Már írtam arról, hogy Valeriu Braniste, román publicista a XIX.

századi Erdélyben azt veti a

magyarok szemére, hog félnek a kontaktustól más nációkkal, mert félnek, hogy elveszítik
önmagukat ez által. Ugyan ezt megállapította Prohászka Lajos is. Amelyik nemzet fél a más
nemzettel való érintkezéstől, annak nicsen asszimiláló ereje, hogy a más értékeket asszimilája
ezért fél – ez pedig identítás probléma. Vajon az autonómia nem ilyen félelemből fakad –
többek között – és elzárkózás akar lenni, védelme a törékeny identításnak az idegennel
szemben, hogy nehogy elveszünk a találkozásban?!

Valeriu Braniste Pesten végzett egyetemet, magyar irodalom tanár volt. Arany sírjánál
beszédet mondott. Ismerte a magyar kultúrát. A románok sok magyar formát tudtak
asszimilálni, anélkül, hogy ez ártott volna nekik. Mi ha átveszünk valami identítás veszteség
áll fenn.

Nálunk két véglet van, vagy merev szemben állás a románsággal, vagy a könnyű önfeladás.

Mi magyarok szeretjük hangoztatni, hogy kulturális fölényünk van a románokkal szemben,

de közben elfelejtjük, hogy az igazi kultúrális fölény az, mikor nyitottak vagyunk egy minket
körülvevő nemzet fele, ismerjük pluszban annak kultúráját – a plusz ismeret adja az igazi
kultúrális fölényt.

Azt hiszem, hogy igazán a nem magába záruló Székelyföldnek, a nyitott Székelyföldnek van
jövője, mely képes megvalósítani a bikulturalitást. Az élő rendszerek mindig nyitottak kifele.

Az igazi kultúrális fölény a románsággal szemben az lenne, nem az a féltégla, régi kutyabőr,
mivel verjük mellünket, hanem az, hogy ismerjük kultúrájukat, gondolkodásukat. Mert aki
ismeri a másik gondolatait az ismeri a másik lelkét és nem kell tartania tőle – mindig az
ismeretlenttől félünk, az ismeretlen románoktól, mi frusztrál.

Azt hiszem, hogy nekünk tudat alatt az autonómiáról egy inkubátor képzetünk van. A nyitott
és a vitalitással rendelkező nemzet a körülmények ellenére képes megmaradni – Iorga szerint
ez az életképes nemzet. És nem az, mely csak egy inkubátor autonómiában lát garanciát a
megmaradásra. Nyitottság a körülmények ellenére – lásd az erdélyi románság, gondolok a
sok kultúrális elem átvételére. Más szempontból zártak is voltak velünk szemben – ez nem
csak rajtuk múlott.

A megmaradás alkimiáját egy román ortodox püspöktől tanultam, Andrei Sagunatól –

Erdélyben volt püspök a XIX. században. Ő azt mondta amikor az erdélyi román diákok Pesti
egyetemen tanultak, magyarul: nem az a lényeg, hogy ki költi ki a tyúktojást, hogy az esetleg
nem tyúk, hanem az a lényeg, hogy tyúk lesz a tojásból. A külső körülmények nem
számítanak, ha az élet a belső mintákat követve fejlődik. Ez a megmaradás titka, a belső
mintákhoz való hűség. Ha hűek vagyunk belső mintáinkhoz, akkor tudhatunk románul,
ismerhetjük a román kultúrát, nem fogunk elveszni benne, általa. Szembenállni úgy, hogy
nem útasítunk el semmit.

Ez a belső identítást nem a románok fenyegeti igazán, hanem épp van egy közözs ellenség, a
globalizáció. Ennek egyedüli ellenszere az elme visszatérése belső mintáihoz.

Nagy Attila (Puli) - Székelyföld