CLIVE BARKER: KORBÁCS

„...a léleknek is létezik hazája:

a dolgok lényegének birodalmában”
Saint Exupéry:
A sivatagból

1
ELSŐ KÖNYV: A KAKUKK BIRODALOM

Első rész
AMOTT VAD KÉKSÉG

„...én sose tudnék mást, ami inkább édes a szívnek, látni hazámnál”
Homérosz Odüsszeia
(Devecseri Gábor fordítása)

I. Tájolás

1.
Nincsenek kezdetek.
Nincsen első pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely ennek a történetnek vagy általában
egy történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne. A szálak mindig összefonódnak
egy korábbi történet szálaival és az azt megelőző történetekével; bár, ahogy az elbeszélő
hangja háttérbe szorul, a kapcsolódások egyre bizonytalanabbnak tűnnek, mert minden kor a
saját ábrázatához igazítja a történetet. Így lesz a pogányból szent és a tragikusból mulatságos;
a nagy szerelmek érzelgősséggé sorvadnak, a démonok felhúzható játékszerekké
zsugorodnak. Nincs megállás. Ide-oda jár az inga: valóság és fikció, anyag és szellem, millió
módon fonódnak össze, és talán csak egyetlen közös vonásuk van: hogy megbújik közöttük
egy parányi részlet, amely idővel világgá nő. Teljesen önkényes hát a választás, hogy honnan
indulunk. Egy pontról, valahol a félig elfelejtett múlt és az éppen csak megpillantott jövő
között. Innen, például. Ebből a kertből, ami teljesen el van hanyagolva azóta, hogy
oltalmazója három hónappal ezelőtt meghalt. Ez a kert most féktelenül burjánzik a vakítóan
világító augusztus végi ég alatt; gyümölcsei leszedetlenül csüngenek, a virágágyások
szegélyeit elvadították a nyár viharai és tikkasztó, fullasztó napjai. Induljunk ebből a házból,
amely pontosan úgy néz ki, mint a többi ház az utcában, és olyan közel épült a vasúti
sínekhez, hogy amikor elhalad a Liverpool és Crewe között közlekedő személyvonat, a
porcelánszobrocskák megremegnek az ebédlőszekrény polcain. És kezdjük akkor ennél a
fiatalembernél, aki most kilép a hátsó ajtón, és a gyomverte kerti úton elindul egy rozoga
kalyiba felé, ahonnan turbékolás és szárnyverdesés ujjongó kórusa hallatszik. A fiatalember
neve Calhoun Mooney, de mindenki csak Calnek ismeri. Huszonhat éves, és öt éve dolgozik
egy biztosítótársaságnál a város központjában. A munkáját egyáltalán nem élvezi, és az
édesanyja halála végképp szertefoszlatta minden reményét, hogy egyszer majd
megszabadulhat ettől a várostól, ahol egész életében lakott - talán ennek tudható be a
szabályos arcvonások között fészkelő fásultság. A galambdúc ajtaja felé tart, kinyitja, és -
jobb híján - ez az a pillanat, ahonnan a történet szárnyra kap.

2.
Cal már többször említette az apjának, hogy a galambház ajtaja nagyon rossz állapotban van.
Csak idő kérdése, és a deszka az alján teljesen elrohad, amikor is a sínek mellett tanyázó
termetes patkányok előtt szabad út nyílik a galambokhoz. De Brendan Mooney csekély vagy
egyáltalán semmiféle érdeklődést nem tanúsított versenygalambjai iránt, amióta a felesége
meghalt. Pedig vagy talán hiszen - míg Eileen élt - a madarakban lelte legnagyobb örömét.
Vajon hányszor hallotta Cal az anyja panaszkodását, hogy Brendan több időt tölt becses
galambjaival, mint benn a lakásban. Most nem lenne oka erre a panaszra. Cal apja szinte
egész nap az ablaknál ült, a kertet bámulta, ahogy a bozót lassan eltünteti Eileen keze
munkáját - mintha a pusztulás eme látványától valamiféle megoldást remélne bánata hasonló
módon való eltörlésére. Mindenesetre kevés jel mutatott arra, hogy valamit is tanult volna

2
virrasztása alatt. Mindennap, amikor Cal hazatért a Chariot Streeten levő házba - amelyről egy
fél évtizeddel ezelőtt azt hitte, hogy örökre elhagyta, de amikor apja egyedül maradt, úgy
érezte, vissza kell térnie -, apját mindig egy kicsit kisebbnek látta. Brendan nem görnyedt
meg, de valahogy összetöpörödött, mintha elhatározta volna, hogy a lehető legkisebb célpont
lesz a hirtelen ellenségessé vált világ számára. Köszönésfélét mormolva a körülbelül negyven
galambnak, Cal belépett a madárházba, ahol rendkívül izgatottság fogadta. Egy-két kivétellel
valamennyi galamb ide-oda röpködött a ketrecében, szinte hisztérikusan. „Patkányok jártak
volna benn?” - töprengett Cal. Körülnézett, hátha van valami nyom, de semmit nem talált, ami
megmagyarázta volna az izgalmat. Cal még soha nem látta ilyen idegesnek a madarait. Fél
percig csak állt elképedve, nézte a műsort, a szárnycsattogástól szédült a feje. Aztán
elhatározta, hogy bemegy a legnagyobb ketrecbe, és kimenti a csetepatéból a díjnyertes
madarakat, mielőtt még valami bajuk esne. Elhúzta a reteszt, és alig öt centire volt nyitva a
ketrec, amikor az egyik előző évi bajnok-egy különben nyugodt hím, a 33-as (minden
galambnak volt egy száma) - odaröpült a réshez. A madár olyan sebesen közeledett, hogy Cal
riadtan elengedte az ajtót, és a pár másodperc alatt, míg keze lecsúszott a zárról, majd újra
visszatért, a 33-as kiröpült a ketrecből.
- A fene beléd! - kiáltotta Cal, egyszerre átkozva magát és a madarat, ugyanis a galambház
ajtaját is nyitva felejtette, és - mit sem törődve a kísérlet esetleges veszélyeivel - a 33-as az ég
felé igyekezett.
Cal gyorsan visszacsukta a ketrecet, de a madár közben kiröpült az ajtón. Cal botladozva
szaladt utána, ám mire kiért a madárházból, a 33-as már a kert fölött röpködött. A tető
magasságában három egyre nagyobb kört írt le a levegőben, mintha betájolná magát. Aztán
úgy látszott, megtalálta a helyes irányt, mert elindult észak-északkelet felé. Cal kopogást
hallott, aztán meglátta apját az ablakban - valamit tátogott. Brendan zaklatott arca hónapok
óta nem volt ilyen eleven: a madár szökése miatt ideiglenesen kimozdította volna őt a
csüggedtségből. Pillanatok alatt a hátsó ajtónál termett, és érdeklődött, hogy mi történt.
Calnek nem volt ideje a magyarázatra.
- Elment! - kiáltotta.
Aztán tekintetét az égboltra szegezve, a fal mellett elindult az utca felé. Amikor a ház elé ért,
Cal még látta a madarat. Átugrott a kerítésen, és átfutott a Chariot Street túlsó oldalára,
elszántan az üldözésre. Tudta, hogy a vállalkozás reménytelen. Egy jó erőben lévő madár
hátszéllel akár a 100 kilométeres óránkénti sebességet is elérheti, és annak ellenére, hogy az
év túlnyomó részében a 33-as nem versenyzett, egy futó embernél még így is jóval gyorsabb
volt. Cal viszont azt is tudta, hogy addig nem megy vissza az apjához, amíg nem tett némi; ha
mégoly hiábavaló erőfeszítést is az elszökött madár megtalálására. Az utca végén a szökevény
eltűnt a háztetők mögött, Cal tett hát egy kerülőt a Woolton Roadot átívelő felüljáró felé,
hármasával-négyesével szedve a lépcsőket. A magasból elé tárult az egész város: északra
Woolton Hill, keletre és délkeletre Allerton, azon túl Hunt’s Cross. Bérházak tetejei
sorakoztak Cal előtt, remegve a délutáni forróságban; az egymásnak préselődő utcák
halszálkamintáját hirtelen a speke-i ipartelepek váltották fel. Cal látta a galambot is, bár egyre
kisebb ponttá zsugorodott. Ez most nem számított, ugyanis a felüljáró magasából a 33-as úti
célja teljesen egyértelmű volt. A felüljárótól úgy három kilométerre óriási madárcsapat
keringett a levegőben nyilván valami eledelfélére leltek. Minden évben volt legalább egy
olyan nap, amikor a hangya- vagy a szúnyognépesség hirtelen megsokszorozódott, és a város
madarainak az élete egybeforrt a nagy zabálás alkalmából. Sirályok a Mersey sáros partjáról,
rigók, csókák, seregélyek özönlöttek elégedetten a nagy lakomára; a hátukon még érezték a
nyár melegét. Ide volt hát hivatalos a 33-as is. Megelégelte a gondos kukorica- és juharborsó-
diétát, belefáradt a galambdúc erőszak-hierarchiájába, a napok egyhangúságába, és egy kis
levegőre, magasságra és messzeségre vágyott. Egy féktelen napra vágyott; arra, hogy maga
kereshesse meg az aznapi eledelt, ami csak édesebb lesz, ha megszerzése fáradságba kerül -

3
vágyott mindenre, ami a szabad élettel jár. Mindez halványan átsuhant Cal agyán, miközben
nézte a köröző madársereget. A zsivajgó ezrek között képtelenség megtalálni egy bizonyos
madarat - ezt Cal is tudta. Csak abban bízhatott, hogy a 33-asnak egyszer csak elege lesz a
légi mulatságból, és ha már jóllakott, azt teszi, amire tanították: hazatér. A rengeteg madár
azonban annyira vonzotta Calt, hogy elindult a tollas ciklon középpontja felé.

II. AZ ÜLDÖZŐK

A Hanover Hotel ablakánál álló nő félrehúzta a szürke függönyt, és kinézett az utcára.

- Tényleg itt...? - suttogta a szoba sarkában tanyázó árnyékok felé. Kérdését nem követte
válasz, és nem is kellett, hogy kövesse. Bármilyen valószínűtlennek tűnt is, a nyom
vitathatatlanul ide vezetett, ebbe a holtfáradt városba: Liverpoolba. Sebzetten és elhagyatottan
terült el a folyó mentén, ami valaha rabszolgákkal és gyapottal teli hajókat cipelt a hátán, most
pedig saját súlyát is alig bírta elvonszolni a tengerig.
- Micsoda hely! - mondta a nő. Az utcán egy apró portölcsér perdült a levegőbe, özönvíz előtti
szemetet emelve a magasba.
- Mit csodálkozol ezen? - kérdezte a férfi, aki félig feküdt, félig ült az ágyon; megnyerő testét
párnakupacnak támasztotta, kezét a feje alatt összefonta. Arca széles, arcvonásai már-már
túlságosan is kifejezőek, mint egy olyan színészé, aki a tömegigények kielégítéséből
kovácsolta pályafutását, és nagy mestere az olcsó hatásoknak. Szája, ami a mosoly ezer
változatát ismerte, most talált egyet, ami illett higgadt hangulatához, és így folytatta:
- Jól megtáncoltattak bennünket. De mindjárt vége. Te nem így érzed? Mert én igen.
A nő hátrapillantott a férfira. Zakója - a nő legkedvesebb ajándéka - egy szék támláján lógott.
Az inge izzadságfoltos a hónaljánál, arcbőre viasszerű a délutáni fényben. Bármit érzett is
iránta - és ez éppen elég volt ahhoz, hogy tartson a férfiúi számítástól -, a férfi akkor is csak
emberi lény maradt, és most, a sok utazás és hőség után mind az ötvenkét éve meglátszott
rajta. Amióta együtt voltak, együtt üldözték a Fúgát, a nő átadott neki annyi erőt, amennyit
adhatott, a férfi pedig viszonzásul átadta a nőnek észjárását és szakértelmét, hogy hogyan
lehet életben maradni ebben a Birodalomban. A Kakukk Birodalomban - ahogy a Családok
nevezték -, ebben a nyomorult emberi világban, amit a nő csak azért viselt el, hogy
ellenségein bosszút állhasson.
A hajsza most már a végéhez közeledett. Shadwell - a férfi az ágyon - haszonra tesz szert, ha
eladja majd, amit nemsokára megtalálnak, a nő bosszúja pedig beteljesedik, ha az üldözötteket
bemocskolva és rabszolgasorban tudja. És teljes lesz az öröme, ha végre elhagyhatja ezt a
piszkos Birodalmat. A nő újra az utcát kezdte figyelni. Shadwellnek igaza volt: jól
megtáncoltatták őket. De nem húzzák már sokáig a talpalávalót. Immacolata körvonalai
élesen kirajzolódtak az ablak előtt; Shadwell az ágyról nézte őt. Most is - immár sokadszor -
azon kezdett gondolkodni, hogyan lehetne eladni ezt a nőt. A feladat tisztán elméleti jellegű
volt, természetesen, és a megoldása, úgy tűnt, meghaladja Shadwell képességeit.
Kereskedő volt a foglalkozása, ezt csinálta kora ifjúsága óta. Nem is annyira a foglalkozása
volt, hanem inkább zseniális tehetsége. Shadwell büszke volt arra, hogy nem létezett olyan élő
vagy élettelen áru, amire ne talált volna vevőt. Kereskedett már nyerscukorral, kézi
lőfegyverrel, babákkal, kutyákkal, életbiztosítással, ócska ruhával és csillárral. Árult lourdes-i
vizet és hasist, kínai lámpaernyőket és székrekedés elleni, szabadalmazott készítményeket.
E tengernyi áruféleség között akadt persze rengeteg vacak és kacat, de semmi, semmi
olyasmi, amit előbb vagy utóbb ne sózott volna rá valakire - akár csábítással, akár
megfélemlítéssel. De ő - Immacolata, ez a nem egészen nő, akivel hosszú évek hosszú percei
kötik össze - meghaladja kereskedői tehetségét. És azt is tudta Shadwell, hogy miért.
Például azért, mert Immacolata kiismerhetetlen volt, és a vásárlóközönség ezt a tulajdonságot
nemigen kedvelte. A vevők egyértelmű árut akartak: egyszerűt és biztonságosat. Immacolata

4
nem volt biztonságos, az aztán végképp nem; borzalmas haragja és még borzalmasabb hálája
egyáltalán nem nevezhető biztonságosnak. És egyszerű sem volt. Arcának izzó szépsége
mögött, a zsidó nő sötét olajbarna bőre mögött és a szemében, ami egyszerre járt évszázadok
távolában, és fakasztott azonnal vért, ha a pillanat úgy kívánta, olyan érzések rejtőztek,
amelyektől felhólyagzik a levegő, ha egyszer elszabadulnak.
Immacolata túlságosan is egyedi darab, ezért nem lehet őt eladni, döntötte el - immár
sokadszor - Shadwell, és megpróbálta lebeszélni magát az agytornáról. Úgysem találja meg
soha a megoldást, akkor meg miért fárasztja magát? Immacolata elfordult az ablaktól.
- Kipihented magad? - kérdezte.
- Hiszen te akartál bejönni a napról - emlékeztette Shadwell. - Felőlem máris indulhatunk, ha
akarod. Bár fogalmam sincs, hol kezdjük...
- Pedig nem olyan nehéz - mondta Immacolata. - Emlékszel, mit jósolt a nővérem? Az
események hamarosan tetőponthoz érkeznek.
Közben a szoba sarkában az árnyékok mozgolódni kezdtek, és felsejlettek Immacolata két
halott nővérének éteri körvonalai. Shadwell mindig feszengett a közelükben, a nővérek pedig
mindig is megvetették őt. Az idősebbik, a Boszorkány - a Banya - azonban tényleg
jóstehetséggel rendelkezett. Amit kiolvasott testvére, Magdalena méhlepényéből, az általában
beigazolódott.
- A Fúga már nem rejtőzhet sokáig - mondta Immacolata. - Amikor megmozdítják, azonnal
rezgéseket kelt. Akaratlanul is. Hiszen az a rengeteg élet mind arra a kis rejtekhelyre van
beszorítva.
- És érzed már ezeket a... rezgéseket? - kérdezte Shadwell, miközben lábát átlendítette az ágy
szélén, és felállt.
Immacolata megrázta a fejét.
- Nem. Még nem. De fel kell készülnünk rá. Shadwell a zakójáért nyúlt, és felvette. A csillogó
bélés csábító sugarakat szórt szerte a szobában. A hirtelen fényességben Shadwell
megpillantotta a Boszorkányt és Magdalenát. Az öregasszony a szeme elé kapta a kezét: félt a
zakóból áradó sugarak hatalmától. Magdalena nem aggódott: szemhéját születésekor
szemgödrére forrasztotta a vakság.
- Ha elkezdődik a vibrálás, akár egy vagy két órába is beletelik, míg megtaláljuk, honnan
indul ki - mondta Immacolata.
- Egy órába? - kérdezte Shadwell. Az üldözés, ami végül ide vezette őket, most egy
örökkévalóságnak tűnt számára.
- Egy órát még kibírok.

III. RENG A FÖLD!

Cal egyre közeledett, a madarak pedig egyre köröztek a magasban. Ha egy madár elröpült,
helyette három vagy négy jövevény csatlakozott a sokasághoz. A jelenség feltűnést keltett.
Emberek álltak a járdán és a küszöbökön, kezükkel beárnyékolták a szemüket, és a ragyogó
ég felé bámultak. Záporoztak a gyülekezet okát taglaló vélemények. Cal nem időzött azzal,
hogy megfogalmazza a magáét, hanem tovább tekergett az utcák labirintusában. Időnként
kénytelen volt visszafordulni és más útvonalat keresni, de egyre közelebb került úti céljához.
És így, közelebbről rá kellett jönnie, hogy első feltételezése téves volt: lakomának semmi
nyoma. A madarak nem csaptak le semmiféle morzsára, nem volt hatlábú civakodás, és a
levegő alacsonyabb régióiban sem mutatkozott semmiféle vonzó rovartömeg. A madarak
egyszerűen csak köröztek. A kisebb fajták - a verebek és a pintyek-már elfáradtak a
repülésben, és letelepedtek a háztetőkre és a kerítésekre; nagyobb testvéreik - varjak, szarkák,
sirályok - maradtak csak a magasban. Galambokban sem volt hiány: ötvenes vagy nagyobb
csapatokban röpködtek, cikázó árnyékokat vetve a háztetőkre. Akadt néhány háziasított madár

5
is- szökött rabok, mint a 33-as. Kanárik és törpepapagájok: őket kölesük és csöngettyűjük
mellől szólította el az ismeretlen erő. A madártársakat egyelőre elfoglalta a körözés rítusa, és
nem vették észre a közéjük férkőzött kedvenceket, de nem lesznek majd ilyen közömbösek,
ha megszűnik a varázslat. Kegyetlenek és kíméletlenek lesznek: lecsapnak a bűnös kanárikra
és törpepapagájokra, kivájják a szemüket, és megölik őket, mert hagyták magukat
megszelídíteni.
A madársereg most még nyugodt volt. A magasba, mind magasabbra törekedett a levegőben,
teljesen elfoglalta az égboltot. Ez a látnivaló a város egy olyan részébe vezette Calt, amit alig
ismert. A tanácsi telkeken álló egyhangú házakat itt elhagyatott és titokzatos senki földje
váltotta fel. Egy soha el nem érkezett fellendülés reményében teljesen lekopaszították a
területet, de állt még néhány utca szép, háromszintes, kertes házsorokkal; ki tudja, hogyan
menekültek meg a buldózerektől - szigetek a portengerben.
Úgy tűnt, az egyik ilyen utca - a tábla szerint a Rue Street - fölött gyülekeznek a madarak.
Ebben az utcában voltak a legnagyobb fáradt madárcsapatok; az ereszeken, a kéményeken, a
tv-antennákon csicseregtek és tollászkodtak. Cal a Rue Streeten haladva az eget és a
háztetőket pásztázta, és egyszer csak - esélye bár egy volt az ezerhez - megpillantotta üldözött
madarát: egyetlen magányos galamb egy verébfelhő közepén. Hazatérő madarait várva az
évek során át olyan sokszor fürkészte az eget, hogy sasszemével már képes volt felismerni
őket egyéni repülési sajátosságaik alapján. Megtalálta a 33-ast - biztos, hogy ő volt az. De
miközben nézte, a madár eltűnt a Rue Street háztetői mögött. Cal ismét a nyomába eredt. A
Rue Street felénél átvágott egy szűk mellékutcában, ami a házak mögött egy nagyobb utcába
torkollott. Siralmas látvány volt. A járda mentén szemétkupacok és felborított, gazdátlan
szemeteskukák, tartalmuk szanaszét szóródva. Az egyik háznál, úgy húsz méterre Caltől,
emberek dolgoztak. Két bútorszállító munkás cipelt egy karosszéket a ház mögötti kert felől,
míg egy harmadik felfelé bámult a kerítéseken, ablakpárkányokon és rácsokon ücsörgő
madárhadra. Cal elindult az utcán, galambokat kutatva a tömegben. Talált is vagy egy
tucatnyit a sokaságban, de egyik sem az ő 33-asa volt.
- Mit szól hozzá?
A munkások közelébe ért, és az egyik: a bámészkodó szólította meg őt.
- Nem is tudom - felelte Cal őszintén.
- Lehet, hogy most indulnak a melegebb tájakra - mondta a fiatalabbik cipekedő, miközben
letette a karosszéket, és felnézett az égre.
- Hülye vagy, Shane! - mondta a társa, egy nyugat-indiai. A neve - Gideon - rá volt festve az
overallja hátára. - Ugyan mér’ mennének el a nyár kellős közepén?
- Mer’ itt túl meleg van nekik. Azér’. Kurva meleg! Felforr tőle az agyuk.
Gideon is letette a karosszéket, nekidőlt a kert falának. Felső zsebéből előhalászott egy félig
szívott cigarettát, és meggyújtotta.
- Nem vóna rossz, mi? - tűnődött. - Madárnak lenni. Tavasszal csak röpdösni vígan, utána
meg meglépni délre, Franciaországba, mikor má’ fázni kezd a tököd.
- A madarak nem élnek sokáig - mondta Cal.
- Tényleg? - kérdezte Gideon, és beleszívott a cigarettájába. Rándított egyet a vállán. - Rövid
és édes élet. Nekem az megfelelne.
Shane bajuszkezdeményének szőrszálait húzgálta.
- Maga tud valamit a madarakról, igaz-e? - kérdezte Calt.
- Csak a galambokról.
- Tenyészti őket, igaz-e?
- Hát, igen...
- A sógoromnak agárjai vannak - mondta a harmadik munkás, a bámészkodó. Úgy nézett
Calra, mintha legalábbis a csodával volna határos a véletlenek eme egybeesése, és ezt
többórás eszmecserének illene követnie. De Caltől csak ennyire futotta:

6
- Kutyák. .
- Pontosan - mondta a férfi, örömmel, hogy beszélgetőpartnerével egy véleményen vannak. -
Öt van neki. De az egyik megdöglött.
- Szegény!
- Az nem biztos. Az egyik szemére vak volt, a másikkal meg kurvára nem látott. - A férfi jót
röhögött, és ezzel le is zárta a témát. Cal ismét a madarakat nézte, és felderült az arca, amikor
az egyik emeleti ablak párkányán meglátta az ő madarát.
- Megvan - mondta.
Gideon követte Cal tekintetét. - Mi van meg?
- A galamb. Az enyém, elszökött. - Cal megmutatta a 33-ast. - Ott. A párkány közepén. Látja?
Most mind a három munkás odanézett
- Sokat ér, mi? - kérdezte a bámészkodó.
- Menj má’, Bazo! - förmedt rá Shane.
- Csak megkérdeztem - felelte Bazo.
- Sok díjat nyert - mondta Cal némi büszkeséggel. Tekintetét a 33-asra szegezte, de az semmi
jelét nem adta, hogy el akarna repülni: tollászkodott, és időnként az ég felé fordította apró
szemét.
- Maradj ott - suttogta Cal a madár felé - ... ne mozdulj! - Aztán Gideonhoz fordult. - Nem
baj, ha bemegyek a házba? Megpróbálnám megfogni a galambot.
- Rajta! Az öreglányt, aki itt lakott, bepakolták a kórházba. Elvisszük a bútorokat, mer' nem
fizette ki a számláit.
Cal átverekedte magát a sok kacaton, amit a három munkás hordott ki a kertbe, aztán bement
a házba. Romhalmaz fogadta. Ha a lakónak netán volt valami értékes holmija, akkor azt már
elszállították. A falon néhány vacak kép lógott; a bútor régi volt, de nem annyira, hogy már
visszajött volna a divatba; a szőnyegek, a párnák és a függönyök olyan kopottak voltak, hogy
leginkább a szemétégetőben lett volna a helyük. A falakat és a mennyezetet ezeréves füst
borította, magyarázatképpen pedig a polcokon és a párkányokon ott sorakoztak a gyertyák,
megsárgult viaszköntösben. Nyomorúságos, sötét helyiségeken keresztül Cal kibotorkált az
előszobába. A látvány ott is ugyanilyen lehangoló volt. Szakadozott, gyűrött, barna linóleum,
és mindent átjárt a penész, a piszok és a lassú rothadás bűze. Bárhová vitték is az
öregasszonyt, ennél az ocsmány helynél csak jobb lehet, gondolta Cal; még a kórház is jobb,
ott legalább száraz az ágynemű.
Elindult felfelé a lépcsőn. Különös érzése volt, ahogy a felső szint homályához közeledett:
lépcsőről lépcsőre egyre kevesebbet látott, feje fölött fürge madárlábak kopogását hallotta a
tetőn, még messzebbről pedig a sirályok és a varjak tompa jajveszékelését. Bár kétségtelenül
elképzelte csak, mégis úgy hallotta, hogy a hangok köröznek fölötte, mintha ez a ház lenne a
figyelem középpontja. Eszébe jutott egy kép, amit a National Geographicban látott.
Csillagokat ábrázolt, és egy lassú kioldású fényképezőgéppel csinálhatták a képet, mert a
gombostűnyi fények köröket alkottak, ahogy mozogtak vagy mozogni látszottak az égbolton,
középen mozdulatlanul a Sarkcsillag, az Ég Szöge. A forgás lármája és a kép, amit felidézett,
elszédítette Calt. Hirtelen elgyengült, sőt megijedt. Butaság, korholta magát, erre most nincs
idő. Meg kell fogni a madarat, mielőtt megint elröpülne. Meggyorsította lépteit. A lépcső
tetején átevickélt az ottmaradt hálószobabútorokon, és találomra benyitott az egyik ajtón. A
szomszéd szobának az ablakpárkányán ült a 33-as. Napfény áradt be a függönytelen ablakon;
a tikkasztó meleg izzadságot fakasztott Cal homlokán. A szobából már kihordták a bútort, az
egyetlen hátramaradt berendezési tárgy egy 1961-es naptár volt. A fényképen egy töprengő
oroszlán feküdt egy fa alatt, busa feje hatalmas mancsain nyugodott. Cal visszafordult,
benyitott egy másik ajtón, és most végre a kívánt szobába érkezett. A piszkos ablaküvegen
keresztül meglátta a 33-ast. Most már csak taktika kérdése az egész: csak arra kell vigyáznia,
hogy ne ijessze meg a galambot. Óvatosan közeledett az ablakhoz. A napfényben úszó

7
párkányon a 33-as felemelte a fejét, pislogott, de nem mozdult el. Cal visszafojtott lélegzettel
a keretre tette a kezét, megpróbálta felrántani az ablakot, de az meg sem moccant. Rögtön
észre is vette, hogy miért nem: az ablakot évekkel ezelőtt beszögelték; egy tucat vagy annál is
több szög fúródott mélyen a fába. A bűnmegelőzés primitív, de kétségtelenül megnyugtató
formája egy magányos öregasszony számára. Gideon hangja hallatszott a kertből. Ahogy
lenézett, Cal látta, hogy a trió egy nagy, összetekert szőnyeget cipel kifelé a házból, Gideon
szakadatlan utasításai közepette.
- .. . balra, Bazo. Balra! Nem tudod, hogy melyik a bal kezed?
- Hát balra megyek.
- Nem arra balra, te hülye! Nekem balra!
A galamb ügyet sem vetett a mozgolódásra. Elégedetten üldögélt a párkányon. Cal sarkon
fordult, leszaladt a lépcsőn, és útközben rájött, hogy van még egy lehetőség: felmászik a
kőkerítésre, és onnan próbálja lecsalogatni a madarat. Dühös volt magára, hogy nem hozott
egy marék búzát: így kénytelen lesz beérni a hízelgéssel és a becézgetéssel. Mire kiért a
kertbe, a szállítómunkások már kivonszolták a házból a szőnyeget, és éppen pihenőt tartottak
a rekkenő hőségben.
- Nem sikerült? - kérdezte Shane, amikor meglátta Calt.
- Beszögezték az ablakot. Megpróbálom innen.
Bazo lekicsinylő pillantással mérte végig Calt.
- Innen ugyan el nem éri a szarházit - mondta, közben a póló és a nadrágszíj között kivillanó
sörpocakját vakarászta.
- Felmászok a kerítésre - mondta Cal.
- Csak vigyázzon... - mondta Gideon.
- Vigyázok.
- ...nehogy összetörje magát!
A vakolat málló réseibe lépve Cal felkapaszkodott a kerteket elválasztó két és fél méter magas
kerítés tetejére. A nap égette a nyakát és a feje tetejét, és úgy érezte, hogy megint kezd
szédülni, mint az imént a lépcsőn. Kétoldalt lelógatta a lábát, mintha lovon ülne, és igyekezett
hozzászokni a magassághoz. A kerítés viszonylag vastag volt, úgyhogy bőven elfért volna
rajta a lába, de Cal és a magasság sosem voltak jó cimborák.
- Szép kis munka lehetett - mondta Gideon lenn a kertben. Cal lepillantott, és látta, hogy a
nyugat-indiai a szőnyeg mellett guggol, és szegény, aprólékos szövését vizsgálja.
Bazo odaballagott Gideonhoz. Kopaszodik, állapította meg Cal a magasból: Bazo beolajozott
haja gondosan a tar foltra volt tapasztva.
- Kár, hogy ilyen ramatyul néz ki! - mondta Shane.
- Nyugi! - mondta Bazo. - Még nem is láttuk.
Cal ismét a felállás problémájára koncentrált. A szőnyeg legalább leköti a lenti társaságot egy
darabig; remélhetőleg, elég hosszú ideig, mert nem kívánt magának nézőközönséget. A
legenyhébb fuvallat sem csillapította a nap
tombolását; Cal érezte, hogy testén csorog az izzadság, és a fenekére ragasztja az alsóneműjét.
Nekiveselkedett a felállási műveletnek: egyik lábával feltérdelt a kerítés tetejére, közben
mindkét kezével elkeseredetten kapaszkodott.
Lentről hüledező hangokat hallott.
- Azt a mindenit! - mondta Gideon, miközben egyre jobban kiterítették a szőnyeget.
- Arra gondolsz te is, amire én? - kérdezte Bazo, hangját lehalkítva.
- Mit tudom én, hogy te mire gondolsz! - felelte Gideon.
- Hát arra, hogy elvihetnénk Gilchrist boltjába. Biztosan jó pénzt adna érte.
- A főnök rájönne! - tiltakozott Shane.
- Csöndesebben! - mondta Bazo, halkan figyelmeztetve társait, hogy Cal is ott van. Őt
azonban annyira elfoglalta az esetlen kötéltáncmutatvány, hogy rá se hederített a kicsinyes

8
cselszövésre. Végre sikerült mindkét talpát a kerítésre helyeznie, és éppen azon igyekezett,
hogy feláll.
A kertben folytatódott a tanakodás.
- Fogd meg a túlsó végét, Shane, nézzük meg az egészet!
- Teszerinted ez perzsa?
- A franc tudja!
Cal nagyon lassan felegyenesedett, két karját derékszögben tartva egyensúlyozott. Amikor
úgy érezte, hogy a körülményekhez képest stabilan áll, megkockáztatott egy gyors pillantást a
párkány felé. A madár még ott volt. Lentről hallotta, hogy a szőnyeget kiterítik - a munkások
morgásaiba csodálkozó szavak vegyültek. Figyelmét inkább saját akciójára összpontosítva
Cal megtette az első bizonytalan lépést.
- Hé, figyelj csak... - motyogta a szökevény felé - ugye, emlékszel rám?
A 33-as nem figyelt oda. Cal tett egy újabb remegő lépést, aztán egy harmadikat - egyre
gyarapodó önbizalommal.
Kezdett belejönni az egyensúlyozásba.
- Gyere le! - csalogatta a hétköznapi Rómeó.
A madár mintha végre megismerte volna gazdája hangját: Cal felé fordította a fejét.
- Gyere, öregfiú! - mondta Cal, és az ablak felé nyújtotta a kezét, miközben megkísérelt még
egy lépést. Ekkor vagy megcsúszott a lába, vagy kiesett egy kő a sarka alól: ijedtében
elkiáltotta magát, amitől a párkányon sorakozó madarak is megriadtak és szétrebbentek
szárnycsattogásuk gúnyos taps a kalimpáló kötéltáncosnak. Cal előbb a lábára, aztán a kertre
pillantott rémülten. De nem, nem a kertet látta: a kert eltűnt. A szőnyeget látta. Teljesen ki
volt terítve, és betöltötte az udvart, kerítéstől kerítésig. Ami ezután történt, néhány
másodpercig tartott mindössze, de vagy az agya volt villámgyors, vagy a pillanatok szöktek
meg - úgy tűnt ugyanis, hogy pontosan annyi ideje volt, amennyi kellett.
Amennyi ahhoz kellett, hogy elbűvölje őt a mélyben elterülő minta bonyolultsága, a
káprázatosan kimunkált részletek elképesztő gazdagsága. Az idő megkoptatta a színek fényét
- a karmazsinvöröst rózsaszínre, a kobaltot fakókékre tompította -, és a szőnyeg néhol teljesen
szétfoszlott már, de onnan, ahol Cal lebegett, a hatás így is lenyűgöző volt.
A szőnyeg minden négyzetcentimétere tele volt motívumokkal. Tobzódtak a szegélyen is, és
mindegyik különbözött egy kicsit a mellette lévőtől. Cal nem érezte túlzsúfoltnak a díszítést,
szeme szinte habzsolta a jól kivehető részleteket. Volt, ahol a motívumok összekapaszkodtak,
mintha külön tábort alkotnának, másutt, mint a rivális rokonok, félrehúzódtak egymástól.
Egyesek letelepedtek a szegély mentén, a többiek pedig beljebb, a szőnyeg közepén tolongó
sokaság felé igyekeztek. Színes csíkok kacskaringóztak az élénkbarna és zöld háttér előtt,
stilizált növények és állatok absztrakt formái - egy vad elme naplófirkái - szorongtak a
vonalak között. A nyüzsgés csillapodott a szőnyeg közepén: egy óriási medalion körül, amely
egy virágzó kert ezernyi színében pompázott, és számtalan forma volt beleszőve, olyan
ravaszul, hogy a szem éppúgy láthatta virágnak, mint valamilyen szabálynak, értelmezhette
rendként vagy kavalkádként, és bárhogy választott is, a grandiózus minta egy másik részlete
igazolta azt. Cal egyetlen rendkívüli pillantással mérte fel mindezt. A látvány máris változni
kezdett. Szeme sarkából észrevette, hogy a világ többi része - az udvar, a munkások, a házak
és a kerítés, amiről lebucskázott - pislákolva eltűnik. Cal a levegőben lógott, lenn a szőnyeg
egyre hatalmasabb lett, bámulatos alakzatai megtöltötték a fejét. Látta, hogy a minta mozog.
A csomók nyugtalankodtak-reszketve próbáltak kiszabadulni; a színek is mintha
összeolvadtak volna, és ahogy egymásra találtak, új formákat szültek. Akármilyen hihetetlen
is: a szőnyeg megelevenedett. Egy táj, illetve egy tájra emlékeztető, mesés rendetlenségben
összehajigált valami - emelkedett elő a szálak hálójából. Ugye, az ott egy hegycsúcs, ami
éppen átfúrja a színek felhőjét? Amott meg egy folyó, ugye, az dübörög, ahogy fehéren
tajtékozva lezúdul egy árnyékos szakadékba? Egy világ volt Cal alatt.

9
Cal pedig mint egy madár, egy szárnyak nélküli madár, az enyhe, édes illatú szélben lebegett
egy lázas pillanatig az ébredező csoda egyetlen szemtanújaként. Szíve minden dobbanására új
látnivaló tárult a szeme elé. Egy tó, melynek nyugodt vizét, mint fel-felbukkanó bálnák,
szigetek miriádja tarkította. Foltos földpaplan; a szélben hajladozott a fű és a gabona.
Bársonyerdő lopakodott felfelé egy fényes hegyoldalon; a hegytetőn egy kilátó ágaskodott,
napfény és árnyék kergetőzött fehér falain. Cal több épületet is látott, de a lakóknak nyoma
sem volt. Házak sorjáztak egy folyó kanyarulata mentén, házak nyújtózkodtak egy szikla
szélén, a tömegvonzással incselkedve. Egy várost is látott - tervezője lidércnyomásos
alkotását: az utcák vagy képtelenül tekeregtek összevissza, vagy zsákutcák voltak.
Mindenről lerítt a fegyelem iránti hanyag közömbösség. Mérsékelt és szélsőséges zónák,
termő és puszta földek voltak összehajigálva, tekintet nélkül a földrajzi vagy az időjárási
törvényekre - mintha egy olyan Isten teremtette volna ezt a világot, aki az ellentmondásokat
kedvelte leginkább. „Milyen jó lenne ott lenn barangolni - gondolta Cal -, ott, azon a
tenyérnyi területen, ahol oly sok változatosság fér meg együtt, hogy az ember nem tudhatja
jég vagy tűz fogadja-e a következő sarkon! Nincs olyan térképész, aki ezt a bonyolult tájat
átlátta volna. Ott, abban a lenti világban, az élet szüntelen kaland lenne!”
A zsendülő vidék közepében volt a legbámulatosabb látnivaló: egy palaszürke felhőtömeg,
amelynek a belseje megállás nélkül örvénylett. A látvány a Rue Streeten lévő ház fölött
köröző madarakra emlékeztette Calt - ezt a nagyobb körforgást visszhangozta az örvénylő
madársereg. A madarak és az utca képével visszatért a hang is, és ugyanebben a pillanatban
elült a szél, ami felkapta, és a magasban tartotta Calt. Először a gyomrában, aztán a beleiben
érezte a rettenetet: le fog zuhanni. A madárcsapat lármája felerősödött, ujjongtak Cal
zuhanásán. Aki a levegőt, az ő elemüket bitorolta, aki orvul meglesett egy csodát, most
halálra zúzza magát. Ordított, de a zuhanás sebessége elnyelte a hangját. A levegő zúgott a
fülében, és a hajába kapkodott. Próbálta kiterjeszteni a karját, hogy lelassítsa az esést, de ettől
csak fordult egyet a levegőben, fordult még egyet, és már azt sem tudta, melyik a föld és
melyik az ég. Ebben van valami kegyelemszerű, gondolta tompán. Legalább nem tudja majd
azt sem, hogy mennyire van közel a halál. Forgott és forgott, és - a világ eltűnt.
Sötétség vette körül, és egyetlen csillag sem enyhítette, a madarak lármája nem csillapodott.
Cal erősen a földhöz csapódott. Fájdalmat érzett, ami nem akart megszűnni, és ezen
meglepődött. Mindig úgy gondolta, hogy az elmúlás fájdalommentes állapot. És hangmentes
is. De ő hangokat hallott.
- Mondjon má’ valamit... - így az egyik hang. - Legalább annyit, hogy szevasz.
Nevetés. Résnyire kinyitotta a szemét. A nap vakítóan fényes volt, aztán Gideon tömege
eltakarta.
- Eltört valamije? - kérdezte.
Cal egy kicsit jobban kinyitotta a szemét.
- Szakikám, mondjon má’ valamit!
Cal valamennyire megemelte a fejét, és körbenézett. Az udvarban feküdt, a szőnyegen.
- Mi történt?
- Leesett a kerítésről - mondta Shane.
- Megcsúszott biztosan - fejtette meg Gideon.
- Leestem - mondta Cal, és feltornászta magát ülő helyzetbe. Émelygést érzett.
- Ne féljen, nincsen nagy baj - mondta Gideon. - Csak egy pár horzsolás.
Cal végigmérte magát, hogy ellenőrizze a megállapítást. A jobb karjáról csuklótól könyékig
hiányzott a bőr, teste sajgott, ahol a földre érkezéskor megütötte, de éles fájdalmai nem
voltak. Az egyetlen igazi sérülés a méltóságát érte - az pedig ritkán életveszélyes.
Talpra állt, arca a fájdalomtól összerándult, a szemét lesütötte. A szőnyeg megkukult. Sehol
egy cinkos mocorgás a csomók között, sehol egy jel, ami elárulta volna a bujkáló

10
magasságokat és mélységeket. És arra sem utalt semmi, hogy a munkások is csodát láttak
volna. Akárhogyan is vesszük, Cal lába alatt egy szőnyeg volt - egy szőnyeg és semmi több.
Köszönetet dünnyögött Gideonnak, és a kapu felé bicegett. Amikor kilépett az utcára, Bazo
utána szólt:
- A madara meg elröpült.
Cal egy apró vállrándítással válaszolt, és ment tovább. Mi történt vele az imént?
Hallucinációja volt a nagy melegtől vagy a kevés reggelitől? Ha igen, akkor ez egy
elképesztően valóságos hallucináció volt. Felnézett az égre, ahol még mindig ott köröztek a
madarak. Ők is éreztek valami rendkívülit - nyilván ezért gyűltek éppen ide. Vagy ha nem
erről volt szó, akkor őket is megcsalták az érzékeik. Cal egyetlen dologban lehetett csak
biztos: hogy jól megütötte magát. Illetve még valamiben: hogy abban a városban, ahol egész
eddigi életét töltötte, és ahol most alig három kilométerre állt az, olyan honvágyat érzett, mint
egy elveszett gyerek.

IV. ÉRINTÉS

Immacolata a hotel lépcsőiről Shadwell Mercedesének árnyékos belseje felé tartott, amikor a
forróságtól izzó járda közepén hirtelen felsikoltott. A fejéhez kapott, és leesett róla a
napszemüveg, amit a Birodalom nyilvános helyein viselt.
Shadwell kiugrott a kocsiból, hogy utasát besegítse, de Immacolata megrázta a fejét.
- Túl nagy a fény - motyogta, és a lengőajtón visszatámolygott a hotel üres előcsarnokába.
Shadwell fürgén követte, és látta, hogy Immacolata, amennyire csak tudott, messzire húzódott
az ajtótól. Kísértetnővérei ott őrködtek körülötte - jelenlétüktől megposhadt a levegő -, de
Shadwell nem bírta megállni, hogy megragadja a lehetőséget, és jogos aggodalomnak álcázva,
megérintse a nőt. Immacolata irtózott minden érintéstől, és azzal, hogy megtiltotta, Shadwell
számára csak fokozta az élvezetet. A férfi kihasznált hát minden egyes alkalmat, amikor
próbálkozása véletlenszerűnek tűnhetett. Nemtetszésüket kifejezendő, a kísértetek
megdermesztették Shadwell bőrét, de Immacolata maga is igen jól meg tudta védeni
sérthetetlenségét. Dühbe gurult a férfi elbizakodottságán, megfordult és ránézett. Shadwell
rögtön elvette a kezét a nő karjáról, az ujja zsibongott. Most már csak arra vágyott, hogy
egyedül lehessen, és ajkával csillapíthassa a fájdalmat.
- Bocsánatot kérek - mondta. - Aggódtam.
Megszólalt egy hang. A portás jött elő a helyéről, kezében a Sporting Life egyik száma.
- Segíthetek? - kérdezte.
- Nem, nem, köszönjük... - mondta Shadwell.
A portás mindvégig Immacolatát figyelte.
- Napszúrás? - kérdezte.
- Lehet - mondta Shadwell. Immacolata közben elindult a lépcső felé, hogy elkerülje a portás
kíváncsi tekintetét. - Köszönjük a figyelmességét.
A portás fintorogva visszatért a székéhez. Shadwell odament Immacolatához, aki már
megtalálta az árnyékot. Vagy az árnyékok találták meg őt.
- Mi történt? - kérdezte Shadwell. - A nap vagy valami más?
Immacolata nem nézett rá, de nagy kegyesen válaszolt:
- A Fúga volt.. . - mondta olyan halkan, hogy Shadwell meg sem hallotta volna, ha nem tartja
vissza a lélegzetét - ...aztán valami más.
A férfi várta a további információkat, de hiába. Aztán éppen, amikor kérdezni akart,
Immacolata folytatta:
- A torkomban... - nyelt egyet, mintha valami keserűtől akarna megszabadulni - ... a
Korbács... A Korbács? Tényleg azt mondta?

11
Immacolata vagy megérezte Shadwell kételyeit, vagy maga is kételkedett, ugyanis így
folytatta:
- Tényleg éreztem, Shadwell.
Rendkívüli önfegyelme ellenére is érződött egy kis remegés a hangjában.
- Biztosan tévedsz.
Immacolata alig észrevehetően nemet intett a fejével.
- A Korbács elpusztult - mondta Shadwell.
Immacolata arcát mintha kőből faragták volna. Csak a szája mozgott, és bármilyen gondolatot
szólaltatott is meg, Shadwell nagyon vágyott erre a szájra.
- Egy ilyen erő nem pusztul el - mondta Immacolata. - Soha. Csak alszik. És vár.
- Miért vár? Mire?
- Talán arra, hogy a Fúga életre keljen - mondta Immacolata.
Szeme elvesztette aranyszínét: ezüstösre változott. Az oldószer parányi szemcséi hullottak a
szempilláiról, forogva, mint a porszemek a napsugárnyalábban, és arcától kicsit távolabb
szertefoszlottak. Shadwell még soha nem látta őt ilyennek, ilyen közel ahhoz, hogy kimutassa
az érzelmeit. Esendősége végtelenül megindító látvány volt: nadrágját majdnem
szétrepesztette fájdalmasan feszülő vesszeje. Immacolatát azonban teljesen hidegen hagyta
Shadwell állapota - vagy csak úgy tett, mintha észre sem venné. Magdalena korántsem volt
ilyen közömbös. Shadwell jól tudta, hogy a vak nővérnek nagyon is ínyére van a férfiak
minden folyománya, és szörnyű szándékait is ismerte. Látta, hogy a fal egyik bemélyedésében
máris összeáll Magdalena alakja - egy merő sóvárgás tetőtől talpig.
- Pusztaságot láttam - mondta Immacolata, hogy Shadwell figyelmét elterelje nővére
készülődéséről. - Tűző napot.
Rettenetes napot. A világ legkopárabb helyét.
- És ott van most a Korbács?
Immacolata bólintott.
- Ott alszik. Azt hiszem... nem tud magáról.
- Akkor úgy is marad, nem? - kérdezte Shadwell. Ugyan ki ébresztené fel?
Saját magát sem sikerült meggyőznie.
- Ide figyelj - folytatta Shadwell -, megtaláljuk a Fúgát, és eladjuk, még mielőtt a Korbács
megmoccanhatna. Nem azért üldöztük egészen mostanáig, hogy itt feladjuk.
Immacolata nem szólt semmit. Szeme még mindig arra a kietlen vidékre szegeződött, amit
meglátott vagy megízlelt - vagy mindkettő - néhány perccel ezelőtt.
Shadwell nagyon halványan sejtette csak, hogy milyen erők működnek éppen. Végtére is
Kakukk - egy emberi lény - volt, és ez behatárolta lehetőségeit. Időnként, mint például most -
ennek csak örülni tudott. Egy dolgot azonban sikerült megértenie: a Fúgáról legendák
keringtek. Az üldözés hosszú évei során számtalan formában jelent meg, altatódaltól kezdve
halálos ágyon tett vallomásokig, és Shadwell már régen letett arról, hogy az álmot és a
valóságot megpróbálja szétválasztani. A lényeg csak annyi, hogy az emberek apraja-nagyja
vágyódott oda; imáikba foglalták, anélkül hogy tudták volna - a többség legalábbis nem tudta
-, hogy az a hely létezik-e egyáltalán, vagy létezett-e valaha. És micsoda profitot söpörhet
majd be, ha ez az álom egyszer elpusztul! Soha nem csinált még ekkora üzletet, és nem is lesz
még egy ilyen. Nem szabad feladni. Nem szabad, hogy eltántorítsa őket holmi ősidők óta
szendergő erő.
- Mindenről tud, Shadwell - mondta Immacolata. - Még álmában is, mindenről tud.
Shadwell nem is keresgélte a megnyugtató szavakat, Immacolata úgyis semmibe vette volna.
Inkább eljátszotta a gyakorlatiast.
- Gyorsan megtaláljuk, és eltüntetjük a szőnyeget, és akkor boldogok leszünk - mondta.
A válasz mintha visszahozta volna Immacolatát a pusztaságból.

12
- Talán nemsokára - mondta, először villantva tekintetét Shadwellre azóta, hogy bejöttek az
utcáról. - Talán megint elindulhatunk. Az oldószernek hirtelen nyoma veszett. A kételkedés
elmúlt, és visszatért a régi bizonyosság. Shadwell tudta, hogy Immacolata a végsőkig fogja
üldözni a Fúgát, ahogyan annak idején ezt elhatározták. Nincsen olyan rémhír - szóljon
bár a Korbácsról -, ami megfékezhetné gyűlöletét.
- Indulnunk kéne, mert még elveszítjük a nyomot!
- Nem hiszem - mondta Immacolata. - Várunk egy kicsit. Amíg alábbhagy a forróság.
Shadwell ezzel megkapta a büntetést az előbbi meggondolatlan érintésért. A gúnyos célzás
neki, nem a kinti hőségnek szólt. Tehát továbbra is ki lesz szolgáltatva Immacolatának, és
kénytelen lesz szótlanul tűrni a megaláztatást. És nem egyszerűen azért, mert csak
Immacolata tudta érzékelni a Fúgában szőtt élet rezdüléseit, hanem azért is, mert Shadwell
örömmel vállalt minden gyötrelmet, ha Immacolata közelében lehetett, ha leheletének
illatában fürdőzhetett. A bűn és bűnhődés rítusa volt ez, és ez adott erőt Shadwellnek, hogy a
nap hátralévő részét elviselje. Immacolata számára mindvégig talány maradt, hogy micsoda
erő rejlik Shadwell vágyában. Hiszen a kályhában is kialszik a tűz, ha már nem raknak rá.
Még a csillagok is kihunynak egyszer, ezer év után. De a Kakukkok testi vágya - mint a fajta
oly sok más vonása - dacolt minden szabállyal. Minél kevésbé táplálták, annál elevenebben
égett.

V. A SÖTÉTSÉG ELŐTT

1.
Suzanna összesen ha tízszer találkozott az anyai nagyanyjával. Gyerek volt még, a szavakat is
alig értette, amikor megtanították neki, hogy az öregasszonynak ne higgyen - bár arra nem
emlékszik, hogy azt is elmondták volna, miért ne. A sár mindenesetre rátapadt. Igaz, hogy
fiatal felnőttként - 24 éves volt most - már tudta, hogy szülei előítéleteit kritikusan kell
szemlélnie, és felmerült benne a gyanú, hogy a nagyanyjával kapcsolatos aggályaik is
valószínűleg alaptalanok, de ezzel együtt sem tudta teljesen elfedni azt a mitológiát, ami Mimi
Laschenskit övezte. Már a neve is olyan különös. Egy gyerek számára inkább mesebeli
szitoknak tűnt, mint emberi névnek. És az asszony körül tényleg lebegett valami meseszerű.
Suzanna emlékezett Mimi alakjára: apró termetű, a bőre mindig egy kicsit sárgás színű, fekete
haját (Suzanna később rájött, hogy valószínűleg festette) szorosan hátrasimította arcából, ami
aligha ismerte a mosoly fogalmát. Talán volt is oka a bánatra. Az első férje - valami
cirkuszművész - eltűnt a Nagy Háború előtt; elmenekült, így mondta a család, mert Mimi
kibírhatatlan satrafa volt. A második férje, Suzanna nagyapja alig múlt negyven, amikor
tüdőrákban meghalt: halálra dohányozta magát. Azóta az öregasszony furcsa
elszigeteltségben, gyermekeitől és unokáitól elhidegülten, egyedül élt Liverpoolban. Abban a
liverpooli házban, ahová - Mimi rejtélyes kérésére - sok-sok év után most újra útban volt
Suzanna. Miközben észak felé tartott, felidézte a Mimivel és a házzal kapcsolatos emlékeit.
Úgy emlékezett, hogy a ház lényegesen nagyobb volt, mint a szülei háza Bristolban. És
sötétebb is. Nagyanyja házát utoljára az Özönvíz előtt festették ki - kiszikkadt ház volt,
gyászoló ház. Minél tovább gondolt vissza Suzanna, annál szomorúbb lett. A fejébe zárt
mesekönyv alapján ez a látogatás a gyerekkor ingoványába való visszatérést jelentette; nem
önfeledt, gondtalan évekhez, hanem egy szorongásokkal teli, szemellenzős állapothoz tért
vissza, amiből csak a felnőttkor szabadította ki Suzannát. És annak az állapotnak Liverpool
volt a fővárosa; az állandó szürkület városa, ahol a levegő hideg füsttől és a folyó még
hidegebb vízétől bűzlött. Amikor erre gondolt, gyerek lett ismét, és félt az álmoktól.
Természetesen már réges-rég leküzdötte ezeket a félelmeket: Független felnőtt volt, és most
itt ült kocsijának kormánya mögött. A gyors sávban haladt, a nap az arcába sütött. Ugyan mi
közük lenne a régi szorongásoknak ehhez a mostani Suzannához? Mégis ahogy haladt

13
Liverpool felé, azon vette észre magát, hogy a jelen emlékeibe kapaszkodik, mint valami
talizmánba, ami megóvja őt. Londoni kis lakására gondolt, és a köcsögökre, amiket majd be
kell mázolnia és ki kell égetnie, ha - nemsokára - visszatér. Eszébe jutott Finnegan és a két
nappal ezelőtt vele töltött flörtölős este. A barátaira gondolt, azokra a szilárd és tiszta
emberekre, akik közül bármelyikre nyugodtan rábízhatná az életét. A sok egyértelműséggel
felvértezve biztos sikerül majd úgy térni vissza a gyerekkor ösvényeire, hogy utána tisztán
távozhat. Egy szélesebb, fényesebb úton haladt most. Az emlékek azonban kétségtelenül
erősek voltak. Volt közöttük olyan - például Mimi alakja vagy a ház -, amit máskor is
felidézett már gondolatban. De volt egy olyan is, ami a fejének valami rejtett ketrecéből került
most elő; először azóta, hogy annak idején bezárta oda. Ez az epizód nem úgy jött elő, mint a
többi: ez nem töredékekből állt össze. Egyetlen pillanat alatt jelent meg az egész, döbbenetes
részletességgel. Suzanna hatéves volt. Ő és az anyja meglátogatták Mimit; november volt -
mintha mindig november lett volna -, barátságtalan és hideg. Ritkán mentek el a nagyihoz,
apja pedig, mint mindig, most is felmentést kapott. Suzanna látta maga előtt, ahogy Mimi ül a
karosszékében, nem messze a kályhától - a tűz tán a hamut sem melegítette föl. Arca - keserű
és szomorú, már-már tragikus - sápadt volt a púdertól, szemöldöke gondosan kiszedve, szeme
csillogott még a csipkefüggönyön átszűrődő mogorva fényben is. Mimi beszélt; halk szavai
legyűrték az utcai zajt.
- Suzanna...
Odafigyelt a múltból érkező szólításra.
- ...kapsz tőlem valamit.
A kislány szíve kiugrott a helyéről, és valahol a gyomra körül zakatolt.
- Tessék megköszönni, Suzie! - pirított rá az anyja.
A kislány szót fogadott.
- Fenn van - mondta Mimi - a hálószobámban. Ugye le tudod hozni? Becsomagoltam, ott van
a fiókos szekrényben.
- Menj, Suzie!
Érezte, ahogy anyja a karjára teszi a kezét, és az ajtó felé tolja őt.
- Na, siess!
Suzanna az anyjára nézett, aztán Mimire. Egyiktől sem számíthatott kegyelemre: felküldik őt
azokon a lépcsőkön, és hiába tiltakozna, nem lágyítja meg őket. Kiment a szobából, és
megállt a lépcső aljában. Hegyként tornyosult előtte a feljáró; a tetején a sötétség olyan
rettenetes volt, hogy inkább elhessegette a gondolatát. Sehol máshol nem félt volna ennyire.
De ez Mimi háza volt, és Mimié volt ez a sötétség.
Elindult. Görcsösen markolta a korlátot, és biztos volt benne, hogy minden egyes lépcsőfok
valami szörnyűséget tartogat a számára. De nem falta fel semmi - megérkezett a nagyanyja
hálószobájához. A sötétítő függönyök csak résnyire voltak széthúzva: a kevéske fény
kopottkő-színű volt. A kandallópárkányon egy óra ketyegett, Suzanna minden negyedik
szívdobbanására jutott egy kattanás. Az óra fölött a falon egy ovális fénykép volt, rajta egy
férfi állig begombolkozva, a magas ágyat nézte. A kandallótól balra, egy szőnyeg végén, ami
elnyelte lépéseinek zaját, ott állt az óriási fiókos szekrény. Most, hogy már benn volt a
szobában, Suzanna elhatározta, hogy gyorsan elvégzi, amiért jött, és már megy is, mielőtt még
a ketyegés rátámad, és addig lassítja szívverését, amíg megáll. Odament a szekrényhez,
felemelte a kezét, és elfordította a fagyos fogantyút. Az ajtó kinyílt egy kicsit.
Naftalingolyócskák, bőrcipők és levendulavíz szaga tört elő. Nem törődött a homályban
sorakozó köntösökkel; a szekrény alján kotorászott a dobozok és a selyempapír között,
remélve, hogy rábukkan az ajándékra. Igyekezetében véletlenül kitárta az ajtót - és a
sötétségből valami tágra nyílt szemű támolygott elő. Suzanna felsikoltott. A valami
csúfolódva visszasikoltott az arcába. Suzanna az ajtó felé iramodott - közben megbotlott a
szőnyegben -, és lerohant a lépcsőn. Anyja az előszobában állt.

14
- Mi történt, Suzie?
Suzanna nem találta a szavakat. Inkább anyja karjaiba vetette magát - bár most is, mint
mindig, érezte azt a pillanatot, amikor a karok mintha haboztak volna, mielőtt átölelték -, és
zokogva csak annyit mondott, hogy haza akar menni. Nem is lehetett megnyugtatni őt. Még
azután sem, hogy Mimi felment a szobába, és amikor visszajött, valamit mondott a fiókos
szekrény ajtajában lévő tükörről. Hamarosan távoztak, és - ahogy most próbált
visszaemlékezni - Suzanna azóta be sem tette a lábát Mimi hálószobájába. Ami pedig az
ajándékot illeti, az soha többé nem került szóba. Ez volt az emlék csupasz váza, de jóval több
jött elő - illatok, hangok, fények finom árnyalatai -, ami testté alakította a csontokat. Most,
hogy előbányászta, Suzanna úgy érezte, ez az élmény jóval jelentősebb, mint az ennél frissebb
vagy látszólag nevezetesebb események. Képtelen volna felidézni - meg nem is nagyon
akarná, gyanította Suzanna - annak a fiúnak az arcát, aki megkapta tőle a szüzességét, de a
Mimi fiókos szekrényéből előtörő szagra olyan elevenen emlékezett, mintha most szívta volna
be.
Nagyon furcsa az emlékezet.
És még furcsább volt az a levél, amelynek hívó szavára Suzanna útra kelt.
Több mint tíz év telt el azóta, hogy a nagyanyja utoljára írt neki. Ez már önmagában is elég
lett volna ahhoz, hogy azonnal induljon. A levél tartalma pedig - szálkás szarkalábak egy légi
postai levélpapíron - még jobban sürgette Suzannát. Elolvasta, és máris indult Londonból,
mintha legalábbis fél évszázados közeli és bensőséges kapcsolat fűzte volna a nagyanyjához.
Suzanna - így kezdődött a levél. Semmi Kedves vagy Drága. Egyszerűen: Suzanna! Bocsásd
meg, hogy ilyen csúnyán írok. Most is rosszul érzem magam. Egyszer nagyon gyenge vagyok,
utána megint jobb. Ki tudja, mi lesz holnap? Ezért írok most neked, Suzanna, mert félek, hogy
mi lesz velem. Kérlek szépen, látogass meg, gyere el hozzám! Sok mindenről kellene
beszélnünk. Olyan dolgokról, amiket nem akartam elmondani, de most muszáj. Tudom, egy
szót sem értesz ebből, de levélben nem mondhatok többet. Minden okom megvan rá. Kérlek,
gyere! A dolgok másképpen állnak, mint ahogy én hittem. Majd beszélgetünk, ahogy már
réges-rég beszélgetnünk kellett volna.
Szeretettel ölellek, Suzanna, Mimi.
A levél olyan volt, akár egy nyári tó: a felszíne nyugodt, de a mélyén? - végtelen sötétség. A
dolgok másképpen állnak, mint ahogy én hittem, ezt írta Mimi. Mit akart mondani ezzel?
Hogy az élet nagyon rövid, és hogy napsugaras ifjúságában Suzanna nem sejtheti, milyen
keserű lesz az elmúlás? A levél késve érkezett, több mint egy hétig bolyongott a posta
útvesztőiben. Rögtön megpróbálta felhívni Mimit, de a telefon ki sem csöngött. Félbehagyva
a köcsögöket, Suzanna becsomagolt, és elindult észak felé.

2.
Rögtön a Rue Streetre hajtott, a tizennyolcas számú ház azonban üres volt. A tizenhatos is
kihaltnak látszott, de a következő házban egy pirospozsgás asszonyság, akit Violet
Pumphreynak hívtak, némi magyarázattal szolgált: Mimi néhány napja megbetegedett, és
most a Sefton Kórházban van, haldoklik. A hitelezői - többek között a Gáz és Elektromos
Művek, a Tanács, meg egy tucat boltos - rögtön megtették a kellő lépéseket, hogy
kártalanítsák magukat.
- Mint a keselyűk, olyanok voltak - mondta Mrs. Pumphrey -; pedig hát még meg se halt a
nagyanyja. - Szégyen! Jöttek és elvittek mindent, ami mozgatható volt. Na persze, nem volt ő
se egy könnyű eset. Remélem, kedveském, nem bánja, hogy így kimondom. De tényleg olyan
fura volt. Mindig csak bezárkózva a házba. Mint egy erődítmény, olyan volt ez a ház.
Ameddig a nagyanyja itt volt, addig ugyan senki be nem ment abba a házba.
Elvitték vajon a fiókos szekrényt? Ezen merengett Suzanna. Megköszönte Mrs. Pumphreynak
a segítséget, és visszament a tizennyolcas számú házhoz, hogy még egyszer megnézze - a

15
tetőt elborította a madárürülék, mintha kiszemelte volna magának egy hóvihar -, aztán bement
a kórházba.
3.
Az ápolónő arca rutinos gyorsasággal közömbösről együttérzőre váltott.
- Sajnos azt kell mondanom, hogy Mrs. Laschenski nagyon beteg. Közeli hozzátartozója?
- Az unokája vagyok. Meglátogatta már valaki más is?
- Tudomásom szerint senki. Valójában nincs is sok értelme. A nagyanyjának súlyos rohama
volt, Miss...
- Parrish. Suzanna Parrish.
- Sajnos többnyire nincs eszméleténél.
- Értem.
- Úgyhogy nem sok remény van.
Egy rövid folyosón odavezette Suzannát a kórteremhez, ami olyan csendes volt, hogy egy
virágszirom hullása is meghallatszott volna - csakhogy itt nem voltak virágok. Suzanna
ismerte a halálos ágyakat: szüleit három éve veszítette el, hat hónap sem telt el a két temetés
között. Ismerős volt a szag és a némaság, rögtön, ahogy belépett.
- Egész nap eszméletlen volt - mondta az ápolónő, és elállt az útból, hogy Mimi látogatója
odamehessen az ágyhoz. Suzanna első gondolata az volt, hogy itt valami kolosszális
tévedésről van szó. Ez nem lehet Mimi. Ez a szegény asszony túlságosan törékeny, túlságosan
sápadt. Már éppen tiltakozni akart, amikor rádöbbent, hogy ő tévedett. Az asszony haja olyan
ritka volt, hogy szinte világított a fejbőre, arcán - mint a nedves muszlin - összegyűrődött a
petyhüdt bőr, de ez kétségtelenül Mimi volt. Erejétől megfosztva, valami ideg- és
izomműködési elégtelenség miatt tehetetlenségre kényszerítve, de akkor is Mimi. Suzanna a
könnyeivel küszködött, ahogy nézte a nagyanyját: letakarva, mint egy gyerek, aki nem új
napra, hanem végtelen éjszakára ébred majd. Olyan szenvedélyes volt ez az asszony, olyan
határozott. Erejéből semmi nem maradt, elhagyta őt örökre.
- Kimenjek egy kicsit? - kérdezte az ápolónő, és még mielőtt választ kapott volna, távozott.
Suzanna eltakarta a szemét, hogy visszatartsa a könnyeket.
Amikor újra odanézett, az asszony eres szemhéja rezegve felemelkedett.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Mimi valahová Suzanna mögé nézne. Aztán kitisztult a
tekintete, és az emlékekből ismerős, parancsoló szemekkel nézett Suzannára. Mimi kinyitotta
a száját. A láztól kicserepesedett az ajka. Nyelvével próbálta megnedvesíteni, de hiába.
Suzanna bátortalan léptekkel elindult az ágy felé.
- Szia, Mimi! - mondta halkan. - Én vagyok az. Suzanna.
Tekintetük összemosódott. Tudom, mondta a nagyanyja szeme.
- Kérsz egy kis vizet?
Apró rándulás futott keresztül Mimi homlokán.
- Vizet? - ismételte Suzanna, és a válasz ismét egy parányi rándulás volt. Megértették
egymást. A szekrénykén lévő műanyag kancsóból Suzanna egy ujjnyi vizet öntött egy
műanyag pohárba, és Mimi szájához tartotta. Nagyanyja közben felemelte a kezét a ropogós
ágyneműről, és hozzáért Suzanna karjához. Az érintés pihekönnyű volt, mégis akkorát
taszított Suzannán, hogy majdnem leejtette a poharat. Mimi mondani akart valamit: légzése
szaggatott lett, szeme és szája körül rángások és rándulások kísérték erőlködését. Szeme égett
a hiábavaló igyekezettől, és csak egy hörgés jött elő a torkából.
- Nincs semmi baj - mondta Suzanna.
A pergamenarc visszautasította ezt a banális kijelentést. De van, mondta Mimi tekintete,
igenis van, nagyon nagy baj van. A halál itt áll a küszöbön, és én nem tudom elmondani, amit
akarok.
- Mit akarsz mondani? - suttogta Suzanna, és közelebb hajolt a párnához. Nagyanyja ujjai
még mindig ott reszkettek a karján. Suzanna bőre megbizsergett az érintéstől, a gyomra

16
háborgott. - Hogyan segíthetek? - Ez volt a lehető legáltalánosabb kérdés, de hát sötétben
tapogatózott.
Mimi szeme egy pillanatra lecsukódott, és az arca teljesen eltorzult. Látszott, hogy feladta a
beszédért folytatott küzdelmet. Talán végleg feladta. És akkor olyan hirtelen, hogy Suzanna
felsikoltott, a karján nyugvó ujjak a csuklójára kulcsolódtak. A szorítás egyre erősödött, a
végén már fájt. Kiszabadíthatta volna magát, de nem maradt ideje. Fejében kellemes
illatkeverék áradt szét: por és selyempapír és levendula. A fiókos szekrény, hát persze: a
parfüm a fiókos szekrényből. És ezzel a felismeréssel együtt egy másik: hogy Mimi
valamilyen módon benyúl Suzanna fejébe, és beleteszi a parfüm illatát. Egy pillanatra rémület
lett úrrá Suzannán - az ösztönlény megriadt, hogy megszűnt az értelem fennhatósága. Aztán
megjelent egy kép, és a rémület szertefoszlott. Suzanna nem tudta pontosan, hogy mit lát.
Valamilyen mintát, ami újra és újra elmosódott, majd újra és újra összeállt. Lehet, hogy színes
volt, de nem biztos, mert Suzanna nagyon homályosan látta; homályosak voltak a formák is a
kaleidoszkópban. A látvány - mint az illat is - Mimi műve volt. Suzanna ebben egészen biztos
volt, bár a józan ész tiltakozott. A kép, ki tudja, miért, életbevágóan fontos lehetett a
nagyanyja számára. Ezért használta akaraterejének utolsó cseppjeit arra, hogy Suzanna lelki
szemei elé tárja. Suzanna azonban nem merülhetett el a látványban. Megszólalt mögötte az
ápolónő:
- Te jóságos isten!
A hang megtörte Mimi varázslatát, a minta sziromviharrá változott, és eltűnt. Suzanna Mimi
arcát bámulta, tekintetük egy pillanatra egybefonódott, mielőtt az asszony teljesen elvesztette
uralmát roncs teste felett. Keze lehullott Suzanna csuklójáról, tekintete groteszkül ide-oda
bolyongott, szája sarkából sötét nyál buggyant elő.
- Legyen szíves kimenni a folyosóra - mondta az ápolónő, és megnyomta az ágy melletti
hívógombot. Suzanna az ajtó felé hátrált, lesújtva hallgatta nagyanyja fuldoklását. Megjelent
egy másik ápolónő is.
- Hívja Chai doktort! - mondta neki az első, aztán Suzannának: - Kérem, menjen ki a
folyosóra!
Suzanna kiment. Segíteni úgysem tudott, csak útban lett volna. A folyosó megélénkült:
legalább húsz métert kellett mennie, míg talált egy nyugalmas helyet, ahol összeszedhette
magát.
Gondolatai, mint a vak futók, vadul rohangáltak összevissza, de sehová nem érkeztek meg.
Újra és újra a Rue Street-i ház jelent meg előtte, Mimi hálószobája és a fiókos szekrény, mint
valami szemrehányó szellem. Mit akart mondani a nagyi a levendulaillattal? És hogy csinálta
azt a fergeteges gondolatáramlást kettejük között? Mindig megvolt ez a különleges
képessége? És ha igen, miféle erőkkel rendelkezett még?
- Ön Suzanna Parrish?
Végre egy kérdés, amire tudta a választ.
- Igen.
- Én Chai doktor vagyok.
Az arca kerek volt, mint egy keksz, és ugyanolyan édeskés is.
- A nagyanyja, Mrs. Lascheriski...
- Igen?
- ... állapota rendkívül súlyosra fordult. Ön az egyetlen hozzátartozója?
- Ebben az országban igen. A szüleim nem élnek. Van még egy fia. Kanadában.
- Fel tudja venni vele a kapcsolatot?
- Nincs itt nálam a telefonszáma... de meg tudom szerezni.
- Azt hiszem, értesíteni kellene - mondta Chai.
- Igen, hogyne - mondta Suzanna. - Mikor...? Úgy értem, meg tudja mondani, hogy mennyi
ideje van még hátra?

17
A doktor sóhajtott.
- Fogalmam sincs - felelte. - Amikor behozták, azt hittem, a reggelt sem éri meg. Rosszul
hittem. Kitartott. Egy napig. Még egy napig. A szívóssága egyszerűen bámulatos. - Itt
szünetet tartott, Suzannára meredt. - Meg vagyok győződve róla, hogy önt várta.
- Engem?
- Igen. Az ön neve az egyetlen értelmes szó, amit kimondott. Azt hiszem, feltétlenül ki akart
tartani addig, amíg ön megérkezik.
- Értem - mondta Suzanna.
- Ön nagyon fontos lehetett a számára - mondta a doktor. - Örülök, hogy még időben ideért.
Tudja, rengeteg öregember hal meg itt úgy, hogy senki feléjük sem néz. Hol száll meg?
- Még nem tudom. Egy hotelban, gondolom.
- Talán hagyjon meg egy telefonszámot, ahol elérhetjük, amennyiben erre szükség lesz.
- Természetesen.
Ezzel a doktor bólintott egyet, és befejezettnek tekintette a beszélgetést. Suzanna gondolatai
folytatták veszett futkározásukat.
Mimi Laschenski nem szerette őt - a doktor tévedett; hogy is szerethette volna? Semmit nem
tudott az unokájáról, csukott könyvek voltak egymás számára. És mégis: volt valami
igazságszerű abban, amit Chai doktor mondott. Lehet, hogy Mimi tényleg azt várta, minden
erejét megfeszítve, hogy lányának a lánya megérkezzen az ágyához. De miért? Hogy
megfogja a kezét, és maradék energiájával holmi szőnyegdarabot adjon át Suzannának? Szép
ajándék, de vagy túl sokat jelentett, vagy túl keveset. Suzanna fel nem foghatta, hogy
melyiket.
Visszament az ötös kórterembe. Az ápolónő vigyázott a nagyanyjára, aki mint egy darab fa,
mozdulatlanul feküdt az ágyban. Szeme csukva, karja kinyújtva a teste mellett. Petyhüdt arca
élettelen. Suzanna hiába nézte, semmit nem árult el. Megfogta Mimi kezét, néhány percig
szorította, aztán elindult. Elhatározta, hogy visszamegy a Rue Streetre: hátha a ház előpiszkál
még egy-két emléket. Suzanna rengeteg időt töltött azzal, hogy elfeledje a gyerekkorát; hogy
jól bezárja oda, ahonnan majd nem foghatja vallatóra keservesen megszerzett érettségét. És
most, a lepecsételt dobozok között mit talált? Egy rejtélyt, amit az érett felnőtt értetlenül
szemlélt, és megoldást egyedül a múlt kínálhatott.
Eszébe jutott az arc a fiókos szekrény tükrében, amitől sírva rohant le a lépcsőn.
Vajon ott volt-e még? És vajon felismerné-e még magát benne?

VI. BOLOND MOONEY

1.
Cal még soha nem félt ennyire életében. Magára zárta szobája ajtaját, ült és reszketett.
A reszketés néhány perccel a Rue Streeten történtek után, vagyis majd huszonnégy órával
ezelőtt kezdődött, és azóta egy fikarcnyit sem csillapodott. Volt, hogy a foga vacogott, és volt,
hogy a keze remegett, de annyira, hogy alig bírta tartani a whiskys üveget, amit az egész
álmatlan éjszakán keresztül szorongatott. Olyan volt ez a reszketés, hogy kívülről általában
nem látszott, belül maradt. Olyan volt, mintha a galambok valahogy bejutottak volna a
hasába, és ott csapkodtak volna a szárnyaikkal. És mindez azért volt így, mert Cal valami
csodaszépet látott, és érezte a zsigereiben, hogy élete már soha nem lesz olyan, mint ez idáig.
Hogyan is lehetne? Felemelkedett az égbe, és meglátta azt a titkos helyet, amit gyerekkora óta
keresett.
Cal magányos gyerek volt - legalább annyira a saját elhatározása, mint a körülmények miatt -,
és akkor volt a legboldogabb, ha szabadjára engedhette a fantáziáját. Nem kellett sok egy-egy
képzeletbeli bolyongáshoz. Ahogy most visszagondolt, úgy tűnt, iskolás éveinek felét azzal
töltötte, hogy kifelé bámult az ablakon; egy verssor, amit nem is értett igazán, vagy egy másik

18
osztályteremből áthallatszó énekszó elröpítette őt egy távoli és tarka világba. Egy olyan
világba, ahol a decemberi fagyban rejtelmes, meleg szellő sodorta feléje az illatokat; egy
olyan világba, amelynek teremtményei éjjelente tiszteletüket tették Cal ágyánál, és álmában
összeesküvést szőtt velük. De bármilyen ismerősnek és otthonosnak is érezte azt a világot,
valahogy nem tudta meghatározni, milyen is az, és hol van pontosan. Hiába olvasott el
minden olyan könyvet, ami kivételes világokkal kecsegtetett, mindig csalódnia kellett. Túl
tökéletesek voltak azok a gyermekkori birodalmak; csupa nyár és kacagás. Az igazi
Csodaország nem ilyen, ezt tudta Cal. A napfény ott is árnyékkal jár, és a rejtelmek csak
akkor tárulnak fel, amikor az ész a végét járja, és az elme már-már megháborodott. Ezért
remegett most, mert pontosan ezt érezte. Hogy rögtön szétreped a feje.

2.
Cal korán felkelt, lement reggelizni. Megevett egy sonkás-tojásos szendvicset, aztán
elüldögélt a reggeli romjai mellett, míg meghallotta, hogy apja is kezd mozgolódni. Gyorsan
betelefonált a munkahelyére, és közölte Wilcoxszal, hogy rosszul érzi magát, és nem megy
dolgozni. Ugyanezt mondta Brendannek is, aki napi rendes mosakodását végezte a
fürdőszobában, és a zárt ajtó mögül nem láthatta fia halottsápadt, elgyötört ábrázatát. Miután
mindezt letudta, Cal visszament a szobájába, leült az ágyra, hogy újra átgondolja a Rue Street-
i eseményeket, abban a reményben, hogy talán sikerül megfejtenie az előző napra rendelt
rejtélyeket. Nem sokra jutott. Bárhogyan forgatta is, a történtek makacsul ellenálltak a
racionális értelmezésnek, és csak a borotvaéles emlék meg az azt követő fájdalmas
visszavágyódás maradt. Minden, amire valaha vágyott, ott volt azon a helyen, ezt tudta.
Minden, amiről azt tanították neki, hogy tagadja meg: minden csoda, minden rejtelem,
minden ábránd és édes leheletű szellem. Minden, amit a madarak tudtak; minden, amit a szél
tudott; minden, amit valamikor az emberiség is tudott, csak már elfeledett - minden ott várt
azon a helyen. Saját szemeivel látta. És ettől valószínűleg begolyózott. Különben mivel
magyarázhatta volna azt a rendkívül éles és részletes hallucinációt? Igen, begolyózott.
Egészen biztos. Végtére is a vérében volt az őrület. Apai nagyapja, Bolond Mooney, élete
végére teljesen megkergült. Költő volt, mesélte az apja, bár a Cal nagyapjával kapcsolatos
történetek szigorú tilalom alá estek a Chariot Streeten.
Hagyd már a butaságaidat! - mondta mindig Eileen, amikor Brendan mesélni kezdett, és Cal
soha nem tudta eldönteni, hogy a költészet, az önkívület vagy az írek minősülnek-e tabu
témának. Bárhogyan is, amikor Eileen nem volt a közelében, Brendan gyakran megszegte a
rendeletet, mert szerette Bolond Mooneyt és a verseit. Cal meg is tanult néhányat az apja
térdén ülve. És tessék, most megjelent benne a családi hagyomány: látomásai voltak, és
zokogott a whiskys pohár mellett. Elmondja vagy ne mondja el - ez volt a kérdés. Hogy
elmesélje-e, mit látott, vállalva a nevetést és a gúnyos tekinteteket, vagy tartsa titokban az
egészet. Egyfelől nagyon szeretett volna beszélni, szeretett volna mindent kiönteni valakinek
(akár Brendannek is), hogy lássa, mások mire mennek vele. Ugyanakkor valami azt súgta
neki: hallgass, légy óvatos! Csodaország nem jön el azoknak, akik kikotyogják; csak azoknak
jön el, akik csendben maradnak és várnak. Ez utóbbi mellett döntött hát Cal. Ült és reszketett
és várt.

3.
Csodaország nem jelent meg, Geraldine viszont igen, és semmi kedve nem volt az őrültekhez.
Cal hallotta, ahogy az előszobában beszél; hallotta Brendant, aki elmondta, hogy Cal beteg, és
pihenni akar; hallotta, ahogy Geraldine erősködik: ő pedig megnézi Calt, ha beteg, ha nem, és
máris ott állt az ajtónál.
- Cal!
Lenyomta a kilincset. Az ajtót zárva találta, dörömbölni kezdett.

19
- Cal! Én vagyok az. Kelj fel!
Cal álmos motyogást színlelt, amiben nagy segítségére volt az elfogyasztott
whiskymennyiség.
- Ki az? - kérdezte.
- Miért zártad be az ajtót? Én vagyok az, Geraldine.
- Rosszul érzem magam.
- Engedj be, Cal!
Cal belátta, hogy Geraldine nincs vitatkozós kedvében. Odacsoszogott az ajtóhoz, és
elfordította a kulcsot.
- Szörnyen nézel ki - mondta Geraldine, és hangja azonnal meglágyult, ahogy meglátta Calt. -
Mi történt veled?
- Semmi - állította Cal. - Tényleg semmi. Csak leestem.
- Miért nem hívtál fel? Tegnap este volt az esküvői próba. Elfelejtetted?
A következő szombatra volt kitűzve Teresa, Geraldine nővérének az esküvője. Élete
szerelmével, egy igazi katolikus fiúval házasodik össze, akinek termékenységéhez semmi
kétség sem férhetett, lévén kedvese négy hónapos terhes. Kidudorodó hasa azonban nem
árnyékolhatta be az eseményeket: az esküvő nagyszabású rendezvénynek ígérkezett.
Cal, aki két éve udvarolt már Geraldine-nek, becses vendégnek számított, tekintettel arra az
általános elvárásra, hogy Norman Kellaway négy lánya közül ő vezeti majd oltárhoz a
következőt. Kétségtelen, hogy a próbáról való távolmaradása kisebbfajta eretnekségnek
minősült.
- Pedig mondtam, Cal - így Geraldine -, mondtam, hogy milyen fontos ez nekem.
- Közbejött valami - mondta Cal. - Leestem egy kerítésről.
Geraldine nem hitt a fülének.
- Mi keresnivalód volt egy kerítés tetején? - kérdezte meglepődve, feltételezte ugyanis, hogy
Cal már kiöregedett az efféle csínytevésekből.
Cal röviden elmesélte a 33-as szökését és az üldözést, ami a Rue Streetre vezetett.
Természetesen a rövidített változatot adta elő. Nem szerepelt benne a szőnyeg, és hogy mit
látott.
- És megtaláltad a madarat? - kérdezte Geraldine, amikor Cal befejezte a mondókáját.
- Tulajdonképpen igen - felelte Cal. Ugyanis amikor hazaért a Chariot Streetre, Brendan azzal
fogadta, hogy késő délután a 33-as visszatért a galambházba, és elfoglalta helyét a tarka párja
mellett. Cal ezt is elmondta Geraldine-nek.
- Vagyis nem jöttél el a próbára, Mert kerested azt a galambot, ami magától is előkerült.
Cal bólintott.
- De hát tudod, hogy apa mennyire szereti a madarait.
Brendan említése tovább szelídítette Geraldine-t: ő és Cal apja nagyon jó barátságban voltak
az első perctől kezdve. „Tüzes a lány - mondta egyszer Brendan -, úgyhogy vigyázz rá, fiam,
mert különben más vigyáz majd rá.” Cal anyja soha nem pártolta ilyen egyértelműen az ügyet.
Mindig hűvösen viselkedett Geraldine-nel, amitől Brendan csak még bőkezűbben osztogatta a
dicsérő szavakat. Geraldine elnézően mosolygott. Cal az előbb még vonakodott és nem akarta
beengedni őt; nem akarta, hogy megzavarja merengését, most mégis hálás volt a látogatásért.
Még a reszketés is mintha enyhült volna.
- Áporodott a levegő - mondta Geraldine. - Friss levegőre van szükséged. Miért nem nyitod ki
az ablakot?
Cal kinyitotta. Amikor megfordult, Geraldine az ágyon ült, keresztbe tett lábbal, háta mögött a
kép kollázs, amivel Cal még kamaszkorában dekorálta ki a falat, szülei pedig azóta sem
távolították el. A Siratófal - így nevezte
Geraldine; idegesítette őt a filmszínészek, bodros felhők, politikusok és disznók parádéja.
- Nagyon szép a ruha - mondta.

20
Cal tanácstalanul forgatta a mondatot, agya lomhán kattogott.
- Teresa ruhája - segítette ki Geraldine.
- Ja!
- Gyere, ülj le ide, Cal!
Cal nem mozdult az ablaktól. A levegő balzsamos volt, és tiszta. Eszébe juttatta a...
- Mi baj van? - kérdezte Geraldine.
Cal már majdnem kimondta, a nyelve hegyén volt: Láttam Csodaországot. Ez volt a lényeg.
Minden más - a körülmények, a leírás -, minden részlet tulajdonképpen fölösleges volt. Ezt a
két szót pedig igazán könnyű kimondani, vagy nem? Láttam Csodaországot. És ha volt az
életében valaki, akinek elmondhatta volna, akkor ez a lány volt az.
- Mondd el, Cal! - kérlelte Geraldine. - Beteg vagy?
Cal megrázta a fejét.
- Láttam... - kezdte.
Geraldine őszinte zavarodottsággal nézett rá. - Mit? Mit láttál?
- Láttam... - kezdte újra Cal, és megint megakadt. Nyelve nem engedelmeskedett a
parancsnak, a szavak egyszerűen nem voltak hajlandók előjönni. Cal tekintete Geraldine
arcáról a Siratófalra siklott. - A képeket... mondta végül - ...és tényleg borzalmasak. Különös
eufória járta át, hogy az utolsó pillanatban sikerült visszafognia magát. Calnek az a fele,
amelyik a titok megőrzésére intette, megnyerte a csatát, sőt talán a háborút is. Nem mondhatja
el Geraldine-nek. Sem most, sem később. Óriási megkönnyebbülést érzett, ahogy ez az
elhatározás megszületett. Én vagyok Bolond Mooney - gondolta magában. És ez nem is tűnt
olyan nagyon rossz gondolatnak.
- Máris jobban nézel ki - mondta Geraldine. - Használt a friss levegő.

4.
Vajon mire tanítaná az őrült poéta most, hogy rokonlelkek lettek? Mit tenne Bolond Mooney
Cal helyében? Végigjátszaná a játékot, bármi legyen is az - hangzott a válasz; és aztán, ha a
világ hátat fordított neki, keresne, keresne addig, amíg rá nem bukkan arra a helyre, amelyet
meglátott, és nem törődne azzal, hogy az elmebajjal játszik. Megtalálná az álmát, és
belekapaszkodna, és soha el nem engedné. Beszélgettek még egy kicsit, aztán Geraldine
felállt, hogy mennie kell. Aznap délutánra is jutott az esküvői előkészületekből.
- Aztán semmi galambhajsza! - mondta Calnek. - Szombaton ott legyél!
Megölelte Calt.
- Nagyon sovány vagy - mondta. - Fel kell, hogy hizlaljalak.
„Csókot vár - suttogta Cal fülébe az őrült poéta -, engedelmeskedj a hölgynek! Azért, mert
majdnem megjártad a mennyországot, még nem kell azt éreztetned vele, hogy téged a párzás
már nem is érdekel. Csókold meg, és mondj valami elbájolót!”Cal kiosztotta a csókot, bár
tartott tőle, hogy szenvedélyén meglátszik a külső késztetés. Nem kellett volna félnie. Hamis
hevülését Geraldine valódi darabbal viszonozta, forró teste Cal testéhez tapadt. „Erről van szó
- súgta a poéta -, most pedig találj ki valami csábos búcsúszót, hogy boldogan menjen el!”Cal
önbizalma itt megingott. A kedveskedés soha nem volt az erőssége.
- Szombaton találkozunk. - Mindössze ennyit sikerült kicsiholnia magából. Geraldine-nek,
úgy tűnt, ez is elég volt. Ismét megcsókolta Calt, és távozott. Cal az ablakból nézett utána,
számolta a lépéseit, míg Geraldine befordult a sarkon. Aztán, mikor már nem látta
kedvesét, Cal elindult, hogy megkeresse szívszerelmét.

Második rész
SZÜLETÉS, HALÁL, HÁZASSÁG

„Tizenkettőt szólt a vasnyelvű éjfél.

21
Alunni, hívek; szellemóra ez.”
Shakespeare: Szentivánéji álom
(Arany János fordítása)

1. A FÉNYÖLTÖNY

1.
Az utcán párás és áporodott levegő fogadta Calt. A követelőző örökös, az ősz alig várta, hogy
a nyár végre kiszenvedjen. Még a szellő is elcsigázottnak tűnt, és az állapota Calre is átragadt.
Mire elérte a Rue Street környékét, a lába feldagadt a cipőjében és az agya koponyájában.
Ráadásul - az igazságtalanságot sértéssel tetézendő nem találta azt az átkozott utcát. Az előző
nap a madarakat figyelte, és nem az útvonalat, úgyhogy csak halvány elképzelései voltak az
utca hollétéről. Cal nem akart órákig kóvályogni hasztalan, megkérdezte hát az egyik
utcasarkon háborúsdit játszó gyerekektől, merre van a Rue Street. Magabiztosan
útbaigazították. Vagy tudatlanság, vagy rosszakarat munkált a kölykökben, felvilágosításuk
mindenesetre teljesen használhatatlannak bizonyult, és Cal megint csak kóválygott, egyre
kétségbeesettebben, egyre zavarodottabban róva a köröket. Távollétével tündökölt mindenféle
hatodik érzék - valamilyen ösztön, ami félreérthetetlenül megmutatta volna az utat álmai
területére -; Cal hasztalan remélte, hogy esetleg a segítségére siet. A véletlen, a puszta
véletlen műve volt hát, hogy egyszer csak ott állt a Rue Street sarkán, majd a háznál, ahol
valamikor Mimi Laschenski lakott.

2.
Suzanna jóformán egész délelőtt azon fáradozott, hogy teljesítse, amit megígért Chai
doktornak: értesíti Charlie bácsit Torontóban. Eléggé nehézkesen ment a dolog. Egyrészt
azért, mert a kis hotelben, ahol megszállt, összesen egy nyilvános telefon leledzett, és a többi
vendég ugyanúgy igényt tartott rá, mint Suzanna. Másrészt azért, mert a család jó néhány
ismerősét kellett körbetelefonálnia, míg végre talált valakit, aki tudta Charlie bácsi
telefonszámát. Ezzel a délelőtt legnagyobb része el is ment. Amikor egy óra körül végre elérte
Mimi egyetlen fiát, az a meglepetés leghalványabb jele nélkül fogadta a hírt. Eszébe sem
jutott, hogy hagyja a munkát, és rohanjon az anyja halálos ágyához. Gyermeki szeretetéből
mindössze egy udvarias kérésre futotta, miszerint Suzanna volna szíves felhívni őt megint, ha
„újabb hír” van. Ezalatt feltehetőleg azt értette, telefonáljon majd, ha lehet postázni a
koszorút. Ennyit erről.
Miután befejezte a beszélgetést, Suzanna felhívta a kórházat. A beteg állapota nem változott.
Tartja magát, ahogy az ügyeletes nővér mondta. Egy furcsa kép jelent meg Suzanna előtt: a
hegymászó Mimi, amint egy sziklafalba kapaszkodik. A kórházban szükséges holmik felől
érdeklődve a nővértől megtudta, hogy Miminek még egy szál hálóköntöse sincsen. A Mrs.
Pumphrey által lefestett keselyűk azóta nyilván elvittek minden valamirevaló dolgot - többek
között a fiókos szekrényt -, Suzanna mégis úgy határozott, odamegy a házhoz, hátha sikerül
megmenteni valamit, ami nagyanyja utolsó óráit kényelmesebbé teheti.
A hotel közelében talált egy kis olasz éttermet, ahol megebédelt, aztán a Rue Streetre hajtott.

3.
A szállítómunkások behajtották a kaput, de nem volt bereteszelve. Cal kinyitotta, és belépett a
kertbe. Ha valamiféle revelációra számított, csalódnia kellett. Nem volt itt semmi figyelemre
méltó. Csak száraz tyúkhúr a kövek között és szanaszét hajigált tárgyak, amit a munkások
értéktelennek találtak. Még az árnyak is, ahelyett hogy titokzatos pompát rejtegetnének,
hamuszínűek és hétköznapiak voltak. Cal a kert közepén állt - ott, ahol az ép elméjét
megrengető rejtelmek elé tárultak -, és most először kételkedni, őszintén kételkedni kezdett

22
abban, hogy tényleg történt valami az előző napon. „Talán benn a házban” - mondta magának.
Benn talán van valamilyen hánykolódó roncs, amibe belekapaszkodhat, hogy ne süllyedjen el
ebben a kételytengerben. Átgyalogolt azon a helyen, ahol a szőnyeg feküdt. A ház hátsó
ajtaját a munkások nyitva hagyták, vagy fosztogatók törték fel. Mindenesetre félig tárva volt.
Cal belépett a házba. Benn az árnyak legalább sűrűbbek voltak - helyet kínáltak a
meseszerűnek. Cal várta, hogy szeme hozzászokjon a sötétséghez. Tényleg csak huszonnégy
óra telt el azóta, hogy itt járt? - merengett Cal, miközben szeme egyre jobban eligazodott a
szomorú helyiségen. Tényleg tegnap történt, hogy belépett ebbe a házba, mert egy elszökött
madarat keresett? Most ennél jóval többet kellene megtalálnia. Odaballagott a lépcsőhöz,
közben az előző nap eseményeire utaló jeleket kutatta mindenütt. Minden egyes lépéssel
tovább fakult benne a remény. Árnyak voltak ugyan, de nem rejtettek semmit. A házat
kifosztották - a szőnyeggel együtt a csodákat is elvitték. A lépcső felénél megtorpant. Mi
értelme továbbmenni? Nyilvánvaló volt, hogy elszalasztotta a lehetőséget. A látványt, amit
megpillantott és elveszített, máshol kell keresnie. Merő makacsságból - ezt anyjától - örökölte
mégis továbbment felfelé. A lépcső tetején olyan nehéz volta levegő, hogy a légzés komoly
erőfeszítést követelt. Nyugtalanította ez a körülmény, és az, hogy betolakodónak érezte magát
- hívatlanul ebben a sírban. Most már csak arról akart megbizonyosodni, hogy ez a ház
semmiféle varázslatot nem rejteget, aztán végre elmehet. Amikor odaért az utca felőli szoba
ajtajához, valami megmozdult mögötte. Cal megfordult. A lépcső tetejére a munkások
kihordtak néhány bútordarabot, aztán nyilván úgy döntöttek, nem érdemes tovább vesződni
velük. Egy komód, néhány szék és asztal - ezek mögül jött a zaj. És jött még egyszer.
Patkányok - nyugtázta Cal. Temérdek talp surranását vélte felfedezni. Élni és élni hagyni -
gondolta; neki sincs több joga itt lenni, mint a patkányoknak. Sőt, talán kevesebb.
Valószínűleg már nemzedékek óta ebben a házban élnek.
Cal folytatta, amit elkezdett: kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Az ablaküvegek
mocskosak voltak, a piszkos csipkefüggönyök újabb akadályként tolakodtak a fény útjába.
Egy felfordított szék volt a csupasz padlón, és három páratlan cipő egymás mellé helyezve, ki
tudja, milyen megfontolásból, a kandallópárkányon. Ennyiből állt a berendezés. Álldogált egy
pár percig, aztán ahogy az utcáról nevetést hallott, és úgy érezte, jót tenne egy kis erősítés,
odament az ablakhoz, és elhúzta a függönyt. Nem tudhatta meg, kitől származik a nevetés,
mert kénytelen volt abbahagyni a keresést: Még mielőtt az érzékszervei megerősítették volna,
a gyomra megsúgta neki, hogy a háta mögött valaki belépett a szobába. Elengedte a függönyt,
és megfordult. Egy testes, középkorú, a ház sivárságához képest feltűnően jól öltözött férfi
szegődött társául a félhomályban. Szürke zakóját mintha színjátszó szálakból szőtték volna.
De ennél is feltűnőbb volt, ahogy mosolygott. Begyakorolt mosoly volt, mint egy színészé
vagy egy hittérítőé. Mindenféleképpen egy olyan emberé, aki rajongókra vágyik.
- Segíthetek? - kérdezte. Zengő és meleg hangja volt, de a férfi hirtelen megjelenése
megdermesztette Calt.
- Segíteni? - dadogta Cal.
- Talán szeretné megvásárolni a házat? - kérdezte a férfi.
- Vásárolni? Nem... én... én csak... tudja... nézelődöm.
- Szép ez a ház - mondta az idegen. Mosolya olyan biztos volt, mint egy sebész kézfogása, és
olyan steril is. - Járatos az ingatlanügyekben? - Ezt a mondatot is úgy mondta, mint az
előzőeket: irónia vagy rosszindulat nélkül. Amikor Caltól nem kapott választ, a férfi így
folytatta: - Kereskedő vagyok. A nevem Shadwell. - Vaskos ujjairól lehuzigálta a borjúbőr
kesztyűt. - És az öné?
- Cal Mooney. Vagyishogy Calhoun.
A férfi Cal felé nyújtotta lecsupaszított kezét. Cal lépett kettőt - Shadwell tíz egész centivel
volt magasabb Cal száznyolcvan centijénél-, és kezet fogtak. A férfi hűvös tenyere elárulta,
hogy izzad, mint egy állat. A kézfogás után Shadwell barátunk kigombolta a zakóját, és

23
kitárta, hogy elővegyen egy tollat a belső zsebéből. Ez a laza mozdulat egy pillanatra
megmutatta a kereskedő öltözékének a belsejét, és a fény valamilyen játéka révén úgy
tűnt, hogy a bélés ragyog, mintha tükörszálból szőtték volna. Shadwell hirtelen Cal arcába
nézett. Hangja pihekönnyű volt, amikor megszólalt:
- Lát valamit, ami tetszik?
Cal nem bízott a férfiban. A mosolya vagy a borjúbőr kesztyű tette gyanússá? Bármelyik is,
Cal minél előbb szeretett volna megszabadulni a társaságától. De a zakóban tényleg volt
valami. Valami, ami rabul ejtette a fényt, és Cal szívverését egy kicsit meggyorsította.
- Tessék - hízelkedett Shadwell. - Nézze meg nyugodtan.
A keze a zakójához siklott, és megint kitárta.
- Mondja meg - búgta -, ha lát valami kedvére valót.
Most teljesen szétnyitotta a zakót: megmutatta az egész bélést. Cal jól látta az imént. A bélés
tényleg ragyogott.
- Mint mondtam, kereskedő vagyok - magyarázta Shadwell. - Az aranyszabályom pedig az,
hogy mindig magammal hordok néhány mintát a portékámból.
Portéka. Cal forgatta a szót a fejében; tekintete még mindig a zakó belsejére szegeződött.
Micsoda egy szó: portéka. És ott, a zakó bélésében, mintha testet öltött volna. Ékszer vagy mi
az, ami ott csillog? Hamis drágakő, hiszen ilyen vakítóan csak a hamisítvány ragyog. Cal
belehunyorgott a csillogásba, hogy valami értelmet csikarjon ki belőle; a kereskedő hangja
közben egyre győzködte:
- Mondja meg, mit szeretne, és máris az öné. Ennél tisztességesebb, ugye, nem is lehetek?
Egy ilyen nagyszerű fiatalember nem igaz, hogy nem tud dönteni és választani. Öné az egész
világ. Én tudom. A lába előtt hever. Vegye el, ami az öné. Ingyen van, díjtalan, nem kell
fizetni érte. Csak mondja meg, mit lát, és már viheti is... „Ne nézd tovább - súgta valami
Calnek -, ingyen semmit nem adnak! Mindennek ára van.” A zakó redőiben megbújó csodák
azonban annyira elkápráztatták, hogy akkor sem bírta volna elfordítani a tekintetét, ha az élete
múlik ezen.
- ...mondja meg - folytatta a kereskedő -, mit lát...
Ó, ez bizony jó kérdés...
- ...és az öné.
Cal elfelejtett kincseket látott, amelyekért hajdanában odaadta volna az életét, és azt gondolta,
ha egyszer megkaparintaná őket, soha semmi másra nem vágyna már. Vacak apróság volt
majdnem mindegyik, de felébresztették benne a régi vágyakozást. Egy röntgenszemüveg, amit
egy képregényújság hátsó borítóján hirdettek (Átláthatsz a falon! Kápráztasd el a barátaidat!),
és Cal soha nem tudta megvenni. Most ott látta a bélésben: műanyag lencséje ragyogott, és
felidézte az átvirrasztott októberi éjszakákat, mikor Cal egyfolytában azon töprengett, vajon
hogyan működik a szemüveg. És mi az ott mellette? Egy másik gyerekkori fétis. Egy fénykép,
rajta egy nő tűsarkú cipőben, flitteres „alig bugyiban” és óriási mellekkel. Tőlük két házzal
arrébb lakott az a fiú, aki állítólag a nagybátyja tárcájából csente el a képet. Cal azt hitte,
belehal a sóvárgásba, annyira vágyott erre a képre. Most ott függött ez is, ez a szamárfüles
emlék, Shadwell zakójának szikrázó fényözönében, és csak kérni kellett volna. De alighogy
megjelent, már el is halványult, és új tárgyak vették át a csábító szerepét.
- Mit lát, barátom?
Kocsikulcsot, egy hőn áhított kocsi kulcsát. Egy díjnyertes galambot, számtalan verseny
nyertesét, amit annyira irigyelt a gazdájától, hogy el akarta lopni...
- ...csak mondja el, hogy mit lát. Mondja el, és máris az öné...
Oly sok minden volt ott. Rengeteg tárgy, ami - egy óráig, egy napig - a világ közepének tűnt,
és most egytől egyig ott sorakozott a kereskedő zakójának fantasztikus raktárában.
De mindegyik elmenekült. Megjelent és rögtön köddé foszlott. Volt ott még valami, és az nem
engedte, hogy Cal néhány másodpercnél hosszabb ideig nézze a kacatokat. De egyelőre nem

24
látta, hogy mi az. Valahonnan a távolból hallotta, hogy Shadwell ismét megszólal, és azt is
érezte, hogy a hangja megváltozott. Értetlenség és egy árnyalatnyi ingerültség volt a
hangjában.
- Szólaljon már meg, barátom. . . miért nem mondja el, hogy mit kíván?
- Nem látom... igazán... jól.
- Akkor nézze erősebben! Koncentráljon!
Cal koncentrált. A képek jöttek és mentek. Csupa jelentéktelen holmi. De az aranybánya még
mindig nem bukkant elő.
- Nem próbálja elég erősen! - korholta a kereskedő. - Ha egy férfi igazán akar valamit, akkor
teljesen rá kell állnia.
Tisztán kell látnia, hogy mi az, amit akar. Cal megszívlelte ezt a bölcsességet, és újra
megkétszerezte az erőfeszítéseit. Kihívásnak érezte, hogy a hamis ragyogáson túl megtalálja
az igazi kincset. Különös érzés kísérte ezt az összpontosítást: nyugtalanság a mellkasában
és a torkában, mintha énjének egy része le akarna válni, mintha a tekintete mentén kifelé
igyekezne belőle. Be a zakóba. Tarkójában, a koponya és a gerinc közötti hídon a
figyelmeztető hangok kitartóan mormoltak. Cal azonban elszánta magát, hogy nem hallgat az
intő szóra. Minden, amit megpillantott a zakó bélésében, incselkedett csak vele, nem
mutatkozott meg teljesen. Cal az illendőség szabályaival mit sem törődve; mereven bámult a
zakóba, halántékán izzadságpatakok fakadtak. Shadwell csábító monológja új erőre kapott. A
cukormáz megrepedt és lepergett. Alatta a mag keserű volt, és sötét.
- Gyerünk! - mondta. - Ne legyen már ilyen átkozottul gyenge! Lát valamit, amit akar. Amit
nagyon akar, igaz?
Gyerünk! Ki vele! Nyögje már ki! Mire vár? A végén még elszalasztja a lehetőséget. Élesedni
kezdett egy kép...
- Mondja el, mi az, és máris az öné!
Szél csapott Cal arcába: ismét repült, és feltárult előtte Csodaország. Mezők és hegyek,
folyók, tornyok - minden ott
volt a kereskedő zakójának bélésében.
A látványtól elállt a lélegzete. Shadwell villámgyorsan reagált.
- Mi az, amit lát?
Cal csak bámult, szótlanul.
- Mit lát?
Érzések zűrzavara rohanta meg Calt. A látványtól örömmámort érzett, ugyanakkor félelmet is,
hogy vajon milyen árat kell majd (vagy talán máris) fizetnie ezért a leskelődésért. Shadwell
veszélyes volt, minden mosolya és ígérete ellenére.
- Mondja el... - nógatta a kereskedő.
Cal próbálta visszatartani a választ. Nem akarta elárulni a titkát.
- ..:hogy mit lát!
Nagyon nehéz volt ellenállni Shadwell hangjának. Cal igyekezett megőrizni a némaságát, de a
válasz az ajkai felé tolult ellenállhatatlanul.
- Látom... (Ne mondd el! - figyelmeztette a poéta), látom... (Légy erős! Veszélyben vagy!),
látom a...
- A Fúgát.
Egy női hang fejezte be a mondatot.
- Ez biztos? - kérdezte Shadwell.
- Holtbiztos: Nézd meg a szemét!
Cal nevetségesnek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Annyira elkápráztatta a zakóban egyre
jobban kiteljesedő látvány, hogy képtelen volt arra nézni, ahol azok ott ketten róla tárgyaltak.
- Ismeri - mondta a nő. Hangjában egy szikrányi melegség sem volt. Vagy tán emberség sem.
- Tehát igazad volt - mondta Shadwell. - Itt volt a szőnyeg.

25
- Természetesen:
- Akkor jó - mondta Shadwell, és mint aki jól végezte dolgát, összegombolta a zakóját.
Cal úgy érezte, itt a világ vége. Amikor hirtelen elhúzták előle Csodaországot - a Fúgát,
ahogy a nő mondta -, olyan tehetetlennek érezte magát, mint egy csecsemő. Mindössze arra
volt képes, hogy kiegyenesítse a derekát. Undorodva a nő felé fordította tekintetét. Szép - ez
volt Cal első gondolata. Feketébe hajló sötét és bíborvörös színű ruhája szorosan a felsőtestére
tapadt, megkötözte és elzárta telt idomait, így egyszerre volt tartózkodó és - az elzárás révén -
kihívó. Arcvonásai ugyanilyen paradox hatást keltettek. Magasan, legalább öt centire ki volt
borotválva a haja a homloka fölött, és egyáltalán nem volt szemöldöke, amitől az arca
hátborzongatóan kifejezéstelen lett. A bőre viszont ragyogott, mintha beolajozták volna, és
arca kétségtelenül érzéki volt. Nem csorbította szépségét - még ha ez volt is a cél - sem a
leborotvált haj és szemöldök, sem az, hogy arcán nem volt smink, ami tompította volna
vonásait. Szája túlságosan szoborszerű; a szeme - egyszer barna, a következő pillanatban
aranyszínű - túlságosan is ékesszóló ahhoz, hogy elrejtse az érzéseit. Hogy milyen érzéseket,
arról Calnek csak halvány elképzelései voltak. Mindenekelőtt türelmetlenséget, mintha a
helyzet hányingert és haragot keltene benne; Cal szívesen vette volna, ha ez a harag nem
szabadul el. Megvetés - minden bizonnyal Cal iránt - és ezzel együtt óriási figyelem az
irányában, mintha a velejéig látna, és most egy gondolattal igyekezne megdermeszteni azt.
A hangja azonban teljesen egyértelmű volt: acél és acél.
- Mikor történt? - szegezte Calnek a kérdést. - Mikor látta a Fúgát?
Cal csak egy pillanatig bírta elviselni a tekintetét. A kandallópárkányra nézett, a háromlábú
lény cipőire.
- Fogalmam sincs, miről beszél - felelte.
- Látta. És a zakóban újra látta. Semmi értelme, hogy tagadja.
- Okosabban teszi, ha válaszol - tanácsolta Shadwell. Cal a kandallópárkányról az ajtóra
nézett. Nyitva felejtették.
- Menjenek maguk a pokolba! - mondta halkan.
Nevetett Shadwell? Cal mintha nevetést hallott volna.
- A szőnyeget akarjuk - mondta a nő.
- Ugyanis a miénk - mondta Shadwell. - Jogos tehát az igényünk.
- Úgyhogy, legyen szíves - a nő szája megvonaglott az udvariasságtól - ...mondja meg, hová
tűnt a szőnyeg, és ezzel be is fejeztük az ügyet.
- Ilyen egyszerűek a feltételeink - mondta a kereskedő. - Mondja meg, és már itt sem
vagyunk.
Értetlenséget itt hiába színlelnék, gondolta Cal, Tudták, hogy tudja, és az ellenkezőjéről
úgysem sikerülne meggyőzni őket. Csapdába esett. De bármilyen veszélyesre fordultak is a
dolgok, Cal örült a fordulatnak. Vallatói ugyanis megerősítették a megpillantott világ, a Fúga
létezését. Bár szeretett volna minél előbb megszabadulni ettől a társaságtól, sietségét lehűtötte
a vágy, hogy eljátszadozzon velük, hátha megtud valamit Csodaországról.
- Talán tényleg láttam - mondta Cal.
- Semmi talán! - vágta rá a nő.
- Homályosan - folytatta Cal. - Emlékszem valamire, de nem tudom, mi volt az.
- Nem tudja, hogy mi a Fúga? - kérdezte Shadwell.
- Honnan tudná? - mondta a nő. - Véletlenül bukkant rá.
- De akkor is látta - mondta Shadwell.
- Sok Kakukk látja, de ez még nem jelenti azt, hogy felismeri. A fickó el van veszve; mint a
többi is. Cal neheztelt ezért a lekezelő kijelentésért, de a nőnek tulajdonképpen igaza volt.
Tényleg elveszett ember volt.
- Amit látott, az nem tartozik magára - mondta a nő. - Mondja meg, hova tette a szőnyeget,
aztán felejtse el, hogy valaha is látta.

26
- Nincs nálam a szőnyeg - mondta Cal.
A nő arca mintha elsötétült volna: a pupillája olyan volt, mint valami hold, ami alig bírja
elhomályosítani az apokalipszis fényét. A lépcső felől Cal megint hallotta a korábban
patkányoknak tulajdonított surrogó hangokat. Hogy valóban patkányok voltak-e, ebben már
nem volt olyan biztos.
- Udvariasságom a végéhez közeledik - mondta a nő. - Maga tolvaj.
- De hát... - kezdte volna Cal a tiltakozást.
- Igenis tolvaj. Idejött, betört egy öregasszony házába, és meglátott valamit, amit nem lett
volna szabad.
- Ne vesztegessük az időnket! - mondta Shadwell.
Cal már bánta, hogy az előbb játszadozni támadt kedve. EI kellett volna szaladnia, amíg volt
némi esélye. Az ajtó túloldalán egyre erősödött a zaj.
- Hallja? - kérdezte a nő. - Azok ott kinn a nővérem gyerekei. A fattyai.
- Nagyon gonosz kölykök - tette hozzá Shadwell.
Cal ebben nem kételkedett.
- Még egyszer: a szőnyeget - mondta a nő.
Cal még egyszer elismételte:
- Nincs nálam. - Szavaiban most több volt a könyörgés, mint a tagadás.
- Akkor majd kiszedjük magából, hogy hol van - mondta a nő.
- Csak óvatosan, Immacolata! - mondta Shadwell. Meghallotta-e, vagy sem, a nő nem törődött
a figyelmeztetéssel. Jobb keze mutató- és gyűrűsujját lassan a bal tenyeréhez dörzsölte, és erre
a csendesnél is csendesebb hívószóra nővérének gyermekei berontottak a szobába.

II. HAJSZÁL HÍJA

1.
Suzanna kevéssel három óra előtt érkezett a Rue Streetre, és először Mrs. Pumphreyhoz ment,
hogy tájékoztassa őt nagyanyja állapotáról. Mrs. Pumphrey ragaszkodott hozzá, hogy Suzanna
menjen be - meghívását nem lehetett visszautasítani. Teáztak és körülbelül tíz percig
beszélgettek, főleg Mimiről. Violet Pumphrey rosszindulat nélkül beszélt a szomszédjáról, de
a kép, amit róla festett, aligha nevezhető megnyerőnek.
- Kikapcsolták nála a gázt még a villanyt már évekkel ezelőtt - mondta Violet. - Nem fizette a
számlát. Mocsokban élt, úgy, ahogy mondom, és nem rajtam múlott, hogy nem voltunk jó
szomszédok. Ha kérdeztem is az egészsége felől, mindig olyan durva volt. - Kicsit lehalkította
a hangját. - Tudom, nem szép tőlem, hogy ezt mondom, de... énszerintem a nagyanyja
meghibbant.
Suzanna motyogott valami válaszfélét, de tudta, hogy a szomszédasszonyt nem érdekli.
- Semmije se volt, csak a gyertyák, amivel világított. Se tévé, se hűtőszekrény. Csak a jó Isten
a megmondhatója, hogy mit evett.
- Nem tudja véletlenül, volt-e valakinek kulcsa a házhoz?
- Jaj, dehogy volt, a nagyanyja nem adott senkinek! Több lakat volt azon a házon, mint égen a
csillag. Tudja, senkiben se bízott meg. Senkiben.
- Csak körül akartam nézni a házban.
- Amióta elvitték őt, ki-be mászkáltak ott az emberek, biztosan minden nyitva van. Én magam
is gondoltam rá, hogy benézek, de valahogy nem volt kedvemre. Vannak házak... amik nem
egészen normálisak. Érti ugye, mire gondolok?
Suzanna értette. A tizennyolcas számú ház küszöbén állva végül is örült azoknak a
feladatoknak, amik késleltették az érkezését. A kórházban történtek alátámasztották a család
gyanakvását. Mimi tényleg különbözött tőlük. Egyetlen érintéssel képes volt átadni az álmait
Suzannának. És azok az ismeretlen erők, amelyekkel Mimi rendelkezett - vagy éppen

27
fordítva: amelyek Mimivel rendelkeztek -, vajon nem háborgatják a házat is, ahol hosszú
évekig lakott?
Suzanna érezte, hogy a múlt szorítása egyre erősödik körülötte, csakhogy időközben a múlt is
megváltozott. Most már nemcsak azért tétovázott a küszöbön, mert félt a gyerekkori
szellemektől. Azért tétovázott, mert volt egy olyan érzése, hogy itt, a színpadon, amelyről azt
hitte, réges-rég végleg elhagyta, itt, a házban dráma készülődik, és hogy Mimi valamilyen
okból főszerepet osztott ki rá. Lenyomta a kilincset. Violet asszony tévedett: az ajtó zárva
volt. Suzanna bekukucskált az ablakon. Az elülső szobában romhalmazt és piszkot látott. Az
üresség furcsán megnyugtatónak tűnt. Lehet, hogy aggodalmai mégis alaptalanok?
Megkerülte a házat. A hátsó ajtónál több szerencséje volt: nyitva találta azt is és a kerti kaput
is.
Belépett a házba. Ugyanazt látta, amit az elülső szobában: gyakorlatilag minden, ami Mimi
Laschenski életére utalt - néhány gyertya és értéktelen tárgy kivételével -, eltűnt a házból.
Suzanna maga is furcsállotta, amit érzett. Egyfelől elszomorodott, mert nyilvánvaló volt, hogy
minden értékes holmit elhordtak a házból, és üres kézzel kell visszatérnie Mimihez. Másfelől
tagadhatatlan megkönnyebbülés szállta meg az üres színpad láttán. Bár képzeletben
visszaaggatta a falra a hiányzó képeket, és a bútorokat is a helyükre tette, mindez csak
gondolatban történt. Semmi nem volt a házban, ami megbolygathatta volna életének
nyugalmát és rendjét. A szalonon keresztül elindult a lépcsőfeljáró felé, útközben
bekukkantott a kis nappali szobába. Most nem érezte, hogy a lépcső hegyként tornyosul elé,
és nem is volt olyan ijesztően sötét. De mielőtt elindult volna fölfelé, mozgást hallott az
emeletről.
- Van ott valaki? ! - kiáltotta.

2.
A szavak megzavarták Immacolatát a koncentrálásban.
A hívásra érkező teremtmények, a fattyak megtorpantak, és várták az újabb utasításokat.
Cal kihasználta a kínálkozó lehetőséget: futásnak eredt, és jókorát rúgott az útjában álló
szörnyetegbe. A szörnynek nem volt teste. Négy karja gumós nyakából nőtt ki, az alatt pedig
zacskók csüngtek egy csomóban, ami nyálkás volt, mint a máj és a tüdő. Cal rúgása talált, és
az egyik zacskó kipukkant - pöcegödör bűze áradt belőle. A testvérekkel a nyomában Cal az
ajtó felé vetette magát, de a megsebesített szörnyedvény szélsebesen üldözte; rákként
oldalazott a karjain, és közben köpködött. Cal feje mellett a nyál a falra fröccsent, és a tapéta
sisteregve felhólyagzott. Ez a váratlan fordulat megsokszorozta Cal sebességét. Egy
szemvillanásnyi idő alatt elérte az ajtót. Shadwell próbálta útját állni, de az egyik ténfergő
szörnyeteg a lába alá került, és mielőtt Shadwell visszanyerte volna egyensúlyát, Cal már kinn
volt a szobából, és vágtatott lefelé a lépcsőn.
A nő, aki az előbb kiáltott, a lépcső aljánál állt, és felfelé nézett. Olyan volt, mint a fényes
nappal a halállal riogató éjszaka után. Hatalmas szürkéskék szemek; sápadt arcát sötét
aranybarna hajfürtök foglalták keretbe; száján egy kérdés készülődött, de Cal veszett
száguldása belefojtotta.
- Meneküljön! - kiáltotta oda a nőnek, miközben a lépcsőn dübörgött lefelé.
A nő csak állt tátott szájjal.
- Az ajtót! - kiáltotta Cal. - Az Isten szerelmére, nyissa ki az ajtót!
Cal nem nézett hátra, hogy követik-e a szörnyek, de hallotta, ahogy Shadwell elkiáltja magát a
lépcső tetején:
- Fogják meg, tolvaj!
A nő előbb a kereskedőre nézett, aztán vissza Calre, végül a bejárati ajtóra.

28
- Nyissa ki! - üvöltötte Cal, és a nő végre megmozdult. Vagy nem hitt Shadwellnek, vagy
kedvelte a tolvajokat - bárhogy is volt: kitárta az ajtót. Beömlött a napfény, porszemek
táncoltak a sugárnyalábban. Cal tiltakozó üvöltést
hallott maga mögött, de a nő nem állt az útjába.
- Meneküljön! - kiáltotta neki Cal, ahogy elviharzott mellette, és máris kinn volt az utcán.
Néhány méterre volt az ajtótól, amikor megfordult, hogy megnézze, követi-e őt a szürke
szemű nő, de az továbbra is ott állt a lépcsőfeljárónál.
- Jöjjön már! - kiabált vissza Cal.
A nő kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de addigra Shadwell is leért a
lépcsőn, és félretaszította őt az útból. Cal nem várhatott: csak néhány lépés előnye volt a
kereskedővel szemben. Futott. A hátranyalt hajú férfi nem is próbálkozott a szabadtéri
üldözéssel. A fiatalember vékony volt, mint egy agár, és kétszer olyan fürge; a luxusöltönyös
hozzá képest lomha medvének számított. Suzannának ellenszenves volt az első perctől
kezdve. Most a férfi feléje fordult, és megszólalt:
- Mondja, ezt miért tette?
Suzanna válaszra sem méltatta. Egyrészt, mert még mindig azzal volt elfoglalva, hogy valami
értelmet csikarjon ki a látottakból; másrészt, mert figyelmét nem is a medve, hanem a társa -
vagy a gazdája - kötötte le: a nő, aki követte őt lefelé a lépcsőn. Arca üres volt, mint egy
halott gyermeké, de Suzanna soha nem látott még ilyen arcot, ami ennyire kíváncsivá tette
volna.
- El az útból! - mondta a nő, mikor leért a lépcsőn. Suzanna lába már mozdult is, amikor
felülbírálta az engedelmességet, és éppen ellenkezőleg: egyenesen a nő útjába állt, elállta az
utat az ajtóhoz. Közben testét elárasztotta az adrenalin, mintha egy sebes kamion elé lépett
volna. A nő hirtelen megállt, és tekintete beleütközött Suzannába. Ahogy a nő szemébe nézett,
Suzanna tudta, hogy az adrenalináradat jól volt időzítve: éppenhogy kikerülte a halált. A nő
tekintete ölni tudott, erre megesküdött volna; ölt és ölni fog. De most nem ezt tette; most
kíváncsian tanulmányozta Suzannát.
- A barátja, igaz? - kérdezte a nő.
Suzanna hallotta a szavakat, de abban egyáltalán nem volt biztos, hogy a nő szája
megmozdult.
Mögötte az ajtónál megszólalt a medve:
- Rohadt tolvaj!
Aztán erősen meglökte Suzanna vállát.
- Nem hallotta, hogy kiabálok?!
Suzanna a férfi felé akart fordulni, hogy megmondja neki, vigye el a kezét, de a nő még nem
végzett Suzanna tanulmányozásával, és fogva tartotta a tekintetével.
- De hallotta - mondta a nő. Ezúttal a szája is megmozdult, és Suzanna érezte, hogy a tekintete
is enyhül. De a nő puszta közelsége miatt a teste remegett. Ágyékát és mellét mintha apró
tüskékkel szurkálták volna.
- Ki maga? - kérdezte a nő.
- Hagyd, nem érdemes! - mondta a medve.
- Tudni akarom, hogy kicsoda! És mit keres itt? - A tekintete egy rövid időre átcsúszott a
férfira, aztán újra vissza
Suzannára. A kíváncsiság árnyékában halál derengett.
- Nincs itt semmi... - folytatta a férfi.
A nő nem figyelt rá.
- Gyere, menjünk... nem érdemes...
A hangja olyan volt, mint amikor egy hisztérikát igyekeznek elcsalogatni a dühkitörés
széléről, és Suzanna hálás volt ezért a közbelépésért.
- ...itt nem szabad - mondta a férfi - ...megláthatnak...

29
Egy hosszú, feszült perc után a nő alig észrevehetően bólintott - belátta a férfi igazát. Hirtelen
mintha teljesen elvesztette volna Suzanna iránti érdeklődését, a lépcső felé fordult. A lépcső
tetején, ahol Suzanna hajdanában borzalmakat sejtett, a homály nem volt egészen nyugalmas.
Mintha testtelen alakfoszlányok mozogtak volna, de annyira elmosódtak, hogy Suzanna nem
tudta, valóban látja vagy csak érzi jelenlétüket. Mérgező füstköd,gomolygott lefelé a lépcsőn.
A nyitott ajtó felé közeledve az alakfoszlányok egyre jobban elmosódtak, és mire elérték a
lépcső alján várakozó nőt, teljesen szétfoszlottak. A nő megfordult és elindult az ajtó felé.
Hideg és büdös volt körülötte a levegő, mintha a kísértetek a nyaka köré tekeredtek volna,
vagy a ruhája redőibe kapaszkodnának. Láthatatlanul közlekednek a napsütötte emberi
világban, míg majd újra alakot öltenek. A férfi már kinn állt a járdán, a társa pedig - mielőtt az
utcára lépett - még visszafordult. Suzanna felé. Nem mondott semmit - sem a szájával, sem
másképp. A tekintete azonban eléggé kifejező volt: semmi örömet nem ígért. Suzanna
elfordította a fejét. Hallotta a nő cipőjének kopogását a kövön. Amikor újra felnézett, a páros
már eltűnt. Vett egy mély lélegzetet, és odament az ajtóhoz. Késő délután volt már, de a nap
még melegen és fényesen sütött. Nem lepődött meg, amikor látta, hogy a nő és medvéje
átmentek az utca túlsó, árnyékos oldalára.

3.
Huszonnégy év nem kis idő egy ember életében. Arra mindenképpen elég, hogy az emberben
kialakuljon egy elképzelés arról, hogyan is működik a világ. Néhány órával ezelőtt Suzanna
még biztosra vette, hogy ez az elképzelés benne már kialakult. Természetesen akadtak jókora
fehér foltok; voltak olyan dolgok, amiket nem egészen értett: rejtelmek, a fején belül és kívül
is, amik még nem világosodtak meg. De mindez csak erősítette azt az elhatározását, hogy nem
hajlandó átadni magát semmilyen érzelemnek vagy önámításnak, amely révén ezek a
rejtelmek a hatalmukba keríthetnék - ez az eltökéltség vezérelte mind magánéletében, mind
munkájában. Szerelmi kapcsolataiban a szenvedélyt mindig gyakorlatiassággal fékezte,
elkerülve az érzelmi túlzásokat, amik tapasztalata szerint gyakran fajultak kegyetlenséggé
vagy keserűséggé. Baráti kapcsolataiban is hasonlóképpen egyensúlyozott: a túlságosan
bizalmas és a túlságosan tartózkodó között. Munkájában ugyanúgy. A köcsögök és fazekak
formálását éppen a gyakorlat próbája tette vonzóvá; a művészet szeszélyeit a tárgy
használhatóságának a követelménye fegyelmezte. Suzanna a világ legpompásabb korsója
láttán ezt kérdezte volna: Ugye, nem folyik? És életének minden területén tulajdonképpen
ugyanez volt az elvárása. Most azonban egy olyan probléma előtt állt, ami megkérdőjelezte az
ilyen egyszerű választóvonalakat; ami kibillentette egyensúlyából; amitől rosszul lett és
megzavarodott.
Először az emlékek. Aztán Mimi, akiben alig volt már élet, és ennek ellenére képes volt
átadni az álmait. És most a találkozás ezzel a nővel, akinek a tekintete halált ígért, és Suzanna
mégis úgy érezte, új életet kapott tőle. Ez az utolsó paradox késztette Suzannát arra, hogy
hagyja keresést, hagyja a házban készülődő drámát; becsapta az ajtót, és távozott. Ösztönösen
a folyó felé indult. Ott, a napon ücsörögve, talán sikerül majd megfejteni a rejtélyt. A
Merseyn nem voltak hajók, a levegő pedig olyan tiszta volt, hogy Suzanna jól látta a clwydi
dombok fölött úszó halvány felhőket. Bensőjében azonban teljes volt a homály. Zavaros
érzések kavarogtak Suzannában; aggasztóan ismerős volt mind, mintha évek óta ott
várakoztak volna láthatatlanul, a pragmatizmus fátyla mögött. Mint visszhangok a
hegyoldalban: várták a kiáltást, amire majd válaszolhatnak. Suzanna ma meghallotta ezt a
kiáltást. Vagy inkább. szembetalálkozott vele, ugyanabban a szűk lépcsőfeljáróban, ahol
annak idején a hatéves Suzanna állt, és reszketett a sötétségtől való félelmében. A két
találkozás kibogozhatatlanul összefonódott, bár maga sem tudta; hogyan. Mindössze annyit
tudott, hogy hirtelen ráébredt énjének egy olyan rejtett területére, ahová nem férkőzhetett be a
felnőtt Suzanna rohanó és rutinszerű élete. A szenvedélyeket, amik ott hömpölyögtek azon a

30
rejtett helyen, csak nagyon homályosan érezte - ahogy az ujjaival a ködöt érzi az ember. De
idővel majd megismeri őket, megismeri a szenvedélyeket és a nyomukban járó
cselekedeteket: ebben olyan biztos volt, mint még soha semmiben. Megismeri és - adja Isten -
megszereti őket. Az övéi lesznek egészen.

III. ELADÓ MENNYORSZÁG

- Mr. Mooney? Mr. Brendan Mooney?

- Igen, én vagyok.
- Nincs önnek véletlenül egy Calhoun nevű fia?
- Mi köze hozzá? - kérdezett vissza Brendan. Aztán, még mielőtt a másik válaszolhatott
volna: - Csak nem esett valami baja?
Az ismeretlen megrázta a fejét, megragadta Brendan kezét, és jól megszorongatta.
- Ön nagyon szerencsés ember, Mr. Mooney, ha nem veszi tolakodásnak.
„Hazugság” - gondolta Brendan.
- Mit akar? - kérdezte. - El akar adni valamit? - Kihúzta a kezét a férfi szorító markából. -
Akármi legyen is az, nem kell.
- Hogy én eladni? - kérdezte Shadwell. - Ugyan, ugyan. Azért jöttem, hogy megajándékozzam
valamivel. A fia nagyon okos: az ön nevét adta meg - és íme, a számítógép választása szerint
ön nyert egy...
- Megmondtam, hogy nem kell! - szakította félbe Brendan, és megpróbálta becsukni az ajtót,
de a férfi már áttette az egyik lábát a küszöbön.
- Kérem - sóhajtott Brendan -, legyen szíves békén hagyni engem! Nem kell az ajándékuk.
Semmi nem kell.
- Bizony, ön rendkívüli ember - mondta a kereskedő, közben újra kitárta az ajtót. - Azt is
mondhatnám, hogy páratlan. Valóban nincs ezen a világon semmi, amire szüksége volna? Ez
igazán rendkívüli.
A házból zene szűrődött ki: egy Puccini-válogatás lemeze szólt, amit Eileen kapott valamikor,
sok évvel ezelőtt. Ő maga alig hallgatta, Brendan viszont - aki soha be nem tette a lábát egy
operába, és erre még büszke is volt -, amióta Eileen meghalt, szinte betege lett a
Pillangókisasszony szerelmi kettősének. Meghallgatta százszor is egymás után, és mindig
könnybe lábadt a szeme. Most is csak arra vágyott, hogy visszamehessen, mielőtt véget ér a
duett. De a kereskedő nem hagyta lerázni magát.
- Brendan - folytatta. - Szólíthatom Brendannek?
- Ne szólítson engem sehogy!
A kereskedő kigombolta a zakóját.
- Higgye el, Brendan, nagyon fontos dolgokat kell megbeszélnünk! Az ajándékot, többek
között.
A zakó bélése szikrázott; odavonzotta Brendan tekintetét. Soha életében nem látott még ehhez
fogható szövetet.
- Biztos, hogy semmire nincs szüksége? - kérdezte a kereskedő. - Egészen biztos?
A szerelmi kettős fennkölt magasságokban szárnyalt, Csocso-szan és Pinkerton egyre
fájdalmasabb vallomásokba hajszolták egymást. Brendan hallotta, de figyelme egyre inkább a
zakóra összpontosult. És igen: látott ott valamit, amire szüksége volt.
Shadwell Brendan szemét figyelte, és észrevette, hogy lángra lobban benne a vágyakozás. A
módszer ismét bevált.
- Tudom, hogy lát valamit, Mr. Mooney.
- Igen - ismerte el halkan Brendan. Látott valamit, és a boldogság könnyűvé tette súlyos
szívét.

31
Eileen egyszer azt mondta neki (amikor még fiatalok voltak, és a halál csak azért került szóba,
hogy egymás iránti szeretetüket kifejezzék): „Ha én halok meg előbb, Brendan, akkor majd
megtalálom a módját, hogy elmondjam neked, milyen a Mennyország. Esküszöm, hogy
elmondom.” Brendan akkor csókokkal hallgattatta el, és azt mondta, ha Eileen meghal, akkor
ő bele fog halni a szívfájdalomba. De Brendan még nem halt meg. Három hosszú, üres
hónapot élt már Eileen halála óta, és közben többször eszébe jutott Eileen könnyelmű ígérete.
És most, éppen, amikor már úgy érezte, hogy a kétségbeesés teljesen elpusztítja, megjelenik a
küszöbön ez a mennyei küldönc. Kicsit furcsa, hogy éppen egy kereskedő alakját ölti magára,
de a szeráfok nyilván tudják, hogy mit miért csinálnak.
- Akarja, amit lát, Brendan? - kérdezte a látogató.
- Ki maga? - suttogta Brendan rémülten.
- A nevem Shadwell. - És ezt nekem hozta?
- Természetesen. De ha elfogadja, Brendan, meg kell értenie, hogy a szolgálatért némi
ellenszolgáltatás jár.
Brendan nem vette le a szemét a zakóban lévő ajándékról.
- Mondja, mi az, mindent megteszek - felelte.
- Lehetséges, hogy a segítségét kérjük majd, és ön ezt nem tagadhatja meg.
- Az angyaloknak is szükségük van segítségre?
- Előfordul.
- Akkor, természetesen - mondta Brendan - megtiszteltetésnek érzem, ha segíthetek.
- Jól van. - A kereskedő mosolygott. - És most - egy kicsit kitárta a zakóját - vegye el, itt az
ajándék.
Brendan már réges-rég tudta, hogy milyen illata és tapintása lesz az Eileentól érkező levélnek.
Nem csalódott. Pontosan olyan meleg volt, amilyennek elképzelte, és virágillat lengte körül.
Kertben írta Eileen, semmi kétség; az Édenkertben.
- Akkor tehát, Mr. Mooney, megállapodtunk, ugye?
A szerelmi kettős véget ért, a ház elnémult Brendan mögött. A melléhez szorította a levelet, és
még mindig rettegett, hogy az egész csak álom, és üres kézzel ébred majd fel.
- Mindent megteszek - mondta, kétségbeesetten kapaszkodva az imént érkezett megváltásba.
- Öröm és fény - hangzott a mosolygó válasz. - Egy okos embernek mindössze ennyire van
szüksége, igaz? Öröm és fény.
Brendan csak félig hallotta. Ujjaival a levelet simogatta. A saját nevét látta a borítékon, Eileen
gondos betűivel.
- Nos, Mr. Mooney - mondta a szeráf -, mondjon nekem valamit Calről.
- Calről?
- Elárulná, hogy hol van most?
- Esküvőn van.
- Esküvőn. Nocsak! Megtudhatnám a címet?
- Igen. Természetesen.
- Cal számára is tartogatunk valami apróságot. Szerencsés ember.

IV. MENYEGZŐ

1.
Geraldine hosszú órákon keresztül magyarázta Calnek a Kellaway családfa ágait-bogait;
igyekezett ellátni őt hasznos tudnivalókkal, hogy mire Teresa esküvője elérkezik, Cal
pontosan tudja, ki kicsoda. Nem volt könnyű vállalkozás. A Kellaway-fa dúsan termett,
Calnek pedig rossz volt a névmemóriája; egyáltalán nem volt hát meglepő, hogy a szombat
estére egybegyűlt százharminc fős vendégsereg jó néhány tagja ismeretlen volt a számára.

32
Ez nem nagyon izgatta Calt. Biztonságban érezte magát a népes gyülekezetben még akkor is,
ha ismeretlen emberek között volt; az ital pedig - ami délután négy órától kezdve szabadon
folyt - tovább enyhítette aggodalmait. Még akkor sem tiltakozott, amikor Geraldine beterelte
őt egy kupac bájolgó nagynéni és nagybácsi közé, akik mindannyian megkérdezték tőle,
mikor teszi Geraldine-t tisztességes asszonyává. Cal belement a játékba: mosolygott, elbájolt,
megtett mindent, hogy épeszűnek látsszon. Nem mintha egy kis őrültség feltűnt volna ebben a
szédítő hangulatban. Ahogy nőtt Teresa derékbősége, úgy fokozódtak apja ambíciói az
esküvővel kapcsolatban. A szertartás nagyszabású volt, de az előírásoknak megfelelően
egyszerre illedelmes is. Az azt követő vacsora azonban a kificamodott ízlés mintapéldájának
bizonyult. A termet a földtől a mennyezetig papírszalagokkal és lampionokkal cicomázták fel,
színes villanyégők kacskaringóztak a falakon és a terasz fáin. Az italmennyiség - sör, bor,
röviditalok - egy kisebbfajta hadsereg leitatásához is elegendő lett volna. A kimeríthetetlen
ételkészletből egyre újabb fogásokat hurcoltak az asztalokhoz az elgyötört felszolgálók, a
vendégek pedig ültek, és hagyták teletömni magukat. Bár minden ajtó és ablak nyitva volt, a
teremben hamarosan pokoli hőség lett - akadtak ugyanis olyan vendégek is, akik félretették
gátlásaikat, és táncoltak a fülrepesztő country and western vagy rock and roll muzsikára. Ez
utóbbi stílustól indíttatva néhány idősebb vendég komikus figurákat produkált; amit a
körülöttük állók vadul megtapsoltak.
A tömeg szélén, a teremből kivezető ajtónál, üres sörösdobozok között, ácsorgott a vőlegény
öccse és két másik fickó - valamikor mindketten udvaroltak Teresának -, valamint egy
negyedik ifjú, akit csak azért fogadtak be maguk közé, mert volt cigarettája. A rendelkezésre
álló lányanyagot vizsgálták. Eléggé szegényes volt a választék: a néhány ágyképes korú lány,
akit felfedeztek, vagy foglalt volt, vagy olyannyira érdektelen, hogy minden közeledés a
kétségbeesés nyilvánvaló jele lett volna. Az este folyamán csak Elroy, Teresa utolsó előtti
fiúja fáradozásait koronázta csekélyke siker. A szertartás óta szemmel tartotta az egyik
koszorúslányt, aki azóta két alkalommal is éppen akkor ment oda az italpulthoz, amikor Elroy
is ott volt: elgondolkodtató egybeesés. Elroy az ajtónak dőlve nézte vágyai lányát a füstös
helyiség túlsó felében.
A teremben csökkentették a fényárt, és az ugrabugrálósról lassú, maszatos
összekapaszkodósra váltott a tánc. „Most vagy soha!” - gondolta Elroy; odamegy a lányhoz.
Felkéri táncolni, aztán egy vagy két zeneszám után kimennek egy kis friss levegőt szívni.
Néhány páros már vissza is vonult a bokrok magányába, hogy ott maguk is megünnepeljék,
amit az esküvők ünnepelnek. Nem a csinos csokrok és a fogadalmak hozták ide őket, hanem a
kefélés lehetősége, és Elroy sem volt hülye, hogy ebből kimaradjon. Úgy gondolta, az lesz a
legegyszerűbb, ha megkéri Calt, hogy mutassa be őt a lánynak - látta, hogy korábban
beszélgettek. Átfurakodott a táncoló tömegen, odament Calhez.
- Na, hogy érzed magad, cimbora?
Cal zavaros tekintettel Elroyra nézett. Elroy arca kipirult az italtól.
- Kösz, jól.
- Nem nagyon csíptem a szertartást - mondta Elroy. - Azt hiszem, allergiás vagyok a
templomokra. Megtennél
nekem valamit?
- Mit?
- Be vagyok indulva.
- Kire?
- Az egyik koszorúslányra. Ott volt az italpultnál. Hosszú szőke haj.
- Lorettára gondolsz? - kérdezte Cal. - Geraldine unokatestvére.
Furcsa, de minél részegebb lett, annál jobban emlékezett a Kellaway családról kapott
információkra.
- Kurva jól néz ki! És egész este engem bámult.

33
- Tényleg?
- Arra gondoltam, hogy... bemutatnál neki?
Cal Elroy epekedő szemeibe nézett.
- Azt hiszem, elkéstél - mondta.
- Miért?
- Már kivitték...
Mielőtt Elroy hangot adhatott volna idegességének, Cal egy kezet érzett a vállán. Megfordult.
Norman állt mögötte, az örömapa.
- Ráérsz egy pillanatra, Cal fiam? - kérdezte, közben Elroyra vetett egy pillantást.
- Majd később megkereslek - mondta Elroy, és továbbállt, mielőtt Norman őt is elcsípte volna.
- Jól érzed magad?
- Igen, Mr. Kellaway.
- Hagyd ezt a Mr. Kellaway-baromságot, Cal! Szólíts Normnak!
Egy whiskys üveggel volt felszerelkezve, és nagylelkűségről tanúskodó mennyiséget töltött
Cal söröspoharába. Aztán beleszívott a szivarjába.
- No, halljam! - kezdte Norman. - Mennyit kell még várnom, hogy a másik kislányomon is
túladhassak? Ne gondold, hogy sürgetlek, fiam. Nem. De terhes menyasszonyból egy is elég
volt.
Cal a pohárban lötyögtette egy kicsit a whiskyt, hátha súg valamit a poéta. Nem súgott.
- Van számodra egy hely a gyárban - folytatta Norm, nem zavartatva magát Cal hallgatásától.
- Szeretném, ha a kislányom jómódban élne. Te jó gyerek vagy, Cal. Az anyja nagyon kedvel,
és én mindig megbízom az ítéletében. Úgyhogy gondold meg...
Az üveget áttette szivarforgató jobb kezébe, és a másikkal benyúlt a zsebébe.
A mozdulat, ha mégoly ártatlan is, borzongató emléket idézett fel Calben. Egy pillanatra
ismét a Rue Streeten volt, és Shadwell zakójának elvarázsolt zugaiba bámult. De
Kellawaynek egyszerűbb ajándékai voltak.
- Vegyél egy szivart! - kínálta, aztán házigazdai teendőit folytatandó, továbbállt.

2.
Elroy magához vett egy. doboz sört, és kiment a kertbe, hogy megkeresse Lorettát. A levegő
sokkal hűvösebb volt, mint odabenn, és ahogy megcsapta, Elroy olyan rosszul érezte magát,
mint egy bolha egy leprás alsónadrágjában. Eldobta a sört, és a kert sűrűje felé tartott, ahol
nem látja senki, és jól kiokádhatja magát. A kábel és a színes égők a teremtől néhány méterre
elfogytak, Elroy belevetette magát a jótékony sötétségbe. Hozzászokott a hányáshoz:
szegényesnek minősült az olyan hét, amelynek során a gyomra nem lázadt fel valamiféle
túladagolás következtében. Egy rododendronbokor fölött sikeresen eltávolította gyomra
tartalmát, aztán gondolatait ismét a kedves Lorettára irányította.
Nem messze Elroytól megmozdult egy levélárnyék vagy valami, amit eltakart. Elroy hiába
meresztette a szemét, nem volt elég fény, így semmit nem látott. Hallott azonban egy sóhajt:
egy női sóhajt. Egy páros rejtőzik a fal alatt, nyugtázta Elroy, és azt teszik, amit a sötétség
leple alatt tenni illik. Lehet, hogy Loretta szoknyája fel-, bugyija lehúzva. A szíve majd
megszakadt a gondolattól, de látni akarta. Nagyon halkan, néhány lépéssel közelebb ment.
Második lépése közben valami az arcához dörgölődzött. Visszafojtott egy döbbent kiáltást, és
a feje körül a levegőben matatott, hogy mi lehetett az. Valami nyálkás anyagra gondolt -
hideg; nedves nyálkafoszlányokra -, csakhogy mozgott a teste körül, mintha valami
nagyobbnak lenne a része.
Egy szívdobbanásnyi idővel később érzését megerősítette az a tény, hogy az ismeretlen anyag,
ami a lábához és a testéhez tapadt, lerántotta őt a földre. Kiáltott volna, ha a mocskos valami
máris be nem tapasztja a száját. És ekkor - mintha mindez még nem lett volna elég képtelen -
alhasa táján fagyosságot érzett. Nadrágját feltépték. Eszeveszetten tiltakozni kezdett, de az

34
ellenállás reménytelen volt. Valami súly nehezedett a hasára és a csípőjére. Érezte, hogy
férfiasságát valami csatornaszerűségbe terelik, ami akár hús is lehetetett volna, ha nem olyan
hideg, mint egy hulla. A rémület könnyei elhomályosították a tekintetét, de annyit látott, hogy
a lovagló ülésben rajta levő dolognak emberi alakja van. Az arcát nem látta, de a kedvére való
méretes melleket igen, és bár a jelenet korántsem olyan volt, mint amilyennek Lorettával
elképzelte, a vágya felizzott: testének kérdéses darabkája készségesen válaszolt a másik test
fagyos ténykedéseire.
Elroy egy kicsit felemelte a fejét, hogy jobban lássa azokat a pazar melleket, és közben egy
másik alakot pillantott meg az első mögött. Ellentéte volt a rajta lovagló formás
teremtménynek: egy piszkos, nyomorúságos nő; a lába között, a szája és a köldöke helyén
lyukak tátongtak, de akkorák, hogy a túloldalról átlátszottak rajtuk a csillagok.
Elroy ismét tiltakozni kezdett, de csapkodása semmilyen hatással nem volt a hölgy ritmikus
mozgására. A rémület ellenére Elroy érezte heréjében az ismerős remegést. Fejében fél tucat
kép tolongott, és irtózatos szépséggé kerekedett: a homályos körvonalú nő - színes
villanyégők nyaklánca nővére mellei között - felemelte a szoknyáját, és lába között a száj
Loretta szája volt, a nyelvével csapkodott. Elroy nem tudott ellenállni ennek a
pornográfiának: heréi kiköpték terhüket. Az élvezet rövid volt, az azt követő fájdalom
gyilkos.
- Mi a fasz bajod van? - kérdezte valaki a sötétben. Beletelt egy percbe, míg Elroy felfogta,
hogy segítségkiáltását meghallották. Kinyitotta a szemét. A fák körvonalait látta homályosan
maga fölött, de semmi többet.
Ismét kiabálni kezdett, mit sem törődve azzal, hogy saját mocskában fekszik, nadrágja a
bokájáig lehúzva. Csak arról akart meggyőződni, hogy még az élők világában van...

3.
Cal a pohár fenekén keresztül pillantotta meg a bajt, amikor felhajtotta Norman whiskyjének
utolsó cseppjeit. Az ajtónál két nyomdász a Kellaway-gyárból - aznap este kidobólegényként
dolgoztak - barátságos beszélgetést folytatott egy elegáns öltönyt viselő férfival. A férfi a
termet pásztázta, közben nevetett. Shadwell volt az. A zakója össze volt gombolva. Úgy
látszik, nem volt szüksége természetfölötti csábításokra; a kereskedő személyes vonzereje
elegendő volt, hogy elnyerje a bebocsáttatást. Amikor Cal meglátta, éppen az egyik nyomdász
vállát veregette, mintha gyerekkoruk óta puszipajtások lennének. Aztán Shadwell belépett a
terembe. Cal nem tudta eldönteni, mi volna okosabb: ha nyugton marad, és reménykedik,
hogy a tömeg elrejti őt, vagy ha megpróbál elmenekülni, és ezzel esetleg magára vonja az
ellenség figyelmét. Ami azt illeti, nemigen volt választása.
Kezét megfogta egy kéz, és ott állt mellette az egyik nagynéni, akinek Geraldine korábban
bemutatta őt.
- Na és - kezdte, a semmi apropóján -, járt Amerikában?
- Nem - felelte Cal, és a púderes arcról a kereskedő felé nézett. Tökéletes magabiztossággal
mozgott a teremben, mosolyokat osztogatott jobbra-balra; rajongó tekintetek kísérték lépteit.
Volt, aki feléje nyújtotta a kezét, volt, aki itallal kínálta. Könnyedén bánt az ismeretlen
emberekkel - mindenkihez volt egy mosollyal kísért szava. Szeme közben kitartóan kutatta
üldözöttjét.
Ahogy a távolság csökkent kettejük között, Cal tudta, hogy Shadwell pillanatokon belül
felfedezi őt. Kiszabadította a kezét a nagynéni szorításából, és belevetette magát a tömeg
sűrűjébe. A terem túlsó felében zsivaj támadt: behoztak a kertből valakit - Elroy volt az? -;
ruhája csupa mocsok, az állkapcsa csüngött. Állapota senkit nem zavart igazán - minden
mulatságon szerepelnek hivatásos részegek. Volt, aki nevetett, akadt néhány elítélő pillantás,
de mindenki gyorsan visszazökkent a mulatozásba.

35
Cal hátranézett. Hol van Shadwell? Még mindig az ajtó közelében? Nyomul előre, mint egy
nagyravágyó politikus? Nem, onnan már elment. Cal idegesen pásztázta a termet. A lárma és
a tánc nem lankadt, de az izzadó arcok mintha kissé görcsösen áhították volna a boldogságot;
csak azért ropták, mert a tánc egy rövid időre kiszorította a külvilágot. A dáridóban
kétségbeesés érződött, és Shadwell tudta, hogy ezt miképpen aknázhatja ki: fanyar
kedélyeskedéssel és azt sugalmazva az embereknek, hogy ő az előkelőek és a nagyszerűek
közül ereszkedett le ide.
Calnek viszketett a bőre, hogy felpattanjon egy asztalra, és rárivalljon a mulatozókra: fejezzék
be az ugrabugrálást; lássák be, milyen nevetséges a mulatozásuk, és milyen veszélyes ez a
cápa, akit beeresztettek maguk közé.
De ugyan mit tennének, ha elkiáltaná magát? Kuncognának és csendesen megbeszélnék, hogy
Cal ereiben bolond vér folyik? Nem találna itt szövetségesekre. Ez Shadwell területe. A
legokosabb az volna, ha lehajtaná a fejét, és az ajtó felé igyekezne. Aztán eltűnne, olyan
messzire, amilyen messzire csak lehet, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet.
Rögtön fel is kerekedett. Hálát adva Istennek a sötétségért, a táncolók között surrant, szemét
le nem vette a sokszínű zakós férfiról. Kiabálást hallott maga mögött. Odanézett, és a nyüzsgő
alakok között meglátta Elroyt; úgy dobálta magát, mint egy epilepsziás, és eszeveszetten
üvöltött. Valaki orvosért kiáltott.
Cal ismét az ajtó felé fordult, és egyszer csak ott állt mellette a cápa.
- Calhoun - szólította meg Shadwell halkan és kedvesen: - Az édesapja mondta, hogy itt
megtalálom.
Cal nem reagált Shadwell szavaira - egyszerűen úgy tett, mintha nem hallotta volna. A
kereskedő nyilván nem fog erőszakoskodni ebben a hatalmas tömegben, és a zakójától sem
kell tartania, amíg nem néz rá a bélésre.
- Hová megy? - kérdezte Shadwell, amikor Cal indulni készült. - Szeretnék egy szót váltani
önnel!
Cal csak ment tovább.
- Segíthetnénk egymásnak...
Valaki megkérdezte Caltől, hogy tudja-e, mi történt Elroyjal. Cal megrázta a fejét, és
továbbnyomult az ajtó felé. Terve egyszerű volt. A legényekkel megkeresteti Geraldine apját,
és kidobatja Shadwellt.
- .. .mondja meg, hol van a szőnyeg - folytatta a kereskedő -, és én megígérem, hogy a
nővérek soha nem bántják önt. - Engesztelően beszélt. - Semmi bajom nincs önnel - mondta. -
Mindössze felvilágosítást kérek.
- Mondtam már - kezdte Cal, bár tisztában volt vele, hogy szép szóval semmire sem megy. -
Nem tudom, hova került a szőnyeg.
Alig tíz méterre voltak az előtértől, és minden egyes lépéssel tovább apadt Shadwell
udvariassága.
- Ki fogják szárítani! - figyelmeztette Calt. - A nővérek. És én nem tudom majd
megakadályozni, ha egyszer megkaparintják. Ők halottak, és a halottak nem ismernek
önmérsékletet.
- Halottak?
- Ó, igen. Immacolata ölte meg őket, még amikor mindhárman az anyjuk méhében voltak.
Saját köldökzsinórjukkal fojtotta meg őket.
Igaz vagy sem, a kép borzalmas volt. És ennél is borzalmasabb volt a nővérek érintésének az
emléke. Cal igyekezett mind a kettőt kiverni a fejéből, közben haladt tovább, Shadwell
mellette. A megállapodásról már letett - csak a fenyegetések maradtak.
- Ön is halott, Mooney, ha nem árulja el a titkot. A kisujjamat sem fogom megmozdítani,
hogy segítsek...
Cal most már elég közel volt, hogy a kidobólegényeknek odakiálthasson.

36
Úgy is tett. Azok megszakították az ivászatot, és a hang irányába fordultak.
- Mi a baj?
- Ez a férfi - kezdte Cal, Shadwellre nézve.
Illetve a hűlt helyére. A kereskedő eltűnt. Néhány másodperc elég volt, hogy odébbálljon és
beleolvadjon a tömegbe. Távozása éppoly ügyes volt, mint érkezése.
- Valami hézag van? - érdeklődött a testesebbik férfiú. Cal ránézett, keresgélte a szavakat.
Aztán rájött, hogy úgysem tudná megmagyarázni.
- Nem. .. - felelte -, semmi. Csak egy kis friss levegőre van szükségem.
- Megártott a pia? - kérdezte a másik legény, és félreállt, hogy Calt kiengedje az ajtón.
Hideg volt kinn a terem fülledt levegője után, de Cal nem bánta. Mélyeket lélegzett, próbálta
kitisztítani a fejét.
Ekkor megszólalt egy ismerős hang:
- Haza akarsz menni?
Geraldine volt az. Az ajtó közelében állt, egy kabátot terített a vállára.
- Semmi baj - mondta Cal. - Hol van az apád?
- Nem tudom. Mit akarsz tőle?
- Van benn valaki, akinek nem volna szabad itt lennie - mondta Cal, és közben odament
Geraldine-hez. Részeg tekintete most olyan pompásnak látta a lányt; mint még soha; szeme
ragyogott, mint két sötét drágakő.
- Menjünk egy kicsit arrébb, ott beszélgessünk - mondta Geraldine.
- Az apáddal kell beszélnem! - erősködött Cal, de közben Geraldine már elfordult tőle. Halkan
nevetett. Mielőtt Cal ellenkezhetett volna, Geraldine eltűnt a sarkon túl. A gyér utcai
világításban alig látta a lány alakját, hallotta viszont a nevetését, Cal a hangot követte.
- Hová mész? - kérdezte.
Geraldine csak nevetett.
Fejük fölött gyorsan haladtak a felhők, csillagok bukkantak ki közöttük, fényük azonban túl
erőtlen volt ahhoz, hogy az utcát is megvilágítsák. Az egyik csillag fényénél Cal Geraldine-ra
nézett, az feléje fordult, és egy sóhaj és egy szó közötti hangot hallatott. Alakját sűrű árnyak
fonták körül, de lassan oszlani kezdtek, és Cal gyomra bukfencet vetett attól, amit látott.
Geraldine arca valahogy elfolyt, vonásai, mint a forró viasz, szétcsorogtak. És az elillanó
felszín alól egyszer csak előtűnt egy másik nő. Cal rögtön megismerte: leborotvált szemöldök,
merev száj. Ki más lett volna, mint Immacolata?
Cal el akart szaladni, de érezte, hogy a halántékához egy fegyver hideg csöve tapad, és
megszólalt a kereskedő:
- Ha megmukkansz, megbánod!
Cal nem mukkant meg.
Shadwell egy fekete Mercedes felé mutatott, ami a következő útkereszteződésnél állt.
- Mozgás! - mondta.
Mi mást tehetett volna: elindult. Hihetetlen, gondolta Cal, hogy mindez ugyanazon az utcán
történik, amelynek minden egyes repedését úgy ismeri, mint a tenyerét.
Betessékelték a kocsi hátuljába, amit az elülső ülésektől vastag üveg választott el. Az ajtót
rácsukták. Semmit nem tehetett. Illetve nézhette, ahogy a kereskedő odaül a volánhoz, a nő
pedig helyet foglal mellette. Cal aligha remélhette, hogy a mulatságon valakinek hiányozni
fog, azt pedig még kevésbé, hogy a keresésére indulnának. Egyszerűen tudomásul veszik
majd, hogy belefáradt a vigadozásba, és hazament. Az ellenség markába került, és teljesen ki
volt szolgáltatva nekik.
„Mit tenne most Bolond Mooney?” - töprengett Cal. A kérdés csak egy pillanatig háborgatta,
és már tudta is a választ. Elővette az ünnepi szivart, amit Normantól kapott, hátradőlt a
bőrülésen, és rágyújtott.

37
„Jól van - mondta a poéta -, élvezd, amíg van, mit élvezned. És amíg van benned szusz,
amivel élvezheted.”

V. GENNY MAMA KARJAIBAN

A félelem és a szivarfüst elködösítette Cal agyát - nem tudta, hogy hol járnak. Amikor végre
megálltak, a helyszínről csak a folyó erős szaga árulkodott. Illetve az apálykor előkerülő
fekete sár szaga: a mocsokáradat, amitől gyerekkorában rettegett. Tízéves koráig mindig csak
úgy mert végigsétálni az Otterspool Promenade-on, ha a folyó felől egy felnőtt fedezte.
A kereskedő kiparancsolta őt a kocsiból. Cal szófogadóan kiszállt- nehéz lett volna nem
szófogadónak lennie, amikor puskacső meredt a képébe. Shadwell rögtön kivette a szivart Cal
szájából, eltaposta, aztán egy kapun keresztül egy fallal körülvett területre kísérte. Csak most
vette észre, ahogy meglátta a háztartási hulladék kanyargó hegyeit, hogy hova is hozták: a
városi szeméttelepre. Korábban parkot telepítettek ide, de néhány éve már nem jutott rá pénz,
hogy füvet varázsoljanak a mocsok helyére. Maradt a mocsok. Bűze - a rothadó szerves anyag
édeskés-savanykás bűze-még a folyó szagánál is erősebb volt.
- Állj! - mondta Shadwell, amikor egy olyan helyre értek, ami semmiben sem különbözött a
többitől.
Cal a hang irányába nézett. Nagyon keveset látott, de úgy tűnt, hogy Shadwell eltette a
fegyvert. Megragadva a pillanatot, Cal futásnak eredt - azt sem tudta, milyen irányba,
egyszerűen csak menekülni próbált. Úgy négylépésnyire juthatott, amikor a lábába beleakadt
valami, és akkorát esett, hogy a lélegzete is elállt. Feltápászkodni sem volt ideje, mert alakok
rohanták meg mindenfelől: nyúlványok és gubancok összegabalyodott tömege, amelyek nem
lehettek mások, mint a szellemgyerekek. Cal hálás volt a sötétségért: legalább nem látta a
torzszülötteket. De érezte a nyúlványaikat; hallotta, ahogy fogaik csattognak a nyakánál.
Úgy tűnt, nem akarják felfalni őt. Valamilyen jelre, amit Cal nem látott és nem hallott,
támadásuk egyszerűen a megbilincselésre korlátozódott. Erősen szorították őt, gúzsba
kötötték a testét, hogy az ízületei csikorogtak, közben pedig néhány méterrel arrébb egy
szörnyű látvány bontakozott ki a szeme előtt. Immacolata egyik nővérét látta, ez biztos: egy
meztelen nőt, akinek az alakja vibrált és füstölt, mintha a veleje égne, csakhogy mégsem
lehetett a veleje, mivel egyáltalán nem voltak csontjai. Teste egy szürke gázoszlop volt, véres
szövetfoszlányok szegélyezték, és a vibrálásból egész anatómiai részletek bukkantak elő:
csöpögő mellek; egy akkora has, mintha a nő hónapokkal túlhordta volna terhességét; egy
elmosódó arc, amelyen a szemek összevarrott hasadékok voltak: Nyilván ez utóbbi
magyarázta, hogy az alak bizonytalan lépésekkel közeledett, és hogy a füstölgő végtagok
előrenyúltak testéből az előtte lévő terepet tapogatva: a kísértet vak volt.
A fényben, amit a rémes anya kibocsátott magából, Cal meglátta a-gyerekeket. Testük
kifordítva: kívül tekeregtek a belek, kívül fityegett a gyomor. Csöpögő és sípoló szervek, az
egyiknek csöcsként lógott a hasán, a másiknak a fején billegett, mint egy kakastaréj - az
anatómiai képtelenségek hihetetlen tárháza. De bármilyen torzak voltak, imádattal nézték
Genny mamát - még pislogni sem mertek, nehogy elmulasszanak valamit. Az anyjuk volt, ők
pedig szerető gyermekei.
Az anya hirtelen sikoltozni kezdett. Cal ismét ránézett, guggolt, lábait széttárta, fejét
hátravetette, és üvöltözött a fájdalomtól. Mögötte most feltűnt egy másik kísértet, ugyanolyan
meztelen, mint az első. Vagy ha lehet, még jobban meztelen, testről ugyanis aligha lehetett
szó az ő esetében. Visszataszítóan fonnyadt volt, csöcsei mint üres zacskók csüngtek, az arca -
csupa fogcsonk és szőr - behorpadt. Megfogta guggoló nővérét, akinek a sikoltozása már
idegtépő magasságokban járt. Ahogy dagadt hasa már szinte kipukkadt, a lába közül valami
izzó anyag bújt elő. Üdvrivalgás fogadta a jövevényt. A gyerekek extázisba estek. Cal is, már
amennyire a borzadály ezt megengedte. Genny mama gyereket szült.

38
Az üvöltést halkabb, szaggatott kiáltások követték, ahogy a gyerek elindult kifelé az élők
világába. Inkább kiszaratott, mint megszületett: óriási, nyöszörgő ganajként pottyant ki az
anyjából. Alig ért földet, amikor a fonnyadt bába máris munkához látott: odament a
gyerekhez, hogy eltávolítsa testéről a fölösleges anyagfoszlányokat. Ahogy vajúdása véget
ért, az anya testében kihunyt a tűz, felállt, és a gyereket nővére gondjaira bízta.
Ismét feltűnt Shadwell. Lenézett Calre.
- Látod - kérdezte szinte suttogva -, micsoda borzalmak várnak? Én figyelmeztettelek. Mondd
meg, hol van a szőnyeg, és én megpróbálom elérni, hogy a gyerek ne nyúljon hozzád.
- Nem tudom, hol van. Esküszöm, nem tudom.
A bába elvonult. Shadwell - arcán színlelt sajnálattal - ugyanezt tette.
A mocsokban néhány méterre Caltől a gyerek már fel is állt. Termetre akkora volt, mint egy
csimpánz, külseje pedig - akárcsak a rokonoké - szétroncsolt sebesültre emlékeztetett. Egyes
belső szervei áttüremkedtek a bőrön, felsőteste helyenként behorpadt, máshol meg
bélnyúlványok dudorodtak ki rajta. Hasáról törpe végtagok csüngtek két sorban, lába között
egyméteres herezacskó füstölgött, de hiányzott az a tartozék, amin keresztül rotyogó tartalma
távozhatott volna. Alighogy világra jött a gyerek, rögtön tudta, mi a dolga: hogy
megfélemlítsen.
Az arcán még ott volt a magzatmáz, de ragacsos szeme megtalálta Calt, és kacsázva elindult
felé.
- Te jó isten...
Cal a kereskedőt kereste, de hiába.
- Megmondtam már - kiáltotta a sötétségbe -, nem tudom, hogy hol van az a kurva szőnyeg!
Shadwell nem felelt. Cal tovább kiabált. Genny mama fattya már majdnem odaért hozzá.
- Shadwell, az isten szerelmére, értse meg!
Aztán megszólalt a gyerek:
- Cal...
Cal egy pillanatra abbahagyta a vergődést, és elképedve a gyerekre nézett.
Megint megszólalt. Ugyanazt az egy szótagot mondta.
- Cal...
Ujjaival közben a fejét ellepő mocsokban turkált. Koponyája nem volt, de arca igen, és Cal
felismerte benne a gyerek apját: Elroyt. Az ismerős vonások és a torzszülött - így, együtt -, ez
volt a borzalmak teteje. Amint Elroy gyereke feléje nyúlt, Cal megint kiabálni kezdett,
könyörgött Shadwellnek, hogy állítsa le a torzszülöttet. Nem jött válasz, csak a saját hangját
hallotta: visszhangzott, aztán elhalt. A gyerek karja előrelódult, és hosszú ujjai Cal arcára
csapódtak. Cal próbálta lerázni, de a gyerek közelebb húzódott, és ragacsos testével
körbefonta őt. Minél jobban küzdött, annál erősebben szorította. A testvérek most
eleresztették Calt; hagyták, hogy az újszülött tegye a dolgát. Alig néhány perce jött a világra,
de elképesztő ereje volt; a hasán sorakozó csökevényes karok Cal bőrét szántották, szorításuk
olyan erős volt, hogy Cal majdnem megfulladt. . Arcuk szinte összeért, és a gyerek újra
megszólalt, de ezúttal nem az apja, hanem Immacolata hangján.
- Áruld el! - követelte. - Áruld el a titkodat!
- Én csak egy helyet láttam - mondta Cal, közben igyekezett valahogy kikerülni a szörny
álláról csurgó nyálat. Nem sikerült. Az arcára csöppent, és égette, mint a forró zsír.
- Tudod, hogy milyen helyet? - faggatta a varázslónő.
- Nem... - felelte Cal. - Nem tudom...
- De álmodtál róla, ugye? Sírtál érte...
Igen, ez volt a válasz; természetesen álmodott róla. Ugyan ki nem álmodott még a
Mennyországról? Cal gondolatai egy pillanatra átsiklottak a jelen gyötrelmeiről a múlt
gyönyöreire. A Fúgára, amikor ott lebegett fölötte. Csodaország emléke megerősítette Calt;
nem árulja el a titkot. A lelki szemei elé táruló szépséget meg kell védenie ettől a szennytől,

39
aljas teremtőitől és bajnokaitól, akár az élete árán is. Bár fogalma sem volt a szőnyeg
hollétéről, elhatározta, hogy inkább elpusztul, de hallgatni fog, mint a sír, nehogy valami
olyasmit mondjon, ami esetleg Shadwell segítségére lehetne. És amíg él és mozog, minden
erejével azon lesz, hogy ellenségeit megtévessze.
Elroy gyereke mintha megérezte volna Cal elhatározását, karjait szorosabbra fonta körötte.
- Elárulom! - üvöltötte az arcába Cal. - Mindent elmondok, amit tudni akartok!
És már mondta is. Csak nem azt, amit hallani akartak. Hanem a Lime Street-i vonatok
menetrendjét. Tizenegy éves korában kezdte el megtanulni a menetrendet. A tv-ben látott egy
Emlékezet Embert, aki azzal bizonyította képességeit, hogy elsorolta találomra kiválasztott
futballmérkőzések részleteit - csapatok összeállítását, eredményeket, góllövőket -, egészen az
1930-as évekig visszamenőleg. Teljesen haszontalan vállalkozás volt, de a hősies erőfeszítés
óriási hatással volt Calre, és a következő néhány hetet azzal töltötte, hogy minden lehetséges
információt rögzíteni próbált az agyában. Egyszer csak rádöbbent, hogy az ő magnum opusa
ott jár-kel a kert aljában: a vonatok. Aznap el is kezdte a menetrend betanulását - a helyi
járatokkal -, és becsvágya egyre nőtt, ahogy hibátlanul el tudta mondani az időpontokat.
Évekig naprakészek voltak az információi: számon tartotta, ha valamilyen járatot töröltek,
vagy megszüntettek egy megállót. Agya képtelen volt arra, hogy neveket társítson az
arcokhoz, de ha kellett, még mindig ki tudta lökni magából ezeket a tökéletesen fölösleges
információkat. Most éppen kellett. Manchester, Crewe, Stafford, Wolverhampton,
Birmingham, Coventry, Cheltenham Spa, Reading, Bristol, Exeter, Salisbury, London,
Colchester - a végállomások; minden indulási és érkezési idő: a megjegyzések, hogy melyik
vonat közlekedik csak szombatonként, és melyik nem közlekedik ünnepnapokon.
Én vagyok Bolond Mooney, gondolta Cal - ahogy elővezette ezt a szóáradatot; tisztán,
hangosan sorolta a járatokat, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne. A csel teljesen
összezavarta a szörnyet. Csak bámult Calre, és képtelen volt felfogni, hogy foglya miért nem
fél tőle.
Unokaöccse száján keresztül Immacolata átkokat szórt Calre, és új fenyegetésekkel állt elő, de
Cal szinte meg sem hallotta. A menetrendnek sajátos ritmusa volt, és magával ragadta Calt. A
vadállat ölelése ismét szorosabb lett: nem sok kellett már hozzá, hogy összeroppantsa Cal
csontjait. De az csak mondta tovább, minden új napnál nagy levegőt vett, és a nyelve már
tudta a dolgát. „Ez költészet, édes fiam - mondta Bolond Mooney. - Soha nem hallottam
ehhez foghatót. Színtiszta költészet.” És lehet, hogy tényleg az volt. A költészet anyagává
lettek a napversszakok, az órasorok, mert az egészet a halál képébe vágták. Cal szembeszállt
ellenségeivel, és tudta: megölik, ha egyszer rájönnek, hogy hiába várnak tőle értelmes
szavakat. De Csodaországba biztos bebocsátják a szellemeket is.
Éppen a skóciai járatokat kezdte sorolni - Edinburgh, Glasgow, Perth, Inverness, Aberdeen és
Dundee -, amikor a szeme sarkából megpillantotta Shadwellt. A kereskedő a fejét csóválta,
aztán Immacolatánák mondott valamit - valami olyasmit, hogy meg kell kérdezni az
öregasszonyt. Aztán megfordult, és eltűnt a sötétségben. Lemondtak a fogolyról. Már csak
pillanatok kérdése lehet a kegyelemdöfés.
Érezte, hogy lanyhul a szorítás. A szavalat egy pillanatra elbizonytalanodott - Cal várta a
végzetes ütést. Nem jött. Ehelyett a lény lefejtette róla karjait, és követte Shadwellt; Calt
otthagyta a földön fekve. Bár kiszabadult, Cal alig bírt moccanni. Összezúzott végtagjai
merevek voltak a görcstől a hosszas szorongatás után. És most rádöbbent, hogy
megpróbáltatásainak még nincs vége. Arcán megdermedt a veríték, amikor meglátta, hogy
Elroy szörnyű gyermekének anyja feléje vonszolja magát. Cal nem tudott elmenekülni. Genny
mama terpeszállásban megállt fölötte, lehajolt; és Cal fejét a mellei felé húzta. Izmai nem
lelkesedtek ezért a mozdulatért, de a fájdalmat rögtön elfelejtette, ahogy a mellbimbó a
szájához ért. Cal ösztönösen elfogadta. A mellből keserű folyadék csorgott le a torkán. Cal ki
akarta köpni, de erőtlen teste még erre is képtelen volt. Érezte, hogy eszmélete elmenekül ez

40
elől az utolsó borzadály elől. Egy álom homályosította el az iszonyatot. Sötétben feküdt egy
illatos ágyon; altatódalt dúdolt egy női hang, ringató ritmusára pihekönnyű ujjak érintették a
testét, hasán és lágyékán táncoltak. Hideg, de mindentudó ujjak voltak. Cal szívverése ki-
kihagyott, zihálva lélegzett. Soha nem érzett ilyen végtelenül hízelgő simogatásokat. A
zihálást kiáltások váltották fel, de az altatódal elnyomta - gyermeki ritmusával gúnyt űzött
férfiasságából. Tehetetlen csecsemő volt, erekciója ellenére - vagy talán éppen amiatt. Az
ujjak egyre erőszakosabbak, Cal kiáltásai egyre sürgetőbbek lettek. Hánykolódása egy
pillanatra felrázta álmából, és látta, hogy még mindig a szellemnővér síri karjaiban van. Aztán
újra a hatalmába kerítette a tompa szendergés, és olyan végtelen ürességbe érkezett, amely
nemcsak a magját, hanem az altatódalt és az énekest is elnyelte; végül magát az álmot is.
Amikor felébredt, egyedül volt és sírt. Sajgó inakkal kibogozta összegubancolódott tagjait, és
felállt. Az órájára pillantott: kilenc perccel múlt két óra. Az utolsó éjszakai vonat már rég
elment, az első vasárnap reggeli járat pedig csak órák múlva indul a Lime Streetről.

VI. BETEG LELKEK

1.
Mimi néha felébredt, aztán újra elaludt. De a kettő között alig volt már különbség: az alvást
elcsúfította a szomorúság és a szorongás; az ébrenlét tele volt félbehagyott gondolatokkal,
amelyek álomszerű képtelenségszilánkokká fakultak. Egyik pillanatban egy síró kisgyereket
látott a szoba sarkában, aztán bejött az éjszakás nővér, és megtörölte Mimi könnyes szemét:
Egy másik pillanatban - mint egy piszkos ablakon át - egy ismerős helyet látott, amit
elvesztett; fáradt csontjai szinte belefájdultak a vágyakozásba. Aztán jött egy újabb kép, és
Mimi kimondhatatlanul remélte, hogy ez most tényleg csak álom. Nem álom volt.
- Mimi? - szólt a sötét nő.
A bénító roham a szemét is tönkretette, de annyira azért még látott, hogy megismerje a nőt,
aki az ágya végében állt. Hosszú évekig őrizte a titkot egyedül, míg végül meglátogatta őt a
Fúga egyik lakója. Csakhogy ez a találkozás korántsem volt örömteli - ezzel a nővel és halott
nővéreivel semmiképpen sem. Immacolata varázslónő azért jött, hogy valóra váltsa ígéretét,
amit a Fúga elrejtése előtt tett: azt az ígéretet, hogy ha nem uralkodhat a látólények fölött,
elpusztítja őket. Arra hivatkozott, hogy ő Lilith egyenes ági leszármazottja a varázslat első
korszakából, hatalma éppen ezért kétségbevonhatatlan. Kinevették az öntelt trónkövetelőt. A
látólények nem tűrtek meg semmiféle uralkodót, és az örökösödéssel sem törődtek - ilyen volt
a természetük. Immacolatát megszégyenítették, ezt pedig égy hozzá hasonló nő - aki olyan
erővel rendelkezik, mint kevesek - nem felejti el egykönnyen. Most megtalálta az utolsó őrt,
és akár vérontásra is képes volt, hogy a szőnyeget megszerezze. Sok-sok évvel ezelőtt a
Tanács örökül hagyta Miminek az ótudomány néhány fogását, hogy az ilyen helyzetekben
megvédhesse magát. Apró csodatettek voltak, semmi több; olyan fogások, amelyek
megzavarták az ellenséget. Semmi végzetes. A komolyabb fogások elsajátítására már nem
volt idő. De Mimi ezeknek a szerényebbeknek is nagyon örült: - csipetnyi biztonságérzetet
nyújtottak a Kakukk Birodalomban, ahol szeretett Romója nélkül kellett élnie. Teltek az évek,
de senki nem látogatta meg - sem azért, hogy közölje: vége a várakozásnak, és a szőnyeg
előbújhat rejtekéből; sem azért, hogy erőszakkal megpróbálja elvenni a Fúgát. Az első évek
izgatottsága, hogy a pusztulástól ő védheti meg a varázslatot, idővel fáradt figyelemmé
kopott. Mimi lusta és feledékeny lett, mint mindannyian.
Csak az utolsó időkben sikérült leráznia a Birodalomban töltött évek során rátelepedett
tespedtséget; magányában rádöbbent, hogy egyre erőtlenebb, és eltompult szellemét
igyekezett a sokáig féltve őrzött titokra irányítani. Gondolatai azonban minduntalan
elcsavarogtak- ez volt az első jele a közelgő rohamnak, ami aztán megfosztotta
cselekvőképességétől. Másfél napjába tellett, míg összehozta a Suzannának írt rövid levelet;

41
azt a levelet, amiben megkockáztatta, hogy akaratlanul is többet mond a kelleténél, mert az
idő egyre jobban sürgette, érezte a veszély közelségét.
Nem tévedett. Immacolata valószínűleg megérezte azt a jelzést, amellyel Mimi a
Birodalomban élő látólények segítségét kérte az utolsó pillanatokban. Így, utólag
belegondolva, ez volt talán a legnagyobb hiba. Egy ilyen erős varázslónő, mint Immacolata,
soha nem mulasztja el ezeket a segélykiáltásokat. Most itt állt Mimi mellett, mint egy
kitagadott gyerek, aki a halálos ágynál jóvá akarja tenni bűneit, hogy az örökségből végül
neki is jusson. Az analógia ugyancsak illett erre a teremtésre.
- Azt mondtam a nővérnek, hogy a lánya vagyok, és hogy beszélnünk kell. Négyszemközt.
Mimi legszívesebben köpött volna az undortól, ha lett volna ereje és nyála.
- Tudom, hogy meg fog halni, és azért jöttem, hogy elköszönjek, oly sok év után. Azt
mondták, hogy nem tud beszélni, nem kell hát arra várnom, hogy elmakogja a vallomását.
Vannak más módszerek is. Tudjuk jól, hogy a gondolatokat hogyan lehet előhozni szavak
nélkül, igaz?
Kicsit közelebb lépett az ágyhoz.
Mimi tudta, hogy a varázslónő igazat beszél: voltak olyan módszerek, amelyek segítségével
egy testet - ha mégoly nyomorult és félholt is, mint az övé - kényszeríteni lehet, hogy elárulja
titkait. És Immacolata ismerte ezeket a módszereket. Ő, a testvérgyilkos; ő, az örök szűz, aki
érintetlensége révén olyan erőkkel rendelkezett, amelyeket a szerelmesek soha meg nem
kaptak: ő ismerte a módszereket. Miminek valamilyen cselhez kell folyamodnia, különben
mindennek vége. A szeme sarkából Mimi látta a Boszorkányt, a ráncos nővért: a fal mellett
kuporgott, fogatlan pofája tátva. Magdalena, Immacolata másik nővére a széken ült, lábát
szétvetette. Várták, hogy elkezdődjön a móka.
Mimi kinyitotta a száját, mintha beszélni akarna.
- Mondani akar valamit? - kérdezte Immacolata.
Míg a varázslónő beszélt, Mimi minden maradék erejét összeszedve felfelé fordította bal
tenyerét. A szeretetvonal és az életvonal közé egy jel volt festve hennával, és olyan sokszor
erősítette már meg, hogy kitörölhetetlen foltot hagyott a bőrén: Ezt a jelet a Tanács egyik
Babu tagja tanította meg neki néhány órával a nagy szövés előtt. Mimi már réges-rég
elfelejtette - ha egyáltalán tudta valaha -, hogy mit jelent vagy mire való, de ez volt az a
védőeszköz, amit jelen állapotában használni tudott. Ha a Lo törzstől tanult csodatetteket
akarná véghezvinni, ahhoz mozognia kellene - lebénult teste erre képtelen volt; az Aia törzstől
kapott zenei csodatetteket, mivel botfüle volt, rögtön el is felejtette. A Ye-me törzs tagjai -
azok a látólények, akiknek a szövéshez volt kivételes tehetségük - nem adtak neki semmilyen
csodatettet. Azokban az utolsó mozgalmas napokban teljesen elfoglalta őket a magnum opus:
a szőnyeg, ami időtlen időkig elrejti majd szem elől a Fúgát. Még azt sem tudta igazán
használni, amit attól a tanácsbéli Babutól tanult - hiába emlékezett a varázsigére, ha nem tudta
kimondani. Ez a titokzatos jel maradt csak - alig több, mint egy paca tehetetlen kezén -, hogy
megfékezze a varázslónőt.
De nem történt semmi. A jel nem bocsátott ki semmilyen erőt, egy leheletnyit sem. Mimi
megpróbált visszaemlékezni, hogy a Babu vajon adott-e valamilyen különleges utasítást, de
csak az arcát tudta felidézni; a mosolyát; a fákat a feje mögött, ahogy ágaik között átszűrődik
a napfény. Micsoda napok voltak azok! És milyen fiatal volt még. És az egész egy kalandnak
tűnt csupán... Ez most nem kaland volt. A halál állt az izzadságszagú ágy mellett. És ekkor -
talán az emlékezet hatására - tenyeréből dübörögve előtört a varázslat. Gömb alakban szakadt
fel a jelből. Immacolata hátrahőkölt, ahogy egy búgó fényháló ereszkedett le az ágy köré,
hogy megfékezze a gonoszságot. A varázslónő gyorsan válaszolt. Az oldószer - a fényes
sötétségfolyam, ami törékeny testének vére volt - előszökött az orrlyukain. Ezt az erőt Mimi
mindössze ötször vagy hatszor látta megnyilvánulni, csakis és kizárólag nők által. Ez a
földöntúli eszköz állítólag képes volt minden élményt szertefoszlatni, aztán a gazdája

42
akaratának megfelelően újra összerakni. Míg az ótudomány demokratikus volt, és a
varázslatokhoz mindenki - nemtől, kortól vagy erkölcsi meggyőződéstől függetlenül -
hozzáférhetett, az oldószerrel csak a kiválasztottak rendelkeztek. Követeléseivel és vízióival
jó néhány kiválasztottat az öngyilkosságba hajszolt, de olyan erő volt - vagy talán annál is
több: a test állapota -, amely nem ismert határokat. Elég volt néhány csepp: tüskéikkel
elmetszették a Babu-varázslat hálóját, és Mimi teljesen kiszolgáltatott lett. Immacolata az
öregasszonyt nézte: félt, hogy most vajon mi következik. A Tanács biztos adott az Őrnek egy
olyan csodatettet, amit a végső esetben bevethet. Immacolata ezért javasolta Shadwellnek,
hogy először más úton nyomozzanak: hogy elkerülje azt az összecsapást, ami akár halállal is
végződhet. De a korábbi nyomok mind zsákutcába vezettek. A Rue Street-i házból elrabolták
a kincset. Az egyetlen szemtanú, Mooney, bedilizett. Immacolata kénytelen volt idejönni és
szembeszállni az Őrrel. Nem is Mimitől félt, hanem a védekezési módszerektől, amelyekkel a
Tanács biztosan ellátta őt.
- Folytassa... - mondta Immacolata - ...lássuk, mi a legutolsó.
Az öregasszony csak feküdt, de szemében látszott, hogy mindenre el van készülve.
- Nem érünk rá - mondta Immacolata. - Rajta, mutassa meg, ha vannak még csodatettei!
Mimi csak feküdt, mintha kimeríthetetlen tartalékaiból merítené az erőt erre a gőgös
mozdulatlanságra. Immacolata nem bírta tovább a várakozást. Az ágy felé lépett, remélve,
hogy a vénasszony ettől majd végre előveszi utolsó eszközét, bármi legyen is az. De Mimi
nem mozdult.
Lehetséges, hogy félreértelmezte a jeleket? Lehetséges, hogy nem gőgös, hanem kétségbeesett
ez a mozdulatlanság? Merje remélni, hogy az Őr valamilyen csoda folytán védtelen?
Megérintette Mimi tenyerén a megkopott jelet. Kihalt belőle az erő, és az ágyon fekvő
asszony semmi mást nem küldött Immacolata felé. Ha Immacolata eddig nem ismerte az
örömöt, akkor most megismerte. Bármilyen valószínűtlennek is tűnt, az Őr védtelen volt.
Nem rendelkezett semmilyen végzetes, pusztító csodatettel. Ha régebben volt is valamilyen
hatalma, az idő elpusztította.
- Ideje, hogy megszabaduljon a tehertől - mondta Immacolata, és egy cseppnyi kínzószert
hullajtott a levegőbe Mimi reszkető feje fölött.

2.
Az éjszakás nővér a faliórára pillantott. Harminc perc telt el azóta, hogy Mrs. Laschenskit és
síró lányát magukra hagyta. Ha betartja az előírásokat, meg kellett volna mondania a
látogatónak, hogy másnap jöjjön vissza, de egész éjszaka utazott, ráadásul nagy volt a
valószínűsége, hogy a beteg nem éri meg a reggelt. A szigorú előírásokon enyhített az
együttérzés, de félóránál többet nem adhatott. Ahogy elindult a folyosón, az öregasszony
szobájából kiáltást hallott, és mintha feldöntötték volna a bútorokat.
Pillanatok alatt az ajtónál termett. A kilincs nyirkos volt, és nem mozdult. Zörgött az ajtón,
közben a benti lárma egyre erősödött.
- Mi történik? ! - kérdezte.
Benn a varázslónő az összeaszott testet nézte. Honnan veszi ez a nő az akaraterőt az
ellenálláshoz? Hogyan tud szembeszegülni a vallatás tüskéivel, amit az oldószer a
szájpadlásán keresztül egyenesen a gondolataiba fúrt?
A Tanács jól választott, amikor Szőttesföld három Őrzőjének egyikéül őt jelölte ki. Még most
is, amikor az oldószer agyának zárjait feszegette, még most is kitartott, és elszántan
védekezett. Meg fog halni. Immacolata látta, hogy Mimi inkább a halált választja, de nem
engedi, hogy a tüskék felfakasszák a titkát.
Az ajtó másik oldalán a nővér egyre hangosabban és hisztérikusabban követelőzött.
- Nyissák ki! Tessék azonnal kinyitni az ajtót!

43
Az idő sürgetett. A nővér kiabálásával mit sem törődve Immacolata becsukta a szemét, és a
múltban olyan emlékek után kutatott, amelyek reménye szerint elég hosszú ideig elfoglalják
majd az öregasszony gondolatait, és az oldószer tüskéi közben elvégezhetik a dolgukat. Az
egyik emléket hamar megtalálta: egy halottat tépett ki a Halandók Szentélyéből (a
Birodalomban Immacolata számára ez volt az egyetlen kedves hely). A másik emlékkel
nehezebben boldogult, mert csak egyszer vagy kétszer látta azt a férfit, akit a Fúga Mimitől
elválasztott. Az oldószernek végül ezt is sikerült előkotornia; az illúzió elevenségét ékesen
bizonyította Mimi arckifejezése, amikor meglátta, hogy elveszett szerelme feléje nyújtja
rothadó kezét. Immacolata tudta, hogy most ő következik: belevájt az Őr kéregállományába,
de mielőtt megtalálta volna a szőnyeget, Mimi - egy utolsó elképesztő erőfeszítéssel - egyik
kezével megmarkolta a takarót, és a fantom felé dobta, lesújtva ezzel a varázslónő ámítására.
Aztán legurult az ágyról, és holtan a földre zuhant. Immacolata felsikoltott a dühtől. A nővér
berontott az ajtón. Amit a hatos számú szobában látott, azt soha senkinek el nem mondja, ha
száz évig él is. Részint azért, mert félt, hogy kinevetnék; részint pedig azért, mert ha a szeme
nem csalta meg, és az élők világában valóban léteznek olyan borzalmak, amit most Mimi
Laschenski szobájában látott, akkor talán meg is jelennek, ha beszél róluk, és ő, a modern nő,
nem tudná megfékezni sem imával, sem ésszel. Ráadásul, amint elé tárult a látvány - a
meztelen nő és a halott férfi az ágy végénél -, rögtön el is tűnt, mintha nem is lett volna. A
szobában csak a látogató maradt. „Nem... nem...” - ezt hajtogatta, és halott anyja a földön.
- Szólok a doktornak - mondta a nővér. - Kérem, várjon meg itt.
De mire visszaért, a szomorú nő már elbúcsúzott halottjától, és elment.

3.
- Mi történt? - kérdezte Shadwell, amint elhagyták a kórházat.
- Meghalt - mondta Immacolata. Már három kilométerre voltak a bejárattól; amikor újra
megszólalt.
Shadwell nagyon jól tudta, hogy okosabban teszi, ha nem sürgeti, úgyis elmondja majd
magától, amit el akar mondani.
Pontosan így történt.
- Teljesen védtelen volt, Shadwell, egyetlen nyomorult óvodás trükköt leszámítva.
- Az hogy lehet?
- Talán csak megöregedett - felelte Immacolata: - Elrohadt az agya.
- És a többi Őr?
- Ki tudja? Lehet, hogy meghaltak. Vagy szétszóródtak a Birodalomban. Senki nem segített
neki. - A varázslónő arcán szokatlan kifejezés jelent meg: mosolygott. - Én meg
óvatoskodtam, számítgattam, féltem, hogy nekem ront a csodatetteivel, és kikészít, közben
teljesen védtelen volt. Teljesen. Egy szimpla haldokló asszony az ágyban.
- Ha ő volt az utolsó, akkor most már senki nem állíthat meg bennünket, igaz? Senki nem védi
meg tőlünk a Fúgát.
- Úgy tűnik - felelte Immacolata, aztán újra szótlanságba süppedt. Elégedetten nézte, ahogy az
alvó Birodalom elhalad az ablak előtt. Még mindig izgatta őt ez a szánalmas hely. Nem a
tárgyi részletei, hanem a kiszámíthatatlansága. . Itt öregedtek meg a szőttes Őrzői. Ők, akik
annyira szerették a Fúgát, hogy életüket is odaadták azért, hogy megvédjék. Végül
belefáradtak a virrasztásba, és elsorvadt az emlék.
A gyűlölet azonban nem felejt: a gyűlölet még akkor sem emlékszik, amikor a szeretet már
mindent elfelejtett. Erre Immacolata volt az élő példa. Célja - hogy megtalálja a Fúgát, és
összeroppantsa fénylő szívét - még mindig tisztán lebegett előtte, bár amióta kiűzte, már eltelt
egy egész emberöltő. De az üldözésnek most már mindjárt vége. Megtalálják a Fúgát, és
elárverezik. Kakukkok szórakoznak majd rajta, a Fúga népe pedig - a négy nagy Család -
rabszolgasorsra vagy vándorbotra jut ebben a menthetetlen Birodalomban. Immacolata a

44
várost nézte. Nyughatatlan fény fürösztötte a téglát és a betont, elriasztva az éjszaka esetleges
varázsait, titkait. A látólények varázslata pusztulásra van ítélve egy ilyen világban. És mi
marad belőlük, ha nem lesznek már csodatetteik? Elveszett emberek, akiket látomások
kínoznak, de vágyaik megvalósítására nincsen erejük. Ők és ez a megfakult, elhagyatott város
jól megértik majd egymást.

VII. A FIÓKOS SZEKRÉNY

1.
Nyolc órával Mimi halála előtt Suzanna visszaérkezett a Rue Street-i házba. Esteledett és a
borostyánsárga sugárnyalábok fényében az épület már nem is tűnt olyan sivárnak. De a
világosság nem tartott sokáig, és amikor a nap egy másik félteke felé vette útját, Suzanna
meggyújtotta a gyertyákat; a párkányokon és a polcokon akadt éppen elég, elődeik
maradványaiban ácsorogtak. Sokkal erősebb és ragyogóbb volt a fényük, mint Suzanna hitte
volna. Szobáról szobára járt, és mindenhová elkísérte az olvadó viasz illata. Most el tudta
képzelni, hogy Mimi akár boldog is lehetett itt, ebben a burokban. Semmilyen jel nem utalt a
mintára, amit nagyanyja mutatott neki. Nem találta sem a padlódeszkák erezetében, sem a
tapéta rajzában. Bármi is volt az, eltűnt. Nem nagyon lelkesedett, hogy ezt kell majd közölnie
Mimivel. Megtalálta viszont a lépcső tetejére kihurcolt bútorok mögött a fiókos szekrényt.
Gyorsan szétrakodta az eléje dobált dolgokat, és óriási meglepetés érte, mikor letette a földre
a gyertyát, és kinyitotta a szekrényt. A keselyűk, akik kifosztották az egész házat, a fiókos
szekrény tartalmáról megfeledkeztek. Mimi összes holmija ott sorakozott a tartóvasakon;
kabátok, bundák, báli ruhák - és valószínűlég egyik sem volt Mimin azóta, hogy Suzanna
utoljára itt kotorászott ebben a kincstárban. Erről eszébe jutott, hogy utoljára miért is nyitotta
ki a szekrényt. Leguggolt. Butaság, mondogatta magának. Úgy sincs már itt az ajándékom,
közben pedig egészen biztosan tudta, hogy ott van. Nem csalatkozott. Az ajándék ott lapult a
cipők és a selyempapír között, sima barna papírba csomagolva, és rá volt írva a neve.
Kicsit megkésett, de nem veszett el. Remegett a keze. A fakult szalag csomója fél percig
ellenállt, aztán sikerült kibogozni. Suzanna lefejtette a papírt. Egy könyv. A kopott sarkairól
ítélve nem új, de szép bőrkötése volt. Kinyitotta. Suzanna meglepődött, mert a könyv németül
íródott. A címe az volt, hogy Geschichten der Geheimen Orte, amit bizonytalankodva úgy
fordított, hogy A titkos helyek történetei. Erre a felületes német tudásra sem volt igazán
szükség, mert az illusztrációk elárulták, hogy mit tart a kezében: egy mesekönyvet.
Leült a lépcső tetején, mellette a gyertya, és végiglapozta a könyvet. A történetek
természetesen ismerősek voltak: találkozott velük, ilyen vagy olyan formában, százszor is.
Látta hollywoodi rajzfilmfeldolgozásukat, ismerte erotikus változatukat, és olvasta a róluk írt
tudós értekezéseket és feminista kritikákat. De a mesék varázsát nem csorbította az üzleti
vagy a tudományos érdek. Ahogy ott ült, feltámadt benne a gyermek, és ismét hallani akarta
ezeket a történeteket, bár jól ismert minden egyes fordulatot, és az első sor után már a történet
végét is tudta. Ez persze nem számított. Éppen az elkerülhetetlen szükségszerűségben rejlett a
történetek ereje. Vannak olyan mesék, amiket soha nem lehet elégszer hallani.
A tapasztalat sok mindenre megtanította - általában nem túl vidám dolgokra. Ezek a
történetek azonban másfajta tanulságokkal szolgáltak. Azt eddig is tudta, hogy az alvás a
halálhoz hasonlít, de hogy egy csókkal vissza lehet hozni valakit a halálból - ez másfajta tudás
volt. Csak szeretnénk, ha így lenne, győzködte magát Suzanna. A való életben nincsenek
csodák. A vadállat gyomrából nem sértetlenül kerülnek elő az áldozatok. A szegénylegényből
nem lesz herceg, és a gonoszt nem győzi le az igaz szerelem. Ezeket a hiú ábrándokat mindig
féken tartotta a fáradságos munkával önmagában felnevelt pragmatista. A történetek mégis
megindították. Ezt nem tagadhatta. És olyan módon, ahogy csak az igaz dolgok képesek hatni
az emberre. Nem az érzelgősség csalt könnyeket a szemébe. A történetek nem voltak

45
szentimentálisak. Kemények voltak, sőt kegyetlenek. Suzanna most azért sírt, mert a mesék
eszébe juttatták azt a belső életet, amit gyerekkorában olyan jól ismert; azt az életet, ahová
elmenekült a gyerekkor fájdalmai és csalódásai elől, és így állt bosszút értük; azt az életet,
amely nem volt sem ömlengő, sem tudatlan - a képzeletvilág riadt, szárnyaló életét, amiről
lemondott, amikor vállalta a felnőttek életét.
Ennél is többről volt szó: most, hogy újra találkozott a mesékkel, mitológiájuk sűrűjében
olyan képekre bukkant, amelyek talán segítenek majd eligazodni a közelmúlt zűrzavarában.
A liverpooli különös események összegabalyították meggyőződéseit. A könyv lapjain pedig
egy örökké mozgó világot talált, amelyben a mindent átváltoztató és csodatévő varázslat
uralkodott. Suzanna járt már ebben a világban, úgyhogy egyáltalán nem érezte idegennek, sőt:
egészen otthonosan mozgott benne. Ha újra érezhetné a józanság iránti pimasz
közömbösséget, és engedné, hogy ez vezesse őt az események labirintusában, akkor talán
megértené azokat az erőket, amikről biztosan tudta, hogy hamarosan elszabadulnak körülötte.
Ugyanakkor pragmatizmusához is ragaszkodott, hiszen olyan sokat köszönhet neki. Ez volt a
fegyvere a veszteséggel és a bánattal szemben: hogy mindig hűvös maradt, racionális. Amikor
meghaltak a szülei - akiket valamilyen hallgatólagos árulás még az utolsó percekben is
visszatartott attól, hogy segítsenek egymáson -, a módszer még akkor is bevált: egyszerűen
belemerült az apró gyakorlati dolgokba, amíg túl nem jutott a nehezén.
Most a könyv intett, hívta őt a sok mesebeli szörny és boszorkányság, oda, ahol minden csupa
titokzatosság, csupa változás, és ahol pragmatizmusa mit sem ér. Annyi , baj legyen. Hiába a
sokéves okítás a veszteségről, a vereségről és a kompromisszumról, visszacsábult az erdőbe,
ahol a hajadonok megszelídítették a sárkányokat. Suzanna volt az egyik hajadon.
Átfutott három vagy négy mesét, aztán a könyv elejére lapozott, kereste az ajánlást. Rövid
volt. Suzannának. Szeretettel M. L-től.
Ugyanazon a lapon egy furcsa epigramma állt:
Das, was man sich vorstellt, braucht man nie zu verlieren.
Suzanna sokáig küszködött ezzel a mondattal, és gyanította, hogy berozsdult német tudásával
még így sem találta meg a legszerencsésebb szavakat. Végül összehozott valamit, ami így
hangzott: . Amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani.
Megjegyezte magának ezt a titokzatos bölcsességet, és visszatért a mesékhez. Elidőzött . az
illusztrációknál, amelyek magukon viselték a fametszetek nyerseségét, de amikor alaposabban
megnézte őket, hihetetlenül finom részleteket fedezett fel. Emberarcú halak fürkészték az eget
egy tó tükörsima felszíne alól; két idegen sugdolózott egy lakomán, mondandójuk testet öltött
a fejük fölött a levegőben; egy sűrű erdő közepében sápadt, várakozó arcok kandikáltak elő a
fák közül. Teltek-múltak az órák, és amikor elejétől a végéig elolvasta a könyvet, Suzanna
becsukta a szemét, hogy egy kicsit pihenjen. Elaludt. Amikor felébredt, észrevette, hogy az
órája két óra után néhány perccel megállt. A kanóc egy viasztócsában pislákolt mellette, már
majdnem kialudt. Felállt, és ide-oda bicegett egy darabig. Megvárta, amíg a zsibbadás tüskéi
békén hagyják a lábát, aztán bement a hálószobába, hogy keressen egy másik gyertyát. Az
ablakpárkányon talált egyet. Ahogy az ablaknál állt, észrevette, hogy valaki járkál a kertben.
Szíve vadul kalapálni kezdett, de Suzanna meg sem moccant, nehogy magára vonj a
figyelmet. Az alak nem látszott a sötétben, amikor azonban elmozdult a kert sarkából,
Suzanna a csillagok fényében megismerte a fiatalembert, aki előző nap is itt járt a házban.
Elindult lefelé, útközben meggyújtotta a gyertyát. Beszélni akart a férfival: ki akarta faggatni
menekülésének okairól és üldözőiről.
Ahogy Suzanna kilépett az udvarra, a férfi felpattant a rejtekhelyén, és a hátsó kapu felé
iramodott.
- Várjon! - kiáltott utána. - Suzanna vagyok.
A név keveset mondhatott a férfinak, ennek ellenére megállt.
- Kicsoda? - kérdezte.

46
- Tegnap találkoztunk. Rohant...
„Ez a lány állt az előszobában - mondta magának Cal. - Ő nyitotta ki az ajtót.”
- Mi történt magával? - kérdezte Suzanna.
Cal szörnyen nézett ki. Ruhája cafatokban lógott rajta, arca csupa mocsok és - bár ebben
Suzanna nem volt biztos - mintha véres is lett volna.
- Nem tudom - mondta Cal, hangja mint a csikorgó kavics. - Én már semmit sem tudok.
- Jöjjön be!
Cal nem mozdult.
- Mióta van itt? - kérdezte Suzannától.
- Órák óta.
- És nincs senki a házban?
- Most, hogy kijöttem, nincs.
Amikor ezt kipuhatolta, Cal bement a lány után a hátsó ajtón. Suzanna meggyújtott még
néhány gyertyát. A fényben gyanúja beigazolódott: A férfi tényleg véres volt, és bűzlött, mint
a pöcegödör.
- Van a házban víz? - kérdezte Cal.
- Nem tudom, nézzük meg.
Szerencséjük volt: a vízművek nem állította le a szolgáltatást. A konyhai csap hörgött, a
csövek morogtak, de végül előbukkant a jéghideg víz. Cal lehajította a zakóját, és megmosta
az arcát és a kezét.
- Keresek egy törülközőt - mondta Suzanna. - Különben hogy hívják?
- Cal.
Suzanna kiment, hagyta őt mosakodni. Cal lerántotta magáról az inget, és a jéghideg vízzel
leöblítette a mellét, a nyakát és a hátát. Még nem végzett, amikor Suzanna ismét megjelent -
kezében egy párnahuzat.
- Még ez áll legközelebb a törülközőhöz - mondta.
Két széket hozott a földszinti elülső szobából, és meggyújtott egy pár gyertyát: Ültek és
beszélgettek.
- Miért jött vissza? - érdeklődött. - Tegnap is itt járt.
- Láttam valamit - mondta Cal óvatosan. - És maga? Miért van itt?
- Ez a nagyanyám háza. Kórházban van. Haldoklik. Azért jöttem vissza, hogy körülnézzek.
- Az a két alak, aki tegnap itt volt, azok a nagyanyja ismerősei?
- Kétlem. Mit akartak magától?
Ingoványos terület, gondolta Cal. Hogyan mondja el az utóbbi néhány nap örömeit és
félelmeit?
- Ez bonyolult... - kezdte. - Ugyanis eléggé érthetetlen dolgok történnek velem mostanában.
- Akkor már ketten vagyunk - mondta Suzanna.
Cal a tenyerét nézegette, mint valami tenyérjós, aki a jövőt kutatja. Suzanna pedig Calt
tanulmányozta: felsőtestét elborították a karcolások, mintha farkasokkal hadakozott volna.
Amikor Cal felemelte a fejét, fakókék szeme elkapta Suzanna kutató tekintetét. Suzanna egy
kissé elpirult.
- Azt mondta, hogy látott itt valamit. El tudná mondani, hogy mit?
Egyszerű kérdés volt, és Cal úgy érezte, nyugodtan válaszolhat. Ha nem hiszi el, az az ő baja,
gondolta. De elhitte.
Sőt, ahogy Cal a szőnyegről beszélt, a lány szeme kikerekedett és ragyogott.
- Hát persze - mondta. - Egy szőnyeg. Hát persze.
- Tud róla? - kérdezte Cal.
Suzanna elmesélte, mi történt a kórházban: Elmesélte a mintát, amit Mimi próbált megmutatni
neki. Calnek az összes eddigi kételye szertefoszlott - elmondott mindent. Onnantól kezdve,
hogy elszökött a galamb. Hogy meglátta a Fúgát, Shadwellt és a zakóját, Immacolatát, a

47
szellemgyereket, anyjukat és a bábát, az esküvőt és az azután történteket. Suzanna a maga
ismereteivel egészítette ki az elbeszélést: mesélt Mimi életéről és a házról, az elreteszelt
ajtókról, a beszegezett ablakokról, arról, hogy Mimi úgy élt ebben az erődben, mintha
támadástól tartott volna.
- Biztos érezte, hogy előbb vagy utóbb majd jön valaki a szőnyegért.
- Nem a szőnyegért - mondta Cal. - A Fúgáért.
Suzanna látta, hogy Cal elmereng, miközben kimondja a szót, és irigyelte őt, hogy látta azt a
helyet: hegyeit, tavait, sűrű erdőit. Szerette volna megkérdezni, hogy a fák között voltak-e
hajadonok, akik dalaikkal megszelídítették a sárkányokat. Ezt majd magának kell megtudnia.
- Ezek szerint a szőnyeg csak egy bejárat valahová? - kérdezte Suzanna.
- Nem tudom - felelte Cal.
- Bárcsak megkérdezhetnénk Mimit! Ő talán...
Mielőtt a mondat végére ért volna, Cal felpattant.
- Úristen! - Most jutott eszébe, mit mondott Shadwell a szeméttelepen: hogy meg kell
kérdezni az öregasszonyt. Mimire gondolt - ki másra? Miközben magára ráncigálta az ingét,
elmondta Suzannának, hogy mit hallott.
- Oda kell mennünk! - mondta Suzanna. - Jézusom! Miért nem gondolkodtam?!
Cal izgatottsága Suzannára is átragadt. Elfújta a gyertyákat, és máris az ajtónál állt,
megelőzve Calt.
- A kórházban Mimi biztonságban van - mondta.
- Senki nincs biztonságban - mondta Cal, és Suzanna tudta, hogy igaza van.
A küszöbről visszafordult. Eltűnt a házban, aztán pillanatokon belül ismét megjelent, kezében
egy kopott könyvvel.
- Napló? - kérdezte Cal.
- Térkép - felelte Suzanna.

VIII. HOVÁ VEZETNEK A SZÁLAK?

1.
Mimi meghalt.
Gyilkosai éjszaka érkeztek, és a bűntényt leplezendő sűrű füstfüggönyt hagytak maguk után.
- Semmi titokzatos nincs a nagyanyja halálában - erősködött Chai doktor. - Rohamosan
romlott az állapota.
- Valaki járt nála tegnap éjjel.
- Így van. A lánya.
- Egy lánya volt, az anyám. Ő pedig két és fél éve halott.
- Akárki volt is a látogató, nem bántalmazta Mrs. Laschenskit. A nagyanyja természetes
halállal halt meg. Suzanna belátta, hogy nem sok értelme van a vitának. Ha megpróbálja
elmagyarázni gyanúját, azzal csak zavart okoz. Mimi halála tovább bonyolította a helyzetet. A
megfejtendő rejtélyeknek most az volt a leglényegesebb eleme, hogy mit tudott, vagy ki volt
Mimi, hogy ellenségeinek meg kellett szabadulniuk tőle. És szerepéből vajon mekkora részt
kell Suzannának átvállalnia? Egyik kérdésből rögtön következett a másik, és Mimi halálával
mindkettő megválaszolatlan maradt. Illetve volt még valaki, aki felvilágosítással
szolgálhatott: az a nő, aki rárontott Mimire, és a halálos ágyán megölte - Immacolata. De erre
az összecsapásra Suzanna még korántsem volt felkészülve.
Kijöttek a kórházból, sétáltak. Suzannát nagyon megrázta a hír.
- Együnk valamit - javasolta Cal.
Még csak hét óra volt, de találtak egy kávézót, ahol megreggelizhettek. Óriási adagokat
rendeltek. A sonkás tojás, a pirítós és a kávé valamennyire helyrebillentette őket, bár az
álmatlan éjszaka tartogatott még néhány benyújtandó számlát.

48
- Felhívom a nagybátyámat Kanadában - mondta Suzanna. - El kell mondanom, hogy mi
történt.
- Mindent? - kérdezte Cal.
- Dehogyis - felelte Suzanna. - Van, ami csak ránk tartozik.
Cal ennek örült. Nemcsak azért, mert nem vette volna jó néven, ha a történteknek híre megy,
hanem azért is, mert a közös titok bensőséges viszonyt teremtett kettőjük között. Soha nem
találkozott még ilyen nagyszerű lánnyal.
Suzannában nem volt semmi mesterkéltség, nem játszotta meg magát. Egyetlen vallomásos
éjszaka és a mostani szomorú reggel után Cal társra lelt ebben a rejtélyben, amely ijesztő
közelségbe hozta ugyan a határt, Cal mégis boldogan vállalt mindent, ha Suzanna közelében
lehetett.
- Senki nem fogja megsiratni Mimit - mondta Suzanna. - Soha senki nem szerette.
- Még maga sem?
- Alig ismertem őt - felelte Suzanna, és elmondott egy-két dolgot Mimi életéből. - Kívülálló
volt. És most már azt is tudjuk, hogy miért.
- Ezzel vissza is érkeztünk a szőnyeghez. Meg kell találnunk a szállítómunkásokat.
- Előbb aludjon egy keveset!
- Nem. Most már jól vagyok. De valóban haza kell mennem. Hogy megetessem a galambokat.
- Nem bírják ki maga nélkül néhány óráig?
Cal összeráncolta a homlokát.
- Nekik köszönhetem, hogy most itt vagyok.
- Bocsánat. Nem bánja, ha magával tartok?
- Sőt, örülök. Talán sikerül valamivel mosolyt csalnia az apám arcára.

2.
Brendan arcára nem kellett mosolyt csalni: ragyogott az örömtől. Cal utoljára akkor látta őt
ilyen boldognak, amikor Eileen még élt, és egészséges volt. Brendant mintha kicserélték
volna. Önfeledten kacarászva üdvözölte őket.
- Kávét, fiatalok? - kérdezte, és kivonult a konyhába. - Cal, most jut eszembe: Geraldine
keresett.
- Mit akart?
- Visszahozott néhány könyvet, amit tőled kért kölcsön. Azt mondta, már nincs szüksége
rájuk. - Abbahagyta a kávéfőzést, és Calre bámult. - Azt is mondta, hogy furcsán viselkedsz
az utóbbi időben.
- Volt kitől örökölnöm - mondta Cal, mire apja elvigyorodott. - Megyek, megnézem a
madarakat.
- Már megetettem őket. És kipucoltam a ketreceket.
- Te tényleg jobban vagy.
- Miért ne lennék? - mondta Brendan. - Vannak, akik törődnek velem.
Cal bólintott, bár nem egészen értette, hogy miről beszél az apja. Aztán Suzannához fordult.
- Megnézi a bajnokokat? - kérdezte, és már indultak is. Kellemes idő volt.
- Valami nincs rendben az apámmal - mondta Cal, miközben a gazzal benőtt ösvényen
mutatta az utat a galambházhoz. - Két nappal ezelőtt még úgy nézett ki, mint aki
öngyilkosságra készül.
- Lehet, hogy egyszerűen csak túljutott a nehezén - mondta Suzanna.
- Lehet - felelte Cal, és kinyitotta a galambdúc ajtaját. Ekkor egy vonat dübörgött el a kert
aljában, a föld beleremegett.
- A kilenc huszonötös Penzace felé - mondta Cal, és bevezette Suzannát.
- Nem zavarja a madarakat? - kérdezte. - Hogy ilyen közel vannak a sínek?
- Már a tojásban hozzászoktak - mondta Cal, és ment tovább, hogy üdvözölje a galambokat.

49
Suzanna nézte, ahogy beszél hozzájuk, ujjaival a dróthálót simogatva. Furcsa egy alak, ez
kétségtelen, de Suzanna sem volt különb. Meglepődött, hogy milyen könnyedén kezelték az
életükben hirtelen felbukkant képtelenségeket. Úgy érezte, egy küszöbön állnak, és abban a
világban, ahová majd belépnek, talán jól is jön egy kis furcsaság.
Cal hirtelen megfordult a ketrecnél.
- Gilchrist - mondta széles vigyorral az arcán. - Ebben a pillanatban jutott az eszembe. Egy
Gilchrist nevű fickóról beszéltek.
- Kicsoda?
- Amikor a kerítésen voltam. A szállítómunkások. Atyaisten, hát persze! Megláttam a
madarakat, és megint előttem volt az egész. Én fenn voltam a kerítésen, ők pedig lenn arról
beszélgettek, hogy a szőnyeget el kellene adni ennek a Gilchrist nevű valakinek.
- Akkor ő a mi emberünk.
Cal berohant a házba.
- Sütemény sajnos nincs - mondta Brendan, miközben Cal a telefon felé igyekezett az
előszobába. - Valami baj van?
- Nem, semmi - mondta Suzanna.
Brendan egy csésze kávét töltött Suzannának; Cal a telefonkönyvet lapozta lázasan.
- Maga nem idevalósi, ugye? - kérdezte Brendan.
- Londonban lakom.
- Én sose szerettem Londont - jegyezte meg Brendan. - Annak a városnak nincsen lelke.
- A Muswell Hillen van egy kis lakásom. Az biztosan tetszene. - Brendan tanácstalanul nézett
rá, mire Suzanna még hozzátette: - Fazekaskodom.
- Megvan - mondta Cal, kezében a telefonkönyvvel - K. W. Gilchrist, használtcikk-kereskedő.
- Miről beszélsz? - kérdezte Brendan.
- Felhívom.
- Vasárnap van - mondta Suzanna:
- Sokan vasárnap délelőtt is kinyitnak - felelte Cal, és visszament az előszobába.
- Venni akarnak valamit? - kérdezte Brendan.
- Tulajdonképpen igen - mondta Suzanna.
Cal tárcsázta a számot. A vonal másik végén azonnal felvették a kagylót. Egy női hang szólt
bele.
- Gilchrist-üzlet.
- Jó napot kívánok! - mondta Cal. - Mr. Gilchristtel szeretnék beszélni.
Rövid csend után a nő így felelt: - Mr. Gilchrist meghalt.
„Jézusom, Shadwell nagyon gyors volt!” - gondolta Cal.
De a nő folytatta:
- Nyolc évvel ezelőtt. - Hangja olyan sivár volt, hogy a „pontos idő” ehhez képest csacsogás. -
Milyen ügyben érdeklődik?
- Egy szőnyeg ügyében - mondta Cal.
- Szőnyeget akar vásárolni?
- Nem. Nem egészen. Azt hiszem, hogy az üzletükbe szállítottak véletlenül egy szőnyeget.
- Véletlenül?
- Igen, véletlenül. És szeretném, ha visszaadnák, amilyen gyorsan csak lehet.
- Attól tartok, hogy ezt Mr. Wilde-dal kell megbeszélnie.
- Akkor legyen szíves adja Mr. Wilde-ot!
- Elutazott a Wight-szigetre.
- És mikor jön vissza?
- Csütörtök reggel. Akkor keresse.
- Biztosan van...
Cal itt abbahagyta, mert a nő letette a kagylót.

50
- A fene egye meg! - mondta. Amikor felnézett, Suzanna a konyhaajtóban állt. - Nem sikerült.
- Sóhajtott. Most mit csinálunk?
- Lopakodunk, mint a tolvajok az éjszakában - felelte csendesen Suzanna.

3.
Amikor Cal és a nő elmentek, Brendan üldögélt egy kicsit, a kertet nézte. Hamarosan
munkához kell látnia: Eileen a levélben megdorgálta, hogy elhanyagolja a kertet. A levélen
tűnődve akaratlanul is eszébe jutott a kézbesítő, a mennyei Mr. Shadwell. Nem is gondolt
bele, hogy mit csinál, csak felállt, az angyal névjegykártyájával a kezében odament a
telefonhoz, és tárcsázta a számot. A találkozás emléke szinte teljesen elhamvadt az ajándék
fényében, de arra emlékezett Brendan, hogy egyezséget kötöttek, és hogy az valamilyen
módon Callel is összefügg.
- Mr. Shadwell?
- Ki beszél ott?
- Brendan Mooney vagyok.
- Ó, Brendan! Mennyire örülök, hogy hallom. Van. valami híre a számomra? Calről?
- Egy üzletbe ment, ahol bútort árulnak meg...
- Valóban? Akkor megkeressük, és boldoggá tesszük. Egyedül ment?
- Nem. Egy nő volt vele. Egy kedves nő.
- A nevét tudja?
- Suzanna Parrish.
- És az üzlet nevét?
Brendannak rossz sejtelme támadt.
- Mit akar Caltől?
- Hisz mondtam már. Ajándékot kap.
- Igen, tényleg. Ajándékot.
- Amitől a lélegzete is eláll. Mi az üzlet neve, Brendan? Hiszen egyezséget kötöttünk, igaz?
Valamit valamiért.
Brendan benyúlt a zsebébe. A levél még meleg volt.
Végtére is nincs abban semmi rossz, ha az ember angyalokkal egyezkedik. Abból nem
származhat baj.
Megnevezte az üzletet.
- Csak egy szőnyeget akartak - mondta Brendan.
A kagylót letették.
- Ott van még? - kérdezte Brendan.
De a mennyei küldönc már valószínűleg szárnyra kelt.

IX. AKI KAPJA, AZ MARJA

1.
A Gilchrist Használtbútor-kereskedés valamikor mozi volt - még azokban az időkben, amikor
a mozi fényűző szórakozásnak számított. Az álrokokó homlokzat és a tetőre biggyesztett
valószínűtlen kupola révén az épület szórakoztató jellege megmaradt, fényűzésnek azonban
már nyoma sem volt. Az üzlet közelében a Dock Road volt az egyetlen olyan utca, ahol még
laktak emberek. A környék összes többi házát vagy bedeszkázták, vagy kiégett. Cal a Jamaica
Street sarkáról nézte az elhanyagolt utcát, és azon töprengett, hogy a néhai Mr. Gilchrist vajon
örülne-e, ha látná, hogy a neve egy ilyen elpusztult tákolmányon díszeleg. Itt biztosan nem
virágzik a kereskedelem, hacsak nem olyan üzletkötésről van szó, amelynek kifejezetten
használ a nyilvánosság hiánya. A bolt nyitvatartási ideje egy viharverte táblára volt kiírva,
amelyben hajdanában a mozi ajánlotta az éppen aktuális szellemi táplálékot. Vasárnap nyitva

51
kilenc harminctól tizenkettőig. Egy óra tizenöt perc volt. A szárnyas ajtó zárva, előtte - a
homlokzat groteszk kiegészítéseként - egy hatalmas, lelakatolt vasrács éktelenkedett.
- Hogy áll a betöréssel? - kérdezte Cal Suzannától.
- Hadilábon - felelte Suzanna. - De gyorsan tanulok.
Átmentek a Jamaica Street másik oldalára, hogy közelebbről is szemügyre vegyék az épületet.
Nem nagyon kellett ártatlanságot színlelniük: nem volt kinek. Amióta megérkeztek, egyetlen
járókelőt sem láttak az utcán, a forgalom pedig minimális volt.
- Biztos van egy másik bejárat is - mondta Suzanna. - Maga kerüljön arra. Én majd erről az
oldalról megyek.
- Rendben. Hátul találkozunk.
Elváltak. Cal az árnyékos oldalon, Suzanna pedig a tűző napfényben haladt. Furcsa, de úgy
érezte, hogy felhőkre vágyik. A hőségtől csengett a füle, mintha valami távoli rádióállomásra
lenne ráállítva, és különféle dallamok muzsikáltak a koponyájában.
Éppen ezeket hallgatta, amikor Cal felbukkant a ház sarkánál, és megzavarta a műélvezetet.
- Megtaláltam, hol mehetünk be - mondta, és egy ajtóhoz vezette Suzannát, ami valamikor a
mozi vészkijárata lehetett. Zárva volt ez is, de a lakat és a lánc is alaposan elrozsdásodott már.
Cal egy fél téglával püfölni kezdte a lakatot. Téglaszilánkok potyogtak szerteszét, de a lánc
végül megadta magát. Cal a vállát az ajtónak vetette, és nyomta befelé. Csörömpölés
hallatszott bentről, ahogy egy tükör és az ajtó előtt tornyosuló többi holmi felborult. Calnek
azonban sikerült kierőszakolnia egy akkora rést, amin mind a ketten bepréselődhettek.

2.
Benn különös purgatórium fogadta őket; amelyben berendezési tárgyak ezrei - karosszékek,
szekrények, kicsi és nagy lámpák, függönyök, szőnyegek - várták porlepte nyomorúságban az
Utolsó Ítéletet. A helyiség bűzlött a szúette dolgoktól, a rothadástól és egyszerűen az
elhasználtságtól; a hajdanában szép daraboktól, amiket olyannyira megtépázott az idő, hogy
gazdáik is inkább túladtak rajtuk. És áradt belőlük valami keserűbb, valami elevenebb is: a
megöregedés szaga. Talán verejték szaga - egy rozzant ágy deszkáiból vagy egy
lámpaernyőből, amely egész éjjel virrasztott tulajdonosa mellett, aki már nem látta meg a
reggelt. Nem volt valami szívderítő hely.
Cal és Suzanna ismét elváltak - a gyorsaság kedvéért.
- Ha talál valami biztatót - mondta Cal -, kiáltson.
Ezzel eltűnt a bútorhegyek mögött.
Suzanna koponyájában a muzsika nem szűnt meg az után sem, hogy bejött a napról; sőt egyre
hangosabb lett. Lehet, hogy a feladat nagyságától akart szétszakadni a feje - ettől a mesébe
illő, képtelen kutatástól egy darabka varázslat után a pusztulás rengetegében.
Ugyanaz villant át, bár más formában, Cal agyán is. Minél tovább kutatott, annál inkább
kételkedett az emlékezetében. Talán nem is a Gilchrist nevet mondták; vagy az is lehet, hogy
a munkások rájöttek: azért a kis pénzért, amit a szőnyegért kapnának, nem érdemes cipekedni.
Cal kaparászó hangot hallott az egyik bútorhalom mögül.
- Suzanna? - kérdezte. Nem jött válasz. A zaj máris elhalkult mögötte, de testében
felgyülemlett az adrenalin, és meggyorsította Cal lépteit. Úgy öt méterre lehetett a következő
cókmókhalomtól, amikor meglátta a feltekert szőnyeget: fél tucat ebédlőszék és egy komód
alól kandikált ki. Itt egyik holmin sem volt árcédula, amiből arra lehetett következtetni, hogy
ezek új, még szortírozatlan szerzemények voltak.
Letérdelt, és ráncigálni kezdte a szőnyeg szélét, hogy megnézze a mintáját. A szegély
megrongálódott, szövése laza volt. Ahogy cibálta, Cal érezte, hogy elszakadnak a szálak. De a
szeme csak megerősítette azt, amit a zsigerei már tudtak: hogy ezt a szőnyeget látta a Rue
Streeten; ez az a szőnyeg, amit Mimi Laschenski élete végéig őrzött; ez a Fúga szőnyege.

52
Felállt, és elkezdte lepakolni róla a székeket. Meg sem hallotta, hogy a háta mögött valaki
közeledik felé.

3.
Suzanna először egy árnyékot látott a földön. Felnézett. Egy arc jelent meg két szekrény
között, és rögtön el is tűnt, mielőtt még Suzanna megszólíthatta volna.
Mimi! Mimi volt az.
Suzanna odament a szekrényhez. Sehol senki. Lehet, hogy megbolondult? Előbb az a
zenebona a fejében, most meg hallucinációk... De ugyan minek jöttek ide, ha nem hisznek a
csodákban? A kételyt elnyelte a hirtelen támadt remény, hogy a halottaknak talán sikerül
felrepeszteni a láthatatlan világ burkát, és eljönnek az élők közé.
Halkan megszólította a nagyanyját. És az válaszolt. Nem szavakkal, hanem levendulaillattal.
Suzannától egy kicsit balra, egymásra pakolt teásládák folyosóján egy porlabda gurult, majd
megállt. Suzanna elindult felé, illetve a labdát görgető szellő felé, és ahogy közeledett, az illat
egyre erősebb lett.

4.
- Azt hiszem, ez az én tulajdonom - mondta egy hang Cal háta mögött. Cal megfordult.
Shadwell állt ott, zakója kigombolva.
- Talán félre állna, Mooney, hogy magamhoz vegyem, ami engem illet.
Cal végtelenül sajnálta, hogy semmilyen fegyvert nem hozott magával. Ha legalább egy kés
lenne nála, most gondolkozás nélkül Shadwell fénylő szeme közé döfné, és hősnek érezné
magát. De a dolog úgy állt, hogy a puszta keze volt az összes fegyvere. Kénytelen lesz beérni
ennyivel.
Elindult Shadwell felé, de az közben oldalra lépett. Valaki állt mögötte. Nyilván az egyik
nővér. Vagy a fattyai. Cal ezt most mellékesnek találta, inkább felkapott egyet a szőnyegre
hajigált székek közül. Mozdulata kisebbfajta lavinát indított el: székek zuhogtak elé. Egyiket
a Shadwell helyén álló homályos alak felé hajította. Felemelt még egy széket, és az első után
küldte, de a célpont addigra már elveszett a bútorlabirintusban. És vele együtt a kereskedő.
Cal megfordult; izmai ropogtak az elszántságtól, hátát nekivetette a komódnak. Sikerült
felborítania. Zuhanás közben a komód jó néhány dolgot magával sodort. Cal örült a
dübörgésnek: Suzanna talán felfigyel rá. A szőnyeg felé nyúlt, hogy felemelje, ám ekkor
valami megragadta őt hátulról. A zsákmány egy darabkája a kezében maradt, ahogy
elrántották és átpenderítették a sarokba.
Díszes keretű festmények és fényképek között állt meg - mind eldőlt és összetört. Egy percig
mozdulatlanul feküdt az üvegszilánkok között, igyekezett visszanyerni a lélegzetét, de a
látványtól, amit megpillantott, megint nem kapott levegőt.
Az egyik fattyú közeledett felé a homályból.
- Kelj fel! - förmedt rá.
Cal nem mozdult, csak a fattyú arcába meredt. Ez nem Elroy gyereke volt, de ez a szörny is
apja vonásait viselte. Ez a saját gyereke volt.
Íme a megtestesült borzalom, amit a mocskos szeméttelepen hallott altatódal közben élt át. A
nővérek kifacsarták a magját, és itt a következmény: ez a szörny, aki az ő vonásait viseli.
Nem volt egy megnyerő hasonlóság. Meztelen teste teljesen szőrtelen, volt viszont rajta
néhány félelmetes torzulás: egyik kezén a normálisnál kétszerte hosszabb ujjak, a másikon
ujjak helyett csak dudorok. A lapockáiról alaktalan kitüremkedések nőttek ki, mint torz
szárnyak paródiája talán azoknak a lényeknek, akiket álmában irigyelt. Mégis valahogy
sokkal jobban hasonlított az apjára, mint a többi fattyú; önmagával szembesülve Cal
elbizonytalanodott.

53
A szörnyeteg ezt nyilván megérezte, és rögtön ki is használta. Calre vetette magát, hosszú ujjú
kezével megragadta a torkát - érintésében egy szikrányi melegség sem volt -, száját Cal
szájára tapasztotta, mintha a lélegzetét akarná kiszívni belőle.
Nyilvánvaló volt, hogy apagyilkosságra szánta el magát; szorítása nem enyhült. Cal az
üvegszilánkok között matatott; bizonytalan kísérletet tett, hogy felvegyen egyet, de az agy és
a kéz között az utasítás elveszett. A fegyver kihullott a kezéből. Abban a világban, ahol a
lélegzet és a fény lakozik, és ahonnan Calt kitaszították, ott valahol Shadwell nevetett.
Aztán a hang elhalt, és Cal a saját arcát bámulta, ami úgy bámult vissza rá, mint valami
torzító tükörből. A szem, amelynek fakó színét mindig kedvelte; a száj, ami gyerekkorában
zavarta, mert túlságosan lányosnak érezte, de most már tudott szigorú is lenni, ha az alkalom
úgy kívánta, és - ahogy mások mondták - lenyűgözően tudott mosolyogni. A fülek, a nagy,
elálló fülek, egy komédiás fülei egy olyan arcon, ami simulékonyságról árulkodott. . .
Az emberek többsége valószínűleg ilyen triviális dolgokra gondolt, amikor távozik a világból.
Cal esetében kétségtelenül ez történt.
A füleire gondolt, miközben az ár megragadta és lefelé vonszolta.

X. AZ OLDÓSZER

Amikor kilépett a mozi előcsarnokába, Suzanna rögtön tudta, hogy hibát követ el. Még nem
lett volna késő visszafordulni, a lába azonban nem tűrt ellentmondást: csak Mimi hangjának
engedelmeskedett, és vitte őt az ajtó felé.
Az előcsarnok sötétebb volt, mint az üzlet többi része, de Suzanna látta nagyanyja elmosódó
alakját a bedeszkázott jegypénztár mellett.
- Mimi? - szólította meg Suzanna, bár a józan ész tiltakozott.
- Itt vagyok - mondta az öreg hölgy, és karjait kitárta Suzanna felé.
Ez a mozdulat is hiba volt - ezúttal az ellenség hibázott. Az érzelmek fizikai kinyilvánítása
sosem volt Mimi erőssége, és Suzanna nem hitte, hogy halála után nagyanyja megváltoztatná
a szokásait.
- Nem Mimi vagy - mondta.
- Tudom, meglepődsz, hogy most itt látsz - felelte az önjelölt szellem. Hangja pihekönnyű
volt. - De nem kell félned semmitől.
- Ki vagy?
- Hiszen tudod, hogy ki vagyok - hangzott a válasz. Suzanna nem várta meg a további csábító
szavakat, hanem elindult visszafelé. Körülbelül három méterre lehetett a kijárat, most mégis
kilométereknek tűnt a távolság. Suzanna próbált megtenni egy lépést ezen a hosszú úton, de a
mozgás a fejében hirtelen süketítő méreteket öltött. A jelenésnek esze ágában sem volt, hogy
elengedje Suzannát. Összecsapásra törekedett, és fölösleges erőfeszítés lett volna ezzel
szembeszegülni. Suzanna újra felé fordult hát, és ránézett. Az álarc olvadni kezdett, pedig az
előbukkanó szemekben jég volt, nem tűz. Suzanna felismerte az arcot, és furcsán
megmámorosodott, bár korántsem volt még felkészülve, hogy haragjával szembeszálljon.
Mimi alakja végleg szertefoszlott, és a helyén ott állt Immacolata.
- A nővérem... - mondta Immacolata, szavaira táncolt körötte a levegő -, a nővérem, a
Boszorkány ötlete volt. Azt mondta, Mimit látja a maga arcában. Igaza volt, ugye? Maga
Mimi gyereke.
- Az unokája vagyok - motyogta Suzanna.
- A gyereke - mondta Immacola határozottan.
Suzanna a nő arckifejezését tanulmányozta - megigézte őt a mesterien leplezett bánat.
Immacolata arca megrándult.
- Hogy merészel sajnálni engem? - kérdezte, mintha kiolvasta volna Suzanna gondolatait. A
szavakkal együtt valami felszökött az arcáról. Túl gyorsan jött, Suzanna nem láthatta, hogy mi

54
az. Csak annyi ideje maradt, hogy sistergő útjából félreugorjon. A fal megremegett a háta
mögött, ahogy az a valami hozzácsapódott. A következő pillanatban az arc még több fényt
sugárzott felé. Suzanna nem félt. A produkció csak fokozta mámorát. Ahogy az arcából áradó
fény feléje tartott, ösztöne, a józan ész fölébe kerekedett. Kinyújtotta a kezét, mintha meg
akarná markolni a fényt. Olyan volt, mintha jéghideg vízbe nyúlt volna. Egy zuhatagba,
amelyben hemzsegnek a halak, és hihetetlen sebességgel úsznak az árral szembe; úsznak és
közben szaporodnak. Összeszorította az öklét, belemarkolt a nyüzsgő áradatba, és rántott
egyet rajta. A mozdulatnak három következménye volt: Immacolata felsikoltott, Suzanna
fejében megszűnt a lárma, és végül mindaz, amit a kezében érzett - a fagy, a fájdalom és a
halraj - hirtelen belé költözött. A teste volt a zuhatag. De nem a hús és vér teste, hanem egy
másféle: egy sokkal inkább szellemi, mint anyagi test, amely ősibb volt az anyagnál, ősibb a
szellemnél is. Ez a test nem tudott magáról, és Immacolata támadása most felrázta álmából.
Suzanna még soha nem érezte magát ilyen teljesnek. Ennek az érzésnek az ellenében minden
más cél - a boldogságra, az örömre, a hatalomra való törekvés -, minden elhalványult.
Ismét Immacolatára nézett, de új szeme most nem az ellenséget látta benne, hanem egy nőt.
Akit ugyanaz a zuhatag gyötör, ami Suzanna ereiben folyt. Egy eltorzult és meggyötört nőt,
akivel - furcsa módon - rokonságot érzett.
- Ez elég nagy butaság volt - mondta a varázslónő.
- Tényleg? - kérdezte Suzanna. Ő más véleményen volt.
- Jobban jár, ha nem talál rá. Jobban jár, ha nem ismeri meg az oldószert.
- Az oldószert?
- Eztán többet tud majd, mint amire vágyna, és többet érez annál, amit valaha is érezni akart. -
Volt valami a hangjában, ami közel járt a sajnálathoz. - Így kezdődik a bánat - mondta. - És
soha nem ér véget. Nekem elhiheti.
Kakukként kellett volna élnie és meghalnia.
- Mimi úgy halt meg? - kérdezte Suzanna. A jéghideg szemek felvillantak.
- Ő tudta, hogy milyen kockázatot vállal. A látólények vére volt az ereiben, és az mindig
szabadon árad. Magában is van abból a vérből, a nyomorult nagyanyja révén.
- Látólények? - Sok volt az új szó. - Ők a Fúga népe?
- Halott nép - hangzott a válasz. - Ne reméljen tőlük magyarázatot. Pillanatokon belül porrá
lesznek. Mint minden ebben a bűzös Birodalomban. Mocsok és középszerűség - ez a jövő.
Erről mi gondoskodunk. Maga egyedül van, ahogy a nagyanyja is egyedül volt. Ez a mi
eszébe juttatta a kereskedőt és a zakója hatalmát.
- Shadwell is látólény? - kérdezte Suzanna.
- Hogy ő? - Immacolata valószínűleg abszurdnak találta ezt a feltételezést. - Nem. Minden
hatalmát tőlem kapta ajándékba.
- Miért? - kérdezte Suzanna. Nem nagyon értette Immacolatát, de az .most kiderült, hogy ő és
Shadwell nem valami ideális páros.
- Ő tanította meg nekem - mondta a varázslónő, közben az arcához emelte a kezét - . . ő
tanította meg nekem a mutatványt. Amikor ismét előbukkant az arca, Immacolata mosolygott,
szinte melegen. - Erre szükség lehet.
- És cserébe a szeretője lett?
Különös hang szakadt ki Immacolatából, amely akár nevetés is lehetett volna, de nem az volt.
- A szerelmet Magdalenára hagyom, kicsikém. Kiolthatatlan az étvágya. Kérdezze meg
Mooneyt...
Cal. Teljesen megfeledkezett róla.
- . . . talán van még benne annyi élet, hogy elmondhatja.
Suzanna az ajtóra pillantott.
- Tessék - mondta Immacolata - ...menjen, keresse meg. Én nem állok az útjába.

55
A fényesség, az oldószer megsúgta Suzannának, hogy a varázslónő igazat mond. Az a zuhatag
most már mindkettejük része volt. Összekapcsolta őket, de hogy milyen módon, azt Suzanna
még nem sejthette.
- A csatát elvesztette, kicsikém - mondta Immacolata, ahogy Suzanna az ajtó felé tartott. -
Miközben kíváncsiskodott, mi megkaparintottuk a Fúgát.
Suzanna visszament az üzletbe, és most úgy érezte, fél. Nem maga miatt, hanem Cal miatt. A
nevét kiáltotta a homályba.
- Késő... - mondta a nő mögötte.
- Cal!
Nem jött válasz. Suzanna keresni kezdte Calt; időnként a nevét kiáltotta, és egyre nőtt az
aggodalma. Az üzlet olyan volt, mint egy labirintus: Suzanna mindig ugyanott kötött ki.
Csillogó üvegszilánkokat pillantott meg, és egy kicsit távolabb ott feküdt Cal. Suzanna így
messziről is érezte, milyen mélységes a mozdulatlan test némasága. „Túlságosan sebezhető -
mondta az oldószer a testében. - Ilyenek ezek a Kakukkok.”
Suzanna visszautasította ezt a gondolatot. Idegennek érezte.
- Ne halj meg!
Ezt valóban ő gondolta. És ki is mondta, ahogy térdre ereszkedett Cal mellett; a mélységes
csendet kérlelte.
- Könyörgöm, ne halj meg!
Nem merte megérinteni Calt; félt, hogy a legrosszabbról kell megbizonyosodnia, ugyanakkor
tökéletesen tisztában volt vele, hogy csak ő segíthet rajta. Látta az arcát: szeme csukva,
szájából véres nyál szivárgott. Ösztönösen a feje felé nyúlt, mintha simogatással életre
kelthetné, de pragmatizmusa még nem hagyta el teljesen, úgyhogy simogatás helyett
megnézte Cal nyakán a pulzusát. Gyenge volt. Így kezdődik a bánat, mondta Immacolata alig
néhány perce. Amikor ezt megjósolta, vajon tudta, hogy Cal a halál közelében jár?
Természetesen tudta. Tudta és örült, hogy ez majd bánatot okoz Suzannának. Azt akarta, hogy
az oldószer miatt érzett örömbe azonnal keserűség vegyüljön; azt akarta, hogy testvérek
legyenek a szomorúságban. Suzanna ezen egy kicsit elmerengett, aztán gondolatai újra
visszatértek Calhez. Most vette csak észre, hogy keze időközben elmozdult Cal nyakáról - a
fejét simogatta. Miért tette ezt? Nem alvó gyerek. Megsebesült, sokkal határozottabb
segítségre van szüksége. Miközben így korholta magát, Suzanna érezte, hogy gyülekezik
testében az oldószer; a beleiben, a tüdejében, a szívében készülődik, és - minden tudatos
irányítás nélkül - a kezébe áramlik, Cal felé. Ez idáig nem törődött Cal bajával; ilyenek ezek a
Kakukkok - csak ennyire tellett tőle. De Suzanna haragja vagy talán szomorúsága
megszelídítette. Érezte, hogy az oldószer a tenyerébe, tenyeréből pedig Cal fejébe sugározza
az erőt, hogy felébressze és meggyógyítsa őt. Rendkívüli érzés volt, és újdonsága ellenére
Suzanna hihetetlenül könnyedén boldogult az oldószerrel. Amikor az utolsó pillanatban
mintha megtorpant volna, Suzanna csak taszított rajta egyet, és az erő engedelmeskedett,
átáramlott Calbe. Suzanna rájött, hogy ő irányítja az oldószert. A felismerés okozta izgalmát
azonban rögtön követte a veszteség miatt érzett fájdalom, ahogy Cal teste elnyelte az erőt.
Cal mohón szívta magába a gyógyítást. Suzanna ízületei rángatóztak, ahogy az oldószer
távozott testéből; és koponyájában az az idegen dal, mint egy tucat sziréna, visítani kezdett.
Próbálta elvenni kezét Cal fejéről, de izmai nem engedelmeskedtek. Úgy tűnt, hatalmába
kerítette az oldószer. Suzanna az imént elhamarkodottan ítélkezett: az irányítás egyáltalán
nem volt könnyű. Az oldószer megfontoltan áramlott, és nem tűrt noszogatást. Suzanna már
majdnem elájult, amikor az oldószer úgy határozott, jóból is megárt a sok, és eleresztette
Suzanna kezét. Az áradás hirtelen megállt. Suzanna az arcához emelte remegő kezét, ujjain
érezte Cal illatát. A visítás a fejében fokozatosan elült. Lassan kezdett magához térni.
- Jól van? - kérdezte Cal.

56
Suzanna leeresztette a kezét, és Calre nézett. Cal már felült, és most kíváncsian tapogatta
véres száját.
- Igen, azt hiszem - mondta Suzanna. - És maga?
- Mindjárt én is - felelte Cal. - Nem tudom, mi történt... - Ahogy a szavak távolodtak, az
emlékek visszatértek, és riadt tekintet suhant át az arcán.
- A szőnyeg...
Talpra ugrott, forgolódott.
- ...a kezemben volt. Jézusom, itt volt a kezemben!
- És elvették - mondta Suzanna.
Suzanna azt hitte, Cal rögtön sírva fakadt, de eltorzult arcán nem elkeseredés, hanem düh
jelent meg.
- A rohadék Shadwell! - kiáltotta Cal, és egy komód tetejéről lesöpört egy kupac asztali
lámpát. - Megölöm! Esküszöm!
Még mindig szédült a feje, de Suzanna felállt. Meglátott valamit a lábuknál heverő
üvegtörmelék között. Lehajolt, széttúrta a szilánkokat, és a szőnyeg egy darabkáját kotorta
elő. Felvette.
- Nem vitték el az egészet - mondta, és megmutatta Calnek, mit talált.
A harag leolvadt Cal arcáról. Szinte áhítattal vette kézbe a szőnyegdarabkát, nézegette.
Különböző motívumokat látott, de nem tudta, mit ábrázolnak.
Suzanna Calt figyelte. Olyan gyengéden tartotta a darabkát, mintha félne, hogy fájdalmat
okoz. Hangosan szipogott,
aztán megtörölte az orrát a kezével.
- Rohadék Shadwell - mondta ismét, de most halkan, dermedten.
- Most mit teszünk? - tűnődött Suzanna fennhangon.
Cal Suzannára nézett. Könnyes volt a szeme.
- Eltűnünk innen - mondta. - Megnézzük, mit mond az ég.
- Tessék?
Cal halványan elmosolyodott.
- Elnézést - mondta. - Ez nyilván Bolond Mooney volt.

57
Harmadik rész
AZ ÜLDÖZÖTTEK
„Két világ közt barangolva: holt az egyik.
A másik még meg sem született.”
Matthew Arnold: Grande Ghartreuse

I. A FOLYÓ

Megsemmisítő vereséget szenvedtek. A kereskedő egyenesen Cal kezéből tépte ki a szőttest.

Ünneplésre semmi okuk nem volt hát, de legalább túlélték az összecsapást. Talán ennek a
puszta ténynek tudható be, hogy jókedvűen léptek ki az üzletből? A meleg levegőben érezték
a Mersey szagát - az iszapét és a sóét. Suzanna ötlete volt, hogy menjenek le a folyóhoz.
Szótlanul ballagtak a Jamaica Streeten a Dock Roadig, aztán a magas, fekete falat követték,
ami a dokkokat szegélyezte, míg végül rátaláltak egy kapura, és azon keresztül kijutottak a
rakpartra. A hely elhagyatott volt. Évek teltek el azóta, hogy az utolsó nagy teherhalók itt
horgonyoztak, amíg kirakodtak belőlük. Üres raktárak szellemvárosán keresztül értek le a
folyóhoz, Cal közben újra és újra a mellette haladó nőre pillantott. Érezte, hogy Suzanna
megváltozott - mintha valami titok terhe nehezedne rá, amit Cal nem tudott szóra bírni.
A poétának mondandója akadt e tárgyban. „Nem találod a szavakat, fiacskám? - duruzsolta
Cal fejében. - Furcsa egy teremtés, ugye?”
Így igaz. Amikor Cal először látta őt, ott, a lépcső aljában, már akkor is úgy érezte, hogy ezt a
nőt kísértetek háborgatják. Ez közös volt bennük. Összekötötte őket elszántságuk is, amit
talán az a kimondatlan félelem táplált, hogy elveszíthetik szem elől a titokzatos világot,
amelyről oly régóta álmodoztak. Vagy csak ámította magát Cal, a saját történetét vetítette a
lány arcára? Vajon csak a szövetséges utáni mohó vágy táplálta azt az érzést, hogy ők ketten
hasonlítanak egymásra? Suzanna a folyóba bámult, a vízből előtekeredő fénykígyók
játszadoztak az arcán. Cal csak egy napja ismerte őt, de a lány ugyanazokat az ellentmondásos
érzéseket ébresztette benne - nyugtalanságot és mélységes elégedettséget; azt, hogy egyszerre
ismerős és ismeretlen a számára -, amiket a Fúga megpillantása idézett elő. Cal ezt el akarta
mondani neki - ezt és még mást is -, de egyszerűen nem találta a szavakat.
Suzanna szólalt meg előbb.
- Találkoztam Immacolatával - mondta -, amíg maga Shadwell-lel küzdött...
- Igen?
- ...nem is tudom, hogy mondjam el, mi történt...
Akadozva mesélte el, közben továbbra is a folyót bámulta, mintha a mozgása megigézte
volna. Cal megértette - részben -, amit hallott. Azt, hogy Mimi a látólényekhez, a Fúga
népéhez tartozott, és hogy Suzannának, az unokának is a látólények vére folyik az ereiben. De
amikor az oldószerről kezdett el beszélni - arról az erőről, amit örökölt, vagy valamilyen
módon belecsatlakozott, vagy mindkettő -, Cal már nem értette, hogy miről beszél. Részint
azért nem, mert Suzanna beszéde egyre bizonytalanabb, egyre álomszerűbb lett; részint pedig
azért nem, mert miközben nézte őt, ahogy keresgéli az érzéseit kifejező szavakat, Cal
megtalálta azt a szót, amit ő keresett.
- Szeretlek - mondta. Suzanna abbahagyta az oldószerről szóló történetet, átadta magát a
partot csapkodó víz ritmusának.

58
Cal nem volt biztos benne, hogy Suzanna meghallotta, amit mondott. Némán és
mozdulatlanul állt.
- Cal - végül csak ennyit mondott.
Cal nevetségesnek érezte magát. Suzanna nem volt kíváncsi a szerelmi vallomására,
gondolatai egészen máshol jártak. Talán a Fúgában, amihez - a délután kinyilatkoztatásai után
- több joga volt, mint Calnek.
- Sajnálom - motyogta Cal; ballépését igyekezett újabb botladozásokkal leplezni. - Nem
tudom, miért mondtam ezt. Felejtse el.
Cal visszakozása felrázta Suzannát a révületből. Tekintete a folyóról Cal arcára siklott.
Szemében fájdalom tükröződött, mintha bántaná, hogy már nem a víz ragyogását látja.
- Ne mondd ezt! Soha ne mondd ezt! - Suzanna Calhez lépett, és megölelte őt, magához
szorította. Cal viszonozta az ölelést. Suzanna forró arca nem csókokkal, hanem könnyekkel
árasztotta el Cal nyakát. Szótlanul álltak így hosszú percekig, a folyó közben békésen
ballagott mellettük. Cal végül megszólalt:
- Visszamenjünk a házba?
Suzanna hátrább lépett, és Calre nézett, mintha az arcát kutatná.
- Vége mindennek, vagy csak most kezdődik? - kérdezte.
Cal megrázta a fejét.
Suzanna lopva oldalra pillantott, a folyóra. De .mielőtt a cseppfolyós élet elsodorta volna tőle,
Cal megfogta Suzanna kezét, és visszavezette őt a betonhoz és a téglához.

II. A LÁTOGATÓK

A szürkületben, amelynek üregei az őszt rejtegették, visszatértek a Chariot Streetre. A

konyhában valami harapnivaló után néztek, kiengesztelték korgó gyomrukat, aztán egy üveg
whisky társaságában - amit hazafelé jövet vettek - elvonultak Cal szobájába. A teendőket
akarták megtárgyalni, de nem sokra jutottak. A beszélgetés akadozott a fáradtság és a
folyóparti jelenetet követő tétovaság miatt. Egy helyben toporogtak, és egyikőjüknek sem volt
semmilyen ötlete a továbbiakra vonatkozóan. Kalandjaiknak egyetlen kézzelfogható
bizonyítéka volt: a szőnyegdarabka, az pedig nem sugallt semmiféle megoldást. A párbeszéd
egyre sorvadt; a befejezetlen mondatokat hosszú és mind hosszabb szünetek követték.
Tizenegy óra körül megérkezett Brendan. Lentről üdvözölte Calt, aztán aludni tért. Érkezése
felrázta Suzannát.
- Mennem kell - mondta. - Késő van.
Cal elkeseredett, amikor elképzelte a szobát Suzanna nélkül.
- Miért nem maradsz? - kérdezte.
- Túl kicsi az ágy - felelte Suzanna.
- De kényelmes.
Suzanna megérintette Cal arcát, megsimogatta a szája sarkában a sebet.
- Mi nem lennénk jó szeretők - mondta halkan. - Túlságosan hasonlítunk egymásra.
Elég nyers volt a megfogalmazás, és fájt, hogy Suzanna ezt mondta, de abban a pillanatban,
amikor Cal szexuális ambícióit lelohasztotta, egy másik és sokkal tisztább reményét
megerősítette. Azt, hogy egymáshoz tartoznak ebben a vállalkozásban: Suzanna, a Fúga
gyermeke és ő, az ártatlan betolakodó. A szeretkezés rövid örömével ezt a nagyszabású
kalandot állította szembe, és tudta - hiába tiltakozott a farka -, hogy így jár jobban.
- Akkor csak alszunk - mondta. - Ha maradsz.
Suzanna elmosolyodott.
- Maradok.
Piszkos ruhájuktól megszabadultak, és becsúsztak a takaró alá. A lámpa még ki sem hűlt, és
ők már aludtak. Éjszakájuk egyáltalán nem volt nyugodalmas. Álmodtak. Ugyanaz az álom

59
furakodott be mindkettőjük fejébe. Lármáról álmodtak. Hatalmas méhraj zümmögött; majd
szétrepedt mézes szívük. Egyre dagadt a dongás - a nyár zenéje.
Illatról álmodtak.
Illatkavalkádról: eső áztatta utcák, kölnivíz és meleg tájakról érkező szél illatáról.
Az álom legfontosabb része azonban egy kép volt. Egy mintával kezdődött: számtalan szál
csomója és szövevénye, száz színben pompázó és erőtől duzzadó. Annyira elkábította az
alvókat, hogy el kellett takarniuk lelki szemeiket. És egyszer csak - mintha a minta beleunt
volna önmaga rendjébe - a csomók csúszni és siklani kezdtek. Ahol a szálak keresztezték
egymást, színeik szétfolytak a levegőben; a képből színtócsa lett, és a meglazult szálak
vonalban, vesszőben és pontban nyilvánították ki szabadságukat - mint valami kalligráfus-
mester ecsetvonásaiban. Első látásra a jelek teljesen önkényesnek tűntek, de ahogy minden
vonás színbe öltözött, és egy másik vonás került rá, és arra megint másik, a káoszból jól
kivehető alakok emelkedtek elő. Álompercekkel ezelőtt egymást keresztező szálak voltak
csupán, de a háborgó színtengerből most öt emberi alak bukkant elő; a láthatatlan művész
pimasz könnyedséggel dolgozta ki a portrék részleteit. A méhek dongása felerősödött, az
alvók fejében muzsikálva bemutatták az idegeneket: Az ötös első tagja, akit megneveztek, egy
fiatal nő volt, hosszú, sötét ruhában. Apró arca sápadt, csukott szemét vörösesszőke
szempillák szegélyezték. Ez, mondták a méhek, Lilia Pellicia. Mintha nevének hallatára
ébredne fel, Lilia kinyitotta a szemét. Közben előlépett egy gömbölyded, szakállas, ötvenes
éveiben járó egyén, kabátját a vállára terítette, fején karimás kalap. Frederick Cammell,
mondták a méhek, s az érme nagyságú szemüveglencsék mögött felpattant az úriember szeme.
Kezét rögtön a kalapjához emelte, levette, és előtűnt hibátlanul nyírt haja, amit olajjal simított
a fejbőréhez.
- Nos... - mondta, és mosolygott.
További látogatók érkeztek. Az egyik türelmetlenül várta, hogy kiszabaduljon a festékek
világából, és szintén úgy volt öltözve, mintha halottvirrasztásra készülne. (Mi történt -
töprengtek az alvók - a szálak ragyogó színeivel? Ott rejtőznek valahol a komor öltözék alatt,
tarkabarka alsószoknyákban?) E harmadik látogató morcos arca azt sugallta, hogy a hölgy
nem az a tűnődő fajta.
Apolline Dubois, jelentették a méhek, és a nő kinyitotta a szemét. Mogorva ábrázatából
elefántcsontszínű fogak villantak elő. A csoport két utolsó tagja együtt érkezett. Az egyik egy
néger volt, akinek szép arca - még nyugalomban is - melankóliát tükrözött. A másik, egy
meztelen csecsemő, a néger karján ült; nyála oltalmazója ingére csorgott. Jerichau St. Louis,
mondták a méhek, és a néger kinyitotta a szemét. A gyerekre nézett, aki rögtön bömbölni
kezdett, pedig még nem is szólították. Nimrod, mondták a méhek, és a gyerek - bár egészen
biztos, hogy nem volt még egyéves - elismételte nevének két szótagját: Kinyitotta a szemét,
ami határozottan aranyszínű volt. Amikor ő is felébredt, megszűnt a zsongás. A színek, a
méhek, a szálak mind visszavonultak; hullámuk Cal szobájában vetette partra az öt idegent.
Apolline Dubois szólalt meg:
- Itt valami nincs rendben - mondta, közben az ablakhoz ment, és széthúzta a függönyt. - Hol
a pokolban vagyunk?
- És hol vannak a többiek? - tette hozzá Frederick Cammell. Felfedezett egy tükröt a falon,
abban nézegette magát.
A fejét csóválva elővett a zsebéből egy ollót, és nyiszálni kezdte az arcába lógó hosszú
hajszálakat.
- Jó kérdés - mondta Jerichau. Aztán Apolline-nak: - Milyen odakinn?
- Kihalt - mondta a nő. - Éjszaka van. És...
- Mi?
- Nézze csak meg - mondta a nő, foghíjai között a nyálat szürcsölve -, valami baj van. -
Elfordult az ablaktól. - Semmi nem olyan, mint régen.

60
Lilia Pellicia váltotta fel Apolline-t az ablaknál.
- Igaza van - mondta a lány. - Tényleg más itt minden.
- És miért csak mi vagyunk itt? - kérdezte Frederick másodszor is. - Ez az igazi kérdés.
- Valami történt- mondta Lilia halkan. - Valami borzalmas.
- Természetesen ezt is a veséjétől tudja - jegyezte meg Apolline. - Mint mindent.
- Próbáljunk meg civilizáltak maradni, kisasszony - mondta Frederick, egy tanító bácsi
elgyötört arckifejezésével.
- Ne szólítson kisasszonynak - mondta Apolline. - Férjes asszony vagyok.
Cal és Suzanna álmukban hallgatták a szóváltásokat. Szórakoztak a sok képtelenségen, amit a
képzeletük kitalált. Ugyanakkor ezek az idegenek minden furcsaságuk - ósdi ruháik, nevük,
abszurd társalgásuk - ellenére nyugtalanítóan valóságosak voltak; eleven volt a legapróbb
részlet is. Mintha csak fokozni akarnák az alvók zavarát, a férfi, akit a méhek Jerichaunak
neveztek, az ágyra nézett, és ezt mondta:
- Ők talán tudnának segíteni.
Lilia a szendergő pár felé fordította sápadt arcát.
- Fel kell ébresztenünk őket! - mondta, és már nyúlt is, hogy megrázza az alvókat.
- Ez nem álom - döbbent rá Suzanna, ahogy látta Lilia kezét a válla felé közelíteni. Érezte,
hogy felébred. Amikor a lány ujjai megérintették, Suzanna kinyitotta a szemét.
A függönyök szét voltak húzva - pontosan úgy, ahogy álmodta. Az utcai lámpák fénye
beszűrődött a kis szobába. És az ágy mellett ott állt és figyelt az öt alak: a testté lett álom.
Suzanna felült. Lecsúszott róla a takaró - Jerichau és a gyermek Nimrod Suzanna mellére
meredt. Suzanna magára húzta a takarót, és ezzel kitakarta Calt. A hirtelen hideg őt is
felébresztette. Szemét még csak félig nyitotta ki, de Suzannát nézte.
- Mi van? - kérdezte álmosságtól egybefolyó hangon.
- Kelj fel - mondta Suzanna. - Látogatóink érkeztek.
- Azt álmodtam... - motyogta Cal. Aztán: - Látogatók? - követte Suzanna tekintetét.
- Ó, jóságos Isten...
Jerichau karján a gyermek felnevetett, tömpe ujjával Cal feszülő ágyékára mutatott. Cal
felkapott egy párnát, és eltakarta készültségét.
- Ez is Shadwell trükkje? - suttogta.
- Nem hiszem - mondta Suzanna.
- Ki az a Shadwell? - érdeklődött Apolline.
- Valami Kakukk, nyilván - mondta Frederick. Készenlétben tartotta az ollóját, arra az esetre,
ha Suzanna vagy Cal netán rakoncátlankodni kezdene.
A Kakukk szó hallatára Suzanna kapiskálni kezdte, miről is van szó. Immacolata használta ezt
a szót, amikor az emberekről beszélt.
- ...a Fúga... - mondta.
Ahogy ezt kimondta, egyszerre minden szem rászegeződött, és Jerichau megkérdezte:
- Mit tud a Fúgáról?
- Nem sokat - felelte Suzanna.
- Tudja, hogy hol vannak a többiek? - kérdezte Frederick.
- Milyen többiek?
- A földünk - mondta Lilia. - Hol van?
Cal az ágy melletti asztalra nézett, ahová a szőttes darabját letette. Eltűnt.
- Abból a szőnyegdarabkából jöttek - mondta, miközben maga sem hitte, hogy ez igaz lehet. -
Erről álmodtam.
- Én is - mondta Suzanna.
- A szőnyeg egy darabkája? - kérdezte Frederick megütközve. - Úgy érti, hogy el vagyunk
választva a többiektől?
- Igen - felelte Cal.

61
- Hol van a szőnyeg? - kérdezte Apolline. - Mutassák meg!
- Nem tudjuk, hol van - mondta Cal. - Shadwell vitte el.
- Átkozott Kakukkok! - fakadt ki a nő. - Egyikben sem lehet bízni. Mind csaló és ámító!
- Shadwell nem egyedül vitte el - mondta Suzanna. - A társa a maguk népéhez tartozik.
- Ezt kétlem - mondta Frederick.
- Pedig így van. Immacolata.
A név rémült kiáltást váltott ki Frederickből és Jerichauból is. Apolline, az örök hölgy,
egyszerűen kiköpött a földre.
- Még nem akasztották fel ezt a szajhát?
- Tudomásom szerint már kétszer is - felelte Jerichau.
- Kitüntetésnek veszi - jegyezte meg Lilia.
Cal megborzongott. Fázott és fáradt volt. Napsütötte hegyekről és fényes folyókról akart
álmodni, nem ezekről a gyászolókról, akiknek arcán rosszindulat és gyanakvás ült. Nem
érdekelte, hogy bámulják: eldobta a párnát, és odament a földön heverő ruhakupachoz.
Magára húzta az ingét és a farmerét.
- És hol vannak az Őrök? - kérdezte Frederick, az egész társasághoz intézve a kérdést. - Tudja
valaki?
- A nagyanyám... - mondta Suzanna - .. .Mimi...
- Igen? - Frederick rögtön lecsapott a célra. - Ő hol van?
- Sajnos meghalt.
- Voltak más Őrök is - mondta Lilia. Átragadt rá Frederick sietsége. - Ők hol vannak?
- Nem tudom.
- Igazuk volt - mondta Jerichau szinte tragikus képpel. - Tényleg valami szörnyűség történt.
Lilia visszament az ablakhoz, és kitárta.
- Érzi a szagát? - kérdezte Frederick. - Itt van valahol?
Lilia megrázta a fejét.
- Csak a levegő bűzét érzem. Ez nem a régi Birodalom. Ez hideg. Hideg és mocskos.
Cal, aki közben felöltözött, átfurakodott Frederick és Apolline között, és felemelte a whiskys
üveget.
- Kérsz? - kérdezte Suzannától.
Suzanna nemet intett. Cal töltött magának egy kiadós adagot, és felhajtotta.
- Meg kell találnunk ezt a maguk Shadwelljét - mondta Jerichau Suzannának -, és vissza kell
szereznünk a szőnyeget.
- Hova rohan? - kérdezte Apolline konok közönnyel. Odatipegett Calhez. - Megengedi, hogy
társuljak? - kérdezte.
Cal vonakodva felé nyújtotta az üveget.
- Hogyhogy „hova rohan?” - kérdezte Frederick. - Felébredünk ezen az isten háta mögötti
helyen, egyedül...
- Nem vagyunk egyedül - mondta Apolline, és jókorát kortyolt a whiskyből. - Itt vannak a
barátaink. - Félszeg mosolyt küldött Cal felé. - Hogy hívják, édesem?
- Calhoun.
- És őt?
- Suzanna.
- Apolline vagyok. Ez pedig Freddy.
Cammell egy kicsit meghajolt.
- Az ott Lilia Pellicia. A kölyök a testvére, Nimrod.
- Én pedig Jerichau vagyok.
- Na - mondta Apolline. - Akkor most már barátok vagyunk, ugye? Nincs szükségünk a
többiekre. Le vannak ejtve.
- De hát közéjük tartozunk - emlékeztette Jerichau. - Segítenünk kell rajtuk.

62
- Miért hagytak bennünket a szegélyben? - vágott vissza Apolline keserűen. A whiskys üveg
közben ismét a szája felé tartott. - Hát persze. Odatettek minket, ahol könnyen
elpusztulhatunk. Ne is próbáljon meggyőzni az ellenkezőjéről! Mi vagyunk a szemét.
Tolvajok és örömlányok és Isten tudja, mi. - Calre pillantott. - Ó, igen. Bűnözők közé
keveredett. Szégyelltek minket. Mindannyiunkat. - Aztán a többiekhez:
- Jobb is, hogy külön vagyunk. Most legalább kitombolhatjuk magunkat.
Ahogy beszélt, szivárványszínek villantak fel özvegyi gyászruhájának redői között - Cal
legalábbis így látta. - Egy egész világ vár ránk. Előttünk hever az összes örömeivel.
- Ami elveszett, az akkor is elveszett - mondta Jerichau.
Apolline válaszul csökönyösen horkantott egyet.
- Jerichaunak igaza van - mondta Freddy. - A szőttes nélkül hontalanok vagyunk. Maga is
tudja, mennyire gyűlölnek bennünket a Kakukkok. Mindig is gyűlöltek. Mindig is gyűlölni
fognak.
- Itt mindenki tiszta hülye - mondta Apolline, és visszament az ablakhoz. A whiskyt vitte
magával.
- Kicsit kizökkentünk - mondta Freddy Calnek. - Megmondaná, melyik évben járunk? 1910?
1911?
Cal nevetett.
- Adjon hozzá még vagy nyolcvan évet.
A másik férfi szemmel láthatóan elsápadt, arcát a fal felé fordította. Lilia feljajdult, mint akibe
kést szúrtak.
Remegve leült az ágy szélére.
- Nyolcvan év... - motyogta Jerichau.
- Vajon miért vártak ilyen sokáig? - kérdezte Freddy az elnémult társaságtól. - Mi történt,
hogy ilyen sokáig kellett várniuk?
- Kérem, hagyja ezeket a talányokat - mondta Suzanna -, beszéljen világosan!
- Azt nem tehetjük - mondta Freddy. - Maguk nem tartoznák közénk.
- Ugyan, micsoda badarság! - csattant fel Apolline. - Mit árthatna?
- Mesélje el nekik, Lilia! - mondta Jerichau.
- Tiltakozom! - mondta Freddy.
- Csak a legfontosabbakat - mondta Apolline. - Ha elmondaná az egészet, itt ülhetnénk
ítéletnapig.
Lilia sóhajtott: - Miért éppen én? - kérdezte még mindig remegve. - Miért éppen nekem
kellene elmondanom?
- Mert maga hazudik a legjobban - felelte Jerichau feszes mosollyal. - Ha maga mondja, akkor
igaznak hallatszik.
Lilia fenyegető pillantást vetett Jerichau felé.
- Rendben van - mondta, és elkezdte a történetet.

III. A TÖRTÉNET

- Volt nekünk rendes otthonunk - mondta Lilia. - Valamikor egy kertben éltünk.
Még csak két mondat hangzott el, de Apolline máris közbevágott.
- Mese az egész - közölte Callel és Suzannával.
- Akkor hadd mondja el, a fenébe is! - csattant fel Jerichau.
- Egy szavát se higgyék el! - tanácsolta Apolline. - Ha beledöglene, akkor se tudna igazat
mondani. Válaszul Lilia csak megnyalta a szája szélét, és folytatta, ahol abbahagyta.
- Egy kert tehát - mondta. - Ott éltek a Családok.
- Milyen családok? - kérdezte Cal.

63
- A látólények négy törzse: a Lo, a Ye-me, az Aia és a Babu. A Családok, amelyektől
mindannyian származunk. Egyeseknek persze kissé férges a családfája - mondta egy szúrós
pillantást vetve Apolline felé -, de mindannyian visszavezethetjük az őseinket a négy Család
valamelyikéhez. Én és Nimrod - mi a Ye-me családból származunk. A mi törzsünk szőtte a
szőnyeget.
- És tessék, ide jutottunk! - fortyant fel Cammell. - Jól van ez nekünk, miért bíztunk meg a
szövőkben? Okos ujjak és tompa agyak. Az Aia nép, az én törzsem, a mesterségbeli tudással
és értelemmel is rendelkezik.
- És maga? - fordult Cal Apolline-hoz, egyúttal visszaszerezve az üveget. Kétkortynyi whisky
ha maradt még benne.
- Anyai ágon Aia vagyok - felelte a nő. - Innen a szép énekhangom. Ami az apai ágat illeti, az
eléggé bizonytalan. Az apám csodatáncokat tudott, és...
- Már amikor józan volt - mondta Freddy.
- Maga meg honnan tudja? - fintorodott el Apolline. - Soha nem találkozott vele.
- Az anyja is csak eggyel többször - vágott vissza Freddy. A csecsemő ezen jót kacagott, bár a
kora alapján fogalma sem lehetett a célzás értelméről.
- Mindegy - mondta Apolline. - Táncolni tudott, és ezek szerint a Lo törzshöz tartozott.
- Leánya beszédjéből ítélve inkább a Babuhoz - mondta Lilia.
Ekkor Jerichau közbevágott:
- Én egészen biztos, hogy Babu vagyok. Higgyék el: a szavakkal csínján kell bánni!
Szavak. Tánc. Zene. Szőnyegek. Cal próbálta észben tartani ezeket a képességeket, és hogy
melyik család melyikkel volt megáldva, de úgy érezte magát, mint amikor a Kellaway
nemzetség szövevényét igyekezett átlátni.
- A lényeg annyi - folytatta Lilia -, hogy minden Családnak volt valami olyan képessége,
amellyel az emberlények nem rendelkeztek. Nevezhetjük varázserőnek is. Számunkra
azonban teljesen természetesek, ugyanúgy, mint az, hogy a kovász megkel. Ezek egyszerűen
eszközök, amelyek segítségével alámerülünk és felszínre bukkanunk.
- Varázserő? - kérdezte Cal. - Ugye, így nevezte?
- Igen - mondta Lilia. - Velünk született. Nem is törődtünk vele. Egészen addig, amíg meg
nem érkeztünk a Birodalomba. Aztán rájöttünk, hogy a maguk fajtája szeret törvényeket
gyártani. Határozatba foglalják, hogy mi micsoda, és hogy az helyes vagy helytelen. A világ
pedig - amilyen áldott lélek - nem akarja kiábrándítani és elkeseríteni az embereket, a
kedvükbe jár. Úgy működik, mintha a felállított elvek megdönthetetlenek lennének.
- Ez vitatható metafizika - motyogta Freddy.
- A Birodalom törvényei a Kakukkok törvényei - mondta Lilia. - Ez Capra egyik tétele.
- Akkor Capra tévedett - mondta Freddy.
- Aligha - mondta Lilia. - Ebben pedig egészen biztosan nem. A világ úgy működik, ahogy a
Kakukkok elvárják tőle. Udvariasságból. Ez bizonyított. Aztán jön valaki, és más elképzelései
vannak a világ működéséről...
- Várjon egy kicsit - mondta Suzanna. - Azt akarja mondani, hogy a föld valamilyen módon
hallgat ránk?
- Ezt vallotta Capra.
- És ki az a Capra?
- Egy nagyszerű férfi...
- Vagy nő - mondta Apolline.
- Aki vagy élt, vagy nem élt - folytatta Freddy.
- De ha nem élt - mondta Apolline -, akkor is rengeteg mondanivalója volt.
- Ezzel persze semmit nem árultak el róla - mondta Suzanna.
- Hát tessék, ez Capra - mondta Cammell.
- Folytassa, Lilia - mondta Cal. - Mondja végig a történetet.

64
Lilia folytatta:
- Tehát vannak maguk, az emberlények, a törvényeikkel, a számításaikkal és kimeríthetetlen
irigységükkel. És vagyunk mi, a Családok, a látólények. Annyira különbözünk maguktól,
mint a nappal az éjszakától.
- Azért nem annyira - mondta Jerichau. - Valamikor közöttük éltünk, ezt ne feledje.
- És úgy bántak velünk, mint a szeméttel - mondta Lilia kicsit megbántva.
- Ez igaz - mondta Jerichau.
- A képességeinket - folytatta Lilia - maguk, Kakukkok, varázslatnak nevezték. Voltak, akik
el akarták venni tőlünk. Voltak, akiket megijesztett. De nagyon kevesen szerettek bennünket.
Tudja, a városok akkor kicsik voltak. Nehéz volt elrejtőzni. Kivonultunk hát az erdőkbe, a
hegyekbe, ahol úgy gondoltuk, biztonságban leszünk.
- Voltak közöttünk olyanok, akik meg sem próbáltak boldogulni a Kakukkok között - mondta
Freddy. - Elsősorban az Aiák. Nem tudtak kereskedni - miért vesződtek volna a Kakukkokkal,
ha egyszer nem volt mit eladniuk? Sokkal kellemesebb kinn a végtelen zöldben.
- Ez sántít - mondta Jerichau. - Maguk ugyanúgy kedvelték a városokat, mint a többiek.
- Igen - mondta Freddy. - Szeretem a téglát és a maltert. De irigylem a pásztort...
- A magányát vagy a birkáját?
- A pásztorélet gyönyöreit, maga idióta! - mondta Freddy. Aztán Suzannához: - Hölgyem,
kérem értse meg, én nem tartozom ezek közé az alakok közé. Higgye el. Ő - (Jerichau felé
mutatott) - például egy megrögzött tolvaj. Ő - (most Apolline-ra) - bordélyházat vezetett. Ez
pedig-(Lilia volt soron) -, ez a nő meg a kistestvére olyan sok bánatot okozott...
- Egy gyermek? - kérdezte Lilia a csecsemőre nézve. - Hogyan vádolhat egy ártatlan...
- Kérem, kíméljen meg a komédiázástól! - mondta Freddy. - Igen, a testvére úgy néz ki,
mintha karon ülő gyermek lenne, de mindannyian tudjuk az igazságot. Komédiások mind a
ketten. Különben miért kerültek volna a szegélybe?
- Ezt én is megkérdezhetem magától! - vágott vissza Lilia.
- Összeesküdtek ellenem! - tiltakozott Freddy. - Az én kezem tiszta.
- Sohasem bíztam a tiszta kezű emberekben - motyogta Apolline.
- Cafka! - mondta Freddy.
- Borbély! - így a másik, és ezzel véget is ért a kirohanás.
Cal és Suzanna értetlenül egymásra néztek. A látogatók nem szívlelték egymást, ez kiderült.
- Szóval... - mondta Suzanna. - Ott tartott, hogy a hegyekben rejtőztek el.
- Nem rejtőztünk el - mondta Jerichau. - Csak nem látszottunk.
- Az nem ugyanaz? - kérdezte Cal.
- De nem ám. Voltak olyan titkos helyeink, ahol nem láttak meg bennünket a Kakukkok, még
akkor sem, ha csak fél méterre voltak tőlünk...
- És voltak a csodatetteink - mondta Lilia -, amelyekkel eltüntettük a nyomokat, ha az
emberlények túl közel jöttek.
- Amit néha-néha meg is tettek - mondta Jerichau. - A kíváncsiabbak. Az erdőben bóklásztak,
kutatták a nyomainkat.
- Tudták, hogy maguk kicsodák? - kérdezte Suzanna.
- Nem - mondta Apolline. Az egyik székről ledobta a ruhákat, és kényelembe helyezte magát.
- Csak pletykákból és szóbeszédekből hallottak rólunk. Mindenféle csúfneveket találtak ki.
Árnyak, tündérek, mindenféle marhaságokat. Csak nagyon kevesen jutottak igazán közel
hozzánk. Azok is csak azért, mert mi közel engedtük őket.
- Azonkívül pedig soha nem voltunk sokan - mondta Lilia. - Nem nagyon voltunk
termékenyek. Nem nagyon dívott nálunk a közösülés.
- Csak a maga nevében beszéljen! - mondta Apolline, és Calre kacsintott.
- Arról van szó, hogy nem vettek tudomást rólunk, és amikor - ahogy Apolline mondta -
kapcsolatot teremtettünk, mindig megvolt rá a jó okunk. Előfordult, hogy a maguk fajtájából

65
valakinek olyan képessége volt, ami hasznunkra válhatott. Lótenyésztők, borkereskedők... de
ahogy teltek a századok, az emberlények egyre többet gyilkoltak.
- Így igaz - mondta Jerichau.
- Ami kevés kapcsolatunk volt a fajtájukkal, az is szinte a nullára zsugorodott. Hagytuk az
emberlényt, hadd vérfürdőzzön, hadd irigykedjen...
- Miért mindig az irigységnél lyukad ki? - kérdezte Cal.
- Mert erről ismerszik meg a maguk fajtája - mondta Freddy. - Mindig azt hajszolja, ami a
másé; csak hogy megszerezze, csak hogy az övé legyen.
- Maguk viszont rohadtul tökéletesek, ugye? - kérdezte Cal. Elege lett a pocskondiázásból.
- Aki tökéletes - mondta Jerichau -, az láthatatlan. A válasz zavarba hozta Calt. - Nem. Mi
hús-vér teremtmények vagyunk; mint maguk - folytatta Jerichau -, így hát tökéletlenek. De mi
nem csinálunk ebből akkora cécót. Maguk... maguk mindig tragikusnak látják a helyzetüket,
enélkül úgy éreznék, hogy nem is élnek.
- Akkor miért bízták a nagyanyámra a szőnyeg őrzését? - kérdezte Suzanna. - Ő is Kakukk
volt, nem?
- Ne használd ezt a szót! - mondta Cal. - A nagyanyád ember volt.
- Félvér - javította ki Apolline. - Anyai ágon látólény, apai ágon Kakukk. Kétszer vagy
háromszor beszéltem vele.
Volt bennünk valami közös. Mindkettőnknek vegyes házasságai voltak. Az ő első férje
látólény, nekem az összes férjem Kakukk volt.
- De ő csak egy volt az őrök közül. Az egyetlen nő. Ha nem tévedek, az egyetlen, akiben
embervér is folyt.
- De szükségünk volt legalább egy olyan őrre, aki ismerte a Birodalmat, aki egyáltalán nem
tűnt fel. Így azt reméltük, nem figyelnek majd ránk, és végül teljesen elfelejtenek.
- Mindez csak... csak azért, hogy elrejtőzzenek az emberlények elől? - kérdezte Suzanna.
- Ó, nem - mondta Freddy. - Folytathattuk volna az életünket úgy, ahogy addig is, a
Birodalom peremén... de változtak a dolgok.
- Nem emlékszem, melyik évben kezdődtek a változások - mondta Apolline.
- 1896-ban - mondta Lilia. - 1896-ban történtek az első borzalmas dolgok.
- Mi történt? - kérdezte Cal.
- A mai napig sem tudjuk egészen pontosan. De valami egyszer csak megváltozott. Mint
derült égből a villámcsapás, megjelent valami lény, akinek egyetlen célja volt: hogy minket
elpusztítson. .
- Miféle lény?
Lilia vállat vont.
- Aki látta őt, az nem élte túl.
- Emberi lény?
- Nem. Nem volt vak, ahogy a Kakukkok vakok. Megérezte, hogy hol vagyunk. A
legremekebb csodatetteinkkel sem tudtuk félrevezetni őt. Akire ránézett, az egyszerűen
megszűnt, mintha soha nem is létezett volna.
- Csapdába estünk - mondta Jerichau. - Egyik oldalon az emberlények; újabb és újabb
területeket követelve, hogy a végén már alig maradt hely, ahol elrejtőzhettünk volna. A másik
oldalon a Korbács, ahogy mi neveztük, aminek az egyetlen szándéka a népirtás volt. Tudtuk,
csak idő kérdése, és kihalunk.
- Ami kár lett volna - mondta Freddy szárazon.
- De azért nem volt csupa gyász és siratás az az időszak - mondta Apolline. - Lehet, hogy
furcsán hangzik, de én jól éreztem magam azokban az utolsó években. Tudják, a kétségbeesés
a legjobb szer a nemi vágy fokozására. - Apolline vigyorgott. - És mindig találtunk egy-két
olyan helyet, ahol egy rövid időre biztonságban voltunk, ahol a Korbács nem szimatolt ki
bennünket.

66
- Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna - mondta Lilia. - Én csak a rémálmokra
emlékszem.
- És az a hegy? - kérdezte Apolline. - Hogy is hívták? Az a hegy, ahol az utolsó nyáron
laktunk. Most is magam előtt látom, mintha csak tegnap lett volna...
- Rayment’s Hill.
- Igen. Rayment’s. Én ott boldog voltam.
- De hát meddig maradhattunk volna ott? - kérdezte Jerichau. - Előbb-utóbb a Korbács ránk
talált volna.
- Lehetséges - mondta Apolline.
- Nem volt választásunk - mondta Lilia. - Rejtekhelyre volt szükségünk. Ahol a Korbács soha
nem keresne bennünket. Ahol alhatunk, amíg elfelejtkeznek rólunk.
- A szőnyeg - mondta Cal.
- Igen - mondta Lilia. - A szőnyeg volt a menedékhely, amit a Tanács választott.
- Végtelen vita után - mondta Freddy. - És közben további százak haltak meg. Az utolsó
évben, míg a szövőszék dolgozott, minden héten volt egy újabb mészárlás. Szörnyű dolgok
történtek. Szörnyű.
- Az ellenségnek könnyű volt a dolga - mondta Lilia. - Mindenfelől érkeztek a menekülők...
voltak, akik magukkal hozták földjeik egy darabját... a holmikat, amelyek túlélték a
támadást... mindenki egy helyen gyűlt össze, és reménykedett, hogy a szőnyegben az ő
dolgainak is jut majd hely.
- Milyen dolgainak?
- A házának. A földjének. Valamelyik Babut megkérték, hogy vegye föl a listára a földet vagy
a házat, vagy amit éppen hozott. Így lehetett átvinni, ugye érti...
- Nem, nem értem - mondta Cal. - Magyarázza el.
- Ez a maguk Családja - mondta Lilia Jerichaunak. - Magyarázza el maga!
- Mi, Babuk hieroglifákat tudunk csinálni - mondta Jerichau -, és azokat a fejünkben
hordozzuk. Egy kitűnő szakember, mint például az én mesterem, Quekett... ő egy olyan listát
készített, amin egy egész város rajta volt ; mindenestül. Nem hazudok: megcsinálta és
mindenre tökéletesen emlékezett, az utolsó tetőcserépig. - Szomorú arca felderült, aztán egy
emlék lehűtötte lelkesedését. - A mesterem Németalföldön volt, amikor a Korbács rátalált.
Elpusztult. - Csettintett az ujjával. - Egy pillanat alatt.
- Miért Angliában gyűltek össze? - érdeklődött Suzanna.
- Ez volt a legbiztonságosabb ország a világon. A Kakukkok, ugye, a Brit Birodalommal
foglalkoztak. Elvegyülhettünk a tömegben, miközben a Fúgát beleszőtték a szőnyegbe.
- Mi az a Fúga? - kérdezte Cal.
- Minden, amit sikerült megmenteni a pusztulástól. A Birodalom darabkái, amiket a
Kakukkok soha nem láttak igazán, így hát nem is hiányzott nekik. Egy erdő, egy-két tó, egy
folyó kanyarulata, egy másik folyó torkolata. A házak, ahol laktunk, néhány tér, sőt egy-két
utca is. Csináltunk belőlük valami városszerűséget.
- Ilyennincs, így hívják - mondta Apolline. - Micsoda idétlen név!
- Eleinte igyekeztünk valamilyen rendszer szerint elhelyezni a dolgokat - mondta Freddy -, de
ez a próbálkozás kudarcba fulladt, mert özönlöttek a menekülők, és egyre több dolgot kellett
beleszőni a szőnyegbe. Minden nappal egyre többet. Egész éjszakákon át várakoztak Capra
háza előtt az emberek, hogy valamilyen apróságot megmentsenek a Korbács elől.
- Ezért tartott olyan sokáig - mondta Lilia.
- De senkit nem utasítottak vissza - mondta Jerichau. - Ez kezdettől fogva egyértelmű volt.
Aki helyet kért a szőnyegben; az meg is kapta.
- Még mi is - mondta Apolline -, akik nem voltunk éppen liliomfehérek. Mi is kaptunk helyet.
- De miért éppen egy szőnyegben? - kérdezte Suzanna.

67
- Mert soha senki nem figyel arra, ami a lába alatt van - mondta Lilia. - Ezenkívül pedig a
szövés volt az a mesterség, amihez értettünk.
- Minden dolognak van egy mintája - vetette közbe Freddy. - Csak meg kell találni, és a
hatalmas egy parányi helyen is elfér.
- Természetesen nem mindenki akart a szőttesbe menekülni - mondta Lilia. - Voltak, akik úgy
döntöttek, a Kakukkok között maradnak, és szerencsét próbálnak. De a többség a menekülést
választotta.
- És milyen volt?
- Mint az alvás. Mint az álom nélküli alvás. Nem öregedtünk. Nem lettünk éhesek.
Egyszerűen csak várakoztunk, míg az Őrök úgy határoznak, hogy felébreszthetnek bennünket,
mert elmúlt a veszély.
- És a madarak? - kérdezte Cal.
- Ó, rengeteg állat és növény van beleszőve a...
- Nem a Fúgáról beszélek. Hanem az én galambjaimról.
- A galamboknak mi közük van ehhez? - kérdezte Apolline.
Cal röviden elmesélte, hogy milyen körülmények között látta meg először a szőnyeget.
- Ez a Gyűrű hatása - mondta Jerichau.
- Gyűrű?
- Igen - mondta Apolline. - Emlékszik a felhőkre a Fúga közepében? Az a Gyűrű. Abban van
a Szövőszék.
- Hogy kerülhet a szőnyegbe az a Szövőszék, ami a szőnyeget szőtte? - kérdezte Suzanna.
- A Szövőszék nem gép, hanem teremtő művelet - mondta Jerichau. - A varázserő úgy
dolgozta össze a Fúga elemeit, hogy az eredmény olyan, mint egy közönséges szőnyeg. De az
emberi gondolkodás ezzel már nem tud mit kezdeni. A Gyűrű közelében rendkívül furcsa
dolgok történnek. Vannak például olyan helyek, ahol a jövő és a múlt szellemei
játszadoznak...
- Nem kellene erről beszélnünk - mondta Lilia. - Szerencsétlenséget hoz.
- Ugyan milyen szerencsétlenség történhetne még velünk? - jegyezte meg Freddy. - Mi itt...
- Felébresztjük a Családokat, mihelyt visszaszereztük a szőnyeget - mondta Jerichau. - A
Gyűrű nyilván nyugtalankodik, különben hogyan láthatta volna meg ez az ember? A szőttes
nem bírja a végtelenségig...
- Igaza van - mondta Apolline. - Azt hiszem, kötelességünk, hogy segítsünk.
- Nem biztonságos - mondta Suzanna.
- Mi nem biztonságos?
- Itt nálunk, a világban. Angliában.
- A Korbács biztosan feladta már - mondta Freddy -, ennyi év után.
- Akkor miért nem ébresztette fel magukat Mimi?
Freddy elfintorodott.
- Talán megfeledkezett rólunk.
- Megfeledkezett? - kérdezte Cal: - Az lehetetlen.
- Könnyű ezt mondani - felelte Apolline -, de nagyon nehéz ellenállni a Birodalom
kísértéseinek. Ha valaki túlságosan belemerül, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy már
azt sem tudja, hogy hívják.
- Akkor sem hiszem, hogy Mimi megfeledkezett magukról - mondta Cal.
- Most az a legfontosabb - mondta Jerichau, nem törődve Cal tiltakozásával -, hogy
visszaszerezzük a szőnyeget. Aztán eltűnünk ebből a városból, és keresünk egy olyan helyet,
ahová Immacolata soha nem jön utánunk.
- És velünk mi lesz? - kérdezte Cal.
- Hogyhogy mi lesz?
- Mi már soha nem látjuk meg?

68
- Mit nem látnak meg?
- A Fúgát, a fenébe is! - mondta Cal. Feldühítette, hogy a látogatókban egy szikrányi
udvariasság vagy a hála sem volt.
- Most már nem tartozik magukra - mondta Freddy.
- De még mennyire, hogy ránk tartozik! - mondta Cal. - Hiszen láttam. Majdnem az életembe
került.
- Jobb, ha távol tartja magát tőle - mondta Jerichau. - Ha ennyire aggódik az életéért.
- Nem ezt mondtam.
- Cal - mondta Suzanna, és megérintette Cal karját. Meg akarta nyugtatni őt, de próbálkozása
csak olaj volt a tűzre.
- Ne állj a pártjukra! - mondta Cal.
- Ez nem pártok kérdése - kezdte Suzanna, de Cal nem volt békülékeny hangulatban.
- Neked könnyű - mondta Cal. - Neked kapcsolataid vannak... .
- Ez nem szép tőled...
- ...neked ott van az oldószer...
- Micsoda? - kérdezte Apolline elnémítva Calt. - Magánál?
- Úgy tűnik, igen - felelte Suzanna.
- És nem foszlatta le a húst a csontjairól?
- Ugyan miért tette volna?
- Ne a férfi előtt! - mondta Lilia Calre pillantva. Ez volt a határ.
- Na, jó - mondta Cal. - Nem akarnak előttem beszélni, rendben. Felőlem akár össze is
ragadhatnak!
Elindult az ajtó felé, Suzanna hiába hívta őt vissza. Nimrod kuncogott a háta mögött.
- Te meg fogd be azt a nyálas pofádat! - mondta Cal a gyereknek, és átengedte a szobát a
betolakodóknak.

IV. AZ ÉJSZAKA BORZALMAI

1.
Shadwell a birodalmáról álmodott. Ismerős volt a kép: óriási áruház, olyan óriási, hogy nem is
látta a túlsó végét. Ő volt a kereskedő, és akkora forgalmat bonyolított, hogy egy könyvelő
sírva fakadt volna a gyönyörtől. Mindenféle és fajta áru tornyosult a polcokon - kínai
porcelánvázák, játékmajmok, marhahús -, a vásárlók az öklükkel verték az ajtókat, és
reszketve várták, hogy csatlakozhassanak a benti lármás tömeghez. Az álom - furcsa módon -
nem a haszonról szólt. A pénz lényegtelen volt Shadwell számára: Immacolata a puszta
levegőből előteremtett mindent, amire szükségük volt. Nem, az álom a hatalomról szólt:
Shadwell kegyesen áruba bocsátotta portékáját, az emberek pedig minden pénzt megadtak,
csak hogy az övék lehessen. A kereskedő a tömeget figyelte, arcán lenyűgöző mosoly.
Shadwell felriadt, a vásárlók lármája elhalkult. Szuszogást hallott az elsötétített szobában.
Felült, homlokán hideg verejték gyöngyözött.
- Immacolata!
A nő a szoba túlsó végében állt, tenyerét a falhoz nyomva próbált megkapaszkodni. Szeme
tágra nyitva, de nem látott semmit. Legalábbis semmi olyasmit, amit Shadwell is láthatott
volna. Ismerte ezt az állapotot: legutóbb két vagy három nappal ezelőtt ugyanennek a
szállodának az előcsarnokában látta így Immacolatát. Shadwell felkelt az ágyból, és felvette a
köntösét. Immacolata megérezte a férfi közelségét. A nevét motyogta.
- Itt vagyok - mondta Shadwell.
- Megint. Megint éreztem.
- A Korbácsot? - kérdezte fakó hangon Shadwell.
- Igen. Adjuk már el végre azt a szőnyeget, és fejezzük be az egészet.

69
- Eladjuk. Eladjuk - mondta Shadwell lassan közeledve Immacolatához. - Tudod jól, hogy
már intézkedtem. Nyugodtan beszélt, hogy a nő lehiggadjon. Immacolata mindig veszélyes
volt, de Shadwell számára ez az állapot volt a legfélelmetesebb.
- Felhívtam mindenkit - mondta Shadwell. - Jönnek a vevők. Már alig várják. Jönnek. Eladjuk
a szőnyeget, és vége lesz az egésznek.
- Láttam, hol él - folytatta Immacolata. - Falakat láttam, hatalmas falakat. És homokot, a falon
kívül és belül. Mint a világ vége.
Immacolata tekintete most Shadwellre tévedt, és úgy tűnt, csökken a látomás ereje.
- Mikor, Shadwell? - kérdezte.
- Mi mikor?
- Az árverés.
- Holnapután. Ahogy megbeszéltük.
Immacolata bólintott.
- Furcsa - mondta. Hangja egyszerre közvetlen lett. Shadwellt mindig meglepte, hogy milyen
hirtelen váltják egymást Immacolata hangulatai. - Furcsa, hogy megint vannak ezek a
rémálmok, ilyen hosszú idő után.
- Mert láttad a szőnyeget - mondta Shadwell. - Eszedbe juttatta.
- Ennél többről van szó - mondta Immacolata. Odament az ajtóhoz, ami Shadwell
lakosztályának másik részébe
vezetett; kinyitotta. A bútorokat áttolták a hatalmas szoba túlsó végébe, hogy a zsákmányt -
Szőttesföldet - ki lehessen teríteni. Immacolata megállt a küszöbön, a szőnyeget bámulta.
Nem lépett rá mezítláb - valami babona visszatartotta ettől a birtokháborítástól -, hanem a
szegély mellett lépdelt, és minden egyes négyzetcentimétert alaposan szemügyre vett.
A túlsó szélénél félúton megállt.
- Nézd csak - mondta, és lefelé mutatott a szőttesre. Shadwell odament hozzá.
- Mi van?
- Hiányzik egy darab.
Shadwell követte Immacolata tekintetét. A nőnek igaza volt. A szőnyegből kitéptek egy kis
darabot - nyilván az üzletben a civakodás közben.
- Semmiség - állapította meg Shadwell. - A vásárlóinkat ez nem zavarja, hidd el.
- Engem nem az értéke érdekel - mondta Immacolata.
- Hanem?
- Nyisd ki a szemed, Shadwell! Minden motívum egy-egy látólény.
Shadwell leguggolt, és a szegély mintáját vizsgálta. Emberi alakokat nem látott, csak
vesszőket, de azoknak tényleg mintha szemük lett volna.
- Ezek emberek? - kérdezte.
- Ó, igen. Csőcselék, az aljának is az alja. Ezért vannak a szélén. Mert nem kár értük. De
hasznosak is.
- Miért?
- Ők az első védelem - felelte Immacolata, szemét a szakadásra szegezve. Legelőbb ők
kerülnek veszélybe, legelőbb ők...
- Ébrednek fel - mondta Shadwell.
- ...ébrednek fel.
- Gondolod, hogy most kiszabadultak? - kérdezte Shadwell. Az ablakra nézett. A függönyöket
összehúzták, hogy senki ne leshesse meg a kincset, de Shadwell el tudta képzelni az éjszakai
várost. A varázserő feltételezett elszabadulása váratlan feladat elé állította őket.
- Igen - mondta a varázslónő. - Szerintem felébredtek. És a Korbács álmában érzi a szagukat.
A Korbács tudja,
Shadwell.
- Most mit teszünk?

70
- Megtaláljuk őket, mielőtt még bajt kevernének. A Korbács hiába vén. Hiába lassú és
feledékeny. Az ereje... - Immacolata hangja elhalkult, mintha a szavakat az elgondolt
borzalmak nyelték volna el. Mélyet sóhajtott, mielőtt
folytatta: - Szinte nem is volt olyan nap - mondta -, hogy az oldószer ne figyelmeztetett volna
a jövetelére. És jönni fog, Shadwell. Lehet, hogy nem ma éjjel. De jönni fog. És azon a napon
véget ér minden varázslat.
- Még te is?
- Még én is.
- Tehát meg kell találnunk őket - mondta Shadwell.
- Nem nekünk kell megtalálnunk - mondta Immacolata. - Miért mocskolnánk be fölöslegesen
a kezünket? - Elindult vissza Shadwell szobája felé. - Nem juthattak nagyon messzire -
mondta útközben. - Nem ismerik a várost.
Az ajtónál megállt, és Shadwell felé fordult.
- Semmiképpen ne hagyd el ezt a szobát, amíg nem szólítunk - mondta Immacolata. -
Idehívok valakit, aki majd megöli őket.
- Kit? - kérdezte Shadwell.
- Nem ismered - felelte a varázslónő. - Száz éve halott volt már, amikor te megszülettél. De
sok közös vonásotok van.
- És most hol van?
- A Halandók Szentélyének Csontkamrájában, ahol meghalt. El akart csábítani, de előbb
bizonyítani akarta, hogy méltó hozzám. Megpróbálta megidézni a halottakat. Lehet, hogy
sikerült is volna neki - semmitől sem riadt vissza. De kudarcot vallott. Valami alvilágból
előhozta a seborvosokat, és azoknak nem tetszett a dolog. Üldözőbe vették, végighajszolták
egész Londonon.
- Végül bemenekült a Szentélybe. Könyörgött, hogy küldjem vissza a halottakat. - Immacolata
lehalkította a hangját.
- De hogy tehettem volna? Nem én idéztem meg őket. Én csak annyit tehettem, hogy hagytam
a seborvosokat, hadd tombolják ki magukat. És a végén, amikor csupa vér volt, azt mondta
nekem: Vedd el a lelkem.
Immacolata szünetet tartott. Aztán folytatta:
- Elvettem.
Shadwellre nézett.
- Maradj itt - mondta, és becsukta maga után az ajtót. Shadwellt nem kellett nagyon biztatni,
hogy maradjon távol a mesterkedő nővérektől. Akkor lett volna a legboldogabb, ha soha többé
nem látja Magdalenát meg a Boszorkányt. De a szellemek elválaszthatatlanok voltak élő
testvérüktől; Shadwell fel nem foghatta, hogyan, de egymás részei voltak. Ez a megátalkodott
összetartozás csak egyike volt a három nővért övező rejtélyeknek - ezen kívül akadt még jó
néhány. Ilyen volt például a Halandók Szentélye. Ott gyülekeztek Immacolata kultuszának a
hívei, amikor a varázslónő még hatalmának és pályájának a csúcsán volt. De leáldozott a
csillaga. Soha nem vált valóra a vágya, hogy ő legyen a Fúga, a számtalan kis település
uralkodója. Ellenségei bizonyítékokat szereztek ellene: összegyűjtötték az összes bűnét,
kezdve az anyja méhében elkövetett gyilkosságokkal. Immacolata és követői bosszút állták.
Vérfürdő következett, de Shadwell nem tudta pontosan, hogy milyen méreteket öltött. A
végeredményt azonban látta. Bemocskolva és megalázva Immacolatát elűzték a Fúga
varázslatos földjéről. Nem viselte jól a kitaszítottságot. Képtelen volt természetén finomítani;
nem sikerült elvegyülnie a Kakukkok között. Története vérontásokkal, üldözésekkel és újabb
vérontásokkal folytatódott. Bár egy maroknyi műértő még mindig ismerte és istenítette - a
Fekete Madonna, a Bánat Hölgye, Mater Malifecarium és még egy tucat neve volt -,
Immacolata a saját különös tisztaságának lett áldozata. Az őrület határán állt - ez volt az
egyetlen menedéke a közönséges Birodalomban, száműzetése színhelyén. Ilyen állapotban

71
volt, amikor Shadwell rátalált. Egy őrült nő, aki úgy beszélt, mint soha senki és olyan
dolgokról, melyek - ha megkaparinthatná - hatalmassá tennék Shadwellt.
És most itt volt mind - az összes csoda. Mindet magába foglalta egy szőnyegnyi négyszög.
Shadwell elindult a közepe felé. A stilizált felhők és villámok spirálját bámulta, amit a
Gyűrűnek neveztek. Hány éjszakát virrasztott át azon merengve, hogy milyen érzés lehet ott,
azoknak az erőknek a sodrásában lenni! Talán olyan, mintha Isten közelében lenne? Vagy az
ördög közelében. Egy üvöltés zökkentette ki gondolataiból. Feje fölött a lámpa hirtelen
elhomályosult, ahogy fényét elszívta az ajtó alatti rés, a túlsó oldalon lévő mélységes
sötétségről tanúskodva. Shadwell átment a szoba másik végébe, és leült. Vajon mennyit kell
még várni, hogy kivilágosodjon? - ezen töprengett.

2.
Még mindig nem volt semmi jele a reggel közeledtének, amikor - Shadwell úgy érezte, hogy
órák múlva - kinyílt az ajtó. A koromfekete szobából kiszólt Immacolata: - Gyere és nézd
meg!
Shadwell felállt, és elgémberedett tagokkal odabicegett az ajtóhoz.
A küszöbön forróság csapott az arcába. Mintha egy sütőbe lépne be, ahol emberi mocsokból
és vérből készülnek a kalácsok.
Homályosan látta, hogy Immacolata ott áll - vagy lebeg - a közelében. Fojtogatta a hőség;
nagyon szeretett volna visszavonulni. De Immacolata feléje intett.
- Nézz oda! - utasította Shadwellt a sötétségbe bámulva. - Ő lesz a gyilkos. Ő a Gereblye.
Shadwell először semmit nem látott. Aztán egy energiafoszlány szökött felfelé cikázva a
falon, és amikor a mennyezetnek ütközött, üszkös fényhullám világította meg a szobát.
Shadwell most meglátta azt, amit Immacolata Gereblyének nevezett. Ez ember volt
valamikor? Hihetetlen. A seborvosok új anatómiát alkottak. Teremtményük úgy lógott a
levegőben, mint egy fogason felejtett, összeszabdalt kabát, teste elképesztő hosszúságúra
nyújtva. Mintha valami fuvallat fakadt volna fel a földből - a test megmozdult, dagadt és
emelkedett. Felső végtagjai - az emberi szövetdarabok és porc leleményes, ám ingatag
együttese - felemelkedtek, mintha megfeszítésre készülnének. A mozdulat meglazította azt az
anyagot, ami a fejét dúcolta alá - a fej előrebukott. Shadwell nem tudta visszafojtani a kiáltást,
amikor meglátta, hogy a seborvosok miféle műtétet hajtottak végre a Gereblyén.
Kicsontozták. Így állt elő az a valami, ami inkább illett volna az óceán mélyére, mint az
eleven földi életre; ez a széttrancsírozott emberi test, amit a nővérek varázsereje hozott vissza
a Pokol tornácáról, himbálózott és dagadozott, koponyátlan feje különböző formákat öltött.
Egyik percben az egész fej egy dülledt szem volt, aztán egy üvöltő torok, ami tiltakozott a
háborgatás ellen.
- Csitt! - mondta neki Immacolata.
A Gereblye megremegett, és a karjai megnyúltak, mintha meg akarná ölni a nőt, aki ezt
művelte vele. Aztán mégis elhallgatott.
- Domville - mondta Immacolata. - Te egyszer azt állítottad, hogy szeretsz engem.
A Gereblye hátravetette a fejét, mintha a vágy emlékétől rémült volna meg.
- Félsz tőlem, édes Gereblye?
Immacolatára nézett, szeme olyan volt, mint két kifakadni készülő vérhólyag.
- Kaptál tőlünk egy kis életet - mondta Immacolata. - És erőt, hogy felforgasd ezt a várost.
Azt akarom, hogy használd ki.
Shadwellt aggasztotta a jövevény.
- Tud ez uralkodni magán? - kérdezte suttogva. - Mi van, ha megőrül?
- Legyen! - mondta Immacolata. - Gyűlölöm ezt a várost. Égesse fel! Ölje meg a látólényeket,
én nem bánom, mit csinál. Tudja, hogy nem hagyom őt békén, amíg el nem végezte, amire
kérem:

72
A vérhólyagok még mindig Immacolatára szegeződtek, és a Gereblye tekintete megerősítette
a varázslónő szavait.
- Te tudod - mondta Shadwell, és elindult a szomszéd szobába. Ennél több varázslatot egy
ember nem bír elviselni.
A nővérek viszont élvezték. Nagyon szerették ezeket a szertartásokat. Ami Shadwellt illeti, ő
most elégedett volt azzal, hogy ember. Vagyis majdnem elégedett.

V. GYEREKSZÁJ

1.
A hajnal óvatosan lopakodott be Liverpoolba, mintha valami kellemetlen meglepetéstől
tartana. Cal figyelte, ahogy lassan kitakarja a várost, és csatornától a kéményig szürkének
látta az egészet. Itt élt egész életében, ez volt az ő világa. A televízió és a menő magazinok
időnként más tájakra csalogatták ugyan, de Cal soha nem dőlt be nekik. Élményeitől és az
élethez fűzött reményeitől ezek oly távol álltak, mint a feje fölött hunyorgó csillagok.
A Fúga azonban egészen más volt. Cal egy rövid ideig úgy érezte, ez lesz majd az ő igazi
otthona, és boldoggá tette a gondolat. Túl optimista volt. A Fúga talán befogadná, de lakói
nem. Lenézték őt, mint minden embert. Az utcákon bolyongott egy óra hosszat, nézte, ahogy
kezdetét veszi egy újabb liverpooli hétfő reggel.
Tényleg olyan megvetendő volna ez a nép, ez a Kakukk-faj? Mosolyogva üdvözlik az
éjszakai flörtről hazatérő macskát; megölelik iskolába induló gyerekeiket; reggelizés közben
szerelmes dalokat hallgatnak a rádión. Cal nézte az embereket, és kötelességének érezte, hogy
kiálljon mellettük. Elindult vissza a Chariot Streetre, hogy jól megmondja a magáét azoknak a
fanatikus látólényeknek.
Egy nő bámészkodott a ház előtt, Cal csak látásból ismerte, a nevét nem tudta. Az ajtó nyitva
volt, és amikor már csak néhány lépés választotta el a kaputól, Cal meglátta Nimrodot. A
lábtörlőn állt, Cal holmijai közül elsinkófált napszemüvegben és földig érő ingben.
- Ez a maga gyereke? - kérdezte a nő, amikor Cal bement a kapun.
- Tulajdonképpen igen.
- Elkezdte verni az ablakot, amikor meglátott. Nincs senki, aki vigyázna rá?
- Most már van - mondta Cal.
Cal Nimrodra nézett, és eszébe jutott, amit Freddy mondott: csak úgy látszik, mintha
csecsemő lenne. Nimrod feltolta a homlokára a napszemüveget, és olyan tekintettel méregette
a nőt, ami teljességgel alátámasztotta Freddy Cammell szavait. Cal nemigen tehetett mást,
mint hogy eljátszotta az apát. Felvette Nimrodot.
- Mit művel? - suttogta Cal.
- Johadékok! - felelte Nimrod. Kicsit nehezen ment a selypítés. - Mindet medölöm!
- Kicsodát?
A nő, aki közben már majdnem az ajtóig jött, megelőzte Nimrodot.
- Imádnivaló - búgta.
Mielőtt Cal elnézést kérve becsukhatta volna az ajtót, a gyerek egy turbékoló nevetés
kíséretében a nő felé nyújtotta a karját.
- Jaj de aranyos vagy! - mondta a nő, és mielőtt Cal észbe kapott volna, elvette tőle Nimrodot.
Ahogy a nő dús kebléhez szorította, Nimrod szeme felragyogott.
- Hol van az anyja? - kérdezte.
- Nemsokára megjön - mondta Cal, és közben megpróbálta visszaszerezni Nimrodot, aki
szemmel láthatóan élvezte a puha fészket. Sugárzott az örömtől, és tömzsi ujjaival a nő mellét
markolászta. Ahogy Cal érte nyúlt, Nimrod azonnal bömbölni kezdett. A nő csitítgatta,
magához szorította, mire Nimrod a vékony blúzon keresztül a mellbimbójával kezdett
játszadozni.

73
- Bocsásson meg - mondta Cal, és Nimrod apró ökleivel szembeszegülve kiemelte őt a
fészekből, mielőtt még szopni kezdett volna.
- Vigyázzon rá! - mondta a nő, és szórakozottan tapogatta a mellét.
Cal megköszönte, hogy ennyire aggódik a gyerekért.
- Pápá, gyönyörűm! - mondta a nő.
Nimrod puszit küldött neki. A nő zavarba jött, arcáról lassan lekopott a mosoly. Elindult a
kapu felé.

2.
- Ilyen hülyeséget csinálni!
Nimrod nem tanúsított megbánást. Az előszobában állt, ahol Cal letette őt, és durcásan nézett
rá felfelé.
- Hol vannak a többiek? - kérdezte Cal.
- Elmentek - mondta Nimrod. - Megyünk mi is.
Újra normálisan beszélt és mozgott.
Odaballagott az ajtóhoz, és a kilincs felé kapaszkodott.
- Utálom ezt a házat! - mondta. - Elegem van a rossz hírekből!
Nem érte el a kilincset, és néhány sikertelen próbálkozás után püfölni kezdte az ajtót az
öklével.
- Ki akarok menni!
- Jól van - mondta Cal. - Csak egy kicsit csendesebben!
Nimrod sírása igazi keserves sírás volt. Abból nem lehet baj, ha megmutatom neki a
környéket, gondolta Cal. Furcsa elégtételt érzett, amikor arra gondolt, hogy ő fogja
megmutatni ennek a csodateremtménynek a világot; ennél is nagyobb megelégedést okozott
az a tudat, hogy most majd a segítségére szorul az, aki nemrég még nevetett rajta. Ahogy
Nimrod egyre választékosabban beszélt, Cal mérge is fokozatosan elpárolgott. Mit sem
törődve a feléjük vetett pillantásokkal, hamarosan élénk párbeszéd alakult ki közöttük.
- Otthagytak! - méltatlankodott Nimrod. - Azt mondták, hogy gondoskodjak magamról. -
Felemelte csöppnyi kezét.
- Hogy, kérdezem én? Hogy gondoskodjak magamról?
- De hát miért ilyen alakban létezik? - kérdezte Cal.
- Az adott pillanatban jó ötletnek tűnt - felelte Nimrod. - Egy dühös férj elől menekültem, és
ezt az alakot találtam a legjobb búvóhelynek. Gondoltam, meghúzódom néhány óráig, aztán
kiszabadítom magam. Ostoba voltam, nagyon ostoba. Egy ilyen csodatetthez erő kell. És
amikor a végső szövés elkezdődött, másra már nemigen maradt erő. Kénytelen voltam ilyen
alakban beköltözni a szőnyegbe.
- És hogy lehet ebből visszaváltozni?
- Sehogy. A Fúga területén kívül sehogy. Itt tehetetlen vagyok.
A homlokára tolta a napszemüveget, hogy jobban lássa a mellettük elhaladó szépséget.
- Látta azokat a csípőket?
- Ne csorgassa a nyálát!
- A csecsemőknek csorog a nyáluk.
- De nem ilyenkor.
Nimrod az ínyét dörzsölte.
- Zajos egy világ ez itt. Zajos és piszkos.
- Piszkosabb, mint 1896-ban?
- Sokkal. De azért tetszik. Meséljen el mindent!
- Jézusom, hol kezdjem?
- Mindegy. Gyorsan tanulok.

74
Nimrod tényleg gyorsan tanult. Félórás sétájuk során rengeteget kérdezett. Konkrét kérdései is
voltak az utcán látottakkal kapcsolatban, de elvontabb dolgok is érdekelték. Cal először
Liverpoolról mesélt neki, aztán a nagyvárosokról általában, majd New Yorkról és
Hollywoodról. Amerikáról beszélgetve eljutottak a kelet-nyugati kapcsolatokhoz, és itt Cal
felsorolta az összes huszadik századi háborút és gyilkosságot, amire emlékezett. Szóba került
az ír kérdés és az angol politikai helyzet, Mexikó, ahová mind a ketten nagyon vágytak, aztán
Mickey Mouse, az aerodinamika alaptétele, végül, az atomháború és a Szeplőtlen Fogantatás
után, visszaérkeztek Nimrod kedvenc témájához: a nőkhöz. Pontosabban két nőhöz, akiket az
utcán megpillantott. Cserébe a késő huszadik századi eseménynaptárért, Nimrod a Fúgáról
tájékoztatta Calt alapfokon. Beszélt Capra házáról, ahol a Családok Tanácsa ülésezik; a
Lepelről, a Gyűrűt rejtő felhőről és a Fénypallóról, ami a belsejébe vezet; beszélt az Égboltról
és a Rekviemlépcsőről. Cal sóvárogva hallgatta a neveket. Mindkét fél sokat tanult, nem
utolsósorban azt, hogy idővel esetleg barátok lehetnek.
- Nehogy megártson ez a sok beszéd - mondta Cal, amikor visszaértek a Mooney-házhoz. -
Maga csecsemő, ezt ne feledje!
- Hogy felejthetném el? - mondta Nimrod fájdalmas képpel.
Cal bement a házba, és az apját szólongatta - a ház azonban néma volt, a padlástól a pincéig.
- Nincs itt senki - mondta Nimrod. - Az Isten szerelmére, tegyen már le!
Cal letette őt a padlóra. Nimrod rögtön elindult a konyha felé.
- Innom kell valamit - mondta. - És nem tejre gondolok.
Cal nevetett.
- Megnézem, mi van itthon - mondta, és átment a hátsó szobába.
Ahogy meglátta az apját a karosszékben, háttal a kertnek, Cal először azt hitte, hogy Brendan
meghalt. A gyomra görcsbe rándult, majdnem felkiáltott. Aztán észrevette, hogy Brendari
pislog, felemelte a fejét.
- Valami baj van, apa? - kérdezte Cal.
Brendan arcán könnyek csorogtak, nem is próbálta letörölni. A zokogást sem próbálta
elfojtani.
- Jaj, apa...
Cal odament hozzá, és leguggolt a karosszék mellett.
- Nincs semmi baj... - mondta, és Brendan karjára tette a kezét. - Anyára gondoltál?
Brendan megrázta a fejét. Ömlöttek a könnyei, képtelen volt megszólalni. Cal nem is faggatta
tovább, csak fogta az apja karját. Pedig már azt hitte, hogy enyhült a bánata, hogy tompult a
fájdalom. Ezek szerint tévedett.
Brendan megszólalt:
- Kaptam... kaptam egy levelet.
- Kitől?
- Eileentől. - Apja könnyben úszó tekintete megtalálta Calt. - Megbolondultam, fiam?
- Dehogy, apa. Dehogy bolondultál meg.
- Esküszöm... - Kezét lecsúsztatta a szék mellett, és előhalászott egy nedves zsebkendőt. - Ott
van - mondta, és az asztal felé intett a fejével. - Nézd meg!
Cal odament az asztalhoz.
- Az ő írása volt - mondta Brendan.
Az asztalon valóban ott volt egy darab papír. Látszott, hogy milliószor hajtották szét és újra
össze. A frissebb nyomok pedig elárulták, hogy sírtak is fölötte.
- Nagyon kedves levél volt - mondta Brendan. - Azt írta, boldog, és hogy én se
szomorkodjam. Azt írta, hogy...
Újra zokogni kezdett. Cal a kezébe vette a hihetetlenül vékony papírt. Mindkét oldala üres
volt.

75
- Azt írta, hogy vár engem, és ne aggódjam, mert ott fenn várakozni is öröm, és. .. és hogy
nyugodtan élvezzem az életet, ameddig lehet, aztán majd úgyis szólítanak engem is. Cal most
vette észre, hogy a papír nemcsak vékony, hanem mintha egyre fogyna. Visszatette az
asztalra, a tarkója bizsergett.
- Olyan boldog voltam, Cal - mondta Brendan. - Ez volt minden, amire vágytam. Tudni, hogy
boldog, és hogy egyszer majd megint együtt leszünk.
- A papíron nincs semmi, apa - mondta Cal halkan. - Üres.
- De volt, Cal. Esküszöm, hogy volt. Az ő keze írása. Aztán, te magasságos Isten, egyszer
csak eltűnt. Cal megfordult az asztalnál. Apja összegörnyedt a székben, és zokogott az
elviselhetetlen fájdalomtól. Kezével a szék kopott karfáját szorongatta.
- Nyugodj meg, apa! - motyogta Cal, és megfogta a kezét.
- Ez rémálom, fiam. Olyan, mintha kétszer vesztettem volna el őt.
- Nem vesztetted el, apa.
- Miért tűnt el az írása?
- Nem tudom, apa. - Cal az asztalra pillantott. A papírból már alig maradt valami. - Hogyan
jött ez a levél?
Brendan a homlokát ráncolta.
- Nem emlékszel?
- Nem... nem nagyon. Homályos. Csak arra emlékszem, hogy..: hogy valaki állt az ajtóban.
Igen. Így volt. Valaki állt
az ajtóban. Azt mondta, hozott nekem valamit... és a kabátjában volt.
Mondja el, mit lát és máris az öné.
Shadwell szavai visszhangzottak Cal fejében.
Vegye el, ami az öné. Ingyen van, díjtalan, nem kell fizetni érte.
Ez persze hazugság volt. Az egyik a sok közül. Mindig mindenért fizetni kell.
- Mit kért cserébe? Emlékszel, apa?
Brendan megrázta a fejét, aztán eltorzult az arca, ahogy próbált visszaemlékezni.
- Valami... valami veled kapcsolatos dolgot. Azt mondta... azt hiszem, azt mondta, hogy...
ismer téged.
Brendan Calre nézett.
- Igen, azt mondta. Most már emlékszem. Azt mondta, hogy ismer téged.
- Becsapott, apa. Csúnyán becsapott.
Brendan hunyorgott, mintha ez segítene, hogy megértse. Aztán, mint aki megtalálta a
megoldást, ezt mondta:
- Meg akarok halni, Cal.
- Ugyan, apa.
- De igen. Tényleg. Nem akarok tovább a terhedre lenni.
- Szomorú vagy, ennyi az egész - mondta Cal halkan. - Majd elmúlik.
- Nem akarom, hogy elmúljon. Most már nem. Most csak azt akarom; hogy alhassak, és
elfelejtsem, hogy éltem.
Cal átölelte az apja nyakát. Brendan először tiltakozott; soha nem volt a látványos érzelmek
embere. Aztán ismét sírva fakadt, és Cal érezte, hogy apja vékony karjai megfeszülnek.
Szorosan megölelték egymást.
- Bocsáss meg, Cal! - mondta Brendan könnyek között. - Meg tudsz bocsátani?
- Nyugodj meg, apa! Ne légy már ilyen buta!
- Cserbenhagytalak. Soha nem mondtam... nem mondtam el, amit érzek. Anyádnak sem. Soha
nem mondtam el neki, hogy... hogy mennyire... soha nem tudtam elmondani neki, hogy
mennyire szeretem.
- Tudta ő, apa - mondta Cal, a könnyek most már az ő szemét is elborították. - Hidd el, hogy
tudta.

76
Egy ideig még álltak összeölelkezve. Csekély vigasz, de Cal tudta, hogy a harag hamar
felszárítja majd könnyeit. Itt volt Shadwell; Shadwell és a csaló öltöny. A zakó bélésében
Brendan a Mennyországból érkező levelet látta meg, és az illúzió addig tartott, amíg a
kereskedőnek szüksége volt az apja segítségére. Amikor a szőnyeget megtalálták, és Brendan
feleslegessé vált, megszűnt a varázslat. Az írás elhalványult; aztán a papír is eltűnt, visszatért
a senki földjére, a vágy és a beteljesülés közé.
- Csinálok egy teát - mondta Cal.
Az anyja is mindig ezt tette hasonló helyzetben. Vizet forralt, felmelegítette a kancsót, és
kiszámolta, hogy hány kanál teafű kell. A káosszal az otthon rendjét állította szembe, abban a
reményben; hogy egy időre így talán sikerül kizárni ezt a földi siralomvölgyet.

VI. VIHAROS ESEMÉNYEK

1.
Cal visszament az előszobába, és eszébe jutott Nimrod. A hátsó ajtó nyitva volt. A gyerek
kitotyogott a kertbe, alig látszott a bokrok között. Cal kikiabált az ajtón, de Nimrodot teljesen
elfoglalta halaszthatatlan teendője: egy buja törökszegfű ágyást locsolt. Cal nem akart
megzavarni. Nimrod jelen állapotában feltehetőleg éppen egy ilyen kiadós pisálás volt az
örömök netovábbja. Cal, miközben feltette a teavizet, hallotta a kert aljában éppen elhaladó
vonat (végállomás: Bournemouth, megállók: Runcorn; Oxford, Reading és Southampton)
ismerős dübörgését. Egy pillanattal később Nimrod megjelent az ajtóban.
- Jóságos ég! - mondta. - Hogy lehet itt aludni?
- Hamar hozzászokik az ember - felelte Cal. - De ne kiabáljon. Meghallja az apám.
- És hol van az italom?
- Majd egy kicsit később.
- Bőgni fogok - figyelmeztette Nimrod.
- Felőlem.
Ez nem jött be. Nimrod vállat vont, és elindult kifelé, hogy feltérképezze a kertet.
- Meg tudnám szeretni ezt a világot - mondta, és kilépett a napfényre.
Cal kivett a mosogatóból egy piszkos csészét, és kiöblítette az apjának. Aztán odament a
hűtőszekrényhez, tejet keresett. Nimrod hangját hallotta a kertből. Odament az ablakhoz.
Nimrod az eget bámulta, arcán végtelen csodálkozás. Nyilván repülőgépet látott. Cal
visszament a hűtőszekrényhez. Amikor kivette a tejet - ezzel gyakorlatilag ki is ürítve a hűtőt
-, kopogtak az ajtón. Felnézett, és egyetlen szempillantás alatt több dolgot is észlelt.
Az egyik az volt, hogy hirtelen szél támadt. A másik, hogy Nimrod bemászik a bokrok közé,
menedéket keresve. És végül a harmadik, hogy Nimrod arcán nem csodálkozás, hanem
félelem tükröződik. A kopogásból közben dörömbölés lett. Öklök verték az ajtót. Ahogy
átment az előszobán, Brendan hangját hallotta: - Cal, egy gyerek van a kertben.
A kertből kiáltás hallatszott.
- Cal! Egy gyerek...
A szeme sarkából látta, hogy az apja átmegy a konyhán, és a kert felé tart.
- Várj, apa! - mondta Cal, és kinyitotta az ajtót. Freddy állt a lépcsőn. De Lilia szólalt meg a
háta mögül:
- Hol van a testvérem?
- Kinn a... - kertben, mondta volna Cal, de az utca képe elnémította.
A szél felkapott mindent, ami nem volt rögzítve - szemetet, kukák fedelét, kerti bútorokat -, és
légi tarantellát járatott velük. Kitépte a virágokat, az ágyásokból kiforgatta a talajt, és
földfátyollal takarta el a napot. A járókelők a lámpaoszlopokba és a kerítésekbe kapaszkodtak,
vagy lehasaltak, és kezükkel védték a fejüket. Lilia és Freddy beléptek az előszobába. Jött

77
velük a szél is, újabb területeket követelve, átsüvített a házon, onnan ismét ki a kertbe;
hirtelen, erős lökéseivel majdnem ledöntötte a lábáról Calt.
- Csukja be az ajtót! - ordította Freddy.
Cal belökte, és bereteszelte az ajtót. Zörgött, ahogy a szél kintről csapkodta.
- Jézusom! - mondta Cal. - Mi ez?
- Valami minket keres - felelte Freddy.
- De mi?
- Nem tudom.
Lilia a konyha felé tartott. A hátsó ajtón látszott a kinti sötétség - a levegő tele volt szeméttel.
Brendan a küszöbön állt, és valamit kiabált a szél szirénázó üvöltésében. A kertben látni
lehetett Nimrodot, illetve inkább a tógáját; egy bokorba kapaszkodott, a szél pedig igyekezett
elszakítani őt. Cal Lilia után futott; és megelőzte őt a konyhaajtóban. A palatető óriási robajjal
beszakadt.
Brendan már kinn volt a kertben, alakját elhomályosította a szél kavarta forgatag.
- Várj, apa! - ordította Cal.
Ahogy áthaladt a konyhán, tekintete a teáskancsóra és a csészére tévedt. Eszébe jutottak az
abszurd események - úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak.
„Álmodom - gondolta Cal -, leestem a kerítésről, és azóta álmodom. A világ nem ilyen. A
világ a teáskancsó és a csésze, nem csodatettek és tornádók.”
Míg Cal tétovázott, az álom rémálommá vált. A kavargó mocsokban megpillantotta a
Gereblyét.
Egy pillanatra megállt a levegőben, alakját megvilágította egy fényszilánk.
- Kész, vége - mondta Freddy.
A szavak mozgásba lendítették Calt. Kirohant a kertbe, mielőtt Gereblye lecsaphatott volna
szánalmas célpontjaira. Cal döbbenten nézte a szörnyeteget: morbid teste hullámzott és
dagadozott. Amit Cal eddig a szél süvítésének vélt, az a szörnyeteg üvöltése volt. Egyáltalán
nem természeti jelenségről volt hát szó; ez a kísértet bocsátotta ki magából a hangokat,
méghozzá egy tucat helyen. Fülrepesztő hangja vagy légzése szinte az egész kertet kitépte a
földből, és a levegőbe röpítette. Növény- és kőzápor hullott a kertben lévőkre. Cal eltakarta a
fejét a kezével, és vakon arrafelé futott, ahol az apját látta az imént. Brendan a földön hasalt,
védte magát, ahogy tudta. Nimrod nem volt a közelében. Cal úgy ismerte a kerti ösvényt, mint
a tenyerét. Ezen az ösvényen haladt most, közben sarat köpködött. Valahol a magasban,
legalább a látványtól kímélve a kiszemelt áldozatokat, a Gereblye ismét üvöltött, és Cal
hallotta, hogy Lilia felsikolt. Nem nézett hátra, mert maga előtt most meglátta Nimrodot, aki a
hátsó kerítés elrohadt karóit ráncigálta kifelé, apró termete ellenére egész ügyesen. Újabb
földeső hullott Calre, de ő a fejét lehajtva, tovább futott a kerítés felé. Az üvöltésnek vége
szakadt, de a szél továbbra is tombolt. A ház túlsó oldaláról hallatszó zajból ítélve
valószínűleg darabokra tépte a Chariot Streetet. Amikor a kerítéshez ért, Cal megfordult. A
nap áthatolt a mocsokfüggönyön, Cal megpillantotta a kék eget, aztán egy alak eltakarta előle,
és elindult felé. Cal megpróbált átmászni a kerítésen, de a nadrágszíja beleakadt egy szögbe.
Odanyúlt, hogy kiszabadítsa; érezte, hogy a Gereblye a sarkában van. Biztosan Bolond
Mooney taszított rajta, mert ahogy a nadrágszíjjal vacakolt, egyszer csak átesett a kerítés túlsó
oldalára, de a haja szála sem görbült. Cal felállt, és meglátta, hogy minek köszönheti
menekülését. A csonttalan szörnyeteg a galambház mellett lebegett, feje előre-hátra lengett, és
a galambokat hallgatta. Cal áldotta a madarait, közben lehajolt, és kihúzott még egy
kerítésdeszkát, hogy Nimrodot áthúzhassa a résen. Gyerekkorában az agyába vésték, micsoda
veszélyeket rejteget a kerítés és a sínek között húzódó senki földje. Ezek a veszélyek most
eltörpültek a galambház mellett időző valamihez képest, lett légyen bármi is az. Cal felkapta
Nimrodot, és a kavicsos töltésen a sínek felé kapaszkodott.
- Meneküljünk! - mondta Nimrod. - A nyomunkban van! Meneküljünk!

78
Cal észak felé, majd dél felé nézett, a szíve a torkában dobogott. A szél ténykedése tíz-tizenöt
méterre csökkentette a látótávolságot. Két-két sínpár futott mindkét irányba; Cal átugrott az
elsőn, be az olajos talpfák közé, aztán amikor a másodikhoz ért, Nimrod megszólalt:
- A rohadt életbe!
Cal megfordult, sarka alatt csikorgott a kavics, és látta, hogy üldözőjük betelt a madarakkal,
és a kerítés fölé emelkedik.
A szörnyeteg mögött ott állt Lilia Pellicia a Mooneykert romjai között, a szája tátva, mintha
valamit kiáltana. De hang nem hallatszott. Cal legalábbis semmit nem hallott. A szörnyeteg
hallása azonban élesebb lehetett. Megtorpant, a kert és a hang felé fordult. Cal nem nagyon
látta, hogy ezután mi történt, mert megzavarta egyrészt a szél, másrészt Nimrod, aki
megérezte testvére halálát, és kapálódzni kezdett Cal karjaiban. Cal csak annyit látott, hogy a
szörnyeteg hullámzó alakja hirtelen megremeg, a következő pillanatban pedig Lilia kiáltása
hallható regiszterbe csapott át. A fájdalom sikoltása szakadt fel belőle és testvéréből is. Aztán
a szél ismét feltámadt, betakarta a kertet, éppen, amikor Cal meglátta, hogy Lilia alakját fehér
lángok emésztik el. A sikoly hirtelen elhalt.
Ugyanebben a pillanatban Cal talpa alatt bizsergés jelezte, hogy vonat közeledik. Vajon
melyik irányból és melyik sínen? Lilia lemészárlása felkorbácsolta a szelet. Cal most már tíz
méterre sem látott. Tudva, hogy a kert felől nem remélhet biztonságot, Cal megfordult, a
szörnyeteg közben újabb hajmeresztő forgatagot kavart.
„Gondolkodj! - nógatta magát Cal: - Pillanatokon belül ismét a nyomunkba ered!”
Kiszabadította a karját, és megnézte az óráját. Tizenkét óra harmincnyolc percet mutatott.
Melyik irányba mehet ez a vonat tizenkettő harmincnyolckor? A Lime Street felé megy vagy
onnan jön? Gondolkodj!
Nimrod sírva fakadt. Ez most nem gyermeki bőgés volt, hanem mély, szívből jövő zokogás a
veszteség miatt. Cal hátrapillantott, ahogy a kavics a lába alatt egyre erősebben remegett. A
porfüggöny egy hasadékán keresztül ismét meglátta a kertet. Lilia alakja eltűnt, de látta apját
a romok között - Lilia gyilkosa éppen a feje fölé emelkedett. Brendan bágyadt tekintete
semmit nem árult el. Vagy nem fogta fel a veszélyt, vagy nem törődött vele. Mozdulatlanul.
állt.
- A kiáltás! - mondta Cal, és felemelte Nimrodot, hogy maszatos arcuk majdnem összeért. -
Ahogy Lilia...
Nimrod csak zokogott.
- Tudsz úgy kiáltani?
A szörnyeteg már majdnem elérte Brendant.
- Kiálts! - üvöltött Cal Nimrodra, és megrázta, hogy csörögtek a csontjai. - Kiálts, vagy
megöllek, te rohadék!
Nimrod elhitte.
- Rajta! - mondta Cal, és Nimrod kinyitotta a száját. A szörnyeteg meghallotta a kiáltást.
Dagadó fejét hátralendítette, és ismét feléjük száguldott. Mindössze néhány másodperc telt el,
de a sínek remegése közben egyre erősödött. Milyen messze lehet a vonat?
Egy kilométerre? Háromszáz méterre? Nimrod abbahagyta a kiabálást, és megpróbált
kiszabadulni Cal karjaiból.
- Jézusom! - mondta, ahogy meglátta a füstben közeledő szörnyűséget. - Megöl!
Cal próbált nem figyelni Nimrodra, és emlékezetének abban a hűvös régiójában kutatott, ahol
a vonatok menetrendjét tárolta. Melyik vágányon és milyen irányból jön? Agya a számok
között lapozott, mint egy utastájékoztató a pályaudvaron, kereste a vonatot, amely indulását
vagy érkezését tekintve hat-hét percnyire van ilyenkor a liverpooli Lime Streettől. A
szörnyeteg nyöszörögve kapaszkodott felfelé a kavicsos töltésen. Porköpenyt terített rá a szél,
és ki-be járkált összeszabdalt testén.

79
A közeledő vonat dübörgésére Cal gyomra görcsbe rándult. És még mindig a számok között
keresgélt. Honnan?! Hová?! Gyors vagy személy?! „Gondolkodj, a rohadt életbe!”
A szörnyeteg már majdnem elérte őket.
Gondolkodj!
Cal hátralépett. A legszélső sínpár a háta mögött sivítani kezdett. És a sivítással egy időben
megérkezett a megoldás. Staffordból jön Runcornon keresztül. Ahogy a vonat úti célja
felé dübörgött, ritmusa Cal lábában lüktetett.
- Tizenkettő negyvenhat, Stafford felől - motyogta Cal a számokba foglalt imát.
A gyilkos az észak felé tartó első sínpár fölött járt. Hozta a halált. Nem átkot, nem ítéletet; a
halált.
- Fogj meg, ha tudsz! - kiáltotta Cal.
- Megőrült? ! - kérdezte Nimrod.
Válaszképpen Cal egy kicsit magasabbra emelte a csalit. Nimrod bőgött. Üldözőjük feje
hatalmasra dagadt az éhségtől.
- Gyere!
A szörnyeteg már átjutott mindkét északi vágányon; most érkezett az első, dél felé tartó
sínpárhoz.
Cal tett még egy bizonytalan lépést hátrafelé, sarka elérte a legtávolabbi sínt, a szörnyeteg
hangja és a föld moraja kilazította a fogaiban a töméseket. Ahogy a szörnyeteg feléjük nyúlt,
Cal csak annyit hallott, hogy Nimrod felsorolja az összes létező szenteket, a Megváltó után
kutatva. És akkor, mintegy Nimrod hívására, szétnyílt a piszkos levegő függönye, és
megjelent a vonat. Cal érezte a talpa alatt a sínt, felemelte a lábát; és oldalra zuhant.
Ami ezután történt, másodpercek műve volt. Az egyik pillanatban a szörnyeteg még a síneken
állt, hatalmas gyomránál is hatalmasabb étvággyal kívánta a halált. A következő pillanatban a
vonat elgázolta. Nem volt üdvrivalgás. Nem volt diadalmámor a szörny pusztulása láttán.
Csak éktelen bűz, mintha a környék összes halottja feltámadt volna, és lehelt volna egyet. A
vonat tovarobogott, elmosódó arcok tapadtak az ablakaihoz. Éppoly hirtelen, ahogy
felbukkant, már el is tűnt a függöny mögött, folytatta útját dél felé. A sínek sivítása sziszegő
suttogássá halkult. Aztán az is elmúlt.
Cal visszazökkentette Nimrodot az isteni névsorolvasásból.
- Vége...
Beletelt még egy kis időbe, míg Nimrod belátta, hogy ez tényleg így van. A füstbe bámult,
várta, hogy mikor ront rájuk a Gereblye.
- Kész - mondta Cal. - Megöltem.
- A vonat ölte meg - mondta Nimrod. - Tegyen le!
Cal letette. Nem nézve se jobbra, se balra, Nimrod elindult a kert felé, ahol a testvére meghalt.
Cal követte.
Teljesen elült a szél, amit a csonttalan teremtmény, hozott - vagy ami őt hozta. Nem maradt
utána egy lágy fuvallat sem, ami a magasban tartotta volna a mocskot, így most lefelé
ereszkedett minden. Apró kövek, kerti bútorok és kerítések darabjai, elsodort háziállatok
maradványai. Vér- és földeső. A Chariot Street jámbor lakói nem hitték volna, hogy az Utolsó
Ítéleten innen ilyesmiben részük lehet.

VII. A VIHAR UTÁN

1.
Amikor a por végre kezdett leszállni, felbecsülhetővé vált a pusztítás mértéke. A kert
fenekestül felfordult, mint az összes többi az utcában; a tetőről több tucat pala hiányzott, és a
kémény alaposan megroggyant. A szél a ház előtt is óriási rombolást vitt véghez. Feldúlta az
egész utcát: a lámpaoszlopok kidőltek, a falak leomlottak, a száguldó szemét betörte az autók

80
ablakait. Szerencsére úgy tűnt, hogy az embereket megkímélte - egy-két karcolást; zúzódást, s
a sokkhatást leszámítva. Lilia volt az egyetlen halálos áldozat.
- Immacolata küldte ránk ezt a szörnyeteget - mondta Nimrod. - Megölöm őt! Esküszöm,
hogy megölöm! - Az apró Nimrod szájából mulatságosnak hangzott ez a fenyegetés.
- És akkor mi van? - kérdezte Cal csüggedten. Az ablaknál állt, és az utcát nézte, ahol a
Chariot Street lakói kábán kóvályogtak. Voltak, akik a romhalmazt bámulták, mások az ég
felé hunyorogtak, mintha onnan leolvashatnának valamiféle magyarázatot.
- Ma délután jelentős győzelmet arattunk, Mr. Mooney - mondta Frederick. - Ezt be kell
látnia. És magának köszönhetjük.
- Hol itt a győzelem? - kérdezte Cal keserűen. - Az apám csak ül szótlanul, Lilia halott, a fél
utca darabokra tépve...
- Folytatjuk a harcot - mondta Freddy -, amíg a Fúgát biztonságban nem tudjuk.
- Folytatjuk? - kérdezte Nimrod. - Ugyan, árulja már el, hol volt, amikor az a szar itt
röpködött?
Cammell mentegetőzni akart, aztán mégis úgy döntött, hogy jobban teszi, ha nem szól egy
szót sem, és hallgatásával elismeri gyávaságát.
A Chariot Street sarkán feltűnt két mentőautó és néhány rendőrségi kocsi. Amikor
meghallotta a szirénákat, Nimrod is odament az ablakhoz.
- Egyenruha - motyogta. - Ez mindig rosszat jelent.
Az első rendőrautó ajtaja felpattant, és egy higgadt külsejű férfi szállt ki a kocsiból, ritkás
haját tenyerével hátrasimította. Calnek ismerős volt a pasas arca - szemei körül sötét karikák,
mintha évek óta nem aludt volna -, de ehhez az archoz sem tudott nevet társítani.
- El kell tűnnünk! - mondta Nimrod. - Mielőtt kérdezősködni kezdenének...
Egy tucat rendőr máris szétszóródott az utcában, hogy elkezdje a nyomozást. „Vajon mit
mondanak majd a lakók? - töprengett Cal. - Vajon látták Lilia gyilkosát? És ha igen,
bevallják-e?”
- Én nem mehetek el - mondta Cal. - Nem hagyhatom itt az apámat.
- Ha magával beszélnek, rögtön szimatot fognak - mondta Nimrod. - Elment az esze? Majd az
apja elmond mindent, amit tud. Nem fogják elhinni.
Cal belátta, hogy Nimrodnak igaza van, de akkor sem akarta egyedül hagyni Brendant.
- Mi történt Suzannával és a többiekkel? - kérdezte Cammell, amíg Cal gondolkodott.
- Visszamentek az üzletbe, hogy megnézzék, hagyott-e Shadwell valamilyen nyomot.
- Nem hiszem, hogy találnának valamit - mondta Cal.
- Liliának sikerült - mondta Freddy.
- Mi sikerült? Megtalálta a szőnyeget?
- Majdnem. Liliával visszamentünk a Laschenskiházba, hogy betájoljuk magunkat. Azt
mondta, hogy nagyon erős a visszhang.
- Milyen visszhang?
- A két hely között, ahol a szőnyeg volt, és ahol most van.
Freddy a zsebében kotorászott, és elővett három fényes fedelű könyvet. Az egyik egy térkép
volt, Liverpool és környéke, a másik kettő krimi. - Ezeket egy cukrászdában vettem kölcsön,
hogy segítsenek megtalálni a szőnyeget.
- De nem találta meg - mondta Cal.
- Mondtam, hogy majdnem. De félbeszakított bennünket az a valami, ami megölte Liliát.
- Mindig is élesek voltak Lilia érzékei.
- Így igaz - mondta Freddy. - Megérezte a szörny szagát a levegőben, és már el is felejtette a
szőnyeget.
Ragaszkodott hozzá, hogy értesítenünk kell a többieket, ezért jöttünk ide. Ez volt a hiba. Ott
kellett volna maradnunk.
- Akkor egyenként vitt volna el bennünket - mondta Nimrod.

81
- Nagyon remélem, hogy nem Suzannáékkal kezdte - mondta Cal.
- Nem. ők élnek - mondta Freddy. - Már megéreztük volna, ha nem élnének.
- Ez biztos - mondta Nimrod. - Nem lesz nehéz megtalálni őket. De indulnunk kell, azonnal.
- Jól van, ezt már hallottam - mondta Cal. - Csak hadd köszönjek el az apámtól.
Átment a másik szobába. Brendan meg sem mozdult azóta, hogy Cal leültette őt egy székre.
- Apa... hallasz engem?
Brendan felemelte a fejét.
- Nem láttam ekkora szelet a háború óta. Malájföldön volt. Házakat söpört el. Nem hittem
volna, hogy itt is látok majd ilyent.
Úgy beszélt, mint aki megháborodott, tekintete az üres falra szegeződött.
- Rendőrök vannak az utcában - mondta Cal.
- De a galambház legalább megúszta, igaz? Ekkora szelet... - a hangja elhalkult. - Idejönnek?
A rendőrök?
- Igen, azt hiszem, apa. Tudsz beszélni velük? Nekem el kell mennem.
- Persze, menj csak - motyogta Brendan. - Menj!
- Elvihetném a kocsit?
- Vidd! Majd én beszélek velük, és... - Ismét megtorpant, nem fejezte be a mondatot. - Nem
láttam ekkora szelet... a... a háború óta.

2.
A trió a hátsó ajtón át távozott; átmásztak a kerítésen, és a folyó mentén a Chariot Street
végén lévő gyaloghíd felé tartottak. A hídról látták, hogy máris mekkora kíváncsi tömeg
csődült össze a környező utcákból. Cal alig tudta leküzdeni a vágyát, hogy odamenjen, és
elmondja nekik, mit látott. Hogy elmondja: a világ nemcsak a csésze és a teáskanna. Én
tudom, hiszen én láttam. De megfékezte magát, mert tudta, hogyan néznének rá. Egyszer talán
majd büszke lehet, egyszer talán majd elmondhatja az embereknek, milyen borzalmak és
csodák vannak ebben a világban. De az az idő még nem jött el.

VIII. A SZÜKSÉGES ROSSZ

A sötét öltönyös férfi, aki kiszállt a rendőrautóból, Hobart felügyelő volt. Negyvenhat évéből
tizennyolcat a városi rendfenntartó erőknél töltött, de csak az utóbbi időben - a tavaly
tavasszal és nyáron kirobbant zavargások óta - kezdett felfelé ívelni a csillaga. A zavargások
háttere azóta is kutatások tárgya és beszédtéma volt, de Hobart egyikkel sem foglalkozott.
Minden idejét a törvénynek és megőrzésének szentelte, és a polgári zavargások idején ez a
megszállottsága a pillanat emberévé avatta őt. Nem törődött a szociológusok és az agyaló
állampolgárok aprólékoskodásaival. Az ő szent feladata a béke megőrzése volt, és
rendíthetetlenségét - méltatói jellemezték így módszereit - civil mesterei is helyeselték.
Szédületes sebességgel emelkedett a ranglétrán, és elöljáróitól korlátozás nélküli
felhatalmazást kapott, hogy leszámoljon az anarchiával, ami milliós károkat okozott a
városnak.
Tisztában volt vele, hogy mire megy ki a játék. Kétségtelen, hogy a ranglétrán fölötte állók -
akik iránt mélységes, de kimondatlan megvetést érzett - maguk nem folyamodtak volna
könyörtelen eszközökhöz, mert tartottak a következményektől. És az is biztos, hogy
gondolkodás nélkül a felháborodott nép elé vetik majd őt, ha módszerei megbuknak.
De nem buktak meg. Élcsapata - az osztagokból maga köré gyűjtött emberek, akik helyeselték
módszereit - rövid időn belül jelentős sikereket ért el. Míg a hagyományos erők az utcák
rendjére ügyeltek, Hobart különítménye, amit Tűzoltóság néven emlegettek - már aki
egyáltalán tudott róla -, a színfalak mögött tevékenykedett, és szavakkal vagy tettekkel

82
megfélemlített minden gyanúsítottat, aki izgató tevékenységet folytatott. Néhány hét alatt
megfékezték a zavargásokat, és James Hobart hatalmával eztán mindenkinek számolnia
kellett. Néhány eseménytelen hónap következett, és a Tűzoltóság elbágyadt. Hobart tudta jól,
hogy a pillanat emberének lenni semmit nem jelent, ha a pillanat már elmúlt, de ez év
tavaszán és nyarán mintha éppen ez lett volna a helyzet. Egészen mostanáig. Most újra
reménykedhetett, hogy akad még munka a számára. Elszabadult a pokol, és íme, itt volt a
szeme előtt az ékes bizonyíték.
- Mi a helyzet?
Richardson, Hobart legfőbb segítőtársa, a fejét csóválta.
- Valami forgószélről beszélnek - felelte.
- Forgószélről? - Hobart elnézően mosolygott a képtelen ötleten. Amikor mosolygott, az ajka
eltűnt, és szeme résnyire szűkült. - A tettesek?
- Nem érkezett bejelentés. Úgy tűnik, hogy csak ez a szél...
Hobart a romokat nézte.
- Angliában vagyunk - mondta. - Itt nincs forgószél.
- De hát valami ezt művelte...
- Valaki, Bryn. Anarchisták: Olyanok ezek, mint a patkányok. Megtalálod a mérget, és
ahelyett hogy kiirtaná őket, meghíznak rajta. - Szünetet tartott. - Az az érzésem, hogy
kezdődik minden elölről.
Egy másik embere - Fryer, az előző évi összetűzések véreskezű hőse - közeledett feléjük.
- Felügyelő úr, jelentették, hogy gyanús alakokat láttak a hídon.
- Utánuk! - mondta Hobart. - Letartóztatni! Bryn, maga pedig beszéljen az itteniekkel. Az utca
minden lakójától vallomást kérek.
A két rendőr munkához látott, Hobart pedig eltűnődött a problémán. Afelől semmi kétsége
nem volt, hogy emberi kéz műve ez a pusztítás. Lehet, hogy a tettesek nem ugyanazok, akiket
tavaly elkapott, de lényegét tekintve ugyanarról az állatról volt szó. Szolgálati évei alatt
számtalan formában jelent meg ez a vadállat, és amikor a torkába bámult, mindig egyre
ravaszabbnak és undorítóbbnak találta. De az ellenség az állandó, rejtőzzön bár tűz, árvíz
vagy forgószél mögé. Ez erőt adott Hobartnak. Lehet, hogy a harctér változott, de a háború a
régi. A törvény, amit Hobart testesített meg, és az emberi szív rothadó zűrzavara között folyt a
harc. Ezt a meggyőződését semmilyen forgószél nem ingathatja meg. A harc persze néha
megkövetelte, hogy könyörtelen legyen, de nincs olyan küzdelemre méltó ügy, amely
időnként ne követelne könyörtelenséget bajnokaitól. Hobart soha nem bújt ki ez alól a
felelősség alól, és most sem fog. Mindegy, hogy milyen jelmezt öltött, jöjjön csak a vadállat!
Hobart készen állt.

IX. A HERCEGEK HATALMASSÁGÁRÓL

Shadwell belépett a szobába, de a varázslónő nem nézett rá; úgy tűnt, hogy meg sem moccant
az elmúlt éjszaka óta.
A levegő bűzlött a leheletétől és az izzadságától. Shadwell mély lélegzetet vett.
- Szegény rajongóm! - mondta Immacolata. - Meghalt.
- Az hogy lehet? - kérdezte Shadwell. Szeme előtt még mindig ott lebegett a Gereblye, a maga
visszataszító pompájában. Hogy lehet elpusztítani egy ilyen erős valamit; főleg ha már úgyis
halott volt?
- Megölték a Kakukkok - felelte Immacolata.
- Mooney vagy a lány?
- Mooney.
- És a többi féreg?
- Egy kivételével mind életben maradt - mondta Immacolata. - Jól mondom?

83
A Boszorkány a sarokban kuporgott; teste, mint a falra kent takony. Olyan halkan válaszolt
Immacolatának, hogy Shadwell nem is hallotta.
- Igen - mondta a varázslónő. - A nővérem látta, hogy az egyik felfordult. A többi
megmenekült.
- És a Korbács?
- Nem mozdul.
- Jól van - mondta Shadwell. - Ma este elvitetem a szőnyeget.
- Hová?
- A folyó túlsó partjára. Egy volt üzletfelem, Sherman házába. Ott lesz az árverés. Az
ügyfeleink nem örülnének a nyilvánosságnak, itt a szállodában nem lehet.
- Tehát jönnek?
Shadwell elvigyorodott.
- Persze hogy jönnek. Erre várnak évek óta. Hogy végre licitálhassanak. És én most megadom
nekik a lehetőséget. Shadwellnek hízelgett a gondolat, hogy milyen készségesen ugrott az
ajánlatára a hét hatalmas vevő, akiket meghívott erre a vásárok vásárára.
A világ leggazdagabb emberei voltak: egész országokat megvásárolhattak volna a
vagyonukból. A csőcseléknek semmit nem mondott a nevük. Ezek az emberek, mint az igazán
hatalmasok, névtelen óriások voltak. De Shadwell mindennek alaposan utánanézett. Tudta,
hogy ők heten nemcsak abban hasonlítanak egymásra, hogy hihetetlenül gazdagok. Tudta,
hogy mindannyian a csodálatosra áhítoznak. Ezért hagyták el rögtön kastélyaikat és odúikat,
izgalomtól kiszáradt szájjal és izzadó tenyérrel sietve ebbe a piszkos városba. Shadwell
valami olyan dolgot kínált nekik, amiért talán az életüket is odaadták volna, ami talán még a
gazdagságnál is többet ért. Valóban hatalmasok voltak. De Shadwell vajon nem volt most
mindegyiküknél hatalmasabb?

X. VADEMBERLÉNYEK

- Milyen buja ez a város - mondta Apolline, ahogy Suzannával Liverpool utcáin sétáltak.
Gilchrist üzletében semmit nem találtak, és a gyanús pillantások elől gyorsan odébbálltak,
mielőtt még bárki kérdezősködni kezdett volna. Apolline ragaszkodott hozzá, hogy nézzék
meg a várost, és szimata a legforgalmasabb utcákra vezette, ahol vásárlók, gyerekek és
csavargók nyüzsögtek.
- Buja? - kérdezte Suzanna. A piszkos utcáról nem éppen ez jutott az eszébe.
- Nagyon - felelte Apolline. - Nem látja?
Az utca túlsó oldalára, egy ágyneműt reklámozó plakátra mutatott, rajta egy bágyadt
szerelmespár aktus után; egy másik plakát a tökéletes vonalakat hirdette, és ezt emberi és gépi
kivitelezésben is bemutatta. - Ott is mondta Apolline, és egy dezodorokkal teli kirakatra
irányította Suzanna figyelmét, amelyben a kígyó az önbizalom ígéretével csábította a
meztelen Ádámot és Évát.
- Ez a város egy nagy bordélyház - állapította meg Apolline, és egyértelműen helyeselte a
dolgok ilyetén állását. Suzanna csak most vette észre, hogy elvesztették Jerichaut. Az előbb
még ott ténfergett mögöttük, izgatottan nézegette az emberparádét, de Suzanna most nem látta
őt. A járókelők dzsungelében elindultak visszafelé. Egy videokölcsönző kirakata előtt találták
meg Jerichaut, akit teljesen elvarázsolt a hatalmas képernyőmozaik.
- Ez egy börtön? - kérdezte, miközben a beszélő fejeket bámulta.
- Nem - felelte Suzanna. - Műsor. Mint a színházban. - Belekapaszkodott Jerichau
túlméretezett kabátjába. - Menjünk!
Jerichau Suzannára nézett. Könnyes volt a szeme. Milyen érzékeny, gondolta Suzanna, és
aggodalommal töltötte el, hogy egy tucat képernyő is képes könnyekre fakasztani Jerichaut.

84
- Nincs semmi baj - mondta; és próbálta elcsalogatni Jerichaut a kirakat elől. - Jól érzik ott
magukat.
Suzanna belekarolt, és Jerichau arca felragyogott az örömtől. Együtt folytatták útjukat a
tömegben. Ahogy érezte Jerichau remegő testét, Suzanna is átélte az őt ért megrázkódtatást.
Mivel nem ismert másikat, Suzanna természetesnek vette ezt a szajha századot, amibe
beleszületett, de most - ahogy Jerichau szemével látta, Jerichau fülével hallotta - mintha
jobban értette volna. Rájött, hogy miközben kétségbeesetten törekszik az örömszerzésre,
minden örömtől megfosztja magát; emelkedettséget színlel, pedig valójában durva és
végtelenül sivár, bár buzgón igyekszik elbűvölőnek feltüntetni magát. Apolline azonban
hihetetlenül élvezte. Hosszú fekete ruhája a járdát söpörte, ahogy vonult az utcán, mint valami
özvegy a temetés utáni első kiruccanásán.
- Azt hiszem, le kellene térnünk a főutcáról - mondta Suzanna, amikor utolérték Apolline-t. -
Jerichau nem bírja a tömeget.
- Pedig nem árt, ha megszokja - mondta Apolline, és egy szúrós pillantást vetett Jerichau felé.
- Hamarosan ez lesz a mi világunk.
Ezzel hátat fordított nekik, és elindult.
- Várjon egy kicsit!
Suzanna a nyomába eredt, nehogy elszakadjanak egymástól a tömegben.
- Várjon! - mondta, és megragadta Apolline karját. - Nem kószálhatunk itt a végtelenségig.
Vissza kell mennünk a többiekhez.
- Hadd szórakozzam egy kicsit! - mondta Apolline. - Olyan sokáig aludtam. Szükségem van
egy kis kikapcsolódásra.
- Majd később - mondta Suzanna. - Ha megtaláltuk a szőnyeget.
- Le van szarva a szőnyeg! - vágta rá Apolline.
Az emberekből ingerült pillantásokat és szitkokat váltottak ki, mert miközben vitatkoztak,
akadályozták a járdán a forgalmat. Egy kölyök leköpte Apolline-t, aki megnyerő
irányérzékkel ezt azonnal viszonozta. A fiú döbbent - és leköpött - képpel eloldalgott.
- Kedvelem ezeket az ittenieket - mondta Apolline. - Nem játsszák meg az udvariast.
- Megint elvesztettük Jerichaut! - mérgelődött Suzanna. - A fene egye meg, olyan, mint egy
gyerek!
- Én látom őt.
Apolline Jerichau felé mutatott, ott állt egy kicsit távolabb tőlük, és igyekezett kiemelni a fejét
a tömegből, mintha attól tartana, hogy belefullad az embertengerbe.
Suzanna elindult felé, de az áramlattal szemben nehezen jutott előre. Jerichau pedig csak állt
mozdulatlanul, rémült tekintete a fejek fölött a levegőbe meredt. Lökdösték és taszigálták, de
Jerichau csak bámult tovább.
- Majdnem elveszítettük - mondta Suzanna, amikor végre odaért mellé.
Jerichau tömören válaszolt: - Nézze csak!
Igaz, hogy Suzanna jó néhány centivel alacsonyabb volt nála, de amennyire csak tehette,
követte Jerichau tekintetét.
- Nem látok semmit.
- Most meg mi lelte? - érdeklődött Apolline, aki közben szintén odaért.
- Mindenki olyan szomorú - mondta Jerichau. Suzanna az embereket nézte. Azt látta, hogy
ingerültek, látott néhány ostoba vagy keserű arcot is, de szomorúságot egyiken sem fedezett
fel.
- Látja? - kérdezte Jerichau, mielőtt Suzanna kifejthette volna a véleményét. - A fények...
- Nem, nem látja a fényeket - mondta Apolline határozottan. - Mert Kakukk, ha emlékszik.
Hiába kapta meg az oldószert. De most már tényleg menjünk.
Jerichau tekintete most Suzannára siklott, és majdnem sírva fakadt.
- Muszáj, hogy lássa! Azt akarom, hogy lássa!

85
- Ne csinálja ezt! - mondta Apolline. - Nem szabad.
- Színesek - mondta Jerichau.
- Emlékezzen az alapelvekre! - figyelmeztette Apolline.
- Színesek? - kérdezte Suzanna.
- Az a füstszerű a fejek körül.
Jerichau megfogta Suzanna karját.
- Nem hallja? --kérdezte Apolline. - Capra harmadik alapelve kimondja, hogy...
Suzanna nem figyelt rá. A tömeget bámulta, és Jerichau kezét szorította.
Érzékeik egybeolvadtak, és osztoztak a rémületben is, ahogy bekerítette őket ez a perzselő
leheletű nyáj. Suzanna klausztrofóbia-érzése egyre erősödött; becsukta a szemét, és próbált
megnyugodni. A sötétben ismét hallotta Apolline hangját, valamilyen alapelvről beszélt.
Suzanna kinyitotta a szemét. A látványtól majdnem felsikoltott. Mintha a csatornák tűzre
lobbantak volna, az égbolt színe megváltozott, és füst fojtogatta az utcát. Mégis úgy tűnt,
hogy senki nem vette észre. Suzanna valamiféle magyarázat reményében Jerichaura nézett, és
most tényleg felsikoltott. Jerichau feje fölött tűzijáték-glóriát látott; fény- és élénkpiros
füstoszlop emelkedett ki belőle.
- Jézusom! Mi ez?!
Apolline a vállánál fogva ráncigálta Suzannát.
- Siessünk! - kiáltotta. - Terjedni fog! Három, aztán a sokaság.
- Mi?
- Az alapelv!
Suzanna nem értette Apolline figyelmeztetését. Döbbenetét izgatottság követte. A tömeget
pásztázta, és mindenhol azt látta, amiről Jerichau beszélt: az emberlények testéből színes
hullámok, színcsóvák törtek elő. Majdnem minden szín halvány volt: szürke vagy fonott
szalagokhoz hasonlító tompa színek, és csak elvétve látszott egy-egy élénk folt - csillogó
narancssárga egy gyerek feje körül, aki az apja nyakában ült; tarka pávaszínek egy lány körül,
aki a szerelmesével nevetgélt.
Apolline megint rántott egyet Suzannán, aki most engedelmeskedett, de alig egy métert
tehettek meg, amikor kiáltást hallottak a tömegből, aztán még egyet, és az emberek az
arcukhoz kapták a kezüket, és eltakarták a szemüket. Suzanna mellett egy férfi térdre rogyott,
és a Miatyánkot kezdte darálni; volt, aki hányt, volt, aki a mellette állóba kapaszkodott, csak
hogy érezze: nincs egyedül a borzalmak közepette.
- A rohadt életbe! - mondta Apolline. - Tessék, ez a maguk műve.
Suzanna látta, hogy a glóriák színe megváltozik, ahogy a rémület görcsbe rántja kibocsátóikat.
Az elfojtott szürkéket harsány zöldek és lilák döfték át. A sikolyok és imák hangzavarában
Suzanna úgy érezte, rögtön megsüketül.
- Hogy érti ezt?
- Capra alapelve! - kiáltotta Apolline. - Három, aztán a sokaság.
Suzanna most értette meg, hogy ez mit jelent. Ha már hárman tudnak valamiről, az előbb-
utóbb mindenki számára kiderül. Amikor Apolline és Jerichau után Suzanna is meglátta a
glóriákat - a látványt, amit ők ketten születésük óta ismertek -, a tűz elharapózott, és a
rejtélyes ragály pillanatok alatt megbolondította az utca népét. A rettegés szinte rögtön
erőszakot szült, mert a tömeg bűnbakokat keresett. Az eladók faképnél hagyták a vásárlókat,
és egymás torkának ugrottak: a titkárnők a könyvelők arcába vájták a körmüket; felnőtt
férfiak zokogtak, közben próbáltak magyarázatot kiverni a feleségükből és a gyerekeikből.
Az emberek nem a rejtett erők megfejtésén vetélkedtek, hanem egymást marták, mint a
veszett kutyák, és a színek egy beteg ember ürülékének szürkésbarnájává folytak össze.
De ezzel még nem volt vége. Alighogy kitört a verekedés, egy jól öltözött hölgy - arcán
szétkenődött a smink vádlón
Jerichaura mutatott.

86
- Ő volt! - visította. - Ő volt az!
És máris a bűnösre vetette magát, hogy kikaparja a szemét. Jerichau letámolygott az úttestre,
de a nő követte.
- Állítsák meg! - kiabálta. - Állítsák meg!
A nő üvöltözésére egypáran beszüntették külön küzdelmeiket, és az új célpontra fordították
figyelmüket. Suzanna mellett megszólalt valaki:
- Meg kell ölni! - Egy másodperccel később már röpült is az első lövedék. Vállon találta
Jerichaut. Aztán röpült a következő. A forgalom leállt, mert a vezetőket, akik kíváncsiságból
lelassítottak, hatalmába kerítette a látvány. Jerichau beszorult a kocsik közé, a tömeg
nekirontott. Suzanna rádöbbent, hogy itt életről és halálról van szó. A megzavarodott és
rémült csőcselék készen állt, sőt egyenesen vágyott arra, hogy széttépje Jerichaut és bárkit,
aki a segítségére siet. Újabb kő találta el Jerichaut, arcán vér serkent. Suzanna elindult felé,
kérte őt, hogy mozduljon meg, de Jerichau a közeledő tömeget figyelte, mintha elbűvölte
volna az emberi düh megnyilvánulása. Suzanna továbbnyomult felé, átmászott egy
motorháztetőn, lökhárítók között préselte át magát, de a csőcselék hangadói - a szétkenődött
képű nő és még ketten-hárman - már majdnem elérték Jerichaut.
- Hagyják békén! - kiáltotta Suzanna, de nem figyeltek rá. Volt valami szertartásszerű abban,
ahogy az áldozat és gyilkosai eljátszották szerepeiket, mintha évezredekkel ezelőtt vésődött
volna a sejtjeikbe, és a jelenetet senki és semmi nem írhatná át.
A rendőrautók szirénája törte meg a varázslatot. Életében először Suzanna hálás volt ennek a
gyomorfacsaró vijjogásnak. A szirénák azonnal és mindenkire hatottak. Az emberek
nyöszörögni kezdtek, mintha együtt éreznének a szirénákkal, a verekedők eleresztették
ellenfelük torkát, a többiek összetaposott holmijukat és véres öklüket bámulták értetlenül.
Egy-két ember elájult. Mások megint sírva fakadtak, ezúttal inkább a zavarodottság, mint a
félelem miatt. Sokan, a letartóztatás helyett az óvatosságot választva, kereket oldottak.
Visszazökkentek Kakukkvakságukba, és menekültek a szélrózsa minden irányába, rázták a
fejüket, hogy a látvány utolsó szilánkjait is eltüntessék.
Apolline megjelent Jerichau mellett, miután az elmúlt néhány percben sikerült megkerülnie a
tömeget. Próbálta felrázni őt áldozati révületéből. Rázta és kiabált, aztán elvonszolta
Jerichaut. Mentési kísérlete az utolsó pillanatban érkezett, mert a lincstársaság nagy része
szétszéledt ugyan, de egy tucatnyi csoport nem tágított. Vért akartak, és meg is szerezték
volna, még mielőtt a törvény közbelép. Suzanna menekülési útvonalat keresett. A főútról
nyíló egyik kis utca némi reményt ígért. Kiáltott egyet, hogy odahívja Apolline-t. A
járőrautók megérkezése akaratlanul is a segítségükre volt: elterelte az emberek figyelmét, a
csőcselék egyre fogyatkozott. Az elkötelezett lincselők legvérmesebbjei azonban nem adták
fel. Amikor Apolline és Jerichau elérték a kis utca sarkát, az üldözők első embere, a
szétkenődött képű nő elkapta Apolline ruháját. Apolline elengedte Jerichaut, és akkorát vágott
a nő állkapcsára, hogy az menten elterült. A rendőrök észrevették a hajszát, és maguk is
beszálltak, de mielőtt még közbeléptek volna, hogy megfékezzék az erőszakot, Jerichau
megbotlott. A tömeg rögtön rávetette magát. Suzanna megfordult, hogy segítsen Jerichaunak.
Közben egy kocsi száguldott felé szorosan a járda mellett. A következő pillanatban az ajtó
kicsapódott, és Cal kiabált ki a kocsiból:
- Szállj be! Szállj be!
- Várj! - kiáltotta Suzanna, és amikor hátranézett, látta, hogy Jerichaut egy téglafalhoz
penderítik, odaszorítják a vérszomjas üldözők. Apolline, aki közben a tömeg egy másik tagját
is leterítette, a kocsi felé szaladt. De Suzanna képtelen volt otthagyni Jerichaut.
Visszafutott a Jerichaut eltakaró emberkupachoz, a hangzavar elnyelte Cal kiáltásait, hogy
legalább Suzanna meneküljön, amíg lehet. Mire odaért Jerichauhoz, az már feladta minden
reményét, nem is tiltakozott. Csak csúszott lefelé a fal mellett, véres fejét védte a köpés- és
ütészáportól. Suzanna kiabált, hogy hagyják abba, de ismeretlen kezek elrángatták őt.

87
Megint hallotta Cal kiáltását, de ha akart volna, most már akkor sem tudott volna odamenni a
kocsihoz.
- Menj! - kiáltotta, és fohászkodott, hogy Cal hallja meg és tűnjön el. Aztán rávetette magát
Jerichau leggonoszabb kínzóira. De túl sok kéz fogta őt vissza, néhány - a pillanat zűrzavarát
kihasználva - még jól meg is tapogatta Suzannát, aki küzdött és kiabált, de a helyzet
reménytelen volt. Kétségbeesetten Jerichau felé nyúlt, rácsimpaszkodott, hogy védje az életét,
a másik karjával eltakarta a fejét az egyre vadabb ütészápor elől.
Az ütések, szitkok és rúgások hirtelen abbamaradtak, amikor két rendőr jelent meg a lincselők
gyűrűjében. A csőcselék egy-két tagja rögtön elosont, még mielőtt őrizetbe vennék, de a
többség a megbánás leghalványabb jelét sem mutatta. Éppen ellenkezőleg: szájukról
letörölték a nyálat, és sipítozva igazolni kezdték brutalitásukat.
- Ők kezdték - mondta a társaság egyik tagja, egy kopaszodó alak, aki banktisztviselőnek
nézett ki, ha leszámítjuk véres öklét és ingét.
- Igen? - kérdezte a rendőr, a néger emberroncsra és mogorva barátnőjére pillantva. - Felállni,
szarháziak! - mondta.
- Velem jöttök.

XI. HÁROM ILLUSZTRÁCIÓ

1.
- Nem lett volna szabad otthagyni őket! - mondta Cal, amikor tettek egy kört, és visszaértek a
Lord Streetre. Az utca hemzsegett a rendőröktől, Suzannának és Jerichaunak azonban nyoma
sem volt. - Letartóztatták őket. A rohadt életbe, nem lett volna...
- Gondolkodjon! - mondta Nimrod. - Nem tehettünk mást.
- Majdnem megöltek bennünket - mondta Apolline. Még mindig lihegett, mint egy csatamén.
- Elsősorban a szőttesre kell gondolnunk - mondta Nimrod. - Azt hiszem, ebben egyetértünk.
- Lilia látta a szőnyeget - mondta Freddy Apolline-nak. - A Laschenski-házból.
- Most is ott van Lilia? - kérdezte Apolline.
Hosszú percekig senki nem válaszolt. Végül Nimrod szólalt meg:
- Lilia meghalt - mondta szárazan.
- Meghalt? - kérdezte Apolline. - Hogyhogy? Csak nem valami Kakukk ölte meg?
- Nem - mondta Freddy. - Immacolata valamelyik teremtménye. De Mooney barátunk
elpusztította, mielőtt mindannyiunkkal végzett volna.
- Tehát Immacolata tudja, hogy felébredtünk - mondta Apolline.
Cal a visszapillantóban meglátta Apolline-t. Szemei mint fekete kavicsok ültek felduzzadt
kalácsképében.
- Vagyis minden maradt a régiben, igaz? Az emberlények az egyik oldalon, a gonosz
csodatettek a másikon.
- A Korbács minden csodatettnél rosszabb volt - mondta Freddy.
- Még mindig nem ébreszthetjük fel a többieket - folytatta Apolline. - A Kakukkok
veszélyesebbek, mint valaha.
- De ha nem ébresztjük fel őket, velünk mi lesz? - kérdezte Nimrod.
- Mi leszünk az Őrök- felelte Apolline. - Vigyázunk a szőnyegre, amíg jobb idők nem
lesznek.
- Ha lesznek egyáltalán - mondta Freddy.
Ez a megjegyzés hosszú időre befagyasztotta a beszélgetést.

2.
Hobart a friss vérfoltokat nézte a Lord Streeten. Biztos volt benne, hogy a romhalmaz, amit az
anarchisták csináltak a Chariot Streetből, csak előjáték. Itt valami sokkal kézzelfoghatóbb

88
dologgal állt szemben: az őrület spontán kirobbanásával egy átlagos lakossági körben, és az
embereket az a két lázadó hajszolta a brutalitásba, akik most őrizetben várták a kihallgatást.
Tavaly kövekkel és házi készítésű bombákkal harcoltak. Az idei év terroristái, úgy tűnik,
sokkal kifinomultabb felszereléssel rendelkeznek. Ezen az eldugott utcán tömeges
hallucinációról beszéltek az emberek. Teljesen normális állampolgárok azt állították, hogy az
égbolt színe megváltozott. Ha a felforgató elemek valóban újabb fegyverekkel - mondjuk
ideggázokkal - jelentek meg a színen, akkor Hobart is agresszívabb taktikára kényszerül majd:
nehézfegyverzetre, és alkalmazásukban az eddiginél nagyobb szabadságra lesz szüksége.
Tapasztalatai alapján már tudta, hogy felettesei tiltakozni fognak, de minél több vér folyt,
annál jogosabbnak érezte a követeléseit.
- Jöjjön csak ide! - mondta Hobart az egyik sajtófotósnak, és felhívta a figyelmét a járdán lévő
vérfoltokra. - Ezt mutassa meg az olvasóknak.
A férfi lefotózta a foltokat annak rendje és módja szerint, aztán Hobartra irányította a
fényképezőgép lencséjét. Ez a kép nem sikerülhetett, mert Fryer odaugrott hozzá, és kitépte a
kezéből a gépet.
- Semmi fotózás! - mondta.
- Van valami rejtegetnivalója? - ellenkezett a fotós.
- Adja vissza neki a tulajdonát! - mondta Hobart. - A munkáját végzi, mint mi is.
A fotós fogta a fényképezőgépet, és távozott.
- Szemét! - dünnyögte Hobart a férfi háta mögött. Aztán Fryerhez fordult. - Van valami a
Chariot Streetről?
- Néhány baromi furcsa vallomás.
- Igen?
- Tulajdonképpen senki nem látott semmit, de úgy tűnik, hogy minden összezavarodott, amíg
tartott az a forgószél.
A kutyák megvesztek, minden rádió elnémult. Valami különös dolog zajlott ott, ez biztos.
- És itt is - mondta Hobart. - Azt hiszem ideje, hogy elbeszélgessünk a gyanúsítottakkal.

3.
A glóriák már elhalványultak, amikor a rendőrök kinyitották a rabomobil hátsó ajtaját, és
leparancsolták Suzannát és Jerichaut Hobart főhadiszállásának udvarán. A látványból csak
valami homályos rosszullét és hasogató fejfájás maradt Suzannában. A sivár betonépületbe
vezették, és különválasztották őket, holmijaikat elszedték. Suzanna csak Mimi könyvét
sajnálta, amit a kezében vagy a zsebében tartott, amióta rátalált. Hiába tiltakozott, azt is
elkobozták. A letartóztatást végző rendőrök egy rövid ideig tanácskoztak, hová is vigyék
Suzannát, aztán egy lépcsőn lekísérték őt az épület gyomrába, egy üres kihallgatócellába. Itt
egy rendőr beírta Suzanna adatait egy nyomtatványra. Suzanna igyekezett tisztességesen
válaszolni a kérdésekre, de gondolatai másfelé jártak: Calre gondolt, Jerichaura és a
szőnyegre. A dolgok hajnalban is rosszul álltak, de ahhoz képest most ezerszer rosszabbul.
Suzanna azt mondogatta magának, hogy vállalni kell minden nehézséget, és nem szabad
fölöslegesen rágódni olyasmin, amit úgysem tud megváltoztatni. Most az volt a legfontosabb,
hogy Jerichauval együtt valahogy kiszabaduljon. Látta, hogy Jerichau mennyire fél, és
kétségbe van esve, amikor különválasztották őket. Könnyű falat lesz, ha durván bánnak majd
vele. Gondolatait az ajtó nyílása akasztotta meg. Egy sötétszürke öltönyös, sápadt férfi bámult
rá. Úgy nézett ki, mint aki jó ideje nem aludt.
- Köszönöm, Stillman - mondta a férfi. A rendőr felállt a székről. - Kérem, várjon kinn!
A rendőr kiment. Az ajtó becsapódott.
- Hobart vagyok - közölte Suzannával a jövevény. - Hobart felügyelő. Van egy kis
megbeszélnivalónk.

89
Suzanna a glória leghalványabb nyomát sem látta már, de tudta, mielőtt a férfi leült volna vele
szemben, hogy milyen színű a lelke. És ez semmi jót nem ígért.

Negyedik rész
CSODAORSZÁG – BÁRMI ÁRON?
„Caveat Emptor”
(Óvakodjon a vásárló)
Latin mondás

I. MEGVÁSÁROLT VÁSÁRLÓK

1.
A legfontosabb lecke, amit Shadwell kereskedőként megtanult, az volt, hogy ha a birtokában
van valami, amire valaki nagyon vágyik, akkor az a valaki ugyanúgy az ő birtokában van.
A hercegek sem voltak kivételek. Shadwell hívására összegyűlt most mind; eljöttek a
hercegek vagy modern megfelelőik: a régi pénz és az új, az arisztokrácia és a befutottak.
Bizalmatlanul fürkészték egymást, és türelmetlenül várták, mint a gyerekek, hogy végre
megpillanthassák a kincset, amiért mindjárt harcba szállnak.
Paul van Niekerk, aki arról volt híres, hogy - a Vatikánt leszámítva - övé a világ leghíresebb
erotikus gyűjteménye; Marguerite Pierce, aki tizenkilenc éves zsenge hajadonként Európa
egyik legnagyobb vagyonát örökölte szülei halála után; Beauclerc Norris, a hamburgerkirály,
akinek a cége kisebb államokat tudhatott a magáénak; az olajmágnás Alexander A., aki ugyan
a halálos ágyán feküdt egy washingtoni kórházban, de elküldte régi társát, egy nőt, aki csak
Mrs. A.. néven mutatkozott be; Michael Rahimzadeh, akinek meglehetősen bizonytalan
eredetű volt a vagyona, az előző tulajdonosok pedig - furcsa módon - mind hirtelen
meghaltak; Leon Devereaux, aki lóhalálában érkezett Johannesburgból, zsebeit aranypor

90
bélelte; és végül egy magát meg nem nevező egyén, akinek arcával egész sebészcsapat
játszadozott, és akinek a tekintete elképesztő életútról árulkodott. Ők voltak a hetek.

2.
A délután közepe táján kezdtek megérkezni Shearman házába, ami saját telkén állt, a
Thurstaston Common szélén. Fél hétre mindannyian ott voltak. Shadwell a tökéletes
házigazda szerepét alakította - elhalmozta őket itallal és üres fecsegéssel -, közben el-elhintett
néhány megjegyzést a közelgő eseményre vonatkozóan.
Sok-sok évbe és alakoskodásba tellett, míg sikerült megközelítenie a hatalmasokat; rengeteg
csalafintaságot kellett bevetnie, hogy megtudja, melyikük álmodozik a varázslatosról. Amikor
rákényszerült, a zakóját használta, hogy kicsalja a potentátok szolgálóiból az összes
információt. Sokszor kárba veszett a csábítás, a szolgálók semmit nem tudtak mondani;
gazdájukon nem fedezték fel, hogy az egy elveszett világot siratna. De minden istentagadóra
jutott legalább egy, aki hitt, aki hajlamos volt elveszett gyerekkori álmok után búslakodni,
vagy elhamarkodott vallomást tenni arról, hogy a Mennyország kutatása számára csak
könnyeket és aranyat hozott. A hívők körét aztán Shadwell leszűkítette azokra, akiknek a
gazdagsága gyakorlatilag felbecsülhetetlenül nagy volt. Végül, ismét a zakó fortélyaihoz
folyamodva, az alattvalókon keresztül elérte a kiválasztott vásárlókat. Könnyebben boldogult,
mint hitte volna. Úgy vette észre, hogy a Fúgáról régóta beszélnek mind a legmagasabb, mind
a legalacsonyabb körökben; olyan elképzelhetetlen történetek forogtak közszájon, amiket a
hetek többsége a legapróbb részletekig ismert. Shadwell pedig - hála Immacolatának - elég
sokat tudott Szőttesföldről, és sikerült meggyőznie kiválasztottait, hogy tőle hamarosan
megvásárolhatják a varázslatos helyet. A leszűkített körből egyvalaki azt mondta, hogy az
árveréshez neki bizony semmi köze nem lesz, mert az ilyen erőket nem lehet eladni és
megvásárolni, és hogy Shadwell megfizet még a kapzsiságáért: Egy másik kiválasztott
időközben meghalt. De a többiek mind megjelentek, pénzük reszketve várta, hogy az
eladóhoz vándorolhasson.
- Hölgyeim és uraim! - kezdte Shadwell. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtekintsük a
szóban forgó tárgyat.
Shadwell a nyáj élére állt, és elvezette őket abba az első emeleti szobába, ahol kiterítették a
szőnyeget. A függönyök össze voltak húzva, egyetlen fénysugár hullott a szőttesre, ami
majdnem teljesen beterítette a szobát. Shadwell szíve egy kicsit szaporábban vert, ahogy
figyelte ügyfeleit. Ez a döntő pillanat: amikor a vevő először megpillantja a portékát - ezen
múlik minden üzlet. Később a beszéd esetleg még gyúrhatja az árat, de a legravaszabb szó
sem versenyezhet az árura vetett első pillantással. Ezen fordul meg minden. Shadwell tudta,
hogy bármilyen titokzatos a mintája, a szőttes nem látszik többnek, mint egy közönséges
szőnyeg. Az ügyfél képzelőerejére van szükség, amit a vágyakozásnak kell táplálnia, hogy
meglássa a szőnyegben rejtőző geográfiát. Ahogy a hetek arcát kutatta, Shadwell már tudta,
hogy áldozatokkal járó fáradozása nem volt hiába. Igaz, némelyikük eléggé taktikus volt
ahhoz, hogy megpróbálja palástolni lelkesedését, de el voltak bűvölve mind egy szálig.
- Ez az - mondta Devereaux, szokásos szigorúságába most rettegés vegyült - ...nem hittem
volna, hogy...
- Hogy létezik? ! - vágott közbe Rahimzadeh.
- Ó, pedig igazán létezik - mondta Norris. Leguggolt, és a szőnyeget simogatta.
- Vigyázzon! - mondta Shadwell. - Illékony.
- Az mit jelent?
- A Fúga meg akar mutatkozni - felelte Shadwell. - Készenlétben van és várakozik.
- Igen - mondta Mrs. A. - Én érzem. - Lerítt róla, hogy nem nagyon élvezi ezt az érzést. -
Alexander azt mondta, hogy olyan lesz, mint egy közönséges szőnyeg, és azt hiszem, tényleg
olyan. De... nem is tudom... valahogy mégis más.

91
- Mozog - mondta a felvarrt arcú férfi.
Norris felállt.
- Hol?
- Középen.
Minden szem a Gyűrű bonyolult mintájára szegeződött. Valóban látszott valami nagyon
enyhe örvénylés. Ezt Shadwell sem vette észre idáig. Most még jobban kívánta, hogy végre
bonyolódjon le az üzlet, és legyen vége örökre. Ideje eladni a szőnyeget.
- Van valakinek kérdése?
- Honnan tudhatjuk biztosan, hogy ez a szőnyeg - kérdezte Marguerite Pierce.
- Sehonnan - felelte Shadwell. Sejtette, hogy ezt meg fogják kérdezni, és felkészült a
válasszal. - Vagy érzi a zsigereiben, hogy ott benn rejlik a Fúga, vagy akár el is mehet. Az
ajtó nyitva áll. Kérem. Ön dönt:
A nő néhány másodpercig hallgatott. Aztán megszólalt:
- Maradok.
- Kérem - mondta Shadwell. - Kezdhetjük?

II. NE HAZUDJON!

A helyiség, ahol a kihallgatás folyt, hideg és meglehetősen barátságtalan volt, és nem is

igyekezett másnak látszani.
Nem úgy a Suzannával szemben ülő férfi. Hobart ironikus udvariassággal faggatta Suzannát,
de fafejűségét így sem tudta palástolni. A kihallgatás egy órája alatt egyszer sem emelte fel a
hangját, és végtelen türelemmel ismételte el ugyanazokat a kérdéseket.
- Mi a neve a szervezetének?
- Nem vagyok tagja semmilyen szervezetnek - mondta Suzanna immár századszor.
- Nagyon nagy bajban van - mondta Hobart. - Ugye, tisztában van ezzel?
- Követelem, hogy ügyvédet fogadhassak.
- Nem lesz ügyvéd.
- Jogaim vannak! - erősködött Suzanna.
- A jogait eljátszotta a Lord Streeten - mondta Hobart. - Na! Kérem a társai nevét.
- Nincsenek társaim, értse már meg!
Suzanna próbálta nyugalomra inteni magát, de az adrenalin egyre gyűlt benne. Ezt Hobart is
tudta. Gyíkszemeit egy pillanatra sem vette le Suzannáról. Mereven bámulta őt, újra és újra
feltette a kérdéseket, addig nyúzta Suzannát, hogy már majdnem sikított.
- Hát a nigger? - kérdezte Hobart. - Ő is ugyanannak a szervezetnek a tagja.
- Nem. Ő nem tud semmit.
- Tehát elismeri, hogy a szervezet létezik.
- Nem ezt mondtam.
- De akkor is elismerte.
- Félremagyarázza a szavaimat.
Aztán ismét az a savanyú jólneveltség:
- Akkor, kérem szépen... magyarázza el maga.
- Nincs mit mondanom.
- Tanúink vannak, akik bizonyítják, hogy maga és a nigger...
- Ne nevezze niggernek!
- Hogy maga és a nigger voltak a zavargás középpontjában. Honnan kapják a vegyi
fegyvereket?
- Ne röhögtessen! - mondta Suzanna. - Ez egyszerűen nevetséges.
Suzanna érezte, hogy az arcába szökik a vér, és rögtön sírva fakad. A fenébe is, nem szerzi
meg neki azt az örömöt, hogy sír előtte.

92
Hobart nyilván megérezte Suzanna elhatározását, mert feladta a kérdések eddigi vonalát, és
egy másikkal próbálkozott.
- Beszéljen a kódról!
Suzanna teljesen elképedt.
- Milyen kódról?
Hobart elővette kabátja zsebéből Mimi könyvét, és letette az asztalra kettejük közé. Széles
kezét tulajdonosi
mozdulattal ráhelyezte.
- Ez mit jelent? - kérdezte.
- Ez egy könyv...
- Ne nézzen hülyének!
„Nem nézlek - gondolta Suzanna. - Veszélyes vagy. Félek tőled.” Hangosan ezt mondta:
- De hát ez tényleg egy mesekönyv.
Hobart kinyitotta, lapozgatta.
- Tud németül?
- Egy kicsit. Ezt a könyvet ajándékba kaptam. A nagyanyámtól.
Hobart helyenként megállt a lapozásban, az illusztrációkat nézegette. Az egyik képnél - egy
sárkányt ábrázolt, tekergő teste ragyogott a sötét erdőben - elidőzött.
- Remélem, belátja, hogy minél többet hazudozik, annál rosszabb lesz a helyzete.
Suzanna nem méltatta válaszra a fenyegetést.
- Most pedig szépen szétszaggatom a maga kis könyvecskéjét...
- Kérem, ne tegye...
Suzanna tudta, hogy aggodalma Hobart számára a vétkességéről tanúskodik, de tehetetlennek
érezte magát.
- Kitépem minden egyes lapját - mondta Hobart. - És apró fecnikre szabdalom, ha úgy tartja a
kedvem.
- Nincs benne semmi - győzködte Suzanna. - Ez csak egy könyv. És az enyém.
- Tárgyi bizonyíték - javította ki Hobart. - Valamit jelent.
- ..mesék...
- És tudni akarom, hogy mit.
Suzanna lehajtotta a fejét, hogy Hobart ne gyönyörködhessen a fájdalmában.
Hobart felállt.
- Várjon itt, legyen szíves! - mondta, mintha Suzanna mást is tehetett volna. - Váltanék egy-
két szót a nigger cimborájával. A két legjobb emberem vette kezelésbe - itt egy rövid
hatásszünetet tartott -, és biztos vagyok benne, hogy mostanra már rászánta magát egy
részletes beszámolóra. Nemsokára visszajövök. Suzanna könyörögni akart, hogy higgyen
neki, de inkább gyorsan a szájára tapasztotta a kezét. Úgysem ért volna el semmit.
Hobart megkocogtatta az ajtót. Nem volt bereteszelve. Kilépett a folyosóra, az ajtó bezárult
mögötte. Suzanna az asztalnál ült még egy kis ideig. Próbálta kibogarászni, vajon mi lehet ez
az érzés, ami mintha beszűkítette volna a légcsövét és a látását, amitől elállt a lélegzete, és
nem látott semmit, csak Hobart szemét. Soha nem érzett még ilyesmit.
Hamarosan rájött, hogy ez az érzés a gyűlölet.

III. OLY TÁVOL, OLY KÖZEL

1.

93
A visszhangok, amikről Cammell beszélt, még mindig tiszták és erősek voltak, amikor
estefelé Cal és utasai megérkeztek a Rue Streetre. Apolline feladata volt, hogy az atlaszból
kitépett lapokat - mint a kártyákat - szétterítve az emeleti szoba csupasz padlódeszkáin
kiszámítsa, hogy hol van most a szőnyeg. Cal iskolázatlan szemeivel úgy látta, hogy Apolline
módszere kísértetiesen hasonlít arra, ahogyan anyja tippelt a győztes lóra a derbyn az évi
rendes fogadás alkalmával: becsukta a szemét, és egy gombostűvel rábökött az egyik névre.
Cal reménykedett, hogy Apolline nagyobb sikerrel jár majd - Eileen Mooney ugyanis
egyetlenegyszer sem találta el a nyertest. Tevékenységének úgy a felénél a révületbe esett
Apolline hatalmasat köpött a földre. Ebből aztán kisebb szóváltás kerekedett, Freddy ugyanis
tett egy csípős megjegyzést, mire Apolline szeme felpattant.
- Befogná azt a mocskos száját? ! - kérdezte. - Ez egy irgalmatlanul nehéz munka.
- Én a maga helyében nem használnék kerge körtét! mondta Freddy. - Megbízhatatlan.
- Akarja esetleg folytatni helyettem? - kérdezte Apolline sértődötten.
- Tudja, hogy én ehhez nem értek.
- Akkor fogja be a pofáját! - rivallt rá Apolline. - És hagyjon engem békén, jó? Indulás! -
Apolline felállt, és az ajtó felé tuszkolta Freddyt. - Indulás! Kifelé! Mindenki.
Kimentek a lépcsőre, ahol Freddy folytatta a panaszkodást.
- Ez a nő lusta. Liliának ehhez soha nem kellett a gyümölcs.
- Lilia rendkívüli nő volt - mondta Nimrod, aki a lépcső tetején ült, még mindig ugyanabban a
rongyos ingben. - Hadd csinálja, ahogy ő tudja. Nem buta.
Freddy Calnél keresett vigasztalást.
- Én nem tartozom ezekhez. Ez egy óriási tévedés. Én nem vagyok tolvaj.
- Miért, mi a foglalkozása?
- Borbély vagyok. És maga?
- Én egy biztosítótársaságnál dolgozom. - Furcsa volt most erre gondolnia; az íróasztalra, a
mellette tornyosuló igénybejelentő lapokra, a firkálásokra az itatóspapíron. Egészen másfajta
világ volt az.
Nyílt a hálószoba ajtaja. Megjelent Apolline, kezében az atlaszból kitépett egyik lap.
- Nos? - érdeklődött Freddy.
Apolline odaadta a lapot Calnek.
- Megtaláltam.

2.
A visszhangnyomok a Mersey túlsó partjára vezették őket, át Birkenheaden, Irby Hillen,
Thurstaston Common területére. Cal soha nem járt erre, és meglepődött, hogy Liverpooltól
alig egy ugrásra máris itt a vidék. Sorra végighajtottak az utcákon, Cal mellett ült Apolline, és
csukott szemmel koncentrált. Egyszer csak megszólalt:
- Itt van. Itt álljon meg.
Cal leállította a kocsit az út szélén. A hatalmas házban, ami előtt megálltak, sötétség volt, bár
a feljárón jó néhány lenyűgöző járműt láttak. Kiszálltak, átmásztak a kerítésen, és elindultak a
ház felé.
- Ez az - mondta Apolline. - Szinte érzem a szőttes szagát.
Cal és Freddy kétszer körbejárták az épületet, valami bejutási alkalmatosságot kerestek. A
második körben találtak is egy ablakot, ami egy felnőttnek kicsi volt ugyan, de Nimrod bőven
befért rajta.
- Halkan, nagyon halkan! - okította Cal Nimrodot, ahogy felemelte őt az ablakhoz. - A
bejárati ajtónál leszünk.
- Mi legyen a taktikánk? - érdeklődött Cammell.
- Bemegyünk. Megszerezzük a szőnyeget! Lelépünk - mondta Cal.

94
Tompa puffanás hallatszott, ahogy Nimrod leugrott vagy leesett az ablakpárkányról. Vártak
egy kicsit. Más zajt nem hallottak, visszamentek hát a ház elé, és a sötétben várakoztak. Eltelt
egy perc, el még egy, aztán még egy. Végül kinyílt az ajtó, és ott állt Nimrod, arca ragyogott
az örömtől.
- Eltévedtem - suttogta.
Belopództak. Az alsó és a fölső szint is sötét volt, de nagyon mozgalmas volt ez a sötétség. A
levegő idegesen vibrált, mintha a por képtelen volna nyugton maradni.
- Szerintem ez a ház üres - mondta Freddy, és elindult a lépcső felé.
- Tévedés - suttogta Cal. Nagyon is jól tudta, hogy mitől olyan fagyos a levegő.
Freddy nem figyelt rá. Már a második vagy harmadik lépcsőfoknál tartott. Cal agyán átvillant,
hogy Freddy szeleburdi közönye a veszély iránt, ami valószínűleg a Chariot Streeten
tanúsított gyávaságát volt hivatott kompenzálni, még bajt hozhat mindannyiukra. De közben
Apolline is elindult felfelé a lépcsőn, a földszint felderítése Calre és Nimrodra maradt:
Botorkálásuk a homályos helyiségekben egy közelharc-kiképzéshez hasonlított, amivel
Nimrod, lévén jóval kisebb, könnyebben megbirkózott.
- Pollnak igaza van - suttogta Nimrod, ahogy szobáról szobára haladtak. - A szőttes itt van.
Érzem.
Cal is érezte, és a Fúga közelsége megsokszorozta bátorságát. Ezúttal nem egyedül kellett
szembeszállnia Shadwell-lel. Szövetségesei voltak, nekik is megvolt a maguk ereje, és a
rajtaütésszerű támadás is az ő esélyeiket növelte. Egy kis szerencsével talán sikerül
megkaparintani a kereskedő zsákmányát. Ekkor egy kiáltás hallatszott a fölső szintről. Freddy
hangja volt, fájdalmában kiáltott fel. A következő pillanatban pedig már hallották, hogy
Freddy teste lefelé bukfencezik a lépcsőn. Két perc sem telt el, és az első menetnek már vége
volt. Nimrod rögtön elindult visszafelé, nem törődött az esetleges következményekkel. Cal is
ment utána, de a sötétben nekiütközött egy asztalnak, sarka a lágyékába fúródott. A hereit
fogva éppen próbált felegyenesedni, amikor meghallotta Immacolata hangját. Mintha
mindenhol ő suttogott volna, mintha egyenesen a falakból szólna.
- Látólények...
A következő pillanatban jéghideg levegő csapott Cal arcába. Ismerte ezt a savanyú bűzt,
ismerte a szeméttelepen töltött éjszaka óta. A romlás szaga volt - a nővérek romlottságának
szaga. Komor fény kísérte, ami megvilágította a szobát.
Nimrod eltűnt; már az előszobában volt, ahonnan a fény szűrődött be. Cal hallotta, hogy
Nimrod felkiált. A fény megremegett, a kiáltás elhalt. A levegő még fagyosabb lett, ahogy a
nővérek közeledtek az újabb áldozat után kutatva. El kell bújni, mégpedig gyorsan; a
megvilágított folyosóra meredve Cal hátrálni kezdett az egyetlen lehetséges kijárat felé.
A konyhába érkezett, de itt semmiféle búvóhelyet nem talált. A lágyéka még mindig sajgott.
Odabotorkált a hátsó ajtóhoz. Gondosan bezárták, a kulcsot is kivették a zárból. Cal félelme
egyre nőtt, hátranézett a konyha bejárata felé. A vak Magdalena éppen ekkor érkezett a
szomszédos helyiségbe, lengett a feje, ahogy emberi testmeleg után nyomozott a levegőben.
Cal már szinte érezte az ujjait a torkán, az ajkait a száján. Kétségbeesetten újra végigpásztázta
a konyhát. Tekintete megakadt a hűtőszekrényen: odament, és kinyitotta az ajtaját.
Sarkvidéki hideg hömpölygött ki rajta. Amennyire csak lehetett, kitárta az ajtót, és
megmártózott a jéghideg levegőben.
Magdalena a konyha küszöbéhez ért, melléből szivárgott a mérgező tej. Az ajtóban lebegett,
mintha nem tudná eldönteni, hogy érez-e a közelben életet, vagy sem. Cal meg sem moccant.
Némán fohászkodott, hogy a hideg levegő hatástalanítsa a testmeleget. Úgy érezte, rögtön
megfagy, húgytól feszülő hólyagja majd szétrepedt. Magdalena sem mozdult, csak rátette a
kezét dagadt hasára, és simogatta éppen aktuális magzatát.
A szomszéd szobából a Boszorkány reszelős hangja hallatszott.

95
- Testvér... - suttogta, és feléjük tartott. Cal tudta, hogy mindennek vége, ha ez a másik is
bejön a konyhába.
Magdalena most elindult, rettenetes feje Cal felé fordult. Cal visszafojtotta a lélegzetét.
A kísértet alig két méterre volt tőle, feje egyre csak himbálódzott nyálkás szellemnyakán. A
keserű tejcseppek Cal felé úsztak és az arcába csaptak. Magdalena nyilván érzett valamit, de a
hideg levegő megzavarta őt. Cal megfeszítette állkapcsa izmait, hogy ne vacogjon a foga, és
könyörületért fohászkodott.
A Boszorkány árnyéka bevetődött a nyitott ajtón.
- Testvér! - szólt újra. - Egyedül vagyunk?
Magdalena feje előreúszott, nyaka képtelenül hosszúra nyúlt és elvékonyodott, vak arca ott
lebegett Caltől harminc centire. Calnek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne rohanjon
el.
Aztán, mint aki feladta a nyomozást, Magdalena az ajtó felé fordult.
- Teljesen egyedül - mondta, és elindult a nővére felé. Egyre távolodott, de Cal mindvégig
rettegett, hogy esetleg meggondolja magát, és megint keresni kezdi őt. Magdalena azonban
nem fordult vissza. Nővérével együtt más munka után néztek.
Cal egy egész percet várt, amíg foszforeszkálásuk legutolsó szikrája is eltűnt. Aztán, levegő
után kapkodva, eljött a hűtőszekrény ajtajától. Kiáltásokat hallott az emeletről. Beleborzadt a
gondolatba, hogy miféle játék folyik itt. Ráadásul megint egyedül volt.

IV. TÖRVÉNYSÉRTÉS

1.
Suzanna biztos volt benne, hogy Jerichau hangját hallotta. A tiltakozó kiáltás felrántotta őt a
homályos mélyből, ahová Hobart távozása után süllyedt. Egy szempillantás alatt az ajtónál
termett, és dörömbölni kezdett.
- Mit csinálnak?! - kiabálta Suzanna.
Az ajtó másik oldalán álló őr nem felelt; Suzanna csak Jerichau újabb szívszaggató kiáltását
hallotta. Mit csinálnak vele?
Suzanna Angliában élt egész életében, és - mivel csak távolról ismerte a törvényt - viszonylag
egészséges állatnak tartotta a hazáját. Most, az állat gyomrában rájött, hogy beteg, nagyon
beteg. Megint dörömbölni kezdett az ajtón, megint nem kapott választ. A tehetetlenségtől
sírva fakadt, a könnyek marták az orrát és a szemét. Az ajtónak vetette a hátát, és kezével
próbálta elfojtani a zokogást, de nem tudta megnyugtatni magát. Nem akarta, hogy az őr
fültanúja legyen bánatának, elindult hát a cella másik végébe, de útközben döbbenten
megtorpant. Észrevette, hogy a kezére hullott könnycseppek egyáltalán nem úgy néznek ki,
mint a könnycseppek. Ezüstszínűek voltak, és ahogy nézte, apró ragyogó gömbökké
változtak. Mimi könyvében volt egy ilyen történet: az élő könnyeket hullató asszonyról.
Csakhogy ez most nem mese volt. Amit látott, valahogy valóságosabbnak tűnt, mint a
betonfalak körülötte; valóságosabb volt a fájdalomnál is, ami a szemébe csalta a könnyeket.
Az oldószer cseppjei hullottak a szeméből. Amióta Calt életre keltette a bútorüzletben, az
oldószer nyugalomban volt, és az események olyan sebesen követték egymást, hogy Suzanna
nem is gondolt rá. Most ismét érezte a zuhatagot - mámorhullám száguldott végig a testén.
Valamelyik cellában megint felkiáltott Jerichau, és válaszul a vakítóan fényes oldószer
csordulásig töltötte Suzanna törékeny testét. Képtelen volt megfékezni magát, Suzanna
felsikoltott, és a fényzuhatag árvízzé változott, szeméből, orrából és a lába közül tört elő.
Suzanna a székre pillantott, amin Hobart ült, mire az hirtelen a szemközti falnak vágódott, a
betonon zörgetett, mintha rémülten menekülne Suzanna elől. A széket követte az asztal, és
forgácsokra zúzta magát. Az ajtó másik oldaláról Suzanna megrökönyödött hangokat hallott,
de nem törődött velük. Tudata az árban és az ár által létezett, látása addig terjedt, amíg az

96
oldószer elért; és tágra nyílt szemmel onnan nézett vissza magára, mosolya folyót fakasztott.
Szétáradó új önmaga tajtékozva a mennyezetig szökött, és onnan tekintett le. A háta mögött a
zárban fordult a kulcs. Botokkal jönnek, gondolta Suzanna. Ezek félnek tőlem. És minden
okuk megvan rá. Ellenségek vagyunk. Megfordult. Az ajtóban álló őr szánalmasan
törékenynek látszott, bakancsa és gombjai egy gyenge ember álma az erőről. Szájtátva
bámulta a cellát - a pozdorjává zúzott bútordarabokat, a falakon táncoló fényt. Aztán elindult
felé az oldószer. Elindult Suzanna is, ahogy az oldószer eltakarította az útjából az őrt.
Tudatának egy része mögötte haladt, az őr kezéből kitépte a gumibotot, és darabokra
szaggatta. Lényének más részei Suzanna előtt hullámzottak, kanyarogtak, átsiklottak az ajtók
alatt, Jerichau nevét kiáltozták...

2.
A férfi gyanúsított kihallgatása csalódást okozott Hobartnak. Az illető vagy gyengeelméjű
volt, vagy átkozottul jó színész: az egyik pillanatban kérdésekkel válaszolt Hobart kérdéseire,
a másik pillanatban talányokban beszélt. Hobart kétségbeesett, hogy semmi értelmeset nem
tud kicsikarni a fogolyból, ezért két legjobb embere, Laverick és Boyce gondjaira bízta a
további vallatást - a gyanúsított így rendkívül rövid idő alatt ki fogja köpni az igazságot, és
azzal együtt a fogait. Hobart visszavonult az irodájába, és a kódokat tartalmazó könyvet
tanulmányozta elmélyülten, amikor lentről meghallotta a rombolás zajait. Aztán Patterson, aki
a női gyanúsítottat őrizte, ordítani kezdett.
Hobart rohant lefelé a lépcsőn, hogy megnézze, mi történt, amikor hirtelen úgy érezte; hogy
szétreped a hólyagja, ha nem üríti ki azonnal; a fájdalom egyre jobban kínozta. Nem volt
hajlandó időt vesztegetni most a vizelésre, de mire leért a lépcsőn, már szinte kétrét görnyedt
a fájdalomtól.
Patterson a sarokban ült a folyosón, arcát a kezébe temette. A cella ajtaja nyitva volt.
- Állj fel, hallod?! - mordult rá Hobart, de az őr csak zokogott, mint egy gyerek. Hobart
hagyta, nem zavarta tovább.

3.
Mielőtt felpattant a cella ajtaja, Boyce észrevette, hogy a gyanúsított arckifejezése
megváltozik; a szíve belesajdult, amikor meglátta, hogy hiába minden igyekezete, a fogoly
nem retteg, hanem mosolyog. Boyce éppen azon volt, hogy elküldi a széles mosolyt a
túlvilágra, amikor a cella másik végében megszólalt Laverick, aki éppen cigarettaszünetet
tartott. „Jézus Krisztus!” - mondta, és a következő pillanatban...
Hogy mi történt a következő pillanatban?
Először is recsegni kezdett az ajtó, mintha földrengés készülődne a másik oldalán. Aztán
Laverick kiejtette a kezéből a cigarettát, és felállt, Boyce pedig, aki hirtelen szörnyű
hányingert érzett, a gyanúsított felé nyúlt, hogy majd vele fedezze magát, ha beszabadul az
ajtón dörömbölő valami. Elkésett. Az ajtó kitárult, fény áradt be rajta, és Boyce annyira
elgyengült, hogy majdnem összeesett. Egy másodperccel később valami megragadta őt, és
pörgette, pörgette körbe-körbe. Szorításából nem lehetett kiszabadulni. Boyce teljesen
tehetetlen volt, csak kiabálni tudott, ahogy a hűvös erő teste minden nyílásán ömlött befelé.
Aztán éppoly hirtelen, ahogy megragadta, a valami eleresztette őt - Boyce elterült a földön.
Ekkor az ajtón belépett egy nő, akit meztelennek látott, pedig mintha ruha lett volna rajta.
Laverick is meglátta, és valamit kiabált, de a zúgás Boyce fejében - mintha egy folyó
öblögetné a koponyáját - elnyomta a hangját. A nő annyira megrémítette, hogy talán csak
álmában félt ennyire. Agya kétségbeesetten kutatott valami védekezési mód, valami ősi
életösztön után. Boyce érezte, hogy gyorsan tennie kell valamit, mert rögtön elveszíti az
eszméletét. Suzanna egyetlen pillantást vetett csak a kínzókra; őt Jerichau érdekelte. Arca
csupa seb volt, és feldagadt a sok ütéstől, de mosolygott, amikor meglátta megmentőjét.

97
- Gyorsan - mondta Suzanna, és Jerichau felé nyújtotta a kezét.
Jerichau felállt, de nem indult el Suzanna felé. „Ő is fél tőlem - gondolta Suzanna. - Vagy
legalábbis tiszteli a hatalmamat.”
- Sietnünk kell!
Jerichau bólintott. Suzanna kilépett a folyosóra - bízott benne, hogy Jerichau követi. A néhány
perc alatt, amióta az oldószer ismét áradt a testében, sikerült valamelyest irányítania a
mozgását - ahogy egy menyasszony is megtanulja, hogy mi a teendő a hosszú uszállyal.
Amikor kilépett a cellából, Suzanna megparancsolta az energiafolyamnak, hogy kövesse, és
az úgy is tett.
Suzanna örült ennek az engedelmességnek, mert a folyosó másik végén feltűnt Hobart.
Önbizalma ugyan megrendült egy pillanatra, de amikor Hobart meglátta őt - vagy ki tudja, mit
látott -, megtorpant. Valószínűleg nem hitt a szemének, ugyanis erősen rázni kezdte a fejét.
Suzanna visszanyerte az önbizalmát, és lassan közeledett Hobart felé. Feje fölött vadul
táncoltak a fények. A betonfalak csikorogtak, ahogy hozzájuk ért, mintha egy kis
erőfeszítéssel képes lenne széthasítani őket. Amikor erre gondolt, Suzanna felnevetett.
Hobartnak ez már túl sok volt. Megfordult, és eltűnt a lépcsőn. Menekülésük közben már nem
kellett leküzdeniük semmilyen akadályt. Felmentek a lépcsőn, áthaladtak a hirtelen kiürült
irodán. Amikor Suzanna megjelent, papírhalmok röppentek a levegőbe, és óriás konfettikként
hullottak le körülötte. (Összeházasodtam magammal - mondta egy hang az agyában.) Aztán
kilépett a sötét utcára - Jerichau tisztelettudó távolságban mögötte. Nem köszönte meg
Suzanna segítségét. Csak ennyit mondott:
- Maga meg tudja találni a szőnyeget.
- Nem tudom, hogy kell.
- Engedje, hogy az oldószer megmutassa - mondta Jerichau.
Suzanna nem nagyon értette a magyarázatot, amíg Jerichau feléje nem nyújtotta a tenyerét.
- Soha senkiben nem láttam ilyen erősnek az oldószert. Maga meg tudja találni a Fúgát. A
Fúga és én...
Nem kellett befejeznie a mondatot, Suzanna már értette, mit akar mondani. Jerichau és a
szőnyeg ugyanabból az anyagból vétettek; a szőttes volt a szövött, és vice versa. Suzanna
megfogta Jerichau kezét. A hátuk mögött az épületben megszólaltak a riasztócsengők, de
Suzanna tudta, hogy most nem fogják követni őt. Most még nem. Jerichau arca görcsbe
rándult a szenvedéstől. Suzanna érintésében egy szikrányi gyöngédség sem volt. Erővonalak
gyülekeztek és tekeregtek a fejében, képek jelentek meg: egy ház, egy szoba. És igen: a
szőnyeg, ott feküdt teljes pompájában, mohó szemek falták a látványt. Az erővonalak
megcsavarodtak, újabb képek követelték Suzanna figyelmét. Az ott vértócsa a földön? És Cal
gázol át rajta?
Ekkor Suzanna elengedte Jerichaut, aki ökölbe szorította a kezét.
- Mit lát? - kérdezte.
Mielőtt Suzanna válaszolhatott volna, az udvaron egy járőrautó állt meg csikorgó fékekkel. A
riasztócsengő figyelmeztetését meghallva, a vezető melletti ülésről kiszállt valaki, és
megállásra szólította fel a menekülőket. Elindult feléjük, de az oldószer láthatatlan hulláma
elkapta és kipenderítette őt az utcára. A vezető is kiugrott a kocsiból, a tégla és vakolat szilárd
menedéke felé vetette magát, az üresen maradt kocsit szinte felkínálta a menekülőknek.
- A könyv - mondta Suzanna, amikor odaült a volánhoz. - Hobartnál maradt a könyv.
- Nincs időnk visszamenni - mondta Jerichau.
Könnyű volt ezt mondani. Suzannának fájt, ha arra gondolt, hogy Mimi ajándékát Hobart
bitorolja. De amíg megtalálná őt, és visszaszerezné a könyvet, lehet, hogy elveszítenék a
szőnyeget: Kénytelen volt belenyugodni, hogy a mesekönyv egyelőre Hobartnál marad.
Bármilyen furcsa is, Suzanna úgy érezte, hogy nehezen találna még egy ilyen tulajdonost,
akinél ennyire biztonságban tudná a könyvet.

98
4.
Hobart bement a vécébe, és megszabadította terhétől a hólyagját, mielőtt még a nadrágjába
eresztett volna. Aztán elindult, hogy felmérje a káoszt, ami csatatérré változtatta rendezett
főhadiszállását. Megtudta, hogy a gyanúsítottak elmenekültek egy járőrautóban. Ez utóbbi
részlet némi vigaszt jelentett: a járművet így könnyű lesz megtalálni. A probléma nem is
annyira a szökevények megtalálása volt, hanem ártalmatlanításuk. A nő hallucinációkat tud
előidézni; vajon milyen képességekről tesz még majd tanúbizonyságot, ha egyszer sarokba
szorítják? Hobart ezen és még egy tucat más dolgon töprengett, miközben elindult, hogy
megkeresse Lavericket és Boyce-t.
A cella ajtajában néhány ember álldogált, szemmel láthatóan vonakodtak belépni.
Lemészárolta őket, gondolta Hobart, és határozottan örült, hogy hirtelen sokkal magasabb lett
a tét. De amikor az ajtóhoz ért, nem vér-, hanem ürülékszagot érzett.
Laverick és Boyce meztelenre vetkőztek, és tetőtől talpig bekenték magukat beleik
produktumával. Mint az állatok, négykézláb másztak a földön, arcukon a széles vigyor
végtelen elégedettségről árulkodott.
- Jézusom! - mondta Hobart.
Mesterének hangjára Laverick felemelte a fejét, és nyelvét igyekezett valami magyarázat
előállítására bírni. Hasztalan erőlködött, szája nem engedelmeskedett. Laverick bemászott az
egyik sarokba, és eltakarta a fejét.
- Öblítsék le őket - mondta Hobart az egyik rendőrnek. - Nem szabad, hogy így menjenek
haza.
- Mi történt, felügyelő úr? - kérdezte a rendőr.
- Még nem tudom - felelte Hobart.
A cellából, ahol a nőt tartották fogva, előjött Patterson. Arca maszatos volt a sírástól. Ő tudta,
hogy mi történt, és magyarázni kezdett.
- A nőt megszállta valamilyen erő - mondta. - Kinyitottam az ajtót, és a falon voltak a
bútorok.
- Fogja be a száját, és ne hisztériázzon! - förmedt rá Hobart.
- Esküszöm, felügyelő úr - erősködött Patterson. - Esküszöm, hogy így volt. És akkor az a
fény...
- Nem, Patterson! Nem látott semmit! - Hobart hirtelen hátrafordult, és a többi bámészkodóra
ordított. - Ha bármelyikük elköp ebből az egészből valamit, velem gyűlik meg a baja!
Megértették?
Az egybegyűltek néma bólogatással válaszoltak.
- És azok? - kérdezte valaki, és a cella felé nézett.
- Már megmondtam. Súrolják le, és vigyék haza őket.
- De hát olyanok, mint a gyerekek - mondta egy másik.
- Mi közöm hozzá? Nem az én gyerekeim - mondta Hobart, és elindult felfelé, hogy az
irodájában végre nyugodtan nézegethesse a mesekönyv képeit.

V. A KÜSZÖBÖN

1.
- Mi ez a lárma? - kérdezte Van Niekerk.
Shadwell elővette begyakorolt mosolyát. Bár idegesítette, hogy az árverést megzavarták, a
dolog ugyanakkor kapóra is jött, mert tovább szította a vevők mohóságát.

99
- Megkísérelték ellopni a szőnyeget - felelte.
- Kicsoda? - kérdezte Mrs. A. Shadwell a szőnyeg szegélyére mutatott.
- Mint láthatják, innen hiányzik egy darab. Igaz, hogy jelentéktelen a szakadás, de a csomók
Fúga-lakókat rejtettek. - Beszéd közben figyelte a vevők arcát. Teljesen elkápráztatta őket a
történet. Kétségbeesetten várták; hogy álmaik végre bizonyságot nyerjenek.
- És eljöttek ide? - kérdezte Norris.
- Igen, ez történt.
- Nézzük meg őket! - követelte a hamburgerkirály -, ha itt vannak, nézzük meg őket!
Shadwell kivárt, és csak aztán válaszolt: - Egyet talán megmutathatunk.
Felkészült erre a kérésre, és Immacolatával már megbeszélték, melyik Fúga-lakót mutatják
majd meg. Shadwell kinyitotta az ajtót, és betotyogott a Boszorkány karjaiból kiszabadult
Nimrod. Nem tudni, mire számítottak a vevők, de az biztos, hogy nem erre a meztelen
gyerekre.
- Mi ez?! - fortyant fel Rahimzadeh. - Maga bolondnak néz minket?
Nimrod a szőttesről az elképedt arcokra nézett. Szíves örömest felvilágosította volna a
körülötte állókat, de Immacolata letapasztotta a nyelvét, úgyhogy nyikkanni sem tudott.
- Ez itt egy látólény - jelentette be Shadwell.
- De hisz ez egy gyerek - mondta Marguerite Pierce, hangjában némi gyengédséggel. - Egy
szegény kisgyerek.
Nimrod a nőre nézett. Csinos, dús keblű teremtés, állapította meg.
- Nem gyerek - mondta Immacolata. Észrevétlenül surrant be a szobába, és most mindenki
feléje fordult. Mindenki, kivéve Marguerite Pierce-t, aki továbbra is Nimrodon nyugtatta a
tekintetét. - Bizonyos látólények alakváltoztatók.
- Ez is? - kérdezte Van Niekerk.
- Igen.
- Miféle szarral akar beetetni minket, Shadwell?! - méltatlankodott Norris. - Én ezt nem...
- Pofa be! - förmedt rá Shadwell.
Norris döbbenten elhallgatott. Sok marhahúst ledaráltak már azóta, hogy utoljára valaki így
beszélt vele.
- Immacolata hatástalanítani tudja ezt a csodatettet - mondta Shadwell, úgy lebegtetve a szót,
mint valami szerelmi vallomást.
Nimrod észrevette, hogy a varázslónő összecsippenti a hüvelyk- és a gyűrűsujját, és ez,
valamint egy mély lélegzetvétel könnyedén feloldja az alakváltoztatás bűverejét. Nimrod
testét borzongás rándította össze, de egyáltalán nem bánta; elege volt már a bababőrből.
Érezte, hogy remeg a térde, és orral a szőnyegre bukott. Hallotta, hogy ijedten suttognak
körülötte, egyre hangosabban és döbbentebben, ahogy a szemük láttára történt a csoda.
Immacolata kíméletlenül folytatta az anatómiai mutatványt. Nimrod hunyorogva tűrte, hogy
teste átalakul. Újjászületésének egyetlen édes mozzanata az volt, amikor érezte, hogy heréi
újra leszállnak. Miután férfiassága helyreállt, kezdetét vette egy másik növekedés: bizsergett a
bőre, ahogy a hasán és hátán szőr serkent. Végül az ártatlanság függönye mögül előbukkant
az arca, és Nimrod - heréstül és mindenestül - újra önmaga volt. Shadwell a szőnyegen fekvő
teremtésre nézett - bőre halványan kéklett, szeme aranyszínű volt -, aztán a vevőkre. Ez a
bemutató valószínűleg megkétszerezi majd a szőnyegért ajánlott összegeket. Az eleven testtel
varázslat történt; az egész sokkal valóságosabb és káprázatosabb volt, mint amire Shadwell
számított.
- Belátom, igaza volt - mondta Norris fakó hangon. - Halljuk a számokat!
Shadwell is így gondolta.
- Legyen szíves eltávolítani a vendégünket - szólt Immacolatának, de mielőtt az moccanni
tudott volna, Nimrod
Marguerite Pierce lábainál termett, és csókokkal borította el a bokáját.

100
Ez az izgatott, ám néma esdeklés megtette a magáét. A nő kinyújtotta a kezét, és beletúrt
Nimrod sűrű hajába.
- Hagyja őt itt velem! - kérte Immacolatát.
- Miért ne? - mondta Shadwell. - Hadd nézelődjön...
A varázslónő valamit motyogott tiltakozásképpen.
- Ebből semmi baj nem lehet - mondta Shadwell. - Elbírok vele. - Immacolata távozott. - És
most... - mondta a kereskedő - talán folytassuk a licitálást.

2.
Félúton a konyha és a lépcső között Calnek eszébe jutott, hogy megint nincs nála semmilyen
fegyver. Gyorsan visszament a konyhába, és addig kotorászott a fiókokban, míg talált egy
széles pengéjű kést. Bár kételkedett benne, hogy a nővérek kísértetteste fogékony lenne egy
csupasz pengére, a kés súlya némi biztonságérzettel töltötte el. Ahogy elindult felfelé, a
lépcsőn sarka megcsúszott a vérben, és merő véletlen volt, hogy estében sikerült elkapnia a
korlátot, és nem zuhant le. Halkan átkozta magát ügyetlenségéért, és lassabban folytatta útját.
Az emeletről most nem látszott a nővérek világító teste, de Cal tudta, hogy ott vannak valahol
a közelben. Bármennyire félt is, elhatározása szilárd volt: vállal mindenféle borzalmat, és
megtalálja a módját, hogy megölje Shadwellt. Ha a puszta kezével kell kitekerni a nyakát,
akkor is megöli azt a gazembert. A kereskedő műve, hogy apjának megszakad a szíve a
bánattól - ezért a tettéért az életével fog fizetni.
A lépcső tetején zajt hallott, illetve zajokat: hangosan vitatkozó emberek hangját.
Hallgatódzott egy ideig. Nem is vitatkoztak, hanem licitáltak. Shadwell hangját jól meg
lehetett különböztetni, ő irányította a versengést. A lárma leple alatt Cal a lépcső tetejéről a
legközelebbi ajtóhoz surrant. Óvatosan kinyitotta, és belépett rajta. A kis helyiség üres volt,
de a másik ajtó félig nyitva állt, és a szomszéd szobából világosság szűrődött be. Az ajtót
nyitva hagyta maga mögött, arra az esetre, ha netán gyorsan kellene visszavonulnia.
Odalopakodott a szemközti ajtóhoz, és bekukucskált a résen. Freddyt és Apolline-t látta a
földön, Nimrodnak híre-hamva sem volt. Az árnyakat fürkészte, hogy nem rejtenek-e
fattyakat, és amikor nem látott egyet sem, Cal belökte az ajtót. A licitek még mindig
röpködtek, és a lárma elnyomta Cal lépteinek a zaját, ahogy odament a foglyokhoz.
Mozdulatlanul feküdtek, szájukat a nővérek teletömték testük foszlányaival, szemük csukva.
Cal most rájött, hogy Freddy vérét látta a lépcsőn; vele sokkal gonoszabbul bántak el a
nővérek, arcát felszántották az ujjaikkal. De a legsúlyosabb seb Freddy bordái között
tátongott: saját ollójával szúrták agyon. Az olló még mindig ott volt a testében.
Cal kitisztította Freddy felpeckelt száját; az anyag, mintha kukacokkal lenne tele, mozgott Cal
kezében. A sérült egy sóhajjal hálálta meg Cal segítségét, de eszméletlenül feküdt tovább.
Apolline-on ugyanígy segített, ő azonban több életjelt mutatott: nyöszörgött, mintha lassan
magához térne.
A licitálók egyre hangosabban kiabáltak a szomszéd szobában, a zajból kiderült, hogy jókora
vevősereg gyűlt egybe.
Hiú remény, hogy Shadwell népes táborát le tudná győzni egy szál maga, gondolta Cal.
Freddy megmozdult.
Kinyitotta a szemét, de nagyon halványan pislákolt benne az élet.
Cal... - erőlködött Freddy, de csak az ajka mozgott, hang nem jött ki a torkán. Cal közelebb
hajolt, karját Freddy jéghideg, reszkető teste köré fonta.
- Itt vagyok, Freddy - mondta. Freddy ismét megpróbált beszélni:
- ...majdnem...
Cal szorosabban ölelte Freddyt, mintha így vissza tudná tartani a testéből kifelé csordogáló
életet. Ha száz keze van, akkor sem sikerült volna: Freddy már elindult egy jobb világ felé.
Ezt Cal is tudta, de mégis kimondta:

101
- Ne menj el!
Freddy alig láthatóan megrázta a fejét.
- ...majdnem... - mondta megint - ...majdnem...
Két szótagnál többre nem futotta az erejéből. Most már a teste sem reszketett.
- Freddy...
Cal a férfi szájához tette az ujjait, de már nem lélegzett. Miközben a kifejezéstelen arcot
nézte, Apolline megfogta a kezét. Ő is hideg volt. Felnézett a mennyezetre, Cal követte a
tekintetét.
Immacolata feküdt a fejük fölött, lefelé bámult Calre. Egész idő alatt ott lebegett, sütkérezett
Cal bánatában és tehetetlenségében. Cal rémülten felkiáltott, Immacolata pedig máris
lecsapott rá, sötéten zuhant lefelé. Ez egyszer jó szolgálatot tett Cal ügyetlensége. Mielőtt
Immacolata karmai elérték volna, Cal az érintéstől való félelmében hihetetlen sebességgel
hátravetette magát. Az ajtó kinyílt mögötte, és Cal bezuhant a szomszéd szobába.
- Mi történik itt?
Ezt Shadwell kérdezte. Cal az árverés kellős közepébe vetette magát. A kereskedő ott állt az
egyik falnál, és még vagy fél tucat férfi és nő volt a szobában, kiöltözve, mintha a Ritzben
lennének. Immacolata nyilván nem fog gyilkolni ilyen előkelő társaságban, gondolta Cal. A
közvetlen életveszély tehát elmúlt, legalábbis átmenetileg. Cal ekkor lenézett a földre, és
majdnem elájult az örömtől. A szőnyegen feküdt, a szálak mocorogtak a tenyere alatt. Ezért
érezte olyan hirtelen és képtelenül biztonságban magát? Mintha minden, ami eddig történt,
csak próbára akarta volna tenni őt, és most ez az édes viszontlátás a jutalom...
- Vigyék már ki innen - mondta az egyik vevő.
Shadwell elindult Cal felé.
- Távozzon. Mr. Mooney - mondta a kereskedő. - Nekünk itt dolgunk van.
Nekem is, gondolta Cal. Kivette a zsebéből a kést, és Shadwellnek rontott. Immacolata
felsikoltott a háta mögött - Calnek csak néhány másodperc állt a rendelkezésére. Shadwell
felé döfött, de testes volta ellenére az könnyedén félreugrott.
A vevők felől mozgolódást észlelt, és ezt a rémületnek tudta be, de amikor odanézett, Cal
látta, hogy kezükbe vették a dolgokat, és folytatták a licitálást. Szórakoztató volt, de Calnek
most nemigen akadt ideje, hogy megtapsolja, Shadwell ugyanis kitárta a zakóját.
Vakítóan fénylett a bélés.
- Lát valamit, ami tetszik? - kérdezte.
Közben Cal felé lépett, zakójával elvakította, és kiütötte a kezéből a kést. Most, hogy
támadóját lefegyverezte, Shadwell kevésbé finom módszerekhez folyamodott: térdét Cal
lágyékába süllyesztette, amitől az nyögve összerogyott. Néhány percig, amíg a hányinger nem
enyhült, mozdulni sem tudott. A fény és a rosszullét fátylán át látta, hogy Immacolata még
mindig ott várja őt az ajtóban, mögötte a nővérek. Ennyit Cal támadásáról. Most megint
fegyvertelen volt, és egyedül... De nem, nem volt egyedül. Egyáltalán nem. Hiszen egy egész
világ volt alatta, egy alvó világ. A szőttesben számtalan csoda rejtőzik, csak fel kellene
ébreszteni őket. De hogyan? Vannak, egészen biztosan vannak olyan csodatettek, amelyekkel
szendergéséből fel lehet rázni a Fúgát, de Cal egyet sem ismert. Csak annyit tehetett, hogy a
szőnyegre tette a tenyerét, és suttogott:
- Ébredj fel...
Ámította csak magát, vagy valóban mozgolódni kezdtek a csomók? Cal úgy érezte, hogy ki
akarnak szabadulni a teremtmények - mint az alvók, akik tudják, hogy felkelt a nap, és le
akarják rázni az álom bilincseit, de nincs elég erejük, hogy megmozduljanak.
A szeme sarkából Cal most megpillantott egy meztelen alakot, aki az egyik vevő lábánál
kucorgott. Kétségtelen, hogy látólény volt, de Cal nem ismerte. Legalábbis ebben a
formájában nem.
De a szeme...

102
„Nimrod?” - motyogta magában.
A teremtmény is látta Calt, és biztonságos vackából a szőnyeg széléhez mászott. Nem vették
észre. Shadwell már visszatért a vevők közé - igyekezett elkerülni, hogy az árverés vérfürdővé
fajuljon. Calről teljesen elfeledkezett.
- Nimrod? - kérdezte Cal.
Nimrod bólintott, közben a torkára mutatott.
- Nem tud beszélni? A rohadt életbe!
Cal az ajtó felé pillantott. Immacolata még mindig ott várta. Türelmes volt, mint egy
dögkeselyű.
- A szőnyeg. . . - suttogta Cal. - Fel kell ébresztenünk.
Nimrod kifejezéstelen arccal bámult vissza rá.
- Nem érti, hogy mit mondok?
Mielőtt Nimrod valamilyen jellel válaszolhatott volna, Shadwell, akinek közben sikerült
megnyugtatni a vevőket, bejelentette:
- Folytatjuk az árverést.
Aztán Immacolatához fordult:
- Távolítsa el a bérgyilkost!
Cal tudta, hogy csak másodpercek vannak hátra az életéből: a varázslónő ezúttal nem
kegyelmez. Kétségbeesetten pásztázta a szobát valamilyen menekülési lehetőség után kutatva.
Több ablak is volt, mindegyiken súlyos függönyök. Talán ha elérné az egyiket, kiugorhatna.
Inkább halálra zúzza magát, mint hogy Immacolata ölje meg. Útban Cal felé, Immacolata
egyszer csak megtorpant. Tekintete elúszott Calről: Shadwell felé fordult, és csak ennyit
mondott:
- ...oldószer...
A szomszédos szobát, ahol Freddy és Apolline feküdt, hirtelen fény árasztotta el. A szőnyegre
is beszűrődött, és színei mintha megélénkültek volna. Aztán egy dühös sikoly - a Boszorkány
hangja - hallatszott, amit újabb fényáradat követett. Az események ismét megvadították a
vevőket. Egyikük odament az ajtóhoz - néző vagy menekülő minőségben -, hátrahőkölt, a
szeme elé kapta a kezét, és üvöltött, hogy megvakult. Senki nem sietett a segítségére. A
társaság meghúzódott a szoba túlsó felében, miközben emitt elszabadult a pokol. Egy alak
jelent meg az ajtóban, körötte ragyogó vonalak spirálja. Megváltozott ugyan, de Cal rögtön
felismerte. Suzanna volt az. Két karján, mintha az erei szikráznának, tűzijáték táncolt, és az
ujjaiból zuhogott alá; hasán és mellén szaladgált, és a lába közül tört elő, hogy lángra
lobbantsa a levegőt. Beletelt egy kis időbe, míg Calnek sikerült valami köszönésfélét
mormolni Suzanna felé, és addigra megérkeztek az üldöző kísértetnővérek is. Az ellenfelek
alaposan megtépázták egymást. Az oldószer megnyilatkozása sem fedte el Suzanna nyakán és
testén a vérző sebeket, és a nővéreken is látszott az összecsapás nyoma, bár fájdalmat
valószínűleg nem éreztek. Elgyengültek-e vagy sem, mindenesetre megtorpantak, amikor
Immacolata felemelte a kezét, jelezve, hogy most ő következik.
- Már vártuk - mondta Immacolata. - Elkésett.
- Öld meg! - mondta Shadwell.
Cal Suzanna arcát figyelte. Bármennyire is igyekezett, nem tudta leplezni kimerültségét.
Suzanna talán megérezte Cal tekintetét, a szemébe nézett. Aztán a kezére, ami még mindig a
szőttesen nyugodott. „Kiolvasta a gondolataimat? - töprengett Cal. Megértette, hogy a talpa
alatt nyugszik minden maradék esély?” Tekintetük ismét találkozott, és Cal látta, hogy
Suzanna megértette. Ujjai alatt bizsergett a szőttes, mintha enyhe áramütés érte volna. Cal
nem vette el a kezét, hanem hagyta, hogy az energia használja őt, ahogy akarja. Cal most egy
folyamatnak volt az egyik eleme: az erőkörnek, ami Suzanna lábából indult, és a szőnyegen
keresztül Cal kezében folytatódott; kezéből a szemébe érkezett, és egymásba kulcsolódó
tekintetük vonala mentén visszajutott Suzannához.

103
- Állítsd meg őket... - mondta Shadwell, aki megérezhette ezt a csalafintaságot, de ahogy
Immacolata elindult Cal felé, megszólalt az egyik vevő:
- A kés...
Cal nem szakította meg egybefonódó tekintetük vonalát, de a kés valahogy beúszott kettejük
közé, mintha gondolataik tüze lökte volna a magasba. Suzanna sem értette jobban, mint Cal,
hogy miért és miként történik mindez, de homályosan ő is érezte az erőkört, ami rajta, az
oldószeren, a szőnyegen, Calen, a tekintetük vonalán fut keresztül, és a testében zárul. Bármi
történjen is, csak másodpercek álltak a rendelkezésére, hogy beteljesítse a csodát, mielőtt
Immacolata odaér Calhez, és megbontja a kört. A kés most pörögni kezdett, minden egyes
fordulattal egyre sebesebben. Cal olyan telítettséget érzett a heréiben, hogy már szinte fájt. És
- ami még jobban aggasztotta - úgy érezte, hogy kiválik a saját testéből, mintha kirángatnák
belőle, a szemén keresztül, hogy tekintete és Suzannáé a késen találkozzanak, ami most már
olyan sebesen forgott, hogy ezüstgömbnek látszott.
És ekkor a kés hirtelen lehullott a levegőből, mint egy meglőtt madár. Cal követte a
zuhanását: a kés tompa puffanással leesett, és hegye belefúródott a szőnyeg közepébe.
Ebben a pillanatban a szőnyeg minden szála hullámzani kezdett, mintha a kés elvágta volna a
fonalat, ami az egészet összetartotta. És ahogy az a fonál elszakadt, a szőttes megelevenedett.

3.
A világ vége volt ez, és világok kezdete.
Először egy örvénylő felhő emelkedett ki a Gyűrű közepéből, és a mennyezet felé tört. Ahogy
odacsapódott, széles repedések nyíltak a mennyezeten, és vakolatlavina zúdult a fejekre. Egy
pillanatra felvillant Cal agyában, hogy amit Suzannával kiszabadítottak, az most már kikerült
a hatáskörükből. De ekkor elkezdődtek a csodák, és az aggodalmak feledésbe merültek.
A felhőben villám látszott, fénye a falakon és a padlón ívelt. A csomók, ahogy felpattantak, a
szőnyeg egyik széléről a másikig csúszkáltak. A szálak egyre magasabbra nőttek, mint nyár
közepén a gabona, és nyújtózásuk közben színeket öltöttek. A látvány nagyon hasonlított arra,
amit néhány éjszakával korábban Cal és Suzanna álmában látott, csak most százszor annyi
nagyratörő szál ágaskodott, sokasodott a szobában. A növekedés nyomása levetette Calt a
szőnyegről, ahogy a szálak kiszabadultak börtönükből, és ezernyi alak magvait szórták
szerteszét. Voltak társaiknál sokkal fürgébb szálak, amelyek pillanatok alatt a mennyezetig
nőttek. Voltak, amelyek inkább az ablak felé nyomultak, színnyalábokat húztak maguk után,
ahogy széttörték az üveget, és kiözönlöttek az éjszakába.
Amerre a szem ellátott, mindenütt ismeretlen és különleges látvány tárult elé. A formák
robbanása eleinte túl zavaros volt, és képtelenség volt valamit is felfedezni bennük, de
alighogy a levegőt elárasztotta a színtenger, a szálakban kezdtek kidomborodni az apróbb
részletek, és már meg lehetett különböztetni a növényt a kőtől, a követ a fától, a fát a testtől.
Az egyik hullámzó szál átszakította a tetőt, és a porzuhatag parányi hajtásokat fakasztott az
egyre fogyatkozó szőttes talajából. Egy másik szál kacskaringós, kékesszürke ködösvényeket
terített a szobába; a harmadik és a negyedik szál összefonódott, és kötelékükből
szentjánosbogarak pattantak ki, röptükben fénypalástot terítettek a szálak szülte madarakra és
vadállatokra. A Fúga pillanatok alatt betöltötte a szobát; növekedése olyan sebes volt, hogy
Shearman háza szűknek bizonyult. Ahogy helyet kerestek maguknak, a szálak deszkákat
téptek ki, gerendákat feszítettek szét. A tégla és vakolat sem állíthatta meg őket. Amit nem
tudtak megkerülni, annak nekirohantak; aminek nekirohantak, azt egyszerűen félrehajították.
Cal nem szándékozott megvárni, míg maguk alá temetik a romok. Az elképesztő szülési
fájdalmakba a ház nyilván hamarosan belehal. Suzannát kereste a káprázatos látványosságok
közepette, de már nem állt ott, ahol korábban látta. A vevők is menekültek; ijedtükben marták
egymást, mint a kóbor kutyák.

104
Cal feltápászkodott, és elindult az ajtó felé, de két lépést sem tett még, amikor meglátta a
közeledő Shadwellt.
- Gazember! - rikácsolta a kereskedő. - Kotnyeleskedő gazember!
Benyúlt a zsebébe, előrántott egy pisztolyt, és Calre fogta.
- Senki nem állhat az utamba, Mooney! - ordította, aztán lőtt.
Amikor meghúzta a ravaszt, valaki ráugrott, és félrelökte Shadwellt. A golyó messze elkerülte
a célpontot.
Nimrod volt a megmentő. Feldúlt képpel rohant Cal felé, és minden oka megvolt rá. A ház
rogyadozni kezdett, recsegve-ropogva megadta magát. A Fúga már az alapokat feszegette, és
eltökélt szándéka volt, hogy felborítja a házat.
Nimrod megragadta Cal karját, és az ablak felé ráncigálta. Illetve a tátongó fal felé, a
zsendülő szőttes ugyanis minden ablakot kitépett a helyéről. A Fúga feltartóztathatatlanul
burjánzott a romokon túl is, újabb és újabb csodákkal népesítette be az éjszakát.
Nimrod hátrapillantott.
- Kiugrunk? - kérdezte Cal.
Nimrod elvigyorodott, és még erősebben szorította Cal karját. Cal is hátranézett, és látta, hogy
Shadwell megtalálta a pisztolyát, és célba veszi őket.
- Vigyázzon! - kiáltotta Cal. Nimrod arca felragyogott, kezét Cal tarkójára szorította, és
lenyomta a fejét. Egy másodperccel később Cal megértette, hogy miért: színhullám tört elő a
szőttesből, és Nimrod mindkettejüket beletaszította. Az ár kisodorta őket az ablakon, és egy
félelmetes pillanatig a levegőben lógtak. Aztán a fényesség mintha megszilárdult volna, és a
hátára vette őket, mint valami fényhullámlovasokat. De nem tartott sokáig az utazás. Néhány
másodperc múlva a fényparipa levetette őket a hátáról, és eltűnt az éjszakában, útközben állat-
és növénygyerekeket szült. Szédelegve, de vidáman Cal felállt, és örömmel hallotta, hogy
Nimrod elrikkantja magát:
- Hé!
- Tud beszélni?
- Úgy tűnik-mondta Nimrod, és fülig ért a szája. - Itt már nem ér el...
- Immacolata.
- Pontosan. Feloldotta a csodatettet, hogy elkápráztassa a Kakukkokat. És tényleg káprázatos
voltam. Látta azt a kék ruhás nőt?
- Futólag.
- Rögtön belém esett - mondta Nimrod. - Azt hiszem, meg kellene keresnem őt. Szüksége lesz
némi gyöngédségre, ahogy elnézem itt a dolgokat. - Nem is vesztegette tovább az időt: rögtön
visszafordult, és elindult a ház felé, amit már csak nagy jóindulattal lehetett „háznak” nevezni.
Ahogy a fény- és porzivatarban távolodott, Cal észrevette, hogy Nimrodnak farka van. Nagy
fiú, tud vigyázni magára, gondolta Cal, de voltak, akik miatt aggódott. Például Suzanna. Vagy
Apolline, akit abban a kis előtérben látott utoljára, ahol Freddy mellett feküdt. A
hangzavarban és a romok között Cal is elindult a ház felé, hogy megkeresse a többieket.
Olyan volt, mintha egy színfolyóban úszott volna, szemben az árral. Későn eszmélő szálak
kúsztak és dagadoztak körülötte, némelyik nekiütközött. Az élő testhez sokkal kedvesebbek
voltak, mint a téglához. Érintésük nem okozott fájdalmat, sőt erőt adott. Cal teste bizsergett,
mintha jéghideg zuhany alól lépett volna ki, fülében dallam duruzsolt. Az ellenség
nyomtalanul eltűnt. Cal remélte, hogy a ház maga alá temette Shadwellt, de ismerve a
gonoszok szerencséjét, ezt kevéssé tartotta valószínűnek. Néhány vevőt látott csak - a fényben
bóklásztak. Nem segítettek egymásnak, egyedül haladtak előre. A földre meredtek, rettegve,
hogy megnyílik alattuk, vagy vakon botladoztak, kezükkel rejtve könnyeiket. Cal körülbelül
harminc méterre lehetett a háztól, amikor a Gyűrű hatalmas felhője villámokat köpködve
szétfeszítette a falakat, és megkönnyebbülten elnyújtózkodott a szabadban. Cal még látta,
hogy az egyik vevőt elnyeli a felhő, aztán sarkon fordult, és futásnak eredt. Egy porhullám

105
nagyot taszított rajta, és ragyogó fényrostok röpködtek körülötte, mint selyemszalagok a
szélviharban. Újabb hullám jött - ez tégladarabokat, bútorokat sodort -, és ledöntötte Calt a
lábáról. Aztán a feje tetejére fordította, és a szédítő légi tornában Cal már azt sem tudta,
melyik a föld és melyik az ég. Nem próbált ellenállni - ha egyáltalán szóba jöhetett az
ellenállás -, hanem a száguldó vonatra bízta magát, vigye, ahova akarja.

MÁSODIK KÖNYV: A FÚGA

Ötödik rész
MULATSÁGOK
„Szökj velem az elfeledett éjbe, és légy
A holdfényű társam a végtelen sötétben;
Jöjj velem, túl akár az Édenen,
És ott, túl az emlékezésen,
Ott legyen otthonunk.”
Walter de la Mare: A találka

I. CAL A CSODÁK KÖZÖTT

1.
Az igazi öröm - éppúgy, mint az igazi bánat - mélységes emlékezés.
Így hát amikor a száguldó porvihar lecsillapodott, és Cal meglátta a Fúgát, úgy érezte, hogy a
megvilágosodás néhány röpke pillanata, ami élete huszonhat éve során megadatott neki -
megadatott, de mindig elvétetett -, itt most egyesült és kiteljesedett. E boldogság töredékeit

106
már korábban is érezte. Erről álmodott az anyja méhében, erről mesélt a szerelem, erről
szóltak az altatódalok. Az egészet, a teljes történetet viszont csak most ismerte meg. Itt még a
halál is szép lenne, gondolta Cal. És még szebb lenne, ha élhetne, most, amikor oly sok
minden tárult elé. A porvihar egy dombtetőre sodorta Calt. A domb nem volt magas, de így is
nagyszerű kilátás nyílt a Fúgára. Cal felállt, és szemügyre vette a vidéket. A szőnyeg még
korántsem bomlott ki teljesen; a Szövőszék bonyolult csodatettei nem adták meg magukat
egykönnyen. De az alapozás már megtörtént: készen álltak a hegyek, a mezők, az erdők és
még sok minden. Cal legutóbb madártávlatból látta ezt a vidéket, és onnan meglehetősen
változatosnak tűnt. De most ebből a perspektívából szinte elviselhetetlennek látszott a táj
gazdagsága. Olyan volt, mintha egy sebtiben összepakolt bőröndöt borítottak volna ki,
tartalma kétségbeejtő rendetlenségben hevert szanaszét. A földrajz híján volt bármiféle
rendszernek; a látólények egyszerűen összehajigáltak mindent, amit meg akartak menteni a
pusztulástól. Szertelen csalitot és szerény réteket, barlangot és szentélyeket, vártornyokat,
folyókat és menhirt. A legtöbbjük forgács és szilánk volt csak, a Birodalom darabkái, amit az
emberek háta mögött csentek be a Fúgába. A Kakukkok nem fogják sem hiányolni, sem
siratni az ismerős szobák kísértetjárta szegleteit, ahol talán szellemeket vagy angyalokat láttak
a gyerekek; ahol a menekült, ki tudja, miért, vigaszra talált; ahol az öngyilkosjelölt mégis úgy
döntött, hogy nem adja fel. Ez a rendetlenség dúskált a legkülönösebb képtelenségekben.
Emitt egy híd, amit elválasztottak az alatta tátongó szakadéktól, és most pipacsok között ível a
mezőn; ott meg egy obeliszk egy tavacska közepén, a víztükörben nézegeti magát.
Cal figyelmét azonban valami más ragadta meg.
Egy domb, ami szinte függőlegesen emelkedett fakoronázta csúcsa felé. A domb oldalában
fények cikáztak, a faágak között táncoltak. Calnek fogalma sem volt, mit hol talál, jobb híján
elindult hát a domb felé. Zeneszó hallatszott valahol az éjszakában. Szaggatottan érkezett Cal
füléhez, ahogy a szellő diktálta. Dobok és hegedűk, Strauss és Sioux keveréke. És időnként
jelt adtak magukról a Fúga-lakók is: suttogó hangok a fák között, alakok az árnyékban, egy
sátorlap alatt, a derékig érő gabonatábla közepén. De a teremtmények mindig elillantak; olyan
gyorsan jöttek és mentek, hogy Cal csak egy-egy pillanatra látta őket. Majd kiderül, hogy a
Kakukkot ismerték-e fel benne, vagy egyszerűen szégyenlősek voltak. Az viszont biztos,
hogy Cal egyáltalán nem félt, annak ellenére, hogy bizonyos értelemben birtokháborítást
követett el. Tökéletes nyugalmat érzett - békében a világgal és önmagával. Olyannyira, hogy a
többiekért - Suzannáért, Apolline-ért, Jerichauért, Nimrodért - érzett aggodalma is majdnem
teljesen elmúlt. Amikor eszébe jutottak, akkor is csak úgy gondolt rájuk, mint akik ugyanitt
barangolnak, a csodák között. Semmi bajuk nem eshet, itt nem. Itt nincs baj, rosszakarat és
irigység. Aki itt sétálhat ebben az eleven csodában, ugyan mit kívánhatna vagy irigyelhetne
még? Cal úgy száz méterre lehetett a dombtól, és elképedve nézett felfelé. A fények, amiket
az imént a távolból látott, ember formájú szentjánosbogarak voltak; könnyed táncot lejtettek a
domb körül a levegőben, de szárnyuk nem volt. Nem kommunikáltak egymással - legalábbis
nem olyan formában, hogy Cal hallhatta volna -, vakmerő mozdulataik mégis hihetetlenül
pontosak voltak: mindig egy hajszálon múlott csak, hogy nem ütköztek össze.
- Te Mooney vagy, igaz?
Halkan szólították meg, de a hang felrázta Calt a táncoló fények okozta révületből. Jobbra
fordította a fejét. Két alak állt egy boltozat árnyékában, arcukat eltakarta a sötétség. Cal csak
az arcok kékesszürke oválisát látta, mint lámpások függtek a boltozat alatt.
- Igen, így hívnak - mondta Cal. „Gyertek elő!”- tette hozzá gondolatban. - Honnan tudjátok a
nevemet?
- Itt gyorsan terjednek a hírek - hangzott a válasz. Fuvolázó hang volt, és talán egy kicsit
lágyabb, mint az előző, de Cal nem esküdött volna meg rá, hogy nem ugyanaz az alak beszél.
- A levegő miatt - tájékoztatta az ismeretlen. - Mindig pletykál.

107
A páros egyik tagja most kilépett az árnyékból. A dombról érkező halvány fényben táncolt az
arca, és ettől nagyon furcsa lett, de Cal tudta, hogy ha nappal látja meg ezt az arcot, akkor sem
felejti el soha. A férfi fiatal volt; de teljesen kopasz, arcáról a púder eltüntette a bőr színét,
szája és szeme valahogy túlzottan nedves, túlzottan esendő a különös álarcban.
- Én Boaz vagyok - mondta. - Üdvözöllek, Mooney!
Megfogta Cal kezét, és megszorította, közben társa is felbontotta az árnyékkal kötött
jegyességét.
- Látod az Amadou-kat? - kérdezte.
Néhány másodpercnyi tűnődés után Cal úgy döntött, hogy ez a második alak nő.
Következtetése viszont megkérdőjelezte Boaz nemét, ugyanis majdnem teljesen egyformák
voltak, mintha egypetéjű ikrek lennének.
- A nevem Ganza - mondta a második alak. Ugyanolyan egyszerű fekete nadrágban és bő
zubbonyban volt, mint a testvére, vagy kedvese, vagy akárkije, és a nő is kopasz volt.
Kopaszságuk és bepúderezett arcuk érvénytelenítette a nemekre vonatkozó összes sablont.
Arcuk esendő volt, mégis kérlelhetetlen; gyengéd, mégis szigorú. Boaz a domb felé nézett,
ahol a szentjánosbogarak még mindig ficánkoltak.
- Az ott az Első Szerencsétlenség Sziklája - magyarázta Calnek. - Az Amadou-k
találkozóhelye. Ott haltak meg a Korbács első áldozatai.
Cal a szikla felé nézett, de csak egy pillanatra. A páros jobban érdekelte. Minél tovább
figyelte, annál különösebbnek találta őket.
- Mit csinálsz ma este? - kérdezte Ganza.
Cal vállat vont.
- Fogalmam sincs. Tulajdonképpen azt sem tudom, hol vagyok.
- Dehogynem - mondta Ganza. - Nagyon is jól tudod.
Miközben beszélt, szórakozottan összefonta az ujjait, aztán újra szétnyitotta, vagy legalábbis
így látta Cal. Amikor jobban szemügyre vette a gyakorlatot, látta, hogy Ganza a tenyerén fűzi
keresztül az ujjait, jobb kezét a balon, balt a jobbon, hanyagul mellőzve a szilárd
halmazállapot ismérveit. A mozdulat olyan magától értetődő, az illúzió - ha egyáltalán illúzió
- olyan gyors volt, hogy Cal korántsem lehetett biztos benne, hogy helyesen értelmezi.
- Milyennek látod őket? - kíváncsiskodott Ganza.
Cal ismét az arcát nézte. Vajon megfigyelő képességét tesztelte az ujjtrükkel Ganza? A kérdés
azonban nem a kezére vonatkozott.
- Az Amadou-k - mondta Ganza. - Szerinted milyenek?
Cal a szikla felé pillantott.
- ...mint az emberek - felelte.
Ganza halványan elmosolyodott.
- Miért kérdezed? - érdeklődött Cal. De választ nem kapott, mert Boaz átvette a szót.
- Összehívták a Tanácsot - mondta. - Capra házában üléseznek. Azt hiszem, a
visszaszövődésről.
- Ez nem lehet igaz - mondta Cal. - Visszazárják a Fúgát?
- Ezt beszélik - mondta Boaz.
Úgy tűnt, hogy egészen friss a hír; csak nem most hallotta a pletykáló levegőtől?
- Azt mondják, hogy túlságosan veszélyes idők járnak - mondta Calnek. - Ez igaz?
- Én nem ismerek más időket - mondta Cal. - Úgyhogy nem tudok mihez viszonyítani.
- Az éjszaka még a miénk? - kérdezte Ganza.
- Egy része - felelte Boaz.
- Akkor látogassuk meg Lót, jó?
- Nekem mindegy - mondta Boaz. - Velünk tartasz? - kérdezte a Kakukkot.

108
Cal ismét az Amadou-k felé nézett. Csábító volt a gondolat, hogy még egy kicsit maradjon, és
nézze őket, de félt, hogy nem talál más idegenvezetőt, aki megmutatná neki a
nevezetességeket. Okosan kell kihasználni, ha valóban ilyen rövid idő áll a rendelkezésére.
- Igen, megyek.
A nő abbahagyta az ujjai fűzögetését.
- Kedvelni fogod Lót - mondta, aztán megfordult, és elindult, bele az éjszakába.
Cal követte, és bár rengeteg kérdése lett volna, tudta, hogy nem szabad erre fecsérelni az időt,
ha valóban csak néhány órája van, hogy belekóstoljon Csodaországba.

II. A TÓPARTON ÉS AZUTÁN

1.
Volt egy pillanat, még Shearman házában, amikor Suzanna azt hitte, vége az életének.
Miközben Apolline-t segítette lefelé a lépcsőn, a falak ropogni kezdtek, és fülrepesztő robajjal
összedőlt a ház. Fogalma sem volt, hogyan úszhatták meg élve, és hogyan került a tópartra.
Az oldószer valószínűleg közbenjárt az érdekében, bár Suzanna nem emlékezett, hogy
utasította volna. Sok tanulnivalója volt még erről az örökölt erőről. Nem utolsósorban az,
hogy milyen mértékben függ az erő tőle, és ő az erőtől. Ha megtalálja Apolline-t, akit a
felfordulásban elvesztett, megkéri majd, hogy mondjon el mindent, amit erről tud. Egyelőre
azonban be kellett érnie a cipruskoronás szigetekkel és a köveket nyaldosó hullámok
megnyugtató csobogásával.
- Mennünk kell!
Jerichau zavarta meg merengését, a lehető legfinomabban, hátulról megérintve Suzanna
nyakát. A tóparti házban váltak el egymástól, ahol Jerichau ezer éve nem látott barátokkal
találkozott. Olyan emlékeket idéztek fel, amelyekhez Suzannának semmi köze nem volt, és
úgy érezte, nem is akarják beavatni őt. Pusmogjatok csak, cinkosok, gondolta Suzanna, és
sértődötten magukra hagyta őket. Akárhogy vesszük is, Jerichau tolvaj volt.
- Miért jöttünk ide? - kérdezte Suzanna.
- Itt születtem. Minden egyes követ úgy ismerek, mint a tenyeremet. - Jerichau keze még
mindig Suzanna vállán volt. - Legalábbis ismertem. Gondoltam, érdemes megmutatni...
Suzanna a tóról Jerichaura nézett. - De nem maradhatunk itt - mondta Jerichau gondterhes
képpel.
- Miért nem?
- Várják Capra házában.
- Engem?
- Maga keltette életre a szőttest.
- Nem tehettem mást - mondta Suzanna. - Meg akarták ölni Calt.
Jerichau homlokán elmélyült a barázda.
- Felejtse el Calt - mondta nyersen. - Mooney Kakukk. Maga nem az.
- De igen - ellenkezett Suzanna. - Legalábbis annak érzem magam, és ez a fontos...
Jerichau elrántotta a kezét Suzanna válláról. Elkomorult.
- Jön vagy nem?
- Persze hogy jövök.
Jerichau sóhajtott egyet.
- Nem így kellett volna történnie - mondta, hangja valamelyest visszanyerte korábbi
gyengédségét.
Suzanna nem értette igazán, hogy mire utal: a Fúga kiszabadítására, a tóhoz való visszatérésre
vagy a kettejük beszélgetésére. Talán mindháromra egy kicsit.
- Lehet, hogy nem kellett volna életre kelteni a szőttest - mondta Suzanna kissé mentegetőzve
-, de nem egyedül tettem. Az oldószer is hibás.

109
Jerichau összeráncolta a homlokát.
- Hiszen a maga ereje - mondta szemrehányón. - Miért nem irányítja?
Suzanna egy fagyos pillantást küldött felé.
- Milyen messze van Capra háza?
- A Fúgában semmi nincs messze - felelte Jerichau. - A Korbács szinte mindent elpusztított.
Csak ez az apró terület maradt.
- A Birodalomban is van még?
- Egy kevés, talán. De minden itt van, ami igazán kedves a számunkra. Ezért kell újra
elrejtenünk; még a reggel megérkezte előtt.
Reggel. Suzanna majdnem elfelejtette, hogy hamarosan kelni kezd a nap, és vele együtt az
emberlények. Nem volt egy szívderítő gondolat, hogy Kakukk-társai - az állatkertek, liliputi
előadások, orgiák hívei - nemsokára megszállják a területet.
- Tényleg sietnünk kell! - mondta Suzanna, és a tópartról elindultak Capra háza felé.

2.
Útközben Suzanna megválaszolt magának néhány kérdést, ami a szőttes életre keltése óta
foglalkoztatta. Először is: mi történt a Birodalom azon részével, amit a Fúga elfoglalt? Igaz,
egyáltalán nem volt sűrűn lakott környék - Thurstaston Common tetemesebb része Shearman
háza mögött húzódott, és szántóföldek terültek el mindkét oldalán -, de lakatlannak azért
mégsem nevezhető. Jócskán akadtak házak errefelé is, Irby Heath irányában pedig még ennél
is több. Mi történt ezekkel a házakkal? És mi történt a lakóikkal? A válasz meglehetősen
egyszerű volt: a Fúga a házak körül sarjadt ki, ötletesen alkalmazkodott a körülményekhez.
Az utcai lámpákat például, mint az antik oszlopokat, virágzó indák díszítették; egy autónak
csak az orra kandikált ki a domboldalból, másik kettő felágaskodott, és összedugták a fejüket.
A házak kíméletesebb elbánásban részesültek. Többségük sértetlen volt, de a Fúga növényzete
egészen a küszöbükig nőtt, mintha bebocsáttatásra várna. Ami pedig a Kakukkokat illeti:
Suzanna és Jerichau találkozott ugyan néhánnyal, de azok inkább tanácstalannak látszottak,
mint ijedtnek. Az egyik férfi, egy szál nadrágban és nadrágtartóban, arról panaszkodott, hogy
elvesztette a kutyáját - „Átkozott hülye korcs! - szitkozódott. - Nem látták valahol?” -, és
látszólag teljesen hidegen hagyta az a tény, hogy a világ megváltozott körülötte. Már rég
elment, csak a hangja hallatszott, ahogy a szökevényt szólongatja, amikor Suzannának eszébe
jutott, hogy a fickó talán nem is ugyanazt látja, amit ő; lehet, hogy most is ugyanaz a szelektív
vakság működik, ami a Lord Streeten eltakarta a glóriákat a járókelők szeme elől. Lehet, hogy
a kutyatulajdonos az ismerős utcákon kóborolva észre sem veszi azt, ami ellentmond az
elképzeléseinek? Vagy csak egy futó pillantást vet a Fúgára, és öregkorában majd eszébe jut,
és visszasírja ezt a dicsőséges ragyogást? Jerichautól nem kapott választ a kérdéseire. Azt
mondta, hogy nem tudja, és nem is érdekli. Suzanna egyre elképesztőbb helyeket és tárgyakat
fedezett fel. Döbbenten figyelte, mi mindent mentettek meg a látólények a tűzvész elől.
Várakozása ellenére a Fúga nem kísértetjárta ligetek és bozótok gyűjteménye volt. Ebben a
szent demokráciában jól megfért együtt mindenféle részlet: a meghitt és a nagyszabású, a
természetes és a mesterséges. Minden egyes szegletnek és résnek megvolt a maga jellegzetes
varázsa. A mentés körülményei indokolták, hogy ezeket a részleteket, mint egy könyvből a
lapokat, kiszakították a környezetükből. Széleik most is magukon viselték az erőszakos
eltávolítás nyomait, és véletlenszerű összehajigálásuk még jobban kiemelte az
egyenetlenségeket. A hiányosságokat azonban ellensúlyozta valami más. Az össze nem illő
részletek - hogy egymásba ért az intim és a nyilvános, a közhelyszerű és a mesés - új
talányokat teremtettek; a kitépett oldalak eddig ismeretlen történetekkel kecsegtettek.
Útjuk során a részletek olyan képtelen kombinációit látták, hogy minden igyekezetük ellenére
sem sikerült megtalálni összetartozásuk alapját. Kutyák rágcsálták a füvet egy sír mellett,
közben a sír repedezett kőlapjából tűz szökőkút tört elő; egy földbe ágyazott ablakból a

110
függönyt az ég felé lobogtatta a szellő, ami a tenger morajlásától visszhangzott. Ezek a
megmagyarázhatatlan talányok mély nyomot hagytak Suzannában. Ismerős volt minden
részlet - a kutyák, a sír, az ablak, a tűz -, de ebben az állandó mozgásban minden újjászületett,
Suzanna szeme előtt történt a varázslat.
Azt követően, hogy Jerichau egyszer már megtagadta a választ, Suzanna csak egyetlen
dologról faggatódzott tovább: a Gyűrűről; felhőtakaróját mindenhonnan látták, legfényesebb
villámkitörései megvilágították a dombot és a fákat.
- Ott van a Szövőszék temploma - mondta Jerichau. Minél - inkább megközelítik, annál
veszélyesebb.
Suzannának rémlett, hogy azon az első éjszakán, amikor a szőnyegről beszéltek, már szó volt
erről, de többet akart tudni.
- Miért veszélyes?
- A szőttes elkészítése példátlan csodatetteket követelt. Óriási áldozatkészség, óriási tisztaság
kellett az irányításukhoz és az összekapcsolásukhoz. Mindannyian erőnkön felül
teljesítettünk. A Gyűrű most villámokkal és viharokkal védi magát. És bölcsen teszi. Ha oda
behatolnak, a szőttes széthullik. Elpusztul minden, amit megmentettünk.
- Elpusztul?
- Ezt mondják. Nem tudom, hogy igaz-e. Nekem ez magas.
- De csodatetteket, ugye, maga is tud?
Ez a megjegyzés mintha zavarba hozta volna Jerichaut. - Ez még nem jelenti azt, hogy el is
tudom magyarázni. Csak csinálom.
- Például mit? - kérdezte Suzanna. Úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki trükköket kunyerál
egy bűvésztől, de kíváncsi volt, hogy mire képes Jerichau.
Jerichau furcsa képet vágott, arca csupa ellentmondásos érzést fejezett ki. Volt benne
félénkség, kihívás, együgyűség.
- Lehet; hogy egyszer majd megmutatom - mondta. - Valamikor. Én nem tudok énekelni vagy
táncolni, de azért nekem is megvannak a magam dolgai. - Elhallgatott, és megállt.
Ha Jerichau nem jelez, Suzanna akkor is meghallotta volna a levegőben csilingelő harangokat.
Nem templomi harangszó volt, annál sokkal könnyedebb és dallamosabb, de célját így is
elérte.
- Capra háza - mondta Jerichau, és nagy léptekkel elindult. A harangok, tudva, hogy értő
fülekre találtak, mutatták nekik az utat.

III. KÁPRÁZAT

1.
A közlemény, amit Hobart részlege adott ki az anarchisták szökéséről, eljutott az
illetékesekhez. Csakhogy a figyelmeztetés valamivel tizenegy óra előtt érkezett, és a járőrök a
szokásos éjszakai bunyókkal voltak elfoglalva, az ittas vezetőkkel és a lopásokkal, amik
éppen ilyentájt tetőztek. Ráadásul a Seel Streeten halálos kimenetelű késelés történt, a Dock
Roadon pedig az egyik kocsmában kisebbfajta zendülés tört ki egy transzvesztita miatt. Így
hát mire valaki is komolyabb figyelmet fordított a riasztásra, a szökevények már messze
jártak: átjutottak a Mersey-alagúton, és Shearman háza felé tartottak. A folyó túlsó partján
viszont, Birkenhead hátárában, egy Downey nevű szemfüles rendőr felfigyelt rájuk. Egy kínai
étteremben faképnél hagyta társát a szárnyas-szójás rizs és a pekingi sült kacsa rendelése
közben, és a nyomukba eredt. A rádiójelentés figyelmeztetett, hogy rendkívül veszélyes
bűnözőkről van szó, és hogy semmilyen körülmények között sem szabad fegyvertelenül
megközelíteni őket. Downey járőr ezért elővigyázatosan tartotta a távolságot - ebben
segítségére volt a környék alapos ismerete.

111
Amikor azonban a gonosztevők elérték úti céljukat, rájött, hogy itt nem mindennapi
üldözésről van szó. Kiderült ez abból, hogy amikor a helyszínről bejelentkezett a részleghez,
azt mondták neki, hogy elég nagy a felfordulás - csak nem zokogást hallott a háttérben? -, és
hogy ezzel az üggyel Hobart felügyelő foglalkozik személyesen. Downey azt az utasítást
kapta, hogy várjon és figyeljen.
Várakozás és figyelés közben észlelte a második jelét annak, hogy valami kellemetlen van a
levegőben. Úgy kezdődött, hogy a ház második emeleti ablakaiban pislákolni kezdtek a
fények. Aztán egy óriási robbanás után falak és ablakok röpültek a levegőbe.
Downey kiszállt a kocsiból, és elindult a ház felé. Jelentésekhez szokott agya a jelzőket
kereste, amikkel majd leírja, mit látott; egyre közelebb ért a házhoz, fegyvertelenül. Soha nem
látott, nem is álmodott még ilyen ragyogást, ami most a házból áradt kifelé. Nem volt babonás
ember. Azonnal világi magyarázatot keresett arra, amit látott, vagy majdnem látott maga
körül. És aki keres, az talál: UFO-tevékenység, igen, semmi kétség. Olvasott már
beszámolókat hasonló eseményekről, amik teljesen hétköznapi emberekkel történtek, mint
amilyen ő maga is volt: Szó se lehet Istenről vagy elmebajról - látogatók egy szomszédos
galaxisról. Elégedetten, hogy valamelyest tisztázta magában a helyzetet, visszasietett a
kocsihoz, hogy jelentést tegyen a központnak. Nem sikerült. Minden hullámhosszon csak
recsegést hallott. Nem számít: bemondta, hogy hol található. Biztos rögtön jön az erősítés.
Addig pedig az a feladata, hogy figyelje a helyet, mint egy sólyom. A feladat végrehajtása
egyre komolyabb nehézségekbe ütközött, mert a látogatók különleges illúziókkal ostromolták
őt, nyilván azért, hogy működésüket elrejtsék az emberi megfigyelők elől. Erőhullámok törtek
elő a házból, és felborították a kocsiját (a szeme legalábbis ezt látta; nem kell azért mindent
szentírásnak venni), aztán bizonytalan alakzatok kezdtek kavarogni körülötte. Lába alatt az
aszfaltból mintha virágok sarjadtak volna, állatszerű alakok akrobatamutatványokat végeztek
a feje fölött. Downey látta, hogy többen is elképedve figyelik a jelenségeket. Volt; aki az ég
felé bámult, voltak, akik letérdeltek, és imádkoztak, hogy ne bolonduljanak meg. De nem volt
megállás. Downey járőrnek erőt adott az a tudat, hogy az egész csak a képzelet játéka. Azt
mondogatta magában, hogy amit lát, az nem igazi, és a jelenségek fokozatosan megadták
magukat a meggyőződésének: elhalványultak, végül majdnem teljesen eltűntek. Bemászott a
felborított kocsiba, és újra megpróbálkozott a rádióval, bár fogalma sem volt, hallja-e őt
egyáltalán valaki. Furcsa, de ez nem nagyon izgatta. Leküzdötte a káprázatokat, és ez a tudat
megédesítette virrasztását. Ha most rátámadnának a szörnyetegek, akik ma éjjel a Földre
érkeztek, nem félne tőlük. Inkább kikaparja a saját szemét, de nem hagyja, hogy megint
elkábítsák.

2.
- Van valami?
- Semmi, felügyelő úr - mondta Richardson. - Csak recsegés.
- Hagyja a fenébe! - mondta Hobart. - Csak vezessen. Kiszimatoljuk őket, ha rámegy az egész
rohadt éjszakánk is.
Útközben Hobart gondolatai visszatértek a képre, amit maga mögött hagyott. Az emberei
gagyogó idióták lettek, szarral és imádsággal piszkították be a cellákat. Lesz miről elszámolni
ezekkel a sötét erőkkel. Hajdanában nem vetette bele magát ilyen készségesen a bosszúálló
szerepébe. Viszolygott a személyes indulatoknak még a látszatától is. De a tapasztalat
becsületes embert faragott belőle. Most már - legalábbis az emberei előtt - nem tett úgy,
mintha nem érintenék őt az éppen aktuális ügyek. Vállalta a gyomrában fortyogó haragot.
Az üldözés és a büntetés végül is csak annyi, hogy szembeköpöd azt, aki korábban téged
szembeköpött. A törvény, más szóval bosszú.

IV. ENGEDELMESSÉG

112
1.
Nyolc évtized - plusz-mínusz öt év telt el azóta, hogy a nővérek utoljára a Fúga földjén jártak.
Nyolcvan év száműzetés a Kakukk Birodalomban, amit hol áldottak, hol átkoztak; néha már
úgy érezték, megbolondulnak az Ádám-ivadékok között, mégis elviseltek minden
elképzelhető gyötrelmet, hogy végül megkaparintsák Szőttesföldet, és beteljesítsék
bosszújukat. Most a levegőben úsztak a megmámorosodott táj fölött - érintése elviselhetetlen
lett volna -, és tekintetükkel bekalandozták az egész Fúgát.
- Nem bírom ezt a tömény életszagot - mondta Magdalena, és fejét belefúrta a szélbe.
- Nyugalom, nemsokára vége - mondta Immacolata.
- És Shadwell? - kérdezte a Boszorkány. - Hol van Shadwell?
- Biztos az ügyfeleit keresi - felelte a varázslónő. - Meg kell találnunk őt. Nem örülök, hogy
egyedül bóklászik errefelé. Kiszámíthatatlan.
- És mi lesz a Fúgával?
- Hagyjuk, hogy minden menjen a maga útján - mondta Immacolata, és a levegőben ringva
megfordult, hogy lássa a szent hely minden egyes négyzetméterét. - Hagyjuk, hogy
szétrombolják a Kakukkok.
- És az árverés?
- Nem lesz árverés. Elkéstünk.
- Shadwell rá fog jönni, hogy kihasználtad.
- Ő is engem, már amennyire sikerült neki.
Magdalena foszladozó teste megremegett.
- Miért nem fekszel le vele? - kérdezte halkan. - Legalább egyszer.
- Nem! Soha!
- Akkor majd én. Add őt nekem. Képzeld csak el a gyerekeit.
Immacolata kinyújtotta a kezét, és megmarkolta nővére törékeny nyakát.
- Ne merészelj hozzányúlni! Egy ujjal sem, megértetted?!
A bűntudat paródiája volt, ahogy a kísértet arca képtelen hosszúságúra nyúlt.
- Igen, tudom. Shadwell a tiéd. Testestül-lelkestül.
A Boszorkány felkacagott:
- Nincsen annak lelke.
Immacolata eleresztette Magdalena nyakát, testének rostjai bűzölögve szétfoszlottak a
levegőben.
- Sajnos, van - mondta Immacolata, és hagyta, hogy a gravitáció lehúzza. - De inkább nem
kérek belőle. - Leérkezett a földre. - Ha vége ennek az egésznek, ha a látólények a Kakukkok
kezébe kerülnek, útjára engedem Shadwellt.
Sértetlenül.
- És velünk mi lesz? - kérdezte a Boszorkány. - Mi is elmehetünk?
- Ebben állapodtunk meg.
- Megsemmisülhetünk?
- Ha akartok.
- Csak ezt akarom - mondta a Boszorkány. - Ezt és semmi mást.
- Pedig a létezésnél is vannak rosszabb dolgok.
- Igen? Tudnál mondani egyet? - kérdezte a Boszorkány.
Immacolata gondolkodott egy kicsit.
- Nem - ismerte be, és szomorúan sóhajtott. - Azt hiszem, neked van igazad.

2.
Néhány másodperccel az után, hogy Cal és Nimrod eltűntek, az ablakon át Shadwell is
kijutott az összeomló házból, de őt is majdnem elragadta az a felhő, ami elnyelte Devereaux-t.

113
A földön hasalt, szája tele volt homokkal és a vereség keserű ízével. Azt hitte, rögtön sírva
fakad, amikor belegondolt, hogy hosszú évek munkája után csak kudarc és megaláztatás lett
az árverésből.
De nem sírt. Egyrészt, mert természeténél fogva optimista volt: amit ma itthagytak, majd
megveszik holnap. Másrészt, mert a Fúga születése kitűnően elterelte a figyelmét a bánatról.
Harmadrészt pedig talált valakit, aki még nála is nyomorultabb állapotban volt.
- Mi a franc van itt? - A kérdést Norris, a Hamburgerkirály intézte hozzá. Arcán vér és vakolat
versengett a maszatolási elsőbbségért; a kavarodásban valahol elveszítette a felöltője hátát és
nadrágja nagyobbik részét, sőt, elegáns olasz cipője fél párját is. A megmaradt felét a kezében
szorongatta.
- Szétrúgom a valagad! - üvöltötte. - Te rohadt seggfej! Nézz rám! Rohadt seggfej!
Cipőjével püfölni kezdte Shadwellt, de annak nem nagyon ízlett a verés. Jókorát taszított
támadóján. Egymásnak estek, mint két részeg, mit sem törődve a körülöttük sarjadó
rendkívüli dolgokkal. Csak annyit értek el, hogy még elcsigázottabbak és véresebbek lettek,
de a tusakodás nem rendezte a nézeteltéréseket.
- Miért nem tettél óvintézkedéseket?! - szitkozódott Norris.
- Mire jó ez a számonkérés? A Fúga életre kelt, ezen már nem segíthetünk - mondta Shadwell.
- Ha hozzám kerül, én is életre keltettem volna - mondta Norris. - De óvatosan és
körültekintően. Erőket vittem
volna bele, amik irányítják. De ez? Ez káosz! Azt sem tudom, hol van a kijárat.
- Mindenhol. Nem egy nagy terület. Ha ki akarsz menni, csak indulj el, mindegy, hogy merre.
Ez az egyszerű megoldás mintha valamelyest megnyugtatta volna Norrist. A zsendülő tájra
fordította a tekintetét.
- Bár, nem is tudom. . . - mondta - ...lehet, hogy jobb így. Legalább meglátom, hogy mit
vettem volna meg.
- Na és, hogy tetszik?
- Nem ilyennek képzeltem. Valami... szelídebbre számítottam. Komolyan mondom, már nem
is vagyok biztos benne, hogy tényleg kellene ez nekem.
Amikor elhallgatott, a fonaláradatból előugrott egy állat (kizárt dolog, hogy állatkertben volna
ilyen). Köszönés gyanánt rámordult a világra, aztán elszaladt.
- Láttad? - kérdezte Norris. - Mi volt ez?
Shadwell a vállát vonogatta:
- Fogalmam sincs. Vannak itt olyan jószágok, amik rég kihaltak, mire mi megszülettünk.
- Az is olyan volt? - kérdezte Norris, és a hibrid állat után bámult. - Még könyvekben sem
láttam ehhez hasonlót.
Megmondom őszintén, nekem nem kell ez a rohadt hely. Vigyél ki!
- Sajnos, nem tehetem - mondta Shadwell. - Dolgom van.
- Azt majd én mondom meg, hogy mi a dolgod. - Norris meglóbálta cipőjét Shadwell orra
előtt. - Szükségem van egy testőrre. És te leszel az!
Szórakoztató látvány volt az idegroncs Hamburgerkirály. Shadwell jót mulatott, sőt -
bármilyen különös -, valahogy biztonságban érezte magát.
- Ide figyelj - mondta Shadwell, és udvariasabbra vette a figurát. - Mi itt mind a ketten nyakig
benne vagyunk a szarban...
- Benne, a kurva életbe!
- Van valamim, ami talán segítene - mondta, és kigombolta a zakóját -, ami megédesítheti a
keserű pirulát.
Norris gyanakodva figyelt.
- Tényleg?
- Kukkants csak ide! - mondta Shadwell, és megmutatta a zakó bélését. Norris letörölte a vért,
ami a bal szemébe csurgott, és a bélés ráncaiba bámult.

114
- Mit látsz?
Shadwell egy pillanatra elbizonytalanodott, és azon tűnődött, hogy vajon működik-e még a
zakó. Aztán egy mosoly bomlott ki Norris arcán, és szemébe belopózott az a tekintet, amit
Shadwell oly jól ismert a számtalan csábítás után.
- Látsz valamit, ami tetszik? - kérdezte.
- Igen, látok.
- Akkor vedd el! A tiéd. Ingyen van, díjtalan, nem kell fizetni érte.
Norris szégyenlősen mosolygott.
- Hol találtad meg? - kérdezte, és remegő kézzel a zakó felé nyúlt. - Ennyi év után...
A bélés ráncai közül óvatosan előhúzta a csábító holmit. Egy felhúzhatós játék volt: egy
doboló katona, amire olyan nagy szeretettel és olyan pontosan emlékezett egykori
tulajdonosa, hogy a káprázat, amit most a kezében tartott, minden egyes horpadás és karcolás
erejéig megegyezett az eredeti játékszerrel.
- A dobosom - mondta Norris, és örömkönnyek szöktek a szemébe, mintha a világ nyolcadik
csodáját találta volna meg . - Ó, az én kis dobosom! - Forgatta. - Nincs meg a kulcsa. Nálad
van?
- Lehet, hogy majd megkeresem neked. De nem most - felelte Shadwell.
- Az egyik karja eltört - mondta Norris, és a dobos fejét simogatta. - De azért tud dobolni.
- Boldog vagy?
- Ó, igen. Igen, köszönöm.
- Akkor tedd zsebre, hogy tudjál vinni engem - mondta Shadwell.
- Vinni? Téged?
- Elfáradtam. Szükségem van egy lóra.
Norris egy szóval sem tiltakozott, pedig Shadwell termetesebb és nehezebb volt nála, és
jókora terhet jelentett. Az ajándék azonban teljesen elszédítette és a hatalmába kerítette -
inkább törjön el a gerince, de az ajándékozó kérését akkor sem tagadja meg.
Shadwell elégedetten mosolygott, és felmászott Norris hátára. Igaz, az árverés kudarcba
fulladt, de amíg az emberek elveszett emlékeket siratnak titokban, a lelküket még mindig
megvásárolhatja.
- Hová vigyelek? - kérdezte a ló.
- Valahová magasra! - utasította Shadwell. - Vigyél valahová magasra!

V. LEMUEL LO KERTJE

1.
Sem Boaz, sem Ganza nem volt bőbeszédű idegenvezető. Szótlanul mutatták az utat, és csak
akkor törték meg a csendet, ha veszélyes útszakaszra figyelmeztették Calt, vagy kérték, hogy
ne maradjon le - egy oszlopcsarnokon mentek keresztül, ahol mintha kutyák lihegtek volna.
Cal tulajdonképpen örült a csendnek. Semmi kedve nem volt a szokványos országjáráshoz,
legalábbis egyelőre nem. Amikor először megpillantotta a Fúgát a kerítés tetejéről, tudta,
hogy nem lehet térképet készíteni róla, mint ahogy a helységeket nem lehet megjegyezni és
felsorolni, mint szeretett menetrendjeit. Szőttesföldet másképpen kell megérteni: nem úgy,
mint a tényeket, hanem mint egy érzést. Az újonnan felfedezett világ és agya között lassan
eltűnt a szakadék. Helyébe hang és visszhang kapcsolata lépett. Egymás gondolatai voltak, ő
és ez a világ; ez a tudat, amit meg sem próbált szavakkal kifejezni, az utazást egyszerre saját
életének felfedezésévé tette. Bolond Mooneytól hallotta, hogy a költészet mindenki számára
mást jelent. Ilyen a költészet. Cal most rájött, hogy ugyanez vonatkozik a földrajzra is.
2.
Hosszú emelkedőn kapaszkodtak felfelé. Cal úgy érezte, hogy tücskök szökdécselnek a lábuk
előtt; úgy érezte, hogy él a föld.

115
A domb tetejéről egy mezőt pillantottak meg, a túlsó végén pedig egy kertet.
- Mindjárt megérkezünk - mondta Ganza, és elindult a kert felé.
Eddig ez volt a legnagyobb tereptárgy, amit Cal a Fúgában látott; harminc-negyven fából állt,
sorba voltak ültetve, olyan sűrűn, hogy gondosan nyesett ágaik majdnem összeértek. A
lombsátor alatt bársonyos fényfoltok tarkították a pázsitot.
- Ez Lemuel Lo kertje - mondta Boaz, amikor a széléhez érkeztek. Lágy hangját alig
hallhatóvá tompította az áhítat.
- Minden mesés dolog közül a legmesésebb.
A fák között Ganza ment elől. A levegő nyugodt volt, meleg és illatos. Cal tanácstalanul
meredt az ágakra, melyeknek gyümölcse ismeretlen volt a számára.
- Júdás-körte - világosította fel Boaz. - A Kakukkoknak ebből soha nem adtunk.
- Miért nem?
- Jó okunk volt rá - mondta Boaz. Körbenézett, Ganzát kereste, de az már eltűnt a fák között. -
Kóstold meg! - mondta, és társa keresésére indult. - Lem nem fog megharagudni.
Cal azt hitte, a fák között ellát egészen a folyosók végéig, de szeme megcsalta. Boaz
mindössze három lépést tett, és már nem látszott.
Cal az egyik lehajló ág felé nyúlt, és megérintett egy gyümölcsöt. A fában óriási mozgolódás
támadt, az ágban a keze felé tolult valami.
- Ne azt!
Mély basszus hang figyelmeztette. Egy majom.
- Följebb édesebbek vannak - mondta, barna szemét az ég felé emelve. Aztán visszaszaladt
oda, ahonnan elindult, levélesőt zúdítva Cal fejére. Cal megpróbálta követni az útját, de túl
gyorsan mozgott. Néhány másodperc múlva visszaérkezett, kezében két gyümölccsel.
Kényelmesen elhelyezkedett az egyik ágon, és a gyümölcsöt ledobta Calnek.
- Hámozd meg! - mondta a majom. - Egyet magadnak, egyet nekem.
Neve ellenére a gyümölcs nem hasonlított a körtére. Akkora volt, mint egy szilva, de a héja
vastagabb volt. Húsának illatát azonban még ez a vastag héj sem tudta elrejteni.
- Mire vársz?! - követelődzött a majom. - Hámozd már meg! A kerge körte nagyon finom,
majd meglátod.
Egy héttel korábban talán még megdöbbentette volna, hogy egy majom beszél, most
egyszerűen csak tudomásul vette, mint a helyi sajátosságok egyikét.
- Kerge körte, így hívják? - kérdezte Cal.
- Júdás-körte vagy kerge körte. Belül ugyanaz.
A majom Cal kezét nézte, hogy hámozná már meg végre a gyümölcsöt. Cal nekilátott. Soha
nem vesződött még ennyit egy gyümölcs hámozásával; rájött, hogy miért üzletel vele a
majom: A felhasított héj alól ragadós lé buggyant elő, és végigcsorgott Cal kezén. Illata
hihetetlenül étvágygerjesztő volt. Még meg sem hámozta, a majom elmarta a kezéből, és
bekapta.
- Finom - mondta csámcsogva.
Öröme a fa tövében visszhangra talált: valaki csettintett a nyelvével. Szorgalmas fáradozását
megszakítva, Cal a hang irányába nézett. Egy férfi guggolt a fa törzsének támaszkodva,
cigarettát sodort. Cal a majomra nézett, aztán megint a férfira, és megoldódott a rejtély.
- Ügyes - mondta.
A férfi Calre nézett, szánalmas mongoloid arcán széles és kissé idióta mosoly.
- Mi ügyes? - hangzott az ágak közül.
Bár a férfi arca nyomasztotta, Cal kitartott a feltételezése mellett, és nem a bábunak, hanem a
bábosnak válaszolt.
- Ez a trükk, hogy kölcsönadod a hangodat.
A férfi továbbra is vigyorgott, de szemmel láthatóan fogalma sem volt, hogy miről beszél Cal.
A majom viszont felkacagott.

116
- Edd meg a gyümölcsöt! - mondta a magasból.
Cal észre sem vette, hogy közben meghámozta a körtét. Az agyában azonban felsejlett valami
hiedelem a lopott gyümölcsről, és nem mert beleharapni.
- Kóstold meg! - biztatta a majom. - Nem mérges...
Az illat túlságosan gyötrő volt, Cal nem tudott ellenállni. Beleharapott.
- ...nekünk legalábbis nem árt - fejezte be a majom, és felnevetett.
A gyümölcs íze még jobb volt, mint amit az illata ígért. A húsa zamatos, a leve erős, mint a
pálinka. Cal lenyalta az ujjairól és a két tenyeréről.
- Na, milyen?
- Fenséges.
- Étel és ital egyszerre. - A majom a fa alatt kuporgó férfira nézett. - Kérsz egyet, Smith?
A férfi meggyújtotta a cigarettát, és beleszívott.
- Hallasz?
A majom nem várta meg a választ, felcsörtetett a fa csúcsa felé.
Cal közben a körtét majszolta, és megtalálta a közepén a magot. Összerágta. Az enyhe
kesernyés íz jól kiegészítette a többi rész édességét.
A fák közül zeneszó hallatszott. Lendületes ritmusa időnként őrületre váltott.
- Kérsz még? - kérdezte a majom, ezúttal több gyümölcsöt tartott a markában.
Cal lenyelte az utolsó falatot.
- Adok; ha nekem is meghámozod - egyezkedett a majom.
Cal rögtön hármat vett el mohóságában, és hámozni kezdte a gyümölcsöt.
- Vannak itt mások is - mondta a bábosnak.
- Persze hogy vannak - mondta a majom. - Ez mindig is egy találkahely volt.
- Miért az állaton keresztül beszélsz? - kérdezte Cal. A majom közben elcsent a kezéből egy
meghámozott körtét.
- Az állat neve Novello - mondta a majom. - De honnan veszed, hogy beszél?
Cal nevetett, legalább annyira magán, mint a mutatványon.
- Az a helyzet - mondta a majom -, hogy szinte teljesen egybeforrtunk. De hát ilyen a szeretet,
nem igaz?
Fejét hátravetette, és kifacsarta a gyümölcsöt; leve lecsorgott a torkán.
Egyre mámorítóbb lett a zene. Cal kíváncsian fülelt, és próbálta kitalálni, milyen hangszereket
hall. A hegedűt felismerte, a sípokat és a dobokat is. De néhány hangot egyszerűen nem tudott
hova tenni.
- Mit szólnál egy bulihoz? - kérdezte Novello.
- Világraszóló reggelizés folyik, ha jól sejtem.
- Így igaz. Meg akarod nézni?
- Igen.
A majom végigszaladt az ágon, és a fa törzsén lecsúszott Smithhez. Második kerge körtéje
magját rágcsálva Cal megtömte a zsebét, hogy az éhség később se érhesse felkészületlenül, és
meghámozott még egy gyümölcsöt. Majomhangokat hallott, és lenézett a fa tövébe. Novello a
férfi mellén ücsörgött, érthetetlen kotyvaléknyelven társalogtak. Cal Smithről a majomra
nézett, aztán újra Smithre. Nem tudta volna megmondani, hogy. melyik beszél melyikhez és
mit. Az eszmecsere hirtelen véget ért; a majommal a vállán a férfi felállt, és elindult a fák
között. Nem hívták ugyan, de Cal követte őket, útközben tovább hámozott és táplálkozott.
A kertben egybegyűltek egy része ugyanazt tette, amit Cal: álltak a fák alatt, és Júdás-körtét
majszoltak. Volt, aki felmászott a fára, és az illatos levegőben fürdőzve a lombfüggöny
mögött lakmározott. Mások, akik vagy nem szerették a körtét, vagy elteltek már vele, a fűben
hevertek, és beszélgettek. Mindenütt tökéletes nyugalom uralkodott.
A mennyország egy kert, gondolta Cal, Isten pedig a bőség.

117
- A gyümölcs beszél belőled - mondta Novello. Cal észre sem vette, hogy hangosan
gondolkodott. A majmot kereste
a tekintetével - kissé elveszettnek érezte magát.
- Csak módjával! - mondta a majom. - Megárthat, ha túl sokat eszel.
- Jó gyomrom van - mondta Cal.
- Ki beszél a gyomrodról? - kérdezte a majom: - Mit gondolsz, miért hívják kerge körtének?
Cal rá se hederített. Idegesítette a majom tudálékoskodása. Megszaporázta a lépteit,
megelőzte a férfit és az állatot.
- Azt csinálsz, amit akarsz - mondta a majom.
Cal előtt valaki elsuhant a fák között, nevetés úszott a nyomában. Cal egy pillanatra látta a
nevetést; látta, ahogy fényfoltok formájában a hangok felszállnak és leereszkednek, aztán
széthullanak, mint a pitypang gömbje erős szélben. Minden csupa varázslat. Útközben
leszakított és meghámozott még egyet Lo csodálatos gyümölcsei közül, és sietett a zene
irányába.
Egyszer csak feltárult előtte a látvány. Kék és okkersárga szőnyegeket terítettek a földre,
szélükön olajos kanócok pislákoltak, és ott álltak mellettük a zenészek, akiket a távolból
hallott. Öten voltak: három nő és két férfi, elegáns ruhában és öltönyben. A sötét szövet szálai
csillogó mintákat rejtettek, és a táncoló lángok fényében a ráncok legapróbb rezdülése is
olyan ragyogást idézett elő; ami a trópusi lepkék pompáját juttatta Cal eszébe. Ennél is
megdöbbentőbb volt azonban, hogy a kvintett egyetlen tagjánál sem volt semmilyen hangszer.
Énekelték a hegedűk, sípok és dobok hangját, és ehhez olyan hangok társultak még, amilyenre
semmiféle hangszer nem képes. Ez a zene nem imitálta a természetes hangokat - sem a
madarak, sem a bálnák, sem a fák vagy a folyó hangját-, hanem olyan élményeket fejezett ki,
amelyek a szavak között rejlenek; a szív muzsikája volt ez, ami az értelem számára
megfoghatatlan.
Cal beleborzongott a gyönyörűségbe.
Az előadást körülbelül harminc látólény hallgatta, ehhez a közönséghez csatlakozott Cal.
Egypáran felfigyeltek a jövevényre, és kíváncsi pillantásokat vetettek felé.
A hallgatóságot figyelve Cal megpróbálta a négy Család valamelyikéhez sorolni őket, de ez
szinte lehetetlennek bizonyult. A kórus tagjai bizonyára az Aia családhoz tartoztak; Apolline
mintha azt mondta volna, hogy az Aia ősöknek köszönheti szép énekhangját. De a többiek
mifélék lehettek? Melyikük tartozott például Jerichau családjához, a Babukhoz? És vajon ki
volt Ye-me vagy Lo? Cal látott közöttük négereket és fehéreket, akadt néhány keleties arc is;
egyesek külsejében nem egészen emberi jellegzetességeket figyelhetett meg - például
aranyszínű szemet, mint amilyen Nimrodé (az illetőnek nyilván ugyanúgy farka is volt); az
egyik páros arcát és fejbőrét szimmetrikus rajzok díszítették; megint másokat - vagy a divat,
vagy valamilyen vallás követelményeinek megfelelően - aprólékosan kidolgozott tetoválások
és frizura. A ruhákat is ugyanilyen elképesztő változatosság jellemezte: a késő tizenkilencedik
századi elegáns öltözeteket a tulajdonos egyéniségéhez igazították. És a szoknyák, öltönyök
és mellények szövetében az ismerős és nehezen titkolható ragyogás, a színek mögött a szálak
csillogó orgiája.
Cal csodálkozó tekintete egyik arcról a másikra vándorolt, és úgy érezte, hogy minden
jelenlévőt a barátjává szeretne fogadni, szeretne mindenkit megismerni, sétálni velük, és rájuk
bízni jelentéktelen titkait. Volt egy olyan homályos sejtelme, hogy megint a gyümölcs beszél
belőle. Ha igen, akkor bölcs gyümölcs volt.
Bár éhsége csillapodott, kivett még egy körtét a zsebéből, és éppen hámozni kezdte, amikor a
zene elhallgatott. Taps és fütyülés következett, a zenészek meghajoltak. Ekkor egy szakállas
férfi, arca sűrűn barázdált, mint a dióhéj, a szőnyeg szélén lévő székéről felállt. Calre nézett,
és ezt mondta:
- Barátaim... barátaim... egy ismeretlen jövevény érkezett közénk...

118
A taps elcsendesedett. Minden arc Cal felé fordult; érezte, hogy elpirul.
- Lássuk Mooneyt! Calhoun Mooneyt!
Ganza nem hazudott: a levegő tényleg pletykált.
A férfi intett, Cal tiltakozásul morgott valamit.
- Rajta! Szórakoztass bennünket egy kicsit!
Cal szíve vadul kalimpált.
- Én nem tudok - mondta.
- Dehogynem - mondta a férfi széles vigyorral az arcán. - Igenis tudsz!
A taps ismét felerősödött. Az arcok mosolyogva biztatták. Valaki megérintette Cal vállát.
Novello volt az.
- Ez Mr. Lo - mondta a majom. - Nem szabad visszautasítani!
- De hát én semmit nem tudok...
- Valamit mindenki tud - mondta a majom. - Lehet, hogy csak fingani, de az is valami.
- Ugyan, ugyan - mondta Lemuel Lo. - Ne szégyenlősködj!
Sehogyan sem fűlött hozzá a foga, Cal mégis elindult lassan a kanócok keretezte szőnyeg felé.
- Tényleg nem - mondta Lónak. - Nem hiszem; hogy...
- Szabadon lakmároztál a gyümölcsömből - mondta Lo, neheztelés nélkül. - Cserébe legalább
szórakoztass egy kicsit.
Segítség után kutatva Cal körülnézett, de csak várakozó arcokat látott.
- Nem tudok énekelni, és két bal lábam van - mondta, és még mindig reménykedett, hogy
képességeinek alábecsülésével kinyafoghat magának valami vészkijáratot.
- A dédapád költő volt, igaz? - kérdezte Lemuel szinte szemrehányóan, hogy Cal erről eddig
mélyen hallgatott.
- Igaz - felelte Cal.
- Nem létezik, hogy ne ismernéd a saját dédapád verseit - mondta Lemuel.
Cal ezen elgondolkozott egy kicsit. Egyértelmű volt, hogy addig innen nem mehet el, míg
legalább meg nem kísérli valamivel viszonozni a nagy zabálást, és Lemuel ötlete nem is volt
rossz. Sok-sok évvel ezelőtt Brendan megtanította neki Bolond Mooney verseinek egy-két
részletét. Nem igazán értette, hogy miről szólnak - Cal akkor hatéves lehetett -, de a rímek
nagyon érdekesek voltak.
- Tiéd a terep - mondta Lemuel, és félrehúzódott, hogy Cal odamehessen a színpadhoz. Még
össze sem szedte fejében a sorokat - két évtized telt el azóta, hogy megtanulta a verseket;
vajon eszébe jutnak-e? -, és már ott állt a szőnyegen. A pislákoló fényben a közönséget nézte.
- Lemuel Lo igazat mondott... - kezdte tétovázva - ...a dédapám...
- Hangosabban - szólt közbe valaki.
- ...a dédapám költő volt. Megpróbálom elmondani az egyik versét. Nem tudom, emlékszem-e
még, de igyekszem.
Szórványos tapsot hallott, amitől csak még jobban feszengett.
- Mi a címe a versnek? - kérdezte Lemuel.
Cal törte a fejét. Amikor megtanították neki, a cím még kevesebbet mondott, mint a sorok, de
- jó papagáj módjára - azért megtanulta azt is.
- Hat közhely - felelte. Szája gyorsabban mondta ki a szavakat, mint ahogy az agya
letakarította róluk a port.
- Halljuk, barátom! - mondta a kerttulajdonos.
A közönség lélegzet-visszafojtva várta a produkciót, csak a lángok mozogtak a szőnyeg
szélén.
Cal elkezdte a szavalatot.
- Aki szeret...
Egy rettenetes pillanatra teljesen kiürült az agya. Annyira, hogy még a nevét sem tudta volna
megmondani. Két szó után egyszer csak elnémult.

119
A pánik e pillanatában rádöbbent, hogy az égvilágon semmire nem vágyik jobban, mint hogy
csodálatos közönségének örömet szerezzen; hogy bebizonyítsa, milyen boldog, hogy köztük
lehet. De az az átkozott nyelve...
Tarkója tájékán megszólalt a poéta: „Folytasd, fiam! Mondd el, amit tudsz. Ne is próbálj
emlékezni. Csak beszélj!” Cal ismét elkezdte, és most nem torpant meg, hanem határozottan
mondta, mintha tökéletesen tudná a sorokat. És hogy, hogy nem: tényleg tudta. Könnyedén
áradtak belőle a szavak, ráadásul olyan hangon, amiről soha nem hitte volna, hogy az övé. A
dalnokok hangján szavalt: Aki szeret, ártatlan, aki szeret, vétkezik. Aki szeret, azé a bánat,
mely hasztalan érkezik. Aki szeret, lelke vágyát érzi, és vágyakozik teste is. Aki szeret, előre
érzi, hogy por volt, s porrá lesz megint. Nyolc sor volt az egész, Cal gyorsan a végére ért; a
végére ért, és csak állt, fejében zsongtak a sorok, és örült, hogy sikerült, nem zavarodott bele,
ugyanakkor sajnálta, hogy ilyen hamar véget ért. A közönségre nézett. Már nem mosolyogtak,
hanem furcsa zavarodottsággal a tekintetükben Calt nézték. Egy pillanatig azt hitte, talán
megbántotta őket. Aztán a kezek a magasba emelkedtek, felhangzott a taps. Kiabáltak,
fütyültek.
- Nagyon szép vers volt! - mondta Lo, miközben lelkesen tapsolt. - És nagyon szépen
mondtad el!
Aztán kilépett a közönség soraiból, és melegen megölelte Calt.
„Hallod? - kérdezte Cal a poétát a fejében. - Tetszettél nekik.”
Ekkor eszébe jutott egy másik részlet, mintha egyenesen Bolond Mooney súgta volna. Ezt
nem szavalta el, de tisztán hallotta:
Bocsásd meg műveimet, térden állva kérlek!
Megvallom: gyönyörködtetni szeretnélek.
És ez valami nagyszerű dolog volt, ez a gyönyörködtetés. Cal is megölelte Lemuelt.
- Egyél bátran, Mooney - mondta a kerttulajdonos -, amennyi gyümölcs csak beléd fér.
- Köszönöm - mondta Cal.
- Ismerted a költőt? - kérdezte Lemuel.
- Nem - felelte Cal. - Már nem élt, amikor én megszülettem.
- Pedig ma is él az, akinek a szavai megnyugtatnak, akinek az érzései megindítanak
bennünket - mondta Lo.
- Igen, igazad van - mondta Cal.
- Persze hogy igazam van. Éppen most hazudnék?
Lemuel valakit szólított a tömegből: újabb előadót hívott a szőnyegre. Irigység fogta el Calt,
amikor látta, hogy a következő szereplő átlép a rivaldalángokon. Visszakívánta a
lélegzetelállító pillanatot: érezni akarta, hogy szavai rabul ejtik a közönséget, megindítják
őket, és nyomot hagynak bennük. Agyába véste, hogy - amennyiben visszatér apja házába -
meg kell tanulnia még néhány Bolond Mooney-verset, hogy legközelebb is legyen mivel
elbűvölnie a látólényeket. Számtalan gratulációt és ugyanannyi csókot kapott, ahogy lejött a
szőnyegről, és újra elvegyült a tömegben. Amikor a szőnyeg felé fordult, meglepődve látta,
hogy Boaz és Ganza lesznek a következő előadók. Kétszeresen is meglepődött, ugyanis mind
a kettő meztelen volt. Meztelenségük egyáltalán nem volt szexuális jellegű, sőt, a maga
módján ugyanolyan ünnepélyes volt, mint a ruhák, amit levetettek. A közönség részéről sem
érződött semmiféle feszélyezettség: ugyanolyan komoly és várakozó tekintettel nézték a
párost, mint az imént Calt. Boaz és Ganza a szőnyeg két szemközti oldalára mentek, ott egy
pillanatra megálltak, megfordultak, aztán elindultak egymás felé. Lassan közeledtek, míg
végül a szájuk és orruk összeért. Cal agyán átvillant, hogy talán mégis erotikus bemutató
következik, ezzel együtt viszont rögtön felül kellett vizsgálnia az „erotikus” fogalmát. Boaz és
Ganza ugyanis továbbmentek egymás felé - szeme legalábbis erről tudósította Calt -,
egymásba nyomultak, arcuk eltűnt, testük összeforrt, végtagjaik is, míg a kettőből egy test, a
fejekből jellegtelen golyó lett.

120
Az illúzió tökéletes volt. De még nem ért véget, a társak ugyanis egyre haladtak előre, arcuk
kitüremkedett a másik koponyájából, mintha a csont puha lenne, mint a vattacukor. És még
mindig mentek előre, úgy néztek ki, mint a hátuknál összenőtt sziámi ikrek, közös
koponyájuk most meglazult, és két arc körvonalazódott rajta. Mintha még ez sem volna elég,
újabb fordulat következett: az állandó mozgásban valahogy nemet cseréltek, és a végén, ismét
kettéválva, a társak egymás testébe költöztek. Ilyen a szeretet, mondta a majom nem is olyan
régen, és íme az eleven illusztráció. Amikor kitört a tapsvihar, és a szereplők meghajoltak,
Cal kivált a tömegből, és visszaballagott a fák közé. Több homályos gondolat foglalkoztatta
egyszerre. Az egyik az volt, hogy nem töltheti itt az egész éjszakát - el kellene indulni, hogy
megkeresse Suzannát. Azon is gondolkodott, talán okosan tenné, ha szerezne maga mellé egy
idegenvezetőt. Kérje meg a majmot?
Egyelőre azonban a roskadozó ágak elterelték a figyelmét. Megint leszedett néhány körtét, és
hámozni kezdte az egyiket. A háttérben még mindig tartott Lo rögtönzött varietéműsora. Cal
nevetést hallott, aztán taps következett, és ismét felcsendült a zene.
Érezte, hogy végtagjai elnehezülnek, ujjai már alig bírnak a gyümölccsel, szemhéja elernyed.
„Jobb lesz, ha leülök, mielőtt még összeesnék!” - gondolta Cal, és letelepedett az egyik fa alá.
Hatalmába kerítette az álmosság, és nem volt ereje ellenállni. Ha kicsit szunyókál, abból nem
lehet baj.
Biztonságban érezte magát, elringatta a taps és a csillagok ragyogása. Szeme lecsukódott.
Mintha látta volna, hogy közeledik felé az álom, egyre fényesebben, egyre hangosabban. Cal
mosolyogva köszöntötte.
Régi életéről álmodott. Feje egy elsötétített terem volt: Cal állt és nézte, ahogy az elmúlt
napok, mintha odavetítenék, megjelennek a falon; kiragadott pillanatok egy kupacból, amit
már meg sem ismert. Hihetetlennek tűntek a jelenetek - a bekezdések élete befejezetlen
regényéből -, amelyek most elvonultak előtte. Az a regény fikció volt. Csak akkor volt köze a
valósághoz, amikor Cal egy-egy pillanatra kiugrott a száraz történetből, és megpillantotta a
várakozó Fúgát. A taps felrántotta őt az álom felszínére, kinyitotta a szemét. A csillagok még
mindig ott ücsörögtek a kergefák ágain, a nevetés és a lángok fénye még mindig ott
hullámzott a közelében - minden rendben volt újonnan felfedezett hazájában.
Ez idáig nem is éltem, gondolta Cal, ahogy a vetítés folytatódott. Most születtem meg.
Megelégedéssel töltötte el ez a gondolat; lelki szemeivel látta, hogy Lo édes gyümölcsét
hámozza, és a szájához emeli. Valahol, valaki megtapsolta. Cal hallotta, és meghajolt. De
most nem ébredt fel.

VI. CAPRA HÁZA

1.
Capra háza éppen olyan óriási meglepetés volt Suzanna számára, mint minden, amit a
Fúgában látott. Az alacsony épület meglehetősen rozoga állapotban volt, falairól mállott a
hajdan fehér vakolat, és kilátszottak alóla a nagy, vörös házi készítésű téglák. A veranda felett
a palatetőt alaposan megtépázta az időjárás, az ajtót csak a lélek tartotta a csuklópántokon.
Mirtuszfák vették körül a házat, ágaikon a szellő legenyhébb leheletére is megkondult az
ezernyi harang, amit idefelé jövet már messziről hallottak. A harangok hangját most szinte
teljesen elnyomta a házból kihallatszó lárma, ami inkább tűnt zendülésnek, mint civilizált
tanácskozásnak.
A küszöbön egy őr guggolt, templomot épített kavicsokból. Amikor meglátta Suzannát és
Jerichaut, felállt. Jó két méter magas volt.

121
- Mi dolgotok van itt? - förmedt Jerichaura.
- Találkoznunk kell a Tanáccsal...
Suzanna egy tiszta és erős női hangot hallott bentről.
- Nem akarok megint aludni! - mondta, és helyeslő moraj követte a kijelentést.
- Életbe vágóan fontos, hogy beszélhessünk a tanáccsal - mondta Jerichau.
- Lehetetlen - jelentette ki az őr.
- Ez itt Suzanna Parrish - mondta Jerichau. - Ő...
Nem kellett folytatnia.
- Tudom - mondta az őr.
- Ha tudja, hogy ki vagyok, azt is tudnia kell, hogy én keltettem életre a szőttest - mondta
Suzanna. - És feltétlenül beszélnem kell a Tanáccsal.
- Igen - mondta az őr. - Ezt belátom.
Hátrapillantott. A lárma, ha lehet, még nagyobb volt.
- Bolondok háza van odabenn! - figyelmeztette Suzannát. - Örülhet, ha egyáltalán meghallják.
- Én is tudok kiabálni - mondta Suzanna.
Az őr bólintott.
- Azt elhiszem - mondta. - Egyenesen előre! - Félreállt, és egy rövid folyosóra mutatott; a
végén egy félig nyitott ajtó volt.
Suzanna nagy levegőt vett, Jerichaura nézett, hogy lássa, nincsen egyedül, aztán végigment a
folyosón, és belökte az ajtót. A tágas terem tömve volt emberekkel. Egyesek ültek, mások
álltak, és akadtak olyanok is, akik felkapaszkodtak a székekre, hogy jobban lássák a
főszereplőket. Öten voltak a vita középpontjában: Egyikük egy nő volt, kusza hajjal és még
kuszább külsővel. Ő Yolande Dor, mutatta be Jerichau. Tábora köréje gyűlt, és biztatta. Két
férfi állt vele szemben, az egyik egy hosszú orrú, akinek céklavörös volt a feje az üvöltéstől, a
másik egy idősebb, aki a társa karján tartotta a kezét, hogy valamelyest visszafogja.
Egyértelmű volt, hogy e két fél között folyt a leghevesebb vita. Ott állt még egy néger nő is,
aki mindkét felet buzdította, és egy kifogástalan eleganciával öltözött keleti férfi, aki mintha
fékezni próbálta volna az indulatokat. Ha valóban erre törekedett, akkor csúfosan megbukott.
Pillanatok kérdése volt, hogy a nézetek összecsapását az öklök harca váltsa fel. A
jövevényekre néhányan felfigyeltek a gyülekezetből, de a vezéregyéniségek tovább
dühöngtek, meg sem hallgatva egymás érveit.
- Hogy hívják azt a férfit középen? - kérdezte Suzanna Jerichautól.
- Tung - felelte Jerichau.
- Köszönöm.
Suzanna elindult a vitázók felé.
- Mr. Tung - mondta.
A férfi Suzannára nézett, és arcán a harag félelemmé változott.
- Ki maga? - kérdezte.
- Suzanna Parrish.
A név nyomban lecsendesítette a vitát. Egyszerre minden arc Suzanna felé fordult.
- Egy Kakukk! - mondta az idős férfi. - Capra házában!
- Pofa be! - förmedt rá Tung.
- Szóval ő az - mondta a néger nő. - Ő tette!
- Tessék?
- Tudja, hogy mit művelt?
A kérdés újabb dühkitörést eredményezett, ami ezúttal nem korlátozódott a főszereplőkre.
Mindenki üvöltött. Tung, akinek csillapító felszólításait mintha meg sem hallották volna,
odahúzott egy széket, felállt rá, és elkiáltotta magát:
- Csendet!

122
A módszer bevált, a lárma elcsendesedett. Tung egészen meghatódott, annyira elégedett volt
magával.
- Na - mondta önelégülten csücsörítve. - Azt hiszem, most valamivel jobb. Tehát... - az idős
férfihoz fordult. - Van valami kifogása, Messimeris?
- De még mennyire! - hangzott a válasz. Ízületes ujjával Suzanna felé bökött. - Ő egy
betolakodó. Követelem, hogy azonnal távolítsák el a teremből!
Tung éppen válaszolni készült, de Yolande megelőzte.
- Ez nem a legmegfelelőbb alkalom az ügyrendi apróságokra - mondta. - Tetszik vagy sem,
életre keltünk.
Suzannára nézett.
- És ezért ő a felelős.
- Én ugyan nem maradok egy helyiségben egy Kakukkal - mondta Messimeris, és minden
egyes szavából csöpögött a megvetés. - Azok után, amit velünk tettek. - Vörös képű társára
nézett. - Jössz, Dolphi?
- Jövök bizony - felelte az.
- Várjanak! - mondta Suzanna. - Nem akarok megszegni semmilyen szabályt...
- Már megszegte - mondta Yolande -, és nem dőlt össze a ház.
- Egyelőre - mondta a néger nő.
- Capra háza szent hely - motyogta Messimeris. Látszott, hogy nem komédiázik: valóban
mélységesen sértette Suzanna jelenléte.
- Én ezt megértem - mondta Suzanna. - És tiszteletben tartom. De felelősnek érzem...
- Még szép - mondta Dolphi, és ismét haragra gerjedt. - De ezzel, ugyebár, nem sokra
megyünk. Életre keltünk, a franc vigye el! És elvesztünk.
- Tudom - mondta Suzanna. - Igaza van.
Ez lelohasztotta Dolphi haragját: ellenkezésre számított.
- Igazat ad nekem?
- Természetesen. Jelenleg mindannyian veszélyben vagyunk.
- De most, hogy életre keltünk, most legalább megvédhetjük magunkat - mondta Yolande. -
Ahelyett hogy csak feküdnénk a szőnyegben.
- És az Őrök? - kérdezte Dolphi. - Mi történt velük?
- Meghaltak - mondta Suzanna.
- Mind?
- Ugyan mit tudhat ez a nő? - szólalt meg Messimeris. - Nem szabad hinni neki.
- Mimi Laschenski unokája vagyok - mondta Suzanna.
Amióta Suzanna belépett a terembe, a dühöngő Messimeris most nézett először egyenesen a
szemébe. Ez a férfi tudja, hogy mi a boldogtalanság, gondolta Suzanna; tengernyi bánatot
látott a szemében.
- És? - kérdezte Messimeris.
- És megölték őt - mondta Suzanna, állva Messimeris tekintetét -, maguk ölték meg őt.
- Az lehetetlen! - mondta Messimeris, és egy szemernyi kétség nem volt a hangjában.
- Ki ölte meg? - kérdezte Yolande.
- Immacolata.
- Ő nem közülünk való! - tiltakozott Messimeris. - Ő nem tartozik közénk!
- De nem Kakukk, az is biztos! - vágott vissza Suzanna, és érezte, hogy fogytán a türelme.
Lépett egyet Messimeris felé, aki erősebben megmarkolta társa karját, mintha pajzsként maga
elé akarná rántani, ha netán elmérgesedik a helyzet.
- Veszély fenyeget mindannyiunkat - mondta Suzanna -, és ha ezt nem képes felfogni, az
összes szent hely - nemcsak Capra háza, hanem az összes - a földdel lesz egyenlő. Belátom,
minden oka megvan rá, hogy ne bízzon bennem. De legalább hallgasson meg! Síri csend
telepedett a teremre.

123
- Mondja el, amit tud - kérte Tung.
- Túl sokat nem tudok - ismerte be Suzanna. - De azt igen, hogy ellenségeik vannak itt a
Fúgában, és csak Isten tudja, még mennyi a Fúgán kívül.
- Mit tanácsol, mit tegyünk? - kérdezte egy új hang valahonnan Dolphi táborából.
- Harcoljunk - mondta Yolande.
- Az egyértelmű vereség - mondta Suzanna. A másik nő arca megkeményedett.
- Maga is ilyen kishitű? - kérdezte.
- Csak realista. Nem tudják megvédeni magukat a Birodalommal szemben.
- Vannak csodatetteink - mondta Yolande.
- A varázserejükből akarnak fegyvert kovácsolni? - kérdezte Suzanna. - Mint Immacolata? Ha
erre képesek, akkor semmivel sem különbek a Kakukkoknál. Ez az érv némi egyetértésmorajt
váltott ki az egybegyűltekből és maró pillantásokat Yolande-ból.
- Vagyis vissza kell szőnünk magunkat - mondta Messimeris, nem kevés elégedettséggel. - Én
is ezt mondtam kezdettől fogva.
- Egyetértek - mondta Suzanna.
A tömeg erre ismét robbant, Yolande hangja mindenkit túlharsogott.
- Tiltakozom! - kiabálta. - Nem alszom tovább!
- Akkor elpusztulnak mindannyian! - kiabálta vissza Suzanna.
A lárma egy kicsit csillapodott.
- Ez egy kegyetlen század - mondta Suzanna.
- A múlt század is az volt! - jegyezte meg valaki. - És az azelőtti is!
- Nem rejtőzhetünk örökké - fordult Yolande az egybegyűltekhez. Felhívása számottevő
támogatásra talált, hiába Suzanna közbeavatkozása. És valóban nehéz volt nem egyetérteni
Yolande álláspontjával. A hosszú alvás után senkit nem vonzott a szőttes álomtalan ágya.
- Én nem mondtam egy szóval sem, hogy a szőttesben kell maradniuk örökre - mondta
Suzanna. - Csak addig, amíg egy biztonságos...
- Ezt már hallottuk - vágott közbe Yolande. - Várni fogunk, akkor is ezt mondtuk,
meghúzódunk, amíg a vihar elvonul.
- Más sincs, csak vihar vihar után - mondta egy férfi valahol a terem végében. Hangja
könnyedén áthatolt az ordítozáson, bár alig volt hangosabb a suttogásnál. Ez önmagában elég
volt ahhoz, hogy a vita elüljön.
Suzanna a hang felé fordult, de a beszélőt még nem látta. A férfi folytatta:
- Ha a Birodalom elpusztít bennünket. .. - így a hang - ...akkor hiábavaló volt az én Mimim
minden gyötrelme...
A tanácstagok utat nyitottak, ahogy a férfi elindult a terem közepe felé. Végre látni lehetett őt.
Beletelt néhány másodpercbe, míg Suzanna rádöbbent, hogy látta már ezt az arcot, aztán még
egy pillanat, és rájött arra is, hogy hol: az arcképen, Mimi hálószobájában. A megfakult
fénykép azonban csak sejtetni engedte a férfi alakját, mi több, testi szépségét. Villogó szemét
és koponyája vonalát kiemelő rövid haját látva nem volt nehéz megérteni, hogy miért az ő
tekintete alatt aludt Mimi egész magányos életén keresztül. Ez volt a férfi, akit szeretett. Ez
volt...
- Romo - mondta a férfi Suzannának. - Nagyanyád első férje.
A szőttesben rejtőzve hogyan tudhatta, hogy Mimi feleségül ment egy emberlényhez? A
levegő mondta el ma éjjel?
- Mit akar? - kérdezte Tung. - Ez nem átjáróház.
- A feleségem nevében kívánok szólni. Jobban ismertem a szívét, mint bárki.
- Azóta hosszú évek teltek el, Romo. Életek.
Romo bólintott.
- Igen... - mondta. - Elmúlt, tudom. Mimi is. Annál több okom van, hogy a nevében szóljak.
Senki nem próbálta elhallgattatni őt.

124
- A Birodalomban halt meg - mondta Romo -, miközben bennünket őrzött. Meghalt, és nem
keltette életre a Fúgát.
Miért nem? Minden oka megvolt rá, hogy felébresszen bennünket: hogy megszabaduljon a
feladatától, és velem lehessen.
- Ez nem olyan biztos - jegyezte meg Messimeris.
Romo elmosolyodott.
- Mert újra férjhez ment? Ezt el is vártam tőle. Vagy mert elfelejtett? Nem. Soha. - Olyan
határozottan beszélt, és mégis olyan gyengéden, hogy a szavain csüngött az egész gyülekezet.
- Nem felejtett el bennünket. Egyszerűen csak tudta, amit az unokája is tud. Hogy nem
biztonságos.
Yolande majdnem félbeszakította, de Romo felemelte a kezét.
- Még egy pillanatot kérek! - mondta. - Aztán megyek. Dolgom van.
Yolande becsukta a száját.
- Jobban ismertem Mimit, mint bárki. Én most is úgy érzem, hogy csak tegnap váltunk el.
Tudom, hogy addig védte a szőttest, míg bírta erővel és ésszel. Ne tékozoljuk el a gyötrelmeit
azzal, hogy ellenségeink kezére adjuk magunkat, csak azért, mert megcsapta az orrunkat a
szabadság illata.
- Könnyen beszél - mondta Yolande.
- Én is szeretnék újra élni, mint maga - mondta neki Romo. - A gyerekeim miatt maradtam itt,
mert azt gondoltam - mint mindannyian -, hogy egy-két év múlva életre kelhetünk. Nézzenek
körül. Mit látnak? A világ megváltozott. Az én Mimim megöregedett, és meghalt, most a
gyerekének a gyereke áll itt előttünk, hogy figyelmeztessen: soha nem fenyegette még ekkora
veszély a népünket. Hiszem, hogy Mimi megáldotta őt. Bíznunk kell benne.
- Mit tanácsol? - kérdezte Tung.
- Hogy mit tanácsol?! - fortyant fel Yolande. - Egy oroszlánszelídítő fogja megmondani, hogy
mit tegyünk?
- Azt javaslom, hogy szőjük vissza magunkat! - mondta Romo, elengedve a füle mellett
Yolande kirohanását. - Mielőtt beférkőznének közénk a Kakukkok. Aztán majd találunk egy
biztonságos helyet, ahol nem állnak lesben a Kakukkok, ahol újra életre kelhetünk, ha eljön az
ideje. Yolande-nak igaza van - mondta Romo, és a nőre nézett. - Nem rejtőzködhetünk
örökké. De ha most, ebben a zűrzavaros állapotban megvárjuk a reggelt, az nem bátorság,
hanem öngyilkosság. Romo minden érve megfontolt volt, és látszott, hogy sokakat
meggyőzött.
- És ha visszaszőjük magunkat? - kérdezte valaki Yolande csapatából. - Ki őrzi majd a
szőnyeget?
- Ő - mondta Romo, és Suzannára nézett. - Mindannyiunknál jobban ismeri a Birodalmat. És
állítólag az oldószert is megkapta.
- Ez igaz? - kérdezte Tung.
Suzanna bólintott. A férfi egy fél lépéssel hátrább húzódott. Megjegyzések és kérdések
záporoztak a teremben, legtöbbjüket Romóhoz intézték. Ő azonban egyikre sem válaszolt.
- Mindent elmondtam, amit akartam - jelentette ki Romo. - Nem várakoztathatom tovább a
gyerekeimet. Ezzel megfordult, és visszament a helyére. Suzanna követte, a vita közben ismét
felparázslott.
- Romo! - kiáltott utána Suzanna.
Romo megállt, és megfordult.
- Segítsen nekem! - kérte Suzanna. - Maradjon velem!
- Nincs időm - mondta Romo. - Találkozót beszéltem meg a nagyanyád ügyében.
- De olyan sok mindent nem értek.
- Mimi nem látott el utasításokkal? - kérdezte Romo.

125
- Elkéstem. Mire odaérkeztem már nem... - Suzanna elhallgatott. Torka összeszorult,
fojtogatta a bánat, hogy elvesztette Mimit. - ...nem tudott beszélni. Csak egy könyvet kaptam
tőle.
- Akkor fordulj ahhoz - mondta Romo. - Mimi tudta, hogy miért adja neked.
- Elvették tőlem - mondta Suzanna.
- Akkor vissza kell szerezned. És ha nincsenek benne a válaszok, tedd bele magad.
Ez az utolsó megjegyzés teljesen összezavarta Suzannát, de mielőtt rákérdezhetett volna,
Romo ismét megszólalt:
- Helyezkedj közé! - mondta. - Ennél jobbat nem tanácsolhatok.
- Mi közé?
Romo a homlokát ráncolta.
- Egyszerűen közé - mondta, mintha ez magától értetődő volna. - Tudom, hogy képes vagy rá.
Mimi gyermeke vagy. Suzannához hajolt, és megcsókolta.
- Hasonlítasz rá - mondta Romo, ahogy remegő keze megérintette Suzanna arcát. Egy
pillanatra úgy tűnt
Suzannának, hogy Romo érintése több mint barátságos, és maga is érzett valami
tagadhatatlant iránta: valamit, ami nem helyénvaló ő és a nagyanyja férje között. Érzéseiktől
megriadva mindketten hátrahőköltek az érintéstől. Romo elindult az ajtó felé, a hátával
kívánva jó éjszakát Suzannának. Suzanna követte, de egy-két lépés után megállt, nem akarta
feltartani őt. Azt mondta, dolga van. Ahogy Romo kitárta az ajtót, üvöltés hallatszott a
sötétből, és Suzanna szíve összeszorult, mert vadállatokat látott Romo körül. Az állatok nem
támadták meg. Romo a gyerekeiről beszélt, és íme itt voltak: fél tucat vagy több oroszlán.
Morgással üdvözölték Romót, aranyszemüket feléje fordították, miközben igyekeztek a lehető
legközelebb kerülni hozzá. Az ajtó becsapódott, és elnyelte őket.
- Azt akarják, hogy távozzunk.
Jerichau állt Suzanna mellett a folyosón. Suzanna egy pillanatig már a becsukódott ajtót
bámulta, a halkuló oroszlánbőgést hallgatta, aztán Jerichau felé fordult.
- Ki vagyunk dobva? - kérdezte.
- Nem. Csak szeretnék megvitatni a kérdést - mondta Jerichau. - Nélkülünk.
Suzanna bólintott.
- Addig talán sétáljunk egyet.
Amikor kinyitották az ajtót, már nem látták Romót és az állatokat. Elmentek a találkozóra,
Mimi ügyében.

2.
Sétáltak.
Jerichau hallgatott, hallgatott Suzanna is. Oly sok érzést kellett tisztázniuk magukban.
Suzanna Mimire gondolt, és az áldozatra, amit a nagyanyja hozott, tudva, hogy Romo, az ő
szép oroszlánszelídítője ott alszik a közelében, és mégsem láthatja őt soha. Suzanna azon
tűnődött, hogy Mimi vajon megérintette-e a csomókat, amelyekben Romo rejtőzött; vajon
letérdelt-e, hogy szerelmeséhez suttogjon a szőttesbe? A gondolat is elviselhetetlen volt. Nem
csoda, hogy Mimi olyan szigorú volt, olyan szenvtelen. A mennyország kapujánál őrködött,
egyedül; képtelen volt elmondani, amit tudott; félt az őrülettől, félt a haláltól.
- Ne félj ! - szólalt meg Jerichau.
- Nem félek - hazudta Suzanna, aztán amikor rájött, hogy sápadt arca úgyis elárulja,
hozzátette: - Vagyis... csak egy
kicsit. Én nem lehetek Őr, Jerichau. Én erre nem vagyok képes.
A mirtuszcserjék közül egy mezőre érkeztek. A térdig érő fűben hatalmas márványszobrok
álltak, kitalált vagy kihalt állatok, minden részletük - agyar, bunda és apró szem - féltő
gonddal kidolgozott. Suzanna nekidőlt az egyik állat oldalának, és a földet nézte. Sem a vita

126
lármája, sem az ágak harangjátéka nem hallatszott el idáig, csak az éjszakai rovarok
sündörögtek az állatok árnyékában. Suzanna érezte, hogy Jerichau őt nézi, de nem bírta
felemelni a fejét, hogy találkozzon a tekintetük.
- Én azt hiszem, hogy..: - kezdte Jerichau, aztán elhallgatott.
A rovarok tovább kopogtak, kigúnyolva Jerichau küzdelmét a szavakkal.
Jerichau ismét nekirugaszkodott.
- Csak azt akartam mondani: tudom, hogy mindenre képes vagy.
Suzanna majdnem elmosolyodott a bókon.
- Nem. Nem ezt akartam mondani. - Jerichau mély lélegzetet vett, és közben így folytatta: -
Veled akarok menni.
- Velem?
- Ha visszamégy a Birodalomba. A szőnyeggel vagy anélkül, de veled akarok maradni.
Suzanna felemelte a fejét. Jerichau arca, mint az ítéletet váró vádlotté, kétségbeesetten
kapaszkodott Suzanna szempillájának legapróbb rezdülésébe.
Míg a választ kereste, Suzanna elmosolyodott.
- Persze. Persze. Én örülnék - mondta végül.
- Tényleg? - pihegte Jerichau. - Tényleg örülnél?
Arcán az aggodalmat sugárzó vigyor váltotta fel.
- Köszönöm - mondta. - Olyan nagyon szeretném, ha barátok lennénk.
- Akkor barátok leszünk - mondta Suzanna.
A kő hideg volt a háta mögött, Jerichau előtte meleget árasztott. És Suzanna most pontosan ott
volt, ahol Romo tanácsa szerint lennie kell: között.

VII. SHADWELL A MAGASBAN

- Tegyél le! - mondta Shadwell elgyötört hátaslovának.

Egy meredek hegyre kapaszkodtak fel, a legmagasabbra, amit Shadwell talált. Lenyűgöző
kilátás nyílt a csúcsról. Norrist azonban nem nagyon érdekelte. Zihálva leült, melléhez
szorította félkarú dobosát, és hagyta, hogy Shadwell a hegytetőről gyönyörködjön az eléje
táruló holdfényes tájban. Útjuk során rengeteg rendkívüli dolgot láttak. A terület lakóit, bár
láthatóan rokonságban álltak a Fúgán kívüli fajokkal, valahogy újjászabta a varázslat. Mi
mással magyarázhatta volna Shadwell a tenyerénél ötszörte nagyobb lepkéket, amik úgy
nyivákoltak a fák tetején, mint a párzó macskák? Vagy a csillámló kígyókat a sziklák
repedéseiben? Vagy a bokrot, ami tüskéiből saját virágjára csorgatta nedvét? Csupa újdonság
mindenfelé. Shadwell nem fukarkodott a jelzőkkel, amikor az árverésre csábította az
ügyfeleket, a valóság azonban messze meghaladta a várakozását. A Fúga jóval különösebb
volt annál, ahogy a leendő vevőknek lefestette; különösebb és elszomorítóbb. Ezt érezte,
amikor letekintett a hegytetőről: a szomorúságot. Fokozatosan kerítette a hatalmába. Eleinte
csak annyit vett észre, hogy a gyomra mintha renyhélkedne, ez aztán a rettegésig fokozódott.
Shadwell egy ideig nem vett tudomást róla. De az érzés olyan erős volt, hogy nem tagadhatta
tovább. A sóvárgás született meg a gyomrában; az az érzés, amit egy igazi kereskedő soha,
semmilyen körülmények között nem érezhet. Shadwell úgy próbálta leküzdeni a fájdalmat,
hogy szigorúan kereskedelmi szempontok szerint vizsgálta a tájat és minden elemét: mennyit
kérhetne azért a kertért? és a tóban fekvő szigetékért? és a lepkékért? A módszer azonban nem
vált be. Ahogy lenézett a Fúgára, minden kereskedelmi megfontolása szertefoszlott. Semmi
értelme nem volt hadakozni ellene. El kellett ismernie a keserű igazságot: szörnyű hibát
követett el, amikor el akarta adni ezt a földet; nincs olyan vásárló, legyen bármilyen gazdag,
aki ezt megfizethetné. Shadwell csak állt, előtte a csodák leghatalmasabb gyűjteménye, amit
valaha is látott a világ. Ez idáig minden igyekezetével azon volt, hogy az elmenekült hercegek

127
igájába kényszerítse ezt a vidéket. Célja ezennel megváltozott. Ő maga lesz a herceg. Sőt
annál is több. Egy ország terült el előtte. Miért ne lehetne ő a királya?

VIII. A MEGTÉPÁZOTT SZŰZ

Immacolata nem tudta igazán, mi a boldogság, de voltak olyan helyek, ahol ő és nővérei
valami ahhoz hasonlót éreztek. Halottasházakban és síremlékekben; a harctéren este, amikor
Immacolata ha levegőt vett, az valakinek az utolsó lélegzetét jelentette. Felszabadultnak
érezték magukat mindenütt, ahol a halál járt; holttestek között játszadoztak, és oda jártak
kirándulni.
Most is, amikor beleuntak Shadwell keresésébe, a Rekviemlépcsőre mentek. A Fúgában ez
volt a halál egyetlen szent helye. Gyerekkorában Immacolata mindennap eljött ide, hogy
megmártózzon mások bánatában. Nővérei megint valami szerencsétlen apajelölt után
kutattak; Immacolatát a lépcsőnél hagyták, olyan sötét gondolatok társaságában, hogy az
éjszakai égbolt azokhoz képest vakítóan fényes volt. Immacolata lerúgta a cipőjét, és lesétált a
folyóhoz, a fekete sárba. A halottakat itt adták át a víznek. Itt volt a leghangosabb a zokogás,
itt rettent meg a túlvilágba vetett hit a hűvös ténnyel szembesülve. Sok-sok év telt el azóta,
hogy ezek a szertartások divatban voltak. Később felhagytak a szokással, hogy a halottakat a
folyónak adják; a Kakukkok túl sok holttestet találtak meg. A hamvasztás lett az új temetési
módszer, Immacolata nagy bánatára.
A lépcső az igazságot jelenítette meg, ahogy a sár felé ereszkedett. A sárban állva, előtte a
sebesen áramló folyó, Immacolata arra gondolt, milyen könnyű lenne belevetni magát a vízbe,
és a halottak útjára lépni. De túl sok befejezetlen dolgot hagyna hátra. A Fúga megmenekülne,
ellenségei életben maradnának. Ilyen butaságot nem csinálhat. Nem, még nem halhat meg.
Látnia kell a Családok megalázását, romba dőlt házaikat és reményeiket, játékszerekké
nyomorított csodatetteiket. Halálával a látólények dolgát könnyítené meg. Csak egy pillanatig
kínozta a vágy, aztán elmúlt. Rabigába hajtani a látólényeket - ezért érdemes még élni.
A folyó zúgása megnyugtatta. Nosztalgiával gondolt az árban alámerülő holttestekre.
A folyó zúg csak, vagy valami mást is hall? Immacolata elfordította a fejét a sötét
hullámokról. A lépcső tetején egy rozoga ház állt, vagy inkább egy tető, amit oszlopok
támogattak: Itt várakozott a gyásznép egy része, amíg a folyóparton a közeli hozzátartozók
végső búcsút vettek halottjuktól. Immacolata mozgást látott a tákolmányban, foglyokat az
árnyak között. A nővérei? Nem érezte, hogy a közelében lennének. Kimondatlan kérdése
válaszra talált, amikor a sárban odament a legalsó lépcsőfokhoz.
- Tudtam, hogy itt leszel!
Immacolata, fél lábbal a lépcsőn, megtorpant.
- Hol is lehetnél... ha nem itt.
Immacolata megborzongott. Nem a férfi miatt, aki most előjött az oszlopok közül, hanem a
kísérői miatt: a férfi mögött ballagtak az árnyékban, hullámzó oldaluk selymesen csillogott.
Oroszlánok! A férfi oroszlánokkal jött.
- Jól látod - mondta Romo, amikor a varázslónő összerezzent. - Én nem vagyok egyedül; mint
ő volt. Ez alkalommal te vagy a kiszolgáltatott. Igen, ez így volt. Az oroszlánok nem
gondolkodnak. Immacolata trükkjei nem tévesztik meg őket. És nem hatna a gazdájukra sem,
akire ugyanaz az állati közömbösség volt jellemző.
- Nővéreim... - suttogta Immacolata. - Gyertek ide!
Az oroszlánok kiléptek a holdfénybe. Hatan voltak: három hím és három nőstény. Szemüket a
gazdájukra szegezték, várták az utasításokat.
Immacolata hátralépett. Talpa alatt csúszós volt a sár. Majdnem elvesztette az egyensúlyát.
Hol van Magdalena és a Boszorkány? Immacolata utánuk küldött még egy gondolatot, de a
kapkodás és a félelem eltompította a riadót. Az oroszlánok felsorakoztak a lépcső tetején.

128
Immacolata nem merte levenni róluk a szemét, bár gyűlölte, amit látnia kellett: az állatok
hanyag méltóságát. Bármennyire visszataszító volt a gondolat, Immacolata tudta, hogy
menekülnie kell. Az oldószerrel majd felemelteti magát, mielőtt elérnék az állatok. De
amilyen zavarodott volt, az oldószernek idő kellett, míg felgyülemlik a testében. Immacolata
megpróbálta késleltetni a támadást.
- Nem kellene megbíznod bennük...
- Az oroszlánokban? - kérdezte Romo halvány mosollyal.
- A látólényekben. Becsapták Mimit, és becsaptak engem is. Otthagyták a Birodalomban, ők
meg közben elrejtőztek. Gyávák és csalók.
- És te? Te mi vagy?
Immacolata érezte, hogy szellemteste telítődik az oldószerrel. Most, hogy menekülése biztos
volt, megengedhette magának, hogy elmondja az igazságot.
- Semmi - mondta olyan halkan, hogy hangját majdnem elnyelte a folyó zúgása. - Csak addig
élek, amíg az irántuk érzett gyűlölet életben tart.
Az oroszlánok mintha megértették volna az utolsó mondatát, mert hirtelen Immacolata felé
rontottak. Az oldószer hullámzott a teste körül, Immacolata lassan a levegőbe emelkedett.
Magdalena közben feltűnt a folyó felől, és elkiáltotta magát.
Immacolata lába néhány centire volt a földtől, amikor a kiáltás elterelte a figyelmét. Az egyik
oroszlán rögtön kihasználta az alkalmat. A lépcsőről Immacolata felé lendült, és mielőtt az
elháríthatta volna a támadást, mancsaival lerántotta a levegőből. Immacolata hanyatt a sárba
zuhant. Romo átfurakodott a falkán, és hívta vissza az állatot, mielőtt még Immacolata
összeszedné az erejét. A figyelmeztetés elkésett: az oldószer az állat körül gyűrűzött, tépte a
fejét, az oldalát - innen már nem volt visszaút. A védekezésre Immacolata nem tartalékolt az
oldószerből, és az oroszlán könyörtelenül mérte rá az ütéseket, mindegyik súlyos sebeket
ejtett. Immacolata üvöltött, és vergődött a vércsíkozta sárban, de az oroszlán nem
kegyelmezett. Amikor mancsaival felszakította Immacolata arcát, az oroszlán hörögve
felbőgött, és támadása véget ért. Egy pillanatig csak állt Immacolata fölött, gőz szállt fel a két
test közül, aztán az oroszlán megtántorodott. Hasa a torkától az ágyékáig szétnyílt. Ezt nem az
oldószer művelte, hanem a kés, ami most kihullott Immacolata kezéből. Az állat, maga után
vonszolva beleit, támolyogva tett még egypár lépést, aztán a sárba rogyott: A többi oroszlán
fájdalmasan morgott, de Romo parancsának megfelelően nem mozdultak. Ami Immacolatát
illeti, nővérei most már a segítségére siettek, de az megvető szavakat zúdított feléjük, és nagy
nehezen térdre kapaszkodott: Sebeibe egy ember, sőt még egy látólény is rögtön belehalt
volna. Felsőtestét teljesen szétmarcangolta az oroszlán, húsa undorító cafatokban csüngött.
Ennek ellenére sikerült felállnia, és megkínzott arcát, amely egyetlen tátongó seb volt, Romo
felé fordította.
- Elpusztítok mindent, amit valaha is szerettél... - mondta. Hangja lüktetett a fájdalomtól,
kezét az arcához szorította: ömlött a vér az ujjai között. - A Fúgát. A látólényeket. Mindent!
Szétmorzsolom. Ezt megígérem neked. Sírni fogsz! Ha lett volna hozzá ereje, Romo ott
helyben és lelkiismeret-furdalás nélkül végzett volna a varázslónővel. De Immacolata
túlvilágra küldése meghaladta mind az oroszlánok, mind az oroszlánszelídítő erejét; ahogy az
ellenség fölénye csökkent, Immacolata és a nővérek biztos, hogy megölnék a többi állatot is;
mielőtt még a varázslónő közelébe érnének. Romo kénytelen volt beérni a váratlan támadás
eredményével és a reménnyel, hogy nyugvóhelyén Mimi értesül róla, hogy kínzóján bosszút
álltak. Romo a leterített állat felé indult, közben gyengéd szavakat suttogott. Immacolata nem
törődött vele, hanem elindult felfelé a lépcsőn, két oldalán nővéreivel. Az oroszlánok várták a
parancsot, hogy megmozdulhassanak. De Romo a bánatával volt elfoglalva. Fejét a haldokló
állat fejére hajtotta, és suttogott hozzá. Aztán a vigasztaló szavaknak vége szakadt, és tragikus
kifejezés jelent meg Romo arcán. Az oroszlánok meghallották a csendet, és értették, hogy mit
jelent. Romo felé fordították a fejüket. Immacolata pedig, a sár sebzett angyala, közben a

129
levegőbe emelkedett, nyomában a kísértetnővérek, mint romlott szeráfok. Romo nézte, ahogy
felemelkednek a sötétségbe, vérzápor hullott kopogva a földre. Az éjszaka már majdnem
elnyelte őket, amikor Romo látta, hogy Immacolata feje előrecsuklik, és a nővérei a
segítségére sietnek. Ez alkalommal nem utasította vissza őket; hagyta, hogy vigyék.

IX. SOHA! ÉS MÉGIS...

A templomépítő, aki Capri háza előtt őrködött, a mező széléről kiáltott feléjük, udvariasságból
nem akart közelebb menni.
- A házban várják magukat! - kiáltotta.
Ahogy a mirtuszfák között visszafelé sétáltak, látták, hogy jelentős események vannak
készülőben. A Tanács tagjai már jöttek kifelé Capra házából, mozdulataikban és arcukon
türelmetlenség. A fákon zúgtak a harangok, bár szellő sem rezdült, és fények világítottak a
ház fölött, mint óriási szentjánosbogarak.
- Az Amadou-k - mondta Jerichau.
A fények aprólékosan kidolgozott mozgással emelkedtek és ereszkedtek a levegőben.
- Mit csinálnak? - kérdezte Suzanna.
- Jeleket adnak - felelte Jerichau.
- Milyen jeleket?
Míg Jerichau válaszolni készült, Yolande Dor jelent meg az ajtóban, és megállt Suzanna előtt.
- Bolondok, hogy bíznak magában - mondta nyersen. - De én most kijelentem: én nem fogok
aludni. Megértette?
Jogunk van élni! Átkozott Kakukkok, azt hiszik, hogy övék a föld! - Ezzel távozott, útközben
Suzannát szidta.
- Ez annyit jelent, hogy Romo nyert - mondta Suzanna.
- Ezt adják hírül az Amadou-k is - erősítette meg Jerichau, még mindig az eget kémlelve.
- Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt meg tudom csinálni.
Tung állt az ajtóban, befelé tessékelte Suzannát.
- Legyen szíves igyekezni! Drága az a kevés idő, ami hátravan.
Suzanna a tétovázott. Az oldószer most nem adott bátorságot: gyomra olyan volt, mint egy
kihűlt kályha: hamu és üresség.
- Én veled vagyok - emlékeztette Jerichau, látva Suzanna aggodalmát.
Ez némi vigaszt jelentett. Bementek mind a ketten. Amikor a terembe lépett, Suzannát szinte
áhítatos csend fogadta.
Minden szem felé fordult. Minden arcon kétségbeesés tükröződött. Legutóbb, mindössze
néhány perccel ezelőtt még betolakodónak tartották. Az életben maradás halvány reményeivel
most mind Suzannába kapaszkodtak. Suzanna igyekezett leplezni félelmét, de a keze
remegett, ahogy ott állt előttük.
- Döntöttünk - mondta Tung.
- Tudom - felelte Suzanna. - Yolande Dor elmondta.
- Nem nagyon tetszik a megoldás - mondta valaki. Suzanna emlékezett, hogy Yolande
táborához, az ellenzőkhöz tartozik. - De nincs más választásunk.
- A széleken máris zavargások vannak-mondta Tung. - A Kakukkok tudják, hogy itt vagyunk.
- És hamarosan megvirrad - mondta Messimeris.
Igen. Kilencven perc ha volt még hajnalhasadtáig. Aztán még egy óra, és a környék minden
kíváncsi Kakukkja a Fúgában téblábol majd. Ha nem is látja, akkor is tudja, hogy itt valamit
meg kell bámulni, valamitől félni kell. És vajon mennyi idő kellene, hogy megismétlődjön a
Lord Street-i jelenet?
- A visszaszövéshez megkezdődtek az előkészületek - mondta Dolphi.
- Nehéz lesz?

130
- Nem - mondta Messimeris. - A Gyűrűnek óriási az ereje.
- Mennyi ideig fog tartani?
- Körülbelül egy óra áll a rendelkezésére - mondta Tung -, hogy mindent megtanuljon a
szőttesről.
Egy óra! Mire elég egy óra?
- Csak annyit mondjanak el, amennyit feltétlenül tudnom kell: a biztonságuk érdekében -
mondta Suzanna. - Annyit és csak annyit. Amit nem tudok, azt legalább soha nem szedik ki
belőlem.
- Értettem - mondta Tung. - Elég a formaságokból. Lássunk neki!

X. CALT HÍVATJÁK

Cal felriadt.
A levegő kicsit hűvös volt, de nem ez ébresztette fel, hanem Lemuel Lo. Calt szólongatta:
- Calhoun... Calhoun...
Cal felült. Ott volt mellette Lemuel, és a szakálla sűrűjéből mosolygott rá.
- Téged keresnek - mondta.
- Mi?
- Nincs sok időnk, kedves költőm - mondta Lemuel, miközben Cal feltápászkodott. - A
szőnyeget visszaszövik. Még néhány perc, és itt minden újra aludni fog. Velem együtt.
- Ez nem lehet igaz - mondta Cal.
- Pedig igaz, barátom. De én nem félek. Vigyázol majd ránk, ugye?
Erősen megszorította Cal kezét.
- Álmodtam valamit... - mondta Cal.
- Mit?
- Azt álmodtam, hogy ez itt a valóság, és nem a másik.
Lemuel arcáról eltűnt a mosoly.
- Bárcsak igaz lenne, amit álmodtál! De a Birodalom, sajnos, nagyon is valóságos.
Egyszerűen arról van szó, hogy ha valami túlságosan magabiztos lesz, akkor rögtön
hazugsággá válik. Ezt álmodtad. Hogy az a másik hely a hazugságok földje. Cal bólintott.
Még erősebben szorították egymás kezét, mintha szerződést kötnének.
- Ne add meg magad, Calhoun! Emlékezz rám, jó?! Meg a kertre! Megígéred? És akkor
találkozni fogunk.
Lemuel megölelte Calt.
- Emlékezz! - súgta a fülébe.
Cal viszonozta a medveölelést, már amennyire Lo derékbősége ezt lehetővé tette. Aztán a
kerttulajdonos elvált tőle.
- Menned kell! A látogatód azt mondta, hogy fontos dologról van szó. - Ezzel elindult arra,
ahol feltekerték a színpadszőnyeget, és még egy utolsó melankolikus dalt énekeltek.
Cal nézte, ahogy a fák között haladva Lo minden egyes törzset megérint az ujjával. Bizonyára
édes álmot küldött rájuk.
- Mooney?
Cal körülnézett. Egy alacsony, határozottan keleties arcú nő állt kétfányira tőle. Egy lámpát
tartott a kezében, és ahogy közeledett, felemelte, hosszasan és leplezetlenül bámulta Calt.
- Igen, igaza volt - mondta dallamos hangon -, tényleg jóképű vagy. Csalafinta módon, de
jóképű.
Kicsit megemelte a fejét, mintha jobban fel akarná mérni Cal ábrázatát.
- Hány éves vagy?
- Huszonhat. Miért?
- Huszonhat - mondta a nő. - Számolni azt viszont nem tud.

131
„Én sem” - mondta majdnem Cal, de ennél fontosabb kérdései voltak. Az első például így
hangzott:
- Te ki vagy?
- Chloe - felelte a nő. - Érted jöttem. Sietnünk kell! A megbízóm türelmetlen.
- És ki a megbízód?
- Azt nem mondhatom meg, és különben sincs idő a csevegésre - mondta Chloe. - De annyit
elárulhatok, hogy nagyon vár téged. Nagyon. Megfordult, és elindult kifelé a fák közül. Még
mindig beszélt, de Cal nem értette, hogy mit. A nő után eredt, és az egyik mondat végét
sikerült elkapnia.
- ...nem gyalog...
- Mit mondtál? - kérdezte, amikor utolérte a nőt.
- Sietnünk kell!
A kert széléhez érkeztek, ahol - hogy, hogy nem - egy riksa állt. Szikár, középkorú férfi
támaszkodott a rúdjának, és vékony, fekete cigarettát szívott. Világoskék nadrág és rongyos
mellény volt rajta, a fején cilinder.
- Ez Floris - mondta Chloe. - Szállj be!
Cal szót fogadott, elhelyezkedett egy halom párna kőzött. Lehet, hogy az életébe kerül, de
akkor sem utasíthatta vissza ezt a kalandot. Chloe beszállt mellé.
- Igyekezz! - mondta Florisnak, aki szélsebesen vágtatni kezdett.

XI. A KILÁTÓNÁL

1.
Cal megfogadta, hogy nem néz vissza, és ezt be is tartotta a legutolsó pillanatig, de akkor
elgyengült, és hátrapillantott, mielőtt az éj teljesen elnyelte volna a kertet. Csak a fénygyűrűt
látta, amelyben Bolond Mooney versét szavalta, aztán a riksa befordult egy sarkon, és a
látvány eltűnt. Floris úgy tett, ahogy Chloe parancsolta: igyekezett. A jármű ringott és gördült,
kő sem, fű sem fogott ki rajta, utasai viszont rettegve lesték, hogy mikor röpülnek ki. Cal
belekapaszkodott a riksa oldalába, és az elsuhanó Fúgát nézte. Dühös volt magára, hogy
alvásra fecsérelte az éjszakát, ahelyett hogy felderítette volna a vidéket. Amikor először
meglátta, azt hitte, ismeri Szőttesföldet - most úgy érezte magát, mint a turista, aki szemeivel
falja a látnivalókat egy idegen országban.
- Furcsa egy hely ez - mondta, miközben elhaladtak egy szikla alatt, ami olyan volt, mint egy
óriási, aláhulló hullám.
- Mire számítottál? - kérdezte Chloe. - Hogy olyan lesz, mint otthon az udvar?
- Nem erről van szó. De azt hittem, hogy valamennyire ismerem. Legalábbis az álmaimból.
- A Mennyországnak furcsábbnak kell lennie, mint amire számítottál, nem? Különben
elvesztené a varázserejét. És te most el vagy varázsolva.
- Igen - mondta Cal. - És félek.
- Azt meghiszem - mondta Chloe. - De ez tart ébren.
Cal nem nagyon értette ezt a megjegyzést, de nem volt ideje, hogy eltöprengjen. Lépten-
nyomon újabb látvány követelte a figyelmét. És a legbámulatosabb mind közül: a Gyűrű
kavargó felhőfala.
- A Gyűrűhöz megyünk? - kérdezte Cal.
- A közelébe - felelte Chloe.
Egy hirtelen lejtő nyírfaligetbe vezette őket - a fák ezüstös kérge csillogott a felhő
villanásaitól -, aztán felfelé kaptattak egy kis emelkedőn: Floris révén mindezt lenyűgöző
sebességgel. A nyíresen túl a táj teljesen megváltozott. A föld itt sötét volt, majdnem fekete,
és a növényzet inkább illett volna egy melegházba, mint a szabad ég alá. Amikor pedig
felértek az emelkedő tetejére, és a gerincen haladtak tovább, Cal észrevette, hogy különös

132
hallucinációi vannak. Az út mindkét oldalán csupa olyan dolgot látott, ami mintha nem lenne
igazán ott; mint az elmosódó és újra kiéleződő képek egy rosszul beállított tv-képernyőn.
Látott egy házat, ami kilátótoronyra hasonlított, körötte lovak legelésztek; nevető asszonyokat
látott habselyem ruhában. Sok egyebet látott még, de mindent csak egy-két másodpercig.
- Nyugtalanítónak találod? - kérdezte Chloe.
- Mi történik itt?
- Ez egy rejtélyes terület. Ami azt illeti, nem is volna szabad itt lenned. Tele van veszélyekkel.
- Miféle veszélyekkel?
Chloe válaszát - ha válaszolt egyáltalán - elnyelte a Gyűrű gyomrából érkező dörgés, amit egy
lila villám előzött meg. A Felhő alig négyszáz méterre lehetett; Cal karján és tarkóján felállt a
szőr, lágyéka sajgott.
De Chloet nem a Lepel érdekelte. Az Amadoukat nézte, az égbolton táncoltak mögöttük.
- Elkezdődött a visszaszövés - mondta. - Azért ilyen nyugtalan a Gyűrű. Kevesebb időnk van,
mint gondoltam.
Floris értett a szóból: megszaporázta lépteit, nyargaló talpa alól rögök repültek a riksába.
- Nagyon helyes! - mondta Chloe. - Így legalább nem lesz idő érzelgésre. Még hárompercnyi
utazás, és még egypár zúzódás után egy kis kőhídhoz érkeztek, ahol Floris porfelleget kavarva
megállította a riksát.
- Itt kiszállunk - mondta Chloe, és néhány jól kitaposott lépcsőn felvezette Calt a hídra. A híd
egy szűk és mély szakadékon ívelt át, amelynek oldalait moha lepte és páfrány díszítette. Az
alant csobogó víz egy tavacskát táplált, halak fickándoztak benne.
- Gyorsan, gyorsan! - sürgette Chloe Calt.
Egy ház állt előttük, ajtajai és ablaktáblái kitárva. A cseréptetőn rengeteg madárürülék, a fal
mellett hatalmas fekete disznók szundikáltak. Az egyik felállt, ahogy Cal és Chloe a küszöb
felé közeledtek, megszagolta Cal lábát, aztán visszatért disznószendergéséhez.
A házban nem volt világítás, az egyetlen fényforrás a villámlás volt, ami itt, a Gyűrű
közvetlen közelében szinte állandósult. A villám fényénél Cal megnézte a szobát, ahová
Chloe betessékelte. Bútor alig volt benne, minden létező felületet papírlapok és könyvek
borítottak. A földön kopott szőnyegek egy halomban, a kupac tetején egy rettenetesen nagy -
és valószínűleg rettenetesen öreg - teknős. A szoba túlsó végében egy óriási ablak, ami a
Lepelre nézett. Az ablaknál egy férfi ült egy óriási, de egyszerű széken.
- Itt van - mondta Chloe. Cal számára nem volt világos, hogy kit mutatott be kinek.
Vagy a szék, vagy a gazdája recsegett, ahogy a férfi felállt. Öreg volt, de annyira azért nem,
mint a teknős; körülbelül olyan idős lehet, mint Brendan, gondolta Cal. Arca, bár
kétségtelenül ismerte a nevetést, fájdalmat tükrözött. Egy füstfoltra emlékeztető jel húzódott a
homloka felső szélétől az orrnyergéig, ahol az arca jobb oldalára kanyarodott. Nem csúfította
el, hanem - ami a vonásaiból hiányzott - inkább tekintélyt kölcsönzött az arcnak. A
folyamatos villámlás beleégette Cal agyába a férfi körvonalait. A házigazda nem szólalt meg,
csak nézte, egyre nézte Calt. Öröm látszott az arcán, bár Cal nem tudta, hogy minek örül.
Megkérdezni sem akarta, legalábbis addig nem, míg vendéglátója meg nem töri a csendet.
Könnyen lehet, hogy erre viszont hiába várt. A férfi továbbra is csak nézte őt.
A villámlás izzásában minden nagyon bizonytalan volt, de Calnek úgy tűnt, hogy valahonnan
ismeri a férfit. Sejtve, hogy órákig állnak még így egymással szemben, ha nem kezdeményezi
ő a társalgást, Cal kimondta a kérdést, amit agya már megfogalmazott:
- Találkoztunk már valahol?
Az öregember szeme összeszűkült, mintha a látását élesítené, hogy hajszálpontosan
megjelölje, és átfúrja Cal szívét.
Szóbeli válasz azonban nem érkezett.
- Nem szólalhat meg - magyarázta Chloe. - Akik ilyen közel élnek a Gyűrűhöz... - Chloe itt
elhallgatott.

133
- Mi van azokkal? - kérdezte Cal.
- Nincs idő, hogy elmagyarázzam - mondta Chloe. - De higgyél nekem!
A férfi egy pillanatra sem vette le Calről a szemét, még csak nem is pislogott. Egészen
jóindulatú volt a tekintete, talán még szeretetteljes is. Calt hirtelen erős vágy fogta el, hogy itt
maradjon; hogy elfelejtse a Birodalmat, és aludjon a szőttesben; disznók, villámlás meg
minden.
De Chloe megfogta a karját.
- Mennünk kell! - mondta.
- Máris? - ellenkezett Cal.
- Ne felejtsd el, már azzal is nagy kockázatot vállaltunk, hogy egyáltalán idehoztunk - mondta
Chloe.
Az öregember elindult feléjük, határozott léptekkel, határozott tekintettel. De Chloe
megállította.
- Nem szabad! - mondta.
A férfi a homlokát ráncolta, száját összeszorította. De nem ment közelebb.
- Indulnunk kell! - mondta neki Chloe. - Tudja, hogy muszáj!
A férfi bólintott. Könnyes volt a szeme? Cal úgy látta, hogy könnyezett.
- Nemsokára itt leszek! - mondta Chloe. - Csak elviszem őt a szegélyhez. Sietek.
Ismét egy bólintás.
Cal felemelte a kezét, mint aki integet.
- Hát... mondta. Soha életében nem volt még ennyire zavart.
- Nagy... nagy megtiszteltetés...
A férfi arcát halvány mosoly ráncolta össze.
- Tudja - mondta Chloe Calnek. - Hidd el, hogy tudja.
Odavezette Calt az ajtóhoz. A villámlás beragyogta a szobát, a dörgéstől megremegett a
levegő.
Cal a küszöbről még egyszer a házigazdára pillantott, és döbbenten - ugyanakkor örömmel -
látta, hogy az öregember szélesen és kicsit cinkosan mosolyog.
- Vigyázzon magára! - mondta Cal.
Könnyek csorogtak az öregember arcán, közben mosolygott; búcsúzóul Cal felé intett, és
visszafordult az ablakhoz.

2.
A riksa a híd túlsó végén várta őket. Chloe betuszkolta Calt a helyére, a rojtos párnákat
kihajigálta, hogy kisebb legyen a teher.
- Fürge légy! - mondta Florisnak. Alighogy kimondta, már indultak is.
Hajmeresztő utazás volt. Minden és mindenki lázasan sietett, ahogy a Fúga fokozatosan
visszaváltozott szőnyeggé. Fenn, a sötét ég madárlabirintus volt, a föld állatoktól hemzsegett.
Óriási készülődés folyt mindenütt, mint valami jelentős alámerülés előtt.
- Szoktál álmodni? - kérdezte Cal Chloetól útközben. Calt is meglepte a kérdés, de
egyszeriben nagyon fontosnak érezte.
- Álmodni?
- A szőttesben.
- Talán igen - mondta Chloe. Úgy látszott, másfelé járnak a gondolatai. - De soha nem
emlékszem, hogy mit. Nagyon mélyen alszom... - elhallgatott, és elfordította a fejét, mielőtt
befejezte a mondatot - ...mintha halott lennék.
- Nem kell sokáig aludnod - mondta Cal, átérezve Chloe szomorúságát. - Csak néhány nap,
aztán újra életre kelsz. Igyekezett magabiztosnak hangzani, de érezte, hogy nem sikerült
igazán. Nagyon keveset tudott az éjszaka eseményeiről. Vajon él-e még Shadwell? És a
nővérek? És ha igen, hol?

134
- Segíteni fogok - mondta Chloenak. - Ebben biztos lehetsz. Most már én is idetartozom.
- Igen - mondta Chloe komoran. - Ez igaz, Cal. De.. . - Chloe a szemébe nézett, megfogta a
kezét, és Cal úgy érezte, hogy barátság, sőt gyöngédség fűzi össze kettejüket, amit maga sem
értett, hiszen oly rövid ideje ismerték egymást. - A jövő kiszámíthatatlan.
- Ezt nem értem.
- Olyan könnyű kitörölni a dolgokat - mondta Chloe. - Örökre. Hidd el, hogy így van. Örökre.
Egész életek merülnek feledésbe, mintha nem is lettek volna.
- Elhibáztam valamit? - kérdezte Cal.
- Csak ne gondold, hogy biztosra mehetsz.
- Nem gondolom - mondta Cal.
- Jó. Akkor jó. - Ez mintha megnyugtatta volna Chloe-t. - Te nagyszerű ember vagy, Cal. De
el fogod felejteni.
- Mit fogok elfelejteni?
- Ezt az egészet. A Fúgát.
- Soha - mondta Cal nevetve.
- De, sajnos, igen. És lehet, hogy ennek így is kell lennie. Vagy meghasad a szíved.
Calnek eszébe jutott Lemuel, és hogy mivel búcsúzott el tőle. Emlékezz, ezt mondta. Tényleg
olyan nehéz lenne?
Ha volt még valami mondanivalójuk ezzel kapcsolatban, arra már nem jutott idő, Floris
ugyanis hirtelen megállt.
- Mi baj van? - kérdezte Chloe:
Floris egyenesen előremutatott. A riksától alig száz méterre a táj minden egyes darabkája
átadta magát a szőttesnek, a szilárd anyag színfelhővé változott, amiből a szőnyeg szálait
fonják majd.
- Ilyen hamar? - mondta Chloe. - Szállj ki, Calhoun! Nem vihetünk tovább.
A szőttes széle sebesen közeledett, mint egy erdőtűz: felfalt mindent, ami az útjába került.
Döbbenetes volt. Bár Cal pontosan tudta, hogy mi történik - és azt is, hogy nem kell félnie -, a
látvány szinte megdermesztette. A szeme láttára oszlott szét egy világ.
- Most már egyedül kell boldogulnod! - mondta Chloe. - Fordulj meg, Floris! És röpülj!
Floris megfordította a riksát.
- És velem mi lesz? - kérdezte Cal.
- Te Kakukk vagy! - kiáltotta Chloe, miközben Floris nekiiramodott. - Egyszerűen
kisétálhatsz a másik végén!
Chloe kiáltott még valamit, de Cal azt már nem értette.
Csak remélte, hogy nem imádkozott.
XII. PUSZTULÓ FAJ

1.
Hiába Chloe szavai - a látvány nem vigasztalta Calt. A szőttes kíméletlenül közeledett, és nem
kegyelmezett semminek. Cal ösztöne azt súgta, meneküljön, de tudta, hogy fölöslegesen
kísérletezne. A mindent átalakító áradat teljesen bekerítette. Csak pillanatok kérdése, és már
nem lesz hová menekülnie. Úgy döntött, nem várja meg, amíg az áradat magával ragadja,
inkább elébe megy, és bátran szembenéz vele. Az első bizonytalan lépés után úgy érezte, hogy
a levegő reszket körülötte. Lába alatt vonaglott és rángott a föld. Alig tett meg néhány métert,
és a talaj valóban elmozdult: az áramlat kavicsokat rántott maga felé, a fákról és a bokrokról
letépte a leveleket. „Ez fájni fog!” - gondolta Cal.
Körülbelül tíz méterre lehetett a határtól, és megdöbbentő élességgel látta a folyamatot: a
Szövőszék szálakra hasogatta a Fúga anyagát, a szálakat felhúzta a levegőbe és megcsomózta.
A csomók, mint számtalan rovar, betöltötték a levegőt, aztán a végső csodatett mindegyiket
belehelyezte a szőnyegbe. Calnek csak másodpercei voltak, hogy ezen elmerengjen, mert a

135
csoda őt is elérte; szálak fakadtak körülötte, mint szivárvány színű szökőkutak. Még
elbúcsúzni sem volt ideje: a Fúga egyszerűen eltűnt a szeme elől, ő pedig ott állt a Szövőszék
munkálatainak kellős közepében. Az emelkedő szálak hálójában úgy érezte, hogy zuhan,
mintha a szálak a mennybe tartanának, ő pedig, az elkárhozott lélek, a mélybe. De nem a
Mennyország, hanem a minta volt fölötte. Egy kaleidoszkóp, ami meghazudtolta az agyat és a
szemet, motívumai kialakultak, aztán átalakultak, ahogy megtalálták helyüket társaik mellett.
Cal még mindig biztosra vette, hogy ő is ugyanígy átváltozik majd, húsa és csontja jelekké
lesznek, és teste beleszövődik a fenséges mintába. De Chloe imája, ha egyáltalán ima volt,
megvédte Calt. A Szövőszék elutasította a Kakukk-kacatot, és elhaladt mellette. Az egyik
pillanatban még a szőttesben volt - a következőben a gyönyörűséges Fúga eltűnt, és Cal ott
állt a kopár mezőn.

2.
Nem volt egyedül. Egész sereg látólény döntött úgy, hogy kinn marad a Birodalomban.
Voltak, akik egyedül ácsorogtak, és nézték, ahogy otthonukat elnyeli a szőttes, mások
csoportokba verődtek, és hevesen vitatkoztak, megint mások rögtön nekivágtak a sötétségnek,
még mielőtt az Ádám-ivadékok meglátnák őket.
A szőttes ragyogásában Cal ismerős arcra bukkant az ácsorgók között: Apolline Dubois.
Odament hozzá. Apolline észrevette, de nem üdvözölte őt.
- Nem látta Suzannát? - kérdezte Cal. Apolline nemet intett.
- Elhamvasztottam Fredericket, és a magam ügyeit intéztem - felelte.
Ezzel le is zárta a témát. Egy kipirosított arcú, elegáns egyén jelent meg mellette. Ordított
róla, hogy selyemfiú.
- Menjünk, Cica! Rögtön itt lesznek a vademberek.
- Tudom - mondta neki Apolline. Aztán Calnek: - Meggazdagszunk a Kakukkokból.
Megtanítjuk őket a szerelemre.
Társa épületesnek aligha nevezhető vigyorral helyeselt. Fél fogsora aranyból volt.
- Eljött a mi időnk - mondta Apolline, és megpaskolta Cal arcát. - Nézzen majd be hozzám!
Nem fogja megbánni.
Belekarolt a selyemfiúba.
- Bon chance! - mondta Apolline, és a páros távozott. A szőttes széle most már viszonylag
messze volt Caltől, a hátramaradó látólények száma pedig jócskán meghaladta a százat. Cal
elvegyült a tömegben, még mindig Suzannát kereste. Senki nem figyelt rá. Volt épp elég
gondjuk ezeknek a látólényeknek, akik belecsöppentek a huszadik századba, és csak a
csodatetteikkel védekezhettek ellene. Cal nem irigyelte őket.
A menekültek között Cal megpillantott három vevőt: kábán és porosan meredtek maguk elé.
Cal kíváncsi lett volna, vajon mire jutottak az éjszaka eseményeit boncolgatva. Elmesélik a
barátaiknak, és elviselik a fejükre zúduló hitetlenkedést és megvetést? Vagy magukba fojtják,
és hagyják, hogy a történet elkorhadjon? Cal gyanította, hogy az utóbbi.
Közeledett a hajnal. A halványabb csillagok már el is tűntek, és a legfényesebbek is
elbizonytalanodtak.
- Vége... - motyogta valaki Cal közelében. Hátranézett a szőttes felé; már majdnem bevégezte
csillogó munkáját.
Egyszer csak kiáltás hallatszott az éjszakában, és egy szemvillanásnyi idővel később Cal
három fénylő pontot látott-három Amadou-t-, ahogy óriási sebességgel az ég felé törnek a
szőttes parazsából. Röptükben egymás felé közeledtek, aztán, magasan az utcák és a mezők
fölött, összeütköztek. Találkozásuk fénye beragyogta a tájat, ameddig csak a szem ellátott.
Cal észrevette, hogy a látólények futásnak erednek a szélrózsa minden irányába, és a
ragyogástól elfordítják a fejüket. Aztán a fény kihunyt, és a hajnál előtti homály most olyan
áthatolhatatlannak tűnt, hogy egy percig vagy még annál is tovább Cal gyakorlatilag semmit

136
nem látott. Ahogy lassan, fokozatosan újra összeállt előtte a világ, Cal rájött, hogy az
Amadou-tűzijáték és utóhatása korántsem volt véletlen. A látólények eltűntek. Körülötte, ahol
másfél perccel ezelőtt még tanácstalan alakok ácsorogtak, most üresség volt. A fény
fedezékében elmenekültek.

XIII. AJÁNLAT

1.
Hobart is látta az Amadou-k ragyogását, bár négy kilométerre járt a helyszíntől. Katasztrofális
egy éjszaka volt.
Richardson, aki a központban történtek után még mindig reszketett az idegességtől, két álló
járműbe is belerohant, és a kocsit zsákutcából zsákutcába vezette.
De végre egy jel, hogy üldözöttjük közel van.
- Mi volt ez? - kérdezte Richardson. - Mintha felrobbant volna valami.
- Fogalmam sincs - mondta Hobart. - Én ezekből mindent kinézek. Főleg a nőből.
- Kérjünk bentről erősítést, felügyelő úr? Ki tudja, hányan vannak.
- Teljesen mindegy - mondta Hobart, és kikapcsolta a recsegő rádiót, ami órákkal ezelőtt
elnyelte Downey kollégát -, nem szellőztetjük ezt az ügyet, amíg nem tudunk többet.
Kapcsolja le a fényszórót. Richardson lekapcsolta, és hajtottak tovább a hajnali homályban.
Hobartnak úgy tűnt, hogy alakok mozognak az útszéli szürke növényzet mögött. A
felderítésre azonban nem volt idő. Ösztönére hagyatkozott, ami azt súgta, hogy a nő még
valahol messzebb van. Egyszer csak ott állt előttük valaki az úttesten. Richardson szitkozódva
félrerántotta a kormányt, de az alak mintha felpattant volna a kocsira, aztán leugrott a másik
oldalán.
A kocsi felszaladt a járdára, és megtett egypár métert, mire Richardson magához tért.
- A rohadt életbe! Látta ezt?
Hobart látta, és ugyanaz a kínzó nyugtalanság kerítette a hatalmába, amit benn a központban
is érzett. A csirkefogók olyan fegyverekkel rendelkeznek, amelyek megváltoztatták az ember
valóságérzékelését. - Hobart pedig jobban szerette a valóságot, mint a tulajdon tökét.
- Látta? - kérdezte Richardson. - Az a nyavalyás repült.
- Nem - mondta Hobart. - Nem repült. Világos?
- Igen, felügyelő úr.
- Ne a szemének higgyen! Nekem higgyen!
- Igen, felügyelő úr!
- És ha megint az útjába kerül valami, tapossa el.

2.
A fény nemcsak Calt, hanem Shadwellt is elvakította. Leesett a hátas emberéről, és
négykézláb tapogatódzott a földön, amíg újra össze nem állt előtte a világ. Két dolgot látott.
Az egyik Norris volt: a földön feküdt, és zokogott, mint egy gyerek. A másik Suzanna, aki két
látólény társaságában Shearman házának maradványaiból kászálódott elő.
És nem üres kézzel. A szőnyeget vitték. Igen, a szőnyeget! Shadwell körülnézett - a
varázslónőt kereste -, de senki nem volt a közelében, kivéve a lovát, az viszont nemhogy
máson, de magán sem tudott segíteni.
„Nyugalom - mondta magában Shadwell -, a zakó még megvan.” Letakarította magáról a
mocsok nagyját, megigazította a nyakkendőjét; és elindult, hogy útját állja a tolvajoknak.
- Nagyon szépen köszönöm - mondta, amikor a közelükbe ért -, hogy megmentették a
szőnyegemet.
Suzanna egy pillantást vetett felé, aztán így szólt a társaihoz:
- Nem kell odafigyelni!

137
Mentek tovább az út felé. Shadwell utánuk sietett, és megragadta a nő karját. Elhatározta,
hogy ameddig csak lehet, megőrzi az udvariasságát; az mindig megzavarja az ellenséget.
- Valami baj van talán? - kérdezte.
- Nem, semmi - mondta Suzanna.
- A szőnyeg az enyém, Miss Parrish. Ragaszkodom hozzá, hogy tegye le.
Suzanna Jerichaut kereste a tekintetével. Capra házában látta utoljára, amikor Messimeris
félrevonta, hogy ellássa néhány eligazító tanáccsal. Messimeris még javában magyarázott,
amikor a szőttes elérte Capra házának küszöbét, az utolsó szavait már nem is hallotta.
- Kérem szépen... - mondta mosolyogva Shadwell. - Egészen biztos, hogy meg tudunk mi
egyezni. Ha kívánja, megvásárolom a darabot. Mennyiben állapodjunk meg?
Széttárta a zakóját, és már nem is Suzannának, hanem a szőnyeget cipelő két látólénynek
duruzsolt. Az is lehet könnyű préda, aki erős. Már bámultak is a zakó redőibe.
- Látnak netán valamit, ami megnyeri a tetszésüket?
- Csaló - mondta Suzanna.
- Odanézz! - mondta az egyik, és Suzanna bizony ösztönösen odanézett. Ha az éjszaka nem
meríti ki annyira, talán lett volna ereje, hogy azonnal elfordítsa a fejét, de már nem volt elég
éber. Valami csillogott a gyöngyházszínű bélésben, és Suzanna nem tudta levenni róla a
szemét.
- Tudom, hogy lát valamit - mondta Shadwell. - Valami szépet a szép hölgynek.
Tényleg látott. A zakó csodatettei két röpke másodperc alatt a hatalmukba kerítették, és
képtelen volt ellenállni a csalafintaságnak.
Valahol a fejében a nevén szólította egy hang, de Suzanna nem figyelt oda. A hang ismét
megszólalt. „Ne nézd!” - mondta, de a zakó bélésében alakot öltött valami, és ez
megbénította.
- Ne, az istenért! - kiáltotta ugyanaz a hang, és egy elmosódó alak jelent meg Shadwell és
Suzanna között. Suzanna kihullott a zakó vigasztaló öleléséből, révülete megtört, és Calt látta
maga előtt, aki ökölcsapások tüzét zúdította az ellenségre. Shadwell jóval termetesebb volt,
mint támadója, de Cal dühe egy pillanatra megijesztette.
- Takarodjon innen! - ordította Cal.
Közben Shadwell felocsúdott, és Calre vetette magát, aki megtántorodott az ellentámadástól.
Tudta, hogy pillanatok alatt elvesztené a mérkőzést, elhajolt Shadwell ökle elől, és
átnyalábolta őt. Birkóztak még néhány percig, és Suzanna kihasználta ezt az értékes időt: a
szőnyegcipelőkkel együtt eltűnt a romok közeléből.
Az utolsó pillanatban menekültek el. Amíg a zakó lekötötte a figyelmét, majdnem megvirradt.
Hamarosan könnyű célpontok lesznek Immacolata számára - illetve mindenki számára, aki
meg akarja állítani őket.
Mint például Hobart. Suzanna őt látta meg, amikor Shearman telkének széléhez érkeztek: egy
kocsiból szállt ki az út szélén. Ebben a bizonytalan hajnali fényben is - és ilyen messziről is -
tudta Suzanna, hogy ő az. Érezte a gyűlölt Hobart szagát. És tisztában volt azzal is - valami
jóstehetség révén, amit az oldószernek köszönhetett -, hogy hiába csúsznak ki a kezei közül,
az üldözésnek ezzel nem lesz vége. Hobart személyében örök ellenségre tett szert.
Nem nézte sokáig a felügyelőt. Fölöslegesen fárasztotta volna magát. Tökéletesen emlékezett
csupasz arcának mindén egyes pórusára, és ha az emlék esetleg megfakulna, csak hátra kell
néznie.
Az átkozott Hobart ott lesz mögötte.

3.
Cal ugyan egy öszvér makacsságával csimpaszkodott Shadwellbe, a kereskedő súlyfölénye
hamar eldöntötte a csatát. Cal bezuhant a téglák közé, Shadwell ott tornyosult fölötte. Nem
kegyelmezett. Dühöngve rugdalta Calt, és közben ordított.

138
- Kibaszott kurva csirkefogó!
A rúgásokat úgy időzítette, hogy Cal ne tudjon felállni.
- Összetöröm az összes kurva csontodat! - ígérte Shadwell. - Kitaposom a nyavalyás beledet!
Talán meg is tette volna, de ekkor megszólalt valaki:
- Maga ott...
Shadwell egy pillanatra tüzet szüntetett, és Cal a kereskedő lába mellett meglátta a közeledő
férfit. Sötét szemüveg.
A rendőr a Chariot Streetről.
Shadweell most a férfira támadt.
- Ki a franc maga? ! - kérdezte.
- Hobart felügyelő - hangzott a válasz.
Cal szinte látta maga előtt, ahogy Shadwell arcát elönti az ártatlanság. A hangjában is ez
érződött.
- Felügyelő. Ó, igen. Igen.
- És maga? - kérdezett vissza Hobart. - Maga kicsoda?
Cal nem hallotta a beszélgetés folytatását. Arra koncentrált, hogy összevert testét sikerüljön
átvonszolni a romokon, és közben reménykedett, hogy a jó szerencse, ami megőrizte az életét,
Suzannát is elkísérte.
- Hol van?
- Ki hol van?
- A nő - mondta Hobart. Levette a szemüvegét, hogy a félhomályban jobban megfigyelhesse
ezt az újabb gyanúsítottat. „Veszélyes szeme van - gondolta Shadwell. Olyan, mint egy
veszett rókának. És ő is Suzannát keresi. Milyen érdekes!”
- A neve Suzanna Parrish - mondta Hobart.
- Igen - mondta Shadwell.
- Ismeri?
- Igen, ismerem. Tolvaj.
- Annál sokkal rosszabb.
„Mi lehet rosszabb egy tolvajnál?” - gondolta Shadwell. De ezt mondta:
- Valóban?
- Körözés alatt áll. A vád: terrorizmus.
- És azért jött, hogy letartóztassa?
- Igen.
- Nagyszerű - mondta Shadwell. Ennél jobbat nem is kívánhat, gondolta: egy derék, elvhű,
törvényszerető zsarnok.
Soha nagyszerűbb szövetségest ilyen zavaros időkben!
- Szolgálhatok némi bizonyítékkal - mondta -, aminek esetleg hasznát veheti. De csak
szigorúan négyszemközt.
Hobart utasítására Richardson egy kicsit távolabb ment.
- Nem vagyok játékos kedvemben - figyelmeztette Hobart Shadwellt.
- Higgye el - mondta Shadwell -, az anyám életére esküszöm: ez nem játék.
Széttárta a zakóját. A felügyelő döbbent tekintete rögtön belefúródott a bélésbe. „Ki van
éhezve - gondolta Shadwell -, nagyon ki van éhezve. De mire? Hobart pajtás vajon mire
vágyik a legjobban széles e világon? Mindjárt kiderül.”
- Talán... lát valami érdekfeszítőt?
Hobart elmosolyodott és bólintott.
- Igen? Akkor vegye el, kérem. A magáé.
A felügyelő a zakó felé nyúlt.
- Csak nyugodtan! - bátorította Shadwell. Soha nem látott ilyen arckifejezést, ilyen leplezetlen
és tömény rosszindulatot.

139
Fény gyúlt a zakó belsejében, és Hobart tekintete még jobban elvadult. Aztán kihúzta a kezét
a zakóból, és Shadwell majdnem felkiáltott a meglepetéstől, amikor meglátta, hogy mit talált
Hobart. Fakó tűz lobogott a tenyerében, sárga és fehér lángokkal. Magasra szöktek a lángok,
mohón faltak volna valamit, ragyogásuk visszatükröződött Hobart szemében.
- Ez az - mondta Hobart. - Ez a tűz kell nekem...
- A magáé, barátom.
- ...és elégetem őket.
Shadwell elmosolyodott.
- Elégetjük, mi ketten - ajánlotta Shadwell.
Így kezdődött a Pokolban köttetett házasság.

Hatodik rész
ÚJRA A VILÁGTALANOK KÖZÖTT

„Ha valaki egyszer álmában a Paradicsomban járna, és emlékeztetőül lelke egy szál virágot
kapna ajándékba, és ha felébredne, kezében a virágot ott találná - mondd, akkor mi volna?”
S. T. Coleridge:
Anima Poetae

I. MÚLT IDŐ

1.
A Chariot Street lakói ritka jeleneteknek lehettek tanúi a közelmúltban, de bámulatra méltó
buzgalommal állították vissza a status quót. Amikor reggel nyolc óra előtt néhány perccel Cal
leszállt a buszról, és elindult a Mooney-ház felé, az utcában mindenütt a szokásos otthoni
tevékenységek zajlottak. A nyitott ajtókon és ablakokon kiszűrődött, ahogy a rádióban
felolvasták a reggeli híreket: holtan találtak egy parlamenti képviselőt szeretője karjaiban; a
Közel-Keleten bombáznak. Öldöklés és botrány, botrány és öldöklés. És nem volt túl gyenge
a tea, drágám? és a gyerekek megmosták a fülüket?
Cal bement a házba, és újra végiggondolta, mit is mondjon Brendannak. Ha eltitkol valamit,
azzal csak kíváncsibbá teszi az apját, de hogy mindent elmeséljen... egyáltalán el lehet ezt
mesélni? Létezik olyan szó, ami legalább halványan érzékeltetni képes, hogy mit látott, mit
érzett?
A házban néma csend fogadta, és ez aggasztó volt. Brendan mindig korán kelő volt, még
azóta, hogy a kikötőben dolgozott; mostanában, ezekben a nehéz időkben is már hajnalban
felkelt, hogy üdvözölje bánatát. Cal Brendan nevét kiáltotta.
Nem jött válasz.
Átment a konyhán. A kert olyan volt, mint egy csatatér. Kiáltott még egyszer, aztán elindult
felfelé, hogy tovább keresse Brendant.
Apja hálószobájának ajtaját zárva találta. Lenyomta a kilincset, de az ajtót belülről
bekulcsolták, amire még soha életében nem volt példa. Halkan bekopogott.
- Apa! Itt vagy?
Várt néhány másodpercet, fülelt, aztán megismételte a kérdést. Halk sírás hallatszott a
szobából.
- Hála Istennek! - sóhajtott Cal. - Apa! Én vagyok az. - A sírás csendesedett. - Beengedsz?
Rövid szünet után meghallotta apja lépéseit: az ajtó felé közeledett. A zárban fordult a kulcs,
az ajtó soványka tíz centire kinyílt.
A résben feltűnő arc inkább árnyékra, mint élő emberre emlékeztetett. Látszott, hogy Brendan
nem mosdott, nem borotválkozott egy napja.

140
- Te jó ég:.. apa!
Brendan leplezetlen gyanúval pislogott a fiára.
- Tényleg te vagy az?
A kérdésről Calnek eszébe jutott, hogy nézhet ki: az arca csupa vér és horzsolás.
- Semmi bajom, apa - mondta mosolyogva. - És te hogy vagy?
- Be vannak zárva az ajtók?
- Az ajtók? Igen.
- És az ablakok? - Azok is.
Brendan bólintott.
- Egészen biztos?
- Mondtam, hogy igen. Valami baj van, apa?
- A patkányok - mondta Brendan, szemével a lépcsőt pásztázta Cal mögött. - Egész éjszaka
hallottam őket. Feljöttek a lépcsőn, feljöttek. A lépcső tetején ültek. Hallottam őket. Mint egy
macska, akkorák voltak. Ültek, és várták, hogy kinyissam az ajtót.
- Na, most már nincsenek itt.
- A kerítésen jöttek be. A folyópartról. Rengetegen. voltak.
- Gyere, menjünk le a konyhába! - javasolta Cal. - Csinálok valami reggelit.
- Nem. Nem megyek le. Ma nem.
- Akkor összeütök valamit, és felhozom, jó?
- Nekem mindegy - mondta Brendan.
Cal elindult lefelé a lépcsőn, és hallotta, hogy apja megint kulcsra zárja az ajtót.

2.
A reggel kellős közepén kopogtak az ajtón. Mrs. Vallance volt az, a szemközti házból.
- Éppen erre jártam - mondta, de a papucs a lábán elárulta őt -, gondoltam, benézek. Hogy van
az édesapja? Azt mondják, nagyon furcsán viselkedett a rendőrökkel. Mi történt az arcával?
- Semmi, semmi.
- Engem egy nagyon udvarias rendőr hallgatott ki - mondta a nő. - Megkérdezte... -
lehalkította a hangját - ...hogy normális-e az édesapja.
Cal lenyelte a megjegyzését.
- Magával is akartak beszélni, természetesen - mondta Mrs. Vallance.
- Itt vagyok - mondta Cal. - Megtalálnak, ha akarnak tőlem valamit.
- A fiam, Raymond, azt mondta, hogy látta magát a síneknél. Hogy maga szaladt, azt mondta.
- Viszontlátásra, Mrs. Vallance!
- És a Raymondnak nagyon jó ám a szeme.
- Azt mondtam, viszontlátásra! - mondta Cal, és becsapta az ajtót a nő önelégült képe előtt.

3.
Nem Mrs. Vallance volt az egyetlen látogató aznap; többen is benéztek, hogy minden rendben
van-e. Egyértelmű volt, hogy az utcában sok pletyka kering Mooneyékról. Valami fényes
szikra talán megvilágította a számukra, hogy a Mooney-ház volt a tragédia középpontja.
Cal minden egyes kopogás alkalmával arra számított, hogy Shadwellt találja majd az ajtóban.
De a kereskedőnek, úgy látszik, fontosabb dolga akadt, mint hogy bevégezze a munkát, amit
Shearman házának maradványai között elkezdett. Vagy az is lehet, hogy a csillagok
kedvezőbb állására várt csupán.
Kevéssel déli tizenkettő után, amikor Cal kiment a galambházba, hogy megetesse a
madarakat, csöngött a telefon.
Berohant a házba, és felkapta a kagylót. Nem kellett megszólalnia, hogy Cal tudja: Suzanna
az.
- Hol vagy?

141
Suzanna alig kapott levegőt, nagyon izgatott volt.
- El kell mennünk a városból, Cal. A nyomunkban vannak.
- Shadwell?
- Ő is. Meg a rendőrség is.
- Nálad van a szőnyeg?
- Igen.
- Mondd meg, hogy hol vagy! Jövök és...
- Nem lehet! Telefonon nem lehet!
- De hát nem hallgatják le, ne hülyéskedj!
- Honnan tudod?
- Találkoznunk kell! - mondta Cal, egyszerre kérve és követelve.
- Igen... - mondta Suzanna, hangja elhalkult. - Igen, hogyne...
- Hol?
Hosszú csend következett. Aztán Suzanna válaszolt:
- Ahol vallomást tettél.
- Mi?
- Nem emlékszel?
Cal elgondolkodott. Miféle vallomást tett Suzannának? Hát persze: Szeretlek. Hogy felejthette
el?
- Tudod már? - kérdezte Suzanna.
- Igen. Mikor?
- Egy óra múlva.
- Ott leszek.
- Nincs sok időnk, Cal.
„Tudom” - mondta volna Cal, de a vonal megszakadt.
A beszélgetés után csodálatos módon enyhült csontjaiban a fájdalom; lépte könnyű volt,
amikor felment, hogy megnézze Brendant.
- Apa, el kell mennem egy rövid időre.
- Bezártál minden ajtót?
- Igen. Semmi nem jöhet be. Van még valamire szükséged?
Brendan egy percig fontolgatta a kérdést.
- Innék egy whiskyt! - mondta végül.
- Van itthon?
- A könyvszekrényben - mondta az apja. - Dickens mögött.
- Rögtön hozom.
Cal az üveget bányászta elő a rejtekhelyéről, amikor ismét csöngettek. Éppen arra gondolt,
hogy most nem nyit ajtót, de a látogató erőszakos volt.
- Egy perc, és jövök! - kiáltott Cal az apjának, aztán kinyitotta az ajtót.
A sötét szemüveges férfi megkérdezte:
- Calhoun Mooney?
- Igen, én vagyok.
- Hobart felügyelő. Ez itt Richardson. Néhány kérdésünk van magához.
- Most rögtön? - kérdezte Cal. - Éppen indulni készültem.
- Sürgős dolga van? - kérdezte Hobart.
„Jobb, ha letagadom” - gondolta Cal.
- Nem igazán - felelte.
- Akkor engedje meg, hogy elraboljunk egy kis időt magától - mondta Hobart, és pillanatok
alatt mind a ketten benn voltak az előszobában.
- Csukja be az ajtót - utasította a kollégáját. - Zavartnak látszik, Mooney. Csak nem rejteget
valamit?

142
- Dehogy... Miért?
- A rendelkezésünkre álló információk ennek az ellenkezőjéről tanúskodnak.
Brendan a whiskyjét követelte az emeletről.
- Ki az?
- Az apám - mondta Cal. - Várja, hogy felvigyem az italát.
Richardson kivette Cal kezéből az üveget, és elindult a lépcső felé.
- Ne menjen fel! - mondta Cal. - Megijeszti őt.
- Zaklatott egy család - jegyezte meg Richardson.
- Az apám rosszul érzi magát - mondta Cal.
- Az embereim szelídek, mint a bárányok - mondta Hobart. - Míg valaki meg nem szegi a
törvényt.
Ismét Brendan hangja hallatszott fentről:
- Cal! Ki van itt?
- Engem keresnek, apa - mondta Cal.
A nyelvén volt egy másik válasz, de nem mondta ki: Pedig az volt az igazabb válasz.
A patkányok, apa. Mégis bejöttek.

4.
Teltek a percek. A kérdés újra és újra visszatért, mint egy körhintán. Hobart faggatódzásából
kiderült, hogy hosszasan elbeszélgetett Shadwell-lel, úgyhogy Cal fölöslegesen tagadott volna
mindent. Az igazság egy bizonyos szeletét kénytelen volt elmondani. Igen, ismer egy Suzanna
Parrish nevű nőt. Nem, nem tud semmit az előéletéről, és a politikai meggyőződéséről sem
beszélgettek. Igen, találkoztak az elmúlt huszonnégy óra folyamán. Nem, nem tudja, hogy
jelen pillanatban hol tartózkodik.
Miközben a kérdésekre válaszolt, Cal próbált nem gondolni arra, hogy Suzanna várja a
folyónál; várja, hiába várja, aztán elmegy. De minél inkább igyekezett elhessegetni a
gondolatot, annál gyakrabban tért vissza.
- Nyugtalan, Mooney?
- Nem, csak egy kicsit melegem van.
- Randevúja van, igaz?
- Nem.
- Hol van a nő, Mooney?
- Nem tudom.
- Semmi értelme, hogy védje őt. Az a nő a legszemetebb szemét. Higgye el, Mooney! Láttam,
mi mindenre képes.
Maga is csodálkozna, ha elmondanám. Felfordul a gyomrom, amikor eszembe jut.
Hobart teljes meggyőződéssel beszélt. Calnek semmi kétsége nem volt afelől, hogy amit
mondott, azt úgy is gondolta.
- Maga micsoda, Mooney?
- Hogyhogy micsoda?
- A barátom vagy az ellenségem? Nincs középút, ugye, tudja? Nincs esetleg. Barát vagy
ellenség. Melyik?
- Nem vétettem a törvény ellen.
- Azt majd én döntöm el - mondta Hobart. - A törvényt én ismerem. Ismerem és szeretem. És
nem tűröm, hogy leköpjék, Mooney. Sem maga, sem más. - Nagy levegőt vett. Aztán
kijelentette: - Mooney, maga hazudik. Nem tudom, hogy miért és milyen mértékben vesz
részt ebben az ügyben, de hazudik. - Szünet. Aztán: - Talán kezdjük elölről.
- Mindent elmondtam, amit tudok.
- Az elejéről kezdjük. Hogyan ismerte meg a terrorista Suzanna Parrisht?

143
5.
Harminc-negyven perc után Hobart végül beleunt a karikázásba, és kijelentette, hogy egyelőre
végeztek. Nem emel vádat, de Cal vegye úgy, hogy gyanúsítottnak minősül.
- Két ellenséget szerzett ma magának, Mooney - mondta Hobart. - Az egyik én vagyok, a
másik a törvény. Ezt meg fogja bánni.
A patkányok távoztak.
Cal öt percig üldögélt a hátsó szobában, megpróbálta összeszedni a gondolatait, aztán felment,
hogy megnézze, mi újság Brendannel. Az öreg elaludt. Az álmaira bízva apját, Cal elindult a
saját álmai után.

6.
Suzanna persze réges-rég elment.
Cal bóklászott egy ideig a környéken; a raktárak között mászkált, remélve, hogy Suzanna
talán hagyott valami üzenetet, de semmit nem talált.
Kimerülten a nap eseményei után, elindult hazafelé. Ahogy a kapun kilépett a Dock Roadra,
észrevette, hogy figyelik őt egy parkoló kocsiból. Talán Hobart bandájából valaki, valamelyik
törvényszerető. Lehet, hogy Suzanna mégis itt volt valahol a közelben, csak nem
mutatkozhatott, mert félt, hogy meglátják. Calt nyomasztotta, hogy nem találkoztak, a
fájdalmat azonban valamelyest tompította a gondolat, hogy Suzanna ott volt a közelében.
Biztos telefonál majd megint, ha biztonságosabb lesz a helyzet, és megbeszélnek egy másik
találkát.
Az éjszaka folyamán a szél felerősödött, és dühöngött egész éjjel, még másnap is; elhozta az
ősz hidegét. Híreket azonban nem hozott.

II. KÉTSÉGBEESÉS

És így telt el két hét: semmi hír. Apja betegségével indokolva korábbi hiányzását, Cal újra
munkába állt, és folytatta, ahol abbahagyta: az igénybejelentő nyomtatványok között.
Ebédidőben hazament, hogy megmelegítse az ételt Brendannek, és megetesse a galambokat.
Esténként neki-nekirugaszkodott, hogy rendet rakjon a kertben; még a kerítést is megjavította.
De ezek a munkák figyelmének csak töredékét kötötték le. Bármennyi elterelő műveletet
állított is maga és türelmetlensége közé, minden tíz gondolatából kilenc Suzannára és drága
poggyászára irányult.
Ám minél több idő telt el utolsó jelentkezése óta, Cal annál többször gondolt arra, ami szinte
elképzelhetetlennek tűnt: hogy Suzanna nem fog telefonálni. Vagy azért nem, mert fél a
kapcsolatteremtés esetleges következményeitől, vagy - ami még rosszabb - mert már nem tud
telefonálni. A második hét vége felé Cal úgy döntött, hogy megpróbálja megtalálni a
szőnyeget az egyetlen rendelkezésére álló eszközzel: elengedte a galambokat.
Ujjongva emelkedtek a magasba, és a ház fölött köröztek. A látvány arra a bizonyos első
napra emlékeztette Calt, és ettől jókedvre derült.
- Menjetek! - unszolta a galambokat. - Menjetek!
Körbe-körbe keringtek, mintha betájolnák magukat: Cal szívverése mindig felgyorsult egy
kicsit, amikor úgy látta, hogy valamelyik madár kiválik a rajból. Nyúlcipőjét készenlétbe
helyezte; várta, hogy indulhasson a madár után.
De alig telt el néhány perc, és a madarak mintha belefáradtak volna a szabadságba. Egyik a
másik után ereszkedett le - még a 33-as is - a kertbe, az ereszcsatornára.
Sőt volt, amelyik egyenesen visszarepült a madárházba. Az ülőrudak kényelmetlenek voltak,
az éjszakai vonatok nyilván zavarták a nyugalmukat, ám legtöbbjük számára mégis ez volt az
egyetlen ismerős hely.

144
Biztos; hogy a magasban voltak csábító szelek; szelek, amelyek a sínek melletti galambdúcnál
bujább helyek illatát hozták, a madarak azonban nem vágytak arra, hogy szárnyaikat ilyen
áramlatokon tegyék próbára.
Cal szidta a madarakat, hogy semmi vállalkozó szellem nincs bennük, aztán megetette,
megitatta őket, és csüggedten visszatért a házba, ahol Brendan ismét a patkányokról beszélt.

III. FELEDÉKENYSÉG

1.
Szeptember utolsó hete esőt hozott. Nem dagadt felhőkből kiszakadó augusztusi záporokat,
hanem szitálást és szemerkélést. A napok szürkébbek lettek, és szürkébbnek látszott Brendan
is. Cal hiába próbálta mindennap lecsalogatni őt a földszintre, apja már nem volt hajlandó
megmozdulni. Cal még arra is tett egy-két merész kísérletet, hogy elmesélje neki, mi történt
egy hónappal ezelőtt, de Brendant egyszerűen nem érdekelte. Mint aki nem is érti a szavakat,
tekintete elködösödött, és ingerült lett, ha Cal noszogatta.
A hozzáértők azt mondták, hogy Brendan öregkori elmebajban szenved, ami
visszafordíthatatlan folyamat, és Cal egy idő múlva képtelen lesz ellátni az apját.
Mindkettejük számára az volna talán a legjobb, tanácsolták, ha Cal elhelyezné őt egy szociális
otthonban, ahol Brendant egész nap ápolnák.
Cal nem fogadta meg ezt a tanácsot. Biztos volt benne, hogy az egyetlen dolog, ami megóvja
Brendant a teljes összeroppanástól, az a ragaszkodás az ismerős szobához; a szobához, ahol
oly sok éven át együtt lakott Eileennal.
Cal nem egyedül ápolta az apját. Két nappal az után, hogy a galambok röptetése kudarcot
vallott, megjelent Geraldine. Tíz perc bizonytalan mentegetőzést és magyarázkodást követően
szóba került Brendan állapota, és Geraldine jó érzéke győzedelmeskedett. Felejtsük el a
nézeteltéréseket, mondta; segíteni akarok. Calnek nehezére esett volna visszautasítani az
ajánlatot: Brendan úgy reagált Geraldine megjelenésére, mint a gyerek, aki végre megtalálta a
mellbimbót. Dédelgették, kényeztették, és ahogy Geraldine elfoglalta a házban Eileen
megüresedett helyét, Cal azon vette észre magát, hogy ő is visszarázódik a dolgok megszokott
menetébe. Az érzés, amit Geraldine iránt táplált, semmi fájdalommal nem járt, ami egyben a
legbiztosabb jele volt az érzés jelentéktelenségének. Amikor ott volt, örült neki. Ha nem volt
ott, ritkán vagy egyáltalán nem hiányzott. Ami a Fúgát illeti, Cal minden erejével azon volt,
hogy az emlékek ne kopjanak, de ez korántsem volt könnyű. A Birodalom számtalan,
rendkívül kifinomult módon altatta az ember éberségét; Cal szinte észre sem vette, hogy
felejt. Amikor egy sivár nap folyamán valami - egy illat, egy hang - eszébe juttatta azt a másik
helyet, a levegőjét, a lakóit, csak akkor döbbent rá, hogy mennyire megfakultak az emlékei.
És minél inkább igyekezett megtartani a feledésbe merülő részleteket, annál halványabbak
lettek.
A Fúga gyönyörei már csak szavakban léteztek, amelyek mögött a valóságot nem tudta
felidézni. Amikor egy kertre gondolt, az egyre kevésbé jelentette azt a rendkívüli helyet, ahol
aludt (aludt, és azt álmodta, hogy ez a mostani élete az álom), és egyre jobban a szokványos
almafákat.
A csodák elsodródtak tőle, és Cal képtelen volt visszatartani őket.
Biztosan ilyen a haldoklás, gondolta; a drága dolgok elvesznek, és tehetetlenek vagyunk, nem
tudjuk megakadályozni elmúlásukat.
Igen, ez is egyfajta haldoklás volt.

2.

145
Brendan, amennyire tudott, kitartott. Néhány hét után Geraldine-nek sikerült rávennie őt,
hogy jöjjön le közéjük a földszintre, de Brendant nemigen érdekelte más, mint a tea és a
televízió, beszélgetés gyanánt pedig néha dörmögött valamit. Cal időnként az apja arcát
figyelte, ahogy székébe süppedve a televízió előtt ül - arckifejezése nem változott, függetlenül
attól, hogy a képernyőn tudósokat vagy komédiásokat látott -, és azon töprengett, vajon hova
lett az az ember, akit ismert. Vajon ott rejtőzködik még a régi Brendan azok mögött a zavaros
szemek mögött, vagy mindvégig csak egy ábránd volt, a fiú álma a soha nem változó apáról,
ami, mint Eileen levele, egyszer csak szertefoszlott? Talán így a jobb, gondolta Cal, hogy apja
most meg van védve a fáj dalomtól - erre a gondolatra rögtön el is szégyellte magát. Akkor
mondták ezt, amikor elhaladtak Eileen koporsója mellett: talán így a legjobb. De Brendan
még nem halt meg.
Ahogy telt az idő, Geraldine jelenléte Cal számára is ugyanolyan megnyugtató érzés lett, mint
az apja számára. Geraldine mosolya volt a legragyogóbb esemény azokban a nyomorult
hónapokban. Jött és ment, minden nappal egyre nélkülözhetetlenebbé vált, míg december első
hetében azzal az ötlettel állt elő, hogy talán mindannyiuk számára kényelmesebb lenne, ha
odaköltözne. Teljesen természetes fejlemény volt.
- Nem akarok feleségül menni hozzád - közölte Callel. Theresa nővére házassága kiábrándító
képet mutatott öt hónapos, és máris ingatag -, és megerősítette a házastársi kapcsolatra
vonatkozó alapos gyanúját. - Valamikor akartam - mondta. - De most boldoggá tesz az is,
hogy veled lehetek.
Geraldine kellemes társaságnak bizonyult; gyakorlatias, józan - társ és szerető egyszerre. Ő
gondoskodott róla, hogy a számlákat mindig időben kifizessék, és hogy mindig legyen otthon
tea. Ő vetette fel azt is, hogy Cal adja el a galambokat.
- Édesapádat már nem érdeklik a madarak - mondta többször. - Észre sem venné, ha nem
lennének.
Ebben tökéletesen igaza volt. De Cal még a gondolatot is visszautasította. Nagyon is
elképzelhető, hogy a tavasz és a jó idő meghozza Brendan kedvét a galambokhoz.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz - mondta Geraldine erre az érvre. - Miért ragaszkodsz ennyire
a galambokhoz? Csak nyűg a nyakadban. - Egypár napig pihentette a témát, míg valaminek az
apropóján később ismét szóba hozhatta.
A történelem ismételte önmagát. Az egyre hevesebb szóváltások mintha a szüleit
visszhangozták volna: ugyanazokon az utakon jártak most a fiatalok. Cal pedig, csakúgy, mint
az apja - bár szinte minden más kérdésben befolyásolható volt -, ebben az egy dologban nem
engedett. Nem volt hajlandó eladni a madarakat.
Csökönyösségének igazi oka természetesen nem az apja felépülésébe vetett hit volt, hanem
az, hogy a galambok voltak az egyetlen konkrét kapocs Cal és az elmúlt nyár eseményei
között. .
A Suzanna eltűnését követő hetekben Cal mindennap megvett egy tucat újságot, és minden
egyes oldalt végigböngészett, hátha talál valami hírt Suzannáról, a szőnyegről vagy
Shadwellről. De nem talált semmit, és mivel nem bírta elviselni a mindennapos csalódást -
végül abbahagyta a kutatást. Hobart és legényei sem jöttek többet - tulajdonképpen ez is rossz
hír volt. Cal lényegtelen lett a számukra: A történet - ha még mindig írták - nélküle
folytatódott.
Cal rettenetesen félt, hogy elfelejti a Fúgát, és még azt a kockázatot is vállalta, hogy leír
mindent, amire emlékszik az ott töltött éjszakából. Amikor nekiállt, rájött, hogy rengeteg
dolgot elfelejtett. Leírta a neveket is: Lemuel Lo, Apolline Dubois, Frederick Cammell...;
beírta mindet a naptára végébe, ahol a telefonszámok voltak, azzal a különbséggel, hogy
ezekhez a nevekhez nem tartozott cím és telefonszám. Csak a szokatlan nevek, amelyekhez
egyre kevésbé tudott arcokat társítani.

146
3.
Cal néha felriadt éjszaka, arca könnyben úszott. Geraldine igyekezett megvigasztalni őt, bár
Cal mindig azt állította, hogy nem tudja elmondani, mit álmodott. Ez bizonyos mértékig igaz
volt. Cal semmire nem emlékezett, amit szavakba zárhatott volna, csak a gyötrő
szomorúságra. Geraldine ott feküdt mellette, simogatta a fejét, és azt mondta, hogy bár ez
nehéz időszak, a dolgok sokkal rosszabbul is állhatnának. Persze ebben is igaza volt. És az
álmok egyre ritkábban jöttek, míg végül teljesen megszűntek.

4.
Január utolsó hetében, amikor a karácsonyi számlák még mindig kifizetetlenül halmozódtak,
és kiegyenlítésükre nem volt elég pénz, Cal eladta a galambokat, a 33-as és a társa
kivételével. Ezt a párt megtartotta, bár egyre nehezebben emlékezett, hogy milyen
megfontolásból. A következő hónap végére pedig teljesen elfelejtette.

IV. A NOMÁDOK

1.
Kétségtelen, hogy a tél gyötrelmesen telt Cal számára, ám Suzanna számára az unalomnál és a
rossz álmoknál jóval nagyobb veszélyeket rejtegetett.
Ezek a veszélyek a Fúga éjszakáját követő napon kezdődtek, amikor Suzanna és a Peverelli
fivérek hajszál híján ugyan, de megmenekültek Shadwelltől. Suzanna a Shearman telke
mögötti utcán találkozott Jerichauval, és azóta állandóan veszélyben volt az életük.
Capra házában figyelmeztették Suzannát ezekre a veszélyekre, és még sok másra is. Ám
mindabból, amit elmondtak neki, a Korbács volt rá a legnagyobb hatással. A tanácstagok a
félelemtől sápadtan ecsetelték, hogy a Családok milyen közel járnak a pusztuláshoz. Bár a
sarka után kapkodó ellenségek - Shadwell és Hobart - egészen másfélék voltak, Suzanna meg
volt győződve róla, hogy ők és a Korbács ugyanabban a mérgező talajban gyökereznek. Az
élet ellensége volt, a maga módján, valamennyi.
És egyformán irgalmatlanok voltak. Kimerítő volt egy lépéssel a kereskedő és új szövetségese
előtt járni. Az első napon, amikor a Peverelli fivéreknek köszönhető hamis nyom megzavarta
a kopókat, Suzanna és Jerichau néhány óráig tartó kegyelemben részesültek, de délre Hobart
ismét szimatot fogott. Suzanna kénytelen volt elhagyni a várost még a délután folyamán; vett
egy használt kocsit, és lecserélte a lopott rendőrautót. Tudta, hogy ha a saját kocsiját
használja, az olyan, mintha füstjelekkel irányítaná üldözőit.
Egy dolog meglepte Suzannát: a visszaszövés óta Immacolatának nyoma sem volt.
Lehetséges, hogy a varázslónő és a nővérei úgy döntöttek, hogy a szőnyegben maradnak,
vagy hogy akaratuk ellenére ott ragadtak? Ez olyan szép lenne, hogy Suzanna remélni sem
merte. Az oldószer azonban - amit egyre jobban tudott irányítani és használni - rezgéseivel
soha nem jelezte Immacolata jelenlétét.
Az első hetekben Jerichau tisztelettudó távolságot tartott kettejük között; talán az zavarta,
hogy Suzanna figyelmét teljesen leköti az oldószer, és ő nem lehet segítségére a tanulási
folyamatban. Suzanna ereje rejtély volt a számára, amitől ő, a férfi, a rettegett. Suzanna
azonban lassacskán meggyőzte, hogy nem neheztel rá sem ő, sem az oldószer (ha egyáltalán
külön lehet választani kettejüket), és Jerichau egy kicsit felszabadult. Később még azt is
elmesélte neki, hogyan került hozzá az oldószer, és hogyan élesztette fel Calt. Suzanna hálás
volt a lehetőségért, hogy beszélhetett ezekről a dolgokról - túl sokáig kellett magába zárnia az
érthetetlen eseményeket. Jerichau nem sok magyarázattal szolgált, de amikor végre
elmondhatta, rögtön enyhült Suzanna aggodalma. És minél kevésbé félt tőle, az oldószer

147
annál inkább megmutatta, hogy mi mindenre képes. Olyan hatalmat adott Suzannának, ami
felbecsülhetetlen értékű volt azokban a hetekben: veszélyérzékelő képességgel ruházta fel,
olyan módon, hogy elévetítette a jövő szellemképeit. Suzanna meglátta Hobart arcát a
lépcsőn, a rejtekhelyük előtt, és megtudta, hogy nemsokára Hobart valóban ott fog állni az
ajtó előtt. Néha Shadwellt is látta, de legtöbbször Hobartot; elszánt tekintetét és Suzanna
nevét formáló száját. Ez természetesen azt jelentette, hogy azonnal menni kell, lett légyen
bármilyen órája a napnak; összeszedni a holmit, a szőnyeget, és indulás.
Az oldószertől más képességeket is kapott. Látta például a fényköröket, amit először Jerichau
mutatott meg neki a Lord Streeten, de meglepően rövid idő alatt teljesen elvesztették a
jelentőségüket: egy újabb információval szolgáltak csupán - mint az arckifejezés vagy a
hangszín -, amelynek segítségével egy ismeretlen ember lelki alkatát megállapította. És volt
még egy látomásos képessége, valahol a veszélyérzékelő jelek és a glóriák között: látta a
természetben zajló folyamatok következményeit. Nemcsak a bimbót, hanem a tavasszal
kinyíló virágot is, és ha egy kicsit megerőltette a szemét, akkor a bimbóban meglátta a
gyümölcsöt is. A potenciális e megragadása több következménnyel járt. Az egyik az volt,
hogy Suzanna nem evett többé tojást. A másik pedig, hogy észrevette magán: küzd a
fatalizmus csábítása ellen, ami, ha nem áll ellen neki, az elkerülhetetlen események tengerére
sodorta volna őt, és vitte volna abba az irányba, amerre a jövő akarta.
Ettől a veszélyes sodrástól Jerichau mentette meg Suzannát, határtalan lelkesedésével az élet
és a tettek iránt. Igaz, hogy a bimbó hervadása elkerülhetetlen, de az emberlények és a
látólények élete tele van választási lehetőségekkel: eldönthetik, mely utakon járnak, és mely
utakra nem lépnek soha. Az egyik ilyen választási lehetőség az volt, hogy ők ketten társak
maradjanak, vagy szeretők legyenek. Szeretők lettek, és ez olyan természetesen történt, hogy
Suzanna nem tudta megjelölni a döntés pillanatát. Az biztos, hogy soha nem tárgyalták meg,
bár valószínűleg mindig is ott volt a levegőben, amióta Capra házánál a mezőn először
felvetődött. Egyszerűen helyesnek látszott, hogy ezt a segítséget elfogadják egymástól.
Jerichau fennkölt szerelmi partner volt, érzékeny az apró hangulatváltozásokra; ha kellett,
egyik pillanatban harsányan kacagott, a másikban végtelenül szomorú volt.
Suzanna nagy örömére Jerichau tolvajnak is szenzációs volt. A menekülő életforma
viszontagságai ellenére úgy étkeztek (és utaztak), mint a királyok - hála Jerichau tehetségének
és enyves kezének. Suzanna nem tudta, hogy mi volt Jerichau sikerének a titka - hogy valami
apró csodatettet alkalmazott-e az őrök figyelmének elterelésére, vagy egyszerűen született
tolvaj volt. Akármilyen módszert alkalmazott is, Jerichau mindent el tudott csenni, méretre
való tekintet nélkül, és jóformán egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne ettek volna valami
drága csemegét, vagy ne áldoztak volna Jerichau újsütetű szenvedélyének, a
pezsgőivászatnak. Jerichau tehetségének gyakorlati haszna is volt: megkönnyítette a
menekülést, hogy akkor váltottak kocsit, amikor kedvük tartotta; elhagyott járművek jelezték
útvonalukat. Ez az útvonal nem tartott semmilyen határozott irányba; egyszerűen arra mentek,
amerre az ösztöneik súgták. A határozott cél, mondta Jerichau, a legbiztosabb módja, hogy az
embert elkapják. Soha nem szándékozom ellopni valamit, magyarázta egyszer Suzannának; a
szándékomról magam is csak akkor értesülök, amikor már elloptam. Senki nem jöhet rá, hogy
mire készülök, hiszen magam sem tudom. Suzannának tetszett ez a filozófia, imponált a
humorérzékének. Ha egyszer visszakerül Londonba - vissza az agyaghoz és az
égetőkemencéhez -, meg fogja próbálni, hogy az elv alkalmazható-e az esztétika területén is,
vagy csak a bűnözésben. Lehet, hogy a szabadon engedés az egyetlen helyes irányítási mód.
Vajon milyen fazekakat csinálna, ha egyszer nem gondolná ki előre?
A csel azonban nem tüntette el az üldözőket, csak egy bizonyos távolságon kívül tartotta őket.
És ez a távolság többször is aggasztóan kicsire zsugorodott.

2.

148
A második napot töltötték Newcastle-ban, egy kis szállodában a Rudyard Streeten. Egy hete
megállás nélkül esett, és Suzannáék arról beszélgettek, hogy valami naposabb tájra kellene
költözni Angliából. Ez a megoldás azonban komoly akadályokba ütközött. Az egyik, hogy
Jerichaunak nem volt útlevele, és feltűnést keltett volna, ha megpróbálnak szerezni. A másik
gond az volt, hogy Hobart valószínűleg riasztotta a kikötőket és a repülőtereket.
Végül, ha kettejük utazása megoldódik, a szőnyeg szállítása akkor is bonyodalmakat okozott
volna. Majdnem biztos, hogy egy időre meg kellett volna válniuk tőle, és Suzanna erről
hallani sem akart.
Érvek és ellenérvek követték egymást, közben ették a pizzájukat, és pezsgőt ittak, az eső
pedig az ablaküvegen dobolt.
Suzanna egyszer csak reszketést érzett a gyomrában, amit intő jelként értelmezett. Az ajtóra
nézett, és egy pillanatra megbénult: úgy érezte, hogy az oldószer elkésett a figyelmeztetéssel;
látta, hogy nyílik az ajtó, belép rajta Hobart, és egyenesen a képébe bámul.
- Mi van? - kérdezte Jerichau.
Szavai döbbentették rá Suzannát, hogy tévedett. A szellemkép minden eddiginél élesebb volt,
és ez valószínűleg azt jelentette, hogy az előrevetített esemény rendkívül közel áll.
- Hobart - mondta Suzanna. - Én azt hiszem, nagyon kevés időnk van.
Jerichau fájdalmas képet vágott, de nem kételkedett Suzanna értesüléseiben. Ha azt mondta,
hogy Hobart a közelben van, akkor az úgy is volt. Suzanna időközben jós lett, boszorkány
lett; a levegőből olvasott, és mindig rossz híreket talált.
A szőnyeg miatt bonyolult művelet volt a kiköltözés. Minden egyes szálláshelyen meg kellett
győzni. a tulajdonost vagy az igazgatót, hogy a szőnyeget ők vitték a szobába. Induláskor be
kellett gyömöszölni az aznapra kiszemelt kocsiba.
Ténykedésükkel nemkívánatos figyelmet keltettek, de hát mit tehettek? Soha senki nem
állította, hogy a Mennyország könnyű poggyász.

3.
Alig harminc perccel később Hobart belökte a szállodai lakosztály ajtaját. A szobában még
érezte a nő leheletének melegségét. De ő és a néger már nem voltak ott.
Megint! Hányszor állt már a hátrahagyott szemetükben az elmúlt néhány hónap során,
hányszor szívta be ugyanazt a levegőt, amit a nő, hányszor látta alakjának a nyomát az
ágyban! De mindig elkésett. Mindig megelőzték, és eltűntek, Hobartnak pedig csak egy újabb
kísértetjárta szoba jutott.
Nem lesz egy nyugodalmas éjszakája, sem békés nappala, amíg meg nem kapja, le nem igázza
a nőt. Az elfogása és a megbüntetése lett Hobart rögeszméje.
A felügyelő nagyon jól tudta, hogy ebben a dekadens világban, ahol minden perverziónak
megvan a maga védelmezője, akadna olyan is, aki ékes szavakkal mentegetné a nőt. Azért
üldözte őt, néhány emberével, személyesen, hogy majd megmutathassa neki a törvény igazi
arcát, mielőtt még a liberálisok oltalmazni kezdenék. A nőnek meg kell szenvednie azért, amit
hős legényei ellen elkövetett. Kegyelemért fog kiabálni, de Hobart erős lesz, és meg sem
hallja a könyörgését.
Volt persze szövetségese: Shadwell.
A rendfenntartók közül senkiben nem bízott annyira, mint Shadwellben; mintha ikrek lettek
volna. Hobart ebből merített erőt.
És bármilyen furcsa, a könyvből is, a kódokat tartalmazó könyvből, amit elvett a nőtől.
Aprólékosan végigtanulmányozta; a papírját, a kötését, mindent átkutatott a rejtett jelentés
reményében. Semmit nem talált.
Maradtak hát a szavak és a képek. Ezeket is szakértők elemezték. A történetek, úgy tűnt,
egészen egyszerűen mesék voltak. Az illusztrációk, mint a szöveg is, ártatlanságot színleltek.

149
De Hobart nem dőlt be nekik. Egy másodpercig sem kételkedett benne, hogy a könyv többet
jelent, mint az egyszer volt, hol nem volt. Ha végre a keze közé kaparintja a nőt, semmitől
sem retten vissza, és ki fogja égetni belőle, hogy mi az a rejtett jelentés.

4.
A Newcastle-i „majdnem-kudarc” után Suzanna és Jerichau óvatosabbak lettek. A
nagyvárosok helyett, ahol szép számmal akadtak rendőrök, kisebb helységekben szálltak meg.
Ennek természetesen megvoltak a maga hátrányai. A két idegen és a szőnyeg kíváncsiságot és
kérdéseket szült.
Az új taktika azonban bevált. Kihűtötte mögöttük a nyomot, hogy ezután sehol nem töltöttek
harminchat óránál hosszabb időt; és hogy rendszertelenül váltogatták a tartózkodási helyeket,
egyik városból a másikba, egyik faluból a másikba. Eleinte csak napok, majd hetek, végül
hónapok teltek el a kopók nélkül, és már-már azt hitték, hogy üldözőik feladták a harcot.
Ebben az időszakban Suzanna gyakran gondolt Calre. Oly sok minden történt azóta, hogy a
Mersey partján szerelmet vallott. Suzanna gyakran eltöprengett azon, hogy Cal érzései vajon
mennyiben írhatók az oldószer számlájára, mekkora hatással lehetett rá, hogy megérintette, és
átáramlott a testébe, vajon mennyire volt ez a hagyományos értelemben vett szerelem. Néha
nagyon szerette volna felhívni és beszélni vele; ami azt illeti, többször meg is kísérelte. A
téboly akadályozta meg, hogy megszólaljon, vagy - ahogy az ösztönei súgták - a vonalban
valóban volt valami idegen, aki figyelte a hívást? A negyedik vagy ötödik alkalommal nem is
Cal, hanem egy nő vette fel a kagylót, aki tudni akarta, hogy kivel beszél, és amikor Suzanna
nem felelt, azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti. Suzanna többé nem telefonált; egyszerűen
nem érte meg a kockázatot.
Jerichau kifejtette a véleményét a dologról.
- Mooney egy Kakukk - mondta, amikor Cal szóba került. - Felejtsd el őt!
- Ha valaki Kakukk, akkor semmit nem ér? Ezt akarod mondani? Na és én?
- Te most már hozzánk tartozol - mondta Jerichau. - Látólény vagy.
- Jóformán semmit nem tudsz rólam - mondta Suzanna. - Hosszú-hosszú évekig egyszerű lány
voltam...
- Te soha nem voltál egyszerű lány.
- De igen - mondta Suzanna. - Hidd el, hogy az voltam! Még most is az vagyok. Itt. -A
homlokára mutatott. - Néha felébredek, és nem tudom elhinni, ami történt... történik... velem.
Amikor arra gondolok, hogy milyen voltam.
- Semmi értelme, hogy hátrafelé tekingess - mondta Jerichau. - Semmi értelme azon
töprengeni, hogy „mi lett volna, ha”.
- Te bezzeg nem foglalkozol ezzel, igaz? Észrevettem. Nem is emlegeted a Fúgát.
Jerichau elmosolyodott.
- Miért emlegetném? Boldog vagyok így is. Veled. Lehet, hogy holnap másképpen lesz.
Lehet, hogy tegnap másképpen volt, nem emlékszem. De ma, most boldog vagyok. Kezdem
megszeretni a Birodalmat.
Suzannának eszébe jutott, amikor Jerichau elveszett a tömegben a Lord Streeten; mennyire
megváltozott.
- És mi lenne, ha soha többé nem látnád a Fúgát?
Jerichau egy pillanatra elmerengett.
- Ki tudja? Inkább nem is gondolok erre.
Valószínűtlen egy románc volt az övék. Suzanna új látásmódot tanult a benne rejlő erőtől.
Jerichaut mindjobban elkábította az a világ, amelynek a kicsinyességét Suzanna egyre
világosabban látta. És ezt felismerve - ami sokkal mélyebb tudás volt, mint azok a
leegyszerűsítések, amelyek korábban irányították őt - Suzanna egyre biztosabban érezte, hogy
számára a szőnyeg jelenti az egyetlen és utolsó reményt; míg Jerichau - akinek az otthona a

150
szőttesben volt - egyre közömbösebb lett a szőnyeg sorsa iránt, a pillanatban és a pillanatnak
élt, és nem érzett szinte semmi reményt vagy megbánást. Jerichau már alig beszélt arról, hogy
valami biztonságos helyet kellene találniuk a Fúgának, és egyre többet valamilyen szívfacsaró
dologról, amit az utcán vagy a televízióban látott.
Bár Jerichau ott volt mellette, és azt mondta, hogy mindig számíthat rá, Suzanna gyakran
érezte úgy: egyedül van.

5.
És valahol a nyomában Hobart is egyedül volt; még az emberei között, még Shadwell
társaságában is egyedül. A nőről álmodott, és az illatról, amit hátrahagyott, hogy kigúnyolja
őt; a kínról álmodott, amiben majd része lesz. Ezekben az álmokban lángolt a keze - mint
egyszer, nem is olyan régen -, és ahogy a nő vergődött, a lángok a szoba falába martak,
felkúsztak a mennyezetre, míg a helyiség végül olyan volt, mint egy sütő. Hobart felriadt,
eltakarta az arcát, és a keze nem lángolt, hanem verítékben úszott. Örült, hogy a törvény
megvédi őt a félelemtől, és örült, hogy az angyalok oldalán áll.

V. CSONTASSZONYUNK

1.
Shadwell nehéz napokat élt meg.
Emelkedett hangulatban - új, nagyratörő céllal - került ki a Fúgából, de a világot, amelynek
uralkodója akart lenni, kitépték a kezéből. Ráadásul Immacolata, akihez segítségért
folyamodhatott volna, minden jel szerint bennmaradt a szőttesben. Végül is látólény volt, még
ha kitagadták is. Tulajdonképpen semmi meglepő nem volt abban, hogy amikor visszakerült
arra a földre, amit valamikor magáénak követelt, feltámadt benne a vágy, hogy ott maradjon.
Shadwell azért nem volt teljesen egyedül. Norris, a Hamburgerkirály még mindig a parancsait
leste, még mindig elégedett volt a szolgasággal. És természetesen ott volt Hobart. A felügyelő
valószínűleg megbolondult, de ez most csak kapóra jött. Volt egy bizonyos célkitűzése, amit
Shadwell egyszer még talán a saját szolgálatába állíthat. Ez - ahogy Hobart fogalmazott - egy
igazságtevő hadjárat volt.
Ám hiába akart hadjáratot vezetni, ha nem volt mi ellen. Öt hosszú hónap telt el, és nem
találták meg a szőnyeget: Shadwell kétségbeesése minden sikertelen nap után egyre nőtt.
Eltérően a többiektől, akik ugyanazon az éjszakán léptek ki a Fúgából, Shadwell a legapróbb
részletekig emlékezett az élményre. A zakó - amely a Fúga csodatetteit rejtette - elevenen
őrizte az emlékeket. Túlságosan is elevenen. Nem volt olyan óra, hogy Shadwell ne
vágyakozott volna vissza a Fúgába.
Már nem csak arra vágyott, hogy övé legyen a Fúga. A várakozás hosszú heteiben ennél jóval
komolyabb cél érlelődött Shadwellben. Ha egyszer visszatalál arra a földre, olyan tettet visz
véghez, amit soha, egyetlen látólény sem kísérelt meg: bemegy a Gyűrűbe. Amióta megfogant
az agyában, minden percét ez a kínzó gondolat kötötte le.
A behatolásért talán büntetés jár, de hát nem éri meg a kockázatot? A felhőfátyol, a Lepel
mögött gyűlt össze az összes varázslat, ami mindent felülmúlt a látólények történetében -, és
így a világ történetében.
A teremtés lakozott a Gyűrűben. Ha besétál, és meglátja titkait, nem lesz-e Isten ő maga is?

2.
Shadwell éppen egy olyan helyen volt, ami kitűnően illett ezekhez a gondolatokhoz: a Szent
Philomenának és Szent Callixtusnak ajánlott kis templomban, a londoni City
betonrengetegében. Nem azért jött, hogy a lelkét ápolja; a pap hívta ide, aki most a déli misét
celebrálta egy maroknyi hivatalnoknak. Shadwell nem ismerte a férfit, de a levelében azt írta,

151
hogy fontos hírei vannak a számára; olyan hírek, amelyeknek Shadwell hasznát veheti. A
kereskedő gondolkodás nélkül eleget tett a meghívásnak.
Shadwell katolikus nevelésben részesült, és bár régóta hanyagolta a hitét, a gyerekkorban
megtanult szertartást soha nem felejtette el. Hallgatta a Sanctust, szája mozgott a szavak
ritmusára, hiába telt el húsz év; amióta utoljára énekelte. Aztán az Áldozati ima - röviden és
tömören, hogy a könyvelők mielőbb visszatérhessenek a számoláshoz -, és rögtön utána a
Megszentelés: ... Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan! Mert ez az én testem, mely értetek
adatik...
Régi szavak, régi szertartás. Kereskedelmi jelentésük azonban mit sem kopott.
A hatalomról és a mindenhatóságról szóló beszéd mindig vonzani fogja a közönséget. Az
istenek mindig divatban lesznek.
A gondolataiba mélyedt Shadwell csak akkor vette észre, hogy a mise véget ért, amikor a pap
megjelent mellette.
- Mr. Shadwell?
Shadwell felemelte a tekintetét borjúbőr kesztyűjéről. Mindenki elment, csak ő és a pap
maradtak a templomban.
- Már vártuk magát - mondta a pap, mielőtt megerősítették volna, hogy ahhoz beszél, akihez
kell. - Rendkívül örülök.
Shadwell felállt.
- Miről van szó?
- Legyen szíves, velem jönni! - hangzott a válasz.
Shadwellben fel sem merült, hogy ne engedelmeskedjen. A főhajón keresztül a pap egy fával
burkolt helyiségbe vezette, aminek olyan szaga volt, mint egy bordélyháznak: izzadság és
parfüm keveréke. A helyiség túlsó végében a pap elhúzott egy függönyt, és előbukkant egy
ajtó.
Mielőtt elfordította a kulcsot, így szólt:
- Mr. Shadwell, maradjon szorosan mögöttem, és ne közelítse meg a Szentélyt...
A Szentélyt? Shadwell most kezdte csak sejteni, hogy miért hívták ide.
- Igen - mondta.
A pap kinyitotta az ajtót. Meredek kőlépcső sor volt előttük, amit csak a hátuk mögül
kiszűrődő gyenge fény világított meg. Harmincnál Shadwell abbahagyta a számolást; az első
tíz lépcsőfok után szinte teljes sötétségben ereszkedtek lefelé. Shadwell a száraz és hideg
falnak tapasztotta a kezét, hogy ne veszítse el az egyensúlyát.
Egyszer csak fényt pillantott meg a mélyben. A pap arca - fakó golyó a homályban -
hátranézett.
- Maradjon mögöttem! - mondta. - Veszélyes!
Amikor leértek, a pap megfogta Shadwell karját, mintha nem bízna benne, hogy a vendég
betartja az utasításokat.
Egy labirintus közepébe érkeztek; árkádok nyíltak minden irányba, kiszámíthatatlanul
kanyarogtak és tekeregtek.
Némelyikben gyertya égett, a többi sötétségbe burkolózott.
Amikor vezetője végigvitte az egyik folyosón, Shadwell csak akkor vette észre, hogy
nincsenek egyedül. A falakban mélyedések voltak, mindegyikben egy-egy koporsó. Shadwell
megborzongott. Halottak mindenütt: az ő porukat érezte a nyelvén. Shadwell tudta, hogy ki az
az egyetlen személy, aki élvezi ezt a társaságot.
Miközben ez eszébe jutott, a pap elengedte a karját, és eltűnt egy átjáróban, imát mormolva
útközben. Távozásának oka: az egyik alagútban egy lefátyolozott alak közeledett Shadwell
felé, tetőtől talpig feketében, mint egy gyászoló, aki eltévedt az urnák között. Nem kellett
megszólalnia vagy felemelnie a fátylát, hogy Shadwell megismerje:
Immacolata.

152
Shadwelltől egy kis távolságra megállt, hallgatott. Légzése megremegtette a fátyol redőit.
Aztán csak ennyit mondott:
- Shadwell.
Hangja elmosódott volt, erőlködve beszélt.
- Azt hittem, hogy a szőttesben maradtál - mondta Shadwell.
- Majdnem bennragadtam - felelte Immacolata.
- Bennragadtál?
Shadwell hallotta a háta mögött a pap lépteit; távozott.
- A barátod? - kérdezte.
- Az egyik hívem - mondta Immacolata. - Istennőnek neveznek, az Éj Szűzanyjának.
Kasztráltatják magukat, hogy ezzel is tanúsítsák szolgálatukat. - Shadwell elfintorodott. -
Ezért nem engednek téged a Szentély közelébe.
Megszentségtelenítésnek tartják. Ha istennőjűk nem kéri, eddig sem jöhettél volna.
- Hogy bírod elviselni őket?
- Rejtekhelyet adtak, amikor szükségem volt rá. Egy helyet, ahol gyógyulhatok.
- Miért kellene gyógyulnod?
A fátyol lassan megemelkedett, bár Immacolata nem nyúlt hozzá. Shadwell gyomra felfordult
a látványtól: Immacolata hajdan különleges arca a felismerhetetlenségig el volt torzulva, egy
merő nyers hús és szivárgó seb.
- ...hogy...? - hüledezett Shadwell.
- Az őr férje - felelte Immacolata, szétroncsolt szája alig tudta megformálni a szavakat.
- Ezt ő tette?
- Az oroszlánjai - mondta Immacolata. - Figyelmetlen voltam.
Shadwell nem volt kíváncsi a további részletekre.
- Bánt, ugye? - kérdezte Immacolata. - Te érzékeny férfi vagy.
Az „érzékenyt” némi iróniával mondta.
- De el tudod takarni, nem? - kérdezte Shadwell, undorral gondolva Immacolata képességeire.
Ha másokét tudta,
saját hibátlan külsejét miért ne tudná lemásolni?
- Kurvának tartasz talán? - kérdezte Immacolata. - Hogy kipingáljam magam hiúságból? Nem,
Shadwell. Viselni fogom a sebeimet. Jobban illik hozzám, mint a szépség. - Szörnyű mosoly
jelent meg az arcán. - Nem gondolod?
Makacssága ellenére remegett a hangja. Shadwell úgy érezte, hogy befolyásolható, sőt
kétségbeesett. Az elmeháborodástól való félelem ismét a hatalmába kerítheti.
- Hiányoztál - mondta Shadwell. Megpróbált határozottan az arcába nézni. - Jó volt veled
dolgozni.
- Vannak új szövetségeseid - mondta Immacolata.
- Hajlottál róluk?
- A nővéreim néha ott voltak körülötted. - Shadwell nem nagyon lelkesedett a gondolatra. -
Bízol Hobartban?
- Megfelel a célnak.
- És mi a cél?
- Megtalálni a szőnyeget.
- Amit nem talált meg.
- Nem. Még nem. - Shadwell igyekezett egyenesen Immacolatára nézni, próbált szeretettel
tekinteni az arcára. -
Hiányzol - mondta. - Szükségem van a segítségedre.
Immacolata valami sziszegő hangot hallatott, de nem válaszolt.
- Nem ezért hívattál ide? - kérdezte Shadwell. - Hogy újrakezdhessük?
- Nem - mondta Immacolata. - Ahhoz túl fáradt vagyok.

153
Bármennyire vágyott is Shadwell a Fúga földjére, őt sem villanyozta fel a gondolat, hogy
folytatni kell az üldözést, városról városra követve a szél suttogását a szőttesről.
- Ráadásul... - mondta Immacolata. - . . . megváltoztál.
- Nem - tiltakozott Shadwell. - Még mindig a szőttest akarom.
- Csak nem azért, hogy eladd - mondta Immacolata. - Hanem hogy urald.
- Ezt honnan veszed? - kérdezte Shadwell jámbor mosollyal. Az előtte álló roncsból nem tudta
elég jól kiolvasni, hogy színlelése működött-e. - Megállapodást kötöttünk, istennő. Hogy
porrá zúzzuk őket.
- És még mindig ezt akarod?
Shadwell habozott, mert tisztában volt vele, hogy mindent kockára tesz a hazugsággal.
Immacolata jól ismerte őt - talán még a koponyájába is belátott, ha akart. Shadwell tudta,
hogy nemcsak a társaságáról kell lemondania, ha Immacolata rájön, hogy becsapják. De hát
megváltozott a varázslónő, vagy nem? Romlott áru lett belőle. Szépsége az egyetlen hatalom,
amellyel szemben Shadwell tehetetlen volt - elmúlt. Most Immacolata volt, aki könyörgött,
bár viselkedésével igyekezett leplezni ezt. Shadwell megkockáztatta a hazugságot.
- Most is azt akarom, amit mindig - mondta. - A te ellenségeid az én ellenségeim.
- Akkor elpusztítjuk őket - mondta Immacolata. - Egyszer s mindenkorra.
Arca labirintusában fény gyulladt, és felkavarta a halottak porát maga körül.

VI. A TÖRÉKENY SZERKEZET

1.
Február másodikán reggel Cal halva találta Brendant az ágyban. Az orvos megállapította,
hogy napkelte előtt egy órával állt be a halál: a test egyszerűen leállt, és az élet elszökött.
Brendan elméje rohamos gyorsasággal tompult, körülbelül karácsony óta. Előfordult, hogy
Geraldine-t a felesége nevén szólította, Calt pedig a testvérének nézte. A prognózis rossz volt,
de ilyen hirtelen távozásra senki nem számított. Magyarázkodásra és meghitt búcsúzkodásra
nem maradt idő. Brendan egyik nap még közöttük volt, másnap már csak gyászolni lehetett.
Bármennyire szerette is az apját, Calnek nehézségei voltak a bánattal. Kettejük közül
Geraldine sírt, Geraldine szolgált a megfelelő érzelmekkel, amikor a szomszédok részvétüket
nyilvánították. A gyászoló fiú szerepét Cal csak eljátszani tudta, átérezni nem.
Kényelmetlenül érezte magát, mindössze ennyire tellett tőle.
Ahogy közeledett a hamvasztás napja, ez az érzés csak erősödött. Cal egyre közönyösebben
szemlélte magát, hihetetlen volt, hogy semmit nem érez. Mintha hirtelen megkettőződött
volna: Az egyik Cal a nyilvánosság előtt gyászolt, és a halált úgy kezelte, ahogy az illendőség
megkívánta. A másik Cal az előző sziporkázó kritikusa volt, aki belátott minden elkoptatott
szólam mögé. Ez utóbbi Bolond Mooney hangja volt, a hazugok és képmutatók ostora.
„Egyáltalán nem vagy hiteles - suttogta a poéta. - Nézz már magadra, te pojáca!”
Ez a ficam furcsa mellékhatásokkal járt, amelyek közül a legjelentősebb az volt, hogy Cal
éjjelente ismét álmodott.
Azt álmodta, hogy kristálytiszta levegőben lebeg; aranyló gyümölcsöktől roskadozó fákról
álmodott; emberi nyelven beszélő állatokról álmodott, és emberekről, akik bőgtek, mint az
állatok. A galambjairól is álmodott, többször is egy éjszaka folyamán, és gyakran felriadt,
mert biztosan érezte, hogy a 33-as és párja beszélnek hozzá, a maguk madárnyelvén, de nem
értette a tanácsaikat.
Ez az álom nappal is vele volt, és - bár tudta, hogy nevetséges az ötlet - amikor etette a
madarakat, azon vette észre magát, hogy félig tréfálkozva a titkaik felől faggatja őket. De a
galambok csak pislogtak, és híztak.

154
A temetésen gyorsan túlestek. Eljöttek Eileen rokonai Tyneside-ból és Brendan rokonai
Belfastból. Volt whisky, volt barna sör Brendan testvéreinek, volt sonkás szendvics, és
amikor az összes pohár és tányér kiürült, a gyásznép hazament.

2.
- El kellene utaznunk valahová! – vetette fel Geraldine egy héttel a temetés után. -
Kimerültnek látszol.
Cal az ebédlő ablakánál ült, a kertet nézte.
- Kicsit rendbe kell tennünk a házat - mondta. - Nyomaszt.
- Esetleg el is adhatnánk - mondta Geraldine.
Cal tompa agya erre nem is gondolt, pedig egyszerű megoldás volt.
- Ez baromi jó ötlet - mondta. - Vennénk egy másikat, ahol a kert végében nem mászkálnak
vonatok.
Rögtön nekiláttak a keresésnek, még mielőtt a jó idő felverné az árakat. Geraldine elemében
volt, áradtak belőle a megfigyelések és az ötletek, amikor megtekintettek egy-egy ingatlant.
Wavertree-ben találtak is egy szerény házat, ami mindkettejüknek tetszett, és az árajánlatukat
is elfogadták. De a Chariot Street-i házon sehogy sem sikerült túladni. Két érdeklődő már
majdnem aláírta a szerződést, aztán mégis meggondolta magát. Ahogy teltek a hetek, még
Geraldine lelkesedése is megcsappant.
A Wavertree-ben kiszemelt házat március elején elvesztették, és kénytelenek voltak elölről
kezdeni mindent.
Felbuzdulásuk addigra már alaposan megfogyatkozott, és nem találtak semmi kedvükre valót.
A madarak pedig még mindig beszéltek az álmokban. És Cal még mindig nem értette bölcs
tanácsaikat.

VII. TÖRTÉNETEK KÍSÉRTETVÁROSRÓL

1.
Öt héttel az után, hogy Brendan hamvait elszórták az Emlékezés Mezején, Cal egy fanyar és
vöröses képű férfinak nyitott ajtót: ritka haját fültől fülig keresztbe fésülte, hogy eltakarja a
koponyáját, ujjai közt méretes szivarvég.
- Mr. Mooney? - kérdezte, és meg sem várva a választ, már folytatta is: - Engedje meg, hogy
bemutatkozzam. A nevem Gluck. - A szivart áthelyezte jobb kezéből a balba, és erősen
megrázta Cal kezét. - Anthony Gluck. - A férfi arca valahonnan ismerős volt. „De honnan?” -
töprengett Cal. - Szeretnék beszélni Önnel.
- A Munkáspártra szavazok - mondta Cal. - Nem korteskedem.
- A ház érdekelne.
- Ó! - mondta Cal, és az arca felderült. - Akkor kerüljön beljebb. - Bevezette a férfit az
ebédlőbe. Az egy pillanat alatt az ablaknál termett, és a kertet vizsgálgatta. - Szóval ez az a
kert.
- Pillanatnyilag elég nagy a rendetlenség - mentegetőzött Cal.
- Érintetlenül hagyta? - kérdezte Gluck.
- Érintetlenül?
- A Chariot Street-i események óta.
- Tényleg meg akarja venni a házat? - kérdezte Cal.
- Megvenni? Ó, bocsánatot kérek, nem. Nem is tudtam, hogy eladó.
- Azt mondta, hogy a ház...
- Igen, a ház érdekel. De nem akarom megvenni. Azért érdekel, mert ez volt a múlt augusztusi
bonyodalmak középpontja. Igaz?

155
Calnek csak szórványos emlékei voltak arról a napról. Természetesen emlékezett a rettenetes
szélre, ami óriási károkat okozott a Chariot Streeten. Egészen tisztán emlékezett a Hobarttal
való beszélgetésre is, és hogy az hiúsította meg a találkozást Suzannával. De sok minden - a
Gereblye, Lilia halála, tulajdonképpen mindaz, ami a Fúgából sarjadt - kihullott az
emlékezetéből.
Gluck lelkesedése azonban kíváncsivá tette.
- Az nem a természet műve volt - mondta a férfi. - Egyáltalán nem. Tökéletes példája annak,
amit a szakma anomáliás jelenségnek nevez.
- A szakma?
- Tudja, hogy egyesek hogy nevezik mostanában Liverpoolt?
- Nem.
- Kísértetváros.
- Kísértetváros?
- És higgye el, minden okuk megvan rá.
- Mit értett azon, hogy a szakma?
- Tulajdonképpen nagyon egyszerű. Olyan eseményeket dokumentálok, amelyek
megmagyarázhatatlanok; olyan eseményeket, amelyeket a tudományos körök nem tudnak
értelmezni: amelyeket az emberek nem hajlandók meglátni. Rendellenes jelenségeket.
- Ez mindig is egy szeles város volt - jegyezte meg Cal.
- Higgye el - mondta Gluck -, ami itt történt a múlt nyáron, az sokkal több volt, mint egy erős
szél. A folyó másik partján egy ház egyetlen éjszaka leforgása alatt porrá zúzódott. Fényes
nappal tömeges hallucináció fordult elő.
Emberek százai fényeket, ragyogó fényeket láttak az égén. Mindez és sok minden egyéb
ennek a városnak a közelében történt, két-három nap alatt. Ön szerint ez merő véletlen?
- Nem. Ha biztos benne, hogy mindez valóban...
- Valóban megtörtént? Igen, Mr. Mooney, mindez valóban megtörtént. Több mint húsz éve
gyűjtöm az ilyen jellegű anyagot. Gyűjtöm és vizsgálom, és ezekben a jelenségekben
rendszert fedeztem fel.
- Ezek szerint nemcsak itt történnek?
- De nem ám. Egész Európából kapom a jelentéseket. Egy bizonyos idő elteltével összeáll
valamilyen kép.
Ahogy Gluck beszélt, Calnek eszébe jutott, honnan ismerős az arca: egy tévéműsorból, ami -
ha jól emlékszik - arról szólt, hogy a kormány elhallgatja az idegen bolygóról érkező
nagykövetek látogatásait.
- Ami a Chariot Streeten és a város más pontjain történt - folytatta Gluck -, egy olyan képbe
illeszkedik, amely
teljességgel nyilvánvaló a számunkra, akik tanulmányozzuk ezeket a dolgokat.
- Ez mit jelent?
- Ez azt jelenti, hogy figyelnek bennünket, Mr. Mooney. Egész áldott nap megfigyelés alatt
állunk.
- Kik figyelnek?
- Egy másik világ lényei, akik olyan technikával rendelkeznek, ami messze felülmúlja a
miénket. A tárgyaiknak csak darabjait láttam, óvatlan látogatók felejthették itt. De azokból is
kiderül, hogy a háziállataik is értelmesebbek, mint mi vagyunk.
- Tényleg?
- Ismerem ezt a tekintetet, Mr. Mooney - mondta Gluck nyugodtan. - Ön azt hiszi, tréfálok.
De a saját szememmel láttam a bizonyítékokat. Az elmúlt évben minden eddiginél többet.
Ezek a lények vagy egyre figyelmetlenebbek, vagy nem bánják, hogy tudunk róluk.
- Ami mit jelent?

156
- Ami azt jelenti, hogy velünk kapcsolatos terveik a végső stádiumba jutottak. Hogy
berendezéseiket elhelyezték, és mielőtt észbe kaphatnánk, már le is győztek bennünket.
- Meg akarnak támadni bennünket?
- Hiába gúnyolódik...
- Nem gúnyolódom. Tényleg nem. Igaz, elég nehéz elhinni, de. .. - Hosszú hónapok óta
először jutott eszébe Bolond
Mooney. - ...érdekel, amit mond.
- Nos - Gluck harcias arckifejezése megenyhült -, ez igazán üdítő fordulat. Általában azt
gondolják, hogy szórakoztatni akarom az embereket. De hadd mondjam el: alaposan
utánajártam mindennek.
- Elhiszem.
- Semmi értelme, hogy csinosítgassam az igazságot - mondta büszkén. - Elég meggyőző, úgy,
ahogy van.
A legfrissebb vizsgálataival folytatta, és hogy milyen eredményre vezettek. A jelek szerint
Nagy-Britannia hemzseg az elképesztő és bizarr eseményektől. Hallott-e például - érdeklődött
Gluck - a mélytengeri halesőről Halifax fölött? és arról a wiltshire-i faluról, amely saját északi
fénnyel büszkélkedhet? vagy Blackpoolban arról a hároméves gyerekről; aki születése óta
tökéletesen érti a hieroglifákat? Ez mind igaz történet, állította Gluck; mind bizonyítható. És
ez még semmi. A szigetország bokáig jár a csodákban, legtöbb lakója azonban meg sem látja.
- Az igazság majdnem kiszúrja a szemünket - mondta Gluck. - És mégsem vesszük észre. A
látogatók itt vannak.
Angliában.
Vonzó elgondolás volt - a halak és bölcs gyerekek apokalipszise, amint felforgatja Angliát; és
bármennyire képtelennek is tűntek a tények, Gluck meggyőződése határozott és hiteles volt.
De elmélete valahogy mégsem stimmelt. Cal nem tudta megfogalmazni, hogy miért - és
nyilván nem volt abban a helyzetben, hogy vitába szállhatott volna vele -, de valami azt súgta
neki, hogy útközben Gluck valahol rossz irányba kanyarodott. A legnyugtalanítóbb pedig az a
folyamat volt, amit ez a mesebeli litánia Cal fejében elindított; valami tény után kutatott, amit
egyszer tudott, de elfelejtett. Ott volt valahol, mégsem érte el.
- Természetesen hivatalos vizsgálat is történt - mondta Gluck. - Itt, Kísértetvárosban.
- Vizsgálat?
- Igen. Nemcsak házak tűntek el. Emberek is. Akiket idecsalogattak, legalábbis az én
információim szerint. Gazdag embereket, befolyásos barátokkal rendelkező embereket, akik
idejöttek, és soha nem hagyták el a várost. Legalábbis önszántukból nem.
- Hihetetlen.
- Ó, tudnék én olyan történeteket mesélni, hogy egy pénzember eltűnése ahhoz képest
kismiska. - Gluck meggyújtotta a szivart, ami minden egyes alkalommal kialudt, amikor
valamilyen új szálon elindult. Pöfékelése füstfátyolt borított rá. - Sajnos, nagyon keveset
tudunk - mondta. - Ezért kutatok, ezért kérdezősködöm tovább. Már rég felkerestem volna
önt, de nagyon felpörögtek az események.
- Sajnos, nem tudok igazán segíteni - mondta Cal. - Az az egész időszak valahogy homályos
nekem...
- Igen - mondta Gluck. - Ez várható volt. Többször tapasztaltam. A tanúk egyszerűen
elfelejtik. Véleményem szerint ezt a barátaink - a szivar nyálas végével az ég felé bökött -
idézik elő. A feledékenységet. Volt valaki más is a házban aznap?
- Az apám. Azt hiszem.
Cal még ebben sem volt egészen biztos.
- Beszélhetnék vele?
- Meghalt. A múlt hónapban.
- Bocsánatot kérek. Fogadja őszinte részvétem. Hirtelen halállal halt meg?

157
- Igen.
- Ön pedig eladja a házat. Itthagyja Liverpoolt?
Cal vállat vont.
- Nem hiszem. - Gluck a füst mögül bámulta Calt. - Mostanában mintha nem nagyon tudnék
dönteni - vallotta meg
Cal. - Olyan, mintha álomban élnék.
„Soha nem mondtál még ennél nagyobb igazságot!” szólalt meg egy hang a tarkója tájékán.
- Igen - mondta Gluck. - Megértem önt.
Kigombolta a zakóját; és kitárta. Cal szívverése eszeveszetten felgyorsult, de a férfi csak a
névjegye után kotorászott a belső zsebben.
- Tessék - mondta. - Kérem, tegye el!
A. V. Gluck, ez állt a kártyán, a birminghami cím alatt pedig egy idézet, pirossal:
Amit ma bebizonyítanak: hajdan csak képzelték.
- Ez kitől származik?
- William Blake-től - felelte Gluck. - Menny és Pokol házassága. Megőrzi a névjegyemet? Ha
eszébe jut valami, bármi... rendellenes... kérem, keressen meg!
- Feltétlenül - mondta Cal. Ismét a névjegykártyára nézett. - A V. mit jelent?
- Vergilius - mondta Gluck. - Valamilyen apró titka mindenkinek van, nem igaz?

2.
Cal megőrizte a névjegykártyát, inkább a találkozás emlékére, mint abban a reményben, hogy
valaha használni fogja. Élvezte a férfi társaságát szokatlansága miatt, de az előadást nem
kívánta vissza. Az ismétlés valószínűleg megtörné különleges vonzerejét.
Amikor Geraldine megérkezett, Cal mesélni kezdett neki a látogatásról, aztán meggondolta
magát, és egészen más irányba terelte a beszélgetést. Tudta, Geraldine kinevetné, hogy
egyáltalán meghallgatta a fickót, és bármilyen különös is volt Gluck és az elmélete, nem
akarta, hogy Geraldine kicsúfolja, ha mégoly szelíden is.
Lehet, hogy a férfi valahol rossz irányba kanyarodott, de akkor is rendkívüli utakon járt. Cal
nem emlékezett ugyan, hogy miért, de gyanította, hogy ebben megegyeznek.

Hetedik rész
A NÉPVEZÉR
„Csigalépcső vezet minden magas tisztséghez.”
Sir Francis Bacon: Esszék
(Julow Viktor fordítása)

I. A HÍRNÖK

1.

158
Ködös márciusi nappalok, dércsípte éjszakák - a tavasz késlekedett. Néha úgy tűnt, hogy soha
nem ér véget a tél, hogy a világ eztán mindig ilyen lesz: szürke-szürke hátán, míg az entrópia
teljesen megszünteti az életet.
Nehéz időszak volt ez Suzanna és Jerichau számára. Nem Hobart miatt; Suzannának még az is
megfordult a fejében, hogy egy kis veszély akár hasznos is lehet - felrázza őket
tespedtségükből.
Ám míg Suzanna a letargiától és a kedvetlenségtől szenvedett, Jerichau sokkal riasztóbban
reagált ezekre a hetekre.
A Birodalom kicsinyessége, amin korábban mindketten jót mulattak, Jerichau számára
szórakozásból megszállottsággá fajult. Nyugodtsága - Suzanna eredetileg ezt találta Jerichau
egyik legvonzóbb tulajdonságának - elpárolgott. Jerichau újabban tele volt hamis energiával,
megállás nélkül szajkózta a reklámszövegeket és versikéket, amiket - lévén Babu - magába
szívott, mint egy szivacs; a tévében látott krimikből és vetélkedőkből ráragadt a sekélyes
beszédstílus. Gyakran vitatkoztak, néha egészen élesen. A heves szóváltások közepén
Jerichau általában felállt és távozott, mint aki nem hajlandó a haragra fecsérelni az erejét, és
valamilyen zsákmánnyal - rendszerint itallal - tért vissza, amelyet aztán morcosan és - ha
Suzannát nem sikerült megbékítenie - egyedül elfogyasztott.
Suzanna azzal igyekezett kielégíteni Jerichau nyughatatlanságát, hogy állandóan úton voltak,
de ez csak súlyosbította a kórt.
Amikor egyedül volt, Suzanna elkeseredve gondolt arra, hogy íme, két generációval később a
történelem megismétli önmagát; most ő játszotta Mimi szerepét.
És ekkor, talán az utolsó pillanatban, tavaszodni kezdett, és Suzanna is lassan jókedvre derült.
Dédelgetni kezdte magában a reményt, hogy talán már nem is üldözik őket; a kopók feladták,
és hazamentek. Még egy hónap, és esetleg el is indulhatnak menedéket keresni, ahol
nyugodtan megkezdhetik a szőttes életre keltését.
És ekkor meghallották a jó hírt.

2.
Coventry közelében voltak egy városkában; megtetszett nekik a neve - „Félárva Pajta" -, és ez
éppen elegendő indok volt, hogy megálljanak. Sütött a nap, majdnem melegített, és úgy
döntöttek: megkockáztatják, hogy a szőnyeget otthagyják a szálláshelyükön, és sétálnak
egyet.
Jerichau éppen egy édességboltból jött ki, miután zsebeit jól megtömte fehér csokoládéval -
ez volt a legújabb szenvedélye -, amikor valaki elsurrant Suzanna mellett, és odasúgta neki:
„Balra és megint balra”, aztán hátra sem nézve továbbsietett.
Jerichau is meghallotta, és azonnal követte az utasítást, na meg az idegent. Suzanna
utánakiáltott, de Jerichaut nem lehetett megállítani; az első kereszteződésnél balra fordult.
Suzanna a nyomába szegődött, átkozva őt a meggondolatlanságáért, ami máris feltűnést
keltett. Balra és megint balra kanyarodva Suzanna egy nagyon szűk utcába érkezett, amely
aligha látott napfényt. Ott állt Jerichau, és - mint egy rég nem látott testvért - megölelte az
idegent.
Nimrod volt az.

3.
- Nagyon nehezen találtalak meg benneteket - mondta Nimrod, amikor visszaérkeztek a
szállásukra. Útközben tettek egy kis kitérőt, hogy Jerichau beszerezhesse az ünnepi pezsgőt. -
Hullban majdnem sikerült, de eltűntetek.
Szerencsére emlékezett rátok valaki a szállodában. Azt mondta, hogy berúgtál, Jerichau. Ez
igaz? És hogy le kellett fektetni téged.
- Nincs kizárva - mondta Jerichau.

159
- Lényeg, hogy itt vagyok, méghozzá egy óriási hírrel.
- Milyen hírrel? - kérdezte Suzanna.
- Nemsokára hazamegyünk.
- Ezt ki mondta?
- Capra.
- Capra? - kérdezte Jerichau. A név hallatára még a pezsgőjéről is megfeledkezett. - Az hogy
lehet?
- A Prófétával üzent. Már mindent előkészítettek. Capra beszélt vele...
- Egy pillanat! - szakította félbe Suzanna. - Miféle Prófétáról van szó?
- Azt mondta, hogy terjesszük a hírt - folytatta Nimrod határtalan lelkesedéssel. - Keressünk
meg mindenkit, aki kinn maradt a szőttesből, és mondjuk meg nekik, hogy közel a szabadulás.
Elmentem mindenfelé, és elmondtam mindenkinek. Véletlenül bukkantam rátok. Ez aztán a
szerencse, igaz? Senki sem tudta, hol vagytok...
- És úgy volt jó - mondta Suzanna. - Nekem kellett volna jelentkeznem, amikor én úgy érzem,
hogy eljött az ideje, hogy kihűlt a nyom.
- De hát kihűlt - mondta Nimrod. - Jéghideg. Nem igaz, hogy nem érzed! - Suzanna hallgatott.
- Az ellenségeink feladták az üldözést - folytatta Nimrod. - A Próféta tudja. Ő azt mondja,
amit Capra, és Capra szerint vége az elnyomásnak.
- Ki ez a Próféta? - kérdezte Suzanna.
Nimrod izgatott szóáradata itt megakadt. Fintorogva nézett Suzannára.
- A Próféta az Próféta - mondta. Úgy látszott, fölöslegesnek tart minden további információt.
- Még a nevét sem tudod?
- A Gyűrű mellett élt - mondta Nimrod. - Ezt tudom. Remete volt, a szövés előtt remete volt.
Azon az éjszakán, múlt nyáron, Capra magához hívatta. Elhagyta a szőttest, hogy tanításait
terjeszthesse. A Kakukkok kényuralma hamarosan véget ér...
- Hiszem, ha látom - mondta Suzanna.
- Majd meg is látod - mondta Nimrod egy igaz hívő megingathatatlan odaadásával. - Most a
mi időnk következik.
Ezt mondja mindenki. Túl sok van a Kakukkok rovásán. Az ő koruknak vége.
- Legalábbis ezt szeretnénk.
- Kételkedhetsz...
- Azt teszem.
- ...de én láttam a Prófétát. Hallottam a szavait. És azok Capra szavai. - Szeme hittérítői
buzgalomtól csillogott. -
Nyomorult senki voltam, amikor eljött a Próféta. Teljesen lepusztultan, kiszolgáltatva
mindenféle Kakukk-kórnak.
Akkor meghallottam a hangját, és odamentem hozzá. És nézzetek csak rám!
Suzannának már volt szerencséje fanatikusokhoz - a testvére huszonhárom éves korában
újjászületett, és életét Krisztus szolgálatába állította -, és tapasztalatból tudta, hogy a
vakbuzgó hittel nem érdemes vitába szállni.
Tulajdonképpen maga is szeretett volna csatlakozni a hívők boldog csapatához, amit Nimrod
lefestett; szerette volna lerázni a terhét, a szőnyeget, és útjára engedni a Fúgát. Belefáradt,
hogy félelem nélkül nem nézhet senkinek a szemébe, hogy soha meg nem állhat. Már rég
megkeseredett az öröme, amelyet mint csodálatos titokkal rendelkező kívülálló érzett.
Szeretett volna újra az agyaggal babrálni vagy a barátaival csevegni. De bármilyen csábító is
volt, nem tudta elfogadni ezt az ámító szózatot, nem tudott hallgatni. Valami nem stimmelt.
- Honnan tudod, hogy nem a vesztünket akarja ez Próféta? - kérdezte Nimrodtól.
- Vesztünket? A vesztünk volna, ha szabadok lennénk? Vissza kell adnod a szőttest, Suzanna!
Elviszlek a Prófétához... - Megragadta Suzanna kezét, mintha máris indulni akarna. Suzanna
kiszabadította az ujjait.

160
- Mi bajod van? - kérdezte Nimrod.
- Nem fogom odaadni a szőnyeget, csak mert meghallottad az Igét - mondta harcosan.
- Oda kell adnod! - mondta Nimrod, értetlenséggel és dühvel a hangjában.
- Mikor beszél legközelebb ez a Próféta? - kérdezte Jerichau.
- Holnapután - felelte Nimrod, még mindig Suzannát nézve. - Az üldözésnek vége. Vissza kell
adnod a szőnyeget!
- Mert ha nem adom, akkor jön és elveszi? - kérdezte Suzanna. - Erre célzol?
- Ti Kakukkok! - sóhajtott Nimrod. - Mindig mindent agyonbonyolítotok. Eljött a Próféta,
elhozta Capra bölcsességét. Miért nem érted ezt meg? - Egy pillanatra elhallgatott. Amikor
folytatta, harsányságát egy kicsit visszafogta. - Tiszteletben tartom a kételyeidet. De be kell
látnod, hogy a helyzet megváltozott.
- Szerintem meg kellene nézni ezt a Prófétát - mondta Jerichau. Suzannára pillantott. - Igazam
van?
Suzanna bólintott.
- Igen! - mondta Nimrod vigyorogva. - Igen, és mindent meg fogtok érteni.
Suzanna szerette volna, hogy valóban így legyen.
- Holnapután - mondta Nimrod - mindenféle üldözésnek vége lesz.

II. FÉNYÁR

1.
Aznap éjjel, miután Nimrod elment, Jerichau pedig pezsgőmámorát aludta ki a másik
szobában, Suzanna valami olyasmit csinált, amit még soha: felkeltette magában az oldószert,
egyszerűen azért, hogy ne legyen egyedül. Az elmúlt hetekben sok mindent megmutatott neki
az oldószer, megmentette Hobarttól és gonoszságától, de Suzanna még mindig nem bízott
egészen ebben a varázserőben. Még mindig nem tudta biztosan, hogy vajon ő irányítja-e az
oldószert, vagy fordítva. Aznap éjjel azonban rájött, hogy így csak a Kakukkok
gondolkodnak, minduntalan éles határvonalakat ékelve a dolgok közé: a látó és a látott, az
őszibarack és az íze közé.
Az efféle elkülönítések eszközként hasznosak lehetnek ugyan, egy bizonyos ponton túl
azonban értelmetlenek.
Suzanna és az oldószer egyszer s mindenkorra összefonódtak; Suzanna volt az oldószer, és az
oldószer Suzanna, egymástól immár elválaszthatatlanul.
Ezüstös fényében fürdőzve Suzanna ismét Mimire gondolt, akinek várakozás volt az egész
élete, éveire por telepedett, miközben egyre várta a csodát, ami elkésett. Ahogy ez eszébe
jutott, Suzanna csendesen sírni kezdett.
Nem elég csendesen, mert Jerichaut felébresztette. Hallotta közeledő lépteit, aztán kopogását
a fürdőszobaajtón.
- Úrnőm! - Jerichau olyankor használta ezt a megszólítást, ha bocsánatkérésre készülődött.
- Nincs semmi baj - mondta Suzanna.
Suzanna elfelejtette bezárni az ajtót, Jerichau benyitott. Egy szál hosszú alsóing volt rajta,
amiben aludni szokott.
Látva Suzanna bánatát, Jerichau elkomorodott.
- Miért vagy ilyen szomorú? - kérdezte.
- Minden rossz. - Suzanna csak ennyit tudott mondani zavarodottságában.
Jerichau meglátta az oldószer maradékát, a földön mozgott kettejük között, fényessége
elhalványodott, ahogy távolodott Suzannától. Jerichau tisztelettudó távolságban maradt.
- Elmegyek Nimroddal meghallgatni a beszédet - mondta Jerichau. - Te meg itt maradsz a
szőttessel, jó?
- És ha követelni fogják?

161
- Akkor majd döntenünk kell - mondta Jerichau. - De előbb meg kell nézni ezt a Prófétát.
Lehet, hogy csak egy szélhámos. - Jerichau elhallgatott; nem nézett Suzannára, a földet
bámulta.
- Sok szélhámos van közöttünk - mondta egy kis idő múlva. - Én is az vagyok.
Suzanna az ajtóban álló Jerichaura meredt. Rájött, hogy nem az oldószer kihunyó ragyogása
tartotta őt vissza.
Megszólította őt, nagyon halkan.
- Te nem vagy az - mondta.
- De igen - mondta Jerichau.
Újabb gyötrelmes csend következett.
Aztán Jerichau megszólalt:
- Bocsásson meg, úrnőm!
- Nincs mit megbocsátanom.
- Megbuktam - mondta Jerichau. - Nagyon fontos akartam lenni a számodra, de látod,
megbuktam.
Suzanna felállt, és odament Jerichauhoz. Végtelen bánatában még a fejét sem tudta felemelni.
Suzanna megfogta a kezét, és megszorította.
- Nélküled nem éltem volna túl ezeket a hónapokat - mondta Suzanna. - Te vagy a legdrágább
barátom.
- Barátod - mondta Jerichau csüggedten. - Én nem a barátod akartam lenni.
Suzanna érezte, hogy Jerichau keze reszket, és ez eszébe juttatta a Lord Streeten történteket,
amikor ott álltak a tömegben, és ugyanazt látták, ugyanúgy rettegtek.. Azóta az ágyuk is
közös volt, és kellemes élményekben volt részük, de semmi több. Suzanna túlságosan is el
volt foglalva a sarkukban lihegő vadállatokkal, szinte semmi másra nem figyelt; Jerichau
nagyon közel volt, és mégis nagyon messze, hogy Suzanna észrevehette volna, mennyire
szenved. Most észrevette, és megijedt.
- Szeretlek, úrnőm - motyogta Jerichau, torka majdnem elnyelte a szavakat, ahogy kimondta.
Aztán kihúzta a kezét Suzanna kezéből, és elhúzódott tőle. Suzanna utánament. Sötét volt a
szobában, de Suzanna látta Jerichau fájdalmas arcát, reszkető tagjait.
- Én ezt nem tudtam - mondta Suzanna, és megérintette Jerichau arcát.
Amióta ismerték egymást, Suzanna soha nem gondolt arra, hogy Jerichau nem ember; ezt a
tényt csak még jobban feledtette vele, hogy Jerichau olyan mohón falta a Birodalom kicsinyes
dolgait. Most eszébe jutott. Egy másik fajt, egy másik élettörténetet látott maga előtt. A
gondolattól Suzanna szíve zakatolni kezdett. Jerichau megérezte - vagy meglátta - Suzanna
izgatottságát, és korábbi tétovasága elpárolgott. Közelebb ment, míg nyelvével elérte Suzanna
száját. Suzanna megcsókolta és átölelte őt. A titokzatos lény viszonozta ölelését.
Előző közösülésük megnyugtató volt, de nem figyelemre méltó. Most - mintha
megkönnyebbült volna a vallomástól.
- Jerichau erőre kapott, szinte szertartásosan vetkőztette le Suzannát, csókolta, ahol érte, és a
csókok között egy olyan nyelven suttogott, amiről tudnia kellett, hogy Suzanna nem érti, ám
hangja oly végtelenül leleményes volt, hogy Suzanna, bár nem ismerte jelentésüket,
megértette a szavakat. A szerelem szavai voltak ezek, erotikus versikék és ígéretek,
amelyekben Jerichau vágya öltött testet.
Fallosza - egy szó, magja - egy szó. Suzanna hüvelye, melybe verseit öntötte - egy tucatnál is
több szó. Suzanna becsukta a szemét, és érezte, hogy Jerichau szavalása elemészti. Válaszolt
neki, ahogy tudott: sóhajokkal és értelmetlenségekkel, amelyek beleillettek Jerichau
hömpölygő varázslatába. Amikor újra kinyitotta a szemét, Suzanna látta, hogy társalgásuk a
levegőt is lángra lobbantotta, szavaik - és az érzések, amiket kifejeztek - meztelen testükről
áradozó fénylexikont írtak köréjük.

162
Olyan volt, mintha a szoba hirtelen megtelt volna lámpásokkal, füst- és papírlámpásokkal. A
készítők testének a forrósága emelte őket a magasba, fényük a szoba minden pontját csodás
életre keltette. Suzanna látta a párnára hullott göndör szőrszálakat, ahogy betűkké állnak
össze; látta, ahogy a lepedő egyszerű szövése megdicsőül; mindenütt a formák érzékeny
érintkezését látta: a falak találkozását a közéjük szoruló térrel, a függönyök szenvedélyes
ragaszkodását az ablakhoz, a székét a ráterített kabáthoz és a cipőhöz alatta.
De leginkább Jerichaut látta, és ő csoda volt. Suzanna észrevette Jerichau
szivárványhártyájának apró hullámzását, ahogy tekintete sötét hajáról a párnára siklott; látta
szívverését ajka lüktetésében és a torkán. Mellkasán a bőr már-már kísértetiesen sima volt, de
kemény izmokat takart; karja erős, és egy pillanatra sem lazult el, szorosan ölelte Suzannát,
ahogy Suzanna is Jerichaut. Szorításában nem volt erőszakos férfiasság, csak türelmetlen
sürgetés, Suzanna részéről szintúgy. Kinn sötétség borult a féltekére, de ők ketten fényesek
voltak.
Jerichau kifulladt ugyan, és abbahagyta a szavalást, de gyengédségük tovább táplálta a
fényeket, azok tovább ringatták őket, és nem halványodtak, csak utánozták a szerelmeseket:
szín színnel, fény fénnyel egyesült, míg a szoba vakítóan ragyogott.
Szeretkeztek, aludtak, aztán megint szeretkeztek; a szavak virrasztottak körülöttük, játékuk
simogató reszketéssé tompult, ahogy a szerelmesek újra elaludtak.
Amikor Suzanna felébredt, és elhúzta a függönyt egy újabb zaklatott nap reggelén, úgy
emlékezett az elmúlt éjszakára, mint a tiszta szellem megnyilatkozására.

2.
- Én már kezdtem felejteni, úrnőm - mondta aznap Jerichau. - Te mindig mindent tisztán
megőriztél, de én hagytam, hogy kiessen az emlékezetemből. A Birodalom nagyon erős.
Megzavarta a fejemet.
- Biztos, hogy nem felejtetted volna el - mondta Suzanna.
Megérintette Jerichau arcát, ujja hegyével megsimogatta a fülét.
- Te nem.
Később Jerichau azt mondta:
- Szeretném, ha együtt mehetnénk megnézni a Prófétát.
- Én is szeretném, de nem lehet.
- Tudom.
- Itt várlak, Jerichau.
- Sietek vissza hozzád.

III. A PRÓFÉTA VARÁZSA

Nimrod a megbeszélt helyen várta Jerichaut. Úgy látszott, hogy az időközben eltelt két nap
alatt csak tovább nőtt a lelkesedése.
- Ez lesz az eddigi legnagyobb találkozó.. . - mondta. - A táborunk egyre gyarapodik. Közel a
nap, Jerichau. Mindenki készenlétben áll és vár.
- Hiszem, ha látom.
És látta.
Miközben beesteledett, Nimrod egy bonyolult útvonalon egy hatalmas romhoz vezette őt,
amit a jelek szerint réges-rég nem használtak már semmire. Az épület fénykorában öntöde
volt, de az ínséges esztendők alaposan megtépázták. Falait feltehetőleg egészen más forróság
fűti majd hamarosan.

163
Ahogy közelebb értek, fényeket pillantottak meg, de semmiféle hang vagy jel nem utalt a
Nimrod által beígért nagyszabású összejövetelre. A szolgáltatóépületek kövei közt néhány
magányos alak bóklászott; ettől eltekintve a hely elhagyatottnak látszott.
Amikor azonban beléptek az ajtón, Jerichaunak döbbenetes élményben volt része (amit aznap
éjjel még több hasonló követett): a hatalmas épület telis-tele volt látólényekkel. Minden törzs
képviseltette magát, a Babu és a Ye-me, a Lo és az Aia; látott öreg férfiakat és asszonyokat,
látott karon ülő gyerekeket. Volt, akire emlékezett a szőttesből; ők nyilván úgy döntöttek a
múlt nyáron, hogy szerencsét próbálnak a Birodalomban. Mások, Jerichau feltevése szerint,
azoknak a leszármazottai voltak, akik még a kezdet kezdetén kinn maradtak a szőttesből; lerítt
róluk, hogy saját hazájukban is idegenek. Sokan egészen messze álltak hívőtársaiktól, mintha
attól félnének, hogy nem fogadják be őket.
Zavaró volt a legújabb divat szerint kiöltözött és kifestett sereglet; a látólények jellemző
vonásait viselő testvérei farmerban és bőrdzsekiben, mintás ruhában és magas sarkú cipőben
jelentek meg. Külsejükből ítélve némelyiküknek egészen jó sora lehetett a Birodalomban,
talán meg is gazdagodtak. Mégis eljöttek ide. Rejtekhelyükön a Kakukkok között hozzájuk is
elért a szabadulás híre, és eljöttek, elhozták gyerekeiket és imáikat. Eljöttek azok is, akik csak
szóbeszédből és hallomásból ismerhették a Fúgát; idehozta őket a remény, hogy megláthatják
azt a helyet, amit szívük soha nem felejtett el.
Korábbi cinizmusa ellenére, a néma és reménykedő sokaság láttán Jerichau meghatódott.
- Ugye, megmondtam? - suttogta Nimrod, ahogy átvezette Jerichaut a tömegen. -
Előremegyünk, amennyire csak lehet, jó?
A hatalmas terem végében egy emelvény állt, teleszórva virággal. Fények táncoltak fölötte -
Babu-csodatettek -, vibráló foszforeszkálás hullott a színpadra.
- Mindjárt jön - mondta Nimrod.
Ezt Jerichau is sejtette. Már látszott is valami mozgolódás a terem túlsó végében; néhány alak,
egyforma sötétkék öltözetben, hátrébb parancsolta a tömeget az emelvény szélétől. A hívek
szó nélkül engedelmeskedtek a felszólításnak.
- Kik ezek? - kérdezte Jerichau az egyenruhás alakok felé mutatva.
- A Gárda - felelte Jerichau. - Éjjel-nappal a Prófétával vannak, őrzik őt.
Jerichau nem kérdezősködhetett tovább. A dobogó végén, a csupasz téglafalban kinyílt egy
ajtó, izgatott remegés járta át a tömeget. Az egybegyűltek az emelvény felé nyomultak.
Jerichaut is megfertőzte a felindulás; bármennyire igyekezett is megőrizni ítélőképességét,
érezte, hogy szíve izgatottan kalapál.
A Gárda egyik tagja jelent meg az ajtóban, kezében egy egyszerű szék. Letette az emelvény
elejére. A tömeg Jerichau hátának feszült, nyomták jobbról, nyomták balról. Minden arc,
kivéve Jerichauét, a színpad felé fordult. A várakozás feszültsége némelyek számára
elviselhetetlen volt: könnyek csorogtak az arcukon. Mások csendben imádkoztak.
A Gárda két újabb tagja lépett ki az ajtón, közöttük egy sárgába öltözött alak: a tömeg
felmorajlott, amikor megpillantotta. Nem volt üdvrivalgás, ahogy Jerichau várta, csak
felerősödött a korábbi morajlás; a halk, vágyakozó hang a szívébe markolt.
A dobogó fölött a lebegő lángok fényesebben világítottak. A moraj egyre mélyült és
visszhangzott. Jerichaunak nagy erőfeszítésébe került, hogy ne csatlakozzon.
A fények már fehéren izzottak, de a Próféta nem lépett elő, hogy megmártózzon a dicsőítő
ragyogásban.
Mozdulatlanságával ingerelte az egybegyűlteket, akik nyöszörögve könyörögtek, hogy
mutassa meg magát. A Próféta továbbra is ellenállt, a tömeg továbbra is kérlelte őt, a szótlan
fohász egyre lázasabb lett. A Próféta csak három-négy percnyi mozdulatlanság után adta meg
magát a könyörgésnek, kilépett a fénybe.

164
Termetes férfi volt - biztos ő is Babu, gondolta Jerichau -, de határozatlanság érződött a
lépteiben. Vonásai kellemesek, sőt talán kicsit nőiesek: haja - selymes, mint egy csecsemőé -
fehér sörény.
Odaért a székhez, leült-úgy tűnt, fájdalmai vannak-, és végignézett a tömegen. A moraj
lassacskán elhalkult, de a Próféta csak akkor szólalt meg, amikor teljes lett a csend. Jerichau
metsző, megszállott hangra számított, de csalódnia kellett: a Próféta vékony, erőtlen hangon,
gyengéden, sőt bátortalanul beszélt.
- Barátaim. . . - mondta. - Capra nevében gyűltünk ma össze...
- Capra... - Az egész tömeg a nevet suttogta.
- Hallottam Capra szavait. Azt mondta, hogy nagyon-nagyon közel az idő.
„Olyan kelletlenül beszél - gondolta Jerichau - mintha terhére lenne ez a tolmácsmegbízatás.”
- Ha sok a kételkedő közöttetek - mondta a Próféta -, dobjátok félre kételyeiteket.
Nimrod egy pillantást vetett Jerichau felé, mintha azt mondaná: rólad beszél.
- Napról napra nő a táborunk... - folytatta a Próféta. - Capra szava mindenkihez elér,
megtalálja az utat az elfelejtetthez és a feledékenyhez. Az alvót felrázza. Táncra perdíti a
haldoklót. - Nagyon halkan beszélt, a retorika helyettesítette a hangerőt. Gyülekezete
gyermekként csüggött a szavain. - Hamarosan otthon leszünk. A szeretteink között leszünk,
ott, ahol apáink és anyáink éltek. Nem kell tovább rejtőzködnünk. Ezt Capra mondja nekünk.
Felemelkedünk, barátaim. Felemelkedünk, és ragyogni fogunk.
Alig elfojtott zokogás hallatszott mindenfelől. A Próféta is hallotta, és elnéző mosollyal
csitította a sírókat.
- Ne sírjatok! - mondta. - Látom, hogy vége szakad minden sírásnak. Vége szakad minden
várakozásnak.
- Igen - mondta egy emberként a tömeg. - Igen. Igen.
Jerichau érezte, hogy a helyeslés hulláma őt is elragadja. Nem kívánt ellenállni. Hiszen ő is
ehhez a néphez tartozott, közös a tragédiájuk, és a vágyuk is közös.
- Igen... - hallotta Jerichau a saját hangját -, igen... igen. . .
- Most már elhiszed? - kérdezte mellette Nimrod, aztán ő is csatlakozott a kántáláshoz.
A Próféta felemelte kesztyűbe bújtatott kezét, hogy lecsendesítse a zúgást. A tömeg most
nehezebben csillapodott le, de amikor a Próféta újra megszólalt, hangja erősebb volt, mintha
az együttérzés megnyilvánulása táplálta volna.
- Barátaim! Capra, mint mi is mindannyian, szereti a békét, de ne áltassuk magunkat.
Ellenségeink vannak.
Ellenségeink az emberlények, és igen, a látólények között is sokan vannak, akik elárultak
bennünket. Szövetkeztek a Kakukkokkal, hogy álomban tartsák földjeinket. Ezt Capra látta, a
saját szemével. Árulás és hazugság, barátaim, mindenütt. - Egy pillanatra lehajtotta a fejét,
mintha minden erejét össze kellene szednie a következő szavakhoz. -
Mit tegyünk? - kérdezte kétségbeesett hangon.
- Vezess bennünket! - kiáltotta valaki.
A Próféta erre felemelte a fejét, arca gondterhelt volt.
- Én csak az utat tudom megmutatni - tiltakozott.
A kiáltáshoz azonban többen csatlakoztak a teremben, a követelés egyre erősödött.
- Vezess bennünket! - kiabálták. - Vezess bennünket!
A Próféta lassan felállt. Ismét felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a gyülekezetet, de ez most
már nem ment könnyen.
- Csendet! - mondta a Próféta; immár kénytelen volt kiabálni. - Csendet! Csendet kérek!
- Követni fogunk! - kiáltotta Nimrod. - Követünk!
Képzelte csak Jerichau, hogy a fények felragyognak a dobogó fölött, hogy a Próféta haja
glóriaként övezi jóságos vonásait? Az arcáról ítélve nyomasztotta őt a hadba szólítás; a nép
többet akart bizonytalan ígéreteinél.

165
- Hallgassatok meg! - kérte a tömeget. - Ha azt akarjátok, hogy vezesselek benneteket...
- Igen! - üvöltötte ötszáz torok.
- Ha ezt akarjátok, figyelmeztetnem kell benneteket, hogy nem lesz könnyű. Félre kell
tennünk a kíméletességet.
Kőkeménynek kell lennünk! Vérontás lesz.
Figyelmeztetése egy cseppet sem riasztotta meg az egybegyűlteket. Sőt csak fokozta
lelkesedésüket.
- Ravasznak kell lennünk - mondta a Próféta -, mint ravaszak voltak azok is, akik
összeesküdtek ellenünk.
A tömeg és vele együtt Jerichau eget verő lármát csapott.
- A Fúga hazavár bennünket!
- Hazavár! Hazavár!
- És mi meghallgatjuk hívó szavát. Mennünk kell!
A dobogó végében résnyire nyitva hagyták az ajtót, valószínűleg azért, hogy a Próféta kísérete
hallja a beszédet.
Jerichau felfigyelt egy mozdulatra. Valaki állt az ajtóban, és az árnyékban lévő arc mintha
ismerős lett volna...
- Együtt megyünk a Fúgába - mondta a Próféta; hangjában már nyoma sem volt a korábbi
gyengeségnek, kelletlenségnek.
Jerichau a szónok mögé figyelt; igyekezett kihámozni a sötétségből az ajtóban álló alakot.
- Capra nevében visszaszerezzük a Fúgát az ellenségeinktől.
A férfi az ajtóban megmozdult, és egy menekülő fénysugár megvilágította az alakját. Jerichau
gyomra görcsbe rándult, ahogy halkan nevet társított az archoz. A férfi éppen mosolygott, de
Jerichau tudta, hogy a mosolynak semmi köze nincs a jókedvhez, mert a férfi azt nem ismerte.
Ahogy a szeretetet sem; ahogy a könyörületet sem...
- Kiálts, népem! Kiálts!
Hobart állt az ajtóban.
- Hadd halljanak bennünket álmukban! Halljanak, és rettegjék ítéletünket!
Jerichau egészen biztos volt benne. Örökre bevésődött az emlékezetébe az az idő, amit a
felügyelő társaságában töltött. Igen. Hobart volt az.
A Próféta hangja minden szótaggal egyre erősödött. Valami alig látható módon mintha az arca
is megváltozott volna. A jóságos álarc eltűnt, és csak a meggyőződéses düh maradt.
- Terjesszétek a hírt! - mondta. - A kitaszítottak visszatérnek!
Jerichau egészen más szemmel figyelte az előadást; a lelkesedés látszatát megőrizte,
miközben kérdések zakatoltak a fejében.
Mindenekelőtt: ki ez az ember, aki a szabadulás ígéretével felkavarja a látólényeket? Egy
remete, ahogy Nimrod állította, egy ártatlan, akit Hobart a saját céljaira használ? Ez volt a
legjobb, amit remélhetett. A legrosszabb pedig az, hogy ő és Hobart egy húron pendülnek;
látólény és emberlény bűnszövetsége, amit kettejük közös célkitűzése hozott létre: hogy
megkaparintsák és talán elpusztítsák a Fúgát.
Fülsiketítő lárma volt a teremben, de árja már nem lelkesítette Jerichaut, hanem megfulladt
benne. Abrak volt itt mindenki: Hobart balekjai. Jerichau rosszul lett, ha belegondolt.
- Álljatok készen! - mondta a Próféta a gyülekezetnek. - Álljatok készen! Közel az óra.
Ezzel az ígérettel a fények kihunytak a dobogó fölött. Néhány pillanattal később, amikor újra
kigyulladtak, Capra tolmácsa már eltűnt, csak egy üres szék maradt, és egy gyülekezet, amely
kész volt bárhová követni őt.
A teremből kiáltások hallatszottak, kérték a Prófétát, hogy beszéljen még, de a színpad
végében becsukódott az ajtó, és nem nyílt ki többé. A tömeg lassacskán megértette, hogy
vezetőjét nem tudja meggyőzni, és oszlani kezdett.

166
- Ugye, mondtam? - kérdezte Nimrod. Bűzlött az izzadságtól, mint mindenki. - Ugye,
megmondtam?
- Igen, megmondtad.
Nimrod megragadta Jerichau karját.
- Gyere! - mondta csillogó szemmel. - Odamegyünk a Prófétához. Megmondjuk neki, hogy
hol van a szőnyeg.
- Most?
- Most, rögtön! Miért adjunk időt az ellenségeinknek, hogy felkészüljenek?
Jerichau sejtette, hogy erre a beszélgetésre sor kerül majd. Készen állt a mentségeivel.
- Előbb meg kell győzni Suzannát - mondta. - És én tudom csak elhitetni vele, hogy ezt kell
tennie. Bennem megbízik.
- Akkor elmegyek veled.
- Nem. Majd én egyedül.
Nimrod bizalmatlannak látszott, talán gyanút is fogott.
- Vigyáztam rád - emlékeztette Jerichau -, amikor karon ülő gyerek voltál. - Ez volt az adu. -
Emlékszel?
Nimrod nem tudta visszatartani a mosolyt.
- Ó, azok az idők! - mondta.
- Bíznod kell bennem, ahogy akkor bíztál bennem - mondta Jerichau. Nem volt a hazugság
híve, de most nem volt helye az erkölcsi aggályoknak. - Hadd menjek el én Suzannához; és
majd együtt idehozzuk a szőnyeget. És akkor odamegyünk a Prófétához, mind a hárman.
- Igen - mondta Nimrod. - Azt hiszem, így jó lesz.
Elindultak a kijárat felé. A rajongó hívők már szétszóródtak a sötétségben. Ígéretei után
Jerichau elköszönt Nimrodtól, és útnak eredt. Amikor eléggé messze járt már, a sötétség leple
alatt nagy ívben visszakanyarodott az épület felé.

IV. LEHULL AZ ÁLARC

Esni kezdett az eső, miközben Jerichau az öntöde mögött leselkedett, de húsz perc elteltével
várakozása eredménnyel járt. Nyílt az ajtó, és a Próféta két testőrgárdistája lépett ki rajta. Az
eső elől a kocsijukba menekültek - több is parkolt az épület mögött-, és sietségükben nyitva
felejtették az ajtót. Jerichau várt még egy kicsit a csöpögő bozótban, és amikor a kocsi
elhajtott, gyorsan az ajtóhoz futott, és bement az épületbe.
Egy piszkos, téglával kirakott folyosón találta magát, amelyből több kis átjáró ágazott el. A
folyosó sötét volt, csak a bejáratnál világított egy lámpa.
Ahogy egyre messzebb jutott az ajtótól - és az eső kopogásától -, Jerichau beszélgetésre lett
figyelmes. Elindult a hangok irányába, a villanykörtétől távolodva egyre sötétebb lett a
folyosón. Szavakat hallott.
- ...a szaguk... - mondta valaki. Nevetés. A zajt kihasználva Jerichau megszaporázta lépteit.
Erőlködő szeme ekkor újabb, bár tompa fényt pillantott meg.
- Bolondot csinálnak belőled - mondta egy másik hang. Hobart felelt:
- Mindjárt vége. Mindjárt a kezem között lesz a nő.
- Kit érdekel a nő... - hangzott a válasz. Lehet, hogy ez a Próféta hangja volt, bár másképpen
csengett. - ... nekem a szőnyeg kell! Megbaszhatjuk a világ összes hadseregét, ha nincs mit
meghódítani.
A szóhasználat kevésbé volt választékos, mint az imént az emelvényen: a hadvezéri teendőket
illetően semmi vonakodás; semmi álszerénység nem érződött. Jerichau az ajtóhoz lapult,
aminek a túlsó oldaláról a beszélgetés hallatszott.
- Szedjétek le rólam ezt az ocsmányságot - mondta a Próféta.

167
Szinte még be sem fejezte a mondatot, amikor hirtelen megszakadt a társalgás. Jerichau
visszafojtotta a lélegzetét, nehogy elmulasszon valami suttogást. De semmit nem hallott.
Aztán ismét megszólalt a Próféta:
- Ne titkolózzunk! - mondta, látszólag minden apropó nélkül. - Hiszem, ha látom, igaz?
Erre kitárult az ajtó. Jerichaunak nem volt ideje visszalépni, betántorodott a helyiségbe.
Hobart rögtön elkapta őt, hátracsavarta, majdnem eltörte a karját, közben Jerichau fejébe is
belekapaszkodott, hogy mozdítani sem bírta.
- Igazad volt - mondta a Próféta. Anyaszült meztelenül állt a helyiség közepén, terpeszben,
széttárt karokkal, és csöpögött róla az izzadság. Egy csupasz villanyégő kíméletlenül
megmutatta gőzölgő, fehér testét.
- Megérzem a szagukat - mondta egy ismerős hang, és előlépett Immacolata varázslónő.
Szorult helyzete ellenére
Jerichau némi megelégedettséget érzett, amikor meglátta Immacolata megcsonkított arcát.
Megkínozták. Ennek csak örülni lehetett.
- Mióta hallgatóztál? - kérdezte a Próféta Jerichautól. - Megtudtál valami érdekeset? Halljuk!
Jerichau a férfira nézett. Három gárdista foglalatoskodott a testével, törülközőkkel sikálták.
Nem csak az izzadságot távolították el, hanem húsdarabokat is a nyakáról és a válláról, a
karjáról, a kezéről. Ez volt az a fojtogató szemét, amiről az imént panaszkodott. A Próféta
vedlett. A levegő megtelt a mérgező csodatettek bűzével: Immacolata gonosz varázslatával.
- Felelj! - mondta Hobart, és csavart egyet Jerichau karján, hogy a csontja ropogott.
- Semmit nem hallottam - sziszegte Jerichau.
A gőzölgő férfi elvette a törülközőt egyik szolgájától.
- Jézusom! - mondta, miközben az arcát dörzsölte. - Szörnyű ez a szenny.
Húscafatok potyogtak a törülköző alól, és sisteregve hullottak a földre. A férfi eldobta a
mocskos törülközőt, és Jerichaura nézett. Arcvonásaiban itt-ott még felderengett a Próféta, de
a színész jól felismerhető volt: Shadwell, a kereskedő, pucéran, ahogy a világra jött. A fehér
parókát is levette és elhajította, aztán csettintett az ujjaival. Egy meggyújtott cigarettát tettek a
kezébe. Mélyen beleszippantott, közben hüvelykujjával letörölt egy ektoplazmacsomót a
szeme alól.
- Itt voltál a találkozón? - kérdezte.
- Persze hogy itt volt - mondta Immacolata, de egy éles pillantással Shadwell elhallgattatta. A
kereskedő a fitymáját huzigálta szórakozottan.
- Jól csináltam? - kérdezte. - Á, hát persze, hogy jól csináltam.
Fénylő hasán át a nemi szervére pislogott.
- Ki a franc vagy te? !
Jerichau hallgatott.
- Kérdeztem valamit - mondta Shadwell. A cigarettát a szájába tette, és felemelte a karját,
hogy szolgái befejezhessék a toalettjét. Arcáról és testéről ledörgölték a maradék ektoplazmát,
aztán mindenütt bepúderezték.
- Én ismerem - mondta Hobart.
- Igen?
- A nővel van. Suzanna cinkosa.
- Tényleg? - kérdezte Shadwell. - Azért jöttél, hogy megegyezzünk: erről volna szó? Hogy
megkérdezd, mennyit adnánk érte?
- Nem találkoztam vele... - mondta Jerichau.
- Dehogynem találkoztál - mondta Shadwell. - És mindjárt elmondod nekünk, hogy hol van.
Jerichau becsukta a szemét. „Ó, istenek, vessetek véget ennek - fohászkodott magában -, ne
hagyjátok, hogy megkínozzanak! Nem vagyok erős. Nem vagyok erős.”
- Nem fog soká tartani - motyogta Shadwell.
- Beszélj! - mondta Hobart. Jerichau felkiáltott, ahogy a csontjai recsegtek.

168
- Hagyd abba! - mondta Shadwell. Hobart szorítása lazult egy kicsit. - Nem vagyok kíváncsi a
brutalitásodra! - kiabálta a kereskedő. - Világos?! Értetted?! Megértetted?!
- Igen, uram.
Shadwell elégedetten morgott valamit, aztán Immacolata felé fordult - hirtelen támadt haragja
ugyanolyan hirtelen elpárolgott.
- Talán bízzuk a nővéreidre - mondta. - Hívd ide őket!
A varázslónő szétroncsolt szájával elsuttogta a parancsot; olyan volt, mint a lehelet egy
fagyos reggelen. Miközben öltözködött, Shadwell ismét Jerichauhoz fordult.
- Fogalmad sincs, micsoda szenvedés vár rád - mondta könnyedén -, ha nem árulod el, hol van
a szőnyeg.
Felhúzta a nadrágját, begombolta a sliccét, közben egy pillantást vetett Jerichau felé.
- Mire vársz? - kérdezte a fogolytól. - Alkudni akarsz, vagy mi van?
Feltette a nyakkendőjét, szolgái megkötötték a cipőfűzőjét.
- Arra hiába vársz, barátom. Újabban nem foglalkozom árucserével. Hamarosan elhagyom a
kereskedői pályát.
A szolgától elvette a zakót, és belebújt. A bélés csillogott. Suzanna elbeszéléseiből Jerichau
ismerte a zakó hatalmát, de úgy tűnt, hogy Shadwell nem ezzel a módszerrel óhajtja kicsikarni
a vallomást.
- Mondd meg, hogy hol van a szőnyeg - mondta Shadwell -, különben idegszálanként fognak
szétcincálni a nővérek!
Szerintem elég könnyű a választás.
Jerichau nem válaszolt.
Fagyos szél érkezett a folyosóról.
- Ó, megjöttek a hölgyek! - mondta Shadwell. És az ajtón beúszott a Halál.

V. MÚLNAK AZ ÓRÁK

1.
És Jerichau még mindig nem tért vissza.
Hajnali fél négy volt. Suzanna az ablaknál állt, nézte a verekedő részegeket és a két szánalmas
kurvát, ahogy elkeserítő mesterségüket űzik; egy rendőrautó elvitte - letartóztatta vagy
foglalkoztatta - őket. Az utca kiürült, egyetlen látnivaló maradt: a közlekedési lámpa - zöld,
piros, sárga, zöld - a kereszteződésnél; jármű nem haladt semmilyen irányba. És Jerichau még
mindig nem tért vissza.
Suzanna többféle magyarázatot is kitalált. Hogy a találkozó még nem ért véget, és Jerichau
nem tudott elszabadulni anélkül, hogy gyanút ne keltett volna. Hogy összetalálkozott a
barátaival, és a régi időkről beszélgetnek valahol.
Hogy ez történt, hogy az történt. De egyik magyarázat sem volt igazán meggyőző. Valami baj
van. Suzanna és az oldószer is tudta ezt.
Semmit nem beszéltek meg arra az esetre, ha netán előre nem látott események adódnának, és
ez nagy butaság volt a részükről. „Hogy lehettünk ilyen ostobák!” mérgelődött Suzanna. Fel-
alá járkált a kicsi szobában, és nem tudta, hogy mitévő legyen. Nem akart elmenni, mert hátha
egy perccel később megérkezik Jerichau, és hűlt helyét találja, ugyanakkor félt ott maradni,
mert az is lehet, hogy Jerichaut elfogták, és épp most próbálják kiverni belőle, hogy hol van a
társa.
Szerette volna hinni, hogy az idő mindent megold. Nyugtatgatta magát, hogy Jerichau biztos
nemsokára megérkezik, csak várjon türelmesen. De tapasztalatai szerint a dolgok nem így
működtek. Az élet ennél sokkal szigorúbb.
Negyed ötkor Suzanna csomagolni kezdett. Amikor belátta, hogy valami nincs rendben, hogy
ő és a szőttes veszélyben vannak, idegrendszere rögtön riadót fújt. Fél ötkor nekilátott, hogy a

169
szőnyeget lecipelje a földszintre. Ez hosszadalmas és fáradságos munka volt, de a közelmúlt
eseményeinek köszönhetően Suzannán nem maradt egy grammnyi súlyfölösleg sem,
ugyanakkor tudomást szerzett olyan izmairól, amikről eddig fogalma sem volt. És ismét vele
volt az oldószer, ez az akarat- és fénytömeg, amelynek segítségével percek alatt sikerült
elvégezni azt, ami különben órákba tellett volna.
Így is a hajnal derengett már az égen, amikor Suzanna bedobta a táskákat a kocsiba (Jerichau
holmiját is összepakolta). „Most már biztos, hogy Jerichau nem jön vissza - mondta magában
Suzanna -, és ha nem sietek, engem is foglyul ejtenek.”
Könnyeivel küszködve Suzanna elindult, újabb kifizetetlen számlát hagyva maga mögött.

2.
Némi elégtételt jelenthetett volna Suzanna számára, ha látja Hobart arcát, amikor a felügyelő
megérkezett a fogoly által megnevezett szállodába, alig húsz perccel Suzanna távozása után.
Jerichau sok mindent elhullajtott, miközben a szörnyetegek szórakoztak vele, vért és szavakat
egyaránt. A szavak azonban összefüggéstelenek voltak, inkább csak dadogás, amiből Hobart
igyekezett valami értelmet kihámozni.
Zokogva és makogva Jerichau természetesen emlegette a Fúgát és Suzannát is. Ó, úrnőm,
ismételgette, ó, úrnőm, aztán ismét zokogás. Hobart hagyta, hogy a fogoly sírjon és vérezzen,
és sírjon tovább, míg el nem ért a halál küszöbéhez. Akkor feltette az egyszerű kérdést: hol
van az úrnőd? A bolond pedig válaszolt, hisz agya már rég nem tudta, hogy ki kérdezi, vagy
hogy egyáltalán válaszol.
És ott, azon a helyen, amit a fogoly megnevezett, ott állt most Hobart. De hol van álmai
hölgye? Hol van Suzanna?
Ismét eltűnt; elröppent, bár a kilincs még meleg volt, és a küszöb az árnyékát siratta még.
Ez alkalommal azonban nagyon kevésen múlott. Majdnem elkapta őt. Meddig kell még
várnia, hogy rejtélyét mindörökre a hálójába kerítse, ezüstös fényét ujjai közé szorítsa?
Órákat. Legfeljebb napokat.
„Már majdnem az enyém” - mondta magában Hobart. A meséskönyvet szorosan a melléhez
szorította, hogy egyetlen szó se surranhasson ki, aztán elhagyta hölgyének szobáját, hogy újult
erővel folytassa a vadászatot.

VI. SZIA, IDEGEN!

1.
Suzanna gyűlölte, hogy el kell mennie a városból, és kénytelen magára hagyni Jerichaut, de
bármit is érzett iránta - ami már önmagában is meglehetősen bonyolult volt -, nagyon jól
tudta, hogy nem maradhat. Mennie kell, mégpedig gyorsan.
De egyedül? Meddig fogja, meddig tudja ezt elviselni? Egy kocsi, egy szőnyeg és egy nő, aki
időnként már abban sem biztos, hogy emberi lény...
Voltak barátai szerteszét az országban, rokonai is, de egyet sem ismert annyira, hogy igazán
megbízott volna benne.
Ráadásul nyilván kérdezősködnének, ennek a történetnek pedig nem volt olyan részlete, amit
nyugodt szívvel elmesélhetne. Eszébe jutott, hogy esetleg visszamehetne Londonba, vissza a
battersea-i lakásba, ahol régi élete - Finnegan és idejétmúlt üdvözlőlapjai, a fazekak, a nyirkos
fürdőszoba - várja. De ott is csak kérdezősködnének, kíváncsiskodnának. Olyan valakire volt
szüksége, aki elfogadná őt úgy, ahogy van, a hallgatásával együtt, mindenestül. Ez a valaki
csak Cal lehetett.
Ahogy eszébe jutott, Suzanna jókedvre derült. Már látta is maga előtt Cal mohó vigyorát,
gyengéd tekintetét, hallotta még gyengédebb szavait. Ha most elindul megkeresni őt, az

170
valószínűleg veszélyesebb, mint ha visszamenne Londonba, de elege volt már a kockázatok
latolgatásából. Az ösztöneire fog hallgatni, ösztönei pedig ezt súgták.

2.
- Cal?
A vonal másik végén hosszú csend következett; Suzanna már azt hitte, hogy megszakadt a
vonal.
- Cal, ott vagy?
Aztán Cal hangja:
- Suzanna?
- Igen, én vagyok.
- Suzanna...
Suzanna majdnem elsírta magát, amikor hallotta, hogy Cal a nevén szólítja.
- Találkoznunk kell, Cal!
- Hol vagy?
- A város közepén. Valami szobor van itt, Viktória királynő.
- Az a Castle Street vége.
- Biztos. Idejössz? Nagyon fontos!
- Igen, hogyne. Itt vagyok a közelben. Most rögtön ellógok. Tíz perc múlva a szobornál.
Hét perc múlva megérkezett. Hamuszürke öltönyben, gallérja felhajtva a szitáló esőben;
ugyanúgy nézett ki, mint a többi száz fiatalember - könyvelők és kezdő menedzserek -, akiket
Suzanna látott, míg Viktória parancsoló tekintete alatt várakozott.
Cal nem ölelte meg, még csak meg sem érintette. Megállt Suzannától két méterre, zavart
örömmel nézte, és azt mondta:
- Szia!
- Szia!
Az eső egyre erősödött.
- Üljünk be a kocsiba, jó? - mondta Suzanna. - Nem szívesen hagyom egyedül a szőnyeget.
A szőnyeg említésére Cal arca még zavartabb lett, de nem mondott semmit.
Homályosan fel tudta idézni, hogy egyszer egy piszkos üzletben valamilyen szőnyeg után
kotorászott, ez után a szőnyeg után, valószínűleg, de az összefüggésekre nem nagyon
emlékezett.
Egy köpésnyire a szobortól, a Water Streeten állt a kocsi. Az eső dobolt a tetején, ők pedig
csak ültek egymás mellett. Az értékes szállítmány, amit Suzanna olyannyira vonakodott
egyedül hagyni, a kocsi hátsó ülésén volt, kettéhajtva és úgy-ahogy letakarva egy lepedővel.
Bármennyire is igyekezett, Cal nem tudott rájönni, hogy miért olyan fontos Suzannának a
szőnyeg, vagy hogy ez a nő - akivel, emlékei szerint néhány órát töltött mindössze - miért
olyan fontos a számára. Miért rohant rögtön a megbeszélt helyre, amikor meghallotta a
hangját a telefonban?
Miért rándult görcsbe a gyomra, amikor meglátta őt? Abszurd volt, és zavarba ejtő, hogy ilyen
sokat érez, és ilyen keveset tud.
„Majd minden világossá válik - biztatta magát Cal -, ha elkezdünk beszélgetni.”
Ebben tévedett. Minél többet beszélgettek, Cal annál zaklatottabb lett.
- Szükségem van a segítségedre - mondta Suzanna. - Nem tudok mindent megmagyarázni,
erre most nincs idő, de feltűnt valami Próféta, aki a Fúgába való visszatérést hirdeti. Jerichau
elment az egyik találkozóra, és nem jött vissza...
- Várj! - mondta Cal, és felemelte a kezét, hogy megállítsa az információáradatot. - Várj egy
kicsit! Nem értem.
Jerichau?
- Emlékszel Jerichaura, nem?

171
Szokatlan név, nehéz lett volna elfelejteni. De Cal nem tudott arcot társítani hozzá.
- Ismernem kellene? - kérdezte.
- Jó ég. Cal...
- Hogy őszinte legyek... sok minden... homályos.
- De rám ugye emlékszel?
- Igen. Persze. Hogyne emlékeznék.
- És Nimrodra? Apolline-ra? A Fúgában töltött éjszakára?
Cal még ki sem mondta, hogy „nem”. Suzanna látta, hogy nem emlékszik semmire.
Lehet, hogy ez egy természetes folyamat volt; az agy egyik módszere, amellyel azokat a
tapasztalatokat kezelte, amelyek ellentmondtak a valóság természetéről kialakult
beidegződéseknek. Az emberek egyszerűen felejtettek.
- Különös álmaim vannak - mondta Cal, teljesen összezavarodott képpel.
- Miért, miről szoktál álmodni?
Cal a fejét rázta. Tudta, hogy szókincse siralmasan alkalmatlannak fog bizonyulni.
- Nehéz elmondani - kezdte. - Valami olyasmiről, hogy gyerek vagyok, érted? Csakhogy nem
gyerek mégsem.
Sétálok valahol, ahol soha nem jártam. Mégis tudom az utat. Ó, a rohadt... - Feladta,
mérgelődve a szerencsétlenkedésén. - Nem tudom elmondani.
- Egyszer ott voltunk - mondta Suzanna nyugodtan. - Te meg én. Ott voltunk. Amiről
álmodsz, az létezik, Cal.
Cal hosszú percekig bámult Suzannára. A zavarodottság nem tűnt el az arcáról, de most
meglágyította egy nagyon erőtlen mosoly.
- Létezik? - kérdezte.
- Igen. Létezik.
- Mesélj róla! - mondta Cal halkan. - Kérlek! - Óriási vágyakozás volt a hangjában, óriási
szüksége volt rá, hogy tudja.
- A szőnyeg...
Cal hátrapillantott a szőnyegre.
- A tiéd? - kérdezte.
Suzanna nem tudta megállni, hogy ne nevessen.
- Nem - felelte. - A hely, amiről álmodni szoktál... itt van benne. Ebben a szőnyegben van
benne.
Suzanna látta, hogy a bizalom és a kétkedés viaskodik Calben.
- Itt? - kérdezte.
Néha már Suzannában is feltámadt a kétely, hogy ez igaz lehet, de előnyben volt Callel, sőt
talán még szegény Jerichauval szemben is: neki ott volt az oldószer, mint egy bizonyíték,
hogy a csoda valóban létezik. Nem hibáztatta Calt a kételyeiért.
- Bíznod kell bennem! - mondta Suzanna. - Bármilyen képtelenségnek hangzik is, amit
mondtam.
- Tudom - mondta Cal elszorult torokkal. - Valahol belül tudom.
- Persze hogy tudod. És emlékezni fogsz. Segítek majd, hogy emlékezz. De most nekem van
szükségem segítségre.
- Segítek. Mindenben.
- Üldöznek, Cal.
- Kik? És miért?
- Majd mesélek róluk, ha lesz rá alkalom. Arról van szó, hogy el akarják pusztítani azt a
helyet; amiről álmodni szoktál. A szőnyegben rejtőző világot. A Fúgát.
- Nálam akarsz elbújni?
Suzanna megrázta a fejét.

172
- Telefonáltam a lakásodra, hogy megtudjam a munkahelyi számodat. Lehet, hogy már ott
vannak.
- Geraldine nem fog elárulni.
- Ezt nem kockáztathatom meg.
- Akkor menjünk el Deke-hez, Kirkbybe. Ott soha nem találnak meg.
- Megbízol benne?
- Maximálisan.
Suzanna beindította a motort.
- Majd én vezetek. Csak mondd, hogy merre menjünk!

3.
Amikor kikanyarodtak a James Streetre, az eső már monszunszerűen dühöngött. Nem jutottak
messzire. Néhány méterrel előttük leállt a forgalom.
Cal letekerte az ablakot, és kidugta a fejét, hogy megnézze mi történt. Az esőfüggönyön
keresztül alig látott valamit, de úgy tűnt, hogy karambol miatt torlódtak össze a kocsik.
Néhány türelmetlenebb autós megpróbált átevickélni a városközpont felé vezető sávba, és
ettől még nagyobb lett a kavarodás. Megszólaltak a dudák. Egy-két vezető kiszállt a kocsiból
- kabátjuk alkalmi ernyő a fejük fölött -, hogy megnézze mi van.
Cal csendesen nevetett.
- Mi olyan mulatságos? - kérdezte Suzanna.
- Egy órája még az Igénylési Osztályon ültem, nyakig a nyomtatványokban...
- Most pedig itt vagy egy szökevény társaságában.
- Azt hiszem, jól jártam - vigyorgott Cal.
- Mi a francért nem mozdulunk?!
- Megyek, megnézem - mondta Cal, és mielőtt Suzanna megakadályozhatta volna, már ki is
szállt. Zakóját a fejére húzta, hogy megvédje az esőtől - naiv egy kísérlet volt.
Suzanna nézte, ahogy Cal a kocsik labirintusában tekereg, ujjaival a kormányon dobolt. Nem
tetszett neki ez a helyzet. Túlságosan látható volt, és akit látnak, az kiszolgáltatott.
Amikor Cal átért az úttest másik oldalára, Suzanna villogó kék fényt látott a visszapillantó
tükörben. Hátranézett: a kocsisor mellett motoros rendőrök navigáltak a baleset helyszíne felé.
Suzanna szívverése felgyorsult.
Calt kereste, remélve, hogy már jön visszafelé, de az még mindig a forgalmat tanulmányozta.
„Gyere már vissza, a fene egyen meg - sugallta neki Suzanna -, itt a helyed mellettem!”
Újabb rendőrök érkeztek, most gyalog, és minden kocsi mellett megálltak. Terelő útvonalat
javasolnak, világos: ez eléggé ártalmatlan. Csak mosolyogni kell, és kész!
A sor eleje elindult. A motoros rendőrök a baleset helyszíne mellett irányították a kocsikat, a
szembejövő forgalmat leállították. Suzanna Cal felé nézett, aki most az utcát bámulta.
Kiszálljon, visszahívja? Ahogy Suzanna a lehetőségeket mérlegelte, egy rendőr jelent meg a
kocsi mellett, megkocogtatta az üveget. Suzanna letekerte az ablakot.
- Várjon a jelzésre! - mondta a rendőr. - És ne türelmetlenkedjen!
Suzannára bámult, sisakjáról és orráról csöpögött az eső.
Suzanna rámosolygott.
- Igen - mondta. - Vigyázok.
Bár az utasításokat már elmondta, a rendőr nem mozdult a kocsitól, csak bámult Suzannára.
- Láttam már valahol - mondta.
- Tényleg? - kérdezte Suzanna; csak képzelte, hogy könnyedén és kacéran.
- Hogy hívják?
Suzanna egy alkalmas álnéven gondolkodott, amikor egy másik rendőr valamit kiabált a
vallatójának. Az felegyenesedett, Suzannának így alkalma nyílt Cal irányába pillantani.

173
Suzanna egy kicsit megrázta a fejét, remélve, hogy Cal az esőtől párás ablakon keresztül is
megérti a jelet. A rendőr észrevette a figyelmeztetést.
- Valami baj van? - érdeklődött.
- Nem - mondta Suzanna. - Semmi.
Egy másik rendőr közeledett a kocsi felé, valamit kiabált az eső és az üresen járó motorok
zajában. Minél tovább várok, annál rosszabb lesz, gondolta Suzanna, és tekert egyet a
kormányon. Az ablaknál álló rendőr rákiáltott, hogy álljon meg, de a kocka el volt vetve.
Ahogy a kocsi előrelódult, Suzanna gyorsan Cal felé pillantott. Kétségbeesetten látta, hogy
Calt teljesen leköti a kocsik kerülgetése. Hiába kiáltotta a nevét, Cal nem figyelt rá. Suzanna
kiáltott még egyszer, Cal felnézett, de már késő volt. Szemből egy rendőr a kocsi felé futott.
Cal még félúton sem volt, amikor a rendőr már a kocsihoz ért: Suzanna nem tehetett mást,
mint hogy mentse, ami menthető.
Beletaposott a gázba; csak néhány centiméteren múlott, hogy a rendőrnek sikerült elugrania
az útjából. Suzannának arra sem volt ideje, hogy visszanézzen Calre. Elrobogott a baleset
helyszíne mellett, remélve, hogy Cal kihasználja ezt a kis közjátékot, és eliszkol.
Suzanna úgy négyszáz méterre lehetett, amikor meghallotta, hogy szirénáznak mögötte.

4.
Öt másodperc kellett, hogy Cal felfogja, mi történt, és újabb kettő, hogy elátkozza
lomhaságát. Volt egy percnyi zűrzavar, amikor egyik rendőr sem tudta, hogy utasításokat
várjon, vagy elkezdje az üldözést; ez alatt a szünet alatt Suzanna eltűnt a sarkon túl.
A rendőr, aki az imént Suzannát faggatta, sietős léptekkel rögtön elindult Cal felé. Cal úgy
tett, mintha nem látná, és gyorsan a szobor felé vette útját. Hallotta, hogy a rendőr utánakiált,
aztán azt is, hogy üldözi. Cal futott, hátra sem nézett. Hála az esőnek; a rendőr nagyon be volt
öltözve, Cal sokkal fürgébben mozgott. Balra fordult a Lower Castle Streetre, megint balra a
Brunswick Streetre, aztán jobbra a Drury Lane-re. Ő is hallotta a szirénák zúgását, ahogy a
motorosok Suzanna nyomába eredtek.
A Water Streeten Cal megkockáztatott egy pillantást hátra: nem látta az üldözőjét. De csak
akkor lassított, amikor már fél kilométerre járt a helyszíntől. Leintett egy taxit, és hazavitette
magát. Kérdések kavarogtak a fejében, és egyre csak Suzanna arcát látta maga előtt. Túl
gyorsan érkezett, túl gyorsan távozott. Cal máris siratta, hogy elszakadtak egymástól.
Hogy megőrizze az emlékét, keresgélni kezdte a neveket, amiket Suzanna mondott, de a
rohadt életbe, már el is felejtette mindet.

VII. HIÁBA MINDEN

1.
A vakító eső Suzanna szövetségesének bizonyult, sőt talán még az is, hogy nem ismerte a
várost. Minden lehetséges sarkon bekanyarodott, csak a zsákutcákat kerülte el, és az
értelmetlen útvonal mintha zavarba ejtette volna üldözőit.
Az Upper Parliament Streeten Suzanna nagyobb sebességre kapcsolt. A szirénák elhalkultak
mögötte.
Tudta, ez a megkönnyebbülés csak átmeneti. A hurok rövidesen ismét szorulni kezdett.
Az esőpocakos felhők fel-felszakadoztak, és a nap sugarai kibújtak a réseken, aranyló
ragyogást hintve a háztetőkre és az úttestre. De csak pillanatokra. A felhők sebei hamar
behegedtek, és az áldás véget ért.
A délután lassan estébe fordult, Suzanna pedig csak hajtott tovább, ismét egyedül.

2.
Cal belépett a konyhaajtón. Geraldine felnézett a hagymapucolásból, és megkérdezte:

174
- Itthon felejtetted az esernyődet?
Cal pedig azt gondolta: „Nem tudja, ki vagyok, mi vagyok, és hogyan is tudhatná? Hiszen,
Isten az Atyám, magam sem tudom. Elfeledkeztem önmagamról. Ó, Jézusom, miért
feledkeztem el önmagamról?!”
- Jól vagy? - kérdezte Geraldine. Letette a hagymát és a kést, és elindult Cal felé. - Hogy nézel
ki? Teljesen eláztál.
- Bajban vagyok - közölte Cal.
Geraldine meghökkent. - Mi történt, Cal?
- Azt hiszem, hamarosan itt lesz a rendőrség.
- Miért?
- Ne kérdezd! Hosszú.
Geraldine arca egy kicsit megkeményedett.
- Egy nő keresett ma délután telefonon - mondta -, a munkahelyi számodat kérte. Elért?
- Igen.
- És van valami köze ehhez a dologhoz?
- Igen.
- Mondd el, Cal!
- Nem tudom, hol kezdjem.
- Viszonyod van vele?
- Nem - mondta Cal. Gondolatban hozzátette: Legalábbis nem emlékszem.
- Akkor mondd el!
- Majd máskor. Most nem lehet. Majd máskor.
Kilépett a konyhából és a hagymaszagból.
- Hová mégy? - szólt utána Geraldine. - Teljesen eláztam.
- Cal!
- Át kell öltöznöm.
- Nagy bajban vagy?
Cal félúton megállt a lépcsőn, a nyakkendőjét ráncigálta lefelé.
- Nem emlékszem - mondta, de a fejében megszólalt egy hang - egy hang, amit régóta nem
hallott már: „Bizony, fiam, nagy bajban vagy!” Cal tudta, hogy ez a keserű igazság.
Geraldine egészen a lépcső aljáig követte. Cal bement a hálószobába, és lehámozta magáról
vizes ruháit. Geraldine közben egyre nyaggatta, de Cal nem tudott válaszolni a kérdéseire.
Érezte a hangjából, hogy Geraldine már majdnem sír, és tudta, hogy másnap (másnap? az is
csak egy újabb álom) rohadt disznónak érzi majd magát, de most akkor is el kellett tűnnie -
bármelyik pillanatban itt lehet a rendőrség. Persze az ő kérdéseikre sem tudna válaszolni -
nem emlékezett semmire. De ezeknek megvoltak a módszereik, hogy szóra bírják az embert.
A szekrényben turkált, inget, farmert, kabátot keresett, és nem válogatott. Ahogy magára
kapta a kopott zakót, kipillantott az ablakon. Éppen akkor kapcsolták be az utcai lámpákat,
fényüknél ezüstös zuhatag volt az eső. Nem kifejezetten kiránduló idő, de ezen kár lett volna
keseregni. Vizes öltönyéből kihalászta a tárcáját, magához vette, és máris útra készen állt.
Geraldine még mindig ott volt a lépcső aljában, felfelé nézett Calre. Sikerült visszatartania
könnyeit.
- És mit mondjak a rendőrségnek, ha keresnek?
- Mondd azt, hogy megjöttem, aztán rögtön elmentem. Az igazságot.
- Lehet, hogy addigra már nem leszek itt - mondta Geraldine. Úgy látszott, megtetszett neki az
ötlet. - Igen. Azt hiszem, addigra már nem leszek itt.
Calnek nem volt sem ideje, sem ereje a vigasztaló szavakra.
- Kérlek, bízzál bennem! - csak ennyire tellett tőle. - Magam sem tudom jobban, hogy mi
történik.

175
- Lehet, hogy el kellene menned az orvoshoz, Cal - mondta Geraldine, ahogy Cal jött lefelé a
lépcsőn. - Lehet, hogy... - hangja megenyhült - :.. beteg vagy.
Cal megállt.
- Mesélt nekem Brendan... - folytatta Geraldine.
- Apát ebbe ne keverd bele!
- Nem, de hallgass meg! - erősködött Geraldine. - Beszélgetett velem. Bizalmas dolgokat is
elmondott. Olyan dolgokat, amiket látni vélt.
- Nem érdekel.
- Azt mondta, hogy valami nőt megöltek a kertben. Látta. És hogy valami szörny volt a
síneken. - Geraldine elnézően mosolygott ezen az eszelős ötleten.
Cal lenézett rá a lépcsőről, hirtelen rosszullét fogta el. Ezt már ismerem - gondolta magában.
- Lehet, hogy neked is hallucinációid vannak.
- Mesélt mindenfélét, hogy szórakoztasson - mondta Cal. - Szerette eltúlozni a dolgokat.
Hiszen ír volt.
- Te is túlzol, Cal? - kérdezte Geraldine, megnyugtatásért esedezve. - Mondd, hogy csak
viccelsz!
- Adja Isten, hogy úgy legyen!
- Ó, Cal... - Cal lement a lépcsőn, és gyengéden megsimogatta Geraldine arcát.
- Ha bárki keresne...
- Akkor elmondom az igazságot. Én semmiről nem tudok.
- Köszönöm.
Cal elindult az ajtó felé, Geraldine utánaszólt:
- Cal!
- Tessék.
- Ugye, nem vagy szerelmes abba a nőbe? Kérlek, mondd meg, ha szerelmes vagy belé!
Cal kinyitotta az ajtót. Az eső a küszöböt csapdosta.
- Nem emlékszem - mondta, és a kocsi felé iramodott.

3.
Félóra vezetés után az átvirrasztott éjszaka és a nap eseményei kezdték legyűrni Suzannát.
Elmosódott előtte az út.
Tudta, csak idő kérdése, és el fog aludni a kormánynál. Az első pihenőhelynél lekanyarodott
az autópályáról, leállította a kocsit, és elindult, hogy feltöltse magát koffeinnel.
A kávézó és környéke tele volt emberekkel, és Suzanna ennek szívből örült. Senki nem veszi
őt észre ekkora tömegben. Egy pillanatra sem hagyta egyedül a szőttest, ha nem volt muszáj;
most is inkább az automatában vette meg a kávét, nem állt be a kígyózó sorba. Az üzletben
csokoládét és kekszet vásárolt, aztán visszament a kocsihoz.
Bekapcsolta a rádiót, és nekilátott szükségvacsorájának. Ahogy kibontotta a csokoládét, ismét
eszébe jutott Jerichau, a csodatolvaj, aki minden zsebből kivarázsolta a zsákmányt. Vajon hol
lehet most? Kávéspoharát Jerichau köszöntésére emelte, és üzente neki, hogy vigyázzon
magára.
Nyolckor híreket mondtak. Suzanna fülelt, hátha hall valamit magáról is, de nem volt semmi.
A hírek után zenét sugároztak. Suzanna megitta a kávét, behabzsolta a csokoládét és a
kekszet, aztán lecsúszott az ülésen, és az andalító dzsesszmuzsikára lehunyta a szemét.
Alig néhány másodperccel később valaki kopogtatott az ablakon. Suzanna hirtelen azt sem
tudta, hol van, de pillanatok alatt magához tért, és kétségbeesetten bámulta az egyenruhát az
esőrácsos ablaküveg másik oldalán.
- Kérem, nyissa ki az ajtót! - mondta a rendőr. Úgy látszott, egyedül van. Indítson, és
egyszerűen induljon el?
Mielőtt Suzanna bármiféle elhatározásra juthatott volna, kívülről feltépték az ajtót.

176
- Szálljon ki! - mondta a rendőr.
Suzanna engedelmeskedett. Hallotta, hogy körülötte léptek csikorognak a kavicson.
A neonfényben egy férfi körvonalai látszottak.
- Igen - a férfi csak ennyit mondott, mire minden irányból rendőrök indultak Suzanna felé.
Próbálta volna előkeríteni az oldószert, de a neonfényből a férfi közeledett, valamit tartott a
kezében. Letépték a ruhája ujját, és Suzanna érezte, hogy a karjába szúrnak. Az oldószer
érzékeny tömege gyülekezett, de nem elég gyorsan. Suzanna akaratereje eltompult, látása,
mintha egy kút mélyén, nyalábnyira szűkült. A mélyben Hobart száját látta. Suzanna a férfi
felé támolygott, ujjai a kút nyálkás oldalát szántották, a vadállat pedig a sötétből hozsannát
harsogott.

VIII. MADÁRTÁVLAT

A Mersey sebesen áramlott medrében; vize piszkosbarna, habja szürke. Cal - a sétány
korlátjára támaszkodva - az elhagyatott kikötőt nézte a túlsó parton. Hajdanában ez a folyó
nyüzsgött a hajóktól: súlyos rakományokkal érkeztek, és megkönnyebbülten indultak hosszú
útjukra.
Most üres volt a kikötő. A dokkok eliszaposodtak, a Móló és a raktárak tétlenül ácsorogtak.
Kísértetváros; a szellemek otthona.
Cal is szellemnek érezte magát. Testetlen vándornak. És fázott, ahogy talán csak a halottak
fáznak. Zsebre dugta a kezét, hogy felmelegedjen. Ujjai puha tárgyakba ütköztek; egy közeli
lámpa fényénél Cal megvizsgálta, mi lehet az.
Fonnyadt szilvára hasonlított, de a héja sokkal vastagabb volt-akár a régi cipőbőr. Valamilyen
gyümölcs lehetett, de Cal el nem tudta képzelni, milyen. Hol és hogyan került a zsebébe?
Megszagolta az egyiket. Enyhén erjedt szaga volt, mint valami mámorító bornak. És
étvágygerjesztő, sőt csábító volt. Az illatról Calnek eszébe jutott, hogy ebéd óta semmit nem
evett.
A szájához emelte a gyümölcsöt; foga könnyen áttörte a ráncos héjat. Az illat nem csalta meg:
a gyümölcsnek valóban alkoholos íze volt, leve, mint a konyak, égette a torkát. Még le sem
nyelte az első falatot, Cal máris újra beleharapott, megrágta, és magostul, mindenestül
pillanatok alatt elpusztította a gyümölcsöt.
Rögtön nekilátott a következőnek. Hirtelen úgy érezte, hogy meghal az éhségtől. A szél
csapkodta a lámpaoszlopot; Cal a táncoló fénytócsában állt, és úgy tömte magát, mint aki nem
evett legalább egy hete.
Már csak egy gyümölcs volt hátra, amikor Calnek eszébe jutott, hogy a táncoló fényeket nem
írhatja teljesen a szélringatta lámpa számlájára. A kezében lévő gyümölcsre nézett, de nem
látta igazán élesen. Jóságos Isten! Lehet, hogy megmérgezte magát? A maradék gyümölcs
kihullott a kezéből, és már éppen le akarta dugni az ujját a torkán, hogy kihányja az egészet,
de hirtelen egy rendkívüli érzés kerítette a hatalmába.
Teste a magasba emelkedett - legalábbis részben. Lába még a betonon volt, érezte a szilárd
talajt, ugyanakkor fenn lebegett a magasban - alatta világított a lámpa, jobbra és balra látta a
sétányt, és látta a folyót, ahogy a partot verdesi bőszen és sötéten.
A racionális bolond rögtön magyarázattal szolgált: részeg vagy, berúgtál a gyümölcstől.
Cal azonban nem érzett hányingert, és teljesen magánál volt; tisztán látott - csak épp
többszörösen. Látott a szemével is, és egy magasan a feje fölötti pontból is. De ez még nem
minden: együtt görgött a szeméttel lenn a sétányon, és a folyó fölött lebegett, onnan nézte a
partot.
A nézőpontok burjánzása nem zavarta össze Calt: a képek egybefolytak és egyesültek a
fejében; minták emelkedtek és zuhantak, előre és hátra, közelre és távolra látott egyszerre.
Cal megsokszorozódott.

177
Az apja fia, az anyja fia, a férfiban rejtőző gyermek, egy magát madárnak álmodó férfi - ez
mind ő volt. Madár!
Hirtelen minden eszébe jutott; hihetetlen pontossággal visszatért minden csoda, amit
elfelejtett. Ezer és ezer pillanat és pillantás és szó.
A galamb, az üldözés, a ház, a kert, a repülés (és ő volt a madár, igen! igen!); aztán az
ellenségek és a barátok; Shadwell, Immacolata, a szörnyetegek - és Suzanna, az ő szép
Suzannája, most ő is beilleszkedett a történetbe, ami visszatért Cal emlékezetébe.
Eszébe jutott minden. A megelevenedő szőnyeg, a földig rombolt ház, a Fúga és az ott töltött
éjszaka gyönyörei.
Újra felfedezett érzékszervei kétségbeesetten kapaszkodtak az emlékekbe, de sikerült
megőrizni őket. Olyan volt, mintha Cal most egyszerre álmodná mindet, egy
kimondhatatlanul drága pillanatig újra vele voltak: a hősies emlékezésben egyesült a
valóságos és a titkos Cal.
Amikor ezt megértette, könnyek szöktek a szemébe; felfakadt a fájdalom, hogy elvesztette azt
az embert, aki megtanította neki a Lo kertjében elszavalt verset; hogy elvesztette az apját, aki
soha nem ismerhette meg azt, amit fia most megtudott.
A bánat és a könnyek egy pillanatra lerántották a földre, látása visszaszűkült; Cal újra ott állt a
lámpa homályos fényében, megfosztva...
Aztán ismét szárnyalni kezdett a lelke, a magasba, egyre magasabbra törekedett eszeveszett
sebességgel.
És Cal hirtelen fenn volt, fenn, Anglia fölött.
Alatta holdfény hullott ragyogó felhőkontinensekre, amelyek óriás árnyéka, mint egy paplan,
alvó hegyoldalakra és külvárosokra simult. A szélben Cal együtt siklott a felhőkkel.
Földsávok fölött, ahol villanyoszlopok meneteltek duruzsoló sorokban; a városok kihalt utcái
fölött, ahol csak gonosztevők és kóbor kutyák mászkáltak az éjszakában.
És ez a repülés, ahogy Cal a mélybe tekintett, mint egy lusta sólyom, körülötte csillagok,
alatta a szigetország, ez a repülés ugyanolyan volt, mint az a másik, amikor a szőnyeg, a Fúga
fölött repült.
Alighogy eszébe jutott Szőttesföld; máris érezte a szagát - mintha pontosan tudná, merre
keresse. Látása nem volt elég éles, nem látta a szőnyeget, de tudta, hogy enélkül is képes lesz
megtalálni, ha sikerül sértetlenül megőrizni magában ezt az új érzést, amikor majd visszatér a
földön maradt testbe.
A szőnyeg a várostól észak-északnyugatra volt - Cal ezt biztosan érezte; a várostól sok-sok
kilométerre, és egyre távolodóban. Suzanna viszi vajon? Valami eldugott hely felé menekül,
ahol nem találhatják meg az ellenségei?
Nem, ennél rosszabb volt a helyzet. Cal megérezte, hogy Szőttesföldet és Suzannát szörnyű
veszély fenyegeti ott, valahol a mélyben, alatta...
Cal ekkor visszaérkezett a testébe. Érezte maga körül a melegét, a súlyát, és hálás volt ezért a
szilárdságért. A szárnyaló gondolatok nagyon szépek, de mire jutna csont és izom nélkül?
Egy pillanattal később Cal újra a lámpa alatt állt; a folyó még mindig hömpölygött, a felhők,
amelyeket az imént fölülről látott; néma seregként vonultak, nyomukban a tengerszagú
széllel. Cal sós ízt érzett a szájában, de ez nem a tenger, hanem a könnyek íze volt; a
könnyeké, amit apja halála és a felejtés miatt hullatott, az anyjáért is talán - mert minden
veszteség ugyanaz a veszteség, minden felejtés ugyanaz a felejtés.
Cal új bölcsességre talált a magasban: megértette, hogy az elfelejtett dolgokat fel lehet idézni,
az elvesztett dolgokat meg lehet találni.
Ez a világ értelme: keresd, és megtalálod.
Cal észak-északnyugat felé nézett. Látása ugyan újra emberivé szűkült, tudta, hogy így is meg
fogja találni a szőnyeget.
A szívével látta. És elindult, hogy megkeresse.

178
IX. TITKOS HELY

Suzanna nagyon lassan tért magához a kábulatból. Először csak néhány másodpercre tudta
nyitva tartani a szemét, eszmélete vaktában tapogatózott. Teste azonban lassacskán
megszabadult attól a valamitől, amit Hobart az ereibe fecskendezett. Csak türelmesen ki
kellett várnia, hogy végleg kitisztuljon belőle.
Annyit máris tudott Suzanna, hogy Hobart kocsijában van. Ellensége az elülső ülésen, a sofőr
mellett ült. Egyszer hátranézett, és látta, hogy Suzanna ébredezik, de nem szólalt meg. Csak
bámulta őt egy rövid ideig, aztán visszafordult, és újra az utat figyelte. Valami idegesítő
tunyaság volt a tekintetében; mintha pontosan tudná, hogy mit hoz a jövő, nem kell sürgetni
az eseményeket.
Suzanna még mindig félálomban volt, nem tudta kiszámítani, mennyi lehet az idő, de biztos,
hogy órák óta úton voltak már. Egyszer, ahogy kinyitotta a szemét, alvó várost látott -
fogalma sem volt, hogy melyik város lehet -, de a maradék kábítószer újra a hatalmába
kerítette. Amikor felébredt, egy kanyargós úton haladtak, mindkét oldalon sötét hegyek
magasodtak. Suzanna most vette csak észre, hogy Hobart kocsija egy konvojt vezet; a
mögöttük haladó járművek fényszórói bevilágítottak a hátsó ablakon. Minden erejét
összeszedve Suzanna hátrafordult. Egy rabomobil jött utánuk, néhány további jármű követte.
Az álom időtlen időre ismét legyűrte Suzannát. Hideg levegő ébresztette fel. A sofőr letekerte
az ablakot, Suzanna karja libabőrös lett. Felült, és egy nagyot szippantott a levegőből, hogy a
hideg elűzze a kábultságot. Hegyek között haladt a konvoj. A Skót-felföld, találgatta Suzanna;
ugyan hol láthatna havas hegycsúcsokat tavasz közepén?
Lekanyarodtak egy köves útra, ami jelentősen csökkentette a kocsi sebességét. Az út
kanyarogva emelkedett. A rabomobil motorja küszködött mögöttük, az út pedig egyre
rázósabb és meredekebb lett, míg végül felértek a hegy tetejére.
- Ott vannak - mondta Hobart a sofőrnek. - Megtaláltuk. Ott vannak!
Suzanna kinézett az ablakon. Nem világított sem a hold, sem a csillagok; a hatalmas hegyeket
látta csak körös-körül, és mélyen az egyik völgyben fényeket.
A konvoj a hegy tetején haladt vagy fél kilométert, aztán kezdett leereszkedni a völgybe.
A fények, amiket Suzanna látott, autók fényszórói voltak: óriási körben álltak, középen egy
arénát alakítva.
Nyilvánvaló volt, hogy várták a konvojt; ötven méterre lehetett, amikor a körből alakok váltak
ki, hogy üdvözöljék az érkezőket.
Hobart kocsija megállt.
- Hol vagyunk? - motyogta Suzanna.
- Végállomás - hangzott Hobart kimerítő válasza. - Hozza! - szólt a sofőrhöz.
Suzanna úgy érezte, gumiból van a lába; egy ideig a kocsiba kellett kapaszkodnia, míg rávette
a csontjait, hogy viselkedjenek. A sofőr a karjába markolt, és az aréna felé vitté őt. Suzanna
most fedezte csak fel, hogy kikből is áll a gyülekezet. Több tucat kocsi alkotta a kört, és
hátrébb a sötétben is állt még jó néhány. A sok száz sofőr és utas nem ember, hanem látólény
volt. Alkatukból és tarkaságukból ítélve a Birodalom számkivetettjei lehettek. Suzanna az
arcokat pásztázta, ismerősöket, pontosabban egy bizonyos arcot keresett. De Jerichau nem
volt közöttük.
Hobart belépett a fénykörbe, vele együtt az aréna túlsó oldaláról egy másik alak is, akit
Suzanna a Prófétának vélt. A Látólények halk morajjal köszöntötték. Voltak, akik
előretolakodtak, hogy jobban lássák a Megváltót, mások térdre borultak.
„Valóban lenyűgöző” - nyugtázta magában Suzanna.
A Próféta mélyen ülő szeme Hobartra szegeződött, és egy halvány helyeslő mosoly jelent meg
az arcán, amikor a felügyelő meghajtotta a fejét mestere előtt. Szóval így áll a dolog. Hobart a

179
Prófétát szolgálja; ez meglehetősen rossz fényt vet az utóbbira. Néhány szót váltottak -
leheletük látszott a hideg levegőben. Aztán a Próféta Hobart vállára tette kesztyűbe bújtatott
kezét, a tömeghez fordult, és bejelentette a visszatérést Szőttesföldre. Üdvrivalgás fogadta a
hírt.
Hobart a rabomobil felé nézett, és intett a fejével. Két csapat elindult a szőnyeggel. Beléptek a
fénykörbe, és a felügyelő utasítására a Próféta lába elé helyezték a szőnyeget. A tömeg
teljesen elnémult, amikor megpillantotta alvó otthonát; a Prófétának nem kellett felemelnie a
hangját.
- Tessék - mondta hanyagul. - Ugye, megígértem? - és közben a szőnyegre tette a sarkát. Egy
rúgással széttekerte. A tömeg továbbra is néma volt; minden szem a mintára szegeződött,
minden agy ugyanarra gondolt...
Szezám, tárulj... - kérlelték a türelmetlen látogatók, zárt ajtók előtt áhítozva a bebocsáttatásra.
Nyílj ki, mutasd meg magad...
Suzanna nem tudta, vajon a közös akarat műve-e, vagy a Próféta mindent előre megszervezett
- tény, hogy a szétszövődés elkezdődött. Nem a szőnyeg közepén, mint annak idején
Shearman házában, hanem a széleken.
A legutóbbi szétszövődést inkább a véletlen, mint az elhatározás irányította: az a szálak és a
színek vad kitörése, a Fúga hirtelen és kaotikus megelevenedése volt. Most szemmel láthatóan
valamilyen rendszer szerint zajlott a folyamat, a csomók előre meghatározott sorrendben
fejtették fel motívumaikat. A szálak tánca most is ugyanolyan bonyolult volt, de végtelen
kecsességgel, rendkívül elegáns mozdulatokkal törtek a magasba, élettel népesítették be a
levegőt. Test- és tollruhát öltöttek a vonalak, folyt a kő, fák száguldtak gyökereik felé.
Suzanna korábban már látta ezt a gyönyörűséget, és bizonyos fokig tudta, mire számíthat. De
a látólényekben és még inkább Hobart izompacsirtáiban a látvány félelmet és megilletődést
keltett.
Suzanna őrzője teljesen megfeledkezett a feladatáról, úgy állt ott, mint egy gyerek élete első
tűzijátéka előtt nem tudta, hogy maradjon vagy elszaladjon. Suzanna kihasználta a kínálkozó
alkalmat, és ellopózott az árulkodó fény közeléből. Sokáig nézett hátrafelé - nézte a Prófétát,
ahogy ott áll középen, haja fehér tűzként lobog a fején, a Fúga pedig életre serken körülötte.
Nehezen tudta elfordítani a tekintetét, de közben futott, ahogy a lába bírta, a sötét hegyek felé.
Húsz, harminc, negyven méterre járt már az arénától. Senki nem üldözte.
Egy mindennél fényesebb fakadás, mint egy hulló csillag, egy pillanatra beragyogta körülötte
a terepet. Durva, megműveletlen föld volt, itt-ott kőkupacok; nyilván elhagyatottsága miatt
szemelték ki éppen ezt a völgyet. Az emberlények itt nem zavarhatják meg az ébredő Fúgát.
Kérdéses persze, hogy mennyi ideig lehet rejtegetni egy ilyen csodát, hiszen közeledett a
nyár; a kíváncsiskodók megtévesztésére is kidolgoztak volna valamilyen tervet?
Egy pillanatra ismét felragyogott a terep, és Suzanna megpillantott egy alakot. Felvillant,
aztán olyan gyorsan eltűnt, hogy Suzanna azt hitte, káprázott a szeme.
Egy méterrel odébb azonban fagyos levegő csapott az arcába, és nem szél volt, ez egészen
biztos. Ahogy meglegyintette, Suzanna rögtön tudta, hogy kitől származik, de nem volt ideje
meghátrálni, vagy felkészülni, mert a sötétségből kilépett és útját állta az éjszaka asszonya.
X. HALÁLOS ÁLDOZATOK

1.
Arcát a felismerhetetlenségig eltorzították, de a testéből sugárzó hidegnél is dermesztőbb
hang Immacolata hangja volt, eltéveszthetetlenül. Nem egyedül jött: elkísérték a nővérei, a
sötétségnél is sötétebb szellemek.
- Miért szaladsz? - kérdezte a varázslónő. - Nincs hová menekülnöd.
Suzanna megállt. Útját állta a három hölgy.

180
- Nézz csak hátra! - folytatta Immacolata, közben egy újabb ragyogás a szőttesből
kíméletlenül megvilágította megcsonkított arcát. - Látod, hol áll Shadwell? Még egy pár
pillanat, és ott lesz a Fúga.
- Shadwell? - kérdezte Suzanna.
- A szeretett Próféta - hangzott a válasz. - A szent jelmez alatt, amit tőlem kapott, a kereskedő
szíve dobog.
Tehát Shadwell a Próféta. Micsoda elképesztő irónia, hogy a lexikonárus végül a reménnyel
házaljon.
- Az ő ötlete volt - mondta a varázslónő -, hogy adjunk nekik egy Messiást. Igazságtevő
hadjárat kezdődik, ahogy Hobart nevezi. Visszakövetelik az ígéret földjét. És közben szépen
elpusztítják.
- Ennek nem dőlnek be.
- Már megtörtént, testvér. A te fajtád vagy az enyém könnyebben indít el egy szent háborút,
mint egy ártalmatlan pletykát. A Próféta minden szavát elhiszik mintha ezen múlna az életük.
És bizonyos értelemben valóban ezen múlik. Összeesküdtek ellenük, és becsapták őket, most
pedig képesek darabokra szaggatni a Fúgát, csak hogy kézre kerítsék a tetteseket. Hát nem
tökéletes? A Fúgát ugyanazok fogják elpusztítani, akik a megmentésére törekednek.
- És ezt akarja Shadwell?
- Shadwell férfi: csodálókra vágyik. - Suzanna válla fölött Immacolata a szétszövődés felé
pillantott, a kereskedő felé, aki még mindig ott állt középen. - És most megkapta. Így hát
boldog.
- Szánalmas figura - mondta Suzanna. - Ezt te éppolyan jól tudod, mint én. És mégis hatalmat
adtál neki. A te hatalmadat. A mi hatalmunkat.
- Csak a saját céljaim érdekében, testvér.
- Odaadtad neki a zakót.
- Igen, azt tőlem kapta. Bár néha magam is megbántam.
Immacolata megtépázott arca már nem tudott csalni. Ahogy beszélt, nem tudta eltitkolni a
bánatát.
- Vissza kellett volna venned - mondta Suzanna.
- Egy csodaajándékot nem lehet kölcsönbe adni - mondta Immacolata -, csak odaadni, odaadni
örökre. A nagyanyád nem tanított meg semmire? Ideje, hogy megtanuld. Majd én
megtanítalak.
- És te mit kapsz cserébe?
- Eltereli a figyelmemet Romo ajándékáról. - Megérintette az arcát. - És az emberek bűzéről. -
Elhallgatott.
Megnyomorított arca elsötétült. - El fognak pusztítani az erőd miatt, Hobart meg a hozzá
hasonlók.
- Egyszer meg akartam ölni őt - mondta Suzanna, és eszébe jutott a gyűlölet, amit Hobart iránt
érzett.
- Ezt ő is tudja. Ezért álmodik rólad. Halál a hajadonra! - Immacolata felnevetett. - Ezek mind
őrültek, testvér.
- Nem mind - mondta Suzanna.
- Hogyan győzhetnélek meg? - kérdezte a varázslónő. - Mivel bizonyíthatnám, hogy el fognak
árulni? Hogy máris elárultak?
Nem látszott, hogy megmozdulna, mégis valahogy távolabb került Suzannától. Szikrázó
fénysávok haladtak el mellettük, ahogy a Fúga egyre terjeszkedett elhagyva rejtekhelyét. De
Suzanna ezt most szinte észre sem vette.
Tekintete arra a képre szegeződött, ami Immacolata helyén elé tárult.
Magdalenát látta, pazar ektoplazmacsipkékben: kísértetmenyasszony. Szoknyája redői alól
egy szánalmas alak bukkant elő, arcát Suzanna felé fordította.

181
- Jerichau...
Homályos volt a tekintete. Suzannát nézte, de mintha nem ismerte volna meg.
- Látod? - kérdezte Immacolata. - Elárultak.
- Mit tettél vele? - kérdezte Suzanna.
Semmi nem maradt abból a Jerichauból, akit Suzanna ismert. Olyan volt, mint egy halott.
Ruhái cafatokban lógtak, bőre foltos volt, és számtalan szörnyű seb szivárgott rajta.
- Meg sem ismer - mondta a varázslónő. - Új asszonya van.
Magdalena Jerichau felé nyújtotta a kezét, úgy simogatta a fejét, akár egy ölebet.
- Önszántából választotta a nővéremet - mondta Immacolata.
- Hagyd békén! - ordított Suzanna Magdalenára. A kábítószer elgyengítette, önuralma
vészesen megfogyatkozott.
- De hát ilyen a szerelem - bosszantotta tovább Immacolata. - Nemsokára gyerekeik lesznek.
Sok-sok gyerek.
Jerichau vágya féktelen.
Suzanna megborzongott, ahogy elképzelte Jerichau és Magdalena közösülését. Ismét
megszólította őt. Jerichau szája most válaszra nyílt, nyelve mintha szavakat próbálna
formálni. De nem. Csak a nyála csorgott, beszélni nem tudott.
- Látod, milyen gyorsan talált magának új örömöket? - kérdezte Immacolata. - Jóformán hátat
sem fordítottál, ez meg máris új barázdát szánt.
Suzanna haragra gerjedt, a düh még az undorát is felülmúlta. De nemcsak haragot érzett. Bár
a kábítóinjekció még mindig nehezítette az összpontosítást, Suzanna érezte, hogy gyomrában
mozgolódik az oldószer.
Immacolata is észrevette.
- Ne légy konok! - mondta, hangja mintha Suzanna fülében suttogott volna, pedig méterekre
álltak egymástól. - Hiszen sorstársak vagyunk.
Jerichau közben a földről Suzanna felé nyújtotta a kezét, és Suzanna most rájött, hogy az
imént miért nem ismerte meg őt. Jerichau nem látott. Magdalena megvakította hitvesét, hogy
magához láncolja. De Jerichau tudta, hogy Suzanna ott van: hallotta a hangját, és segítséget
kért.
- Testvér - szólt Immacolata Magdalenának -, fékezd meg a férjedet!
Magdalena azonnal engedelmeskedett. Keze, amit Jerichau fején tartott, megnyúlt, ujjai
végigcsorogtak az arcán, be a száján és az orrlyukain. Jerichau védekezni próbált, de
Magdalena rántott egyet rajta; Jerichau hanyatt vágódott, és eltűnt a dögvészes alsószoknyák
között.
Suzanna érezte, hogy testéből az oldószer hirtelen Jerichau kínzója felé lövell. Abban a
pillanatban már látta is.
Magdalena arca hosszúra nyúlt az üvöltéstől; aztán az ezüstös fényár belecsapott. A szellem
sikolya darabokra hullott, hangfoszlányok gyűrűztek felfelé - zokogó panasz, dühödt üvöltés
-, ahogy a támadás a levegőbe röpítette.
Az oldószer, mint mindig, egy pillanattal megelőzte Suzanna gondolatait. Suzanna még nem
is tudta pontosan, hogy mit csinál, de a fény már tépte a kísértetet, tátongó lyukakat hasított
testetlen alakjába. Magdalena visszavágott, az oldószer Suzanna arcába csapódott. Érezte,
hogy nyaka vérbe borul, de az ellentámadás csak tovább szította haragját; úgy tépdeste az
ellenséget, mintha egy darab selyempapír lenne.
Immacolata nem nézte tétlenül a harcot, ő is Suzannának rontott. A föld megremegett
Suzanna lába alatt, aztán köréje emelkedett, mintha élve el akarná temetni, de az érzékeny
oldószer visszalökte a földtömeget, aztán hatványozott dühvel tört Magdalenára. Úgy tűnt
ugyan, hogy az oldószernek külön élete van, de ez csak illúzió volt. Suzanna rendelkezett
fölötte, ezt most már biztosan tudta. Az ő haragja táplálta, az ő haragja tette kegyetlenné és
könyörtelenné: ő volt az, aki nem nyughatott, míg Magdalena életben volt.

182
Aztán hirtelen elült a harc. Magdalena elnémult. Örökre.
- Elég! - parancsolta Suzanna. Az oldószer még megvárta, hogy a rohadt ektoplazma utolsó
csomói az összefröcskölt földre hulljanak, aztán visszavonult asszonyába. A támadástól az
ellentámadásig, majd a kegyelemdöfésig úgy tizenkét másodperc telhetett el.
Suzanna Immacolata szétroncsolt arcára nézett. A varázslónő elképedve meredt nővére
maradványaira. Egész testében remegett, mintha ájulás kerülgetné. Suzanna kihasználta az
alkalmat. Nem tudhatta, vajon túlélné-e a varázslónő újabb támadását, és egyáltalán nem volt
kísérletező kedvében. Miközben a harmadik nővér Magdalena mocska fölé borult, és siratni
kezdte, Suzanna futásnak eredt.
A Fúga áradata most már mindent ellepett körülöttük, a csillogó levegő segítette a menekülő
Suzannát. Már tíz méternél is messzebb járhatott, amikor magához tért, és eszébe jutott
Jerichau. A halott Magdalena közelében nem látta őt, remélte, hogy kitalált a csatatérről.
Suzanna futott tovább, a távolból még mindig hallotta a Boszorkány szívfacsaró
jajveszékelését.

2.
Futott, futott, a tarkóján érezte a Szűz fagyosságát. Úgy tűnt azonban, hogy csak képzeli az
üldözést, mert egy kilométert is megtett már, és senki nem állt az útjába. A völgyből felért a
hegygerincre, a terjeszkedő szőttes fénye elhalványult mögötte.
Suzanna tudta, hogy a Fúga hamarosan utoléri őt, és hogy addigra ki kellene dolgoznia
valamilyen stratégiát. De először is levegőhöz kell jutnia.
A homály megnyugtatta egy kicsit. Állt a hegytetőn, és próbált nem gondolni arra, amit tett.
De akaratlanul is büszkeséget érzett. Megölte Magdalenát, elpusztította a Hármas egyik tagját:
ez nem kis teljesítmény. Mindig ilyen veszedelmes volt az ereje?; érlelődött a tudta nélkül,
egyre bölcsebb, egyre kíméletlenebb lett?
Eszébe jutott Mimi könyve, ami valószínűleg most is Hobartnál van. Suzanna még soha nem
remélte ennyire, hogy a könyvből majd mindent megtud önmagáról és erejéről. Vissza kell
szereznie Mimi ajándékát, akkor is, ha ezért újra össze kell csapnia Hobarttal.
Miközben erre gondolt, hallotta, hogy valaki a nevét mondja, vagy valami hasonlót. A hang
irányába nézett, és néhány méterrel odébb meglátta Jerichaut.
Tehát sikerült elmenekülnie Magdalena markából, bár arcát összekarmolták a szellemnővér
ujjai. Elgyötört teste majdnem összecsuklott; ahogy másodszor is kimondta Suzanna nevét, és
feléje nyújtotta összeaszott karjait, lába felmondta a szolgálatot, és Jerichau arccal a földre
zuhant…
Suzanna odaszaladt, letérdelt, és megfordította Jerichaut. Alig volt súlya. A nővérek mindent
kiszívtak belőle, de az akaraterő szikráját, hogy meg kell találnia Suzannát, nem tudták
kiirtani belőle. A vérét elvehették; a magját, az erejét is. De a szerelmet Jerichau megőrizte.
Suzanna magához szorította; Jerichau feje a mellén nyugodott. Légzése szapora és erőtlen
volt, hideg teste görcsöktől rángott. Suzanna megsimogatta a fejét; a glória halványodó fénye
az ujjai között táncolt.
Jerichau azonban nem érte be a ringatással, látni akarta Suzannát. Kicsit elhúzódott, hogy
megérinthesse az arcát.
Nyakán lüktettek az erek, ahogy beszélni próbált. Suzanna csitította, hogy majd később még
lesz idő beszélgetni.
Jerichau megrázta a fejét, és Suzanna, ahogy a karjaiban tartotta, érezte, milyen közel a vég.
Ezt nem is titkolta, mert értelmetlennek tartotta a hamis vigasztalást. Jerichau tudta, hogy meg
fog halni, és Suzanna karjaiban akart elbúcsúzni az élettől.
- Ó, drága... - mondta Suzanna, szíve sajgott a fájdalomtól. - ...drága Jerichau...
Jerichau küszködve ismét beszélni próbált, de a nyelve cserbenhagyta. Suzanna csak
értelmetlen, halk hangokat hallott.

183
Közelebb hajolt. Jerichau most már elfogadta a vigasztalást. Suzanna vállába kapaszkodott,
magához húzta, hogy hallja a szavait. Suzanna most megértette, hogy mit mond, bár alig volt
hangosabb a sóhajtásnál.
- Nem félek - mondta Jerichau utolsó leheletével, ami olyan volt, mint egy búcsúcsók.
Aztán keze erőtlenül lecsúszott Suzanna válláról, szeme lecsukódott, és Jerichau elment
örökre.
Keserű gondolat jutott Suzanna eszébe: Jerichau utolsó mondata egyszerre volt kijelentés és
könyörgés. Ó volt az egyetlen, akinek Suzanna elmesélte, hogy az oldószer hogyan
támasztotta fel Calt a bútorüzletben. A „Nem félek”vajon azt jelentette: hagyj meghalni?, nem
szeretném, ha feltámasztanál?
Bármit akart is mondani ezzel, Suzanna most már soha nem fogja megtudni.
Óvatosan a földre fektette Jerichaut. Szerelmes szavai, a beszéddel dacolva, egyszer fénnyé
váltak. Ismert vajon olyan szavakat is, amelyek a Halállal dacolnának, vagy már elindult oda,
ahová Mimi is távozott, minden kapcsolatot megszakítva ezzel a világgal?
Igen, úgy tűnt, hogy elindult. Suzanna Jerichaut nézte, a szeme már belefájdult, de barátja
néma volt. Jerichau a földnek adta a testét, és elhagyta Suzannát.

XI. CAL, ÚTBAN ÉSZAK FELÉ

1.
Cal egész éjjel utazott, de nem fáradt el. Talán a gyümölcs tartotta ilyen emberfölöttien tisztán
az érzékeit; vagy ez, vagy az újonnan felfedezett cél hajtotta őt. Elemzőképességeit féken
tartotta, az útirányról mindig ösztönösen határozott.
Vajon ugyanez az érzék irányította a galambokat is? Egy álomérzék, az értelem vagy az ész
határán túl: a tájolás?
Cal pontosan ezt érezte. Hogy madár lett, aki nem a csillagok segítségével tájékozódik (a
felhők ezt most különben is megakadályozták), nem is a mágneses sarok segítségével, hanem
a hazatalálás ösztönös vágya irányítja; hogy visszajusson a kertbe, ahol megértő társak között
Bolond Mooney verseit szavalta.
Menet közben az emlékezetében kotorászott, hogy majd valami új produkcióval
szórakoztathassa a hallgatóságot.
Rövid versikék jutottak eszébe a gyerekkorából, furcsa sorok, amelyeket inkább a zenéjük,
mint az értelmük miatt jegyzett meg.
A meztelen Ég jön és megy, tengert dagaszt, rózsát fest.
Eső és szél - görgeti, gondol egyet - elnyeli.
Némelyik sort ma sem értette jobban, mint gyerekkorában, de új ízeket fedezett fel bennük,
biztos ritmusukban és rímeikben. Voltak keserű sorok is: A családi fertőzés nem ragályos
betegség; léptek, melyek követik ősapáink nyomait.
Eszébe jutottak olyan töredékek is, amelyek többi részét vagy elfelejtette, vagy nem is tudta
soha.
Mennyire szeretem a tarkán foltos csikókat!
A legeslegjobban a tarkán foltos csikókat!
Ez valaminek a befejező része lehetett, de fogalma sem volt, hogy minek.
Rengeteg egyéb részlet is eszébe jutott. Újra és újra elmondta mindet; csiszolgatta az előadást,
itt egy új hangsúlyra, amott más ritmusra bukkant.
Tarkója tájékán teljes csend honolt; a poéta hallgatott. Vagy ő és Bolond Mooney most már
egy és ugyanazon hangon szólaltak meg?

184
2.
Hajnali fél háromkor érkezett meg Skóciába, és folytatta útját észak felé. A táj egyre
dombosabb és egyre kihaltabb lett. Éhes volt, és izmai sajogtak a többórás szakadatlan
vezetéstől, de csak egy Armageddonhoz fogható ütközet fékezhette vagy állíthatta volna meg.
Minden egyes méterrel közelebb került Csodaországhoz, ahol az oly sokáig halasztgatott új
élet várta.

XII. ELSZÁNTSÁG

1.
Suzanna még sokáig ült Jerichau mellett - gondolkodott, miközben egyfolytában arra
törekedett, hogy ne gondolkodjon. A hegy lábánál a szétszövődés még mindig tartott, a Fúga
árja egyre közeledett. De Suzanna nem tudott erre a gyönyörűségre figyelni, egyelőre nem.
Amikor a szálak már csak ötven méterre voltak tőle, Suzanna elindult, ott hagyta Jerichaut a
földön.
Közeledett a hajnal, kifakította a felhőket. Suzanna felfelé kapaszkodott a hegyen, hogy
mindent jól lásson majd, ha felkel a nap, Minél magasabbra ért, annál jobban fújt a szél:
csípős szél, északról. De megérte a didergést, mert nagyszerű kilátás nyílt a völgyre, és ahogy
kivilágosodott, Suzanna észrevette, hogy Shadwell milyen ravaszul választotta ki ezt a helyet.
Minden oldalról magas hegyek fogták közre a völgyet, a hegyoldalakon sehol, semmilyen
épület. Az emberi beavatkozás egyetlen jele a kezdetleges út volt, amelyen a konvoj feljutott a
hegyre; nagyon valószínű, hogy megépítése óta összesen nem volt akkora forgalma, mint az
elmúlt huszonnégy órában.
Ezen az úton látta meg Suzanna a kocsit, miközben a hajnal szép lassan kipingálta a hegyeket.
A jármű a hegy gerincén lopakodott, aztán megállt. A vezető - parányi pont a távolból -
kiszállt, letekintett a völgybe. Az ilyen alkalmi szemlélő nyilván nem láthatta a Fúgát; a
vezető rögtön visszaült a kocsiba, mintha rájött volna, hogy rossz irányba kanyarodott.
Csakhogy nem hajtott tovább, mint Suzanna hitte, hanem elrejtette a kocsit az út menti
rekettyebokrok között. Aztán ismét kiszállt, és elindult felfelé a hegyen, a sziklatömböket
kerülgetve.
Suzanna most ismerte csak fel; remélte, hogy szeme nem csapja be, és valóban Cal közeledik
felé.
Vajon ő is látta Suzannát? Valószínűleg nem, mert megfordult, és elindult lefelé. Suzanna is
lefelé szaladt, megpróbálta utolérni, útközben felmászott egy sziklára, és kalimpálni kezdett a
karjával. Egy ideig hiába integetett, aztán a férfi véletlenül arrafelé nézett. Megállt, a
szeméhez emelte a kezét. Aztán megfordult, és újra elindult felfelé, és igen! Cal volt az.
Suzanna még mindig félt, hogy csak képzelődik, de hamarosan meghallotta Cal lihegését és
cipője nyikorgását a harmatos füvön.
Az utolsó néhány métert Cal inkább támolyogva, mint futva tette meg, már csak egy pillanat
választotta el őket, amikor Suzanna elindult kitárt karjai felé, és magához szorította Calt.
Most Suzanna mondta, hogy „szeretlek”, és csókokkal borította el Cal mosolygó arcát.

2.
Nagyjából elhadarták, hogy időközben mi történt velük, de a részleteket nyugodtabb időkre
hagyták.
- Shadwell már nem akarja eladni a Fúgát - mondta Suzanna. - Magáénak akarja.
- És örökké a Prófétát fogja játszani? - kérdezte Cal.
- Nem hiszem. Erre már nem lesz szüksége, ha övé a hatalom.
- Akkor meg kell akadályoznunk, hogy megszerezze a hatalmat! - mondta Cal. - Le kell
leplezni!

185
- Vagy egyszerűen meg kell ölni - mondta Suzanna.
Cal bólintott.
- Ne késlekedjünk!
Felálltak, és letekintettek a világra, ami most már széltében-hosszában elfoglalta a völgyet. A
szétszövődés még mindig nem ért véget; fényfoszlányok surrantak a fűben, növények és
állatok serkentek a nyomukban.
A Birodalom és Szőttesföld találkozásán túl az ígéret földje ragyogott. Olyan volt, mintha a
Fúga magával hozta volna álmából az egyetlen évszakot: az örök tavaszt.
Fény játszott a szikrázó lombokon, a mezőkön, a folyókon, és nem föntről, a komor égből
érkezett, hanem a harmatcseppekből fakadt, a bimbókból. Most a legősibb kődarab is
újjászületett. Mint a versek, amiket Cal szavalt útközben. Régi szavak, új varázslat.
- Ránk vár - mondta Cal.
Elindultak, újra együtt.

Nyolcadik rész
A VISSZATÉRÉS
„Valamit mondani akartál, gyermekem - de elnémultál, pedig még el sem kezdted.”
William Congreve
A vén agglegény

1. HADÁSZAT

Shadwell felszabadító hadserege három fő zászlóaljból állt. Az első - és a legnagyobb - a

Próféta követőinek a tömege volt, a megtérítettek, akiknek a lelkesedését Shadwell már-már
fanatikus méretekig korbácsolta, és akiknek az odaadása a Próféta és a megígért új kor iránt
nem ismert határokat. Shadwell figyelmeztette őket, hogy vérontás lesz, óriási vérontás lesz,
és az ő vérük is folyni fog. De a tömeg készen állt erre az áldozatra; sőt, a vadabbik tábor -
főleg a Ye-me, a Családok közül a leghevesebb - viszketve várta a csontropogást.
Ezt a lelkesedést Shadwell már kihasználta - igaz, körültekintően -, amikor gyülekezetének
egyes tagjai megkérdőjelezték tanításait, és habozás nélkül újra kihasználja majd, ha netán
lazulást fedezne fel a sorokban.

186
Természetesen igyekezett retorikával féken tartani a Fúgát, amíg csak lehetett, de az
esélyekkel nem nagyon foglalkozott. Követőit nagyon könnyű volt rászedni: a Birodalomban
annyira hozzászoktak a féligazságokhoz, hogy minden ötletnek bedőltek, ha azt megfelelően
reklámozták. Azokat a látólényeket, akik a Fúgában maradtak, már nehezebb volt
félrevezetni. Ilyenkor jó szolgálatot tettek a gumibotok és a pisztolyok.
Shadwell hadseregének második részét Hobart szövetségesei alkották, az osztag válogatott
legénysége, akiket a felügyelő szorgalmasan és hiába készített fel az angol forradalomra.
Shadwell bevezette őket a zakó rejtelmeibe, és a bélésben mindegyikük talált valami olyasmit,
amiért hajlandó volt eladni a lelkét. A Gárda most már Shadwell élcsapata volt; akár az életük
árán is megvédték volna a Prófétát, ha a helyzet úgy kívánja.
A harmadik és utolsó zászlóalj kevésbé volt látható, mint az előző kettő, de jelentősége és
ereje ettől egyáltalán nem lett kisebb. A harmadik zászlóalj katonái a fattyak voltak,
Magdalena fiai és lányai: egy számolatlan és rendezetlen gyülevész had, akik alig
hasonlítottak az apjukra, és a holdkórostól az őrültig mindenféle torz alak képviseltette magát
soraikban. Shadwell gondoskodott róla, hogy a nővérek - illetve a későbbiekben a Boszorkány
- a háttérben maradjanak, hiszen romlottságukhoz egy Prófétának kevés köze lehetett.
Kaparászták a hálót, amit Immacolata rájuk terített, és várták, hogy elszabadulhassanak, ha a
hadjárat ilyen borzalmak bevetését követelné.
Shadwell napóleoni precizitással dolgozta ki a támadást.
Az első akció, amelynek virradat előtt egy órával kellett megtörténnie, Capra házának az
elfoglalása volt, még mielőtt a Családok Tanácsa megvitathatná a kialakult a helyzetet. A
tucatnyi járműből álló konvoj diadalmenetként közeledett a ház felé, elöl a Próféta kocsija,
amelynek füstüveg ablakai elrejtették az utasokat a kíváncsi tekintetek elől. Shadwell hátul ült
a kocsiban, mellette Immacolata. A kereskedő kifejezte részvétét Magdalena halála miatt.
- Rendkívül elkeserít. . . - mondta halkan. - . .. értékes szövetségest vesztettünk el.
Immacolata nem szólt semmit.
Zakója zsebéből Shadwell elővett egy gyűrött cigarettás dobozt, és rágyújtott. A cigaretta és
az a mohóság, ahogyan szívta, mint aki fél, hogy bármelyik pillanatban kivehetik a szájából,
egyáltalán nem volt szinkronban a bölcs álarccal.
- Azt hiszem mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez sok mindent megváltoztat.
- Miért változtatna meg bármit is? - kérdezte Immacolata. Shadwell elégedetten nyugtázta a
varázslónő zavarát.
- Te sebezhető vagy - emlékeztette Immacolatát. - Jobban, mint valaha. Ez aggaszt.
- Semmi bajom nem lesz - erősködött Immacolata.
- És ha mégis? - folytatta halkan Shadwell. - Nem tudhatjuk, hogy mekkora lesz az ellenállás.
Azt hiszem, okosan tennéd, ha teljesen visszavonulnál.
- Nem! Látni akarom, ahogy elégnek.
- Ez érthető - mondta Shadwell. - De célpont leszel. És ha téged elveszítünk, akkor
Magdalena gyerekeihez sem férhetünk majd hozzá.
Immacolata Shadwellre nézett.
- Most már értem, miről van szó. A fattyakat akarod, igaz?
- Hát... szerintem taktikailag...
- Tiéd - szakította félbe Immacolata. - Vidd, tiéd mind. Ajándékba adom. Csak örülök, ha
megszabadulok tőlük. Legalább nem emlékeztetnek a nővérem undorító üzelmeire.
Shadwell elmosolyodott.
- Köszönöm - mondta.
- Nincs mit. De látni akarom, ahogy elégnek a látólények, mindössze ennyit kérek.
- Ó, hogyne. Természetesen.
- És keressétek meg a nőt. Suzannát. Keressétek meg, és adjátok nekem.

187
- A tiéd - mondta Shadwell, mintha mi sem lenne egyszerűbb. - De még valami. A gyerekek.
Van valamilyen speciális szó, amivel magamhoz hívhatom őket?
- Van.
Shadwell beleszippantott a cigarettájába.
- Talán áruld el! Ha egyszer nekem adtad őket.
- Csak a nevüket kell mondanod, ahogy az anyjuk szólította őket. Erre hallgatnak.
- És mik azok a nevek? - kérdezte Shadwell, és benyúlt a zsebébe egy tollért.
A cigarettásdoboz hátára lefirkantotta a névsort, hogy el ne felejtse. Miután az üzlet
megköttetett, csendben folytatták útjukat.

II. HALOTTI TOR

Suzanna és Cal először is megkeresték Jerichau testét. Kereken fél óráig kellett nyomozniuk,
mert a Fúga időközben elfoglalta azt a területet, ahol Suzanna hagyta Jerichaut. Inkább a
véletlennek, mint az átgondolt kutatásnak köszönhették, hogy végül rábukkantak.
A véletlennek és a gyerekzsivajnak, Jerichaut ugyanis népes társaság vette körül. Két nő és öt-
hat csemetéjük kétévestől hétévesig - álldogált (és játszott) a holttest közelében.
- Ki ez a férfi? - tudakolózott az egyik nő, amikor meglátta Suzannáékat.
- Jerichaunak hívják - mondta Suzanna.
- Hívták - helyesbített az egyik gyerek.
Cal kérdése elkerülhetetlen és kényes volt:
- Mit szoktak csinálni a halottakkal? Úgy értem... hova vigyük?
A nő elvigyorodott, felfedve fogatlan ínyét.
- Ne vigyék sehova - mondta. - Neki már úgyis mindegy, nem igaz? Itt is el lehet temetni.
Szerető tekintettel legkisebb gyermekére nézett, aki meztelen és maszatos volt, a haja tele
levelekkel.
- Szerinted? - kérdezte a kisfiától.
A gyerek kivette a hüvelykujját a szájából, és kiabálni kezdett:
- Temessük el!
A többiek rögtön csatlakoztak, és kórusban ismételgették:
- Temessük el! Temessük el! - Egyikük már le is térdelt, és kaparni kezdte a földet, mint egy
korcs kutya, amelyik csontot keres.
- De hát biztosan vannak valamilyen előírások - erősködött Cal.
- Aha, szóval te Kakukk vagy - mondta az egyik anya.
- Igen.
- És ő? - Jerichaura mutatott.
- Ő nem - felelte Suzanna. - Ő Babu, és nagyon jó barátunk.
Most már minden gyerek ásott, nevettek, és földdel hajigálták egymást.
- Ahogy elnézem szegényt, éppen ideje volt, hogy meghaljon - mondta a nő Suzannának.
- Igen - motyogta Suzanna.
- Be kell tenni a sírba, és kész - folytatta a nő. - Ezek már csak csontok.
Cal összerezzent, de Suzannát, úgy látszott, meghatották a nő szavai.
- Tudom - mondta. - Igen, tudom.
- A gyerekek majd segítenek kiásni a gödröt. Szeretnek ásni.
- Tényleg ennyi az egész? - kérdezte Cal.
- Igen - mondta Suzanna hirtelen határozottsággal. Igen, ennyi. - Letérdelt Callel együtt a
gyerekek mellé, és ásták a gödröt …
Nem volt könnyű munka. A föld súlyos és nedves volt; csupa sár lettek pillanatok alatt. De a
fáradozás és a gondolat, hogy azzal a földdel birkóznak, ami majd betakarja Jerichaut,

188
egészségessé és furcsán örömtelivé tette a munkát. Sokáig tartott; a nők közben nézték őket,
tanácsokat osztogattak a gyerekeknek, és erős illatú pipadohányt szívtak.
Munka közben Cal azon merengett, hogy a Fúga és lakói micsoda meglepetésekkel
szolgálnak. Kuncogó gyerekek között sírt ásnak; álmai alapján nem gondolta volna, hogy
ilyesmi megtörténhet vele. Valahogy mégis mindennél valóságosabb volt: a piszok a körme
alatt, a taknyos orrú kisgyerek, ahogy kukacot rágcsál önfeledten. Ez egyáltalán nem álom
volt - ébredés volt ez.
Amikor a gödör már elég mély volt, hogy Jerichau kényelmesen elférjen benne, elindultak,
hogy odahozzák a testét.
Cal nem engedte, hogy a gyerekek ebben is segédkezzenek. Elküldte őket, amikor fel akarták
emelni a holttestet.
- Miért nem engeded? Annyira örülnének! - kérlelte az egyik nő Calt.
Cal a gyerekcsapatra nézett; nyakig sáros volt mindegyik. Sóvárogva ácsorogtak, látszott,
hogy mennyire szeretnének koporsóvivőt játszani, kivéve a legkisebbet, aki a sír szélén ült,
lábát a gödörbe lógatta.
- Ez nem gyerekeknek való - mondta Cal. Kicsit megütközött azon, hogy az anyákat teljesen
hidegen hagyja csemetéik morbiditása.
- Nem? - kérdezte az egyik nő, közben ikszedik alkalommal újra megtömte a pipáját. - Vagyis
te többet tudsz a dologról, mint ők?
Cal szigorúan a nőre nézett.
- Rajta! - biztatta Calt. - Mondd el nekik, hogy mit tudsz!
- Semmit - vallotta be Cal vonakodva.
- Akkor meg mitől félsz? - kérdezte szelíden. - Ha nincs mitől félni, miért ne játszhatnának?
- Lehet, hogy igaza van, Cal - mondta Suzanna, kezét Cal kezére tette. - És szerintem
Jerichaunak is tetszene. Soha nem szerette a komor emelkedettséget.
Nem győzte meg Calt, de illetlenség lett volna, ha most elkezdenek vitatkozni. Cal vállat
vont, és a gyerekek már nyújtották is apró kezüket, hogy felemeljék és betegyék a sírba
Jerichau testét. Semmiféle hamis körülményeskedés vagy ünnepélyesség nem volt a
mozdulataikban, csak kedves gyengédség. Az egyik kislány pihekönnyű érintéssel letörölt
valamilyen piszkot a halott arcáról, társai közben elrendezték a végtagjait a földágyban. Aztán
szó nélkül hátrább húzódtak. Suzanna megcsókolta Jerichaut; most, az utolsó pillanatban
elsírta magát.
Cal egy marék földet szórt a sírba. A gyerekek tudták, hogy mi a dolguk: elkezdték betakarni
a testet. Ügyesen végeztek. Az anyukák is odamentek a sírhoz, ők is rádobtak egy-egy marék
földet, búcsúzóul attól a fickótól, akit csak vitatéma minőségben ismertek.
Calnek eszébe jutott Brendan temetése: a koporsó eltűnik a kopott függönyök között, a fiatal,
sápadt pap elcsépelt énekbe kezd. Ez egy jobb befejezés volt; a gyerekek mosolya sokkal
inkább illett az alkalomhoz, mint az imák és az üres szólamok.
Amikor véget ért a temetés, és Suzanna újra meg tudott szólalni, megköszönte a sírásóknak és
az anyáknak a segítséget.
- Ha már ennyit ástunk, remélem, hogy legalább kinő - mondta a legidősebb kislány.
- Ez egészen biztos - mondta az anyja a legnagyobb természetességgel. - Mindegyik kinő.
Ez után a képtelen megjegyzés után útbaigazították Calt és Suzannát, akik elindultak Capra
háza felé. Nem is sejtették, hogy ott a döglegyek már lakomára készülődnek.

III. A HÁTASLÓ MEGBOKROSODIK

1.
Norris, a Hamburgerkirály, már rég elfelejtette, milyen is az, amikor valakit emberszámba
vesznek. Shadwell bánásmódját ugyanis aligha lehetett emberinek nevezni. Eleinte, a szőttes

189
első életre kelését követően, a lovának használta. Később, amikor ló és lovasa visszatértek a
Birodalomba, és elkezdődött Shadwell Próféta-korszaka,
Norris a zsámolya, ételkóstolója és udvari bolondja lett, a kereskedő megalázó hóbortjainak
állandó célpontja.
Norris nem tiltakozott. Teljesen megszűnt létezni, amióta a zakó csodái a hatalmukban
tartották.
Shadwell azonban egy idő múlva beleunt szerencsétlen szolgájába. Új vazallusok vették
körül, és a hajdanvolt mágnás gyötrése már nem szórakoztatta. A szétszövődés előtt
átpasszolta Norrist a gárdistáknak: az ő inasuk lett. De a kereskedő kíméletlensége ezzel
korántsem merült ki: egyúttal megvonta Norristól az illúziót is, amellyel annak idején elnyerte
engedelmességét.
Norris nem volt buta ember. Amikor feleszmélt, és látta, hogy tetőtől talpig összeverték,
gyorsan összerakta a közelmúlt eseményeinek darabjait. Fogalma sem volt, mennyi idő
telhetett el azóta, hogy bedőlt Shadwell cselének (szülővárosában, Texasban már halottnak
nyilvánították, felesége összeházasodott a bátyjával), és a szolgasága idején rázúduló
kényelmetlenségekre és megaláztatásokra is csak nagyon halványan emlékezett. De két dolgot
egészen biztosan tudott. Az egyik az volt, hogy Shadwell rántotta őt jelen nyomorúságába, a
másik, hogy ezért még megfizet.
Norris először is megszabadult új gazdáitól, ami, hála a szétszövődés elképesztő
látnivalóinak, nem volt nehéz.
Észre sem vették, hogy elosont. A következő cél az volt, hogy megtalálja a kereskedőt, és
ennek érdekében a különös ország valamilyen rendőrségi erejét kívánta igénybe venni. Norris
megpillantott egy látólénycsoportot, és rögtön megkérte őket, hogy vigyék el valamilyen
hatásági személyhez. A lényeket szemmel láthatóan hidegen hagyta az idegen követelőzése,
viszont gyanúsnak találták. Azt mondták rá, hogy Kakukk, amit Norris kikért magának, aztán
megvádolták, hogy betolakodó. Az egyik nőben még az is felmerült, hogy esetleg kém; és
javasolta, hogy azonnal vigyék őt valamilyen hatósági személy elé, mire Norris emlékeztette a
nőt, hogy maga is pontosan ezzel kezdte.
Elvitték hát.

2.
Így került egy kis idő múlva Shadwell kiszuperált lova Capra házához, ami éppen jelentős
mozgolódás központja volt. A Próféta már félórája várakozott diadalmenetének végállomásán,
a tanácstagok ugyanis nem bocsátották be a szent helyre, míg meg nem beszélték annak etikai
vonatkozásait.
A Próféta kijelentette, hogy hajlandó elfogadni metafizikai megfontolásaikat (hiszen Capra
szószólója volt; éppen ő ne értette volna a kényes helyzetet?), és visszavonult a kocsi fekete
ablaküvege mögé, míg a tanácstagok megtárgyalták a dolgot.
Hatalmas tömeg verődött össze, hogy teljes életnagyságban láthassák a Prófétát, és jobb híján
egyelőre a kocsikat csodálták. Jámbor izgatottság uralkodott a ház körül. Küldöncök hozták és
vitték az üzeneteket a bentiek és a konvoj vezetője között, aki a küszöbön várakozott. Végül
megszületett a döntés, hogy a Próféta beléphet Capra házába, azzal a feltétellel, hogy ezt
mezítláb és egyedül teszi. A Próféta nyilván elfogadta a kikötéseket, a határozat bejelentése
után pár perccel ugyanis kinyílt a kocsi ajtaja, kilépett rajta mezítláb a nagy ember, és elindult
a küszöb felé. A tömeg előrenyomult, hogy jobban lássa őt - a Megváltót, aki elhozta a
biztonságot.
Norris, aki hátul állt a tömegben, épp csak egy pillanatra látta az alakot, az arcát egyáltalán
nem. De a zakót nagyon is jól látta, és rögtön felismerte. Ugyanaz a ruhadarab, amivel a
kereskedő tőrbe csalta. Hogy is felejthette volna el a színjátszó szövetet? Ez Shadwell zakója.
Következésképp, aki viseli, az Shadwell.

190
A zakó felidézte Norrisban a Shadwell kezei közt elszenvedett megaláztatásokat. Eszébe
jutott a rugdosás és a szidalmazás; eszébe jutott a megvetés. Norrist elöntötte a harag;
kiszabadította magát a mellette álló férfi szorításából, és a népes nézőközönségen keresztül
Capra háza felé furakodott.
Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor ismét megpillantotta a zakót és a kereskedőt; éppen
akkor lépett be a házba.
Norris követte volna, de a bejáratnál egy őr megállította és hátrataszította. A tömeg, amilyen
hülye volt, azt hitte, Norris bohóckodik: mindenki tapsolt és röhögött.
- Ismerem ezt az embert! - kiabálta Norris. Shadwell közben eltűnt a szeme elől. - Ismerem!
Feltápászkodott, és másodszor is az ajtó felé rontott, de az utolsó pillanatban irányt
változtatott. Az őr bekapta a csalit, és üldözni kezdte Norrist. Inaskodása alatt jól kitanulta a
hadviselést; az őr hiába kapkodott utána, Norris a szabadon hagyott ajtó felé iramodott, és már
benn is volt a házban, mielőtt az őr megállíthatta volna.
- Shadwell! - üvöltötte Norris.
A teremben Shadwell ajkára fagyott a hamis szózat. Szavaiból csupa békítő szándék, csupa
megértés áradt, de a vak is látta, hogy a név hallatára harag villan a szelíd békeharcos
szemében.
- Shadwell!
Az ajtó felé fordult. Háta mögül hallotta a tanácstagok suttogását. Kintről, a folyosóról
dulakodás zaja szűrődött be, aztán felpattant az ajtó, és ott állt Norris - a kereskedő nevét
üvöltötte.
A ló meginogott, amikor meglátta a Prófétát. Nem erre az arcra számított. Shadwell
észrevette, hogy elbizonytalanodik. Talán megmenekülhet még, talán nem leplezik le
maskaráját.
- Azt mondta, Shadwell? - kérdezte a Próféta. - Attól tartok, nem ismerek ilyen nevű egyént. -
A tanácstagok felé fordult. - Önök ismerik ezt az urat?
A teremben lévők leplezetlen gyanúval figyelték a Prófétát - különösen egy idős férfi, aki le
nem vette róla fenyegető tekintetét, amióta belépett a házba. Kétségeivel a többieket is
megfertőzte, a fene egye meg!
- A zakó... - mondta Norris.
- Ki ez a férfi? - kérdezte a Próféta. - Lenne szíves valaki eltávolíttatni? - Próbálta tréfára
venni a közjátékot. - Azt hiszem, egy kicsit ütődött.
Senki nem mozdult; senki, csak a ló. Norris üvöltve a Próféta felé indult.
- Tudom, hogy mit műveltél velem! Ne hidd, hogy nem tudom! Hát most meglakolsz,
Shadwell! Vagy hogy a francba hívnak!
A bejárati ajtó felől ismét dulakodás hallatszott, és amikor Shadwell odanézett. Hobart két
kiválóságát látta, amint éppen félrelökik az őrt, hogy uruk segítségére siessenek. Shadwell
közölni akarta velük, hogy egyedül is boldogul, de mielőtt megszólalhatott volna, Norris
dühtől eltorzult képpel rávetette magát ellenségére.
A gárdistákat szigorú előírásokkal látták el az ehhez hasonló esetekre. Senki, senki egy ujjal
sem nyúlhatott szeretett vezérükhöz. Egy másodpercig sem tétováztak: kirántották a
pisztolyukat, és lelőtték Norrist.
Norris összecsuklott Shadwell lába előtt, sebeiből spriccelt a vér.
- Jézus Isten! - mondta Shadwell összeszorított fogakkal.
A gyilkos lövések visszhangja tovább élt, mint Norris. Mintha a falak nem hitték volna el a
dörrenést, oda-vissza, oda-vissza pattogott közöttük, míg meggyőződtek, hogy valóban
törvényszegés történt. Kinn a tömeg teljesen elnémult; elnémult a terem is. Shadwell érezte a
hátán a vádló tekinteteket.
- Ez butaság volt - motyogta a gárdisták felé. Aztán széttárt karokkal a tanácstagokhoz
fordult. - Elnézésüket kell kérnem ezért a szerencsétlen...

191
- Semmi keresnivalója itt! - mondta az egyik tanácstag. - Halált hozott Capra házába.
- Félreértés történt - mondta halkan Shadwell.
- Nem.
- Követelem, hogy hallgassanak végig.
Ismét:
- Nem.
Shadwell elmosolyodott.
- Bölcsnek tartják magukat - mondta. - Ha ez így van, meg kell hallgatniuk, amit mondani
akarok, higgyek el. Nem egyedül jöttem ide. A népem - a látólények, az önök népe - velem
jött. Szeretnek engem, mert én is azt akarom, amit ők: hogy a Fúga virágozzék. Nos... kész
vagyok megosztani önökkel a látomásomat, az eljövendő diadalt, ha akarják. De higgyék el
nekem, felszabadítom a Fúgát, akár segítenek, akár nem. Világosan fogalmaztam?
- Tűnjön el innen! - mondta az idős férfi, aki végig Shadwellt figyelte.
- Óvatosan, Messimeris - súgta az egyik társa.
- Azt hiszem, nem értik miről beszélek - mondta Shadwell. - Szabadságot hozok a népüknek.
- Maga nem látólény - mondta Messimeris. Maga Kakukk.
- És ha az vagyok?
- Hazudik! Nem is hallja Capra hangját!
- Ó, hát hogyne hallanék hangokat! - mondta Shadwell. - Hangos és tiszta hangokat. Azt
mondják, hogy a Fúga védtelen. Hogy vezetőik túl sokáig rejtőzködtek. Hogy gyengék és
félnek.
Végignézett az arcokon, és kénytelen volt elismerni, hogy nyoma sincs rajtuk a gyengeségnek
vagy a félelemnek; csak bölcs nyugalmat látott, amit szép szóval, sajnos, nem sikerült
megbolygatni, az idő pedig sürgetett. Norris gyilkosaira nézett.
- Úgy látszik, nincs más választásunk - mondta. A gárdisták pontosan tudták, hogy ez mit
jelent. Kimentek. Shadwell ismét a tanácstagokhoz fordult.
- Azt akarjuk, hogy távozzon! - ismételte meg Messimeris.
- Ez az utolsó szavuk?
- Igen - mondta a másik.
Shadwell bólintott. Teltek a másodpercek, és senki nem mozdult. Aztán nyílt a bejárati ajtó,
visszatértek a fegyveresek. A Gárda négy másik tagját hozták magukkal, hatfős
kivégzőosztagot alkotva.
- Utoljára kérem - mondta Shadwell, miközben két oldalán felsorakozott az osztag -, ne
ellenkezzenek!
A tanácstagok arcán inkább hitetlenkedés, mint félelem tükröződött. A csodák világában
éltek, sok mindent láttak már, de értetlenül szemlélték ezt a végtelen önteltséget. Nem
mozdultak, és egy szóval sem tiltakoztak, még akkor sem, amikor a gárdisták rájuk fogták
fegyvereiket. Messimeris megkérdezte:
- Ki az a Shadwell?
- Kereskedő volt - mondta a pompás zakós férfi. - De ő már nincs, meghalt.
- Nem - mondta Messimeris. - Maga Shadwell.
- Nevezzen, ahogy akar - mondta a Próféta. - Csak hajtsák meg előttem a fejüket, és minden
meg van bocsátva!
Még mindig nem mozdultak. Shadwell a balján álló fegyvereshez fordult, és elvette a
pisztolyát. Messimeris szívére célzott. Alig négy méterre voltak egymástól; a vak sem hibázta
volna el a lövést ilyen közelről.
- Ismétlem: hajtsák meg a fejüket!
A teremben lévők közül egypáran mintha megértették volna a helyzet komolyságát,
megtették, amit Shadwell kért.

192
A többség azonban csak nézett, a büszkeség, a butaság vagy egyszerűen a hitetlenkedés
meggátolta, hogy engedelmeskedjenek.
Shadwell tudta, hogy ez a tetőpont. Vagy azonnal elsüti a fegyvert, és ezzel megvásárolja az
áhított világot, vagy örökre el kell hagynia a boltot, még vissza sem nézhet. Ekkor eszébe
jutott a Fúga, ahogy a hegytetőről látta. Ez az emlék kibillentette a mérleg nyelvét. Lőtt.
A golyó Messimeris mellébe fúródott, de a férfi nem vérzett, nem esett össze. Shadwell
másodszor is rálőtt, harmadszor is, ráadásnak. Minden lövés talált, de Messimeris még mindig
nem esett össze.
A kereskedő érezte, hogy a hat fegyveres rémülten reszket körülötte. A kérdés számukra is
ugyanaz volt: miért nem hal meg az öreg?
Shadwell negyedszer is elsütötte a fegyvert. Ahogy a golyó eltalálta, az áldozat lépett egyet
gyilkosa felé, karját felemelte, mintha a füstölgő pisztolyt akarná kitépni Shadwell kezéből.
Ez a mozdulat volt az utolsó csepp a pohárban: az egyik fegyveres elvesztette az önuralmát,
és üvöltve a tanácstagok közé lőtt. Hisztériája azonnal átterjedt a társaira is. Az egész osztag
lövöldözni kezdett, hogy minél előbb megszabaduljanak az elviselhetetlen vádló tekintetektől.
A termet pillanatok alatt elborította a füst és a lárma.
Shadwell észrevette, hogy Messimeris befejezi a sortűz után elkezdett mozdulatot. Aztán
holtan összecsuklott. A fegyvereket ez nem hallgattatta el, tovább szikráztak. Néhány
tanácstag térdre ereszkedett, lehajtott fejjel, ahogy Shadwell követelte; mások a terem
sarkaiba menekültek. Legtöbbjüket a helyükön kaszabolták le.
Aztán az egész véget ért, ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdődött.
Shadwell eldobta a fegyvert, erőt vett magán, és - bár soha nem rajongott a vágóhidakért -
végignézett a hullákon.
Tudta, hogy aki istennek készül, az soha nem engedheti meg magának, hogy elfordítsa a
tekintetét. Az emberek számára lehet végső menedék a szándékos tudatlanság, de ő ezt az
állapotot hamarosan meghaladja.
Ahogy a terepet tanulmányozta, rájött, hogy nem is olyan elviselhetetlen. Az egymás hegyén-
hátán heverő holttesteket üres tömlőknek tekintette, mint ahogy azok is voltak.
Ám amikor indult volna kifelé, valamitől mégis összerezzent. Egy emléktől: Messimeris
utolsó mozdulatától. A lépés, a felemelt karok. Most döbbent csak rá, hogy mindez mit
jelentett: a férfi fizetséget kért. Bármennyire is igyekezett, Shadwell nem talált más
magyarázatot.
Shadwell, a valamikori kereskedő, végül vásárló lett; utolsó mozdulatával Messimeris ezt
véste az eszébe.
El kell indítani a hadjáratot. Megtörni az ellenállást és bejutni a Gyűrűbe, amilyen gyorsan
csak lehet. Ha egyszer bepillant a felhőfüggöny mögé, Isten lesz. És az istenekre nem
vonatkozik a hitelezők követelése, sem az élőké, sem a holtaké.

IV. A KÖTÉLTÁNCOSOK

1.
Cal és Suzanna fürgén haladtak, már amennyire kíváncsiságuk ezt lehetővé tette. Sietős volt a
dolguk, de a rengeteg látnivaló lassította lépteiket. A körülöttük lévő világ hihetetlen
gazdagsága, a formák bámulatos változatossága minduntalan arra késztette őket, hogy
megálljanak, és valami csodálatosra újra és újra rácsodálkozzanak. Egy idő múlva már meg
sem szólaltak, csak mentek, és közben nézelődtek. A növény- és állatfajok tulajdonképpen
ismerősek voltak a Kakukk Birodalomból, de mindent - kavicstól a madárig, és persze azt is,
ami a kettő között volt - újjáteremtett valami átalakító varázslat.
Olyan teremtményekkel találkoztak, amelyek a rókák, nyulak, macskák és kígyók távoli - de
csak távoli - rokonai voltak. Átalakításukkor a varázslat cseppet sem fukarkodott a

193
találékonysággal. Az állatok nem ijedtek meg az idegenektől; megnézték Calt és Suzannát,
hanyagul tudomásul vették létezésüket, aztán mentek a dolgukra.
Az egész olyan volt, mint az Éden - vagy egy ópiumos álom az Édenről -, míg egy recsegő
rádió meg nem törte az illúziót. Zene- és beszédfoszlányok, közben fülsiketítő fütyülés és
zúgás, időnként egy-egy kurjongatás hallatszott egy kis ezüstös nyírfaliget felől. A
kurjongatást egyszer csak kiabálás és veszekedés lármája váltotta fel, és egyre erősödött,
ahogy Cal és Suzanna a fák között haladtak.
A ligetből egy mezőre érkeztek, ahol a magas, fonnyadt fűben három ifjút pillantottak meg.
Egyikük egy lazán lógó kötélen egyensúlyozott két oszlop között, onnan nézte veszekedő
társait. A marakodás tárgya egyértelmű volt: a rádió. A páros alacsonyabb tagja - haja olyan
szőke volt, hogy már szinte fehér - a testesebb ellenféltől próbálta megvédeni, kevés sikerrel,
a tulajdonát. A támadó kitépte a kezéből, és elhajította. A rádió nekivágódott az egyik
viharvert szobornak, ami alig látszott ki a fűből, és a zene hirtelen elhallgatott. A tulajdonos
dühösen kiabálva vandál társának rontott.
- Te hülye! Elrontottad! Teljesen tönkretetted!
- Kakukk-szemét volt, de Bono - mondta a társa, könnyedén hárítva az ökölcsapásokat. –
Ilyen szarokkal nem szabad foglalkozni! Anyukád erre nem tanított meg?
- Az enyém volt! - kiabálta de Bono. Tüzet szüntetett, és elindult, hogy megkeresse a rádiót. -
Bemocskoltad a hitvány kezeddel!
- Ó, mily fennkölt vagy ma!
- Pofa be, seggfej! - mordult rá de Bono. A térdig érő fűben nem találta a rádiót, és ez csak
tovább szította haragját.
- Galinnak igaza van-vetette közbe a kötélen tanyázó. De Bono az inge zsebéből előhalászott
egy drótkeretes szemüveget, és guggolva folytatta a kincskeresést.
- Romlás! - mondta az ifjú, és ugrálva, szökellve bonyolult produkcióba kezdett a kötélen. -
Starbrook szétrúgná a valagad, ha megtudná.
- Starbrook nem tudja meg.
- De bizony megtudja - mondta Galin a kötéltáncosra pillantva. - Mert megmondod neki,
ugye, Toller?
- Lehet - hangzott a válasz, és egy önelégült mosoly kísérte.
De Bono megtalálta a rádiót. Felvette és megrázta. A zene nem szólalt meg.
- Te szarházi! - mondta Galinnak. - Nézd meg, mit csináltál!
Lehet, hogy újra támadásba lendült volna, de ekkor Toller a kötélről észrevette a nézőket.
- Hát ti kik vagytok? - kérdezte.
Mind a hárman Suzannára és Calre néztek.
- Ez itt Starbrook birtoka - mondta Galin vészjósló hangon. - Nem szabad itt lennetek!
Nőknek tilos a bemenet.
- Vigyázzatok, Starbrook nem normális - mondta de Bono; ujjával a hajában turkált, és
Suzannára vigyorgott. - Ezt is megmondhatod neki, ha egyáltalán visszajön.
- Légy nyugodt, megmondom! - mondta komoran Toller.
- Ki az a Starbrook? - kérdezte Cal.
- Hogyhogy ki az a Starbrook? Mindenki ismeri... - Galin hangja elhalkult; derengett a
felismerés. - Ti Kakukkok vagytok - mondta.
- Így igaz.
- Kakukkok? - kérdezte Toller olyan döbbenten, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. -
Starbrook birtokán?
De Bono vigyora csak ragyogóbb lett ettől a fordulattól.
- Kakukkok - mondta. – Akkor meg tudjátok javítani a gépemet...
A rádiót odavitte Calhez és Suzannához.
- Megpróbálhatom - mondta Cal.

194
- Ne merészeld! - mondta Galin, vagy Calnek, vagy de Bonónak, vagy mindkettőnek.
- De hiszen ez csak egy rádió, az isten szerelmére! - ellenkezett Cal.
- Kakukk-szemét - mondta Galin.
- Romlás - jelentette ki ismét Toller.
- Honnan van? - kérdezte Cal de Bonótól.
- Semmi közöd hozzá - mondta Galin. Elindult a betolakodók felé. - Már mondtam egyszer:
semmi keresnivalótok itt.
- Azt hiszem, ez elég világos. Cal - mondta Suzanna. - Menjünk!
- Sajnálom - mondta Cal de Bonónak. - Neked kell megjavítanod.
- Én nem tudom, hogy kell - felelte az ifjú elszontyolodva.
- Dolgunk van - mondta Suzanna, a szeme sarkából Galint figyelve. - Menjünk.
Megrántotta Cal karját.
- Gyere már!
- Erről van szó - mondta Galin. - Rohadt Kakukkok.
- Szeretném betörni az orrát - mondta Cal.
- A vérontás nem a mi dolgunk. Mi azért jöttünk, hogy megakadályozzuk a vérontást.
- Igen, tudom.
Egy bocsánatkérő vállrándítással de Bono felé, Cal megfordult, és Suzannával elindultak a
liget irányába. A nyíres túlsó végében jártak, amikor lépéseket hallottak a hátuk mögött. Mind
a ketten megfordultak. De Bono jött utánuk, még mindig a rádióját szorongatta.
- Veletek megyek - mondta, nem várt meghívást. - Útközben megjavíthatjátok a gépemet.
- És Starbrook? - kérdezte Cal.
- Starbrook nem jön vissza - felelte de Bono. - Hadd várjanak csak, míg belepi az ülepüket a
fű, úgysem jön vissza.
Eszem ágában sincs itt maradni.
Elvigyorodott.
- Hallottam, hogy mit mondott a gép: szép napunk lesz!

2.
De Bono hasznos útitársnak bizonyult. Minden témáról hajlandó volt eltársalogni, és
lelkesedése segített felrázni
Suzannát abból a melankóliából, ami Jerichau halála után telepedett rá. Cal hagyta, hadd
beszélgessenek. Éppen elég dolga volt azzal, hogy igyekezett egyszerre lépést tartani velük, és
rádiót is javítani. Közben még sikerült a kérdését is megismételni; hogy honnan szerezte de
Bono a rádiót.
- A Próféta egyik emberétől - mesélte de Bono. - Ma reggel kaptam. Rengeteg ilyen volt nála.
- Tényleg? - kérdezte Cal.
- Megvesztegetés - mondta Suzanna.
- Azt hiszed, nem tudom? - mondta de Bono. - Tudom én, hogy semmit nem adnak ingyen.
Az viszont nem igaz, hogy minden csak romlás lehet, amit egy Kakukk ad. Ezt tanítja
Starbrook. Éltünk mi a Kakukkok között, és mégis itt vagyunk... - Elhallgatott. Cal felé
fordult. - Sikerült?
- Egyelőre nem. Kifognak rajtam ezek a drótok.
- Lehet, hogy találok majd valakit Ilyennincsben, aki meg tudja csinálni. Már csak egy
köpésre vagyunk.
- Mi Capra házába megyünk - mondta Suzanna.
- Én is. Csak átmegyünk a városon.
Suzanna vitatkozni kezdett:
- Egy férfinak muszáj ennie - mondta de Bono. - A gyomrom már azt hiszi, hogy elvágták a
torkomat.

195
- Nem szabad kerülnünk - mondta Suzanna.
- Ez nem kerülő - mondta de Bono sugárzó mosollyal. - Útba esik. - Szeme sarkából
Suzannára pillantott. - Ne légy gyanakvó! - mondta. - Rosszabb vagy, mint Galin. Nem
csaplak be. Bízzál bennem.
- Nincs időnk városnézésre. Sürgős dolgunk van.
- A Prófétával?
- Igen...
- Na, az egy igazi Kakukk-szemét - jegyezte meg Cal.
- Kicsoda? A Próféta? - kérdezte de Bono. - A Próféta Kakukk?
- Sajnos, igen - mondta Suzanna.
- Látod, Galinnak részben mégis igaza volt - mondta Cal. - A rádió egy darabka romlás.
- Én biztonságban vagyok - mondta de Bono. - Rajtam nem fog.
- Nem?
- Itt nem - felelte de Bono, a mellkasát tapogatva. - Le vagyok zárva.
- Ez most már mindig így lesz? - kérdezte Suzanna sóhajtva. - Te bezárva a magad világába,
mi a miénkbe?
- Miért ne lenne így? - mondta de Bono. - Nincs szükségünk rátok.
- És a rádió? Arra ugye szükséged van? - kérdezte Suzanna.
De Bono bosszankodva válaszolt:
- Nem igazán. Nem fogom megsiratni, ha elveszítem. Értéktelen. Mint minden Kakukk-holmi.
- Ezt Starbrooktól tanultad? - érdeklődött Suzanna.
- Na, most aztán nagyon okosat mondtál - felelte de Bono kicsit fanyarul.
- Én álmodtam erről a helyről - Cal megszakította a vitát. - És azt hiszem, sok Kakukk
álmodik róla.
- Lehet, hogy ti álmodtok rólunk - mondta de Bono barátságtalanul. - De mi rólatok soha.
- Ez nem igaz - mondta Suzanna. - A nagyanyám szerelmes volt egy látólénybe, és az is
szerette őt. Ha szeretni tudtok bennünket, akkor álmodni is tudtok rólunk. Ahogy mi
álmodunk rólatok, már amikor.
Cal rájött, hogy Suzanna Jerichaura gondol: általánosságban beszél, de Jerichaura gondol.
- Így gondolod? - kérdezte de Bono.
- Igen, így gondolom! - mondta Suzanna harciasan. - A történet ugyanaz.
- Miféle történet? - kérdezte Cal.
- Amit mi élünk, és amit ők élnek - mondta Suzanna, és de Bonóra nézett. - Ami arról szól,
hogy megszületünk, hogy félünk a haláltól, és hogy a szeretet megment bennünket. - Óriási
meggyőződéssel beszélt, mint aki megszenvedett ezért a következtetésért, és rendíthetetlenül
hiszi, hogy ez az igazság.
Az ellenfelet egy időre elnémította ez a kijelentés. Mind a hárman szótlanul haladtak tovább,
azután úgy két perc múlva de Bono megszólalt:
- Igazad van.
Suzanna de Bonóra nézett.
- Gondolod? - kérdezte őszintén meglepődve.
De Bono bólintott.
- Ugyanaz a történet? Igen, szerintem is így van. Végül is, ugyanarról szól nektek is, mint
nekünk, csodatettek ide vagy oda. Ahogy te mondtad. Születés, halál és a kettő között a
szeretet. - Helyeslően motyogott magában, aztán azt mondta: - Arról az utolsóról te nyilván
többet tudsz - nem tudta visszatartani a kuncogását -, hiszen te vagy az idősebb.
Suzanna nevetett, és - mintha csak ezt ünnepelné - a rádió felharsogott, tulajdonosa örömére
és Cal meghökkenésére.
- Jó ember vagy - ujjongott de Bono. - Jó ember!

196
Kivette a rádiót Cal kezéből, és beállította; zenei kísérettel érkeztek meg Ilyennincs rendkívüli
városába.

V. ILYENNINCS

1.
De Bono figyelmeztette őket, hogy a várost amúgy kutyafuttában hordták össze, és egyáltalán
ne számítsanak a várostervezés mintapéldányára. A figyelmeztetés ellenére az élmény minden
várakozásukat felülmúlta. A városban a rendszeresség legapróbb jelét sem lehetett felfedezni,
a legnagyobb igyekezettel sem. A házak szerencsétlen összevisszaságban egymásnak
préselődtek, közöttük az alagutak - az utca kifejezés túlságosan hízelgő lenne - olyan szűkek
voltak, és úgy nyüzsögtek a járókelőktől, hogy bármerre is tekintett a szem, mindenütt a
primitívtől a túlcicomázottig terjedő homlokzatokat és arcokat látott.
Ennek ellenére egyáltalán nem volt sötét a városban. a kövek vibrálva fénylettek, a járda is a
lábuk alatt; megvilágították a sikátorokat, és a legszerényebb falat is a fényes vakolat és a
fényesnél is fényesebb tégla véletlen mesterművévé avatták.
A város pompájához a lakosok is hozzájárultak. Öltözetükben a szigorú és a szédítő
ugyanazon ötvözetét fedezték fel a látogatók, mint ami, meglátásuk szerint, a látólények
legalapvetőbb jellemzője volt; ezt a stílust azonban a legmerészebb túlzásokig feszítették itt, a
Fúga egyetlen nagyvároshoz hasonlítható településén. Szokatlan ruhákat és kiegészítőket
láttak mindenütt. Elegáns mellényt, amelyen számtalan parányi csengő csilingelt. Egy nőt, aki
meztelennek látszott, hiába volt állig begombolkozva, ruhája és bőre színe ugyanis
tökéletesen megegyezett. Fiatal lány ült keresztbe tett lábbal egy ablakpárkányon, tarka
szalagok röpködtek arca körül, pedig szellő sem rebbent.
Ugyanebben az utcában egy férfi, akinek puha kalapját mintha a hajából készítették volna, a
lányaival beszélgetett, míg az egyik szomszédos kapualjban egy másik férfi a kutyájának
énekelt. A stílus, természetesen, ellenstílust teremtett: elsüvített mellettük két nő: egy néger és
egy fehér, akik valóban meztelenek voltak, ha nem számítjuk madzaggal felkötött
nadrágjukat.
Bár mindannyian örömüket lelték külsejükben, a városban nem divatbemutató zajlott.
Mindenkinek dolga volt ezen az új reggelen, nem lazsált senki sem.
Az egyetlen látványosság, amely némileg nagyobb figyelmet keltett, az a néhány késő
huszadik századi kacat volt, amellyel egy-két városlakó játszadozott. Ezek az ajándékok is
nyilván a Próféta gárdistáitól származtak. Hitvány játékszerek, amelyek napok alatt
szétfoszlanak majd, akárcsak a Próféta ígéretei. Arra most nem volt idő, hogy megpróbálják
meggyőzni a csillogó csecsebecsék tulajdonosait: dobják el kincseiket; hamarosan maguk is
rájönnek majd, hogy milyen mulandóak ezek a kétes forrásból származó ajándékok.
- Elviszlek benneteket a Hazudósba - mondta de Bono, és már mutatta is az utat a tömegben. -
Eszünk valamit, aztán megyünk tovább.
A Kakukkok a fejüket kapkodták a város forgatagában. Beszédfoszlányokat hallottak
küszöbről és ablakból, muzsikát (rádióból is) és nevetést. Csecsemő bömbölt anyja karján;
valami ugatott a fejük fölött, és amikor Cal felnézett, egy pávát látott az egyik erkélyen
masírozni.
- Hol van már megint, az Isten szerelmére?! - panaszkodott Suzanna, amikor de Bonót immár
harmadszor vagy negyedszer vesztették el szem elől. - Hihetetlen, hogy milyen fürge.
- Bíznunk kell benne. Szükségünk van egy vezetőre - mondta Cal. Meglátta de Bono szőke
kobakját. - Ott van...

197
Befordultak egy sarkon. A zsúfolt utcából egy kiáltást hallottak: velőtrázó és fájdalmas kiáltás
volt, mintha valakit megöltek volna. A tömeg nem némult el, de annyira azért elhalkult a
lárma, hogy Cal és Suzanna megértette a szavakat, amikor az üvöltés visszhangja elült.
- Felgyújtották Capra házát!
- Az lehetetlen - mondta valaki, és ugyanígy vélekedtek a többiek is, amikor meghallották a
hírt. De a hírnököt nem lehetett letorkolni.
- Felgyújtották! - ismételgette. - Megölték a tanácstagokat!
Cal átfurakodott a tömegen, hogy lássa a férfit, aki valóban úgy nézett ki, mint egy katasztrófa
szemtanúja. Korom és sár tapadt az arcára, könnyek szántották a mocskot, ahogy újra
elmesélte a történteket, legalábbis, amit tudott. A hírnök meggyőzte a kétkedőket; látszott
rajta, hogy igazat beszél.
Suzanna tette fel az egyszerű kérdést:
- Ki gyújtotta fel?
A férfi ránézett.
- A Próféta! - sóhajtotta. - Igen, a Próféta.
A tömeg kifakadt, átkok és szitkok röpködtek a levegőben.
Suzanna Calhez fordult.
- Elkéstünk - mondta, szemében könnyek csillogtak. - Istenem, ott kellett volna lennünk, Cal!
- Nem értünk volna oda - mondta mellettük egy hang. De Bono volt az. - Ne hibáztassátok
magatokat! - mondta.
Aztán hozzátette: - Vagy engem.
- Most mit csinálunk? - kérdezte Cal.
- Megkeressük és megöljük a gazembert - mondta Suzanna. Kezét de Bono vállára tette. -
Megmutatod, merre juthatunk ki?
- Persze.
Megfordult, és elvezette őket a zokogó férfit körülvevő kis csoporttól. Útközben kiderült,
hogy a hír minden utcába és mindenkihez eljutott. A muzsika és a nevetés teljesen
elhallgatott. Néhányan a tetők között kibukkanó égre bámultak, mintha villámlást várnának.
Arcuk a Chariot Street lakóinak arcára emlékeztette Calt, a forgószél után: csupa kimondatlan
kérdés.
A beszédfoszlányokból ítélve megoszlottak a vélemények, hogy mi is történt pontosan.
Voltak, akik azt állították, hogy mindenkit megöltek Capra házában; mások azt mondták,
hogy vannak túlélők. De bármilyen eltérések voltak is a részletekben, a lényeget tekintve
mindenki egyetértett: a Próféta hadat üzent mindenkinek, aki nem ismeri el hatalmát, és hívei
máris kutatják az ellenszegülőket.
- Ki kell jutnunk a városból! - mondta Suzanna. - Mielőtt ideérnek.
- Ez egy kicsi világ - jegyezte meg de Bono. - Pillanatok alatt megtisztítják, ha elég
hatékonyak.
- Azok lesznek - mondta Cal.
A városban pániknak nyoma sem volt; senki nem csomagolt, senki nem menekült.
Üldözésben vagy ahhoz hasonló élményekben, a látólényeknek már korábban is részük volt,
vagy legalábbis ezt sugallta barázdált homlokuk. És valószínűleg ismét kezdődik elölről.
Ugyan min lepődtek volna meg?
A trió egy-két perc alatt kijutott a városból a nyílt térre.
- Sajnálom, hogy ilyen hamar el kell válnunk - mondta Suzanna de Bonónak, amikor
megálltak a város szélén.
- Miért kellene elválnunk?
- Mert mi azért jöttünk ide, hogy megállítsuk a Prófétát - mondta Suzanna -, és most mennünk
kell.
- Megmutatom nektek, hogy hol találjátok őt.

198
- Hol? - kérdezte Cal.
- Az Égboltnál - felelte de Bono határozottan. A régi palotánál. Erről beszéltek az utcán, nem
hallottátok? És ez nagyon is elképzelhető. Az Égboltot kell elfoglalnia, ha király akar lenni.

2.
Nem jártak messze Ilyennincstől, amikor de Bono megállt, és a völgyön túl egy füstfelhőre
mutatott.
- Valami ég - mondta.
- Reméljük, hogy Shadwell - mondta Cal.
- Igazán mondhatnátok már valamit erről a gazemberről - mondta de Bono. - Hiszen azt sem
tudom, hogy kinek tekerem ki a nyakát.
Elmondták neki, amit tudtak, és maguk is elcsodálkoztak, milyen szegényesek az ismereteik.
- Furcsa ez - mondta Cal. - Olyan, mintha ismerném őt, amióta élek. Pedig csak egy éve, hogy
először láttam.
- Az árnyék minden irányba vetődik - mondta de Bono. - Ebben biztos vagyok. Starbrook azt
mondta, hogy a Gyűrű közelében még olyan helyek is vannak, ahol összefolyik a múlt és a
jövő.
- Azt hiszem, én voltam egy ilyen helyen - mondta Cal -, nem is olyan rég, amikor utoljára itt
jártam.
- És milyen volt?
Cal megrázta a fejét.
- Könnyebbet kérdezz!
Mocsaras területre értek. Kőről kőre lépegetve haladtak, mindennemű beszélgetést
meghiúsított a békák lármája a nádasból. Félúton jártak, amikor kocsizúgást hallottak.
Félretéve az óvatosságot, kirohantak a szilárd terepre, bokáig süllyedve a lucskos talajban,
miközben száz és száz béka - gyűszűnyi és pipacspiros - ugrált a lábuk előtt.
Cal felmászott egy fára. A magasból egy konvojt látott, a város felé tartott. Útra nem volt
szüksége: a kerekek és a lóerők segítségével épített egyet magának. Madárcsapatok rebbentek
fel, állatok - már amelyik elég gyors volt - szaladtak szerteszét.
Suzanna megkérdezte Calt:
- Mit látsz?
- Hobart bandáját, ha minden igaz.
- Hobart?
Suzanna egy pillanat alatt fenn volt a fán Cal mellett, egy ágon egyensúlyozott kifelé a lomb
sűrűjéből.
- Ő az - suttogta Suzanna. - Istenem, ő az!
Calhez fordult, akinek nem nagyon tetszett az elszántság Suzanna tekintetében. .
- Nélkülem kell továbbmennetek - mondta Suzanna. Lemásztak a fáról, és csak a földön
kezdték el a vitát. - Valamit el kell intéznem Hobarttal. Ti menjetek tovább! Én is megyek
utánatok, ha végeztem.
- Nem várhatna az a dolog? - kérdezte Cal.
- Nem - mondta Suzanna határozottan. - Nem várhatna… Hobartnál van a könyv, amit
Mimitől kaptam. Vissza kell szereznem.
Suzanna látta Cal arcán a megrökönyödést, és még ki sem mondta, hallotta ellenérveit:
Shadwell az igazi cél, nem engedhetjük meg, hogy bármi is eltántorítson. A könyv megvár,
miért lett olyan fontos hirtelen? Mindez persze igaz volt. De valahol a gyomrában Suzanna
érezte, hogy Hobart nem véletlenül ragaszkodik olyan csökönyösen a könyvhöz. A sok
Egyszer volt, hol nem volt talán rejteget valami olyan tudást, aminek Suzanna hasznát vehetné
a jövendő összecsapások során. Egészen biztos, hogy Hobart is így gondolta, és amit az
ellenséged hisz rólad, az valószínűleg igaz, különben miért lenne az ellenséged?

199
- Vissza kell mennem - mondta Suzanna. - Ennyit erről.
- Akkor én is visszamegyek.
- Egyedül is elbánok vele, Cal - mondta Suzanna. - Ti ketten inkább menjetek el az Égbolthoz.
Ha megszereztem a könyvet, megkereslek benneteket.
Rendíthetetlen meggyőződéssel beszélt; Cal érezte, hogy fölöslegesen vitatkozna.
- Vigyázz magadra! - mondta, és átölelte Suzannát. - Légy óvatos!
- Te is, Cal. A kedvemért.
Ezzel Suzanna elindult a város felé.
De Bono, aki a rádiójával szórakozott, és nem vett részt a beszélgetésben, most megkérdezte:
- Mi nem megyünk vele?
- Nem - mondta Cal. - Egyedül akar menni.
- De Bono kaján képet vágott.
- Csak nem szerelem van a dologban?
- Valami olyasmi.

3.
Suzanna maga sem értette igazán sietségét, sőt lelkesedését, ahogy a város felé igyekezett.
Csupán arról lett volna szó, hogy egyszer s mindenkorra túl akart lenni ezen az
összecsapáson? Vagy talán valóban látni kívánta Hobartot, mintha valami tükör lenne,
amelyben jobban megismerheti magát?
Amikor visszaérkezett a városba - ami szinte teljesen kihalt, a lakók bezárkóztak házaikba -,
Suzanna remélte, hogy Hobart érzi a közelségét. Remélte, hogy egy kicsit szaporábban ver a
szíve, és izzad a tenyere. Ha nem így lenne, Suzanna majd tesz róla.

VI. GYARLÓ A TEST

1.
Bár Shadwell már régen kiszemelte magának az Égboltpalotát - az egyetlen épületet a
Fúgában, ami méltó volt az isteni ranggal kacérkodó földi halandó számára -, amikor végül
bevette magát, nyugtalanító egy rezidenciának találta. Minden egyes fejedelem és
fejedelemasszony, aki a palotában lakott az évszázadok folyamán, saját látomásaival
gazdagította a termeket és a várószobákat egyetlen céljuk az előző uralkodó huncutságainak a
túlszárnyalása volt. Ambícióiknak köszönhetően az Égbolt részben labirintusra, részben
szellemvasútra emlékeztetett.
Nem Shadwell volt az első Kakukk, aki meglátta az Égbolt csodálatos folyosóit. Az évek
során több emberlény is megfordult a palotában, melynek korábbi lakói nem háborgatták a
kíváncsiskodókat, nem akarták durvasággal megkeseríteni a hely nyugalmát. A palota
rengetegében kóborolva a kiválasztott kevesek olyan dolgokat láthattak, amit soha életükben
el nem felejtettek. Volt például egy szoba, amelynek falait tizenkét oldalú csempék borították,
és az oldalak megállás nélkül pörögtek; minden kristálylap egy örökmozgó freskóba
illeszkedett, de hogy mit ábrázolt, az soha nem derült ki, éppen nyughatatlansága miatt. Egy
másik szobában állandóan esett az eső, meleg tavaszéji eső, és a padlónak hűvös járdaillata
volt. Akadt egy olyan szoba is, ami első látásra egészen hétköznapinak tűnt, de szédítő
geometriája révén az ember egyik pillanatban úgy érezte, hogy a feje az egész helyiséget
betölti, olyan hatalmasra dagadt, a következő pillanatban pedig mintha bogárméretűre
zsugorodott volna.
Egy óra vagy egy nap bóklászás után egy láthatatlan vezető az ajtóhoz vitte a betolakodót, aki
úgy távozott a csodák közül, mintha álomból ébredt volna. Később hiába próbálta elmondani,
hogy mit látott, az emlékezet és a nyelv általában összeesküdtek ellene, és igyekezete

200
dadogásba fulladt. Sokan visszamentek, és kétségbeesetten kutatták a korábbi önkívületet. De
az Égbolt olyan, mint a vándorünnep: egy idő múlva elhurcolkodik.
Shadwell volt hát az első Kakukk, aki sajátjának tekintette a csodás termeket. De nem telt
benne nagy öröme. Az Égboltpalota ennél elegánsabban nem is állhatott volna bosszút a
hívatlan lakón.

2.
Késő délután, még sötétedés előtt, a Próféta felment az őrtoronyba, hogy a magasból
megtekintse birodalmát. Az utóbbi hetek megpróbáltatásai - a komédiázás, a gyűlések, a
folytonos politizálás - ellenére egyáltalán nem érzett fáradtságot. Minden valóra vált, amit
híveinek és magának megígért. Mintha az eljátszott szerep valóban prófétai erővel áldotta
volna meg. Megtalálta a szőttest, ahogy megjósolta, és elvette őrzőitől; harcosait elvezette
egészen a Fúga közepéig, és szinte természetfölötti gyorsasággal elnémított mindenkit, aki
ellenszegült. Dicsőséges pályafutásának egy állomása volt még: az isteni rang, és az
őrtoronyból most jól látta ennek az előrelépésnek az eszközét. A Gyűrűt.
Kavargott és dörgött körötte a Lepel, titkait ködfátyollal takarta el mindenki, még Shadwell
szeme elől is. Sebaj!
Holnap, ha Hobart és zászlóalja végzett a bennszülöttekkel, majd elkísérik a Prófétát a Gyűrű
bejáratához, arra a helyre, amit látólények Fénypallónak neveznek, és végre belép.
És akkor? Ó, akkor...
Hűvösséget érzett a nyakszirtjén, és felriadt tűnődéséből.
Immacolata állt a toronyszoba ajtajában. A fény most sem kímélte. Megmutatta a sebeit teljes
gennyedő pompájukban, megmutatta gyengeségét, megmutatta haragját is. Shadwell
undorodott tőle.
- Mit akarsz?! - förmedt Immacolatára.
- Csak idejöttem hozzád. Nem tetszik nekem az a hely. Bűzlik az ótudománytól.
Shadwell rándított egyet a vállán, aztán hátat fordított.
- Tudom, mit forgatsz a fejedben, Shadwell - mondta Immacolata. - És ostobaság, hidd el!
Shadwellt már régen szólították a nevén; nem örült, hogy újra hallja. A név visszaidézte azt az
életet, amiről már szinte el sem hitte, hogy az ő életé volt.
- Mi ostobaság? - kérdezte.
- Behatolni a Gyűrűbe.
Shadwell nem felelt.
- Erre készülsz, igaz?
Immacolata még mindig belelátott Shadwellbe, túlságosan is könnyedén.
- Talán - mondta Shadwell.
- Katasztrofális hiba lenne.
- Csakugyan? - kérdezte Shadwell, közben le sem vette a szemét a Lepelről. - És vajon miért?
- Maguk a Családok sem értik, hogy mit alkottak, amikor a Szövőszéket beindították - mondta
Immacolata. - Megismerhetetlen.
- Semmi sem megismerhetetlen! - dörmögte Shadwell: - Nekem nem. Már nem.
- Ember vagy, Shadwell - emlékeztette Immacolata. - Halandó.
- Fogd be a szád! - mordult rá Shadwell.
- Shadwell...
- Fogd be a szád! - ismételte, és Immacolata felé fordult. - Elegem van a kishitűségedből.
Bejutottam ide, ugye? Én hódítottam meg a Fúgát.
- Mi hódítottuk meg.
- Rendben van, mi. Mit akarsz azért a kis szolgálatodért?
- Nagyon jól tudod, hogy mit akarok - felelte Immacolata. - Amit eddig. Lassú népirtást.
Shadwell elmosolyodott. Sokáig várt a válasszal, végül kimondta, nagyon lassan:

201
- Nem. Nem. Én másképp gondolom.
- De hát miért üldöztük őket ennyi éven át? Azért, hogy te haszonhoz juss, én pedig bosszút
álljak.
- A dolgok megváltoztak - mondta Shadwell. - Ezt be kell látnod.
- Uralkodni akarsz. Ugye, erről van szó?
- Ennél is többről - felelte Shadwell. - Bele akarok kóstolni a teremtésbe. A Gyűrűt akarom.
- Darabokra fog szaggatni.
- Kétlem - mondta Shadwell. - Soha nem voltam még ilyen erős.
- A Szentélyben azt mondtad, hogy együtt fogjuk elpusztítani őket.
- Hazudtam - mondta Shadwell könnyedén. - Azt mondtam, amit hallani akartál, mert
szükségem volt rád. Most viszont undorodom tőled. Új nőim lesznek, ha isten leszek.
- Isten? Ez a legújabb? - Immacolata jót mulatott a képtelen ötleten. - Kereskedő vagy,
Shadwell. Rongyos kis kereskedő. Engem istenítenek.
- Ó, hogyne - mondta Shadwell. - Láttam a híveidet. Csontok meg egy maroknyi herélt.
- Nem fogsz átverni, Shadwell - mondta Immacolata, és elindult felé. - Te aztán főleg nem.
Shadwell jó ideje tudta már, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat, amikor Immacolata
rádöbben, hogy kihasználták.
Készült a következményekre: lassan és szisztematikusan megfosztotta Immacolatát a
szövetségeseitől, a saját védelmi erejét pedig növelte. De még mindig ott volt neki a rettenetes
oldószer, amit soha senki nem vehet el tőle.
Shadwell látta, hogy már gyülekezik is Immacolata szemében, és szégyen, de szeretett volna
meghátrálni.
Sikerült azonban megfékeznie ösztönét; szépen, lassan odament Immacolatához, megérintette
az arcát, megsimogatta a sebeket és hegeket.
- Ugye... - dünnyögte Shadwell - ... soha nem ölnél meg?
- Nem fogsz átverni - ismételte meg Immacolata.
- De ha meghaltam, akkor meghaltam - próbálta nyugtatgatni Shadwell. - Én csak egy Kakukk
vagyok. Tudod, hogy milyen gyengék a Kakukkok. Nekünk nincs feltámadás.
Egyre erősebben simogatta az arcát. Tudta, hogy Immacolata mennyire gyűlöli ezt.
Immacolata, az örök szűz; Immacolata, a csupa jég és megbánás. Korábban valószínűleg
leégette volna Shadwell ujjáról a bőrt ezért a szégyenletes érintésért. De Genny mama
meghalt, a Boszorkány őrült és használhatatlan. A hajdan hatalmas varázslónő erőtlen és
elgyötört volt, és ezt tudták mind a ketten.
- Hosszú évekig, kedvesem... - mondta Shadwell - ...hosszú évekig kiszabtad a
szabadságomat, kiszabtad a csábítást...
- Megegyeztünk - mondta Immacolata - együtt...
- Nem! - mondta Shadwell, mintha egy gyereket intene csendre. - Kihasználtál, nekem kellett
a Kakukkok között járni, mert ha kiderül az igazság, téged megijesztenek. - Immacolata
megpróbált közbeszólni, de Shadwell megfogta a torkát. - Ne szakíts félbe! - mondta.
Immacolata engedelmeskedett. - Mindig megvetettél. Tudom. De hasznos voltam, mindig
megtettem, amit kértél, még csak meg sem érinthettelek.
- Szóval ezt akarod? - kérdezte Immacolata.
- Valamikor... - folytatta Shadwell, szinte gyászolva, hogy elmúlt az az idő - ...valamikor ölni
tudtam volna azért, hogy érezhessem a nyakad lüktetését. Mint most. - Keze egy kicsit
összeszorult. - Vagy hogy megsimogathassam a testedet...
- Másik tenyerét Immacolata melléhez nyomta.
- Ne csináld ezt! - mondta Immacolata.
- Magdalena halott - emlékeztette Shadwell. - Ki gyártja eztán a gyerekeket? A vén szuka
biztosan nem, az meddő.

202
Nem, kicsikém. Nem. Azt hiszem kénytelen leszel te. Kénytelen leszel végül szétrakni a
drágalátos lábaidat.
Immacolata ellökte magától Shadwellt, és talán halálra sújtotta volna, de pimaszsága egy
időre teljesen megbénította. Immacolata gyorsan visszanyerte önuralmát. A gyilkos erő ismét
gyülekezett a szemében. Shadwell most már nem halogathatta a bosszút. Immacolata
hülyének nézte őt, pedig megvoltak a módszerei, hogy megbüntesse önteltségéért. Ahogy
Immacolata felemelte a fejét, hogy Shadwellre köpje az oldószert, a kereskedő elsorolta a
neveket, amiket alig néhány órával ezelőtt felírt a cigarettásdobozra.
- Sousa! Vessel! Fairchild! Divine! Loss! Hannah!
A fattyak már jöttek is a hívásra, a lépcsőn tülekedve. Már nem azok a szánalmas, szerelmetes
apróságok voltak, akiket Magdalena szoptatott. A rendelkezésére álló rövid idő alatt Shadwell
gyengéden bánt velük; etette őket, hatalmassá tette őket.
A fény kihunyt Immacolata arcán, amikor kintről meghallotta a tolakodást. A fattyak
beözönlöttek az ajtón!
Immacolata megfordult.
- Te hagytad rám őket - mondta Shadwell. Immacolata felkiáltott, amikor meglátta a hájas,
dagadt fattyakat.
Vágóhídszagtól bűzlöttek.
- Vért adtam nekik tej helyett - mondta Shadwell. - Megszerettek.
Csettintett a nyelvével, mire a fattyak odaballagtak hozzá, maguk után húzva céltalan
szerveiket.
- Figyelmeztetlek - mondta Shadwell -, hogy rossz néven veszik, ha bántják a gazdájukat.
Miközben beszélt, észrevette, hogy Immacolata magához hívta a Boszorkányt az Égbolt
hűvösebb régióiból. A nyugtalan árnyék a varázslónő vállánál lebegett.
- Hagyd őt! - súgta Immacolata fülébe. Shadwell egy pillanatig sem gondolta, hogy
Immacolata megfogadja a tanácsot, mégis ez történt. A kereskedő lába elé köpött, aztán
megfordult. Shadwell alig akarta elhinni, hogy ilyen könnyen megnyerte a csatát. Immacolatát
jobban elcsüggesztette a bánat és a csonkítás, mint Shadwell remélni merte. A leszámolás
véget ért, még mielőtt elkezdődött volna.
Az egyik fattyú csalódottan felnyüszített. Shadwell ránézett, hogy elhallgattassa. Ez a
mozdulat majdnem végzetesnek bizonyult. Abban a pillanatban, hogy Shadwell elfordította a
tekintetét, a kísértetnővér nekirontott: száját kitátotta, fogai hatalmasra nőttek, hogy menten
kitépje Shadwell hazug szívét.
Immacolata visszafordult az ajtóból, testéből előtört az oldószer.
Shadwell segítségért kiáltott, de a Boszorkány már lecsapott rá. A lélegzete is elállt, ahogy a
falnak csapódott, a Boszorkány a mellébe vájta a karmait.
A fattyak nem nézték tétlenül, hogy véradójukat leterítették. Nekiestek a Boszorkánynak, még
mielőtt teljesen szétszaggathatta volna Shadwell zakóját, és elvonszolták, hiába sikoltozott. A
Boszorkány volt a bába, amikor ezek a szörnyetegek megszülettek; mindegyiket ő segítette
erre az őrült és sötét világra. Talán éppen ez volt az oka, hogy a fattyak most nem
kegyelmeztek neki. Megállás és aggodalom nélkül tépték a Boszorkányt.
- Állítsd meg őket! - üvöltötte Immacolata.
A kereskedő a zakó szakadásait vizsgálgatta. Egy hajszál híja volt, hogy a Boszorkány nem
tépte ki a szívét. - Hívd vissza őket, Shadwell! Kérlek!
- Már úgyis halott - mondta Shadwell. - Hadd játsszanak!
Immacolata segíteni akart a nővérének, de alighogy megmozdult, elindult felé a
legtermetesebb fattyú, apró, fehér szeme akár egy mélytengeri halé, szája, akár egy seb.
Immacolata egy oldószertüskét röpített lüktető mellkasába, de a fattyú fel sem vette, csak
totyogott tovább Immacolata felé.

203
Shadwellnek már volt szerencséje egy fattyúviadalhoz, amikor csak úgy kedvtelésből
öldökölték egymást. Tudta, hogy borzalmas sérüléseket képesek elviselni, és meg sem
rezzennek. Ez a legnagyobbik például, Vessel, több száz ilyen fullánkot is vígan kibírna. És
buta sem volt. Jól megtanulta a leckét. Ráugrott a varázslónőre, karjait a nyaka, lábait a
csípője köré kulcsolta.
Shadwell tudta, hogy ez az intim póz megőrjíti Immacolatát. És valóban, ahogy a fattyú az
arcához préselte az arcát, és csókolgatta, már amennyire torz feje ezt lehetővé tette,
Immaculata visított, minden önuralma és megfontoltsága végleg szertefoszlott. Az oldószer
szanaszét spriccelt a testéből, a mennyezeten és a falakon tékozolta el erejét. Az a néhány
tövis, ami eltalálta, csak serkentette támadóját. Bár anatómiailag a fattyú nem volt
felfegyverkezve a nemi életre, Shadwell kiképezte őt az alapvető mozdulatokra. Mint egy
tüzelő kutya, úgy dörgölőzött Immacolata testéhez, az arcába vonított.
Hibát csak ott követett el, hogy kinyitotta a száját; az oldószer egy cseppje lecsúszott a torkán,
és kettéhasította.
Nyaka szétrepedt, támaszték nélkül maradt feje zsíros cafatokon csüngve hátracsuklott.
Még ekkor is kapaszkodott Immacolatába, teste szaggatott lökésekben tovább mozgott.
Szorítása azonban eléggé ellazult ahhoz, hogy Immacolata kiszabadítsa a testét, ami a
küzdelemtől csurom vér volt.
Shadwell magához hívta a fattyakat bosszúszomjas játszadozásukból. A kupac, ami a
Boszorkányból maradt, olyan volt, mint egy piaci pulton a kibelezett halak hulladéka.
A maradványokat látva Immacolata - arca petyhüdt, akár egy gyengeelméjűé - nyöszörögve
siratta elvesztett nővérét.
- Vigyétek el innen! - mondta Shadwell. - Látni sem akarom azt a nyomorult arcát. Vigyétek a
hegyekbe, és hagyjátok ott.
Két fattyú odament a varázslónőhöz, és megfogta a karját. Immacolatának a szeme sem
rebbent, a kisujját sem mozdította tiltakozásképpen. Mintha nem is látná őket. Vagy egyetlen
nővérének a lemészárlása, vagy a fattyú erőszakoskodása, vagy mindkettő, valamit
szétrombolt benne. Megfosztotta minden hatalmától, a varázslattól, a gonoszságtól. Egy zsák
volt csak, amit a fattyak kicipeltek az ajtón, le a lépcsőn. Még csak hátra sem pillantott
Shadwell felé.
Shadwell hallgatta, ahogy a fattyak cammogó léptei elhalkulnak a lépcsőn. Valamelyest még
mindig arra számított, hogy Immacolata visszajön egy utolsó támadásra. De nem. A csatának
vége volt.
Odament a Boszorkány mocskához. Rothadás szaga volt.
- Tiétek - mondta az ott maradt szörnyeknek, akik civakodva rögtön nekiestek a maradéknak.
Shadwell undorodott az ízlésüktől, tekintetét inkább újra a Gyűrű felé fordította.
Hamarosan leereszkedik az éjszaka a Fúgára; az utolsó függöny egy mozgalmas nap végén. A
hajnallal pedig új felvonás veszi kezdetét.
A felhőfátyol mögött egy olyan tudás rejtőzött, ami hamarosan átalakítja Shadwellt.
És onnantól kezdve csak akkor lesz éjszaka, csak akkor lesz hajnal, ha ő parancsolja.

VII. NYITOTT KÖNYV

1.
A törvény eljött Ilyennincsbe.
Eljött, hogy kiirtsa az ellenállást: ellenállásnak nyoma sem volt. Gumibotokkal,
rohampajzsokkal és pisztolyokkal érkezett, hogy leverje a fegyveres lázadást: fegyveres
lázadásnak sem volt semmi jele. Sötét utcákat talált csak, azok is jórészt üresek voltak, kivéve
azt a néhány járókelőt, akik az egyenruhák láttán lehajtották a fejüket.

204
Hobart rögtön elrendelte, hogy minden házat át kell kutatni. Az intézkedés legfeljebb szúrós
pillantásokat váltott ki.
A felügyelő csalódott; szívesen vette volna, ha valamilyen megtorló akcióval éreztetheti a
tekintélyét. Tisztában volt vele, hogy a látszólagos nyugalom óriási veszélyeket rejteget; az
ember nagyon könnyen elkényelmesedik, ha elmarad egy várt összecsapás. Éberség, állandó
éberség - ilyenkor ez a legfontosabb.
Éjszakai szálláshelynek éppen ezért egy olyan házat választott, amelynek az emeletéről az
egész várost áttekinthette.
Holnap lesz a nagy menet a Gyűrű ellen, ami egészen biztosan ellenállásba ütközik majd.
Illetve, tudja a fene - ez a népség egyszerűen kiismerhetetlen. Kezes bárányok; a nagyobb erő
láttán egyszerűen a másik oldalukra fordulnak.
A ház, ahová Hobart bevette magát, a kilátáson kívül semmi mással nem szolgált. Szobák
útvesztője, megfakult és a felügyelő számára érdektelen falfestmények, egy-két nyikorgó
bútordarab. A szegényes berendezés nem zavarta Hobartot, szerette a spártai körülményeket.
A ház hangulata azonban aggasztotta. Az volt az érzése, hogy az elűzött lakók ott vannak,
csak nem látszanak. Szellemek járnak a házban - mondta volna, ha hisz a szellemek
létezésében.
De nem hitt, úgyhogy aggodalmait magába fojtotta, amitől persze csak sokasodtak.
Leszállt az este, az utcák sötétségbe borultak. Az ablakból alig látott valamit, de lentről
nevetést hallott. Hobart engedélyezte az embereinek, hogy lazítsanak egy kicsit,
természetesen emlékeztette őket, hogy a város ellenséges terület. A nevetés felerősödött, aztán
elhalt. Hadd szórakozzanak, gondolta Hobart. Holnap azt a területet kell elfoglalniuk, amit az
itteniek szentnek tartanak; ha máshol nem is, ott biztos, hogy ellenállást tanúsítanak majd.
Hobart a Fúgán kívüli világban is ezt tapasztalta: egy ember, aki a kisujját sem mozdítja, ha
felégetik a házát, képes az utolsó csepp véréig oltalmazni azt a mütyürkét, amit ő szentnek
nevez. A holnap mozgalmas és véres napnak ígérkezett. Richardson nem vette igénybe az esti
kimenőt. Otthon maradt, és szokása szerint lejegyezte magának a nap eseményeit. Apró,
gondos betűivel minden egyes lépését beírta a naplójába. Most is ezen munkálkodott,
miközben Hobart a halkuló nevetést hallgatta az ablaknál.
Richardson egyszer csak letette a tollat.
- Felügyelő úr!
- Mi van?
- Ezek az itteniek, felügyelő úr. Ezek mintha... - Richardson elhallgatott. Bajban volt, hogy
hogyan is kellene megfogalmazni a kérdést, ami megérkezésük óta nyugtalanította. - . . .
mintha nem lennének igazán emberek.
Hobart a beosztottját tanulmányozta. Kifogástalanul vágott haj, kifogástalanul borotvált arc,
kifogástalanul vasalt egyenruha.
- Lehet, hogy igaza van – mondta Hobart.
Szorongás suhant át Richardson arcán.
- Én ezt nem értem... felügyelő úr.
- Ne higgyen semminek, amit ebben a városban lát!
- Semminek, felügyelő úr?
- Abszolút semminek - mondta Hobart. Ujjaival megérintette az ablaküveget. Hideg volt;
testének melege párás köröket rajzolt az ujjak köré. - Az egész város csak egy illúzió. Csupa
csel és csapda. Ne dőljön be semminek!
- Nem valóságos? - kérdezte Richardson.
Hobart a képtelen városka háztetői fölött a semmibe meredt, és elgondolkozott ezen a
kérdésen. A valóságos szó jelentésével korábban nem volt problémája. Valóságos az, ami a
világot mozgatja, az, ami megfogható és igaz. A másik oldala, a nem valóságos pedig az,

205
amiről egy őrült üvöltözött hajnal négykor az egyik cellában; nem valóságos a hatalomvágy,
ami álmaiban gyötri, a hatalomvágy, ami megfoghatatlan és súlytalan.
Hobart nézetei azonban valamelyest módosultak, amióta megismerte Suzannát. Soha senkit
nem akart még ennyire elfogni, és az üldözés folyamán rengeteg furcsa dolgot tapasztalt, míg
a végén annyira kimerült, hogy már azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Valóságos? Mi a
valóságos? Talán (ez a gondolat fel sem merült volna a Suzannával való találkozás előtt) a
valóságos csak attól valóságos, hogy annak mondja. De Hobart volt a tábornok, és a
katonának válaszra van szüksége, hogy megőrizhesse józan eszét. Egyszerű válaszra, hogy
nyugodtan alhasson.
Hobart megadta a választ.
- Itt csak a törvény valóságos - mondta. - A törvényhez kell ragaszkodni. Mindannyiunknak.
Érti?
Richardson bólintott.
- Igen, felügyelő úr.
Hosszú csend következett. Az utcán valaki kurjongatott, mint egy részeg indián. Richardson
becsukta a naplóját, és odament a másik ablakhoz.
- Azon gondolkodom...
- Hogy?
- Hogy talán mégis ki kellene mennem a városba. Legalább egy rövid időre. Hogy saját
szememmel lássam ezeket az illúziókat.
- Igen, lehet, hogy hasznos volna.
- Most, amikor már tudom, hogy hazugság az egész - mondta Richardson -, biztonságban
vagyok, nem?
- A lehető legnagyobb biztonságban - mondta Hobart.
- Akkor, ha a felügyelő úr nem bánja...
- Menjen csak! Nézze meg!
Richardson elindult lefelé a lépcsőn. Néhány pillanat múlva Hobart már látta is az utcán
homályos alakját.
A felügyelő nyújtózott egyet. Rettenetesen fáradt volt. A másik szobában volt egy matrac, de
Hobart elhatározta, hogy nem enged a csábításnak. Ha lefekszik, szinte feltálalja magát a
házban maradt lakóknak.
Leült az egyik székre, és zsebéből elővette a meséskönyvet. Egy pillanatra sem vált meg tőle,
amióta elkobozta: már maga sem tudta, hányszor lapozta végig. Most is ezt tette. De a sorok
összefolytak, és hiába erőlködött, szemhéja egyre nehezebb és nehezebb lett.
Richardson még meg sem találta az első valamirevaló illúziót, amikor Ilyennincsben a törvény
elszenderedett.

2.
Suzannának nem okozott nehézséget, hogy a városban elkerülje Hobart embereit. Igaz, lépten-
nyomon egyenruhásokat látott, de a szűk utcácskákban olyan sötét volt, hogy mindig sikerült
észrevétlenül elsurrannia. Tudta persze, hogy Hobart megközelítése még így sem lesz
gyerekjáték. Suzanna szeretett volna minél előbb végezni, ugyanakkor elsietni sem akarta a
dolgot. Kétszer már sikerült kiszabadulnia Hobart fogságából; nem kockáztathatja meg, hogy
harmadszor is letartóztassák. Bár hajtotta őt a türelmetlenség, úgy döntött, hogy megvárja,
míg teljesen besötétedik. Mindössze egy-két óráról lehetett szó - a napok szerencsére rövidek
így év elején.
Betelepedett egy üres házba, a kongó szobákban sétálgatott - közben megkínálta magát a
fellelhető ennivalóval -, és várta, hogy besötétedjen. Jerichau járt az eszében, és a halála.
Próbált visszaemlékezni a külsejére; a szemét és a kezét valamelyest sikerült is felidéznie, de

206
ennél többre nem nagyon emlékezett. Nyomasztotta ez a kudarc. Milyen hamar elfelejtette
Jerichaut...
Éppen arra gondolt, hogy elég sötét van már, végre kimerészkedhet, amikor a ház elől
hangokat hallott. Lement a lépcsőn és kikukucskált. Két alak körvonalait látta a küszöbön.
- Ne itt... - suttogta egy női hang.
- Miért ne? - kérdezte a másik, egy férfi, elmosódó hangon. Hobart embere, ez egész biztos. -
Miért ne? Itt se rosszabb, mint máshol.
- Itt már vannak - mondta a nő, a házra meredve.
A férfi felröhögött.
- Mocskos baszó népség! - kiáltotta. Aztán durván megmarkolta a nő karját. - Keressünk egy
másik helyet! - mondta, és elindultak.
Suzanna eltűnődött, hogy Hobart vajon engedélyezte-e az ilyen jellegű barátkozást. Aligha.
Itt az ideje, hogy ne csak gondolatban lebzseljen körülötte; itt az ideje, hogy végre rendezzék
ügyeiket. Suzanna kilopakodott a házból, felmérte a környéket, aztán kilépett az éjszakába.
Kellemes volt a levegő. A házakban csak elvétve égett fény, az is halvány gyertyaláng; az ég
ragyogott, a csillagok mint harmatcseppek a bársonyon. Suzanna menet közben egy ideig az
eget nézte, elbűvölte a látvány. Az már kevésbé bűvölte el, hogy nem érezte Hobart
közelségét. Pedig itt kell lennie valahol. De hol? Értékes órákat vesztegethet el, ha most sorra
járja a házakat.
Ha valamit nem tudsz, kérdezz meg egy rendőrt. Erre tanította az anyja, és íme, a nagyszerű
alkalom. Néhány méterrel arrébb Hobart csordájának az egyik tagja vizelt a fal mellett,
közben a Remény és Dicsőség Földjét kornyikálta.
Remélve, hogy részegségében nem ismeri majd fel, Suzanna odament hozzá, és megkérdezte,
hogy hol találja Hobartot.
- Sose keresd! - mondta a férfi. - Inkább gyere be! Mulatság van.
- Majd később, esetleg. Beszélnem kell a felügyelővel.
- Hát, ha muszáj - mondta a férfi. - Ott van abban a nagy házban, abban a fehérben. - Arrafelé
mutatott, ahonnan Suzanna jött, közben levizelte a cipőjét. - Valamerre jobbra.
Az útbaigazítás, a férfi állapota ellenére, helyes volt. Jobbra egy csendes utca következett, és
a második sarkon egy jókora ház állt, falai sápadtan fehérlettek a csillagfényben. Senki nem
őrködött a bejáratnál. A katonák nyilván átadták magukat a város kínálta örömöknek. Suzanna
belökte az ajtót, és akadálytalanul belépett.
Rohampajzsokat látott a falnál, de nem volt szüksége megerősítésre, hogy valóban jó helyen
jár. A gyomrában érezte, hogy Hobart ott van valamelyik szobában az emeleten.
Elindult felfelé a lépcsőn. Még nem tudta, mit csinál majd, ha meglátja ellenfelét. Hobart
üldözése megkeserítette az életét, és Suzanna meg akarta büntetni ezért. Megölni nem fogja,
ez biztos. Magdalena elintézése is elég borzalmas volt: egy ember halálát már nem bírná el a
lelkiismerete. Az lesz a legjobb, ha egyszerűen elveszi tőle a könyvet, és odébbáll.
A lépcső tetején egy folyosót, annak a végén egy félig nyitott ajtót látott. Suzanna odament, és
belökte az ajtót. Ott volt, ott volt az ellenség. Egyedül, lecsúszva egy széken, szeme csukva.
Ölében a meséskönyv. Alighogy meglátta, Suzanna idegei izgatottan reszketni kezdtek. Egy
percig sem tétovázott, a csupasz padlódeszkákon elindult a szunyókáló Hobart felé.
Álmában Hobart egy ködös vidéken lebegett. Lepkék röpködtek a feje körül, a szemét
csapkodták poros szárnyaikkal, de Hobart nem tudta felemelni a kezét, hogy elhajtsa őket.
Valahol a közelben veszélyt sejtett, de merről fog érkezni?
A köd jobbra, aztán balra úszott.
- Ki...? - motyogta Hobart.
Suzanna megdermedt. Már csak egy méterre volt a széktől. Hobart megint morgott valamit -
Suzanna nem értette, hogy mit. Morgott, de nem ébredt fel.

207
Szemhéja mögött Hobart egy elmosódó alakot látott a ködben. Próbálta lerázni a ránehezedő
álomkórt; küzdött, hogy felébredjen és védekezhessen.
Suzanna még egy lépést tett az alvó felé. Hobart megint nyöszörgött.
Suzanna reszkető kézzel a könyv után nyúlt. Amikor elérte, Hobart szeme felpattant. Mielőtt
elvehette volna, Hobart erősen megmarkolta a könyvet. Felállt.
- Nem! - kiáltotta.
Hobart felébredése annyira megrázta Suzannát, hogy majdnem elengedte a könyvet. De nem,
most már nem mond le a kincsről: a könyv az övé. Egy pillanatig huzakodtak, aztán... aztán
hirtelen egy sötét fátyol szállt fel a kezükből, illetve inkább a könyvből, amit maguk között
szorongattak.
Suzanna Hobart szemébe nézett. A férfi is megdöbbent az összefonódó ujjaik közül
elszabaduló erő láttán. A sötét fátyol füstként terjengett körülöttük, a mennyezetnek
csapódott, aztán alábukott, mindkettejüket éjszakába zárva az éjszakában.
Suzanna hallotta, hogy Hobart felüvölt félelmében. A következő pillanatban pedig mintha a
szavak előjöttek volna a könyvből, fehér formák rajzolódtak a füstfátyolra, és ahogy felfelé
szálltak, átváltoztak a jelentésükké. Vagy ez történt, vagy Suzanna és Hobart zuhantak lefelé,
és ők váltak jelekké, a könyv pedig kinyílt, hogy befogadja őket.
Bármi történt is, a végén mindannyian eggyé váltak.
Felfelé szállva vagy lefelé zuhanva, jelekként vagy testekként, Suzanna és Hobart bekerültek
Meseországba.

VIII. A SÁRKÁNY AZ EMBERBEN

Sötétségbe érkeztek; sötétségbe és sustorgásba. Suzanna az orra hegyéig sem látott, de

hallotta a halk suttogást; meleg, fenyőillatú levegő hozta felé. Simogatta a bőrét a suttogás és
a szél is. Tudták, hogy megérkezett; Mimi könyvének a lakói tudták, hogy megérkezett.
Hobart és Suzanna ugyanis oda, a könyvbe kerültek.
A huzakodás közben valamiképpen átalakultak - a gondolataikkal legalábbis ez történt.
Beléptek a szavak hétköznapi életébe.
Ott ácsorogva a sötétben, a suttogásokat hallgatva, Suzanna nem találta különösebben
érthetetlennek ezt a dolgot.
Hiszen ugyanezt tette a szerző is: amikor leírta, gondolatait szavakká alakította, abban a
tudatban, hogy olvasói majd megfejtik, újra gondolatokká alakítják a szavakat. Sőt:
képzeletbeli életté változtatják a jeleket. Itt volt most Suzanna, ebben a képzeletbeli életben.
A Geschichten der Geheimen Orte között bolyongott; eltévedt vagy éppenséggel hazatalált.
Észrevette, hogy apró fények cikáznak körülötte. Vagy lehet, hogy ő mozog: szalad, repül? Itt
minden lehetséges: ez a mesék birodalma. Suzanna erősen koncentrált, hogy megértse, mi ez
a villogó fény és a sötétség, amikor egyszer csak rádöbbent, hogy fák között, ősöreg fák
között száguld szélsebesen, a felsejlő fény pedig egyre közeledik.
Valahol a távolban Hobart várt rá, vagy arra a valakire, akivé átváltozott, míg a könyv
oldalain keresztül repült előre.
Mert ő már nem Suzanna volt, illetve nem csak Suzanna. Nem lehetett csak önmaga, és
ugyanilyen módon Hobart is több volt önmagánál. Mesebeli lényekké váltak ebben a végtelen
erdőben. Magukba olvasztották ennek a csodálatos birodalomnak az álmait; a vágyakat és a
reményeket, amik a mesékben megfogalmazódtak, hogy aztán új vágyakat és reményeket
ébresszenek.
Számtalan szereplő kóborolt a Rengeteg Erdőben; előbb-utóbb minden mese eljutott ide. Ez
volt az a hely, ahol az árva gyerekeket sorsukra hagyták; ahol a leányok a farkasoktól
rettegtek, és a szerelmesek a szív hatalmától. Ez volt az a hely, ahol megszólaltak a madarak,

208
és a békák a trónra áhítoztak; ahol minden berek egy tavat vagy egy forrást rejtett, és minden
fa egy kaput a Másvilágra.
És hogy mi volt Suzanna? Ő volt a Hajadon, természetesen. Gyerekkorától fogva ő volt a
Hajadon. Érezte, hogy a Rengeteg Erdő hirtelen felragyog körülötte, mintha lángba borítaná
ez a gondolat.
Én vagyok a Hajadon... - suttogta Suzanna - ...és Hobart a Sárkány.
Igen, így volt. Persze, csakis így lehetett.
Suzanna egyre sebesebben repült, a lapok pörögtek előtte. Egyszer csak fémes csillogást
pillantott meg a fák között: ott feküdt a Hatalmas Féreg. Csillámló farka egy ezeréves fa köré
tekeredett, óriási, lapos pofája vérpiros pipacsok között nyugodott, ahogy lustán elnyúlva
várta a rettenetes pillanatot.
Bármilyen tökéletes volt is a legutolsó pikkelyéig, Suzanna Hobartot is ott látta.
Összefonódott a fénnyel és az árnyékkal, miként - hihetetlen, de igaz - a SÁRKÁNY szó is.
Együtt jelent meg Suzanna fejében ez a hármas: a férfi, a szó és a szörnyeteg alkotta eleven
szöveg.
Hobart, a Hatalmas Féreg kinyitotta ép szemét. A másikból egy törött nyílvessző állt ki,
nyilván valamelyik hős ifjú műve, akit a könyvjelző és az a hit vezérelt erre az útra, hogy
megöli a vadállatot. Nehéz volt ám elpusztítani. Még mindig lélegzett, a sebhelyek alig
viselték meg szörnyű testét, a pikkelyek csillogása sem fakult. És az ép szeme? Ép szemében
olyan végtelen gonoszság látszott, hogy egy egész sárkánycsordának elég lett volna.
Meglátta Suzannát, egy kicsit felemelte a fejét. Olvadt kő bugyogott a szájából, és megölte a
pipacsokat.
Suzanna visszahőkölt a levegőben. Érezte, hogy belehasít a szörnyeteg pillantása. A sötét
földre hullott, mint egy agyoncsapott lepke. A földön szavak hevertek szanaszét. Vagy
csontok? Bármelyik is, Suzanna közéjük esett, hadonászó karjai körül zagyvaságszilánkok
pattogtak.
Felállt és körülnézett. Az erdő oszlopsorai üresek voltak: sehol egy hős ifjú, aki segítene, vagy
az anyja, aki vigasztalná. Egyedül volt a Féreggel.
A Sárkány felemelte a fejét, és ettől a kis mozdulattól lavinaként megindultak a tekervényei.
Szép féreg volt, ez tagadhatatlan, csillogtak szivárványszín pikkelyei; gonoszságának
eleganciája lenyűgözte Suzannát. Ahogy nézte, ugyanazt a vágyakozással vegyes szorongást
érezte, amire nagyon jól emlékezett gyerekkorából. A szörny felizgatta, erre az érzésre nem
volt jobb szó. Mintegy válaszul a vallomásra; a Sárkány elbőgte magát. A hangja forró és
mély volt, mintha a beleiből indult volna, végigtekeregve a testén, hogy aztán a számtalan
tűhegyes fog közül előtörjön egy még nagyobb forróság ígéretével.
A fák között kihunyt minden fény. A madarak nem énekeltek, nem beszéltek; az állatok - ha
egyáltalán élt valamilyen állat a Sárkány közelében - a bajuszukat sem merték megmozdítani
az aljnövényzet sűrűjében. Még a csontszavak és a pipacsok is eltűntek, magukra hagyták a
két szereplőt, a Hajadont és a Szörnyeteget, hogy eljátsszák történetüket.
- Itt minden véget ér - mondta Hobart a Sárkány lávanyelvével. Minden szótag egy parányi
tűz volt, ami elhamvasztotta a porszemeket Suzanna feje körül. Suzanna nem félt, sőt, inkább
izgalomba jött. Eddig mindig csak megfigyelője volt ezeknek a rítusoknak, most végre maga
is résztvevő lett.
- Semmit nem akarsz mondani nekem - kérdezte a Sárkány, sűrű fogai közül kipréselve a
szavakat. - Nincs áldás?
Nincs magyarázat?
- Nincs! - mondta Suzanna harciasan. Mivégre tárgyalnának, mikor olyan tökéletesen átlátták
egymást? Tudták, hogy ki kicsoda. Tudták, hogy mit jelentenek egymás számára. Egy igazán
nagyszabású történet végső összecsapásában fölösleges a beszéd. Nem volt mit mondaniuk,
csak a cselekvés maradt: halál vagy házasság.

209
- Értem én - mondta a Sárkány, és elindult Suzanna felé, elcsökevényesedett mellső lábain
vonszolva hosszú testét.
Meg akar ölni, gondolta Suzanna; gyorsan kell cselekednem. Vajon mit csinált ilyenkor a
Hajadon, hogyan védte meg magát? Elszaladt, vagy megpróbálta egy altatódallal álomba
ringatni a vadállatot?
Ott tornyosult fölötte a Sárkány. De nem támadott, hanem hátravetette a fejét, felfedve nyaka
halvány, lágy húsát.
- Kérlek, siess! - dörögte.
Suzanna meghökkent.
- Siessek? - kérdezte.
- Ölj meg, legyen már vége! - magyarázta a Sárkány.
Bár Suzanna agya nem értette ezt a hirtelen fordulatot, a teste annál jobban. Érezte, hogy
változni kezd a felhívás hallatára, újfajta telítettséget érzett a testében. Suzanna mind ez idáig
azt gondolta, ártatlan maradhat ebben a világban; most rájött, hogy nem lehet ártatlan. Felnőtt
nő volt; felnőtt nő, aki megváltozott az utóbbi hónapok folyamán; maga mögött hagyta hosszú
évek téves nézeteit; felfedezte a varázslatot; veszteségeket szenvedett el. A Hajadon-szerep -
csupa báj és röpke sóhaj - nem illett neki.
Hobart ezt nála is jobban tudta. Nem gyermekként, hanem meglett férfiként érkezett ezekre a
lapokra, és itt egy olyan szerepet talált, ami megfelelt legtitkosabb és tiltottabb álmainak. Itt
nem lehetett színlelni. Suzanna nem volt ártatlan leány, Hobart nem volt vérszomjas féreg.
Hobart, saját elképzelései szerint, az ostromlott hatalom volt, akit elcsábítottak, és végül -
fájdalom, de igaz - feláldoztak. A Sárkány ezért tartotta most Suzanna elé puha nyakát.
- Ölj meg, legyen már vége! - mondta, és leeresztette a fejét, hogy Suzannára nézzen. Ép
szemében Suzanna most meglátta, hogy mennyire szenved, hogy micsoda kínt jelent a
számára a rögeszme, ami egyre csak hajszolta őt Suzanna után. A rögeszme, amelynek rabja
lett, amely nyomorult kutyaként űzte őt Suzanna nyomában, egyre jobban gyűlölve üldözöttjét
a kudarcok miatt.
A másik valóságban - a szobában, ahonnan kiléptek, és ami szintén egy nagyobb Birodalom
része volt (világ a világban) - Hobart könyörtelenül leszámolt volna Suzannával. Az első
adandó alkalommal megölte volna, mert rettegett attól az igazságtól, amit csak álmai szent
berkében ismert be. De ezen a helyen csak az igaz történetet lehetett eljátszani. Ezért emelte
most lüktető nyakát Suzanna felé, az égre pislogva súlyos szemhéjával. Hobart volt az ártatlan
leány, rémült és kiszolgáltatott, aki inkább meghal, mint hogy feláldozná megtépázott erényét.
És hogy mi volt Suzanna? A vadállat, természetesen. Suzanna volt a vadállat.
Mihelyt rájött, már érezte is.
Érezte, hogy egyre nő a teste, nő és még mindig nő. Ereiben a vér hidegebb volt, mint egy
cápáé. Gyomrában egy forró kályha tüze lobogott.
Hobart összezsugorodott. A sárkánybőr selymesen gyűrődve lehullott róla, és ott állt
meztelenül és fehéren: egy férfi, tele sebekkel. Egy szemérmes lovag gyötrelmes útja végén,
érőtlenül és hitetlenül.
Suzanna elvette tőle a levedlett bőrt; érezte, hogy megkeményedik körülötte, páncélja
csillogott. Élvezte, hogy hatalmasra nőtt. Gyönyörűséggel töltötte el, hogy ilyen félelmetes,
hogy ilyen valószerűtlen. A szíve mélyen mindig is ilyennek álmodta magát; ilyen volt az
igazi Suzanna. Ő volt a Sárkány.
Most, hogy ezt felismerte, mit kell tennie? Fejezze be a történetet úgy, ahogy az előtte álló
férfi kívánta? Égesse el? Egye meg?
Ahogy ágaskodó magasából lenézett a gyenge férfira, ahogy érezte mocskos teste
izzadságszagát, nem esett volna a nehezére, hogy elvégezze sárkányi feladatát - hogy felfalja.
Könnyű lett volna.

210
Elindult Hobart felé, árnyéka elborította. A férfi zokogott, és hálásan mosolyogva nézett fel
rá. Suzanna kitárta hatalmas száját. Lehelete megperzselte Hobart haját. Egyetlen gyors
mozdulattal megsüti és lenyeli. De elkésett.
Éppen, amikor be akarta kapni, megzavarta egy hang a közelből. Volt még valaki rajtuk kívül
az erdőben? A hang biztos, hogy a könyv oldalairól érkezett. Emberi hangra egyáltalán nem
hasonlított, bár mintha szavak próbáltak volna az ugatás és röfögés fölébe kerekedni. Disznó,
kutya, ember: a három keveréke volt a rémült hang. Hobart lovag kinyitotta a szemét, és most
valami más is volt a tekintetében a könnyeken és a kimerültségen kívül. Ő is hallotta a hangot,
és erről eszébe jutott a Rengeteg Erdőn túli terület.
A Sárkány elszalasztotta a diadal lehetőségét. Csalódottan üvöltött, de semmit nem tehetett.
Suzanna érezte, hogy elhullatja pikkelyeit, mesebeliből valóságossá zsugorodik, miközben
Hobart összekarmolt teste reszket, mint a láng a szélben, aztán eltűnik.
Suzanna tudta, hogy ezért a tétovázásért még drágán megfizet. Nem sikerült befejezni a
történetet, nem sikerült kielégíteni az áldozat halálvágyát, és ezzel nyilván megerősítette
Hobart gyűlöletét. Vajon milyen változást vésett volna Hobartba, ha álmában felfalja a
Sárkány?; ha bekerül a Féreg hasába, amíg újra meg nem születik erre a világra?
Elkésett, a fene egye meg; elkésett. Az oldalak nem tarthatták őket ott tovább. Dolguk
végezetlenül, írásjelek robbanása közepette Suzanna és Hobart kiszakadtak a szavak életéből.
Az állati hang elkísérte őket, sőt egyre hangosabb lett, ahogy oszlott a Rengeteg Erdő
sötétsége.
Suzanna egyetlen gondolata a könyv volt. Most újra érezte a kezében, erősebben szorította.
Hobart szintúgy. Ahogy a szoba megjelent körülöttük teljes valójában, Suzanna érezte, hogy
Hobart karmolja, tépi a bőrét elszántan, hogy visszaszerezze a kincset.
- Miért nem ölt meg?! - sziszegte Suzanna felé. Suzanna az arcába nézett. Most még
betegesebbnek látszott, mint lovagkorában, izzadság csorgott sárgás képén, kétségbeesés
tükröződött a tekintetében. Aztán, mint aki hirtelen magához tért, szemébe visszaköltözött a
jéghideg gyűlölet.
Dörömböltek az ajtón, és kintről még mindig hallatszott az elkeseredett állati hangzavar.
- Várjon! - kiáltotta Hobart a látogatónak, bárki volt is az. Közben egyik kezével elengedte a
könyvet, belső zsebéből előrántott egy pisztolyt, és Suzanna hasának szegezte.
- Engedje el a könyvet, vagy lövök!
Suzanna kénytelen volt engedelmeskedni. Mire az oldószer ártalmatlanná tenné, Hobart már
rég meghúzta volna a ravaszt.
Ahogy Suzanna elhúzta a kezét a könyvről, kinyílt az ajtó, és a küszöbön látható kép minden
más gondolatot feledtetett.
Ez a négyes valamikor Hobart osztagának a büszkesége volt: a legügyesebbek, a
legerősebbek. De az ivászattal és cicázással töltött éjszaka nemcsak a sliccüket - az elméjüket
is megbontotta. Olyan volt, mintha a ragyogás, amit Suzanna először a Lord Streeten látott, a
glóriák, amelyek ember- és látólényt egyaránt megkoronáztak, most valahogy belülre kerültek
volna: a férfiak keze, lába és arca feldagadt, durva bőrük alatt - mint patkányok a ponyvák
alatt - sötét buborékok futkároztak.
A betegségtől való rémületükben a férfiak megszaggatták ruháikat, eltorzult testük izzadságtól
és vértől csillogott.
Az ő torkukból érkezett az a lárma, amely a Sárkányt és a Lovagot visszaparancsolta a
könyvből: az állatok hangja az állatok testéből. Egyiknek a feldagadt képén ormány lógott; a
másiknak olyan kövér volt a keze, mintha mancsa lenne.
Így tiltakoztak hát a látólények otthonuk megszállása ellen, gondolta Suzanna. Passzivitást
színleltek, miközben az ellenséget elvarázsolták csodatetteikkel, és íme az eredmény: ez a
rémséges állatsereglet. Bármennyire találó volt is, elborzasztotta Suzannát.

211
A falka egyik tagja betántorgott a szobába, ajka és homloka olyan dagadt volt, mintha szét
akarna pattanni. Látszott, hogy Hobarthoz akar szólni, de elvarázsolt szája csak panaszos
nyávogásra volt képes, mint valami kitekert nyakú macska.
Ahelyett hogy megpróbálta volna megfejteni a nyivákolás értelmét. Hobart a tántorgó roncsra
irányította a fegyverét.
- Ne gyere közelebb! - figyelmeztette.
A férfi érthetetlenül könyörgött, tátott szájából csorgott a nyál.
- Kifelé! - hangzott Hobart válasza. A négyes felé lépett.
Vezetőjük visszahőkölt, akárcsak az ajtóban álló társai. Nem a pisztolytól félnek, gondolta
Suzanna, hanem a gazdájuktól. Új külsejük csak megerősítette, amit a kiképzés során beléjük
vertek: hogy bárgyú állatok, a törvény rabszolgái.
- Kifelé! - üvöltötte megint Hobart.
Kihátráltak a folyosóra, lármájukat elfojtotta Hobarttól való rettegésük.
Suzanna tudta, hogy pillanatok kérdése csak, és Hobart újra feléje fordítja figyelmét. Támadni
fog, ha Suzanna elfecsérli a kis közjáték kínálta alkalmat.
Az ösztöneire kell bíznia magát; nem szabad elszalasztani ezt a lehetőséget.
Kihasználva a pillanatot, Suzanna Hobartnak ugrott, és kitépte a kezéből a könyvet. Hobart
felkiáltott, Suzannára nézett; pisztolya még mindig az üvöltő négyesre szegeződött. Ahogy
elfordította a fejét, az állatok ismét zajongani kezdtek.
- Nincs más kijárat - mondta Hobart -, csak ezen az ajtón keresztül. Biztos; hogy ki akar
menni?
Az állatok érezték, hogy valami van a levegőben, mire még hangosabban lármáztak. Olyan
volt, mint etetéskor az állatkertben. Suzanna tudta, hogy két lépést sem tehetne a folyosón,
rögtön nekirontanának. Csapdába esett.
Ahogy felismerte a veszélyt, az oldószer lélegzetelállító gyorsasággal gyülekezni kezdett a
testében.
Hobart azonnal látta, hogy Suzanna az erejét szedi össze. Az ajtóhoz sietett, és rácsapta az
üvöltő falkára. Aztán ismét Suzanna felé fordult.
- Láttunk egyet s mást, igaz? De nem éli meg, hogy elmesélhesse.
Pisztolyával megcélozta Suzanna fejét.
Hogy ekkor mi történt, azt lehetetlen elmondani. Talán Hobart rálőtt Suzannára, és a lövés
csodával határos módon célt tévesztett, darabokra törve az ablakot Suzanna mögött. Egy
biztos: Suzanna érezte, hogy az éjszakai levegő beáramlik a szobába; hogy tetőtől talpig
elborítja az oldószer, megpenderíti, aztán hogy az ablak felé szalad, nem mérlegelve, hogy ez
a menekülési útvonal helyes vagy sem, végül felpattan az ablakpárkányra, és kiugrik.
Harmadik emeleti ablak volt, de ilyen apróságokra most nem volt ideje. Suzanna már elszánta
magát az ugrásra vagy a zuhanásra vagy a - repülésre!
Az oldószer a tenyerébe vette, a szemközti ház falának támaszkodott. Suzanna pedig hűvös
hátán az ablaktól a háztetőig siklott. Nem volt igazi repülés, de az érzés nagyon hasonló volt.
Az utca forgott a mélyben, ahogy a szilárd levegőn bukdácsolt a következő ház ereszéig,
aztán az oldószer újra felkapta, és átlendítette a tető fölött. Hobart kiabálása elhalkult a háta
mögött.
Sajnos, nem maradhatott sokáig a levegőben, de izgalmas utazás volt, ha rövid is. Egy másik
háztetőn bucskázott éppen lefelé, amikor a dombok között megpillantotta a hajnali fény egy
keskeny sávját, aztán oromzatok, kéménysorok között csúszva végül egy térre huppant, ahol a
madarak már hangoltak az aznapi hangversenyre.
Amikor Suzanna leesett, a madarak szétrebbentek, elképedve az evolúció ficamán, ami ilyen
madarat produkált.

212
Suzanna földet érése ékesen bizonyította, hogy ezen a típuson még van mit finomítani. Egy
darabig a köveken csúszott - az oldószer szerencsére tompította az ütéseket -, aztán egy
mozaikkal kirakott faltól néhány centire véget ért az utazás.
Remegve és kicsit émelyegve Suzanna felállt. Az egész repülés nem tartott tovább húsz
másodpercnél, de a szomszédos utcában máris hallotta a riadót kiáltó hangokat.
Magához szorítva Mimi ajándékát, óvatosan elindult kifelé a városból, meglehet, az útvonal
nem volt igazán tökéletes: egyszer visszajutott ugyanarra a térre, ahonnan elindult, és kétszer
is majdnem üldözői karjaiba rohant.
Minden egyes mozdulat újabb zúzódásról tudósította, de kesergésre semmi oka nem volt,
hiszen életben maradt, és bölcsebb is lett az éjszakai kaland után.
Élet és bölcsesség.
Kell-e ennél több?

IX. A TŰZ

Miközben Suzanna Ilyennincsben és a Rengeteg Erdőben Hobartra vadászott, Cal és de Bono

is igen figyelemreméltó helyeken jártak. Nekik is kijutott a bánatból és a felfedezésből; ők is
közel kerültek a halálhoz, közelebb, mint szerették volna.
Miután elváltak Suzannától, egy ideig szótlanul baktattak az Égboltpalota felé, aztán egyszer
csak, ki tudja miért, de Bono azt kérdezte:
- Szereted őt?
Furcsa módon ugyanez járt Cal fejében is, de nem válaszolt. A kérdés ugyancsak zavarba ejtő
volt.
- De hülye vagy! - mondta de Bono. - Ti, Kakukkok, miért féltek annyira az érzéseitektől?
Suzanna méltó a szerelmedre, ezt még én is látom. Akkor miért nem mondod ki?
Cal dünnyögött valamit. De Bonónak igaza volt. Cal mégis igazságtalannak érezte, hogy egy
siheder oktassa ki.
- Félsz tőle, igaz? - kérdezte de Bono.
Ez a megjegyzés ráadásul sértéssel tetézte az igazságtalanságot.
- Dehogy, az Istenért! - mondta Cal. - Ugyan mi a franctól félnék?
- Hatalma van - mondta de Bono. Levette a szemüvegét, és megvizsgálta az előttük fekvő
területet. - Persze, majdnem minden nőnek van. Starbrook ezért nem engedi őket a birtokára.
Mindig csak kibillentették az egyensúlyából.
- És nekünk, férfiaknak mi van? - kérdezte Cal egy kavicsot rugdalva maga előtt.
- A pöcsünk.
- Ezt is Starbrook mondja?
- Ezt de Bono mondja - hangzott a válasz, és az ifjú felnevetett. - Figyelj, tudok egy helyet...
- Szó sem lehet kitérőről.
- Ugyan már, mi az az egy-két óra? - mondta de Bono. - Hallottál már a Vénusz-dombról?
- Mondtam, hogy semmi kitérő. Menj, ha menni akarsz!
- Jesszusom, de unalmas vagy - sóhajtott de Bono. - A végén még tényleg itt hagylak.
- Ne hidd, hogy nagyon hiányolnám az idióta kérdéseidet - mondta Cal. - Úgyhogy ha virágot
akarsz szedni, menj nyugodtan. Csak mutasd meg, merre van az Égbolt.
De Bono egy időre elhallgatott. Mentek tovább. Amikor újra beszélgetni kezdtek, de Bono a
Fúgában való jártasságával villogott, nem annyira a tájékoztatás öröméért, mint hogy
útitársával éreztesse tudatlanságát. A pocskondiázást megszakítva kétszer is el kellett
rejtőzniük, mert Cal megpillantotta Hobart járőreit. A második alkalommal két órán keresztül
lapultak, miközben az osztag néhány méterrel arrébb szép lassan lerészegedett.

213
Amikor végre folytathatták útjukat, sokkal lassabban haladtak. Zsibbadt lábukat
ólomsúlyúnak érezték, éhesek voltak, szomjasak voltak, és mindkettejüket idegesítette a
másik jelenléte. És ami a legrosszabb: kezdett sötétedni.
- Milyen messze van még? - érdeklődött Cal. Valamikor; Mimi kertjének kerítéséről nézve a
Fúgát, a táj zűrzavara ígéretes kalandokkal kecsegtetett. Most, ennek a zűrzavarnak a kellős
közepén Cal mindent megadott volna egy jó térképért.
- Hát egy kicsit még odébb - felelte de Bono.
- Tudod egyáltalán, hogy hol a fenében vagyunk?
De Bono gúnyosan elhúzta a száját.
- Igen, én tudom.
- Akkor mondd meg!
- Mi bajod?
- Mondd meg!
- Eszem ágában sincs! Bízzál bennem, Kakukk!
Az utóbbi félórában feltámadt a szél, és most kiáltásokat hozott feléjük, ami megfékezte az
elmérgesedő szópárbajt.
- Tábortűz van valahol - mondta de Bono. Igaza volt. A fájdalmas kiáltások súlyával együtt a
szél égő fa szagát is hozta. De Bono már pattant is, hogy felkutassa eredetét. Cal szíve
repesett az örömtől, ha arra gondolt, hogy végre megszabadul a kötéltáncostól, ugyanakkor -
bármenynyire kételkedett is de Bono megbízhatóságában - szüksége volt egy idegenvezetőre.
Cal követte hát a sűrűsödő sötétségben, fel egy kis dombra, ahonnan - egy boltívekkel teli
földsávon keresztül - nagyszerű kilátás nyílt a tűzre. Valami csalitféleség égett, a szél
legyezgette a lángokat. A jókora, lobogó tűz szélén kocsik álltak, tulajdonosaik - ismét csak
Shadwell felszabadító katonái - fejvesztetten rohangáltak.
- Gazemberek! - mondta de Bono, ahogy egy pár katona letepert és botokkal vert, rugdosott
valakit. - Kakukk gazemberek!
- Ezek nemcsak Kakukkok - kezdte Cal, de mielőtt befejezhette volna népének védőbeszédét,
torkára fagyott a szó, mert felismerte a helyet, amit a szeme láttára pusztítottak el.
Nem csalit volt, ami égett. A fák nem összevissza, hanem rendezett sorokban voltak ültetve.
Egyszer ezeknek a fáknak a lombsátra alatt szavalta Bolond Mooney verseit. Lemuel Lo
kertje most lángokban állt.
Cal elindult a dombról, le a tűz felé.
- Hová mégy? - kérdezte de Bono. - Calhoun! Megőrültél?
De Bono utánament, megragadta Cal karját.
- Calhouni Figyelj rám!
- Eressz el! - mondta Cal, és megpróbálta lerázni de Bonót. Az erőszakos mozdulattól a talaj
megcsúszott a lába alatt, Cal elvesztette az egyensúlyát, és magával rántotta de Bonót is.
Lebukfenceztek a dombról, sár- és kőeső hullott rájuk, végül derékig érő vízben, egy árokban
álltak meg a domb aljában. Cal megpróbált kimászni, de a kötéltáncos belekapaszkodott az
ingébe.
- Ne hősködj, Mooney! - mondta.
- Kopj le!
- Bocsánatot kérek azért az előbbi megjegyzésért, jó?! Beismerem, nemcsak a Kakukkok
lehetnek vandálok.
- Ugyan, nem erről van szó - mondta Cal még mindig a tüzet bámulva. - Én ismerem ezt a
helyet - mondta. Nem hagyhatom, hogy elpusztuljon!
Kitornászta magát az árokból, és elindult a lángok felé. Megöli a gazembereket, akik ezt
művelték. Megöli, bárki legyen is az. Az életükkel fizetnek ezért.
- Elkéstél! - kiáltotta utána de Bono. - Már nem segíthetsz!

214
A kötéltáncosnak megint igaza volt. A kertből holnapra csak hamu marad. De akkor is tennie
kell valamit azért a helyért, ahol először belekóstolt a Fúga csodáiba. Cal sejtette, hogy de
Bono ott kutyagol mögötte, de ez most teljesen hidegen hagyta; konokul ment tovább a kert
felé.
Ahogy kicsit kitisztult előtte a kép, Cal észrevette, hogy a Próféta serege (ez így talán túl
hízelgő: a Próféta csőcseléke) ellenállásba ütközött. A tűz körül több helyen is ádáz kézitusa
folyt. De a kert védelmezői könnyű prédát jelentettek a gyújtogatóknak, akiknek ez a
vérengzés nem volt több testedzésnél. Olyan fegyverekkel jöttek a Fúga ellen, amelyek
néhány óra alatt meg tudták tizedelni a látólényeket. Cal éppen odanézett, amikor egyiküket
leterítette egy pisztolylövés. Valaki a sebesült segítségére sietett, de azt is rögtön lelőtték. A
katonák végigjárták a terepet, hogy ellenőrizzék, milyen munkát végeztek. Az első áldozat
még nem halt meg. Kezét gyilkosa felé emelte, az megcélozta és szétlőtte a földön fekvő férfi
fejét.
Cal gyomra felfordult a füst és az égő testek bűzétől. Képtelen volt leküzdeni undorát.
Megroggyant a térde, öklendezve a földre zuhant. Soha nem érezte még magát ilyen
nyomorultul: a vizes, jéghideg ruha a hátára tapadt; hányadék ízét érezte a szájában; az
Édenkert lángokban állt. A Fúga borzalmai éppolyan mélységesek voltak, mint amilyen
felemelőek a gyönyörei. Cal úgy érezte, hogy semmi nem lehet ennél szörnyűségesebb.
- Gyere el innen, Cal!
De Bono megfogta a vállát. Egy marék frissen tépett füvet tett Cal elé.
- Töröld meg az arcodat - mondta halkan. - Itt már nincs mit tenni.
Cal az orrához nyomta a fűcsomót, beszívta édes-hűs illatát. Lassan múlt az émelygés. Még
egy pillantást vetett az égő kert felé. Szeme könnybe lábadt; először nem is hitte, hogy igaz
lehet, amit lát. Szipogva megtörölte a kezével, aztán újra kinyitotta a szemét. A füstben, a
tűzben Lemuel Lo lépkedett.
Cal a nevét suttogta.
- Kicsoda? - kérdezte de Bono.
Cal remegő lábakkal feltápászkodott.
- Ott van - mondta, és Lo felé mutatott. A kerttulajdonos az egyik test mellett guggolt, kezét a
halott arca felé nyújtotta. Vajon a szemét csukta le, áldását adva rá?
Calnek tudatnia kellett vele, hogy itt van; beszélnie kellett a Lemuellel, ha csak annyit is,
hogy ő is látta a borzalmakat, és hogy bosszút áll ezért a gyalázatért. De Bonóhoz fordult. A
tűz, ahogy visszatükröződött a szemüvegében, eltakarta a szemét, de arca elárulta, hogy a
kötéltáncost is megrendítették a látottak.
- Várj meg itt! - mondta Cal. - Beszélnem kell Lemmel.
- Elment az eszed, Mooney?
- Lehet.
Cal elindult a tűz felé, közben Lem nevét kiabálta. A csőcselék mintha belefáradt volna a
vadászatba. Többen már a kocsijuknál álltak; volt, aki a tűzbe pisált; volt, aki csak a lángokat
bámulta, bárgyún az italtól és a rombolástól.
Lem befejezte az áldását, és kifelé indult kertje romjaiból. Cal megint a nevét kiáltotta, de a
tűz ropogása elnyomta a hangját. Meggyorsította lépteit, és ekkor Lem meglátta őt a szeme
sarkából. Valószínűleg nem ismerte meg, mert a közeledő alak láttán rémülten futásnak eredt.
Cal utánakiáltott, a férfi felfigyelt a hangra. Megállt, a füstön és a kormon keresztül
hunyorogva nézett hátra.
- Lem! Én vagyok az! - kiabálta Cal. - Mooney!
Lo maszatos arca egy időre elfelejtette a mosolyt, de karját kitárta Cal üdvözlésére, aki sietve
tette meg az utolsó néhány métert; félt, hogy a füstfüggöny ismét elválasztja őket. Megölelték
egymást, mint két testvér.

215
- Ó, drága költő! - mondta Lo, szemét vörösre marta a füst és a könnyek. - Hát itt kell
találkoznunk.
- Mondtam, hogy nem felejtelek el. Ugye megmondtam?
- Megmondtad, igen.
- Miért tették ezt, Lem? Miért gyújtották fel?
- Nem ők gyújtották fel - felelte Lem. - Én.
- Te?
- Gondolod, hogy átengedném ezeknek a gazembereknek a gyümölcs gyönyöreit?
- De hát, Lem... a fák. Ez a sok fa...
Lo a zsebeiben kotorászott, és több marék Júdás-körtét halászott elő. Volt közöttük sérült,
ütődött is, a levük csillogva csorgott Lo ujjain. Az illat átjárta a mocskos levegőt, felidézve a
múlt emlékeit.
- Mindegyikben van egy mag, kedves költőm - mondta Lo. - És minden magból fa lesz majd.
Keresek nekik egy helyet, ahol elültethetem.
Bátor szavak voltak, de Lo zokogott, ahogy kimondta.
- Nem fognak legyőzni bennünket, Calhoun - mondta. - Bármilyen isten nevében jöttek is,
nem borulunk térdre előttük.
- Nem is szabad - mondta Cal. - Különben mindennek vége.
Miközben beszélt, észrevette, hogy Lo a csőcselékre pillant, a kocsik felé.
- Menjünk! - mondta, és a gyümölcsöket visszatömte a zsebeibe. - Velem tartasz?
- Nem tehetem, Lem.
- A verseidet megtanítottam a lányaimnak - mondta. - Emlékeztem mindegyikre, ahogy te is
emlékeztél rám...
- Nem az én verseim - mondta Cal. - A dédapámé.
- Most már mindannyiunké - mondta Lo. - Jó földbe vannak ültetve...
Lövés dörrent. Cal megfordult. A három tűzbe bámuló meglátta őket, és feléjük tartottak.
Fegyver volt náluk.
Lo megfogta Cal kezét, búcsúzóul megszorította. Aztán hirtelen elengedte, mert újabb lövések
következtek. Lo belevetette magát a sötétségbe, de a talaj göröngyös volt, és néhány lépés
után elesett. Cal utánaszaladt, a fegyveresek közben újabb sorozatot adtak le.
- Hagyj! - kiáltotta Lo. - Menekülj, az Isten szerelmére!
Lo megpróbálta összeszedni a zsebéből kihullott gyümölcsöket. Amikor Cal odaért hozzá, egy
lövés eltalálta a kerttulajdonost. Felkiáltott, az oldalához kapott.
A fegyveresek már majdnem elérték célpontjaikat. Abbahagyták a lövöldözést, hogy
közelebbről majd jobban szórakozhassanak. Öt méterre lehettek, amikor vezetőjüket leterítette
egy lövedék. A fejét találta el, és jókora sebet nyitott rajta. A fővadász arcát elborította a vér,
összerogyott.
Cal jól látta a lövedéket: egy rádió volt. A sötétből de Bono alakja bontakozott ki; mint egy
ősember, üvöltve közeledett a fegyveresek felé. Rálőttek, de elhibázták. De Bono elviharzott a
vadászok mellett, a tűz felé rohant.
A vezető, fejéhez szorított kézzel, imbolyogva talpra állt, készen az üldözésre. De Bono
ugyan megzavarta a vérengző vadászokat, taktikája azonban öngyilkos volt. Beszorították őt
az égő fák közé. Cal látta, ahogy a füstben a tűz felé nyargal, a gyilkosok üvöltve a
nyomában. Sortűz következett; de Bono táncoshoz méltóan kerülte ki a golyókat. De az előtte
lévő poklot nem kerülhette ki. Egyszer még hátrafordult, hogy jól megnézze magának az
üldözőit, aztán - a hülyéje - a lángok közé vetette magát. A legtöbb fa már csak izzó oszlop
volt, a föld pedig valóságos mennyország egy parázson járó fakírnak - forró hamu és faszén.
A levegő reszketett a hőtől, eltorzította De Bono alakját, míg el nem veszett a fák között.
Gyászolásra nem volt idő. De Bono vakmerősége egy kis haladékot adott Calnek, de ez már
nem tarthatott soká. Cal visszafordult, hogy segítsen Lemuelnek. A kerttulajdonos azonban

216
eltűnt, mindössze néhány vérfolt és elveszített gyümölcs maradt a helyén. A tűz szélén a
fegyveresek még mindig várták de Bonót, hogy amint előbukkan, lekaszabolhassák. Cal
felállt, és a kötéltáncos nyomait kereste a lángok között. Semmit nem talált. A máglyától
elindult vissza a domb felé, ahol de Bonóval civakodott. Közben egy halvány remény ébredt
benne. Úgy döntött, hogy megváltoztatja az útvonalat: a kert túlsó vége felé futott.
A levegő itt tisztább volt, a szél az ellenkező irányba sodorta a füstöt. Végigfutott a kert
szélén, a kilátástalan helyzet ellenére is remélve, hogy de Bono esetleg gyorsabb volt a
lángoknál. Félúton egy pár égő cipőbe botlott.
Elkeseredésében belerúgott, aztán kutatta tovább a cipők gazdáját.
Amikor hátat fordított a lángoknak, egy alakot látott a magas fűben, kétszáz méterre a kerttől.
Még ilyen messziről is fel lehetett ismerni de Bono szőke fejét. Aztán már közelebbről
elégedett mosolyát is.
A szemöldöke és a szempillája leégett, haja alaposan megpörkölődött. De élt és mozgott.
- Ezt hogy csináltad? - kérdezte Cal, amikor már hallótávolságon belül volt.
De Bono vállat vont.
- Ha tehetném, minden nap parázson sétálnék, nem kötélen.
- Megmentetted az életemet - mondta Cal. - Köszönöm!
Látszott, hogy de Bono nem tud mit kezdeni a hálálkodással. Egy kézlegyintéssel elintézte,
aztán hátat fordított a tűznek, és belegázolt a fűbe. Cal követte.
- Tudod az utat? - kérdezte Cal. Úgy tűnt, hogy most mintha az ellenkező irányba haladnának,
mint az imént, amikor meglátták a tüzet, de Cal erre nem esküdött volna meg.
De Bono válaszolt valamit, de a szél elsodorta, Cal pedig túlságosan fáradt volt, hogy újra
megkérdezze.

X. FÖLDÖNTÚLI ÖRÖMÖK

1.
Az út innentől kezdve kínszenvedés volt. A kertben történtek elapasztották Cal utolsó
erőtartalékait is. Lábizmai vonaglottak, mintha minden pillanatban görcsbe akarnának
rándulni; gerinccsigolyái - mintha nem lenne bennük porc - csikorogva egymásnak súrlódtak.
Cal inkább nem is gondolt bele, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg megérkeznek az Égbolthoz.
Ebben az állapotukban, finoman fogalmazva, könnyű préda lesznek Shadwell számára.
Abrak a fenevadnak.
A csillagfényben előbukkanó csodákra - a kőgyűrűre, amit suttogó ködszalagok fűztek össze;
a csendes vízesés mögül üdvözülten mosolygó, sápadt arcú babacsapatra - Cal egy-egy futó
pillantást vetett mindössze. Jelen pillanatban csak egy valami csalhatott volna örömöt az
arcára: egy pehelypaplan.
De egy idő múlva a rejtélyek is megfogyatkoztak, ahogy de Bono egy sötét hegyoldalra
vezette fel Calt. Lábuk körül lágy szellő futkosott a fűben.
A hold egy gomolyfelhőtarajon fúrta magát keresztül, szellemet csinált de Bonóból, aki teljes
gőzzel haladt tovább a meredek emelkedőn. Cal, mint egy bárány, a nyomában. Ahhoz is túl
fáradt volt, hogy az útvonal felől érdeklődjön.
Lassacskán azonban rájött, hogy a sóhajok, amiket hall, nem csak a széltől származnak.
Valami távoli muzsikát fedezett fel a hangokban; egy dallamot, ami egyszer felhangosodott,
aztán elhalkult.
De Bono egyszer csak megállt.
- Hallod őket, Cal?
- Igen, hallom.
- Tudják, hogy vendégeik érkeztek.
- Ez az Égbolt?

217
- Nem - mondta de Bono halkan. - Az Égbolt majd holnap lesz. Ahhoz már túl fáradtak
vagyunk. Ma éjjel itt alszunk.
- Hol itt?
- Találd ki! Nem érzed a levegő illatát?
Enyhe illat szállt a levegőben; lonc és éjjelijázmin illata.
- Nem érzed a földön?
A föld meleg volt a lábuk alatt.
- Ez, barátom, a Vénusz-domb.

2.
Tudhatta volna, hogy nem szabad de Bonóra hagyatkoznia; minden hősiessége ellenére a
fickó teljesen megbízhatatlan volt. És most elvesztegetik a drága időt.
Cal hátrapillantott, hogy látszik-e vajon az útvonal, amelyen jöttek. Nem látszott. A hold
elbújt egy felhőtaraj mögé, és a hegyoldalt sötétség borította. Mire visszafordult, de Bono
eltűnt. Cal nevetést hallott a közelben, de Bono nevét kiabálta. Ismét csak nevetés. Túlságosan
könnyed volt, hogy de Bono lehetett volna, Cal azonban ebben sem volt biztos.
- Hol vagy?! - kiabálta, de nem jött válasz, úgyhogy elindult a hang irányába.
Meleg levegőáramlat csapott az arcába. Ijedten visszahőkölt, de a trópusi meleg követte,
ugyanakkor erős mézillatot is érzett. Szédült, sajgó lába majd összecsuklott alatta, az
elernyedés puszta öröméért.
Egy kicsit feljebb a domboldalon Cal egy alakot látott, nyilván de Bono alakját, ahogy mozog
a homályban. Ismét a nevét kiabálta, és ezúttal választ is kapott. De Bono megfordult, és azt
mondta:
- Ne félj, Kakukk!
Álomszerű volt a hangja.
- Nincs időnk! - makacskodott Cal.
- Nem tudok... semmi mást nem tudok ma éjjel... - de Bono hangja be-, aztán elúszott, mint
egy gyenge rádiójelzés. -
Semmi mást nem tudok ma éjjel csinálni... csak szerelmeskedni...
Az utolsó szó elmosódott, ahogy de Bono alakja is beleolvadt a sötétségbe.
Cal sarkon fordult. Biztos volt benne, hogy de Bono valahonnan a domb tetejéről beszélt,
úgyhogy ha megfordul, és elindul, akkor abba az irányba fog menni, ahonnan jöttek.
Callel együtt fordult a melegség is. Majd keresek egy másik vezetőt, gondolta bizonytalanul;
keresek egy vezetőt, és eljutok az Égbolthoz. Ott kell találkoznom valakivel! De kivel?
Gondolatai abba az irányba tartottak, ahonnan de Bono hangját hallotta. Hát persze:
Suzannával.
Ahogy gondolatban kimondta Suzanna nevét, a melegség és a lába mintha összeesküdtek
volna ellene: lehúzták Calt a földre. Nem tudta pontosan, hogy mi történt - nem esett el, nem
lökték meg -, de egy pillanat múlva a feje a földön volt, és ó, mily kellemes! Olyan volt,
mintha szerelmese mellé bújt volna egy dércsípte reggelen. Kinyújtózkodott, és közben azzal
nyugtatgatta magát, hogy csak addig marad, míg némi erőt gyűjt az előtte álló
megpróbáltatásokhoz.
Talán el is aludt, de hallotta, hogy valaki a nevét . mondja.
Nem Calt, mégcsak nem is Calhount, hanem így:
- Mooney...
Ez nem de Bono hangja, ez egy női hang volt.
- Suzanna!
Cal megpróbált felülni, de olyan nehéznek, olyan ólomsúlyúnak érezte magát az út porától,
hogy moccanni sem tudott. Szerette volna lerázni ezt a súlyt, ahogy egy kígyó levedli a bőrét,

218
de csak feküdt, az ujját sem bírta megmozdítani, a hang pedig egyre csak szólongatta őt, újra
és újra, egyre halkabban, ahogy most már magasabb régiókban kutatta kiválasztottját.
Cal szerette volna követni a hangot, és egyszer csak érezte, hogy vágya valóra válik: ruhái
lehullanak, és teste siklani kezd a fűben, hasa a föld hasát súrolja. Fogalma sem volt, hogy
hogyan utazott, mert a végtagjai nem mozogtak, és a légzése sem gyorsult fel az
erőfeszítéstől. Valójában olyan távol érezte magát az érzékeléstől, mintha testét és légzését is
otthagyta volna a ruháival együtt.
Egyvalamit vitt magával: fényt. Gyenge, hűvös fényt, ami megvilágította a füvet és a fűben
fészkelő apró hegyi virágokat; fényt, ami olyan közel haladt Calhez, mintha egyenesen belőle
áradt volna.
Néhány méterrel arrébb de Bono feküdt a fűben, tátott szájjal, mint egy hal. Cal az alvó alak
felé igyekezett, hogy kikérdezze, de ekkor valami más ragadta meg a figyelmét. De Bonótól
alig egy-két méterre fénynyalábok törtek elő a sötét földből. Cal elhaladt útitársa fölött, fénye
majdnem felébresztette őt, aztán ment tovább az új rejtély felé.
Hamar rájött a megoldásra. A földben gödrök voltak. Cal odament az egyik széléhez, és
bekukucskált. A hegy belül üreges volt. Egy hatalmas barlangot látott a belsejében, fénylő
pontok mozogtak benne. Nyilván ezek azok a láthatatlan lények, akikről de Bono beszélt.
Cal gyanúja, miszerint a testét útközben valahol elhagyta, most beigazolódott: átsiklott a
gödrön - amin a feje is alig fért volna be, a válláról nem is beszélve -, és beesett a barlangba.
Ott lebegett a barlang kupolájában, miközben alant egy szertartás zajlott: A résztvevők első
látásra fényes gázgömbökhöz hasonlítottak, körülbelül negyvenen lehettek. Voltak köztük
nagyok, voltak parányiak, színük a hűvöspasztelltől az élénksárgáig és pirosig terjedt. Ahogy
Cal lefelé sodródott - nem a gravitáció, hanem a puszta tudásvágy vonzásában -, rájött, hogy a
gömbök korántsem üresek. Alakokat látott a belsejükben; olyanok voltak, mint a mértani
pontossággal megalkotott szellemek. A látvány egy-két másodpercig tartott mindössze, aztán
elillant; halvány felhő fátyolozta el, majd új alak bukkan: fel mögüle. Ez a néhány röpke
pillanat arra azért elég volt, hogy Cal meglássa, kik azok az alakok a belsejükben.
Több gömbben is emberi magzatra emlékeztető alakokat látott, óriási fejjel és cérnavékony
végtagokkal, ami a testük köré fonódott. Egy pillanat alatt el is tűntek, helyükön mintha
világoskék folt jelent volna meg, amitől a gömb most úgy nézett ki, mint egy hatalmas
szemgolyó. Volt egy olyan gömb is, amelynek belsejében a gázok osztódtak, egyre csak
osztódtak, mint egy önmagába szerelmes sejt. Megint egy másikban a felhők hóviharrá
változtak, a pelyhek egy erdőre és egy hegyre hullottak.
Cal biztos volt benne, hogy a gömbök tudnak róla, bár egyik sem változtatott a mozgásán, a
látogatót üdvözlendő.
Cal ezen nem sértődött meg. A gömbök tánca rendkívül bonyolult volt, és nem kis zavart
okozott volna, ha valamelyikük letér a pályájáról. Mozgásukban valami felemelő
szükségszerűség érvényesült. Néhány gömb többször is csak hajszálnyira kerülte el az
összeütközést, de az utolsó pillanatban egy nagy lendülettel kitért társa elől, és a katasztrófa
veszélye átmenetileg elhárult. Más gömbök csoportokban mozogtak, bonyolult utakat jártak
be egymás körül, egyidejűleg azon a nagy pályán is haladva, amelynek tengelye a barlang
középpontjában volt.
A tánc nyugodt fenségességén kívül volt valami más is, ami elkápráztatta Calt: az egyik
nagyobb gömbben kétszer is megpillantott egy olyan képet, amelynek rendkívül erotikus
hatása volt. Egy meztelen nő - akinek a végtagjai minden létező anatómiai törvényt
megszegtek - lebegett egy felhőpárna fölött hihetetlenül izgató pózban. Alighogy Cal
meglátta, a kép el is tűnt, csak a nő csalogató emléke maradt: ajkai, combja, feneke.
Magamutogatása egyáltalán nem volt szemérmetlen; a bűnt a szégyenérzet jelentette volna,
ami viszont ismeretlen volt ebben az elbűvölő társaságban. Ezek a láthatatlan lények
túlságosan rajongtak a létezésért, hogy ilyen badarságokkal foglalkozzanak.

219
A halált is szerették, ez kiderült. Az egyik gömb belsejében egy hulla látszott, rohadt és
legyek lepte hulla, aki ugyanolyan örömmel mutogatta magát, mint társai.
A halál nem érdekelte Calt, a nő viszont annál jobban. Semmi mást nem tudok ma éjjel
csinálni - mondta de Bono -, csak szerelmeskedni.
És most már Cal is belátta, hogy milyen igaza van. De az a szerelem, amit a barlangon túlról
ismert, az nem illett ide. A gömbben lebegő nőnek nem kellett hízelegni, társaságát teljesen
önzetlenül ajánlotta fel. A kérdés most már csak az volt, hogy Cal hogyan fejezze ki a
vágyakozását. Testével az erekciót is kinn hagyta a Vénusz-dombon.
Fölöslegesen aggódott: a nő már tudta, mire gondol. Ahogy Cal harmadszor is megpillantotta,
a nő tekintete szinte behúzta őt a tánc közepébe. Lassan, végtelen lassan bukfencet vetett, és
ott találta magát a hölgy mellett.
Amikor elhelyezkedett, rádöbbent, hogy mi is a szerepe.
A dombon a hang Mooneynak szólította, és ez nem volt véletlen. Cal volt itt a fény, a
holdfény, ami föntről érkezett, és megtalálta pályáját a bolygók és a bolygók holdjainak
táncában.
Persze az is lehet, hogy ezt csak Cal gondolta így. Lehet, hogy a barlangban működő rendszer
mozgatóerői ugyanúgy rendelkeztek a szerelem és a hóviharok, mint a csillagok felett. Ilyen
csodák között amúgy sem ért semmit a találgatás. Ezen az éjszakán csak a létezés számított.
A láthatatlan lények újabb kört tettek. Cal pedig, elmerülve a rendezett mozgás gyönyöreiben,
forgott, egyre csak forgott (itt nem volt lenn és fenn, csak a mozgás puszta öröme), és egy
pillanatra eltávolodott a nőtől. Hatalmas ívet leíró pályája azonban ismét a nő bolygója felé
sodorta őt. Feltűnt a nő alakja, aztán rögtön ködbe veszett. Vajon Cal is ugyanezt a szertartást
végezte a nő számára, emberből absztrakcióvá változva, újra visszatérve á lágy felhő
habjaira? Oly keveset tudott magáról, erről a keringő Mooneyról!
Egyedül a gömbök árulhatták el, hogy kicsoda is Cal valójában. Talán minden holdnak ez volt
a sorsa. Talán túl sok is volt, amit Cal most megtudott. Megtudta, hogyan szerelmeskednek a
holdak: megigézik a bolygók éjszakáját, felkavarják óceánjaikat, megáldják a vadászt és az
aratót. Ezernyi módon, de ehhez a fény és a tér felszabadult testére van szükség.
Amikor Cal erre gondolt, a nő megnyílt, hogy megfürödjön Cal fényében: széttárta combjait,
hogy Cal fénye örömet szerezhessen neki.
Ahogy belehatolt, Cal ugyanazt a forróságot, ugyanazt a bírvágyat, ugyanazt a hiúságot
érezte, ami mindig is jellemezte a benne rejlő állatot, de erőlködés helyett itt könnyedség volt;
a kínzó veszteségérzet helyett táplálék; türelmetlenség helyett az az érzés, hogy ez
mindörökké így maradhat, illetve, hogy száz emberöltő a holdak életében csak egy pillanat;
ezen az égi körhintán értelmezhetetlenné vált az idő fogalma.
Erre a gondolatra elviselhetetlen fájdalom hasított Calbe. Amit kinn hagyott a dombon, az
vajon mind elfonnyadt és elpusztult, miközben ezek a csillagképek nyugodtan tették a maguk
dolgát?
A bolygórendszer középpontja felé nézett, ahonnan mindannyiuk pályája - különleges vagy
szabályos, messzi vagy közeli - kiindult. Ott, azon a helyen, ahonnan Cal holdfénye
származott, látta magát, ahogy alszik egy domboldalon.
„Álmodom” - gondolta Cal, és hirtelen felpattant, mint egy buborék az üvegben. A barlang
kupolája - ami most mintha egy koponya belsejére hasonlított volna - sötét volt fölötte, és úgy
érezte, rögtön nekivágódik, és halálra zúzza magát, de az utolsó pillanatban világosság támadt
körülötte; Cal kinyitotta a szemét, és a fénycsíkozta eget látta maga fölött.
Hajnalodott a Vénusz-dombon.

3.
Cal álma részben igaz volt. Valóban levedlett két réteget, mint egy kígyó. Az egyik, a ruhái, a
fűben hevertek szanaszét. A másikat, a kalandjai fakasztotta mocskot, lemosta a harmat vagy

220
az eső az éjszaka folyamán. Teste száraz volt; a föld melegétől (ez sem álom volt) megszáradt
és illatozott. Jóllakottnak és erősnek érezte magát.
Cal felült. A jószagú de Bono már talpon volt, a tökét vakarászta, és az eget bámulta; üdvözítő
kombináció. Hátán és fenekén látszott a fűszálak nyoma.
- Na, volt öröm? - kérdezte Calre kacsintva.
- Öröm?
- A láthatatlan lények. Szép álmokat hoztak?
- Igen.
De Bono kajánul vigyorgott.
- Elmeséled? - kérdezte.
- Nem tudom, hogy...
- Jaj, hagyd már ezt a szemérmességet.
- Nem, csak arról van szó... azt álmodtam, hogy... hogy én vagyok a Hold.
- Micsoda?
- Azt álmodtam, hogy...
- Elhozlak egy helyre, ami leginkább megfelel a ti bordélyházaitoknak, te meg azt álmodod,
hogy Hold vagy? Fura egy alak vagy, Calhoun.
De Bono a fejét csóválta ezen a képtelenségen, közben felvette a trikóját.
- És te? Te miről álmodtál? - kíváncsiskodott Cal.
- Majd egyszer elmesélem - mondta de Bono. - Majd ha nagy leszel.

4.
Szótlanul felöltöztek, aztán a lankás dombon elindultak lefelé.

XI. EGY SZEMTANÚ

1.
Igaz, a Hobarttól való csodálatos megmeneküléssel a nap jól, kezdődött Suzanna számára, a
dolgok azonban hamarosan rosszra fordultak. Az éjszaka mintha valami biztonságos
védőburkolat lett volna, a hajnal viszont megnevezhetetlen félelmeket hozott.
A félelmek között akadt olyan is, amit meg tudott nevezni. Például azt, hogy elveszítette a
vezetőjét. Suzannának csak nagyon halvány elképzelése volt arról, hogy hol van az Égbolt-
palota, ezért úgy döntött, a Gyűrű felé indul el - azt mindig, mindenhonnan jól lehetett látni -,
és útközben, amennyire lehet, majd kérdezősködik.
Aggodalmának másik forrása: számtalan jel utalt arra, hogy a Fúgában a helyzet egyre
rosszabb. A völgy fölött óriási füstfátyol lebegett; az éjszakai eső ellenére még mindig
lángokban állt egy jókora terület. Útközben több csatatérre bukkant. Egyhelyütt, mint valami
acélmadár, egy kiégett autó gubbasztott egy fa tetején; felrobbant vagy felszállt? Suzanna nem
tudhatta, hogy milyen erők csaptak össze az éjszaka folyamán; azt sem, milyen fegyverekkel
harcoltak, de az egyértelmű volt, hogy borzalmas küzdelem zajlott. Prófétai szózataival
Shadwell megosztotta ennek a valaha békés földnek a népét - testvért testvér ellen fordított. A
történelem bebizonyította, hogy éppen az ilyen konfliktusok a legvéresebbek. Így hát nem
lepődött meg igazán, amikor lépten-nyomon temetetlen holtakba botlott; rókák és madarak
lakmároztak a testeken.
Ha mégis valami vigasztalót akart kierőszakolni ezekből a képekből, az csak annyi lehetett,
hogy Shadwell hadjárata ellenállásba ütközött. A Próféta alaposan elszámította magát, amikor
lerombolta Capra házát. Ezzel a zsarnoki tettel eljátszotta minden esélyét, hogy a Fúgát
kizárólag a szavak erejével hódítja majd meg. Többé nem reménykedhetett abban, hogy
csalással és csábítással megszerezheti ezeket a területeket. Fegyveres elnyomás csakis ez
következhetett.

221
Suzanna tisztában volt vele, hogy a látólények csodatettei micsoda károkat képesek okozni, és
a szíve mélyén reménykedett, hogy ez talán meghiúsíthatja Shadwell terveit. De mekkora -
talán helyreállíthatatlan - károk érhetik magát a Fúgát, míg lakói kiharcolják a szabadságot!
Ezek az erdők és mezők bele fognak pusztulni a rémtettekbe: varázserejük - részint - éppen
abban rejlik, hogy ismeretlen számukra a kegyetlenség.
Egy ilyen - valaha ártatlan, azóta meggyalázott - helyen találkozott Suzanna aznap az első élő
látólénnyel. A Fúga bővelkedett a talányos építészeti alkotásokban, itt is egy ilyen állt: egy
sekély medence, amit oszlopok vettek körül.
Az egyik oszlop tetején rongyos kabátban egy szikár, középkorú férfi ücsörgött, nyakában egy
nagy távcső lógott.
Valamit körmölt egy jegyzetfüzetbe.
- Keres valakit? - kérdezte, amikor meglátta Suzannát.
- Nem.
- Azt jól teszi, mert mindenki meghalt - mondta szenvtelenül. - Nézze csak! - A medence
körül a beton tele volt vérfoltokkal. Az áldozatok a medence fenekén feküdtek, arccal felfelé,
sebeiket kiszívta a víz.
- Saját munka? - kérdezte Suzanna.
- Hogy én? Isten ments! Én csak egy szemtanú vagyok. És maga melyik félhez tartozik?
- Egyikhez sem - mondta Suzanna. - Én egyedül vagyok.
A férfi leírta.
- Nem feltétlenül hiszek magának - mondta írás közben. - De egy jó szemtanú feljegyez
mindent, amit lát és hall, még ha kételkedik is benne.
- És mi mindent látott? - kérdezte Suzanna.
- Felfordulást - felelte a férfi. - Rengeteg embert, akik maguk sem tudták, hogy ki kicsoda. És
olyan vérontást, amilyenről soha nem hittem volna, hogy itt megtörténhet. - Suzannára nézett.
- Maga nem látólény - mondta.
- Nem.
- Csak véletlenül idetévedt, igaz?
- Valahogy úgy.
- Hát, a maga helyében én szépen visszatévednék. Itt senki sincs biztonságban. Sokan
összecsomagoltak, és kimentek a Birodalomba, mielőtt még lemészárolnák őket.
- Akkor ki harcol?
- A vademberek. Tudom; tárgyilagosságra kellene törekednem, mégis ez a véleményem.
Barbárok. Őrjöngenek.
Suzanna kiabálást hallott. Befejezvén a reggelizést, a vademberek újra munkához láttak.
- Mit lát onnan? - kérdezte Suzanna.
- Romokat - mondta a férfi. - Szétszórt csapatokat. Szeméhez emelte a távcsövet, és
végigpásztázta a területet; időnként megállt, ha megpillantott valami érdekes részletet. - Egy
órával ezelőtt egy alaposan megviselt zászlóaljat láttam Ilyennincs alatt. A Lépcsőknél
lázadók vannak, egy másik csapat tőlünk északnyugatra. A Próféta nemrég hagyta el az
Égboltot, nem tudom pontosan megmondani, mikor; ellopták az órámat, és evangélistáinak
több osztaga halad előtte, hogy biztosítsa az utat.
- Milyen utat?
- A Gyűrűhöz vezető utat, természetesen.
- A Gyűrűhöz?
- Véleményem szerint kezdettől fogva ez volt a Próféta célja.
- Nem Próféta - mondta Suzanna. - Shadwell a neve.
- Shadwell?
- Igen, írja csak le! Kakukk és kereskedő.
- Ez biztos? - kérdezte a férfi. - Mondjon el mindent!

222
- Nincs időm - mondta Suzanna a férfi nagy bánatára. - Oda kell érnem hozzá.
- Á, szóval a barátja.
- Épp ellenkezőleg - mondta Suzanna, tekintete közben visszatévedt a medencében fekvő
halottakra.
- Lehetetlen megközelíteni, ha ezt forgatja a fejében - mondta a férfi. - Éjjel-nappal őrzik.
- Bízza csak rám! - mondta Suzanna. - Maga azt sem tudja, hogy mekkora az ereje.
- Ha valóban Kakukk, és megpróbál bejutni a Gyűrűbe, akkor végünk, ezt viszont tudom. Egy
utolsó fejezetnek mindenesetre megteszi, nem?
- És ki fogja elolvasni?

2.
Ezzel a kérdéssel Suzanna otthagyta a férfit, elmélkedjen csak az oszlop tetején, mint valami
magányos vezeklő. A beszélgetés után Suzanna még sötétebbnek látta a helyzetet. A testében
lévő oldószer ellenére nagyon keveset tudott a Szőttesföldet irányító erők működéséről, ahhoz
azonban nem kellett lángésznek lennie, hogy megértse: ha Shadwell belép a Gyűrű
varázslatos területére, az katasztrófát jelent. Shadwell testesítette meg mindazt, amit ez a
páratlan világ és alkotói megvetettek: ő volt a Romlottság. Lehet, hogy a Gyűrű inkább
elpusztítja önmagát, de nem hagyja, hogy Shadwell hozzáférkőzzön a titkaihoz. De ha a
Gyűrű elpusztul, vajon fennmaradhat-e a Fúga, amit a Gyűrűben lévő erők tartanak össze?
Suzanna tartott tőle, hogy a szemtanú erre célzott kijelentéseivel: ha Shadwell behatol a
Gyűrűbe, vége a világnak.
Amióta elhagyta a medence környékét, nem látott egyetlen élő állatot vagy madarat sem. A
fák és a bokrok elhagyatottak voltak, az aljnövényzet sűrűjében néma csend honolt. Suzanna
készenlétbe helyezte az oldószert, hogy megfelelően védekezhessen, ha erre szükség lenne.
Nem fog válogatni. Megöl mindenkit, aki megpróbálja megakadályozni, hogy utolérje
Shadwellt.
Egy romos fal mögül zajt hallott. Megállt, és felszólította a leselkedőt, hogy jöjjön elő. Nem
kapott választ.
- Utoljára kérdezem! - mondta Suzanna. - Ki van ott?
Téglatörmelék omlott a földre, és a fal mögül előmászott egy négy-öt év körüli mocskos
kisfiú; meztelen volt, leszámítva a zokniját.
- Ó, Istenem! - mondta Suzanna megszánva a gyereket. Abban a pillanatban, hogy az oldószer
elapadt a testében, mozgolódás támadt a rom mögött, és fegyveres férfiak hevenyészett
csapata kerítette körül Suzannát.
A gyerek panaszos arckifejezése megváltozott, ahogy az egyik férfi maga mellé szólította. A
férfi piszkos kezével megsimogatta a kisfiú fejét, munkáját elismerő mosollyal jutalmazta.
- Nevezze meg magát! - követelte az egyik fegyveres. Suzannának fogalma sem volt, hogy
melyik félhez tartozik ez a csapat. Ha Shadwell hadseregéhez, akkor a neve egyenlő a saját
halálos ítéletével. De bármilyen kétségbeejtő volt is a helyzet, képtelen volt olyan férfiakra -
és gyerekekre - zúdítani az oldószert, akikről nem tudta biztosan, hogy ellenségek vagy
szövetségesek.
- Lelőni! - mondta a gyerek. - Ellenség.
- Ne merészeljétek! - szólalt meg valaki hátulról. - Én ismerem.
A férfi a nevén szólította. Suzanna a hang irányába fordult: megmentője - micsoda
meglepetés! - Nimrod volt.
Legutóbbi találkozásukkor még Shadwell gyalázatos hadjáratát támogatta, a dicsőséges
jövőről szónokolt. De az idő és az események megszelídítették. Szánalmasan nézett ki: ruhája
csupa rongy, arca tele sebhelyekkel.
- Ne ítélj el! - mondta Nimrod, mielőtt Suzanna megszólalhatott volna.
- Nem - mondta Suzanna. Valamikor átkozta őt, de az már a múlté. - Tényleg nem.

223
- Segíts! - fakadt ki Nimrod, és odament Suzannához. Suzanna megölelte. Nimrod elrejtette a
könnyeit, míg társai csendben visszatértek búvóhelyükre.
Nimrod csak ekkor kérdezte meg:
- Tudsz valamit Jerichauról?
- Meghalt - felelte Suzanna. - A nővérek ölték meg.
Nimrod elhúzódott Suzannától, és tenyerébe temette az arcát.
- Nem a te hibád - mondta Suzanna.
- Tudtam... - mondta halkan Nimrod. - Rögtön tudtam, amikor rosszra fordultak a dolgok.
Tudtam, hogy valami borzalmas dolog történt vele.
- Nem a te hibád, hogy nem láttad az igazságot. Shadwell nagyszerű színész. És azt adta elő,
amit a közönség látni akart.
- Várj! - mondta Nimrod, és Suzannára nézett. - Azt akarod mondani, hogy Shadwell a
Próféta?
- Igen, azt.
Nimrod megrázta a fejét.
- Egy Kakukk - mondta elképedve. - Egy Kakukk.
- Ez nem jelenti azt, hogy nem erős! - figyelmeztette Suzanna. - Megkaparintott néhány
csodatettet.
- El kell jönnöd a táborunkba - mondta Nimrod türelmetlenül. - Beszélned kell a
parancsnokkal, mielőtt elindulnánk a Gyűrűhöz.
- Akkor menjünk gyorsan! - mondta Suzanna. Nimrod azonnal elindult; a sziklás területre
vezette Suzannát, ahol a lázadók rejtőztek.
- Már csak ketten maradtunk, Apolline és én - mondta útközben - az első felkeltettek közül. A
többiek mind meghaltak. Az én drága Liliám. Aztán Freddy Cammell. Most pedig Jerichau.
- Hol van Apolline?
- Kiment a Birodalomba, ez volt az utolsó hírem róla. És Cal? Cal veled van?
- Azt beszéltük meg, hogy az Égboltnál találkozunk. De Shadwell már eljött onnan, a Gyűrű
felé tart.
- Ez lesz az utolsó útja - mondta Nimrod. - Akármilyen csodatetteket lopott is el, akkor is csak
emberlény. Az emberlények pedig halandók.
„Mindannyian azok vagyunk!” - gondolta Suzanna, de nem mondta ki.

XII. VÉGZETES CSAPÁS

l.
Nimrod bizakodását kevéssé indokolta a táboruk, ami inkább volt kórház, mint katonai
létesítmény. A sziklák között rejtőző mintegy ötven katona - férfiak, nők vegyesen - jó
háromnegyed része sebesült volt. Akadtak ugyan harcképesek is, de a többség már a halál
küszöbén állt, halk szavakkal vigasztalták őket utolsó perceikben.
A tábor egyik sarkában, ahol a haldoklók nem láthatták, egy tucat holttest feküdt ideiglenes
szemfödél alatt. Egy másik szegletben a zsákmányolt fegyvereket szortírozták. Dermesztő
látvány volt: géppuskák, lángszórók, gránátok.
A bizonyíték, hogy Shadwell és követői felkészültek a pusztításra, ha a Fúga lakói
ellenszegülnének a felszabadítóknak. A szörnyű fegyverekkel és katonák buzgalmával
szemben a legbámulatosabb csodatett is csak csekély védelmet jelentett.
Lehet, hogy ezek a kételyek Nimrodban is megfogalmazódtak, de ha igen, akkor igyekezett
leplezni Suzanna előtt.
Megállás nélkül beszélt, az elmúlt éjszaka sikereit ecsetelte, mintha az árulkodó csendet
akarná elkerülni.

224
- Még foglyokat is ejtettünk- dicsekedett, és a sziklatömbök közé vezette Suzannát. Egy sáros
gödörben körülbelül egy tucat fogoly ült, bokájuk és kezük összekötözve; gépfegyverrel
őrizte őket egy lány. Szánalmas egy társaság volt. Akadtak közöttük sebesültek is; és
mindegyik rettegett; sírtak és magukba motyogtak, mintha rádöbbentek volna, hogy Shadwell
rászedte őket, és szörnyű tetteiken keseregnének. Suzanna sajnálta őket, hogy most megvetik
magukat. Nagyon is jól ismerte Shadwell ámításait - egyszer maga is majdnem bedőlt neki.
Shadwellnek csak áldozatai voltak, nem szövetségesei; megvásároltak egy hazugságot, mert
túl csábító volt. Most, hogy ráébredtek Shadwell próféciáinak hamisságára, nem maradt más a
számukra, mint a kétségbeesés és az önmarcangolás a kiontott vér miatt.
- Beszélt velük valaki? - kérdezte Suzanna Nimrodtól. - Talán ismerik Shadwell
legsebezhetőbb pontjait.
- A parancsnok megtiltotta - mondta Nimrod. - Betegek.
- Ugyan, micsoda badarság! - mondta Suzanna, és bemászott a gödörbe a foglyokhoz. Többen
feléje fordították elgyötört arcukat; az egyik fogoly a megbocsátás legapróbb jelére
felzokogott.
- Nem akarok senkit elítélni - mondta Suzanna. - Csak beszélgetni akarok veletek.
Megszólalt mellette egy férfi, arcát vastagon borította a vér.
- Megölnek bennünket?
- Nem - felelte Suzanna. - Nem, ha rám hallgatnak.
- Mi történt? - kérdezte egy másik fogoly, elmosódó és álomittas hangon. - Megjött a Próféta?
- Valaki megpróbálta elhallgattatni, de a fogoly tovább makogott. - Mindjárt itt kell lennie,
nem? Jön, és elvisz bennünket Caprához.
- Nem jön - mondta Suzanna.
- Tudjuk - mondta a véres arcú. - Legalábbis a többség tudja. Becsapott. Azt mondta...
- Tudom, hogy mit mondott - szakította félbe Suzanna. - És azt is tudom, hogy becsapott
benneteket. Most jóvá kell tennetek, amit elkövettetek; segítenetek kell.
- A Prófétát nem lehet legyőzni - mondta a férfi. - Varázsereje van.
- Fogd be a szád! - mondta egy másik fogoly, aki olyan erősen szorította a rózsafüzért, hogy
majd szétrepedt a bőre.
- Ne árulkodj! Meghallja.
- Hadd hallja! - vágott vissza az előbbi. - Öljön meg, ha kedve tartja. Mit bánom én. -
Suzannához fordult. Démonok vannak vele. Láttam. Megeteti velük a halottakat.
Nimrod, aki Suzanna háta mögött hallgatta a tanúk vallomását, most megszólalt:
- Démonok? Láttad a démonokat?
- Nem - mondta a sápadt férfi.
- Én láttam - mondta egy másik.
- Hogy néznek ki? Mondd el! - követelte Nimrod.
„A férfi nyilván az éktelen nagyra dagadt fattyakat látta” - gondolta Suzanna. Miközben
elkezdte leírni a külsejüket,
Suzanna felfigyelt egy fogolyra, akit eddig nem vett észre: a gödör legmocskosabb zugában
kuporgott, arccal a sziklafal felé. A háta közepéig omló hajból ítélve nő lehetett, és nem
kötözték meg, mint a többieket, hanem csak belökték a piszokba.
Suzanna elindult feléje. Amikor közelebb ért, motyogást hallott, és látta, hogy a nő a
sziklafalhoz tapasztja a száját - a sziklához beszélt, mintha ott keresne vigasztalást. Ahogy
Suzanna árnyéka a falra vetődött, a nő abbahagyta a könyörgést, és megfordult.
Suzanna az arcára száradt vér és ürülék mögött is rögtön felismerte a nőt: Immacolata.
Megcsonkított arca olyan volt, mint egy tragikus színészé. Szeme megduzzadt a sírástól, és
egy újabb könnyáradat készült kitörni belőle; haja kócos és a sártól összetapadt. Melle
fedetlen, és minden egyes porcikájában rettenetes rémület. Korábbi erejének nyoma sem
maradt. A saját piszkában fetrengő, őrült nő volt.

225
Ellentmondó érzések hadakoztak Suzannában. Itt reszketett most előtte az a nő, aki megölte a
beteg Mimit; aki a Fúgában történt borzalmak egyik kiagyalója volt. A Shadwell trónja
mögött álló hatalom, számtalan csalás és bánat forrása; az Ördög múzsája. Suzanna most
mégsem érezte azt a gyűlöletet, amit Shadwell vagy Hobart iránt. Vajon azért nem, mert-ha
véletlenül is - a varázslónőnek köszönheti, hogy felfedezte magában az oldószert? Vagy mert
- ahogy Immacolata mindig is állította - ők ketten valamilyen módon testvérek voltak? Más
csillagzat alatt talán
Suzannának jutott volna ez a sors: a kitaszítottság és az őrület?
- Ne. .. nézz... rám - mondta halkan a nő. Véraláfutásos szemében nem látszott, hogy
felismerte volna Suzannát.
- Tudod, hogy ki vagy? - kérdezte tőle Suzanna.
A nő arckifejezése nem változott. Néhány pillanat múlva válaszolt:
- A szikla tudja - mondta.
- A szikla?
- A sziklából nemsokára homok lesz. Ezt azért mondom, mert ez az igazság. Homok lesz.
Immacolata elfordította a tekintetét faggatójáról, és tenyerével simogatni kezdte a sziklát.
Suzanna most látta csak, hogy jó ideje csinálhatta már ezt. A szikla véres volt, ahol
lehorzsolta Immacolata bőrét, mintha a vonalakat akarná kitörölni a tenyeréből.
- Miért lesz homok? - kérdezte Suzanna.
- Mert el fog jönni - mondta Immacolata. - Láttam. A Korbács. Eljön, és akkor mindenből és
mindenkiből homok lesz. - Dühösebben simogatta a sziklafalat. - Elmondtam a sziklának.
- És nekem elmondod?
Immacolata előbb körbehordozta, majd ismét a szikla felé fordította a tekintetét. Suzanna már
azt hitte, hogy megfeledkezett róla, amikor Immacolata újra beszélni kezdett, szaggatottan:
- Eljön a Korbács - mondta. - Mindent tud, még álmában is. - Abbahagyta tenyere gyötrését. -
Néha már majdnem felébred. És ha egyszer tényleg felébred, mindenkiből homok lesz...
A véres sziklának nyomta az arcát, felzokogott.
- Hol van a nővéred? - kérdezte Suzanna.
A zokogás erre megszakadt.
- Itt van?
- Nincs... nővérem - mondta Immacolata. Kételynek semmi jele nem volt a hangjában.
- És Shadwell? Shadwellre emlékszel?
- A nővéreim meghaltak. Homok lett belőlük. Mindenből. Homok lett mindenből.
Immacolata ismét zokogni kezdett, az eddiginél is keservesebben.
- Mit törődsz vele? - kérdezte Nimrod, aki egy ideje már Suzanna mellett állt. - Ez is csak egy
őrült. A hullák között találtuk. A szemüket ette.
- Tudod, hogy ki ez a nő? - mondta Suzanna. - Nimrod... ez Immacolata.
Nimrod arca megnyúlt a döbbenettől.
- Shadwell barátnője. Esküszöm!
- Ez nem lehet igaz - mondta Nimrod.
- Megtébolyodott, de esküszöm, hogy ő az. Két napja sincs, hogy találkoztunk.
- De hát mi történt vele?
- Talán Shadwell...
A sziklafalnál á nő halkan elismételte a nevet.
- De bármi történt is, nem maradhat itt, ilyen körülmények között...
- Menjünk, beszéljünk a parancsnokkal. Ezt mind mondd el neki.

2.

226
Úgy látszott, ez a találkozások napja. Először Nimrod, aztán a varázslónő, most pedig a vert
sereg vezére, Yolande Dor; az a nő, aki olyan hevesen ellenezte a visszaszövést, hajdanában,
amikor még állt Capra háza.
Ő is megváltozott. Kevély magabiztossága elpárolgott. Arca sápadt és ragacsos, hangja és
viselkedése visszafogott volt. Nem fecsérelte az időt udvariaskodásra:
- Nyögje már ki, ha mondani akar valamit!
- Az egyik fogoly...
- Rimánkodásra nincs időm - hangzott a válasz. - A magáéra meg főleg nincs.
- Ez nem rimánkodás.
- Akkor sem vagyok rá kíváncsi.
- Muszáj, hogy kíváncsi legyen, és az is lesz! - csattant fel Suzanna. - Felejtse el, amit irántam
érez...
- Semmit nem érzek - vágta rá Yolande. - A tanácstagok kimondták maguk felett az ítéletet.
Maga csak arra kellett, hogy valakire rásózhassák a felelősséget. Ha nem maga lett volna ott,
akkor találnak valaki mást.
Mintha fájdalmat okozott volna neki ez a kifakadás. Kigombolt kabátja alá csúsztatta a kezét,
látszott, hogy egy sebet próbál csillapítani. Keze véres volt, amikor előhúzta. Suzanna
kitartott, de egy kicsit megenyhült.
- Az egyik fogoly - mondta - Immacolata.
Yolande Nimrodra nézett.
- Ez igaz?
- Igaz - mondta Suzanna. - Jobban ismerem őt, mint bármelyikőjük. Ő az. Teljesen...elveszett;
az is lehet, hogy őrült. De ha sikerülne valamit kiszedni belőle, talán hasznosíthatnánk
Shadwell kézre kerítésében.
- Shadwell?
- Shadwell a Próféta. Valamikor egymás szövetségesei voltak, ő és Immacolata.
- Én nem közösködöm a Romlottsággal - mondta Yolande. - Felakasztjuk, ha eljön az ideje.
- Akkor csak annyit engedjen meg, hogy beszélgessek vele. Talán megtudok tőle valamit.
- Ha egyszer elment az esze, miért hinnénk el egyetlen szavát is? Nem! Rohadjon el!
- Elszalasztott lehetőség lenne.
- Maga nekem ne beszéljen elszalasztott lehetőségekről - mondta Yolande keserűen. Semmi
remény nem volt, hogy meg lehetne győzni. - Egy órán belül indulunk a Lepelhez - közölte
Suzannával. - Ha be akar állni közénk, semmi akadálya. Ha nem, menjen a dolgára.
Ezzel mindkettejüknek hátat fordított.
- Gyere! - mondta Nimrod, és elindult. Suzanna nem mozdult.
- A magam részéről - mondta - remélem, hogy lesz még alkalmunk beszélgetni, ha vége ennek
az egésznek.
Yolande nem fordult meg.
- Hagyjon békén! - mondta.
Suzanna pontosan ezt tette.

3.
Amikor Suzanna kiment a foglyok közül, Immacolata néhány percig csak ült a feledés
homályában. Időnként sírva fakadt, időnként a néma sziklafalra meredt.
Shadwell gyalázatos tette az Égboltpalotában, megtetézve nővérei halálával, egy kietlen
vidékre űzte Immacolata ép elméjét. De nem volt egyedül a pusztaságban. Ott, azon a senki
földjén újra rátalált a kísértetre, aki az utóbbi időben oly gyakran látogatta: a Korbácsra.
Immacolata, aki akkor volt a legboldogabb, ha térdig gázolt a pusztulásban; aki zsigerekből
fűzte a nyakláncait; aki a halottak játszópajtása volt - ott, annak az irtózatnak a közelében
olyan szörnyűségeket látott, amitől még ő is elborzadt.

227
A Korbács még mindig aludt - ez valamelyest enyhítette az iszonyatot -, de nem alhat örökké.
Befejezetlen munkákat hagyott maga mögött, célját még nem érte el. Hamarosan felébred, és
eljön, hogy elvégezze a dolgát. És akkor?
- ...homok lesz minden... - mondta Immacolata a sziklának.
Most nem kapott választ. A szikla durcáskodott, mert Immacolata fecsegett: a szürke szemű
nőnek elárulta a titkukat.
Immacolata guggolva ringatta magát, kínozták a nő szavai. Nagyon kevésre emlékezett abból,
amit a nő mondott: egy-egy szóra, névre. Illetve egy bizonyos névre. A fejében visszhangzott.
Shadwell.
Mint valami viszketés a fejbőre alatt, valami fájdalom a koponyájában. Immacolata
legszívesebben átszakította volna a dobhártyáját, hogy a visszhangot kirángassa a fejéből, és
összetapossa. Gyorsabban ringatta magát, hogy kiűzze a nevet, de az egyre csak dörömbölt a
fejében.
Shadwell, Shadwell.
Aztán újabb nevek bukkantak elő a feledés homályából: Magdalena. A Boszorkány.
Immacolata most maga előtt látta őket, tisztán, mint a sziklát; egyre tisztábban: a nővéreit,
szerencsétlen, kétszer meggyilkolt nővéreit.
Halott lábuk alatt pedig egy vidéket látott; valamilyen földet; amit oly régóta, hihetetlenül
régóta igyekezett elpusztítani. Most ennek a földnek a neve is az eszébe jutott, és halkan
kimondta:
- A Fúga ...
Igen, így nevezték, az ellenségei nevezték így. Menynyire szerették! Mennyire küzdöttek a
földjükért, és közben megsebezték Immacolatát.
Megérintette a sziklát, és érezte, hogy megremeg. Immacolata felpattant; a név, ami
elindította ezt az áradatot, most betöltötte a fejét, és elsöpörte a feledést.
Shadwell.
Hogy is felejthette el az imádott Shadwellt?! Csodatetteket ajándékozott neki. És mit kapott
értük cserébe? Shadwell elárulta és bemocskolta őt. Kihasználta, amíg céljainak megfelelt,
aztán eltaszította, ki a pusztaságba.
De nem taszította elég messzire. Immacolata ma megtalálta az utat, és iszonyú hírekkel
elindult visszafelé.

4.
Hirtelen óriási hangzavar támadt, és egyre erősödött. Értetlen sikolyok, aztán a rettenet
üvöltései, amilyenhez foghatót Suzanna még soha nem hallott.
Nimrod már rohant is, hogy megnézze, mi történt; Suzanna utána. Elképesztő felfordulás képe
fogadta.
- Megtámadtak bennünket! - ordította Nimrod, miközben társai - sokan közülük friss, vérző
sebekkel - összevissza rohangáltak. A föld már tele volt áldozatokkal, számuk percről percre
gyarapodott.
Mielőtt Nimrod belevethette volna magát a küzdelembe, Suzanna elkapta a karját.
- A mieink ölik egymást! - kiabálta Suzanna, igyekezve túlharsogni a hangzavart.
- Mi van?
- Nézd csak meg! - mondta Suzanna.
Nimrod egy pár pillanat alatt maga is meggyőződhetett róla, hogy szó sem volt külső
támadásról. A lázadók estek egymás torkának. Senkinek nem kegyelmeztek. Egymást
gyilkolták azok a harcosok, akik néhány perce még megosztották egymással az utolsó
cigarettájukat. Volt, aki a halálos ágyáról tápászkodott fel, és ápolóját püfölte.
Nimrod a csatatérre lépett, és az egyik őrültet elráncigálta társa torkától.

228
- Az Isten szerelmére, mit csinálsz? ! - kérdezte Nimrod. A férfi még mindig kapálózott, hogy
elérje áldozatát.
- A gazember! - üvöltötte a férfi. - Megerőszakolta a feleségemet!
- Mit beszélsz?
- Láttam! Itt csinálta! - Maga elé mutatott. - Itt, előttem!
- A feleséged nincs itt! - üvöltötte Nimrod, és megrázta a férfit. - Nincs itt!
Suzanna a csatateret nézte. Ugyanaz a káprázat vagy majdnem ugyanaz kerített hatalmába
mindenkit. A harcosok sírva és átkozódva verekedtek. Azzal vádolták a másikat, hogy
eltiporták a szüleiket, elcsábították a feleségüket, lemészárolták a gyerekeiket; bosszút akartak
állni a tetteseken. A kollektív káprázat láttán Suzanna a valódi tettest kereste, és meg is
találta: Immacolata egy magas szikláról szemlélte a vérengzést. Haja ugyanolyan kócos volt.
Melle még mindig fedetlen. De látszott rajta, hogy kitalált a homályból, és magára ismert.
Suzanna elindult a varázslónő felé. Bízott benne, hogy az oldószer nem engedi majd, hogy ez
a szörnyű csodatett az ő eszét is elvegye. Nem engedte. Igaz, fürgének kellett lennie, hogy
megmeneküljön az őrjöngőktől, de végül sértetlenül elérte a sziklát.
Úgy látszott, Immacolata nem vette észre. Fejét hátravetve, vérfagyasztó kegyetlenséggel
vicsorítva állt a sziklán, és teljesen lekötötte a műve: az öldöklés.
- Hagyd őket! - kiáltotta Suzanna.
A hangra megrezzent Immacolata feje: Suzanna érezte, hogy megtalálja őt a varázslónő
tekintete.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte Suzanna. - Ők nem bántottak.
- Nem kellett volna kirángatnod az ürességből! - felelte a varázslónő. - A te műved, hogy újra
emlékezem.
- Akkor a kedvemért - mondta Suzanna - hagyd békén őket.
Háta mögött a lárma csillapodott; felváltotta a haldoklók nyöszörgése és azoknak a
jajveszékelése, akik magukhoz tértek, és rádöbbentek, hogy megölték barátaikat.
Nem lehetett tudni, hogy a csodatett azért ért-e a végére, mert Immacolata gonoszságából nem
futotta többre, vagy azért, mert meghallgatta Suzanna kérését. A halálgépezet mindenesetre
leállt.
De csak egy pillanatig volt nyugalom: a zokogás közepette lövés dörrent. A golyó Immacolata
csupasz lába alatt a sziklának csapódott. Suzanna megfordult, és Yolande Dort látta, ahogy a
tetemek - néhai kis serege - között gázol, újra megcélozva a varázslónőt.
Immacolata nem kedvelte a célpontszerepet. Amikor a második lövés is a szikla felé süvített,
Immacolata a levegőbe emelkedett, és Yolande felé szállt. Gyilkos árnyéka, mint egy
dögkeselyűé, végigsöpört a csatamezőn. Érintésére a sebesültek, akik képtelenek voltak
elmenekülni, a vér áztatta földre buktak, és kilehelték a lelküket. Yolande nem várta tétlenül,
hogy az árnyék őt is elérje; újra és újra a varázslónőre lőtt. Az erő, ami Immacolatát a
magasban tartotta, egyszerűen visszalökdöste a golyókat.
Suzanna ordított, hogy vonuljon vissza, de figyelmeztetését Yolande vagy nem hallotta, vagy
nem törődött vele. A varázslónő lecsapott rá, felkapta - az oldószer fénye mindkettejüket
elborította -, és messzire hajította. Yolande egy rémes puffanással ugyanahhoz a sziklához
csapódott, ahol az előbb még Immacolata állt, aztán összetört csontokkal a földre zuhant.
Egyetlen lázadó sem próbált segíteni a parancsnokán. Mozdulatlanná dermedtek a rémülettől,
miközben a varázslónő egy méter magasan a porond fölött lebegett, és árnyéka végzett azzal a
néhány harcossal, akik kimaradtak az odafelé vezető útja során.
Immacolata az imént talán még hajlott volna a könyörületre, de Yolande támadása után erre
már semmi esély nem volt. Suzanna tudta, hogy a varázslónő most már senkinek nem
kegyelmez valamikori fogvatartói közül. A védekezéssel most nem törődve Suzanna az
oldószer élő villanásával Immacolatára támadt. Ereje parányi volt Immacolata erejéhez
képest, de Yolande meggyilkolása után a varázslónő ellankadt, és ez a váratlan támadás

229
készületlenül érte. A veséjét érte a lövés, és taszított egyet rajta. Néhány másodperc alatt
azonban újra visszanyerte az egyensúlyát, és - még mindig a levegőben lebegve, mint valami
romlott angyal - támadója felé fordult. Arcán nem volt harag, csak elnéző csodálkozás.
- Meg akarsz halni? - kérdezte.
- Nem. Természetesen nem.
- Ugye, figyelmeztettelek, hogy mi vár rád? Emlékszel? Csupa bánat, azt mondtam. Csupa
veszteség. Igazam volt?
Suzanna bólintott, és nemcsak azért, mert Immacolata kedvébe akart járni. A varázslónő
nagyot sóhajtott.
- A te műved, hogy újra emlékezem - mondta. - Köszönöm. Cserébe - kinyitotta a kezét,
mintha valami láthatatlan ajándékot nyújtana át - tessék, az életed. - Keze ökölbe szorult. - És
ezzel törlesztettem az adósságomat.
Miközben beszélt, lassan ereszkedett lefelé, míg lába földet ért.
- Eljön az idő - mondta, a halottakat nézve maga körül -, amikor majd örömöd leled az ilyen
társaságban. Ahogyan én is örömöm leltem. Lelem.
Ezzel hátat fordított Suzannának, és elindult. Senki nem mozdult, hogy megállítsa, ahogy
felmászott a sziklára, és eltűnt. A túlélők csak nézték, és hálaimát mondtak az istenüknek,
hogy a pusztaságból visszaérkezett nő őket kifelejtette.

XIII. FUTÓ PILLANTÁS

1.
Shadwell nyugtalanul aludt, no de ezen aligha lehet csodálkozni: az istenjelöltekkel ez már
csak így van. Óriási terhet, óriási felelősséget készült magára vállalni. Ugyan miért lepődött
volna meg a zaklatott éjszakákon?
Azóta, hogy a toronyszobából a Gyűrűt övező Lepelt tanulmányozta, már biztosan tudta, hogy
nincs mitől félnie.
Érezte, hogy a felhőfátyol mögött rejtőző erő szólítja őt, hívja és várja, hogy istenné tegye.
Kevéssel napfelkelte előtt azonban, amikor el akart indulni az Égboltpalotából, aggasztó
híreket kapott.
Ilyennincsben Hobart csapatát súlyos veszteség érte, a helybéliek csodatetteitől a katonák
nagy része megbolondult.
A felügyelő sem volt kivétel. Amikor megérkezett, a hírnök után egy órával, úgy nézett ki,
mint aki már maga sem tudja, hogy kicsoda.
A máshonnan érkező hírek jobbak voltak. A Próféta seregei mindenütt győzedelmeskedtek,
ahol normális hadviselésről volt szó. Minden azon múlott, hogy katonái elég fürgén
cselekedjenek, megelőzve a látólényeket. Ha a látólények voltak a fürgébbek, a harc
kimenetele ugyanolyan volt, mint Ilyennincsben: az emberek vagy meg bolondultak, vagy
szertefoszlott igehirdetői buzgalmuk, és átálltak az ellenséghez.
A látólények a pletykáló levegő vagy valamilyen csodatett útján értesültek a Próféta
szándékairól, és most a Fénypallónál gyülekeztek, hogy ha kell, az utolsó csepp vérükig
védelmezzék a Gyűrűt. Több százan voltak, de hadseregnek aligha lehetett nevezni őket.
Minden jelentésből az derült ki, hogy az elszánt tömeg nem más, mint öregek, nők és
gyerekek fegyvertelen, szervezetlen gyülekezete. Lerohanásuk csak etikai szempontból
jelenthetett problémát. Útban a Gyűrű felé Shadwell azonban úgy döntött, hogy az efféle
erkölcsi előírások őrá már nem vonatkoznak. Bűnt, sokkal súlyosabb bűnt akkor követne el,
ha nem hallgatna a Lepel mögül érkező felszólításra.
Nem fog meghátrálni. Ha eljön a pillanat, mint ahogy hamarosan eljön, majd beveti a
fattyakat, és felzabáltatja velük az ellenséget, gyerekestül, mindenestül.
Szólították, ő pedig szapora léptekkel elindult az oltár felé, ahol saját magát isteníti majd.

230
2.
A testi és lelki frissesség, amit Cal a Vénusz-dombon való ébredéskor érzett, nem csökkent,
miközben de Bonóval az Égbolt felé igyekeztek. Nagyszerű közérzetét azonban hamarosan
elrontotta a táj nyugtalansága: a nyomasztó, bár megfoghatatlan zaklatottság, amelyet a
levelekben és a fűszálakban érzett. Ha volt is madárdal, sértette a fülét; inkább riadónak
hangzott, mint muzsikának. Még a levegő is zúgott, mintha most fogná csak fel, hogy
micsoda híreket szállít.
Rossz híreket, ez kétségtelen. Bizonyítékokat azonban alig láttak. Egy-két kialvófélben lévő
tűz, jóformán ennyi volt az egész, és a viszály e jelei is lassan elfogytak, ahogy egyre
közelebb értek az Égboltpalotához.
- Ez az? - kérdezte Cal, amikor a fák közül kibukkant egy magas és meglehetősen különleges
épület.
- Ez - mondta de Bono.
Minden ajtaja nyitva volt; hangnak és mozgásnak semmi jele. Gyorsan megvizsgálták
kívülről, hátha árulkodik valami Shadwell jelenlétéről, de semmit nem találtak.
Miután egyszer körbejárták az épületet, de Bono kimondta, amire Cal gondolt:
- Semmi értelme, hogy kinn mászkáljunk. Menjünk be.
Szívük a torkukban dobogott, ahogy felmentek a lépcsőn, és beléptek.
Cal valami varázslatosra számított, és nem csalatkozott. Minden egyes helyiség, ahová
bekukkantott, új csempe-, tégla- és színcsodával szolgált. Csoda csoda hátán, ennyi.
- Sehol senki - mondta de Bono, miután végigkutatták az alsó szintet. - Shadwell már elment.
- Még megnézem az emeleten - mondta Cal.
Felmentek a lépcsőn, aztán, hogy gyorsabban haladjanak, elváltak. A folyosó végén Cal talált
egy szobát, amelynek a falai olyan ravaszul voltak tükördarabkákkal burkolva, hogy amikor
belépett, a falak mögött látta magát; valami párás és ködös helyen a téglák közül kandikált
elő. Ez már önmagában is eléggé furcsa volt, de valami további titokzatos csel révén -
amelynek nyitja Cal képességeit messze meghaladta - ráadásul úgy tűnt, hogy abban a másik
világban nem egyedül van, hanem mindenféle és fajta állatokkal - macskákkal, majmokkal és
szárnyas halakkal -, akik mindannyian az ő képét öltötték magukra. Cal ezen jót mulatott, és a
többi arca is - természetesen a halakkal együtt - vele nevetett.
A nevetéstől nem is hallotta, hogy de Bono valamit kiabál. Cal szívesen kacarászott volna
még, de aztán csak elindult, hogy megkeresse a kötéltáncost.
A türelmetlen kiabálás föntről, egy emelettel magasabbról hallatszott.
- Jövök már! - kiabált vissza Cal, ahogy mászott felfelé. Hosszú és meredek volt a lépcsősor,
és egy toronyszobába vezetett. Fény áradt be az ablakokon, de a világosság nem tévesztette
meg Calt: érezte, hogy itt borzalmas dolgok történtek - és nem is olyan régen. Nem tudhatta,
hogy mi, de Bono azonban annál is nagyobb és frissebb borzalmak hírével fogadta.
- Megtaláltam Shadwellt - mondta, és odaintette az ablakhoz Calt.
- Hol?
- A Fénypallónál.
Cal kinézett egy másik ablakon.
- Ne azon! - mondta de Bono. - Ez közelebbről mutatja.
Teleszkópos ablak volt; amikor Cal kinézett, felgyorsult a szívverése. A háttér: a kavargó
Lepelfelhő; előtte: mészárlás.
- Be fog hatolni a Gyűrűbe - mondta de Bono. Látszott rajta, hogy nem is annyira a tett, mint
inkább a következmények miatt sápadt el.
- Miért tenné?
- Shadwell Kakukk, vagy nem? - hangzott a válasz. - Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz.

231
- Meg kell állítanunk! - mondta Cal. Tekintetét elkapta a bénító látványról, és már rohant is a
lépcső felé.
- A csatát már elvesztettük - mondta de Bono.
- Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy a Fúga minden áldott négyzetcentiméterét
elfoglalja. Ha bemegy a Gyűrűbe, utánamegyek, engem nem érdekel.
De Bono Calre nézett, arcán harag és félelem tükröződött.
- Nem mehetsz be! - mondta. - A Gyűrű tiltott terület, még nekünk is. Olyan titkokat rejt,
amiket még a látólényeknek sem szabad meglátni.
- De Shadwell bemegy.
- Úgy, ahogy mondod. Shadwell bemegy. És akkor tudod mi lesz? A Gyűrű fellázad.
Elpusztítja magát.
- Jézusom...
- És ha a Gyűrű elpusztítja magát, a Fúga darabokra hullik.
- Megállítjuk őt, vagy meghalunk.
- Mondd, miért gondolják a Kakukkok, hogy ilyen pofonegyszerű választási lehetőségekkel
mindent megoldhatnak?
- A kérdés jogos. Nem tudom. De ha már úgyis morfondírozol, légy szíves, oldj meg még egy
kérdést: jössz vagy maradsz?
- A franc vigyen el, Mooney!
- Vagyis jössz?

XIV. A FÉNYPALLÓNÁL

1.
Yolande csapata szinte teljesen megsemmisült: a lázadók közül körülbelül tízen tudtak lábra
állni és elindulni a Gyűrű felé. Suzanna velük tartott - ezt Nimrod kérte tőle -, bár nem
titkolta, hogy teljesen értelmetlennek tartja a vállalkozást. Az ellenség számbeli fölénye eleve
kilátástalanná tette a fegyveres összecsapást. Suzanna csak abban reménykedhetett, hogy
esetleg sikerül megközelítenie Shadwellt, és akkor saját kezével végezhet vele. Nimrod és
társai esetleg annyit tehetnének, hogy fedezik őt, amíg valahogy megpróbál a Próféta
közelébe férkőzni. Ha ezt nem vállalják, akkor már csak az a feladatuk, hogy mentsék az
életüket, és reménykedjenek, hogy talán mégsem jött még el a világ vége.
Kétszáz méterre lehettek a csatatértől, a lövések, az ordibálás, a motorok zúgásának fülsiketítő
zajától, amikor Suzanna megpillantotta Shadwellt. Új lova volt - egy hatalmas, hitvány
szörnyeteg; nyilván Magdalena valamelyik utálatos csemetéje -, annak a nyakából szemlélte a
küzdelmet.
- Őrzik őt - mondta Nimrod Suzanna mellett. Emberi és kevésbé emberi formájú szörnyek
vették körül a Prófétát. - Megpróbáljuk elcsalogatni őket.
Ahogy közeledtek a Gyűrű felé, Suzanna egy pillanatra furcsa örömöt érzett, a körülmények
ellenére. Vagy talán éppen a körülmények miatt: bizonyára ez lesz a végső összecsapás, az
utolsó csata, amely örökre eldönti a háborút, és véget vet a gyötrelmes álmokat hozó
éjszakáknak. De az öröm hamar szertefoszlott. A füstön keresztül az ellenségére meredve
Suzanna inkább csak elkeseredettséget érzett.
És ez az érzés egyre erősödött. A látvány szánalmas és undorító volt, bármerre nézett.
Egyértelmű volt, hogy a csatát elvesztették. A túlerő - a katonák és a fegyverek szempontjából
egyaránt - összeroppantotta a Gyűrű védelmezőit.
Szinte mindenkit lekaszaboltak; Shadwell szörnyetegei a hullákon lakmároztak. A maroknyi
túlélő, bármilyen hősiesen küzdött is, már nem akadályozhatta meg, hogy a kereskedő elérje
áhított célját…

232
Egyszer sárkány voltam, gondolta Suzanna, miközben a Prófétát bámulta. Ha fel tudná idézni,
hogy milyen érzés volt, talán megint sárkány lehetne. Most biztos, hogy nem tétovázna; egy
pillanatra sem torpanna meg. Most egyszerűen felfalná.

2.
A Gyűrűhöz vezető út ismerős volt Cal számára, még a riksás kirándulás idejéből. A táj titkai
azonban mintha elmenekültek vagy elbújtak volna a megszálló hadsereg elől.
És vajon hol lehet az öregember, akivel a kilátónál találkozott? Ő is a martalócok áldozatául
esett? Megölték, miközben a maga kis szegletét védte Csodaországban? Cal fölöslegesen
töprengett; valószínűleg soha nem fogja megtudni, mi történt az öreggel. Az elmúlt néhány
órában ezer és ezer szörnyűség roncsolta a Fúgát - az öregember sorsa a tragédia egyik apró
részlete mindössze. Porrá és hamuvá vált egy egész világ.
És Cal most meglátta a borzalmak atyját: a kereskedő diadalittas képpel a csatatér közepéről
szemlélte a vérengzést.
Az életveszéllyel mit sem törődve Cal a harc sűrűjébe vetette magát, de Bono a nyomában.
A holttestek szinte elborították a földet; a vér és az égő testek bűze egyre erősebb lett, ahogy
Cal közeledett Shadwell felé. De Bonót elvesztette valahol a kavarodásban, de most ezzel sem
törődött. Elszántan törtetett a kereskedő felé; semmi és senki más nem létezett. Talán éppen
ez a céltudatosság segítette át élve a harctéren, bár körülötte golyók röpködtek a levegőben,
mint megannyi döglégy. Cal közömbössége maga volt az isteni gondviselés: amit nem volt
hajlandó észrevenni, az cserébe nem vette észre őt. Így sikerült egyetlen karcolás nélkül
átverekednie magát a csatatéren, míg végül tíz méterre megközelítette Shadwellt.
Körülnézett, és a hullák között talált magának egy géppuskát. Shadwell lekászálódott a
lováról, és háttal a harcnak a Lepel felé fordult. Alig egy maroknyi harcos tartotta még magát,
lassan azok is elhullottak. Már csak másodpercek kérdése, és övé a Gyűrű. Cal felemelte a
puskát, és megcélozta a Prófétát.
Mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, valami nekirontott. A Magdalena egyik lakmározó fattya
- húscafatok csüngtek a fogai között. Cal könnyen belelőhetett volna, de a felismerés
megbénította: ugyanaz a szörny csavarta most ki a kezéből a puskát, aki a bútorüzletben
egyszer már az életére tört - a saját gyereke.
A kicsike azóta jó nagyra nőtt: másfélszer akkor volt, mint Cal. Hatalmas termete ellenére
olyan fürgén mozgott, mint egy gyík, és csak hajszál híja volt, hogy nem sikerült elkapnia
Calt. Cal a holttestek közé vetette magát; a fattyú nyilván ugyanezt a helyet szemelte ki a
számára, de örökre. Cal kétségbeesetten kereste a földre hullott puskát, de mielőtt megtalálta
volna, a szörny újra támadt, péppé zúzva a testeket, ahogy átgázolt rajtuk. A földön gurulva
Cal megpróbált kiszabadulni az irtózatos súly alól, de a szörny a hajánál és a torkánál fogva
megragadta. Cal megpróbált a hullákba kapaszkodni, de keze lecsúszott a széthasított
arcokról, ahogy a szörny felrántotta őt a földről. Apa és gyerek szerepet cseréltek: most Cal
volt a tehetetlen gyermek borzalmas rokona karjaiban.
Rémült tekintete egy pillanatra a Prófétára tévedt. A Lepel utolsó oltalmazói is meghaltak.
Shadwell már csak egy-két méterre volt a felhőfaltól. Cal csontjai ropogtak, ahogy
megpróbált kiszabadulni a szörny ölelő karjaiból, de hiába küzdött. A szörnyszülött elszánta
magát az apagyilkosságra. Cal szinte érezte, ahogy préseli ki belőle az életet, már alig kapott
levegőt.
Egy utolsó mozdulattal még torz tükörképe felé kapott, és homályosan látta, hogy a gyerek
testéből nyálkás csomók szakadnak ki. Dermesztő, kékes folyadék - mint az anyja testéből -
ömlött Cal arcára, és ettől valamelyest magához tért. Ujjait belevájta a szörny képébe, aminek
méretével fordított arányban fejlődött a lágysága. Koponyája vékony volt, mint az ostya. Cal
az arcába markolt, aztán egy nagyot rántott rajta. A szörnyeteg felüvöltött, és leejtette Calt;
fejéből spriccelt a mocskos lé.

233
Cal feltápászkodott, és ekkor meghallotta, hogy de Bono a nevét kiabálja. A hang irányába
nézett, közben érezte, hogy lába alatt remeg a föld; akik még tudtak, menekültek a harctérről.
De Bono egy fejszét tartott a kezében. Cal felé hajította, ahogy a kivájt fejű szörnyeteg újra
elindult felé.
A fegyver kicsit arrébb esett a földre, de a holttesteken bukdácsolva Cal pillanatok alatt
odaért, felemelte és fordultában a nyomában lihegő szörnyeteg felé suhintott. Az oldalán
hasított sebből bűzös lé buggyant elő, de nem esett össze. Cal még egyet suhintott, a hasadék
tágabbra nyílt; suhintott még egyet. A szörnyeteg erre a sebhez kapta a kezét, és lehajtotta a
fejét, hogy megnézze. Cal nem tétovázott. Felemelte a fejszét, és lesújtott vele a fattyú
koponyájára. A fejsze éle kettéhasította a fejét, a szörnyeteg összerogyott.
Cal körülnézett, de a kötéltáncosnak nyoma veszett. Mint ahogy eltűnt minden élőlény is,
Kakukk és látólény egyaránt. A csata véget ért. Akik életben maradtak, mind elvonultak, és jó
okuk volt rá. A föld egyre erősebben remegett - mintha szét akarna nyílni, hogy elnyelje a
harcmezőt.
Cal a Lepel felé nézett. A felhőt átszakították. Sötétség látszott a repedés mögött. Shadwell
természetesen eltűnt.
Egy pillanatig sem mérlegelve a következményeket, Cal átbotorkált a romokon, és belépett a
felhő sötétjébe.

3.
Suzanna messziről látta Cal harcát és győzelmét, és talán időben oda is ért volna hozzá, hogy
ne egyedül kelljen bemennie a Gyűrűbe, de a Fénypallót rázó rohamok annyira megrémítették
Shadwell katonáit, hogy fejvesztett menekülésük közben még kegyetlenebbül törtek-zúztak,
mint a csata folyamán. Suzanna az árral szemben nyomult előre a füstben és a felfordulásban.
Mire kitisztult a levegő, és Suzanna betájolta magát, Shadwell már leszállt a lováról, és eltűnt
a Gyűrűben, Cal a nyomában.
Suzanna hiába kiabált felé, a föld dübörgése elnyomta a hangját. Annyit látott még, hogy
Nimrod egy sebesültet vonszol el a Palló közeléből, aztán a felhőfal felé iramodott, ami éppen
akkor nyelte el Calt.
Fejbőre bizsergett; végtelen az erő, ami felé közeledett. Több mint valószínű, hogy már el is
pusztította a meggondolatlan betolakodókat, de Suzanna nem tudhatta biztosan, és amíg egy
szikrányi remény volt az ellenkezőjére, cselekednie kellett. Cal bement, és ha él, ha nem,
utána kell mennie.
Cal nevét mormolva, mint valami emléket vagy imát, Suzanna követte őt Csodaország eleven
szívébe.

Kilencedik rész
A GYŰRŰBEN
„Ahogy az Ég és Föld sokkalta szebb a régvolt Káosznál s merő sötétnél, s ahogy mi Égen s
Földön túlteszünk tömör, szép forma, szabad akarat s barátság dolgában, s a tiszta élet ezer
jelével - úgy lép a nyomunkba egy friss tökéletesség, gyönyörűbb erő: belőlünk született de
sorsa, hogy felülmúljon minket, mint ahogy a vén Sötétséget mi túlragyogtuk.”
John Keats
Hyperion
(Vas István fordítása)

I. BETOLAKODÓK

1.

234
Világ a világban, mindenütt.
A Birodalomban - a szőttes; a szőttesben - a Fúga; a Fúgában Mimi könyvének a világa, és
most: a Gyűrű. De bármit látott vagy tapasztalt is ezidáig Suzanna, minden eltörpült ahhoz
képest, ami a Lepel mögött fogadta.
Először is: amikor átjutott a ködfüggönyön, arra számított, hogy a túlsó oldalon éjszaka várja
majd, a sötétség azonban illúziónak bizonyult.
A Gyűrű tájait aranysárga, foszforeszkáló fény ragyogta be, de alulról, a föld felől. Ez a
fordított rend teljesen kibillentette az egyensúlyából. Olyan volt, mintha a világot a feje
tetejére állították volna, és Suzanna most az égben sétálna. És az igazi égbolt? Az egy másik
csoda volt. A felhők szinte a fején hasaltak, belsejük megállás nélkül kavargott, mintha a
legenyhébb ingerlésre azonnal villámzáporral válaszolnának.
Néhány métert tett meg Suzanna, amikor hátrapillantott, csak hogy meggyőződjön róla: tudja
a visszafelé vezető utat. De a bejárat és azon túl a Fénypalló eltűnt; a felhő most már fal volt,
nem függöny. Gyomra görcsbe rándult a rémülettől. Azzal a gondolattal csillapította magát,
hogy nincs egyedül: Cal is itt van valahol.
De hol? A földből sugárzó fénynél az utat látta ugyan, de ugyanez a fény - és az, hogy teljesen
kopár volt a vidék - a távolság fogalmát egyszerűen eltörölte. Suzanna azt sem tudta, hogy
húsz métert vagy kétszáz métert világít-e meg előtte. Egy biztos: látótávolságon belül
egyetlen élőlény sem volt. Nem maradt más hátra, mint hogy menjen az orra után, és
reménykedjen, hogy jó irányba halad.
Egyszer csak egy újabb csoda: lába előtt egy ösvény jelent meg, illetve kettő, egymásba
fonódva. Bár á talaj kemény volt, és száraz - olyannyira, hogy Shadwell és Cal lábnyomai
egyáltalán nem látszottak -, a föld mintha vibrált volna a hívatlan vendégek léptei helyén.
Legalábbis ez volt Suzanna első benyomása. De ahogy az ösvény(ek)en haladt, rájött, miről is
van szó: az üldöző és az üldözött léptei nyomán a talaj kihajtott.
Suzanna megállt, és leguggolt, hogy közelebbről is megvizsgálja a jelenséget. Nem csapta be
a szeme. A föld megrepedezett, és sárgászöld, méretükhöz képest bámulatosan erős indák
tekeredtek elő a repedésekből, és elképesztő gyorsasággal növekedtek. Ez vajon egy
kifinomult védekezési módszer a Gyűrű részéről? Vagy a kintiek hozták be a magokat ebbe a
terméketlen világba, és a csodatettek azonnal életté varázsolták? Suzanna hátranézett.
Az ő léptei nyomán is élet sarjadt, éppen akkor bújtak elő a hajtások, míg társaik Shadwell és
Cal ösvényén-egy-két perc lehetett csak az előnyük - már tizenöt centi magasak voltak. Az
egyik szétbomlott, mint egy páfrány; a másikon hüvelyek lógtak; a harmadik tövises volt. Egy
óra múlva akkorák lesznek, mint egy fa, ha ilyen szédítő sebességgel növekednek.
Bármilyen különleges volt is a látvány, Suzannának nem volt ideje elmerülni benne. Folytatta
útját az élettől burjánzó ösvényen.

2.
Megszaporázta lépteit, de még mindig nem látta sem Calt, sem Shadwellt. A virágzó nyom
volt az egyetlen bizonyíték, hogy valóban jó irányba halad.
Hamarosan kénytelen volt letérni az ösvényről, a növények ugyanis nemcsak felfelé, hanem
oldalra is eszeveszett tempóban növekedtek. Minél nagyobbak lettek, annál jobban látszott,
hogy mily kevés közük van a Birodalom növényzetéhez. Ha kívülről behozott magokból
sarjadtak is, a Gyűrű varázsa alaposan átdolgozta őket.
A táj tulajdonképpen nem is őserdőhöz, hanem inkább egy víz alatti zátonyhoz hasonlított,
nem utolsósorban azért, mert a tüneményes növekedés közben a növények himbálóztak, mint
valami tengeráramlatban. Lenyűgöző volt a színek és a formák változatossága: egyik sem
hasonlított a szomszédjára. Csak a növekedés, a termékenység iránti lelkesedés volt bennük a
közös. Illatos virágporfelhők röppentek a levegőbe, mint megannyi sóhaj; lüktető virágfejek

235
fordultak az ég felé, mintha a villámokból táplálkoznának; a mélyben gyökerek száguldtak oly
sebesen, hogy a föld beleremegett.
Mégsem volt semmi ijesztő ebben az életorgiában. A mohóság csak a születőben lévő új
mohósága volt. Nőttek és növekedtek, mert egyedül ebben lelték örömüket.
Ekkor valahonnan jobbról, a távolból Suzanna egy kiáltást hallott, vagy valami ahhoz
hasonlót. Cal? Nem, nem lehetett Cal: az ösvény egyenesen haladt tovább. Ismét ugyanaz a
hang, valahol a sóhaj és a zokogás között.
Bármilyen sürgős volt is a dolga, Suzanna képtelen volt úgy tenni, mintha észre sem vette
volna. Engedélyezett magának egy nagyon rövid kitérőt, és elindult a hang irányába.
A távolság itt csalóka volt. Alig több mint húsz métert haladhatott, amikor Suzanna
észrevette, hogy honnan jött a kiáltás.
Egy növényből. Ez volt az első élőlény, amivel az ösvényen kívül találkozott, színeit és
formáit azonban ugyanaz a pompás változatosság jellemezte. Akkora volt, mint egy alacsony
fa, koronája számtalan ág áttekinthetetlen gubanca, mintha egy egész növénycsapat nőtt volna
össze. Suzanna zizegést hallott a virágoktól roskadozó sűrűből és a tekergő gyökerek közül,
de nem látott senkit, aki kiabálhatott volna.
Valamit azonban felfedezett: hogy a levelek között rejtőző gubanc egy holttest. Amikor
jobban szemügyre vette, valóban erről győződött meg. Egy elegáns öltöny cafatjai lógtak az
ágak között, mint valami kígyótisztviselő levedlett bőre; egy cipő, amit teljesen benőttek az
indák. A ruhadarabokat úgy szaggatták szét, hogy a növényzet hozzáférhessen a húshoz; az
élet vérpirosát az élet levélzöldje váltotta fel. A hulla lába olyan volt, mint egy fatörzs,
görcsös gyökerek nőttek ki belőle. Belső szerveiből hajtások sarjadtak.
Suzanna elnézte volna még egy ideig, de dolga volt, mennie kellett. Egyszer körbejárta a fát,
és már éppen az ösvény felé vette volna útját, amikor észrevette, hogy valaki bámulja a
levelek közül. Felsikoltott. A szempár pislogott.
Suzanna óvatosan széthajtotta a gallyakat.
Egy férfi volt, akit hullának nézett. Feje szinte teljesen hátracsavarodott, és egy hasadék
tátongott benne. Sebeiben azonban virágzott az élet. Nedvedző, mohlepte szája körül, mint
zsenge fű, szakáll virított; arcát apró virágokkal teli gallyak borították.
A szemek Suzannát fürkészték, nedves indák nyújtóztak arca és haja felé.
A virágok megremegtek, ahogy a hibrid levegőt vett, és megszólalt. Egyetlen hosszú, halk
szót mondott:
- Élekemég.
Most vajon bemutatkozott? Amikor Suzanna felocsúdott, elnézést kért, hogy nem értette.
A férfi mintha elfintorodott volna. Szirmok hullottak virágzó koronájáról. Torka lüktetett,
aztán visszaöklendezte a szótagokat, valamivel jobban tagolva.
- Élek em ég?
- Hogy élsz-e még? - mondta Suzanna, amikor végre megértette. - Persze. Persze hogy élsz.
- Azt hittem, álmodom - mondta. Fürkésző tekintete elkalandozott, aztán visszatért Suzannára.
- Hogy meghaltam vagy álmodom. Vagy mind a kettő. Egyik pillanatban... téglák a
levegőben, betörik a fejemet...
- Shearman házánál? - kérdezte Suzanna.
- Aha! Te is ott voltál?
- Az árverés. Ott voltál az árverésen.
A férfi nevetett magában, gallyai megcsiklandozták Suzanna arcát.
- Mindig arra vágytam... hogy belül... belül legyek... - mondta.
Suzanna előtt hirtelen megvilágosodott a dolog. Bár furcsa - mit furcsa? hihetetlen -, hogy ez
a valaki Shadwell embere lett volna, Suzanna mégis erre jutott. Megsérült, talán meg is halt,
amikor Shearman háza összedőlt, és a Gyűrű valahogy magával ragadta, aztán testét az itt
látható virágügynek szentelte.

236
Suzanna arcára bizonyára kiült a sajnálat, mert az indák megijedtek, amikor megérezték.
- Szóval akkor nem álmodom - mondta a hibrid.
- Nem.
- Furcsa- hangzott a válasz. - Pedig azt hittem, álmodom. Hiszen ez itt olyan, mint az
Édenkert.
Suzanna visszakérdezett, hogy jól hallotta-e.
- Az Édenkert?
- Soha nem hittem volna... hogy ilyen öröm lehet az élet.
Suzanna elmosolyodott. Az indák megnyugodtak.
- Ez Csodaország - mondta a hibrid.
- Tényleg?
- Ó, igen. Itt van nem messze a szőttes szülője, a Szövőszék temploma. Itt minden átalakul,
minden életre kel.
Ahogyan én is. Egy roncs voltam. És most? Nézz csak rám!
A férfi dicsekvését hallgatva Suzannának eszébe jutott a könyv lapjain átélt kaland: ahogy ott
is, azon a senki földjén, a szó és a világ között minden átalakult és életre kelt, és hogy az
agya, a gyűlöletben Hobart agyával egyesülve, teremtette azt az állapotot. A két agy - az
összefonódó szálak. Két különálló ember gondolatai keresztezték egymást, és
összecsapásukból egy szilárd világ született.
Igen, ugyanaz a folyamat.
A felismerés még elég bizonytalan volt; Suzanna szeretett volna kidolgozni valami képletet,
hogy a tanulságot majd adott esetben hasznosíthassa. De most komolyabb ügyekkel kellett
foglalkoznia, mint a képzelőerő magas fokú matematikája.
- Mennem kell - mondta.
- Persze, menj csak.
- Keresek valakit.
- Tudom - mondta a férfi. - Az előbb itt ment el fölöttem.
- Fölötted?
- A Szövőszék felé.

3.
A Szövőszék felé.
Suzanna visszatért az ösvényre, és ismét tele volt lelkesedéssel. Találkozása a vásárlóval, akit
a Gyűrű erői szemmel láthatóan befogadtak - méghozzá örömmel -, azzal a reménnyel töltötte
el, hogy egy betolakodó puszta jelenléte miatt a Gyűrű még nem fogja elpusztítani magát.
Érzékenységét ezek szerint eltúlozták. A Gyűrű elég erős volt ahhoz, hogy egy idegen testtel a
maga utánozhatatlan módján megbirkózzon.
Viszketett a bőre, és háborgott a gyomra. Suzanna próbált nem gondolni rá, hogy ez mit jelez,
de az izgatottság csak fokozódott, ahogy ismét az ösvényre lépett. A levegő összesűrűsödött.
Besötétedett, de ez nem az éjszakai, nyugodalmas sötétség volt. A homály zsongott az élettől.
Suzanna érezte keserédes ízét. Látta nyugtalanságát.
Alig néhány métert haladt, amikor valami átszaladt a lábán. Egy állat ugrándozott a gyökerek
között - egy mókus és egy százlábú valószínűtlen keresztezése, a szeme ragyogott, lába még
száznál is több volt. És nem is volt egyedül.
Suzanna most vette csak észre az erdő lakóit. A növényekhez hasonlóan ők is rendkívül
változatosak és különlegesek voltak. Az aljnövényzetből bukkantak elő seregestül, szökellés
és tekergés közben is szüntelenül alakulva.
Hogy kik voltak a szüleik? A növények. A növényvilág teremtett magának egy állatvilágot:
bimbóik bogarakká nyíltak, gyümölcseik bundát és pikkelyt növesztettek. Az egyik

237
növényből pillangók röppentek ki rezegő szárnyakkal; egy tüskés bokorban születő madarak
csapkodtak; egy fatörzsből, mint eleven nedv, fehér kígyók csorogtak.
A levegő most már olyan sűrű volt, hogy vágni lehetett volna. Egyre újabb teremtmények
bukkantak elő, aztán rögtön el is tűntek a homályban. A tatu egyik távoli rokona döcögött
Suzanna előtt; látott három variációt is a majomtémára; a virágok között egy aranyszínű kutya
ugrabugrált.
Suzanna most már azt is tudta, hogy miért viszket a bőre: be akart szállni ebbe a
születésmókába; bele akart huppanni az olvasztótégelybe, új alakra vágyott. Gondolatait is
csábította a változás lehetősége. Az ötletek e boldog forgatagában olyan maradinak tűnt a
megszokott testhez való ragaszkodás.
Könnyen előfordulhatott volna, hogy idővel meg is adja magát az érzéki vágyaknak, ha a
ködben nem pillant meg egy épületet: egy szerény téglaépületet, ami feltűnt, aztán rögtön újra
eltakarta a levegő. Bármilyen egyszerű volt is, ez csak a Szövőszék temploma lehetett.
Egy hatalmas papagáj ereszkedett le előtte, valamit zagyvált, aztán felröppent. Suzanna
futásnak eredt. Az aranyszínű kutya úgy döntött, hogy vele tart; ott lihegett a nyomában.
Egyszer csak egy lökéshullám. Az épület felől érkezett, olyan erővel, hogy a levegő zsibongó
hártyája görcsbe rándult, a föld megremegett. Suzanna elvágódott, és a fürge gyökerek rögtön
rákúsztak, hogy tekervényeik közé illesszék. Suzanna lefejtette magáról mohó karjaikat,
felállt. A földdel való érintkezéstől vagy a templomból érkező hullámzás erejétől rángatózni
kezdett. Nyugodtan állt, egész teste mégis mintha táncolt volna, nincs rá jobb kifejezés.
Minden porcikája, a szempillájától a velejéig, átvette a hullámzás ritmusát; lökései
megváltoztatták a szívverését; ereiben a vére egyszer rohant, aztán békésen csordogált; agya
szárnyalt, majd tompaságba zuhant.
De ez csak az egyik teste volt. A másik - a titokzatos, amit az oldószer felélénkített - vagy
nem tartozott ezeknek az erőknek a fennhatósága alá, vagy annyira összhangban voltak, hogy
nem is próbálták befolyásolni.
Suzanna most erre az utóbbi testére figyelt - megkérte, ne engedje, hogy lába gyökeret
eresszen, hogy szárnyak nőjenek a fején, és felrepüljön. Megnyugodott. Volt már sárkány is,
és onnan is visszatalált, nem igaz? A mostani helyzet semmiben sem különbözött attól a
korábbitól.
De igen, szólalt meg benne a félelem. Ez most a hús és vér akciója; a sárkányügy csupán a
képzelet műve volt.
„Még mindig nem tanultad meg?! - figyelmeztette egy hang. - Nincs különbség a kettő
között.”
Míg a dorgálás zúgott a fejében, megérkezett a második lökéshullám, de nem ám csak úgy
riogatva, hanem ezúttal teljes erővel. A föld dübörgött a lába alatt. A zaj egyre nőtt, miközben
Suzanna ismét futásnak eredt a templom felé.
Öt métert sem tett meg, amikor a dübörgésből a repedő kő fülsiketítő ropogása lett, és egy
cikkcakkos hasadék nyílt a földben, aztán még egy és még egy.
A Gyűrű elkezdte lerombolni magát.

II. A TEMPLOM

1.
Bár Shadwellnek jókora előnye volt Callel szemben, a Gyűrű sűrű levegője nem rejtette el őt.
Ragyogott a zakója, mint valami világítótorony, és Cal a fényt követte, amilyen gyorsan csak
tudta. A fattyúval való küzdelem megviselte ugyan, de még így is fürgébb volt Shadwellnél,
és a távolság fokozatosan csökkent kettejük között. A homályban többször is megpillantotta a
kereskedő aggódó képét, ahogy egyre gyakrabban tekingetett hátrafelé.

238
A hajsza és a hadjárat, a szörnyeteg és a seregek után végül ketten maradtak - ketten
versenyeztek ugyanazért célért, amiről maguk sem tudták pontosan, hogy micsoda. De most
legalább egyenrangú ellenfelek voltak.
Cal legalábbis azt hitte. A kereskedő csak akkor fordult szembe vele, amikor feltűnt előttük a
templom. Vagy saját maga, vagy a levegő lehántotta a Próféta-maskarát. Állán és homlokán
egy darabig még látszott ugyan az álarc egy-egy darabkája, de lassan ugyanaz az ember lett,
akivel Cal a Rue Streeten találkozott először.
- Ne gyere közelebb, Mooney! - figyelmeztette Shadwell.
A zihálástól szavai alig hallatszottak, arca betegesen sárgásnak látszott az alulról érkező
fényben.
- Nem akarok vérontást - mondta Calnek. - Itt nem. Ezek az itteni erők rossz néven vennék.
Cal megállt. Rángatózást érzett a talpa alatt, és ahogy lenézett, hajtások bújtak elő a lábujjai
közül.
- Fordulj vissza, Mooney! - mondta Shadwell. - Nem szólhatsz bele a sorsomba.
Cal csak félig figyelt a Kereskedőre. Kíváncsivá tette a lelkes növekedés a talpa alatt.
Észrevette, hogy az indák behálózzák a földet, Shadwell felé igyekeztek. Hihetetlen
sebességgel növekedve, a sivár vidéket hirtelen ellepték a legkülönfélébb növények.
Természetesen Shadwell is látta, és áhítattal suttogta:
- A teremtés! Látod, Mooney? Ez maga a teremtés.
- Nem volna szabad itt lennünk - mondta Cal.
Shadwell arcán eszelős vigyor jelent meg.
- Az biztos, hogy neked semmi keresnivalód itt - mondta. - Én viszont egész életemben erre
vártam.
Cal lába alatt egy türelmetlen növény szakította át a földet; Cal elállt az útjából. Mozdulatát
Shadwell támadásnak vélte, és szétrántotta a zakóját. Cal egy pillanatig azt hitte, Shadwell
megint a régi jó trükkel próbálkozik, de a kereskedő ezúttal sokkal prózaibb módszert
választott. Egy pisztolyt húzott elő a belső zsebéből, és Calre fogta.
- Mondtam már, hogy nem akarok vérontást. Úgyhogy fordulj vissza, Mooney. Indulás!
Takarodj! Vissza, ahonnan jöttél, vagy esküszöm, szétlövöm a fejed!
Képes és megteszi, Cal ebben nem kételkedett. Felemelte a kezét, és azt mondta:
- Hallottam. Megyek.
Mielőtt megmozdulhatott volna, három dolog történt gyors egymásutánban. Először is valami
elrepült a fejük fölött; a templom tetejére simuló felhők eltakarták. Shadwell felnézett, Cal
pedig, kihasználva a pillanatot, nekirontott, hogy kiüsse a kezéből a pisztolyt.
A harmadik dolog a lövés volt.
Cal látta a golyót, ahogy kipattan a csőből; látta a füstcsóvát, ahogy hídként feszül a pisztoly
és a teste között. A golyó végtelenül lassan közeledett, mint valami rémálomban. De Cal még
annál is lassúbb volt.
A golyó a vállát találta el. Cal hanyatt vágódott, be a növények közé, amelyek harminc
másodperccel korábban még nem is léteztek. Látta; hogy vércseppek úsznak felfelé a
levegőben, mintha az égbe igyekeznének. De ezzel a rejtvénnyel most nem foglalkozott.
Egyszerre csak egy problémára jutott ereje, ami jelen esetben az élete volt.
Kezét felemelte a sebhez, a golyó teljesen szétroncsolta a kulcscsontját. Rátapasztotta a
tenyerét, hogy visszatartsa a vért. A fájdalom szétterjedt a testében.
A felhők háborogtak, mennydörögtek; vagy a fejében tombolt a lárma? Cal nyögve oldalra
fordult, hogy megnézze, mit művel Shadwell. A fájdalom majdnem elvakította, de minden
erejét összeszedte, hogy meglássa az épületet.
Shadwell belépett a templomba. Senki nem őrizte a bejáratot; a kereskedő eltűnt a boltív
mögött. Cal térdre és az egyik kezére támaszkodott - a másikkal a vállát szorította -, aztán
felállt, és támolyogva elindult a templom felé, hogy megakadályozza a kereskedő diadalát.

239
2.
Shadwell nem hazudott, amikor azt mondta, nem akar vérontást. A Teremtés és a Pusztulás
titkai lakoztak a Gyűrűben. A bizonyíték ott hevert a lábuk előtt; a mesés termékenység,
amely magában hordozta az elkerülhetetlen elmúlás ígéretét. Minden cserének ez a lényege -
valamit valamiért. Shadwell, a kereskedő ezt már sihederkorában megtanulta. Most viszont
arra vágyott, hogy megszabaduljon ezektől az adok-kapok viszonylatoktól. Mint minden isten.
Mint az istenek, akik örök életűek és sérthetetlenek; akiknek a tökéletessége csorbíthatatlan,
és akiknek holmi csodatettek soha nem zavarják meg a fejüket. Az istenek állandóak,
változatlanok, és itt, ebben a szerény citadellában Shadwell most csatlakozik hozzájuk.
A templomban sötét volt. A föld ragyogó fénye ide nem jutott be. Egy árnyékos folyosó, a
falak és a mennyezet - mindenhol csak a csupasz tégla, malter nélkül összeillesztve. Shadwell
tett néhány lépést, ujjaival megérintette a falat. Nyilván illúzió volt csak, de valami
furcsaságot észlelt: hogy a téglák mintha csikorognának, ahogy az első barátnője csikorgatta a
fogait álmában. Elhúzta a kezét a faltól, és ment tovább a folyosón.
Az első fordulónál örömmel fedezte fel, hogy valami világít egy kicsit arrébb; nem kell már a
sötétben botladoznia.
Úgy negyven-ötven méter után a folyosó derékszögben elkanyarodott.
Továbbra is ugyanaz a jellegtelen tégla mindenütt, de félúton egy újabb boltív következett,
azon túl pedig ismét egy folyosó, az előzőnél rövidebb. Shadwell ment tovább, a fény egyre
erősödött. Újabb kanyar, újabb kopár folyosó, aztán még egy, amelynek a végén egy ajtót
látott. Most jött rá az építész elgondolására. A templom nem egy, hanem több, egymásba
helyezett épület: egy doboz, amelyben egy valamivel kisebb doboz volt, abban pedig egy
harmadik.
Megijesztette ez a felismerés. A templom egy labirintus volt. Lehet, hogy egyszerű, de akkor
is zavaró és megtévesztő. Shadwell megint meghallotta a falak csikorgását, és elképzelte,
hogy az egész szerkezet összeomlik, és nem talál majd vissza, a falak pedig összepréselik.
De most már nem hátrálhatott meg. Annál is kevésbé, mert a vibráló fény egyre csábította,
csalogatta maga felé.
Kifelé pedig már csak azért sem vágyakozott, mert meglehetősen nyugtalanító zajokat hallott:
furcsa, eltorzult hangokat, mintha valami elfeledett bestiárium alakjai ólálkodnának a
templom körül; olyan volt, mintha a mancsukkal kaparásznák a falakat, a tetőn mászkálnának.
Nincs visszaút, mennie kell tovább. Eladta az életét, hogy istenné válhasson; a kinti világban
számára már nincs semmi, csak a keserű vereség.
Előre hát, lesz, ami lesz!

3.
Cal már csak egy méterre volt a templom bejáratától, amikor elhagyta az ereje.
A lába egyszerűen felmondta a szolgálatot. Jobb karját még sikerült előrenyújtani, hogy
valamelyest tompítsa az esést, aztán összerogyott.
Elvesztette az eszméletét, és hálás volt a kis pihenőért. Sajnos csak néhány másodpercig
tartott; a sötétség elmúlt, és újra rátört a fájdalom és a hányinger. Vértelen agya azonban -
mint erre volt már példa, amióta megismerkedett a Fúgával - nem tudta, hogy vajon álmodik-
e, vagy róla álmodnak.
Cal emlékezett, hogy először Lemuel Lo kertjében érezte ezt: valóságos életéről álmodva egy
olyan Édenkertben ébredt fel, amiről azt hitte, hogy csak álom lehet. Aztán pedig a Vénusz-
dombon - vagy a belsejében -, amikor a bolygó életét élte, és keringése közben évezredek
teltek el, amikor felébredt, mindössze hat órával volt öregebb.

240
Itt, a halál kapujában ismét rátalált ez a paradoxon. Vajon most arra ébredt, hogy meghalt?
Vagy a halál az igazi ébrenlét? Körbe-körbejártak a gondolatai egy spirál vonalán, amelynek
sötétség volt a közepe, és Cal ebbe a sötétségbe szökött, holtfáradtan.
Feje alatt rengett a föld: Cal kinyitotta a szemét, és a templomra nézett. Fejjel lefelé látta, a
teteje felhőtalapzaton állt, és fénylett körülötte a föld.
Minden csupa képtelenség, gondolta, és a szeme újra lecsukódott.
- Cal!
Valaki szólt.
- Cal!
Idegesítette, hogy háborgatják, de azért nagy nehezen kinyitotta a szemét.
Suzanna hajolt fölé, ő szólongatta. Valamit kérdezett is, de Cal tunya agya semmit nem értett
belőle.
- Benn, Shadwell... - motyogta.
- Tarts ki! - mondta Suzanna. - Hallod?
Cal arcára tette a kezét. Hűvös volt a tenyere. Lehajolt, megcsókolta, és valahonnan nagyon
messziről Calnek felderengett, hogy ez egyszer már megtörtént vele: a földön fekszik, és érzi
Suzanna szeretetét.
- Itt megvárlak - mondta.
Suzanna bólintott.
- Ajánlom is - mondta, és elindult a templom bejárata felé.
Cal most nem hagyta, hogy lecsukódjon a szeme. Bármilyen álom várja is az életen túl,
örömei nem érdeklik, míg meg nem látja újra Suzanna arcát.

III. A SZÖVŐSZÉK

A templom körül dühöngött a föld, benn pedig zavart csönd uralkodott, Suzanna teste
lecsillapodott, amikor a kinti kavarodásból bejutott ide, a hurrikán magjába.
Ahogy elindult a sötét folyosón, egyszer csak fényt pillantott meg a távolban. Bekanyarodott
egyszer, még egyszer, a falban egy ajtóra bukkant, azon túl pedig egy másik komor folyosóra.
A fény még mindig gyötrelmesen messze volt. Majd a következő kanyarnál, hitegette
Suzannát; csak még egy kicsit, még egy kicsit tovább.
Az oldószer meg sem moccant, mintha félne felfedni magát. Vagy talán így fejezte ki
tiszteletét a másik, a nagyobb csoda iránt? Ami azt illeti, a templom csodái is jól elbújtak. A
meglepetésnek vagy az erőnek a legapróbb jele sem látszott ezeken a folyosókon, csak a
csupasz tégla mindenütt. Na meg a fény, ami még mindig csalogatta Suzannát, át egy másik
ajtón, tovább a folyosókon. Suzanna rájött, hogy az épület az orosz fababák elvét követte: a
nagyban egy kisebb. Világ a világban. De hát a végtelenségig nem zsugorodhat egy épület,
biztatta magát Suzanna. Vagy mégis?
A következő kanyarnál már meg is kapta a választ, legalábbis a válasz egy részét, a falra
ugyanis egy árnyék vetődött, és valaki kiabált:
- Mit, az Isten szerelmére?!
Amióta belépett a templomba, most érezte először, hogy remeg a föld. Téglapor hullott a
mennyezetről.
- Shadwell - mondta Suzanna.
Látta, hogy a két szótag - Shadwell - a következő ajtó felé úszik a levegőben. Felderengett
egy emlék is: Jerichau szerelembeszéde, a testet öltött szavak.
A falon megmozdult az árnyék, és egyszer csak ott állt előtte a kereskedő. A Prófétának
nyoma sem volt. Ez az arc püffedt és fakó volt, mint egy partra vetett hal.
- Eltűnt - mondta.
Reszketett az egész teste. Parányi izzadságcseppek csillogtak az arcán, mint valami ékszer.

241
- Nincs, eltűnt.
Suzanna nem is értette, hogy félhetett ettől az embertől. Most, hogy lehullott róla az álarc,
nevetséges volt. De miről beszél? Mi tűnt el? Suzanna elindult felé.
- Miattad... - mondta Shadwell, és egyre jobban reszketett. - Ezt te tetted.
- Én nem csináltam semmit.
- De igen...
Amikor Suzanna a közelébe ért, Shadwell elkapta nyirkos kezével, megragadta a nyakát.
- Semmi nincs benn! - üvöltötte, és magához rántotta Suzannát.
Az oldószer nem sietett a segítségére, pedig veszély fenyegette Suzannát. Csak az izmaira
számíthatott, ez pedig kevés volt, hogy kiszabadítsa magát Shadwell szorításából.
- Megnézed?! - ordította Shadwell az arcába. - Megnézed, milyen csúful becsaptak?! Gyere,
megmutatom!
Az ajtó felé ráncigálta Suzannát, és belökte egy sötét helyiségbe, a templom közepében: a
belső szentélybe, ahol a Gyűrű csodái születtek: az erőműbe, ami oly hosszú időn keresztül
összetartotta a Fúga számtalan világát.
A helyiség körülbelül tizenöt négyzetméter területű lehetett, magas falait ugyanabból az
egyszerű téglából építették, mint a templom többi részét. Suzanna észrevette, hogy valami
tetőablak-féleségen keresztül látszik az égbolt. A templom teteje körül kavargó felhőkből
puha fény áradt be, mintha a Gyűrű villámait a nyugtalan levegő méhében szítanák. De nem
csak a felhők mozogtak a magasban. Ahogy Suzanna felnézett, valamilyen alakot látott a tető
egyik szegletében. Mielőtt jobban szemügyre vehette volna, Shadwell megzavarta.
- Hol van?! - követelőzött. - Hol van a Szövőszék?!
Suzanna körülnézett a szentélyben, és csak most vette észre, hogy nem teljesen üres. Mind a
négy sarokban egy alakot látott, a helyiség közepe felé meredtek. Suzanna gerince
megremegett. Az alakok egyenes derékkal ültek a magas támlájú székeken, de mind halott
volt réges-rég; húsuk, akár a mocskos papír, ruhájuk rohadt cafatokban csüngött.
Vajon így, ülve gyilkolták meg őket a rablók, akik elvitték a Szövőszéket? Nagyon valószínű.
Testtartásukban azonban semmi nem utalt az erőszakos halálra, és kizárt dolog, hogy ez a
bűvös hely eltűrte volna a vérontást. Nem; gondolta Suzanna, itt valami más történt - történik
esetleg -, valami alapvető fontosságú dolog, amit egyelőre egyikünk sem ért.
Shadwell még mindig motyogott, panaszos hangja lefelé gyűrűzött, Suzanna nem nagyon
figyelt rá, ugyanis sokkal jobban érdekelte az a tárgy, amit most megpillantott a földön. A
konyhakés volt az, amit Cal sok-sok hónappal ezelőtt bevitt az árverésre; a közönséges
háztartási eszköz, amit kettejük pillantása valahogy a szőttesbe vonzott, ide, a Fúga abszolút
közepébe.
Ahogy meglátta, Suzanna fejében lassan összeálltak a talányos részletek. Ott, ahol az őrök
tekintetei keresztezték egymást, pontosan ott hevert a kés, amit két másik tekintet - Suzanna
és Cal tekintete - juttatott ide. A kés valahogy elmetszette az utolsó csomót, amit a Szövőszék
teremtett, és a szőttes titkai kiszabadultak. Ez eddig rendben is volna, csakhogy az őrök
halottak voltak, a Szövőszék pedig, ahogy Shadwell azóta is hajtogatta, eltűnt.
- Te tetted! - hörögte Shadwell. - Te mindvégig tudtad!
Suzanna nem törődött a vádakkal, megint eszébe jutott valami: ha a varázslat valóban eltűnt,
miért rejtőzik el az oldószer?
Miközben ezen töprengett, Shadwell dühödten rátámadt.
- Megöllek! - üvöltötte.
A roham váratlanul érte, Suzanna a falnak vágódott. A lélegzete is elállt, és mielőtt
összeszedhette volna magát,
Shadwell már a torkát szorongatta, testével a falhoz lapította.
- Te tolvaj kurva! Te csaptál be! - ordította.

242
Suzanna felemelte a kezét, hogy ellökje Shadwellt, de már alig volt ereje. Levegő után
kapkodott, legalább egyetlen lélegzetvételnyi levegő után, még ha az Shadwell büdös lehelete
is, de hiába küzdött, a kereskedő könyörtelenül fojtogatta. Meghalok, gondolta Suzanna; így
fogok meghalni, erre a kocsonyás pofára meredve.
Ekkor mozgást vett észre a mennyezeten, és megszólalt egy hang:
- A Szövőszék itt van.
Shadwell szorítása kiengedett. Megfordult, és felnézett a hang irányába.
Karjait kitárva, mint egy ejtőernyős zuhanás közben, Immacolata lebegett a fejük fölött.
- Emlékszel rám? - kérdezte Shadwellt.
- Jézusom!
- Hiányoztál, Shadwell. Bár elég durva voltál.
- Hol van a Szövőszék? Áruld el!
- Nincs Szövőszék - felelte Immacolata.
- De hát most mondtad...
- A Szövőszék itt van.
- De hol? Hol?
- Nincs Szövőszék.
- Te nem vagy normális! - kiabálta Shadwell. - Vagy van, vagy nincs!
A varázslónő egy csontváz mosolyával nézett lefelé Shadwellre.
- Te vagy a hülye - mondta szelíden. - Nem érted, igaz?
Shadwell finomított a modorán.
- Miért nem jössz le? - kérdezte. - Már fáj a nyakam.
Immacolata a fejét rázta. Suzanna látta, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy fenn maradjon a
levegőben.
Csodatetteivel megszentségtelenítette a templomot, de szándékosan szegte meg a törvényeket,
hogy Shadwellt emlékeztesse a földhözragadtságára.
- Mi van, félsz? - kérdezte Shadwell.
Immacolata csak mosolygott.
- Nem félek - mondta, és kezdett leereszkedni Shadwell felé.
„Vigyázz, veszélyes!” - sugallta Suzanna. A varázslónő óriási veszteséget okozott ugyan,
Suzanna mégsem akarta, hogy Shadwell ravaszsága elpusztítsa. A kereskedő azonban nem
mozdult, csak Immacolata arcába bámult.
- Megelőztél.
- Majdnem elfelejtettelek - mondta Immacolata. Hangja teljesen elvesztette élességét, inkább
sóhajtáshoz hasonlított.
- De ő emlékeztetett - Suzannára pillantott. - Nagy szolgálatot tettél, testvér - mondta. -
Emlékeztettél az ellenségemre.
Újra Shadwellre nézett.
- Megőrjítettél - mondta. - És elfelejtettelek. De most már mindenre emlékszem.
A mosoly és a sóhajtozás hirtelen szertefoszlott. Felváltotta a veszedelem és a harag.
- Nagyon is jól emlékszem.
- Hol van a Szövőszék?! - követelőzött Shadwell.
- Mindig is ilyen kicsinyes voltál - mondta megvetően Immacolata. - Te tényleg valami
tárgyra számítottál? Egy újabb kézzelfogható dologra, amit birtokolhatsz? Ettől lennél Isten?
Hogy birtokolsz?
- A rohadt életbe, hol van?!
Immacolata felnevetett, bár a hangnak nem sok köze volt az örömhöz.
Ez a gúnyolódás volt az utolsó csepp a pohárban: Shadwell rávetette magát. Immacolata
azonban irtózott még az érintése gondolatától is. Amikor Shadwell keze hozzáért, a
varázslónő szétroncsolt arca kettéhasadt, és előtört belőle az erő, ami valamikor talán az

243
oldószer lehetett - a hűvös, fényes áradat, amelyben Suzanna először Immacolata késztetésére
merülhetett el -, most azonban egy átkozott és szennyes folyam volt, ami gennyként spriccelt
a varázslónő sebeiből. Ereje azonban még így is volt. Földhöz vágta Shadwellt.
A felhők villámokat szórtak a tetőre, éles fényük megdermesztette a szentély háborgatóit.
Még egy pillanat, és bizonyosan megérkezik a gyilkos csapás.
De nem érkezett meg. A varázslónő elbizonytalanodott, megrepedt arcából szivárgott a
piszkos erő. A földön Shadwell megmarkolta a konyhakést.
Suzanna felsikoltott, de Immacolata vagy nem hallotta a figyelmeztetést, vagy nem törődött
vele. Shadwell feltápászkodott; Immacolata kihasználhatta volna nehézkes mozgását, de nem
tette, nem csapott le rá. Shadwell viszont nem tétovázott: egyetlen döféssel halálos sebet ejtett
Immacolatán.
Immacolata talán ekkor fogta csak fel, hogy a kereskedő tényleg meg akarja ölni.
Válaszképpen arca újra felizzott, de mielőtt a szikra lángra lobbanhatott volna, Shadwell
pengéje végigszántotta a hasát. Immacolata belei kifordultak.
Felsikoltott, hátravetette a fejét, elszabadult ereje a szentély falaira fröcskölődött.
Ekkor óriási dörgés rázta meg a helyiséget, mintha a téglák és Immacolata belei egyszerre
robbantak volna.
Shadwell eldobta a vértől ragacsos kést, próbált szabadulni a bűnétől, de áldozata magához
rántotta.
A tűz teljesen kihunyt Immacolata arcán. Haldoklott. Szorítása azonban még utolsó
pillanataiban is erős volt.
Miközben a dörgés egyre hangosabb lett, Shadwell megkapta tőle azt az ölelést, amire mindig
áhítozott. Immacolata vére bepiszkította a zakóját. Shadwell kiabált az undortól, de
Immacolata nem eresztette el. Végül mégis sikerült kiverekednie magát a karjaiból,
eltaszította Immacolatát, és az ajtó felé támolygott. Rémülten nyöszörögve még egyszer az
áldozatára nézett, aztán az ajtóból Suzannára.
- Én nem... - mondta, felemelt kezéről csöpögött a vér. - Nem én voltam... - mondta egyszerre
könyörögve és mentegetőzve. - Varázslat volt! - Szeme könnybe lábadt, de Suzanna tudta,
hogy nem a bánattól, hanem a haragtól.
- Mocskos varázslat! - sipította. A föld megremegett, amikor meghallotta, hogy gyalázzák.
Shadwell nem várta meg, hogy a falak betemessék; kirohant a szentélyből. A dörgés egyre
erősödött. Suzanna Immacolatára nézett.
Szörnyű sebe ellenére még mindig életben volt. A falnak támaszkodott, egyik kezével a
téglába kapaszkodva, a másikat a hasára szorítva.
- Vér folyik... - mondta, miközben egy újabb, minden eddiginél erősebb lökés szétmorzsolta
az épület alapját. - Vér folyik a Szövőszék templomában.
Arcán megjelent az ismerős, eszelős mosoly.
- A Fúgának vége, testvér...
- Hogyhogy vége? - kérdezte Suzanna.
- Azért jöttem ide, hogy a vérontással elpusztítsam a Gyűrűt. Nem ilyen vérontásra
gondoltam. Mindegy. - Hangja elhalkult. Suzanna közelebb ment, hogy hallja a szavait. -
Tulajdonképpen teljesen mindegy. A Fúga elpusztul. Porrá lesz. Por lesz...
Ellökte magát a faltól. Suzanna megfogta, hogy össze ne essen. Az érintéstől bizsergett a
tenyere.
- Hontalanok lesznek, örökre - mondta Immacolata, és bármilyen halk volt is, diadal érződött
a hangjában. - A Fúga itt bevégezte. Eltűnik, mintha nem is lett volna.
Lába megroggyant. Suzannát eltolva magától, Immacolata visszavonszolta magát a falhoz.
Keze lesiklott a hasáról.
Kibuktak a belei.
- Álmomban... - mondta - ...szörnyű űr...

244
Elhallgatott. Lecsúszott a fal mellett, hajszálai beleakadtak a téglába.
- ...homok és üresség - mondta. - Ezt álmodtam. Homok és üresség. És most itt van.
Mintha csak a kijelentését akarná alátámasztani, egy katasztrofális erejű dörgés rázta meg a
templomot.
Megelégelve a vajúdást, Immacolata elterült a földön.
Suzanna a menekülési útvonalat kereste, ahogy a templom téglái csikorogva egymásnak
őrlődtek. Mi dolga lehetne még itt? A Szövőszék titkai legyőzték őt. Ha itt marad, maguk alá
temetik a romok. Egyetlen teendője volt csak: minél előbb eltűnni innen.
Ahogy az ajtó felé tartott, két sugárkéve döfte át a mocskos levegőt, és a karjának ütközött.
Fényességük megrázta Suzannát. Ennél is megrázóbb volt azonban, amikor meglátta, hogy a
sugarak az egyik őr szemgödréből jöttek.
Suzanna kilépett a fény útjából, és ahogy a sugárkéve a szemközti halottnak ütközött, ott is
felragyogott a fény.
Aztán a harmadik és a negyedik őr fejében is. Immacolata még felfogta, mi történik.
- A Szövőszék... - suttogta akadozó lélegzettel.
Az egymást keresztező sugarak kifényesedtek, és a súlyos levegő szavakat dajkált; a halk,
suttogó hangok muzsikává folytak össze.
- Késő - mondta a varázslónő, nem is Suzannának, hanem a halott őröknek. - Már nem lehet
megmenteni.
Feje előrebukott.
- Késő... - mondta újra.
Teste megrándult, és elszállt belőle a lélek. Immacolata holtan feküdt a vértócsában.
A varázslónő utolsó szavaival mit sem törődve, az erő a szentélyben továbbra is gyülekezett.
Suzanna az ajtó felé hátrált, hogy a sugarak teljesen szabadon közlekedhessenek. Amikor
semmi nem akadályozta mozgásukat, rögtön megkétszerezték fényüket, és a találkozási
pontból új sugarak indultak szerteszét. A suttogás ritmusa hirtelen felgyorsult; a szavak, bár
Suzanna még mindig nem értett belőlük semmit, dallamos versként hullámzottak. A szavak és
a fény valahogy egy rendszerbe tartoztak; a négy Család - Aia, Lo, Ye-me és Babu -
csodatettei működtek itt egyszerre: a szövődő fény táncot járt a szómuzsikára.
Ez volt a Szövőszék, hát persze. Ez volt a Szövőszék. Nem csoda, hogy Immacolata
kigúnyolta Shadwellt. A test legfeljebb részesül a varázslatból, de nem teremti. A varázslatot
a szó - a kimondott gondolat és a mozgás -, a megjelenített gondolat szüli; a szőttes egész
rendszere, a felidézett dallam: mind gondolat.
Édeskevés, hogy Suzanna erre rájött. Kakukk agyával megfejtheti a világ összes rejtélyét, az
sem csillapítaná e megszentségtelenített hely haragját. Kénytelen lesz végignézni, ahogy a
Szövőszék dühében szétrázza a Fúgát.
Tehetetlen zavarában eszébe jutott Mimi, aki bevezette őt ebbe a kalandba, de meghalt,
mielőtt mindenre felkészíthette volna őt. Biztos, hogy erre még Mimi sem gondolt: hogy a
Fúga elpusztul, és Suzanna csak áll a közepében, tehetetlenül.
A sugarak még mindig ütköztek és sokasodtak, közben olyan szilárddá váltak, hogy sétálni
lehetett volna rajtuk.
Táncuk teljesen átjárta Suzannát. Úgy érezte, hogy örökké nézni tudná, és soha meg nem unná
bonyolult mozgásukat. A fények pedig még mindig csiszolódtak, keményedtek, és Suzanna
biztosra vette, hogy hamarosan szűk lesz nekik a szentély, és kitörnek. .. ki a Fúgába, ahová
Suzannának is mennie kellett. Ki oda, ahol Cal fekszik, hogy megpróbálja megvigasztalni őt
ebben a fenyegető forgatagban.
Suzannának ismét eszébe jutott valami: Mimi talán mégis tudta vagy sejtette, hogy Suzanna
végül itt áll majd szemben a varázslattal - talán mégis hagyott valamilyen üzenetet.

245
Suzanna benyúlt a zsebébe, és elővette a könyvet. A titkos helyek történetei. Nem kellett
kinyitnia, anélkül is tudta, mi áll az első oldalon: Amit elképzelünk, arról soha nem szabad
lemondani.
Újra és újra nekirugaszkodott, hogy megfejtse az értelmét, de az agya nem boldogult vele. Az
analitikus gondolkodást félretéve, Suzanna a finomabb érzékekre hagyatkozott.
A Szövőszék fénye olyan erős volt, hogy belefájdult a szeme. Amikor kilépett a szentélyből,
észrevette, hogy a sugarak réseket vájnak a téglába - vagy egyszerűen elemésztik a falat -, és
kitörnek. Tűvékony fénycsíkok szabdalták a folyosót.
A könyv és a saját testi épségét oltalmazva Suzanna elindult kifelé: ajtó és folyosó, ajtó és
folyosó. A Szövőszék fénye már a külső járatokat is beragyogta. A sugarak három vaskos
falon törtek át, és egyre terebélyesedtek. Ahogy Suzanna átgázolt közöttük, érezte, hogy
megmozdul testében az oldószer, most először, amióta belépett a Gyűrűbe.
De nem az arcába tolult, hanem a karjába és a kezébe, mintha ki akarná venni belőle a
könyvet.
Amit elképzelünk...
A szavak zsongtak; a fénysugarak sokasodtak.
...arról soha nem szabad lemondani.
A könyv súlyosabb lett, felmelegedett, mint valami élőlény a karjai közt. Pedig csak álmok
voltak benne. Papír és tinta, ahol egy másik világ várta a szabadulást. Talán nem is egy,
hanem sok világ; hiszen - ahogy Suzanna és Hobart kalandja bizonyította - minden szereplő a
maga képzelete szerint alakítja a történeteket. Minden olvasó a maga Rengeteg Erdejében
bolyong.
Suzanna most már a harmadik folyosón járt. Az egész templom fénytől és hangoktól
nyüzsgött. Hatalmas energia várta, hogy mederbe tereljék. „Bárcsak képes lennék ezt a
végtelen erőt a pusztítás helyett jobb célokra fordítani!” - gondolta Suzanna.
Fejében képek, képek töredékei tobzódtak: Ő és Hobart történetük erdejében, ahogy szerepet
és bőrt cserélnek; Ő és Cal az árverésen, tekintetük motorja a szőttes fölé lódítja a kést.
Aztán: a Szövőszék szentélyében ülő őrök. Nyolc szem, ami még halálában is képes
szétbontani a szőttest. És... összerakni újra?
Suzanna már nem sétált, hanem rohant. Rohant, de nem azért, mintha félt volna, hogy maga
alá temeti a tető, hanem mert összeálltak a fejében a részletek, és nagyon kevés ideje volt.
A Fúgát nem lehet egyedül megmenteni. Persze hogy nem. Semmilyen csodatettet nem lehet
egyedül végrehajtani.
A csodatettek lényege a kapcsolat. Ezért énekeltek és táncoltak és szőttek a Családok: a
varázslat csak a kapcsolatban teljesedhetett ki: előadó és néző, cselekvő és csodáló között.
És vajon nem csodatett zajlott-e az ő gondolatai és a könyv alkotójának gondolatai között?
Ahogy a sorokat olvasva magába szívta egy másik lélek álmait? Olyan ez, mint a szerelem.
Illetve a szerelem a varázslat legtökéletesebb formája: a gondolatokat alakító gondolat, a
szerelmeseket összekötő szálakon pörgő képek.
Cal!
Suzanna elérte a kijáratot, és a tomboló forgatagba vetette magát.
A föld aranyossárga fénye kékesfekete és lila lett, mintha megütötte volna magát. Az ég
vonaglott, mint aki okádni készül. A templom muzsikájából és a fény különleges
geometriájából Suzanna kilépett a zűrzavarba.
Cal a földön ült, a templom falának dőlve. Arca fehér volt, de élt.
Suzanna odament hozzá, letérdelt.
- Mi történik? - kérdezte Cal, vontatottan a kimerültségtől.
- Nincs időm megmagyarázni - mondta Suzanna, és megsimogatta Calt. Az oldószer Cal arcán
táncolt. - Bízzál bennem.
- Igen - mondta Cal.

246
- Jól van. Figyelj rám! Gondolkodnod kell! Gondold végig, hogy mire emlékszel.
- Emlékszem...?
Míg Cal értetlenül bámult Suzannára, egy széles hasadék nyílt a földben. A
templomküszöbétől indult, és nyargalt feléjük, mint valami hírnök. Csupa rossz hírt hozott.
Suzanna elbizonytalanodott. Lehetséges bármit is megmenteni ebben a felfordulásban? Az ég
villámlott; por és föld kavargott a tátongó szakadékok fölött.
Suzanna minden erejével újdonsült felfedezésére koncentrált. Igyekezett a fejében tartani a
Szövőszék képeit. Az egymást keresztező sugarak. Gondolat gondolat alatt és fölött. - A
közös emlékekkel és közös álmokkal telítődő űr.
- Gondolj a Fúgára! Mindenre, amire emlékszel! - mondta Calnek.
- Mindenre?
- Mindenre! Az összes helyre, ahol jártál!
- Miért?
- Bízzál bennem! - mondta. - Cal, az Isten szerelmére, bízzál bennem! Mire emlékszel?
- Csak egy-két foszlány...
- Az is jó. A legkisebb részlet is.
Suzanna Cal arcára szorította a tenyerét. Forró volt a láztól, de a könyv a másik kezében még
forróbb volt. Nem is olyan régen a legnagyobb ellensége. Hobart bízta rá féltve őrzött titkait.
Nem létezik, hogy Cal ne osztaná meg vele, hiszen szeretik egymást.
- Kérlek... - mondta Suzanna.
- A kedvedért... - felelte Cal, mintha most értette volna meg, hogy Suzanna szereti - ...bármit.
És jöttek a gondolatok. Suzanna érezte, hogy átáramlanak a testén; ő volt a csatorna,
amelyben az oldószer az emlékeket szállította. Lelki szemeivel éppen csak megpillantotta,
amit Cal látott és tapasztalt a Fúgában, de minden töredék szép és kellemes volt.
Egy kert, lobogó tűz, gyümölcsök, táncoló és éneklő alakok. Egy út, egy mező, de Bono és a
kötéltáncosok. Az Égboltpalota (a szobákban temérdek csoda), egy riksa, egy ház, egy férfi a
lépcsőn. Egy domb és bolygók. A legtöbb részlet olyan gyorsan jött, hogy Suzanna nem is
látta, de most nem is ez volt a lényeg. Az erőkörnek ő csak az egyik része volt, mint annak
idején az árverésen.
Suzanna érezte, hogy a sugarak áttörik az utolsó falat is, mintha a Szövőszék hozzá, a titok
megfejtőjéhez igyekezne.
Sietniük kellett. Ki kell használni ezt a hullámot, mert nem lesz több.
- Tovább! - noszogatta Calt.
Cal becsukta a szemét; a képek még mindig áradtak Suzannába. Remélni sem merte, hogy Cal
ennyi mindenre emlékszik majd. Suzanna is hozzátette a maga emlékeit ...
A tó, Capra háza, az erdő, Ilyennincs utcái... Minden kép visszatért, és Suzanna érezte, hogy a
sugarak felkapják és sodorják őket magukkal.
Félt, hogy a Szövőszék megtagadja majd az együttműködést, de nem: elfogadta Suzanna
segítségét; ereje egyesült az oldószer erejével, és átalakított mindent, amire Suzanna és Cal
emlékezett.
Suzanna innentől kezdve már nem értette, mi történik. Szerepe most már csak annyi volt,
hogy részt vegyen az emlék és a varázslat teremtő kapcsolatában, és bízzon benne, hogy ha ő
nem is, a működésben levő erők tisztában vannak szándékaival.
A Szövőszék ereje azonban elviselhetetlenül nagy volt. Suzanna már alig tudta terelni az
energiáját. A könyv égette a kezét. Cal rángatózott a tenyere alatt.
- Elég! - kiáltott Suzanna.
Cal szeme felpattant.
- Még nem fejeztem be.
- Azt mondtam, elég!
A templom rogyadozni kezdett.

247
- Jesszusom! - mondta Cal.
- Menjünk! Tudsz jönni a saját lábadon?
- Miért ne tudnék?
Suzanna felsegítette Calt. Dübörgés hallatszott a templomból, ahogy a falak egymás után
megadták magukat a Szövőszék haragjának.
Suzanna és Cal nem kívánták közelről nézni a végső összeomlást; elindultak a
téglazivatarban.
Cal betartotta a szavát: a saját lábán ment, igaz, lassan. Az is igaz, hogy a futás
elképzelhetetlen lett volna ezen a senki földjén. Az idefelé vezető út a Teremtés jegyében telt
el, most a Pusztulás kísérte őket. A betolakodók lábnyomaiban életre kelt növények és állatok
oszlásnak indultak. A virágok és a fák elhervadtak, rothadásuk bűzét csibész szelek szórták
szét a Gyűrűben.
A föld fénye elhomályosult, és a levegőben szálló por és mocsok még jobban elsötétítette a
vidéket. Állatok visítottak, ahogy a föld megnyílt, és elemésztette saját újszülött
teremtményeit. Ennél is borzalmasabb sors várt azokra, akiket nem nyelt el a föld: az imént
még teremtő erők most szétcincálták gyermekeiket. Sápadt, csontvázszerű lények hevertek és
haldokoltak szanaszét, fényük és elevenségük már csak emlék volt. Némelyik Calre és
Suzannára emelte a tekintetét, reményért vagy segítségért esedezve, de azok egyikkel sem
szolgálhattak.
Örültek, ha a saját életüket sikerült megóvni a tátongó hasadékoktól. Egymásba kapaszkodva
botladoztak tovább, nyakukat behúzták, a Lepel ugyanis - nyomorúságukat tetézendő - jégesőt
zúdított rájuk.
- Messze van még? - kérdezte Cal.
Megálltak. Suzanna a tájat fürkészte, és nem esküdött volna meg rá, hogy nem körbe-körbe
keringtek ez idáig. A föld fénye most már alig pislákolt. Itt-ott még felizzott, de csak egy
újabb szánalmas képet tárt eléjük: a betolakodásuknak köszönhető csoda agóniájának utolsó
pillanatait.
- Fény! - kiáltotta Suzanna a por- és jégfüggönyön át. - Fényt látok!
Mentek tovább, amilyen gyorsan csak tudtak, a gennyedő talajban. Lábuk egyre mélyebbre
süllyedt a pusztuló anyag mocsarában, ahol még mindig mozgott a maradék élet; az Éden
örökösei: a férgek és a csótányok.
De az alagút végén fény világított; Suzanna most megint megpillantotta a sűrű levegőben.
- Nézd csak, Cal! - mondta.
Cal megnézte, bár jókora erőfeszítésébe került.
- Mindjárt odaérünk. Még néhány méter.
Cal már alig állt a lábán, de amikor megpillantották a repedést a Lepelben, ez erőt adott a
veszedelmes út utolsó néhány méteréhez.
Végül kiléptek a világosságra, vagy inkább kiöklendezte őket a Gyűrű, ahogy az utolsókat
vonaglotta. Mindössze néhány lépésre jutottak a Lepeltől, amikor Cal megszólalt:
- Nem bírom...
Összeesett.
Suzanna letérdelt mellé, ölébe vette a fejét, aztán segítség után kutatva körülnézett. Ekkor
vette csak észre a Gyűrűben történtek következményeit.
Csodaország eltűnt.
A Fúga gyönyörűségei megszaggatva, összetépve; utolsó foszlányai is elillantak. Víz, fa és
kő; állati szövetek és halott látólények: minden eltűnt, mintha nem is lett volna. Néhány
maradvány még látszott, de az sem sokáig.
Ahogy a Gyűrű dörgött és rázkódott, a Fúga tájainak utolsó nyomai is füstté és szálakká
váltak, aztán puszta levegővé. Félelmetes gyorsasággal történt az egész.

248
Suzanna hátranézett. Most, hogy nem volt mit eltakarnia, a Lepel is összezsugorodott; kopár,
piszkos föld és megrepedezett kő maradt a helyén. Még a dörgés is elhalkult.
- Suzanna!
De Bono közeledett felé.
- Mi történt ott benn?
- Majd később elmondom - felelte Suzanna. - Előbb segítenünk kell Calen. Megsebesült.
- Kerítek egy kocsit.
Cal kinyitotta a szemét.
- Vége? - motyogta.
- Ne gondolj most erre! - mondta Suzanna.
- Tudnom kell! - makacskodott Cal meglepő hevességgel, és megpróbált felülni. Suzanna
tudta, hogy úgysem nyugszik: felsegítette.
Cal feljajdult, amikor meglátta a sivár vidéket. Egy-két csoport látólény és Hobart néhány
embere ácsorgott a völgyben és a környező domboldalakon, szótlanul, mozdulatlanul.
Ennyien maradtak.
- Mi van Shadwell-lel? - kérdezte Cal.
Suzanna vállat vont.
- Nem tudom. Még előttem kimenekült a templomból.
Egy felpörgetett motor zúgása nyomta el a beszélgetést. De Bono hajtott feléjük az egyik
megszálló kocsijával, Cal mellett megállt a letaposott fűben.
- Én vezetek - mondta Suzanna, miután Calt befektették a hátsó ülésre.
- Mit mondunk az orvosnak? - kérdezte Cal elhaló hangon. - Mit mondunk, honnan került
belém ez a golyó?
- Ne aggódj, ezt a problémát is megoldjuk, ha rá kerül a sor - mondta Suzanna. De Bono
durcásan átadta a helyet a kormánynál. Ekkor valaki Suzanna nevét kiabálta. Nimrod szaladt a
kocsi felé.
- Hova mentek? - kérdezte.
Suzanna a hátsó ülés felé intett a fejével.
- Drága barátom - mondta Nimrod, amikor meglátta Calt -, elég pocsékul nézel ki. -
Megpróbálkozott egy mosollyal, de a könnyek megelőzték.
- Vége! - mondta zokogva. - Elpusztult. A mi édes otthonunk... - kezével megtörölte a szemét
és az orrát. - Most mi lesz velünk? - kérdezte Suzannát.
- Először is eltűnünk innen - felelte Suzanna. - Amilyen gyorsan csak lehet. Még mindig
vannak ellenségeink...
- Mit számít - mondta Nimrod. - A Fúga elpusztult. Mindenünk elveszett.
- De élünk, nem? - kérdezte Suzanna. - Amíg élünk...
- Hova megyünk?
- Keresünk egy helyet.
- Vezess bennünket! - mondta Nimrod. - Csak te maradtál nekünk.
- Erről majd később. Most Calen kell segítenünk...
- Igen - mondta Nimrod. - Igazad van. - Belekapaszkodott Suzanna karjába, mintha soha nem
akarná elengedni. - Megígéred, hogy visszajössz?
- Megígérem - felelte Suzanna.
- Elindulunk észak felé - mondta Nimrod. - Innen két völgyre leszünk. Várunk.
- Akkor indulj! - mondta Suzanna. - Múlik az idő.
- Nem felejted el?
Suzanna legszívesebben egy nevetéssel oszlatta volna el Nimrod kételyeit, de meggondolta
magát. Inkább megérintette könnyes arcát, hogy érezze az oldószert.
Útközben döbbent csak rá, hogy valószínűleg megáldotta Nimrodot.

249
IV. SHADWELL

A kereskedő akkor bukkant elő a Gyűrűből, amikor elkezdődött a Fúga oszlása. Menekülése
így nemcsak akadálytalan, de észrevétlen is volt. Az otthon szövetének foszlása közben az
égvilágon senkit nem érdekelt a rongyos, véres alak, aki a felfordulásban botorkált.
Csak egyszer kellett megállnia, hogy kiürítse háborgó gyomrát. A hányadék összefröcskölte
hajdan elegáns cipőjét.
Shadwell megpróbálta letörölni egy marék fűvel, de serénykedése közben a fűszálak
elillantak.
Varázslat! Megint egy undorító varázslat! A Fúga ígéretekkel kecsegtette. Visszataszító
varázsaival hencegett, ő pedig - a szerencsétlen Kakukk - teljesen megzavarodott.
Megtáncoltatta. Felcicomázta idegen tollakkal; rávette őt, hogy csaljon és csábítson, hogy
ingyen szolgálja hazugságait. Mert az volt mind: hazugság - Shadwell most már tudta. A Fúga
megtagadta tőle a jutalmat, az orra elől csente el, és most ő érezze magát vétkesnek?
Egészen mostanáig fel sem merült benne, hogy rútul kihasználják - ártatlanságának ez volt a
legékesebb bizonyítéka.
Ő senkit nem akart bántani, ő csak igazságot és józanságot akart hozni ennek a népnek.
Megkínozták. Rászedték, becsapták. Hiszékenység - a történelem mi mással vádolhatná? Az
pedig bocsánatos bűn. Az igazi bűnösök a látólények; a tragédiát ők, a csodatettek és az
ésszerűtlenség bajnokai okozták. Nemes törekvéseit ők torzították el; maguknak köszönhetik
a szörnyűségeket. A pusztítás kiismerhetetlen és komor útja a Gyűrűbe vezette, és
gyilkosságba hajszolta őt. Őt, a körülmények áldozatát.
Elindult kifelé a völgyből, át a halódó Fúgán. A levegő a domboldalon tisztább volt; Shadwell
elszégyellte magát. Ő félelemtől és csalódottságtól bűzlött, a szél a tenger illatát hozta. Ahogy
beleszippantott, Shadwell érezte, hogy csak ez a tisztaság mentheti meg a tébolytól.
Undorodott a saját testétől, leráncigálta magáról a véres zakót. Trágya: fertőzött és fertőző.
Akkor követte el az első hibát, amikor elfogadta a varázslónőtől: ebből fakadt minden további
tévedés. Mérgében megpróbálta széttépni, de a zakó ellenállt az erejének, így hát egyszerűen
összegyűrte és elhajította. A zakó egy ideig röpült, aztán lezuhant, és kavicsokat sodorva
gurult lefelé a sziklás domboldalon, végül megállt és elnyúlt, mint egy öngyilkos fél ember.
Megérkezett méltó helyére: a mocsokba.
A látólényeknek is ott a helyük, gondolta Shadwell. Ízig-vérig csaló mindegyik. Otthonuk
elpusztult ugyan, de Shadwell könnyen elképzelte róluk, hogy tartogatnak még egy-két
trükköt. Nem lesz nyugodalma, míg él ez a szenny népség. Bohócot, hentest csináltak belőle;
csak az lesz számára a gyógyulás, ha az utolsót is eltüntette a föld színéről.
A dombtetőről a völgybe pillantva Shadwell új életcélt talált magának. Átverték és
megalázták, de életben maradt. A csata még nem ért véget.
Van egy ellenségük ezeknek a szörnyetegeknek. Immacolata gyakran álmodott róla és a
pusztaságról, ahol lakik.
A Korbács, így emlegette.
A látólények elpusztításában szüksége lesz egy szövetségesre; találhatna-e jobbat ennél az
ismeretlen erőnél, aki elől annak idején elbújtak?
Többé nem bújhatnak el. Nincs már otthonuk, ami elrejthetné őket. Ha megtalálná ezt a
Korbácsot - és felrázhatná a pusztaságban -, ők ketten egyetlen mozdulattal elsöpörhetnék a
látólényeket.
A Korbács. Imádta a hangzását.
De ennél is jobban imádja majd a csendet, ha ellenségei végre holtan hevernek.

V. MULANDÓ NYUGALOM

250
1.
Cal örült, hogy alhat egy kicsit; örült, hogy elnyújtózhat a gyengéd kezek és gyengéd szavak
között. Az ápolónők sürgölődtek körülötte, az orvos mosolyogva biztatta, hogy minden
rendben lesz, mellette pedig de Bono bólogatott, és szintén mosolygott.
Másnap éjszaka, amikor felébredt, Suzannát látta az ágya mellett. Tátogott, de Cal nem
értette, hogy mit mond.
Örült, hogy Suzanna mellette van. Elaludt, de mire újra felébredt, Suzanna eltűnt.
Megkérdezte az ápolónőt, hogy hol van Suzanna, hol van de Bono, de az csak annyit mondott,
hogy aludjon nyugodtan, ne aggódjon, nemsokára visszajönnek. Aludjon csak, és mire
felébred, minden rendben lesz. Calnek felderengett, hogy egy kedves ismerőse egyszer
kifakadt ez ellen a tanács ellen, de kába agya képtelen volt felidézni, hogy ki volt az. Nem
erőlködött tovább, inkább elaludt.
Sok-sok álmot látott. Általában ő játszotta a főszerepet, de nem mindig a saját bőrében.
Egyszer madár volt, máskor fa, és ágai roskadoztak a gyümölcsöktől, amelyek mindegyike
mintha egy kis világ lett volna. Aztán ő volt a szél vagy olyan, mint a szél, és láthatatlanul
száguldott a táj fölött, ahonnan arcok - kőarcok, virágarcok - bámultak felfelé, és folyók,
amelyekben minden ezüsthalat név szerint ismert.
Aztán azt is álmodta, hogy meghalt; végtelen, fekete tejóceánban lebegett, miközben
láthatatlan, félelmetes lények riogatták a csillagokat a magasban, aztán hatalmas ívekben
lerángatták őket, a csillagok pedig zuhanásuk közben énekeltek.
Bármilyen kényelmes volt is ez a halál, Cal tudta, hogy csak álmodja: a kimerültség
kényezteti. Hamarosan eljön az idő, amikor újra fel kell ébrednie.
Eljött az idő: felébredt. Nimrod ült az ágya mellett.
- Ne izgulj! - mondta Calnek. - Nem fognak kérdezősködni.
Cal nyelve nehézkesen mozgott, de sikerült kinyögnie:
- Ezt hogy csináltad?
- Egy ártatlan trükk - mondta Nimrod komoly képpel. - Egy-egy megtévesztéssel még
elboldogulok.
- Hogy állnak a dolgok?
- Rosszul - hangzott a válasz. - Mindenki kesereg. Én sose voltam az a gyászolós fajta,
úgyhogy most nem nagyon kedvelnek.
- Suzanna?
Nimrod talányos képet vágott.
- Engem is érdekelne - mondta. - De most éppen a Családokkal vesződik. Ha nem keseregnek,
akkor veszekednek.
Elegem van a karattyolásukból. Néha már arra gondolok, hagyom őket a fenébe, megkeresem
Marguerite-et.
Legszívesebben elfelejteném a látólényeket.
- Ez nem fog menni.
- Bízd rám. Semmi értelme az érzelgősködésnek, Cal. A Fúga elpusztult, vége. Talán még
hasznunkra is válhat, ha már egyszer így esett. Borítsunk fátylat a múltra. El kellene
vegyülnünk a Kakukkok között. Észre sem vennének, lefogadom. Ahogy elnézem, rajtunk
kívül is van épp elég furcsaság a Birodalomban. - A szoba sarkában álló tévére mutatott. -
Valahányszor bekapcsolom, mindig valami meglepetéssel szolgál, valami újdonsággal. Még
az is előfordulhat, hogy elmegyek Amerikába. - Levette a szemüvegét. Cal már el is felejtette,
hogy milyen különleges a szeme. - Hollywoodban biztos jól jönne egy ilyen tekintet - mondta
Nimrod.
Cal érezte szavaiban a szorongást, mégsem tudta megállni egy mosoly nélkül. Persze lehet,
hogy Nimrodnak van igaza; a látólényeknek talán tényleg az az egyetlen lehetőségük, hogy
elvegyülnek a Kakukkok között, és megpróbálnak megbékélni a Birodalommal.

251
- Mennem kell! - mondta Nimrod. - Gyűlés lesz ma este. Mindenki kiöntheti a szívét. Azt
hiszem, egész éjszaka tanácskozni fogunk. - Elindult az ajtó felé.
- Még találkozunk, mielőtt elindulnék Kaliforniába - mondta, és magára hagyta Calt.

2.
Két napig senki nem jött. Cal állapota gyorsan javult, és úgy tűnt, Nimrod csodatette bevált:
sebesülését a személyzet nem jelentette a rendőrségnek.
A harmadik nap délutánján Cal rájött, hogy valószínűleg meggyógyult, ugyanis
nyugtalankodni kezdett. A tévé - Nimrod új szerelme - összes kínálata egy gyatra sorozat és
egy pocsék film volt. Cal éppen az utóbbit, a kettő közül a kevésbé bárgyút nézte, amikor
nyílt az ajtó, és egy feketébe öltözött nő lépett be a kórterembe. Egy pillanatnyi tétovázás után
Cal felismerte Apolline-t.
Mielőtt köszönhetett volna, a látogató megszólalt:
- Beszélgetésre nincs idő, Calhoun... - és odalökött neki egy csomagot. - Tedd el!
Cal eltette.
- Sietnem kell - folytatta Apolline. Arca megenyhült, ahogy Calre nézett. - Fáradtnak látszol,
drágaságom. Pihenj egy kicsit! - Ezzel a tanáccsal elindult az ajtó felé.
- Várj! - szólt utána Cal.
- Nincs idő! - felelte Apolline, és már el is tűnt.
Cal kibontotta a csomagot: a mesekönyv, amit a Rue Streeten talált Suzanna. Egy sebtiben
lefirkantott üzenet volt mellette:
Cal!
Kérlek szépen, vigyázz erre a könyvre! Mindig tartsd magadnál. Felbukkantak az
ellenségeink, veszélyben vagyunk. Amint lehet, megkereslek. Tedd meg ezt értünk!
Csókollak, Suzanna
Cal újra és újra elolvasta a levelet, könnyekig meghatódva az utolsó soron: Csókollak.
Az utasítások azonban zavarba hozták. A könyv teljesen jelentéktelennek látszott: kötése
szakadozott, lapjai megsárgulva. Ráadásul németül íródott, úgyhogy Cal egy szót sem értett
belőle. Még az illusztrációk is sötétek voltak, csupa homály, és Calnek a homályból egy életre
elege volt. De ha Suzanna azt kéri, hogy vigyázzon rá, akkor vigyáz rá. Suzanna mindig tudja,
mit miért csinál, Cal pedig már megtanulta, hogy komolyan kell venni az utasításait.

3.
Apolline után nem jött több látogatója, de ezen Cal nem nagyon lepődött meg. Már Apolline
viselkedéséből is sugárzott a fenyegetettség érzése, Suzanna leveléből pedig még inkább.
Felbukkantak az ellenségeink, veszélyben vagyunk - ezt írta. És ha ezt írta, akkor így volt.
Egy hét múlva Calt kiengedték a kórházból, visszament Liverpoolba. Otthon semmi nem
változott. A fű még mindig nem volt hajlandó kinőni a meggyötört földön, ahol Lilia Pellicia
meghalt; a vonatok továbbra is robogtak észak felé, dél felé; az ebédlő ablakpárkányán a
porcelánkutyák türelmesen várták gazdájukat, de hűségüket csak porral honorálták.
Por lepte azt a cetlit is, amit Geraldine hagyott a konyhaasztalon. Egy rövid üzenet volt,
amelyben közölte Callel, hogy majd csak akkor számítson a társaságára, ha megtanult józan
felnőtt emberhez illően viselkedni.
Ezen kívül több levél is várt Calre - az egyik a főnökétől, aki afelől érdeklődött, hogy hova a
pokolba tűnt Cal, továbbá ajánlotta, hogy sürgősen adjon valami magyarázatot, ha nem akarja
elveszíteni az állását. A levelet 11-én keltezték. Cal 25-én olvasta. Gyanította, hogy ki van
rúgva.
Nem izgatta különösebben, hogy munka nélkül maradt, sőt, tulajdonképpen Geraldine-t sem
hiányolta. Egyedül akart lenni; magányra és időre volt szüksége, hogy végiggondolhassa a
történteket. Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy az égvilágon semmit nem érzett.

252
Ahogy teltek a napok, és megkísérelte helyrepofozni az életét, rájött, hogy a Fúgában töltött
idő nemcsak a vállát sebezte meg. Olyan volt, mintha a templomban elszabadult erők
valahogy beférkőztek volna a testébe, és alkalmatlanná tették volna a szomorúságra és a
sajnálatra.
A poéta is hallgatott. Bár Cal még mindig kívülről tudta Bolond Mooney verseit, a sorok
üresen csengtek, és semmilyen hatást nem gyakoroltak rá.
Mindebben csak egy vigasztaló volt: hogy ez az újdonsült bölcs belenyugvás talán jobban illik
magányos könyvtárosi életéhez. Éber lesz, de nem siettet semmit, sem a romlást, sem a
boldogulást.
Ez persze nem azt jelenti, hogy feladja a jövőhöz fűzött reményeit. Igaz, ő csak egy Kakukk:
ijedt, fáradt és magányos. De hát ez még nem a vég, hisz, ha jól belegondolt, fajtájának
minden tagja ilyen. Amíg képesek lesznek meghatódni egy moll akkord hallatán; amíg
könnybe lábad a szemük, ha két szerelmes egymásra talál; amíg gyanakvó szívükben jut hely
a kockázat vállalására, és mernek Isten arcába nevetni, addig még van remény a
megmenekülésre.
Ha mindez kiveszett az emberekből, megértek a pusztulásra.

253
HARMADIK KÖNYV: AZ ÜRES VIDÉK

Tizedik rész
A KORBÁCS NYOMÁBAN
„...ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is beléd néz.2
Friedrich Nietzsche: Jón, rosszon túl
(Reichard Piroska fordítása)

I. A NYUGHATATLAN GONOSZ

1.
A kutatók megérkeztéig a Rub al Khali fehér folt volt a térképen.
Távozásuk után ismét az lett.
Nevét - „Üres Vidék” - a sivatagi nomádoktól, a beduinoktól kapta, akik hosszú évszázadok
óta éltek az Arab-félszigeten. A terület abszolút ürességét mi sem bizonyíthatná jobban, mint
hogy a végtelen pusztaságokkal meghitt barátságban élő nép maga is üresnek nevezte.
Azok között az európaiak között azonban, akik nem hittek a neveknek, és akik - a XIX.
század elejétől kezdve - merész vállalkozásokkal tették próbára erejüket, a Rub al Khali
legendás hírnévre tett szert. A kalandra vágyók számára ez a sivatag volt talán a legnagyobb,
az egyetlen igazi kihívás; sivárságával a Föld semmilyen pusztasága sem vehette fel a
versenyt.
A Rub al Khahban nem volt élet - nem is lehetett. A hatalmas, hatszázötvenezer
négyzetkilométernyi kietlenség homokdombjai helyenként hegyekké tornyosultak, máshol
izzó kőmezőkre bukkant a vakmerő utazó. A tébolyítóan egyhangú vidéken nem volt út, nem
volt víz. A bátor vándorok szinte mind elpusztultak, elporladt csontjaikkal a sivatag homokját
gyarapítva.
A vidék idegtépő homoktengerétől megfutamodott vagy éppenséggel beleveszett expedíciók
azonban csak ösztönözték azokat a bajnokokat, akik - aszkéta és kutató hajlamaiktól űzve -
boldogan áldozták életüket ennek a célnak.
Voltak közöttük olyanok, akik a térképészet zászlaja alatt vágtak neki a pusztaságnak, hogy
megkönnyítsék a jövendő kutatók dolgát, ám hamar rájöttek, hogy lohadó lelkesedésükön
kívül egyszerűen nincs mit feltérképezni.
Mások ősi sírok és városok nyomát keresték, ahol mesés gazdagságra lelhet, aki kiállja a
Poklot, és felhozza a kincset. Megint mások, egy türelmes, zárkózott kisebbség, a Tudomány
nevében kerekedett fel, hogy a sivatagban megtalálja földrajzi vagy történelmi elméletei
igazolását. Végül voltak olyanok, akik a Bárkát keresték itt, vagy az Édent.

254
Ami mindannyiukban közös volt: az Üres Vidékről hazatérve - még akkor is, ha mindössze
egyetlen napot töltöttek a sivatagban - más emberek lettek. A hatalmas űrt megpillantva
egyikük sem érkezett meg úgy az otthonába, hogy a pusztaságban ne hagyott volna ott valamit
önmagából. A legtöbbjüket visszavonzotta az űr, visszatértek újra és újra, mintha
incselkednek a sivataggal, hogy ragadja el őket; addig incselkedtek, míg tényleg ottmaradtak.
Akiktől pedig a sors ezt megtagadta, és kénytelenek voltak otthon meghalni, tekintetüket nem
az ágyuk mellett virrasztó szerető arcokra emelték, nem az ablak előtt virágzó cseresznyefára,
hanem az űrre, ami úgy vonzotta őket, ahogy csak az ABYSS (Nietzsche) képes, az üresség
balzsamát ígérve a léleknek.

2.
Shadwell éveken keresztül hallgatta Immacolata sopánkodását a szörnyű pusztaságról, ahol a
Korbács lakik.
Legtöbbször csak általánosságokban beszélt róla: a homok és a borzalom birodalmáról.
Shadwell igyekezett megnyugtatni őt, már amennyire tőle tellett, de egy idő után már nem is
figyelte, hogy mit motyog félelmében.
Amikor véres kézzel és gyűlölettől reszkető szívvel a völgyet - a Fúga hűlt helyét - nézte a
dombtetőről, eszébe jutott a Korbácstól rettegő Immacolata. Shadwell egy-két hónapot adott
magának, hogy a Korbácsot megtalálja.
Kutatásai kezdetén véletlenül bukkant a Rub al Khalit ábrázoló képekre, de hamar meggyőzte
magát, hogy Immacolata ezt a helyet látta jósnői álmaiban. Ez a sivatag még így a század
vége felé is rejtély volt az emberek számára. A kereskedelmi légi útvonalak továbbra is nagy
ívben elkerülték, és időközben épült ugyan egy út, a sivatag azonban meghiúsított minden
erőfeszítést, ami a területeit fürkészte. Shadwellnek egy gondja volt: ha a Korbács valóban ott
lakik valahol az Üres Vidéken, hogy fogja megtalálni abban a végtelen pusztaságban?
Először a szakértőkhöz fordult, pontosabban egy bizonyos szakértőhöz: egy Emerson nevű
kutatóhoz, aki teveháton kétszer is bejárta a területet: Összeaszott, beteg öregember volt, aki
eleinte lenézte Shadwellt a tudatlansága miatt, de hamar belelkesedett látogatója
megszállottságán, és sok hasznos tanácsot adott. Úgy beszélt a sivatagról, mint a szerelméről,
aki megkorbácsolta ugyan, de minél kegyetlenebb volt hozzá, annál jobban imádta. Amikor
elváltak, Emerson így búcsúzott:
- Irigylem, Shadwell. Istenemre, irigylem.

3.
Bár Emerson szerint a sivatag magányos kaland az utazók számára, Shedwell nem egyedül
indult a Rub al Khaliba; magával vitte Hobartot.
A törvény kitagadta hűséges szolgálóját. Hobart osztaga gyakorlatilag teljesen megsemmisült,
és a vizsgálat végeredményeként a felügyelőt gondatlanság bűne miatt elítélték. Akár le is
csukhatták volna, feljebbvalói azonban inkább elmebetegnek nyilváníttatták - ebben
valószínűleg nem is tévedtek -, felismerve, hogy ha bíróság elé viszik az ügyet, azzal csak
maguk alatt vágják a fát. Kiagyaltak egy történetet, amely hősökké avatta a Fúgában
elpusztult katonákat, a megtébolyodott túlélőket pedig teljes fizetéssel nyugdíjazták. Az
özvegyen maradt feleségek közül a bátrabbak megpróbálták cáfolni ezt a hazugságot, de a
valós tények a hivatalosan terjesztett mesénél is hihetetlenebbnek bizonyultak. Maguk a
túlélők sem tudtak értelmes magyarázattal szolgálni. A néhány összefüggéstelen részlet, amit
nagy nehezen elmondtak, csak azt bizonyította, hogy tényleg bediliztek.
Hobart azonban nem menekülhetett az őrületbe, hiszen ő már hosszú évek óta bolond volt. A
Shadwelltől kapott tűz látomása - ami annak idején a kereskedő rabszolgájává tette őt -
továbbra is gyötörte, bár a zakót gazdája már elhajította. Hobart tudta, hogy Shadwell soha
nem fog gúnyolódni a megszállottságán, így hát vele maradt.

255
Shadwellnek köszönhette, hogy álmai majdnem valóra váltak, közös vágyaik vereséget
szenvedtek ugyan, de továbbra is nagyszerűen megértették egymást: Amikor Shadwell a
Korbácsról beszélt, Hobart tudta, hogy az csak az álmaiban szereplő Sárkány lehet. Rémlett
neki, hogy egyszer egy erdőben kereste a szörnyet, de ott csak zűrzavart talált. Az egy utánzat
volt, az a Sárkány; nem az igazi vadállat, akit egyfolytában kutatott. Hobart most már tudta,
hol kell keresnie: nem erdőben, hanem a sivatagban, ahol leheletével mindent porrá és
hamuvá hamvaszt.
Shadwell és Hobart nekivágtak hát a sivatagnak.
A vidék déli határán egy jelentéktelen, névtelen faluban hagyták a dzsipjüket, és a sofőr
tolmácsi segédletével kerítettek maguknak vezetőket és tevéket. Eléggé nehézkes lett volna
kocsival közlekedni a sivatagban, de Shadwell nemcsak ebből a megfontolásból cserélte
patákra a kerekeket. Szándékai - és Emerson tanácsai - szerint minél inkább a sivatag része
kívánt lenni, aki nem hódítóként, hanem vezeklőként érkezett.
Egy óra sem kellett, és már meg is volt a két vezető; rajtuk kívül nemigen akadt más a
faluban, aki testben és lélekben is alkalmas lett volna az útra. Mindkét férfi az Ahl Murra
törzs tagja volt, az egyetlen olyan törzsé, amely - állítása szerint - lelki rokonságban állt a
vidékkel. Mitrak Ibn Talaknak hívták az egyiket, és Shadwell azért választotta őt, mert
elmondása szerint már négyszer is elvezette a fehér embert a sivatagba (és mind a négyszer
vissza is hozta). Ragaszkodott viszont egy másik, egy Jabir nevű férfihoz, akit hol az
unokatestvéreként, hol a fél-unokatestvéreként, hol a sógoraként emlegetett. Ez utóbbi nem
volt több tizenöt évesnél, de cingár, izmos teste és életbölcsességről árulkodó tekintete alapján
akár negyvenöt is lehetett volna.
A feltételeket Hobartnak kellett kialkudnia, ami eltartott egy kis ideig: arabtudása
meglehetősen szegényes volt, az arabok pedig nem nagyon értették az angolt. A dolgukat
azonban nagyon is jól értették. Fél nap alatt beszerezték a tevéket, és a többi szükséges holmi
is megvolt másnap reggelre.
Két nap sem telt bele, és útra készen álltak. Indulásuk napján azonban Shadwell - aki
finnyássága ellenére megevett mindent, amit eléje tettek - bélfertőzést kapott. Fellázadt belei
könyörtelenül és pillanatok alatt kilökték magukból a legkisebb falat ennivalót is, és Shadwell
szervezete teljesen legyengült. A rendelkezésére álló kezdetleges gyógyszerek vajmi keveset
használtak, így nem tehetett mást, mint hogy behúzódott a viskójukba, annak is a lehető
legárnyékosabb sarkába, és várta, hogy lázas teste kievickéljen a betegségből.
Eltelt két nap, és Shadwell állapota semmit nem javult. Nem volt hozzászokva a
betegségekhez, de ha nagy ritkán mégis megbetegedett, mindig elvonult, és magában
szenvedett. A faluban azonban ez szinte lehetetlen volt. A helybéliek egész nap a viskó körül
tolongtak, mindenki látni akarta a nyöszörgő idegent. Amikor pedig beteltek a látvánnyal,
még mindig ott voltak a beteg áporodott izzadságát szürcsölő legyek. Shadwell hamar belátta,
hogy teljesen fölöslegesen hessegeti őket. Hagyta, hadd lakomázzanak, csak feküdt
mozdulatlanul, miközben lázas agya hűvösebb tájakon kóválygott.
A harmadik napon Hobart felvetette, hogy halasszák el az utazást, fizessék ki Talakot és
Jabirt, és térjenek vissza a civilizált világba. Ott Shadwell majd összegyűjtheti az erejét egy
újabb próbálkozásra. Shadwell tiltakozott, bár az ő fejében is többször megfordult ez a
lehetőség. Mire a fertőzés kitombolja magát, teste végképp alkalmatlan lesz az expedíció
komoly megpróbáltatására.
Éjszaka azonban megváltozott a helyzet. Egyrészt feltámadt a szél. Nem szórványos
széllökések érkeztek, hanem egyenletes, erőteljes légmozgás kerekedett; az ajtó alatt és az
ablak repedésein homokpatakok csordogáltak a viskóba.
Napközben Shadwell aludt egy kicsit, és jót tett a pihenés, de a szél nem hagyta, hogy ismét
elszenderedjen. A levegő nyugtalansága megbolygatta a gyomrát, és Shadwell a fél éjszakát a
vödör fölött kuporogva töltötte, miközben belei szabad folyást engedtek tartalmuknak.

256
Egyszer csak - két hascsikarás között, a vödör tetején trónolva - felfigyelt egy hangra. A
sivatag felől jött, elhalkult, aztán újra felerősödött, mint valami pokolbéli özvegy
jajveszékelése. Shadwell soha nem hallott még ehhez foghatót.
Reszkető tagokkal, a lábát közben bepiszkítva, feltápászkodott a vödörről.
A Korbács üvöltött, ez egész biztos. A hang tompa volt, de csakis a Korbács hangja lehetett.
A bánat és a hatalom szólalt meg, és szólított. Most már legalább van valamilyen tájékozódási
pont; nem kell vakon, a szerencsére hagyatkozva keresgélniük. A szél valahonnan hozta a
hangot; ha követik a szél útját, előbb-utóbb a Korbácshoz kell érkezniük.
Shadwell felhúzta a nadrágját, kinyitotta az ajtót. A szél homokvihart kavart az apró faluban,
tébolyodottan tekergett a viskók között, akár egy veszett kutya. Shadwell a Korbács hangjára
fülelt, remélve, hogy nem az éhségtől hallucinált. Nem. Ismét hallotta a fájdalmas üvöltést.
Az egyik falubéli rohant el Shadwell viskója előtt. A kereskedő kilépett az ajtóból, és elkapta
a férfi karját.
- Hallod? - kérdezte.
A férfi Shadwell felé fordította forradásos arcát. Az egyik szeme hiányzott.
- Hallod? - kérdezte ismét Shadwell, és a fülére mutatott.
A férfi kiszabadította magát Shadwell markából.
- Al hival... - mondta lihegve.
- Mi?
- Al hival... - ismételte meg a férfi, közben az övébe bújtatott késre tette a kezét, és hátrált,
mint valami veszélyes őrült elől.
Shadwell nem akarta zaklatni a férfit: mosolyogva felemelte a kezét, és hagyta, hadd menjen.
Furcsa izgatottság szállta meg Shadwellt, elgyötört agya zsibongani kezdett. A pokolba azzal
a bolond gyomrával: reggel nekivág a sivatagnak. Ülni még tud, és amíg nem fordul le a
nyeregből, igenis kibírja az utazást.
A nyomorúságos utca közepén állt, szíve vadul kalapált, lába reszketett.
- Hallottalak - mondta. A szél felkapta a hangját, mintha valami démoni, kizárólag z sivatagi
szelek birtokában lévő tudás révén képes lenne megtalálni a visszafelé vezető utat, és most
elindulna, hogy Shadwell üzenetét átadja a címzettnek - az ismeretlen erőnek, ami a
pusztaságban várt rá.

II. A SIVATAG

1.
Sem a könyvek, sem a szemtanúk beszámolói, de még a szélben az előző éjjel meghallott
szenvedő hang alapján sem hitte volna Shadwell, micsoda sivárság fogadja majd a Rub al
Khaliban. A könyvek hiába igyekeztek a lehető legérzékletesebben leírni a sivatag végtelen
kihaltságát, a valóságot meg sem közelítették. Emerson hol visszafogott, hol szenvedélyes
elbeszélése rendkívül meggyőzően hangzott ugyan, a csupasz tényekhez, mint kiderült, kevés
köze volt.
Irgalmatlan órák, egyik a másik után, közben csak a forróság és a csupasz látóhatár, fenn a
bárgyú ég, lenn, a tevék patái alatt a holt homok - ebből állt az utazás.
Shadwellnek nem maradt ereje beszélgetésre, Hobart pedig mindig is szűkszavú volt. Ibn
Talak és a fiú a két pogány előtt haladt, néha sutyorogtak valamit, de jobbára ők is hallgattak.
Mivel a figyelmet semmilyen látnivaló nem kötötte le, az utazók gondolatai a test, az
érzékelés rögeszmés megfigyelésére korlátozódtak: a nyereghez súrlódó combok ritmusára, az
aljukból vagy az ínyükből szivárgó vér ízére. A gyászos közérzet teljesen eltompította az
agyukat; a hányattatások értelmével egyáltalán nem foglalkoztak.
Hetvenkét óra telt el, minden esemény nélkül: mindig ugyanaz a tikkasztó forróság és a paták
egyhangú, tunya ritmusa a homokban, ahogy követték a szél útmutatását a Korbács hangja

257
felé. Egyik arab sem tudakolózott a pogányok céljai felől, de ők sem tájékoztatták utasaikat.
Csak mentek, mentek, előre a végeláthatatlan semmiben.
Ha megálltak, hogy pihentessék a tevéket, vagy hogy egy nyelet vízzel leöblítsék homoktól
eldugult torkukat, az még a menetelésnél is szörnyűbb volt. Ilyenkor döbbentek rá igazán a
néma csend roppant végtelenségére.
„Miféle teremtmény lehet az, aki a természet összes törvényével dacolva ezt az esztelen
pusztaságot választotta otthonául - töprengett Shadwell. - És mekkora akaraterővel
rendelkezik, hogy elviseli ezt a kietlenséget? Lehetséges - és ez a gondolat újra és újra
visszatért -, hogy ez a teremtmény maga is űr: a némaság és az üresség része?”
Shadwell gyomra összerándult erre az eshetőségre: hogy az erő, amit keres, elválaszthatatlan
a sivatagtól - homokdomb az ágya, szikla a párnája. Most kezdte megérteni, hogy Immacolata
miért rettegett a Korbács emlékétől: rémálmaiban félelmetes tisztasággal találkozott, amely
mellett az övé elhalványult.
Shadwell azonban semmitől nem félt, illetve csak egy dologtól: a kudarctól. Meg kell
ismernie azt a teremtményt, meg kell tudnia tisztasága eredetét, mert csak ez jelentheti
számára a gyógyulást. Ennél jobban semmire nem vágyott.
És ahogy a vidékre negyedszer is leszállt az éj, ez a vágya egy nappal ismét közelebb került a
beteljesüléshez.
Jabir éppen tüzet rakott, amikor meghallották a kiáltást. Aznap éjjel alig fújdogált a szél, de a
panaszos hang így is határozottan kivehető volt; gyásza megrontotta a levegőt.
Elsőként Ibn Talak pattant fel, félbehagyva a puskapucolást. Szeme tágra nyílt a rettenettől, és
valamit - esküt vagy imát? - mormolt. Hobart is felugrott. Jabir pedig megpróbálta
megnyugtatni a tevéket, akik pányváikat tépték rémületükben. Csak Shadwell maradt a tűz
mellett, és a lángokra meredt, miközben az üvöltés - végtelenre nyúlva, mint valami hatalmas
lélegzetvétel - betöltötte az éjszakát.
Mintha percek teltek volna el, míg végre elhallgatott. Az állatok nyöszörögtek, a férfiak
elnémultak. Ibn Talak mozdult meg elsőnek; visszatért a tűzhöz és a puskapucoláshoz. Aztán
a fiú, végül Hobart is letelepedett.
- Nem vagyunk egyedül - mondta Shadwell egy kis idő múlva. Még mindig a lángokba
bámult.
- Mi volt az? - kérdezte Jabir.
- Al hival - felelte Ibn Talak.
A fiú összerezzent.
- Mi az az al hival? - kérdezte Shadwell.
- Így hívják a homok hangját - mondta Hobart.
- A homok? Gondolod, hogy ez a homok volt? - kérdezte Shadwell.
A fiú megrázta a fejét.
- Hát persze hogy nem - mondta Shadwell. - Ez annak a hangja, aki miatt idejöttünk.
Jabir egy marék csontfehér gallyat dobott a tűzre. Egy pillanat alatt elhamvadtak.
- Érted? - kérdezte Shadwell.
Ibn Talak a puskáról Shadwellre nézett.
- Értik - mondta Hobart.
- Féltem, hogy esetleg berezelnek.
- Rub al Khali - mondta Ibn Talak, mint aki megértette Shadwell megjegyzését -, mi ismerjük.
Teljesen. Mi ismerjük.
Shadwell felfogta, hogy mit akar mondani. Vezetőik a Murra törzs tagjai voltak, akik a
sajátjuknak tartották a sivatagot. Ha megriadnak az Üres Vidék rejtelmeitől, azzal a népüket
tagadják meg.
- Messze vagyunk még? - kérdezte Hobart.
- Mit tudom én. Nekem is csak két fülem van. Talán nagyon is közel vagyunk.

258
- Tudja vajon, hogy jövünk? - kérdezte Hobart.
- Lehet - felelte Shadwell. - Miért, számít valamit?
- Tulajdonképpen nem.
- Ha még nem tudná, akkor holnap majd megtudja.

2.
Másnap már kora hajnalban elindultak, hogy minél több utat tegyenek meg, mire tűzni kezd a
nap. Útmutatójuk továbbra is a szél volt.
A táj aznap kezdett először valamelyest változni: a homokdombok megszokott rendje után
most sokkal nagyobb emelkedők következtek, egymástól sokkal különböző távolságra.
Ezeken a dombokon a homok puha volt; sziszegő lavinák indultak a lábak és a patak alól. Le
kellett szállniuk a tevékről. Az elmúlt éjszaka után az állatok még mindig reszkettek; gazdáik
hol átkozódva, hol becézgetve csalogatták őket felfelé az egyre meredekebb emelkedőkön,
hogy aztán a tetőről megpillantsák a következő, még magasabb dombot.
Minden megbeszélés nélkül Ibn Talak átadta a helyét a csoport élén, és most Shadwell
diktálta az iramot, fel, majd le a mélybe, két domb közé. A teknőben enyhe szellő fújdogált,
de hízelgő simogatása minden viharnál félelmetesebb volt: a homokon futkározva mintha
valami titokzatos üzenetet suttogott volna.
Shadwell azonban megértette, mit mond: Menj, menj, ne félj! - ezt susogta. - Még egy domb,
és ott vár, amire vágytál.
És a csalogatásra Shadwell felkapaszkodott az újabb emelkedőn, a hűs árnyékból fel a vakító
napfénybe. Közel járnak, nagyon közel, Shadwell érezte. Kora délután Jabir panaszkodni
kezdett: követelte, hogy pihentessék egy kicsit az állatokat, de Shadwell hallani sem akart
róla. Nem lassította az iramot; gondolatai a test megpróbáltatásaitól messze, valahol a
magasban lebegtek. Mit neki verejték, mit neki fájdalom. Mindent kibír.
Aztán egy jó órás mászás után az egyik domb tetején kiderült, hogy a szél nemcsak hitegette
őket.
Nem volt több homokdomb. Sík terep húzódott előttük, ameddig a szem ellátott, bár útját
néhány kilométer után eltorlaszolta a szél libegő porfátyla. A Rub al Khali felülmúlta önnön
sivárságát: az utazóknak feltálalta az ínyencek pusztaságát.
- Atyaisten! - mondta Hobart, amikor felért a dombtetőre.
A kereskedő megragadta Hobart karját. Lihegett és hörgött, napperzselte arcán csorgott az
izzadság.
- Ne hagyd, hogy összeessem! - motyogta. - Mindjárt megérkezünk.
- Miért nem pihenünk egy kicsit? - kérdezte Hobart. - Holnap is nap lesz.
- Nem akarsz találkozni a Sárkányoddal?
Hobart nem felelt.
- Akkor megyek egyedül - felelte helyette Shadwell. Elengedte a gyeplőt, és támolyogva
elindult lefelé a lejtőn:
Hobart a meddő síkságot fürkészte. Shadwellnek igaza volt: tényleg közel voltak, ezt Hobart
is érezte. És ami néhány napja még felvillanyozta, most elrettentette. A vidékből már eleget
látott ahhoz, hogy rájöjjön: a sivatag Sárkánya nem azonos álmai nagyszerű vadállatával.
Elképzelni sem tudta, hogy milyen lehet az a borzalom, akinek itt van az otthona.
Egy valamit azonban tudott: a törvénnyel és szolgálóival semmi dolga.
Még nem késő, gondolta Hobart, még visszafordulhat. Csak meg kellene győznie a vezetőket,
hogy Shadwell a pusztulásba viszi őket, és hogy hagyják itt, hadd kergesse egyedül eszelős
álmát. A kereskedő közben leért a dombról, már a síkságon baktatott; hátra sem nézett, hogy
követik-e a többiek. Menjen csak! - gondolta Hobart. Ha az kell neki, hát legyen övé a
Korbács. Meg a halál.

259
De bármennyire is félt, valahogy mégsem tudott hátat fordítani a sivatagnak. Lelki szemei
előtt újra megjelent a kép, ahogy kezében ott lobog az éltető tűz. Azóta sem tudta
megfogalmazni, hogy az a kivételes pillanat tulajdonképpen miféle hatalmat csillantott meg
előtte, de semmi - sem vereség, sem megaláztatás - nem tudta kitörölni az emléket.
Valahol a távolban még mindig élnek azok, akik legyőzték őt - akik meggyalázták az igazak
törvényét. Vissza fog menni közéjük, és lángoló ujjaival elemészti a nyomorultakat. A cél
érdekében még ezt a pusztaságot is hajlandó elviselni.
A tűzről álmodozva megfogta Shadwell tevéjének a gyeplőjét, és a tükörsima homokban
elindult a kereskedő után.

III. A FAL

A síkságon képtelenség volt megállapítani a távolságot. Hátuk mögött a homokfelhő hamar

elfedte a dombokat, előttük ugyanolyan függöny takarta el az utat. A szél kitartóan keringett,
de semmit nem enyhített a nap gyilkos tüzén; a gyötrelmeket tetézte csak: olyan harciasan
ostromolta a vándorok lábát, hogy minden lépés kínszenvedés volt. Shadwellt azonban semmi
nem állíthatta meg. Megszállottként nyomult előre, míg-egy órai pokoljárás után - hirtelen
megállt, és a forróságtól reszkető levegőbe bökött.
- Ott.
Hobart odaért mellé. Hunyorogva kutatta a messzeséget, de csak porfelhőt látott.
- Nincs ott semmi.
Shadwell megragadta a karját.
- A rohadt életbe, megvakultál?!
Hobart rájött, hogy tévedett. Egy kicsit távolabb valóban kiemelkedett valami a földből.
- Mi az?! - kérdezte Hobart, igyekezve túlharsogni a szelet.
- Egy fal - mondta Shadwell.
Inkább összefüggő homok, gondolta Hobart, a valami ugyanis az egész horizontot átszelte
előttük. Igaz, helyenként megszakadt, de az egységességéből ítélve talán mégis Shadwell látta
jól. Igen, tényleg egy fal.
Nem tanácskoztak tovább, elindultak.
Semmilyen építmény nem látszott a másik oldalon, de bármit vett is körül, az építők számára
rendkívül értékes lehetett - legalábbis erre utalt a fal félelmetes mérete. Ötven méter magas
volt, vagy még annál is több, de a kőművesek valamilyen fortélya révén semmi nem árulta el,
hogy hogyan építették.
Húsz méterre voltak a faltól, amikor a csoport megállt. Shadwell természetesen ment tovább.
Kinyújtotta a kezét, megérintette a falat: forró volt, és szinte selymesen sima. Mintha
megolvadt kőből emelték volna a szakértő kezek, akik úgy bántak a lávával, mint a hideg
agyaggal. Egyetlen mélyedés vagy repedés sem látszott rajta, úgyhogy képtelenség lett volna
megmászni - arról nem is beszélve, hogy erejük sem volt hozzá.
- Valahol biztos van egy bejárat-mondta Shadwell. - Addig megyünk, míg meg nem találjuk.
A nap már lemenőben volt, kezdett hűvösödni. A szél azonban egy percnyi nyugtot nem
hagyott az utazóknak.
Mintha a falat őrizné, a lábukat csapkodta, hogy majd eldőltek. De ennél többet is kibírtak,
míg idáig eljutottak, és félelmeiket most felváltotta a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet a fal
túlsó oldalán. Az araboknak megeredt a nyelvük: megállás nélkül karattyoltak, nyilván arról,
hogy az otthoniaknak hogyan dicsekednek majd el felfedezésükről.
Félórán át gyalogoltak, de bejáratnak híre-hamva sem volt. Egy-két repedést találtak ugyan -
jó magasan, úgyhogy mászásról továbbra sem lehetett szó-, a fal tetején is láttak néhány
törést, de sehol egy ablak vagy ajtó; se kicsi, se nagy.
- Ki építette ezt? - kérdezte Hobart kutyagolás közben.

260
Shadwell a falra vetődő árnyékokat nézte, ahogy lépést tartanak velük.
- Az ókoriak - mondta.
- Hogy kizárják a sivatagot?
- Vagy hogy bezárják a Korbácsot.
Az utóbbi néhány percben a szél alig észrevehetően, de megváltozott. Már nem kapkodott a
lábuk után; komolyabb teendője akadt. Ibn Talak vette észre, hogy mi az.
- Ott! Ott! - kiabálta.
Pár száz méterrel előttük porfelhő úszott bömbölve a levegőben. Amikor közelebb értek,
kiderült, hogy nem kapu, hanem egy hasadék tátong a falban. Hevenyészett kőhegy tornyosult
előtte. Shadwell ért oda először, és rögtön mászni kezdett a köveken - némelyik akkora volt,
mint egy ház -, míg megpillantotta a védett területet.
Hobart kiabált a háta mögött:
- Mi van benn?!
Shadwell nem válaszolt. Csak nézett, és nem hitt a szemének; a szél közben mindent megtett,
hogy letaszítsa őt a kilátóról.
A fal túlsó oldalán nem voltak sem paloták, sem sírok, sem oszlopok, sem folyosók; az
emberi kéz munkájának semmilyen, a lehető legapróbb nyomát sem látta. Csak homokot és
homokot, végtelen homoktengert. Egy újabb sivatag hullámzott előtte, ugyanolyan üresen,
mint a másik a háta mögött.
- Semmi.
Ezt nem Shadwell, hanem Hobart mondta. Ő is felkapaszkodott a köveken, és most ott állt
Shadwell mellett.
- Jézusom... semmi!
Shadwellnek nem volt hozzáfűznivalója. Leereszkedett a hasadék másik oldalán; és
behúzódott a fal árnyékába.
Minden jel arra utalt, hogy Hobartnak igaza van: nem volt itt semmi. Miért érezte mégis olyan
biztosan, hogy szent helyre érkeztek?
Átevickélt a homokkupacokon, amit a szél hordott a falból kivájt kövek mellé, és a dombokat
bámulta. Lehetséges, hogy a homok alatt van a titok, amit keresnek? Hogy élve eltemette a
Korbácsot, és a föld alól hallatszott az üvöltés?
Ha így van, akkor egyáltalán hol keressék?
Megfordult, és hunyorogva a fal tetejére nézett. Aztán egy hirtelen ötlet késztetésére elkezdett
mászni a hasadékon.
A szél sok-sok éves munkája simára csiszolta a falat, Shadwell elgyengült lába meg-
megcsúszott rajta, de végül csak felért a tetejére.
Először úgy tűnt, hogy fölöslegesen fáradozott. Erőlködésének összes jutalma a szép kilátás
volt: jobbra és balra tőle a fal szép lassan a végtelenbe veszett.
Amikor azonban lenézett a mélybe, a homokdombok között egy mintát fedezett fel. Nem
azokat a természetes hullámokat, amiket a szél alakít ki, hanem valami bonyolultabb mintát -
óriási geometriai formákat -, ösvényekkel vagy utakkal a homokban. Előzetes kutatásai során
olvasott róla, hogy Dél-Amerika pusztáin hatalmas ábrákat,
madarakat vagy isteneket mintázó rajzokat találtak, amelyekben csak a mennyei közönség
gyönyörködhet, a földi halandó számára értelmetlenek. Vajon itt is erről lenne szó? Ezek a
barázdák és sáncok az égieknek üzennek? És ha igen, ki az, aki üzen? Egy egész ország
lakossága kellene, hogy ennyi homokot megmozgasson, és amit egyik nap megcsináltak, azt a
szél másnapra szétrombolná. De akkor kinek a műve ez?
Az lesz a legokosabb, ha alszik rá egyet.
Shadwell lemászott a falról. Hobart és a többiek a kövek között várakoztak.
- Ma éjjel itt alszunk - mondta Shadwell.
- A falon kívül vagy a falon belül? - érdeklődött Hobart.

261
- A falon belül.

IV. URIEL

Mint valami súlyos függöny, az éj leereszkedett. A szél irgalmatlan zaklatásai elől a vándorok
a fal tövébe húzódtak, ahol Jabir tüzet rakott, és megvacsoráztak. A kimerültség megbénította
a nyelvüket. Némán, a lángokra meredve rágcsálták a kenyeret, szürcsölték kávéjukat.
Bár csontjai sajogtak a fáradtságtól, Shadwell nem tudott elaludni. A tűz lassan leégett,
útitársai sorban álomba ájultak, csak Shadwell virrasztott. Az éjszaka folyamán a szél is
megnyugodott valamelyest, bömbölése nyöszörgéssé csendesedett. Olyan volt, mint egy
altatódal; Shadwell szeme lecsukódott. Fejében még egy ideig kavarogtak a képek, aztán azok
is nyugovóra tértek.
Jabir hangjára riadt fel, valahonnan a sötétségből érkezett. Shadwell megpróbált visszaaludni;
oly édes volt a pihenés. De ismét ugyanaz a hang: egy rémült sikoly. Shadwell kinyitotta a
szemét.
A szél teljesen elült. A tiszta égen reszketve ragyogtak a csillagok. A tűz már kialudt, de a
csillagok fénye elég volt, hogy Shadwell észrevegye: Ibn Talak és Jabir eltűntek. Felállt,
odament Hobarthoz, és felrázta.
Hobart fejétől nem messze valamit megpillantott a földön. Bámult, és nem hitt a szemének.
A földből virágok nőttek ki, rengeteg virág, dús levelek között; legalábbis Shadwell így látta.
Felemelte a fejét, kiszáradt torkából döbbent kiáltás szakadt fel.
A homokdombok eltűntek. Dzsungel volt a helyükön. Hatalmas, a falnál is magasabb, virágzó
fák, ember nagyságú levelekkel. A lombsátor alatt buja bokrok, kúszónövények és
pázsitfüvek.
Egy pillanatig Shadwell azt hitte, megbolondult, de ekkor megszólalt mellette Hobart:
- Jesszusom!
- Te is látod? - kérdezte Shadwell.
- Látom... - mondta Hobart - ...egy kert.
Első látásra egyáltalán nem annak tűnt. De amikor jobban megnézte, megfontolt rendszert
fedezett fel a látszólagos fejetlenségben. Az óriási, virágoktól roskadozó lombkoronák alatt
gondosan kialakított sétányokat és tisztásokat látott. Tényleg valami kertféleség volt, bár a
legkevésbé sem üdítő: a változatos növényfajták - a legkülönbözőbb méretű és formájú
virágok és cserjék - kivétel nélkül mind színtelenek voltak. Az összes ág, levél és gyümölcs és
színtelen volt a legparányibb fűszál is.
Miközben Shadwell ezen csodálkozott, a sűrűből újabb kiáltás hallatszott: Ibn Talak
kétségbeesett sikoltása.
Shadwell elindult a hang irányába. A süppedős föld lelassította lépteit, a sikoltás azonban nem
szűnt, egy-egy hörgés szakította csak meg, Shadwell futva, a férfi nevét kiabálva haladt
tovább. Egy szemernyi félelmet sem érzett, csak mérhetetlen kíváncsiságot, hogy végre
megpillantsa Ibn Talak titokzatos kínzóját.
Ahogy az egyik árnyas ösvényen loholt - körötte ugyanaz a sápadt növénysereg -, Ibn Talak
hirtelen elnémult.
Shadwell egy pillanatra elbizonytalanodott. Megállt, és a növényeket fürkészte, de semmi
nem mozdult. A szellőben egyetlen levél sem rezdült, és - hogy a rejtély még teljesebb legyen
- a temérdek virág ellenére semmilyen, a leghaloványabb illat sem érződött.
Hobart motyogott a háta mögött, óvatosságra intette. Shadwell megfordult, hogy leteremtse
őt, de ekkor megpillantotta saját lábnyomait. A Gyűrűben életet fakasztottak a léptei. Itt
elpusztították az életet. Ahová csak lépett, a növények mind elhervadtak.
A virágok és a fű hűlt helyére meredt, és rájött a bámulatos növekedés nyitjára. Hobart
megregulázása most már egyáltalán nem érdekelte. Odament a legközelebbi bokorhoz,

262
melynek ágairól virágok csüngtek, mint megannyi füstölő. Megérintette az egyiket, mire az -
szirmokból porzápor - rögtön lehullott. Hüvelykujját most egy másik virághoz érintette:
lehullott az is, ágastul-levelestül; egyetlen érintésre porrá vált minden.
A homokdombok nem vesztek el: átváltoztak. Belőlük lett a kert; valami ismeretlen kertész
belőlük alkotta ezt a sivár látomást. Szemfényvesztés volt csupán, ami a termékenység
tündöklő csodájának tűnt. Homok és homok.
Színtelen, szagtalan, élettelen: egy halott kert.
Undor fogta el Shadwellt. Ez a csel nagyon is olyan volt, mint a látólények praktikái: valami
csaló csodatett. A bokrok közé vetette magát, dühében jobbra-balra csapkodott, hogy kiirtsa
mindet egy szálig. Keze nyomán, mint valami kikapcsolt szökőkút, lehanyatlott egy fa.
Érintésére a legpompásabb virágok is lehullottak. Shadwell őrjöngött: Addig hadonászott, míg
a növények sűrűjében egy tisztás kerekedett.
- Csodatettek! - ordította a porzivatarban. - Csodatettek!
Ki tudja, meddig tombolt volna, ha a Korbács üvöltése - ugyanaz a hang, amit néhány nappal
ezelőtt a szarban kuporogva meghallott - nem szakítja félbe. Ez a hang biztatta őt a
sivárságban és ürességben, de minek? Hogy még több sivárságot, még több ürességet
mutasson neki? Shadwell dühét cseppet sem csillapította a rombolás.
- Honnan jön? - kérdezte Hobartot.
- Nem tudom - felelte Hobart, és közben hátrált. - Mindenhonnan.
- Hol vagy? - ordította Shadwell. - Gyere elő!
- Ne! - mondta Hobart reszkető hangon.
- Itt van a Sárkányod! - mondta Shadwell. - Ezért jöttünk.
Hobart a fejét rázta. Egyáltalán nem volt kíváncsi a titokzatos kertészre. Shadwell azonban
nem engedte, hogy elmenjen.
- Velem jössz! - mondta. - Hisz téged is becsapott!
Hobart megpróbált kiszabadulni Shadwell markából, de az rémületében magától is elengedte,
amikor megpillantotta a sétány végén feltűnt alakot.
Huszonöt méter magas volt, vagy talán annál is több; hosszú, csontfehér feje körül
homokszirmok potyogtak, ahogy a faágak között nyomult előre.
Még mindig üvöltött, bár szája nem volt. Egész arcát szemek borították, félelmetesen sok,
szemhéj és szempilla nélküli rés. Úgy száz szeme lehetett összesen, de egy életen keresztül is
bámulhatta volna az ember, akkor sem tudja megszámolni, az alak ugyanis, bár szilárd volt,
megállás nélkül kavargott. Vajon a szíve körül pörgő kerekek - amiket tűzcsíkok kötöztek
számtalan további formához -, vajon azok határozták meg lüktető teste körvonalait?
Szárnyak verdestek rajta, és fény ragyogott a belsejében, mintha lenyelte volna a csillagokat...
Nem lehetett tudni. Egyik pillanatban mintha éles fénykardok közé ágyazódott volna, akár
egy állványzat, amibe belecsapott a villám: a másik pillanatban olyan volt, mint valami
lángoló konfettik keretezte idom, aztán azok is kihunytak. Egyszer levegő, aztán ismét a
gyilkos erő.
Üvöltése egyszer csak elhallgatott, ugyanolyan hirtelen, ahogy felhangzott.
A Korbács megállt.
Shadwell ellökte maga mellől Hobartot; gatyája bűzlőtt a szartól. Hobart zokogva
összerogyott, de Shadwell nem törődött vele. A Korbács labirintusszerű feje a kertet
háborgató teremtmények felé fordult. Shadwell nem hátrált. Mi értelme volna? Körötte
mindenütt csak a végtelen pusztaság - nincs hová menekülnie. Nem tehetett mást; mint hogy
összeszedi magát, és elmondja ennek a borzalomnak, milyen híreket hozott. Mielőtt
megszólalhatott volna, lába alatt elindult a homok. Shadwell először azt hitte, hogy a Korbács
élve eltemeti.
Ehelyett azonban csak felemelte a portakarót, és az ágyban - Shadwelltől alig egy méterre -
ott feküdt a halott Ibn Talak. Meztelen teste szörnyű kínzások nyomait viselte. Kezei leégtek:

263
mindkét karja fekete csonkban végződött, törött csont meredt ki belőle. Lágyéka
szétroncsolva, szemei kiégetve. Egyértelmű volt, hogy nem a holttestet csonkították meg: Ibn
Talak száján látszott, hogy üvöltve halt meg.
Shadwell irtózott a látványtól, elfordította a fejét, de a Korbács még nem mutatott meg
mindent. A föld ismét megindult, és Shadwelltől jobbra egy másik holttest bukkant elő a
homok alól: Jabir. Hason feküdt, feneke csontig égve, törött nyaka teljesen hátracsavarva,
arca az égnek fordítva. Száját szétégették.
- Miért? - akarta kérdezni Shadwell.
A Korbács rámeredt, amitől felfordult gyomra, de azért sikerült kinyögnie a kérdést.
- Miért? Mi semmit nem rosszat nem akarunk.
A Korbács mintha meg sem hallotta volna. Lehet, hogy a pusztaságban eltöltött sok-sok év
alatt elvesztette kommunikációs képességét, és csak egyetlen módon, az üvöltéssel képes
reagálni a létezés gyötrelmére?
Ekkor - a temérdek szem között valahol - felvillant egy fény, amit a lángoló kerekek
felkaptak, és Shadwell felé löktek. Shadwellnek csak annyi ideje maradt, hogy gyors halált
kérjen magának, aztán a fény elérte. Érintése kimondhatatlan fájdalmat okozott: Shadwell
összecsuklott. A földre zuhant, koponyája majd szétrepedt. De a gyors halál csak nem érkezett
meg. Ehelyett hirtelen megszűnt a fájdalom, és Shadwell lelki szemei előtt megjelent a
lángoló kerék. A Korbács beköltözött a fejébe, ereje az agyában keringett.
Aztán a kerék eltűnt, és egy látomás vette át a helyét, nyilván a Korbács jóvoltából.
Shadwell a kertben lebegett, magasan á fák között. „Azt látom, amit a Korbács - döbbent rá
Shadwell -, benn ül a szemem mögött.” Közös tekintetüket a föld felé fordították, ahol valami
mozgott.
A homokban Jabirt látták - négykézláb állt, meztelenül -, Ibn Talak hátulról gyömöszölte
fújtatva, nyöszörögve.
Shadwell kissé kényesnek, de ártalmatlannak találta a műveletet. Látott ő ennél cifrábbat is,
sőt, csinált is. De a Korbács nemcsak a látását, hanem a gondolatait is megosztotta vele, így
Shadwell megtudta, hogy az üzekedést bűnnek tartja, amiért nézete szerint halál jár.
Shadwellnek már módjában állt megtekinteni a büntetés végeredményét, a végrehajtást nem
kívánta végignézni.
Csakhogy ez nem rajta múlott. A Korbács rendelkezett a látásával, kénytelen volt hát azt látni,
amit ő akar. Fényesség ereszkedett a párosra, és szétszakította őket. Aztán átjárta a cinkos
testrészeket - a szájat, a szemet, a lágyékot, a feneket -, és tüzével elemésztette. Lassan,
módszeresen. Hagyott időt a férfiaknak, hogy szenvedjenek - Shadwell ismét hallotta a
sikolyokat - és könyörögjenek. A tűz azonban nem ismerte a megbocsátást. Shadwell zokogva
kérlelte, hogy hagyja abba. Dolga végeztével a Korbács ráhúzta a testekre portakarót. Amikor
befejezte, végre kivonult Shadwell szeméből. Shadwell újra meglátta maga alatt a földet;
bűzlött a hányásától.
Ugyanott feküdt, ahol összecsuklott. Reszketett. Amikor úgy érezte, képes elviselni a
látványt, a Korbácsra emelte a tekintetét.
Megváltozott az alakja. Már nem volt óriás. Békésen ücsörgött egy homokdombon, amit
magának emelt, és számtalan szemével a csillagokat bámulta. A bíró és hóhér pillanatok alatt
merengőre váltott.
A Shadwell fejében tobzódó képek elhalványultak ugyan, de a Korbács továbbra is jelen volt
az agyában. Érezte gondolatai tüskéit. Shadwell egy hal volt csupán, aki horogra akadt.
A Korbács az égről most Shadwellre nézett.
Shadwell...
Ennek az új testének sem volt szája, valahogy mégis kimondta Shadwell nevét. Persze, aki
képes belekontárkodni az ember agyába, annak nyilván semmi szüksége szájra.

264
Látlak - mondta. Illetve ezt a gondolatot helyezte Shadwell fejébe, ahol azt szavakba öntötte. -
Látlak. És tudom a neved.
- Pontosan ezt szeretném - mondta Shadwell. - Hogy ismerj! És bízzál bennem! Hogy higgyél
nekem!
Kereskedőként több mint egy fél életen keresztül alkalmazta ezeket a szívhez szóló fogásokat;
önbizalmat adtak neki.
Nem te vagy itt az első - mondta a Korbács. - Jöttek már mások is. Aztán elmentek.
Shadwell sajnos nagyon is jól tudta, hová mentek el. Egy pillanatra látta - nem tudni, hogy a
Korbács parancsára vagy a saját erejéből - a halott kert homokja alá temetett testeket. Talán
félnie illett volna, de az arabok kínzása és halála közben minden félelmét kiélte. Most szépen,
érthetően beszélni fog, és reménykedni, hogy hírei elhárítják feje felől a halált.
- Megvan az oka, hogy miért jöttem ide - mondta.
Mi légyen az az ok?
Most, ez az a pillanat. A vásárló kérdezett, és választ várt. Semmi értelme a köntörfalazásnak
vagy a szépítgetésnek a jobb üzlet reményében. Az alku alapja ezúttal kizárólag a színtiszta
igazság lehetett. Vagy megveszik, vagy nem.
Mindenesetre először ki kell mondani.
- A látólények.
Shadwell érezte, hogy a név hallatára a tüskék az agyába szúrnak, de ez volt az összes válasz.
A Korbács hallgatott.
Talán még a lángkerekek is elhalványultak, mintha a motor le akarna állni.
Aztán agyában hihetetlenül halkan meghallotta a szavakat.
Látó. Lények.
A szavakkal együtt pedig, mint a villámcsapás, egy erő rándította görcsbe az agyát. A
Korbács belsejében is látszott a villám, ahogy felvillan a testének megfelelő valamiben. A
szemeiben futkosott.
Látólények
- Tudod, kik azok?
Shadwell lábánál sistergett a homok.
Elfelejtettem.
- Régen volt.
Csak ennyit akartál mondani?
- Emlékeztetni akarlak!
Miért?
A tüskék újra szurkálták Shadwellt. „Bármelyik percben megölhet - gondolta. - Ideges, és
ilyenkor veszélyes. Csak óvatosan, ravaszul. Mint egy kereskedő.”
- Elrejtőztek előled - mondta.
Tényleg?
- Réges-régen. Elrejtőztek, hogy soha meg ne találd őket.
És?
- És most előbújtak. Az emberek között élnek.
Elfelejtettem. De most már emlékszem. Igen, emlékszem. Drága Shadwell!
A tüskék megnyugodtak, és csodálatos gyönyör futott végig Shadwell testén: szinte rosszul
lett az élvezettől. Szóval örömöt is tud szerezni ez a Korbács. Van egyáltalán olyan hatalom,
amivel nem rendelkezik?
- Kérdezhetek valamit?
Kérdezz!
- Ki vagy te?
A Korbács felemelkedett homoktrónjáról, és egy pillanat alatt vakítóan fényes lett.

265
Shadwell eltakarta a szemét, de a fény átsütött még a csonton is, bevilágított a fejébe, ahol
felhangzott a Korbács örök neve.
Uriel a nevem - mondta. - Uriel, a hatalmasságok közül.
Shadwell ismerte ezt a nevet, ahogy a Szent Philoména-templomban látott szertartást is
ismerte - mindkettőt ugyanabból a forrásból. Gyerekkorában kívülről megtanulta az összes
angyal és arkangyal nevét; a hatalmasok között is Uriel volt a leghatalmasabb. A megváltás
arkangyala, Isten lángja. Shadwellnek eszébe jutott a két kivégzés: ahogy a testeket elemészti
az irgalmatlan tűz egy angyal tüze. Mivel érdemelte ki, hogy ekkora hatalom közelébe
léphetett? Hogy megláthatta Urielt, a hatalmasságok közül...
Eszébe jutott még valami az angyalról, és egyszerre mindent megértett. Uriel volt az az
angyal, aki az Éden kapuját őrizte.
Éden.
Erre a szóra a Korbács fellángolt. Bár az évek szomorúságba és feledékenységbe taszították,
akkor is még mindig angyal volt: tüze kiolthatatlan. Testében a kerekek forogni kezdtek,
lényének látható matematikája begerjesztette, és új borzalmakra sarkallta.
A többiek, akik itt jártak - mondta a szeráf -, Édennek nevezték ezt a helyet. De én ezt a szót
nem ismerem.
- Miért, te hogy hívod?
Paradicsom, mondta az angyal, és erre a szóra egy új kép jelent meg Shadwell agyában.
Ugyanez a kert, egy másik kórból. Amikor nem homokból voltak a fák, hanem olyan buja
dzsungel állt itt, mint amilyen a Gyűrűben a sarjadt: ugyanaz a tékozló termékenység,
ugyanazok a megnevezhetetlen fajták, amelyek már-már saját állapotukkal is dacoltak. Olyan
virágok, amelyek bármelyik pillanatban megszólalhatnak: gyümölcsök, amelyek szárnyra
kelhetnek. Ebben a kertben azonban nem érződött az a türelmetlenség, ami a Gyűrűben: itt az
elkerülhetetlen felemelkedés határozta meg a hangulatot, az állandó, de megfontolt törekvés
egy magasabb állapotba, ami csakis a fény lehetett, mert a fák között ragyogó testek lebegtek,
mint élő szellemek.
Ez a teremtés helye volt - mondta az angyal. - Örökkön-örökké. Ahol a dolgok létrejöttek.
- Létrejöttek?
Kialakultak, és innen indultak a világba.
- Ádám is és Éva is?
Rájuk nem emlékszem - felelte Uriel.
- Az emberiség ősszülei.
Az emberiség bárhol létrejöhetett, de itt ilyesmivel nem foglalkoztunk. Itt a magasabb
szellemek születtek.
- A látólények? - kérdezte Shadwell. - Ők magasabb szellemek?
Az angyal horkantott egyet. A Paradicsom képe megrázkódott, és Shadwell alamuszi alakokat
látott, ahogy a fák között lopakodnak, mint a tolvajok.
Igen, ők is itt kezdték - mondta az angyal. Shadwell lelki szemeivel látta, hogy a föld
megnyílik, és emberarcú növények emelkednek ki belőle, a ködfátyol megdermed... De
történt egy-két szerencsétlen véletlen. Valamilyen cseppek, amik itt életre keltek. Mi, a
szellemek, nem tudtuk, mi az. Mi emelkedettebb dolgokkal voltunk elfoglalva.
- És azok a cseppek megnőttek?
Megnőttek. És megbokrosodtak.
Shadwell már kezdte érteni.
- Megcsapta őket a világ szaga.
Az angyal megborzongott - Shadwell agyát újabb képek árasztották el. A látólények őseit
látta: meztelen volt mind, testük különböző színekben és méretekben pompázott. Egy sereg
torz alak - farok, aranyszínű szem, kakastaréj, fényes párducbőr, elcsökevényesedett szárnyak
-, mind a falra kapaszkodott felfelé, hogy kijusson a világba.

266
- Megszöktek.
Előlem senki nem szökhet meg - mondta Uriel. - A szellemek elmentek, de én itt maradtam,
hogy őrizzem a kertet, amíg visszajönnek.
A Teremtés könyvével ennyiben egyezett a történet: egy őr a kapunál. Ennyiben, de úgy tűnt,
semmi másban. Annak a könyvnek az írói vettek egy képet, amit az emberek a szívük mélyén
őriztek, és egy történetet kerítettek köré a maguk morális elképzeléseinek megfelelően. Hogy
itt Istennek milyen szerepe volt - ha volt neki egyáltalán -, az ugyanúgy az értelmezéstől
függött, mint bármi más. A Vatikán vajon elismerné a Korbács angyali voltát? Shadwell
gyanította, hogy nem.
- És a szellemek? - kérdezte. - Azokkal mi lett?
Én vártam - mondta az angyal.
Várt, várt, és egyre várt, míg megőrjítette a magány, gondolta Shadwell. Egyedül a
pusztaságban, a fonnyadó és rothadó kert közepén, a falon is áthatoló homokban...
- Eljössz velem? - kérdezte Shadwell. - Elviszlek a látólényekhez.
Az angyal ismét Shadwellre nézett.
Gyűlölöm a világot - mondta. - Egyszer már jártam ott.
- De ha elvezetlek hozzájuk - mondta Shadwell -, befejezheted a munkádat, és örökre nyugtod
lesz.
Uriel gyűlölete a Birodalom iránt fizikailag is megnyilvánult: megfagyasztotta Shadwell
fejbőrét. Az angyal azonban nem utasította vissza az ajánlatot, csak egy ideig még rágódott
rajta. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy vége legyen már a várakozásnak. De
méltósága undorodott az emberi világgal való érintkezés gondolatától.
Mint minden tiszta lény, ő is hiú volt, és féltette tisztaságát.
- Talán... - mondta. Tekintetét Shadwellről a falra emelte. A kereskedő is odanézett, és
meglátta Hobartot: kihasználta az alkalmat, és a beszélgetés közben megpróbált elosonni.
Nem sikerült. ...ezúttal... - folytatta az angyal, és szemei rengetegében villódzott a fény -
...inkább... - a fényt megragadták a kerekek, és Hobart felé hajították - ...álruhában megyek.
Ezzel az egész szerkezet szétpattant, és nem egy, de ezer és ezer fénydárda repült Hobart felé.
Uriel tekintete a földhöz szegezte őt: lehetetlen volt elkerülnie a támadást. A dárdák a feje
búbjától a talpáig az egész testét elborították, és beléhatoltak, bár bőre sértetlen maradt.
Az angyal egy szempillantásnyi idő alatt nyomtalanul eltűnt a dombról. Emberi testbe
költözött, és ez a kertre is kihatott. A faltól, ahol Hobart állt, egészen a kert végéig
megremegett a föld. A homoknövényzet pusztulni kezdett:
a temérdek virág porrá vált, a fasorok meginogtak és összeomlottak, mint a boltozatok a
földrengésben. A dühöngő pusztítás láttán Shadwellnek eszébe jutott a homok mintája,
amikor először megpillantotta a fal tetejéről. Talán mégis jól gondolta: lehet, hogy valóban a
csillagoknak szólt az üzenet. Uriel szánalmas igyekezete, ahogy megpróbálta újjáteremteni a
pompás kertet, abban a reményben, hogy egyszer majd betér egy szellem, és felidézi
hajdanvolt dicsőségét.
A rombolás katasztrofális méreteket öltött. Shadwell okosabbnak látta, ha odébbáll, mielőtt
eltemetné a homokvihar.
Hobart már nem a hasadék kert felőli oldalán állt, hanem felmászott a kövekre, és onnan nézte
a sivatag üres végtelenét.
Semmilyen jel nem utalt rá, hogy megszállta őt Uriel. Kívülről ugyanaz a Hobart volt.
Barátságtalan arca most is ugyanolyan komor volt, és ugyanazon a gyenge hangon szólalt
meg. Kérdése azonban sok mindent elárult.
- Most én vagyok a Sárkány?
Shadwell Hobartra nézett. Észrevette, hogy szeme mélyén ismét ott van az a csillogás, amit
akkor látott utoljára, amikor a tűz ígéretével elcsábította őt.
- Igen - felelte Shadwell. - Te vagy a Sárkány.

267
Nem vesztegették az időt. Szedték a sátorfájukat, és elindultak visszafelé a sivatagból. Az
Üres Vidék üresebb lett, mint valaha.

Tizenegyedik rész
ÁLOMÉVSZAK
„Festékfoltként sötétlik az ég,
Valami esni fog - nem eső, nem jég”
És nem virágok.
W. H. Auden:
Kettő

I. IFJÚKORI KÓRKÉP

1.
Mi történhetett Cal Mooneyval? - találgatták a szomszédok. Micsoda furcsa fickó lett: az a
sejtelmes mosolygás, azok a huncut pillantások. Na persze, ez mindig is különös család volt.
Állítólag még valami költő is akadt az ősök között, azok meg, ugye, mind lököttek egy kicsit.
A gyerek meg biztos örökölte. Szegény! Hogy meg tudnak változni az emberek!
A szóbeszédben természetesen volt egy csipetnyi igazság. Cal is tudta, hogy megváltozott.
Amikor reggelenként belenézett a tükörbe, furcsa zabolátlanságot látott a tekintetében. Nem
csoda, hogy aggodalommal figyelte őt a pénztáros a boltban, vagy az a hölgy, aki pletykaszag
után szimatolt, míg sorban álltak a bankban.
- Szóval egyedül lakik?
- Igen - mondta Cal.
- Nagy az a ház egy embernek. Nehéz lehet takarítani.
- Nem, nem nehéz.
Vallatója még várt valamit.
Megkapta:
- Szeretem a port. - Cal tudta, hogy ezzel csak a pusmogást táplálja, de képtelen volt hazudni
a kedvükért. Akármit mondott is, látta, hogy titokban megmosolyogják, és minden
megjegyzését elraktározzák, hogy a mosodában majd legyen mit felöklendezni. Bizony
Bolond Mooney volt a velejéig.

2.
A feledékenység ezúttal nem fenyegette. Gondolatai teljesen hozzánőttek Csodaországhoz:
féltve őrizte a legapróbb részleteket is. A Fúga vele volt mindennap, egész nap, még
éjszakánként is.
Az emlékezés azonban cseppet sem volt örömteli. Elviselhetetlen fájdalom kínozta, hogy
örökre elveszett az a világ, amire egész életében vágyott. Soha nem léphet már varázslatos
földjére.
A pusztulás okai és körülményei kicsit homályosak voltak, különösen, ami a Gyűrűben
történteket illeti. A Fénypallón vívott csatára egész jól emlékezett; még ara is, hogy
átverekedte magát a Lepel felhőjén. De ami ezután következett, abból csak összefüggéstelen
részletek maradtak. Sarjadó dolgok, fonnyadó dolgok: a karján önfeledten patakzó vér; a
téglák, ahogy reszketnek a háta mögött...
Körülbelül ennyi. A többi olyan homályos volt, hogy egyáltalán fel sem tudta idézni.

3.

268
Cal tudta, hogy muszáj valahogy elterelni a figyelmét a bánatáról, különben belesüpped a
melankóliába, amiből aztán soha az életben nem kecmereg ki. Elkezdett munkát keresni, és
július elején talált is: beállt egy pékségbe. A fizetés szegényes volt, a munkaidő antiszociális,
de élvezte, amit csinál - a biztosítótársaságnál végzett robot gyökeres ellentétét. Alig kellett
beszélnie, vagy a munkahelyi mesterkedésekkel törődnie. Itt nem volt ranglétra, csak a tészta
és a kemence egyértelmű elvárásai. Teljesen kielégítette a munkája. Izmai megacélosodtak, és
reggelire mindig volt meleg kenyér.
A figyelemelterelés azonban csak egy rövid ideig működött. Gondolatai egyre gyakrabban
tértek vissza szenvedése okához, amitől ismét szenvedett. Ez a mazochizmus talán az emberi
faj természetéhez tartozott. Ezt látszott alátámasztani az a tény is, hogy július közepén feltűnt
Geraldine. Egyszer csak megjelent az ajtóban, és úgy lépett be a házba, mintha semmi nem
történt volna kettejük között. Cal örült neki.
Geraldine most nem költözött hozzá. Megegyeztek, hogy visszafelé tett lépés lenne, ha
helyreállítanák a családi status quót. Geraldine inkább egész nyáron ingázott, szinte
mindennap jött, néha ott aludt a Chariot Streeten, de jobbára nem.
Majdnem öt hétig semmit nem kérdezett a tavasszal történtekről, Cal pedig végképp nem
hiányolta a magyarázkodást. Amikor Geraldine mégis felvetette a témát, Calt meglepte, hogy
ez milyen formában és összefüggésben történt.
- Deke azt híreszteli, hogy valami zűröd van a rendőrséggel... de én mondtam neki, hogy az
nem létezik.
Cal Brendan karosszékében ült az ablaknál, a nyárvégi eget bámulta. Geraldine a heverőn egy
magazint lapozgatott.
- Megmondtam neki, hogy te nem vagy bűnöző. Tudom. Bármi történt is veled... az
másmilyen zűr volt. Valami mélyebb, igaz? - Geraldine Calre nézett. Válaszra várt? Nem
valószínű, mert Cal még ki sem nyithatta a száját, amikor Geraldine folytatta: - Fogalmam
sincs, mi történt, Cal, és talán így a jobb. De... - Az ölében lévő magazinra bámult, aztán újra
Calre. - Korábban soha nem beszéltél álmodban.
- Miért, most beszélek?
- Egyfolytában. Valakihez. Néha még kiabálsz is. Néha meg csak mosolyogsz. – Geraldine
kicsit zavarba jött, ahogy elmondta. Figyelte Calt álmában. És hallgatta is. - Te jártál valahol,
igaz? És valami olyasmit láttál, amit senki más.
- Erről szoktam beszélni?
- Tulajdonképpen igen. De én nem ebből gondolom, hogy láttál valamit. Hanem abból, hogy
megváltoztál. Abból, ahogy néha kinézel...
Itt, úgy tűnt, megakadt, mert figyelmét ismét a magazinra fordította. Lapozgatta, de nem
nagyon nézte, hogy mit.
Cal sóhajtott. Geraldine olyan jó volt hozzá, oly sokat törődött vele: muszáj, hogy mondjon
neki valamit, bármilyen nehéz is.
- Akarod, hogy elmeséljem? - kérdezte Cal.
- Igen. Igen, akarom.
- Nem fogod elhinni - figyelmeztette Cal.
- Akkor is meséld el!
Cal bólintott, és elkezdte a történetet, amit tavaly, amikor először járt a Rue Streeten, már
majdnem elmondott.
- Láttam Csodaországot...

4.
Háromnegyed óráig tartott, míg az eseményeket nagyvonalakban felvázolta, egészen onnantól
kezdve, hogy a galamb megszökött. További egy órán keresztül a részleteket finomította. Ha

269
már egyszer belevágott, nemigen akaródzott semmit kihagynia: a lehető legpontosabban
szerette volna elmondani, a saját és Geraldine érdekében egyaránt.
Geraldine figyelmesen hallgatta, időnként Calre nézett; de jobbára az ablakon bámult kifelé.
Egyetlenegyszer sem szakította félbe.
Amikor Cal befejezte - a meséléssel feltépve a sebeket -, Geraldine nem szólt semmit, jó ideig
csak hallgatott.
Végül Cal szólalt meg:
- Nem hiszed el. Tudtam, hogy nem fogod elhinni.
Ismét csend. Aztán Geraldine megkérdezte:
- Számít az neked valamit, hogy elhiszem vagy sem?
- Számít. Persze hogy számít.
- Miért, Cal?
- Mert akkor nem lennék egyedül.
Geraldine elmosolyodott, felállt, és odament Caihez.
- Nem vagy egyedül - mondta, aztán ismét csak hallgatott.
Később, amikor bebújtak az ágyba. Geraldine megkérdezte:
- Szereted őt? ... Mármint Suzannát.
Cal biztosra vette, hogy ez a kérdés előbb-utóbb elhangzik majd.
- Igen - mondta halkan. - Nem tudom elmondani, hogyan, de szeretem.
- Akkor jó - motyogta Geraldine a sötétben. Cal nagyon sajnálta, hogy nem látja az arcát;
leolvashatta volna róla, hogy őszintén beszélt-e. De inkább nem bolygatta a témát.
Ezután az egész szóba se került. Geraldine viselkedése nem változott: mintha elhatározta
volna, hogy nem foglalkozik Cal beszámolójával. Továbbra is jött, aztán elment. Ugyanolyan
ad hoc alapon. Néha szerelmeskedtek, néha nem. És néha boldogok voltak. Vagy majdnem
boldogok.
A nyár szép lassan elballagott, a hőmérő tán észre sem vette: a szeplők még alig bukkantak
elő Geraldine arcán, és máris szeptember volt.

5.
Angliában mindig szép az ősz, de az idei - amit, mint később kiderült, az utóbbi ötven év
legkeményebb tele követett - még a megszokottnál is ragyogóbb volt. A fürge szelek meleg
esőt hoztak, szálkáik között napfény csillogott. A város hajdani pompájában tündökölt.
Palaszürke felhőkupacok a napsugaras háztetők mögött, tengerszagú szellők, a magasban
csapkodó és köröző sirályok.
Cal érezte, hogy egyre jobb lesz a hangulata - a Kakukk Birodalom ragyogott, fölötte pedig a
felhők mintha titkos jeleket küldtek volna neki. A felhőfoszlányok között arcokat látott, és
üzeneteket vett ki az ablakpárkányon kopogó esőcseppek ritmusából. Valami készülődött,
valami közeledett.
Gluck is eszébe jutott. Anthony Vergilius Gluck, az anomáliás jelenségek kutatója. Még az is
megfordult Cal fejében, hogy felhívja, és meg is tette az első lépést: az egyik nadrágzsebből
előkotorta a férfi névjegykártyáját. Itt azonban megakadt a dolog. Talán azért, mert tudta
Gluckról, hogy az égvilágon mindent hajlandó elhinni, ha csak egy szikrányi csodát sejt is a
dologban. Cal meggondolta magát.
Inkább tovább fürkészte az eget. Még egy messzelátót is beszerzett, és a csillagképeket kezdte
tanulmányozni.
Megnyugtató egy elfoglaltság volt. Jó érzése támadt, ha napközben felnézett az égre, abban a
tudatban, hogy ha nem is látja, a csillagok ott vannak a feje fölött. Ez nyilván így volt az
összes többi csodával is: szüntelenül ragyogtak, de a világ még fényesebben ragyogott, és
eltakarta őket Cal elől.

270
Aztán október közepén (egészén pontosan október tizennyolcadikán, illetve a
tizenkilencedikére virradó éjszaka) elkezdődtek a rémálmok.

II. AGYAGBA GYÚRT JÓSLAT

1.
Nyolc nappal a Fúga elpusztulása után a Négy Család életben maradt tagjai - összesen száz fő
vagy talán még annyi sem - összegyűltek, hogy megbeszéljék, mitévők legyenek. A
katasztrófát túlélték ugyan, de örömre nemigen akadt okuk. Szőttesföld szétrombolásával
odavesztek az otthonaik, a javaik és szeretteik többsége is. Egy maroknyi csodatett maradt
csak - emlékeztetőül hajdani boldogságukra -, de erejük alaposan megcsappant a Fúga halála
miatt.
Kevés vigaszt jelentettek. A halottakat még a csodatettek sem tudják feltámasztani, és a
Birodalom gonoszságait sem tarthatják féken.
Mit tegyenek hát? Egy hangos kisebbség - Balm de Bono vezetésével - azt hajtogatta, hogy
nyilvánosságra kell hozni a történetüket, vagyis ügyet kell csinálni népük sorsából. Bizonyos
szempontból igazuk volt. Talán valóban az lett volna a legbiztosabb, ha felfedik kilétüket az
emberek előtt. Ez a megoldás azonban jelentős ellenállást váltott ki, melynek alapja a
büszkeség volt - ettől a tulajdonságuktól semmilyen körülmények nem foszthatták meg a
látólényeket. Az ellenzők kereken kijelentették, hogy inkább meghalnak, mint hogy a
Kakukkok kényére-kedvére bízzák az életüket.
De Bonóék elképzelésével kapcsolatban Suzannának is aggályai voltak. Tegyük fel, hogy
embertársai elhiszik a látólények történetét, és együttéreznek velük - de vajon meddig tartana
a megértésük? Hónapokig? Legfeljebb egy évig. Aztán találnának maguknak valami más
tragédiát. A látólények megunt áldozatokká válnának: egy ideig ünnepelnék, aztán
elfelejtenék őket.
Suzanna érvelése és a kiszolgáltatottságtól való rettegés az ellenzők álláspontját vitte diadalra.
De Bono - a vereségben is megőrizve méltóságát - elfogadta a többség akaratát.
A kulturális vita ezzel véget is ért, az indulatok ugyanis hamarosan elszabadultak. A helyzet
akkor kezdett elmérgesedni, amikor egy sápadt, zaklatott arcú férfi kijelentette, hogy a fényes
jövő tervezgetése helyett inkább a bosszún kellene törni a fejüket.
- Mindenünk odalett - mondta. - Nekünk már csak egyetlen örömünk lehet: ha megöljük azt a
gazember Shadwellt.
Többen megpróbálták, letorkolni elkeseredett kishitűsége miatt, de a férfi ragaszkodott hozzá,
hogy hallgassák végig.
- A Birodalomban a halál vár ránk - mondta elgyötört arccal. - Csak néhány perc áll a
rendelkezésünkre... hogy elpusztítsuk a Fúga gyilkosait.
- Szerintem felejtsük el a vérbosszút - mondta Nimrod. - Semmi értelme, hogy a múlton
rágódjunk. Inkább tervezzük meg a jövőnket.
Egy-két gúnyos kacaj hallatszott, de a bosszút forraló férfi mindenkit túlharsogott.
- Miféle jövőnket? - kérdezte szinte megmámorosodva a kétségbeesettségtől. - Hát nézz már
ránk! - Sokan lesütötték a szemüket; maguk is tudták, milyen szánalmasan néznek ki. - A
kevesek közül is az utolsók vagyunk. Nincs folytatás, és ezt mindannyian tudjuk. - Nimrod
felé fordult. - Ne beszélj nekem a jövőről! Nincs jövő, csak keserűség.
- Ez nem igaz! - mondta Suzanna.
- Te könnyen beszélsz! - förmedt rá a férfi.
- Fog be a szád, Hamel! - mondta Nimrod.
- Nem fogom be!
- Suzanna segíteni akar! - kiabálta Nimrod.
- Mi meg beledöglünk a segítségébe! - ordította Hamel.

271
Pesszimizmusa a többiekre is átragadt.
- Mit keres itt egy Kakukk?! - fakadt ki valaki. - Miért nem megy vissza a fajtájához?
Suzanna már éppen azon volt, hogy ezt teszi. Semmi kedve nem volt eljátszani a bűnbakot.
Bántotta, hogy őt vádolják. Ugyanakkor kételyei is támadtak. Félt, hogy talán mégsem tett
meg értük mindent, vagy hogy rosszul csinált valamit. De nem mehetett el. Maradnia kellett
de Bono miatt. Nimrod miatt és a többiek miatt, akik a segítségére szorultak a Birodalomban.
Hamelnek azonban bizonyos fokig igaza volt. Suzanna is érezte, hogy igenis erőt adna
mindenkinek a Shadwell iránti gyűlölet, és elterelné a figyelmet a veszteségekről. Ők persze
sokkal többet veszítettek: Suzannának elsősorban ezt kellett szem előtt tartania. Ő egy álmot
veszített el, amiben néhány gyönyörű pillanatig gyönyörködhetett. A látólények viszont a
világukat.
Egy új hang szólalt meg a vitában: Apolline hangja. Suzanna nem is tudta, hogy itt van.
Meglepődött, amikor Apolline kiemelkedett egy dohányfüstfelhőből, hogy ő is hozzászóljon.
- Én ugyan meg nem halok senki kedvéért - mondta. - A te kedvedért meg főleg nem, Hamel.
Tiltakozása Yolande Dorra emlékeztette Suzannát. Úgy látszik, mindig a nők védelmezik
legelszántabban az életet.
- Akkor most mi legyen Shadwell-lel? -- kérdezte valaki.
- Hogyhogy mi legyen? Meg akarod ölni, Hamel? Menj csak! Veszek neked egy íjat - mondta
Apolline. A megjegyzésre egyesek felkacagtak, az ellenzők azonban még jobban bedühödtek.
- Gyakorlatilag kihaltunk, kedvesem. Kicsit termékenyebb is lehettél volna - mondta Hamel
leplezetlen megvetéssel.
Apolline-ról lepergett a gúnyos szemrehányás.
- Akarod, hogy megpróbáljuk, Hamel? - kérdezte.
Hamel egy fintorral intézte el az ötletet.
- Én nős ember voltam... - mondta.
Apolline, aki továbbra is élvezte a sértegetősdit, megrázta a fenekét, mire Hamel köpött egyet.
Rosszul tette.
Appoline visszaköpött, de sokkal ügyesebben. A lövedék ártalmatlan volt ugyan, Hamel
azonban úgy reagált, mintha legalábbis hasba szúrták volna: dühödt üvöltéssel Apolline felé
vetette magát. Valaki az útjába állt - ő kapta meg az Apolline-nak szánt pofont. A civilizált
vitának ezzel még a látszata is szertefoszlott: az egész társaság veszekedni és ordibálni
kezdett, miközben Hamel és a békítő folytatták ökölharcukat a felborított székek között.
Apolline selyemfiúja választotta szét őket. A verekedés nem tartott tovább egy percnél, de
mindkét férfi kitett magáért: orrukon, szájukon dőlt a vér.
Suzanna szomorúan nézte, ahogy Nimrod megpróbálja csillapítani a kedélyeket. Olyan sok
mindenről akart beszélni a lényekkel: szerette volna kikérni a tanácsaikat, szerette volna
megosztani velük kényes és bonyolult titkait. De tartott tőle, hogy ebben az ingatag
helyzetben mondandója csak a széthúzást táplálná.
Hamel elindult kifelé, átkozva Suzannát, Apolline-t és mindenkit, aki - idézet Hameltől - „a
szarok pártjára állt”.
Nem egyedül távozott. Több mint húszan csatlakoztak hozzá.
Ez után a robbanás után meg sem próbálták folytatni a vitát: a gyűlés tulajdonképpen véget
ért. Megfontolt döntésekre senki nem volt képes, és egy ideig valószínűleg nem is lesz. Ezért
csak annyiban egyeztek meg, hogy szétszóródnak, és mindenki megpróbál találni magának
egy biztonságos rejtekhelyet. Olyan kevesen maradtak, hogy az elvegyülés nem jelentett
különösebb nehézséget. Kivárják a tél végét. Addigra talán megnyugodnak a kedélyek.

2.
A gyűlés után Suzanna elbúcsúzott Nimrodtól, meghagyva neki a londoni címét. Nagyon
elfáradt; pihenésre volt szüksége.

272
Két hét után azonban rájött, hogy a semmittevéstől 'nemhogy erőre kap, hanem biztosan halad
a téboly felé.
Elkezdett hát dolgozni, ami bölcs elhatározás volt. A r munka ritmusának a kialakítása
elterelte a figyelmét a közelmúlt kudarcairól és fájdalmairól. Végre valami kézzelfoghatót
csinált - ha csak fazekakat és tányérokat is -, és életébe visszatért a rendszeresség. Még
mindig csak edényeket tudott csinálni, emberi alakokat nem, de a világoknak valahol el kell
kezdődniük. Hosszú órákon keresztül dolgozott, társasága csak a rádió és az agyag szaga volt.
Melankóliája nem múlt el, de gondolatai még így is sokkal vidámabbak voltak, mint remélni
merte.
Finnegan megtudta, hogy Suzanna visszatért Londonba; egyik délután megjelent - kicsípve,
mint mindig -, és elvitte Suzannát vacsorázni. Furcsa és megható volt belegondolni, hogy
miközben ő kalandozott, Finnegan egyfolytában várt rá. Suzanna elfogadta a meghívást, és
soha ennyire nem bűvölte még el Finnegan társasága. Finnegan - a tőle megszokott
szókimondással - kijelentette, hogy ők ketten egymásnak vannak teremtve, és azonnal
házasodjanak össze. Suzanna erre az felelte, hogy bankárokkal elvből nem köt házasságot.
Másnap virágot kapott Finnegantól, és egy rövid levelet, amiben csak annyit írt, hogy
otthagyja a szakmáját. Rendszeresen találkoztak. Finnegan melegsége és könnyedsége
tökéletes kikapcsolódást jelentett Suzanna számára: ilyenkor nem fenyegették azok a borús
gondolatok, amik rögtön felbukkantak, ha egyedül volt.
A nyár folyamán és kora ősszel olykor-olykor kapcsolatba lépett a lényekkel - bár a lehető
legritkábban, a biztonság érdekében. Egészen jó híreket kapott. A túlélők többsége visszatért
oda, ahol annak idején elődeik laktak, és ahol most megbújhattak.
Ennél is jobb hír volt, hogy Shadwellnek és Hobartnak nyoma veszett. Hamel állítólag kutatni
kezdett a kereskedő után, de semmire nem jutott, és feladta. Ami Shadwell seregének a
maradványait illeti: azok a látólények, akik magukévá tették a Próféta látomásait, saját maguk
szabták ki büntetésüket, amikor felébredtek evangéliumi rémálmukból, rádöbbentek, hogy
elpusztult minden, ami kedves volt a számukra.
Voltak, akik a megbocsátás reményében szégyenkezve és kétségbeesetten megjelentek azon a
nevezetes gyűlésen.
Másokat teljesen lezüllesztett a lelkiismeret-furdalás - legalábbis ez a hír járta. Olyanok is
akadtak, akik öngyilkosok lettek. Megint mások - ahogy Suzanna hallotta -, a
legelvetemültebbek, semmit nem bántak meg, és a Birodalomban néztek további erőszak után.
Nyilván nem kellett sokáig keresgélniük.
A szóbeszédektől és a feltételezésektől eltekintve azonban nem volt semmi hír. Miközben a
látólények új életük kialakításán munkálkodtak, Suzanna tovább rendezgette magában régi
életét. A Liverpoolba vetődött lényektől megtudta, hogy Cal átképezte magát. Suzanna nem
lépett vele kapcsolatba, részint gyakorlati megfontolásból: okosabbnak találták, ha egymástól
messze vannak, míg nem tudják biztosan, hogy az ellenség valóban eltűnt. A szándékos
hallgatásnak azonban érzelmi oldala is volt. A Fúgában és a Fúgán kívül sok közös
élményben volt részük. Túl sok ahhoz, hogy egymás kedvesei lehetnének. Kettejük között
egészen az elejétől fogva ott feszült Szőttesföld. Ez a megmásíthatatlan tény
elképzelhetetlenné tette a romantikus vagy a családi kapcsolatot. Együtt látták meg a Poklot
és a Mennyországot. Ezek után nyilván semmi érdemleges nem következhet.
Cal feltehetőleg ugyanezt érezte, mert ő sem kereste Suzannát. Nem mintha erre szükség lett
volna. Bár nem látták egymást és nem beszélgettek, Suzanna állandóan érezte a jelenlétét.
Testi szerelmüket még csírájában elfojtotta, s ezt néha már bánta. De ami összekötötte őket,
az volt valószínűleg minden szerelmes leghőbb vágya: ők ketten egy egész világot őriztek.

3.

273
Október közepén Suzanna munkája új és teljesen meglepő fordulatot vett. Minden különösebb
ok nélkül a fazekak és tányérok helyett emberi alakokat kezdett csinálni. Szobrai nem találtak
ugyan lelkes fogadtatásra, de valami leküzdhetetlen belső késztetést elégítettek ki.
Finnegan közben kitartóan ostromolta, vacsorákkal és virágokkal. Suzanna újra és újra
udvariasan elutasította, de ezzel csak szította Finnegan odaadását. Suzanna már kezdte azt
hinni, hogy túlteng benne a mazochizmus: ha kizavarták az ajtón, visszajött az ablakon.
Amióta Suzanna megismerkedett a Fúgával, bizonyos szempontból ez az időszak volt a
legizgalmasabb; fejében ádáz csatát vívott Szőttesföld és jelen élete: a „valóság" címért
versengtek. Suzanna tudta, hogy ez Kakukk-gondolkodásmód; tudta, hogy mindkettő valóság.
Agya azonban valahogy nem tudta egyesíteni a kettőt, sem Suzannát a két világgal. Mi köze
volt Finnegan szerelmének - a mosolygós, agyagos körmű Suzannának - ahhoz a nőhöz, aki a
Sárkánnyal állt szemben? Suzanna nem bánta volna, ha a mesés idők emlékei valamivel
ritkábban látogatják, amikor ugyanis eszébe jutottak, rosszul lett hétköznapi önmagától.
Ugyanebből a megfontolásból gondosan ápolta magában az oldószert, ami nem volt nehéz. A
hajdan kiszámíthatatlan erő megszelídült, valószínűleg a Fúga pusztulása miatt. De nem
hagyta el teljesen Suzannát.
Időnként nyugtalankodni kezdett, megpróbált kinyújtózni, legtöbbször valamilyen környezeti
hatásra (beletelt egy kis időbe, míg Suzanna erre rájött). A Birodalomban voltak telített
területek: olyan helyek, ahol Suzanna forrást érzett a föld alatt. Az oldószer minden ilyen
helyet megismert. Ez néha a Kakukkokkal is előfordult, akik rögtön szentesítették is
felfedezésüket, a maguk rövidlátó eszközeivel: tornyokkal és szökőkutakkal. De legalább
ugyanannyi hely még feltáratlan volt. Gyanútlanul sétálva az utcán Suzanna gyakran érezte a
mozgolódást a gyomrában, és tudta, hogy a mélyben hatalom lakozik.
Suzanna ez idáig a politikával vagy a pénzzel kapcsolta össze a hatalom fogalmát, de titkos
önmaga sok mindenre megtanította. A képzelőerő az igazi hatalom: olyan változásokat képes
előidézni, amit a gazdagság vagy a befolyás még csak nem is remélhet. Suzanna Finneganban
is észlelte a képzelőerő működését. Amikor nagy ritkán sikerült rávennie őt, hogy beszéljen a
múltjáról, a gyerekkoráról, Suzanna látta, hogy feje körül megerősödnek és megélénkülnek a
színek - a képzelet révén Finnegan egyesült régi önmagával. Ezekben a pillanatokban mindig
eszébe jutott a sor Mimi könyvéből:
Amit, elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani.
Ilyenkor Suzanna még boldognak is érezte magát.

4.
Aztán december harmadik hetében a jobb idők minden halvány reménye hirtelen
szertefoszlott.
Hidegre fordult az idő. Nem egyszerűen kemény, hanem sarki hidegre. Hó még nem volt,
csak olyan erős fagy, hogy az idegvégződések akár perzselő tűznek is vélhették. Suzanna
tovább dolgozott. Nem akarta abbahagyni az alkotást, bár a petróleumkályha jó ha nulla fokra
felfűtötte a kis lakást; kénytelen volt két pulóvert és három zoknit magára húzni. Úgy
belemerült a munkába, hogy szinte észre sem vette a hideget. Csak gyúrta az agyagot, és sorra
megformázta a lelki szemei előtt elvonuló alakokat.
Aztán tizenhetedikén, teljesen váratlanul, beállított Apolline. Az örök özvegy, tetőtől talpig
feketébe bugyolálva.
- Beszélnünk kell! - mondta, amint az ajtó becsukódott mögötte.
Suzanna beljebb invitálta, és kerített neki egy helyet a rendetlenségben. Apolline azonban
nem bírt leülni, fel-alá járkált a szobában, végül a befagyott ablaknál állapodott meg. Kifelé
bámult, miközben Suzanna leöblítette kezéről az agyagot.
- Követtek? - kérdezte Suzanna.
- Nem tudom - felelte Apolline. - Lehet.

274
- Kérsz egy kávét?
- Inkább valami erősebbet. Mi van itthon?
- Egy üveg konyak.
- Egy üveg konyak elég lesz.
Apolline leült. Suzanna előkotorta az üveget, amit néha-néha maga háborgatott, és jókora
adagot töltött egy bögrébe.
Apolline felhajtotta, újra teletöltötte, aztán megkérdezte:
- Te is álmodtál?
- Miről kellett volna álmodnom?
- Amiről mindannyian - mondta Apolline.
Sárgás arca és szeme körül a sötét karikák inkább azt sugallták, hogy hetek óta nem aludt.
- Borzalmas dolgokról - folytatta az özvegy -, mintha a világ vége közelegne.
- Ki álmodja ezeket?
- Ki nem? - helyesbítette Apolline. - Mindenki. Mindenki ugyanazt. Ugyanazt a rettenetes
dolgot.
Másodszor is kiürítette a bögrét, és elvette a padról az üveget, hogy még azt is meghúzza.
- Valami rossz fog történni. Mindannyian érezzük. Ezért jöttem, hogy elmondjam.
Suzanna nézte, ahogy Apolline újra tölt magának, közben két kérdés fogalmazódott meg az
agyában. Az első: a látólények rémálmai vajon csak az átélt szörnyűségek elkerülhetetlen
következményei, vagy valami több? És ha az utóbbi: ő vajon miért nem álmodja?
Apolline zavarta meg a gondolatait, az italtól egy kicsit elmosódott hangon.
- A többiek szerint ez a Korbács lesz. Felébredt, és jön, hogy elpusztítson bennünket. Ami azt
illeti, annak idején ugyanígy jelent meg. Előbb az álmokban.
- És szerinted is a Korbács jön?
Apolline hunyorogva lenyelt egy újabb löket konyakot.
- Akármi jön is, nem hagyhatjuk magunkat.
- Gondolod, hogy... támadnunk kellene?
Apolline vállat vont.
- Mit tudom én. Lehet. De hát gyalázat, hogy mindenki milyen passzív. Rossz rájuk nézni.
Csak elvetik magukat, és minden úgy van jól, ahogy van. Mint a szajhák.
Elhallgatott, sóhajtott egy nagyot. Aztán folytatta:
- A fiatalabbak a fejükbe vették, hogy felélesztik az ótudományt.
- Miért?
- Hogyhogy miért? Hogy elpusztítsuk a Korbácsot. Mielőtt ő pusztítana el bennünket.
- Szerinted milyenek az esélyeink?
- Valahol a nulla körül - mondta Apolline. - Istenem, nem tudom! De legalább megéreztük,
hogy jön. Ez is valami.
Egy páran már visszamentek azokra a helyekre, ahol valamilyen erő volt. Hátha sikerül
összekaparni valamit.
- Ilyen hosszú idő után?
- Mi nem méricskélünk - mondta Apolline. - A csodatettek nem öregednek.
- Tehát mit kell keresni?
- Jeleket. Jóslatokat. Tudom is én.
Letette a bögrét, és visszakóválygott az ablakhoz. Kesztyűs kezével egy kémlelőlyukat vakart
a jégvirágok közé.
Kikukucskált, töprengett, aztán felmordult, mielőtt újra Suzanna felé fordította összeszűkült
szemét.
- Tudod, mi az érzésem? - kérdezte.
- Mi?
- Hogy valamit eltitkolsz előlünk.

275
Suzanna nem mondott semmit, mire Apolline megint felmordult:
- Sejtettem! - mondta. - Ugye azt gondolod, hogy saját magunk ellenségei vagyunk? Akikre
nem lehet titkokat bízni.
- Tekintete feketén ragyogott. - Lehet, hogy igazad van - mondta. - Bedőltünk Shadwellnek,
igaz? Legalábbis a többség.
- Te nem?
- Jobb dolgom is akadt - felelte Apolline. - A Birodalomban. Erről jut eszembe, most is
akadna... - Hangja elúszott. -
Tudod, azt hittem képes leszek hátat fordítani nekik. Elfelejtem őket, és vígan élek. De nem
ment. Végül is... azt hiszem hozzájuk tartozom. Igen, hozzájuk tartozom.
- Majdnem elveszítettünk mindent - mondta Suzanna.
- Nemcsak majdnem.
- De. Majdnem.
A vallató szemek kikerekedtek. Suzanna ingadozott, hogy elmondjon-e mindent, ami a
Gyűrűben történt vele és Callel. Apolline azonban jól látta: tényleg nem merte rájuk bízni
saját varázslatukat. Ösztöne azt súgta, hogy; egy kicsit még őriznie kell a Szövőszék titkát.
Úgyhogy inkább csak ennyit mondott:
- Hiszen életben maradtunk.
Apolline, aki tisztában volt vele, hogy egy lényeges vallomás közelébe került, de megtagadták
tőle, a földre köpött.
- Sovány vigasz - mondta. - A Birodalmat túrjuk az orrunkkal, mint valami állatok, hogy
hátha kiszimatolunk valamit. Szánalmas.
- Miben segíthetek?
Apolline harapós kedvében volt. Látszott rajta, hogy legszívesebben bohócot csinálna a
fondorkodó Kakukkból.
- Nem vagyunk ellenségek - mondta Suzanna.
- Nem?
- Tudod, hogy nem. Mindent megteszek, amivel segíthetek.
- Nagyszerű - felelte Apolline kevés meggyőződéssel. - Az ablak felé nézett; nyelve egy
udvarias szó után kutatott. -
Jól ismered ezt a nyomorult várost? - kérdezte végül.
- Elég jól.
- Tudnál esetleg te is keresni? Mindenfelé, amennyit csak lehet.
- Persze. Feltétlenül.
Apolline előhalászott a zsebéből egy darab papírt, egy kitépett füzetlapot.
- Van itt egypár cím - mondta.
- És te hol leszel?
- Salisburyben. Volt ott egy mészárlás, még a szőttes előtt. Az egyik legszörnyűbb, száz
gyerek halt meg. Remélem, találok valamit.
Figyelme hirtelen a polcok felé fordult, ahol Suzanna a legutóbbi munkáit tartotta. Odament:
szoknyája az agyagos földön csúszott utána.
- Mintha azt mondtad volna, neked nincsenek rémálmaid - jegyezte meg Apolline.
Suzanna végignézte a szobrokat. Annyira elmélyedt a munkában, hogy meg sem figyelte a
kész művek hatását vagy a mögöttük munkáló következetes rögeszmét. Most felfedezte.
Emberi alakok voltak, de teljesen eltorzítva, mintha (a gondolatra bizseregni kezdett a
fejbőre) valami emésztő tűzben kínlódnának, az utolsó pillanatban, mielőtt a lángok
szétégetnék az arcukat. Az utóbbi időben egyáltalán nem használt mázt, ezeken a szobrokon
sem volt, és csak elnagyoltan munkálta meg őket. Talán azért, mert a tragédiát még nem írták
meg? Mert egyelőre csak egy ötlet volt a jövő lázas agyában?
Apolline levette az egyik figurát, ujjával végigsimította eltorzult vonásait.

276
- Te ébren álmodtál - mondta, és most már Suzanna is tudta, hogy pontosan ez történt.
- Élethű - mondta az özvegy.
- Ezt hogy érted?
Apolline visszatette a polcra a szenvedő figurát.
- Ezek mi vagyunk.

III. RIADÓ

1.
Az első rémálom éjjelén Cal egyedül aludt.
A Vénusz-dombon kezdődött: ott bolyongott holtfáradtan, álmosan. A katasztrófa előérzete -
amit csak az álmok képesek ilyen bizonyossággal megsúgni - azonban figyelmeztette, hogy ne
aludjon el. Nem hunyta hát le a szemét, hanem csak állt a meleg földön, és nézte a körötte
mozgó alakokat. Mintha egy hegy mögé leereszkedett nap fénye világította volna meg őket.
Egy férfi táncolt mellette, szoknyája mint az élő selyempapír. A magasban egy lány repült el,
női illat úszott mögötte a levegőben. A fűben egy pár szerelmeskedett, egyikük felsikoltott.
Cal nem tudta, vajon az öröm vagy a rettenet sikolya volt-e, de rohanni kezdett a
domboldalon, és valami üldözte - valami hatalmas és könyörtelen: Futás közben kiabált, hogy
riassza a szerelmeseket, a madárlányt és a táncost, de hangja - akár egy egér cincogása -
szánalmasan vékony és halk volt. A fű hamvadni kezdett. A szerelmesek teste lángba borult;
egy pillanattal később a lány lezuhant a levegőből, és őt is elemésztette a tűz. Cal ismét
felkiáltott, most a rettenettől, és megpróbálta átugrani a lángokat, ahogy a fűben közeledtek
felé. Nem volt elég fürge: sarkába belekapott a tűz. Érezte, hogy a forróság kúszik felfelé a
lábszárán.
Üvöltve száguldott, de már nem a Vénusz-dombon, hanem ismerős, gyerekkora óta ismert
utcákon. Éjszaka volt, és sötét; a lámpákat összetörték, meztelen talpát felszedett utcakövek
hasították.
Üldözője ott loholt a nyomában, elszenesedett sarkai szagát követve.
Cal tudta, hogy előbb-utóbb beéri őt, ezért futás közben valami menedéket keresett, de az
ajtókat - még a gyerekkori barátok házánál is - beszegezték, az ablakokon táblák.
Semmilyen segítségre nem számíthatott. Nem tehetett mást, mint hogy rohant, rohant, azt a
hiú reményt táplálva, hogy a szörny esetleg talál magának valami csábítóbb zsákmányt.
Megpillantott egy kis keresztutcát, azon futott tovább. A sarkon befordult, a következőn újra
befordult. Az utca végén egy téglafalat látott, benne egy ajtó. Cal berontott. Csak ekkor vette
észre, hogy elkerülhetetlen útja hová vezetett.
Rögtön felismerte az udvart, bár a kőkerítés kétszer olyan magas volt, mint amikor először itt
járt. A kapu, amin egy perccel ezelőtt belépett, bezáródott. Mimi Laschenski házának udvarán
állt. Egyszer, egy másik életben ezen a kőkerítésen állt, erről esett le, és került zuhanása végén
a Mennyországba.
Most nem volt szőnyeg az udvarban, és nem volt semmilyen élőlény, madár vagy ember, aki
vigasztalhatta volna.
Csak ő, az udvar négy sötét sarka, és üldözője hangja, ahogy rejtekhelye felé közeledett.
Behúzódott az egyik sarokba, és leguggolt. Sarkát nem érezte - nem volt mit -, a rémületet
annál inkább. Rosszul lett a félelemtől.
A szörny közeledett; búvóhelyéről Cal érezte a melegét. Nem az élet melege volt - nem
izzadság vagy lehelet -, hanem száraz, kialudt tűz; ősrégi, könyörtelen; egy kemence,
amelyben a világ összes jósága elhamvasztható. És most már közel volt: a fal másik oldalán.
Cal visszafojtotta a lélegzetét. Bénító fájdalmat érzett a hólyagjában. Reszkető kezeivel a lába
közé markolt. Add, hogy elmenjen, könyörgött a sötétségnek; add, hogy ne bántson, és
megígérem, hogy nagyon jó leszek; esküszöm, jó leszek.

277
Cal maga sem hitte, hogy ekkora szerencséje lehet: könyörgése meghallgattatott - a szörny
feladta az üldözést, és visszafordult. Cal megkönnyebbült, de nem mozdult, míg álomérzéke
meg nem súgta, hogy üldözője végleg elvonult. Csak ekkor mert felállni, ízületei ropogtak.
Most már hólyagja követelődzésének is engedhetett. A fal felé fordult, lehúzta a cipzárját. A
szörny tüze felforrósította a téglát, sistergett rajta a vizelete.
Hirtelen kisütött a nap, fénye elárasztotta az udvart. De nem, nem a nap ragyogott: üldözője
jelent meg újra, a fal fölé emelkedett. Feje forróbb volt száz nyári napnál, kemencepofája
kitátva.
Cal nem állhatta meg, hogy ne nézzen a képébe, bár tudta, megvakítja. Ezer és ezer szemet
látott szorosan egymás mellett, hatalmas kerekeken; az idegszálak megannyi fényes fonál -
kilógtak, majd a szörny gyomrában összecsomózódtak. Rengeteg, rengeteg szeme volt, de Cal
nem nézhette tovább: a forróság felgyújtotta a testét, tetőtől talpig lángba borult.
Üvöltött.
Egyszer csak eltűnt az udvar, és Cal újra a Vénusz-dombon volt, de most nem földet és
köveket látott, hanem húst és csontokat. Saját teste felett repült, egy világ felett, ami lángolt,
és porrá égett. Üvöltése a világ üvöltése volt - egyre hangosodott és hangosodott, ahogy
mindkettejüket elemésztette a tűz.
Elég!
Cal felébredt - az ágy közepén összegabalyodva egy kínlódó emberkupac. A hihetetlen
mennyiségű izzadság talán még tűz eloltásához is elég lett volna.
Vagy mégsem? Lelki szemei előtt még hosszú percekig égett a tűz, lángjai lobogtak.

2.
Cal tudta, ez több volt egy rémálomnál - látomás volt. Egy éjszaka kimaradt, aztán újra
visszatért, és aztán még egyszer. A részletek kicsit módosultak (másik utca, más könyörgés),
de lényegét tekintve ugyanaz a figyelmeztetés volt. Vagy jóslat.
Eltelt néhány nap, míg negyedszer is ugyanezt álmodta. Ekkor Geraldine-nal aludt. Bár
mindent megtett, hogy felébressze Calt - azt mondta, ordított -, nem lehetett felrázni őt, míg
az álom véget nem ért. Amikor Cal végre kinyitotta a szemét, Geraldine rémülten zokogott
mellette.
- Azt hittem, haldokolsz - mondta Geraldine, és Cal érezte, hogy majdnem ez történt. Úgy
érezte, szíve nem bír már el több borzalmat, bele fog roppanni.
A látomás azonban nemcsak Cal halálát ígérte: elpusztultak azok is, akiket - mint saját teste
részeit - a Vénusz-dombon látott. Katasztrófa közeleg, és kiirtja az utolsó látólényeket is,
akik, a maguk módján, olyan közel állnak hozzá, mint a saját teste. Cal így értelmezte a
látomást.
Egész novemberben rettegett az alvástól és az álmoktól. Az éjszakák egyre hosszabbak lettek,
a világosságból egyre kevesebb jutott egy napra. Olyan volt, mintha az év is álomba
süppedne, és Cal álma az éjszaka agyában alakulna ki.
December első hetében - amikor alighogy lehunyta a szemét, az álom rögtön megérkezett -
Cal tudta, beszélnie kell Suzannával. Meg kell találnia őt, és el kell mondania, mit látott.
De hogyan? Levelében világosan megírta: majd megkeresi őt, ha lehet. Cal nem tudta sem a
címét, sem a telefonszámát.
Kétségbeesésében az egyetlen hírforráshoz fordult, aki minden csodát nyilvántartott.
Elővette Vergidius Gluck névjegykártyáját, és tárcsázta a számot.
Nem felelt.

IV. A HALANDÓK SZENTÉLYE

278
1.
Egy nappal Apolline látogatása után - az egész országban tomboló sarki hidegben, amikor
óráról órára csökkent a hőmérséklet - Suzanna elindult, hogy felkeresse a listán szereplő
címeket. Az első helyen csalódnia kellett: a kérdéses ház helyén és környékén csak romokat
talált, az épületeket bontották. Megnézte a térképet, hogy jó helyen jár-e. Az egyik munkás
felállt a megboldogult tetőszerkezet maradványaiból rakott tűz mellől, és odaballagott
Suzannához.
- Már nem látszik semmi - mondta. Undor ült ki az arcára, amit Suzanna nem tudott mire
vélni.
- Itt állt a hetvenkettes számú ház? - kérdezte Suzanna.
- Maga nem olyannak néz ki - felelte a férfi.
- Ne haragudjon, én...
- Nem olyan bámészkodós fajtának.
Suzanna megrázta a fejét. A férfi arckifejezése megenyhült, mintha rájött volna, hogy
tévedett.
- Nem a gyilkosság miatt jön? - kérdezte.
- Milyen gyilkosság?
- Itt lakott az a pasas, aki kinyírta a gyerekeit. Mind a hármat. Egész héten jöttek az emberek,
vitték a téglákat..
- Én erről nem tudtam.
Suzannának felderengett valami szörnyű újságcikk: egy látszólag egészséges férfi - és szerető
családapa megölte alvó gyerekeit, aztán öngyilkos lett.
- Bocsánat - mondta a férfi. - Csak kiakadtam ezeken a szuvenír-gyűjtögetőkön. Szerintem
nem normálisak.
Elfintorodott, aztán sarkon fordult, és visszament őrizni a tüzet.
Nem normális. Suzannának eszébe jutott, hogy a Rue Streeten Violet Pumphrey ugyanezt
mondta Mimi házáról.
Vannak házak, amelyek nem egészen normálisak. Igaza volt. A gyerekek, akik itt meghaltak,
talán ugyanannak a megnevezhetetlen félelemnek lettek az áldozatai. Gyilkosuk vagy a
házban működő erőktől akarta megkímélni őket, vagy a saját félelmétől akart vérükkel
megszabadulni. Bárhogyan történt is, gondolta Suzanna, semmi értelme, hogy itt vesztegesse
az idejét - füstből és törmelékből egyelőre nem tud jósolni.
2.
A következő helyszín nem ház volt, még csak nem is rom, hanem egy templom a
városközpontban - Szent Philomena és Callixtus temploma. A nevek semmit nem mondtak
Suzannának; valami sokadrangú vértanúk lehettek. Modern irodaházak között állt a
jelentéktelen, vörös téglából készült épület, mellette egy elhanyagolt; szemetes temető. Ez
sem volt biztatóbb, mint az előző címen a gyilkos ház romjai.
Suzanna még be sem lépett, amikor az oldószer jelezte, hogy ez az egyik telített hely. A
templom belseje is ezt sugallta: a hideg, nyugalmas utcáról Suzanna rejtélyek közé érkezett.
Nem kellett hívőnek lennie, hogy a gyertyafény és a tömjénillat elbűvölje, hogy meghatódjon
a Madonna és a gyermek Jézus láttán. Tudományos szőrszálhasogatás, hogy történeti vagy
kitalált személyek voltak-e - ezt a Fúgától Suzanna már megtanulta. Csak az számít, hogy
megindítsák a képzeletét, ez pedig megtörtént: Suzanna az élet és az életen túli élet reményét
látta bennük.
Öt-hat ember ücsörgött a padokon. Imádkoztak; vagy egyszerűen egy szusszanásnyi pihenőre
tértek be. Tűnődésüket tiszteletben tartva Suzanna a lehető leghalkabban lépkedett az egyik
oldalhajóban az oltár felé. A szentély korlátjához közeledve egyre biztosabban tudta, hogy jó

279
helyen jár. Érezte, hogy valaki figyeli. Körülnézett. Egyik hívő sem őt nézte. Amikor
visszafordult az oltár felé, talpa alatt a kő vékonyodni kezdett, aztán teljesen eltűnt.
Suzanna a levegőben állt, és a mélyben megpillantotta a templom labirintusszerű gyomrát.
Katakombák voltak a föld alatt. Onnan sugárzott az erő.
Két-három másodperc múlva a látvány szertefoszlott. Suzanna szédült; a korlátba
kapaszkodott, aztán amikor magához tért, keresni kezdte a kriptába vezető lejáratot.
Választási lehetőség nem volt: egyetlen ajtót látott, az oltártól balra. Elindult felfelé a lépcsőn,
és éppen odaért az ajtóhoz, amikor kilépett rajta egy pap.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte egy parányi mosoly kíséretében.
- A kriptát keresem - mondta Suzanna.
A mosoly elpárolgott.
- Itt nincs kripta - mondta a pap.
- De van. Láttam! - vágta rá Suzanna. Nyerseségéért az oldószer volt a felelős: felbolydult és
elernyesztette Suzanna testét, ahogy elhaladt Krisztus tekintete előtt.
- Kérem, oda nem lehet bemenni. A kripta zárva van.
- Muszáj bemennem! - mondta Suzanna.
Makacssága szinte áhítatot váltott ki a papból. Amikor újra megszólalt, suttogó hangjában
izgatottság érződött.
- Engedélyt kell kérnem - mondta.
- Megadom - mondta Suzanna. Hangja nem a torkából, a gyomrából jött.
- Nem tudna várni egy kicsit? - motyogta a pap. Ez volt az utolsó próbálkozása. Amikor
Suzanna válaszra sem méltatta, elállt az útjából, és hagyta, hogy bemenjen az ajtó mögött lévő
helyiségbe.
- Mutassam az utat? - kérdezte. Hangja alig hallatszott.
- Igen.
Egy függönyhöz vezette Suzannát. A függöny mögött egy ajtó volt. A pap elfordította a
kulcsot a zárban, kitárta az ajtót. Száraz, áporodott levegő csapta meg Suzannát, és előtűnt
egy meredek lépcső. Suzanna nem félt. Vonzotta, susogva csalogatta lefelé az erő. Ez nem sír
volt. Vagy ha igen, a halottak agya nemcsak a rothadással foglalkozott.

3.
Amikor a templomban feltárult előtte, Suzanna nem tudta megállapítani, hogy a kripta milyen
mélyen van a föld alatt. A keresztelőkápolnából kiszűrődő fény csak a lépcsősor töredékét
világította meg. Húsz lépcsőfok után Suzanna már egyáltalán nem látta az előtte haladó papot.
- Meddig megyünk még? - kérdezte.
A pap meggyújtott egy gyertyát. A láng erőlködve kapkodott egy kis levegő után, de tétova
fényénél Suzanna látta, hogy a pap rémülten nézi őt. Háta mögött folyosók, a falakban
mélyedések.
- Nincs itt semmi - mondta szomorkásan. - Sajnos már nincs.
- Akkor is meg kell néznem.
A pap bágyadtan bólintott, mint aki már meg sem próbál ellenállni, és a gyertyával a kezében
elindult Suzanna előtt: A falakban a mélyedések nem voltak üresek: koporsók sorakoztak
bennük a földtől a mennyezetig. „Egészen kellemes lehet így a nemlét - gondolta Suzanna -
fejtől-lábtól mindenütt cimborák.” A kulturált környezet csak fokozta a folyosó végén elé
táruló látvány hatását.
- Ugye, ezt akarta látni? - kérdezte a pap, amikor kinyitotta a helyiség ajtaját.
Suzanna belépett, a pap követte. A terem olyan hatalmas volt, hogy a csenevész gyertyaláng
szinte semmit nem ért.
Annyi azért kiderült, hogy itt nem koporsók vannak, hanem csontok - ezer és ezer csont végig
a falakon és a mennyezeten.

280
A pap meggyújtotta a combcsont és koponya, gyertyatartókban lévő kanócokat. A lángok
fényénél megmutatkozott a csontrajongó nagyszabású alkotása. Több száz ember földi
maradványaiból álltak össze az óriási szimmetrikus minták: sípcsont és borda cikornyás
alakzatai, középen koponya fürtökkel; lábfej- és ujjcsontokból készült különleges mozaikok,
fogakkal és körmökkel díszítve. A legapróbb részletet is gondosan kidolgozták, amitől csak
még rettenetesebb lett - egy morbid lángész remekműve.
- Ez mi? - kérdezte Suzanna.
A pap értetlenül meredt Suzannára.
- Hogyhogy mi? A szentély.
- ...szentély?
A pap közelebb ment a látogatóhoz.
- Maga nem tudja?
- Nem.
Düh és félelem lobbant a pap arcán.
- Becsapott! - mondta. Leheletétől a lángok megremegtek. - Hazudott! Takarodjon! -
Megragadta Suzanna karját, és az ajtó felé lökdöste. - Ide tilos...
Suzannának fájt, ahogy a pap megszorította a karját. Az oldószer támadásra készülődött, alig
lehetett visszafogni.
Mint kiderült, nem is kellett: a pap figyelme a gyertyákra terelődött. A lángok fényesen,
eszeveszetten lobogtak. A pap elengedte Suzanna karját, és hátrálni kezdett a Szentély ajtaja
felé. A tüzek a falon most már fehéren izzottak. A pap haja szála a szó szoros értelmében az
égnek állt, tátott szájában bénán hevert a nyelve.
Suzanna egyáltalán nem ijedt meg. Nem tudta, mi történik, de élvezte; lubickolt az erőben,
ami a feje körül lebegett.
A pap közben kijutott az ajtón; már a folyosón rohant a lépcső felé. Közeledtére a koporsók
zörögni kezdtek a mélyedésekben, mintha így köszöntenék a szentélyben készülődő
eseményt. A helyiség közepén egy alak kezdett testet ölteni, a poros levegőből és a földön
elszórt csontokból toborozva tagjait. Suzanna érezte, hogy az ő karjából és arcából is ki-
kicsippent néhány darabkát. Most vette észre, hogy nem is egy, hanem három alak állt össze.
A középső Suzanna fölé tornyosult. A józan ész talán a menekülést javasolta volna, de -
bármilyen képtelenségnek tűnik is - itt, a halál társaságában, Suzanna teljes biztonságban
érezte magát.
Kíváncsian figyelte a fejleményeket. Lassú, inkább megnyugtató, mint ijesztő táncot járt
előtte a por - a két szélső alak önfeláldozóan a harmadiknak ajánlotta félkész testét. Az még
így is csak egy porszellem volt; alig bírta egybetartani magát. A kialakuló vonásokban
Suzanna azonban felfedezte Immacolatát.
Szentélyének soha nem találhatott volna tökéletesebb helyet. Mindig is a halál volt a
szenvedélye.
A pap reszketve imádkozott a folyosón, de a szürke, csillogó port nem indította meg. A
szellemarcon egyesültek a három nővér vonásai: a Boszorkány szenilitása, Magdalena
érzékisége és Immacolata arcának különleges szimmetriája. Hihetetlen, de a szintézis
működött: az ellentmondások feszültségét finommá és rugalmassá tette az érzékeny szerkezet.
Suzanna úgy érezte, hogy ha nagyobb lélegzetet venne, az egész szétrepülne.
A szellem megszólalt. A hang minden kétséget kizáróan Immacolata hangja volt, bár
valamelyest megenyhült.
Lehetséges, hogy még egy kis vidámság is érződött benne?
- Örülünk, hogy eljöttél - mondta. - Megkérnéd az Ádám-ivadékot, hogy távozzon?
Beszélnem kell veled!
- Miről kell beszélned?

281
- Semmiről, amíg őt itt van - mondta a szemcsés szellem. - Kérlek, vezesd ki! És nyugtasd
meg, hogy nincs semmi baj! Olyan babonásak ezek a férfiak...
Suzanna szót fogadott: a dörömbölő koporsók között odament a kucorgó paphoz, felsegítette.
- Legyen szíves kimenni! - mondta neki. - A hölgy így kívánja.
A pap rettegve nézett Suzannára.
- Soha... soha nem hittem el...
- Nyugodjon meg! Nincs semmi baj - mondta Suzanna.
- Maga is jön?
- Nem.
- De én már nem tudok visszajönni - figyelmeztette Suzannát. Arcán könnyek csorogtak.
- Persze, megértem. Menjen csak. Miattam ne aggódjon.
Nem kellett biztatni - rohant felfelé a lépcsőn, mint akit puskából lőttek ki. Suzanna
visszament a folyosón - a koporsók továbbra is zörögtek -, és megállt Immacolata előtt.
- Azt hittem, meghaltál - mondta.
- Mi az, hogy „meghaltál”? Egy szó, egy Kakukk-szó a test kudarcára. Semmit nem jelent. Ezt
te is tudod, Suzanna.
- Miért jöttél ide?
- Hogy törlesszem az adósságomat. A Szövőszék templomában nem hagytad, hogy a földre
zuhanjak. Emlékszel?
- Igen.
- Én is. Az ilyesmit soha nem szabad elfelejteni. Most már tudom. Most már sok mindent
tudok. Látod, milyen nagyszerűen megvagyunk a nővéreimmel? Soha el nem választhatnak
bennünket. Egy agy, hármas egység. Én vagyok mi: Beláttuk, hogy gonoszok voltunk. És
megbántuk.
Ha Suzanna kételkedett volna a vallomás őszinteségében, az oldószer - szemébe és torkába
tolulva - meggyőzte, hogy elhiheti. A kísértetben - és erejében - már nem volt gyűlölet. De
vajon mit akarhat? Suzannának nem kellett megkérdeznie - a kísértet tudta, min gondolkodik.
- Figyelmeztetni akarlak - mondta.
- Mire? Shadwellre?
- Ő most már csak egy apró része a veszélynek. Egy töredéke.
- A Korbácsnak?
A szellem beleborzongott a névbe, bár jelen állapotában nyilván nem fenyegette őt semmilyen
veszély. Suzanna nem várta meg a válaszát. Fölösleges lett volna szépítgetni a tényeket.
- Shadwellnek mi köze van a Korbácshoz? - kérdezte.
- Ő keltette fel.
- De miért?
- Mert úgy érzi, bemocskolta őt a varázslat - mondta a por. - Megrontotta ártatlan
kereskedőlelkét. És nem nyughat, míg ki nem irtott minden csodatevőt.
- És a Korbács lesz a fegyvere?
- Legalábbis ezt hiszi. Valójában a dolog ennél sokkal... összetettebb.
Suzanna végigsimította a homlokát; gondolkodott, vajon mit is kellene megtudnia. Egy
nagyon egyszerű kérdés jutott az eszébe:
- Miféle teremtmény ez a Korbács?
- A válasz talán csak egy újabb kérdés - mondták a nővérek. - Azt gondolja magáról, hogy ő
Uriel.
- Uriel?
- Egy angyal.
Suzanna majdnem elnevette magát ezen a képtelenségen.
- Ezt hiszi magáról, a Biblia alapján.
- Én ezt nem értem.

282
- Tulajdonképpen mi sem nagyon, de amit tudunk, azt elmondjuk. A Korbács egy szellem.
Hajdanában valahol őrködött, a varázslatot őrizte. Egy kertben, bár egyesek szerint ezt is csak
ő találta ki.
- És miért akarja elpusztítani a látólényeket?
- A látólények ott, abban a kertben születtek elrejtve az emberlények elől, mert varázserejük
volt. És egyszer csak elszöktek.
- Uriel pedig...
- Uriel pedig ott maradt egyedül. Őrizte a semmit. Évszázadokon keresztül.
Suzanna gyanította, hogy ő ezt az egészet nem nagyon fogja elhinni, de azért kíváncsi volt a
történet végére.
- És? Mi történt vele?
- Megőrült, mint mindenki, aki a szolgálat rabja, és egyszer csak nem kap több utasítást.
Elfelejtette, hogy ki ő és mi
a dolga. Egy jó ideje nem tudott már semmiről, csak a homokról, a csillagokról és az
ürességről.
- Ugye, megértitek... Ezt elég nehéz elhinni. Nem vagyok keresztény.
- Mi sem - mondta a hármas egység.
- De szerintetek igaz ez a történet?
- Szerintünk van benne igazság is.
A válaszról Suzannának eszébe jutott Mimi könyve és minden, ami benne volt. Azt gondolta,
Tündérország csak a mesében létezik. Aztán amikor bejutott a könyv lapjaira, és közös álmaik
rengetegében összecsapott Hobarttal, rájött, hogy tévedett. Abban a történetben is volt
igazság: ebben miért ne lehetne? A különbség csak annyi, hogy a Korbács ugyanabban a való
világban él, ahol ő. Nem metafora, nem álom - valóság.
- De ha egyszer nem tud semmiről, akkor hogyan emlékezhet? - kérdezte Suzanna a
szellemtől.
- Nem biztos, hogy emlékszik - mondta Immacolata. - Az Édent keresték, akik rátaláltak, még
száz évvel ezelőtt. A Korbács pedig kiolvasta fejükből a Paradicsomról szóló történetet, és
beleélte magát, hogy az róla szól. Még nevet is adott magának. Uriel, Isten lángja. Az
elveszett Éden kapuit őrző angyal.
- És tényleg az Édent őrizte?
- Ez nekem éppoly hihetetlenül hangzik, mint neked. Urielnek viszont nem. Bármi legyen is
az igazi neve - ha egyáltalán van neki -, azt rég elfelejtette. Angyalnak képzeli magát. És ha
így képzeli, akkor így van.
Suzanna ebben igazat adott Immacolatának. Ha ő Sárkánynak képzelte magát a könyvben,
miért ne képzelhetné magát angyalnak egy megtébolyodott?
- Természetesen megölte azokat, akik rátaláltak - mondta Immacolata -, aztán elindult, hogy
megkeresse a szökevényeket.
- A látólényeket.
- Illetve az utódaikat. És majdnem el is pusztította őket. Csakhogy túljártak az eszén. Bár nem
értették, miért üldözi őket, elrejtőzni viszont nagyon tudtak. Innentől kezdve már ismered a
történetet.
- Na és Uriel? Mit csinált, amikor eltűntek a látólények?
- Visszatért az erődjébe.
- Ahol Shadwell megtalálta.
- Pontosan.
Suzanna ezen eltűnődött egy kicsit, aztán rákérdezett az egész történet leglényegesebb
pontjára:
- És Isten?
A hármas egység nevetett; bukfencezve szállingóztak a porszemek.

283
- Ez Isten nélkül is érthető. De ha volt is egy Teremtő - egy erő, amelynek Uriel a része -,
elhagyta a derék őrt.
- Most már csak azt mondd meg, mitévők legyünk. Felmerült, hogy esetleg az ótudomány...
- Igen, hallottam.
- Az legyőzheti? - kérdezte Suzanna.
- Nem tudom. Egy biztos: nekem annak idején volt egy két csodatettem, aminek biztos, hogy
nem örülne.
- Akkor segíts!
- Arra már képtelenek vagyunk, Suzanna. Te is látod az állapotunkat. Csak por és akaraterő
maradt, semmi más.
Vissza-visszajárunk ide, a szentélybe, ahol istenítenek bennünket, aztán majd jön a Korbács,
és ezt is szétrombolja.
- Biztos vagy benne, hogy megteszi?
- Ez a szentély a varázslat szent helye. Shadwellnek az lesz az első dolga, hogy ezt
elpusztíttassa. Mi pedig védtelenek vagyunk. Figyelmeztettünk, mindössze ennyit tehetünk.
- Köszönöm.
A kísértet kimerült, ingadozni kezdett.
- Valamikor... nagyszerű csodatetteink voltak - mondta Immacolata. A por lassan elszállt, a
csontszilánkok a földre hullottak. - Valamikor varázslat volt minden leheletünk, és nem
féltünk semmitől.
- Talán visszajön még az az idő.
Néhány másodperc alatt a hármas annyira megritkult, hogy már alig látszottak. Hangjuk
azonban még hallatszott:
- Rajtad múlik, testvér... - mondták.
Aztán eltűntek.

V. NYÍLT LÁNG

1.
Két hónappal Mimi Laschenski halála után eladták a házat, ahol több mint fél évszázadon
keresztül lakott. Az új tulajdonosok potom pénzen jutottak hozzá, tekintettel a ház rozzant
állapotára. Hetekig tartott a felújítás, végül beköltöztek. Aztán - nem sajnálva a ráfordított
időt és pénzt - egy hét múlva kiköltöztek, pontosabban kimenekültek.
Azt állították, hogy a házban szellemek járnak. Hogy az üres szobák morognak, a sötétben
valami nagy testű alakok mászkálnak, és - ami a legborzasztóbb - átható macskaszagtól bűzlik
az egész ház, hiába sikálják, súrolják. Ezt mondták, pedig úgy ránézésre egészen értelmes
embereknek látszottak.
A Rue Street tizennyolc kiürült, és úgy is maradt. A városnak ebben a végében az ingatlanok
különben is rosszul mentek, és a házról keringő pletykák még azt az egy-két érdeklődőt is
elriasztották. A házat végül megszállták a hajléktalanok, akik ott-tartózkodásuk hat napja alatt
sikeresen eltüntették a többhetes felújítás nyomait. A huszonnégy órán át folyó orgiáknak
azonban a hatodik éjszaka közepén hirtelen vége szakadt. A házfoglalók reggelre ismeretlen
helyre távoztak, méghozzá - a lépcsőkön szanaszét heverő holmijaik alapján - meglehetősen
sietve.
A háznak ezután nem akadt lakója - sem törvényes, sem egyéb -, és a róla szóló pletykákat is
kiszorították az elevenebb témák. Ott éktelenkedett tovább az utcában: ablakait beszögezték, a
falakról mállott a vakolat.
Egészen addig a decemberi éjszakáig, amelynek eseményei teljesen megváltoztatták az
utcaképet, és végleg eldöntötték, hogy a házban, ahol Mimi Laschenski leélte magányos
életét, soha többé nem lakhat senki.

284
2.
Ha netalán Cal látta volna az öt alakot, akik azon az éjszakán belopakodtak Mimi Laschenski
házába, vezetőjükben nehezen ismerte volna fel Balm de Bonót. A kötéltáncos haja olyan
rövidre volt nyírva, hogy szinte kopasznak látszott; arca lesoványodott, vonásai
megkeményedtek. Talán még ennél is jobban megváltozott Toller külseje. Cal őt Starbrock
birtokán látta utoljára, fenn a kötélen. Találkozásuk után néhány órával Toller kötéltáncosi
pályafutásának váratlanul vége szakadt. A Próféta emberei jól elbántak vele: eltörték a lábát,
bezúzták a koponyáját - csoda, hogy életben maradt. Starbrock harmadik tanítványa, Galin
hősi halált halt, miközben mestere birtokát védte a barbároktól.
De Bono indítványozta, hogy menjenek el a Laschenski-házba - ahol oly sokáig hevert a
szőttes -, hátha maradt ott valami az ótudományból. Tolleren kívül még három társa volt;
Baptista Dolphi, akinek az apját lelőtték Capra házában; kedvese: Otis Beau és az a lány
Ilyennincsből, akit egy ablakpárkányon látott meg Cal, és papírszárnyai voltak. A Vénusz-
dombon is találkoztak: a lány csodálatos papír- és fényvilágot tárt Cal elé, amelynek emléke
megmentette őt a teljes kétségbeeséstől a következő nehéz órákban. Leah volt a lány neve.
Ötük közül Leah csodatettei voltak a legerősebbek, és ő érzékelte legjobban más csodák
jelenlétét. A Laschenski-házban is ő nyomozta ki, hogy melyik szobában feküdt Szőttesföld: a
második emeleti utcára néző szobába vezette a kis csapatot.
- A ház tele van visszhangokkal - mondta. - Az őr és valamilyen állatok hangját hallom. Kell
egy kis idő, míg eligazodom közöttük. .. - Letérdelt a szoba közepén, és a földre fektette a
tenyerét. - . .. de itt volt a szőttes, ez biztos.
Otis odament hozzá. Leguggolt, és ő is letette a kezét a földre.
- Én semmit nem érzek - mondta.
- Itt volt, hidd el - mondta Leah. - Itt volt.
- Szedjük fel a szőnyeget - javasolta Toller. - Úgy talán tisztább jeleket kapunk.
Az elmenekült tulajdonosok bolyhos, plüss padlószőnyegét a házfoglalók derekasan
összemocskolták, de Bonóék pedig - miután lehordták róla a bútorroncsokat most fel is
szaggatták. Teljesen elcsigázta őket a művelet, az expedícióra való felkészülés során ugyanis -
mestere módszereire hivatkozva - de Bono csak minimális alvást és evést engedélyezett az
utóbbi napokban. Fáradozásuk azonban nem volt hiábavaló: amikor a lecsupaszított deszkákra
helyezték tenyerüket, kifinomult érzékeik azonnal jeleztek. Most már Otis is érezte a
visszhangokat.
- Én szinte magam előtt látom a szőttest - mondta Baptista.
Így voltak ezzel a többiek is.
- És most mit csinálunk? - kérdezte Otis Leahtól, de az meg sem hallotta a kérdést, annyira
elmerült a visszhangokban. Otis de Bonóhoz fordult. - Te tudod?
De Bono nem tudta. Bár mindenkivel hajlandó volt hosszasan elbeszélgetni a témáról, az
igazság az volt, hogy vaktában tapogatóztak. Tudomása szerint nem létezett semmilyen biztos
módszer, amelynek segítségével meg lehetett volna közelíteni a felidézett csodatetteket.
Titokban azt remélte, hogy majd az erők szellemei jönnek ide, ha ráébrednek a keresgélők
szorongatott helyzetére. Ha ujjaikból ezt nem érzik meg, nincs mit tenni. Kénytelenek lesznek
csodatettek nélkül, védtelenül várni, hogy a rémálmok jóslata bekövetkezzék. Ez pedig - de
Bono efelől nem kételkedett - egyenlő a halállal.

3.
Hajnali háromkor Cal felriadt. Álma hasonlított ugyan az előző éjszakák borzalmaihoz, mégis
volt néhány jelentős eltérés. Egyrészt nem egyedül, hanem de Bonóval volt a Vénusz-
dombon; együtt menekültek a szörny elől. Valami utcalabirintusba jutottak, amely - ha a
megszokott módon folytatódik az álom - a Laschenski-ház udvarába kellett, hogy vezessen.

285
Most nem ez történt. Az utcában egyszer csak elváltak, és Cal, teljesen megzavarodva,
egészen más irányba futott.
Ott mintha nem érezte volna annyira, hogy üldözik, viszont egy másik félelem kerítette a
hatalmába. Álombéli önmaga tudta, hogy ő most csak tehetetlen szemlélő: a szörny de Bono
mellett döntött. Az utca tele volt rejtekhelyekkel - kapualjakkal és kerítésekkel -, ki tudja,
melyikben bujkált a szörny, tüzét táplálva. Cal azonban megint tévedett: üldözője egyáltalán
nem bujkált - felbukkant az utca végén. Ráadásul nem is egyedül. Ketten jöttek: egy lomha,
esetlen emberi alak és egy hatalmas, toronymagas valami; felhőhöz hasonlított, a belsejében
tűz ropogott. Cal lassan hátrálni kezdett: óvatosan, nehogy észrevegyék. Hiú remény. A
kiszemelt menedék zárva volt, és ahogy ujjaival Cal a falat kaparászta, a szörny észrevette.
De Bonót már felfalta: Cal látta barátja hamvait a felhőben, amelynek lángszeme most őt
nézte.
Nem akarok elégni! - üvöltötte, de a tűz jött felé. - Istenem, segíts!
Mielőtt a szörny elérte volna, Cal felriadt. Aznap éjjel Geraldine nem aludt nála. Cal az ágy
közepén feküdt, minden porcikája reszketett. Amikor elmúlt a hányingere, Cal felállt,
odament az ablakhoz, és elhúzta a függönyt.
A Chariot Streeten néma csend honolt-az egész város dermedten hallgatott. Esni kezdett a hó;
álmatagon, lustán potyogott. Calt azonban nem nyugtatta meg sem az utca, sem a hó, sem a
lámpafény. Nem véletlen, hogy a rémálom éppen ma éjjel módosult: ma éjjel már nemcsak
álom volt. Cal érezte, hogy valahol a közelben, egy ugyanilyen utcában - csupa lámpafény és
nyugalom - a rémálom valósággá vált.

4.
A Laschenski-ház második emeletén néma, de érezhető nyüzsgés támadt: de Bonóék hívását
meghallották. Lassan kezdődött: a szőttes visszhangjai között fény cikázott, ahogy az
ótudomány előbújt rejtekhelyéről, és elindult megidézői felé. Ez utóbbiak keményén
dolgoztak: egy pillanatra se lazíthattak, mert félő volt, hogy megszakad a kapcsolat.
Szerencsére fel voltak készülve a megerőltető munkára; ahogy tenyerük alatt gyülekezett az
erő, örömükben nem tudták visszafojtani a halk, hálálkodó szavakat. A múlt elindult, hogy
magával vigye őket.
De Bono zajt hallott lentről. Vigyázva, hogy a többieket ne zavarja meg a munkában,
lábujjhegyen kisurrant a szobából.
A zaj nem ismétlődött meg. De Bono felment a lépcső tetejére, és onnan fürkészte a lenti
árnyékokat. Semmi nem mozdult. „Képzelődtem” - gondolta. A biztonság kedvéért azért
átment az egyik hátsó hálószobába, és lenézett az udvarra. Esett a hó, a pelyhek halkan
koppantak az ablaküvegen. Semmi mást nem látott, nem hallott.
Levette a szemüvegét, és megdörgölte a szemét. A siker első jeleire felélénkült, de most
megint nagyon fáradt volt.
Mindent megadott volna egy kis alvásért, a munka neheze azonban még hátravolt. Az
ótudomány felélesztése csak a kezdet, utána még fel is kell használni. Elfordult az ablaktól, és
elindult vissza a többiekhez. Ekkor megpillantott két alakot: a szőttes szobája felé közeledtek.
Lehet, hogy őt keresik a társai? De Bono feltette a szemüvegét, hogy jobban megnézze az
alakokat.
Meglátta és felkiáltott, de társai nem hallhatták a figyelmeztetést: mire elhangzott, már
belesüketültek saját sikoltásukba. Hihetetlenül gyorsan történt - még el sem kezdődött, és már
vége volt. A gyilkosok berontottak a szobába. Az elszabadult erő kifordította az ajtót a
sarkából. Egy test sodródott sebesen az olvadt tűzfolyón, aztán - mint akit felnyársaltak -
hirtelen megállt: széttépték a lángdárdák. De Bono látta, hogy Toller volt a szerencsétlen
áldozat. Testét hólyagcsomóvá zsugorította a tűz.

286
A régi de Bono a tűzbe vetette volna magát - mint Lemuel Lo kertjében annak idején-, nem
mérlegelte volna a következményeket. A nehéz idők azonban megtanították őt az óvatosságra.
Az öngyilkosság nem érdem. Ha megpróbál szembeszegülni a szobában tomboló erővel,
ugyanúgy végzi, mint a többiek, és nem lesz, aki beszámoljon erről a rémtettről. Jól tudta,
miféle erő szorgoskodásának lehetett a szemtanúja. A látólények szörnyű megérzése
beigazolódott: megjelent a Korbács.
A szobában újabb robbanás - újabb lángok csaptak elő. Meggyulladt a mennyezet és a padló,
a korlát és a lépcső is.
Pillanatok kérdése, és a tűz eltorlaszolja előtte az utat. Meg kellett kockáztatnia, hogy átrohan
a tűzön; a füst talán elrejti őt a gyilkos tekintet elől. Az útvonal megtervezésére nemigen volt
idő. Arcát eltakarva de Bono nyílegyenesen a lépcső felé rohant.
Majdnem el is érte, de az utolsó pillanatban megbotlott. Karját előrenyújtotta, hogy
megkapaszkodjon - az égő korlátba markolt. Fájdalmában felkiáltott, aztán felpattant, és
rohant tovább, lefelé a lépcsőn a kijárat felé.
A Korbács a nyomába szegődött. Két másodperccel ezelőtt de Bono még ott állt, ahol a
Korbács lángcsapására most megolvadt a tégla. Szemét az ajtóra szegezve, teljes gőzzel
száguldott lefelé; és már csak öt lépésre volt az előszoba, amikor egy hörgő hangot - mint
valami óriási lélegzetvételt - hallott a háta mögött. Miért fordult meg? Őrültség volt, de nem
bírta megállni, hogy ne nézze meg a Korbácsot - a gyilkosát. Nem a tűzokádót látta, hanem a
szolgáját. De Bono nem ismerte Shadwell kereskedőalakját, így nem is tudta, hogy ő az. Csak
egy feldúlt, izzadó arcot látott, ami inkább kétségbeesetten, mint gonoszan nézett vissza rá.
Miközben de Bono az arcot figyelte, a Kakukk félreállt, és feltűnt mögötte a Korbács.
De Bono rengeteg szemet látott, csupasz csontokat és űrt. És természetesen a tüzet: a nap
gyomrának a tüzét, a pusztítás szerelmesét. És a kínokat.
Mindkettő - a tűz és a kín is - elérte volna de Bonót, ha ebben a pillanatban nem szakad le a
mennyezet, lángfüggönyt eresztve a szörny elé. Az izzó törmelékekből de Bonónak is jutott:
érezte, ég a bőre. Mielőtt azonban teljesen lángba borult volna, leért a lépcsőn, és-három vagy
négy rémült lépéssel - kijutott az utca dermesztő hidegébe.
Az árokban egy test égett; az emeleti ablakból hajították ki, a Korbács tüzétől teste csecsemő
méretűre zsugorodott.
Felismerhetetlen volt.
De Bono elkeseredett dühében a ház felé fordult, és a vadállatokra üvöltött:
- Gazemberek! Gazemberek!
Aztán futásnak eredt, mielőtt a tűz utolérné.
A házakban felkapcsolták a villanyokat, és egymás után nyíltak az ajtók: a Kakukkok
megnézték, mi zavarta meg éjszakai nyugodalmukat. Mindig ezek a kíváncsi szemlélők: tátott
szájjal, értetlenül. Pusztító erő szabadult közéjük, kiolthatja az életüket - nem igaz, hogy ne
vennék észre! De ezek csak bámészkodnak, és még az űrben is képesek gyönyörködni, ha
elég nagy csinnadrattával csinálja, amit csinál. De Bono dühösen és elkeseredetten motyogott
magában: jöjjön csak, jöjjön! Nincs hová menekülnie. Nincs mivel védekeznie.
Jöjjön hát a legrosszabb, ha jönnie kell. Jöjjön az űr, és vessen véget a remény
önkényuralmának!

VI. TOMBOL A HALÁL

Lassan ballagtak a néma éjjeli órák, és egyre sűrűbben esett a hó. Cal az apja karosszékében
ült, a kertre néző ablaknál, és a hulló hópelyheket nézte. Tudta magáról, hogy fölöslegesen
próbálkozna az alvással, ezért úgy döntött, szép nyugodtan kivárja, míg a kert aljában
feldübörög az első korai vonat. Aztán még egy óra, és megérkezik a hajnal, bár a súlyos

287
hófelhők alól biztos nehezen vergődik majd elő a világosság. Fél nyolc körül újra
megpróbálja elérni Gluckot, mint az utóbbi napokban már annyiszor; hívta otthonról, hívta a
pékségből, de mindig ugyanazzal az eredménnyel: vagy fel sem vették, vagy nem volt otthon.
Cal még a vonalat is ellenőriztette, hátha hibás. A kudarcoknak azonban nem technikai,
hanem sokkal egyszerűbb oka volt: a vonal másik végén nem volt senki, aki felvette volna a
kagylót.
Egyszer csak kopogtattak az ajtón. Cal felpattant, az órára pillantott: fél négy múlt. Ki a fene
jöhet ilyenkor?
Kiment az előszobába. Súrlódó hangot hallott az ajtó túlsó oldaláról. Be akarná nyomni
valaki?
- Ki az? - kérdezte.
Nem kapott választ. Közelebb ment az ajtóhoz. A súrlódást már nem hallotta, de megint
kopogtak - most jóval halkabban. Cal elhúzta a reteszt, kiakasztotta a láncot. Most már teljes
csend volt a másik oldalon. A kíváncsiság legyőzte az óvatosságot: Cal kinyitotta az ajtót. Hó
és Balm de Bono hullott a küszöbre.
Cal leguggolt, és csak ekkor látta meg barátja elkínzott arcát. De Bono egyszer már
megszökött a tűz elől - másodszorra nem sikerült. A hajdani vesztes kegyetlen bosszút állt.
Cal megérintette de Bono arcát.
- Cal... - mondta De Bono, amikor kinyitotta a szemét.
- Hívom a mentőket!
- Ne! Itt veszélyben vagyunk.
Tekintetéből Cal megértette, hogy ellenvetésnek itt semmi helye.
- Hozom a kocsikulcsot - mondta, és már indult is. A kulccsal a kezében az előszoba felé
tartott, amikor mintha össze akarná csomózni magát - hirtelen görcsbe rándult a gyomra.
Ismerős érzés volt: mostanában oly sokszor érezte álmában. A szörny közeleg - álmában ezt
jelentette.
Kinézett a hópettyezte feketeségbe. Ameddig csak ellátott, az utca kihalt volt, és olyan
csendes, hogy hallatszott a fehér kucsmás lámpák zümmögése. Gyomra kapkodása a szívére
is átragadt: vadul kalapált.
Cal letérdelt de Bono mellé; most mintha kevésbé háborgatták volna a fájdalmai. Arca
kifejezéstelen, hangja fakó volt, amitől szavai még erőteljesebben hatottak.
- Jön... - mondta - ...követett...
Az utca végében felugatott egy kutya. Nem a hidegre panaszkodott - riasztott.
- Mi jön? - kérdezte Cal, és ismét kinézett az utcára.
- A Korbács.
- ... Jesszusom!
Az egész házsoron minden ólban rázendítettek a kutyák. Ahogy álmában, Cal most ébren is
tudta: a szörny közeleg.
- Menjünk! - mondta Cal.
- Én nem tudok.
Cal becsúsztatta a karját de Bono háta alá, és óvatosan felültette. Sebei súlyosak voltak, de
egyik sem vérzett - a tűz betapasztotta mindet, feketére égetve a bőrt a karján, a vállán és az
oldalán. Arca sápadt volt, testének melege leheletével és izzadságával távozott.
- Kiviszlek a kocsihoz - mondta Cal, és talpra állította de Bonót. Lábában még volt annyi erő,
hogy nem kellett cipelni őt, feje azonban Cal vállára csuklott, ahogy a kocsi felé vonszolta
magát.
- Utolért a tűz... - suttogta de Bono.
- Meggyógyulsz, ne félj!
- El fog égetni...
- Fogd be a szád, és gyere!

288
A kocsi kinn állt az utcán, néhány méterre a háztól. Cal az ajtónak támasztotta de Bonót, és az
utcát fürkészte, miközben a kulccsal szerencsétlenkedett. A sűrű, egyre sűrűbb hóesés az utca
mindkét végét elrejtette.
Végül csak sikerült kinyitnia a kocsiajtót. Cal beültette de Bonót, aztán ő is beszállt.
A kutyák hirtelen elhallgattak. De Bono felnyögött tudta, hogy ez mit jelent. Cal elfordította a
slusszkulcsot. A motor erőlködött, de nem indult be.
- ...mindjárt ideér... - mondta de Bono.
Cal ezt magától is tudta. Indított újra, de a motor csak hörgött.
- Kérlek! - rimánkodott Cal. - Nagyon szépen kérlek...
Könyörgése meghallgattatott: a harmadik próbálkozásra a motor begyulladt.
Ösztönei arra sarkallták, hogy szélsebesen tűnjön el az utcából, de a sűrű hó - ami ráadásul
többnapos jégpáncélra hullott - a szélsebességnél jóval lassúbb haladásra kényszerítette őket.
A kerekek minduntalan megcsúsztak; a kocsi újra és újra kifarolt. Méterről méterre kúsztak
előre a hófelhőben, ami most már olyan sűrű volt, hogy a kocsi elejéig sem lehetett ellátni.
Csak a Chariot Street vége felé vették észre, miről is van szó. A hó nem egyedül akadályozta
őket: köddel szövetkezett.
A Chariot Street mintha már nem is a Birodalom része lett volna. Cal úgy ismerte az utcát,
mint a tenyerét, most mégis az volt az érzése, hogy soha életében nem látta ezt a helyet.
Pusztasággá változott; a Korbács felségterületévé, és eltévedtek benne. Calnek fogalma sem
volt, van-e előttük kereszteződés: az ösztönei súgták csak, hogy kanyarodjon jobbra. Ahogy
eltekerte a kormányt, de Bono ráordított:
- Vissza!
- Mi bajod?
- Menj vissza! Nem érted?! Vissza!
Sebes kezével a műszerfalba kapaszkodott, és a ködbe meredt.
- Ott van! Ott van!
Cal is meglátta: a ködben valami hatalmas alak haladt el a kocsi előtt. Csak egy pillanatig
látszott, de ennyi is elég volt, hogy Cal rádöbbenjen: álmában alábecsülte a szörnyet. A
valóságban sokkal nagyobb volt, sokkal sötétebb és sokkal üresebb.
Megpróbált megfordulni a kocsival; rémült és kapkodó mozdulatai a cirkuszba illettek volna.
A kocsi jobb oldalán a köd összezárult. Vagy szétnyílt? Melyik irányból jön a szörny? Vagy
lehetséges, hogy mindenütt ott van körülöttük, és a köd nem más, mint az ő gyűlölete?
- Calhoun!
De Bonóra nézett, aztán a szélvédőn keresztül megpillantotta, hogy barátja mitől dermedt
meg. Az oszladozó ködben a Korbács alakja derengett.
Cal azt hitte, megzavarodott. A homályból nem egy, hanem két alak emelkedett ki, groteszk
együttest alkotva.
Az egyik Hobart volt, bár a borzalom, ami megszállta, alaposan megváltoztatta a külsejét.
Arca fehér volt, testéből pedig vér folyt a lyukakból, ahol az erősugarak tűzkerekekkel és
ívekkel egymáshoz kapcsolódó sugarak - belefúródtak: keresztüldöfték a testét, és pörögve
kötődtek a másik alakhoz: a Hobart teste fölött tornyosuló óriási szörnyhöz.
A szörny maga volt a megtestesült paradoxon. Színtelen, mégis fekete: üres, mégis túltelített:
tökéletes szépség, mégis mérhetetlenül csúf, amilyen csúf élő ember soha nem lehet. Eleven
szem- és fényfellegvár; kimondhatatlanul romlott és irgalmatlanul büdös.
De Bono az ajtónak esett, ráncigálni kezdte. Az ajtó kinyílt, de mielőtt utasa kiugorhatott
volna, Cal visszarántotta, és beletaposott a gázba. A kocsi előtt fehér lángtakaró lobbant, és
elfedte a Korbácsot.
A megkönnyebbülés azonban csak másodpercekig tartott. Öt métert sem tolatott a kocsi,
amikor a Korbács újra nekirontott.
Ahogy közeledett, Hobart kitátotta a száját, és valami idegen hangon megszólalt:

289
- Látlak!
A következő pillanatban - mintha a föld taszított volna rajta - a kocsi az oldalára borult.
Belsejében teljes zűrzavar támadt, ahogy a műszerfalról és a kesztyűtartóból különböző
kacatok záporoztak az utasokra. Aztán de Bono újra cibálni kezdte az ajtót, végül kilökte.
Sérülések ide vagy oda, a kötéltáncos nem tagadta meg önmagát: két fürge mozdulat, és máris
kinn volt a feldöntött a kocsiból.
- Igyekezz! - ordított Calre, aki még mindig azon töprengett, merre van a kifelé. Amikor végre
rájött, és kimászott a kocsiból, két dolgot látott. Az egyik de Bono volt, ahogy belevész az
ezerszemű ködbe. A másik a ködből rámeredő ismerős alak. Ez egy ilyen éjszaka volt: csupa
találkozás, csupa ismerős, de a körülmények hatására megváltozott arc. Először de Bono,
aztán Hobart, most pedig - Cal alig hitte el - Shadwell.
Cal sok alakítását látta már. Adakozó kereskedő, mosolygó és hitegető; kínzó és csábító; a
Próféta, a szabadulást hozó. Most, hogy megvált szerepeitől, csak a jellegtelen színész maradt.
Arca a játék nélkül olyan volt, mint a mocskos vászon. Csak a szeme - ami mindig is kicsi
volt, most azonban mintha teljesen elsorvadt volna -, csak az őrzött még egy szikrányi
szenvedélyt.
Calt figyelte, ahogy a kocsiból a csúszós úttestre huppan.
- Vége, Mooney! - mondta. Hangja elmosódott, mintha álmos lenne. - Akárhová rejtőzöl,
mindenhol meglát.
Angyal. Olyan a szeme, mint Istennek.
- Angyal? Kicsoda?
A köd remegett körülöttük, mintha élne. A Korbács bármelyik pillanatban megjelenhet. Cal
azonban képtelen volt elindulni: Shadwell és az új talány visszatartotta. És még valami, amit
nem tudott volna megnevezni, de Shadwell külsejével volt kapcsolatos.
- Urielnek hívják - mondta Shadwell. - Isten lángja. És azért jött, hogy kiirtsa a varázslatot. Ez
az egyetlen célja: a csodatettek kiirtása. Mindörökre.
A köd ismét remegett, Cal azonban továbbra is Shadwellt bámulta; még mindig azon törte a
fejét, hogy mi olyan különös a külsejében. Eléggé csökönyösnek kell lenni ahhoz, hogy egy
angyali méltóság közelében az ember ilyen jelentéktelen apróságokon rágódjon. De hát a
Mooneyk mindig is csökönyösek voltak.
- Ez lesz az én ajándékom a világnak - mondta Shadwell. - A varázslók elpusztítása. Elpusztul
mind. Látod, már nem kereskedem. Szívességből csinálom.
A kereskedésről Cal rájött, mi az a változás Shadwell külsejében. Az öltözetében. Másik zakó
volt rajta. A régi, amelyik összetörte Brendan és sok más sorstársa szívét, eltűnt. Egy új,
kifogástalan szabású, de varázserővel nem rendelkező zakó volt Shadwellen.
- Kiirtjuk a csalásokat és a csábításokat. Kiirtjuk az összes...
A köd ismét megremegett, és egy sikoly hallatszott a távolból, aztán hirtelen elhallgatott. De
Bono hangja volt - élet és halál között.
- ...te rohadék... - mondta Cal.
- Becsaptak - mondta Shadwell, elengedve a füle mellett Cal kevéssé hízelgő megjegyzését. -
Csúnyán becsaptak.
Alattomosságuk megtévesztett. Még gyilkoltam is, hogy enyém legyen, amivel gyötörtek...
- És most mit csinálsz?! - vágott közbe Cal. - Most nem gyilkolsz?!
Shadwell előrenyújtotta a karját.
- Én üres kézzel jöttem, Calhoun. Ez az én ajándékom. Az üresség.
- Kell a francnak a tetves ajándékod!
- Neked is kell. A szíved mélyén csak erre vágysz. Téged is megtévesztettek a
bohóckodásukkal. De most vége a gyalázatnak.
Félelmetes józanság volt a hangjában. Egy politikus józansága, ahogy népét meggyőzi a
bomba áldásos hatásáról.

290
Ez a lélektelen önbizalom ijesztőbb volt, mint az őrjöngés vagy a gonoszság.
Cal rájött, hogy első benyomása téves volt: Shadwell nem vált meg szerepeitől. Csak a túlzás
és a fecsegés helyett egy olyan végtelenül egyszerű játékstílust vett fel, hogy az már szinte
nem is volt alakítás. És mégis az volt.
Shadwell, a Csupasz - átütő siker.
A köd újult erővel kezdett kavarogni. Uriel közeledett.
Cal még egyszer Shadwellre pillantott, hogy egy életre agyába vésse az álarcot, aztán
megfordult, és futásnak eredt.
A Korbácsot nem látta, hallotta azonban, hogy a kocsi felrobban; érezte a forróságlöketet, ami
langyos, szitáló esővé olvasztotta a hópelyheket. Shadwell hangját is hallotta - hangosan szólt
a hideg levegőben:
- Látlak!
Hazudott. Nem látta, mert nem láthatta. A köd pillanatnyilag Calt segítette. Rohant, azt sem
tudta, merre, de most nem is ez volt a fontos; csak minél gyorsabban, minél messzebbre a
vadállattól.
Egy ház sejlett fel a homályban. Cal nem ismerte fel az utcát, de továbbhaladt a járdán az első
sarokig. Az útkereszteződésnél már eligazodott, és elindult vissza, a Chariot Street felé.
Összevissza kanyargott, hogy megtévessze üldözőit.
Shadwell nyilván kitalálja, hová igyekszik Cal - az eleven köd és benne a Korbács talán már
oda is ért a Chariot Streetre. Cal szinte látta maga előtt - gyorsított az iramon. Be kell jutnia a
házba, lehetőleg még a tűz előtt. Muszáj megmenteni Suzanna könyvét.
A jeges úton kétszer elhasalt, kétszer felpattant, és futott tovább. A vasúti hídnál átmászott a
drótokon, aztán fel a töltésre. Itt szinte alig volt köd, csak a hó hullott a néma sínekre. Futás
közben számolta az épületeket, míg megérkezett apja házának hátsó kerítéséhez. Bemászott.
A galambdúc mellett elrohanva eszébe jutott, hogy lesz még egy dolga, mielőtt
továbbmenekülne. De előbb a könyv.
Átbotorkált a lepusztult kerten, és a hátsó ajtón bement a házba. Szíve eszelősen dörömbölt a
bordáin. Bármelyik pillanatban megérkezhet a Korbács, és a ház - az otthona - a Fúga sorsára
jut. A kedves tárgyakat azonban nem szedhette össze; csak másodpercek álltak a
rendelkezésére, hogy magához vegye a legszükségesebb dolgokat, vagy talán még azokat
sem. Felkapta a könyvet, egy kabátot, aztán elindult, hogy megkeresse a pénztárcáját. Egy
pillantást vetett az ablak felé, és látta, hogy az utca teljesen eltűnt - a köd az üveghez nyomta
nyirkos képét.
Megtalálta a pénztárcát, és már rohant is kifelé. Ugyanazon az útvonalon távozott, ahonnan
jött: ki a hátsó ajtón, át a kusza kerten, a bokrok között, amit anyja ültetett réges-rég, még az
idők kezdete előtt.
A galambdúcnál megállt. A 33-ast és a párját nem viheti magával, de legalább segít nekik,
hogy elmeneküljenek, ha akarnak. Akartak. Ide-oda röpködtek a fagybiztos kalitkában, amit
Cal fabrikált nekik; teljesen tisztában voltak a veszéllyel. Alighogy Cal kinyitotta az ajtót,
kirepültek, fel a magasba, a hópelyhek között egyre magasabbra, míg el nem érték a
biztonságos felhőket.
Amikor Cal elindult a töltésen - nem a híd felé, hanem az ellenkező irányba -, eszébe jutott,
hogy talán soha többé nem látja a házukat. A gondolat olyan erős fájdalmat okozott, hogy a
fagyos levegőt ahhoz képest gyengéd cirógatásnak érezte. Megállt, megfordult, és igyekezett
emlékezetébe vésni a képet: a tetőt, szülei szobájának az ablakát, a kertet, az üres
galambdúcot. Ebben a házban nőtt fel; ebben a házban nevelték olyanná, amilyen lett; ehhez a
házhoz fűződik minden emléke Brendanról és Eileenről. De akkor is csak tégla és vakolat - a
gonosz ugyanúgy elpusztíthatja, ahogy a Fúgát elpusztította.
Amikor biztos volt benne, hogy rögzítette emlékezetében a képet, Cal folytatta útját a hóban.
Húsz métert sem haladt, amikor egy fültépő robajból megtudta, hogy nincs többé otthona.

291
Tizenkettedik rész
MENEKÜLŐ MENNYORSZÁG
„Szelíd szél ha fújnál már,
Enyhe záport ha hoznál!
Kedvesem úgy ölelhetném,
Ágyamban végre megpihennék.”
Ismeretlen szerző, XVI. Század

I. VÉLETLENEK SOROZATA

1.
A következő nap eseményeit a véletlen szeszélye határozta meg: meghiúsította vagy éppen -
nagylelkűen - létrehozta a találkozásokat.
Előző este Suzanna úgy döntött, elutazik Liverpoolba, és megkeresi Calt. Vétek lett volna
halogatni a találkozást. Az események a végkifejlet felé közeledtek. Figyelmeztetnie kell őt,
és meg kell tervezniük - feltétlenül négyszemközt -, hogyan védjék meg Mimi könyvét, na
meg az életüket. Megpróbálta felhívni Calt - körülbelül éjfélig kísérletezett -, de nem sikerült.
Reggel telefonált Apolline-nak - aki éppen akkor érkezett meg Salisburyből -, hogy
beszámoljon a Halandók szentélyében látottakról és hallottakról. Biztosra vette, hogy
Apolline - a hírforrás iránti megvetés miatt - nem fogja elhinni az Immacolata szellemétől
származó információkat. Tévedett.
- Miért ne hinnénk el? - mondta. - Jól néznénk ki, ha még a halottak is hazudnának! Mellesleg
csak megerősítette, amit eddig is tudtunk.
Suzanna elmondta Apolline-nak, hogy Liverpoolba készül, Calhez.
- Nem leszel egyedül - tájékoztatta Apolline. - Egypáran elmentek a nagyanyád házába, hátha
találnak valamit.
Esetleg megtudhatnád, mire jutottak.
- Igen, feltétlenül. Felhívlak, ha beszéltem velük.
- Hívj csak, de ne reméld, hogy józan leszek!

292
Indulás előtt Suzanna még egyszer odatelefonált a Chariot Streetre. Most még csak ki sem
csörgött. Felhívta a központot, de ők sem tudták, mi történhetett. A reggeli hírekből
megtudhatták, a tévében még meg is nézhették a Mooney-ház helyén éktelenkedő letarolt
telket. Suzanna azonban csak a hírek végét hallotta: az időjárás-jelentést, ami havazást ígért,
még több havazást.
Tudta, hogy ha kocsival indul útnak, az felér egy öngyilkossági kísérlettel. Ehelyett inkább
taxival kiment Eustonba, és felszállt a délelőtti vonatra. Miközben Suzanna berendezkedett a
négyórás - ez esetben hatórás - utazásra, Cal a nyolc húszas vonattal már félúton járt
Birmingham felé (Runcornon és Wolverhamptonon keresztül).

2.
Cal a kikötőből is megpróbálta felhívni Gluckot. Maga sem gondolta volna, hogy az éjszaka
folyamán még itt is megfordul majd, de kedve támadt lemenni a folyóhoz felszállt az utolsó
buszra. Megmenekült a Korbács elől, legalábbis egyelőre. Még azzal a gondolattal is
elkacérkodott, hogy a szörny talán beéri az eddigi pusztítással.
Sajnos tudta, hogy ez nem így van. Az angyal - Isten lángja, ahogy Shadwell mondta - soha
nem lakik jól a halállal.
Étvágya majd csak akkor csillapodik, ha mindenkit elhamvasztott - remélhetőleg Shadwellt
sem hagyja ki. Cal azzal vigasztalta magát, hogy az éjszaka borzalmai között azért akadt egy
kellemes élmény is: a kereskedő búcsúelőadása.
Csípős szél fújt a folyóparton; a hópelyhek mint megannyi tűszúrás. Cal a korlátra
támaszkodva nézte a folyót, amíg zsibbadtra fagyott a keze és az arca. Aztán - amikor a Liver
Building toronyórái jelentették, hogy hat óra felé jár - elindult valami élelem után.
Szerencséje volt. Talált egy kis kávézót, ahol a korai buszok sofőrjei reggeliztek. Cal is
rendelt egy jókora adag pirítóst és tojást - közben lassan föloldódott-, és egyre azon
töprengett, mitévő legyen. Fél hét körül felhívta Gluckot. Már maga is lemondott róla, hogy
sikerül elérnie, de most szerencséje volt: éppen le akarta tenni a kagylót, amikor a vonal
másik végén megszólalt egy álmos hang:
- Halló! - Cal alig ismerte Gluckot, de soha senkinek nem örült még ennyire.
- Mr. Gluck? Itt Cal Mooney. Nem hiszem, hogy emlékszik rám, de...
- Már hogyne emlékeznék! Mi újság a Mersey partján?
- Beszélnünk kell! Nagyon sürgős!
- Csupa fül vagyok.
- Ezt telefonon nem lehet...
- Akkor látogasson meg. Tudja a címemet?
- Tudom. Megőriztem a névjegykártyát.
- Szeretettel várom.
Az éjszaka veszteségei után Calnek túl sok volt ez a kedvesség. Érezte, hogy könnybe lábad a
szeme.
- Máris indulok.
- Várom!
Cal a telefonfülkéből kilépett a fagyos szélbe. Még mindig nem világosodott ki; a havas utcák
szinte teljesen üresek voltak, ahogy Cal a pályaudvar felé kutyagolt. A homályban feltűnt egy
teherautó: homokot szórt a jeges úttestre; egy gyanús kapualjban a reggeli újságokat pakolták
- ennyi volt az összes mozgás. Szinte hihetetlen - gondolta Cal menet közben -, hogy valaha is
tavasz lehet Kísértetvárosban.

3.
Suzanna a Chariot Streeten állt, és a tömeget figyelte. Nem tudott, de nem is akart
továbbmenni: az egyenruhákról rossz emlékei voltak, a népes Kakukk-seregről szintúgy. Ahol

293
állt, onnan is látta, hogy a Mooney-ház már nem létezik: a szó szoros értelmében a földdel
vált egyenlővé. A tűz, ami elpusztította, a szomszéd házakban is károkat okozott. Éjszaka itt
járt a Korbács.
Reszketve indult el a Rue Streetre - elkészült a legrosszabbra. Nem érte meglepetés. Mimi
háza leégett. Most mit csináljon? Menjen vissza Londonba, és - feltéve, hogy életben maradt -
hagyja magára Calt? Itt hiába keresi, ki van zárva, hogy megtalálná. Csak abban bízhatott,
hogy Cal ügyesebb lesz, és egyszer majd felbukkan nála. Minden olyan zavaros volt: a lények
szanaszét az országban. Cal sehol, a könyv. . . - Suzanna inkább bele sem gondolt.
Hátat fordított a romoknak, és elindult a Rue Streeten. A látottak után maradék optimizmusa
is elhagyta.
Amikor befordult a sarkon, lelassított mellette egy kocsi, és az ablakon kiszólt egy kerek
képű, napszemüveges férfi:
- Meg fogsz fázni!
- Hagyjon békén! - mondta Suzanna, és megszaporázta a lépteit. A kocsi haladt mellette.
- Hagyjon békén, nem hallotta?! - mondta Suzanna, és úgy nézett a férfira, hogy az - Suzanna
szándékai szerint legalább is - belesántult. A férfi az orrára csúsztatta a szemüvegét. Aranylott
a szeme.
- Nimrod?
- Ő bizony.
Ha nem látja a szemét, Suzanna meg sem ismerte volna. Nimrod meghízott, hajdani vonzó
külsejéből szinte semmi nem maradt.
- Meghalok éhen - mondta. - Együnk valamit, jó?

4.
Nimrod étvágya mintha egyenes arányban nőtt volna az életüket fenyegető veszéllyel.
Suzanna csak nézte, ahogy végigfalja az egész étlapot, és ráadásnak még Suzanna adagját is
magába tömi.
Gyorsan tájékoztatták egymást legfrissebb híreikről. Suzanna nem sok újat tudott mondani.
Hogy a Korbács eljött, azt mindenki tudta. Nimrod azonban - hallgatózva, kérdezősködve -
összeszedett egy-két hasznos információt. A Chariot Streeten - értesülései szerint - nem
találtak holttesteket, tehát majdnem biztos, hogy Cal nem égett benn a házban. A Rue Streeten
viszont voltak áldozatok.
- Én egyiket sem ismertem személyesen - mondta Nimrod. - De attól tartok, te igen.
- Kit?
- Balm de Bonót.
- ... de Bono?
- Tegnap éjjel ő is ott volt a Rue Streeten.
Suzanna felidézte rövid ismeretségüket, vitáikat. De Bono nincs többé. És a többiek vajon
meddig lesznek még?
- Mit tegyünk, Nimrod? - motyogta Suzanna. - Próbáljunk meg elrejtőzni? Még egy szőttes?
- Egy imaszőnyegre se vagyunk elegen! - mondta Nimrod komoran. - Ráadásul most már
csodatetteink sincsenek.
Alig maradt erőnk.
- Szóval várjuk ölbe tett kézzel a Korbácsot? Ezt javaslod?
Nimrod végigsimította az arcát.
- Én, azt hiszem, mindent megtettem... - mondta. - Mindannyian igyekeztünk.
Zsebéből dohányzacskót vett elő, és sodort magának egy cigarettát.
- Tudom, tévedtem is. Bedőltem Shadwell hazugságainak... Aztán még szerelmes is lettem.
- Szerelmes?
Nimrod elmosolyodott - a régi, ellenállhatatlan önmagára emlékeztette Suzannát.

294
- Ó, igen... - mondta Nimrod. - Volt egy-két kalandom a Birodalomban. De egyik sem tartott
sokáig. Valahogy mindig a Fúgában éltem. Még most is ott élek. Meggyújtotta a
gyufaszálvékony cigarettát. - Ha belegondolok, ez elég nevetséges - mondta. - Hiszen az a
hely már nem létezik:
Ahogy, a pincér elment, Nimrod levette a sötét szemüveget. Aranyszemét Suzannára szegezte,
hátha felcsillan benne
egy reménysugár.
- Emlékszel rá? - kérdezte Suzanna.
- A Fúgára? Persze hogy emlékszem.
- Én is. Legalábbis, azt hiszem. Úgyhogy talán mégsem veszett el.
Nimrod a fejét csóválta.
- Jaj, ez az érzelgősség! Mire megyünk az emlékekkel?
Suzanna ebbe most nem akart belebonyolódni. Nimrod a bánatáról beszélt - a közhelyek és a
metafizika nyilván nem vigasztalnák meg.
Suzanna azon gondolkodott, elmondja-e Nimrodnak, amit tud: hogy igenis van remény; hogy
a Fúga talán újra létezhet. Csekély remény van rá, Suzanna tudta, de Nimrodot talán ennyi is
megmenti.
- Nem veszett el - mondta Suzanna.
- Álmodozz csak nyugodtan! Akkor is vége.
- Mondom, hogy nem.
Nimrod Suzannára meredt a cigarettafüstből.
- Miről beszélsz?
- A Gyűrűben... használtam a Szövőszéket.
- Használtad a Szövőszéket? Az mit jelent?
- Lehet, hogy a Szövőszék használt engem. Vagy esetleg használtuk egymást.
- Hogyan? Miért?
- Hogy megőrizzük a Fúgát.
Nimrod már szinte ráhasalt az asztalra.
- Én ebből semmit nem értek - mondta.
- Én sem túl sokat - mondta Suzanna. - De valami történt. Valamilyen erő...
Suzanna sóhajtott. Nem lehetett elmesélni azokat a pillanatokat, nem talált rá szavakat.
Tulajdonképpen maga sem volt biztos benne, hogy egyáltalán megtörtént. Egy valamiben
azonban biztos volt:
- Én nem adom meg magam, Nimrod. Nem érdekel, hogy kiféle, miféle ez a kurva Korbács!
Nem vagyok hajlandó meghalni a kedvéért!
- Neked nem is kell - mondta Nimrod. - Te Kakukk vagy. Szépen kisétálhatsz az egészből.
- Remélem, tudod, mekkora hülyeséget mondtál - mondta Suzanna nyersen. - A Fúga azoké,
akik az életüket is odaadnák érte. Mint Cal... vagy én...
Nimrod elszégyellte magát.
- Igazad van - mondta. - Ne haragudj!
- Nemcsak neked hiányzik a Fúga, Nimrod. Mindannyiunknak.
Suzanna az ablakra pillantott. A bambuszredőny résein látta, hogy újra nekiveselkedett a
hóesés. - Soha nem hittem az Édenben - mondta halkan. - A bibliai Édenben. Az eredendő
bűnben meg a többi marhaságban. De ez a történet talán mégis az igazságot tükrözi.
- Milyen igazságot?
- Talán tényleg így kezdődött minden. Egy kertben, a varázslat kertjében. De amikor a
Korbács elhitte az Éden-mesét, az igazságot már eltorzították azzal a sok marhasággal.
- Számít ez valamit?! - sóhajtott Nimrod. - Hogy angyal vagy sem; hogy az Édenből jött vagy
máshonnan, változtat ez a lényegen? Ha Uriel, ha nem, éppen elég, hogy annak képzeli magát.
És el fog pusztítani bennünket.

295
Nimrod érvelése cáfolhatatlan volt. Ha a világ vége közeleg, mit számítanak a nevek?
- Azt hiszem, jobb lenne, ha mindannyian egy helyen lennénk - mondta Nimrod egy kis idő
múlva. - Ha együtt vagyunk, talán sikerül összehozni valamit.
- Lehet, hogy igazad van.
- Szanaszét szóródtunk, és szép sorban majd mindenkit megtalál a Korbács.
- De hol lehetnénk együtt?
- Volt egy hely... - mondta Nimrod -, amit annak idején nem talált meg. Valami rémlik.
Apolline biztos tudja.
- Milyen hely?
- Egy hegy. Igen, azt hiszem, egy hegy... - mondta Nimrod, a fehér papírterítőre meredve. -
Valamilyen hegy...
- Megkeressük, és elrejtőzünk, jó?
- Jó. Ha már úgyis meghalunk, haljunk meg ott.

II. POR ÉS HAMU

A Szent Philomena- és Szent Calixtus-templom homlokzatán a szobrok arcát réges-rég

elmosta az eső. A szentek nem láthatták a látogatókat, akik december 21-én a kora esti
órákban érkeztek a templom kapujához; a lépcsőn folytatott vitát sem hallhatták. Hiába látták
és hallották volna őket; hiába szálltak volna le a talapzatról, hogy figyelmeztessék Angliát a
rettenetes angyalra - intő szavukra senki nem figyelt volna. Anglia nem kért a szentekből, sem
aznap, sem másnap: épp elég vértanúja volt.
Hobart a küszöbön állt; a torkában világított, szája sarkából sugárzott a Korbács fénye.
Shadwell karját fogta, és nem hagyta, hogy belépjen a templomba.
- Ez egy templom... - mondta, ezúttal nem Uriel, hanem a saját hangján. Az angyal olykor-
olykor visszaadta neki önrendelkezési jogát, de rögtön rövidebbre fogta a pórázt, ha
szállásadója rakoncátlankodni kezdett.
- Így van, ez egy templom - mondta Shadwell. - És most leromboljuk.
Hobart megrázta a fejét.
- Nem! Ezt nem tehetem!
Shadwell fáradt volt, alig tudott gondolkodni. A Chariot Street-i pusztítás óta bejárták az
egész országot, követve a
Korbácsot azokra a helyekre, ahol a legutóbbi népirtás alkalmával - emlékezete szerint -
megbújtak a látólények.
Minden utazásuk kudarcba fulladt: a megnevezett helyeken - már amelyiket egyáltalán
felismerték nem találtak sem varázslatot, sem varázslókat. Hó borított mindent, a tél egyre
jobban dühöngött. Dermesztő és kimerítő volt a nyomozás. A sikertelenség aggasztotta
Shadwellt. Aggasztotta azért is, mert félt, hogy ha Uriel elveszti a türelmét, képtelen lesz
kordában tartani a szörnyet. Ezért hozta most ide, ahol biztosan tudta, hogy találnak
varázslatot vagy talán a maradványait. Immacolata itt idézte meg a Gereblyét, ebben
sírszentélyben. Itt Uriel kitombolhatja magát, legalábbis ma estére.
- Be kell mennünk! - mondta Uriel szállásadójának. - A Korbácsnak dolga van itt.
Hobart még mindig nem volt hajlandó átlépni a küszöböt.
- Nem rombolhatjuk le... - mondta - ...ez Isten háza.
Az irónia netovábbja volt, hogy Shadwell - a katolikus neveltetésével - és Uriel - Isten lángja -
nyugodt szívvel elpusztították volna a nyomorúságos templomot, és éppen Hobart - aki csak a
törvény iránt érzett vallásos áhítatot -, egyedül ő tiltakozott. Hobart, aki nem Bibliát, hanem
egy meséskönyvet őrzött a szíve felett. Mi ez a hirtelen finnyásság? Csak nem a halál
közeledtét érzi? Meg akarja bánni hitetlenségét? Lehet, de Shadwellt ez nem hatotta meg.
- Te vagy a Sárkány, Hobart - mondta. - Te mindent megtehetsz.

296
Hobart a fejét rázta; az ellenkezésre felizzott a fény a torkában.
- Tüzet akartál, megkaptad - folytatta Shadwell.
- Már nem akarom - mondta Hobart fulladozva. - Vedd... el... tőlem...
Az utolsó szótagokat vacogó fogakkal préselte ki. A gyomrából füst tört fel. Aztán megszólalt
Uriel:
- A vita lezárva.
Úgy tűnt, sikerült megzaboláznia Hobartot, bár az még egy darabig küzdött önmagáért. Egész
teste vonaglott, amely nyilván kínos feltűnést kelt, ha nem tűnnek el gyorsan a templom
küszöbéről.
- Látólények vannak benn - mondta Shadwell. - Az ellenségeid.
A csalogatást nem hallotta meg sem Uriel, sem Hobart. Vagy csökkent az angyal hatalma a
porhüvely felett, vagy Hobart fejlesztett ki új ellenállási technikát - tény, hogy Uriel
keményen megdolgozott, míg visszanyerte fennhatóságát. Hobart - vagy Uriel - az oszlopot
verte az öklével, talán azért, hogy elterelje ellenfele figyelmét. A test - ember és angyal
harcának a színtere - megrepedezett és vérzett.
Shadwell próbálta elkerülni, hogy összefröcskölődjön, de a felügyelő erősen szorította a
karját, magához rántotta.
Elkínzott arca Shadwell felé fordult. Szája füstös üregéből Hobart hangja hallatszott.
- Vedd... ki... belőlem! - könyörögte alig érthetően.
- Késő - mondta Shadwell, miközben szabad kezével letörölt az ajkáról egy vércseppet. - Már
semmit nem tehetek.
- Ő is tudja - hangzott a válasz. Uriel hangja volt. - Örökre Sárkány lett!
Hobart felzokogott; a takony és a könny elpárolgott, ahogy szája izzó kemencéjéhez érkezett.
- Ne félj! - mondta Uriel. - Hallod, Hobart?
Hobart bólintott - feje előrebukott, mintha elmetszették volna a nyakát.
- Bemegyünk? - kérdezte Shadwell.
Ismét ugyanaz a kificamodott bólintás. A test már nem rángatódzott, az arc megfakult. Az
angyal diadalának végső bizonyítékaként Hobart elengedte Shadwell karját, aztán megfordult,
és a kereskedő előtt bement a templomba.
A templom üres volt. Nem égtek a gyertyák, a tömjén illata megsavanyodott.
- Varázslatot érzek - mondta Uriel.
- Jól érzed - mondta Shadwell, miközben követte a szörnyet az oltár felé. Kíváncsi volt, az
angyal vajon hogy reagál majd a feszületre, de az rá se nézett, csak ment tovább a
keresztelőkápolna felé. Hobart törött kezét az ajtóhoz nyomta. A deszka felizzott, az ajtó
kitárult. A következő ajtónál ugyanígy. Uriel - Hobart testében - leereszkedett a kriptába.
Nem voltak egyedül: a folyosó túlsó végén, feltehetőleg a szentélyben - ahonnan annak idején
Immacolata jött Shadwell elé -, fény pislákolt. Uriel szó nélkül haladt tovább, meg-
megérintve a kedves, néma koporsókat. Félúton járt a lépcső és a szentély között, amikor az
egyik oldalfolyosóból egy pap lépett elé. Arca sápadt volt, mintha bepúderezte volna,
homloka közepén egy kék paca.
- Ki maga? - kérdezte.
- Félre az útból! - mondta Shadwell.
- Ide tilos bejönni! - vágott vissza a pap. - Távozzon!
Uriel egy-két méterre állt a paptól. Hirtelen elkapta az egyik koporsó peremét, a másik
kezével belekapaszkodott Hobart hajába, és a fal felé rángatta, mintha szét akarná verni a saját
koponyáját. Shadwell rájött, hogy ezt nem az angyal, hanem Hobart csinálja. Kihasználva a
pap megjelenését, ismét megpróbálta legyőzni magában az angyalt. A felbolydult test azon
nyomban rángatódzni kezdett, fojtott kiáltás szakadt fel a torkából. Talán a papot akarta
figyelmeztetni, de az meg sem mozdult. Uriel visszacsavarta Hobart fejét - hallatszott, hogy a

297
csont és a porc egymásnak őrlődik. Egy pillanatig így álltak - pap és angyal egymással
szemben. Aztán Hobart szájából kicsapott Uriel lángja.
A szűk folyosón sokkal lenyűgözőbb volt a hatás, mint a Rue Streeten, pedig ott is történt
egy-két cifra dolog. Egy lökés hanyatt vágta Shadwellt, aki rögtön felugrott - világjáró lelke
bele is pusztult volna, ha elmulasztja ezt a látványt. A pap teste a mennyezetnek csapódott, és-
mint akit odaszegeztek - ott is maradt, amíg fel nem falták a lángok.
Az egész nem tartott tovább egy-két másodpercnél. A füstben Shadwell látta, hogy Uriel már
el is indult a szentély felé; Hobart - elborzadva saját tettén - keservesen ordított. Az izzó
hamuesőben Shadwell követte őket.
A szentély ajtajához közeledve Shadwell lassított. Ez Immacolata tartománya, itt ő a
mindenható; férfiatlanná tett férfiak imádják és istenítik, megtagadva Krisztus és Szűz Mária
iránti engedelmességüket. Shadwell soha nem tartotta istennőnek Immacolatát. De akkor mi
ez a hirtelen félelem? A megszentségtelenítéstől fél?
Belépett a szentélybe, és megkapta a választ. Végignézett a csontokon, és tudta, ahogy csak
egy szerető tudhatja, hogy az imádott és végül elárult nő még mindig ott lakozik. A halálnak
nincs hatalma felette. Immacolata ott volt a falban vagy a levegőben: nagyon közel.
- Istennő... - mormolta Shadwell.
- Mit tettél?! - szólalt meg Immacolata hangja, gyengéden, szinte szerelmesen suttogva.
Shadwell Urielre nézett, aki a csontok kísérteties szimmetriájában gyönyörködött. Úgy tűnt,
nem hallotta a varázslónő hangját.
- Mit tettél?! - ismételte meg a kérdést Immacolata. - Ez nem ismer könyörületet.
Shadwellnek nem kellett kimondani a választ - elég volt a gondolat.
- Ezt épp te mondod?
- Magamat sem ismertem - felelte Immacolata. - Azt hiszem, ez a Korbács is ilyen.
- Urielnek hívják - javította ki Shadwell. - Angyal.
- Mindegy, hogy mi! Akkor sincs hatalmad felette.
- Én szabadítottam ki - felelte Shadwell. - Engedelmeskedik nekem.
- Miért hazudsz? - kérdezte Immacolata. - Úgyis tudom, hogy félsz.
Recsegés szakította félbe a társalgást. Shadwell kizökkent a gondolataiból, és látta, hogy Uriel
- indáival a falnak feszülve - lesöpri a csontokat, mint egy megpakolt asztalról az
agyagedényeket. Ötven ember poros maradványai hullottak a földre.
Uriel - a trükköt Shadwelltől leste el - erőltetetten nevetett; élvezte a játékot. Amikor az
elsővel végzett, a második falat is leborotválta, és már kezdte is a harmadikat.
- Állítsd le! - suttogta Immacolata szelleme, miközben kicsi és nagy csontok miriádja
zuhogott a földre. - Mutasd meg, hogy nem félsz: állítsd le!
Shadwell azonban csak nézte, ahogy az angyal egyetlen mozdulattal a negyedik falat is
megkopasztja, aztán kiszemeli magának a mennyezetet.
- Te leszel a következő - mondta Immacolata.
Shadwell az egyik üres falhoz lapult.
- Nem... - motyogta.
Elállt a csonteső - csupasz volt az összes fal és a mennyezet is. Lassan kezdett leszállni a por.
Uriel Shadwellhez fordult.
- Miért suttogsz a hátam mögött? - érdeklődött szelíden.
Shadwell az ajtóra pillantott. Milyen messzire jutna, ha most futásnak eredne? Talán egy-két
méterre. Nincs menekvés. Uriel mindent hallott. Mindent tudott.
- Hol van? - kérdezte. Néma csend telepedett a feldúlt szentélyre. - Mondd, hogy jöjjön elő!
- Becsapott - mondta Shadwell. - Neked is hazudni fog. Hogy szerettem a csodatetteket. Nem
igaz. Hidd el, nem igaz!
Érezte magán az angyal millió szemét. A tekintet elnémította Shadwellt.

298
- Semmit nem rejthetsz el előlem! - zengte az angyal. - Ismerem kicsinyes vágyaidat, de nem
kell félned.
- Nem?
- Nem. Kedvellek, te porhüvely, kedvelem a jelentéktelenségedet, értelmetlen vágyaidat. De
az a másik - az a nő, aki bűzlik a varázslattól - az meg fog halni. Megölöm. Mondd meg neki,
jöjjön elő! Legyünk túl rajta!
- Már halott.
- Akkor meg miért bújik el?
- Nem bújtam el - szólalt meg Immacolata hangja; a csontok zúgtak, akár a tenger, ahogy a
szellem kiemelkedett közülük. Nem is annyira közülük, mint inkább belőlük - csúfot űzve
Uriel pusztításából -, Immacolata parancsára összeálltak a csontok. Az eredmény jóval több
volt, mint pusztán a részek egysége. Shadwell észrevette, hogy nem is egy, hanem három alak
állt össze - a három nővér alakja vagy közös lelkük árnyképe.
- Miért bújnék el? - kérdezte a torony. Testében keringtek a csontszilánkok. - Most boldog
vagy? - kérdezte.
- Az mit jelent? - érdeklődött Uriel.
- Miért mocskolod be az ártatlanságodat? - kérdezte a kísértet. - Te is tudod, hogy nem ehhez
a világhoz tartozol.
- Jártam már itt.
- És visszamentél. Tedd most is ezt!
- Majd ha végeztem - mondta Uriel. - Ha kiirtottam a varázslókat. Ez a dolgom.
- Dolgod? - kérdezte Immacolata, és kacagtak a csontjai.
- Min mulatsz?
- Óriásit tévedtél! Azt hiszed, egyedül vagy...
- Egyedül vagyok.
- Nem. Csak elfeledkeztél magadról, ezért mások is elfeledkeztek rólad.
- Uriel vagyok. Én őrzöm a kaput...
- Nem vagy egyedül. Senki, semmi nincs egyedül. Valami nagyobbnak a része vagy te is.
- Uriel vagyok. Én őrzöm a kaput!
- Nincs mit őrizni - mondta Immacolata. - A dolgodon kívül.
- Uriel vagyok. Én...
- Nézz magadba! Miért félsz? Dobd el ezt a szerencsétlen maskarát, és nézz magadba!
Uriel nem mondta - ordította a választ:
- NEM!
És a válasszal együtt a dühét is a csonttestre zúdította. Ahogy a tűz belemart, a torony
összeomlott; égő darabjai a falhoz vágódtak. Uriel lángja ide-oda futkosott a szentélyben,
hogy a varázslónő alakját teljesen megsemmisítse.
Alapos munkát végzett: minden sarkot átkutatott, míg az utolsó sértegető szilánk is porrá nem
hamvadt.
Csak ekkor tért vissza az a hirtelen nyugalom, amit Shadwell annyira gyűlölt. Az angyal egy
csontkupacra ültette Hobart megkínzott testét. A feketére égett kezek felvettek egy koponyát.
- Nem volna tisztább... - mondta az angyal, minden szavát megfontolva - ...ha az összes
élőlényt eltüntetnénk a föld színéről?
Olyan finoman adagolta, olyan tökéletesen utánozta Shadwell „Józan Ember”- alakítását,
hogy beletelt egy kis időbe, míg mestere felfogta a nagyszabású javaslatot.
- Nem? Mit szólsz?
Shadwellre nézett. Arcán fel lehetett ismerni Hobart vonásait, a férfi mégis nyomtalanul
eltűnt. Uriel minden porcikája ragyogott.
- Kérdeztem valamit. Nem volna nagyszerű?
- De, az volna - motyogta Shadwell.

299
- Micsoda tűz, képzeld csak el! - mondta. Felemelkedett csonttrónjáról, és elindult az ajtó felé.
- Ó... - mondta vágyakozva. - ...micsoda tűz!
Aztán - hogy egy percig se késlekedjen - folytatta útját a lépcső felé: az alvó Birodalom felé.

III. A REJTELMES SZIGET

1.
A vonat egyórás késéssel érkezett Birminghambe. A hó még mindig esett; égen-földön sehol
egy taxi. Cal megtudakolta, hogyan juthat el Harborne-ba, aztán huszonöt percen keresztül állt
sorba, míg végre feljutott a buszra.
A busz lassan kúszott megállóról megállóra, újabb és újabb didergő utasok szálltak fel, míg
egyszerűen nem fért fel több. A központban megbénult a forgalom, a külvárosban csúszós
volt az út - a vezető a világért sem hajtott volna tizenöt kilométernél gyorsabban. Mindenki
vidámságot erőszakolt az arcára, de a tekinteteket gondosan elkerülte, nehogy beszélgetni
kelljen A Cal mellett ülő nő egy skótkockás gyapjúkabátba bújtatott, szánalmas kinézetű
terriert szorongatott a karjában. Cal többször is észrevette, hogy a kutya bánatos szemével őt
figyeli, és vigasztaló tekintettel nézett vissza rá.
A vonaton evett ugyan, de még mindig szédült a feje; csak bámulta, de nem látta az ablakon
túl vánszorgó nyomorúságos külvárost. A szél azonban felrázta merengéséből, amikor leszállt
Harborne Hillnél. A kabátos kutya gazdája útbaigazította őt a Waterloo Road felé, váltig
hajtogatva, hogy legfeljebb háromperces séta az egész. Ehhez képest Cal majdnem félóráig
bolyongott - a hideg átrágta magát a ruháján, be a csontjaiba.
Gluck egy nagy, kétszárnyú házban lakott, amelynek homlokzatát araukáriafenyő uralta, az
eresszel incselkedve. Cal teljesen összefagyott, mire végre becsöngetett. Nem hallotta, hogy a
csengő szólt volna, úgyhogy hangosan, aztán még hangosabban kopogott. Az előszobában
felgyulladt a villany, aztán - egy örökkévalóságnak tűnt- kinyílt az ajtó.
Nyálas szivarvéggel a kezében Gluck mosolyogva biztatta Calt, hogy kerüljön beljebb,
mielőtt befagy a feneke. Calt nem kellett biztatni. Gluck becsukta az ajtót, a huzatot
kirekesztendő, alátömött egy rongyot, aztán mutatta az utat Calnek a folyosón. Volt mit
mutatni rajta: az út fejmagasságig egymásra hajigált dobozok labirintusában tekergett.
- Költözködik? - kérdezte Cal, amikor elérték az idillien meleg konyhát, ami szintén dobozok,
táskák és papírkötegek lerakata volt.
- Isten ments! - mondta Gluck. - Vegye le a nedves holmiját! Hozok egy törülközőt.
Cal lehántotta magáról az átázott kabátot és az ugyanolyan csatakos inget. A cipőjénél tartott -
úgy teleszívta magát, hogy egy szivacs is megirigyelhette volna -, amikor megjelent Gluck,
nemcsak törülközőt, hanem egy pulóvert és egy kopott bársonynadrágot is hozott.
- Ez talán jó lesz - mondta, és Cal ölébe dobta a ruhákat. - Főzök egy teát. Szereti a teát? -
Nem várta meg a választ.
- Én teán élek. Tea cukorral és szivar.
Megtöltötte a kannát, és feltette az ósdi gáztűzhelyre. Aztán a radiátorról levett egy pár
sízoknit, és odaadta Calnek.
- Na, felolvadt már?
- Lassacskán.
- Szívesen megkínálnám valami töménnyel - mondta, miközben a szekrényből teásdobozt,
cukrot és egy csorba bögrét szedett elő. - De soha semmit nem tartok itthon. Az apámat az
alkohol vitte el. - Kimérte a teafüvet. - Bevallom - mondta a füstfelhőből -, nem hittem volna,
hogy találkozunk még. Cukrot?
- Igen, köszönöm.
- Hozza a tejet, legyen szíves! Átmegyünk a dolgozószobába.

300
A teával, cukorral és a bögrével elindult kifelé a konyhából, fel a lépcsőn az első szintre. Ott
is ugyanolyan állapotok uralkodtak, mint a földszinten: a falak elhanyagolva, a villanykörték
csupaszon, és mindenütt papírok tömkelege, mintha valami őrült irodakukac Gluckra hagyta
volna életművét.
Belökte az egyik ajtót, és egy nagy, zsúfolt szobába - újabb dobozok, újabb papírkötegek közé
- vezette Calt.
Orchideákat lehetett volna termeszteni, olyan meleg volt a szobában, és vágni lehetett a füstöt.
A fél tucat asztal egyikére letette a teát, egy papírhalom mellől odavitte a bögréjét, aztán két
széket húzott a villanykandalló elé.
- Üljön le - mondta.
Cal az egyik dobozt bámulta: telis-tele volt kiszáradt békákkal.
- Ó, nyilván nem érti...
- Így van - vallotta be Cal. - Nem értem. Miért éppen békák?
- Tényleg, miért? - tűnődött Gluck. - A számtalan kérdés közül ez az egyik. Természetesen
nem csak békákról van szó. Macskák, kutyák, rengeteg hal. Teknősök is voltak. Aiszkhüloszt
egy teknős ölte meg. Ez az első feljegyzett esés.
- Esés?
- Az égből - mondta Gluck. - Hány cukorral issza?
- Békák? Az égből?
- Rendkívül gyakori. Cukor?
- Kettő.
Cal ismét a dobozra nézett, és kivett belőle három békát. Mindegyiken volt egy cédula, rajta
egy dátum és egy helyszín. Az egyiket Utah-ban, a másikat Drezdában, a harmadikat County
Corkban találták.
- Döglötten esnek?
- Nem mindig - mondta Gluck, és odaadta Calnek a teát. Van, amikor sértetlenül. Máskor meg
darabokban. Nincs benne rendszer. Illetve van, csak még nem fedeztük fel. - Hangosan
szürcsölte a teát. - De hát nem azért jött, hogy a békákról beszélgessünk.
- Nem, valóban nem.
- Hanem miért?
- Nem tudom, hol kezdjem.
- Mindig ezek a legjobb történetek - mondta Gluck csillogó szemmel. - Kezdje a
leghihetetlenebbel.
Cal elmosolyodott: emberére akadt.
- Hát... - Vett egy mély lélegzetet és elkezdte.
Igyekezett a lehető legrövidebbre fogni a beszámolót, de Gluck minduntalan félbeszakította,
újabb és újabb részletekről faggatózva. Eltartott egypár óráig, míg a történet végre elérkezett
Gluck házának küszöbéig. Aztán pár percig szótlanul ültek. Gluck még csak nem is nézett
Calre - a hamutartóban felhalmozódott szivarvégeket és gyufaszálakat tanulmányozta. Végül
Cal törte meg a csendet.
- Elhiszi? - kérdezte.
Gluck hunyorgott és fintorgott, mintha valahol egészen máshol jártak volna a gondolatai.
- Iszunk még egy teát?
Fel akart állni, de Cal megragadta a karját.
- Elhiszi?
- Persze hogy elhiszem - mondta némi szomorúsággal a hangjában. - Azt hiszem, kénytelen
vagyok elhinni. Józan, értelmes, félelmetesen következetes. Igen, elhiszem. De meg kell
értenie, Cal, hogy ezzel halálos csapást mérek a legkedvesebb elméleteimre. Egy gyászoló
férfi áll maga előtt. - Felvette az asztalról a teáskannát, aztán visszatette. -
Jöjjön, átmegyünk a másik szobába.

301
Átmentek. Az ablakon nem volt függöny - Cal látta, hogy a hóesés időközben hóviharrá fajult.
A kert, az utca végtelen fehér pusztasággá változott.
Gluck azonban nem a kilátást akarta megmutatni: a falakra irányította Cal figyelmét. A
padlótól a mennyezetig térképek borították, némelyik mintha még az özönvíz előtt került
volna oda. A szivarfüsttől megbarnultak, tele voltak firkálásokkal és különböző színű
gombostűkkel, amelyek nyilván valamilyen anomáliás jelenség előfordulási helyét jelölték. A
térképek szélén pedig fényképek garmadája tanúskodott a rendellenes eseményekről.
Némelyikről Cal el sem tudta dönteni, mit ábrázol, némelyik teljesen megfakult. De egytől
egyig ugyanazt a tételt támasztották alá: hogy a világ sokkal különösebb, mint az
emberlények többsége valaha is gondolná.
- Ez csak a jéghegy csúcsa - mondta Gluck. - Több tízezer ilyen fényképem van. Bizonyítékok
ezrei.
Cal észrevette, hogy bizonyos képektől színes madzagok vezetnek a gombostűkhöz.
- Gondolja, valamilyen rendszer van ezekben?
- Meg vagyok győződve róla. De azok után, amit elmondott, gyanítom, hogy rossz helyen
keresgéltem. A rendelkezésemre álló anyag egy része beleillik a hallottakba. Az elmúlt három
hétben - miközben hasztalanul próbált elérni - Max barátommal Skóciában voltunk, egy új
helyszínre bukkantunk a Felföldön. Találtunk néhány különös tárgyat. Valamilyen idegen
bolygóról érkezett látogatók nyomainak véltem. Az az érzésem, tévedtem.
Valószínűleg abban a völgyben jártunk, ahol a szétszövődés zajlott.
- És mit talált?
- A szokásos vackokat. Pénzt, ruhadarabokat, különböző használati tárgyakat. Összeszedtük
és elhoztuk mindet, hogy üres óráinkban majd tanulmányozhassuk. Nyilván sikerült volna
beleilleszteni dédelgetett elméleteinkbe... de azt hiszem, azoknak búcsút mondhatunk.
- Szeretném megnézni azokat a vackokat.
- Rögtön előszedem - mondta Gluck. Amióta megismerte Gal történetét, arcán mélységes
zavar tükröződött. Szinte kétségbeesetten nézegette a térképeket. Az elmúlt néhány órában
egész világképe összeomlott.
- Ne haragudjon! - mondta Cal.
- Miért haragudnék? - kérdezte Gluck. - Mert csodákról beszélt? Ugyan. A maga rejtelmeit
ugyanolyan készségesen elhiszem, mint a magamét. Csak kell egy kis idő, míg áthangolódom.
Lényeg, hogy valóban létezzen az a rejtély.
- Létezik - mondta Cal. - Létezik, higgye el! Csak tudnám, hol!
Gluck arcáról az ablakra és a kihalt tájra vándorolt a tekintete. Egyre jobban aggódott a
kedves kitaszítottakért. A sötétség, a Korbács és a hó mintha bűnszövetséget kötöttek volna
elpusztításukra.
Cal odament a befagyott ablakhoz; megcsapta a hideg.
- Meg kell találnom őket! - mondta. - Ott kell lennem mellettük!
Eddig sikerült féken tartania a bánatát, most felzokogott. Hallotta, hogy Gluck odajön hozzá,
de képtelen volt uralkodni patakzó könnyein. Gluck vigasztalólag a vállára tette a kezét.
- Jó érzés, hogy valakinek ennyire szüksége van a csodákra - mondta. - Megtaláljuk a
látólényeket, Mooney. Bízzon bennem! Ha valaki tudhat róluk, akkor az én vagyok.
- Sietnünk kell! - mondta halkan Cal.
- Tudom. De megtaláljuk őket. Nemcsak maga miatt, miattam is. Látni szeretném elveszett
népét.
- Nem az én népem.
- De igen. Bizonyos fokig hozzájuk tartozik. És ők is magához. Látom az arcán. Különben el
sem hinném az egészét…

2.

302
- Hol kezdjük? - kérdezte Cal tanácstalanul. Pincétől a padlásig szinte más se volt a házban,
csak feljegyzések.
Lehet, hogy akadt közöttük valahol egy utalás - egy sor, egy fénykép - a látólényekre, de hol?
Hány papírlapot kell átkutatni, hogy esetleg kiderüljön valami a látólények rejtekhelyéről?
Feltéve persze, hogy egyáltalán van ilyen, hogy egy helyre gyűltek az életveszélyben. Ha nem
- ha még mindig szétszóródva élnek -, teljesen reménytelen a helyzet: különben csak
majdnem teljesen reménytelen.
A dolgozószobát nevezték ki főhadiszállásnak. Gluck letakarította a legnagyobb íróasztalt, és
kiterített egy Nagy-Britannia-térképet; akkora volt, hogy a széle lelógott, mint valami abrosz.
- Íme a Szellemsziget - mondta Calnek. - Nézegesse egy kicsit. Talán ismerős lesz valamelyik
helyszín, amit az évek során megvizsgáltunk.
- Megnézem.
- Én addig kiválogatom a feljegyzéseket, és felhozom a dobozokat, amiket Skóciából hoztunk.
Elindult a dolgára, Cal pedig szemügyre vette a térképet. Ezen még több megjegyzés volt,
mint a másik szobában lévő térképeken: az összevissza huzigált vonalak és pontcsomók
mellett titokzatos rövidítések álltak. Az UFO nem okozott fejtörést, de vajon mi lehetett a
Gyanított TMD vagy a Tapogató VS? Cal úgy döntött, inkább figyelmen kívül hagyja a
megjegyzéseket - úgysem ért belőlük semmit -, és szisztematikusan, milliméterről
milliméterre átvizsgálja a térképet: Land’s Endtől kezdve fel egészen az északi csücsökig,
aztán vissza. Hálálkodott magában, hogy csak a szárazföldet kell átfésülnie, a térkép alapján
ugyanis a környező vizeknek is kijutott a csodákból.
Teljesen érthető. Ha a városra tintahaleső hullik, az Északi-tengeren talán gumiabroncs- vagy
kéményzáporok vannak. Cal már hatodszor böngészte végig a térképet, amikor megjelent
Gluck.
- Van valami?
- Egyelőre semmi.
Gluck lerakott a székre egy legalább tízkilós papírköteget.
- Ezzel talán nagyobb szerencsénk lesz - mondta. - A Kísértetvárosban történtektől kezdve
minden feljegyzést összeszedtem. Az lesz a kiindulópont.
- Igen, ez elég logikus.
- Akkor rajta! Tegyen félre mindent; ami egy kicsit is gyanús: Maga csak olvasson, én majd
gondoskodom az utánpótlásról.
Gluck visszatette a falra a térképet, és otthagyta Calt az első papírkupac társaságában.
Koncentrálni kellett volna, de ez most nem nagyon ment Calnek. Fél tizenegy volt, majd
leragadt a szeme.
Éppen egy kis pihenőt engedélyezett magának, amikor Gluck közölte vele, hogy kipakolta a
skóciai szerzeményeket, és ha Cal úgy gondolja, megnézheti. Átmentek a térképszobába, ahol
- gondosan felcímkézve, megjelölve - ott hevert a völgyből származó kollekció. Eléggé
szegényes volt; vagy a túlélők, vagy a természeti folyamatok semmisítették meg a többit.
Néhány szomorú emlék maradt csak a tragédiából: érdektelen használati tárgyak és egy-két
fegyver. Mindkét kategóriát képviselte az a darab, amitől Calt kirázta a hideg. Az egyik doboz
tetejére Shadwell zakója volt kiterítve. Cal nyugtalanul nézte.
- Felismer valamit? - kérdezte Gluck.
Cal elmondta, mit és honnan ismer.
- Atyaisten! - mondta Gluck. - Tényleg ez az a zakó?
Kétkedése érthető volt: a csupasz villanykörte fényében teljesen jelentéktelennek tűnt a
ruhadarab. Calnek mégis össze kellett szedni minden bátorságát, hogy hozzá merjen nyúlni. A
bélés - ami fénykorában száz és száz áldozatot szedett most egészen közönségesnek látszott.
Nagyon halványan talán még csillogott, de erejének semmi más nyoma nem volt. Az is lehet,

303
hogy megszűnt a varázsereje, amikor tulajdonosa eldobta, de Cal nem merte vállalni a
kockázatot: a bélést eltakarva visszadobta a zakót a dobozra.
- Majd elvisszük magunkkal - mondta Gluck. - Ha elindulunk.
- Hová indulunk?
- A látólényekhez.
- Nem. Nem visszük el.
- De hát az övék - mondta Gluck.
- Egyelőre azt sem tudjuk, hová kellene vinni.
- Dologra hát!
Hajnali háromnegyed négyre Cal átrágta magát a feljegyzéseken: Gluck közben szundított
egyet az egyik karosszékben. Cal felrázta, és átadta neki azt a kilenc jelentést, amit
kulcsfontosságúnak tartott.
- Ennyi az egész? - kérdezte Gluck.
- Volt még egy pár, amin gondolkodtam. Félretettem, de szerintem inkább megtévesztenének.
- Értem - mondta Gluck. Odament a térképhez, és a kilenc kérdéses helyre beszúrt egy-egy
gombostűt. Teljesen rendszertelenül helyezkedtek a térképen, egymástól több mint hetven
kilométerre.
- Semmi - mondta Cal.
- Lassan a testtel - intette le Gluck. - Idő kell, hogy kiderüljenek az összefüggések.
- De nekünk nincs időnk - emlékeztette őt Cal elcsigázottan. Az átvirrasztott órák teljesen
kimerítették; sebesült válla sajgott - sőt, tulajdonképpen az egész teste.
- Nem jutunk semmire - mondta.
- Hadd tanulmányozzam egy kicsit! - mondta Gluck. - Lehet, hogy felfedezem a rendszert.
Cal elkeseredetten legyintett.
- De ha egyszer nincs bennük rendszer! Nincs más hátra, végig kell járnom mind a kilenc
helyet. (Ilyen időben? - gondolta rögtön -, örülj, ha az ajtót ki tudod nyitni.)
- Menjen, pihenjen egy-két órát. A vendégszobában megvetettem az ágyat. Az első
lépcsőfordulónál balra, második ajtó.
- Borzasztó, milyen hasznavehetetlen vagyok!
- Ha nem alszik egyet, még inkább az lesz. Menjen!
- Igen, azt hiszem, muszáj. Aztán reggel rögtön...
Felment a szobába. Hideg volt, látszott a lehelete. Le sem vetkőzött, csak magára húzta a
takarót.
A jégvirágos ablakon nem volt függöny, kintről a hó kékes fénnyel bevilágította a szobát, akár
olvasni is lehetett volna. Calt azonban cseppet sem zavarta a világosság: fél perc sem telt bele,
és már aludt.

IV. REMÉNYSUGÁR

1.
Meghallották a hívást, és eljött mindenki, kivétel nélkül mindenki. Jöttek egyedül vagy
kettesével, családjukkal vagy barátaikkal - jöttek. Csomagjuk alig volt (ugyan mi érdemelné
meg a Birodalomban, hogy cipekedjenek vele?); az egész vagyonuk emlékek a Fúgából:
kavicsok, magvak, a lakáskulcs - elfért a zsebükben.
Elhozták természetesen a csodatetteiket, megcsappant varázserejüket. Elhozták arra a helyre,
ami halványan rémlett Nimrodnak, de a nevét nem tudta. Apolline megmondta. Ez volt az a
hely, amit - még a szőttes előtt - a Korbács soha nem talált meg.
Rayment's Hill volt a neve. Suzanna tartott tőle, hogy időközben a Kakukkok esetleg teljesen
megváltoztatták a vidéket: feltúrták vagy legyalulták. De nem. A hegy érintetlen volt, lábánál
a cserjés - ahol a Családok töltötték azt a réges-régi nyarat - erdővé növekedett.

304
Aggódott amiatt is, hogy ilyén rémes időben - a szakértők máris kikiáltották az évszázad
legkeményebb telének - mi lesz velük a szabad ég alatt. A lények azonban megnyugtatták,
hogy ilyen egyszerű problémákat még most is játszva megoldanak.
Az együttlét okozta megkönnyebbülés szinte tapintható volt. Igaz, a legtöbben egész jól
megéltek a Birodalomban, de bánatukat nyilván titokban kellett tartani. Most, társaik között,
végre beszélhetnek a régi időkről, ami nem kis vigaszt jelentett. És nem is voltak teljesen
védtelenek. Erejük jelentősen csökkent ugyan - hisz nem volt már a Fúga, ami táplálta volna-,
de egy-két csodatett azért még mindig bevetésre készen állt. Félő volt, hogy a Chariot Street-i
szörnnyel szemben ezek édeskeveset érnek majd, de hát - ajándék lónak ne nézd a fogát.
Amikor végre együtt voltak a fák között, Suzanna érezte, hogy csakis ez lehetett a helyes
döntés. Ha a Korbács mégis megtalálja őket, a végső pillanatban legalább együtt lesznek.
Ketten hiányoztak mindössze, de nagyon. Az egyik természetesen Cal volt. A másik a könyv,
amit Suzanna rábízott, a könyv, amelynek élő lapjain Suzanna járt már egy hasonló erdőben.
Remélte, hogy mind a ketten biztonságban vannak valahol - a könyv is és őrzője is. Remélte,
hogy élnek. És álmodnak.

2.
Talán elalvás előtti utolsó gondolatának (hogy a hó fényénél akár olvasni is lehetne)
köszönhette Cal az álmot. Azt álmodta, hogy felébred, és kabátja zsebéből - ami végtelenül
mély - előhúzza a Chariot Streeten megmentett könyvet. Megpróbálja kinyitni, de az ujjai
zsibbadtak, sokáig szerencsétlenkedik. Amikor nagy sokára mégis sikerül végrehajtani a
műveletet, megrázó élményben van része: a lapok üresek, mind egy szálig; üresek, akárcsak a
világ az ablakon túl.
És továbbra is hull a hó - betemeti a házakat és az utcákat, a gyárakat és a katedrálisokat:
egészen a hegycsúcsokig feltölti a völgyeket, eltorlaszolja a folyókat, betakarja a fákat, míg
Szellemsziget végül ugyanolyan üres lesz, mint Suzanna könyvében a lapok.
Álmában Cal tökéletesen értette, miről van szó: a könyv és a világ ugyanannak a történetnek a
részei. Egymásba fonódó szálak. Egy világ; egy és oszthatatlan.
Ijesztő volt a látvány. Üresség kívül és belül. Cal pedig tehetetlen.
- Suzanna... - motyogta álmában: szerette volna megölelni, magához szorítani.
- Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna - suttogta valaki a múltból. Cal a nevére nem
emlékezett, csak arra, hogy már rég meghalt. Hátramenetbe kapcsolta az álmot, hogy
megtudja a nevet. Újra ugyanazt hallotta, most hangosabban.
- Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna.
Emlékezete most visszahozta a nevet, az arcot is: Lilia Pellicia. Az ágynál áll, de nem ennél,
amelyikben Cal feküdt.
Sőt, a szoba is más.
- Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna - mondta megint Lilia.
- És az a hegy? - ez most Apolline hangja volt
„Milyen hegy?” - töprengett Cal. Lehet; hogy valamikor tudta, de most fogalma sem volt róla.
- Hogy is hívták? - kérdezte. - ...ahol az utolsó...
Apolline hangja elúszott.
- Folytasd! - biztatta Cal. Az álombéli meleg szoba azonban kezdett kihűlni. A jelen fagyos
levegője megérintette
Calt, és megdermesztette a kellemes augusztusi éjszaka emlékét. Cal még mindig fülelt, szíve
a fejében lüktetett.
Agya nem véletlenül játszotta vissza ezt a párbeszédet: valamilyen terve volt Callel.
Valamilyen titkot fog elárulni, ha Calnek lesz elég ereje tovább álmodni.
- Hogy is hívták? - ismételte meg Apolline el-elbicsakló hangja. - ...ahol az utolsó nyáron
laktunk. Most is magam előtt látom, mintha csak tegnap lett volna...

305
Apolline Liliára nézett a válaszért. Cal is.
- Válaszolj! - unszolta Cal.
A fagyos levegő azonban egyre erőszakosabban rángatta Calt a múltból vissza a sivár jelenbe.
Cal azonban feltétlenül magával akarta vinni a titkot, ami Lilia ajkán lebegett.
- Most is magam előtt látom... - mondta megint Apolline, minden szótagot egyre fakóbb
hangon. - ... mintha csak tegnap lett volna.
Cal Liliára nézett, sürgetve a választ. Lilia alakja már olyan áttetsző volt, mint a cigarettafüst.
- Könyörgöm, válaszolj! - rimánkodott Cal.
Lilia alakja már szinte teljesen szertefoszlott, amikor kinyitotta a száját. Egy pillanatra úgy
tűnt, a hang is elveszett, de végtelenül halkan - Cal füle belefájdult, hogy meghallja - Lilia
kimondta a választ:
- Rayment’s Hill...
Ezzel eltűnt.
- Rayment’s Hill!
Cal kiabálva ébredt. Álmában a takaró lecsúszott róla, keze teljesen elfagyott. Viszont
kicsikarta a titkot a múltból - semmi más nem érdekelte.
- Gluck! Gluck?!
Sietségében lerúgott a lépcsőről egy papírköteget. Gluckot ugyanabban a székben találta,
ahonnan a történetet végighallgatta. Aludt.
Cal megrángatta a karját, de Gluck mélységes mély álmából nem volt hajlandó felébredni.
- Virgil - mondta Cal, mire Gluck szeme azonnal felpattant.
- Mi? - hunyorogva nézett Calre. - Ja, maga az. Azt hittem... az apám szólt...
Végigsimította gyűrött arcát.
- Hány óra van?
- Nem tudom. Reggel.
- Kér egy teát?
- Gluck! Azt hiszem, tudom hol vannak.
Gluck erre rögtön felébredt.
- Mooney! Biztos? Hol?
- Ismer egy Rayment’s Hill nevű helyet?
- Sose hallottam róla.
- Na, hát ott vannak.

306
Tizenharmadik rész
VARÁZSÉJ
„Az erdő sötét, mély és szép,
De megígértem - mennem kell,
Várnak rám a mérföldek.”
Robert Frost: Az erdőnél egy havas estén

I. HÓVIHAR

1.
Angliában megfagyott az élet.
A meteorológusok hiába riogatták már egy hete szibériai állapotokkal a népet, a hirtelen
hőmérsékletcsökkenés mindenkit felkészületlenül ért. A vonatok nem közlekedtek, a
repülőgépek nem szálltak fel. A telefonkábelek és a villanydrótok tönkrementek; egész
falvakat, sőt kisebb városokat zárt el a külvilágtól a hó. A tömegkommunikációs eszközök
mással sem foglalkoztak, csak győzködték az embereket, hogy maradjanak otthon. Az
emberek szót fogadtak - a termelés és a kereskedelem megcsappant, egyes helyeken teljesen
leállt. Az utak járhatatlanok voltak: vagy a hó, vagy az elakadt járművek torlaszolták el.
Szellemsziget csikorogva leállt.

2.
Beletelt egy kis időbe, míg Gluck arzenáljában Cal talált egy olyan térképet, amin Rayment's
Hill is szerepelt. Végül csak sikerült; Somerset megyében, Glastonburytől délre helyezkedett
el. Normális körülmények között körülbelül egyórás út lehetett az M5-ösön. A normálistól
ugyancsak eltérő jelenlegi körülmények között - Isten a megmondhatója.
Gluck természetesen Callel akart tartani. Cal azonban gyanította, hogy - ha valóban
rejtőzködnek - a látólények nem örülnének egy vadidegennek. Ezt, amilyen finoman csak
tudta, Gluck tudomására hozta. Bármennyire igyekezett, Gluck nem tudta palástolni
csalódottságát, de azt mondta Calnek: megérti, milyen kényes dolog egy ilyen jellegű
találkozás; ő ugyan egész életében ilyesmire várt, de nem erőlteti. És persze vigye csak el
nyugodtan az egyik kocsit, bár egyik sem igazán megbízható.
Cal beöltözött a hideg ellen, és amikor indulni akart. Gluck a kezébe nyomott egy csomagot.
- Ez mi?
- A zakó - mondta Gluck. - És még egypár bizonyíték, amit a völgyben találtam.
- Nem viszem el. A zakót főleg nem.
- De hát ez az ő varázslatuk! - mondta Gluck. - Fogja már meg, az Isten szerelmére! Ne
kényszerítsen lopásra!
- Maga kényszerít, de elviszem.
- Van benne szivar is. Mondja azt, hogy egy barátjuk küldi. - Elmosolyodott. - Irigylem,
Mooney, minden egyes didergő lépését.

307
Útközben Calnek volt elég ideje, hogy agyába befészkelje magát a kétely: hogy bolondnak
érezze magát, mert megint remél, mert nem átallja elhinni, hogy az álmában előbányászott
emlék valóban elvezeti őt a rejtekhelyre.
Álma azonban - egy része legalábbis - valóságnak bizonyult: Anglia tényleg olyan volt, mint
egy üres fehér papír. A hóvihar mindent kiradírozott.
Bristol környékén igencsak eldurvult az idő - a kocsi csak vánszorgott. Cal semmit nem látott
a hótól - túl is ment az A37-es leágazásán, kénytelen volt visszafordulni. Az ég koromsötét
volt, pedig még csak négy-öt óra lehetett.
Shepton Mallet előtt körülbelül egy kilométerrel megállt tankolni, és a benzinkutastól
megtudta, hogy a várostól délre gyakorlatilag minden út járhatatlan. Cal kezdte úgy érezni,
összeesküdtek ellene. Mintha a hóvihart a Korbács tervelte volna ki; mintha tudta volna, hogy
Cal közeledik, és akadályokat gördített volna az útjába - csak azért, hogy megizzassza, míg
vesztőhelyére ér.
Ám ha így volt, az legalább azt jelentette, hogy Cal jó úton jár: hogy a hómezőn valahol ott
várják a szerettei.

3.
A benzinkutas jólértesültségéről Cal maga is meggyőződhetett, amikor Lydford on Fosse-nál
lekanyarodott arra a mellékútra, ami elvileg Rayment’s Hillhez vezetett. Tudta, hogy ez lesz a
legkétesebb szakasz, de nem volt más választása.
Körülbelül három kilométert haladhatott - körülötte a fehér végtelen - amikor a kocsi
lecövekelt; a jeges kerekek csak pörögtek, hányták a havat. Hiába túráztatta a motort, a kocsi
meg sem moccant. Nem volt mit tennie: kiszállt.
Rögtön térdig süppedt a hóba. A Glucktól kapott bakancs és sízokni megvédte a lábát, de
nadrágja pillanatok alatt átázott. Fejére húzta az anorák kapucniját, és odaverekedte magát a
kocsi hátuljához. Lapátja nem lévén, kénytelen volt a kezével eltakarítani a havat a kerekek
alól. Teljesen fölöslegesen vesződött. A kocsi egy centit sem mozdult, sem előre, sem hátra.
Úgy döntött, nem várja meg míg lefagy a keze - feladta. Beült a kocsiba, és végiggondolta,
milyen lehetőségei vannak. Emberlakta területet utoljára az elágazásnál látott, három
kilométernyire. Három kilométer visszafelé a térdig érő hóban, szakadatlan hóesésben és
vaksötétben. Még ha talál is egy olyan bolondot, aki hajlandó visszakutyagolni vele, órák
mennek veszendőbe.
Két további lehetőség jöhetett szóba. Az egyik, hogy nyugton marad, és kivárja a reggelt. Ezt
gondolkodás nélkül elvetette. A másik, hogy gyalog teszi meg az út hátralévő részét. A térkép
alapján - ami nem volt túl részletes - ez az út nemsokára leágazik. Ha ez elágazásnál balra
indul, elvileg eljut a hegyhez. Elvileg, mert szinte kizárólag az ösztöneire kellene
hagyatkoznia, ugyanis semmilyen fogódzó - sem árok, sem sövény, útról nem is beszélve -
nem segítené a tájékozódást. Mégis mi mást tehetne? Inkább halad vakon, mint sehogy.
Ahogy elhatározta magát, rögtön jókedvre derült, és nekilátott, hogy felvértezze magát az
elemek ellen. A kocsi hátsó ülésén talált egy dobozt, Gluck féltett feljegyzéseivel (gazdája
valószínűleg megfeledkezett róla). Remélve, hogy Gluck megbocsátja pimaszságát, Cal több
réteg papírt gyömöszölt ruhája alá - szigetelte magát a hulló békákról és beszélő méhekről
szóló beszámolókkal. Amikor kimerítette a készletet, a dobozt is széttépte, és a kartonnal
kibélelte a nadrágját. Végül két szarvasbőrdarabbal - amit a hátsó ablakban talált - bepólyálta
az arcát, fejére húzta a kapucnit, és szorosan összehúzta a zsinórját. A kesztyűjébe is kerített
egy kis papírbélést, és úgy érezte, készen áll az akcióra. Magához vette Gluck küldeményét,
leállította a motort, és kilépett a hóba.
„Normális ember ilyet nem csinál - gondolta Cal, miután bevágta a kocsi ajtaját, és belevetette
magát a hóba. - Bolond Mooney vagyok, ha belepusztulok is!”

308
Az első háromszáz méteren semmi nem törte meg optimizmusát, rögtönzött szigetelése
azonban kezdett csődöt mondani. A nedvesség felkúszott a kartonon, és elzsibbasztotta a
lábát. Kesztyűje és bélése is átázott, ujjai belefájdultak a hidegbe. Ennél is aggasztóbb volt
azonban, hogy a térképen megjelölt elágazásnak híre-hamva sem volt. Cal egyre biztosabban
érezte, hogy nem vette észre, és most nem a hegy felé, hanem a hegytől elfelé tart.
Úgy döntött, megkockáztatja, hogy átvág a földeken. Balra meredek emelkedőt látott - a
tetejéről talán jobban eligazodik majd. Hátranézett, de már nem látta a kocsit. Teljesen
mindegy, most már úgyis elszánta magát. Elindult a fehér hegyoldal felé, hogy megmássza.
Keze és lába után a karja, a dereka, füle és feje is belefájdult a hidegbe - tulajdonképpen egész
teste sajgott. De nem volt visszaút. Még harminc méter, biztatta magát, és felér a hegytetőre.
Elkezdte számolni a métereket: tizennyolcnál megállt, hogy erőt gyűjtsön a maradék
tizenkettőre. Lihegve, mint egy asztmás, hátranézett a hóban lévő nyomokra.
Tudomása szerint egyenesen haladt felfelé - meglepődve nézte a girbegurba nyomokat.
Inkább nem gondolt bele, hogy ez mit jelent; folytatta útját felfelé. Dermedt izmai minden
mozdulatot mereven visszautasítottak, de végül csak felért. Elétárult a fehér panoráma...benne
egy hegy - nyilván a hegy, több ugyanis nem volt. Csak óriási hómező; Cal elszörnyülködött,
hogy mekkora távolságot kell még megtennie. Tudta, ha tovább ácsorog, izmai végképp
megmakacsolják magukat - elindult hát lefelé.
A lejtő vége felé a hó egyre mélyebb lett, már derékig ért - Cal nem is gyalogolt, hanem
úszott. Mire leért a sík terepre, a hideg kínzó fájdalmát kellemes bénaság váltotta fel. Félúton
járt a hómezőn, amikor érzéketlen kezéből kihullott a csomag, amit Gluck bízott rá: eltompult
agya szinte észre sem vette.
Azt hitte, rögtön összecsuklik, amikor végre odaért a Rayment's Hill tövébe. Minden erejét
összeszedve elkezdett felfelé kapaszkodni az oldalában. Arra most nem gondolt, vajon mit
talál majd a túlsó oldalon; agyát teljesen elfoglalta végtagjainak mozgatása. Keserves
vánszorgása egyszer csak véget ért: feljutott a hegy tetejére. És semmit nem látott. Semmilyen
rejtekhelyet, a legparányibb jelét sem. Csak a hófödte tájat, a kihalt és néma végtelent.
Ha lett volna hozzá ereje, biztosan sírva fakad. Ehelyett azonban csak összerogyott, megadta
magát a hónak. Hadd jöjjön az utolsó álom! Ahogy szeme lassan kezdett lecsukódni, a hegy
tövében mozgást vett észre - valami szaladt a hóban. Cal megpróbált koncentrálni. Nem
sikerült. Megdörgölte az arcát, hogy feléledjen. Felemelte a fejét, és újra koncentrálni próbált.
Igen, jól látta: valami mozgott a fehérségben. Valamilyen állat.
Lehet, hogy egy... majom?
Cal a hóba vájta a kezét, megpróbált feltápászkodni. Már majdnem sikerült felállnia, amikor
elvesztette az egyensúlyát, és orra bukott. Néhány másodpercig a föld és az ég összemosódott,
ahogy Cal gurult lefelé a lejtőn, aztán a végében egyszer csak megállt. Egy ideig azt sem
tudta, hol van, aztán amikor betájolta magát, ismét meglátta az állatot: tényleg egy majom
volt, ott szaladt előtte.
Cal felállt, és támolyogva elindult utána. Hová tűnhetett? A hóban látta a nyomait - egy
darabig. Aztán hirtelen eltűntek. Néhány méterrel arrébb már csak a tiszta, érintetlen hó volt.
- Ne szórakozz! - mondta Cal az üres hómezőnek. - Hol vagy?
Közben még egyet lépett a majom felszívódásának helyszíne felé, és elcsukló hangon újra
megkérdezte:
- Hol vagy? Kérlek...
Választ természetesen nem kapott. A káprázatok általában nem beszélnek.
Cal csak bámulta a mancsnyomokat, közben a remény utolsó szikrái is kialudtak.
Egyszer csak megszólalt valaki:
- Mit ácsorogsz ott a hidegben?
Cal felemelte a fejét. Sehol senki. A hang azonban újra megszólalt:
- Két lépés előre! De igyekezz!

309
Cal lépett egyet. Már emelte remegő lábát, hogy a második lépést is megtegye, amikor a
levegőből kinyúlt egy kar, elkapta az anorákját, és kirántotta őt a hóból.

II. MENEDÉK

1.
A hómezőről Calt egy erdőbe rántotta be a kar - egy erdőbe, melynek sűrű ágfedele csak egy-
két hópelyhet eresztett át, a földet így moha és avar lepte. Sötét volt, de egy kicsit távolabb
Cal tüzet látott: csábította a fény, a meleg pedig még annál is jobban. A férfinak azonban, aki
kirántotta őt a hóból, nyoma sem volt, legalábbis Cal nem látott senkit.
Aztán egyszer csak megszólalt egy hang:
- Pocsék időnk van. - Cal megfordult, és két méterre tőle a sötétben ott állt Novello, a majom
és a gazdája. - Nem én voltam - súgta a majom Cal felé hajolva. - Smith volt, ő rántott be. Ne
hidd el, ha rám fogják!
A férfi a majomra pillantott.
- Nem áll szóba velem - panaszkodott Novello -, mert kiszöktem. Sebaj, úgyis megbékél.
Gyere, odamegyünk a tűzhöz. Mindjárt összeesel.
- Igen... - mondta Cal - ...menjünk.
Smith elindult. Cal követte. Kába agya közben igyekezett felfogni, mi is történt vele. A
látólények, meglehet, szorongatott helyzetben voltak, egy-két csel azért még mindig akadt a
tarsolyukban: az erdő, amit idevarázsoltak, messziről egyáltalán nem látszott. És nemcsak
hogy erdő és láthatatlan, de tavasz volt benne. Igaz, a fák kopaszak voltak, az avar zörgött, de
a levegőben eltéveszthetetlen tavaszillat érződött - mintha a Szellemszigetet gyötrő fagynak itt
nem volna semmi keresnivalója.
Cal már majdnem odaért a tűzhöz, amikor érezte, hogy hirtelen elszáll minden ereje.
Kinyújtotta a kezét, próbált megkapaszkodni az egyik fában, de az elugrott előle. Cal elesett.
Illetve elesett volna, ha ismeretlen karok nem kapják el: elkapták, odavitték a tűzhöz, és
óvatosan lefektették. Valaki megsimogatta az arcát. Cal a kéz felé fordította a fejét, és
meglátta Suzannát, ahogy ott térdel mellette.
Cal a nevét suttogta - legalábbis remélte, hogy még sikerült elsuttognia. Aztán elájult.

2.
Előfordult már, hogy Cal Suzannát látta, amikor lehunyta a szemét, de mire felébredt, a lány
nyomtalanul eltűnt.
Most nem így történt. Suzanna most ott várt rá az álom túlsó partján. Várt, és közben ringatta
Calt. Miközben aludt, lehántották róla az átázott ruha-, papír- és fényképrétegeket, és pucér
testére egy pokrócot csavartak.
- Hazataláltam - mondta Cal, amikor nyelve végre engedelmeskedett.
- Odamentem érted a Chariot Streetre - mondta Suzanna -, de már nem volt meg a házatok.
- Igen...
- Mimi háza sincs már.
Cal bólintott.
- De Bono figyelmeztetett... - Elhallgatott: elnémította az emlék. Még itt, a tűz mellett,
Suzanna karjaiban is beleborzongott, amikor eszébe jutott a köd és benne a szörny.
- ... üldözött a Korbács - mondta.
- Meg Shadwell - tette hozzá Suzanna.
- Igen. Honnan tudod?
Suzanna elmondta neki, mi történt a szentélyben.

310
- Most mi lesz? - kérdezte Cal.
- Várunk. Őrizzük a varázslatot, és várunk. Most már mindannyian itt vagyunk. Csak te
hiányoztál.
- Megjöttem - mondta Cal halkan.
Suzanna magához szorította.
- És soha többé el nem válunk - mondta. - Csak imádkozzunk, hogy ne vegyenek észre.
- Óvatosan azzal az imával - szólalt meg valaki Suzanna mögött. - Még a végén meghallják az
angyalok.
Cal kinyújtotta a nyakát, hogy megnézze, ki beszélt. A ráncok kissé elmélyültek, a szakáll egy
kicsit megőszült, de az arc ugyanaz: Lemuel Lo arca volt.
- Költőm - mondta Lem, miközben mosolyogva lehajolt, és beletúrt Cal hajába. - Már azt
hittük, elvesztél.
- Én? Soha! - mondta Cal, erőtlenül mosolyogva. Megvannak még a körték?
Lo megsimogatta divatos kabátja zsebét.
- Itt vannak! - felelte. - Erről jut eszembe: nem ennél valamit?
- Hát, bizony rám férne - mondta Cal.
- Csak szólj, van ennivaló.
- Köszönöm.
Lem elindult, aztán hirtelen megfordult, és fennkölt képpel megkérdezte:
- Segítesz majd elültetni, Calhoun? Ha eljön az ideje?
- Számíthatsz rám, Lem.
Lem bólintott.
- Még visszajövök - mondta, és eltűnt a sötétben.
- Megszáradt a ruhám? - kérdezte Cal. - Így mégsem mászkálhatok.
- Mindjárt kerítek valamit - mondta Suzanna. Mielőtt felállt volna, szájon csókolta Calt. Nem
akármilyen csók volt - száz tűz sem melegítette volna fel ennyire Calt. Kénytelen volt
szorosabbra tekerni maga körül a pokrócot, hogy leplezze: nemcsak a fák ágaskodnak a tűz
körül.
Suzanna hamarosan visszatért, és letett Cal mellé egy kupac ruhát.
- Megyek, megnézem az őröket - mondta. - Addig találd fel magad.
Cal megköszönte a ruhákat, és öltözködni kezdett. Az elmúlt huszonnégy óra folyamán ez
már a második kölcsöntoalettje volt, de messze felülmúlta Gluck adományát. Cal élvezte a
stílusok feleselését: elegáns mellény és viharverte bőrdzseki, felemás zokni és disznóbőr cipő.
- Na, látod, így néz ki egy igazi költő - mondta a fák közül előbukkanó Lemuel. - Akár egy
vak tolvaj.
- Köszönöm a bókot - mondta Cal. - Jól emlékszem: valami ennivalót emlegettél?
- Jól emlékszel - mondta Lem, és már mutatta is az utat a lelőhely felé. Amikor Cal szeme
hozzászokott a gyér fényhez, észrevette, hogy az erdő telis-tele van látólényekkel. Az ágakon
ültek, vagy a földön, a fák alatt, köröttük földi javaik. Csodatevő képességeik ellenére most
semmiben sem különböztek a hétköznapi menekültektől: komoran, szótlanul várakoztak. Igaz,
akadtak olyanok is, akik igyekeztek értelmesen kihasználni életük talán utolsó estéjét:
szerelmesek feküdtek csókolózva és suttogva egymás karjaiban; valaki énekelt, és három nő
táncolt körülötte. A legtöbb szökevény azonban meg sem mozdult, nehogy valamivel elárulja
rettegését.
- Ez itt Calhoun Mooney - mondta Lem, amikor megérkeztek egy tisztásra, ahol Cal számára
ismeretlen lények falatoztak. - Költő.
Egyikük - egy széken ült, a haját borotválták - megszólalt:
- Emlékszem, ott voltál a kertben. Te vagy az a Kakukk.
- Én.

311
- Azért jöttél, hogy meghalj velünk? - kérdezte egy lány, aki a tisztás közepén a tűz mellett
guggolt, és kávét töltött magának. A legtöbb társaságban megütköztek volna ezen a
tapintatlanságon, itt azonban mindenki felkacagott.
- Ha muszáj - mondta Cal.
- Azért egyél még egyet - mondta a borotvált fejű. Amikor borbélya letörölte a szappanhabot,
Cal rájött, hogy sörénye a fejbőr tarka dekorációját volt hivatott elrejteni a Birodalomban.
Most már felfedhette.
- Csak kenyér és kávé van - mondta Lem.
- Tökéletes - felelte Cal.
- Te láttad a Korbácsot - mondta a társaság egyik tagja.
- Láttam - mondta Cal.
- Nem lehetne valami másról beszélni, Hamel? - kérdezte a tűznél guggoló lány.
A férfi nem törődött vele.
- Milyen?
Cal vállat vont.
- Nagy - mondta, remélve, hogy ezzel lezárta a témát. De nemcsak Hamel volt kíváncsi:
mindenki, még a tiltakozó lány is várta a további részleteket. - Rengeteg szeme van... -
mondta Cal. - Többet én sem tudok mondani.
- Meg kellene vakítani! - mondta Hamel, miközben beleszippantott a cigarettájába.
- Hogyan?
- Az ótudománnyal.
- Már a függönyt is alig bírjuk tartani - mondta a nő, aki a borotválást végezte. - A
Korbácshoz honnan lenne erőnk?
- Ez az ótudományügy nekem nem világos - mondta Cal, a kávéját szürcsölve.
- Sose bánd, már úgyis odavan - mondta a borotvált fejű.
- Az ellenségeink vették el - mondta Hamel. - Az a rohadék Immacolata meg a pasasa, ők
vették el.
- És akik a Szövőszéket csinálták - tette hozzá a lány.
- És rég meghaltak - mondta Lem.
- Szerintem a Korbácsot úgysem lehet megvakítani - mondta Cal.
- Miért nem? - kérdezte Hamel.
- Túl sok a szeme.
Hamel odaballagott a tűzhöz, és beledobta a csikket.
- Na, akkor legalább biztos, hogy meglát.
- Megbocsátod, költőm? - kérdezte Lem. - Meg kell keresnem a lányaimat.
- Persze, menj csak.
Cal leült, hogy befejezze a vacsoráját. Nekidőlt egy fatörzsnek, és nézelődött. Az imént aludt
ugyan egy kicsit, de korántsem pihente ki magát, az evéstől pedig még jobban elpilledt. El is
szenderedett volna ott a fa tövében, de a kávé időközben leérkezett a hólyagjába - kénytelen
volt felállni, hogy könnyítsen magán.
A fák között bolyongva talált is egy alkalmas helyet, ahol megszabadult terhétől. Dolga
végeztével éppen a sliccével foglalatoskodott, amikor valaki megszorította a karját. Apolline
Dubois állt mellette. Kezében egy majdnem üres vodkás üveg, de a leheletéből enélkül is
kiderült volna, hogy mivel töltötte az estét.
- Szívesen megkínálnálak - mondta -, de ez az utolsó korty.
- Ne izgasd magad! - mondta Cal.
- Én? Én sose izgatom magam. Tökmindegy, úgyis rosszul végződik minden.
Közelebb húzódott Calhez, és az arcába bámult.
- Gyatrán nézel ki - mondta. - Mikor borotválkoztál?

312
Cal válaszolni akart, de ekkor valami furcsaság történt a levegővel: reszketett és elsötétedett.
Apolline elengedte Cal karját, egyúttal a vodkás üveget is elejtette. Az üveg Cal lábára esett,
de szerencsére sikerült lenyelnie a káromkodást. A fák között néma csend lett, az árnyak
összesűrűsödtek. Cal megkapaszkodott az egyik fába - félt, hogy minden eltűnik körülötte.
Néhány percig így állt mozdulatlanul, és csak sejtette, hogy többen elszaladnak mellette.
Aztán maga is úgy döntött, hogy megpróbálja kideríteni, mi történik. Előrenyújtott karral
botorkált a sötétben. A fák egy idő után ritkulni kezdtek, és felvillant közöttük a vakító hó.
Cal most már legalább tudta, merre tart. Az erdő széléhez közeledett, és ismerős helyet
pillantott meg: Rayment’s Hill lankás oldalát, alatta pedig a hómezőt, ahol Novello
ugrándozott.
Úgy tíz méter lehetett még az erdőből, amikor valaki megállította. Egy mogorva férfi intett a
fejével, hogy forduljon vissza. A bokrok közül azonban kinyúlt egy kéz, és jelezte, hogy
engedjék őt tovább. Amikor már egy méterre sem volt a bokortól, Cal meglátta, hogy Suzanna
rejtőzik benne. Alig látszott, ugyanis egy fátyolszerű burok vette őt körül, ami kilégzéskor
megerősödött, belégzéskor elvékonyodott. Suzanna a hómezőt figyelte, és a hegyet.
- Itt van - suttogta a távolba meredve.
- Én nem látom - mondta Cal.
Suzanna egy mozdulattal elhallgattatta őt, és az erdő szélén álló cserjék felé intett a fejével.
- Ő látja - suttogta.
Amikor Cal jobban megnézte, észrevette, hogy az egyik facsemete egy látólény. Egy fiatal
lány állt az erdő szélén, széttárt karjaival a többi facsemetébe kapaszkodott.
A homályból valaki odasurrant Suzannához.
- Közel van? - kérdezte.
Cal felismerte Nimrod hangját, bár a férfi külseje alaposan megváltozott.
A lány az erdő szélén halkan sikoltott, és ezzel Nimrod megkapta a választ.
A hegy tetején megjelent Shadwell és Hobart. Az égbolt feketén sötétlett a hátuk mögött, de
elmosódó körvonalaik félreismerhetetlenek voltak.
- Megtaláltak! - sóhajtotta Nimrod.
- Még nem - mondta Suzanna.
Nagyon lassan felállt, mire - mintha ez lett volna a jel - a levegő újra megremegett, és még
sötétebb lett.
- Megerősítik a függönyt - suttogta Nimrod.
Cal nagyon szerette volna, ha valamilyen módon hasznosítani tudja magát, de annyit tehetett
mindössze, hogy bámulta a hegyet, és reménykedett, hogy az ellenség visszafordul. Ahhoz
sajnos túl jól ismerte Shadwellt, hogy ezt elképzelhetőnek tarthatta volna, így hát cseppet sem
lepődött meg, amikor a kereskedő elindult lefelé a hegytetőről.
Az ellenség makacs volt. Eljött, mert addig nem nyughatott, míg át nem adta az ajándékát - a
Halált.
Hobart - vagy az erő a belsejében - a csúcson maradt, ahonnan jól átlátta a területet. A
távolból is jól látszott, hogy arca felizzik, aztán elsötétül, mint a parázs a szélben. Shadwellre
pillantott, aki közben leért a hegy lábához, és a hómezőt pásztázta. Most, amikor tisztán látta a
kereskedőt, Calnek eszébe jutott a zakó, amit Shadwell elveszített - vagy eldobott -, és amit
aztán ő is elhagyott valahol - valahol a hómezőn, amikor fagyott ujjaiból kihullott.
- ...a zakó. .. - suttogta Cal.
Suzanna ott volt mellette, de hangja alig hallatszott:
- Mi van vele?
Shadwell megállt, és a havat vizsgálgatta maga előtt. Lehet, hogy Cal vagy Novello nyomait
látta?
- Te tudod, hogy hol van a zakó? - kérdezte Suzanna.
- Igen - mondta Cal. - A hegy túlsó oldalán.

313
A kereskedő felemelte a fejét, és maga elé bámult. A hegyen megszólalt Uriel, szavait a hóval
söpörte feléjük a szél.
- Érzem a szagukat.
Shadwell bólintott, közben elővett egy csomag cigarettát, és kabátja alatt rágyújtott. Aztán
újra maga elé bámult: a fagytól hunyorog, vagy van ott valami előtte?
- Fáradunk - mondta Suzanna. - Erősítésre van szükségünk.
- A zakóból?
- Talán megmaradt az ereje - mondta Suzanna. - Meg tudod találni?
- Talán.
- Ezzel a válasszal nem sokra megyünk.
- Igen. Meg tudom találni.
Suzanna újra a hegyet figyelte: Shadwell felfelé mászott, vissza Urielhez. Az angyal leültette
a hóba Hobart testét; a felhőket bámulta.
- Veled megyek - mondta Nimrod.
- Meglátnak.
- Majd kerülünk. Hátul megyünk ki. - Nimrod Suzannára nézett. - Jó?
- Jó - mondta Suzanna. - Csak siessetek!
Nimrod már pattant is. Cal a nyomában - a fák és a lények között kanyarogtak. Az embertől és
az angyaltól védő függöny magasban tartása sorra szedte az áldozatokat: a kimerültségtől
sokan már összeestek, és a többieken is látszott, hogy csak másodperceik vannak hátra.
Nimrod tájékozódási képessége tökéletes volt. Elérték az erdő túlsó oldalát, és rögtön hasra
vágták magukat. Nekik kedvezett, hogy a hó nagyon mély volt: gyakorlatilag egy alagútban
haladtak. A hó azonban nem fedezte őket az egész úton: voltak kisebb szabad foltok, amin át
kellett vágniuk, ha nem akartak akkora kerülőt tenni, hogy csak hajnalra érjék el céljukat. A
szél ritmusával haladtak: lebuktak, amikor elült, és továbbfutottak, amikor egy szél- és
hólöket elrejtette őket.
Körülbelül harminc métert sikerült megtenniük észrevétlenül, és úgy tűnt, túl vannak az út
legnehezebb szakaszán, amikor a szél hirtelen elállt, és Cal meghallotta Shadwell diadalittas
hangját:
- Megvagytok! - ordította, feléjük mutatva a hóba. - Látlak!
Néhány métert leszaladt a hegyoldalon, aztán visszafordult, hogy riassza Urielt, aki még
mindig az eget bámulta.
- Futás! - kiáltotta Cal Nimrodnak, és a rejtőzködéssel már nem is törődve, tovább szántották
a havat. Cal felpillantott a hegyre, és látta, hogy Hobart felállt. Hóvihar ide vagy oda, a
felügyelő teljesen meztelen volt; teste a tűztől és a füsttől megfeketedett. Cal tisztában volt
vele, hogy az a tűz bármelyik pillanatban elérheti őt és Nimrodot.
Három rogyadozó lépés - a tűz nem jött. Négy, öt, hat - a bosszúálló láng még mindig
késlekedett.
Meglepetésében Cal újra a hegy felé nézett. Shadwell ott állt a csúcson, és esdekelt az
angyalnak, hogy ne halogassa szörnyűséges tettét. Uriel azonban egészen mással volt
elfoglalva; hóhéri teendőitől egy időre eltekintett.
Kihasználva a haladékot, Cal nyargalt tovább, fejében kavarogtak a borzalmasnál
borzalmasabb képek: Shadwell, Uriel és Suzanna, ahogy mászik felfelé a hegyen.

III. A HEGYEN

1.
Suzanna maga sem tudta, mit csinál. Csak annyit tudott, hogy el kell terelnie a Korbács
figyelmét, különben rögtön észreveszi Calt és Nimrodot. És ezt senki más nem tehette meg,
csak ő. Ő ismerte a legjobban Hobart dédelgetett álmát: ő játszott vele sárkányosdit.

314
Mielőtt előbújt volna, Suzanna megpróbálta kifürkészni a hegytetőn várakozó alakok terveit.
Viselkedésük - pontosabban Uriel viselkedése - nagyon különös volt. A Korbács nyilván
ugyanolyan odaadással üldözte a látólényeket, mint Shadwell, most mégis úgy tűnt, hogy
egyáltalán nem érdekli a dolog. Az eget bámulta teljes révületben. Csak egyszer mozdult meg,
amikor is fellobbanó tüzétől szállásadója teste lángba borult. Hobart azonban már fel sem
vette: mozdulatlanul állt a máglya közepén, mint egy mártír; a sivár tájra meredt, miközben a
tűz lassan kialudt.
Üres tekintetét látva, Suzanna megijedt. Vajon át lehet hatolni ezen a révületen? Eljuthat
vajon ahhoz a Hobarthoz, akivel eljátszotta a Hajadon, a Lovag és Sárkány történetét? Ha
sikerül, talán túléli az összecsapást, de legalábbis feltartóztatja az ellenséget, míg a látólények
összeszedik magukat.
Shadwell észrevette Suzannát. Hobarthoz képest kifejezetten takaros volt a külseje. Arca, ami
mindig mesterien tudott színlelni, már nem leplezhette tébolyodottságát. Hangjában az
erőszakolt negédesség inkább szánalmas volt, mint meggyőző.
- Kit látnak szemeim! És vajon mi járatban vagyunk? - Kezét a zsebébe süllyesztette a hideg
elől, és nem is vette elő. Nem támadt Suzannára, még csak meg sem moccant. Valószínűleg
tisztában volt vele, hogy semmi értelme kapkodni - Suzanna így is, úgy is belehal ebbe a
találkozásba.
- Hobarthoz jöttem - felelte Suzanna.
- Hobarttal sajnos nem szolgálhatok - mondta Shadwell.
- Hazudik.
- Ejnye, miket mond - csóválta a fejét Shadwell. - Hobart tényleg nincs itt. Ez a valami... ez itt
csak egy tok. És maga is tudja, mi van benne. Ez nem Hobart.
- Kár! - mondta Suzanna; előadta a jól neveltet, hogy gondolkozhasson egy kicsit.
- Egyáltalán nem kár - mondta Shadwell.
- Még lett volna egy kis elintéznivalónk.
- Hobarttal?
- Igen. - Suzanna a megpörkölt férfit figyelte, miközben beszélt. - Remélem, hogy nem
feledkezik meg róla.
Hobart feje előrebukott, mintha biccentett volna.
- Ugye, emlékszik? - kérdezte Suzanna.
Hobart Suzannára meredt.
- A Sárkány...
- Pofa be!
- ...vagy a Lovag?
- Mondtam, hogy pofa be! - Shadwell Suzanna felé lódult, de mielőtt megüthette volna,
Hobart fekete kézcsonkja megállította. A kereskedő hátrahőkölt.
Fél tőle, gondolta Suzanna. A Korbács ereje sokkal nagyobb annál, semhogy Shadwell
kordában tarthatná - ezt ő is tudta, és félt. Annyira azért nem, hogy beszélni se merjen.
- Égesd meg! - mordult Hobartra. - Szedd ki belőle, hol vannak a többiek!
Suzanna gyomra görcsbe rándult. Erre eddig nem is gondolt: hogy kínzással kényszerítenék
vallomásra. De most már nem fordulhatott vissza. Hobart pedig - szerencsére - nem hajtotta
végre az utasítást. Csak nézte Suzannát, mint annak idején a Lovag a könyvben: egy
megsebzett lélek útja végén. Suzanna is ugyanúgy érezte magát, mint akkor: erős volt, és félt.
Az előtte álló testbe félelmetes pusztító erő költözött, de ha sikerülne a mélyére hatolni és
megérinteni benne az embert, akinek titkolt vágyát oly jól ismerte - ha sikerülne, akkor talán,
talán maga mellé állíthatná, és a Korbács ellen fordíthatná. A sárkányoknak is vannak gyenge
pontjaik - az angyaloknak miért ne lennének?
- Emlékszem... - szólalt meg Hobart.

315
Suzanna oldalra pillantott Shadwellre - aki rémülten figyelte a találkozást -, aztán vissza
Hobartra. Észrevette, hogy teste sistergő lyukaiban valami pislákol. Suzanna ösztönösen
hátralépett, de Hobart megállította.
- Ne... Ne menjen el! Nem bántja.
- A Sárkány?
- A Sárkány - mondta Hobart. - A hóban eltompult. Azt hiszi, a sivatagban van. Egyedül.
Így már egy kicsit érthetőbb volt a Korbács révülete. A végtelen hómező láttán elfeledkezett a
jelenről. Újra a sivatagban, ezeréves otthonában érezte magát, és Teremtőjétől várta az
utasítást. Shadwell nem a Teremtő: Shadwell csak egy ember, egy porhüvely volt. A Korbács
nem figyelt rá.
A látólények szagát azonban érezte. És ha csodatetteik kimerülnek - mint ahogy hamarosan
kimerülnek -, és a Korbács meglátja őket, rögtön visszazökken a jelenbe. Visszazökken, és
elvégzi feladatát. Nem Shadwell kedvéért - maga miatt. Suzannának igyekeznie kellett.
- Emlékszik a könyvre? - kérdezte.
- Igen - felelte Hobart, testében felizzott a fény. - Ott voltunk... - mondta - ...a fák között. Ott
voltunk ketten, és..
- Égesd el! - ordította Shadwell, és Hobart szájában fellángolt a Korbács tüze. Lassan
kígyózott kifelé a sebein, az orrlyukain, a pórusain.
„Kész, vesztettem” - gondolta Suzanna.
Hobart azonban még mindig nem adta meg magát. Még tett egy utolsó, elkeseredett kísérletet,
hogy önmaga lehessen. Kinyitotta a száját, hogy befejezze, amit mondani akart, de Uriel
felgyújtotta a nyálát. Tűz borította el Hobart arcát. Suzanna észrevette, hogy a lángok közül
Hobart őt nézi, és ahogy tekintetük találkozott, Hobart hátravetette a fejét.
Ismerős volt a mozdulat. „Ölj meg, legyen már vége!” - mondta annak idején a Sárkány.
Hobart most ugyanezt a szívességet kérte.
- Ölj meg, legyen már vége!
A könyvben Suzanna tétovázott, és elszalasztotta a lehetőséget. Másodszorra nem hagyja ki.
Az oldószer volt a fegyvere, ami - mint mindig - Suzannánál is jobban ismerte gazdája
szándékát. Suzanna még csak gondolatban jutott el a gyilkolásig, amikor az oldószer már
ezüstösen száguldott Hobart felé.
Hobart a torkát ajánlotta fel, az oldószer azonban egyenesen a szívét markolta meg. Suzanna
érezte a vergődő szív dobogását, de nem érzett lelkiismeret-furdalást. Hobart a halált kérte,
Suzanna a halált adta - tisztességes üzlet.
Hobart teste rángatózott. A szív még küzdött egy darabig, aztán az izom belefáradt - leállt.
Hobart, a hajdani Lovag és Sárkány, holtan a földre rogyott.
- Mit művelt? - kérdezte Shadwell.
Suzanna maga sem tudta. Az biztos, hogy Hobart meghalt. És Uriel? A holttestben már nem
égett a tűz. Elhagyta
Uriel? Vagy csak pihen?
- Megölte - mondta Shadwell.
- Megöltem.
- Hogy csinálta? Istenem... hogyan?
Suzanna felkészült az esetleges támadásra, de Shadwell tekintetében csak undort látott.
- Maga is varázsló, igaz? - kérdezte Shadwell. - Itt vannak a többiek is?
- Itt voltak - felelte Suzanna. - De már nincsenek itt. Elkésett, Shadwell.
- Engem átverhet a trükkjeivel - mondta színlelt ártatlansággal a hangjában. - Én csak egy
egyszerű ember vagyok.
De egy angyal elől úgysem bújhat el.
- Igaza van - mondta Suzanna. - Félek is. Akárcsak maga.
- Fél?

316
- Elpusztult az angyal szállásadója - emlékeztette őt Suzanna, Hobart hullájára pillantva. -
Majd keres magának egy másikat. Én bűzlöm a varázslattól. Maga viszont tiszta.
- Engem nem bánt - mondta Shadwell. Hangjából Suzanna érezte, hogy tévedett: Shadwell
nem félt, rettegett. - Én ébresztettem fel. Nekem köszönheti az életét.
- Csak nem gondolja, hogy ezért majd hálás lesz magának? Ugye, nem akar meghalni?
Legalábbis nem így.
Most Shadwell nézett a hóban heverő hullára.
- Velem nem meri megtenni - mondta.
- Segítsen nekem! - mondta Suzanna. - Együtt talán megfékezhetjük.
- Lehetetlen.
A Korbács valóban kiköltözött Hobart testéből: a hegy gyomrában rohangált. A föld remegett;
kövek őrlődése, morzsolódása hallatszott a hegy belsejéből. Egyszer csak egy óriási ordítás
kíséretében az egész hegy felborult.
Shadwell felkiáltott, aztán eldőlt, magával sodorva Suzannát. Valószínűleg ez mentette meg
Suzanna életét: miközben lefelé gurultak, Rayment's Hill egykori csúcsa felrobbant.
Suzanna éppen a havat köpködte a szájából, amikor a kő- és földeső egyik darabja a tarkójára
zuhant. Elvesztette az eszméletét.

2.
Amikor Suzanna magához tért, Shadwell ott volt mellette, a karját szorította. Először az
ütésnek tudta be, hogy nem lát, aztán rájött, hogy köd takarja el előle a világot - hideg,
tapadós köd vette körül a hegyet.
- Él - szólalt meg Shadwell a fehérségből.
- Mióta vagyunk itt? - kérdezte Suzanna.
- Egy-két perce.
- Hol a Korbács?
Shadwell megrázta a fejét.
- Megőrült. Hobartnak igaza volt: nem tudja, hol van. Segítsen.. .
- Szóval ezért maradt itt mellettem.
- ...vagy mind a ketten elpusztulunk.
- Hogyan segítsek?
- Engesztelje ki:
- Hogyan engesztelhetném ki?
- Adja oda neki, amit keres. Adja oda neki a varázslókat.
Suzanna Shadwell arcába nevetett.
- Maga megbolondult.
- Adja oda neki! Muszáj! Csak így nyugszik meg, és akkor minket békén hagy.
- Nem adok oda neki semmit.
- Úgyis megtalálja őket - mondta, és még erősebben szorította Suzanna karját. Szája legörbült,
mintha rögtön sírva fakadna. - Nem menekülnek meg előle. De mi megmenekülhetünk. Adja
oda neki őket, és akkor minket nem bánt.
Tudom, hogy gyűlöl. Meg is érdemlem. Ne miattam, maga miatt adja oda neki őket.
Meghálálom. - Szinte maga is megdöbbent, hogy még mindig képes alkudozni. - Van még
egy-két holmi, amit félreraktam. Csak mondja meg, mit kíván, és a magáé. Amit csak akar.
Ingyen, nem kell fizetni...
Shadwell elhallgatott.
- Édes Istenem...
Valahol a ködben valami felüvöltött. Shadwell felismerte a panaszos hangot, és rettegett. Úgy
látszott, lemondott róla, hogy meg tudná nyerni magának Suzannát. Elengedte a karját, felállt.

317
A köd sűrű volt mindenütt. Habozott, hogy merre meneküljön. Aztán belevetette magát a
ködbe, miközben az üvöltés ismét megrázta a hegyet.
Suzanna is felállt: a ködtől és hasogató fejétől minden összemosódott előtte, nyakán csorgott a
vér. Fogalma sem volt, merre lehet az erdő. Futott, amilyen gyorsan csak tudott, minél
messzebb az üvöltés elől. Kétszer hasra esett - elterült a földön, ami bármelyik pillanatban
megnyílhatott alatta.
Már majdnem összecsuklott, amikor a ködben felderengett egy alak. Hamel volt az, Suzannát
kereste.
- Itt vagyok! - kiáltotta Suzanna, próbálva túlharsogni a Korbács üvöltését. Hamel egy
szempillantás alatt ott termett mellette, és visszavezette őt az erdőbe.

3.
Shadwellnek szerencséje volt. Ahogy távolodott a hegytől, a köd egyre ritkult, és úgy érezte,
hogy - ösztönösen vagy véletlenül - a lehető legjobb irányba indult el. Úgy érezte, hogy
nemsokára kijut az útra; kijut valami biztonságos helyre, ahol nyalogathatja a sebeit, és
elfelejtheti a borzalmakat.
Hátrapillantott. Jókora távolságot megtett már a pusztítás helyszínétől. Az angyal egyetlen
nyoma a köd volt, az pedig a hegyhez tapadt. Shadwell biztonságban volt.
A hó még mindig esett, de Shadwell egyáltalán nem fázott. A futástól kimelegedett; hátán és
mellén csorgott az izzadság. Ahogy azonban elkezdett kigombolkozni, rádöbbent, hogy a
melegség nemcsak a testéből árad. Hó helyett latyak volt a lába alatt; a földből melegség
szállt fel, és hajtások kígyóztak kifelé belőle. Shadwell rájött, hogy óriásit tévedett. A
burjánzó növények lángolva kapaszkodtak az arca felé, és Uriel szeme, Uriel ezer szeme
nézett rá közülük.
Shadwell mozdulni sem tudott - a növények körülfogták. Fejében az angyal hangját hallotta,
mint valamikor a Rub
al Khali-ban.
- Nem merem megtenni?... - visszhangozta Shadwell elbizakodott szavait.
- NEM MEREM MEGTENNI?
És utolérte Shadwellt.
Egyik pillanatban még ember volt.
A másik pillanatban recsegett a koponyája, ahogy az angyal elfoglalta a testét.
Shadwell, az ember utolsó megnyilvánulása égy sikoly volt.

4.
- Shadwell - mondta Suzanna.
- Most ne vele foglalkozz! - mondta komoran Hamel. - Vissza kell érnünk, mielőtt a többiek
elindulnának!
- Elindulnának? - kérdezte Suzanna. - Nem, azt nem szabad. A Korbács még itt van. Benn a
hegyben.
- Akkor sem tehetünk mást - mondta Hamel. - A csodatettek szinte teljesen kimerültek.
Látod?
Már csak néhány méterre voltak a fáktól, és valóban volt valami füstszerű a levegőben: a
függöny mögül kilátszott, amit rejtett.
- Nincs több erőnk - mondta Hamel.
- Van valami hír Calről? - kérdezte Suzanna. - Vagy Nimrodról?
Hamel megrázta a fejét. Elmentek, mondta a tekintetével, tudod, hogy ez mit jelent.
Suzanna a hegy felé nézett, hátha lát valamit, ami megcáfolná Hamelt. Semmi. A hegy ködbe
burkolózott, semmi mozgás: se közel, se távol.
- Jössz? - kérdezte Hamel.

318
Suzanna elindult - lüktetett a feje. Megérkeztek a rejtekhelyre. A bokrok között egy csecsemő
sírt keservesen.
- Menj, próbáld megvigasztalni - mondta Suzanna. - De finoman, nyugodtan.
- Indulnunk kell! - mondta Hamel.
- Igen - bólogatott Suzanna. - Indulnunk kell! De én megvárom Calt.
- Arra nincs idő, nem érted?
- Ezt már hallottam - mondta Suzanna. - Menj, majd megyünk mi is. - Hamel morogva hátat
fordított Suzannának. -
Hamel! - kiáltott utána Suzanna.
- Mit akarsz?
- Köszönöm, hogy megkerestél.
- Én innen eltűnök - mondta nyersen, és a bőgő gyerek felé indult.
Suzanna kiment az őrök közé; onnan jól látta a hegyet.
- Van valami? - kérdezte az egyiket.
Nem kellett válaszolnia. A többiek felmorajlottak, mire Suzanna is a hegy felé nézett.
A ködfelhő gomolygott. Olyan volt, mintha a belsejében valaki hatalmas lélegzetet venne: a
köd egyre zsugorodott, zsugorodott, míg előtűnt az erő, ami benne lakozott.
Uriel Shadwellbe költözött. Ahogy a vidéket pásztázta, nyilvánvaló volt, hogy elmúlt a
révület, ami egy időre ártalmatlanná tette. Az angyal már nem a sivatagban bolyongott.
Pontosan tudta, hol van, és miért van ott.
- Indulnunk kell! - mondta Suzanna. - Előbb a gyerekek.
A parancs az utolsó pillanatban hangzott el: mire elért a szökevényekhez, és futásnak eredtek,
Uriel gyilkos tekintete az erdő felé fordult, és a hó lángba borult.

IV. SZIMMETRIA

1.
A hegy mögött semmi nyoma nem volt Cal idefelé vezető útjának - a hóvihar betemette. Cal
és Nimrod csak találgatni tudtak, hogy merre jöhetett; vaktában kutattak, hátha ráhibáznak az
elvesztett csomagra. Reménytelen volt.
Valamicskét megkönnyítette volna a dolgukat, ha Cal legalább egyenesen tartott volna a hegy
felé, de hát a kimerültségtől összevissza tekergett, mint egy részeg. Persze, végül is teljesen
mindegy: girbegurba vagy nyílegyenes - a hó elnyelte.
Kotorászás közben Cal és Nimrod egyre jobban eltávolodtak, egy idő után már nem is látták
egymást. Cal egyszer hallotta, hogy társa rémülten elkiáltja magát, és amikor hátranézett,
pislákoló fényt látott a távolban. Valami égett a hegyen. Cal elindult vissza, aztán megállt: a
józan ész a hősiesség fölébe kerekedett. Ha Suzanna életben maradt-nagyszerű. Ha meghalt,
Calnek még inkább kötelessége mindent megtenni a közös ügyért. Folytatta a kutatást.
Ásott, egyre ásott a hóban, mögötte dörgött a hegy, de Cal már hátra sem nézett. Elképzelte a
borzalmakat, és ez csak táplálta igyekezetét. Nagy serénységében majdnem elszalasztotta a
kincset. Agya még fel sem fogta, hogy valóban a papírt látja, amikor keze vadul kaparni
kezdett; hányta, hányta a havat maga mögé, míg egyszer csak - igen, a csomag! Ahogy Cal
megfogta, a ronggyá ázott papír szétmállott - a csomag tartalma a hóba potyogott. Egy doboz
szivar, néhány apró vacak és a zakó. Cal felemelte a zakót; most még jelentéktelenebbnek
látszott, mint Glucknál legutóbb. Remélte, hogy az erdőben lévők tudják majd, mit hogyan
kell csinálni, mert neki bizony halvány fogalma sem volt.
Amikor Cal körülnézett, hogy merre is vigye a hírt Nimrodnak, két alakot látott a ködben; az
egyik cipelte a másikat. A cipelő Nimrod volt, a másik úgy be volt bugyolálva, hogy nem
lehetett felismerni.
- A te ismerősöd, nem? - kérdezte Nimrod, amikor odaértek Calhez.

319
A bebugyolált próbálta lefejteni arcáról a megfagyott sálat, és mielőtt sikerült volna neki, Cal
megismerte:
- Vergilius!
A sál végre megadta magát, és előbukkant alóla Gluck félig szégyenkező, félig diadalmas
képe.
- Ne haragudjon rám! - mondta. - Muszáj volt eljönnöm. Muszáj megnéznem.
- Feltéve, hogy még van mit! - kiabálta Nimrod az üvöltő szélben.
Cal a hegy felé pillantott. Két széllöket között meglátta, hogy Rayment’s Hill felrobbant.
Füstfelhő lebegett fölötte, alján lángok reszkettek.
- Az erdő... - mondta Cal, és nem törődve sem Gluckkal, sem Nimroddal, a hegy felé rohant.

2.
A Korbács átgondolta a támadást. Szisztematikusan égette fel a hómezőt, abban a biztos
tudatban, hogy előbb-utóbb megpillantja a szökevényeket. Az erdőben szintén átgondolt
védekezés folyt: a gyerekek szüleikkel vagy valamelyik felnőtt kíséretében a szabad ég felé
igyekeztek; a többiek a helyükön maradtak, őrizték a rejtekhelyet.
Suzanna az őrjöngő Korbácsot figyelte, amikor megszólalt mellette Hamel:
- Jössz?
- Rögtön.
- Vagy most, vagy soha.
Akkor talán soha. Suzanna képtelen volt levenni a szemét a félelmetes erőről. Valami baj
lehet azzal a világgal, amelyik ekkora hatalmat ad a pusztításnak, gondolta.
- Indulnunk kell! - mondta Hamel.
- Indulj! - mondta Suzanna.
Érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe, a könnyekkel pedig az oldószer. Ezúttal nem azért,
hogy megvédje - egyszerűen azért, hogy vele legyen, hogy vigasztalja, amennyire lehet.
Az angyal felemelte a fejét. Suzannától jobbra a fák lángba borultak. Az erdőből sikolyok
hallatszottak - a csodafüggöny széthasadt.
- Meneküljünk! - kiáltotta valaki.
Ahogy meghallotta üldözöttjei hangját, a Korbács mosolyra rándította Shadwell arcát - az
apokalipszis mosolyára. A püffedt testben felizzott a tűz, ahogy Uriel utoljára még megrakta,
mielőtt örökre kiirtaná a varázslókat.
Ekkor megszólalt egy hang:
- Shadwell!
Suzanna a Korbácsról a hang irányába nézett.
A füstölgő földön Cal közeledett az ellenség felé.
Ahogy megpillantotta őt, Suzanna is előbújt. De nem egyedül. Szemét Calre szegezte, de
hallotta a suttogásokat és a lépteket, ahogy a többiek is előjönnek a rejtekhelyről. A
pusztulással is dacoló szolidaritás mélységesen meghatotta Suzannát. Itt vagyunk - sugallta a
jelenet -, a végén együtt vagyunk: látólény és emberlény - sok a szereplő, de egy a történet.
- Hát hülye ez? - kérdezte egy reszkető hang.
A kérdést Apolline tette fel, és Cal elmeállapotára vonatkozott. Kakukk barátja ugyanis
határozott léptekkel haladt a kereskedő felé, aztán amikor már csak tíz méterre volt tőle,
megállt.
Az égő erdő reflektorfényében ott állt egymással szemben a két főszereplő: Shadwell,
megtépázott és megpörkölt ruhájában, halálsápadtan, és Cal, a lángok fényében csillogó
csodazakóban.
Uriel-Shadwell nem szólalt meg, de a kereskedő testében mozgolódás látszott, ami hirtelen
robbanással fenyegetett.

320
Cal a zakó gombjaival ügyetlenkedett, míg a negyedik nekifutásra csak megoldotta a
problémát.
- Mutatni szeretnék valamit - mondta halkan, de hangja nem remegetett.
Uriel-Shadwell nem válaszolt. Aztán egy idő múlva mégis megszólalt:
- Nincs ott semmi - mondta nem a megszálló, hanem a megszállott hangján.
- Én Urielhez szóltam - mondta Cal most már hangosabban. - Az Éden angyalához. Urielhez.
Ezúttal nem felelt sem a Korbács, sem a kereskedő. Cal széttárta a zakót.
- Nézd csak, Uriel!
Ismét csend.
- Amit látsz, az mind a tiéd.
Suzanna mellett valaki suttogva megkérdezte:
- Te érted, mit csinál?
Suzanna értette, de a válaszra most nem fecsérelt erőt. Csak Calre koncentrált - minden
erejével; minden reményével, minden szeretetével.
- Mit látsz? - kérdezte Cal ismét a Korbácstól.
Most választ is kapott.
- Semmit.
Megint Shadwell hangja volt.
- Semmit. Nem. Látok.
- Jaj, Cal! - sóhajtotta Suzanna, ahogy észrevette Cal arcán a kétségbeesést. Pontosan tudta,
hogy Cal mire gondol, mert benne is felmerült a kétely: a zakónak talán már nincs is
varázsereje. Talán egyszerűen elapadt, amikor nem kerültek elébe újabb áldozatok, akik
táplálták volna. Lehet, hogy Cal teljesen védtelenül áll Uriel előtt?
Eltelt egy hosszú perc, amikor egyszer csak nyöszörgés hallatszott az angyal gyomrából.
Shadwell kinyitotta a száját, és megszólalt. Nagyon halkan, mintha magának mondaná, vagy a
belsejében rejtőző szörnynek.
- Ne nézz oda!
Suzanna visszafojtotta a lélegzetét; nem merte elhinni, hogy figyelmeztetést hallott. De mi
más lehetett volna?
- Tudom, hogy látsz valamit - mondta Cal.
- Nem - felelte Shadwell.
- Akkor nézd tovább! Nézd tovább, és meglátod!
Shadwell felüvöltött:
- Hazudik! - rikácsolta reszkető testtel. - Hazugság az egész!
A szörny gyomrában azonban egyre hangosabb lett a nyöszörgés, és elnyomta Shadwell
figyelmeztetését. Ez nem a Korbács tébolyodott üvöltése - ez egy szomorú, végtelenül
szomorú hang volt. A zakó pedig - mintegy válaszul - felragyogott.
- Ne nézd! - ordította Shadwell. - Ne nézz oda!
A Korbács azonban meg sem hallotta szállásadója intelmeit. Számtalan szemét a zakó
bélésére szegezte, és csalogatta elő a képet, amit csak ő ismerhetett.
- Becsap! - mennydörögte Shadwell. - Hazug varázslat! Nem hallod?!
Lehet, hogy az angyal érzékelte Shadwell rémületét, érteni azonban nem értette. Vagy ha
értette, nem érdekelte. A varázszakó legnagyobb diadala volt készülőben. Ez idáig csak
Kakukkokat csábított el - befolyásolható és szentimentális földi halandókat -, játszva valóra
váltva kicsinyes vágyaikat. Ennek a teremtménynek azonban teljesen más volt az álomvilága.
Neki nem volt békés gyerekkora, amit gyászolhatna: szerelmei sem voltak, akiket sirathatna.
Óriási volt a szellemi képessége, és a zakó a végsőkig feszítette az erejét, hogy Uriel elé
tárhassa legféltettebb vágyát.
Cal hátán a szövet fodrozódott és hullámzott, a varrás pattogott, mintha bele akarna pusztulni
a kérésbe. „Én is belepusztulok - gondolta Cal -, legyen már vége!” Már-már

321
elviselhetetlennek érezte, ahogy a zakó egyre mélyebbre és mélyebbre ásott benne, a lelkét
facsarva, hogy kielégíthesse az angyal vágyát. Cal csak állt bénán a kavargó erő áradatában,
és egyszer-egyszer megpillantotta, mire áhítozik Uriel. Nem sokat értett belőle.
Látott egy fényes bolygót; látott egy lángtengert, amelynek hullámai kő- és felhőpartot
mostak. Úgy érezte, rögtön elemészti őt Uriel mohósága, ahogy a zakót valóban elemésztette:
foszlani kezdett, és a szálak sorra kigyulladtak.
Uriel azonban nem hagyta magát: szemeit nem vette le a szövetről; követelte, hogy váltsa
valóra Cal ígéretét.
Makacssága a zakót végképp elpusztította, ugyanabban a pillanatban azonban Uriel kívánsága
is teljesült. A bélés széthasadt, és kiemelkedett belőle a kép - ragyogása elvakította Calt.
Shadwell ordított, Cal szintúgy: könyörgött az angyalnak, hogy vegye már el, amit kért.
Urielt nem kellett biztatni: ő éppúgy kívánta a látványt, ahogy Cal szeretett volna mielőbb
megszabadulni tőle.
Fájdalomtól elködösödött szemével Cal látta, hogy Shadwell teste egyre püffed és dagad: az
angyal kezdett előtörni belőle. A kereskedő rémülten sikoltozott, ahogy Uriel teste a magasba
lökte. Bőre megfeszült, csontjai ropogtak, inai elpattantak - Shadwell szétpukkant; és
megjelent Uriel.
És megjelent a kívánság is, amit az angyal a zakó rongyaiból kényszerített elő: ugyanolyan
fényes, ugyanolyan hatalmas volt, mint Uriel - egy másik Uriel. Ahogy felemelkedett, Calról
lefoszlottak a zakó utolsó darabkái is.
Calnek arra sem volt ereje, hogy megnézze, mit segített a világra. Tekintete befelé fordult, és
csak ürességet látott magában. Egy sivatagot, amelyben saját pora együtt kavargott az összes
kedves emlék porával; megállás nélkül kavargott, fáradhatatlanul és értelmetlenül.
Cal összeesett, fejében a száguldó por az űrbe sodorta őt. Nem tudta, mi történt ezután.
Suzanna látta, hogy Cal összerogyott, és - nem törődve az égő erdő fölött tornyosuló
óriásokkal - odarohant hozzá. Az angyalok - mint valami páros Nap - a magasban lebegtek;
energiájuk láthatatlan tüskékkel szórta tele a levegőt. Suzanna lehajolt, hogy elvonszolja Calt
a szellemek találkahelyéről. Nem érzett már sem félelmet, sem reményt. Nem törődött
semmivel, csak hogy Calt biztonságban, a karjaiban tudja. Nem érdekelte, mi lesz. Hiszen
úgyis az lesz, aminek lennie kell.
Apolline, Hamel és Nimrod segítségével felemelte Calt, és a tüskék közeléből nyugodtabb
helyre fektette. Fejük fölött közben egymásra találtak az angyalok.
Uriel alakja képtelenül összegabalyodott; másodpercről másodpercre változott - motor,
fellegvár, tűz, egyszerre és külön-külön -, lépést tartva gondolatai sebességével. Felidézett
társa követte az átalakulásokat, közben röpködő nyilak - tűzre fűzött tüskék - vonzották őket
egyre közelebb egymáshoz. Végül eggyé váltak, mint két ölelkező szerelmes.
A valóságos Uriel és az elképzelt Uriel között megszűnt a különbség. Ilyesféle
megkülönböztetés amúgy is csak a Kakukkok fejében létezik, akik számára a gondolat csupán
árnyéka, nem az igaz énje az életnek.
Uriel örökre leszámolt ezzel a badarsággal. Az ótudomány segítségével beteljesült leghőbb
vágya: megpillantotta önnön igazi arcát. Megpillantotta, és felismerte régi önmagát - hogy
milyen volt, mielőtt a magány eltorzította.
Magához ölelte az emlékekből feltámasztott énjét, és rádöbbent későbbi tébolyodottságára.
Rádöbbent, hogy a feledés taszította az üldözés őrületébe - az őrületbe, amit most végleg
eltaszított magától. A csillagokra emelte tekintetét.
„Vár a menny - gondolta Uriel - az ég, ahol ismeretlen a bánat, ahol mindössze egy nap a
számtalan évszázad, amit itt lenn elfecséreltem.”
És az önmagával egyesült angyal ragyogva felemelkedett az égbe.
Pillanatok alatt beleveszett a felhőkbe, szitáló fényesőt hintve a tovatűnő alakját bámuló
arcokra.

322
- Elment - mondta Lo, amikor kihunyt a fény, és már csak kásás hópelyhek potyogtak az
arcokra.
- Akkor vége? - kérdezte Apalline.
- Igen, azt hiszem, vége - mondta Hamel. Könnyek csorogtak az arcán.
Egy széllökés feltámasztotta az erdőt nyaldosó lángokat. Támassza csak, nincs már szükség a
rejtekhelyre. Talán soha többé nem lesz már szükség semmilyen rejtekhelyre.
Suzanna Calre nézett, akit most ugyanúgy ringatott, mint annak idején Jerichaut. Jerichau
meghalt a karjaiban - Cal nem halhat meg. Nem engedi, hogy meghaljon. Az elégett zakó
nyomot hagyott ugyan a testén - arcán és mellkasán megpörkölődött a bőr -, de kívülről nem
látszott más sérülés.
- Hogy van? - kérdezte egy ismeretlen hang. Suzanna felnézett, és egy zaklatott Kakukk-arcot
pillantott meg a háta mögött.
- Suzanna? A nevem Gluck. Calhoun barátja vagyok.
- Örvendünk - mondta valaki.
Gluck arca sugárzott az örömtől.
- Nem hal meg - mondta Suzanna, Cal arcát simogatva. - Csak alszik egy kicsit.
- Nem csoda, hogy elfáradt. Elég sűrű volt a mai programja - mondta Nimrod. Az ő arcán is
csorogtak a könnyek.

V. AZ ALVAJÁRÓ

1.
Pusztaság volt, és Cal por volt a pusztaságban: álmai, reményei mind por voltak a
pusztaságban, és mindent irgalmatlan szél kergetett maga előtt.
Mielőtt Cal meggyógyította volna Urielt, az angyal megfertőzte őt. Cal megérezte a szellem
magányát és sivárságát, agyát elragadta az űr, és sorsára hagyta a semmiben. Cal eltévedt.
Élete sivataggá vált: tűz-, hó- és homoksivataggá.
Sivataggá vált minden, és Cal ott fog bolyongani, míg össze nem roppan a semmiben.

2.
Akik ápolták őt, azt gondolták, hogy Cal egyszerűen pihen; eleinte legalábbis azt gondolták.
Hagyták, hadd aludjon, és hitték, hogy majd gyógyultan ébred. Szívműködése normális volt,
csontjai épek. Csak idő kérdése, és erőre kap.
Amikor azonban másnap délután Cal felébredt Gluck házában, rögtön kiderült, hogy óriásit
tévedtek. A szeme kinyílt, de Cal nem volt ott mögötte. Mintha semmit nem látott volna,
mintha semmit nem ismert volna meg. Cal és tekintete olyan volt, akár egy üres fehér papír.
Suzanna nem tudhatta - senki sem tudhatta -, hogy mi történt Cal és Uriel összecsapásakor,
értelmes tippje azonban volt. Ha valamit megtanult az oldószertől, akkor az az volt, hogy
minden csere egy kétirányú utca. Immacolata varázszakójával szövetkezve Cal megadta
Urielnek, amire vágyott - az őrült szellem vajon mivel viszonozta ezt?
Amikor Cal állapota két nap múlva sem javult, ápolói a szakértőkhöz fordultak. Az orvosok
minden létező vizsgálatot elvégeztek, de semmilyen fiziológiai rendellenességet nem
tapasztaltak. Mindössze annyira jutottak, hogy ez nem kóma, hanem valamilyen önkívületi
állapot, ami talán a holdkórossághoz hasonlítható leginkább. Az egyik orvos még azt sem
zárta ki, hogy esetleg Cal saját maga idézte elő az önkívületet. Ezt Suzanna is elképzelhetőnek
tartotta.
Nem látják semmi okát - jelentették ki a szakértők -, hogy Cal miért ne térhetne vissza a
normális életbe. Suzanna több okot is fel tudott volna sorolni, de úgysem értették volna. Arra
gondolt, Cal talán túl sok mindent látott, és ezért lett közönyös az élet iránt.

323
3.
És a por egyre csak kavargott.
Cal néha mintha hangokat hallott volna a szélben, nagyon távoli hangokat. De amilyen
hirtelen jöttek, ugyanolyan hirtelen el is hallgattak, és újra magára hagyták Calt. Jobb is így,
gondolta Cal, mert ha van valami a pusztaság mögött, és a hangok odacsalogatják őt, a
visszatérés csak fájdalmat okozna. A fájdalomból pedig Cal inkább nem kért. Annál is
kevésbé, mert annak a másik helynek a lakói egyszer úgyis idejönnek majd hozzá.
Elfonnyadnak és meghalnak, és ők is por lesznek a pusztaságban. Ez a dolgok rendje; mindig
is ez volt, és mindig is ez lesz.
A végén minden porrá lesz.

4.
Suzanna minden áldott nap órákon keresztül beszélt Calhez; elmesélte, hogyan telt a nap,
kivel találkozott elsorolta az ismerős neveket, hátha ez majd kimozdítja Calt az ernyedtségből.
De nem jött semmi reagálás, még csak fel sem csillant semmi.
Időnként Suzanna begurult Cal közömbösségén, és semmitmondó képébe vágta, hogy önző.
Hát nem látja, hogy szereti őt? Szereti, és azt akarja, hogy ismerje fel végre, legyen végre
vele. Előfordult az is, hogy Suzanna kétségbeesett, és bármennyire igyekezett, nem tudta
visszatartani a könnyeit; tehetetlenségében és boldogtalanságában sírva fakadt. Ilyenkor
mindig kiment a szobából, mert félt, hogy kába agyával Cal esetleg mégis megérti a bánatát,
és még távolabbra menekül önmagában.
Suzanna még az oldószerrel is megpróbált Cal közelébe férkőzni, de az érzékeny erő csak
belenézett - bejutni nem tudott Cal erődjébe. Belenézett, és amit látott, az semmi jóval nem
kecsegtetett. Cal olyan volt, mint akit kitelepítettek önmagából.

5.
Gluck szobájának ablakán túl ugyanez volt a helyzet: szinte semmi élet. Az évszázad
legkeményebb tele. Hó és hó, jég és jég.
Ahogy a förtelmes január a vége felé csoszogott, az ismerősök egyre ritkábban érdeklődtek
Cal felől. A szigorú télben nekik is volt épp elég bajuk, és viszonylag könnyen elfeledkeztek
Calről, mert nem szenvedett - legalábbis nem úgy, hogy el is tudta volna mondani. Még Gluck
is megjegyezte - bár rendkívül tapintatosan -, hogy Suzanna túl sok időt áldoz Cal ápolására.
Bizonyos szempontból neki is meg kell gyógyulnia: valahogyan rendezni kellene az életét,
illene a jövőre is gondolnia. Megtett mindent, ami egy hűséges baráttól elvárható, mondta
Gluck, ideje, hogy másokkal is foglalkozzon.
- Nem lehet - mondta Suzanna.
- Miért? - kérdezte Gluck.
- Mert szeretem Calt - felelte Suzanna -, és mellette akarok lenni.
Ez természetesén az igazságnak csak az egyik fele volt. A másik a könyv.
Ott hevert a szobában, ugyanazon a helyen, ahová Suzanna letette, amikor megérkeztek
Rayment’s Hillről. Igaz, Mimitől Suzanna kapta ajándékba, de a könyvben rejlő varázslattal
egyedül semmire nem ment. Ahogy a Templomban is szüksége volt Calre, hogy használja a
Szövőszék erejét és megtöltse a könyvet az emlékeikkel, Cal segítsége a folyamat
visszafordításához is kellett. A varázslat kettejük között lebegett. Egyedül nem elevenítheti
fel, amit ketten képzeltek el.
Amíg Cal nem éled fel, A titkos helyek történetei benn maradnak a könyvben. Ha soha nem
éled fel, örökre benn maradnak.

6.

324
Február közepén - amikor a huncut levegő olvadással bolondította az embereket - Gluck
felkerekedett, és elment Liverpoolba. Körültekintően kérdezősködve kiderítette, hol találja
Geraldine Kellaway-t, és elvitte őt Calhez.
Mondani sem kell, hogy Cal állapota megdöbbentette a lányt, de a gyakorlatias Geraldine -
aki egy világégés után is rögtön feltalálná magát és főzne egy teát - hamar túltette magát a
dolgon.
Miután megígérte, hogy feltétlenül eljön majd még látogatóba, két nap múlva visszatért
Liverpoolba, hogy folytassa
Cal nélkül is zökkenőmentesen zajló életét.
Gluck reménykedett, hogy Geraldine megjelenése talán felrázza Calt a tompaságból, de
csalódnia kellett. Eltelt a február, eljött a március, és az alvajáró állapota egy szikrányit sem
javult. Ráadásul a beígért olvadás is elmaradt.
Napközben mindig odaültették az ablakhoz, és míg be nem sötétedett, Cal mozdulatlanul leste
Gluck kertjében a fagyott földet. Etették és itatták - Cal egy állat mechanikus mozdulataival
mindent szépen megrágott, mindent szépen lenyelt -, mindennap megmosdatták és
megborotválták; rendszeresen tornásztatták a lábát, hogy az izmok ne sorvadjanak el - és
közben mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Cal a halálra készül.

7.
És a por egyre csak kavargott.

VI. CSODA

1.
Ha Finnegan nem keresi meg, Suzanna soha nem ment volna el Londonba. De megkereste,
Suzanna pedig elment vele - inkább Gluck unszolásának, mint valami leküzdhetetlen utazási
vágynak engedve.
Alig lépett ki a házból, Suzanna máris érezte, hogy az elmúlt hetek terhe mintha egy kicsit
könnyebb lenne. Nem maga mondta egyszer Apolline-nak, hogy amíg élnek, semmi nincs
elveszve? És jól mondta. Annak kell örülni, ami megadatott; semmi értelme, hogy azon
keseregjenek, mi mindentől fosztották meg őket a körülmények.
Finnegan már nem volt az a nyalka legény. Az utóbbi időben nézeteltérései támadtak a
munkahelyén, és szüksége volt valakire, akinek kiöntheti a mérgét. Suzanna boldogan vállalta
a szerepet, és őszinte átéléssel hallgatta végig a panaszokat - addig sem gondolt a maga
bánatára. Amikor Finnegan elmondta összes búját-baját, és befejezte a fogcsikorgatást,
emlékeztette Suzannát egy korábbi kijelentésére, miszerint bankárokkal elvből nem köt
házasságot.
Nagyon úgy néz ki, hogy otthagyja a szakmát - Suzanna nem gondolta meg magát? Érződött a
hangjából, hogy a „de, igen” válaszra nem nagyon számít, és okosan tette; Suzanna csak
annyit mondott, hogy reméli, mindig jó barátok lesznek.
- Fura egy lány vagy - mondta Finnegan, amikor elbúcsúztak egymástól.
Suzanna ezt bóknak vette.

2.
Suzanna késő délután ért vissza Harborne-ba. Újabb fagyos éjszaka volt készülőben;
gyöngyházfényben csillogtak a járdák és a háztetők.
Amikor felment a szobába, Suzanna látta, hogy az alvajárót nem vitték oda az ablakhoz: az
ágyban ült, háta párnákkal feldúcolva, tekintete a megszokott ködben. Nagyon rosszul nézett
ki: Uriel hagyatéka sápadt bőrét hamuszürkévé fakította. Suzanna reggel túl korán indult el,
hogy Calt megborotválhatta volna, és most szomorúan nézte, hogy a kis mulasztás miatt

325
milyen elhanyagoltnak látszik Cal külseje. Miközben halkan elmesélte neki, merre járt, az
ágytól az ablak előtt lévő székhez vezette Calt, ahol egy kicsit több volt a fény. Aztán a
fürdőszobából kihozta a villanyborotvát, és megborotválta Cal állát.
Suzanna eleinte hátborzongatónak érezte ezt a kiszolgálósdit, és idegesítette. Aztán idővel
elfogadta, és Cal iránt érzett szeretete megnyilvánulásaként értelmezte a szalonképességét
őrző kisebb-nagyobb teendőket.
Most azonban - miközben kinn a homály lassan bekebelezte a világosságot - korábbi
aggodalmai ismét feltámadtak.
Talán a külvilágban, a Cal távollétében töltött nap tette ismét érzékennyé. És talán az az
előérzete is, hogy már nem sokáig kell borotválnia és mosdatnia Calt. Hogy hamarosan vége
mindennek.
Az este olyan fürgén telepedett be a szobába, hogy Suzanna észre sem vette. Felkapcsolta a
villanyt.
Cal tükörképe megjelent az ablaküvegben, és farkasszemet nézett vele. Suzanna kiment a
fésűért.
Valami volt Cal előtt az űrben, de nem látta, mi az. Erős szél fújt, ő pedig - most is, még
mindig - por volt.
Az árnyék azonban - vagy bármi volt is az - nem tágított, és időnként, amikor a szél
csillapodott, Cal úgy vette észre, mintha őt tanulmányozná. Cal a szemébe nézett, és ahogy
tekintetük összefonódott, a kavargó por – Cal egy pillanatra megnyugodott.
Ahogy egymást bámulták, Cal egyre élesebben látta az arcot. Homályosan emlékezett rá
valami ismerős, de elveszett helyről. Rémlett neki, hogy látta már ezt a szemet és a homloktól
lefelé húzódó foltot. Idegesítette, hogy nem jut eszébe, hol.
Végül nem is magát az arcot, hanem a háttérben a sötétséget ismerte fel.
Amikor utoljára - és talán először - látta ezt az idegent, a férfi mögött ugyanilyen sötétség
volt. Egy felhő, talán - és villámok. Neve is volt annak a felhőnek, de Cal arra most nem
emlékezett. És a helynek is volt neve, de azt is elfelejtette. Emlékezett viszont a találkozás
pillanatára és előtte az utazásra. Egy riksa és valami kificamodott táj.
Ahol együtt lélegzik a tegnap és a holnap.
Jó lett volna megtudni a férfi nevét, mielőtt újra feltámad a szél. De Cal por volt, nem tudta
megkérdezni. Szemcséit viszont odapréselte a sötétséghez, a titokzatos arc felé, hogy
megérintse a bőrét.
Nem egy élő testet - hideg üveget érintett meg. Ujja lecsúszott róla, és zsugorodó párakarikát
hagyott maga után.
„Ha üveg van előttem - gondolta Cal -, akkor magamat látom. A férfi, akivel a sötét felhő
előtt találkoztam: az a férfi én vagyok.”
Amikor Suzanna visszatért a szobába, egy rejtély fogadta. Majdnem biztos volt benne, hogy
amikor kiment, Cal mindkét keze az ölében feküdt, most viszont jobb karja lelógott.
Megmozdult? Ha igen, a révület kezdete óta ez volt az első önálló mozdulata.
Suzanna halkan beszélni kezdett Calhez: kérdezgette, hogy hallja-e, látja-e, ismeri-e őt.
Párbeszéd helyett azonban most is - mint már jó ideje - csak monológ volt. Cal keze vagy
lecsúszott az öléből, vagy Suzanna egyszerűen rosszul emlékezett, és az imént is oldalt lógott.
Suzanna sóhajtott egyet, és fésülni kezdte Calt.
Cal még mindig por volt a pusztaságban, de a por most már emlékezett.
És az emléktől súlya is lett. A szél lökdöste, erőszakoskodott, de Cal csak azért sem mozdult.
A szél őrjöngött. Cal nem törődött vele; állta a csapkodást, miközben próbálta összeilleszteni
gondolatai darabkáit.
Egyszer találkozott önmagával, egy házban, egy felhő mellett; riksán vitték őt oda, miközben
egy világ sarjadt körülötte.
Mit jelent, hogy találkozott idős önmagával? Mit jelenthet?

326
A kérdés nem volt nagyon nehéz; még egy por is tudta a választ. Azt jelenti, hogy valamikor a
jövőben megérkezik majd abba a világba, és ott fog élni.
És ebből mi következett? Ebből mi következett?
Hogy az a világ nem veszett el.
Igen! Magasságos Isten, igen! Erről volt szó. Ott fog élni. Lehet, hogy nem holnap, nem is
holnapután, de valamikor, valamikor a jövőben: ott fog élni.
Nem veszett el. A Fúga nem veszett el.
Amikor erre rádöbbent, amikor erről megbizonyosodott, Cal feléledt.
- Suzanna!

3.
- Hol van? - ez volt Cal egyetlen kérdése, miután Suzannával újra egymásra találtak. - Hova
tetted?
Suzanna felvette az asztalról és odaadta Calnek a könyvet.
- Itt van - mondta.
Cal végigsimította a könyv fedelét, de kinyitni nem merte.
- Hogy csináltuk? - kérdezte olyan komolyan, ahogy csak egy gyerek képes.
- A Gyűrűben - mondta Suzanna - Mi, ketten. Meg a Szövőszék.
- Beletettük? Minden itt van benne?
- Nem tudom - felelte Suzanna, és tényleg nem tudta. - Majd kiderül.
- Most.
- Nem, Cal. Még nagyon gyenge vagy.
- Erős leszek - mondta Cal -, a könyv majd erőt ad.
Suzanna nem vitatkozott. Kinyújtotta és Mimi ajándékára fektette a kezét. Ahogy ujjaik
összefonódtak, fejük fölött a lámpa pislákolva kialudt. A sötétbe burkolózva fogták a könyvet
- mint annak idején Hobarttal. Csakhogy most nem a gyűlölet, hanem az öröm élesztgette a
titkokat.
Érezték, hogy a könyv reszketni és melegedni kezd. Aztán felszállt a kezükből - ki az
ablakon. Az üveg csörömpölve összetört, és a könyv kibotorkált a sötétbe.
Cal felállt, és odabicegett az ablakhoz. A lapok röpködtek - mint madarak, mint galambok az
éjszakában -, a gondolatok, amelyeket a Szövőszék beírt a sorok közé, ontották a fényt és az
életet. Aztán a földre hullottak, és eltűntek.
Cal elfordult az ablaktól.
- A kert - mondta.
Lába mintha vattából lett volna; Suzannára támaszkodott, az ajtóhoz sántikált. Lementek a
lépcsőn.
Gluck hallotta az üvegcsörömpölést, és - kezében egy bögre tea - elindult felfelé, hogy
megnézze, mi történt. Látott már egy-két csodát; most mégis tátva maradt a szája, amikor
meglátta Calt, aki kifelé - kifelé! - zavarta. Még be sem csukhatta a száját, amikor Cal és
Suzanna már leértek a lépcsőn, és a konyhán keresztül odaértek a kertbe vezető ajtóhoz.
Gluck követte őket. Suzanna kireteszelte az ajtót.
Az ablakból az imént még telet láttak, a küszöbön azonban tavasz fogadta őket.
A kertben pedig, sarjadva és burjánozva, az örök tavasz hazája: a boldogság otthona; a hely,
amelyért küzdöttek, és amelyért majdnem meghaltak: A Fúga.
A fenséges Fúga, ami a könyv lapjaiból emelkedett elő, dacolva - mint oly sok mindennel - a
jéggel és a sötétséggel.
A mesék között nem töltötte tétlenül a hónapokat: rejtelmei és varázsai kiterebélyesedtek.
A Fúga, ahol Suzanna és az ótudomány egyszer majd megszünteti a viszályokat; ahol egyszer
- valamelyik eljövendő évben - Cal a Gyűrű mellett él majd, egy házban, és meglátogatja őt
egy ismerős fiatalember. Még előttük volt minden, minden, amit megálmodtak - várta, hogy

327
megszülethessen. A Sziget alvó városaiban a menekültek felriadtak, kitárták az ajtókat és az
ablakokat, hogy jobban hallják az éjszakában megérkezett üzenetet: hogy amit elképzeltünk,
arról soha nem szabad lemondani. Hogy még itt, a Birodalomban is van helye a varázslatnak.
Mostantól kezdve csak egy világ lesz - a valóság és az álom mostantól kezdve egy világban
élnek. És Csodaország mindig itt lesz egy lépésre, egy kéznyújtásnyira.
Cal, Suzanna és Gluck kiléptek a varázséjbe.
Előttük életre keltek az emlékek: elébük siettek a barátok és a helyek, amelyekről már azt
gondolták, örökre elvesztek.
Most már minden csodára volt idő. Szellemek és átváltozások; szenvedélyek és
ellentmondások; éjszakai tündöklések és nappali látomások - mindenre, mindenre jut majd
idő.
Mert nincsenek kezdetek.
És eleje nem lévén a történetnek, vége sincsen.

328