Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington államban élő duvamis indiánokat

, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt:

RÉSZEI VAGYUNK A FÖLDNEK
A washingtoni nagy törzsfőnök azt üzente, meg kívánja vásárolni a földünket. A nagy törzsfőnök elküldte nekünk barátságának és jóakaratának szavait is. Ez megtisztelő számunkra, mert jól tudjuk, őneki a mi barátságunkra nincs szüksége S megfontoljuk ajánlatát, mert tudjuk, ha nem fogadjuk el, talán majd eljön a fehér ember, és puskával veszi el a földünket. Hogyan lehet az égboltot vagy a föld melegét megvásárolni vagy eladni? Ez a fogalom számunkra ismeretlen. Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét és a víz csillámlását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg? Majd eldöntjük, mitévők legyünk. Amit Seattle törzsfőnök mond, abban a washingtoni nagy törzsfőnök ugyanúgy biztos lehet, ahogy a fehér testvéreink az évszakok változásában biztosak Az én szavaim olyanok, akár a csillagok, nem enyésznek el Népem gondolkodása és tapasztalata szerint e Föld minden darabja: a fenyők fénylő levelei, a vízpart fövenye, a sötét erdőt megülő köd, minden írtás, minden zümmögő bogár szent. A fákban szétáradó nedvek a rézbőrű ember emlékét éltetik tovább. Amikor a fehérek halottai útra kelnek, hogy a csillagok közt bolyongjanak, elfelejtik a földet, ahol születtek. A mi halottaink sohasem felejtik el ezt a csodás szépségű földet, mert a föld a rézbőrű embernek édesanyja. Részei vagyunka földnek, és a föld része mindannyiunknak. Nővérünk minden illatozó virág, és fivérünk az őz, a ló és a nagy szirti sas. A sziklás magaslatok, a termékeny rétek, a ló testének és az ember testének melege - egyetlen család. Ha tehát a washingtoni nagy törzsfőnök azt üzeni nekünk, hogy meg akarja vásárolni a földünket, sokat kíván tőlünk. A nagy törzsfőnök azt is tudatja velünk, hogy ad majd nekünk olyan helyet, ahol kényelmesen és magunk közt élhetünk. Ő lesz az apánk, és mi a gyermekei leszünk. De vajon lehet-e ez így valaha is? Isten a fehérek népét szereti, és elhagyta rézbőrű gyermekeit. Gépeket ad a fehér embernek, hogy munkájában segítse, és nagy falvakat épít neki. A fehér törzsfőnök népe napról napra hatalmasabb. Nemsokára elárasztja ezt az egész tájat, ahogy a váratlan esők után a vízomlásokban lezúduló folyóink szokták. Az én népem olyan, mint a visszahúzódó dagály csakhogy nem tér többé vissza.

Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt:

RÉSZEI VAGYUNK A FÖLDNEK
jó. Nem, mi két különböző faj vagyunk. Gyermekeink nem játszanak egymással, és véneink nem ugyanazokat a történeteket mesélik. Isten a fehér ember népéhez pártolt, mi árván maradtunk. A nagy törzsfőnök ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk. Nem lesz könnyű döntés, mert nekünk szent ez a föld. Szeretjük ezeket az erdőket. Valahogy mi mások vagyunk. A rézbőrű embernek folyvást hátrálnia kell az előrenyomuló fehér ember elől, ahogy a hajnali köd húzódik vissza napkeltekor az erdőbe. De apáink hamva szent, sírja megszentelt föld, s így nekünk szentek ezek a dombok, ezek a fák, szent ez a darab föld. Tudjuk, hogy a mi érzelmeinket a fehér ember nem érti meg.

Számára ez ugyanolyan föld, mint bármely másik, Számunkra apatakok és a folyók csillámló mert idegen, ki éjszakja érkezik, vize és elveszi a földtől mindazt, amire nem csupán víz, szüksége van. őseink vére az. Neki a föld nem testvére, Ha eladjuk a fehér embernek ezt a földet, hanem ellensége, tudnia kell, hogy szent ez a táj, és mihelyt meghódította, továbbáll. és gyermekeit meg kell tanítania rá, hogy szent, Elhagyja apái sírját - és nem gondol többé és hogy a tavak áttetsző vizében vele. minden tovaringó kép az én népem életének Elorozza gyermekei leendő földjét, és nem hagyományait és eseményeit őrzi. gondol vele. A víz csobogása az én őseim hangja. A folyók a testvéreink - megoltják szomjunkat. A folyók a hátukra veszik kenuinkat, és táplálják gyermekeinket. Elfelejti atyái sírját és gyermekei jogát arra, hogy megszülessenek. Úgy bánik édesanyjával a földdel és testvérével az éggel, mint holmi eladásra vagy zsákmányolásra való dologgal, eladja, akár a juhot vagy a csillogó gyöngyöt.

Ha eladjuk ezt a tájat, a fehér embernek meg kell tanulnia, és gyermekeit is meg kell tanítania, hogy a folyók a testvéreink, Mohósága elnyeli a földet, a mieink és az övéik, és nem hagy hátra mást csak sivatagot. és mától fogva jónak kell lennie a folyókhoz, Nem tudom, a mi természetünk más, mint ugyanúgy, ahogy minden más testvéréhez az övé.

Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt:

RÉSZEI VAGYUNK A FÖLDNEK
Városai látványa fáj a rézbőrű embernek. Talán azért, mert a rézbőrűek vadak, és nehéz a felfogásuk. A fehérek városaiból eltünt a csend. A szélnek kell erősítenie gyermekeinket is. Nem akad bennük egyetlen olyan hely És ha eladjuk a fehér embernek a sem, földünket, ahol tavasszal meghallani a rügyfakadást úgy kell azt megbecsülnie, vagy a rovarzümmögést. mint különleges, megszentelt földet, mint olyan helyet, ahol ő is De meglehet, csupán azért vélekedem így, megérezheti a szélben a réti virágok édes mert én is vad vagyok, és mindezt nem illatát. értem. Megfontoljuk az ajánlatát, Ez a lárma sérti a mi fülünket. és, ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk, akkor csakis egy feltétellel: Mi maradhat meg az életből, a fehér embernek úgy kell bánnia ha nem hallani a madarak rikoltozását e föld állataival, mint testvéreivel. vagy éjszaka a békák cívódását a tóban? Vadember vagyok, s én másként nem Rézbőrű vagyok, és számomra foghatom ezt fel. felfoghatatlan mindez. Ezerszám láttam oszló bölénytetemeket, Az indián szereti a tó tükrét simogató szél melyeket a fehér ember hagyott maga suttogását. után a déli esőben tisztára mosott szelet s a a bölényeket az elhaladó vonatból terítette fenyvesek nehéz illatát. le. A levegő becses a rézbőrű ember számára,Vadember vagyok, és nem értem, mert minden egyazon levegőn osztozik. miként lehet az a füstölgő vasparipa fontosabb a bölénynél, Állat, fa, ember amelyet mi csupán azért ejtünk el, mind ugyanazt a levegőt szívja. hogy életben maradjunk. Úgy látszik a fehér ember nem vesz tudomást a levegőről, amelyet beszív; akárcsak a napokon át haldoklóé, az ő szaglása is eltompult, érzéketlen a bűz iránt. Hanem ha eladjuk neki a földünket, nem szabad megfeledkeznie róla, hogy számunkra becses a levegő, mert a föld lelke az, Mit ér az ember állatok nélkül? Ha valamennyi állat kiveszne, az ember elpusztulna lelkének mérhetetlen magányában. Ami ma az állatokkal történik, nemsokára az emberekkel is megtörténik majd. Minden összetartozik. mely megosztja magát minden élővel, melyekben lakozik. A szél volt apáink szájában az első lélegzet, s a szél lesz az utolsó leheletünk.

Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt:

RÉSZEI VAGYUNK A FÖLDNEK
a föld édes vizeiben, Ami baj a földet éri, az utoléro a föld fiait évről évre visszatérnek is. a tavasz nesztelen lépteivel, és lelkük ott lebeg A fehér embernek meg kell tanítania a tót tükrét fodrozó szélben. gyermekeit arra, hogy lábuk alatt őseink hamvai porladnak.A fehér ember ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk. Hogy tiszteljük ezt a tájat, mondja el nekik, Hanem azt kérdi az én népem: a földben őseink szelleme lakozik. mit akar voltaképpen a fehér ember? Tanítsa meg gyermekeit arra, amire mi tanítottuk a mieinket: a föld a mi édesanyánk. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is. Amikor az emberek a földre köpnek, saját magukat köpik le. Mert tudni való, nem a föld tartozik az emberhez, hanem az ember a fökdhöz ezt tudjuk. Minden összetarozik, ahogy a vér tartja össze a családot. Minden összetartozik. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is. Miként vásárolható meg az égbolt vagy a föld melege, vagy az antilop szökellése? Miként adhatjuk ezt el neki és miként vásárolhatja ezt meg? Vagy talán azt tehet a földdel, amit akar, pusztán azért mert a rézbőrű ember aláír egy darab papírt, és átadja a fehérembernek? Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét, és a víz csillogását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg? Visszaadhatja a pénze a bölények életét, ha már az utolsót is leterítette? Az ajánlatát megfontoljuk. Tudjuk, ha nem fogadjuk el, majd eljön a fehér ember, és fegyverrel veszi el a földünket.

Nem az ember teremtette a mozgást és az életet, De mi vademberek vagyunk. ő a mozgásnak és az életnek csupán parányi része. A fehér ember - múlandó hatalmától egrészegülve Amit a fehér ember tán már Istennek képzeli magát, ez ellen a mozgás ellen tesz, aki birtokolja a földet. azt önmaga ellen teszi. De vajon birtokolhatja-e bármely ember is Nem, nem élhet együtt a tulajdon édesanyját? a nappal és az éjszaka. Megfontoljuk a fehér ember Halottaink tovább élnek földünk megvásárlására tett ajánlatát,

Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt:

RÉSZEI VAGYUNK A FÖLDNEK
a nappal és az éjszaka nem élhet együtt - Majd meglátjuk. megfontoljuk az ajánlatát, hogy vonuljunk rezervátumba. Egyvalamit tudunk - azt, amire a fehér ember egy napon Félrehúzódva és békében fogunk élni. még csak rá fog ébredni Nem fontos, hol éljük le maradék napjainkat. Gyermekeink látták apáikat megalázva és legyőzve. Harcosainkat megszégyenítették. Vereségeik után napjaikat henyéléssel töltik, testüket édes étkekkel és erős italokkal mérgezik. Nem fontos, hol töltjük el maradék napjainkat, már nincsen sok hátra. Még néhány óra, néhány tél és azoknak a nagy törzseknek, amelyek egykor ezen a tájon éltek, vagy most maroknyi csapatokban kóborolnak az erdőkben, egyetlen gyermeke sem maradt már, hogy elsírassa azt a sírba hullt népet, amely valaha ugyanolyan erős és bizakodó volt, mint a fehér ember. De miért keseregnék népem pusztulásán, minden nép emberekből áll, semmi egyébből. Az emberek jönnek és mennek, épúgy mint a tenger hullámai. Még a fehér ember sem, akivel Isten úgy bánik és úgy beszél, mint barát a barátjával, mert ő sem menekülhet el mindnyájunk közös rendeletése elől. Talán mégis testvérek vagyunk. -, a mi Istenünk s a fehér ember Istene ugyanaz. A fehér ember most talán azt hiszi, Istent is uralja, ugyanúgy, ahogy a mi földünk birtoklására tör; de ezt nem teheti. Az Isten minden ember Istene a rézbőrűeké éppúgy, mint a fehéreké. Ez a táj becses számára, és megsebezni a földet annyi, mint semmibe venni annak Teremtőjét. A fehérek is elenyészenk, talán hamarabb, mint az összes többi törzs. Folytassák csak hajlékuk szennyezését, és egy éjjel belefúlnak majd tulajdon hulladékaikba. De fényes lesz a pusztulásuk, ha majd elemészti őket Isten haragja, aki ide vezérelte őket, erre a földra, és elrendelte, hogy uralkodjanak e táj fölött és a rézbőrű ember fölött. Ez az elrendelés számunkra rejtély. Ha majs minden bölény le lesz terítve, és minden vadló be lesz törve, ha az erdő rejtett zugait emberek sokaságának bűzétől lesznek terhesek, és a termékeny dombok látványát beszélő drótok rútitják el, hol lesz akkor a rengeteg, hol lesz a sas, és mit jelent majd búcsút mondani

Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt:

RÉSZEI VAGYUNK A FÖLDNEK
a gyors lónak és a vadászatnak? Az élet végét és a tengődés kezdetét. Valamilyen különös oknál fogva Isten hatlmat adott a fehéreknek az állatok, az erdők és a rézbőrű ember fölött, ez az ok számunkra rejtély. Talán megérthetnénk, ha tudnánk, miről álmodik a fehér ember - miféle reménnyel kecsegteti gyermekeit a hosszú téli estéken, és milyen látomásokkal népesíti be képzeletüket, hogy folyvást a holnapra vágynak. De mi vademberek vagyunk a fehér ember álmai rejtettek előttünk. És mivel rejtettek, ő is, mi is a magunk útját járjuk majd. Mert mindenek fölött tiszteljük az ember jogát, hogy kedve szerint éljen - tekintet nélkül arra, miben különbözik testvéreitől. Nem sok az, ami összeköt bennünket. A nagy törzsfőnök ajánlatát megfontoljuk. És ha beleegyezünk, akkor csupán azért, hogy biztosítsuk magunknak a rezervátumot, amelyet ígért. Ott talán a magunk módján tölthetjük el rövidre szabott napjainkat. Ha majd az utolsó rézbőrű ember is távozik erről a földről, és emléke már csak egy felhő átfutó árnyéka lesz a préri fölött, ezekben a nyírfákban és ezekben az Mert ők szerették ezt a földet, ahogy az újszülött szereti anyja szívének dobogását. Ha eladjuk a fehér embernek a földünket, szeresse úgy, ahogy mi szerettük, viselje gondját, ahogy mi viseltük, őrizze meg emlékezetében olynnak, ameilyen akkor volt, amikor birtokába vette. És minden erejével, lelkével, a szívével őrizze meg a gyermekeinek, és szeresse, ahogy Isten szeret valamennyiünket. Mert egyvalamit tudunk a mi Istenünk és a fehér ember Istene ugyanaz. És az Istennek szent ez a föld. A fehér ember sem kivétel, nem menekülhet el a közös rendeletetés elől. erdőkben még mindig élni fog apáink szelleme.

Talán mégis testvérek vagyunk. Majd meglátjuk.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful