B
35., B 71., 73., B 75., B 86., B 96., B 98.). A növekvő Szeretet idején a következőképp
nyerik el az élőlények a most látható formájukat: először az elemek mindenféle
szervekké, végtagokká állnak össze, majd ezt követően a végtagok és szervek
összekapcsolódnak. Az összekapcsolódás viszont nem tökéletes és különböző
torzszülöttek jönnek létre: emberfejű tehenek, és tehénfejű emberek, sok végtagú
élőlények, stb. Ebben a fázisban a nemek felismerhetetlenek, még nem
differenciálódtak. A nemek kialakulásáról a B 65. és a B 67. töredékekben olvashatunk:
a nemek különbségét a testekre ható hőmérsékletkülönbség fogja előidézni (vö. B 67.),
ami azt jelenti, hogy a nemek úgy fognak differenciálódni egymástól, hogy inkább
meleg vagy hideg környezetben fejlődik ki a magzat.
A hímek és a nőstények kialakulásának okával viszont van egy kis probléma: a B
62. első soraiból azt tudjuk meg, hogy a nemek elkülönülését a kiváló tűz hozta létre.
Ugyaninnen tudjuk meg azt is, hogy a földből keletkezett „teljes természetű alakok”

34
Emp. A 52 (Bodor András és Szabó György fordítása)
35
Emp. A 70 (Bodor András és Szabó György fordítása)
36
Emp. A 71 (Bodor András és Szabó György fordítása)

31
fényből és vízből egyaránt részesültek. A fényről tudni a (ld. B 27.), hogy a meleggel
együtt a tűz egyik tulajdonsága, a víz egyik jelzője pedig a hideg (vö. B 21, 5.) tehát a
„teljes természetű alakok” hideget és meleget egyformán tartalmaztak, ezért voltak
egyben férfiak és nők is. A B 65. pedig arról informál, hogy a nőstények a hideggel
találkozva alakulnak ki, a B 67. pedig arról olvashatunk, hogy a magzat hímmé
válásának feltétele a meleg. Na, most ha a „teljes természetű alakok” mindkét
minőséget tartalmazták és a B 65. és B 67. idézetekből következtetve ez volt a
„teljességük” oka, akkor a nemek megjelenése semmiképp nem a növekvő Szeretet, a
Szféra fele tartó úton jön létre. Itt ugyanis szétválás történt, mégpedig a hideg-meleg
ellentétpárok szétválása, ami a növekvő Viszály korszakát jelenti.
A választ a fenti kérdésre Arisztotelész adja meg, aki amikor Empedoklésznál
kozmológiájában mozgás okait kereste, a következőket mondta a tűz viselkedéséről:
„Mert jóllehet a viszály választ szét, de az aithér mégsem a viszály hatására mozdul
fölfele, hanem Empedoklész olykor azt mondja, hogy véletlenségből („mivel futásban
valamikor egyszer így találkozott össze velük, gyakran azonban másként”).” (Bognár
László fordítása) 37 Kétséget kizárólag a véletlennek, nagy szerepe van Empedoklész
gondolkodásában. Akárhányszor olyan problémába ütközik, melyre nem tud
magyarázatot adni, vagy egy állítása ellentmondásban van egy korábbi állításával –
jelen esetben, arra kellett magyarázatot adnia, hogy ha a növekvő Szeretet korszakában
vagyunk, akkor hogyan történhet meg, hogy a nemek szétválnak – a véletlennel
magyarázza.38 Tehát a véletlen az oka annak, hogy növekvő Szeretet korszakában az
élőlények „teljes” neműből hímmé, vagy nősténnyé szeparálódnak.
Egy másik lehetséges válasz, arra, hogy a növekvő Szeretet korszakában miért
történhet szétválás, az hogy a növekvő Szeretet korszakának ez első felében, a Viszály
ereje még elég erős ahhoz, hogy szétválásokat okozzon. Ezt az elméletet támasztja alá a
B 35, 11. is ahol azt tudjuk meg, hogy a növekvő szeretet idején a Gyűlölet fokozatosan
vonul ki a körforgás szélére: „a tagok egy részében benne maradt, más részéből
kilépett” (Steiger Kornél fordítása). Tehát miközben a Szeretet elkezdi az egyesítő
munkáját, a Gyűlölet, bár egyre gyengébben, de okozhat szeparálódásokat a már
egyesített dolgokon. Ez, a mindkét erő együttes hatása, lehet a magyarázat a fentebb
leírt véletlen szétválások előfordulására is.

37
Ariszt. A kelet. és a puszt. 334 a 1
38
Az utolsó fejezetben még visszatérek erre a témára.

32
Végkövetkeztetésem, az előbb leírtak alapján, az, hogy egy empedoklészi
kozmikus cikluson belül egyetlen zoogónia volt, és ez a növekvő Szeretet korszakában
játszódott le.

1.4 A R EIN K AR N ÁC I Ó C IK LUS A

Míg Empedoklész A Természetről című művében az anyagi világ ciklikus
kozmológiáját tárgyalja, addig a Tisztulásokban a szellemi világ, a lelkek vándorlásáról
olvashatunk. Míg az első tanköltemény leszögezi, hogy a világban minden a négy
elemből, tűzből, vízből, levegőből és földből épül, fel melyeket a két nagy kozmikus erő
a Szeretet és a Viszály mozgat a Tisztulások, túllépve az elő mű kizárólag az anyagi
világgal foglalkozó mivoltán és egy olyan világról is említést tesz ahol a halhatatlan
istenek teljes boldogságban élnek (B 115.).
Az istenek világa azonban, nem teljesen áthatolhatatlan a Viszály számára, s
amikor sikerül valahogyan beférkőznie és bűnre csábítja a daimónokat, akik ha
engednek a csábításnak súlyos büntetésben lesz részük. Empedoklész magát is egy ilyen
vétkes daimonnak tartja, aki éppen büntetését tölti itt a földön és ’őrjöngő’ Gyűlölet
szeszélyeinek van kitéve. Vétke, mit ahogyan B 139. töredékből kiderül, a húsevés
(gyilkosság) volt.
A húsevés tilalmának okaira a választ a B 177., B 136. és a B 137. töredékekben
olvashatjuk. Ezek szerint egy élőlény – akár növény szárazföldi vagy vízi állat, vagy
ember – a halála után, újjászületik egy új testben. Így fordulhat elő az, hogy aki húst
eszik az éppen saját anyját, apját vagy valamelyik más rokonát, társát eszi meg. A
növények közül azonban csak a babérlevél és a bab evése tiltott – legalábbis a
fennmaradt töredékekben csak ez a kettőről olvashatunk. A bab tiltása nagy
valószínűséggel a püthagoreus hatás egyik következménye, ugyanis más
gondolkodóknál vagy vallási kultuszokban nem lelhető fel ez a tilalom. A babérlevél
tiltásának valószínűsíthető eredete a görög mitológiából ismert Daphné története.39 De

Apollón isten szerelme elől menekülő nimfát, Daphnét anyja, Gaja
39

aki egyben a föld istennője is volt babérfává változtatta. Az ókori görög
világban és később a rómaiban is, Püthia kivételével tilos volt a babérlevél
fogyasztása.

33
ugyancsak tiltották a hús fogyasztását, valamit áldozati célokra való felhasználását az
orphikusok40 és a püthagóreusok41 is.
A hús, vagy bármi más evésének tilalma érthetetlen, ha arra gondolunk, korábban
Empedoklész leszögezte, hogy minden a négy örök elemből épül fel. Ha a világ úgy
működik, hogy a négy elem folyamatosan különböző formákká tömörül, majd egy idő
után szétválik akkor valaminek a megevése nem más, mint az elemek keveredésének
egyik mozzanata. A B 137. fragmentum („Alakját megváltoztatott kedves fiát…) arra
enged következtetni, hogy az épp áldozatnak előkészített állat valójában a néhai fiú egy
megváltozott alakban. Ez két dolgot jelenthet: a fiút alkotó elemek annak halála után
úgy keveredtek újra össze, hogy egy állat testét alkották, vagy második variánsként: a
fiú lelke annak emberi testének pusztulása után egy új, állati testbe költözött. Azonban
sem a fennmaradt töredékekben, sem a kommentárokban nem találunk utalást arra, hogy
Empedoklész az összes élőlénynek lelket tulajdonított volna. Sőt a B 15. töredék inkább
arra enged következtetni, hogy a halandók sem születésük előtt, sem haláluk után nem
léteztek, tehát lelkük sincs, ami túlélhetné a test halálát:
Nem sejtene meg elméjében bölcs férfiú,
hogy amíg élik azt, amit életnek szokás nevezni,
addig léteznek és jó meg rossz dolgok esnek meg velük,
de mielőtt halandókká álltak volna össze és <miután> szétoldottak, semmik ők.
B 15 (Steiger Kornél fordítása)
A Természetről műben olvasható B 15. fragmentum és a Tisztulásokban leírt
reinkarnáció ellent mond egymásnak. Ez két dolgot jelenthet: először is azt, hogy
egyszerűen megváltozhatott Empedoklész világnézete a két mű keletkezése közti
időben. De jelentheti azt is, hogy kétféle élőlényekről beszélhetünk: a halandókká
összeállt elemekről (akik Tükhé akaratából eszmélnek) és a bukott, hús köpenybe
burkolt daimónokról. Azt mindenképp biztosra tudhatjuk, hogy Empedoklész, saját
magát ez utóbbiak közé sorolta, ugyanis állítása szerint ő egyike a büntetését töltő
daimonnak, akit a többi istenek a földre száműztek.42 Büntetése pedig az, hogy
különböző testekben újjászületve, „háromszor tízezer ciklusig (óraszt) kóboroljon távol
a boldogoktól” (B 115.). 43

40
KRS (1998) 329 o.
41
Arnold Hermann (2004) 48 o.
42
Vö. Emp. B 115, 13.
43
A gyakran évnek fordított ’óra’ (ὧρα) szó magyar jelentése:
valamilyen természeti törvény által meghatározott, szabályszerűen visszatérő

34
Az inkarnációk sorozata a daimón vétségének a következménye, melynek során,
egyfajta ranglétrán kell végighaladnia. Ez a gondolat, akárcsak az újjászületés
gondolata is orphikus gyökerekkel rendelkezik, ők ugyanis azt tanították, hogy a test
egyfajta börtön, amely őrzi a lelket, míg az meg nem fizeti büntetését. 44Ezt a folyamatot
Empedoklész szinte ugyanazon kifejezésekkel írta le, mint a másik törvényt, amely a
Szféra Viszály általi szétszakadását irányította. A daimón a „boldogok” világából
száműzetik, onnan ahol az ókori görög világban ismert istenek közül csak egyetlen
istennek volt hatalma, a szépség és a szerelem istennőjének: Küprisznek
(Aphroditének). Kétségkívül Empedoklész Küprisz alatt nem egy antropomorf istenre
gondolt, hanem arra az erőre, melyet a Természetről költeményében Szeretet néven
mutatott be. Ezt támasztja alá az is, hogy Küprisz birodalmának tulajdonságai
megegyeznek a korábbi tankölteményben megismert Szeretet teljes uralma alatt tartott
Szférával, ahol az elemek egységet alkotnak, és teljes nyugalomban vannak. Küprisz
világában az ellentétek nem válnak szét, a tankölteményben ugyanis az áll, hogy a
daimón az ellentétekkel (Meghasonlás – Harmónia, Szépség – Rútság, Sietség –
Késlelkedés) és minden más létezővel – kivéve a Szeretet – a földi világba való
érkezésekor találkozik először.45 A földi világ a kozmikus ciklus azon időszaka, amikor
Viszály és annak szétválasztó ereje jelen van a színen.
Empedoklész tankölteményében sok helyen követi a görög mítosz eseményeit,
sokat merít Hésziodoszból és Homéroszból mikor a bukott és száműzött daimónokról
beszél, mikor önisteníti magát, vagy amikor a daimón földre érkezését írja le. Ez utóbbi
esemény leírásánál legfőképp az Odüsszeia alvilág leírására támaszkodott.

2. A NAXAGORASZ :
M INDENBEN MINDENBŐL V AN EGY RÉSZ

időszak, azaz ciklus. Empedoklész, egyértelmű okok miatt, az ὧρα alatt nem
érthette azt, amit mi napaság év alatt értünk. A ciklus, valószínűleg egy
kozmikus ciklus idejét jelenti.
44
Ld. Platón: Kartülosz 400 B – C.
45
Ld. Emp. B 122.

35
Miután Anaxagorasz kijelentette, hogy a kozmosz sok létezőből épül fel, arra is
válaszolnia kellett, hogy a kezdeti egységből, hogyan lett sokaság. Ennek a válasznak
azonban nem volt szabad szem elől tévesztenie azt az Anaxagorasz által is alaptételként
elfogadott parmenidészi tételt, miszerint ami van, az öröktől fogva van, és sohasem
pusztul el. Anaxagorasz megoldása e problémára az volt, hogy kijelentette az eredeti
Egy valójában egy keverék volt, amely már magában hordozta a jelenlegi világ összes
építőelemét (részét) és magját. Azonban mivel Parmenidészhez hasonlóan ő is tagadta
az üresség létezését nem mondhatta azt, hogy ebből az ősmasszából keletkezett dolgok
térben teljesen elkülöníthetőek lennének egymástól, így arra a következtetésre jutott,
hogy akárcsak a kozmogónia kezdetén most is ugyanúgy együtt kell lenniük a
dolgoknak.
Az üresség létezésének kiküszöbölése után azonban egy újabb problémával
találjuk szemben magunkat: ha kezdetben is és most is minden együtt van, akkor miben
különbözik a mindenség kezdeti állapota a mostani állapottól. Anaxagorasz állítása
szerint, minden dolog (khrémata) benne van mindenben (B 6.). Ahhoz, hogy
megvizsgáljuk mit is értett ezen állítás alatt, először arra kell választ találni, hogy mit is
értett pontosan a khrémata szó alatt. Érdemes megvizsgálni a szó eredeti jelentéseit,
ugyanis magyar nyelvben erre a kifejezésre nem található egy, pontos kifejezés. A
gyakran csak egyszerűen ’dolognak’ fordított khrémata egyaránt jelenthet tárgyat,
élőlényt, égitestet, fajt, nemet, minőséget, elemeket és elemekből összetett anyagokat.
De, hogy mit is értett Anaxagorasz a khrémata alatt kideríthető, ha a fennmaradt
töredékekből kikeressük miket sorolt be e megnevezés alá. A töredékekben a következő
megnevezéseket találni: levegő (B 1,); aithér (B 1., B 15.); föld (B 4., B 15., B 16.);
nedves, száraz, meleg, hideg, fénylő, sötét (B 4., B 12., B 15,); haj, hús (B 10); ritka,
sűrű (B 12., B 15.); Ész, csillagok (B 12.); Nap, Hold (B 12., B 18, B 19.); felhő, víz,
kövek (B 16.). A doxográfiák pedig további anaxagoraszi khrématákról is beszámolnak,
ilyenek például: az arany, vér, ólom (A 41.); fehér, fekete, édes (A 52.). Ha
megfigyeljük, ezeket a megnevezéseket láthatjuk, hogy az anaxagoraszi khrémata a
világ összes dolgait jelenti, minden olyan dolgot, amivel a hétköznapok során
találkozhatunk, és amelyekről általában létezést állítunk. 46 Tehát a mindenben
mindenből van egy rész jelentése: a világ összes dolgában megtalálható a világ összes

Visszatérve a fejezet bevezetőjében említett hippokratészi kritikára,
46

most már elmondhatjuk, hogy Anaxagorasz valóban nem tett különbséget a
minőséget hordozó elem és az elem/dolog által hordozott minőség fogalma
között.

36
többi dolga is. Ez az a gondolat, melynek segítségével megmagyarázható lesz, hogy
hogyan lehet haj abból, ami nem haj és hús abból, ami nem hús, valamint az is, hogy
hogyan lehet most is minden úgy együtt, ahogyan a körforgás megkezdése előtt volt. A
következőkben részletesen kifejtem, miért van ez így: amellett fogok érvelni, hogy a
mindenben mindenből van egy rész, a világ dolgainak tisztátalanságára utal – szemben a
tiszta és keveredetlen Ésszel.
A mindenben mindenből van egy rész anaxagoraszi állítás azt jelenti, hogy
egyetlen összetett/összekeveredett dolog sem igazi önmaga – s ezt meg is erősíti azzal a
kijelentésével, hogy egyedül az Ész az, aki egymagában van. Az összekeveredett
dolgok, melyeket a hétköznapi életünk során látunk, épp e tisztátalanságuk miatt
megismerhetetlenek az érzékszerveink számára. Hiszen a dolgok, az szerint, hogy
milyen részecske került bennük túlsúlyba, mutatkoznak annak, aminek látszanak.
Mutatkozni vagy látszani valaminek pedig nem azonos a valaminek valóban lennivel.
Anaxagorasz nem azt mondja, hogy egy dolog pontosan az, amiből túlsúlyban van
benne valami, hanem a szerint mutatkozik valaminek, hogy milyen arányban tartalmaz
magában valamit.47
A fent leírtakból érthetővé válik Anaxagorasz azon kijelentése is, miszerint most
is pont úgy együtt van minden, mint a kezdetekkor, mikor még az Ész még nem
indította el a körforgást (B. 6, 3). Nála, Empedoklésszal ellentétben, a részecskék
keveredése nem új dolgot hoznak létre, hanem az történik, hogy amikor több
egymáshoz hasonló részecske kerül egymás közelébe egyre felismerhetőbb lesz e
hasonló részecskék milyensége. Például, amikor sok hús részecske kerül egymás mellé,
akkor láthatjuk, érzékelhetjük a húst, amíg, azonban amíg ezek a hús részecskék
szétszóródva a keveréken belül vannak felismerhetetlenek az érzékszervek számára.
Tehát az eredeti Egy ugyanúgy fennmarad, minden ugyanúgy együtt marad, csupán
átrendeződik.

2.1 „N ÉM ELY D OL GOK BAN PED IG É SZ IS VAN ”

47
Vö. Anax. B 12. 14

37
Namármost azt írta Anaxagorasz, hogy némely dolgokban Ész is van (B 11.), a
kérdés pedig az, hogy melyek ezek a dolgok? Az élőlények? Bár Anaxagorasz sehol
nem írt olyant, hogy az Ésszel rendelkező dolgok alatt az élőlényeket értette, az
elemzők körében általánosan elfogadott dolog, hogy csakis erre gondolhatott. Ezt a
feltételezést erősíti meg a B 12. végén olvasható rész is, amelyből megtudjuk, hogy az
Ész diszkontinuus módon van elosztva a világban, van belőle „több is és kevesebb is”.
Mert ha csak azt állította volna Anaxagorasz, hogy „vannak dolgok, melyekben Ész is
van” azt jelentené, hogy egyforma intellektussal rendelkezne minden, ez azonban nem
illene az élőlények világára.
Érdekes az emberi és az állati intellektus közötti különbség okára adott
anaxagoraszi magyarázat – már ha igaz az, amit Arisztotelész Az állati testrészekről
című művében erről állít. Azt mondja ugyanis, hogy Anaxagorasz nem azért tartotta az
embert bölcsebbnek az állatoknál, mert esetleg több ész jutott neki, hanem azért mert
felegyenesedett, két lábra állt, így az elülső végtagjait kézként kezdte el használni. 48

2.2 A Z É SZ LEVÁL ASZT Ó T EVÉK E N Y SÉGE

Anaxagorasz gondolkodásában nincs helye a korábban megismert empedoklészi
véletlennek, nála minden változás az Ész tevékenységének tudható be. Kezdetben, az
őskeverékből, az Ész mozgatótevékenységének hatására dolgok kezdtek el leválni. Ez
az Ész egyik leválasztó tevékenysége: a mozgás, pontosabban az körmozgás elindítása
mely lehetőséget adott a dolgok sokaságból való bizonyos fokú szeparálódásra.
Platón és Arisztotelész szerint az Ész csak az első mozgást indította el, minden
más ezt követő folyamat mechanikus tényezők következménye. Miután az Ész
elindította a körforgást, a megmozgatott, most már örvénylő anyag a fizika szabályainak
alávetve, valószínűsíthetően a centrifugális erő egyre növekvő hatására további részeire
bomlott:
És amikor az Ész elkezdte a mozgatást, dolgok váltak le a mozgó mindenségről [vagy:
mindenről, ami megmozdult],
és valahány dolgot az Ész megmozgatott, azok mind szétváltak
Miközben pedig mozogtak és szétváltak, a körforgás sokkal erősebbé tette a szétválást.
B 13, 2-3. (Steiger Kornél fordítása)

48
Ariszt. Az állati testrészekről IV. 10. 687a7

38
Egy másik elmélet szerint az Ész azáltal választja le a dolgokat az őskeverékről,
49
hogy megismeri, megkülönbözteti azokat a többitől. Az intellektuális-leválasztás
elmélet előzménye Parmenidész filozófiájában keresendő. Szerinte ugyanis az emberek
nem felismerték a dolgokat, hanem elhatározták, szokásukká tették, hogy két formát
különböztetnek meg. Nem felismerték, hogy ezek különböznek egymástól, hanem
megkülönböztették őket majd jegyeket tulajdonítottak nekik.
Mert elhatározták [ti. az emberek], hogy két formát (morphé) neveznek meg,
[…]
és alakra ellentéteseként különböztetik meg őket, és jegyeket tulajdonítanak nekik
egymástól elkülönítetteket. Az egyiknek a láng éteri tüzet,
amely mozgékony, nagyon könnyű, önmagával mindenfele azonos,
a másikkal pedig nem azonos. De a másik önmagában
ennek ellentéte, sötét éjszaka, sűrű alakú és súlyos.
Parmenidész B 8, 53 – 59. (Steiger Kornél fordítása)
Ezek szerint, Anaxagorasz kozmogóniájának kezdete, a fenti parmenidészi töredékre
adott kiegészítésként is értelmezhető. Parmenidész ugyanis csak annyit mond el, hogy
az emberek, elhatározásuk révén jutottak el a több létező fogalmának kialakításához,
viszont nem mond semmit arról, hogy ez a megkülönböztetést hogyan történt.
Anaxagorasz kozmogóniája ezt az elméletet gondolja tovább: a világ eredeti, kezdeti
állapotában egy homogén egységet alkot, majd később, valamilyen éretem
munkálkodása révén, az Egyből kiválik a sokaság, mindez azonban úgy történik, hogy
az Egy kontinuitása nem bomlik meg. Ez az elmélet szerint tehát, az anaxagoraszi Ész is
inkább megkülönböztet dolgokat és nem fizikálisan leválaszt.
A következőben amellett fogok érvelni, hogy a kozmikus Ész által indított
körforgást nem lehet teljes egészében egy performatív aktusnak tekinteni. A jelenlegi
világ kialakulásának folyamata kettősnek kellett lennie: az intellektuális
megkülönböztetés mellet egy fizikai szeparálódásnak is történnie kellett. Erre a fizikai
szeparálódásra J. Barns magyarázatát találom a legmegfelelőbbnek. Ő a következő
magyarázatot adta arra, hogy Anaxagorasz őskeverékében miért nem voltak a dolgok
felismerhetőek:
Az eredeti keverékben az arany vagy hús részecskék annyira parányiak voltak, hogy nem
lehetett megfigyelni őket, pont úgy ahogyan a tengerbe öntött pohár bor sem okoz
semmilyen megfigyelhető változást a tengervízben. (Pontosan ez az ok, amiért az eredeti

49
Ld. Lesher (1995) o.; Steiger (1998) 210 – 211; Curd (2004) 145 –
146 o.

39
masszának nincs színe (201): a színtelen levegő és aithér, melyek mennyiségben
fölényben voltak, elnyelték a velük összekeveredett más dolgok színeit. Egy pohár
Burgundy nem fogja a zöldet pirosra változtatni.)50
Az anaxagoraszi kozmológia azzal kezdődik, hogy a levegő és az aithér tartott
féken mindent, mivel az őskeverék belőlük tartalmazott a legtöbbet. Így ősmassza
annak mutatkozott, amiből épp több volt benne: levegőnek és aithérnak. Ez volt az oka,
hogy semmi más nem volt megkülönböztethető, felismerhető benne, mivel minden az
ősmassza levegőnek és aithérnak látszott. Ugyanez történik a dolgokkal a jelenlegi
világban is, minden dolog annak mutatkozik, amiből a legtöbb van benne.51 Tehát a
levegő és az aithér, valamint az összes többi dolog valóságos létező, nem úgy, mint
Parmenidésznél ahol mindez csupán csak az emberi elme szüleménye.
Az imént leírtak alapján nyilvánvaló, hogy a jelenlegi világ csak úgy alakulhatott
ki, ha az ősmasszában valamilyen fizikális elkülönülés is történik. De ugyancsak egy
fizikai elkülönülésre utal a B 9. fragmentum is: a leválás a sebesség és az sebesség
okozta kényszer (centrifugális erő?) miatt történik, mondja ezen a helyen Anaxagorasz.
Ez a fizikai elkülönülés volt az a mozzanat, amikor a hasonló részek egymás felé
kezdtek vándorolni, hogy megkülönböztethetőek lehessenek a többi dologtól. Erre a
masszából való leválásra azért volt szükség, hogy újabb, most már rendezett keverékek
jöhessenek létre, mint például az élőlények.
Lesher meglátása szerint az Ész hatalma és ereje a B 12. leírt tulajdonságainak,
keveredetlenségének, finomságának és tisztaságának köszönhető. Az Észnek azonban
további két fontos ereje is van: a megkülönböztetés és a megismerés ereje. Ez négy
dolgot jelenthet: 1.) mivel az Ész kiváltsága minden igaz ítélkezés (vagy minden tudás,
minden megértés), ezért ő a legerősebb; vagy 2.) Az Észnek van a legnagyobb ereje,
ezért ítéletei igazak; vagy 3.) Az Ész igaz ismerettel rendelkezik mindenről, mindent
ismer és ettől függetlenül ő a legerősebb is; vagy 4.) ahogyan Arisztotelész A
lélekrőlben (III4. 429a 18) mondta, azt állítani, hogy az Észnek van a legnagyobb ereje,
egyenlő azzal mintha azt mondanánk, hogy az Ész mindenről tud.
Lesher a harmadik jelentéssel ért egyet. Választását azzal magyarázza, hogy
logikus egymástól független dolgoknak tekinteni az ítélkezést/megismerést és a
hatalmat, ugyanis hétköznapjaink során tapasztalhatjuk, hogy tudunk is a dolgokról,

50
Barns (1993) 325 o.
51
Vö. DK 13 B 12. 16. Erről a problémáról, részletesebben a harmadik
fejezetben írok.

40
meg is különböztetjük őket egymástól viszont ezekből kifolyólag semmilyen hatalmunk
nincs felettük.
Az anaxagoraszi Ész, miután valahogyan oldalba bökte az őskeveréket és
mozgásba hozta azt, hatalmat is szerzett annak sorsa felett (Vö. B 12. 7). A dolgok
jelenleg és a jövőben is az Ész elrendezésének megfelelően fognak létezni, ennyiben
tehát elmondható, hogy az Ész uralkodik felettük (Vö. B 12. 9 sk.). A dolgok létezése,
természetük miatt, független az Ész akaratától, csupán a sorsuk van alárendelve neki.
Ebből a szemszögből az anaxagoraszi Ész leginkább az Empedoklésznál megismert
Viszályra hasonlít: itt is egy egység szétdarabolásával találkozunk, azonban
Anaxagorasz nem beszél az esemény reverzibilitásáról. Ugyanakkor, míg Empedoklész
tájékoztat a világ minden estleges állapotáról, Anaxagorasz kozmogóniája megszakad a
jelenlegi állapotok ismertetésével. Arról már nem esik szó, hogy az Ész leválasztó
tevékenysége meddig fog hatni és, hogy várhatók-e további leválások/szétválások,
keveredések.
Azonban van egy lényeges elem, ami megkülönbözteti az anaxagoraszi Észt az
empedoklészi Viszálytól: az Ész nemcsak leválaszt és szétválaszt, hanem keveréket is
létrehoz. Mondhatni, az Ész ésszerűen cselekszik: felismeri az összetevőket a káoszi
állapotokat matató őskeverékben majd rendet visz a világba. Tehát az ész nemcsak
leválaszt – szétválaszt – összekever, hanem valamilyen terv alapján rendez. Ebben a
rendezési képességben van az Ész minden ereje, s ez alapján mondható az is, hogy:
„uralkodott az egész körforgáson” valamint „az Ész megismerte valamennyi
összekeveredő, leváló és szétváló dolgot”. Ez a tulajdonsága az Észnek, amit sem
Platón, sem Arisztotelész nem tudott még megérteni, mikor Anaxagorasz szemére
vetették, hogy annak ellenére, hogy valamilyen intelligenciát tett meg a dolgok okainak,
mégis ennek ellenére mindenféle mással magyarázta azok keletkezését. Pedig Platón a
Timaioszban nagyon hasonlót állít Anaxagoraszhoz, ugyanis azt mondja, hogy a világot
nem Isten teremtette, ő csak elgondolta, mint ahogyan az építész is csak megtervezi a
házat, a kivitelezést azonban a nála „alacsonyabb rendű” munkásokra bízza.52 Isten
mintegy csak elvette a magot, észcsírát (logoi spermatikoi) ültetett az anyagba, a többi a
kisistenek dolga volt. Anaxagorasz elmélete azonban sokkal szofisztikáltabb volt,
mondhatni úgy is, hogy modernebb, ugyanis az ő világában csak egy Isten volt, aki
megismerte a dolgokat „amilyennek készülnek lenni később, és hogy milyenek voltak, és

52
Plat. Timaiosz 41 c-d.

41
hogy melyek vannak most, és hogy milyenek lesznek” (B 12, 10; Steiger Kornél
fordítása). Isten, amikor elindította a körmozgást, belehelyezte gondolatait az anyagba,
ezek voltak a magok, azaz a minták, melyek programjának megfelelően kialakult a
jelenlegi világ, a benne látható összes dologgal. Anaxagorasz halála után, körülbelül
nyolcszáz évnek kellett eltennie ahhoz, míg valaki, nevezetesen Szent Ágoston, újra
megfogalmazta ezt a gondolatot: az észcsíra elméletet.

2.3 S ZÁM T ALAN V ILÁG ?

Anaxagorasz csatlakozott ahhoz a Ión felfogáshoz miszerint több, a miénkhez
hasonló világ létezik. Az anaxagoraszi B 4. töredék 3 – 6. soraiban a következő
olvasható:
És, hogy az embereknek népes városaik és megművelt földjeik vannak, éppúgy mint
nálunk,
meg Napjuk is van, meg Holdjuk, meg minden egyéb, mint nálunk.
A föld meg számos, sokféle termést hoz nekik, melynek a javát, miután betakarították
otthonaikba, felhasználják.
Ezeket a leválásról azért mondom, mert nemcsak minálunk mehetett végbe, hanem másutt
is.
(Steiger Kornél fordítása)
A fenti töredék alapján számos kutató látta úgy, hogy Anaxagorasz több egyidejű
világ létezésében hitt, mások pedig tagadták ezt. Szimplikiosz, aki a fent említett
idézetet megőrizte tanácstalan volt arra nézve, hogy pontosan mire is gondolhatott
Anaxagorasz. Szerinte azonban nagyobb a valószínűsége, hogy több világról van itt szó,
különben nem használná Anaxagorasz a szövegében kétszer is a „mint nálunk”
kifejezést. A különböző világok alatt pedig nem időben egymásután következő
világokra gondolhatott Anaxagorasz – folytatja Szimplikiosz – ugyanis nem múlt
időben beszél, amikor azt mondja, hogy az emberek a leghasznosabbakat a házaikba
hordják és felhasználják. Nem azt mondja, hogy felhasználták, hanem azt, hogy
felhasználják.53
Zeller szerint, Anaxagorasz fenti töredékének mondanivalója homályos. Szerinte
inkább valószínű, hogy a filozófus földünk egy távoli régiójára, vagy a Holdra gondolt,

53
Anax. B 4.

42
de semmiképpen sem több egyidejűleg létező világokra.54 Burnet valószínűtlennek
tartja Zeller meglátásait és azt mondja, hogy annak ellenére, hogy Aetiosz,
Anaxagoraszt az egy világot feltételező gondolkodók közé sorolta, a B 4. fragmentum
tartalma bizonyíték arra, hogy nem így van. Szerinte az a mondat, hogy „nemcsak
minálunk mehetett végbe, hanem másutt is” azt jelenti, hogy az Ész, a határtalan
anyagban több különböző helyen is örvényeket hozott létre.55 Azt mindenképpen
megállapíthatjuk, hogy Aetiosz nem volt egészen tisztában azzal, hogy mit is gondolt
Anaxagorasz ebben a kérdésben, ugyanis az egyik helyen (A 65) a filozófust azok közé
sorolta, akik szerint a világ mulandó s ezért egymást követő világok létezését állította;
másik helyen (A 63) pedig arról számol be, hogy Anaxagorasz egy világ létezésében
hitt. Cornford meglátása szerint, Anaxagorasz nem a miénktől különböző világokról
beszél, hanem a mi világunk távoli tájaira utal, hasonlóan Platónhoz (Phaidón 109 A
skk.) aki a „föld mélyedéseiről” szóló mítoszában hasonlóakat mond.56Az anaxagoraszi
számtalan világ problémájára egy másik érdekes megoldást P. Leon (1927) The
Homoiomeries of Anazagoras megjelent írásában olvashatjuk. Leon a homoiomereia
elmélet magyarázatához használta fel a számtalan világ elméletről szóló meglátását:
számtalan olyan világ létezik, mint amilyen a miénk, de csak a tudatalatti szinten. Ez azt
jelenti, hogy a kozmosz tükörképe benne van minden egyes részében, azaz minden
egyes vízcseppben, kenyérmorzsában, levegőben megtalálható a világunk egy-egy
miniatúrája.57
Meglátásom szerint, ha pontos választ szeretnénk találni arra, hogy Anaxagorasz
hány világot is képzelt el, akkor a csillagászati tanításaiban kell keresgélni. A B 4.
töredék negyedik sorából egyértelműen kiderül, hogy akár egy teljesen más világról,
akár a mi világunk egy távoli régiójáról beszélt, a miénkkel nem azonos Napot és
Holdat tulajdonított neki. Az is tudjuk, hogy az ógörög hitvilággal ellentétben a Napot
hatalmas, izzó kőtömböknek képzelte el, a Holdról pedig úgy tartotta, hogy földből van,
fényét pedig a Naptól kapja A Földet laposnak gondolta melyet levegő és aithér vesz
körül, ez utóbbiról pedig azt is mondja, hogy mozgásban van. Hippolütosz, aki
Anaxagorasz csillagászati meglátásainak nagy részét megőrizte (ld. A 42) a Napot,
Holdat és a csillagokat, valamint a Hold alatt található számunkra láthatatlan testeket a
mozgó aithérba helyezve írta le. Az égitestek mozgását az aithér idézi elő, mondhatni
54
Zeller (1886) 359 o.
55
EGP 312 o.
56
Cornford (1930)
57
Leon (1927) In. The Classical Quarterly 133 – 134 o.

43
sodorja körbe magával. Ezen leírások alapján a 3. ábrán bemutatott módón néz ki a mi
világunk.
A mellékelt ábrán jól látszik, hogy a B 4. fragmentumban semmiképp mi világunk
távoli tájairól esik szó, mivel a csillagászati leírás szerint a Föld körül csak egy Nap és
egy Hold lehetséges. Az is látható, hogy a
másik világ a Holdon sem elképzelhető
(ahogyan Zeller állította), ugyanis ez
teljességgel nem illik bele a leírásba.
Tehát csak az a megoldás marad, hogy
több, a miénkhez hasonló világ létrejött az
ősmasszából, úgy, hogy az Ész mikor az
ősmasszában beindította az örvénylést, a
levált és szétvált elemek nem csak egy
aggregátumon belül keveredtek össze,
hanem több ilyen aggregátum jöhetett
létre az örvény szélén.

_____________________________________________

III. FEJEZET
44
A VILÁG MEGISMERHETŐSÉGE – AZ
ÉRZÉKELÉS

1. E MPEDOKLÉSZ

Parmenidész azt állította, hogy az igazság megismerése lehetetlen a
halandó ember számára, mivel az a világot csak az igazságot nem felismerő
érzékszervein keresztül képes megismerni (Parm. B 7.). Ugyanakkor elismert
valamilyen megismerési lehetőséget, de ezt csak illuzórikus megismerésnek tartotta, a
halandók vélekedésének, mely nélkülöz minden igazságot.
Empedoklész metafizikai és a kozmológiai fejtegetéseit a parmenidészi
gondolatokban való elmélyülés jellemzi. Az ismeretelméleti kérdésekben azonban nem
mindig osztotta a parmenidészi tanítást: abban egyetértett, hogy a „halandó elme”
számára az isteni természet megismerhetetlen (Emp. B 7.), azonban ő bizonyos szintig
hitt az igaz emberi megismerés lehetségességében (Emp. B 2.). Mindez pedig csak úgy
volt lehetséges, hogy elfogadta az érzéki megismerés lehetségességét, s az igaz
megismerést – már ami a földi dolgokat illeti – az érzékek helyes használatától tette
függővé. Ezt a megállapítását, amelytől lényegében minden későbbi mondandójának a
valószínűsége függött, annyira fontosnak tartotta, hogy már rögtön A természetről című
elején leszögezte: az érzékek a gondolkodás „pórusai”, rajtuk keresztül történik a
megismerés. Ez a megismerés azonban korlátolt, mivel az érzékszervek élettartalmuk
alatt az élet kicsiny részére figyelnek fel. 58 Az isteni természet megismerhetősége az
emberi érzékszervek segítségével nem lehetséges, így itt visszatér Parmenidész
gondolatmenetéhez és osztozik azon a véleményén, hogy az igazság, amit az istenségről
egy ember tudhat, azt csakis annak kinyilatkoztatásából tudhatja: „Boldog, aki isteni
gondolatokból szerzett gazdagságot…” (Emp. B 132, 1.).59

58
Ld. Emp. B 2.
59
Parmenidész egész tanítását úgy adja elő, hogy az nem a saját
gondolata, hanem egy istennőtől származó tudás.

45
Az empedoklészi érzékeléstan fontosságára és terjedelmére következtethetünk
Theophrasztosz feljegyzéseiből is.60 Míg Anaxagoraszt és Hérakleitoszt épp csak, hogy
megemlíti, Parmenidész és Platón érzékeléselmélet, semmilyen hozzáfűzés, megjegyzés
nélkül, csak két-két fejezetben mutatja be, addig Empedoklésszal tizenhét fejezet
foglalkozik (7 – 24). Az Empedoklészra szánt részek közül az első négy fejezet a
filozófus tanait ismerteti, a többi Theophrasztosz kommentárait és cáfolatait
tartalmazzák.

1.1 A Z ÉRKELÉS ÉS A MEGISMERÉS FOLYAMATA
Empedoklész érzékeléstanában két alapfogalommal van dolgunk: a pórusokkal
(poroi) és a kiáramlásokkal (apporhoai). A pórusok minden testet beborítanak, élőket és
életteleneket egyaránt. Rajtuk keresztül áramlik be a testbe a többi testből származó
kiáramlás, ugyanis mint a B 89. fragmentumból megtudjuk, minden létrejött dolognak
kiáramlásai vannak. Empedoklész pórusai – az atomisták által feltételezett pórusokkal
ellentétben – nem üres csatornák, hanem laza összetételű anyagok, melyek a négy
gyökérnek megfelelően minősülnek: a víz részecskék csak a víz pórusokon keresztül
képesek behatolni a testbe, a tűz részecskék a tűz pórusokon, a föld a föld pórusokon, a
levegő pedig a levegő pórusokon. Ez a pórusokon keresztül a testbe jutó beáramlás a
megismerés és az érzékelés.
Hogy hogyan is magyarázta Empedoklész az érzékelés létrejöttét, legjobban a
látáselméletéből érthető meg. Ezt az elméletét fontosnak tarthatták az ókorban ugyanis
Arisztotelész,61 Theophrasztosz62 és Aetiosz63 is foglalkoztak vele, s így hosszabb
idézeteket, leírásokat mentettek át az utókor számára. A legrészletesebb leírást
Theophrasztosz adja:
Megpróbálja a látószervről is elmondani, milyen az. Azt mondja, belsejében tűz van,
körülötte föld és levegő, amelyeken keresztül a tűz könnyűségénél fogva úgy jön át, mint
a lanternákon a fény. A pórusok felváltva tűzből és vízből állnak, közülük a tűzből valók
a fehéreket, a vízből valók a feketéket ismerik föl. Mindegyik szín ugyanis a megfelelő
pórusokhoz illeszkedik. A színek a szemhez kiáramlás révén jutnak el.
Theophrasztosz: Az érzékekről I. 7; részlet. (Steiger Kornél fordítása)

60
Theoph.: Az érzék.. I. 7 – 37
61
Ariszt. Az érzék.2, 437 b 10.
62
Theoph. id. mű
63
Aetiosz: IV, 13.

46
Kétséget kizárólag, mikor a lanternákon áttörő fényt hozza fel például, akkor nem arra
gondol, hogy a tűz kilép a szemből, és mintegy látósugárként letapogatja a környezetét,
hanem a szembe behatoló tűzről beszél, amelynek a szemet ’burkoló’ levegőn és földön
kell áttörnie ahhoz, hogy a szem belsejében levő tűzhöz érjen. S mivel, mint korábban
már említettem, Empedoklész minden dolognak kiáramlást tulajdonított, ugyanígy az
intraokuláris tűz is bizonyosan kiáramlik a szemből, de a látást ez nem magyarázza.
Akkor lenne köze a kiáramolt intraokuláris tűznek a látás létrejöttéhez, ha valamilyen
módon visszapattanna a látott tárgyról, majd a tűz pórusokon visszajutván a szembe
információt hordozna a tárgyról melyről visszapattant. De ugyancsak ellentmond a
látósugár-elméletnek Empedoklész azon kijelentése is, mely szerint hasonló a
hasonlóval ismerhető meg. Ha a szemből kilépő tűz révén történne a látás, akkor, csak a
tűzet látnánk, de a világ sokféleségét nem.
Tehát a látás, az empedoklészi kikötéseket figyelembe véve csak úgy jöhet létre,
ha kívülről áramlanak be a dolgok a pórusokat tartalmazó szembe, úgy hogy a szem
mintegy bekebelezi a dolgokat, amit „néz”, nem pedig letapogatja, vagy tükrözi azokat.
Egyfajta egyesülés történik itt is, pontosan olyan, mint amilyenen a Viszály által
szétválasztott elemek a növekvő Szeretet korszakában végbemennek. Ugyanis mint már
korábban kifejtettem kétféle egyesülés történik Empedoklész kozmoszában: az egyiket a
Szeretet ereje hozza létre, a másikat a hasonló a hasonlóhoz elve. A látás ez utóbbi
szerint történik: a szembe, a neki megfelelő pórusokon, a látott tárgyról, tűz, víz, levegő
és föld áramlik be. Hogy hogyan alakul ki a szemben a látott tárgy képe, az sajnos
rejtély marad, csupán annyit tudunk meg, – ugyancsak Theophrasztosz közlésében –
hogy az intraokuláris tűz mennyisége, valamint a szemben elfoglalt helyzete határozza
meg a látás élességét és azt is, hogy fényben, vagy sötétben látnak-e jobban az
élőlények. Azok az élőlények, melyeknek szemében kevesebb tűz és több víz van, azok
nappal látnak jobban, hiszen gondoljunk csak a korábban felvázolt elemek
tulajdonságaira: a tűz fényes, a víz pedig sötét, a nappal fényessége miatt több tűz hatol
a szembe, és ha a szem több tűz pórust tartalmaz, akkor, ahogyan Theophrasztosz
mondja, a vizet a tűz keríti hatalmába. Ugyanez történik azokkal az élőlényekkel,
melynek a szemében a víz van nagyobb mennyiségben: ők éjszaka látnak jobban. 64

64
ld. Theoph. Az érzék. I. 8

47
Ugyancsak a kiáramlások és a pórusok felelősek a tapintásért és a szaglásért is. Itt
is a hasonlóság dönti el, hogy kellemesnek, vagy kellemetlennek érzünk egy dolgot:
kellemes érzetet azok a dolgok keltenek, melyek mind részei, mind keveréke szerint
hasonló az érzékszervhez.65
Empedoklész érzékeléselméletével kapcsolatban több kérdés is felmerül: ha
minden dolognak vannak pórusai, akkor ez azt jelenti, hogy még az élettelen tárgyak is
képesek érzékelni? Hogyan beszélhetünk laza összetételű pórusokról, vagy általában
laza és tömör keverékekről, ha nincs üresség? Ezekre a kérdésekre adott lehetséges
választ legjobban Theophrasztosz kritikájában találhatunk. Mivel ez a kritika igen jó
meglátásokat tartalmaz, valamint rámutat az empedoklészi érzékeléselmét több
ellentmondására is, következőben röviden ismertetni fogom Theophrasztosz
meglátásait.

1.2 T HEOPHRASZTOSZ KRITIK ÁJA AZ EMPEDOKLÉSZI
PERCEPCIÓ - ELMÉLETÉRŐL

Az Érzékekről című theophrasztoszi mű, miután ismerteti Empedoklész
percepcióelméletét, rátér annak bírálatára is. A kritikai fejezetek közül a 12,. 13., 15. és
19. az empedoklészi percepció-elméletet általánosságában bírálja, a 17. fejezet pedig
külön, a látáselmélet kritikájával foglalkozik.
i) A pórusok és az illeszkedés
Nos, Empedoklész úgy véli, így jön létre mind az érzékelés, mind a gondolkodás.
Csakhogy fölvethetné valaki azt a kérdést, hogy először minek az alapján beszél ő arról,
hogy miben is különbözik az érzékelés tekintetében az élőlény egyebektől. Hiszen az
élettelenek pórusaihoz is illeszkednek dolgok! Ő ugyanis mindenféle keverékek létrejöttét
a pórusok megfelelő arányaival magyarázza. Ezért van az, hogy az olaj és a víz nem
keverednek, szemben az egyéb folyadékokkal és mindazokkal, amiket ő sajátok
keverékek közé sorol. Ebből következőleg minden dolog érzékel, és a keverék, az
érzékelés és a gyarapodás ugyanaz. Mert ő mindezeket a pórusok megfelelő arányának
tulajdonítja – hacsak nem tesz hozzá mindegyikükhöz valamiféle megkülönböztetést.
Theophrasztosz: Az érzékekről I. 12. (Steiger Kornél fordítása)

65
Uo. I. 9

48
A theophrasztoszi kritika a következő Empedoklész elméletekre vonatkozik:
Empedoklész a pórusoknak tulajdonította az érzékelés és a keveredés képességet is, de
mivel az élettelen dolgok is keverékek, ezért, a fenti elméletnek megfelelően, ők is
képesek érzékelni.
Theophrasztosz e kritikájára a választ magának Empedoklésznak töredékeiben
kell keresni. 66 A válasz itt is, akárcsak hogyan korábban az élőlények kialakulásánál is
láttuk, a véletlen, vagy ahogyan Empedoklész nevezi, Tükhé istennő ereje: „Ily módon
67
Tükhé akaratából eszmélnek mindenek” (B 103; Steiger Kornél fordítása). Tehát a
véletlen az oka, hogy vannak élőlények és élettelen dolgok, ami azt jelenti, hogy
semmilyen olyan rend vagy szabály nincs a természetben, amitől ne lehetne eltérni. A
kérdés megválaszolása azonban egy még problémásabb kérdést vet fel, nevezetesen: ha
minden dolog a négy gyökér keveréke, akkor mi az a valami, amitől élőlény egy

66
Steiger Kornél (1998, 95 o.), a következő választ adta theophrasztoszi
kérdésre: „A gondolatmenet centruma a keverék és a keveredés fogalma. A
peripatetikusok számára a keverék (mixisz) elsődleges értelemben az
alkotórészeire nézve homogén keveréket és a szubsztrátumot jelenti, mégpedig,
mind az organikus szubsztrátumot (amilyen a hús, vagy a vér), mind az
anorganikus szubsztrátumot (amilyen a vízzel vegyített bór). – Empedoklész
számára ellenben a keverék és a keveredés fogalma kizárólag kétféle entitást
illet: magát a kozmosz és magát az élőlényt. Az anorganikus keverék a
fragmentumokban az organizmus természetét megvilágító hasonlatként van
csupán jelen (fr. 23., 91., 92.) A porózus – azaz az elemeket kívülről befogadni
képes – az empedoklészi nyelven élőlényt jelent.
Ez a válasz Theophrasztosznak arra a kérdésére, hogy „minek alapján
különbözik a megismerés tekintetébe a lelkes a többitől?” – Annak alapján,
hogy a természeti világban csak az organizmus: keverék” Ez a magyarázat
azonban nem veszi figyelembe azt, az ugyancsak Theophrasztosztól ismert
információt, miszerint Empedoklész azt állította, hogy mindenféle keverék a
pórusok egymáshoz kapcsolódása révén jön létre. Tehát ha a pórus megléte a
feltétel a keveredés megvalósulásához, és csak az élő dolgok rendelkeznének
pórusokkal, ez azt jelentené, hogy az élőlények képtelenek lennének érzékelni,
vagy megismerni élettelen dolgokat. Hogyha az élőlény attól lenne élőlény,
mert pórusai vannak, akkor, ha például valakinek levágják a kezét, a levágott
kéznek tovább kéne élnie és érzékelnie. Ugyanis Empedoklész nem a pórusok
eltűnésével, hanem a keverék felbomlásával magyarázta a halált. Hogyha
mégis azt feltételeznénk, hogy az élőből élettelenbe való átmenet a pórusok
eltűnését jelentené, akkor nem tudnánk megmagyarázni, hogy hogyan
vagyunk képesek érzékelni továbbra is a levágott testrészt.
67
Tükhé, a görög mitológiában a szerencse és véletlen istennője.
Arisztotelész Fizikájáig hatalma megkérdőjelezhetetlen volt, ő volt az az isten,
amellyel a többi isten sem mert vitába szállni. Ez lehetett az oka annak, hogy
Empedoklész is őt hívja segítségül, akkor is, amikor nem tudja
megmagyarázni, hogy a növekvő Szeretet ideje alatt, miért látható a világban
szétválás (pl. a nemek differenciálódása), és akkor is, amikor élőket és
életteleneket különböztet meg.

49
élőlény? Mi az a valami amit Tükhé belevisz a dolgokba, és amitől az a bizonyos dolog
élettelenből, érző, táplálkozó, sőt némely esetben gondolkodó dolog is lesz?
Mint már korábban megmutattam, Empedoklész kétféle élőlényekről beszélt: a
„húsköpenybe” burkolt, büntetését töltő daimonról (B 115., B 126.), és a halandókká
összeállt elemekről (B 15.). Ezek szerint kétféle lélek létezik: egy halandó és egy
halhatatlan, de hogy mi is pontosan a lélek, Empedoklész nem mondja meg. Ezért úgy
gondolom minden efféle elemzés semmilyen szilárd alappal nem rendelkező spekuláció
lenne, így nyitva hagyom a kérdést.
Annyit azonban még hozzáfűznék az empedoklészi lélek problémához, hogy nem
tartom kizártnak, sőt inkább valószínűnek tartom, hogy a Természetről és a Tisztulások
írása között eltelt időben megváltozott egy s más Empedoklész világszemléletében.
Erről a feltételezésemről a dolgozatom egy korábbi fejezetében már tettem említést.
Nagy valószínűséggel a reinkarnációról szóló tanítással, a Természetről megírása után
ismerkedett meg s ez változtatta meg benne a lélekről alkotott elképzelését, s ezért van
az ellentmondás a két költemény lélekről alkotott felfogása között.

1.3 K ÉT MEGISMERÉS LÉTEZIK : EGY IGAZ ISTENI ÉS EGY
BIZONYTALAN EMBERI

A két fennmarad empedoklészi töredékben, két különböző Empedoklész szólal
meg. Az időben a Tisztulásoktól hamarabb keletkezett,68 A Természetről című műből, a
halandó ember szól tanítványához (Pauszaniészhoz), aki az igaz tudást egy meg nem
nevezett múzsától kapta. Ebben a műben olvashatunk az érzékszervek helyes
használatáról valamint azok működéséről is, de semmi többről, mint amennyit halandó
elme felfoghat.69 A két mű keletkezése közti időben, Empedoklész valamilyen új tannal
ismerkedhetett meg (nagy valószínűséggel püthagoreussal), sőt az sem kizárt, hogy egy
beavatáson is keresztül keresztülesett, mely hatására új elemekkel gazdagította

68
Az időbeni elsőbbséget támasztja alá, hogy a Tisztulásokban több
alkalommal is utalást találunk olyan fogalmakra (Szeretet, Viszály, négy elem,
eskü) melyek részletesebb tárgyalását, bemutatását a Természetről című
költeményben olvashatunk.
69
Emp. B. 2 a töredék utolsó sora.

50
világszemléletét.70 Így a Tisztulások túllép A Természetről mű szigorú materializmusán
és püthagoreus, vagy egy ahhoz közel álló misztériumvallás hitvilágával szövődik át.
Átváltozását Empedoklész maga mondja el művének első soraiban, ahol arról
tájékoztat, hogy a korábbi ember helyett most az isten Empedoklész tért vissza a
városba. 71 Nem maradnak el az olyan csodás tettek említései sem, amelyeket csak egy
isten, vagy isteni erővel rendelkező képes csak véghezvinni: számos kísérő élén,
bíborpalástban, ércsarukkal, megkoszorúzva és szalaggal átkötött fejjel megjelenő
Empedoklész szeleket szelídít, halott lányt támaszt fel, betegségeket gyógyít és
jóslatokat mond.72
Jelentős eltérés A Természetről és a Tisztulások mű között az is, hogy
Empedoklész a Tisztulásokban átveszi az első költeményéből ismert múzsa szerepét, és
mivel isteni természetéből adódóan lehetősége nyílt az igazság és az emberek által
ismeretlen világ megismerésére, ő mond el a halandóknak tanítást és tanácsokat.

2. A NAXAGORASZ : AZ ÉRZÉKSZERVEK GYENGESÉGE MIATT
NEM LEHETSÉGES IGAZ MEGISMERÉS

70
Burnet (1908, 232-233 o.) szerint, Empedoklészt fiatalkorában az
akkoriban általánosan elfogadott orphikus kultusz befolyásolta. A városa által
nem ortodox tannak tartott püthagoraszi tanokkal később ismerkedett meg, és
valószínűleg e tiltott tanok voltak száműzetésének okai is.
71
Vö. Anax. B 112. ssk.
72
Ld. Diog. Laer. VIII. 51 skk.

51
Azok után, hogy természetfilozófiájában Anaxagorasz posztulálta a több létező
jelenlétét a világunkban, nemcsak a mozgás és a változásra tudott magyarázattal
szolgálni, hanem az érzékelés érvényességéről is. Az érzékelést magát ugyan
lehetségesnek tartotta, azonban annak megbízhatóságában már kételyei voltak, szerinte
ugyanis az érzékszerveink túl gyengék ahhoz, hogy az igazságot felismerjék. 73
Sextus Empiricus elmondása szerint Anaxagorasz a színek kicsiny fokozatban
történő változásán mutatja be az érzékszervek megbízhatatlanságát: ha veszünk két
színt, feketét és fehéret, majd az egyikből fokozatosan, kis adagokban töltünk a
másikba, azt fogjuk tapasztalni, hogy a látásunk képtelen lesz különbséget tenni az
apróként végbemenő változások között, pedig valamilyen változás biztosan történik. 74
Ez azt jelenti, hogy valójában egyetlen dologról sem mondhatjuk el, hogy ismerjük,
mivel minden egyes dologban számos olyan összetevő is van, amelyeket, kicsinységük
miatt, érzékszerveink képtelenek érzékelni. Ezért aztán az van, hogy nem a dolgokat,
csupán a jelenségeket érzékeljük csupán. Mint ahogyan a Mindenben mindenből van
egy rész című fejezetben már korábban kifejtettem, a „mindenben mindenből van egy
rész” kijelentéssel Anaxagorasz arra utalt, hogy a világunk dolgai annak ellenére, hogy
az ősmasszából kiváltak, nem különültek el teljesen egymástól. Inkább lehetne azt
mondani, hogy a hasonló részecskék egymáshoz vonzódtak, és így vált lehetővé, hogy a
dolgok annak mutatkozzanak, amiből több van belőlük. Ez az „annak mutatkozás”
azonban nem lehet azonos a dolog természetével, mivel a dolgot tisztán a maga
valóságában sohasem láthatjuk, számunkra felismerhetetlen, mi csak ezek képeit látjuk:
a jelenségeket (ld. Anax. B 21 a).
Theophrasztosz, aki Az érzékekről című művében összegyűjtötte és kommentálta
elődei tanításait, részletes tudósítást ad Anaxagoraszról is. Tőle tudjuk meg, hogy
tudatosan szembehelyezkedett Empedoklésszal, aki azt állította, hogy csak a hasonló
érzékeli a hasonlót, szerinte ugyanis éppen fordítva történnek a dolgok: az érzékelés az
ellentétes révén történik, mivel a hasonló a hasonlótól nem szenved el hatást:
Ugyanilyen módon ítéli meg tárgyát a tapintás és az ízlelés is. Két egyformán meleg vagy
hideg tárgy nem melegíti vagy hűti le egymást, ha érintkeznek, és az édeset vagy a
fanyart sem az édessel vagy a fanyarral ismerjük meg, hanem a meleggel a hideget, a
sóssal az ihatót, fanyarral az édeset – mindegyiküket azzal, amiben hiányt szenved.
Theophrasztosz: Az érzékekről I. 28 (Steiger Kornél fordítása)

Sextus Empiricus: Adversus mathematicos (A tudósok ellen) VII 90 =
73

Anax. B 21. és a B 21 a.
74
Op. cit.

52
Tehát Anaxagorasz meglátásban az érzékelés egyfajta változás megtörténtét jelenti: a
változás a feltétele az érzékelésnek. Ezek szerint akkor érzékelünk valamit, ha
olyasvalamivel kerülünk kapcsolatba, ami ellentétes akár a fizikai akár a szellemi
énünkkel, s mivel, mint korábban már Anaxagorasz leszögezte, hogy mindenben,
mindenből van egy rész (B 6, 2.) következik, hogy testünkben is mindenből van egy
rész, s ezért vagyunk képesek a sokféleséget érzékelni.
Theophrasztosz elmondásából megtudjuk azt is, hogy Anaxagorasz minden egyes
érzékszerv működésére adott magyarázatot: a látást a pupillán megjelenő tükörképpel
magyarázta. A szaglást a belégzéssel, a hallást pedig az „üreges” koponyába bejutó
hanggal. Az érzékelés erősségét pedig az érzékelő szerv méreteitől tette függővé: minél
nagyobb a szem annál élesebb a látás. Ugyancsak a szem nagyságtól illetve
kicsinységtől függ a távollátás milyensége is: minél nagyobb a szem annál messzibbre
lehet vele látni. Hasonló a helyzet a hallás és a szaglás esetében is. Az érzékelés pedig
egyfajta fájdalom, ezért van az, hogy minél hosszabb ideig érintkezünk ellentétes
dologgal, annál elviselhetetlenebb fájdalmat érzünk. 75
Amellett, hogy leírta Anaxagorasz érzékeléselméletét, Theophrasztosz annak
hiányosságaira is rámutatott. Meglátása szerint, Anaxagorasz egy helyes meglátásból
indult ki amikor szembehelyezkedvén Empedoklésszal az állította, hogy az
ellentéteseken keresztül történik az érzékelés. Ugyanis a változás nem a hasonlók,
hanem az ellentétesek következtében megy végbe.76 Abban viszont már egyáltalán nem
értett egyet, hogy minden érzékelés fájdalmas lenne. Valószínűleg Arisztotelész
természetes és természetellenes mozgás modelljét követve, kétféle érzékelést
különböztetett meg: egy kellemes érzéssel járó természetes érzékelést és egy fájdalmas
természetellenes, kényszerű érzékelést. Kritikájának magyarázataként pedig a
tapasztalatot hozta fel, azt állította ugyanis, hogy Anaxagorasz teóriája egyszerűen nem
vág egybe a tapasztalattal.
Tehát végső soron megállapítható, hogy Anaxagorasz állította, hogy az élőlények
érzékszerveik nagyságától és felépítésüktől függően képesek környezetük bizonyos
szintű megismerésére. Azonban, mivel minden egyes dolog végtelen számú olyan
összetevőt is tartalmaz, melyek rejtve vannak az érzékszerveink előtt, értelmetlen az
érzékszerveken keresztül történő megismerés, hiszen csupán csak azt ismerhetjük meg,
hogy éppen minek mutatkozik az illető dolog és nem azt, hogy valójában mi. Azáltal,

75
Theoph. Az érzék. I. 29.
76
Op. cit. I. 31.

53
hogy felismerjük a dolgot, csupán a gondolatunkat helyezzük bele és nem magát a
dolgot ismerjük meg.

_________________________________________

Abrevációk

Anax. Anaxagorasz

54
Ariszt. Arisztotelész
 A kelet. és a pusz. A keletkezésről és a pusztulásról
 Érzék. Az érzékelésről
 Met. Metafizika
DK Diels - Kranz
Diog. La. Diogenész Laertiosz

KRS Kirk, Raven, Schofield: A preszókratikus filozófusok

EGP Burnet: Early Greek Philosophy

Emp. Empedoklész

Theoph. Theophrasztosz
 Az érzék. Az érzékekről
Plut. Plutharkosz
 fac. lun. On the Face in the Moon (A
Holdban látható arcról)

BIBLIOGRÁFIA

55
Aristotle: On the Parts of Animals (trans. William Ogle) eBooks@Adelaide, 2007.
http://ebooks.adelaide.edu.au/a/aristotle/parts/ (2008. novemberi
hozzáférés)

Aristotle: Physics (Translated by R. P. Hardie and R. K. Gaye) eBooks@Adelaide
2007 http://etext.library.adelaide.edu.au/a/aristotle/physics/ (2008.
novemberi hozzáférés)

Arisztotelész: A keletkezésről és a pusztulásról (ford. Bognár László), in. Magyar
Filozófiai Szemle 1988/3-4. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.

Arisztotelész: Metafizika (ford. Halasy-Nagy József) Lektum Kiadó, Szeged, 2002.

Barnes, J. 1979: The Presocratic Philosophers. Routledge & Kegan Paul, London.

Betegh Gábor: A strasbourgi Empedoklész-papírusz. In: Magyar Filozófiai Szemle
1999/6, 957-969.

Burnet, John (1908): Early Greek Philosophy. (2nd edition), A & C Black Ltd.,
London.

Cornford, F. M. (1930): Anaxagoras' Theory of Matter. In: The Classical Quarterly,
Vol. 24, No. 1. , 14-30 .

Curd, Patricia (2004): The Legacy of Parmenides: Eleatic Monism and Later
Presocratic Thought Parmenides. Las Vegas, NV.

Diogenész Laertiosz: A filozófiában jeleskedők élete és nézetei I. (ford. Rokay Zoltán)
Jel Kiadó, 2005.

Diogenész Laertiosz: A filozófiában jeleskedők élete és nézetei II. (ford. Rokay Zoltán)
Jel Kiadó, 2007.

Furley, David (1988): The Greek Cosmologist, The formation of the atomic theory and
its earliest critics. Cambridge University Press.

Görög Gondolkodók I. Thalésztől Anaxagoraszig. Kossuth Könyvkiadó, 1996.

Görög Gondolkodók II. Empedoklésztól Démokritoszig. Kossuth Könyvkiadó, 1996.

Guthrie, W. K. C. (1979): A History of Greek Philosophy, Vol. 2: The Presocratic
Tradition from Parmenides to Democritus. Cambridge, New Ed edition.

Jaeger, Werner (1947): The Theology of the Early Greek Philosophers. Clarendon
Press. Oxford.

56
Kirk, G. S., Raven, J. E., Schofield M. (1998): A preszókratikus filozófusok (ford.
Cziszter Kálmán és Steiger Kornél). Atlantisz Könyvkiadó.

Leon P. (1927): The Homoiomeries of Anaxagoras. In: The Classical Quarterly, Vol.
21, No. 3/4., 133-141.

Lesher, J. H. (1995): Mind's Knowledge and Powers of Control in Anaxagoras "DK"
b12. In: Phronesis, Vol. 40, No. 2, 125-142.

Long, A. A. (1966): Thinking and Sense-Perception in Empedocles: Mysticism or
Materialism? In: The Classical Quarterly, New Series, Vol. 16, No. 2.,
256-276.

Long, S. Herbert (1949): The Unity of Empedocles' Thought. In: The American
Journal of Philology, Vol. 70, No. 2., 142-158.

Longrigg, James (1993): Greek Rational Medicine: Philosophy and Medicine from
Alcmaeon to the Alexandrians. Routledge.

O'Brien David (1968): The Relation of Anaxagoras and Empedocles. In: The Journal
of Hellenic Studies, Vol. 88., 93-113.

O'Brien, D. (1969): Empedocles ’ cosmic Cycle. Cambridge.

O'Brien, D. (1970): The Effect of a Simile: Empedocles' Theories of Seeing and
Breathing. In: The Journal of Hellenic Studies, Vol. 90, 140-179.

Peck, A. L. (1926): Anaxagoras and the Parts. In: The Classical Quarterly. Vol. 20,
No. 2. 57-71.

Platón: Katülosz (Horváth Judit és Szabó Árpád fordítása) Atlantisz Könyvkiadó,
2008.

Platón: Phaidon In: Platón összes művei (3 kötet), Budapest: Európa, 1984

Platón: Timaiosz. In: Platón összes művei (3 kötet), Budapest: Európa, 1984

Plutarch: On the Face in the Moon (Translation by Harold Cherniss, 1957). In:
Plutarch: Moralia, Volume XII. Loeb Classical Library.

Raven J. E. (1954): The Basis of Anaxagoras' Cosmology. In: The Classical Quarterly,
New Series, Vol. 4, No. 3/4. (Jul. – Oct.) 123-137.

Steiger Kornél (1998): Parmenidész és Empedoklész kozmológiája. Áron Kiadó,
Budapest.

57
Steiger Kornél (2003): Anaxagorasz-interpretációk, in. Bölcselet és Analízis; ELTE
Eötvös Kiadó.

Theophrasztosz (1995): Az érzékekről. Jellemrajzok (Fordította: Steiger Kornél).
Kossuth Könyvkiadó.

Trépanier, Simon (2003): ’We’ and Empedocles’ Cosmic Lottery: ”P. Strasb. gr. Inv.
1665 – 1666 ”, esemble a. In: Mnemosyne, Fourt Series, Vol. 56, Fasc.
4, 385 – 419.

Vlastos, Gregory (1947): Equality and Justice in Early Greek Cosmologies. In:
Classical Philology, Vol. 42, No. 3. 156-178.

Vlastos, Gregory (2007): The Physical Theory of Anaxagoras. In: David J. Furley,
Reginald Edgar Allen (ed.) Pre-Socratic philosophy. Critical studies.
Taylor & Francis, 1975.

Warren, James (2007): Presocratics. Acumen Publishing Limited, Stocksfield.

Wright, M. R. (1981): Empedocles. The Extant Fragments. New Haven.

Zeller, Edward (1886): Outlines of the History of Greek Philosophy (translated by
Sarah Frances Alleyne and Evelyn Abbott). London, Longmans, Green
and Co.

58