You are on page 1of 348

Egy ügyefogyott, dadogós, fiatal arisztokrata, egy anorexiás festőnő, egy zseniális,

ám fölöttébb morcos szakács, valamint az életből kifelé tartó, emlékeibe


visszavonuló nagymama – az élet sodrába beilleszkedni képtelen, magányos
emberek. Az arisztokrata megmenti a lány életét, a lány a szakácsot és a bolondos
arisztokratát, s együtt megszépítik a nagymama utolsó hónapjait, majd némi
bukdácsolás után ők maguk is rálelnek a boldogságra.
A helyszín egy hatalmas, kongóan üres párizsi lakás – à la Utolsó tangó Párizsban
–, egy bűbájos vidéki házacska, a párizsi elegáns éttermek konyháinak hajszolt
mindennapjai, és maga Párizs a nyüzsgő, lüktető életével, megkopott varázsával.
Szellemes, könnyed, néhol megrázó történet a szerelem és a barátság felszabadító
erejéről, és arról, hogy csak akkor vagyunk szabadok, ha nemcsak adni, hanem
kapni is tudunk.
Egyedül nem megy, de együtt talán sikerül – erről szól Anna Gavalda új könyve,
mely rövid idő alatt óriási siker lett Portugáliától Oroszországig.
Fordította
TÓTFALUSI ÁGNES
ANNA GAVALDA
együtt lehetnénk

MAGVETŐ
BUDAPEST
A mű eredeti címe
Ensemble, c'est tout

© Le Dilettante, 2004
Hungarian translation © Tótfalusi Ágnes, 2006
Muguette-nek
(1919-2003)
A halottnak, akit senki sem keresett
ELSŐ RÉSZ
1

Paulette Lestafier nem volt olyan lökött, mint azt gondolták. Még szép, hogy tudta,
milyen nap van, hiszen egy ideje már csak a napokkal kellett törődnie: megszámolnia,
várnia, és elfelejtenie őket. Azt is nagyon jól tudta, hogy éppen szerda van. Már kész is volt!
Kabátban állt az előszobában, kosara a kezében, és nála voltak a kuponok is a vásárláshoz.
Amikor a távolból meghallotta Yvonne autójának hangját, észrevette a macskát az ajtó
előtt. A macska éhes volt. Paulette akkor esett el, és ütötte be a fejét a legfelső lépcsőfokba,
amikor lehajolt, hogy letegye a cica elé a tányérját.

Paulette Lestafier gyakran elesett, de ezt rajta kívül nem tudta más. Nem volt szabad
erről beszélnie senkinek.
„Senkinek, hallod?” – fenyegette meg magát. – „Sem Yvonne-nak, sem az orvosnak és
főleg nem a gyereknek...”

Szép lassan föl kellett állnia, megvárni, míg rendesen lát, bedörzsölni magát Synthollal,
és elrejteni azokat az átkozott kék foltokat.

Paulette kék foltjai sohasem kékek voltak, hanem sárgák, zöldek vagy lilák, és sokáig
nem múltak el. Túl sokáig. Néha több hónapig sem... Nehéz volt őket elrejteni.

A jóemberek gyakran faggatták, hogy miért öltözik mindig olyan téliesen, miért hord
harisnyát, és miért nem veszi le soha a kötött kabátját.
Főleg a gyerek gyötörte állandóan:
– Nagymama? Mi rajtad ez az izé? Vedd már le ezt a sok vacakot, megsülsz!

Nem, Paulette Lestafier egyáltalán nem volt bolond. Tudta, hogy ezek a makacs kék
foltok egyszer még komoly bajba sodorják őt. Tudta, hogyan végzik a hozzá hasonló,
semmire se jó vénasszonyok. Az olyanok, akik hagyják, hogy a gaz elárassza a veteményest,
és a bútorokba kell kapaszkodniuk, hogy el ne essenek. Akik nem találnak bele a tű fokába
a cérnával, és képtelenek megjegyezni, hogyan kell a tévét felhangosítani. Minden gombot
kipróbálnak a távirányítón, de a végén kikapcsolják az egészet, és sírva fakadnak
haragjukban.
Parányi és keserű könnycseppeket sírnak.
És a fejüket fogják a néma tévé előtt.

És akkor mi van? Ezentúl nem lesz semmi? Nem lesz többé zaj ebben a házban? Egy
hang sem? Soha többé? Csak azért, mert az ember elfelejtette a gomb színét? Pedig a gyerek
még színes ragasztódarabokkal is megjelölte! Más-más színnel a csatornákat kiválasztó, a
hangerőszabályzó és a kikapcsoló gombokat! Gyerünk, Paulette! Hagyd abba a sírást, és
nézd meg a színes ragasztókat!

9
Ne ordibáljatok már velem! Már régen lepotyogtak azok a színes fecnik. Szinte azonnal
eleresztett a ragasztó. Már hónapok óta keresgélem azt a gombot, már hónapok óta nem
hallok semmit, csak a képet látom, alatta valami halk mormogás...
Ne ordibáljatok, mert még jobban megsüketülök.

10
2

– Paulette! Paulette, ott vagy?


Yvonne halkan elkáromkodta magát. Fázott. Szorosabbra húzta magán a sálat, és tovább
szitkozódott. Gondolni sem szeretett arra, hogy esetleg későn érkeznek a szupermarketbe.
Felsóhajtott, visszament az autóhoz, leállította, és felvette a sapkáját.

Paulette nyilván a kert végében lesz. Mindig ott van. Ott ül egy padon az üres
nyúlketrecek mellett. Órákon át, talán reggeltől estig ott ül, kihúzott derékkal – a keze a
térdén –, mozdulatlanul, türelmesen, üres tekintettel.
Paulette magában beszélt, beszélt a halottakhoz és könyörgött az élőkhöz.
Beszélt a virágokhoz, a salátatövekhez, a cinegékhez és a saját árnyékához. Paulette-nek
már zavaros a feje, és nem tudja, milyen nap van. Ma például szerda, és szerdán mennek
vásárolni. Yvonne, aki több mint tíz éve minden szerdán eljött érte, most kiakasztotta a
kertkapu kallantyúját, és felnyögött: „nincs is nagyobb nyomorúság...”
Nincs is nagyobb nyomorúság, mint megöregedni, egy szál egyedül maradni, és későn
érkezni az Interbe, amikor már elfogytak a pénztár mellől a bevásárlókocsik.
De nem, a kertben nem volt senki.
Yvonne megijedt. A ház mögé került, és a szemét árnyékolva bekémlelt a csöndbe a
konyhaablakon.

– Jézusmária! – jajdult fel, amikor meglátta barátnője testét a kockás konyhakövön.

Úgy megrémült, hogy összevissza hányta a keresztet, összekeverte a Fiút a Szentlélekkel,


szitkozódott még egy kicsit, aztán bement a sufniba szerszámért. Egy kapával törte be az
ablakot, és valamilyen csoda folytán sikerült annyi erőt gyűjtenie, hogy felhúzza magát az
ablakpárkányon.

Nehézkesen átcammogott a konyhán, letérdelt, és felemelte az idős hölgy rózsaszín


tócsában ázó arcát – a vér és a tej már összekeveredett a konyhakövön.
– Hé, Paulette? Meghaltál? Meghaltál, vagy mi?

A macska dorombolva nyalogatta a konyhakövet, mit bánta ő a tragédiát és a szanaszét


heverő üvegcserepeket!

11
3

A mentősök megkérték Yvonne-t – bár ő vígan meglett volna e nélkül –, hogy szálljon
be a mentőbe, segítsen kitölteni a papírokat, és mondja el a segélyhívás körülményeit.
– Ismeri a hölgyet?
Yvonne felhorkant:
– Még szép, hogy ismerem! Még az elemiből!
– Akkor szálljon fel.
– És az autóm?
– Senki sem lopja el azt az autót! Hamar visszahozzuk magát.
– Hát rendben – törődött bele Yvonne – akkor majd utána megyek vásárolni.

Nagyon kényelmetlen volt odabent. Egy keskeny székre ültették a hordágy mellé, alig
fért el rajta. Jó szorosan fogta a retiküljét, és minden kanyarnál majdnem lepottyant az
ülőkéről.
Rajta kívül egy fiatalember volt a mentőben. Káromkodott, mert nem találta Paulette
vénáját, és Yvonne-nak nagyon nem tetszett, hogy csúnyán beszél:
– Ne káromkodjon ilyen rondán, fiam... Most mit csinál vele?
– Bekötök egy infúziót.
– Egy micsodát?
A fiú tekintetéből látta, hogy jobb, ha leállítja magát, így hát magában dünnyögve
folytatta a monológját: „Nézzen oda az ember, hogy gyötri a karját, jaj, nézzen oda az
ember... micsoda nyomorúság... Inkább nem is nézek oda... Szűz Mária, könyörögj
érettünk... Hé, de hát fájdalmat okoz neki!”

A fiú most felegyenesedett, és valami szabályozót tekergetett a csövön. Yvonne


számolta a buborékokat, és némileg zavarosan tovább imádkozott. A sziréna miatt nehezen
tudott összpontosítani.

Kezébe fogta barátnője kezét, a térdére tette, és gépiesen morzsolgatta, mintha a


szoknyája szegélye lenne. Annyira fájt érte a szíve, hogy nem tudott gyöngédebb lenni
hozzá.

Sóhajtozva nézegette a kéz ráncait, a bőrkeményedéseket, a barnás foltokat, a szép


formájú, de piszkos és töredezett körmöket. Mellé tette a saját kezét, és összehasonlította a
kettőt. Persze ő fiatalabb és testesebb is, de főleg: kevesebbet szenvedett ezen a világon.
Nem dolgozott olyan keményen, mint Paulette, és több szeretetben volt része... Ő bizony
már jó ideje nem dolgozta magát halálra a konyhakertben. A férje krumplit ugyan ültetett,
de a többi zöldség sokkal jobb az Interben: tiszták, és a saláta szívét sem kell kivágni a
meztelen csigák miatt. Ráadásul neki ott voltak az övéi: Gilbert, Nathalie és a kicsik, akiket
kényeztethetett. De mije maradt Paulette-nek? Semmi. Semmi jó. Egy halott férj, a ribanc
lánya meg a gyerek, aki nem látogatja meg soha. Mennyi szomorúság, mennyi emlék, mint
egy bánat-szemekből álló rózsafüzér.

12
Yvonne Carminot elmerengett: hát ennyi egy élet? Ilyen súlytalan? Ilyen kegyetlen?
Pedig Paulette... Milyen szép asszony volt! És milyen jó! Ragyogott, mint a nap! És most?
Hová tűnt mindez?

Ebben a percben Paulette ajka megmozdult. Yvonne azonnal megszólította:


– Paulette, Yvonne vagyok. Minden rendben, Paulette. A vásárlás miatt mentem, és...
– Meghaltam? Ugye, meghaltam? – suttogta Paulette.
– Már miért haltál volna meg, Paulette? Egyáltalán nem, naná, hogy nem.
– Ó! – felelte Paulette, és lehunyta a szemét. – ó...
Ez az „ó” szörnyű volt. Apró, bátortalan, elveszett és lemondó szócska.
Ó, nem haltam meg... Ó, rendben... Ó, annál rosszabb... Ó, bocsánatot kérek.

De Yvonne nem így gondolta:


– Gyerünk! Élni kell, Paulette! Mindenképpen élned kell!

Az idős hölgy jobbra-balra ingatta a fejét. Halvány, alig látható mozdulattal, valami
szomorú és makacs sajnálkozással. Lázadás volt ebben a mozdulatban. Talán az első
lázadás...

Utána csend lett. Yvonne nem tudta, mit is mondhatna. Kifújta az orrát, és valamivel
gyöngédebben fogta meg újra barátnője kezét.
– Most betesznek egy otthonba, ugye?
Yvonne felcsattant:
– Dehogy tesznek be! Még mit nem! Miért beszélsz ilyeneket? Csak ellátnak a
kórházban, és kész. Néhány nap múlva már otthon leszel.
– Nem. Úgyis tudom, hogy nem...
– És miért is nem, öreglány?
A mentős intett neki, hogy beszéljen egy kicsit halkabban.

– És a macskám?
– Majd én törődöm a macskával, ne izgulj.
– És Franck?
– Felhívom, amint tudom. Elintézem.
– De nem találom a számát. Elvesztettem.
– Majd én megtalálom!
– De nem szabad őt zavarni... Tudod, nagyon sokat dolgozik.
– Igen, Paulette, tudom. Hagyok neki üzenetet. Tudod, hogy van ez manapság. Minden
kölyöknek mobilja van. Már nem lehet zavarni őket.
– És megmondod neki, hogy, hogy...
Az idős hölgy fuldokolni kezdett.

Miközben a mentő felkanyarodott a kórház elé, Paulette Lestafier sírva suttogta: „A


kertem. A házam... Kérem szépen, vigyenek vissza a házamba.”

De Yvonne és a fiatal mentős már felálltak.

13
4

– Mikor menstruált utoljára?


Camille a paraván mögött éppen a farmernadrág száraival hadakozott. Felsóhajtott.
Tudta, hogy az orvos felteszi ezt a kérdést. Tudta. Pedig előre felkészült rá... jó nehéz
ezüstcsattal tűzte föl a haját, és amikor felállt arra a rohadt mérlegre, ökölbe szorította a
kezét, és megpróbált a lehető legjobban ránehezedni. Még ugrott is egy kicsit, hogy
megmozdítsa a mérleg nyelvét... De nem, ez sem volt elég, most megint jön a hegyibeszéd...
Már az előbb látta, ahogy a fickó összeráncolta a szemöldökét, amikor a hasát
nyomkodta. Láthatólag nem volt elégedett a kiálló bordáival és csípőcsontjával, nevetséges
mellével és sovány combjával.
Camille nyugodtan kapcsolta be a farmer övét. Most nem kell félnie, az üzemorvosnál
van, nem az iskolaorvosnál. Meghallgatja a kötelező halandzsát, és már mehet is.

– Szóval?
Camille leült az orvossal szemben, és rámosolygott.

Ez volt az ő csodafegyvere, kivédhetetlen vágása: csak rámosolyog az ember a


beszélgetőtársára, aki zavarba hozta, és hopp, már át is siklik egy másik témára – ennél
jobbat még nem talált ki senki.
Sajnos a fazon is ugyanabba az iskolába járt. Az asztalra könyökölt, összekulcsolta a
kezét, és hasonlóan lefegyverző mosolyt vetett Camille-ra. Bevált volna válasznak is.
Egyébként Camille gyaníthatta volna, mert az orvos helyes fiú volt; Camille akarata ellenére
is behunyta a szemét, amikor a hasát tapogatta.
– Na? Az igazat akarom hallani. De lehet, hogy jobb, ha nem is válaszol.
– Régen.
– Naná, naná hogy régen – fintorgott az orvos. – Negyvennyolc kiló és
százhetvenhárom centi. Ha így folytatja, hamarosan elfér a ragasztó és a papír között...
– Milyen papír? – kérdezte Camille ártatlanul.
– Hát egy plakát és a ragasztó között...
– Aha! A plakát! Elnézést, nem ismertem ezt a mondást...

Az orvos majdnem mondott valamit, aztán mégsem. Sóhajtva nyúlt egy receptért, és
csak utána nézett Camille-ra, egyenest a szemébe:
– Egyáltalán nem eszik semmit?
– Dehogyisnem!
Camille-t hirtelen szörnyű kimerültség fogta el. Elege volt már a súlyával kapcsolatos
vitákból, torkig volt ezekkel. Huszonhét éve nyaggatták a kilóival. Nem lehetne másról
beszélni? Hiszen itt van, a francba! Nagyon is elevenen. Ugyanolyan tevékeny, mint bárki
más. Ugyanolyan vidám, szomorú, bátor, érzékeny és bizonytalan, mint bármelyik lány.
Mégiscsak van valaki ott belül! Van valaki...
Az ég szent szerelmére, nem lehetne, hogy valami másról beszéljenek neki?

– Ugye, igazat ad nekem? Negyvennyolc kiló nem valami sok...

14
– Igen, igaza van – ismerte be Camille megadóan – Már régen nem volt ilyen kicsi a
súlyom... Én...
– Igen?
– Nem. Semmi.
– Na, mondja csak...
– Voltam már jobban is, azt hiszem.
Az orvos nem felelt.
– És akkor kiállítja az igazolást?
Az orvos felhorkantott:
– Igen, kiállítom. Mi is ez a cég?
– Milyen cég?
– Milyen, hát amiről szó van, a magáé.
– Touclean.
– Hogy mondja?
– Touclean.
– Nagy t, o-u-c-l-i-n-e?
– Nem, c-l-e-a-n – pontosította Camille. Tudom, hogy nem túl logikus, jobb lenne így,
franciásan: Toutpropre, de azt hiszem a yankee stílust célozták meg. Ez jobb... Egy igazi
vanderful drim tim...
Az orvos nem értette.
– És mi is ez, pontosan?
– Micsoda?
– Hát a cég.

Camille hátradőlt, katonásan az oldalához zárta a karját, és mint egy légikisasszony,


halálosan komolyan felsorolta munkaköri kötelességeit:
– Uraim és hölgyeim, a Touclean maximálisan kielégíti a tisztasággal szemben támasztott igényeiket.
Legyen szó magánlakásokról, hivatalokról, irodákról, testületekről, ügynökségekről, kórházakról,
otthonokról, bérlakásokról és műtermekről, a Touclean mindig készen áll. A Touclean elrámol, a
Touclean letisztít, a Touclean kisöpör, a Touclean kiporszívóz, a Touclean viaszol, a Touclean mindent
kikefél, a Touclean rovart irt, a Touclean fényesít, a Touclean megszépít, a Touclean mindent rendbe hoz
és szagtalanít. Az önnek megfelelő időpontban. Rugalmasság. Diszkréció. Gondos munka és visszafogott
árak. Touclean – profi takarítók az ön szolgálatában!

Egy szuszra darálta le a csodálatos szónoklatot. A katonás orvosnak tátva maradt a szája.
– Ez valami vicc?
– Dehogyis. Egyébként mindjárt látni fogja ezt a dream teamet, a tagjai ott várnak kint.
– És maga mit csinál tulajdonképpen?
– Az előbb mondtam el.
– Na ne! Maga!
– Hogy én? Igen: rendet rakok, tisztítok, seprek, porszívózom, viaszolok és az összes
többi.
– Maga takarítón...
– Ttt..., tisztító szakember, azt jobban szeretem.
Az orvos nem tudta hová tenni a dolgot.
– De miért csinálja ezt?
Camille nagy szemeket meresztett.

15
– Nem, úgy értem, miért éppen ezt? Miért nem valami mást?
– Miért ne éppen ezt?
– Nem szeretne olyan foglalkozást, ami egy kicsit...
– Jobban jövedelmez?
– Igen.
– Nem.

Az orvos egy percig még nem tudott megmozdulni, a ceruzáját a levegőbe szegezte, a
szája tátva, majd az órájára pillantva megállapította a dátumot, és az igazolásból föl sem
nézve kérdezte:
– Név?
– Fauque.
– Keresztnév?
– Camille.
– Születés ideje?
– 1977. február 17.

– Tessék, Fauque kisasszony, ön munkaképes.


– Ragyogó. Mivel tartozom?
– Semmivel. Az izé... A Touclean fizeti.
Camille felállt, és színpadias gesztussal kijelentette:
– Lám, a Touclean szíves örömest kimos engem a szarból, ez csodás!

Az orvos egészen az ajtóig kísérte.


Már nem mosolygott, újra magára öltötte a nagy, lelkiismeretes fehér doktor álarcát.

Kinyitotta az ajtót, közben kezet nyújtott Camille-nak:


– Nem lehetne mégis néhány kilócskát? Az én kedvemért...
Camille megrázta a fejét. Ezek a dolgok már nem működtek nála. A zsarolásból és a
nagy érzelmekből már megkapta a maga adagját.
– Majd meglátom, mit tehetek. – mondta. – Meglátom.
Most Samia ment be az orvoshoz.

A dzsekijét tapogatva jött le az ambuláns rendelő lépcsőjén – cigarettát keresett. Carine


és a kövér Mamadou egy padon ültek, az arrajárókat tárgyalták ki, és szentségeltek, mert
szerettek volna már inkább otthon üldögélni.

– Mit cseverésztél te odabent? – kötekedett tréfásan Mamadou. – Elmegy a vonatom.


Megizélt, vagy mi?

Camille leült a földre, és rámosolygott. De nem úgy, mint bent, hanem átlátszó
mosollyal. Mamadou-t nem is próbálta átverni; Mamadou túl erős volt.

– Helyes? – kérdezte Carine, és kiköpött egy körömdarabkát.


– Állatira.
– Tudtam, tudtam! – ujjongott Mamadou. – Előre tudtam! Ugye mondtam neked és
Sylvie-nek, hogy ez a lány meztelenül van odabent!

16
– Téged is fel fog állítani a mérlegére.
– Micsoda, engem? – kiabálta Mamadou – Engem? Azt hiszi, hogy felmászom arra a
mérlegre?
Mamadou minimum száz kilót nyomott. A combját csapkodta:
– Soha az életben! Ha én felmászom oda, széttaposom, meg a doktort is! És mi van
még?
– Ad egy injekciót – eresztette meg Carine.
– Miféle inyekciót?
De Camille megnyugtatta:
– Nem, nem, csak meghallgatja a szívedet és a tüdődet.
– Rendben, az mehet.
– És megtapogatja a hasadat is.
– Álljon meg a menet, még mit nem! Ha a hasamhoz nyúl, nyersen megeszem. A kis
fehér doktorkák nagyon finomak.
Színes ruháját dörzsölgetve, eltúlzott akcentussal kijelentette:
– Nyamnyam, naggyon finomak. Aszt monták az őseim. Maniókával és csirketaréjjal.
Mmm...
– És mihez kezd Bredart-ral?
Bredart, teljes nevén Josy Bredart, az a szemét kurva, a főnökük volt, a bűnbakjuk,
állandó tréfáik céltáblája. „Fő munkavezető” – ez állt a kitűzőjén, jól láthatóan. Bredart
keserítette meg a mindennapjaikat, méghozzá elég hatékonyan...
– Vele semmit. Amint megérzi a szagát, megkéri, hogy azonnal öltözzön föl.
Carine-nak igaza volt. Mert Josy Bredart, az előbb felsorolt ismertetőjegyeken túl, erősen
izzadt is.

Azután Carine következett. Mamadou egy köteg papírt vett ki a kosarából, és Camille
ölébe tette. Camille már korábban megígérte, hogy belenéz, és most megpróbálta
kisilabizálni az egész vacakot:
– Hé, ez micsoda?
– Hát a TB-nek.
– Nem, mik ezek a nevek itt?
– Hát ez a családom!
– Milyen családod?
– Milyen családom, milyen családom, hát az enyimé! Gondolkozz már a fejeddel,
Camille!
– Ez a sok név, ez mind a te családod?
– Igen – jelentette ki büszkén Mamadou.
– De hát hány gyereked van?
– Nekem öt, az öcsémnek meg négy...
– De miért írtad ide mindet?
– Hová?
– Hát ide a papírra.
– Így kényelmesebb, mert az öcsém és a sógornőm nálam lakik, és úgyis közös a
postaládánk...
– Na nem, ez így nem megy. Ők is azt írták ide, hogy ez nincs rendben. Hogy nem lehet
kilenc gyereked.
– És miért ne lehetne? – méltatlankodott Mamadou. – Az anyámnak tizenkettő van!

17
– Várj csak, ne húzd fel magad, Mamadou, csak azt mondom, ami ide van írva. Arra
kérnek, hogy tisztázd a helyzetet, és jelenj meg náluk az anyakönyvekkel.
– Igen, de minek?
– Mert azt hiszem, hogy ez az izé nem törvényes. Azt hiszem, hogy az öcsédnek és
neked nincs jogotok egy bevallásban egyesíteni a gyerekeiteket.
– Igen, de az öcsémnek aztán nincs semmije.
– Dolgozik?
– Persze, hogy dolgozik! Autóutakat épít!
– És a sógornőd?
Mamadou az orrát fintorgatta:
– Na, ő aztán nem csinál semmit. Semmit, én mondom neked! Meg se mozdul az a
gonosz dög, a világért fel nem emelné azt a nagy seggét!

Camille magában elmosolyodott, nehezére esett elképzelnie, milyen lehet egy „nagy
segg” Mamadou szerint.

– És mind a kettőnek rendben vannak a papírjai?


– Persze!
– De hát akkor külön is megcsinálhatják a bevallásukat...
– Igen, de a sógornőm nem akar a TB-be menni, az öcsém pedig éjszaka dolgozik,
nappal alszik, érted?
– Értem. Te hány gyerek után kapsz pénzt?
– Négy után.
– Négy után?
– Igen, ezt akarom mondani már az elejétől, de te is olyan vagy, mint minden fehér,
mindig igazad van, és soha nem hallgatod végig az embert!
Camille idegesen fújt egyet.

– Csak azt akartam elmondani, az a baj, hogy kihagyták a Sissimet.


– Hányadik gyerek ez a Sissi?
– Ez nem valami szám, hülye! Ez a legkisebbik gyerekem, a kis Sissi – háborgott
Mamadou.
– Aha, Sissi.
– Igen.
– És ő miért nincs a papíron?
– Mondd csak, Camille, te direkt csinálod, vagy mi? Ezt kérdezem tőled már egy órája!
Camille végképp nem tudott mit mondani.
– Az lenne a legjobb, ha elmennél a TB-be az öcséddel, a sógornőddel és az összes
papírotokkal, és megkérnétek a hölgyet, hogy magyarázza el.
– Miért mondod, hogy a „hölgyet”? Melyik hölgyet?
– Akármelyiket! – dühöngött Camille.
– Jól van, na, ne húzd fel magad! Csak azért kérdeztem, mert azt hittem, hogy ismered...
– Mamadou, nem ismerek senkit a TB-nél. Életemben nem jártam még ott, érted?
Visszaadta Mamadounak az egész kupac papírt. Voltak közte szórólapok, autókról
készült fényképek és telefonszámlák is.
Hallotta, ahogy Mamadou így füstölög magában: „Azt mondta, a hölgyet, erre én
megkérdezem, melyik hölgyet, ez tök normális, mert vannak ott urak is, akkor honnan

18
tudja, ha soha nem volt ott, honnan tudhatná, hogy csak hölgyek vannak? Vannak ott urak
is... Úgy látszik, ez egy mindentudó asszonyság.”

– Hé, haragszol?
– Nem, nem haragszom. Csak azt mondtad, hogy segítesz, de ha nem, hát nem. Tessék!
Ennyi!
– Veletek megyek.
– A TB-be?
– Igen.
– És beszélsz a hölggyel?
– Igen.
– És ha nem is hölgy?
Camille-t már-már elhagyta a hidegvére, amikor megjelent Samia:
– Te jössz, Mamadou – mondta, aztán Camille-hoz fordult. – Tessék, itt a doki
telefonszáma.
– Minek?
– Minek, minek? Honnan tudjam? Hogy doktorosdit játsszatok, a francba! Ő kérte, hogy
adjam oda neked!

Az orvos egy recept hátuljára firkantotta a mobiltelefonszámát, és hozzátette: Felírok


magának egy jó vacsorát, hívjon.

Camille Fauque gombóccá gyűrte a cetlit, és bedobta a csatornába.

Mamadou nehézkesen felállt, és Camille-ra mutatott.


– Tudod, ha elrendezed ezt az ügyet a kis Sissivel, megkérem az öcsémet, hogy idézze
meg neked a szeretett lényt...
– Azt hittem, az öcséd autóutakat épít.
– Autóutakat épít, meg rontást idéz elő, és leveszi a rontást.
Camille az ég felé fordította a tekintetét.
– És nekem? – vágott közbe Samia – Nekem nem tudna találni egy pasit?
Mamadou Samia arca felé kapott, mintha meg akarná karmolni:
– Te átkozott perszóna, előbb add vissza a vödrömet, utána beszélhetünk róla!
– A francba, már megint ezzel szívatsz! Az nem a te vödröd, hanem az enyém! A tiéd
piros volt!
– Menj innen, átkozott, menj innen – fújtatott Mamadou.
A rendelő falépcsői megreccsentek a súlya alatt. Camille elmosolyodott, és felvette a
hátizsákját. Jó szerencsét odabent, jó szerencsét – gondolta.

– Na, megyünk?
– Én is veletek megyek.
– Te is metróval jössz?
– Nem, gyalog.
– Tényleg, te az úri negyedben laksz!
– Menj a fenébe...
– Akkor holnap!
– Sziasztok, lányok.

19
Camille Pierre-hez és Mathilde-hoz volt hivatalos vacsorára. Hagyott nekik egy üzenetet,
amelyben lemondta a meghívást; szerencsére az üzenetrögzítő vette fel.

A könnyű, nagyon könnyű Camille Fauque elindul tehát. Nem szögezi más az utca
kövéhez, csak a hátizsákja súlya, és az a másik, nehezebben lemérhető súly, amelyet a
testében görgő kövek és kavicsok jelentenek. Ezt kellett volna elmesélnie az üzemorvosnak
az előbb. Ha lett volna hozzá kedve... vagy ereje? Vagy talán ideje? Igen, ideje –
nyugtatgatta magát, bár ő sem hitt benne. Az idő olyan fogalom volt, amelyet nem tudott
tisztelni többé. Túl sok hét és hónap telt el már úgy, hogy nem élt bennük. Az előbbi
háborgása, abszurd monológja, amelyben megpróbálta meggyőzni magát róla, hogy ő is van
olyan derék leány, mint a többi, vegytiszta hazugság volt.
Milyen kifejezést is használt? Hogy ő is „eleven lény”? Nevetséges: Camille Fauque nem
volt eleven lény.

Camille Fauque szellem volt, aki éjszaka dolgozott, nappal pedig kavicsokat rakosgatott
egymásra. Lassan mozgott, keveset beszélt, és nagyon kecsesen tudott kereket oldani.
Camille Fauque volt az a törékeny, illanó fiatal lány, aki háttal áll a képeken.

Nem volt szabad hinni az előbbi, látszólag könnyed jelenetnek. Olyan könnyed volt.
Olyan ügyes. De Camille Fauque hazudott. Mindenkit hamis nyomra vezetett, de
jelentkezett, ha szólították, nehogy észrevegyék, hogy hiányzik.

Most mégis eszébe jutott az orvos... Nem bánta, hogy eldobta a telefonszámát, de
felmerült benne, hogy talán most mondott le az utolsó esélyéről. Az orvos türelmesnek
látszott, és figyelmesebbnek, mint a többiek. Talán mégiscsak el kellett volna neki mondani.
Volt egy pillanat, amikor majdnem belevágott. Fáradt volt. Neki is rá kellett volna
könyökölnie az asztalra, és elmondani az igazságot. Elmondani, hogy azért nem eszik,
vagyis azért eszik olyan keveset, mert a kavicsok minden helyet elfoglalnak a gyomrában.
Hogy minden ébredéskor úgy érzi, kavicsot fal, és még ki sem nyitotta a szemét, máris
fullad. Hogy az őt körülvevő világ cseppet sem fontos, és minden újabb napot
felemelhetetlen súlynak érez. Aztán sírna egyet. De nem azért, mert szomorú lenne, hanem
azért, hogy elmulassza ezt az egészet.
A könnye, vagyis végeredményben a folyadék, feloldhatná a homokkövet, és segítené,
hogy újra lélegezni tudjon.
Vajon meghallgatta volna az a fiatal orvos? És megértette volna? Egészen biztosan. És
tulajdonképpen ez volt az oka annak, hogy Camille hallgatott.

Nem akarta úgy végezni, mint az anyja. Nem akart az ő útjára lépni, mert az akárhová
vezethetett volna. Túl messzire, nagyon messze, nagyon mélyre és nagyon sötétbe. De nem
volt bátorsága visszafordulni sem.
Hazudni, szédíteni, igen, de visszafordulni nem.
Bement a házában lévő szupermarketbe, és kényszerítette magát, hogy ehető dolgokat
vásároljon. A doktor jóakarata iránti tiszteletből tette, és Mamadou nevetéséért. Mert
Mamadou hatalmas kacagása, a Toucleannál végzett idióta munkája, Josy Bredart, Carine
zavaros történetei, a veszekedéseik, az egymásnak adogatott cigik, a fizikai fáradtság, lökött
viháncolásuk, rosszkedvük, mind élni segítették őt. Igen, élni.

20
Többször is körbejárta a polcokat, mire sikerült döntenie: vett banánt, négy joghurtot és
két üveg ásványvizet.

Most meglátta azt a fickót a házukból, azt a különös, hórihorgas alakot, ragtapasszal
foltozott szemüvegével, vörös vitorlavászon nadrágjában és széles karmozdulataival.
Leemelt valamit a polcról, de rögtön vissza is tette, arrébb ment egy pár lépést, visszament,
újra levette, a fejét rázta, majd amikor már majdnem rákerült a sor a pénztárnál, hirtelen
kilépett, és megint visszatette a holmit. Camille látta egyszer, hogy kiment a boltból, aztán
visszajött, és megvette ugyanazt az üveg majonézt, amit egy perccel korában visszatett.
Furcsa, szomorú bohóc volt, húzta az időt, dadogva beszélt az eladónőkkel, akiknek majd'
megszakadt érte a szívük.

Camille néha az utcán vagy a ház kapuja előtt is összefutott vele, és minden találkozásuk
csak bonyodalmat, szorongást és gyötrelmet okozott. A fiú most is ott dünnyögött a
kaputelefon előtt.
– Baj van? – kérdezte Camille.
– Ó! Á! Bocsánat! – A fiú a kezét tördelte. – Jó estét, kisasszony, bocsássa meg, hogy...
feltartom, mert feltartom, ugye?
Szörnyű alak volt, Camille nem tudta, hogy nevessen rajta, vagy sajnálja. Beteges
félénksége, nyakatekert beszédstílusa és széles karmozdulatai szörnyen kínossá tették a vele
való találkozást.
– Nem, nincs semmi baj. Elfelejtette a kódot?
– Nem, az ördögbe is! Legalábbis azt hiszem, hogy nem... tulajdonképpen még nem
tekintettem át ebből a szemszögből a dolgokat... Istenem, én...
– Talán megváltoztatták?
– Úgy gondolja, komolyan? – Ezt úgy kérdezte, mintha Camille most jelentette volna be
a világvégét.
– Na, majd meglátjuk. 342B7... Az ajtó kattant egyet.
– Ó, milyen szédült vagyok. Milyen szédült! Pedig... pedig én is ugyanezt a számot
ütöttem be... Nem is értem...
– Semmi baj – mondta Camille, és belökte a kaput.

A fiú gyorsan maga elé akarta engedni Camille-t, átemelte a karját fölötte, de valahogy
elvétette a mozdulatot, és hátulról alaposan fejbe vágta.
– Ó, balsors! Ugye nem okoztam túl nagy fájdalmat? Milyen ügyetlen vagyok, igazán,
kérem, bocsásson meg nekem!
– Semmi baj! – mondta Camille harmadszor is.
A fickó nem mozdult. Camille végül könyörgőre fogta:
– Lenne olyan kedves, és felemelné a lábát, mert látja, nekinyomja a bokámat a falnak és
nagyon fáj.
Elnevette magát. Szívfacsaró volt az egész.
Amikor már az előcsarnokban voltak, a fiú gyorsan kinyitotta a belső üvegajtót, hogy
Camille akadálytalanul beléphessen.
– Sajnos, én nem arra megyek – mondta Camille és az udvar felé mutatott.
– Talán az udvarban lakik?
– Hát, nem igazán. Inkább a tető alatt.
A fickó megpróbálta leakasztani a táskája fülét a kapu sárgaréz kilincséről.

21
– Ó! Ez nagyszerű! Igazán mulatságos lehet!
Camille elfintorodott, és gyorsan elindult felfelé.
– Igen, így is lehet nézni a dolgokat!
– Jó éjszakát, kisasszony – kiabálta utána a fiú. – Üdvözölje a nevemben a kedves szüleit!

A szüleit... Lökött ez az alak. Camille-nak most eszébe jutott, hogy egyszer éjszaka –
mert általában az éjszaka közepén jött haza – az előcsarnokban találkozott vele, pizsamában
és vadászcsizmában volt, és egy nyitott macskakonzervet tartott a kezében. Tanácstalanul
nézelődött, és megkérdezte Camille-t, hogy nem látott-e egy macskát. Camille mondta,
hogy nem, és vele együtt körülnézett az udvaron, hátha megtalálják azt a bizonyos cicát.
„Hogy néz ki?” – kérdezte. „Sajnos nem tudom.„ „Nem tudja, hogy néz ki a macskája? A
fickó megmerevedett: „Honnan tudnám? Nekem soha nem volt macskám!” Camille
majdnem felrobbant, csak állt, és a fejét ingatta. Ez a fickó határozottan lökött volt.

„Az úri negyed.” – Camille-nak eszébe jutott, mit mondott Carine, és rálépett az
odújához vezető százhetvenkét lépcső közül az elsőre. Milyen igaz, ez ám az úri negyed.
Egy proccos ház hetedik emeletén lakott, egy cselédmanzárdban, és mivel a ház a Mars-
mezőre nézett, egy bizonyos értelemben tényleg menő helyen lakott: ha felmászott a
kisasztalra és derékig kilógott az ablakon, jobbra megláthatta az Eiffel-torony tetejét. De
ami a többit illeti, hát, anyám, az nem igazán volt menő.
Caplatott a lépcsőn felfelé, maga után vonszolta az ásványvizes üvegeit, és majd kiköpte
a tüdejét. Megpróbált nem megállni. Soha, egy emeleten sem. Egyszer egy éjszaka ugyanis
megállt, és nem tudott többé elindulni. A negyediken leült a lépcsőre, a fejét a térdére
ejtette, és elaludt. Amikor felébredt, szörnyen érezte magát. Át volt fagyva, és beletelt
néhány másodpercbe, mire rájött, hol is van.

Mielőtt munkába indult, a vihartól félve becsukta a csapóablakot, és most felsóhajtott,


mert elképzelte a rá váró pokoli hőséget...
Amikor esett odakint, minden csurom víz volt, amikor szép idő volt, mint ma is, majd
megfúlt a hőségtől, télen pedig vacogott. Ismerte már ezeket az időjárási viszonyokat, mint
a tenyerét, mert több mint egy éve itt lakott. De nem panaszkodott, mert még ez a
bagolyvár is több volt, mint amiben reménykedhetett. Jól emlékszik, milyen zavart képet
vágott Pierre Kessler, amikor belökte ennek a lomtárnak az ajtaját, és átnyújtotta a kulcsot.
A szoba apró volt, mocskos, tele mindenféle kacattal.
Amikor Pierre egy héttel korábban a küszöbén rátalált a kiéhezett, csendes és riadt
Camille Fauque-ra, Camille már három napja az utcán aludt.
Pierre először megijedt, amikor meglátta a lépcsőházban álló sápadt árnyékot.
– Pierre!
– Ki az?
– Pierre... – Ez inkább nyögés volt.
– Ki maga?
Felkapcsolta a világítást, és még jobban megijedt.
– Camille! Te vagy az?
Camille felzokogott, és egy kis táskát nyújtott feléje:
– Pierre! Ezt muszáj elraknia nekem. Tudja, ez a festőkészletem, és úgyis ellopják tőlem.
Mindent ellopnak tőlem. Mindent, mindent. Nem akarom, hogy ellopják az eszközeimet,
mert abba beledöglöm. Hallja, beledöglöm!

22
Pierre azt hitte, félrebeszél:
– Camille! Miről beszélsz? És honnan jössz? Gyere be!
Már Mathilde is kint állt az előszobában. Camille elájult a küszöbükön.

Levetkőztették, és lefektették a belső szobában. Pierre Kessler odahúzott egy széket az


ágya mellé, és elszörnyedve nézte.
– Alszik?
– Azt hiszem.
– Mi történt?
– Fogalmam sincs.
– De nézd, milyen állapotban van!
– Csssss...
Camille másnap éjszaka ébredt fel, és nagyon halkan eresztette tele a kádat, nehogy
felébressze őket. Pierre és Mathilde ugyan nem aludtak, de jobbnak látták békén hagyni őt.
Néhány napig maguknál tartották, másoltattak neki kulcsot, és nem kérdeztek tőle semmit.
Valóságos áldás volt ez a két ember.

Pierre felajánlotta, hogy ellakhat a szülei hajdani lakásához tartozó manzárdszobában,


amit nem adott el, majd kihúzta az ágy alól a kis skótkockás táskát, amely hozzájuk vezette
Camille-t.
– Tessék.
Camille nemet intett:
– Inkább itt hagynám.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki Pierre határozottan. – Magaddal viszed. Semmi
keresnivalója nálunk.

Mathilde elkísérte Camille-t egy önkiszolgáló lakberendezési áruházba, segített neki


lámpát, matracot, ágyneműt, néhány edényt, egy elektromos főzőlapot és egy
minihűtőszekrényt vásárolni.
– Van pénzed? – kérdezte tőle, mielőtt Camille elment tőlük.
– Igen.
– Menni fog, nagylány?
– Igen – felelte Camille a könnyeit nyeldesve.
– Nem akarod megtartani a kulcsainkat?
– Nem, nem, rendben leszek. Én, nem tudom, mit mondhatnék... nem...
Sírva fakadt.
– Ne mondj semmit.
– Köszönöm?
– Igen. – Mathilde magához ölelte – Igen, a köszönöm elég lesz.
Néhány nap múlva meglátogatták.
A lépcsőjárás kifárasztotta őket, lerogytak a matracra.
Pierre nevetett, kijelentette, hogy eszébe jutott az ifjúsága, és rázendített a Bohéméletre.
Műanyag poharakból itták a pezsgőt, és Mathilde előhúzott egy nagy táskát, tele csodálatos
ennivalóval. A pezsgőnek és az oldott hangulatnak köszönhetően fel mertek tenni néhány
kérdést. Camille egyikre-másikra felelt, de Pierre-ék nem erőltették.

23
Amikor indulófélben voltak, sőt Mathilde már el is indult lefelé, Pierre Kessler
megfordult, és megragadta Camille csuklóját.
– Rajzolj, Camille. Most már muszáj dolgoznod.
Camille lesütötte a szemét.
– Azt hiszem, nagyon is sokat dolgoztam az utóbbi időben... Nagyon sokat.
Pierre megszorította a csuklóját, úgy, hogy szinte fájt.
– Az nem munka volt, te is nagyon jól tudod! Camille felemelte a tekintetét, és
keményen Pierre szemébe nézett:
– Ezért segített nekem? Hogy ezt mondhassa?
– Nem.
Camille remegni kezdett.
– Nem. – mondta Pierre, és elengedte a kezét. – Ne beszélj hülyeségeket. Tudod, hogy
mindig úgy tekintettünk rád, mint a saját lányunkra.
– Mint egy csodagyerekre, vagy mint egy cseregyerekre?
Pierre rámosolygott, és még annyit mondott:
– Dolgozz. Egyébként nem is tehetsz mást; egyszerűen nincs más választásod.

Camille becsukta utánuk az ajtót, összerakta a babazsúr kellékeit, és a táska aljában a


Sennelier művészellátó bolt katalógusára akadt. Mindig van hiteled – ez állt egy post-iten.
Nem merte végiglapozni a katalógust, és egy hajtásra megitta a maradék bort.

Végül is szót fogadott Pierre-nek. Dolgozott. Most a szart pucolta ki mások után a
vécéből, és ez tökéletesen megfelelt neki.

Tényleg dögletes hőség volt. Szuper Josy figyelmeztette is őket még tegnap: „Ne
nyavalyogjatok, lányok, most éljük az utolsó szép napokat, utána jön a tél, és befagy a
seggünk! Úgyhogy ne nyavalyogjatok, oké?”
Most az egyszer igaza volt. Szeptember végén jártak, és a napok szemmel láthatóan
rövidültek. Camille arra gondolt, hogy ebben az évben máshogy kellene beosztani az idejét,
hamarabb lefeküdni, és még délután felkelni, hogy lássa a napot. Őt magát is meglepte,
hogy ilyesmit tervezget, és oda sem figyelve, fesztelen mozdulattal bekapcsolta az
üzenetrögzítőt.
„Itt Mama – rikácsolta az anyja hangja – Nem tudom, van-e fogalmad róla, kiről
beszélek. Ma-ma. Ha jól tudom, a jó gyerekek ezzel a szóval illetik azt, aki a világra hozta
őket... Mert hogy van egy anyád, Camille, ugye tudod? Bocsásd meg, hogy eszedbe juttatom
ezt a kellemetlen tényt, de mivel ez a harmadik üzenetem múlt kedd óta... Csak azt akarom
tudni, hajlandó vagy-e velem ebéd-”

Camille kikapcsolta a rögzítőt, és visszatette a hűtőbe a joghurtot, amit az imént vett ki.
Törökülésben leült az ágyra, fogta a dohányos szelencét, és nekilátott cigarettát sodorni. De
a keze elárulta. Több papírt is eltépett, mire sikerült. Annyira figyelt a mozdulataira, mintha
nem is lenne fontosabb dolga a világon, és közben véresre harapdálta az ajkát. Ez nem ér!
Nem ér, hogy így felhúzza magát egy vékony kis papír miatt, amikor majdnem normális
napja volt! Beszélt, meghallgatott másokat, nevetett, vagyis szocializálódott. Átverte az
orvost, és tett egy ígéretet Mamadou-nak. Borzasztó régóta nem ígért meg semmit. Soha.
Senkinek. És tessék, egy gépből jövő néhány szó megzavarta a fejét, és hátralökte, hogy úgy

24
terült el a földön, ízzé-porrá zúzva, mintha egy halom formátlan törmelék zuhogott volna
rá...

25
5

– Lestafier!
– Igen, főnök!
– Telefon!
– Nem, főnök!
– Hogyhogy nem?
– Dolgom van, főnök. Mondja, hogy hívjanak később!
A jóember megcsóválta a fejét, és visszament a bejárat melletti ruhásszekrénybe, amit az
irodájának nevezett.

– Lestafier!
– Igen, főnök!
– A nagymamája... Hosszú szitkozódás...
– Mondja meg neki, hogy visszahívom – felelte a fiú, aki éppen egy darab húst
csontozott.
– Menjen a fenébe, Lestafier! Vegye már át ezt a kurva telefont. Nem vagyok
postáskisasszony!

A fiatalember megtörölte a kezét a kötényéről lógó konyharuhában, a csuklóját


végighúzta a homlokán, és odaszólt a szomszéd asztalnál dolgozó fiúnak (közben úgy tett,
mintha elvágná a torkát):
– Ne nyúlj semmihez, különben... nyissz...
– Oké, menj és rendeld meg a karácsonyi ajándékodat, nagyi van a vonalban...
– Menj a fenébe, szemétláda...
Belépett az irodába, és sóhajtva nyúlt a kagyló után.
– Nagymama?
– Szervusz, Franck. Nem a nagyanyád vagyok, hanem Yvonne Carminot.
– Carminot asszony?
– Ó! Hú, de nehezen találtalak meg. Először a Grands Comptoires-t hívtam, de
mondták, hogy már nem ott dolgozol, utána felhív...
Franck gorombán félbeszakította:
– Mi történt?
– Jaj, Istenem, Paulette...
– Várjon. Nehogy letegye!

Franck felállt, becsukta az ajtót, újra felvette a telefont, leült, lehajtotta a fejét, elsápadt,
papírt keresett az asztalon, hogy felírjon rá valamit, majd letette a telefont. Levette a
sapkáját, a keze közé fogta a fejét, behunyta a szemét és több percig így maradt. A főnök az
üvegablakon át figyelte. Franck végül a zsebébe gyűrte a papírdarabot, és kijött az irodából.
– Minden rendben, fiam?
– Igen, főnök.
– Semmi komoly?
– Combnyaktörés...

26
– Ó, az gyakran előfordul az öregeknél... Az anyámnak tíz évvel ezelőtt tört el, és látja,
még ma is itt van. Egy igazi tengeri nyúl!
– Mondja, főnök...
– Ha jól sejtem, ki akarja venni a mai napot...
– Nem, megcsinálom a délelőtti műszakot, és a pihenő alatt előkészítem az estit is, de
utána nagyon szeretnék elmenni.
– És ki készíti ma este a meleg ételeket?
– Guillaume. Meg tudja csinálni.
– Biztos?
– Biztos, főnök.
– Ki állítja, hogy meg tudja csinálni?
– Én, főnök.
A főnök elfintorodott, odaintett egy épp arra járó fiút, és ráparancsolt, hogy váltson
köpenyt. Majd megint a helyettes séfjéhez fordult, és hozzátette:
– Menjen, de azt előre megmondom, ha az esti műszakban bármit is elcsesznek, ha csak
egyetlen megjegyzést is kell tennem, egyetlen egyet is, érti? A maga fejét szedem le,
megegyeztünk?
– Megegyeztünk, főnök.

Franck visszament a helyére, és a késéért nyúlt.


– Lestafier! Menjen, mosson előbb kezet! Nem a falujában van!
– Menj a francba – morogta Franck, és behunyta a szemét.

Újra munkához látott, hallgatott.


A segéde csak néhány perc múlva merte megszólítani:
– Jól vagy?
– Nem.
– Hallottam, mit mondtál a főnöknek. Combnyaktörés?
– ...gen.
– Súlyos?
– Azt hiszem nem, de az a baj, hogy teljesen egyedül vagyok.
– Egyedül? Mihez?
– Mindenhez.
Guillaume nem értette, de jobbnak látta, ha békén hagyja.

– Mivel hallottad, hogy miről beszéltem az öreggel, akkor azt is tudod, hogy ma este...
– Yes.
– Biztosan menni fog?
– Megoldjuk...
Csendben dolgoztak tovább, az egyik a nyulai fölé, a másik a bárányborda fölé hajolt.
– A motor...
– Mi van vele?
– Vasárnap visszaadom.
– Az újat?
– ...gen.
– Húha! – füttyentett a másik. – Valaki nagyon szereti a nagymamáját. Rendben, menni
fog.

27
Franck keserűen elfintorodott.
– Köszönöm.
– Hé!
– Mi van?
– Hol is van a nagymamád?
– Tours-ban.
– Akkor nem lesz szükséged a motorodra vasárnap, ha meg akarod látogatni?
– Másképpen is meg tudom oldani.
A főnök hangja szakította félbe a beszélgetést.
– Csendet uraim, csendet!
Guillaume megélezte a kését, és a zajt kihasználva odasúgta Francknak:
– Akkor vidd te... Majd akkor add oda, ha meggyógyult.
– Köszönöm.
– Csak ne köszönd. Lenyúlom a séfhelyettesi posztodat.
Franck Lestafier mosolyogva csóválta meg a fejét.

Ezután már nem is beszéltek. Franck hosszabbnak érezte a műszakot, mint máskor. Alig
tudott odafigyelni, csak vakkantott, amikor a főnök átküldte az utalványokat, és igyekezett
nem megégetni magát. Majdnem sikerült túlsütnie egy marhabordát, és félhangosan,
megállás nélkül káromkodott. Tudta, hogy pár héten belül hatalmas csávába kerül. Már
akkor is nehéz volt a nagymamájára gondolnia és meglátogatni őt, amikor nem volt semmi
baja. A kurva életbe, milyen szar helyzet! Már csak ez hiányzott! Most vett egy méregdrága
motort hosszú lejáratú hitelre, és sok különmunkát kellett vállalnia, hogy fizethesse a
részleteket. Hogy a fenébe fogja tudni megcsinálni most, hogy ez beütött? Végül is... Nem
merte bevallani magának, de azért kicsit megörült a lehetőségnek. A dagadt Titi most
turbózta fel a benzinmotort, kipróbálhatja az autópályán is...
Ha minden jól megy, még ehet előtte valamit, és ott lehet valamivel több, mint egy óra
alatt...

Tehát egyedül maradt a konyhában a váltás alatt a mosogatófiúkkal. Átadta a


maradékokat, leltárt csinált, megszámolta a hússzeleteket és hosszú jegyzeteket hagyott
Guillaume-nak. Nem volt ideje hazamenni, az öltözőben zuhanyozott le, egy ronggyal
megtisztíthatta a bukósisakját, és meglehetősen zavart állapotban hagyta ott az éttermet.
Boldog volt, és zaklatott.

28
6

Valamivel hat óra előtt állította le a motort a kórház parkolójában.


A recepciós hölgy közölte vele, hogy már vége a látogatási időnek, jöjjön vissza holnap
reggel tíz után. Franck makacskodott, a nő bekeményített.
Franck letette a sisakját és a motoros kesztyűjét a pultra, és megpróbált szépen,
nyugodtan beszélni:
– Kérem, figyeljen rám egy kicsit. Azt hiszem, nem értjük egymást. Most érkeztem
Párizsból, és nemsokára vissza kell fordulnom, úgyhogy, ha megtenné, hogy...
Egy ápolónő lépett oda.
– Mi a probléma?
Ez már ígéretesebbnek tűnt.
– Kérem, elnézést a zavarásért, de látnom kell a nagymamámat, akit tegnap hozott be a
mentő, és...
– Hogy hívják?
– Lestafier.
– Aha! – Az ápolónő intett a recepciósnak. – Jöjjön velem.

Röviden elmagyarázta Francknak a helyzetet, az operáció lefolyását, a várható gyógyulási


időt, és megkérte, hogy mondjon néhány szót a beteg életmódjáról. Franck ügyetlenül
válaszolgatott, mert nagyon zavarta a kórházszag, és félig süket volt a motor zajától.
– Itt az unokája! – közölte vidáman az ápolónő, amikor beléptek az ajtón. – Ugye
mondtam, hogy eljön! Most egyedül hagyom magukat, de ha elmegy, kopogjon be hozzám
a nővérszobába, különben nem engedik ki az épületből.
Franck még nem volt annyira magánál, hogy megköszönje. Amit az ágyban látott, attól
majd megszakadt a szíve.

Először gyorsan megfordult, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét. Levette a kabátját, a


pulóverét, és körülnézett, hova akaszthatná fel őket.
– Nagyon meleg van itt, ugye? – furcsán csengett a hangja.

– Jól vagy?
Az idős hölgy megpróbált rámosolyogni, de nem sikerült. Behunyta a szemét, és sírva
fakadt.

Kivették a műfogsorát, ettől az arca szörnyűségesen behorpadt, a felső ajka egészen


beesett a szájába.
– Na mi van? Már megint valami butaságot csináltál?
Francknak emberfeletti erőfeszítésébe került ez a tréfás hang.

– Tudod, beszéltem az ápolónővel, azt mondta, hogy a műtét nagyon jól sikerült. Van
benned egy szép darab ócskavas is...
– Most majd bedugnak egy elfekvőbe...

29
– Még mit nem! Miket beszélsz! Itt maradsz még egy pár napig, utána átvisznek egy
utógondozó intézetbe. Az nem elfekvő, olyan, mint egy kórház, csak kisebb. Ott
kényeztetni fognak, újra megtanítanak járni, aztán: hopp a kertedbe, Paulette!
– És ez hány napig tart?
– Néhány hétig... Ez tőled is függ... Ügyesnek kell lenned!
– És meglátogatsz majd?
– Persze, hogy meglátogatlak! Tudod, van egy szép motorom!
– És nem mész vele túl gyorsan?
– Nnnem, úgy megyek, mint egy teknősbéka!
– Hazudós!
Paulette a könnyein keresztül Franckra mosolygott.
– Ezt ne csináld, nagymama, mert én is elbőgöm magam.
– Te ugyan nem. Te sohasem sírsz... Amikor pici korodban kificamodott a karod, akkor
sem ejtettél egy könnycseppet sem.
– De azért mégis hagyd abba!
Nem merte megfogni a kezét a csövek miatt.

– Franck!
– Itt vagyok, nagymama...
– Fáj...
– Az normális, majd elmúlik, de most aludnod kell egy kicsit.
– De nagyon fáj.
– Mielőtt elmegyek, szólok az ápolónőnek, hogy adjon ellene valamit.
– Már most elmész?
– Dehogyis!
– Beszélj egy kicsit! Mesélj magadról valamit!
– Várj, leoltom a lámpát. Állati ronda ez a fény.

Franck felhúzta a rolettát, mire a nyugatra néző szobát lágy alkonyi fény árasztotta el.
Felemelte a fotelt, áttette a másik oldalra, és megfogta Paulette kezét.

Először nehezen találta a szavakat, mert soha nem tudott ügyesen beszélni vagy mesélni
magáról... Semmiségekkel kezdte, hogy Párizsban szép az idő, de szennyezett a levegő,
elmondta, hogy milyen színű a Suzukija, hogy miket szokott főzni, meg efféle hülyeségeket.

De a lenyugvó nap fénye és nagyanyja kisimuló arca hamarosan megoldotta a nyelvét, és


áttért a személyesebb emlékekre és mélyebb titkokra is. Elmesélte, miért szakított a
barátnőjével, és hogy hívják azt a lányt, akire rá akar hajtani, hogy halad a főzéssel, beszélt
arról, milyen fáradt... Utánozta az új lakótársát, és hallotta, hogy a nagymamája csendesen
nevetgél a sötétben.
– Nem, túlzol...
– Esküszöm, hogy nem! Majd meglátod, ha eljössz hozzánk, és megérted...
– De nekem semmi kedvem Párizsba menni.
– Akkor mi megyünk el hozzád, és megsütöd a híres almatortádat...
– Nem, azt nem. Az túl parasztos.

30
Franck beszélt arról, milyen a légkör az étteremben, a főnök nagy pofájáról, elmesélte,
hogy egyszer egy miniszter bement hozzájuk gratulálni, beszélt Takumi, a fiatal szakács
ügyességéről és a szarvasgomba áráról. Mesélt néhány újságot Momóról és Mandel
asszonyról. Azután elhallgatott, mert Paulette lélegzéséből rájött, hogy elaludt. Hangtalanul
felállt.

Amikor már az ajtónál volt, Paulette visszahívta:


– Franck!
– Igen?
– Nem üzentem az anyádnak, tudod...
– Jól tetted.
– Én...
– Csitt, most már aludj, minél többet alszol, annál hamarabb talpra állsz.
– Jól tettem?
Franck bólintott, és az ajkára tette az ujját.
– Igen. De most már, gyerünk, alvás...

Amikor kilépett, szinte mellbe vágta a neonlámpák erőszakos fénye, és hosszú ideig
keringett elveszetten. Végül az ápolónő csípte el.

Leültette egy székre, és elővette Paulette kórlapját. Először feltett Francknak néhány
hivatalos, gyakorlati kérdést, de Franck nem válaszolt.
– Jól van?
– Fáradtan...
– Nem evett semmit?
– Nem, mert...
– Várjon, van itt minden...
A fiókból elővett egy doboz szardíniát és egy csomag kétszersültet.
– Ez jó lesz?
– És maga?
– Nem gond. Nézze: van itt egy rakás sütemény. Egy kupicával?
– Nem, köszönöm, veszek egy kólát az automatából.
– Akkor én is iszom egy pohárkával, magával, de csitt! Rendben?

Franck evett néhány falatot, válaszolt az ápolónő kérdéseire, majd fogta a


menetfelszerelését...

– Azt mondja, hogy fáj neki.


– Reggelre jobban lesz. Gyulladáscsökkentő is van az infúzióban, holnap jobb
állapotban ébred.
– Köszönöm.
– Csak a munkámat végzem.
– A szardíniára értettem.

Hazafelé hajtotta a motort, otthon azonnal bedőlt az ágyba, és belefúrta fejét a párnába.
Nem szabad letörnie. Most nem. Olyan sokáig tartotta magát. Még igazán harcolhat egy
kicsit...

31
7

– Kávét?
– Nem, kólát. Köszönöm.

Camille apró kortyokban itta a kólát. Egy kis kávéházban könyökölt a bárpultnál, azzal a
vendéglővel szemben, ahová az anyja hívta ebédelni. Két kézzel, szorosan fogta a poharat,
behunyta a szemét és mélyeket lélegzett. Ezek a – nem túl gyakori – ebédek mindig
hazavágták a beleit. Általában kétrét görnyedve jött el a vendéglőből, támolyogott, és úgy
érezte magát, mint akit megnyúztak. Mintha az anyja valamiféle aprólékos és valószínűleg
tudatalatti szadizmussal azon lett volna, hogy lekapargassa a vart, és egyenként felszakítsa a
milliónyi apró heget. Camille a bárpult tükrében látta, hogy az anyja most lép be a Jade
Paradicsom ajtaján. Elszívott még egy cigarettát, kiment a mosdóba, fizetett, és átment az
utcán. A keze a zsebében – a zsebét a hasára szorította.

Az egyik asztalnál meglátta anyja görnyedt alakját. Mélyet sóhajtott, és leült vele
szemben:
– Szia, mama!
– Meg se csókolsz?
– Szia, mama – ismételte meg Camille szép tagoltan.

– Jól vagy?
– Ezt miért kérdezed?
Camille megkapaszkodott az asztal peremében – nem akart azonnal felpattanni.
– Azért kérdezem, mert az emberek általában ezt kérdezik, amikor találkoznak.
– De én nem vagyok „általában az emberek”.
– Hát akkor mi vagy?
– Ó, az ég szent szerelmére, ne kezdd már megint, jó?

Camille hátrafordult, és megbámulta az utálatos dekorációt: a stukkókat és az ál-ázsiai


domborműveket. A kagyló- és gyöngyházberakások műanyagból készültek, sárgás
lakkozással.
– Szép itt...
– Nem, szörnyű ronda. De képzeld, nem állok úgy, hogy a Tour d’Argent-ba vigyelek
ebédelni. Egyébként akkor sem vinnélek oda, ha tudnálak. Amennyit te eszel, kidobott pénz
lenne az egész...
Istenien alakult a hangulat.
Camille anyja hirtelen rikácsolni kezdett:
– De azt ugye tudod, hogy oda nélkülem is elmehetsz, mert neked bezzeg van pénzed.
Az egyik ember balszerencséje a másik ember szeren...
– Ezt most hagyd abba – fenyegetőzött Camille –, vagy rögtön elmegyek. Ha pénzre van
szükséged, csak szólsz, és adok.

32
– Ja tényleg, a kisasszony dolgozó nő. Jó munkája van! És milyen érdekes! Takarítónő...
Ez igencsak furcsa egy ilyen trehány személy részéről. Tudod, hogy még mindig meg tudsz
lepni?
– Stop, Mama! Ezt nem folytathatjuk így. Nem folytathatjuk, érted? Én legalábbis nem.
Kérlek szépen, találj valami más témát. Valami mást!
– Szép munkád volt, és mindent elrontottál.
– Szép munka... Te azt szép munkának nevezed? Én egyáltalán nem bánom, hiszen nem
voltam boldog vele.
– Nem kellett volna életed végéig azt csinálni. És aztán mit jelent az, hogy „boldog”? Ez
az új divat... Boldog! Boldog! Ha azt hiszed, hogy azért vagyunk a földön, hogy mókázzunk,
évődjünk, és pipacsokat szedjünk a mezőn, akkor nagyon naiv vagy, lányom.
– Nem, biztos lehetsz benne, hogy nem hiszem ezt. Jó iskolám volt, és tudom, hogy
azért születtünk, hogy szívjunk. Éppen elégszer elmondtad nekem...
– Választottak már? – kérdezte a pincérnő.
Camille meg tudta volna csókolni.

Az anyja szétterítette a gyógyszereit az asztalon, és az ujjával számolgatta őket.


– Nincs még eleged ebből a sok szarból?
– Ne beszélj olyasmiről, amiről nem tudsz semmit. Ha nem szedném őket, már réges-rég
a föld alatt lennék.
– Először is, honnan tudod? És miért nem veszed le ezt a szörnyű szemüveget? Itt nem
süt a nap.
– Jobban érzem magam így. Így olyannak látom a világot, amilyen.
Camille úgy döntött, hogy rámosolyog és megveregeti a kezét. Vagy ezt teszi, vagy
nekiugrik a torkának, és megfojtja.

Az anyja felvidult, sírdogált egy kicsit, a magányáról beszélt, a fájós hátáról, a hülye
kollégáiról és a társbérlet nyomoráról. Jó étvággyal evett és elkomorodott, amikor a lánya
újabb sört rendelt.
– Túl sokat iszol.
– Igaz! Gyerünk, koccints velem. Most az egyszer nem mondtál butaságot...
– Soha nem látogatsz meg.
– És most? Most mit csinálok?
– Mindig tiéd az utolsó szó, ugye? Tisztára, mint az apád!

Camille megmerevedett.
– Aha! Nem szereted, ha róla beszélek, mi? – jelentette ki az anyja győzedelmesen.
– Mama, kérlek... Ne menjünk el ebbe az irányba...
– Arra megyek, amerre akarok. Nem eszed meg?
– Nem.
Az anyja szemrehányóan csóválta a fejét.
– Nézz végig magadon. Olyan vagy, mint egy csontváz. Ha azt hiszed, hogy így tetszel a
fiúknak...
– Mama...
– Mit „mamázol”? Normális, ha aggódom érted, nem azért hoz az ember gyereket a
világra, hogy lássa elsorvadni!
– Akkor miért hoztál a világra?

33
Camille még be sem fejezte a mondatot, már tudta, hogy túl messzire ment, és mindjárt
a nyakába zúdul a 8-as számú nagyjelenet. Ez az ezerszer előadott és tökélyre fejlesztett
jelenet nem sok meglepetést tartogatott: érzelmi zsarolás, krokodilkönnyek és
öngyilkossággal való fenyegetőzés. Ebben a sorrendben, vagy összevissza.
Az anyja sírt, megvádolta, hogy ő is elhagyta, mint az apja tizenöt évvel azelőtt, felhívta a
figyelmét, hogy nincs is szíve, majd megkérdezte, hogy neki vajon mi oka lehet még arra,
hogy élni akarjon.
– Csak egyetlen okot mondj, hogy ne akarjak elmenni, csak egyetlen-egyet.
Camille sodort magának egy cigarettát.
– Hallottad, mit kérdeztem?
– Igen.
– És?
– Köszönöm, aranyom, köszönöm. A válaszod nem is lehetne világosabb...
Feljajdult, két étkezési jegyet dobott az asztalra, és elment.

A váratlan kirohanástól semmiképpen sem szabad túlságosan megrendülni, mivel az csak


a 8-as számú nagyjelenet látványos befejező része, csúcsjelenete.
A művésznő a kirohanással általában megvárta a desszertet, de az is igaz, hogy ma egy
kínai étteremben találkoztak, és Camille anyja nem különösebben szerette a kínai vendéglők
licsijét, bundás gyümölcseit és túlcukrozott süteményeit...

Igen, nem szabad a szívére vennie.


Ez nehéz gyakorlat volt, de Camille már régóta összeállította a maga kis túlélőcsomagját.
Úgy tett, ahogy máskor is: erősen összpontosított, és gondolatban néhány alapvető
igazságot ismételgetett. Néhány végtelenül egyszerű, végtelenül jóhiszemű mondatot.
Néhány sebtében összeszerelt kis mankót, amelyek lehetővé tették, hogy továbbra is
találkozzék vele... Mert Camille tudta jól, hogy ezeknek a kierőszakolt találkozóknak,
ezeknek az abszurd és romboló beszélgetéseknek megvan a maguk értelme, és az anyja
megtalálja bennük a számítását. Mert sajnos Catherine Fauque tökéletesen így volt ezzel.
Beletörölte a cipőjét a lányába, és ez nagy örömet szerzett neki. Igaz, hogy sértett
ruhasuhogással rövidítette meg a találkozóikat, de mindig nagyon elégedetten távozott.
Elégedetten és jóllakottan. Aljas jóhiszeműséggel és löttyös győzelmekkel töltekezhetett, és
elegendő bombát halmozhatott fel magában a következő találkozóig.

Camille-nak jó idejébe telt, mire megértette ezt – bár nem egyedül sikerült rájönnie.
Segítettek neki. Fiatalkorában voltak olyan emberek a környezetében, akik megadták a
kulcsot anyja személyiségéhez. De ez sajnos régen volt, és azok az emberek, akik valaha
őrködtek fölötte, már nem voltak mellette...
Camille pedig nagyon rossz állapotba került.
Nagyon...

34
8

Leszedték az asztalt, és az étterem lassan kiürült. Camille nem mozdult. Cigarettázott, és


az egyik kávét rendelte a másik után, nehogy kitegyék.
A terem mélyén egy fogatlan ember ült, egy öreg ázsiai férfi, aki magában beszélt és
nevetgélt.
A fiatal lány, aki kiszolgálta őket, most a bárpult mögött állt. A poharakat törülgette, és
közös nyelvükön időnként néhány szemrehányó szót szólt az öreghez. Az öreg
elkomorodott, egy kicsit elhallgatott, azután újrakezdte idióta monológját.

– Már zárnak? – kérdezte Camille.


A lány letett egy csészét az öreg elé, azután válaszolt:
– Nem. Kiszolgálás már nincs, de nyitva vagyunk. Kér még egy kávét?
– Nem, köszönöm. Maradhatok még egy kicsit?
– Persze, maradjon! Ameddig itt van, legalább lefoglalja.
– Azt akarja mondani, hogy rajtam szórakozik olyan jól?
– Magán, vagy akárki máson.
Camille az öregre nézett, és visszamosolygott rá.

Lassacskán felengedett benne az anyja keltette szorongás. Hallgatta a konyhából


kiszűrődő vízcsobogást és edénycsörömpölést, a rádiót, a fel-alá kacsázó lány éles hangzású,
érthetetlen válaszait, figyelte az öreget, aki alaposan összelevesezte az állát, miközben
kihalászta a hosszú tésztaszálakat a pálcikáival, és hirtelen úgy érezte, hogy egy igazi ház
ebédlőjében ül.

Egy cigarettásdobozon és egy kávén kívül semmi nem volt előtte. Áttette őket egy másik
asztalra, és elkezdte kisimogatni az alátétet.

Lassan, nagyon lassan többször is végigsimított a rossz minőségű, durva és itt-ott foltos
papíron.

Már hosszú percek óta ismételgette a mozdulatot. Az agya megnyugodott, a szívverése


felgyorsult. Félt.
Meg kell próbálnia. Meg kell próbálnod. Igen, de már olyan régen nem... régen volt,
hogy utoljára...
Csitt – súgta magának – csitt, itt vagyok. Minden rendben lesz, kislányom. Nézd, itt a
pillanat, most vagy soha... Gyerünk... Ne félj...

A tenyerét néhány centire az asztal fölé emelte, és várta, hogy elálljon a remegés. Látod,
megy ez... Fogta a hátizsákját és belekotort – ott volt.
Kiemelte a fadobozt, és az asztalra tette. Kinyitotta, kiemelt belőle egy kis szögletes
követ, az arcához simította, édes volt és langyos. Utána kicsomózta a kék vásznat, és kivett
belőle egy festékrudat, amelyből erős szantálfa illat szállt föl, végül szétterített egy
bambuszléc terítőt, amelyben két ecset pihent.

35
A vastagabb kecskeszőrből készült, a másik, a jóval finomabb disznósörtéből.
Felállt, elemelt egy vizeskancsót és két vastag telefonkönyvet a pénztár mellől, majd
kissé meghajolt a bolond öreg felé.

A két vastag könyvet a székére tette, hogy amikor kinyújtja a karját, ne érinthesse az
asztalt. Néhány csepp vizet csöppentett a palakőre, és elkezdte őrölni a tintát. Hallani vélte
öreg mestere szavait: Nagyon lassan forgasd a követ, kicsi Camille... Ó! Még lassabban! Tovább,
tovább! Talán kétszázszor is, hiszen látod, hogy miközben forgatod, meglágyítod a csuklódat, és nagy
dolgokra készíted fel a szellemed... Ne gondolj semmire, és ne nézz rám, kis bolond! A csuklódra figyelj,
majd az súgja az első vonást, és csak az első vonás számít, az ad életet a rajzodnak, attól kezd lélegezni.

Amikor a tinta elkészült, Camille mégsem fogadott szót a mesterének, hanem a terítő
sarkán gyakorolt egy kicsit, hogy előhozza a távoli emlékeket. Először öt foltot festett, a
legfeketébbtől a leghígabbig, hogy felidézze a tinta színét, utána többféle vonást is
kipróbált, és rájött, hogy szinte mindet elfelejtette. A mestere több mint húsz vonásra
megtanította, most mégis csak négy jutott az eszébe: a kör, a szikla, a rizs és a reszketés.
Elég. Felkészültél... A hüvelykujja és a középső ujja közé fogta a vékonyabb ecsetet, a
terítő fölé nyújtotta a kezét, és várt még néhány másodpercig.
Az öreg, aki egyetlen mozdulatát sem hagyta ki idáig, most bátorítóan behunyta a
szemét.

Camille Fauque hosszú álomból ébredt – vele jött egy veréb, azután kettő, azután
három, azután egy egész seregnyi nevető szemű madár.
Több mint egy éve nem rajzolt semmit.

Gyerekkorában keveset beszélt, még kevesebbet, mint most. Az anyja parancsára


zongoraórákra járt, de gyűlölte. Egyszer a tanára elkésett, ő meg fogott egy vastag filctollat,
és nagy lelkiismeretesen minden billentyűre rárajzolt egy-egy ujjat. Az anyja majd kitekerte a
nyakát, és az apja, hogy mindenkit megnyugtasson, a következő hétvégén egy festőtanár
címével jött vissza, aki hetente egyszer órákat adott.

Az apja nem sokkal ezután meghalt, és Camille nem nyitotta ki többé a száját. Még a
rajzórák alatt sem. Daughton úrral (ő Douguetonnak mondta), akit nagyon szeretett, vele
sem beszélt.

De az idős angol férfi ezt cseppet sem bánta, csendben mutogatta Camille-nak a
tárgyakat és tanította őt újabb és újabb technikákra. Csak megmutatta, hogy mit csináljon,
Camille utána rajzolta, és bólintással vagy fejrázással mondott igent vagy nemet. Köztük, és
csak itt, minden rendben volt. Camille némasága megkönnyítette a dolgukat. A tanárnak
nem kellett keresgélnie a francia szavakat, Camille pedig könnyebben tudott
összpontosítani, mint a társai.

És mégis, egy napon, amikor a többi tanítvány már elment, a tanár megtörte hallgatag
egyezségüket, és így szólt a pasztellkrétákkal játszó Camille-hoz:
– Tudod, Camille, hogy ki jut rólad eszembe?

36
Camille megrázta a fejét.
– Egy kínai festő, akit úgy hívtak: Csu Ta... Akarod, hogy elmeséljem a történetét?
Camille bólintott, de a tanár éppen elfordult, hogy kikapcsolja a vízforralót.
– Nem hallom, Camille... Nem akarod, hogy elmeséljem?
Most már ránézett.
– Válaszolj, kicsi lány.
Camille sötét tekintetet vetett rá.
– Tessék?
– De igen – mondta végül Camille.
Daughton elégedetten lehunyta a szemét, töltött magának egy csésze teát, és leült
Camille mellé.

– Csu Ta nagyon boldog gyerek volt. Belekortyolt a teába.


– A Ming dinasztia hercege volt... Gazdag és hatalmas családból származott. Az édesapja
és a nagyapja is híres festő és kalligráfus volt, és a kis Csu Ta örökölte a tehetségüket.
Képzeld csak el, egyszer, amikor még nyolcéves sem volt, rajzolt egy virágot, egy egyszerű
lótuszvirágot, amely a tavon lebegett... A rajz olyan szép volt, de olyan szép, hogy az anyja
elhatározta, hogy kiakasztja a fogadóterem falára. Azt állította, hogy a rajznak köszönhetőn
friss szellő tölti be a nagy termet, sőt még a virág illatát is érzi az, aki elmegy a kép előtt. Na,
mit szólsz? Még az illatát is! És Csu Ta édesanyja egészen biztosan nem volt elfogult.
A férje és az apja is festő volt, látott már néhány rajzot életében.
Megint a csészéje fölé hajolt.
– Így nőtt, növekedett Ta, gondtalanul, abban a boldog és biztos tudatban, hogy egy
napon majd ő is nagy művész lesz... De sajna, mi történt? Amikor tizennyolc éves lett, a
mandzsuk elragadták a hatalmat a Ming dinasztiától. A mandzsuk kegyetlen és durva
emberek voltak, és nem szerették a festőket és az írókat. Megtiltották nekik, hogy fessenek
és írjanak. Elhiheted, ennél rosszabb nem történhetett volna velük! Csu Ta családja örökre
elveszítette a nyugalmát, és a fiú apja belehalt a kétségbeesésbe. Csu Ta, aki pedig megérte a
pénzét, szeretett nevetni, énekelni, ostobaságokat fecsegni vagy hosszú költeményeket
szavalni, egyik napról a másikra hihetetlen dolgot cselekedett... Jé! Nézd csak, ki van itt?
Doughton úr macskája éppen akkor telepedett fel az ablakpárkányra. Az öreg szánt
szándékkal hosszú, csacska beszélgetésbe kezdett vele.

– Mit csinált? – kérdezte a vékony hangocska.

A tanár bozontos szakállába rejtette a mosolyát, és mintha mi sem történt volna,


folytatta:
– Hihetetlen dolgot tett. Soha nem találnád ki, hogy mit. Elhatározta, hogy örökre
elhallgat. Örökre, érted? Soha többé egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Undorította, hogy
az őt körülvevő emberek mind megtagadták a hagyományaikat és a hitüket, hogy a
mandzsuk jó szemmel nézzenek rájuk. Ta nem akart többé szólni hozzájuk. Menjenek a
pokolba! Mind! Rabszolgák! Hitvány, gyáva alakok! Kiírta tehát a háza kapujára: NÉMA, és
ha valaki mégis megpróbált szóba elegyedni vele, akkor az arca előtt szétnyitott egy
legyezőt, amelyre szintén felírta, hogy NÉMA, és addig rázta, amíg mindenkit
megfutamított...

Camille itta a szavait.

37
– Csak az volt a baj, hogy senki nem tud önkifejezés nélkül élni. Senki. Lehetetlen... És
Csu Tanak, akinek – mint mindenkinek, például neked és nekem is – sok mondanivalója
volt, zseniális ötlete támadt. Elutazott a hegyekbe, távol azoktól az emberektől, akik
elárulták, és rajzolni kezdett. És ettől fogva így fejezte ki magát, és így tartotta a kapcsolatot
a világ maradék felével: a rajzain keresztül. Megnézed őket?
Levett a könyvespolcról egy nagy, fekete-fehér könyvet, és letette Camille elé:
– Nézd, milyen szép... Milyen egyszerű... Csak egy vonás, és íme! Nézd, milyen
dühösnek látszik ez a kacsa, és nézd ezeket a ködbe vesző hegyeket! Nézd, hogy rajzolta
meg a ködöt. Mintha nem lenne ott más, csak az üresség. És ezek a kiscsibék? Olyan
édesek, hogy legszívesebben megsimogatná őket az ember. Nézd, a rajzain a tinta olyan,
mint a pihe. Egészen lágy...
Camille mosolygott.

– Akarod, hogy téged is megtanítsalak úgy rajzolni, ahogyan ő rajzol?


Camille bólintott.
– Akarod, hogy megtanítsalak?
– Igen.

Amikor mindennel készen voltak és Doughton még elmagyarázta, hogyan kell fogni az
ecsetet, és elmesélte a nagyon fontos első vonás történetét is, Camille kicsit megzavarodott.
Nem értette meg tökéletesen, és azt hitte, hogy az egész rajzot egyetlen ecsetvonással kell
megrajzolni. Ez pedig lehetetlennek tűnt.

Sokáig gondolkodott, mit rajzoljon, körülnézett, és felemelte a karját.


Rajzolt egy hosszú hullámvonalat, egy púpot, egy pontot, egy másik pontot, majd egy
hosszú ficamban leeresztette az ecsetet, és visszatért az első hullámvonalhoz. A tanára
éppen nem figyelt oda, ezért csalt egy kicsit, felemelte az ecsetet, hogy a rajzhoz
hozzáfesthessen egy nagy fekete pontot, meg hat kicsi vonalat. Inkább nem fogadott szót
neki, de nem rajzolhatott macskát bajusz nélkül.
Malcolm, a modellje még mindig az ablakban aludt, és Camille a valósághoz hűen végül
még egy finom derékszögű keretet is rajzolt a macska köré.

Utána odament hozzá, hogy megsimogassa, és amikor visszafordult, észrevette, hogy a


tanára furcsán, majdnem rosszindulatúan méregeti:
– Ezt te csináltad?
Tehát a rajzából kitalálta, hogy többször is felemelte az ecsetet. Camille elhúzta a száját.
– Ezt te csináltad, Camille?
– Igen.
– Gyere ide, légy szíves.
Camille szégyenkezve odasomfordált hozzá, és leült.

A tanár sírva fakadt:


– Csodálatos, amit csináltál, tudod? Csodálatos! Szinte hallom a macskád
dorombolását... Ó, Camille...
Festékfoltos, nagy zsebkendőt húzott elő, és beletrombitált.
– Hallgass ide, kicsi lány, én csak egy vén trotty vagyok, ráadásul rossz festő is, de jól
figyelj. Tudom, hogy nem könnyű az életed, el tudom képzelni, milyen nehéz neked otthon,

38
és hallottam a papádról is, de... Nem, ne sírj! Tessék, itt a zsebkendőm. Van valami, amit el
kell mondanom: azok, akik abbahagyják a beszédet, megbolondulnak. Például Csu Ta is, ezt
nem mondtam az előbb, de ő is megbolondult, és nagyon boldogtalan lett. Nagyon, nagyon
boldogtalan, és nagyon, nagyon bolond. Csak öreg korában találta meg a lelki békéjét. De te
nem akarod megvárni, amíg öregasszony leszel, ugye? Mondd, hogy nem! Te nagyon
tehetséges vagy, tudod? Te vagy a legtehetségesebb tanítványom, de ez még nem ok,
Camille... Ez még nem ok arra, hogy... Ma már nem olyan világban élünk, mint Csu Ta
idejében, és újra el kell kezdened beszélni. Muszáj, érted? Máskülönben bezárnak az igazi
bolondok közé, és soha senki nem fogja látni a szép rajzaidat...

A beszélgetést Camille anyjának érkezése szakította félbe. Camille felállt, és szaggatottan,


érdes hangon odaszólt neki:
– Várj egy kicsit. Még nem szedtem össze a holmimat...
Valamikor nemrégiben ügyetlenül átkötözött kis csomagot kapott, mellette egy levélke:

Jó napot,
Eileen Wilsonnak hívnak. A nevem valószínű nem sokat mond önnek, de a barátja voltam Cecil
Daughtonnak, aki az ön rajztanára volt régen. Az a szomorú hír mondok önnek, hogy Cecil két hónapja
innen itt hagyott minket. Tudom hogy tetszeni fog hogy elmondom (bocsássa meg a szegény franciámat) hogy
Dartmoor megyében temettük el amit nagyon igen szeretett, egy temetőben amire a látás nagyon szép. Az
ecsetjeit és a vásznait vele temettem a földbe.
Mielőtt meghalt, megkért, hogy adjam magának ezt. Azt hiszem, boldog lesz, ha rá gondolva
használni.
Eileen Wilson

Camille elsírta magát, amikor megpillantotta öreg tanárja kínai festőkészletét, azt,
amelyet egyébként most is használt.

A pincérnő kíváncsi lett, odajött az üres csészéért, és rápillantott az alátétre. Camille


éppen egy bambuszerdőt rajzolt. A leveleket rajzolta meg a legnehezebben. Kicsikém, egy
levél, egy egyszerű, szélben himbálózó levél több év, néha egy egész élet munkáját követelte ezektől a
mesterektől... Játssz a kontrasztokkal. Egyetlen színt használhatsz, és mégis mindent megmutathatsz
vele... Jobban kell koncentrálnod. Ha azt akarod, hogy egy napon kifaragjam a te pecsétedet is, akkor
sokkal könnyebb leveleket kell rajzolnod nekem...
A rossz minőségű papírterítő felhólyagosodott, és túl gyorsan beitta a tintát.

– Megengedi? – kérdezte a lány.


Egy csomag tiszta terítőt adott Camille-nak. Camille hátradőlt, és az első rajzot leejtette a
földre. Az öreg sírva fakadt, a pincérnő legorombította.
– Mit mond?
– Azon dühöng, hogy nem láthatja, amit maga rajzolt... – Majd hozzátette: – A
dédnagybátyám. Agyvérzése volt...
– Mondja meg neki, hogy a következőt neki rajzolom.
A lány visszament a bárhoz, és magyarázott valamit az öregnek, mire az megnyugodott,
és szigorúan nézett Camille-ra.

39
Camille alaposan megnézte, majd gyors vonásokkal megrajzolt egy vidám kis emberkét,
aki az öregre hasonlított, és egy rizsföld mellett futott. Camille még soha nem járt Ázsiában,
de a háttérbe ködben úszó hegyet rögtönzött, fenyőket, sziklákat, és végül Csu Ta kis
házacskáját, egy hegyfokon. Nike sapkájában és a saját felöltőjében rajzolta meg az öreget,
de mezítláb, hagyományos ágyékkötőben. A lába mellett csörgedező patakocska, mögötte
néhány kisfiú szaladt.

Utána hátradőlt, és megszemlélte a munkáját.


Persze sok részletében nem tetszett neki, de a kis ember boldognak látszott, igazán
boldognak, ezért Camille egy tányérral kitámasztotta a rajzot, kinyitotta a kis cinóber-
festékes üveget, és jobb oldalon, középen lepecsételte. Felkelt, elvette a csészét az öreg elől,
majd visszament a rajzért, és letette elé. Az öreg nem reagált.

Hoppá, gondolta Camille, nyilván bakot lőttem.

Amikor a pincérlány visszajött a konyhából, az öreg hosszú, panaszos kiáltást hallatott.


– Nagyon sajnálom – mondta Camille –, azt hittem, hogy...
A lány egy intéssel elhallgattatta, a pénztárgép mellől odahozott egy vastag keretes
szemüveget, és becsúsztatta a Nike sapka alá. Az öreg szertartásosan előrehajolt, és nevetni
kezdett. Gyermeki, kristályos és vidám kacagással. Sírt és nevetett egyszerre, előre-hátra
dülöngélt, és a karját összefonta a mellkasa előtt.

– Szeretne inni magával egy szakét.


– Szuper!
A lány kihozott egy üveget a konyhából. Az öreg felordított, a lány felsóhajtott, és
visszament a konyhába.
Egy másik üveggel jött vissza, utána a család többi tagja. Egy érett dáma, két negyven
körüli férfi és egy kamasz fiú. Túláradó szeretettel nevetgéltek, kiabáltak és hajlongtak, és
mindenki a maga módján köszöntötte Camille-t. A férfiak a vállát veregették, a kamaszfiú
pedig összeütötte vele a tenyerét, mint egy sportoló.

Utána mindenki visszament a helyére, és a lány két kis poharat tett le eléjük. Az öreg
Camille-ra köszöntötte a poharát, felhajtotta, majd újratöltötte.
– Jobb, ha tudja, hogy el fogja mesélni az életét.
– Semmi baj – mondta Camille. – Hú, ez nagyon erős, ugye?
A lány nevetve bement a konyhába.

Most csak ketten maradtak. Az öreg locsogott, Camille komolyan hallgatta, és csak
bólintott, amikor az öreg feléje kínálta az üveget.

Nehezére esett felállnia és összeszedni a cuccait. Amikor a kijáratnál állt, miután ezer
hajlongás után végre búcsút vett az öregtől, a lánynak kellett odamennie, és egy rántással
kinyitnia az ajtót, mert Camille bolondul vihorászva mindenáron az utca felé próbálta
kinyitni.
– Mostantól érezze magát nálunk otthon, rendben? Akkor jön enni, amikor csak akar.
Ha nem jön, az öreg haragudni fog... és szomorú lesz.

40
Amikor Camille megérkezett a munkába, tökrészeg volt.
Samia lelkesen nekiesett:
– Na mi van, felszedtél egy pasit?
– Igen – vallotta be Camille szemérmesen.
– De tényleg?
– Tényleg.
– Nem, nem igaz. És milyen? Helyes?
– Állati helyes.
– Hú, ez durva... És hány éves?
– Kilencvenkettő.
– Na ne izélj, hülye, hány éves?
– Oké, lányok... Ha méltóztatnátok...
Josy az órájára mutatott.

Camille vihorászva indult dolgozni, a lába beleakadt a porszívó csövébe.

41
9

Több mint három hét telt el. Franck minden vasárnap kisegítőként dolgozott egy másik
étteremben, a Mars-mezőn, és hétfőnként meglátogatta a nagyanyját a kórházban.

Paulette, aki már átkerült egy utógondozó intézetbe a várostól néhány kilométerre
északra, kora reggel óta Franck érkezését leste. Francknak bezzeg be kellett állítania az
ébresztőóráját, hogy fel tudjon kelni. Úgy tántorgott le a sarki bárba, mint egy zombi,
egymás után felhajtott két-három kávét, motorra kapott, leült Paulette ágya mellé a
szörnyűséges fekete műbőr fotelbe, és mély álomba merült.

Amikor behozták az ebédet, Paulette a szájára tette az ujját, és a fotelben


összegömbölyödött nagy csecsemő felé intett a fejével. A tekintetével kotlott fölötte, és
vigyázott, hogy a kabátja ne csússzon fel a mellkasán.
Paulette boldog volt. Franck itt volt mellette. De itt ám. És csak az övé volt.

Nem merte hívni az ápolónőt, hogy felemeltesse vele az ágytámlát, és óvatosan forgatta
a villát, nehogy zajt csapjon az evéssel. Az éjjeliszekrényben eldugott néhány dolgot,
kenyérdarabokat, a sajtadagját és pár szem gyümölcsöt, hogy odaadhassa Francknak,
amikor felébred. Evés után nagyon óvatosan eltolta a tálcát, összekulcsolta a kezét a hasán,
és mosolygott.

Behunyta a szemét, és elszundikált. Elringatta drága kis unokája szuszogása és a feltoluló


emlékei. Olyan sokszor elveszítette már... Olyan sokszor... Valahogy úgy érezte, hogy egész
életében csak őt kellett keresgélnie. A kertben, a fák tetején, a szomszédoknál, az
istállókban, a tévé előtti mély fotelben, nagyobb korában a bárokban, most pedig azokon a
papírfecniken, amelyekre Franck mindenféle telefonszámot firkált. Ezek a telefonszámok
persze soha nem voltak érvényesek.

Pedig ő igazán mindent megtett, amit tudott! Etette, ölelgette, simogatta, biztonságot
adott neki, leszidta, büntette és vigasztalta, de mindez nem volt jó semmire... Alighogy a
kölyök megtanult járni, azonnal rohanni kezdett, és amikor kinőtt három szál szőr az állán,
kész, vége volt. Elment.

Paulette álmodozott, az arca néha eltorzult. Az ajka reszketett. Jaj, túl sok a bánat, a
zűrzavar, a fájdalom... Voltak az életükben kemény, nagyon kemény pillanatok. De nem,
erre nem volt szabad gondolni, egyébként is Franck felébredt, a haja égnek állt, és a fotel
mintája belenyomódott az arcába:
– Hány óra?
– Mindjárt öt.
– A kurva életbe, már öt óra?
– Franck, miért mondod mindig, hogy a kurva életbe?
– Ó, csípje meg a kánya, már öt óra?
– Nem vagy éhes?

42
– Nem, inkább csak szomjas... Megyek, járok egyet.
Na tessék, gondolta Paulette, na tessék.
– Elmész?
– Nem, nem megyek el, a ku... csípje meg a kánya!
– Ha találkozol egy fehér köpenyes, vörös hajú férfival, megkérdezhetnéd tőle, hogy
mikor mehetek haza.
– ...gen – mondta Franck kifelé mentében.
– Magas férfi, szemüveges és...
De Franck már kiment a szobából.

– Na, mi van?
– Nem találkoztam vele.
– Jaj...
– Na, Nagymama – mondta Franck gyöngéden – ugye nem fogsz megint pityeregni?
– Nem, de... Eszembe jutott a cica, a madaraim... Meg aztán egész héten esett, és
aggódom, hogy mi lesz a szerszámokkal. Nem tettem be őket a sufniba, és biztosan
megrozsdásodnak.
– Majd hazafelé benézek a házba, és elrakom őket.
– Franck!
– ...gen?
– Vigyél engem is magaddal...
– Ó, ne kezdd ezt újra minden alkalommal. Már nem bírom...
Paulette megint rákezdte:
– A szerszámok...
– Mi van velük?
– Meg kéne őket olajozni.
Franck felfújta az arcát:
– Figyelj, nincs olyan sok időm! És ebből nem is élünk meg. Most kezdődik a tornaóra.
Hol a járókereted?
– Nem tudom.
– Nagymama...
– Az ajtó mögött.
– Gyerünk, talpra, öreglány, nézzük meg a madarakat!
– Itt nincsenek madarak. Itt csak keselyűk és egyéb dögevők vannak...
Franck elmosolyodott. Imádta a nagyanyja akasztófahumorát.

– Jól vagy?
– Nem.
– Már megint mi a baj?
– Fáj.
– Hol fáj?
– Mindenhol.
– Az nem lehet, nem fájhat mindenhol. Mutass egy bizonyos helyet, ahol fáj.
– Például a fejem.
– Az normális, mindenkinek fáj. Inkább mutass be a barátnőidnek.
– Nem, forduljunk vissza. Ezeket nem akarom látni, nem szenvedhetem őket.
– De az az öregfiú ott a felöltőben, az nem rossz, ugye?

43
– Hülye, az nem felöltő, hanem a pizsamája. Ráadásul süket, mint az ágyú. És
borzasztóan felvágós.

Rakosgatta egyik lábát a másik után, és gonosz megjegyzéseket tett mindenkire: minden
rendben volt.
– Na, most elmegyek.
– Máris?
– Igen, máris. Ha azt akarod, hogy eltegyem a kapádat is... Holnap korán kelek, és
képzeld, nekem senki sem hozza ágyba a reggelit!
– Felhívsz majd?
Franck bólintott.
– Mindig ezt mondod, de soha nem hívsz fel.
– Nincs időm.
– Csak annyit mondasz, hogy jónapot, és le is teheted.
– Rendben. Ja, tényleg, nem tudom, hogy el tudok-e jönni a jövő héten... a főnök el akar
minket vinni lumpolni.
– És hová?
– A Moulin-Rouge-ba.
– Tényleg?
– Nem, dehogyis! Limousin megyébe megyünk, valami fickóhoz, akitől a húst vesszük.
– De fura ötlet!
– Ez a főnök. Azt mondja, fontos.
– És akkor nem jössz?
– Még nem tudom.
– Franck!
– Igen?
– Az orvos...
– Tudom, a vörös hajú, megpróbálom elcsípni. És csináld rendesen a gyakorlataidat,
rendben? Mert ha jól vettem ki, a gyógytornász nem túl elégedett veled...
A nagyanyja csodálkozó arcát látva tréfásan hozzátette:
– Látod, azért néha sikerül telefonálnom.

Franck elrakta a szerszámokat, megette az utolsó epreket, és egy percre leült a kertben.
A macska dorombolva dörgölőzött a lábához.
– Ne izgulj, nagyapó, ne izgulj. Hazajön...
A mobil csengése ragadta ki a zsibbadtságából. Egy lány hívta. Franck tette az agyát, a
lány vihorászott. Moziba hívta Franckot. Franck hazafelé végig százhetvennel hajtott, és
azon gondolkodott, miféle fortéllyal dughatná meg úgy a lányt, hogy moziba ne kelljen
elvinnie. Nem nagyon szeretett moziba járni. Mindig elaludt a film vége előtt.

44
10

November közepe felé, amikor a hideg belekezdett gonosz aknamunkájába, Camille


végre rászánta magát, hogy elmenjen egy Bricostore-ba, és kicsit javítson az életben
maradási esélyein. Egy egész szombatot eltöltött ott, járkált a polcok között, megsimogatta
a deszkákat, megcsodálta a szerszámokat, a szögeket, a csavarokat, a kilincseket, a
karnisokat, a festékes dobozokat, a műanyag párkányokat, a zuhanykabinokat és a
krómozott csapokat. Utána átbandukolt a kertészeti részlegre, és transzba esve bámulta a
kesztyűket, gumicsizmákat, gyomláló kapákat, tyúkketreceket, veteményező vödröket és a
színpompás vetőmagos zacskókat. A vásárlók éppen annyira elbűvölték, mint az áruk: a
terhes lány a pasztellszínű tapéták között, a fiatal pár, akik egymást ölték egy ocsmány
falikar miatt, és az a makkos cipős, élénken szökdécselő, fiatalos nyugdíjas, akinek
spirálfüzet volt az egyik, mérőszalag a másik kezében.

Élete mozsártörőjében éppen elég ideje volt megtanulni, hogy nem szabad hinni a
bizonyosságokban és a jövőre vonatkozó tervekben, de egy dologban Camille sohasem
kételkedett: egyszer, iszonyatosan sokára, amikor már nagyon öreg lesz, még öregebb, mint
most, fehér lesz a haja, ráncos az arca, és a kezét barna májfoltok tarkítják, lesz egy saját
háza. Egy igazi ház, benne egy rézüst a lekvárfőzéshez, egy nagy tálalószekrény, a szekrény
fiókjában, egy kis fémdobozban omlós sütemények. A konyhában hosszú, vastag deszkából
ácsolt tanyasi asztal, az ablakon kretonfüggönyök. Camille elmosolyodott. Fogalma sem
volt, mi az a kreton, arról sem, hogy tetszene-e neki, de szerette ezt a szót: kretonfüggöny...
Lesznek vendégszobái is a barátok számára, és ki tudja? Talán barátai is. Egy csinos kis kert,
finom tojást adó tyúkok, no meg macskák, hogy kergessék az egereket, és kutyák, hogy
kergessék a macskákat. Lesz kis konyhakertje, kemencéje, besüppedt karosszékei, és
könyvek körös-körül. Fehér terítők, tarkaszövésű szalvétagyűrűk zsibvására, egy hifi torony,
ahol majd ugyanazokat az operákat hallgatja, mint az apukája, és egy széntüzelésű sparhelt,
ahol egész délelőtt lassú tűzön fő a marhahúsleves. A marhahúsleves... vagy valami más...

A házikó olyan lesz, mint a gyerekrajzok házai: az ajtó két oldalán egy-egy ablakkal.
Öregecske, szerény, csendes, a falaira felkúszik a vadszőlő és a futórózsa. Kis ház, a
veranda lépcsőjén bogarak szaladgálnak, olyan kis piros-fekete, mindig összeragadva
közlekedő állatkák. Egy meleg lépcső, amely magába szívta az egész napi meleget, és ahová
estefelé kiülne, úgy lesné a hazatérő gémeket...
És aztán egy öreg fészer, az lehetne a műterme... Ebben még nem volt biztos. A keze
idáig mindig cserben hagyta, és talán jobb is lenne, ha nem számítana rá.
Lehet, hogy nem így fog bekövetkezni a megbékélés? De akkor hogyan? Camille hirtelen
megrémült. De akkor hogyan?

Összeszedte magát, és keresett egy eladót, hogy ne veszítse el teljesen a talajt a lába alól.
Nagyon szép volt a kis kunyhó az erdő mélyén, de addig is meg kellene valahogy oldania,
hogy ne fagyjon meg a hideg, vizes szobában, és ez a sárga pólós fiatalember biztos tudni
ebben segíteni:
– Azt mondja, hogy teljesen befúj a szél?

45
– Igen.
– Velux tetőablak?
– Nem, bukóablak.
– Hát azok az izék még léteznek egyáltalán?
– Sajnos...
– Nézze csak, ez kell magának.
A fiú odanyújtott egy tekercs felszögelhető, tartós, mosható és vízálló habszivacs
„ablaktömítő szalagot”. Gyönyörűség volt ránézni is.
– Van tűzőgépe?
– Nincs.
– Kalapács, szögek?
– Az sincs.

Camille úgy követte a fiút az egész áruházon át, mint egy kiskutya, és a fiú szép lassan
megtöltötte a kosarát.

– És mivel fűtsek maga szerint?


– Most mije van?
– Egy elektromos radiátor, ami egész éjszaka ugrál, és még büdös is.

A fiú nagyon komolyan vette a feladatát, és szabályos tanfolyamot tartott Camille-nak.


Tudományos hangnemben méltatta, magyarázta és hasonlította össze a légbefúvós,
hősugárzós, infraszálas, kerámialapos fűtőtesteket, az olajradiátorokat és a konvektorokat.
– Akkor melyiket válasszam?
– Hát, ahogy gondolja...
– Csakhogy én sajnos nem gondolom sehogy.
– Vegyen egy olajradiátort, nem túl drága, és jól fűt. A Calor Oléója például nem rossz.
– És vannak görgői?
A fiú belemerült a használati utasításba.
– Várjunk csak, mechanikus termosztát, zsinórbehúzó, szabályozható teljesítmény, beépített
párásítás, blablaba, görgök! Igen, kisasszony!
– Szuper! Így odatehetem az ágyam mellé.
– Izé, ha nem bántom meg, tudja, erre egy férfi is jó, az ágyat ő is átmelegíti.
– Igen, de nincs zsinórbehúzója.
– Hát, az nincs...
A fiú elmosolyodott.

Elindultak a pénztár felé a jótállási papírért, amikor Camille meglátott egy álkandallót:
hamis parázs, fahasábok és lángnyelvek világítottak benne, és kandallórácsa is volt.
– Ó! És ez? Ez micsoda?
– Elektromos kandalló, de nem ajánlanám: rossz vicc!
– De, de! Mutassa csak!

Egy Sherbone nevű angol modell volt. Hiába, csak az angolok képesek ilyen csúnya és
giccses dolgokat kitalálni. A fűtéserősségtől (1000 vagy 2000 watt) függően hol magasabbra,
hol alacsonyabbra csaptak benne a lángok. Camille odavolt a gyönyörűségtől.
– Ez fantasztikus, olyan, mint egy igazi!

46
– És látta az árát is?
– Nem.
– 532 euró, nem semmi... Egy debil játékszerért... Ne hagyja magát átverni!
– Fogalmam sincs az euróról...
– Pedig nem nehéz, körülbelül három és fél ezer egy vacakért, ami rosszabbul fűt, mint a
600 frankos Calor.
– Nekem ez kell.

A fiú igazán jót akart, úgyhogy Camille, a tékozló tücsök behunyt szemmel nyújtotta át
neki a bankkártyáját. Annyira megvadult, hogy megrendelte a házhoz szállítást is. Amikor
megmondta, hogy a hetediken lakik, és nincs lift, a hölgy görbén nézett rá, és kijelentette,
hogy akkor 10 euróval többe kerül a szállítás.
– Nem probléma – jelentette ki nagy merészen Camille. A fiúnak igaza volt. Ez nem volt
semmi.

Igen, nem volt semmi, de a hely, ahol élt, nemigen érdemelt jobbat. Tizenöt
négyzetméter a tető alatt (de csak hat négyzetméternyi területen lehet kiegyenesedni), egy
matrac a földön, a sarokban egy piszoárra hasonlító apró mosdó, amely Camille mosogatója
és fürdőszobája volt egyben. Egy fogas a ruhásszekrény, és két egymásra rakott
kartondoboz a polc. Egy kempingasztal, rajta elektromos főzőlap. Egy mini hűtőszekrény,
amely munkaasztal, étkező és éjjeliszekrény egyben. Két zsámoly, egy halogénlámpa, kis
tükör és kartondoboz konyhaszekrénynek. Mi is van még? Ja, a skótkockás táska, melyben
Camille a megmaradt festőeszközeit tartotta. Három rajzmappa és... Nem, ez minden, íme,
a háziasszony leltárja.
A taposós WC a folyosó végén jobbra, a zuhany pedig a WC fölött. Ha zuhanyozni akar
az ember, csak a lyuk fölé kell tennie az erre a célra rendszeresített penészes farácsot...

Szomszéd egy szál se, vagy talán egy szellem, mert Camille néha dünnyögő hangokat
hallott a 12-es ajtó mögül. Az ő ajtaján lakat volt, és a szoba hajdani lakójának neve egy
cédulán, szép lila betűkkel, az ajtókeretre rajzszögezve: Louise Leduc.
Egy múlt századi pesztonka.

Nem, Camille nem bánta meg, hogy megvette a kandallót, bár az ára a fél fizetését
elvitte. De egyébként meg mihez is kezdene a fizetésével? Az autóbuszon azon
morfondírozott, kit hívhatna el a kandalló felavatására.

Néhány nap múlva elcsípte a házbeli szerencsétlen flótást:


– Képzelje, van egy kandallóm!
– Tessék? Ja, kegyed az! Jó napot, kisasszony. Kellemetlen időnk van, nemde?
– Ha maga mondja... De akkor miért veszi le a sapkáját?
– Hát, mert kegyednek köszöntem, ugyebár.
– De nem, tegye vissza, kérem! Még megfázik. Éppen magát kerestem. Valamelyik estére
szeretném meghívni vacsorázni, a tűz mellé.
– Engem? – A fickó megdöbbent.
– Igen. Magát.
– Ó, de nem, én, hogy is mondjam... De miért? Igazán, ez...

47
– Ez micsoda? – Camille hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Szép lassan jéggé
dermedtek kedvenc üzletük előtt.
– Hát, szóval...
– Nem lehetséges?
– Nem, nem... Csak túl nagy megtiszteltetés!
– Ó – Camille jót mulatott –, szóval túl nagy megtiszteltetés... Nem, majd meglátja,
nagyon is egyszerű az egész. Akkor rendben van?
– Igen, igen! El vagyok ragadtatva, hogy megoszthatom önnel az asztalát.
– Hát, tudja, tulajdonképpen nem is asztal...
– Á, nem?
– Inkább piknikről van szó. Egy kis falatozásról, minden felhajtás nélkül...
– Nagyon jó, imádom a piknikeket! Ha óhajtja, hozhatom a takarómat és a kosaramat is.
– Milyen kosarát?
– Hát a piknikkosaramat.
– Egy olyan izét, evőeszközökkel?
– Igazából tányérokkal, terítékkel, egy abrosszal, négy szalvétával és egy dugóhúzóval.
– Ó, ez nagyon jó ötlet! Nekem nincs semmi ilyesmim! De mikor? Ma este?
– Hát, ma este, izé, én...
– Igen?
– Azt akarom mondani, hogy nem szóltam a lakótársamnak.
– Értem. De ő is jöhet, nem probléma.
– Ő? – A fiú elcsodálkozott. – Nem. Ő nem. Először is nem tudom, hogy... nem tudom,
hogy alkalmas-e rá. Én... Kérem, értse meg: nem az erkölcseiről beszélek, bár... végül is....
nem mintha helyeselném, nem, inkább azt gondolom... Ó, és nincs is otthon ma este.
Egyébként soha nincs otthon esténként...
– Feladom! – jelentette ki Camille. – Nem tud jönni, mert nem szólt róla a lakótársának,
aki amúgy soha nincs otthon, így van?
A fickó lehajtotta a fejét, és a kabátgombjait morzsolgatta.
– Hé, ugye tudja, hogy nem akarok erőszakoskodni? Nem muszáj elfogadnia a
meghívást!
– Nem, csak...
– Csak?
– Nem, semmi. Ott leszek.
– Ma este, vagy holnap. Mert utána egészen a hét végéig dolgozom.
– Rendben – motyogta a fiú –, rendben. Maga... De maga ott lesz, ugye?
Camille megcsóválta a fejét.
– Maga aztán nem könnyű ember! Hát persze, hogy ott leszek, ha már egyszer
meghívtam!
A fiú esetlenül rámosolygott.
– Akkor holnap?
– Igen, kisasszony, holnap.
– Nyolc körül?
– Pontosan nyolckor, ígérem!
A fiú meghajolt, és sarkon fordult.
– Hé!
– Igen?

48
– A cselédlépcsőn jöjjön. A hetediken lakom, 16-os ajtó, majd meglátja, balra a
harmadik...
A fiú megemelte a sapkáját, mintegy jelezve, hogy hallotta.

49
11

– Jöjjön, csak jöjjön! Nahát, csodálatosan néz ki!


A fiú elpirult.
– Ez csak egy zsirardikalap. A dédnagybátyámé volt, és azt gondoltam, hogy egy
piknikhez...

Camille nem hitt a szemének. A kalap csak a hab volt a tortán. A fiú ezüstfejes sétapálcát
szorított a hóna alá, világos öltönyt viselt, piros csokornyakkendővel, és egy óriási
utazókosarat nyújtott át Camille-nak.
– Ez a piknikkosár?
– Igen, de várjon csak, van itt még valami.
Kiment a folyosóra, és egy rózsacsokorral jött vissza.
– Igazán kedves...
– Tudja, nem igazi virágok...
– Hogyhogy?
– Azt hiszem, Uruguayból valók. Szívesebben hoztam volna élő virágot, de tél közepén
ez..., ez...
– Lehetetlen.
– Ez az! Lehetetlen.
– Gyerünk, jöjjön be, és érezze magát otthon!

A fiú olyan magas volt, hogy rögtön le kellett ülnie. Görcsösen keresgélte a szavakat, de
ezúttal nem a dadogás, hanem az elképedés vette el a szavát.
– Nahát, ez... ez...
– Kicsi...
– Nem, hogy is mondjam... csinos. Igen, nagyon csinos és festői, ugye?
– Nagyon festői! – felelte Camille nevetve.
A fiú egy percre elhallgatott.
– Igazán itt él?
– Hát, igen.
– Teljesen?
– Teljesen.
– Egész évben?
– Egész évben.
– De ez nagyon kicsi, nem?
– Camille Fauque-nak hívnak.
– Persze, persze, el vagyok ragadtatva. Philibert Marquet de La Durbelliére – emelkedett
fel, hogy bemutatkozzék, és a fejét beütötte a plafonba.
– Ez mind?
– Hát, igen.
– És van beceneve?
– Amennyire én tudom, nem.
– Látta a kandallómat?

50
– Á, tényleg! Nagyon szép! – Philibert visszaült, hosszú lábait kinyújtotta a műanyag
lángok felé – nagyon, nagyon szép! Szinte egy angol farmon érzi magát az ember,
nemdebár?
Camille boldog volt. Nem tévedett. Furcsa fickó, de tökéletes lény.

– Szép, nem?

– Csodálatos! Legalább jól melegít?


– Tökéletesen.
– És van elég fája?
– Tudja, a vihar miatt... Elég csak lehajolni, és máris...
– Sajna, ezt nagyon is jól ismerem. Ha látná a szüleim erdejét vihar után... Valóságos
csapás! De mi ez itt? Csak nem egy tölgyfahasáb?
– Bravó!
Egymásra mosolyogtak.
– Mit szólna egy pohár borhoz?
– Nagyszerű lenne!

Camille-t elbűvölték a kosár kincsei. Minden volt benne: porcelántányérok, aranyozott


ezüst evőeszközök és kristálypoharak, sótartó, borsszóró, olajtartó, kávés- és teáscsészék,
hímzett vászonszalvéták, szószostál, kompótostál, fogpiszkálós doboz, cukortartók,
halkések és egy csokoládéskanna. Minden egyes darabba belevésték a vendége családjának
nevét.
– Soha nem láttam még ilyen szépet!
– Most már érti, miért nem tudtam tegnap jönni. Ha tudná, hány órámba telt, mire
sikerült megtisztítanom és kifényesítenem ezt a sok holmit!
– Megmondhatta volna!
– Azt állítja, hogy ha azt hozom fel kifogásul: ma este nem jó, fel kell frissítenem a
piknikkosaramat, nem nézett volna bolondnak?
Camille jobbnak látta, ha erre nem válaszol.

Leterítettek egy terítőt a földre, és Philibert Ezésez megterített.


Törökülésben leültek, és olyan boldogok és vidámak voltak, mint két gyerek, aki nagy
komolyan ebédet rendez a babáinak. Kényeskedtek, és nagyon vigyáztak, hogy semmit ne
törjenek el. Camille nem tudott főzni, úgyhogy az orosz fűszeresnél vette meg a vacsorát:
kaviárkrémet, lazacot, pácolt heringet és pácolt hagymát. Nagy óvatosan megtöltötték a
dédnagybácsi összes előételes tálkáját, és egy öreg fedőből és alumíniumlapból elmés
kenyérpirítófélét fabrikáltak, azon melegítették a hajdinalepényeket az elektromos
főzőlapon. A vodka az esőcsatornában volt, és csak ki kellett nyitniuk a tetőablakot, hogy
ihassanak belőle. Igaz, hogy a sok ablaknyitogatástól kihűlt a szoba, de a kandalló pattogott,
és isteni meleget árasztott.

Camille – mint általában – most is inkább ivott, mint evett.


– Philibert, nem zavarja, ha rágyújtok?
– Sőt, megkérem rá. De akkor én meg kinyújtanám a lábaimat, mert egészen
elgémberedtem.
– Üljön az ágyamra.

51
– De kérem, m... m... m... még mit nem! A vi-vi-vilá-gért sem...
Philibert a legkisebb felindulástól is dadogni kezdett, és azonnal elveszítette a
könnyedségét.
– Nyugodtan üljön csak rá, hiszen ez egy kanapé-ágy!
– Hát, ebben az esetben...
– Nem tegeződhetnénk, Philibert?
Philibert elsápadt.
– Nem, ami engem illet, én nem lennék rá képes, de maga... maga
– Stop! Tüzet szüntess! Egy szót sem szóltam! Egy szót sem! Éppen ellenkezőleg, úgy
találom, hogy a magázódás nagyon jó, nagyon elbűvölő, nagyon...
– Festői?
– Ez az!

Philibert sem evett sokat, de olyan lassan és körülményesen, hogy a tökéletes kis
háziasszony gratulált magának a hideg vacsora választása miatt. Desszertnek joghurtot
tálalt. Tulajdonképpen az történt, hogy dermedten bámulta egy cukrászat kirakatát, és
képtelen volt süteményt választani. Vacsora után elővette a kis olasz kávéfőzőjét, és olyan
finom csészéből itta a kávét, hogy attól félt, elharapja.

Nem beszéltek sokat. Elszoktak tőle, hogy társaságban egyenek, tehát nem a protokoll
szabályai szerint érintkeztek. Mind a ketten nehezen szabadultak ki a magányukból, de
mivel jólnevelt emberek voltak, mindent megtettek, ami tőlük telt. Vidáman csevegtek,
koccintottak, kibeszélték a negyedet: a szupermarket pénztárosnőit – Philibert a szőkét
szerette, Camille a padlizsánhajút –, a turistákat, a fényjátékot az Eiffel tornyon és a
kutyapiszkot. A várakozással ellenétben Camille vendége csodálatos csevegőnek bizonyult,
soha nem hagyta, hogy ellankadjon a társalgás, állandóan ezernyi új és mókás témát vetett
fel. Szenvedélyesen rajongott Franciaország történetéért, és megvallotta Camille-nak, hogy
az ideje java részét XI. Lajos börtönében, I. Ferenc előszobájában, a középkori Vendée
parasztjainak asztalánál tölti, vagy a Palais de Justice-ben Marie-Antoinette oldalán – a
királynőbe valósággal szerelmes volt. Camille felvetett egy kort vagy témát, és Philibert ezer
festői részlettel szolgált róla. Beszélt a ruhákról, az udvari intrikákról, az emelkedő sóadóról
vagy a Kapet dinasztia származástanáról. Nagyon jól szórakoztak.
Camille úgy érezte, mintha Alain Decaux internetes oldalát látogatta volna meg.
Egy kattintás, egy összefoglaló.
– Maga tanár, vagy valami ilyesmi?
– Nem, én, hát, én... Egy múzeumban dolgozom.
– Talán múzeumi könyvtáros?
– Milyen nagy szó! Nem, inkább a kereskedelmi részlegen dolgozom.
– Ó – jelentette ki Camille komolyan – az nagyon izgalmas lehet... Melyik múzeumban?
– Az attól függ. Mindig máshol. És maga?
– Ó, én... Sajnos az én munkám nem ilyen érdekes. Irodában dolgozom.
Látván Camille elkomoruló arcát, Philibert nem feszegette a témát.
– Van finom joghurtom baracklekvárral, jöhet?
– Nagyszerű! És maga?
– Köszönöm, nem. Degeszre ettem magam ezekkel a kis orosz vacakokkal.
– Hát, maga aztán nem valami kövér...
Mivel attól félt, hogy megbántotta Camille-t, gyorsan hozzátette:

52
– De nagyon... hm, kecses. Az arca olyan, mint Diane de Poitiers-é...
– Szép nő volt?
– Ó! Több, mint szép! – Elpirult – Én... Maga... Soha nem járt még az anet-i kastélyban?
– Nem.
– Egyszer el kell mennie oda. Csodálatos hely, Diane a szeretőjétől, II. Henriktől kapta.
– Igazán?
– Igen, nagyon szép, valóságos szerelmi vallomás, ahol mindenhová bevésték a
szerelmesek nevének kezdőbetűit. A kövekbe, a márványba, a vasakba, a fába, és Diane
sírjára. Nagyon megindító hely... Ha jól emlékszem, Diane kenőcsös tégelyei és hajkeféi
még mindig ott hevernek az öltözőfülkéjében. Majd elviszem oda egyszer.
– Mikor?
– Talán majd tavasszal.
– Piknikezünk is?
– Magától értetődik.

Egy percre elhallgattak. Camille megpróbálta nem észrevenni, hogy Philibert-nek lyukas
a cipője, Philibert pedig megpróbálta nem meglátni a falak mentén futó salétromfoltokat.
Apró kortyokban iszogatták a vodkájukat.
– Camille!
– Igen?
– Maga igazán itt lakik, az év minden napján?
– Igen.
– De, izé, az a bizonyos helyiség, az árnyékszék...
– A lépcsőházban.
– Igazán?
– Ki szeretne menni?
– Nem, csak úgy kérdeztem.
– Aggódik értem?
– Nem, vagyis igen. Ez itt olyan spártai, vagy micsoda.
– Maga nagyon kedves... De rendben vagyok. Biztosíthatom, rendben vagyok, és most
már van egy szép kandallóm is!
De Philibert nem látszott igazán lelkesnek.
– Hány éves? Persze, ha nem találja túl indiszkrétnek a kérdést...
– Huszonhat. Huszonhét leszek februárban...
– Mint a kishúgom.
– Van egy húga?
– Nem egy, hanem hat!
– Hat lánytestvér!
– Igen. És van egy öcsém is.
– És egyedül él Párizsban?
– Igen, vagyis a lakótársammal.
– Jól megértik egymást?
Philibert nem válaszolt, de Camille nem hagyta annyiban:
– Nem igazán jól?
– De, de, elég jól. És hát soha nem látjuk egymást.
– Igazán?

53
– Elég csak annyi, hogy nem turbékolunk annyit, mint a király és Diane az anet-i
kastélyban!
Camille elnevette magát.
– Dolgozik?
– Semmi mást nem csinál. Dolgozik, alszik, dolgozik, alszik. És amikor nem alszik,
lányokat hoz föl. Érdekes személyiség: csak ugatva képes kifejezni magát. Nem igazán
értem, mit esznek rajta a nők. Van elképzelésem a kérdésről, de rendben...
– Mit dolgozik?
– Szakács.
– Igazán? És legalább finom ételeket főzőcskéz magának?
– Soha. Még soha nem láttam a konyhában. Csak reggel, amikor a szerencsétlen
kávéfőzőmet nyaggatja.
– Barátja?
– Egy csudát! Nem, egy kis cetli révén ismerem, a szemben lévő pékségben volt kitűzve:
A Vert Galant fiatal szakácsa szobát keres délutánra, két műszak közötti alváshoz. Az elején csak
naponta néhány órára jött, de most már egészen nálam lakik.
– És ez zavarja magát?
– Egyáltalán nem! Sőt én ajánlottam neki! Ha egyszer eljön hozzám, majd meglátja, hogy
az én lakásom túl nagy. És ő igazán mindent megcsinál. Nekem, aki még egy villanykörtét
sem vagyok képes kicserélni, ez nagyon jól jön... Mindent megszerel az a jómadár! Amióta
nálam lakik, a villanyszámlám elolvadt, mint a hó a napon.
– Megbuherálta a számlálót?
– Egyszerűen mindent megbuherál, amihez hozzányúl. Nem tudom, milyen szakács
lehet, de zseniális ezermester. És mivel nálam minden romokban hever... Nem... Az az
igazság, hogy szeretem is. Még soha nem volt alkalmam elbeszélgetni vele, de az az
érzésem, hogy... Nem is tudom. Néha úgy érzem, hogy egy mutánssal élek egy fedél alatt.
– Mint a Nyolcadik utas a halálban?
– Hogy mondja?
– Nem. Semmi.
Mivel Sigourney Weaver soha nem volt egy király szeretője, Camille inkább hagyta az
egészet.

Együtt szedték össze a tányérokat. Amikor Philibert meglátta Camille apró mosogatóját,
kikönyörögte, hogy ő mosogathassa el az edényeket. Mivel a múzeum hétfőn úgy is zárva
van, nem lesz más dolga egész nap...
Szertartásosan búcsúztak el egymástól.
– Legközelebb maga jön el hozzám.
– Örömmel.
– De sajnos nekem nincs kandallóm.
– Nincs mindenkinek akkora szerencséje, hogy tanyája legyen Párizs közepén!
– Camille!
– Igen?
– Vigyázni fog magára, ugye?
– Megpróbálok. De ugye maga is vigyáz, Philibert?
– Én, én...
– Igen?

54
– Meg kell mondanom... Tudja, igazság szerint nem egy múzeumban dolgozom...
Inkább odakint... Egy üzletféleségben... Képeslapokat árulok.
– Tudja, én sem irodában dolgozom, hanem inkább odakint. Takarítok.
Lemondóan egymásra mosolyogtak és zavartan váltak el egymástól.
Zavartan és megkönnyebbülten.
Nagyon jól sikerült orosz vacsora volt.

55
12

– Hát ez meg micsoda?


– Nyugi, csak a nagy Dudus.
– De mi a francot csinál? Olyan, mintha el akarná árasztani a konyhát.
– Hagyd a fenébe, nem érdemes törődni vele. Gyere inkább ide, te...
– Nem, hagyjál!
– Na, gyere már! Gyere... Miért nem veszed le a pólódat?
– Fázom.
– Gyere már, na!
– Furcsa alak, nem?
– Teljesen lökött... Ha láttad volna az előbb, a sétapálcájával és a bohóckalapjával... Azt
hittem, jelmezbálba megy.
– És hová ment?
– Valami lányt látogatott meg.
– Egy lányt?
– ...gen, azt hiszem, mit tudom én. Teszek rá. Na, gyerünk, fordulj meg, a francba.
– Hagyjál.
– Hé, Aurélie, még a végén elegem lesz belőled.
– Aurélia, nem Aurélie.
– Aurélia, Aurélie, tök mindegy. Oké. És a zoknidat is egész éjjel magadon hagyod?

56
13

Bár határozottan tilos volt, strictly forbidden, Camille a kandallóra terítve szárította a ruháit,
és olyan sokáig maradt az ágyban, amilyen sokáig csak lehetett. A takaró alatt öltözködött,
és hosszan melengette a tenyerében a farmer gombjait, mielőtt belebújt.
A PVC ablakszigetelő szalag nem bizonyult igazán hatásosnak, úgyhogy Camille-nak el
kellett húznia az ablak alól a matracot, hogy ne érezze a homlokán a huzatot. A matrac így
éppen szembekerült az ajtóval, ezért a ki-bejárás valóságos küzdelemmé vált. Folyton ide-
oda huzigálta a matracot, hogy néhány lépést tehessen a szobában. Micsoda nyomor,
gondolta, micsoda nyomor... A végén teljesen megtört, és a mosdóba pisilt. A falba
kapaszkodott, nehogy leszakadjon a mosdókagyló. Ami a zuhanyozást illeti – ne is
beszéljünk róla.

Camille tehát koszos volt. Vagy ha koszos nem is, nem annyira tiszta, mint általában.
Hetente egyszer-kétszer elment Kesslerékhez, amikor biztos volt benne, hogy nem találja
őket otthon. Ismerte a takarítónőjük időbeosztását, és az asszony ilyenkor sóhajtva átadott
neki egy nagy fürdőlepedőt. De senkit sem sikerült becsapnia. Mindig valami kis kajával
vagy egy takaróval távozott... Egy nap Mathilde-nak sikerült őt elcsípnie hajszárítás közben:
– Nem jössz vissza hozzánk egy kicsit? Megint beköltözhetnél a szobádba.
– Nem, nagyon köszönöm, köszönöm mind a kettőtöknek, de semmi baj. Jól vagyok.
– Dolgozol?
Camille behunyta a szemét.
– Igen, igen.
– És hogy vagy? Nincs szükséged pénzre? Adj valamit, tudod, hogy Pierre-től bármikor
kaphatsz előleget.
– Nem. Pillanatnyilag nincs befejezett munkám.
– És az anyádnál lévő képeid?
– Nem is tudom... Azokat át kellene válogatni... Nincs kedvem...
– És az önarcképek?
– Az önarcképek nem eladók.
– Hát akkor mit csinálsz mostanában?
– Vacakokat.
– És elmentél már a Voltaire rakpartra?
– Még nem.
– Camille!
– Tessék.
– Nem akarod kikapcsolni azt a rohadt hajszárítót? Hogy halljuk egymást?
– Sietek.
– Mit csinálsz tulajdonképpen?
– Hogy érted?
– Az életed... Mit mondanál, milyen az életed mostanában?

Hogy soha többé ne kelljen efféle kérdésekre felelnie, Camille négyesével véve a fokokat
lerohant a lépcsőn, és berontott az első útjába kerülő fodrászat ajtaján.

57
14

– Borotváljon le – kérte a fiatalembert, akinek a feje ott lebegett az övé fölött a


tükörben.
– Parancsol?
– Legyen szíves, borotválja le a fejemet.
– Teljesen kopaszra?
– Igen.
– Nem. Azt nem tehetem.
– De, de. Megteheti. Csak fogja a borotváját, és gyerünk.
– Nem, itt nem a hadseregben vagyunk. Szívesen levágom nagyon rövidre, de nem tök
kopaszra. Ez nem illik a ház stílusához. Hé, Carlo!
Carlo a Turf Magazint olvasta a pénztárban.
– Mi van?
– A kis hölgy azt szeretné, hogy leborotváljam a fejét.
Carlo csak legyintett, mintha azt mondaná: én aztán teszek rá, most vesztettem tíz eurót
a hetedik körben, úgyhogy szállj le rólam...
– Öt milliméter.
– Tessék?
– Öt milliméterre vágom le, különben ki sem merne lépni az utcára.
– Van sapkám.
– Nekem meg vannak elveim.
Camille rámosolygott, bólintott, és már érezte is a penge csiklandozását a tarkóján.
Hajfürtök szóródtak a padlóra, közben Camille a tükörből visszanéző furcsa lényt
tanulmányozta. Nem ismert rá, és arra sem emlékezett, milyen volt egy perccel korábban.
De fütyült rá. Ezentúl nem lesz olyan gyötrelmes lezuhanyoznia a folyosón, és egyedül csak
ez számított.

De azért magában megkérdezte a tükörképét: Akkor ezentúl ez lesz a program? Úgy


szabadul ki a pácból, hogy megcsúnyul, elvész mások szeme elől, csak hogy ne legyen adósa
senkinek?
Nem, de igazán? Ez lesz?
Végigsimított érdes koponyáján, és hirtelen sírhatnékja támadt.

– Tetszik?
– Nem.
– Én megmondtam.
– Tudom.
– Majd visszanő.
– Gondolja?
– Biztos vagyok benne.
– Egy újabb elv...

– Tudna adni egy tollat?

58
– Carlo!
– Mi van?
– Egy tollat a kislánynak...
– Tizenöt euró alatt nem fogadunk el csekket.
– Nem, nem arra kell...
Camille fogta a fiú blokkját, és lerajzolta, amit a tükörben látott.

Egy kemény tekintetű kopasz lányt, a kezében egy savanyúképű lóversenyfüggő ceruzája,
egy seprűnyélre támaszkodó fiú csodálkozó tekintete előtt. Ráírta a dátumot, és felállt, hogy
fizessen.
– Ez itt én vagyok?
– Igen.
– A mindenit! Maga állati jól rajzol!
– Igyekszem.

59
15

A mentős – nem ugyanaz, mint a múltkor, Yvonne megismerte volna – fáradhatatlanul


kavargatta a kávéját.
– Túl meleg?
– Hogy mondja?
– Túl meleg a kávé?
– Nem, köszönöm, nagyon jó. Szóval ez nem minden, de meg kell írnom a jelentést...
Paulette kimerülten ült az asztal túlsó végén. Neki már minden mindegy volt.

60
16

– Tetves voltál? – kérdezte Mamadou.


Camille a köpenyét gombolta. Nem volt kedve beszélni. Túl sok a kavics, túl hideg van,
és ő túl törékeny.
– Valami bajod van velem?
Camille nemet intett, előhúzta a takarító kocsiját, és elindult a lift felé.
– Az ötödikre mész?
– Igen, igen.
– Miért mindig te csinálod az ötödiket? Ez nem normális. Nem szabad hagyni. Akarod,
hogy beszéljek a főnökkel? Tudod, hogy teszek rá, szívesen ordítok vele. Naná hogy!
Teszek rá!
– Nem, köszönöm. Az ötödik vagy egy másik emelet, nekem mindegy.

A lányok nem szerették az ötödiket, mert ott voltak a főnökök irodái meg a lezárt
irodák. A többi emelet „ópen szpájsz” volt – ahogy Josy mondta –, ezeket könnyebben és
főleg gyorsabban ki lehetett takarítani. Csak ki kellett borítani a szemeteseket, a fal mellé
állítani a foteleket, és nagy sietve kiporszívózni. Itt gyorsan lehetett haladni, és az sem volt
baj, ha nekiment a bútorok lábának az ember, mert mind csupa ócskaság volt, és mindenki
szart rá.

Az ötödik emeleten minden szoba unalmas szertartást igényelt: ki kellett üríteni a


szemetes kosarakat, a hamutartókat, az iratmegsemmisítőket, felporszívózni az irodát, de
nem nyúlni semmihez, nem volt szabad áthelyezni még egy irattartót sem, ráadásul ki kellett
takarítani a várószobákat és a titkárnők irodáit is. Ezek a kurvák kis cédulákat ragasztgattak
mindenhová, mintha a saját takarítónőjüknek üzengetnének, pedig otthon nyilvánvalóan
nem tartottak takarítónőt: Csinálja meg ezt, meg azt, a múltkor áttette a lámpát, meg eltörte ezt és ezt,
stb. Ezek a kis cédulák halálosan felidegesítették Carine-t vagy Samiát, de Camille egyáltalán
nem izgatta magát miattuk. Amikor egy cédulát túl pofátlannak talált, ráírta: Nem értek
francia – és a monitor kellős közepére ragasztotta.

Az alsóbb emeleteken dolgozó fehérgallérosok úgy-ahogy elrámoltak maguk után, de az


ötödiken elegánsabbnak számított mindent széthagyni. Az itt dolgozók így jelezték, hogy
nyakig vannak a munkában, tulajdonképpen akaratuk ellenére mentek haza, de bármelyik
pillanatban visszajöhetnek, hogy elfoglalják felelősségteljes posztjukat a világ Nagy
Kormánykerekénél. Na jó, miért is ne – sóhajtotta Camille. – Fogadjuk el. Mindenkinek a
maga elmebaja... De volt ott egy alak, a folyosó végén balra, aki kezdett az agyára menni.
Hogy nagy fejes-e, vagy sem, azt nem tudta, de mindenesetre betegesen rendetlen, az
biztos. Az irodája koszos, ráadásul lerítt róla, hogy a gazdája semmibe veszi mások
munkáját.
Camille tízszer, vagy talán százszor is kiürítette és kidobta a rengeteg papírpoharat,
amelyekben mindig úszkált néhány csikk, összeszedegette a megszikkadt szendvicseket.
Általában nem izgatta az egész, de ma este másképp volt. Ma este nem volt ilyesmihez
kedve. Összeszedte az éktelenkedő szeméthalmokat, a bűzlő vacakokat, a hamutartó szélére

61
ragadt rágógumikat, a gyufákat és a papírgalacsinokat, egy formás kupacban felhalmozta a
zebrabőr egéralátéten, és kis cédulát mellékelt hozzá:
Uram, ön egy disznó! Kérem, hogy ezentúl a lehető legtisztább állapotban hagyja itt ezt a helyet. U.i.:
Nézzen le a lábához, van ott egy nagyon praktikus holmi: szemétkosár a neve... A tirádához gonosz
kis rajzot biggyesztett: egy kis disznó háromrészes öltönyben előrehajol, hogy megnézze,
milyen furcsaság rejtőzködik az íróasztala alatt. Camille ezután megkereste a munkatársait,
hogy segítsen nekik befejezni a többi nagytermet.
– Min röhögsz?
– Semmin...
– Olyan furcsa vagy...
– Most mi jön?
– AB épület lépcsőházai.
– Már megint? De most fejeztük be!
Carine vállat vont.
– Na, megyünk?
– Még nem. Meg kell várnunk Szuper Josyt, valami gyűlést tart.
– Miről?
– Nem t'om. Asszem, hogy túl sok tisztítószert használunk.
– Eldönthetné. A múltkor az volt baj, hogy túl keveset. Kimegyek, elszívok egy cigit.
Jössz?
– Túl hideg van.

Camille tehát egyedül ment ki, és nekidőlt egy lámpaoszlopnak. Egy optikus kirakatában
világító felirat futott át:
„... 02-12-13...00:34. – 4°C...”

Camille tudta már, hogy mit kellett volna válaszolnia Mathilde Kesslernek, amikor
megkérdezte, hogy mily most az élete.
„... 02-12-13... 00:34... – 4°C...”
Íme.
Ilyen.

62
17

– Tudom. Nagyon jól tudom! De miért kell mindent túldramatizálni? Végül is ez nem
olyan súlyos!
– Idefigyelj, Franck, kisfiam, először is ne beszélj velem ilyen hangon, másodszor is
korábban kell felkelned, ha engem akarsz kioktatni. Én már több mint tizenkét éve
foglalkozom vele, hetente többször is meglátogatom, beviszem a városba és odafigyelek rá.
Érted, több mint tizenkét éve. És nem mondhatnám, hogy eddig túl sokszor besegítettél
volna. Soha egy köszönő szó, vagy elismerés, soha semmi. Például a múltkor is, amikor
bevittem a kórházba, és az elején minden nap meglátogattam, eszed ágában sem volt
felhívni engem, vagy küldeni nekem egy virágot, ugye? Oké, nem baj, mert nem érted
tettem, hanem érte. Mert a nagyanyád nagyon jó ember. Nagyon jó, érted? Nem akarlak
bántani, kisfiam, fiatal vagy, messze laksz, és megvan a saját életed, de tudod, néha nagyon
nehéz nekem. Nagyon nehéz. Nekem is van családom, gondjaim, én sem vagyok teljesen
egészséges, és megmondom neked, úgy ahogy van: most már ideje, hogy magadra vedd a
felelősséget...
– Azt akarja, hogy elcsesszem az életét, és dugjam be egy sintértelepre, csak mert a
tűzhelyen felejtett egy lábast?
– Na, nézd csak. Úgy beszélsz róla, mintha valami kutya lenne.
– Nem. Nem róla beszélek. Maga is nagyon jól tudja, ha bedugom egy halálgyárba, nem
fogja kibírni. A kurva életbe! Hiszen látta, milyen cirkuszt csinált a múltkor is!
– Nem muszáj ilyen rondán beszélned, tudod?
– Bocsásson meg, Carminot asszony, bocsásson meg... De azt sem tudom, hol áll a
fejem. Én... nem tudom ezt megtenni vele, érti? Nekem ez olyan lenne, mintha megölném.
– De ha egyedül marad, ő fogja megölni magát.
– És az talán nem lenne jobb?
– Lehet, hogy te így képzeled el a dolgokat, de engem nem csalsz be a te utcádba. Ha a
postás a múltkor nem érkezik éppen a legjobbkor, az egész ház kigyullad. Csakhogy az a
baj, hogy a postás nincs mindig ott. És én sem, Franck. Én sem. Ez az egész már túl nehéz
nekem. Túl nagy a felelősség. Valahányszor elmegyek hozzátok, mindig azon rettegek,
vajon mire érkezem, és ha egy nap nem látogatom meg, aludni sem tudok. Amikor
felhívom, és nem veszi fel, egészen belebetegszem, és a végén mindig elszaladok hozzá,
hogy lássam, mit csinált már megint. A baleset tönkretette, már nem ugyanaz az ember, aki
azelőtt volt. Egész nap fel-alá kóvályog, nem eszik, nem beszél, a postáját sem olvassa el.
Tegnap például kombinében találtam a kertben. Teljesen át volt fagyva, szegénykém. Én
már alig élek, mindig a legrosszabbra gondolok. Nem hagyhatjuk így. Nem hagyhatjuk.
Csinálnod kell valamit.
– Halló! Franck! Ott vagy?
– Igen.
– Gondolkodj józanul, fiacskám.
– Nem. Rendben, bedugom egy elfekvőbe, mert nincs más választásom, de ne mondja
azt, hogy gondolkozzam józanul, mert az lehetetlen.
– Sintértelep, halálgyár, elfekvő... Miért nem hívod egyszerűen öregek otthonának?
– Mert jól tudom, mi lesz a vége a dolognak.

63
– Ne mondd ezt! Vannak egészen jó helyek. Például a férjem anyja is...
– És maga, Yvonne? Nem gondozhatná maga? Megfizetném... Mindent megadnék, amit
csak kér...
– Nem, nagyon kedves vagy, de nem, én túl öreg vagyok hozzá. Nem akarom magamra
venni, nekem ott van Gilbert, vele is törődni kell... meg aztán Paulette-nek orvosi
felügyeletre van szüksége.
– Azt hittem, barátnője Paulette-nek.
– Az is vagyok.
– A barátnője, de teljes nyugalommal belöki a sírba.
– Franck, vond vissza azonnal, amit mondtál!
– Maguk mind egyformák! Maga, az anyám, a többiek, mind! Azt mondják, hogy szeretik
az embert, de ha csak a kisujjukat is kell mozdítaniuk érte, mind eltűnnek.
– Kérlek, ne vegyél egy kalap alá az anyáddal. Azt aztán ne! Milyen hálátlan vagy, fiam!
Hálátlan és gonosz!
Letette.

Még csak délután három volt, de Franck már tudta, hogy nem fog tudni elaludni. Ki volt
merülve.
Ököllel csépelte az asztalt, a falat, és mindent, ami a keze ügyébe került.
Átöltözött, elindult futni, de aztán lerogyott az első padra.

Egy kis nyögéssel kezdődött, mintha valami megcsípte volna, de azután az egész teste
elengedett. Remegni kezdett a lábujjától a feje búbjáig, a melle szinte kettéhasadt, és
hatalmas zokogás szakadt ki belőle. Nem akarta, nem akarta, a kurva életbe. De képtelen
volt visszatartani. Úgy sírt, mint egy kisbaba, mint egy nagy senki, aki arra készül, hogy
kinyírja az egyetlen embert a világon, aki valaha is szerette. És akit valaha is szeretett.

Kétrét görnyesztette a bánat, és összevissza kente magát takonnyal.


Amikor végre megértette, hogy képtelen megállítani a rohamot, a fejére húzta a pulóvert,
és szorosan összefonta a karját.

Boldogtalan volt, fázott és szégyellte magát.

Behunyt szemmel és feszült arccal állt a zuhany alatt, míg el nem fogyott az összes meleg
víz. Borotválkozás közben megvágta magát, mert képtelen volt a tükör elé állni. Nem akart
rágondolni. Most nem. Még nem. A védőgátak törékenyek voltak, és ha elengedi magát,
ezernyi kép tolul az agyába. Még soha nem látta máshol a nagymamáját, csak abban a
házban. Reggel a kertben, a nap többi részében a konyhában, és esténként az ő ágya mellett
ülve.

Kisfiú korában nem mert egyedül maradni és elaludni, mert rémálmai voltak. Üvöltött és
a nagymamáját szólongatta, azt hajtogatta, hogy amint Paulette becsukja az ajtót, az ő lábait
beszippantja egy lyuk, és bele kell kapaszkodnia az ágy keretébe, nehogy egészen eltűnjön a
lyukban. A tanító néni azt tanácsolta, hogy Paulette beszéljen egy pszichológussal, a
szomszédok a fejüket csóválva egy kuruzslót ajánlgattak, aki majd helyre teszi az idegeit. A
nagypapája pedig nem akarta Paulette-et visszaengedni Franck szobájába. „Te rontod el azt
a gyereket! – mondta –, te teszed hóbortossá. A mindenit, nem kéne annyira szeretned!

64
Csak hagynád pityeregni egy kicsit, akkor először is kevesebbszer pisilne be, és meglátod,
csak elaludna a végén...”
Paulette nagyon kedvesen helyeselt mindenkinek, de nem hallgatott senkire. Felvitt
Francknak egy bögre narancslikőrrel ízesített cukros tejet, tartotta a fejét, amíg megitta, és
leült az ágya mellé egy székre. Szorosan mellé. Karba fonta a kezét, felsóhajtott, és vele
együtt elszundikált. Gyakran már Franck előtt elaludt. De ez nem volt baj, már minden
rendben volt. Franck végre kinyújthatta a lábát.

– Philibert, csak szólok, hogy nincs meleg víz.


– Jaj, de bosszantó! Olyan zavart vagyok!
– A kurva életbe, ne te kérj bocsánatot! Én használtam el az összeset, oké? Én. Úgyhogy
ne mentegetőzz!
– Elnézést, azt hittem, hogy...
– Jaj, teljesen az agyamra mész, de ha mindig a balekot akarod játszani, az a te bajod...

Franck kiment a szobából, és nekiállt kivasalni a munkaruháját. Most már feltétlenül


szüksége lenne néhány új köpenyre, mert soha nincsen váltóruhája. De nem volt ideje
elmenni egy boltba. Soha nem volt ideje. Soha semmire, a francba!
Heti egy szabadnapja van, csak nem fogja Piripócson tölteni az öregek otthonában, és
nézni a pityergő nagyanyját!

Philibert már beült a karosszékébe a kutyabőreivel, a pergamenjeivel és egy kupac


pajzsdísszel.
– Philibert...
– Parancsolsz?
– Figyelj... Izé... Bocsánat az előbbiért, de... Sok bajom van mostanában, el vagyok
keseredve, tudod... És ráadásul hullafáradt vagyok...
– Nem számít.
– De igen, számít!
– Nem, tudod, mi számít? Az, hogy ne azt mondd: „bocsánat”, hanem azt: „bocsáss
meg”. Valakitől csak kell bocsánatot kérni, nyelvtanilag így a helyes...
Franck rábámult, majd megcsóválta a fejét:
– Te aztán furcsa alak vagy, hallod-e...

Mielőtt kiment a szobából, még hozzátette:


– Hé, nézz be a hűtőbe, hoztam valami izét. Már nem is tudom mi az... Azt hiszem,
kacsa.

Philibert szórakozott intéssel megköszönte. Franck már a bejárati ajtónál szitkozódott,


mert nem találta a kulcsait.

Némán látta el a műszakot, nem kapta fel a vizet, amikor a főnök kikapta a kezéből a
serpenyőt, csak hogy felvágjon a többiek előtt, összeszorította a fogát, amikor visszaküldtek
neki egy kacsamellet, hogy nincs eléggé átsülve, és műszak végén olyan hevesen tisztogatta
a sütőlapot, mintha fémforgácsot akarna gyűjteni.

A konyha kiürült, és Franck a sarokban várta, hogy a haverja, Kermadec összehajtogassa

65
végre az abroszokat és megszámolja a szalvétákat. Amikor Kermadac észrevette a Motoros
Magazint bújó Franckot, megkérdezte:
– Na mi van, kis szakácsom?
Franck csendre intette.
– Mindjárt jövök. Még három vacak, és a tiéd vagyok.

Úgy tervezték, hogy körbejárják a bárokat, de Franck már a második után hullarészeg
volt.
Ezen az estén is beleesett egy lyukba, de nem a gyerekkoriba. Egy másikba.

66
18

– Izé, azért telefonálok, hogy bocsánatot kérjek. Szóval, hogy megkérjem...


– Mire, fiam?
– Hát hogy bocsásson meg...
– Ugyan, hagyd, már rég megbocsátottam! Tudom jól, hogy nem gondoltad komolyan,
de azért máskor figyelj oda... Légy kedvesebb azokhoz, akik rendesek veled. Majd ha
öregebb leszel, te is rájössz, hogy nincsenek olyan sokan.
– Tudja, elgondolkodtam a tegnapiakon, és még ha legszívesebben elharapnám a
nyelvem, akkor is ki kell mondanom, hogy igaza van...
– Persze, hogy igazam van. Jól ismerem az öregeket, itthon is látok egyet minden nap.
– Szóval, hát...
– Igen?
– Az a baj, hogy nekem nincs időm ezzel foglalkozni, szóval találni egy helyet, meg a
többi.
– Szeretnéd, ha én csinálnám?
– Meg tudom fizetni az idejét, tudja...
– Már megint sértegetsz, kisfiam! Nagyon is szeretnék neked segíteni, de megmondanod
neked kell Paulette-nek. A te dolgod lesz elmagyarázni a helyzetet.
– És maga velem jön?
– Nagyon szívesen, ha így könnyebb neked, de amúgy
Paulette pontosan tudja, mit gondolok a dologról. Azóta, amióta az agyára megyek...
– De valami szuper helyet találjon neki, oké? Egy szép nagy szobát, egy park közepén!
– De az nagyon drága, tudod?
– Milyen drága?
– Több, mint egymillió havonta.
– Hé, várjon csak, Yvonne, pontosan miről is beszél? Már euróban számolunk.
– Ja igen, az euró. Én úgy beszélek, ahogy beszélni szoktam, és egy jó helyért egymillió
régi frankot kell fizetni havonta.
– ...
– Franck!
– Ez... Ennyit keresek...
– El kell menned a Társadalombiztosítóba, és kérni kell egy kórházi támogatást, annyit,
amennyi a nagyapád nyugdíja, utána bemutatni egy APA dossziét a megyegyűlésen.
– Mi az az APA?
– Egy segély, amit az önellátásra képtelen vagy testi fogyatékos személyek kapnak.
– De... ő nem igazi fogyatékos, vagy igen?
– Nem, de el kell játszania, amikor kiküldenek hozzá egy szakértőt. Nem szabad, hogy
túl virgonc legyen, mert akkor nem kaptok túl sokat.
– A kurva életbe, mennyi hülyeség! Jaj, bocsánat!
– Befogtam a fülemet...
– Soha nem lesz időm kitölteni ezeket a papírokat. Tényleg előkészíti egy kicsit a talajt?
– Nyugi, bedobom a témát a jövő pénteki Klubgyűlésen, biztos, hogy menni fog!
– Köszönöm, Carminot asszony!

67
– Hagyd már! Ez igazán a legkevesebb...
– Rendben, megyek melózni.
– Azt csiripelik a verebek, hogy mostanában séfként dolgozol.
– Hát ezt ki mondta?
– Mandel asszony.
– Ó...
– Ha tudnád... Még mindig emlegeti! Aznap este király módra készült vadnyulat
készítettél nekik.
– Már nem emlékszem.
– Hát ő emlékszik rá, nekem elhiheted! Mondd csak, Franck...
– Igen?
– Tudom, hogy nem az én dolgom, de... Az anyád?
– Mi van az anyámmal?
– Nem is tudom, de arra gondoltam, hogy talán vele is kapcsolatba kellene lépni... Talán
beszállhatna a...
– Most maga volt tapintatlan, Yvonne, pedig még azt sem mondhatja, hogy nem ismeri!
– Tudod, az emberek megváltoznak néha...
– De ő nem.
– ...
– Nem. ő nem... Na jó, megyek, már késésben vagyok...
– Viszonthallásra, kisfiam.
– Izé...
– Igen?
– Próbáljon mégis valami olcsóbbat találni.
– Meglátjuk, majd szólok...
– Köszönöm.

Olyan hideg volt, hogy Franck kifejezetten élvezte a konyha melegét és saját sorsát,
amely a munkahelyéhez köti. A főnöknek jó kedve volt. A vendégek ostromolták az
étterem bejáratát, és épp most tudta meg, hogy jó kritika jelenik meg a vendéglőről egy elit
társasági folyóiratban.
– Gyerekek, ebben a kutya hidegben libamájat és drága borokat fogunk adni a
vendégeknek. Végre annyi a salátáknak, a vékonyra vágott zöldségeknek és a többi
hülyeségnek! Annyi nekik! Azt akarom, hogy minden szép és jó legyen, és a vendégek tíz
fokkal melegebben menjenek haza! Gyerünk! Rakjátok meg a tüzet, gyerekek!

68
19

Camille gyötrelmesen nehezen mászott le a lépcsőn. Minden tagja fájt, és elviselhetetlen


migrénje volt. Mintha valaki belevágott volna egy kést a bal szemébe, és Camille legkisebb
mozdulatára is kéjesen megforgatná benne a pengét. Amikor a lépcsőház aljába ért, a falnak
kellett támaszkodnia, hogy el ne veszítse az egyensúlyt. Szörnyen fázott, és majdnem
megfulladt. Egy pillanatra felmerült benne, hogy visszamegy, és lefekszik, de a gondolat,
hogy újra meg kell másznia hét emeletet, még a munka gondolatánál is elviselhetetlenebb
volt. A metróban legalább leülhet...

Amikor kilépett a kapun, egy medvébe ütközött. Philibert volt az, hosszú bundában.
– Elnézést, uram, én csak... – mentegetőzött Camille.
Philibert felnézett:
– Maga az, Camille?
Camille tudta, hogy még egy röpke csevegésre sem alkalmas, úgyhogy elsiklott Philibert
karja alatt.
– Camille! Camille!
Camille a kabátgallérba dugta az orrát és meggyorsította a lépteit, csakhogy ettől úgy
legyengült, hogy meg kellett kapaszkodnia egy lámpaoszlopba.
– Camille, jól van? Uramisten... Mit csinált a szép hajával? Jaj, hogy néz ki, milyen
szomorú az arcocskája! És a haja? Az a gyönyörű haja?
– Mennem kell, késésben vagyok.
– De pokoli hideg van, kedvesem. Ne járkáljon kint csupasz fejjel, mert még megfagy.
Legalább a kucsmámat vegye fel.
Camille nagy erőfeszítéssel elmosolyodott.
– Ez is a dédnagybácsié volt?
– Nem, hanem a dédapámé, aki elkísérte az izgága tábornokocskát az oroszországi
hadjáratba.
Camille fejébe nyomta a kucsmát, amely egészen a szemöldökéig lecsúszott.
– Szóval azt állítja, hogy ez az izé megjárta Austerlitzet? – tréfálkozott hősies
igyekezettel.
– Meg ám! De sajna a Berezinát is... Maga szörnyen sápadt, Camille! Biztos, hogy jól érzi
magát?
– Kicsit fáradt vagyok.
– Mondja csak, nem fázik odafent?
– Nem tudom. Nos hát... Most elmegyek. Köszönöm a sapkát.

Camille-t annyira elbágyasztotta a metrókocsi melege, hogy elaludt, és csak a


végállomáson ébredt fel. Átült a visszafelé induló szerelvénybe, a szemébe húzta a kucsmát,
és sírva fakadt a kimerültségtől. Jaj, ez az öreg vacak szörnyen büdös volt...

Amikor végre sikerült a megfelelő állomáson kiszállnia, olyan erővel taglózta le a hideg,
hogy be kellett ülnie egy buszmegálló peronja alá. Lefeküdt a padra, és megkérte a mellette
ülő fiatalembert, hogy hívjon taxit neki.

69
Négykézláb mászott fel a hetedikre, és teljes hosszában elvágódott a matracon. Nem
mert levetkőzni, és egy pillanatra úgy érezte, hogy ott helyben meghal. Ki venné észre? És
kit zavarna? Ki siratná meg? Tűzforró volt, rázta a hideg, átizzadt ruhái hideg páncélként
borították a testét.

70
20

Philibert hajnali két órakor felébredt, és kiment vizet inni. A konyha köve jéghideg volt,
a szél gonoszul rázta az ablaküveget. Philibert kibámult a kihalt sugárútra, és egy
gyermekkorában tanult verssort mormolt: íme, megjött a tél, és megöli a szegény embereket... A
külső hőmérő mínusz hat fokot mutatott, és Philibert kénytelen volt arra a törékeny kis
nőre gondolni ott, a hetediken. Alszik-e vajon? És mit csinált a hajával a szegény?

Valamit tennie kellett. Nem hagyhatja így. Igen, de a neveltetése, a jóízlés, egyszóval a
diszkréciója miatt a véget nem érő okoskodások hálójába gabalyodott.
Illik-e egy fiatal hölgyet az éjszaka közepén megzavarni? Vajon hogy fogadja majd?
Lehet, hogy nem is lesz egyedül. Előfordulhat, hogy meztelen. Jaj, nem... Erre inkább nem
is akart gondolni. És mint a Tintinben, az angyal és a démon ott huzakodott egymással a füle
mellett, a párnán.
Bár az is igaz, hogy itt kicsit mások voltak a szereplők.
A didergő angyal azt hajtogatta: „De meghal odafönt, szegény kicsike...”, a másik, a
feszes szárnyú így vágott vissza neki: „Tudom, barátom, de azért ez nem túl valószínű.
Majd holnap felmész hozzá, és megkérded, hogy van. Kérlek szépen, aludj már.”
Philibert hallgatta a vitájukat, nem foglalt állást, tízszer, hússzor is visszafordult, végül
rájuk borította a kispárnát, hogy elnémítsa őket.
És három óra ötvennégy perckor megkereste a zokniját a sötétben.

A Camille ajtaja alól kiszivárgó fénycsík láttán visszanyerte a bátorságát.


– Camille kiasszony!
Aztán, hangosabban:
– Camille! Camille! Philibert vagyok!
Semmi válasz. Még egyszer megpróbálta, aztán visszafordult. Már a folyosó végén járt,
amikor elfúló hangot hallott.
– Camille, hát ott van? Aggódtam magáért, és... és...
– Ajtó... nyitva van... – nyögte Camille.

A lépcsőház jéghideg volt. Philibert csak nehezen tudott bemenni a matrac miatt, és
rögtön megbotlott egy kupac ruhában. Letérdelt. Felemelt egy takarót, aztán még egyet,
utána egy dunyhát, és végre meglátta Camille arcát. Úszott az izzadságban.
Philibert a homokára tette a kezét:
– Magának borzasztó magas láza van! Nem maradhat így. És itt sem. És főleg nem
egyedül. Mi van a kandallójával?
– Nem mertem elmozdítani.
– Megengedi, hogy elvigyem innen?
– Hová?
– Hozzám.
– Nincs kedvem megmozdulni.
– Majd a karomban leviszem.
– Mint a mesebeli herceg?

71
Philibert elmosolyodott:
– Úgy látom, olyan lázas, hogy félrebeszél.
A szoba közepére húzta a matracot, levette Camille bakancsát, és a lehető
leggyöngédebben felemelte őt.
– Sajnos nem vagyok olyan erős, mint egy igazi herceg. Hú... Ha szépen megkérem,
átölelné a nyakamat?
Camille Philibert vállára ejtette a fejét, és Philibert majdnem rosszul lett a tarkójából
áradó savanyú szagtól.

Gyötrelmes volt a leereszkedés. Philibert minden fordulóban beütötte a falba szép


hercegnője fejét, és többször is majdnem leejtette. Szerencsére bölcs előrelátással magával
vitte a cselédbejárat kulcsát, így csak három emeletet kellett cipelnie Camille-t. Átvitte a
cselédszobán, a konyhán, a folyosón vagy tízszer majdnem leejtette, végül letette Edmée
nénikéje ágyára.
– Figyeljen ide, Camille, azt hiszem, kicsit le kell vetkőztetnem... Én... Hát... Szóval
maga... Szóval ez nagyon kínos, vagy mi...
Camille behunyta a szemét.

Hát jó. Philibert Marquet de La Durbelliére igencsak kényes helyzetben találta magát.
Felidézte ősei vitéz cselekedeteit, de most valahogy jelentéktelen apróságnak érezte az
1793-as Konventet, Cholet bevételét, Cathelineau bátorságát vagy La Rochejaquelein hősies
helytállását.

A megharagított angyal a válla fölé hajolt, hóna alatt Staffe bárónő illemtankönyvével.
Alaposan kiélvezte a helyzetet: „Nos barátom, most elégedett magával, ugyebár? Ó! íme, a
mi gáncstalan lovagunk! Gratulálok, de igazán! És most? Most mihez kezdünk?” Philibert
tökéletesen meg volt zavarodva.
– Szomjas va... – nyögte Camille.

Megmentője kiszáguldott a konyhába, de a másik jómadár már ott várta a mosogató


peremén: „No persze! Folytassa csak! És a sárkány? Nem akarja legyőzni a sárkányt is?” „A
kurva anyád!” – felelte Philibert. Könnyű szívvel ment vissza Camille betegágyához.
Francknak van igaza, nem is olyan bonyolult az egész: egy jó kis káromkodás olykor többet
ér egy hosszú tirádánál. Felvidámulva itatta meg Camille-t, majd összeszedte minden
bátorságát: levetkőztette.

Nem ment könnyen, mert a lányt több réteg borította, mint egy hagymát. Philibert
először lehámozta róla a kabátot, a blézert és egy farmerdzsekit. Utána két pulóver
következett, aztán egy garbó, végül egy hosszú ujjú jégerfelső. Rendben, gondolta Philibert,
ezt nem hagyhatom rajta, facsarni lehet belőle az izzadságot. Igen, de a fenébe is, akkor
meglátom a... Szóval a melltartóját... Szörnyűség! Uram irgalmazz! Nem hord melltartót!
Philibert gyorsan ráborította a lepedőt Camille mellére. Rendben. Na most a többit... Most
valamivel jobban érezte magát, mert vakon tapogatózva ügyködhetett a takaró alatt.
Minden erejére szüksége volt, hogy a nadrágot lehúzza Camille-ról. Hála istennek, a bugyi
nem jött le vele.
– Camille, van ereje lezuhanyozni?
Semmi válasz.

72
Philibert aggodalmasan megcsóválta a fejét, kiment a fürdőszobába, megtöltött egy
bádoglavórt meleg vízzel, belecseppentett egy kis kölnivizet, és felszerelkezett egy
mosdókesztyűvel.

Bátorság, katona!

Lehúzta Camille-ról a lepedőt, és először lecsutakolta a mosdókesztyű hegyével, majd


kissé bátrabban.
Ledörzsölte a fejét, a nyakát, az arcát, a hátát, a hónalját, a mellét is, mert azt nem
hagyhatta ki, meg aztán lehet ezeket még melleknek hívni egyáltalán? A hasát és a lábát. A
fenébe is, a többit majd megoldja ő... Kifacsarta a mosdókesztyűt, és Camille homlokára
tette.
Most aszpirint kell szereznie. Olyan hevesen rántotta ki a konyhai fiókot, hogy az egész
tartalmát a földre borította. A macska rúgja meg! Aszpirint! Aszpirint!

Franck állt a konyhaajtóban, és a hasát vakargatta a trikója alatt:


– Ááá... – mondta ásítva – Mi van itt? Mi a francot csinálsz?
– Aszpirint keresek.
– A konyhaszekrényben van.
– Köszönöm.
– Fáj a fejed?
– Nem, egy barátnőmnek kell.
– A csajnak a hetedikről?
– Igen.
Franck felnyerített:
– Szóval vele voltál? Ott, fent?
– Igen. Menj arrébb, légy szíves.
– Figyelj, ezt nem hiszem el! Akkor már nem vagy szűz?
Gúnyos kiabálása Philibert után úszott a folyosón:
– Figyu! Már az első alkalommal migrént kaptál tőle? A kurva életbe, te aztán jól
beleválasztottál, öregem!

Philibert becsukta az ajtót, megfordult, és szép tagoltan azt mondta:


– Neked is a kurva anyád!
Megvárta, amíg a pezsgőtabletta feloldódik a vízben, és megint felébresztette Camille-t.
Mintha a lány azt suttogta volna: Apa... De az is lehet, hogy ezt mondta: A patika... mert
valószínűleg még mindig fájt a feje. Philibert nem tudta eldönteni.
Kicserélte Camille homlokán a borogatást, kisimította a lepedőt és egy percig még
üldögélt az ágy mellett.
Meg volt rendülve, kicsit félt, de büszke is volt magára.
Igen, büszke.

73
21

Camille a U2 zenéjére ébredt. Először azt hitte, hogy Kessleréknél van, és megint
elbóbiskolt. De hirtelen felriadt: nem lehet náluk, mert sem Mathilde, sem Pierre, sem a
cselédlány nem szokott teljes hangerővel Bonót hallgatni. Valami nem stimmelt. Lassan
kinyitotta a szemét, felnyögött, mert belehasított a fejébe a fájdalom, és a félhomályban
megpróbált tájékozódási pontokat keresni.

De hát hol van? Mi a fene...

Elfordította a fejét. Az egész teste ellenszegült. Az izmai, az ízületei és kevéske húsa


ellenállt a legkisebb mozdulatnak is. Összeszorította a fogát, és néhány centiméterre
felemelte a fejét. Remegett, újra elöntötte az izzadság.
A vér dobolt a halántékán. Megdermedt, behunyta a fejét, és várt egy kicsit, hogy
enyhüljön a fájdalom.

Lassan kinyitotta a szemét, és megállapította, hogy furcsa ágyban fekszik. Gyönge fény
szűrődött be a spaletták rései között, az ablak előtt félig leszakadt, hatalmas
bársonyfüggönyök lógtak bánatosan. Az ággyal szemben márványkandalló állt, fölötte
foltos tükör. A falakat virágmintás, színehagyott kárpit borította. Képek lógtak mindenütt.
Fekete ruhába öltözött urak és hölgyek, akik legalább annyira csodálkoztak, mint ő, hogy itt
találják. Camille most az éjjeliszekrény felé fordult, és egy csodálatos, metszett üvegkancsót
pillantott meg, mellette Scooby-Doo-s mustáros pohár állt. Camille majd meghalt szomjan,
a kancsó pedig tele volt vízzel, de nem mert hozzányúlni: vajon melyik században tölthették
tele?

Az istenért, hol van most, és ki hozta ebbe a múzeumba? Egy gyertyatartónak támasztva
félbehajtott papírlapot talált: „Nem mertem zavarni. A ruháit összehajtogattam és a
karosszékre tettem. A hűtőszekrényben talál kacsahúst, az ágy lábánál pedig egy üveg
ásványvizet. Philibert.”
Philibert? De mi a frászt keres ő Philibert lakásában?
Segítség!

Megpróbált néhány emlékfoszlányt összeszedegetni a történet kezdetéről, de nem jutott


túl a Brune körúton. Arra még emlékezett, hogy összegörnyedve ült egy autóbusz fedett
megállójában, és egy sötét kabátos férfit győzködött, hogy hívjon neki taxit. Philibert volt
az a férfi? Nem, mégsem... Nem, nem ő volt, arra emlékeznék.
Valaki kikapcsolta a zenét. Ezután lépéseket hallott, egy dörmögő hangot, becsukódott
egy ajtó, majd egy második, aztán vége. Csend.
Sürgősen ki kellett mennie, de még hallgatózott egy ideig, a neszekre fülelt; a puszta
gondolat is kimerítette, hogy meg kell mozdítania szegény csontjait. Lelökte a takarókat és
felemelte a pehelydunnát, ami olyan súllyal nehezedett rá, mint egy döglött szamár.

74
Amikor a lába a padlót érte, görcsbe rándultak a lábujjai. Egy pár szattyánbőr papucs
várta a szőnyeg szegélyénél. Camille felállt, és észrevette, hogy férfi pizsamafelső van rajta.
Belebújt a papucsba és a vállára borította a farmerdzsekijét.
Nagyon halkan elfordította a kilincset. Hatalmas, legalább tizenöt méteres, homályos
folyosón találta magát. A mosdót kereste.

Nem, ez itt egy szekrény, ez gyerekszoba, benne egy ikerágy és egy molyrágta hintaló.
Ez... Mi ez? Talán iroda? Olyan nagy könyvkupac hevert az asztalon, az ablak előtt, hogy
alig jött be a fény. A falon széles karimájú kalap és fehér sál lógott, mellettük sárgaréz
karikára fűzött lófarok. Egy igazi ló igazi farka. Elég furcsa relikvia.
Hopp! A vécé!
Az ülőke fából volt, és a vécélehúzó gombja is. A csésze a korát tekintve több
nemzedéknyi krinolinos hátsót meggusztálhatott már. Camille az elején gyanakodva
bámulta a szerkezetet, de nem volt mitől félnie, tökéletesen működött. A vécétartályból
szörnyű zubogással áradt a víz, mintha maga a Niagara szakadna a fejére.

Camille szörnyen szédült, de folytatta a vándorútját egy doboz aszpirinért. Most olyan
szobába jutott, ahol leírhatatlan rendetlenség uralkodott. A földön ruhák, újságok, üres
sörösüvegek és nyomtatott lapok hevertek: számlák, konyhai eszközök leírásai, a Nemzeti
Bank számlakivonatai. A szép, XVI. Lajos korabeli ágyra ízléstelen ágytakarót borított
valaki, az éjjeliszekrény finom intarziáján dohánytöltő készlet darabjai hevertek. Egy
vadállat bűzös odúja...

A konyhát a folyosó végén találta. Hideg, szürke, szédítően magas szomorú helyiség
volt, a sápatag, kockaköves padlót fekete csiszolatlan féldrágakövek díszítették. A konyhai
munkalap márványból volt, a konyhaszekrények üresen tátongtak. Egy öreg hűtő hangos
brummogásán kívül semmi nem utalt arra, hogy itt emberi lények élnek... Camille megtalálta
az aszpirines dobozt, a mosogatónál teletöltött egy poharat, és leült egy műanyag
konyhaszékre. Az érdekes falfesték felkeltette az érdeklődését. Nagyon régi, ólomalapú
festék lehetett, az évek bársonyos patinát adtak neki. Nem törtfehér volt, nem tojáshéj
színű, inkább tejberizs színű, olyan, mint az iskolai menza ragacsos édességei. Camille
magában megpróbálkozott néhány színkeverékkel, és megfogadta, hogy egyszer visszajön
néhány tubus festékkel, és kipróbálja. Visszafelé majdnem eltévedt, azt hitte, már soha nem
talál vissza a szobájába. Végigzuhant az ágyon, egy pillanatra még felmerült benne, hogy
felhívja valamelyik lányt a Toucleannél, de szinte azonnal elaludt.

75
22

– Hogy van?
– Maga az, Philibert?
– Igen.
– A maga ágyában fekszem?
– Az én ágyamban? Nem, nem... Nézze csak... Én soha...
– Hol vagyok?
– Edmée nénikém – vagy ahogy a családban hívták: Mée – szobájában... Hogy érzi
magát, kedvesem?
– Kimerülten. Mint akin átment az úthenger.
– Hívtam egy orvost.
– De nem, nem kellett volna!
– Nem kellett volna?
– Ó, nem, tulajdonképpen jól tette. Feltétlenül ki kell íratni magam betegállományba...
– Feltettem egy levest.
– Nem vagyok éhes.
– Muszáj ennie. Erőt kell gyűjtenie, különben a teste nem lesz képes a határon túlra űzni
a vírusokat! Mit mosolyog?
– Mintha a Százéves Háborúról beszélne.
– Remélem, ez nem fog olyan sokáig tartani. Á, hallotta? Ez az orvos lesz.
– Philibert!
– Igen?
– Nincs nálam semmi, sem csekk-könyv, sem pénz. Semmi.
– Nyugodjon meg. Majd később elrendezzük... A békekötés napján.

76
23

– Nos?
– Elaludt.
– Igazán?
– Rokona?
– Barátnőm.
– Közeli barát?
– Hát, szóval... szomszédasszony... szomszédasszony-barátnő – dadogta Philibert.
– Jól ismeri?
– Nem. Nem igazán jól.
– Egyedül él?
– Igen.
Az orvos elfintorodott.
– Aggasztja valami?
– Nem így mondanám. Van egy asztala? És egy hely, ahol leülhetnék?
Philibert kivezette a konyhába. Az orvos elővette a receptkönyvét.
– Tudja a nevét?
– Azt hiszem, Fauque.
– Hiszi, vagy tudja?

– Kora?
– Huszonhat év.
– Biztos?
– Igen.
– Dolgozik?
– Igen, egy takarítótársaságnál.
– Hogy mondja?
– Irodákat takarít.
– Ugyanarról a személyről beszélünk? A fiatal nőről, aki a folyosó végén lévő szobában
fekszik abban a nagy faragott ágyban?
– Igen.
– Ismeri az időbeosztását?
– Éjszaka dolgozik.
– Éjszaka?
– Hát este. Amikor az irodák üresek.

– Nyomasztja valami? – kérdezte óvatosan Philibert.


– Igen. A maga barátnője nagy bajban van. Az erői végére jutott... Nem vette észre?
– Nem, tudja én... Azt láttam, hogy nagyon vékony, de... Tudja, nem ismerem igazán jól.
A múlt éjszaka is csak azért mentem fel hozzá, mert nincs fűtése, és...
– Figyeljen ide, őszinte leszek: figyelembe véve a vérszegénységét, a súlyát és a
vérnyomását, most azonnal beutalhatnám kórházba, csakhogy amikor ezt megemlítettem
neki, olyan pánikba esett, hogy... Meg aztán, tudja, nincs róla kartonom. Nem ismerem a

77
múltját, az előzményeket, ezért nem akarok túl hirtelen ítéletet alkotni, de ha jobban lesz,
egy egész sereg vizsgálatot el kell végezni rajta, ez nyilvánvaló.
Philibert a kezét tördelte.

– De addig is, egy dolog biztos: fel kell táplálnia. Mindenképpen rá kell szorítania az
evésre és az alvásra, különben... na rendben, egyelőre kiírom tíz napra. Itt van két recept,
Doliprame és C-vitamin, de ismétlem: mindez nem helyettesíthet egy jó véres tarját, sült
krumplit, a zöldségeket és a friss gyümölcsöt, ugye érti?
– Igen.
– Van a hölgynek itt Párizsban valakije?
– Nem tudom. És a láza?
– Alapos influenza. Nincs mit tenni ellene. Ki kell várni, amíg elmúlik. Vigyázzon, hogy
ne takarózzék be túl melegen, kerülje a huzatot, és tartsa ágyban még néhány napig.
– Rendben.
– Most maga néz ki úgy, mintha nagyon aggódna. Ami azt illeti, kicsit sötétre festettem a
képet, de nem sokat túloztam. Vigyázni fog rá, ugye?
– Igen.
– Mondja csak, ez a maga lakása?
– Izé... igen.
– Hány négyzetméter az egész?
– Kicsit több, mint háromszáz.
– Azt a mindenit! – füttyentett az orvos – Ha nem vagyok indiszkrét, mivel foglalkozik?
– Bárkát építek.
– Hogy mondja?
– Nem, semmi. Mennyivel tartozom?

78
24

– Alszik, Camille?
– Nem.
– Nézze csak, hoztam valamit!
Philibert kinyitotta az ajtót, és betaszigálta Camille elektromos kandallóját.
– Gondoltam, örülni fog neki.
– Ó. Nagyon kedves magától, de tudja, nem maradok itt... Holnap fölmegyek.
– Nem.
– Hogyhogy nem?
– Maga csak akkor megy fel, amikor a hőmérő higanyszála is ezt teszi. Addig itt marad,
és kipiheni magát, ez az orvos parancsa. És kiírta tíz napra.
– Olyan sokra?
– Igen.
– El kell küldenem a munkahelyemre.
– Micsodát?
– Hát az orvos igazolását.
– Hozok egy borítékot.
– Nem, de... Nem akarok olyan sokáig itt maradni. Én... nem akarok.
– Szívesebben menne kórházba?
– Ez nem jó vicc.
– Ez nem vicc, Camille.

Camille sírva fakadt.


– Ugye nem engedi... ?
– Emlékszik még a vendée-i felkelésre?
– Hát, nem igazán...
– Majd adok néhány könyvet. De addig is, ne felejtse el, hogy a Marquet de la
Durbilliére család védelme alatt áll, és mi nem félünk a Kékektől, de nem ám!
– Kik azok a Kékek?
– Hát a köztársaságiak. Közkórházba akarják vinni, vagy nem?
– De, biztos.
– Akkor nincs mitől félnie. Majd forró olajat zúdítok az ostromlók nyakába a liftakna
tetejéről.
– Maga teljesen lökött!
– Egy kicsit mindenki lökött, vagy nem? Maga például miért borotválta le a fejét?
– Mert nem volt lelkierőm hajat mosni a folyosón.
– Emlékszik még, mit meséltem Diane de Poitiers-ről?
– Nem.
– Nos, találtam róla egyet-mást a könyvtáramban, várjon csak...

Philibert egy megsárgult zsebkönyvvel tért vissza, leült az ágy szélére, megköszörülte a
torkát, és olvasni kezdett:
Az egész királyi udvar – természetesen Mme d'Estampes-ot kivéve (majd később elmondom,

79
miért) – egyetértett abban, hogy Diane imádnivalóan szép. Utánozták a járását, a mozdulatait, a
hajviseletét. Egyébként ő szolgált mintául ahhoz a pontokba szedett szépségkánonhoz, amelyhez a nők
több mint száz éven keresztül dühödt elszánással igyekeztek hasonlítani:
Három fehér: a bőr, a fogak, a kéz.
Három fekete: a szemek, a szemöldök, a szempillák.
Három piros: az ajkak, az orcák, a körmök.
Három hosszú: a derék, a haj, a kezek.
Három rövid: a fogak, a fül, a lábak.
Három keskeny: a száj, a derék, a lábfej.
Három kövér: a kar, a comb, a vádli.
Három kicsi: a keblek, az orr, a fej.
Ez nagyon kedvesen van leírva, nem gondolja?

– És maga szerint hasonlítok rá?


– Igen, vagyis hát bizonyos szempontból...
Philibert olyan vörös lett, mint a rák.
– Te... természetesen nem felel meg az összes kritériumnak, de tudja, a szépség...
kecsesség és b... báj ké... kérdése is...
– Maga vetkőztetett le?

Philibert a térdére ejtette szemüvegét, és olyan hevesen kezdett dadogni, mint még soha.
– É... én. Szóval é... én, de nagyon sz... sz... szűziesen, e... esküszöm, e... először be...
betakartam...
Camille visszaadta a szemüvegét.
– Nyugi! Csak tudni akartam, ennyi. És a másik is itt volt?
– Kicsoda?
– A szakács.
– Nem. Persze, hogy nem, ugyan már!
– Az jó. Hú, pokolian fáj a fejem!
– Lemegyek a patikába. Nincs szüksége még valamire?
– Köszönöm, nem.
– Rendben. Ja, igen, még azt akartam mondani... Itt nincs telefon. De ha értesíteni akar
valakit, Francknak van egy mobilja a szobájában, és...
– Nem, köszönöm. Nekem is van mobilom. Csak fel kellene mennem a töltőmért.
– Én szívesen felmegyek.
– Nem, köszönöm, nem sürgős.
– Rendben.
– Philibert!
– Tessék!
– Köszönöm.
– Ugyan, hagyja már!

Ott állt Camille előtt túl rövid nadrágjában, túl szorosra gombolt zakójában, túl hosszú
karjaival.
– Nagyon régóta nem törődött velem így senki.
– Ugyan...

80
– Nem, ez az igazság. Hogy is mondjam... Nem törődött velem senki úgy, hogy ne várt
volna cserébe valamit. Mert maga... Maga nem vár tőlem semmit, ugye?
Philibert felháborodott.
– Ugyan, mit gondol rólam?
Camille már újra lehunyta a szemét.
– Én nem gondolok semmit, de azt megmondhatom: nincs semmim, amit adhatok.

81
25

Camille-nak már fogalma sem volt, milyen nap van. Szombat? Vasárnap? Évek óta nem
aludt ilyen sokat. Philibert bejött, és megkérdezte, kér-e levest.
– Megmosakszom, és kiülök magával a konyhába.
– Biztos, hogy az jó lesz?
– Persze! Nem vagyok én cukorból!
– Rendben, de akkor se a konyhába jöjjön, ott túl hideg van. Várjon meg a kék
szalonban.
– Hol?
– Ja, tényleg. De hülye vagyok! Most már nem igazán kék, mivel üres. Az a szoba,
amelyik az előszobából nyílik.
– Ahol a kanapé van?
– Ó, túlzás lenne kanapénak hívni. Franck találta a járdán valamelyik este, és felhozta ide
az egyik barátjával... Nagyon csúnya, de megvallom, igencsak kényelmes.
– Mondja csak, Philibert, tulajdonképpen milyen hely ez? Kinél vagyunk itt? És miért él
úgy itt, mint egy squat-ban?
– Hogy mondja?
– Mintha táborozna?
– Sajna, ez egy csúnya örökösödési történet... Amilyen mindenhol akad, tudja, még a
legjobb családokban is.
Látszott, hogy zavarban van.
– Ez az anyai nagyanyám lakása, ő tavaly halt meg, és az apám megkért, hogy amíg nem
rendeződik az örökösödés kérdése, költözzem ide, nehogy beköltözhessenek a... hogy is
mondta?
– A sqatterek?
– Ez az! A squatterek! Csakhogy nem kábítószeres fiatalok, orrkarikával, de nem ám,
hanem sokkal jobban öltözött és sokkal kevésbé finom emberek: az unokatestvéreim...
– Az unokatestvérei is igényt tartanak a lakásra?
– Sőt azt hiszem, hogy már el is költötték azt a pénzt, amit ebből szerettek volna kapni
szegények. Tehát összegyűlt a jegyzőnél a családi tanács, és engem jelölt ki kapusnak és
éjjeliőrnek. Természetesen kezdetben történt néhány akció, amellyel el akartak
bátortalanítani. Sok bútort elvittek, mint bizonyára észrevette, és még mindig gyakran
látogatnak meg bírósági végrehajtók, de lassan minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Most már a jegyzőnek és az ügyvédeknek kell rendezniük ezt a gyászos ügyet...
– És mennyi időre költözött ide?
– Nem tudom.
– A szülei nem bánják, hogy olyan idegeneket is elszállásol itt, mint a szakács és én?
– Magáról nem muszáj tudniuk, azt hiszem. Ami pedig Franckot illeti, miatta inkább
megkönnyebbültek. Tudják, hogy én milyen élhetetlen vagyok, és hát fogalmuk sincs, hogy
milyen alak... Szerencsére! Azt hiszik, hogy a plébános úr mutatta be nekem.
Elnevette magát.
– Tehát hazudott nekik?
– Mondjuk inkább úgy, hogy... kitérő válaszokat adtam.

82
Camille annyira lefogyott, hogy ki sem kellett gombolnia a farmert, amikor a blúzát
betűrte.

Úgy nézett ki, mint egy kísértet. Nyelvet nyújtott magára a kandalló fölött lógó tükörbe,
hogy meggyőződjék az ellenkezőjéről, nyaka köré tekerte a selyemsálát, felvette a zakóját, és
útra kelt ebben a hihetetlen Haussmann-i útvesztőben.
Végül sikerült ráakadnia a szörnyű kanapéra. Megkerülte, és az ablakhoz lépett, hogy
megnézze a Mars-mező zúzmara borította fáit.

Amikor ködbe borult, nyugodt lélekkel, zsebre vágott kézzel megfordult, akaratlanul is
nagyot ugrott, és rémülten felkiáltott.
Izmos, fekete bőrbe öltözött, bukósisakot és motoros kesztyűt viselő férfi állt
közvetlenül előtte.

Camille-nak végre sikerült megszólalnia:


– Hú, jó napot.
A férfi nem felelt, hátat fordított és kiment. A folyosón levette a bukósisakot, és a fejét
vakargatva berontott a konyhába.
– Hé, Philou, figyelj, ki az a homokos a szalonban? Az egyik hajléktalan haverod, vagy
mi?
– Parancsolsz?
– Az a homokos a kanapém mögött.

Philibert, aki már éppen elég ideges volt a konyhaművészeti kudarca miatt, kicsit
elveszítette arisztokratikus hidegvérét:
– Azt a homokost Camille-nak hívják – jelentette ki szárazon –, a barátnőm, és kérlek,
viselkedj úriemberként vele, mert meghívtam ide egy kis időre.
– Jól van, ne húzd fel magad. Azt mondod, lány? Ugyanarról a fickóról beszélünk? A kis
kopasz soványról?
– Az egy ifjú hölgy.
– Biztos vagy benne?
Philibert behunyta a szemét.

– Ő a barátnőd? Szóval ő az? Mondd csak, mi a fenét csinálsz neki? Főtt szart?
– Képzeld, levest.
– Ez leves?
– Úgy bizony. Póréhagymás krumplileves Liebig-módra.
– Ez egy szar. Ráadásul odaégetted, undorító lesz. És mit tettél még bele? – bámult
elborzadva a fedő alá.
– Hát... Egy kis ömlesztett sajtot és kenyérdarabokat...
– De miért csináltad? – kérdezte Franck nyugtalanul.
– Az orvos miatt. Azt mondta, tápláljam föl.
– Hát, ha erőre kap ettől az izétől, akkor le a kalappal! Szerintem jobb lenne, ha a
lefolyóba öntenéd...
Kivett egy doboz sört a hűtőből, és bezárkózott a szobájába.

Amikor Philibert visszatért a lányhoz, Camille még mindig feldúltan állt:

83
– Ő az?
– Igen – dünnyögte Philibert, miközben letette a tálcát az asztalra.
– Soha nem veszi le a bukósisakot?
– De igen. Hétfő esténként azonban mindig elviselhetetlen. Ilyenkor vigyázok, nehogy
összefussak vele.
– Túl sokat dolgozik?
– Nem, hétfőn pont nem dolgozik. Nem tudom, mit csinál. Korán reggel elmegy, és
mindig pokoli rosszkedvűen jön haza. Azt hiszem, családi gondjai vannak. Tessék, egye
meg, amíg meleg.
– Mi ez?
– Leves.
– Aha. – Camille a furcsa kotyvalékot kavargatta.
– Leves, ahogy én készítem. Egy borscs-féleség, ha úgy jobban tetszik.
– Á. Nagyszerű – felelte Camille nevetve.

Philibert nagyon megható volt.

84
85
MÁSODIK RÉSZ

86
1

– Van két perced? Beszélnünk kellene.

Philibert mindig forró csokoládét reggelizett, és abban találta legfőbb örömét, hogy
képes volt éppen akkor elzárni a gázt, amikor a tej már majdnem kifutott. Több volt ez
szertartásnál vagy mániánál, ez volt a mindennapi kis diadala. A hőstette, a mindennapi
győzelme. A tej visszahúzódott, és elkezdődhetett a nap: ura volt a helyzetnek.

De ma valahogy nem figyelt oda, megzavarta, sőt szinte bántotta lakótársa agresszivitása,
ezért a rossz gombot fordította el. A tej kifutott, és undorító szag árasztotta el a konyhát.

– Tessék?
– Azt mondtam: beszélnünk kell.
– Beszéljünk – felelte nyugodtan Philibert, és betette a tejeslábast a mosogatóba –,
hallgatlak.
– Mennyi ideig marad itt?
– Parancsolsz?
– Na ne ravaszkodj, jó? Az egérkéd. Mennyi ideig marad?
– Ameddig a kedve tartja.
– Belezúgtál, erről van szó, ugye?
– Nem.
– Hazudós. Látom a mesterkedésedet. Az elegáns viselkedésedet, a várúras
mozdulataidat, meg a többit.
– Féltékeny vagy?
– A kurva életbe, dehogy! Még csak az hiányozna! Én, féltékeny egy csontkollekcióra?
Mit látsz, mi van ide írva: Teréz anya? – mutatott a homlokára.
– Talán nem rám vagy féltékeny, hanem rá. Lehet, hogy kicsit szűkösen érzed magad
miatta, és nincs kedved néhány centivel jobbra tolni a fogmosó poharad.
– Na tessék, rögtön... A nagy szavak... valahányszor kinyitod a csőröd, olyan, mintha
könyvből olvasnád, olyan szépen hangzik, amit mondasz.
– ...
– Figyelj, tudom, hogy ez a te lakásod, nem ez a baj. Azt hívsz ide, akit akarsz,
elszállásolhatsz bárkit, akit akarsz, tőlem szeretetkonyhát is nyithatsz, ha ez a fejlövésed, de
a francba, nem is tudom. Jó kis csapatot alkottunk mi ketten, nem?
– Úgy érzed?
– Igen. Úgy érzem. Tudom, olyan vagyok, amilyen, neked meg ott vannak a hülye
mániáid, a lökött dolgaid, de mindent összevéve eddig mégis jól ment minden.
– De miért változna meg bármi is?
– Pfff... Hát az látszik, hogy nem ismered a csajokat... Figyelj, nem akarlak megbántani,
ugye tudod. De ez igaz. Tegyél be egy nőt akárhová, és máris kész a baj. Minden
összekavarodik, minden szar lesz, és még a legjobb haverok is összekapnak, tudod... Mit
vigyorogsz?

87
– Mert úgy beszélsz, mint... Mint egy cowboy. Idáig nem is tudtam, hogy én vagyok a te
legjobb haverod.
– Oké, hagyjuk a fenébe, csak azt gondolom, hogy megemlíthetted volna előre. Ennyi.
– Megemlítettem volna.
– Mikor?
– Például most, a csokoládém fölött, ha hagytál volna időt, hogy megfőzzem.
– Bocsánat, ja, nem, tudom: bocsáss meg, így a helyes, ugye?
– Így van.
– Melózni mész?
– Igen.
– Én is. Gyere. Meghívlak egy csokoládéra odalent.

Amikor az udvaron voltak, Franck ellőtte az utolsó patronját.


– És különben is, azt sem tudod, ki ez a lány. Azt sem tudod, honnan jött.
– Megmutatom neked, honnan jött... gyere velem.
– Ne számíts rá, hogy felmászom hét emeletet.
– De igen. Éppen arra számítok. Gyere velem.
Amióta ismerték egymást, Philibert most kért tőle először valamit. Franck csendesen
elkáromkodta magát, és követte Philibert-t a cselédlépcsőn.

– A francba, itt meg lehet fagyni!


– Ez még semmi. Várd meg, amíg fölérünk.

Philibert levette a lakatot és belökte az ajtót. Franck elnémult.


– Itt lakik?
– Igen.
– Biztos vagy benne?
– Gyere, mutatok még valamit.
Kivezette a folyosóra, kinyitott egy rozoga ajtót, és kijelentette:
– A fürdőszoba... Ott lent a vécé, és felül a zuhanyozó. Ugye, zseniális?
Hallgatagon baktattak le a lépcsőn.

Franck csak a harmadik kávé után tért magához.


– Oké, csak magyarázd meg neki, milyen fontos, hogy délután aludni tudjak, satöbbi.
– Jó, elmondom neki. Elmondjuk neki ketten. De szerintem ebből nem lesz gond, mert
ő is alszik.
– Miért?
– Mert éjszaka dolgozik.
– Mit csinál?
– Takarít.
– Micsoda?
– Takarítónő.
– Biztos vagy benne?
– Miért hazudna?
– Nem is tudom. Az is lehet, hogy call-girl.
– Akkor kicsit... gömbölyűbb lenne, nem?
– Igen, igazad van... Hé, nem is vagy te olyan hülye! – alaposan hátba vágta Philibert-t.

88
– Vi... vigyázz, marha, kiköptem miattad a croissant-t. Nézd, most olyan, mint egy öreg
medúza...
De Franck fütyült rá, a pultra kitett Parisien szalagcímeit olvasgatta.

Együtt indultak munkába...


– Figyelj...
– Na mi van?
– És nincs a csajnak családja?
– Tudod – felelte Philibert, és a nyakába kanyarította a sálat –, mindig vigyáztam, hogy
ne tegyem fel neked ugyanezt a kérdést.
Franck felnézett, és rámosolygott.

Amikor Franck beért az étterembe, megkérte a segédjét, hogy tegyen félre egy kis
erőlevest.
– Figyelj, haver!
– Mi van?
– Valami nagyon finomat, oké?

89
2

Camille úgy döntött, hogy nem veszi be többé a fél Lexomilt, amit az orvos estére felírt.
Egyrészt nem bírta már elviselni a kóválygást, a félkómás állapotot, másrészt nem merte
kockáztatni, hogy rászokik bármire is. Gyermekkorában mást sem látott, mint hogy az anyja
hisztérikus állapotba kerül a gondolattól, hogy a tablettái nélkül kell elaludnia, és ezek a
rohamok örökre megsebezték Camille-t.

Most tért magához a végtelenedik szunyókálásából. Fogalma sem volt, hány óra lehet, de
elhatározta, hogy felkel, megrázza magát, felöltözik, és felmegy a szobájába, megnézi,
alkalmas-e arra, hogy újra felvegye a saját kis élete fonalát, abban a formában, ahogy
elhagyta.

Átment a konyhán, hogy a cselédszobán át kijusson a cselédlépcsőre, és az asztalon


meglátott egy sárgás folyadékot tartalmazó üveget, alatta egy cédulát:
Nyeles edényben melegítse, de semmiképpen se forralja fel. Amikor zubog, adja hozzá a tésztát, és
óvatosan kevergetve 4 percig melegítse.
Nem Philibert írása volt...

A lakatot letörte valaki, miniatűr királyságát pedig teljesen feldúlták.


Ösztönösen a földön heverő, felhasított kis skótkockás táskához rohant. Nem, rendben,
semmit sem vittek el belőle, és megvoltak a rajzfüzetei is.
Legörbülő szájjal, a hányingerrel küszködve megpróbált rendet rakni, hogy lássa, mi
hiányzik.
Semmi sem hiányzott, méghozzá azért, mert nem is volt semmije. De igen, elloptak egy
elektromos ébresztőórát. Ekkora rombolás egy vacakért, amit ötven frankért meg lehet
kapni minden kínai boltban!

Összeszedte a ruháit, betette egy papírdobozba, lehajolt, fogta a kis vörös táskát, és
elment – vissza sem nézett. Megvárta, amíg a cselédlépcsőhöz ér, csak akkor engedte el
magát.

Kifújta az orrát, letette a lépcsőre a cókmókját, és sodort egy cigarettát. Nagyon hosszú
ideje az első cigarettát. A világítás kialudt, de ez nem volt baj, éppen ellenkezőleg.
Éppen ellenkezőleg – dünnyögte Camille –, éppen ellenkezőleg.

Egy némileg zavaros elmélet azt állítja, hogy ha az ember víz alá kerül, nem szabad
semmit tennie ellene, meg kell várnia, amíg a víz fenekére ér, csak akkor tudja magát
egyetlen megváltó rúgással fellökni a felszínre.
Rendben.
De ő már leért, vagy nem?

Belepillantott a kartondobozba, végigsimított az arcán, és félreugrott, mert egy szörnyű


állatka rohant ki az egyik ajtó repedésén. Jaj, nyugtasson meg valaki! Ugye tényleg ott volt?

90
Camille belépett a konyhába. Most Franck pattant fel ijedten.
– Ó, hát itt van? Azt hittem, alszik.
– Jó napot.
– Lestafier Franck.
– Camille.
– Megtalálta a cédulát?
– Igen, de...
– Éppen most hozza át a cuccait? Nincs szüksége segítségre?
– Nem, köszönöm. Ami azt illeti, nincs is több holmim. Kiraboltak.
– Ó, az szar...
– Igen, ahogy mondja. Azt hiszem, nincs rá jobb szó. Na, megyek, visszafekszem, mert
forog velem a világ, és....
– Akarja, hogy elkészítsem a levest?
– Tessék?
– Az erőlevest!
– Milyen levest?
– Hát ami ott van – mondta most már idegesen Franck.
– Ja, bocsánat. Nem. Köszönöm. Előbb alszom egy kicsit.

– Hé! – kiáltotta Franck Camille után. – Azért szédül, mert nem eszik eleget!
Camille felsóhajtott. Csak diplomatikusan. Amilyen finom fiú ez a Franck, jobban jár, ha
nem rontja el az első közös jelenetet. Visszament tehát a konyhába, és leült az asztal végére.
– Igaza van.
Franck magában morgolódott: Persze, hogy igaza van. A francba... Most majd jól
elkésik!
Hátat fordított Camille-nak, és nekilátott.

Felmelegítette a levest, beleöntötte egy mélytányérba, a hűtőből elővett egy kis doboz
fagyasztott zöldfűszert, és óvatosan kinyitotta. Valami zöld izé volt, amiből óvatosan
belevágott néhány szálat a gőzölgő levesbe.
– Az micsoda?
– Koriander.
– És azokat a kis golyócskákat hogy hívják?
– Japángyöngynek.
– Igazán? De szép nevük van!

Franck felvette a dzsekijét, bevágta maga mögött az ajtót. A fejét csóválta:


Igazán? De szép nevük van!
Igazán lökött ez a lány!

91
3

Camille felsóhajtott, és gépiesen maga elé húzta a tányért. A besurranó tolvajra gondolt.
Mégis, ki lehetett? A szomszédban lakó szellem? Egy arra vetődő látogató? Hogy jött be,
talán a tetőn át? Vajon visszajön még? Egyáltalán, szóljon róla Pierre-nek?

A leves illata, vagy inkább aromája azonban hamarosan felrázta a tűnődésből. Mmmmm,
csodálatos volt, Camille legszívesebben a fejére borította volna a terítőt, hogy belélegezze a
gőzét. Mi lehet ebben a levesben? Már maga a színe is különleges volt. Meleg, zsíros és
aranyfényű, mint a kadmium-sárga. Az áttetsző tésztagyöngyökkel és a smaragzöld fűszerrel
valóságos gyönyörűség volt a szemnek. Camille perceken át hódolattal nézte a levest, majd
– mivel nagyon meleg volt – óvatosan lenyelt egy kanálkával.
Hirtelen felidéződött benne a gyerekkora, és ugyanabban az állapotban találta magát,
mint Marcel Proust: a lelkében zajló események teljesen lekötötték figyelmét. Szinte vallásos
áhítattal fejezte be az evést, és minden kanálnál behunyta a szemét.

Lehet, hogy halálosan éhes volt, bár nem is tudott róla, lehet, hogy Philibert keservesen
legyűrt szörnyű levesei tették vagy a kevesebb cigi, de egy valami mindenesetre bizonyossá
vált: soha életében nem élvezte még ennyire, hogy egyedül eszik. Felkelt, és megnézte, nem
maradt-e egy kis leves az edény aljában. Sajnos, nem... A szájához emelte a tányért, hogy
egy cseppet se veszítsen el, csettintett, elmosta az edényt, kiemelt néhány szemet a nyitott
tésztás zacskóból, rátette Franck cédulájára, és föléjük írta: „Isteni volt!” Utána visszabújt
az ágyba, kezét jóllakott hasára szorította.
Köszönöm, édes Jézusom!

92
4

A lábadozás ideje hamar letelt. Camille soha nem látta Franckot, de mindig tudta, mikor
van otthon: ajtócsapkodás, zene, tévé, izgatott telefonbeszélgetések, vaskos nevetés, száraz
káromkodás. Camille mindezt természetellenesnek érezte. Franck úgy eresztette ki a hangját
a lakás négy sarka felé, mint egy kutya, aki mindenhová odapisil, hogy megjelölje a területét.
Camille néha boldogan visszament volna a hetedikre, hogy visszanyerje a függetlenségét, és
ne kelljen hálásnak lennie senkinek, máskor meg inkább sokáig maradt volna még. Ilyenkor
már annak gondolatától is jéggé dermedt, hogy újra a földön kell aludnia és hét emeletet
megmásznia, a korlátra csimpaszkodva, hogy le ne essen.
Az egész nagyon bonyolultnak tűnt.

Már nem is tudta, hová tartozik, és hát nagyon megszerette Philibert-t is. Miért kell
mindig önmagát ostoroznia, és fogát összeszorítva a mellét vernie? A függetlenségéért?
Éveken keresztül mindig ezt az egy szót hajtogatta. És akkor mi van? Hová jutott? A
padlásszobába, ahol délutánokat töltött el azzal, hogy egyik cigarettáról a másikra gyújtott,
és a sorsán rágódott? Ez igazán nagyon megható. Maga Camille is nagyon meghatódott.
Huszonhét éves lesz hamarosan, és még semmi jó dolgot nem halmozott fel életében. Nem
gyűjtött barátokat, emlékeket, igazán nem érdemel jóindulatot. Mi történt vele? Miért nem
tudja néha becsukni a kezét, és két-három valamennyire is értékes dolgot megragadni?
Miért?

Camille álmodozott. Camille megnyugodott. És amikor az a nagy langaléta megjelent


nála, hogy felolvasson neki, és halkan becsukta maga mögött az ajtót, égre emelte a
tekintetét, mert a másik fickó a maga „zulu zenéjét” hallgatta, Camille rámosolygott, és egy
pillanatra sikerült kiszabadulnia a forgószél magjából.

Camille megint rajzolni kezdett.


Csak úgy.
A nagy semmiért.
Önmagáért.

Vásárolt egy új füzetet, az utolsót, és szép lassan megszelídítette: először lerajzolta az őt


körülvevő tárgyakat: a kandallót, a tapéta motívumait, az ablakkilincset, Sammy és Scooby-
Doo bárgyú mosolyát, a képkereteket, a képeket, a hölgy kámeáját és az úr szigorú
felöltőjét. Csendéletet rajzolt a saját ruháiról, a nadrágszíj földre lógó csatjáról, lerajzolta a
felhőket, egy repülőgép csíkját az égen, a fák csúcsát az erkély vaskorlátja fölött, és magáról
is rajzolt egy portrét, egy ágyban fekvő portrét.
A tükör foltjai és a rövid haja miatt úgy nézett ki a képen, mint egy kisfiú, akinek
valószínűleg bárányhimlője van...

Most megint úgy rajzolt, ahogyan lélegzett. Gondolkodás nélkül töltötte meg a rajzaival
a lapokat, csak azért állt meg néha, hogy kínai tusfestéket töltsön egy kis tégelybe, és
megtöltse a toll patronját. Hosszú évek óta nem érezte magát ennyire nyugodtnak, ennyire
élőnek.

93
Philibert-t szerette figyelni a legjobban: a fiút teljesen magukkal ragadták saját történetei,
az arckifejezése minden pillanatban megváltozott, hol szenvedélyes volt, hol levert (ó, az a
szegény Marie-Antoinette!), és Camille megkérte, hadd rajzolja le.
Persze, ahogy várható volt, az elején Philibert egy kicsit jobban dadogott, de azután
nagyon hamar elfeledkezett a papíron futó toll sercegéséről.

Azt olvasta például:


– De Mme d'Étampes másképpen szeretett, mint Mme de Cháteaubriant, ő nem érte be
csekélységekkel. Az volt a vágya, hogy a lehető legtöbb kegyet megszerezze maga és a családja számára.
Márpedig harminc fivére-nővére volt... Nagy bátran munkába kezdett tehát.
– Mivel nagyon ügyes volt, hasznot tudott húzni a két ölelés közötti csendes pillanatokból, és a
kielégült és kimerült királyból számtalan kinevezést és előléptetést kicsalt. Végül a Pisseleu család minden
tagja fontos állások betöltője lett, főleg egyházi állásoké, mert a király szeretője „vallásos” volt...
– Antoine Seguin, anyai nagybátyja előbb Fleury-sur-Loire apátja, majd orléans-i püspök, bíboros, és
végül Toulouse érseke lett. Charles de Piesseleu, idősebbik bátyja megkapta a beurguei-i apátságot és a
condom-i érsekséget...

Philibert felnézett:
– Condom érsekségét... Vallja csak be, ez elég fura!

És Camille gyorsan megpróbálta megragadni Philibert mosolyát és elragadtatását. A fiú


úgy lapozgatott Franciaország történetében, ahogy mások egy bulvárlapot olvasnak.
Philibert most azt olvasta:
– „Mivel a börtönök már szűknek bizonyultak, Carrier, a mindenható zsarnok, akit rá hajazó
segítők vettek körül, új fogházakat nyitott, és hajókat rekvirált a kikötőben. A tífusz hamarosan
hatalmas pusztítást vitt végbe a nyomorúságos körülmények közt tartott foglyok között. Mivel a guillotine
nem működött elég gyorsan, a prokonzul parancsot adott, hogy lőjék le a több ezernyi foglyot, és a
végrehajtó század mellé egy „eltemető szakaszt” rendelt. Mivel a foglyok továbbra is csak áradtak a
városban, Carrier hamarosan kieszelte a vízbefojtásokat. Westermann dandártábornok a következőket
irta: „Köztársasági polgártársak! Vendée nem létezik többé. Halott, a mi szabad kardjaink végeztek
asszonyaival és gyermekeivel. Most temettem el Vendéet a tengerbe és a Savenay erdőbe. A parancsokat
követve, amelyeket tőletek kaptam, a lovakkal tiportattam el a gyermekeket és legyilkoltam az
asszonyokat, így legalább biztosak lehetünk, hogy nem szülnek több gazembert a földre. Egyetlen
megmaradt élet sem szárad a lelkemen.”
És Camille megrajzolta az árnyékot összeránduló arcán.

– Most rajzol vagy figyel?


– Rajzolva figyelek.
– Ez a Westermann is... Ez a szörnyeteg lázas dühvel szolgálta új hazáját, és figyelje meg,
hogy majd Dantonnal kerül börtönbe néhány hónap múlva, és vele együtt is fejezik le...
– De miért?
– Lustasággal vádolták. Mérsékeltnek számított...

Máskor Philibert engedélyt kért Camille-tól, hogy leülhessen az ágy végén álló fotelbe, és
csendben olvastak kettesben.
– Philibert!
– Hmmm...

94
– A képeslapok...
– Igen?
– Sokáig tart még?
– Hogyhogy?
– Miért nem a szakmájában dolgozik? Miért nem próbál történész vagy tanár lenni?
Akkor a munkaidejében nyugodtan belevethetné magát a könyveibe, sőt még fizetést is
kapna érte!
Philibert csontos, kopott bársonyba bújtatott térdeire eresztette a könyvét, levette a
szemüvegét, és megdörzsölte a szemét:
– Megpróbáltam... Megvan a tanári alapvizsgám történelemből, és háromszor is
felvételiztem doktorképzésre, de minden alkalommal kibuktam.
– Nem volt elég jó?
– Ó, de igen! – Philibert elpirult – Vagyis azt hiszem. Őszintén azt gondolom, csakhogy
én... Túlságosan szorongós vagyok. Minden vizsga előtt álmatlanság gyötör, romlani kezd a
szemem, kihullik a hajam, sőt még a fogam is! És mindenem tönkremegy. Elolvasom a
témát, tudom a válaszokat, de képtelen vagyok egy sort is leírni. Jéggé dermedek a papír
előtt.
– De hiszen leérettségizett, és van tanári alapvizsgája is!
– Igen, de milyen áron szereztem... és soha nem elsőre sikerült. Pedig igazán könnyű
volt! Az alapvizsgát például úgy tettem le, hogy nem jártam be a Sorbonne-ra, legfeljebb
azért, hogy a nagy professzorok óráit hallgassam, akiket imádtam, de akiknek semmi közük
nem volt az én témámhoz...
– Hány éves is maga, Philibert?
– Harminchat.
– De a tanári alapvizsgával taníthatna, nem?
– El tud engem képzelni egy tanteremben harminc gyerekkel?
– Igen.
– Nem. A puszta gondolatra elönt a hideg verejték! Hogy igazi hallgatósághoz beszéljek,
még ha kevesen vannak is. Én... azt hiszem... szocializációs problémáim vannak.
– És mi volt az iskolában annak idején?
– Csak hatodiktól jártam iskolába, és ráadásul rögtön internátusba kerültem. Szörnyű év
volt. Életem legrosszabb éve. Mintha bedobtak volna az úszómedencébe úgy, hogy nem
tanítottak meg úszni.
– És mi történt?
– Hát semmi. Azóta sem tudok úszni.
– Átvitt vagy konkrét értelemben?
– Egyik értelemben sem, tábornok úr!
– Soha nem tanították úszni?
– Nem. Minek?
– Hát... hogy ússzon.
– Tudja, kulturális szempontból mi inkább gyalogos és lövészcsaládból származunk.
– Most miről beszél? Nem arról van szó, hogy le kellene vezetnie egy csatát. Csak
elmenni a tengerhez. És miért nem járt már korábban iskolába?
– Az édesanyám tanított minket.
– Ugyanúgy, ahogy Szent Lajost az édesanyja?
– Pontosan.
– Hogy is hívták?

95
– Kasztíliai Blanche.
– Tényleg. És miért? Túl messze laktak az iskolától?
– Nem, volt egy községi általános iskola a szomszéd faluban is, de oda csak néhány
napig jártam.
– És miért?
– Hát éppen azért, mert községi általános iskola volt.
– Aha! Megint ez a köztársasági dolog, ugye?
– Igen.
– De hát az több, mint két évszázada történt! Azóta sokat fejlődtek a dolgok! Ebben
biztos vagyok!
– Tagadhatatlanul sokat változtak. De hogy fejlődtek volna... Nem hinném.
– ...
– Sokkoltam?
– Nem, nem, tisztelem a maga... a maga...
– Értékrendemet?
– Igen, ha akarja, használhatja ezt a szót is, de akkor hogy akar megélni?
– Hát képeslapokat árulok.
– Az hülye dolog. Buta elfoglaltság.
– De tudja, a szüleimhez képest nagyon sokat... fejlődtem, ahogy maga mondja.
Legalábbis némi távolságból nézem a dolgokat.
– Milyenek a szülei?
– Hát...
– Szalmába vannak bugyolálva? Be vannak balzsamozva? Formalinban áznak liliomok
társaságában?
– Igen, valahogy úgy ... – mulatott Philibert.
– De nyugtasson meg, nem hordszéken közlekednek, ugye?
– Nem, de csak azért nem, mert nincs, aki hordozza őket.
– És mit csinálnak?
– Hogy érti?
– Mi a munkájuk?
– Földbirtokosok.
– Ennyi?
– Tudja, az sok munkával jár.
– És, izé, akkor maguk nagyon gazdagok?
– Nem. Egyáltalán. Éppen ellenkezőleg.
– Hihetetlen ez a történet... és hogy úszta meg a kollégiumot?
– Gaffiot segítségével.
– Az kicsoda?
– Gaffiot nem személy, hanem egy nagyon súlyos latin szótár, amit becsúsztattam az
iskolatáskámba, és úgy használtam, mint egy parittyát. A szíjánál fogva megforgattam a
táskám, és puff! Kettéhasítottam az ellenséget!
– És most?
– Most mi?
– Most mit csinál?
– Hát, kedvesem, most ez nagyon egyszerű: itt áll a szeme előtt a Homo Degeneraris
eszményi példánya, aki tökéletesen alkalmatlan arra, hogy emberek között éljen. Más időből
való, hóbortos, végletesen anakronisztikus lény!

96
Nevetett.
– És mihez akar kezdeni?
– Nem tudom.
– Elmegy egy pszichológushoz?
– Nem, de találkoztam egy lánnyal ott, ahol dolgozom, egy mulatságos, bolondos, kicsit
fárasztó teremtéssel, aki nyaggat, hogy menjek el vele egyszer a színházi kurzusára. Azt
mondja, hogy minden lehetséges pszichológust kipróbált, és még mindig a színház a
leghatékonyabb.
– Igazán?
– Legalábbis ezt mondja.
– De különben nem jár el soha? Nincsenek barátai? Semmiféle kapcsolatai? Bármilyen
kötődése a... a huszonegyedik századhoz?
– Nem. Nem igazán... És magának?

97
5

Az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Amint beesteledett, Camille szembeszállt a


hideggel, metróra ült, a dolgos tömegekkel éppen ellenkező irányba, és gondosan
tanulmányozta a kimerült arcokat.
A párás üveghez dőlő, nyitott szájjal alvó anyukákat, akik a külvárosi betonrengeteg felé
tartottak a gyerekeikért, a hamis ékszerekkel borított hölgyeket, akik elegánsan lapozgatták a
tévéújságot, időnként megnyálazva hegyes körmű mutatóujjukat. A puha cipős és cifra
mintás zoknikat viselő urakat, akik zajosan sóhajtozva jegyzeteltek az aktáikba, és a hitelre
vett mobiljukkal szórakozó zsíros bőrű fiatal hivatalnokokat.
És a többieket, akik kétségbeesetten kapaszkodtak a fogódzóba, hogy el ne essenek...
Azokat, akik nem láttak meg semmit és senkit. Sem a karácsonyi hirdetéseket – az
aranyszínű napokat, a csillogó ajándékokat, az olcsó lazacot és a méregdrága libamájat –,
sem a szomszédjuk újságját, és nem hallották a mellettük kapaszkodó szerencsétlen alak
monoton, orrhangú nyögdécselését, és nem vették észre a velük szemben ülő fiatal lányt,
aki komor tekintetüket és szürke felöltőjük ráncait rajzolja...

Camille mindig váltott néhány közömbös szót az irodaház éjjeliőrével, aztán bement,
átöltözött: formátlan bő nadrágba és türkizzöld nejlon köpenybe bújt (a köpenyen a
következő felirat díszelgett: Szakemberek az ön szolgálatára), és szép lassan felmelegedett. Úgy
dolgozott, mint egy megszállott, időnként kiment, elszívta az ezredik cigarettáját, közben
majdnem megfagyott, és általában sikerült elérnie az utolsó metrót.

Amikor Super Josy meglátta őt, mélyen a zsebébe nyúlt, és majdnem kedvesen odaszólt
neki:
– A mindenit... Egy kísértet... Tíz euróm bánja!
– Hogyhogy?
– Fogadtunk a lányokkal. Azt gondoltam, nem jössz többé.
– Miért?
– Nem is tudom, valahogy így éreztem... de jól van, semmi baj, fizetek én. Na mindegy,
gyerünk. Ebben a pocsék időben mindent alaposan összemocskoltak nekünk. Néha igazán
nem tudom, mondta-e már valaki ezeknek, hogy mire jó a lábtörlő. Láttad, hogy néz ki a
hall?
Lábát húzva megérkezett Mamadou is:
– Ugye, a héten annyit aludtál, mint egy kisbaba?
– Honnan tudod?
– A hajad miatt. Túl gyorsan megnőtt.
– És te hogy vagy? Rosszul nézel ki.
– Á, megvagyok.
– Baj van?
– Hogy baj? Betegek a kölykeim, a férjem eljátssza a keresetét, a sógornőm az agyamra
megy, az egyik szomszéd beleszart a liftbe, kikapcsolták a telefont, de különben
megvagyok...
– De miért csinálta?

98
– Kicsoda?
– Hát a szomszéd.
– Hogy miért, arról gőzöm sincs, de figyelmeztettem, hogy legközelebb meg is eszi, amit
odaszart. Ezt elhiheted. És te még nevetsz ezen?
– És mi a baja a gyerekeknek?
– Az egyik köhög, a másiknak gyomorrontása van. Na jó, menjünk. Ne is beszéjjünk
róla, mert túlságosan rossz nekem, és akkor nem leszek jó semmire...
– És az öcséd? Nem tudná belőlük kivarázsolni ezeket a nyavalyákat?
– És a lovak? Esetleg azt is megmondhatná, hogy melyik fog nyerni? Jaj, ne is beszéjj
nekem arról a semmirekellőről...

Az ötödik emeleti górét nyilván megszállta a szentlélek, mert Camille meglehetősen


rendben találta az irodáját. Rajzolt egy angyalt, hátulnézetből, a szárnya kilógott az öltöny
alól, a feje fölött glória.

A lakásban is rendeződött a helyzet. A kezdeti zavartság, a bizonytalan balett, a három


ember tétova mozdulatai lassan diszkrét és begyakorolt koreográfiává alakultak át.
Camille általában dél körül ébredt, de úgy intézte, hogy délután háromkor, amikor
Franck hazajött, mindig a szobájában legyen. Franck délután hatkor indult újra munkába, és
néha találkozott Philibert-rel a lépcsőházban. Camille Philibert-rel teázott, bekapott valami
könnyű vacsorát, elment dolgozni, és soha nem ért haza éjjel egy előtt.
Franck ilyenkor még soha nem aludt, zenét hallgatott vagy tévét nézett. Marihuána füstje
áradt ki az ajtó alól.
Camille nem értette, hogy bírja tartani ezt az őrült tempót. Hamarosan megkapta a
választ: sehogy.

Franck néha váratlanul kirobbant. A hűtőszekrény előtt állva irtózatosan lebarmolta


őket, mert az ételeket nem jó helyre rakták, vagy nem csomagolták be őket. Félretolta a
teáskannát, kirakta orruk elé az ennivalókat, és mindennek elmondta őket:
– A kurva életbe! Hányszor kell elmondanom? A vaj a vajtartóba való, különben magába
szív minden illatot! És a sajt is! Letörne a kezetek, ha becsomagolnátok? És ez itt micsoda?
Saláta? Miért hagytátok a nejlonzacskóban? A nejlon mindent tönkretesz. Mondtam már
neked, Philibert! És hol vannak azok a dobozok, amiket a múltkor hoztam? Jó, és ez? A
citrom... mi a francot keres a tojástartóban? Egy félbevágott citromot vagy becsomagolunk,
vagy letakarjuk tányérral, capito?

Ezután felragadott egy doboz sört, kirohant a konyhából, a két bűnös pedig megvárta az
ajtócsapódást, majd folytatta a beszélgetést:
– De tényleg azt mondta, hogy „ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot''?
– Dehogy mondta! Soha nem mondott volna ilyen otrombaságot! Tudja, nagyon okos
asszony volt...

Persze megtehették volna, hogy sóhajtva leteszik a csészét, és megmagyarázzák


Francknak, ahhoz képest, hogy csak sörtárolásra használja a hűtőt, túl sokat ugrál. De nem
érte volna meg a fáradságot.
Franck dühöngeni szeretett, tehát dühöngenie kellett.

99
Dühöngenie.
És különben is, csak erre várt, bármilyen alkalomra, hogy a torkuknak eshessen. Főleg
Camille torkának. Ott tartotta a célkeresztben, és savanyúan nézett rá, ahányszor csak
találkoztak. Hiába töltötte Camille a lehető legtöbb időt a szobájában, néha mégiscsak
összeütköztek, és akkor Camille felé csak úgy áradtak a gyilkos hullámok. Ettől vagy
szörnyen rosszul érezte magát, vagy elmosolyodott.
– Hé, most mi van? Miért vigyorogsz? Talán nem tetszik a pofám?
– Nem, nem. Csak úgy, csak úgy...
És gyorsan másra terelte a szót.

A közös helyiségekben betartott minden óvatossági rendszabályt. Mindent gondosan


kitakarított maga után, csak akkor ment a fürdőszobába, amikor Franck nem volt ott,
eldugta a pipereszereit, kétszer is áttörölte szivaccsal a konyhaasztalt, a hamutartóját
nejlonzacskóba ürítette, a zacskót pedig gondosan összecsomózva dobta ki a kukába.
Megpróbált a lehető legdiszkrétebben viselkedni, a falhoz simulva járt, kitért a csapások
elől, és lassan azon kezdett gondolkodni, hogy nem kellene-e hamarabb visszaköltöznie,
mint képzelte...
Fázni fog, ami rossz, de nem ütközik többé ebbe a szemét alakba, ami jó.

Philibert odavolt.
– De Ca... Ca... Camille! Maga so... so... sokkal okosabb, ne hagyja, hogy felhúzza ez a
nagy mamlasz, nézze már... Maga fö... fö... fölötte áll ezeknek a dolgoknak, nem?
– Hát nem. Sőt ugyanezen a szinten vagyok, és egyenest a pofámba kapok mindent.
– Jaj, nem, dehogyis! Maguk ketten nem ugyanazokon a vizeken hajóznak! Lá... látta már
az írását? Hallotta már, milyen nagyokat nevet annak a hülye műsorvezetőnek a durva
beszólásain? Látta már, hogy bármi mást is olvasott volna, mint motorkatalógusokat?
Higgye el, körülbelül olyan érett érzelmileg, mint egy kétéves. Szegény, mintha semmit sem
értene. Mindig úgy képzelem, hogy kisgyermek korában bedugták a konyhába, és azóta ki
sem jött onnan. Kérem, nézze felülről a dolgokat... legyen megértőbb, lazább, ahogy maguk
mondják...
– ...
– Tudja, mit mondott nekem az édesanyám, amikor óvatosan megpróbáltam a töredékét
elmesélni annak, amivel a szobatársaim gyötörtek?
– Nem.
– „Tudnod kell, fiam, hogy a békanyál sohasem érhet fel a fehér galambig”. Hát ezt
mondta.
– És ez megvigasztalta?
– Dehogyis! Éppen ellenkezőleg!
– Nahát, látja...
– Igen, de ez nem ugyanaz a helyzet. Maga már nem tizenkét éves. És nem kell meginnia
egy kis vadember vizeletét.
– Erre kényszerítették?
– Sajnos...
– Hát akkor igen, értem, hogy a fehér galamb, hát...
– Ahogy mondja, a fehér galamb sosem repült fel. Egyébként még mindig itt érzem az
ízét – tréfálkozott kényszeredetten, a gégéjére mutatva.
– Na jó... Meglátjuk...

100
– És különben is, az igazság nagyon egyszerű, és maga ugyanúgy tudja, mint én: Franck
féltékeny. Féltékeny, mint egy tigris. Kicsit képzelje magát az ő helyébe. A lakás az övé volt
egyedül, ide-oda járkált, amikor akart, ahogy akart, a leggyakrabban alsógatyában, egy buta
tyúkocskával. Dühönghetett, káromkodhatott, böföghetett kedvére, a kapcsolatunk néhány
gyakorlati témájú beszélgetésre korlátozódott, a mosogató állapotáról vagy a vécépapír
beszerzéséről. Én szinte soha nem mozdultam ki a szobából, és ha koncentrálnom kellett,
beszedtem a bogyóimat. Ő volt itt a király, úgyhogy a végén valószínűleg olyan érzése
támadt, hogy ez az ő lakása. És aztán feltűnt maga, és puff! Nem csak arról van szó, hogy
be kell gombolnia a sliccét, de el kell viselnie a mi cinkos barátságunkat, hallania, ahogy
együtt nevetgélünk, és néha olyan beszélgetésfoszlányokat csíp el, amiből nyilván nem sokat
ért... Ez azért kemény lehet, nem gondolja?
– Nem hiszem, hogy olyan sok helyet foglalnék itt...
– Nem, sőt nagyon is diszkréten viselkedik, de meg kell mondanom, hogy azt hiszem,
maga nagyon imponál neki.
– Hát ez nagyon szép – nyögött fel Camille – hogy én, imponálok? Remélem, viccel.
Soha nem éreztem még, hogy ennyire megvet valaki...
– Nanana... igaz, hogy a srác nem túl művelt, de egyáltalán nem hülye, és maga nem
ugyanabban a súlycsoportban bokszol, mint a kis barátnői... Találkozott már eggyel is,
amióta itt lakik?
– Nem.
– Na látja! Tényleg, ez elég érdekes... Bárhogyan van is, Camille, könyörgök, próbálja
felülről nézni a dolgokat! Tegye meg a kedvemért, Camille!
– De tudja jól, hogy úgysem maradok itt sokáig...
– Én sem. És ő sem, de addig is próbáljunk meg jó szomszédként élni. Enélkül is elég
félelmetes a világ, hát nem? És kü... kü... különben is, mindig dadogni kezdek, amikor ilyen
bu... bu... butaságokat beszél.
Camille felállt, és kikapcsolta a vízforralót.
– Úgy látom, nem sikerült rávennem, hogy megnyugodjék...
– Meg fogom próbálni. De tudja, nem vagyok túl jó az erőjátékokban. Általában hamar
bedobom a törülközőt, nem sokáig keresgélem az érveket...
– Miért?
– Csak.
– Mert így könnyebb?
– Igen.
– Higgye el, ez nem túl jó stratégia. Hosszú távon a vesztét fogja okozni.
– Máris a vesztemet okozta.

– Apropó, stratégia. A jövő héten lesz egy nagyon érdekes előadás Napóleon
hadművészetéről, eljön velem?
– Nem, de gyerünk, hallgatom: beszéljen egy kicsit Napóleonról.
– Ó, az hatalmas téma... Nem óhajt egy citromkarikát?
– Hé, fiú, én nem nyúlok többé a citromhoz! És semmi máshoz sem.
Philibert szeme elkerekedett:
Azt mondtam, Camille: próbálja fölülről nézni a dolgokat!

101
6

A megtalált idő nagyon is pontos elnevezése annak a helynek, ahová megdögleni mennek
az emberek. De nem számít.
Francknak rosszkedve volt. A nagyanyja egy szót sem szólt hozzá, amióta itt lakik, és
Franck már Párizs külvárostól kezdve azon törte a fejét, hogy miről meséljen neki. Az első
alkalommal annyira meg volt döbbenve, hogy jó ideig csak némán bámultak egymásra.
Végül Franck lecövekelt az ablak előtt és hangosan elmesélte, mi történik a parkolóban:
öregeket hoztak, vittek, párok veszekedtek, gyerekek szaladgáltak az autók között, az egyik
kapott egy fülest, egy fiatal lány sírt. Aztán jött egy Porsche roadster, egy Ducati, méghozzá
a vadiúj 5-ös szériából, a mentők meg folyamatosan szirénáztak. Nagyon izgalmas nap volt,
igazán...

Mivel Carminot asszony vállalta magára Paulette költöztetését, Franck az első hétfőn
nagyon vidáman érkezett, fogalma sem volt róla, mi vár rá.
Ott volt először is a környék. Mivel a pénz beszél, kénytelenek voltak állami
nyugdíjasotthont választani, melyet valamikor lóhalálában húzhattak föl a város szélén, egy
Buffalo Grill és egy ipari hulladéklerakó között. Kereskedelmi negyed, ipari negyed,
alvóváros, egy nagy szar. Egy nagy darab szar a semmi közepén. Franck rögtön eltévedt, és
egy órát keringett a hatalmas raktárépületek között, egy nem létező utcanevet keresgélve.
Minden körforgalomnál megállt, és megpróbálta kibetűzni az olvashatatlan térképeket, és
amikor végre célba ért és levette a bukósisakot, majdnem földhöz csapta egy szélroham.
„Na ne, mi ez az őrület? Mióta költöztetik az öregeket egy szélfolyosóba? Mindig úgy
tudtam, hogy a szél megzavarja a fejüket. Ó, a kurva életbe! Mondjátok, hogy nem igaz!
Hogy nem itt van... Irgalom! Mondja valaki, hogy tévedek!”

Odabent dögmeleg volt, és ahogy közeledett Paulette szobájához, a torka egyre jobban
összeszorult; a végére annyira összeszorult, hogy több percre volt szüksége, mire az első
szót ki tudta mondani.
Ezek a ronda, szomorú, lehangoló, nyavalygó, nyögdécselő trottyosok, a klaffogó
papucsukkal, a klaffogó fogsorukkal, a szürcsölésükkel, a hatalmas hasukkal és a csontváz
karjukkal! Az a vénember a csővel az orrában, vagy a másik, aki tök egyedül vinnyog a
sarokban, vagy az öregasszony, aki összekuporodva ül a tolószékben, mintha most tért
volna magához egy merevgörcs rohamból... Még a harisnyája és a pelenkája is kilátszott.

És ez a meleg, a francba! Miért nem nyitnak soha ablakot? Hogy gyorsabban


kinyuvasszák őket?

A következő alkalommal egészen a 87-es szobáig nem vette le a bukósisakot, hogy ne


lássa ezt az egészet, de egy ápolónő elcsípte, és ráparancsolt, azonnal vegye le, mert
megrémíti a lakókat.

A nagymamája egyáltalán nem szólt hozzá, de mereven a szemébe bámult, hogy el


kelljen viselnie a tekintetét, és hogy szégyellje magát: „Na? Büszke vagy magadra, kisfiam?

102
Válaszolj! Büszke vagy?” Ezt hajtogatta némán egészen addig, amíg Franck félre nem húzta
a függönyt, és nem kezdte a motorját keresni a tekintetével.

Franck túl ideges volt, nem tudott elaludni. Ezután is odahúzta a fotelt Paulette ágyához,
megpróbált szavakat, mondatokat váltani vele, történeteket mesélt, hülyéskedett, de végül
feladta, és bekapcsolta a tévét, de nem a tévét nézte, hanem a mögötte lógó faliórát, és
számolta a perceket: még két óra, és lelépek, még egy óra, és lelépek, még húsz perc...

Most kivételesen vasárnap jött látogatóba, mert Potelainnek nem volt rá szüksége.
Forgószélként száguldott át a hallon, és csak megvonta a vállát, amikor az előtér harsány
díszítését és a hegyes sipkát viselő szegény kis öregeket megpillantotta.
– Mi van itt, talán jelmezbál? – kérdezte egy fehér köpenyes hölgytől, aki vele együtt
szállt be a liftbe.
– Egy kis karácsonyi műsort próbálunk. Maga Lestafier asszony unokája, ugye?
– Igen.
– A maga nagymamája nem igazán együttműködő...
– Igazán?
– Egyáltalán nem. És akkor még finom voltam. Makacs, mint az öszvér.
– Azt hittem, hogy csak velem ilyen. Azt hittem, hogy önökkel valamivel... kedvesebb.
– Ó, velünk elbűvölő. Egy gyöngyszem. Ennél kedvesebb nem is lehetne. De a
többiekkel nem jön ki. Nem is akar találkozni velük, és inkább nem eszik, csak ne kelljen
lemennie a közös étkezőbe.
– És akkor? Nem is eszik?
– Hát, lassan már lemondunk róla. Inkább a szobájában marad.

Mivel Paulette csak másnapra várta, nagyon meglepődött, amikor megpillantotta, és


hirtelenjében nem sikerült magára öltenie a sértett idős hölgy álarcát. Most az egyszer nem
az ágyában ült, roskatagon, ám karómereven, hanem egy fotelben az ablak előtt, és
varrogatott valamit.
– Nagymama!
A csudába, fel akarta ölteni sértett ábrázatát, de akarata ellenére rámosolygott Franckra.
– A tájat nézed?
Paulette majdnem kibökte az igazságot: „Talán viccelsz velem? Milyen tájat? Nem.
Téged leslek. Azzal töltöm a napjaimat, hogy téged várlak... Még akkor is, amikor tudom,
hogy nem jössz, itt ülök. Mindig itt ülök... Tudod, már messziről felismerem a motorod
hangját. Megvárom, amíg leveszed a bukósisakot, és rohanok az ágyba, hogy bemutassam
neked a műsort.” De észbekapott, és csak mordult egyet.

Franck leroskadt, és nekidőlt a fűtőtestnek.


– Jól vagy?
– Hmmm...
– Mit csinálsz?
– Duzzogsz?
– ...

103
Egy ideig egymásra meredtek, majd Franck megvakarta a fejét, behunyta a szemét,
felsóhajtott, kicsit arrébb ült, hogy szembe kerüljön Paulette-tel, és monoton hangon
megszólalt:
– Hallgass ide, Paulette Lestafier, és jól figyelj! Egyedül éltél egy házacskában, amit
imádtál, és amit én is imádtam. Hajnalban keltél, elkészítetted a Nescafédat, és miközben
ittad, a felhők színét fürkészted, hogy megtudd, milyen idő lesz aznap. Utána megetetted a
kis népedet, ugye? A macskádat, a szomszédok macskáit, a vörösbegyeidet, a cinkéidet, és a
teremtés összes verebét. Azután fogtad a metszőollót, és elvégezted a virágok reggeli
toalettjét, előbb, mint a sajátodét. Felöltöztél, aztán a postás vagy a hentes jöttét lested. A
kövér Michelét, a csalóét, aki mindig egy 30 dekás bifszteket adott neked, pedig csak 10
dekásat kértél tőle, ő pedig pontosan tudta, hogy nincs már fogad... Ó! De nem szóltál egy
szót se. Túlságosan féltél, hogy jövő kedden már nem dudál be hozzád... A maradék húst
belefőzted a zöldséglevesbe, hogy jobb íze legyen. Tizenegy körül fogtad a kosaradat, és
elmentél az öreg Grivaud kávéházába az újságodért és a kilós kenyeredért. Már jó ideje nem
ettél belőle, de mégis megvetted... Csak úgy megszokásból... A madaraknak... Gyakran
összefutottál valamelyik öreg barátnőddel, aki már elolvasta a halálozási rovatot, és
sóhajtozva beszéltetek a halottaitokról. Utána elújságoltad, mi van velem. Akkor is, ha
éppen fogalmad sem volt róla... Ezeknek az embereknek a szemében már olyan híres
voltam, mint Bocuse, nem igaz? Majdnem húsz éve éltél egyedül, de még mindig tiszta
abroszt tettél, és szépen megterítetted: talpas pohár, és virágok a vázában. Ha jól
emlékszem, tavasszal kökörcsin, nyáron őszirózsa, télen pedig vettél egy csokrot a piacon,
és minden étkezéskor elmondtad, hogy milyen csúnya, és hogy túl sokat fizettél érte.
Délután szundikáltál egy kicsit, és a kandúrod méltóztatott néhány percig szundikálni az
öledben. Utána befejezted, amit reggel a virágoskertben vagy a veteményben elkezdtél. Ó, a
veteményes... Már nem sok mindent csináltál benne, de mégis, táplált téged, és jó érzés volt,
hogy Yvonne bezzeg a szupermarketben veszi a répát. A te szemedben ez szégyenletes
dolog volt... Az esték már hosszabbnak tűntek, ugye? Reménykedtél, hogy felhívlak, de én
nem hívtalak, ezért bekapcsoltad a tévét, és vártad, hogy a sok hülyeség elkábítson. Az
adásvégi reklámokra felriadtál. Szorosan beburkoltad magad a kendőbe, körbejártad a
házat, és becsuktad az ablaktáblákat. Az a hang, a félhomályban nyikorgó ablaktáblák
hangja még mindig a füledben van, tudom, mert én is így vagyok vele. A város, ahol most
lakom, annyira fárasztó, hogy szinte semmit nem hallani, de ha hegyezem a fülem, bármikor
meghallom ezeket a hangokat, a spaletták és a fészerajtó nyikorgását... Igaz, hogy nem
hívtalak, de tudod, gondoltam rád. És amikor meglátogattalak, nem volt szükségem arra,
hogy meghallgassam Szent Yvonne jelentését, aki rögtön félrevont, és a karomat szorítva
tudatta velem, hogy szarul állnak a dolgok... nem mertem erről beszélni veled, de nagyon jól
láttam, hogy a virágoskertedet felveri a gaz, és a veteményes ágyasai sem egyenesek. Azt is
láttam, hogy már nem öltözöl olyan szépen, hogy igazán furcsa már a hajad színe, és hogy
fordítva vetted fel a szoknyád. Azt is észrevettem, hogy a piszkos és szuper ronda
pulóverek, amelyeket nekem kötöttél, tele vannak lyukakkal, hogy a két harisnyád nem illik
össze, és hogy mindennek nekimész... Igen, ne nézz rám így, nagymama! Igenis, láttam a
hatalmas kék foltjaidat is, hiába takartad el őket a kardigánoddal. Sokkal hamarabb
beszélnem kellett volna a fejeddel... Rá kellett volna vennem téged, hogy elmenj orvoshoz,
és lehordani téged, hogy miért vesződsz még mindig az öreg ásóval, amit már alig tudsz
felemelni, meg kellett volna kérnem Yvonne-t, hogy vigyázzon rád, hogy zsaruskodjon, és
küldje el nekem a vizsgálatok eredményeit... De nem, azzal nyugtattam magam, hogy jobb,

104
ha békén hagylak, és hogy amikor már nem megy tovább, legalább nem lesz mit bánnod, és
nekem sem...
Legalább jól éltél. Boldogan. Kényelmesen. Egészen a végéig.

És most eljött ez a nap. Itt vagyunk... és neked kell megoldanod a dolgot, öreglány. Ne
duzzogj itt nekem, hanem gondolj arra, hogy milyen szerencsés vagy, hogy több mint
nyolcvan éven át egy ilyen szép házban élhettél, és...

Paulette elsírta magát.

– Ráadásul igazságtalan vagy velem. Talán az én hibám, hogy ilyen messze lakom, és
ilyen egyedül vagyok? Talán az én hibám, hogy özvegyen maradtál? Talán én tehetek róla,
hogy nem született más gyereked, aki foglalkozhatna veled, csak az én debil anyám? Talán
én tehetek róla, hogy nincsenek testvéreim, akikkel megosztozhatnánk a látogatási
napokon?
Nem, nem az én hibám. Az egyetlen bűnöm, hogy ennyire rohadt foglalkozást
választottam. Melózok, mint egy hülye, és nem csinálok semmi mást, és tudod, ami a
legrosszabb, nem is csinálhatnék mást, ha akarnám sem. Nem tudom, hogy van-e róla
fogalmad, de hétfő kivételével minden nap dolgozom, hétfőn pedig ide jövök, hozzád. Ne
csinálj úgy, mintha meglepődnél. Már mondtam, hogy vasárnapra különmunkát vállaltam,
hogy kifizethessem a motort, úgyhogy mint látod, nincs egyetlen napom sem, amikor
sokáig alhatok... Minden nap reggel nyolckor kezdek, és soha nem fejezem be a munkát
éjfél előtt... így hát muszáj délután aludnom, hogy tartani tudjam az iramot.
Úgyhogy nézd, ez az életem: egy nagy semmi. Nem csinálok semmit. Nem ismerek
semmit, és ami a legrosszabb, nem is értek semmit. Ebben az egész kuplerájban egyetlen jó
dolog volt, egyetlenegy: a kéró, amit annál a fura alaknál szereztem magamnak, akiről
gyakran beszéltem neked. Tudod, annál a nemesnél. Oké, de most már az is szarrá ment...
Odahozott egy lányt, aki most ott lakik, és aki annyira az agyamra megy, hogy el sem tudod
képzelni. És még csak nem is a csaja! Nem tudom, hogy ez a fickó egyszer is fog-e dugni...
izé, hogy megteszi-e az első lépést. Nem, ez csak egy szegény lány, akit a szárnyai alá vett,
és ettől most olyan nyomasztó lett a lakásban a hangulat, hogy más helyet kell keresnem.
Oké, de még ez sem olyan nagy baj, már annyiszor költöztem életemben, hogy fogalmam
sincs, hányszor... De mindig megoldom... De tudod, helyetted nem tudom megoldani a
dolgot, érted? Most az egyszer igazán jó főnököm van. Sokszor meséltem már, hogy
állandóan ordibál velünk és a többi, de ez nem számít, korrekt főnök. Nemcsak, hogy nincs
vele zűrzavar, igazán jó. Úgy érzem, hogy mellette sokat fejlődöm, érted? Életemben
először van jó főnököm. Úgyhogy nem hagyhatom ott csak úgy, legalábbis nem július vége
előtt. Mert már beszéltem neki rólad, tudod... Már mondtam neki, hogy vissza akarok jönni
dolgozni, erre a vidékre, hogy közelebb legyek hozzád, és tudom, hogy segíteni fog, de azon
a szinten, ahol már vagyok, nem akarok bármit elfogadni. Ha visszajövök errefelé, vagy
helyettes séf akarok lenni egy szállodában, vagy séf egy hagyományos vendéglőben. Most
már nem akarok inas lenni valahol, eleget csináltam már... úgyhogy türelmesnek kell lenned,
és ne nézz így rám, mert megmondom őszintén: ha nem változik semmi, nem jövök el
többé.
Még egyszer elmondom: egyetlen szabad napom van a héten, és ha ettől a naptól
szörnyű rosszkedvem lesz, akkor nekem annyi... Ráadásul jönnek az ünnepek, és még
többet kell melóznom, mint általában, úgyhogy segítened kéne, a francba!

105
Ja, van még valami. Egy nő azt mondta nekem az előbb, hogy nem akarsz találkozni a
többiekkel, és hidd el, ezt megértem, mert nem túl vonzóak a haverok, de legalább tehetnél
egy minimális erőfeszítést... Előfordulhat, hogy van itt egy másik Paulette is, aki a
szobájában bujkál, és épp olyan elveszett, mint te. Talán ő is szeretne beszélgetni a kertjéről
és a csodálatos unokájáról, de miért várod, hogy megtaláljon, ha itt ülsz a szobádban, és
duzzogsz, mint egy kisgyerek?

Paulette döbbenten bámulta.

– Na, ennyi. Mindent elmondtam, ami a szívemet nyomta, és most már nem tudok
felállni, mert fáj a se... fenekem. Na? Min morfondírozol?
– Ez igazán te vagy, Franck? Tényleg te? Életemben először hallottalak ilyen hosszan
beszélni... De ugye nem vagy beteg?
– Nem, nem vagyok beteg, csak fáradt. Túl sok rajtam a súly, tudod?

Paulette hosszan elnézte az unokáját, azután megrázta a fejét, mintha végre kilépne a
lelki ernyedtségből. Felemelte a holmit, amin dolgozott.
– Ó, ez semmiség. Nadége-nek csinálom, egy édes kicsikének, reggel szokott itt lenni.
Csak kijavítom a pulóverét. Tényleg, befűznéd a cérnát? Nem találom a szemüvegemet.
– Nem akarsz visszaülni az ágyba, hogy beülhessek a fotelba?

Amint beült a fotelba, azonnal elaludt. Az igazak álmát aludta.

Edényzörgés riasztotta fel.

– Mi a csuda ez?
– A vacsora.
– Miért nem mész le?
– Esténként mindig a szobánkba hozzák a vacsorát.
– De hát hány óra van?
– Fél hat.
– Mi ez az őrület? Fél hatkor etetnek meg titeket?
– Igen, vasárnap ez a szokás. Hogy hamarabb hazamehessenek.
– Fúú... Mi ez? De hát ez bűzlik, vagy nem?
– Nem tudom, mi ez, és nem is akarom tudni.
– Mi a franc ez? Talán hal?
– Nem, talán inkább rakott krumpli, nem lehet?
– Ugyan, halszaga van. És mi itt ez a barna izé?
– Kompót.
– Na ne...
– De igen, azt hiszem.
– Biztos vagy benne?
– Ó, mit tudom én...
Itt tartottak a vitában, amikor újra felbukkant az ápolónő.
– Rendben van? Finom? Befejezte már?
De Franck leállította:
– Hé, várjon csak, két perce hozta... Hagyja már, hadd egye meg nyugodtan!

106
A nő ingerülten kiment a szobából.
– Minden nap így megy, de vasárnap még rosszabb. Ilyenkor már nagyon haza akarnak
menni. Nem is lehet rájuk haragudni érte, nem?
Gyorsan lehajtotta a fejét.
– Ó, szegény nagymama... Milyen szar ez az egész! Milyen szar...

Paulette összehajtogatta a szalvétát.


– Franck!
– Igen?
– Ne haragudj rám...
– Nem, én tehetek róla. Semmi sem úgy megy, ahogy szeretném. De nem baj, egy ideje
már kezdem megszokni.
– Most már elvihetem?
– Igen, igen, nyugodtan.
– Kérem, gratuláljon a séfnek, kisasszony, nagyon finom volt! – tette hozzá Franck.

– Na jól van, most már elmegyek.

– Megvárnád, amíg átöltözöm estére?

– Rajta!
– Segíts felkelni.

Franck vízcsobogást hallott a fürdőszobából, és szemérmesen elfordult, amikor a


nagymamája becsusszant az ágyba.
– Oltsd el a lámpát, fiam...
Paulette felgyújtotta a kislámpát.
– Gyere, ülj ide mellém két percre.
– Két percre, mi? Nem a szomszéd sarkon lakom...
– Csak két percre!
Paulette Franck térdére tette a kezét, és feltette neki az utolsó kérdést:
– Mondd csak, az a lány, akiről az előbb meséltél... Aki veletek lakik. Ő milyen?
– Hülye, kényeskedő, sovány, és épp olyan terhelt, mint a másik.
– Nahát?
– Ő...
– Mi van vele?
– Olyan, mint egy értelmiségi. Nem, nem olyan, hanem az. Philibert és ő mindig a
könyveiket bújják, és mint minden értelmiségi, órákig képesek olyasmiről beszélni, amire
mindenki más szarik, de ami még furcsább, ez a lány takarítónő.
– Igazán?
– Éjjel dolgozik.
– Éjjel?
– Igen... Mondtam, nagyon furcsa... És ha látnád, milyen sovány... megszakadna érte a
szíved.
– Nem eszik?
– Fogalmam sincs. Fütyülök rá.
– Hogy hívják?

107
– Camille.
– És hogy néz ki?
– Már elmondtam.
– Például milyen az arca?
– Miért kérdezed?
– Hogy még itt tartsalak egy ideig. Nem, azért mert érdekel.
– Hát nagyon rövid haja van, majdnem kopasz, olyan gesztenyebarna. Azt hiszem, a
szeme kék. Nem is tudom. Mindenesetre világos. És... nem, fütyülök rá, mondtam már!
– És milyen az orra?
– Átlagos...
– ...
– Azt hiszem, kicsit szeplős. És... min mosolyogsz?
– Semmin, hallgatlak.
– Na, megyek, az agyamra mész...

108
7

– Gyűlölöm a decembert. Ezek az ünnepek kikészítenek...


– Tudom, mama. Most mondod negyedszer, amióta itt vagyok.
– Téged nem nyomaszt?
– És amúgy? Voltál moziban mostanában?
– Mi a fenét csináljak a moziban?
– Hazamész Lyonba karácsonyra?
– Muszáj. Tudod, milyen a nagybátyád. Fütyül rá, hogy mi van velem, de ha kihagyom a
pulykáját, abból megint balhé lesz. Eljössz velem az idén?
– Nem.
– Miért nem?
– Dolgozom.
– Fenyőtűket söprögetsz – jegyezte meg Camille anyja gúnyosan.
– Pontosan.
– Fütyülsz rám?
– Nem.
– Hidd el, értelek. Ezekkel a hülyékkel bájologni a karácsonyi fahasáb körül, ez maga a
nyomor, hát nem?
– Túlzol. Igazán nagyon kedvesek.
– Pfff. Engem a kedvesség is nyomaszt...
– Én fizetek – mondta Camille, és fogta a számlát. – Most már mennem kell.

– Mondd csak, levágattad a hajad? – kérdezte az anyja a metró bejárata előtt.


– Kíváncsi voltam, mikor veszed észre...
– Szörnyű. Miért csináltad?

Camille teljes sebességgel száguldott le a mozgólépcsőn. Gyorsan, levegőt!

109
8

Még meg sem látta a lányt, már tudta, hogy ott van. Az illatáról.
Édes, majdnem cukros illat volt, Camille-nak felkavarodott tőle a gyomra. Futólépésben
elindult a szobája felé, amikor meglátta őket a szalonban. Franck a földön heverészett, és
hülyén röhögve a riszáló lányt nézte. Teljesen feltekerte a hangerőt.
– ...stét – vetette oda nekik Camille, amikor elment a szalon mellett.
Mielőtt belépett a szobájába, még hallotta, hogy Franck azt mondja a lánynak:
„Hagyd. Semmi közünk hozzá, mondtam már. Na, gyerünk, mozgasd a csípődet...”

Ez már nem zene volt, hanem zaj. Valami őrült dolog. A falak, a képkeretek, még a
parketta is remegett. Camille várt még néhány pillanatig, azután bement hozzájuk:
– Le kell halkítanunk... Baj lesz a szomszédokkal.
A lány megmerevedett, majd felvihogott.
– Hé, Franck, ő az? Ő az? Hé! Te vagy az a Conchita?
Camille rábámult. Philibert igazat mondott: megrázó volt.
Egy jó adag tömény butaság és közönségesség. Magastalpú cipő, csipkés szegélyű
farmer, fekete melltartó, lyukacsos pulóver, házi melírcsíkok és felpumpált ajkak. Semmi
nem hiányzott a képből.
– Igen, én vagyok. – Majd Franckhoz fordulva: – Halkítsd le egy kicsit, légy szíves...
– Ó! Az agyamra mész! Menj tentikélni a kosaradba!
– Philibert nincs itthon?
– Nem, Napóleonnál van. Gyerünk, azt mondtam, menj aludni.
A lány hangosan felnevetett.
– Hol a budi? Hé, hol van a budi?
– Halkítsd le, vagy hívom a zsarukat.
– Oké, ez az, hívd a zsarukat, és szállj le rólunk. Gyerünk! Húzz innen, de gyorsan!

Nem volt esélye, Camille aznap több órát is eltöltött az anyjával.


De Franck ezt nem tudhatta. Tehát nem volt esélye.

Camille sarkon fordult, bement Franck szobájába, átgázolt a kuplerájon, kinyitotta az


ablakot, kihúzta a konnektorból a hifi torony dugóját, és az egészet kidobta a negyedikről.
Utána visszament a szalonba, és nyugodtan kijelentette:
– Rendben van. Már nem kell kihívnom őket...
Hátat fordított, de még odavetette:
– Hé, csukd be a szád, ribanc, még bele talál repülni egy légy.

Kulcsra zárta az ajtót. Franck verte az ajtót, üvöltött, kiabált, mindenféle bosszúval
fenyegette őt. Eközben Camille nézte magát a tükörben, mosolygott, és érdekes önarcképet
rögzített az agyában – sajnos nem volt abban az állapotban, hogy bármit is lerajzoljon:
túlságosan izzadt a keze...

110
Megvárta, amíg becsukódik a bejárati ajtó, akkor kióvakodott a konyhába, evett egy
falatot, és lefeküdt aludni.

Franck az éjszaka közepén állt bosszút.


Hajnali négy körül Camille vad szeretkezés hangjaira ébredt. Franck hörgött, a lány
nyögött. Franck nyögött, a lány vinnyogott.
Camille fölkelt, és a sötétben azon tűnődött, hogy nem lenne-e jobb azonnal
összeszedni a cuccait és hazamenni.
Nem, mondta magában, nem! Túl nagy örömet szerezne neki. Micsoda hangerő, úristen,
micsoda hangerő! Nyilván rátesznek még egy lapáttal, ez már hihetetlen... Franck
valószínűleg megkérte a csajt, hogy túlozzon egy kicsit. De mi a fene, talán sziréna van
ennek a kurvának a torkában, vagy mi?

Franck győzött.
Camille elhatározta magát.
Nem tudott visszaaludni.

Másnap reggel korán felkelt, és csendben munkához látott. Leszedte az ágyneműt, és


keresett egy nagy táskát, amelyben leviheti az automata mosodába. Összeszedte minden
holmiját, és beletette ugyanabba a kartondobozba, amelyben lehozta őket. Rosszul érezte
magát. Nem az nyomasztotta, hogy vissza kell mennie, oda föl, hanem az, hogy el kell
hagynia ezt a szobát... A por szagát, a fényeket, a tompán súrlódó selyemfüggönyök zaját, a
reccsenéseket, a lámpaernyőket és a homályos tükröt. A különös érzést, hogy az időn
kívülre került... Hogy távol van a világtól... Philibert ősei végre elfogadták őt, és Camille-nak
kedves mulatsága volt más öltözékben, más helyzetekben megrajzolni őket. Az idős márki
például sokkal mulatságosabb lett, mint eredetileg. Vidámabb. Fiatalabb. Camille kihúzta a
konnektorból az elektromos kandallót, és most sajnálta igazán, hogy nincs zsinórbehúzója.
Nem merte végighúzni a folyosón, úgyhogy az ajtaja előtt hagyta.
Utána fogta a rajzfüzetét, főzött egy csésze teát, és beült a fürdőszobába. Megfogadta,
hogy a fürdőszobát elviszi magával. Ez volt a lakás legszebb helyisége.

Fogta Franck összes holmiját, X de Mennen dezodorját (igazi férfiaknak), vacak öreg
fogkeféjét, Bic márkájú eldobható borotváit, érzékeny bőrre való arczseléjét – még ez volt a
legjobb darab – és zsírtól bűzlő ruháit. Az egészet bedobta a fürdőkádba.
Amikor először járt a fürdőszobában, önkéntelenül felkiáltott elragadtatásában. Philibert
elmesélte, hogy a Porcher cég 1894-es modelljét látja. Ez a fürdőszoba a dédnagymamája
szeszélye volt, márpedig a nagymama a Belle Époque legkacérabb párizsi asszonyának
számított. Philibert szerint talán egy kicsit túl kacér is lehetett, legalábbis erről árulkodott a
nagypapa összevont szemöldöke, amikor édesanyjáról és annak ifjúkori kicsapongásairól
mesélt... Tiszta Offenbach történet...

Amikor a dédnagymama beköltözött, a szomszédok gyűlést tartottak, és panaszt akartak


tenni, mert attól féltek, hogy a fürdőszoba átszakítja a plafont, de hamarosan csodálni
kezdték, és lelkendeztek érte. Ez volt a legszebb fürdőszoba az egész épületben, sőt az
egész utcában... És még érintetlen volt; itt ott töredezett, de érintetlen.

Camille leült a szennyestartó kosárra, és lerajzolta a padló mintázatát, a frízeket, az

111
arabeszkeket, a karmos oroszlánlábakon álló porcelánkádat, a megfáradt
krómszerkentyűket, a hatalmas zuhanyrózsát, ami a 14-es háború óta nem köpött már vizet,
a szappantartókat, amelyek terebélyesek voltak, mint egy szenteltvíztartó, és a félig kilazult
törülközőtartókat. Az üres parfümös üvegeket, Schiaparelli Schockingját, Houbigant
Transparent-jét, vagy Molyneux Le Chic-jét, egy La Diaphane márkájú rizsporos dobozt, a bidé
szélén futó kék írisz díszítést és a mosdókagylót, ezt a gondosan kimunkált, kicifrázott,
virágokkal telerajzolt darabot. Olyan szép volt ez a mosdó, hogy Camille mindig
szégyenkezve rakta le megsárgult lapjára ronda neszesszerjét. A hajdani vécékagyló már
kicserélődött, de a víztartály a régi volt, és Camille utoljára azokat a fecskéket rajzolta le,
akik már több mint száz éve ott röpködtek a tartályon.

A füzet majdnem betelt, csak két-három üres lap maradt benne.


Camille-nak nem volt bátorsága átlapozni – jelet látott benne. Vége a füzetnek – vége a
vakációnak.

Kiöblítette a csészét, és amikor kiment a fürdőszobából, nagyon halkan csukta be maga


után az ajtót. Miközben az ágynemű a gépben forgott, elment a Madeleine-nél található
Darty áruházba, és vett egy új hifit Francknak. Nem akart az adósa maradni. Nem volt ideje
megnézni, milyen márkájú volt az övé, ezért rábízta magát az eladóra. Ezt nagyon szerette:
rábízni magát valakire.

Amikor hazament, a lakás üres volt. Legalábbis csendes. Camille-nak nem volt kedve
körülnézni. Letette a Sony dobozát szomszédja ajtaja elé, a tiszta ágyneműt az ágyra rakta,
elköszönt az ősök társaságától, becsukta a spalettákat és áttolta a kandallót a cselédszobába,
de nem találta a kijárat kulcsát. Oké, a dobozt és a vízforralót rátette a kandallóra, és elment
dolgozni.
Ahogy közeledett az este, és a hideg újrakezdte szomorú munkáját, Camille érezte, hogy
kiszárad a szája és megkeményedik a hasa: megint ott voltak a kavicsok. Nagy erőfeszítéssel
meggyőzte magát, hogy nem kell sírnia: egyszerűen csak épp úgy gyűlöli az ünnepeket, mint
az anyja.
Magányosan, csendben dolgozott.

Már nem volt kedve folytatni az utazást. Tudomásul kellett vennie a nyilvánvaló
igazságot: nem képes rá.
Vissza fog menni oda, föl, Louise Leduc hajdani szobácskájába, és leteszi a táskáját.
Végre.

Az ex-malac íróasztalán kis cédulát talált, ettől elfeledkezett gyászos gondolatairól.


Ki maga?– kérdezték a fekete, fegyelmezett betűk.
Camille letette az üvegtisztító spricnit és a rongyokat, beült a hatalmas bőrfotelbe, és
keresett két tiszta lapot.
Az elsőre egy torzonborz, fogatlan boszorkányt rajzolt, aki seprűre támaszkodva
gonoszul mosolygott. Egy üveg vörösbor lógott ki a zsebéből, a címkéjén ez állt: Touclean, a
takarítás hivatásos...stb. Camille odaírta a rajz mellé: ez vagyok én.
A másikra lerajzolt egy 50-es évekbeli bombanőt. Csípő a kézen, csókos ajkak, kecses
lábak, és bögyös mellek a csinos csipkekötényben. A nőci tollseprűt tartott a kezében, és
büszkén kijelentette: De nem... ilyen vagyok...

112
Camille Stabilóval rúzsozta ki a nő száját.

Az ökörködés miatt lekéste az utolsó metrót, és gyalog ment haza. De jó volt ez így is...
Egy újabb jel... Már majdnem leért a víz fenekére, de talán még nem egészen, ugye erről van
szó?
Még egy utolsó erőfeszítés.
Még néhány óra a hidegben, és minden rendben lesz.

Amikor bement a ház kapuján, eszébe jutott, hogy nem adta vissza Philibert-nek a
kulcsokat, és hogy a cselédlépcsőn kell felvinnie cuccait.
És lehet, hogy írnia kellene néhány szót a vendéglátójának.

Elindult a konyha felé, és elkámpicsorodott, amikor meglátta, hogy ég a lámpa. Nyilván


Marquet de la Durbelliére ül ott, a búsképű lovag, aki mindig úgy beszél, mintha forró
krumpli lenne a szájában, és most arra készül, hogy zavaros érveivel visszatartsa őt.
Camille-nak nem volt elég bátorsága végighallgatni a zagyvaságait. De rendben, feltéve, ha
nem hal meg ma éjjel, szüksége lesz a kandallójára.

113
9

Franck az asztal túlsó végén állt, és egy sörösdoboz nyitóját piszkálgatta.


Camille megmarkolta a kilincset, a körmei a tenyerébe mélyedtek.
– Vártalak...
– Igen?
– ...gen...
– Nem akarsz leülni?
– Nem.
Egy percig így maradtak, csendben.
– Nem láttad a cselédlépcső kulcsát? – kérdezte végül Camille.
– A zsebemben van.
Camille felsóhajtott.
– Add ide.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert nem akarom, hogy elmenj. Én fogok elhúzni... Ha elmész, Philibert a haláláig
dühöngeni fog rám. Már ma is, amikor meglátta a dobozodat, majdnem letépte a fejemet, és
azóta ki sem jött a szobájából. Úgyhogy én megyek el. Nem érted teszem, hanem érte. Nem
akarom ezt csinálni vele. Akkor megint olyan lesz, mint azelőtt, és azt nem akarom. Nem
ezt érdemli. Segített rajtam, amikor szarban voltam, és nem szeretnék fájdalmat okozni
neki. Nem akarom látni, hogy szenved, és tekereg, mint egy kukac, amikor valaki kérdez
tőle valamit, nem, ez lehetetlen. Már egy kicsit jobban volt, mielőtt te jöttél, de amióta te itt
vagy, majdnem normális, és azt is tudom, hogy kevesebb dilibogyót szed, úgyhogy... Nem
kell elmenned. Van egy haverom, újévtől nála lakhatok.
Csend.

– Ihatok egy sört?


– Hogyne!
Camille kitöltött egy pohár sört, és leült Franck-kal szemben.
– Rágyújthatok?
– Hogyne! Mondtam már. Tégy úgy, mintha itt sem lennék.
– Nem, az nem megy. Lehetetlen. Amikor te ott vagy egy szobában, a levegő annyira
megtelik elektromossággal és agresszióval, hogy nem tudok természetesen viselkedni, és...
– És mi?
– És én is olyan vagyok, mint te, képzeld: fáradt. Talán nem ugyanabból az okból. Én
kevesebbet dolgozom, de az egész hasonló. Más dolog, de hasonló. A fejem fáradt, érted?
Ráadásul el akarok menni. Nagyon is jól tudom, hogy nem vagyok már képes másokkal
élni, én...
– Te?
– Nem, semmi. Mondtam már: fáradt vagyok. És te nem vagy képes normálisan beszélni
másokkal. Állandóan letolod és terrorizálod az embert. Gondolom, a munkád az oka, talán
a konyhák hangulata hat így rád... Fogalmam sincs. Bár ami azt illeti, teszek rá. De egy
biztos: visszaadom a meghittségeteket.

114
– Nem, én hagylak itt titeket, mondtam már, nincs más választásom... Philou-nak te
többet jelentesz, fontosabb lettél, mint én.
– Ilyen az élet – tette hozzá nevetve.
És most először egymás szemébe néztek.

– Én jobban etettem őt, mint te, az biztos! De nekem gőzöm sincs Marie-Antoinette
fehér parókájáról... Fogalmam sincs róla, és ez lett a vesztem... ja, igaz is: köszönöm a
hifitornyot...
Camille felállt.
– Ugye, ilyesmi volt?
– Biztos...
– Csodálatos – foglalta össze Camille komoran. – Rendben, és a kulcsok?
– Milyen kulcsok?
– Na ne izélj...
– A cuccaid a szobádban vannak, és már meg is ágyaztam.
– És betűrted a lepedőt a matrac alá?
– A francba, te aztán igazán pofátlan vagy!

Camille már majdnem kiment a konyhából, amikor Franck a füzet felé intett az állával:
– Te csináltad ezeket?
– Hol találtad?
– Nyugi! Itt volt, az asztalon... Csak átlapoztam, miközben vártam rád.
Camille visszament a füzetért, de Franck folytatta:
– Ha mondok valami kedveset, nem harapod le a fejemet?
– Mindenesetre tégy egy próbát.
Franck fogta a füzetet, belelapozott, és megvárta, hogy Camille felé forduljon végre:
– Tudod, ez szuper! Állati szép... Állati jól van megrajzolva... Ez... Én mondom... nem
sokat értek hozzá, ugye tudod? Sőt semmit. De majdnem két órája várok rád itt a
konyhában, ahol majd megfagy az ember, és nem éreztem az idő múlását. Egy percre sem
unatkoztam. Elnéztem ezeket... ezeket az arcokat... Az én Philou-mat meg a többi embert...
Milyen jól elkaptad őket, és milyen széppé tetted... És a kéró... Már több mint egy éve élek
itt, és azt hittem, hogy üres, vagyis nem láttam meg semmit... És te... Szóval ez állati, vagy
mi...
– ...
– Most miért sírsz?
– Azt hiszem, az idegeim...
– Akkor beszéljünk másról. Kérsz még sört?
– Köszönöm, nem. Megyek, lefekszem.

Amikor Camille már a fürdőszobában volt, hallotta, hogy Franck megdöngeti Philibert
ajtaját, és beüvölt: „Gyerünk, fiacskám. Minden rendben. Nem repült el a kismadár! Most
már kimehetsz brunzolni!”

Camille eloltotta a lámpát, de még látta, hogy a márki rámosolyog a kegyencei közül.
Azonnal elaludt.

115
10

Az idő megenyhült. Valami vidámság, könnyedség úszott a levegőben. Az emberek fel-


alá szaladgáltak ajándékok után, és Josy B. újrafestette a haját. Csodálatos mahagóni
árnyalata még jobban kiemelte a szemüvegkeretét. Mamadou is meglepte magát egy
csodálatos műfonattal. Az egyik este két emelet között négyesben bepuszilták a pezsgőt,
amit a lányok a fogadáson nyertek, és Mamadou kisebb előadást tartott a hajviseletekről.
– De mennyi időt kell töltened a fodrásznál ahhoz, hogy az egész homlokodat epilálják?
– Ó, nem túl sokat... Talán két-három órát... vannak frizurák, amik sokkal tovább
tartanak, tudod... Például a Sissimnél több, mint négy órán át tartott.
– Több mint négy óra! És mit csinált ilyen hosszú ideig? Jó gyerek?
– Naná, hogy nem jó gyerek. Ugyanazt csinálja, amit mi, hülyéskedik, eszik, és hallgatja a
történeteket, amiket mesélünk... Tudod, mi nagyon sokat mesélünk. Sokkal többet, mint ti.
– És te, Carine? Te mit csinálsz karácsonykor?
– Felszedek két kilót. És te, Camille?
– Én leadok két kilót. Nem, csak vicceltem.
– A családdal leszel?
– Igen... – hazudta Camille.
– Na jó, lányok, ebből nem élünk meg – mondta Super Josy, és az órájára mutatott...

Hogy hívják?– olvasta Camille az irodában.


Lehet, hogy véletlenül, de a feleség és a két gyerek fényképe eltűnt az asztalról. Ejnye,
igencsak kiszámítható a fiú... Camille kidobta a papírt, és bekapcsolta a porszívót.

A lakásban is megenyhült a hangulat. Franck éjszaka nem aludt otthon, és délutánonként


mint a nyíl, úgy száguldott be a szobájába. Ki sem csomagolta az új hifitornyot.

Philibert soha, még a legfinomabban sem érdeklődött afelől, hogy mi a fene történt a
háta mögött azon az estén, amikor az Invalidusoknál járt. Ő a legkisebb változást sem
viselte el. A lelki egyensúlya egy cérnaszálon függött, és Camille csak most fogta fel teljes
súlyában annak a jelentőségét, hogy felment hozzá azon az éjszakán. Mekkora erőszakot
kellett tennie magán! És most eszébe jutott az is, amit Franck mondott a gyógyszerekről.

Philibert bejelentette, hogy karácsonyra elutazik, és csak január közepén jön vissza.
– A kastélyába megy?
– Igen.
– És jó lesz az magának?
– Nagyon boldog vagyok, hogy újra láthatom a húgaimat.
– Hogy hívják őket?
– Anne, Marie, Catherine, Isabelle, Aliénor és Blanche.
– És az öccsét hogy hívják?
– Louis.
– Csupa király és királynő-név.
– Hát igen...

116
– És a maga neve?
– Ó, én... Én vagyok a rút kiskacsa.
– Ne mondjon ilyet, Philibert. Tudja, nem sokat értek ebből az arisztokrácia dologból, és
soha nem voltam fogékony a nemesi előnevekre. Az igazat megvallva, egy hangyányit
mindig nevetségesnek... elavultnak találtam, de egy dolog biztos: maga igazi herceg.
Philibert elpirult.
– Ó, csak egy vidéki jóember vagyok, egy kis vidéki nemes...
– Igen, egy jó ember. Erről beszélek. Mondja csak, elképzelhető, hogy jövőre
összetegeződünk?
– Ó, az én kis szüfrazsettem! Már megint a Forradalom... Én nagyon nehezen tudnám
letegezni magát...
– Én nem. Én nagyon szeretném azt mondani: Philibert, köszönöm, amit értem tettél,
mert lehet, hogy nem tudod, de valamiképpen megmentetted az életemet.

Philibert nem felelt. Lesütötte a szemét.

117
11

Camille korán kelt, hogy kikísérhesse Philibert-t az állomásra. Philibert olyan ideges volt,
hogy Camille kiszedte a kezéből a peronjegyét, és ő lyukasztotta ki helyette. Rendeltek két
forró csokoládét, de Philibert hozzá sem nyúlt a csészéjéhez. Ahogy közeledett az indulás
időpontja, Camille látta, hogy egyre jobban eltorzul az arca. Erősen tikkelt, és újra átalakult
a boltbeli szerencsétlen flótássá, a magas, rettegő, kétbalkezes fickóvá, aki alig merte
kihúzni a kezét a zsebéből, nehogy megkarmolja az arcát, amikor helyretolja a szemüvegét.

Camille a karjára tette a kezét:


– Minden rendben?
– I... i... igen, na... na... nagyon jól vagyok. Fi... fi... figyeli az órát, ugye?
– Csssss... – mondta Camille – Hé... Minden rendben, minden rendben.
Philibert megpróbált válaszolni.
– Ennyire stresszeli, hogy a családjával kell találkoznia?
– N...nem... – felelte Philibert, de közben bólintott.
– Gondoljon a húgaira.
Philibert elmosolyodott.
– Melyik a kedvence?
– A l...legkisebb.
– Blanche?
– Igen.
– Szép?
– Ő... Több is, mint szép. Ő... nagyon kedves hozzám.

Arra képtelenek voltak, hogy megöleljék egymást, de a peronon Philibert megfogta


Camille karját:
– Ugye nagyon fog vigyázni magára?
– Igen...
– Elutazik a családjához?
– Nem.
– Nem? – Philibert elfintorodott.
– Nekem nincs kishúgom, akiért elviselném a többieket.
– Ó...

A vonatablakból még kiszólt:


– És főleg ne hagyja, hogy a mi zseniális kis szakácsunk kihozza a sodrából, rendben?
– Nyugi, nyugi – felelte Camille.
Philibert mondott még valamit, de Camille semmit nem hallott a hangosbeszélőtől.
Biztos, ami biztos, buzgón bólogatott, és a vonat elindult.

Úgy döntött, hogy gyalog megy haza, és öntudatlanul is rossz felé indult. Nem balra, a
Montparnasse Boulevard és az École Militaire irányába, hanem jobbra, és egyszer csak a
Rennes utcán találta magát. Az üzletek, a lámpafüzérek, a lüktető élet miatt történt...

118
Olyan volt, mint egy rovar: vonzotta a fény és a melegvérűek tömege.
Ott akart lenni köztük, olyan akart lenni, mint ők: sietős, gondterhelt, izgatott. Ő is be
akart menni a boltokba, ostobaságokat vásárolni, hogy elkényeztesse azokat, akiket szeret.
Lelassított: de kit is szeret ő tulajdonképpen? Na jól van, állj, mondta magának, miközben
felhajtotta a kabátja gallérját, ne kezdd, légy szíves, ott van Mathilde, Pierre és Philibert, no
meg a lányok a felmosóvödör mellől. Például ebben az ékszerboltban biztos találnál valami
csecsebecsét Mamadounak, úgyis olyan kacér... Camille nagyon hosszú idő óta először
ugyanazt csinálta, amit mindenki ugyanabban a pillanatban: sétált és a tizenharmadik hónapi
fizetését költötte el gondolatban... Nagyon hosszú idő óta először nem gondolt a másnapra.
És ez nem csak afféle szókép volt. Mert éppen a másnapról volt szó. A mostani utáni
napról. Nagyon hosszú idő óta először a következő nap... elképzelhetőnek tűnt. Igen,
éppen erről volt szó: elképzelhetőnek. Volt egy hely, ahol szeretett élni. Egy furcsa,
elképesztő hely, ami ugyanolyan volt, mint az emberek, akik lakták. Megszorította a
kulcsokat a zsebében, és visszagondolt az elmúlt hetekre. Megismerkedett egy
földönkívülivel. Egy nagystílű, más időkből való fickóval, aki ezer mérfölddel a felhők
fölött lebegett, és úgy látszott, hogy ezzel egyáltalán nincs is tisztában. Igaz, ott volt az a
másik, az az ostoba gúnár is. Szent igaz, vele kicsit bonyolultabbak a dolgok. Camille nem
nagyon látta, hogy a motorján és a serpenyőin kívül mi a fene érdekli egyáltalán, de legalább
meghatódott, amikor átlapozta a rajzfüzetét, szóval... meghatódott, mintha megszólított
volna benne valamit. Ez már bonyolultabb volt, igazán lehetne egyszerűbb is: túl szűkszavú
a használati utasítás...
Igen, azért valamicskét előre jutott, gondolta, miközben a bámészkodók között
bandukolt.

Tavaly ugyanilyenkor olyan siralmas állapotban volt, hogy a nevét sem tudta
megmondani a mentős fickónak, aki összeszedte őt, és tavalyelőtt olyan rengeteget
dolgozott, hogy igazából észre sem vette, hogy karácsony van; „a jótevője” pedig gondosan
elfelejtette figyelmeztetni rá, mert félt, hogy kiesik a ritmusból... Szóval akkor talán ki is
mondhatná, nem? Talán kimondhatná azt a néhány szót, ami már nagyon régen nem
szaladt ki a száján: hogy jól van, hogy jól érzi magát, hogy az élet szép. Hú, kimondta.
Gyerünk, nem kell elpirulni, hülye. Ne fordulj meg. Senki nem hallotta, amikor ezeket az
őrült szavakat kimondtad, nyugi.

Camille éhes volt. Bement egy pékségbe, és vett néhány selyemgubó nevű süteményt.
Fantasztikus, könnyű és édes vacakságokat. Hosszasan nyalogatta az ujjait, mielőtt rászánta
magát, hogy bemenjen egy boltba, és vegyen néhány apróságot mindenkinek. Egy parfümöt
Mathilde-nak, csecsebecséket a lányoknak, egy pár kesztyűt Philibert-nek, Pierre-nek pedig
szivarokat. Hát lehetett volna ennél is közhelyesebb? Fantáziátlanabb? Nem. Ezek a világ
leghülyébb karácsonyi ajándékai voltak – egyszóval tökéletes ajándékok.

A Saint-Sulpice tér mellett végzett a körútjával; itt bement egy könyvesboltba.


Könyvesboltban sem volt már nagyon régen. Egyszerűen nem mert efféle helyeken
kódorogni. Nehezen tudta volna megmagyarázni, de valahogy túl nagy fájdalmat okoztak
neki ezek a helyek... ezek... Nem, nem tudta elmagyarázni. A levertséget, a gyávaságot, azt,
hogy fél kockázatot vállalni... Bemenni egy könyvesboltba, elmenni moziba, megnézni egy
kiállítást vagy csak futó pillantást vetni a galériák kirakataira, az olyan volt, mintha

119
kézzelfoghatóan bebizonyítaná a saját középszerűségét, kishitűségét, és emlékeztetné magát
arra, hogy egy kétségbeesett napon bedobta a törülközőt, és hogy azóta sem találja...
Ha belép egy olyan helyre, amely az emberek érzékenységének köszönheti a létezését, be
kell vallania magának, hogy az élete hiábavaló.

Akkor már inkább a szupermarket polcai.

Ki érthetné ezt meg? Senki.


Ez az ő belső küzdelme, a lehető legláthatatlanabb és leggyötrőbb küzdelem. Vajon hány
éjszakányi takarítást, magányt és szarpucolást kell még magára rónia, hogy leszámoljon
vele?

Előbb a képzőművészeti könyvek polcát nézte át, bár kívülről ismerte, mert sokat
nézegette, amikor a hasonló nevű akadémián tanult. Később is sokat álldogált itt, de jóval
dicstelenebb okból... Egyébként nem is lett volna kedve visszamenni az Akadémiára. Túl
korán lett volna. Vagy éppenséggel túl későn. Olyan ez, mint a történet a medence
fenekétől való elrugaszkodásról... Lehet, hogy most olyan életszakaszban van, amikor nem
számíthat a Mesterek segítségére?

Amióta ceruzát tudott venni a kezébe, mindenki azt hajtogatta, hogy tehetséges. Hogy
nagyon tehetséges. Túl tehetséges. Nagyon ígéretes, de talán túl ügyes és kiszámított. Ezek
az őszinte, bár meglehetősen kétértelmű bókok nem vezetettek sehová, és ma is, amikor a
modelljei vérét vámpírként szíva őrült tempóban töltötte meg a vázlatfüzeteit, szívesen
elcserélte volna ezt a két hordó ügyességet egy kis gyermeki ártatlanságra. Egy mágikus
palatáblára. Hogy ne legyen semmi ott fenn. Semmi technika, semmi elismerés, semmi
mesterségbeli tudás, semmi. Hogy mindent a nulláról tudjon kezdeni.
Szóval, nézd csak, ez itt egy toll... Fogd a hüvelykujjad és a mutatóujjad közé... Sőt, nem
is, fogd, ahogy akarod. Különben nem nehéz, ne is törődj vele. A kezed már nem létezik.
Minden máshol történik. Nem, ez így nem jó, még mindig túl szép. Nem azt kértük, hogy
rajzolj valami szépet... Az emberek már nem szép dolgokra vágynak. Arra ott vannak a
gyerekrajzok meg a nagy áruházak selyempapírjai. Tehát húzd föl a kétujjas kesztyűdet, te
kis zseni, te kis üres kagyló, igen, húzd csak föl, ha mondom, és akkor talán sikerül egy
tökéletesen elrontott kört rajzolnod.

Camille tehát a könyvek között kóricált. Elveszettnek érezte magát. Ennyi könyv között
ő már régen elveszítette a fonalat, fogalma sem volt az újdonságokról, és megőrjítették az új
kiadványok piros szalagjai. Elnézegette a borítókat, elolvasta a fülszövegeket, megnézte,
hány évesek a szerzők, és keservesen elfintorodott, amikor látta, hogy van, aki jóval
fiatalabb nála. Ez nem a válogatás legüdvözítőbb formája... A zsebkönyvek polca felé
indult. A rossz papírminőség és az apró betűk miatt máris nagyobb biztonságban érezte
magát. Például itt ez ronda borító, egy kisfiú napszemüvegben, de a könyv eleje rögtön
megragadta a figyelmét:

Ha az életemet egyetlen tényre kellene visszavezetnem, azt mondanám: hétéves voltam, amikor a postás
a fejemre hajtott. Nem volt esemény, amely nagyobb hatással lett volna rám. Zűrzavaros, fájdalmas
létezésem, beteg agyam és Istenbe vetett hitem, gyürkőzésem az örömmel és a bánattal, mindez együtt, ilyen
vagy amolyan módon abból a pillanatból fakadt, amikor egy nyári reggelen a postás dzsipjének bal hátsó

120
kereke odacsapta gyermekfejemet a San Carlos-i apacs rezervátum forró kavicsaira.

Nem, ez nem rossz. Ráadásul a könyv kellemes formájú, jó vastag, belül sűrű sorokkal.
Voltak benne párbeszédek, bemásolt levélrészletek és szép kis alcímek is. Camille tovább
lapozgatott a könyvben, és körülbelül a könyv harmadánál a következőre akadt:

„Gloria – mondta Barry azon a kioktató hangján –, itt a fiad, Edgar. Nagyon régóta várja a
pillanatot, amikor viszontláthat téged.”
Az anyám mindenfelé nézett, csak felém nem. „Van még?” kérdezte Barrytől fuvolázó hangocskáján,
amitől összeszorult a gyomrom.
Barry fölsóhajtott, és kivett egy újabb doboz sört a hűtőből. „Ez az utolsó, majd később veszünk
másikat.” Letette az asztalra az anyám orra elé, majd kicsit megrázta a széke támláját. „Gloria, ez a
fiad – ismételte. – Itt van.”

Megrázni a szék támláját... Lehet, hogy meg kellene próbálnia?

Miután Camille elolvasta a következő részt az utolsó fejezetből, bizakodva csukta be a


könyvet:

Őszintén mondom, hogy nem az én érdemem. Csak járkálok a füzetemmel, és az emberek


kitárulkoznak. Becsöngetek, erre mindent elmondanak az életükről, a kis győzelmeikről, a haragjukról és
a rejtett bánatukról. A füzetemet pedig, amely egyébként csak a látszat miatt van nálam, általában
becsúsztatom a zsebembe, és türelmesen hallgatom őket, míg végre mindent elmondanak, amit el akartak
mondani. Utána már megy minden, mint a karikacsapás. Hazamegyek, leülök a Hermès jubilé elé, és azt
teszem, amit húsz év óta minden nap: legépelem az összes érdekes részletet.

Egy gyermekkorban összezúzott fej, egy anya, aki szarban van, egy zseb mélyére
süllyesztett füzet... Micsoda képzelőerő...

Egy polccal arrébb Camille meglátta Sempé legújabb albumát. Levette a sálat, és a
kabátjával együtt a térde közé szorította, hogy kényelmesebben élvezkedhessen. Lassan
lapozgatott, és mint mindig, most is kipirult az arca. Mindennél jobban szerette a nagy
álmodó eme kis világát, a pontos rajzvonásokat, az arckifejezéseket, a külvárosi kerti lakok
öreg márkinőit, az idős hölgyek esernyőjét és a helyzetek hihetetlen költőiségét. Vajon hogy
csinálta? Hol talált rá minderre? Camille újra látta a templomi gyertyákat, a füstölőket és
kedvenc szentfazeka barokk oltárát. Az asszonyság ezúttal egy templomban ült,
mobiltelefonált, tenyerével tompítva a hangot: „Halló, Marthe? Suzanne vagyok. Itt ülök a
Sainte-Eulalie-de-la-Rédemptionban, nem akarod, hogy neked is kérjek valamit?”
Jaj, de édes!
Egy férfi hátrafordult, és megnézte a magában nevetgélő Camille-t. Nem akármin
nevetett: egy kövér dáma állt a képen, és egy dühödten dolgozó cukrászhoz beszélt. A
pocakos cukrászon magas cukrászsapka volt, és nagyon kiábrándultan nézett. A hölgy azt
mondta: „Robert! Eljárt fölöttünk az idő, újra felépítettem az életem, de tudnod kell, hogy soha nem
felejtettelek el...” És egy sütemény formájú kalap volt rajta, egy krémes sütemény, éppen
olyan, mint az, amelyen a cukrász dolgozott...

121
Nem volt szinte semmi, két-három tollvonás, és mégis... Az ember szinte látta, ahogy a
dáma ábrándos epekedéssel rebegteti a szempilláját, azoknak a nőknek a kegyetlen
nemtörődömségével, akik tudják magukról, hogy ellenállhatatlanok. Kis bois-colombes-i
Ava Gardner, Réjicolorral kifestett kis végzet asszonya...
Ezek a miniatűr arcvonások elmondanak mindent. De hogy csinálta?

Camille visszatette ezt a csodát, és arra gondolt, hogy a világban kétféle ember létezik:
azok, akik értik Sempé rajzait, és azok, akik nem. Bár ez az elmélet együgyűnek és
manicheusnak látszott, Camille úgy gondolta, hogy igencsak találó. Vegyünk egyetlen
példát: ismert egy bizonyos személyt, aki valahányszor átlapozott egy Paris-Matchot és
ráakadt egy Sempé-karikatúrára, azonnal rákezdte: „Igazán nem értem, mi ebben a
mulatságos... Nagyon jó lenne, ha valaki egyszer elmagyarázná nekem, min lehet itt
nevetni” Nincs szerencséje: ez a bizonyos személy az anyja volt. Nem... Nincs szerencséje.

Amikor a pénztár felé indult, a tekintete Vuillard-éval találkozott. És ez valóban igaz:


Vuillard őt nézte. Méghozzá gyöngéden.
Önarckép sétapálcával és szalmakalapban... Camille ismerte a képet, de még soha nem látott
róla ilyen nagy reprodukciót. Egy hatalmas katalógus borítóján tündökölt. Csak nincs
valahol mostanában Vuillard kiállítás? De hol?
– A Grand Palais-ban – adta meg a választ az egyik eladó.
– Igazán?

Ez érdekes egybeesés. Camille az utóbbi néhány hétben megállás nélkül rá gondolt. A


szobája, a foszladozó kárpitok, a vállkendő a kanapén, a hímzett párnák, az egymásba
gabalyodó szőnyegek és a lámpák szűrt fénye... Nem egyszer úgy érezte, hogy egy Vuillard-
kép szobájában lakik... Ugyanaz az érzés: a meleg anyaméh, a selyemgubó – időtlen,
megnyugtató, fojtogató és bénító...
Camille a katalógust lapozgatta, és élesen belenyilallt a csodálat. Olyan szép volt... Olyan
szép... A háttal álló nő, aki éppen kinyitja az ajtót... Rózsaszín pruszlikja, hosszú fekete
ruhája és tökéletes csípőmozdulata... Hogy volt képes Vuillard visszaadni ezt a mozdulatot?
Egy hátulról látható nő elegáns csípőmozdulatát?
Méghozzá úgy, hogy csak egy kis fekete színt használ? Hogy lehetséges ez a csoda?

Minél tisztábbak az alkalmazott elemek, annál tisztább maga a mű. A festészetben kétféle kifejezési
mód létezik, a forma és a szín, és minél tisztábbak a színek, annál tisztább a mű szépsége...
Vuillard naplórészletei színesítették az elemzést.

Alvó húga, Misia Sert tarkója, a dajkák a téren, a kislányruhák mintája, Mallarmé
grafitportréja, az Yvonne Printemps-ról készített ceruzavázlatok, ez a kedves ragadozó-
arcocska, naplója összefirkált lapjai, a barátnője, Lucie Belin mosolya... Hiszen egy mosolyt
egyszerűen lehetetlen megragadni, és neki mégis sikerült. Folyton megzavarjuk az
olvasásban, de a fiatal nő ráérős, lusta mozdulattal már majdnem egy évszázada csak
felemeli a fejét, és gyengéd mosolya mintha azt kérdezné: „Ó, te vagy az?”

Ezt a kis vásznat Camille nem ismerte. Egyébként nem is vászon, hanem karton. A liba...
Ez egyszerűen zseniális... Négy úriember, kettő közülük frakkban és cilinderben, megpróbál
elcsípni egy menekülő libát. Ezek a színek, a durva kontrasztok, a perspektívák

122
összevisszasága... Ó, milyen jól szórakozhatott, amikor ezt a képet festette!

Egy jó órával és egy alapos nyakmerevedéssel később Camille felemelte a fejét, és


megnézte a katalógus árát: ajaj, ötvenkilenc euró. Nem. Ez nem lett volna ésszerű. Talán
majd a jövő hónapban... Saját magának már mást szánt: egy zenét, amelyet a rádióban
hallott valamelyik nap, miközben a konyhát söpörte.
Ősi mozdulatok, kőkorszakbeli seprű és teljesen megrongálódott kockakő; Camille
csendesen zsörtölődött két féldrágakő berakás között, amikor egy szoprán hangtól
egyenként felállt karján az összes szőrszál. Lélegzetét visszafojtva hallgatta a bemondónőt:
Nisi Dominus, Vivaldi, Vespri Solenni per la Festa deli' Assunzione di Maria Vergine...

Oké, eleget ábrándoztunk, csorgattuk a nyálunkat, elég pénzt költöttünk, ideje dolgozni
menni.

Ma este tovább tartott a munka a nagy karácsonyfa miatt, amelyet az irodaház egyik cége
állított. Josy szemrehányóan rázta a fejét a nagy kupleráj láttán, Mamadou pedig jól
megtömte a táskáját mandarinnal és aprósüteménnyel. Mind lekéstek az utolsó metrót, de
ez most nem számított: a Touclean mindnyájuknak kifizette a taxit. Király! Viháncolva
kiválasztottak maguknak egy-egy taxisofőrt, és előre boldog karácsonyt kívántak
egymásnak, mivel csak Camille és Samia iratkozott fel dolgozni december 24-re.

123
12

Másnap, vasárnap délben Camille Kessleréknél ebédelt. Nem lehetett megúszni. Csak
hárman voltak, és vidáman beszélgettek. Nem merültek fel kényes kérdések, nem voltak
kétértelmű válaszok és zavart hallgatások. Igazi karácsonyi fegyverszünet. Ja, nem, amikor
Mathilde aggodalmaskodott, hogy Camille nem fogja átvészelni a telet a cselédszobában,
Camille kénytelen volt lódítani. Nem akarta elárulni, hogy elköltözött. Még nem... Nem árt
az óvatosság. A dühödt kis mopszli még nem költözött ki végleg, úgyhogy bármikor
kitörhet egy újabb pszichodráma...

Camille átvette az ajándékát, a tenyerével a súlyát méregette, majd kijelentette:


– Tudom, mi ez.
– Na ne!
– De igen!
– Gyerünk, akkor halljuk, mi az! – nógatta Pierre.
Az ajándékot barna csomagolópapír borította. Camille kioldotta a szalagot, a csomagot
maga elé tette az asztalra, és elővette töltős ceruzáját.
Pierre úszott a gyönyörűségben. Ó, de jó lenne ezt a makacs öszvért kibillenteni a
nyugalmából!

Amikor befejezte, Pierre felé fordította a rajzot: a zsirardikalap, a vörös szakáll, a


nadrággombra hasonlító, kerek szemek, a sötét felöltő, az ajtókeret és az ezüst fejű
sétapálca – pontosan olyan volt, mintha lemásolta volna a borítót. Beletelt egy kis időbe,
mire Pierre magához tért:
– Hát ezt meg hogy csináltad?
– Tegnap több mint egy órán keresztül ezt bámultam.
– Már megvan neked?
– Nem.
– Hú...
Azután:
– Újrakezted?
– Hát egy kicsit.
– Ilyesfélékkel? – Pierre Édouard Vuillard portréjára mutatott. – Már megint az ilyen
idomított kiskutya dolgok?
– Nem, nem... Már rengeteg füzetet megtöltöttem... Semmiségekkel. Kis apróságokkal.
– Legalább jól szórakozol?
– Igen.
Pierre ugrált örömében.
– Á, tökéletes. Megmutatod?
– Nem.
– És hogy van a mamád? – vágott közbe Mathilde diplomatikusan. – Még mindig a
szakadék szélén?
– Most már inkább a mélyén.
– Ez azt jelenti, hogy minden rendben, ugye?

124
– Tökéletesen rendben – mosolygott Camille.

Az este hátralévő részében a festészetről beszélgettek, nagyon szenvedélyesen. Pierre


elemezte Vuillard munkásságát, rokon vonásokat keresett más festőkkel, párhuzamokat
állított fel, és végtelen kitérőkbe bonyolódott.
Többször is felpattant, hogy a könyvtárában bizonyítékokat keressen éleslátó
megjegyzéseire, és Camille-nak nemsokára a kanapé szélére kellett húzódnia, hogy helyet
adjon Maurice-nak (Denis), Pierre-nek (Bonnard), Félixnek (Valloton) és Henrinak (de
Toulouse-Lautrec).
Pierre csapnivaló kereskedő volt, de műértőnek csodálatos. Természetesen mondott
butaságokat is – és ki nem mond butaságokat, amikor művészetről beszél? –, de jól
mondta. Mathilde ásítozott, és Camille megitta a maradék pezsgőt. Piano ma sano.

Amikor Camille arca már majdnem eltűnt a szivarfüstben, Pierre felajánlotta, hogy
hazaviszi autóval, de Camille nemet mondott. Túl sokat evett, jól fog esni egy hosszú séta.

A lakás üres volt, és ettől valahogy sokkal nagyobbnak látszott. Camille bezárkózott a
szobájába és az éjszaka hátralévő felében ki sem bújt az ajándékából.

Délelőtt aludt néhány órát, és korábban találkozott Samiával, mint általában, mert
Szenteste volt, és az irodák ötkor zártak. Gyorsan és csendben dolgoztak.
Samia hamarabb hazament, Camille ott maradt még egy kicsit, és tréfálkozott az
éjjeliőrrel.
– Kötelező ez a szakáll és a Mikulás sapka?
– Á, dehogy, ez a személyes kezdeményezésem, kizárólag a hangulat miatt!
– És bevált?
– Á, fenéket! Mindenki fütyült rá. Csak a kutyámra volt hatással. Nem ismert meg a
hülye, és morgott rám. Esküszöm neked, voltak már hülye kutyáim, de ez a csúcs!
– Hogy hívják?
– Mátrix.
– Szuka?
– Nem, miért?
– Á, semmi. Na, szia! Boldog karácsonyt, Mátrix – fordult a lába mellett heverésző nagy
dobermannhoz.
– Ne reméld, hogy megérti, mondtam már, hogy nem ért ez semmit.
– Nem, nem – felelte Camille nevetve – nem reméltem...
A fickó Stan és Pan volt egy személyben.

Már majdnem tíz óra volt. Szépen öltözött emberek rohantak az utcákon, ajándékkal
megrakodva. A nőknek igencsak fájhatott a lábuk a lakk körömcipőben, gyerekek cikáztak a
lámpaoszlopok között, a férfiak a menedzserkalkulátorukat böngészték.

Camille derűsen figyelte a nagy nyüzsgést. Öt nem hajtotta semmi. Békésen beállt egy
elegáns élelmiszerbolt előtt a sorba, hogy finom vacsorát vegyen magának. Vagy inkább egy
üveg jó bort. A többit illetően kicsit zavarban volt. Végül egy darab kecskesajtot és két kis
diós cipót kért az eladótól, de azt is főleg azért, hogy legyen mit ennie a bor mellé...

125
Kihúzta a dugót, és az üveget a fűtőtest mellé állította, hogy szobahőmérsékletűre
melegítse a bort. Most jött el az ő ideje. Teleengedte a kádat forró vízzel, fülig belemerült,
és csak egy óra múlva mászott ki belőle. Utána pizsamát vett, vastag zoknit húzott, és
belebújt kedvenc pulóverébe, egy méregdrága kasmírba. Egy régen elmúlt korszak emléke...
Kicsomagolta Franck hifitornyát, beállította a szalonba, tálcára rakta az enni- és innivalót,
minden villanyt leoltott, és elvackolódott a pehelydunna alatt az öreg kanapén.

Áttanulmányozta a Vivaldi CD programfüzetét, a Nisi Dominusi a második CD-n találta


meg. Oké, a Vecsernye Jézus mennybemenetelére nem éppen az alkalomhoz illő mise,
ráadásul nem a hivatalos sorrendben akarta végighallgatni a zsoltárokat, ejnye!

Na igen, de mit számít? Mi a francot számít?


Megnyomta a távirányító gombját és behunyta a szemét: a Paradicsomban érezte magát.
Egyedül van ebben a hatalmas, üres lakásban, egy pohár nektárral a kezében, és az
angyalok énekét hallgatja.
Még az üvegcsillár is táncolt örömében.

Cum dederit dilactis suis somnum.


Ecce, haereditas Domini filii: merces fructus ventris.

Az ötödik és a hatodik szám volt, vagy tizennégyszer meghallgatta.


És a tizennegyedik alkalommal úgy érezte, hogy valami felrobban a mellkasában.

Egyszer, amikor kettesben ültek az autóban, és ő megkérdezte az apját, hogy miért


mindig ugyanazt a zenét hallgatja, apja így felelt: „Az emberi hang a legszebb,
legmegindítóbb hangszer mind közül... A világ legnagyobb hangszervirtuóza sem képes a
töredékét sem előidézni annak a felindulásnak, amelyet egy szép emberi hang vált ki
belőlünk. Ez az ember isteni oldala. Azt hiszem, hogy ez olyasmi, amit csak akkor ért meg
az ember, ha már megöregedett. Legalábbis nekem sok időmbe került, mire megértettem.
De mondd csak, nem akarsz valami mást hallgatni? Talán a Halacskák mamáját?”

Camille már megivott fél üveg bort, és éppen a második lemezt akarta betenni, amikor
kigyulladt a fény.
Szörnyű volt, a szeme elé kapta a kezét, és hirtelen úgy érezte, hogy a zene valahogy
idegenül szól, a hangok szinte sértik a fülét. Egy pillanat alatt a Purgatóriumban találta
magát.

– Á, te itt vagy?
– ...
– Nem mentél haza?
– Hova, föl a hetedikre?
– Nem, a szüleidhez...
– Nem, tudod...
– Ma is melóztál?
– Igen.
– Ó, bocs... Azt hittem, nincs itt senki.
– Nem történt semmi.

126
– Mi ez az izé? Castafiore?
– Nem, egy mise.
– Ó, igazán? Te vallásos vagy?
Feltétlenül be kell mutatnia Franckot az éjjeliőrnek...
Ezek ketten nagyon jól ellennének. Még jobban, mint a kisöregek a Muppet Showban.
– Nem, igazából nem... Kapcsold le, légy szíves.

Franck bocsánatot kért, és kiment, de már semmi nem volt ugyanaz. Megtört a varázs.
Camille kijózanodott, és a kanapé sem hasonlított már felhőre. Próbált koncentrálni,
felvette a füzetet, és megkereste a helyet, ahol tartott:
Deus in itdiutorium meum intende
Isten, siess a segítségemre!
Igen, isten, siess, kérlek!

Az a szörnyű alak kereshetett valamit a konyhában, mert a konyhaszekrény fiókjait


rángatta, és hangosan szitkozódott:
– Mondd csak, nem láttad a két sárga Tupperwarét?
Ó, balsors!
– A nagyokat?
– Aha.
– Nem, nem nyúltam hozzájuk.
– Jaj, ne izélj... Soha nem talál meg semmit az ember ebben a kócerájban. Mi a francot
csináltok az edényekkel? Megeszitek, vagy mi?
Camille sóhajtva benyomta a Pause gombot.
– Feltehetek egy tapintatlan kérdést? Miért keresel egy sárga Tupperwarét karácsony
éjszakáján, két órakor?
– Csak. Szükségem van rá.
Oké, ennek annyi. Camille felállt és kikapcsolta a zenét.
– Ez az én hifi tornyom?
– Igen... Vettem a bátorságot, és...
– A francba, ez komoly darab! Te aztán kiköltekeztél a kedvemért!
– Igen, kiköltekeztem a kedvedért.
Franck nagy szemeket meresztett:
– Miért ismétled, amit mondok?
– Csak úgy. Boldog karácsonyt, Franck. Na gyere, keressük meg azt a dobozt. Nézd
csak, ott van a mikrohullámún.

Camille visszaült a kanapéra, Franck kirámolta a hűtőt. Utána szó nélkül átment a
szobán, és bement a fürdőszobába zuhanyozni. Camille a pohár mögé bújt: valószínűleg
elhasználta az összes meleg vizet.
– A francba, ki használta el az összes melegvizet, a kurva életbe?

Franck fél óra múlva került elő, farmerban és félmeztelenül.


Nagy hanyagul várt még egy pillanatot, csak utána bújt bele a pulóverébe. Camille
elmosolyodott: ez a fiú aztán szívlapáttal adagolja a csáberőt!
– Megengeded? – kérdezte Franck a szőnyegre mutatva.
– Érezd magad otthon.

127
– Nem hiszek a szememnek: te eszel?
– Sajtot és szőlőt...
– És előtte?
– Semmit.
Franck megcsóválta a fejét.
– De tudod, Franck, ez nagyon jó sajt. És nagyon jó szőlő. És nagyon jó bor. Ja, tényleg,
kérsz?
– Nem, nem. Köszönöm.
Hú, gondolta Camille, meg is szakadt volna a szíve, ha meg kell vele osztania a Mouton-
Rothschildját.

– Jól vagy?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy jól vagy-e.
– Hát... igen. És te?
– Fáradt vagyok.
– Holnap is dolgozol?
– Nem.
– Akkor jó, pihenhetsz egy kicsit.
– Nem.
Állati jó kis beszélgetés.

Franck odalépett a dohányzóasztalhoz, félretolt egy CD-tartót, és elővette a


cigarettasodróját.
– Csináljak egyet neked is?
– Nem, köszönöm.
– Hú, te tényleg komoly vagy.
– Én mást választottam – mondta Camille a pohárra mutatva.
– Nincs igazad.
– Miért, az alkohol rosszabb, mint a drog?
– ...gen. Hihetsz nekem, mert elég részegest láttam az életemben, tudod... Ráadásul ez
nem is drog... Egy kis édesség, mint az M&M's, csak felnőtteknek...
– Ha te mondod...
– Nem akarod kipróbálni?
– Nem, ismerem magam... Biztos, hogy megszeretném!
– És akkor mi van?
– Semmi. Csak annyi, hogy van egy kis feszültségproblémám. Nem tudom, hogy is
mondjam... Néha úgy érzem, hogy hiányzik belőlem egy kapcsoló. Tudod, egy olyan izé,
amivel szabályozni lehet a mennyiséget. Mindig túl messzire megyek az egyik vagy a másik
irányba. Soha nem találom el az egyensúlyt, és minden irányban túl messzire megyek.
Saját maga is meglepődött. Vajon miért adta ki magát? Lehet, hogy berúgott egy kicsit?
– Amikor iszom, túl sokat iszom, amikor dohányzom, halálra dohányzom magam,
amikor szeretek, elveszítem az eszem, és belehalok, ha dolgozom... Semmit sem tudok
normálisan, nyugodtan csinálni...
– És amikor gyűlölsz?
– Azt nem tudom.
– Én azt hittem, engem gyűlölsz, vagy nem?

128
Camille elmosolyodott.
– Nem, még nem. Majd meglátod, ha bekövetkezik. Majd meglátod a különbséget.
– Rendben. Na és vége a misédnek?
– Igen.
– Akkor hallgassunk valami mást?
– Hát, nem vagyok biztos benne, hogy ugyanazokat a dolgokat szeretjük...
– Mégiscsak van bennünk valami közös... Várj csak, hadd gondolkodjam. Biztos találunk
egy énekest, akit te is szeretsz.
– Gyerünk, találj!

Franck most a joint készítésére koncentrált. Amikor elkészült vele, bement a szobájába,
visszajött, és lekuporodott a hifitorony elé.

– Ki ez?
– Egy szívtipró.
– Richard Cocciante?
– Dehogy...
– Julio Iglésias? Luis Mariano? Frédéric Francois?
– Nem.
– Herbert Léonard?
– Figyelj...
– Tudom már! Roch Voisine!

I gues I'll have to say... This album is dedicated to you...

– Na neee...
– Deee...
– Marvin?
– Figyelj – mondta Franck, és széttárta a karját –, mondtam, hogy nagy szívtipró!
– Imádom!
– Tudom.
– Ennyire kiszámíthatóak vagyunk?
– Nem, sajnos nem vagytok ennyire kiszámíthatóak, de Marvinnal mindig ez van. Még
egy csajjal sem találkoztam, aki ne lett volna oda érte.
– Eggyel sem?
– Eggyel sem! Ja nem, egy volt! De nem emlékszem, ki. Nem számított... Vagy nem
jutottunk el vele idáig.
– Sok lányt ismertél?
– Mit értesz az alatt, hogy „ismerni”?
– Most meg miért veszed ki?
– Mert eltévesztettem, nem ezt akartam feltenni.
– De igen, hagyd benne! Ez a kedvencem! Te a Sexual Healinget akartad, mi? Nem, ti
vagytok kiszámíthatóak! Legalább tudod, hogyan született ez az album?
– Melyik?
– Hát a Here my dear.
– Nem, ezt nem gyakran hallgatom.
– Akarod, hogy elmeséljem?

129
– Várj. Kinyújtózom. Dobj ide egy párnát.
Meggyújtott egy jointot, és a könyökére támaszkodva elhevert, mint a rómaiak.
– Hallgatlak.
– Szóval... Én nem vagyok Philibert, úgyhogy csak nagy vonalakban mesélem el. Szóval
a Here my dear körülbelül azt jelenti: Itt vagyok, kedvesem.
Marvin első nagy szerelmét Anna Gordynak hívták. Azt mondják, hogy az első szerelem
mindig az utolsó is egyben, nem tudom, hogy ez igaz-e, de az biztos, hogy Marvin nem lett
volna az, aki, ha nem találkozik Annával. A nő a Motown egyik nagykutyájának, talán az
alapítójának, Berry Gordynak a lánya volt. Az elithez tartozott, Marvin pedig vad volt, mint
egy csikó, és áradt belőle a tehetség. Húsz éves volt, Anna pedig majdnem negyven, amikor
találkoztak. Oké, villámcsapás, szenvedély, szerelem, eljegyzés és a többi... Anna indította el
Marvint, ő tette sínre, ő segítette, sarkallta, bátorította stb. Ő volt a Pygmalionja...
– A kicsodája?
– Olyan guru, tanítómester, indítómotor... Sokat kínlódtak, hogy gyerekük legyen, és
végül örökbe fogadtak egyet. Telik-múlik az idő, már 77-ben vagyunk, és a házasságuk
romokban hever. Marvin robbant, mint a bomba, sztár lett, szinte isten... és a válásuk, mint
minden válás, mocskosra sikerült. El tudod képzelni, igencsak mesés összegekért folyt a
harc. Röviden: dúlt a háború, és Marvin ügyvédje, hogy mindenkit megnyugtasson és
rendezze a számlájukat, azt tanácsolta Marvinnak, hogy a következő album nyereségét adják
a volt feleségnek. Az ügyvéd győzött, és Marvin a kezét dörzsölte: kitervelte, hogy
összecsap valami szart, hogy hamar megszabaduljon ettől a kényszermunkától. Igen,
csakhogy képtelen volt rá. Nem lehet így kiárusítani egy szerelmi történetet. Vagyis... Van
aki képes rá, de ő nem volt képes. Pedig sokat gondolkodott rajta, és sokszor elmondta
magának, hogy ez a legjobb alkalom. Bezárkózott tehát, és megalkotta ezt a kis csodát,
amely elmeséli az egész történetüket: a találkozásukat, a szerelmüket, az első megbicsaklást,
a gyereküket, a féltékenységet, a gyűlöletet, a haragot... hallod? Anger, amikor minden
elromlik? Utána a megnyugvást és az új szerelem kezdetét... Nagyon szép ajándék, nem
gondolod? Egészen mélyre nyúlt érte, saját maga legmélyére, egy albumért, amin egy
petákot sem keresett...
– És tetszett neki?
– Kinek, Annának?
– Igen.
– Nem, gyűlölte. Őrjöngött, és még sokáig azzal vádolta Marvint, hogy kitálalta a
legbensőbb titkaikat a világ elé. Hallgasd: This is Anna’s song... Ugye, milyen szép? Ugye
elismered, hogy nem a bosszú süt belőle? Hogy még mindig szerelem van benne...
– Igen...
– Mire gondolsz?
– Te hiszel benne?
– Miben?
– Hogy az első szerelem mindig az utolsó is?
– Nem tudom. Remélem, nem.
Egy szó nélkül hallgatták végig a lemezt.

– Na jó, gyerünk aludni. A francba, már majdnem négy óra! Jó friss leszek reggel!
Felállt.
– A családodhoz mész?
– Ami maradt belőle. Igen.

130
– Nem maradt belőle sok?
– Kábé ennyi. – Franck egy centire szétnyitotta a mutató- és a hüvelykujját a szeme előtt.
– És te?
– Ennyi. – Camille a feje fölé emelte a tenyerét.
– Oké. Isten hozott a klubban. Gyerünk. Jó éjszakát.
– Itt alszol?
– Baj?
– Nem, nem, csak úgy kérdeztem.

Franck visszafordult.
– Velem alszol?
– Hogy mondod?
– Nem, nem, csak úgy kérdeztem.
Elröhögte magát.

131
13

Amikor Camille tizenegy körül felkelt, Franck már nem volt ott. Camille főzött egy nagy
kanna teát, és visszabújt az ágyba.

Ha egyetlen tényre kellene visszavezetnem az életemet, akkor azt mondanám: hétéves voltam, amikor a
postás a fejemre hajtott...

Csak késő délután szakadt el a könyvtől. Felöltözött és lement cigarettáért. Ünnepnapon


ez nagy szívásnak ígérkezett, de nem számított, inkább csak ürügyet keresett, hogy hagyja
kicsit levegőzni a történetet, és újult örömmel térhessen vissza frissen szerzett barátjához.
A VII. kerület nagy sugárútjain senki sem járt. Hosszan kellett gyalogolnia, mire nyitva
tartó kávéházra talált, de akkor már felhívta a nagybátyját. Végighallgatta az anyja sirámait
(túl sokat ettem, stb.), és a hangzavarból elértek hozzá a nyüzsgő család távoli jókívánságai
is.

Már sok karácsonyfa hevert a járdán...

Egy ideig elnézte a gördeszkás akrobatákat a Trocadérónál, és sajnálta, hogy otthon


hagyta a füzetét. A kicsit nehézkes és unalmas ugrásaiknál sokkal jobban szerette a zseniális
kis eszközeiket: a rozoga trambulinokat, a foszforeszkáló kúpokat, a sorba rakott üres
üvegeket, a lefelé fordított raklapokat és a többi fantasztikus eszközt, amelyek segítségével
betörhették a pofájukat.

Philibert jutott az eszébe. Vajon mit csinál most?

Hamarosan lement a nap, és lecsapott rá a hideg. Rendelt egy szendvicset az egyik


Trocadéro tér melletti drága sörözőben, és a papírterítőre lerajzolta a negyed aranyifjait,
akik a drága jó édesanyjuk csekkjeit hasonlítgatták össze elragadó, Barbi módra kinyalt
lányok derekát ölelve.
Elolvasott még pár oldalt a könyvéből, és reszketve visszament a Szajna túlsó partjára.
Majd beledöglött a magányba.

Beledöglöm a magányba, hajtogatta halkan, beledöglöm a magányba.

Menjen el talán moziba? Pfff. És kivel beszéljen utána a filmről? Mire jók az érzelmek,
ha egyedül van az ember? Egész testével lökte be az ajtót, és nagyon elkeseredett, hogy
üresen találta a lakást.
Rendet tett, átöltözött, majd fogta a könyvét, és olvasni kezdett. Nincs olyan bánat,
amelyet egy könyv ne tudna orvosolni, mondta Montaigne, és Montaigne-nek mindig igaza
van.
Amikor meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, úgy tett, mint akit nem érdekel az egész,
felült a kanapén, és maga alá húzta a lábát.

132
Franck egy lánnyal jött. Egy kevésbé attraktív lánnyal.

Gyorsan átmentek a folyosón, és bezárkóztak Franck szobájába.


Camille újra feltette a zenét, hogy ne hallja a szeretkezést. Hm.
A fejébe ment a vér. A vér. Így mondják, nem? Végül fogta a könyvét, és átvándorolt a
konyhába, a lakás másik végébe.

Valamivel később véletlenül hallotta, mit beszélnek az ajtóban.


– Na mi van, nem jössz velem? – csodálkozott a lány.
– Nem, hulla vagyok, nincs kedvem elmenni.
– Figyelj, nem hiszem el. Az egész családomat leráztam, hogy veled lehessek.
Megígérted, hogy elmegyünk vacsorázni valahová.
– Hulla vagyok, mondtam már.
– Legalább igyunk valamit.
– Szomjas vagy? Akarsz egy sört?
– Nem itt.
– Ó, de ma minden zárva van. Meg aztán holnap melózok is.
– Hát ezt nem hiszem el. Ugye azt akarod, hogy húzzak el gyorsan?
– Na... – mondta most Franck valamivel gyöngédebben –, ugye nem csinálsz jelenetet?
Gyere el holnap este az étterembe.
– Mikor?
– Éjfél felé...
– Éjfél felé... Mindegy... Na jó, szia...
– Most haragszol?
– Szia.

Franck meglepődött, amikor a konyhában meglátta a dunyhába burkolódzó Camille-t.


– Hé, te itt voltál?
Camille ránézett, de nem felelt.
– Miért nézel így rám?
– Tessék?
– Mint egy darab szarra.
– Nem nézek úgy rád!
– De, látom én! – idegeskedett Franck – Van valami probléma? Böki valami a csőrödet?
– Hé, nyugi! Hagyj békén. Nem mondtam semmit. Fütyölök az életedre. Azt csinálsz,
amit akarsz. Nem vagyok az anyád!
– Oké. Ezt már jobban szeretem.

– Milyen kaja van itthon? – Franck bekémlelt hűtőbe. – Persze semmi. Itt soha nincs
semmi. Mit esztek ti Philibert-rel? Talán a könyveiteket? Vagy a döglött legyeket?
Camille felsóhajtott, összehúzta magán a vastag sálat.
– Na mi van, elhúzol? Te talán ettél?
– Igen.
– Tényleg, igaz is, híztál egy kicsit.
Camille visszafordult:
– Figyelj csak, én nem ítélem meg a te életedet, te se ítéld meg az enyémet, jó? Tényleg,
nem úgy volt, hogy az ünnepek után elköltözöl egy haverodhoz? Ugye elmész? Akkor már

133
csak egy hetet kell kibírnunk. Valahogy csak sikerül megoldanunk. Az lesz a legegyszerűbb,
ha nem szólsz többé hozzám.

Kis idő múlva Franck bekopogott Camille-hoz.


– Igen!
Franck egy csomagot dobott az ágyára.
– Mi ez?
A fiú kiment.

Puha, négyszögletes csomag volt. A szörnyű csomagolópapírt láthatólag többször


felhasználták már, és furcsa szagot árasztott. Dohszagot és iskolai menzaszagot.
Camille nagyon óvatosan kibontotta, és először azt hitte, hogy felmosórongy van benne.
A szomszéd szépfiú gyanús ajándéka. De nem, egy sál volt, nagyon hosszú, nagyon lazán és
elég rosszul kötött sál: egy lyuk, egy szál, két csomó, egy lyuk, egy szál, stb. Lehet, hogy
frissen kötötte valaki? A színek... izé, elég sajátságosan követték egymást.

Egy mentegetődző levélkét is talált a sál mellett. Reszkető, század eleji tanítónős
rondírás, sápadtkék tinta:

Kisasszony,

Franck nem tudta megmondani, milyen színű a szeme, úgyhogy mindenféle színt belekötöttem. Boldog
Karácsonyt kívánok!
Paulette Lestafier

Camille beharapta az ajkát. Kesslerék könyvén kívül, márpedig az nem igazán számított,
mert valami olyasmit akart sugallni, hogy „mások bezzeg létrehozzák az életművüket”, ez
volt az egyetlen ajándéka.
Ó, milyen csúnya... Ó, milyen gyönyörű...
Camille felállt az ágyra, nyakába kanyarította a sálat, mint egy boát, és megmutatta a
márkinak.

Vajon ki ez a Paulette? Franck édesanyja?

Camille az éjszaka közepén fejezte be a könyvet. Oké. Ez a karácsony is elmúlt.

134
14

Újra a régi nóta: alvás, metró, meló. Franck nem szólt többé hozzá, és Camille elkerülte,
amennyire tudta. Éjszakánként Franck általában nem volt otthon.

Camille néha-néha kimozdult. Megnézte Boticellit a Luxembourgban. Zao Wou-Kit a


Jeu de paume-ban, de akkor már elszörnyedt, amikor meglátta a Vuillard előtt húzódó sort.
És ráadásul szemben Gaugin kiállítás volt! Micsoda dilemma! Vuillard is jó, de Gaugin!
Igazi óriás! Camille ott állt, mint Buridan, foglyul ejtve Pont-Aven, a Márkinők és a
Vintimille tér között... Szörnyű volt!

Végül lerajzolta a sorban álló embereket, a Grand Palais tetejét és a Petit Palais lépcsőjét.
Egy japán nő odament hozzá, és könyörgött, hogy vegyen neki egy táskát Vuittonnál.
Mindenáron oda akart neki adni négy ötszáz euróst, és úgy reszketett, mintha élet-halál
kérdésről lenne szó. Camille széttárta a karját:
„Look... Look at mee... I am too dirty...” A nő végignézett a cipőjén, túl bő farmerján, vastag
kamionos pulóverén, abszurd sálján és a katonai sapkán, amit Philibert-től kapott kölcsön.
„They won’t let me go in the shop...” A japán lány elfintorodott, elrakta a pénzt, és tíz méterrel
arrébb ment oda valakihez.

Camille váratlanul ráfordult a Montaigne sugárútra. Hogy lássa.


Az őrök igazán lenyűgözőek... Camille gyűlölte ezt a negyedet, ahol a sok pénz azt
nyújtotta, ami a legkevésbé vonzó benne: a rossz ízlést, a hatalmat és a gőgöt. Camille
meggyorsította a lépteit a Chez Malo kirakata előtt: túl sok az emlék. A rakpart felé ment
haza.

A melóban nem volt semmi említésre méltó. A hideg már nem kínozta annyira, de még
mindig ezt volt a legnehezebb elviselnie.
Egyedül ment haza, egyedül evett, egyedül aludt, és a térdét átölelve Vivaldit hallgatott.

Carine szervezett egy bulit szilveszterre. Camille-nak semmi kedve nem volt elmenni, de
már kifizette a maga részvételi díját, hogy békén hagyják.
– Ki kell mozdulni – győzködte magát.
– Igen, de nem szeretek.
– Miért nem szeretsz?
– Nem tudom.
– Félsz?
– Igen.
– Mitől?
– Félek, hogy felrázzák a leülepedett szirupot. Meg aztán... Akkor is úgy érzem, hogy
kimozdulok, amikor elveszek saját magamban. Csatangolok... nagyon tágas odabent.
– Na ne röhögtess már! Épp hogy nagyon szűk! Gyerünk, a szirupodnak úgyis erjedt
szaga van...
Ez a fajta beszélgetés közte és a szerencsétlen tudata között órákon át rágcsálta az agyát.

135
Amikor aznap este hazament, ott találta Franckot az ajtó előtt:
– Itthon felejtetted a kulcsaidat?
– ...
– Már régóta vársz?
Franck szerencsétlen képpel a szájára mutatott, emlékeztetve rá Camille-t, hogy nem
szabad beszélnie. Camille vállat vont. Kinőtt már az efféle kretén játékokból.
Franck beesett az ágyba, nem is zuhanyozott, nem füvezett, és le sem barmolta Camille-
t. Teljesen szét volt esve.

Másnap fél tizenegy felé került elő a szobájából, nem hallotta a vekkert, és dühöngeni
sem volt ereje. Camille már a konyhában volt, Franck leült vele szemben, kitöltött egy liter
kávét, de egyelőre még nem tudta rászánni magát, hogy megigya.
– Jól vagy?
– Kivagyok.
– Soha nem veszel ki szabadságra?
– De. De, most január első napjaiban, a költözéshez.
Camille kinézett az ablakon.

– Itthon leszel három körül?


– Hogy beengedjelek?
– Igen.
– Itthon.
– Soha nem mozdulsz ki sehová?
– Néha előfordul, de most nem megyek el, mert különben te nem tudsz bejönni.
Franck lehajtotta a fejét, mint egy zombi:
– Oké, most mennem kell, különben kivágnak.
Felállt, hogy kimossa a csészéjét.
– Mi az édesanyád címe?
Franck megdermedt a mosogató előtt.
– Miért kérdezed?
– Hogy megköszönjem neki...
Francknak gombóc volt a torkában:
– Ho... Hogy megköszönd... Mit?
– Hát a sálat!
– Á... Azt nem az anyám csinálta, hanem a nagymamám! – pontosította
megkönnyebbülten. – Csak az én nagymamám tud ennyire szépen kötni!
Camille elmosolyodott.
– Egyáltalán nem muszáj hordanod!
– De nagyon tetszik.
– Én mindenesetre ugrottam egy nagyot, amikor megmutatta nekem...

Elnevette magát.
– És figyelj, a tiéd még semmi... Látnád Philibert-ét!
– Az milyen?
– Zöld és narancssárga.
– Biztos vagyok, hogy ő is hordani fogja... csak azt sajnálja majd, hogy nem csókolhatja
meg a nagymamád kezét köszönetképpen.

136
– Igen, épp erre gondoltam, amikor eljöttem a nagyitól: szerencse, hogy ti ketten
vagytok azok. Ti vagytok az egyedüliek a világon az általam ismert emberek közül, akik
képesek ezeket az ocsmányságokat hordani úgy, hogy közben nem váltok nevetségessé.
Camille ránézett:
– Mondd csak, tisztában vagy vele, hogy most valami kedveset mondtál?
– Az kedves, ha bohócnak tartalak titeket?
– Ó, pardon... Azt hittem, hogy a természetes viselkedésünkre gondoltál.
Franck nem válaszolt rögtön:
– Nem, azt hiszem, a szabadságotokra gondolok. Hogy ti képesek vagytok úgy élni, hogy
fütyültök mindenre.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja. Nincs szerencséje: egyszer akart valami
filozofikus izét mondani...

„Jövök, főnök, jövök... Nem, már kész vagyok. De hát Jean-Luc ezt bőven meg tudja
csinálni... Várjon egy kicsit, főnök, épp most próbálok magamba bolondítani egy lányt, aki
sokkal okosabb, mint én, úgyhogy ez több időt vesz igénybe, mint máskor. Hogy kit? Nem,
még nem hívtam fel. De már mondtam, hogy valószínűleg nem tud jönni. Tudom, hogy
nyakig vannak... Oké, elintézem. Most rögtön felhívom. Hogy mi? Hagyjam a lányt? Igen,
biztosan igaza van, főnök...”

– A főnököm volt – mondta Camille-nak bárgyú mosollyal.


– Tényleg? – csodálkozott Camille.
Franck eltörölgette a csészét, elindult, és az utolsó pillanatban fogta vissza az ajtót,
nehogy becsapódjon.

Igen, undok ez a lány, de cseppet sem hülye, és ez jó.


Ha bármilyen más csaj van mellette, egyszerűen leteszi a telefont, és kész. De ennek azt
mondta, hogy a főnök volt, csak hogy megnevettesse, és ő ravasz volt, úgy tett, mintha
meglepődnék, vagyis visszaküldte a poént. A vele való beszélgetés olyan volt, mint egy
pingpongjátszma: Camille kivárta az ütemet, és abban a pillanatban küldte a sarokba a
labdát, amikor az ember a legkevésbé várta, és közben mégis úgy érezte, hogy nem is
annyira hülye.

Nehézkesen bandukolt le a lépcsőn. A feje fölött burukkoltak, zajongtak és verekedtek a


galambok.
Philibert-rel ugyanez volt a helyzet, nagyon szeretett vele beszélgetni. Philibert ugyanis
tudta, hogy ő nem akkora bunkó, mint amilyennek látszik, csak a szavakkal van bajban.
Soha nem találta a szavakat, ezért kellett állandóan idegeskednie, hogy megértsék. És a
végére ez már nagyon dühítő tudott lenni, a francba!

Nagyon el volt keseredve, hogy el kell innen mennie... Mi a francot fog csinálni
Kermadec-nél? Piálni, füvet szívni, megnézni az összes DVD-t, és autós újságokat
lapozgatni a vécén?
Szuper.
Visszatérés a húsz éves kori ketrecbe.

Aznap szórakozottan vitte a műszakot.

137
A világ egyetlen olyan csaja, aki képes hordani azt a sálat, amit a nagymamája kötött, és
ennek ellenére szép marad, soha nem lesz az övé.
Szar az élet...

Mielőtt elment, benézett a cukrászokhoz, a főnök lebarmolta, hogy nem hívta fel a régi
segédjét, utána hazament aludni.

Csak egy órát aludt, mert le kellett mennie a mosodába. Összeszedte a cuccait, és
bevágta őket a dunnahuzatba.

138
15

Na tessék.
Camille már ott volt. A hetes számú gép mellett ült, a vizes ruhák egy táskában a térde
között, és olvasott.

Franck leült vele szemben, de Camille nem vette észre. Franckot Philibert-nél is mindig
elbűvölte ez a dolog. Hogyan képesek ennyire koncentrálni? Erről egy reklám jutott az
eszébe: egy alak szép nyugodtan eszi a Boursin sajtját, miközben a világ összeomlik
körülötte. Egyébként sok mindenről reklámok jutottak eszébe. Biztosan azért, mert sokat
nézte a tévét, amikor kicsi volt.

Belekezdett egy kis játékba: képzeld el, hogy december 29-én délután ötkor belépsz a
Bourdonnais sugárúton lévő szakadt önkiszolgáló mosodába, és életedben először látod ezt
az arcot, mit mondanál róla?

Elnyúlt a műanyag széken, zsebre dugta a kezét és összehúzta a szemét.

Először azt gondolnád, hogy fiú. Mint az első alkalommal. Talán nem buzi, de
mindenképpen nagyon nőies fickó. Tehát nem bámulnád tovább. Vagyis... Azért lennének
kétségeid. A keze és a nyaka miatt, meg mert olyan furcsán simogatja az ujja hegyével az
alsó ajkát... Igen, nem lennél biztos benne. Lehet, hogy mégiscsak lány? Egy zsákba öltözött
lány. Mintha el akarná rejteni a testét. Megpróbálnál másfelé nézni, de mindig visszatérne
hozzá a tekinteted. Mert van ott valami... Valahogy furcsa körülötte az aura. Vagy talán a
fény? Igen. Ez az.
Ha december 29-én délután ötkor belépnél a Bourdonnais sugárúton lévő szakadt
mosodába, és észrevennéd ezt a lényt a bánatos neonfényben, azt mondanád: a francba...
Egy angyal...

Camille most felnézett, meglátta őt, egy percig nem mozdult, mintha meg sem ismerné,
végül rámosolygott. Alig volt ez mosoly, csak egy kis rebbenés, apró jel, amit ismerősök
adnak, amikor megismerik egymást.
– A szárnyaid? – kérdezte Franck a szatyorra mutatva.
– Micsoda?
– Nem, semmi.
Az egyik szárítógép most leállt, Camille felnézett az órára és felsóhajtott. Egy hajléktalan
lépett oda a géphez, és kivett belőle egy dzsekit és egy foszladozó hálózsákot.
Ejnye, de érdekes. Egyből próbára teheti az elméletét. Egyetlen normálisan működő lány
sem teszi be a cuccait a szárítóba egy hajléktalan után. Franck pontosan tudta, miről beszél:
tizenöt év önkiszolgáló mosodai tapasztalat állt mögötte.
Le nem vette a szemét Camille arcáról.
Az undornak vagy a habozásnak nyoma sem volt rajta, meg sem rándult. Camille felállt,
betette a ruháit, bekapcsolta a gépet, és megkérdezte Franckot, van-e aprója.

139
Utána visszaült a helyére, és kinyitotta a könyvét. Franck egy kicsit csalódott volt. Agyára
mentek a tökéletes emberek.

Camille már majdnem újra belemerült a könyvébe, de aztán mégis Franckhoz fordult:
– Figyelj, Franck!
– Igen?
– Mit gondolsz, ha veszek egy mosó-szárító gépet Philibert-nek karácsonyra, lesz még
időd beszerelni?
– ...
– Mit nevetsz? Talán hülyeséget mondtam?
Franck legyintett.
– Nem tudom elmagyarázni.
Camille úgy tett, mintha képzeletbeli cigarettát illesztene az ajkához:
– Hé, nem szívsz te túl sokat mostanában?

– Szóval mégiscsak normális lány vagy.


– Miért mondod ezt? Persze, hogy normális lány vagyok!
– ...
– Csalódtál?
– Nem.

– Mit olvasol?
– Egy útinaplót.
– És jó?
– Szuper...
– Miről szól?
– Ó... Nem tudom, érdekelne-e téged...
– Nem, megmondom őszintén, hogy egyáltalán nem érdekel, de nagyon szeretem,
amikor elmesélsz valamit. Képzeld, tegnap újra meghallgattam Marvint.
– Tényleg?
– Igen.
– És hogy tetszett?
– Az a baj, hogy nem értek belőle semmit. Egyébként ezért is megyek Londonba
melózni. Hogy megtanuljak angolul.
– Mikor mész?
– Eredetileg úgy volt, hogy a nyár végétől lesz egy helyem, de most szarba kerültem.
Éppen a nagymamám miatt... Paulette miatt.
– Mi van vele?
– Pfff... Nincs kedvem beszélni róla... Beszélj inkább az útinaplódról...
Camille mellé húzta a székét.

– Ismered Albrecht Dürert?


– Az írót?
– Nem, a festőt.
– Soha nem hallottam róla.
– De biztos láttad már néhány rajzát. Némelyik nagyon híres. Egy vadnyúl... gyomok...
Pitypangok...

140
– ...
– Dürer nekem az isten. Szóval... Vannak más isteneim is, de ő a befutó. Neked is
vannak isteneid?
– Hát...
– Szakácsok. Mit tudom én... Escoffier, Carème, Curnonsky?
– Hát...
– Bocuse, Robuchon, Ducasse?
– Á, példaképekre gondolsz? Igen, vannak, de nem híresek. Vagyis nem annyira. Szóval
kevésbé ismertek... Ismered Chapelt?
– Nem.
– Pacaud-t?
– Nem.
– Senderst?
– Azt az alakot a Lucas Cartonnál?
– Igen. Állati, hogy ismered... Hogy lehet az?
– Várj csak, ismerem, így névről, de soha nem jártam ott.
– Na, ő nagyon jó. Van is egy könyv tőle a szobámban. Majd megmutatom. Nekem ő és
Pacaud a nagy mesterek. Nem olyan ismertek, mint a többiek, éppen azért, mert nem
mozdulnak ki a konyhájukból. De ezt csak úgy mondom, mert fogalmam sincs róla, csak
valahogy így képzelem. Lehet, hogy baromi nagyot tévedek.
– De ti szakácsok csak beszéltek egymással? Elmesélitek a tapasztalataitokat?
– Nem igazán. Mi nem vagyunk bőbeszédűek. Túlságosan hullák vagyunk, hogy
locsogjunk-fecsegjünk. Megmutatunk egymásnak néhány trükköt, ötleteket,
recepttöredékeket cserélünk, amiket itt-ott felcsíptünk, de ritkán megyünk ennél messzebb.
– Kár...
– Ha jól ki tudnánk magunkat fejezni, szép mondatokat tudnánk mondani, és a többi,
akkor világos, hogy nem ezt a melót csinálnánk. Legalábbis én azonnal abbahagynám.
– Miért?
– Csak. Nem jó semmire. Rabszolgaélet. Láttad, hogy élek. Nem ér semmit az egész.
Szóval... nem szeretek magamról beszélni. Na, a könyved?
– Ja igen, a könyvem. Dürer írta a németalföldi utazásáról, 1520-21-ben. Egy olyan
napló- vagy naptárféleség. Tulajdonképpen azt bizonyítja, hogy nem lenne szabad úgy
néznem rá, mint egy istenre. A bizonyíték, hogy ő is egy teljesen normális alak volt. Aki
megszámlálta a garasait, és dühbe gurult, amikor rájött, hogy becsapták a vámosok, aki
gyakran lelépett a feleségétől, sok pénzt veszített szerencsejátékon, együgyű volt, haspók,
macsó, és egy kicsit gőgös is. De igaz, ez nem túl fontos, ettől csak még emberibb lesz.
Izé... Folytassam?
– Igen.
– Először is tudni kell, hogy komoly oka volt erre az utazásra, a megélhetése, no meg a
családja és a műtermében dolgozó emberek megélhetése függött tőle. Egészen addig I.
Miksa császár pártfogását élvezte. Miksa abszolút megalomán alak volt, aki őrült rendelést
adott neki: fesse meg egy óriási hadjárat élén, hogy a kép örökre halhatatlanná tegye őt. A
festmény néhány év múlva valóban elkészült, és több mint ötvenkét méter hosszú lett. El
tudod képzelni?
– Dürer számára ez maga volt az áldás. Több évnyi biztos meló. Csakhogy nem volt
szerencséje: Miksa hamarosan feldobta a prakkert, úgyhogy lőttek a biztos jövedelemnek.
Tragédia. Dürer tehát a hóna alá csapta a feleségét és a szolgálóját, hogy behízelegje magát

141
V. Károlynál, a leendő császárnál, és Ausztriai Margitnál, hajdani pártfogója lányánál, mert
abszolút fontos volt, hogy visszakapja azt a juttatást.
– Ennyit a körülményekről. Tehát az elején kicsit izgatott volt, de ettől még eszményi
turistaként viselkedett. Mindenen elcsodálkozott, az arcokon, a szokásokon, a ruhákon,
tiszteletét tette a hűbérurainál, a művészeknél, megcsodálta a munkájukat, meglátogatta az
összes templomot, vett egy rakás Újvilágból frissen érkezett csecsebecsét: egy papagájt, egy
páviánt, egy teknőspáncélt, korallágacskákat, fahéjat, egy jávorszarvasbőr csizmát, stb.
Olyan volt, mint egy kisfiú. Még egy hosszabb kitérőt is tett, csak hogy megnézhessen egy
partra sodródott és már oszladozó bálnát az Északi-tenger partján. És persze rajzolt. Mint
egy megszállott. Ötvenéves volt, akkor jutott a művészete csúcspontjára, és bármit is
rajzolt: egy papagájt, egy oroszlánt, egy zablát, egy gyertyatartót, vagy a fogadóst, az... Az...
– Az micsoda?
– Gyere, nézd!
– Nem, nem, nem értek hozzá!
– De ehhez nem kell érteni! Nézd ezt az öregembert, nézd, mennyire tetszik neki... és ez
a szép fiatalember, látod, milyen büszke? Mennyire magabiztosnak látszik? Kicsit olyan,
mint te. Ugyanaz a gőg, ugyanazok a kitágult orrlukak...
– Igazán, te szépnek találod?
– Egy kicsit tenyérbemászó arca van, nem?
– Csak a sapka miatt...
– Á, igen. – Camille elmosolyodott – Biztosan a sapka tehet róla.
– És ez a koponya? Hát nem hihetetlen? Olyan, mintha a szemünkbe vigyorogna,
mintha provokálna: „Ti is, fiúk... Ugyanez vár rátok is!”
– Mutasd!
– Ez itt. De legjobban a portréit szeretem, szabályosan belehalok, hogy milyen fölényes
könnyedséggel rajzolta meg őket. Ezek az út során leginkább csereszközök voltak,
tulajdonképpen cserekereskedelmet folytatott velük: a te tudásodat az enyém ellenében, az
arcképed egy vacsoráért, egy rózsafüzérét, egy csecsebecséért a feleségemnek vagy egy
nyúlszőr kabátért. Én imádtam volna abban a korszakban élni. Szerintem a
cserekereskedelem zseniális húzás volt.
– És hogy végződik a történet? Végül hozzájutott a léhez?
– Igen, de milyen áron! A kövér Margit elutasította, sőt, ez a ribanc odáig ment, hogy
még az apja arcképét sem volt hajlandó elfogadni Dürertől, pedig egyenesen neki festette!
Úgyhogy Dürer gyorsan elcserélte egy kelmére. Azután beteg is lett, elkapott valami szart,
éppen akkor, amikor a bálna miatt kitérőt tett. Valami tengeri lázat, azt hiszem. Nézd, ott
egy szabad gép.
Franck sóhajtva felállt.
– Fordulj el, nem akarom, hogy meglásd az alsógatyáimat.
– Ó, nem kell látnom őket, tudom, milyenek. Philibert-nek nyilván csíkos gatyái vannak,
de te biztosan olyan tapadós kis boxereket hordasz, amelyeknek írás van a derekán.
– Hú, de erős vagy... Azért legalább süsd le a szemed.

Franck betette a ruháit, elment a fél doboz mosóporáért, utána a gépre könyökölt.
– Nem, mégsem vagy olyan erős. Mert ha az lennél, nem takarítanál, hanem azt
csinálnád, mint ez a fickó. Melóznál.
Hallgatás.
– Igazad van. Csak alsógatyákban vagyok erős.

142
– De az is valami, nem? Talán van még egy bevehető lőrés. Tényleg, szabad vagy 31-én?
– Talán el akarsz hívni buliba?
– Nem, dolgozni.

143
16

– De miért nem?
– Mert hülye vagyok hozzá!
– De figyelj, nem azt várják el tőled, hogy főzz! Csak hogy besegíts az előkészítésnél.
– Mi az az előkészítés?
– Hát előkészíted a dolgokat, hogy időt nyerjünk, amikor megszólal a startpisztoly.
– És mit kellene csinálnom?
– Meghámozni a gesztenyét, megtisztítani a rókagombát, leszedni a száráról és
kimagozni a szőlőszemeket, megmosni a salátát... Szóval egy rakás egyszerű dolgot...
– De én még erre sem vagyok képes...
– Majd mindent megmutatok, és alaposan elmagyarázom.
– De nem lesz rá időd...
– Nem, ezért foglak előre felkészíteni. Holnap hazahozok néhány vacakot, és az
alvásidőm alatt betanítlak...
– ...
– Na... Jót fog tenni, ha emberek között leszel. Mert te halottak közt élsz, és olyan
fickókkal beszélgetsz, akik már nincsenek itt, hogy válaszoljanak neked. Állandóan egyedül
vagy. Nem csoda, hogy kicsit berozsdásodtál.
– Miért, berozsdásodtam?
– Igen.
– Figyelj. Vedd úgy, hogy szívességet kérek tőled. Megígértem a főnöknek, hogy találok
valakit szilveszterre. Szarban vagyok.
– ...
– Na... Egy utolsó érv: utána úgyis elhúzok, és soha többé nem látsz az életben.
– De van már egy meghívásom.
– És mikorra kell odaérned?
– Nem tudom, mondjuk tízre.
– Nem gond. Ott leszel. Majd fizetem a taxit.
– Oké.
– Köszönöm. Megint fordulj el, megszáradtak a cuccaim.
– Úgyis el kell mennem, máris késésben vagyok.
– Oké, akkor holnap találkozunk.

– Otthon alszol ma este?


– Nem.

– Csalódtál, mi?
– Hú, te aztán tökös csávó vagy!
– Igazán csak a te érdekedben mondom! Lehet, hogy ami az alsógatyámat illeti, tévedsz!
– Ha tudnád, mennyire nem érdekelnek az alsógatyáid!
– Az a te bajod!

144
17

– Mehet?
– Figyelek. Ez micsoda?
– Mire gondolsz?
– Ez a kisbőrönd.
– Ja, ez? A késes dobozom. Az ecseteim, ha úgy tetszik. Ha elveszteném őket, nem
lennék jó semmire – sóhajtotta. – Látod, mitől függ az életem? Egy rosszul csukódó, öreg
doboztól.
– Mióta van meg?
– Piff... Majdnem gyerekkorom óta. Még a nagymamám vette a szakmunkásvizsgámra.
– Megnézhetem?
– Tessék.
– Mesélj róluk!
– Mit meséljek?
– Hogy mire valók. Nagyon szeretném megtudni.
– Nahát... Ez a nagy konyhakés, más néven séf kés, ez mindenre jó. Ez a széles kés a
húsok kicsontozására, az ízületek kibontására és a hús lapítására való, ez a kicsi pedig a
cselédkés – ilyen minden konyhában van, vedd is el, mert szükséged lesz rá. Ez a hosszú a
szeletelő kés, arra való, hogy vékony szeletekre vágjuk a zöldségeket, ez a kisebb arra, hogy
leszedjük a zsírt a húsról, és a párja, az a merev pengéjű, az a csontozókés. Ezzel a nagyon
finom pengéjűvel emeljük ki a hal csontvázát, az utolsó pedig a sonkaszeletelő kés.
– És ez itt a késélező.
– Yes.
– És ez?
– Ja, ez semmi. Ez csak dísznek van, már nagyon régen nem használtam.
– És ezzel mit lehet csinálni?
– Mindenféle csodákat. Majd egyszer megmutatom. Oké, felkészültél?
– Igen.
– Figyelsz, ugye? Előre szólok, hogy a gesztenyével nagyon szar dolgozni. Ezeket már
forró vízbe áztattam, így egy kicsit könnyebb megpucolni. Vagyis általában. Nagyon
vigyázz, hogy össze ne törd őket, a kis gerezdjeiknek egyben kell maradniuk. Miután
leszedted a kemény héját, még van rajta ez a kis bolyhos izé, ezt a lehető legfinomabban kell
lehúznod.
– De az állati sokáig tart!
– Pont ezért van szükség rád!

Franck türelmes volt. A gesztenyék után elmagyarázta, hogy kell megtisztítani a


rókagombát egy nedves konyharuhával, és hogyan kell róla lekaparni a földet úgy, hogy ne
törjön össze.
Camille jól szórakozott. El volt bűvölve Franck kezeitől. Dühöngött, hogy olyan lassú
hozzá képest, de jól mulatott. A szülőmagok kigurultak az ujjai közül, de hamar megtanulta
a trükköt, hogyan lehet a kés hegyével kimagozni a szemeket.

145
– Oké, a többit majd holnap megtanulod. A saláta meg a többi biztos menni fog.
– A főnököd azonnal rá fog jönni, hogy szart sem érek.
– Az biztos! De ami azt illeti, nincs sok választása. Mi a méreted?
– Nem tudom.
– Majd keresek egy nadrágot és egy kötényt.
– A lábméreted?
– 40-es.
– Van edzőcipőd?
– Igen.
– Nem a legjobb, de egy alkalommal elmegy.

Camille sodort magának egy cigarettát, közben Franck rendbe tette a konyhát.
– És a te bulid hol van?
– Bobignyben. Egy csajnál, akivel együtt dolgozunk.
– Nem aggódsz amiatt, hogy holnap reggel kilenckor kezdünk?
– Nem.
– Figyelmeztetlek, hogy csak rövid szünet lesz. Maximum egy óra. Délelőtt nincs
kiszolgálás, de este több mint hatvan adagot csinálunk.
– Mindenki minden menüt kipróbálhat. Nagy durranás lesz. Azt hiszem, kétszázhúsz
euró fejenként. Megpróbállak a lehető leghamarabb felmenteni, de szerintem legalább este
nyolcig ott leszel.
– És te?
– Pfff... Erre nem is akarok gondolni. A szilveszteri vacsora mindig igazi gályarabság. De
semmi baj, alaposan megfizetik. Egyébként neked is jó pénzt fogok kialkudni.
– Ó, ez nem gond...
– De, de, nagy gond... Majd meglátod holnap este.

146
18

– Na gyerünk! Majd ott iszunk egy kávét.


– De hát eltűnök ebben a gatyában!
– Nem vészes.

Futólépésben rohantak át a Mars-mezőn.

Camille-t meglepte, hogy máris milyen lázas és összeszedett tevékenység zajlik a


konyhában. Hirtelen szörnyű meleg lett.
– Íme, főnök, egy frissen sült kisinas...
A főnök csak mordult egyet, és egy legyintéssel elhajtotta őket. Franck bemutatta
Camille-t egy még félálomban lévő nagydarab fickónak:
– Ez itt Sebastien. Ő a konyhai felügyelő. Ma ő a főnököd, a big boss, oké?
– El vagyok bűvölve, uram.
– Mmmm...
– Neked nem vele lesz dolgod, hanem a segédével.
A fiúhoz fordult:
– Hogy is hívják?
– Marcnak.
– Itt van már?
– A hűtőkamrában.
– Rendben, rád bízom Camille-t.
– Mit tud?
– Semmit, de majd meglátod, hogy azt nagyon jól.

És elment, hogy átöltözzék.


– Megmutatta, mit kell csinálni a gesztenyékkel?
– Igen.
– Akkor tessék – és hatalmas kupac gesztenyét tett le Camille elé.
– Leülhetek?
– Nem.
– Miért nem?
– Egy konyhában nem teszünk fel kérdéseket, csak annyit mondunk: „igen, uram”, vagy
„igen, főnök”.
– Igen, főnök.
Igen, faszfej. De miért is fogadta el ezt a melót? Sokkal gyorsabban haladna, ha
leülhetne.
Szerencsére főtt már a kávé. A bögrét egy polcra tette, és munkához látott.

Negyedórával később – már fájt a keze – valaki szólt hozzá:


– Minden rendben?
Camille felnézett, és megdermedt.

147
Nem ismerte meg. Fényes nadrág, tökéletesen simára vasalt zubbony, rajta kerek
gombok két sorban, a neve kék cérnával ráhímezve, a zsebében hegyes kendő, makulátlanul
tiszta kötény és konyharuha, a sapka katonásan ült a fején. Camille még soha nem látta
otthon másban, mint melegítőben, és most nagyon szépnek találta.
– Mi van?
– Semmi. Nagyon szépnek talállak.

És tessék, a nagy hülye, ez az állandóan puffogó, hencegős alak, ez a kis vidéki matador
a nagy pofájával, a nagy motorjával, a hátára tapadó száz csajával, igen, ő, akarata ellenére
elpirult.
– Biztosan az egyenruha varázsa – tette hozzá mosolyogva Camille, hogy kibillentse a
zavarából.
– Igen, igen, biztosan...
Amikor elment, meglökött egy fickót, és még rá is förmedt.

Senki nem beszélt. Csak a kések csattogását, a nyeles edények koccanását és a lengőajtó
csapódását lehetett hallani, meg az ötpercenként csengő telefont a főnök irodájából.

Camille egészen odavolt a gyönyörűségtől, és nem tudta eldönteni, mit csináljon: csak a
munkájára figyeljen, nehogy lebaltázzák, vagy nézzen föl időnként, hogy egy morzsát se
veszítsen a látványból. A távolban látta a háttal álló Franckot. Nagyobbnak és sokkal
nyugodtabbnak tűnt, mint máskor. Rájött, hogy tulajdonképpen nem is ismeri.

Nagyon halkan odaszólt a mellette dolgozó fiúhoz.


– Franck mit csinál?
– Kicsoda?
– Lestafier.
– Ő a szószos, és ő felügyeli a húsokat.
– Az nehéz meló?
A pattanásos fiú az égre emelte a szemét:
– Állatira. Az a legnehezebb. A főnök és a séf után ő a harmadik a csapatban.
– És jó?
– Igen. Nagy barom, de jó. Sőt azt mondhatnám, hogy állati jó. Egyébként majd
meglátod, hogy a főnök inkább vele beszél, mint a séffel. A séfre felügyel, de Lestafiert
kíváncsian figyeli.
– De...
– Cssss...
Amikor a főnök tapsolt, hogy elérkezett a pihenő ideje, Camille keservesen fintorogva
emelte fel a fejét. Fájt a tarkója, a háta, a csuklója, a keze, a lába, a lábfeje, és még valamije,
csak nem emlékezett rá pontosan, mije.
– Velünk eszel? – kérdezte Franck.
– Muszáj?
– Nem.
– Akkor inkább járok egyet.
– Ahogy akarod. Minden rendben?
– Igen. Hú, ez igazán durva. Állati keményen melóztok!
– Akarsz nevetni? Ez még semmi nem volt. Egyelőre még nincsenek is vendégek!

148
– Hát akkor...
– De itt leszel egy óra múlva, ugye?
– Oké.
– Ne menj ki rögtön, hűlj egy kicsit, különben megfázol.
– Rendben.
– Nem akarod, hogy veled menjek?
– Nem, nem. Egyedül szeretnék lenni.
– Mindenképpen enned kell valamit, hallod?
– Igen, papa.
Franck vállat vont.

Camille rendelt egy undorító szendvicset egy turistáknak fenntartott bódéban, és leült
egy padra az Eiffel-torony lábánál.
Hiányzott neki Philibert.
Beütötte a mobiljába a kastély számát. Gyerekhang szólt bele:
– Jónapot, Aliénor de la Durbelliére vagyok. Kihez van szerencsém?
Camille zavarba jött.
– Izé... Beszélhetnék Philibert-rel, kérem?
– Asztalnál ülünk. Átadhatok neki egy üzenetet?
– Miért, nincs ott?
– Itt van, de éppen asztalnál ülünk. Az előbb mondtam önnek.
– Á, rendben. Nem, semmi, csak mondja meg neki, hogy csókolom és boldog újévet
kívánok neki.
– Megismételné a nevét, kérem?
– Camille.
– Csak ennyi: Camille?
– Igen.
– Nagyszerű. Viszonthallásra, Csakennyi kisasszony.
Viszonthallásra, kis szarcsimbók.
De mit akart ez jelenteni? Mi a frász folyik ott? Szegény Philibert...

– Öt különböző vízben?
– Igen.
– Na, ez aztán tiszta lesz!
– Erről van szó.
Camille őrült sok időt töltött azzal, hogy megmosta és megszárította a salátaleveleket.
Mindegyik levelet át kellett forgatni, és nagyító alatt átvizsgálni. Camille még soha nem
látott ilyesmit, volt ott mindenféle méretű, alakú és színű saláta.
– És ez micsoda?
– Bíborcsiga.
– És ez?
– Spenóthajtás.
– És ez?
– Ruccola saláta.
– És ez?
– Kristályvirág.
– Jaj, de szép neve van!

149
– Téged honnan szalajtottak? – kérdezte a szomszédja.
Camille befogta a száját.
Utána finomfűszereket mosott, és egyenként mindegyiket megszárította egy
itatóspapíron. Kis rozsdamentes acél lábaskákba kellett tennie őket, és csak azután
beleszórni különféle hideg edényekbe. Diót, mogyorót tört, fügét hámozott, átsimogatott
egy nagy kupac rókagombát és kis vajgurigákat gyúrt két barázdált spatula között. Nem volt
szabad tévednie, minden tányérkára egy guriga édes és egy guriga sózott vaj került. Egyszer
megijedt, hogy talán eltévesztette, és kénytelen volt az egyiket megkóstolni a kése hegyével.
Pfuj! Egyáltalán nem szerette a vajat, úgyhogy megkétszerezte a figyelmét. A pincérek kávét
hordtak ki azoknak, akik kérték, és érezni lehetett, hogy a nyomás minden perccel egy fokot
emelkedik.

Volt, aki ki sem nyitotta a száját, volt, aki szép csendben folyamatosan káromkodott, a
főnök pedig hangos toronyórát játszott:
– Tizenhét óra huszonnyolc, uraim... Tizennyolc óra három, uraim... Tizennyolc óra
tizenhét, uraim...
Mintha arra hajtott volna, hogy a lehető legjobban felhúzza őket.

Camille-nak most nem volt dolga, rákönyökölt a munkaasztalra, és hol az egyik, hol a
másik lábát emelte föl, hogy pihentesse kicsit. A mellette álló fiú arabeszkeket rajzolt egy
háromszögletű tányéron fekvő libamájszelet köré. Légies mozdulattal rázott egy kiskanalat,
és felsóhajtott, miután megnézte a cikkcakkokat. Nem volt vele elégedett, pedig szép volt...
– Mit akarsz csinálni?
– Nem tudom... Valami eredeti dolgot.
– Megpróbálhatom?
– Gyerünk!
– Félek, hogy elrontom.
– Nem, nem, hajrá, ez csak maradék, gyakorlásra használom.
Az első négy kísérlet siralmasra sikeredett, de az ötödikre valahogy elkapta a dolgot.
– Á, ez nagyon jó! Meg tudnád csinálni még egyszer?
– Nem – nevetett Camille, – félek, hogy nem. De nincs fecskendőtök vagy valami
ilyesmitek?
– Hát...
– Kis habzsák?
– Az van. Nézd meg a fiókban.
– Megtöltenéd?
– Mire kell?
– Csak egy ötlet.

Előre hajolt, és nyelvét kidugva rajzolt három kicsi kacsát.


Sébastien odahívta a főnököt, hogy nézze meg ő is.
– Mi ez az ökörség? Nézzen oda az ember... Nem vagyunk a Disney-nél, gyerekek!
Fejét csóválva otthagyta őket.
Camille bánatosan vállat vont, és visszafordult a salátákhoz.

– Ez nem igazi konyhaművészet, ez bohóckodás – dörögte a főnök a konyha másik


végéből –, de tudjátok, mi a legrosszabb? Tudjátok, mi fog engem megölni? Hogy azok az

150
idióták imádni fogják. Ma az emberek erre vágynak: bohóckodásra! Igaz is, ma ünnepnap
van. Gyerünk, kisasszony, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy rámázolja a
baromfiudvarát hatvan tányérra... Na, tempó, kicsikém!

– Mondd azt neki: „igen, főnök” – suttogta a másik.


– Igen, főnök!

– Ezzel soha nem leszek kész – nyafogta Camille.


– Csak csinálj minden tányérra egyet!
– Balra vagy jobbra?
– Balra logikusabb lenne.
– Nem morbid egy kicsit?
– Nem, jópofa. Ráadásul már nincs is más választásod.
– Jobb lett volna, ha hallgatok.
– Ez az egyes számú szabály. De legalább már ezt is megtanultad. Nézd, itt a jó mártás.
– Mitől piros?
– Egy kis céklát tettem bele. Gyerünk, majd én adogatom a tányérokat.

Helyet cseréltek. Camille rajzolt, Sébastien vágta a libamájszeleteket, megszórta durván


őrölt sóval és borssal, majd átadta a tányért egy harmadik fickónak, aki fejedelmi
mozdulatokkal elrendezte a salátát.
– Hová mennek a többiek?
– Enni. Mi később megyünk. Mi nyitjuk meg a bált, és akkor megyünk enni, ha ők már
visszajöttek. Segítesz a kagylóknál is?
– Ki kell őket nyitni?
– Nem, nem, csak megszépíteni... Tényleg, te hámoztad a zöldalmákat?
– Igen. Itt vannak. A francba! Ez inkább pulykára hasonlít.
– Bocs. Nem szólok hozzád.

Franck mögéjük lépett, és összeráncolta a szemöldökét. Túl vidámnak találta őket, és ez


nem nagyon tetszett neki.
– Jól szórakoztok? – kérdezte tréfásan.
– Megtesszük, ami tőlünk telik.
– Nyugtass meg... ugye nem fog felmelegedni ez az izé?

– Ezt miért mondta?


– Hagyd, ez az örökös játékunk. Azok, akik a meleg ételeket készítik, úgy érzik, hogy
valami kiváltságos küldetésük van, és ha a lelkünket kitesszük, akkor is megvetnek minket.
Mi nem érünk tűzhöz. Jól ismered Lestafier-t?
– Nem.
– Á, igen, csodálkoznék is.
– Miért?
– Nem, semmi.

Miközben a szakácsok elmentek vacsorázni, két fekete gyorsan felmosta és felszárította a


padlót. A főnök egy nagyon elegáns fickóval beszélgetett az irodában.
– Az ott egy vendég?

151
– Nem, a főpincér.
– Hú. Állati jól néz ki...
– Ott fenn mind ilyen szépek. A nap elején mi vagyunk tiszták, míg ők ott fent pólóban
és farmerben porszívóznak, és ahogy múlik az idő, úgy változik a helyzet: mi bűzlünk,
mocskosak vagyunk, ők meg ragyognak, mint a nap, a lenyalt hajukkal és a hibátlan
öltönyükkel...

Franck éppen akkor ért oda Camille-hoz, amikor a lány végzett az utolsó sor tányérral is.
– Most már elmehetsz, ha akarsz.
– De nem, most már nincs kedvem elmenni. Úgy érezném, hogy lemaradtam az
előadásról.
– Sébastien, tudsz még melót adni neki?
– Szerinted? Amennyit csak akar! Például kezelhetné a szalamandrát.
– Az micsoda? – kérdezte Camille.
– Ez a vacak itt, olyan grill-féleség, ami süllyed meg emelkedik. Csinálnád te a
pirítósokat?
– Nem gond. Izé, erről jut eszembe... Süthetek egyet magamnak is?
– Menj le enni nyugodtan.

Franck lekísérte.
– Jól vagy?
– Szuperül. Ez a Sébastien végül is elég kedves.
– ...gen.
– Miért vágsz ilyen arcot?
– Mert... Az előbb beszélni akartam Philibert-rel, hogy boldog újévet kívánjak neki, de
egy kis takonypóc elhajtott.
– Várj csak, majd én felhívom.
– Most már valószínűleg megint az asztalnál ülnek.
– Csak bízd rám...

– Halló... Kérem, nézze el, hogy zavarom, Franck de Lestafier vagyok, Philibert
lakótársa. Igen... Igen, én vagyok... Jó napot, hölgyem. Kérem, beszélhetnék vele, a bojlerről
lenne szó... Igen, úgy van... Viszonthallásra, asszonyom.

Rákacsintott Camille-ra aki mosolyogva visszanyelte a füstöt.

– Philou! Te vagy az, nyulacskám? Boldog újévet, kincsem! Nem küldök csókot, de
adom a kis hercegnődet. Hogy mi? Ki nem szarja le a bojlert, semmi baja! Szóval boldog új
évet, és sok puszi a húgaidnak. De csak azoknak, akiknek szép nagy cicijük van!

Camille a szemöldökét ráncolva vette át a telefont. Nem, nincs semmi baj a bojlerrel.
Igen, ő is sok puszit küld. Nem, Franck nem zárta be őt a konyhaszekrénybe. Igen, ő is
nagyon sokat gondol Philibert-re. Nem, még nem ment el vérvételre. Igen, ő is jó
egészséget kíván.
– Vidám volt a hangja, ugye? – kérdezte Franck.
– Igen, csak nyolcszor dadogott.
– Éppen ezt mondtam.

152
Mire visszamentek a helyükre, megfordult a szél. Azok, akik még nem tették fel a
sapkájukat, gyorsan megtették, a főnök kitolta a pocakját a szűk átjáróba, és összefonta a
karját.
A légyzümmögést is meg lehetett hallani.
– Uraim, munkára.

Olyan volt, mintha a konyha hőmérséklete percenként egy fokot emelkedett volna.
Munka közben mindenki ügyelt rá, hogy ne lökje meg a szomszédját. Az arcokon szigorú
fegyelem ült. Elfojtott káromkodások hallatszottak. Néhányan meglehetősen nyugodtak
maradtak, mások, mint például a japán szakács, a robbanás szélén álltak.

A pincérek libasorban felsorakoztak az átjáróban a főnök előtt, aki odahajolt minden


tányér fölé, és dühödt figyelemmel megvizsgálta. Egy fiú állt vele szemben, és apró
szivaccsal letisztogatta a tányért a lehetséges ujjnyomoktól s a kicsöppent mártástól, és
amikor a nagyfőnök bólintott, az egyik pincér fogát összeszorítva felemelte a nagy
ezüsttálcát.

Camille és Marc a borkorcsolyákat állították össze. Camille mindenféle izét tett egy
tányérra, ami úgy nézett ki, mintha csipsz lett volna, de valami piros rákféleség páncélja
lehetett. Már nemigen mert kérdezősködni. Utána elrendezte a snidlingszálakat
– Siess egy kicsit, ma este nincs időnk finomkodni!
Camille talált egy madzagot, felkötötte a nadrágját, de sokat káromkodott, mert a
kuktasapkája mindig a szemébe esett. Sébastien egy gémkapcsot vett elő a késes táskájából:
– Tessék.
– Köszi.
Azután az egyik pincér elmagyarázta neki, hogyan vágja háromszögletűre a
kenyérszeleteket, és hogyan vágja le a héjukat.
– Milyenre pirítsam?
– Aranybarnára, vagy mi...
– Gyerünk, csinálj egy mintapéldányt. Mutasd meg, pontosan milyen színre gondolsz.
– A szín, a szín... nem szín alapján csináljuk, ez feeling kérdése.
– De én szín alapján csinálom, úgyhogy süss nekem egy mintapéldányt, hogy ne
stresszeljek.

Camille nagyon komolyan vette a feladatát, és nem is hibázott. A pincérek felkapták a


pirítósait, és becsúsztatták egy vászonszalvéta ráncai közé. Camille nagyon szeretett volna
néhány bókot: „Ó, Camille, milyen csodálatos pirítósokat készítesz nekünk”, de ha nem...

Most meglátta Franckot, még mindig hátulról, úgy hadonászott tűzhelyei fölött, mint egy
dobos a dobok előtt: egy fedelet megemelt itt, egyet ott, az egyik lábasba egy kis kanállal
beszórt valamit, a másikba más valamit. A magas, sovány fickó – Camille rájött, hogy ő a
séf – egyfolytában kérdésekkel nyaggatta, de Franck csak egyszótagos válaszokat adott neki.
Minden lábas és serpenyő rézből készült, Franck csak konyharuhával tudta megemelni őket.
Néha nyilván megégette magát, mert Camille látta, hogy megrázza a kezét, aztán a szájához
emeli.

153
A főnök egyre idegesebb lett. Semmi nem ment elég gyorsan. Minden túl gyorsan ment.
Semmi nem volt elég meleg. Minden túl volt sütve. „Koncentráljunk, uraim,
koncentráljunk!” – ismételgette.

Camille munkája egyre fogyott, míg vele szemben egyre jobban felgyorsult mindenki.
Lenyűgözte a látvány. A szakácsok izzadtak, és a homlokukat a vállukhoz dörgölték, mint a
macskák. Az egyik fiú skarlátvörösen állt a grill mellett, és mindig belekortyolt egy üveg
vízbe, valahányszor odament a szárnyasaihoz (voltak ott a csirkénél sokkal kisebb, és
kétszer nagyobb jószágok is).

– Hiszen ebbe bele lehet dögleni. Hány fok van ott, mit gondolsz?
– Nem tudom... Ott, a tűzhelyek körül legalább negyven, talán ötven is. Fizikailag ezek a
legnehezebb helyek. Tessék, vidd a tányérokat a mosogatóba, de vigyázz, nehogy meglökj
valakit!

Camille-nak kikerekedett a szeme, amikor meglátta a serpenyőhegyeket, az ingatag


kupacban egymásra halmozott nagy lábasokat, rozsdamentes acél tálakat, szűrőket és nyeles
edényeket. Itt egyetlen fehér ember sem volt a láthatáron, a mosogatóban dolgozó alacsony
fiú csak bólintott, amikor átvette a kezéből a tányérokat. Nyilván egy szót sem értett
franciául. Camille elnézte egy ideig, és mint mindig, amikor a világ túlsó feléről származó
gyökértelen emberekkel találkozott, ócska kis Teréz anya-égői lázasan hunyorogni kezdtek:
vajon honnan jön? Indiából? Pakisztánból? Vajon milyen lehetett az élete, hogy idekerült?
Milyen hajón jöhetett? Kit kellett megvesztegetnie? Minek a reményében? És milyen áron?
Milyen lemondások és szorongás árán? Milyen jövő vár rá? Vajon hol él? Hányan laknak
egy szobában? És hol vannak a gyerekei?
Amikor észrevette, hogy jelenléte idegesíti a fiút, fejét csóválva visszament a helyére.

– Honnan jött a mosogatófiú?


– Madagaszkárból. Első pofára esés.
– Beszél franciául?
– Persze! Már húsz éve itt él!
Na, húzz a francba, te kis széplélek!

Camille elfáradt. Mindig akadt valami meghámozni, felvágni, megtisztítani vagy


elrendezni való. Micsoda szörnyű robot! De hogy bírják mindezt befalni? Mire jó ilyen
mértékben megtölteni a bendőt? Még kidurrannak a végén! Mennyi is 220 euró? Majdnem
1500 frank. Hú... mennyi mindent vehet magának az ember ennyi pénzért! Ha jól
gazdálkodik, még egy kis utazásra is futja belőle. Például Olaszországba. Leül az ember egy
kávéház teraszára, és szép lassan elringatja a lányok élénk csacsogása – persze a szép olasz
lányok nyilván pontosan ugyanazokat a csacsiságokat mondják, miközben a vastag falú
kávéscsészéket emelik a szájukhoz, mint a világ bármelyik fiatal teremtése.
Mennyi vázlat: kis terek, arcok, pimasz macskák – ezernyi csodához hozzájuthat ennyi
pénzért az ember! Könyvekhez, lemezekhez, sőt még ruhákhoz is, amelyek egy életen át
kitartanak, miközben itt... Néhány órán belül minden véget ér, jegyzékbe vétetik,
megemésztetik és kiüríttetik...

154
Camille jól tudta, hogy nincs igaza, amikor így okoskodik. Jól tudta, honnan fúj a szél.
Akkor veszítette el az érdeklődését a táplálkozás iránt, amikor még gyerek volt, mert az
evés ideje a szenvedés ideje is volt egyben. Túl nyomasztó pillanatok voltak egy érzékeny
egykének. Egy magányos kislánynak, az anyja mellett, aki füstölt, mint a gyárkémény, és egy
szív nélkül összeütött fogást tett le elé az asztalra: „Egyél, jót tesz az egészségnek!”,
jelentette ki, és rágyújtott egy újabb cigarettára. Vagy amikor a szüleivel volt, és az orrát a
lehető legjobban beledugta a tányérjába, nehogy beleessen a hálójukba: „Ugye Camille,
hogy hiányzik neked a papa, amikor nincs itthon? Ugye hiányzik?”

Utána már túl késő volt. Elvesztette az evés örömét. Ráadásul eljött az az idő, amikor az
anyja már nem is főzött semmit. Camille-t úgy kapta el a madárétvágy, ahogyan másokat
beborítanak a pattanások. Mindenki az evéssel kínozta, de mindig sikerült kivágnia magát.
Soha nem sikerült a sarokba szorítaniuk, hiszen tele volt jószándékkal ez a kislány... Nem
kért a siralmas világukból, de amikor éhes volt, evett. Naná, hogy evett, különben már
régen éhen halt volna. De nélkülük, a szobájában. Joghurtot, gyümölcsöt, vagy süteményt,
miközben valami mást csinált... Olvasott, álmodozott, lovakat rajzolt, vagy lemásolta Jean-
Jacques Goldman dalszövegeit. Röpíts magaddal.

Igen, tisztában volt a gyöngeségével, és tudta, hogy igazságtalanság elítélni másokat csak
azért, mert olyan szerencsések, hogy boldogok tudnak lenni egy terített asztal mellett. De
mégis... 220 euró egyetlen vacsoráért, plusz az italok ára, ez igazán hülyeség, nem?

Éjfélkor a főnök boldog újévet kívánt nekik, és mindenkinek hozatott egy pohár
pezsgőt.
– Boldog újévet, kisasszony, köszönet a kacsákért... Charles mondta, hogy a vendégek el
voltak ragadtatva tőlük. Sajnos, előre tudtam. Boldog újévet, Lestafier úr. Ha 2004-ben
visszafogja a disznó természetét, akkor emelni fogok.
– De mennyit, főnök?
– Ó! De jól adja! Az ön iránt érzett tiszteletemen emelek!

– Boldog újévet, Camille. Mi... Te... Nem csókoljuk meg egymást?


– Dehogynem, persze hogy megcsókoljuk egymást!
– És engem? – kérdezte Sébastien.
– És engem is! – mondta Marc. – Hé, Lestafier, futás a zongorádhoz, ott mindjárt kifut
valami!
– Rendben, te szemét! Jól van, izé... Camille már befejezte, nem? Nem ülhetne le végre?
– Nagyon jó ötlet! – jelentette ki a főnök – Jöjjön az irodámba, kicsikém.
– Nem, nem, most már veletek akarok maradni a végéig. Adjatok valami munkát!
– Oké, most már csak a cukrászt várjuk. Segíthetsz neki a díszítésnél.

És Camille ezer alakban megfagyott, összegyűrt, cigarettapapír vékonyságú, cserép alakú


süteményeket hajtogatott, eljátszott a csokoládéforgácsokkal, narancshéjakkal, aszalt
gyümölcsökkel, a tortabevonó mintákkal és a cukrozott gesztenyével. A cukrásztanonc
összefont karral bámulta, és szakadatlanul ismételgette: „De hát maga művész! Igazi
művész!” A főnök már nem nézte ilyen jó szemmel a mutatványait: „Igen, ma elmegy, mert
ünnep van, de a szépség nem minden... A mindenségit, nem azért főzünk, hogy valami
szépet hozzunk létre!”

155
Camille éppen az angol krémet keverte össze a vörös mázzal, és elmosolyodott.
Hát nem... Szépet létrehozni, az igazán nem minden! Ezt aztán alaposan megtanulta!

Két óra felé elcsitult a tenger. A főnök már nem nyalogatta a pezsgőspalackot, és néhány
szakács levette a sapkáját. Mindnyájan kimerültek, de még egy utolsó nagy erőfeszítéssel
rendet raktak maguk körül, hogy minél hamarabb elhúzhassanak. Több kilométernyi
papírtekercset felhasználtak, mindent becsomagoltak, és egymást taszigálták a hidegkamrák
előtt. A felszolgálást és a saját teljesítményüket elemezték: mit fuseráltak el, és ki miért volt
hibás, és milyen lett az eredmény... Mint a megállni nem tudó atléták, képtelenek voltak
kikapcsolni, és dühödten tisztogatták a helyüket. Camille látta, hogy így vezetik le a
feszültséget, és teljesítik ki öngyilkos művüket.

Végig velük maradt, segített. Guggolva tisztította egy hűtőszekrény belsejét.


Utána a falnak döntötte a hátát, és a kávéfőző gépek körül sürgölődő fiúkat nézte. Az
egyik egy hatalmas kocsit tolt be, amelyen hegyekben állt az édesség, csokoládé,
kandiscukor, lekvár, az apró fahéjas sütemény és a képviselőfánk. Hmm... Camille
megkívánt egy cigarettát is.

– El fogsz késni a bulidról...


Camille megfordult; egy öregember állt előtte.
Franck próbálta tartani magát, de halálosan kimerültnek tűnt, a válla megroskadt, az arca
ólomszürke, a szeme vörös, a vonásai feszültek.
– Olyan vagy, mintha tíz évet öregedtél volna.
– Lehet. Kivagyok. Rosszul aludtam, és amúgy sem szeretem az ilyen nagy banketteket.
Mindig ugyanaz a fogás... Akarod, hogy elvigyelek Bobignyba? Van egy tartalék
bukósisakom. Csak elintézem a leltárt, és mehetünk.
– Nem, már egyáltalán nem érdekel. Már mind tökrészegek lesznek, mire odaérek. Az a
mulatság, ha a többiekkel egy időben részegedik le az ember, különben inkább nyomasztó.
– Én is hazamegyek, mindjárt összeesek.
Sébastien közbeszólt:
– Megvárjuk Marcot és Kermadecet, és elmegyünk valahová?
– Nem, nekem annyi, hazamegyek.
– És te, Camille?
– Ő is hulla...
– Egyáltalán nem! – jelentette ki Camille. – Vagyis igen, de azért szeretnék még bulizni!
– Biztos? – kérdezte Franck.
– Persze, jól kell fogadni az újévet. Hogy jobb legyen, mint az előző, nem?
– Azt hittem, hogy gyűlölöd az ünnepeket.
– Ez igaz, de képzeld el, az első újévi fogadalmam: „A 2003-as évben nem hittem
egyáltalán, de 2004-ben nagy huncut leszek!”
– És hová mentek? – kérdezte Franck sóhajtva.
– Kettyhez.
– Nem, ne oda! Tudod jól...
– Jó, akkor a La Vigile-be!
– Oda sem.

156
– Őrjítő vagy, Lestafier. Azzal a címszóval, hogy megdugtad a környék összes
pincérnőjét, már nem mehetünk sehová. Melyik volt az a Kettyben? Az a kövér, aki
selypített?
– Nem is selypített! – méltatlankodott Franck.
– Nem, amikor részeg volt, teljesen normálisan beszélt, de hidd el nekem, hogy józanon
selypített... Mindenesetre már nem dolgozik ott.
– Biztos?
– Ühüm.
– És a vörös?
– A vörös sem. Hé, de miért nem szarsz rá, hiszen vele vagy, nem?
– Nem, nincs velem! – háborgott Camille.
– Vakarjátok ki magatokat a koszból ti ketten, és ha ők is elkészültek, mehetünk.

– Van kedved velük menni?


– Igen. De előbb le kell zuhanyoznom.
– Oké. Megvárlak. Én most nem megyek vissza a lakásba, mert összeomlok.
– Hé!
– Mi van?
– Végül nem is csókoltál meg az előbb!
– Tessék, itt van – mondta Camille, és kis puszit lehelt a homlokára.
– Ennyi? Azt hittem, hogy 2004-ben nagy huncut leszel!
– Miért? Megtartottad te már egyetlen újévi fogadalmadat is?
– Nem.
– Hát én sem.

157
19

Talán azért, mert nem volt annyira fáradt, mint a többiek, vagy azért, mert jobban bírta
az alkoholt, Camille kénytelen volt a sörnél erősebb italt is rendelni, hogy megállás nélkül
nevethessen. Valahogy úgy érezte, hogy tíz évet ugrott előre az időben, egy olyan korba,
ahol bizonyos dolgok már magától értetődőek lesznek: a művészet, az élet, a jövő, a
tehetsége, a szerelem, a helye a világban, az a bizonyos szalvétagyűrű, és az efféle szarságok.
Ami azt illeti, nem volt nagyon rossz érzés.

– Hé, Franck, ma este nem iszol, vagy mi?


– Hulla vagyok.
– Na, épp te nem... Különben is, holnap szabadnapos vagy, nem?
– De igen.
– Hát akkor?
– Megöregedtem.
– Na, gyerünk, igyál. Majd holnap alhatsz.

Franck meggyőződés nélkül nyújtotta a poharát: nem, holnap nem alhat. Holnap a
Megtalált időbe megy, az öregek állatvédő menhelyére, ahol undorító csokoládékat fog enni
két-három magányos mamival, akik a fogsorukkal játszanak, miközben az ő nagymamája
sóhajtozva kibámul az ablakon.
Mostanában már az autópálya elején elkezdett görcsölni a hasa.
De most nem is akart erre gondolni; egy hajtásra kiitta a poharát.
Titokban Camille-t figyelte. A szeplői a napszaktól függően hol megjelentek, hol
eltűntek, és ezt nagyon érdekesnek találta.
Délben azt mondta neki, hogy szép, és most javában szédíti azt a nagy marhát. Pfff, ezek
mind egyformák...

Franck Lestafier szar lelkiállapotban volt. Majdnem elsírta magát. Na jó, mi a baj,
fiacskám?

Hát... Hol is kezdje?


Szar munka, szar élet, egy nagymama valahol messze, és nemsokára egy költözés. Bűzlő
kempingágyon fog aludni, és napi egy órát veszít a délutáni alvásidőből. Soha többé nem
látja Philibert-t. Soha többé nem cukkolja majd, hogy megtanulja megvédeni magát,
visszavágni másoknak és képviselni a saját érdekeit. Soha többé nem hívja nagy cukros
kandúrjának. Nem fog többé finom fogásokat félretenni neki. Többé nem fogja
elképeszteni a lányokat a királyi ágyával és a hercegnős fürdőszobával. Nem fogja hallgatni
őket, Philibert-t és Camille-t, ahogy a Nagy Háborúról beszélgetnek, mintha ők is ott lettek
volna, vagy mintha együtt kvaterkáztak volna XI. Lajossal. Nem fogja többé Camille-t lesni,
vagy beleszagolni a levegőbe, amikor belép a lakásba, hogy a cigarettája füstjéről megtudja,
otthon van-e már. Nem veti rá magát a rajzfüzetére, amint hátat fordít egy pillanatra, hogy
megnézze aznapi rajzait. Nem fog többé úgy lefeküdni, hogy a kivilágított Eiffel-torony
vigyázza az álmát. Nem megy Angliába, Franciaországban marad, továbbra is lefogy egy

158
kilót műszakonként, és sörben nyeri vissza rögtön utána. Továbbra is engedelmeskedni fog.
Mindig. Egész életében. Hiszen folyton csak ezt teszi: engedelmeskedik. És most már
végleg sarokba lett szorítva. Na, gyerünk, mondd ki, meddig! Hát igen, ez az... Amíg el nem
fogyasztja önmagát. Mintha az élete csak azzal az egy feltétellel jöhetne rendbe, hogy minél
több szenvedést ró magára.
A kurva életbe, elég legyen már! Nem tudnátok most valaki mással szórakozni? Az az
igazság, hogy én mára már megkaptam az adagomat.
Tele van a tököm, fiúk, úgyhogy nézzétek meg valahol máshol, hogy ott vagyok-e.
Nekem annyi. Engem már kiütöttek.

Camille belerúgott az asztal alatt:


– Hé! Jól vagy?
– Boldog újévet – bökte ki Franck.
– Valami baj van?
– Lefekszem. Sziasztok.

159
20

Camille sem maradt tovább. Ez itt nem a zsenik gyülekezete. Másról sem beszéltek, csak
hogy milyen szar munkájuk van, és a többi. És aztán Sébastien fűzni kezdte. Ennek a
hülyének csak akkor lett volna nála esélye, ha már reggeltől kedves vele. Erről ismerszik
meg a jó fogás: egy olyan fiú, aki akkor is kedves az emberrel, amikor még fel sem merül
benne, hogy meg akarja dugni.

Amikor Camille hazatért, Franck összekuporodva hevert a kanapén.


– Alszol?
– Nem.
– Valami baj van?
– 2004-ben nem harcolok, hagyom, hogy legyűrjenek – nyögte Franck.
Camille elmosolyodott:
– Bravó...
– Képzeld, már három órája egy rímen töröm a fejem, például: 2004-ben/ zöldebb
leszek, kérem. – De aztán rájöttem, hogy majd azt hiszed, le akarlak rókázni.
– Hú, milyen fantasztikus költő vagy!
Franck nem válaszolt. Túl fáradt volt, még játszani sem volt kedve.

– Tegyél fel nekünk egy szép zenét, például azt, amit a múltkor hallgattál.
– Nem. Ha már amúgy is szomorú vagy, akkor nem fog jót tenni.
– De ha felteszed a Castafiórédat, maradsz még egy kicsit?
– Egy cigaretta erejéig.
– Akkor gyerünk.
És Camille a héten százhuszonnyolcadszor feltette Vivaldi Nisi Dominusát.

– Ez miről szól?
– Várj csak, megnézem... Az úr megáldja alvó barátait...
– Zseniális.
– Szép, nem?

– Nem tudom... – Franck ásított egy nagyot – Nem értek hozzá...

– Vicces, ezt mondtad pár napja Dürerre is. De az ilyesmit nem tanulja az ember! Csak
szép, és kész.
– De, tanulja. Akár akarod, akár nem, az ilyesmit is tanulja az ember.
– ...
– Te hívő vagy?
– Nem. Vagyis igen... Amikor ilyen zenét hallgatok, amikor bemegyek egy szép
templomba, vagy látok egy képet, amitől meghatódom, például egy Angyali üdvözletet. A
szívem annyira megtelik, hogy úgy érzem, mintha hinnék Istenben, de tévedek: Vivaldiban
hiszek. Vivaldiban, Bachban, Händelben vagy Fra Angelicóban. Ők az istenek. A másik, az
a szakállas csak ürügy... Egyébként úgy látom, ez Isten létezésének az egyetlen értelme:

160
hogy ezeket a csodálatos műveket sugallta nekik.
– Szeretem, amikor beszélsz. Ilyenkor úgy érzem, hogy én is okosabb vagyok.
– Fogd be...
– Nem, ez az igazság.
– Túl sokat ittál.
– Nem. Épp hogy nem eleget.
– Figyelj, hallgasd. Ez itt nagyon szép. Most sokkal vidámabb. Ezért szeretem a miséket:
a boldog pillanatok, mint a Gloria és a többi mindig eljönnek, és kimentenek a
szomorúságból. Mint az életben is...

Hosszú csend.

– Alszol?
– Nem, a cigarettád parazsát figyelem.
– Tudod, én...
– Te mi?
– Azt gondolom, hogy maradnod kellene. Szerintem amit Philibert-re az elmenésem
kapcsán mondtál, rád is érvényes... Szerintem nagyon boldogtalan lenne, ha elmennél, mert
te pont úgy hozzátartozol a törékeny egyensúlyához, mint én.
– Hú... Ezt az utolsó mondatot elmondanád franciául is?
– Menj már...
– Nem. Túlságosan különbözöm tőletek. Ne keverjük össze a konyharuhát a
törülközőkkel, mondaná a nagymamám.
– Igaz, hogy különbözőek vagyunk, de mennyiben? Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem,
hogy a féllábúak szép kis csapatát alkotjuk mi hárman, nem?
– Te mondtad.
– És különben is, mit jelent az, hogy különbözőek? Én, aki egy tojást sem vagyok képes
megsütni magamnak, a konyhában töltöttem az egész napomat, és te, aki csak technót
hallgatsz, Vivaldira alszol el. Baromság ez a mondás a konyharuhákról és a törülközőkről.
Az emberek nem azért nem tudnak együtt élni egymással, mert különbözőek, hanem mert
hülyék. Ha te nem vagy, az életben nem ismerem fel egy bíborsaláta levelét.
– Nahát, sokra mész vele.
– Ez már megint hülyeség! Miért kellene „valamire menni” vele? Miért kell mindennek
valami hasznot hajtania? Leszarom, hogy jó-e nekem valamire, vagy sem, engem az
mulattat, hogy tudok a létezéséről.
– Látod, milyen különbözőek vagyunk? Te meg Philou nem a valódi világban éltek,
fogalmatok sincs az életről, hogy harcolni kell, ha életben akar maradni az ember és a
többi... Előttetek soha nem találkoztam értelmiségivel, de ti tényleg megtestesítitek a velük
kapcsolatos elméletemet.
– És mi az elméleted?
Franck hadonászni kezdett:
– Ez: csip, csip... Ó. A kis madarak és a szép kis pillangók! Csip, csip, milyen szépek!
Belevágjunk egy újabb fejezetbe, kedvesem? Természetesen, barátom, sőt kettőbe! Akkor
nem kell lemennem. Ó. Ne is ereszkedjék le, kedves, túlságosan büdös van odalent!
Camille felállt, és kikapcsolta a zenét.
– Igazad van, nem sikerülne. Tényleg jobb, ha elhúzol. De hadd mondjak neked két
dolgot, mielőtt jó utat kívánnék: az első éppen az értelmiségiekkel van kapcsolatban:

161
könnyű beleszarni a pofájukba. Állati könnyű. Általában nem túl izmosak, meg aztán nem is
szeretik nagyon a verekedést. Nem izgatja őket jobban a csizmák döngésénél, a
kitüntetéseknél vagy a nagy limuzinoknál, tehát nem túl nehéz. Elég csak kitépni a kezükből
a könyvüket, a gitárjukat, a ceruzájukat vagy a fényképezőgépüket, és akkor már nem is jók
semmire ezek az élhetetlen alakok. Egyébként ez a diktátorok első dolga is: összetörni a
szemüvegeket, elégetni a könyveket és betiltani a koncerteket; nem kerül nekik sokba, és
sok későbbi bosszúságtól menekedhetnek meg általa... De tudod, ha értelmiséginek lenni
azt jelenti, hogy az ember szereti képezni magát, szeret érdeklődő, figyelmes lenni, szeret
valamit csodálni, valamin meghatódni, és megpróbálni megérteni, hogy áll meg a lábán ez
az egész, és megpróbál kicsit kevésbé hülyén lefeküdni, mint az előző nap, akkor igen, teljes
hittel vallom: nem egyszerűen csak értelmiségi vagyok, hanem büszkén vállalom, hogy az
vagyok. Sőt állati büszkén. És éppen azért, mert okostojás vagyok, ahogy te mondod,
muszáj volt elolvasnom a motoros újságjaidat a klotyón, és ezért tudom, hogy az új
behemót R 1200 GS-nek van egy kis elektromos bigyulája, ami lehetővé teszi, hogy
szennyezett olajjal is menni tudjon... Á...
– Na, van még valami?
– És bármilyen okostojás is vagyok, tegnap elcsórtam a Joe Bar Team képregényedet, és
egész délután röhögtem rajta... A másik dolog, hogy kevés vagy ahhoz, hogy kioktass
minket, kisfiam. Azt hiszed, hogy a te konyhád a valódi világ? Naná, hogy nem. Éppen
ellenkezőleg. Soha nem jártok ki, mindig egymás között vagytok. Mit ismersz te a világból?
Semmit. Majdnem tizenöt éve be vagy zárva a mozdíthatatlan időbeosztásoddal, a kis
operett-hierarchiáddal, a mindennapi robottal. Sőt lehet, hogy éppen azért választottad ezt a
melót? Hogy soha ne hagyd el az anyád hasát és hogy biztos lehess benne, hogy mindig jó
melegben leszel, rengeteg kaja közt? Ki tudja. Többet és keményebben dolgozol, mint mi,
ez nyilvánvaló, de mi ketten, bármilyen okostojások vagyunk is, elboldogulunk a világban.
Csip, csip, minden reggel leereszkedünk. Philibert a kis boltjába, én az emeleteimre, és hidd
csak el, ami a másokhoz való súrlódást illeti, hát mi súrlódunk eleget. És ezt a te túlélő
izédet: Life is a jungle, struggle for life és ezt az egész szarságot már kívülről fújjuk. Még
leckéket is adhatunk neked belőle, ha akarod. Na ennyi, jó estét, jó éjszakát és boldog
újévet. Mondtál valamit?
– Semmi. Csak azt mondtam, hogy nem vagy valami nagy huncut.
– Nem, házsártos vagyok.
– Az mit jelent?
– Nyiss ki egy szótárat, megtudod.
– Camille!
– Igen?
– Mondj valami kedveset is!
– Miért?
– Hogy jól kezdjem az évet.
– Nem. Nem vagyok pénzbedobós zenegép.
– Na...
Camille megfordult:
– Hagyd a konyharuhákat és a törülközőket közös fiókban, az élet sokkal
mulatságosabb, ha van benne egy kis zűrzavar.
– És én? Nem akarod, hogy mondjak neked valami kedveset, hogy jól kezd az évet?
– Nem. De igen... Rajta...
– Tudod... Csodálatosak voltak a pirítósaid...

162
163
HARMADIK RÉSZ

164
1

Másnap reggel Franck valamivel tizenegy után ment be Camille szobájába. Camille háttal
ült neki, kimonóban, az ablak előtt.
– Mit csinálsz? Rajzolsz?
– Igen.
– És mit rajzolsz?
– Az év első napját.
– Mutasd.
Camille felnézett, és be kellett harapnia a száját, nehogy elnevesse magát.
Franck egy csodálatosan divatjamúlt öltönyben feszített, egy 80-as évekbeli, túl bő és túl
fényes Hugó Boss modellben, Goldark típusú válltöméssel, mustársága fényes ingben és
tarka nyakkendőben. A zoknija illett az ingéhez, és a cipője, egy fényes disznóbőr darab
nyilván szörnyen nyomta a lábát.

– Na mi van? – morogta Franck.


– Nem, semmi. Baromi elegáns vagy.
– Hát... Azért, mert meghívtam a nagymamámat egy vendéglőbe ebédelni.
Camille-ból kibuggyant a nevetés:
– Állati büszke lesz rá, hogy egy olyan szép fiúval mehet, mint te...
– Nagyon vicces. Tudnád, milyen fejtörést okoz nekem. Na mindegy, túl kell esni rajta.
– Paulette az? Aki a sálat kötötte?
– Igen. Egyébként azért is jöttem be hozzád. Nem azt mondtad, hogy küldeni akarsz
neki valamit?
– De. Nagyon is.
Camille felállt, elhúzta a fotelt, és beletúrt a kistáskájába.
– Ülj le oda.
– Minek?
– Az ajándék miatt.
– Le fogsz rajzolni?
– Igen.
– De nem akarom.
– Miért?
– ...
– Nem tudod?
– Nem szeretem, ha néznek.
– Nagyon gyorsan kész leszek.
– Nem.
– Ahogy akarod. Azt gondoltam, ha csinálok rólad egy kis arcképet, örülni fog neki.
Tudod, ez a csereüzlet dolog. De nem erőszakoskodom. Soha nem erőszakoskodom. Nem
az én műfajom.
– Oké, de gyorsan, rendben?

– Nem megy.

165
– Mi van már megint?

– Ez az öltöny... A nyakkendő meg az egész... Valahogy nem megy. Ez nem te vagy.


– Mit akarsz, vetkőzzek le meztelenre?
– Igen, az nagyon jó lenne! Egy szép akt! – felelte Camille rezzenéstelen arccal.
– Viccelsz, ugye?
Franck láthatólag pánikba esett.
– Persze, hogy viccelek. Ahhoz már túl öreg vagy! Meg biztosan állati szőrös is.
– Nem, egyáltalán nem! Éppen annyira vagyok szőrös, amennyire kell!
Camille nevetett.
– Na gyerünk. Legalább dobd le a zakót és oldozd ki a nyakkendőt!
– A francba, három órámba telt, mire megkötöttem a csomót.

– Nézz rám. Nem, ne így. Olyan, mintha egy seprűnyelet dugtak volna a fenekedbe.
Ereszd el magad! Nem eszlek meg, csak lekaplak.
– Ó, igen, kérlek, Camille, kapj le, kapj le!
– Tökéletes. Őrizd meg ezt a bárgyú mosolyt! Pillanatnyilag ez az, ami kell.

– Meddig tart még?


– Mindjárt vége.
– Elegem van már. Beszélj hozzám. Mesélj egy történetet, hogy múljon az idő.
– Most éppen miről beszéljek neked?
– Magadról.
– ...
– Mit fogsz ma csinálni?
– Rendet rakok. Egy kicsit vasalok is. És aztán elmegyek sétálni. Ma szépek a fények. A
végén biztosan egy kávéházban vagy egy teaházban kötök ki. Eszem néhány áfonyalekváros
süteményt. Nyamnyam... És ha van egy kis szerencsém, lesz ott egy kutya... Mostanában a
teaházak kutyáit gyűjtöm. Van egy füzetem, szép bársonykötésű, direkt kutyák számára.
Azelőtt volt egy a galamboknak is. Egyszerűen legyőzhetetlen vagyok galambban. A
Montmartre galambjai, a Trafalgar Square galambjai, a velencei galambok a Szent Márk
térről, mindet lerajzoltam.
– Mondd csak...
– Igen...
– Miért vagy mindig egyedül?
– Nem tudom.
– Nem szereted a férfiakat?
– Na, helyben vagyunk. Egy lány, aki érzéketlen a te ellenállhatatlan vonzerődre,
biztosan leszbikus, erről van szó, ugye?
– Nem, csak érdekel, ez minden. Mindig rondán öltözöl, kopaszra vágattad a hajad,
satöbbi...
Csend.
– Nem, nagyon szeretem a fiúkat... A lányokat is, nem tagadom, de jobban szeretem a
fiúkat.
– Voltál már lányokkal is?
– Ó, egy csomószor!
– Hülyéskedsz?

166
– Igen. Na, kész vagyunk. Felöltözhetsz.
– Mutasd.
– Nem fogsz magadra ismerni. Az emberek soha nem ismernek magukra.
– Miért rajzoltad ide azt a nagy foltot?
– Ez itt árnyék.
– Igazán?
– Úgy hívják, hogy tussal festett árnyék, vagyis lavis.
– Aha. És ez itt micsoda?
– A forgóid.
– Igazán?
– Csalódott vagy, mi? Nézd, itt van ez is. Ezt pár napja rajzoltam rólad, amikor a Play
Stationnal játszottál.

Széles mosoly.
– Ó, ez az, Camille! Ez én vagyok.
– Én jobban szeretem a másikat, amit most rajzoltam, de rendben. Tedd be őket az
egyik képregényedbe, úgy elviheted.
– Adj egy lapot.
– Miért?
– Csak. Én is elkészíthetem a te arcképedet, ha akarod.

Nézte Camille-t egy ideig, utána a térdére hajolt, a nyelvét kidugva rajzolt valamit, azután
átnyújtotta Camille-nak a krikszkrakszait.
– Na? – kérdezte Camille-t kíváncsian.

Franck egy spirált rajzolt. Egy csigaházat, egy kis fekete ponttal a mélyén.
Camille egy szót sem szólt.
– A kis fekete pont te vagy.
– Megértettem.
Remegett az ajka.
Franck kitépte a lapot a kezéből:
– Hé, hó, Camille! Ezt azért rajzoltam, hogy nevess! Ez csak egy kis hülyeség! Egy
semmi!
– Igen, igen – mondta Camille és a homlokához emelte a kezét – ez semmi, tudom jól!
Na, most már menj, el fogsz késni.

Franck az ajtóban bújt bele a motoros ruhájába, és amikor kinyitotta az ajtót, alaposan
beütötte a sisakját. A kis fekete pont te vagy. Micsoda hülye alak!

167
2

Most, hogy nem kellett élelmiszerrel megrakott hátizsákot vinnie, Franck ráhasalt a
benzintankra, és várta, hogy a sebesség elvégezze csodálatos tisztító munkáját. A combjával
a motort szorította, a karja megfeszült, a mellkasa felforrósodott, a sisakja majdnem
kettéhasadt, a maximumra nyomta a sebességet, hogy kipréselje az agyából az összes
szemetet, és ne gondoljon semmire.
Gyorsan hajtott. Még gyorsabban. Direkt. Muszáj volt megtudnia.

Amilyen régre csak vissza tudott emlékezni, mindig egy motort szorított a combjával és
mindig a gázkar után viszketett a tenyere, és amilyen régre csak vissza tudott emlékezni,
soha nem gondolta, hogy a halál nagyon komoly dolog. Legfeljebb csak egy újabb
bosszúság... És azután... Mivel ő akkor már nem lesz ott, és nem szenvedi meg, nem is
igazán lényeges.

Amint volt három fillérje, azonnal eladósodott, hogy olyan gépeket vegyen, amelyek túl
nagyok voltak az ő kis eszének, és amint lett három életképesebb haverja, még több pénzt
adott egy kicsit gyorsabb motorért. Ő mindig szépen megállt a piros lámpánál, nem lőtt ki
füstölgő gumikkal a zöldnél, nem mérte össze az erejét senkivel, és soha nem látta értelmét
annak, hogy idióta veszélyeket vállaljon. De ha alkalma nyílt rá, megugrott, egyedül
nekiiramodott, hatalmas gázt adott, és alaposan leterhelte a védőangyalát.
Szerette a sebességet. Igazából csak a sebességet szerette. Mindennél jobban a világon.
Még a lányoknál is jobban. A sebességtől kapta élete ritka boldog pillanatait: békés,
megnyugtató, szabad perceket. Amikor tizennégy éves lett, a benzintankra tapadva, mint a
béka a gyufaskatulyára (akkoriban ez kedvelt kifejezés volt), Touraine megye királyának
érezte magát, és húsz éves korában vért és verejtéket izzadt egy Saumur melletti lebujban,
hogy alkalmi áron megvehesse első használt hathengeres motorját. Mára ez lett egyetlen
időtöltése két műszak között: ábrándozott egy motorról, megvette, bütykölte, lefárasztotta,
utána egy másik motorról ábrándozott, elhúzott egy kereskedőhöz, eladta a régit, vett egy
újat, bütykölte, lefárasztotta stb.

Ha nem lett volna motorja, akkor látogatás helyett felhívta volna az öreglányt, igaz,
gyakrabban, és közben az éghez könyörgött volna, hogy ne mesélje el az egész életét.

Igen ám, de most valahogy nem akart működni a dolog. Már 200-al ment, és még
mindig nem érezte a könnyűséget. Az agya még 210-nél és 220-nál is teljes gőzzel
dolgozott. Pedig mindent megtett: cikázott az autók között, lavírozott, megdöntötte a
motort, kilőtt, mint a nyíl, de néhány evidencia nem akart lefoszlani róla, és tovább rágta az
agyát két benzinkút között.

Az év első napja olyan tisztán és fényesen ragyogott, mint egy rézhatos, nem volt nála
sem bőr oldaltáska, sem hátizsák, és nem állt előtte más, csak egy jó kis fecsegés két
imádnivaló nagymamával, de mégis felegyenesedett, és már nem volt szüksége rá, hogy a
térdét szétnyitva köszönje meg az udvarias autósoknak, hogy utat adtak neki.

168
Letette a fegyvert. Szép lassan ment tovább, és megállás nélkül ugyanaz a karcos lemez
forgott a fejében: Mire jó az élet? És meddig tart? És hogy tudná megúszni valahogy? Mire
jó ez az élet? És meddig...

Halálosan fáradt volt, és kicsit boldog is. Yvonne-t is meghívta, hogy mindent
megköszönjön neki, de őszintén szólva azért is, hogy helyette vezesse a társalgást. Ha
Yvonne is ott van, ő automata vezérlésre állíthatja magát. Egy kis mosoly jobbra, egy kis
mosoly balra, néhány káromkodás, hadd örüljenek az öreglányok, és már el is jött a kávé
ideje... És aztán indulhat is haza...
Yvonne hozza el Paulette-et a kalickájából, ő a Hotel des Voyageurs-ben találkozik
velük, abban a zsúrterítőkkel és szárított virágokkal zsúfolt kis vendéglőben, ahol az
inaséveit eltöltötte, és ahol néhány évet maradt is még, szép emlékeket hagyva maga után...
Ez 1990-ben volt. Vagyis százmillió fényévvel ezelőtt.
Mije is volt akkoriban? Egy Fazer Yamahája, nem?

A fehér vonalak közt szlalomozott, és felcsapta a bukósisak üvegét, hogy érezze a


csiklandozó napsugarakat. Nem fog elköltözni. Legalábbis nem rögtön. Ott maradhat, a túl
nagy lakásban, ahová egy pizsamás űrlakóval, egy sovány lánnyal egyszer csak visszatért az
élet. Pedig a lány nem beszél sokat, és mégis, amióta ott volt, újból vannak zajok a lakásban.
Philibert végre kijött a szobájából, és minden reggel együtt itták meg a csokoládéjukat. Ő
nem vágta be többé az ajtót, nehogy felébressze Camille-t, és könnyebben aludt el, amikor
hallotta, hogy ott mocorog a szomszéd szobában.
Az elején nem tudta kiutálni, de most már minden rendben volt. Mostanra
beidomította...

Hé! Hallod is, amit beszélsz? Mire gondolsz?


Na ne add az ártatlant. De tényleg, Lestafier, nézz a szemembe: úgy érzed, hogy
beidomítottad? Hát... Nem.
Akkor rendben! Ezt már jobban szeretem. Tudom, hogy nem vagy valami agyafúrt
gyerek, de mégis... Még a végén megijesztesz!

Jól van, jól van... Ha már viccelni sem szabad...

169
3

Egy autóbuszmegállóban lekapta magáról a motoros ruháját, és miközben belépett az


ajtón, szorosabbra húzta a nyakkendőn a csomót.
A főnökasszony kitárta a karját:
– Jaj, de szép vagy! Látszik, hogy Párizsban öltözködsz! René csókoltat. A műszak után
lejön.

Yvonne felállt, a nagymamája gyengéden rámosolygott.


– No, lányok? Látom, a fodrásznál töltöttük a napot!
A hölgyek kacarásztak a cseresznyelikőrjük fölött és félrehúzódtak, hogy Franck
ráláthasson a Loire-ra.
A nagymamája elővette a nagyvilági kosztümjét, a hamis brossát és a prémgallérját. A
nyugdíjasotthon fodrásza kitett magáért: Paulette haja éppen olyan lazacszínű volt, mint a
terítő.
– A mindenit, jól kiszínezett az a fodrász!
– Ezt mondtam én is – vágott a szavába Yvonne – Nagyon jó ez a szín, ugye, Paulette?
Paulette bólintott. A mennyekben érezte magát, damasztszalvétával törölgette a száját,
majd felfalta az unokáját a szemével, és az ételválasztásnál nyafogott egy kicsit.
Minden úgy, ment, ahogy Franck várta, azon kívül, hogy „igen”, „nem”, „igazán”, „a
francba”, „bocsánat”, „a kurva életbe”, „hopsz” és „a kiskésit!”, nem is mondott mást,
Yvonne tökéletesen kitöltötte a szüneteket...
Paulette nem beszélt sokat.
A folyót nézte.

A főnök egy kicsit odacsapódott hozzájuk, megkínálta őket egy öreg armagnac-kal, amit
a hölgyek előbb visszautasítottak, majd úgy szürcsölgették, mint a misebort. A főnök
mindenféle történeteket mesélt Francknak a szakácsairól, és megkérdezte, mikor jön vissza
hozzá dolgozni.
– A párizsiak nem tudnak enni. A nők állandóan fogyókúráznak, a férfiak meg csak az
üzletre gondolnak. Biztos vagyok benne, hogy nálad nincsenek is szerelmesek. Délben csak
üzletemberek jönnek, akik tesznek rá, hogy mit lapátolnak be, este meg házaspárok, akik a
húszéves házassági évfordulójukat ünneplik, és egymást csesztetik, mert rossz helyen
parkoltak, és félnek, hogy elvontatják az autót... Vagy tévedek?
– Ó, tudja, én szarok rá. Csinálom a melómat.
– Hát éppen erről beszélek. Ott Párizsban csak a fizetésedért dolgozol. Gyere vissza ide,
majd eljárunk pecázni a haverokkal.
– El akarja adni, René?
– Á, kinek?

Miközben Yvonne elment az autóért, Franck felsegítette nagymamájára a kabátot:


– Nézd csak, ezt Camille küldi neked.
Csend.
– Na mi van, nem tetszik?

170
– De... de...
Paulette sírva fakadt:
– Olyan szép vagy ezen!
És rámutatott arra a rajzra, ami nem tetszett Francknak.
– Képzeld, minden nap felveszi a sáladat.
– Na ne lódíts!
– Esküszöm!
– Akkor igazad van, nem normális – mondta Paulette a könnyei közt mosolyogva.
– Nagymama... nem kell sírni... Majd csak kijövünk belőle...
– Igen, lábbal előre...
– Tudod, néha azt gondolom, hogy nekem már végem, máskor meg, hogy, hogy...
– Ó, édes kis nagymamám!
És Franck életében először szorosan megölelte a nagymamáját.

A parkolóban búcsúztak el egymástól, és Franck nagyon megkönnyebbült, hogy nem


neki kell visszavinnie Paulette-et az odújába.
Amikor felült a motorra, valahogy nehezebbnek érezte a gépet, mint máskor.
Randevúja volt a barátnőjével, zsebe tele pénzzel, van munkája, tető a feje fölött, és
mégis majd beledöglött a magányba.

Jaj, de szar... dünnyögte a bukósisakjában, jaj, de szar... Nem ismételte meg mégegyszer,
mert a mondat egyrészt nem volt jó semmire, másrészt a beszéd bepárásította a bukósisak
üvegét.
Milyen szar...

171
4

– Már megint elfelejtetted a kul...


Camille nem fejezte be a mondatot, mert az ajtóban nem az állt, akit gondolt. Nem
Franck volt az, hanem a múltkori lány. Az, akit Franck karácsony este kidobott, miután
megdugta.
– Franck nincs itthon?
– Nincs. Elment meglátogatni a nagymamáját.
– Hány óra van?
– Hát... Hét körül lehet.
– Nem baj, ha itt várom meg?
– Dehogyis, gyere csak be.
– Nem zavarlak?
– Egyáltalán nem! Éppen ott kókadoztam a tévé előtt.
– Te tévét nézel?
– Igen, persze. Miért?

– De figyelmeztetlek, hogy a lehető leghülyébb műsort választottam. Ebben csupa


kurvának öltözött nő és sliccelt zakós pasi van, a pasik férfiasan szétvetett combokkal
olvasnak fel mindenféle papírokból. Azt hiszem, hogy ez valami karaoké lehet híres
emberekkel, de én nem ismerek közülük senkit.
– Őt biztosan ismered, ez az a fiú a Star Academyből.
– Mi az a Star Academy?
– Igen, akkor jól tudtam. Franck azt mondta, hogy soha nem nézel tévét.
– Nem igazán. De ezt imádom. Olyan, mintha jó meleg pocsolyában henteregnék.
Mmmm... Mind szépek, állandóan puszilgatják egymást, és a csajok mindig újra kifestik
magukat, amikor pityeregnek. Majd meglátod, nagyon megható.
– Ide engedsz?
– Gyere... – Camille arrébb csúszott a kanapén, hogy a lány is leülhessen. – Kérsz inni?
– Te mit iszol?
– Fehér burgundit.
– Várj, hozok poharat.
– Hol tartunk?
– Fogalmam sincs, nem értek belőle semmit.
– Tölts egy pohárral, és elmesélem.

A reklám alatt elmondtak egymásnak néhány dolgot. A lányt Myriamnak hívták,


Chartres-ból jött, a Saint-Dominique utcában dolgozott egy fodrászatban, és a barátnőivel
bérelt egy lakást a XV. kerületben. Együtt aggódtak Franckért, üzenetet hagytak neki, és
megint felhangosították a tévét, amikor vége lett a reklámnak. A harmadik reklámblokk
után már barátnők voltak.
– Mióta ismered Franckot?
– Nem tudom... Talán egy hónapja.

172
– És komoly?
– Nem.
– Miért?
– Mert állandóan rólad beszél. Nem, vicceltem. Csak annyit mondott, hogy állati jól
rajzolsz. Mondd, nem akarod, hogy megigazítsalak, ha már itt vagyok?
– Tessék?
– Hát a hajadat.
– Most?
– Igen, mert utána már túl részeg leszek, és akkor a hajaddal együtt a füledet is levágom!
– De nincs nálad semmi, még olló sem!
– Nincs borotvapenge a fürdőszobában?
– Hát... talán van. Azt hiszem, hogy Philibert valami kőkorszaki oldalfegyvert használ
borotválkozáshoz...

– És mit fogsz csinálni pontosan?


– Kicsit meglágyítom az arcodat.
– Nem zavar, ha odaülünk a tükör elé?
– Félsz? Szemmel akarsz tartani?
– Nem, nézni akarlak.

Myriam megnyírta Camille-t, Camille pedig lerajzolta mind a kettőjüket.


– Nekem adod?
– Nem. Bármit, amit akarsz, de ezt nem. Az önarcképeket, még ha van rajta valaki más
is, megőrzöm.
– Miért?
– Nem tudom. Valahogy úgy érzem, hogy ha nagyon szorgalmasan rajzolom magam,
egy napon magamra ismerek.
– Miért, amikor tükörbe nézel, nem ismersz magadra?
– Mindig rondának látom magam.
– És a rajzaidon?
– A rajzaimon nem mindig.
– De jobb így, nem?
– Barkót csináltál nekem, mint Francknak.
– Jól áll neked.
– Ismered Jean Seberget?
– Nem, ki az?
– Egy színésznő. Pontosan ilyen haja volt, csak szőkében.
– Ha csak erről van szó, legközelebb kiszőkíthetlek!
– Nagyon szép lány volt! Az egyik kedvenc írómmal élt. És egy reggel halva találták az
autójában. Hogy volt annyi bátorság egy ilyen szép lányban, hogy elpusztítsa magát?
– Talán le kellett volna rajzolnod előtte. Hogy lássa magát.
– Kétéves voltam.
– Igen, ezt is mondta Franck...
– Micsodát, hogy Jean Seberg öngyilkos lett?
– Nem, azt, hogy nagyon sokat mesélsz.
– Igen, mert szeretem az embereket. Mennyivel tartozom?
– Menj a csudába...

173
– Akkor adok cserébe valamit.
Bement a szobájába, és egy könyvvel jött vissza.
– Salamon király szorongása. Jó könyv?
– Még annál is jobb. Hívd fel mégegyszer, most már kezdek aggódni. Lehet, hogy
történt vele valami?
– Pfff. Ne izgasd magad. Egyszerűen csak elfelejtett. Már kezdem megszokni.
– Akkor miért maradsz vele?
– Hogy ne legyek egészen egyedül.
A második üveg bort is felnyitották, amikor Franck a szobába lépett, és levette a sisakot.
– Hé, mi a francot csináltok?
– Pornófilmet nézünk. A szobádban találtuk... Nem volt könnyű választani, ugye, Mimi?
Mi is ennek a címe?
– Vedd ki a nyelved, fingani akarok.
– Ja igen, ez az! Állati jó!
– Mi ez az ökörség? Nincsenek is pornófilmjeim!
– Tényleg? Hát ez furcsa. Talán valaki más felejtette a szobádban – viccelődött Camille.
– Vagy te tévesztetted el – tette hozzá Myriam –, azt hitted, hogy az Amélie csodálatos életét
hozod ki, és végül a Vedd ki a nyelveddel kerültél elő.
– Mi a fene... – Franck a képernyőre nézett, a lányokból kirobbant a nevetés. – Hiszen ti
tökrészegek vagytok!
– Igen... – jelentették ki a lányok bánatosan.

Franck morgolódva indult kifelé, de Camille utána kiabált: – Hé!


– Mit akarsz?
– Nem mutatod meg a kedvesednek, hogy milyen szép voltál ma?
– Nem. Dugulj el.
– De igen! – könyörgött Myriam. – Mutasd meg, kiskutyám!
– Sztriptízt kérünk – rikoltotta Camille
– Egészen meztelenre! – tódította Myriam.
– Sztriptízt! Sztriptízt! – kiabálták kórusban.
Franck megcsóválta a fejét, és az égre emelte a tekintetét. Megpróbált felháborodott
képet vágni, de nem sikerült. Hulla volt. El akart dőlni az ágyán, és egy hétig csak aludni.
– Sztriptízt! Sztriptízt! Sztriptízt!
– Oké, ti akartátok. Kapcsoljátok ki a tévét, és vegyétek le a fényt, ribancok!

Elindította a Sexual Healinget, és lehúzta a motoros kesztyűit.

Amikor elérkezett a refrén:


Get up, get up, let's make love tonight
Wake up, wake up, wake up, cause you do it right,
Franck egyetlen mozdulattal letépte a sárga ing utolsó három gombját, aztán letépte
magáról az ingét is, majd egy fantasztikus és érzéki csípőmozdulattal megforgatta a feje
fölött.

A lányok doboltak a lábukkal, és az oldalukat fogták nevettükben.

174
Franckon már csak a nadrág volt, visszafordult, és lassan elkezdte lefelé tolni, csípőjét
kilökve előbb az egyik, azután a másik lány felé, és amikor megjelent az alsónadrág
gumírozott dereka, rajta a felirat: DIM DIM DIM, Camille felé fordult, és rákacsintott. A
dalnak hirtelen vége lett, és Franck gyorsan felrántotta a nadrágját.
– Oké, elég a hülyeségből, én most kinyúlok.
– Ó!
– A francba!

– Éhes vagyok – jelentette ki Camille.


– Én is!
– Franck, éhesek vagyunk!
– Oké, arra van a konyha, egyenesen előre, aztán balra.

Franck néhány perc múlva Philibert skót kockás köntösében került elő.
– Na mi van? Nem esztek?
– Nem, ott egye meg a fene. Egy Chippendale fiú, aki felöltözik, egy szakács, aki nem
főz – igazán nincs ma este szerencsénk.
Franck felsóhajtott:
– Rendben, mit ennétek? Sósat vagy édeset?

– Hú... De finom!

– Csak egy kis tészta... – felelte Franck szerényen, Don Patillo modorában.
– De mit tettél bele?
– Esküszöm, csak néhány apróságot.
– Isteni – ismételte Camille. – És mi lesz a desszert?
– Flambírozott banán. Kérem, bocsássák meg hölgyeim, de azzal készítettem, amit a
fedélzeten találtam. A rum nem mérkőzhet a Monoprix Old Nickjével!
De a lányok a tányérjukat nyalogatva csak ennyit mondtak:
– Mmm... És mi van utána?
– Utána jön az alvás. És azoknak, akiket esetleg érdekel, a szobám, ott jobbra.

A lányok még ittak egy herbateát és elszívtak egy utolsó cigarettát, miközben Franck
elszundikált a kanapén.
– Jaj, de szép a mi Don Juanunk a beatingjével, a szexuális varázsitalával – mondta Camille
érdesen.
– Igen, igazad van, nagyon édes...

Franck félkómás állapotában is elmosolyodott, és a szája elé tette az ujját, hogy


hallgassanak végre.

Amikor Camille belépett a fürdőszobába, Franckot és Myriamot találta ott. Túl fáradtak
voltak, hogy eljátsszák a csak-ön-után-kedvesem játékot, úgyhogy amint Myriam visszatette
a fogkeféjét és jóéjszakát kívánt neki, Camille már nyúlt is a saját fogkeféjéért.
Franck a mosdó fölé hajolva éppen most köpte ki a fogkrémet, és amikor
felegyenesedett, találkozott a tekintetük.
– Ezt Myriam csinálta?

175
– Igen.
– Nagyon jó.

Egymásra mosolyogtak a tükörben, és ez a fél másodperc tovább tartott, mint az átlagos


fél másodpercek.

– Felvehetem a szürke atlétádat? – kiabálta Myriam Franck szobájából.

Franck dühödten dörzsölte a fogait, majd a tükörbeli lányra nézve megint mondott
valamit, közben a fogkrém csurgott az állán.
– Hüzsedologingábveledlenekedvemaludni...
Camille összeráncolta a szemöldökét:
– Hogy mondod?
– Azt mondtam: hülye dolog, ha nincs hol aludnia az embernek.
– Igen – mosolyodott el Camille – tényleg hülye dolog.

Hirtelen Franck felé fordult:


– Figyelj, Franck, valami fontosat akarok mondani. Tegnap bevallottam, hogy soha nem
tartom be a fogadalmakat, de szeretném, ha egyetlen fogadalmat mind a ketten tiszteletben
tartanánk, és nem szegnénk meg.
– Azt akarod, hogy leálljunk az ivással?
– Nem.
– A dohányzással?
– Nem.
– Akkor mit akarsz?
– Szeretném, ha abbahagynád ezt a kis játékot velem.
– Milyen játékot?
– Tudod te azt. A kis sexual planningedet, a sunyi kis célzásaidat. Én... én nem szeretnélek
téged elveszíteni, nem akarom, hogy összevesszünk. Azt akarom, hogy itt minden jól
menjen... Hogy ez olyan hely maradjon... Szóval olyan hely, ahol mind a hárman jól érezzük
magunkat. Egy nyugodt, izgalommentes hely. Én... Te... Mi... ezentúl nem megyünk együtt
sehová, oké? Vagyis hát, azt akarom mondani... persze, hogy lefekhetünk egymással, de mi
lesz utána? Mi ketten együtt, az túl nagyot szólna... Szóval kár lenne mindent elrontani.

Franck teljesen magánkívül volt, csak néhány másodperc múlva tudott megszólalni:
– Hé, miket dumálsz itt nekem? Soha nem mondtam, hogy szeretnék lefeküdni veled!
Még ha akarnék, sem tudnék. Túl sovány vagy. Mit gondolsz, van olyan pasi, aki kedvet kap
ahhoz, hogy megsimogasson? Érintsd meg magad, kicsikém! Érintsd csak meg magad!
Félrebeszélsz!
– Látod, milyen igazam van, hogy óvakodom tőled? Hogy milyen tisztán látok? Soha
nem sikerülne kettőnk között a dolog. Megpróbálom veled a lehető legtapintatosabban
közölni, amit akarok, és te cserébe semmi mást nem tudsz nyújtani, csak a kis szemét
agressziódat, a hülyeségedet, a rosszhiszeműségedet és a gonoszságodat. Még szerencse,
hogy képtelen lennél megsimogatni engem. Szerencse! Nem kérek a vörös mancsodból,
meg a tövig rágott körmeidből! Tartsd fenn a pincérnőidnek!
Belekapaszkodott a kilincsbe.

176
– Oké, ezt elrontottam. Jobb lett volna befogni a pofám. Ó! De hülye vagyok. Nagyon
hülye. Ráadásul általában nem is ilyen vagyok. Egyáltalán nem. Én inkább csak felgörbítem
a hátam, és lábujjhegyen kiosonok, amikor gáz van.
Franck leült a fürdőkád szélére.
– Igen, általában inkább így teszek. De most, mint egy hülye, erőszakot tettem
magamon, hogy beszéljek veled, mert...
Franck felnézett.
– Mert micsoda?
– Mert... már mondtam, nagyon fontos nekem, hogy ez a lakás egy békés hely legyen...
Mindjárt huszonhét éves leszek, és életemben először lakom olyan helyen, ahol jól érzem
magam, ahová boldogan megyek haza este. Igaz, hogy még nem vagyok itt túl régóta, de az
összes szörnyűség ellenére, amit a pofámba vágtál, még mindig itt vagyok, és akár sárba is
tiprom a saját hiúságomat, de nem akarom ezt a lakást elveszíteni. Hú... Érted, amit itt
dumálok, vagy kínaiul van neked?
– ...
– Jó, rendben. Megyek, leszekszem... izé, lefekszem...
Franck akaratlanul is elmosolyodott.
– Ne haragudj rám, Camille. Úgy viselkedem veled, mint egy állat.
– Igen.
– De miért vagyok ilyen?
– Jó kérdés. Na, mi lesz? Elássuk a csatabárdot?
– Gyerünk. Már ások is.
– Oké, és akkor megpusziljuk egymást?
– Nem. Lefekszem veled, ha muszáj, de nem puszillak meg, szó sem lehet róla.
Pillanatnyilag az sokkal durvább lenne.
– Hülye!

Franck nem állt fel rögtön, lehajolt, alaposan megnézte a lábujjait, a kezét, a körmeit,
eloltotta a villanyt, és szórakozottan a magáévá tette Myriamot, de jó erősen a párnához
szorította, hogy Camille ne hallja őket.

177
5

Bár ez a kis beszélgetés sokba került Camille-nak, és aznap este, amikor vetkőzött, még
több gyanakvással simított végig a testén, és elbátortalanította a sok csont, amely a nőiség
stratégiailag fontos pontjain: a térdeinél, a csípőinél, a vállainál lapult a bőre alatt, és bár sok
idejébe került, míg elaludt, mert meg kellett számolnia az összes támadható pontját, nem
bánta meg. Abból, ahogy Franck másnap mozgott a lakásban, tréfált, figyelmes volt, bár
nem túlzottan, és önző, bár talán nem is vette észre, Camille megértette, hogy az üzenete
célba talált.
Myriam jelenléte is megkönnyítette a dolgot. Franck gyakran aludt házon kívül, és
oldottabban jött haza.

Camille-nak néha hiányzott a tréfás kötekedésük. Milyen ostoba liba vagyok, gondolta,
hiszen olyan csodálatos volt. De ezek a gyöngeségi rohamok nem tartottak sokáig. Mivel
már túl sokat adott magából az életben, jól ismerte a derűs béke árát: túl nagy volt. És
különben is: hol végződött az őszinteség, és hol kezdődött a Franck-kal folytatott játék?
Épp itt tartott a csapongó gondolataiban, egyedül, egy félig felengedett rakott zöldség előtt,
amikor valami furcsa dolgot vett észre az ablakpárkányon.
Az a portré volt, amit Franck rajzolt róla a minap.
Csakhogy most valaki egy friss saláta szívét is rátette a csigaház bejáratára.
Camille visszaült az asztalhoz, és idióta mosollyal böködte a hideg cukkinikat.

178
6

Együtt mentek el egy új típusú mosó-szárítógépet venni, és megfelezték az árát. Franck


boldogan vigyorgott, amikor az eladó így torkollta le: „a kedves feleségének teljesen igaza
van...”, és a vásárlás egész ideje alatt „drágámnak” szólította Camille-t.

– Ezeknek a kombinált, vagyis, ha úgy tetszik, „kettő az egyben” gépeknek az a nagy


előnyük, hogy helyet nyerünk általuk – kántálta az eladó. – Sajnos tudjuk, hogy megy ez a
fiatal pároknál, akik most költöznek új lakásba.
Camille oldalba bökte Franckot:
– Megmondjuk neki, hogy hárman héderelünk négyszáz négyzetméteren?
– Drágám, kérlek! – csattant fel Franck – Szeretnék az úrra figyelni, ha hagynál!

Camille ragaszkodott hozzá, hogy Franck még Philibert érkezése előtt kösse be a gépet,
„különben túlságosan kihozza őt a sodrából”, és egy egész délutánt töltött el azzal, hogy a
konyha mellett kitakarított egy kis helyiséget, amelyet hajdan nyilván „mosókonyhának”
hívtak.

Hegyekben álltak ott a lepedők, hímzett konyharuhák, terítők, kötények és darázsvászon


törülközők. Csonttá száradt szappandarabok, és elragadó dobozokban mindenféle kővé
dermedt tisztítószerek: szódakristályok, lenolaj, iszapolt kréta, pipatisztító alkohol, Saint-
Wandrille viasz és bársonyosan puha Rémy keményítő. Egy lenyűgöző kefegyűjtemény,
mindenféle méretű és anyagú kefék, egy tollseprű, amely szép volt, mint egy esernyő, egy
mirtuszfából készült kesztyűtágító, és egy fűzfából fonott teniszütő féleség,
szőnyegporoláshoz.
Camille lelkiismeretesen egymás mellé állította a tárgyakat, és listát készített róluk egy
nagy füzetben.
Eltökélte, hogy mindent lerajzol, és odaadja Philibert-nek, amikor el kell hagyniuk a
lakást.

Újra meg újra nekilátott a pakolásnak, de a vége mindig az lett, hogy törökülésben leült
egy nagy, fényképekkel és levelekkel zsúfolt kartondoboz mellé, és órákat töltött el bajszos
katonák, Renoir festményekből kilépett dámák és kislánynak öltözött kisfiúk társaságában.
A fiúcskák ötéves korukban egy hintalovon, hétéves korukban egy játékkarikán, tizenkét
éves korukban egy Biblián tartották a kezüket, a vállukat kissé leengedve, hogy látni
lehessen az isteni kegyelemben részesült elsőáldozók szép karszalagját.
Igen, imádta ezt a helyet, úgyhogy gyakran előfordult, hogy egyszer csak az órájára
nézett, felugrott, rohant a metrófolyosókon, és bezsebelte Super Josy szidalmait, aki már az
óráját mutogatta.

– Hé, hová mész?


– Melózni, állatira el fogok késni.
– Öltözz fel jól, fagyni fog.
– Igenis, papa! Ja, tényleg...

179
– Igen?
– Philibert holnap jön haza.
– Igazán?
– Kivettem a holnap estét. Te ott leszel?
– Nem tudom.
– Jó.
– Legalább vegyél egy sá...
De az ajtó már becsapódott.

Ha fűzöm, az sem megy, de ha azt mondom, hogy öltözzön fel, szarik a fejemre.
Kikészít ez a lány...

Új év, régi robot. Ugyanazok a nehéz parkettfényesítő gépek, ugyanazok az eldugult


porszívók, ugyanazok a számozott lapátok (elég volt a veszekedésből, lányok!), ugyanazok a
gondosan kiadagolt tisztítószerek, ugyanazok az eldugult lefolyók, ugyanaz az imádnivaló
Mamadou, ugyanazok a fáradt kolléganők és ugyanaz a zabos Jojo... Semmi változás.

De Camille most jobb formában volt, enyhült a megszállottsága. A köveit a bejáratnál


hagyta, újra dolgozni kezdett. A nappali fényt hajszolta, és már nem sok értelmét látta a
megfordított életnek. Hiszen ő reggel a legtermékenyebb, és hogyan dolgozzék reggel,
amikor soha nem fekszik le hajnali kettő előtt, miután kimerítette az agyát leszívó, fárasztó
fizikai munka?

A kezei incselkedtek vele, az agya csörömpölt: Philibert mindjárt hazajön, Franck


egészen elviselhető, a lakás varázsa felbecsülhetetlen. Érdekes terv motoszkált a fejében.
Egy freskóféleség... Ó, nem igazi freskó, az túl nagy szó rá! Inkább afféle szellemidézés.
Igen, ez az: szellemidézés. Egy krónika, a lakás képzeletbeli életrajza. Hiszen olyan sok
anyag van hozzá, olyan sok emlék! Nemcsak a tárgyak. Nemcsak a fotók, hanem a hangulat.
Az atmoszferra, ahogy Franck mondaná... Valami halk mormogás, csendes lüktetés. A
könyvek, a képek a falon, a dölyfösen tagozott párkányok, a porcelán falikapcsolók, a
csupasz vezetékek, a fém vízmelegítők, a lenmaglisztes borogatáshoz való edénykék, a
méretre csináltatott sámfák és a megsárgult címkék...
Egy pusztuló világ...

Philibert nem titkolta előlük, hogy egy napon, lehet, hogy már holnap, el kell menniük,
összeszedni a saját cuccaikat, a könyveiket, a lemezeiket, az emlékeiket és a két sárga
Tupperwarét, és itt kell hagyni a lakást.
És utána? Ki tudja? Jobb esetben osztozkodás következik a rokonokkal, rosszabb
esetben az enyészet vagy az Üdvhadsereg raktára. Természetesen a rokokó falióra és a
cilinderek hamar gazdára találnak, de vajon kinek lesz gondja a pipatisztító alkoholra, az
öreg függönyökre, a lófarokra a kis táblácskával: Vénusz, a pettyes orrú büszke vörössárga pej
emlékére, 1887-1919, és a beszáradt kininre a kék üveg alján a fürdőszoba asztalkáján?

Lábadozás? Kóros aluszékonyság? Gyengéd téboly? Camille nem tudta, hogyan és mikor
jutott az eszébe, de kialkudta magának a kis zsebmeggyőződést – lehet, hogy maga az öreg
márki súgta neki? –, hogy ez az elegancia, ez a haldokló kis világ, a művészet és a
nagypolgári hagyományok kis múzeuma csak az ő érkezésére várt; az ő tekintetére, gyengéd

180
szeretetére és elragadtatott tollára volt szüksége ahhoz, hogy azután békében
elenyészhessen.

Ez a hóbortos gondolat jött és ment, napközben eltűnt, gyakran egy gunyoros kacsintás
is elég volt, hogy elűzze: szegény kislányom! Te vajon hová tartasz? És mégis, ki vagy te? És
ki a fenét érdekelne ez, mondd csak?
De éjszaka... Ó, éjszaka! Amikor visszatért a pokoli tornyaiból, ahol ideje java részét
töltötte a felmosóvödör mellett térdelve, csöpögő orrát a nejlonköpeny ujjába törölve, ahol
tízszer, százszor is lehajolt, hogy kidobja a műanyag poharakat és gyűrött papírokat, amikor
több kilométernyi sápadt fényű földalatti folyosót bejárt, ahol a szellemtelen falfirkák nem
tudták eltakarni az efféle feliratokat: És ő? Ő vajon mit érez, amikor benned van?, amikor a
bejárat melletti falipolcra letette a kulcsát, és lábujjhegyen átosont a nagy lakáson, akkor
képtelen volt nem meghallani őket: „Camille, Camille”, recsegte a parketta, „jegyezz meg
minket is!” könyörögtek az öreg tárgyak, „adta teremtette! Miért a Tupperwarékat, miért
nem minket?” méltatlankodott a halottas ágyán lefényképezett öreg tábornok. „Igaz is”,
zendítettek rá kórusban a rézkilincsek és az ütött-kopott grogrének. „Miért”?

Akkor Camille leült a sötétben, és lassan sodort egy cigarettát, hogy megnyugtassa őket.
Először is, teszek azokra a Tupperwarékra, másodszor is, itt vagyok, csak ébresszetek fel
még dél előtt, nagy maflák!
És Salina hercegre gondolt, aki gyalog indul haza a bálból... A hercegre, aki tehetetlenül
nézi világa hanyatlását, és amikor meglátja a feldarabolt, véres marhákat a szekéren és az
elhajigált maradékot a kocsiút mentén, az Éghez könyörög, hogy ne tartson már nagyon
sokáig...

Az ötödik emeleti fickó egy doboz Mon Chéri csokoládét hagyott neki az asztalon.
Micsoda hülye! – méltatlankodott Camille, a csokit imádott főnöknőjének adta, és egy
kalózvezérre bízta, hogy köszönje meg a nevében: „Oké, köszönöm, de mondja csak...
Nem lenne véletlenül likőrrel töltött csoki is?”
Hogy én milyen vicces vagyok, sóhajtotta Camille, miközben az asztalra tette a rajzot,
hogy én milyen vicces vagyok...

Ebben az álmodozó, vidám lelkiállapotban, fél lábbal a Párducban, fél lábbal a


mocsokban andalgott be a lift mögötti kis helyiségbe, ahol a tisztítószereket és a többi szart
tartották.

Már csak ő maradt az irodában, és éppen nekilátott a vetkőzésnek a félhomályban,


amikor megérezte, hogy nincs egyedül.
Egy pillanatra kihagyott a szívverése, és érezte, hogy valami meleg csorog végig a lába
szárán: bepisilt.
– Van itt valaki? – kérdezte, és a falat tapogatva megkereste a villanykapcsolót.

A férfi a földön ült, pánikba esve, őrült tekintettel, a szeme keresztbe állt a kokain és az
éhezés miatt – Camille jól ismerte ezt a tekintetet. A fickó nem mozdult, nem is lélegzett, és
két kézzel szorította a kutyája pofáját.

181
Így maradtak néhány másodpercig, mire megértették, hogy egyikük sem fogja a másik
halálát okozni. A fiú a jobb keze mutatóujját az ajka elé tette, Camille pedig újra
visszamerítette őket a homályba.
Most már normális ütemben dobogott a szíve. Fogta a kabátját, és kihátrált.
– A kód? – nyögte a fiú.
– Ho... hogyan?
– Az épület kódja?
Nem tudja, hebegte Camille, a falnak támaszkodva valahogy eljutott a kijáratig, és
nemsokára az utcán találta magát, remegve, agyonizzadva.

Összefutott az éjjeliőrrel.
– Nincs valami meleg ma este, mi?
– Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.
– Csak fáradt vagyok...

Camille jéggé volt fagyva, a kabátja két szárnyát ráhúzta átázott munkanadrágjára, és
rossz irányba indult el. Amikor végre észrevette, hogy merre jár, kiállt az út közepére, és
leintett egy taxit.
Egy luxusjárgány volt, bent hőmérő mutatta a külső és a belső hőmérsékletet (- 3°C,
+21°C). Camille szétnyitotta a combját, homlokát az üvegre tapasztotta, és a suhanó
autóból az üzletek szellőzőrácsain vagy a kapubemélyedésekben heverő kis emberi
kupacokat bámulta.
A konokokat, a csökönyöseket, akik visszautasították az alumínium fóliát, hogy ne
ejthessék őket foglyul az autók fényszórói, és akik jobban szerették a langyos betont a
Metró csempéinél.
Camille elfintorodott.
Gonosz emlékek ízét érezte a torkában.
Vajon mi lehet az irodai szellemmel? Olyan fiatalnak látszik... és a kutyája? Hülyeség
kutyát tartania... Sehová nem vihet magával kutyát. Beszélnie kellett volna vele,
figyelmeztetnie a nagy Mátrixra, és megkérdezni, hogy nem éhes-e. Nem, csak a napi
adagjára lenne szüksége. És a kutyája? Mikor kapta meg az utolsó adag kutyakajáját?
Felsóhajtott. Te hülye. Egy kiskutya miatt izgatod magad, amikor vannak emberek, akik
boldogok egy hellyel a meleg szellőzőnyílás fölött, te hülye tyúk! Nyavalygós széplélek,
szégyenkezem miattad! Mire jó ez az egész? Leoltod a villanyt, hogy ne is lásd, aztán egy
nagy luxusautó hátsó ülésén búslakodsz, a csipkekeszkenődet gyűrögetve.
Tűnj innen gyorsan, ne is lássalak!

A lakás üres volt, Camille valamilyen alkoholt keresett, bármilyet, és eleget ivott ahhoz,
hogy megtalálja az utat a kispárnáig. Az éjszaka közepén felkelt, hogy hányjon egyet.

182
7

Zsebre dugott kézzel, felemelt fejjel ugrándozott a pályaudvari tábla előtt, amikor egy
ismerős hang megadta neki a keresett információt:
– A Nantes-ből érkező vonat a 9-es vágányra érkezik, 20 óra 25 perckor. Körülbelül 15
percet késik, mint mindig.
– Jé, te is itt vagy?
– Hát igen. Jöttem, hogy tartsam a gyertyát. Hé, nézzen oda az ember, te kiszépítkeztél!
Ez mi a csoda? Csak nem rúzs? Vagy talán tévedek?
Camille a sál mögé rejtette mosolyát.

– Hülye vagy...
– Nem, féltékeny vagyok. Nekem soha nem fested ki a szád.
– Ez nem rúzs, hanem szőlőzsír.
– Hazudós! Mutasd!
– Nem. Még mindig szabadságon vagy?
– Holnap este kezdek.
– Tényleg? És jól van a nagymamád?
– Igen.
– Odaadtad neki az ajándékomat?
– Igen.
– És?
– Azt mondta, hogy nyilván azért rajzoltál ilyen szépnek, mert őrülten szerelmes vagy
belém.
– Hát, izé...
– Iszunk valamit?
– Nem. Egész nap ki sem mozdultam otthonról. Most le akarok ülni egy padra, és nézni
akarom az embereket.
– Nem baj, ha veled bámészkodom?

Lekuporodtak egy padra az újságosbódé és egy jegykezelő közé, és csendben figyelték az


őrülten tülekedő utasok Nagy Csarnokát.

– Gyerünk! Futás, kisfiam! Futás! Hopp... késő.


– Egy eurót? Nem. De kaphatsz egy cigit.

– Meg tudnád nekem magyarázni, hogy miért mindig a legrosszabb alakú lányok
hordanak csípőnadrágot? Nem értem...

– Egy eurót? Hé, öreg, az előbb hajtottalak el!

– Nézd azt az öreg mamit a csúcsos fejkötőjében! Nálad van a füzeted? Nem? Kár!
Nézd azt a pasit, milyen boldog, hogy találkozhat a feleségével!
– Nekem ez gyanús, biztos a szeretője – jelentette ki Camille.

183
– Miért gondolod?
– Egy férfi, aki átrohan a városon a miniatűr kofferével, és egy szőrmebundás nő
nyakába ugrik, a hajába csókol, az gyanús.
– Piff...Lehet, hogy a felesége.
– Dehogyis! A felesége Quimperben van, és épp most fekteti le a kölyköket. Na nézd,
azok ott házasok. – Camille két kispolgárra mutatott, akik egy TGV korlátja előtt
üvöltöztek egymással.
Franck a fejét csóválta:
– Nem sokat érsz.
– Te meg érzelgős vagy.

Most egy idős házaspár tipegett el előttük, szép lassan, gyöngéden egymásba karolva.
Franck megbökte Camille-t a könyökével:
– Oda nézz!
– Oké, leteszem a fegyvert.

– Imádom a pályaudvarokat.
– Én is – felelte Camille.
– Ha meg akarsz ismerni egy országot, nem kell egy autóban játszani az agyadat, elég
elmenned a pályaudvarra vagy a piacra, és mindent megértesz.
– Teljesen egyetértek veled. Hol voltál eddig külföldön?
– Sehol.
– Soha nem hagytad el Franciaországot?
– Két hónapot töltöttem Svédországban. Szakács voltam a követségen. De az télen volt,
és semmit sem láttam. Ott sehol nem lehet inni. Nincsenek bárok, nincs semmi.
– Oké, és a pályaudvar? A piacok?
– Nem jártam kint napközben.
– És jó volt? Most min mosolyogsz?
– Semmin.
– Na, meséld el.
– Nem.
– Miért nem?
– Csak.
– Ó. Akkor biztos valami nőügy lesz.
– Nem.
– Hazudsz, látom a... látom az orrodon, mert csak nyúlik és nyúlik...
– Na, megyünk? – Franck a peronok felé mutatott.
– Előbb meséld el.
– Semmi. Hülyeség.
– Lefeküdtél a nagykövet feleségével?
– Nem.
– A lányával?
– Igen, vele. Na, most örülsz?
– Nagyon! És legalább csinos volt?
– Bűnronda.
– Na ne...
– De igen.

184
– Még egy svéd sem kért volna belőle, aki hétvégén Dániába utazik leinni magát, és
olyan részeg, mint a csap.
– Akkor miért? Jótékonyságból? Egészségügyi okokból?
– Nem, kegyetlenségből.
– Meséld már el.
– Nem. Csak akkor, ha elismered, hogy az a szőke az előbb a pasas felesége volt.
– Tévedtem: a kurva a vidraprém kabátban a pasi felesége, tizenhat éve házasok, van
négy gyerekük, imádják egymást, és a nő épp most veti rá magát a pasi sliccére a parkolóház
liftjében, de fél szemmel az óráját lesi, mert feltett főni egy borjúbecsináltat, és szeretné, ha
a férje elélvezne, mielőtt odaég a póréhagyma.
– Oké. De a borjúbecsináltban nincs is póréhagyma.
– Ja, nincs?
– A húslevessel kevered.
– És mi van azzal a svéd lánnyal?
– Nem svéd volt, hanem francia, mondtam már. Tulajdonképpen a húga fűzte az
agyamat. Egy agyonkényeztetett hercegnő. Nagypofájú csaj, aki úgy öltözött, mint egy Spice
Girl, és olyan tüzes volt, mint a parázs. Nyilván ő is állatira unatkozott. És hogy múljon az
idő, a kis seggét állandóan rátette a tűzhelyünkre. Folyton cukkolt, belemártotta az ujját a
mártásba, és szép lassan lenyalogatta, miközben érzékien bámult rám. Ismersz, nem vagyok
túl bonyolult fiú, úgyhogy egy napon elkaptam az alagsorban, erre ő rögtön nyavalyogni
kezdett, hogy megmondja a papájának. Mint mondtam, nem vagyok bonyolult fiú, de nem
szeretem a szűzkurvákat. Úgyhogy megdugtam a nővérét, hogy megismerje az életet.
– De ez ronda dolog volt a csúnya lánnyal szemben.
– Tudod jól, hogy a csúnya lányokkal mindig ronda dolgok történnek.
– És aztán?
– Aztán hazajöttem.
– Miért?
– Diplomáciai bonyodalmak?
– Valahogy úgy. Na, gyere, menjünk.
– Én is szeretem, ha történeteket mesélsz.
– Ha ezt történetnek lehet nevezni...
– Sok ilyened van?
– Nem. Általában azért töröm magam, hogy szép lányokat fűzzek be.

– Ne menjünk messzebb – zihálta Camille –, ha azon a lépcsőn megy le, és elindul a


taxik felé, elszalasztjuk.
– Nyugi... Jól ismerem az én kis Philoumat. Csak megy előre egyenesen, amíg neki nem
ütközik egy oszlopnak, akkor gyorsan bocsánatot kér, és végre felnéz, hogy megkeresse a
kijáratot.
– Biztos?
– Persze. Hé, oda nézzenek, csak nem vagy szerelmes?
– Nem, de tudod, hogy van az! Leszállsz a vonatból, az összes cuccoddal. Egy kicsit
kába vagy, gyámoltalan. Nem vársz senkit, és hopp, van ott valaki a peron végén, aki téged
vár. Soha nem álmodoztál ilyesmiről?
– Én nem szoktam álmodozni...
– Én nem szoktam álmodozni – Camille egy selyemfiú szenvtelen hangját utánozta –, és
nem szeretem a szűzkurvákat. Ezt jól jegyezd meg, kislány!

185
Franck le volt sújtva.
– Nézd csak, azt hiszem, ott van – mondta Camille.

Meglátták Philibert-t a peron végén. Francknak igaza lett: Philibert volt az egyetlen, aki
nem farmerban és baseballsapkában volt, és akihez sem táska, sem kerekes bőrönd nem
tartozott. Lassan bandukolt, egyenesen, mint egy I betű, és egyik kezében katonai
hevederrel átkötött nagy bőrtáskát cipelt, a másikban pedig nyitott könyvet tartott.

Camille elmosolyodott:
– Nem, nem vagyok szerelmes belé, de tudod, ő az a báty, akire mindig vágytam.
– Egyetlen gyerek vagy?
– Hát... Nem is tudom... – dünnyögte Camille, és odarohant az ő vaksi és imádott
zombijához.

Természetesen Philibert zavarba jött, persze dadogott, persze ráejtette a bőröndöt


Camille lábára, persze zavaros bocsánatkérésekben tört ki, és persze leejtette a szemüvegét
is. Persze.
– Ó, Camille, hogy maga milyen heves. Kicsit olyan, mint egy kutyakölyök, de, de, de...
– Ne is mondd, már nem akart megmaradni a pórázon – morogta Franck.
– Gyerünk, vidd a bőröndjét! – dirigálta Camille, még mindig Philibert nyakában lógva.
– Philibert, van egy meglepetésünk.
– Jaj, istenem, egy meglepetés! N... n... nem igazán szeretem a meglepetéseket, n... n...
nem kellett volna...
– Hé, gerlepárocska! Nem mehetnétek még egy picit lassabban? A boy fáradt egy kicsit.
A kurva életbe, mi van ebben a bőröndben? Egy páncél, vagy micsoda?
– Csak néhány könyv, más semmi.
– A francba, Philou, már van otthon vagy ezer! Ezeket nem hagyhattad volna a
kastélyodban?
– Úgy látom, formában van a kis barátunk – súgta Philibert Camille fülébe. – És jól van?
– Kicsoda, Franck?
– Nem... izé... maga.
– Tessék?
– T...Te.
– Én – kérdezte Camille mosolyogva – én remekül! Nagyon örülök, hogy itt vagy.
– Én is. Minden jól ment? Nincsenek lövészárkok a lakásban? Szögesdrótok? Vagy
homokzsákok?
– Nem, minden rendben. Van egy új barátnője.
– Á. Nagyszerű. És az ünnepek?
– Milyen ünnepek? Ma van az ünnep! Egyébként elmegyünk valahová vacsorázni.
Meghívlak titeket.
– És hová? – kérdezte Franck morcosan.
– A Coupole-ba!
– Ó, nem. Az nem étterem, hanem nagyüzem.
Camille összeráncolta a szemöldökét:
– De igen, a Coupole-ba. Imádom azt a helyet. Oda nem enni megy az ember, hanem a
díszletért, a hangulatért, az emberekért, meg azért, hogy együtt legyen másokkal.
– Mit jelent az, hogy „oda nem enni megy az ember?” Ez a legjobb!

186
– Rendben, ha nem akarsz velünk jönni, a te bajod, de én meghívom Philibert-t.
Vegyétek úgy, hogy ez az első újévi szeszélyem!
– Nem lesz hely.
– De igen. Vagy majd várunk a bárpultnál.
– És a Márki Úr könyvtára? Azt én fogom odahurcolni?
– Hát ott hagyjuk a csomagmegőrzőben, és majd hazafelé érte jövünk.
– Na, figyelj ide... A francba, Philou, mondj már valamit!
– Franck!
– Igen?
– Nekem hat húgom van.
– Igen, és?
– Úgyhogy egészen egyszerűen csak azt tanácsolom neked: hagyd. Amit a nő akar, azt
isten akarja.
– És ezt ki mondta?
– Ez egy közmondás...
– Na, kezdődik! Az agyamra mentek az idézeteitekkel!

De aztán megnyugodott, amikor Camille a szabad kezét a karja alá csúsztatta, és a


Montparnasse Boulevard-on félrehúzódtak a gyalogosok, hogy utat adjanak nekik.

Nagyon helyesen néztek ki hátulról...


Bal oldalon ment a magas, sovány fickó, a Napóleon oroszországi hadjáratából
származó prémes bundájában, jobb oldalon a kis köpcös, Lucky Strike feliratú
bőrdzsekijében, középen a fiatal lány, aki csivitelt, nevetett, ugrándozott, és titokban arra
vágyott, hogy kétfelől felkapják, és meghintáztassák: „Egy, kettő, három: most!”
Camille erősen szorította a karjukat. Az egész lelki egyensúlya itt volt. Ma. Nem tegnap,
nem holnap, hanem itt és ma. Éppen itt. A két gyöngéd könyök között.
A sovány magas kicsit lehajtotta a fejét, a kis köpcös a szakadozott zsebébe süllyesztette
a kezét.
Bár nem voltak tudatában, mindketten ugyanarra gondoltak: mi hárman, itt és most,
éhesen, együtt – mindent bele!
Az első tíz percben Franck szörnyen viselkedett, mindent leszólt, az étlapot, az árakat, a
felszolgálást, a zajt, a turistákat, a párizsiakat, az amerikaiakat, a dohányzókat, a
nemdohányzókat, a képeket, a homárokat, az asztalszomszédját, a kését, és az utálatos
szobrot, amitől el fog menni az étvágya.
Camille és Philibert csak mosolyogtak rajta.
Egy pohár pezsgő, két pohár finom fehér bor és hat osztriga után végre befogta a száját.

Philibert, aki amúgy soha nem ivott, bárgyún és minden ok nélkül egyfolytában
nevetgélt. Valahányszor letette a poharat, megtörölte a száját és a falusi papot utánozta,
zavaros és gyötrelmes prédikációkba bonyolódott, majd így fejezte be: „Á-men. Ó, boldog
vagyok, hogy önökkel lehetek”. A másik kettő addig biztatta, míg mesélt nekik az ő nedves
kis birodalmáról, a családjáról, az árvízről, a királypárti unokatestvéreknél töltött
szilveszterről, és menetközben rengeteg elképesztő szokást elmagyarázott, s ezzel elbűvölte
őket.
Franck teljesen meg volt döbbenve, és elkerekedett szemmel hajtogatta: „tényleg?” „na
ne! „nem!”... és tízpercenként:

187
– Azt mondod, hogy két éve jegyesek, és még soha... Na, elég, ezt már nem hiszem el!

– Neked színházat kéne csinálnod – nyaggatta Camille Philibert-t –, biztos vagyok


benne, hogy csodálatos showman lennél! Olyan sok szót ismersz, és olyan szellemesen
tudsz mesélni! Annyi távolságtartással... Mesélhetnél az öreg francia arisztokrácia megfáradt
bájáról, meg még néhány ilyesmiről.
– Azt hiszed?
– Biztos vagyok benne! Nem igaz, Franck? De nem te beszéltél nekem egy lányról a
múzeumban, aki el akart téged vinni a színházi óráira?
– De, igen, csakhogy túlságosan da...dadogok.
– Nem, amikor elmesélsz valamit, soha nem dadogsz.
– Azt hiszitek?
– Igen, rajta! Ez legyen a te újévi fogadalmad! – Franck felemelte a poharát.
– Színpadra, uram! És ne is nyavalyogj, mert a te fogadalmadat nem olyan nehéz
megtartani...

Camille meghámozta a rákokat: letördelte a lábakat, az ollókat, feltörte a páncélt, és


csodálatos szendvicseket készített nekik. Kicsi kora óta imádta a tenger gyümölcseit, mert
sokat kellett vacakolni velük, és elég volt keveset enni belőlük. Az egész étkezés alatt
sikerült megtévesztenie mindenkit, így nem nyaggatták és nem szidták le, ha keveset evett.
Ma este például – pedig már egy újabb üveg bort is rendelt – még mindig messze volt attól,
hogy megegye saját adagját. Lemosta az ujjait, fogott egy rozskenyér szendvicset, és
behunyt szemmel a hátfalnak támaszkodott.

Klik-klak.
Senki ne mozduljon. Felfüggesztett pillanat. Boldogság.

Franck érdekes történetet mesélt Philibert-nek egy karburátorról, és Philibert türelmesen


hallgatta, újfent bizonyságot téve tökéletes neveléséről és aranyszívéről:
– Az már biztos, hogy 89 euró szép kis pénz – jelentette ki komolyan –, és mit gondol
róla a barátod, a kövér...
– A kövér Titi?
– Igen.
– Tojik rá. Ilyen hengerfejből annyi van neki, amennyit csak akar...
– Hát igen, ez már csak így van – felelte Philibert őszintén elszomorodva –, a kövér Titi,
az a kövér Titi.
Nem gúnyolódott. Nem volt ebben semmi irónia. A kövér Titi, az a kövér Titi, és ennyi.

Camille megkérdezte tőlük, melyikük osztozna meg vele egy lángoló palacsintán.
Philibert inkább szorbetet kért, Franck óvatoskodott:
– Várj csak! Te melyik csaj vagy? Az, aki azt mondja, hogy együk meg együtt, azután a
szempilláját rebegtetve bezabálja az egészet? Vagy az, aki azt mondja, hogy együk meg
együtt, azután csak úgy piszkálgatja a süteményt? Vagy az, aki azt mondja, hogy osztozzunk
meg rajta, és tényleg megosztozik?
– Rendeld meg, és meglátod.

– Hú, ez isteni.

188
– Nem, egyáltalán nem friss, túl vastag, és túl sok vaj van rajta. Majd egyszer sütök
neked, és akkor meglátod a különbséget.
– Amikor csak akarod...
– Ha jó leszel.

Philibert érezte, hogy megfordult a szél, csak azt nem tudta, hogy most milyen irányba
fúj.
Ezzel nem volt egyedül. És ez volt a legviccesebb.

Mivel Camille ragaszkodott hozzá, és mert amit a nő akar, azt isten akarja, a pénzről is
beszéltek: ki fog fizetni, és mennyit, mikor és hogyan? Ki intézi a bevásárlást? Mennyi újévi
borravalót adjanak a házmesternőnek? Milyen neveket írjanak ki a postaládára?
Előfizessenek-e vonalas telefonra, és hagyják-e, hogy nyomasszák őket az Államkincstári
Hivatal zaklató levelei a járulékokról? És a háztartás? Oké, mindenki takarítja a saját
szobáját, de miért mindig ő és Philibert takarítja a konyhát és a fürdőszobát? Ja, a
fürdőszobába kell egy szemetes, majd én megveszem. Franck, te dobd ki a szelektív kukába
a sörösdobozokat, és nyiss időnként ablakot, különben mind állatkákat szerzünk. A vécével
ugyanez a helyzet. Kérem, kapcsoljátok le a villanyt, és ha nincs többé klotyópapír,
szóljatok. És talán vehetnénk már egy működő porszívót. A 14-es háborúból való Bissel
seprű kicsit már öreg. Ja... Mi is van még?
– Na, kis Philoum, érted már, miért mondtam, hogy ne engedj beköltözni egy lányt a
lakásodba? Látod, mit akartam mondani? Látod már, milyen szarba kerültünk? És ez még
csak a kezdet!

Philibert Marquet de La Durbelliére elmosolyodott. Nem, nem értette. Két megalázó


hetet töltött el apja elkeseredett szeme előtt, aki már nem is titkolta, hogy neheztel rá. Egy
elsőszülött, akit nem érdekel sem a gazdálkodás, sem az erdő, sem a nők, sem a pénzügyek,
de legkevésbé a társadalmi rangja. Egy tehetetlen, ostoba alak, aki képeslapokat árul az
Állam szolgálatában, és dadog, amikor a kishúga megkéri, hogy adja oda neki a sót. A név
első örököse, és még arra sem ügyel, hogy némi méltósággal szóljon a vadőrhöz. Nem,
igazán nem ezt érdemelte, csikorgatta a fogát reggelente, amikor rajtakapta a fiát Blanche
szobájában, amint a földön ülve babázik a húgával.
– Nincs jobb dolga, fiam?
– Nem, atyám, de szóljon csak, ha szü... szü... szüksége van rám.
De még be sem fejezte a mondatot, az apja már becsapta az ajtót.
– Akkor most mondjuk azt, hogy te megeteted, én elmegyek bevásárolni, aztán utána te
mondjuk palacsintát sütsz, és ebéd után megsétáltatjuk a gyerekeket a parkban.
– Igen, kicsikém, rendben. Minden úgy lesz, ahogy akarod.

Blanche és Camille ugyanazt jelentette a számára: édes kislányokat, akik nagyon szeretik
őt, és néha megpuszilgatják. És ezért hajlandó volt bezsebelni az atyai megvetést és akár
ötven porszívót is megvenni, ha kell.
Nem gond.

És mivel nagyon szerette a kéziratokat, esküket, nemesi okleveleket, alkotmányleveleket


és egyéb szerződéseket, félretolta a kávéscsészéket, előhúzott egy fehér lapot a

189
kézitáskájából, és szép cirkalmasan ráírta: „Az Émile-Deschanel sugárút alapító oklevele a
lakásfoglalók és egyéni látogatók szá...”
Félbeszakította magát:
– Nos, gyerekek, tudjátok, ki volt Émile Deschanel?
– Köztársasági elnök!
– Nem, ő Paul Deschanel volt. Émile Deschanel irodalmár volt, a Sorbonne
professzora, de kényszernyugdíjazták a Katolicizmus és szocializmus című műve miatt. Vagy
talán fordítva, nem emlékszem. Egyébként a nagymamámat igencsak dühítette, hogy egy
efféle söpredék neve díszeleg a vizitkártyáján. Ja, izé... Hol is tartottam?
És pontokba szedve leírta a megbeszélésük tartalmát, beleértve a vécépapírt és a
szemeteszsákot is, majd az új hivatalos szabályzatot Franck és Camille elé tolta, hogy
kiegészíthessék a megjegyzéseikkel.
– Lám, már én is tiszta jakobinus leszek – sóhajtotta.

Franck és Camille bánatosan elengedték a poharukat, és telefirkálták hülyeségekkel a


papírt.

Utána Philibert rendületlen nyugalommal előhúzott egy pecsétviasz rudat, és két


megdöbbent asztaltársa szeme láttára pecsétgyűrűjével lepecsételte a papírt, majd háromrét
hajtotta, és hanyag mozdulattal becsúsztatta a zakója zsebébe.
– Hú... Te mindig a XIV. Lajos korabeli felszereléseddel sétafikálsz? – kérdezte Franck a
fejét csóválva.
– Igen, nálam van a viaszom, a pecsétem, a repülősóm, a Lajos aranyaim, a pajzsom és a
mérgeim. Magától értetődik, kedvesem.

Franck találkozott egy ismerős pincérrel, és benézett a konyhába.


– Fenntartom, hogy nagyüzem, de szép nagyüzem.

Camille kérte a számlát (de, de, ragaszkodom hozzá, majd ti felporszívóztok), együtt
elmentek Philibert táskájáért a pályaudvarra, menetközben átléptek néhány hajléktalanon,
majd Lucky Strike motorra pattant, a másik kettő meg hívott egy taxit.

190
8

Camille kereste a narkós fickót másnap is, harmadnap is, és később is minden nap.
Semmi hír. Az éjjeliőr, akivel ettől kezdve mindig váltott néhány mondatot (Mátrix egyik
heréje nem szállt le, igazi tragédia), egy szót sem szólt holmi hajléktalanról. Pedig Camille
tudta, hogy a fickó és a kutyája ott vannak valahol a környéken. Amikor letett egy szelet
húst, kenyeret, sajtot, egy kis salátát, banánt és kutyakonzervet a vegyszeres kuka mögé,
valaki mindig gondosan eltüntette. De soha egy szál kutyaszőr, soha egy morzsa vagy
bármilyen szag. Drogos létére furcsán jól szervezte az életét, olyannyira, hogy Camille
lassan kételkedni kezdett, hogy a megfelelő címzetthez jutnak el az ajándékai. Lehet, hogy
az a debil táplálja velük az egytökű barátját. Camille óvatosan puhatolózott is Nurdinnál, de
nem, Mátrix csak B 12 vitaminnal dúsított száraz kutyatápszert evett, egy kanál ricinusolajjal
megöntözve, a szőre miatt. A dobozos kutyatápszer ugyanis szar. Miért adna az ember a
kutyájának olyasmit, amit ő maga nem enne meg szívesen?
Tényleg, miért is?
– De a száraz kajával ugyanez a helyzet, nem? Azt sem eszed meg.
– Dehogyisnem eszem meg!
– Na ne...
– Esküszöm!
Az volt a legrosszabb, hogy Camille el is hitte. Féltökű és félagyú, amint csirkés
száraztápszert ropogtatnak egy pornófilm előtt a túlfűtött bodegájukban az éjszaka közepén
– nagyon is el tudta képzelni.

Több nap telt el így. Néha nem jött a fickó. A bagett megkeményedett és a cigarettákat
sem vitte el senki. Néha ott volt, de csak a kutyakaját vitte el. Vagy túl sok droghoz jutott,
vagy túl kevéshez, így nem tudott kijárni. Néha Camille nem hozott semmit. Már nem
igazán törte a fejét az egészen. Gyors oldalpillantást vetett a kis helyiség felé, hogy ki kell-e
ürítenie a zsákot, és basta.

Volt elég baja enélkül is.

A lakásban minden jól működött, charta nélkül vagy chartával, Myriammal vagy Myriam
nélkül, Philibert mániáival vagy anélkül, mindenki szép nyugodtan élte a maga életét, és
nem zavarta a szomszédját. Minden reggel köszöntek egymásnak, és esténként békésen
elkábították magukat. Fűvel, piával, fóliánsokkal, Marie-Antoinette-el vagy Heinekennel –
ki mit szeretett, de Marvinból bőven jutott mindenkinek.

Napközben Camille rajzolt, és amikor Philibert otthon volt, felolvasott vagy a családi
albumokat kommentálta:
– Ez itt a dédnagyapám. Mellette az öccse, Élie bácsi, előttük a foxterrierjeik.
Kutyaversenyeket rendeztek, és a plébános úr döntötte el, hogy ki győzött, látod, ő az ott, a
célvonal előtt.
– Akkor nem unatkoztak.

191
– Jól tették. Két évvel később elmentek az ardenneki frontra, és fél év múlva már
mindketten halottak voltak.

Nem, a melóval volt a baj. Először is a fickó az ötödikről az egyik este megvárta, és
megkérdezte, hogy hová tette a tollseprűjét. Ha-ha, nagyon elégedett volt a viccével, csak
ment utána a folyosón, és azt hajtogatta: „Biztos vagyok benne, hogy maga az! Biztos
vagyok benne, hogy maga az!” Szállj le rólam, hülye, az agyamra mész!
„Nem én vagyok, hanem a kolléganőm” – vetette oda végül a fickónak, és Super Josyra
mutatott, aki éppen a visszereit vizsgálgatta.
Game over.

Másrészt képtelen volt elviselni Bredart-t.


Hülye volt, mint a segg, volt egy kis hatalma, és pofátlanul visszaélt vele
(brigádvezetőnek lenni a Toucleannél mégsem a Pentagon!), izzadt, beszéd közben
köpködött, mindig Bic tollbetéteket csórt, hogy kipiszkálja a foga közé szorult húscafatokat,
és minden emeleten megeresztett egy rasszista viccet, azt gondolván, hogy Camille a
cinkosa, mivel rajta kívül ő az egyetlen fehér.

Camille olykor a legszívesebben a pofájába vágta volna a törlőrongyot, és az egyik nap


megkérte, hogy tartsa meg magának a szemétségeit, mert már mindenkinek az agyára megy.
– Nahát, ez a lány! Hogy beszél ez velem? Egyáltalán mi a francot keresel közöttünk? Mi
közöd hozzánk? Kémkedsz utánunk, vagy mi? Épp ezt kérdeztem magamtól a múltkor.
Hogy téged biztosan a főnökök küldtek, hogy kémkedj utánunk, vagy valami ilyesmi.
Láttam a fizetési papírodon, hol laksz, meg ahogy beszélsz... Nem közülünk való vagy, mi?
Bűzlik rólad a pénz, te burzsoá! Húzz innen, spicli!
A többiek nem reagáltak. Camille a kocsiját maga előtt taszigálva elment mellettük.

Visszafordult:
– Hogy ő mit mond, arra teszek, mert őt megvetem... De ti igazán gyávák vagytok.
Miattatok nyitottam ki a pofám, hogy ne alázzon meg benneteket állandóan, és nem várom,
hogy megköszönjétek, arra is szarok, de legalább jöhetnétek klotyót pucolni velem. Mert
lehet, hogy mocskos burzsoá vagyok, de megjegyzem, hogy a vécét mindig én pucolom.

Mamadou furcsa hangot adott ki, és egy hatalmasat turhaadagot köpött Josy lába elé.
Igazán hatalmasat. Utána fogta a lapátot, meghintáztatta Camille orra előtt, majd rácsapott a
fenekére.
– Hogy lehet egy lánynak, akinek ilyen kicsi a segge, ilyen nagy pofája? Mindig sikerül
meglepned...

A többiek morgolódva szétszéledtek. Camille-t Samia egyáltalán nem érdekelte, de


Carine-nal már durvább volt a helyzet. Carine-t nagyon szerette. Tulajdonképpen
Rashidának hívták, gyűlölte a keresztnevét, és egy kis fasiszta seggét nyalta. Igazán messzire
elment ez a lány...

Ettől a naptól kezdve megváltozott a lapjárás. A munka ugyanolyan pocsék volt, de a


hangulat undorító lett. És ez sokat számított.

192
Camille elveszítette a munkatársait, de szép lassan szerzett egy barátot. Mamadou
mindig megvárta a metró kijáratánál, és egy csapatban dolgozott vele, ami azt jelentette,
hogy a seprűnyélre támaszkodott, míg Camille tette a dolgát. Nem mintha lusta lett volna,
de egyszerűen túl kövér volt ahhoz, hogy hatékonyan tudjon dolgozni. Ami neki negyed
órájába került, azt Camille két perc alatt elintézte, ráadásul Mamadounak fájt mindene.
Igazán nem kényeskedett, de szegény csontváza már nem bírt többet: a hatalmas combokat,
az óriási melleket és a még annál is nagyobb szívet. Ellenszegült, és ez így tűnt normálisnak.
– Le kell fogynod, Mamadou.
– Ez az. És te? Mikor jössz el hozzám, hogy megkóstold a fűszeres csirkémet? – vágott
vissza Mamadou mindahányszor.

Camille üzletet ajánlott neki: én melózom, te mesélsz nekem.

Nem sejtette, hogy ez a kis mondat milyen messzire viszi... A szenegáli gyermekkor, a
por, a kiskecskék, a madarak, a nyomor, Mamadou kilenc testvére, az öreg fehér Atya, aki
kivette az üvegszemét, hogy megnevettesse a gyerekeket, a megérkezés 72-ben
Franciaországba az öccsével, Léopolddal, a kukák, elrontott házassága, széltoló, de kedves
férje, a gyerekei, a sógornője, aki a délutánjait a Tatiban tölti, miközben ő melózik helyette,
a szomszéd, aki megint beszarik, ezúttal a lépcsőházba, a gyakori ünnepek, a bajok, az
unokatestvére, akit Germaine-nek hívtak, és tavaly felakasztotta magát, két édes ikerlányt
hagyva maga után, a telefonfülkében töltött vasárnap délutánok, a színes ágyékkötők és
még ezernyi kép, amelyekre Camille nem unt rá soha. Nem kellett többé a Courrier
Internationalt, Senghort, vagy a Parisien Seine-Saint-Denis kiadványát olvasnia, csak jó erősen
dörgölnie a padlót, és kinyitnia a fülét. És amikor Josy – nagy ritkán – feléjük járt,
Mamadou gyorsan lehajolt, feltörölt valamit a földről, megvárta, amíg Josy bűze elpárolog,
majd felegyenesedett.

Ahogy vallomás vallomást ért, Camille lassan bizalmasabb kérdéseket is feltett. Barátnője
lefegyverző könnyedséggel mesélt szörnyű dolgokról – legalábbis neki szörnyűnek tűntek.
– De ezt hogy szervezed meg? Hogy tartod magad? Hogy vagy rá képes? Pokoli ez az
időbeosztás...
– Ratata... Ne beszélj olyasmiről, amihez nem értesz. A Pokol sokkal rosszabb ennél. Az
a Pokol, amikor nem láthatod azokat az embereket, akiket szeretsz. Az összes többi nem
számít. Mondd csak, ne hozzak egy tiszta felmosórongyot?
– Biztosan találnál melót közelebb is. Nem kéne, hogy a srácaid egész este egyedül
legyenek otthon, soha nem tudhatja az ember, mi történik.
– Ott van a sógornőm.
– De azt mondtad, hogy nem lehet rá számítani.
– Néha azért igen...
– A Touclean nagy cég, biztos vannak irodák hozzád közelebb is. Akarod, hogy
segítsek? Hogy írjak a nevedben egy kérvényt a személyzeti főnöknek? – Camille
felegyenesedett.
– Nem. Hagyd úgy, ahogy van, szerencsétlen! A Josy olyan, amilyen, de sok minden
fölött szemet huny. Olyan nagyszájú és kövér vagyok, hogy szerencse, hogy egyáltalán van
munkám. Emlékszel az orvosi vizsgálatra? Az a másik hülye, az a kis doktor... Ki akart
piszkálni, azt mondta, hogy a szívem majd belefullad a zsírba, meg még mit tudom én, mi...
Szóval Josy intézte el az ügyemet, úgyhogy ne nyúlj semmihez.

193
– Várj csak! Ugyanarról beszélünk? Arról a szemétről, aki mindig úgy bánik veled, mint a
szarral?
– Igen, igen, ugyanarról beszélünk – felelte Mamadou nevetve. – Csak egyet ismerek
belőle, szerencsére!
– De hát leköpted!
– Hát azt meg hol láttad? – Mamadou megharagudott. – Nem is rá köptem. Azt nem
merném, a csudába is.
Camille csendben ürítette ki az iratmegsemmisítőt. Az élet nagyon furcsa keverőedény...
– Mindenesetre kedves tőled. Te kedves vagy. Valamikor el kell jönnöd hozzám, hogy az
öcsém szép életet varázsoljon neked, örök szerelemmel és sok gyerekkel.
– Piff...
– Mi az, hogy pfff... ? Nem akarsz gyerekeket?
– Nem.
– Ne mondj ilyet, Camille! A fejedre idézed a balszerencsét.
– Már megtörtént.
Mamadou dühösen rámeredt.
– Szégyelld magad, hogy ilyeneket beszélsz! Van munkád, házad, két karod, két lábad,
hazád, szerelmed...
– Micsoda?
– Aha! – jelentette ki Mamadou győzedelmesen. – Azt hitted, hogy nem láttalak a
Nourdina-nal, az őrrel? Mindig azt a nagy kutyát simogatod. Azt hiszed, hogy a szemem is
belefulladt a zsírba?
Camille elpirult.
Hogy örömet szerezzen Mamadounak.

Nourdine aznap magánkívül volt az izgalomtól, és igazságosztó ruhájában még


röhejesebben nézett ki, mint általában. A kutyáját hergelte, nyilván Harry felügyelőnek hitte
magát.
– Hé, mi van itt, miért morog így ez a lusta dög? – kérdezte Mamadou.
– Nem tudom, mi van, de valami nem stimmel. Ne maradjatok itt, lányok. Ne
maradjatok itt...

Hihetetlenül boldog volt. Már csak egy Ray-Ban és egy Kalasnyikov hiányzott a képből.
– Menjetek innen, mondtam már!
– Hé, nyugi, ne hergeld már magad! – nyugtatta Mamadou.
– Hadd végezzem a munkámat, te kövér tehén! Én sem mondom meg neked, hogy
tartsd a seprűt!
Hm... Csak természetesen...

Camille úgy tett, mintha ő is metróra szállna, de a túlsó kijáraton visszament az utcára.
Kétszer is megkerülte a háztömböt; végül egy cipőbolt rácsos bejáratánál megtalálta a fiút.
A bolt üvegének támaszkodva ült, a kutyája az ölében szundikált.
– Jól vagy? – kérdezte Camille fesztelenül.
A fiú felnézett, de beletelt egy kis időbe, mire felismerte.
– Te vagy az?
– Én.
– Te hoztad a kaját?

194
– Igen.
– Hát köszönöm.
– ...
– Van fegyvere annak a hülyének?
– Fogalmam sincs.
– Na jó. Szia.
– Mutathatok egy helyet, ahol elalhatsz, ha akarod.
– Egy squat?
– Olyasmi.
– És ki van még ott?
– Senki.
– És messze van?
– Az Eiffel-torony mellett.
– Nem.
– Ahogy akarod.
Még három lépésre sem távolodott a fiútól, amikor hallották, hogy szirénázva
megérkeznek a rendőrök a szörnyen izgatott Nourdine és az épület elé.
– És mit kérsz cserébe?
– Semmit.
Már nem járt a metró. Elbaktattak az éjszakai busz megállójába.
– Szállj fel elől, de add ide a kutyát. Téged nem fog felengedni vele. Hogy hívják?
– Barbèsnek.
– ...
– A Barbès metróállomáson találtam.
– Aha, olyan, mint a Paddington.
Camille a karjába kapta a kutyát, és szélesen rámosolygott a sofőrre, aki nem is dobta ki
a buszból.

A busz belsejében találkoztak.


– Milyen fajta?
– Muszáj csevegnünk?
– Nem.

– Feltettem egy lakatot, de tulajdonképpen szimbolikus. Tessék, itt a kulcs. Vigyázz, ne


veszítsd el, mert nincs másik.
Benyitott, és nyugodtan hozzátette:
– Van még tartalék készlet a dobozokban. Rizs, paradicsomszósz és aprósütemény, ha
jól emlékszem. Ott találsz takarókat. Itt van az elektromos radiátor. Vigyázz, ne tekerd föl
nagyon, mert akkor ugrál. A folyosón van egy taposós vécé. Általában te használod egyedül.
Azért mondom, hogy általában, mert szemből hallottam már zajokat, de soha nem láttam
senkit. Izé... Mi van még? Ja, igen. Régebben együtt éltem egy kábítószeressel, úgyhogy
pontosan tudom, mi következik. Tudom, hogy egy napon, talán már holnap, el fogsz innen
tűnni, és mindent elviszel, amit találsz. Tudom, hogy mindent megpróbálsz elpasszolni,
hogy anyaghoz juss. A radiátort, a főzőlapot, a matracot, a cukros dobozt, a törülközőket,
mindent. Szóval tudom. Csak azt az egyet kérem tőled, hogy diszkréten csináld, mert ez
tulajdonképpen nem az én szobám. Úgyhogy kérlek, ne hozz szar helyzetbe. Ha még
holnap is itt leszel, szólok rólad a házmesternőnek, hogy ne legyen balhé. Ennyi.

195
– Ki rajzolta ezt? – A fickó a freskóra mutatott: egy hatalmas, Szajnára nyíló ablak, az
erkélyen egy sirály tollászkodik.
– Én.
– Te itt éltél?
– Igen.
Barbès gyanakodva végigszaglászta a szobát, majd legömbölyödött a matracra.
– Most megyek.
– Hé!
– Igen?
– Miért?
– Mert velem pontosan ugyanez történt. Az utcán voltam, és valaki idehozott.
– Nem maradok sokáig.
– Tojok rá. Ne mondj semmit. Egyébként soha nem mondotok igazat.
– Amúgy van egy helyem Marmottanban.
– Na, erről beszéltem. Megyek. Álmodj szépeket.

196
9

Három nap múlva Perreira asszony félrehúzta a házmesterlakás finom batisztfüggönyét,


és kiszólt Camille-nak:
– Mondja csak, kisasszony...
A francba, ez nem jött be. Pedig még meg is kenték ötven euróval.
– Jó napot.
– Ja igen, jó napot. Mondja csak...
Elfintorodott.
– Az a másik pasas is a barátja?
– Hogy mondja?
– Hát az a motoros.
– Ja, igen... – felelte Camille megkönnyebbülten. – Csak nincs valami baj?
– Nem egy! Öt! Már kezd az agyamra menni ez a fiú. Jöjjön csak, és nézze meg!
Camille utána ment az udvarra.
– Na mit szól?
– Hát, nem igazán látom!
– Az olajfoltokat.

És tényleg, egy erős nagyítóval bárki megláthatta volna az öt aprócska olajfoltot a


kövezett udvaron.
– A gépek nagyon szépek, de piszkot csinálnak. Úgyhogy azt üzenem neki, hogy törölje
fel egy újságpapírral!
Miután lerendezte a kérdést, meglágyult. Még egy kis időjáráselemzés: „Jó ez a hideg,
megszabadít minket a söpredéktől”, csevegés a ragyogó sárgaréz kilincsekről: „Az már
biztos, hogy jó sok munkába kerül rendbehozni őket!” az utcát borító kutyapiszokról, és az
ötödik emeleti hölgyről, aki „most veszítette el a férjét, szegénykém”, és teljesen
megnyugodott.
– Perreira asszony!
– Igen, kedves?
– Nem tudom, látta-e már, de nálam lakik egy barátom a hetediken.
– Nem ütöm bele az orrom a maga dolgába, aranyom. Az egyik jön, a másik megy. Nem
mondom, hogy mindent értek, de végül is...
– Arról beszélek, akinek az a kutyája van.
– Vincentról?
– Hát...
– Igen, Vincent. Az az aids-es a kis pincsijével?
Camille-nak leesett az álla.

– Tegnap bejött hozzám, mert az én kis Pikoum ott őrjöngött az ajtó mögött, úgyhogy
bemutattuk egymásnak a kutyuskáinkat. Ez így sokkal egyszerűbb. Tudja, hogy megy az.
Még egyszer utoljára jó alaposan egymásra morognak, aztán megnyugszanak. De miért
bámul rám így?
– Miért mondja, hogy aids-es?

197
– Édes Istenem, mert ő mondta. Ittunk egy pohárka portóit. Tényleg, maga is kér egyet?
– Nem, nem. Nagyon köszönöm.
– Hát, ez nagyon szomorú, de mondtam neki is, hogy manapság már jól tudják
gyógyítani. Elég jó gyógyszerek vannak...

Camille annyira megzavarodott, hogy gyalog ment fel a negyedikre. Hát ez meg mit akar
jelenteni? Vajon miért nem maradtak a konyharuhák egy fiókban a konyharuhákkal, a
törülközők meg a törülközőkkel, ahogy Franck nagymamája mondta?
És hová vezet ez?
Jóval egyszerűbb volt az élet, amikor még csak a kavicsokat kellett rakosgatnia egymásra.
Ne, ne mondj ilyet, te hülye!
Igen, igazad van. Nem mondok ilyet.

– Mi történt?
– Nézd a pulóveremet! – jajongott Franck. – Ez a rohadt gép csinálta! A kurva életbe,
ráadásul ezt nagyon szerettem. Nézd! Nézd! Milyen apróra összement!
– Figyelj, levágom az ujjait, és odaadhatod a házmesternő patkányának.
– Jól van, röhögj csak ki, de ez egy vadonatúj Ralph Lauren volt.
– Hát éppen azért, nagyon fog örülni neki. Úgyis imád téged!
– Tényleg?
– Az előbb többször is elmondta: „Milyen büszkén feszít a maga barátja azon a szép
motoron!”
– Na ne!
– Esküszöm!
– Oké, rendben. Majd munkába menet beviszem neki.
Camille beharapta a száját, és csinos kis mellénykét rittyentett Pikounak.

– Hú, te mázlista, ezért csattanós puszi jár majd!


– Fogd be, épp ettől félek!
– És hol van Philou?
– Akarod mondani: Cyrano? A színházi kurzusán.
– Tényleg?
– Ha láttad volna, amikor elment! Mit-tudom-én-mi-nek öltözve... Egy nagy
köpönyegben, és a többi...
Nevettek.
– Imádom.
– Én is.
Camille kiment a konyhába teát főzni.

– Te is kérsz?
– Nem, máris késésben vagyok. Mondd csak...
– Igen?
– Nem akarsz kimozdulni?
– Hogy érted?
– Mióta nem hagytad el Párizst?
– Egy örökkévalóság óta.

198
– Vasárnap disznóölés lesz, nem jössz el velem? Biztos vagyok benne, hogy tetszene.
Úgy értem, rajzolás szempontjából, na?
– És hol lesz?
– A barátaimnál, Cher megyében.
– Majd gondolkodom rajta.
– Ez az, gondolkozz csak. Úgyis az a specialitásod. Hol a pulóverem?
– Itt. – Camille átnyújtotta neki a sápadtzöld pincsimellénykét.
– A kurva életbe. Egy igazi Ralph Lauren. Esküszöm, belehalok!
– Na, menj. Két örök barátot szerzel magadnak.
– És lehet, hogy akkor nem pisálja le többé a motoromat az a kis hájas dög?
– Nyugi, menni fog! – Camille-ból kirobbant a kacagás: – Igen, igen, hidzse csak el,
nadzson büskén fesít a maga barátja azson sép motoron!

Beszaladt a konyhába, kikapcsolta a vízforralót, fogta a rajzfüzetét, és leült a tükör elé.


Újra nevetni kezdett. Úgy nevetett, mint egy bolond, vagy mint egy pajkos kislány.
Elképzelte a jelenetet: a mafla alak, aki olyan nagyra van magával, nyeglén toporog a
házmesterlakás kockakövén azzal az összement gyapjúfecnivel, a hájas házmesterné pedig
egy pohár portóit nyújt neki, ezüsttálcán. Ó! Milyen jó volt újra nevetni! Milyen jó... Meg
sem fésülködött, lerajzolta a rakoncátlan hajtincseit, a gödröcskéit, az idióta képét, aláírta:
Camille, 2004. január, lezuhanyozott, és elhatározta, hogy igen, elmegy Franck-kal vidékre.
Ezzel tartozik neki.

Üzenet a mobiltelefonján, az anyjától. Jaj, ne ma! Az üzenet törléséhez nyomja meg a


csillag gombot. Hopp, meg is van. Csillag.

A nap hátralévő részét zenével, a kincseivel és az akvarelles dobozával töltötte. Cigizett,


mogyorót rágicsált, néha megnyalta az ecsetet, magában nevetgélt, és igencsak elkeseredett,
amikor eljött a munka ideje.

Már alaposan megtisztítottad a terepet, gondolta Camille, miközben a metróállomás felé


loholt, de hátravan még a meló, ugye? Mégis, mikor akarsz már leállni vele?
Megteszem, ami tőlem telik, megteszem.
Rajta, tudod, hogy bízunk benned!
Nem, ne bízzatok bennem, attól begörcsölök.
Ugyan, menj már! Na, húzz bele, máris késésben vagy.

199
10

Philibert boldogtalan volt. Úgy követte Franckot a lakásban, mint egy kiskutya.
– Ez teljesen ésszerűtlen. Túl későn indultok. Egy óra múlva sötét lesz. Fagyni fog.
Nem, ez nem ésszerű. Induljatok ho... holnap reggel.
– Holnap reggel már öljük a disznót.
– De ez is micsoda ötlet! Ca... Camille... – a kezét tördelte –, ma... maradj velem,
elviszlek a Te... Teák Palotájába.
– Na, na... – morogta Franck, miközben a fogkeféjét beledugta a zoknijába –, nem a
világ végére megyünk. Egy órán belül ott leszünk.
– Jaj, csak ezt ne mondtad volna. Ú... Úgy fogsz vezetni, mint egy őrült.
– Dehogyis!
– De igen, is... ismerlek jól!
– Philou, elég legyen már! Esküszöm, nem fogom összetörni neked! Jössz már,
kisasszony?
– De ne... ne...nekem...
– Neked?
– Nekem nincs senkim a világon, csak ti!
Csend.
– Ó, nem hiszek a fülemnek! Most már beszálltak a hegedűk is!
Camille lábujjhegyre ágaskodott, és megpuszilta Philibert-t.
– Nekem sincs senkim a világon, csak te! Ne izgulj!
Franck felsóhajtott.
– Ki szabadította a nyakamba ezt a rakás siratóasszonyt Nyakig ülünk a melodrámában!
A francba is, nem a háborúba megyünk! Két nap múlva itthon leszünk!
– Majd hozok neked egy szép steaket – vetette még oda Camille Philibert-nek, mielőtt
eltűnt a liftben.

– Hé!
– Mi van?
– A disznóban nincs is steak!
– Tényleg?
– Tényleg!
– Akkor mi van benne?
Franck az égre emelte tekintetét.

200
11

Még a Port d'Orléans-nál sem jártak, amikor Franck lehúzódott a padkára, és intett
Camille-nak, hogy szálljon le ő is:
– Figyelj csak, van egy kis gond.
– Micsoda?
– Amikor én oldalra dőlök, neked is dőlnöd kell velem.
– Biztos vagy benne?
– Persze, hogy biztos vagyok benne! A hülyeséged miatt mindjárt berepülünk a
sövénybe!
– De... Én azt hittem, ha a másik irányba dőlök, kiegyensúlyozom a motort.
– A francba, Camille! Nem tudnék neked fizikaórát tartani, de ez a gravitációs tengellyel
van kapcsolatban, érted? Ha együtt dőlünk, jobban tapadnak a kerekek.
– Biztos?
– Egészen biztos. Úgyhogy dőlj velem együtt. Bízz bennem!
– Franck!
– Mi van már megint? Félsz? Ha félsz, itt még metróra szállhatsz, és hazamehetsz.
– Fázom.
– Máris?
– Igen...
– Rendben. Akkor engedd el a kapaszkodót, és tapadj hozzám. Tapadj hozzám a lehető
legszorosabban, a kezedet meg csúsztad be a dzsekim alá.
– Rendben.
– Hé!
– Mi van?
– Aztán nehogy visszaélj a helyzettel! – Franck huncutul Camille-ra vigyorgott, és
határozott mozdulattal lecsapta a sisak üvegét.

Száz méter múlva Camille újra fázni kezdett, az autópálya állomásnál már jéggé fagyva
didergett, és mire a tanyára értek, nem volt képes magától szétnyitni a karját.

Franck segített neki leszállni, és odatámogatta az ajtóhoz.


– Nahát, végre megjöttél! Mit hoztál nekünk?
– Egy jéggé fagyott lányt.
– Gyertek be, gyertek gyorsan! Jeannine! Megjött Franck a barátnőjével!
– Szegény kicsikém! Jaj, mit csináltál vele? – jajongott a jóasszony. – Ó, Jézus Máriám!
Egészen kék ez a kislány! Menjetek már innen! Jean-Pierre! Tegyél egy széket a kandalló
mellé!

Franck letérdelt Camille elé.


– Most már le kell venned a kabátodat!
Camille nem moccant.
– Várj, majd segítek. Gyerünk, add a lábad!
Levette Camille cipőjét és lehúzta három pár zokniját.

201
– Oké, rendben. Most felül is.

Camille annyira görcsbe volt merevedve, hogy Francknak csak a legnagyobb nehézségek
árán sikerült kiszabadítania a karját a kabátujjából.
– Voilá! Engedd, hadd csináljam, kis jégcsapom!
– Istenem, adjatok már neki valami meleget! – kiabáltak körülöttük.
Camille újra a figyelem középpontjába került. Avagy: hogyan olvasszunk fel egy párizsi
lányt úgy, hogy ne törjön el közben?

– Van forró marhavesém – mennydörögte Jeannine.


A pánik szele fújt a kandalló felől. Franck húzta ki Camille-t a csávából.
– Nem, hagyd, majd én! – Belesett az összes fedő alá. – Van itt valami húsleves is...
– Ez a tegnapi csirke...
– Ez tökéletes. Majd én elintézem... Addig adjatok neki inni valamit!

Camille lelkesen kanalazta a levest, és egyre jobban kiszínesedett az arca.


– Jobban vagy?
Camille bólintott.

– Mit mondasz?
– Azt mondtam, hogy már másodszor fordul elő, hogy a világ legjobb húslevesét tálalod
fel nekem...
– Menj már, csinálok neked jobbat is! Odaülsz velünk az asztalhoz?
– Nem baj, ha itt maradok még egy kicsit a kandalló mellett?
– Dehogy baj! – kiabáltak a többiek – Hagyd békén! Majd felfüstöljük, mint a sonkát!
Franck kelletlenül állt föl.
– Tudod már mozgatni az ujjaidat?
– Hát... igen.
– Rajzolnod kell, oké? Én nagyon szívesen etetlek, neked viszont rajzolnod kell! Soha
nem szabad abbahagynod a rajzolást, világos?
– Most?
– Nem csak most, soha!
Camille behunyta a szemét.
– Rendben.
– Oké, akkor megyek. Add ide a poharad, töltök még...
És Camille lassacskán felengedett. Amikor odaült a többiekhez, az arca szinte lángolt.

Hallgatta a beszélgetésüket – egy szót sem értett belőle –, elnézte csodálatos,


pirospozsgás ábrázatukat, és a hetedik mennyországban érezte magát.

– Még egy utolsó korty pálinka, azután gyerünk a tollasbálba! Holnap korán kelünk ám,
gyerekek! Gaston reggel hétre itt lesz!
Mindenki felállt.
– Ki az a Gaston?
– A böllér. Majd holnap meglátod, nem akármilyen figura!

202
– Hát ez az – mondta Jeannine. – Szemben van a fürdőszoba, a tiszta törülközőket ott
találjátok az asztalon. Jó lesz?
– Szuper – mondta Franck –, szuper! Köszönjük.
– Ugyan már, kisfiam, tudod jól, mennyire örülünk, hogy láthatunk. És Paulette?
Franck lehajtotta a fejét.
– Na, fel a fejjel! – Jeannine megszorította Franck karját – Majd elrendeződik valahogy.
– Rá sem ismerne, Jeannine...
– Mondtam már, hogy ne beszéljünk róla. Most vakációzz!

Amikor becsukta az ajtót, Camille megijedt:


– Hé! Itt csak egy ágy van!
– Persze, hogy csak egy ágy van! Falun vagyunk, nem az Ibis hotelban!
Camille nekirontott Francknak:
– Azt mondtad nekik, hogy együtt járunk?
– Nem! Azt mondtam, hogy egy barátnőmmel jövök, ez minden!
– Ja, csak ennyit?
– Most mit akarsz ezzel?
– Egy barátnő nálad olyan lányt jelent, akivel kefélsz. Hogy lehettem ilyen hülye?
– A francba, te aztán igazán meg tudod szorongatni az ember tökét, ugye tudod?
Leült az ágy szélére, miközben Camille előszedte a cuccait.

– Most először...
– Tessék?
– Most először hozok ide valakit.
– El is hiszem. Egy disznóölésen nem igazán lehet nőket szédíteni...
– Ennek semmi köze a disznóhoz. Sőt hozzád sincs semmi köze. Ez...
– Ez micsoda?

Franck keresztben elnyúlt az ágyon, és a plafont bámulva megszólalt:


– Jeannine-nek és Jean-Pierre-nek volt egy fia. Frédéric. Állati jó srác. A haverom volt.
Egyébként az egyetlen igazi haverom az életben. Együtt jártunk a vendéglátóipari
szakközépbe, és ha ő nem lett volna ott, én sem tartanék ma ott, ahol vagyok. Nem is
tudom, tartanék-e valahol egyáltalán... Szóval röviden: Frédéric tíz évvel ezelőtt meghalt.
Autóbalesetben. Még csak nem is ő volt a hibás. Valami állat nem állt meg a stoptáblánál...
Én persze nem Fred vagyok, de valami hasonló. Minden évben eljövök. A disznóvágás csak
ürügy. Rám néznek, és mit látnak? Csupa emléket. Az alig húsz éves gyerekük arcát látják és
szavait hallják. Jeannine mindig megérint, megveregeti a vállamat. Vajon miért, szerinted?
Mert én vagyok a bizonyíték, hogy Fred még mindig itt van. Biztos vagyok benne, hogy a
legszebb lepedőit adta ide nekünk, és akármilyen késő van, még ott mereng a lépcső alján.
– Ez itt Fred szobája?
– Nem, az övét lezárták.
– Akkor miért hoztál ide?
– Megmondom: hogy rajzolj, és aztán...
– És aztán micsoda?
– Nem is tudom, valahogy kedvem volt hozzá...
Megrázkódott.

203
– És ami az ágyat illeti, nem gond. Letesszük a matracot a földre, én meg az ágybetéten
alszom. Ez így jó lesz, hercegnő?
– Jó lesz.
– Láttad a Shreket? Azt a rajzfilmet?
– Nem, miért?
– Mert Fiona hercegnő jut rólad az eszembe. Persze te nem vagy olyan gömbölyded...
– Persze.
– Na, gyerünk! Segítesz? Egy tonnát nyomnak ezek a matracok!
– Az már igaz – nyögte Camille. – Mit tömtek ezekbe?
– Egy nemzedéknyi parasztot, akik a fáradtságba haltak bele.
– Nagyon mulatságos...

– Nem is öltözöl át?


– Dehogynem. Pizsamában vagyok!
– De magadon hagyod a pulóveredet és a zoknidat is?
– Igen.
– Leolthatom a villanyt?
– Naná!

– Alszol? – kérdezte Camille egy perc múlva.


– Nem.
– És mire gondolsz?
– Semmire.
– A fiatalságodra?
– Talán... Tehát a semmire, jól mondtam.
– Miért, a fiatalságod semmi volt?
– Semmiképpen nem valami nagy dolog.
– Miért?
– A francba... Ha ezt most elkezdjük, holnap reggelig sem fejezzük be.

– Franck!
– Igen?
– Mi baja a nagymádnak?
– Öreg... teljesen egyedül maradt. Egész életében egy olyan szép nagy ágyban aludt, mint
ez itt, gyapjúmatracon, a feszülettel a falon, most pedig szép lassan haldoklik egy szaros
vasszekrényféleségben.
– Kórházban van?
– Nem, egy nyugdíjasotthonban.

– Camille!
– Igen?
– Nyitva van a szemed?
– Igen.
– Látod, milyen fekete itt az éjszaka? Hogy milyen szép a hold? Milyen fényesen
ragyognak a csillagok? Hallod a ház zajait? A vízvezetéket a falban? A recsegő korlátot,
a szekrényeket, az ingaórát, a lent pattogó tüzet, a madarakat, az állatokat, a szelet?
Hallod?

204
– Igen.
– Hát ő már nem hallja. A szobája egy állandóan kivilágított parkolóra néz, és csak a
kerekes kocsik fémes zörgését hallja, az éjszakás ápolónők beszélgetését, a harákoló
szomszédait meg az egész éjszaka fecsegő tévéjüket. És... És ebbe beledöglik.
– De a szüleid? Ők nem tudnák magukhoz venni?
– Ó, Camille...
– Mi van?
– Ne menjünk el ebbe az irányba... Most már aludj.
– Nem vagyok álmos.

– Franck!
– Mi van már megint?
– Hol vannak a szüleid?
– Fogalmam sincs.
– Hogyhogy nem tudsz róluk semmit?
– Nincsenek.
– Az apámat sosem ismertem. Egy ismeretlen, aki egy autó hátsó ülésén szabadult meg a
spermájától... Az anyám meg, hát...
– Mi van vele?
– Szóval az anyám nem volt odáig az örömtől, hogy egy ismeretlen, akinek a nevére is
alig emlékezett, csak úgy belé ürítette a spermáját, úgyhogy...
– Úgyhogy?
– Semmi.
– Hogyhogy semmi?
– Úgyhogy nem kért belőle.
– Kiből, a fickóból?
– Nem, a kisfiából...
– A nagymamád nevelt föl?
– A nagymamám és a nagypapám.
– És a nagyapád már meghalt?
– Igen.
– És soha nem találkoztál az anyáddal?
– Camille, esküszöm, jobb, ha nem kérdezősködsz. Mert ha igen, akkor utána úgy érzed,
hogy feltétlenül a karodba kell zárnod.
– De igen. Rajta! Ezt a kockázatot szívesen vállalom.
– Hazudós!
– Soha nem találkoztál az anyáddal?
– Ne haragudj! Befejeztem.

Franck hangjáról a sötétben is hallotta, hogy felé fordul:


– Egészen... Egészen tíz éves koromig nem tudtam róla semmit. Vagyis igen,
születésnapomra és karácsonyra mindig kaptam tőle ajándékot, de később megtudtam,
hogy ez átverés volt. Egy újabb trükk, hogy megzavarják a fejem. Kedves trükk, de
mégiscsak csalás. Soha nem írt nekünk, de tudom, hogy a nagyi minden évben elküldte neki
az iskolai fényképemet. És egyszer, ki tudja... Talán édesebb voltam a képen, mint máskor...
Talán aznap a tanító bácsi megcsipkedte az arcomat fényképezés előtt? Vagy a fotós
előkapott egy műanyag Mickey egeret, hogy mosolyogjak? Elég az hozzá, hogy attól a

205
kisfiútól ott a fényképen lelkiismeret-furdalása támadt, és bejelentette, hogy eljön értem, és
magával visz. Nem mesélem el azt a cirkuszt. Én üvöltöttem, hogy ott akarok maradni a
nagyszüleimnél, a nagymama vigasztalt, és azt ismételgette, hogy ez csodálatos, hogy végre
lesz igazi családom, de közben ő is sírva fakadt, hangosabban, mint én, és olyan szorosan
ölelt, hogy majd megfojtott. A nagyapám meg egy szót sem szólt. Elég okos vagy te, el
tudod képzelni, ugye? De elhiheted, meleg helyzet volt...
Miután az anyám néhányszor felültetett minket, végül eljött értem. Beszálltam az
autójába. Megmutatta a férjét, az új gyerekét és az új ágyamat.
Először állatira tetszett, hogy emeletes ágyban alszom, de este pityeregni kezdtem. Azt
mondtam, hogy haza akarok menni. Mire az anyám azt mondta, hogy most ez az
otthonom, és hogy hallgassak el, mert felébresztem a kicsit. Aznap éjszaka, és az összes
többi éjszaka bepisiltem az ágyamba. Ez idegesítette az anyámat. Azt mondta: biztos
vagyok benne, hogy direkt csinálod, úgyhogy nem vehetsz fel szárazat, úgy kell neked. A
nagyanyád tehet róla. Ő rontotta el a jellemedet. És ezután megőrültem.
Egészen odáig mindig kint voltam a mezőn, a tanítás után minden nap estig pecáztam,
télen a nagyapám elvitt gombát szedni, vadászni, a kocsmába. Mindig odakint voltam,
csizmában jártam, a biciklimet csak úgy bedobtam a bozótban, és együtt pecáztam az
orvhalászokkal, most pedig egy rohadt lakótelepi házban ültem, egy undorító külvárosban,
beszorítva négy fal közé, egy tévé elé, a nyakamon egy másik kölyökkel, aki minden
gyöngédséget learatott. Úgyhogy kirobbantam. Egyszer... Nem... Nem számít. Három
hónap múlva az anyám felrakott a vonatra, és százszor is elmondta, hogy mindent
elrontottam. Mindent elrontottál, mindent! Amikor beszálltam a nagyapám Simcájába, ez
visszhangzott a kis fejemben. De tudod, az volt a legrosszabb, hogy...
– Hogy?
– Hogy ezer darabra tépett az a szemét. Azután már semmi sem volt olyan, mint azelőtt.
Kiléptem a gyerekkorból, nem kértem már a nagyszüleim kedvességéből és az összes többi
szarból. Mert nem az volt a legrosszabb, hogy eljött értem, és magával vitt, hanem az a sok
szörnyűség, amit a nagyanyámról mondott, mielőtt újra eltaszított magától. Hogy megtömte
a fejemet azokkal az elképesztő hazugságokkal. Azt mondta, hogy a nagyi miatt kellett
elhagynia engem, mert a nagyi egyszerűen kidobta otthonról. Hogy ő mindent megtett,
magával akart vinni, de ők puskát fogtak rá.
– És hazudott?
– Persze. De én ezt akkor még nem tudtam. Már nem értettem semmit, meg aztán lehet,
hogy el is akartam hinni. Talán jólesett azt gondolnom, hogy erővel választottak el minket
egymástól, és ha a nagyapám nem kapja elő a mordályát, akkor olyan életem lenne, mint a
többieknek, és senki nem mondhatná rám a templom mögött, hogy egy kurva az anyám. Az
anyád egy kurva, mondták, te meg fattyú vagy. Még csak nem is értettem ezeket a szavakat.
Én úgy tudtam, hogy a fattyú gazember. Egy hitvány féreg.
– És azután?
– Azután szemét alak lettem. Mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy bosszút álljak.
Hogy megfizessenek azért, mert megfosztottak egy ennyire kedves mamától.
Megélesedett a hangja.
– És sikerült. Elszívtam a nagyapám cigarettáját, elloptam a bevásárlásra szánt pénzt,
felforgattam az iskolát, kirúgattam magam, és az időm legnagyobb részében egy kismotoron
ültem, vagy egy bárban, ahol piáltam és fűztem a csajokat. És még egy rakás ronda dolgot
csináltam... el sem tudnád képzelni. Én voltam a bandavezér. A rohadékok királya.
– És azután?

206
– Azután alvás. A folytatás a következő fejezetben.

– Na, nem támadt kedved, hogy a karodba zárjál?


– Nem is tudom... Talán ha meg is erőszakoltak volna...
Franck Camille fölé hajolt:
– Jobb is így. Mert most már nem vágyom a karjaidba. Vagyis nem így. Már nem. Sokáig
játszottam ezt a kis játékot, de abbahagyom. Már nem mulattat. Egyébként nem is jön be
soha. A francba, hány takaró van rajtad?
– Hány is? Három, plusz a pehelypaplan.
– Ez nem normális! Nem normális, hogy mindig fázol, és két óra alatt melegszel fel a
motorozás után. Meg kell híznod, Camille!
– ...
– Amúgy te sem... valahogy úgy érzem, hogy te sem tudnál egy szép családi albumot
mutatni a körülötted vigyorgó családtagokról, ugye?
– Hát nem.
– Elmeséled egyszer?
– Talán...
– Tudod... soha többé nem foglak ezzel gyötörni...
– Mivel?
– Amikor az előbb Fredről beszéltem, azt mondtam, hogy ő volt az egyetlen haverom,
de ez nem igaz. Volt még egy barátom. Pascal Lechampy, a világ legjobb cukrásza, jegyezd
meg a nevét, még hallani fogsz róla. Ez a srác egy isten. A közönséges lekváros linzer, a
csokoládé, a leveles tészta, a nugát, a fánk vagy bármi, amit ő készít, felejthetetlenné alakul a
kezében. Jó, szép, finom, és tökéletesen eredeti. Találkoztam már néhány jó mesteremberrel
életemben, de ő egészen más... Maga a tökéletesség. Ráadásul imádnivaló. Egy igazi mézes
sütemény... Ja, azt is tudni kell, hogy óriásira nőtt. Hatalmas nagyra. Ez még nem baj,
láttunk már ilyet. A baj ott kezdődött, hogy szörnyen bűzlött. Nem tudtál mellette
megmaradni egy percig sem, mert kihánytad a beledet. Oké, nem megyek bele a részletekbe,
a gúnyos megjegyzésekbe, a gonosz tréfákba, az öltözőszekrényébe tett szappanokba és a
hasonlókba... Egyszer közös hotelszobába kerültünk, mert elkísértem egy versenyre, én
dolgoztam a keze alá. A verseny véget ért, persze megnyerte, de nem tudom neked
elmondani, milyen állapotba kerültem a nap végére. Már lélegzetet sem mertem venni, és
inkább egy bárban töltöttem volna az éjszakát, csak hogy ne kelljen mellette maradnom.
Egyébként az volt a meglepő, hogy láttam, reggel lezuhanyozott, mert ott voltam. Végül
hazamentünk a szállodába, jól bepiáltam, hogy elkábítsam magam, és végén csak
belevágtam. Ébren vagy még?
– Igen, figyelek.
– Azt mondtam neki: a francba, Pascal, bűzlesz. Halálosan bűzlesz, öreg. Mi a fene ez?
Nem mosakszol, vagy mi? És akkor ez a nagy mackó, ez a hatalmas fickó, ez a zseni, a
harsogó nevetésével és a temérdek hajával elkezdett sírni, sírni, sírni... Mint egy vízesés...
Szörnyű volt, úgy zokogott, mint egy kisbaba. Vigasztalhatatlan volt a hülye... A francba,
nagyon rosszul éreztem magam. És tök váratlanul egy perc alatt meztelenre vetkőzött.
Éppen a mosdó felé indultam, visszafordulok, erre elkapja a karomat. Azt mondja: „Nézz
rám, Lestaf, nézd meg ezt az ocsmányságot!” Hát majdnem kiugrott a szemem a helyéből!
– Miért?
– Először is a teste... nem volt valami gusztusos. De főleg, az, amit mutatni akart
nekem... ha csak rá gondolok, még ma is rosszul leszek. Olyan lemezféleségek vagy

207
varszerűségek voltak a teste ráncai között... És ez bűzlött, ez a véresen nedvező rühös
valami... Esküszöm, egész éjszaka piáltam, hogy magamhoz térjek. Ráadásul elmesélte, hogy
állatira fájnak, amikor mosakszik, de úgy dörgöli magát a törülközővel, mint egy őrült, hogy
elűzze a szagot, és amikor beparfümözi magát, össze kell szorítania a fogát, nehogy elbőgje
magát. Micsoda éjszaka, milyen szörnyű szorongás, ha csak eszembe jut...
– És azután?
– Másnap elráncigáltam a kórházba, a sürgősségi osztályra. Lyonban voltunk. Még az
orvos is megtántorodott, amikor meglátta a testét. Megtisztogatta a sebeit, rákent egy rakás
izét, alaposan lekezelte, és felírt egy csomó receptet. Megmondta, hogy muszáj lefogynia, a
végén pedig megkérdezte: „De miért várt ezzel ilyen sokáig?” Semmi válasz. A
pályaudvaron én is visszatértem a kérdésre: „Igaz is, a francba, miért vártál ezzel ilyen
sokáig?” „Mert annyira szégyelltem magam”, felelte Pascal lehajtott fejjel. És ott és akkor
megfogadtam, hogy ez volt az utolsó eset, hogy....
– Hogy?
– Hogy szívatom a kövéreket. Hogy lenézem őket, szóval, tudod, hogy a külsejük
alapján ítélem meg az embereket. Visszatérve rád... Ne izgulj, ez érvényes a soványakra is.
Azt nem ígérhetem, hogy kevesebbet fogok gondolni rá, és bár biztos vagyok benne, hogy
néhány kiló többlettel kevesebbet fáznál és kívánatosabb lennél, nem beszélek többé róla.
Részeg becsszavamra!
– Franck!
– Hé! Megbeszéltük, hogy most már alszunk!
– Akarsz nekem segíteni?
– Miben? Hogy ne fázz annyira és hogy kívánatosabb legyél?
– Igen.
– Szó sem lehet róla! Hogy elvehessen tőlem az első erre járó barom! Még mit nem!
Jobban szeretlek girnyónak, de velünk. És tudom, hogy Philibert is ezt mondaná!

Csend.

– Na jó, egy kicsit. Amint túl nagyra nőnek a melleid, leállunk.


– Rendben.
– Oké, tehát átalakultam Teréz anyává. A francba, te mindenre rá tudsz venni. Hogy is
csináljuk? Először is, ezentúl nem te vásárolsz, mert te mindig baromságokat veszel. Nincs
több müzliszelet, korpakeksz és joghurt. Nem tudom, hánykor kelsz reggel, de jól jegyezd
meg, hogy keddtől kezdve én etetlek, oké? Mindennap délután háromkor, amikor
hazajövök, hozok neked egy adag kaját. Nyugi, ismerem a csajokat, nem kacsasültet vagy
pacalt fogsz kapni. Készítek valamit, külön neked. Halat, grillezett húst, finom zöldségeket,
csupa olyasmit, amit szeretsz. Kis adagokat hozok, de meg kell enned az egészet, különben
abbahagyom. Este nem vagyok otthon, nem tudlak ellenőrizni, de megtiltom a nassolást.
Továbbra is főzök egy nagy adag levest hétfőnként Philounak, mint eddig is, és basta. Az a
cél, hogy függésbe kerülj a főztömtől, és mindennap azon rágódj, mi lesz az aznapi menü.
Oké, szóval... Nem ígérem, hogy mindig valami különleges lesz, de azt ígérhetem, hogy jó
lesz. És ha szépen kigömbölyödtél, akkor...
– Akkor?
– Megeszlek!
– Olyan leszel, mint a boszorkány a Jancsi és Juliskában?

208
– Pontosan. És ne is próbálkozz azzal, hogy egy csontot nyújtasz ki, amikor meg akarom
tapogatni a karodat, mert jobb, ha tudod, nem vagyok vak! És most egy hangot sem akarok
hallani többé! Már majdnem két óra van, és holnap hosszú napunk lesz.
– Tudod, nem látszik rajtad, de kedves fiú vagy!
– Anyád!

209
12

– Talpra, álomszuszék!
Franck a matracra tette a tálcát.
– Ó, reggeli és tejeskávé!
– Ne bízd el magad, nem én voltam, hanem Jeannine. Gyerünk, mozgás, késésben
vagyunk. És egyél legalább egy vajas kenyeret, vagy valamit, különben kikészülsz.

Camille szinte ki sem lépett az ajtón, s még alig nyelte le a tejeskávét, máris egy poharat
nyomtak a kezébe.
– Gyerünk, kis hölgyem! Merítsen egy kis bátorságot!

Ott voltak a tegnap esti vendégek, meg néhányan a tanyáról, összesen vagy tizenöten.
Úgy álltak ott, mint valami festményen: az idősebbek durva vászon munkaköpenyben, a
fiatalabbak zubbonyban. Toporogtak, a poharukat szorongatták, beszélgettek, tréfálkoztak,
majd hirtelen elhallgattak: megérkezett Gaston a nagy késével.
Franck kommentálta a látottakat:
– Ő a böllér.
– Rájöttem.
– Láttad a kezét?
– Lenyűgöző...
– Ma két disznót ölünk. A disznók nem hülyék, ma nem kaptak enni, úgyhogy tudják, mi
következik. Megérzik. Nézd, ott hozzák az elsőt. Nálad van a füzeted?
– Igen, igen.
Camille akarata ellenére is ugrott egyet. Nem tudta, hogy egy disznó ilyen nagy...

Bevonszolták az udvarra, Gaston letaglózta egy bunkóval, lefektették egy padra, és


villámgyorsan rákötözték, úgy, hogy lelógjon a feje. Eddig még nem is volt olyan szörnyű,
mert a disznó kicsit kába volt, de amikor a böllér elmetszette a nyaki verőerét, az maga volt
a borzalom. Mintha ezzel nem megölte, hanem feltámasztotta volna. Az összes ember a
disznóra vetette magát, ömlött a vér, egy asszonyság odafutott egy vaslábassal, felhajtotta a
karján az inget, és kavargatni kezdte a vért. Nem kanállal, vagy bármi mással, nem: a
kezével. Fúj! De ez még elment volna, a szörnyű az volt, amit hallgatni kellett. A disznó
csak visított és visított... És ahogy folyt el a vére, és csak visított és visított, ez a visítás egyre
kevésbé hasonlított állati hangra – inkább emberi sikoly volt. Jajongás, könyörgés... Camille
magához szorította a füzetét, és még a többiek is, akik pedig kívülről ismerték ezt az
egészet, ők is kínosan érezték magukat. Gyerünk! Még egy pohárkával, hogy magadhoz térj!
– Nem, most nem, köszönöm.
– Minden rendben?
– Igen.
– Nem rajzolsz?
– Nem.

210
Camille, aki kinőtt már a kamaszkorból, visszafogta magát, és nem tett ostoba
megjegyzéseket. Szerinte különben is hátravolt még a legrosszabb. Nem a halál látványa
zavarta, hiszen tulajdonképpen ilyen az élet, nem, ő a másik disznó miatt szenvedett.
Hívhatják ezt antropomorfizmusnak, kényeskedésnek, mindenki mondhat, amit akar, mégis
nehezen fékezte az érzelmeit. Mert a másik disznó mindent hallott, pontosan tudta, mit kell
elszenvednie a haverjának, és nemsokára őt is ledöfik, és akkor ő is ordíthat, mint egy
szamár. Vagyis... A „mint egy szamár” hülye kifejezés; mint egy disznó, akinek épp most
vágják el a torkát.

– A francba, legalább betömhették volna a fülét!


– Mivel, petrezselyemmel? – kérdezte Franck röhögve.

És akkor Camille rajzolni kezdett, hogy ne kelljen látnia. Gaston kezére koncentrált,
hogy ne hallja a disznó visítását.
De nem ment valami jól. Remegett.

Amikor a szirénázás elhallgatott, zsebre vágta a füzetét, és közelebb lépett Gastonhoz.


Rendben, vége volt, most már elfogta a kíváncsiság. Már inni is tudott.

Az emberek elvitték a tetemeket a füstölőbe – a pörkölt disznóbőr szaga. Utána furcsa


kefeszerűséggel kapargatták le az égett szőrt: egy deszkával, amelyre kifordított
sörösdobozokat applikáltak.
Camille azt is lerajzolta.
A böllér elkezdte felvágni a disznókat, és Camille a pad mögé került, hogy egyetlen
mozdulatát se szalassza el. Franck elemében volt.
– Az ott micsoda?
– Mi?
– Az az átlátszó, csúszós hólyagféleség.
– A húgyhólyag. Egyébként nem normális, hogy ennyire tele van. Ez zavarja Gastont a
munkájában.
– Dehogy zavar! Idenézz! – És Gaston beleszúrta a kést a hólyagba.
Camille leguggolt, hogy jobban lásson. El volt ragadtatva. Tálakkal felszerelkezett
gyerekek ingáztak a még füstölgő disznó és a konyha között.
– Most már ne igyál többet!
– Igenis, mama!
– Elégedett vagyok veled. Jól tartottad magad.
– Miért, féltél, hogy nem?
– Kíváncsi voltam. Oké, ebből nem élünk meg, dolgom van.
– Hová mész?
– Az eszközeimért. Bemehetsz a melegre, ha akarsz.

Camille bement a konyhába, ott ültek már a viháncoló asszonyok a vágódeszkáikkal és a


késeikkel.
– Gyere ide! – kiabálta Jeannine. – Lucienne, húzódj arrébb egy kicsit, csinálj neki helyet
a sparhelt mellett. Hölgyeim, bemutatom Franck barátnőjét, tudjátok, ő az a kislány, akiről
az előbb meséltem. Akit tegnap este újra kellett élesztenünk. Gyere, ülj ide közénk!

211
A kávé illata összekeveredett a meleg belek szagával, mindenki nevetgélt, csivitelt...
Valóságos baromfiudvar...

Franck megérkezett. Á! Végre itt van! Megjött a mi kis szakácsunk! Az asszonyságok


elbűvölten kotkodácsoltak.
Amikor Jeannine meglátta Franckot a fehér szakácsköpenyében, láthatóan megrendült.
Franck a tűzhelyhez menet mögé került, és megölelgette a vállát. Jeannine kifújta az
orrát a konyharuhába, és újra együtt nevetett a többiekkel.

A történetnek ezen a pontján Camille kénytelen volt elgondolkodni azon, hogy éppen
nem most szeret-e bele Franckba. A fenébe! Erre igazán nem számított. Nem – gyorsan
megragadott egy vágódeszkát –, csak a dickensi gyerekkora miatt van az egész. Csak nem
fog beleesni a csapdába!

– Én is kaphatok valami munkát? – kérdezte az asszonyoktól.


Elmagyarázták neki, hogy kell felvágni a húst egészen apró darabokra.
– És mi lesz ebből?
Minden oldalról záporoztak a válaszok:
– Májashurka! Szalámi! Kolbász! Pástétom! Disznósajt!
Camille a szomszédjához hajolt:
– És maga mit csinál azzal a fogkefével?
– A disznóbelet mosom. Brrrr...
– És Franck?
– Franck készíti a főtt és sült ételeket. A véreshurkát, a májashurkát és a finomságokat.
– És mik azok a finomságok?
– Hát a feje, a farka, a fülek, a lábak...
Megint brrrr...
Hú... Azt az egészséges táplálkozás izét nem kell kedd előtt elkezdenie, ugye?

Amikor Franck visszajött a pincéből a krumplival és a hagymával, és meglátta, hogy


Camille éppen a többi asszonyt méregeti, mert megpróbálja megérteni, hogy kell fognia a
kést, gyorsan kivette a kezéből:
– Ehhez te ne nyúlj. Mindenkinek a maga mestersége. Ha elvágod az ujjad, akkor annyi.
Mindenkinek a maga mestersége! Hol a füzeted?
Utána a komaasszonyokhoz fordult:
– Mondják csak, baj lenne, ha Camille lerajzolná magukat?
– Dehogy!
– Igen ám, de teljesen tönkrement a dauerom!
– Ugyan már, Lucile, ne mórikáld magad! Mindenki tudja, hogy parókát viselsz!
Jó kis hangulat: nyaralóklub a tanyán.

Camille kezet mosott, és estig csak rajzolt. Bent is, kint is. A vért, azt akvarellel. A
kutyákat, a macskákat. A gyerekeket és az öregeket. A tüzet, az üvegeket. A köpenyeket, a
zakókat. Az asztal alatt a vastag zoknikat. Az asztalon a kérges kezeket. A háttal álló
Franckot, és saját torz arcát egy acéllábas görbe tükrében.

212
Mindenkinek odaadta az arcképét, mindenki örült, utána megkérte a gyerekeket, hogy
mutassák meg neki a tanyát, mert levegőre vágyott. És ki akart józanodni.
Batman-pólós és Chameau-csizmás kölykök szaladgáltak mindenfelé, a csirkéket
hajkurászták, nevettek, és hosszú disznóbeleket lengetve hergelték a kutyákat.
– Bradley, te dinka vagy! Ne indítsd be a traktort, mert még elüt a végén!
– Csak meg akartam mutatni neki...
– Úgy hívnak, hogy Bradley?
– Naná!
Nyilvánvalóan Bradley volt a banda lelke. Félig levetkőzött, hogy megmutathassa a
hegeit:
– Ha mindet egymás mellé raknánk, 18 centi hosszú vágásom lenne.
Camille komoly képpel bólogatott, és két Batmant rajzolt Bradleynek: egy repülő
Batmant, és egy óriáspolippal harcoló Batmant.
– Hogy csinálod, hogy ilyen jól rajzolsz?
– Te is nagyon jól rajzolsz. Mindenki nagyon jól rajzol.

Este buli volt. Huszonketten ültek az asztal körül, disznóhús főtt és sült mindenütt. A
farkak és a fülek a kandallóban rotyogtak, és az asztalnál sorsot húztak, hogy kinek mi
kerüljön a tányérjába. Franck dolgozott, mint a gép. Először nagyon illatos, kocsonyás
levest tett az asztalra. Camille belemártotta a kenyerét, de nem mert mélyebbre hatolni,
mert ott már hurka volt, lábak, nyelvek és a többi ínyencfalat. Néhány centire hátrahúzta a
székét, és találomra nyújtogatta a poharát a kínálgatok felé. A vacsora után következtek a
sütemények – minden asszonyság elhozta a maga remekművét –, majd végül a kis pohár
pálinka.
– Jaj, kis kisasszonykám, ezt muszáj megkóstolnia. Azok a virágszálak, akik nem isznak
belőle, örökre szüzek maradnak.
Camille, másfélfogú szomszédja csalafinta tekintetétől kísérve, elhárította a fejéről az
örök szüzesség veszélyét, majd az általános zűrzavart kihasználva felosont a szobába.

Végigvágódott az ágyon, és azonnal elaludt, álmát a padlóréseken felszűrődő vidám


hangzavar kísérte.

Mélyen aludt, amikor Franck hozzásimult. Camille morgolódott.


– Nyugi, nyugi, nem tudok kárt tenni benned, túl részeg vagyok... – dünnyögte Franck.

Mivel Camille hátat fordított neki, az orrát odadugta a tarkójához, és a teste alá
csúsztatta a karját, hogy szorosabban magához ölelhesse. A rövid kis hajszálak az
orrcimpáját csiklandozták.
– Camille!
Aludt? Vagy csak úgy tett? Mindenesetre nem válaszolt.
– Nagyon szeretek veled lenni...
Kis mosoly.
Álmodott? Vagy aludt? Ki tudja...

Délben, amikor végre felébredtek, mindketten a saját helyükön feküdtek. Egyikük sem
utalt az éjszaka történtekre.

213
Rezzenéstelen arccal, zavartan és fáradtan visszatették a matracot, összehajtogatták a
lepedőket, egymás után bementek a fürdőszobába, és csendben felöltöztek.

Óvatosan learaszoltak a lépcsőn, és amikor beléptek a konyhába, Jeannine nem


kérdezett tőlük semmit, csak némán átnyújtott nekik egy-egy nagy csésze feketét. Két másik
asszony már ott ült az asztal végén, és a kolbászhúst aprították. Camille a kandalló felé
fordította a székét, és miközben a kávéját itta, nem gondolt semmire. A tegnap esti utolsó
kupica nem tett túl jót; Camille minden korty kávé után lehunyta a szemét. Hú... Ezt az árat
kellett fizetnie azért, hogy ne maradjon örökre ártatlan...

A konyhai szagok felkavarták a gyomrát. Felállt, töltött magának még egy csésze kávét,
kivette a dohányt a télikabátja zsebéből, és kiült az udvarra, a disznóölő padra.
Franck egy perc múlva utána ment.
– Leülhetek?
Camille arrébb csusszant.
– Fáj a fejed?
Camille bólintott.
– Most meg kell látogatnom a nagymamámat... tehát három megoldás van: vagy itt
hagylak, és délután visszajövök érted, vagy elviszlek, és megvársz valahol, amíg dumálok
vele egy kicsit, vagy odafelé menet leteszlek az állomáson, és egyedül mész vissza Párizsba.
Camille nem felelt rögtön. Letette a csészét, sodort egy cigarettát, meggyújtotta, és
kieresztett egy hosszú, megnyugtató füstpamacsot.
– Te mit gondolsz?
– Nem tudom – hazudta Franck.
– Nélküled nincs túl nagy kedvem itt maradni...
– Oké, akkor leteszlek a pályaudvaron. Mert amilyen állapotban vagy, nem bírnád ki az
utat motoron. Amikor az ember fáradt, még jobban fázik.
– Nagyszerű – felelte Camille.
A francba!

Jeannine nem hagyta magát. De, de, egy szép darab karajt, majd jól becsomagolom.
Egészen az út végéig elkísérte őket, jól megölelte Franckot, és súgott valamit a fülébe, de
hogy mit, azt Camille nem hallotta.

És amikor Franck az első piros lámpánál a földre tette a lábát, Camille felcsapta a
bukósisakok üvegét:
– Veled megyek.
– Biztos?
Camille bólintott a sisakkal, mire majdnem leesett a motorról. Hopsz. Az élet váratlanul
nagyon felgyorsult. De annyi baj legyen!
Camille Franckhoz simult, és összeszorította a fogát.

214
13

– Na, mi legyen, megvársz egy kávéházban?


– Nem, majd lent leülök.
Alig léptek be az előcsarnokba, egy égszínkék köpenyes nő valósággal rávetette magát
Franckra:
– Képzelje, megint kezdi!
Franck mélyet sóhajtott:
– A szobájában van?
– Igen, de mindent összepakolt, és nem engedi, hogy hozzáérjünk. Tegnap este óta ott
ül, a kabátjával a térdén.
– Evett valamit?
– Nem.
– Köszönöm.
Camille felé fordult:
– Itt hagyhatom nálad a cuccaimat?
– Mi történt?
– Az történt, hogy Paulette az agyamra megy a hülyeségeivel.
Fehér volt, mint a fal.
– Nem tudom, hogy egyáltalán jól teszem-e, ha most felmegyek. Egészen el vagyok
veszve... Le vagyok taglózva.
– Miért nem hajlandó enni?
– Mert az a makacs öszvér azt hiszi, hogy magammal viszem. Most már minden
alkalommal ezt csinálja velem. Ó, legszívesebben megölném magam!
– Akarod, hogy veled menjek?
– Az nem változtatna semmin.
– Nem, nem változtatna semmin, de elterelné a figyelmét.
– Azt hiszed?
– Persze. Gyerünk.

Franck lépett be elsőnek, és fuvolázó hangon bejelentette:


– Nagymama. Én vagyok. Hoztam neked egy megle...
Nem merte befejezni.
Az idős hölgy az ágyán ült, és mereven bámulta az ajtót. Felvette a kabátját, a cipőjét, a
sálát, sőt még a kis fekete kalapját is. Ügyetlenül becsukott bőrönd állt a lábánál.

„Megszakad érte a szívem”... ez is milyen találó mondás, gondolta Camille, aki úgy
érezte, hogy az övé tényleg megszakad.
Paulette olyan édes volt a világos szemével és a hegyes kis arcával. Egy édes kisegér... Az
üldözött Célestina...

Franck úgy tett, mintha mi sem történt volna:

215
– Na jól van! Még mindig túl sok ruha van rajtad, te – viccelődött, miközben gyorsan
levetkőztette Paulette-et. – Pedig azt nem lehetne mondani, hogy nem fűtenek eléggé...
Hány fok is van itt benn? Legalább huszonöt. Pedig mondtam azoknak ott lent, hogy túl
erősen fűtenek, de nem hallgatnak rám. Most jövünk a disznóölésről Jeannine-éktól, és
mondhatom neked, hogy még a füstölőben sincs olyan meleg, mint itt nálad. És jól vagy?
Jé, de szép ágytakaród van! Csak nem megkaptad végre a csomagot a Redoute-tól? Hát nem
siették el! És a harisnya méretét eltaláltam? Nem rontottam el valamit? Meg kell mondani,
szörnyű rondán írsz. Nagyon hülyén nézhettem ki, amikor az eladónőtől Monsieur Michel
Eau de Toilette-et kértem... A derék hölgy nagyon furcsán nézett rám, erre megmutattam
neki a céduládat. Be kellett mennie a szemüvegéért, meg minden. Na, nem mesélem el az
egészet, de a végén rájött, hogy Mont-Saint-Michel... Ja, nézd, itt is van. Remélem, nem tört
el útközben!
Feladta Paulette-re a papucsát. Összevissza beszélt, valósággal tobzódott a szavakban,
csak hogy ne kelljen ránéznie.

– Maga a kis Camille? – kérdezte Paulette csodálatos mosollyal.


– Hát, igen.
– Jöjjön közelebb, hadd nézzem meg...
Camille leült Paulette mellé. Paulette megfogta a kezét.
– De hát maga egészen át van fagyva!
– A motor...
– Franck!
– Igen?
– Gyorsan főzz nekünk egy teát! Fel kell melegíteni ezt a kislányt!
Franck felsóhajtott. Köszönöm, Istenem! A nehezén már túlvagyunk! Letette a cuccait a
szekrényre, és megkereste a vízforralót.
– Vedd ki a kekszet az éjjeliszekrényből... – Majd Camille felé fordult: – Szóval maga az.
Maga az, Camille. Ó, de örülök, hogy megismerhetem!
– Én is. Köszönöm a sálat!
– Ja, tényleg, nézze csak...
Felkelt, és egy halom régi, kötésmintákkal teli újságot rakott Camille ölébe.
– Yvonne, az egyik barátnőm hozta be, maga miatt. Mondja csak, melyiknek örülne?
Csak ne rizsszem kötést, jó? Ezt itt például nem tudnám megcsinálni...
1984. március. Hát jó...
Camille lassan forgatta az elhasznált lapokat.
– Ez itt nagyon bájos, nem?
Paulette egy különlegesen ronda, csavart mintájú, aranygombos kardigánra mutatott.
– Ó, én jobban örülnék egy nagy pulóvernek.
– Egy nagy pulóvernek?
– Igen?
– De milyen nagynak?
– Tudja, olyan garbóféleségnek.
– Akkor lapozzon a férfi modellekhez!
– Na, ez például jó lenne...
– Franck, nyulacskám, hozd ide a szemüvegemet!

216
Franck nagyon boldog volt, hogy Paulette így beszél vele. Nagyon jó, nagymama,
folytasd. Osztogasd a parancsokat, tegyél nevetségessé előtte, bánj velem úgy, mint egy
kisbabával, csak ne sírdogálj. Könyörgök. Hagyd abba a sírdogálást!

– Oké, rendben, Itt hagylak titeket. Kimegyek pisilni.


– Jól van, hagyj is itt minket!
Franck elmosolyodott.
Micsoda boldogság, micsoda boldogság...

Becsukta az ajtót, és nagyokat ugrott a folyosón. Meg tudta volna csókolni az első
szembejövő vén trottyost. Milyen szerencséje van, a mindenit! Már nincs egyedül! „Hagyj itt
minket!” mondta Paulette. Naná, lányok, hogy magatokra hagylak titeket. A francba, hiszen
másra sem vágyom! Csak erre! Köszönöm, Camille, köszönöm! Még ha nem is jössz el
többé, akkor is nyertünk három hónap haladékot azzal a kurva pulóverrel! A gyapjú, a
színek, a próbálgatás. Hosszú ideig lesz majd miről beszélgetni. Na jó, de hol van itt a
klotyó?
Paulette beült a fotelba, Camille nekitámasztotta a hátát a fűtőtestnek.
– Jól ül ott földön?
– Igen.
– Franck is mindig oda szokott ülni. Vett már kekszet?
– Négyet is!
– Nagyszerű!

Hosszan, némán nézték egymást, s közben rengeteg dolgot elmondtak egymásnak.


Beszéltek Franckról, a távolságról, a fiatalságról, a halálról, a magányról, a múló időről, arról
a boldogságról, hogy együtt van valakivel az ember, és az élet zökkenőiről – és mindezt úgy,
hogy közben egy szót sem szóltak.

Camille nagyon szerette volna lerajzolni Paulette-et. Az arcáról az árokpartok finom


virágai jutottak az eszébe, az erdei ibolya, a nefelejcs, a réti boglárka. Az arca nyílt volt, lágy,
ragyogó, és olyan finom, mint a japán papír. A bánat ráncai eltűntek a tea gőzében, és csak
jóságtól ragyogó szemei látszottak. Camille szépnek látta Paulette-et.
Paulette ugyanígy érzett. Olyan kecses volt ez a kislány, olyan nyugodt és olyan elegáns
még a csavargóruhájában is. Paulette arra vágyott, hogy tavasz legyen, és megmutathassa
neki a kertjét, a virágzó birsalmafa ágait és a jázmin illatát. Nem, Camille nem volt olyan,
mint a többiek.
Inkább egy égből pottyant angyal, akinek nehéz kőműves bakancsot kell viselnie, hogy
köztünk maradhasson.

– Elment? – kérdezte Franck ijedten.


– Nem, itt vagyok! – felelte Camille, és az ágy fölé emelte a karját.

Paulette elmosolyodott. Néhány dolgot szemüveg nélkül is jól látott. Nagy béke szállt a
szívére. El kell viselnie. El fogja viselni. Végül el kell fogadnia. Franckért. Camille-ért.
Mindenkiért.

217
Az ő ideje lejárt, rendben. Ez így van, és kész. Mindenkinek megvan a maga ideje. Nem
gyötri többé Franckot. Nem fog minden reggel a kertjére gondolni, nem fog... Megpróbál
nem gondolni semmire. Most Franckon a sor, hogy éljen.
Már Franckon a sor.

Franck tőle szokatlan, nem ismert vidámsággal mesélte el a tegnap estéjüket, és Camille
megmutatta a rajzait.
– Hát ez micsoda?
– Egy disznóhólyag.
– És ez?
– Ezek a forradalom idejéből itt maradt fapapucsok.
– És ez kisfiú?
– Jaj, nem emlékszem a nevére.
– És ez?
– Á, ez Spiderman... vigyázat, nem összekeverni Batmannel!
– Csodálatos lehet ennyire tehetségesnek lenni...
– Ó, ez nem nagy dolog...
– Nem a rajzairól beszéltem, kicsikém, hanem arról, ahogy látja a dolgokat. Á, itt a
vacsorám. Talán haza kéne indulnotok, gyerekek! Már besötétedett.

Várjunk csak! Paulette maga mondta, hogy menjünk haza? Franck el volt képedve.
Annyira meg volt zavarodva, hogy a függönybe kapaszkodott, amikor fel akart állni, és félig
letépte a karnisról.
– A kurva életbe!
– Ne törődj vele, menj csak nyugodtan, és ne beszélj úgy, mint egy bunkó!
– Oké, abbahagyom.
Mosolyogva hajtotta le a fejét. Gyerünk, Paulette! Gyerünk! Ne zsenírozd magad. Szidj
csak le! Zsörtölődj! Morogj! Gyere vissza hozzánk!

– Camille!
– Igen?
– Kérhetek magától egy szívességet?
– Természetesen.
– Amikor megérkeztek, hívjon fel, hogy ne izguljak. Franck soha nem hív fel ilyenkor, és
én... Az is elég, ha csak rám csönget egyszer, utána leteheti, abból már tudni fogom, hogy
megérkeztek, és nyugodtan elalhatok.
– Megígérem.

Camille a folyosón észrevette, hogy Paulette szobájában felejtette a kesztyűjét.


Visszarohant, és látta, hogy Paulette már az ablakban áll, és őket lesi.
– A... A kesztyűm...
A rózsaszín hajú idős hölgy nem volt olyan kegyetlen, hogy megforduljon. Csak
felemelte a kezét, és bólintott.
Franck már a motor mellett térdelt, éppen a lakatot vette le róla.
– Ez szörnyű! – mondta Camille.
– Nem, ne mondd ezt! Ma fantasztikusan jól volt, egyébként miattad. Köszönöm!
– Nem, szörnyű volt.

218
Integettek a harmadik emeleti ablakban álló apró árnyalaknak, és besoroltak az autóúton
nyüzsgő hangyabolyba. Franck valahogy könnyűnek érezte magát, de Camille éppen
ellenkezőleg: nem talált szavakat a gondolataihoz.
Franck megállt a ház kapuja előtt, de nem állította le a motort.
– Nem... nem jössz haza?
– Nem – jelentette ki a bukósisak.
– Akkor jó. Szia.

219
14

Valamivel kilenc előtt lehetett, és a lakás teljes homályba borult.


– Philou, itt vagy?
Camille végre megtalálta Philibert-t: az ágyában ült, kimerülten. Takarót borított a
vállára, és egy könyvet szorongatott.
– Jól vagy?
– Talán beteg vagy?
– Halálra vo... vo... voltam ré... ré... rémülve. So... so... sokkal ko... ko... korábbra
vá...vá... vártalak titeket.
Camille felsóhajtott. A fenébe! Amint az egyik megnyugszik, a másik elkezdi.

Rákönyökölt a kandallóra, hátat fordított Philibert-nek, és az öklére támasztotta fejét:


– Philibert, hagyd abba, szépen kérlek. Ne dadogj. Ne csináld ezt velem. Ne ronts el
mindent. Évek óta először fordult elő, hogy kimozdultam otthonról. Húzd ki magad, dobd
le ezt az ócska poncsót, tedd el a könyvet, és kötetlenül, kedvesen kérdezd meg tőlem:
„Nos, Camille? Jól sikerült a kis kiruccanás?”
– Nos, Camille, jól sikerült a kis kiruccanás?
– Nagyon jól, köszönöm kérdésed! És te, milyen csatát választottál mára?
– A pavi csatát.
– Ó, nagyszerű!
– Nem, katasztrófa!
– Ki volt ki ellen?
– A Valois-k a Habsburgok ellen. I. Ferenc V. Károly ellen.
– Tényleg! V. Károlyt jól ismerem! I. Miksát követte a trónon a Német Birodalomban!
– Az ördögbe is, ezt meg honnan tudod?
– Aha! Most jól megleptelek, mi?

Philibert levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét.


– És tényleg, jól sikerült a kis kiruccanás?
– Még annál is jobban!
– Megmutatod a füzetedet?
– Ha felkelsz. Maradt még leves?
– Azt hiszem...
– Várlak a konyhában.
– És hol van Franck?
– Elrepült.

– Tudtad, hogy árva? Vagyis hogy az anyja elhagyta?


– Valami ilyesmit sejtettem.

Camille túl fáradt volt, nem tudott elaludni. Kigurította a kandallót a szalonba és egymás
után szívta a cigarettákat Schubert társaságában.
A Téli utazás.

220
Hirtelen sírva fakadt, és újra a kavicsok gonosz ízét érezte a torkában. Papa...
Camille, állj! Menj aludni. Ez a romantikus kirándulás, a hideg, a fáradtság, Franck, aki
csak játszik az idegeiddel... Hagyd abba most azonnal! Nem számít.
Ó, a fenébe!
Mi van?
Elfelejtettem felhívni Paulette-et.
Akkor gyerünk!
De már túl késő van!
Eggyel több ok, hogy fölhívd! Siess!

– Én vagyok. Camille. Fölébresztettem?


– Nem, nem...
– Elfelejtkeztem magáról...
Csend.
– Camille!
– Igen?
– Ugye vigyázni fog magára, kicsikém?
– ...
– Camille!
– Rendben...

Másnap ki sem bújt az ágyból, csak amikor munkába kellett indulnia. Amikor felkelt,
meglátta a tányért, amit Franck készített oda a konyhaasztalra. „Tegnapi sertéskaraj
szilvával és friss tagliatella tésztával. Három perc a mikrohullámúban”.
Ráadásul nem volt benne egy helyesírási hiba sem.
Camille állva evett, és máris jobban érezte magát.

Csendben végezte a munkáját.


Kifacsarta a felmosórongyokat, kiürítette a hamutartókat és bekötözte a
szemeteszsákokat. Gyalog ment haza.
Összecsapkodta a tenyerét, hogy felmelegedjen.
Hirtelen felkapta a fejét.
Gondolkodott.
És minél többet gondolt a dologra, annál gyorsabban gyalogolt.
Most már majdnem futott.
Hajnali kettő volt, amikor megrázta Philibert-t.
– Beszélnem kell veled!

221
15

– Most?
– Igen...
– De há.. há.. hány óra van?
– Kit érdekel! Figyelj!
– Add ide a szemüvegem, kérlek!
– Nincs szükséged szemüvegre, tök sötét van!
– Camille... Kérlek!

– Ó, köszönöm. Ha a kezemben van a lornyonom, máris jobban hallok. Tehát, katona?


Mit jelentsen ez a lesből indított támadás?
Camille mély lélegzetet vett, és mindent rázúdított. Meglehetősen hosszan beszélt.

– Jelentés befejezve, tábornok.


Philibert-nek elakadt a szava.
– Nem szólsz semmit?
– Ez aztán lendületes támadás!
– Nem akarod?
– Várj, hadd gondolkozzam kicsit.
– Egy kávét?
– Jó ötlet. Főzz magadnak egy kávét, amíg összeszedem a gondolataimat.
– És neked?
Philibert megadása jeléül behunyta a szemét.
– Na?
– Én... megmondom őszintén, nem gondolom, hogy jó ötlet lenne...
– Nem? – Camille összeharapta a száját.
– Nem.
– És miért nem?
– Mert túl nagy a felelősség.
– Találj ki valami mást. Nem akarom ezt a választ hallani. Ez nem ér semmit. Elegem
van már azokból, akik nem kérnek a felelősségből. Elegem van. Te sem aggódtál a
felelősség miatt, amikor feljöttél hozzám, és én már három napja nem ettem semmit.
– De igen, képzeld el, aggódtam.
– Na és? Megbántad?
– Nem. De ne hasonlítsd össze a két dolgot. Ez egészen más helyzet!
– Nem, ez ugyanaz a helyzet!
Csend.
– Tudod jól, hogy ez nem az én lakásom. Itt egyik napról a másikra élünk. Már holnap
reggel kaphatok egy ajánlott levelet, amelyben felszólítanak, hogy egy héten belül hagyjam el
a lakást.
– Ugyan. Te is jól tudod, hogy mennek ezek az örökösödési történetek! Előfordulhat,
hogy még tíz év múlva is itt leszel!

222
– Tíz évig, vagy csak egy hónapig. Ki tudja. Amikor nagy a tét, még a legnagyobb
pereskedők is ki tudnak egyezni egymással.
– Philou...
– Ne nézz rám ilyen szemekkel. Túl sokat kérsz...
– Nem, nem kérek tőled semmit. Csak azt kérem, hogy bízz meg bennem.
– Camille...
– Erről soha nem beszéltem neked, de... Ameddig veled nem találkoztam, igazán szar
életem volt. Természetesen, ha Franck gyerekkorához hasonlítjuk, talán nem olyan nagy
dolog, de valahogy az az érzésem, hogy felér vele. Sőt, hogy talán még pusztítóbb volt, mint
az övé. Csöppenként pusztított, mint egy infúziós készülék. És azután... nem tudom,
hogyan csináltam, valószínűleg úgy viselkedtem, mint egy hülye, de...
– De?
– De az út folyamán mindenkit sikerült elveszítenem, és...
– És?
– És amikor a múltkor azt mondtam, hogy rajtad kívül nincs senkim, azt nem csak úgy
mondtam... Ó, és a francba! Képzeld, tegnap volt a születésnapom, és az egyetlen ember,
aki megajándékozott, az sajnos az anyám volt. És tudod mit kaptam tőle születésnapomra?
Egy fogyókúrás könyvet. Vicces, mi? Most mondd: lehetett volna ennél szellemesebb?
Nagyon sajnálom, hogy megint téged nyaggatlak, de még egyszer segíts nekem, Philibert!
Csak még egyszer... Utána nem kérek tőled semmit, ígérem!
– Tegnap volt a születésnapod? – Philibert egészen odavolt. – Miért nem mondtad?
– Leszarom a születésnapomat! Csak azért mondtam, hogy könnyet csaljak a szemedbe,
de egyáltalán nem számít!
– De igenis, számít! Nagyon szerettelek volna megajándékozni!
– Akkor rajta! Ajándékozz meg most!
– És ha beleegyezem, hagysz aludni?
– Igen.
– Na jól van, akkor rendben.

Persze nem sikerült elaludnia.

223
16

Másnap reggel hét órakor Camille átállt a háborús viszonyokra. Lement a pékhez, és
friss péksüteményt hozott kedvenc tisztjének.

Amikor a tiszt belépett a konyhába, a mosogató mellett találta Camille-t.


– Hú – Philibert megrázkódott –, máris megkezdődtek a hadműveletek?
– Ágyba akartam vinni neked a reggelit, de nem mertem...
– Jól tetted. Egyedül én tudom tökéletesen elkészíteni a reggeli csokoládémat.

– Jaj, Camille, ülj már le, kitörik a nyakam.


– Nem, mert ha leülök, újabb komoly dolgot fogok bejelenteni neked!
– Ó, balsors! Akkor maradj inkább állva!

Camille leült Philibert-rel szembe, a kezét az asztalra tette, és egyenesen a szemébe


nézett:
– Újra dolgozni fogok.
– Hogy mondod?
– Az előbb, amikor lementem, feladtam a felmondólevelemet.
Csend.
– Philibert!
– Igen?
– Beszélj! Mondj már valamit!
Philibert letette a csészét, és megtörölte a bajuszát.
– Nem. Most nem tudok. Ebben a helyzetben teljesen egyedül vagy, szépségem!

– Szeretnék átköltözni a belső szobába.


– De Camille! Az egy szörnyű tohuvabohu!
– Egymilliárdnyi döglött léggyel, tudom! De mégiscsak az a legvilágosabb szoba.
Sarokszoba, és az egyik ablaka keletre, a másik délre nyílik.
– És a kupleráj?
– Majd elintézem.
Philibert felsóhajtott:
– Amit egy nő akar...
– Majd meglátod, hogy büszke leszel rám.
– Hát arra számítok is! És én?
– Mi van veled?
– Én is kérhetek tőled valamit?
– Naná!
Philibert elvörösödött:
– Ké...ké...képzeld el, ho... ho...hogy a...a...ajándékot akarsz a... a... adni egy ifjú
hö...hö...hölgynek, akit ne... ne... nem i...i...ismersz, mit tennél?
Camille huncutul felnézett rá:
– Hogy mondod?

224
– Ne a... a... add a hü... hü... hülyét, na...na...nagyon is jól ha... ha... hallottad.
– Nem is tudom, milyen alkalomra?
– Nem valami speciális a...a...alkalomra...
– Mikor akarod neki odaadni?
– Szombaton.
– Adj neki Guerlaint.
– Mi... micsodát?
– Parfümöt...
– So... so...soha nem tudnám kiválasztani...
– Akarod, hogy elmenjek veled?
– Ha me...me...megtennéd...
– Nem gond! Majd érted megyek az ebédidődben.
– Kö...Köszönöm!

– De Ca...Camille!
– Igen?
– Cs... csak egy jó barát, vi...vi...világos?
Camille nevetve felállt.
– Természetesen!
Majd a falra kiakasztott naptárhoz hajolt:
– Jé, nézd csak! Szombaton éppen Valentin-nap lesz! Te tudtad?
Philibert gyorsan belebújt a csészéjébe.

– Na, itt hagylak, és munkához látok. Majd érted megyek a múzeumba délelőtt.

Philibert még nem bukkant a felszínre, a csokoládéjával bugyborékolt, amikor Camille


felragadta az Ajaxot, egy nyaláb felmosórongyot, és kiszáguldott a konyhából.

Amikor Franck kora délután hazajött aludni, a lakás üres volt, de furcsa tárgyak hevertek
mindenütt.
– Mi ez a kupleráj már megint?
Öt felé került elő újra. Camille éppen egy állólámpával hadakozott.
– Mi folyik itt?
– Elköltözöm.
Franck elsápadt:
– Hová mész?
– Ide.
Camille a szobára mutatott, ahol hegyekben álltak a törött bútorok, és a tapétát döglött
legyek százai borították, majd széttárta a karját:
– Bemutatom neked az új műtermemet.
– Na ne...
– De igen...
– És a munkád?
– Meglátjuk...
– És Philou...
– Ó... Philou...
– Mi van vele?

225
– Ő éppen mással van elfoglalva...
– Micsoda?
– Nem, semmi.
– Akarod, hogy segítsek?
– Még szép!

Egy fiúval minden könnyebben ment. Franck egy órán belül minden vacakot áthurcolt a
szomszéd szobába, ami az „ablakkeret kijavíthatatlan torzulása” miatt örök sötétségre
ítéltetett.
Camille kihasznált egy nyugodt pillanatot – Franck éppen egy újabb sört bontott fel,
elégedetten taglalva az elvégzett munka nagyságát –, és ellőtte az utolsó patronját.
– Jövő hétfőn ebédidőben szeretném megünnepelni a születésnapomat Philibert-rel és
veled.
– Hú... Nem lehetne inkább este?
– Miért?
– De hát tudod jól... Hétfőn vagyok szolgálatban a nagyinál...
– Ja, igen, bocs, rosszul fejeztem ki magam: jövő hétfőn, ebédidőben, szeretném
megünnepelni a születésnapomat Philibert-rel, veled és Paulette-tel.
– Ott? Az elfekvőben?
– Még mit nem! Csak találsz nekünk valami helyes kis fogadót a környéken!
– És hogy megyünk oda?
– Azt gondoltam, hogy bérelhetnénk egy autót.
Franck kiitta a sörét, csak utána válaszolt.
– Ez nagyon szép – letette a dobozt –, csak az a gond, hogy utána mindig kiborul majd,
ha egyedül megyek hozzá.
– Hát... van rá esély...
– De nem kell úgy érezned, hogy köteles vagy ezt megtenni érte, oké?
– Nem, nem érte teszem, hanem magamért.
– Oké. Ami az autót illeti, azt elintézem. Van egy haverom, boldog lesz, ha egy napra
elcserélheti az autóját a motoromra. Hú, de undorítóak ezek a legyek!
– Nem akartam porszívózni, amíg aludtál.
– És mondd csak, te jól vagy?
– Jól. Láttad a Ralph Laurenedet?
– Nem.
– Jaj, de drága a gizs gugya, nagyon boldog vele a gizs drágám...
– Hány éves is leszel?
– Huszonhét.
– És hol voltál idáig?
– Hogy érted?
– Hol voltál, mielőtt idejöttél?
– Hát fent, a hetediken!
– És azelőtt?
– Most nincs időm rá... Ha egyszer itt töltöd az éjszakát, elmesélem.
– Ugyan, mindig ezt mondod, aztán...
– Igen, de, most már jobban érzem magam a bőrömben. Nemsokára elmesélem neked
Camille Fauque épületes életét.
– Mit jelent az, hogy épületes?

226
– Jó kérdés...
– Azt jelenti, hogy olyan, mint egy épület?
– Nem. Azt jelenti, hogy példás, példaszerű, csak ironikusan.
– Igen?
– Csak hogy értsd: mint egy épület, ami mindjárt összedől...
– Mint a Pisai ferde torony?
– Pontosan!
– A fenébe is, baromi fárasztó egy értelmiségivel élni!
– Dehogyis, éppen ellenkezőleg! Csodálatos!
– Nem, fárasztó. Mindig attól félek, hogy valami nyelvtani hibát csinálok. Mit ettél ma
ebédre?
– Egy szendvicset Philou-val. De láttam, hogy tettél valamit a sütőbe, mindjárt
megeszem. Ja tényleg, köszönöm. Állati jókat főzöl nekem.
– Nincs mit. Na, megyek.
– És te jól vagy?
– Fáradtan.
– Hát akkor aludj!
– Pedig alszom, de nem is tudom... Valahogy nincs erőm. Na, megyek vissza dolgozni.

227
17

– Nézzenek oda... Tizenöt évig nem láttunk, és most meg majdnem minden nap
idetolod a képed!
– Jó napot, Odette!
Cuppanós puszik.
– Itt van már?
– Még nem...
– Amíg ideér, leülünk a pultnál. Nézze csak, bemutatom a barátaimat: Camille...
– Jó napot!
– És Philibert...
– El vagyok bűvölve, elragadó ez a...
– Elég, elég, majd később előadod a szálemalejkumodat.
– Hé, hé, csak ne olyan idegesen!
– Nem ideges vagyok, hanem éhes. Na, végre, itt vannak! Szia, nagyi, jó napot, Yvonne!
Iszik velünk egyet?
– Jó napot, kis Franckom. Köszönöm, de tele van otthon a ház. Hány órakor vigyem
haza?
– Majd mi hazavisszük.
– De ne túl későn, rendben? Mert a múltkor is jól lebaltáztak. Fél hat előtt haza kell
érnie, különben...
– Igen, Yvonne, rendben. Viszontlátásra.
Franck fújt egyet.
– Nézd csak, nagymama, bemutatom neked Philibert-t.
– Tiszteletem!
Philibert meghajolt, és kezet csókolt Paulette-nek.
– Gyerünk, üljünk le. Még mit nem, Odette! Szó sem lehet menüről! Majd a séf kitalál
nekünk valamit.
– Egy kis aperitifet?
– Pezsgőt! – rendelkezett Philibert, majd a szomszédnője felé fordulva: – Szereti a
pezsgőt, hölgyem?
– Igen, igen – felelte Paulette.
Kicsit elbátortalanította ez a nagy felhajtás.
– Tessék, hoztam egy kis pástétomot, amíg a főétel megérkezik.

Egy kicsit mindenki feszengett. Szerencse, hogy a finom loire-i borok, a fehér borban
főtt csuka és a kecskesajt hamarosan megoldották a nyelveket. Philibert ezer
figyelmességgel halmozta el az asztalszomszédját, Camille pedig jókat nevetett Franck
történetein:
– Akkoriban... Hú... Hány éves is voltam, nagymama?
– Istenem olyan régen történt... Tizenhárom, talán tizennégy?
– Az volt az első inasévem. Akkoriban, jól emlékszem, féltem Renétől. Nem tudtam
elengedni magam. De jól van... Egy csomó mindenre megtanított... Persze ugratott is

228
eleget... Már nem is tudom, mit mutatott, valami fakanálféleséget, azt hiszem, és azt
mondta: „Ezt úgy hívják, hogy nagy macska, ezt meg úgy, hogy kis macska. Jól jegyezd
meg, ha majd a tanár megkérdezi. Mert persze ott vannak a tankönyvek, de ezek az igazi
konyhai szakkifejezések. Ez az igazi konyhai zsargon. Erről ismerszik meg a jó kukta.
Tehát? Megjegyezted?” „Igen, főnök.” „Akkor hogy hívják ezt?” „Ez a nagy macska,
főnök.” „Hát a másik?” „Ez... a kicsi.” „A kicsi micsoda, Lestafier?” „A kis macska,
főnök!” „Jól van, fiam, jól van! Még sokra viszed!” Ó, milyen mafla voltam még akkor!
Milyen könnyen át lehetett vágni! De nem tréfálkoztunk mi állandóan, igaz, Odette? Jutott
nekem bőven a seggberúgásból is.
Odette, aki köztük ült, bólogatott.
– Tudod, mára már megnyugodott.
– Hát az biztos. A mai srácok már nem hagyják az ilyesmit!
– Ne is beszélj nekem a mai srácokról! Semmit nem lehet nekik mondani, állandóan
megsértődnek. Mást sem tudnak, csak megsértődni. Már nagyon unom. Még jobban, mint
amikor ti felgyújtottátok a kukát.
– Ja tényleg, azt el is felejtettem!
– Na de én nem felejtettem ám el, kisfiam!
A fények kialudtak. Camille elfújta a gyertyákat, és az egész terem megtapsolta.
Philibert eltűnt, és egy nagy csomaggal került elő:
– Ezt kettőnktől kapod.
– Igaz, de az ő ötlete volt – pontosította Franck. – Ha nem tetszik, én nem vagyok érte
felelős. Én egy chippendale fiút akartam bérelni neked, de ő nem ment bele.
– Ó, köszönöm, ez nagyon szép!

Egy festőállvány volt.

Philibert felolvasta a használati utasítást, közben drámaian remegtette a hangját:


Összehajtható és lehajtható, kétszintes, stabil, nagy munkafelülettel és két eszköztartó fiókkal
rendelkező állvány. Ülve végzett munkához készült. Négy visszahajlítható lába van – ez igen derék –
bükkfából, amelyek nagy stabilitást biztosítanak a terméknek. Becsukva a fiókok rögzítését teszik
lehetővé. A duplán fogazott hajtótengelynek köszönhetően a munkalap lehajtható. Maximum 68x52 cm
méretű papírt lehet a munkalapra helyezni. Van itt még valami, nézzük csak... Az összehajtott
állvány szállítását beépített fogó teszi lehetővé. És ez még nem minden, Camille... A fogó alá egy kis
vizesüveget helyezhetünk.
– Csak vizet lehet beletenni? – nyugtalankodott Franck.
Paulette elnevette magát:
– De nem inni, te lüke, hanem kikeverni a színeket!
– Jaj, tényleg nagyon hülye vagyok!
– Te...Tetszik? – kérdezte Philibert.
– Csodálatos!
– Ne...ne...nem szerettél volna inkább egy meztelen fiút?

– Van még annyi időnk, hogy most rögtön kipróbáljam?


– Gyerünk, rajta, úgyis megvárjuk Renét!

Camille elővette a táskából aprócska akvarelles dobozát, levette a tetejét, és leült az ablak
elé.

229
A Loire-t festette. A lassú, széles, nyugodt, rendületlen Loire-t, lustán elterülő
homokpadjaival, vízből kiálló póznáival és korhadt bárkáival. A nád sápadt sárgáját és az ég
kékjét. A nagy, fáradt felhők között komédiázó, ezüstösen ragyogó téli eget.
Odette egészen odavolt:
– De hát hogy csinálja? Csak nyolc szín van abban a kis vacakban!
– Csalok, de csitt! Tessék, a magáé.
– Ó, köszönöm! Köszönöm! Marcel, gyere ide, nézd!
– Hé, akkor én állom az ebédjüket!
– Jaj, ne...
– De igen! Ragaszkodom hozzá!

Amikor Camille visszaült a többiekhez, Paulette kis csomagot csúsztatott oda neki az
asztal alatt: a sálhoz illő sapka volt. Hasonló színek és hasonló lyukak. Szép darab.

Vadászok érkeztek, Franck bekísérte őket a konyhába a séffel, és néhány kupica konyak
mellett kitárgyalták a vadászzsákmányt. Camille az ajándékával szórakozott, Paulette pedig a
háborús élményeiről mesélt Philibert-nek, aki hosszú lábait kinyújtva, szenvedélyes
érdeklődéssel hallgatta.

Lassan bealkonyodott, elérkezett az esti szürkület ideje, és Paulette beült az anyósülésre.


Mindenki hallgatott.
A táj minden kilométerrel egyre rondább lett.
Megkerülték a várost, és unalmas kereskedelmi negyedeken hajtottak át: szupermarketek,
29 eurós szállodák (kábeltévével), raktárak és bútoráruházak. Végül Franck leparkolt a
nyugdíjasotthon előtt.

Philibert kiszállt, kinyitotta Paulette-nek az ajtót, Camille pedig megigazgatta a gallérját.


Paulette megsimogatta az arcát.
– Gyerünk, gyerünk – dohogta Franck –, mindjárt lenyakaznak. Nem akarom, hogy a
főnővér leharapja a fejemet!

Éppen akkor ült vissza a kocsiba, amikor a kis árnyalak a harmadikon félrehúzta a
függönyt. Franck elfintorodott, és nagyot fújt, mielőtt beindította az autót.

Még a parkolóban voltak, amikor Camille megveregette a vállát.


– Állj!
– Megint ottfelejtettél valamit?
– Azt mondtam, állj meg.

230
18

Franck visszafordult.
– Megálltam. És?
– Mennyibe kerül ez nektek?
– Micsoda?
– Hát ez az izé. Ez az otthon.
– Miért kérdezed?
– Mennyibe?
– Olyan tízezerbe.
– És ki fizeti?
– Hát benne van a nagyapám nyugdíja, hétezer százhúsz frank, az önkormányzat meg
még mit tudom én, mi.
– Kérek tőled kétezer frankot zsebpénznek, a többit megtarthatod, akkor nem kell
vasárnap dolgoznod, és besegíthetsz nekem.
– Várjunk csak, miről beszélsz?
– Philou!
– Nem, nem, ez a te ötleted volt, kicsikém!
– Igen, de a te lakásod, barátom!
– Hé, mi folyik itt? Mit hablatyoltok? Philibert meggyújtotta a belső világítást:
– Franck, ha akarod...
– Ha Paulette akarja – szólt közbe Camille.
– Magunkkal visszük Párizsba – Philibert elmosolyodott.
– Magatokkal, de hová? – Franck nem értette.
– Hozzánk... a lakásba...
– És mikor?
– Most.
– Mo... mo... most?
– Mondd csak, Camille nekem is ilyen bamba a képem, amikor dadogok?
– Nem – nyugtatta meg Camille –, te egyáltalán nem vágsz ilyen hülye pofát.
– És ki foglalkozik majd vele?
– Én. De elmondtam az előbb a feltételeimet.
– És a melód?
– Már nincs melóm. Felmondtam.
– De, izé...
– Igen...
– Az orvosságai meg a többi...
– Hát majd én odaadom neki! Csak nem olyan nehéz megszámolni a gyógyszereket!
– És ha elesik?
– De nem fog elesni, mert ott leszek mellette!
– De, izé... és hol fog aludni?
– Átengedem neki a szobám. Mindent előkészítettünk.
Franck a kormányra hajtotta a fejét.

231
– És te, Philou, te mit gondolsz róla?
– Az elején inkább rosszat, most már inkább jót. Azt gondolom, hogy az életed sokkal
egyszerűbb lesz, ha magunkkal visszük.
– De egy öreg elég nehéz.
– Azt hiszed? Hány kiló lehet az aprócska nagyanyád? Ötven kiló? Talán annyi sem...
– De nem lehet csak úgy elrabolni!
– Nem?
– Hát nem.
– Ha kártérítést kell fizetni, majd kifizetjük.
– Járok egyet, jó?
– Rajta!
– Camille, sodorsz egy cigarettát?
– Tessék.
Franck kiszállt.

– Ez hülyeség! – jegyezte meg, miután visszaült.


– Mi sem mondtunk mást soha, igaz, Philou?
– De nem ám! Tisztán látjuk a dolgokat!
– És nem féltek az egésztől?
– Nem.
– Láttunk már ilyet, igaz?
– Hát erről van szó!
– És mit gondoltok, szeretni fogja Párizst?
– Nem Párizsba visszük, hanem hozzánk!
– Majd megmutatjuk neki az Eiffel-tornyot.
– Nem. Rengeteg dolgot fogunk mutatni neki, és mind sokkal szebb lesz, mint az Eiffel-
torony!
Franck felsóhajtott.
– Rendben, és most hogy csináljuk?
– Majd én elintézem – mondta Camille.

Amikor leparkoltak Paulette ablaka alatt, ő még mindig az ablakban állt.

Camille kiszállt az autóból, és befutott az épületbe. Az autóból Philibert és Franck végig


követhették az árnyjátékot: a kis árnyalak megfordult, a nagyobbik alak odalépett hozzá,
hadonásztak, bólogattak, a kisebbik megvonta a vállát, Franck pedig végig azt hajtogatta:
„ez hülyeség, nagy hülyeség, mondom, hogy hülyeség... egy hatalmas hülyeség.”
Philibert mosolygott.
Az árnyalakok most helyet cseréltek.

– Philou!
– Mmmm...
– Ki ez a lány?
– Parancsolsz?
– Ki ez a lány, akit találtál nekünk? Talán földönkívüli?
Philibert elmosolyodott:
– Egy tündér...

232
– Igen, ez az. Egy tündér. Igazad van.
Igen, mert a tündéreknek van nemük, és... izé...

– De mi a fenét csinálnak, a kurva életbe?


Végre kialudt a lámpa.

Camille kinyitotta az ablakot, és egy nagy bőröndöt egyensúlyozott az ablakpárkányon.


Franck, aki már majdnem lerágta a fél öklét, felkapta a fejét:
– A francba, ennek az a mániája, hogy mindent kihajigál az ablakon.
Sírt. Nevetett.
– A kurva életbe, Philoukám! – Nagy könnycseppek csorogtak végig az arcán. –
Hónapok óta nem tudtam a tükörbe nézni. Ugye, elhiszed? Ugye, elhiszed? – Remegett.
Philibert odanyújtotta a zsebkendőjét.
– Minden rendben van. Minden rendben. Majd jól agyonkényeztetjük. Nyugodj meg
most már...
Franck kifújta az orrát, óvatosan előre gurult az autóval, kiugrott, és a lányok felé
iramodott, miközben Philibert felszedte a bőröndöt.

– Nem, nem, maradjon csak, fiatalember! Magának sokkal hosszabbak a lábai...

Néhány kilométeren át halálos csönd uralkodott a kocsiban. Mindegyikük azon


merengett, hogy nem csináltak-e mégis óriási hülyeséget... Azután, hirtelen, az édes, ártatlan
Paulette elűzte a felhőket.
– És mondjátok csak, elvisztek operettbe is?

Philibert hátrafordult, és teli torokból harsogta: Brazil vagyok, van olajam. Most jöttem
Rióból, gazdagabb vagyok, mint valaha, Párizs, Párizs, megint itt vagyok!

Camille megfogta Paulette kezét, és Franck Camille-ra mosolygott a visszapillantóból.


Mi négyen, itt és most, ebben a büdös Clióban, szabadon, együtt – mindent bele!

Mindent, amit ott loptam én! – harsogták együtt teli tüdőből.

233
NEGYEDIK RÉSZ

234
1

Ez csak feltételezés. A történet még nem haladt annyira előre, hogy mindezt igazolhassa.
Ráadásul a bizonyosságaink nem maradnak mindig örök bizonyosságok. Az egyik nap meg
akarunk halni, a másik nap rájövünk, elég lemenni néhány lépcsőfokot, hogy megtaláljuk a
kapcsolót, és máris világosabban látunk. Márpedig ez a négy ember éppen arra készült,
hogy élete talán legszebb néhány napját megélje.
Attól a bizonyos pillanattól kezdve, amikor kicsit meghatottan, kicsit nyugtalanul
megmutatták Paulette-nek az új lakását, és lestek a reakcióit, a megjegyzéseit (nem voltak
megjegyzései), a sors – a nagy tréfamester – következő csapásáig langyos szél fújt megfáradt
arcukba.
Simogatás, fegyverszünet, csodabalzsam.
Sentimental healing– ahogy Marvin mondaná...

A Törött Karúak családjában ezentúl ott találjuk a nagymamát is, és bár a törzs még nem
teljes, sőt nem is lesz az soha, mostantól nemigen hagyják magukat legyőzni.
Ha hetes pókert játszanak, szarban lettek volna, de a négyes pókerben jól elboldogultak.
Oké, nyilván nem az ász-pókert alakítják. Túl sok fájó duzzanat, értelmetlen fájdalom és
sebhely borítja őket kívül-belül ahhoz, hogy az ász-pókert elérjék, de mégis: póker!
Pedig igaz, ami igaz: nem voltak valami nagy játékosok!
Még ha odafigyeltek, akkor sem. Még ha megfogadták is, hogy most az egyszer
vigyáznak az ütésekre, akkor sem várhatnánk el egy fegyvertelen vendée-i nemestől, egy
törékeny angyaltól, egy módfölött büszke legénytől és egy kék foltokkal borított
nagymamától, hogy blöfföljenek.
Ez lehetetlen.
De annyi baj legyen... Egy kis mesterkedés és nevetségesen kicsi nyereség még mindig
többet ér, mint a játszma feladása.

235
2

Camille nem maradt a munkahelyén a felmondási ideje végéig: Josy B. túl büdös volt. El
kellett mennie a cég központjába, hogy hamarabb eljöhessen, és hogy felvehesse a... Hogy
is mondták? A teljes bérét. Több mint egy évig dolgozott, és soha nem ment szabadságra.
Mérlegelte a maradás mellett és ellen szóló érveket, és úgy döntött, fütyül rájuk.
Mamadou haragudott rá:
– Jaj, te... Jaj, te... – ismételgette az utolsó nap, és a seprűvel csapkodta Camille lábát. –
Jaj, te...
Camille a századik „Jaj, te után” megdühödött:
– Jaj, én... Mi van velem? Fejezd be már a mondatot, a fenébe is! Mi van velem?
Mamadou szomorúan ingatta a fejét:
– Jaj, te... semmi.
Camille átment egy másik szobába.
Mamadou az ellenkező irányban lakott, de Camille utána ment a kihalt metróperonra, és
addig erőszakoskodott, amíg Mamadou hajlandó volt arrébb csusszanni a padon. Olyanok
voltak, mint Asterix és Obeliszk, amikor haragszanak egymásra. Camille megbökte
Mamadou kövér oldalát, mire Mamadou kis híján letaszította őt a padról.
Többször is belevágtak.
– Hé, Mamadou, ne duzzogj már!
– Nem duzzogok, és megtiltom, hogy még egyszer Mamadou-nak hívj! Engem nem
Mamadounak hívnak. Utálom ezt a nevet! A melóban a csajok így szólítanak, de egyáltalán
nem ez a nevem. És mivel, ha jól tudom, már nem vagy a kolleganőm, megtiltom, hogy
még egyszer így szólíts, világos?
– Tényleg? Akkor mi az igazi neved?
– Nem mondom meg.
– Idefigyelj, Mam... izé, kedvesem, neked megmondom az igazat: nem Josy miatt
megyek el. És nem is a meló miatt. És nem is azért, mert ahhoz van kedvem. És nem a
pénz miatt. Az az igazság, hogy... hogy azért megyek el, mert nekem más mesterségem van.
Egy olyan mesterség, amiben..., szóval... legalábbis azt hiszem... Nem vagyok benne biztos,
de amiben jobb vagyok, mint ebben. És azt hiszem, hogy boldogabb lennék, ha azt
csinálnám.
Nincs válasz.
– És nem is ez az egyetlen oka. Most egy öreg hölgyre vigyázok, és nem akarom ott
hagyni esténként, érted? Félek, hogy elesik.
Nincs válasz.
– Na, jól van, én indulok... Mert ha nem, akkor megint taxit kell hívnom.
Mamadou megragadta a karját, és nem engedte felállni.
– Maradj még, te. Még csak nulla óra harmincnégy van.
– És az mi?
– Tessék?
– Hát a másik mesterséged, az mi?
Camille odaadta neki a füzetét.
Mamadou megnézte, visszaadta, és morcosan kijelentette:

236
– Tessék. Rendben van. Oké, elfogadom, mehetsz, de... Én nagyon örülök, hogy
megismertelek, kis szöcském.
És elfordult.
– Még egy szívességet szeretnék kérni tőled, Mama...
– Szeretnéd, hogy Leopold biztos sikert és sok vevőt idézzen meg neked?
– Nem. Azt akarom, hogy gyere el hozzám néhány ülésre.
– Hogyhogy ülésre?
– Hát hogy legyél a modellem.
– Én?
– Te!
– Most hülyéskedsz, vagy mi?
– Azóta, hogy először megláttalak, tudod, amikor még Neuillyben dolgoztunk... Arra
vágyom, hogy megcsinálhassam a portrédat.
– Na állj le, Camille! De hát én még csak szép sem vagyok!
– Nekem igen.
Mamadou hallgatott.
– Neked szép vagyok?
– Igen, szép.
– Hát mi szép van ebben? – A fekete üvegben tükröződő képére mutatott. – Hol látsz
itt szépet?
– Ha sikerül megcsinálnom a portrédat, ha igazán sikerül, akkor minden rajta lesz, amit
meséltél nekem, amióta ismerjük egymást. Minden. Akkor látni lehet majd az édesapádat és
az édesanyádat. És a gyerekeidet. És a tengert. És... hogy is hívták?
– Kicsodát?
– A kiskecskédet.
– Boulinak.
– Akkor látni lehet majd Boulit is. És az unokatestvéredet, aki felakasztotta magát... És
az összes többit.
– Hé, te tisztára úgy beszélsz, mint az öcsém! Egy rakás furcsaságot mondasz!
Csend.
– De nem biztos, hogy sikerül úgy megcsinálnom...
– Tényleg? Figyelj, ha nem lehet látni az én kis Boulimat a fejem fölött, az még elmegy!
De... Ez az ülés sokáig tart, nem?
– Igen...
– Akkor nem tudok.
– Megvan neked a telefonszámom. Vegyél ki egy-két napot a Toucleannél, és gyere el
hozzám. Megfizetem az idődet. A modelleket mindig megfizetik. Ez is egy szakma, tudod?
Na jó, most elmegyek. Nem... nem csókoljuk meg egymást?
Mamadou szorosan a kebléhez préselte Camille-t.
Camille átrohant a másik oldalra, közben a kezével tárcsázást utánzott, jelezve, hogy
várja Mamadou hívását. Mamadou lustán visszaintett neki. Felejts el, kiskecském, felejts el!
Egyébként már el is felejtettél.
Zajosan kifújta az orrát.
Szeretett beszélgetni vele.
De mennyire! Rajta kívül még soha senki nem hallgatta meg az életben.

237
3

Az első nap Paulette ki sem jött a szobájából. Félt, hogy zavarja a többieket, félt, hogy
eltéved a lakásban, félt, hogy elesik (az otthonban felejtették a járókeretét), és főleg félt,
hogy megbánja hirtelen elhatározását.
Gyakran összekeverte a dolgokat, kijelentette, hogy nagyon élvezi a nyaralást, majd azt is
megkérdezte, mikor szándékoznak hazavinni őt.
– És hol van az a haza? – kérdezte Franck idegesen.
– Ejnye, de hát tudod jól... a házamban... otthon...
Franck nagyot sóhajtva ment ki a szobából:
– Ugye mondtam, hogy ez hülyeség! Ráadásul kezd meggárgyulni.
Camille Philibert-re nézett, és Philibert elfordította a fejét.
– Paulette!
– Á, te vagy az, kislányom... Hogy is hívnak?
– Camille-nak.
– Ja, ez az. Mit szeretnél, kicsikém?

Camille erre köntörfalazás nélkül belevágott, és elég keményen beszélt. Emlékeztette,


hogy honnan hozták ide, miért van velük, mit változtattak eddig, és mit kell még
változtatniuk az életükön, hogy vele lehessenek. És hozzá tett még ezernyi kemény
részletet, valósággal letámadta Paulette-et:
– Vagyis nem fogok hazamenni?
– Nem.
– Ó...
– Jöjjön velem, Paulette.
Camille megfogta a kezét, és megint és újra bemutatta a lakást. De most jóval lassabban.
Útközben belebotlottak néhány ócskaságba:
– És itt van a Mellékhelyiség. Látja, Franck épp most szerel korlátokat a falra, hogy
maga bele tudjon kapaszkodni.
– Micsoda hülyeség – dünnyögte Franck...
– Ez a konyha... Jó nagy, mi? És jó hideg is. Ezért pofoztam helyre tegnap a zsúrkocsit.
Hogy tudjon enni a szobájában is...
– Vagy a szalonban... – tette hozzá Philibert –, egyáltalán nem kell a szobájában
maradnia egész nap!
– Na, és ez a folyosó. Nagyon hosszú, de bele tud kapaszkodni a falburkolatba is, ugye?
Ha ez nem elég, akkor lemegyünk a patikába, és bérelünk egy másik kerekes járókeretet,
rendben?
– Igen, az jó lenne...
– Nem gond! Úgy is van már egy motoros a családban...
– Ez itt a fürdőszoba... Na és ez az a hely, ahol komolyan kell beszélnünk, Paulette!
Tessék, üljön le erre a székre... Nézze csak... Nézze meg, milyen szép ez...
– Nagyon szép. Arra felénk soha nem láttam ilyesmit.
– Oké. És tudja, mit fog csinálni holnap a maga unokája a barátaival?
– Nem.

238
– Lebontják. Egy zuhanykabint állítanak be magának, mert a fürdőkád túl magas, és nem
tudja rajta átemelni a lábát. Úgyhogy most kell döntenie, mielőtt túl késő lesz. Marad, és
akkor a fiúk nekilátnak a munkának, de ha nem akar maradni, akkor sincs semmi gond, azt
tesz, amit akar, Paulette. De akkor most kell megmondania, érti, ugye?
– Érti? – kérdezte Philibert.
Paulette felsóhajtott, néhány örökkévalóságnak tűnő másodpercig a kardigánja sarkát
gyűrögette, azután felnézett, és nyugtalanul megkérdezte:
– És gondoltatok a hokedlire is?
– A micsodára?
– Mert tudjátok, nem vagyok én abszolút tehetetlen... Nagyon jól le tudok zuhanyozni
egyedül is, csak rá kell ülnöm egy hokedlire, anélkül...
Philibert úgy tett, mintha a kezére írna:
– Egy hokedli rendel a belső szobában lakó kis hölgynek! Felírtam! És van még egyéb
kívánsága, kérem?
Paulette elmosolyodott:
– Más semmi...
– Biztos?
Paulette végül kibökte:
– De igen. Szeretném, ha elhoznátok a tévéújságomat, a keresztrejtvényeimet, a
kötőtűimet meg a gyapjúfonalat a kicsike pulóveréhez, egy doboz Niveát, mert az enyémet
otthagytuk, cukorkát, a kisrádiómat az éjjeliszekrényre, a fogsoromhoz való pasztillákat,
harisnyakötőt, zoknikat, egy ennél melegebb hálóköntöst, mert itt állandóan huzat van, a
pótszemüvegemet, az éjszakai készletemet, a púderemet, az Eau de Toilette-emet, amit
Franck ott felejtett a múltkor, még egy kispárnát, egy nagyítót, és azt, hogy vigyétek a fotelt
az ablak elé, és...
– És? – kérdezte nyugtalanul Philibert.
– És más semmit, de igazán!
Franck épp utolérte őket a szerszámos dobozával, és rácsapott Philibert vállára:
– A kurva életbe, haver, már két hercegkisasszony van a háznál...
Camille rárivallt:
– Vigyázz, mindent összekoszolsz, és...
– És légy szíves ne káromkodj ilyen rondán! – fejezte be Paulette.

Franck sántikálva kibaktatott:


– Ó, anyám! Ez meleg lesz! Szarban vagyunk, haver, szarban vagyunk... Én inkább
elmegyek melózni, ott nagyobb a nyugalom! És ha valaki vásárolni megy, vegyen krumplit
is, hogy legyen mit adnom a vagdalt mellé. De próbáljatok meg jó krumplit venni, ha lehet.
Nézzétek meg, hogy pürének való legyen. Nem túl bonyolult, rá van írva a zacskóra!

„Szarban vagyunk” – mondta Franck, de tévedett. Éppen ellenkezőleg: soha az életben


nem voltak még ilyen jól.
Persze ez így, sommásan, egy kicsit röhejesen hangzott, de ez volt az igazság. Különben
is ők már régóta tettek rá, hogy nevetségesek-e: először az életükben érezhették úgy, hogy
igazi családjuk van.
Jobb család volt ez, mint egy igazi, mert ezt ők akarták, ők választották, ők harcoltak
meg érte, és cserébe csak annyit kellett tenniük, hogy így, együtt boldogok legyenek. Nem,

239
még csak nem is kellett boldognak lenniük. Már nem voltak ilyen nagyigényűek. Csak együtt
voltak, ez minden. És már ez is több annál, mint amit reméltek.

240
4

A fürdőszobai jelenet után Paulette megváltozott. Magára talált, és meglepő


könnyedséggel tájékozódott a körülötte tomboló zűrzavarban. Talán csak bizonyítékra volt
szüksége? Bizonyítékra, hogy várták és szeretettel fogadják őt ebben a hatalmas, üres
lakásban, ahol belülről csukódnak a spaletták, és ahol senki nem nyúlt a porhoz a
restauráció kora óta. És ha itt beállítanak egy zuhanykabint, kizárólag csak miatta... Kis
híján elveszítette a lába alól a talajt csupán azért, mert két-három tárgy hiányzott neki, és
Camille azóta is gyakran gondolt erre a jelenetre. Milyen könnyen rosszul érezhetik magukat
az emberek néhány apróság miatt, és minden összeomolhatott volna, ha nincs ott egy
magas, türelmes fiú, aki egy képzeletbeli jegyzettömbbel a kezében megkérdezi: „és biztos,
hogy nincs egyéb kívánsága?” És mi az a néhány apróság? Egy vacak újság, egy nagyító és
két-három üvegecske... Ez szédítő volt. Ez a filléres kis filozófia elbűvölte Camille-t –
másképpen volt bonyolult, mint amikor mindketten a szupermarket fogkrémes polcai előtt
álltak, és Stéradent, Polident, Fixadent és egyéb csodálatos műfogsorragasztók
termékismertetőit tanulmányozták...
– És Paulette, amit maga „éjszakai készletnek” hív, az...
– Nem akarhatod, hogy olyan vékony betétet használjak, mint amilyet az otthonban
adtak, csak azért, mert állítólag az olcsóbb! – méltatlankodott Paulette.
– Aha, a készlet! – mondta Camille megkönnyebbülten. – Oké, másra gondoltam...

De mondjuk meg őszintén, a házban lévő szupermarketet már kívülről ismerték és


hamarosan szörnyen megunták. Már egy távolabbi üzletben tologatták szép komótosan a
bevásárlókocsit, és olvasgatták a Franck által összeállított bevásárlólistát.
Ó, a szupermarketek!
Az egész életük!

Mindig Paulette ébredt föl először, és megvárta, amíg valamelyik fiú ágyba viszi neki a
reggelit. Amikor Philibert volt a soros, ez egy ezüsttálcát jelentett, rajta cukorfogó, hímzett
szalvéta és egy kis csésze tej. Philibert segített neki felülni, felverte a párnákat és félrehúzta
a függönyöket, miközben rövid elemzést tartott az időjárásról. Paulette-tel még egy férfi
sem bánt ilyen figyelmesen életében, úgyhogy aminek be kellett következnie, bekövetkezett:
ő is beleszeretett Philibert-be. Amikor Franck hozta be a reggelit, az egy kicsit... hát...
rusztikusabbra sikeredett. Franck letette a Nescafés csészét az éjjeliszekrényre, puszi helyett
csak odadörzsölte az arcát a nagyanyjáéhoz, és morgott, mert máris késésben volt.
– Nem kell pisilni?
– Megvárom a kicsikét.
– Hé, nagyi, hagyd békén egy kicsit! Lehet, hogy csak egy óra múlva ébred fel! Egészen
addig vissza akarod tartani?
De Paulette megingathatatlan volt:
– Inkább megvárom.
Franck kiment a szobából, és magában dohogott.

241
Jól van, várd csak meg. Várd csak, várd! Undorító, hogy ő már csak a tiéd! A kurva
életbe, én is őt várom! Nekem mit kellene csinálnom? Talán levágassam a lábam, hogy
végre velem is kedves legyen? Agyamra mész, Mary Poppins, az agyamra mész!
Camille épp akkor jött ki a szobájából, nyújtózkodott.
– Már megint mit morogsz?
– Semmit. Károly herceggel és Emmanuelle nővérrel élek együtt, és mindjárt
felrobbanok. Menj arrébb, késésben vagyok. Ja, tényleg...
– Mi van?
– Mutasd csak a karod! – megtapogatta Camille karját. – De hát ez nagyon jó! Vigyázz,
te dagadt kislány, vigyázz! Hamarosan a lábasba kerülsz!
– Álmodban, kis szakácsom, álmodban!
– De igen, kis gömböc!
Az már igaz, az élet sokkal vidámabb lett! Franck visszajött, a kabátjával a hóna alatt.
– Jövő szerdán...
– Mi lesz jövő szerdán?
– Húshagyó Szerda, mert kedden túl sok a melóm, de szerda este várj meg a vacsorával.
– Éjfélig?
– Megpróbálok hamarabb hazajönni, és olyan palacsintát sütök neked, amilyet még
életedben nem ettél.
– Jaj, de megijedtem! Azt hittem, hogy ezt a napot választottad arra, hogy lefeküdj
velem.
– Előbb palacsintát sütök neked, aztán megduglak.

– Nagyszerű!
Nagyszerű? A béna Franck nagyon rosszul érezte magát. Most mit fog csinálni szerdáig?
Nekimegy minden lámpaoszlopnak, elrontja a mártásokat, és új alsógatyákat vesz magának?
A francba, hát ez nem igaz! Vagy így, vagy úgy, de végül mégiscsak sikerül ennek a szemét
csajnak kicsinálnia őt! A szorongás... ó, bárcsak jól sikerülne... Biztos, ami biztos,
elhatározta, hogy vesz néhány új alsónadrágot...
Igen... És jó lesz hozzá a Grand Marnier is, én mondom nektek. És amit nem gyújtok
meg, azt megiszom.
Camille ezután bement Paulette-hez a teáscsészéjével. Leült, bebújt a paplan alá,
megvárták, amíg a két fiú elmegy, és megnézték a TeleShopot. Lelkendeztek, nevetgéltek,
kitárgyalták a műsorvezetők ruháját, és Paulette, akinek még nem sikerült átállnia az euróra,
csodálkozott, hogy Párizsban milyen olcsó az élet. Az idő kitágult, és lágyan hömpölygött.
Mindketten úgy érezték, hogy elérkezett a vakáció. Camille számára évek óta az első,
Paulette számára az első egész életében. Nagyon jól megértették egymást, fél szavakból is,
és ahogy a napok hosszabbodtak, percről-percre fiatalabbak lettek.
Camille a társadalombiztosító kifejezésével élve „kisegítő ápoló” lett. Ez a két szó
igencsak jól állt neki, és anatómiai ismeretei hiányát őszinte és szókimondó stílussal pótolta,
ami feloldotta mind a kettőjük gátlásait.
– Gyerünk Paulette, gyerünk! Megmosom a zuhannyal a fenekét.
– Biztos vagy benne?
– Persze!
– És nem undorít?
– Egyáltalán nem!

242
Mivel a zuhanyozófülke beépítése túl bonyolult feladatnak bizonyult, Franck fabrikált
egy csúszásgátlóval ellátott lépcsőt, hogy Paulette felmászhasson a kádra, és levágta egy
öreg szék lábait, amelyre Camille rátett egy mosdókesztyűt, majd ráültette védencét.
– Jaj, de ez nagyon kínos nekem – búslakodott Paulette – nem is tudod, milyen kínban
vagyok, hogy ilyesmit kényszerítek rád.
– Ne butáskodjon!
– Biztos vagy benne, hogy nem undorít ez az öreg test?
– Tudja, én... Én valahogy másképp közelítek a dologhoz, mint maga. Én tanultam
anatómiát, és magánál jóval öregebb modelleket is rajzoltam, és soha nem voltak ezzel
problémáim. Vagyis igen, de másmilyenek. Nem is tudom, hogy magyarázhatnám el... De
amikor magára nézek, nem azt mondom: fúj, ezek a ráncok, ezek a megereszkedett mellek,
ez a puha has, ezek a fehér szőrszálak, ez a petyhüdt punci, ezek az összekoccanó térdek.
Egyáltalán nem! Talán bántó, amit mondok, de a teste külön, magától, Paulette-től
elvonatkoztatva érdekel engem. Ha a testére nézek, a feladatot látom, a technikát, a
fényeket, a kontúrokat, a pusztuló és megörökítendő húst... Néhány kép jut az eszembe:
Goya öreg őrültjei, a Halál allegóriája, Rembrandt anyja... Bocsássa meg nekem, Paulette,
biztos szörnyű, amiket itt beszélek, de valójában nagyon hideg tekintettel nézem magát!
– Mint egy érdekes állatot?
– Igen, kicsit úgy... Vagy inkább mint egy érdekességet...
– És akkor?
– Akkor semmi.
– És engem is le fogsz rajzolni?
– Igen.
Csend.
– Igen, ha megengedi. Akkor akarom magát rajzolni, amikor már kívülről ismerem.
Addig, hogy már ne is vegye észre, hogy ott vagyok maga körül.
– Meg fogom engedni, de én igazából... Még csak nem is vagy a lányom, semmim se
vagy, és én... Ó, hogy meg vagyok zavarodva!

Camille végül meztelenre vetkőzött, és Paulette elé térdelt a szürkés zománcra:


– Mosdasson meg, Paulette!
– Tessék?
– Fogja a szappant, a mosdókesztyűt, és mosdasson meg!
Paulette engedelmeskedett, remegve előre dőlt iszamos imazsámolyán, és Camille háta
felé nyújtotta a karját.
– Hé! Erősebben!
– Istenem, olyan fiatal vagy! Ha arra gondolok, hogy valaha én is ilyen voltam!
Természetesen nem voltam ilyen vékonyka, de...
– Talán azt akarja mondani, hogy nem volt ilyen sovány!
– Nem, én „vékonykát” akartam mondani. Amikor Franck először beszélt rólad,
emlékszem, azt mondta: „Ó, nagyi, olyan sovány... Ha látnád, milyen sovány!...”, de most,
hogy látlak, így, ahogy itt vagy, nem értek egyet vele! Te nem sovány vagy, hanem kecses.
Az a hölgy jut rólad eszembe a Titokzatos birtokban... Tudod, kiről beszélek? Hogy is hívják?
Na, segíts már!
– Nem olvastam.
– Neki is valami nemesi neve volt. Jaj, de bosszantó!

243
– Majd megnézzük a könyvtárban. Na gyerünk, lejjebb is! Nincs kibúvó! Várjon csak,
most megfordulok. Így. Látja már, hogy egy hajóban evezünk, öreglány? Miért néz így rám?
– Ez a forradás....
– Ja, ez semmi!
– Nem! Ez nem semmi. Mi történt veled?
– Mondtam már, semmi,
És ettől a naptól kezdve fel sem merültek köztük holmi bőrfeszességet firtató kérdések.
Camille segített Paulette-nek ráülni a vécére, majd a zuhany alá, a székre, és miközben
szappanozta, valami másról beszélt. A hajmosás már kényesebb dolognak bizonyult.
Valahányszor Paulette behunyta a szemét, elvesztette az egyensúlyát, és majdnem
hátraesett. Néhány katasztrofális próbálkozás után úgy döntöttek, hogy bérletet váltanak
egy fodrásznál. Nem a saját kerületükben, ahol pokoli magasak voltak az árak („Milyen
Myriam? Én ugyan nem ismerek semmiféle Myriamot” – felelte az a szemét Franck),
hanem a 69-es vonalának túlsó végén. Camille tanulmányozta a térképet, ujjával követte az
autóbuszok útvonalát, figyelembe vette a turisztikai szempontokat is, átlapozta a Sárga
Oldalakat, mindenhol megkérdezte, mibe kerülne egy hetenkénti fodrász-bérlet, és a
választása végül egy kis fodrászszalonra esett a Pyrénées utcában, a 69-es busz vonalának
külvárosi részén.
Az árkülönbség tulajdonképpen nem igazolta a hosszú expedíciót, de olyan szép
kirándulás volt...
És minden pénteken, már hajnalban, amikor a nap éppen kezdte fehérre festeni stb....,
Camille leültette a kicsit gyűrött Paulette-et a buszban, az ablak mellé, és belekezdett egy
Paris by day előadásba, miközben – ha dugóba kerültek – leskiccelte a börberi kabátocskában
ugrándozó pudlikat a Pont Royalon, a Louvre falának díszeit, a Mégisserie-rakpart kalickáit
és puszpángjait, a Bastille szobortalapzatát és a Père-Lachaise emlékműveit, majd terhes
hercegnőkről és elhagyott rockénekesekről olvasott fel a hajszárítóbúra alatt ülő Paulette-
nek. Hazafelé megebédeltek egy kávéházban a Gambetta téren. Nem pontosan a
Gambettán, ami túl trendi hely volt az ő ízlésüknek, hanem a Metró Bárban, ahol finom,
hideg dohányszag terjengett, csődbe jutott milliomosok kísértettek és ingerlékeny pincérek
szolgálták ki őket.
Paulette ragaszkodott a böjthöz, és mindig mandulás pisztrángot evett, míg az istentelen
Camille a szemét behunyva nagyot harapott egy ropogósra sütött sajtos-sonkás
szendvicsbe. Rendeltek egy korsó almabort, igenis, és vidáman koccintottak.
Egészségünkre! Hazafelé a buszon Camille Paulette-tel szemben ült le, és lerajzolta
ugyanazokat a dolgokat, de úgy, ahogyan egy túlságosan kiöltözött és túlságosan
belakkozott idős hölgy tekintetében tükröződnek – a hölgy nem mert nekitámaszkodni az
ablaknak, mert félt, hogy összenyomja csodálatos, mályvaszínű hullámait.
(Johanna, a fodrászlány rábeszélte Paulette-et, hogy változtasson hajszínt. „Rendben?
Akkor a Hamvas Opál árnyalatot csináljuk, jó? Nézze, csak, a 34-es színminta...” Paulette a
szemével meg akarta kérdezni Camille-t, de ő éppen belemerült egy rosszul sikerült
ajakfeltöltés izgalmas történetébe. „És nem lesz ez túl szomorú árnyalat?” nyugtalankodott.
„Hogy szomorú? Nem! Éppen ellenkezőleg, nagyon is vidám lesz!”)
Hát tényleg, ez... ez volt a helyes kifejezés. Nagyon vidám volt, és aznap le is szálltak a
Voltaire-rakpart sarkánál, hogy – többek között – új akvarell-készletet vegyenek Sonnelier-
nél.
Paulette hajszíne a híg Aranyrózsaszín árnyaltból átcsapott a Windsori lilába.
Igen, határozottan elegánsabb lett!

244
A többi napokon maradt a tőlük távolabbi szupermarket, a Monoprix. Több, mint egy
órájukba került, mire bejárták a kétszáz méternyi polcokat, megkóstolták az új Danette-et,
kitöltötték az agyalágyult kérdőíveket, új rúzsokat és szörnyűséges muszlinsálakat
próbálgattak. Mászkáltak, csacsogtak, útközben meg-megálltak, és kitárgyalták a VII. kerület
nagypolgári dámáinak viselkedését és a vidám kamaszokat: a kirobbanó nevetésüket, vidám
történeteiket, az állandóan csengő mobiljukat és a hátizsákjukról csüngő csecsebecséket.
Mulattak, sóhajtoztak, és szép óvatosan sikerült talpra állniuk. Idejük volt bőven: előttük
állt az egész élet.

245
5

Amikor nem Franck volt a hadtápfelelős, Camille állt be a helyére. Néhány adag túlfőtt
tészta, elrontott hússzelet és odaégetett omlett után Paulette belefogott, hogy beleverjen a
fejébe néhány konyhai alapfogalmat. A gáztűzhely mellett ülve olyan egyszerű szavakra
tanította, mint: zöldfűszer, vaslábas, forró tűzhely vagy erőleves. A látása már elromlott, de
szag után mindig meg tudta mondani Camille-nak, mi lesz a következő lépés. A hagyma, a
szalonna, a hússzeletek, ennyi, állj. Önts rá vizet... Öntsd csak, majd szólok, ha elég... most!
– Rendben. Nem mondom, hogy mesterszakácsot faragok belőled, de nem vészes.
– És Franck?
– Mi van Franck-kal?
– Őt is maga tanította?
– Nem, nem én tanítottam meg mindenre. Csak kedvet csináltam neki hozzá, azt
hiszem. De a nagy dolgokat nem tőlem tanulta. Én csak a házi konyhát ismertettem meg
vele. Egyszerű, falusias, olcsó fogásokat. Amikor a férjemet nyugdíjazták a szíve miatt,
szakácsnőnek álltam egy gazdag családhoz.
– És ő is ment magával?
– Hát igen. Hová is tettem volna, hiszen még olyan kicsi volt! De később persze már
nem jött velem. Utána...
– Utána mi?
– Ugyan, tudod hogy megy az ilyesmi...Utána már nemigen tudtam, merre császkál. De...
Franck tehetséges volt. Volt hozzá érzéke. A konyha volt az egyetlen hely, ahol
valamennyire nyugodtan viselkedett.
– Ez most is így van.
– Miért, láttad?
– Igen. A múltkor elvitt előkészítőnek, és... Rá sem ismertem!
– Látod... Pedig ha tudnád, milyen cirkuszt csinált, amikor beadtuk szakácsinasnak!
Nagyon haragudott ránk!
– Miért, ő mit akart volna?
– Semmit... Csupa hülyeséget. Camille, túl sokat iszol?
– Akar nevetni? Alig iszom, amióta maga itt van. Itt van egy kis bor, jót tesz az ereknek.
Nem én állítom, hanem az orvostudomány.
– Rendben, de csak egy kis pohárkával....
– Na mi van? Miért vág ilyen arcot? Talán elszomorítja a bor?
– Nem, csak az emlékek...
– Kemény volt?
– Néha nagyon.
– Ő volt kemény, Franck?
– Franck, az élet...
– Elmesélte...
– Mit?
– Az anyját... azt a napot, amikor elvitte, az egészet...
– Tudod, tudod az a legrosszabb az öregségben, hogy... Kicsikém, tölts még egy
pohárral.... Nem, nem az öregedő test kínozza az embert, hanem a lelkiismerete. Csak

246
jönnek, jönnek az emlékek, és meggyötörnek. Nappal... Éjszaka... Mindig... Eljön az idő,
amikor nem tudod, hogy nyitva tartsd-e a szemed, vagy csukd be inkább, hogy el tudd űzni
őket. Elérkezik a pillanat, amikor... Pedig Isten a tanúm, eleget próbáltam.... Megpróbáltam
megérteni, miért nem sikerült, miért siklott minden félre, minden... Minden... És...
– És?
Paulette remegett:
– Nem sikerül. Nem értem...én...
Sírva fakad:
– Hol is kezdjem? Először is, későn mentem férjhez. Ó! Ahogy mindenkinek, nekem is
megvolt a magam szerelmi története. De aztán... Végül férjhez mentem egy kedves fiúhoz,
hogy mindenkinek örömet szerezzek. A nővéreim már régóta férjnél voltak, családjuk volt...
úgyhogy én is férjhez mentem. De a gyerek csak nem akart jönni. Minden hónapban
elátkoztam a méhemet, és zokogtam, miközben a fehérneműmet forráztam. Rengeteg
orvoshoz elmentem, még ide, Párizsba is feljöttem, hogy megvizsgáltassam magam...
Találkoztam kuruzslókkal, boszorkányokkal, öreg vajákos asszonyokkal, akik elképesztő
dolgokat parancsoltak rám. Olyan dolgokat, Camille, amiket meg is tettem, méghozzá
lelkesen. Bárányt áldoztam teliholdkor, megittam a vérüket, megettem a... Nem, igazán
barbár dolgok voltak, elhiheted. Az még egy másik század volt. Azt mondták rólam, hogy
„szégyen ül rajtam”. És azután a zarándokutak. Minden évben elmentem a Blanc-ra,
bedugtam az ujjam a Szent Génitour lyukába, utána megkapargattam Gargilless-i szent
Greluchont. Hé, te kinevetsz?
– Nem, csak ezek a nevek...
– Várj csak, még nincs is vége! El kellett rejtenem a gyermekemet jelképező
viaszszobrocskát a Preuillyi Szent Grenouillard-nál...
– Grenouillard?
– Grenouillard, így, ahogy mondom. És elhiheted, nagyon szépek voltak a viaszbabáim...
Igazi játékbabák. Majdhogy meg nem szólaltak. És azután egy napon, amikor már nem is
számítottam rá, teherbe estem. Már harminc éves is elmúltam... Talán nem is hiszed, de
akkoriban ez már öregnek számított. Ő volt Nadine, Franck anyja. Ó, hogy kényeztettük
azt a kislányt, mindennel elhalmoztuk. A mi kis királynőnket. Azt kell hinnem, hogy
elrontottuk a jellemét. Túlságosan szerettük. Vagy talán rosszul szerettük. Teljesítettük
minden szeszélyét. Mindegyiket, kivéve az utolsót. Nem voltam hajlandó pénzt adni neki
arra, hogy elmenjen abortuszra. Képtelen voltam rá, érted? Nem tudtam. Túl sokat
szenvedtem. Nem a vallásom, az erkölcsi aggályaim vagy a pletyka tartott vissza tőle, hanem
a harag. A harag. A szégyen. Inkább puszta kézzel megöltem volna, minthogy segítsem
abban, hogy kikapartassa a gyereket. Talán... Talán hiba volt? Mondd meg nekem, Camille!
Hány élet ment tönkre az én hibám miatt? Mennyi szenvedés fakadt belőle? Mennyi...
– Cssss!
Camille megsimogatta a combját.
– Cssss!
– Szóval... szóval Nadine megszülte a kisbabát, és elhagyott engem. „Tessék – mondta
nekem – te akartad, hát itt van! Most boldog vagy?”
Behunyta a szemét, és csukladozva megismételte:
– „Most boldog vagy?” – Ezt hajtogatta, miközben becsomagolta a bőröndjét. „Most
boldog vagy?” Hogy mondhat valaki ilyet? És hogy lehet az ilyesmit elfelejteni? Nem is
tudom, hogyan tudok egyáltalán aludni éjszaka, pedig már nem dolgozom inam szakadtáig,
addig, amíg teljesen ki nem fáradok. Szóval Nadine otthagyta a gyereket, néhány hónap

247
múlva visszajött, magához vette, elvitte, aztán megint visszahozta. Ebbe majdnem
beleőrültünk. Főleg Maurice, a férjem. Azt hiszem, Nadine a férfibüszkeségében sebezte
meg. Néha eljött a gyerekért, és pénzt kért tőlünk, állítólag arra, hogy ennivalót vegyen neki,
azután elrohant az éjszakába, Franckot meg nálunk felejtette. Amikor utoljára visszajött, és
még neki állt feljebb, az apja puskával fogadta. „Nem akarlak többé itt látni, szajha vagy!
Szégyent hozol ránk, és meg sem érdemled ezt a kisgyereket. Nem láthatod többet. Sem
ma, sem máskor. Gyerünk, tűnj el! Hagyj minket békén!” Camille... Ő a kislányom volt! Egy
kislány, akire több mint tíz évet vártam. Egy kislány, akit imádtam! Imádtam. Ó, hogy
kényeztettem! Hogy ajnároztam! Egy kislány, akinek mindent megvettünk. Mindent! A
legszebb ruhákat. Kifizettük a tengerparti nyaralást, a hegyi tábort, a legjobb iskolákat.
Minden, ami jó volt bennünk, érte volt. Ráadásul ez, amit elmesélek most neked, egy
aprócska faluban történt. Ő elment, de azok, akik ismerték kicsi kora óta, és akik az
ablaktáblák mögül lesték a dühöngő Maurice-t, ők maradtak. És továbbra is mindennap
találkoztam velük. Másnap, a következő nap, és a többi napon. Ez... Ez embertelen volt.
Maga volt a földi pokol! Nincs szörnyűbb a világon a derék emberek együttérzésénél. Az
asszonyságok, akik kijelentették, hogy imádkoznak értünk, miközben megpróbáltak újabb
híreket kiszedni belőlem, a jóemberek, akik meghívták Maurice-t egy pohár pálinkára, és azt
hajtogatták, hogy istenuccse, ők is így tettek volna! Gyilkos indulataim támadtak, hidd el.
Én is az atombombáról álmodoztam.
Elnevette magát.
– De nem volt mit tenni. És azután ott volt a kisfiú. Nem kért semmit senkitől. Úgyhogy
csak szerettük. Szerettük, amennyire csak tudtuk. Az is lehet, hogy néha túl kemények
voltunk vele, de... Nem akartuk elkövetni ugyanazokat a hibákat, úgyhogy elkövettünk más
hibákat... Mondd csak, te semmi szégyent nem érzel, miközben engem rajzolsz?
– Nem.
– Igazad van. Hidd el nekem, a szégyen nem vezet sehová. Csak arra jó, hogy örömet
szerezzen a derék embereknek. Hogy miután hazamennek a kocsmából és bezárkóznak a
házukba, jól érezzék magukat. Kidüllesztik a mellüket, leveszik a zoknijukat és egymásra
vigyorognak. Hiszen nem az ő családjukban történt ez a ronda dolog, de nem ám! De...
Nyugtass meg: ugye nem pohárral a kezemben rajzolsz meg?
Camille elmosolyodott:
– Nem.
Paulette hallgatott.
– De utána? Minden jól ment...
– A kisfiúval? Igen. Jaj, nagyon jó gyerek volt. Hülyéskedett néha, de merész volt és
őszinte. Amikor nem a konyhában volt velem, a nagyapjával kertészkedett. Vagy
horgászott. Könnyen dühbe gurult, de mindig őszinte volt. Mindig becsületes... Pedig az
élet nem lehetett valami szórakoztató neki, két öreggel, akiknek már olyan régóta nem volt
kedvük beszélgetni... De végre is... Megtettük, amit tudtunk. Játszottunk vele. Többé nem
öltük meg a kiscicákat. Elvittük a városba. Moziba. Vettünk neki futballistás matricákat, új
biciklit. Tudod, jól tanult. Nem ő volt a legjobb az osztályban, de igyekezett. És amikor az
anyja egyszer megint visszajött érte, úgy gondoltuk, hogy jobb neki, ha vele megy. Hogy egy
furcsa anya is jobb a semminél. Lesz apja, öccse, és egyébként sem túl jó egy majdnem
halott faluban felnőnie, és a tanulmányai szempontjából is jobb neki, ha a városba megy.
Hogyan eshettünk megint bele Nadine csapdájába? Mint a zöldfülűek. Mint az agyatlan
hülyék. A folytatást már ismered: darabokra törte, és visszaküldte a 16 óra 12-essel.
– És azóta soha nem hallott Nadine-ról?

248
– Nem. Csak álmomban. Gyakran álmodom vele. Nevet... Nagyon szép... Mutasd, mit
rajzoltál?
– Semmit. Csak a kezét az asztalon.
– Miért hagyod, hogy ennyit fecsegjek? Miért érdekel ez téged?
– Nem tudom. Olyan, mint egy önarckép, nem? Egy szavakkal festett önarckép.
– És te?
– Én nem tudok mesélni.
– Nem, az sem normális, hogy te minden idődet egy ilyen öregasszonnyal töltöd.
– Jé, tényleg? És azt nem tudja véletlenül, mi a normális?
– Ki kéne mozdulnod. Emberek közé menned. Veled korú fiatalokkal találkoznod.
Gyerünk. Emeld fel azt a fedőt! Megmostad a gombát?

249
6

– Alszik? – kérdezte Franck.


– Igen, azt hiszem.
– Ja, az előbb elkapott a házmesterné, le kell menned hozzá.
– Már megint a kukákkal van baj?
– Nem. Azt hiszem azzal a fickóval, akit odafönt elszállásoltál.
– Ó, a fenébe! Valami hülyeséget csinált?
Franck széttárta a karját, és megrázta a fejét.

250
7

Pikou az ajtó mögött őrjöngött. Perreira asszony terjedelmes keblére szorított kézzel
nyitotta ki az ajtót.
– Jöjjön, csak jöjjön! Üljön le!
– Mi történt.
– Üljön le, kérem.
Camille félretolta a kispárnákat, és fél fenékkel leült a lombmintás szövettel behúzott kis
padra.
– Egy ideje nem látom.
– Kicsodát? Vincent-t? De... én nemrégiben találkoztam vele, a metróban.
– Mikor nemrégiben?
– Nem is tudom. Talán a hét elején...
– De mondom, hogy én nem látom. Eltűnt. Pikou minden éjszaka felébreszt, mindig
meghallom, amikor Vincent hazajön! És most semmi. Félek, hogy történt vele valami! Meg
kell néznie, kicsikém! Fel kell hozzá mennie!
– Rendben.
– Édes Jézus! Mit gondol, csak nem meghalt?
Camille kinyitotta az ajtót.
– Figyeljen. Ha meghalt, azonnal jöjjön le hozzám! Én, én – a nyakában függő érmét
csavargatta – nem akarok botrányt a házban, ugye érti?

251
8

– Camille vagyok, beengedsz?


Bentről ugatás, zavaros hangok.
– Kinyitod, vagy megkérjek valakit, hogy törje be az ajtót?
– Nem, most nem tudom... – válaszolta egy reszelős hang – nagyon rosszul vagyok.
Gyere vissza később.
– Mikor később?
– Ma este.
– Nincs szükséged semmire?
– Nem. Hagyj békén!
Camille visszafordult:
– Nem akarod, hogy levigyem a kutyát?
Nincs válasz.
Camille lassan bandukolt lefelé a lépcsőn. Szarban volt.
Soha nem lett volna szabad idehoznia. Könnyű másnak a kárára nagylelkűsködni. Igaz,
ami igaz, mostanra szép nagy glóriája nőtt! Egy narkós a hetediken, egy nagyanyó az
ágyban, az egész kis társaságért ő a felelős, ő, akinek mindig a korlátba kellett kapaszkodnia,
hogy be ne törje a pofáját. Gyönyörű kép... Tényleg, micsoda dicsőség! Most elégedett vagy
magaddal, ugye? Nem zavarnak járás közben a szárnyaid?
Ó, fogd be a pofád! Az a biztos, ha az ember nem csinál semmit, ugye?
Nem, nem azért mondom, és ne vedd a szívedre, de vannak más hajléktalanok is az
utcán. Éppen van egy a pék előtt. Miért nem gyűjtőd be őt is? Mert neki nincs kutyája? A
fenébe, ha tudta volna...
Az agyamra mész! – felelte Camille Camille-nak. – Ha tudnád, mennyire!
Talán mondd meg neki! De nem egy nagy kutya kell, igaz, hanem egy kicsi. Egy kis
göndör szőrű kutyuska, aki reszket a hidegben. Igen, az jó lenne! Vagy egy kutyakölyök?
Egy kiskutya, aki belegömbölyödött a kabátjába? Na, az tenne be neked! Ráadásul jó sok
szoba van még Philibert-nél!
Camille kétségbeesetten leült a lépcsőre, és a térdére ejtette a fejét. Feladom.
Már egy hónapja nem látta az anyját. Neki kell lépnie, különben jönnek a gyógyszerek, a
mentők és a gyomormosás. Az igaz, hogy már volt ideje hozzászokni, de azért nem
méznyalás... Kicsit nehezen szokott magához térni utána. Úgy látszik, még mindig túl
érzékeny a kicsike!
Paulette tökéletesen elboldogult 1930 és 1990 között, de a tegnap és a ma között
elveszítette a lába alól a talajt, és úgy látszott, ez már így marad. Talán a túl nagy boldogság
tette? Olyan volt, mintha szép nyugodtan elindult volna a mélység felé. Ráadásul gőze sem
volt róla. Oké, eddig még nem történt baj. Most éppen javában szundikál, és később Philou
bemegy hozzá, és együtt nézik a Lehet egy kérdéssel több?-et. Philou persze minden kérdésre
tudja a választ, egyszerűen soha nem téved. Ezt mind a ketten imádják. Tökéletes.
Philibert, hogy róla is beszéljünk, Louis Jouvet és Sacha Guitry lett egy személyben.
Most már írt is. Bezárkózott a szobájába, írt, és hetente kétszer próbált. Nincs semmi újság
a szerelem frontján? Nagyszerű. Ha nincs hír, az jó hír.

252
Franck... Semmi különös. Semmi új. Minden jól megy. A nagyija jó melegben van, a
motorja is. Délután hazajön aludni, és vasárnaponként továbbra is dolgozik. „Csak még egy
kicsit, oké? Nem ültethetem fel őket! Előbb találnom kell valakit magam helyett!”
Oké, rendben. Valakit maga helyett, vagy egy nagyobb motort? Nagyon ügyes a fiú...
Nagyon ügyes. De vajon miért izgatná magát? Hol itt a probléma? Ő semmit nem kért
tőlük. És ahogy elmúltak az első eufórikus napok, visszadugta orrát a lábasaiba.
Éjszakánként nyilván a barátnőjével hancúrozik, miközben ő, Camille felkel, és kikapcsolja
az öreglány tévéjét. De...nem baj. Nem baj. Még mindig jobban szerette ezt, a
dokumentumfilmeket a morgóhal úszóhólyagjáról és a gyógyvizek csodatévő erejéről, mint
a Toucleannél végzett munkáját. Természetesen megtehette volna, hogy egyáltalán nem
dolgozik, de ehhez még nem volt elég erős. A társadalom alaposan megfegyelmezte. Azért
volt-e, mert nem volt elegendő önbizalma, vagy éppen fordítva? Talán attól fél, megint úgy
keresi meg a kenyerét, hogy közben elpusztítja saját magát? Még maradt néhány kapcsolata.
Vagy talán megint olyasmire készül, amiért legszívesebben leköpné magát? Becsukni a
vázlatfüzeteit és elővenni a nagyítót? Ehhez nem volt bátorsága. Nem azért, mert
megjavult, hanem mert megöregedett. Uff.
Nem, a probléma ott volt, három emelettel feljebb. Vajon miért nem volt hajlandó
Vincent kinyitni az ajtót? Transzban volt vagy bajban? És vajon mi az igazság az
elvonókúra-történettel? Lehet, hogy csak a kispolgároknak és a házmesternőknek szóló
átverés? Miért csak éjszaka járt ki? Azért, hogy eladja a testét a híd alatt, hogy aztán
belőhesse magát? Ezek mind egyformák. Hazudnak, homokot szórnak a szemedbe, és állati
jól érzik magukat, miközben te véresre harapdálod az öklödet.
Amikor Pierre két hete felhívta, ő is újrakezdte a hülyeségeit: hazudott.
„Camille. Kessler vagyok. Mi ez a történet? Ki az az alak a szobában? Hívj vissza
azonnal!”
Köszi, hájas házmesterné, édes vagy!
Fatimai Miasszonyunk, könyörögj érettünk!

Camille felhívta Pierre-t, és rögtön belevágott. Még csak nem is köszönt, hanem gyorsan
belekezdett:
– Egy modell, együtt dolgozunk. Szégyelld magad!
– Egy modell?
– Igen.
– És vele élsz?
– Nem. Most mondtam: dolgozom.
– Camille... Én... annyira szeretnék most bízni benned... Bízhatok?
– ...
– És kinek csinálod?
– Magának.
– Igazán?
– ...
– Camille...
– Még nem tudom. Azt hiszem, talán vörös krétával...
– Jó...
– Akkor viszhall!
– Camille!
– Igen?

253
– És milyen papírod van?
– Jó.
– Biztos?
– Maga Dániel szolgált ki.
– Nagyszerű. És különben jól vagy?
– Most a kereskedőmmel beszélek. Ha bájologni akarok, felhívom a vonalason.
Letette.
Camille sóhajtva megrázta a gyufásdobozt. Tehát nincs választása.
Ma este, miután lefekteti a kicsi öreg hölgyet, aki egyébként egyáltalán nem lesz álmos,
felmegy a hetedikre, és megpróbál beszélni Vincent-nal.
Amikor utoljára próbált jobb belátásra bírni egy narkóst, az kést vágott a vállába. Oké,
persze más helyzet volt. Az a fickó a pasija volt, és ő szerette, de mégis... Ez a kis szívesség
elég sok szenvedést okozott neki.
A fenébe! Nincs több gyufa. Miasszonyunk és Hans Christian Andersen, ne hagyjatok
magamra, a kurva életbe! Maradjatok még mellettem egy kicsit!
És mint a mesében, felállt, lehuzigálta a nadrágja szárát, és elindult a nagymamája után a
Paradicsomba.

254
9

– Mi ez?
– Ó – dadogta Philibert – tulajdonképpen semmi.
– Talán egy antik dráma?
– Neeem...
– Egy vásári komédia?
Philibert előkapta a szótárát:
– Vas... vasaló... vásár... vásárcsarnok..., aha, vásári komédia: Intrikus fordulatokra, tévedéses
szerepcserére és szellemes bemondásokra épülő könnyed komédia. Igen. Pontosan ez az! – Határozott
mozdulattal becsukta a könyvet. – Egy szellemes bemondásokra épülő könnyed komédia.
– És miről szól?
– Rólam.
– Rólad? – Camille elképedt – Azt hittem, nálatok tabu saját magatokról beszélni.
– Szavamra, ezt jól megkaptam! – jelentette ki Philibert a hangját zengetve.
– És ez a kis szakáll a szerep miatt kell?
– Nem tetszik?
– Dehogynem! Nagyon dendis! Egy kicsit olyan, mint a Maláj Tigrisé, nem?
– A kié?
– Az már igaz, hogy te a Lehet egy kérdéssel több?-ön keresztül fedezed fel a televíziót! Izé...
Föl kell mennem. Meg kell látogatnom a lakómat a hetediken. Rád bízhatom Paulette-et?
Philibert bólintott, és pödörintett egyet a bajuszán:
– Menj, fuss, rohanj és repülj a sorsod felé, gyermekem!
– Philou!
– Igen?
– Ha nem jönnék vissza egy óra múlva, feljönnél utánam?

255
10

A szobában ragyogó rend volt. Az ágy bevetve, és Vincent két csészét és egy csomag
cukrot tett a kempingasztalra. Egy széken ült, háttal a falnak, és becsukta a könyvét, amikor
Camille megkapargatta az ajtót.
Vincent felállt. Mind a ketten zavarban voltak. Tulajdonképpen először találkoztak.
Angyal szállt el felettük.
– Akarsz... Akarsz inni valamit?
– Köszönöm!
– Teát, kávét, kólát?
– A kávé tökéletes lesz.

Camille leült a zsámolyra, és azon tűnődött, hogy bírt ennyi ideig itt élni. Olyan nedves
volt, sötét, olyan... könyörtelen. Olyan alacsony volt a plafon, és olyan mocskosak voltak a
falak. Nem. Lehetetlen. Talán valaki más élt itt, nem ő!
Vincent tett-vett az elektromos főzőlap előtt, majd átnyújtott Camille-nak egy csésze
Nescafét.
Barbès az ágyon szundikált, időről-időre kinyitotta az egyik szemét.
Vincent végül odahúzott egy széket Camille-lal szembe, és leült.
– Örülök, hogy látlak. Jöhettél volna korábban is.
– Nem mertem.
– Bánod már, hogy idehoztál, ugye?
– Nem.
– De igen. Bánod. De ne izgulj, csak a zöld lámpára várok, és megyek is. Már csak
napok kérdése.
– Hová mész?
– Bretagne-ba.
– A családodhoz?
– Nem. Egy központba. Az emberi hulladékok központjába. Nem, hülye vagyok. Egy
életközpontba, azt hiszem, így kell mondani.
– ...
– A dokim találta a helyet. Egy izé, ahol algából gyártanak trágyát. Alga, szar és szellemi
fogyatékosok... Zseniális, nem? Én leszek ott az egyetlen normális munkás. Persze relatíve
„normális”...
Elmosolyodott.
– Tessék, itt a prospektus... Állati klassz, nem?
Két vidám fickó vasvillára támaszkodva áll egy emésztőgödör előtt.
– Algo-Forestrót fogok gyártani, egy izét, ami komposztból, algából és lótrágyából
készül. Már előre érzem, hogy imádni fogom. Azt állítják, hogy az elején kicsit durva, a szag
miatt, de utána már észre sem veszi az ember.
Letette a fényképet, és rágyújtott.
– Igazi csodás vakáció!
– És mennyi ideig maradsz?
– Annyi ideig, ameddig kell.

256
– Metadon-kúrán vagy?
– Igen.
– Mióta?
Legyintés.
– És jól vagy?
– Nem.
– De hát látni fogod a tengert!
– Szuper! És te, te miért vagy itt?
– A házmesternő miatt. Azt gondolta, hogy meghaltál.
– Biztos nagyon odalesz...
– Az tuti!
Elnevették magukat.
– És... Tényleg HIV pozitív vagy?
– Á, dehogy. Csak azért mondtam, hogy örömet szerezzek neki. Hogy szeresse a
kiskutyámat. Nem, nem azért. De jól tettem. Tulajdonképpen kinyírtam magam a kedvéért.
– Ez az első kúrád?
– Igen.
– És sikerülni fog?
– Igen...
– ...
– Szerencsém volt. Azt hiszem, csak a megfelelő emberekkel kell találkozni, és nekem
sikerült.
– Például az orvosoddal?
– Az orvosnőmmel! Igen, de nem csak vele. Egy pszichológussal is. Egy vén trottyal, aki
letépte a fejem. Ismered a V33-at?
– Az micsoda, egy orvosság?
– Nem, vegyi anyag, ami lemarja a fát.
– Ja igen! Egy olyan zöld és vörös üveg, ugye?
– Igen, ha te mondod. Szóval ez a fickó az én V33-mam. Rám önti az anyagot, éget,
felhólyagzom, erre ő előkapja a vésőjét, és lehántja rólam az összes szart. Nézz rám! A
koponyám alatt olyan csupasz vagyok, mint egy kukac!
De már képtelen volt mosolyogni, remegett a keze:
– A kurva életbe, ez durva... nagyon durva... Azt hittem, hogy...
Felkapta a fejét.
– És aztán... Van még valaki más is... Egy kis csaj, vékony combokkal, aki lelépett,
mielőtt észbe kaphattam volna.
– Téged hogy hívnak?
– Camille-nak.

Vincent a fal felé fordult, és többször elismételte:


– Camille... Camille... Azon a napon, amikor te feltűntél, Camille, volt egy rossz
találkozásom. Túl hideg volt, és valahogy nem volt már erőm tovább harcolni. Azt hiszem.
De jól van. Te ott voltál. És követtelek. Tudod, nagyon lovagias fiú vagyok.
Camille nem válaszolt.
– Beszélhetek még, vagy már eleged van belőlem?
– Adj még egy csésze kávét...
– Ne haragudj. A vén trotty miatt van. Valóságos locsi-fecsi lettem.

257
– Hidd el, hogy nem zavar!
– Nem, de ez nagyon fontos... Vagyis hogy azt hiszem, hogy neked is fontos.
Camille összeráncolta a szemöldökét.
– A segítséged, a kaja, a pia és a többi, az mind jót tett, de tudod, tényleg nagyon rossz
passzban voltam, amikor rám találtál. Hallucináltam, tudod? Vissza akartam menni az
épülethez, az őrhöz... És ez a fickó mentett meg. A fickó, és a takaróid.
Vincent felemelte a könyvet, és letette kettőjük közé. Camille megismerte, mert az ő
könyve volt. Van Gogh levelei a fivéréhez.
El is felejtette, hogy itt hagyta.
Pedig elég sokáig hurcolta magával.
– Csak azért nyitottam ki, nehogy elrohanjak, és mert nem volt itt semmi más. Tudod,
hogy mit tett velem ez a könyv?
Camille megrázta a fejét.
– Ezt tette, és ezt és ezt.
Fejbe, majd mind a két oldalról pofon ütötte magát.
– Most olvasom harmadszor. Most... ez jelent a számomra mindent. Minden benne van.
Ezt az alakot ismerem, mint a tenyeremet. A testvérem. Mindent ismerek, amiről beszél.
Ahogy szenved. Ahogy gyötri magát. Ahogy ismételgeti önmagát, ahogy állandóan
mentegetődzik, ahogy megpróbálja megérteni a többieket, mindent megkérdőjelez, ahogy
eltaszítják a barátai, a szülei, akik nem fognak fel semmit, a kórházban töltött idejét... nyugi,
nem fogom neked elmesélni az életemet, de ez félelmetes. Ahogyan a lányokkal van, ahogy
beleszeret egy sznob picsába, aki lenézi, és ő egy napon mégis úgy dönt, hogy összeköltözik
azzal a kurvával... Azzal, aki terhes volt... Nem, nem fogom elmesélni az egész életemet, de
van néhány egybeesés, amitől teljesen elképedtem. A bratyóján kívül senki nem hitt benne.
Senki. De ő hitt benne, pedig Vincent törékeny volt, szerencsétlen. Szóval. Azt írja itt, hogy
van hite és ereje, és... Amikor először elolvastam, egyébként egyetlen lendülettel, nem
értettem azt a dőlt betűs részt a végén...
Újra kinyitotta a könyvet:
– A levél, amelyet Vincent van Gogh-nál találtak július 29-én... Csak amikor másnap elolvastam
az előszót, akkor értettem meg, hogy az a hülye megölte magát. Hogy azt a levelet nem
küldte el, és... A francba, ez mellbevágott, vagy mi... Amit a testéről mond, azt én is érzem.
Ahogy leírja a szenvedését, azok nekem nem csak szavak, érted? Ez... Szóval én... én
leszarom az életművét. Vagyis hát nem, nem szarom le, de nem azt olvastam. Én csak azt
olvastam, hogy ha nem állsz be a sorba, ha nem sikerül annak lenned, amit várnak tőled,
akkor szenvedsz. Szenvedsz, mint egy állat, és a végén beledöglesz. De nem. Én nem fogok
megdögleni. Éppen azért, mert ő a barátom, a testvérem, nem fogok megdögleni. Nem
akarok.

Camille nem tudott megmozdulni. Hú... A cigarettája hamuja beleesett a kávéba.


– Valami hülyeséget mondtam?
– Nem, éppen ellenkezőleg... én...
– Te is olvastad?
– Persze.
– És te... Téged nem kínzott meg?
– Nem, engem főleg a festészete érdekelt. Nagyon későn kezdett festeni. Autodidakta
volt. Egy... Mondd csak, ismered a képeit?

258
– A napraforgók, ugye? Nem. Az elején eszembe jutott, hogy átnézek egy albumot vagy
mi, de nincs kedvem, jobban szeretem az én képemet...
– Tartsd meg. Neked adom.
– Tudod... majd egyszer... ha kijöttem ebből, meghálálom neked. De most nem tudom.
Már mondtam, totál le vagyok égve. Ezen az ócska hátizsákon kívül nincs semmim.
– Mikor utazol?
– Ha minden jól megy, a jövő héten.
– És igazán meg akarod hálálni?
– Ha tudom...
– Akkor hagyd, hogy lerajzoljalak.
– Ennyi?
– Igen.
– Meztelenül?
– Az lenne az igazi.
– Te lökött, nem láttad még a testem!
– Igaz, de elképzelem.

Vincent belebújt az edzőcipőjébe, mire Barbès eszeveszetten elkezdett ugrálni.


– Elmész?
– Minden éjszaka. Minden éjszaka. Addig gyalogolok, amíg teljesen ki nem merülök,
nyitásra elmegyek a mindennapi adagomért a központba, és aztán hazajövök és lefekszem,
hogy kibírjam másnapig. Egyelőre még nem találtam ki jobb módszert.

Zaj hallatszott a folyosóról. Vincent pánikba esett, és megdermedt.


– Valaki van odakint!
– Camille, minden rendben, megjött a te hű lovagod, édesem!

Philibert állt az ajtóban, baljában kivont szablyát tartott.


– Barbès, lábhoz!
– Ki...kicsit ne...nevetséges vagyok, nem?
Camille nevetve bemutatta őket egymásnak:
– Vincent, bemutatom Philibert Marquet de la Durbelliére-t, egy menekülő hadsereg
tábornokát – megfordult –, Philibert, ez itt Vincent, izé... Vincent, mint van Gogh.
– El vagyok bűvölve! – Philibert elrendezte a ruházatát. – Nevetséges vagyok, és el
vagyok bűvölve. Nos, én visszavonulok, azt hiszem...
Camille utánaszólt:
– Várj, megyek én is.

– Szóval eljössz hozzám?


– Holnap.
– Mikor?
– Délután. A kutyámmal menjek?
– Persze, Barbès-szal.
– Ó, Barbès! – sajnálkozott Philibert – már megint a Köztársaság egyik dühöngő őrültje!
Jobban szeretném, ha Rochechouart apáca fejedelemnő lenne, a mindenit!
Vincent kérdőn nézett Camille-ra, aki zavartan megvonta a vállát.
Philibert megfordult, és sértetten kijelentette:

259
– Igenis! És hogy a szegény Marguerite de Rochechouart de Montpipeau neve
összekötődik ennek a zsugori, tehetetlen alaknak a nevével, az valóságos aberráció!
Camille utána megismételte:
– De Montpipeau? A fenébe, ezek a nevek... igaz is! Miért nem jelentkezel a Lehet egy
kérdéssel több? következő adásába?
– Ugyan, ne csináld! Tudod te nagyon jól, hogy miért.
– Nem. Miért?
– Mire lenyomom a gombot, lemegy a nap.

260
11

Camille egész éjjel nem aludt. Fel-alá járkált, a port kapargatta, beleütközött a
kísértetekbe, megfürdött, későn kelt, lefürdette Paulette-et. Szórakozottan megfésülte,
sétafikált vele egy kicsit a Grenelle utcán, és képtelen volt lenyelni egy falatot is.
– Ma nagyon ideges vagy...
– Nagyon fontos találkozóm van.
– Kivel?
– Magammal.
Paulette megijedt:
– Csak nem orvoshoz mész?

Ebéd után Paulette elszundikált, mint mindig. Camille kivette a kezéből a gombolyagot,
betakargatta, és lábujjhegyen kiosont a szobából.
Bezárkózott a szobájába, százféleképpen is elrendezte a zsámolyt, és alaposan
megvizsgálta az eszközeit. Fájt a szíve.
Franck nemrég jött haza. Épp a mosott ruhát vette ki a gépből. Az összement pulóver
esete óta maga teregette a ruháit, és egy vérmes háziasszonyt megszégyenítő indulattal
szidalmazta a mosó-szárítógépeket, amelyek elnyűvik a fonalat és tönkreteszik a pulóverek
nyakát.
Állati izgalmas volt.
Franck nyitott ajtót Vincent-nak.
– Camille-hoz jöttem.
– A folyosó végén...
Utána Franck bezárkózott a szobájába, és Camille ezúttal hálás volt neki a tapintatáért.
Camille és Vincent nagyon rosszul érezte magát, ám különböző okokból.
Nem, ez így nem igaz.
Camille és Vincent nagyon rosszul érezte magát, méghozzá ugyanazon okból: a görcsbe
rándult gyomruk miatt.
Végül Vincent oldotta fel a zavart:
– Na, rendben. Elkezdjük? Van egy öltözőfülkéd? Vagy egy paravánod? Vagy valamid?
Camille meg tudta volna ölelni.
– Láttad? A maximumra feltekertem. Nem fogsz fázni.
– Hú, szuper ez a kandalló! – A fenébe, úgy érzem magam, mintha már megint egy
dokinál lennék, szorongok tőle. Le...Levegyem az alsógatyámat is?
– Ha magadon akarod tartani, nem kell levenned.
– Jobb, ha leveszem, nem?
– Igen. Mindenesetre én mindig a hátakkal kezdem.
– A francba. Biztos tele vagyok pattanásokkal.
– Nyugi, ha félmeztelenül dolgozol a tengeri ködben, akkor elmúlnak, még mielőtt
szétteríted az első réteg lótrágyát.
– Tudod, hogy csodálatos kozmetikus lennél?
– Hát, igen. Na, most gyere el onnan, és ülj ide.
– Legalább odaállhattál volna az ablak elé. Hogy kicsit diszkrétebb legyen a dolog.

261
– Nem én döntök.
– Nem? Hát ki?
– A fény. És ne nyavalyogj, mert majd állnod is kell!
– Mégis, mennyi ideig?
– Amíg össze nem esel.
– Előbb fogsz te összeesni, mint én.
– Na, na ... – mondta Camille. Vagyis: az igazán meglepne...
Először körbejárta Vincent-t, és rengeteg vázlatot készített róla. A hasa és a keze egyre
jobban fellazult.
Vincent viszont egyre merevebb lett.
Amikor Camille túl közel lépett hozzá, behunyta a szemét.
Tényleg voltak pattanásai? Camille nem látta őket. Csak a megfeszülő izmait látta, fáradt
vállát, a nyakcsigolyákat, amelyek majd átbökték a tarkóját, amikor lehajtotta a fejét, a
gerincoszlopot, ami olyan volt, mint egy hosszú, töredezett taréj, látta Vincent idegességét,
a törékenységét, az állkapocs csontját és beesett arcát. A szeme mély gödrét, a koponyája
formáját, a szegycsontját, horpadt mellkasát, vézna és szúrásnyomokkal tarkított karjait. Az
erek megindító útvesztőjét a fehér bőre alatt, és az élet nyomát a testén. Igen, főleg ezt: a
szakadékok lenyomatát, egy nagy, láthatatlan harckocsi hernyótalpainak a nyomát, és azt,
hogy kivételesen szégyenlős.
Körülbelül egy óra múlva Vincent megkérdezte, hogy olvashat-e.
– Igen. Addig, amíg meg nem szelídítelek...
– És...még el sem kezdted?
– Nem.
– Olvashatok fennhangon?
– Ha akarsz...
Vincent egy percig gyűrögette a könyvet, majd kihajtotta:
Érzem, hogy apa és anya ösztönösen reagálnak a lényemre (és nem az értelmükkel).
Tétováznak, hogy befogadjanak-e a házukba, mint ahogy azon is tétováznának, hogy beengedjenek-e
egy nagy, loncsos kutyát. Bejönne a nagy tappancsaival– meg aztán igazán loncsos.
Mindenkit zavar. Meg nagyon hangosan ugat is.
Röviden – egy mocskos állat.
Rendben – de ennek a kutyának emberi története van, és bár csak kutya, emberi lelke is. Ráadásul
meglehetősen érzékeny emberi lelke, így megérzi, hogy mit gondolnak róla, és erre egy közönséges állat nem
képes.
Ó! Ez a kutya az apám fia, de olyan sokszor megengedtük neki, hogy az utcán szaladgáljon, hogy
végül igencsak harapós lett. Bah! Apa évek óta elfelejtkezett erről a részletről, úgyhogy már nincs mit
beszélni róla...
Vincent megköszörülte a torkát.
A kutya... bocsánat: A kutya nyilvánvalóan megbánta már, hogy idáig eljött, a ködben nem érezte
magát ennyire magányosan, mint ebben a házban, bár itt kedvesen bántak vele. Csak gyengeségi
rohamában jött el látogatóba. Remélem, megbocsátják majd nekem ezt az elgyöngülést; ami engem illet, én
is elkerülöm majd a...
Camille most félbeszakította Vincent-t.
– Stop! Hagyd abba, kérlek, hagyd abba!
– Zavar?
– Igen.
– Bocsánat.

262
– Rendben. Megvagyunk. Már ismerlek.
Becsukta a vázlatfüzetét és megint elkezdődött a szívdobogás. Felemelte az állát és
hátravetette a fejét.
– Jól vagy?
– ...
– Akkor... Most fordulj felém, és ülj úgy, hogy szétnyitod a lábadat és tedd a kezed így...
– Biztos, hogy szét kell nyitnom a combjaimat?
– Igen. És a kezed is, látod, így... Nyisd ki az öklöd, és terpeszd szét az ujjaidat. Várj...
Ne mozdulj!
Turkált a cuccai közt, míg végül előásott egy könyvet, és megmutatta Vincent-nak egy
Ingres kép reprodukcióját.
– Pontosan úgy, mint ő.
– És ki ez a kövér fickó?
– Louis-Francois Bertin.
– Ő ki volt?
– A nagyétkű, gazdag és diadalmas burzsoázia Buddhája... Ezt nem én mondtam, hanem
Manet... Találó, nem?
– És azt akarod, hogy úgy üljek, mint ő?
– Igen.
– Szóval széttárt combokkal... így?
– Hé... ne csináld ezt a farkaddal... Jól van ez így... Fütyülök rá, tudod.
Míg Vincent-t nyugtatgatta, Camille a vázlatai között keresgélt. – Nézd, itt van.
– Ó!
Csalódott, ellágyult szótagocska...
Camille leült, és a térdére fektette a rajztáblát. Utána felállt, megpróbálta a
festőállványon is, de úgy sem ment. Ideges lett, szidta magát, mint a bokrot, de közben jól
tudta, hogy ez az egész szarság nem elég, hogy elhárítsa az ürességet.
Végül függőlegesen felrajzszögezte a papírt, és úgy döntött, hogy egy magasságba ül le a
modelljével.
Teleszívta magát bátorsággal, és csak egy kis ernyedt sóhajt eresztett vissza belőle.
Tévedett, nem piros krétával fogja csinálni, hanem grafittal, tollal és szépiatintával.
A modell ezt sugallta.
Camille felemelte a könyökét. A keze mereven ott maradt a levegőben. Remegett.
– Meg ne moccanj! Mindjárt jövök.
Kiszaladt a konyhába, lelökött néhány vacakot, elkapta a gines üveget, és belefojtotta a
félelmét. Behunyta a szemét, és megkapaszkodott a mosogatóban. Gyerünk. Még egyet,
útravalónak!
Amikor visszament, és leült, Vincent mosolyogva vizsgálgatta.
Tudta.
Mindegy, minek a rabszolgái, ezek az emberek megismerik egymást. Mind.
Olyan ez, mint valami hetedik érzék. Mint egy radar. Zavaros cinkosság és megértő
engedékenység.
– Most jobb?
– Igen.
– Akkor rajta! Hiszen azért vagyunk itt, hogy ezt csináljuk, a jó életbe!

263
Vincent nagyon egyenesen tartotta magát. Kicsit oldalra dőlve, mint Camille.
Visszafojtotta a lélegzetét és foglyul ejtette Camille tekintetét, Camille-ét, aki megalázta őt,
bár nem tudott róla.
Sötéten és fényesen ült.
Pusztuló testtel. Bizakodóan.

– Hány kiló vagy, Vincent?


– Körülbelül hatvan.

Hatvan kilónyi provokáció.


(Talán nem illett volna megkérdezni, de mégis muszáj volt: vajon Camille Fauque azért
nyújtotta a kezét a fiúnak, hogy segítsen rajta, amint erről Vincent meg volt győződve, vagy
azért, hogy felboncolja, ahogy meztelenül és védtelenül ott ül a rétegelt lemezből készült
konyhai hokedlin?
Együttérzés? Az emberiség szeretete? Igazán?
És vajon nem volt ez az egész előre kiszámítva? A költöztetés, a kutyakaja, a bizalom,
Pierre Kessler haragja, a talpraállás?
A művészek szörnyetegek.
Na nem. Ez túlságosan megkavarna mindent. Hagyjuk meg neki a kételkedés áldását,
hallgassunk. Lehet, hogy a lány szándékai nem voltak tiszták, de amikor kampóit belevágta
az áldozat eleven húsába, az fájdalmas volt. És lehet, hogy épp ebben nyilvánult meg a
nagyvonalúsága? Abban, hogy könyörtelenül összeszűkülő pupillával méregette Vincent-t?
Már majdnem éjszaka volt. Camille észre sem vette, hogy közben meggyújtotta a lámpát,
és legalább annyira izzadt, mint Vincent.
– Álljunk meg. Görcsölök. Mindenem fáj.
– Nem! – kiáltott rá Camille.
A keménysége mind a kettőjüket meglepte.
– Bocsáss meg! Könyörgöm, most ne mozdulj...
– A nadrágomban. Az első zsebben... Tranxén.
Camille behozott egy pohár vizet.
– Könyörgöm... Még egy kicsit, hátradőlhetsz, ha akarsz. De én... nem tudok emlékek
alapján dolgozni. Ha most elmész, a rajzom meghal. Ne haragudj... Mindjárt befejezem.

– Kész vagyunk. Felöltözhetsz.


– És mit gondol, doktornő, súlyos?
– Remélem... – motyogta Camille.

Vincent nyújtózkodva jött vissza, megsimogatta a kutyáját, néhány gyöngéd szót súgott a
fülébe. Rágyújtott.
– Megnézed?
– Nem.
– De igen.

Döbbenten bámulta a rajzot.


– Hú... Ez kemény...
– Nem. Ez lágy...
– Miért álltál meg a bokánál?

264
– Az igazságot akarod hallani, vagy amit helyette hantálok?
– Az igazságot.
– Mert egyáltalán nem tudok lábakat rajzolni!
– És a másik válasz?
– Hát azért, mert... De nem csak a lábfejed hiánya érdekel, ugye?
– És a kutyám?
– Itt van a kutyád. Az előbb megrajzoltam a vállad fölött.
– Ó! Milyen szép! Milyen szép, milyen szép, milyen szép!
Camille kitépte a lapot.
Vesződj velük, dohogott magában Camille, halj bele, támaszd fel őket, ajándékozd meg
őket a halhatatlansággal, akkor is csak egy rohadt kis korcstól képesek meghatódni!
Én mondom neked.
– Elégedett vagy magaddal?
– Igen.
– Akarod, hogy eljöjjek megint?
– Igen, azért, hogy elköszönj, és megadd a címedet. Akarsz inni valamit?
– Nem. Most már le kell feküdnöm, nem érzem jól magam.
Camille kikísérte Vincent-t az ajtóhoz, és hirtelen a homlokára csapott:
– Paulette! Elfelejtkeztem róla!
Paulette szobája üres volt.
A kurva életbe!

– Baj van?
– Elvesztettem a lakótársam nagymamáját.
– Nézd csak, van itt egy cédula az asztalon.

Nem akartunk zavarni. Paulette velem van. Gyere amint tucc. U.i. : A haverod kutyája odaszart az
előszobába.

265
12

Camille kitárta a karját, és átrepült a Mars-mező fölött. Súrolta az Eiffel-tornyot,


megsimogatta a csillagokat, majd leereszkedett a vendéglő személyzeti bejárata elé.
Paulette a főnök irodájában ült.
Majd szétvetette a boldogság.

– Elfelejtkeztem magáról.
– Nem, butuskám, csak dolgoztál. Befejezted?
– Igen.
– És jól vagy?
– Éhes vagyok!
– Lestafier!
– Igen, főnök?
– Hozzon be egy jó véres bifszteket az irodába.

Franck megfordult. Egy bifszteket? De hát Paulette-nek nincs is foga...


Amikor megértette, hogy Camille-nak lesz, még jobban elcsodálkozott.
Jelekkel értekeztek:
– Neked?
Camille bólogatott:
– Igeeen...
– Egy nagy bifszteket?
– Igeeen...
– A fejedre estél?
– Igeeen...
– Hé, tudod, hogy nagyon édes vagy, amikor örülsz?
De ezt Camille nem értette, csak úgy találomra bólogatott.
– Ó, ó! – mondta a főnök, amikor átnyújtotta Camille-nak a tányért – Nem mondom,
valakinek igencsak nagy szerencséje van...
A hússzelet szív alakú volt.
– Ó, milyen jó ez a Lestafier, milyen jó! – sóhajtotta a főnök.
– És milyen szép! – tette hozzá Paulette, aki már két órája az unokáján legeltette a
szemét.
– Hát... Idáig azért nem mennék. Mit inna ehhez? Talán egy kis rajnait, és koccintok
magával. És maga, Mama, nem érkezett meg még a desszertje?
A főnök ordított egyet, és Paulette máris a krémest kanalazta.
– De tudja – csettintett a főnök –, igencsak megváltozott a maga unokája! Rá sem
ismerek.
Majd Camille felé fordult:
– Mit csinált vele?
– Semmit!
– Nahát, tökéletes! Csak folytassa! Nagyon jót tett neki. Nem, de komolyan... Nagyon jó
ez a gyerek. Nagyon jó!

266
Paulette sírva fakadt.
– Az ég szent szerelmére, hát mit mondtam? Gyorsan igyon valamit! Maxine!
– Igen, főnök?
– Hozzon ide egy pezsgőspoharat, kérem...
– Most már jobb?
Paulette a szemét törölgetve szabadkozott:
– Ha tudná, milyen gyötrelmes utat kellett bejárnia... Az első iskolából kirúgták, aztán a
másikból is, aztán a szakközépből is, az éttermekből, ahol kuktáskodott...
– De hát ez nem számít! – mennydörögte a főnök. – Nézzen rá! Hogy uralja a terepet!
Mind el akarják csábítani tőlem! A maga kutyuskája két gombot kap a fenekére!
– Hogy mondja? – nyugtalankodott Paulette.
– Hát két csillagot.
– Ó, nem hármat? – kérdezte Paulette csalódottan.
– Nem. Ahhoz túl rossz a természete. És túl szentimentális...
Camille-ra kacsintott.
– Tényleg, jó az a hús?
– Isteni finom!
– Az biztos. Na jó, megyek. Ha szükségük van valamire, kopogjanak az üvegen!

Amikor Franck este hazament, megállt Philibert előtt, aki a ceruzáját rágcsálta az
éjjelilámpa fényében.
– Zavarlak?
– Egyáltalán nem!
– Mostanában nem találkozunk.
– Hát nem sokat, az már biztos. Igaz is! Még mindig dolgozol vasárnaponként?
– Igen.
– Hát akkor látogass meg minket hétfőn, ha unatkoznál...
– Mit olvasol?
– Nem olvasok, írok.
– Kinek?
– Egy szöveget a színházi csoportnak. Sajnos az év végén mindannyian kénytelenek
vagyunk a színpadra lépni.
– És meghívsz minket?
– Nem tudom, hogy lesz-e hozzá bátorságom...
– Hé, mondd csak, izé... Jól megy a dolog?
– Mire gondolsz?
– Hát Camille és az öreglány közt.
– A tökéletes egyetértés.
– És mit gondolsz, nincs még Camille-nak elege?
– Akarod, hogy megmondjam az igazat?
– Az igazat? – Franck megijedt.
– Nem, még nincs elege, de az is bekövetkezik majd. Emlékezz csak vissza. Megígérted
neki, hogy egy héten két napra felszabadítod. Megígérted, hogy felemeled a kisujjadat.
– Igen, de...
– Állj! Kímélj meg a magyarázkodástól. Nem érdekel. Tudod, öregem, egyszer
mindenképpen fel kell nőni. Valahogy így. – Franck felé fordította az összevissza firkált
füzetet. – Akár akarja az ember, akár nem, egy napon mind átesünk rajta.

267
Franck elgondolkodva felállt.
– De megmondaná, ha torkig lenne az egésszel, ugye?
– Azt hiszed?
Philibert átnézett a szemüvegén, és megdörgölte.
– Mert én nem is tudom. Olyan titokzatos. A múltja... A családja... A barátai... Semmit
nem tudunk erről a fiatal lényről. Ami engem illet, a füzetein kívül nem találok semmit,
aminek alapján a leghalványabb elméletet is felállíthatnám az életével kapcsolatban. Nem
jön postája, nem hívja senki telefonon, soha nincsenek vendégei. Képzeld el, ha egy napon
elveszítenénk, azt sem tudnánk, merre keressük.
– Ne beszélj ilyeneket.
– De beszélek. Gondolj bele, Franck, engem meggyőzött, elment Paulette-ért, átengedte
neki a szobáját, hihetetlen kedvességgel foglalkozik vele, egyébként az nem is jó szó, hogy
„foglalkozik”, hanem gondot visel rá. Mind a ketten gondot viselnek egymásra. Amikor
itthon vagyok, csak azt hallom, hogy egész nap nevetgélnek és csivitelnek. Ráadásul
délutánonként Camille megpróbál dolgozni is, és te még csak arra sem vagy képes, hogy
eleget tégy a kötelezettségeidnek...

Visszatette a szemüvegét, és egy pillanatra Franck szemébe nézett:


– Nem, nem vagyok büszke magára, közlegény!

Franck beóvakodott Paulette-hez, hogy kikapcsolja a tévét.


– Gyere ide – súgta Paulette.
A fenébe. Még nem alszik.
– Olyan büszke vagyok rád, kicsikém!
Na, te is jókor mondod, gondolta Franck, és letette a távkapcsolót Paulette
éjjeliszekrényére.
– Gyerünk, nagyi, most már aludj.
– Nagyon büszke...
Ez az, ez az...
Camille szobájának ajtaja nyitva volt. Franck belökte és majdnem felkiáltott.
A folyosói lámpa sápadt fénye a festőállványra esett.
Franck nem tudott megmozdulni. Döbbenet, rettegés és elragadtatás töltötte el.

Lehet, hogy megint Camille-nak volt igaza?


Lehet, hogy vannak dolgok, amelyeket tanulás nélkül is meg lehet érteni?
Vagy ő nem is olyan tompa, mint gondolta? Mert most ösztönösen kinyújtotta a kezét a
roskatag test felé, hogy segítsen neki kiegyenesedni, ami azt jelenti, hogy talán nem is olyan
sötét, nem?
Esti pók – ez reményt jelent. De ez itt nem pók, hanem csótány. Eltaposta, és kivett a
hűtőből egy sört.
Megvárta, amíg felmelegszik.
Nem kellett volna a folyosón kóricálnia.
Ez a sok zöldség megzavarta a navigációs berendezését.
A fenébe!
De rendben, sikerült. Először az életben elégedett volt magával.
Gyorsan elkapta a szájától a kezét. Két hete nem rágta a körmét. Csak a kisujján. De az
nem számított.

268
Felnőni, felnőni! Egész életében mást sem csinált!
Mi lenne velük, mindannyiukkal, ha Camille eltűnne?
Járt az agya. Oké, ez nem minden, de van egy csodálatos palacsintatésztám.
Áhítattal eltelve villával verte fel a krémet, nehogy felébressze őket, néhány titkos
varázsszót mormolt maga elé, aztán békén hagyta a tésztát.
Letakarta egy tiszta konyharuhával, és a kezét dörzsölve kiment a konyhából.
Holnap olyan Suzette palacsintát süt neki, hogy soha nem jut majd eszébe elmenni!
Hah, hah, ha! – csak a fürdőszobai tükör előtt merte Satanas kacagását utánozni.
Hu, hu, hu – Ez Diabolo nevetése volt.
Ó-la-la, de jól mulatunk!

269
13

Már régen nem töltötte otthon az éjszakát. Szépet álmodott.


Másnap reggel lement croissant-ért a pékhez, és mind együtt reggeliztek Paulette
szobájában. Az ég kéken ragyogott. Philibert és Paulette ezer apró figyelmességgel
halmozták el egymást, de Franck és Camille némán kapaszkodtak a bögréjükbe.
Franck azon morfondírozott, ne cseréljen-e lepedőt, Camille azon, hogy ne javítson-e ki
néhány részletet a rajzon. Franck megpróbálta elkapni a tekintetét, de Camille most messze
járt. A Séguier utcában, Pierre és Mathilde szalonjában, készen arra, hogy feladja, és
elmeneküljön.
„Ha most kicserélem, akkor délután nem merek belefeküdni, de ha a délutáni alvás után
cserélem ki, az egy kicsit durva lenne, nem? Szinte hallom, ahogy ordibál velem...”
„Vagy menjek inkább a galériába? Csak odaadom Sophie-nak a képet, és már el is
húzok.”
„És azután lehet, hogy bele sem fogunk feküdni. Állva csináljuk, ahogy a filmekben
szokták, amikor úgy elkapja őket a hév...”
„Nem, ez nem jó ötlet. Mert ha Pierre is ott van, akkor nem engedi, hogy elmenjek, le
kell ülnöm, és beszélgetni vele a képről. De én nem akarok beszélgetni. Fütyülök a
hantálására. Kell neki, vagy nem kell. Ennyi. A hantáját tartsa meg a vevőinek.”
„Mielőtt hazajövök, lezuhanyzom az öltözőben.”
„Nem, majd taxival megyek, és megkérem a taxist, hogy járassa a motort az ajtó előtt.”
A gondterheltek és a gondtalanok sóhajtozva összesöprögették a morzsákat, és szép
nyugodtan szétszéledtek.
Philibert már a bejárati ajtóban állt. Az egyik kezével az ajtót tartotta Francknak, a
másikban egy bőröndöt fogott.
– Elutazol?
– Nem, ezek az kellékeim.
– Miféle kellékeid?
– A szerepemhez kellenek.
– Ó, a fenébe! Mit játszol? Olyan kardos-csuklyás izét? Ide-oda fogsz rohangálni a
színpadon, meg ilyesmik?
– Persze! Belekapaszkodom a függönybe, és a tömegbe vetem magam. Gyerünk. Menj
már, vagy elengedem!

A kék ég kötelez: Camille és Paulette lementek „a kertbe”. Paulette egyre nehezebben


járt, és most már majdnem egy órájukba került, mire bejárták az Adrienne-Lecouvreur
sétányt. Camille-nak zsibbadt a lába, karját nyújtotta Paulette-nek, az ő lassú lépteihez
igazította a maga ritmusát, és önkéntelenül is elmosolyodott, amikor meglátta a táblát:
Visszafogott tempóban léptető lovasoknak fenntartva... Néha megálltak, hogy ne zavarják a
fényképeszkedő turistákat, elengedjék a kocogókat, és néhány szót váltsanak a tapadó
gatyás maratoni futókkal.
– Paulette!
– Tessék, kicsikém?
– Nagyon rossz néven venné, ha tolószékbe kellene ülni?

270
– ...
– Igen. Rossz néven venné.
– Hát olyan öreg vagyok? – suttogta Paulette.
– Nem, egyáltalán nem! Sőt! Csak arra gondoltam, hogy... Mondjuk elindulnánk a
járókerettel, tolhatná egy ideig, és ha már fáradt, beülhetne a tolószékbe, és én elrepíteném
a világ végére is!
– ...
– Paulette! Nekem már elegem van ebből a parkból. Látni sem bírom. Azt hiszem, már
megszámoltam az összes kavicsot, az összes padot és minden kutyavécét. Tizenegy
van...Elegem van ezekből a szörnyű ronda autókból, a bamba turistacsoportokból, elegem
van abból, hogy mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozunk... Az őrök unatkozó
pofájából... Meg abból a másik alakból, az Üdvhadsereg tagjából, akinek pisiszaga van.
Annyi más látnivaló is van Párizsban! A boltok, az átjárók, a fedett udvarok, a kis hátsó
udvarok, a könyvárusok, a Notre-Dame kertje, a virágpiac, a Szajnapart, a ... Nem, higgye el
nekem, ez a város csodálatos! Elmehetnénk moziba, koncertre, operettbe, megnézhetnénk
a Montmartre-i ibolyát és a többit... Itt be vagyunk szorítva ebbe az elöregedett negyedbe, ahol
minden gyereket egyformán öltöztetnek, ahol az összes pesztra egyformán rikácsol velük,
ahol minden előre látható... Ez egy nagy szar...
Csend.
– Oké, rendben. Akkor most őszinte leszek magához. Beszélhetek összevissza, de nem
ez az igazság. Az az igazság, hogy tulajdonképpen szívességet tenne nekem, ha néha
hajlandó lenne beleülni kicsit egy tolószékbe. Akkor megelőzhetnénk a múzeumi sorokat,
és mindig elsőnek mehetnénk be. Tudja, ez nagyon jól jönne nekem! Annyi kiállítást
szeretnék megnézni, de nincs lelkierőm végigállni a sort.
– De hát rögtön ezt kellett volna mondanod, butuskám! Ha ezzel szívességet tehetek
neked, akkor semmi baj! Hiszen én másra sem vágyom, csak hogy örömet szerezhessek
neked!

Camille beharapta a száját, nehogy elnevesse magát. Lehajtott fejjel hálát rebegett – túl
lelkesen ahhoz, hogy őszinte legyen.
Gyorsan, gyorsan! Addig üssük a vasat, amíg meleg! Úgyhogy azonnal elszáguldottak a
legközelebbi drogériába, ahol gyógyászati segédeszközöket is árultak.
– A Sunrise szakemberei sokat dolgoztak a Classic 160-ason. Ez a modell összecsukható,
és minden igényt kielégít. Nagyon könnyű, egyszerű bánni vele, és csak tizennégy kiló. Sőt,
kerekek nélkül csak kilenc. Süllyeszthető lábtartó. A kartartó és a háttámla magassága
szabályozható. Előre dönthető ülés. Ja nem, ez csak kiegészítővel működik! Könnyen
levehető kerekek... Gond nélkül befér a csomagtartóba. Állítani lehet az ülésmélységet is,
és... szóval...

Paulette, akit a szárazsamponok és a Scholl cipők polca között ültettek le, olyan savanyú
képet vágott, hogy az eladónőben megakadt a szó.
– Nos, most itt hagyom magukat. Sok a vevő... Tessék, itt a prospektus.

Camille leguggolt Paulette mellé.


– Ez nem rossz, ugye?
– ...

271
– Komolyan, rosszabbat vártam. Nagyon sportos modell. Ebben a fekete színben
kimondottan elegáns.
– Na, nézzük csak! Még a végén azt mondod, hogy jól áll nekem.
– Sunrise Médical... Ezek a nevek!...37-es körzet... Ez ott van valahol maguk felé, nem?
Paulette feltette a szemüvegét:
– Melyik körzet?
– Hát... Chanceaux-sur-Croisille.
– Igen, persze! Chanceaux! Pontosan tudom, hol van!
Ott volt Paulette faluja mellett.
Köszönöm, Istenem! A szomszéd járásba akármikor elmehetünk akár posztó
házicipőben is!
– Mennyibe kerül?
– 558 euró, plusz az áfa.
– Hú... Bérelni nem lehet?
– Ezt a modellt nem. A bérelhető típusok vaskosabbak és nehezebbek. De... Magának
biztos van közgyógyigazolványa, nem? Gondolom, a hölgy mozgássérült...
Mintha két visszamaradott öreglányhoz beszélne.
– Magának nem kell fizetnie ezért a tolószékért! Menjen el a házi orvoshoz, és írassa fel
vele. Ahogy az állapotát elnézem, ez nem lesz gond. Tessék, odaadom ezt a kis ismertetőt.
Benne van minden tudnivaló. A háziorvoshoz mennek?
– Hát...
– Lehet, hogy nem ismeri a típust, úgyhogy mutassák meg neki ezt a kódot: 401 A02. 1.
Rendben?
– Á, igen, rendben.

Az utcán Paulette reszketni kezdett:


– Ha elviszel egy orvoshoz, visszaküldenek az elfekvőbe!
– Hé, nyugalom, Paulette! Soha nem megyünk orvoshoz. Én éppen annyira utálom őket,
mint maga. Majd elrendezzük valahogy, nyugodjon meg!
Paulette sírva fakadt:
– De meg fognak találni! Meg fognak találni!
Aznap nem volt étvágya, és egész nap ki sem kelt az ágyból.
– Mi van vele? – kérdezte Franck nyugtalanul.
– Semmi. Elmentünk egy székért, és amikor az eladónő azt ajánlotta, hogy menjünk el
orvoshoz, pánikba esett.
– De milyen székért?
– Hát tolószékért!
– De minek?
– Hát hogy toljam, te hülye! Hogy bejárhassuk a környéket!
– A kurva életbe, ezt meg hogy gondolod? Hiszen ő jól van! Miért akarod felrázni, mint
a dobozos narancslevet?
– Ó! Kezdesz az agyamra menni, tudod? Neked csak magaddal kell törődnöd. Néha
kicsit kinyalod a seggét, ez minden, és máris véleményed van a dologról. Tudod, én
szívesen ellátom a nagymamádat, mert imádnivaló, de szükségem van rá, hogy kimozduljak,
elmenjek sétálni, kicsit kiszellőztessem a fejem. De te jól vagy, ugye? Nyugtass meg, ugye
nincs semmi gondod? Neked, Philounak vagy Paulette-nek elég a ház környéke, evés, meló,
alvás, ti nem vágytok másra. De nekem nem elég! Én szép lassan megfulladok! Ráadásul

272
imádok gyalogolni, és a nyakunkon a szép idő... Úgyhogy még egyszer elmondom: szívesen
leszek betegápoló, de csak akkor, ha kimozdulhatok, különben elköl...elköl...
– Micsoda?
– Semmi...
– Ne lovald bele magad ebbe az állapotba!
– De ha muszáj! Olyan önző vagy. Ha nem ordítok, soha semmit nem teszel, hogy segíts
nekem!

Franck elment, jól becsapta az ajtót, Camille pedig bezárkózott a szobájába.


Amikor előjött, Franck és Paulette a bejáratnál álltak. Paulette a mennyekben érezte
magát: a drágalátos unokája foglalkozott vele.
– Gyerünk, te nagydarab nőszemély, ülj bele. Olyan ez, mint a motor, jól be kell
szabályozni.
Franck leguggolt, és valamit babrált a fogantyúknál.
– Jól vannak a lábaid?
– Igen.
– És a karod?
– Az egy kicsit magasan van.
– Gyerünk, Camille, állj ide. Mivel te fogod tolni, a te magasságodra állítom be a
fogantyút.
– Na, most jó. El kell mennem. Kísérjetek el a melóba, legalább kipróbálhatjuk.
– Befér a liftbe?
– Nem. Össze kell hajtani. De annál jobb. Ha jól tudom, Paulette-nek van lába!
– Brrr... Brrr... Biztonsági öveket bekapcsolni, késésben vagyok!
Teljes sebességgel átrobogtak a parkon. A piros lámpánál Paulette-nek már összevissza
állt a haja, az arca kipirult.
– Oké, lányok, most itt hagylak titeket. Ha Katmanduba értetek, küldjetek egy
képeslapot!
Néhány méterre volt tőlük, amikor megfordult:
– Hé! Camille! Nem felejtetted el a ma estét?
– Mi van ma este?
– A palacsinta!
– A francba!
Camille a szája elé kapta a kezét:
– Elfelejtettem. Nem leszek itthon.
Franck úgy érezte, hogy összement néhány centimétert.
– Ráadásul fontos. Nem tudom lemondani. Melóról van szó.
– És Paulette?
– Megkértem Philout, hogy váltson fel.
– Jól van, annyi baj legyen! Majd megesszük nélküled.

Rezignált reménytelenség öntötte el, és furcsán tekeregve elindult a vendéglő felé. Az új


alsógatyája címkéje birizgálta a derekát.

273
14

Mathilde Daens-Kessler a legszebb nő volt, akivel Camille valaha találkozott. Magas,


jóval magasabb, mint a férje, nagyon karcsú, nagyon vidám, nagyon művelt. Oda sem
figyelve gázolt át ezen a kis bolygón, minden érdekelte, el tudott csodálkozni egy apróságon
is, mulatott, lanyhán méltatlankodott, néha az ember kezére tette a kezét, mindig halkan
beszélt, tökéletesen ismert négy vagy öt nyelvet, és a tréfáit mindig elbátortalanító mosolya
mögé rejtette.
Olyan szép volt, hogy Camille-nak soha eszébe sem jutott lerajzolni.
Túl kockázatos lett volna. Mathilde valahogy túlságosan élő volt.
Egyszer leskiccelte. Profilból... A kontyát és a fülbevalóját. Pierre ellopta tőle a rajzot, de
az nem Mathilde volt. A képről hiányzott a mély hangja, a ragyogása és a gödröcskék.
Megvolt benne azoknak a jóakarata, arroganciája és fesztelensége, akik aranykanállal a
szájukban születtek. Az édesapja nagy műgyűjtő volt, és Mathilde mindig szép dolgok
között élt. Soha, semmit nem számolt meg az életében: sem a javait, sem a barátait, még
kevésbé az ellenségeit.
Mathilde gazdag volt, Pierre vállalkozó kedvű. Mathilde hallgatott, amikor Pierre beszélt,
de amint Pierre hátat fordított, azonnal kifigurázta a hülyeségeit.
Pierre törte be a fiatal csikókat. Sohasem tévedett, ő indította el a pályán például Voulyst
és Barcarést, de azt már Mathilde intézte el, hogy megtartsa őket maguknak.
Mathilde mindent megtartott magának, amit akart.

Camille jól emlékezett az első találkozásukra: a Szépművészeti Akadémián történt, az


évfolyam év végi kiállításán. A hírük megelőzte a pár látogatását... A rettegett kereskedő és
Witold Daens lánya... A diákok remélték, hogy eljönnek, féltek tőlük, és lesték a legapróbb
reakciójukat is. Camille nyomorultan érezte magát, amikor odajöttek hozzá és köszöntek
neki és a többi ágrólszakadt alaknak. Lehajtott fejjel mutatkozott be nekik, ügyetlenül
eldadogott néhány bókot, és a tekintetével egy egérlyukat keresett, ahová bebújhatna.
Ennek júniusban volt tíz éve. Az udvaron fecskék csiviteltek, ők rossz puncsot ittak, és
áhítattal hallgatták Kessler fejtegetéseit. Camille egy szót sem értett. A feleséget figyelte.
Aznap kék tunikát és széles ezüst övet viselt, amelyen minden mozdulatára apró
csengettyűk csilingeltek.
Szerelem volt első látásra.
Utána Kesslerék meghívták őket vacsorázni egy Dauphine utcai vendéglőbe, és jó pár
üveg bor után Camille-t a barátja felszólította, hogy mutassa meg Kessleréknek a rajzait. De
Camille nem volt rá hajlandó.
Néhány hónap múlva megint elment Kesslerékhez. Egyedül.
Pierre-nek és Mathilde-nak voltak rajzaik Tiepolótól, Degas-tól és Kandinszkijtól, de
nem volt gyerekük. Camille soha nem merte érinteni a kérdést, és önként, aggályok nélkül
vetette bele magát a hálójukba. Csakhogy később olyan kiábrándító dolgokat művelt, hogy a
hurokszemek maguktól kilazultak.
– Ez szar, egy nagy semmi! Vacakokat csinálsz! – üvöltött Pierre.
– Miért nem szereted magad? Miért? – kérdezte jóval kedvesebben Mathilde.
Camille nem ment el többé a kiállításaikra.

274
Amikor Camille nélkül maradtak, Pierre sokáig sopánkodott:
– De miért?
– Mert nem szerettük eléggé.
– Mi ketten?
– Senki.
Pierre zokogva borult Mathilde vállára:
– Ó, Mathilde! Szépségem! Miért engedted, hogy elmenjen?
– Visszajön...
– Nem. Mindent el fog rontani!

És Camille visszajött.
– Pierre nincs itthon?
– Nem, az angoljaival vacsorázik, nem mondtam neki, hogy jössz, egyedül akartam veled
maradni egy kicsit.
Meglátta Camille irattartóját, és megkérdezte:
– Mi van ebben?
– Semmiség. Csak egy kis vacak, amit két hete ígértem Pierre-nek.
– Megnézhetem?
Camille nem válaszolt.
– Oké, megvárom vele. A tiéd?
– Hát, hát...
– Úristen... Ha megtudja, hogy nem egyedül jöttél, üvölteni fog kétségbeesésében.
Mindjárt felhívom.
– Nem, nem! Hagyja! Mondtam már, semmiség! Csak úgy magunk között. A lakbér
fejében.
– Nagyszerű. Gyerünk, üljünk asztalhoz.

Minden szép volt náluk, a kilátás, a tárgyak, a szőnyegek, a képek, az abrosz, a


kenyérpirító, minden. Még a klotyó is szép volt. Egy gipszreprodukción az a négysoros állt,
amelyett Mallarmé írt a saját vécéje falára:

Te itt könnyítsz magadon,


Tőlem fakadhatsz könnyű dalra,
Avagy pipázhatsz szabadon,
Csak ujjal ne másolj a falra*

Első alkalommal Camille majd meghalt ettől a vacaktól:


– Maguk megvásárolták Mallarmé budijának a falát?
Pierre elnevette magát:
– Jaj, dehogy! Csak ismerem azt a fickót, aki a gipszmásolatot csinálta. Ismered Mallarmé
házát? Vulaines-ben?
– Nem.
– Egyszer elviszünk oda. Imádni fogod. I-mád-ni...

*
Tóthfalusi István fordítása

275
Minden tárggyal ugyanez volt a helyzet. Itt még a vécépapír is puhább volt, mint máshol.
Mathilde lelkendezett:
– Ó, milyen szép vagy! Milyen jól nézel ki! Milyen jól áll neked a rövid haj! Híztál egy
kicsit, nem? Jaj de boldog vagyok, hogy ilyennek látlak! Ó, ez az igazi boldogság! Annyira
hiányoztál nekem, Camille! Ha tudnád, mennyire fárasztanak néha azok a zsenik... Minél
tehetségtelenebbek, annál hangosabban lármáznak. Pierre mulat rajtuk, neki ez a dolga, de
én, Camille, én... Annyira unatkozom! Gyere, ülj ide mellém, mesélj!
– De én nem tudok mesélni! Megmutatom a rajzfüzeteimet.

Mathilde lapozott, Camille magyarázott.


És miközben bevezette Mathilde-ot a maga kis világába, hirtelen ráébredt, hogy
mennyire ragaszkodik hozzájuk. Philibert, Franck és Paulette élete legfontosabb szereplői
lettek, és erre éppen most jött rá, két 18. századi perzsa kispárna közé beékelődve. Meg volt
zavarodva.
Az első füzet és a legutóbbi vázlat között, amelyet csak néhány órája rajzolt a
tolószékében ülő, sugárzó Paulette-ről az Eiffel-torony előtt, alig néhány hónap telt el,
mégis, semmi sem volt ugyanaz. Nem ugyanaz a személy fogta a ceruzát. Megrázta magát,
levedlett, és felrobbantotta a gránitsziklákat, amelyek már olyan sok éve elzárták előle a
kijáratot.
Van néhány ember, aki őt várja ma este. Emberek, akik tesznek rá, hogy ő mennyit ér.
Akik valami másért szeretik őt. Talán önmagáért.
Önmagamért?
Igen, magadért.
– Na – türelmetlenkedett Mathilde –, most miért nem mondasz semmit? Ez kicsoda?
– Johanna, Paulette fodrásza.
– És ez?
– Ez Johanna bokacsizmája. Szuper, mi? Hogy képes egy lány, aki egész nap állva
dolgozik, elviselni ezeket? Az eleganciáért hozott igazi áldozat, azt hiszem.
Mathilde nevetett. A csizmák tényleg szörnyűségesek voltak.
– És ez kicsoda? Elég gyakran előfordul, nem?
– Ez Franck, a szakács, akiről az előbb beszéltem.
– Szép fiú, nem?
– Úgy gondolja?
– Igen. Olyan, mint a fiatal Farnese Tiziano festményén, csak tíz évvel idősebb
kiadásban.
Camille látványosan az égre emelte a tekintetét.
– Na ne...
– De igen! Esküszöm!
Felállt, és egy könyvvel jött vissza:
– Na tessék, nézd! Ugyanaz a komor tekintet, ugyanazok a remegő orrcimpák, ugyanaz a
hegyes áll, ugyanazok a kicsit elálló fülek... Ugyanaz a belső tűz...
– Mondom, hogy nem. – Camille a Tiziano portréra kancsalított. – Az enyémnek
pattanásai vannak.
– Ó, te mindent el tudsz rontani!
– Nincs több? – sajnálkozott Mathilde.
– Hát, nincs.
– Ez jó, nagyon jó. Sőt csodálatos.

276
– Állj!
– Ne vitatkozz velem, kisasszony, én nem tudom létrehozni, de látni nagyon is jól látom.
Amikor olyan kicsi voltam, hogy bábszínházban lett volna a helyem, mint minden hasonló
korú gyereknek, az apám már elhurcolt a világ minden sarkába, és a vállára kellett kapnia,
hogy jól lássam a képeket, úgyhogy kérlek, ne vitatkozz velem! Itt hagyod ezeket nekem?
– ...
– Pierre-nek...
– Oké, de vigyázzanak rá! Ezek az én lázlapjaim, apróságok...
– Nagyon is jól értem!
– Nem várod meg?
– Nem, el kell mennem.
– El lesz keseredve...
– Nem először – jegyezte meg Camille lemondóan.
– Nem is beszéltél az anyádról.
– Igazán? – Camille elcsodálkozott – Ez jó jel, nem?
Mathilde kikísérte az ajtóba, és megcsókolta.
– A lehető legjobb. Na menj, de ne felejts el megint meglátogatni. A hintóddal nem nagy
ügy az egész.
– Megígérem.
– És csak így tovább. Maradj könnyed. Élvezd az életet. Pierre biztosan az ellenkezőjét
mondja majd, de semmiképpen ne hallgass rá. Ne hallgass rájuk, se rá, se senki másra. Ja,
igaz is!
– Igen?
– Nincs szükséged pénzre?
Camille-nak azt kellett volna válaszolnia: nincs. Huszonhét éve mindig nemet mondott.
Nem, jól vagyok. Nem, köszönöm. Nem, nincs szükségem semmire. Nem, nem akarok
tartozni senkinek. Nem, nem, hagyjatok!
– De igen.
Igen. Azt hiszem, talán igen. Igen, nem megyek többé vissza melózni, sem a Ritalshoz,
sem a Bredart-hoz, sem a többi szeméthez. Igen, életemben először békében akarok
dolgozni. Igen, nincs kedvem mindannyiszor görcsbe rándulni, amikor Franck átnyújtja azt
a pénzt. Igen, megváltoztam. Igen, szükségem van rátok. Igen.
– Nagyszerű. És légy szíves, vegyél néhány ruhát. De tényleg. Pontosan tíz éve hordod
már ezt a farmerdzsekit.
És ez igaz volt.

277
15

Gyalog ment haza, és alaposan megbámulta az antikváriumok kirakatait. Éppen a


Képzőművészeti Akadémiánál járt (a sors nagy játékmester), amikor megszólalt a mobilja.
Becsukta, amikor látta, hogy Pierre hívja.
Meggyorsította a lépteit. A szíve eszeveszetten dobogott.
Megint hívta valaki, ezúttal Mathilde. Most sem vette fel.
Elfordult, és átment a Szajnán. Camille-ból nem hiányzott a regényesség. És az már igaz,
hogy akár örömében ugrál az ember, akár a vízbe akarja vetni magát, erre egész Párizsban a
Művészetek hídja a legalkalmasabb. Camille a kőkorlátnak támaszkodott, és beütötte az
üzenetrögzítő számát.
Két új üzenete van. Az első üzenet időpontja: ma, huszonhárom óra... Még nem volt késő, hogy
mintegy véletlenül kitörölje...Puff! Ó! Milyen kár...
„Camille, hívj vissza azonnal, vagy a grabancodnál fogva rángatlak ide!”- bömbölte
Pierre. „Azonnal. Értetted?”
A második üzenet időpontja: ma, huszonhárom óra harmincnyolc perc: „Mathilde vagyok. Ne hívd
vissza. Nem akarom, hogy halld. A kereskedőd úgy sír, mint egy kövér tehén. Elhiheted,
nem túl szép látvány. De, mégis szép. Sőt nagyon szép! Köszönöm, Camille, köszönöm.
Hallod, hogy mit mond? Várj csak, adom neki a telefont, különben letépi a fülemet...”
„Szeptemberben kiállítalak, Fauque, és nem mondhatsz nemet, mert már szétküldtem a
meghívókat...” Az üzenet megszakadt.
Camille kikapcsolta a mobilt, sodort egy cigarettát, és a Louvre, a Tudományos
Akadémia, a Notre Dame és a Concorde között állva elfüstölte.
Igazán hatásos felvonásvég!
Utána rövidebbre húzta a tarisznyája szíját, és nekiiramodott, hogy még idejében
odaérjen a desszertre.

278
16

A konyhában enyhe zsírszag terjengett, de már minden edény tisztán állt a helyén.
Semmi zaj, a lámpák eloltva, fénycsík sem szűrődik ki az ajtók alól. Ó... Pedig most az
egyszer meg tudta volna enni a vasszöget is...
Bekopogott Franckhoz.
Franck zenét hallgatott.

Camille lecövekelt az ágya végénél, és csípőre vágta a kezét.


– Hé, most mi van?
– Hagytunk neked néhányat. Majd holnap flambírozom neked.
– Hé, most mi van? – ismételte Camille – Nem fogsz megdugni?
– Ha-ha-ha, nagyon vicces vagy!
Camille elkezdett levetkőzni.
– A mindenit, kisfiam. Ezt nem úszod meg ilyen könnyen! Ígéret szép szó... nekem ma
orgazmus jár!
Franck felült, felgyújtotta a kislámpát. Camille éppen a cipőjét vágta be a sarokba.
– Mi a fenét csinálsz? Mire készülsz?
– Mire! Hát levetkőzöm!
– Ó, nem...
– Miért ne?
– Ne így! Várj. Már órák óta erről a pillanatról álmodozom.
– Oltsd el a lámpát.
– Miért?
– Félek, hogy nem fogsz kívánni, ha meglátsz...
– De Camille, a kurva életbe! Fejezd be! Fejezd be, ha mondom! – üvöltötte Franck.

Zavart arcocska:
– Már nem akarod?
– ...
– Oltsd el a lámpát!
– Nem!
– De igen!
– Nem akarom, hogy így történjen meg velünk.
– Miért, mit akarsz, hogy történjen? Elviszel csónakázni a Bois de Boulogne-ba?
– Tessék?
– Körbecsónakázzuk a tavat, te verseket szavalsz, miközben én a kezemmel barázdát
húzok a vízen...
– Gyere, ülj ide mellém.
– Oltsd el a villanyt!
– Oké.
– És kapcsold ki a zenét.
– Ennyi?
– Igen.

279
– Te vagy az? – kérdezte Franck elbátortalanodva.
– Igen.
– És jól fekszel?
– Nem.
– Tessék, itt az egyik kispárnám. Hogy sikerült a találkozó?
– Nagyon jól.
– Elmeséled?
– Mit?
– Mindent. Ma este mindent meg akarok tudni. Mindent. Mindent. Mindent.
– Tudod ugye, hogy ha elkezdem, akkor utána te is úgy érzed majd, hogy a karodba kell
zárnod?
– Ó, a francba! Miért, megerőszakoltak?
– Még csak nem is.
– Oké, oké, megoldhatjuk, ha akarod.
– Ó, köszönöm, igazán kedves vagy! Na, hol kezdjem?
Franck elmélyítette a hangját, és megszólalt:
– Honnan jössz, kicsi lány?
– Meudonból.
– Meudonból? Hát ez igazán derék! És hol van az anyukád?
– Gyógyszereket eszik.
– Á, igazán? És az apukád, hol van az apukád?
– Meghalt.
– ...
– Előre szóltam, kisfiam! Legalább van nálad óvszer?
– Ne rázz ennyire, Camille, egy kicsit hülye vagyok, tudod jól. Az édesapád meghalt?
– Igen.
– De hogyan?
– Belezuhant az ürességbe.
– ...
– Oké, elmondom az egészet, szépen, sorjában. Gyere közelebb, nem akarom, hogy a
többiek meghallják.
Franck a fejükre húzta az ágytakarót:
– Rajta. Most már egészen láthatatlanok vagyunk.

280
17

Camille keresztbe tette a lábát, a hasára tette a kezét, és hosszú utazásra indult:
– Kicsit jelentéktelen, engedelmes kislány voltam – kezdte vékony gyerekhangon. –
Nem ettem sokat, de jól tanultam az iskolában, és mindig csak rajzoltam. Nincsenek
testvéreim. Az apukámat úgy hívták, hogy Jean-Louis, az anyukámat úgy, hogy Catherine.
Azt gondolom, hogy amikor megismerkedtek, még szerették egymást. Nem tudom, soha
nem mertem tőlük megkérdezni. De amikor a lovakat rajzoltam, vagy Johnny Depp szép
arcát a 21 Jump Streetből akkor már nem szerették egymást. Ebben biztos vagyok, mert a
papám már nem élt velünk. Csak hétvégéken látogatott meg engem. Teljesen érthető volt,
hogy elment, én is így tettem volna a helyében. Egyébként vasárnap esténként szívem
szerint én is elmentem volna vele, de soha nem mentem, mert az anyukám megölte volna
magát. Az anyukám rengetegszer megölte magát, amikor kicsi voltam. Szerencsére általában
akkor, amikor én nem voltam ott, de később... Amikor nagyobb lettem, már kevésbé
zavartatta magát... Egyszer egy barátnőm születésnapi zsúrján voltam. Mivel este a mama
nem jött el értem, egy másik anyuka vitt haza, és amikor bementem a nappaliba, megláttam,
hogy a mama holtan fekszik a futószőnyegen. Akkor kijöttek a mentők, és én tíz napig a
szomszéd néninél laktam. Akkor az apukám azt mondta neki, ha még egyszer megöli
magát, elveszi tőle a felügyeleti jogot, erre abbahagyta. Attól fogva csak a gyógyszereket ette
nagy mennyiségben. Az apukám azt mondta, hogy a munkája miatt kellett elmennie, de az
anyukám megtiltotta, hogy ezt elhiggyem. Minden nap elismételte, hogy az apám hazudik,
hogy egy szemét, hogy van egy másik felesége és egy másik kislánya, és őt kényezteti
minden este.
Normális hangon folytatta:
– Először beszélek erről. Tudod, a te anyád kicsinált téged, mielőtt újra felrakott a
vonatra, de az én anyám minden nap a májamat rágta. Minden nap. Néha azért tudott
kedves is lenni. Filceket vett nekem, és ezerszer is elmondta, hogy én vagyok az egyetlen
öröme az életben.
– Amikor az apám hazajött, bezárkózott a garázsba, beült az öreg Jaguárjába, és zenét
hallgatott. Öreg Jaguár volt, kereke sem volt már, de ez nem számított, mert mi azért nagy
kirándulásra indultunk vele... Az apukám azt mondta: „Elvihetem a Riviérára, kisasszony?”
és én beültem mellé. Imádtam azt az autót.
– Milyen Jaguár volt, melyik modell?
– Egy MK, vagy valami ilyesmi.
– MK l-es, vagy MK 11-es?
– A fenébe, te is olyan vagy, mint minden férfi! Megpróbállak megríkatni ezzel a
rémálomszerű történettel, de téged egyedül csak az autó márkája érdekel!
– Bocsánat.
– Nem történt semmi...
– Na gyerünk, folytasd!
– Pfff...
– „Nos, kisasszony, elvihetem a Riviérára?”
Camille elmosolyodott:

281
– Igen, nagyon örülnék neki. Azután az apám még megkérdezte: „És elhozta a
fürdőruháját? Az estélyi ruháról se felejtkezzen meg! Egészen biztosan elnézünk a
Kaszinóba. Azután hozza az ezüstróka boáját is, Monte Carlóban hűvösek az esték...”
Olyan jó szag volt abban a kocsiban. Az öreg bőr szaga. Minden nagyon szép volt odabent.
A kristály hamutartók, a visszapillantó tükör, az apró kis ablaklehúzó kilincsek, a
kesztyűtartó belső borítása, a faburkolat... Olyan volt, mint egy repülőszőnyeg. „Egy kis
szerencsével még éjfél előtt megérkezünk”, ígérte a papa. Igen, ő aztán nem volt akárki,
hanem egy nagy álmodozó, aki meg tudott hajtani egy bakon álló autót is, és a világ végére
is el tudott röpíteni egy külvárosi garázsban. Nagy operabolond volt, úgyhogy utazás
közben a Don Carlost, A Traviátát és a Figaró házasságát hallgattuk. A papa elmesélte az
operák történetét: a Pillangókisasszony szenvedését, Pélléas és Mélisande reménytelen
szerelmét, amikor Pélléas bevallja Mélisande-nak, hogy valamit el kell mondania, de nem
sikerül neki, és Cherubinót, aki szerelmes a grófnőbe, és állandóan bujkálnia kell, és Alcinát,
a szép boszorkányt, aki vadállatokká változtatta a kérőit... Mindig szabad volt beszélnem,
csak akkor nem, amikor papa felemelte a kezét, és Alcinánál gyakran felemelte. Tornami a
vagheggiar, ezt azóta is képtelen vagyok meghallgatni. Túl vidám. De általában nem is
beszéltem. Arra a másik kislányra gondoltam. Őneki nem volt része ebben az utazásban...
Túl bonyolult volt nekem az egész... Most már persze tisztábban látok: egy olyan férfi, mint
a papa, nem élhetett egy olyan nővel, mint az anyám, aki egy határozott mozdulattal
kikapcsolta a zenét, amikor eljött az ebéd ideje, és szétpukkantotta az álmainkat, mint a
szappanbuborékot. Soha nem láttam boldognak, soha nem láttam mosolyogni... Vele
szemben az apám maga volt a kedvesség és a jóság. Egy kicsit mint Philibert...
Mindenesetre túl kedves volt, hogy ezt képes lett volna elviselni. A gondolatot, hogy az ő
kis hercegnője szemében egy szemét alak legyen. Úgyhogy egy napon visszaköltözött
hozzánk. A dolgozószobában aludt, és minden hétvégén elutazott. Többé nem szöktünk el
Salzburgba vagy Rómába az öreg, szürke Jaguárral, vége volt a kaszinózásnak és a
tengerparti piknikeknek. És aztán egy reggel, gondolom, nagyon fáradt lehetett, nagyon,
nagyon fáradt, és lezuhant egy épület tetejéről.
– Lezuhant, vagy leugrott?
– Neki volt stílusa, úgyhogy lezuhant. Biztosítási szakember volt, és fel kellett mennie a
tetőre egy légvezeték vagy mit tudom én, mi miatt, kinyitotta az aktát, és nem nézte, hova
lép.
– Jaj, ez őrjítő. Mit gondolsz róla?
– Nem gondolkodom rajta. Utána jött a temetés, és az anyám állandóan forgolódott, azt
a másik asszonyt kereste a templomi tömegben. Utána eladta a Jaguárt, és én nem
beszéltem többé.
– Mennyi ideig nem beszéltél?
– Hónapokig.
– És utána? Lehajthatom a takarót? Megfulladok.
– Én is fulladoztam. Morcos és magányos kamaszlány lettem, és jól az eszembe véstem a
kórház telefonszámát. De nem volt rá szükség. Az anyám megnyugodott. Az öngyilkos
hajlamról a depressziós hajlamra váltott, ami már fejlődésnek számított. Megnyugodott. Azt
hiszem, egy halál elég volt neki. Azután már csak ez a fejemben: elhúzni tőle. Tizenhét éves
koromban egy barátnőmhöz költöztem. Aztán egy este, bumm! Az anyám ott állt az ajtó
előtt a zsarukkal. Pedig pontosan tudta, a kurva, hogy hol vagyok. Nagyon gáz volt, ahogy a
fiatalok mondanák. Éppen vacsoráztunk a barátnőm szüleivel, és emlékszem, az algériai
háborúról beszélgettünk, és akkor kop-kop, a zsaruk. Nagyon rosszul éreztem magam

282
ezekkel az emberekkel szemben, de nem akartam cirkuszt, úgyhogy elmentem az
anyámmal. 1995. február 3-án volt a születésnapom, vagyis február 2-án, éjfél után 2
perccel, úgyhogy leléptem, és szép halkan becsuktam az ajtót. Megvolt az érettségim, és
felvettek a Képzőművészeti Akadémiára. Negyediknek hetven jelentkező közül. Nagyon
szép anyagot állítottam össze gyermekkorom operáiról. Úgy dolgoztam, mint egy állat, a
felvételi bizottság külön megdicsért. Ekkoriban már semmi kapcsolatom nem volt az
anyámmal, és elkezdtem gályázni, mert Párizsban nagyon drága az élet. Hol az egyik
haveromnál laktam, hol a másiknál. Sok óráról ellógtam. Általában hanyagoltam az
elméletet, csak a műtermekbe jártam, aztán elkezdtem hülyeségeket beszélni. Először is,
unatkoztam egy kicsit. Meg kell mondani, hogy nem játszottam végig a játékot: nem vettem
magam komolyan, és egyszer csak már mások sem vettek engem komolyan. Már nem
voltam Művész, nagy M-mel, csak egy ügyeskezű mesterember. Akinek azt tanácsolják,
hogy menjen a Tertre térre, és mázoljon Monet-t és kis táncosnőket. És aztán... Nem
értettem semmit. Szerettem rajzolni, tehát nem figyeltem oda a tanárok blablájára, hanem
inkább lerajzoltam őket, és a „képzőművészet” fogalma, a heppeningek és az installációk az
agyamra mentek. Nagyon hamar rájöttem, hogy rossz századba tévedtem. A 16. vagy a 17.
században szerettem volna élni, és inas lenni egy nagy mester műtermében. Megfesteni
helyette a háttereket, kimosni az ecseteit, kikeverni a színeit... lehet, hogy nem voltam elég
érett? Vagy nem volt egóm? Vagy egyszerűen csak hiányzott belőlem a szent tűz? Nem
tudom. Azután találkoztam valakivel, akivel nem kellett volna. Nagyon is átlátszó történet: a
buta liba a pasztellkrétáival és az engedelmes kis munkáival beleszeret a félreismert zsenibe.
Az elátkozottba, a felhők hercegébe, az árvába, a búsképűbe, a vigasztalhatatlanba. Egy
igazi Epinal-kép: nagy hajú, gyötrődő, zseniális, szenvedő, szépségre szomjazó... Argentin
apa és magyar anya, igencsak robbanékony keverék, szédítő kultúra. A fickó egy foglalt
lakásban élt, és csak erre várt: egy kis libácskára, aki ebédet főz neki, miközben ő szörnyű
szenvedések közepette alkotja a műveit... És tőlem megkapta. Eljártam a Saint-Pierre
piacra, több méternyi vásznat feltűzőgépeztem a falra, hogy „megszépítsem a
szobácskánkat”, és munkát kerestem, hogy kerüljön valami a tűzhelyre... Bár ami a
tűzhelyet illeti... Inkább egy kemping gáztűzhelyre gondolj. Otthagytam az iskolát, és
törökülésben ülve próbáltam kitalálni, hogy milyen mesterséget is választhatnék. És az a
legrosszabb az egészben, hogy erre még büszke is voltam! Néztem, ahogy fest, és fontosnak
éreztem magam. Én voltam a nővér, a múzsa, a nagy asszony a nagy ember mögött, az, aki
felrakta a képeket, etette a tanítványokat, és kiürítette a hamutartókat. Nevetett.
– Büszke voltam magamra, és múzeumi teremőr lettem, ügyes, mi? Én aztán alaposan
ismerem a közalkalmazotti létet, mondhatom! De ami azt illeti, fütyültem rá. Jól voltam.
Végre a nagy mester műtermébe kerültem. A festmények már jóideje megszáradtak, de az
biztos, hogy többet tanultam ott, mint a világ bármelyik iskolájában. És mivel akkoriban
nem aludtam túl sokat, nyugodtan kókadozhattam a képek előtt. Melegedtem. Csak az volt
a baj, hogy nem engedtek munka közben rajzolni. Még akkor se, ha csak egy kis
vázlatfüzetbe szerettem volna, még akkor se, ha nem volt sok látogató. Isten a tanúm,
voltak napok, amikor nem sok látogató akadt, de akkor sem rajzolhattam. Nem maradt
más, minthogy a sorsomon kérőddzem, és felugorjak, amikor meghallom egy odatévedt
látogató cipőjének nyikorgását, vagy hogy elrejtsem a rajzeszközeimet, amikor felhangzik
egy kulcscsomó csilingelése. Végül ez lett Séraphin Tico kedvenc időtöltése – Séraphin
Tico, imádom ezt a nevet! Macskatalpakon mögém lopakodott, és rajtakapott a tett
elkövetése közben! Ó! Milyen boldog volt az a hülye, amikor el kellett miatta raknom a
ceruzámat! Aztán elment, és láttam, járás közben szétveti a lábát, mert csak úgy dagadoztak

283
a tökei. De amikor felugrottam, az betett nekem. Hány jó vázlatot rontottam el miatta!
Nem mehetett így tovább, úgyhogy beszálltam a játékba. Az élet iskolájában töltött
inasévek meghozták a gyümölcsüket: a zsoldomba fogadtam.
– Tessék?
– Lefizettem. Megkérdeztem tőle, hány frankért hagyna dolgozni. Harminc frank
naponta? Rendben. Egy órányi kókadozás? Az is harminc frank. És fizettem.
– A kurva életbe!
– Hát igen.
– Igen... A nagy Séraphin Tico – Camille hangja ábrándossá vált. – Most, hogy megvan a
tolószék, majd beköszönök hozzá valamikor Paulette-tel.
– Miért?
– Mert nagyon szerettem. Ő becsületes fiú volt. Nem úgy, mint az a másik barom, aki,
miután az egész napos munka után hazaértem, lebaltázott, mert nem vettem neki cigit. És
amilyen hülye voltam, lementem, és vettem.
– De miért maradtál vele?
– Mert szerettem. Csodáltam a munkáját is. Szabad volt, nem voltak komplexusai,
magabiztos volt, igényes... Éppen az én ellentétem. Inkább éhen halt volna, minthogy
bármilyen kompromisszumot elfogadjon. Alig voltam húsz éves, én tartottam el, és mégis
csodáltam őt.
– Hülye voltál.
– Igen... Nem... A nyomasztó kamaszkorom után talán ez a legjobb, ami történhetett
velem. Miénk volt a világ összes ideje, nem beszéltünk semmi másról, csak a művészetről és
a festészetről. Nevetségesek voltunk, igaz, de feddhetetlenek is. Hatan kajáltunk két
munkanélküli segélyből, majd megfagytunk, sorban álltunk a közfürdők előtt, de úgy
éreztük, hogy jobban élünk, mint a többiek. És bármilyen röhejesnek és elképesztőnek
tűnik ez most, azt hiszem, igazunk volt. Mert volt egy szenvedélyünk. Megvolt ez a
luxusunk. Béna voltam, és boldog. Amikor elegem lett az egyik teremből, átmentem egy
másikba, és ha nem felejtkeztem el a cigarettáról, akkor maga volt az ünnep! És sokat ittunk
is. Felvettem néhány rossz szokást. És azután találkoztam a Kessler házaspárral, akikről a
múltkor meséltem.
Franck elkomorodott:
– Szóval csodálatos fogás volt.
– Igen, igen, a világ legjobb fogása! – burukkolta Camille. – Ha rágondolok is, libabőrös
leszek.
– Oké, oké, megértettem.
– Nem – sóhajtotta Camille –, azért nem volt ennyire szörnyű. Miután elmúlt a
szüzesség körüli zavarodottság, végül én... Önző férfi volt, vagy mi...
– Á...
– Igen, izé... Te sem vagy rossz ebben a műfajban...
– Igen, de én nem füvezek!
Egymásra mosolyogtak a sötétben.
– Utána romlani kezdett a dolog. A kedvesem megcsalt. Miközben én Séraphin Tico
hülye humorát élveztem, ő az elsőéveseket élvezte, és amikor kibékültünk, elárulta, hogy
drogozott, csak úgy... Csak a gesztus szépségéért. És a többiről már egyáltalán nincs
kedvem beszélni...
– Miért nem?

284
– Mert az már túl szomorú. Ez a szar elképesztő gyorsan térdre kényszeríti az embert!
Szóval a gesztus szépsége miatt kitartottam mellette még néhány hónapig, utána
hazaköltöztem az anyámhoz. Három éve nem látott, ajtót nyitott, és kijelentette: „Előre
szólok, hogy nincs itthon semmi kaja.” Könnyekben törtem ki, és két hónapig föl sem
keltem az ágyból. Ez egyszer rendes volt. Mondhatni, értett valamelyest ehhez a témához.
És amikor felkeltem, visszamentem dolgozni. Akkoriban nem ettem mást, csak pempőket
és leveseket. Halló! Doktor Freud! A dolby-sztereó szélesvásznú film, a hang-és fényjátékok
és a szélsőséges érzelmek után kisbetűs életet kezdtem élni, fekete-fehérben. Néztem a
tévét, és a Szajna parton mindig szédültem...
– Eszedbe jutott, hogy... ?
– Igen. Láttam, ahogy a szellemem emelkedni kezd az ég felé a Tornami a vagheggiar, Te
solo vuol amar... dallamára, és láttam az apámat is, amint nevetve kitárja a karját: „Á,
kisasszony, végre megérkezett! Majd meglátja, itt még szebb, mint a Riviérán...”
Sírva fakadt.
– Ne sírj!
– De, sírni akarok.
– Hát akkor sírj!
– Az a jó, hogy te nem vagy túl komplikált!
– Az már igaz! Rengeteg hibám van, de komplikált nem vagyok. Nem akarod
abbahagyni?
– Nem.
– Kérsz inni valamit? Egy kis meleg tejet narancslikőrrel, ahogy Paulette készítette
nekem?
– Köszönöm, nem. Hol is tartottam?
– A szédülésnél.
– Igen, a szédülés. Őszintén bevallom, hogy csak egy kis lökés hiányzott, hogy
lezuhanjak, de a véletlen ehelyett egy puha kecskebőr kesztyűbe bújtatott kéz képében
jelentkezett, és egy reggel megveregette a vállamat. Aznap Watteau alakjaival szórakoztam,
kétrét hajolva ültem a széken, amikor mögém állt egy fickó. Gyakran láttam ott. Mindig a
képzőművészetis hallgatók körül keringett, és titokban a rajzaikat méregette. Azt
gondoltam, hogy talán el akarja csábítani valamelyiket. Nem voltam tisztában a szexuális
irányultságával, csak elnéztem, ahogy az öntelt fiatal diákokkal beszélget, és csodáltam a
stílusát. Mindig elképesztő, nagyon hosszú kabátot és méregdrága öltönyt viselt, a nyakában
selyemkendő... Ő volt az én kis iskolai tízpercem. Tehát éppen a füzetem fölé hajoltam,
úgyhogy észre sem vettem a csodálatos, nagyon finom és kifogástalanul fényesített cipőit.
„Kisasszony, feltehetek önnek egy indiszkrét kérdést? Feddhetetlen erkölcsi érzékkel
rendelkezik?” Nemigen tudtam, hova akar kilyukadni. Talán egy szállodába? Na nézzük...
Feddhetetlen-e az én erkölcsi érzékem, aki korrumpáltam Séraphin Ticót és arról
álmodozom, hogy szembeszállok a Jóisten alkotásával? „Nem” , feleltem, és e hetyke válasz
miatt egy másféle szarban találtam magam. De ezúttal egy mérhetetlenül nagy szarban.
– Egy micsodában?
– Egy megnevezhetetlen szarban.
– Miért, mit csináltál?
– Ugyanazt, amit azelőtt. Csakhogy nem egy foglalt lakásban hédereltem, és nem egy
dühöngő őrült cselédje voltam, hanem Európa legdrágább szállodáiban laktam, és egy
szélhámos cselédje lettem.
– Csak nem, csak nem lettél...

285
– Prostituált? Nem. Bár...
– Miért, mit csináltál?
– Hamisítottam.
– Pénzt?
– Nem, rajzokat. A legrosszabb az volt, hogy még élveztem is! Legalábbis az elején.
Utána ez a kis vicc átfordult rabszolgalétbe, de az elején nagyon mulatságos volt.
Életemben először jó voltam valamire! Ráadásul hihetetlen luxusban éltem... Semmi sem
volt elég jó nekem. Fáztam? Vittorio a világ legszebb kasmírpulóvereit vette meg nekem.
Tudod, van az a nagy, kék kapucnis pulóverem, amit állandóan hordok...
– ...gen.
– Tizenegyezer...
– Na neeem!
– De igeeen! És volt ilyenből egy tucat. Éhes voltam? Hopp, szobaszerviz, egy szép
homárt! Szomjas voltam? Pezsgőt, de rögtön! Unatkoztam? Színház, shopping, zene!
Bármit akarsz, csak szólj Vittoriónak... Csak egyetlen dolgot nem volt szabad mondanom:
„abbahagyom”. Akkor nagyon gonosz lett a szép Vittorio. „Ha elmész, lebuksz...” De miért
akartam volna elmenni? Kényeztettek, jól szórakoztam, azt csináltam, amit szeretek,
elmehettem az összes múzeumba, ahová csak vágytam, sok emberrel találkoztam, és
esténként néha idegen szobákba tévedtem... Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem,
egyszer lefeküdtem Jeremy Ironsszal is.
– Az kicsoda?
– Reménytelen vagy... De jól van, nem számít. Olvastam, zenét hallgattam, sok pénzt
kerestem... Némi kis fenntartással azt is mondhatnám, hogy ez is az öngyilkosság egyik
formája volt. Nagyon kényelmes formája... Elvágtam magam az élettől, és attól a kevés
embertől, akik szerettek. Például Pierre és Mathilde Kesslertől, akik halálosan haragudtak
rám, a régi kis barátnőimtől, a valóságtól, a tiszta erkölcstől, az egyenes úttól, saját
magamtól.
– És állandóan gályáztál?
– Állandóan. Nem termeltem olyan sok rajzot, de ugyanazt a képet ezerszer is újra
kellett rajzolni technikai gondok miatt... A patina, az alap és a többi... A rajz tulajdonképpen
nem volt nagy ügy, az antikolása ment nehezen. Jannal dolgoztam, egy holland fiúval, ő
szállította a régi papírokat. Ez volt a szakmája: bejárta a világot, és papírtekercsekkel jött
vissza. Lényegében egy őrült vegyész volt, aki fáradhatatlanul kereste a módszert, amellyel
új papírból régit lehet előállítani. Soha egyetlen szót sem szólt; elképesztő alak volt.
Elveszítettem az időérzékemet. Valamiképpen hagytam, hogy ez a nem-lét magába
szippantson... Emberroncs lett belőlem. Egy elegáns emberroncs, egy lejtőre került piás,
túlméretezett ingekben, aki undorodott a saját kis személyétől. Nem tudom, milyen véget
értem volna, de Leonardo megmentett.
– Milyen Leonardo?
– Leonardo da Vinci. Én rögtön az elején tiltakoztam.... Amíg megmaradtunk a kis
mestereknél, a vázlatoknál, a skicceknél és a kis átfestett képeknél, addig az óvatlanabb
kereskedőket könnyen át lehetett verni, de ez már nem volt akármi. Én mondtam nekik, de
nem hallgattak rám. Vittorio túlságosan nagyétkű lett. Nem tudom, hogy pontosan mit is
csinált a lóvéval, de minél több lett neki, annál többet akart. Nyilván neki is megvolt a maga
gyönge oldala. Úgyhogy befogtam a pofám. Meg különben sem az én dolgom volt.
Visszamentem a Louvre grafikai részlegébe, ahol hozzájutottam néhány rajzhoz, amelyeket
kívülről megtanultam. Vittorio valami kis dolgot akart. „Látod ezt a kis tanulmányt? Ebből

286
meríts ihletet, de mindenképpen legyen rajta ez a figura is...” Akkoriban már nem
szállodákban laktunk, hanem egy nagy, bútorozott bérelt lakásban. Engedelmeskedtem,
aztán vártam. Vittorio egyre idegesebb lett. Órákat töltött telefonálással, fel-alá szaladgált,
és a Madonnára köpködött. Egy reggel úgy rontott be a szobámba, mint egy őrült: „Nekem
most el kell mennem, de te ki ne mozdulj innen, rendben? Csak akkor menj el, ha én azt
mondtam. Értetted? Ne mozdulj!” Még aznap este felhívott valaki, akit nem is ismertem:
„égess el mindent”, mondta, és letette. Úgyhogy összegyűjtöttem azt a rakás hazugságot, és
elégettem a mosogatóban. És utána csak vártam. Több napon át.
Nem mertem elmenni. Még az ablakon sem mertem kinézni. Teljesen paranoiás lettem.
Végül egy hét múlva elhagytam a lakást. Éhes voltam, rá akartam gyújtani, nem volt
vesztenivalóm. Gyalog hazamentem Meudonba, a házat bezárva találtam, a kerítésen egy
tábla: Eladó. Mi történhetett az anyámmal, talán meghalt? Átmásztam a falon, és a
garázsban aludtam. Utána visszajöttem Párizsba. Ameddig talpon voltam, legalább nem
kellett a földre feküdnöm. A ház körül keringtem, vártam, hátha visszajön Vittorio. Nem
volt egy vasam se, fogalmam sem volt, hová mehetnék, nem volt kajám, nem volt semmim.
Még két éjszakát töltöttem el az utcán a tizenegyezer frankos kasmírpulóveremben,
csikkeket kunyeráltam, végül ellopták a kabátomat is. A harmadik este becsöngettem Pierre-
hez és Mathilde-hoz, és összeestem az ajtójuk előtt. Feltápláltak és ideköltöztettek, a
hetedikre. Egy hét múlva újra törökülésben ültem a földön, és azon morfondíroztam,
milyen munkát végezhetnék. Csak azt tudtam, hogy soha többé az életben nem akarok
rajzolni. Arra sem voltam alkalmas, hogy visszatérjek a világba. Az emberek félelmet
keltettek bennem... Úgyhogy éjszakai takarítónő lettem. Több mint egy évig így éltem.
Időközben megtaláltam az anyámat is. Nem kérdezett tőlem semmit. Máig sem tudom,
hogy közömbösségből, vagy diszkrécióból. Nem hajtottam el, azt már nem engedhettem
meg magamnak: csak ő maradt nekem.
– Milyen ironikus: mindent megtettem, hogy elmeneküljek tőle, és végül... Vissza a
gyermekkori ketrecbe, a beszűkült álmokhoz... Éltem, ahogy tudtam, megtiltottam
magamnak, hogy egyedül igyam, és vészkijáratot kerestem a tíz négyzetméteremből. És
utána tél elején megbetegedtem, és Philibert a karjában hozott le a lépcsőn egészen a
szomszéd szobáig. A folytatást már ismered...
Hosszú csend.
– Hát, igen... – ismételte el Franck többször is... – hát, igen...
Kihúzta magát, és összefonta a karját.
– Hm... nem akármilyen életed volt... Ez elképesztő... És most? Mihez kezdesz most?
– ...

Camille elaludt.
Franck alaposan betakargatta, fogta a ruháit, és lábujjhegyen kiosont a szobából. Most,
hogy ismerte, már nem mert mellette feküdni. Ráadásul Camille az összes helyet elfoglalta.

Az összes helyet!

287
18

Franck elveszettnek érezte magát.


Fel-alá kódorgott a lakásban, végül a konyhában kötött ki, a szekrényeket nyitogatta,
majd megcsóválta a fejét.
Az ablakpárkányon a saláta szíve már teljesen összeráncosodott. Franck kidobta a
kukába, és egy ceruzával odaült a rajz mellé, hogy befejezze. Nem tudta, hogyan rajzolja
meg a szemeket. Rajzoljon fekete pontokat a csiga szarvacskáinak hegyére, vagy csak
egyetlen pontot oldalra?
A fenébe! Még csigában is egy nagy nulla volt!
Tessék, egy pont. Így aranyosabb.

Felöltözött. Lábujjhegyen tolta el motorját a házmesterfülke előtt. Pikouka csak nézte,


de nem ugatta meg. Rendben van, haver, jó arc vagy. Majd nyáron kapsz egy szép Lacoste
trikót, abban szédítheted a pekingi pincsi csajokat. Tolta még a motort néhány méteren
keresztül, utána beindította, és befúrta magát az éjszakába.
Az első utcánál balra fordult, és utána végig egyenesen ment tovább. Amikor a
tengerhez ért, maga elé tette a bukósisakot, és a halászok munkáját figyelte. Közben szólt
egy-két barátságos szót a motorjához, hogy egy kicsit megértse a helyzetet.
Legszívesebben összeesett volna.
Talán túl erős volt a szél?

Megrázta magát.

Megvan! Ezt kereste az előbb, a konyhában: egy kávéfiltert. A kávétól majd helyre
kerülnek a gondolatai. Végigbandukolt a kikötőn, az első nyitva tartó kocsmában ivott egy
feketekávét. Körülötte csillogó, sárga esőkabátok. Amikor felnézett, az egyik tükörben régi
ismerősét pillantotta meg.
– Na nézd csak! Ki van itt!
– Jé, szia!
– Mi a francot csinálsz te itt?
– Iszom egy kávét.
– A mindenit, elég nyúzott a pofád!
– Fáradt vagyok.
– Még mindig a csajokat hajkurászod, mi?
– Nem...
– Na ne szédíts! Azt mondod, hogy nem egy lánnyal voltál ma éjszaka?
– Hát nem igazán lány volt...
– Akkor micsoda?
– Nem is tudom.
– Ugyan, fiacskám! Hé, főnökasszony! Töltse meg a csészéjét, itt a haverom, és mindjárt
összeesik!
– Nem, nem... Hagyd...
– Mit hagyjak?

288
– Mindent!
– Oké, mi van veled, Lestaf?
– Fáj a szívem.
– Ó, csak nem vagy szerelmes?
– Még az is lehet...
– Hé, de hát ez jó hír! Örvendezz, öregem! Örvendezz! Ugorj fel a pultra és fakadj dalra!
– Hagyd abba!
– Mi bajod van?
– Semmi. Ő nagyon jó... Túl jó hozzám, és...
– Nem... Ez hülyeség! Senki nem túl jó soha senkinek! Főleg a csajok!
– De mondtam már, hogy ez nem egy csaj!
– Hanem egy srác?
– Jaj, dehogy!
– Akkor egy android? Talán Lara Croft?
– Még annál is jobb!
– Még Lara Croftnál is jobb? Ó, fogjatok le! Mindenki a helyén ül a karzaton?
– Tudod, a mérete 85 A...
A fickó rámosolygott.
– Aha, értem már! Ha meg vagy őrülve a testéért, akkor az szar ügy, öregem...
– Ugyan, nem értesz semmit! Egyébként soha nem értettél semmit! Csak jártatod azt a
nagy pofád, hátha valaki nem veszi észre, hogy nem értesz semmit. Már gyerekkorod óta
átvered az egész világot. Szánalmas alak vagy. Amikor ez a lány beszél hozzám, a szavai
felét nem is értem. Úgy érzem magam mellette, mint egy darab szar. Ha tudnád, mennyi
mindent megélt már... A francba, ehhez én kevés vagyok! Azt hiszem, hagyom a fenébe az
egészet.
A másik felhúzta az orrát.
– Na, mi van? – morogta Franck.
– Undok vagy.
– Megváltoztam.
– Nem. Csak fáradt vagy.
– Már húsz éve mindig fáradt vagyok.
– És mi mindent kellett átélnie?
– Egy rakás mocskot.
– Hé, de hát az nagyszerű! Akkor legalább valami mást kínálhatsz fel neki!
– Micsodát?
– Direkt csinálod?
– Nem.
– De igen. Direkt csinálod, hogy sajnáljalak. Gondolkozz már egy kicsit. Biztos kitalálod!
– Félek.
– Az jó jel!
– Igen, de ha...
A főnökasszony lépett oda hozzájuk:
– Uraim, megérkezett a kenyér. Ki kér egy szendvicset? Talán a fiatalember?
– Igen, jó lenne. Igen, jó lenne.
De falnak menni is jó lenne. Majd meglátjuk.

289
A piacon már kirakodtak. Franck vett egy kazalnyi virágot egy kisteherautó
rakodóteréből, és bepréselte őket a bőrdzsekijébe.
A virág nem rossz kezdés, ugye?

És életében először a kelő nappal szemben motorozott Párizs felé.


Philibert éppen zuhanyozott. Franck bevitte Paulette-nek a reggelit, és amikor
megpuszilta, hozzádörgölte az arcát.
– Hé, nagyikám, jól vagy?
– Hiszen te egészen át vagy fagyva! Honnan jössz?
– Ó, hogy honnan... – Franck már felegyenesedett.

A pulóverének mimózaillata volt. Nem talált vázát, úgyhogy a kenyérvágó késsel levágta
egy műanyag üveg tetejét.
– Hé, Philou!
– Várj egy kicsit, most mérem ki a Nesquickemet. Megírod a bevásárlólistát?
– Igen. Hogy írják a riviérát?
– Nagy R-rel.
– Köszi.
Mimózák, mint a rivi Riviérán... Összehajtotta a papírt, és a vázával együtt letette a csiga
mellé. Megborotválkozott.
– Már megint mi történt? – kérdezte Philibert tükörképe az ő tükörképétől.
– Semmi baj: ebből már kimászom...
– Akkor rendben, sok szerencsét!

Franck elfintorodott. Az after-shave volt az oka.

Tíz percet késett, már elkezdődött a reggeli eligazítás.


– Á, megjött a mi szép kis szívünk – jegyezte meg a főnök.
Franck mosolyogva leült.

290
19

Mint mindig, amikor nagyon fáradt volt, most is súlyosan megégette magát. A segéde
addig makacskodott, amíg csendben odanyújtotta a kezét, és hagyta, hogy ellássa a sebet.
Nem volt ereje panaszkodni, de még a fájdalmat megérezni sem. Felrobbant a szerkezet.
Nem működött, nem lehet használni, még dühöngeni sem képes, nem képes már semmire!

Tántorogva hazament, beállította az ébresztőórát, nehogy holnap reggelig aludjon, ki


sem kötötte a cipőfűzőt, csak úgy lerúgta a cipőjét, és összefont karral az ágyra zuhant.
Most megérezte a fájdalmat, fájdalmasan felszisszent, majd mélyen elaludt.

Már több mint egy órája aludt, amikor Camille – olyan könnyű volt, hogy csak ő lehetett
– álmában meglátogatta.

Sajnos nem látta, hogy meztelen-e... Camille végigfeküdt rajta. Comb a combnak, has a
hasnak, váll a vállnak feszült.
A füléhez hajolt, és belesúgta:
– Lestafier, most megerőszakollak...
Franck álmában elmosolyodott. Először is, mert olyan szép lázálom volt, azután meg
azért, mert Camille lélegzete csiklandozta a fülét.
– Igen... Végére kell járnunk a dolognak. Megerőszakollak, mert akkor, lesz rá okom,
hogy a karomba zárjalak... De ne moccanj! Ha ellenkezel, megfojtlak, kisfiam!
Franck át akarta karolni, a testét, a kezét és a takarót is, nehogy felébredjen az álomból,
de valaki leszorította a csuklóját.
A fájdalomból rájött, hogy nem álmodik; és mivel szenvedett, ráébredt a boldogságára is.

Amikor a tenyerét az övére helyezte, Camille megérezte a géz érintését:


– Szenvedsz?
– Igen.
– Annál jobb!

És elkezdett mozogni. Franck is.


Camille megharagudott:
– Hagyd, hadd csináljam én!
Kiköpött egy darab nejlont, felszerszámozta Franckot, a nyakába kapaszkodott, majd a
csípője alá csúsztatta a kezét.
Néhány szelíd mozdulat után hirtelen Franck vállába kapaszkodott, ívben kifeszült, és
hamarabb elélvezett, mint ahogy egy jajt ki tudott volna mondani.
– Máris? – kérdezte Franck kicsit csalódottan.
– Igen.
– Ó...
– Túlságosan ki voltam éhezve.
Franck összekulcsolta a hátán a kezét.
– Ne haragudj – tette hozzá Camille.

291
– Nem fogadom el a bocsánatkérést, kisasszony! Elégtételt követelek!
– Örömmel!
– Nem, nem most rögtön... Most túl jól vagyok... Maradj így egy kicsit, könyörgöm... Ó,
a fene!
– Mi van?
– Mindenütt bekentelek ezzel a rohadt kenőccsel!
– Nem baj – mosolyodott el Camille –, az mindig jó lehet valamire.
Franck behunyta a szemét. Megnyerte a főnyereményt. Egy édes, intelligens és forróvérű
lányt. Ó, köszönöm, Istenem, köszönöm! Túl szép volt, hogy igaz legyen.

Ragacsosan és zsírosan elszundikáltak a magukra húzott lepedő alatt – a lepedő a


bujaság és az égési sebekre használt kenőcs illatát árasztotta.

292
20

Amikor Camille felkelt, hogy benézzen Paulette-hez, kikapcsolta Franck ébresztőóráját.


Senki nem merte Franckot felébreszteni. Sem szórakozott házanépe, sem a főnök, aki beállt
a helyére, és eszébe sem jutott morogni.
Nyilván nagyon szenvedhet a szegény fiú!

Franck hajnali kettőkor került elő a szobájából, és bekopogott Camille ajtaján.


Letérdelt a földre Camille matraca mellé. Camille olvasott.

– Hmm... hmm...
Camille leeresztette az újságot, és csodálkozást mímelve megkérdezte:
– Talán valami problémája van?
– Igen, biztos úr, jegyzőkönyvet szeretnék felvétetni.
– Elloptak öntől valamit?
Hé, hé, nyugalom, most nem szabad azt mondania, hogy „igen, a szívemet”, vagy valami
hasonló hülyeséget!
– Szóval... Valaki behatolt hozzám tegnap délután...
– Igazán?
– Igen.
– De ön is ott volt?
– Aludtam.
– És látott valamit?
– Nem.
– Ó, ez igazán bosszantó... Legalább van jó biztosítása?
– Nem – felelte Franck szerencsétlen ábrázattal.
Camille felsóhajtott:
– Hát ez nagyon felszínes tanúvallomása! Tudom, hogy az ilyesmi mindig fájdalmas egy
kicsit, de... Akkor tudnánk a legjobban előhozni az emlékeit, ha rekonstruálnánk az
eseményeket...
– Igazán?
– Igen...

Franck Camille-ra vetette magát. Camille felüvöltött.


– Azt ugye tudod, hogy állati éhes vagyok! Tegnap este óta nem ettem semmit, és most
te fogsz fizetni érte, Mary Poppins! Órák óta korog a gyomrom! Hú, de hangos! Még a
végén zavarba jövök!

És a fejénél kezdve felfalta Camille-t. Először lecsipegette a szeplőit, utána a csontjáig


lerágta, elropogtatta, lenyalta, lenyelte, elmajszolta, dühödten harapdálta és megette Camille
húsát. Közben Camille elélvezett, de még volt ereje viszonozni Franck kedvességét is.
Nem mertek egymáshoz szólni, sőt egymásra nézni sem.
Camille elszomorodott.
– Mi a baj? – kérdezte Franck nyugtalanul.

293
– Ó, uram... Tudom, hogy ostobaság, de kell egy másolat az irattár számára, és
elfelejtettem betenni az indigót... Úgyhogy az elejétől meg kell ismételnünk az egészet...
– Most?
– Nem. Nem rögtön. De azért nem szabad túl sokáig késlekednünk, mert előfordulhat,
hogy egyes részletekről elfelejtkezik...
– Rendben... És mit gondol, kapok majd kárpótlást?
– Hát meglepne.
– Mindent elvitt tőlem, tudja?
– Mindent?
– Majdnem mindent.
– Ó, ez durva...

Camille a hasára feküdt, az állát a tenyerére támasztotta.


– Szép vagy.
– Jaj, hagyd abba. – Camille a karja öblébe fúrta az arcát.
– Nem, igazad van, nem szép vagy... Nem tudom, hogy mondjam... Valahogy élő vagy...
Rajtad minden él: a hajad, a szemed, a füled, az apró orrod, a nagy szád, a kezed, az
imádnivaló segged, a hosszú combjaid, a fintoraid, a hangod, a lágyságod, a hallgatásod, a...
a... a...
– A szervezetem?
– Igen.
– Nem vagyok szép, de a szervezetem nagyon élő? Csodálatos szerelmi vallomás. Még
soha nem volt részem hasonlóban.
Franck elkomorodott:
– Ne játssz a szavakkal, neked az nem túl nehéz. Izé...
– Mi van?
– Most még éhesebb vagyok, mint az előbb. Muszáj ennem valamit.
– Rendben, szia! Ahogy mondani szokás: Örültem a szerencsének!
Franck pánikba esett:
– Nem akarod, hogy hozzak neked valamit?
Camille nyújtózott egyet:
– És mit kínálsz?
– Amit csak akarsz.
Majd rövid gondolkodási idő után:
– Semmit... Mindent...
– Oké. Kérek.

Franck a falnak támaszkodott, a térdén tálcát egyensúlyozott. Kidugaszolt egy üveg bort,
és átnyújtott Camille-nak egy poharat. Camille letette a füzetét.
Koccintottak.
– A jövőre!
Camille kijavította:
– Nem. A jövőre nem! A jelenre! Ajaj...
– A jövő... Te...Te hogy...
Camille egyenesen a szemébe nézett:
– Nyugtass meg, Franck, ugye nem fogunk egymásba szeretni?
Franck úgy csinált, mintha magát fojtogatná.

294
– Hrrr... grrr... Megbolondultál, vagy mi? Persze, hogy nem!
– Ó! Egészen megijesztettél! Már annyi hülyeséget csináltunk mind a ketten!
– Igen, jól mondod. De még a közelében sem járunk...
– De igen. Én igen.
– Igazán?
– Igen. Keféljünk, igyunk, menjünk sétálni, fogjuk meg egymás kezét, ragadd meg a
nyakamat, hagyd, hogy fussak utánad, de... Ne szeressünk egymásba... Kérlek...
– Rendben, megjegyeztem.
– Engem rajzolsz?
– Igen.
– És milyennek rajzolsz?
– Amilyennek látlak.
– És szép vagyok?
– Nekem tetszel.

Franck kitörölte a tányért, letette a poharat, és megadóan nekilátott, hogy elrendezzen


néhány adminisztrációs problémát.
Most bőven hagytak rá időt, és amikor jóllakottan, végképp kimerülten visszagördültek a
saját oldalukra, Franck így szólt a plafonhoz:
– Rendben, Camille, nem fogok beléd szeretni.
– Köszönöm, Franck. Én sem beléd.

295
Ötödik rész

296
1

Semmi nem változott, és minden megváltozott. Franck elveszítette az étvágyát, Camille


arca kiszínesedett. Párizs megszépült, ragyogóbb és vidámabb lett. Az emberek
mosolyogtak, a beton felpuhult. Mintha minden közelebb került volna, a dolgok körvonalai
határozottabb lettek, és az egész világ könnyebbnek tűnt.
Vajon csak a Mars-mező mikroklímája volt? Vagy az általános felmelegedés jele?
Átmenetileg megszűnt a tömegvonzás? Semminek nem volt értelme, minden elveszítette a
fontosságát.
Az egyikük ágyától a másikuk matracáig vándoroltak, óvatosan elnyúltak, és egymás
hátát simogatva gyengéd dolgokat súgtak egymásnak. Mivel egyikük sem akart meztelenül
mutatkozni a másik előtt, kicsit ügyetlenek voltak, kicsit esetlenek, és mindig szemérmesen
magukra húzták a lepedőt a heves ölelkezés előtt.
Újrakezdődött az inaskodás, megint eljött az első vázlatok ideje? Figyelmesek voltak
egymáshoz, és csendben ismerkedtek a helyzettel.
Pikou levetette a kabátkáját, és Perreira asszony kirakta a virágcserepeit. A papagájoknak
még túl hideg volt odakint.
Perreira asszony valamelyik reggel Camille után kiabált:
– Hé, hé, van itt maguknak valami!
A képeslapot Côtes-d'Armorban adták fel.
1889. szeptember 10. Idézet kezdete: Ami a torkomban volt, lassan feloldódik, az evés még mindig
okoz nehézségeket, de végül az is helyrejön majd. Idézet vége. Köszönöm.
Camille megfordította a képeslapot, és megpillantotta Van Gogh lázas arcát.
A lapot becsúsztatta a füzetébe.
A Monoprix sokat veszített a varázsából. Philibert három könyvet ajándékozott nekik: A
rejtett és szokatlan Párizs, Párizs: 300 homlokzat kíváncsiaknak és Párizs teaszalonjainak útikalauza,
és e könyveknek köszönhetően Camille végre felemelte a tekintetét, és többé egy rossz szót
sem szólt a negyedükről, ahol Art Nouveau épületek nyúltak az égbe.
És a Beauséjour Boulevard orosz fakunyhóitól elvándoroltak a Buttes-Chaumont-on
álló Muzaiáig, közben érintették a Hôtel du Nord-t és a Saint-Vincent temetőt, ahol aznap
Maurice Utrillo és Eugène Boudin társaságában uzsonnáztak Marcel Aymé sírján.
– Théophile Alexandre Steinlen, a macskák és az emberi nyomorúság csodálatos festője
egy fa alatt nyugszik, a temető délkeleti szögletében.
Camille a térdére ejtette az útikönyvet, és megismételte:
A macskák és az emberi nyomorúság csodálatos festője egy fa alatt nyugszik, a temető
délkeleti szögletében... Bájos jegyzet, ugye?
– Miért viszel mindig a halottakhoz?
– Tessék?
– ...
– De hát hová akar menni, kicsi Paulette-em? Egy éjszakai bárba?
– Huhu! Paulette!
– Menjünk haza. Fáradt vagyok.

297
Aznap végül egy taxiban kötöttek ki, és a sofőr pofákat vágott, amikor meglátta a
tolószéket.
Ez a vacak valóságos detektor volt: mindig ki lehetett vele szűrni a szemét alakokat.
Paulette fáradt volt.
Egyre jobban elfáradt és elnehezedett.
Camille nem akart tudomást venni róla, de most már állandóan harcolnia kellett azért,
hogy öltözzön fel rendesen, egye meg az ebédjét, és beszélgessen vele. Tulajdonképpen már
nem is beszélgetésről volt szó, olykor csupán egyetlen választ akart kicsikarni belőle. A
makacs öreg hölgy nem volt hajlandó orvoshoz menni, az engedékeny ifjú hölgy pedig nem
akarta kényszeríteni rá, először is, mert nem volt szokása, másodszor, mert úgy gondolta,
hogy erről Francknak kell Paulette-et meggyőznie. Ám amikor Paulette-tel könyvtárba
mentek, belemerült az orvosi szaklapokba és szakkönyvekbe, és elszomorító dolgokat
tudott meg a kisagy meszesedéséről és a többi Alzheimer-jellegű mókáról. Utána sóhajtva
elrendezgette a Pandora-szelencéit, és szomorú döntésre jutott. Ha Paulette nem akarja
kezeltetni magát, ha nem akar többé a jelen iránt érdeklődni, ha nem akarja befejezni az
ebédet, és ha a hálóingére vett kabátban akar sétálni menni, ahhoz végeredményben joga
van. Az az ő legelemibb joga. Ő ugyan nem fogja ilyesmivel gyötörni, és ha valakit zavarna
a dolog, akkor csak beszéltesse bátran Paulette-et a múltjáról, a mamájáról, a szüreti
estékről, arról a napról, amikor a plébános úr majdnem belefulladt a Louère-be, mert túl
nagy lendülettel dobta be a merítőhálót, és az a vacak beleakadt a reverendája egyik
gombjába, vagy a kertjéről, és akkor újra megvillan a fény opálosan zavaros szemében.
– És milyen salátát termesztett?
– A Május Királynőjét, és a Nagy Lusta Szőkét.
– És milyen sárgarépát?
– Természetesen a Palaiseau-t!
– És spenótot?
– Hú... a póréhagymák... A Viroflay Szörnyetege. Az nagyon jó termést hozott.
– De hogy emlékezhet ezekre a nevekre?
– Még a vetőmagos zacskókra is emlékszem. Minden este átnéztem a Vilmorin
katalógust, ahogyan mások a misekönyvüket lapozgatják. Imádtam. A férjem a Manufrance-
ot olvasta, és tölténydobozokról ábrándozott, de én a növényeket szerettem. Tudtad, hogy
messziről is jöttek emberek, hogy megcsodálják a kertemet?

Camille a fényre ültette, és miközben hallgatta, lerajzolta.


És minél többet rajzolta, annál jobban szerette.
Vajon jobban harcolt volna Paulette a talpon maradásért, ha nem lett volna ott a
tolószék? Vajon nem tette-e gyerekessé, amikor arra kérte, üljön bele, hogy gyorsabban
mehessenek? Valószínűleg.
Annyi baj legyen... Senki nem vehette el tőlük azt, amit ők ketten együtt átéltek, amikor
összenéztek és megfogták egymás kezét az élet apró örömei között. Senki nem vehette el
tőlük ezt – sem Franck, sem Philibert, akik ezer mérföldnyire voltak attól, hogy felfogják a
barátságuk esztelenségét, sem az orvosok, akik soha nem tudtak volna megakadályozni egy
idős embert abban, hogy visszatérjen egy folyó partjára, hogy megint nyolc éves legyen, és
azt kiabálja: „Plébános úr! Plébános úr!”. És sírjon, mert ha a plébános elsüllyedne, az a
földi pokol lenne az összes kis ministránsgyerek számára...

298
– Én odadobtam neki a rózsafüzéremet, sejtheted, milyen sokat segített a szegény
emberen... Azt hiszem, akkor kezdtem elveszíteni a hitemet, mert félelmében nem Istenhez
könyörgött, hanem az anyját hívta... És én ezt nagyon furcsának találtam.

299
2

– Franck!
– Mmmm...
– Aggódom Paulette-ért.
– Tudom.
– Mit tegyünk? Erővel vegyük rá, hogy menjen el orvoshoz?
– Azt hiszem, eladom a motoromat.
– Oké. Látom, hogy fütyülsz arra, amiről beszélek.

300
3

Végül nem adta el. Elcserélte a grilles fiú puffogós Golfjára. Azon a héten nagyon
elkeseredett, de óvakodott ezt kimutatni, és a következő vasárnap úgy intézte, hogy reggel
mind a hárman Paulette ágya körül üljenek.
Szerencsére aznap szép volt az idő.
– Nem mész dolgozni? – kérdezte Paulette.
– Nem, ma nincs kedvem. Mondjátok csak, nem tegnap volt a tavasz első napja?
Azok hárman zavarba jöttek. Franck remélte, hogy bármilyen visszhangot kivált egy
férfiból, aki a titokzatos könyvei között él, és a két nőből, akik már hetek óta elveszítették
az időérzéküket...
De Franck nem jött zavarba:
– Hé! Párizslakók! Jelentem: itt a tavasz!
– Igazán?
Kicsit lagymatag ma a közönség...
– Talán tesztek rá?
– Nem, nem.
– De igen! Jól látom én, hogy tesztek rá.
Odalépett az ablakhoz:
– De nem csak úgy összevissza beszélek... Azt mondom, kár itthon maradni, és bámulni,
hogy kóvályognak a kínaiak a Mars-mezőn, amikor van egy szép vidéki házunk, mint a
házbeli burzsujoknak, és ha hajlandóak vagytok sietni egy kicsit, megállhatnánk az Azay
piacon, és vehetnénk valamit, hogy egy finom ebédet főzhessek... Vagyis, én... Csak ennyit
akartam mondani. De ha ez nem elég vonzó, visszafekszem aludni.

Paulette, akár egy öreg teknősbéka, kinyújtotta ráncos, öreg nyakát a páncéljából:
– Mit mondtál?
– Ó, csak valami egyszerű dolgot. Arra gondoltam, hogy marhabordát zöldségkörettel...
És desszertnek talán epret... de csak akkor, ha szép, jó? Különben sütök egy almatortát...
Majd meglátjuk. Mindezt megöntözzük Christopher barátom burgundijával, és utána
szundikálunk egyet a napon, rendben?
– És a munkád? – kérdezte Philibert.
– Dolgozom én eleget, nem?
– És mivel megyünk? – viccelődött Camille. – A csodálatos vasdobozoddal?

Franck ivott egy korty kávét, és szép nyugodtan kijelentette:


– Van egy szép autóm, ott vár minket a kapu előtt, az a szemét Pikou ma reggel már
kétszer is megkeresztelte, a tolószék összecsukva a csomagtartóban, és már tankoltam is...
Letette a csészét, és felemelte a tálcát:
– Na gyerünk, csipkedjétek magatokat, fiatalok. Még a borsót is meg kell pucolnom...
Paulette kiesett az ágyából, de nem a kisagya, hanem a sietség miatt.
Amit kimondtak, véghezvitték, és amit véghezvittek, azt minden hétvégén
megismételték.

301
Mint minden burzsuj – csakhogy a házbeli burzsujokhoz képest egy nappal elcsúszva –,
vasárnap reggel nagyon korán keltek, és hétfő este jöttek haza, a karjuk tele élelmiszerrel,
virágokkal, rajzokkal és jóleső fáradtsággal. Paulette újjáéledt.
Camille-t néha elöntötte a tisztánlátási láz, és ilyenkor szembe tudott nézni a dolgokkal.
Amit Franck-kal átélt, az csodálatos volt. Legyünk vidámak, őrültek, zárjuk kulcsra az
ajtókat, véssük a fák kérgébe a nevünket, cseréljük ki a HIV tesztünket és ne törődjünk
többé vele, fedezzük fel magunkat, tépdessük le a margaréta szirmait, szenvedjünk egy
kicsit, szedjük le az élet rózsáit, satöbbi, ám az egész mégsem sikerülhet. Nem volt kedve
olyan messzire gondolni, de tudta, hogy az ő ügyük bármikor tönkremehet. Túl sok köztük
a különbség, túl sok... Vagyis... Hagyjuk! Egyszerűen képtelen volt kibékíteni egymással az
önfeledt és a lesben álló Camille-t. Az egyik mindig összevont szemöldökkel figyelte a
másikat.
Szomorú, de így volt.
Néha azonban mégsem. Néha sikerült kiegyensúlyoznia a mérleget, és ilyenkor a két
hárpia egyetlen buta és fegyvertelen nővé olvadt össze. Néha Francknak sikerült őt csőbe
húznia.
Mint például ma. Az az ötlet az autóval, a szieszta, a piacozás és a többi nem volt rossz,
de a legmegdöbbentőbb utána következett.
– Nagyi, most egy kicsit gyalogolnod kell. Gyalog kell megérkezned Camille-lal. Mi
közben kinyitjuk a házat.
Zseniális húzás.
Mert látni kellett volna őt, a fiatal lány karjába kapaszkodó kis öregasszonyt a
vattabéléses házicipőjében, őt, aki hónapok óta távolodott már a parttól, hogy lassan
elmerüljön az iszapos vízben, amint nekiindult, először nagyon óvatosan, nehogy elessen,
majd felvetette a fejét, nagyobbakat lépett, és egyre erősebben szorította Camille karját.
Ezt látni kellett ahhoz, hogy olyan együgyű szavakat ki merjen ejteni az ember, mint öröm
vagy üdvözült boldogság. Ezt a hirtelen felragyogó arcot, ezt a kihúzott derekat, a lopva
megrebbenő csipkefüggönyök felé forduló fejet, és hallani kellett a kertek és a kapubejárók
állapotáról szóló hibátlan elemzéseit.
Egyre gyorsabban ment, és az emlékekkel meg a langyos kátrány illatával lassan
visszatért arcába a vér...
– Nézd csak, Camille, itt a házam. Ez ő.

302
4

Camille megdermedt.
– Hé? Mi van veled?
– Ez... Ez a maga háza?
– De még mennyire! Ó, nézd ezt a rendetlenséget! Semmi sincs megnyírva, micsoda
nyomorúság...
– Olyan, mint az enyém...
– Hogy mondod?

Igen, az ő háza, nem a meudoni, ahol a szülei ölték egymást, hanem az, amelyet azóta
rajzolgatott, amióta egyáltalán filctollat tudott venni a kezébe. Az ő képzeletbeli kis háza, az
a hely, ahová elrejtőzhetett a csirkéivel és a fémdobozaival. Az ő kis Polly Pocketje, Barbie
kempingautója, a sziklafalhoz tapadó kék házacskája, afrikai farmja, az ő kis menedéke a
szirtfokon.
Paulette háza szögletes, köpcös kis asszonyság volt, aki felhúzott vállal és csípőre vágott
kézzel fogadja az embert, és hamiskásan mórikálja magát. Lesütött szemmel teszi a
szerényet, miközben csak úgy árad belőle az önteltség és az elégedettség.
Paulette háza béka volt, amely olyan nagyra akar nőni, mint egy kövér ökör. Kis vasúti
őrbódé, amely versenyre akart kelni Chambord-ral és Chenonceaux-val.
Egy nagyságról álmodó, hiú és büszke kis parasztasszony, aki azt kérdezte:
– Nézzen meg alaposan, nővérem. És mondja meg, ennyi már elég lesz? A palatetőm
ezzel a fehér tufával, amely kiemeli az ajtókereteket és az ablakkereteket, ez már majdnem
hasonló, ugye?
– Még mit nem!
– Ó, igazán? És a két tetőablakom? Azok igazán szépek, a faragott kő ablakkeretükkel!
– Egyáltalán nem.
– Egyáltalán nem? És a koszorúpárkányom? Egy barátom faragta!
– Még csak meg sem közelíti, kedvesem!
Erre a törtető nőszemély úgy felbosszankodott, hogy a testét beborította vadszőlővel,
csorba virágládákkal kendőzte magát, és egészen odáig ment, hogy még egy lópatkót is
szögezett az ajtó fölé. Úgy ám, ilyen patkója biztosan nincs Agnès Sorelnek és a Poitiers-is
dámáknak!
Paulette háza létezett.
Paulette nem volt hajlandó bemenni a házba, előbb a kertjét akarta látni. Micsoda bánat!
Minden tönkrement! Mindent benőttek a gyomok! És épp ebben az időszakban kellene
elvetni a magokat! A káposztát, a répát, az epret, a póréhagymát. Itt ez a jó, zsíros föld, és
csak a gyomok tenyésznek benne! Micsoda bánat! Szerencse, hogy vannak virágaim is! Az
igaz, hogy a virágokhoz egy kicsit még korán van. Hol vannak a nárciszok? Á, megvannak!
Es a krókuszaim? Nézd, ott! Camille, hajolj közelebb, nézd, milyen szépek! Már nem látom
őket, de ott kell lenniük valahol!
– Azok a kis kékek?
– Igen.
– Mi is a nevük?

303
– Fürtös gyöngyike... Ó... – felnyögött...
– Mi baj?
– Szét kéne ültetni őket!
– Semmi baj! Majd holnap megcsináljuk! Elmagyarázza nekem, és...
– Megcsinálod?
– Persze! Sokkal szorgalmasabb és tanulékonyabb leszek, mint a konyhában.
– És szagos bükkönyt is! Azt is ültessünk. Az volt anyám kedvenc virága!
– Mindent ültetünk, amit csak akar!
Beletúrt a zsákjába. Nagyon jó, nem felejtette otthon a színeseket.
Kitolták a tolószéket a napra, és Philibert beültette Paulette-et. A túl sok érzelem
kifárasztotta.
– Nézd csak, nagyi! Nézd, ki van itt!
Franck állt a küszöbön, az egyik kezében nagy kés, a másikban egy macska.
– Azt hiszem, ma mégis inkább nyulat sütök!

Kihozták a székeket, és kabátban piknikeztek. A desszertnél kigombolkoztak,


hátradőltek a széken, kinyújtották a lábukat, és beszívták a jó vidéki napfényt.
A madarak énekeltek, Franck és Philibert veszekedtek:
– Mondom, hogy feketerigó!
– Dehogy, ez csalogány!
– Feketerigó!
– Csalogány! A kurva életbe, ez az én otthonom! Csak megismerem!
– Ne szédíts – sóhajtott fel Philibert – te állandóan csak a kismotorjaidat bütykölted,
hogy is hallhattad volna? Miközben nekem, aki csendben olvastam, rengeteg időm volt,
hogy megismerjem az összes dialektusukat. A feketerigó gurgulázik, a vörösbegy éneke
pedig olyan, mint a lehulló esőcseppek zaja. És ez, esküszöm neked, feketerigó. Hallgasd,
hogy gurgulázik! Mint Pavarotti beéneklés közben.
– Nagyi, mi ez?
De Paulette elaludt.
– Camille, mi ez?
– Két pingvin, akik tönkreteszik a szép csendemet.
– Oké, ha így állunk, gyere Philoukám, elviszlek pecázni.
– Hát, izé, n... nem hinném, h...hogy túl tehetséges lennék, mindig összegabalyítom a...
Franck nevetett.
– Gyere csak, Philou, gyere. Gyere, beszélj nekem a szerelmedről, én meg elmagyarázom
neked, hol az orsó a pecaboton...
Philibert nagy szemeket meresztett Camille-ra.
Camille felháborodottan védekezett:
– Hé, nem én voltam! Én egy szót sem szóltam!
– Nem, nem ő volt, hanem a kisujjam!

És a hosszú Croquignol a csokornyakkendőjével és a monoklijával, és a kis Filochard a


kalózkendőjével, kart karba öltve elindult a folyó felé.
– Na, fiacskám, mondd meg szépen Franck bácsinak, milyen csalit hoztál... mert nagyon
fontos ám a csali, tudod? Mert cseppet sem hülyék azok az állatok! De nem ám!

304
Amikor Paulette felébredt, bejárták a tanyát a tolókocsival, és Camille rávette őt,
mosakodjon meg, hogy felmelegedjék egy kicsit.
Beharapta a száját.
Ez igazán nem volt ésszerű.
Lapozzunk.

Philibert tüzet rakott, Franck megfőzte a vacsorát. Paulette hamar lefeküdt, Camille
lerajzolta a sakkozó fiúkat.
– Camille!
– Igen?
– Miért rajzolsz állandóan?
– Mert semmi máshoz nem értek.
– És most mit rajzolsz?
– A Bolondot és a Lovagot.

Elhatározták, hogy a fiúk alszanak a kinyithatós ágyon, Camille pedig Franck gyerekkori
ágyában.
– Hm... – tiltakozott Philibert – nem lenne jobb, ha Camille aludna a nagy ágyban, izé...
Mosolyogva néztek rá.
– Lehet, hogy rövidlátó vagyok, de ennyire azért mégsem.
Franck tiltakozott:
– Nem, nem, Camille a szobámban alszik. Olyanok vagyunk, mint az unokatestvéreid: a
házasság előtt szó sem lehet róla!

Igen, mert Camille-lal akart aludni a gyerekkori ágyában. A futballistákat ábrázoló


poszterei és a crossmotoros kupái alatt. Nem lesz se túl kényelmes, se túl romantikus, de
bizonyíték arra, hogy az élet mégiscsak derék kislány.
Olyan sokat unatkozott ebben a szobában! És olyan sokat szenvedett! Ha valaki
akkoriban azt mondja neki, hogy egy napon hercegnőt hoz majd ide, és hogy itt fognak
együtt feküdni ebben a sárgaréz ágyban, ahol valaha ott volt a lyuk, amelyben
gyerekkorában majdnem belezuhant, és ahol a farkát verte, sokkal kevésbé szép lányokról
ábrándozva, mint ő... soha nem hitte volna el... Ő, a pattanásaival, a nagy lábával és a bronz
lámpabúrával... Nem, az már biztos, hogy nem volt előre levajazva ez a dolog...
Ó, az élet furcsa szakácsnő! Éveket töltesz a hidegkamrában, és aztán egyik napról a
másikra: hopp a sütőrácsra, kisfiam!
– Mire gondolsz? – kérdezte Camille.
– Semmire... Csupa hülyeségre.. Jól vagy?
– Nem tudom elhinni, hogy itt nőttél fel!
– Miért...
– Hát... Olyan arasznyi... Még csak nem is falu... Ez semmi... Csupa öreg házacska, csupa
öreg emberrel az ablakban... És ez a ház is... Ahol semmi sem változott az ötvenes évek
óta... Soha nem láttam még ilyen konyhát... és a sparhelt, ami elfoglalja az összes helyet! És
a budi a kertben! Hogy képes itt egy gyerek kibontakozni? Hogy csináltad? Hogy sikerült
lelépned innen?
– Téged kerestelek.
– Állj. Megbeszéltük, hogy ezt hagyjuk.
– Te beszélted meg magaddal...

305
– Na...
– Tudod jól, hogyan csináltam, te is átélted ugyanezt.
Csak az a különbség, hogy nekem ott volt a természet is. Ez volt a szerencsém.
Állandóan kint voltam. És mondhat Philou, amit akar, ez akkor is csalogány. Tudom, mert
a nagypapám mondta nekem, és ő mindent tudott! Neki aztán nem volt szüksége
madárcsalogató sípra, nem ám!
– És hogy vagy képes Párizsban élni?
– Nem élek.
– És errefelé nincs munka?
– Nincs. Legalábbis semmi érdekes. De ha egyszer gyerekeim lesznek, esküszöm, hogy
nem hagyom, hogy autók között nőjenek fel. Egy gyerek, akinek nincs egy pár csizmája,
pecabotja és csúzlija, nem is igazi gyerek. Min mosolyogsz?
– Semmin. Olyan aranyosnak talállak!
– Azt szeretném, ha valami másnak találnál...
– Mindig elégedetlenkedsz!
– Te hányat akarsz?
– Tessék?
– Gyereket!
– Hé! – dühöngött Camille. – Most direkt csinálod?
– Figyelj, csak úgy kérdezem, nem arra gondoltam, hogy feltétlenül velem!
– Nem akarok gyereket!
– Tényleg? – Franck elszomorodott.
– Tényleg.
– És miért?
– Azért, mert.
Franck megragadta Camille nyakát, és jó erősen a füléhez húzta a fejét.
– Na, mondd meg!
– Nem.
– De igen, mondd meg nekem! Nem árulom el senkinek!
– Mert nem akarom, hogy egyedül maradjon, ha meghalok.
– Igazad van. Ezért kell egy rakás gyereket csinálni! Meg aztán tudod...
Még közelebb húzta magához.
– Te nem fogsz meghalni. Mert te angyal vagy, és az angyalok nem halnak meg soha...
Camille elsírta magát.
– Na, most mi van?
– Semmi... Csak mindjárt menstruálni fogok. Mindig ugyanez történik... Mindenem fáj,
és minden semmiségen elsírom magam.
Elmosolyodott a könnyei között:
– Na, ugye, hogy nem vagyok angyal...

306
5

Némán, összefonódva feküdtek a sötétben, kicsit kényelmetlenül, amikor Franck


kibökte:
– Van valami, ami nem megy a fejembe...
– Micsoda?
– Van egy húgod, nem?
– Igen.
– Miért nem keresed meg?
– Nem tudom.
– Ez hülyeség! Találkoznod kell vele!
– Miért?
– Csak! Szuper lehet, ha van egy húga az embernek! Én bármit odaaadtam volna egy
bratyóért! Bármit! Még a bicajomat is! Még a titkos horgászhelyeimet is! Még a speciális
Flipper golyóimat is! Tudod, mint a dalban. Egy pár kesztyű, egy pár pofon...
– Igen, tudom... Egyszer gondoltam rá, de aztán nem mertem.
– Miért?
– Talán az anyám miatt.
– Hagyd már az anyádat... Csak rosszat tett veled... Ne legyél mazochista... Semmivel
sem tartozol neki, ugye tudod?
– Dehogyisnem tartozom!
– Dehogyis tartozol! Ha az ember szülei rosszul viselkednek, nem muszáj őket szeretnie!
– Dehogynem!
– De miért?
– Hát éppen azért, mert a szülei...
– Pfff... Szülőnek lenni nem túl nehéz, elég csak dugni egyet. Csak utána lesz bonyolult a
dolog... Én például nem fogok szeretni egy nőt csak azért, mert hagyta, hogy megdugják
egy parkolóban... Nem tartozom neki semmivel...
– Igen, de velem más a helyzet.
– Persze, még rosszabb. Milyen állapotban jössz vissza mindig, amikor vele találkozol!
Szörnyű! Az arcod egészen...
– Stop. Nem akarok erről beszélni!
– Oké, oké, csak még valami. Nem vagy köteles szeretni. Csak ennyit akarok mondani.
Erre azt mondod majd, hogy a szar életem miatt vagyok ilyen, és igazad lesz. De éppen
azért éltem át ezt az egészet, hogy azt mondhassam neked: az ember nem köteles szeretni a
szüleit, ha úgy viselkednek, mint valami darab szar, ennyi.
– Megharagudtál?
– Nem.
– Bocsáss meg!
– Igazad van. A te helyzeted más. A te anyád mégiscsak törődött veled... De nem
akadályozhatja meg, hogy találkozz a húgoddal, ha már egyszer van egy húgod. Igazán nem
érdemli meg ezt az áldozatot.
– Nem.
– Nem.

307
6

Másnap Camille Paulette instrukcióit követve kertészkedett, Philibert kiült a kertbe és írt,
Franck pedig csodálatos salátát készített nekik.
A kávé után ő aludt el a nyugágyban.
Ó, hogy fájt a háta! A következő alkalomra hozni fog egy matracot. Nem bír ki még egy
ilyen éjszakát... Ó, nem... Az élet derék kislány, de azért nem szabad érte agyalágyult
veszélyeket vállalnia. Neeem.
Minden hétvégén visszajöttek. Philibert-rel vagy nélküle. De többnyire vele.
Camille – és ezt előre tudta – hamarosan szenvedélyes kertész lett.
Néha Paulette fogta vissza a lendületét.
– Nem! Ilyesmit nem lehet ideültetni! Gondolj bele, mi hetenként csak egyszer jövünk.
Ide erősebb, életképesebb növények kellenek. Csillagfürt, ha akarod, lángvirág, Cosmos...
Az nagyon szép virág... Egészen könnyű... tetszene neked...

Franck a kövér Titi nővére kollégájának a sógorán keresztül szerzett egy öreg motort,
azzal járt a piacra, és néha elugrott Renéhez is.
Már harminckét napja élt motor nélkül, de még mindig nem értette, hogy bírja ki
egyáltalán.
Ez a motor öreg és ronda volt, de a kipufogója akkorákat szólt, mintha az ég dörögne:
– Hallgassátok csak! – kiabálta a fészerből, ahol a motort szerelte, amikor éppen nem
főzött. – Hallgassátok ezt a csodát!
A többiek erre lustán felnéztek a virágágyásból vagy a könyvükből.
„Durr...durr...drrr.”
– Őrületes, mi? Tisztára olyan, mint egy Harley!
A másik három visszafordult ahhoz, amit éppen csinált, és nem fűztek megjegyzést a
dologhoz.
– Á! Nem értetek ti semmit!
– Ki az az Ariette? – kérdezte Paulette Camille-tól.
– Ariette Davidson... Egy csodálatos énekesnő.
– Nem ismerem.

Philibert kitalált egy játékot az utazáshoz. Mindegyiküknek meg kellett valamire tanítania
a többieket, átadni valamit a saját tudásából.
Philibert-ből nagyszerű tanár lehetett volna.
Az egyik alkalommal Paulette elmesélte, hogyan kell megszabadulni a cserebogaraktól:
– Korán reggel, amikor még meg vannak dermedve az éjszakai hidegtől, és
mozdulatlanul tapadnak a levelekhez, meg kell rázni a fákat és póznával megütögetni az
ágakat, a földre meg egy vásznat kell teríteni, és akkor össze lehet gyűjteni őket. Utána
össze kell törni a bogarakat, bedobni egy árokba és befedni mésszel – csodálatos komposzt
lesz belőle. De nehogy fedetlen fejjel csináljátok!

Egy másik alkalommal Franck feldarabolt egy marhát:

308
– Oké, az elsőrendű darabok: a borjúdió, a vesepecsenye, a puha hátszín, a
fehérpecsenye, a rostélyos. A másodrendű darabok: a fekete pecsenye, a fartő, a lapocka. A
harmadrendű darabok: a szegy, a lábszár... a fenébe, egyet mindig elfelejtek!

Philibert kiegészítő órákat adott az istenteleneknek, akiknek IV. Henrikről semmi más
nem jutott az eszükbe, csak a tyúk, amit a parasztok fazekába szánt, meg a gyilkosának,
Ravaillac-nak a neve, és a híres farka, amelyről Henrik nem is tudta, hogy nincs benne csont...
– IV. Henrik Pauban született 1553-ban, és 1610-ben halt meg Párizsban. Antoine de
Bourbon és Jeanne d’Abert fia volt – zárójelben megjegyzem, hogy ez a Jeanne egyik távoli
rokonom volt –, 1572-ben feleségül vette II. Henrik lányát, Valois Margitot, az anyám
távoli unokatestvérét. A kálvinista párt vezetője volt, de megtagadta a protestantizmusát,
hogy megússza Szent Bertalan éjszakáját. 1594-ben szentelték fel Chartres-ban, és ekkor
tért vissza Párizsba. Az 1598-ben aláírt Nantes-is Ediktummal helyreállította a vallási békét.
Nagyon népszerű volt. Most kihagyom a számtalan csatáját, mert képzelem, hogy mennyire
nem érdekel titeket... De azt már fontos megjegyezni, hogy – mások között – két igazán
nagy ember is dolgozott mellette: Maximilien de Béthune, Sully hercege, aki rendbehozta az
állam pénzügyeit, és Olivier de Serres, aki valóságos áldást jelentett a kor
mezőgazdaságának.

Csak Camille nem akart mesélni semmit. Makacsul hajtogatta:


– De én nem tudok semmi, és amiben hiszek, abban sem vagyok biztos.
– Mesélj nekünk festőkről! – bátorították a többiek. – A festészeti mozgalmakról, a
korszakokról, a híres képekről, vagy ha akarod, a saját eszközeidről!
– Nem, én nem tudok ezekről beszélni... Túlságosan félnék, hogy becsaplak titeket.
– És mi a kedvenc korszakod?
– A reneszánsz.
– Miért?
– Hát, mert... Nem tudom. Minden szép volt. Mindenhol. Minden.
– Minden micsoda?
– Minden.
– Nagyszerű, köszönjük! – viccelődött Philibert – Nem is lehettél volna tömörebb! Akik
esetleg többet akarnak tudni a témáról, azoknak megsúgom, hogy Élie Faure
Művészettörténete a toalettünkben található, a 2003-as Enduro magazinok mögött.
– Mondd el nekünk, kiket szeretsz...- kérte Paulette.
– Festőket?
– Igen.
– Hát... Nem időrendben: Rembrandtot, Dürert, da Vincit, Mantegnát, Tintorettót, La
Tourt, Turnert, Boningtont, Delacroix-t, Gauguint, Vallottont, Corot-t, Bonnard-t,
Cézanne-t, Chardint, Degas-t, Boscht, Velasquezt, Goyát, Giottót, Hirosigét, Piero della
Francescát, Van Eycket, a két Holbeint, Bellint, Tiepolót, Poussint, Monet-t, Csu Tát,
Manet-t, Constable-ot, Ziemet, Vuillard-t... Szörnyű, biztos kihagytam egy csomót!
– És nem akarsz valamit mondani bármelyikükről?
– Nem.
– Például... Nézzük Bellint. Őt miért szereted?
– Azért a portréért, amit Leonardo Loredan dózséról festett.
– Miért?

309
– Nem tudom. El kell menni Londonba, a National Gallerybe, ha jól emlékszem, és
megnézni ezt a képet, és akkor az ember biztosan tudja, hogy... Hogy... Hogy... Nem, nincs
kedvem a nyakatokba önteni a lila hülyeségeimet...
Philibert-ék végül feladták.
– Na jól van, ez csak játék... Nem akarunk kényszeríteni.
– Aha! Tudom már, mit hagytam ki! – lelkendezett Franck – Hát persze, a marhanyak!
Vagy gallér, ha úgy jobban tetszik. Ami a borjúbecsinálthoz kell!

Naná, hogy Camille szégyenkezve hajtotta le a fejét ekkora tudás előtt!


Az egyik hazafelé tartó úton, a Saint-Arnoult utáni fizetőállomásnál, amikor már mind
fáradtak és morcosak voltak, Camille váratlanul felkiáltott:
– Megtaláltam!
– Mit?
– A tudásomat! Az egyetlen tudást, aminek a birtokában vagyok! Ráadásul már évek óta
kívülről fújom.
– Gyerünk, hallgatunk!
– Hokuszaitól, egy csodálatos grafikustól való, akit imádok. Ismeritek azt a hullámot? És
a Fudzsi hegyet? Na, biztos, hogy ismeritek! A türkizkék, tarajos szegélyű hullámot! Hát ő...
Ő igazi csoda! Ha tudnátok, hogy mi mindent csinált, egyszerűen elképesztő!
– Ez minden? Azon kívül, hogy „igazi csoda!”, nem akarsz mondani róla még valamit?
– De... de... Koncentrálok...

És az unalmas külvárosi szürkületben, egy ipari telep és vásártelep között, a város


szürkesége és az istállójába visszatérő csorda agresszivitása között Camille lassan elmondta
a következő szavakat:
Hatéves korom óta az volt a rögeszmém, hogy a tárgyak formáját rajzolom.
Ötvenéves koromra végtelenül sok rajzot kibocsátottam már a kezem alól, de mindaz, amit hetvenéves
korom előtt alkottam, arra sem méltó, hogy megszámolják.
Hatvanhárom éves koromban értettem meg szép lassan az igazi természet, az állatok, a fák, a
madarak és a bogarak szerkezetét.
Ebből következik, hogy nyolcvanéves koromra valószínűleg még jobban előre haladok; kilencvenéves
koromban behatolok majd a dolgok igazi misztériumába; százéves koromban a csoda fokára érkezem, és
amikor száztíz éves leszek, a rajzaimon minden – egy pont, egy vonal–, minden élni fog.
Kérem azokat, akik ugyanolyan sokáig élnek majd, mint én, ellenőrizzék, hogy megtartom-e a szavam.
Írtam hetvenöt éves koromban, én, Hokuszai, a bolond öreg festő.
„Egy pont, egy vonal, minden élni fog...” – ismételte Camille.
Mivel valószínűleg mindenki talált a szövegben valamit, amivel saját malmát hajthatta, az
út hátralévő részét csendben töltötték el.

310
7

Húsvétra meghívták őket a kastélyba. Philibert ideges volt.


Félt, hogy sokat veszít a tekintélyéből a barátai szemében.

Magázta a szüleit, a szülei pedig nemcsak őt magázták, hanem egymást is.


– Jó napot, apám.
– Á, megérkezett, fiam? Isabelle, menjen, és értesítse az édesanyját, kérem. Marie-
Laurence, nem tudja véletlenül, hol a whiskys üveg? Képtelenség megtalálni...
– Talán könyörögjön szent Antalhoz, kedvesem!

A vacsora fárasztó volt. A márki és a márkiné rengeteg kérdést feltettek nekik, de


nemigen várták meg a válaszaikat. Ráadásul meglehetősen kényes kérdések voltak, például
ilyenek:
– És mit csinál az édesapja?
– Meghalt.
– Ó, bocsánat!
– Nem tesz semmit.
– És... Az ön édesapja?
– Nem ismertem.
– Nagyszerű! Nem óhajt esetleg még egy kis gyümölcssalátát?
– Köszönöm, nem.
Egy egész konvoj angyal szállt át a faburkolatú étkezőn.
– Nos, tehát... Ön szakács, nemdebár?
– Igen.
– És ön?
Camille Philibert felé fordult.
– Művész – felelte helyette Philibert.
– Művész? Hogy ez milyen festői! És, és... abból is él?
– Igen, vagyis... Azt hiszem...
– Hogy ez milyen festői... És ugyanabban az épületben lakik, mint Philibert, nemde?
– Igen, éppen fölötte...
Camille lázasan kutatott a winchesterén a nagyvilági tudása után.
– Akkor tehát ön egy kis Roulier de Mortemart!
Camille pánikba esett:
– Hát... Az én nevem Fauque...
Előszedett minden nevet az anyakönyvi kivonatából:
– Camille, Marie, Élisabeth Fauque.
– Fauque? Hogy ez milyen festői! Valaha én is ismertem egy Fauque-ot. Nagyon derék
ember volt, mondhatom! Nem rokona esetleg?
– Hát... Nem.

311
Paulette egész este ki sem nyitotta a száját. Negyven éven át szolgálta ki a hasonszőrű
embereket, és nagyon rosszul érezte magát. Azon tűnődött, vajon hogy kerül a csizma a
márkiék hímzett abroszos asztalára.
A kávézás is nagyon fárasztó volt.
Ezúttal Philou töltötte be a pofozóbábu szerepét.
– Nos, fiam? Még mindig képeslapokban utazik?
– Még mindig, apám.
– Ez igazán mulatságos lehet!
– Azért nem ajánlanám önnek, apám.
– Hagyja az iróniát, fiam! Az irónia a lusta diák mulatsága, mint ezt önnek annyiszor
elmondtam, mindhiába.
– Igen, apám. A Citadella, Saint-Ex...
– Hogy mondta?
– Saint-Exupéry.
Az apa félrenyelte a kasucukorkáját.
Amikor végül elhagyhatták a tengerszínű szalont, ahol a környék összes állata ott trónolt
szalmával kitömve, még egy kurva páva is, még Bambi is, Franck a karjában vitte Paulette-
et a szobájába. „Olyan vagyok, mint egy újdonsült férj”, súgta a fülébe, és szomorúan
csóválta meg a fejét, amikor rájött, hogy ezermilliárd kilométerre fog aludni az ő drága
hercegnőitől, két emelettel feljebb.
Elment, visszajött, a folyosón megveregette egy szalmával kitömött vaddisznó lábát.
Camille közben már ágyba fektette Paulette-et.
– Nem, ez hihetetlen! Figyeltétek, milyen szart kajáltunk? Mi ez az őrület? Undorító volt!
Soha nem mernék ilyesmit felszolgálni a vendégeimnek! Akkor inkább egy jó omlett vagy
néhány finom szendvics!
– Lehet, hogy nincs rá pénzük.
– A francba, arra mindenkinek van pénze, hogy egy finom omlettet készítsen! Nem
értem, egyáltalán nem értem! Nehéz ezüst evőeszközzel enni a szart, és kristálykancsóban
szolgálni fel a lőrét, lehet hogy hülye vagyok, de nekem ez nem jön össze... Ha az ötvenkét
gyertyatartójukból egyet is eladnának, egy évig rendesen kajálhatnának!
– Azt hiszem, ők nem ebből a szempontból nézik a dolgokat. Az a gondolat, hogy akár
egy darabot is eladjanak a családi fogpiszkálókból, az számukra nyilván éppen olyan nagy
modortalanságnak tűnik, mint a te szemedben az, hogy bolti gyümölcssalátát szolgálj fel a
vendégeidnek.
– A fenébe, még csak nem is jó gyümölcssalátát! Láttam az üres dobozt a kukában... A
Leader Price-ból volt! Gondoltad volna? Egy ilyen kastélyban lakni, vizesárokkal,
kristálycsillárral, ezer hektárnyi földdel és a többi szarsággal, és a Leader Price-ből kajálni?
Ezt én nem értem. Márki úrnak szólíttatni magunkat a kapuőrrel, és műtejszínhabot nyomni
a vendégek gyümölcssalátájára, esküszöm, nem értem!
– Na, nyugodj meg, azért nem olyan drámai az egész!
– De igen, drámai, a fenébe is! Drámai! Vajon mit jelent az, hogy átadod az örökséget a
kölykeidnek, ha még arra sem vagy képes, hogy kedvesen beszélj velük? Figyelted, hogy
beszélt ez az alak én kis Philoummal? Látod magad előtt, ahogy elbiggyeszti azt a keskeny
száját? „Még mindig a képeslapokban utazik, fiam?”, amivel azt akarja mondani: „fiam, te
lúzer”? Esküszöm, a legszívesebben belevágtam volna a pofájába! Az én Philoum egy isten,
a legcsodálatosabb emberi lény, akivel valaha találkoztam, ez a hülye pedig, aki a fejére
szarik...

312
– A kurva életbe, ne káromkodj már ilyen rondán! – sopánkodott Paulette.
Ettől aztán elnémult az útszéli fickó.
– Ráadásul egy emeleti lyukban kell aludnom. Hé, előre szólok, hogy holnap nem
megyek el a misére! Miért is mondjak köszönetet? Mindannyian jobban jártunk volna, ha
egy árvaházban találkozunk.
– Igen, Pony kisasszony házában!
– Hol?
– Nem, semmi.
– Te elmész a misére?
– Igen, én nagyon szeretem!
– És te, nagyi?
– ...
– Akkor te velem maradsz. Megmutatjuk ezeknek a bunkóknak, milyen egy jó ebéd!
Mivel nekik hiányoznak az anyagi eszközeik, majd mi megetetjük őket.
– Tudod, engem már nem tudsz használni sok mindenre.
– De a húsvéti pástétomod receptjére csak emlékszel?
– Persze!
– Akkor nem lesz semmi baj, hidd el! Lámpavasra az arisztokratákkal! Na, jól van,
megyek is, különben még tömlöcbe vetnek!

Másnap Marie-Laurance igencsak meglepődött, amikor nyolc órakor lement a konyhába.


Franck már vissza is jött a piacról, és a láthatatlan személyzetét dirigálta.
Marie-Laurance alig tért magához:
– Istenem, de...
– Minden nagyon rendben van, kedves Márkiné! Minden naggyon jól van, naggyon jól,
naggyon jól – énekelte Franck, miközben lázasan nyitogatta a konyhaszekrényeket. – Maga
csak pihenjen nyugodtan, majd én kézbe veszem az ebédet...
– És... és a báránybordám?
– Betettem a mélyhűtőbe. Mondja csak, nincs véletlenül egy nagy párolóedénye?
– Hogy mondja?
– Nem, semmi! Egy konyhai szűrő-paszírozója?
– Ott, a konyhaszekrényben.
– Ó! Hiszen ez csodálatos! – lelkendezett Franck, és kiemelte az eszközt, amelynek
hiányzott az egyik lába. – És melyik korszakból való? Ahogy így elnézem, valószínűleg a 12.
századból!

A társaság kiéhezve és jókedvűen jött vissza a templomból, hiszen Jézus is velük volt, és
a szájuk szélét nyalogatva ültek le az asztalhoz. Hopsz, Franck és Camille rögtön fel is
ugrottak. Már megint elfelejtkeztek az asztali áldásról...
A pater familias megköszörülte a torkát:
– Áldj meg minket, Uram, és áldd meg ezt az ételt is, és azokat is, akik készítették
nekünk (Philou rákacsintott a kis kuktára), és bla bla bla és adj kenyeret a szűkölködőknek...
– Ámen! – felelt rá izegve-mozogva a kamaszlányok sora.
– A mai napon meg kell tisztelnünk ezt a csodálatos ételt – tette hozzá a márki. – Louis,
kérem, hozzon fel két üveggel Hubert bácsi borából!
– Ó, barátom, biztos ebben? – nyugtalankodott a hitvese.

313
– Természetesen, kedvesem! És ön, Blanche, fejezze be a bátyja fésülgetését, ha jól
tudom, nem egy fodrász-szalonban vagyunk!

Mennyei hollandi mártással megöntözött spárgát ettek, majd megérkezett a húsvéti


pástétom, copyright by Paulette Lestafier, utána sült bárányborda kakukkfüves párolt
paradicsommal és cukkinival, majd epertorta és erdei szamóca, Franck kézzel vert
tejszínhabjával.
Ritkán volt bárki is ennyire boldog a nagy, kihúzható asztalnál, és soha senki nem
nevetett ilyen jóízűen. Néhány pohár után a márki kioldotta a csokorra kötött
nyakkendőjét, és furcsa vadásztörténeteket mesélt, amelyekben nem játszott mindig
dicsőséges szerepet... Franck gyakran volt a konyhában és Philibert segített neki
felszolgálni. Tökéletesek voltak.
– Együtt kellene dolgozniuk... – súgta Paulette Camille fülébe. – A kis méregzsáknak a
tűzhelynél, a magas, lovagias fickónak meg a teremben. Elképesztő lenne...

A nyitott lépcsőfeljáróban itták meg a kávét. Blanche teleszórta őket aprófejű szegfűvel,
majd beleült Philibert ölébe.
Hú! Franck végre leült közéjük. Ekkora hajtás után szívesen sodort volna egy jointot, de
itt... Inkább Camille mellé telepedett.
– Ez micsoda? – kérdezte Camille a fűzfakosárra mutatva, amelyre mindenki rögtön
rávetette magát.
– Apácafingocskák – vigyorgott Franck. – Egyszerűen erősebb volt, mint én, nem
tudtam magam megtartóztatni tőle.

Lejjebb ment egy lépcsővel, és a hátát nekidöntötte szép kedvese lábának.


Camille a fejére tette a füzetét.
– Mondd, hát nem érzed itt jól magad?
– De, nagyon.
– Akkor el kellene gondolkodnod rajta, édesem!
– Micsodán?
– Ezen. Ahogy most vagyunk.
– Nem tudom, mire gondolsz... Talán tetvésszelek?
– Igen. Keresd meg a tetveimet, és én elhalmozlak a csókjaimmal érte...
– Franck....– sóhajtotta Camille.
– Ez csak olyan szimbolikus izé volt! Hogy én rajtad pihenek, te meg dolgozhatsz
mellettem. Valami ilyesmit akartam kifejezni...
– Hú, de ünnepélyes vagy...
– Igen... Na jó! Most, hogy van egy kis időm, megélezem a késeimet. Biztos vagyok
benne, hogy itt mindent megtalálok hozzá.
A tolószékkel körbejárták a birtokot, és ömlengések nélkül váltak el egymástól. Camille
megajándékozta a családot a kastély akvarell-képével, Philibert-t pedig Blanche profiljával.
– Te mindent elajándékozol. Soha nem leszel gazdag.
– Nem érdekel.

A nyárfákkal szegett sétány végénél Philibert a homlokára csapott:


– A teringettét! Elfelejtettem megemlíteni nekik!
Az autóban semmi reakció.

314
– A teringettét! Elfelejtettem megemlíteni nekik!
– Mit?
– Micsodát?
– Ó, semmit. Csak egy apróság...

Jól van.
Megint csend.
– Franck és Camille!
– Tudjuk, tudjuk! Meg akarod köszönni nekünk, hogy először láttad nevetni az édesapád
azóta, hogy a soissons-i kehely lezuhant.
– Nem... Egyáltalán nem...
– Akkor mi van?
– Hajlandóak lennétek az én es... es... es...
– A te micsodáid? Esernyőtartóid?
– Nem. Az én es...
– Az espereseid?
– Nem, az én es...
– A te micsodáid? A francba!
– Az én esküvőitanúimlenni?

Az autó hirtelen megállt, és Paulette belefejelt a fejtámlába.

315
8

Philibert nem volt hajlandó egyebet elárulni a dologról.


– Majd értesítelek titeket, amikor már pontosabbat tudok.
– Hé... De izé... Nyugtass meg... Legalább van csajod?
– Hogy csajom? – Philibert fel volt háborodva – Egy csaj! Micsoda méltatlan szó!
Jegyesem, barátom!
– De, izé... Ő is tudja már?
– Hogy mondod?
– Ő is tudja már, hogy jegyesek vagytok?
Philibert lehajtotta a fejét.
– Még nem.
Franck felsóhajtott.
– Na, látom már, mivel állunk szemben! Egy adag tiszta, szűretlen Philou-val... Oké,
rendben. De azért ne az utolsó este szólj nekünk, hallod-e? Legyen időm venni egy szép
öltönyt, mit képzelsz!
– Nekem meg egy ruhát! – tette hozzá Camille.
– Nekem meg egy kalapot! – tette hozzá Paulette.

316
9

Egyik este a Kessler-házaspár eljött vacsorára. Csendben járták körbe a lakást. El voltak
képedve.
Franck nem volt otthon, Philibert pedig nagyon előkelően viselkedett.
Camille megmutatta nekik a műtermét. Paulette-et láthatták minden helyzetben, minden
technikával és minden méretben. Templom volt ez, amelyet Camille Paulette vidámságának,
lágyságának, megbánásának és az arcát olykor eltorzító emlékeknek emelt.
Mathilde meg volt rendülve, Pierre bizakodóan nyilatkozott:
– Ez nagyon jó! Nagyon jó! A tavalyi nyári kánikula óta az öregek nagyon divatba jöttek,
tudod-e. Menni fog, biztos vagyok benne.
Camille le volt sújtva. Le-sújt-va.

– Ne törődj vele – mondta Mathilde –, csak provokál. Ez a jóember is meg van hatva.
– Ó! Ez! Ez csodálatos!
– Még nincs kész!
– Ezt ne add másnak!
Camille bólintott.
Nem. Ezt soha nem fogja Pierre-nek adni, mert soha nem fogja befejezni. A modellje
soha többé nem fog visszajönni. Camille tudta jól.
Annyi baj legyen. Annál jobb!
Ez a vázlat mindig vele marad. Még nem volt kész... Függőben marad. Mint a kettőjük
lehetetlen barátsága... Mint minden, ami itt a földön elválasztja őket.
Szombat reggel történt, néhány héttel korábban. Camille dolgozott. Még a csengőt sem
hallotta meg. Philibert kopogott az ajtaján:
– Camille!
– Igen?
– Megérkezett Sába királynője. Ott van a szalonomban.

Mamadou csodálatos volt. A legszebb ruháját vette föl, és magára aggatta az összes
ékszerét. A haját a koponyája kétharmadáig epilálták, és a ruhájához illő kis fejkendőt viselt.
– Igaz, azt mondtam, hogy eljövök, de sietned kell, mert négyre esküvőre vagyok
hivatalos. Tehát itt lakol? És itt is dolgozol?
– Annyira örülök, hogy megint látlak!
– Na, gyerünk! Ne vesztegessük az időt!

Camille kényelmes helyre ültette.


– Na, így. Tartsd egyenesen magad.
– Én mindig nagyon egyenesen tartom magam!

Néhány kisebb vázlat után Camille letette a ceruzát.


– Nem tudlak lerajzolni, amíg tudom, hogy hívnak.
Mamadou felvetette a fejét, egyenesen Camille szemébe nézett, és csodálatos
megvetéssel kijelentette:

317
– Az én nevem: Marie-Anastasie Bamundela M'Bayé.
Camille pontosan tudta, hogy Marie-Anastasie Bamundela M'Bayé soha többé nem jön
el ebbe a negyedbe gyermekkori faluja, Diululu királynőjének öltözve. És ő soha nem fogja
befejezni a nő arcképét, és soha nem fogja odaadni Pierre Kesslernek, aki soha nem lesz
képes rá, hogy meglássa a kis Boulit a „szép néger nő” karjában.
Kesslerék és Mamadou látogatásán kívül, még egy születésnapi bulin kívül, ahová mind a
hárman elmentek, hogy megünnepeljék Franck egyik haverjának a harmincadik
születésnapját, és ahol Camille azt üvöltötte: most már csak egy barrakudát ennék, halljátok,
egy bar-ra-kú-dát!, nem történt semmi különös.
A napok hosszabbodtak, a tolószék egyre koszosabb lett, Philibert próbált, Camille
dolgozott, és Franck napról-napra veszített az önbizalmából. Camille nagyon szerette őt és
mégsem szerette, felkínálta és mégsem adta oda magát. Igazán megpróbálta pedig, de nem
hitt benne.
Franck egy este nem aludt otthon. Kíváncsi volt, mi történik.
Camille egyetlen megjegyzést sem tett.
Franck másnap sem aludt otthon, és harmadnap sem. Kermadecnél volt. A legtöbbször
egyedül, de az egyik dögletesen szomorú estén felvitt egy lányt.
Kivárta, amíg a lány elélvez, aztán falnak fordult.
– Hé, mi van?
– Hagyj békén!

318
10

Paulette már szinte egyáltalán nem járt a saját lábán, és Camille nem is próbált
hosszabban elbeszélgetni vele. Másképpen próbálta megtartani. A nappali fényben vagy a
lámpák fénykörében. Voltak napok, amikor Paulette mintha ott sem lett volna, máskor meg
kirobbanó formában volt, és ez kimerítette Camille-t.
Vajon hol ér véget a másik ember akaratának tisztelete, és hol megy át a bajban lévő
magára hagyásába? Ez a kérdés dolgozott benne, és éjszaka valahányszor arra az
elhatározásra riadt fel, hogy másnap már tényleg elviszi egy orvoshoz, az idős hölgy olyan
üdén és frissen ébredt, mint egy rózsaszál.
Ráadásul Franck már nem tudta recept nélkül megszerezni Paulette gyógyszereit egy
hajdani barátnőjétől, aki patikában dolgozott... Úgyhogy Paulette hetek óta gyógyszert sem
szedett.
Philibert előadásának estéjén például olyan elesett állapotban volt, hogy Perreira
asszonyt kellett megkérniük, hogy vigyázzon rá.
– Nem gond! Tizenkét évig ápoltam otthon az anyósomat, úgyhogy gondolhatják... Én
aztán tudom, hogy van az öregekkel!

Az előadás egy régi kultúrházban volt az elővárosi vasút végállomásánál.


Felszálltak a 19.34-es Zeusra, leültek egymással szemben, és csendben elkészítették a
számadásukat.
Camille mosolyogva nézte Franckot.
Tartsd meg magadnak a rohadt kis mosolyodat, nem kérek belőle! Ez minden, amit adni
tudsz! A kis mosolyaiddal szédíted az embert. Tartsd meg magadnak, tartsd csak meg!
Egyedül fogod végezni egy magas toronyban, a színes ceruzáiddal, de úgy kell neked! Ez
haláloson fárasztó... A földigiliszta, aki beleszeretett egy csillagba – már nem sokáig bírom.
Franck összeszorított fogakkal nézte Camille-t.
Milyen édes vagy, amikor ennyire haragszol! Milyen szép vagy, amikor felhúzod magad!
Miért nem engedem, hogy magaddal ragadj? Miért kínozlak? Miért hordok fűzőt a
mellvértem alatt, és két tölténydobozt a vállszíjamon? Miért állok le a hülye részleteknél?
Fogj már egy konzervnyitót, a fenébe! Nyúlj be a csomagodba, biztos van valami eszközöd,
amivel elintézhetnéd, hogy lélegzethez jussak!
– Mire gondolsz? – kérdezte Franck.
– A nevedre... A minap olvastam egy régi szótárban, hogy egy leastafier egy nagydarab
fegyveres szolga volt, aki gyalog követte a lovas urát, és tartotta neki a kengyelt.
– Igazán?
– Igen.
– Szóval egy szolga, vagy mi.
– Franck Lestafier!
– Jelen!
– Amikor nem velem alszol, kivel alszol?
– ...
– Ugyanazt csinálod velük is, mint velem? – kérdezte a száját harapdálva.
– Nem.

319
De mégis kézen fogták egymást, amikor felbukkantak a felszínre a végállomáson. A kéz
jó dolog.
Nem kötelezi el azt, aki odaadja, és megnyugtatja azt, aki elfogadja.
Meglehetősen szomorú hely volt.
A körszakállak, a langyos Fanta, és a dicsőségről szőtt, rossz véget ért álmok illatát
lehelte. Neonsárga betűk hirdették Ramon Riobambo és lámaszőr-pulóveres zenekarának
diadalmas turnéját. Camille és Franck átvették a jegyüket, és helyet foglaltak: a bőség zavara.
A terem lassacskán mégis megtelt. Templomi, pártfogói hangulat. A mamák szépen
kifestették magukat, a papák videokamerájuk akkumulátorát ellenőrizték.
Mint mindig, amikor ideges volt, Franck a földet kapálta a lábával. Camille a térdére tette
a kezét, hogy megnyugtassa.
– Ha belegondolok, hogy az én Philoum hamarosan szembetalálja magát ezzel a
rengeteg emberrel, megőrülök. Azt hiszem, nem bírom elviselni. Gondolj csak bele, lehet,
hogy kihagy az agya. Vagy elkezd dadogni. Akkor majd kiskanállal kell összeszednünk!
– Sssss... Minden rendben lesz.
– Ha bárki is kiröhögi, esküszöm, hogy beverem a pofáját!
– Nyugi!
– Nyugi, nyugi! Megnézném, hogy mit csinálnál, ha te lennél ott! Kedved lenne az
agyadat tenni ennyi sok idegen előtt?

Az első részben gyerekek produkálták magukat. A Scapin furfangjából, Queneau-tól, a


Kishercegből és a Broca utcából szavaltak, így, úgy, ahogy sikerült.
Camille nem tudta lerajzolni őket, túl jól szórakozott.
Utánuk egy csapat hányaveti mozgású kamasz következett, a kísérleti színházi tanfolyam
résztvevői; vastag láncokat rázva rikácsolták ki magukból az egzisztencializmusukat.
Franck elképedt:
– A mindenit, mi van a fejükön? Harisnya, vagy micsoda?

Szünet.
A francba! Langyos Fanta, és Philibert még mindig sehol.
Amikor megint elsötétült a terem, megjelent egy elképesztő lány.
Aprócska volt, elnyűtt, rózsaszín Converse cipőt viselt, színes csíkos harisnyát, zöld tüll
miniszoknyát, és rövid repülősdzsekit, amelyet elborítottak a gyöngyök. Haja színe jól illett
cipője színéhez.
Egy jótékony szellem, egy maroknyi konfetti, az a fajta megható, bolondos teremtés, akit
vagy az első pillantásra megszeret az ember, vagy nem érti meg soha.
Camille előrehajolt, és látta, hogy Franck hülyén mosolyog.
– Jó estét! Hát, itt volnánk... Én... sokat gondolkoztam azon, miképpen mutathatnám be
önöknek a következő... A következő számot, és vé... végül oda lyukadtam ki, hogy talán az
lesz a legjobb, ha elmesélem az első ta... találkozásunkat.
– Na nézd csak, hiszen dadog... Éppen nekünk való – suttogta Franck.
– Szóval... Szóval tavaly történt, körülbelül...
Összevissza hadonászott.
– Tudják, én gyermekműhelyeket vezetek a Beaubourg-ban, és... Szóval muszáj volt
észrevennem őt, mert mindig a forgóállványai mellett állt, megszámolta, azután
újraszámolta a képeslapjait. Valahányszor elmentem mellette, mindig úgy intéztem, hogy
rajtakapjam, és mindig sikerült: sóhajtozva számolgatta a képeslapjait. Mint... Mint Chaplin,

320
értik? Azzal a kecses bájjal, ami torkon ragadja az embert. Amikor az ember nem is tudja,
hogy sírjon vagy nevessen. Amikor már nem tud semmit. Amikor csak tátott szájjal áll,
könnyes-bús szívvel. Egyszer aztán segítettem neki és... És nagyon megszerettem... Majd
maguk is meglátják. Nem lehet nem szeretni őt. Ez a fiú... Ez a fiú magába gyűjti a város
összes fényét...

Camille majd összemorzsolta Franck ujjait.


– Ja, és még valami. Amikor bemutatkoztunk egymásnak, azt mondta: „Philibert de la
Durbelliére”, és mert udvarias lány vagyok, én is hasonlóan válaszoltam neki, földrajzi
megjelöléssel: „Suzy...izé...de Belleville” „Á! kiáltott fel erre ő, csak nem Geoffroy de
Lajemme de Belleville leszármazottja, azé a Belleville-é, aki harcolt a Habsburgok ellen
1672-ben?” „Nem, dadogtam, én a párizsi Belleville-ből származom.” És tudják, mi volt a
legrosszabb? Hogy még csak nem is bánta!
Ugrott egyet.
– Nos, íme, itt van. Kérem, tapsolják meg!
Franck szájába vette a két ujját, és nagyot füttyentett.
Philibert nehézkesen becammogott. Páncélban. Mellvértben, kócsagforgóval, nagy
karddal, pajzzsal és az összes többi vacakkal.
A közönségen borzongás futott végig.
Philibert elkezdett beszélni, de nem lehetett érteni semmit.
Néhány perc múlva egy kisfiú lépett oda hozzá, felállt egy zsámolyra, és felcsapta a
sisakrostélyát.
Philibert továbbra sem mozdult, de legalább hallani lehetett, amit mond.
Néhányan elmosolyodtak.
Ám egyelőre nem volt világos, hová fog kilyukadni.
Ekkor Philibert zseniális sztriptízbe kezdett. Valahányszor levett magáról egy darab
vasat, kis apródja hangosan megnevezte a tárgyat:
– A sisak... A sisak alatti vassapka... A nyakvédő... A torokpajzs... A mellvért... A
hasvért... A könyökvértek... A vaskesztyű... A combvért... A térdvért... A lábvért...

A lovag végül mindent levett magáról, összerogyott, és a kisfiú lehúzta „cipőit” is.
– A lábfejvért! – mondta győzedelmesen, és az egyik kezében a feje fölé emelte,
miközben a másik kezével befogta az orrát.
Többen nevetni kezdtek.
Egy jó gegnél semmi sem lelkesíti fel jobban a közönséget.
Ezenközben Philibert, Jehan, Louis-Marie, Georges Marquet de la Durbelliére monoton
és szenvtelen hangon családfájának ágait taglalta, felsorolva tiszteletreméltó felmenőinek
dicső hadi cselekedeteit.
Charles nagyapó a török ellen Szent Lajossal, 1271-ben, Bertrand papa nagy szarban
Azincourt-ban, 1415-ben, Bidule bácsi a Fontnoy-i csatában, Luois papa, a népek vezére
Loire és Cholet között, Maximilien dédnagybácsi Napóleon oldalán, a dédnagypapa a
Chemin des Dames-on, és anyai nagybátyja a nácik börtönében Pomerániában.
Ezernyi részlettel. Franciaország története 3D-s változatban. Nagy művészet.
– És íme, itt a családfa utolsó levele.

Felállt. Sovány volt, sápadt, és nem viselt mást, csak egy liliom-mintás alsógatyát.
– Ez vagyok én, látják? Aki a képeslapokat számolja.

321
Az apródja ráborított egy katonai köpenyt. Philibert a közönséghez fordult:
– Vajon miért? Hogyan történhetett, az istenért, hogy egy ilyen dicső hadoszlop
trónörökös hercege papírlapokat számolgat egy olyan helyen, amelyet teljes szívéből gyűlöl?
Na jó, elmesélem maguknak.

És akkor megfordult a szél. Philibert elmesélte elfuserált születését, ugyanis


rendellenesen feküdt „már akkor is” – sóhajtotta – és hogy az anyja nem volt hajlandó
kórházba menni, ahol az abortuszokat végezték. Elmesélte a világtól elzárt gyermekkorát,
amikor azt tanították neki, hogy tartson távolságot a kisemberektől. Elmesélte a kollégiumi
éveit, Gaffiot-t, a parittyáját, és azt a számtalan kegyetlen csínyt, amelynek az áldozata volt,
ő, aki nem ismert más erőviszonyokat, csak az ólomkatonái lassú hadmozdulatait.
És az emberek nevettek.
Nevettek, mert mulatságos volt. A pisivel töltött pohár, a gúnyolódás, a vécébe dobott
szemüveg, a durva kínzások, a kis vendée-i parasztgyerekek kegyetlensége, és a felügyelő
tanár gyanús vigasztalása. A fehér galamb, a hosszú esti könyörgések, hogy meg tudjon
bocsátani azoknak, akik vétettek ellene, hogy ellent tudjon állni a kísértésnek, és az apja, aki
minden szombaton megkérdezte, hogy méltó volt-e a rangjához, és dicsőséget hozott-e az
őseire, miközben ő vakarózott, mert viszketőport szórtak a ruhájába.
Igen, az emberek nevettek. Mert ő is nevetett az egészen, mindenki vele nevetett. Mind
hercegek voltak... A fehér tollforgó alatt. És meg voltak hatódva.

Philibert mesélt a szorongásos rohamairól. Kényszeres rögeszmés zavarairól. Az


altatókról, a biztosítási kartonjáról, ahová soha nem fért el a neve, a dadogásáról, amikor a
nyelve elakad zavarában, a nyilvános helyeken feltámadó szorongásairól, tönkrement
fogairól, kiürült koponyájáról, hajlott hátáról, és arról, hogy mindez azért szakadt rá, mert
egy másik században született. Mert televízió, újságok, kirándulások és szeretet nélkül nőtt
fel, és főleg azért, mert a leghalványabb jószándékot sem tapasztalta az őt körülvevő
világtól.
Illemtanórát tartott, felidézte az urak életét irányító szabályokat, és hosszan idézett a
nagymamája illemtankönyvéből:
A nagyvonalú és kifinomult személyek egy cseléd jelenlétében nem engedhetnek meg maguknak olyan
összehasonlítást, amely a cselédre nézve sértő lehetne. Például: „Ez a bizonyos személy úgy viselkedik, mint
egy lakáj”. A hajdani nagy dámák nem bírtak ilyen finomsággal, fogják majd erre mondani, és valóban,
tudomásom van róla, hogy egy 18. századi hercegnőnek az volt a szokása, hogy kiküldte embereit a Grève
térre, minden kivégzésre, és nyersen azt mondta nekik: „Menjetek iskolába!”
Napjainkban már jobban vigyázunk az emberi méltóságra és a szerény sorsú emberek érzékenységére,
és ez a mi időnk dicsőségére válik...
De mégis! – felemelte a hangját – Az uraknak a szolgáik iránti udvariassága nem fajulhat
alacsonyrendű bizalmaskodássá. Például nincs annál közönségesebb, mint odafigyelni a fecsegésükre!
Még jobban megmosolyogták. Pedig nem is volt olyan mulatságos.
Majd az ókori görögökről beszélt, utána bőségesen idézett latin nyelvű könyörgéseket,
végül bevallotta, hogy soha nem nézte meg az Egy kis kiruccanást, mert ott az apácákon
gúnyolódtak.
– Gondolom, én vagyok az egyetlen francia, aki nem látta a Nagy átverést, ugye?
Néhány kedves hang megnyugtatta: Nem, nem... Nem te vagy az egyetlen!
– Szerencsére... Szerencsére már jobban vagyok. Leengedtem a felvonóhidat. És
odahagytam a szülőföldemet, hogy szerethessem az életet. Találkoztam néhány emberrel,

322
akik sokkal nemesebbek, mint én... Úgyhogy... Néhányan közülük itt vannak a teremben, és
nem szeretném őket kellemetlen helyzetbe hozni, de...
Mivel őket nézte, mindenki Franck és Camille felé fordult, akik hiába próbálták
visszanyelni a torkukban lévő gombócot.
Mert az a fickó, aki ott beszélt, az égimeszelő, aki a nyomorúságos életével szórakoztatta
őket, az ő Philoujuk volt, az ő védangyaluk, az ő égből pottyant Super Nesqickjük. Aki
megmentette őket, és sovány karjaival átölelte bátortalan vállukat.
Miközben az emberek tapsoltak, Philibert komótosan felöltözött. Most már frakkot és
cilindert viselt.
– Nos, hát... Azt hiszem, mindent elmondtam. Remélem, nem untattam önöket
túlságosan ezekkel a poros emlékekkel. Ha mégis így lenne, kérem bocsássanak meg, és
legyenek engedékenyek a rózsaszín hajú Lojális kisasszonnyal is, mert ő vett rá arra, hogy
kiálljak ide, önök elé ma este. Ígérem, hogy nem kezdem elölről, de...
A botjával a színfalak felé intett, mire apródja egy pár kesztyűvel és egy csokor rózsával
futott elő. Philibert végigsimított a rózsákon.
– Jegyezzék meg a színét, friss vajszín. Istenem! Gyógyíthatatlanul tudálékos vagyok!
Hol is tartottam? Ja igen, a rózsaszín hajnál! Mi...mi...mivel tudom, hogy Martin úr és
Martin asszony, de Belville kisasszony szülei itt tartózkodnak a teremben, é...é...én
Letérdelt:
– Da... da... dadogok, ugye?
Nevetések.
– Dadogok, és ez most az egyszer teljesen normális, mert azért jöttem, hogy megkérjem
önöktől a lá...
Ebben a pillanatban egy ágyúgolyó repült át a színpadon, és feldöntötte Philibert-t.
Philibert arca eltűnt a tüllkupacban, és a színfalak mögül csak annyit lehetett hallani:
– Húhú..., márkiné lesz belőőőőőőőőőlem!

Philibert csálén álló szemüveggel feltápászkodott, és a karjába emelte a lányt:


– Ez aztán győzelem, nem gondolják?
Elmosolyodott.
– Büszkék lehetnek rám az őseim!

323
11

Camille és Franck nem maradt ott a csoport évzáró buliján, mert nem késhették le a
23.58-as vonatot.
Egymás mellett ültek, és most sem beszéltek többet, mint idefelé jövet.
Túlságosan meg voltak rendülve.
– Mit gondolsz, hazajön ma este?
– Mmm... Nem úgy néz ki ez a kislány, mint aki túl sokat ad az etikettre!
– Őrület, nem?
– Őrület!
– Elképzelted, milyen pofát vág majd Marie-Laurence, amikor megismerkedik a
menyével?
– Szerintem az nem holnap lesz.
– Miért mondod?
– Nem is tudom... Női megérzés. A múltkor a kastélyban, amikor az ebéd után
körbevittük Paulette-et a kertben, Philibert a dühtől remegve kifakadt: „Mit szóltok hozzá?
Húsvét van, és még egy tojást sem dugtak el Blanche-nak a kertben!”. Lehet, hogy tévedek,
de úgy érzem, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban... Vele elszenvedtették a világ összes
kínját, és nem neheztelt meg érte, de ez... Hogy nem dugtak el tojásokat annak a kislánynak,
ez túl felháborító volt... Túl felháborító... Az volt az érzésem, úgy szabadult meg a
haragjától, hogy sötét elhatározásra jutott... Annál jobb, mondod majd. És neked van
igazad: nem érdemelték meg őt.
Franck lehajtotta a fejét, és nem beszéltek többet. Ha folytatják, kénytelenek lettek volna
jövő időt használni (és ha megházasodnak, hol fognak élni? És mi, mi hol fogunk élni? Stb.
), és még nem voltak felkészülve az efféle beszélgetésekre. Túl veszélyes lett volna. Nagyon
megüthették volna magukat.
Franck kifizette Perreira asszonyt, közben Camille elmondta Paulette-nek a jó hírt, majd
ettek pár falatot a szalonban, és egészen elviselhető technót hallgattak közben.
– Ez nem techno, hanem elektro...
– Jaj, ne haragudj!

Philibert tényleg nem jött haza aznap éjszaka, és a lakás szörnyen üresnek tűnt nélküle.
Boldogok voltak, Philibert miatt, és boldogtalanok saját maguk miatt. Az elhagyatottság
ismerős ízét érezték a torkukban.
Philou...
Nem kellett túl sokat beszélniük, értették egymást.
A barátjuk házasságát használták fel ürügyül: erős alkoholokat ittak, és a világ összes
árvájának egészségére koccintottak. Márpedig olyan sok volt belőlük, hogy alapos
berúgással zárták az estét.
Alapos és keserves berúgással.

324
12

Marquet de la Durbelliére, Philibert, Jehan, Louis-Marie, Georges, született 1967.


szeptember 27-én La Rochesur-Yonban (Vendée megye), feleségül veszi Suzy Martint,
született 1980. január 5-én Montreuilben (Seine-Saint-Denis megye), Párizsban, a XX.
kerületi polgármesteri hivatalban, 2004. júniusának első hétfőjén, a két tanú: Lestafier,
Franck, Germain, Maurice, született 1970. augusztus 8-án Tours-ban (Indre-et-Loire
megye), és Fauque, Camille, Marie, Élisabeth, született 1977. február 17-én Meudonban
(Hauts-de-Seine) meghatott tekintetétől kísérve, Lestafier Paulette jelenlétében, aki nem
árulja el a korát.
Rajtuk kívül jelen voltak még a menyasszony szülei, valamint a legjobb barátja, egy
magas, sárgára festett hajú fiú, aki alig volt visszafogottabb jelenség, mint Suzy.
Philibert a csodálatos fehér lenvászon öltönyét viselte, egy rózsaszín, zöldpöttyös
díszzsebkendővel.
Suzy rózsaszín, zöld pöttyös miniszoknyát viselt, turnűrrel és egy két méter hosszú
fátyollal. „Ez volt az álmom!”, ismételgette nevetve.
Folyton nevetett.
Franck ugyanolyan öltönyt viselt, mint Philibert, csak sötétebb árnyalatban. Paulette
kalapját Camille készítette: kis fészek volt, madarakkal, és szanaszét álló tollakkal, Camille-
on hosszú fehér ing volt – egy szmokinghoz való darab, Philibert nagyapjának ruhatárából
–, ami a térdéig ért. Egy nyakkendőt kötött a derekára, és csodálatos vörös szandált viselt.
Először vett fel nőies ruhadarabot mióta is? Emberemlékezet óta.
Utána az egész díszes társaság elment piknikezni a Buttes-Chaumont parkjába, a
Durbelliére család nagy piknikkosarával, és olyan ügyesek voltak, hogy a parkőröknek nem
sikerült elkapniuk őket.
Philibert a könyvei 1/100 000 részét átköltöztette felesége apró, kétszobás lakásába,
mert Suzy egy percig sem gondolta, hogy elhagyja imádott negyedét csak azért, hogy egy
első osztályú temetésen vegyen részt a Szajna túlsó partján.
Ami azt jelentette, hogy Suzy önzetlen volt, Philibert pedig szerette őt.
Philibert megtartotta a szobáját, és mindig ott aludtak, amikor Camille-éknál
vacsoráztak. Philibert arra használta fel az alkalmat, hogy újabb könyveket költöztessen át
Suzyhoz, Camille pedig arra, hogy folytassa Suzy arcképét.
De valahogy nem érzett rá... Tessék, még valaki, aki nem hagyja megragadni magát! Ez a
szakma veszélyeihez tartozik!
Philibert már nem dadogott, egyszerűen csak nem kapott levegőt, amint Suzy
eltávolodott a látóköréből.
És amikor Camille csodálkozva kérdezte, hogy lehet, hogy ilyen gyorsan elkötelezték
magukat egymásnak, furcsállkodva néztek rá. Mire vártak volna? Miért veszítsünk időt a
boldogságból? Micsoda hülyeségeket beszélsz!
Camille kétkedve és ellágyultan megcsóválta a fejét, Franck pedig alattomosan nézett rá.
Hagyd a fenébe, úgysem fogod megérteni. Ezt te nem értheted. Te csupa gubanc vagy.
Csak a rajzaid szépek. Te görcsösen kucorogsz önmagad belsejében. Ha belegondolok,
hogy azt hittem: eleven vagy! Aznap este nyilván be voltam lőve, hogy ennyire el tudtam

325
szédíteni magam! Azt hittem, azért jöttél, hogy szerelmeskedj velem, pedig csak ki voltál
éhezve. Istenem, milyen ostoba vagyok!
Tudod, mi kellene? Kikotorni a fejed, ahogyan a csirkét belezik, és egyszer és
mindörökre kisöpörni belőle a sok szart. Erősnek kell lennie annak a fickónak, aki szét tud
téged hajtogatni! Egyébként nem is biztos, hogy létezik! Philibert azt mondta, hogy éppen
azért rajzolsz ennyire jól, mert ilyen vagy, de ez túl nagy ár...
Philibert gyengéden megrázta Franckot:
– Mi van veled? Mintha messze járnál...
– Fáradt vagyok.
– Ugyan... Mindjárt itt a vakáció!
– Persze... Előtte az egész júliust végigmelózom. Na sziasztok, lefekszem, mert holnap
korán kelek: kiviszem a zöldbe a hölgyeket.

Vidéken tölteni a nyarat: Camille ötlete volt, de Paulette sem talált benne kivetnivalót...
Ennél jobban nem jött tőle izgalomba... De beleegyezett... Mint mindenbe, ha nem
erőltették túlságosan...
Amikor Camille elővezette a tervét, Franck belenyugodott a megváltoztathatatlanba.
Camille képes arra, hogy tőle távol éljen. Nem szerelmes belé, és nem is lesz soha.
Különben is, szólt előre: „Köszönöm, Franck. Én nem.” És az amúgy is az ő baja, ha azt
hitte, hogy erősebb Camille-nál, erősebb az egész világnál.
Nem, fiacskám, nem vagy te erősebb... És meg azt sem lehet mondani, hogy nem
próbálta megértetni veled. De te olyan makacs vagy, olyan hiú...
Még meg sem születtél, máris elszaródott az életed, miért gondoltad, hogy ez most
megváltozik? Mit hittél? Hogy azért, mert teljes szívedből szeretkeztél vele, mert kedves
voltál vele, rögtön az öledbe hullik a boldogság, mint egy érett gyümölcs? Szánalmas vagy!
Ugye te is átlátsz a kis játékodon? Mit hittél, hová jutsz vele? De őszintén!
Camille letette a hátizsákját és Paulette bőröndjét az ajtóba, és visszament Franckhoz a
konyhába.
– Szomjas vagyok...
– ...
– Duzzogsz? Haragszol, hogy elutazunk?
– Egyáltalán! Legalább szórakozhatok egy kicsit!
Camille felállt, és megfogta a kezét:
– Na, gyere...
– Hová?
– Lefeküdni.
– Veled?
– Naná!
– Nem.
– Miért nem?
– Mert már nincs kedvem. Csak azért vagy kedves, mert vaj van a fejeden. Bolondot
csinálsz belőlem, és ebből már elegem van.
– Rendben...
– Egyszerre fújsz hideget is, meleget is... Undorító így intézni a dolgokat...
– ...
– Undorító...
– De én jól érzem magam veled.

326
– „De én jól érzem magam veled”- utánozta Franck nyafogva. – Leszarom, hogy jól
érzed-e magad velem! Nem akarom, hogy velem legyél, pont. A többi... Boldogíts egy másik
balféket a finom árnyalataiddal, a művészi elkenéseiddel, a segged és az agyad riszálásával.
Ez a szerencsétlen, aki én vagyok, mindent visszaszolgáltat neked. Egyebet már nem húzol
ki belőle, úgyhogy hagyhatod az egészet a fenébe, hercegnő!
– Belém szerettél. Ugye, erről van szó?
– Jaj, Camille, megőrjítesz! Ez az! Beszélj csak velem úgy, mintha valami nagybeteg
lennék! A kurva életbe, csak egy kevés jóérzést kérek! Egy kis tisztességet! Ezt azért
mégsem érdemlem! Gyerünk... Elhúzol, és az jó lesz nekem. Mi ütött belém, hogy eltűröm,
hogy egy olyan csaj szórakozzon velem, aki nedves lesz a gondolatra, hogy két hónapot
tölthet egy rohadt lyukban egy öregasszonnyal? Te nem vagy normális nő, és akkor lennél
becsületes, ha előbb kezeltetnéd magad, mielőtt a nyakába akaszkodsz az első arra járó
faszkalapnak!
– Paulette-nak igaza van. Hihetetlen, milyen mocskosszájú vagy.

A másnapi út, elég hmm... hosszúnak tűnt. Franck otthagyta nekik az autót, és a
pöfögős, öreg masinával ment vissza a városba.
– Eljössz jövő szombaton?
– Minek?
– Hát... Pihenni.
– Majd meglátom...
– Na, kérlek...
– Majd meglátom...
– Meg sem csókoljuk egymást?
– Nem. Lehet, hogy jövő szombaton eljövök és megbaszlak, ha nincs jobb dolgom, de
nem csókollak meg többé.
– Rendben.
Franck elbúcsúzott a nagymamájától, és eltűnt az út végén.
Camille visszatért a nagy festékesdobozaihoz. A ház belső dekorációjával foglalkozott.
Gondolkozni akart, de aztán mégsem. Kivette az ecseteket a hígítóból, és lassan
törölgetni kezdte. Francknak igaza van: majd meglátják.
És újrakezdődött a kis életük. Olyan volt, mint Párizsban, csak még lassabb. És itt
mindig napon voltak.
Camille megismerkedett egy angol házaspárral, akik most újították fel a szomszéd házat.
Szerszámokat és ötleteket csereberéltek, és estefelé, amikor a sarlós fecskék belekezdtek a
táncukba, gintonicot ittak.
Camille és Paulette elment a tours-is Szépművészeti Múzeumba. Paulette egy hatalmas
cédrus alatt várt rá (túl sok volt a lépcső), miközben Camille a kerttel és egy Édouard
Debat-Ponsan nevű festő nagyon szép feleségével és unokájával ismerkedett. Ez a festő
nem is volt benne a lexikonban. Mint ahogy Emmanuel Lansyer sem, akinek a műveit pár
napja csodálták meg a loches-i múzeumban. Camille nagyon szerette azokat a festőket, akik
nem voltak benne a lexikonban. Azokat a bizonyos „kismestereket”, a korszak
tájképfestőit, akinek a képeit csak azokban a városokban akasztják főhelyre, ahol éltek és
dolgoztak.
Debat-Ponsant sohasem emlegetik másképpen, mint Olivier Debré nagyapját, Lansyer-t
pedig, mint Corot második tanítványát. De kit érdekel! Mivel nem lengte körül a zseniknek
kijáró ájult imádat, nyugodtabban lehetett szeretni a képeiket. És talán őszintébben is...

327
Camille állandóan azt kérdezgette Paulette-től, hogy nem kell-e vécére mennie. Nagyon
szerencsétlen dolog volt ez az inkontinencia, de Camille ragaszkodott a fixa ideájához, hogy
Paulette-et nem hagyja belezuhanni. Az idős hölgy egyszer vagy kétszer eleresztette magát,
és Camille alaposan megmosta a fejét:
„Ó, nem, Paulette, mindent, amit akar, de ezt ne! Én csakis magáért vagyok itt! Szóljon
nekem! Maradjon velem, a jó életbe! Milyen dolog az, hogy így maga alá csinál? Ha jól
tudom, nincs ketrecbe zárva!”
– ...
– Hé! Hó! Paulette! Válaszoljon! Most még süketnek is tetteti magát?
– Nem akartalak zavarni!
– Csakhogy lódít! Saját magát nem akarta zavarni!

A maradék időben Camille kertészkedett, barkácsolt, dolgozott, Franckra gondolt, és –


végre – elolvasta az Alexandriai négyest. Néha hangosan olvasott. Hogy jó kedvre derítse
Paulette-et. És most rajta volt a sor, hogy elmesélje az operák tartalmát.
„Figyelje csak, ez nagyon szép! Don Rodrigo azt ajánlja a barátjának, hogy menjen el
vele a háborúba. Így akarja elfeledtetni vele, hogy szerelmes Erzsébetbe...”
„Várjon csak, felhangosítom... Figyelje ezt a duót, Paulette! Isten, betöltöd a lelkünket...
– hevesesen hadonászva énekelt – na ninana ninana...”
„Szép, mi?”
De Paulette már elszundikált.

Franck nem jött el a következő hétvégén, de volt szerencséjük fogadni az


elválaszthatatlan Márki úr és Márkiné látogatását.
Suzy leterítette a jógaszőnyegét a gyomok közé, Philibert pedig spanyol útikönyveket
olvasott a nyugágyban, mivel a jövő héten indultak nászútra.
– János Károlyhoz... Ő is az unokatestvérem, beházasodás révén...
– Ebben nem is kételkedtem... – somolygott Camille.
– És...Franck nincs itt?
– Nincs.
– És hol a motorja?
– Nem tudom...
– Azt akarod mondani, hogy Párizsban maradt?
– Gondolom...
Philibert elszomorodott:
– Ó, Camille!
Camille bedühödött:
– Mi az, hogy „ó, Camille”? Te magad mondtad, amikor először beszéltünk róla, hogy
lehetetlen alak. Hogy nem érdekli más, csak a motoros újságok apróhirdetései, és hogy...
– Csitt. Nyugodj meg. Nem tettem szemrehányást.
– Nem, rosszabbat tettél.
– Olyan boldognak látszottatok!
– Igen. Vagyis biztosan. De maradjunk ennyiben, ne rontsunk el mindent...
– Azt hiszed, hogy ezzel is úgy van, mint a ceruza grafitjával? Hogy ha sokat használjuk,
elfogy?
– Mivel van úgy?
– Hát az érzelmekkel.

328
– Mikor csináltad a legutolsó önarcképedet?
– Miért kérdezed?
– Mikor?
– Régen...
– Igen, gondoltam.
– Ennek semmi köze hozzá.
– Nem, persze.

– Camille!
– Mmm...
– 2004. október 1-én, reggel nyolc órakor...
– Mi lesz akkor?
Philibert odaadta neki Buzot, párizsi közjegyző levelét. Camille elolvasta, visszaadta, és
elnyúlt a fűben Philibert lábánál.
– Mondtál valamit?
– Túl szép volt, hogy örökké tartson.
– Nagyon sajnálom!
– Ugyan, hagyd!
– Suzy már nézegeti a környéken a lakáshirdetéseket. Ott is nagyon jó, tudod! Nagyon...
nagyon festői, ahogy az apám mondaná.
– Na, állj. És Franck tudja már?
– Még nem.

Franck bejelentkezett a hétvégére.


– Talán túlságosan hiányzom neked? – búgta Camille a telefonba.
– Nem. Csak valamit meg kell javítanom a motoron. Mutatta Philibert a levelet?
– Igen.
– Paulette-re gondolsz?
– Igen.
– Én is.
– Csak jojóztunk vele. Talán jobb lett volna, ha otthagyjuk, ahol volt.
– Igazán ezt gondolod?
– Nem.

329
13

Eltelt a hét.
Camille kezet mosott, és kiment a kertbe Paulette-hez, aki a tolószékében napozott.
Camille quiche-t sütött aznap ebédre. Vagyis inkább egy tésztaféleséget, nagy
szalonnadarabokkal. Vagyis inkább valamit, amit meg lehetett enni.
Egy igazi, alázatos kis asszonyka, aki az urát várja.
Éppen térden állva kapirgálta a földet, amikor Paulette odasúgta a hátának.
– Megöltem.
– Micsoda? Jézus Mária.
Az utóbbi időben egyre gyorsabban hanyatlott.

– Maurice-t... A férjemet... Megöltem.

Camille kiegyenesedett, de nem fordult hátra.


– Éppen a konyhában álltam, és a pénztárcámat keresgéltem, mert kenyeret akartam
venni, amikor... Láttam, hogy összeesik... Tudod, nagyon súlyos szívbeteg volt... Hörgött,
levegő után kapkodott, és az arca... és én felvettem a kardigánomat, és elmentem. Jó
ráérősen gyalogoltam. Minden ház előtt megálltam. És hogy van a kisunokája? És a
reumája, nem jobb egy kicsit? Vihar lesz, látja? Pedig én nem szerettem csevegni, de aznap
reggel bűbájos voltam... És az a legrosszabb, hogy még egy lottószelvényt is kitöltöttem.
Felfogod ezt? Mintha az lett volna a szerencsenapom. Rendben, aztán... Aztán végül csak
hazamentem, és ő már halott volt.
Csend.
– Eldobtam a lottószelvényt, mert soha nem lettem volna olyan arcátlan, hogy
megnézzem a nyerő számokat, és hívtam a mentőt. Vagy a hullaszállítót? Már nem is
emlékszem. Persze akkor már túl késő volt, és ezt tudtam is.
Csend.
– Nem mondasz semmit?
– Nem.
– Miért nem mondasz semmit?
– Mert azt gondolom, hogy eljött az ideje.
– Azt hiszed? – majdnem könyörögve kérdezte.
– Biztos vagyok benne. A szívroham, az szívroham. Éppen maga mondta a múltkoriban,
hogy Maurce kapott tizenöt évnyi haladékot. Hát véget ért a haladék.
És hogy a jóhiszeműségét bizonyítsa, tovább dolgozott, mintha nem történt volna
semmi.
– Camille!
– Igen?
– Köszönöm!

Amikor egy bő félórával később felállt, Paulette már mosolyogva aludt.


Camille kihozott egy takarót.
Utána sodort egy cigarettát.

330
Utána kipucolta a körmét egy fogpiszkálóval.
Utána megnézte a sütőben a quiche-t.
Utána felvágott három fej salátát és néhány szál snidlinget.
Utána megmosta őket.
Utána töltött magának egy pohár bort.
Utána lezuhanyzott.
Utána felvett egy pulóvert, és kiment a kertbe.

Paulette vállára tette a kezét.


– Hé, Paulette! Meg fog fázni!
Gyengéden megrázta:
– Paulette!

Soha egyetlen rajz sem okozott neki ekkora gyötrelmet. Csak egyetlen egyet csinált. És
talán ez lett a legszebb...

331
14

Már éjjel egy óra volt, amikor Franck felébresztette az egész falut.
Camille a konyhában volt.
– Még mindig iszogatsz?

Letette a dzsekijét egy székre, és Camille feje fölé nyúlva kivett egy poharat a
konyhaszekrényből.
– Vigyázz, ne mozdulj.

Leült Camille-lal szemben:


– A nagyi lefeküdt már?
– A kertben van...
– A kert...
Camille felemelte az arcát. Franck felzokogott:
– Ó, nem, a kurva életbe... Ó, nem!

332
15

– És milyen zene legyen? Van kedvenc zenéjük?


Franck Camille felé fordult.
Camille sírt.
– Ugye találsz majd nekünk valami szépet?
Bólintott.
– És az urna? Tanulmányozták az árakat?

333
16

Camille-nak nem volt bátorsága hazamenni egy megfelelő CD-ért. Ráadásul nem volt
benne biztos, hogy talál egyáltalán. Valóban nem volt hozzá elég bátor.
Kivette a kazettát, ami a rádiómagnóban volt, és odanyújtotta a krematórium
alkalmazottjának.
– Nem kell vele csinálni semmit?
– Nem.

Mert tényleg ez volt Paulette kedvence... Hiszen Montand külön, neki énekelte ezt a dalt.
Camille kifejezetten neki másolta össze, cserébe a ronda pulóverért, amit Paulette a télen
kötött neki. A minap is vallásos tisztelettel hallgatták meg, amikor a Villandry parkból
tartottak hazafelé.
Camille a visszapillantóból figyelte a boldogan mosolygó Paulette-et.
Amikor a magas fiatalember ezt a dalt énekelte, Paulette éppen húszéves volt.
Paulette látta is őt 1952-ben, akkoriban, amikor még nagy koncerttermek álltak a mozik
mellett.
– Jaj, olyan szép volt – sóhajtotta –, olyan szép!

Tehát Montand úrra bízták a feladatot, hogy a temetési szertartásról gondoskodjék. És a


rekviemről is.

Jó volt indulni reggel, útra a víg sereggel


Kerék-páááá-ron,
Mi jóbarátok, de mennyien
Ott volt Fernand, Firmin velem, meg Francis és Sébastien
S Paulette, az áááá-lom...

Mindnyájan őt imádtuk, és szinte nőtt a szárnyunk


Kerék-páááá-ron,

És Philou még csak el sem tudott jönni. Elutazott a spanyolországi kastélyaiba. Franck
nagyon egyenesen tartotta magát, a kezét hátul összekulcsolta. Camille sírt.

La-la-la... mint sejtelem,


Már visszatért, itt van jelen
A rééé-gi dallam...
Mert eltűnt. S volt idő,
Hogy utcámban a kő
Csak úgy táncolt a-lattam...

Sok márki, sok vagány,


Lelépett mindahány...

334
Elmosolyodott... De hát ezek mi vagyunk!

La-la-la... a szív ma fel!


Mindenki énekel...
Ó, rééé-gi dallam...

Carminot asszony szipogva sodorgatta a rózsafüzérét.

Vajon hányan voltak ebből a műmárványból készült műkápolnában?


Talán egy tucatnyian?
Az angol házaspáron kívül csupa öregek.
Főleg öregasszonyok, akik szomorúan ingatták a fejüket.
Camille Franck vállára borult, aki továbbra is az ujjait tördelte.

Három zenei hang,


Kondul, mint a harang
Az emlék fenekén...
Majd bágyadozva
S egyet lapozva
Aludni mén...*

A bajuszos fickó intett Francknak.


Franck bólintott.

Kinyílt a kemence ajtaja, a koporsó begurult, és az ajtó újra becsukódott...


És Paulette-et utoljára emésztette a tűz, miközben imádott szívtiprója énekét hallgatta.

És megcsókolták egymást. Az öregasszonyok elmondták Francknak, hogy mennyire


szerették a nagymamáját.
És ő rájuk mosolygott. És iszonyú erővel szorította össze az állkapcsát, nehogy elsírja
magát.
A derék emberek szétszéledtek. A fickó aláíratta Franck-kal a papírokat, egy másik pedig
egy kis fekete dobozt nyújtott át neki.
Nagyon szépet. Nagyon elegánsat.
A doboz csillogott a szabályozható intenzitással égő hamis kandeláberek fényében.
És nyalábba gyűjtötte a fényeket.

Yvonne meghívta őket, hogy igyanak egy kis szíverősítőt.


– Köszönjük, nem.
– Biztos?
– Biztos.

Újra az utcán álltak. Egészen egyedül. Mind a ketten.

Egy ötven körüli hölgy lépett oda hozzájuk. Megkérte őket, hogy menjenek el hozzá.
Autóval mentek utána. Bárkit követtek volna.

*
Tótfalusi István fordításai

335
17

Az asszony teát főzött, és kivett egy piskótát a sütőből. Bemutatkozott. Jeanne Louvel
lánya volt. Franck nem ismerte.
– Ez természetes. Amikor ideköltöztem anyám házába, maga már nagyon régen nem
lakott itt.

Az asszony megvárta, amíg megeszik a süteményt és megisszák a teát.


Camille kiment a kertbe, és rágyújtott. A keze remegett.
Amikor bement, és leült melléjük, a háziasszony felkelt, és egy nagy dobozzal jött vissza.
– Várjanak csak! Mindjárt megtalálom. Á, itt is van, fogják.

Aprócska, cakkos szélű, megsárgult fénykép volt, jobb alsó sarkában vidám aláírással.
Két fiatal nő. A jobb oldalt álló nevetett, és belebámult a fényképezőgépbe, a másik
kalapot viselt, és lesütötte a szemét.
Mind a ketten kopaszok voltak.
– Megismeri?
– Tessék?
– Ez... Ez itt a maga nagymamája.
– Ez?
– Igen. Az ott mellette az én Lucienne nénikém. Lucienne az anyám nővére volt.
Franck átnyújtotta a fotót Camille-nak.
– A nénikém tanítónő volt. Azt mondják, az egész környéken ő volt a legszebb lány. Azt
is mondják, hogy nagyon magasan hordta az orrát. Tanult lány, aki több kérőt is
visszautasított. Igen, felvágós volt. 1945. július 3-án Roland F. varrónő jelentette... Az
anyám kívülről tudta a jegyzőkönyvet... Láttam, hogy együtt mulatott, nevetett és tréfálkozott velük
(a német katonatisztekkel), sőt egy napon fürdőköpenyben állt az udvaron, és ők vizet locsoltak rá.
Csend.
– És kopaszra borotválták?
– Igen. Az anyám mesélte, hogy Lucienne már több napja nem mozdult ki a házból,
amikor a barátnője, Paulette Mauguin meglátogatta. Leborotválta a fejét az apja
gyíklesőjével, és ott nevetett az ajtójuk előtt. Karon ragadta Lucienne-t, és erőszakkal
elráncigálta a városba, egy fényképészhez. „Gyerünk – mondta neki –, eltesszük emlékbe...
Gyere, mondtam már. Ne szerezd meg nekik ezt az örömet. Gyerünk! Emeld fel a fejed,
Lulu! Sokkal többet érsz, mint ők!” de a nénikém nem mert kalap nélkül kimozdulni a
házból, és nem volt hajlandó a fényképésznél sem levenni, de a maga nagymamája! Nézze!
Nézze ezt a huncut tekintetet! Hány éves is volt akkoriban? Húsz?
– 1921 novemberében született.
– Huszonhárom éves. Bátor kicsi asszony volt, nem? Fogja... Magának adom.
– Köszönöm – mondta Franck eltorzult szájjal.

Amikor az utcán voltak, Camille felé fordulva keményen odavetette:


– Nem volt akárki a nagymamám, ugye?
És sírva fakadt.

336
Végre.

– Édes kis öregem! – zokogta – Én édes kis nagymamám! Rajta kívül nincs senkim a
világon!

Camille hirtelen megdermedt, és futva elindult a fekete dobozért.


Franck a kanapén aludt, és nagyon korán felkelt.
A szobája ablakából Camille látta, ahogy szétszórja a finom fehér port a pipacsok és a
szagosbükköny fölött.
Nem mert azonnal kimenni Franckhoz, és amikor végre rászánta magát, hogy kivigyen
neki egy csésze forró kávét, meghallotta a távolodó motor brummogását.
A csésze összetört, és ő a konyhaasztalra borult.

337
18

Pár órával később felébredt, kifújta az orrát, hideg vízzel lezuhanyzott, és visszatért a
festékes dobozaihoz.
Ha már egyszer elkezdte újrafesteni azt a kurva házat, befejezi a melót.
Bekapcsolta a zeneadót, és a következő napokat a létra tetején töltötte.
Körülbelül két óránként küldött egy SMS-t Francknak, hogy elmesélje, hol tart éppen:
09: 13. Indokína; a konyhaszekrény teteje.
11: 37 Aisa, Aisa, hallgass rám; az ablakkeretek
13: 44 Souchon; cigi a kertben
16: 12 Nougaro; plafon
19: 00 hírek, vaj, sonka
10: 15 Beach Boys; f. szoba
11: 55 Bénabar, ez én vagyok, ez Nathalie; nem moccantam
15: 03 Sardou; ecsetmosás
21: 23 Daho; alvás

Franck csak egyszer felelt:


0:16 csend
Vajon ez azt akarta jelenteni: a műszak vége, béke, nyugalom, vagy azt: dugulj el?
Camille nem tudta eldönteni, úgyhogy kikapcsolta a telefont.

338
19

Camille becsukta a spalettákat, elbúcsúzott a... a virágoktól, és behunyt szemmel


megsimogatta a macskát. Július vége. Párizs fuldoklón.

A lakás csendes volt. Mintha máris kiűzte volna őket magából.


Hopp, gondolta Camille, van még egy dolgom.
Vásárolt egy nagyon szép füzetet, az első lapra beragasztotta a bolondos okiratot,
amelyet a Coupole-ban írtak, majd összegyűjtötte az összes rajzát, tervrajzát, vázlatát stb.,
hogy mindenre emlékezzenek, amit maguk mögött hagynak, és ami majd egyetlen pillanat
alatt enyészik el.

És az ő dolga az is, hogy kiürítse a szomszéd szobát, az ő hajdani szobáját. Azután...


Amikor már a hajtűk és a Polidentes tubus is halottak lesznek.
Összegyűjtötte a rajzait, de félretette azokat, amelyek Paulette-et ábrázolták.
Egészen eddig nem nagyon izgatta a kiállítás gondolata, de most már igen. Most ez lett a
fixa ideája: még egy kicsit életben tartani Paulette-et. Gondolni rá, beszélni róla,
megmutatni az arcát, a hátát, a nyakát, a kezeit... Sajnálta, hogy nem vette fel magnóra
például azt, amikor a gyerekkori emlékeiről mesélt... Vagy a nagy szerelméről.

„– De köztünk marad, ugye?


– Igen, igen!
– Szóval Jean-Baptiste-nak hívták...nagyon szép keresztnév, ugye? Ha fiam lett volna,
Jean-Baptiste-nak nevezem el.”
Most még a fülében cseng Paulette hangja, de... De meddig?

Mivel hozzászokott, hogy a zsebrádiót hallgatja, miközben barkácsol, bement Franck


szobájába a hifitoronyért. De nem találta. És ennek jó oka volt. Nem volt ott már semmi.
Csak három egymásra rakott kartondoboz a fal mellett.

A kopogtatóra fektette a fejét, és a parketta futóhomokká vált a lába alatt.


Ó, nem... Őt ne! Ne vedd el őt is!
Az öklét harapdálta.
Ó, nem! Újrakezdődött. Már megint el fog veszíteni mindenkit.
Ó, nem, a francba! Ó, nem!

Becsapta az ajtót, és átfutott a vendéglőbe.


– Franck itt van? – kérdezte kifulladva.
– Franck? Nem, nem hiszem – felelte egy bamba alak közömbösen.
Camille megragadta az orrát, hogy el ne sírja magát.
– Már... Már nem dolgozik itt?
– Nem...
Elengedte az orrát, és...
– Vagyis, hogy ma este utoljára... Ja, nézd... Épp itt jön...

339
Franck most került elő az öltözőből, gombócba gyúrt ruháival.
– No csak, ki van itt! – mondta, amikor meglátta Camille-t. – A mi szép kertészlányunk...
Camille elsírta magát.
– Na, mi van?
– Azt hittem, elmentél.
– Holnap.
– Micsoda?
– Holnap utazom.
– És hová?
– Angliába.
– És... és miért?
– Először szabadságra, utána melózni. A főnök talált egy szuper helyet.
Camille kínkeservesen mosolyogni próbált:
– Te fogod etetni a királynőt?
– Még jobb. Helyettes séf leszek a Westminsterben.
– Igazán?
– A csúcsok csúcsa.
– Ó...
– És te jól vagy?

– Gyere, igyunk valamit. Mégsem válhatunk el így egymástól...

340
20

– Bent, vagy a teraszon?


– Bent...
Franck dühösen nézett rá:
– Máris elveszítetted a tőlem kapott kilókat...
– Miért mész el?
– Mondtam már... Azért, mert ez egy fantasztikus ajánlat, és mert... Hát mert... Nem
tudok kifizetni egy párizsi lakást... Persze mondhatod erre, hogy bármikor eladhatom
Paulette házát, de nem tudom...
– Igen, értem.
– Nem, nem, nem arról van szó... Hogy az emlékek miatt... Szóval... Nem, csak... Az az
igazság, hogy már nem az enyém az a viskó.
– Hát kié, az anyádé?
– Nem. A tiéd.
– ...
– Paulette utolsó kívánsága volt. – Egy levelet húzott elő a tárcájából. – Tessék,
elolvashatod.

Kicsi Franckom,
Ne törődj a szutykos írásommal, már nem látok semmit.
De azt jól látom, hogy ez a kis Camille nagyon szereti a kertemet, és éppen ezért szeretném ráhagyni,
ha te nem találsz benne kivetnivalót...
Vigyázz nagyon magadra, és rá is, ha tudsz.
Nagyon-nagyon csókollak
Nagyi

– Mikor kaptad?
– Néhány nappal azelőtt... azelőtt, hogy elment. Azon a napon kaptam meg, amikor
Philou bejelentette, hogy eladják a lakást. Paulette... Paulette megértette, hogy... Hogy ez
szar...

Hú... Valaki még szorosabbra húzta a hurkot a nyakán. Még szerencse, hogy megjelent a
pincér:
– Uram?
– Egy Perrier-t kérek, citrommal.
– És a kisasszony?
– Konyakot... Duplát...

– De csak a kertről beszél, nem a házról...


– Igen, de... csak nem fogunk osztozkodni?

– Elutazol?
– Most mondtam. Már megvettem a jegyet is.

341
– És mikor utazol?
– Holnap este...

– Mit mondasz?
– Azt hittem, eleged van már abból, hogy másoknak melózz...
– Persze, hogy elegem van, de szerinted mit csinálhatnék helyette?

Camille beletúrt a táskájába, és előkapta a füzetét. Franck eltakarta az arcát.


– Nem, nem, ennek vége. Már itt sem vagyok...
Camille a füzetben lapozgatott.
– Nézd! – Franck felé fordította a füzetet.
– Mi ez a lista?
– Azok a helyek, amiket Paulette-tel együtt a séta közben begyűjtöttünk.
– Milyen helyek?
– Üres helyek, ahol nyithatnál egy vendéglőt. Tudod, mindent kigondoltunk. Mielőtt
felírtuk a címeket, alaposan kitárgyaltuk a helyet. Aláhúztam a legjobbakat. Ez például, itt,
szuper lenne. Egy kis tér a Pantheon mögött... Egy hajdanában elegáns, öreg kávéház,
biztos nagyon tetszene neked!
Felhajtotta a maradék konyakot.

– Te félrebeszélsz! Tudod, mennyibe kerül vendéglőt nyitni?


– Nem.
– Félrebeszélsz. Oké, rendben. Most már megyek, össze kell szednem a cuccaimat. Ma
este Suzynál és Philou-nál vacsorázom, eljössz?
Camille elkapta a karját, és nem engedte felállni.
– De nekem van pénzem!
– Neked? Mindig úgy nézel ki, mint egy koldus!
– Igen, mert nem akartam hozzányúlni... Nem szeretem azt a lóvét, oda akarom adni
valakinek.
– ...
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy az apám biztosítási ügynök volt, és hogy egy...
egy munkahelyi balesetben halt meg, emlékszel?
– Igen.
– Igen, szóval, jól intézte a dolgokat. Mivel tudta, hogy el fog hagyni engem, legalább
biztonságban akart itt hagyni.
– Nem értem.
– Életbiztosítás... És én vagyok a kedvezményezettje.
– Akkor miért... Miért nem vettél soha egy pár rendes cipőt?
– Mondtam már... Nem kértem abból a pénzből. Bűzlik a szomorúságtól. Én a papámat
akartam, élve. Nem ezt.
– És mennyi?
– Azt hiszem, épp elég sok ahhoz, hogy egy bankár kedves legyen hozzád, és kedvező
hitelt adjon neked.
Megint felemelte a füzetet.
– Várj csak, azt hiszem, lerajzoltam valahová...
De Franck kitépte a kezéből.

342
– Hagyd abba, Camille! Állj! Állj le azzal, hogy mindig a kurva füzeted mögé bújsz! Csak
most az egyszer, kérlek!
Camille a pultot bámulta.
– Hé! Hozzád beszélek!
Camille Franck pólóját bámulta.
– Nem, rám! Nézz rám!
Camille ránézett.
– Miért nem mondod azt egészen egyszerűen: „Nem akarom, hogy elmenj”? Én is úgy
vagyok vele, ahogy te... Mi a francot kezdjek a pénzzel, ha egyedül kell elkölteni... Én... nem
is tudom... A francba! „Nem akarom, hogy elmenj!” Nem túl bonyolult mondat, vagy igen?
– Demármondtamegyszer.
– Micsoda?
– De már mondtam egyszer.
– Mikor?
– Szilveszter estéjén.
– Ja, az nem számít. Azt csak Philou miatt mondtad.
Csend.
– Camille!
Szótagolva elismételte:
– Nem...a...ka...rom...hogy...el...menj!
– Nem...
– Ez az, nagyszerű, folytasd! A...
– Nem merem. Félek.
– Mitől félsz?
– Félek tőled, félek magamtól, mindentől félek.

Franck felsóhajtott.
Aztán még egyet sóhajtott.

– Nézd! Csinálj úgy, mint én!


És beállt, mint a body-builderek a versenyen.
– Szorítsd az ökleidet, kerekítsd ki a hátad, hajtsd be a karodat, tedd keresztbe, és emeld
az állad alá... így...
– Miért? – csodálkozott Camille.
– Hát.. Szét kell repesztened a bőrödet, mert túl szűk neked... Nézd! Fuldokolsz benne...
Most már ki kell belőle szabadulnod. Hallani akarom, ahogy a varrás felhasad a hátadon!

Camille elmosolyodott.
– A francba, nem! Tartsd meg magadnak az ócska mosolyodat. Nem kérek belőle! Nem
ezt akarom tőled. Én azt akarom, hogy élj! A kurva életbe! Nem azt, hogy rám mosolyogj!
Arra ott vannak azok a kedves nőcik az időjárásjelentésben! Na, most már megyek, mert
megint felhúzom magam. Akkor ma este...

343
21

Camille elvackolta magát Suzy ötvenezer tarkabarka párnája közt, hozzá sem nyúlt a
tányérjához, és eleget ivott ahhoz, hogy a megfelelő helyeken tudjon nevetni.
Még ha nem lettek volna diáik, akkor is joggal szerepelhettek volna a Világ körülben...
Aragónia vagy Kasztília, pontosította Philibert.
– A sors emlői! – ismételte Camille minden fotónál.
Vidám volt.
Szomorú és vidám.

Franck elég hamar elment, mert arra készült, hogy a kollégáival eltemesse francia életét.

Amikor Camille-nak végre sikerült feltápászkodnia, Philibert lekísérte az utcára.


– Menni fog?
– Igen.
– Nem akarod, hogy hívjak egy taxit?
– Nem, kösz. Gyalogolni van kedvem.
– Rendben... Akkor kellemes sétát kívánok.

– Camille!
– Igen?
Camille megfordult.
– Holnap... Tizenhét óra tizenöt, Északi pályaudvar.
– Te ott leszel?
Philibert megrázta a fejét.
– Sajnos nem... Dolgozom.

– Camille!
Camille megint visszafordult.
– De te... Te menj el a kedvemért... Kérlek.

344
22

– Eljöttél, hogy lengesd a zsebkendődet?


– Igen.
– Kedves tőled...
– Hányan vagyunk?
– Kicsodák?
– Hát lányok, akik lengetni akarjuk a zsebkendőnket és tetőtől talpig összekenünk
rúzzsal...
– Nézz körül...
– Csak én?
– Hát, igen... – Franck elfintorodott – Még szerencse, hogy az angol nők forróvérűek...
Legalábbis azt hallottam.
– És meg fogod őket tanítani a french kissre?
– Többek között... Elkísérsz a peronig?
– Igen.

Franck ránézett a faliórára:


– Na, jól van. Már csak öt perced maradt, hogy kimondj egy négyszavas mondatot, ez
megoldható, nem? Na, gyerünk – tréfálkozott ügyetlenül –, ha négy túl sok, beérem eggyel
is... De a megfelelő szóval, oké? A fenébe! Nem kezeltem le a peronjegyemet... Na?
Csend.
– Annyi baj legyen. Akkor megmaradok varangyos békának.
A vállára dobta nagy táskáját és hátat fordított Camille-nak.
Aztán nekiiramodott, hogy elcsípje az ellenőrt. Camille még látta, hogy az ellenőr elszedi
a jegyét, és széles karmozdulattal int neki.
És az Eurostar kicsurgott az ujjai közül. És elkezdett sírni, ez a hülye liba.
És akkor már csak egy kis szürke pont látszott a messzeségben.

Megszólalt a mobilja.
– Én vagyok.
– Tudom, kiírja...
– Biztos vagyok benne, hogy egy hiperromantikus jelenet közepében vagy. Ott állsz a
peron végén, mint egy filmben, elveszett szerelmedet siratod a fehér füstfelhők között...
Camille sírás közben is elmosolyodott. Végül sikerült válaszolnia.
– Nem, e...e...egyáltalán nem, épp most megyek ki a pályaudvarról.

„Hazug” – szólalt meg egy hang a háta mögött.

És Camille Franck karjába vetette magát, és csak szorította, nagyon, nagyon, nagyon
erősen. Majdnem összeroppantotta.

345
Sírt. Kinyitotta a zsilipeket, az ingébe fújta az orrát, és tovább sírt, kiürített magából
huszonhét évnyi magányt, bánatot, a fejére mért gonosz ütéseket, megsiratta a
simogatásokat, amelyekben nem volt része soha, az anyja őrületét, a szőnyegen térdelő
mentősöket, a papája szórakozottságát, a rengeteg munkát, az éveket, amikor nem állhatott
meg egy percre sem, a hideget, az éhezés örömét, az eltévelyedéseket, az árulást, amire
vetemedett, és az állandó szédülést, a szédülést a szakadék vagy a borosüveg peremén. És a
kétkedést, és a testét, ami állandóan felmondta a szolgálatot, és az éter ízét, és a félelmet,
hogy soha nem ér el a csúcsra. És Paulette-et is. Paulette-et, az öt és fél másodperc alatt
elhamvadó Paulette kedvességét.

Franck beborította a kabátjával, és Camille fejére tette az állát.


– Na... Na... – suttogta gyöngéden, és nem lehetett tudni, hogy azt mondja: na, sírj
nyugodtan, vagy: na, ne sírj már.

Camille eldönthette.
A haja csiklandozta Franckot, aki össze volt kenve takonnyal, és nagyon boldog volt.
Nagyon boldog.
Mosolygott. Életében először jó időben volt jó helyen.

Odadörzsölte az állát Camille fejéhez.


– Na, kicsikém! Ne izgulj, sikerülni fog. Nem fogjuk jobban csinálni, mint mások, de
rosszabbul sem. Sikerülni fog, hidd el nekem. Sikerülni fog. Nekünk nincs mit veszítenünk,
mert nincs semmink. Na gyere, menjünk.

346
EPILÓGUS

– A kurva életbe, ezt nem hiszem el! Nem hiszem el... – dühöngött Franck, csak hogy az
örömét elrejtse – Ez a barom csak Philouról beszél! És a kiszolgálás így meg úgy... Persze!
Neki nem túl nehéz! A vérében van az előkelő viselkedés! És a fogadtatás, a belső kialakítás,
Fauque rajzai, blablablabla...blablablabla... És az én konyhám? Mindenki szarik az én
konyhámra?
Suzy kitépte az újságot a kezéből.
– Minden elismerésünk a kis vendéglőé blablabla, ahol a fiatal séf, Franck Lestafier egyik
ámulatból a másikba ejt minket és eláraszt a jótéteményeivel, az újra felfedezett házikonyha
vidámabbá, könnyedebbé, elevenebbé tett ízeivel, blablabla... Egyszóval: a vasárnapi ebéd
nyújtotta boldogság, csakhogy nagynénikék és hétfők nélkül... Szerinted ez micsoda?
Tőzsdei jelentés? Vagy sült csirke recept?

– Nem, nem, zárva vagyunk! – kiáltott ki Franck az embereknek, akik be akartak nyitni a
vendéglőbe – De nem, mégis jöjjenek csak! Jöjjenek, van itt elég hely mindenkinek!
Vincent, hívd vissza a kurva kutyádat, vagy bevágom a mélyhűtőbe!

– Rouchechourad, lábhoz! – hívta Philibert.

– Barbès, nem Rouchechourad.


– Nekem jobban tetszik a Rouchechourad.... Nem igaz, Rouchechourad? Gyere ide
Philou bácsikádhoz, kapsz egy szép csontnélkülit!
Suzy nevetett.
Suzy továbbra is mindig csak nevetett.
– Nahát, megérkezett végre! És hihetetlen, csak nem levette a napszemüvegét?
Catherine affektáltan elmosolyodott.

Lehet, hogy Francknak még nem sikerült beidomítani a fiatal Fauque-ot, az idősebbik
viszont már a tenyeréből evett. Camille anyja mindig nagyon összeszedte magát a
jelenlétében, és a Prozacon élők párás tekintetével meredt rá.

– Mama, ez Agnès, a barátnőm. Peter, a férje, és az ő kis Valentinjuk.


Camille szívesebben mondott „barátnőt” a „húgom” helyett.
Nem lett volna értelme megkockáztatni egy pszichodrámát, miközben az egész világ
fütyölt rá. És különben is, ő és Agnès tényleg barátnők lettek.

– Á, végre! Mamadou és Tsa! – kiáltott fel Franck. – Elhoztad, amit kértem, Mamadou?
– Ó, igen, de vigyázz vele, mert ez nem édespaprika! De nem ám!
– Köszönöm! Szuper! Gyere hátra, segíts nekem!
– Megyek! Sissi, vigyázz a kutyával!

347
– Nem harap, nagyon szelíd!
– Törődj a magad dolgával! Ne szólj bele a nevelésembe... Na, hol van az a híres
kajagyártó hely? De hát ez nagyon kicsi!
– Az biztos! Elfoglalsz minden helyet!
– Ó... – Mamadou egy kis bekeretezett képre mutatott – Ez az az idős hölgy, akit
nálatok láttam, nem?
– Hé, ne nyúlj hozzá! Az az én védő amulettem.

Mathilde Kessler Vincent-t és a barátját bűvölte, miközben Pierre titokban elcsórt egy
étlapot. Camille belemerült a Táplálkozási Hírmondó, egy 1767-es folyóirat egyik példányába,
és ebből merítve ihletet fantasztikus fogásokat rajzolt... Csodálatos volt... Igen... de hol
vannak az igazi ételek?

Franck izzott a feszültségtől, hajnal óta a konyhában volt. Ha már egyszer mindenki
eljött...
– Gyerünk, asztalhoz, mindjárt kihűl! Vigyázat, forró!
Egy nagy vaslábast tett az asztalra, és visszaszaladt egy merőkanálért.
Philou megtöltötte a poharakat. Tökéletes volt, mint mindig.
Nélküle nem lett volna ilyen villámgyors a siker. Megvolt az a csodálatos adottsága, hogy
mindenki feloldódott a társaságában, mindig talált egy bókot, beszélgetési témát, kedves
tréfát, leheletnyi franciás kacérságot... És összegyűjtötte a negyed összes nemesi előneveit...
Csupa távoli unokatestvért...

Amikor ő fogadott valakit, könnyedén beszélt, világosan fejezte ki magát, és gond nélkül
tolultak ajkára a szavak.
Vagyis, ahogy a cikk írója sután kifejezte: ő volt ennek az elegáns kis vendéglőnek a
„lelke”.

– Gyerünk, gyerünk, nyújtsátok a tányérotokat – morgott Franck.


És ekkor Camille, aki már egy órája a kis Valentint dédelgette, és a textilszalvéta mögé
bújva bújócskázott vele, kijelentette:
– Ó, Franck! Én is akarok egy ilyet!

Franck még kiszolgálta Mathilde-ot, és nagyot sóhajtott. A francba, mindig mindent


nekem kell csinálnom! Visszatette a merőkanalat a tálba, kioldozta a kötényt, egy szék
támlájára dobta, fogta a kisbabát, visszaültette az anyukája ölébe, felkapta a kedvesét, a
vállára dobta, mint egy zsák krumplit vagy egy fél marhát, felnyögött... A mindenit, jól
meghízott a kicsike! Kinyitotta az ajtót, átment a téren, belépett az étteremmel szemben álló
házba, kezet nyújtott Vishayannak, házmester haverjának, akit szintén ő etetett két fax
között, és mosolyogva felment a lépcsőn.

348
MAGVETŐ
KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.
Honlap: www.magveto.hu
E-mail: magveto@lira.hu
Felelős kiadó Morcsányi Géza

Készült a Gyomai Kner Nyomda Zrt.-ben


a nyomda alapításának 124. esztendejében, 2006-ban
Felelős vezető Papp Lajos vezérigazgató
Tel.: 66/887-400
http://www.gyomaikner.hu
E-mail: knernyomda@gyomaikner.hu

Felelős szerkesztő Boldizsár Ildikó


A kötetet Pintér József tervezte
Műszaki vezető Bezúr Györgyi
Kiadványszám 8161
Megjelent 31,4 (A/5) ív terjedelemben,
Garamond betűtípusból szedve
ISBN 963 14 2514 2

349