You are on page 1of 3

THIS IS MY BLOOD YOU SEE

Angelica Liddell: La casa de la fuerza / Avignoni Fesztivál 2010


2010.07.14.

Angelica Liddell öt órát adott nekünk az életéből és öt órát kért a miénkből. Időátömlesztéssel kommunikáltunk.
JÁKFALVI MAGDOLNA KRITIKÁJA.

A Ciudad Juárez mexikói településen folyó módszeres és brutális nőgyilkosságok megalkottak egy szót, a
feminicídiumot. Ciudad Juárez messze van, a 2000 óta érkező híreket Grimm-meseként olvassuk. Angelica
Liddell ebből dokumentumszínházat és repertoár-performanszot rendez, ír és csinál. Testét a színpadon
megsebzi, megveri, kiszolgáltatja a nézőnek, hogy értsünk a szóból. This is my blood you see.

Angelica Liddell ötórás performansza egymást


követő négy napon megy az Avignoni
Fesztiválon. Óriási sorok, tolongás a jegyekért,
mindenki látni akarja tíztől hajnali háromig, hogy
pengével sebet ejt karján, majd lábán, fehér kendőt
rászorítva csillapítja a vérzést. Látni kell a kendőn
átszivárgó vér mintáját, ezt az új torinói leplet,
látni kell, hogy Angelica Liddell a vérét adja
értünk.

Az előadásról, mely a spanyol katolikus giccs


minden rózsaszín közhelyét felvonultatja blaszfém
és erotikus, sőt leszbikus konnotációval, senki nem
megy el. A nézés ereje, a kukkolás aktusa
izgalmasabb, mint Marthaler intellektuális
felületről támadó papolása, hiszen könnyebben
nézhető, amikor Liddell azt üvölti végig, hogy Jelenetek az előadásból
kurva lesz, elfelejti lényének intelligens voltát, kurva lesz, csak a teste beszél majd.

S úgy tűnik, valóban csak a test tényleges és jelen idejű történései beszélnek. Liddell megidézi Marina
Abramovic kult-performanszait, amikor a performativitás erejével és valóságával az áldozathozatal keresztényi
és mitologikus gesztusát egyszerre használja. Vére, izzadsága, ereje, hangja, minden tegnap esti molekulája
azokért hull, akiket megvernek, megaláznak, megkínoznak, megölnek.

De a testen túl, a performansz szigorú


szabályrendjén túl Liddell párhuzamos narrációkat
is működtet. Az egyik a dokumentum-színház
megkonstruált, a történelmet tényekkel, adatokkal
hitelesen feldolgozhatónak állító adat-dialógusa. Itt
civilnek tűnő mexikói asszonyok egyes szám első
személyben sorolják, suttogják, mikor kit vittek el a
faluban, mivel és hogyan fenyegetik és zsarolják
őket, nevekkel és esetekkel dokumentálják iskolás
lányok elrablását. Azt, ami Ciudad Juárezben
történik régóta – és ma is.

A másik színházi nyelv a Cindy Sherman-féle


énnarráció színpadi megkonstruálása, amikor egy
fiktív identitás felvállalása hirtelen több lesz a
dramatikus szerep megszokott működésénél. Nem
szerepet játszik Angelica Liddell (és Perla Bonilla és Lola Jiménez), hanem egy régi, már eltűnt, levetett énjét
mondja el újra, egy elhagyott identitását rekonstruálja. Ez a többször visszatérő doku-szekvencia a Halál
Velencében témára feszül, Sherman velencei szerelemkeresése Thomas Mann referenciáival szépen összecseng, s
Liddell ezt még a 2009-es gázai támadással is összeszövi. Egy hotelszobában nézi tévén az izraeliek támadását, a
háborút, fotózza a képernyőt, s összeállít belőle egy öt perces (rövid lesz, nyugtat meg) montázst. Vér és halál,
megcsonkult testek, a pusztulás ismerős és megszokottan mediatizált képei, de Liddell a híreket konferáló
tudósító arcát fotózza leginkább. A túlélő, a hírt hozó, a mindent látott nő arcát. Az amatőr minőségű,
szétpixelezett monitorfotó színpadi méretű vászonra vetítve tagadhatatlanul a megéltség, a dokumentumélmény
valódi igazságát közvetíti, főként, hogy a tudósítónő éppen elveszti a státuszától elvárt hűvösségét,
kiszámíthatóságát. És sír, miközben közvetít. Könnyek és vér folyik a Karmelita Kolostor falán.

A La Casa de la Fuerza című performansz-


dokumentumelőadás kulturális referenciáinkat
pedig Csehovval fűzi össze, Csehovval narrálja. A
Három nővér-féle elvágyódás kultúrtörténeti
toposzként működik Európában, a spanyolajkú
Liddellnél a lányok Mexikóba vágynak menni,
sombrerós zenekar búcsúztatja őket a bálban, s
tudják, dolgozni fognak, mert dolgozni kell. A
lélektani realizmus domináns játéknyelve, a
századeleji Csehov parafrázist kínál a munka mint
túlélési lehetőség kortárs szociológiájára. A munka
a testé, itt nem tanítónősködünk vagy
postáskisasszonykodunk. Kurvák lehetünk. És
illegális fegyvergyárban szalagmunkások, mint
Ciudad Juárezben mindenki.

Liddell a sokféle formanyelvet meg- és zavarba ejtően keveri. A három nővér vérét adja egymásért, és ne
felejtsük, hogy ez a performansz kánonban tényleges véradást jelent. Igazi vért vesz tőlük egy igazi nővér, s
vérüket a másik szíve fölé fecskendezik, ahogy a szíven lőttek véreznek el a reprezentáció szabályai szerint.
Ezután nehéz szeneszsákokat húznak a színpad közepére, legalább ötvenet, kiborítják, kidöntik, dől a szén, nő a
halom. A szenesdomb tetején tiszta, de szakadt fehér alsóruhát vesznek, s elmondják Csehov sorait a munkáról.
Várnánk az esztétizáló zárást, de Liddell nem esztétizál. A magas sarkú cipőben a széndarabokon botladozó nők
lapátot ragadnak, s elkezdik a színpad szélére hordani-dobni a hegyet. Hosszú szekvencia, véres még a karjuk, a
testük, csorog az izzadság hátukon, mellükön, fenekükön, szénporos a provence-i éj, ha felnézek, a
Göncölszekeret látom. A nővérek itt meghalnak, itt elesnek, itt eltemetődnek. Hajnali fél kettő van, s még nem
enged el Liddell.

Már az elején elmondta, hogy minden folyamatot


csak a halál állíthat le. Csak a halál zárhatja le az
elvesztett szerelmet, az elvesztett testet. Elég bátor
vagy-e meghalni, kérdezi az elején Liddell, ha már
nincs neked semmi? Elég bátor vagy-e meghalni
egyedül? Öt óra performansz-színház után a
kérdést egy százötven kilós férfi, hájas nyakú
kopasz súlyemelő-kolosszus ismétli
birkózódresszben, sérvkötővel, gigabicepsszel, de
az erő képét öt óra performatív gesztus után nem
hozzá, hanem a hosszú szekvenciákban súlyzóval
erősítő, kanapékat emelő, szenet lapátoló
vékonyka kis női testekhez társítjuk.

A nők házában vagyunk. A Casa de la Fuerzában


a performansz-sorozatok repetitív karakterét
Liddell Vivaldi Cum dederitjének ismétlésével, Az előadás tere. Fotó: Christophe Raynaud de Lage (A képek forrása:
Bach-szonátákkal, a visszatérő dallamok Festival d'Avignon)
fúgaszerkesztésével emeli ki, élőben éterien játszik Pau de Nut kontra-tenor és csellista, felvételről Andreas
Scholl, de nem kapjuk meg az örök visszatérésben, a testi ciklikusság femininitásában rejlő biztos túlélés
közhelyét. Mert egy rózsaszín giccs-temető képe zárja az előadást, a feminicídiumra így emlékező rózsaszín
sírkeresztek, rózsaszín kardvirág-konstrukciók tövében rózsaszín gyurmából kicsi kis rózsaszín pasik készülnek
százával a nők manufaktúrájában. Ők jók lesznek majd és jámborak. Minden anya így gondolja.

Vö. Orbán Eszter: Girlpower - revisited


Szerző: Jákfalvi Magdolna
Címkék: Angelica Liddell, Avignoni Fesztivál 2010, Világszínház 2010
Cím: La Casa de la Fuerza
Szöveg és rendezés: Angelica Liddell
Világítás: Carlos Marquerie
Jelmez: Josef Pont, Angelica Liddell
Szereplők: Cynthia Aguirre, Perla Bonilla, Getsemaní de San Marcos, Lola Jiménez, Angélica Liddell, María
Morales, María Sánchez
Zenészek: Pau de Nut, Orchestre Solís, Juan Carlos Heredia / Santiago González

You might also like