You are on page 1of 67

1

Paeli Suutari

A Suutari-levelek

Titkos levelek a párválasztásról és a szerelemről

Első kiadás.
Budapest, 2005. augusztus

ISBN 963 218 916 7

Copyright © 2005 Minden jog fenntartva, különös tekintettel, a bármiféle


módszerrel történő sokszorosítás vagy közlés jogára. A Suutari-szimbólum
bejegyzett védjegy, használata engedéllyel történik.

A könyv illusztrációit Miskolczi Katalin,


a borítón felhasznált akvarellt Raskó Ágnes készítette.

Felelős Kiadó:
A SUUTARI-D KFT. ügyv. igazgatója
1113 Budapest, Bartók Béla út 152. Tel: 06-1-4819100
E-mail: suutari@hu.inter.net
Internet: www.suutari.hu
Felelős szerkesztő: Csizmadia Zsolt Ákos
Nyomdai előkészítés: Murcsó Károly
Nyomda: Széchenyi Nyomda Kft., Győr
Felelős vezető: Nemere Zsolt ügyv. ig.

2
Előszó a Kedves Olvasóhoz!

Ezt a könyvet elsősorban a fiaimnak írtam, Tamásnak és Bálintnak, hogy nagyobb


esélyt kapjanak az élet csapdáinak elkerülésére. – Emlékszem, mindig szerették, ha
meséltem. Régóta úgy éreztem, jár Nekik egy különleges mese az életről, amitől
nem alszanak el... Amitől, inkább „felébrednek”.
Így született meg ez a történet. Valódi műfaja, számomra inkább „tanító regény”.
Mások szerint egy „Párválasztási Kézikönyvhöz” áll a legközelebb, amit minden
szülő nyugodt lélekkel odaadhat kamasz gyermeke kezébe. Igyekeztem úgy
megírni, hogy igazi szellemi kaland legyen végigolvasni mindenkinek: fiataloknak
és idősebbeknek, párkeresőknek és házaspároknak, lányoknak és fiúknak, nőknek
és férfiaknak egyaránt.
Ez a könyv egy különleges „erős” tükör. Ha belenéz, javaslom, nézzen szembe
bátran azzal, amit lát. De kérem, olvasás közben hagyjon időt magának, hogy
feldolgozza az új információkat. Néha tegye félre a könyvet! A regény fokozatosan
„tanítani”fogja Önt, de ha túlságosan siet, esetleg zűrzavarba kerülhet a sok
feldolgozatlan gondolattól. Ettől szeretném megóvni.
Végül, had osszam meg Önnel, hogy van egy nagy álmom. Szeretnék olyan
társadalomban élni, ahol a gyermekek újra megbízhatnak a szüleikben, a nők és a
férfiak pedig egymásban. Őszintén remélem, hogy ez a könyv – a maga módján –
hozzájárulhat ennek megvalósulásához.
Paeli Suutari

Tartalom

1A. „Egy férfi érése” – levél


1B. „Létezik az Igazi” – levél
2A. „A bögrék szabálya” – levél
2B. „Dolgozunk vagy összeillünk” – levél
3A. „A család célja” – levél
3B. „Olyan férfit szeress” – levél
4A. „A gyökerek” – levél
4B. „Csillagszórók” – levél
5A. „Szokások és mérték” – levél
5B. „Pénz és biztonság” – levél
6A. „A legfontosabb szokás” – levél
6B. „Szerelem” – levél
7A. „A szex és az Élet” – levél
7B. „Intimitás és orgazmus” – levél
8B. „Válás helyett” – levél
8A. „A nagy felismerés” – levél
9+„Suutari-szimbólum” – levél

3
Fiaimnak szeretettel...
Paeli Kihinna Suutari. Szüleim nem sokat meséltek róla, pedig a nagyapám volt.
Talán azért, mert 54 éves korában nősült másodszorra, vagy mert egy túl
gyönyörű, indonéz doktornőt vett el feleségül. Nem tudom. Állítólag három évig
leveleztek oslói találkozásuk után, majd később együtt utazták be a fél világot,
amíg eljutottak a boldogító „igen” kimondásáig – persze Velencében, egy
különleges gondolán. Erről már én is láttam a fotót. Csak annyit tudtam róla, hogy
nagyon kedvel bennünket, hiszen érdekes módon – és apámmal ellentétben –
sosem feledkezett meg a születésnapunkról, sem pedig a karácsonyokról. Már a
postás kezében megismertük azt a különleges, okkersárga és kék színű
csomagolópapírt, amelybe csak ő csomagolhatott ajándékot, tekintve, hogy a papír
indián díszítése utánozhatatlanul egyedi volt. Mindig szerette az ősi kultúrákat.
Az utolsó házassági évfordulójukon közös végrendeletet írtak, ami, persze, csak
most derült ki. Nagyapa még két hónapig élt Ling mama temetése után. A két test
kegyeleti porát közös urnába helyezték: ez volt a kívánságuk. Az oldalára, egy
nagyapám által írt verset gravíroztak a végrendeletnek megfelelően:
Rád várt a Hold évszázadok óta,
S a Nap is Temiattad virradt rám,
Engedte az Isten, hogy még maradjak,
Tán, hogy a csókodat érezze a szám.
Mindig éreztem, hogy különleges ember, ahogy az élete is különleges volt.
Számomra ma is úgy tűnik, mintha valójában sosem fogott volna rajta az idő.
Fiatalosan élt, és ilyen is maradt. Egészen Ling mama temetéséig. Akkor láttam őt
először és utoljára. Emlékszem, hogyan játszotta a temetőben egy indián furulyán
annak a Cherokee-szertartásnak fájdalmasan gyönyörű dallamát, amely még
sokáig szólt az én lelkemben is tovább. Ez volt az ő utolsó erőfeszítése Ling mama
halhatatlanságáért.
A temetés után az idő lavina sebességgel vitte el. Nyolcvanegy évesen örökre
elaludt a kerti napágyon, a nagy tölgyfa alatt, kezében bőrkötésű naplójával,
amelybe még egy utolsó levelet írt Ling mamának...:
„Drága Csingi! Kedvesem!
Tudom, hogy itt vagy velem, de sajnos már nem hallom, amit mondasz. Tegnap
még úgy éreztem igen, de ma délelőtt, ahogy újra megszagolgattam a
pongyoládat, rájöttem, hogy ez már csak képzelődés..., és Te már távolodsz
tőlem... Már nem akarom ezt az életet így, Nélküled folytatni, hiába kérted a
kórházban, hogy ezt tegyem. Nem megy..., már nem megy..., túlságosan fáj, hogy
már egyre kevésbé érzem az illatodat a fürdőszobai törülközőkön. Mindig tudtam,
hogy ez egyszer még fájdalmas emléke lesz a szerelmünknek..., hát most
bekövetkezett.
Csak egy vigasztal kissé..., hogy én mindig azt gondoltam, az ember az élete
végén leginkább azt bánja meg, amit nem tett meg, és most úgy látom, mi
megtettünk mindent, amit akartunk. Mert jó volt várni Rád és keresni Téged
elkerülve az élet túl drága kompromisszumait..., és végre – ötvenévesen – Rád
találni ott az oslói katedrálisban. Fontos volt nekem, hogy Rád találjak, és soha
nem adtam fel. Ha nem így tettem volna, biztos vagyok benne, hogy most – ezen a
gyönyörű április napon, túl a nyolcvanon – nagyon bánnám. Így a szívem
közepében boldog vagyok, mert ismerhettelek és szerethettelek huszonhét hosszú
és csodálatos éven át. Ez valójában sokkal több, mint amennyi örömre
negyvenévesen számítottam az életben.
Tudod, mennyire szerettem volna én is, ha gyermekeink tragédiája semmivé
foszlik, hiszen a saját életemet is odaadtam volna ezért; erre könnyes párnáink a
tanúk. Emlékszem a zokogásodra, és ez már így marad..., de jövök utánad,
Kedvesem, és hiszem, megtalállak ebben a galaxisban, hiszen nem lehet ez olyan
nagy.
Több, mint két évtizedig kávéztunk együtt, megannyi hűséges kávéfőző
kíséretében..., és ezek az illatok, a reggel fényei, és azok a csodálatos lassú

4
számok, amelyekre reggelente minden áldott nap táncoltunk, felejthetetlenné
varázsolták annak a közösségnek a hétköznapjait, amelyet Mi alkottunk: Te és én.
Azt hiszem, ennyi közös év távlatából újra el kell mondanom Neked, hogy életem
legnagyobb öröme Te voltál. Azt hiszem, hogy ezt Te is így élted át velem
kapcsolatban. Annyira akartuk, hogy a másik boldog és elégedett legyen, hogy
elfelejtettük legyőzni egymást.
Emlékszem, ahogy a lényeddel körülöleltél, és megtanítottál újra a bizalomra.
Sosem felejtem el Neked ezt, és az életed ajándékát sem: hogy megosztottad azt
velem.
Kérlek, gyere vissza értem, maradj itt!... Mindnyájan visszajövünk. Én, ígérem,
megkereslek. Ezt soha ne felejtsd el!
Találkozunk..., találkozunk...”
A levelet már nem írta alá..., nem volt rá szükségük..., találkoztak. A temetésen
kiderült, hogy a világ minden táján voltak barátai. A csodálatos indián furulya őt is
elkísérte utolsó útjára, és amikor a dallamok elértek a végső csendességhez, a
furulyát szertartásosan kettétörték és elégették. Sosem felejtem el.
Az idő olyan titkokat tárt fel azóta a számunkra (azt hiszem, a testvéreim
számára is), amelyek az ismeretlenség homályába vesztek volna el, ha a
végrendelet nem említi meg őket. A gondosan elkészített okiratot Robert bátyám,
Anna nővérem, valamint a szüleim előtt olvasta fel nekünk Karl nagybátyám. Mint a
családunk ügyvédje igazán meghatóan teljesítette szívszorító kötelességét.
Az nem volt furcsa, hogy egy végrendelet 2001-ben egy szekrénykéről is
tartalmazzon utalást, de az igen, hogy bizonyos leveleket személyre szabottan
hagynak örökül. Ebben az esetben nagyapám úgy rendelkezett, hogy a leveles
szekrényke és teljes tartalma engem illet. Csak jóval később értettem meg ennek
az okát. Azt tudtam, hogy Robert és Anna időközönként leveleket váltottak a
nagyszüleimmel, de, tekintettel a köztünk lévő nyolc év korkülönbségre, ez a
levelezés valójában elkerülte a figyelmemet. Amikor Karl bácsi felolvasta a
végrendelet rám vonatkozó részét, én az érintettség zavarával néztem a
testvéreimre, és meglepetésemre ők sokatmondó, sejtelmesen tisztelettudó
mosollyal viszonozták ezt a – némi magyarázatért esdeklő – tekintetet.
Két héttel a temetés után – mi hárman, testvérek – együtt utaztunk el
Finnországba, a lappföldi Inari-tó költői kékségéhez, a kedves házhoz, a megörökölt
csendhez, amely nagyapámékat befogadta. Már messziről látszott a külföldről
hozott nagy tölgyfa, amelyről csodaszámba menő hírek keringtek, hiszen ezt az
éghajlatot a tölgy elvileg nem bírja. A családi mendemondák szerint nagyapám
különleges képességeinek és energetikai tudásának volt köszönhető, hogy az a fa
életben maradt, és ebben nem volt okunk kételkedni, mert azonnal észrevehető
volt a fa körül az a köralakban kitaposott gyűrű, amelyet thai-chi gyakorlatok
hagytak hátra. Mégiscsak különös, hogy nagyapám fizikus létére ennyire sokféle
ismeretet volt képes egyesíteni az életében.
A nagy tornácos, vidéki házat, állítólag, együtt tervezték Ling mamával, akinek
keze nyoma még szinte érintetlenül látszott az otthonosságon. A gondosan
kivitelezett nádtető és az organikus építészet összetéveszthetetlen íves alakzatai, a
sarok nélküli ablakok rendkívül látványos, barátságos hangulata azonnal
hitelesítette nagyszüleim gondolkodásának összefogott eredetiségét.
Megtiszteltetésnek éreztem, hogy láthatom ezt a házat, és kicsit részese lehetek
érezhető harmóniájuknak.
Ezek után az a 14 szabadalom és 4 védjegy sem tűnt furcsának, amelyeket
szintén mi örököltünk, mint nagyapánk kreatív ötleteinek letéteményesei.
Elsősorban abból élt, hogy társasjátékokat talált ki, és a forgalmazásukat egy
amerikai cégre bízta, amely jutalékot fizetett neki – becsületes rendszerességgel.
Érdekes, hogy ez a pénzkereseti megoldás nem szerepelt a Pályaválasztási
Tanácsadóban, amikor tizenhárom éves koromban lázasan kerestem a számomra
szükséges válaszok után. Ahogy a festészet sem...
Volt a falon egy – látszólag – oda nem illő fekete-fehér fotó, amely alatt rövid

5
idézet díszelgett. A fotó Szilárd Leó időskori képe volt. Mivel mindig is szerettem a
tudománytörténetet, ezért tudtam, hogy ez a magyar, Nobel-díjas fizikus méltó
példaképe lehetett nagyapámnak, hiszen az emberiség részben neki köszönheti,
hogy fennmaradt. Kevesen tudják.
Az idézet nagyapám valamiféle mottója lehetett, legalábbis nekem úgy tűnt...:
„A gyökerek fontosabbak, mint a szárnyak,
de ha nem verhetek gyökeret, szárnyakat fogok használni.”
Ling mama faliképén halványra száradt, indonéz virágfüzérek lógtak: a tisztelet, a
barátság és az öröm jelképei a múltból. Éppen tizenegy évvel volt fiatalabb
nagyapámnál. A nyugalom és az életszeretet úgy olvadt sugárzó harmóniává
végtelenül meleg, barna szemében, hogy nem volt kétséges, mi nyűgözte le
nagyapámat ott, a katedrálisban.
A lehajtható írófelületű, stílusos, barna levelező kisszekrényt a dolgozószobában
találtam, ahol nagyapám a végrendeletben említette. Szerintem azonnal
barátságot kötöttünk egymással, mert amikor lenyitottam a szekrényke ajtaját, az
kedves nyikorgással köszöntött, mintha régi barátot üdvözölne. A levelek
rendezetten, élére állítva sorakoztak az erre a célra kialakított, poros illatú kis
fakkokban, és a töltőtollhoz tartozó sötétzöld tinta is ott várt valakire, aki értelmet
ad ennek a várakozásnak. Meghatott örökségem eme végtelenül személyes és
ugyanakkor titokzatos jellege. Eszembe jutottak a végrendelet szavai...:
"Szeretném, ha levelezőszekrényem és teljes
tartalma, a bennlévő levelekkel együtt kizárólag
legkisebb unokámé lenne, akinek tudnia kell, hogy
azokat a leveleket - bár nem Neki címeztük -
Neki is írtuk."
Azt hiszem, egy végrendelet valójában mindig ajándékozás, de amikor az ember
olyan ajándékot kap, amely meglepetésként éri, akkor zavarba ejtően
kiszolgáltatott pillanatok következnek. Azt hiszem, ilyen pillanatokat éltem át,
ahogy a szekrényke enyv illatú bűvöletébe kerültem. Akkor, persze, még nem
tudtam, hogy a leveleken keresztül egy előre eltervezett "beavatási szertartás"
részese leszek, amely megosztja velem a felnőttek tudásának különleges terhét.
Nem tudtam, hogy mi vár rám.
- Paeli, gyere, indulunk! - ébresztett fel elragadtatásomból Anna. - Már egy órája
itt ülsz a szekrény előtt? Ó, Istenem..., gyere már! Mi kisétáltunk a kert végéig, és
képzeld, van egy másik kicsi házikó az erdőben, majd legközelebb megnézed.
- Másik kicsi házikó? Hm..., akkor, azt hiszem, én maradok. Ott alszom, A kicsi
házban. - közöltem szándékomat oly természetességgel, ahogy a gyermekek közlik
a szüleikkel, hogy NÉGY gombócos fagylaltot kérnek.
Némi intézkedés, homlokráncolás és helytelenítési próbálkozás után testvéreim
tudomásul vették elhatározásomat, tekintettel arra, hogy tudattam velük:
nagyapám szándéka az volt, hogy elolvassam ezeket a leveleket. Erre pedig a
legjobb alkalom a mai éjszaka, különös tekintettel arra, hogy három nap múlva
leszek tizennyolc éves.
Már sötétedett, amikor elmentek. Nővérem anyai gondoskodásának
köszönhetően az ágyam megágyazva - bár, mint kiderült, hiába - várt arra, hogy
megismerje egyedülállóan dallamos horkolásomat. Bátyám életemben először
felejtett az asztalomon egy bontatlan üveg Lacrima Lui Ovidiu-t és úgy nézett
vissza rám, mielőtt beszállt az autóba, mintha egy gladiátortól búcsúzna a római
Colosseum bejárata előtt – úgy 2000 évvel ezelőtt.
Alig vártam, hogy elmenjenek, és én begyújthassam végre a kis házikó közepén
álló nyitott tűzterű kandallót. Az a fajta volt, amely fél méter magasságban
tartottam meg a fát a maga speciális – és körül ülhető – vasrácsán, és amely csak
olyan embereknek való, akik órákig képesek élvezni a tűzről való gondoskodást. Azt
hiszem, a házikót arra tervezték, hogy őszinte emberek beszélgetéseinek színtere
legyen, akik hangosan kacagnak, szeretik a frissensült véres hurkát a
koleszterinszintjüktől függetlenül, és képesek éjfélkor együtt könnyezni, ha

6
eléneklik a himnuszt.
Odahúztam a tűz mellé a kényelmes karosszéket, a közelbe pedig a kis
konyhaasztalt a legjobb román borral, szendvicsekkel, majd nagy érdeklődéssel
fordultam a levelek felé.
Pasztellsárga borítékokban voltak, párosával összekötözve, mintha csak fiúk és
lányok lennének összepárosítva. A párok számozottak voltak és a címzésből úgy
sejtettem, hogy a párosítás nem véletlen. A zöld tollal írt leveleket nagyapám írta
Robertnek, a pirosakat Anna kapta meg Ling mamától, mintha egy okosan kitervelt,
fondorlatos játék szereplői lennének. Minden boríték az eredeti levél
indigómásolatát tartalmazta, így őrizték meg nekem a tartalmukat. Az ötlet kissé
bizarrnak tűnt, de nem fért hozzá kétség, nagyapámék igencsak előrelátóak voltak.
Már csak az volt különös, miért nem beszéltek erről soha a testvéreim. Izgatott
lettem a tudattól, hogy olyan dolgok tárulnak fel előttem, amelyek eddig a titkok
rejtett sötétjében vártak rám. Mégiscsak megtiszteltetés, hogy valami olyat tudok
meg, amit nem szükségszerű megtudni.
Mielőtt kinyitottam volna az első „páros” borítékját, felhívtam Clarát, kedves,
gyönyörű és majdnem tizenkilenc éves barátnőmet. Megnyugtattam, hogy nem egy
lánykollégiumban van az éjszakai szállásom, és igen, én is nagyon szeretem még
mindig, és nagyon hiányzik. Megerősítettem elhatározásunkat, hogy a tanév végén,
júliusban eljegyzést tartunk, és három nap múlva – a születésnapomon – már
otthon leszek Vele, kettesben.
Közben azon gondolkodtam, mi lehet az összefüggés a „zöld” és a „piros” levelek
között, azaz ha írtak is nagyapámék a testvéreimnek, miért tartoznak össze a
beszámozott „levélpárok”. Eszembe jutott, hogy a testvéreim eljegyzése egymástól
függetlenül ugyanabban a hónapban volt. A levelek dátumából nyilvánvalóvá vált,
hogy a levelezés az eljegyzések után kezdődött, tehát nagyapám elkezdett
levelezni a bátyámmal, miközben Ling mama párhuzamosan Anna-nel vette fel a
kapcsolatot. Néhány óra múlva már pontosan tudtam, hogy ez is nagyapám
szeretetteljes találékonysága.
A levelek tényleg összetartoztak: egy férfi és egy nő szempontjai voltak, egy férfi
és egy nő számára -ugyanazokról a dolgokról. Ma már tudom, hogy talán a
legértékesebb ajándékot kaptam meg azokban a napokban, amit csak unoka
megkaphat a nagyszülőktől. Gondoskodó lelkük egy darabját adták nekem azokban
a levelekben.
Miután jól megraktam a tüzet, megkóstoltam a bort és elhelyezkedtem az
”olvasófotelben", elővettem az elsőnek számozott "páros" levelet, és eldöntöttem,
hogy - mint komoly tizennyolc éves férfi - természetesen mindig a "zöld" levelekkel
kezdem, és csak ezután olvasom el Ling mama aktuálisan "csatolt" levelét is. Nem
akartam sietni. Átadtam magam ennek a kissé valószerűtlen, tünékeny éjszakának,
amely óráról órára egyre mélyebben szivárgott a lelkembe, olyan világot tárva fel,
amelynek megismeréséért egész életemben hálás leszek...
Finnország, Inari1A.
2000. február9.

Kedves Robert!

Tudod, nagyon különös érzés, amikor az ember majd nyolcvanévesen megtudja,


hogy már az unokája eljegyzése is megtörtént, és önkéntelenül eszébe jut, vajon
mindent megtett-e azért, hogy a nemrég még hároméves kis unokája kitartóan
állja majd az élet megpróbáltatásait. Amikor kezembe vettem a leveled, már
tudtam, hogy valami nagy dologra szántad el magad; mélységesen megnyugtatott
a tartalma, és boldoggá tett - sőt, őszintén szólva meg is hatott -, hogy ezt is
megérhettem. Szívből köszönöm a hírt és gratulálok!
Eszembe jutott az a tíz évvel ezelőtti nyaralás, amikor kamaszkorod legvadabb
időszakában olyan hihetetlenül őszintén és nyíltan beszélgettük végig azt a négy

7
nyári hetet... Emlékszel? Én emlékszem, milyen büszke voltam Rád a nyílt és
egyenes kérdéseid miatt, ahogyan mindent tudni akartál. Büszke voltam Rád, mert
- most már férfiasán bevallhatom - nagyon szerettem volna, ha ilyen leszel. Ezt a
kis vallomást talán most már megengedhetem magamnak, hiszen tény, hogy sok
ember "élethazugságban" él: azaz inkább megfosztja magát az igazi ÉLETTŐL,
minthogy szembenézzen az igazságok egyszerűségével.
Különösen örültem, hogy az általad küldött képen a fiatal lány arcában nem láttam
édesanyád vonásait. Tudod, azt szokták mondani, hogy egy férfi először az anyját
veszi el feleségül, azután a nővérét, majd harmadik házasságában a feleségét...;
ez, persze, viccnek tűnhet, de mi, öregek, már tudjuk, sajnos túl gyakran zajlik így
az élet. Idő kell ahhoz, hogy egy férfi megérjen. Bár itt, Nyugaton, manapság már
elfelejtették ezt. Mint ahogyan a paradicsomot sem hagyják megérni..., ezért
esszük egész Európában ízetlenül a paradicsomot. Bezzeg az ógörögöknek még
külön szavuk is volt arra, hogy „legmegfelelőbb pillanat valaminek a megtételére” -
ez volt a „kairos”; hol van ez már?!
Veled kapcsolatban nyugodt vagyok, mert ismerlek, de azt hiszem, a fiúk általában
kissé elhamarkodják, amikor jóval harmincéves koruk alatt házasságot
fontolgatnak. Te tudod, hogy hová és miért sietnek?
Szóval, kedves Robert, fogadd még egyszer őszinte gratulációmat! Azt csak
remélem, hogy még lesz módunk személyesen találkozni, bár Ling mama is nagyon
boldog lenne, ha vendégül láthatna Benneteket.
Kérlek írj még..., levelezzünk egy kicsit!

Szeretettel ölel öreg barátod,


Nagyapád

Azután elolvastam Ling mama első levelét is...:


Finnország, Inari1B.
2000. február 9.

Drága Anna!

Igazán kedves Tőled, hogy meghívtál bennünket az eljegyzésetekre, és szívből


sajnálom, hogy kérésednek nem tehettünk eleget. (Tudod, Nagyapátok köhécselt
mostanában..., én pedig nem akartam, nem tudtam Őt magára hagyni...)
Ugyanakkor remélem, időben érkezett meg Hozzád az általam küldött képeslap,
hiszen tudod jól, mennyire örülök a nagy eseménynek!
Ez a kis fehér hímzett zsebkendő legyen a Tiéd, ennek a nagy napnak az emlékére,
hogy George eljegyzett téged, ahogy azt – mi, idősebbek, édesanyáddal együtt –
már úgy vártuk. (Tudod, van telefon is..., és tudunk mindenről...) Ez a kis pelikán –
ott a bal felső sarokban – nálunk, Indonéziában, az igazi, tiszta, odaadó nő
szeretetének jelképe. Miközben hímeztem, Rólad gondolkodtam, és azt kívántam,
tényleg sikerüljön EGGYÉ válnotok majd egyszer.
Egy kapcsolat fejlődése olyan, mint a folyók egyesülése – fokozatosan történik
meg, mielőtt a tengert elérik. Különbözőek a gyökereitek, ahonnét eredtek, de
útközben bizonyos részeitek megtalálják egymást... azután, ahogy telnek az évek,
újabb és újabb részek egyesülnek a lelketekben egyre nagyobb folyamokká. Soha
többé nem lesztek már az a kicsi patak, aki voltatok..., de cserébe Tiétek az óceán.
Szeretem ezt a hasonlatot, mert az én kedves nagymamám mesélte, és talán azért
is, mert később igaznak találtam, megéltem. Érzem a leveledből és belül a
szívemben, hogy ez Nektek is sikerül, Boldog vagyok ettől...
Milyen jó szándék, ahogy írod is a leveledben, hogy „boldoggá akarom tenni Őt”.
Ezt megnyugtató olvasni, hiszen mi, idősebb nők, már tudjuk, hogy a férfiak is
milyen esendőek. Nem tudnak egyedül kiteljesedni. Ők sem. Szükségük van ránk,
nőkre, és viszont. Az a nő, aki legyőzi férjét, az sosem jut el a tengerhez. Ha Te

8
boldoggá akarod Őt tenni, ez a legjobb szándék a saját boldogságodhoz, és főleg,
ha olyan méltó rá, ahogy elbeszéléseid szerint George.
Drága Anna! Annyira örülök, hogy ilyen megfontoltan döntöttél, és hogy alaposan
ismered George-ot! Tudod, egy nő életének nincsen fontosabb döntése ennél.
Őszintén megvallva aggódnék, ha csak annyit írtál volna indoklásul, hogy
„szeretem George-ot és szerelmes vagyok”. Nem mintha kétségbe vontam volna
az érzéseid tisztaságát, de, tudod, egy nő először figyeljen és használja a
megérzéseit, azután engedje csak el magát. „A szerelem a „mennyország
szemüvege” még a pokolban is” - ahogyan ezt egy nyolcvankét éves zöldséges
néni fogalmazta meg nekem az itteni piacon.
A szeretet, úgy vettem észre, mostanában már mindenkinek mást jelent. Sajnálom,
mert úgy érzem, ezért az önkényes változtatásért a fiatalság még nagy árat fizet
majd.
A hentes nemrég mesélte nekem, hogy a fiai éppen azzal játszottak a barátaikkal a
konyhaasztalnál, hogy összeírták egy papírra, hány olyan érvet ismernek, amiért
egy fiatal nő férjhez megy manapság. Én megdöbbentem rajta, hány ilyen okot
találtak: 14-et!
Csak néhányat említek meg itt ezek közül: vagyont és kényelmet szerezni;
elkerülni a szülők mellől végre; megtörtént leánykérés okán; félelem attól, hogy
kifut valaki az időből; mert az „igazi” rá se néz, így hát bánatból; mert az „igazi” rá
se néz, így hát féltékennyé kell tenni; mert vége az egyetemnek; mert ló nincs, de
ott egy szamár;
… és ami nekem legfájóbb: mert az „igazi” fogalma csak egy ábránd, valójában
nem is létezik, nem is létezhet.

Ne haragudj rám, talán nem kellett volna beleírnom ezt ebbe az ünnepi levélbe, de,
tudod, Anna drágám, annyira felzaklatott ez engem. Hiszen, mint ahogy Te is
tudod, én átéltem Nagyapáddal azt, amiről beszélek... Ezek pedig azt hiszik, nem is
létezik...
A mai fiataloknak tudniuk kellene, hogy igenis létezik a kölcsönösen nagy szerelem,
amelynek megvannak a teherbíró alapjai is. Létezik az „igazi”, a FÉRFI, aki a
lelkünket és a testünket is kiteljesíti, akivel nem mindig könnyű, de aki nélkül
sokkal szegényebbek lennénk. Talán nem kellene olyan gyorsan feladni..., akkor
több fiatal nő megtalálná. Mert ahogy a Biblia mondja: „Mindent lehet, de nem
minden használ.”
Drága Anna! Édesanyádnak is add át üdvözletem, ha beszéltek, Te pedig bocsásd
meg egy vénasszony cserfelését, aki teljes szívéből szeret Téged, és csókoltat...

Ling mama

Na, azt hiszem, kezdem sejteni, hogy mi folyt itt a hátam mögött..., és mi vár rám a
következő órákban...- gondoltam magamban, ahogy túljutottam az első két levélen.
Azt hiszem, olyan érzés volt magamba szívni a levelek gondolatait, mintha
tizenhárom évesen edzés után a tükör mögül figyeltem volna a tornászlányokat a
tusolóban. Kicsit sokkolt a látvány, hirtelen nem volt könnyű feldolgozni. Egyszerre
olyan komoly volt és ünnepélyes, szívhez szóló és nagyon is életszagú. Az ember
ritkán beszélget a halottakkal, márpedig én úgy éreztem, hogy hozzám is
beszélnek ezek a levelek..., nagyon is!
Hirtelen nagyon feszült lettem, ahogyan rádöbbentem, ezek a levelek nem is olyan
ártatlanok...
- Már bocsánat, kinek mi köze hozzá, mikor akarom elvenni Clarát?! - kiáltottam fel
ingerülten a bennem érezhetően növekvő feszültségtől, miközben nem bírtam ülve
maradni, és nagyapám levelére gondolva sétálgatni kezdtem a szobában.
- A francba! - tört ki belőlem újra és újra a tiltakozás. Túl sok volt ez nekem
hirtelen. Olyan voltam, mint egy horogra akadt és a vízből kirántott hal, aki dühös a
horogra, amely kissé megzavarta csendes étkezésében, miközben egyáltalán nem

9
volt betervezve ez a kétségbeesett helyzet.
A néhány korty bor és a hűvös nyári este erdei változata lassan segített. Nem
tudtam pontosan, mi történt velem, mi kapott belém ilyen hirtelen. Miközben
olvastam a leveleket nem volt rossz érzésem..., csak furcsa volt és érdekes. De
rájöttem, hogy olvasás közben még nem vonatkoztattam magamra az olvasottakat,
csak utána. Úgy történt, mint amikor iszik az ember: belekortyol az italba, ízlelgeti,
és csak kicsit később nyeli azt le. Na, hát én már lenyeltem...
- Most jön az emésztés... - mondtam félhangosan, ahogy támaszkodtam a pici
házikó külső verandakorlátján. Húsz perc múlva már kezdtem oldódni. Lassan
átvette a helyét valami, amit máskor – mondjuk egy mérgezésnél – talán
beletörődésnek hívnának, de én inkább valami halvány hajlandóságnak mondanám
arra, hogy betöltsem a rám szabott küldetést, és ha már kifogtak, „rántott hal”
legyen belőlem.
Mivel esélyem sem volt arra, hogy nagyapám és Ling mama az én hatásomra „jobb
útra térjenek” és megváltoztassák – az egyébként elég sikeresnek mondható –
meggyőződéseiket, hajlandóságom rohamos ütemben fogadta el a tényt: két
választásom van. Ezek közül az egyiket végérvényesen tolta félre bennem az
emberi kíváncsiság.
Úgy döntöttem, hogy méltóan nagyapám bizalmához és a magamról kialakított
képhez, amelyben az igazságokkal való szembenézés – egyébként bátyámhoz
hasonlóan – igencsak dobogós helyezést ért el, megkeresem, mi zaklatott fel
valójában ebben az első két levélben. Azt gondoltam, jobb, ha ezt már most az
elején tisztázom magamban, itt valami nem stimmel. Korábbi tapasztalataimból
már tudtam, hogy ha nem lenne itt semmi olyan, amit én nem AKAROK látni, akkor
nem is zavarna a dolog. Nem volt nehéz rátalálni...
A korom – ez a tizennyolc életév – volt az a hal, amely igencsak ifjúi hévvel
ugrándozott nagyapám levelének nagyon is reális horgán. Érintve voltam az
ügyben, és ez leginkább és azonnal Clara miatt volt különösképpen
letagadhatatlan. Éreztem, hogy nagyapámnak igaza van. Ez élesen szemben állt
azzal a ténnyel, hogy én – fiatal korom ellenére – már eljegyzésre készültem
Clarával. A helyzet két lesújtó felismerés formájában is dörömbölt a fejemben.
- A legrosszabb, hogy be kellene ismernem, éretlenül döntöttem. Ez matematikailag
éppen egyenlő a nulla kompetenciával a saját jövőmről szóló döntéseket illetően
(már ami a nőügyeket illeti). A másik, hogy ez a két levél egy mozdulattal félresöpri
drága barátnőm dédelgetett terveit egy közeli, romantikus esküvőről; és félő, hogy
ami ez után következik, azt túl könnyű megjósolni. Micsoda nagyszerű kilátások! -
gondolkodtam hangosan a tűz mellett, miközben elhatalmasodott bennem a
gondolat, hogy a két levél hatására milyen gyorsan öregszem.
Elhatároztam, hogy a következő órákat nem arra szánom, hogy – min rántott hal –
figyeljem, ahogy hamvas fiatalságom tizennyolc ropogós éve aranybarnára sül az
élet serpenyőjében – ezzel is csak fokozva a megindult öregedési folyamatot -,
hanem szembenézve a kihívásokkal, folytatom az olvasást. Túlélve a gyönyörűen
előkészített igazságok első pofonját, azt hiszem, a többire is vágyni kezdtem. Tudni
akartam nagyapám igazságait. Akkor még nem ismertem a mondást:
„A megszelt friss kenyér
hajlamos az elfogyásra.”
Tehát – biztos, ami biztos -, ittam néhány korty bort, betakaróztam a kockás
pokróccal, és – miután elég fát raktam a tűzre – kinyitottam a következő páros
levélcsomagot a finn tücskök hangos ciripelése mellett...
Finnország, Inari 2A.
2000. február 21.

Kedves Robert!

Nagy örömömre szolgál, hogy megtisztelsz a bizalmaddal, és ennyi kérdést intézel

10
hozzám a válaszleveledben. Igyekszem válaszolni, már amennyire tőlem – egy vén
öregembertől – telik.
Azt hiszem, először is le kell szögeznem valamit: arra a kérdésre nem áll
módomban válaszolni, hogy „milyenek a nők?”, mint ahogyan arra a kérdésre sem
lehet felelni, hogy „milyenek a férfiak?”. Ezt egyszerűen NEM LEHET megtenni.
Azért nem, mert az élet lényeges jellemzője a változatosság, az egyediség. Így
tehát sosem beszélgetsz a „nőkkel”. Mindig EGY nővel beszélsz – ha érted, mit
akarok kifejezni. Veszélyes dolog a „nőket” és a „férfiakat” egy-egy nagy kalap alá
venni és általánosítani.
Nagyon meglepődnél, ha látnád, hogy a „nők” mennyire végletesen mások tudnak
lenni, mint a sztereotip elvárások.
Volt egy kedves ismerősöm, aki nagyon mérges lett a férjére, sőt, lenézte, ha az
elkezdett mosogatni, és dühösen magyarázta, hogy „egy férfinek semmi
keresnivalója a konyhában!”. De volt egy másik, aki már el is vált a férjétől, mivel a
férfi nem volt hajlandó segíteni a konyhában és rendszeresen főzni. Mindegyiküket
jól ismertem. Ha nem a saját szememmel látom, talán sosem hiszem el. Mindkettő
létezik, és mellettük még millió és millió változat!
Fiatalabb koromban, amikor egy ifjú hölgyet elvittem vacsorázni, játékból mindig
megkérdeztem: „Ne haragudj a kérdésért, de Te szereted vagy nem, ha feladják
Rád a kabátot?” - és magunk között megsúgom, 7:3 az arány!
Van olyan, aki utálja a harisnyát, és van, aki mindig abban jár. Van, aki
megsértődik, ha nem viszed el a meccsre, és van, aki gyűlölni képes érte, ha Te
megnézed azt a tévében. Megszámlálhatatlan árnyalatban ismered majd meg az
életet, mert majd minden nő „máshogyan” akarja még „ugyanazt” is.
Természetesen nem állítom, hogy essünk át a ló túlsó oldalára. Vannak
csoportosítható hasonlóságok is, de vigyáznunk kell a használatukkal, ha mi is azt
várjuk el, hogy a nők is vigyázzanak.
Valóban létezik a nők egy olyan csoportja, akik úgy viselkednek a házasságukban,
mint az asztalra kiömlött pohár víz: fokozatosan, szépen lassan, de minden teret
betöltenek. Addig terjesztik ki önmagukat – amíg csak hagyják Nekik. Minden
irányítást átvesznek. De vannak olyanok is, akikre éppen ennek az ellentéte
érvényes, és akik úgy sodródnak végig az életen a férfiak irányítása alatt
rabszolgaként, mint egy szánalmas dráma. És még mennyi árnyalat van!
Mindenesetre a sokszínűségnek van egy fontos következménye, amit szívesen a
figyelmedbe ajánlok. Mindenki kell valakinek. Felesleges tehát olyannal lenned,
akinek Te nem vagy elég jó. Valójában bőség van! Nagyon boldog vagyok, hogy a
Te számodra ez már nem probléma, de azt hiszem, a fiatal férfiaknak (és a nőknek
is) résen kéne lenniük, ha azzal találkoznak, hogy a szerelmük elkezdi
megváltoztatni Őket. Tudod, Robert, ezt túl sokan csinálják és túl sokan engedik
meg.
Olyan ez, kedves unokám, mint a pöttyös bögre és a kristálypohár esete. Ha valaki
mindig is pöttyös bögrét akart, erre vágyott, de nincsen a közelben egyetlen bögre
sem, az ember hajlamos inni a kristálypohárból is. Azután, ahogy telik az idő, egyre
jobban zavarja, hogy a kristálypohárból kell innia, így elkezdi rávenni a
kristálypoharat, hogy legyen már bögre. Olyanokat mond, hogy „már háromszor
megbeszéltük, hogy növesztesz ide oldalra egy kis fület!”, meg hogy „sokkal jobb
volna mindenkinek, ha nem lennél ennyire átlátszó, kezd idegesíteni”... stb.
Ahelyett, hogy keresne magának egy bögrét!
Ha valaki bögrét szeretne, igyon abból, és hagyja, hogy más boldog legyen a
kristálypohárral. Ez a bögrék szabálya.
Örülök a választásodnak és annak, hogy Te nem érzel késztetést arra, hogy
átformáld a Párodat. Így gazdagabb leszel,
Akik nem látják ezt, azok olyan háborúba kezdenek bele, amelyet már azelőtt
elveszítettek, mielőtt az igazából elkezdődne.
Nemsokára írok még, de most zárom soraimat, mert a tölgyfám hiányol. Remélem,
ezek a sorok addig is némi támpontul szolgálhatnak Neked. Öleld meg a

11
Kedvesedet helyettem is!

Szeretettel, öreg Nagyapád

A levelet elolvasva arra gondoltam, már csak azt kéne tudnom, hogy mégis mit
csináltak (??!) a szüleim tizennyolc évig, amíg állítólag felneveltek, ha nekem
ezeket a dolgokat a nagyapámtól MOST kell megtudnom. Nem felejtettek el
véletlenül valamit azon kívül, hogy volt ételem, ruhám, otthonom... stb.?
Ma már tudom, hogy kicsit igazságtalan voltam velük akkor, de kétségtelen, hogy a
szülők legtöbbször nem tudnak arról, hogy feladatul lenne átadni minden nehezen
megszerezhető tanulságot. Képzeljük csak el, a tudás micsoda fergeteges tárháza
volna a gyerekek számára, ha ott állna a könyv a polcon ezzel a címmel:

Ahogyan az életet én szedtem szét,


és ahogyan én raktam össze.
Írta: Anonymus Ős Suutari
1824-1889

Miközben behordtam néhány fahasábot a tűz mellé, azon gondolkodtam, miért nem
írják le a szülők, amit az életről megtanulnak. Miért nem adják tovább?
Arra jutottam, hogy az időhiány kiesik a tényezők közül, mint ahogyan az is, hogy
nem tudják, szükségük lenne erre a gyerekeknek. Végül az tűnt a leginkább
kézenfekvő válasznak, hogy félnek az igazságoktól, mert nem aszerint élnek. Az
ember nem mond el a gyermekének olyat, amivel saját maga sem szívesen
szembesül. Mégsem várható el egy nőtől, aki csak azért ment hozzá a férjéhez,
mert nem volt ló, csak szamár a közelben, hogy arra tanítsa a kislányát, "Soha ne
add fel és keresd meg az "Igazit"! Tudod, az apád is csak egy szamár volt." A
gyerekek általában nem tudják meg a teljes igazságot...
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ezek a gondolatok kezdődő öregségem jelei,
vagy csak annak a felismerésnek köszönhetőek, hogy "kevesebbet tudok, mint
gondoltam". Eddig azt hittem, "felneveltek". Ez a meggyőződésem azonban
jelentősen megingott, mióta örököltem...
Hirtelen "beszélhetnékem" támadt valakivel. Ránéztem a fali kakukkos órára,
amikor a kakukk összetéveszthetetlen ritmusával a tudtomra adta, éjfél van.
Elképzeltem Clarát, amint lesápad a kérdésemtől a telefonban:
- "Drágám, megmondanád nekem, hogy én a Te életedben ló vagyok vagy
szamár??!"
Az volt az érzésem, ezt még át kell gondolnom néhányszor. De a legmeggyőzőbb
érvem az volt, hogy a sápadtságot éjfélkor nem közvetíti a telefonvonal, így
letettem róla.
Valójában bizonytalan és szomorú lettem. Azt tudtam, hogy nagyapám jót akar,
mégis úgy éreztem, egyre nagyobb körben vesz körül a tudatlanság tengere, amit
át kell majd úsznom. Az a néhány stabil sziget, amit még láttam, az éppen
nagyapám leveleiben volt. Elvette tőlem azt, amiről azt hittem, hogy tudom, és -
tulajdonképpen - adott cserébe néhány egyszerű fogódzót, ami nem tűnt soknak.
A szüleim jutottak eszembe. Ahogyan elváltak. Egy bögre és egy kristálypohár
háborúja. Egyikük sem jutott el a tengerhez. Útközben legyőzték egymást és
kiszáradtak. Mi pedig végigszenvedtük "útjukat". Feltűnő volt, hogy hirtelen milyen
tisztán látom, mi történt a családunkkal. Kitisztult a kép.
Ekkor jöttem rá, hogy valójában mi történt velem: a szüleim nem mondták el
nekem, hol vannak a szigetek, mert ők sem tudták, és elsüllyedtek. Én úsztam a
nem-tudás tengerében, de nem tudtam még azt sem, hogy hol úszom. Nagyapám
levelei palackpostán érkeztek hozzám, és életemben először éreztem talajt a lábam
alatt. Ettől ijedtem meg, hiszen annyira szokatlanul stabil volt. Felháborítóan stabil
és igaz volt. így most már vannak szigeteim, amelyeket soha nem vehet el tőlem
senki. Már nem vagyok egyedül.

12
Ekkor megjelentek az arcomon az első könnycseppek, amelyek oly
természetességgel gördültek alá, mint ahogy a víz megindul a hegyoldalon, hogy
egyszer a tengerhez érjen. Örültem, hogy egyedül vagyok a házikóban és
becsukhatom a szemem, és bár nem akartam, a zokogás forró hullámai csendesen
a felszínre törtek. Hagytam, hogy a családi veszekedések régen . elfojtott fájdalma
esetlenül, de utat találjon magának a torkomból, és a könnyeimen keresztül
kifolyjon a testemből is...
Fél óra múlva már szeretet volt bennem újra a nagyapám iránt, és hálát éreztem,
amiért fontos voltam a számára. Bár késő volt, nem voltam álmos. Megittam a bor
maradékát, visszakuporodtam a levelekhez, és olvasni kezdtem Ling mama
második levelét...
Finnország, Inari 2B.
2000. február 21.

Drága Anna!

Igazán megható, hogy ennyire tetszett Neked az a kis jegykendő, amit legutóbbi
levelemben küldtem, és tényleg úgy van, ahogy Te is írod, egy kicsit a lelkemet is
belehímeztem. Oly sok örömet jelent, ha az ember a fiatalok boldogságát látja.
Nézni, ahogyan az élet újra és újra nekiindul a boldogság felé.
Azt kérted, írjak a szeretetről, ami mindig is összetartott bennünket Nagyapáddal.
Hát, megpróbálom összeszedni a gondolataimat... Bár nehéz erről írni, hiszen
tudod, hogyan szeretünk mi, nők: végletesen. Vagy szeretünk, vagy nem.
- Ha igazán szeretünk, akkor a teljes szívünkkel szeretünk, és a valóság
másodlagossá válik. Úgy értem, ilyenkor sok nő a szívén keresztül lát és mérlegel.
Mondhatsz neki bármit a realitásokkal kapcsolatban, ha egy nő szeret egy férfit,
akkor a börtönben is szeretni fogja. Egy darabig. Sokáig.
Azután egyszer a valóság mégiscsak üt egy pici rést a lelkünkön, és minden világos
lesz. Már ha a lyukacskát nem tömjük be gyorsan! De néha már nem tudjuk
betömni sem, és akkor, ott, összeomlik bennünk valami, összetörik a szívünk.
Ugye, így van?
A szeretet nekünk, nőknek, néha odaadás, néha ösztönös védelem, néha hála,
néha hangulat és néha egyszerűen csak egy érzés, amely szivárványszínű.
A szeretet motivál bennünket leginkább bármivel kapcsolatban. Ez a mi
kiindulópontunk. Majd mindent ez alapján ítélünk meg.
Azt hiszem, még a gyűlöletünket is a szeretet élteti. Ezt ennyi idős korban már
beismerheti az ember..., és azt is, hogy a mi szeretetünk engedékeny, hajlékony,
mint a nádszál. Ez persze nem minden esetben a legmegfelelőbb szeretet, de a
nádat is arra használják, hogy óvjon, védjen, nem pedig arra, hogy tartson.
Tudod, az eltelt hosszú évek alatt, azt hiszem, rájöttem, mitől olyan különleges a
mi kapcsolatunk a Nagyapáddal. Szerintem a válasz talán túl egyszerűnek tűnik
majd, de valójában mindent magában foglal ez a három szó:

KEZDETTŐL ÖSSZEILLŐK VAGYUNK.

Kérlek, Anna, ne nevess ki, megmagyarázom! Tudod, sok ember áltatja magát, aki
boldog akar lenni, mert úgy gondolja, azt hiszi, így könnyebb lesz eljutni a célhoz.
Néha annyira akarjuk a célt, és annyira csak erre koncentrálunk, hogy figyelmen
kívül hagyjuk az ARAT, amit ezen az úton fizetnünk kell.
A párválasztásnál mindegyik fél két irányban áltathatja magát:

ÖNMAGÁVAL KAPCSOLATBAN

és a

13
MÁSIKKAL KAPCSOLATBAN.

Ez tehát - összesen - négy kísértés egyszerre.


Amikor pl. mi, nők, megismerkedünk valakivel, és - miután leellenőriztük, hogy
rendben van a frizuránk és a rúzsunk sincs elkenődve -azonnal fontolgatni kezdjük
a kétoldali összeillőség esélyeit, persze nem feltétlenül teljes tudatossággal Egy idő
után természetes engedékenységünk hangja kimondja:

MÉG ÖSSZEILLŐK LEHETÜNK...!

Amikor - még általában ebben a fázisban - a férfi "ellenállhatatlan hatásának"


átengedjük magunkat, és "a remény általunk teremtett sötétlila ködében" búcsút
integetünk a barátnőinknek, akkor már érzelmi veszteségek nélkül nem lehet
kiszállni. Túl hamar eljutunk ebbe az állapotba. Ekkor - a változtatás szándékával -
néha ráerősítünk az altatásra:

MAJD ÖSSZEILLŐK LESZÜNK...!

Miközben idáig eljutunk, talán észre sem vesszük, de eltérünk az eredeti


szándékunktól.
Azon kezdünk el dolgozni egy kicsit idegen emberrel, hogy összeillők legyünk,
ahelyett, hogy egymást gazdagítva és szeretve lubickolnánk egy olyan emberrel,
aki valóban hozzánk illik.
Mindig el kellene döntenünk, hogy „dolgozni” akarunk egy férfin, vagy boldogok
akarunk lenni a párunkkal. Az út még az utóbbi esetben sem lesz feltétlen könnyű!
Az ellentétek vonzzák egymást. Valóban. De nem tartanak össze két embert, és
főleg nem hosszútávon.
Minden a párjával illik össze. A párunk pedig olyan, mint mi vagyunk, abban az
értelemben, hogy hasonló.
S mennyire hasonló két cipő, amely egy pár? Lényegileg. A legfontosabb dolgokban
megegyeznek.
Azt hiszem, Anna, ezért vagyok én boldog a Nagyapáddal. Szerethettük egymást,
mert kezdettől fogva összeillők voltunk. Nem kényszerültünk arra, hogy feladjuk
önmagunkat. Közösek az értékeink és a céljaink nagy része is, így nem kellett
lemondanunk róluk. Hogyan is mondhattuk volna, hogy „szeretlek”. Ha közben
elvettük volna a másiktól az álmait, vagy ami igazán fontos a számára. Nem
mondhatja senki, hogy szereti a virágokat, ha nem öntözi őket.
Mi szeretetből önkéntes felelősséget vállaltunk egymás álmaiért. És nem felejtettük
el betartani az ígéreteinket!
Gyakran látok olyan házaspárokat, akiken látszik, hogy egyikük veszített, miközben
a másik nyert. A vesztes túl nagy árat fizet. Egy igaz kapcsolat egészen biztos,
hogy gazdagabbá tette volna a férfit és a nőt.
Ha valaki egyre kevesebbé válik, egyre csak kisebb lesz egy kapcsolattól – az
fontos tünet. A szeretetlenség és az áltatás tünete. Ha ezt látjuk, akkor érdemes
feltenni a kérdést: megéri?
Ez – nehogy félreértsd – természetesen nem Rátok vonatkozik, hiszen, ahogy
mesélted, szerencsére Ti is összeillők vagytok. Látod, milyen jó, hogy már három
éve ismeritek egymást...
Drága Anna! Ennyire futotta ma tőlem, kicsit elfáradt a szemem, így most be kell
fejeznem a levélírást. Kérlek, Te is írjál Magatokról ismét! Nyugodt vagyok
felőletek, és ez még boldogabbá teszi a napjaimat, de erről a daliás fiatalemberről
igazán küldhetnél még képeket...
Csókollak!

Nagyanyád
Már a levél közepén tudtam, a leveleket Clarának is meg kell mutatnom. Hirtelen

14
annyi okom lett ezt gondolni, hogy bár „a kétség sirálya” lebegett még egy kicsit a
homlokom előtt, de azután kénytelen volt valódi esélyeit tudomásul venni, és
sietve tovatűnt. Persze a megvilágosultak elszántságával próbáltam azonnal
közelebb kerülni saját „áltatásaimhoz”, de tíz perc múlva arra ocsúdtam fel, nem
jutottam sehova.
A zűrzavar kavargó, szürke felhője ereszkedett le a levél és a fejem közé. Egy idő
után aztán összeszedtem magam és gondolkodni kezdtem: milyen szép gondolat,
hogy „önkéntes felelősséget vállaltunk egymás álmaiért”..., de, vajon, tudom én,
hogy mi az én álmom? Milyen kellemetlen volna, ha Clara úgy vállalna felelősséget
az én álmaimért, hogy azt nem ismerheti meg, tudniillik én sem tudom...; na,
persze, találgathat, meg kigondolhatja, de mi van akkor, ha mondjuk, nyolc év
múlva hirtelen felkiáltok két gyönyörű gyermekem mellől: „Húúú! Azt hiszem,
tudom már, mit akarok! - Háremet!”
Ekkor jöttem rá, hogy mennyi mindent elrejtett Ling mama ebben a szóban: áltatás.
Ott kezdődik, amikor nem tudunk valamiről eleget, mondjuk önmagunkról, de nagy
szükségünk volna a tudásra egy döntéshez. Ekkor jön és „segít” mint a tudás
pótléka. Azután jön a másik verzió, amikortudjuk, érezzük, hogy mi a helyzet, de
olyan jó lenne nem tudni. Nem akarunk tudni. Frappáns megoldásunk: egy újabb
áltatás, tudásunk eltorzítására.
A kép kitisztult, a szürke felhő szétoszlott. Nemcsak azt értettem meg, hogy mi az
áltatás, de rájöttem arra is, hogy a levelek összefüggnek. Felfedeztem, hogy
kapcsolat van köztük.
Hiszen, aki nem tudja, hogy mit akar valójában, az oda fog sodródni egy
„kristálypohár” mellé, ahelyett, hogy megkeresné a „bögréjét”. Azért nem fogja
megkeresni, mert nem tudja, hogy „bögrét” akar!
Olyan ez, mint amikor valaki útelágazáshoz érkezik, és döntenie kell, csakhogy nem
tudja, hová akar menni. A helyzet szánalmasan sodródó lesz, mivel biztosak
lehetünk benne, hogy valaki – persze tele öntudattal (!) - arra jár majd, és „segít
nekünk” dönteni: „Nem jössz ERRE velem? Na, gyere már!”
Kezdtem sejteni, mit értett nagyapám azon, hogy „idő kell ahhoz, hogy egy férfi
megérjen”, és miért írta, hogy harminc éves kor alatt el kéne felejtenem a
házasságot. Megértettem, hogy ahhoz kell az idő, hogy hajlandó és képes legyek
azt látni, ami vagyok, amit akarok, és ami van. Ezután pedig képes legyek
észrevenni ki a másik, mit akar Ő valójában, és hogy összeillünk-e.
Éreztem, ahogy újabb és újabb „szigetek” bújnak ki a tenger alól, növelve
tisztánlátásomat, és egyre szabadabbnak éreztem magam. Ugyanakkor azt is
tudtam, hogy elindultam egy úton, amelyen a szabadság árát felelősségben fogják
kimérni rám. Clarára gondoltam. Éreztem, hogy ez Őt is érinteni fogja.

De azt is, hogy tovább kell olvasnom...


Finnország, Inari3A.
2000. március 3.

Kedves Robert!

Érdekes megfigyelni, hogy jómagam mennyit töröm a fejem mostanában arról,


amikről levelezni kezdtünk. Tudod, a házasság néha olyan, mint a reggeli kávé.
Nem sokat gondolkodunk rajta, egyszerűen megcsináljuk. A kérdéseid nem
hagytak nyugodni, így elmondok Neked valamit, amit én is csak hosszú évek alatt
vettem észre.
Tudod, Robert, ez a dolog annyira, de annyira kézenfekvő, annyira banális, hogy
tényleg nehéz úgy beszélni róla, mintha ez valami fontos dolog volna. Az emberek
házasodnak, elválnak, újraházasodnak, azután újra elválnak, és bár közben
megtörténik, hogy semmi sem sikerül – csak a gyerekek jönnek szép sorban -, az
emberek mégsem veszik észre, hogy a „küszöb” volt az, amiben mindig is elestek.

15
Arról van szó, amit a fiatalok gondolnak a házasság és a család céljáról. A legtöbb
tizenkét éves úgy tartja, ahogy a mesében látta, hallotta gyerekkorában: „ a
hetedhét országra szóló lakodalom után boldogan éltek, amíg meg nem haltak...”.
Később ez ugyan sokat változik, de mégis mi az a lázas fény a házasulandók
szemében? A néhány kivételtől eltekintve, láttál már valaha olyan párt, aki azt
gondolta a házasság előtt, hogy nem lesz boldog? Vajon, amikor megnézzük a két
éves házasokat, miért tűnt el a fény a szemükből?
Olyan tömeges „fényvesztést” találunk, hogy ha nem lennének az ÚJ házasok,
nappal is sötét borulna a városokra...
Mielőtt nagyon megijednél, el kell mondjam, mi a dolog nyitja. Amilyen egyszerű a
válasz, annyira fontos is. A legtöbb ifjú házas úgy gondolja, hogy a házasság célja
az Ő boldogságuk. „Boldogok akarunk lenni! Boldogok vagyunk!
Összeházasodunk!” - kiáltják a szüleiknek.

Csakhogy a család és a házasság célja


NEM AZ A BOLDOGSÁG,
amiben a legtöbb ember hisz.

Képzeld csak el, Robert! Valaki úgy gondolja, teljesen meg van róla győződve, hogy
az a kézilabda csapat, amiben most kezdett játszani, azért jön össze, hogy a csapat
tagjai jól érezzék magukat, kedvtelésből és a spontán mozgás öröméért. Remek! Ő
is ezt akarja, ez a célja! De amikor az első edzés végén kiderül, hogy a hét minden
napján van edzés, hiszen a csapat az olimpiai válogatott, akkor lehet, hogy az első
két hétben még élvezi, de hamarosan rájön, Ő nem is ezt akarta. Felismeri, hogy
tulajdonképpen Ő csak jól akarta magát érezni egy kis játéktól. Rájön, hogy
számára túl sok terhet jelent készülni az olimpiára, elkezdi úgy érezni, mint akire
rákényszerítenek valamit. Mert más a célja. Nem jobb, nem rosszabb, csak más.
Hát ez történik a fiatal házasok jelentős részével is.
Ha valaki azt hiszi, hogy a házasság és a családi élet arról szól, hogy egyéni
igényeink végre olyan fokon elégülhetnek ki, amelyre mindig is vágytunk, nagyot
csalódik. Pusztán azért, mert más cél lebeg a szeme előtt, mint ami a játék VALÓDI
célja.
Ha ezt felismerné, még az is lehet, hogy úgy gondolná, átverte valaki. Pedig csak
arról van szó, hogy olyan játékkal kezd játszani, amelynek nem ismeri a célját, azaz
nem arra való, amire Ő szeretné használni. Igen nagyot fog csalódni. A fény pedig
eltűnik a szeméből.
A történetnek ráadásul itt még nincs is vége. Valójában a tragédia csak most
bontakozik ki.
Mert vajon kit fog hibáztatni?
Csak azt érzi, hogy nem boldog, és aki ebben megakadályozza Őt, az nem lehet
más, csak aki ott van a közelében. Az elégedetlenség hurrikánja megszületett.
Érdekes megfigyelni, hogy ritkán marad egyedül. A háború elkezdődött…
Fel kell ismerni, hogy a család valójában SZOLGÁLATOT követel. Ez ugyan nem
népszerű kifejezés, de kérdezz meg egy olyan családapát, akinek már két
gyermeke megszületett.
Ha egy férfi nem érzi a zsigereiben azt a belső késztetést, hogy valóban
gyermeket, utódokat akar, akikről gondoskodni szeretne, akkor jobban tenné, ha
még másik játékot választana.
Teljesen mindegy, hogy erről a kedvese éppen mit gondol. Ezt nem az anyai
ösztönnek kéne eldöntenie. Ez a férfi oldala. Egy férfi pedig később érik meg arra,
hogy családfő legyen.
Nagyon hamar visszaüt, ha egy nő gyermeket akar egy apaságra éretlen férfitől. A
nő megszerezheti, amit akar, de az árat hárman fizetik majd érte.
Semmi baj a szerelemmel, a boldogsággal és a házassággal – amíg nem keverik
bele a gyerekeket!
Tehát a házasság és a gyermekvállalás két egészen különböző játék. A házasság

16
játékos harmóniája még akkor is fájdalmas összecsiszolódással jár az első években,
ha a pár összeillik. Ha ezt az összecsiszolódási folyamatot a gyermekáldás
megzavarja, a folyamat lehet, hogy sosem fejeződik be.
Amikor azt írtad a leveledben, hogy „elképzeltem, ahogy a gyermekeink nem
hagynak aludni vasárnap reggel, és kedden reggel ismét az ingemen landol a fiam
kakaós kiflije...”, elhatároztam, hogy elmondom ezeket, mert úgy látom,
felkészültél erre a szolgálatra. Lehet, hogy igen. De lehet, hogy elgondolkozol, és
majd vártok még, és akkor jobb, ha leírom Neked. Ezt csak Te tudod eldönteni,
Robert.
Mikor jön el az idő? Nehéz ezt megmondani. De ha nincsen hol felnevelni a
gyerekeket, ha nincsen miből, ha nem lenne Rájuk közös idő a sok munka miatt,
vagy ha még nem hiányoznak, akkor szerintem érdemes várni.
Akkor is, ha a házasfelek nem bírják együtt a csendet. Mert akkor lehet, hogy nem
összeillők.
A gyermekeknek akkor kell megszületniük, ha a szülők már felnőttek Hozzájuk,
azaz felelősséget akarnak és tudnak vállalni értük.
A lapokban mostanában azt olvasom, milyen kár, hogy a gyermekek 30%-a már
házasságon kívül születik. De én csak dühös leszek erre, mert nem ez a kár. Az a
kár, hogy a párok nem összeillők és nem érettek meg a gyermekvállalásra.
Az a baj – ha erről egyáltalán még érdemes beszélnie egy ilyen öregembernek -,
hogy eltűnt a kultúránkból annak az ideája, ami a párválasztás, ami a házasság,
ami a család és a családfő. A szavak mögül eltűnt a gondolat. Ez pedig nagy baj,
Robert, mert ez azt jelenti, hogy a fiatalokat nem lesz mi vezérelje. Elkezdenek
majd próbálkozni. Tömegesen. Mert valahogy pótolniuk kell a jól működő elveket.
De kudarcot halmoznak majd kudarcra, és még akkor sem jönnek majd rá, hogy
mit tesznek rosszul. Tudod miért? Mert arra nevelték őket, hogy a könnyebb utat
válasszák. A megoldások pedig rendszerint nem arra vannak.
Tudod, amire várni kéne, Ők majd elsietik, mert türelmetlenek. Amikor küzdeni
kéne szenvedéllyel, és nem kellene törődni a tüskés ágakkal, akkor Ők feladják.
Ha megszűnnek az ideák, megszűnnek az álmok is. És ha nincsenek álmaink,
meghal a remény, amely az életet képes volt KULTÚRÁVÁ emelni. Nézd csak meg a
japán és az indián kultúrtörténetet! Nemes eszmények, tiszta fogalmak, rend és
fegyelem. A közösségeknek volt belső, jellemformáló ereje, tartása és kitartása,
amely kikristályosította, pl. a szamurájok erkölcseit és életfilozófiáját.
Annak a kultúrának a közepében ülve, amely a minél teljesebb egyéni szabadságot
tűzte zászlajára, de amely nem képes már megmondani ennek a szabadságnak a
feltételrendszerét sem, nem könnyű rátalálni a boldogság ösvényére.
Én úgy találom, hogy a család eredeti célja az a védelem, erő, és szellemi-anyagi
gazdagság volt, amely az összetartozás érzését és a felelősségvállalás eszméjét,
magát a kultúrát közvetítette a következő generációk számára, akiket ellátott azzal
a képességgel és tudással, amelyre a gyermekeknek szükségük volt.
A probléma az, hogy ezt akkor lehet megtenni, ha a szülők tudását a gyerekek
később a saját életükben valóban hasznosítani tudják. Ma a világ olyan gyorsan
változik, hogy a szülők tudása hétévenként elavultnak tűnik, ami azt jelenti, hogy a
szülők akkor teszik a legjobbat a gyermekeiknek, ha azt tanítják meg, hogyan
maradjanak nyitottak, és hogyan tanuljanak gyorsan új dolgokat. Ez az élet sok
területén segíteni fog a gyerekeknek.
Például az édesapád, Robert, el nem tudta volna még képzelni, hogy
házvezetőnőre volna szüksége a családnak. De én tudom – mert kiszámoltam -,
hogy ha mindketten dolgoznátok a feleségeddel, és a gyermeketek kilencéves
volna, akkor egy házvezetőnő vagy bejárónő hiánya hamar belső konfliktusokhoz
vezetne. Ez egyszerű matematika, hiszen ha kiszámolod, mennyi időtök maradna a
munka után arra, hogy sportoljatok, olvassatok, beszélgessetek, néha barátokkal is
legyetek, tiszta legyen a lakás, és a vacsorakészítés mellett a gyermekeitekre is
maradjon időtök úgy, hogy a hitvesi ágy ne mindig hullafáradtan lásson
Benneteket, akkor, azt hiszem, nincs szükség további indoklásra.

17
Aki manapság családot alapít, úgy érezheti magát, mint aki háborgó tengeren épít
tutajt az átkeléshez. Márpedig tízméteres hullámokon, süvítő szélben nem lehet jó
tutajt építeni. Tehát, ma nagyobb szükségünk van egy talpalatnyi szárazföldre,
ahonnan kiindulhatunk, mint bármikor. Egy új ügyvédi vagy orvosi praxis
beindítása, egy új vállalkozás fejlesztése ezen a háborgó piacon, dübörgő
konkurensekkel nem kedvez egy boldog családi hajókázásnak. Ha pedig még a
célokat is összekeverjük, esetleg térképet sem viszünk, nem sok esélyünk van.
A család régi ideája sokat segít tehát a zűrzavar enyhítésében, de a fiataloknak át
kell tudniuk ültetni a mai élethelyzetek és körülmények közé.
Az első legnagyobb hiba, amit elkövethetnek, az mégis az marad, ha sietnek és
elfeledkeznek arról, hogy egy férfinak meg kell érnie, fel kell nőnie ahhoz a célhoz,
amelyet a nők általában ösztönös adottságként birtokolnak.
Az apacs indiánoknál, ha egy férfi felkészült arra, hogy családfő legyen és
kiválasztotta a nőt, akit a törzsön belül jól megismerhetett, ez nem kor kérdése
volt. Voltak tizennyolc éves fiúk, akik az általuk elejtett medve bőrével és harminc
ló átadásával bizonyították rátermettségüket a lány szülei előtt, majd elvitték a
lányt, és ezzel a dolog el volt rendezve. Akkoriban ez így volt. Ma ez nem ilyen
egyszerű, de a CSALÁDFŐ ideája, aki elég ügyes és tapasztalt ahhoz, hogy
biztonságot biztosítson a családja számára, talán soha nem fog elavulni.
Azt hiszem, lehetetlen dolog az iskolapadban anyává vagy családfővé érni.
Manapság egy iskolás fiú nem látja, hogy mit csinál és hogyan boldogul az apja; a
kislányok pedig nem tanulnak meg főzni sem, mert anyu nem ér rá. A dolog tehát
kifejezetten nehéz. A könnyebb „szingli-lét” tálcán kínálkozik majd az új
nemzedéknek. Mit gondolsz, Robert, melyik utat választják majd?
Csak reménykedem, hogy azt, amelyet mi jártunk be a Te Ling mamáddal. Mi
olyanok voltunk, mint két gyertya lángja, amely eggyé válik. Sokáig kerestük
egymást, de mindegyikünk őrzött egy álmot a szívében. Ő kötődni akart valakihez,
akinek odaajándékozhatta az életét, akire rábízhatta az álmait és a biztonságát, és
akit szerelemmel szerethetett.
Én gondoskodni akartam Róla és megosztani Vele mindent, hogy az életünk
feloldódjon egymásban.
De ez nem sikerült volna, ha nem vagyunk ennyire őszinték önmagunkhoz és a
másikhoz.
Nem lennénk ilyen boldogok, ha ragaszkodnánk az elkülönültségünkhöz. Tudod,
Robert, a titkok okozzák az elkülönültséget, amikor valaki már nem hisz a megértés
erejében. De mi hiszünk – és ez erősebb a félelmünknél, amely a kiszolgáltatottság
miatt néha bennünket is elfog. Nagyon szeretjük az életet, és még ma is
szenvedélyesen keressük az igazságokat egymás lelkében. Csodáljuk egymás
azokért az értékekért, amelyekről annyit beszélgetünk hosszú órákon át. Mindig
beszélgetünk. Soha nem tűnik soknak.
Hát ezt akartam Veled megosztani, kedves Robert.
Nagyanyád éppen az előbb szólt be a szobámba, hogy a vacsora tálalva van. Már
megint a kedvencemet főzte, a besameles rakott krumplit pirított kolbásszal.
Képzeld, ezt az élvezetet a finnek nem ismerik! Nem is értem, hogyan lehet enélkül
élni. Persze, mi meg nem ismerjük az igazi szaunát... (én mindkettőt élvezem, hála
Csinginek!)

Isten áldjon, fiam!

Ölel Nagyapád

Valahogy nem tudtam elképzelni magam, mint medveölő indián. Elképzeltem,


ahogy a medve az én bőrömet viszi a szájában kedvesem apja elé, azaz így festett
a dolog, amikor belegondoltam. El kellett ismernem, nem láttam édesapámat,
hogyan lett sikeres a pénz világában, hiszen nem is volt az, úgyhogy leendő
családfői minőségem egyre távolodott tőlem és az olvasófoteltől.

18
Arra határozottan emlékeztem, ahogyan Clara két hónappal azelőtt arról beszélt
nekem, hogyan fogja majd agyoncsókolgatni fiunk tappancsait, miután egy órán
keresztül fürdik vele a kádban. Azt hirtelen nem tudtam volna megmondani, hogy
én addig mit csinálok egyedül, de valahogy az volt az érzésem, látom a nevem egy
színdarab plakátján mint főszereplő, csakhogy a próbákra elfelejtettek meghívni.
Rájöttem, hogy Clara TÉNYLEG úgy tekint rám, mint leendő férjére. Egyszerűen
láttam, hogy részese vagyok élete tervének – a céljának. De hát...
- Ki beszélt itt gyerekről komolyan??! - fogalmaztam meg a felismerések gőzétől
kilökődött spontán kérdésemet.
Jobbnak láttam felkelni a parázsló fahamu jó illatú melege mellől, és ismét
megraktam a tüzet. Persze, el kellett ismernem, hogy mintha tényleg én lettem
volna ott Clara mellett az ágyban azon a meghitt estén..., ez végül is jelenlét,
részvétel..., vagy mi, de... na jó, valóban, egy gyenge pillanatban az ember
ábrándozik erről, arról, így például egy pici gyerekről is..., mert hát..., csak úgy.
Mégiscsak kedves dolog erről szőni terveket.
Már tudtam, hogy hibát követtem el. Persze a „légy kontra pók” perben vajmi
kevés jelentősége van, ha az ember azzal védekezik, hogy ő mint légy csak repült,
csak repült – ártatlanul. Végül is a pók – egyszerűen a természet Szirénjeinek
selymesen csengő, lágy hangjait követte, és igaza lesz.
Azután eszembe jutott a tanmese a skorpióról és a békáról.
A skorpió át akart menni azon a kis tavon, ahol a béka lakott. Megkereste a békát,
és azt mondta Neki:
-Te, béka, szépen kérlek, vigyél már át a hátadon a túlpartra!
-Dehogy viszlek! Dehogy viszlek, hogyisne! Azért, hogy a mérgeddel elpusztíts?
Eszem ágában sincs! - válaszolta a béka.
-Ugyan, ne mondd már, én nem csíplek meg, hidd el! Kérlek szépen, vigyél át a
tavon! - kérlelte a skorpió.
-Nem viszlek én! Olyan erős a mérged, hogy biztos bele is halnék! - utasította
vissza a békánk az új jövevényt. Ez így ment estig, amíg a béka be nem adta a
derekát, mert a skorpió már könyörgött neki, és a béka már nem bírta hallgatni. Azt
mondta:
-Na jó, gyere, mássz fel a hátamra, átviszlek, de nehogy megcsípj!
A skorpió nagy boldogan felmászott a béka hátára, ahogy az mondta, majd
átúsztak a tavon. Megérkeztek a túlsó partra, de mielőtt a béka egyet is szólhatott
volna, a skorpió halálosan megmarta, és csak azután mászott le a hátáról. Szegény
béka a haláltusáját vívta, de még megkérdezte:
-De skorpió! Miért??!
A skorpió pedig csak ennyit válaszolt:
-De hát, béka, én egy skorpió vagyok!
Hirtelen elszégyelltem magam, hogy saját felelősségemtől milyen messzire
elkalandoztam, és valójában milyen nehezen áll rá a fejem arra a felnőtt
gondolkodásra, ami már igazán elvárható lenne tőlem. Arra gondoltam, szegény
Clarám milyen őszinte szeretettel és bizalommal mesélte el nekem az ábrándjait,
miközben ujjaival a bőrömön játszott valahol a köldököm körül. Mindenesetre azon
gondolkodtam, hogy megfogadom nagyapám tanácsait, és ezt a gyermekvállalási
elképzelést újratárgyaljuk. Egy kicsit eltoljuk a gyermek születésnapját. Mondjuk
úgy nyolc-tíz évvel..., Clara biztosan meg fogja érteni, hogy időre van szükségem.
A nagy gondolkodásban eszembe jutott, hogy a gyomrom már egy órája szemezni
kezdett a két szendviccsel az asztalon, így falatozni kezdtem és élveztem, ahogy
felnőtté válásom lassan növekvő, megnyugtató bizonyosságával kellemesen
elvegyül a jóllakottság érzése.
Nem is vettem észre, hogyan, de már Ling mama újabb levele volt a kezemben...
Finnország, Inari3B.
2000. március 3.

19
Drága Anna!

Képzeld, a minap kicsit pakolgattam a lakás egyik limlomos szekrényét, (éppen egy
régi cipőmet kerestem, amelyik utoljára az operában volt rajtam, de nem tudtam,
hová tettem el...), amikor egy egészen kicsi dobozban megtaláltam egy régi
barátnőm leveleit, aki, sajnos, már nem él. Persze azonnal elkezdtem újraolvasni
őket – hiszen tudod, milyen ritkán veszi elő ezeket az ember, talán tapintatból,
talán önvédelemből – és olyan érdekes, az egyikben éppen egy olyan kapcsolatáról
írt, amely számodra is szolgálhat némi tanulsággal.
Tudod, Ők szeretők lettek, és bár a kapcsolat nem sziporkázott, a barátnőm, még
mindig ragaszkodott Hozzá, talán elsősorban azért, mert félt egyedül maradni.
Valójában még egy kicsit féltékeny is volt a férfire. Mindez annak ellenére volt így,
hogy korábban már megbeszélték, egymás számára Ők sosem lesznek az
„igaziak”. Együtt voltak, de tudták, hogy egyszer vége lesz.
Egyik este – erről szól a levél – a férfi (akit elárulhatom, hogy Richardnak hívtak),
beszélgetést kezdeményezett a barátnőmmel.
A levél elmeséli, hogy a beszélgetés témája a szakításuk volt, mert a kapcsolat
lazasága miatt Richard úgy érezte, hogy a barátnőm féltékenysége sem nem jogos,
sem nem egészséges, tehát ez így nem vezet semmi jóra. A barátnőm persze sírt,
és sírva mondta Richardnak, hogy „De én szeretlek!”, amire – és ez az érdekes (!) -
a férfi a következőt mondta (már amennyire a barátnőm jól emlékszik a
történtekre, hiszen tudod, hogy van ez ilyenkor...):
- „Figyelj rám egy kicsit! Miért mondod nekem, hogy szeretsz? Ez nem lehet
szeretet. Ha szeretnél, akkor elengednél. Pontosan tudod, hogy számomra ez a
kapcsolat sosem lesz az, amire én vágyom, mert mi egymás számára nem vagyunk
az „igaziak”. Te is tudod jól. Megbeszéltük. Emlékszel? Ha szeretnél, akkor azt
akarnád, ami nekem a legjobb, azt akarnád, hogy menjek és találjam meg az igazi
páromat. Ez szeretet lenne.”
A barátnőm arról írt, hogy mennyire elgondolkodtatta ez a férfi – saját magáról.
Rájött, hogy Richardnak mennyire igaza van, és hogy valójában mire is gondolt
akkor, amikor azt mondta Neki: „De én szeretlek!”. A szó mögött – észre sem vette,
de – az a gondolat volt, hogy: „De én AKARLAK, és kellesz nekem, mert nekem
most jó Veled!”.
Bizalmasan megosztotta velem, hogy nagyon megdöbbent önmagától.
Visszagondolt a korábbi, tíz évig tartó házasságára, a kapcsolataira, amelyekbe a
válás után keveredett, és végül rájött: MINDIG ezt tette.
Így írta: „Azt akartam, hogy kielégítsék az igényeimet. Ezt neveztem „szeretetnek”.
Ez az igazság. Nem Róluk volt szó, hanem rólam! Mindez olyan magától értetődő és
természetes volt, mint ahogy elvárom, hogy egy férfi feladja a kabátot. Ha tudtam
és tapasztaltam, hogy megteszik, amire vágyom, akkor úgy éreztem „szeretem”
Őket; ha nem voltak elég ügyesek, akkor sértve éreztem magam, vagy elfordultam
Tőlük.”
A harmadik oldalon így folytatta: „Rájöttem, hogy (negyvenkilenc évesen!) gőzöm
sincs arról, hogyan kell szeretni valójában egy férfit. Nem is tudom, hogy („azon”
kívül...) mire vágynak, mire van igényük, egyáltalán olyan ismeretlenül idegen a
világuk, mint egy buszsofőré. Kérlek, segíts! Mit jelent az, hogy SZERETNI egy
férfit???!”
Azt hiszem megbocsátaná nekem a barátnőm, hogy Veled – így névtelenül –
megosztottam ezeket a döbbenetesen őszinte sorokat. Még most is borsózik a
hátam, annyira szíven ütött, amikor olvastam.
Nyilván látod, hogyan kapcsolódik ez a múltkori levelemhez, az áltatásokról. De
tudod, Anna, nem volt Ő könnyű helyzetben. Én tudom, hogy a szülei az ital miatt
váltak el, és Ő sosem látta csillogó szemekkel egymásra nézni a szüleit. Nem
láthatta, hogy milyen volt, amikor az édesanyja még szerette az apját.
A lányok gyakran nőnek fel úgy, hogy csak néhány mozzanatot látnak az apjuk
életéből: eszik, sokáig dolgozik, ő vezeti az autót hullafáradtan is, pénzt és

20
ajándékokat hoz, este mindig fáradt, néha kiabál és dühében csapkodja az ajtót.
Azt általában sosem látják, hogy az édesanyjuk megmasszírozná az apa vállát,
homlokát vacsora előtt. Azt sem látják, hogy tévénézés közben az anya illóolajos
lábmasszázzsal töltené föl férje energiáit. Az sem szokás, hogy a szombati ebéd
desszertje mellé a feleség két jegyet szervírozna a vasárnapi teniszmeccsre, és
közben a gyerekek előtt azt mondaná: „Azért kapod, mert szeretlek!”. A szokásos
karácsonyi ötlettelenséget, amivel a férjeknek általában be kell érniük, most nem is
részletezem, mert az már olyan látványos elhanyagolás, amely túlontúl hétköznapi.
De van még egy fontos oka annak, hogy mi, nők, gyakran nem tudjuk, hogyan
lehetne jól szeretni egy férfit. Ez pedig „a férfiaknak” az a természete, hogy
hajlamosabbak azt mutatni, nincsen szükségük figyelmességekre, odafigyelésre,
gyengédségre. Tudod, Anna, „a kemény, szívós férfitermészet, amely mindennel
egyedül is megbirkózik”.
Néha úgy TŰNIK, nincs szükségük szeretetre, pedig csak félnek tőle, és nem tudják
elfogadni; és ha ez így van, akkor idővel kiszáradnak, majd fásultak lesznek, és
akkor a helyzet már visszafordíthatatlan.
A férfiak egy része hajlamos arra, hogy érzelmileg sivár, alapvetően magányos
életet éljen. Néha ez szánalmassá válik, amely egészen különös boldogtalanságba
taszíthatja a férfit, akit egykor szerettünk.
Tartozom Neked egy vallomással.
Édesanyám a következőt mondta, amikor észrevette, hogy a fiúk udvarolni kezdtek
nekem:

„Kicsi lányom,
jegyezd meg jól, amit most mondok Neked!
Figyeld meg jól a fiúkat és később a férfiakat!

Ha boldog akarsz lenni, csak olyan férfit válassz,


aki nem húzza el a fejét, ha mások előtt hosszan
megcsókolod, és aki, ha fáradt, megengedi,
hogy megmasszírozd a lábát.

Mert a boldogságodhoz szükséged lesz arra,


hogy a férjed hagyja, hogy szeresd – úgy, ahogyan
Te tudsz szeretni.

A boldogságotokhoz ez az elfogadás
egyike a legfontosabbaknak.

A szeretet lényege
leginkább az ELFOGADÁS.

Tartsd magad távol azoktól a férfiaktól,


akikkel nem tudsz bármiről beszélgetni.

Mert a házasság egy olyan oázis,


amelyet a beszélgetés patakja éltet.

Te lehet, hogy bírni fogod a szárazságot,


de egyedül maradsz, ha a férfi kiszárad!”

Még ma is hallom a hangját, és hálás vagyok Neki ezekért a szavakért. Sosem


felejtettem el őket.
Ő nem engedte meg nekünk, hogy összekeverjük a vonzalmat a szeretettel.
Egyszer készített nekem egy bőr könyvjelzőt, amire ez volt írva:

21
„Olyan férfit szeress,
akihez vonzódsz ÉS akivel összeillessz.”

Aláhúzta nekem a három szót, nehogy elfelejtsem, hogy ezek különböző dolgok.
Emlékszem, hogyan szerette Ő az apámat, és apám hogyan tette minden nap
boldoggá őt. Azt hiszem, mindketten érzékeny és figyelmes emberek voltak;
olyanok, akik sosem szűntek meg egymást tisztelni. Szinte szertartás volt, ahogyan
mindent megbeszéltek a konyhaasztalnál, mi pedig mindig kértük Őket, hogy „Ne
beszélgessetek már annyit!”, merthogy ilyenkor nem mi, gyerekek, voltunk a
fontosak. Akkor még nem értettük, hogyan képesek ennyit beszélni...; valójában
féltékenyek voltunk, de úgy tűnt, hogy egyikük sem dönt ilyenkor a mi javunkra.
Ezek a hosszú esti beszélgetések „szent idők” voltak, amelybe nekünk,
gyerekeknek, sem belátásunk, sem beleszólásunk nem volt.
Szerencsére, ahogy véget ért, és kijöttek a konyhából, újra mi lettünk számukra a
legfontosabbak, amit mi azonnal ki is használtunk. Ma úgy gondolom, hogy
édesanyám arra mutatott nekünk példát, hogyan lehet egy nő teljes értékű anya és
feleség. Soha nem játszotta ki e két szerepet egymás ellen.
Mindegyiknek megvolt a maga ideje, amikor a figyelmét NEM kellett megosztania.
Egyszer azt is mondta:

„Az ember törődik a férjével,


mert az ember törődik azzal, akit szeret.
És soha ne felejtsd el, hogy egy nő élete során
a gyermekek kirepülnek, de a férjed az,
aki akkor is a társad marad.”
Drága Anna, olyan jó volt megosztani Veled ezeket a – talán túl komoly –
gondolatokat. Számomra egyben kicsit nosztalgiázás is volt ezekről a csodálatos
évekről beszélni.
Feltétlenül írjál Magatokról, mert tudod, mennyire kíváncsi vagyok, és hogy
szurkolok Nektek, illetve a boldogságodért.

Szeretettel ölel,

Nagyanyád

Kezdtem zavarba jönni. - „Végül is – mint tizennyolc éves férfi – határozottan


érintve vagyok.” - gondoltam. Úgy érzetem magam, mint aki elbújt az asztal alatt,
miközben gy nőtársaság kávézgatás közben kibeszéli a titkaikat. Az biztos, hogy a
levelet visszafojtott lélegzettel olvastam végig.
Eszembe jutott a szüleim házassága. Masszázsról szó sem volt – az biztos.
Próbáltam visszagondolni, kutattam az emlékképek poros tárházában valami olyan
esemény után, amelyből ki tudtam volna facsarni némi „szeretet” nevű,
kristálytiszta ragasztóanyagot, amely megmagyarázta volna, miért volt értelme
tizenhat évig együtt maradniuk. Miután a próbálkozásom sikertelennek bizonyult,
be kellett érnem azzal a teóriával, hogy a „szeretet” igazából illóolaj, amely ilyen
időtávlatból már nem kimutatható. Múltbeli képeimet nézegetve valahogy
mindennek pénz-, egoizmus- és ármányszaga volt.
Ling mama mindenesetre olyan oldaláról mutatkozott be, amely valójában
lenyűgözött engem. Még sosem hallottam így beszélni valakit a szeretetről, de
különösen egy férfi szeretetéről nem. Szépnek találtam, nagyon..., olyan..., hm...,
azt hiszem, ezt hívják romantikának.
Még sosem fogalmazta meg senki azt a számomra ismeretlen dolgot, amire
igazából vágytam. Furcsa volt, hogy ezt éppen a nagyanyám tette meg. Zavarba
ejtő volt, hogy egy jóval idősebb nő fogalmazta meg, amit még én sem tudok
magamról. Az ember nem szereti, ha belelátnak a lelkébe, főleg írásbeli engedély
nélkül.

22
Az döbbentett meg legjobban, hogy, valóban, mennyi mindent gondolnak az
emberek szeretetnek! Nagyanyám levele mintha éppen a két végletet
demonstrálta volna ezzel kapcsolatban, de számomra ezek a végletek korábban
egyáltalán nem léteztek. Valahogy tényleg nem figyeltem erre. Nem volt fontos,
hogy a párom mit képes nyújtani felém „szeretet” címszó alatt. Nem EZ volt fontos.
Gondolkodás közben felismertem, azt hiszem, felfogtam az üzenetet, amelyet
nagyapám akart a tudtomra adni a nagyanyám levelén keresztül.
Sosem jutott eszembe korábban, hogy az a lány, akit én szeretni akartam, hogyan
szeret majd engem.
Mindig annyira el voltam foglalva azzal a boldogsággal, amit a lány „megszerzése”
jelentett, és a szépség is annyira elbűvölt, hogy örültem, ha szerethettem a lányt.
Ő azzal „szeretett”, hogy megengedte, hogy szeressem..., hm... A felismerésem
ismét letaglózott. Baleknak éreztem magam, de legalábbis potenciális baleknak.
Mint amilyen az apám volt.
Sétálnom kellett, csak úgy, a tűz mellett. Kerestem az okát ennek a kicsit
egyoldalúnak tűnő „kiszolgáltatottságnak”, miközben éreztem, hogy valami
fondorlat kell legyen a háttérben. Újonnan felismert szerepem szánalmasnak tűnt
előttem.
Majd egy óráig tartott, mire kibogoztam a dolgot magamban. Világos lett, hogy a
dolog fondorlatos titka a párkeresési játszmában betöltött hagyományos
SZEREPEKBEN van elrejtve.
Elkezdtem tehát hangosan megfogalmazni:
- Szóval, a játszma úgy működik, hogy az egyik fél „az aktív-férfi”, a másik „a
passzív-nő”, aki várja a megfelelő férfit. VÁRNI ebben az esetben azt jelenti, hogy a
nő arra koncentrál, hogy mit tud majd KAPNI. MEGFELELNI akarni egy nőnek azt
jelenti, hogy a férfi arra figyel, mit kell ADNIA ahhoz, hogy a nőt elvarázsolja, és a
kegyeit megszerezze. Mivel ezt sok éven keresztül gyakorolják a nők és a férfiak,
ez idővel meghatározza, lemerevíti a nézőpontjukat. A nő nézőpontja hajlamos lesz
rögzülni leginkább azon, hogy mit kaphat, a férfi pedig hajlamos lesz rögzülni
elsősorban azon, hogy adnia kell. A rögzültség annyit jelent, hogy a figyelem
irányát nem képesek magukban könnyedén megfordítani. EZÉRT nem jutott
eszembe arra figyelni, hogy Clara hogyan szeret engem. - fejeztem be rögtönzött
monológomat.
Miközben úgy állítottam be mindent, hogy „ifjú férfi egóm” tökéletes biztonságban
legyen, azért eszembe jutott, mégiscsak túlontúl hízelgő a férfiakat úgy tekinteni,
mint akik önként szúrják e magukat áldozati – és természetesen ártatlan –
bárányként feleségük oltára előtt.
Felrémlett bennem annak a lányismerősömnek a családja, akiknél az odaadó
feleség – állítólag – mindent megtett a családjáért, de végül a pszichiátriai klinikán
végezte begyógyszerezve, miközben férje a szeretőit vitte fel a lakásukba egy kis
hancúrozásra.
Végül, a mérleg nyelvét az billentette helyre bennem, hogy újraolvastam
nagyapám egyik mondatát a korábbi leveléből:

„Veszélyes dolog a „nőket” és a „férfiakat”


egy-egy nagy kalap alá venni és általánosítani.”

Még nekem is feltűnt, hogy – koromhoz képest – milyen elszánt magabiztossággal


követtem el ezt a hibát. Egy kis ideig ízlelgettem még az új tapasztalatot, azután az
olvasás vitorláját felhúzva új „szigetek” keresésére indultam...
Finnország, Inari4A.
2000. március 18.

Kedves Robert!

23
Úgy tűnik, felkeltettem az érdeklődésedet, mert annyit kérdezel, mint régen (csak
sokkal okosabban!). Igazán nem számítottam rá, hogy egy öregember gondolatai
ilyen hatással lesznek Rád, mindenesetre – azt hiszem – mindenki számára
hasonlóan hízelgő lenne ez az érdeklődés. Mi, idős emberek, már csak ilyenek
vagyunk...
Kérdeztél több dolgot is a házasság és a jegyesség részleteivel kapcsolatban, de
arra gondoltam, hogy mielőtt még „véletlenül meghalnék”, elmondok Neked
valami fontosat, amit Peruban, egy öreg indián mondott nekem.
Egy poros hegyi úton találkoztam Vele, amikor éppen másztam fel egy – különleges
szépsége miatt fotózáshoz kiválasztott – hegyoldalra ebéd után. Nagyon meleg
volt, és én szokásom szerint óvatlan voltam. Szédülni kezdtem, de Ő észrevette.
Odajött hozzám, azután egy közeli fa hűs árnyékában – ahová elsegített –
beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy azt a fát, amely alá leültünk, tizenöt évvel
azelőtt Ő Maga ültette. Elmondta, hogy naponta feljárt a kis fához, és öntözgette,
amíg meg nem erősödött. Akkor ültette, amikor a fiai meghaltak egy tengeri
viharban. Sokat mesélt a családjáról, és persze kérdezett is. Akkor még nem
ismertem Csingit, csak kerestem, és úgy emlékszem, ezt Neki is elmondtam.
Meséltem Neki az elrontott első házasságomról, és a fiam (apátok) elrontott
házasságáról, és azután csend lett.
A hallgatás végtelen intimitásának percei következtek, majd egy érzékeny
emberhez méltó csendességgel a következőket mondta:

„Egy ember olyan, mint egy növény.


Égig érő fa lehet belőle, amelyik csodálatosan
virágzik, és sok jó termést hoz.
De ahhoz, hogy ezt elérje, szüksége van
erős gyökerekre és vastag törzsre.

A gyökerek a gyerekkor,
a törzs pedig a jellem.

Ez utóbbit – belülről kifelé – három réteg alkotja:


a szándék, a szokások és a tudás.

Ha Ön ezt megérti, akkor tudni fogja,


hogy min múlik két fa násza – a házasság.”

Azután még hozzátette:

„Ne felejtse el,


hogy nagyon fontos, MIKOR néz
meg egy növényt. A picike magról még senki nem
hinné, hogy valaha hatalmas óriásfenyő lesz.
Minden fából csak annyit lát,
ami MÁR megnyilvánult.”

Nagyon sok idő eltelt azóta, és nincsen olyan hét, hogy ne jutna eszembe.
Valójában mindig meghatódom, ha erre a bölcs emberre gondolok, aki oly sokat
segített nekem akkor és azóta. Tudtam, hogy ezt egyszer még el fogom mesélni
Neked, mert ez olyan igazság, amit az ember nem vihet magával a sírba. Ezeknek
a jelentőségét csak fokozatosan érti meg az ember.
Az ember elolvas egy mondatot, és azt hiszi, érti. Két év múlva újra elolvassa, és a
homlokára csap, mert felismeri és megérti az értelem egy újabb, mélyebb rétegét.
Ismét azt hiszi, hogy megértette. Azután eljön egy nap, amikor a szívébe hasít a
mondat valódi jelentése. De megtörténhet, hogy akkor már őszülő halántéka mellől
mosolyog az ember, különösen akkor, ha életében túl sokáig nem akarta látni a

24
valóságot.
Ennek az embernek a mondatai rejtett utalást tartalmaznak arra, hogy az, ami fent
történik, az lent kezdődik, és ami kívül van, az belülről ered.
Ez azt is jelenti, hogy mivel minden az alapoktól indul, és mindent az alapoktól kell
kezdeni, ezért ott mindent el is lehet rontani.
Amikor valaki azt mondja, hogy „minden lánc olyan erős, amilyen a leggyengébb
láncszeme”, akkor ugyanerről beszél. Amikor egy keresztény azt mondja, hogy
„építsd sziklára a házadat, homok helyett”, akkor erre gondol. Amikor pedig Szilárd
Leót olvasod, akkor Ő is azt mondja Neked: „A gyökerek fontosabbak, mint a
szárnyak...”.
Kedves Robert, vajon tudod-e, hogy valójában hová nyúlnak egy felnőtt ember
gyökerei? Mit jelent az, hogy gyerekkor? Mire gondolhatott az öreg indián, amikor
ezt mondta? Gondolkodj csak el ezen!... Érdemes...
A megfejtést észreveheted, ha megfigyeled az életet. Egy ember gyökerei öt fő
irányba ágaznak szét, öt fő területről szívják fel az életet vagy a halált. Mert
nincsen csak úgy, általános értelemben „gyerekkor”. Hiszen vannak „fontos” és
„nem fontos” dolgok.
Nem foglak meglepni, hogy az első két területet a szülők jelentik. Mindenki az Ő
személyiségükből szívja magába leendő győzelmei és leendő kudarcai esélyeit.
Persze nem abszolút értelemben! De hogy ez mennyire igaz, arra bizonyíték, hogy
ezt majd minden negyvenéves ember már így gondolja – tapasztalatból jönnek rá.
Arra már kevesebben, hogy erről szól az a szólás is, hogy „nézd meg a anyját, és
vedd el a lányát”. De arra már tényleg egészen kevesen figyelnek, hogy a
párválasztásnál ez mennyire nélkülözhetetlen. Mindenki a virágokra figyel, a
gyökeret pedig elfelejtik.
Fontos megjegyeznem, Robert, hogy természetesen vannak kivételek. Hiszen a
lottóban is nyernek néha. A nagyságrend hasonló.
A szüleidnek köszönheted a beszédstílusodat, a konfliktuskezelési mintáidat, az
erkölcseid alapjait, a szokásaid jelentős részét, a modorodat és még jó pár –
hasonlóan fontos – dolgot.
De nézzük, hová kúszik a harmadik főgyökér? Érzékeny, kíméletlenül eleven és
csábító területre. Ők a kortársaid: lányok és fiúk egyaránt. A barátok, a „majdnem
barátok”, az „ellenségek” és a többiek, akik nyomot hagynak bennünk. Mivel az
elfogadásunk és az önbecsülésünk nagymértékben „rajtuk múlik”, a Velük
kapcsolatos tapasztalatainkat borzasztóan komolyan vesszük. Amit „Belőlük
iszunk”, igazán a vérünkké szokott válni, néha szó szerint. Emlékszem, ahogy
kamaszként beszéltél Róluk... De néha mindenki „félistennek” hiszi a barátait,
úgyhogy ez így rendjén is van.
Az már kevésbé, hogy kedves ellenkező nemű társaink olyan sebeket ejtenek
rajtunk, amelyeket életünk végéig hordozhatunk, hacsak az idő ki nem gyógyítja
belőlünk. Szóval, most már tudod, merre keresd a harmadik területet...
a negyediken minden a tudáshoz kapcsolódik. Innen szívod fel a tanulásról alkotott
meggyőződéseidet is, különösképpen azt a hozzáállást, ahogyan a tanulásról, az új
dolgokkal való szembenézésről vélekedsz. Ha láttál már olyan embert, aki nem
képes változni, fejlődni, akkor olyan embert láttál, akinek ez az életterülete túl
fájdalmas vagy sérült. Aki nem szeretne többet tudni, az nem akar és nem fog
tudni. Viszont fontos dolgokról nem tudni veszélyes, érdekes dolgokról nem tudni
pedig unalmas. Tehát – anélkül, hogy feltétlenül a fizikára vagy Picasso életrajzára
gondolnánk – minden nyitott fiatalnak azt mondhatnánk: kerüld azt, aki nem olvas.
Mert aki leáll, azt előbb -utóbb a környezete vinni kényszerül. Teherré válhat.
Képzeld ez ezt egy házasságban, mondjuk, tizenöt év után, a mai információs
kavalkádban!
Maradt még egy „főgyökér”, ami a pénz, a munka és a szerzés területére vezet. Ez
az értékek megszerzésének világa. Valaki innen szívja magába a munka szeretetét,
becsületét és a hajlandóságot az erőfeszítésekre. Másvalaki olyan tapasztalatokat
gyűjt, hogy a pénz magától vándorol a zsebébe, és nem kell érte sokat tenni. Lesz,

25
aki megtanulja, hogy a szegénység érték, és többre vágyni bűn, de nyilván olyan is
lesz, aki milliomos akar lenni, mert észreveszi, hogy a biztonságosabb autók
drágábbak, a főtt krumpli, pedig kissé már unalmas a fizetésnap előtt. Van, akinek
legfőbb álma egy saját lakás. De van aki, egyszerűen sosem gondol rá. Nekik,
kettőjüknek nem biztos, hogy össze kellene házasodniuk, bár kétségtelenül nem
lenne unalmas életük. Más táplálékot szívtak föl ugyanazon a gyökéren keresztül.
Ez nem baj. De tudniuk kellene helyesen mérlegelni ennek a JELENTŐSÉGÉT.
Hát, íme a „gyerekkor”, amelynek legfontosabb öt fő területéről annyi minden hat
ránk. Egy anya, egy apa (vagy a helyetteseik...), é a kortársak, kiegészítve két
nagy átfogó és létfontosságú területtel.
Persze, sok más aktív gyökér is van még és megannyi hajszálér, amely mind a múlt
élményeibe kapaszkodik, és kialakítja, fenntartja az „Én” illúzióját. Ráadásul a
gyökerek át meg átszövik egymást, nem függetlenek egymástól.
Kedves Robert! Tudom, hogy a köztünk lévő „borsónyi” korkülönbség éppen elég
ahhoz, hogy Te másképp lásd ezeket a dolgokat.
De én – visszatekintve erre a hosszú életre – azt látom, hogy egy nőről majdnem
minden fontos dolgot tudnál, ha jól ismernéd az édesanyját, és látnád a férjéhez
való viszonyát, vagy a köztük lévő kommunikációt szélsőséges élethelyzetekben is;
ha látnád, hogyan szereti (vagy nem) az apját és ezt hogyan képes kifejezni; ha
ismernéd a sérüléseit, amelyeket a kortársai metszettek a lelkébe, a fiúk és a
lányok; és ha tudnád mennyire tanulékony, illetve hogyan viszonyul a pénzhez:
azaz mit adna fel és mire képes, hogy azt megszerezze.
Azért vagyok nyugodt Felőletek, mert írtad, hogy milyen okosan választottál.
Amikor megtudtam, hogy a jegyességetek előtt két hónapig tartó sátoros
gyalogtúrára vitted Őt el az Alpokba (ha jól emlékszem valami baráti társasággal),
akkor már biztos voltam benne, kamaszkori beszélgetéseink beírták magukat a
lelkedbe.
Egy ilyen túra nem lehetett leányálom. Tudtam, hogy jól megismerted Őt, mielőtt
döntöttél. Egy ilyen túrán nem lehet „mosolyból és sminkből” megélni. Ennél már
csak a házasság jobb próba, de akkor általában már késő. Ahogy írtad, a túra elég
hosszú volt és nehéz, izzasztó és kényelmetlen. Tökéletes alkalom egymás
megismerésére. Olyan büszke voltam Rád, és tényleg boldog voltam, mert olyan
ritka, hogy valaki – és éppen az unokám (!) - ilyen tudatosan készüljön a
házasságra. Hiszen minden művészet nehéz, sokat kell készülni rá, de a fiatalok az
együttélés művészetére készülnek a legkevesebbet.
Elképzeltem, ahogy a nehéz hátizsákoktól egy hét után már fáj a hátatok; a
fáradtság, a meleg és a nélkülözés hatására az ingerelhetőségetek egyre
magasabb szintre kúszik fel. A kisebb dolgok nagyra nőnek, és kiderül mindenki
számára, hogy hol vannak a határaitok. A sátorban nem tolerálják már a
horkolásodat, a sátort esőben is jól kell felverni, és a bakancs sem szereti már az
illatod. Alkalmas pillanatok sorakoznak fel a zsörtölődésre, ha valaki hajlamos rá,
és eljön az idő, amikor kiderül, hogy a vonzalom vagy a szeretet kötött-e össze
Benneteket az út elején. Ez az, ami ilyen nyilvánvalóan sosem derülne ki három
nap alatt egy kastélyszálló luxuslakosztályában. És ezt Te már tudod.
Az életem nagy szerencséjének tartom, hogy – bár messziről, de – tanúja lehetek
annak, hogy az unokám jó úton halad a célja felé. Az élet végén ez az egyik
legnagyobb öröm, Robert. Tudni, hogy, akik a Te életedet folytatják – és akiknek az
életében egy picit a halhatatlanságod sarki fényét láthatod -, azoknak az élete jó
irányba halad.
Kicsit elfáradtam, de később még folytatjuk, Robert...

Szeretettel, Nagyapád

Ültem az olvasófotelemben és szerettem volna, hogy ott legyen velem a tűz


mellett. Csak azt akartam mondani neki, hogy: „Köszönöm!”.
De csak a tűz ropogását hallottam, és néha az erdő fái összeütődtek a kinti,

26
nyárillatú szélben. Olyan egyedül éreztem magam abban a kis házban, olyan kicsi
lettem az Életemmel szemben, hogy bármelyik kis szellő elfújhatott volna.
A szavak mint száradt, őszi levelek kavarogtak a fejemben, és eszembe jutott egy
versem, amit hasonló hangulatban írtam néhány évvel azelőtt...

A kellemes, hűs csend aludni készül,


s a szobában az óriás is pihenni tér,
ki a Gondot képviselte azon nyomban,
amint a Hold reggel nyugovóra tért.

Feladatok szűk ruhája foszlik le szépen,


szorgos arkangyal bontja szét,
madárijesztő létünket összetörve
veszi el önnön fontosságunk emelt fős hitét.

Lassan a légy is visszanéz,


a két ablak közt is csend pihen,
s a méz a kanálon sem folyik már,
mert minden alszik csendesen.

Nagyapám hiánya olyan jóvátehetetlenül kézzelfogható volt ott a kis házikóban,


hogy már-már igazságtalannak tűnt. Ő elment, mi itt maradtunk. Az egyetlen híd
köztünk -a hagyatéka. Feltűnően nem kényszerít semmire. Olyan, mint egy
használati utasítás, amit kidobhat az ember. Rájöttem, hogy szabad vagyok.
Ijesztően szabad. Itt hagytak a „szigeteimmel”, és én azt teszek velük, amit csak
akarok.
El kellett ismernem, hogy én is csak a „szabadságom látszatára” vagyok érzékeny:
ha az sérülni látszik, de a valódi szabadsággal nehezen tudok mit kezdeni. Mert,
ugye, nagy különbség van a kettő között: az utóbbi valódi felelősséggel jár.
Olyan ez, mint a választójog. Ha nincsen, akkor az utcára vonulunk, de ha
„megadatik”, akkor nem jutunk el a szavazóurnáig, ami a szomszéd utcában van.
Igen, ott és akkor rájöttem, hogy a hagyaték: felelősség. Mert a felelősség mindig
gazdát keres. Persze, néha kényelmetlenül tolakodó. De végül is, az én életem az
én felelősségem, nagyapa már nem viheti el a hátán. Mindenkire csak addig lehet
ráosztani vagy „rágondolni” a felelősséget, amíg meg tudjuk ragadni a karját, a
homlokára tudunk ragasztani egy matricát, és rá tudjuk írni: „FELELŐS”. Ha meghal
valaki, az illető eltűnik a matrica mögül, és a matrica visszaszáll ránk a
felelősséggel együtt. Ez a jó a halálban. Ha nem lenne, akkor a felelősség terhe
mindig csak a balekok és a legjobbak hátát nyomná.
Így azonban mindenkire sor kerül.
Ezen az estén birtokba vettem a „szigeteimet”, nagyapám bölcsességeit, a
leveleket, amelyek biztos talajként vették át a tenger helyét. Az enyémek lettek,
mert felvállaltam őket. Mert az életünk is csak akkor lesz a miénk, ha felvállaljuk és
rendelkezünk vele. Nem attól a miénk, hogy van.
Az embernek lehet háza, kutyája, gyermeke, férje és felesége, de leélheti úgy az
„életét”, hogy ezek a dolgok sosem lesznek valójában az Övéi. Ekkor ott láthatunk
az ember körül egy elhanyagolt lakást, egy elhanyagolt kutyust, egy elhanyagolt
családot, és a legvégén – egy elhanyagolt Életet.
Elhatároztam, hogy élni fogok a levelekben megkapott szabadságommal, a
tudással és a felelősséggel. Eldöntöttem, hogy tényleg elhalasztom az
eljegyzésünket Clarával. Már tudtam, hogy alaposan meg kell vizsgálnom a
szerelmünk és a jövőnk alapjait, illetve, hogy ez ugyan nem könnyű, de annál
fontosabb. Gyorsan és világosan voltam képes erről gondolkodni. Meg is lepődtem,
hiszen már nyoma sem volt bennem a korábbi melankóliának. Tudtam, hogy mit
akarok és azt is, hogy amit teszek majd, az helyes.
Újra fát raktam a tűzre, és nagy lelkesedéssel fogtam hozzá nagyanyám újabb

27
leveléhez, de már úgy, mint a „szigetek” tulajdonosa...
Finnország, Inari4B.
2000. március 18.

Drága Anna!

Olyan aranyos vagy, hogy ennyi szép fényképet küldtél nekem Magatokról, igazán
nagyon kedves Tőled!! Egyből be is tettem egy albumba, amelyben az unokák
képeit tartjuk, és, persze, Nagyapádnak is megmutattam ám...
Nagyon megható volt a levelednek az a része, ahogy beavattál azokba az
érzéseidbe, amit George iránt érzel. Köszönöm ezt a bizalmat! Egyből arra
gondoltam, hogy milyen boldoggá tennéd Őt, ha ezt tudná. Én azt javasolnám,
hogy oszd meg Vele.
Tudod, értem én, hogy mi, nők, gyakran úgy gondoljuk, hogy a férfiakat nem
szabad sokat dicsérni, mert elbízzák magukat... Ismered Te is ezt a női elgondolást,
ami – ha őszintén bevallanánk magunknak – valójában csak arra jó, hogy kevésbé
érezzük magunkat kiszolgáltatva, (nem igaz?)... de én úgy láttam, hogy ettől a
férfi, akit szeretünk, csak még inkább „lovaggá” válik, és boldogabb lesz tőle,
kiteljesedik.
Mindenesetre jólesett, hogy szépnek találtad édesanyám gondolatait is, és
visszajeleztél ezzel kapcsolatban. Azt is kéred, hogy szeretnéd, ha mindent
elmondanék ezekről a dolgokról, én pedig megpróbálok majd megfelelni a
kérésednek, hiszen Te olyan vagy nekem mintha a lányom lennél!
Elsőként az jutott eszembe, hogy még mesélek Neked arról, mi teszi a társunk
szeretetét nehézzé azon kívül, amiket a múltkor leírtam. Tudod, ezt egy hasonlattal
tudnám megmutatni Neked.
Az ember lelke tele van olyan dolgokkal, gondolatokkal, igazságokkal, amelyek –
jelképesen – olyanok, mint azok a különleges csillagszórók, amelyek kör,
háromszög és rombusz alakúak, és alul kell meggyújtani őket, hogy két irányba,
felfelé égjenek. Tehát teli van a lelked ilyen csillagszórókkal.
Ezek állandóan a lelkedben égnek, ha egyetértesz velük. Azok a célok, értékek,
gondolatok és igazságok viszont NEM égnek, amelyeket nem szeretsz, vagy
elutasítod őket, vagy egyszerűen számodra ismeretlenek. Mindenkinek ilyen a
világa: mindenről van csillagszórónk, ami vagy ég, vagy nem.
Éghet kicsi szikrákkal és éghet nagyon hevesen, szenvedélyesen is. Akkor égnek a
leghevesebben, ha két csillagszórót összeillesztünk, és ugyanolyan alakjuk van.
Egymásba illenek.
Ha valami nagyon fontos nekünk, akkor nagyobb csillagszórót növesztünk neki, ha
kevésbé fontos, akkor kisebbet.
Szóval, ha két ember találkozik és beszélgetni kezdenek, akkor egyre jobban
belelátnak egymás lelkébe, és jobb esetben gyönyörködnek egymás
csillagszóróiban, egymás lelkének igazságaiban. Ekkor ilyeneket mondanak:
„Tényleg? Te is így gondolod? Ugye, hogy ez a legszebb könyv?! Nem hittem volna,
hogy Te is olvastad! Jaj, de nagyszerű!” - ha éppen egy könyvről van szó. Ez
tényleg nagyszerű élmény. Illesztgetik a csillagszórójukat...
Csakhogy ugyanez a két ember rátalálhat más témára is, azaz más csillagszóró is
szóba kerülhet.
Ha ez – mondjuk – a politika, a fogyókúra vagy a perzsa macskák szőre, akkor
előfordulhat, hogy az egyiküknél kör alakú csillagszóró lesz, amelyik pattogó
szikrákkal ég, ugyanakkor a másik ember világában ezen a helyen háromszögű
csillagszóró van, amelyet sosem gyújtottak meg, és olyan kicsi, hogy alig látszik.
Hirtelen mindenki érezni fogja, hogy „hidegebb” é „sötétebb” lett. Ez már nem lesz
a továbbiakban feltétlenül egyszerű helyzet.
A férfiak és a nők világában nagyon gyakran máshol égnek a csillagszórók, és még
véletlenül sem hasonló formájúak, nagyságúak. Ez okozza a legtöbb nehézséget.

28
Különösen egymás szeretetében. Hogyan értem ezt?
A következőképpen:

Mielőtt úgy döntesz,


hogy boldoggá akarsz tenni valakit,
értened kell az Ő csillagszóróihoz.
Ez azzal kezdődik,
hogy meg kell figyelned a lelkét.
Meg kell ismerned a csillagszóróit,
hogy hol vannak,
mennyire fontosak a SZÁMÁRA,
és hogyan égnek.
Ha ezt elmulasztod,
és csak próbálkozol Őt jól szeretni,
magadból kiindulva, a magad módján,
akkor csalódni fogsz,
mert NEKI más lesz fontos,
amit TE elfelejtesz megismerni.
A férfiak és a nők egyaránt sokat panaszkodnak arról, hogy mennyi mindent
megtesznek a másikért, de a másik nem értékeli kellőképpen a szeretetüket. Hát,
íme annak a tünetegyüttese, amit csak egy a „Csillagszóró Akadémián” szerzett
diploma hozhat helyre.
Ha találtunk a másik lelkében egy olyan kicsi csillagszórót, amely nem ég, de
nekünk nagyon fontos, megpróbálhatjuk egy ideig hozzáérinteni a saját
lobogásunkhoz, hátha meggyullad. A tűz terjed ugyanis. Ilyen a természete. Igenis
képesek vagyunk egymással megszerettetni új dolgokat, felcsigázhatjuk egymás
érdeklődését a számunkra kedves dolgok irányában, de TUDNUNK KELL, hogy
mikor elég és mikor reménytelen.
Természetesen nagy harmónia csak akkor lesz köztünk, ha a legnagyobb, a
legfontosabb csillagszóróink összeillenek, vagy nem zavarják egymást.
Egy pár szeméből, ahogyan egymásra néznek, mindig kiolvasható, éppen mennyi
csillagszóró világítja be lelkük közös részét.
Vannak olyan emberek, akiknek a csillagszórói annyira hidegek, hogy a mi
ragyogásunkat is képesek lehervasztani. Erre vigyáznunk kellene, mert szükségünk
van önmagunkra, hiszen a csillagszóróink hozzánk tartoznak.
Hát, eddig tartott a hasonlat, de talán sikerült egy kicsit átadnom abból, amit én
tapasztaltam.
Közben jutott eszembe, hogy volt egy barátnőm, akinek a példája szintén erről
mesél. Ő mindig azt hitte, hogy finom, meleg vacsorával kell várnia a férjét, mert –
a „Csillagszóró Akadémián” szerzett diploma híján – úgy gondolta, a férjének ez a
legfontosabb, amire mindig vágyik. (Tudod, ez is egy „klasszikus női” elképzelés „a
férfiakról” - ami néha tévedés.)
Legnagyobb meglepetésére, amikor a férfi elköltözött, utolsó levelében a
következőt írta csalódott barátnőmnek, aki elmondása szerint a lelkét is kitette
ezért a férfiért:
„Tudod, Drágám, én mindig nagyon becsültem, hogy Te minden nap ennyit főzöl,
de én inkább arra vágytam volna, hogy elolvasd azt a néhány remek könyvet, amit
mindig ajánlottam Neked az elmúlt nyolc évben, de Te sosem olvastad el.
Többször elmondtam Neked, hogy számomra mennyire fontos lenne, hogy
esténként beszélgessünk, de Te a mai napig azt hiszed, hogy nekem a vacsora és a
tiszta konyha fontosabb, mint a beszélgetés.
Ez, persze, nem így van.
Még azt is megtettem néha, hogy beugrottam vacsoráért a sarki étterembe és
elhoztam, hogy legyen időnk egymásra. Azt akartam, hogy vedd észre, milyen
fontos lenne ez nekem, de akkor megint nekiálltál a mosogatásnak.
Neked mindig fontosabb maradt az, amiről úgy HITTED, hogy engem boldoggá

29
tesz.
Az igazság az, hogy az utolsó két évben már feladtam.”
Szomorú történet, hiszen talán meg lehetett volna menteni a dolgot. Ugyanakkor
talán emlékszel, Anna, hogy az összeillőségről már írtam Neked. Ez tulajdonképpen
csak egy másik vonatkozása a dolognak. Nem visz mindig előbbre, ha azzal töltjük
az életünket, hogy rendszeresen más csillagszóróit gyújtogatjuk. Néha szükség van
rá, néha fontos és néha elkerülhetetlen. De a párunkkal való együttlétnek többről
kellene szólni.
Az élet más területein annyit kell harcolnunk másokkal, annyi nehézséget kell
leküzdenünk. Szükségünk van arra, hogy a párunkkal alapvetően egyetértésben,
egymást megerősítve, támogatva, összhangban éljünk. Nekünk a Nagyapáddal –
szerencsére – sikerült.
Azt hiszem – és bocsánat a hasonlatért, de ilyen idős korban már megengedheti
magának az ember -, hogy ugyanez a helyzet a szeretkezésnél is. Nem az a fontos,
hogy a férfi mit HISZ arról, hogy mi jó nekünk, nőknek. Az a fontos, ami tényleg az.
És – őszintén szólva – minden huszonkét éves lány tudja, hogy milyen
figyelmetlenek tudnak lenni egyes férfiak. (Az más kérdés, hogy mi pedig
hallgatunk... és arra várunk évekig, hogy mindent kitaláljanak.)
Most búcsúzom ismét, és sietek a konyhába...
Csókollak Benneteket nagy szeretettel!
Nagyanyád
Ez volt az első levél, amelynek az elolvasása, már nem jelentett akkor
„megrázkódtatást”. Úgy tűnt, kezdek hozzászokni az újabb és újabb „szigetekhez”,
melyeken már ismerős érzés volt lépkedni. Ling mama – a fotókról ítélve –
tagadhatatlanul gyönyörű nő volt, de most már kénytelen voltam azt is elismerni,
hogy éppen olyan jól tájékozódott az érzelmek és a kapcsolatok dzsungelében,
mint nagyapám.
Az az érzésem támadt, mintha mindegyikük ugyanazt tudná, csak okosan
beosztották volna egymás között, hogy ki miről ír a levelekben. Volt valami nagy
hasonlóság, valami megmagyarázhatatlan szellemi összhang ezekben. Olyan volt
olvasni Őket, mintha egy tengeri háromárbocos dülöngélne a szélben egyszer
jobbra, azután a másik irányba, de mindig lehet tudni, hogy a vitorlák és árbocok
ugyanazon hajóhoz tartoznak, amely egy határozott irányba halad.
Belegondoltam, micsoda élmény lett volna mellettük élni, belehallgatózni a
beszélgetéseikbe, részese lenni ennek a harmóniának, az Ő életüknek. Szerettem
volna ott lenni a vacsoráikon, látni, ahogy ősz hajjal is megfogják egymás kezét az
erdei séta közben, és hallani, ahogy mindegyikük másként meséli el, hogyan
ismerkedtek meg ott, az oslói katedrálisban.
A legérdekesebb az volt, hogy könnyedén el tudtam Őket képzelni. Olyan
természetes módon lettek a fantáziám részei, hogy magam is csodálkoztam.
Ekkor eszembe jutott, amit nagyapám írt az ideákról, és arról, ahogyan ezek
manapság eltűnnek a reménnyel együtt. Rájöttem, hogy az Ő ideáik, az Ő álmaik,
amiket meg is éltek, amikre példát mutattak, vakító fényű, hatalmas
csillagszórókként égnek a lelkemben. A levelek meggyújtották bennem azokat a
célokat és vágyakat, amelyeknek a létezéséről én még nem tudtam, de amelyek
arra vártak, hogy felébresszék őket.
Megértettem, hogy az Ő küldetésük és halhatatlanságuk valósult meg ezzel.
Éreztem, hogy örökre a szívembe zártam Őket, az álmaikat, és nem tudtam mást
tenni, csak behunytam a szemem és hagytam, hogy „lelkem karácsonyfája”
fényárban ússzon...
MÁSODIK NAP
Tíz óra előtt pár perccel az egyik tavi hidroplán marcona pöfékelésére ébredtem.
Nem volt nehéz rájönnöm, hogy még mindig az Inari-tó partján vagyok, a kis
házikóban. Erre hívta fel a figyelmemet olvasófotelem kemény karfája is, amely
elszántan és hideg határozottsággal akadályozott meg abban, hogy rutinszerűen a
másik oldalamra forduljak. Továbbalvási szándékom csendesen dédelgetett

30
illúzióját véglegesen a kakukkos óra állandó lakója vette el, amikor ünnepélyes
keretek között bejelentette a 10 órát.
Nővérem hívó kiáltásai egyértelművé tették, hogy a hidroplán nem üresen
érkezett. Kicsit zokon vettem, ahogy az élet kérdezés nélkül betört abba a
meghittségbe, amely a házikó, a levelek és közöttem az éjszaka folyamán kialakult.
Ez az érzésem azután gyorsan tovatűnt, amikor negyed óra múlva a reggeli kávé és
a friss vajaskalács illata töltötte be a nagy ház étkezőjét, ahol már együtt ültünk, mi
hárman – testvérek.
Ezen a reggelen úgy tűnt, mintha a köztünk lévő nyolc év korkülönbség
összezsugorodott volna. Úgy éreztem, hogy jobban, sokkal jobban közéjük
tartozom, mint valaha. Persze gyorsan elhárítottam mindenfajta érdemi választ
arra az érdeklődésre, hogy „Na, mi van? Mesélj már! Elolvastad őket?”. Nehéz lett
volna bármit is mondanom. Minden kimondott szóval csak egyre jobban
belebonyolódtam volna a felismert igazságok pókhálószerű összefüggéseibe. Azt
hiszem, megértették.
Bátyám felajánlotta, hogy reggeli után megmutatja nekem nagyapa kenuját,
amivel vízre szállhatok, és kicsit barangolhatok a gyönyörű kis szigetek között,
amelyek az Inari-tavat annyira vadregényessé teszik. A zuzmóval benőtt erdei
sziklák, a sodrásmentes tiszta víz, az illatos fenyő- és nyírfaerdők igazán alkalmas
terepet biztosítottak egy magamfajta kalandor számára. Hamar átláttam, hol
fogom folytatni a levelek olvasását... mint önkéntes Robinson.
A Nap ragyogóan sütött ránk, amit a vízparton csak napszemüvegben volt
tanácsos élvezni. A kenu kopottas és kicsit fakó festékében visszaköszönt a jól
ismert okker és kék színvilág; a díszítése is tagadhatatlanul indián ihletésű volt. Kis
fészerben porosodott, közel a vízparthoz, ami kívülről egy régi szaunafülkének
nézett az ember, talán az is volt korábban. A pókok valószínűleg azóta is
visszasírják háborítatlan nyugalmukat, hiszen igencsak rájuk ijesztettünk a
takarítás közben, ahogy a por enyészete alól elővarázsoltuk a kenu eredeti színeit.
Visszamentem a kis házikóhoz és magamhoz vettem a leveleket. A hátizsákban
elfért még némi ételféleség, amiről jobbnak láttam magam gondoskodni a
karmából, hiszen akkor én már tudtam, hogy nem érek vissza ebédre.
- Azért, mielőtt lemegy a nap és hideg lesz, találj haza! - kiáltott utánam bátyám,
kifejezve ezzel, hogy érti, miről szól számomra ez az utazás.
Fantasztikus érzés volt, ahogy a kenu szelte a sima víztükröt, és a verőfényben
élveztem a hűs levegő áramlását az arcomon. Ezen a nagy tavon igazán szabadnak
éreztem magam. Ligetes erdők a parton, kicsi bungalók, és az a csend, amely a
tágas térben a tó felett lebegett, hangsúlyozva minden nesz jelentőségét,
elvarázsolt. A kenu – amely ügyes kis „siklónak” bizonyult – stabilan szelte a vizet,
és a kis hullámok csendes csobogással hagyták el a „hajó” orrát.
Úgy döntöttem, egy kellően kicsi szigetecskét nézek ki magamnak, amely már csak
méretéből adódóan is egyértelművé teszi mások számára, hogy a sziget foglalt. Így
világos lesz, hogy nem kell és nem érdemes kikötniük rajta. Persze, szándékoztam
integetni minden arra járó csónak ismeretlen utasának, távolról szeretve Őket.
Valójában a hidroplánok fel- és leszállása is érdekelt, amit egy nagy sziget
belsejéből nem láthattam volna, így választásom az általam „Szőrmók”-nak
keresztelt kis szigetre esett, amely alig volt nagyobb egy teniszpályánál, viszont
nagy parti szikláit is szürkéskék zuzmó fedte. Arra gondoltam, milyen szerencse,
hogy errefelé nem nőnek kaktuszok, mert amilyen igénytelenségre vannak
kárhoztatva ezek az északi növények, sok kicsi kaktusz is boríthatná a szigetemet.
A partraszállás így sikeres volt, és boldog örömmel sajátítottam ki önmagamnak e
talpalatnyi szárazföldet.
Elhelyezkedtem a habszivacs matracomon és elővettem kincseimet. A nap
kellemes melegen sütött, és én újra kielégíthettem tudásszomjamat a levelekből.
Már „tudtam, hogy nem tudok” eleget, ezért már vágytam az újabb ismeretek után.
Emlékeztem, hogy ez nem így volt az olvasás kezdetén, de most már biztos voltam
benne, hogy mindarra szükségem van, amit ezek a levelek elmondhatnak nekem

31
az életről. Így tehát örömmel vettem kézbe és bontottam ki nagyapám következő
levelét...

Finnország, Inari5A.
2000. április 1.

Kedves Robert!

Ma a bolondok napja van, így – mint öreg bolond – ezt nem hagyhatom ki, írnom
kell Neked. Mondjuk a bolondokról. Hiszen tudod, hogy a királyi udvarokban Ők
voltak az egyetlenek, akik őszintén elmondhattál, amit gondoltak, azaz Ők őrizték
meg valódi önmagukat egyedül.
Azt hiszem, a legnagyobb bolondság, amit mi emberek szokásos módon
elkövetünk, hogy nem maradunk bolondok. Pedig tényleg a legnagyobb hiba, ha
úgy érünk el bármilyen célt, hogy közben meghal bennünk valami önmagunkból.
Tudom, hogy miről beszélek, mert sokszor megtettem én is. A világ legrosszabb
„üzlete”, Robert! Vigyázz vele! Légy bolond! Fontos dolgokban légy mindig
önmagad! Ne légy árucikk semmilyen piacon, ne vidd a lelkedet a vásárra! Mert
amikor már visszacsinálnád, akkor az árust már sehol sem fogod megtalálni.
Szerintem ez az üzenete a bolondok napjának, és már csak ezért is örülhetünk,
hogy fennmaradt. Na, erről ennyit, kedves unokám...
Térjünk vissza az öreg indiánhoz? Legyen hát. Tudod, Robert, amikor a jellemnél az
öreg megemlítette a szokásokat, ezzel kulcsot adott a kezünkbe. Mert a szokások
mindig árulkodnak az emberben rejtőzködő meghatározó tulajdonságokról. Ez egy
nagyon izgalmas téma! Semmi mást nem kell tenned, csak kinyitod a szemed és
fülelsz. Szokásokat keresel. Például ilyen mondatokat keresel:
-A vasalást nem én szoktam csinálni...
-Nem szoktam sportolni, de néha elmegyek...
-Nem szoktunk színházbérletet venni...
-Mi ezt nem szoktuk megünnepelni...
-Nálunk nem szokás az, hogy...
-Nálatok így szokták?...
-Én nem szoktam beszélni közben...
-Nem hiszem, hogy szokást kéne csinálnunk abból, hogy... stb.
Szóval, ha figyelsz az ilyenekre és összeállítod a mozaikképet, sokféle
meglepetéstől megkímélheted magad. Az emberre jellemző, hogy mit szokott
csinálni a szabadidejében, hogy milyen könyveket szokott olvasni, hogy milyen
filmeket szokott megnézni... stb.
Próbáld ki magadon, Robert! Írd össze egészen őszintén azokat a dolgokat,
amelyeket rendszeresen megteszel. Meg fogsz lepődni, hogy mennyi mindent
elmond Rólad.
A megfigyelt dolgok általában hasonló irányba mutatnak. Megfigyelhetsz,
felfedezhetsz irányultságokat, tendenciákat. Lehet, hogy éppen valaminek az
állandó HIÁNYA a jellemző, és ezt kell észrevenned. Mindenesetre a „fa törzse”
fontos.
Ráadásul nagyon sokat elárul annak megítéléséhez, hogy valaki számodra „bögre”
vagy „kristálypohár”.
Általában komoly oka van annak, ha valaki soha nem jár táncolni, tz éve nem volt
nyaralni, sosem szokott célokat kitűzni öt évre előre, nem szokott kacagni, nem
szokott fogorvoshoz járni, vagy nem fejezi be, amit elkezdett. Ezek NEM
jelentéktelen apróságok. Ezek világítótornyok! Összefüggéseikben kiadják a
zátonyok vonalát. Majdnem mindig.
Gyermekkoromban az egyik kedves barátom apja azt mondta nekem: „Ne feledd,
fiam, hogy a szokások és a tények makacs dolgok!”. Persze mi akkor elintéztük ezt
egy vállrándítással, és nem tartottuk magunkat ehhez. Később már nagy árat

32
fizettünk a tanulságért.
„A felnőttek furcsák néha.” - mondja a Kis Herceg Saint-Exupéry híres könyvében.
Nem is hinné el az ember, hogy mennyire. Hallottam egy fiatalemberről, aki az
almacsutkákat és a szemetet rendszeresen a szekrény tetejére rakta fel, míg meg
nem telt a nagyszekrény, és le ne nem gurult róla minden szemét. Új asszonya
számára csak akkor derült ez ki, amikor házasságkötés UTÁN elmentek nászútra,
és útközben először ugrottak fel a férfiú vidéki lakására!
Volt egy szomszédom, akinek az volt a szokása, hogy minden jelentősebb
házassági konfliktust úgy „oldott meg”, hogy öt napig nem beszélt a férjével, nem
volt hajlandó beszélgetést kezdeményezni. Volt olyan, hogy hét napig meg se
szólalt! Bár ez az őrültség elég magas foka, képzeld, még büszke is volt magára,
hogy ezt meg tudja tenni.
A szokások mögött mindig meghúzódik valamilyen sajátos elképzelés, hit vagy
meggyőződés arról, hogy mi jó, mi rossz, mi fontos, mi nem az... stb. Erre is utalt
az öreg indián. Mert ha jól megfigyeled, Robert, a saját életformádat mindig Te
alakítod ki, a szokásaiddal együtt. Mindig Te egyezel bele az életed alakulásába.
A szándékaid elkeverednek a lelkedben azokkal az információkkal,
tapasztalatokkal, amelyeket felszívsz magadba, és idővel, a döntéseiden keresztül,
lassan kikristályosodnak a szokásaid.
Persze, mások hatnak Rád és befolyásolnak, de soha nem Tőled függetlenül.
Van olyan férj, aki sose mond „Nem”-et egy hölgynek, mert már a gyermekkorában
kialakították Benne azt a szokást, hogy mindig „szófogadó, jó fú” legyen, és mindig
tegye meg, amit az anyja akar. Van olyan nő, akit szintén erre neveltek. Ők lesznek
a családi társadalom „rabszolgái”. Ha nem kapnak észbe, egész életükben csak
mások életét fogják kiszolgálni. Mert szokásukká vált, hogy úgy gondoljanak
magukra, hogy Ők „nem léteznek”, egyszerűen nem számítanak.
Persze, ennek az ellentéte is lehetséges. Néha elképzelhető, hogy harmincöt-
negyven éves koruk körül az emberek „átesnek a ló túlsó oldalára”. Miután valaki
negyven évig egy bizonyos „szokásos” irányba menetelve ráeszmél, hogy nem a
saját életét élte, néha hajlamos hirtelen sarkon fordulni, „otthagy csapot-papot”, és
az ellenkező irányba indul, kizárólag önmagával törődve. Megpróbálja bepótolni a
bepótolhatatlant, ahelyett, hogy a HELYES középúton haladna, a harmónia útján.
Csak érdekességként jegyzem meg, hogy ez az „inga-effektus”, ami a teljes
önfeladás és az egoizmus között hirtelen váltásokban néha megfigyelhető az
életben, másképpen ugyan, de a táplálkozásban is fellelhető. Gondolj csak bele,
hagy ha délelőtt sok édességet ettél, akkor délután biztos sós ételt fogsz kívánni. A
keletiek egy teljes táplálkozási rendszert is felépítettek ezen végletek kivédésére,
amely Nyugaton a makrobiotika névre hallgat. Még rákbetegeket is képesek
gyógyítani vele, azáltal, hogy a kiegyensúlyozott harmónia gyógyító erejét hirdetik
(pl. soha nem ajánlanak fogyasztásra nagyon édes ételt sós ellensúlyozás nélkül és
fordítva). Ha finomat akarsz enni, Robert, majd próbáld ki a mazsolás,
szegfűszeges, pirított hagymás lencselevest! Megéri...
Nem csak azért tértem ki erre, mert éppen ebédidő van, és Csingi éppen valami
különleges őzpörköltet készít (sült almával és currys rizzsel), hanem azért, mert
szerintem a szokások legfontosabb, pozitív jellemzője az életben, ha azok
MÉRTÉKLETESEK.
Ez nem a szenvedély hiányát jelenti! Nem a valódi, teljes részvétel 50%-os hiányát
jelenti. Nem!
A mértékletesség csak annyit jelent, hogy elkerüljük a végleteket, azaz a
túlzásokat, amelyek már nem támogatják az élet virágzását, hanem gyengítik.
Ellentéte lehetne a mánia. Hiszen a mániákus ember nem tudja leállítani a pörgést
egy irányba..., nem tudja. Hol a határ, és ezzel kárt okoz. Márpedig az élet mindig
szabályozza önmagát. Az a sportoló, aki pl. mániásan fut, gyorsan tönkreteszi az
ízületeit, így képtelen lesz folytatni tevékenységét.
Ha azt látod, hogy valakinek az a szokása, hogy már három éve naponta kétszer
edzésre jár, feltevődik a kérdés: vajon valójában miért? Hacsak nem az Európa-

33
bajnokságra készül...
a MÉRTÉK tehát legalább olyan fontos jelzőbója, mint maga a szokás megléte vagy
hiánya. Ha valaki nem költ éppen könyvre vagy színházra, az lehet éppen ésszerű.
De ha soha sincs így, vagy – éppen ellenkezőleg – rendszeresen így van, az már
egy olyan szokás, amelyre érdemes némi figyelmet szentelni, hiszen mögötte
mindig valami „érdekes” meggyőződés vagy eltökéltség van.
Fiatalabb koromban volt egy barátnőm, akinek szemmel láthatólag az volt a
mániája, hogy nevelje és csiszolja a férfiakat. Ez azt jelentette, hogy folyamatosan
le- és kiértékelte, amit tettem, vagy mondtam. A teniszpályán azt hallottam:
„Hagyd azt a labdát, már kiment a pályáról! Na, pörgősebben játsszál már,
elalszom!”, a táncparketten „Vedd már észre, hogy én hogyan tartom a kezem! Így
tartsd!”, a konyhában „Miért mosogatsz, ha ilyen maradt itt ez a pohár!
Istenem,még a mosogatást sem lehet Rád bízni!, amikor pedig az autómat
vezettem,.. .hm, azt inkább a képzeletedre bízom. (Talán egy hétig bírtam...)
Bár itt a stílus is leszerepelt, talán jó példa a rossz szokások, a jellem és a mérték
problémájára. Az erőszakkal történő nevelés mániássá, kényszeressé tesz.
Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha a szülők - tudva a fentieket - nem tennék a
gyermekeiket mániássá, egyoldalúvá vagy kényszeressé, miközben jó szokásokat
alakítanak ki Bennük.
Talán hasznosak lesznek számodra ezek a gondolatok, de most élvezd a tavaszt,
kedves Róbert, légy szabad és szerelmes, mint ahogyan mi is ezt tesszük Csingivel.
Isten áldjon, Fiam!

Szeretettel, Nagyapa

Ahogy ittam a napsütésben nagyapám szavait, eszembe jutott, hogyan figyeltük ki


gyermekkoromban egy kedves süni „szokásait” a kertünk végében. Nagyon
óvatosnak kellett lennünk, mert ha „Őkelme” észrevett bennünket vagy akár csak
az árnyékunkat, mindjárt „viselkedni” kezdett. Arra gondoltam, ez az emberekre is
igaz.
Pihenésképpen hanyattfeküdtem, továbbra is élveztem a napsütést, és
eljátszottam a gondolattal, hogyan fogom megfigyelni Clara szokásait. Csakhogy
azonnal rájöttem, hogy elhibázom a dolgot, hiszen még gondolatban is kiköpettem
Vele a rágót a színházban. Egyből „korrekciós kényszerem” támadt, mihelyt arra
gondoltam, milyen rossz szokásai lehetnek majd. (Azt hiszem a fizikus
Heisenbergnek volt igaza, amikor azt mondta, hogy a megfigyelő és a megfigyelés
ténye befolyásolja a megfigyelés eredményét...) Felfedeztem, hogy egyáltalán
nincs türelmem hozzá. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a „világ jelen állapotában,
amikor a dolgokat jobb irányba kell megváltoztatnunk...” nem engedhetem meg
magamnak a szemlélődés luxusát és a megfigyelés „pótolhatatlan
időveszteségnek” tűnik.
Tudtam, hogy vesztésre állok, mert ennek a hozzáállásomnak az lesz az
eredménye, hogy „Süni begubózik és tüskés lesz”, ráadásul sose tudom meg, hogy
merre akart menni eredetileg, azaz valójában milyen szokások tarkítják tüskés
személyiségét. Rádöbbentem, hogy a magam számára kell tudnom megválaszolni
a következő egyszerű kérdést, ami megoldja ezt az egészet:

Az a cél, hogy Süni EREDETI természetét és


szokásait megismerd, vagy az, hogy Süni olyan
szokásokat vegyen fel, ami neked tetszik?

Aki ELŐBB dönt egy Süni sorsáról, minthogy megismerte volna, annak az az érdeke,
hogy döntésének helyességét igazolja, tehát Süninek olyannak kell maradnia, vagy
olyanná kell válnia, amilyennek Ő elképzelte. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha
csiszolni és idomítani kezdi, mert egyébként Süni VALÓDI arca egyszer csak

34
előtűnik, ami roppant kellemetlen volna. Kiderülhetne, hogy „a döntőbíró” tévedett.
Így válik roppant fontossá, hogy a valóság még egy pillanatra se látszódjon a maga
teljességében. Ebből viszont az következik, hogy az emberünk türelmetlen és
valószínűleg kíméletlen lesz Sünihez.
Ha azonban valaki előbb megfigyel, és csak ezután dönt, az megengedheti
magának a VALÓSÁG megfigyelésének luxusát, hiszen nincs mit védenie.
Ezen a ponton elégedett voltam a „megoldással”, annál is inkább, mert ez a
nézőpont számomra is biztosított némi esélyt a párválasztási játszma
megnyerésére; sőt mi több, új megvilágításba helyezte a „bögre vagy
kristálypohár”- dilemma kialakulását.
Ebben a pillanatban – becsukott szemem elől – egy hidroplán szárnypárja takarta el
a Napot, amely 20 méter magasan, pöfékelve készült felettem a leszálláshoz, nem
messze a szigetemtől. Ahogy elővettem a távcsövet a táskám mélyéről, még éppen
jól láttam, amint a „madárka” két narancssárga tappancsa különleges surrogásával
eléri a víz felszínét. Imádtam ezt a látványt. Mindig úgy gondoltam, hogy ez a világ
azért ennyire szép és sokszínű, hogy tobzódhassunk a gyönyörben, amikor
ránézünk. Hát, íme a hidroplán leszállása: a mérnöki pontosság, az emberi
találékonyság és az arányos szépség szimfóniája.
Úgy döntöttem, kissé árnyékosabb helyre költözöm. Az a néhány idősebb fa, amely
a szigetet őrizte az olyan betolakodóktól, mint pl. én, kellő árnyékot biztosított az
akkor már delelő Nap elől.
Kettő közülük éppen olyan távolságra volt egymástól, hogy kiköthettem rá azt a
függőágyat, melyet véleményem szerint nagyapám se véletlenül tartott a kenu
orrában. Fejembe húztam a napellenzős sapkámat, nagy nehezen elhelyezkedtem
a függőágyban, és mint aki a mennyországban sütkérezik a kényelem és a tudás
istenének oltára előtt, ráérősen olvasni kezdtem nagyanyám újabb levelét...

Finnország, Inari5B.
2000. április 1.

Drága Anna!

Azt hiszem, eljött az ideje annak is, hogy a romantika és érzelmek után a pénzről is
ejtsünk néhány szót. Azért is kezdem egyből ezzel a levelemet, mert rosszul
érintett, hogy egy nagyon régi, kedves jó barátnőm, Rosa, írt most nekem
Indonéziából rossz híreket. Őszintén szólva felzaklatott, de, azt hiszem, Te is meg
fogod érteni, hogy miért...
Tudod, Rosa a szomszéd lány volt, akit édesanyám is nagyon kedvelt. Gyakran
áthívtuk egymást és a szüleink is nagyon jóban voltak.
Most írta meg az igazat az életéről, most, hogy elvált a férjétől. Nem tudom, hogy
eddig miért nem osztotta meg velem ezt, de tudod, Anna, mi, nők, legtöbbször
még a legjobb barátnőinknek se mondunk el mindent...
Azt írja, hogy több mint ötven év után elvált, és mindenét elveszítette, pedig
lángoló, nagy szerelem adatott Nekik. Tanúsíthatom.
A fiú orgonaépítő volt és a szobrászathoz is értett. Emlékszem rá, amikor Rosa
először mutatta be nekem. Gyönyörű férfi volt, lángoló, kedves és okos sötétbarna
szemekkel. Gikkónak hívták. Az a fajta férfi volt, akire önkéntelenül is visszapillant
az ember...
De, sajnos, az üzlet stagnált és a fiú nem értett máshoz. Az esküvőre is úgy kértek
már kölcsön. Rossz „ómen” volt. Az is, hogy a fiú gyűrűje elrepedt az esküvő utáni
napon.
A barátnőm szülei segítettek Nekik, amikor tudtak, de a papa kórházba került, és
így másra kellett a pénz. Nem volt más választásuk, jelzálogba adták Gikko autóját.
Egy darabig, kétszer-háromszor ez kisegített Őket, voltak alkalmi munkák, de
csakhamar elúszott az autó. Ekkor jöttek az ékszerek. Most tudtam meg Rosa

35
leveléből, hogy azt a gyűrűt is beadták zálogba, amit még én ajándékoztam
Rosának huszadik születésnapjára. Nem volt más választásuk, az infláció évi 20%-
osra emelkedett, és ott volt a munkanélküliség, az első gyerek, na és a szerelem.
Két év telt így el, de a helyzet csak rosszabbodott. Az országban szó sem lehetett
orgonaépítésről és a művészeteket sem támogatták. Nem volt megrendelés, és
Gikko már régen egy fatelepen dolgozott, mint fizikai munkás. Ekkor megtették azt,
amit sosem akartak megtenni: beadták záloghitelre fedezetként Rosa
aranyfuttatásos porcelán edénykészletét, amely a szülői házból származott, a
nagymama nászajándékaként. Beadták, és négy hónap múlva sem tudták kifizetni.
Elveszítették. Rosa már tudta, hogy nagy bajban van.
Amikor a gyermeknek gyógyszert kellett venni, mert belázasodott, és a doktort is
kihívták, pénzt kellett szerezni. Gikko rosszul oldotta meg a helyzetet: sikkasztott.
A gyermek és a család megmenekült a válságtól, de Gikko belül valójában
összeomlott, és elveszítette az önbecsülését. Szerencsére a dolog jogi értelemben
elsimult.
Amikor Gikko fél év múlva egyik reggel elkérte Rosa – még megmaradt –
karikagyűrűjét, hogy zálogba adja, az volt a vég. A pénztelenség felőrölte az egész
életüket, az önbecsülésüket, a reményeiket, majd végül – a szerelmüket is.
Rosa már csak tűrt és kitartott, Gikko pedig inni kezdett. Az utolsó húsz évet már
ezen a lejtőn élték le. Rosa beteg lett, és öt évvel ezelőtt egy végső nőgyógyászati
műtéten esett át. Később az egyik veséje is leállt. Amikor a második gyermekük is
kirepült, Rosa depressziós lett, amit a pszichiáterek félrekezeltek, hipnózis alatt
pedig több alkalommal megerőszakolták. Ez utólag derült ki, amikor két másik nő
állapotos lett, és a vizsgálatok igazolták az orvos bűnösségét a bíróság előtt.
Ha belegondolok, hogy szomszédok voltunk, és akár velem is megtörténhetett
volna mindez, ha nem jövök külföldre tanulni..., borzasztóan megvisel még a
gondolata is!
Anna, ne haragudj rám, hogy ilyen szörnyű levelet írok Neked! Kérlek, ne haragudj
rám! Tudod, azt minden nő tudja, hogy szüksége van arra, hogy a férje anyagi
biztonságot nyújtson a számára, elsősorban a gyerekek jövője miatt.
Természetesen a kényelmesebb élet lehetősége miatt is. De őszintén megvallva,
én ezt a történetet nem azért mondtam el, hogy arra biztassalak, nézd meg jól
George bankszámláját. Nem. Nem erre gondolok.
Rosa tragédiájának szerintem más a tanulsága. Tudniillik Rosa nem volt jó tanuló!
Ezért maradt otthon, és ezért nem jött ki velem külföldre tanulni. Sajnos nem tudta
átvenni a családfenntartó szerepét, amikor szükség lett volna rá. Nem tudtak
nyelveket sem, így ez is akadályozta Őket abban, hogy más országban
boldoguljanak. Ezért, amit minden nőnek meg kellene tanulnia, az a következő
tanulság:
Egyetlen biztonság van:
a SAJÁT TUDÁSOD ÉS A KÉPESSÉGEID.
HA AZ „PIACKÉPES”.
A mai világban egy férfi általában nem jelent biztonságot, mert a világ, a gazdaság
olyan fokon vált labilissá és veszélyessé, hogy Ők maguk sem lehetnek
biztonságban. Nincs ilyen, hogy „biztonságos állás”. Ez illúzió. Erről nem a férfi
tehet, aki melletted él.
Egyes repülők lezuhannak, a szállodákat néha felrobbantják, a nyaralást egy óriási
szökőár teheti tönkre, az üzletet pedig globális konkurensek veszélyeztetik
mindenhol. Sajnos elmúltak a régi szép idők. Új szelek fújnak, és nekünk nőknek
kötelességünk felnevelni a gyermekeinket akkor is, ha az apák sorsa – ne adj Isten!
- esetleg tragédiába torkollik. A férfiak minden jószándékuk ellenére sem istenek,
és nem várhatjuk el Tőlük, hogy ezekkel a roppant gazdasági problémákkal mindig
egyedül nézzenek szembe. Van, aki képes rá, de van, aki belerokkan. Mint Gikko.
Mert a világ megváltozott!
Rosa tanulsága az, hogy a nőknek kell tudniuk boldogulni a világban, és ehhez
SOKAT kell tanulniuk. A tudás néha az egyetlen kiút. De minden más utat is csak

36
akkor veszünk észre, ha jól informáltak vagyunk.
A szegénység megoldása is a tudásban, a hozzáértésben rejlik. Olyan dolgokat kell
megtanulni, amelyek hosszútávon is lehetővé teszik, hogy boldoguljunk, hiszen az
elavult tudással nem sokra megyünk.
Emlékszel, amikor a házasság oázisáról írtam Neked? Azt mondtam, hogy a
„házasság oázisát a beszélgetés patakja élteti”. Na, ebből az oázisból még legalább
két patak hiányzott. Az egyik a szex, a másik a pénz. Ez olyan, mint egy háromlábú
szék: ha az egyik lábat elveszed, a szék is elborul.
Az én legőszintébb véleményem ezzel kapcsolatban a következő: minden nőnek
képessé kellene válnia az anyagi függetlenség elérésére, legalább egy JÓL fizetett
állással és két nyelvvizsgával a fiókjában, még mielőtt férjhez menne, és
gyermekeket szülne a Kedvesének. Mert EZ A GYERMEKEK ÉRDEKE.
Ez a felelőssége egy nőnek önmagáért és a gyermekeiért. Nagy felelősség,
valóban.
Az a nő, aki azt hiszi, hogy ez nem így van, és nem vállalja ezt a felelősséget
IDŐBEN, az nagyon pórul járhat, HA magára marad a gyerekekkel. Az élet „a későn
jövőknek” már nagyon kegyetlen feltételeket szab.
Meggyőződésem, hogy a férfiak nem arra valók, hogy pénzautomatának tekintsék
Őket. Valójában gyakran nem is alkalmasak erre – a kissé mechanikus – feladatra.
Nem is tudom, egyik-másik nőtársunk honnan veszi a bátorságot, hogy élősködjön
a férje vagyonán, mintha ehhez erkölcsileg joga lenne. Hiszen az a pénz NEM az
Övé. Valójában az ilyen nő folyamatos családi SIKKASZTÁST követ el, amit, persze,
sikongva és felháborodottan venne tudomásul, ha egy bíróság rábizonyítaná. Ha
pedig egy nő azért megy hozzá valakihez, mert csak a férfi vagyona érdekli
valójában, akkor ez közönséges CSALÁS. Ez az igazság.
A férfiakat és a nőket NEM HASZNÁLNI, hanem szeretni és segíteni kell. Vannak
férfiak, akik remek társak, barátok és igazi vezetők egy egész életen át. A legtöbb
férfi természeténél fogva igyekszik segíteni a családjának, mint ahogy a legtöbb nő
is. Az anyagi kérdések megoldásában ugyanúgy az együttműködés a kulcs, mint
minden más területen az életben.
A pénz természetesen fontos. Örömforrásokhoz segíti hozzá az embert, és
lehetőséget nyújt arra, hogy az ember élvezhesse az életet, megvalósíthassa a
család és a saját céljait, fenntartsa egészségét. De a pénz önmagában nem tesz
boldoggá. Tudod, Anna, ha van, akkor nagyon hamar megszokja az ember, és
természetesnek veszi.
A pénztelenség hosszú távon megfojtja az életünk kiteljesedését, mert elvág
bennünket a szabadságtól. Erről minden nyugdíjból élő ember tudna mesélni, de
lehet, hogy meg sem kell szólalniuk, hogy lásd, hová jutottak.
A fentiek azt is jelentik, hogy természetesen minden férfinak el kell tudnia tartani a
családját, hiszen amikor a gyermekek kicsik, az egész család boldogulása a férfin
múlik. Ez kiszolgáltatottá teszi a nőt és a gyerekeket egyaránt. Ezért keressük mi,
nők, ösztönösen a biztonságot. Szükség van rá. Ezt a férfiaknak tudomásul kell
venniük. Ez a nők ösztönös önzése az ÉLET érdekében.
De itt is van egy középút, amely a pénz fontosságának felelőtlen leértékelése,
illetve az élősködés KÖZÖTT vezet a nők számára. Mindegyik túlzásnak tragikus
következményei vannak.
Tehát bocsásd meg nekem, Anna, hogy Rosa tragikus történetének apropóján
mondtam el mindezt. Tudom, hogy George igazán remek ember és két gazdasági
diplomátok biztonságot jelent számodra is. Tényleg, nehogy félreértsd a
szándékom! Talán jólesett egy kicsit írnom erről, azt hiszem, én is nyugodtabb
lettem az írástól, biztosan megérted ezt.
Hiszen tudod, mennyire szeretlek Benneteket...
Szeretettel csókollak, Nagyanyád
Elgondolkodtam, vajon mit tettem volna én Gikko helyében. Elvittem volna a
családomat egy másik országba? Sikkasztottam volna én is? Az ember figyelmét
néha teljesen lekötik a saját problémái, amikor azoknak a közepén csücsül.

37
Természetesen akkor már „nem látja a fától az erdőt”. Úgy döntöttem magamban,
hogy vannak élethelyzetek, amiket már nem lehet teljesen optimálisan megoldani.
Néha csak megelőzni lehet őket. Az embernek figyelnie kell a tágabb környezet
alakulását, mert amikor a dolgok felgyorsulnak, és már mi is benne égünk a
helyzetben, a választási lehetőségeink jelentősen csökkennek. Lehet, hogy idáig
eljutva már csak két rossz közül választhat az ember. Végül is van egy olyan dolog,
hogy: ELŐRELÁTÁS.
A pénzügyekről eszembe jutott az a lány is, aki egy diszkóban „lefordult” a
bárszékről és elment mellőlem, amikor megtudta, hogy csak egy tizenöt éves
autóval járok. Ugyanakkor, amikor ezt elmeséltem a bátyámnak, Ő ezt mondta:
- Rá se ránts! Mindig figyelj rá, hogy a barátnőd igenis kerüljön veled olyan
szituációba, amikor elromlik az autód és éppen nincs pénzed három hétig. Másképp
sosem derül ki, hogyan áll a dolgokhoz.
Persze konstatáltam, hogy gőzöm sincs róla, hogy Clara hogyan áll a dolgokhoz...,
csak azt tudtam, hogy egyelőre minden lány hagyjon békén a családalapítási
szándékával. Szeretném elvégezni az egyetemet és úgy tűnt, szeretném
megismerni a világot, még mielőtt semmi és senki mást nem látnék, csak Clarát.
Még sosem gondoltam rá korábban, hogy milyen házat szeretnék, de ott a
függőágyban az volt az érzésem, szívesen követném nagyapám példáját. Tisztán
láttam azt az énemet, amely lassan éretlennek tűnt az elmúlt huszonnégy óra
távlatában, és tudtam, hogy nagyon messze vagyok még attól, amit „férfinak”
nevezhetnénk. Érdekes, hogy nem féltem ezt beismerni magamnak. Már nem. Azt
hiszem, erre az állapotra mondja egy szent könyv, hogy „az igazság szabaddá
tesz”.
Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi lesz, ha Clara ezt az egészet nem fogja
megérteni. Majd beláttam, hogy ez már az Ő bizonyítványa lesz előttem. Már
tudtam, hogy az Ő felelőssége is, hogy ezekre a dolgokra figyeljen. Sőt! Hirtelen
rájöttem, hogy olyan lányt szeretnék magam mellett tudni, aki örül annak, ha én
így gondolkodom a jövőben. Mert, aki nem szereti azt, ahogyan gondolkodom, az
veszélyes lehet rám, mivel nem néz szembe a valósággal. Ezt pedig rossz előjelnek
véltem jövőbeni párkapcsolataim szempontjából...
Nem ismertem magamra! Tudtam, hogy én vagyok ott a függőágyban, de azt is
tudtam, hogy kívülről nézve ijesztően más lehetek, mint aki voltam. Megrántottam
a vállam, mint aki mit sem törődik ezzel, majd – miközben belül csak mosolyogtam,
csak mosolyogtam... - elővettem a következő levelet.
Finnország, Inari6A.
2000. április 13.

Kedves Robert!

Képzeld el, mostanában nem hagy nyugodni a gondolat, hogy azokról a dolgokról,
amelyekről Neked írok, másoknak is tudniuk kellene. Olyan nagyszerű fiatalnak
lenni, az ember ilyenkor olyan hévvel veti bele magát az életbe, de annyi keserves
csapdát nem ismer. Ez tény. Azon veszem észre magam, hogy hajnalonta,
félálomban azon gondolkodom, miként lehetne segíteni a fiataloknak. Tudod, egy
vén feltaláló sosem nyugszik... (a legjobb ötleteim mindig tusolás közben jönnek a
fürdőszobában...). Na, majd meglátjuk, hátha kitalálok valamit...
Te viszont nem ezt kérdezted, hanem azt, hogy melyik az a szokás, amelyik a
legfontosabb. Hát íme...

A legfontosabb szokásunk az kellene legyem,


hogy a szavakat NE fegyverként használjuk!

A legfontosabb szokás tehát,


hogy fogjuk be a szánkat, ha ártunk vele,

38
de legyünk őszinték és pontosan érthetőek,
ha a másiknak erre van szüksége.

A feleség, aki rendszeresen megsértődik az apróságokon és két hétig meg sem


szólal; a férj, aki rendszeresen ordít a családtagjaival, mintha a kocsmában lenne; a
nagypapa, aki mindent magába fojt; és a nagymama, akinek állandóan csak igaza
van, és ezt felháborodottan tudomására is hozza minden szomszédjának – hát
Róluk beszélek. Ők azok, akik emiatt terhet jelenthetnek a környezetüknek, mert
NEHÉZ Velük valódi kapcsolatot FENNTARTANI.
Létezik hallgatás, amely rosszabb a szavaknál, és amelyet szándékosan
„művelnek”. Ha ilyet látsz, Robert, szaladj onnan jó messzire, mert az illető
valószínűleg hajlamos arra, hogy mindig akkor hallgasson majd el, amikor Re
akarsz beszélni Vele. Láttam már, milyen az a pokol, amilyet egy ilyen „Ördög”
képes teremteni..., persze, merő „jószándékból”.
Van kényszeres kommunikáció is. Ez nem gyors feltétlenül, de erre mondjuk, hogy
„be nem áll a szája”. Nagyon nehéz elviselni, és gyakran valójában agresszívfajta,
amelynek képviselője általában meg van győződve róla, hogy a másiknak mit
kellene magában észrevennie. Nehéz Vele dűlőre jutni.
Ha valaki jót akar magának, Robert, olyan párt SZÜKSÉGES választania, aki képes
hallgatni, meghallgatni, és tud beszélni... akkor, amikor azzal SEGÍTa helyzetek
megoldásában. Ez ugyan nagyon egyszerűen hangzik, de a valóságban nem mindig
könnyű feladat. A szerencse az, hogy ennek a képességnek a megléte vagy hiánya
NAGYON gyorsan kiderül valakiről! Már, ha a másik figyel erre...
De a legfontosabb itt is az, hogy kialakul-e a harmónia két ember között a
hétköznapokban. Két csendesebb ember néha remekül elvan együtt, sőt, lehet,
hogy Nekik van a legkönnyebb dolguk, feltéve, ha egyiküknek sincs igénye több
beszélgetésre. Az más kérdés, hogy talán sokkal hosszabb ideig fog eltartani, hogy
igazán megismerjék egymást.
Van a kommunikációval történő félrevezetésnek néhány olyan, egészen
hétköznapi, és széles körben elterjedt fajtája, amelyek hatásukat tekintve sokat
tudnak rombolni egy szépnek induló szerelmi kapcsolaton. Ezek a megsértődés, a
hisztizés, és a valódi vélemény elhallgatása. Nem ismerek olyan embert, aki –
legalább néha – ne alkalmazná valamelyiket. De vannak emberek, akik ezzel
zsonglőrködnek egész nap még a munkahelyen is. Na, és persze otthon.
Rutinszerűen. Tapasztalatom szerint ezek mindegyike „szemfényvesztés”, és több
kárt okoz egy kapcsolatban, mint hasznot. Ha valaki boldog akar lenni, jobban
teszi, ha leszokik ezekről.
Próbáltam megfigyelni kislányoknál, hogy milyen korban kezdik elsajátítani, pl. a
sértődést, de nem tudtam elég fiatal korban megvizsgálni ezt ahhoz, hogy ne
találjam meg. Olyan, mintha mindig ott lett volna. Hároméves korban már teljesen
kifejlődve láthatod a megnyilvánulásait, amit egyes anyukák folyamatosan
megerősítenek a lányaiknál. Nagy szerencse Robert, ha olyan nőt ismersz, aki nem
alkalmazza ezeket arra, hogy rejtett módon befolyásoljon Téged.
Persze a helytelen megoldásokat „ezen a térfélen” is megtalálod. Vannak férfiak,
akik „bezárják” asszonyaikat a négy fal közé, mondván, hogy „túl szép a
feleségem, nem engedhetem, hogy szabadon lófráljon”. Ismertem ilyen férfiakat,
nem is egyet! Meg sem fordult a fejükben, hogy a feleségük ember volna. Úgy
kezelték a feleségüket, mint egy „háziállatot”. A stratégia az, hogy – a
gyermekszülés után – a gyönyörű és kedves asszony kényelmes élet utáni
vágyakozását a férj úgy használja ki, hogy „bezárja”. Elvágja a barátságait, „nem
kell” visszamennie dolgozni, így a nő lassan informálatlanná válik, tudása
szakmailag elavult lesz, később kicsit elbutul és ellustul, munkahelye és üzleti
gyakorlata természetesen nincs. Marad – jobb esetben csak tíz-tizenöt évig – egy
készséges „háziasszony-rabszolga”, aki tudja, hogy otthon kell maradnia a
kalitkában, és még örül is neki. Volt olyan ismerősöm, aki tizenhat év után jött rá
erre. Meg arra is, hogy közben tizenkét éve megcsalja a férje.

39
Tehát az emberek néha durva játszmákat játszanak a kapcsolataikban, ahelyett,
hogy őszinte és elfogadó szeretettel elérnék, hogy „az igazi találkozás” létrejöjjön
közöttük.
Itt sem figyelnek az ÁRRA, amit ezért fizetniük kell!
Pedig az ár, a meghittség és a feloldódás hiánya lesz. Ami marad, azt úgy hívják
még a legjobb esetben is, hogy ELKÜLÖNÜLTSÉG. Ekkor a párok már csak
„használják” egymást. Ez afféle belső kirekesztettség, magány. Valószínűleg kicsit
hasonlít a „pokolra”.
Azt hiszem, hogy ezt kicsi korban kezdik el előkészíteni. Talán azzal ahogyan
rákényszerítenek bennünket a szüleink, hogy azt tegyük, ami Nekik tetszik, és így
feladjuk önmagunkat. Ez végül is büntetéssel történő idomítás, megértés nélkül.
Néha – tévesen – nevelésnek is hívják. Hogy ezután mi történik, azzal kapcsolatban
hallgasd meg újra a Pink Floydot..., talán még emlékszelA FAL című albumukra!
Szerintem zeneileg és tartalmilag is remekmű...
Eláruljuk önmagunkat, és azután később minden területen problémáink adódnak
ebből. Eláruljuk az álmainkat, és meghal bennünk valami. Csak nem tudjuk, hogy
MI haltunk meg. MI voltunk az a valami.
A megoldás és a rehabilitáció eszköze az őszinte és teljes kommunikáció. Igazán
annyira egyszerű, de annyi okot találunk ki magunknak, hogy miért ne tegyük meg.
De ha jól megnézzük, valójában ezek az okok MIND hamisak.
A nyílt kommunikáció vezet ki az elkülönültségből és a belső magányból. A „káros
mellékhatásokkal járó megoldások” helyett el kell kezdeni felvállalni önmagunkat,
és KIMONDANI azt, ami valójában bennünk van. Ez a nehezebb út, de
tapasztalatom szerint egy napsütéses, virágos rétre vezet, ahol a boldogság
virágait osztogatják.
Hát, ennyit tudok mondani arról, mi a legfontosabb szokás. Kívánom, hogy sose
hagyd abba a gyakorlását, és állj sorba a virágokért azon a réten a Pároddal
együtt!
Szeretettel, Nagyapád!

Nem tudom, miért, de az volt az érzésem, hogy az Öreg nagyon fontosnak tarthatta
ezt a levelet. Úgy tűnt, igencsak komolyra vette a figurát. Persze érthető, hiszen a
számára legfontosabbról írt Robertnek. Belegondoltam, hogy valószínűleg azért,
mert számára a „belső találkozás” volt a házasság személyes értelme, mint ahogy
ez a korábbi levelekből és az életéből számomra kiderült.
Ma is úgy gondolom, hogy számára e „találkozás” nélkül egy kapcsolatnak nem volt
értéke.
Egy kérdést fel kellett tennem még magamnak:

Vajon miért félek annyira attól, hogy belém látnak?

A válasz nem volt annyira nehéz:

„Mert, ha meglátják, hogy milyen vagyok, és mit


akarok valójában, akkor megbüntetnek érte,
nem fognak szeretni és elfogadni”.

Ez azt jelenti, hogy mindannyian olyan gyerekek vagyunk, akik vastag FALAK
mögött rejtegetik önmagukat, és nem a saját életüket élik. Úgy halunk meg, hogy
sosem éltünk. Ahogy a Pink Floyd kristálytisztán elénekelte – gondolkodtam.
Azután eszembe jutott egy naplóbejegyzésem, amit egy világos pillanatomban
írtam le:
„Sosem értettem, hogy miért olyan veszélyes a szeretet.
------------
Hát, mert a számunkra legértékesebb dolog,
Amellyel megvesztegethetőek vagyunk,

40
És amiért a legkönnyebbe adjuk fel,
És áruljuk el önmagunkat.”

Végül is, ha ez megtörténik, érthetőek a következmények – gondoltam tovább.


Ha elveszítjük önmagunkat, akkor a legfontosabb viszonyítási pontot veszítjük el a
SAJÁT ÉLETÜNK szempontjából.
De ha ez általánosan igaz, akkor egy társadalom-átvilágításnál az derülne ki, hogy
miközben a többség önfeladásra épített kapcsolatokban él, azaz „mindenki” mást
szeretne, mint akivel éppen él, valójában ennek semmi értelme, mert élhetne azzal
is, akit megálmodott magának. Ha a fiatalok rászánnák a megfelelő időt és
energiát, megtalálhatnák az igazi párjukat. Ez lehetséges.
Persze, van itt egy létfontosságú SORREND: először önmagukat kellene elfogadniuk
és felfedezniük, és csak ezután tudnák ŐK megkeresni a párjukat.
Hirtelen kitárult a képzeletem előtt egy olyan világ, amelyben láttam a
kortársaimat, ahogyan színes egyéniségként, ismerve önmagukat és hűen
önmagukhoz éltek, illetve visszautasítottak minden olyan erőt, amely letérítette
őket saját útjukról. Nem sodródtak, hanem céltudatosan haladtak a saját maguk
által kitűzött egyéni és közösségi célok felé. A számukra létfontosságú dolgokban
nem kötöttek kompromisszumokat, nem árulták el az álmaikat. Egyszerűen csak
„Nem!”-et mondtak arra, hogy olyan megállapodásokat kényszerítsenek
önmagukra, amelyekről TUDTÁK, hogy a szívük belehalna. Felszabadultan és
nyugodtan éltek. A köztük létrejövő együttműködések, pedig megbízhatóak
voltak..., így aztán a társadalomban helyreállt a bizalom. Mivel a férfiak és a nők
újra megbízhattak egymásban, a nemek közötti háborúnak vége lett.
Arra is rájöttem, hogy valószínűleg a párok egyike-másika azért lesz házsártos és
érzékeny sok kicsi, apró dologra, mert a háttérben ott van az A NAGY árulása, hogy
nem hű önmagához, eredeti szándékához. Ebből világosan következett a
számomra, hogy VAN olyan „bögre-kristálypohár”- konfliktus is, amelynek a FŐ
OKA, valójában, egy háttérben meghúzódó árulás, pl. egy fontos saját cél feladása.
Végül is, arra neveltek bennünket, hogy „jók” legyünk. Elég kellemetlen elvárás,
hogy most meg „légy önmagad”.
Meglepődve azon, milyen súlyos kérdéseket tisztáztam magamban, arra ocsúdtam
fel, hogy délután három óra is jócskán elmúlt, amit a kakukkos óra helyett most a
gyomrom jelzett. De érdeklődésem nem lanyhult, így evés közben is tovább
olvastam, éppen Ling mama egy különösen hosszú levelét...

Finnország, Inari6B.
2000. április 13.

Drága Anna!

Nagyon köszönöm a születésnapomra küldött ágyterítőt! Amikor megláttam, hogy


rá vannak stoppolva ezek az anyagra kinyomtatott fotók..., egyszerűen szóhoz sem
jutottam, hogy ez mekkora ötlet!! Nem is tudtam, hogy a fotókat már vászonra is ki
lehet nyomtatni..., és így rávarrva a terítőre..., hát..., nagyon-nagyon hálás vagyok
Neked ezért a meglepetésért!. KÖSZÖNÖM!
Pedig olyan rettenetes levelet írtam Neked a múltkor a pénzügyekről, hogy féltem,
elijesztelek a tanácsaimmal, annak ellenére, hogy őszinte jószándékkal írtam
Neked..., de, hála Istennek, nem értetted félre! Örülök neki! Biztosan érzed Te is,
hogy mennyire nehéz ezeket a dolgokat megfogalmazni...
Azt írod, hogy meséljek még sok-sok mindent, mert annyira tetszenek Neked a
gondolataim, hogy még a gyermekeidnek is lefűzöd a leveleimet..., de meg kell
mondjam Neked őszintén, mar nagyon kell keresgélnem, hiszen olyan sok
mindenről írtam már. Úgy érzem, lassan ismételni kezdem magam, amit igazán
nem szeretnék...
De talán van itt Neked meg egy érdekes történet, azután nyugodtan kérdezzél

41
még... bátran.
Nem meséltem Neked arról, hogyan találtam meg Nagyapádat abban a sokat
emlegetett katedrálisban..., és persze azokról a dolgokról sem, amelyek
megelőztékezt. Igazából azt szeretném megosztani Veled, hogyan találtam meg én
a Páromat. Azt gondolom, hogy ez talán érdekelhet még Téged.
Mint ahogy korábban már említettem, én olyan családban nőttem fel, ahol a
szüleim szeretetben éltek egymással. Én minden nap és minden hétvégén láttam,
hogy miként fejezték ki egymás felé a szerelmüket, és azt, hogy fontosak
egymásnak. Ez természetesen nagy szerencse, hiszen így volt előttem egy minta,
amire később támaszkodhattam.
De volt ennek egy másik következménye is, amit csak most, ennyi idő távlatából
tudok pontosan megfogalmazni, mégis, azt hiszem, nagyon fontos. Arról van szó,
hogy mivel én élő példát láttam egy jó hazásságra, ezert én tudtam, hogy ez
tényleg lehetséges.
Visszatekintve az életemre, ez döntő volt. Mert annak a jelentősége, hogy valaki
TUDJA, hogy nem egy illúziót kerget és tűz ki célul - felbecsülhetetlen! Kitartásra
ösztönöz.
Sok lány és nő azért adja fel igazi párja megkeresését, és megy bele erkölcsileg is
vitatható kompromisszumokba, mert fél, hogy egyedül marad, és kicsinek látja
annak az esélyét, hogy lehetséges megtalálni az „igazit”. Elhiszi, hogy jó hazásság
nincsen, mert sosem látott ilyet! Ezért elsieti a döntést.
A fenti sorok igazak ugyan, de szerintem látható, hogy itt három különböző
dologról kell beszélni, és ezek valódi sorrendjéről, amely a fenti bemutatásnak pont
az ellentéte. Az életben valójában úgy történik, hogy egy lány...
1. Elhiszi, hogy jó házasság nincsen és nem lehetséges,
2. Ezert minimálisnak látja az esélyét, hogy "igazi" létezik és meg lehet találni,
3. Ezek után már úgy gondolja, hogy ha tovább keres, csak eltelik felette az idő, így
megragadja a kínálkozó lehetőséget, és hozzá megy EGY férfihez, tehát feladja az
eredeti célját.
Szomorú receptje ez sok nő hétköznapi és csendes tragédiájának. Sajnos minden
ezzel az egyszerű dologgal kezdődik: nincs bizonyosság afelől, hogy igenis LÉTEZIK
jó házasság.
Nem lehet hibáztatni ezért a lányokat, hiszen nem reklámozzák a tévében a boldog
Párokat, de a "játék" kedvéért megmutatom Neked, hogyan lehetne ez másként:
1. Tudja, biztos benne, hogy jó házasság, mély, igaz szeretetre épülő házasság –
bizonyos feltételek teljesülése esetén - lehetséges.
2. Ezert eldönti, hogy milyen az a férfi, akit ő "igazinak" tudna tartani. Eldönti, hogy
megtalálja Őt, és valóban mindent megtesz ezert... égen-földön, belföldön-
külföldön is keresi..., keresi..., keresi, azaz pl. ismertté, elérhetővé,
megszólíthatóvá teszi magát! Közben TUDJA, hogy mit keres.
3. Mindeközben sokat ismerkedik, flörtöl, tanulja önmagát és a férfiakat, de mindig
visszautasítja azt, hogy hosszú időt, netán éveket (!) töltsön olyan férfiak
társaságában, akikről az első órában ÉRZI, hogy nem Róluk álmodott. Nem áltatja
magát és a másikat. Nem a könnyebb utat választja.
Őszinte leszek Hozzád Anna. Én pontosan ezt tettem. Így találkoztam
Nagyapáddal...
Igen, sok férfi volt az életemben, de mindig az álmom volt az, ami vezérelt. Nagyon
eltökélten tudtam, hogy SOHA nem fogom feladni. Tudtam, hogy léteznie kell
annak a férfinak, akiről mindig is álmodoztam. De hidd el, nem illúziókból állt ez az
álom. Ez fontos! Ez a két dolog nem ugyanaz!
Az álmok olyan magasrendű, értékes célok, amelyekre az ember vágyik, de el is
érheti őket, ha összeszedi magát. Az illúziók hamis célok, amelyek délibábok, és
nem léteznek.
Ahhoz, hogy ne sodorjon el a férfiak szenvedélye és erős szándéka, egy nagyon
kegyetlen dolgot meg kellett meg tanulnom. Talán furcsa lesz első hallásra, de meg
kellett tanulnom PUSZTITANI. Kötödéseket kellett elszakítanom, tudatosan

42
elvágnom, és ezzel kapcsolatokat lezárnom. Ezt én pusztításnak éltem meg.
Ahhoz hasonlóan, ahogy a kertben gyomlálni szoktunk, néha pusztítanunk kell
ahhoz, hogy valami más élni tudjon MAJD. A gyomlálást most kell elvégeznünk, de
ennek gyümölcseit csak később élvezhetjük. Nemet kell mondanunk egy azonnali
kisebb Öröm átélésére - egy későbbi nagyobb öröm elérése érdekében. Azt hiszem,
ez az ára annak, ha az ember hű akar lenni önmagához. Nem igaz, hogy ez nem
kíván erőfeszítést De legfőképpen azt kívánja, hogy nagyon-nagyon PONTOSAN
tudjuk, hogy hova akarunk megérkezni és hova nem. Csak egyetlen helyre akarunk
megérkezni ugyanis - és sok ezer másik helyre NEM.
Tehát nem mehettem hozzá MINDEN férfihez, aki feleségül kért, mert én tudtam,
hogy kit keresek. Most már elmondhatom: nyolc kérőm volt. Sokszor nagyon nehéz
volt, nagyon fájt nekem is, de mindig azzal vigasztaltam magam, hogy MEGÉRI
VÁRNI ÉS KERESNI, és nem elpazarolni az időt.
Én nem másokat akartam szeretni, hanem azt a férfit, akit TELJES szívemből
akartam. Nem akartam elpazarolni az időt és a szeretetet másokra. Mindig úgy
gondolkodtam, hogy én azt az időt az "igazi Párommal” akarom eltölteni, és minél
többet pazarlok el ebből az időből, annál kevesebb marad a közös életünkre.
Persze, nekem is voltak olyan spontán és nagy szerelmeim, amikor úgy éreztem,
hogy teljesen mindegy, hova kell követnem a férfit, megteszem. De mivel pontosan
tudtam, hogy milyen társról álmodom, idővel mindig észrevettem, hogy hol van az
a NAGY különbség, amely hosszútávon majd feloldja a harmóniát köztiink. Amikor
ez világossá vált, én nem kezdtem el megváltoztatni a férfit, akit egyébként mindig
- szerettem, hanem szépen, érthetően, de határozottan lezártam a kapcsolatot,
átadva magam az élet új lehetőségeinek.
Tudod, Anna, én legszívesebben azt mondanám a fiataloknak, hogy higgyenek a
szemüknek, amikor párt választanak. Persze, ha valaki már nagyon sokszor csapta
be önmagát, akkor ez nem fog egykönnyen menni De én mégis úgy gondolom, egy
lány igenis tudja, hogy TISZTA SZÍVBŐL akarja-e azt a férfit, aki előtte áll, és az
illető méltó-e a szerelmére. Ha ezt nem csak a következő három órára gondolja
végig, hanem HOSSZÚTÁVRA mérlegel, akkor legtöbbször nem olyan nehéz
dönteni.
Nekem is idő kellett ahhoz, amíg rájöttem, hogy a szerelem édes mámora nem
alkalmas a nagy döntésre. Egyszerűen nem alkalmas erre.
A szerelem valóban az érzelmek hömpölygő áradata, melynek sodró ereje feloldja
énünk hatarait, és hajlandóak vagyunk megszabadulni végre az
elkülönültségünktől. Feloldódunk egymásban, mint kávéban a tej. Ez csodalatos
tapasztalat és élmény. De a hasonlatnál maradva: sajnos az érzelmeknek semmi
közük ahhoz, ha "családi kávénkat esetleg savanyú tejjel öntjük fel.
Minden nőnek meg kell értenie, hogy később túl sokat veszíthet A CSALÁD MINDEN
TAGJA, ha sodródni hagyja magát. Ezt fontos megérteni! Tudom, hogy kegyetlenül
hangzik. Sajnos mégis igaz.
A szerelem az újdonság varázslatos csábítása, a vonzódás feszültségének és a
közelség gyönyörének tánca, amit élvezni kell, mert az élet különlegesen
lenyűgöző délibábja, az érzelmek lenyűgöző és művészi önkifejezése.
De a szerelem két ember kapcsolatának a dísze, nem pedig maga a kapcsolat,
vagy annak lényege. Mint ahogy karácsony éjjelen a színes égőkkel feldíszített
városi hidak is gyönyörűek, de egy embert sem bírna el pusztán a lámpasor.
Ne felejtsük el: a művészet arra való, hogy valami SZÉP legyen, az eszünk pedig
arra, hogy hosszútávon is JÓ maradjon. Mindkettőre szükségünk van, de nem
szabad felcserélnünk őket.
Ezzel nem akarom csökkenteni a szerelem jelentőségét, de, Anna, minden jel
arra mutat, hogy a családjaink széthullanak, ha a szerelmi mámort párválasztásra
használjuk. Nem erre való. A hazásságnak akkor jön el az ideje, ha a legfontosabb
dolgokat már megfigyeltük, és helyesen, ésszerűen VÉGIGGONDOLTUK a dolgokat.
Mondhatjuk - mi nők -, hogy ez így túl nehéz és kényelmetlen, de az igazság az,
hogy ettől a valóság kegyetlen tényei nem változnak meg, és a gyermekeink

43
jövőjét tehetjük tönkre ezzel. Na, de visszatérve Nagyapádra... Az oslói katedrális
főhajójában láttam meg jellegzetesen hullámos, már enyhén őszülő haját, ahogyan
a jobb oldali bejárat felől besétált az oltárral egyvonalban. Meglepett, hogy a
keletiek jellegzetes mozdulatával hajolt meg az oltár előtt, tehát feltűnően nem
keresztény módon. Én egy padban ültem, mert csendre vágytam. Arra a csendre,
amely csak az ilyen nagy és régi templomok sajátja.
A kezében egy barna bőrkalapot tartott, amely már első látásra is remekül illett a
szakállához, illetvea szarvasbőr zakóhoz is, amelyen egyértelműen indián jellegű
díszítőcsíkok voltak. A csontszínű lezser vászonnadrág is olyan emberről mesélt,
akinek van stílusa. Én mögötte ültem a jobb oldali padsorban, onnan vettem észre.
Ahogy lassan megfordult, úgy nézett kőrbe,mintha Övé lenne az egész templom
teljes tere, az arcáról pedig sugárzott a csodálat. Felfele nézett és fordult éppen,
amikor hirtelen lepillantott és összeért a tekintetünk. Ő sem húzta el a fejét.
Észrevettük egymást. Nem mosolygott, csak szelíden nézett. Sokáig. A tekintete
olyan nyugodt-kék volt, mint az óceán vihar után, és annyi kedvesség, érdeklődés
és tiszteletvolt benne, amennyivel egy egész leányiskolát le lehetett volna venni a
lábáról. Én néha visszapillantottam Rá, Ő csak kedvesen nézett, azután lassan,
mosolyogva kisétált a templomból. Azt hittem nem látom többé...
Nemsokára a szállodám felé indultam, szintén az oldalsó bejáraton keresztül. A
gyönyörű napsütésben talán csak 20 métert sétálhattam, amikor egy kb. tízéves
kisfiú szaladt oda hozzám, a kezembe nyomott egy hatalmas rózsacsokrot, majd
mosolyogva elszaladt. Nem is tudom, mi volt nagyobb: a meglepetés vagy az
ijedtségem, de akkor már volt egy olyan érzésem, hogy más nem lehet a
háttérben, mint az a „kalapos szakáll”. Különös tekintettel arra, hogy senkit nem
ismertem Oslóban, hiszen csak átutazóban voltam.
A csokorban egy kis borítékot vettem észre, éppen belefért egy névjegykártya,
melynek a hátuljára zöld töltőtollal, szép kézírással Nagyapád a következő sorokat
írta fel nekem:
„Rád várt a Hold évszázadok óta?
S a nap is Temiattad virradt rám?
Engedte az Isten, hogy még maradjak,
Tán, hogy a csókodat érezze a szám?”
Kisasszony! Boldog vagyok, hogy láthattam
Önt a templomban. Tudja, honnan-e vers?
Remélem, hamarosan viszontláthatom...

Körülnéztem, kerestem a tekintetemmel újdonsült hódolómat, de nem láttam


sehol. A csokor hatalmas volt, csodálatos és nehéz, így nem volt mit tennem,
lassan továbbindultam a napsütésben. A lelkem meglepetten izgatott volt, hiszen
tudtam, hogy csak a kalapos idegen lehetett. Néha visszanéztem, de csak nem
láttam Őt sehol.
Már vagy 150 méterre voltam a templomtól és igazából kicsit szomorú voltam,
hogy hódolómnak nincsen bátorsága elém állni, és ez lesz a vége a
találkozásunknak, amikor egy – turistáknak városnézésre fenntartott – nyitott
lovashintó állt meg mellettem, amiben természetesen Nagyapád mosolygott a szép
szemeivel. Hihetetlen, hogyan tudott nézni azokkal a szemekkel! Ott ült a hintóban,
a lábánál egy vödör vízzel, én ott álltam a járdán, kezemben a nehéz
virágcsokorral. Leszállt a kocsiról, és kellemesen mélymeleg hangján – persze
cinkos mosollyal – a következőt mondta:
- Kisasszony, megengedné a virágjainak, hogy felfrissüljenek ebben a vödör
vízben, ami véletlenül éppen itt van ezen a hintóm??! Tulajdonképpen oldoggá
tenne, ha elfogadná a segítségemet, és kocsikázás közben elmesélhetném a vers
keletkezésének körülményeit, arról nem is beszélve, hogy – szintén kocsikázás
közben (!) – megmutathanám Önnek ezt a gyönyörű várost, amelyet én is csak fél
napja ismerek. Láthatja, ez már három komoly érv, hogy igent mondjon...
Könnyed volt, szimpatikus és magabiztos. A romantikáról nem is beszélve.

44
Úgyhogy mosolyogva azt mondtam: „Rendben. Ám legyen..., mivel a virágjaim
valóban szomjasak..., a vers pedig igazán szép. Köszönöm!” – azzal felszálltam a
hintóra, Ő udvariasan felsegített, a kocsis lovai pedig végigvittek bennünket a
város legszebb utcáin, amelynek gyönyörűségeiről természetesen Nagyapád sem
tudott semmit.
Soha többé nem váltunk el egymástól a szívünkben, pedig még évekig nem
éltünk együtt, csak leveleztünk, és néha-néha találkoztunk, évente két-három
alkalommal, egyre hosszabb időkre. Valójában már ott Oslóban, azon a csodálatos
szikrázó napsütésben beleszerettem. Éreztem, hogy MEGTALÁLTAM azt a férfit,
akire egész életemben vártam. Az idő szerencsére igazolta ezt.
A négysoros versről – ahogy sejtettem – hamar kiderült, hogy Ő írta nekem,
amikor kiment a templomból, és elindult a legközelebbi virágos bódé felé... A kis
névjegykártyáy azóta is őrzöm a verseskötetek egyikében, melyeket később
szintén Tőle kaptam. A mai napig összesen 962 vers – nekem, rólam, rólunk. Hidd
el, Anna, ha semmi mást nem kaptam volna Belőle egész életemben, akkor is
boldoggá tenne a tudat, hogy része, illetve részese lehettem az Ő világának, és
bepillantást nyerhettem a lelkébe...
Most megyek és átölelem a Nagyapádat, ezt a kedves dörmögő mackót, akit én
annyira megszerettem, Te meg nyugodtan kérdezzél még és írjál.
Szeretettel,
Nagyanya
- Végül is egyszerű: figyelj ezerféle dologra, légy tökéletesen tisztában magaddal
és a „jelölted” jellemének szokásokban megnyilvánuló „érdekességeivel”, közben
fogd is vissza magad, nehogy a „süni-effektus” megváltoztassa szegény
„megfigyeltet”, és ha eközben arra eszmélnél, hogy szerelmes lettél, semmi nem
ment meg Téged a rossz párválasztástól...; na, itt van az a pont, ahol kezd most
már elegem lenni kedves őseim bölcsességéből – mormogtam dühösen magamban,
mint Robinson a szigetén, amikor nem vették észre a hajók.
Közben – a hanyatt esést kockáztatva – megpróbáltam kikászálódni függőágyam
andalító rabágából, és folytattam a kifakadást:
- Vajon hány dologra kéne egyszerre figyelnie az embernek, mennyi tényezőt
kellene még figyelembe vennie ahhoz, hogy „Őfelsége Első Suutari
Királykisasszonyt” nagy nehezen becserkéssze??! Mégiscsak sok nekem, hogy az
az egyszerűnek tűnő kis probléma, hogy a diszkóban éppen melyik csajt viszem
haza, most akkora problémává terebélyesedik, hogy azt sem tudom, hol áll a
fejem! Majd nyitok egy magánegyetemet, és öt évig oktatom ezeket a leveleket a
„Felsőfokú Párválasztási Szakértő Szakon”. Kiemelem a felvételi tájékoztatóban,
hogy „BOLDOGTALAN ÉS ELVÁLT SZÜLŐK GYERMEKEI ELŐNYBEN (!), különösen
akkor, ha a matematikai variációelméletben ÉS a párválasztási valószínűség
számításban ÉS a kombinatorikában is jeleskednek!”. FELVÉTELI NÉLKÜL veszem
fel azokat, „akik elfogadhatatlanul döbbenetes párválasztási tapasztalataik ellenére
egyetlen percen belül oldják meg a tizenöt-ismeretlenes egyenleteket,
természetesen fejben”...
Mivel a Nappal együtt a jókedvem is elbújt a sűrüsödő felhők mögé, jobbnak
láttam gyorsan mindent összepakolni és hazafelé venni az irányt. Mivel még
igencsak hűvös szelek fújtak „finn honban”, kirándulásom végét athatotta az enyhe
didergés. Bátyám már messziről látszott, ahogy a mólónál várt egy pulcsival a
kezében, és természetesen aggódott egyetlen öccse sorsa miatt. Kifejezetten
jólesett a törődése, de leginkább arra vágytam, hogy megosszam Vele ismét
növekvő dühömet és zűrzavaromat, hiszen biztos voltam benne, hogy Ő is
keresztül ment ezen. Keresztül KELLETT mennie. Akkor még nem tudtam, hogy
valójában Ő éppen erre várt.
A kenut együtt emeltük ki a vízből és vittük vissza a fabódéba. Ő látta rajtam,
hogy valami történt velem, és rákérdezett, de én elhárítottam a válaszadást, mert
nem akartam belekezdeni. Úgy éreztem, még szükségem van egy kis időre. De
megbeszéltük, hogy – mivel ma éjszaka ők is itt maradnak – vacsora után átjönnek

45
hozzám, a kis házba, egy üveg Tokaji Aszúval.
Amikor beléptünk a nagy házba, Nővérem már éppen leszűrte a gőzölgően forró,
frissen főtt spagettitésztát. A milánói szósz fűszeres illata és a kellemes
otthonosság melege egyszerre csapott meg bennünket. Mint régen otthon. Ritka
jóleső érzés töltött el, ha arra gondoltam, hogy a testvéreim mindig mellettem
álltak. Ők olyanok voltak nekem, mint az elefántcsordában a nagy öregek, akik az
ormányukkal mindig terelgetik a kis elefántokat. Valamelyikük mindig megborzolta
a fejem búbját, ha valami félresikerült. A legjobb, és a számomra legértékesebb
mindig az volt a kapcsolatunkban, hogy ők mindig elfogadtak engem anélkül, hogy
nagy őrültségekben a cinkosaimmá váltak volna. Ők mindig JÓL szerettek.
Nem tudom, hogy miattuk vagy az étel miatt, de háborgó lelkem is
megnyugodott. Jókedvünk lett vacsora közben, hiszen közösen elevenítettük fel,
hogyan szívtuk-szürcsöltük gyerekkorunkban mindhárman a spagettitésztát, és
hogyan kötöttük össze őket „horgászcsomóval” majdnem egyméteresre.
Egyetértettünk abban is, hogy ezek azok az élmények, amiért fontos, hogy az
embernek legyenek testvérei, és amiért annyira jó gyereknek lenni.
A vacsora után én hamarabb visszamentem a kis házba, és begyújtottam
kedvenc kandallómba. Amikor a kakukkos óra elütötte a hét órát, a tűz már
ropogva égett, és a nagy hasábok is megadták magukat a forróságnak. Volt időm
rendet is rakni, mire a bátyám megérkezett a borral.
- Micsoda lakájosság ilyen kis helyen! – köszönt be, az ajtóban állva.
- Na, gyere már beljebb, ez az én kis birodalmam. – fogadtam, mint akinek
tényleg valamiféle különleges jogcíme lenne erre.
- Ezt nevezem! Akkor, ha nem tévedek már csak egyedül Clara hiányzik ebből a
királyságból, hogy ünnepélyesen átvegye a királynő trónját... – mondta a bátyám
sokatmondó mosollyal a szája sarkában, hiszen mindig is kiváló dramaturgiai rzéke
volt ahhoz, hogyn térjen elegánsan a lényegre.

- Hát persze! Meg egy „Használati Utasítás” a mellényzsebedből ehhez a


labirintushoz, ami ezekben a levelekben van. – válaszolt belőlem egy „durcás
kölyök”.
- Jól van, jól van. Mesélj!
- Nézd, most tartok a tizenkettedik levélnél, most fejeztem be. De ha a fejemet
látnád belülről, akkor éppen egy óriási csatatér kellős közepén találnád magad,
ahol százötvenféle „tévedés” harcol százötvenféle állítólagos „bölcsesség” ellen,
miközben az az icike-picike problémám van, hogy gőzöm sincs, hogy ki van velem,
ki ellenem, és mi az igazság. Mondhatnám úgy is, hogy az ÖSSZES HARCOS
MINDKÉT TÉRFÉLEN UGYANABBAN A RUHÁBAN VAN! Érthető a probléma? Ha Clara
felhívna – ami tulajdonképpen bármelyik pillanatban megtörténhetne, ha
bekapcsolnám a telefonomat -, azt sem tudnám, hogy mégis mit mondjak Neki!?
Ma még nem beszéltem Vele, mert nem vagyok biztos abban, hogy azzal az
emberrel beszélne, aki idejött!
- Ha jól értem, ezek a levelek teljesen felforgatták a meggyőződéseidet
önmagadról, a párválasztásról és a nőkről...
- Igen, jól érted. Tudod, olvastam a leveleket, és először teljesen kiakadtam
rajtuk, mert szemben álltak azzal, ahogyan én gondolkodtam még tegnap. Clarával
már esküőről beszéltünk, nagyapa pedig kijelenti, hogy ne nagyon fontolgassam
ezt ilyen fiatalon, ezért meg ezért meg ezért... Akkor akadtam ki először. Azután
persze láttam, hogy nem hülye az Öreg, és igencsak elgondolkodtatott. Tudtam,
hogy igaza van, és minden szava mögött élettapasztalat van. Persze ez ciki. De
túléltem, és igazán sok mindenre rájöttem..., tulajdonképpen, azt hiszem,
felnyitotta a szemem. Olyanok ezek a levelek, mintha valami tükröt tartana az
ember elé. De ezt Te is tudod, igaz?
- Igen. Igaz.
- Azután jött ez a mai nap, és azt hiszem sok lett hirtelen. Amikor Ling mama

46
arról mesélt, hogy „a családjaink széthullanak, ha a szerelmi mámort
párválasztásra használjuk”, akkor, azt hiszem, elegem lett. Mi a fene ez??! –
gondoltam magamban. Hát semmi nem marad meg abból, amiben hittem eddig?
Mondd, Robert, mi marad meg??! – kérdeztem elkeseredetten a bátyámat.
- A csillagszóróid. A csillagszóróid mind megmaradnak, tesó. Senki nem veszi
őket el tőled. – válazolta csendesen. Én pedig elkezdtem zokogni, mert az
elkeseredés utat tört magának a szememen keresztül, akárhogy szégyelltem. Úgy
folyt a könnyem, mintha évek óta erre a sírásra gyűjtögettem volna..., azt hiszem,
iszonyú feszültségek halmozódtak fel bennem a levelek hatására úgy, hogy nem is
vettem észre. Bátyám átnyújtott egy csomag papír zsebkendőt, ami addig az
ablakpárkányon pihent, de amikor felpillantottam, láttam, hogy őt sem hagyta
hidegen ez a pillanat, bár tartotta magát.
- Tudod, a saját csatatereden Te döntesz. Te vagy a kapitány. Tehát TE mondod
majd meg azt is, hogy ki van Veled. Te döntöd el, hogy számodra mi igaz. –
folytatta a magyarázatot testvérem.
- Hogy érted ezt?
- Úgy értem, hogy a csillagszóróid felett is TE rendelkezel. Igaznak tarthatsz
szinte bármit, és az a csillagszóród égni és ragyogni fog a TE számodra. Nagyapáék
levelei „csak” arról szólnak, hogy szerintük vedd majd figyelembe a Tőled független
valóságot is, jól figyeld meg az életet, és ne tagadd le magad előtt azt, amit
megfigyeltél. Mert vannak olyan dolgok, amik NEM a Te csillagszóróidtól függnek.
És ez néha sajnos csak IDŐVEL válik egyértelművé, mivel egy darabig nem akarjuk
ezt látni. Ők megfogalmazták nekünk mindazt, amire idős korukig rájöttek. De ezek
a dolgok SZÁMODRA csak akkor lesznek a Te égő csillagszóróid, ha saját magad
figyeled meg őket az életben, és saját magad DÖNTESZ a sorsukról. Csak attól
kerültél zűrzavarba, hogy MÉG nem döntöttél. Érted?
- Hm..., azt akarod mondani, hogy hirtelen „felhajtottam egy nagy korsó” új
csillagszórót, amelyek eddig nem léteztek a számomra, de annyi erejük még
gyújtatlanul is van, hogy dübörögve követeljék elhelyezésüket a fejemben,
miközben ezzek megkérdőjelezik – a már korábban meggyújtott – égő
csillagszóróim létjogosultságát? Csak ez okozza ezt a feszültséget?
- Pontosan. Hiszen nézd meg az első és utolsó levél között eltelt időt! Hónapok
teltek el! Volt idő feldolgozni. Amikor én megkaptam egy levelet, kb. Egy hét múlva
válaszoltam nagyapának, és nagyjából egy újabb hét volt, mire megkaptam a
következőt. Én ez alatt az idő alatt – általában á TÍZSZER is elolvastam egy levelet!
Te pedig két nap alatt majdnem az egész paksamétát elolvastad! Jó reggelt! –
mondta nekem megváltó szavait, miközben barátságos mosollyal jelezte, hogy érti
milyen nagyságrendű slamasztikában csücsülök éppen.
- Hát ez remek – nyugtáztam – szóval túllőttem magam... Két nap alatt
elvégeztem nagyapám Párválasztási Egyetemét.
- Valahogy úgy. Tehát a megoldásod is következik a fentiekből: végy EGY
csillagszórót, gyújtsd meg, HA akarod, azután ne felejts el gyönyörködni benne!
Amikor kigyönyörködted magad, jöhet a következő. Ha lehet, ne gyújts meg
EGYSZERRE ötven csillagszórót!
- Jól van, már értem. Tehát el kell döntenem, hogy mit ogadok el nagyapáék
leveleiből, ehhez újra kell majd olvasnom őket, és el kell tudnom helyezni a
világomban az Ő bölcsességüket, egyesével. A fentiek értelmében ez nem öt percig
fog tartani. Ráadásul össze kell vetnem őket a saját tapasztalataimmal és
megigyeléseimmel, hogy saját döntésem legyen róluk. Tényleg! – és ekkor hirtelen
eszembe jutott az a korábbi gondolatom, amelyet nagyapám első néhány levele
ihletett:
„...ahhoz kell az idő,
hogy hajlandó és képes legyek azt látni,
a,mi vagyok, amit akarok, és ami van.”
Megértettem végre. Ezután már lassan visszatért belém a derű, és újra visszatért
az életkedvem. Nem lehetett volna könnyen eldönteni, hogy ki örül neki jobban, a

47
bátyám vagy én. A nővérem is megjelent a kis ház ablaka előtt, és mi örömmel
fogadtuk, mint akiknek semmi más dolguk nincsen, mint ÜRES borospohárral a
kezükben a tüzet nézni.
Aznap a levelek már nem kerültek szóba, de a tűz mellett borozgattunk majdnem
éjfélig. Beszélgettünk nagyapámékról, és a testvéreim elmesélték, milyen volt
Velük nyaralni. Ez volt az a nyaralási lehetőség, amellyel én sosem éltem. Aznap
este értettem meg, hogy igenis vannak olyan döntések, amelyeket sosem lehet
jóvátenni.
HARMADIK NAP
Fura dolog úgy ébredni, hogy az ember tizennyolc éves. De ha az embernek két
idősebb testvére van, biztos lehet benne, hogy ezt a napot nem fogja elfelejteni.
A szemem még csukva volt, amikor az ágyam mellett énekelni kezdték a
kétszólamú köszöntő éneket, a hatalmas torta tizennyolc gyertyájának lángja pedig
úgy ficánkolt, mintha ez megmentette volna Őket az elfújástól. Hát tévedtek!
Amikor a gyertyák füstjét is elhessegettem, az ajándékozás következett. A szépen
becsomagolt, hatalmas dobozban – amit a nővérem tett le elém – egy gyönyörű,
nagy méretű, valódi bőrkötésű naplót találtam, kiváló minőségű üres lapokkal tele.
A lapok mindegyikének közepén az én monogramom látszott, vízjelként. Mellette
egy dobozban egy üveg „nagyapaféle” zöld tinta és egy töltőtoll várt rám, amibe
két szó volt gravírozva:
„Szeretettel nagyapádtól...”.
hirtelen a nővéremre néztem, majd a bátyámra, és megértettem, hogy igen, ez
az Ő tolla volt. Ezzel írta az összes levelét nekünk, és ezzel írta utolsó levelét
Csinginek is... a naplójába. Megható és zavarbaejtő pillanat volt. Ugyanakkor
tudtam, hogy ha nővéremék így döntöttek, akkor ezt alaposan átgondolták, és ez
az Ő végleges döntésük. Végül csak annyit tudtam kinyögni: „Köszönöm Nektek.”
Hogy oldja egy kissé az emlékezés és a meghittség súlyát, bátyám felbontotta az
odakészített pezsgőt, és ezzel – azt hiszem – igencsak jót tett mindegyikünkkel.
Koccintás után felém nyújtotta a tortaszelőt és megkért, hogy vágjam fel a tortát.
Különösen kihangsúlyozta, hogy magammal kell kezdenem az osztást, azon a
ponton, ahol a torta szélén egy pici 18-as szám is van, és ők addig nem esznek egy
falatot sem, amíg végig nem nézhetik, hogyan habzsolom be KÉZZEL a
tortaszeletemet. Megadtam magam, és mit sem sejtve nagy élvezettel kezdtem el
falni a tortámat. Azt soha nem gondoltam volna, hogy egy kulcsra fogok ráharapni,
ami olyan ügyesen volt elrejtve, hogy a vágásnál semmit nem vettem észre.
-Hát ez meg mi?! – kérdeztem, miközben kivettem a számból a meglepetést.
- A Te robogód kulcsa, ami itt áll a ház előtt! Nézd csak meg! – nézett rám sokat
sejtetően a bátyám, miközben kinitotta a kis házikó ajtaját, és az ágyamból valóban
megpillanthattam egy vadonatúj motort.
Kipattantam az ágyból, kirepültem a verandára, és nem hittem a szememnek.
Kétszemélyes, acélkékre festett, olasz robogó várt kint, feldíszítve. Felejthetetlen
pillanat volt. Annak is tervezték. Még órákon keresztül köszöngettem az
ajándékokat a testvéreimnek, hiszen annyira váratlanul értek a meglepetések,
hogy folyton úgy éreztem, még mindig tartozom Nekik a hálám kifejezésével.
Délután három óra volt már, amikorra – természetesen hangos kurjongatások
közepette – végigmotoroztam a környék erdei útjait. Azután megebédeltünk, és
mindenki elcsendesedett, elvonult a saját kis világába – pihenni.
Én már visszamentem a kis házba, és mivel láttam, hogy már csak néhány levél
van hátra nagyapáméktól, úgy éreztem, hogy eljött az idő, hogy bevégezzük, amit
közösen elkezdtünk. Kiültem az árnyékos verandára, kényelmesen elhelyezkedtem,
és újra belemerültem az olvasásba...
Finnország, Inari7A
2000. április 28.

Kedves Robert!
A kérdésed nyílt és egyértlemű, és én is igyekezni fogok, hogy végül

48
hasonlóképpen válaszoljak. Semmi okom nincs arra, hogy elkerüljem a szexualitás
témáját, ami annyira mélyen a természet része, hogy ki se lehetne irtani onnan.
Nem is volna hasznos.
Először is le kell szögeznem, hogy a szexualitásról érdemes, tudni, hogy NEM
HOZZÁD tartozik, hanem a TESTEDHEZ. Mondhatnám azt is, hogy a testünk néhány
évtizedig tartó FESZTIVÁLT rendez az Élet tiszteletére, amelyre – kötelező jelleggel
– TÉGED is meghív mint díszvendéget. Valójában föl sem állhatsz a székedről,
annyira marasztal – különösen az első húsz évben. A Program elég feszesen indul,
néha hormonokat is felszolgálnak, azután következik a meghívott Szirének csábos
tánca – évezredek óta. A Program régóta nagyon sikeres, és az Élet folyamatosan
tapsol a díszpáholyban – ünnepli saját halhatatlanságát. Ne haragduj az Életre
ezért, hiszen a legnagyobb bohém, akit valaha ismerni fogsz! Imádja a
változatosságot, a pompás megjelenést, a mulandó szépséget és néha a pazarlást
is. Ráadásul van négy kiemelt kedvence: a színház káprázata, a bőség biztonsága,
a fiatalság álarca és a halál rafinált segítsége.
A szexualitásod ennek a fényűző rendezői zsenialitásnak az ESZKÖZE, amellyel
az Élet megszerzi készséges együttműködési hajlandóságodat, hiszen Te is
megkapod a részed, ami AZ ÉLVEZET.
E nélkül soha nem lennél hajlandó ennyi áldozatra és ennyi árulásra. Különösen
nem lennél hajlandó ennyi mindent megtenni egy nő kedvéért, aki annyira más,
mint Te, hogy amikor ez először kiderül a számodra, legszívesebben hanyatt-
homlok elfutnál. Tehát mindenképpen ki kellett valamit találni arra, hogyan tartson
össze az Élet egy nőt é egy férfit. A megoldás – a cél szempontjából létfontosságú
első években – zseniálisan működik.
Az élvezet segít eljuttatni a Férfit a megállapodásig, rábírja a Feleket az
együttműködésre, a gyermekek pedig – édes gügyögésük örömével együtt –
hosszútávú feladatot adnak a szülőknek. Az anya örül, mert soha nem kell feltennie
magának ilyen „buta” kérdést „mi az élet értelme?”, a gyerek örül, mert élhet,
boldog és gondoskodnak Róla, az Élet örül, mert a Program sikeres, és a
Nagyszülők is örülnek a szomszédokkal együtt, az Államról nem is beszélve!
Mindenki örül, mint a mesében...
A férfi is. Egészen addig, amíg úgy tapasztalja, VAGY hiszi, hogy Ő is nyert a
játékban valamit, ami tényleg az Ővé!
Ez nagymértékben a nő – mint Társ – valódi szándékán, bölcsességén és
cselekedetein múlik. A tragédia kezdetét sokszor az okozza, hogy a nő – leginkább
és hangsúlyozottan – a gyermek születésétől kezdve, észrevétlenül „elhagyja” a
férjét, és az Élet érdekeinek képviselőjévé VÁLTOZIK. Ez egy praktikus
szerepváltás, amiben az a csapda, hogy a „főszereplő” nem öltözik át! A felületes
szemlélőnek úgy tűnhet, hogy minden változatlan, miközben a valóságban jelentős
hangsúlyeltolódások történnek a Hölgy „fejében”, amelyek fokozatosan meg is
jelennek a színpadon. Néha lehetséges, hogy ezt még Ő maga sem veszi észre.
Ezzel összefüggésben az „anyai ösztön” szerepét nem szabad lebecsülni. Képes
elhitetni a nővel, hogy a gyermek a férje számára is ugyanazt jelenti, mint Neki, és
hogy a férfinek is van családcentrikus „apai ösztöne”. Mire a nő rájön a valóságra,
ami „kissé” eltér ettől, jelentős elégedetlenség halmozódhat fel Benne a férje iránt.
Ebből az elégedetlenségből születik azután néhol a dráma főszereplője: a
„Házisárkány”. Az Élet színházában ez nem mindig szabadon választható
műsorváltozat.
Tudnod kell, Robert, hogy a szexualitás olyan, mint a nap járása az égen: van
madárcsicsergős hajnala, perzselő delelése, és csendes búcsúzása az ég alján
alkonyatkor. De ez az a Nap, amelyik, ha egyszer lemegy, soha többé nem látod.
Amikor az ember annyi idős, mint Te, még nehezen tudja ezt elképzelni. De
később a vágyak elveszítik mohóságukat, egyre ritkábban élednek fel, negyven év
felett már Te is érezni fogod, mire gondolok... Amikor pedig annyi idős leszel, mint
én vagyok, és az Életnek már nem lesz akkoea szüksége Rád, mint most, akkor
leveszi Rólad a szexualitás bilincsét, és visszanyered a szabadságodat.

49
Mindenesetre, mint férfinek érdemes vigyáznod arra, hogy az Élet nagy
színjátékában két dolgot sose veszíts el: az egyik a becsületed, a másik a céljaid,
amelyek fenntartják a képességed, hogy maradandóan nagy dolgokat hozz létre.
Feltehetnéd a kérdést, hogy miért.
Azért, Robert, mert ha a hosszú út végén rájössz, hogy a feleséged sosem volt a
Tiéd, a gyermekeid kirepülnek, és ismét borotvahabot kapsz csak Tőlük
zületésnapodra, ha a vágyak tüze alábbhagy és a huszonegy évesek sem
kacsintanak már vissza Rád, vagy ha a régi barátaid sorban elhagynak..., akkor ez
a két dolog még mindig a Tiéd marad: valódi önmagad teljessége és az álmaid.
Mindkettő kell a boldogságodhoz!
Ezt persze nem tanítják a férfiaknak. De nézz bele egy hatvan éves üzletember
szemébe, ahogy a pirosnál ül a Jaguárjában, és meglátod, hogy milyen ÁRAT
fizetett EZÉRT. Hol van már ilyenkor a szexualitás, hol van már a gyönyörű feleség,
és vajon hol vannak a gyerekek!?
Pedig fogadok, hogy erőfeszítéseinek javarészét – bár az is lehet, hogy az
egészet – ÉRTÜK tette.
Ha a negatív forgatókönyv szerint alakul az élet, és a férfi a két legontosabb
dolgot is elveszíti, akkor igazán szánalmassá válik, mert tényleg nem marad
semmije. Ilyenkor a naplemente már nem gyönyörű lesz, hanem szomorú.
De nézzük most újra az élet naposabb oldalát!
Számomra a szex a közelség és az összetartozás legbensőségsebb játéka. Nem
szeretem azt a szót, hogy „örömszerzés”, mert egy kicsit olyan, mintha munkáról
beszélnénk. Márpedig, ha a szex olyanná válik, mint a munka, akkor ott valaki
sokat veszít.
Valójában a nők olyanok, mint a kiskutyák: játékra, simogatásra és jó szóra
vágynak. A játék csupa ismeretlen meglepetés, a simogatás gyengédséget és
szeretetet közvetít, a szavk, pedig tele vannak izgató csábítással és romantikával.
Egy különbség azért mégis van! A kiskutyák nem igénylik a SZENVEDÉLYT. A nők
igen! Ők egy igazi férfit akarnak, nem egy kiskutyát. Minden látszat ellenére – ezt
nem érdemes elfelejteni.
Természetesen, ha Te ezt még zenével, tánccal, ajándékkal, illatokkal és
gyertyafénnyel, vagy ezek bármilyen kombinációjával meg is fűszereznéd, hát
kezdenélek félteni, amilyen jóképű vagy...
A szeretkezés így is, úgy is hullámlovaglás. Van, amikor sikerül egymás mögött
haladni, van, amikor valamelyikőtök elvéti a hullám csúcsát, és van, amikor
egyszerre értek fel. A KÖZÖS ÉLMÉNY számít, amely intim közelségben lesz a
Tiétek. Persze nem árt, ha értünk a másik nyelvén é tudunk néhány alapvető
dolgot „a hullámlovaglásról”. Érdemes jó könyveket olvasni róla, majd MEGLEPNI
tudásunkkal a másikat. Én akárhányszor olvastam erről, mindig tanultam valami
újat. (Csingi mindig észrevette az „újításokat”... a nők meglepően jó megfigyelők az
ágyban IS!) Az olyan nőnek igazán nincs könnyű dolga, akinek a Párja egyszerűen
tudatlan ezen a téren. (... és az ilyen férfiak szokták leggyakrabban megkérdezni a
végén: „Na, jó volt?”)
Arról is kérdeztél, Robert, hogy létezik-e „össze-nemillőség”. Mondhat nekem
bárki bármit, de az én tapasztalatom szerint igen, kétféle értelemben is: az igény
gyakoriságában és méretben. Ez utóbbi szerencsére nagyon ritka, de az előbbivel
vannak problémák. Ha az egyik fél SOKKAL aktívabb, a kialakuló szituációk
mindkettőjük számára terhet jelenthetnek egy idő után. De az ilyen helyzeteknek
mindig van egy kulcstényezője: vajon a „Felek” ismerik-e annyira önmagukat, hogy
reálisan meg tudják ítélni, valójában mennyire lesz létfontosságú ez a különbség a
számukra – hosszútávon. Húszéves korban vigyáznék a döntéssel...
Vannak Párok, akiket szex terén a Jóisten is egymásnak teremtett. Egyből minden
remekül működik köztük, és valóban, egyszerűen tökéletesen egymásra vannak
hangolódva... egy orgazmus itt, egy orgazmus ott, és így tovább... (ilyenkor
érdemes a falakat hangszigeteleni...). De, ha – véletlenül – nem ilyenek lennétek,
NE HALLGASSÁTOK AGYON A DOLGOT. Mit veszíthettek? Csak „a láncaitokat...”.

50
Mert ugyebár: mi értelme van folytatni, ha megbeszélni sem lehet? Tudnotok
kell, hogy a másik mire vágyik, és mitől olvad el, és vajon hogyan tudjátok meg, ha
nem beszéltek róla, és nem figyeltek oda rá?
Egyébként a szex majd mindig olyan jellemzőket hordoz, mint maga az egész
kapcsolat. Úgyis mondhatnám, hogy „a részben látod az egészet”. Mi például soha
nem szeretkeztünk néma csendben Csingivel, de az egész kapcsolatunkra és a
hétköznapjainkra is igaz, hogy mi mindenről beszélgetünk. Ugyanakkor vannak,
akikre nem ez a jellemző. Szerintem itt is a hitelesség és az őszinteség a fontos,
hogy az ember önmaga legyen, felszabadultan. Ha ebből csend következik, akkor
rendben van, de ha ez egy rossz kompromisszum vagy a bensőségesség hiányának
tünete, akkor nincs rendben.
Vannak, akiknek fontosabb a szexuális telejesítmény, mint az élmény átélése
vagy az átélt élmény. Ilyen hozzáállás a nők és a férfiak között egyaránt előfordul.
Szerintem boldogabbak lehetnének, ha megtanulnának 3 dolgot „az ágyra”
vonatkozóan:
1.Jobban szeretni és elfogadni önmagunkat,
2.Lazítani és valóban kikapcsolódni,
3. Megérteni, hogy a kielégülés NEM CÉL, hanem következmény, tehát a
kielégülés nem kötelező, mert a szex nem munka.
Itt, Nyugaton, amikor a sikerorientált emberek összejönnek, nehezükre esik a
napi teljesítménykényszer után „átkapcsolni” az ágyban, és hajlamosak
összekeverni a szenvedélyt az erőfeszítéssel. Pedig akkora a különbség köztük,
mint a „spontán” és a „mesterséges” között. Óriási! Ezt érdemes figyelembe venni,
már csak azért is, mert ami este még egy óra elteltével is csak „mesterséges”, az
lehet, hogy reggelre „spontán” módon tíz perc alatt megtörténik. Ez utóbbi esetben
– egyetlen átgondolt döntéssel – két „bonuszt” is nyertek: egy SZÉP estét és egy JÓ
reggelt. Hát nem megéri?
Van olyan is, amikor egyetlen rossz döntéssel, több életet befolyásolsz károsan,
mint ahogy szeretted volna. Amikor védekeznetek kell, mert – még vagy már – nem
szeretnétek gyermekeket, akkor jobb, ha úgy állsz hozzá, Robert, hogy EZ A TE
DOLGOD. Mindegy, hogy hogyan kontrollálod a folyamatokat, de a fogamzásgátlás
igenis a TE felelősséged. Óriási tévedés, hogy ez csak a nők dolga volna.
Természetesen az Övék is. De jegyezd meg, Robert: minden dolog a Te
felelősséged, ami befolyásolhatja az életedet. És egy kisgyermek igencsak ilyennek
tűnik a számomra. Ezt egyszer kell JÓL végiggondolni! Lehetőleg időben. Például
MOST.
Amíg Te gondolkool, én addig ismét elbúcsúzom. Így van időd gondolkozni... De
szeretném, ha tudnád, Robert, hogy nagy öröm ezeket a dolgokat megosztani
Veled.
Szeretettel, Nagyapád
Valójában – a levél első fele alapján – még arra számítottam, hogy valami
különösen elvont filozófiai megközelítésben lesz részem, de a levél azután sajátos
ordulatot vett. Azt hiszem a felét sem értettem meg akkor annak, amit mai
fejemmel már igaznak és hitelesnek látok. Nagyobb tapasztalat nélkül még inkább
csak érdekesség volt a számomra. Ahogy végigolvastam a levelet, kerestem a
pótlapokat, amelyeken esetleg a szerelem és a szeretkezés összefüggéseit
taglalná, de nem találtam semmit. Ma már értem ennek az okát. Nagyapám
számára az Ő kapcsolatuk minősége már olyan „evidencia” volt, a szerelmes
szeretkezés intimitása olyan magától értetődő volt a hétköznapokban, amelyről
csak a versei meséltek, amikor később megtaláltuk őket...
Nemsokára
Nemsokára meghalok,
s a szomorúág félhomálya jő el...
Még tavasz van.
Az utolsó, a végső szerelem zenéje
suttog fülembe halkan:

51
-Úgy vágytam Rád!

Megérintettelek,
és Te hozzám bújtál.
Az utolsó tűz,
melyben teljesen összeég a szánk,
melyben teljesen összeforr a csontunk.

Maradok Te,
és örök szerelem.

A verseiből árad a ragaszkodás, a szerelem és az intim összetartozás érzése,


amelyről ugyan nagyon keveset írt a bátyámnak, de megkapó versei mindent
elmesélnek. Melyik az a nő, akinek a szívét nem járja át melegség, ha hetente ilyen
apró verseket kap...
A zenét akarom lélegezni örökké,
melyet hajad barna tánca az ujjaimhoz kísér,
s örökre szemeid meleg otthonába bújni,
ahol – mint a mesék Hercegét –
megtalál végre a szerencsém.
Vagy ilyet...
Ha itt lennél,
felfalnálak boldog együgyűségben,
gondolván: „Isten vagyok”,
boldogító mosolyomból
s utolsó sóhajomból pedig
mindenki tudná:
hogy Én – már Te vagyok.
Később, ahogy a könyvespolcon böngészve megtaláltam Martin Buber rongyosra
olvasott csodálatos filozófiai műveit „az Én és a Te találkozásáról”, megértettem
azt is, honnan ered nagyapám meggyőződése arról, mi egy kapcsolat lényege. Ez a
verseiben is jól tükröződik...
Mindenesetre kíváncsi lettem, vajon mit találok Ling mama következő levelében,
és nem is csalódtam...
Finnország, Inari7B.
2000. április 28.

Drága Anna!
Hálás vagyok Neked, hogy ilyen kedvesen kérdezel rá érzékeny dolgokra.
Valóban, nem írtam még a „házasság oázisának” harmadik patakjáról, a
művészetről, amelyet szeretkezésnek hívunk, de – ha őszinte vagyok, el kell
ismernem – már vártam ezt a kérdést. Köszönöm, hogy rákérdeztél, mert azt
hiszem, erről másképp nem írtam volna Neked, ez talán nem lett volna illő tőlem...,
tudod...
Amikor egyik korábbi levelemben azt mondtam, hogy „mi kezdettől fogva
összeillők vagyunk”, ez minden fontos dologra vonatkozott. Igen, valóban, mi ezen
a téren is nagy összhangban élünk. Azt hiszem ez a szó, hogy ÖSSZHANG, jól
kifejezi azt, amit több mint huszonöt éve megélünk egymással, még a
hálószobában is.
Én ezt mindig úgy tekintettem, mint a kettőnk sorsának beteljesülését. Mindig
úgy éreztem, hogy mi egymásnak lettünk rendelve, és az életünk nagy ajándéka,
hogy testünk minden porcikája is mosolyog egymásra. Ez kezdettől fogva így van.
Ugyanakkor egyértelműen közrejátszik ebben, hogy mi tényleg teljes
önmagunkat odaadtuk egymásnak. Szerelmi együttléteink ennek az
ajándékozásnak „csak” a folytatásai voltak. Azt hiszem, ez tényleg fontos. Ezért
élhettük át oly sokszor, hogy „egy test, egy lélek” lettünk.

52
Mi mindketten egész életünkben egymásra vártunk, és mivel jól döntöttünk,
elégedettek voltunk egymással a hétköznapokban. Ezért a hálószobában is
megengedhettük magunknak és egymásnak, hogy sebezhetőek legyünk. Igen,
azok. Mert, amikor valaki annyira feloldódik, hogy a legbensőbb vágyainak és
ösztöneinek átadja magát, kiszolgáltatottá, sebezhetővé válik. Amikor képes vagy
megengedni magadnak, hogy átadd az irányítást a testednek és a Párodnak, olyan
ajtók nyílnak ki a tested mélységeiből, melyek ismeretlenek számodra. Ha félsz,
hogy nem fogadja el, akkor elzárod magad az extázistól.
Csak megköszönhetem a sorsnak, hogy egy olyan művész kezében lehettem
hangszer, aki úgy értett hozzám, ahogy senki más. Nem használt kottát.
Lenyűgözően improvizált. Mindketten boldogok oltunk ettől, és mindig meg is
kerestük rá a módot, hogy ráérősen adjuk át magunkat a szeretkezés örömeinek.
Mi mindig élveztük egymás testi közelségét, az érintéseket, a kedves
összebújásokat és a forró öleléseket. Általában nem éreztük szükségét, hogy
sietnünk kellene bárhová is. Ez amolyan visszafojtott, izgató szenvedély volt
köztünk, ami – de ezt csak Neked súgom meg – még 2000 km távolságból, a
telefonon keresztül is „működött”. Mi izgatóak voltunk egymás számára kezdettől
fogva, és azok is maradtunk.
Sokat tanulmányoztuk együtt a taoista szerelmi iskola, a tantrikus szeretkezés
keleti szemléletét. Mély, belső szabadságban szeretkeztünk, átölelve egymást
szerető és izgató energiákkal egyszerre.
Engem midig is érdekelt, hogy Ő hogyan él át dolgokat, és mivel oly nagyszerű
pontossággal tudta magát kifejezni, abban a kivételes helyzetbe kerültem, hogy
olyan mélyen érezhettem és érthettem meg Őt, a férjemet, a férfit szexuális
értelemben is, hogy „beavatottnak” éreztem magam a világába. Ez természetesen
kölcsönös olt.
Ha egy nő bezárkózik egy álomvilágba, és bizonyos dolgokról nem akar még
hallani sem, akkor a valósággal együtt kirekeszti a férfit is, akit állítólag szeret.
Csakhogy nem szerethetjük azt, amit nem ismerünk. Ez valójában önámítás.
Ráadásul a férfi ilyenkor magára marad a vágyaival, a félelmeivel, és hidd el
nekem Anna, hogy előbb-utóbb akad egy külső nő az életében, aki észreveszi ezt
és orvosolja.
A gátlásokat néha úgy sikerül levetkőzni, hogy először is eldöntjük, hogy
levetkőzzük, azután elkezdünk beszélni róla, majd fokozatosan megtesszük a kis
lépéseinket. De ha egyáltalán nem merünk beszélni róla a Párunkkal, akkor lehet,
hogy nem a gátlás a valódi problémánk, hanem a Párunk.
Az a nő, aki rendszeresen visszafogja magát a Párja előtt, és visszatartja magát
attól, hogy MEGISMERHETŐVÉ váljon, az ne várja, hogy a boldogság mikor
ereszkedik le a hálószobára, mert nem fog. Ha egy nő nem akar ezen változtatni,
mondd meg Neki, Anna, hogy keressen magának egy fát. A fák csendesek és
érzéketlenek. A férfiak – általában – és minden ellenkező híresztelés ellenére – érző
lények.
Tudom jól, hogy az a nő, aki sokat csalódott, úgy érzi, nem engedheti meg
magának, hogy őszinte legyen egy férfihez. Az ágyban különösen nem. Ez
megérthető. A barátnőim sokat meséltek a kudarcaikról. De mindegyiküknek
tudnia kell, hogy senkinek sincs joga ellopni egy másik ember életét azáltal, hogy
megakadályozza Őt abban, hogy TELJES ÉRTÉKŰ kapcsolatban éljen, és abban
oldódhasson fel. Valójában mindenki tartozik ezzel önmagának és a társának.
Nekünk, nőknek, meg kell tanulnunk végre felelősséget vállalni önmagunkért.
Tulajdonképpen kezdhetnénk akár a saját orgazmusunkkal is. Tudod, Anna, ezen a
téren sok problémát elmesélnek nekem, talán azért is, mert egy orvosban
megbíznak az emberek. De amikor megkérdezem Őket, hogy ha saját magukat
simogatják, akkor van-e orgazmusuk, kiderül, hogy sosem szokták magukat
simogatni „úgy”. Én ezt nem értem. Az embernek ismernie kell a saját testét és a
saját orgazmusait ahhoz, hogy egyáltalán gondolkodni tudjon bármilyen
megoldáson. Hogy gondolják a nők, hogy a férfiak tudnak „kezelni” valamit

53
Bennük, amit Ők maguk sem ismernek? Először nekünk, nőknek, KELL tudni,
hogyan jutunk el legkönnyebben az orgazmusig ahhoz, hogy a szerető férfi, akivel
együtt élünk, jó partnerünk lehessen ebben. Ha nem megy másként –
kísérleteznünk kell. Miért ne?
A nőknek érezniük kellene ezt, és el kéne felejteni, hogy mi „illik” az ágyban és
mi nem. Nincs ilyen szabálykönyv. Például senki nem mondta, hogy szeretkezés
közben csak attól lehet orgazmusunk, amit a férjünk tesz a testünkkel. Mindent
össze lehet kötni mindennel. Ahelyett, hogy egy nő várná az áhított orgazmusát,
teljes körű szabadsággal kellene élveznie a testek játékának élményrepertoárját.
Mi Nagyapáddal így élünk, és mindig is így gondolkodtunk erről.
És igen, egy nőnek néha fel kell élesztenie magában az „ősi csábító” ösztönös
szellemét is. Ez a gésák és a hastáncosok ősi tudása, amellyel az erotika
vérpezsdítő világát szolgálták. A nőkben – általában – igenis ott élnek ezek a
varázslatos képességek, mégpedig azért, mert a férfiaknak szükségük van ezekre,
és igénylik tőlünk. Ezt Keleten mindig is tudták, csak itt, nyugaton felejtettük el a
tűsarkú cipőben. Nőnek lenni eredetileg azt is jelentette: érteni a férfiak
gondolkodásához és vágyaihoz. Újra meg kellene tanulnunk élni ezekkel a
képességekkel, nem visszaélni. Mint ahogy a férfiaktól is zokon vesszük, ha
visszaélnek a testi erejükkel. Mi így vagyunk védtelenek, Ők úgy. Meg kell tehát
találnunk azt a férfit, aki méltó a bizalmunkra, hogy újra sebezhetőkké válhassunk.
Drága Anna, remélem ez Neked is sikerült.
Szeretettel ölel, Nagyanyád
Ahogy elolvastam a levelet, furcsa, szokatlan érzés kerített hatalmába.
Valószerűtlen érzés volt nagyszüleim halálának időpontjához és helyszínéhez ilyen
közel az élet dolgairól olvasni. Belegondoltam, hogy mennyi életszeretet és
kedvesség van ebben a levélben, miközben aki írta, már egy másik játéknak a
részese. Úgy éreztem magam, mint aki a fény oldaláról nézve meglátja az
árnyékot.
Meghökkentő volt, hogy az élőket mennyire tanítani kell arra, hogy ÉLJENEK.
Furcsa, hogy az emberek bármi másért jobban képesek küzdeni, mint a saját
boldogságukért. Az emberek mindent megtesznek a pénzért, a karrierjükért, a
gyermekükért vagy a „főnökük” kedvéért, átgondolják a cég ügyeit, ahol dolgoznak
és a gyermekük jövőjét, miközben oly gyakran nem gondolják végig a saját
boldogságukat és a saját jövőjüket. Arra jutottam, hogy ha ez volna A MUNKÁJUK,
akkor biztosan megtennék. Talán fizetni kéne az embereknek, hogy törődjenek, pl.
a saját orgazmusukkal..., hm...
Érdekesnek találtam, hogy amikor közeledik a halál, mindenkinek eszébe jut,
hogyan kellett volna élnie. Azután rájöttem, hogy ez azért lehet, mert már
gyermekkorban meggyőznek bennünket arról, hogy ne a saját boldogságunkkal
törődjünk. Hozzászoktatnak ahhoz, hogy a kötelességeinkre koncentráljunk, a
feladatokra, aminek elvégzését valaki elvárja tőlünk. Annyiszor döntünk önmagunk
ellen, hogy egy idő után nem is emlékszünk arra, hogy valaha mit szerettünk volna.
Az álmaink a múlt homályába vesznek.
Amikor jön a halál, már nem lehet tovább eltolni magunktól a boldogságot a
távoli jövőbe. Már nem tudjuk azt mondani, hogy „boldog leszek majd, ha...”. Ekkor
visszanézünk és rájövünk, hogy elszúrtuk. Az idő szorítása vesz rá bennünket, hogy
lássunk. Rádöbbentem ott a karosszékben, a verandán, hogy én sem tudom
megfogalmazni már, hogy mit jelent SZÁMOMRA A SAJÁT BOLDOGSÁGOM,
miközben tizenhat éves koromban még így írtam erről – egy gitáros ének
formájában – a naplómba:
Vajon fontos-e az, amit épp teszel?
Vajon fontos-e az, amit épp veszel?
Vajon fontos-e az, amit épp eszel?

Vajon fontos-e az, akit épp ölelsz?


Vajon fontos-e az, és mennyi ideig?

54
Vajon nem hazudsz-e neki, és önmagadnak is?
Vajon szeretet és hűség,
mit jelent Neked?
Vajon idővel az éle
nem kopik-e meg?
De ha lekopik, akkor mi marad?
Hová lesz az élet, hová lesz a mag?
Elrohan az élet, mint futószalag,
Elrohan az élet, mint futószalag,
Elrohan az élet, mint futószalag,
Ki állítja meg?!
Csak Te – önmagad.
Persze örömmel vettem tudomásul, hogy – koromnál fogva – én még a futószalag
elején vagyok, és ez némi lehetőséget biztosít a számomra a saját utam
kigondolására boldogságom felé. Ugyanakkor érezni kezdtem egyfajta zavart
magamban, hiszen egyértelműen ellentétesnek tűnt, hogy az ember megvalósítsa
önmagát és a saját boldogságát, miközben egy másik emberrel párkapcsolatban él,
ami természetesen alkalmazkodást igényel. Ahogyan néztem ezt a problémát,
olyan erdőnek tűnt, amely túl sűrű és túl tüskés volt ahhoz, hogy szívesen
belemásszak. Egyszerűen megoldhatatlannak tűnt.
Az ember egy kapcsolatban vagy önmaga, vagy alkalmazkodik, és ez utóbbi
esetben felad magából dolgokat. Hogyan is lehetne ennek az egyenletnek
megoldása? - gondolkodtam.
Azután mégis találtam egy egészen keskeny ösvényt ebben az erdőben. Eszembe
jutott ugyanis nagyanyám egy korábbi levelének néhány sora...
„Minden a párjával illik össze. A párunk pedig olyan, mint mi vagyunk, abban az
értelemben, hogy hasonló. És mennyire hasonló két cipő, amely egy pár?
Lényegileg. A legfontosabb dolgokban megegyeznek.
Azt hiszem, Anna, azért vagyok én boldog a Nagyapáddal. Szerethettük egymást,
mert kezdettől fogva összeillők voltunk. Nem kényszerültünk arra, hogy feladjuk
önmagunkat. Közösek az értékeink és a céljaink nagy része is, így nem kellett
lemondanunk róluk.”
Ahogy ízlelgettem ezeket a mondatokat, számomra egyre jobban „megoldás-
ízük” volt.
Egy másik élményem is eszembe jutott, ami osztályfőnökünkhöz kötődik. Egyik
órán, amelyen az élet nagy kérdéseiről beszélgettünk, a következő szavakkal
búcsúzott tőlünk:
„Hölgyeim és Uraim, tanuljanak meg már „is-is”-ben gondolkodni „vagy-vagy”
helyett, mert az életben szükségük lesz JÓ kompromisszumokra!
Jegyezzék meg, mit mond a népi bölcsesség a jó házasság titkáról:
„A lényegesekben egység,
egyebekben békesség.”
Most, hogy már mindent tudnak, vége az órának.”
A sűrű erdő hirtelen békés nyírfaligetté változott bennem, mert felfedeztem, MIT
JELENT VALÓJÁBAN A JÓ KOMPROMISSZUM. Amikor az ember helyesen választja
meg a párját, akkor biztosítja magának a jó kompromisszumok lehetőségét. De
amikor valaki rosszul választ, akkor már nincsenek jó kompromisszumok, csak
önfeladás és áldozat.„Az ember abból tud főzni, amije van” - szól a mondás.
A JÓ kompromisszum azt jelenti, hogy – nem kényszerből, hanem együttműködés
eléréseérdekében (amely mindenkinek hasznára van), odaajándékozzuk a
Párunknak azt a lehetőséget, hogy önmaga lehessen, azaz nem ragaszkodunk
ahhoz, hogy minden dolog felett a mi „egónk” rendelkezzen. Feladunk olyan
dolgokat, amelyek számunkra NEM létfontosságúak.
Így közösen olyan álmainkat is megvalósíthatjuk, amelyeket egyedül nem
érhetnénk el. Ezt kapjuk cserébe az élettől azért, hogy mi is engedünk. EZ AZ a
jutalom, ami közös célok és értékek nélkül soha nem lesz a miénk.

55
Boldog voltam, ahogyan ezek a gondolatok tisztán kirajzolódtak előttem.
Elővettem az ajándékba kapott új naplómat, felírtam a dátumot a második lap
tetejére, majd nyomtatott nagybetűkkel a következőket írtam fel a lap közepére:
A
PÁRKAPCSOLATI
BOLDOGSÁG
VALÓJÁBAN
AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS
MEGVALÓSÍTÁSÁNAK
JUTALMA.
AZ
EGYÜTTMŰKÖDÉS
TITKA
A JÓ KOMPROMISSZUMOK
MEGKÖTÉSÉBEN
REJLIK.
A
JÓ KOMPROMISSZUM
LEHETŐSÉGE
A JÓ PÁRVÁLASZTÁSON
MÚLIK.
Egészen elégedett voltam „alkotásommal”, és úgy éreztem, új naplóm is büszke
lehet rám, nagyapám tolláról nem is beszélve. Bár valóban nagyon keskenynek
tűnt ez az ösvény, és egyből nyilvánvalóvá tette egy halom egyéb út
járhatatlanságát, én mégis nagyon boldog voltam, hogy ráleltem, mert ésszerű
logikája kikezdhetetlen volt, és mert úgy éreztem, képes leszek majd járni rajta.
Elégedettségemben teljesen elfelejtkeztem a szexről, de mivel furdalta a
kíváncsiságomat ez a téma, elhatároztam, hogy kivételesen ismét Ling mama
levelével folytatom. Lenyúltam a táskámért, hogy kivegyem a következő kis
csomagot, de meglepetéssel vettem tudomásul, hogy bizony, Ling mama utolsó
levele következik. Kutattam a táskámban, de rá kellett jönnöm, hogy sajnos lassan
a levelek végére érek. Láttam, hogy nagyapámnak lesz még egy utolsó önálló
levele, de a kezemben tartott páros csomag után nem következik újabb. Kíváncsian
vártam tehát nagymamám utolsó bölcsességeit...
Finnország, Inari8B.
2000. május 14.

Drága Anna!
Már megint elhalmoztál a kedvességeddel, hiszen olyan hálás dicséreteket
kaptam Tőled a minap, amire nem szolgáltam rá, de mégis különösen jólesett.
Kicsit megfáztam a szaunázás után, de remélem gyengélkedésem nem tart soká,
így mihamarabb eljöttök hozzánk. Nyáron egy-két hétre is maradhatnátok, csak
szóljatok előre, hogy megfelelően felkészülhessünk a fogadásotokra.
Legutóbbi levelemhez fűzött kérdésedre válaszolva meg kell említenem, hogy a
szex és a szerelem vonatkozásairól nem érdemes többet mondani, mint hogy
mindenki MEGFIGYELHETI az igaz szerelem vagy mély szeretet nélküli szexuális
élet „kopárságát”, a testi-lelki egyesüléshez viszonyítva. Ha az ember őszinte,
akkor ezt tudja. Véleményem szerint a valódi szeretet és odaadás nélküli
szeretkezés olyan, mintha akkor is ünnepelnénk, amikor nincs okunk rá. Persze,
minden nő el tudja dönteni, hogy mire van valójában szüksége.
Sajnos, a betegség miatt most lehet, hogy egy darabig nem tudok írni, de
mindenképpen el akartam mondani Neked még valamit a válásokról.
A kapcsolatok néha elromlanak ugyan, és bizonyára vannak menthetetlen
kapcsolatok is, de egyet ne felejts el Anna:
Az a kapcsolat,
amely hazugságokra, áltatásokra

56
vagy alapvető tévedésekre
épül fel, soha nem romolhat el,
mert valójában soha EL SEM KEZDŐDIK!
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha valamelyik barátnőd olyan helyzetbe
kerül, hogy válni akar, és nagyon-nagyon hibáztatja a férjét, akkor jobban teszed,
ha megmutatsz Neki a leveleimből egy-két dolgot arról, amit úgy hívunk, hogy:
őszinteség. Mindig meg lehet találni, hogy AZ ILLETŐ mit hibázott el. Nem a férje,
hanem Ő! És ez még nem jelenti azt, hogy a férjét védem, vagy hogy a férfi
hibátlan. Ezek a dolgok mindkettőjükre vonatkoznak.
Mielőtt valaki tűzre vetné az „Élete Párját”, jobban tenné, ha rájönne, HOGYAN
lehetne teljesen őszinte. Bizonyára találhat a múltban olyan helyzeteket, amikor
saját maga HOZZÁJÁRULT ahhoz, hogy a kapcsolat pusztulásnak induljon. Általában
ennek a levét isszuk. De ezt talán el kéne ismernünk – elsősorban önmagunknak,
azután a Párunknak.
Az az ember, akinek rejtett titkai vannak, soha nem lesz olyan boldog, mint
amilyen akkor lehetne, ha ezeket a titkokat kimondaná. Mert mindig TUDNI fogja,
hogy örökre elzárta a lelkének egy részér, ami azt jelenti, hogy a lelkének az a
része mindig rab marad. Márpedig mindannyian arra vágyunk, hogy teljesen
szabadok legyünk és TELJESEN megosszuk önmagunkat, még ha ez
maradéktalanul nem is lehetséges. Itt is létezik egy ésszerű korlát.
Ha megkérdeznéd, hogy milyen titkokat rejtegetnek az emberek, akkor ilyesmiket
tudnék sorolni, hogy...
- végül is, még mindig a húsz évvel azelőtti szerelmüket szeretik valójában, aki
nem lett a férjük;
- valójában elhatározták, hogy megbüntetik a férfiakat a férjükön keresztül;
- igazából le akarták mondani az esküvőt, csak rábeszélték Őket;
- tulajdonképpen naponta szeretnének szeretkezni, de ezt nyolc éve nem merik
elmondani... stb.
szóval, hasonló „apró, kicsi titkocskákról” beszélek, amikor azt mondom, hogy
legyünk őszinték. Lehet, hogy a kapcsolatuk eddig is kizárólag csak a színészi
képességeik miatt „működhetett”.
Egy válásnak SEMMI ÉRTELMEa boldogságunk szempontjából, ha még őszinték sem
tudunk lenni. Egyszerűen csak tüneti kezelés.
Gyakran úgy látom, hogy aki elválik a társától, az nem lesz szabadabb, csak úgy
tűnik. Valójában viszi magával a láncait, a börtönkulcsokról és a rossz szokásairól
nem is beszélve.
Nem arról van szó, hogy nem létezik „össze-nemillőség”, de legalább próbáljuk
meg őszintén élni az életet, azaz nem úgy, hogy a másikat hibáztatjuk mindenért.
Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem adtuk meg a kapcsolatnak azt az esélyt, ami
jár neki. Ha még nem próbáltuk ki a kapcsolatot teljes őszinteségben, akkor még
azt sem tudhatjuk, hogy van-e jövője. Tehát meg kell próbálni, mert sikerülhet.
Ugyanakkor arra azért oda kéne figyelnünk, hogy hogyan adjuk mindezt a párunk
tudtára...
Eredményes lehet az is, ha egy harmadik – de valóban független – személy
segítségét is igénybe vesszük, aki nem pártoskodik egyik irányba sem, és
EGYSZERRE hallgat meg mind a kettőnket. Ez természetszerűleg nem lehet az
édesanyánk... Ha nem vagyunk hajlandóak arra, hogy meglássuk, hogy MI MAGUNK
hol hibáztunk, akkor jobb, ha neki sem állunk. A sértődés és a hiszti módszerét
pedig tartogassuk máskorra, ha meg tudjuk tenni.
A boldogság útjáról soha ne felejtsük el, hogy az mindig a TELJES igazság útjából
ered, tehát nem feltétlenül arról az útról ágazik le, amelyhez mi ragaszkodunk.
Ugyanakkor, amennyiben A TÉNYEK azt mutatják, hogy a csillagszóróink több
létfontosságú területen is alapvetően különbözőek, és a próbálkozások sorozata
után sem sikerül közelíteni egymáshoz őket, és még akkor sem, amikor már
MINDENT MEGTETTÜNK ezért, akkor előfordul, hogy az útjainknak el kell válniuk.
De a Kis Herceg (Saint-Exupéry) erre mondaná, hogy felelősek vagyunk azokért,

57
akiket egyszer megszelídítettünk.
Tehát a SORREND:
1. Légy teljesen őszinte önmagadhoz.
2. Légy teljesen őszinte a Társadhoz.
3. Kérdezz eleget ahhoz, hogy a szeretetedtől, az elfogadásodtól és az
odafigyelésedtől a Másik biztos lehessen benne, hogy mindent elmondhat Neked,
ami az Ő szívét nyomja.
4. Értsd meg (!), amit hallasz.
5. Ha szükségesnek látod, köss olyan ÚJ megállapodásokat és JÓ
kompromisszumokat, amelyek mindkettőtöknek megfelelnek.
6. Tegyél meg MINDENT, hogy afentieket betartva megmentsd a kapcsolatot, azaz
VÁLTOZTASS a dolgokon a KÖZÖSEN MEGHATÁROZOTT irányba.
Elválni nagyon könnyű ahhoz a kitartáshoz képest, amire egy kapcsolat
megmentéséhez van szükség. De IGENIS VAN olyan életre szóló összetartozás,
amely egy közösen átvészelt viharos időszak túlélése UTÁN lesz csakA TIÉTEK.
Néha a békét háború előzi meg, de az ember értékelni szokta és megóvja azt,
amiért megküzdött. Ez néha a mi jellemünk próbája. Ha idő előtt feladjuk, csak a
bizonyítványunkat állítottuk ki – önmagunkról.
Még sosem történt olyan, hogy nagy dolgokat problémák nélkül és roppant
könnyűszerrel hoztak volna létre. Egy jó házasság NAGYON értékes. Így hát, mi,
nők, sem gondolhatjuk, hogy a házasságunkban nem lesznek mélypontok, és nem
kell változtatnunk néhány rossz szokásunkat is!
Sokan a barátnőim közül azt gondolták, hogy ha a férjük nem beszél a kapcsolatuk
problémáiról, azok nem is léteznek. Azt gondolták: „Majd ha akar valamit, úgyis
elmondja! Egyszer megkérdeztem, de nem válaszolt. Akkor vessen magára. Én
nem erőltetem!”. Azután elmagyaráztam Nekik, hogy ez a felelőtlenség könnyű
útja, aminek idővel kemény büntetése lehet. Meg kellett tanítanom Őket arra,
hogyan kell KITARTÓAN és JÓL kérdezni. Mindegyikük meglepődött, hogy EZUTÁN
mennyi mindent tudtak meg a Párjuktól, miközben eddig azt hitték, hogy minden
rendben van.
Amíg nem vagyunk hajlandóak megfelelően kérdezni és meghallgatni, addig ne
akarjunk válni, mert nagy az esélye, hogy a következő kapcsolatunkban is
ugyanezzel a problémával fogunk találkozni.
Drága Anna! Tudod, az ember ilyen idős korában, ahogy visszanéz az életére, azt
bánja leginkább, amit NEM tett meg. Így a fiataloknak csak azt tudom mondani,
hogy van, amikor azt kell megtenni, hogy kitart az ember, és mindent megtesz,
amit tud, de van, amikor „pusztítani” kell, hogy más valami élni tudjon. Ezek a
döntések komoly előrelátást igényelnek. De nem felejthetjük el, hogy az ember is
megbánhatja, amit megtett. Azok a tapasztalatok, amiket leveleimben leírtam,
segíteni fognak Neked, hogy megtaláld a helyes utat.
Most egy időre elbúcsúzom Tőled, de tudhatod, hogy lelkem legmélyebb
szeretetével gondolok Rád és megnyerő Lovagodra. A leveleimet nyugodtan
megmutathatod bárkinek, ha úgy érzed, hogy segítesz ezzel. Nagyapád már
említett nekem valami új ötletet, amivel Ő is segíteni szeretne a fiataloknak, de
erről majd később írok, ha már érdemes.
Sajnos most is emelkedik a lázam, és egyre csúnyábban köhögök, úgyhogy
Nagyapád már főzi nekem a hársfateát, és gyorsan az ágyba kell bújnom.
Sose felejtsd el, Anna, hogy az élet olyan, mint a tenger: lenyűgözően csodálatos,
mindig tartogat váratlan meglepetéseket, de mindig erősebb nálunk. Ezért ne
haragudj magadra túlságosan, ha egy-egy hajód elsüllyed. A halál is az élet része.
A Te feladatod, hogy soha ne add fel, amíg meg nem találod a boldogság szigetét.
Szeretettel csókollak!
A Te Nagymamád

Vajon érezte-e Ling mama, hogy ez a betegség valóban az „Élet” győzelmét hozza
a számára? Én akkor úgy éreztem, és szomorúan elővettem e levél párját...

58
Finnország, Inari8A.
2000. május 14.

Kedves Robert!

Talán emlékszel rá, hogy április 13-i levelemben említettem, hogy erősen
gondolkodom azon, miként lehetne a fiataloknak segíteni a párválasztásban. Azóta
is sokat gondolkodtam rajta, és jutottam némi eredményre.
Tudod, Robert, nagyon szokatlan dolog egy tigristől, ha nem tanítja meg a kölykeit
vadászni. Ilyet természetesen csak egy beteg tigrisnél látnál, mert egy egészséges
állat mindig megóvja a jövőt, és sosem hagyja cserben a kölykeit. Bár az ember
NEM állat, de ennek a világnak mégis Ő a „csúcsragadozója”. Számomra úgy tűnik,
hogy az ember cserbenhagyja a gyermekeit azáltal, hogy nem tanítja meg, hogyan
kell helyesen párt választani.
Az ember ugyanakkor MÁS dolgokkal ellátja a gyermekeit!
Ma már – itt, Nyugaton – a tízéves gyerekek mobiltelefont és DVD-lejátszókat
kapnak ajándékba, és ha egy gyerek beül a Micimackó c. filmre, akkor tíz perc után
odasúgja az apja fülébe, hogy: „Apa, ez unalmas..., nem elég izgalmas a film!”.
A kamasz gyerekek saját tévét, hi-fi berendezéseket, digitális kamerákat,
motorkerékpárokat és végül – az érettségire – egyesek autókat kapnak ajándékba a
szülőktől (ha addigra azok még nem váltak el).
Az egyetemistáknak jómódú szüleik gyakran vesznek lakást, hogy megspórolják az
albérletek díját. Tehát a szülők – különböző, szükségesnek ítélt eszközökkel –
próbálnak gondoskodni gyermekeik jólétéről.
Mégis, ha megkérdeznél egy felnőttet, hogy mire volna szüksége az életben
személyes problémái megoldásához, akkor nem azt mondaná, hogy „tudod, egy
pompás 850-es hi-fi torony kisegítene a bajból!”.
Az embereknek a következő dolgokkal van a legtöbb problémájuk az életben:
- a pénzügyi biztonsággal,
- egy jó munkahely megszervezésével,
- a párválasztással,
- a szexszel és az együttéléssel,
- a gyerekneveléssel,
- és az adó- és egyéb törvényekkel.
Ahhoz, hogy ezeket sikeresen megoldja valaki, értenie kellene a pénzügyekhez,
tudnia kéne jól tanulni és kommunikálni, tudnia kéne hogyan válasszon párt
magának, hogyan legyen jó apa és feleség (az ágyban is), és a gyerekneveléshez
tudnia kéne valamit az elfogadásról, a szeretetről, a türelemről, a helyes
motiválásról és a fegyelemről. Az erkölcsökről és a törvényekről most nem is
beszélve.
De gondold meg, Robert, ezek egyikét sem tanítják az iskolában az érettségiig!
Miért? Mert az iskola úgy gondolja, hogy ez a szülők feladata, miközben a szülők
azt hiszik, hogy az iskola helyettük is felkészíti a gyermekeiket az életre. Mindkét
oldalon nagyot tévednek!
Ezeknek háttere, ami Téged is érint, Robert, és aminek az elmúlt hetekben
alaposabban is utánanéztem, talán így foglalható össze:

A szülők azért nem adnak


a gyermekeiknek
Párválasztási Kézikönyvet, mert
SIKERES párválasztási módszerről
egyszerűen még nem tudnak.

Nekem úgy tűnik,


hogy azért nem tudnak róla,

59
mert NINCS ilyen.

Attól félek,
hogy a „modern ember”
ezt a „technológiát”
elfelejtette kidolgozni,
miközben minden más technológiát
tökéletesített.

Ezért van az,


hogy százféle módszerünk van
a kávéfőzésre, a narancsfacsarásra,
a fűnyírásra és a sportolásra,
de nincs módszerünk a párválasztásra,
(bár a szerelmet sokan annak hiszik).

Mivel tehát nincs módszer,


ezért nincs is mit megtanítani.

Mivel, minket, szülőket sem tanítottak


meg erre, mi egyszerűen
NEM TUDJUK,
hogy mire kellene megtanítani
saját gyermekeinket.

Így bár látjuk,


hogy a fiaink és a lányaink hogyan
kínlódnak a párválasztással,
valójában nem tudunk segíteni
Nekik. Ez az igazság.

Sajnos manapság sokan vannak, akik tévét néznek, ahelyett, hogy


gondolkodnának, vagy élnének. Eközben, ha megkérdeznéd őket, hogy mit
jelentenek ezek a fogalmak, hogy felelősség, családfő vagy boldogság, egyszerűen
nem tudnák megmondani. Mert sosem tanították meg Nekik.
Mindenesetre, örömmel jelenthetem be Neked, hogy kitaláltam egy részleges
megoldást, ami segíthet majd az új nemzedékeknek boldogulni. Kitaláltam olyan
tanfolyamokat, amelyek talán a következő összefoglaló néven fognak megjelenni:
- SUUTARI -
PÁRVÁLASZTÁSI
ISMERETEK
Sokat beszélgettem erről Ling mamával, és arra jutottunk, hogy felhasználva a
Nektek írt leveleket és kettőnk egyéb tapasztalatait, kifejlesztek egy tanfolyam-
sorozatot, melyet ismerkedő párok, a barátaid vagy bárki felhasználhat arra, hogy
tanulmányokat folytasson a párválasztás területén saját maga, a gyermekei és
családja boldogsága érdekében. A tanfolyamok és a bennük szereplő sok-sok
gyakorlat segíteni fog végre a fiataloknak. De a szülők számára is tartogat
meglepetéseket, mert végre megtudhatják, amit eddig senki nem mondott el
Nekik.
Remélem Te sem bánod, ha a tapasztalatainkat - ezen keresztül – megosztjuk
másokkal is. Feltétlenül írjál, kérlek, hogy Te milyennek találod ezt a tervet! Vajon
Te hogy látod, hasznos lenne ez? Kedves Robert, nagyon szeretném olvasni a
véleményedet!
Előre is hálásan köszönöm!
Szeretettel, Öregapád

60
- Bingó!! - kurjantottam el magam, hiszen a magam részéről az ötletet azonnal
támogattam, mert eszembe jutott a „Párválasztási Egyetem” gondolata, amiről a
Bátyámmal beszéltünk. Elképesztő volt olvasni, ahogy nagyapám felvezette ezt az
ötletet. Amikor én beszéltem róla, én nem gondoltam ennyire komolyan... Hirtelen
azon kaptam magam, hogy ábrándozom...
...milyen volna, ha Clarával egyszerűen csak beülnék egy-két tanfolyamra, és hipp-
hopp, a bölcsesség máris kirügyezne az arcunkon, virágba borítaná a szerelmünket,
és persze orgazmikus gyönyörfelhőbe burkolná az ágyunkat..., és ha ez éppen
ebben a kis házban lenne, a kakukk annyira elpirulna, hogy nem is merne előbújni
a faliórából...
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire magamhoz tértem a gyönyörfelhőben
tett erotikus kalandozásomból, sőt azt sem tudom, hogy nagyapán szolid ötlete
miért éppen ebben az irányba indította be a fantáziámat, de mindenesetre nem
volt hatástalan.
Amikor már újra tisztán tudtam gondolkodni, hirtelen kíváncsi lettem, vajon
befejezte-e nagyapám ezeknek a tanfolyamoknak a kidolgozását. Kutattam az
emlékezetemben, kerestem gondolatban bármilyen erre utaló nyomot, amikor
eszembe jutott, hogy ahogy a kis szekrényke előtt ültem és nézegettem örökségem
tartalmát, kezembe került több nagy vastag boríték, melyre ezek a betűk voltak
felírva: S.P.I.. akkor nem tűnt fontosnak, ezért visszatettem a helyére őket, de a
levél olvasása után arra gondoltam, hogy talán ebben vannak a „kincsek”.
A finn „szürkület” éppen elkezdett észrevétlenül a fák lombjai közé lopózni, amikor
egy gyors elhatározással felpattantam a székről, és sietősen elindultam a nagy ház
felé. Úgy döntöttem, most azonnal utánanézek a dolognak, és ez újfajta izgalommal
töltött el. Lehet, hogy kiderül, hogy örököltem valamit, amiről eddig nem is
tudtunk... - gondoltam magamban.
Ahogy kinyitottam az ajtót és sietve átmentem a lakáson, nővérem kiáltott le az
emeletről:
- Mindjárt megyünk le! Tudom, hogy éhes vagy, de még nincs vacsora!
Ha sejtette volna, hogy milyen messzire elkerült az éhség, azt hiszem, meglepődött
volna. Én közben odaértem a szekrénykéhez, és gyakorlott mozdulattal lehajtottam
a nagy ajtaját, amely egyben írófelületként is használható volt, ha alulról
kitámasztottam az ember. Leültem, és a baloldalon meg is találtam a borítékokat,
amelyen nagyapám kézírása díszelgett.
Az első boríték nyitva volt; mintha valaki nyitva felejtette volna a kincsesládikóját.
Lassan kivettem a teljes tartalmát, és amikor megláttam az ábrákat egy
„Párválasztási Mátrix” névvel ellátott összehajtott kartonlapon, mér tudtam, hogy
egy kincs szentélyéhez értem.
Az első „csomag” tartalmazott egy különleges eszközt önmagunk és a „leendő
Párunk” céljainak kiértékeléséhez, a másik „Csak férfiaknak!” felirattal volt ellátva
és egy teljesen kidolgozott tanfolyami anyag volt.
Voltak szituációs játékok, gyakorlati feladatok is, amit párokban kellett megcsinálni,
és sok – a levelekből mg nem ismert – párválasztással kapcsolatos bölcsesség. Öt
nagy borítékot, és több mint háromszáz oldalnyi írást, ötletet és feladatot tartottam
a kezemben. Fantasztikus érzés volt. Nagyapám mindent kidolgozott.
- Gyertek le gyorsan! Találtam valamit! - kiáltottam föl a testvéreimnek, akik persze
azonnal lesiettek az emeletről, és a konyhaasztalnál körülállták talált kincsemet.
- Ezek teljesen kidolgozott párválasztási tanfolyamok tervei! Nézzétek! A Nektek írt
levelekben szereplő tanácsaikat nagyapa kiegészítette ezekkel! Ez hihetetlen...! -
folytattam lázasan a bemutatást, miközben kitettem eléjük mindent.
A következő egy órában rádöbbentünk, hogy a leveleik, amelyeket nagyapám rám
hagyott, a hagyatéknak csak töredékét jelentik. Én is átláttam, hogy a tanfolyamok
olyan ötletesen vannak kitalálva, olyan mélységben mutatják meg valódi énünket,
illetve a döntéseink labirintusából kivezető utat, hogy teljes mértékben megfelelnek
a levelek mély szellemiségének.

61
Azt hiszem, egy kicsit mindannyian meghatódtunk, amikor ránk tört a felismerés,
hogy mennyire egyedül maradtunk ezzel a hagyatékkal ott, abban a nagy házban.
Nagyapáék hiánya olyan fájdalmas lett annak az órának a végén, annyi kérdést
szerettünk volna feltenni neki, hogy nővérem fel is ment a szobájába... Nem bírta
elviselni, hogy már nem ölelheti meg Őket ezért a csodálatos ajándékért.
A nagy csendben kisvártatva bátyám szólalt meg először csendesen:
- Látod, nagyapáék úgy mentek el, hogy itt hagyták Neked az Ő égő
csillagszóróikat, ezt a csodálatos születésnapi hagyatékot; és ezek olyan
csillagszórók, amelyek még sok ember lelkét világítják majd be, ha Te is akarod.
Azt hiszem, abban a percben megértettem, hogy nagyapa sejthette, hogy bár Neki
ugyan nem lesz ideje közzétenni a felfedezéseit, de én meg fogom találni a
szekrénykében. Ezáltal valójában rám bízta, hogy gondoskodjak álmai
megvalósulásáról.
Rájöttem, hogy az Ő igazi öröksége: egy „tigris” példamutatása, aki nem hagyja
cserben a „kölykeit”.
Amikor összeszedtük magunkat, visszapakoltam a nagy borítékba a tanfolyamok
anyagait és visszamentem a kis házhoz. A fenyőillatú verandán hűségesen várt
székem, de bizonyára meglepődött azon, hogy úgy huppantam bele, mint aki még
sosem ült. Régen éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak, kavargó érzésekkel a
fejemben. Az eltelt három napban annyi mindent kellett megértenem az életről,
annyi meglepetés ért és annyi fájdalommal vegyes örömöt éltem át, hogy igazán
elfáradtam. Olvastam valahol, hogy egyes indián törzseknél ilyenkor azt mondják:
„Most megállunk és megvárjuk a lelkünket,
amíg utol nem ér.”
Pontosan erre vágytam én is... Tudtam, hogy ott vár a táskában nagyapám utolsó
levele, de én csak néztem a fákat, a finn „éjszaka” szürkületi világosságát, a tó
végtelenbe tűnő tükrét, és élveztem, ahogy a természet csendjének hűs nyugalma
szétterjed a lelkemben. Ebben a hangulatba eszembe jutott egy régi vers...
apámtól...

Mint mikor a cseresznyefa rügyei kipattannak,


S csak az éjszakai hold fénye látszik,
Oly csendesen jön el a jövő, a gyereknek,
Ki ma már a verandán pipázik.

Mint a pipafüst, amely összefolyik az éggel,


S gondolatfüzéreket kísér hozzánk,
Úgy szelídítjük magunkhoz az életet,
S folyik át rajtunk medúzaként az idő,
- nyári éjszakán.

Kortyolgatjuk az élmények tengerét,


Át magunkon – egy életen át...,
S néha, álmunkban gyöngykagylók leszünk,
Hogy a fájdalomról tudhassuk:
Vagyunk ám!

Életünk kerékpárján az idő lánca – vasmarok.


Csend és élmények – két kerék...
Együtt forognak, örülnek és sírnak,
Míg csak el nem tűnnek,
a déli égbolt szép egén.

Csendes pihenésem melankolikus állapotát a telefonom zümmögése szakította


meg, ahogyan ez – valójában – már várható volt. Clara neve világított a kijelzőn.
Tudtam, hogy magyarázattal tartozom Neki, amiért nem beszéltem Vele két napja,

62
de azt is tudtam, hogy ezt a rengeteg okot nem lehet telefonon keresztül
elmondani.
Felvettem. Természetesen esélyem sem volt, hogy félrebeszéljek. A hangjában
érdekes, női hangsúlyok fejezték ki az aggódás, a félelem és a gyanakvás ősi
érzéseit, de én megnyugtattam, hogy nincsen semmi baj, csak annyi különös dolog
történt, amit majd el kell mesélnem...
Az volt az érzésem, hogy a felét se hitte el annak, amit mondtam, de amikor húsz
perc múlva letettem a telefont, pontosan tudtam, hogy semmit sem tudok biztosan.
Arra gondoltam, hogy ha itt lenne, nagyapám biztos azt mondaná: „Ne aggódj,
fiam! A rendrakás a rendetlenséggel kezdődik...” és bár ettől sem éreztem sokkal
jobban magam, nekiálltam nagyapa utolsó levelének, amely egyedül árválkodott a
táskámban. Legnagyobb meglepetésemre, a borítékra az én nevem volt felírva, és
talán arra a pillanatra várt, hogy megpillantsam...
Finnország, Inari 9+
2001. április 26.

Kedves Paeli! Legkisebb Unokám!

Talán kicsit igazságtalannak érzed, hogy a többi levél között - melyeket feltétlenül
olvass el, mielőtt ezt a levelet továbbolvasod (!) - csak egyetlen levél van.
amelyiket Neked írtam.
Kérlek, ne vedd ezt zokon tőlem, hiszen tudnod kell, hogy nagyon-nagyon sokat
gondoltam Rád. miközben Róbertnek írtam a leveleimet. Valójában leginkább
Neked szólnak, hiszen mi sosem találkozhattunk személyesen. így Veled nem
tudtam beszélgetni, őszintén sajnálom.
Nagymamád, az én drága egyetlenem, sajnos nagyon beteg lett, és valahogy az a
homályos érzésem támadt, hogy mostanában nem fogom befejezni egy nagy és
fontos tervemet. Miután elolvastad a leveleinket, amelyeknek másodpéldányát
gondosan összegyűjtöttem Neked(!). találsz majd több nagy borítékot is itt. a
szekrénykében. Az van írva rájuk, hogy "S.P.I.". Kérlek, fogadd el ezeket tőlem!
Legyen ez az én ajándékom - Neked.
Egyetlen kérésem volna csupán, de ez igazán csak egy kérés. Kérlek, viseld
gondját annak, amit a borítékban találsz.
Tudod, a borítékokon található három betű a Suutari Párválasztási Ismeretek
kifejezés rövidítése. Tőlem telhetően összeállítottam néhány eszközt és tanfolyami
anyagot - elsősorban Nektek, fiataloknak. Mindazt beleírtam, amit életem során
megfigyeltem a párkapcsolatok és a párválasztás buktatóiról, és megpróbáltam azt
is megfogalmazni, hogy mit lehetne tenni egy harmonikusabb, boldogabb közös
élet érdekében. Teljesen kidolgoztam, igazából csak ki kellene adni, és máris
használni tudnák a fiatalok az egész világon.
Azt is megosztom Veled, hogy miért..., bár tudom, hogy az utolsó, nyolcadik
levelemben már valószínűleg olvastál erről néhány dolgot.
Tudod, Paeli. azt még sose meséltem el Nektek, az unokáimnak, hogy az én
szüleim is elváltak. Ez nem tette fényessé a gyermekkorunkat a húgommal. Később
- talán nem is meglepő - a húgom is elvált. A sor velem folytatódott, hiszen én is túl
vagyok egy korábbi sikertelen házasságon. Azt hiszem, kitalálod, hogy ki volt a
következő...
Igen. a fiam is elvált, a Ti édesapátok. Sajnos Ti sem kerültétek el ennek a
kudarcnak a hatásait. Amikor ez jó pár éve megtörtént, nekem azért fájt ez
különösen, mert úgy éreztem, én is felelős vagyok ezért. Tudod, a szülők már csak
ilyenek: mindig a saját kudarcukként élik át a gyermekeik botlásait. Ez így rendjén
is van.
De azt senki nem tudja, hogy mennyit gondolkodtam azon, hogy valójában
MIÉRTtörténik ez. Hogyan lehetséges, hogy a hírekben már azt mondják, a
házasságok fele felbomlik az első hat évben? Képzeld el, Paeli, én majd negyven év
óta, ezen gondolkodom. Mindig úgy gondoltam, hogy itt valami NAGY ismeretlen

63
tényezőnek kell lennie, nem egy kis semmiségnek. Valami alapvető dolgot
kihagyunk a számításból, és nem figyelünk rá.
Ahogy elkezdtem írni a leveleket Robertnek, lassan felismertem, hogy NEM
EGYETLEN NAGY OKA van a válásoknak, hanem egy tucat. De arra is rájöttem,
hogy az okok nem egyformán fontosak. Elkezdtem sorba venni őket, és
megpróbáltam meghatározni a jelentőségüket, miközben észrevettem, hogy
kategóriákba is sorolhatók. Ekkor találtam rá arra, amit már a leveleimből
megismerhettél, hogy az egyik legnagyobb hiányosság:
NEM LÉTEZIK
JÓ PÁR VÁLASZTÁSI
MÓDSZERTAN.

EGYSZERŰEN
HIÁNYZIK A TUDÁSUNK
ERRŐL.

Amikor felismertem ezt, könnyezett a szemem a boldogságtól, és úgy éreztem,


talán megtaláltam végre a válások egyik nagyon fontos okát. Végiggondoltam,
hogy azok, akik a mi családunkban elváltak, lehet, hogy megmenthették volna a
kapcsolatuk jövőjét, ha lett volna a kezükben egy módszer - a helyes vagy
legalábbis jobb párválasztásra. Az, hogy NEM VOLT, igazi tragédiákat szült. Az a
fájdalom, amit a rossz házasságok okoztak a családunknak, képes volt maradandó
sérüléseket okozni bennünk és a gyermekeinkben. Ez lett az ára a tudatlanságnak.
Szeretném, ha ennek a jelentőségét egy másik oldalról is megvilágíthatnám Neked,
tekintettel a következményekre.
Mivel az emberek nem ismerik a válásoknak ezt az egyik FŐ okát (az olyan többiről
most nem is beszélve, mint pl. az elmezavarok, vagy egy háttérből manipulálni
képes anyós, vagy após...), hibáztatni kezdik EGYMÁST és magát A HÁZASSÁGOT.
Amikor a kapcsolatok tömegesen romlanak el egy társadalomban, akkor az
emberek között fokozatosan kialakul egy közmegegyezés arról, hogy a házasság
ES A FÉRFI-NŐ KAPCSOLAT olyan dolog, ami több fájdalmat okoz mindenkinek, mint
amennyire hozzájárul a boldogsághoz.
MIKÖZBEN IGAZÁBÓL
EZ CSAK EGY TÉVEDÉS,
EGY TÉVES KÖVETKEZTETÉS.

Egy hibás diagnózis


a helytelen PÁRVÁLASZTÁSI GYAKORLAT
következményei alapján.

AZ IGAZSÁG
EGYSZERŰEN CSAK ENNYI:
AZ EMBEREK AZÉRT DÖNTÖTTEK
ROSSZUL,
MERT KEVESET TUDTAK,
ÉS MERT TÚL SOKAT ÁLTATTÁK
MAGUKAT
ÉS EGYMÁST.
Vajon hibás egy "bögre" csak azért, mert füle van és nem átlátszó? Vajon hibás a
skorpió a békás mesében, amikor a saját természetét követi (azon kívül, hogy
hazudik)? Vajon tényleg hibáztatható egy prűd vagy pazarló asszony, akinek a férje
ki nem állhatja ezért? Valóban vétkes volna az a sikertelen furulyaművész, akit
majdnem agyonüt a felesége, mert nem keres elég pénzt? - Én nem hiszem.
Inkább meg kell fordítani a kérdéseket: Miért választasz "bögrét", ha úgyis tudod,
hogy füle van? Miért hiszel a skorpiónak, amikor ismerhetnéd a természetét, ha
megfigyelnéd? Miért vetted el a lányt, ha az világéletében pazarolt? Ugyan, miért

64
mentél hozzá egy furulyaművészhez, amikor "mindenki tudja, hogy a művészek
gyakran éhen halnak"?
Rájöttem, hogy meg kellene tanítani a gyermekeinket, a fiatalokat, hogy ne
áltassák magukat. Nekem nincsen már időm, hogy mindent megtegyek ennek
érdekében, de ezek a tanfolyamok, amiket a borítékban megtalálsz, gyakorlatias
segítséget jelenthetnek. Talán ezzel helyrehozhatnánk - mi ketten, közösen -
valamit a világon, hogy a fiatalok szeme újra csilloghasson a reménytől.
Én is csak remélni tudom, hogy segítesz.
Idefestek Neked tussal egy olyan indián szimbólumot, amely az álmokhoz való
hűséget a kitartást és az őszinteséget jelképezi. Boldog lennék, ha ez a jelkép rajta
lehetne a tanfolyami anyagokon, persze, csak ha Te is egyetértesz ezzel.
Tudod, ez a jelkép nagyon érdekes. Először is, ha megfigyeled, egy olyan növényt
ábrázol, amely mindent megmutat magából, és nem fél attól, hogy meglátod a
gyökerét. Valójában az a szándéka, hogy észrevedd: "meztelen". Azt szeretné,
hogy teljes valójában lássák Őt. Ez a növény őszinte akar lenni.
De észreveheted, hogy a növény mellett van egy madár is. Olyan, mintha a növény
egyik levele éppen levált volna a gyökerekről, és madárrá változott volna. Ez azt
akarja tanítani, hogy ha kitartasz az álmaid mellett, azok megvalósulnak. Egy
növény legnagyobb álma, hogy repülhessen, és a szimbólum arról mesél, hogy ez a
növény elérte a célját, mert kitartó volt.
Nagyon érdekes, hogy az indiánok milyen mélyen voltak képesek látni az
igazságot. Tudniillik, csak az az ember képes arra, hogy kitartóan kövesse az
álmait, aki elég őszinte ahhoz, hogy amikor letér a saját útjáról, akkor ezt
beismerje önmagának. Csak így tudja korrigálni a rossz döntéseit. Az ember
másképpen nem jut el eredeti céljához.
Ezért mondják az indiánok, hogy ennek a képnek a címe:
"A kitartás és az őszinteség jutalma"
Ugye szép? Olyan ez a kép, mintha a lelkem egy darabja volna. Amikor a Cherokee-
rezervátumban rátaláltam egy fali díszen, tudtam, hogy ez az ÚT, amit mindig is
kerestem. Azonnal úgy éreztem, nekem szól, és arra tanít engem, amire igazán
szükségem van.
Kedves Paeli! Nagyanyád nagyon beteg és én is elég vén vagyok már ahhoz, hogy
tudjam, lassan lejár az időnk. Az Élet nagy játszmája folytatódik, és bár mi is
visszajövünk, nem biztos, hogy még adódik lehetőség arra, hogy megöleljelek. Én
tudom, hogy milyen ez, hiszen Csingivel mi is elveszítettük két szeretett
gyermekünket. Tehát én jól tudom, hogy milyen, amikor szeretsz valakit, de már
nem ölelheted meg többé. Ha nem találkoznánk, emlékezz rá, hogy számunkra,
Ling mamával Te is mindig fontos voltál. Azokba a kis karácsonyi csomagokba,
amit minden évben elküldtünk Nektek, sosem felejtettük el belecsomagolni a
lelkünk szeretetét - Neked is.
Az Élet nem mindig kegyes hozzánk, de mindig tartogat egy kiutat arra, hogy hű
maradj önmagadhoz. Ezekkel a levelekkel és a tanfolyamokkal igyekeztünk
hozzájárulni ahhoz, hogy férfiként boldog lehess és a legnagyobb csapdákat
elkerüld.
Nem tudom, hogy sikerül-e Neked vagy sem. Nem tudom, hogy végigmész-e majd
az Úton. De őszintén kívánom, hogy amikor annyi idős leszel, mint én, büszke
lehess magadra, amiért megpróbáltad. Isten áldjon!

Örök szeretettel ölel,

Nagyapád
Nem telik el hét, hogy ne jutna eszembe életemnek ez a három különleges napja.
A leveleket természetesen elkezdtem újraolvasni, de már lassabban és
alaposabban. Hónapokat töltöttem naplóírással, és aztán még éveket. Igen, évekig
tartott, amíg nagyjából sikerült feldolgoznom magamban ezeket a leveleket. Talán
még most is tart. De megtanultam, hogy mindig nekem kell döntenem az életemről

65
és arról, mit gondolok a saját tapasztalataimról. Más ember lettem.
Egyre ritkábban történik meg, hogy áltatni kezdem magam arról, amit -
megfigyelésem alapján -valójában már TUDOK. Jobban hiszek saját magamnak.
Igen, ez nekem is furcsa: történik valami, ránézek a dologra, és már nem másítom
meg azt, amit látok. Néha még beszélek is magamhoz, és valami hasonlót
mondogatok: "Hé, Paeli! Látod, hogy mi a helyzet, ne próbáld megmagyarázni..., és
nehogy elkezd megint átnevelni ezt a lányt is...! Jaj Istenem! Már megint ugyanaz!
Tudod nagyon jól, hogy O "bögre", akkor meg zárd már le ezt a beszélgetést Vele,
és menj tovább..., na végre! Megy ez neked!".
Igen, szabadabb lettem és távolabbra nézek. Néha segítek a barátaimnak, akik a
levelek olvasása után úgy tekintenek rám, mint valami "sámánra", aki lenyelte a
bölcsek kövét. Néhányszor még "felolvasó estet" is tartottam a szűkebb baráti
körnek..., és megdöbbentett, hogy Őket is mennyire érzékenyen érintették ezek a
levelek. Olyan dolgokat mondtak el az életükről, a kapcsolataikról, amit egyébként
sosem osztottak volna meg velem...
Ma már sok dolgot én is jobban értek. Például, hogy az igazság kimondása nemcsak
szabadabbá tesz, hanem hihetetlenül képes megnövelni a bizalmat két ember
között. Azt hiszem azért, mert az őszinteség mindig tiszteletreméltó. Valójában
mindenki nagyra értékeli. Talán azért, mert ritka.
Ez Clarával is így volt. Nagyon sokat beszélgettünk. Ugyanakkor már csak három
hónapot töltöttünk együtt. Mindegyikünk tudta, hogy ennek így kell lennie. Ő is
elolvasta a leveleket, de már akkor augusztusban elváltak útjaink. Talán nem
meglepő, hogy ez egy svájci hegyi túrázás után történt. Néha még ma is írunk
egymásnak, de azt hiszem, hogy a lelkünk soha nem is kapcsolódott össze
valójában. Vele, sajnos, nem sikerült a "találkozás".
Persze én sem voltam "a régi". Stabil, boldog és együttműködő családról kezdtem
el álmodozni, olyanról, amilyenben gyermekkorunkban nem volt részünk. Egy
családról, ahol közösek az értékek és a célok, és ahol így lehetővé válik az
ELFOGADÁS. Azt hiszem, jól megtanultam a leckét. De arra is rájöttem, hogy
legelőször a legnehezebb lépést kell megtennem: tudnom kell, hogy ki vagyok, mit
akarok és hogy mi fontos nekem valójában. Tudnom kell, hogy melyek azok a célok
és értékek, amelyekben ÉN hiszek. S tudtam, hogy időt kell adnom magamnak,
hogy megtudjam.
Ma úgy hiszem, hogy a gyermekeknek jár, hogy megbízhassanak a szüléikben.
Persze tudom, hogy nekünk, férfiaknak és nőknek, még méltóvá kell válnunk a
bizalomra. Remélem, mire megnősülök -sikerül.
Talán a bátyámnak már sikerült is. Feleségül vette azt a csodálatos lányt, Jennifert,
aki igazán nagy szeretettel veszi körül, és aki már akkor is a menyasszonya volt.
Megszületett első gyermekük is, így mostanában kicsit kevesebbet látom Őket.
Nővérem - alig két héttel az után, hogy eljöttünk a háztól - felbontotta eljegyzését
George-dzsal, de nekem úgy tűnik, hogy azóta megtalálta a Párját az Internet
segítségével. Olyan bizalmas leveleket ír nekem, hogy néha belepirulok. Amikor
olvasom, mindig érzem azt a ki nem mondott, titkos szövetséget, amely nagyapám
bölcsességén keresztül összeköt bennünket. Valójában cinkosai lettünk egymásnak
a párválasztásban. Egy nyelvet beszélünk, és ez nagy élmény. Olyan, amilyet
korábban soha nem tapasztaltam.
Sajnos a nagy tölgyfa követte nagyapámat. Akkor tavasszal már nem is virágzott és
nem hozott termést. Nagy bánatában elpusztult. Két év múlva vágtuk ki, de az
anyagából készíttettem egy Cherokee-furulyát az Egyesült Államokban. Ma is
megvan és szolgálja nagyapám emlékét. Ez lett a tölgyfa halhatatlansága.
A nagy házat végül nem adtuk el. Én költöztem ide. Itt vezetem a céget, amely az
egész világon szolgáltatja nagyapám tanfolyamait. Azóta továbbfejlesztettem
ugyan, de még ma is kapható nagyapám öt eredeti tanfolyama, úgy, ahogyan Ő
álmodta meg. Az a hála, amely mind a mai napig a fiataloktól árad felé, egyszerűen
leírhatatlan. Levelek tömegeit kapjuk, amelyben életsorsukat írják meg az
emberek, hogyan változtatta meg az életüket nagy apámék bölcsessége.

66
Minden évben kiosztjuk a legjobb dolgozónak járó díjat is, melynek neve, nem
véletlenül:
"A kitartás és őszinteség jutalma."
Miután a díjat átadom, testvéreim mindig mesélnek valami személyes élményt
nagyapáékról, vagy azokról a felejthetetlen közös nyarakról. Ezután három,
embernyi magasságú, óriási zsákból, tízezer -már feldolgozott és elolvasott -
köszönőlevelet borítunk ki az emlékpark füves udvarára, amelyek mindegyike az
előző évben érkezett. Minden munkatársunk húz egy levelet, majd hangosan
felolvassa (ha még bírja, mert vannak közöttük olyan szívszorító köszönet-
nyilvánítások, amelyeket senki nem bír végigolvasni).
Azzal zárjuk az ünnepséget, hogy a hatalmas levélhalmot - a Cherokee-furulya lágy
dallamát hallgatva - mi hárman, testvérek, meggyújtjuk.
Mindig sokáig nézzük, ahogy a hatalmas tűzből a szeretet, a tisztelet és a hála
füstjelei az égbe emelkednek, és mindannyian Rájuk emlékezünk...
Biztos vagyok benne, hogy nagyapa tudja, sosem felejtjük el sem Őt, sem a
kitartását, sem az álmait...

Kedves Olvasó!

Megtiszteltetésnek tartom, hogy végigolvasta a könyvemet.

Ha most vagy később bármikor úgy dönt, hogy megosztja velem a gondolatait, a
véleményét, vagy akár az élettapasztalatát mindazzal kapcsolatban, amit olvasott
ebben a regényben, akkor őszinte érdeklődéssel várom a levelét a következő címek
bármelyikén:

Levél: SUUTARI KÖZPONT Paeli Suutari 1113 Budapest, Bartók Béla út 152.
E-mail: suutari@hu.inter.net

Minden levelet sajnos nincs időm megválaszolni, de igyekszem valamennyit


elolvasni.
Tisztelettel, a Szerző

67