You are on page 1of 5

Ismét itt a reggel.

Leiyen egyedül ébred a szobában, de ezúttal mindenre emlékszik, sőt még a


múltkori eset is eszébe jutott. Bágyadtan felkel, majd megpillant egy fekete ernyőt az
asztalon.
„Esernyő? De minek?” – elmélkedik, mire rájön, hogy egy napernyőt tart a kezében.
Tudja, hogy Az az alak hagyta itt, ezért jobbnak látja magánál tartani. Iskolába menet a Nap
sugarai marják a bőrét, ezért felhúzza az ernyőjét. Valahogy sejtette, hogy ezért kell. Ahogy
lépked a járda kövén, az iskola udvarán, a folyosókon, figyelmes lesz rá, hogy minden
szempár rászegeződik. Furcsállják a megjelenését. Mindenki érzi, hogy valami más, hogy
valami megváltozott rajt.
- Szia Hito! – lép oda a fiúhoz.
- Szia… – fordul a lány fele, akinek eddig háttal ült. – Leiyen? – szemei akár egy alma,
akkorák lettek. – Mi történt veled?
- Csak egy kis púder, és rúzs.
- Ja, tudtam, hogy valami furcsa rajtad… Figyi, este a közeli bárban fellép egyik
haverom, nem megyünk el megnézni?
- Miért is ne?
Leiyen nagy nehezen átvészelte az iskolát, bár rengetegszer támadt fel bent az éhség, s néha
legszívesebben nekiugrott volna pár nyaki ütőérnek, de nem akart feltűnést. Tudja, meg kell
várnia az estét, hogy vadászhasson. Hazaér, a székbe dobja táskáját, ami onnan hangos
csattanással ér földet, aztán megpillant egy kis üveget az asztalon. Piros folyadék van bent,
rajt a felirat: „Egy kis ajándék. Fogyaszd egészséggel!” Kétséget nem tűr, ez is Ő volt. Leiyen
nem akar dugóhúzóért futkozni, ezért inkább két ujjával letöri az üveg tetejét, s felhörpinti a
vért.
„Na, ez jól esett.” – törli meg száját.
Este nyolcra készen áll. Fekete farmer, póló, szegecses nyaklánc, és Hito már meg is jött érte
a motorral. Lerohan, felpattan a fiú mögé, és felveszi a neki fenntartott sisakot.
- Kapaszkodj! – szól a fiú, majd egy rántás a gázkaron, és a moci édes dorombolással
elindul a városból kifelé.
Nem messze a városhatártól megállnak egy kocsma előtt – vagy bár előtt -, s besétálnak.
- Gyere – ragadja karon Hito a lányt-, bemutatlak a haveromnak.
Odarángatja Leiyent a színpadhoz, ahol egy kezdő zenekar lép fel nemsokára, köztük a
frontemberrel, Hito haverjával.
- Szevasz ember! De jó, hogy eljöttél. Látom, elhoztad a barátnőd is, nagyon helyes.
- Csak barátok vagyunk – javítja ki a srácot Leiyen.
Hito alig láthatóan leszegi szemét, majd mintha nem is hallotta volna, a lányhoz fordul.
- Na, ő a haverom, Blade. Mindenki így ismeri.
A srác kezet nyújt, Leiyen megszorítja azt.
- Huh, kisanyám, ez aztán a határozott kézfogás. Gyúrsz? – nevet, aztán visszamegy
hangolni a basszusgitárt.
Leiyen láthatólag nincs elragadtatva. A pulthoz sétál, Hito meg utána.
- Mit kérsz? – kérdi a lányt.
- Nem tudom. Valami töményet.
- Vodka?
- Áh… – Most mégse kívánom az alkoholt. - Maradjon a víz.
- Jé… – Leiyen pillantását látva, inkább nem reagál erre. – Most nézem. Kék a szemed?
- Jé… Feltűnt? Amúgy ja, kontaktlencse.
- Úgy más. Nézd, kezdenek!
Megvárják a kiszolgálást, aztán az első sorba tolakodnak. A lányon elképesztő éhség lesz
úrrá, de amint megpillantja a gitárost, elmúlik. Valahogy megnyugtatják a fiú sötét szemei és
kedves mosolya. Most már jól érzi magát, tetszik a zene, és a tömeg se zavarja. Egészen addig
minden rendben megy, amíg két ember össze nem verekedik a háta mögött. Az egyik egy
törött sörösüveget próbál beleszúrni a másikba, de az elugrik, így a szúrás Leiyent éri a hátán.
A fájdalom erős, de senki nem veszi észre, csak a két srác, meg ugyebár a lány. Elindul kifelé
a tömegből, közben a hátát tapogatja és érzi milyen mély a seb. Berohan a párás, sötét erdőbe,
és egy nagy fa alá ül le. Maga sem érti, miért rohant el, de ezt súgták az ösztönei. Amint
megérinti a hátát, ismét elcsodálkozik: a seb sehol, csak a vér van még a pólóján.
− Nyugodj meg kedvesem! - Örül az ismerős hangnak. - Semmi bajod nem lesz. Nem
csak viccből mondtam az örök életet.
− De ez akkor is durva, egy ilyen vágás után a kórházban kötöttem volna ki, és csúnya
heg maradt volna, most meg semmi. - Nyugtalan, és kissé ijedt is, de amint a férfi
magához öleli, elmúlik minden rossz érzése.
− Kedvesem, amíg én itt vagyok, senki nem bánthat, és nem is fog. A két szemtanúról
majd gondoskodom, te menj csak vissza, és élvezd ezt a remek zenét! Ja, és hívj
Drakenek! – azzal eltűnik a fák közt, a lány pedig lassan visszaindul a koncertre.
Odabent épp szünetel a banda. Leiyen észreveszi Hitot, akinek tekintete az emberek
közt cikázik. Odalép hozzá:
− Engem keresel?
− Oh Leiyen, hol voltál?
− Vécén.
− Ja, én meg már aggódtam. Képzeld! Blade meghívott minket a fellépés utáni
ünneplésre.
− Nagyszerű.
A koncert végeértével a helyet lezárták, s csak a banda, Leiyen, Hito, meg a banda két másik
haverja maradt. Leiyen kimarad a beszélgetésükből, ő csak ül, és néha bólogat. Hazafele Hito
már elég italos állapotban van, s Leiyen támogatja őt az úton. A motort inkább ott hagyták
megőrzésre, hiszen ilyen állapotban Hito nem vezetheti, Leiyen pedig nem tudja. A fiú
röhögcsél, és idióta történeteket mesél, amiket a lány már ezerszer hallott.
− Jaj, de jó volt ez a buli – mondja Hito kissé érdekesen formálva a szavakat. – Örülök,
hogy eljöttél velem.
− Én is. Én is…
Leiyen hazakíséri Hitot, nem meri egyedül hagyni. A kapubejárónál nem megy tovább. Nem
akarja hallani, amit ez a srác otthon kap. A fiú hirtelen magához szorítja Leiyent, aki zavartan
megütögeti annak hátát.
− Kösz mindent! – vigyorog a srác, majd egy puszit nyom Leiyen szájára.
A lány kicsit megilletődik, de azzal nyugtatja magát, hogy Hito csak részeg, és holnap már
semmire se fog emlékezni.
Így is volt. A fiú egész hétvégén nem beszélt a péntek estéről, pedig mindkét nap msneztek.
Hétfőn Leiyen szokásos útját teszi az iskola fele, ám hirtelen meggondolásból balra
kanyarodik, s enged a hívogató érzésnek, ami legbelül nem hagyja nyugodni. Csak megy egy
ismeretlen irányba. Léptei egy valaha üzletnek nevezhető épület romjaihoz vezetik. Óvatosan
belépked, a törött ablaküvegszilánkok recsegnek a lába alatt, s mikor egy-egy nagyobb
darabra lép, az apró csilingeléssel felsikolt. Az épület mélyében az árnyékban egy alak áll.
Leiyen felismeri.
− Látom, megérezted a hívogatásom – szólal meg, miközben kijjebb sétál. – Örülök –
mutat Leiyen napernyőjére -, hogy jó hasznát veszed.
− Igen, és köszönöm. Mit akarsz tőlem, hogy idehívtál?
− Hát nem hiányoztam?
− Nem tagadom, hogy jó újra látni.
− Téged is kedves – egy pillanat alatt a lány előtt terem, s annak egy hajtincsével kezd
játszadozni. – Bemutatnálak pár ismerősömnek, ott, ahonnan én jövök.
− És az hol van?
− Egy olyan helyen, amit csak az talál meg, aki már nem ember, mi csak kastélynak
hívjuk. - Kézen fogja a lányt, és elindulnak a várost körülvevő erdő felé, pár lépés után
már rohannak.
Elképesztően gyorsak, Leiyen soha nem szeretett futni, de ezt a sebességet nagyon élvezi, és a
legjobb az, hogy a saját lábán száguld úgy, akár egy sportkocsi. Az erdő olyan szép és
csendes, egyetlen hang sem szűrődik be a városból. Egy sziklás helyre érkeznek, egy barlang
szájához. Belépvén minden megváltozik, mert az út nem a barlangban folytatódik, hanem egy
más világban, ahol éjszaka van, és minden olyan nyugodt. Egy fekete kövekből emelt kastély
tűnik fel előttük, a lány szája tátva marad az épület szépségén. A kovácsolt vaskapun érdekes
mintázatokat lát, valahonnan ismerősek neki, az udvarban rengeteg élőlény mozog,
mindenfélét árulnak, és mindenfélét beszélnek is, vámpírok, meg sok más lény is, amiket nem
ismer fel. Végighaladnak az érdekes illatú udvaron, egészen a főépület díszes kapujáig, ahol
két páncélos katona áll, olyanok, mint amik a régi korok filmjeiben is szerepelnek. De amint
meglátják Draket, egyből félreállnak, és ők beléphetnek a kastély főszárnyába. Vörös
bársonyszőnyegen haladnak, körülöttük a falak cseresznyefaszínűek. Leiyent elkápráztatja az
épület szépsége. Ahogy belépnek egy vastag faajtón, egy, az eddiginél is szebb terembe
érkeznek, ahol kör alakban székek helyezkednek el egy emelvényen. Minden bársonnyal és
selyemmel van borítva itt is. Az egyik székben egy nő ül, koromfekete haja selymesen borul
domború melleire, zöld szemei szinte áthatják a lányt. Vámpír a nő is, akárcsak ők, de ereje
igencsak hatalmas lehet, talán még Drakenél is erősebb.
− Claudia, szeretném neked bemutatni Leiyent – töri meg a csendet a férfi. – Róla
meséltem neked annyit.
− Üdv a kastélyban ifjú hölgy! Remélem, tisztában vagy azzal, hogy mi is lett belőled
nemrég. Mi nem olyanok vagyunk, mint az ostoba történetekben, nem vagyunk
allergiásak se a fokhagymára, se az ezüstre. A kereszteket meg abszolút szeretem
nézegetni, és hordani is. És ha kicsit erősebb leszel, akkor a napra is kimehetsz
bármikor. – Ezek a szavak tetszenek az ifjú hölgynek.
− Hát ez remek hír, köszönöm. Ahogy elnéztem, nem vagyunk egyedül, mármint mi
vámpírok; voltak kint más lények is.
− Ohh igen, vannak mások is. Démonok, angyalok, tündérek - nem is leplezve az undort
tovább sorolja a lényeket, rengeteget. Szinte minden megvolt, amiről Leiyen eddig az
iskolában, vagy a neten halott. - De mi vámpírok vagyunk a legerősebb és
leghatalmasabb lények, mert mi képesek vagyunk a két világ közt büntetlenül utazni.
Erre csak a farkasok képesek és a lidércek. A lidércekkel vigyázz ifjú hölgy, ők az
ellenségeink!
− És a farkasok? – szólal meg nem is leplezvén meglepettségét. - Velük mi a helyzet?
− Velük semmi baj, ők békében megférnek alattunk.
A beszélgetés itt elhűl, ezért Drake meghajol, majd kivezeti Leiyent. Odafent sétálnak egy
oszlopokkal szegélyezett folyosón. Drake a kert felé fordul. Leiyen rátámaszkodik a
párkányra, s bámulja a hatalmas, szabályosra nyírt kertet.
− Gyönyörű, nem igaz? – kérdi a férfi, már tudva a választ.
− De igen, csodálatos. Mondd csak, ebben a világban mindig éjszaka van?
− Igen. De ez nekünk nem okoz gondot, kivétel nélkül mindannyian látunk a sötétben.
Szeretnél hazamenni?
− Nem. – Látva, hogy a fiú arca cseppet megrándul, fojtatja. – Nem szeretnék, de
muszáj.
− Hát, akkor induljunk! – nyújtja karját a lánynak.
Leiyen egy percig hezitál, de belekarol. Miután átérnek, Leiyen elbúcsúzik, mondván,
hazatalál, s szeretne kicsit egyedül sétálni. Drake nem ellenkezik. Leiyen hazafele
folyamatosan úgy érzi, valaki követi. Mikor az érzés tagadhatatlanul valósnak bizonyul,
megáll. Hosszú, fekete haján táncol a szél.
− Gyere elő! – szólal meg nyugodt hangon.
− Hát igaz – hangzik egy ismeretlen hang mögüle. – Tényleg Vámpír vagy. Megérezted,
hogy követlek.
− Meg. Miért követsz?
− Kíváncsiságból?
− Ki vagy te? – Hátrafordul, hogy szemügyre vegye az alakot, akin már nem csak érzi,
de látja is, hogy Vámpír.
− Az mindegy. Éreztem, hogy közülünk való vagy. Friss hús. Add a véred, lány!
− Már miért adnám?
− Ha iszunk egy másik véréből, erősebbek leszünk. Ha jól viselkedsz, életben hagylak,
sőt, talán barátok is lehetünk.
− Legyen barátod a medvesajt! És az én véremről lemondhatsz. – Érzi, hogy nincsenek
egyedül.
− Nem régóta lehetsz Vámpír, nincs esélyed ellenem, tedd, amit mondok!
− Talán én nem vagyok erősebb nálad…
− Hm?
− De én igen. – A villanyoszlop tetején gyönyörű, elegáns alakjával ott áll Drake.
− Mi? Hogy kerülsz ide? Nem is éreztem…
− A jelenlétem? Nem meglepő, te szánalmas aljanép! A hatalmam elég hozzá, hogy a
magadfajták elől elrejtsem a kilétem.
− Én éreztelek – szólal meg Leiyen, választ várva.
− Igen, ugyanis te egy vagy velem, kedves – azzal leugrik az oszlopról.
A rejtőzködő alak már futna is, de a férfi elkapja, és pusztakezével olyan erővel üti meg, hogy
ellenfele egy szép esés után nagy nyekkenéssel ér földet. A lány észreveszi, hogy Drake
kezéről vér csepeg, és érzi is a csábító illatot.
− Hagyj elmennem Drake, ígérem nem megyek a közelébe többet, ígérem! – A támadó
szinte sírva könyörög.
De hasztalan, mivel az erősebbiknek más tervei vannak. Odalép hozzá, és éles fogait a
nyakába mélyeszti. Majd int a lánynak, hogy fáradjon közelebb.
− Kedvesem, itt az idő, hogy te is kicsit erősebb legyél, igaz már attól különleges vagy,
hogy az én vérem- és ezáltal Claudia úrnő vére kering benned.
− Innom kell belőle? – kissé undorodik a haldokló vámpírtól, de engedelmeskedik a
teremtőjének. Ahogy az első csepp vért megízleli, már nem érez semmi mást, csak
hogy sok kell neki. Megint hallja a dobogást, de most nem olyan, mint az első kettő,
most olyan mintha egy riadt állat szíve verne. Egyre csak lassul, végül abbamarad.
Leiyen hátraveti fejét, és kitátott szájjal bámulja az eget, tiszta vér az egész szája és
nyaka, pokoli fájdalmat érez a szemfogaiban. Olyan érzés, mintha ki akarnának
robbanni.
− Nyugalom drágám, most válsz igazi vámpírrá, ez igazán fájdalmas, de ha elmúlik,
tetszeni fog – Drake a térdelő lány mögé ül, gyengéden elkezdi simogatni a haját, és a
nyakát amerre csak az erek futnak benn.
Ez nagyon jólesik Leiyennek, a fájdalom is múlik lassan. Hirtelen minden sötét lesz, árnyak
és hangok, minden zavaros. Másnap a saját ágyában ébred, a vér sehol a nyakáról és a
szájáról. Felkel, és elindul a fürdőbe fogat mosni, de amint kinyitja a száját, rádöbben, hogy
erre nem lesz szüksége többé: gyönyörű hófehér fogsor, két darab éles szemfoggal. Tetszik
neki nagyon, vagy 1 órán át gyönyörködik magában, vér-vörös ajkaiban, hófehér bőrében és
fogában, valamint a szemeiben.
− Drake kedves vajon merre járhat? – suttogja csendesen, és tudatosul benn, hogy a férfi
az életét mentette meg tegnap. És most, hogy ivott egy másik vámpír véréből,
csakugyan sokkal erősebbnek érzi magát. Visszamegy a szobájába, és becsukja az
ajtót. Csak ő van itthon egyedül, a többiek mind a tavi háznál vannak. Érzi, hogy
Drake itt van, s valóban ott áll vele szemben. Kék szemeivel őt bámulva.
− Meseszép vagy kedvesem – ha nem lenne vámpír, akkor most Leiyen valószínűleg
elpirulna. A férfi közelebb lép, a lány szíve gyorsabban ver, ahogy érzi a kezeket a
nyakán, de most csak cirógatják. Az ajkak ismét a nyakához érnek. Ezer apró csókot
érez rajt, és egyre feljebb, a szája felé. Szíve eszeveszettül ver, nem is tudja, mit
tegyen. Végül enged az érzésnek, átkarolja a fiú nyakát. Egymás szemeibe néznek,
majd szemhéjaik egyre jobban összeszűkülnek, miközben egymás ajkaira lehelnek.
Lassú, szenvedélyes csókban forrnak össze. Nem gondolkoznak, csak érzik egymást.