You are on page 1of 111

NNCL1145-48Ev1.

vagabund kiadó

KURT RIEDER

MÁGIA ÉS OKKULTIZMUS

A III. BIRODALOMBAN
KURT RIEDER
eddig megjelent kötetei:

Hitler titkos fegyverei


A III. birodalom ászai
A koncentrációs táborok története
Öngyilkos akciók a II. világháborúban
Partraszállás a II. világháborúban
Kémek és hírszerzők a II. világháborúban
Keselyűk Berlin felett (kalandregény)
Legendás hadműveletek a II. világháborúban
Hans Joachim Marseille, Afrika Csillaga
A legyőzhetetlen Tigris páncélos
A III. Birodalom felemelkedése és bukása I-II.
A legyőzhetetlen Messerschmitt
Mágia és okkultizmus a III. Birodalomban
A legyőzhetetlen farkasfalka

© 2003 Géczi Zoltán (Kurt Rieder) – Mágia és okkultizmus a III. birodalomban

VAGABUND KIADÓ
Szerkesztette: SZÖLLÓSI PÉTER
A nyomdai munkák: Kaposvári Nyomda Kft., Kaposvár – 240773 Felelős vezető:
POGÁNY ZOLTÁN igazgató

Nyomdai előkészítés: Háttér Stúdió Kft. hatters@ezaz.hu


ISBN: 9639409 16 2

Felelős kiadó: SZÖLLÓSI PÉTER


Vagabund Kiadó, 6000 Kecskemét, Akadémia kit. 45-47.

A kötetben szereplő szövegek illetve szövegrészek bármilyen módon történő


felhasználása csak a kiadó előzetes engedélyével lehetséges. Minden jog fenntartva.
Szállási Péter © 2003.
MÁGIA ÉS OKKULTIZMUS

A III. BIRODALOMBAN

A Harmadik Birodalom históriáját a krónikák többsége materialista


nézőpontból értelmezi. A kanonizált történetírás Adolf Hitlert, Rudolf Hesst,
Heinrich Himmlert és a náci hatalom további kulcsfiguráit bizarr és torz
elméjű, ám ennek ellenére is ésszerű megfontolások által vezetett
diktátorokként tartja számon, akik racionális alapokon fogant döntések által
döntötték romba Európát, és okozták mintegy 60 millió ember halálát.
A Harmadik Birodalom története azonban tartalmaz egy mélyen fekvő,
nehezen feltárható réteget, amely csak ritkán kerül napvilágra. A náci párt
elöljárói, bár világi ügyekben könyörtelen racionalitással jártak el,
valamennyien hithű okkultisták voltak. Adolf Hitler, Rudolf Hess, Heinrich
Himmler és társaik megingathatatlanul hittek a fizikai valóságon túli erőkben,
az okkultista szimbolikában, a pángermán legendáriumokban, az elfeledett ősi
tanokban és a mágikus rítusok gyakorlati alkalmazhatóságában. A történészek
többsége ezen sajátosságukat pusztán a racionális elme beteges kilengésének
tekinti, ennek következtében holmi pszichiátriai tünetként tekint a náci
vezetők okkultizmusára, és a beteges zsenialitás korcs kitüremkedéseként
katalogizálja a miszticizmus ilyesféle megnyilvánulásait.
A széles körben elterjedt nézet ellenére az okkultizmus nem holmi
játékszer volt a hatalom birtokosai számára, amelyet kedvtelésük szerint hol
elővettek, hol pedig elvetettek: a Harmadik Birodalom legfontosabb
szervezőelvei, az emberek millióinak pusztulásáért felelős, gyűlöletben fogant
teóriák egytől-egyig erős okkultista gyökerekkel bírtak.
Adolf Hitler és a Harmadik Birodalom legbelsőbb körei komoly
tanulmányokat folytattak a fizikai valóságon túl elhelyezkedő világot illetően,
annak múltját és jövőjét, törvényszerűségeit és rítusait kutatták, az ily módon
megszerzett tudást pedig rendre megkísérelték átültetni a mindennapos
gyakorlatba. Titkos társaságokat hoztak létre és felettébb különös
kutatócsoportokat alapítottak, rejtélyes célokat szolgáló programokat
folytattak. Okkultista szakembereket, gyanús tudósokat, nem egyszer pedig
haszontalan sarlatánok százait emelték a Harmadik Birodalom kebelére, sem
pénzt, sem humán erőforrásokat, sem egyéb javakat nem sajnálva folytatták
bizonytalan kimenetelű kísérleteiket.
A rendelkezésünkre álló töredékes ismeretanyag számos olyan kérdésre ad
választ, amelyet a materialista történelemtudomány sosem volt képes
megválaszolni: a Herrenvolk-teória, az élettér-elmélet, az Ezeréves Birodalom
álma, a vallássá emelt nácizmus, az SS jelentősége és a fajelmélet új
kontextusba helyeződik általa, és olyan kulcsfontosságú részletekkel válik
gazdagabbá, amelyek más nézőpontból szemlélve rejtve maradnak az
érdeklődők számára.
A Harmadik Birodalom okkultista története azonban sohasem lesz teljes:
az említett társaságok rejtve munkáltak, Adolf Hitler, Heinrich Himmler,
Rudolf Hess és a náci vezetés más tagjai a szélesebb tömegek előtt mindig is
titkolták miszticizmusukat, a kutatóprogramok titkos birodalmi ügy minősítés
alatt zajlottak, az idevágó dokumentáció javát pedig a háború végén
megsemmisítették, ismeretlen helyre szállították, vagy éppen a szövetséges
csapatok foglalták le, s tüntették el.
A közvetett bizonyítékok és dokumentumtöredékek, személyes
beszámolók és szükségszerűen spekulatív következtetések alapján
összeállított kép, ha teljesnek nem is mondható, mindenképpen méltó az
olvasó figyelmére, hisz egy javarészt feltáratlan, kevéssé ismert arcát mutatja
a nácizmusnak, amely meglehet, még a materialista alapokra helyezett
történetírásnál is riasztóbb, ördögibb képet mutat a Harmadik Birodalomról és
annak vezetőiről.

PROLÓGUS:

A NÁCI OKKULTIZMUS ALAPJAI

Madame Blavatsky a teozófusmozgalom alapítója.


A 20. századi ezoterikus és okkultista mozgalmakról a legkisebb túlzás
nélkül kijelenthető, hogy valamennyit Madame Blavatsky munkásságára
alapozták: az orosz nemesi családból származó nő volt az, aki mintegy
megelőlegezte a természetfelettivel foglalkozó mozgalmak újbóli térnyerését,
és tevékenységével utat nyitott az okkultista páholyok és az ezoterikus tanok
tucatjai számára.
Helena Blavatsky 1831-ben született, apja katonatiszt volt, arisztokrata
család sarja. Már kiskorában feltűntek szokatlan képességei: kimagasló
intellektusán felül különös látomásaival, médiumi adottságaival ejtette
ámulatba környezetét. Ő maga nem keveset szenvedett a sors kéretlenül
kapott ajándékától, amely leginkább kontrollálhatatlan víziókban, fájdalmas
hiperérzékenységben és bizarr látomásokban mutatkozott meg. Már
gyermekkorában tudatosult benne, hogy a normális élet lehetősége nem
adatott meg számára, így elfogadta sorsát: egyre inkább az ezotéria és a
spiritualizmus felé fordult. Fiatalkorában beutazta az egész világot, egyaránt
megfordult Európában, Észak- és Dél-Amerikában, Ázsiában és a Közép-
Keleten. Utazásai során ősi tanokat tanulmányozott, médiumokkal és
spirituális vezetőkkel folytatott elmélyült eszmecseréket, és megismerkedett a
különböző kultúrák okkultista aspektusaival. Rendszeresen megfordult
Tibetben, annak dacára, hogy a helyi bürokrácia az adott korszakban roppant
szigorral kezelte a külföldiek beutazásának engedélyeztetését. A kicsiny,
hegyek által körülölelt országban Blavatsky megtalálta azt a fajta spirituális
tudást, amelyre mindig is szomjazott, és megtanulta kontrollálni saját
képességeit. Beszámolói szerint Tibet eldugott településein találkozott a titkos
tanok nagymestereivel, akik komoly képzésben részesítették, megtanították
számára az univerzum összefüggéseit, és kaput nyitottak a fizikai valóságon
túl létező tartományok felé. Helena Blavatsky mesterei azonban nemcsak a
tibeti lámák közül kerültek ki, de kiváló kapcsolatokat épített ki az európai
boszorkányság, a dél-amerikai mágia, az ázsiai sámánizmus és a japán
okkultizmus beavatottjaival. Érdeklődése lankadatlannak, tudásvágya
apadhatatlannak bizonyult: szakemberek tucatjaival folytatott párbeszédet,
évtizedeken át képezte magát, és csak hosszadalmas tanulmányok után
dolgozta ki saját ezoterikus rendszerét. Helena Blavatsky összegyúrta a keleti
és a nyugati tudás legjavát, és egy harmonikus, megnyerően magabiztos
rendszert dolgozott ki, amely átláthatóságának és pozitív világszemléletének
köszönhetően gyorsan követőkre talált. Tanítványainak száma folyamatosan
emelkedett, az oktatás pedig nemhogy elfárasztotta volna, de csak fokozta
képességeit és kimagasló munkabírását. 1870-ben, engedve követői kitartó
unszolásának, megalapította első okkultista társaságát, a Világosság
Hermetikus Testvériségét. A londoni csoport a kozmikus energia természetét
és hasznosíthatóságát kutatta, ám a tagok közt kialakult, majd idővel egyre
jobban elmélyült ellentétek okán viszonylag gyorsan feloszlott. Helena
Blavatsky sohasem tulajdonított komoly jelentőséget eme társaságnak, ritkán
nyilatkozott róla, akkor is lekicsinylő hangon: perifériális, tudásban és
akaratban egyaránt gyenge közösségnek minősítette a Hermetikus
Testvériséget. A nyugati civilizációtól megcsömörlött nő feloszlatta a
társaságot, és elhagyta Londont – ismét kelet felé indult, a titkos tanok tiszta
forrása felé. Helena Blavatsky életének eme szakaszát homály fedi: nem tudni
merre fordult meg, és nem tudni mivel foglalatoskodott.
Évekkel később az Egyesült Államokban bukkant fel. 1875-ben, New York
városában új társaságot alapított, amely feladatául az „univerzumot uraló
törvényszerűségek összegyűjtését és kiterjesztését” határozta meg. A társaság
alapító tagjai közt két amerikai férfit találhatunk: Henry Steel Olcott ezredest
és William Q. Judge ügyvédet. Blavatsky Teozófiai Társaságnak kereszteli a
csoportot, amely kifejezés az isteni tudás birtoklására utalt. A nő sokat utazott
a polgárháborús veterán társaságában, a rákövetkező időszakban bejárták
Indiát, egy Madras melletti kicsiny városban megalapították a Teozófiai
Társaság főhadiszállását. Innen Ceylonba utaztak, majd egy darabig Nagy-
Britanniában időztek, s végül Párizs városába tértek meg. Madame Blavatsky
sorra találkozott a helyi okkultistákkal, és számos teozófiai kört alapított –
csak Franciaországban három különböző csoportot hozott létre. A Teozófiai
Társaság gyorsan ismertté vált, a társadalom nyilvánossága felé nyitott
okkultizmus leghíresebb és legszélesebb körben ismert szervezetévé
emelkedett. (A másik oldalon, a titokban ténykedő, kétségek által övezett,
bizonytalan szándékok által vezetett okkultista társaságok között a Crowley
által vezetett Arany Hajnal rend reprezentálta a mozgalom sötét elitjét.)
Ez a korszak roppant mód kedvezett az okkultista tanok hirdetőinek: a
sokak által elfogadhatatlannak tartott darwinizmus, illetve a modern
tudomány által fenyegetett keresztény egyház tanaival szemben jóval
vonzóbb, nyitottabb és összefüggéseiben ésszerűbbnek tűnő eszmerendszert
kínált az érdeklődők számára. A teozófusok elsősorban a keleti, főként a tibeti
tanok alapján írták le az univerzumot, és úgy vélték, az ember a maga
teljességében része a kozmosznak, amely a hivatalos természettudomány
vélekedésével szemben nem holt anyag, hanem élő organizmus.
A Blavatsky-féle filozófia gyorsan terjedt, a teozófiai körök száma egyre
nőtt, a gyarapodás pedig az okkultista mozgalmak széleskörű reneszánszát
vonta maga után Európa-szerte. A szervezet, virágzásnak indult, Madame
Blavatsky munkája beérni látszott, a nő mégsem nyugodhatott, írni kezdett, és
pár éven belül három valódi mestermunka is kikerült kezei közül. A
„Leleplezett Isis”, a „Kulcs a Teozófiához”, és legfőbb műve, a „Titkos
Tanok” a spiritiszta irodalom remekei – mind formai, mind tartalmi
szempontból időtálló darabok, a spiritiszta irodalom legfontosabb
dokumentumai. Helena Blavatsky nemcsak összegyűjtötte és szintetizálta az
évszázadok során felhalmozott tudást, de innováció terén is kivételes
tehetségről és hozzáértésről tett tanúbizonyságot. Új fogalmakat vezetett be,
valamint olyan kulcsmotívumokat dolgozott ki, amelyek alapjaiban határozták
meg a huszadik századi okkultista és politikai irányzatokat – így többek közt a
nemzetiszocializmus eszméjét. Helena Blavatsky vérvonalakról és ciklikus
evolúcióról, az emberiség elfeledett múltjáról és az árja fajról, az elsüllyedt
Atlantiszról és az emberfeletti ember eljöveteléről értekezett – olyan
fogalmakról, amelyek alapjaiban határozták meg a Harmadik Birodalom
vezetőinek törekvéseit. A Teozófiai Társaság alapítója megteremtette az
ezoterikus tanok alapvető paradigmáit, amelyek sohasem évültek el. Ezek a
paradigmák több szinten is olvashatók: az átlagos érdeklődő számára érdekes,
ám semmiféle gyakorlati értékkel nem bíró ismeretek, legmélyebb
összefüggéseiket csak a beavatott személyek voltak képesek feltárni. Adolf
Hitler tanítói valamennyien a „Titkos Tanok” című művet vették alapul a
Führer oktatása során, és ez alapján képezték ki a Harmadik Birodalom
diktátorát, aki rettenetes hatalomra tett szert a Blavatsky által feltárt ismeretek
elsajátításával. A nácizmus – mint vallás – számos elemet és szimbólumot
emelt át a teozófia eszmerendszeréből, ám eme ismereteket nem a teozófia
által előírt módon alkalmazta. A Helena Blavatsky-féle tanok hét szintet
különböztettek meg az emberiség fejlődésében, amely evolúció csúcsát az árja
faj jelképezte, amely minden más fajnál erősebb és tisztább, s amelynek végső
célja a világ feletti totális uralom megszerzése. A teozófia a hét fajhoz hét
szimbólumot társított, a szimbólumok legerősebbike pedig nem más, mint a
horogkereszt, amely fókuszálja a kozmosz energiáit. A teozófusok azonban a
legkevésbé sem voltak militáns csoport, nem dédelgettek világuralmi
ábrándokat, legfőképpen pedig nem arra használták vélt vagy valós
hatalmukat, hogy embertársaik életére törjenek. Adolf Hitlerrel és a náci
okkultistákkal szemben Blavatsky és követői vértelen, erőszakmentes,
hosszadalmas folyamatként képzelték el az emberi faj fejlődését, az Új
Világrendet pedig egyfajta édeni állapotként, napfényes utópiaként írták le.
Helena Blavatsky 1891-ben halt meg, az általa létrehozott eszmerendszer
azonban túlélte őt, és hatalmas befolyást gyakorolt a huszadik század
történelmére – vitathatatlan tény, hogy a teozófia képezi a modern
spiritualizmus és ezoterika alapjait.

ALIESTER CROWLEY, „A FENEVAD”

Edward Alexander Crowley, az újkori történelem legnagyobb hatású, máig


heves viták kereszttüzében álló okkultistája 1875-ben született Angliában, egy
tehetős, mélyen hívő arisztokrata família sarjaként. Már egészen fiatalon
kitűnt társai közül: általános magaviselete nemigen illeszkedett a viktoriánus
kor társadalmi normáihoz, miként intellektuális képességei okán is kirítt
környezetéből. Lázongó magatartása az idő haladtával éles szembenállásra
váltott, alig akadt olyan szava vagy tette, amellyel ne vívta volna ki szülei és
környezete rosszallását, majd később már kifejezett gyűlöletét.
Egocentrizmusa nem ismert határokat, amelyet világosan példáz, hogy 11
éves korában, közvetlenül édesapja halála után nevet változtatott. Egy évvel
később már robbanóanyagokkal kísérletezett, valamint macskákat kínzott
halálra a családi birtok félreeső részén. Alig volt meg 12 éves, de
gyakorlatilag rettegésben tartotta édesanyját és a teljes cselédséget, majd egy
félresikerült kémiai kísérlet következtében felrobbantott egy épületet, és kis
híján megölte magát. Tizennégy éves korában kikezdett egy cselédlánnyal, 17
évesen pedig már nemi betegség miatt szorult orvosi kezelésre. Botrányos
ügyeit azonban rendre elsimították, az arisztokrácia tagjaként pedig egyenes
út vezetett a patinás Cambridge egyetemre, ahol azonban nem annyira a
tanulás, mint inkább az okkult tudományok, a hegymászás és a vad szexuális
orgiák iránt tanúsított lankadatlan érdeklődést. Nyilvánvaló volt, hogy
Aliester Crowley ragyogó elme, bámulatra méltó intellektuális képességek
birtokosa, ám társai és tanárai született gonosznak, aberrált vágyakkal telített,
torz, lélekben sötét géniusznak tartották.
Aliester Crowley 23 éves volt, mikor belépett az Arany Hajnal Hermetikus
Rendjébe. Nem kisebb személyek tartoztak a titkos páholyhoz, mint William
Butler Yeats, a kiváló költő, Oscar Wilde felesége, Constance Wilde, vagy
Biam Stoker, a Drakula című klasszikus szerzője. Az Arany Hajnal Rend – a
főként keleti tanokból táplálkozó teozófiai Társasággal szemben – a nyugati
okkultizmus tradícióit ötvözte, rituális mágiával, számmisztikával, héber
kabbalisztikával, alkímiával, asztrológiával, szimbolikával foglalkozott, ezen
tanokból hozta létre saját rendszerét. Aliester Crowley ragyogó tehetségének
és elkötelezettségének köszönhetően gyorsan maga mögött hagyta az alsóbb
szintű páholyokat, és egyre feljebb lépdelt a ranglétrán. 1900-ban, alig 25
éves korában már eleget tett az adeptusi szint kívánalmainak, de a rend
londoni Nagymestere a jelölt homoszexualitására és hírhedten botrányos
életvitelére hivatkozva megtagadta kinevezését. A férfi ekkor hátat fordított a
páholynak. Crowley Párizsba utazott, és egy szakadár Nagymester
segítségével elvégezte a beavatási ceremóniát – amely cselekedet után
eretneknek bélyegezték, és végleg kizárták a rendből. (Kultúrtörténeti
érdekesség, hogy kizárását nem kisebb személy, mint William Butler Yeats
folytonos áskálódása idézte elő: a nagy poéta ugyanis nem állhatta Crowley
mágiáját, és fenevadnak, eredendő gonosznak tartotta páholybéli társát.)
Aliester Crowley személyét röpke két év után kipenderítették az Arany
Hajnal Rendből, a férfi azonban korántsem vergődött kétségek közt tagsága
elvesztése miatt. Vagyonos emberként szabadon rendelkezett sorsa felett, így
pár évet Európában töltött, ahol Samuel Mathers mellett folytatott
tanulmányokat. Mathers különös figura volt: egykoron részt vett az Arany
Hajnal Rend alapításában, de később mind szakmai, mind emberi kérdések
tekintetében eltávolodott társaitól. Az okkultista szakember azt vallotta, hogy
kapcsolatban áll az ismeretlen felsőbbrendű lényekkel, kikkel több ízben is
találkozott személyesen. Samuel Mathers felismerte Aliester Crowley
kirívóan éles képességeit, és társaival szemben nem elfordult tőle, hanem
adeptusává fogadta és minden tudását átadta számára.
Aliester Crowley ezt követően Mexikóba utazott. Döntését korántsem
világi célok vezették: a Párizsban töltött idő alatt arra fordította a Mathers
által gazdagított mágikus tudását, hogy kapcsolatba lépjen Szent
Védőangyalával, ám úgy vélte, hogy ezen törekvése sikerét a fizikai
környezet akadályozza. A körülmények immáron megfelelőek voltak, így
akár maradhatott is volna, de nyughatatlan természete tovább hajtotta:
Mexikóból Indiába, majd Ceylonba igyekezett, ahol megismerkedett a
jógával, és más okkultistákkal, mágusokkal folytatott gyümölcsöző
eszmecseréket. Innen Egyiptomba utazott. Kairó városában végre beteljesült
vágya: kontaktust teremtett egy Aiwass nevű lénnyel, kiben Szent
Védőangyalát ismerte fel. Nem sokkal később megírta első munkáját,
amelynek a „Törvény Könyve” címet adta. Ez a munka tartalmazza Aliester
Crowley filozófiájának alapjait, amelyektől soha nem tért el. A fiatal varázsló
megtagadta a keresztény istent, a felsőbbrendű akarattal szemben az
individum szerepét hangsúlyozta („Minden férfi és minden nő egy csillag” –
szól legfontosabb tételeinek egyike), az autonómia szentségét és az ember
által vállalt felelősséget nevezte ki minden más felett álló paradigmáknak.
Crowley nemcsak az írásban, de a rituális mágia gyakorlásában is felettébb
aktív volt. Szeánszokat és pogány szertartásokat celebrált, amelyeken
gyakorta veszélyes erőkkel lépett kapcsolatba: sokan vélték úgy, hogy
váratlanul, furcsa körülmények közt elhunyt mesterét, Samuel Matherst is ő
gyilkolta meg valamely ismeretlen mágikus formula segítségével. Crowley
pedig nem igyekezett eloszlatni ezeket a kételyeket, sőt, törekedett rá, hogy
személyi kultuszt építsen: Hórusz Eonjának, az Új Korszak eszközének, egy
ősi isten reinkarnációjának tartotta önnön magát, és azt vallotta, hogy üzenetet
kapott a kozmoszból, amely az Új Világrend formuláit írta le. A mágus
vezetői szerepre tört, ezért tiszteletet és tekintélyt kívánt kivívni önmaga
számára, de jobbára csak zavarodottságot, illetve félelmet keltett.
1905-ben Aliester Crowley elhagyta Kairó városát és a Himalája hegyei
közé igyekezett. Az expedíciót azonban sorozatos balszerencse sújtotta, a
csoport több tagja is meghalt – a helyi vezetők szerint a szentként tisztelt hegy
szelleme tiltakozott Crowley ellen. Ezt követően tovább folytatta utazásait: a
rákövetkező két évben megfordult Kínában, Kanadában és az Egyesült
Államokban.
1907-ben elérkezettnek látta az időt egy saját páholy alapításához, amely
az Argenteum Astrum (Ezüst Csillag Rendje) nevet kapta. Három évvel
később felkereste őt a német okkultista rend, az Ordo Templi Orientis
(O.T.O.), amellyel élénk szakmai kapcsolatot ápolt. Aliester Crowley ekkor
már bizonyíthatóan a sötét mágia területére merészkedett, követői élén
szexuális rítusokat gyakorolt és démonokat idézett. A közszájon forgó
híresztelések halálesetekről és perverz vérrítusokról számoltak be, a pletykák
nyomán pedig gyűlölet, undor és rettegés sarjadt.
1916-ben Crowley Mágussá avatta magát, és elhagyta Európát. A
világháború éveit az Egyesült Államokban vészelte át, ahol britellenes
propagandatevékenységet folytatott. Aliester Crowley hitt a fajelméletben és
az Új Világrend eljövetelében, amely egy holocaust által fog bekövetkezni – a
német politika melletti kiállásával pedig tovább rontotta egyébként sem
kifejezetten pozitív reputációját, még végül az ország elhagyására
kényszerült. A beavatottak körében ekkor már baljós legendák keringtek a
titokzatos Mágusról, és fekete mágiát, sátánista rítusokat, szexuális orgiákat
társítottak nevéhez, a sajtó pedig „fenevadnak”, „pokolfajzatnak” és „a világ
leggonoszabb emberének” titulálta.
Az 1920-as év már Szicíliában érte Crowley-t, ahol megalapította a hírhedt
Thelema Apátságot. Sötét, kaotikus évek következtek: a mágust
beszippantotta a sötétség, heroin- és alkoholfüggősége pedig eluralta
személyiségét. Az újságok folyamatosan botrányos cikkeket közöltek róla, a
Thelema Apátságot mint perverz drogfüggők templomát ábrázolták, a helyi
kormányzat és a közvélemény felháborodása pedig az egekig csapott. A
szexuális orgiák mellett bizarr halálesetek is történtek az Apátság területén,
így Crowley kénytelen-kelletlen elhagyta Szicíliát. Távozása után a katolikus
egyház ördögűzési ceremóniát rendelt el, hogy exorcizálja a
megszentségtelenített épületet.
Az aktív önpusztítás évei után rövid munkás időszak következett. 1925-
ben az Ordo Templi Orientis nagymesterévé nevezte ki a mágust, és Crowley
megalkotta második könyvét, amely a „Mágia: Elméletben és Gyakorlatban”
címet kapta. Az O.T.O. szervezet fejeként kapcsolatban állt a német okkultista
körökkel, így, ha közvetve is, de számos náci vezetőre gyakorolt
felmérhetetlen hatást. Nincs rá bizonyíték, hogy Crowley valaha is találkozott
volna Adolf Hitlerrel, de felettébb valószínű, hogy a Führer spirituális
tanítómesterei, Dietrich Eckart, Guido von List és Karl Haushofer
személyesen is ismerték a „szörnyeteget”, aki a hermetikus mágia területén
képezte őket. Az angolszász sajtó természetesen kihasználta ezeket a
kapcsolatokat, és a nácizmus brit atyjának, a Harmadik Birodalom pokoli
nagykövetének bélyegezte a férfit, és kijelentették róla, hogy a sötét mágus a
nyugati civilizáció elpusztítására tört. Megint mások úgy vélték, hogy Aliester
Crowley spirituális kapcsolatban áll a náci vezetéssel, és támogatja a
Harmadik Birodalom harcát. (Ezzel szemben bizonyítható, hogy Crowley
nem szimpatizált a náci rendszerrel, mivel azt egyfajta kereszténység elleni
tiltakozásul létrejött, intézményesített elmebajnak tartotta, a betegesen szigorú
erkölcsi szabályrendszeréről pedig úgy vélte, hogy az a katolikus dogmákhoz
hasonlóan az emberi természet ellen való.)
Aliester Crowley helyzete tovább romlott: botrányos hírnevének
köszönhetően immáron egyetlen kiadó sem akart vele szóba állni, nevének
említésére keresztet vetettek a hívők, a nyugati okkultisták világa pedig
félelemmel vegyes undorral viszonyult feléje. Heroinfüggősége minden
másnál erősebbé vált, pénze elfogyott, állandó lakhellyel nem rendelkezett,
élete hátralévő éveiben cél nélkül bolyongott a világban.
Aliester Crowley-t, a huszadik század leghatalmasabb mágusát 1947-ben,
72 éves korában ragadta el a halál: tudása vele együtt szállt alá a sírba,
személye pedig a mai napig heves viták tárgyát képezi.

OKKULTIZMUS ÉS A HARMADIK
BIRODALOM

ADOLF HITLER BÉCSBEN: A TANULÁS ÉVEI

Az 1909 és 1913 közötti időszak, amelyet Adolf Hitler Bécs városában


töltött, az átlagos szemlélők számára nem éppen dicsőséges, avagy termékeny
korszaknak tűnhet. Az életrajzírók rendszerint a nélkülözés és a nyomor
éveiként emlékeznek meg erről az időről, amelyet maga Adolf Hitler a Mein
Kampfban mint a „legfontosabb jellemformáló” periódust írt le. A hivatalos
történelemírás szerint a leendő Führer tanulmányi téren súlyos kudarcokat
halmozott egymásra: először a képzőművészeti akadémia utasította el
jelentkezését vázlatainak gyenge színvonala miatt, majd az építészeti
akadémia is elvetette felvételi kérelmét, elégtelen iskolai végzettségére
hivatkozva. A világi karrier kapui, olybá tűnt, bezáródtak a fiatal Adolf Hitler
számára: névtelen és nincstelen senki volt, aki egyéb lakhatási lehetőség
hiányában népszállókon húzta meg magát, napi megélhetését pedig alkalmi
munkák, által biztosította – főként kisméretű akvarelleket festett turisták
számára, amelyek Bécs nevezetességeit ábrázolták. Olybá tűnhetett,
ambiciózus tervei zátonyra futottak.
A császárvárosban töltött évek jelentősége valójában nem az anyagi
dimenziókban elszenvedett sorozatos kudarcok és az ebből fakadó folyamatos
nélkülözés, mint inkább a misztikus tanok és rituális mágia terén elért
fejlődésben mutatkozott meg. A határtalan politikai ambíciókat dédelgető
Adolf Hitler a végnapjait élő Osztrák-Magyar Monarchia fővárosában mélyült
el az okkult tudományokban, itt végezte azokat a kutatásokat, amelyek
alapvetően befolyásolták életét és sorsát, és itt ismerkedett meg azokkal a
hozzá hasonlóan okkultista beállítottságú, pángermán eszméket valló
személyekkel, akik társaivá és mentoraivá szegődtek, fejlesztették képességeit
és megnyitották előtte a spirituális világ kapuját, ezáltal adtak hatalmas lökést
későbbi karrierének.
Ilyen szempontból pedig Bécs kiváló terep volt számára. Az 1910-es
években a császárváros valóságos központként szolgált az európai titkos
társaságok számára. Okkultisták és teozófusok, a rituális mágia hívei, az
Arany Hajnal tagjai, az Ordo Templi Orientis követői, avagy a középkori
lovagrendek feltámasztásán munkáló spiritiszták – mind jelen voltak a
városban. Egy olyasféle fiatalembernek, mint Adolf Hitler, roppant könnyű
volt kapcsolatot létesíteni ezekkel a páholyokkal. Az apadhatatlan
tudásszomjtól gyötört, messianisztikus vágyak által tüzelt ifjú számos
spiritiszta mozgalommal került kapcsolatba, amely ismeretségek által
elsajátíthatta az okkultista tanok alapjait, és olyan emberekkel találkozhatott,
akik felismerték a benne szunnyadó erőket, és megkezdték szellemi
felkészítését.
Sajnálatos módon csak kevés hitelesnek mondható információ maradt fent
ebből a roppant jelentőséggel bíró korszakból. A legfontosabb kapocs, amely
által megérthetjük, mit történt Adolf Hitlerrel a Bécsben töltött évek során,
Walter Johannes Stein személye: ő volt az, aki bizalmas kapcsolatban állt a
férfival, és később nyilatkozott is eme kapcsolat természetéről.
Walter Stein – Adolf Hitlerrel szemben – jómódú polgári családból
származó, finom modorú ifjú volt, aki kerülte a hangos szót és a demagógiát,
és magabiztosan mozgott az előkelő kávéházak világában. Egyetemistaként
lakott Bécsben, de hivatalos tanulmányain kívül komoly kutatásokat végzett a
germanizmus és az okkultizmus terén, amely területeken jelentős tudást
halmozott fel és újszerű megfigyeléseket tett, valamint addig fedett
összefüggéseket tárt fel.
Walter Stein a Kohlmarkton lévő Demel kávéház mellett találkozott
először a rossz küllemű, piszkos és elhanyagolt Adolf Hitlerrel, aki még
mindig akvarellképeket festegetett. Első pillantásra jelentéktelen,
semmitmondó csavargónak tartotta őt: sem személyétől, sem művészi
képességeitől nem volt elragadtatva. A különös események láncolata egy
hétköznapi, tökéletesen érdektelennek tűnő aktussal kezdődött. Egy óvárosi
könyvesboltban Stein megvásárolta Richard Wagner Parsifal című operájának
egy használt példányát. (A Parsifal kiemelt jelentőséggel bíró darab volt
Adolf Hitler, Walter Stein és a pángermán mozgalom valamennyi hívője
számára: az izzó antiszemitizmusáról ismeretes zeneszerző-géniusz utolsó
operája Wolfram von Eschenbach írása alapján készült, amely a Szent Grál 9.
századi történetét dolgozta fel, és a Grál germán vonatkozásait mutatta be),
ám a könyv felütésekor azt tapasztalta, hogy a birtokába került példányt orvul
elcsúfították, ezáltal értékét szinte nullára csökkentették. A Walter Stein által
vásárolt Parsifal példányának lapjai telve voltak kézírásos jegyzetekkel, a
szöveget pedig aláhúzások és betoldások, kérdőjelek és más firkák csúfították.
Az egyetemista első reakciója a csalódás volt, amelyet éles felháborodás
követett: ki merte ily módon megszentségteleníteni Wagner zseniális
darabjának nyomtatott változatát, a pángermán mitológia alapvetését, a német
faj valóságos Bibliáját?! Majd, miután dühe lecsillapodott, újfent bele-
belelapozott a könyvbe, és találomra elolvasgatta a kézírásos jegyzeteket.
Heves dühe elcsitult, majd érdeklődésre váltott, végül pedig alaposan
elmélyült a kézzel betoldott magyarázatok és kérdések tanulmányozásában. A
jegyzetek drámai hatást gyakoroltak rá: a kusza sorok között érdekfeszítő
összefüggésekre bukkant, és számos olyan magyarázatra, amelyre saját maga
eddig nem jött rá. Walter Stein intelligens és tanult ember volt, de úgy vélte,
hogy az a személy, aki a kezében tartott Parsifal példányába rótta fel saját
gondolatait és kérdéseit, még nálánál is többet tudhat a Szent Grál, a Végzet
Lándzsája, és egyéb, a germán mitológia szempontjából roppant jelentőséggel
bíró szakrális ereklyékről. Az egyetemista ismét átfutotta a könyvet, még
talált benne egy jelzést, amely a tulajdonos személyére mutatott rá: a belső
borítón Adolf Hitler neve díszelgett. Walter Stein elhatározta, hogy felkeresi a
furcsa férfit, aki szemlátomást sokkal többet tud és sokkal többre hivatott
annál, amint azt kopott külleme és olcsó akvarelljei mutatták.
A rákövetkező hetekben a fiatal egyetemista lankadatlan kitartással járta a
város azon pontjait, amelyeken Adolf Hitler felbukkanhatott. Elsősorban a
turisták által kedvelt célpontokat látogatta napi rendszerességgel: gyakorta
megfordult a Szent István templom, a nyári palota, az Operaház és a
Ringstrasse környékén. Kitartóan próbálkozott, törekvését mégsem koronázta
siker: a furcsa alak, kit korábban számos alkalommal látott az említett
helyeken, most mintha köddé vált volna. Walter Stein, miután képtelen volt
rálelni Adolf Hitlerre, úgy döntött, hogy tesz még egy utolsó próbálkozást, és
visszatér a régi negyedben lévő kopottas könyvesboltba, ahol a rejtélyes
Parsifal példányra bukkant. Stein nem keveset teketóriázott, hisz a bolt
messze volt, a reményt pedig már közel feladta, de valamely sugallat hatására
mégis az óváros felé vette az irányt.
Miután belépett a könyvesbolt, rövid teketóriázás után megszólította a
tulajdonost. Ernst Pretzsche szemlátomást meglepődött Adolf Hitler neve
hallatán, és baráti hangon invitálta az idegen férfit a hátsó helység felé. Walter
Stein ellenben a legkevésbé sem szimpatizált a bolt tulajdonosával: a kopasz,
púpos, sunyi tekintetű férfit inkább tartotta ellenszenvesnek, mint
barátságosnak. Mégis elfogadta az invitációt, hisz más lehetősége nem volt rá,
hogy meglelje a keresett személyt – Pretzsche volt az egyetlen általa is ismert
személy, aki kapcsolatban állt a fiatal Hitlerrel. Így esett, hogy Walter Stein
követte a különös férfit a bolt mögött lévő apró, könyvekkel és kéziratokkal
zsúfolt, dohos szagú irodába. Olybá tűnt hát, nemcsak Stein számára volt
fontos Adolf Hitler személye, de Pretzsche is kitüntetett figyelemmel kezelte
a rossz küllemű fiatal csavargót. A bolttulajdonos hellyel kínálta vendégét,
majd beszámolt a Hitler és közötte lévő kapcsolatról. Elmesélte, hogy az ifjú
osztrák gyakorta megfordult a könyvesboltban, ám az elmúlt időszakban
felhagyott az üzlet látogatásával, és már három hete nem lépte át a küszöböt.
Ernst Pretzsche beszámolt róla, hogy roppant szimpatikusnak találja a fiatal
férfit, és a rendelkezésére álló szerény eszközökkel támogatja is őt. Ha betér
boltjába, úgy rendszerint hátrahívja egy kis csevegésre, és meleg ételt ad
számára, amely segítségre Adolf Hitler zilált külleme alapján jócskán
rászorulhat. Alkalmanként megpróbálta szerényebb összegekkel is támogatni,
de az ifjú csavargó roppant büszkesége nem engedte meg számára, hogy
elfogadja az ésszerű és nélkülözhetetlen támogatást, így Pretzsche más módon
segíti ki Hitlert: hajlott rá, hogy zálogba vegye könyveit, festményeit és egyéb
holmiját, a zálogjog ellenértékeként adott szerény összegű készpénz pedig
többé-kevésbé fedezi Hitler minimális igényeit. Nem mintha különösebb
értékkel bírnának a zálogba vett tárgyak: a képek kereskedelmi szempontból
alig minimális értéket képviseltek, a könyvek pedig rossz állapotuknál fogva
nem bocsáthatók áruba. Pretzsche megmutatta a sarokban lévő könyvkupacot,
amelyet Adolf Hitler hagyott nála, és így kommentálta: „Csak nézze meg
őket, teljesen össze vannak firkálva. Szinte az összes oldalt teleirkálja. Nem
nagyon van olyan könyve, ami jobb állapotban lenne. A segédem rosszul
tette, hogy eladta magának azt a könyvet, nem szabadott volna áruba
bocsátania egy olyan állapotban lévő példányt. Voltaképpen csak azért
veszem át őket, hogy néhány hellerrel támogassam Hitlert.”. Walter Stein
lekuporodott, és átnézte a sarokban heverő könyvkupac darabjait. Többnyire
filozófiai, történelmi, okkultista témájú könyvek voltak, Fichte, Schelling,
Hegel, Schopenhauer, Nietzsche tollából, valamint megtalálta köztük Stewart
Chaberlain híres munkájának, a „Foundation of the Nineteenth Century” („A
tizenkilencedik század alapjai”) című könyvnek egy példányát. A kupacot
széttúrva újabb és újabb érdekes tételek kerültek szemei elé, amelyek azt
bizonyították, hogy Adolf Hitler ugyancsak szerteágazó érdeklődéssel bír.
Walter Stein egyaránt talált könyveket a jógáról, keleti vallásokkal és keleti
filozófiával foglalkozó munkákat, egy példányt Goethe Faustjából, valamit a
Nibelung-énekből. Némely kötetbe bele-belelapozott: az oldalak többsége
össze volt irkálva, a margót kézírásos jegyzetek foglalták el, a szöveg egyes
részeit pedig aláhúzások és betoldások tarkították. Nyilvánvaló volt, hogy
nem egy átlagos ember olvasmányait tornyozták fel a kicsiny könyvesbolt
még apróbb, poros irodájában: Stein ismeretlen ismerőse egy széleskörű
érdeklődéssel bíró, nyughatatlan, az intellektuális kíváncsiság és a szűnni nem
akaró tettvágy által hajtott férfi, aki csakis holmi zsarnoki anyagi kényszer
hatására hagyta zálogba szeretett könyveit.
Walter Stein, miután átnézte a köteteket, figyelmét a festmények felé
fordította. Egyaránt talált képeket a könyvek mögött, illetve a kandallón,
amelyre képeslapméretű, félreérthetetlenül turisták számára készített
akvarelleket helyezett Pretzsche. Stein nem fedezett fel különösebb értéket a
képekben: az akvarellek egy átlagos képességű, közepesen képzett amatőr
festő képeinek tűntek szemében. Egyértelmű volt hát, hogy az óvárosi
könyvesbolt bizarr küllemű, furcsán nyájas modorú tulajdonosa komoly
szimpátiát érezhet Adolf Hitler iránt, ha mindezen jobbára értéktelen
kacatokért cserébe hajlandóságot mutat a zálogösszeg kifizetésére. A képek és
a könyvek lajstromba vétele után nyilvánvalóvá vált a két ember
kapcsolatának jellege: szó sem volt gazdasági érdekről, Pretzsche voltaképpen
patronálta Hitlert, valamely rejtélyes motiváció által vezetve nyújtott számára
anyagi támogatást, amelynek visszatérítésére egyáltalán nem is gondolt.
Walter Steint egyre jobban érdekelte ez a furcsa könyvesboltos, aki önzetlenül
patronált egy Adolf Hitlerhez hasonló furcsa figurát, akiben az utca embere
csak egy piszkos küllemű csavargót látott.
A diák alaposan szemügyre vette az irodát, a falakat és a kopottas
íróasztalt. Különös dolgokat tapasztalt: asztrológiai szimbólumokról készült
nyomatokat, kémiai táblázatokat, alkimistákat ábrázoló képeket, okkultista
szimbólumokat, hasonló témában fogant könyveket, tekintélyes mennyiségű
antiszemita irodalmat, illetve a Bécsben éppen divatosnak számító, olcsó
pornográf nyomatokat. Walter Stein, miután szemügyre vette az íróasztalt,
újabb, minden korábbinál izgalmasabb felfedezést tett: a kéziratok és könyvek
között felfedezett egy keretbe foglalt fotográfiát, amely Ernst Pretzsche-t
Guido von List társaságában örökítette meg.
Guido von List széles körben közismert férfi volt, a korabeli Bécs egyik
leghíresebb embere, kinek okkultista tudományával a helyi sajtó is sokat
foglalkozott. Von List vezérszónoka volt annak mozgalomnak, amely számos
fórumon harcolt a teuton múlt és az ősi germán hagyaték újbóli felfedezéséért.
A férfi úgy vélte, hogy a germán faj spirituális hatalom birtokában van, amely
hatalom a vér által öröklődik. Elmélete szerint a német vérvonal az ősi észak-
európai harcosok öröksége, azoké a rettenthetetlen férfiaké, akik Valhalla
világában nyugszanak. Guido von List egyfajta ezoterikus tudást képviselt, és
az isten által teremtett ősi germán faj hatalomra jutásáról vizionált. Hite
szerint a tisztavérű árja faj hozta létre az emberi civilizációt, és az emberiség
evolúciója csakis az árja faj fejlődésével képzelhető el, mivel valamennyi más
faj alsóbbrendű, ezáltal haszontalan, sőt, kártékony az emberiség jövője
szempontjából. Guido von List a germán faj múltját kutatta, abban vélte
megtalálni a titkos tudást, amely által hatalmat gyakorolhat az alsóbbrendű
emberek fölött. A férfi a teuton lovagrend mítoszait és az ősi germán rúnaírás
rejtélyét vizsgálta: úgy vélte, a rúnák nem holmi kezdetleges betűk, de erővel
telített szimbólumok, amelyek az árják sorsát hordozzák, és kaput nyitnak a
felsőbb tudományok felé. Guido von List hitte, hogy ha megfejti a rúnaírás
titkát és megérti a rúnák által alkotott ezoterikus rendszert, úgy
reprodukálhatja az ősi germán vallást, amelyet az erőszakkal elterjesztett
kereszténység az évszázadok során fokozatosan kiszorított. A férfi egy új,
spirituális német fajt kívánt létrehozni az ősi tanok felhasználásával, egy új
lovagi kultúrát, az isten által kiválasztott árja faj tiszta, idegen vértől be nem
szennyezett leképzését. Faj, lélek és vér – ezek voltak a Guido von List által
bevezetett kulcsfogalmak, amelyek roppant nagy hatással bírtak Adolf
Hitlerre és követőire. A politikai publicisztikáiról is ismert von List az adott
időben Bécsben élt, és a pángermán miszticizmus bűvkörében élő
személyeket összegyűjtve titkos páholyokat alapított, köztük a Vér Páholya
névre keresztelt szervezetet. Toborzó és szervező tevékenységét sokáig
zavartalanul űzhette, de mikor egy élelmes újságíró megszellőztette az
okkultista szervezetek viselt ügyeit, kirobbant a botrány. A zsurnaliszta
kiderítette és publikálta, hogy von List által alapított rend a keresztet
horogkereszttel helyettesítette, a középkori leírásokból ismeretes fekete
mágiát űzte, sátánista ceremóniákat rendezett a Szent Grál megszerzése
érdekében, a rítusokon pedig nem volt ritka a szexuális orgia, amely
esetenként homoszexuális aktusokig fajult. A cikk megjelenése után a bécsi
bulvársajtó rákapott a témára, a napi megélhetésüket különféle botrányok
kirobbantásával fedező firkászok pedig könyörtelenül pellengérre állították
Guido von Listet, kinek végül menekülnie kellett a városból.
Ernst Pretzsche természetesen észrevette, hogy Walter Stein mily nagy
figyelmet tulajdonít a képnek. A bolttulajdonos elmesélte, hogy von List
barátja és harcostársa, aki hozzá hasonlóan hisz az árja nép
felsőbbrendűségében és a pángermán mitológia rendelkezéseiben, az
okkultista tanokban és az alkímia egyes vonatkozásaiban. A gusztustalan
küllemű, sunyi tekintetű Pretzsche beszámolója nem nélkülözte önnön
érdemeinek felsorakoztatását sem: magát az árja nép kiváló büszkeségeként,
az árja felsőbbrendűségért vívott küzdelem élharcosaként mutatta be. Walter
Stein korántsem fogadta lelkesedéssel a gőgös hencegésbe hajló monológot,
hisz ő Adolf Hitlert kereste, így nem óhajtott közeli kapcsolatba kerülni a
könyvkereskedővel, és legfőképpen nem óhajtott túl sok információt kiadni
magáról. Pretzsche kérdéseire így csak kurtán, keveset válaszolt.
Beszámolójában csak a legalapvetőbb információkra szorítkozott: elmondta,
hogy egyetemista, és hogy lenyűgözték a hozzá került könyvben talált
kézírásos magyarázatok, amelyek által Adolf Hitler új megvilágításba
helyezte Wolfram von Eschenbach Grál-elméletét. Pretzsche ekkor megszánta
a lelkes ifjút, és megadta neki Adolf Hitler címét.
Miután megkapta, amit kívánt, Stein nem kívánt túl sokáig időzni, így
búcsút vett vendéglátójától. Ernst Pretzsche így köszönt el a fiatal
egyetemistától: „Az okkultista körökben szaktekintélyként tartanak számon.
Nem Adolf Hitler az egyetlen személy, akinek tanácsokat szoktam adni ebben
a témában. Ha bármikor kedve támad beszélgetni, szívesen várom: ajtóm
nyitva áll.”. Magától értetődő módon Stein egyáltalán nem kívánt kapcsolatot
fenntartani a rút küllemű boltossal, akiről kiderült, hogy fekete mágiát űz, és a
sötét oldallal trafikált, így elköszönt, és sietős léptekkel kifelé vette az irányt.
Walter Stein nem keveset tűnődött a kérdés felett, miszerint meglátogassa-
e Adolf Hitlert a Meldemann-strassén található népszállón, hisz a szegényes
körülmények között tett vizitáció ellenszenvet és visszautasítást válthat ki a
keresett személy részéről. Némi tűnődés után telefonon felkereste a népszálló
igazgatóját, és tájékoztatást kért tőle. Herr Kánya felvilágosította az egyetemi
hallgatót, hogy Hitler jelenleg nem tartózkodik az intézményben, miután
elhunyt egyik nagynénje, és a szerény örökség ügyében jár el.
Stein úgy döntött, kihasználja a pillanatot, és néhány nap múltán
meglátogatta a férfit.
Walter Stein alaposan meglepődött Adolf Hitler megjelenésén. A tíz
nappal korábban még szedett-vedett, züllött csavargó benyomását keltő
fiatalember a pénzből rendbe hozta küllemét: látogatást tett egy borbélynál,
valamint új öltözet ruhát vásárolt. A találkozó némileg feszélyezett légkörben
zajlott le: mikor Adolf Hitler megtudta, hogy Ernst Pretzsche segédje eladta
zálogba helyezett könyvét, dühösen kikelt magából, és szidalmazni kezdte
mentorát annak figyelmetlenségéért. Olybá tűnt, a beszélgetésnek gyorsan
vége szakad, de Walter Stein ösztönösen meglelte az egyetlen kulcsot, amely
megnyitotta Adolf Hitler gőgös ellenállását. A fiatal egyetemista a Longinus
Lándzsájával kapcsolatban végzett kutatásairól kezdett el beszélni, és
kifejtette, mily komoly jelentőséget tulajdonít Adolf Hitler jegyzeteinek,
amelyek a Szent Grál 9. századi történelmét taglalták. Walter Stein
beszámolójában megemlítette, hogy meggyőződése szerint a Krisztus oldalát
sebző Lándzsa teuton eredettel bír, tehát jelentős szereppel bír a germán faj
szempontjából. Adolf Hitler eleddig csak mérsékelt érdeklődést tanúsított, de
a pángermán elmélet eme aspektusáról hallván élénk figyelemmel fordult a
különös látogató irányába. A kék szemű, szőke hajú, délceg termetű Stein árja
jellege meggyőző erővel bírt számára, megérzései pedig azt sugallták, hogy az
egyetemista roppant hasznos harcosa lehet még a germán faj ügyének. Adolf
Hitler érezte, hogy szövetségesre lelt, így beszámolt kutatásainak
eredményéről, majd közel egy órán át, beszélgettek a Lándzsa származásáról
és jelentőségéről. Walter Stein tudásával és hozzáállásával jó benyomást
gyakorolt Adolf Hitlerre, és viszont: olyannyira összebarátkoztak, hogy a
diskurzus után együtt indultak el a Hofburg Kincstár felé, hogy megtekintsék
Longinus Lándzsáját, amely nyilvános kiállításon volt elhelyezve. Séta
közben is folytatták a disputát, elsősorban Walter Stein elméletéről
társalogtak. A fiatal egyetemista elmondta, hogy kutatásai szerint a Lándzsa
minden esetben felbukkant, mikor Európa számára sorsfordító jelentőségű
események történtek a középkorban, különösképpen Nagy Károly életében és
halálában játszott misztikus szerepet. Adolf Hitler válaszul Rőtszakállú
Frigyes és Nagy Ottó történetét mesélte el, akik szintén szoros kapcsolatban
álltak Longinus Lándzsájával.
Walter Stein megrendülve állt a Lándzsa előtt, de mikor társára nézett,
észrevette, hogy őt még nálánál is jobban felkavarta a kultikus darab
közelsége. Adolf Hitler transzba esve, előre-hátra billegve, lángoló arccal
bámulta a legendás fegyvert. Szemei ragyogtak, lélegzetét visszafojtotta, oly
erősen koncentrált, hogy szinte vibrált körülötte a levegő. Walter Stein
megrémült: a villogó tekintetű fiatalember korántsem volt bizalomgerjesztő
jelenség, sokkalta inkább rémületet keltett benne. Adolf Hitler a Lándzsa
hatása alá kerülvén démonikus alakká változott, kisugárzása félelmet keltett.
Stein ekkor döbbent rá, hogy a Végzet Lándzsájához kapcsolódó legendák,
amelyeket saját kutatásai is alátámasztottak, az eszközt, nemcsak mint pozitív
energiák fókuszát jellemezték, de a romboló erők kiteljesítésének eszközét is
látták benne. Az egyetemista tartott tőle, hogy a lidérces jelenség nem éppen
arra utal, miszerint a Lándzsa Adolf Hitler személyének pozitív energiáit
erősíti fel, hanem a későbbi Führer destruktív, sötét oldalát vetíti ki, és gonosz
mivoltáról tesz tanúbizonyságot. Lehetséges, hogy az Antikrisztus szelleme
lakozik Adolf Hitler testében, és ezt a szellemet a szent ereklye csak felerősíti,
majd elszabadítja? – kérdezte magától Stein.
Erre a felvetésre az idő hozott választ.
Walter Stein, bár megrettent a látottaktól, nem adta fel az Adolf Hitlerrel
kiépített kapcsolatot. Sohasem vált ugyan a későbbi Führer barátjává (hisz
Hitler esetében igaz barátokról egyébként sem nagyon lehet beszélni…), de
közös szakmai érdeklődésük oly erős kötelék volt, amelynek elvágásához
sohasem volt elég bátorsága. Stein ugyan meglátta a Hitlerben lakó gonoszt,
de bízott benne, hogy hatást tud gyakorolni a férfira, és képes lesz őt
megváltoztatni, a belsejében tomboló negatív energiákat pozitívra váltani.
„Bátran bevallhatom, hogy a Grál témájában folytatott tanulmányai
lenyűgöztek. Ugyanakkor azt hittem, hogy átformálhatom a gondolkodását…”
– nyilatkozta később. Adolf Hitler hasonlóan viszonyult a fiatal
egyetemistához: tisztelte tudásáért és komoly szövetségest látott benne, ám
politikai és más elképzeléseivel már korántsem értett maradéktalanul egyet.
Walter Stein ugyanis nem volt rasszista, és korántsem kívánta tűzzel-vassal
megváltoztatni a világot – toleranciáját Adolf Hitler nyilvánvaló gyávaságnak
tartotta. A finom modorú, mindig körültekintő és udvarias egyetemi hallgató
ezzel szemben visszatetszéssel szemlélte Hitler nyers kirohanásait, politikai
demagógiáját, szélsőséges egoizmusát és izzó gyűlölködését, ám tudásért és
éles eszéért felettébb kedvelte őt. A két fiatal férfi között tehát számos ellentét
feszült, de a pán-germán okkultizmus iránti érdeklődésük okán gyakorta
találkoztak, és számos alkalommal cseréltek eszmét. Walter Stein személye és
tudása így jelentős hatást gyakorolt Adolf Hitlerre, kivel 1912 őszétől 1913
tavaszáig rendszeresen találkozott.
Bár Walter Stein nem egy ízben megemlítette, milyen mély ellenszenvvel
viseltetett Pretzsche irányába, és milyen kétségesnek, esetenként egyenesen
veszélyesnek látta a könyvkereskedő személyét, Adolf Hitler a további
tanulás reményében kitartott eredeti mentora mellett. Az ifjú egyetemistával
való eszmecserék hasznosnak bizonyultak számára, de mértéktelen szomját
oltandó, szüksége volt arra tudásra, amit patrónusától kaphatott. Ernst
Pretzsche pedig örömmel folytatta a férfi képzését. A csavargó Adolf Hitler és
a gnóm testű antikvárius rendszeresen találkoztak a bolt mögötti irodában.
Különös párost alkottak ők: Hitlert minden bizonnyal elbűvölte Pretzsche
hozzáértése és széleskörű járatossága, amelynek javát még felmenőjétől
örökölte át a férfi, a fizikai fogyatékosságoktól gyötört könyvesboltos pedig
egy erőteljes, kivételes adottságokkal bíró, tiszta szellemű fiatalembert tisztelt
pártfogoltjában.
Ki volt hát ez a férfi, aki tudtán kívül ily hatalmas befolyást gyakorolt a
huszadik századi történelemre?
Ernst Pretzsche gyermekkorát Mexikóvárosban töltötte, egy német nyelvű
közösségben nőtt fel. Apja patikát üzemeltetett, így tehetősebb polgárnak
számított, a helyi német körben pedig komoly tisztelet övezte spirituális
képességeiért és tudásáért. A férfi szabadidejében az aztékok történelmi
örökségét, kiváltképpen rituális szokásaikat, okkult tudományukat
tanulmányozta. Különös hobbija felkeltette gyermeke figyelmét, így Ernst
Pretzsche már gyermekkorában megismerkedett a mágikus tanítások
alapjaival, majd a germán mondavilág felé fordult. A fiatal Ernst Pretzsche
ugyan jól érezte magát Mexikóban, ahol bőséggel talált magának kedvéhez
illő elfoglaltságot, de a Wagner hatására kibontakozó pángermanista
mozgalomnak ellenállni nem tudván hazatért, és Bécsben telepedett le. Itt
antiszemita mozgalmakban vállalt tevékeny szerepet, a zsidóságot támadó
irodalmat adott ki, illetve terjesztett, majd röviddel később már saját
könyvesboltot nyitott. Az óvárosi üzlet antiszemita irodalomra, okkult és
mágikus témájú könyvekre szakosodott, így gyorsan kialakult körötte egy
hasonló érdeklődésű személyekből álló kör. A korabeli Bécsben valósággal
hemzsegtek az okkultista társaságok, Ernst Pretzsche pedig rituális mágiára
vonatkozó ismereteinek köszönhetően rövidesen elismert, tiszteletnek
örvendő figurává vált. Összebarátkozott Guido von Listtel, aki a Vér Páholya
nevű, botrányos hím okkultista társaságot vezette, és folyamatosan
figyelemmel tartotta a boltjába betérő személyeket. Adolf Hitler visszatérő
vendég volt: gyakorta megfordult az óvárosi üzletben, és nem egy ízben
összeszólalkozott a többi vásárlóval. Ernst Pretzsche egy heves vita során
figyelt fel a heves vérmérsékletű csavargóra, kinek nehezen viselhető modora
olthatatlan kíváncsiságot ébresztett benne, és személyes beszélgetésekre
invitálta, a fiatal férfit. Könyörtelen antiszemitizmusuk, Richard Wagner
iránti rajongásuk és a germán mitológia iránti vonzódásuk elégséges alapot
biztosított a barátsághoz, a további beszélgetések során pedig ráleltek azokra a
kérdésekre, amelyek mindkettőjüket roppantmód érdekelték: a Parsifal-
legenda, a Szent Grál, a Végzet Lándzsája, és a mágikus hatással rendelkező
különleges növények. Pretzsche, mint kétségtelenül tapasztalt, hozzáértő
ember könnyedén hatása alá vonta a fiatal Adolf Hitlert, kiben remek
tanítványra lelt. Patrónusi tevékenységén kívül komoly oktatásban is
részesítette védencét, és támogatta őt kutatásaiban.
Pretzsche tréningeket tartott Adolf Hitler számára, amelyeken az „ábécé
olvasását”, tehát a felsőbb szellemi képességek felismerését és alkalmazását
tanította számára. Magyarázata szerint az „ábécé” ismerete elengedhetetlen
volt hozzá, hogy Hitler hozzáférhessen a Kozmikus Krónikához, és
megnyithassa magában azt a kaput, amely a titkos tudományok tényleges
gyakorlásának irányába, a felsőbbrendű energiák alkalmazásához vezet.
Ennek érdekében részletesen foglalkoztak a Szent Grál legendájával, az
alkímiával és az asztrológiával, a keleti meditációval és egyéb
tudományokkal. Pretzsche elfogadtatta Hitlerrel, hogy fizikai tárgyként
kezelje a gondolatokat és az érzelmeket, amelyekkel hatást gyakorolhat
embertársaira, és változtathat a történések menetén.
Adolf Hitler első mestere számos formulát és technikát alkalmazott a
későbbi Führer képzése során, amely eszköztárba a számos kultúra által
szentként tisztelt hallucinogén kábítószerek is helyt kaptak. Pretzsche
kiválóan ismerte a közép-amerikai indián kultúrák által alkalmazott,
varázserővel felruházott növényeket, legfőképpen a szent kaktuszt, peyote-ot.
(Ilyetén kábítószereket nemcsak a közép-amerikai és az észak-amerikai
indiánok, de az ázsiai sámánok és az európai táltosok is alkalmaztak, mivel
úgy hitték, hogy a hallucinogén drogok által kapcsolatba kerülhetnek a fizikai
dimenziókon túl lévő hatalmakkal, és megnyílnak előttük a felsőbb érzékelés
kapui.)
Az okkultista, tanító nemcsak elméleti, de gyakorlati tapasztalatokkal is
rendelkezett a meszkalin terén: elmondta Hitlernek, hogy a kábítószerek
segítenek megkurtítani a Szent Grál által képviselt tudáshoz vezető,
hosszadalmas és rögös utat, és felgyorsítják a tanulás folyamatát, ám
alkalmazásuk ennek ellenére is komoly kétségeket támaszt. A hallucinogén
anyagok ugyanis csak azon személyeknél alkalmazhatók, akik spirituálisan
kellően felkészültek, tehát tudatuk tiszta és rendezett. Ez a kábítószer ugyanis
roppant erőteljes hatást vált ki, amely kellő fegyelem hiányában nem
kontrollálható, és az uralma alá hajtja a felkészületlen személy szellemét. Ha
azonban a kísérlet sikerrel jár, úgy megnyílik a spirituális dimenzió felé
vezető út, a transzcendencia tiszta forrása.
Nem tudni, hogy Ernst Pretzsche bevezette-e Hitlert a meszkalin
birodalmába, az viszont bizonyos, hogy tanítványa több alkalommal is
kapcsolatba került a sámánok által használt szerrel. (Walter Stein
visszaemlékezése szerint Adolf Hitler két éven át kapcsolatban állt egy
vidéken élő aggastyánnal, akit rendszeresen látogatott, egy ízben pedig, mikor
búcsúzni tért hozzá, az ifjú okkultistát is magával vitte. A remetei magányban
elő Hans Lodz füvész volt, aki komoly tapasztalattal rendelkezett a sámáni
tradíciók területén, és többek közt különleges növényekét is termesztett.
Walter Stein állítása szerint valószínű, hogy Hitler a Lodztól kapott peyote,
sámángomba, vagy más, hasonló hatóanyaggal bíró növényből készített főzet
segítségével lépett be a transzcendencia birodalmába, és tapasztalta meg a
testi létezés határain túl fekvő tartományt. Adolf Hitler élete későbbi
szakaszában is kapcsolatba állt a kábítószerekkel, 1942-től egészen haláláig
használt amfetamint.)
Az viszont bizonyos, hogy Pretzsche figyelmeztette őt: a kábítószerek által
felkínált tapasztalás megfelelő felkészültség hiányában könnyedén tévútra
vezetheti a próbálkozót, aki a sötét mágia birodalmába jut. A sötét erők pedig,
bár számottevően lerövidítik a tanulás időtartamát, kétséges eredményeket
hoznak, és olyan hatalommal ruházzák fel a személyt, amely démoni
jellegénél fogva nemigen kontrollálható.
Ernst Pretzsche tehát nem csupán a fehér, de a fekete mágia kapuit is
szélesre tárta Adolf Hitler előtt. Nem tudni, hogy miért, milyen indíttatásból
tette ezt. Meglehet, túlzottan bízott a fiatalember ítélőképességében és
erkölcsi szilárdságában, ám ennek ellenkezője is előfordulhatott: Pretzsche
talán észrevette Adolf Hitler fekete mágia iránti vonzódását, és szabadjára
kívánta engedni a férfi démoni energiáit.
Bécsi tartózkodása során Adolf Hitler a Teozófiai Társaság helyi
páholyával is kapcsolatba került, és számos szeánszon vett részt. Amint arról
már esett szó, Madame Blavatsky követői szilárdan hittek a tibeti buddhizmus
tanaiban, és számos olyan mágikus rítust alkalmaztak, amelyeket a tibeti
mesterek adtak át a Teozófiai Társaság alapítójának. A bécsi teozófiai kör
vezetői médiumként használta Hitlert: úgy vélték, közvetítésével képesek
hozzáférni olyan energiákhoz, amelyek a fizikai valóságon túlról erednek.
Ezek a szférák voltak a felsőbb királyságok, amelyeket Buddha írt le
tanításaiban. A felsőbb királyságok az anyagi valóság fölött álló birodalmak,
amelyekben a jó és a gonosz teremtmények (dévák) élnek, akik kapcsolatban
állnak a földi létezéssel. Ha az ember, a médium megfelelő technikát fejleszt
ki és alkalmaz, úgy képes lesz rá, hogy kapcsolatba lépjen velük, és mind a jó
teremtményeket, mind a gonosz teremtményeket meg tudja kérni, hogy
támogassák földi ügyleteit. A dévák, ha megfelelő formulák segítségével
szólítják őket, részt vállalnak a fizikai valóság alakításában, és nemcsak a jó
teremtmények, de a rosszak is az ember társául szegődnek. A buddhizmus
olvasatában az a személy, aki a pozitív lényekkel veszi fel a kapcsolatot, fehér
mágiát űz, gyógyít és segíti embertársait. Az a médium viszont, aki a gonosz
teremtményekkel lép kontaktusra, fekete mágiát űz és sátánizmusra hajlik, és
pusztítást hoz embertársaira. A buddhista tanok és a teozófia csak és kizárólag
a jó teremtményekkel való kapcsolatfelvételt oktatják, a gonosz territóriuma
tabunak számít ezekben az írásokban, de egyes titkos társaságok
kifejlesztették és gyakorolták a tiltott rítusokat, amelyek a negatív
energiákhoz való hozzáférést tették lehetővé.
A Teozófiai Társaság tagjai Adolf Hitlert médiumként tisztelték, aki
csatorna a felsőbb birodalmak és a fizikai valóság közt, és aki által
hozzáférhetnek az égi energiákhoz. A rítusok során a tibeti buddhista
sámánok ősi technikáit és okkult technikákat alkalmaztak, ezáltal nyitották
meg a felsőbb szintek felé vezető kapukat, és ezáltal vezették be a férfit a
keleti titkos doktrínák világába. Utólag nem kétséges, hogy Adolf Hitler, bár
több szeánszon is részt vett, korántsem szimpatizált ezekkel a tanokkal: „A
legutolsó dolog, amire vágyok, hogy Buddha bőrében végezzem” – hangzott
évekkel később tett nyilatkozata, amelyben élesen elítélte a buddhizmust. A
teozófiai békés, ezoterikus eszméi és törekvései tehát kevésbé hatottak a férfi
személyiségére, a gonosz teremtményekkel való kapcsolatteremtés, illetve a
sötét oldalról származó rettenetes energiák gyakorlati alkalmazásának
lehetősége azonban nem hagyta nyugodni a mérhetetlen becsvágy által
gyötört férfit.
„Bécs volt és maradt is számomra a legnehezebb, mégis leghatékonyabb
iskola az életemben… Ebben az időszakban öltött bennem formát az a
világkép és filozófia, amely minden cselekedetem alapkövévé vált. Azon túl,
amit ott, akkor megtettem, nem sokat kellett tanulnom, és az ott megalkotott
eszméken semmit sem kellett változtatnom.” – emlékezett meg a Bécs
városában töltött időről Adolf Hitler, mikor a landsbergi börtön cellájában a
Mein Kampf sorait vetette papírra. Nem kétséges hát, mily komoly
jelentőséget tulajdonított az itt töltött időszaknak.

AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ: ADOLF HITLER


BIZONYOSSÁGOT KERES
Szerte a világon nem volt épeszű ember, aki örömmel fogadta volna a
háború kitörését: nyilvánvaló volt, hogy rettenetes pusztítást fog elszenvedni
az európai kontinens, az esztelen gyűlölködés tényleges árát pedig azokon a
férfiakon és nőkön fogja behajtani a történelem, akik névtelenül esnek el a
csatamezőn, és akik névtelenül viselik a reájuk terhelt szörnyű súlyokat.
Adolf Hitler ellenben kirobbanó örömmel fogadta a hadüzenet hírét, és áldotta
az égieket, hogy ily jelet küldtek számára. A germán felsőbbrendűségbe vetett
vak hit, az okkult tudományok és misztikus jövendölések által befolyásolt
férfi bízott benne, hogy végre lehetőséget kap a sorstól, és tevőlegesen is
bizonyíthatja ennél szilárdabb nacionalizmusát. Adolf Hitler számára azonban
osztrák állampolgárként korántsem vezetett oly egyenes út a lövészárok
poklába, miként későbbi katonatársai esetében: különleges engedélyért kellett
folyamodnia, hogy önként bevonulhasson a hadseregbe. Így hát levelet írt I.
Lajos bajor király számára, amelyben hadi szolgálatát kérelmezte. A
válaszlevél kézhezvételének pillanatára imigyen emlékezett vissza a Mein
Kampfban: „Remegő kézzel nyitottam ki a hivatalos papírt, és nem is találok
rá szavakat, milyen boldog voltam… Térdre rogytam, és teljes szívemmel
hálát adtam az égnek, hogy lehetővé tette számomra azt, hogy ilyen időkben
élhetek.”
Adolf Hitler, aki ekkorra már jócskán elmerült az okkultista tanokban és a
pángermán misztikumban, bizonyíték után sóvárgott: úgy vélte, a harcmezőn
reá váró események tisztán megmutatják majd, mily magasra törhet, és mily
karrierre hivatott. Feje telve volt merész ábrándokkal és izzó gyűlölettel,
elhivatottsága nem ismert határokat. Hitler úgy vélte, végre beteljesülhet
végzete, és egyértelmű jelzéseket kaphat a felsőbb hatalmaktól. A háború előtt
csavargó volt, egy, a Bécs utcáin kódorgó, reményvesztett senkik közül – a
történelem drámai fordulata azonban lehetőséget biztosított számára, hogy
bizonyítsa nagyságát és beválthassa a személyéhez kapcsolódó végzetes
jövendöléseket.
Adolf Hitlert már korábban szembesítette sorsával mentora, Dietrich
Eckart. Az okkultizmusban mind elméleti, mind gyakorlati síkon roppant
járatossággal bíró férfi, aki felvállalta Hitler szellemi vezetését, majd később
az NSDAP alapító tagjai közé lépett, baljós színezetű, grandiózus látomásról
számolt be. Dietrich Eckart elmondta, hogy „sátáni üzenetet” kapott, amely
szerint az ő feladata megtalálni és felkészíteni Lucifer kiválasztottját, hogy az
betöltekezhessen az Antikrisztus szellemével és így megerősödvén
megvívhassa a német nép végső harcát, amely során fényes dicsőségre vezeti
a germán fajt. „Itt van az a férfi, kinek én csak prófétája voltam.” – közölte
társaival az idős veterán.
Adolf Hitler pedig hitt Dietrich Eckart jövendölésében, hisz roppant
tisztelettel övezte szellemi vezetőjét, aki feltárta előtte a titkos tanok kapuit.
Ernst Pretzsche és Walter Stein csupán szükséges, ám jelentéktelen állomások
voltak számára a hosszú út során, amelyet hite szerint a germán faj felemelése
és domináns fajjá tétele érdekében járt be, akár megannyi nélkülözést és
megaláztatást is elszenvedve. Végre lehetőséget kapott rá, hogy demonstrálja,
mily sokat fejlődött a bécsi évek során, mily hatalmas tudásra tett szert, és a
lassan, szinte morzsánként megszerzett spirituális hatalma mily világi erővel
bír.
Szó, ami szó, Adolf Hitler közel sem volt átlagos katona – olybá tűnhetett
hát számára, hogy a Dietrich Eckart által előadott messiás-elmélet kiállta a
gyakorlat első próbáját.
Mindazon híresztelések, amelyek szerint a későbbi Führer gyáván
viselkedett volna a hadszíntéren, pusztán koholmányok. Adolf Hitler, miután
bevonult a 16. bajor tartalékos gyalogezred 1. századába, számos esetben adta
tanúbizonyságát kivételes bátorságának, szilárd, soha meg nem ingó
lélekjelenlétének, és parázsló elhivatottságának. Kihívta maga ellen a sorsot,
és a szélsőségesen veszélyes, minden percében halállal fenyegető katonaélet
során bizonyította maga és társai számára, hogy ő a Dietrich Eckart által
kiválasztottnak titulált személy, aki kezében tartja népe jövőjét.
Bajtársai Adolf Hitlert különös figurának tartották: egyesekben roppant
tiszteletet keltett, még mások elmeháborodott őrültként emlékeztek meg róla.
Még a lövészárkok mocskába kényszerített, folyamatos életveszélyben létező
katonák többsége a pokolba kívánta a háborút, ezzel szemben Adolf Hitler
sohasem bírálta sem a hadvezetést, sem az államhatalmat, sem
Németországot. Ellenkezőleg: esetenként a megtörhetetlen germán harci
szellemről, a német vér legyőzhetetlen mivoltáról, az ellenség totális
összezúzásáról, Európa új jövőjéről, a germán faj felemelkedéséről szónokolt
elcsüggedt katonatársainak. Egyetlen bajtársa sem értette, honnan meríti
emberfeletti erejét és halált megvető bátorságát, amely soha nem ingott meg:
olybá tűnt számukra, hogy Hitler káplár számára csak és kizárólag a
hadakozás létezik, és egyetlen célja a háború megnyerése. Emellett soha nem
vett részt a nőkről, evésről és ivásról, egyéb világi élvezetekről folytatott
közösségi ábrándozásokban, hanem kizárólag a német nép nagyságáról és a
harc elkerülhetetlen mivoltáról oktatta társait. Nem csoda hát, hogy
bajtársainak többsége mélyen megvetette, hibbantnak tartotta, vagy akár
gyűlölte a messianisztikus láztól hajtott osztrákot, aki radikálisan
szembehelyezkedett a lövészárkok közössége által gyakorolt
normarendszerrel. A katonák rettegtek a haláltól, még Hitler semmiféle
értékkel nem ruházta fel az emberi életet, és a legkisebb gyengeséget is
megvetette: úgy vélekedett, hogy csakis a gondviselés dönti el, ki marad
életben a gyilkos gránát-tűzben, és ki veszik oda.
A gondviselés pedig mellé szegődött. Adolf Hitler ütközetek tucatjaiban
harcolt, még frontszolgálati viszonyokhoz mérten is roppant kockázatos
futárszolgálatot látott el, és túlélte mind a somme-i vérengzést, mind első az
ypres-i csatát, amely során ezredének 3500 katonájából 2900 fő veszett oda.
Bár csak káplári rangban szolgált, gyorsan elnyerte a másodosztályú, majd az
első osztályú Vaskeresztet, amely katonai rangjához mérten igen ritka
kitüntetésnek számított. Egy ízben, még az 1916-os évben ugyan könnyebb
lábsérülést szenvedett el, de gyorsan felépült, és visszatérhetett a frontvonalba
(a civilben töltött lábadozási korszak tétlenségére később mindig mély
megvetéssel emlékezett vissza). A gondviselés csak a háború utolsó
hónapjában pártolt el oldaláról, mikor egy gáztámadás során megsérült, és
átmenetileg elvesztette látását.
Adolf Hitler ekkor a Pasewalk városában lévő kórházba került. Hosszú
napokat töltött sötétségben, az átmeneti világtalanság pedig paradox módon
valóságos kegynek bizonyult számára. Hitler, még vakon feküdt a vértől és
haláltól bűzlő katonai kórház mocskos ágyában, alkalmazta a tanult
meditációs technikákat, vízióiba temetkezett, és a harmadik szem
megnyitására koncentrált, amely folyamat alapjait az óvárosi könyvesbolt
tulajdonosa, Ernst Pretzsche magyarázta el számára.
A tízezrek vérétől csatakos harcmezőn bőséggel aratott a halál, a német
hadseregnek már csak napjai voltak hátra, ám eközben Adolf Hitler számára
megnyílt egy másik, a fizikai érzékelés kapuján túl elhelyezkedő világ,
amelyet ő az „univerzum és az ember közötti mágikus kapcsolatnak” nevezett.
Ekkor már biztos volt benne, hogy megérzése helyes volt, miként mentora,
Dietrich Eckart nem tévedett: ő a kiválasztott személy, a germán faj vezetője,
aki kihörpinti a Szent Grál tartalmát, és aki evilági és okkult tudása által
dicsőségre vezeti népét.

A NÁCIZMUS BÖLCSŐJE: A THULE TÁRSASÁG


Németország összeomlott, Adolf Hitler ellenben hitében megerősödve
került ki a világháborúból. A fiatal háborús veterán nem kívánt visszatérni a
civil életbe: úgy vélte, ha a hadsereg berkein belül maradt, könnyebben
elérheti céljait, és könnyebben beteljesítheti sorsát. Ennélfogva Adolf Hitler a
München városában lévő VII. kerületi parancsnokságon teljesített szolgálatot,
ahol a politikai részleg sajtó és információs osztályán tevékenykedett.
Itt találkozott először azzal a férfival, kivel sorsa egy időre
összekapcsolódott.
Ernst Röhm ezredes a kerületi parancsnokság tisztje volt, háborús veterán,
nem mellékesen gyakorló okkultista. A sebhelyes arcú férfi az első pillantásra
felismerte Adolf Hitler parázsló erejét, saját bevallása szerint a leendő
hatalmas vezetőt látta a férfiban, aki oly büszkén viselte az első osztályú
Vaskeresztet. Ernst Röhm és Adolf Hitler számos beszélgetést folytattak,
amelyek során pángermán misztikáról, a Parsifal-legendáról és mágiáról
cseréltek eszmét. A rettenthetetlen katona hírében álló tiszt bemutatta Hitlert
egy barátjának, Gottfried Fédernek. A mérnök megerősítette Ernst Röhm
gyanúját, miszerint újdonsült ismerőse korántsem holmi hétköznapi káplár,
hanem egy kivételes képességekkel bíró vezető, aki jelentős okkult tudással
bír, s kinek bejárása van a fizikai valóságon túl elhelyezkedő rejtett
birodalomba. Gottfried Féder nem sokkal később felkereste egy régi barátját,
aki komoly szaktekintélynek számított az okkult tudományok terén, és
beszámolt a különös férfiról, kinek közönséges külleme mögött roppant
erőket vélt felfedezni. A mágia mestere ezután felkereste Ernst Röhm
ezredest, és felszólította, hogy az általa kijelölt időpontban vigye el Hitlert a
Brenessel borpincébe, a titkos társaság soron következő ülésére. Ernst Röhm
magától értetődő módon teljesítette a vezető kérését.
A találkozó létrejött, Adolf Hitler pedig meglepődve, de mindenek előtt
kitörő örömmel tapasztalta, hogy a titokzatos okkultista nem más, mint
egykori mestere, Dietrich Eckart. A találkozón kiderült, hogy Ernst Röhm és
Gottfried Féder a Thule Társaság soraihoz tartoznak, amely szövetségnek
Adolf Hitler számos korábbi ismerőse vált tagjává.
A Thule Társaság volt a legfontosabb, legnagyobb jelentőséggel bíró
csoportosulás, amelynek tagsága magában foglalta a leendő Harmadik
Birodalom szinte teljes vezetését. A csoport története roppant szövevényes,
misztikus história, amelynek gyökerei egészen 1914-ig nyúltak vissza. Rudolf
Freiherr von Serbottendorff (eredeti nevén: Adam Rudolf Glauber, a grófi
címet örökbefogadási aktus következtében létrejött jogi viszony
eredményeképpen, öröklés útján szerezte) ebben az évben hozta létre a Thule
Társaságot, amelynek nagymesteri posztját természetesen önnön magára
testálta. A roppant vagyonnal bíró, ám felettébb gyanús üzelmeket folytató
Serbottendorff az 1910-es évektől kezdve bejárta a Közel-Keletet és a
Balkánt, tanulmányozta a különféle szentírásokat és az iszlám miszticizmust,
a keleti és a nyugati alkímiát. A titkos rendekkel a törökországi tartózkodása
alatt került kapcsolatba, ahol is egy helyi szabadkőműves páholy tagjává vált.
A férfira nemcsak a pángermán eszmék és a keleti kultúrák miszticizmusa, de
a Madame Blavatsky-féle teozófiai irányzat is nagy hatást gyakorolt.
Serbottendorff a közel-keleten tett kalandozások után visszatért
Németországba, ahol megalapította a Volkische Beobachter című lapot, amely
erős antiszemitizmusával és pángermán eszmék iránti mély
elkötelezettségével kiválóan illeszkedett a későbbi náci párt programjához.
A Thule Társaság a kezdetektől fogva mágiával és miszticizmussal
foglalkozott, és kapcsolatban állt a kor többi titkos rendjével. Serbottendorff
jó viszonyt ápolt Theodor Fritsch személyével, aki a Teuton Lovagrendet
vezette, ismerte a Teozófiai Társaság helyi vezetőit, és az Arany Hajnal rend
prominens személyiségeit. Fritsch szintén a nyomtatott sajtóban dolgozott,
laptulajdonosként és főszerkesztőként. A Thule Társaság legfontosabb tagjai
közé tartozott a Guido von List által kitanított Philipp Stauff, illetve Hermann
Pohl, aki később saját társaságot alapított, amely a Szent Grál Teuton
Lovagrendje névre hallgatott. Eme titkos rendek a szabadkőműves mozgalom
mintájára épültek fel, tevékenységüket a pángermán eszmék és az árja faj
felsőbbrendűségébe vetett hitt igazgatta. Hermann Pohl 1915-ben találkozott a
török állampolgárságú Rudolf Blauerrel, aki a szúfi meditációs metódusra,
valamint asztrológiára oktatta a férfit. Hermann Pohl roppantmód tisztelte
Blauer tudását, így bemutatta a férfit Lanz von Liebenfels-nek és régi
mesterének, Guido von Listnek. A csoport így, kibővült formában, ám
változatlan néven folytatta tevékenységét, immáron Hermann Pohl
vezetésével. Nem sokkal később az okkultizmus és a mágia nevezetes
mestere, Dietrich Eckart is belépett a társaságba, amely így a kor legerősebb
és legnagyobb hatalmú titkos szervezetévé vált.
A titkos páholy nevét egy ősi mítoszból merítette, amelyet a Madame
Blavatsky által alapított Teozófiai Rend ismertetett meg első ízben a
nyugattal. A legendák szerint Thule egy Atlantiszhoz hasonló ősi sziget volt
valahol az északi tengeren, egy elfeledett, magas szintű, eredően nordikus
jellegű civilizáció központja. Kimagasló intelligenciával bíró, fizikailag és
szellemileg is felsőbbrendű faj lakta a szigetet, amely a technológia és a
mágia terén egyaránt olyan ismeretanyagot halmozott fel, amely jócskán
meghaladta a nyugati társadalmak tudását. A sziget lakosai azonban egy
ismeretlen csapás következtében elpusztultak, és csak páran maradtak életben,
akik őrizték az ősi titkokat, a szent tudást. A Thule Társaság tagjai hitték,
hogy valamiféle mágikus-misztikus úton képesek kapcsolatba lépni ezekkel a
felsőbbrendű emberekkel, akik útmutatást adnak számukra, hogy hogyan
jussanak természetfeletti erők és energiák birtokába, és kulcsot adnak a
kozmosz felé. Hermann Pohl, Lanz von Liebenfels, Theodor Fritsch és társaik
egyaránt hitték, hogy az elfeledett birodalom túlélői segítenek számukra a
pángermán eszmék valóra váltásában, amelynek sarokköve a felsőbbrendű
ember megteremtése volt: egyfajta szuperembert kívántak teremteni, az árja
faj elit példányát, aki uralma alá hajtja a Földet, és leigázza az
alsóbbrendűnek tartott népcsoportok összességét. Ez volt tehát a Thule
Társaság végső célja – de mielőtt nekiláttak volna az istenkísértő vállalkozás
kitervelésének és végrehajtásának, sokkal kézzelfoghatóbb problémákra
kellett összpontosítaniuk.
1919 áprilisában a helyi baloldali képviselők és az anarchisták kikiáltották
a Bajor Szovjet Köztársaságot, és kommunista kormányt alakítottak. A
helyzet egyre kaotikusabbá vált, a Thule Társaság vezetése pedig a cselekvés
mellett tört lándzsát: szabadcsapatokat toborzott és fegyverzett fel, és
financiális eszközökkel is támogatta az új kormány ellen viselt hadjáratot,
amely végül a kommunisták bukásával zárult. A titkos társaság megerősödve
került ki a káoszból, tagsága gyarapodásnak indult. Dietrich Eckart, Hermann
Pohl, Guido von List és társaik úgy vélték, hogy megmentették
Németországot a bukástól, és ezáltal bizonyosodtak meg felőle, hogy képesek
érdemben befolyásolni a történelem menetét.
A Thule Társaság tagsága az első években körülbelül 1000-1500 főt ölelt
fel. A páholy ezer szállal kapcsolódott a társadalmi és a gazdasági elithez: az
okkultista rend tagjai között éppúgy voltak rendőrtisztek és katonatisztek,
mint nagyiparosok és politikusok, kik befolyásuk révén nagymértékben
elősegítették a csoport tevékenységét, és áthidalták az akadályokat. A Thule
Társaság elviekben békés civil csoportosulás volt, amely filozófiai kérdések
megvitatására jött létre, egyfajta műkedvelő spiritiszták önkéntes alapon
szerveződött közösségeként. A külső tagság (amely a teljes tagság
oroszlánrészét adta ki) java hétköznapi emberekből állt, kik a keresztény hit
valamely formáját gyakorolták, és egyáltalán nem dédelgettek világuralmi
törekvéseket, miként a diktátori hajlam is elkerülte őket. Ezek az emberek
Bajorország felsőbb társadalmi rétegeiből érkeztek, idegen volt tőlük a
sátánizmus és a fekete mágia – ám annál inkább hittek a germán faj
felsőbbrendűségében és a zsidó faj alacsonyabb rendű mivoltában.
Valamennyien úgy vélték, hogy az árja faj a világ legősibb, genetikai és
intellektuális tulajdonságait tekintve legnemesebb faja, még a zsidóság a
legifjabb, korcs vérvonalú faj, amely eredően gonosz és destruktív, képtelen a
teremtésre. A tagság legfontosabb közös nevezője tehát a rasszizmus volt,
antiszemitizmusukat pedig csak tovább tüzelte Németország háborús
veresége, illetve a rákövetkező „szégyenteljes béke”, amely a közszájon forgó
összeesküvés-elméletek szerint a zsidó érdekeket szolgálta. A thulisták
vezetői azonban, kiknek személye egyáltalán nem volt ismert a közönséges
tagok számára, már jóval sötétebb terveket dédelgetett, amelyek
megvalósításához gonosz erőket hívtak segítségül – erről azonban majd
később értekezünk.
Dietrich Eckart és Adolf Hitler 1919-ben találkoztak ismételten a Thule
Társaság gyűlésén. Dietrich Eckart kezdeményezte Hitler felvételét, majd a
Thule Társaság keretén belül tovább folytatta Adolf Hitler félbemaradt
oktatását. „Ő segített hozzá látóköröm bővítéséhez és politikai érettségem
kiteljesítéséhez” – nyilatkozta később Hitler.
Nem ez volt azonban az egyetlen találkozás, amely történelemformáló
jelentőséggel bírt. A leendő Führer a Thule Társaság gyűlésén találkozott egy
egyiptomi származású első világháborús veteránnal, az ekkor mindössze 22
éves Rudolf Hess-szel. 1919-ben ismerkedtek össze: Hitler felettébb
szimpatikusnak és hasznosnak találta a katonai stratégiához és utcai harchoz
egyaránt értő veteránt, aki két ízben is megsebesült az Első Világháborúban,
és akit hozzá hasonlóan a pángermán eszmék és az okkultizmusba vetett
megingathatatlan hit vezérelt a társaság soraiba. A két fiatal férfi között
bizalmas viszony szövődött, mind politikai, mind emberi kvalitásaik okán
közel kerültek egymáshoz. Rudolf Hess jelenléte és cselekedetei
kulcsszereppel bírtak Adolf Hitler pályafutása szempontjából: Angliába
történő szökéséig az egykori veterán, az okkult tudományok avatott szakértője
volt a Harmadik Birodalom második embere, a legfőbb döntéshozó bizalmas
tanácsadója és jobb keze.
A Thule Társaság, miként a titkos okkultista szervezetek általában,
páholyokra tagozódott. A tagok hozzáértésük és beavatottságuk szerint
tartoztak valamely páholyhoz: az alacsonyabb szintű páholyok tagjai
szerényebb tudással bírtak, még a mesterek társasága féltve őrizte sötét titkait,
amelyet csak a kiválasztott kevesekkel osztottak meg. Még a beavatottak
többsége sem tudott róla, ám igaz: a legfelsőbb páholy tagjai valamennyien
luciferiánusok voltak, akik fekete mágiát űztek. Ez a kör elfogadta, tanulta és
gyakorolta Aliester Crowley ellentmondásos, sokak által sátánistának titulált
tanait. Foglalkoztak szexuális mágiával és démonidézéssel, halottlátással és
más gonosz praktikákkal, amelyek célja a felsőbbrendű hatalom
természetének megismerése és gyakorlása volt. Ezek a rítusok, főként a
szexuális rítusok titokban zajlottak: a Thule Társaság egyszerű tagjainak
többsége viszolygott az ilyesféle mágiától, és elítélte azt. Az alacsonyabb
rendű páholyok tagjai hitték és gyakorolták a közmorált, így az ő szemükben
roppant aljas és gonosz tetteknek tűnt volna az ilyesféle mágia űzése. A Thule
Társaság tehát nem volt egységes: a felsőbb körök a sötét oldallal trafikáltak,
sátánista és szexuális mágiát folytattak, destruktív erőket idéztek meg, még az
alsóbb páholyok tagsága viszonylag ártalmatlan okkultizmussal, teozófiával
és spiritizmussal foglalkozott. A beavatott személyek szűk köre azonban
mesterként tisztelte Aliester Crowley személyét, és valószínűleg kapcsolatot
tartott fent a brit varázsló Argentinum Astrum nevű rendjével, illetve az általa
vezetett Ordo Templi Orientis nevű orientalista páholy Angliában és
Németországban működő tagozataival.
A náci mozgalom gerincét jelentő Thule Társaság legfelsőbb vezetői tehát
sátánisták voltak, törekvéseiket pedig a gonosz erők kiszolgálása határozta
meg. Amellett, hogy tevékenységük központjában misztikus és mágikus
eljárások álltak, a csoport vezetése világi hatalomra tört, amelynek érdekében
politikai kérdésekbe is beavatkozott. Maffiamódszerekhez hasonlatos
eszközökkel sorra állították félre ellenségeiket: önkényesen vádakat emeltek,
bíráskodtak és büntetéseket hajtottak végre. Sem a gyilkosságtól, sem az
emberrablástól nem riadtak vissza: azokat a politikai vagy okkultista
ellenfeleket, kik érdekeik ellenében munkáltak, könyörtelenül félreállították
az útból. A Thule Társaság sorai közt éppúgy voltak magas rangú
rendőrtisztek mint katonák, egyetemi oktatók és miniszterek, így az általuk
elkövetett bűncselekmények mindörökre megtorlás nélkül maradtak. Roppant
komoly szövetségesük volt Pohner, München rendőrfőnöke, ki egy alsóbb
páholy tagjaként mindent megtett annak érdekében, hogy eltusolja a
kellemetlenné váló ügyeket. William Frick rendőrfőnök-helyettes szintén a
társasághoz tartozott: részletesen ismerte az elkövetett bűncselekményeket,
ám valamennyi hatalmával azon munkált, hogy az ominózus akták
mindörökre lezáratlan ügyek maradjanak. A Thule Társaság mindemellett
nemcsak a fegyveres erőkre és a rendészeti hatalomra gyakorolt hatást, de az
államvezetésbe is beszivárgott, és erős álláspontokat épített ki. Legfontosabb
emberük Franz Gürtner volt, aki civilben Bajorország igazságügyi miniszteri
posztját foglalta el – különösebb fantázia sem kell hozzá, hogy felmérjük,
mily befolyást gyakorolhatott a nácik érdekében, leplezendő bűnös
üzelmeiket. (Hatalomra kerülésük után a nácik bőkezűen honorálták régi
szövetségeseik fáradozásait: William Frick belügyminiszteri posztot kapott
Adolf Hitler kormányában, Franz Gürtner pedig az igazságügyi minisztérium
bársonyszékébe telepedhetett.)
A Thule Társaság bizonyos tagjai által nem kevés világi hatalommal bírt,
amelyet magától értetődő módon a rivális politikusok és okkultisták kárára
érvényesített. 1919 és 1923 között száznál is több gyilkosságot követtek el,
főként a páholy Nagymestere, Dietrich Eckart parancsára – nagy volt hát a
thuleisták hatalma, ezt a hatalmat pedig gátlástalanul, kétségek nélkül
gyakorolták. A páholy, mindamellett, hogy okkultista rítusok sokaságát
végezte el, határozott politikai célokat állított maga elé.
A Thule Társaság legbelsőbb köre a kommunista kormányzat megdöntése
után új programot hirdetett: az okkult hatalmak hívői elhatározták, hogy
politikai csoportosulást alkotva törekednek rá, hogy mohó kezeikbe
kaparintsák Németország kormányrúdját, és a titkos tanok által, egy Messiás
közvetítésével határozzák meg a német nép jövőjét. Az NSDAP elődjeként
ismert Német Munkáspárt már a Thule Társaság aktív támogatásával állt fel:
Anton Drexler, a párt vezetője komoly segítséget kapott a thulistáktól, akik az
alsóbb társadalmi rétegeket kívánták befolyásuk alá vonni eme politikai
szervezet tevőleges segítségével. Az okkultista náci körök által finanszírozott
párt azonban képtelen volt megvetni a lábát a kaotikus politikai színtéren, és
képtelen volt létszámában komolynak nevezhető tagságot toborozni,
amelynek következtében a vezetés ugyancsak kiábrándult Anton Drexlerből.
Elhatározták, hogy félreállítják a férfit, és egy megfelelő embert állítanak
helyére, aki felvirágoztatja a szervezetet, és kellően széles társadalmi bázist
épít ki. A Thule Társaság törekvése azonban csak és kizárólag egy olyan
ember által válhatott valóra, aki erőteljes vezetőként képes volt hatást
gyakorolni a népre, de a hétköznapi emberek bizalmán kívül a felsőbb
hatalmak támogatását is maga mellett tudhatta. Dietrich Eckart egy 1919
tavaszán tartott gyűlésen így beszélt erről a férfiról, kinek kezébe a germán
nép sorsát kívánta helyezni: „Szükségünk van egy vezetőre, aki viseli a
gépfegyver hangját. Rémüljön meg tőle a csőcselék. Katonatisztet nem
alkalmazhatunk, mert az emberek nem tisztelik már őket. A posztra egy
munkás kell, aki jól tud beszélni.”
Adolf Hitler színrelépése valóságos áldás volt hát számukra: íme,
felbukkant az ember, aki képes felvirágoztatni a nácizmust, mint politikai
mozgalmat. Dietrich Eckart kiképezte Adolf Hitlert, megnyitotta előtte a
titkos tanokhoz vezető ajtókat, bevezette az okkult rítusokba, megismertette a
Harmadik Szem teóriájával, amely által kulcsszerepet játszott fejlődésében. A
rend Nagymestere a többi Mester előtt jelentette be, hogy sátáni üzenetet
kapott, amely szerint ő fogja előkészíteni az Antikrisztus eljövetelét, kinek
segítségével a német nép győzelmet arat az alacsonyabb rendű fajok felett, és
a világ domináns politikai hatalmává válik. Egyetlen percig sem lehet hát
kérdéses, kit is szánt a thulisták vezére erre a feladatra, kiben vélte felfedezni
a német nép Messiását.
Dietrich Eckart Nagymester valamennyi tehetségét, anyagi és spirituális
befolyását arra szentelte, hogy beindítsa pártfogoltja közéleti pályafutását, kit
hite szerint az istenek küldtek, hogy bevégezze az általuk megkezdett
missziót.
Adolf Hitler, akit a Thule Társasághoz tartozó elöljárója küldött el a Német
Munkáspárt gyűlésére, eleinte ugyancsak vonakodott: rendezetlen, semmiféle
hatalommal nem bíró, felettébb komolytalan, egyenesen komikus csoportnak
tartotta az Anton Drexler által vezetett pártot. A Német Munkáspárt azonban
már első látogatását követően üzenetet küldött számára, amelyben arról
értesítették, hogy kéretlenül is tagságot nyert, így a soron következő
találkozón számítanak a megjelenésére. Adolf Hitler hezitálását látván a
Thule Társaság vezetői üzenetet juttattak el a kiemelt jelentőséggel bíró
posztra szánt férfi felé, amelyben arra szólították fel, hogy fogadja el Anton
Drexler nevetségesnek tűnő ajánlatát, és ragadja magához a Német
Munkáspárt vezetését.
Adolf Hitler tehát kilépett a politika porondjára, és csatlakozott a Német
Munkáspárthoz. A Thule Társaság legbelsőbb köre közben megkezdte a
felkészülést a Messiás eljövetelére. Dietrich Eckart, dr. Nemirovics-
Dancsenko, Bisupszkij, Szkoropadszkij, Alfred Rosenberg, Rudolf Glauer és
Konrad Ritzler szeánszok sorozatát tartotta, amelyeken médiumok és
sámánok által fürkészték a jövőt, és kértek támogatást a felsőbb hatalmaktól.
Titkos mesterkedésükben nagy segítségükre volt egy frissen felfedezett
médium, egy tanulatlan orosz parasztasszony, aki korábban soha nem
tapasztalt hatékonysággal tudta, fókuszálni a természetfeletti energiákat,
ezáltal páratlanul tiszta csatornának bizonyult a fizikai világon túl tanyázó
hatalmakkal való kommunikációban. A médium, miután transzba esett,
számos alkalommal teremtett kapcsolatot a Thule Társaság egyik elhunyt
tagjával, a kommunista felkelők által meggyilkolt Taxis herceggel. Az
analfabéta parasztasszony, aki éber állapotban még csak nem is beszélte a
német nyelvet, a herceg hangján és arisztokratikus stílusában nyilatkozott a
fizikai valóság eseményeiről, és számos olyan kijelentést tett, amely a jövőre
vonatkozott. Beszélt egy új Messiásról, kinek jötte közeleg, s ki a társaság
tagjai közé tartozik – ezáltal is megerősítette a szeánszokat vezető Eckart
döntését. A legmegrázóbb közlést azonban nem Taxis herceg szelleme
eszközölte, hanem a Thule Társaság régi tagja, médiuma és titkárnője, a
szintén erőszakos halált halt Comtesse von Westarp. A holtában megidézett
jósnő nem evilági státusza ellenére is roppant járatosságot mutatott a fizikai
valóságot érintő ügyekben, mikor baljós bejelentés által figyelmeztette a
szeánszon résztvevőket. Comtesse von Westarp szelleme közölte a tagokkal,
hogy a Thule Társaság vezetését átvenni készülő férfi totális hatalmat fog
szerezni Németország felett, a germán faj Messiásává válik, hatalmát pedig
háborúk által fogja kiterjeszteni Európára, ám végül romlásba fogja dönteni a
nemzetet, és oly anyagi és erkölcsi pusztítást idéz elő, amelyre még nem volt
példa a történelemben.
Dietrich Eckart, Alfred Rosenberg, Konrad Ritzler és társaik azonban csak
a jövendölés első felét kívánták meghallani, és nem vették komolyan a
baljóslatú intelmeket. A Thule Társaság Nagymestere, Dietrich Eckart
roppant gőggel tévedhetetlennek vélte magát, szélesre tárta a hatalom kapuját,
és utat mutatott Adolf Hitler számára. („A sors akaratából ő készítette elő az
Antikrisztus eljövetelét, azét az emberét, akit Lucifer inspirált, hogy
meghódítsa a világot és diadalra vezesse az árja fajt.” – hangozott Karl
Haushofer állásfoglalása.)
Dietrich Eckart két év múltán távozott a fizikai világból. Az okkultista
nagymester, mielőtt kilehelte lelkét, így szólt köréje gyűlt barátaihoz:
„Kövessétek Hitlert! Táncolni fog, de a zenét én szereztem számára.
Bevezettem őt a Titkos Doktrínákba, megnyitottam számára az érzékelés
kapuit, és eszközt adtam a kezébe, amellyel kommunikálhat Velük. Ne
sirassatok engem: nagyobb hatást gyakoroltam a történelemre, mint bármelyik
német.”

AZ ÜBERMENSCH ELMELET
Az emberfeletti ember kultusza a nácizmus megkerülhetetlen alapvetése,
olyan paradigma, amely alapjaiban befolyásolta a huszadik század
történelmét, emberi életek tízmillióit követelte, és emberi lények százmillióit
sújtotta nyomorral és nélkülözéssel. A gyermekkorból alig kilépett Adolf
Hitler Friedrich Nietzsche írását, az Imigyen szólt Zarathustra című kötetet
böngészve találkozhatott első ízben a szuperember fogalmával: „Íme, én az
emberfeletti embert hirdetem nektek! Az emberfölötti ember a föld értelme.”
– írta a filozófus, kinek elméleteit Adolf Hitler csodálta, s kit szellemi
mentoraként tisztelt. A mizantrófia apostolaként közismert gondolkodó vajmi
kevés kételyt táplált a felsőbbrendű ember létezése iránt: „És itt az lesz a
fontos, hogy valami valóban meglevőt érthetően kimondjunk s nem azt, hogy
valami nem valódit, valamiféle képzelet ereje által mesterségesen életre
keltsünk.”. Friedrich Nietzsche a Herrenvolk, vagyis vezérfaj névvel illetett
embertípust tartotta a jövő emberének: úgy képzelte, a faj már jelen van a
Földön, csak arra vár, hogy színre léphessen. Adolf Hitler másik szellemi
kalauza, Richard Wagner osztotta véleményét, és úgy hitte, hogy Jézus
Krisztus is eme árja faj leszármazottja volt. A felsőbbrendű ember elmélete
azonban korántsem Nietzsche, avagy Wagner kizárólagos leleménye volt: az
istenszerű lények, vagyis árják mítosza számos kultúrában felbukkant, és
hosszú évszázadokon át, öröklődött generációról generációra.
Az ilyesféle lény leírásában azonban már korántsem egységes az okkultista
szakirodalom. A gótikus irodalom örök klasszikusa, H. P. Lovecraft
formátlan, sötét víziókban találkozott velük, s megjelenésüket kifejezetten
ijesztőnek találta: elborzasztó, ember számára kontrollálhatatlan hatalommal
bíró, félelmetes figurákként festette le őket. Aliester Crowley nagy hatású
tanítója és az Arany Hajnal Rend alapítója, Samuel Mathers arról számolt be,
hogy fizikailag is találkozott ezekkel a lényekkel. A mágus a
következőképpen számolt be tapasztalatairól: „Semmit sem tudok mondani
azokról a Titkos Vezérekről, akikre hivatkozom…(…). Ami engem illet, azt
hiszem, olyan emberekről van szó, akik e földön élnek, de rettenetes,
emberfeletti hatalommal rendelkeznek… Valóságos kapcsolataim is
bizonyítják, mennyire nehéz a közönséges halandónak, ha mégoly fejlett is,
kibírni a jelenlétüket (…). Ellenkezőleg, éreztem, hogy olyan szörnyű erővel
állok kapcsolatban, amelyet csak ahhoz tudok hasonlítani, mikor valaki
mellett a heves viharban becsap a villám, s ezt az állapotot még légzési
nehézség is súlyosbítja… Az idegi eredetű kimerültséget, amelyről beszéltem,
hideg verejtékezés, orron, szájon és olykor a fülön át, történő vérzés kíséri.”
Tanítványa, Aliester Crowley hasonló vélekedésen volt. A férfi, aki a
Németországban is jelenlévő Ordo Templi Orientis rend Nagymestere volt, s
ezáltal jelentős hatást gyakorolt a Thule Társaság tagságára, hite szerint
egyenesen a kozmoszból kapta az Új Világrendre vonatkozó információkat.
1904-ben több üzenetet is fogadott, amelyek az új világ alapvető doktrínáit
fedték fel előtte: spirituális, vallási, művészeti, társadalmi és egyéb téren is
pontos direkciók voltak ezek. Aliester Crowley egy felsőbbrendű faj
eljövetelét várta, ám úgy vélte, hogy az evolúció folyamata mágikus
eszközökkel felgyorsítható, és megfelelő energiák fókuszálása esetén, jól
megválogatott formulák által ez a szuperember megteremthető.
Madame Helena Blavatsky teozófiai doktrínái is beszámoltak egy
felsőbbrendű faj létezéséről, amely a világ uralására hivatott. A modern
nyugati spiritizmus szülőanyja az emberfeletti embert egy isteni természetű
lényként írta le, amely, ha eljő az idő, és feltűnik a Messiás, megmutatkozik a
maga teljességében, és elhozza az új kort.
Adolf Hitler, azonfelül, hogy a nyilvános fórumokon is rengeteget
szónokolt az Übermensch szerepéről, szűk körben több alkalommal is
beszámolt elméleteiről, illetve személyes tapasztalatairól. Dr. Hermann
Rauschning, Danzig kormányzója több ízben is értekezett Adolf Hitlerrel
ebben a kérdésben. Egyszer, mikor a fajok mutációjáról, az emberi evolúció
menetéről cseréltek eszmét, az orvos meglepetten tapasztalta, hogy a Führer a
német vérvonal mesterséges javításáról, a genetikai állomány tudatos
fejlesztésének lehetőségéről mesél. Dr. Hermann Ruschning nem kevéssé
meglepődött Hitler szavain, és bátorkodott ellentmondani: arra figyelmeztette
vezérét, hogy a természetes kontraszelekció csak lassanként formálja az
emberi fajt, ezért az árja vérvonal kialakulása rengeteg időbe telik, amely
időtartamot ugyan lehetséges csökkenteni, de a folyamatot nem lehet évekre,
vagy akár hónapokra redukálni mesterséges beavatkozások sorozata által.
Adolf Hitler erre felpattant székéből, és hangosan felkiáltott: „Az új ember
köztünk van! Többet akar hallani? Elmondok egy titkot. Én láttam ezt az
embert. Rettenthetetlen és kegyetlen. Féltem tőle.” A danzigi kormányzó
visszaemlékezése szerint a beszélgetésnek itt szakadt vége: Hitler lázas,
eksztatikus állapotba került, és kiparancsolta őt a szobából.
A náci okkultista társaságok, miként a Thule Társaság, a Vril Társaság, az
Ahnenerbe, a Hadtudományos Kutatások Intézete vagy a Geheimnisvolle
Korps, valamennyien a Herrenvolk-teóriát voltak hivatottak igazolni, és azon
munkáltak, hogy kapcsolatba lépjenek az emberfeletti emberekkel, illetve a
germán vérvonal nemesítése által a német népet is hozzájuk hasonlóvá tegyék.
A szadista orvosi kutatások, az élő alanyokon végzett kísérletek, a százszámra
végrehajtott boncolások, a Heinrich Himmler által vezetett Lebensborn-
program, a Marianna Blavatsky által vezényelt szadista vérmágia-rítusok, és a
haláltáborok mind-mind a fajelmélet gyakorlati megvalósításának a
szolgálatában álltak.

KARL ERNST HAUSHOFER TANÍTÁSAI


A kudarcba fulladt Müncheni Sörpuccs után Adolf Hitler
szabadságvesztésre ítéltetett, amelyet Landsberg börtönében kellett letöltenie.
A külvilágtól ugyan elzárták, de mégsem maradt magára: hű társa, Rudolf
Hess, miután értesült a Hitlerre mért büntetésről, önként vállalt száműzetését
feladva visszatért Németországba, és jelentkezett a hatóságoknál.
Rudolf Hesst elítélték, így rövidesen ismét Adolf Hitler mellett találhatta
magát. A leendő Führer így nem nélkülözte az értő társaságot, hisz bizalmasa
önnön magához hasonlóan az okkultizmus szakértője és a Thule Társaság
tagja volt. Idő bőven állt rendelkezésükre, így Rudolf Hess és Adolf Hitler
komoly eszmecseréket folytattak, amelyek oda vezettek, hogy az NSDAP feje
úgy döntött: írott formában rögzíti politikai és faji elképzeléseit. A
közvélemény tudja, hogy a börtönben töltött idő során öltött formát a
nácizmus bibliájaként ismert Mein Kampf, ám nem ez volt az egyetlen
jelentőségteljes esemény, amely a landsbergi börtön cellájában esett meg: itt
találkozott Adolf Hitler azzal az emberrel, aki alapvetően megváltoztatta
gondolkodásmódját, és felkészítette őt a hatalomért vívott harcra.
A müncheni egyetemen Rudolf Hess tanársegédként dolgozott egy oktató,
Karl Ernst Haushofer mellett. A professzor roppant furcsa jelenség volt:
amellett, hogy bejárta Távol-Keletet és Indiát, alapos tanulmányokat végzett
Ázsiában, kiváltképpen Japánban, ahol diplomataként hosszabb időt volt
szerencséje eltölteni. Több területen is végzett kutatásokat: egyrészt a germán
faj eredetét vizsgálta, másrészt a keleti vallásokat és a helyi miszticizmust,
rituálékat és mágikus tanokat kutatta. Karl Haushofer professzor elmélete
szerint a germán faj keletről, pontosabban Közép-Ázsiából származik, a
buddhizmus általa eredetinek tartott formáját pedig a német törzsi vallásokkal
és a nordikus kultúrával rokonította. Rudolf Hess sokat tanult a világjárta
egyetemi oktatótól, és roppant mód tisztelte őt sokoldalú és szerteágazó
tudásáért, ám legfőképpen Karl Haushofer titkos tanok terén felmutatott
képességei bűvölték el. Az egyetemi tanárról csak a beavatottak szűk köre
tudta, hogy képes belelátni a jövőbe, kivételes adottságai és ismeretei révén
meg tudja jósolni az eljövendő eseményeket. Az első világháborúban Karl
Haushofer tábornokként harcolt, a hadvezetés pedig, tisztában lévén a férfi
különleges képességeivel, rendszeresen kikérte tanácsát. Az okkult szeánszok
során az egyetemi professzor az ellenség várható hadműveleteiről, a
támadások irányáról és időpontjáról tájékoztatta a hadvezetést. Németország
katonai bukása után Karl Haushofer levette a tábornoki egyenruhát, és
civilben folytatta tanulmányait. Főleg politikai földrajzzal foglalkozott,
megalapította a Geo-Politika című szakmai folyóiratot, és számos cikket
publikált a német sajtóban. Az okkultista szakember ügyelt rá, hogy a külvilág
felé egy támadhatatlan materialista tudós képét közvetítse, így titokban,
mindenféle kellemetlen zaklatás és híresztelés mellőzésével folytathatta a
miszticizmus gyakorlását és tanulmányozását. 1918-ban Karl Haushofer
csatlakozott a Thule Társasághoz, és aktívan részt vállalt a csoport
munkájában – Rudolf Hess vallomása szerint nem annyira Dietrich Eckart,
hanem Karls Ernst Haushofer volt az okkultista tömörülés valódi
Nagymestere, ő volt a legfőbb varázsló, aki a háttérben a szálakat mozgatta.
A szánalmas kudarcba torkollott sörpuccs után Karl Haushofer vállalta,
hogy rendszeres látogatásokat tesz a landsbergi börtön cellájában, és folytatja
a Thule Társaság tagjainak képzését. Az egyetemi oktató eleinte kifejezetten
kerülte Adolf Hitler társaságát: korántsem tartotta oly sokra a férfit, mint
Dietrich Eckart, vagy a Thule Társaság tagjainak többsége. Komikus küllemű,
gőgös ambíciókat tápláló, önkénnyel telített figurának vélte, aki ugyan
kiválóan bánik az utca emberével, de kellő elegancia és alázat hiányában
sohasem juthat el a megvilágosodásig. A náci politikai mozgalmat tudatlan
csőcselék hányaveti csürhéjének tartotta, akik szemlátomást képtelenek
törvényes erővel fellépni ellenfeleikkel szemben. Karl Haushofer csak a
sörpuccs után revideálta véleményét, és fedezte fel Adolf Hitler és az NSDAP
politikai potenciálját, ám még ennek ellenére sem állt rá könnyedén, hogy
teljesítse Rudolf Hess kérését. A bírósági tárgyalás eseményei meggyőzték
róla, hogy Hitler korábbi elképzeléseivel szemben jóval határozottabb és
dinamikusabb vezető, ki vész idején sem hajlik meg idegen akarat előtt, és
szükség esetén tűzön-vízen át érvényesíti akaratát. A professzor növekvő
érdeklődéssel figyelte Adolf Hitler eljárás során tanúsított viselkedését, ahogy
a komikus küllemű férfi ellentmondott a bíráknak és az államügyésznek,
hangzatos, logikailag jól felépített érveivel gyakorlatilag vád alá helyezte a
teljes testületet. Haushofer egyre növekvő tisztelettel viseltetett az NSDAP
vezére iránt, aki mérhetetlen daccal és gőggel, szilárdan megvetett lábbal állt
az ítélőszék hatalma előtt. A legfontosabb érv mégis az lehetett az okkultista
szakértő számára, hogy egykori tanársegédje szabadságát feladván is követte
választott vezérét – Rudolf Hess kérésére pedig már nem mondhatott nemet.
Karl Ernst Haushofer napi rendszerességgel tette tiszteletét a foglyoknál,
és hosszú órákon át, tartózkodott társaságukban. A tábornok fokozatosan,
napról-napra fedezte fel Adolf Hitler tehetségét és járatosságát: miután
felfedte személyiségének és tudásának addig nem látott rétegeit, a korábban
komikusnak tartott figurát egyre nagyobb tisztelettel övezte. Megértette az
Adolf Hitlerben szunnyadó energiák jelentőségét, és immár nem a csőcselék
vezéreként, hanem – miként Dietrich Eckart is tette – a német nép eljövendő
Messiásaként tekintett a férfira.
Nem tudni pontosan, mi történt a vizitációk alkalmával, mint megannyi
más esetben, itt is csupán csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Rudolf Hess
ugyanis olyannyira tartott a varázslóként tisztelt tanárembertől, hogy
nyilvános fórumokon sohasem nyilatkozott érdemben az együtt töltött időről,
Adolf Hitler pedig minden erejével azon volt, hogy rejtse kettőjük
kapcsolatának eme aspektusát. Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy az Adolf
Hitler által oly sokat hangoztatott „Lebensraum-Theorie”, vagyis az élettér-
elmélet a geopolitikus szájából hangzott el első ízben: Karl Haushofer volt az,
aki kidolgozta az ördögi elképzelést, és társai elé tárta a teóriát, amelyet a
leendő Führer gyorsan magáévá tett, és a professzor hozzájárulásával a Mein
Kampf alaptézisei közé emelt. „A tér nemcsak a hatalom eszköze, hanem
maga a hatalom. (…) Az egész nemzetet fogom megtanítani újra a földrajz
történelemben játszott szerepére, hogy egyetlen fiatal német se helyi
viszonyokban, inkább kontinensekben gondolkozzon.” – nyilatkozta Karl
Haushofer, tanítványai előtt. Az egyetemi tanár tehát súlyos érveket adott
Adolf Hitler kezébe, aki kicsiszolta, később pedig hatékony fegyverként
forgatta őket a hatalomért vívott harcban.
Karl Haushofer azonban nemcsak geopolitikából, de kevésbé materialista
szemléletű tárgyakból is továbbképezte a börtönbe kényszerített nácikat.
Minden bizonnyal felfedte előttük az ázsiai utazások során szerzett ismereteit,
beszámolt a buddhizmus terén folytatott kutatásairól és az árja faj
származásával kapcsolatos elképzeléseiről. Miként az is elképzelhető, hogy
ennél jóval tovább ment, és beavatta Hitlert, illetve Hesst a jövőbelátás
mágikus rítusára. A kronológiát böngészve szembeötlő, hogy a Führer több
ízben is boszorkányosan ügyesen bánt az időzítéssel, és fontos katonai, illetve
politikai eseményekkel kapcsolatban tett hátborzongatóan pontos jóslatokat,
illetve hozott olyan döntéseket, amelyek nem kevés „előrelátást” feltételeztek
– meglehet, hogy elsajátított valamit Karl Haushofer különleges
képességeiből?
Az egyetemi tanár sokat és hosszasan beszélt saját fajelméletéről, a
Herrenvolk tenyésztéséről és a germán vér tulajdonságairól, és különböző
mágikus rítusokba vezette be Hitlert, amelyek a faji minőségjavítására voltak
hivatottak. Az együtt töltött délutánok múlásával Karl Haushofer immár
szilárdan hitt benne, hogy az osztrák származású náci vezető a német nép
Messiása, aki képes lesz valóra váltani elképzeléseit és elméleti törekvéseit,
így valamennyi tudását megosztotta vele.
1924 nyara kulcsfontosságú eseményeket hozott a landsbergi börtönben
raboskodó Adolf Hitler számára. Karl Haushofer beavatta őt a titkos tanokba,
hozzáférhetővé tette számára mindazon tudást, amelyet ő évtizedeken át,
aprólékosan gyűjtött össze és formált rendszerré.
Az okkultista iskola legfontosabb oktatási tétele a Helena Blavatsky által
írott Titkos doktrína című könyv értelmezése volt. Ez a munka
megkerülhetetlen alapvetésnek számított mind a Thule Társaság, mind a Vril
Társaság, mind az egyéb okkultista mozgalmak számára: a felvételt kérő
jelöltek felkészültségét azon mérték le, hogy menynyire értette meg és
sajátította el a könyv tartalmát. Adolf Hitler korábban nem merült el igazán
Madame Blavatsky munkásságában: ismerte ugyan a könyvet, de rejtett
dimenzióit és valódi mélységeit nem fedezte fel.
Felismerte a nyilvánvaló összefüggéseket, de nem látta meg a rendszerben
rejlő gyakorlati potenciált, a praktikus hasznosítás lehetőségét. Karl
Haushofer volt az, aki bevezette őt az okkultista alapvetés rejtelmeibe, és
felfedte előtte a teozófia valódi titkait.
A Dietrich Eckart által megkezdett képzés új szakaszához érkezett: a
leendő Führer olyan ismeretekkel és képességekkel lett gazdagabb, amelyek
összessége minden másnál hatékonyabb fegyvernek bizonyult a hatalomért
folytatott harcban. Karl Ernst Haushofer feltárta előtte tudását és megosztotta
vele titkos törekvéseit, amelyeket immáron Adolf Hitler volt hivatott valóra
váltani.

ADOLF HITLER, A MESSIÁS


„Íme, itt a vezetőnk, akit Isten küldött, hogy a szükség órájában megsegítse
a német népet!” – kiáltott fel Houston Stewart Chamberlain, az angol
származású náci, mikor 1923 októberében első ízben találkozott Adolf
Hitlerrel. Az idős okkultista, miként azt a Thule Társaság környékén
felbukkanó személyek esetében megszokhattuk, felettébb bizarr figura volt:
származását tekintve angol, választott nemzetségét tekintve német, és
szélsőségesen nacionalista.
Houston S. Chamberlain a szigetországban született, de nem sokáig
tartózkodott Nagy-Britanniában. Fiatalkorát már Párizsban töltötte, ahol egy
éles elméjű és tanult, ám roppant szigorú porosz nevelőtanár gondoskodott
szellemi és fizikai fejlődéséről. Egyetemi tanulmányait Franciaországban
kezdte, de Németországban fejezte be, majd 27 éves korában Drezdába
költözött. Ekkor fedezte fel Richard Wagner zsenialitását, és rövidesen a
mester elkötelezett hívévé szegődött. Az egyoldalú rajongás rövid időn belül
kölcsönös barátságra váltott: Houston S. Chamberlain oly szoros kapcsolatot
alakított ki az ismert zeneszerzővel, hogy Wagner tétovázás nélkül áldását
adta a lányával köttetett házasságra. A férfi viszonylag későn, húszas évei
végén kezdett el írni, választott anyanyelvén, németül szövegezte meg
könyveit. Roppant példányszámban elkelt munkájában, amely a
„Tizenkilencedik század alapjai” néven vált az olvasók kedvencévé, Richard
Wagner és Friedrich Nietzsche világát kovácsolta egységbe, komoly hatást
gyakorolva ezáltal a pán-germán mitológia bűvkörében élő személyekre.
Nevezett könyvet Vilmos császár oly jelentőségteljes munkának tartotta, hogy
udvarába hívatta az írót, és szellemi tanácsadójának nevezte ki. A brit
állampolgárból lett német hazafi maga mellett tudhatta a korszak legnagyobb
gondolkodóinak és leghatalmasabb politikusainak támogatását: Friedrich
Nietzsche és Richard Wagner után maga Vilmos császár is megajándékozta őt
értékes barátságával.
Houston Stewart Chamberlain felemelkedésében komoly szerepet játszott,
hogy maga is hitte és gyakorolta a metafizikai tanokat. Ismerősei szerint a
férfi nemcsak elméleti síkon, de a gyakorlat terepén is komoly tapasztalattal
rendelkezett a miszticizmus tárgykörében: különböző szellemek jelentek meg
előtte, könyveit pedig a démonikus megszállottság állapotában írta.
Legfontosabb munkája, amelyből Adolf Hitler is jócskán merített saját
rasszizmus-elmélete megalkotása során, a „Fajok és történelem” névre
hallgatott. A nácik által alapművé emelt könyvet Chamberlain egy vidéki
utazást megszakítva, hotelszobájába bezárkózva, alig nyolc nap alatt írta meg.
Kortárs beszámolók szerint a férfi, miután elillant a transzszerű állapot, maga
sem ismerte fel munkáját: sem a tartalmi összefüggésekre, sem a formai
megoldásokra nem emlékezett. A visszaemlékezések szerint Chamberlain
időnként valamiféle démonikus megszállottság állapotába került, amely
állapot jegyeit időnként Adolf Hitleren is fel lehetett fedezni. „Nem vagyok
író. Csak dolgozom a tollal, ez a legtöbb, amelyet életemben tehetek – és
használom a tollat, legjobb képességeim szerint, hogy fontos hatást
gyakoroljak a fontos emberekre.” – írta Chamberlain egy barátjának, Hans
von Wolzgennek, egy 1896. február 16-án keltezett levélben.
A brit származású írót sokan Friedrich Nietzsche szellemi örökösének, a
germán faj ügyének élharcosaként tartották számon. Munkáiban a német faj
felsőbbrendűségéről és a pángermán mitológia alapvetéseiről, történelmi
végzetről és transzcendentális konstellációkról szónokolt, és bátran jelentette
ki, hogy a felsőbbrendű faj, az übermensch tenyészthető: „Ahogyan a
mesterséges stimulálás útján a gyöngy is kifejlődik, úgy kell a német elmének
az árja népeket a faji felsőbbrendűség és a világuralom felé vezetnie.” –
hangzott meglehetősen egyértelmű állásfoglalása. Chamberlain elképzelései
szerint Jézus Krisztus maga is árja volt, kit nem szennyezett be szemita vér, s
ki a germán fajért áldozta életét. Az író által megszövegezett árja-keresztény
elmélet szerint a zsidók „negatív és elfajzott nép”, amely bemocskolja a
germán vérvonalat, s így gyengíti az általa legnemesebbnek tartott fajt.
Houston S. Chamberlain médiumként is kivételes tapasztalatokkal
rendelkezett, közeli ismerősei bizonyosak voltak benne, hogy folyamatosan
kapcsolatban áll a szellemek világával. Az okkultista szakértő előtt nemcsak
démonok, de halott történelmi személyiségek, illetve szent emberek is
megjelentek esetenként, akik tanácsokkal látták el őt, és kiterjedt oktatásban
részesítették. A nácizmus előfutára saját beszámolója szerint többek között
találkozott Ezékiellel és Phineas prófétával, aki Longinus Lándzsáját tartotta
kezében. A Végzet Lándzsája visszatérő motívumként újra és újra felbukkant
Chamberlain életében: első ízben Richard Wagner beszélt neki a kultikus
darabról, majd a brit származású okkultista közel két évtizeden át kutatta a
mágikus hatalommal felruházott fegyver történetét. Az okkultista szakember
rengeteget értekezett apósával a Lándzsa jelentőségét és történetét illetően,
kutatásai során nyert eredményeiről rendszeresen tájékoztatta a zeneszerzőt.
Houston S. Chamberlain érdeklődése azonban nemcsak elméleti síkon
bontakozott ki. Gyakorta látogatta a bécsi Hofburg Kincstárban elhelyezett
fegyvert: hosszú órákon át figyelte elmélyülten a titokzatos relikviát, magába
szívva annak energiáját, próbálván megérteni rejtett titkát, szellemének
lényegét. Longinus Lándzsája, amely három évtizeddel később oly nagy
hatást gyakorolt Adolf Hitlerre, Chamberlain életében is központi szerepet
töltött be: energiafókuszként, titkos kapukat megnyitó szimbólumként kezelte
a Krisztus oldalát megsebző fegyvert. A férfi archeológiai jellegű érdeklődése
azonban túlmutatott a Lándzsa ügyén. Chamberlain komoly kutatásokat
folytatott a Szent Grál történelmét, és számos más rituális jelentőségű,
keresztény vagy pogány relikvia eredetét, illetve gyakorlati
felhasználhatóságát illetően.
Houston S. Chamberlain és Adolf Hitler első találkozására a Wagner
család otthonában került sor – nem kell hozzá túl intenzív fantázia, hogy
elképzeljük, miféle megtiszteltetés volt ez az NSDAP elnöke számára. Az
idős filozófus és a fiatal politikus közt mély barátság szövődött, amely idővel
erős szövetséggé alakult. Mindketten hittek Longinus Lándzsájának
hatalmában és a germán faj felsőbbrendűségében, maradéktalanul osztották
egymás szélsőséges antiszemitizmusát, egyaránt kutatták a fizikai valóságon
túl elhelyezkedő erőket, és komoly tapasztalatokkal rendelkeztek a démonikus
megszállottságot illetően – nem csoda hát, hogy nagy érdeklődést és tiszteletet
tanúsítottak egymás iránt. Az idős Houston S. Chamberlain tanítványává
fogadta Adolf Hitlert, és élete utolsó éveiben komoly, széleskörű oktatásban
részesítette.
A brit származású okkultista kiváltképpen nagy figyelmet szentelt a faji
tanokkal kapcsolatos kérdéseknek: elmagyarázta Hitlernek a Herrenvolk
kitenyésztésével kapcsolatos elképzeléseit, az árja kereszténységgel és a
germán vérvonallal kapcsolatos elméleteit. Nyilvánvaló, hogy Longinus
Lándzsájával kapcsolatos ismereteit is feltárta tanítványa előtt, és továbbadta
neki azt a tudást, amelyet még Richard Wagnerrel együtt formáltak ki
megannyi év kutatásai nyomán.
Houston Stewart Chamberlain, a legszélsőségesebb német nacionalisták
egyike, 1927-ben hunyt el. Utolsó nyilvános cselekedeteként megáldotta
Adolf Hitlert, és Messiásnak, a germán faj megmentőjének, az isteni akarat
hordozójának, a német jövő letéteményesének nevezte az NSDAP vezetőjét.

A VRIL TÁRSASÁG
A Vril Társaság – más néven Fényes Páholy – a Thule Társaság belső
tagságából szerveződő, az anyaszervezetnél is titokzatosabb és félelmetesebb
csoportosulás volt.
A Vril Társaság 1933-ban, röviddel a náci hatalomátvétel után alakult Karl
Haushofer vezetésével. A rend nagymesteri tisztségét a geopolitika doktora
látta el, aki a kezdetektől arra törekedett, hogy az ugyancsak túlnépesedett,
legfeljebb nevében egységes Thule Társaság legkiválóbb koponyáit egy külön
körbe tömörítse, amely zártságánál és szigorú szabályrendszerénél fogva nem
elérhető a közemberek számára. A Vril Társaságba csak azok léphettek be,
akik magas szinten művelték a rituális tanokat, otthonosan mozogtak a mágia
rendszerében és végletekig lojálisak voltak a nácizmus eszméjéhez,
mindemellett a „Titkos Tanok” című munka beható ismerete is alapvető
követelménynek számított. A Fényes Páholy elitizmusa azonban nem
tartalmazott területi megkötéseket, így a páholy nemcsak Németország
legkiválóbb okkultistáit gyűjtötte össze, de a kontinens számos más
országából is érkeztek szakértők, de még a kontinensen kívülről is: japán,
tibeti, orosz és egyéb nemzetiségű személyek is tartoztak a csoporthoz. A
társaság neve („Vril”) egyfajta belső erők összességét, az ember spirituális
energiáit összegyűjtő centrumot jelentett, amely feltárása és felszabadítása
esetén az adott személy olyan hatalomhoz juthat, amely őt istenszerűvé teszi,
és lehetőséget ad rá, hogy azt a hatalmat embertársai ellenében is gyakorolja,
egyfajta rabszolgasorba döntve az „alsóbbrendű” fajok képviselőit. A Vril
Társaság filozófiája szerint az, aki a Vril mesterévé válik, saját maga
mesterévé válik, és zsarnoki befolyást szerez más személyek fölött. Az
alapítók által szentként tisztelt iratok szerint akár pár gyermek, kik
rendelkeznek ezzel az erővel, képes felülkerekedni több millió közönséges
emberen – érthető hát, miért is érdeklődtek ily hevesen a nácik a rejtélyes
belső energia iránt. Számos kultúrkörben felbukkan ez a fogalom, mint
vissza-visszatérő elem, maga a teória oly vén, hogy eredete homályba vész:
egyaránt nevezték Chinek, Ojasnak, Életerőnek, Asztrális Fénynek, Vrilnek
vagy Odikus Energiának. Albert Pike így írta le a jelenséget: „A természetben
tapasztalható erők legpotensebb képviselője, amely által akár egyetlen ember,
aki birtokolja és képes az irányítására, forradalmasíthatja és megváltoztathatja
a világ arculatát.”
Karl Haushofer és társai el akarták sajátítani ezt a fajta titkos tudást.
Elkeseredetten küzdöttek érte, hogy felszabadíthassák rejtett belső
energiáikat, amely segítségével még több nyomorúságot és szenvedést
hozhattak volna az emberiségre, fényes, örökkön tartó diadalra segíthették
volna a nácizmus ügyét. A geopolitika alapítója tehát roppant ambiciózus
célok elérése érdekében alapította a horogkereszt jelét viselő páholyt,
amelynek tagsága ennek megfelelően ugyancsak összetett, mondhatni zavaros
tevékenységet végzett: egyaránt foglalkoztak keleti és nyugati mágiával,
hindu miszticizmussal és ázsiai sámáni rítusokkal, kabbalisztikával és
teozófiával. A csoport által vallott filozófia legfontosabb sarokköve azonban
korántsem holmi több ezer éves tan, hanem egy újkori könyv volt, Bulwer
Lytton „Az eljövendő faj” című munkája. Az 187l-es keltezésű kiadvány egy
olyan emberi fajról értekezik, amely a genetikailag legértékesebb fajból
alakult ki, és minden szempontból felülmúlja a korábbi fajok képviselőit:
erősebb, intelligensebb és tisztább, egy istenszerű lény, amely uralma alá
hajtja az emberiséget. Bulwer Lytton szerint ez a faj máris létezik, és a Föld
központjában lévő barlangokban rejtőzik, várva a történelmileg megfelelő
pillanatot, mikor a körülmények kedvező konstellációja által feljöhet a
felszínre, és megkezdheti hódító hadjáratát. A társaság másik bibliája Jacques
Bergier és Louis Pauwels „Mágusok hajnala” című munkája volt, amely
közlései által szervesen illeszkedett a fent említett munkához. A fajelméletet
mágikus rítusokkal vegyítő iromány legnagyobb hívői közé nem kisebb
szakemberek tartoztak, mint Dr. Willy Ley, a kiváló rakétamérnök,
egyszersmind a Vril Társaság tagja, illetve maga Karl Haushofer, aki
kulcsszerepet töltött be Adolf Hitler spirituális tanulmányaiban.
A Fényes Páholy Nagymestere és társai hittek a felsőbbrendű ember
létezésében, és úgy vélték, hogy a titkos tanok megértése és gyakorlása által,
különböző rítusokkal, koncentrációs gyakorlatokkal és más módszerekkel
képesek rá, hogy kapcsolatba lépjenek ezzel a rejtőzködő ős-árja fajjal, illetve
hogy ezen metódusok gyakorlása által a germán faj genetikai alapjain
létrehozhatják ezt az istenszerű fajt. Az új emberéletre hívása az Új Kor, az Új
Világrend kezdete volt, amely érdekében számos keleti, illetve nyugati
koncentrációs technikát alkalmaztak. A legfontosabb alapot a Loyola Ignác
által létrehozott ellenreformációs társaság, a Jezsuita Rend spirituális
gyakorlatai képezték, de ezeket számos más módszerrel, így tibeti buddhista
meditációs technikákkal, illetve sámáni rítusokkal keverték. Ezen
módszerekkel kutatták hát a felsőbbrendű, vagy atlantiszi fajt, és ezen
módszerek által kívánták reprodukálni az ősi árja vérvonalat. Céljuk tehát az
emberi faj átalakítása, egy felsőbbrendűnek tartott mutáció kitenyésztése volt,
amely arra volt hivatott, hogy uralkodjon a Földön.
Wulf Schwartzwaller könyvében („Az ismeretlen Hitler”) így ír a Fényes
Páholyról: „Berlinben Haushofer megalapította a Fényes Páholyt, amely Vril
Társaság néven is ismeretes. A Páholy célja az árja faj eredetének vizsgálata
volt, valamint olyan gyakorlatok végrehajtása, amelyek koncentrációs
technikák által felébresztik a „Vril”-t.”.
Karl Haushofer eredetileg egy orosz varázsló és metafizikus, George
Gurdjieff tanítványa volt. Mind Gurdjieff, mind Haushofer úgy vélte, hogy
kapcsolatban állnak a titkos tibeti páholyokkal, amelyek az emberfeletti
ember titkát birtokolják. A Páholy tagsága közt helyt kapott Hitler,
Rosenberg, Himmler, Göring és Hitler személyes pszichológusa, Dr. Morell.
Tudni, hogy az Aliester Crowley által vezetett Ordo Templi Orientis
németországi páholyának egyes tagjai és Gurdjieff kapcsolatban álltak
Hitlerrel (ezt a kapcsolatot később a brit titkosszolgálat fel is használta egy
akció tervezése és végrehajtása során), és támogatták őt törekvéseiben.
Adolf Hitler szokatlan meggyőzőereje, amely által emberek millióit
kényszerítette zsarnoki akarata jármába, sokkalta érthetőbbé válik, ha
figyelembe vesszük, hogy elsajátította Gurdjieff titkos pszichológiai
technikáit. A Karl Haushofer által átadott technikák a szúfi és a tibeti
lámaizmus tanaiból eredtek, és rokonságban álltak a Zöld Sárkány Társasága,
nevű japán zen közösséggel – nyilvánvaló, hogy a Führer páratlanul
szuggesztív beszédei során alkalmazta ezeket a technikákat.
Az angolszász hatalmak 1933-ban értesültek először a Vril Társaság
létezéséről és tevékenységi profiljáról. Az információkat az emigráns Willy
Ley adta ki. A rakétatudós beszámolt a szervezetről, ám meglehetősen
komolytalan képet festett a Fényes Páholyról, ezáltal fedve el valós arcát.
Willy Ley ugyanis, bár tagja volt a Vril Társaságnak, csak az alsóbb
páholyokba nyert bebocsátást, így nem tudhatott a vezetés sátáni ambícióiról
(a tagság nemcsak a külvilággal szemben őrizte titkait, de a felsőbb körök sem
fedték fel valós törekvéseiket az alacsonyabb szinten beavatott tagok előtt).
Willy Ley a kihallgatások során elmondta, hogy a Vril Társaság
keményvonalas náci szervezet, vezetője, Karl Haushofer pedig titkos tudások
ismerőjének tartja magát, kinek célja a tökéletes árja faj megteremtése.
Beszámolt a mágikus rítusokról, a szeánszokról és az okkultista
szertartásokról, ám – mivel saját maga bevallása szerint nem hitt az ilyesféle
hatalmak létezésében – sokkalta inkább elmeháborodott nácik játszótereként,
mint valós fenyegetésként tüntette fel a csoportosulást. Úgy vélte, a Fényes
Páholy ártalmatlan szervezet, amely képtelen hatást gyakorolni a politikai és
katonai eseményekre, és általában semmi befolyása nincs a világi ügyekre –
tévedéseken alapuló beszámolójára a történelem adott könyörtelen
cáfolatokat.
A Vril páholya egészen 1939-ig tevékenykedett civil formában, mikor
Heinrich Himmler a szervezetet beolvasztotta az Ahnenerbe nevű náci okkult
hivatalba, amely hivatal a Harmadik Birodalom félhivatalos okkultista
szervezeteit volt hivatott az SS ellenőrzése alatt egyesíteni. Ettől kezdve
Haushofer, Wessel, Rosenberg, és társaik páratlanul bőséges anyagi és
személyi erőforrások feltétlen támogatását élvezve végezhették
tevékenységüket, és megkezdhették tanaik gyakorlati megvalósítását.
NÁCI SZIMBÓLUMOK: A HOROGKERESZT
„A szimbólumok a kulcslyukak a világűrben lévő ajtókban, amelyeken át
az ember beléphet az örökkévalóságba.” – vetette papírra Manly P. Hall
„Lectures of Ancient Philosophy” című könyvében. Adolf Hitler és tanárai,
Karl Haushofer és Guido von List, Ernst Pretzsche és Walter Stein, a thulisták
és a Vril Társaság tagjai valamennyien hittek a szimbólumok hatalmában –
így a náci mozgalom számára roppant jelentőséggel bírt, miféle jelkép alatt
egyesíti erőit, és miféle jelkép alatt indítja el világhódító menetét.
A szvasztika, mint okkultista szimbólum, sokáig ismeretlen volt a nyugati
világ számára. Az emberek többsége az 1934-es nürnbergi NSDAP
nagygyűlést követően ismerte meg a jelképet, mikor a nácik körülbelül 35 000
darab, zászlókra, függönyökre, karszalagokra és egyéb, változatos felületekre
helyezett horogkereszt közepette tartottak fenyegetően erőteljes, szuggesztív
demonstrációt. Majd, a történelmi események fényében, a közvélekedés a
szvasztikát mint a halál és a pusztítás jelképét kategorizálta, és
elválaszthatatlanul a nácizmus intézményéhez társította.
Pedig a horogkereszt korántsem a torz náci okkultizmus leleménye, hanem
az emberiség legősibb szimbólumainak egyike, amely Kelet-Ázsiától Közép-
Amerikáig, Észak-Európától Indiáig ismeretes. Valószínű, hogy Adolf Hitler
az indiai vonatkozások miatt bukkant rá a jelképre, és emelte át, hogy
bizonyos módosítások után az okkult eszmékkel átitatott Harmadik Birodalom
legfőbb jelképévé tegye. A náci vezér a 20-as éveiben egyéb vallások és
filozófiai rendszerek mellett behatóan tanulmányozta a hinduizmust és a
buddhizmust. A fiatal Adolf Hitler elolvasta és értelmezte a Bhagavad Gitát
és a szent védikus irodalmat, a jógát, az indiai asztrológiát és okkultizmust,
miként Schopenhauertől is sokat tanult a keleti bölcseleteket illetően. A náci
vezető tehát alaposan elmélyedt a keleti tanokban: valószínű, hogy ekkor
bukkant rá a hinduk és a zoroasztriánusok által is alkalmazott szimbólumra.
A szvasztika eredeti, indiai formájában roppant gazdag és erős szimbólum,
így számos jelentéssel bír: egyaránt jelzi a végtelen erőt, a Napot, a Nap
fényességét és apadhatatlan energiáját, az élet kerekét, a növekedés és a halál
folyamatos változását, a jó szerencsét; de egyéb fogalmak is társíthatok hozzá.
A buddhizmus eredeti, puritán irányzata valószínűleg a zoroasztriánus
Napkultuszból emelte át és alkalmazta a jelet, amely a fényes égitest végtelen
erejét volt hivatott szimbolizálni. Egyaránt tükröződik benne Káli istennő
princípiuma és Síva tánca, a szvasztika négy ága pedig a négy évszakot és az
évszakok folyamatos változását demonstrálja. India egyes térségeiben a
horogkereszt eredetileg a kígyó szimbóluma volt, ilyen minőségében pedig
Síva templomait, áldozati oltárokat, illetve a lakóházak bejárati ajtóit
díszítette. A szubkontinensen tehát széles körben alkalmazták a szvasztikát, és
mind jobb felé forgó, mint bal felé forgó változatát ismerték. Emellett a
horogkereszt felbukkant az ősi Mezopotámia szimbólumai között, illetve az
Ishtar nevű sémita istennő szimbólumaként is szolgált, mint a haladás jelképe.
A horogkereszt azonban, mint arról már szó esett, nemcsak a keleti
kultúrkörben, de az ősi germán kultuszokban, az észak-amerikai navaho
indiánok ábrázolásaiban, a skandináv Thor-mítoszban, a Kanada területén
őshonos Saskatchewan indiánok kultúrájában is felbukkant, de még a brit
szigetek korai keresztény kolóniái is ismerték és használták a jelzést (a
druidakultusz követői a '30-as években is viselték a szimbólumot). A
különféle szabadkőműves mozgalmak és a hermetikus mágiával foglalkozó
szervezetek, mint az Arany Hajnal rendje, széles körben alkalmazták a jelet.
Guido von List, a botrányos ceremóniáiról közismert okkultista szakértő, a
horogkeresztet roppant büszkeséggel ősi árja szimbólumként azonosította, és
ugyancsak felháborodott rajta, hogy nem-árja népek is széles körben
alkalmazzák – kiváltképpen a bit druidák ebbéli gyakorlata irritálta kényes
ízlését. Friedrick Krohn 1919 májusában publikálta memorandumát, amely az
„Alkalmas-e a horogkereszt a Nemzetiszocialista Párt jelképének?” címre
hallgatott. Krohn a „balkéz” szvasztika alkalmazását javasolta, amely a
buddhista terminológia szerint a szerencse és az egészség jelképe, még
elutasította a „jobbkezes” horogkereszt alkalmazását. A „jobbkezes”
horogkereszt ugyanis korántsem a pozitív energiák fókuszálására volt
hivatott: a szerencsével szemben a hanyatlást, az élettel szemben a halált
ábrázolta. Ennek megfelelően alapjaiban eltérő rítusokhoz használták ezeket a
jelképeket, és alapjaiban eltérő okkultista technikák kapcsolódtak hozzájuk.
Az ősgermán okkultizmus tanai azonban nem különböztették meg ily
élesen az óramutató járásával azonos irányba, illetve ellenkező irányba forgó
horogkeresztet, így Hitler úgy döntött, hogy a „jobbkezes” szvasztikát
alkalmazza. Ez a szimbólum korántsem volt idegen a leendő Führer számára,
hisz a titkos tanokkal foglalkozó Thule Társaság már korábban letette voksát a
„jobbkezes” horogkereszt mellett, amelyet jelképévé emelt. A tizenkilencedik
századi okkultisták és a pre-náci ideológiák alapítói tehát már alkalmazták a
szvasztikát, amelyet valószínűleg Helena Blavatsky terjesztett el eme
körökben. A Teozófiai Társaság alapítója a „korai árja misztikus koncepció
szülöttének”, „az alfa és az ómega univerzális teremtő energiáinak”
fókuszának, az „életerő, a Napból származó energia, illetve „a ciklikus
megújhodás” jelképének tartotta, ekként vezette be a szimbólumot. A
Madame Blavatsky által létrehozott Teozófiai Társaság emblémájában így a
kopt kereszt, a hatágú csillag és a kígyó, valamint az obskúrus jelmondat
(„Egyetlen vallás sem magasabb rendű, mint az igazság”) mellett a szvasztika
is helyt kapott – igaz, annak bal felé forgó, tehát pozitív értékek kifejezésére
hivatott változata. Blavatsky úgy vélte, hogy miként az emberi evolúció hét
foka csúcsán az árja faj helyezkedik el, az okkultizmus hét szimbólumának a
horogkereszt a végső és legnemesebb, legerősebb kifejeződése.
A Thule Társaság azonban a tőr és a falomb mellett már a „jobbkezes”
horogkeresztet alkalmazta, amely döntés az indiai gyökerek ismeretét, a
jelkép tudatos használatát sugallta. Adolf Hitler azonban másként döntött:
részben elvetette Friedrich Krohn javaslatát, az elébe tárt dokumentum más
kiírásait azonban elfogadta, így a náci szimbólum színeivel kapcsolatban is
áldását adta a memorandumra. Az NSDAP szimbólumává így a horogkereszt
„jobbkezes” változata vált, melynek színe fekete, kört formáló háttere fehér,
az alap színe pedig vörös. Az így létrehozott szimbólum 1920 májusában
debütált, mint a nemzetiszocialista mozgalom új jelképe. Adolf Hitler mélyen
hitt a jobb irányba forgó horogkereszt erejében: felsőbbrendű jelképnek
tekintette, amely kozmikus energiákat fókuszál. Mindez nemcsak a leendő
Führer okkultista elhivatottságát példázza, de az a tény, hogy a teremtő
energiákat tükröző szimbólumot annak inverz változatával, a pusztítást és
halált jelképező „jobbkezes” szvasztikával cserélte fel, jól demonstrálja, hogy
Adolf Hitler nem a világos, hanem a sötét oldaltól várt támogató energiákat a
nemzetiszocialista mozgalom számára.
A horogkereszt, mint szimbólum egybeforrott a nácizmussal. A
szvasztikát, mint erőfókuszt és okkult jelképet a Harmadik Birodalom
vezetése számtalan formában és módon megjelenítette: hivatalos okiratokon
és egyenruhákon, repülőgépek és más haditechnikai eszközök felületén,
övcsatokon és pecséteken, lobogókon és bélyegeken, illetve olyan hétköznapi
használati tárgyakon, mint például a hadsereg által használt evőeszközök.
Adolf Hitler és társai hittek a horogkereszt hatalmában: a nürnbergi
pártgyűléseken több tízezer szvasztika vette körül a náci diktátort, aki erőt
merített a szimbólumból, és a tömeg energiájának fókuszát látta benne.

AZ SS: HEINRICH HIMMLER ÚJ LOVAGRENDJE


A Schutzstaffel, majd a Waffen-SS a Harmadik Birodalom legfontosabb
katonai testülete volt, az állami hatalom mindenhatóságának szimbóluma, a
germán fajelmélet megtestesült bizonyítéka. Az 1925-ben felállított SS
kifejlett állapotában nem csupán egy elit katonai szervezet volt, hanem
sokkalta több: a germán faj genetikai állományának hordozására, nemesítésére
és örökítésére hivatott gigantikus eugenikai kísérlet, egyszersmind kultikus
jellegű új lovagrend.
Heinrich Himmler, miután 1929-ben átvette a Schutzstaffel
parancsnokságát, alapvető és széleskörű változásokat, eszközölt a szervezet
sorain belül. Himmler kinevezésekor az SS alig 300 főből álló, csak
perifériális jelentőségű csoportosulás volt, amely sem komoly hatalommal,
sem jelentős eszközökkel nem rendelkezett, ám a náci párt féktelen
ambíciókat dédelgető tagja elhatározta, hogy meghatározó erővé teszi a
szervezetet.
Heinrich Himmler törekvéseit alapvetően befolyásolta a férfi okkultizmus
és miszticizmus iránti vonzalma. A többek között asztrológiával is foglalkozó
vezető hitt a pángermán fajban és a fajelméletben, a német Messiás
eljövetelében és a germán mitológia hatalmában. Heinrich Himmler misztikus
világfelfogása nemcsak elméletben, de gyakorlatban is megmutatkozott, így
rendszeresen részt vett különböző okkultista rítusokban és titkos találkozókon.
Az SS feje szilárdan hitt a német lovag-SS katonák: a genetikai elit rendek
erejében, így a Védosztagot nemcsak és kizárólag világi szervezetnek, de a
pángermán vallás legfőbb letéteményesének, egy újonnan felállított lovagi
rendnek tekintette, amely isteni erők által támogatva győzedelmeskedik
Németország ellenségei fölött.
Heinrich Himmler legnagyobb példaképei közé Madarász Henrik császár,
Loyola Ignác jezsuita atya, illetve a misztikus hatalommal felruházott Richard
Wagner tartoztak. Madarász Henrik volt az, aki megteremtette a germán
lovagrendet – a lovagrend szokásaiból és szimbólumrendszeréből Himmler
bőven merített, mikor meghatározta az SS által használt jelképeket. Loyola
Ignác és a jezsuita rend hatása leginkább a Védosztag életét meghatározó
alapelvekben mutatkozott meg. Az abszolút engedelmesség és a könyörtelen
szigor által igazgatott hierarchia az SS elidegeníthetetlen része, a szervezet
legfontosabb ismérve volt, amelytől senki nem térhetett el, és amely
megszegését könyörtelenül büntették („Hűségem a becsületem” – szólt az SS
jelmondata). Richard Wagner, az antiszemitizmusáról híres zeneszerző-
géniusz, munkásságával oly hatást gyakorolt a férfira, hogy elhatározta,
újjáépíti Wewelsburg várát, amely az SS legfőbb központjává fog válni. A
várban az Artúr-legendakörben szereplő kerékasztalhoz hasonló
alkalmatosságot kívánt elhelyezni lovagjai számára, amely a tanácskozások és
a döntések helyéül volt hivatott szolgálni.
Az SS nemcsak és nem elsősorban harci alakulat volt, hanem inkább egy új
lovagrend és genetikai kincstár, melynek felépítését és működését
misztériumok sokasága befolyásolta.
Heinrich Himmler, mikor meghatározta az SS szimbolikáját, a germán
mitológiából és a pogány mítoszokból merítette inspirációját. Az SS jelképéül
szolgáló rúnák egy ősi, északi pogány rúnaírásból származtak, miként a
szervezet hivatalos relikviái is ilyesféle jegyeket hordoztak. A híres koponyát
a rejtélyes boszorkány, Karl Maria Willigut tervezte és ajánlotta Heinrich
Himmler figyelmébe, aki a hivatalos jelzések közé emelte a Totenkopf
szimbólumát.
A fekete egyenruhát viselő rend tagfelvétellel kapcsolatos követelményei a
germán fajelmélet kritériumait voltak hivatottak megvalósítani. Mint arról
már esett szó, Adolf Hitler és Heinrich Himmler egyfajta élő genetikai
kincstárként tekintettek a Védosztag állományára, így roppant szigorú
előírások szerint szelektáltak a jelentkezők soraiból. A harmincas években
csak és kizárólag északi származású, kicsattanó egészséggel és hibátlan fizikai
állapottal bíró férfiakat vettek fel a tagok közé – már egyetlen tömött fog is
elég volt az elutasításhoz. A jelentkezőktől megkövetelték a vérvonal
igazolását: bizonyítani kellett, hogy sem zsidó, sem más idegen hatás nem
szennyezte be a felvételi kérelemmel élő személy családfáját.
Heinrich Himmler már 1929-ben, négy teljes évvel a hatalomátvétel előtt
kidolgozta az SS szervezetén belül végrehajtandó eugenikai programot. A
Reichsführer célja nem kevesebb volt, minthogy árja tenyésztő teleppé
alakítsa a katonai szervezetet, amely érdekében számos intézkedést vezetett
be. (Roppant bizarr adalék, hogy Heinrich Himmler már a müncheni
egyetemen is genetikával kapcsolatos tanulmányokat folytatott, az SS
eugenikai programja, a Lebensborn elindítása előtt pedig csirketenyésztés
keretén belül gyakorolta eme tudományát.)
Az SS tagok házasságát engedélyhez kötötte, a kérelmeket pedig egy
önálló testület, a Faji Iroda bírálta el, amelynek feladata a germán vérvonal
feletti éber őrködés volt. A vérvonalakat az SS Klán Könyv nevű
dokumentumban rögzítették, itt kaptak helyt az SS tagok családfái és a
házasságkötésekkel kapcsolatos dokumentumok. Heinrich Himmler legfőbb
vágya az volt, hogy a kivételes genetikai állományú SS tagságát a tökéletes
germán rassz kitenyésztésére és szaporítására használja, így hozva létre a
domináns fajt. Ezt a célt szolgálta a Lebensborn-program, amelynek keretében
a legkiválóbb, legszebb német nőket válogatták össze, és arra bátorították
őket, hogy lépjenek szexuális kapcsolatba az SS tagjaival. Az ily módon
fogant gyermekeket különleges intézetekben helyezték el, ahol roppant
szigorú nevelést kaptak – ők voltak hát a germán faj legkiválóbbnak szánt
példányai. Az SS fajnemesítő programját a RuSHA ellenőrizte és
dokumentálta, amely irodát Bruno K. Schultz antropológus professzor vezette
(emellett ő határozta meg a faji minősítések rendszerét, amelyet a leigázott
népek kategorizálására alkalmaztak a nácik).
Az SS katonákkal szembeni alapvető elvárások közé a kimagasló fizikai
teljesítőképesség, a soha nem lankadó, agresszív harci szellem, a magas szintű
harcászati képesség és a sírig tartó lojalitás volt. A Schutzstaffel volt a
fajelmélet gyakorlati igazolása, a germán vérvonal és a germán szellem tiszta
kifejeződése és korrumpálhatatlan őrzője, az eljövendő szuperember, az
Übermensch hírnöke.

AZ SS KÜLÖNLEGES ALAKULATAI
Heinrich Himmler SS Reichsführer természetesen tagja volt a Thule
Társaságnak és a Vril Társaságnak. A rettegett vezető úgy vélte, hogy a
germán faj eredetileg minden más fajnál magasabbrendű népcsoport volt,
titkos tudást és emberfeletti képességeket hordozott. Az évszázadok során
azonban a vérvonal bemocskolódott és elsatnyult, így a 15-16. századra az
árják java eltűnt, feloldódott a népek nagy olvasztótégelyében. Azok, akik
vigyázták vérvonalukat és megőrizték eredeti képességeiket, kevesen voltak,
ősi hitük gyakorlását pedig a Római Katolikus Egyház tette lehetetlenné.
Heinrich Himmler sokat tanulmányozta a 16.-17. századi
boszorkányüldözéseket, amely kutatás megerősítette eredeti elképzelését,
miszerint a boszorkányság vádjával kivégzett személyek voltak azok, kik
vérvonaluk által birtokolták a germán pogányság természetfeletti erejét és
titkos tudását. Az SS Reichsführer gyűlölte a Római Katolikus Egyházat és a
pápaság intézményét: úgy tartotta, hogy a keresztények népirtást hajtottak
végre a germán faj tisztavérű képviselői ellenében, és közel kipusztították az
árjákat. „A boszorkányüldözés következtében százezernyi nőt és asszonyt
vesztett a germán nép, kiket kegyetlenül megkínoztak és kivégeztek.” –
nyilatkozta az SS vezetője.
Himmler belső körei és barátai jól ismerték a Reichsführer elméletét, így
folyamatosan információval látták el a férfit, amely adatok kutatásait voltak
hivatottak megkönnyíteni. Köztük volt Reinhardt Heydrich, az SD rettegett
főnöke, aki 1935-ben különös anyagot továbbított Himmler felé, amely
rögvest felkeltette a férfi érdeklődését. A Biztonsági Szolgálat vezetője által
átadott feljegyzések egy Margareth Himbler nevű boszorkányról szóltak, akit
1629-ben ítéltek máglyahalálra. A nevek hasonlósága nagy hatást gyakorolt
Heinrich Himmlerre, aki úgy döntött: külön részleget szentel az ilyesféle
ügyek kivizsgálásának. Az SS vezetője ekkor létrehozta a Sonderkommando
H egységet, amely nevét a német „hexen”, vagyis boszorkány kifejezéstől
kölcsönözte, és amely az RSHA kötelékén belül tevékenykedett. A különleges
egység feladata az ősi német mágia kutatása volt, még a Hetes Számú Részleg
a boszorkányüldözések iratait kutatta és rendszerezte, illetve dolgozta fel. A
Sonderkommando H átvizsgálta a levéltárakat, a könyvtárakat és a
magángyűjteményeket, és minden olyan dokumentumot, amely az
okkultizmus tárgykörébe tartozott, elkobzott és az SS könyvtárába szállítatott
(háború alatt körülbelül 140 000 okiratot, könyvet és kéziratot koboztak el a
megszállás alá vont területeken). A germán boszorkányság tárgykörében
végzett kutatások eredményeit összefoglaló Hexenkarthotek összesen 33000-
nél is több feljegyzést számlált, valamennyi akta tartalmazott leírásokat a
személyeket, a cselekedeteiket és a büntetési metódusokat illetően. A
Sonderkommando H tehát kétes értéke ellenére is felettébb kiterjedt,
történelmileg egyedülálló gyűjteményt halmozott fel.
Heinrich Himmler kíváncsiságát azonban még egy ily komoly apparátus
sem tudta csillapítani. Az SS Reichsführer nem sokkal a Sonderkommando H
felállítása után újabb titkos katonai csoportot hívott életre, amely minden
másnál szigorúbb biztonsági előírások mellett tevékenykedett. A titkos
birodalmi ügynek minősített Geheimnisvolle Korps a Wolfram von Sievers
által parancsnokolt Ahnenerbe kötelékén belül működött, ám kevesen, csak a
beavatott személyek tudtak létezéséről. A paranormális okkultista egység
szorosan összefonódott a Thule Társaság és a Vril Társaság legfelsőbb
köreivel, de tagjai állítólag az Aliester Crowley-féle Ordo Templi Orientis
páhollyal is kapcsolatban álltak. A csoport tevékenységi profilja az ősi
germán tradíciók és tárgyi leletek vizsgálata és gyakorlati alkalmazása volt. A
Geheimnisvolle Korps élén nem kevésbé érdekes személyiség állt, mint
Marianna Blavatsky, a nagy Helena Blavatsky unokája. Dacára a nő szláv
származásának, Heinrich Himmler őt szentelte fel Legfelsőbb Papnőnek –
olybá tűnt, a fajelmélet megszállottja esetenként hajlandó volt kivételt tenni,
ha ezt pragmatikus érdekek indokolták. A 7. Archeológiai Részleg
dokumentációja szerint a Marianna Blavatsky által vezetett okkultista kör az
organikus energia fegyverként történő alkalmazásán munkált, tehát
harcászatilag is alkalmazható mágiával, egy új harcos rend létrehozásával
kísérletezett. A Legfelsőbb Papnő emellett a germán vér mágikus
tulajdonságait is kutatta, és szadista kísérleteket folytatott, amelyek emberek
százainak életét követelték. A Geheimnisvolle Korps tevékenységéről és az
általuk folytatott kutatások esetleges eredményeiről, miként megannyi más
titkos náci szervezet esetében, nem maradt hátra hozzáférhető dokumentáció –
így a különleges csoportjelentőségét az eltelt idő távlatából, hiteles
dokumentumok és szemtanúk hiányában immár nem lehetséges megítélni.
Létezésük ennek ellenére is bizonyított.
A Schattenkrieger különítmény az SS legfurcsább, a pángermán
mítoszokkal és a náci ideológiával összevetve felettébb idegennek ható
egysége volt. Az árnyékharcosok egysége különlegesen képzett japán
harcosokból állt fel, kiket a hírhedt okkultista csoport, a Zöld Sárkány Rend
küldött személyes ajándékként Heinrich Himmler SS Reichsführer számára,
miután a szigetország csatlakozott a tengelyhatalmak katonai szövetségéhez.
Ezek a katonák valamennyien az ősi japán harcművészet, a ninjutsu mesterei
voltak, lojalitásukban és fegyelmükben egyaránt megingathatatlan harcosok.
Pusztakezes és fegyveres küzdelemben egyaránt kiváló jártassággal bírtak, a
pengékhez és a lőfegyverekhez magas szinten értettek, és a legnagyobb
csendben ténykedtek (az alakulat neve is a katonák lopakodó harcmodorát
példázta). Valószínű, hogy a Schattenkrieger ninjái kémkedésben,
beszivárgásban és orvgyilkosságban segédkeztek az SS számára, illetve
kiképzői feladatokat láttak el más különleges csoportok mellett. Az elit japán
alakulat bevetéseiről, az egység sorsáról nem maradtak fenn adatok,
mindössze létezésük bizonyított.

A VÉGZET LÁNDZSÁJA
1938. március 9. diadalmas nap volt Adolf Hitler számára. Az Ausztria
bekebelezését célzó bonyolult politikai és katonai machinációk sikerrel jártak,
Németország annektálta szomszédját, melynek következtében Ausztria
megszűnt autonóm politikai hatalom lenni.
A Führer immáron 25 éve epekedett Longinus Lándzsájáért, a szent
relikviáért, amely egykoron átjárta Jézus Krisztus oldalát, s amely a
rákövetkező évszázadokban hatalmas uralkodók kezében tűnt fel, és gyakorolt
hatást Európa történelmének menetére. A diktátor roppant mód tartott tőle,
hogy valamely fatális véletlen, vagy titkos összeesküvés kiüti mohó kezéből
Longinus Lándzsáját, és Napóleonhoz hasonlóan maga is elveszíti a szent
fegyver támogató erejét, ezért széleskörű biztonsági intézkedéseket léptetett
érvénybe. Adolf Hitler már napokkal az anschluss tervezett időpontja előtt
Bécsbe menesztette Wolfram von Sievers személyét, aki Heinrich Himmler
megbízásából az SS okkult irodáját, az Ahnenerbe-t vezette. Von Sievers
korábban a Végzet Lándzsájával kapcsolatos kutatásokat felügyelte, így
szaktekintélynek számított ezen a téren. Feladata az volt, hogy biztosítsa a
„Heilige Lance” státuszát. Von Sievers személyét terhelte a felelősség, hogy a
Lándzsát senki ne érintse és ne mozdítsa el helyéről, így a különös
hatalommal bíró fegyver megfelelő állapotban várja Adolf Hitlert. Egyéb,
hírszerzési célokat szolgáló adminisztratív kötelezettségek is terhelték a férfit:
lajstromba vette a Hofburg Kincstár valamennyi dolgozóját, a
takarítószemélyzet tagjaitól egészen a felsőbb igazgatásig, a külső
munkatársaktól a megbízásos szerződések keretében alkalmazott szakértőkig.
Wolfram von Sievers vezetésével terjedelmes dossziék tucatja készültek,
amelyeket titkosítottak, később pedig Berlinbe szállítottak. A kutatón kívül
Heinrich Himmler SS Reichsführer is feladatot kapott a Lándzsa biztosítására.
Az SS tisztje volt hivatott a náci hatalomátvételt követően vigyázni a kincstár
épületét, hogy senki fia ne léphessen be oda, ezáltal megakadályozni, hogy a
nácizmussal szembenálló okkultista körök, magánszemélyek vagy akár
karhatalmisták elszállítsák a szent ereklyét. Himmler válogatott
rohamosztagosokat vezényelt az épület elé, akik fegyverrel vigyázták az
épületet, és senkit sem engedtek oda belépni. A fekete egyenruhát viselő
katonák parancsot kaptak rá, hogy bármely, akár a legkevésbé erőszakos
behatolási kísérlet esetén is nyissanak tüzet. Walter Buch polgármester, aki a
németországi szabadkőműves mozgalmak felszámolásában szerzett
érdemeiért cserébe kapta ezt a tisztséget, szintén a Lándzsa ügyében járt el: az
ő feladata volt megszervezni a „Heilige Lance” Nürnbergbe szállítását.
A Heinrich Himmler, miután biztosította a helyszínt, vezére elé igyekezett,
és Linz városban várta be Adolf Hitlert. Himmler biztosította a Führert, hogy
a Lándzsa sértetlen állapotban, érintetlenül várja őt. A náci diktátor
megnyugvással vette tudomásul a jó hírt: roppant aggódott, hogy ügyesen
kitervelt fortély, vagy véletlen balszerencse által elveszítheti a misztikus
relikviát. Miután megbizonyosodott arról, hogy az események követik az
általa megszabott terv menetét, biztonsági okokból 24 órával későbbre
halasztotta a Bécs városába történő bevonulást – a Führer egy esetleges
merénylettől tartott.
A bécsi bevonulás napján Adolf Hitler beszédeket mondott, majd szemlét
tartott az illegálisan felállított osztrák SS alakulatai felett. Ezt követően a
Führer váratlanul lemondta a további hivatalos programokat, így a
városnézést, az Imperial szállodában tartott díszvacsorát és az azt követő
fogadást is. Nem kívánt tömegekkel érintkezni, holmi diplomáciai prezentáció
helyett sokkalta nagyobb horderejű feladat állt előtte: szobájába zárkózva,
zavartalan magányban készült a Lándzsával való szembesülésre.
Már elmúlt éjfél, mikor Adolf Hitler Heinrich Himmler társaságában
elhagyta az Imperial szállodában lévő lakosztályát, és a Hofburg Kincstárhoz
hajtott. Wolfram von Sievers, Kaltenbrunner, Walter Buch, valamint Reinhard
Heydrich az épület előtt vártak érkezésére. A Mercedes-Benz
személygépkocsi áthajtott a náciszimpatizánsok ünneplő tömegén, Adolf
Hitler a lépcsősornál szállt ki a hatalmas autóból. A Lándzsa birtokba vétele
mágikus, intim pillanat volt a Führer számára. Huszonöt éve készült rá, hogy
befogadja a szent ereklye energiáját, és segítségével meg kezdje hódításait.
Életének eme két és fél évtizedét alapvetően meghatározta a Lándzsa iránti
sóvárgás, amely ereklye által hite szerint majdan felemeli a germán fajt, és
domináns néppé teszi. Ezt a pillanatot, a dicsőség katartikus pillanatát nem
kívánta megosztani senkivel, így szárnysegédeit a Hofburg Kincstár épületén
kívül hagyta. Adolf Hitlert egyedül Heinrich Himmler kísérte fel a lépcsőkön,
de miután beléptek a kincstár épületébe, visszaküldte a férfit. Egyedül kívánt
maradni.
Miután Heinrich Himmler kilépett a Hofburg Kincstár kapuján, a Führer
magára maradt. Tanúk hiányában soha nem fogjuk megtudni, mi történt, ám
tény: több mint egy teljes órát töltött odabent.
Longinus Lándzsája, a természetfeletti erővel felruházott ősi ereklye
immáron Adolf Hitler birtokába került, aki gonosz céljai érdekében
használhatta a mágikus talizmán mérhetetlen energiáit.
Alig másfél évnek kellett leperegnie, és kitört a Második Világháború.

TITOKZATOS TIBET-EXPEDÍCIÓK
A Thule Társaság kitüntetett figyelemmel kezelte Mongóliát és Tibetet:
egyrészt, mert a Karl Haushofer által megfogalmazott üreges Föld elmélet
szerint ez a terület volt a „Föld szíve”, másrészt pedig, mert a náci
antropológusok többsége eme térséget határozta meg a germán faj
bölcsőjeként. A Haushofer-féle teória – amelyet mind Adolf Hitler, mind
Heinrich Himmler elfogadott – azonban még ennél is többet feltételezett. A
férfi elképzelései szerint – amelyet a mitológiákból származó érvekkel
támasztott alá – egykoron felsőbbrendű emberek lakták a Góbi-sivatag
területét, akik egy ismeretlen okból bekövetkezett, meghatározatlan jellegű
katasztrófa miatt pusztultak ki. Az istenszerű embereket az ősi védikus írások
„arya”, azaz árja névvel illették, és fehér bőrű személyeknek írták le őket,
kiknek hatalma messze túlmutatott az egyszerű halandók képességein. A
katasztrófa bekövetkezte után az ős-árják utolsó csoportja a Tibet alatt fekvő
barlangrendszerekben talált menedéket, ahol tovább folytatták életüket.
Haushofer elképzelése szerint a Shampullah birodalom lakói olyasféle
tudással rendelkeztek, amely lehetővé teszi a világ nem hagyományos
eszközökkel történő meghódítását. A náci vezetés hitt a germán faj
felsőbbrendűségét magyarázó elmélet helytállóságában, a Thule Társaság és a
Vril Társaság tagjai is osztották nézetüket. Ezek az újpogány rendek úgy
tartották, hogy az eredeti buddhizmus voltaképpen egy árja vallás volt,
amelyet a követők és a hamis vallási vezetők torzítottak el az évszázadok
során, kiölve belőle az árja jegyeket. Adolf Hitler és legfontosabb kapcsolatai,
a náci vezetés és az Ahnenerbe intézete elfogadta ezeket az elképzeléseket, és
számos titkos expedíciót küldtek Tibetbe.
Az első kutatócsoport azt a feladatot kapta, hogy derítse fel Mongólia és
Tibet szellemi, illetve anyagi kincseit, és lehetőség szerint lépjenek
kapcsolatba a felsőbbrendű emberekkel, kikben az árja faj őseit vélték
felfedezni. Ezt az expedíciót Ungerg báró vezette. A németekből és más
nemzetiségű pribékekből összeverődött szabadcsapat parancsnoka
tárgyalásokat folytatott Mongóliában, és felfegyverzett emberei élén oly
könyörtelenül lépett fel a helyiekkel szemben, hogy a vörös partizánok
elfogták a bárót, és kivégezték. A csoport a parancsnok halála után szétzüllött,
tagjai szétszéledtek a szélrózsa miden irányába.
A náci vezetés azonban nem adta fel ily könnyen a Tibettel kapcsolatos
ábrándokat. 1939. január 19-én a Waffen-SS kötelékéhez tartozó Ahnenerbe
divízió öt tagja jelent meg Lhasa városában. Krause, Wienert, Beger, Geer és
Schaefer komoly kísérettel érkeztek: egyrészt német katonákat, másrészt helyi
segítőket tudhattak maguk mellett, kik munkájukat voltak hivatottak segíteni.
Az expedíció a közhiedelemmel szemben nem a legendák által övezett
Shangri-La felkutatását célozta, az SS tisztjei a béke és boldogság rejtett
városa helyett a náci fajelmélet bizonyítékát és a szellemi energiák relikviáit
kívánták megtalálni. Mindemellett egyéb, jóval racionálisabb okok is
indokolták a helyszíni vizsgálódást: a német hadvezetés kíváncsi volt rá, hogy
Tibet területén lehet-e katonai bázisokat létesíteni a Brit-Indiák elleni
támadáshoz, és hogy a helyi hatalom hajlandó-e katonai szövetségre lépni a
Harmadik Birodalom kormányával. A Waffen-SS tisztek által vezetett csoport
tevékenységét mai napig homály fedi: sem hitelesnek tekinthető történelmi
dokumentumok, sem forrásértékű személyes visszaemlékezések nem
maradtak utánuk. Nem tudni cselekedeteiket, és azt sem, sikerült-e igazolni a
Harmadik Birodalom vezetése által tényként kezelt bizonytalan teóriákat és
(ál)tudományos elképzeléseket.
A második expedíció sorsa tehát homályba vész. Annyi ellenben bizonyos,
hogy egészen 1943-ig számos további expedíció indult Tibetbe, amelyeket
tisztázatlan kutatások elvégzésére menesztettek a távoli területre. Valószínű,
hogy egészen 1943-ig folyamatosan utaztak német szakemberek a Himalája
térségébe, miként az is, hogy számos helyi okkultista szakértőt és szent
embert menekítettek át Németországba, a Svájcon és Spanyolországon át
vezető biztonságos útvonalakon és tény az, hogy az SS kötelékében,
legfőképpen pedig az Ahnenerbe tagságában számos tibeti férfi teljesített
szolgálatot.

A KRISTALYKOPONYA TITKA
Albert Mitchell-Hedges, a híres angol archeológus 1927-ben felettébb
szokatlan leletre bukkant Közép-Amerika vadonjában. Egy feltáratlan ősi
maya település nyomait fedezte fel az őserdőben, amelyet teljesen benőtt a
buja növényzet, áthatolhatatlan dzsungellé változtatva a várost. Mivel
hagyományos módszerekkel lehetetlen volt feltárni a települést, az
archeológusok más lehetőség hiányában felgyújtották az erdőt. Három hektár
vadon veszett oda a lángokban, de miután eloszlott a sűrű füst, az expedíció
tagjai elképesztő felfedezéssel szembesültek. Méreteit tekintve hatalmas,
páratlanul kiépített és kiváló állagban fennmarad településre bukkantak,
amely számos piramist, templomot, egy hatalmas amfiteátrumot és egyéb
épületeket számlált. A rákövetkező, részletes feltárás során Mitchell-Hedges
egyedülálló leletre bukkant, amely élesen megosztotta a régésztársadalmat: a
furcsa tétel egyesek szerint boszorkányos ügyességgel létrehozott
hamisítvány, mások szerint a huszadik század legfontosabb régészeti
felfedezése.
A vitatott tétel egy kvarckristályból készített emberi koponya, arányaiban
és formájában tökéletes, megmunkálási minőségét tekintve példa nélküli.
Kora meghatározhatatlan, funkciója nem ismert, eredete szintén sűrű
homályba vész. Korábban is találtak ugyan ilyesféle darabokat, de más, jóval
kezdetlegesebb ábrázolásokkal szemben ez a koponya tökéletesen hasonul az
emberi koponyához, anatómiailag tökéletes. Nem tudni, mily módon
készítették: a kvarckristály ily precíz megmunkálása olyasféle technológiát
feltételez, amely még ma sem áll az emberiség rendelkezésére. (A hetvenes
években a Hewlett-Packard laboratóriuma részletes vizsgálatnak vetette alá a
különös leletet. Bebizonyosodott, hogy a koponyát egyetlen nagy
kvarckristályból alakították ki, ám a készítők egyáltalán nem használtak
fémből készült eszközöket – a mikroszkópos vizsgálat során egyetlen
karcolást sem fedeztek fel a koponya felületén. A Mitchell-koponya tehát a
mai napig régészeti és technológiai paradoxonnak számít, az archeológusok
rémálma, megfejthetetlen rejtély.)
A Mitchell-féle kristálykoponya tehát mind technológia, mind történelmi
szempontból feloldhatatlan misztérium, egy létező archeológiái anomália.
A lelet pár éven át a régész birtokában volt (Mitchell természetesen átadta
a hatóságoknak, ám a helyi kormány visszaadta a koponyát, ily módon
ismervén el a régész feltárások során szerzett érdemeit), majd végül a
harmincas években egy brazil múzeumba került. Ekkorra már legendák
tucatjai övezték a Mitchell-féle leletet. Megfigyelték, hogy a kristálykoponya
időről időre változtatja színét, és a környezeti viszonyoktól függetlenül hol
elhomályosodik, hol pedig fényesen ragyog. Egyes spekulánsok úgy vélték,
hogy valamiféle istenség koponyája került elő, mások idegen lények
hagyatékának tartották a darabot, ismét mások pedig egy történelem előtti,
magasan fejlett civilizáció bizonyítékát látták benne.
A Mitchell-féle kristálykoponya olyan tétel volt, amelyet a Harmadik
Birodalom okkultista szakértői semmiképpen nem hagyhattak figyelmen
kívül. Az SS ősi hagyatéki hivatala, az Ahnenerbe 1943-ban különleges
ügynököket dobott át Brazíliába, kiknek feladata az volt, hogy elrabolják és
Németországba szállítsák a kristálykoponyát. A náci ügynökök behatoltak a
múzeumba, betörték a tárló üvegét, és kiemelték a felbecsülhetetlen értékkel
bíró darabot. Az épületet azonban már nem tudták elhagyni: megszólalt a
riasztó, és a múzeum biztonsági személyzete elfogta a tolvajokat. Az
Ahnenerbe ügynökeit kihallgatás alá vonták, amely során bevallották, hogy a
náci kormány megbízásából követték el a bűncselekményt. A rejtélyes
koponya megszerzésére tett rablási kísérlet tehát kudarccal végződött, de a
Harmadik Birodalom vezetői ennek ellenére sem mondtak le a
kristálykoponyáról: újabb ügynököket vetettek be a cél érdekében, ám a
következő csoport is lebukott. Ezt követően a múzeum igazgatósága
elszállíttatta a felbecsülhetetlen értékkel bíró darabot, és biztonságosabb
helyre került.
Tény, hogy az Ahnenerbe okkultistái roppant heves vágyat tápláltak a
kristálykoponya irányába. Egyes feltételezések szerint a Mitchell-féle lelet
megszerzését Karl Maria Willigut, a titokzatos náci boszorkány, az
Ahnenerbe egyik legnagyobb hatalmú, ám mindvégig homályba burkolózó
szakembere rendelte el. A fekete mágiával foglalkozó Karl Maria Willigut
úgy vélte, hogy a lelet a Halál Istennőjének koponyája, egy ősi árja
szakramentum, amely az elveszett Atlantiszról származott. A boszorkány
meggyőződéssel vallotta, hogy a kristálykoponya energiafókusz, minden
másnál fontosabb mágikus tárgy, az árja szuperember hagyatéka, amely
földöntúli hatalommal bír. (Több, mint érdekes egybeesés, hogy az SS által
alkalmazott legfőbb grafikus szimbólum a koponya (Totenkopf) volt, amelyet
Karl Maria Willigut saját kezűleg tervezett Himmler felkérésére.)
Karl Maria Willigut szerint a Mitchell-féle kristálykoponya által lehet
megteremteni a Herrenvolk fajt, ez a szakramentum ruházza fel oly erővel a
náci mágusokat, hogy képesek legyenek az emberi faj evolúcióját a végső
szintre juttatni. A koponya tehát központi szerepet töltött volna be az
Ahnenerbe által futtatott projektek sikerre vitelében, Karl Maria Willigut
szerint ez volt az a tárgy, amely birtokában az ősi örökség hivatala képes lett
volna felszabadítani a pogány energiákat, amely segítségével a náci varázslók
uralmuk alá hajthatták volna a világot.
Érthető hát, miért is foglalkozott kiemelten a rettegett SS a koponyával, és
miért kívánták oly hevesen birtoklását – meglehet, Longinus Lándzsája és a
Szent Grál mellett ez lett volna az a kritikus jelentőséggel felruházott ereklye,
amelynek hatalmát az Ezeréves Birodalom megalapításához, az árja
übremensch kitenyésztéséhez kívántak a náci okkultisták felhasználni.

NÁCIK AZ ANTARKTISZON
Német sarkkutatók már jóval Adolf Hitler hatalomra lépése előtt is
bemerészkedtek az örök jég birodalmába. Az első felfedezők csoportját Sir
Eduard Dallman vezette, aki a Német Sarkkutató Társaság megbízásából járt
el. Az expedíció végrehajtásához szükséges anyagi és egyéb forrásokat a
társaság fedezte, az akció tudományos célokat szolgált. A Grönland nevű,
német zászló alatt hajózó gőzhajó 1873-ban érte el a kontinenst, majd
kiterjedt vizsgálódást folytatott. 1873 és 1933 között további hat alkalommal
szálltak partra német csoportok. Az első csapat, amely mélyen behatolt az
örök jég zord birodalmába, az Erich von Drygalski által vezetett expedícióhoz
tartozott. Drygalski a berlini egyetem geológia és geográfia tanszékének
vezetőjeként komoly szaktekintélynek számított, a küldetés pedig számos
tudományos eredményt fiadzott. A csoport a Gauss nevű hajóval hatolt be a
hatodik kontinens rejtélyes birodalmába, és légballon segítségével
megkísérelte feltérképezni a part menti területeket. Legközelebb a Deuschland
nevű hajót parancsnokoló Wilhelm Filchner lépett be a végtelen jégmezőkre
(1912), őt pedig dr. Albert Merz követte a különlegesen felkészített,
sarkkörön túli üzemeltetésre átalakított Meteor nevű kutatóhajóval.
Németország tehát a nemzetiszocialista párt és Adolf Hitler hatalomra
kerülése előtt már több ízben is menesztett tudományos csoportokat az
Antarktiszra, a kutatók által feltárt eredmények pedig jól szolgálták a náci
vezetés által megfogalmazott későbbi törekvéseket.
A Führer és a Harmadik Birodalom szűkebb vezetése számos okból
érdeklődött a hatodik kontinens iránt.
Heinrich Himmler, aki az árja faj legfőbb genetikai és erkölcsi erényeit
összegyűjtő és gondozó SS vezetői posztját látta el, komoly hittel viseltetett
az Atlantisz-elmélet és a Hörbiger-féle jégvilág-elmélet iránt. A Führer még a
harmincas évek derekán elhatározta, hogy az Antarktiszt bevonja a német
érdekszférába, és különleges bázist létesít a hatodik kontinensen. Több célja is
volt ezzel: egyrészt az árja faj életterét kívánta kiterjeszteni, másrészt katonai
célok vezérelték, nem utolsósorban pedig egyéb, szigorúan titkos programok
színhelyéül szánta az Antarktisz Dél-Afrikához közeli területeit. Az sem
elhanyagolható szempont, hogy Adolf Hitler hitt az üreges Föld elméletben:
úgy képzelte, a belső tér bejáratai az északi, illetve a déli sarkokon
keresendők.
1938-ban, Ausztria bekebelezését követően megérett a helyzet a déli sark
meghódítására. A Führer személyesen adott parancsot Hermann Göring
számára, hogy szervezzen meg, lásson el anyagi és más forrásokkal, és
indítson útnak egy jól felszerelt expedíciót. Az egykori vadászpilóta gondosan
ügyelt rá, hogy tudományos csoportnak álcázza a félkatonai programot, és
elleplezze a tényleges törekvéseket: az expedíció valós célja ugyanis egy
német katonai bázis felállítása volt.
Az Antarktisz helyzete 1938-ban még igen esetleges volt, sem nemzetközi
egyezmények, sem egyéb politikai, vagy katonai megállapodások nem
tisztázták a hatodik kontinens státuszát. Köztudomású, hogy Adolf Hitler nem
igazán kedvelte a körmönfont diplomáciai tárgyalásokat, a végtelen
jegyzékváltásokat és hosszadalmas egyeztetéseket, és sokkalta inkább a gyors,
határozott fellépést tartotta célravezető módszernek. Ennek megfelelően az
Antarktisz meghódítását sem előzték meg diplomáciai tárgyalások: a náci
vezetés döntést hozott, majd ezt a döntést bármely más hatalom megkérdezése
nélkül is érvényre juttatta.
A civil köntösbe bujtatott, ám katonai célokat szolgáló expedíció vezetői
posztját Alfred Richter kapitányra ruházták, aki komoly segítséget kapott,
miután az amerikai Richard E. Byrd kapitány igent mondott a Német
Sarkkutató Társaság felkérésére, és csatlakozott a kutatócsoporthoz.
Richard Evelyn Byrd a kor leghíresebb és leginkább tisztelt sarkkutatója
volt, aki korábban már számos alkalommal járt a jég által borított
kontinensen: 1925-ben repülőgéppel szállt el felette és végzett térképészeti
feltárásokat, majd 1928-ban és 1929-ben is visszatért. A legnagyobb szabású
expedíciót 1933-ban vezette: ez a kiküldetés közel három teljes éven át,
tartott. Byrd kapitány fanatizmusát kiválóan példázta, hogy képes volt hosszú
hónapokra bezárkózni egy, a déli szélesség 80. fokán épített állomásra, hogy
meteorológiai méréseket végezhessen – nem is egészen eredménytelenül, hisz
számos tudományos felfedezést tett. Az amerikai kutató 1938 novemberében
tartott előadáson ismertette a német csoporttal saját tapasztalatait, valamint
felkészítette a kutatókat a várható igénybevételre és a zord körülményekre.
A beszédes nevű Neuschwabenland (Új-Svábföld) hajó (Az egységet az
expedíció előtt felújították és részlegesen átépítették, ekkor keresztelték át
Schwabenland (Svábföld) névről Neuschwabeland névre.) 1938. december
17-én futott ki, és egy hónappal később, január 19-én érte el az Antarktisz
partjait. A rákövetkező három hétben a kutatók példás serénységgel
térképezték fel a környező területeket. 12 óránként szálltak fel a repülőgépek,
és végeztek felderítő repüléseket, amelyeken több ezer fényképet készítettek.
A kutatók eleinte a Maud királynő-földnek nevezett területet vizsgálták át, (A
területet egy korábbi, norvég nemzetiségű expedíció keresztelte el.) majd az
ismeretlen felé kezdtek el kalandozni. Vitathatatlan, hogy a német csoport
jóval messzebb jutott, mint bármely más, korábbi expedíció, jóval komolyabb
eredményeket ért el, és jóval nagyobb jelentőséggel rendelkező területeket
derített fel. Repülőgépek segítségével körülbelül 600 000
négyzetkilométernyit területet térképeztek fel, amelyről körülbelül 10 000
fényképfelvételt készítettek. A gépekről több ezer, horogkereszttel ellátott
vasrudat dobáltak le, amelyek azt hivatottak szimbolizálni, hogy immáron a
Harmadik Birodalom fennhatósága alá tartozik a terület. A német kutatás
körülbelül az Antarktisz egyötödét érintette, amely terület számos meglepetést
tartogatott a tudósok és a katonai személyek számára. A légi felderítés olyan
területekre bukkant, amelyeket nem fedett sem jég, sem hó, hanem gyér
növényzettel borított, tavakkal tarkított szárazföldek voltak. A geológusok
föld alatti melegvizű források létezésével magyarázták az oázisok létezést,
amelyek ugyancsak furcsa látványt nyújtottak a végtelen jégmező közepén. A
német kutatók gondosan feltérképezték az enyhébb mikroklímával rendelkező
földdarabokat, figyelmük a területeken lelt tavak vizsgálatára is kiterjedt. Az
Új-Svábföld névre keresztelt terület azonban egyéb meglepetést is tartogatott:
a kutatók egy több tíz kilométer hosszú föld alatti barlangra bukkantak,
amelyben melegvizű forrás fakadt, és amely alkalmas volt egy katonai bázis
kialakítására.
A Richter-expedíció vezetője hazatérte után részletesen beszámolt Adolf
Hitler és vezérkara előtt. A náci vezetés minden bizonnyal örömmel fogadta a
kutatás által feltárt eredményeket, hisz a kutató által sorolt információk
nagymértékben támogatták törekvéseiket. A Führer, miután hosszadalmas
megbeszélést folytatott az SS vezetőjével, irracionálisnak tűnő lépésre szánta
el magát: a nemzetközi katonai helyzetre hivatkozva berekesztette a további
sarkkutatási expedíciókat.
A hivatalos dokumentumok itt véget érnek.
Az elszórt bizonyítékok azonban azt feltételezik, hogy Adolf Hitler és
legbelsőbb köre egyáltalán nem adták fel dédelgetett álmukat, Richter új
expedíció iránti kérelmét pedig csakis azért utasították el, mert már elégséges
információval rendelkeztek egy katonai projekt megkezdéséhez, amelyet a
lehető legnagyobb titkokban akartak kivitelezni – még a civilek bevonásával
lebonyolított kutatásokat nem tudták volna ily ügyesen leplezni a
nyilvánosság és az angolszász hatalmak előtt.
A rákövetkező években szállítóhajók és haditengerészeti egységek, felszíni
hajók és tengeralattjárók egyaránt indultak az Antarktiszra, gyomrukban több
tonnányi, szigorúan titkos rakománnyal.
Tudósok és az SS tagjai, katonák és civilek, hadianyag és felszerelés,
kísérleti technológia és egyéb ellátmány egyaránt érkezett Új-Svábföld
területére. Roppant valószínű, hogy a nácik Heinrich Himmler parancsára,
Adolf Hitler beleegyezésével titkos földalatti támaszpontot építettek ki,
amelyet titokzatos célok érdekében üzemeltettek. Máig nem tisztázott, miért is
hozták létre a 211-es bázist, ám Adolf Hitler és Heinrich Himmler lázas
álmait ismervén valószínű, hogy a végső cél a technológiai fejlesztéseken
kívül az okkultista tanokban szereplő felsőbbrendű ember megteremtése, és a
felsőbbrendű emberek kolóniájának, az Új-Berlin névre keresztelt földalatti
városnak a felépítése volt: a Führer tehát az elméleti tanulmányok után
immáron a tettek mezejére lépett.

DAS AHNENERBE: A HARMADIK BIRODALOM


OKKULT HIVATALA
A Harmadik Birodalom okkultizmussal foglalkozó hivatala, az Ahnenerbe
1935-ban került felállításra August Hirt doktor és Friedrich Heilscher
filozófus által. A korai időkre vonatkozóan nem maradtak fenn
dokumentumok: az alapítók tevékenységét ismervén valószínűsíthető, hogy az
intézet a kezdetektől fogva a faji tudományok tárgykörében folytatott
kutatásokat. August Hirt doktor személye meglehetősen ismert a történészek
számára, hisz számos dokumentum és tárgyi bizonyíték őrzi tudományos
kutatásokként aposztrofált mészárosi tevékenységének halálszagú emlékét, az
Ahnenberg másik alapító atyjának alakját azonban máig sűrű homály fedi –
Friedrich Heilscher még ma is az elmúlt század legrejtélyesebb történelmi
figurái közé sorolható. A filozófus egyszersmind okkultista szakember volt, a
fekete mágia beavatott ismerője, kinek tudásáról és járatosságáról azt
tartották, hogy magasan felülmúlja Karl Haushofer ismereteit. Heilscher volt
az, aki létrehozta az Ahnenerbe alapjait, ő határozta meg a szervezet
tevékenységi profilját, és ő építette fel a különböző divíziókat. A férfi
sohasem lépett be az NSDAP soraiba: felettébb ritka volt az ilyesféle kívülálló
státusz, hisz a náci vezetés, kiváltképpen pedig Adolf Hitler nem tűrték a
szimbolikus elhatárolódást. Friedrich Heilscher esetében azonban kivételt
tettek. A filozófust nagy tisztelet övezte mind a Führer, mind Heinrich
Himmler, mind Wolfram von Sievers, mind Karl Ernst Haushofer részéről:
szakértelmét és járatosságát a náci vezetés legbelsőbb körei is a legnagyobb
tisztelet hangján emlegették. Adolf Hitler és Heinrich Himmler nemcsak a
háború előtt, de a háború kitörése után is gyakorta kérték ki véleményét, Karl
Haushofer bebörtönzése után pedig Heilschert emelték a legfőbb titkos
tanácsos posztjára, így nem túlzás kijelenteni, hogy a mágusként ismert és
elismert férfi komoly hatást gyakorolt a történelem menetére. A harmincas
években, bár informális módon, hivatalos kinevezés nélkül, de ő látta el az
Ahnenerbe vezetésével kapcsolatos feladatokat, és később is fel-felbukkant a
titokzatos szervezet közelében.
1939-ben, a háború kitörése után az irodát az SS kötelékéhez csatolták és
kibővítették. Ebben az évben valamennyi náci okkultista szervezetet, így a
Vril Társaságot is az Ahnenerbe hatáskörébe vonták, így hozva létre egy
legfelsőbb irodát, amely az adott területet érintő kutatások összességét
felügyelte, irányította és finanszírozta.
A társasághoz tartozott még – sok más ismert személyen kívül – egy
kiváltképpen bizarr figura, Karl Marie Willigut. Az agg korban lévő asszony
(1866-ban született) titokzatos személy volt, sem tevékenységéről, sem
személyéről nem maradtak fent részletes és megbízható információk, ám tény,
hogy személyét páratlan tisztelet övezte. A nő – kinek családneve annyit tett:
isteni akarat – ugyanis boszorkány volt, a fekete mágia legfőbb tudósa, a
Harmadik Birodalom sötét angyala. Heinrich Himmler legbelsőbb köréhez
tartozott, ő vezette be a férfit a germán mitológia mélységeibe, és ő tervezte
az SS szimbólumává tett jellegzetes halálfejet. Folyamatosan informálta és
tanácsokkal látta el az SS Reichsführert, és komoly hatást gyakorolt az SS
legfelsőbb vezetésére – azok a személyek, akik ellenszenvvel szemlélték ezt a
fajta kapcsolatot, és felelőtlenségnek tartották, hogy a fekete zubbonyosok
vezetője ily hatalmat adott egy sötét hatalmak által igazgatott öregasszony
kezébe, – „Himmler Raszputyinjának” nevezték a nőt.
Az Ahnenerbe tehát egy összesített náci okkultista iroda volt, amely
számos frakcióra oszlott. Az egyes frakciókon belül több száz szakember
dolgozott, a programokat és a szakértőket pedig az SS támogatta és
finanszírozta, méghozzá meglehetősen bőkezűen – a megszállt területeken
végzett széleskörű rablóhadjáratok anyagi hozadékából felbecsülhetetlen
értékű kutatási anyagok kerültek át Berlinbe, és a működés anyagi költségeit
pedig felettébb nagyvonalúan fedezték. Emellett az Ahnenerbe
kutatóexpedíciókat és régészeti feltárásokat is vezetett, gyakorlatilag az ősi
örökség hivatala felügyelte a teljes német archeológiát: a régészek egyetlen
csákánycsapást sem eszközölhettek a szervezet jóváhagyása és felügyelete
nélkül. Az okkultista iroda egyaránt foglalkoztatott spiritiszta médiumokat,
matematikusokat, nyelvészeket, varázslókat, asztrológusokat, fizikusokat,
orvosokat és egyéb szakértőket – tekintélyes gárda támogatta hát a szervezet
munkáját. Az Ahnenerbe tagjai valamennyien az SS fekete egyenruháját
viselték, és az egyes részlegek vezetői közvetlenül Heinrich Himmler SS
Reichsführer felé tartoztak elszámolással. Az SS tagjai tudták, hogy az
Ahnenerbe különös kutatásokkal foglalkozik, így tisztelték és félték a
különleges azonosítókat viselő férfiakat és nőket. Az okkult tudományokkal
és kutatásokkal foglalkozó iroda fejének Wolfram Sievers SS
Sturmbannführert nevezte ki Himmler, aki így személyes stábjának tagjává
vált, ezáltal tudomása volt az SS valamennyi titkos üzelméről. Sievers
vezetése alatt az Ahnenerbe iroda komoly gyarapodásnak indult, így 1940-ben
már 46 különböző részleget számlált, amelyek közül tizenkilencet
professzorok, másik tizenkilencet pedig doktorátussal rendelkező személyek
vezettek. Egyes híresztelésekkel szemben tehát korántsem tanulatlan
kuruzslók, hanem komoly szakemberek ténykedtek a szervezet soraiban, mint
például a világ egyik legnagyobb India-szakértőjeként ismert Walter Wust, a
veterán felfedező (ő rövid ideig a szervezet vezetői posztját is elfoglalta),
Ernst Shaefer, vagy Walter Jankuhn archeológus. Heinrich Himmler és
Wolfram von Sievers gyakorlatilag szabadon tallózhattak a német
tudományos és okkultista élet elitje közt, hisz tudták, hogy a kiválasztott
személyeknek nincs más lehetősége, mint a kooperáció – akit a nácik nem
tudtak megnyerni ígéretekkel és anyagi javadalmazással, azt erőszakkal vették
rá az együttműködésre. Az SS Reichsführer és társa semmitől sem riadt
vissza, így nem egyszer saját honfitársaikat is meghurcolták és megkínozták,
ha a kiválasztott személy nem kívánt önként részt venni az istenkísértő
okkultista programokban. Wilhelm Wulff, a kor nemzetközileg elismert
tekintélyű asztrológusa sokáig ellenállt, mire börtönbe vetették, és súlyos
fenyegetésekkel vették rá, hogy csatlakozzon az Ahnenerbe kötelékéhez, ahol
egy projekt vezetői posztját szemelték ki számára. Megint mások, mint a már
említett Wurst professzor, önként csatlakoztak a szervezethez, és tudományos
karrierjük természetes állomásaként tekintettek az itt ellátott feladataikra.
(Wurst professzor igen közel állt Adolf Hitlerhez. A Führer több ízben is
megkérte, hogy tartson előadásokat az SS tagjai számára, amelyeken
kifejtette, hogy „a Mein Kampf az árja világszemlélet tükre”, illetve hogy
„nagy hasonlóság fedezhető fel a Führer, és más nagy árja személyek, mint
Buddha közt, illetve a faji azonosság és az ősi örökség közt”. Nem kétséges
hát, hogy a professzor nyíltan kiállt a náci fajelmélet mellett.)
Azok, akik elfogadták a nácik felajánlásait, kiemelt pozíciókhoz jutottak:
az alapító August Hirt doktort érdemei elismeréseként 1939-ben a Strassburgi
Birodalmi Egyetem Anatómiai Intézetének élére nevezték ki, ahol szabadon
folytathatta rettenetes kísérleteit.
Kevés megbízható forrás maradt az utókorra, amely alapján képet lehet
alkotni az Ahnenerbe tevékenységéről: jobbára csak személyes beszámolók és
másodkézből származó információk élték túl a szervezetet, amelyek
szükségképpen torzak és hiányosak. A közvélemény mindenesetre sokáig
csak a Nürnbergi Per során ismertetett bírósági nyilatkozatból szerzett róla
tudomást, amely az alábbiakat tartalmazta:
„Az SS központi irodáihoz rendeltek egy kutatási alapot, amelyet
Ahnenerbe Kutatóiroda névvel illettek. A kutatóközponthoz tudósokat
rendeltek, olyanokat, akik az SS tiszteletbeli tagjai voltak. A háború alatt a
katonai tudományos kutatások intézete az Ahnenerbe szervezetéhez lett
csatolva, amely kiterjedt kísérleteket folytatott, amelyben élő emberi
alanyokat használtak fel. Az intézmény egyik tagja Dr. Racher volt, aki ezen
kísérleteket vezette, tette mindezt az Ahnenerbe tudtával és támogatásával,
amely felállítását Reichsführer SS rendelte el. Az Ahnenerbe működését az
SS finanszírozta, amelynek vezetője az alapítvány kurátoraként
tevékenykedett.”
A szövetségesek definíciója pontos, de korántsem kimerítő. Az angolszász
hatalmak magától értetődő módon nem kívánták a közvélemény elé tárni az
Ahnenerbe teljes tevékenységét, kiváltképpen a faji és az okkultista
programokat, illetve az előbbieket szolgáló kutatásokat, miként a Harmadik
Birodalom okkultista vonatkozásait is inkább a szőnyeg alá söpörték.
Az Ahnenerbe számos tudományos expedíciót, kutatási programokat és
régészeti feltárásokat vezetett és finanszírozott. A náci kutatók egyaránt
felbukkantak Észak-Európában és Iránban, Dél-Amerikában és a Kanári-
szigeteken: mindenhol misztikus, szent ereklyék, az árja faj eredetére
vonatkozó, vagy egyéb okkult bizonyítékok után kutattak.
A háború kirobbanása után az egyébként sem elhanyagolható szereppel
felruházott Ahnenerbe jelentősége egyre nőtt, majd a Waffen SS köpenye alatt
működtetett titkos okkultista szervezet grandiózus méreteket öltött. Az
előrenyomuló náci hadak hódításai nyomán teljes múzeumi gyűjtemények,
könyvtárak és levéltárak, archeológiái köz- és magángyűjtemények kerültek a
Harmadik Birodalom okkultista hivatalához, amelyeket a biztosok lefoglaltak
és Berlinbe, vagy Wewelsburg kastélyába szállíttattak. A rablóhadjárat oly
elképesztő méreteket öltött, hogy Heinrich Himmler SS Reichsführer és
Wolfram von Sievers SS Standartenführer különleges alakulatot állított fel,
amely feladata a lefoglalások szupervizionálása volt. A Walter Jankuhn
archeológus által vezetett Sonderkommando Jankuhn emberei követték a
Wehrmacht és a Waffen SS csapatait, és valamennyi olyan anyagra lecsaptak,
amely belátásuk szerint hasznos lehet az Ahnenberg intézetnél folyó
kísérletek szempontjából. Az SS kötelékében szolgáló archeológus feladata
volt a lefoglalt anyagok katalogizálása, és a megfelelő szállítás biztosítása.

AZ AHNENERBE HADTUDOMÁNYI KUTATÁSI


INTÉZETE
A Hadtudományi Kutatási Intézet az Ahnenerbe részeként került alapításra.
A divízió feladata és felépítése szerint jól illeszkedett az Ahnenerbe
profiljához: az itt ténykedő tudósok feladata az árja vérvonal és az árja faj
kutatása volt, különös tekintettel a katonai célokra. Heinrich Himmler SS
Reichsführer Wolfram Sievers SS Standartenführer felé címzett levelében az
alábbi módon rendelte el a különleges szervezet felállítását:
„1. Alapítsa meg a Hadtudományi Kutatási Intézetet.
2. Valamennyi lehetséges úton támogassa az SS Hauptsturmführer
Professzor Dr. Hirt által végzett kutatásokat, és támogassa a levelezős
kutatásokat és egyéb vállalkozásait.
3. Biztosítsa számára a kívánt apparátust, felszereléseket, eszközöket és
asszisztenciát, vagy, ha szükséges, szerezze be azokat.
4. Tudassa velünk, ha Dachau által lehetőségünkben áll hozzájárulni
munkájához.
5. Keresse fel az SS Gazdasági és Adminisztrációs Főirodát a költségekkel
kapcsolatban, amelyeket a Waffen SS fedez.”
Elképesztően szadista, minden jóérzésű embert elborzasztó kísérletek
zajlottak a Hadtudományi Kutatási Intézet keretén belül. Az SS tagságához
tartozó okkultisták és mágusok faji és antropológiai elméleteit, amelyek a
germán vér mágikus jellemzőit és kivételes képességeit taglalták, a
koncentrációs táborokba zárt rabokat tizedelő náci orvosok voltak hivatottak
tudományos bizonyítékokkal igazolni. Az eleven emberi lényekkel nekivadult
mészárosokként kísérletező orvosok eugenikai tevékenysége két célt is
szolgált: egyaránt kiterjedt a fajnemesítésre, illetve az alsóbbrendű fajok
hatékony kiirtását lehetővé tevő technológiák kutatására. Az Ahnenerbe
archívumából előkerült dokumentumok tiszták és világosak, hitelt érdemlően
bizonyítják, hogy a nácik a Herrenvolk elmélet gyakorlati megvalósítása terén
is széleskörű programokat állítottak csatasorba, amelyek emberi életek százait
és ezreit követelték.
1941-re az Ahnenerbe által kontrollált Hadtudományi Kutatási Intézet, már
kiterjedt programokat futtatott, amelyek az árja faj eredetének, jellemzőinek,
vérvonalának és egyéb ismérveinek a kutatását célozták meg. A faji
tudományokban való elmélyülés azonban nem kevés vizsgálati anyagot
kívánt, amelyek által komparatív analízist lehetett végezni, és
meghatározhatóvá vált a germán vérvonal sajátosságainak összessége: zsidók
és szlávok, oroszok és egyéb, alsóbbrendűnek tartott emberek fizettek
életükkel a náci faji program kétséges értékű eredményeiért. Az elképesztő
szadizmussal végrehajtott, orvosi kutatásként jegyzett eljárásokat az
Ahnenerbe vezetője, Wolfram von Sievers felügyelte, ki rendszeres
jelentéseket írt felettesei felé. Az alábbi levelet Sievers 1942. február 9-én
továbbította Rudolf Bandit SS Sturmbannführer számára.
„Elnézését kérem, de azon okból, hogy Professzor Dr. Hirt jelenleg súlyos
betegségben szenved, képtelen voltam Dr. Hirt jelentéseit továbbítani, miként
azt Ön az 1941. decemberében kelt, AR/493/37 iktatási számmal ellátott
levelében kérelmezte. (Dr. Hirt) Tüdőbevérzéssel küszködik, a diagnózis
ciszta, de legalább nem TB. (Azaz tuberkulózis.)
Mindemellett keringési elégtelenség is kínozza. Jelenleg korházban van, de
reméljük, hogy az orvosok kiengedik őt, mihelyst, ha csak korlátozásokkal is,
de tovább folytathatja munkáját. Annak ellenére, hogy Professzor Hirt csak
egy előzetes jelentés összeállítására volt képes, úgy vélem, még mindig igényt
tarthat az Ön figyelmére. A jelentés tartalmazza: az élő szövetek
mikroszkopikus vizsgálatával kapcsolatos eredményeket, egy új vizsgálati
módszer metódusát, és egy új vizsgálati mikroszkóp konstrukcióját, illetve
javaslatot a zsidó-bolsevik komisszárok koponyáinak beszerzésére. Mint az 1.
számú jelentés szerint, néhány különleges publikációt mellékelt: ezek közül
kettő a „Zeiss Nachrichten” 10. és 1-5. számából, amelyek szélesebb körben
is értelmezhetők, még más publikációk jóval nehézkesebb, egyedi
tudományos tanulmányok.
Tisztelettel,
Heil Hiter!
Sievers
Melléklet:
Tárgy: zsidó-bolsevik komisszárok koponyáinak begyűjtése a Strassburgi
Birodalmi Egyetemen folyó kutatás számára.
Rendelkezésünkre áll egy gyarapodó gyűjtemény, amely szinte valamennyi
faj és népcsoport koponyáit tartalmazza. A zsidó fajból ellenben csak néhány
fajta koponya van birtokunkban, amelyek tanulmányozása nem teszi lehetővé
precíz tudományos következtetések levonását. A keleten folyó háború
lehetőséget ad rá, hogy pótoljuk ezt a hiányt. A zsidó-bolsevik komisszárok
koponyáinak begyűjtése által, – akik, ha megenged egy személyes
megjegyzést, roppant visszataszító karakterisztikával rendelkező alsóbbrendű
emberek – lehetőséget kapunk rá, hogy valódi tudományos bizonyítékokra
leljünk.
A koponyák begyűjtése nehézség nélkül, könnyedén kivitelezhető,
legegyszerűbben úgy, ha közvetlen parancsot kapnak a Wehrmacht egységei,
hogy a jövőben valamennyi elfogott zsidó-bolsevikot adjanak át élve a
Feldpolizei-nak. A tábori rendőrség különleges utasításokat kapna, hogy
folyamatosan informáljon egy irodát az elfogott zsidók számáról és
származási helyéről, és egy különleges alakulat érkezéséig őriznék őket. Ez a
különleges alakulat, amelyet egy anyagbegyűjtéssel megbízott személy (fiatal
pszichológust lehetne hozzácsatolnia Wehrmacht kötelékéhez, vagy még
inkább a Feldpolizei kötelékéhez, vagy egy autóval és sofőrrel ellátott
orvostanhallgatót) vezetne, fotográfiákat készítene és antropológiai méréseket
végezne, és a lehetőségekhez mérten felvenné a foglyok eredetére vonatkozó,
születési idejére vonatkozó, és egyéb személyes adatokat. A zsidó halála után
azoknak a fejeit, kiknek nem sérült meg a halál következtében, elválasztaná a
torzótól és eljuttatná a rendeltetési pontra, a szállításra egy direkt e célra
készült, tartósító folyadékkal feltöltött fémkonténerben. A fényképek, a
személyes adatok és az egyéb vizsgálati adatok alapján, és végül, maga a
koponya alapján összehasonlító anatómiai kutatásokat lehet végezni, faji
jegyeket, a koponya formájából adódó patológiai kutatásokat, az agy
formájával és méretével kapcsolatos kutatásokat, és még számos egyéb
vizsgálatot. Tevékenységi körének és feladatainak megfelelően az új
Strassburgi Birodalmi Egyetem lenne a leginkább megfelelő hely a koponyák
elhelyezésére és vizsgálatára.”
Az Ahnenerbe vezetője, Wolfram von Sievers tehát támogatásáról
biztosította a kutatási igénnyel fellépő antropológust, és megígérte számára,
hogy biztosítja a Hadtudományi Kutatási Intézet kebelén folyó munkájához
szükséges tárgyi feltételeket. 1942. november 2-án kelt, Rudolf Brandt felé
címzett levele, amely szigorúan titkos birodalmi ügy minősítést kapott, a
kutatások előrehaladásáról számol be. A Heinrich Himmler adjutánsának írt
levél szövege az alábbi volt:
„Tárgy: Himmler által támogatott, 150 darab csontvázról szóló kérelem
Dr. Brandt SS Obersturmbannführer felé, Berlin Kedves Brandt Bajtársam!
Az SS Reichsführer elrendelte, miként azt Ön tudja, hogy SS
Hauptsturmfuhrer Prof. Dr. Hirt legyen ellátva minden olyan eszközzel,
amely kutatásaihoz szükséges. Je-lentetést küldtem SS Reichführernek,
miszerint 150 zsidó csontvázra van szüksége antropológiai kutatásokhoz,
amelyeket az Auschwitz koncentrációs táborból kellene beszerezni. Az SS
Reichführertől származó hivatalos parancs kiadása már pusztán az RSHA
számára szükséges: az SS Reichführer parancsát már Ön is kérelmezheti.
Tisztelettel,
Heil Hitler! Sievers”
A germán faj nemesítését szolgáló antropológiai program elől tehát
elhárultak az akadályok. Az előkészületek végeztével kezdetét vette a
fajelméleti projekt, amelynek alapvető feltétele a megfelelő mennyiségű és
minőségű kutatási anyag megléte volt. Sem von Sievers, sem Dr. Brandt nem
kívánta saját kezűleg kontrollálni a gyakorlati munkát: úgy döntöttek, hogy
megfelelő embert keresnek erre a kényes feladatra.
„Titkos Birodalmi Ügy IV B4 Részleg
SS Obersturmbannführer Eichmann figyelmébe ajánlva
Berlin SW51 Prinz-Albrecht-Str.8
Válasz: A Strassburgi Anatómiai Intézet csontvázgyűjteménye SS
Reichsführer parancsa értelmében SS Haupsturmführer Prof. Dr. Hirt, aki a
Strassburgi Anatómiai Intézet és az Ahnenerbe Társasághoz tartozó Katonai
Kutatási Központ feje, meg kell, hogy kapjon minden támogatást a kutatási
munkáihoz. Az SS Reichsführer parancsa értelmében, arra kérem Önt, hogy
tegye lehetővé a tervezett gyűjtemény létrehozását. SS Obersturmbannführer
Sievers kapcsolatba fog lépni Önnel, a további részletek megbeszélését
illetően.
SS Obersturmbannführer Brandt”
Adolf Eichmann, a rettegett IV/B4 Zsidóügyi Részleg vezetője kidolgozta
a megfelelő módszereket, így biztosította Dr. Hirt számára a nélkülözhetetlen
kutatási anyagot. A gördülékeny együttműködés bizonyítására álljon itt egy
újabb dokumentum.
„Ahnenerbe Hivatal Hadtudományi Kutatási Intézete G/H/6, S2/He
A Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak IV B4 Ügyosztály, Eichmann SS-
Obersturm-bannführer kezéhez Berlin SW 11 Prinz-Albrecht-Str. 8
Tárgy: Csontváz gyűjtemény felállítása.
Hivatkozással az Önök 1942. szeptember 25-én kelt IV B 4 3576/42 g
1488 jelű levélre és az időközben fenti ügyben folytatott személyes
tárgyalásokra közöljük, hogy itteni szolgálati szervünknek a fenti különleges
feladat végrehajtásával megbízott munkatársa, dr. Bruno Beger SS-
Hauptsturmführer a munkálatokat 1943. június 15-én az auschwitzi
koncentrációs tábort fenyegető járványveszély miatt befejezte.
Összesen 115 személyt, 79 zsidót, 2 lengyelt, 4 ázsiait és 30 zsidó nőt
előkészítettek. Ezek a foglyok ezidő szerint, nemük alapján elkülönítve, egy-
egy kórházépületben vannak, az auschwitzi koncentrációs táborban, és
karanténban tartják őket.
A kiválasztott személyek további előkészítésére most-már azonnali
átszállításuk szükséges a natzweileri koncentrációs táborba, amit – tekintettel
az Auschwitzban fellépő járványveszélyre – gyorsan végre kell hajtani. A
kiválasztott személyek névjegyzéke mellékelve.
Kérjük a megfelelő utasításokat kiadni.
Minthogy a foglyok Natzweilerbe való átszállításával a járványáthurcolás
veszélye fenyeget, haladéktalan intézkedést kérünk, hogy fertőtlenített és
tiszta fogolyruhát küldjenek Natzweilerből Auschwitzba 85 férfi és 30 nő
részére.
Egyidejűleg gondot kell fordítani rá, hogy a 30 nőnek rövid időre szállást
biztosítsanak a natzweileri munkatáborban.
Sievers SS Standartenführer”
A kutatás menetének előrehaladtát a következő levél szemlélteti:
„Titkos Birodalmi Ügy
Válasz: Zsidó csontvázak gyűjteménye
Az 1942. február 9-én tett indítvány és az Ön 1942. február 23-án tett
AR/493/37 javaslatnak megfelelve, Prof. Dr. Hirt összeállította a
csontvázgyűjteményt, amely korábban nem létezett. A tudományos kutatás
korlátozott kapacitása miatt a koponyák kinyerése a holttestekből még nem
fejeződött be. Bár időt igényelhet, Hirt 80 darab másolatot kért a
direktívákból, amelyek az Anatómiai Intézet hullaházában tárolt holttestekkel
való bánásmódra vonatkoznak, arra az esetre, hogy Strassburg biztonságát
szavatolni tudja.
A kollekció tételeinek húsát lecsupaszíthatják, ezáltal azonosíthatatlanná
tehetik a darabokat. Ez magától értetődő módon azt vonja magával, hogy a
munka utolsó fázisát hiába végezték el, és az egyedülálló gyűjtemény
elveszhet a tudomány számára, mivel utólag képtelenség lesz
gipszlenyomatokat venni. A csontvázgyűjtemény azonban alig észrevehető. A
hússal kapcsolatban kijelenthetjük, hogy a franciák után találtuk, mikor
átvettük az Anatómiai Intézetet, és krematóriumban semmisíthetjük meg.
Kérem tanácsát, az alábbi három eljárásból melyiket válasszuk:
A kollekció egészét tartósítjuk
A kollekciót egy részét apránként semmisítjük meg
A kollekciót egészét megsemmisítjük.
Sievers SS Standartenführer”
A faji kutatásokat célzó programokhoz szükséges „tárgyi feltételek”
biztosításának gyakorlati aspektusairól a levelezés csak keveset értekezik:
ezek a módszerek inkább személyes beszélgetések során kerültek
meghatározásra. A program résztvevőitől tudni, hogy a Dachauba
transzportált zsidókat érkezésük után az Ahnenerbe orvosai által megállapított
ismérvek alapján különítették el: azon személyeket, kiket alkalmasnak találtak
az antropológiai kutatásokra, a barakkok felé irányították, akiket pedig nem,
azokat rögvest a gázkamrák felé terelték. Wolfram von Sievers maga is
tiszteletét tette Dachauban, megvizsgálandó az emberszállítmány általános
állapotát. Levelében, amelyet Heinrich Himmler SS Reichsführer adjutánsa,
Dr. Brandt felé címzett, részletesen elmagyarázta, miként kell tudományos
igényességgel eltávolítani a hullák fejét, és miként kell azt konzerváló oldatba
helyezni. A lemetszett fejeket közvetlenül Dr. Hirt felé továbbították.
A szövetségesek, bár tudtak létezéséről, nem tulajdonítottak túlzott
jelentőséget a náci okkult hivatalnak. Wurst professzor beszámolója alapján
mégis nyilvánvaló, hogy a Harmadik Birodalom vezetése nagyon is
ambiciózus célok érdekében finanszírozta a szervezetet, amelyre a háború
éveiben pusztán összegszerűen is többet áldozott, mint amennyit az Egyesült
Államok Hadserege az atombomba-kutatásra fordított.

AZ AHNENERBE SZEREPE HOLOKAUSZTBAN


Számos jel mutat arra, hogy a náci okkultista hivatal nemcsak esetenként
vette igénybe a koncentrációs táborok kapacitását, és az anatómiai múzeum
által összeállított csontvázgyűjtemény tételein felül további holttestek is a
Strassburgi Birodalmi Egyetem Anatómiai Intézetéhez, illetve más kísérleti
telepekre kerültek. Ezen felül valószínűsíthető, hogy az Ahnenerbe az Adolf
Eichmann által vezetett IV/B hivatallal kooperálva olyan programokat
dolgozott ki és felügyelt, amelyek a tömeggyilkosságok technikai hátterét
biztosították.
A genocídium számos aspektusa rejtélyek által övezett a hivatalos
történetírás számára: bár a kutatók évtizedeken átívelő áldozatos munka árán
feltárták a szervezett népirtás körülményeit és mechanizmusát, okairól és a
parancsok mögött álló motivációkról csak hiányos képet tudtak alkotni. A
második világháború borzalmait és a Harmadik Birodalom által elkövetett
emberiség elleni bűncselekményeket mindenek előtt racionális, világi okokkal
magyarázzák – ennélfogva eme interpretációk igencsak hiányosak. Nem egy
vallomás és dokumentum mutat rá, hogy az okkultista tanok és a hasonlóan
okkultista alapokra épített fajelmélet kulcsszereppel bírt a zsidóság elleni
népirtás elrendelésében és kivitelezésében, és az ősi örökség hivatala, az
Ahnenerbe mind elvi síkon, mind tevőlegesen részt vett a rettenetes
bűncselekmény végrehajtásában, így szolgálva a náci eugenikai programokat.
1943-ban Josef Kramer SS Hauptsturmführer, Belsen tábor parancsnoka
írott parancsot kapott Berlinből. A parancs szerint az Auschwitzból
átirányított, Belsenben kivégzett fogolytranszport maradványait biztosítania
kell a Strassburgi Birodalmi Egyetem számára, amely a már ismert
tudományos kutatások okán igényelte az anyagot. Jozef Kramer azt az
utasítást kapta, hogy lépjen kapcsolatba az intézet vezetőjével, Dr. Hírt
anatómia professzorral, aki az Ahnenerbe tagja volt. Az SS tisztje felkereste a
doktort, aki részletes oktatásban részesítette a tömeges kivégzések technikáit
és kívánt körülményeit illetően. Dr. Hirt megkérdezte, hogy a Jozef Kramer
által parancsnokolt táborban alkalmaztak-e már gázkamrákat, amely kérdésre
az SS tisztje nemmel felelet, mondván, e téren semmi tapasztalattal nem
bírnak, miként a szükséges technológia sem áll rendelkezésükre. Az
anatómusprofesszor ekkor elővett egy viasszal lepecsételt üveget, amelyben
szódaszerű kristályos anyag volt. Elmagyarázta Kramernek, hogy a fehér,
kristályos granulátum vízzel érintkezve halálos gázt képez, amely kiválóan
alkalmas az adott célfeladatra. Az Ahnenerbe tisztje ismertette az adagolással
kapcsolatos tudnivalókat és az alkalmazás körülményeit, és felszólította
Kramert, hogy építsenek gázkamrákat.
Josef Kramer SS Hauptsturmführer a parancsnak megfelelően járt el.
Foglyok által gázkamrákat építtetett, amelyeket a célfeladat által támasztott
különleges igényeknek megfelelve terveztek és valósítottak meg. Az épületek
elkészülte után Dr. Hirt parancsára egy 50 főből álló transzport érkezett a
táborba, amely 20 és 50 év közötti nőkből állt. A foglyok 8 napon át maradtak
a táborban, kivégzésükre augusztus 14-én került sor. Reggel a tetvetlenítő
helységbe terelték a rabokat, ahol mezítelenre vetkőztették őket, majd innen a
gázkamrába kerültek: az SS katonái pontban 08.00-kor zárták be a helység
ajtaját. Ezt megelőzően Josef Kramer személyesen helyezte el a kristályos
anyagot a padlóban kialakított porceláncsészében, majd egy fémből készült
vezetéken át vizet juttatott a csészébe. A rabok nem sokkal később üvölteni és
sikoltani kezdtek, a hangok folyamatosan gyengültek, majd fél perc múlva a
rabok elhallgattak.
Kramer és a jelenlévő SS katonák megbizonyosodtak róla, hogy a
teremben nincs mozgás, így bekapcsolták a ventillátort, hogy megtisztítsák a
kamra levegőjét. Az ajtót csak újabb negyedóra elteltével merték kinyitni. Az
orvos megvizsgálta a testeket, és megállapította a halál beálltát. A holttesteket
összerendezték, és felkészítették a szállításra.
Josef Kramer a lehető legnagyobb titokban kívánta kivitelezi a következő
szakaszt, így korai időpontot választott, hogy a sötétség leple alatt
bonyolíthassa le a szállítás kényes műveletét. Másnap hajnalban, 05.30-kor a
kiválasztott rabok teherautókra pakolták a hullákat. A ponyvákkal letakart
rakterű járművek kigurultak a tábor területéről, és Strassburg felé indultak,
hogy eljuttassák a szállítmányt a Dr. Hirt által vezetett intézetbe. A művelet
legfontosabb kritériuma a teljes titoktartás volt, így a holttestek pakolását
végző rabokat az SS tagjaiból verbuvált őrszemélyzet négy tagja kivégezte.
Az eredményes akciót követően Dr. Hirt kapcsolatba lépett Heinrich
Himler SS Reichsführerrel, és beszámolt a program haladásáról, illetve újabb
vizsgálati anyagért folyamodott. A következő transzport két napon belül
megérkezett a táborba, majd egy héttel később újabb teherautók indultak
Strassburg felé.
Dr. Hirt egyszer sem volt jelen a tömeges kivégzésen: Josef Kramer
beszámolója szerint az Ahnenerbe tisztje mindössze 3-4 alkalommal látogatott
el a táborba, a vizitációk pedig alig tartottak fertályóráig. Az
anatómusprofesszor egyetlen kivégzést sem tekintett meg, leginkább a tábori
orvosokkal beszélgetett, kikkel folyamatos levelezésben állt, és személyesen
ellenőrizte az általuk végzett kutatások eredményeit.
Az SS és az Ahnenerbe felépítése alapján nyilvánvaló, hogy Dr. Hirt az
ilyesféle programok tervezeteit először Wolfram von Sievers felé adta be, aki
Dr. Brandt érintésével továbbította őket Heinrich Himmler SS Reichsführer
elé, ki Adolf Eichmann véleményét kikérvén hozott döntéseket a
tömeggyilkosságok kérdésében. Az Ahnenerbe vezetése tehát nemcsak
tisztában volt a holocaust részleteivel, de az okkult hivatal tudósai számos
pontban részt vettek a genocídium kitervelésében és végrehajtásában. A
kristályosított ciánt Dr. Hirt adta első ízben Josef Kramer kezébe, és ő
magyarázta el az alkalmazással kapcsolatos tudnivalókat, a gázkamra
felépítésétől a gyilkos anyag adagolásáig – könnyen meglehet, hogy
információit nem másodkézből szerezte. Az anatómusprofesszor dr. Hirt és
Wolfram von Sievers, az Ahnenerbe vezetője tehát nemcsak kísérleti anyagra
vonatkozó folyamatos megrendelések által, de elméleti és gyakorlati szinten is
támogatta a tömeggyilkosságokat – s tették mindezt a fajitudományok és az
eugenika jegyében.

KARTOTHEKIA: HEINRICH HIMMLER


TITKOS BOSZORKÁNYSZERVEZETE
A Kartothekia 1939-ben, a Thule Társaság feloszlatása után került
felállításra. Az Ahnenerbe kötelékén belül bújtatott, államvédelmi célt
szolgáló anyagi forrásokból finanszírozott titkos társaság a Sonderkommando
H és az Ahnenerbe tevékenysége nyomán formálódott.
A germán boszorkányság tárgykörében végzett kutatások
eredményeképpen létrejött archívum feldolgozása és részletes vizsgálata
különleges szakértelmet kívánt, így kizárólag médiumok, halottlátók,
boszorkányok és az okkult tanokat ismerő személyek kerültek a csoporthoz. A
Kartothekia tagjai között egyaránt fellelhetők voltak a Thule Társaságból
átmentett okkultisták és a Karl Maria Willigut által működtetett különleges
egység tagjai. A kicsiny, ereje teljében is alig 150 tagot számláló csoport a
Hexenkartothek-program során felhalmozott ismeretanyag gyakorlati
hasznosításán munkált: mágikus rítusokat és boszorkányceremóniákat
tartottak, amelyek a nem fizikai hatalmakkal való kapcsolat felvételét
szolgálták. A csoportot Dieter Scheel SS Hauptscharführer vezette.
A Kartothekia hivatalos felállítására a legenda szerint egy sikeres kísérlet
bírta rá Heinrich Himmlert. A mítosz arról számol be, hogy a Dieter Sheel
vezetése alatt formálódó társaság 1939-ben sikeres rítust valósított meg,
amelyen feltámasztottak egy 17. században élt varázslót, Jürgen Tess-t, kit
egykoron egy boszorkányper keretén belül ítéltek halálra. A sikeres kísérlet
oly nagy hatást gyakorolt a Reichsführenre, hogy az Ahnenerbe kötelékén
belül önálló divízióvá alakította a csoportot, és komoly anyagi és személyi
erőforrásokat bocsátott rendelkezésükre. Érdekes körülmény, hogy Adolf
Hitler alig tudott valamit a Kartothekia tevékenységéről: Heinrich Himmler
csak ritkán adott át információkat a csoport működését és az általuk elért
eredményeket illetően, az általuk szerzett tudás javát megtartotta magának.
A háború éveiben a Kartothekia fokozta aktivitását, a szervezet egyre több
és több kutatást végzett. A csoport maga mögött tudhatta Heinrich Himmler
SS Reichsführer támogatását, így valamennyi ajtó feltárult előttük, és
valamennyi erőforráshoz hozzáférhettek. Az SS hatékony támogatásával
végigrabolták Európa múzeumait, könyv- és irattárait, és ha okkultizmussal,
boszorkánysággal vagy boszorkányrítusokkal kapcsolatos anyagokra
bukkantak, úgy azt haladéktalanul lefoglalták. Rengeteg dokumentumot
gyűjtöttek össze, amelyeket részletes elemzéseknek vetettek alá, elsősorban a
gyakorlatban is megvalósítható rítusok leírásai után kutatva. A kutatásokról és
a végrehajtott rítusokról szóló jelentéseket közvetlenül Heinrich Himmlernek
adták át, aki oly féltékenyen őrizte a dokumentációkat, hogy még Adolf Hitler
felé sem továbbította őket.
A Kartothekia tagjai az SS egyenruháját viselték, egyéni
megkülönböztetésül pedig germán rúnaírással a zubbony hajtókájára írták
neveiket. A titkos okkultista csoport hivatalos főhadiszállással soha nem
rendelkezett, legfontosabb központjuk Wewelsburg vára volt, hivatalos
jelentéseik pedig – biztonsági okokból – csak egyetlen példányban készültek,
és közvetlenül Heinrich Himmler elé kerültek. Az SS intézménye által
bújtatott boszorkányok nagy szabadságot élveztek, mivel csakis egyetlen
személy felé tartoztak elszámolással, mindenki más számára érinthetetlenek
voltak.
A Kartothekia, élvezte bár az SS teljes körű támogatását, tevékenysége
során igen kevés sikeres akciót tudott végrehajtani. Az okkultista tanok
leírásai és a boszorkányrítusok a gyakorlatban sorra kudarcot mondtak, amely
kudarcért a tagság többnyire valamely rajtuk kívül álló tényezőt tartott
felelősnek. Az SS ruháját viselő mágusok több ízben is megpróbálkoztak
különböző démonok és szellemek megidézésével, illetve teuton lovagok
feltámasztásával, de nem értek el tényleges áttöréseket. Heinrich Himmler
azonban a sorra elmaradó eredmények láttán sem adta fel a különleges
csoportba vetett hitét, és nem vonta meg tőlük a támogatásokat.
A Kartothekia tagságával kapcsolatos bizonytalan híresztelések szerint a
csoport 1944 tavaszán ért el először komoly eredményt, mikor rábukkantak a
Nekronomikon egy gótikus változatára, amely számos új kísérletet számára
nyitott utat. A Halottak Könyve segítségével a náci boszorkányok földöntúli
démonokat és más ördögi lényeket próbáltak materializálni, ám ezen
kísérletek jobb esetben csúfos kudarcba, rosszabb esetben egyenesen
katasztrófába torkollottak. A legenda szerint a Kartothekia tagjai 1945
januárjában vezényelték le a legnagyobb horderejű és legveszélyesebb rítust,
amelyet fennállásuk hat éve során kiviteleztek. A titkos szervezet hét tagja
huszonhárom fő kisegítő személyzet támogatásával Naudabaum kastélyában
megkísérelte életre hívni az Azathoth nevű démont, ám a pokoli szeánsz
tragédiába fulladt: a felszabadult energiák elpusztították a
boszorkánymestereket és a segítőket, és megrongálták a kastélyt.
A Kartothekia további sorsáról nem maradtak fent információk: felettébb
valószínű, hogy a Harmadik Birodalom agóniájának utolsó heteiben a
szervezet tagsága szétszéledt.

A SZENT GRÁL NYOMÁBAN


A kétezer éves Szent Grál a világtörténelem legtitokzatosabb ereklyéje, az
okkultisták legnagyobb vágya, titkos tanok középpontjában álló
szakramentum – amelynek még puszta létezése sem bizonyított, pusztán kétes
értékű legendáriumok és feljegyzések utalnak rá.
A Szent Grál a legendák szerint mágikus darab: tulajdonosát örök élettel
ruházza fel.
A keresztény tanítások szerint ez volt az a kehely, amelyből Jézus Krisztus
az utolsó vacsorán körbekínálta tanítványait, majd később ebben fogták fel a
keresztre feszített Messiás vérét, amely a Longinus Lándzsája által ejtett
sebből csordult ki. A mítoszok szerint a Grál Krisztus halála után nyugatra
került, i. sz. 70. körül francia földön bukkant fel. A Maria Magdaléna által
építetett kegyeleti helyen került kiállításra, ahol keresztény zarándokok
keresték fel a szent ereklyét. A Grál lejegyzett történetének itt vége szakad:
semmiféle megbízható adat nem maradt fent az ereklye további sorsáról.
A mágikus hatalommal felruházott szent ereklye történetét sokan kutatták,
a szélesebb körben ismeretes magyarázatok egyike Wolfram von Eschenbach
nevéhez fűződik, ki Parsifal című művében ismertette a Szent Grál történetét.
Ez a Grál azonban már nem ugyanaz a Grál, amelyben Jézus vérét fogták fel:
a pángermán misztika úttörője nem kehelyről vagy más ivóalkalmatosságról,
hanem egy titokzatos kőről számol be, amely örök élettel adományozza meg
azt a személyt, aki csak reá tekint. A Grál azonossága tehát nemhogy
tisztázódott volna, de inkább tovább kuszálódott. A nagy francia költő,
Chrétien de Troyes „Conte du Graal” című munkájában még egy színtiszta
aranyból készült, pazar drágakövekkel díszített darabról számolt be, amely,
tekintve Jézus és környezete szerény anyagi tehetségét, igencsak valószínűtlen
feltételezés. Az Arimateai József által kézben tartott kupa, amely Jézus vérét
fogta fel, a leírások szerint egyszerű, dísztelen ivóalkalmatosság volt, egy
közönséges agyagedény. Wolfram von Eschenbach azonban elvetette elődjei
megállapításait, és a Grált immár szimbolikus darabként, az örök élet és a
mágikus hatalom legfőbb megtestesüléseként kezelte. A Szent Grált
meghatározni kívánó teóriák tehát három különböző tárgyat írnak le: egy
aranykelyhet, amelyből Jézus Krisztus az utolsó vacsora elköltésekor
fogyasztott, egy agyagból égetett kelyhet, amely fizikai kapcsolatba került
Jézus Krisztus vérével, és egy olyan darabot, amely nem is ivóalkalmatosság,
hanem isteni eredetű varázstárgy, a bölcsek köve.
Wolfram von Eschenbach hozzáértését, bár a férfi csak tovább élezte az
ellentmondásokat, mégsem szabad lebecsülni: a férfi nagy valószínűséggel
tagja volt a Templomos Lovagok rendjének, annak a legendákkal övezett
keresztény testvériségnek, amely 1119. és 1126. között régészeti kutatásokat
végzett a szent sír környékén, Salamon templomának egykori helyén, amely
épület az iratok szerint a Frigyládának adott helyet. A templomos lovagok
szent ereklyék után kutattak, a Szövetség Ládáját, a Grált, és más tárgyakat
keresték, így, mégha nem is jártak sikerrel, komoly tapasztalatokat
halmozhattak fel. Bár a beszámolók szerint a lovagok nem találták meg a
Frigyládát, tudomást szereztek hollétéről, és fényt derítettek sorsára. A
legendák szerint azonban találtak valami mást, egy nem kevésbé hatalmas
ereklyét, a kereszténység szent rekvizítumát. Mivel a Templomos Lovagok
által készített korabeli ábrázolásokon egyre-másra tűntek fel a Grált jelképező
minták, valószínű, hogy ez az ereklye volt a lelet – ebben az esetben pedig
könnyen meglehet, hogy Wolfram von Eschenbach ténylegesen kapcsolatba
került a tárggyal, és ismerte a Szent Grál rejtélyét. Műve, a Parsifal arra utal,
hogy az ereklye nem holmi ivóalkalmatosság, hanem egy isteni eredetű
orákulum, miként a Tízparancsolatot tartalmazó kőtáblák is isteni eredetűek
voltak. „Egy csapat angyal hagyta a Földön, a aztán magasra emelkedtek a
csillagok fölé” – szól a Wolfram von Eschenbach által megörökített Parsifal-
legenda egyik legfontosabb tétele.
Ez a könyv volt Adolf Hitler kedvenc fiatalkori olvasmánya: ifjúkorában
igen sokat forgatta a művet, elemezte és kijegyzetelte – emlékezzünk csak
vissza rá, milyen állapotban került a Wagner-féle változat egy példánya
Walter Stein kezébe. A Bécsben töltött évek során korai mestere, Ernst
Pretzsche társaságában kutatta a Grál rejtélyét. A könyvesboltos azt vallotta,
hogy a Grál a legfelsőbb tudás forrása és szimbóluma, egymagában
megtestesíti az okkultista tanok összességét, így megértése és alkalmazása
komoly felkészültséget igényel. Adolf Hitler már fiatal korában is sokat
kutakodott az ereklye után, és számos rítust hajtott végre annak érdekében,
hogy közelebb kerüljön a Grál rejtélyéhez. Ernst Pretzsche támogatása
komoly segítséget jelentett számára, hisz az okkultista szakértő vezette be a
titkos ábécé világába, amelynek megértése alapvető feltétele a Grál
keresésének. Miként az sem elhanyagolható körülmény, hogy Walter Stein
elsősorban ezt az ereklyét kutatta, tudásának javát pedig átadta Adolf
Hitlernek, aki egyre inkább a Szent Grál vonzásába került. Számos
beszélgetést folytattak a misztikus darabról, amelyet a leendő Führer nem
kisebb figyelemmel övezett, mint Longinus Lándzsáját.
Mindemellett nem tudni pontosan, miért érdeklődött Hitler oly hevesen a
Szent Grál iránt, de számos magyarázat létezik. Tény, hogy Hitler elfogadta
Jézus személyét, ám határozottan elutasította azt a feltételezést, miszerint a
Messiás a zsidó nép fia lett volna. A náci vezér értelmezésében Jézus Krisztus
árja volt, az ősi germán faj sarja, s ilyen minőségében isten kiválasztottja. A
vérvonal-elmélet szerint a Szent Grál – már abban az esetben, ha
ivóalkalmatosságként fogadjuk el – az árja faj ősi, mágikus hatalommal bíró
vérét fogta fel egykoron. 1934-ben, röviddel hatalomra kerülése után Adolf
Hitler olyan kijelentést tett, amely bizonyító erővel bír szándékait illetően:
„Rendet fogunk alapítani, a Templomosok Testvériségét, amely a tiszta vér
Szent Grálja köré fog szerveződni!”. Nem kétséges hát, hogy a Führer komoly
jelentőséggel ruházta fel az ereklyét: Longinus Lándzsáját a háború sikeres
megvívása, a Szent Grált pedig az Új Világrend megalapítása érdekében
kívánta felhasználni.
A Szent Grál helye azonban sem Adolf Hitler, sem más okkultisták
számára nem volt ismeretes. Az ereklyének, amint arról már esett szó, i.e. 70-
ben nyoma veszett, és alig minimális, minőségükben pedig igencsak kétséges
értékű információk maradtak utána. A Parsifal szerint a Grál csak addig
maradt Európában, még a kontinens erre érdemesnek mutatkozott, majd
keletre került – így nem kizárt, hogy a Templomos Lovagrend tagjai helyesen
jártak el, mikor Jeruzsálemben kutatták az ereklyét. Több mint valószínű,
hogy az Ahnenerbe már a '30-as években kutatta a Grál történetét, a nácik
pedig régészek és okkultisták hadát uszította a szent relikvia után – ezekről az
expedíciókról azonban semmiféle dokumentum nem maradt az utókorra.
Adolf Hitler, amint azt tudjuk, az epekedve vágyott keresztény ereklyék
egyikét, Longinus Lándzsáját megkaparintotta – a Szent Grál utáni kutatás
azonban nem hozott értékelhető eredményt, így a náci vallás végső
kifejeződése, az új Templomosok Rendje sohasem került megalapításra.

A NÁCI OKKULTISTÁK CÉLJA: AZ ÚJ VILÁGREND


A Harmadik Birodalom célja nem pusztán a háború megnyerése és Európa,
majd Ázsia leigázása volt. A náci okkultisták ennél sokkal többet akartak: egy
Új Világrend megalapítását kívánták, amely cél érdekében semmitől sem
riadtak vissza, és semmiféle erőforrást nem kíméltek. Az Új Világrend
eszméje nem Adolf Hitler torz elméjéből, Karl Haushofer tollából, vagy akár
Dietrich Eckart fejéből pattant ki. Az elképzelés, miszerint a létező
civilizációt egy attól gyökeresen eltérő, törvényszerűségeiben és jellemzőiben
is más világ fogja váltani, ősi időkből ered. Az isteni hatalom által fogant,
misztikus szabályrendszerek és ősi energiák által alakított új világ teóriája
számos kontinensen és számos kultúrkörben felbukkant, a tizenkilencedik
század végére pedig a nyugat-európai okkultista mozgalmak kódexeiben is
központi helyre került. Madame Blavatsky, a Teozófiai Társaság anyja, a
beszédes nevű Arany Hajnal páholy mágusai, a teozófia nyomán felvirágzott
ezoterikus tanok követői, avagy maga Aliester Crowley is azt vallotta, hogy
az ismert civilizáció halálra van ítélve, helyét pedig egy Új Világrend fogja
elfoglalni. Az okkultisták szerint az Új Világrend előhírnöke egy Messiás
lesz, aki birtokolja a felsőbb hatalmak teljes támogatását, és diadalra vezeti az
ő követőit.
„A nácizmus több, mint vallás: új emberiség teremtését célzó akarat.” –
nyilatkozta Adolf Hitler, kétséget sem hagyva felőle, mily féktelen, őrült és
kártékony ambíciók motiválják tetteit. A háború nem cél, hanem eszköz volt a
Führer számára, a nagy terv kritikus jelentőséggel bíró szakasza, amely
sikerre vitele lehetővé tette volna a további törekvések valóra váltását. Adolf
Hitler és a náci vezetés a háborúskodás által az egyetlen, valóban emberi
fajként tisztelt germán faj számára kívánt életteret teremteni, még Európa
más, alsóbbrendűnek tartott népei számára nemhogy az autonómiát, de a
puszta túlélést sem kívánták biztosítani. A Harmadik Birodalom vezetése
ugyan ideig-óráig, ha politikai és stratégiai érdekeik úgy rendelték, hajlamos
volt szövetségre lépni más nemzetekkel, ezen megegyezéseket inkább a
pragmatizmus oltárán tett elkerülhetetlen áldozatokként, mintsem
örökérvényű, sérthetetlen paktumként kezelték.
A fiatal Adolf Hitler a börtönben töltött idő alatt napi rendszerességgel
értekezett Karl Haushofer professzorral, és maradéktalanul magáévá tette a
geopolitikus által kidolgozott élettér-elmélet elemeit: hite szerint Európa
földje és annak gyümölcse csak és kizárólag a tisztavérű germán fajt illette,
amely származásánál fogva minden más nemzetség felett állt. A nácik
számára a szláv népek és az egyéb rasszok csak ideig-óráig megtűrt elemek
Európában, amely csoportok egyetlen lehetséges szerepe a Harmadik
Birodalom kiszolgálása és gyarapítása a rájuk kényszerített rabszolgamunka
által. Az élettér-elmélet törvényszerűségei szerint ezekre a fajokra a pusztulás,
a tömeges és totális népirtás várt – amelynek eszközeit elsőként a zsidóság
ellen vetették be.
Ismeretes, miként nyilatkoztak a náci vezetők a zsidóságról, hisz Adolf
Hitler egyetlen olyan beszédet nem mondott, amelyben ne minősítette, és ne
fenyegette volna meg ezen nép képviselőit. A Thule Társaság teljes tagsága,
az Ahnenerbe, a Fényes Páholy, illetve a Harmadik Birodalom valamennyi
okkultista szervezete deklaráltan antiszemita volt, miként már az alapító atyák
is híresek voltak könyörületet nem ismerő zsidóellenességükről. Karl
Haushofer professzor, a Lebensraum-theorie kiötlője, Adolf Hitler
tanítómestere így nyilatkozott: „Ők pusztán utánozzák az embereket, nem
ugyanahhoz a fajhoz tartoznak”. Heinrich Himmler, ha ez egyáltalán
lehetséges, még szélsőségesebb álláspontra helyezkedett:
„A zsidók olyan távol vannak tőlünk, mint az állatok az embertől.”. A
zsidóság megsemmisítéséről azonban először maga a Führer nyilatkozott,
ezáltal hirdetve meg a holocaust pokoli programját: „A zsidókat nem tekintem
állatoknak. Messzebb vannak az állatoktól, mint mi. Ezért megsemmisítésük
nem bűn, mivel egyáltalán nem tartoznak az emberiséghez.”. Az Új Világrend
legfőbb ellenségének szerepét tehát a zsidóságra osztották a náci okkultisták,
ez volt az a népcsoport, amelyet mihamarabb és bármi áron ki akarták söpörni
Európa földjéről. Az Einsatzgruppe alakulatok, a Végső Megoldás és a
tömeges sterilizációs programok (amelyeket nemcsak a zsidósággal és a szláv
népekkel, de a szellemi és testi fogyatékosokkal szemben is kíméletlenül
alkalmaztak) mind ezt a célt szolgálták.
Adolf Hitler terveiben a háború diadalmas lezárását az Ezeréves Birodalom
megalapítása követte. Az új birodalom vezetését egyetlen cél, a germán faj
központi parancsok által igazgatott sokasodása képezte. Az eugenikai
törekvéseket nem kizárólag mennyiségi, de minőségi megfontolások is
befolyásolták: a Führer egy erős, tiszta vérvonalú, gazdag erőforrások felett
rendelkező népet tartott kívánatosnak, amely képes lesz győzedelmes harcot
vívni a világ feletti uralomért. Heinrich Himmler SS Reichsführer így foglalta
össze ezt a korszakot egy 1943-ban tartott beszédében: „Mindez lehetővé
fogja tenni számunkra, hogy megteremtsük a feltételeket a germán nép
számára, és Európa számára, amelyet mi, a német nép vezetünk, parancsolunk
és képzünk ki arra, hogy megvívjuk a sorsszerű küzdelmet a terjeszkedő
Ázsia ellen. Nem tudjuk, mikor fog ez bekövetkezni. Mikor a „tömeges
ember” felkel, a másik oldalon 1-1,5 milliárdan lesznek, a germán nép
reményeim szerint 250-300 millió főt fog számlálni, az egyéb európai
népekkel együtt mindez 600-700 millió embert fog jelenteni, és a százéves
uráli terjeszkedés olyan harcot fog kirobbantani, amelyet mi az életünkért
fogunk vívni Ázsia ellen. Nagy csapás lenne, ha a német nép alulmaradna a
harcba torkolló terjeszkedés ellenében. Ez lenne a szépség és a kultúra vége,
az alkotóerő vége ezen a földön. Ez fog bekövetkezni a távoli jövőben, és mi
ezért fogunk harcolni.” (Mind Adolf Hitler, mind Heinrich Himmler
beszédeiben gyakorta felbukkant egy ellenpár: a germán fajhoz a minőséget, a
szláv fajhoz a mennyiséget társították.)
A germán faj nemesítése és kiterjesztése, majd Ázsia elfoglalása azonban
még mindig csak a kezdet volt, amely a kívánt genetikai és földrajzi feltételek
megteremtését szolgálta. Adolf Hitler elképzelései szerint radikális társadalmi
változások kísérték volna ezt a szakaszt, többek közt a keresztény vallás és
más vallások totális, maradéktalan felszámolása, és egy új vallás, a
nemzetiszocialista vallás bevezetése és elterjesztése. A Führer által
megálmodott vallás szent jelképei közé a Bibliát kiváltó Mein Kampf, a
kereszt helyére állított horogkereszt, és a harcos germán szellemet
szimbolizáló tőr tartozott, amelyek valamennyi náci templom oltárán helyet
kaptak volna. Az új hit központjában egy új istenség, a náci hadisten foglalt
volna helyt. „Isten háború… Isten könyörtelen, erővel telített, oly mértékben
szeretet nélküli, miként a mohó vágy összeegyeztethetetlen a jótékonysággal.”
– jellemezte ezt az új istent Friedrich Heilscher, a Harmadik Birodalom egyik
legnagyobb, ám örökkön árnyékba húzódó varázslómestere. A náci
okkultisták használták isten fogalmát, mint a legfelsőbb erő szinonimáját – az
általuk tisztelt és félt isten azonban korántsem egyezett a kereszténység által
hirdetett isten fogalmával. Adolf Hitler és a náci okkultista körök tagsága
mélyen megvetette a keresztényi eszméket, miként az intézményesített
kereszténységgel szemben sem éppen kesztyűs kézzel gyakorolta mindenható
végrehajtó hatalmát. „Ószövetség, újszövetség, egyre megy… Ugyanaz a
zsidó svindli.” – nyilatkozta bizalmasai körében Adolf Hitler, hozzátéve, hogy
„a kereszténységet, ezt a varangyos békát, a csizmám sarkával taposom el.”.
A nácizmus és a kereszténység: olaj és víz, egymással össze nem férő
matériák, amelyek közül csak az egyik számára volt hely az Ezeréves
Birodalomban. A kétezer éves tanok pusztulásra voltak ítélve a nácik által,
helyükre pedig egy új vallást kívántak léptetni.
A Thule Társaság, a Fényes Páholy, az Ahnenerbe és a náci okkultista
pereputty egésze olyasféle meggyőződéssel tevékenykedett, hogy egy felsőbb
isteni hatalmat szolgál, amely Adolf Hitler által nyilatkozik meg. A nácik
istene egy korlátlan hatalommal rendelkező, könyörtelen és vérszomjas úr
volt, kinek hatalmában áll vérbe és lángokba borítani a világot, s ki hitük
szerint egykoron az árja fajt és hazáját, az Atlantiszt teremtette. A Führer
elképzelései szerint az istentől származó hatalom jelen volt a germán
vérvonalban, amely mágikus tulajdonságokkal bírt, és képes volt rá, hogy
uralma alá hajtsa az alsóbbrendű fajokat. A nácik által tisztelt isten szelleme
maga volt a tűz, a nyers hatalom, amely az árja nép által jut kifejeződésre, és
amely arra hivatott, hogy dominálja a teljes Földet és annak valamennyi
lakóját.
A végső célhoz vezető út utolsó előtti állomása a világhatalom
megszerzése volt, amelyét az új ember, az Übermensch megteremtése
követett. Ez az emberfaj volt rá hivatott, hogy kisöpörje a Földről az egyéb
rasszokat, és totális kontrollt szerezzen minden kontinens és minden élőlény
felett. A Herrenvolk ideájában egy istenszerű, emberfeletti ember képe
mutatkozik meg, amely mind genetikai, mint az általa alkalmazott technológia
szempontjából magasan felülmúlja az embert és az ember által teremtett
civilizációt. Adolf Hitler így beszélt a végső célról, az Új Világrend legfőbb
uráról: „A teremtés még nem teljes. Az embernek az átváltozás sok további
fokozatán kell még átmennie. Az Atlantisz utáni ember már a leépülés, a
hanyatlás korszakában van, alig képes a túlélésre. Minden teremtőerőt egy új
fajtában kell koncentrálni. Az ember két típusa, a régi és az új, különböző
irányokba fog fejlődni. Az egyik eltűnik a Föld felszínéről, a másik virágozni
fog. Ez a nemzetiszocialista mozgalom valódi indítéka.”
Ezért harcoltak hát a náci okkultisták, ezen szörnyűséges idea érdekében
ontottak megannyi vért, s eme végső cél érdekében szövetkeztek a sötét oldal
démonjaival.

OKKULTISTÁK A BRIT TITKOSSZOLGÁLAT


SZOLGÁLATÁBAN: RUDOLF HESS SZÖKÉSE
Jozef Sztálin a háború után is meggyőződéssel vallotta, hogy Rudolf Hess
szökése nem annyira a náci vezető saját kezdeményezése, mint inkább a brit
titkosszolgálat rafinált mesterkedésének az eredménye volt, amely
megtervezéséhez és kivitelezéséhez a kontinentális okkultista körök segítségét
vették igénybe. Az európai titkos páholyokkal kapcsolatba hozott hadművelet
elképzelése figyelemre méltó teória, főleg, mivel a közvetett bizonyítékok azt
mutatják, hogy a konspirációs elmélet korántsem nélkülöz minden alapot.
Adolf Hitler titkos bizalmasa, a Harmadik Birodalom legbelsőbb köreinek
tagja, az okkultista Rudolf Hess menekülésének története egy levéllel indult.
1941 elején Karl Ernst Haushofer professzor fia, Albrecht Haushofer levelet
kapott Mrs. Mary Violet Robertstól. Rudolf Hess tanácsadója egészen a '30-as
évek elejéig szoros kapcsolatban állt az idős nővel, kivel az okkultizmus
tárgykörében folytatott komoly eszmecseréket. A fiatal Haushofer nem
tudhatta, hogy Mrs. Violet Roberts ekkor már a Special Operations kötelékén
belül szolgált, médiumi képességeivel segítve a brit titkosszolgálat
tevékenységét, így hitelesnek minősítette az iratot, amely egy lisszaboni
postafiók érintésével érkezett Németországba. Nem tudni, mi állt a levélben,
ám tény, hogy Albrecht Haushofer továbbította a dokumentumot Rudolf Hess
felé. A náci vezető, miután elolvasta a levelet, arra kérte tanácsadóját, hogy
Mrs. Roberts segítségével próbáljon meg kapcsolatba lépni Hamilton
hercegével, a hírhedt brit okkultistával. Rudolf Hess maga sem tudta, milyen
veszélyes játszmába kezdett: a brit titkosszolgálat ugyanis arra használta fel a
titkos páholyok vezetőit, hogy a Harmadik Birodalom vészterhes titkainak
tudóját Nagy-Britanniába csalogassák. Ennek érdekében elhitették vele, hogy
a szigetország vezető politikusai és katonatisztjei között létezik egy szakadár
békepárti kör, amely hajlandó lenne szembeszegülni Sir Winston Churchill
akaratával, megbuktatni a miniszterelnököt, és a háború berekesztése
érdekében baráti jobbot nyújtani Németország felé. A szövetségesek ügynöke,
kit a hadművelet előkészítésével megbíztak, jól tudott Rudolf Hess okkult
kapcsolatairól. Tisztában volt vele, hogy a náci vezető hisz az asztrológia és a
mágia hatalmában, így legelőször Rudolf Hess személyes asztrológusát, Frau
Nagenast környékezte meg, aki komoly pszichés hatást gyakorolt a férfira.
Adolf Hitler harcostársa, miként azt valamennyi fontos döntés előtt megtette,
ezúttal is kikérte az asszony véleményét. Frau Nagenast a szövetséges ügynök
által megadott specifikációk szerint manipulálta az asztrológiai jelentést, és a
konzultáció során a britek által kívánt információkat adta át. Az asztrológus
kijelentette, hogy a brit békekörök felől érkező ígéret hitelessége bizonyos, a
legjobb konstelláció pedig akkor ígérkezik, ha Rudolf Hess május 10-én repül
el Angliába: ez az a nap, mikor a bolygók megfelelő együttállása sikeres
tárgyalást ígér.
A brit ügynök – tisztában lévén a reá bízott feladat súlyával – roppant
körültekintéssel járt el, így Frau Nagenast személyén kívül más, a náci
vezetők előtt impozáns tekintéllyel bíró személyt is megnyert az ügy számára
– ez pedig nem volt más, mint Aliester Crowley, a Fenevad, Európa rettegett
hírű mágusa. A sötét praktikákat folytató férfi páholya korábban különleges
képzéseket tartott néhány SS tiszt számára, ám a brit titkosszolgálat
embereinek kérésére két tagot agymosásnak vetett alá, és hatalmat szerzett
felettük. Aliester Crowley „Kestrel” és „Tengeri Sas” néven tartotta számon a
kontroll alá hajtott személyeket, kiknek uralta az akaratát, így képes volt rá,
hogy bármely kívánt tettre rábírja őket. A mágus egy londoni misszió
segítségével lépett kapcsolatba velük, és arra szólította fel őket, hogy juttassák
el üzenetét Rudolf Hess számára. Aliester Crowley tudatta a náci vezetővel,
hogy az általa felügyelt Arany Hajnal támogatja a békejavaslatot, és
különleges mágikus rítusra készül, amely nyugalmat hozhat a zaklatott, ezer
sebből vérző Európa számára. Az üzenet szerint Rudolf Hess jelenléte
elengedhetetlen az eljárás során, távolmaradása pedig rettenetes
következményeket von majdan maga után: ha a férfi nem vesz részt a
szeánszon, úgy a Szovjetunió ellen tervezett hadművelet az Armageddonba
fog torkollani, amely szörnyű pusztulást hoz a német népre és választott
diktátorára.
Rudolf Hess megkapta Aliester Crowley üzenetét, amely maradéktalanul
alátámasztotta Frau Nagenast prognózisát, ám még mindig tétovázott: anyagi
bizonyítékra volt szüksége az említett békepárt létezését illetően. A britek
pedig nem voltak restek ilyesféle bizonyítékot fabrikálni számára. Mivel
tudták, hogy Hamilton hercegének szava önmagában nem lenne elégséges
garancia, újabb közvetítőt vettek igénybe: egy londoni bankár, Leonard
Ingrams által léptek kapcsolatba Rudolf Hess-szel, és újfent biztosították őt a
békepárti ajánlat valós mivoltáról, és a Churchill-ellenes körök létezéséről.
Leonard Ingrims javaslatára további referenciaként beszervezték még
Rickatson Hatt személyét, az Angol Nemzeti Bank sajtófelelősét, aki
megerősítette a preparált információkat.
Körmönfont csel volt, amelyhez kiterjedt kapcsolatokat vett igénybe a brit
titkosszolgálat, ám az okkultisták tevőleges segítségével végrehajtott
megtévesztési hadművelet sikert fiadzott: Rudolf Hess 1941. május 10-én, a
britek által megjelölt napon titokban repülőgépre ült.
Pár óra múlva a Messerschmitt JBf 110 típusú kétmotoros gép egy Skócia
területén lévő szántóföldön landolt.
David McClean földműves egy rozsdás vasvillával felfegyverezve sietett a
különös látogató elé, aki így szólt hozzá: „Fontos üzenetet hoztam Hamilton
hercege számára.”
Hamilton hercege azonban nem sietett Rudolf Hess elé, a nem létező
békepárti delegációval való találkozás soha nem valósult meg, miként az
Aliester Crowley által ígért mágikus rítusra sem került sor: pár óra múlva
Rudolf Hess már a brit titkosszolgálat ugyancsak marasztaló vendégszeretetét
élvezte.

MERÉNYLET HITLER ELLEN


„Nem érezte meg rajta a Gonosz leheletét és felszabadította a benne lakozó
erőket.” – vetette papírra utolsó naplóbejegyzésében Albrecht Haushofer, alig
pár órával kivégzése előtt. A fiú azonban – apjával szemben – meglátta a
diktátor valós természetét: féktelen becsvágyát, sátáni szadizmusát, rombolás
iránti apadhatatlan szomját és gőgös önkényességét. Olybá tűnik, Albrecht
Haushofer ítélőképesség és józan, ész dolgában felülmúlta édesapját, a híres
okkultistát.
Karl Ernst Haushofer csak alaposan megkésve döbbent rá, miféle ember
számára adott szabad utat, miféle embert képzett ki a landsbergi börtön falai
között, és miféle pokolbéli fenevadat nevezett a német faj Messiásának. A
férfi minden hatalmát és befolyását latba vetette, hogy megfékezze Adolf
Hitler sátáni törekvéseit, ám megkésett törekvése óhatatlanul kudarcba fulladt.
A Barbarossa-hadművelet előtt Karl Haushofer felkereste a Führert, és
szeánszot adott neki, amelyen betekintést engedett számára a jövőbe. A
geopolitika professzora nem először tett ilyesmit: mint arról már szó esett, az
első világháborúban a német hadvezetés rendszeresen felhasználta jövőbelátó
képességeit, hogy információkat szerezzenek a küszöbön álló hadműveletek
kimeneteléről és az ellenséges hadmozdulatokról. Adolf Hitler ismerte Karl
Haushofer kivételes képességeit, ám az általa megfogalmazott próféciákat
mégsem mérlegelte kellő súllyal: túl gőgös és túl önkényes volt hozzá, hogy
bármely intő jelre felfigyeljen, és komolyan fontolóra vegye más szakértők
tanácsait. Karl Haushofer jóslatait írásos formában is eljuttatta Adolf Hitler és
Ribbetropp számára: megjövendölte, hogy egy keleten végrehajtott támadás
esetén a britek újfent harcolni fognak, az Egyesült Államok be fog
kapcsolódni az európai hadszíntéren folyó fegyveres küzdelembe,
Németország el fogja veszíteni a hatalmas túlerő ellen vívott háborút, az
oroszok pedig az ellentámadás során mélyen behatolnak Európa szívébe, ahol
szilárdan megvetik lábukat, és az angolszász szövetségesekkel megegyezvén
kommunista érdekszférát építenek ki. Nem tudni, Karl Ernst Haushofer
ténylegesen belelátott-e a jövendő történéseibe, vagy egyszerűen csak
megfontolt, előrelátó katonai stratégának bizonyult – ám tény, hogy a
történelmi események őt igazolták. A náci vezetés azonban nem hitt neki.
Adolf Hitler, aki korábban mesterének nevezte a férfit, elfordult tőle, az SS
pedig hazaárulás alapos gyanújával megfigyelés alá vonta az idős professzort.
Az ördögi propagandafőnök, dr. Göbbels amellett kardoskodott, hogy azonnal
küldjék koncentrációs táborba a geopolitika neves szakértőjét, kinek Adolf
Hitlerbe vetett hite szemlátomást gyengülni látszott, amely deportálási aktusra
a náci törvények szerint megfelelő jogalapot kínált az a tény, hogy Haushofer
édesanyja apai ágon zsidó származású volt. A Führer azonban ekkor még nem
kívánta meggyilkolni egykori mesterét. Megelégedett annyival, hogy miután
berchtesgadeni sasfészkébe csalta, letartóztatta és egy időre börtönbe vetette a
professzort.
Albrecht Haushofer csak lassan eszmélt fel a nácizmus tudatromboló
hatása alól: a geopolitika professzorának fia a kezdetekben messzemenőkig
támogatta Adolf Hitlert, csak lassan, hosszú hónapok teltével vert benne
tanyát a kétség. Rádöbbent, hogy a Führer sátáni ambíciókat táplál, és
könyörtelen harcát korántsem annyira a német nép sorsa felett érzett
felelősség, hanem inkább személyes démonai táplálják. Adolf Hitler nem
békét és prosperitást, szabadságot és kiteljesedést hozott Németország
számára, miként azt Albrecht Haushofer és apja korábban remélték, hanem
emberek, köztük német állampolgárok millióit sújtotta oly nyomorúsággal,
amelyre eddig nem volt példa a történelemben. Nyilvánvaló volt, hogy a
Führer nem a pozitív energiákat hasznosítja, okkult tudománya nem
konstruktív jellegű, hanem a sötét oldallal trafikál, és sátáni gonoszságot
gyakorol, amely a német nép apokalipszisét idézi majd elő. Apját tette
felelőssé mindezért: úgy vélte, hogy Karl Haushofer oktatásai nélkül Hitler
sohasem emelkedett volna oly magasra, és sohasem juthatott volna ilyen
félelmetes hatalom birtokába.
Albrecht Haushofer eltökélte, hogy sutba dobja lojalitását, és náci esküjét
megszegve szembeszáll a démonnal: hogy jóvátegye apja bűnét, és erőt
alkalmazzon a nácik által gyakorolt sötét mágiával szemben, létrehozta a
Fehér Rózsa Társasága, nevű okkultista társaságot. A csoport a fehér mágiát
hívta segítségül, hogy legyőzze a gonoszt, amely uralma alá hajtotta Európát,
ám rítusaik igen kevés sikerrel jártak. Albrecht Haushofer számos szeánszot
celebrált, amelyek a Thule Társaság elhunyt tagjainak és egyéb okkultista
szakértők szellemeinek a megidézését célozta meg, ám a szellemvilágból
kapott segítség elégtelennek bizonyult. Nyilvánvalóvá vált, hogy a fehér
mágia eszköztára és a Fehér Rózsa Társaságban összegyűlt tagság tudása nem
elégséges hozzá, hogy az okkult tudományok által leljenek ellenszert a
mindent elemésztő kórságra, így Albrecht Haushofer jobb híján világi
eszközökhöz folyamodott. A vezérkar őrnagyaként szolgáló férfi jól ismerte
azokat a katonatiszteket és hivatalnokokat, akik, bár ezt jól leplezték, mély
gyűlölettel viseltettek Adolf Hitler iránt, és szégyenkeztek maguk és a világ
előtt, hogy egy hozzá hasonló destruktív szörnyeteget támogattak
munkájukkal és tehetségükkel, vérükkel és életükkel. A társaság roppant
óvatossággal, a Gestapo rémétől fenyegetve kezdte el működését. Miután a
békés megoldásokat elvetették (a Wehrmacht tisztjei tartottak a fanatizmusig
hűséges SS hatalmától, a titkosrendőrségtől és a tiszti kar lojális elemeitől),
sorsdöntő határozatra jutottak: Adolf Hitler meggyilkolására szövetkeztek.
Az 1944. július 20-án végrehajtott merénylet – melynek körülményei és
lefolyása széles körben ismeretes – kudarcba fulladt. Az összeesküvőket
felderítették, elfogták és börtönbe zárták. Egyeseket furcsa balesetek értek,
mások pedig éltek a lehetőséggel, amelyet az eléjük helyezett, egyetlen
golyóval megtöltött revolver által biztosítottak számukra, korábbi érdemeikre
való tekintettel. Voltak, akik egy vágóhíd kampóira felakasztva, lassan
fuldokolva végezték be földi pályafutásukat. Sem Albrecht Haushofer, sem
Karl Haushofer nem kerülhette el sorsát: a Gestapo által vitt nyomozás
felfedte kapcsolataikat, és mindketten börtönbe kerültek. (A Karl Haushofer
által betöltött főtanácsosi posztot ekkor a titokzatos és nagyhatalmú
okkultista, Friedrich Heirsche foglalta el Hitler oldalán.)
„A Gondviselés mentette meg az életem, hogy a német nép vezéreként
folytathassam küldetésemet!” – nyilatkozta Adolf Hitler a merénylet után.
Albrech Haushofer szintén hitt a felsőbb hatalmak létezésében, így sokat
merengett rajta, vajon hogy menekülhetett meg a Führer a merénylet elől,
miért nem ölte meg a felrobbantott bomba. Meggyőződése volt, hogy a sorsot
alakító erők büntetést kell, hogy rójanak arra a férfira, aki romba döntötte
Európát, és szemlátomást az Apokalipszis kiteljesítésén fáradozik. Az
okkultista szakember nem volt hajlandó elfogadni a feltételezést, miszerint
következmények nélkül való ez a pokoli tett, hanem hosszadalmas töprengés
után arra jutott, hogy a felsőbb hatalmak kollektív büntetést kívánnak a német
népre szabni. Albrecht Haushofer, a náci párt korábbi tagja ráébredt, hogy
saját népe csak úgy tudhatja meg, miféle károkat okoztak embertársaiknak
Adolf Hitler támogatása által, ha szövetséges tankok tapossák össze
Németország földjét, szövetséges repülőgépek bombái rombolják porig a
nagyvárosokat, és szövetséges katonák lövik halomra a német katonákat –
miként azt ők maguk tették az ellenséggel korábbi hódításaik során. Albrecht
Haushofer lelkiismerete csak akkor nyugodott meg, mikor ráébredt, hogy
Németországra pusztulás, majd mindent elemésztő tisztítótűz vár, amely talán
képes lesz lemosni az apák bűneit, hogy fiaik immáron egy olyan
társadalomban cseperedjenek fel, amelynek tagjai nem egy halott diktátort
kultiválnak, és nem a náci rendszer feltámasztásán munkálnak.
Albrecht Haushofer megkísérelt szembeszállni a nácik fekete mágiájával,
de alulmaradt a küzdelemben. Nem tudta jóvátenni apja és saját bűneit,
kudarcáért pedig súlyos árat fizetett: 1944 márciusában, az oroszok által
körülzárt Berlinben, az agonizáló Harmadik Birodalom szívében nézett
szembe a kivégzőosztaggal. Ha többet nem is, annyit azonban megadatott
neki a sors, hogy tudja: a sötét erők birodalma véres pusztulásra ítéltetett.

TECHNOLÓGIA ES OKKULTIZMUS
A Vril Társaság a Harmadik Birodalom egyik legrejtélyesebb, leginkább
vitatott természetű és, jelentőségű okkultista szervezete volt. A csoport
tevékenysége nem kizárólag elméleti síkon manifesztálódott, de egyes
bizonyítékok és visszaemlékezések arra mutatnak, hogy nagyon is gyakorlati,
estenként kifejezetten harcászati jellegű célok érdekében alkalmazták a
spirituális tanokat.
Mint arról már szó esett, a Fényes Páholy egy istenszerű faj kutatásán és
tenyésztésén fáradozott, amelyet az atlantiszi és az ősi tibeti legendák alapján
határoztak meg. Úgy vélték, a hajdan élt felsőbbrendű árja ember nemcsak
biológiai és spirituális síkon volt magasabb rendű, de technológiailag is jóval
fejlettebb civilizációt épített fel, amelynek vívmányai megannyi idő elteltével
is kutathatók és hasznosíthatók. A náci Fényes Páholy vezetése a szeánszok
során médiumok segítségével lépett érintkezésbe a Föld üregeiben élő
árjákkal, és a spirituális tudáson kívül technológiai jellegű információkat is
kértek a felsőbbrendű lényektől.
Nem tudni, hogy hozzájutottak-e a vágyott tudáshoz: érvek és ellenérvek
százai állíthatók csatasorba, de sohasem fog kiderülni, valójában meddig
jutottak ezek a szakemberek. Minden, ami ezután következik, spekulatív
fikció, amelynek tételeit sem igazolni, sem maradéktalanul cáfolni nem lehet.
Ki-ki világnézete és habitusa szerint söpörheti félre, vagy fogadhatja el a
közvetett bizonyítékokat: ám tény, hogy a fennmaradt töredékes információk
felettébb különös következtetéseket vonhatnak maguk után.
A nácik valósággal epekedtek a felsőbbrendű árja faj technológiája után,
így nem csoda, hogy sem az anyagi, sem a humán erőforrásokat nem kímélve
törekedtek ezen ismeretek megszerzésére. Nem tudni biztosan, meddig
jutottak ezen az úton – megannyi teória létezik.
Egyes vélekedések szerint a nácik megdöbbentő technológiai áttörések
egész sorozatát hajtották végre, és újfajta repülőszerkezeteket konstruáltak,
amelyek minden szempontból magasan felülmúlták a hagyományos katonai
technológia hadrendbe állított repülőgépeit.
1944. november 27-én, este 10 órakor a 415. Éjszakai Vadászszázad három
repülőgépet indított a franciaországi Dijon repteréről. A köteléket Lt. Ed
Schlueter vezette: a Wisconsinból származó fiatal pilóta átlagos rutinrepülésre
készült. Mögötte Lt. Ered Ringwald foglalt helyet a fülkében, aki
radarkezelőként teljesített szolgálatot.
A repülőgépek egymás után startoltak el, majd kötelékbe rendeződtek, és a
kijelölt célterület felé indultak. Bár egyszerű járőrfeladatot teljesítettek,
egyikőjük figyelme sem lankadhatott: az éjszakai vadászat komoly
tapasztalatot, kihegyezett ösztönöket és éles koncentrációt kívánt. A hármas
kötelék a Rajna folyó fölött cirkált, ellenséges repülőgépek után kutatva.
Tiszta, hűvös éjszaka volt, a napszakhoz képest kiváló látási viszonyokkal. A
repülőgép kabinjában teljes sötétség uralkodott, a helyzetjelző fények nem
égtek, a kipufogórendszerből kicsapó lángokat pedig különleges burkolatok
rejtették – az amerikai felségjelzésű repülőgépek gyakorlatilag láthatatlanok
voltak az éjszakai égbolt sötét bársonyán. A Ed Schlueter folyamatosan
kutatta a horizontot, a furcsa jelenséget azonban nem ő, hanem radaroperátor
társa szúrta ki.
„Vajon mik lehetnek azok a fények, ott, a hegyeknél?” – kérdezte Fred
Ringwald.
„Valószínűleg csak csillagok.” – hangzott a pilóta válasza.
„Nem hiszem.”
„Biztos, hogy nem a saját tükröződésünk?”
„Maradéktalanul. Ez nem tükröződés.”
Ed Schlueter a furcsa jelenségek irányába fordította a gépet, és megkerülte
a hegyet. A fények szintén mozogtak. Az éjjeli üzemeltetésre átépített
vadászgép pilótája és a radarkezelő ámultan nézték a különös objektumokat:
narancsszínű fényt árasztó repülő tárgyak voltak, nyolc vagy tíz darab,
kötelékbe rendeződve távolodtak a gép bal szárnyánál. A pilóták még soha
nem láttak hasonló technológiát, csodálatukat pedig csak fokozta, hogy a
furcsa objektumok nem vetettek árnyékot a radarernyőn – vagyis mai
szóhasználattal élve lopakodó képességekkel felruházott repülőgépek voltak.
A rádiós gyorsan megrázta magát, és kapcsolatba lépett a földi lokátor
kezelőkkel:
„8-10 repülő tárgy. Látjátok őket?”
„Senki sincs ott fent, csak te. Megőrültél?”
Néhány nappal később a kaliforniai Lt. Henry Giblin és a Massachusetts-
ből származó Walter Cleary 1000 láb magasan járőrözött a kétmotoros
éjszakai vadászgéppel, mikor furcsa tűzlabdákat figyeltek meg az égen. Az
objektumok nagy sebességgel emelkedtek, majd eltűntek a felhők felett.
December 22-ről 23-ra virradó éjjelen a 415. Éjszakai Vadászszázad gépei
10000 láb magasan járőröztek Hagenau térségében. A kötelék parancsnoka
így számolt be tapasztalatairól: „06.00-kor két fénypontra lettünk
figyelmesek, amelyek velünk szemben, a földről szálltak fel. Elérték a mi
magasságunkat, de nem emelkedtek tovább, hanem a gép farka mögött
maradtak. A fények olyanok voltak, mint valami világító narancsok.
Körülbelül két percen át maradtak a gép mögött, majd leborítottak és
visszafordultak, miközben végig tökéletesen irányíthatónak tűntek, és akkor
kialudtak.” A parancsnokon kívül a kötelék valamennyi katonája látta a
jelenséget.
A 415. Éjszakai Vadászszázad katonái november és december hónapban
több ízben is találkoztak a különös objektumokkal, amelyeket később „Foo
Fighter” névvel illettek. A megfigyelések alapján azonos gépeket láthattak:
valamennyi narancsszínű fényt árasztott, hangtalanul repült, és nagy
sebességgel közlekedett. A furcsa repülő tárgyak egyetlen ízben sem támadták
meg az amerikai repülőgépeket, leginkább követték őket egy darabon, majd
belevesztek az éjszakába. A pilóták meg voltak győződve afelől, hogy a
különös objektumok a német Luftwaffe addig soha nem látott kísérleti
repülőgépei.
Mindemellett nemcsak a 415. Éjszakai Vadászszázad pilótái szembesültek
hasonló jelenségekkel: más repülőalakulatok katonái is találkoztak különös,
nem azonosítható repülő objektumokkal. A Foo Fighter észlelések száma
egyre emelkedett, a szemtanúk által készített beszámolók pedig lassan csinos
kis tornyokká rendeződtek a hadműveleti parancsnokok íróasztalain. A
hadvezetés ekkor már nem söpörhette félre a felhalmozódott aktákat, hanem
hivatalos állásfoglalásra kényszerült.
Számos suta magyarázat született hát hivatalos forrásból, amelyek egy
része már közzétételekor is a komikum kategóriájába tartozott. A leginkább
nyilvánvaló, egyszersmind megnyugtató értékelés szerint a különleges repülő
objektumokat rakétamotoros- illetve gázturbinás repülőgépekként
azonosították. Mindez kézenfekvő, ám alapjaiban elhibázott érvelés volt: a
bevetésre került új generációs német vadászgépek ugyanis korántsem
bocsátottak ki oly erős fényt, amely magyarázta volna a jelenséget. A pilóták
arról nyilatkoztak, hogy több ezer méter magasból is észlelték a fényes
gömböket – azon rakétahajtóművek működése, amelyek a Messerschmitt 163
vadászgépekben kaptak helyt, nem járt ilyen erőteljes fényjelenséggel, miként
a Messerschmitt 262 Schwable gépek hajtóművei sem idéztek elő hasonlóan
intenzív jelenséget. Más magyarázat szerint a Foo Fighterek pilóta nélküli
rakéták lehettek, talán a V jelzésű fegyvercsalád kísérleti darabjai. Mindez
felettébb valószínűtlen, hisz a megfigyelt objektumok manővereztek,
süllyedtek és emelkedtek, miként repülési irányukat is változtatták. Esetleg
meteorológiai ballonok lettek volna? Nem valószínű, hogy harcokban
edződött, komoly tapasztalattal rendelkező pilóták oly hibát követtek volna el,
hogy képtelenek felismerni egy meteorológiai ballont – mindemellett az
objektumok viselkedése sem felelt meg a meteorológiai ballonok
specifikációinak. Esetleg, szól egy roppant kényelmes változat, a német
légvédelem által fellőtt nagy kaliberű, narancs, kék és vörös színekben izzó
lövedékeket vélték volna ismeretlen objektumoknak? Ügyes ellenérvelés, de a
tanúk erre is csak fejeiket ingatták: a gondosan feltérképezett német
légvédelmi zónák ugyanis egyáltalán nem mutattak semmiféle fedést a Foo
Fighterek felbukkanási pontjaival. Mindemellett az éjszakai vadászgépek
legénysége ekkorra már fájóan sok alkalommal találkozott a német
légvédelmi lövegek gránátjaival, amelyek azonosítása semmiféle nehézséget
nem okozott számukra. Arra a körülményre pedig, hogy az objektumok miért
nem jelentek meg a radarképernyőkön, a fenti elméletek egyike sem ad
elfogadható magyarázatot.
Miközben a parancsnokságok eltökélten kutatták a jelenség okait, a Foo
Fighternek nevezett objektumok aktivitása szemernyit sem lankadt: újabb és
újabb megfigyelések történtek.
1944. december 31-én a 415. századnál ténykedő haditudósító, Bob Wilson
hírt kapott a különös jelenségekről. Az újságíró részletes kérdezősködésnek
vetette alá a szemtanúkat, az interjúk során nyert információkat pedig
újságcikké formálta. A cikk továbbítását jóváhagyta a cenzori jogokat
gyakorló elhárítótiszt, így az január l-jén megjelent egy amerikai újságban,
majd számos más sajtóorgánum is átvette az írást. Egyes tudósok ekkor
természeti jelenségekként azonosították a furcsa tűzgolyókat – a pilóták
azonban továbbra is csak megmosolyogták a hivatalos kommentárokat,
főként, hogy 1945 januárjában számos további észlelés történt.
A Bristol Beaufighter gépet kormányzó Don Meiers és társa, Ed Schleuter
január elején találkozott először a fénylő gömbökkel. A gép parancsnoka így
emlékezett vissza az eseményre: „Egy kb. 700 lábon repülő Foo Fighter
kiszúrt, és mögém került, és körülbelül 20 mérföldön át kergetett a Rajna
völgye felett. Leborítottam, de a két tűzlabda velem együtt fordult. 260
mérföldes sebességgel repültünk, a gömbök pedig követtek minket. Más
alkalommal, mikor egy Foo Fighter kiszúrt minket, zuhanórepülésbe mentem
át, és 360 mérfölddel zuhantam. A kötelék jobb oldalán repült, majd eltűnt az
égen. Amikor először láttam ezeket a dolgokat, az a rettenetes gondolatom
támadt, hogy a németek ott lent a földön készek rá, hogy megnyomjanak egy
gombot, és felrobbantsák őket. De nem robbantottak, és nem is támadtak meg
minket. Csak követtek minket.”
Január hónapban számos további Foo Fighter-észlelés történt. Figyelemre
méltó körülmény, hogy a pilóták által adott beszámolók egybehangzó módon
írták le a furcsa jelenséget: valamennyien narancsszínű fényben ragyogó,
manőverező, a radarképernyőn árnyékot nem vető objektumokról
tanúskodtak.
A német hadseregnek tulajdonított azonosíthatatlan repülőgépek, miután a
szövetséges csapatok elfoglalták a Rajna keleti oldalán fekvő területeket,
eltűntek, és soha többé nem jelentek meg Németország egén. Foo Fighternek
nevezett repülő objektumok rejtélye sohasem oldódott meg, mindössze annyit
tudni, hogy az adott térségben a német hadvezetés számos kísérleti telepet
üzemeltetett, amelyek kapacitását ismeretlen kutatásokra fordította.

A LÁNDZSA ELVESZTÉSE
Longinus Lándzsáját – a császári koronaékszerekkel egyetemben – az
Anschluss után Nürnbergbe szállították. Adolf Hitler személyesen választotta
ki az ereklye véglegesnek szánt helyét. Parancsának megfelelően a 13.
században épített Szent Katalin templomot náci múzeummá alakították át: a
Führer úgy tervezte, hogy itt fogja közszemlére tenni mindazon szent
ereklyéket, amelyeket a meghódított országokban foglaltak le hadai. Hitler
tehát számos ereklyét kívánt Nürnbergben, a náci diadalok helyszínén
kiállítani, hogy zarándokhellyé tegye a várost, amely helyt adott az NSDAP
legnagyobb gyűléseinek. A propagandacélokat is szolgáló gyűjtemény
legfontosabb darabjának Longinus Lándzsáját szánta, a szent fegyvert, amely
hatalomra segítette őt és a germán fajt. A város erőltetett iparosítása azonban
előre nem látható kockázatokat vont maga után. Miként a Harmadik
Birodalom háborús helyzete a kezdeti diadalok után rosszabbra fordult, a
szövetséges légierő bombázni kezdte a hadiipari objektumokat, amely légi
offenzívát később Németország nagyvárosaira is kiterjesztett. A RAF
támadásai komoly károkat okoztak a Szent Katalin templom környezetében, a
brit bombák magát az épületet is megrongálták – nyilvánvalóvá vált, hogy
sem a Lándzsa, sem a koronaékszerek nem maradhatnak a múzeumban, mert
előfordulhat, hogy a történelmi ereklyék megsemmisülnek a támadások
következtében. A támadás után a felbecsülhetetlen értékű tárgyakat rögvest a
Königstrasse 26. alatt lévő Kohn Bank páncéltermébe szállították, ahol
ideiglenesen elhelyezésre kerültek.
Adolf Hitler utasította Heinrich Himmlert, hogy találjon megfelelő
rejtekhelyt a szent rekvizítumok számára. Willi Liebel, a történelmi
gyűjtemény kezelésére felkért különleges birodalmi megbízott ekkor azzal a
javaslattal állt elő, hogy Longinus Lándzsáját rejtsék a Nürnbergi erőd alatt
húzódó alagútrendszerbe, ahol adottak a lehetőségek egy különleges
páncélterem kialakításához. Az SS Reichsführer Ernst Kaltenbrunner
társaságában Nürnbergbe látogatott, hogy megvizsgálják Willi Liebel
javaslatának kivitelezhetőségét. Himmler tudta, hogy mélyen a Nürnbergi
Erőd alatt egy szövevényes alagútrendszer rejtőzik, amely megfelel a
biztonsági kritériumok által támasztott igényeknek: bombabiztos, jól védhető,
könnyen ellenőrizhető és megfelelően rejtett.
Az SS feje parancsot adott rá, hogy munkagépek igénybevételével
szélesítsék ki az alagút egy, 270 méter mélyen fekvő szakaszát, és építsenek
egy légkondicionált páncéltermet, amelyben el lehet rejteni a császári
koronaékszereket és a szent Lándzsát. Mivel roppant fontos volt a titoktartás,
ezért csak olyan személyeket vontak be a munkába, akik lojalitásához a
legkisebb kétség sem férhetett. A régi alagutat – amelynek bejárata egy 17.
században épített ház homlokzata mögött rejtőzött – megtisztították a
törmeléktől, kiszélesítették és közel 30 méterrel meghosszabbították. A hely
mélyében futó folyosó végén különleges termet alakítottak ki, amelyet
légkondicionáltak. A páncélterem bejáratát betonnal öntötték ki, amelybe
különleges acélajtót építettek. Az ajtó zárszerkezete egy kulcs és egy
ötszámjegyű kód együttes alkalmazásával volt csak nyitható. Willi Liebel volt
az egyetlen személy, aki tudta a kódot és a kulccsal is rendelkezett. A
kincstárnok csak Heinz Schmeissner Stadtrat-nak, a városi önkormányzat
építési szakértőjének adta át a kódot, a kulcsból készült másodpéldányt pedig
a körzeti légvédelmi megbízott, dr. Konrad Freis kapta meg. A páncélterembe
tehát csak Willi Liebel Bürgermeister léphetett be önnön akaratából.
Az alagút szájánál álló házat átalakították. Az álcázás tökéletesen sikerült:
kívülről átlagos lakóépületnek tűnt, és csak kevesen tudták, hogy a garázs
hátsó fala egy preparált fal, amely elektronikus úton nyílt és záródott, s amely
a páncélteremhez vezető folyosót rejti. Heinrich Himmler elégedett lehetett:
úgy vélte, sikerült megtalálnia a tökéletes rejtekhelyet, amelyet senki emberfia
nem fedhet fel.
A RAF éjszakai bombázói, illetve a virradat után támadó USAAF B-17
kötelékei 1944. október, 13-án roppant heves bombatámadás alá vonták
Nürnberget, s füstölgő romhalmazzá tették az egykoron oly gyönyörű várost.
Az alagút bejáratánál álló házat telibe találta egy szövetséges bomba: a külső
falak leomlottak, a garázs falába rejtett acélajtó pedig felszakadt. A titkos
rejtekhely immáron tárva-nyitva állt, az alagút bejárata szabadon tátongott:
bár Willi Liebel, mihelyst fülébe jutott a hír, SS katonákat rendelt a
helyszínre, nem lehetett benne bizonyos, hogy a páncélterem titka csakugyan
titok maradt. A megbízott azonnal elrendelte, hogy kezdjék meg az alagút
befalazását, ám ekkor már épp elegen látták a titkos rejtekhelyet, amelynek
híre szájról-szájra terjedt. Heinrich Himmler, miután értesült a károkról, úgy
döntött, hogy alternatív rejteket kell keresni a Lándzsa és a koronaékszerek
számára.
Willi Liebel elrendelte, hogy készítsenek egy vörösréz dobozt, amelybe az
ereklyéket rejthetik. A tároló alkalmatosság elkészülte után Liebel lajstromot
állított össze azokról a tárgyakról, amelyeket a dobozba kellett helyezni, és ezt
a lajstromot Konrad Friesre bízta. A megbízott a lista szövegezésekor
Longinus Lándzsáját hivatalos nevén, Móric Lándzsájaként tűntette fel –
amellyel fatális félreértést idézett elő. A művelet végrehajtásával megbízott
Freis ugyanis nem ismerte a Lándzsa valódi jelentőségét, és helyette egy
másik tételt, Szent Móric kardját rejtette a ládába.
A vörösrézből készült dobozt egy, a Panier Platzon lévő óvoda
bombabiztos alagsorába szállították – a Végzet Lándzsája pedig az Oberen
Schmied Gasse-n lévő, időközben ismét befalazott alagút végén lévő,
immáron őrizetlen teremben maradt. A náci vezetés tagjai úgy döntöttek,
hogy elvarrják a szálakat, és megtévesztő cselhez folyamodtak. Teherautókat
rendeltek a barlang szája elé, és a Gestapo, illetve az SS biztosításával néhány
munkás nehéz dobozokat hordott ki a rejtekről, amelyeket a gépkocsikra
raktak. A konvoj szirénázva hajtott át a városon, majd eltűnt – az emberek azt
beszélték, hogy a különleges kincseket elvitték Nürnbergből, és a Salzburg
mellett lévő Zell-tóba süllyesztették el.
Még Willi Liebelt sem avatták be a titokba: csak Heinrich Himmler, Ernst
Kaltenbrunner, az SD vezetője, és Müller, a Gestapo parancsnoka ismerte a
Lándzsa számára kiszemelt új rejteket.
A szövetségesek hírszerzése értesült az akcióról, az elemzők pedig nem
láttak át a szitán: a britek bizonyosak voltak benne, hogy a nácik tényleg víz
alá rejtették a Lándzsát és a koronaékszereket. Ekkor, a háború végéhez
közeledve már mind az amerikai, mind a brit hírszerzés erőteljesen
érdeklődött az ereklyék iránt. Dr. Walter Stein, Churchill különleges
tanácsadója, Adolf Hitler egykori barátja (Walter Stein az Anschluss után
hagyta el Ausztriát, és Angliába tért meg, ahol felajánlotta szolgálatait a brit
koronának – miután ő volt az egyedüli nyugaton élő ember, aki tényleg
behatóan ismerte Hitler természetét, észjárását és ambícióit, Sir Winston
Churchill személyes tanácsadójává tette.) figyelmeztette a miniszterelnököt,
hogy Longinus Lándzsája nem egyszerűen történelmi ereklye, de szent erővel
bíró relikvia, amely a háború után szerveződő náci ellenállás legfontosabb
jelképévé válhat, így mindenképpen meg kell szerezni, és biztonságba kell
helyezni. Churchill ugyancsak pragmatikus ember volt, aki a legkisebb
teketóriázás nélkül söpörte félre a nácik okkultizmusát, így nem valószínű,
hogy Dr. Stein ilyesféle érvekkel hozakodott volna elő. A politikai talajon
fogant javaslat azonban megtette hatását – kiváltképpen, miután a hírszerzés
felől érkező adatok egy szerveződő földalatti náci mozgalomról számoltak be.
Sir William Churchill tehát felállított egy különleges katonai alakulatot,
amelyet a Nürnberg városa ellen vezényelt 7. amerikai hadsereghez csatoltak,
és amely feladatául a Lándzsa és a koronázási ereklyék megszerzését nevezte
meg.
Április 16-án a szövetségesek elérték a várost. Adolf Hitler parancsa így
szólt: „Utolsó csepp vérükig védjék Nürnberget!”
A csata négy teljes napon át tartott. A városba vezényelt húszezer Waffen-
SS harcos, a Wehrmacht és a polgári felkelők könyörtelen küzdelmet vívtak
az amerikai túlerő ellen, a kongresszusi központot védő különleges alakulatok
kilenc ostromot vertek vissza. A Schutzstaffel katonái nem cáfolták meg
rettegett hírüket: inkább elhullottak az utolsó szálig, de nem adták fel a náci
hatalom Mekkájaként aposztrofált várost.
A harcok április, 20-án fejeződtek be. Az amerikai hadsereg rettenetes árat
fizetett a győzelemért, Nürnberg városa romokban hevert, a törmelékkel
borított utcákon holttestek ezrei hevertek. A különleges feladattal megbízott
brit katonai különítmény keresztül-kasul átkutatta a várost: Willi Liebel
Bürgermeistert keresték. A férfi csak öt nappal később került elő, holtan – a
különleges birodalmi megbízott még a város eleste előtti éjszaka, önkezével
vetett véget életének. A különítmény azonban nem adta fel a kutatást. Április
28-án rábukkantak Willi Liebel titkárára. Dreykorn a kihallgatáson ugyancsak
tanácstalannak mutatkozott: elmondta, hogy fogalma sincs a kincsek
hollétéről, csak a széles körben ismert szóbeszédet hallotta, miszerint a Zell-tó
mélyére süllyesztették őket.
Április 30-án amerikai katonák kutatták át az Oberen Schmied Gasse
romjait. A katonák egyike meglátta a beomlott fal mögött lévő alagutat. Félő
volt, hogy a hegy gyomrába vezető folyosóban SS katonák bújhatnak, így az
amerikaiak élesre töltött fegyverekkel másztak be a sötét alagútba. Miután
megbizonyosodtak róla, hogy nincs ellenség a folyosón, fáklyát gyújtottak. A
20 méter hosszú folyosó végén különös felfedezésre bukkantak: egy olyasféle
ajtó zárta el a továbbjutást, amelyet addig csak az amerikai bankok széfjében
láthattak. Az amerikai katonák egyike azonnal futásnak eredt, hogy értesítse a
parancsnokságot a hegy gyomrába rejtett páncélteremről, társai pedig az ajtó
előtt maradtak, és őrt álltak.
Április 30-án 14 óra 10 perckor az Amerikai Egyesült Államok 7.
hadseregének egy tisztje hivatalosan lefoglalta Longinus Lándzsáját: a
Harmadik Birodalom legfontosabb ereklyéje, Adolf Hitler féltve őrzött kincse
az ellenség kezére jutott.

SZUMMARIUM
Adolf Hitler és a náci okkultisa körök sötét mesterkedései szerencsére nem
értek célt. Annak ellenére, hogy elképesztő anyagi és emberi erőforrásokat
mozgósítottak a bizonytalan kimenetű, eleve kétes programok érdekében, a
kutatások semmiféle olyan hozadékot nem eredményeztek, amelyek
gyakorlati támogatást nyújtottak volna a hatalom megszerzése és megtartása
szempontjából.
Longinus Lándzsája, amelyet híres uralkodók hordoztak hadjárataik során,
sohasem bukkant fel Adolf Hitler kezében. Nem tudni miért, de a Führer –
kinek Lándzsába vetett hite igen erős volt – nem mutatkozott a szent
ereklyével. Bár az SS régészek és szerencsevadászok tucatjait pénzelte, majd
menesztette szerte szét a világba, hogy további relikviákat kutassanak fel a
Harmadik Birodalom számára, a két legfontosabb, legnagyobb hatalommal
felruházott darabokra sohasem sikerült rábukkanniuk. Sem a Szent Grál, sem
a Szövetség Ládája nem került a nácik kezére – Adolf Hitler főként az utóbbi
tárgy hatalmát kívánta a Harmadik Birodalom céljainak érdekében
hasznosítani. Az Ószövetségben szereplő Frigyláda – amely a tízparancsolatot
tartalmazó kőtáblák darabjait tartalmazza – a szent iratokban foglaltak alapján
ugyanis nem csupán ereklye, az Istennel kötött szövetség tárgyi bizonyítéka.
Adolf Hitler természetesen ismerte a Bibliát, és bár roppant becsmérlően
nyilatkozott róla, a benne szereplő ereklyék létezése felől szemernyi kétsége
nem volt. A Szövetség Ládája pedig olyan ereklye volt, amely nem pusztán
szimbolikus jelentőséggel bírt, de katonai alkalmazása is szédületes
lehetőségekkel kecsegtetett. Az Ószövetségben foglaltak szerint Izrael
hadserege a filiszteusokkal vívott harcok során a Szövetség Ládáját a
csapatok előtt hordozta, az ellenség pedig odaveszett a láda által: Isten akarata
sújtotta őket halálra. Az ereklye tehát olyasféle fegyver volt, amelynek
semmiféle emberi hatalom nem állhatott ellen. Nyilvánvaló, hogy a náci
hadvezetés a Frigyláda létezésének lehetőségétől is vérszemet kapott, hisz az
ősi iratok egy olyan ereklye képét örökítették meg, amely hadászati
szempontból is roppant jelentőséggel bírt. Valószínűtlen, hogy az Ahnenerbe,
amely különös programok százait finanszírozta, pont egy ilyesféle relikvia
iránt lett volna közönyös – nyilvánvaló, hogy a nácik erőfeszítéseket tettek a
Frigyláda megszerzése érdekében. A Szövetség Ládája azonban soha nem
került elő: miként a Szent Grál sem ruházta fel halhatatlansággal Adolf
Hitlert, a Frigyláda sem tört utat az agresszív támadóhadműveleteket folytató
német hadsereg katonái előtt.
Valószínű, hogy a puszta vizsgálódás nem kötötte le az Ahnenerbe kutatási
kapacitásának egészét, és az ősi örökség hivatala gyakorlati tevékenységgel is
foglalkozott. A Kartothekia boszorkányai és a Marianna Blavatsky által
vezetett titokzatos Geheimnisvolle Korps spiritisztái egyaránt foglalkoztak
harcászati célú mágiával, ám semmiféle katonai esemény nem igazolja, hogy
valaha is sikereket értek volna el ezen a téren. Annak ellenére, hogy legendák
tucatjai szólnak különböző démonidézésekről és sötét szeánszokról, a
második világháború véres krónikája nem tartalmaz olyasféle leírásokat,
amelyek arra engednek következtetni, hogy a német hadviselő fél valamely
rejtélyes, nem evilági hatalom által befolyásolta volna a fegyveres harcok
menetét. A Hadtudományi Kutatási Intézet után semmiféle olyan
dokumentum nem maradt fenn, amely konkrét eredmények hadászati célú
alkalmazásáról tanúskodna: az utókorra maradt feljegyzések zöme leginkább
dr. Hirt tudományos érdeklődésnek álcázott esztelen szadizmusát példázza.
Tényleges harcászati vívmányokról egyetlen szó sem esik ezen archív
anyagokban. A Vril Társaság által épített legendás repülő korongok sem
fordították meg a vesztes háború menetét. Bár beszámolók tucatjai tesznek
említést a titokzatos repülő szerkezetekről, ezek az eszközök semmiféle hatást
nem gyakoroltak a Harmadik Birodalom légterében vívott harc kimenetelére –
egyetlen szövetséges bombázó vagy vadászgép sem pusztult el a Foo
Fighterek által.
A nácik úgy remélték, hogy az okkultista rítusok és a bizarr kutatási
programok isteni hatalommal, ellenállhatatlan erővel és halhatatlansággal
ruházzák fel őket, amely emberfeletti képességek által képesek lesznek
zsarnoki uralmuk alá hajtani a világot, és felépíteni az Új Világrendet. A
történelem azonban könyörtelenül megcáfolta Adolf Hitlert, Heinrich
Himmlert és társaikat: az okkultizmusba vetett hit, a mágia és a sötét rítusok
gyakorlása korántsem fényes dicsőséget vont magával, de romlásba döntötte,
majd végül elpusztította a náci titkos körök tagjait. Rettenetes bűneiket
nemcsak ők maguk, de ártatlan emberek százmilliói is megszenvedték.
VÉGSZÓ
A náci okkultizmus – miként e szörnyűséges eszme teremtői és művelői –
elpusztult a Harmadik Birodalom mért sorozatos csapások következtében.
A titokzatos Karthotekia által tervezett végső rítust fegyveres erővel
hiúsították meg az ellenséges csapatok. A Heinrich Himmler által alapított
boszorkányszervezet tagsága vagy meghalt a háború során, vagy
szétszóródott. A Kartothekia 55 tagját a szövetségesek ölték meg harci
tevékenység során, hat fő természetes halállal hunyt el a háború éveiben,
hárman szövetséges bombázások következtében vesztek oda, négyüket
hazaárulásért végezték ki, tizenöt fő különféle kísérletek következtében
vesztette életét, kilenc személy öngyilkosságot követett el, 35 fő
hadműveletek végrehajtása során lelte halálát, az életben maradt 37 tag pedig
az ODESSA hálózat; segítségével menekült el Németországból.
Rudolf Hess, aki két évtizeden át volt a Führer legbelsőbb bizalmasa,
szökése után megőrült: a Nürnbergi Perben életfogytig tartó
szabadságvesztésre ítélték, börtönben halt meg.
A német rakétatudósok zöme, akik részt vettek a Vril Társasaság
munkájában, a háború után az Egyesült Államok haditechnikai és űrkutatási
programjaiban dolgoztak, teljes titoktartás mellett.
Karl Ernst Haushofer a Hitler elleni merénylet után fiához hasonlóan
kegyvesztetté vált, és a dachaui koncentrációs táborba került. A professzor
csodával határos módon túlélte a háborút, ám a szövetségesek elől nem tudott
megszökni: brit csapatok elfogták, majd börtönbe vetették. Karl Haushofer a
Nürnbergi Per egyik koronatanúja lett volna, ám sohasem tett vallomást: a
geopolitika professzora kihallgatása előtt meggyilkolta feleségét, majd egy
japán rövidkarddal, egy wakizashival tradicionális öngyilkosságot, seppukut
követett el. Karl Haushofer, aki Adolf Hitler spirituális képzésének javát
végezte és felszabadította a diktátorban lakozó démonokat, sírba vitte szörnyű
titkait.
Fia, Albrecht Haushofer sohasem tehette jóvá az apja által elkövetett
rettenetes bűnöket: a Hitler ellen elkövetett merénylet után Moabite börtönébe
került, majd 1945. április, 23-án, az oroszok által körülzárt Berlinben
farkasszemet nézett az SS kivégzőosztagával. Nem hagyott hátra részletes
feljegyzéseket.
A Sonderkommando H kutatási anyagait az utolsó hetekben
tengeralattjárókra rakták és elszállították, valószínűleg Mexikóba és Indiába.
A Vril Táraság kutatási eredményeit őrző akták elvesztek.
A Németországban maradt levéltári anyagokat – többek között a
Hexenkarthotek egészét – az Egyesült Államok hadserege elszállította: ezen
dokumentumok jelentős része a mai napig nem kutatható külső szakértők
számára.
Az Ahnenerbe kartotékainak töredékét felhasználták a Nürnbergi Per
során, leginkább azokat a feljegyzéseket, amelyek a Hadtudományi Kutatási
Intézet horrorisztikus kísérleteihez felhasznált alanyok meggyilkolását
bizonyították. A fajvizsgálati és -tenyészeti program legfontosabb tárgyi
bizonyítékát azonban nem a hivatalos levelezés, hanem a Dr. Hirt által
vezetett Strassburgi Birodalmi Egyetem Anatómiai Intézetének
csontvázgyűjteménye képezte, amely sértetlenül és a maga teljességében
jutott a szövetségesek birtokába (Bár 1944-ben az Ahnenerbe vezetése
felszólította Dr. Hirtet, hogy semmisítse meg a gyűjteményt és a vizsgálatok
során igénybevett laboratóriumokat, a professzor semmilyen körülmények
között nem akarta elveszíteni a „páratlan tudományos kollekciót”, és
szembeszegült a paranccsal – nem tudván, hogy makacsságával mily fontos
tárgyi bizonyítékot hagyományoz az ellenségre.) – s hirdette fennen a náci
okkultizmus rémtetteit.
Az Ahnenerbe azonban ennél jóval több dokumentációval rendelkezhetett:
a kísérletek eredményeit tartalmazó jelentések és kartotékok, amelyek a faji
kutatások tényleges hozadékait tartalmazták, soha nem kerültek elő. Nem
tudni hát, miféle felfedezéseket eszközöltek a náci tudósok, és képesek
voltak-e tudományos tapasztalatokkal alátámasztani az okkultizmus talaján
szárba szökkent elméleteket.
Azokat a német szakértőket, akik a Harmadik Birodalom által futtatott
különleges technológiai programokban vettek részt, az Egyesült Államok
Hadserege az Operation Paperclip keretén belül Amerikába menekítette.
A Nürnbergi Per során az elfogott náci vezetőket szembesítették az
emberiség ellen elkövetett bűneikkel. Robert H. Jackson bíró, bár a tanúk
vallomásaiból kiderült, hogy a náci vezetők kiterjedt okkultista hálózatot
alakítottak ki és üzemeltettek, a tárgyalás során nem tért ki sem az Ahnenerbe,
sem a Hexenkartothek tevékenységére – olybá tűnik, a győztes szövetséges
hatalmak nem kívánták nyilvánosság elé tárni a Harmadik Birodalom okkult
hagyatékát.
A siralomházban várakozó foglyokhoz különös látogató járt látogatóba az
utolsó napok során. A férfi jelenlétét a legszigorúbb biztonsági tiszt sem
kifogásolhatta: a látogató soha nem volt a náci párt tagja, nem töltött be
államigazgatási tisztséget, nem tartozott a hadsereg kötelékéhez, és egyik náci
vezető sem állt vele hivatalos kapcsolatban. Mivel a szövetségesek roppant
mód tartottak tőle, hogy a foglyok öngyilkosságot követnek el, imigyen
kerülik el a Nürnbergi Per drámáját és a náci Harmadik Birodalom történetét
egyaránt látványosan lezáró kivégzési aktust, az őrszemélyzet minden
látogatót alapos motozásnak vetett alá – a középkorú férfi azonban egyetlen
ízben sem próbált meg becsempészni olyasféle tárgyakat, amelyek
veszélyesnek ítéltettek.
A rejtélyes idegen, aki napi rendszerességgel látogatta a halálraítélt
foglyokat, nem volt más, mint Friedrich Heilscher, Adolf Hitler titkos
bizalmasa, az Ahnenerbe egyik alapítója, a náci okkultisták örökkön háttérbe
húzódó vezetője. Friedrich Heilscher nem mérget vagy fegyvert, de sokkalta
gonoszabb és veszélyesebb tudást csempészett be a foglyoknak: a sötét mágia
hatalmát. A férfi, kinek valódi kilétét és szerepét sohasem fedte fel a
történelemtudomány, és akit Heinrich Himmler SS Reichsführer bizalmas
körben több alkalommal is a Harmadik Birodalom második legfontosabb
emberének nevezett, fekete miséket celebrált von Sievers és társai számára.
Friedrich Heilscher így készítette fel hű tanítványait az utolsó útra.
A Harmadik Birodalom elpusztult, s a náci okkultizmus réme is sírba
szállt. A tanúk meghaltak, a tárgyi bizonyítékok oroszlánrésze pedig vagy
elveszett, vagy megsemmisült – vagy mégis maradt valami vissza a lázas
rémálmokból, az intézményesített okkultizmusból, az istenkísértő fajelméleti
programokból és a titkos kutatásokból?

EPILÓGUS: KÍSÉRT A MÚLT OPERATION HIGH


JUMP
1946 őszén járunk. A világháború európai szakasza több mint egy éve
lezárult, a náci Németországot legyőzték a szövetséges hadseregek csapatai.
Berlin romokban hevert, Japánt atombombák bevetésével kényszerítették
térdre, a Nürnbergi Per keretén belül sor került a háborús bűnösök
felelősségre vonására, az angolszász hatalmak figyelmét pedig egyre inkább a
Jozef Sztálin által vezetet Szovjetunió által képviselt katonai fenyegetés köti
le.
Olybá tűnhetett, a második világháború végleg lezárult.
A Harmadik Birodalom vészterhes hagyatéka azonban nem hagyta
nyugodni az Amerikai Egyesült Államok katonai vezetését. Adolf Hitler
beteljesületlen álma nemcsak az izzó gyűlölet ideológiává formált esszenciáját
hagyta az utókorra, de a nyugati hatalmak furcsa reakciói alapján
valószínűsíthető, hogy egyéb, sokkalta inkább kézzelfogható, fizikai
természetű fenyegetés is maradt az ördögi géniusz által elrendelt okkultista-
katonai programok után.
Az amerikai haditengerészet vezetése 1946 nyarán, a szokásos
döntéshozási mechanizmushoz mérten felettébb hirtelen módon egy több
szempontból is szokatlan hadműveletet indított el, amelynek az Operation
High Jump nevet adták. A szigorú titoktartás mellett meghirdetett programról
kevés információ szivárgott ki, így sem a hadsereg alsóbb szintű döntéshozói,
sem a sajtó, sem a közvélemény nem értesült a hatalmas katonai erőket
felvonultató akció valós céljairól. Az Operation High Jump parancsát a
haditengerészeti hadműveletek vezérkari főnöke, Chester W. Nimitz látta el
kézjegyével.
Az amerikai haditengerészet, mit sem törődve a horribilis költségekkel,
elképesztő humán és technikai erőforrásokat különített el az akció számára: a
Magasugrás hadművelet személyi állományát 4700 katona és kutató, a
technikai hátteret pedig fél tucat helikopter, hat darab Martin PBM típusú
különleges hidroplán és két speciális kiszolgálóhajó, tizenöt darab egyéb
repülőgép, tizenhárom kiszolgálóhajó, és egy repülőgép hordozó, a CV-47
jelzésű USS Philippine Sea adta. A hadművelet vezetésével a kiváló
sarkkutatót, Richard Byrd admirálist bízták meg, aki a háború előtt már több
ízben is járt az Antarktisz területén, és komoly tapasztalatokkal rendelkezett
az antarktiszi kutatások terén. Byrd valóságos nemzeti hős volt az amerikai
közvélemény szemében, mind emberileg, mind szakmailag megingathatatlan
tekintélynek örvendett: ő fejlesztette ki a sarkkutatás technológiáját, számos
expedíciót vezetett az Északi-, illetve a Déli-sarkra, tudományos eredmények
tucatjai kapcsolódtak nevéhez, és ő volt az egyetlen ember, aki mindkét sark
felett átrepült.
Egyéb érdemei mellett talán az sem lehetett utolsó szempont, hogy Richard
Byrd tevékeny részt vállalt az 1938-as német expedícióban, amely titkos
katonai küldetésbenjárt el.
Az admiralitás hivatalos instrukciója szerint, amelyet Chester W. Nimitz írt
alá, az akció az alábbi célokat szolgálta:
„a.: élőerő és tesztanyag szállítási a sarkkörön túli zónába
b.: az amerikai szuverenitás megerősítése és kiterjesztése az Antarktiszi
kontinensen
c.: amerikai támaszpontok létrehozására és üzemeltetésére vonatkozó
lehetőségek kivizsgálása
d.: jégen létrehozott légibázisok felépítését és üzemeltetését szolgáló
technológiák kifejlesztése (különös tekintettel azon technikákra, amelyek a
továbbiakban a Grönlandon létrehozandó bázisok esetében is alkalmazhatók)
e.: a területre vonatkozó áramlástani, geográfiai, geológiai, meteorológiai,
elektromagnetikai ismeretek elmélyítése, a körülmények kivizsgálásai
A hivatalos iratok alapján tehát egy katonai célokat is szolgáló tudományos
expedíció képe bontakozhat ki a szemlélődő előtt, a hatalmas haderő
felvonultatása azonban erősen kétségessé teszi a haditengerészet által
megszövegezett álláspont hitelességét – egy ilyesféle antarktiszi expedícióra
aligha különített volna el az admiralitás közel ötezer embert, tucatnál is több
hajót és egy repülőgéphordozót. Ugyan a hadvezetés azt sugalmazta, hogy a
művelet voltaképpen egy erődemonstráció, az amerikai haditengerészet show-
műsora, a félhivatalos csatornákon át megszellőztetett magyarázat a hivatalos
állásponthoz hasonlóan ugyancsak suta – az US Navy számára százszámra
álltak rendelkezésre barátságosabb és szerényebb költségeket támasztó,
egyszersmind sokkalta látványosabb eredményeket garantáló felvonulási
területek, mint az Antarktisz isten háta mögötti jégvilága. A katonai
erőfitogtatás teóriáját tovább gyengíti, hogy a hadvezetés élesen elhatárolódott
a külföldi katonai megfigyelők bevonásától: „A Haditengerészeti
Hadműveletek Főparancsnoksága csak más állami ügynökségekkel hajlandó
kapcsolatba lépni, diplomáciai tárgyalásokra nem kerül sor. Külföldi
megfigyelők jelentkezését nem fogadjuk el.” – állt a hivatalos parancsban. A
haditengerészet nem hogy a szövetséges hadseregek küldötteit, de saját
hadseregének egyéb fegyvernemeit sem volt hajlandó bevonni a programba:
az Operation High Jump szigorúan az amerikai haditengerészet akciójának
minősült. A hadművelet időtartamát a kutatási feladatok alapján körülbelül 6-
8 hónapra becsülték: úgy vélték, annyi idő szükséges a program sikeres
lezárásához.
De mi lehetett a titkok által övezett, kisebbfajta hadiflottát felvonultató
Magasugrás-hadművelet valódi oka? Könnyen meglehet, nem annyira a
tudományos célokat is szolgáló tudományos kutakodás, az ismeretlen
feltérképezése, mintsem egy kizárólagosan katonai célokat szolgáló akciót
rendelt el a haditengerészet vezérkara. Az Operation High Jump által
vizsgálódás alá vont terület természete legalábbis ezt támasztotta alá: a
hatalmas erőket felvonultató misszió ugyanis Új-Svábföld területét vonta
kutatás alá, azt a zónát, amelyet még az 1938-as expedíció során térképeztek
fel a nácik.
Az akciót 1946. augusztus 26-án hirdették ki, majd megkezdődtek az
előkészületek. A flotta központi csoportja 1946. december 31-én hajózott be
az örök jég birodalmába. Az expedíciós csapat élén jégtörők haladtak, csak
általuk tudták biztosítani az utat a kisebb egységek számára. A sarkkörön túli
viszonyok nemigen kedveztek a „kutatók” számára: a katonai és a
tudományos személyzet tagjai könyörtelenül szélsőséges körülmények között
kényszerültek helytállni. A hajókaraván oly nehezen haladt előre, hogy az
admiralitás parancsot adott az USCGC Burton Island jégtörő számára,
csatlakozzon az expedícióhoz, és mentse ki a jég által körülzárt csoportot.
Az Operation High Jump erői, miután megközelítették a célterületet,
háromfelé váltak. A Központi Csoportot az USS Mt. Olympus vezette,
amelyhez két ellátmányozó hajó (USS Yancey és az USS Merrick), egy
tengeralattjáró (USS Sennett), és két további jégtörő (USCGC Northwind és
az USCGC Burton Island) tartozott. A Keleti Csoportot az USS Pine Island
nevű egység vezette, a Nyugati Csoport élén pedig az USS Currituck haladt
(ez a különítmény egy rombolóval és egy tankerhajóval is meg volt erősítve).
A tényleges munka január 29-én vette kezdetét: a kutatás vezetésével
megbízott Richard Byrd admirális az első felszálló gép íedélzetéről
tekinthetett alá a jeges pusztába. Az első négy hétben a repülőgépek keresztül-
kasul berepülték a vidéket, több száz órát töltöttek a levegőben, közel 23 000
mérföldet repültek, és mintegy 70 000 fényképet készítettek. (Az elképesztő
mennyiségű fényképanyag feldolgozása külön program, az Operation
Windmill keretében volt csak megoldható.)
Olybá tűnt, a küldetés az előzetesen meghatározott ütemterv szerint halad,
ám az amerikai egységek egyik napról a másikra váratlanul felszedték
sátorfájukat, és villámgyorsan elhagyták a területet. Az akciót eredetileg 6-8
hónapos időtartamra terveztek, ám alig pár hét után berekesztették. A
Központi Csoport hajói február 22-én hagyták el a Bálna-öblöt, a Nyugati
Csoport március, 1-én hajózott ki, a Keleti Csoport pedig alig három nappal
később követte. Vajon mit találhattak az amerikai haditengerészet felderítést
végző repülőgépei, amelyek távozásra késztették a hosszú időre
berendezkedett amerikaiakat?
A hivatalos sajtóhírek roppant visszafogott fogalmazásban magyarázták a
történteket. A chilei sajtó felé kiszivárgott híresztelések szerint azonban (ezek
az információk a helyi lapokban jelentek meg) az akció „bajba került”, és
„balvégzetű események” történtek. A hivatalos dokumentáció a visszatérés
okaként a sorozatos veszteségeket jelölte meg. A haditengerészet szóvivője
ebben a kérdésben nem hazudott: a naplók szerint egy repülőgép, fedélzetén
három emberrel lezuhant, négy további gép eltűnt a jégmezőkön, két
helikopter szintén lezuhant, a személyzet mentésére küldött csoport pedig kis
híján odaveszett.
Az Operation High Jump vezetésével megbízott Richard Byrd admirálist
visszatérte után azonnali hatállyal Washingtonba rendelték, a következő
napokban pedig a titkosszolgálat tisztjei hallgatták ki a férfit. Az aktákat,
amelyek Byrd beszámolóit tartalmazták, titkosították. A chilei sajtó
munkatársai azonban még idejekorán akcióba léptek, és kikérdezték a
hazafelé tartó kutatót, az El Mercurio nevű napilap pedig a következőképpen
tudatta olvasóival az interjú során nyert információkat: „Byrd admirális a mai
napon kijelentette, hogy nélkülözhetetlen az Amerikai Egyesült Államok
számára, hogy fokozza a védelmi erőfeszítéseit az ellenséges területekkel
szemben. Az admirális a továbbiakban kijelentette, hogy nem kíván
megriasztani senkit sem, de valószínű, hogy egy eseteleges új háború esetén
az Egyesült Államokat olyan repülő objektumok támadhatják meg, amelyek
elképesztő sebességgel repülhetnek az egyik saroktól a másik sarokig.”
Vajon miféle fegyverekre célzott Richard Byrd? És legfőképpen, milyen
eredetű repülő objektumokról eshetett szó? Mi történt valójában az
expedícióval?
Valószínű, hogy sohasem kapunk hiteles válaszokat a fenti kérdésekre. Az
Operation High Jump menetéről alig maradtak fent forrásértékű
dokumentumok. A legfontosabb iratok közé tartozó hivatalos naplókat
titkosították, a résztvevőket pedig katonai esküjük kötelezte hallgatásra. Az
egyik hidroplán parancsnokának személyes visszaemlékezéseiből tudni, hogy
a kutatócsoport számos érdekességgel, furcsa felfedezések és fenyegető
jelenségek egész tárházával szembesült.
Február 11-én a David Bunger által, parancsnokolt, a Nyugati Csoport
kötelékéhez tartozó hidroplán különös területre bukkant. Bunger nyugati
irányba tartott gépével, mikor egy sötét foltot vett észre, megközelítette a
területet, majd leereszkedett, hogy közelebbről is szemügyre vegye azt.
Bunger így írta le az elébe táruló látvány: „A földdarabon zöld és kék színű
tavak voltak, barna hegyekkel, és mindez a végtelen jégmező közepén”. A
pilóta a terület nagyságát körülbelül háromszáz négyzet-mérföldre becsülte.
Az utóbb Bunger-oázis névre keresztelt terület tehát egy földdel borított,
tavakkal tarkított, mérsékelten sziklás zóna volt. Pár nappal később Bunger
visszatért, ezúttal már a megfelelő műszerek és személyzet társaságában.
Elsősorban a tavak jellege érdekelte a kutatókat: azt tapasztalták, hogy a víz
hőmérséklete meglepően meleg, és vörös, zöld, illetve kék algák élnek
bennük. Az elemzések kimutatták, hogy a tavak tengervizet tartalmaznak, így
minden valószínűség szerint földalatti csatornák által összeköttetésben állnak
a nyílt tengerrel. Meglepő, katonai szempontból is komoly hord-erővel bíró
felfedezés volt ez – hogy megértsük valós jelentőségét, kicsit vissza kell
kanyarodnunk az időben.
A Harmadik Birodalom haditengerészete különös, pusztán stratégiai
szempontból nehezen indokolható figyelemmel övezte a déltengeri térséget. A
hagyományos őrjáratokon felül is számos egység, tengeralattjárók és
hadihajók vették dél felé az irányt, és végeztek ott máig tisztázatlan katonai
tevékenységet. A Dél-Indiai óceánon fekvő Kerguelen szigete (amelyet
később a sarkkörhöz közeli lokációja okán a „világ leghaszontalanabb
szigetének” tituláltak) fontos szereppel bírt a náci vezetés számára. 1941-ben
a Kriegsmarine több hajója is felkereste a szigetet, és előkészületeket tettek
egy meteorológiai állomás létesítésére. 1942 májusában a Michel nevű egység
rádióoperátorokat és meteorológiai személyzetet szállított a lakatlan szigetre,
amelyet tengeralattjárók számára létrehozott előretolt támaszpontként
kívántak berendezni. A Harmadik Birodalom vezetését azonban nemcsak a
„világ leghaszontalanabb szigete” érdekelte, de a sarkkörön túl fekvő régió
egészét is kitüntető figyelemmel kezelték, így számos U-boot és felszíni
egység fordult meg az örök jég határán, és azon túl is. 1942 októbere és 1944
szeptembere között a szövetségesek hivatalos nyilvántartása szerint 16 német
tengeralattjárót süllyesztettek el meg a környező vizeken, ám az elfogott és
megsemmisített egységeken felül is több, tucatnyi német tengeralattjáró szelte
a jeges vizeket. A Kriegsmarine archívumából előkerült hivatalos
dokumentumok legalább 20 olyan misszió feljegyzéseit tartalmazzák,
amelyek a déli sarkkörön túl zajlottak – ezen küldetések között pedig számos
olyan művelet is helyt kapott, amelyeket a mai napig komoly gyanú övez.
Az U-859 egység, amely 1944. április 4-én futott ki, a 67 fős legénységen
felül több tonna különleges higanyt hordozott fedélzetén. Az U-boot délre
tartott, a sarkvidék felé. A tengeralattjáró ezt követően hosszú hónapokra
eltűnt, és csak szeptember, 23-án került elő, mikor a HMS Trenchant nevű brit
tengeralattjáró Malacca partjainál felfedezte és elsüllyesztette. A német
legénység túlélői arról számoltak be, hogy az U-boot az üvegpalackokban
lévő higanyt délre, egy sarkkörön túl elhelyezkedő titkos bázisra szállította.
Karl Dönitz, aki 1943 januárjától a Kriegsmarine főparancsnokaként szolgált,
egy ízben olyan nyilatkozatot tett, amely rámutatott, mily megkülönböztetett
figyelemmel övezte a náci haditengerészet a kritikus területet: „a német
tengeralattjáró-flotta a világ egy rejtett részén, Shangri-La földjén fog
újjáépülni – amely egy bevehetetlen erőd”, Dönitz kijelentése nem kevesebbet
feltételez, minthogy a Harmadik Birodalom haditengerészete titkos
haditámaszponttal rendelkezett az adott térségben, amelyen haditechnikai és
egyéb kísérletek folytak.
Történelmi tény, hogy a Kriegsmarine egységei még Németország
kapitulációját követően is fel-felbukkantak a sarkkör vidékén. Az U-977
egység 1945. május 2-én hajózott ki a norvégiai Kristiansand kikötőjéből, és a
Csatorna felé vette az irányt. A tengeralattjáró legközelebb augusztus 17-én
bukkant fel Argentína egyik kikötőjében, majd ismét nyoma veszett, és csak
november, 13-án került elő ismét, mikor megadta magát az US Boston egység
kapitánya előtt. Az U-977 rakománnyal megpakolva indult útnak, majd öt
teljes hónapon át, hajózott ismeretlen útvonalat követve, majd mikor
előkerült, raktere már üres volt. Az amerikai hadsereg természetesen
kihallgatta a tengeralattjáró parancsnokát, aki felettébb suta magyarázkodás
által számolt el a kritikus idővel: Heinz Schaffer beszámolója szerint a
fegyverletétel után egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen, és egységével a
Zöldfoki-szigetek környékén hajózott, mindenféle cél nélkül bolyongva, majd
végül a feladás mellett döntött. Ily tétován reagált volna egy német
tengerésztiszt a fegyverletétel hírére? Nem túl valószínű, hisz a katonai
szabályzat, amelyre maga is felesküdött, tisztán és világosan értekezett az
ehhez hasonló körülmények között életbelépő kötelességekről. A kapitány
vallomásában foglaltakkal szemben könnyen meglehet, hogy az U-977 nem
holmi tanácstalan csalinkázást végezvén hasította a déli vizeket, hanem előre
meghatározott, titkos feladatban járt el. A felbukkanási pontok alapján
valószínű, hogy a Heinz Schaffer által parancsnokolt tengeralattjáró legalább
egy ízben átlépte a déli sarkkört, és tisztázatlan, ám valószínűleg katonai
célokat szolgáló tevékenységet végzett a területen. Miután az U-977 elvégezte
feladatát, Argentína partjai felé vette az irányt, és megadta magát.
Nem az U-977 egység volt az egyetlen tengeralattjáró, amelyik
Németország bukása után is a déli vizeket rótta. Az U-530 egység, amely
1944. május 22-én futott ki a franciaországi Lorient kikötőjéből, csak 1945
júliusában került elő, mikor Argentína partjainál, River Plate-nél megadta
magát. A kifutás és a kapituláció között egy évnél is több idő telt el, amellyel
a hadtörténészek a mai napig képtelenek elszámolni: nem tudni, merre járt az
egység, de a felbukkanás földrajzi helye okán valószínűsíthető, hogy áthatolt
a déli sarkkörön.
Egyéb érdekességek is megestek a háború után. 1946 őszén, másfél évvel a
Harmadik Birodalom kapitulációja után, különös újságcikk jelent meg a
Francé Soir hasábjain. A publikáció arról számolt be, hogy a Juliana
bálnavadászhajót egy azonosítatlan német tengeralattjáró állította meg a mai
Falkland-szigetek térségében. A vörösfekete lobogó alatt hajózó, nagy méretű
U-boot kapitánya nem ellenségként lépett fel: követséget küldött a Juliana
parancsnokához, arra kérve Hekla kapitányt, hogy megfelelő anyagi
ellenszolgáltatásért cserébe töltse fel a tengeralattjáró élelmiszerkészletét. A
német tengerészek amerikai dollárral fizettek az ellátmányért, amelyet
csónakok segítségével hordtak át a tengeralattjáróra. A Kriegsmarine
ismeretlen személyazonosságú tisztje korántsem viselkedett fenyegetően: az
élelmiszer tényleges 1 értékén felül fejenként 10 dollár kompenzációt fizetett
a Juliana legénységének, kárpótlásul a kellemetlenségekért, illetve jóindulatát
bizonyítandó, megnevezte azokat a koordinátákat, ahol az elmúlt napokban
nagyobb bálnarajokat észleltek. (A német tengerésztiszt információja
helytállónak bizonyult, a megnevezett koordinátákon Hekla kapitány valóban
népes bálnarajt talált.)
A semmiből érkezett német tengeralattjáró ezután köddé vált – soha többet
nem hallott róla senki sem.
Az Agence Francé Press hírügynökség 1946. szeptember 25-én az alábbi
közleményt adta ki: „A folytonos szóbeszéd a Tierra del Fuego térségében
zajló, Latin-Amerika és az Antarktisz között feltételezett német
tengeralattjáró-aktivitásról igaz eseményeken alapszik.”
Az U-977 és az U-530, valamint a Juliana bálnavadászhajót feltartóztató
azonosítatlan egységeken kívül a német tengeralattjáró-flotta számos más
egységének sorsát övezik titkok. A háború során összesen 54 német
tengeralattjáró tűnt el, amelyek közül csak 11-ről tudni, hogy elsüllyedtek.
További 43 U-boot sorsa máig tisztázatlan – nem tudni, hogy
megsemmisültek-e, vagy esetleg eltűntek a szövetségesek vizslató szemei
elől, és titkos missziókat teljesítettek. Tovább fokozza a gyanút, hogy az
elveszett tengeralattjárók többsége a kor legmodernebb technikájaként ismert
XXII. osztályú egységek közül került ki. Ezek a tengeralattjárók légperiszkóp
rendszerrel voltak felszerelve, így nem kellett a felszínre emelkedniük, a
periszkópcső kaucsukbevonata pedig elnyelte a szövetségesek által
üzemeltetett tengeri radarok hullámait, tehát lopakodó tulajdonságokkal
ruházta fel az U-bootokat, amelyek így könnyedén rejtve maradhattak a
felszíni egységek előtt. A levegőztető rendszeren felül a XXII. osztályú
tengeralattjárók erős, nagy teljesítményű motorokkal is bírtak, amelyek gyors
haladást tettek lehetővé, a fedélzeten lévő nagy mennyiségű üzemanyag pedig
hosszú utakra is elegendő volt.
A Bunger-oázis névre keresztelt terület, illetve a területet tarkító, a nyílt
tengerrel kapcsolatban álló tavak létezése mindezek fényében jelentőségteljes
tény volt – nem csoda hát, hogy Richard Byrd admirális később személyesen
is ellenőrizte a jelentést, és megerősítette azt.
A kutatások előre haladtával egyre több furcsaságra derült fény, és maga
Richard Byrd is egyre különösebb viselkedést tanúsított: a sokat tapasztalt
kutató napról-napra feszültebbé vált, és fokozatosan fokozta a biztonsági
intézkedések szigorát. A hivatalos expedíciós naplóból ugyan kevés derült ki,
ám a kutató úgy döntött, hogy az 1925-ben végrehajtott expedíció során
használt régi naplójának üresen maradt lapjaira jegyzi fel megfigyeléseit.
Ezek a titkos jegyzetek sokáig rejtve maradtak, csak évekkel később fedezte
fel őket egy irattáros, aki a Richard Byrd nevére keresztelt sarkkutató központ
dokumentumait archiválta és katalogizálta. A nem hivatalos dokumentációt az
alábbi bejegyzéssel nyitotta Byrd: „Ezt a naplót a legnagyobb titokban vagyok
kénytelen írni.
Eljön az idő, amikor az ésszerűség semmivé foszlik, és el kell fogadni az
elkerülhetetlent. Nem hozhatom nyilvánosságra a következő dokumentációt,
amely talán soha nem kerül nyilvánosság elé, de kötelességemnek érzem,
hogy leírjam…”
Richard Byrd admirális beszámolójának első bejegyzései különös
geológiai felfedezésekről tesznek bizonyságot: a férfi leírja, hogy egy
ismereden magas hegyláncra bukkant, amelynek átellenes oldalán nem jeges
puszta, hanem földdel borított terület húzódik. A megfigyelt területet gyér
növényzet fedte, és egy kis folyó szelte át. Miután lejjebb ereszkedett, erdős
területre bukkant, a levegő hőmérséklete pedig elérte a 23 Celsius fokot.
Ahogy beljebb hatolt a furcsa zónába, annál barátságosabbá vált a környezet –
bár ez a felfedezés az adott körülmények között a legkevésbé sem volt rá
nyugtató hatással.
Richard Byrd röviddel később egy várost fedezett fel a távolban, ám ekkor
két repülő objektum tűnt fel a horizonton. A város irányából közeledő, korong
formájú repülőgépek elképesztő sebességgel közelítették meg az admirális
gépét, majd közrefogták, és rádiókapcsolatot létesítettek vele. Byrd alaposan
szemügyre vette a gépeket: koronghoz hasonlatos, fényes burkolattal fedett
objektumok voltak, amelyek fekete szvasztikákat viseltek. Az amerikai
admirális elvesztette a gépe feletti kontrollt: a szerkezet idegen hatalomnak
engedelmeskedve repült tovább, a város felé. „A rádiónk recseg, majd egy
hang szólal meg angolul, de egyértelmű germán akcentussal: Isten hozta,
Admirális, a mi birodalmunkban.” – szól a napló bejegyzése.
Az amerikai kutató gépét biztonságban leszállították, majd az admirálist
egy alkalmi fogadóbizottság köszöntötte: magas és szőke, emberi,
valamelyest az emberektől mégis különböző alakok voltak. A különös
idegenek egy földalatti városba vezették a hívatlan vendéget, kivel végig
udvariasan, tapintattal bántak, majd útjára engedték a férfit. A kolónia
vezetője (akit társai Mesternek szólítottak) arra kérte Byrd-öt, hogy juttassa el
az Egyesült Államok vezetéséhez üzenetét, amelyben az atombomba bevetése
felett érzett aggodalmuknak adtak hangot. Ezután visszavitték a férfit
gépéhez, majd búcsút vettek tőle, és némi jóindulatú, ám ismeretlen technikai
segédlettel támogatták hazaútjában.
Richard Byrd alaposan megrémülhetett: a történtek után berekesztette az
expedíciót, és hazafelé vette az irányt.
A híres sarkkutató a Pentagon előtt beszámolt a történtekről, és
figyelmeztette a vezérkart: az Új-Svábföld néven ismert területen – amelyet a
náci Németország még 1938-ban önkényesen foglalt el – egy titkos földalatti
városrendszer létezik, amelyet furcsa emberek laknak. Richard Byrd
elmondta, hogy a kolóniák minden bizonnyal titkos katonai bázisok,
amelyeket a földalatti hőforrások energiájával táplálnak, és amelyeket az SS
felügyelete alatt üzemeltetnek. Az admirális beszámolóját természetesen
titkosították, a Pentagon soha nem hozta napvilágra a kihallgatásokon
rögzített felvételeket.
A különös oázis felfedezése számos érdekes kérdést vetett fel, amelyek
még a szkepticizmusra hajló elme számára is megfontolandó összefüggésekre
engedtettek következtetni.
1. A német hadsereg még a Második-Világháború előtt behatolt az
Antarktisz területére, és komoly technológiai és humán erőforrásokat fordított
Új-Svábföld részletes feltérképezésére.
2. A Ricther-expedíció számos oázisra bukkant a területen, illetve
felfedezett egy 45 kilométer hosszú, melegvizű forrással is rendelkező
barlangot. A korabeli német technológia lehetővé tette egy esetleges földalatti
bázis létesítését és üzemeltetését.
3. A német haditengerészet a háború előtt és a háború közben, de még
Németország kapitulációja után is komoly aktivitást mutatott a kritikus
térségben.
4. Az Egyesült Államok haditengerészete hatalmas erőket felvonultató
katonai expedíciót szervezett, amelynek célja és jellege sohasem került
tisztázásra: az expedíció azonban alig nyolc hét után váratlan hirtelenséggel,
vert seregként tért vissza az Egyesült Államokba.
5. Richard Byrd admirális számos furcsa felfedezést tett: beszámolóiban
olyan repülőgépekről tett említést, amelyek képesek rá, hogy az egyik
sarokról a másikra repüljenek, titkos naplójában pedig „német akcentussal
beszélő”, technológiai szempontból hatalmas előnnyel bíró, genetikai téren
pedig számos tekintetben különböző emberekkel történt találkozásról számolt
be.
6. A Második Világháború végén számos német tengeralattjárónak veszett
nyoma, köztük olyanok is voltak, amelyek az utolsó hetekben titokzatos
rakománnyal indultak el a déli vizek felé, és vagy csak hosszú hónapok
elteltével bukkantak fel ismét, vagy soha nem kerültek elő.
Az Operation High Jump hadművelet valódi célját máig homály fedi.
Meglehet, az amerikai haditengerészet a 211. számú titkos náci katonai bázis
elleni támadáshoz vonult fel 1947 januárjában, az offenzíva azonban
titokzatos körülmények között futott zátonyra, a csapatok pedig, megrettenvén
az ellenfél drámai fölényétől, lóhalálában vágtattak haza az Egyesült
Államokba. Lehetséges, hogy a titkos bázis voltaképpen egy genetikai és
technikai szempontból is magasabb rendű kolónia volt, egy kísérleti telep,
amelyen az Adolf Hitler által oly gyakran emlegetett felsőbbrendű ember
tenyésztésén, illetve forradalmian új technológiai projekteken dolgoztak az SS
vezetése által kiválogatott személyek? Lehetséges, hogy a Kriegsmarine egyes
tengeralattjárói – amelyek közül számos egység csak a hónapokkal a háború
lezárása után, számos pedig soha nem került elő – rejtett föld alatti
barlangokon át, közlekedtek Új-Svábföld és a déli tengerek között? Ha
mindez igaz, úgy a 211. számú bázis lett volna az Ezeréves Birodalom első
kísérleti kolóniája, a nácik által épített új világrend titkos központja, az okkult
tanokban és germán mondákban szereplő emberfeletti emberek otthona?
A legendás sarkkutató, Richard Byrd dmirális halálos ágyán a következő
szavakkal emlékezett vissza az Operation High Jump akcióra: „Expedíciónk
nagy és eddig feltáratlan területre bukkant, amely az örök titkok hazája”

JELÖLETLEN SÍROK
Ukrajna déli részén, 2002. szeptemberében földmunkások építkezés
közben egy jelöletlen, 2-2,5 méter mély sírra bukkantak. Először középkori,
több száz éves sírokként vélték azonosítani, de miután az egyik munkás egy
német jelzést fedezett fel a holttest ruháján, bebizonyosodott, hogy német
katona fekszik a sírban. A munkások tovább folytatták az ásást, és további 10
sírt tártak fel.
Mire az archeológus szakemberek megérkeztek, a holttestek java már
napvilágra került. A régészek elszörnyedve látták a leleteket: átfűrészelt
emberi gerincoszlopokat, fej nélküli torzókat, illetve test nélküli fejeket
találtak. A koponyák közül számos trepanálva volt, orvosi fúrókkal kisebb
vagy nagyobb lyukakat fúrtak a csontba. Ezen felül szétfűrészelt koponyákat
is találtak.
Szakértők megállapították, hogy a sírok az Ahnenerbe tevékenységének
rettenetes tárgyi hagyatékait tartalmazzák. A beavatkozásokat végrehajtó
orvosok fúrók segítségével próbálták megnyitni a náci okkultisták és a keleti
tanok által harmadik szemnek nevezett érzékszervet, amelyet a
tobozmirigyben képzeltek el. Az előkerült holttestek azt bizonyítják, hogy az
Ahnenerbe orvosai nemcsak hadifoglyokon és koncentrációs táborokba
hurcolt zsidókon, tehát alsóbbrendűként kategorizált embereken végeztek
szadista kísérleteket, de saját embereiket sem kímélték: abbéli
igyekezetükben, hogy kitenyésszék a tökéletes árja fajt, a német hadsereg
katonáit is könyörtelenül feláldozták a náci fajtudományok vértől iszapos
oltárán.

NÉVJEGYZÉK
Blavatsky, Helena Petrovna (1831-1891): okkultista, a Teozófiai
Társaság alapítója, leghíresebb munkája, a Titkos Tanok, című könyv
Bulwer-Lytton, Edward George (1803-1873): szabadkőműves, az angol
Rózsakeresztes Társaság tagja, író, legfontosabb munkái: Pompeji utolsó
napja, Az eljövendő faj
Byrd, Richard Evelyn (1888-1957): sarkkutató, az Amerikai Egyesült
Államok Haditengerészetének tisztje, az Operation High Jump hadművelet
parancsnoka
Chamberlain, Houston Stewart (1855-1927): okkultista író és médium, a
pángermán eszmék élharcosa és meggyőződéses antiszemita, a fajelmélet
egyik atyja, legfontosabb könyvei (a Tizenkilencedik század alapjai és a Fajok
és a történelem) alapvető befolyást gyakoroltak Adolf Hitlerre és a náci
eszmékre
Crowley, Aliester (szül. Edward Alexander) (1874-1947): brit okkultista,
író, a titkos doktrínák beavatott nagymestere, az Arany Hajnal rend , egyaránt
titulálták a „világ leggonoszabb emberének” és a „nagy fenevadnak”, illetve a
„mágia mesterének”
Eckart, Dietrich (1868-1923): újságíró, drámaíró, költő, okkultista
szaktekintély, a Thule Társaság Nagymestere, Adolf Hitler tanítója
Eichmann, Karl Adolf (1906-1962): az NSDAP és az SS tagja, a IV/B
Zsidóügyi Hivatal vezetője, náci háborús bűnös
Eschenbach, Wolfram von (?-kb.l220): író, a német lovagrend és
valószínűleg a Templomos Lovagrend tagja, leghíresebb munkája a Parsifal,
amely a Szent Grál történetét meséli el, az irodalmi munkát Richard Wagner
opera formájában dolgozta fel
Haushofer, Albrecht (1903-1945): a geopolitika professzora, író. Karl
Haushofer fia, Rudolf Hess tanácsadója, a náci kormányzat tagja, később
elfordult Hitlertől és náciellenes mozgalmat szervezett. Az 1944. július, 20-án
elkövetett merényletben való bűnrészességéért 1944 decemberében
letartóztatta a Gestapo, majd közvetlenül Berlin eleste előtt kivégezte egy SS
egység.
Haushofer, Karl Ernst (1869-1946): geopolitikus és katonatiszt, okkult
tudományok szakértője, a Thule Társaság tagja és feltételezett titkos
Nagymestere. A Hitler ellen elkövetett merénylet után kegyvesztetté vált és
Dachau koncentrációs táborába került. Túlélte a háborút, ám a nürnbergi per
előtt öngyilkosságot követett el.
Heilscher, Friedrich – filozófus és okkultista, az Ahnenerbe alapítója,
egyes vélekedések szerint a náci hatalom legfontosabb szürke eminenciása
Heydrich, Reinhardt (1904-1942): SS Obergruppen-führer, a rettegett
Gestapo főnöke, Cseh-Morvaország helyettes birodalmi protektora; a SOE
által kiképzett cseh ellenállók ölték meg
Himmler, Heinrich (1900-1945): SS Reichsführer, náci vezető, az SS és a
Gestapo parancsnoka, szövetséges fogságban öngyilkos lett
Hirt, August (1898-1945) – orvos, az Ahnenerbe tagja, a Strassburgi
Birodalmi Egyetem professzora, az Anatómiai Intézet vezetője; a háború után
öngyilkosságot követett el
Hitler, Adolf (1889-1945): az NSDAP elnöke, a Harmadik Birodalom
teljhatalmú diktátora
Kaltenbrunner, Ernst (1903-1946): az NSDAP tagja, az ausztriai SS
alapítója, 1943-tól az SD főnöke, Nürnbergben halálraítélték, majd kivégezték
Kramer, Josef (1906-1946): SS Hauptsturmführer, 1934-től a
koncentrációs táborok személyzetének tagja, később Auschwitz, majd Belsen
parancsnoka, együttműködési hajlandóságánál fogva a Nürnbergi Per talán
legfontosabb tanúja, akit a részletes feltáró vallomása ellenére is halálra
ítéltek
List, Guido von (1848-1919): okkultista író, az ősi német örökség
kutatója, a Vér Páholya nevű társaság nagymestere, a Wotan-kultusz híve
Lovecraft, Howard Philips (1890-1937): író, a gótikus irodalom mestere,
a horror műfajának atyja
Mitchell-Hedges, Albert (1882-1959): archeológus, a rejtélyes Mitchell-
féle kristálykoponya megtalálója
Nietzsche, Friedrich Wilhelm (1844-1900): filozófus, a 19. század
legnagyobb gondolkodója, leghíresebb munkái: A Tragédia Eredete, az
Imigyen szólt Zarathustra, az Antikrisztus
Rosenberg, Alfred (1893-1946): náci politikus, a Thule Társaság tagja, a
kezdetektől az NSDAP tagja, a holokauszt egyik kiötlője, a Megszállt Keleti
Területek Birodalmi Minisztere, Nürnbergben halálra ítélték
Schultz, Bruno Konrad (1892-1942): az antropológia professzora, az SS
tagja, a RuSHA vezetője
Sebottendorf, Baron von Rudolf Freiherr, szül. Adam Rudolf Glauber
(1875-1945?): okkultista, Madame Blavatsky követője, a Thule Társaság
megalapítója, halálának időpontja és körülményei bizonytalanok
Sievers, Wolfram von – SS Standartenführer, az NSDAP tagja, az
Ahnenerbe vezetője, Nürnbergben halálra ítélték és kivégezték
Stein, dr. Walter Johannes (1891-1957) – Bécsi tartózkodása alatt Adolf
Hitler barátjául fogadta, együtt kutatták a Lándzsa és a Szent Grál titkait. Az
Anschluss után Stein Nagy-Britanniába települt át, és Sir Winston Churchill
személyes tanácsadójaként támogatta a nácizmus elleni harcot.
Wagner, Wilhelm Richard (1813-1883): zeneszerző, a pángermán eszme
élharcosa, meggyőződéses antiszemita
Willigut, Karl Maria (1866-1946) – a Thule Társaság tagja, a fekete
mágia avatott szakértője, SS Oberführer Weisthor, háborús bűnei ellenére
sohasem állították bíróság elé
A könyvben előforduló idegen szavak és kifejezések gyűjteménye
Ahnenerbe – Ősi Örökség Hivatala
Feldpolizei – tábori rendőrség
Foo Fighter – azonosítatlan repülő tárgyak amerikai pilóták által kiötölt
ragadványneve
Geheimnisvolle Korps – az SS okkult alakulata
Kriegsmarine – haditengerészet
Luftwaffe – légierő
NSDAP – Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, azaz Német
Nemzetiszocialista Munkáspárt
Operation High Jump – Magasugrás Hadművelet
Operation Paperclip – Gémkapocs Hadművelet
RSHA – Reichssicherheitshauptamt, Birodalmi Biztonsági Főhivatal
RuSHA – Rasse- und Siedlungshauptamt-SS – Az SS Fajügyi és
Településügyi Hivatala
SD – Sicherheitdienst, Hírszerzési és Biztonsági Szolgálat
Sonderkommando H – az Ahnenerbe rekvirálással megbízott katonai
egysége
Sonderkommando Jankuhn – Walter Jankuhn által vezetett SS egység,
feladata az Ahnenerbe által eszközölt lefoglalások ellenőrzése volt
SS – Schutzstaffel, azaz védosztag
Thulegesellschaft – Thule Táraság
USAAF – US Army Air Forces, az Egyesült Allamok Hadseregének
Légiereje
Waffen SS – fegyveres védosztag
TARTALOM

PROLÓGUS: A NÁCI OKKULTIZMUS ALAPJAI..............................................7


MADAME BLAVATSKY, A TEOZÓFUSMOZGALOM ALAPÍTÓJA..............7
ALIESTER CROWLEY, „A FENEVAD”..............................................................13
OKKULTIZMUS ÉS A HARMADIK BIRODALOM...........................................20
ADOLF HITLER BÉCSBEN: A TANULÁS ÉVEI................................................20
AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ: ADOLF HITLER
BIZONYOSSÁGOT KERES...................................................................................41
A NÁCIZMUS BÖLCSŐJE: A THULE TÁRSASÁG...........................................47
AZ ÜBERMENSCH ELMÉLET.............................................................................62
KARL ERNST HAUSHOFER TANÍTÁSAI..........................................................67
ADOLF HITLER, A MESSIÁS...............................................................................74
A VRIL TÁRSASÁG...............................................................................................80
NÁCI SZIMBÓLUMOK: A HOROGKERESZT....................................................86
AZ SS: HEINRICH HIMMLER ÚJ LOVAGRENDJE...........................................92
AZ SS KÜLÖNLEGES ALAKULATAI.................................................................98
A VÉGZET LÁNDZSÁJA......................................................................................102
TITOKZATOS TIBET-EXPEDÍCIÓK...................................................................106
A KRISTÁLYKOPONYA TITKA..........................................................................109
NÁCIK AZ ANTARKTISZON...............................................................................114
DAS AHNENERBE: A HARMADIK BIRODALOM
OKKULT HIVATALA............................................................................................120
AZ AHNENERBE HADTUDOMÁNYI KUTATÁSI INTÉZETE........................126
AZ AHNENERBE SZEREPE A HOLOKAUSZTBAN.........................................137
KARTOTHEKIA: HEINRICH HIMMLER
TITKOS BOSZORKÁNYSZERVEZETE..............................................................143
A SZENT GRÁL NYOMÁBAN.............................................................................146
A NÁCI OKKULTISTÁK CÉLJA: AZ ÚJ VILÁGREND.....................................151
OKKULTISTÁK A BRIT ITKOSSZOLGÁLAT
SZOLGÁLATÁBAN: RUDOLF HESS SZÖKÉSE................................................157
MERÉNYLET HITLER ELLEN.............................................................................161
TECHNOLÓGIA ÉS OKKULTIZMUS..................................................................167
A LÁNDZSA ELVESZTÉSE..................................................................................174
SZUMMÁRIUM......................................................................................................181
VÉGSZÓ..................................................................................................................184
EPILÓGUS: KÍSÉRT A MÚLT OPERATION HIGH JUMP................................188
JELÖLETLEN SÍROK............................................................................................205
Névjegyzék...............................................................................................................207
A könyvben előforduló idegen szavak és kifejezések gyűjteménye........................213