You are on page 1of 2

Csendes éjszaka borul Lenti városára, tiszta és langyos a levegő.

A nyár javában tombol,


rengeteg ember van az utcákon. Leiyen épp a szobájában üldögél, idegesítik a kintről jövő
hangok, nem szereti a tömeget. Kedvenc zenéjét hallgatva msnezik barátaival. Ő nem látja,
amint egy árnyék másfelé mozdul a fényekben, mint a többi. Drake már egy ideje figyeli a
lányt, elkápráztatja bőre csodás fehérsége, haja éjfekete színe. A szobában sincs jó idő, ezért
az ablak tárva-nyitva, így a vámpír egyszerűen beugrik. Az a pár emelet számára semmiség.
Elindul a lány felé, aki semmit nem sejt abból, hogy más is van a szobában rajta kívül. Akkor
döbben rá, amikor a jéghideg kezek a nyakára kulcsolódnak, és érzi a lény hűvös leheletét a
nyakán.
- Mondd meg édes, féled-e a halált?
- Eddig azt hittem, nem félem – remeg a lány hangja. – De most már kételkedem.
- Ne félj… a halál után is van élet.
A lány hátra akar nézni, de a kezek nem engedik. Érzi, hogy az idegen lehelete egyre
közelebb súrolja nyakát. Érzi az ajkakat. Ha nem lenne összezavarodva, talán meg tudná
mondani, hogy megcsókolják-e a nyakát, vagy csak hozzáérnek. Két tű karcolja bőrét, de
ebben a pillanatban anyja lép be az ajtón.
- Halkítsd le azt a rohadt gépet! – kiált rá.
A lány nem szól. Az ajtó bevágódik. Leiyen eddig kitágult szemei most normál méretre
szűkülnek, s a nyakához kap. Semmi. Hátranéz, de a szoba üres. Nem tudja, képzelődött-e, de
még érzi a hideg leheletet a nyakán. Odasétál az ablakhoz, ami még mindig nyitva van. A
levegő már nem olyan meleg. Ahogy kinéz az ablakon, testet ölt számára a végzet, egy jeges
szempárral találja szembe magát, és a következő pillanatban már ismét a nyakán a kezek.
− Nem hagylak itt édes. Akarsz örökkön-örökké élni? – A lány ismét érzi a nyakán az
ajkak és a tűk érintését.
− Ki vagy te? – a lány hangja csendes, már nem fél annyira.
− Én vagyok az, aki megadhatja neked az örök életet. – Keze már nem szorítja annyira,
inkább csak tartja a lány nyakát.
− Akarom – suttogja csendesen Leiyen, és ahogy elhagyja a száját a mondat, éles
fájdalmat érez a nyakában. Hallja, ahogy szíve dobog, és hallja a vámpír szívét is.
Most már egyek. Lassan elfogy az ereje, össze is esne, de a férfi gyengéden tartja.
− Most itt kell, hogy hagyjalak, de ne félj, visszajövök érted.
Leteszi a lányt az ágyra, nyakáról letörli a vért, s eltűnik a fekete éjszakában. A lány
eszméletlenül, vagyis holtan fekszik ágyában.
A reggel hozza Leiyen új életének első napját. Az emlékei homályosak, szinte
felismerhetetlenségig elsötétültek a tegnapi éjjelről. Felkel, a fürdőbe indul. Átöltözik, fogat
mos, és közben észrevesz két halvány pöttyöt a nyakán. Megdörzsöli őket, de még ott vannak.
Egyik pillanatról a másikra, a saját szeme előtt tűnnek el a nyakáról a sebek. Csodálkozik,
közben pár pillanat villan be neki az előző éjszakáról, de a képet még mindig nem bírja
összetenni. A reggelit nem kívánja, ezért inkább korábban megy iskolába. Ott találkozik
barátjával, Hitoval.
− Szia Leiyen! Hogy vagy?
− Köszi, jól. Vagyis kicsit furán.
− Sápadtnak is tűnsz. Mondjuk történelem óra előtt nem is csoda – nevet a fiú.
− Ne is mondd, semmit nem tanultam. – Vagy ha tanult is nem emlékszik rá. -
Induljunk!
Útközben a terem felé gondolatok kavarognak Leiyen fejében. Nem tudja, hogy a képek a kék
szempárról, és a jeges kezekről csak álmok, vagy valóság? Beérvén az iskolába érdekes
módon nem zavarja a tömeg, és nem is idegesítik a hangok. Minden ember szavát tökéletesen
hallja, azt, ahogy sugdolóznak, ahogy pletykálnak. A teremben mindenki a helyén, és a tanár
már a lapokat osztja. Utálja ezt a nőt, szinte meg tudná ölni. Ahogy elrakják a lapot, Leiyen
fura dolgot vesz észre ismét, a tanárnő csuklója szinte csábítja, és éhes, szörnyen éhes. Miután
a tanár továbbmegy, megszűnik az érzés, de ez már nyugtalanító. A következő hihetetlen
dolog a teszt alatt történik: minden kérdésre tudja a választ, pedig semmit nem tanult. Az
egész napja érdekesen telik, minden szöveget tud; az anyagot, amit vettek, azt is, és
mindenkinek hallja a szavait, akire csak koncentrál.
Újra leszállt az éj, de most nem szól a zene. Leiyen csak fekszik az ágyán, és a plafont
bámulja. A nyaka nagyon ég, és az egész teste forró, mint a tűz, a hőmérő negyvenkét fokot
mutat. Szörnyen rosszul érzi magát, és ilyenkor a szüleinek is a tóparti háznál kell lenniük,
ahelyett hogy most őt ápolnák. Fel akar állni, de nem bírják el a lábai. Az ablak kinyílik,
ismerős hangot hall.
− Készen állsz. Most pedig ideje, hogy egyél drágám. – A férfi a lány fölé hajol, hosszú
haját eltűri, és karmaival belevág a saját nyakába.
Lassan csorog a vér, Leiyen a szájában érzi az édes folyadékot, és akar még, sokat. Átöleli a
vámpírt, és a nyakába harap, fogai még az emberé, de ösztönei már a vámpírt tükrözik. Újra
hallja a szívek dobogását, és érzi, ahogy ereje visszatér, de sokkal erősebbnek és sokkal élettel
telibbnek érzi testét, mint azelőtt. A férfi elhúzza a nyakát, és a számítógép székébe rogy.
Gyönyörködve nézi, ahogy Leiyen szemei, a barnáról feketére aztán jeges kékre alakulnak,
ahogy bőre hófehérré, ajkai tűzvörössé válnak. Nézi, miként jön létre a csoda.