You are on page 1of 15

CHARLES A.

BEARD

AMA NEMES ÁLOM

Theodore Clark Smith az Amerikai Történelmi Társulat legutóbbi ülésén felolvasott


gondolatébresztő előadásával mélyen lekötelezte kollégáit. Írása nem csupán belső értékei
miatt jelentős, hanem azért is, mert régóta elhanyagolt historiográfiai problémák iránti
érdeklődésről tanúskodik. Ha pusztán leíró jellegű volna, minden további vizsgálódás nélkül
elfogadhatnánk, mint olyant, mely tovább gondolható a megkezdett nyomvonalon. Ám írása
szellemét és mondanivalóját tekintve épp annyira kihívó, mint amennyire leíró, és épp annyira
figyelemfelkeltő, mint amilyen narratív. Smith két csoportra osztja a Társulat tagjait.
Meggyőződése, hogy két zászló alatt tömörülő – tág értelemben vett – táborról lehet beszélni,
melyek között áthidalhatatlan szakadék tátong. Az egyik csoport – ahová sajátmagát is sorolja
– „egy nemes álmot” követ, tagjai pedig megbízható, hiteles és túlnyomórészt kiváló műveket
alkotnak az amerikai történelemről. Ezzel szemben, noha nem állítja, hogy az ellentábor
művei nemtelenek, megbízhatatlanok, hiteltelenek és gyengék volnának, az általa felállított
kettősség mégis ezt sugallja.

A Smith által felvetett témák felette állnak a személyeskedésnek és arra az igencsak


megszívlelendő következtetésre sarkallnak, hogy a Társulat gondolkodó elméi vegyék azokat
komolyan. Valóban létezik ez a mélyen beágyazott kettősség a Társulaton belül? Létezik egy
olyan frontvonal, melynek valamelyik oldalán a tagoknak fel kell sorakozniuk? Lehetetlen
olyan közös nevezőt találni, melyen összhangba hozhatók a nyilvánvaló ellentmondások, de
legalábbis az ítélethozatal egy időre elodázható? Vajon a Smith által értekezése
alátámasztására felsorakoztatott tények valóban minden esetben olyannyira megbízhatóak,
hogy az már túl van az „objektív igazságra” törekvő korrekció puszta lehetőségén is? Világos,
hogy e kérdések fontosabbak annál, semmint hogy átsiklódjunk felettük. A Társulat ifjabb
tagjait és az egész közösség további sorsát érintik. Arra szólítanak fel bennünket, hogy egy
pillanatra megállva áttekintsük a feltételeket, melyeken a történelem jövendő művelésének
nyugodnia kell, választ adva rájuk pedig talán leleplezhetünk néhány túlzottan is nagy ívű
elképzelést, de legalábbis enyhet adó szerénységre inthetünk.

A felosztás, melyet Smith a Társulatot illetően tesz határozottnak és élesnek tűnik. Az


egyik oldalon azok a tudósok állnak, akik „az amerikai történelem kérdéses időszakáról
[1884-1934] jelentős számú, megbízható, hiteles és az esetek túlnyomó többségében kiváló

1
műveket alkottak”. E tudós társaság írásait „a monográfiáktól a sokkötetes alkotásokig
egyetlen rendkívül világos eszmény uralja – mely a világon először Németországban jelent
meg, hogy aztán mindenütt elfogadásra leljen –, mégpedig az objektív igazságra törekvés
eszménye”. Egy „nemes álmot” követtek, mely mára a kihalás szélére került, és csak remélni
lehet, hogy az iskola tagjai – ha kell – legalább „felemelt lobogóval a kézben” buknak el.
„Ebben az esetben eljön majd az idő, mikor az Amerikai Történelmi Társulat feloszlik, mivel
megszűnnek azok az intellektuális feltételek, melyeken nyugodott.” Létezik tehát egy
rendkívül világos eszmény, egy nemes álom, melyre az Amerikai Történelmi Társulatot
„alapították”. De kik azok, akik fenyegetik ezt az eszményt vagy álmot, illetve magát a
Társulatot? Azok a szerzők, „akik nem tartják szükségesnek, hogy elfogulatlanok vagy akár
csak korrektek legyenek”. Ezek részrehajlók és doktrinerek. Különösképpen doktrinernek
pedig azok tekinthetők, akik a történelem gazdasági értelmezése felé fordulnak. A régi jó,
igaz hit ellenségei közt említi Smith James Harvey Robinsont, aki egy ízben kereken
kijelentette, hogy az amit „tárgyilagos történelemnek” neveznek, egyszerűen csak történelem
tárgy nélkül, majd pedig kifejtette, hogy a történelmi tudás szerepe az kellene legyen, hogy
„jelen életünk dilemmáit” megvilágítsa, és ezzel „a korrekciót és reformot” megkönnyítse..
Íme a Fény és a Sötétség egymásnak feszülő seregei.

A bemutatott dichotómia a megvalósulás lehetőségeit tekintve úgy tűnik egyfajta


eszmény, módszer és hit függvénye. Az Öreg Strázsák közé sorolható tudósok mindenekelőtt
az „objektív igazság” felkutatását kívánják. Vajon azok, akiket Smith a sövény másik oldalára
helyez, szemben állnak-e az igazság keresésének eszményével? Az a tudós, aki a „jelen
életünk dilemmáival” birkózó kortársak számára hasznos tudás után nyomoz, valóban
közömbös lenne e tudás igazsága iránt? Meglehet, eredményei különbözhetnek, de biztos,
hogy nem a hazugságot keresi, és nem hiszi azt, hogy a kitűzött cél szempontjából a hamis
történelem hasznos lenne. Nem jelenthetjük ki, hogy az a kutató, aki megkísérel a politika
hivalkodó ürességén áttörve a színfalak mögötti gazdasági érdekekig hatolni szükségszerűen
veszélyeztetné az igazság keresésének eszményét. Elképzelhető, hogy őt is épp annyira
érdekli az igazság, mint a történelem gazdasági összefüggéseit mellőző kutatót. Amíg a
módszer működik, a nemes állommal szemben felsorakoztatott tudósok épp oly kitartóak
lehetnek kutatásaikban és szigorúak a felhasznált dokumentumok kritikája terén, mint a fény
és haladás régi mesterei. A szándékokat és módszereket illetően tehát, úgy tűnik, nem létezik
szükségszerű antagonisztikus ellentét.

2
Most jutottunk el a lényeghez, hogy tudniillik lehetséges-e megtalálni és
kinyilatkoztatni a történelem objektív igazságát. Itt a szándékoknál és módszereknél valami
sokkal bonyolultabb dologgal kell szembenéznünk. Olyan kérdésekkel, melyek az emberi
tudat természetének, a történelem mint valóság lényegének, és a történelem objektív
megragadására törekvő tudomány erejének mélyére hatolnak. Kétségtelen, hogy kompetens
kutatók számos részigazságban és a megállapított tények jelentős hányadában egy
véleményen lehetnek. Lehetséges-e azonban, hogy az ember minden faji, nemi, osztályos,
politikai, társadalmi és regionális előfeltevésétől elvonatkoztasson, és úgy beszélje el a
történelmi igazságot, ahogy az volt? Megvalósulhat-e Smith nemes álma, nagyszerű
eszménye a gyakorlatban? Ez az alapvető kérdés, ami kockán forog.

Az az elmélet, miszerint a történelem, úgy ahogy valójában történt kritikai vizsgálódás


eredményeként feltárható, mint objektív igazság megismerhető, és mint ilyen elő is adható,
rendelkezik bizonyos sarokkövekkel és előfeltevésekkel. Ezek közül az első az, hogy a
történelem (általában véve, vagy valamely korszakát tekintve) a történész tudatán kívüli
tárgyként, illetve tárgyak soraként létezik (egy Gegenüber, mely tőle független és időben
változik). A második az, hogy a történész képes megfigyelni és megismerni e tárgyat, illetve
tárgysorozatokat, és azokat objektív létezőkként leírni. A harmadik, hogy a történész képes –
legalábbis a kutatások és írások szándéka szerint – minden vallási, politikai, filozófiai,
társadalmi, nemi, gazdasági, morális és esztétikai érdek befolyásától függetleníteni magát, e
Gegenüber-re szigorúan pártatlanul tekinteni, és annak bármely részletét, mint valami tükör,
híven visszaadni. A negyedik szerint a történelem mint valóság végtelenszámú eseménye
között belső (alkalmasint kauzális) összefüggések feszülnek, melyek valamiféle struktúrát
alkotnak, amit a pártatlan történész kutatás és megfigyelés révén megragadhat és egy történeti
műben pontosan reprodukálhat és leírhat. Az ötödik, hogy e történelmi szubsztanciák tisztán
racionális és szellemi erőfeszítések révén önmagukban megfoghatók anélkül, hogy bármiféle
transzcendentálissal – Istennel, szellemmel, anyaggal – kapcsolatba kerülnének. Biztos, hogy
az objektív történelem elméletének ilyen mértékben teljes kifejtésével nem sűrűn találkozunk,
ám annak természete és vonatkozásai ezek.

A történelem és az ember hatalmának ezen elmélete egyike a legelsöprőbb erejű


dogmáknak az elméletek feljegyzett történetében. A filozófiát megbélyegzi és kihajítja az
ablakon. Gyakorlatként figyelmen kívül hagyja azon tudati problémákat, melyekkel a
filozófusok és teológusok évszázadok óta küszködnek és mindenki megelégedésére máig sem
sikerült megoldaniuk. Historicizmussá fejlődve (amennyiben helyesen ültetem át angolra a

3
Historismus kifejezést*) pedig magára veszi az empirizmus, a pozitivizmus, és ha nem is a
materializmus, de legalább a racionalizmus valamennyi olyan vonatkozását, mely a
történelmet tisztán tapasztalati aspektusaira szűkíti le. Józan és megnyerő, és bár megveti a
filozófiát, mindazonáltal a történetírás mindent átfogó filozófiája.

Bár Ranke jelentős mértékben hozzájárult e történelemelmélet kibontakozásához igényt


formálva arra, hogy a történelmet úgy írja meg, ahogy az megtörtént, valójában nem ment
végig azon az úton, melyet az általa követett eljárás logikája az empirista végkifejletig diktált.
Szembe helyezkedett Hegel – e hatalmas koponya – filozófiai módszerével, aki merészen az
egész rendszer megragadására törekedett, ugyanakkor Ranke a történelmet – sajátos módon –
„Isten kinyilatkoztatásának” tekintette. E meggyőződését azonban nem alkalmazta nyíltan a
történelem tényeinek – ahogyan azok valójában történtek – az „objektív” kiválogatásakor és
elrendezésekor. Nem gondolta azt, hogy az ember megismerheti Istent mint történelmet, de
úgy képzelte, hogy az ember az emberi dolgokban „Isten kezét” fedezheti fel, és homályosan
megláthatja Isten alkotását a történelemben. Ranke felfogásában Isten úgy áll benne a
történelemben, „wie eine heilige Hieroglyphe, an seinem Aeussersten aufgefasst und
bewahrt” [mint egy szent hieroglifa, melyet az idők végezetéig figyelünk és őrzünk]. A
történelem pedig nem más, mint „der Gang Gottes in der Welt” [Isten útja a világban]. Ranke
az lutheránus kegyesség valódi szelleme jegyében borult le a dolgok áthatolhatatlan
misztériuma előtt: „Allgewaltiger, Einer und Dreifaltiger, du hast mich aus dem Nichts
gerufen. Hier liege ich vor deines Thrones Stufen.” [Mindenható, Szent Háromság és
Oszthatatlan Egység, Te idéztél fel a semmiből. Itt fekszem trónusod lépcsői előtt.] Kész volt
ugyanakkor e misztériumba zárt történelmet úgy írni, ahogy az tulajdonképp történt,
elfogulatlanul, az írott dokumentumok kritikai tanulmányozása alapján. Elvetette a filozófiát,
állást foglalt a pozitív történelem mellett, kezét mégis egyfajta Pantheismus vezette.

Bizonyos, hogy Ranke képes volt az elfogulatlanság magasztos légkörét árasztó


történetírásra, azt állítva, hogy azt írja, ami valójában történt. A pápákról például úgy tudott
írni, hogy az egyaránt megfelelt a felsőbb osztályokhoz tartozó katolikusoknak és
protestánsoknak is. Kétség sem fér hozzá: hitt abban, hogy a pápák történetét úgy beszélte el,
ahogyan az volt. De vajon elérte-e célját? Felettébb sok igazság lehet abban a jezsuita
ellenvetésben, miszerint Ranke megkerülte azt, ami e történetben valóban jelentős: Tényleg az
*
Az angol historicism kifejezés Karl Popper jelentős műve óta – mely Beard írásánál később, 1961-ben látott
napvilágot (magyarul: Karl R. Popper: A historicizmus nyomorúsága. Budapest, 1989.) – mára
meglehetősen kötött jelentéssel bíró fogalomként rögzült a történetelmélet terminológiai
készletében, ezért a fenti szöveghelyet leszámítva a továbbiakban a „historizmus”
kifejezést használom. – a ford.

4
volt-e a pápaság, amit magáról hangoztatott, azaz „az Isten Fiának emberek által fenntartott
alkotása”, vagy netán hamis kinyilatkoztatások, ügyesség és evilági hatalom kombinációja?
Hogyan kerülhette meg Ranke e kérdést és írhatta le egyszerre a történetet, úgy ahogy az
tulajdonképp történt?

Nem jelenthetem ki magamról, hogy tudnám milyen volt Ranke, vagy hogy milyen
motívumok vezették ahhoz a történetíráshoz, melyet választott. Rendelkezésre állnak azonban
olyan források, melyek alapján megállapítható, hogy teljesen nem tartotta távol magát azoktól
a forró politikai összecsapásoktól, melyek úgymond elferdítik az empirista történetíró tiszta
gondolatait. A Historisch-Politische Zeitschrift szerkesztőjeként olyan utat választott a francia
konstitucionalizmus és a porosz konzervativizmus között, mely nem hagyott volna túl sok
teret a demokratikus törekvések számára. A júliusi forradalom után Ranke szövetségi törvényt
követelt a politikai sajtó és irodalom ellen, ami olyan indítvány, mely bizonyára találkozott az
előtte levéltáraikat megnyitó Metternich és Gentz tetszésével. Az 1848-as márciusi felkelés
után Ranke IV. Frigyes Vilmos következetes támogatója lett azokkal a népi követelésekkel
szembeni ellenállásban, melyek egy demokratikus elveken nyugvó alkotmányt tűztek
zászlajukra. Ez alkalommal az „elfogulatlan” történész azon porosz autokrácia harcos
védelmezőjének bizonyult, amivel szemben egy sor „elfogulatlan” történész fogalmazott meg
kemény hangú véleményt 1917-1918-ban az Egyesült Államokban. Ranke az 1870-71-es
eseményeket is úgy ünnepelte, mint „a konzervatív Európa győzelmét a Forradalom felett”,
ami arra utal, hogy politikai nézeteit nem volt képes tökéletesen elválasztani a
történelmiektől. Azzal, ahogy kitartóan mellőzte a történelem társadalmi és gazdasági
összefüggéseit, és sikeresen elkerült egy olyan fajta történetírást, mely sérthette volna kora
Európájának legkonzervatívabb érdekeit, Ranke valószínűleg joggal tekinthető a 19. század
egyik „legelfogultabb” történészének..

Akár teljesen tisztában volt azzal Ranke, hogy saját maga mit is csinál, akár nem, azt
mindenesetre képes volt felismerni, hogy a többi történész bizonyos nézőpontok szerint ír.
Egyszer azt mondta George Bancroftnak: „Mindig elmondom hallgatóimnak, hogy az Öné a
legjobb történeti mű, melyet demokratikus nézőpontból valaha is írtak.. Tökéletesen
következetes, szigorúan követi választott módszerét, számos irányba elkanyarodik, de
egészében véve midig hiteles és igaz.” E kijelentésével kapcsolatban Ranke az irányú
reményét fejezte ki, hogy nem dühítette fel Bancroft-ot, aki bizonytalan volt abban, hogy
vajon ezt „dícséretnek” veheti-e, vagy sem. Bancroft nem sokkal utóbb ezt írta: „Vissza kell
utasítanom e vádat. Ha van a történelemben demokrácia, akkor az nem szubjektív – mint

5
mondják – hanem objektív, és csak annyi helye van a történelemben, annyiban járul hozzá
annak színeihez, amennyire kell…” Lehetséges volna, hogy Ranke-nak, aki oly gyorsan
felismerte Bancroft írásainak szubjektív eszmeiségét tökéletesen elkerülte volna a figyelmét
az a tény, hogy saját maga alkalmasint a konzervatív reakció nézőpontjából írt? Ha e
kritériumot önmagára nézve soha nem alkalmazta, akkor az kétszeresen is „elfogultságról”,
valamint a valóság- és humorérzék teljes hiányáról tanúskodik.

Amennyiben Ranke „objektív” módszere és az általa megtestesített iskola – mint Smith


mondja – „mindenütt elfogadásra talált”, az annak köszönhető, hogy „az egykor volt
valóságában feljegyzendő történelem” eszméje még a „von Fach”-féle német történészek
körében is széleskörű, futótűzként terjedő kritikák kereszttüzébe került. Eltekintve itt
Schopenhauer metsző szkepticizmusától (aki kétségtelenül nem sorolható az átlagos
gondolkodók közé) és Eugen Dühring kritikájától, a historizmus elméletét és logikáját firtató
vizsgálódások sorát olvashatjuk a Historische Zeitschrift korai számainak német szerzőitől,
vagy például Droysen, Ottokar Lorenz, Bernheim és Lamprecht írásaiban. Ebben az
időszakban nem volt hiány olyan történészekben, akik „die in naiver, selbstgewisser Technik
ihre Historie trieben, ohne zu ahnen, an welchen theorischen Abgründen sie sich bewegten”
[naiv magabiztossággal űzik a történelmet, anélkül, hogy sejtenék, milyen elméleti mélységek
felett mozognak], ugyanakkor sok német tudós már korán elemzés alá vetette Ranke receptjét
és kétségbe vonta annak érvényességét, mégpedig jóval azt megelőzően, hogy kritikusok
tömege esett volna neki a 20. század első éveiben.

És ha a rankei formula avagy történetelmélet valóban elfogadásra is lelt az Egyesült


Államokban az Amerikai Történelmi Társulat tagjainak körében – ahogy azt Smith
hangsúlyozza –, a tények akkor sem igazolják azon állítást, miszerint az „mindenütt”
elfogadásra talált volna. Vajon a Társulat tényleg már azokban a régi szép időkben hivatalos
krédójává tette volna azt, mielőtt a nemtelen, doktriner és részrehajló kutatók megjelentek a
színen? Nyilvánvaló, hogy e hitvallást nem írta alá és nem lobogtatta a hűséges tagság egésze.
Hogy többségük megismerkedett-e a környezetükben régóta dühöngő filozófiai vitával, vagy
hogy végül határozottan Ranke oldalán kötelezte volna el magát megoldatlan statisztikai
problémának tűnik. El kell tehát halasztanunk az ítélethozatalt.

Míg e történelmi tény feltárása meg nem történik, addig e kérdésben idézzünk fel
egyetlen véleményt: azt az elnöki beszédet, mely az Amerikai Történelmi Társulat
alakulóülésén, 1884-ben hangzott el Andrew D. White szájából. Ranke ekkor még élt. Vajon
elkötelezte-e magát vagy a Társulatot White a historizmus, illetve a rankei formula irányában?

6
A válasz határozott nem, amint annak bárki utánanézhet az említett előadás szövegét
újraolvasva. White valójában – a meglett emberek bölcsességével – a történetírás
problematikájának mindkét oldalával számot vetett: a speciálissal, részletessel, igazolttal és
dokumentálttal – és a filozófiaival is. Kategorikusan kijelentette: „Elismerve a speciális
kutatások hatalmas értékét (…) az egyes nemzetekre vonatkozó történelmi tudás
szempontjából, nem túlzás azt mondanunk, hogy e speciális történelmi vizsgálódások legfőbb
hozadéka és legnemesebb eredménye, hogy hozzájárulnak egy mindnyájukat felölelő
filozófiai szintézishez, mely egy hatalmas, az igazság iránt elfogult eszme jegyében születik.”

„E ponton Buckle egy továbbgondolásra érdemes megjegyzésére támaszkodhatunk,


miszerint a létra alsó fokán a megfigyelés áll, valamivel feljebb a felfedezés, míg mindezek
csúcsán a filozófiai módszer helyezkedik el.” White e szellemben hangoztatta, hogy a Társulat
időszakos találkozóinak egyaránt fórumul kell szolgálniuk a speciális tanulmányok és „az
általános történelemnek, a civilizáció történetének és a filozófiatörténetnek” szentelt ülések
számára is. Elismerte ugyan ez utóbbi veszélyeit – „lazaság és pontatlanság” –, de úgy vélte,
hogy a történelem e két aspektusának figyelembevétele mindkettő tökéletesebb fejlődését
szolgálhatja. „A nehézségekkel – figyelmeztet minket White – a Társulatnak szembe kell
nézni mihelyst felmerülnek.”

Az első társulati elnök, Andrew D. White a történelemben mint a „társadalmi kontrol”


eszközében sem látott olyan, a tudományt fenyegető veszélyt, ami miatt Smith megkondította
a vészharangot. Ellenkezőleg, White azzal zárta mondandóját, amivel egy utóbb James
Harvey Robinson által kifejtett gondolatsort nyitott meg, akinek eszményét Smith „a nemes
álmot” leválasztó kerítés másik oldalára helyezte. White szerint nincs semleges, értékmentes
történelem. „Bizonyos – jelentette ki előadása záró szakaszában –, hogy a történettudósok
efféle társulásának (…) mindkét [specialista és filozófiai] téren a legértékesebb műveket kell
megalkotna, és erőteljesen hozzá kell járulna egyrészt az ember emberként való egészséges
fejlődéséhez, másrészt ahhoz, hogy a nemzet egésze számára egy jobb politikai és társadalmi
jövő nyíljon meg.” Arra szólítja fel tehát a történészeket, amit James Harvey Robinson is
javasolt: segítsük elő, hogy „mai életünk dilemmáiban” a történelmi tudásra
támaszkodhassunk.

Henry Adams egykor szintén az Amerikai Történelmi Társulat elnöke volt. Nem
sorolható azok közé, akik jelenleg úgymond az igaz hit híveinek leigázására és a Társulat
megsemmisítésére törnek, „a nemes álom végső elpusztítására” – ahogy Smith és követői
fogalmaznak, utalva arra a fenyegető lehetőségre, hogy „feltartott zászlóval a kézben”

7
bukhatnak el. Vajon Henry Adams a történész szerepét és gondolkodását a historizmusra, a
rankei formulára vagy az élet sürgető elvárásaival szembeni semlegességre korlátozta-e?
Azok a tagok, akik a választ még azelőtt szeretnék megtudni, hogy a történelem elméletéről
folyó vitában állást foglalnának, el kell olvassák Henry Adams-nek a Társulat elnökeként írt
levelét, melyet kollégáihoz intézett 1894-ben. Arra szólítja fel a tagságot, hogy vessenek
számot a történettudomány jövőjével és azzal az elsöprő kihívással, ami az egyház, az állam, a
tulajdon vagy a munka világa felöl érheti. Adams – lenyűgöző éleslátással – megjósolta a
nyugati gazdaság és gondolkodás válságát és figyelmeztette kollégáit, hogy „bármikor a
következő 5 évben rákényszerülhetnek arra, hogy igennel vagy nemmel válaszoljanak arra az
elnyomásra, melyet a világ által valaha ismert leghatalmasabb szervezetek fejtenek ki a
biztonságukat fenyegető hatások elfojtására.”

Még egy kollégát megemlíthetünk. Smith már utalt H. L. Osgood-ra, mint az iskola
azon „magas eszményeinek” hordozójára, melyeket most a doktriner szerzők veszélyeztetni
látszanak. Osgood – Smith szerint – leíró, elemző és az esetek zömében személytelen módon
alkotó történész volt. Azt képzelte-e magáról Osgood, hogy úgy írja a történelmet, ahogy az
volt? Ambíciói ennél jóval korlátozottabbak voltak. Amennyire csak képes volt rá, igyekezett
az igazat elmondani a történelem bizonyos aspektusairól. Azt képzelte-e magáról, hogy kívül
áll a Zeitgeist-en? Korántsem. Osgood tanáraim egyike volt, és nem sokkal azután, hogy
megjelentem nála Economic Interpretation of the Constitution [Az Alkotmány gazdasági
értelmezése] című munkám egy példányával, megkérdeztem tőle, hogy nem bántottam-e meg
vele, vagy „ultra vires” tudott írásomra tekinteni? Válasza pozitív volt. Valójában ezt mondta:
„Az én generációm tagjai a nagy alkotmányos és intézményi viták között nőttek fel, így
érdeklődésünk az intézménytörténet felé fordult. Ma mélyről jövő gazdasági kérdések
merülnek fel és az ifjabb nemzedék képviselőit – a kornak megfelelően – a történelem
gazdasági aspektusai foglalkoztatják.” Osgood ezt az érdeklődést messze nem elítélendőnek,
inkább „természetesnek” és jellemzőnek tekintette. Élete vége felé arról beszélt nekem, hogy
műveinkre az idő vasmarka nehezedik, fogva tart minket, leleplezi korlátainkat.

Vajon valójában az idősebb generáció hány másik tagja vélte úgy, hogy a számukra
zsinórmértékül szolgáló feltevések és meggyőződések Smith „nemes álmának” rabjai, és
fogadták el azt teljes egészében? Nincsenek adataink e kérdés megválaszolásához. Hányan
figyelték aggódva az európai historizmussal szembeni kritikai attitűd kibontakozását a
századfordulón és különösen 1914 után? E válaszhoz sem rendelkezünk megfelelő
munícióval. Hogy ezt az American Historical Review írásain, illetve az efféle filozófiai

8
kérdéseknek szentelt időszakos összejöveteleken keresztül ítélhessük meg, gondos
mérlegelésre, illetve némi kutatásra és vizsgálódásra van szükség. Ahhoz pedig, hogy az
amerikai történészek írásain át közelítsük meg, figyelmet kell szentelnünk azoknak az
intellektuális problémáknak, melyek a témaválasztásból, a tények szelekciójából, és a
monografikus vagy sokkötetes művek formába öntéséből fakadnak. Ha létezett is eddig
bármiféle valódi kutatás a Egyesült Államok történeti tudatát illetően, vagy bármilyen, a –
szándékos vagy hallgatólagos – előfeltevésekbe hatoló, félelmet nem ismerő, széles
perspektívájú nyomozás, illetve egyéb valóban őszinte meggyőződésből táplálkozó ez irányú
vizsgálódás, akkor a történeti irodalom ezeknek csupán kevés eredményéről tanúskodik. Ha a
szkepticizmus és verifikáció motorjait könyörtelenül az – eklekticizmustól és
dokumentarizmustól megkülönböztetett – konstruktívnak tekintett gondolkodásmód felé
fordították is, e tény híre az Amerikai Törrténelmi Társulat berkeiben nem terjedt el túl
messzire és elég széles körben ahhoz, hogy eredményeit illetően különösebben mély
benyomás keletkezzék. Kétségtelenül elősorolható lenne néhány ellenpélda, ám ezek a
szabályt erősítő kivételeknek tűnnek. Lehetséges, hogy a régi, szép időkben az amerikai
tudósok nagyobb része úgy vélte, képes felfedezni és megismerni a történelem objektív
igazságát, úgy ahogy az történt, ám alapos okkal gondolhatunk arra, hogy jelentős számban
voltak olyanok, akik nem ennek a tevékenységüket és hatalmukat túlértékelő hitnek a
jegyében dolgoztak.

Miután az eddigiekben néhány példán érzékeltettük, hogy a historizmus sohasem vált


„mindenütt elfogadottá” mint az Amerikai Történelmi Társulat hivatalos krédója, ideje
rátérnünk annak vizsgálatára, vajon a rankei formula egyáltalán megáll-e önmagában. Képes-
e az emberi tudat felfedezni és kinyilvánítani a történelem „objektív igazságát” úgy, ahogy az
volt? Nincs itt terünk arra, hogy akár csak röviden is összefoglaljuk azt a tetemes mennyiségű,
Európában nagyra értékelt tudósok és gondolkodók tollából eredő irodalmat, mely ezt a
kérdést taglalja, miközben demonstrálja annak nem csupán megtévesztő, de egyben elvetendő
voltát is. Azok az amerikai tudósok, akik érdeklődnek a historizmussal szembeni európai
lázadás természete és története iránt, útmutatóra lelhetnek Croce A történelem elmélete és
gyakorlata, vagy Heussi Die Krisis des Historismus című műveiben, illetve abban a számos
munkában, melyet Heussi bizonyítóanyagként idéz. E művekben nyomon követhető a
történeti gondolkodás fejlődése, mely a rankei elmélet és annak historizmussá lényegült
formulája elvetésében kulminált.

9
E helyütt csupán az érvelés vázának bemutatására van lehetőség, mely – meglehetősen
leegyszerűsítve – az alábbi csomópontokban ragadható meg:

1. Annak az eszmének az elfogadása, hogy a történelem múltbeli helyét a jelenben


élő történész tudatán kívüli létezőként foglalja el, egy közmegegyezés
eredménye.

2. A történész nem a – saját korán kívül fekvő – múlt megfigyelője. Nem képes a
történelmet olyan értelemben objektíven szemlélni, ahogy a kémikus a
kémcsőben zajló kísérletet. A történész a történelem valóságát a dokumentáció
közvetítésével kénytelen „szemlélni”. Ez az egyetlen lehetősége.

3. A dokumentáció (beleértve a műemlékeket és egyéb tárgyi hagyatékokat is),


mellyel a történész dolgozni kényszerül csupán egy részét öleli fel a történelmi
valóságot felépítő eseményeknek és szereplőknek. Más szóval, rengeteg
eseményről és személyről nem esik szó a forrásokban. Heussi szerint, ahhoz
hogy ennek jelentőségét fel tudjuk mérni, csupán annyit kell tennünk, hogy
megpróbáljuk leírni a lipcsei csatát anélkül, hogy egy szót is szólnánk a
napóleoni háborúkról vagy a Német-római Császárság történetéről.

4. Nem csupán a dokumentáció részleges. A történész rendkívül ritkán lehet


biztos abban, hogy egy adott korszak, régió vagy probléma összes
dokumentumát összegyűjtötte. Az esetek nagy részében a kutatott jelenséget
alkotó töménytelen eseményre és szereplőre vonatkozó részleges forrásanyag
valamilyen mértékben szelektált és részlegesen elolvasott részével dolgozik.

5. Lévén bármely korszak története az összes egykori történést magában foglalja,


és mivel mind a forrásanyag, mind a kutatás részleges, ebből következik, hogy
a történések teljességét ténylegesen egyetlen történész sem ismerheti meg,
bármekkora szorgalomról, ítélőképességről és hitelességről tesz is
tanúbizonyságot. A történelem, úgy ahogy történt – ami természetesen
különbözik a történelem egyedi tényitől – nem ismert és nem megismerhető,
bármilyen buzgalommal is követjük „az objektív igazság felé törekvés
eszményét”.

6. Az az eszme, hogy a múltbeli események teljes és világos struktúrával


rendelkeznek – mely a részleges dokumentáció részleges vizsgálatával is

10
felismerhető – pusztán feltevés, amint arra Th. Lessing Geschichte als
Sinngebung des Sinnlosen című művében rámutat.

7. A történelem eseményei és személyiségei, puszta létüknél fogva etikai és


esztétikai vonatkozásokkal bírnak. Ezek nem egyszerű fizikai és kémiai
jelenségek, melyekre a „megfigyelő” semlegesen tud tekinteni.

8. Minden olyan átfogó hipotézis vagy koncepció, melyet arra használnak, hogy
velük a leírt történelemben foglalt múltbeli eseményeknek koherenciát és
struktúrát adjanak, mindig egyfajta értelmezést jelent, ami valamiképp
transzcendens. És ahogy Croce mondja „a transzcendencia mindig
transzcendencia marad, legyen az Isten, az ész, a természet, vagy az anyag felől
elgondolva”.

9. A múlt megismerésére törekvő történész a felhasznált részleges forrásanyaghoz


nem olyan tökéletes és lecsupaszítottan semleges tudatta fordul, melyen a
dokumentáció közvetítőközegén átzubogó múlt úgy tükröződik, ahogy egykor
volt. Bárminő belső megtisztulási folyamaton is megy át a történész, attól még
ember – azaz egy időbe, térbe, körülmények, érdekek, előítéletek és kultúrák
közé zárt teremtmény – marad.

10. A lehetséges témák kiválasztásakor, illetve az anyag megrostálásakor és


elrendezésekor egy sajátos történészi „Én” lép színre. Felléphet tudatosan
vállalt, letisztult filozófia és célok birtokában, vagy – miként Croce mondja –
ennek rejtőzködő, minden vállalást és beismerést nélkülöző változatával is.

11. A rankei formula és historizmussá avanzsált változata érvényességét veszti a


belső ellentmondások és a kortárs gondolkodó elutasítása révén. A történész
hatalma korlátozott. Keresheti, de meg nem találhatja a történelem objektív
igazságát, amit nem írhat le „úgy, ahogy történt”.

Most jutottunk el a rankei formula antitézise érvényességének kérdéséhez – a


történelem gazdasági értelmezéséhez. Vajon ez is részleges abban az értelemben, hogy nem
képes lefedni a történelem eseményeinek összességét? Minden bizonnyal. Bizonyos, hogy
senki sem vitatja, hogy hatásköre nem lehet más, csakis részleges. Ez lenne a történelem
„korrekt” értelmezése? Amennyiben értelmezésen „magyarázatot” értünk, akkor sem ez, sem
bármely más történelmi hipotézis sem tekinthető érvényesnek és lezártnak – a dolgok (a
forrásanyag és az emberi tudat) természetéből fakadóan –, mivel a múlt úgy, ahogy volt nem

11
ismerhető meg. Azonban ha a kifejezést a nyelvészetben megszokott értelmében használjuk,
azaz a szerző változatát, konstrukcióját vagy a tárgyról alkotott fogalmát értjük alatta, akkor a
gazdasági értelmezés sem több annál, ami – a történelem egyik változata, de nem abszolút
igazsága.

A különös és általános igazságot hajszolóknak kevesebb félnivalójuk van tőle, mint


bármely olyan történetírástól, mely a rankei formula vagy a historizmus leple alatt lép színre.
Ez ugyanis figyelmeztet önmaga veszélyeire. Egy olyan mű, mely Az alkotmány gazdasági
értelmezése címet viseli, hasonlóan az összes többi könyvhöz, nem áll másból, mint a tények
szelekciójából és elrendezéséből; komolyan figyelmezteti azonban olvasóját mire is
számíthat. Az afféle könyvek mint Az alkotmány megalkotása vagy Az Alkotmány születése
szintén a tények válogatásának és elrendezésének eredményei, azaz szintúgy valamiféle
koncepciót vagy értelmezési irányt követnek, viszont nem utalnak már a kezdet kezdetén a
várható végeredményre.

Sérti-e egy nyíltan és bevallottan gazdasági értelmezés „az objektív igazságra való
törekvés eszményét”? Nem szükségképpen. Az a történész, aki az élet, az események és az
érdekek gazdasági összefüggéseit kutatja és rendszerezi épp oly buzgó kutatója lehet az
igazságnak, mint bármely másik történetíró, aki a maga módján kutatja és rendszerezi a
tényeket. Részrehajlóbb-e (egyoldalúságot értve ez alatt) vagy doktrinerebb-e a gazdasági
értelmezések iránt fogékony kutató annál a történésznél, aki állítólag képes a múltat úgy
megismerni, ahogy az volt? Nem szükségszerűen. Elképzelhető, hogy épp olyan hideg fejjel
és részrehajlás nélkül tekint az osztályok ideológiáinak, szabályozó mechanizmusaiknak,
működésüknek és konfliktusainknak a szerkezetére mint Ranke bármely követője az Amerikai
Történelmi Társulat tagjai közül.

Vajon igaz-e, hogy a történelem gazdasági értelmezése – amint azt Smith állítja –
„eredetét tekintve, természetesen, a marxi elméletből származik”? Nem beszélhetek mások
nevében, de a amennyire tudom a történelem gazdasági értelmezésére vonatkozó saját
koncepcióm Karl Marxéénál régebbi szövegkorpuszon nyugszik – a Federalist különböző
számain, az amerikai alapítóatyák írásain, Daniel Webster művein, Locke, Hobbes és
Machiavelli értekezésein, és Arisztotelész Politikáján –, legalább annyira, mint Marxnak a
művein.

A mai napig kész vagyok meghajolni Marx tudományos tevékenységének lenyűgöző


spektruma és gondolkodása átható karaktere előtt. Talán helyénvaló itt emlékeztetni azokat,

12
akik hajlamosak Marxot csupán egy forradalmi figurának tekinteni, hogy azért ő jóval több
volt ennél. Egy német egyetemen szerzett filozófiai doktorátust és rendelkezet egy tudós
minden ismérvével. Klasszikus görög és latin stúdiumokat folytatott. A német mellett
anyanyelvi szinten olvasott görögül, latinul, franciául, angolul, olaszul és oroszul. Széleskörű
olvasottsággal rendelkezett a kortárs német történetírás és közgazdaságtan terén. Egy szóval,
bár sokan idegenkedhetnek Marx személyes nézőpontjaitól, a széleskörű és mély tudást, és a
félelmek nélkül folytatott, elhivatott életet senki sem vitathatja el tőle. Nem csupán értelmezte
a történelmet – mint mindenki más, aki a történelemről ír –, de hozzá is járult a történelem
alakulásához. Azért lehet, hogy tudott valamit. A kortárs tudósoknak legalábbis, akik
igyekeznek hideg elfogulatlansággal a historiográfia eszméire és gondolkodóira tekinteni
lehet, hogy lenne némi tanulnivalójuk Karl Marxtól.

Ez nem jelenti azonban azt, hogy a történelem gazdasági értelmezését azokra a célokra
kellene használnunk, melyeket Marx megjelölt. Kiválóan felhasználhatók ellenkező célokra
is. Ez eddig is megtörtént, valószínűleg ezután is megfog. Vagy felhasználható a pártatlanság
és tétlenség megalapozására is azon az alapon, hogy pusztán anyagi érdekek konfliktusa
önmagában nem válhat erény forrásává. Más szóval, nincs semmi a történelem gazdasági
értelmezésében, ami arra kényszerítené az értelmezőt, hogy az érdekek harcában bármelyik
részrehajló vagy doktriner nézőpontot elfogadja. Valójában az alkotmány ilyesféle
értelmezése kevésbé van kitéve az afféle érzelemhullámoknak, mint Smith interpretációja,
miszerint az alkotmány megalkotása és elfogadása „egy frakciók közti küzdelem eredménye
volt, ami az egyenes gondolkodású, nemzettudatos emberek győzelmével végződött, melyet
szűklátókörű, provincialista ellenfeleiken arattak”. Egy gazdasági értelmezésben nem kerül
szóba, hogy az emberek egyenes vagy görbe-gondolkodásúak-e. Nem tudatuk és erényeik
minőségét vizsgálja, hanem anyagi javaik természetét és szerepét. Ez nem jelent szükségszerű
konfliktust Smith következtetésével. Csupán egy lépéssel tovább megy nála a viszgálatban.
Arra kérdez rá, hogyan lehetséges, hogy egyesek nemzettudatosak voltak, míg mások
provinciálisak, és talán némi fényt is vet a problémára.

Milyen következtetések vonhatók hát le e felületes és csapongó historiográfiai


kalandozásból az Amerikai Történelmi Társulat tagjai számára? Véleményem szerint a
következők: Ranke receptje, illetve annak historizmussá fejlesztett változata nem alkotja és
soha nem is alkotta a Társulat hivatalos krédóját. Andrew D. White-tól kezdve a jelen
pillanatig vannak olyan tagok, akik úgy vélik, hogy a történelem értelmezésével kapcsolatos
szélesebb és mélyebb filozófiai kérdéseket egyenrangú jelentőségűeknek kell tekinteni – ha

13
nem többnek – a dokumentáció, a részlettanulmányok és a szándékaik szerint wie es
eigentlich gewesen ist megismerhető és kifejthető történetírást űző historikusok műveinek
szempontjaival. A rankei formula és a historizmus nem a Társulat hivatalos hitvallása és
kellene azzá válni, mivel pillanatnyilag saját veresége romjai közt hever. Ugyanakkor a Smith
által említett „nemes álom” antitéziseként fellépő hitvallások sem tekinthetők hivatalosnak.
Nem kellene azzá válniuk. Egyetlen, kizárólagos tudományos omnipotenciára igényt tartó és
önmagát – azt állítva, hogy úgy ismeri a történelmet, ahogy az megtörtént – egyedül
üdvözítőnek tekintő iskola sem menekülhet meg sokáig attól, hogy a kutatásból és
gondolkodásból fakadó szkepticizmus ki ne kezdje. Nem kívánatos, hogy a Társulat két,
abszolút zárt nézet mentén felhasadjon. Egyetlen tagnak, frakciónak, vagy – bármekkora –
csoportnak sem kell azt éreznie, hogy itt egy végsőkig tartó háború folyik, és hogy egyiknek
vagy másiknak – „feltartott lobogóval” vagy anélkül – el kell buknia.

Az Amerikai Történelmi Társulat előtt más feladatok állnak, semmint hogy belevesszen
egy mesterségesen létrehozott szakadékba. A levéltári anyagok összegyűjtését, megőrzését és
publikálását minden eddiginél buzgóbban folytatni kell. A kritika, a hitelesség megállapítása
és a verifikáció összes eszközét – melyet a német iskola oly szigorúan alkalmazott – az
elérhető teljes szellemi kapacitás felhasználásával kell latba vetni. Támogatni kell
monografikus tanulmányok megjelenését. Ez azonban nem elég.

A történetírás filozófiai oldalának – amint arra Andrew D. White figyelmeztette a


Társulatot – szintén meg kell kapnia mindazt a megérdemelt figyelmet, amit minden
konstruktív történeti munka igényel. A történelem totalitásának megragadására irányuló
erőfeszítéseket folytatni kell és folytatódni is fognak, noha azt az álmot, hogy az
kézzelfoghatóvá tehető fel kell adni. Ez azt jelenti, hogy a kutatások spektrumának túl kell
terjednie a politikumon és fel kell ölelnie eddig kevés figyelemre méltatott – gazdasági, faji,
nemi és a legtágabb értelemben vett kulturális – témákat is. Bizonyos, hogy e kitárulkozás
révén a tudósok közelebb kerülnek a történelem valóságához mint eddig. A tudományos
módszerrel megalapozott egyedi tények és a történelem „objektív” igazsága közti
megkülönböztetést fenn kell tartani, az illúziókkal pedig le kell számolni.

Továbbra is sürgető – mivel általában oly elhanyagolt – azon előfeltevések feltárása,


melyeken a történelmi tények szelekciójának és lerendezésének folyamata alapul. Ezek közé
tartozik néhány olyan előfeltevés, mely a történelemmel mint valósággal számol. Attól még
nem teszünk szert áttetsző, semleges tudatra, hogy azt szeretnénk. Tisztítsuk meg a tudatunkat
ehelyett azzal, hogy tudomásul vesszük az azt övező kulturális érdekeket és mintákat, melyek

14
mederbe terelik, illetve befolyásolják a történeti anyag szelekcióját és elrendezését. Vajon
milyen formulák alapján lehet megérteni a történelmet? Milyen típusú szabályminták lelhetők
fel a történetírók kijelentéseiben, a különböző átfogó világnézetekben, vagy minket megelőző
történészek műveiben? Ahelyett, hogy – győzelemmel vagy vereséggel végződő – háborút
vívunk a Társulat időszakos találkozóin egy vagy több szekciót kellene létrehoznunk, melyek
a történetírás előfeltevéseivel és gyakorlatával foglalkoznak. Mit gondolunk arról, amit akkor
teszünk amikor történelmet írunk? Milyen típusú filozófiák és értelmezések állnak nyitva
előttünk? Adott esetben melyik értelmezést választják és követik? Miért? Mely módszerektől
és eljárásoktól remélhetjük, hogy a történelem végtelen számú, zavarba ejtő tényeit
valamilyen koherens és jelentésteli egésszé szervezik? Az efféle kérdések megvitatásával az
igazságot kereső nemes álom talán közelebb kerül a valósághoz és nem kialszik.
Mindenesetre az Amerikai Történelmi Társulat tagjai végül emberi lények lesznek és nem
halhatatlan istenek.

15