You are on page 1of 71

Böszörményi Jenô

Nyelvhasználati jogok
a bírósági eljárásokban

Mûhelytanulmány 20.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány
Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Böszörményi Jenô

Nyelvhasználati jogok
a bírósági eljárásokban

Mûhelytanulmány 20.

Budapest, 2006.
Tartalomjegyzék
I. A nemzetközi helyzet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8
A) Történelmi előzmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8
B) Általános emberi jogi keretek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11
A nyelvhasználat a tisztességes eljárás részeként . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11
A letartóztatáskor alkalmazandó nyelv . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16
Nyelvi alapú diszkrimináció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19
A PPJE 27. cikke . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22
C) Nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26

II. A Magyarország által kötött kétoldalú
kisebbségvédelmi szerződések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31

III. A magyarországi szabályozás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39

IV. A szomszédos országok szabályozása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48
Szlovénia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48
Ausztria . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50
Szlovákia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52
Ukrajna . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
Románia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54
Szerbia és Montenegró . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
Horvátország . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57

V. Az uniós szabályozás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59

VI. A területi hatály kérdése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65

Konklúzió . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 3
Így hát, mint ahogy, ha történetesen valóban idegen volnék,
megengednétek, hogy azon a nyelven és azon a módon szól-
jak, amelyen nevelkedtem, éppen úgy most is azzal a jogos,
legalábbis nekem jogosnak tetszô kéréssel fordulok hozzá-
tok, hogy adjatok engedélyt saját beszédmodoromra – lehet,
hogy ez így rosszabb lesz, de lehet, hogy jobb; ám csak azt
kell vizsgálnotok, arra kell fordítanotok figyelmeteket, vajon
igazat mondok-e vagy nem: a bírónak ugyanis ez az erénye,
a szónoké pedig az igazmondás.
Platón: Szókratész védôbeszéde. (17d-18a)1

Amíg egy perben valamennyi érdekelt fél ugyanazon a nyelven fejezi ki a legszabatosab-
ban és a legárnyaltabban magát, s ezért nyelvválasztása feltételezhetően egy irányba
mutat, a bírósági nyelvhasználat szabályozásával kapcsolatos problémák általában nem
merülnek fel. A problémák akkor jelentkeznek, ha a felek legjobb önkifejezése más-más
nyelvhez kötődik: egyáltalán nem beszélik egymás nyelvét, vagy ha beszélik is, az érve-
lés meggyőző ereje jobban képes érvényesülni az egyik vagy a másik nyelven. Ekkor vi-
tás ügyük rendezéséhez mindenképpen meg kell találniuk azt az eszközt, amely az igaz-
ság kiderítésére irányuló eljárást valamennyiük számára követhetővé és végül elfogad-
hatóvá teszi. Ilyen helyzet tipikusan akkor alakul ki, ha egy államon belül több, különbö-
ző nyelvet beszélő népcsoport él együtt, vagy ha a kereskedelmi, diplomáciai és egyéb
kapcsolatok miatti migráció egy-egy személyt idegen nyelvi közegbe helyez.
A bíróságok előtti nyelvhasználat szabályozása, mint az ügyben érdekelt valamely
fél érdekeit védő garanciális szabály, meglehetősen későn jelentkezik a jogtörténetben
– bár feltehetjük, hogy mind pragmatikus megfontolások, mind a méltányosság már a
korai gyakorlatot abba az irányba mozdította, hogy a nyelvi akadályokat akár tolmácsok
alkalmazásával, akár az eljárásban használt nyelv megváltoztatásával hidalják át. Az el-
járás tisztességességét biztosító más emberi jogi garanciák (a független és pártatlan
bírósághoz, a tárgyalás nyilvánosságához, az ártatlanság vélelméhez, a fellebbezéshez
való jog stb.) az európai jogfejlődés során az egyes államok nemzeti jogában jóval ha-
marabb megfogalmazást nyertek és széles körben váltak elfogadottá.
A bírósági nyelvhasználat szabályozására vonatkozóan a nemzeti jog körében
éppen ellenkező értelemben találunk történelmi példákat. Bár a 13. század végén az
angol jogot Walesre kiterjesztő törvény a nyelvhasználat kérdését még nem bolygat-
ta, a Rómával történt szakítást követően az ország egységét megerősíteni kívánó VIII.
Henrik jobbnak látta, ha az általa 1536-ban kiadott, Anglia és Wales egyesülését ki-
mondó Act of Union a bíróságok nyelvét is angollá teszi.2 Időbe telt ugyan, míg a min-
dennapi élet szükségleteivel és kényszereivel dacolva az angol ténylegesen is kiszo-

1 Devecseri Gábor fordítása. In: Platón: Összes művei. Budapest: Európa, 1984. 402. o.
2 Az Act vonatkozó részlete: „Also be it enacted by the authority aforesaid that all justices, Commissioners, sheriffs, coroners,
escheators, stewards and their Lieutenants, and all other officers and ministers of the law, shall proclaim and keep the ses-
sions, courts […] in the English tongue, and all oaths of officers, juries and inquests and all other affidavits […] to be given and
done in the English tongue; and also that from henceforth no person or persons that use the Welsh speech or language shall
have or enjoy any manner office or fees within this realm of England, Wales or other the King’s Dominion upon pain of forfeit-
ing the same offices or fees, unless he or they use and exercise the English speech or language.” David Crystal: The Camb-
ridge Encyclopedia of the English Language. Cambridge: Cambridge University Press, 1997. 334. o.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 5
6 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

rította a walesit a bírósági eljárásokból, a walesi nyelv jogi helyzete több mint négy év-
századon keresztül változatlan maradt. Elsőként – korlátozottan – a walesi bíróságok-
ról szóló 1942-es törvény, majd a walesi nyelv helyzetét átfogóan szabályozó 1967-es
és 1993-as törvények biztosították a nyelv használatának jogát. Az első lépést tekint-
ve hasonló a helyzet a francia királyságban is: az I. Ferenc által 1539-ben Villers-
Cotterêts-ben kibocsátott rendelet, amelyet két és fél évtizeddel később IX. Károly
roussilloni rendelete megerősített, a királyságban a jog – s így a bíróságok – nyelvé-
vé (langue judiciaire) a franciát tette meg.3 Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy – bár
a francia királyság terjeszkedésével párhuzamosan a rendelet hatályát az újonnan a
királysághoz csatolt területekre is kiterjesztették – e rendelkezés mégsem elsősorban
a regionális nyelvek, a breton, a provanszál vagy a baszk ellen irányult – legalábbis
ekkor még nem. Mivel a francia nyelv kialakulása csak a 11–12. századra tehető, s ön-
megnevezése is ekkorra datálható (korábban hol françois, hol roman névvel illetik a
francia királyságban beszélt nyelvet), Ferenc, illetve Károly rendelete az új nyelvnek a
korábban hivatalos latinnal szembeni megerősödését volt hivatva elősegíteni.4 Sajná-
latos, hogy Franciaország a területén beszélt kisebbségi nyelvek vonatkozásában az-
óta sem változtatott politikáján – a francia tagadhatatlan megerősödése ellenére sem.
Úgy tűnik azonban, hogy ezzel a megközelítéssel már régebben sem értett min-
denki egyet: az önkifejezés szabadságának elvét már az ókori Athénban megfogal-
mazták. A mottóként idézett sorok szerint az istentagadással és az ifjak gondolkodá-
sának megrontásával vádolt Szókratész bírái előtt állva jogosnak látta, ha egy idegen
azon a nyelven szólhat a rajta ítélkezőkhöz, amelyen nevelkedett. Még akkor is tovább-
gondolásra érdemesnek kell tartanunk Szókratész (Platón?) szavait, ha eláruljuk,
hogy a magyarra „nyelv”-ként fordított kifejezést helyesebb „nyelvjárás”-ként visszaad-
ni.5 Figyelembe véve, hogy a barbárok, vagyis más népek nyelveit a görögök érthetet-
lennek, sőt állatinak tartották, s hogy a korabeli görög nyelvjárások (a dór, az ión és
az aiol) beszélőik számára kölcsönösen értelmesek voltak: hiszen „a helléneket
összeköti a közös eredet és a közös nyelv”6, fel kell tételeznünk, hogy Szókratész el-

3 Richard Grau: Le statut juridique des droits linguistique en France. In: Les minorités en Europe. Droits linguistique et Droits de
l’Homme. Paris: Éditions Kimé, 1992. 94. o. A Villers-Cotterêts-ben kibocsátott rendelet vonatkozó cikkei a következőképpen
szólnak: „110. cikkely: Avégett, hogy felsőfokú bíróságaink határozatainak értelmezésében ne legyen helye kételynek, azt akar-
juk és parancsoljuk, hogy ezeket olyan világosan szerkesszék és írják meg, hogy ne legyen és ne lehessen bennük semmiféle
kétértelműség vagy bizonytalanság, sem ok arra, hogy külön értelmezésüket kérjék. 111. cikkely: S mivel efféle dolgok gyakran
elődordulnak az említett határozatokba foglalt latin szavak értelmezése miatt, azt akarjuk, hogy ezentúl valamennyi határozat és
velük együtt minden egyéb, felsőfokú bíróságainkon vagy alsóbb szintű törvényszékeinken folyó eljárás iratai, illetve a jegyzé-
kek, vizsgálati jegyzőkönyvek, szerződések, megbízások, ítéletek, végrendelek és bármilyen más irat vagy bírósági idézés, illet-
ve ezekkel összefüggő [irat] francia nyelven hirdettessék ki, jegyeztessék be és bocsátassék ki a feleknek, nem pedig másként.
[…]” In: Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Szerkesztette Poór János. Budapest: Osiris, 2000. 31. o.
4 Tore Janson: Beszélj! A világ nyelvei – tegnap, ma, holnap. Budapest: HVG Könyvek, 2003. Utolsóként éppen hazánkban vál-
tottak a latinról a nép (egy részének) nyelvére, vagyis a magyarra a bírósági eljárásokban. A folyamat negyven évnyi küzdelem
után csak az 1830-as években fejeződött be. Ld. Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Tanulmány a magyar köz-
jog és politikai történet köréből. Kolozsvár: Minerva, 1944. [Reprint: Pécs: Optimum Kiadó, é. n.]
5 Az angol szöveg ennyiben pontosabb: „Hence, just as you would, of course, if I were really a foreigner, pardon me if I spoke in
that dialect and that manner in which I had been brought up, so now I make this request of you, a fair one, as it seems to me,
that you disregard the manner of my speech – for perhaps it might be worse and perhaps better – and observe and pay atten-
tion merely to this, whether what I say is just or not; for that is the virtue of a judge, and an orator’s virtue is to speak the truth.”
Plato: Apology. (Az angol fordítást ld. pl. a Perseus Digital Library honlapján: http://www.perseus.tufts.edu.) A korabeli görög
jog egyébként feltehetően egyáltalán nem foglalkozott a nyelvhasználat kérdésével – Bolonyai Gábor legalábbis nem említi 44
bekezdés az athéni igazságszolgáltatásról címmel írott összefoglalójában. In: Lysias beszédei. Szerkesztette Bolonyai Gábor.
Budapest: Osiris, 2003.
6 Hérodotosz: A görög–perzsa háború. Budapest: Osiris, 1998. 8:144.
sősorban a görögségen belüli, de más poliszban, tehát nem Athénban élő személyek-
re gondolt.7 Még ezzel a megszorítással is érdemes azonban elgondolkodni azon,
amit Szókratész mond. Mindenekelőtt: a bíró erénye az, hogy megállapítsa, valaki iga-
zat mond-e vagy sem. Hogy ezt milyen nyelven (nyelvjárásban) teszi, másodlagos. Az
eljárás elsődleges szempontja az igazság kiderítése, minden mást, így a nyelvhaszná-
lat kérdését is, ennek a célnak kell alárendelni. Szókratész fontos alapelvet szögez le
akkor is, amikor kinyilvánítja, hogy jogosnak érzi, ha ő maga választhatja meg beszéd-
modorát (vagyis tetszésére kérdezgethet). Talán nem rugaszkodunk el túlzottan a
szókratészi elvtől, ha azt mondjuk, hogy amennyiben a „közös eredet” nemcsak a gö-
rögöket, hanem az egész emberiséget összeköti, a beszédmodor, s ennek részeként
a nyelv megválasztása mindenkire kiterjeszthető.
A bírósági eljárásokban használatos nyelvek, mint általában a nyelvhasználat sza-
bályozásával kapcsolatos problémák rendkívül szerteágazók. Az alábbi tanulmány-
ban arra teszek kísérletet, hogy a bírósági eljárások vonatkozásában a nemzetközi jog
által meghatározott keretek bemutatását követően összefoglaljam a nem magyar nyel-
vek magyarországi és a magyar nyelv szomszédos országokbeli helyzetét. A nyelv-
használat lehetőségét – elsőre talán meglepő módon, hiszen az Európai Uniónak
nincs a bírósági eljárásokra, még kevésbé a bírósági nyelvhasználatra vonatkozó kö-
zös politikája – az uniós szabályozás is befolyásolja; ezért a kép teljessé tétele érde-
kében kitérek az uniós tagság következményeire is. Nem foglalkozom azonban azzal
az egyébként bizonyára igen izgalmas kérdéssel, hogy a nyelvek váltogatása az eljá-
rás során, vagy a tolmácsolás tökéletlenségei, a fordítás ferdítései, az eljárás óhatat-
lan lassulása hogyan befolyásolhatják a pertaktikát. Mint ahogy az is kívül esik jelen
tanulmány körén, hogy a különböző nyelvjárások mennyiben élveznek a nyelvekhez
hasonló védelmet: egy, a sztenderd nyelvtől jelentősen eltérő fonetikájú vagy sok jö-
vevényszót használó nyelvjárás már megértési nehézségeket jelenthet, ezért felmerül-
het önálló védelmének igénye is. Ugyanígy nem fogok kitérni a munkaügyi vagy kato-
nai bíróságok, az alkotmánybíróságok vagy választott bíróságok eljárása által esetle-
gesen felvetett nyelvhasználati problémákra sem.

7 A makedónok azonban, akiket szintén a görög világhoz számítottak, az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó, de a göröggel tá-
volabbi rokonságban álló nyelvet beszéltek. Az (attikai) görög csak az i. e. 5–4. században lett az államigazgatás hivatalos nyel-
ve, s így válhatott a makedón hódítás eredményeként a Kelet hivatalos nyelvévé is a görög koiné.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 7
I. A nemzetközi helyzet
A) Történelmi előzmények

Az I. világháborút megelőzően a kisebbségek helyzetét valamilyen formában szabá-
lyozó nemzetközi szerződések általában nem tértek ki a kisebbségi nyelvhasználat
kérdéseire, minthogy ezek a szerződések elsősorban a vallási kisebbségek jogainak
rendezését és biztosítását célozták. A nyelvhasználat kérdése így legfeljebb közvet-
ve, mint a vallásgyakorlás formájának egyik eleme (egyházi bíráskodás) jelent-jelen-
hetett meg, amennyiben a vallási kisebbség egyúttal nyelvi kisebbség is volt, és csak
a gyakorlatban, de nem a szerződések szövegében. A világháborút megelőző idő-
szakból az egyetlen kivétel az 1815-ös bécsi kongresszus Lengyelország negyedik
felosztását kimondó záróokmánya, amelyben Oroszország, Poroszország és a Habs-
burg Monarchia kötelezettséget vállalt arra, hogy a hozzájuk csatolt területeken len-
gyel nemzeti intézményeket fognak létrehozni. Ebbe természetesen beletartoztak a
bíróságok is, amelyek a nemzeti nyelvet használták. Ez a garancia is áttételes volt
azonban, nem is érvényesült soká: a felosztó hatalmak drasztikusan (Oroszország az
1831-es felkelés után) vagy fokozatosan (Ausztria, Poroszország) felszámolták eze-
ket az intézményeket, viszszanyesték a megszerzett jogokat, így a bíróság előtti
nyelvhasználati jogokat is.
A bírósági nyelvhasználat nemzetközi szabályozásának az előbbiekben említett
eseteit követően fordulatot a világháborút lezáró versailles-i békerendszer hozott: a
nemzetközi közösség a vesztes országokat (Ausztria, Bulgária, Magyarország, Tö-
rökország) a békeszerződésekben, az újonnan létrejött vagy területükben meg-
növekedett államokat az ún. kisebbségvédelmi szerződésekben (Csehszlovákia,
Görögország, Lengyelország, Románia, Szerb–Horvát–Szlovén Királyság) és ki-
sebbségvédelmi nyilatkozatokban (Albánia, Észtország, Lettország, Litvánia, Irak)
kötelezte a kisebbségi nyelvek bíróság előtti használatának megkönnyítésére. Az el-
sőként megfogalmazott és a legtöbb későbbi szerződésnek és nyilatkozatnak min-
tául szolgáló lengyel kisebbségvédelmi szerződés8 a következőképpen fogalmaz (7.
cikk 4. bek.):
„A lengyel Kormánynak a hivatalos nyelv megállapítására vonatkozó intézkedését nem
érintve, a nem lengyel nyelvű lengyel állampolgárok nyelvüknek a bíróságok előtt akár szó-
ban, akár írásban való használata tekintetében megfelelő könnyítésekben fognak
részesülni.”9
A többi szerződés és nyilatkozat megfelelő bekezdése hasonlóképpen fogal-
maz.10 Egyedül a Törökországgal kötött lausanne-i békeszerződés vonta meg szűkeb-

8 Martens NRG, 3. sorozat, 13. kötet, 504–511. o. A szerződés 1920. január 10-én lépett hatályba.
9 „Notwithstanding any establishment by the Polish Government of an official language, adequate facilities shall be given to
Polish nationals of non-Polish speech for the use of their language, either orally or in writing, before the courts.”
10 A bírósági nyelvhasználatra vonatkozóan az alábbi dokumentumokban találunk rendelkezéseket: békeszerződések: osztrák
– 66. cikk, bolgár – 53. cikk, magyar – 58. cikk, török – 39. cikk; kisebbségvédelmi szerződések: csehszlovák – 7. cikk, gö-
rög – 7. cikk, román – 8. cikk, szerb–horvát–szlovén – 7. cikk; kisebbségvédelmi nyilatkozatok: albán – 4. cikk, litván – 4. cikk,
iraki – 4. cikk 5. bek. Az észt és a lett kormány nem fogadott el a jogokat részletező formális nyilatkozatot, de a kisebbségvé-
delmi szerződésekben megfogalmazott alapelveket magáévá tette. A finn nyilatkozat, amely kizárólag az Åland-szigetekre vo-
natkozott, nem érintette a bírósági nyelvhasználat kérdését.
ben a határokat, amennyiben a törökül nem beszélő török állampolgároknak kizáró-
lag a szóbeli nyelvhasználatot biztosította, az írásbelit nem.11
A Nemzetek Szövetsége garanciáját élvező rendelkezés tág értelmezésnek nyit te-
ret. A jogok alanyai egyértelműen olyan (a lengyel példánál maradva) lengyel állampol-
gárok, akiknek nem lengyel az anyanyelve – a külföldiekre tehát ez a passzus nem vo-
natkozik. A rendelkezés ugyanakkor nem részletezi, hogy milyen bíróságokról van szó,
mint ahogy azt sem, hogy a perben érdekelt mely személyek (vádlott, sértett, alperes, fel-
peres stb.) élhetnek a nyelvhasználati könnyítések biztosította előnyökkel. A kérdés sza-
bályozatlanságából arra következtethetünk, hogy valamennyi bírósági eljárásban vala-
mennyi személy részesülhetett ezekben a könnyítésekben. Nem világos azonban, hogy
a jogalkotó pontosan mit értett a „megfelelő könnyítések” kifejezés alatt. E kitétel homá-
lyossága a korabeli elemzőket is töprengésre sarkallta. Szemben a kisebbségvédelmi
szerződések más rendelkezéseivel, itt ugyanis nem találkozunk olyan megszorítással,
amely a kisebbségiek „jelentékeny arány”-ához kötné a könnyítések biztosítását. Ebből
arra következtethetünk, hogy a kisebbséghez tartozó személyek anyanyelvhasználata az
ország egész területén biztosított volt, függetlenül a kisebbségi lakosság számától. A
szerződések által kötött államok jogalkotása azonban mást mutat: pl. Csehszlovákia egy-
egy bírósági illetékességi területen belül 20%-os részarányhoz kötötte a nyelvhasználat
jogát,12 hasonlóképpen egyötödös arányt írt elő a magyar jogszabály is. Jugoszlávia és
Románia viszont belső jogában egyáltalán nem szabályozta a kérdést.13
A „megfelelő könnyítésekre” vonatkozóan az államok belső jogában a következő
megállapításokkal találkozunk:14
– a perben érintett fél a bírósággal való érintkezés során szóban és írásban egy-
aránt használhatja anyanyelvét,
– a bíróság az államnyelven megfogalmazott válasz mellett a kisebbségi nyelvet
is használja, vagy csak azt köteles használni,
– a perben érdekelt fél jogi képviselője szintén használhatja a kisebbségi nyelvet,
– a bíró a tárgyalás során használhatja a kisebbségi nyelvet a kisebbségi sze-
méllyel való érintkezés során,
– az ügyészség a vádiratot a kisebbségi nyelven is köteles megfogalmazni,
– amennyiben ismert a vádlott kisebbségi hovatartozása, a jegyzőkönyvet a ki-
sebbség nyelvén is vezethetik, vagy legalábbis a kisebbségi nyelven elmondott
tanúvallomásokat és benyújtott bizonyítékokat, iratokat ezen a nyelven is felve-
hetik, a büntetőeljárásban pedig kötelezően felveszik a jegyzőkönyvbe,
– a bíróság ítéletét, határozatát a kisebbségi nyelven is kiadja.

11 Az 1923. július 24-én kötött és 1924. augusztus 6-án hatályba lépett – és a törökök által máig hatályban lévőnek tekintett –
szerződés rendelkezései általában a nem muzulmán vallású kisebbség (non-Moslem minorities) tagjaira vonatkoznak (örmé-
nyek, görögök és zsidók), de a muzulmán vallású kurdokra vagy arabokra nem. Ezzel szemben a bírósági nyelvhasználati jog
– és néhány más jog – alanyaként a nem török nyelvű török állampolgárok lettek meghatározva – vagyis a kurdok is. A szer-
ződés szövegét ld. League of Nations Treaty Series, 28. kötet, 11. oldaltól.
12 Jacques Fouques-Duparc: La protection des minorités de race, de langue et de religion. Étude de droit des gens. Paris :
Dalloz, 1922. 234. o. Prágában és Pilsenben azonban, azáltal, hogy a nyelvhasználat szempontjából az egész várost egy bí-
rósági kerületnek tekintették, a törvény kizárta a német nyelv használatának jogát. Uo. 235. o.
13 Balogh Artúr: A kisebbségek nemzetközi védelme a kisebbségi szerződések és a békeszerződések alapján. Berlin: Ludwig
Voggenreiter Verlag, 1928. Új kiadás: Csíkszereda: Kájoni, 1997. 95. lábjegyzet 183–187. o.
14 André Mandelstamnak a nyelvhasználati törvények hatósági és bírósági szakaszaira vonatkozó összefoglalója alapján: La
Protection Internationale des Minorités. Rapport par André Mandelstam. In: Annuaire de l’Institut de Droit International. Trente
deuxième volume, Session de la Haye, Juillet-Aout 1925 (Louvain-Paris). 246–392. o., a 280–285. oldalakon.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 9
10 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

Ezek a „könnyítések” azonban többnyire nem jogként, hanem a hatóság/bíróság
engedélye alapján megnyíló lehetőségként jelennek meg, és további korlátozásokkal
érvényesek: pl. a lengyel nyelvtörvény a felperes kötelességévé tette, hogy amennyi-
ben az alperes azt kéri, a kisebbségi nyelven benyújtott keresetet a többségi nyelvre
fordíttassa le – saját költségén.
A Népszövetség nemzetközi ellenőrzése alatt álló további két szerződés szintén
tartalmazott a bírósági nyelvhasználatra vonatkozó rendelkezéseket. A Memel autonó-
miájáról szóló egyezmény a német nyelvet a litvánnal egyenjogú, hivatalos nyelvnek is-
merte el.15 Eszerint tehát a teljes bírósági eljárás folyhatott németül.16 A Felső-Sziléziá-
ról szóló német–lengyel egyezmény amellett, hogy megismételte és ezáltal Felső-Szilé-
zia Németországhoz kerülő területeire is kiterjesztette a kisebbségi szerződések általá-
nos rendelkezéseit, a bírósági nyelvhasználat vonatkozásában külön rendelkezéseket
is megállapított.17 A jogi eljárásban alkalmazott nyelv kérdésével az V. fejezet I. szaka-
sza foglalkozott: e szerint a hivatalos nyelv helyett bárki használhatta a német vagy a
lengyel nyelvet, továbbá amennyiben a per valamely része nem a hivatalos nyelven
folyt, a bíróság fordításról volt köteles gondoskodni. A bíróság eldönthette azt is, hogy
a kisebbségi nyelven elhangzott nyilatkozatokat és előterjesztett bizonyítékokat e nyel-
ven vegye-e föl a jegyzőkönyvbe vagy hitelesített fordítását csatolja-e. Az egyezmény
ezen túlmenően lehetőséget biztosított arra is, hogy a bíróságok saját mérlegelésük
alapján a német területen a lengyel nyelvet, a lengyel területen a német nyelvet a tár-
gyalás nyelveként használják, ha a perben érintett valamennyi fél értette azt. A nyelv-
használati szabályok kiterjedtek a kereskedelmi bíróságokra, a szakszervezeti döntőbí-
róságokra, a társadalombiztosítási adminisztratív bíróságokra stb. is. A felső-sziléziai
rendezés tehát nem biztosított a kisebbségi nyelv számára teljes egyenjogúságot.
Bár a két világháború közötti kisebbségvédelmi rendszer számos, a Népszövet-
ség Tanácsa elé kerülő ügyet produkált, sőt némelyek ezek közül a hágai Állandó
Nemzetközi Bíróságot is megjárták, egyetlen olyan ügyet sem említ az irodalom,
amelyben valamely kisebbség a bírósági nyelvhasználattal kapcsolatos panaszt ter-
jesztett volna elő.18 A 20-as, 30-as években kötött kétoldalú egyezmények kisebbség-
védelmi szakaszai elvétve foglalkoznak a bírósági nyelvhasználat problémáival.19 A
30-as években a népszövetségi kisebbségvédelmi mechanizmus megroppant, majd
a II. világháború nemcsak ezt, de magát a Nészövetséget is elsöpörte. A háborút kö-
vető rendezés pedig már elsősorban az egyetemes emberi jogok biztosítása révén kí-
vánta a kisebbségek érdekeit is védelemben részesíteni.

15 Az egyezményt 1924. május 8-án írták alá. League of Nations Treaty Series 29. kötet, 85–115. o. I. sz. függelék, 27. cikk.
16 A csehszlovák kisebbségi szerződés Kárpát-Ukrajnának „legszélesebbkörű autonómiát” biztosított (10. cikk) és a nyelvi kér-
dést is a felállítandó tartománygyűlés hatáskörébe utalta (11. cikk). Feltételezhető, hogy amennyiben Csehszlovákia eleget tett
volna szerződéses kötelezettségeinek, a rutén nyelv e területen minden vonatkozásban, így a bíróságokon is, hivatalos stá-
tust élvezett volna. A Memel német lakosságának követelései mögött azonban a hatalmas Németország állt, míg a rutének-
nek nem volt ilyen befolyásos pártfogójuk, így autonómiájukat nem rögzítették külön nemzetközi egyezményben, és nem va-
lósult meg belőle semmi.
17 A Genfben 1922. május 15-én megkötött egyezmény 15 évre szólt. 1937-ben a német és a lengyel kormány közös nyilatko-
zatban rögzítette a kisebbségekkel szembeni bánásmód általános elveit.
18 Jacob Robinson et al.: Were the Minorities Treaties a Failure? New York: Institute of Jewish Affairs, 1943.
19 Az 1924-es római, majd az 1925-ös nettunói egyezmény a szerbhorvát nyelv fiumei és az olasz nyelv dalmáciai, az ugyancsak
1925-ben aláírt lengyel–csehszlovák egyezmény a lengyel és a csehszlovák nyelv, a Lengyelország és Danzig között kötött
1933-as megállapodás pedig a lengyel nyelv danzigi szabad használatát biztosította a bíróságok előtt.
B) Általános emberi jogi keretek

A nemzetközi emberi jogi dokumentumok az anyanyelv bírósági eljárásokban való
használatát rendkívül szűk körre korlátozzák – sőt, szigorúan véve egyáltalán nem
foglalkoznak vele. Az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében elfogadott emberi jo-
gok egyetemes nyilatkozata20 például e kérdésben hallgatásával tűnik ki. A második
világháború utáni egyetemes és európai nemzetközi emberi jogi rezsim azonban a
polgári és büntetőperek eljárási garanciáival foglalkozó rendelkezéseiben már kitér a
nyelvhasználat problémájára.

A nyelvhasználat a tisztességes eljárás részeként

A Rómában 1950-ben elfogadott emberi jogok európai egyezménye (EJEE)21
például az alábbiak szerint rendelkezik a nyelvhasználatról (6. cikk 3. bek.):
„Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van legalább arra, hogy:
a) legrövidebb időn belül tájékoztassák olyan nyelven, amelyet megért, és a legrészlete-
sebb módon az ellene felhozott vád természetéről és indokairól;
[…]
b) ingyenes tolmács álljon rendelkezésére, ha nem érti vagy nem beszéli a tárgyaláson
használt nyelvet.”22
A másfél évizeddel később, 1966-ban elfogadott polgári és politikai jogok nem-
zetközi egyezségokmányának (PPJE)23 parallel rendelkezése pedig a következőkép-
pen szól (14. cikk 3. bek.):
„Az ellene emelt vád elbírálásakor mindenkinek teljes és egyenlő joga van legalább a kö-
vetkező biztosítékokra:
a) a legrövidebb határidőn belül egy általa értett nyelven részletesen tájékoztassák az el-
lene emelt vád természetéről és okáról;
[…]
b) díjmentesen vehessen igénybe tolmácsot, amennyiben nem érti vagy nem beszéli a tár-
gyaláson használt nyelvet;”24

Az idézett két passzusból a nyelv tekintetében legalább három korlátozás olvas-
ható ki. Mielőtt azonban ezeket sorra venném, kezdjük egy negyedikkel. A szöveget
20 Az ENSZ Közgyűlése által 1948. december 10-én 217 A (III) szám alatt elfogadott nyilatkozat. Magyar szövegét ld. pl. Embe-
ri jogok. Nemzetközi okmányok gyűjteménye. Budapest: Emberi Jogok Magyar Központja Közalapítvány, 1993.
21 CETS No. 5. Mind Magyarország, mind a szomszédos országok részesei az egyezménynek.
22 „3. Everyone charged with a criminal offence has the following minimum rights:
a. to be informed promptly, in a language which he understands and in detail, of the nature and cause of the accusation
against him;
[…]
e. to have the free assistance of an interpreter if he cannot understand or speak the language used in court.”
23 United Nations Treaty Series Az ENSZ Közgyűlése az egyezségokmányt 2200 A (XXI) számú határozatával, 1966. december
16-án nyitotta meg aláírásra és megerősítésre. A szerződés majd tíz évvel később, 1976. március 23-án lépett hatályba.
24 „3. In the determination of any criminal charge against him, everyone shall be entitled to the following minimum guarantees,
in full equality:
(a) To be informed promptly and in detail in a language which he understands of the nature and cause of the charge
against him;
[…]
(f) To have the free assistance of an interpreter if he cannot understand or speak the language used in court;”

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 11
12 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

olvasva valószínűleg a legtöbben akaratlanul is az anyanyelvre gondolunk, amikor ar-
ról a nyelvről van szó, amit valaki megért, s ebből következik, hogy a fenti idézet – lát-
szólag – két nyelvről rendelkezik: az anyanyelvről és a tárgyaláson használt nyelvről.
Valójában azonban három nyelvről van szó, amelyek között – talán megdöbbentő
módon – az anyanyelv nem szükségszerűen van jelen: egyrészt a tárgyaláson hasz-
nált nyelvről, másrészt arról a nyelvről, amit a gyanúsított megért és a hatóság hasz-
nál, harmadrészt pedig arról a nyelvről, amit a gyanúsított használni kíván a tárgyalás
során (amennyiben nem érti, beszéli a tárgyaláson használt nyelvet!) – s ehhez tehet-
jük még hozzá, ezek hátterében meghúzódóan, a negyedik nyelvet: a gyanúsított
anyanyelvét, amelyről, hangsúlyozom, a fenti passzus kifejezetten nem rendelkezik. A
legtöbb esetben a második, a harmadik és a negyedik nyelv megegyezik. Még több-
ször azonos a második és a harmadik nyelv: mégis fontos különbséget tenni a kettő
között: míg a második nyelvnél (elvben25) a hatóság választja ki a nyelvet (persze ab-
ból a körből, amit a gyanúsított megért), a harmadik nyelv esetében a választás joga
a gyanúsítotté.
A 6. és a 14. cikk vonatkozó rendelkezései tehát nem elsősorban az anyanyelv
használatáról szólnak, hanem annak a nyelvnek a kötelező [a) pont] vagy lehetsé-
ges [e), illetve f) pont] alkalmazásáról, amelyet a gyanúsított ért/beszél. Az anya-
nyelv használata legfeljebb ennek a tágabb halmaznak egy aleseteként értelmezhe-
tő. Ha például Magyarországon meggyanúsítanak egy etióp állampolgárt, akinek az
anyanyelve a tigrinya,26 de aki jól ért és beszél angolul és franciául is, akkor a ható-
ságok nem követnek el jogsértést, ha nem anyanyelvén, hanem angolul tájékoztat-
ják az ellene emelt vádról (mert ez a hatóság számára könnyebben megvalósítható,
és a gyanúsított is érti); a gyanúsítottnak ugyanakkor jogában áll, hogy a tárgyalás
során a francia nyelvet használja ingyenes tolmács igénybevételével – holott a bíró-
ság nyelve a magyar, az ő anyanyelve pedig a tigrinya.27 Hogy az idézett két cikk ol-
vastán többnyire mégis két nyelvre gondolunk (a tárgyalási nyelvre illetve az anya-
nyelvre), és hogy ez egyáltalán nem áll messze a valóságtól és a józan ész diktálta
megfontolásoktól, az abból fakad, hogy a legtöbb ember saját anyanyelvén kívül ál-
talában nem beszél más nyelveket, nem érti azokat, s ha mégis, nem feltétlenül
azon a színvonalon, amely képessé teszi egy büntetőeljárás követésére. Az alábbi-
akban ebből kiindulva és a helyzetet így némileg leegyszerűsítve használom tehát
az „anyanyelv” fogalmát.
Lássuk tehát a szövegből kihámozható és fent már beharangozott három korlátozást:
1) Az anyanyelv használatának joga kizárólag a büntetőeljárásra vonatkozik,
más jellegű eljárásokra, így a polgári vagy a közigazgatási bíróságok által lefolytatott
eljárásokra nem.
Az EJEE 6. cikke a polgári eljárásban használatos nyelvvel kapcsolatban ugyan
nem állapít meg szabályokat, az X és Y kontra Ausztria ügyben az Emberi Jogok Eu-
25 Azért „elvben”, mert feltételezhető, hogy a vád természetéről és indokairól szóló tájékoztatás előtt a hatóság és a gyanúsított
között valamifajta kapcsolat már keletkezett, ami valószínűsíti, hogy a hatóság már – informálisan legalábbis – tudomást szer-
zett a szóban forgó személy nyelvismeretéről, illetve esetleges nyelvi preferenciáiról, s így ez a tény jó esetben nyilvánvalóan
befolyásolja a hatóság nyelvválasztását.
26 A tigrinyát az észak-etiópiai Tigre tartományban beszéli a lakosság többsége, de a közeli Wollo és Bergemir tartományokban
is megtalálható, Eritrea hivatalos nyelve. In: Etnikumok enciklopédiája. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1993. 271–273. o.
27 Ha csak és kizárólag tigrinyául beszél, s ebből következően ezt a nyelvet kellene használni a vele való kapcsolatokban – nos
akkor valószínűleg baj van…
rópai Bizottsága megállapította: „[e]z nem jelenti ugyanakkor azt, hogy a bírósági el-
járás és az ezzel kapcsolatos egyedi aktusok nyelve semmilyen körülmények között
sem lehet releváns a 6. cikk 1. bekezdésének [vagyis a tisztességes eljárás általános
szabályainak – B.J.] polgári ügyekben történő alkalmazása során. Azt azonban, hogy
bizonyos iratok lefordításának elmulasztása a tisztességes eljárás követelményével el-
lentétes-e, minden egyes ügyben a különleges körülmények figyelembevételével kell
eldönteni.”28 A kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozóan azonban ebből a konkrét
ügyből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, mivel abban nem országon
belüli, hanem országok (Ausztria–Hollandia) közötti nyelvi különbözőségről volt szó.
Csak sajnálhatjuk, hogy a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmá-
nya végrehajtásának ellenőrzésével megbízott és egyéni panaszokat is vizsgáló
ENSZ-testület, az Emberi Jogi Bizottság a belső jogorvoslati lehetőségek kimerítésé-
nek hiánya miatt érdemben nem foglalkozott két francia üggyel, amelyek a közigazga-
tási bíróságok előtti nyelvhasználat kérdését feszegették. A T. K. kontra Franciaország
ügyben29 a közigazgatási bíróság elutasította a kérelmező által vezetett breton peda-
gógusszervezet breton nyelvű bejegyzési kérelmének iktatását, az M. K. kontra Fran-
ciaország ügyben30 pedig ugyanez a bíróság a kérelmező breton nyelven benyújtott
panaszát utasította el, amelyben azt kifogásolta, hogy az adóhatóság nem hajlandó a
címét bretonul feltüntetni.31
2) Csak a gyanúsítottnak, vádlottnak van joga anyanyelvét használni; az eljárás-
ban részt vevő más személyeknek nincs.
Az Emberi Jogok Európai Bizottsága csak részben foglalkozott ezzel a kérdéssel.
A Jean-François Bideault kontra Franciaország ügyben32 a vádlott, aki megtagadta,
hogy a francia hadseregben szolgáljon és ezért eljárás indult ellene, ügyvédje által
több tanút idéztetett meg, akik vallomásukat – tolmács segítségét igénybe véve – bre-
ton nyelven kívánták megtenni. A francia büntetőeljárási kódex azonban csak abban
az esetben engedi meg a tolmács használatát, ha a tanú nem érti kellőképpen a fran-
cia nyelvet, s minthogy itt erről nem volt szó, a tanúk végül franciául vallottak – egy ki-
vételével. Akit, minthogy a bíróság elnökének felszólítása ellenére továbbra is breto-
nul válaszolt a feltett kérdésekre, karhatalommal vezettek ki a teremből. A kérelmező
szerint ezáltal megsértették a tanúk kikérdezéséhez való jogát [EJEE 6. cikk 3. bek d)
pont]. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága ezzel szemben „rámutat[ott], hogy az
egyezmény [hivatkozott cikke] nem biztosítja a tanúk számára az általuk választott
nyelv használatának a jogát”.33 Ezzel persze a Bizottság nem adott választ arra a kér-
désre, hogy ha esetleg a tanú nem ismeri az eljárásban használt nyelvet, van-e joga
az általa értett vagy beszélt nyelven megtenni vallomását (az ENSZ-bizottság értelme-
zését ld. alább).
28 9099/80 sz. kérelem, 1981. december 9-i elfogadhatósági határozat. In: Decisions & Reports of the European Commission
of Human Rights 27. kötet, 209–213. o., a 210. oldalon.
29 220/1987 sz. beadvány. In: Report of the Human Rights Committee, vol. II, General Assembly Official Records: Forty-fifth
Session, Supplement No. 40 (A/45/40), 118–126. o.
30 222/1987 sz. beadvány. In: Report of the Human Rights Committee, vol. II, General Assembly Official Records: Forty-fifth
Session, Supplement No. 40 (A/45/40), 127–134. o.
31 Bár a panaszosok egyik ügyben sem hivatkoztak a 14. cikkre, a bírósági nyelvhasználat miatt mégis ide kapcsolhatók.
32 11261/84 sz. kérelem, 1986. október 6-i elfogadhatósági határozat. In: Decisions & Reports of the European Commission of
Human Rights 48. kötet, 232–236. o.
33 Uo. 236. o.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 13
14 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

Érdekes problémákat vetett fel az Isop kontra Ausztria ügy34, amelyben egy ma-
gánvádló nyelvhasználati jogairól kellett a Bizottságnak döntenie. Az ausztriai szlovén
kisebbséghez tartozó panaszost egyik önkormányzati képviselő kollegája hazaáruló-
nak és titóista kommunistának nevezte, ami miatt ő magánvádas eljárást indított jó hír-
neve megsértése miatt. A vádiratot szlovénul szerkesztette meg, emiatt azonban az
osztrák bíróságok első és másodfokon is elutasították azt. A szlovén nyelvhasználati
jogokra vonatkozó osztrák jogszabályok és joggyakorlat ellentmondásos voltát ugyan
elismerte a Bizottság, azonban arra alapozva, hogy a kérelmező – ügyvédje segítsé-
gét is igénybe véve – megfelelő nyelvi készségekkel rendelkezett, hogy a magánvá-
dat német nyelven terjessze a bíróság elé, nem állapította meg a tisztességes eljárás
szabályainak megsértését.
3) Csak abban az esetben kötelező a gyanúsítottat, vádlottat anyanyelvén tájé-
koztatni az ellene felhozott vádról, amennyiben nem érti azt a nyelvet, amelyet az eljá-
rásban részt vevő hatóságok általában használnak. Ezt a fentiekben már érintettük.
Tehát egy külföldinek, aki jól érti annak az országnak a nyelvét, ahol büntetőeljárást
kezdeményeznek ellene, nincs joga arra, hogy megkövetelje: a hatóságok anyanyel-
vén adjanak tájékoztatást.
Hasonlóképpen a tárgyalás folyamán csak akkor számíthat arra, hogy anyanyel-
vének használatát engedélyezik számára, ha nem érti és beszéli az ott használt nyel-
vet. Ilyen esetben „ingyenes tolmács” áll rendelkezésére, vagyis a tolmácsolás, fordí-
tás költségeit az állam köteles fedezni. (Ezzel szemben, ha a védelem tanúja mégis
anyanyelvén, vagy az általa leggyakrabban használt nyelven kívánna vallomást tenni,
a fordítás, tolmácsolás költségei a védelmet terhelik.)
Ilyen értelemben foglalt állást az Emberi Jogok Európai Bizottsága. A K kontra Fran-
ciaország ügyben35 a vádlott a tárgyalás kezdetétől minden kérdésre bretonul válaszolt.
Jogi tanácsadója ezért kérte, hogy tolmács álljon rendelkezésére, amit azonban a fran-
cia bíróság arra való hivatkozással utasított el, hogy a vádlott Franciaországban nevelke-
dett és folytatta iskolai tanulmányait, ezért értenie és beszélnie kell franciául. Az Emberi
Jogok Európai Bizottsága magáévá tette ezt az érvelést: „[a kérelmezőnek] nem jelen-
tett nehézséget a francia nyelv megértése és használata […]. A tolmács igénybevéte-
lének egyezményben biztosított joga […] kizárólag abban az esetben alkalmazandó, ha
a vádlott nem érti vagy nem beszéli a tárgyaláson használt nyelvet.”36
Az Emberi Jogi Bizottság három francia ügyben37 is hasonló konklúzióra jutott. A
kétnyelvű (francia és breton nyelvű) településtáblákért folytatott kampány részeként
mindhárom ügy panaszosai – a vád szerint – egynyelvű, francia helységnévtáblákat

34 808/60 sz. kérelem, 1962. március 8-i elfogadhatósági határozat, Collection 8. kötet, 80–90. o.; ld. még
http://www.echr.coe.int.
35 10210/82. sz. kérelem, 1983. december 7-i elfogadhatósági határozat. In: Decisions & Reports of the European Commission
of Human Rights 35. kötet, 203–212. o.
36 Uo. 207. o.
37 Ld. a Dominique Guesdon kontra Franciaország [219/1985 sz. beadvány, in: Report of the Human Rights Committee, vol II.
General Assembly Official Records: Forty-fifth Session, Supplement No. 40 (A/45/40), 61–68. o.], a Yves Cadoret és Hervé
Le Bihan kontra Franciaország [221/1987 és 323/1988 sz. beadvány, in: Report of the Human Rights Committee, General
Assembly Official Records: Forty-sixth Session, Supplement No. 40 (A/46/40), 219–225. o.], valamint a Hervé Barzhig kont-
ra Franciaország [327/1988 sz. beadvány, in: Report of the Human Rights Committee, General Assembly Official Records:
Forty-sixth Session, Supplement No. 40 (A/46/40), 262–266. o.] ügyet. Ld. még ugyanilyen értelemben a C. L. D. kontra
Franciaország ügyet is [439/1990 sz. beadvány, in: Report of the Human Rights Committee, General Assembly Official
Records: Forty-seventh Session, Supplement No. 40 (A/47/40), 424–425. o.].
firkáltak össze és tettek olvashatatlanná. Az ellenük indított büntetőeljárásban vala-
mennyien ragaszkodtak ahhoz, hogy bretonul védekezhessenek. A Bizottság szerint
azonban „a tisztességes eljárás követelménye nem kötelezi arra a részes államokat,
hogy a hivatalos bírósági nyelvtől különböző anyanyelvű személy számára lehetővé te-
gyék tolmács igénybevételét, ha a kérdéses személy megfelelően képes megérteni a
hivatalos nyelvet és kifejezni magát azon. Csak akkor kötelező tolmácsot rendelkezés-
re bocsátani, ha a vádlott vagy a tanúk számára nehézséget jelent megérteni a bíró-
sági nyelvet vagy magukat kifejezni ezen a nyelven.”38 Továbbá: „a tisztességes eljá-
rás fogalmából […] nem következik annak lehetősége, hogy a vádlott azon a nyelven
fejezhesse ki magát, amit általában beszél vagy amit a legkönnyebben beszél. Ameny-
nyiben a bíróság bizonyos abban […], hogy a vádlott elégséges mértékben ismeri a
bíróság nyelvét, nem kell figyelembe vennie, hogy a vádlott számára kedvezőbb len-
ne-e a bíróság nyelvétől eltérő nyelven kifejeznie magát.”39
Hogy a két egyezmény szövegében található „nem érti”, „nem beszéli” fordulatok
pontosan mit takarnak, vagyis hogy a vádlottól elvárt nyelvismeret szintjének milyen-
nek kell lennie, objektíven nehezen megállapítható. Problémát jelenthet az is ezzel
összefüggésben, hogy kinek van joga eldönteni, a vádlott beszéli, érti-e az adott nyel-
vet. Tovább fokozza e kérdés megválaszolásának nehézségét az a tény, hogy a bíró-
ságon használt nyelv olyan szakkifejezéseket tartalmazhat, amelyek még egy idegen
nyelvet oly jól beszélő személy számára is többé-kevésbé ismeretlenek lehetnek. Itt
azonban szükséges óvatosságra inteni: az anyanyelv ismerete terén is az egyes em-
berek között jelentős különbségek vannak, s a bírósági eljárást, amely ezen a nyelven
folyik, semmilyen formában sem akadályozhatja az, ha valakinek a szókincse szűkebb
vagy nem ismeri a jogi szaknyelv kifejezéseit.40
E kérdések megválaszolásához a két emberi jogi testület csak részben adott tám-
pontokat. Az ENSZ-bizottság által használt kifejezések: a „megfelelően” (adequately),
a „nehézséget jelent” (have difficulties) és az „elégséges mértékben” (sufficiently)
megfelelően és elégséges mértékben bizonytalan tartalmúak ahhoz, hogy nehézsé-
get jelentsenek az értelmezésben… A Bizottság mindenesetre a francia kormány érve-
lését látszik követni, amely szerint a bíróság nyelvének alapszintű ismerete már elég-
séges ahhoz, hogy a tolmács igénybevételétől el lehessen tekinteni.41 Nem szüksé-
ges továbbá a jogi szaknyelv ismerete sem, hiszen a jogászi segítség éppen ezt a hi-
ányosságot van hivatva betölteni – mindenki esetében.
A korábbiakban láttuk, hogy az Emberi Jogok Európai Bizottságának jogértelme-
zése a tanúk számára sem engedi meg a nyelvválasztást, ugyanakkor nyitva hagyta
azt a kérdést, hogy amennyiben a tanú nem beszéli vagy érti a bíróság nyelvét, hasz-

38 A három ügyben a Bizottság majdnem teljesen azonos szövegű megfogalmazást használt (az egyetlen érdemi eltérésre ld.
alább): Guesdon – 10.2 bek., Cadoret és Le Bihan – 5.6 bek., Barzhig – 5.5 bek. Az idézet a Cadoret és Le Bihan ügyből va-
ló.
39 Guesdon – 10.3 bek., Cadoret és Le Bihan – 5.7 bek., Barzhig – 5.6 bek. Az idézet a Cadoret és Le Bihan ügyből való.
40 Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a két hivatkozott emberi jogi szerződés idézett cikkei a gyanúsított, vádlott jogaival kap-
csolatban csak minimumszabályokat állapítanak meg, erre utal a mindkét rendelkezés 3. bekezdésében szereplő „legalább”
fordulat; a belső jogban ennél természetesen többet is lehet biztosítani.
41 Ld. pl. a Cadoret és Le Bihan ügy 4.8 bekezdését: „The authors were merely requested to express themselves in “basic”
French.” A francia kormány ezenfelül hangúlyozta, hogy a francia szabályozás kedvezőbb a PPJE-ben alkalmazott megoldás-
nál, amennyiben abban az esetben is lehetővé teszi tolmács igénybevételét, ha a vádlott nem megfelelő szinten beszél, ért
franciául. (Ld. a 4.4 bekezdést uo.)

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 15
16 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

nálhatja-e – ingyenes tolmács segítségét igénybe véve – anyanyelvét. Az egyezmé-
nyek szövegéből egyértelműen nemleges válasz következnék. Az Emberi Jogi Bizott-
ság ezzel szemben, úgy tűnik, más következtetésre jut. A fentebb idézett három ügy-
ben a Bizottság a tanúra is kiterjeszti azt a jogot, nevezetesen hogy az általa értett
vagy beszélt nyelven tolmács igénybevételével szólhasson, ami eredetileg, az egyez-
mények szövege szerint csak a vádlottat illeti meg. Bár az egymást követő bizottsági
állásfoglalások szövegében megfigyelhető, hogy a szerkesztők egyre pontosabb, le-
tisztultabb megfogalmazásokat alkalmaznak, a tanúk nyelvhasználatával kapcsolatos
szövegrész szinte teljesen változatlan, nem valószínű tehát, hogy elírásról vagy figyel-
metlenségről van szó. Az egyetlen lényeges különbség a szövegváltozatok között,
hogy míg a Cadoret és Le Bihan, valamint a Barzhig ügyben általában a tanúkról, ad-
dig a Guesdon ügyben kizárólag a védelem tanúiról van szó.42 Minthogy azonban ez
utóbbi ügy a korábbi, a nyelvhasználati jogosultság valamennyi tanúra, a védelem és
a vád tanúira is kiterjed. Az eljárásban részt vevő személyek között tehát, a Bizottság
értelmezésében, a tanúk külön csoportot alkotnak; a nyelvhasználat vonatkozásában
jogaik azonosak a vádlottéival. Kérdéses azonban, hogy pl. a magánvádló vagy a pót-
magánvádló rendelkezik-e ilyen jogokkal.
A két egyezmény további passzusai is relevánsak lehetnek a nyelvhasználat
szempontjából. Az alábbiakban röviden ezeket tekintem át.

A letartóztatáskor alkalmazandó nyelv

A személyes szabadságról és biztonságról szóló cikkek mind az emberi jogok eu-
rópai egyezményében (5. cikk 2. bek.43), mind az ENSZ-egyezségokmányban (9. cikk
2. bek.44) rendelkeznek a hatóságoknak arról a kötelezettségéről, hogy a letartóztatott
személyt haladéktalanul tájékoztassák letartóztatása okairól és az ellene emelt
vád(ak)ról. Míg azonban a PPJE egyáltalán nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy
ennek milyen nyelven kell történnie, az EJEE a hatóságok kötelezettségévé teszi „az
általa értett nyelven” való tájékoztatást – ami a korábbiakban már kifejtettekhez hason-
lóan ebben az esetben sem szükségszerűen jelenti az anyanyelvet. Kérdés, hogy az
eltérő szövegezés ellenére van-e tartalmi különbség a két rendelkezés között. Elsőre
egyszerűnek tűnik feltételezni, hogy nincs: e szerint a letartóztatott tájékoztatásának
kötelezettsége ugyanis csak abban az esetben tekinthető megvalósultnak (és ezáltal
a kötelezettségvállalás teljesítettnek), ha a hatóság megbizonyosodik arról, hogy a
kérdéses személy megértette letartóztatásának okait és az ellene emelt vád(ak)at –
ami azonban csak olyan nyelven történhet, amelyet e személy kétséget kizáróan ért
(mutogatással pl. ezt meglehetősen bajos lenne közölni), vagyis, bár a PPJE e rendel-
kezése expressis verbis nem foglalkozik a nyelvhasználat kérdésével, értelmezés út-
ján visszajutottunk „az általa értett nyelv” formulához.
42 Ld. a 38. lábjegyzetben idézett bekezdéseket.
43 „Minden letartóztatott személyt haladéktalanul az általa értett nyelven tájékoztatni kell letartóztatása okairól és az ellene felho-
zott vádról.” „2. Everyone who is arrested shall be informed promptly, in a language which he understands, of the reasons for
his arrest and of any charge against him.”
44 „Minden letartóztatott személyt letartóztatásakor tájékoztatni kell letartóztatása okairól és a legrövidebb időn belül közölni kell
vele az ellene emelt vádakat.” „2. Anyone who is arrested shall be informed, at the time of arrest, of the reasons for his arrest
and shall be promptly informed of any charges against him.”
Bár a szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény45 szerint (ld. a 31. és a 32. cikket)
a szerződés szövegezési előkészületi anyagai (travaux préparatoires) a nemzetközi szer-
ződések értelmezésekor csak kiegészítő szerepet tölthetnek be, talán nem haszontalan
emlékeztetni arra, hogy a szövegezéssel megbízott bizottság elutasította azt a holland ja-
vaslatot, amely az EJEE-hez hasonlóan éppen „az általa értett nyelv”-re vonatkozóan pon-
tosította volna a szöveget és egyben nem a letartóztatás aktusához kötötte volna a tájé-
koztatási kötelezettséget, hanem „a legrövidebb időn belül” írta volna azt elő. Több bizott-
sági tag szerint azonban ez a letartóztatott személy helyzetén rontott volna.46 Véleményük
szerint ugyanis a tájékoztatáshoz való jog értelme, nevezetesen a letartóztatott jogi érde-
keinek védelme (amelynek mindenekelőtt a szabadlábra helyezéssel kapcsolatos kére-
lem előterjesztéséhez szükséges információk biztosítása, vagyis éppen a tájékoztatás az
alapja), abban az esetben a legszélesebb, ha a tájékoztatás azonnal történik, mégha
nem is az általa értett nyelven. Az elsőre meglehetősen meghökkentő állítás mögött va-
lószínűleg az a feltételezett eset húzódik meg, hogy amennyiben a letartóztatást fogana-
tosító hatóság (pl. egy kis vidéki rendőrsőrs tizedese) nincs abban a helyzetben, hogy a
letartóztatott személyt letartóztatásakor az általa értett nyelven tájékoztassa letartóztatá-
sa okairól, akkor két rossz között választhat vagy 1) nem ezen a nyelven ad tájékoztatást,
és ebben az esetben megsérti a letartóztatott jogait, vagy 2) nem akarván jogsérelmet
okozni, tartózkodik a letartóztatás foganatosításától (futni hagyja a kérdéses személyt),
ezzel viszont a közérdeket – és potenciálisan mások jogait – sérti. Az ehhez hasonló patt-
helyzetek elkerülésének szándéka indokolhatja a PPJE megoldását. Ezzel a megoldás-
sal azonban nem lehetünk elégedettek, még abban a formában sem, amit Nowak sug-
all47: ha a letartóztatáskor nem is az általa értett nyelven tájékoztatták a letartóztatás oka-
iról, a letartóztatottat – később – az ellene felhozott vád(ak)ról már ezen a nyelven kell in-
formálni. Ez a megoldás azért is kérdéses, mert az angol eredetiben – szemben a fran-
cia változattal és a magyar fordítással – a tájékoztatást egy kifejezéssel jelölik: ’informed’,
ami a nyelvhasználat vonatkozásában kétségessé teszi az eltérő értelmezést. Ugyanan-
nak a szónak egyazon mondaton belül más tartalmat tulajdonítani, megítélésem szerint,
legalábbis merész értelmezési húzás. A francia és a magyar szóhasználat pedig (’infor-
mé’ és ’recevra notification’, illetve ’tájékoztatni’ és ’közölni’), minthogy az alkalmazott ki-
fejezések jelentése azonos, nem teszi megalapozottá a tájékoztatásnál használt nyelv te-
kintetében a különbségtételt (vélhetően tehát stilisztikai – a szóismétlés elkerülése – és
nem tartalmi megfontolások játszottak szerepet a fogalmazásnál).
Az értelmezés szabályai szerint a szerződések szövegében alkalmazott kifejezé-
sek tartalmának meghatározásánál azok hétköznapi értelmét kell alapul venni, ezért
továbbra is fenntartom, hogy a ’tájékoztatás’ kötelezettsége csak akkor tekinthető tel-
jesítettnek – történjék az a letartóztatáskor, vagy a legrövidebb időn belül –, ha a le-
tartóztatott megértette azt. A meg nem értett tájékoztatás, nem tájékoztatás. Minthogy
a patthelyzet (ld. fent) ennek ellenére is fennáll, arra a következtetésre kell jutnunk,
hogy az egyezségokmány szövege nem minden esetben végrehajtható, és ezzel elju-
tottunk az egyezségokmány és az EJEE rendelkezései közötti másik különbséghez. A

45 Vienna Convention on the Law of Treaties. United Nations Treaty Series 1155. kötet, 331. o. Magyarországon kihirdette az
1987. évi 12. tvr.
46 Manfred Nowak: U.N. Covenant on Civil and Political Rights. CCPR Commentary. Kehl/Strasbourg/Arlington: N. P. Engel
Publisher, 1993. Ld. a 9. cikkhez fűzött kommentár 33. bekezdését (174. o.).
47 Uo.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 17
18 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

PPJE ugyanis, mint az a fentiekből már kiderült, a kötelezettség teljesítésére két idő-
határt állapít meg: ’letartóztatáskor’ (vagyis azonnal) és ’a legrövidebb időn belül’. Az
EJEE ellenben csak egyet: ’haladéktalanul’.48 Látszólag az európai megoldás a gyen-
gébb, valójában azonban éppen, hogy az erősebb. A ’haladéktalanul’ kifejezés ugyan-
is – a szó hétköznapi értelmében – nyilvánvalóan magában foglalja az ’azonnal’ jelen-
téstartalmat is.49 Ez tehát azt jelenti, hogy ha a hatóság a megfelelő eszközök, feltéte-
lek birtokában van, köteles azonnal tájékoztatni – mert ebben az esetben ez a legrö-
videbb idő. Vagyis az a tény, hogy az EJEE nem köti a letartóztatás időpontjához a tá-
jékoztatást, nem jelenti, hogy az ne valósulhatna meg ekkor. A konklúzió végül az,
hogy míg az EJEE – minden feltétel teljesülése esetén – a letartóztatottnak biztosítja
az általa értett nyelven azonnal adott tájékoztatást (s ez alól csak akkor tehető kivétel,
ha a nyelvismeret szintje nem megfelelő), a PPJE ’az általa értett nyelv’ kritériumának
elhagyásával bizonyos esetekben kiüresíti a tájékoztatáshoz való jogot, illetve a ható-
ságokat teljesíthetetlen vagy legjobb esetben is csak formálisan teljesíthető kötelezett-
ségvállalásra kényszeríti.50
További kérdés, hogy vajon a nyelvhasználat a fenti cikkekben tárgyalt eljárásnak
csak a szóbeli, vagy az írásos részére is értendő-e. Ami a tájékoztatási jogot illeti, úgy
tűnik, a két egyezmény értelmezésében e vonatkozásban nincs különbség: a hatóság
köteles olyan nyelvre fordítani a vádiratot, a letartóztatási parancsot stb., amit a letar-
tóztatott megért.51 A tárgyaláson használt nyelv tekintetében éppen „a tárgyaláson”52
kifejezés tartalmát illető értelmezésbeli különbség szolgáltatja a bizonytalanság alap-
ját: nevezetesen szűken vagy tágan értelmezendő-e, vagyis az eljárás szóbeli része
mellett e kifejezés magában foglalja-e az írásos részt is (pl. különféle dokumentumo-
kat), vagy nem. A PPJE és az EJEE között, bár a szövegezés azonos, az eltérő interp-
retáció az előbbi travaux préparatoires-jára vezethető vissza, amely szerint az írott
anyagokra nem terjed ki e rendelkezés hatálya.53 Nowak azonban rámutat: „A tolmács
kijelölésének célja az, hogy a bíróság nyelvét nem értő vádlott számára tisztességes
tárgyalást biztosítsanak. Nagyon is kétséges, hogy vajon ez garantált-e abban az eset-
ben, ha a vádlott ugyan nyomon tudja követni az eljárás szóbeli részét, de nem képes
elolvasni a vádiratot, az írásos bizonyítékokat és más iratokat.”54 Az Emberi Jogok Eu-
rópai Bírósága jogértelmezésében ugyanerre a következtetésre jutott.55 A tisztessé-

48 A PPJE ’a legrövidebb időn belül’ és az EJEE ’haladéktalanul’ fordulata az angol, illetve francia eredetiben egyaránt ’prompt-
ly’, illetve ’dans le plus court délai’. A magyar fordításbeli különbség a fordító figyelmetlenségének következménye.
49 A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a ’haladéktalan’ azonnal elvégzendőt, teljesítendőt jelent. Minthogy az itt tárgyalt
egyezmények hiteles nyelve az angol és a francia (valamint a PPJE esetében az arab, a kínai, az orosz és a spanyol), idézem
az eredeti szövegváltozatokat. Az angol változat a ’promptly’ kifejezést használja, amelyet a Websters angol szótár az ’at once’
és a ’with little or no delay’ kifejezésekkel magyaráz.
50 Eleget időztünk már ennél a kérdésnél, mégis szükséges még egy megjegyzést ide fűzni. Mindkét szerződés a magyar bel-
ső jog részévé vált, kérdés ezért, hogy van-e ellentmondás a két, nem azonos tartalmú vállalás között. Nos, véleményem sze-
rint, nincs ellentmondás a két rendelkezés között; a helyzet inkább úgy jellemezhető, hogy egy-egy vonatkozásban az egyik,
illetve a másik szerződés biztosít több jogot…
51 Nowak: i. m. Ld. a 14. cikkhez fűzött kommentár 40. bekezdését (255–256. o.).
52 Az angol eredetiben ’in court’, franciául ’à l’audience’.
53 Nowak: i. m. Ld. a 14. cikkhez fűzött kommentár 55. bekezdését (262–263. o.).
54 Uo. Ld. a 14. cikkhez fűzött kommentár 56. bekezdését (263. o.).
55 Általában ld. még Vincent Berger: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata. Budapest: HVG-Orac, 1999.
318–325. o.; Clare Ovey és Robin White: Jacobs and White, The European Convention on Human Rights. Oxford: Oxford
University Press, 2002. 181–182. o.
ges eljárás követelményéből fakad az a kötelezettség is, hogy a tolmács igénybevéte-
lére az állam díjmentesen biztosítson lehetőséget; ez a kötelezettség abszolút, vagyis
a vádlott anyagi helyzetétől és az eljárásban megállapított bűnösségtől független.56

Nyelvi alapú diszkrimináció

Mind az emberi jogok európai egyezménye, mind a polgári és politikai jogok
nemzetközi egyezségokmánya tiltja a nyelv alapján történő hátrányos megkülönböz-
tetést. Míg az EJEE 14. cikke, valamint a PPJE 2. cikke az adott szerződésbe foglalt jo-
gok vonatkozásában, addig az EJEE-hez fűzött 12. jegyzőkönyv57 1. cikke, illetve a
PPJE 26. cikke általában tiltja a diszkriminációt. A hátrányos megkülönböztetés tilal-
ma az egyenlőséget, mégpedig a tényleges egyenlőséget van hivatva előmozdítani,
biztosítani. Az elv nem tilt mindenfajta különbségtételt; a maxima, amit ebben az eset-
ben követni kell, a következő: az azonost azonos, a különbözőt különböző elbánásban
kell részesíteni. A megkülönböztetésnek ésszerűnek és objektívnek, ennek eredmé-
nyeként pedig az egyenlőségnek ténylegesnek kell lennie, illetve a tényleges egyen-
lőség nem csorbulhat.
A nyelv alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalmából – az általánosan
elfogadott értelmezés szerint – nem vezethetők le külön nyelvhasználati jogok. Ez bi-
zonyos esetekben, ahol a nyelv egy jog gyakorlásában nem játszik szerepet, egyértel-
mű. Például az élethez való jog, a kínzás tilalma, a rabszolgaság tilalma, a jogképes-
séghez való jog vagy az egyesülési jog stb. vonatkozásában valamely nyelvi csoport-
hoz tartozó személynek az önkényes halálra ítélése, megkínzása, rabszolgaságban
tartása, jogképességének el nem ismerése vagy egyesületalakítási szándékának
megakadályozása58 pusztán nyelvi hovatartozása okán nyilvánvalóan jogellenes. Ha-
sonlóképpen az ártatlanság vélelmének megvonása valamely nyelvi csoporthoz tarto-
zó egyéntől csupán e nyelvi hovatartozás miatt sérti a diszkriminációmentesség elvét:
a hatóságoknak az a nyilvános vagy rejtett hozzáállása például, hogy egy roma nyel-
ven beszélő személyt eleve bűnözőként kezelnek, meg nem engedett különbségtételt
jelent (csakúgy, mintha a bőrszíne alapján tennék ugyanezt). Az ilyen és ehhez hason-
ló esetekben a különbségtétel ésszerűen és objektíve nem indokolható.
Olyan esetekben azonban, amikor a kommunikációnak, s az ehhez szükséges
médium, a nyelv használatának valamely emberi jog gyakorlásában kiemelt, sőt nél-
külözhetetlen szerepe van, a nyelvi alapú hátrányos megkülönböztetés tilalma és a
tényleges egyenlőség biztosításának igénye, véleményem szerint, felveti a nyelvhasz-
nálat kérdését is. Amennyiben például egy személy letartóztatása során olyan nyelven
közlik vele letartóztatásának okait, amelyet nem ért, vagy egy bírósági eljárásban a
gyanúsítottat olyan nyelven tájékoztatják az ellene felhozott vádról, amelyet nem be-
56 Uo. Illetve ld. Nowak: i. m., a 14. cikkhez fűzött kommentár 57. bekezdése (263. o.).
57 Protocol No. 12 to the Convention for the Protection of Human Rights and Fundamental Freedoms, CETS No. 177. A jegyző-
könyvet Rómában 2000. november 4-én nyitották meg aláírásra, és az 5. cikk rendelkezésének megfelelően, amely 10 meg-
erősítést követel meg, 2005. április 1-jén lépett hatályba. Magyarország aláírta, de nem ratifikálta a dokumentumot. Hazánk
szomszédai közül csak Horvátországban, illetve Szerbia és Montenegróban hatályos a jegyzőkönyv. Magyar szövegét ld. Acta
Humana 2001. 43. sz., 76–78. o.
58 Ez persze nem jelenti azt, hogy a bejegyzés iránti kérelem nyelvére vonatkozóan az állam ne határozhatna meg nyelvi korlá-
tokat, mint ahogy azt sem, hogy az újannan létrehozott egyesület ülésein ne lehetne az idegen nyelvet használni.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 19
20 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

szél, hátrányos megkülönböztetésről beszélhetünk. Annak a személynek a helyzete
ugyanis, aki beszéli a hatóságok hivatalos nyelvét, nyilvánvalóan előnyösebb, mint azé
a személyé, aki nem. Nem véletlen, hogy – a fent bemutatott módon – a nemzetközi
emberi jogi szerződések nyelvhasználati szabályokat is megállapítanak a kérdéses
jog hatékony érvényesítése érdekében. A jogalkotó tehát csak akkor látta biztosított-
nak a különböző nyelvű egyének egyenlőségét, ha a tisztességes eljárás más garan-
ciáihoz nyelvhasználati biztosítékot is ad. Ezáltal különbségtételt alkalmaz, mert a más
nyelven értőknek, beszélőknek joguk van arra, hogy ne a hivatalos nyelvet használják
(mint az állam lakosságának feltehetően többsége). Másként fogalmazva viszont
nincs különbség: mindenki azt a nyelvet használhatja, amit ért!
Kérdés, hogy hasonló helyzetekben, amikor tehát a kommunikáció és a nyelvis-
meret fontos eleme a jogérvényesítésnek, de az emberi jogi szerződések nem rendel-
keznek a nyelvhasználat kérdéséről, a nyelvi alapú diszkrimináció tilalma hasonló
eredményre vezet-e. A véleménynyilvánítás szabadsága, a közügyekben való részvé-
tel, az oktatáshoz való jog59 vagy mivel az emberi jogok egy részének érvényesítése
feltételezi a hatóságokkal való érintkezést, a hatóságokkal fenntartott kapcsolatok (pl.
a gyülekezési jog bejelentési kötelezettséggel jár, az egyesületet be kell jegyezni stb.)
szükségszerűen nyelvi elemet is magukban foglalnak. Képes-e valaki autentikusan vé-
leményt nyilvánítani, ha ezt olyan nyelven kell tennie, amit nem beszél? Valóságosnak
tekinthetjük-e a közügyekben való részvételnek azt a formáját, ha valaki úgy kénysze-
rül politikai döntést hozni (pl. szavazni), hogy a választást megelőző vita, kampány
olyan nyelven folyt le, amelyet nem ért? Az ismeretek generációk közötti átadásának
kielégítő módja-e, ha az iskolában a tanítónéni nem azon a nyelven magyarázza
Püthagorász tételét, amit a diák megért? Végül, beszélhetünk-e tényleges egyenlőség-
ről az előbbi esetekben?
Véleményem szerint nem, vagy csak megszorításokkal. Az általánosan elfogadott
értelmezés szerint a véleménynyilvánítás szabadsága ugyan magában foglalja a nyelv
megválasztásának szabadságát is, de ez csak korlátozott körben érvényes: beleérten-
dő a politikai véleménynyilvánítás (bár a parlamentben pl. nem feltétlen60) és a tudo-
mányos eredmények közlése, de a hatóságokkal vagy egy polgári peres ügyet tárgya-
ló bírósággal folytatott kommunikáció már nem, ez utóbbiak nem minősülnek
véleménynyilvánításnak.61 A közügyekben való részvétel, az oktatáshoz való jog stb.
esetében viszont más a helyzet. A közügyeket véve példának: ha e jog gyakorlásából
azon az alapon zárnak ki személyeket, mert más nyelven beszélnek (pl. nem szavaz-
hat egy kisebbségi nyelvű egyén), az egyértelmű diszkrimináció – ebben mindenki
egyetért; a tekintetben azonban már eltérnek a vélemények, hogy amennyiben objek-
tív okok folytán, nevezetesen eltérő nyelvük miatt e személyek kizáródnak a közügyek
gyakorlásából, illetve rejtett, pótlólagos feltételként megjelenik számukra a hivata-
los/többségi nyelv megismerésének kényszere, hátrányos megkülönböztetést szen-

59 A PPJE nem tartalmaz az oktatási jogra vonatkozó rendelkezést, ez a gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló nem-
zetközi egyezségokmányban található. Az EJEE 1. kiegészítő jegyzőkönyve azonban megfogalmazza ezt a jogot.
60 A szlovák parlament házszabálya pl. nem engedi meg a kisebbségi nyelvek használatát. Ld. Lanstyák István: A magyar nyelv
Szlovákiában. Budapest, Osiris, 2000.
61 Ld. erre például a korábbiakban már idézett Dominique Guesdon, a Le Bihan és Cadoret, valamint Barzhig ügyeket (ld. fen-
tebb), ahol a panaszosok álláspontja szerint véleménynyilvánítási szabadságukat is megsértették. Ezt az érvelést Franciaor-
szág és az Emberi Jogi Bizottság is elutasította.
vednek-e, vagy sem. A bevett álláspont szerint nem. Felmerül azonban a kérdés, be-
szélhetünk-e egyáltalán politikai közösségről ott, ahol annak tagjai között a – politikai
és egyéb – kommunikációnak objektív akadályai vannak (nem értik egymás nyelvét).
Az, hogy a szakirodalom mely esetet ítéli nyelvi alapon diszkriminatívnak, és me-
lyeket nem, alapvetően az állami szerepvállalás szükségességével hozható összefüg-
gésbe. Ahhoz, hogy valaki a nyilvánosság előtt kifejtse véleményét az általa választott
nyelven, így akár az anyanyelvén is, nem igényli az állam közbelépését, ezért a véle-
ménynyilvánítás szabadságának gyakorlása elé nem állítanak nyelvi korlátokat. Bárki
kiállhat a Hyde parkba, és azon a nyelven, amely számára a legkedvesebb, szónokol-
hat.62 A közügyekben való részvétel vagy a bírósági eljárás azonban feltételezi az ál-
lam szerepvállalását, s ha az eltérő nyelvismerettel rendelkező személyek számára
azonos szintű nyelvi lehetőségeket akarna teremteni, ahhoz mélyen a zsebébe kelle-
ne nyúlnia: az adott nyelven elérhetővé kellene tennie pl. a jogszabályokat vagy a sza-
vazólapokat, bírákat kellene képeznie, akik képesek egy tárgyalást az adott nyelven
levezetni stb. A lényegi különbség tehát az – s a kisebbségi nyelvhasználattal kapcso-
latos jogok korlátozását is ezzel szokták indokolni –, hogy az államnak pénzbe kerül-
e a nyelv szabad megválasztása, vagy nem. Rá kell mutatni ugyanakkor, hogy a hivat-
kozott emberi jogi szerződések nem teszik lehetővé a jogok ilyen típusú korlátozását.
Analógiával élve a bőrszín, a nem vagy a testi fogyatékosság alapján megvalósított
megkülönböztetés sem megengedett pusztán azért, mert annak kiküszöbölése az ál-
lam részéről (esetleg) anyagi áldozatokat követel. Az állam költségeinek mérséklése
nem olyan cél, amellyel szemben az emberi jogok gyakorlását korlátozni lehetne.63
Itt azonban érdemes megállni egy pillanatra. Véleményem szerint az emberi jogi
szerződésekben felsorolt diszkriminációs alapok között a nyelv különleges, sőt egye-
di helyet foglal el. A nyelv társadalmi funkciója eltér a többi diszkriminációs alapétól,
és azokkal nem összemérhető: a nyelv biztosítja a társadalom tagjai közötti értelmes
érintkezést – kölcsönösen értelmes kommunikáció, amelynek eszköze a nyelv, nélkül
nincs társadalom.64 Minthogy az emberi jogok gyakorlásának közege a társadalom,
másként: ezek a jogok társadalmi viszonyokban valósulnak meg, hatékony érvényesí-
tésük rejtett feltétele nyelv. A bőrszínnek, a nemnek, a társadalmi származásnak, a va-
gyoni helyzetnek és a többi diszkriminációs alapnak nincs ilyen funkciója. Kérdés,
hogy e nyelvet jellemző különlegesség, egyediség, alapot szolgáltat-e a nyelvhaszná-
lat terén alkalmazott megkülönböztetésre, vagy éppen ellenkezőleg, az következik be-
lőle, hogy az állam kötelessége és felelőssége a társadalom valamennyi tagja számá-
ra biztosítani azokat a nyelvi feltételeket, amelyek a társadalom életében való részvé-
telt lehetővé teszik.
A fentiekben azt mondtuk, hogy az emberi jogok hatékony érvényesítésének rej-
tett feltétele a nyelv. Kérdés, hogy ennek a nyelvnek kölcsönösen értelmesnek kell-e
lennie. Ezzel visszatértünk a nyelvi alapú különbségtétel megengedhetőségének
problémájához. Nem akarok tovább időzni ennél a kérdésnél, legyen elég most annyit
megállapítani, hogy az általánosan elfogadott nézet szerint a nyelvi alapú diszkriminá-

62 Ahhoz, hogy üzenete célba érjen, nyilván figyelembe fogja venni hallgatósága nyelvi kompetenciáit.
63 Ez alól természetesen kivételt jelentenek a gazdasági, szociális és kulturális jogok.
64 A társadalomnak természetesen részesei a siketek és a némák is, akik ugyan nem a beszélt nyelvet használják, a kód azon-
ban, amit a kommunikációban alkalmaznak, ezen a nyelven alapul.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 21
22 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

ció tilalmából nem következik a nyelvválasztás szabadsága,65 így – visszatérve fő té-
mánkhoz is – a bírósági nyelvhasználat szabadsága sem.66 Mindenesetre talán sike-
rült rámutatni arra, hogy a nyelvi alapú hátrányos megkülönböztetés esetében az ér-
telmezés terén több olyan bizonytalansággal kerülünk szembe, amelyek megkérdője-
lezik e tétel helyességét.

A PPJE 27. cikke67

Végül meg kell még említeni a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségok-
mányának a kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló 27. cikkét, amely szerint
„[o]lyan államokban, ahol […] nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tarto-
zó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, […] hogy csoportjuk más tagjaival
együttesen saját nyelvüket használják”.68 E rendelkezés meglehetősen tág és általá-
nos. A cikk értelmezésével foglalkozó tudós szerzők álláspontja sem ad eligazítást a bí-
rósági nyelvhasználat vonatkozásában. Francesco Capotortinak a kisebbségi jogokról
szóló tanulmányában69 néhány ország nyelvhasználattal kapcsolatos szabályozásának
bemutatása mellett70 maga sem szolgál sok további támponttal az értelmezés számá-
ra. Mindenesetre leszögezi, hogy „egyforma megoldást nehéz e területen alkalmazni”,
s hangsúlyozza, hogy a nyelv státusa (hivatalosként elismert, vagy sem) nagyban befo-
lyásolja annak használatát pl. a bírósági eljárásokban.71 A fenti rendelkezés pontos tar-
talmával azonban nem szolgál. Thornberry szerint „elvárható, hogy a bírósági ügyek-
ben legalább tolmácsolást biztosítsanak” – és nem csak a büntetőeljárásban.72 Nowak
pedig kommentárjában arra a következtetésre jut, hogy a rendelkezés „nem követeli
meg a kisebbségi nyelv […] bírósági nyelvként való elismerését”.73 Érdekes, hogy a ki-
sebbségi jog egyik legelismertebb szakértője, az osztrák Félix Ermacora tanulmányá-
ban nem foglalkozik a bírósági nyelvhasználat kérdésével.74
Az egyezségokmány szövegezése során keletkezett és az államok álláspontját
rögzítő jegyzőkönyvek sem adnak egyértelmű útmutatást. A tárgyalások során több
fordulóban is előkerült az a lehetőség, hogy a kisebbségi nyelvek vonatkozásában a

65 Ld. erre például az Emberi Jogok Európai Bíróságának a belga nyelvi ügyben hozott ítéletét.
66 Nyilvánvalóan nem csak az abszurdba hajló szélsőséges értelmezést veti el ez az interpretáció, amely szerint bárki bármikor
bármilyen nyelvet használhatna bármely bírósági fórum előtt.
67 Az emberi jogok európai egyezményének nincs hasonló rendelkezése.
68 „In those States in which [...] linguistic minorities exist, persons belonging to such minorities shall not be denied the right,
in community with the other members of their group, […] to use their own language.”
Az 1989-ben elfogadott és egy évvel később hatályba lépett gyermekjogi egyezmény 30. cikke szinte szó szerint megismét-
li a PPJE 27. cikkét, tartalmát tekintve pedig a két cikk azonos. Az egyezmény ellenőrzésével megbízott Gyermekjogi Bizott-
ság záróészrevételeiben követi az Emberi Jogi Bizottság értelmezését.
69 Francesco Capotorti: Study on the Rights of Persons belonging to Ethnic, Religious and Linguistic Minorities. New York,
United Nations, 1991 [1977]. Sales No. E.91.XIV.2.
70 Ld. uo. 429–521. bek.
71 Uo. 603. bek.
72 Patrick Thornberry: International Law and the Rights of Minorities. Oxford: Oxford University Press, 1992. 200. o.
73 Nowak: i. m. 501–502. o. Ld. a 27. cikkhez fűzött kommentár 41. bekezdését. Nowak megfogalmazása nem teljesen egyértel-
mű: „bírósági nyelv” alatt az eljárásban használható nyelvre vagy az eljárás nyelvére gondol-e, nem világos. Ez utóbbi eset-
ben Thornberry és Nowak álláspontja összebékíthető, egyébként nem.
74 Félix Ermacora: The Protection of Minorities Before the United Nations. Recueil des Cours, 182. kötet, 1983.
bírósági nyelvhasználat kérdését szabályozzák.75 Az ENSZ Titkársága által 1947-ben
készített első szövegváltozatban vagy az ugyanebben az évben benyújtott francia ja-
vaslatban például még szerepelt a kisebbséghez tartozó személyek azon joga, hogy
„saját nyelvüket a bíróságok előtt használják”. A Diszkriminációellenes és Kisebbség-
védelmi Albizottság redakciója sem változtatott ezen a kitételen. Az Emberi Jogok Bi-
zottsága 1948. évi ülésszakán a szovjet delegáció hasonló szellemben javasolta az
egyezségokmány tervezetének új bekezdéssel való kiegészítését, amely garantálta
volna „valamennyi személy számára a jogot, hogy, függetlenül attól, hogy a lakosság
faji, nemzeti vagy vallási kisebbségéhez vagy többségéhez tartoznak, [… anya]nyel-
vüket […] a bíróságok […] előtt használják”.76 A közgyűlési vita során benyújtott szö-
vegváltozatukban azonban már az oroszok is elvetették a bíróságokra történő kifeje-
zett utalást, és megelégedtek mindössze annak általános rögzítésével, hogy „[a] nem-
zeti kisebbségeknek biztosítani kell a jogot anyanyelvük használatára”.77 A bírósági
nyelvhasználatra történő utalás végül kimaradt, s 1950-re lényegében kész volt a 27.
cikk ma ismert szövege. Az Albizottság ugyan olyan értelmű ajánlást fogalmazott meg
a Közgyűlés számára, amely szerint a bírósági eljárásokban a kisebbségi csoportok
nyelvének használatát megfelelő könnyítésekkel kell előmozdítani, az Emberi Jogok
Bizottságának egy munkabizottsága ezt már úgy módosította, hogy csak abban az
esetben kell e könnyítéseket biztosítani, ha „a kisebbséghez tartozó személy nem be-
széli vagy érti a bíróságokon rendesen használt nyelvet”. Ezzel visszajutottunk a PPJE
fent már végigelemzett 14. cikkéhez. Sohn maga is megjegyzi: „E rendelkezés szerint
az államnak valószínűleg meg kell engednie más nyelvek használatát a bírósági és
más hivatalos eljárások során azoknak, akik nem beszélik vagy értik a hivatalos nyel-
vet.”78 Ez azonban – a bírósági eljárások vonatkozásában – semmivel sem több, mint
amit, a 14. cikk már egyébként is garantál, kisebbséghez tartozástól függetlenül. A
fentiekből adódó következtetés: az államok a szövegezés során, bár a javaslat az asz-
talon volt, egyértelműen elvetették azt a lehetőséget, hogy a bírósági eljárásokban kü-
lön nyelvhasználati jogokat biztosítsanak a kisebbséghez tartozó személyeknek.
Hasonló következtetésre jutott az egyezségokmány végrehajtását ellenőrizni hiva-
tott Emberi Jogi Bizottság is, amely a Dominique Guesdon, a Le Bihan és Cadoret,
valamint a Barzhig ügyekben elfogadott állásfoglalásaiban úgy vélte, hogy a bead-
vány tényei (a kisebbségi nyelv használatának megtagadása egy büntetőperben)
„nem vetnek fel kérdéseket e rendelkezés [vagyis a 27. cikk] hatálya alatt”.79 A 27.
cikkhez fűzött általános kommentárjában a bizottság mindössze annyit állapít meg,
hogy a 27. cikkben védett nyelvi jog egyértelműen megkülönböztetendő a vádlott 14.

75 A szövegezés folyamatát áttekinti Louis B. Sohn The Rights of Minorities című tanulmányában. In: Louis Henkin (szerk.): The
International Bill of Rights. 270–289. o.
76 7 ESCOR Supp. 2, E/800 (1948). Economic and Social Council Official Records, Third Year: Seventh Session, Suppl. No. 2,
Report of the third session of the Commission on Human Rights (24 May–18 June 1948). 35. o.
77 A/784 (1948), in: 3 (I) GAOR Annexes, 545. o.
78 Sohn: i. m. 284. o.
79 Ld. a bizottság állásfoglalásainak 7.3 (Guesdon ügy), 5.3 (Le Bihan és Cadoret ügy) és 5.2 (Barzhig ügy) bekezdését. Bár a
francia kormány képviselői már ebben az ügyben kifejtett érvelésükben is hivatkoztak a fenntartásként értelmezett és a 27.
cikk alkalmazását kizáró nyilatkozatra, a bizottság – éppen azért, mert álláspontja szerint e cikk nem foglalkozik a kisebbség-
hez tartozó személy bíróság előtti anyanyelvhasználatának kérdésével – feleslegesnek ítélte a francia nyilatkozat hatályának
vizsgálatát. Erre és a francia álláspont bizottság általi elfogadására csak négy hónappal később, az T. K. kontra Franciaor-
szág és a H. K. kontra Franciaország (ld. fentebb) ügyekben került sor.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 23
24 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

cikkben biztosított jogától.80 Egy szóval sem említi azonban a kisebbségi nyelvhasz-
nálat lehetőségét – a bíróságok előtt.
Az egyezségokmány részes államai által ötévente benyújtott jelentések csak el-
vétve térnek ki a kisebbségi nyelvek bírósági használatának kérdésére.81 A norvég
kormányjelentés például beszámol arról, hogy 2004 januárjában a belső finnmarki Ta-
nában, ahol a lakosság többsége számi nyelvű vagy kétnyelvű, új kerületi bíróságot
hoztak létre, amely az első és egyetlen kétnyelvű bíróság az északi országban.82 A
szlovák jelentés megemlíti, hogy mind a büntető-, mind a polgári eljárásban minden-
ki használhatja anyanyelvét.83 A szerb-montenegrói jelentés a kisebbségek alkotmá-
nyos jogainak bemutatása során említi, hogy a kisebbséghez tartozó személynek jo-
ga van saját nyelvét használni és tolmács segítségét igénybe venni a bíróság előtti
eljárásban.84 A brit kormányjelentés az 1993-as walesi nyelvtörvény alapján létreho-
zott Walesi Nyelvtanács bemutatásának részeként számol be arról, hogy a tanács fel-
adatai közé tartozik az angol és a walesi egyenjogúságának előmozdítása az igazság-
szolgáltatás terén is.85
Gyakrabban találkozni azzal, hogy az államok a 14. cikkel kapcsolatban adott
beszámolójuk részeként érintik a nyelvhasználat általános szabályait, és ezek közt,
egy-egy mondat erejéig kitérnek a kisebbségi nyelv(ek) helyzetére is. A finn jelentés
megjegyzi: „A jogi eljárás nyelve általában a finn vagy a svéd, vagy különleges ese-
tekben a számi.”86 Az ukrán jelentés mindössze annyit állapít meg, hogy „[a] bünte-
tőeljárásról szóló törvény 19. cikke szerint az eljárás ukrán nyelven vagy a hely
[place] többségi lakosságának nyelvén folyik.”87 Az észt jelentés arról tájékoztat,
hogy a bíróság és a büntetőeljárásben érdekelt felek beleegyezésével az eljárás az
észt nyelvtől eltérő nyelven is folyhat, ha a bíróság és a felek ismerik azt a nyelvet.88
A cseh jelentés beszámolója ellentmondásos: egyrészt idézi a cseh emberi jogi char-
tát, amely szerint annak van joga tolmács igénybevételéhez, aki nem érti az eljárás
nyelvét, másrészt idézi a büntetőeljásra vonatkozó szabályokat is, amelyek szerint az
eljárás során mindenki használhatja az anyanyelvét.89 Arra következtethetünk, hogy
a büntetőeljárásban a felek szélesebb nyelvhasználati jogokkal bírnak, mint más el-
járásokban. A grúz jelentés szerint Abháziában a grúz mellett abházul is folyhat a
büntetőeljárás.90
A jelentések nagy többsége azonban egyáltalán nem foglalkozik a kérdéssel. Az
alábbi jelentések egyike sem tartalmaz még csak utalást sem a kisebbségi nyelvek bí-
80 General Comment No. 23 – The right of minorities to enjoy, profess and practise their own culture (Article 27). 5.3 bek.
81 Az elmúlt pár év jelentéseinek áttanulmányozása alapján jutottam az alábbi megállapításokra. Mindent eldöntő érvet termé-
szetesen az szolgáltatna, ha az összes jelentés átolvasásával jutnánk hasonló következtetésekre. A több folyóméternyi irat
részletes átböngészése nélkül is azonban e megállapítások nagy valószínűséggel igaznak tekinthetők.
82 CCPR/C/NOR/2004/5. Fifth periodic report by Norway, 247. bek.
83 CCPR/C/SVK/2003/2. Second periodic report by Slovakia, 328–330. bek.
84 CCPR/C/SEMO/2003/1. Initial periodic report by Serbia and Montenegro, 31. bek. A 37. bekezdésben pedig általánosság-
ban jelzi, hogy a büntetőeljárási törvényt a kisebbségvédelmi sztenderdekhez kell igazítani. Ld. még a 988. bekezdést.
85 CCPR/C/UK/99/5. Fifth periodic report by the United Kingdom. 643. bek.
86 CCPR/C/FIN/2003/5. Fifth periodic report by Finland, 215. bek. Ld. még a 377. bekezdést.
87 CCPR/C/UKR/99/5. Fifth periodic report by Ukraine, 315. bek.
88 CCPR/C/EST/2002/2. Second periodic report by Estonia, 528. bek.
89 CCPR/C/CZE/2000/1. Initial periodic report by the Czech Republic, 248–249. bek.
90 CCPR/C/GEO/2000/2. Second periodic report by Georgia, 320. bek.
rósági használatára: egyesült államokbeli (2005), görög (2004), olasz (2004), lengyel
(2004), paraguayi (2004), marokkói (2004), namíbiai (2003), német (2002), jemeni
(2001), magyar (2000), szíriai (2000), holland (2000), horvát (1999). Pedig ezek közül
nem egy országban a kisebbségi nyelvek bírósági használata engedélyezett.
Annak ellenére, hogy a kormányjelentéseknek csak egy kis szeletét tekintettük
át, talán nem túlzás levonni azt a valószínű következtetést, hogy az államok nem tekin-
tik a 27. cikk alá tartozónak a kisebbségi nyelvhasználatot a bíróságok előtt. A spora-
dikusan előforduló említések a kisebbségek helyzetének vagy a tisztességes eljárás
garanciális szabályainak általános leírásába illeszkednek. A jelentésekben részletes
kifejtés, szemben a kisebbségi oktatás vagy kultúra taglalásával, egyáltalán nem talál-
ható. Úgy tűnik tehát, hogy az egyezségokmány szövegezése óta eltelt közel fél évszá-
zad alatt sem változott meg az államok véleménye.
Ezt az álláspontot erősíti meg az Emberi Jogi Bizottság záróészrevételeinek elem-
zése is: ezek egyikében sem foglalkozik a bizottság a bírósági nyelvhasználat prob-
lematikájával.91 Egyetlen részleges kivétel az egyezségokmány namíbiai végrehajtá-
sával kapcsolatban elfogadott záróészrevétel, amely a 27. cikkel kapcsolatban aggo-
dalmát fejezi ki, hogy azok, akik nem beszélik az egyetlen hivatalos nyelvet (az angolt)
hátrányos megkülönböztetést szenvedhetnek el az igazságszolgáltatásban.92 Ez a
helyzet azonban a 14. cikkben garantált nyelvhasználati jog biztosításával orvosolha-
tó, nincs szükség külön kisebbségi nyelvhasználati jog feltételezésére ahhoz, hogy az
Emberi Jogi Bizottság által kifogásolt diszkriminációt az egyezségokmány szellemé-
nek és betűjének megfelelően kiküszöböljék.
Összefoglalva tehát a 27. cikkel kapcsolatban a következőt állapíthatjuk meg: jó-
hiszemű (és kiterjesztő) értelmezést és végrehajtást feltételezve a cikk szövegéből az
is következhet, hogy a kisebbségi93 nyelv használata az élet minden területén lehetsé-
ges. Capotortinak a hivataloskénti elismerésre vonatkozó megjegyzése azonban jelzi,
hogy a nyelvhasználati lehetőségek köre az állami akarat függvényében változó
lehet.94 Vagyis bizonyossággal csak annyit állapíthatunk meg, hogy a 27. cikk széles
értelmezési lehetőségeknek nyit teret: úgy tűnik, az a részes állam sem sérti meg e
rendelkezést, amely nem biztosítja a kisebbségi nyelvhasználatot, és persze ha bizto-
sítja, az összhangban van vele.

A fentiekből kiderült, hogy a büntetőeljárásban való (anya)nyelvhasználat nem te-
kinthető par excellence kisebbségi jognak, bár kétségtelen, hogy emberi jogként va-
ló deklarálása (elsősorban az európai rendszerben) a kisebbségekhez tartozó szemé-
lyeket is kedvezően érinti vagy érintheti. A szabályozás célja azonban nem a kisebb-
ségi identitás, a kisebbségi anyanyelvhasználat fenntartása és védelme, hanem olyan
garanciális elem biztosítása a bűncselekménnyel gyanúsított egyén számára, amely –
minthogy személyes szabadságának esetleges korlátozásáról döntenek, vagyis élet-
91 Ld. a bizottság záróészrevételeit: http://www.ohchr.org.
92 CCPR/CO/NAM/81. Concluding observations of the Human Rights Committee, 21. bek.
93 Fontos kiemelni, hogy az egyezségokmány nem határozza meg a nyelvi kisebbség fogalmát.
94 Ld. ehhez a Diergaardt és mások kontra Namíbia ügyben (760/1997 sz. beadvány, in: Report of the Human Rights
Committee, vol. II, General Assembly Official Records: Fifty-fifth Session, Supplement No. 40 (A/55/40), 140–160. o.) P. N.
Bhagwati, Lord Colville és Maxwell Yalden ellenvéleményét (6. bek.), ahol a szerzők kifejtették: „a részes állam illetékes an-
nak meghatározására, hogy mi legyen a hivatalos nyelve, a[z Emberi Jogi Bizottságnak] nincs hatásköre arra, hogy a részes
államot arra utasítsa, hogy az bármely más nyelvet vagy nyelveket az állam hivatalos nyelveként fogadjon el”.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 25
26 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

kilátásait a lehető legnagyobb mértékben érintik95 – lehetővé teszi, hogy az eljárás-
ban a lehető legteljesebbkörűen részt vehessen, és ezáltal a tisztességes eljárás szá-
mára biztosított legyen.
A nyelvhasználat joga tehát mindenekelőtt a személyes szabadság megvonásá-
nak lehetőségével hozható kapcsolatba, kisebbségvédelmi relevanciája csak esetle-
gesen van. Sőt, az (anya)nyelvhasználat ilyenkénti szabályozása paradox módon ép-
pen a kisebbségeket hozhatja hátrányos helyzetbe. Miért? Láttuk, hogy az anyanyelv
használata feltételekhez kötött, nevezetesen akkor kell biztosítani, ha a gyanúsított
nem érti vagy beszéli a tárgyaláson használt nyelvet. Minthogy azonban a kisebbség-
hez tartozó személyek sok esetben kétnyelvűek, sőt az államok oktatásra vonatkozó
szabályai általában a kisebbséghez tartozó személyek jogává és kötelességévé teszik
az államnyelv/hivatalos nyelv tanulását (az iskolai tanrend kötelező eleme), és ezért a
hatóságok bizonyos fokig joggal feltételezhetik, hogy a kérdéses személy érti a hiva-
talos nyelvet, a kisebbségi személyek számára nem jelent erős garanciát a fenti sza-
bályozás; tőlük a legegyszerűbb megtagadni e jogot, arra való hivatkozással, hogy de
hiszen értik, beszélik ők a hivatalos (többségi) nyelvet (is)…

C) A nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmények

A fentiekben a PPJE 27. cikke kapcsán részben már érintettünk kisebbségvédelmi
rendelkezéseket, kétségtelen ugyanakkor, hogy e területen az Európa Tanács két re-
gionális egyezménye állapít meg a kisebbségi nyelvhasználattal kapcsolatban részle-
tesebb szabályokat: a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény96 és a
regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája.97
A keretegyezmény releváns rendelkezése a következő (10. cikk 3. bek.):
„A felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy biztosítják minden, valamely nemzeti kisebb-
séghez tartozó személynek azt a jogot, hogy olyan nyelven, amelyet megért, a legrövi-
debb időn belül tájékoztassák letartóztatásának okairól és minden ellene felhozott vád ter-
mészetéről és indokairól, valamint hogy ezen a nyelven védekezhessen – ha szükséges –
ingyenes tolmács segítségével.”
A keretegyezményhez fűzött értelmező jelentés98 a 3. bekezdéssel kapcsolatban
a következőkre korlátozza magát: „Ez a cikk egyes, az Európai Emberi Jogi Egyez-
mény 5. és 6. cikkében foglalt rendelkezéseken alapul. Nem megy túl az említett cik-
kekben kikötött garanciákon.”99 Valóban, s hozzá kell tenni, nemcsak ez a bekezdés
nem megy túl azon, hanem maga a keretegyezmény sem.
95 A helyzet még egyértelműbb, ha arra gondolunk, hogy számos országban a halálbüntetés máig érvényben van. Az igazság-
szolgáltatás legsúlyosabb megcsúfolása lenne, ha valakit bírói ítélet megfoszthatna életétől úgy, hogy a vele szemben lefoly-
tatott eljárásból egy mukkot sem értett.
96 A keretegyezményt Strasbourgban 1995. február 1-jén nyitották meg aláírásra, és a 28. cikk 1. bekezdése alapján, amely 12
megerősítést követel meg, 1998. február 1-jén lépett hatályba. Magyarországon kihirdette az 1999. évi XXXIV. tv. Szövegét ld.:
Magyar Közlöny 1999. 27. sz. (III. 31.).
97 A chartát Strasbourgban 1992. november 5-én nyitották meg aláírásra, és a 29. cikk 1. bekezdése alapján, amely 5 megerő-
sítést követel meg, 1998. március 1-jén lépett hatályba. Magyarországon kihirdette az 1999. évi XL. tv. Szövegét ld.: Magyar
Közlöny 1999. 34. sz. (IV. 23.).
98 Az értelmező jelentés magyar fordítását ld. a keretegyezmény kihirdetéséről szóló 1995. évi H/1197. sz. országgyűlési hatá-
rozati javaslat indoklásában.
99 Uo. 67. bek.
Bár a részes államok által benyújtott országjelentések több esetben részlete-
sen elemzik a kisebbségi nyelvek bírósági eljárásokban való használatának szabá-
lyait, a Tanácsadó Bizottság – a keretegyezménynek nem lévén erre vonatkozó ren-
delkezése – általában nem kommentálja azokat. Szinte érthetetlen, hogy egy nem-
zetközi kisebbségvédelmi egyezmény bevallottan nem foglalkozik a bírósági nyelv-
használat problémájával, és megelégszik az általános emberi jogi rendelkezések el-
ismétlésével, amelyek – mint azt fentebb láttuk – elsősorban nem is kisebbségvé-
delmi jellegűek.100, 101
A bírósági nyelvhasználat vonatkozásában a nyelvi charta azonban részletes
szabályokat állapít meg. A charta nem emberi jogi egyezmény, a rendelkezései-
ben megfogalmazott állami kötelezettségvállalások hatásukban mégis a kisebb-
ségvédelmet szolgálják.102 A 9. cikk szól az igazságszolgáltatásban való nyelv-
használatról:
„1. Az olyan igazságszolgáltatási kerületekben, ahol a regionális vagy kisebbségi nyel-
vet használó személyek száma az alábbi intézkedések megtételét indokolja, a Felek
e nyelvek mindegyike helyzetének megfelelően, és azzal a feltétellel, hogy a jelen be-
kezdés által nyújtott lehetőségek kihasználását nem minősíti a bíró az igazságszolgál-
tatás rendes ügymenetét akadályozónak, vállalják, hogy
a) büntetőeljárásokban:
(i) biztosítják, hogy az igazságszolgáltatási hatóságok az egyik fél kérelmére az eljá-
rást a regionális vagy kisebbségi nyelveken folytassák, és/vagy
(ii) garantálják a vádlott jogát, hogy saját regionális vagy kisebbségi nyelvét használ-
ja, és/vagy
(iii) biztosítják, hogy az indítványok, az írásos és szóbeli bizonyítékok ne minősülhes-
senek pusztán azon az alapon elfogadhatatlanoknak, hogy regionális vagy kisebbsé-
gi nyelven készültek, és/vagy
(iv) az igazságszolgáltatási eljáráshoz kapcsolódó okmányokat kérelemre a regionális
vagy kisebbségi nyelveken is kiállítják,
ha szükséges, tolmácsok és fordítások igénybevételével úgy, hogy az ne jelentsen az
érdekelteknek külön költséget;
b) polgári eljárásokban:
(i) biztosítják, hogy az igazságszolgáltatási hatóságok, az egyik fél kérésére az eljárást
a regionális vagy kisebbségi nyelveken folytassák, és/vagy
(ii) megengedik, hogy amennyiben egy peres félnek személyesen kell megjelennie a
bíróság előtt, úgy ott saját regionális vagy kisebbségi nyelvét használja anélkül, hogy
az számára külön költséget jelentsen, és/vagy
(iii) megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizo-
nyítékok benyújtását,
ha szükséges tolmácsok és fordítások segítségével;

100 A keretegyezmény előkészítő anyagainak tanulmányozása sem oldja fel a szöveg e jelentős hiányosságának rejtélyét: a vi-
tákon szinte egyáltalán fel sem merült annak lehetősége, hogy ezt a kérdést magasabb szinten szabályozzák.
101 De Varennes szerint a keretegyezmény 10. cikkének 2. bekezdése, amely a kisebbséghez tartozó személyek és a közigaz-
gatási hatóságok közötti nyelvhasználat szabályait rendezi, kiterjed a bíróságokra is. Ez az értelmezés azonban, véleményem
szerint, túlzottan kiszélesíti a közigazgatási hatóság (’public authorities’) fogalmát, és nincs összhangban az Európa Tanács
és más nemzetközi szervezetek egyéb dokumentumainak fogalomhasználatával sem. Ld. Fernand de Varennes-nek a 10.
cikkről írt tanulmányát, in: Marc Weller: The Rights of Minorities. A Commentary to the European Framework Convention for
the Protection of National Minorities. Oxford: Oxford University Press, 2005.
102 A charta rendelkezései közötti egyetlen kivétel éppen a vádlottnak a regionális vagy kisebbségi nyelv használatára vonatkozó jo-
ga. Emellett azonban, az emberi jogi deklarációk legszebb megfogalmazásait idézve, az egyezmény preambuluma kinyilvánítja,
hogy „valamely regionális vagy kisebbségi nyelv magánéleti vagy közéleti gyakorlásának joga […] elidegeníthetetlen jog”.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 27
28 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

c) a közigazgatási ügyekben illetékes igazságszolgáltatási szervek előtti eljárásokban:
(i) biztosítják, hogy az igazságszolgáltatási szervek, az egyik fél kérésére az eljárást a
regionális vagy kisebbségi nyelveken folytassák, és/vagy
(ii) megengedik, hogy amennyiben egy peres félnek személyesen kell megjelennie az
igazságszolgáltatási szerv előtt, úgy ott saját regionális vagy kisebbségi nyelvét hasz-
nálja anélkül, hogy az számára külön költséget jelentene, és/vagy
(iii) megengedik regionális vagy kisebbségi nyelveken készült dokumentumok és bi-
zonyítékok benyújtását,
ha szükséges, tolmácsok és fordítások segítségével;
d) intézkednek, hogy a fenti b)–c) bekezdések (i) és (iii) pontjainak végrehajtása, va-
lamint a tolmácsok és fordítások esetleges alkalmazása az érdekeltek számára ne je-
lentsen többletköltséget.”

A cikk háromfajta megszorítást enged meg: 1) a nyelvhasználatra vonatkozó
intézkedések azokra az igazságszolgáltatási kerületekre korlátozhatók, ahol a
nyelvet használók száma azt indokolja; 2) a kötelezettségek vállalása a nyelv hely-
zetének függvénye; és 3) az államnak lehetősége van a bírónak általános felhatal-
mazást adni arra, hogy amennyiben ez utóbbi úgy látja, a nyelvhasználat az igaz-
ságszolgáltatás rendes ügymenetét akadályozza, megtagadja a rendelkezés al-
kalmazását.
A 9. cikk a büntető-, a polgári és a közigazgatási eljárásokat különválasztva
tárgyalja, a szöveg mindhárom esetben az erősebb vállalástól halad a gyengébb
felé. Az (i) pont alapján lehetővé válik, hogy az eljárást kisebbségi nyelven folytas-
sák le. A chartához fűzött értelmező jelentés103 szerint „az eljárás folytatása” kife-
jezés pontos tartalmának megállapítása, igazságszolgáltatási rendszerük jellemző-
inek figyelembevételével, ez egyes részes államok joga. „A kifejezés mindenesetre
magában foglalja, hogy a szóban forgó regionális vagy kisebbségi nyelvet használ-
ják a tárgyaláson és azokban az eljárási cselekményekben, amelyekben az e nyel-
vet beszélő fél részt vesz.”104 Nem teljesen világos, hogy ezen mit kell érteni: a va-
lószínű értelmezés az, hogy csak azokat az eljárási cselekményeket nem kell (fel-
tétlenül) e nyelven folytatni, amelyek nem a nyilvánosság előtt történnek (a bíróság
belső ügymenete), a kisebbségi nyelvet használó fél meghallgatását pl. e nyelven
kell folytatni, a más nyelvet használó más résztvevők meghallgatását viszont már
nem feltétlenül, bár tolmácsolás vagy fordítás révén hozzáférhetővé kell tenni a ki-
sebbségi nyelvet használó fél számára is, minthogy részt vesz az eljárási cselek-
ményben. Ez utóbbi azonban szükségszerűen jelent személyes jelenlétet. A nyelv-
választás/nyelvváltás e pont szerint nem automatikus, hanem az egyik fél kérésé-
re történik.
A (ii) pont hasonlít az általános emberi jogi szerződésekből már ismert és fentebb
tárgyalt nyelvhasználati joghoz. Két jelentős különbség is van azonban az emberi jogi
szabályozáshoz képest: egyrészt e jog (potenciálisan) nem korlátozódik a büntetőel-
járásra, hanem a polgári és a közigazgatási eljárásra is kiterjed [b) és c) albekezdés],
másrészt a jog nem az eljárásban részt vevő fél „által értett nyelv”-re, hanem a regio-
nális vagy kisebbségi nyelvre vonatkozik, függetlenül attól, hogy a szóban forgó sze-

103 Explanatory Report. Szövegét ld. http://conventions.coe.int/Treaty/EN/Reports/Html/148.htm.
104 Uo. 94. bek.
mély beszéli, érti-e a bíróság hivatalos nyelvét. Ez lehetőséget biztosít számára, hogy
„a hozzá érzelmileg legközelebb álló vagy az általa legjobban ismert nyelvet” használ-
ja105 – adott esetben tolmács segítségével. Az a) albekezdés esetében ez a pont egy-
ben a charta azon kevés rendelkezéseinek egyike, ahol a nyelvhasználat személyhez
(nevezetesen a vádlotthoz) kötött jogként jelenik meg, amely közvetlenül alkalmazha-
tó. A b) és a c) albekezdésekben a ’jog’ kifejezés ugyan nem jelenik meg, a nyelvhasz-
nálat ugyanakkor szintén személyhez és nem intézményhez kötött, ezért ezek is köz-
vetlenül alkalmazhatónak tűnnek.
A (iii) pont indítványok, dokumentumok, bizonyítékok benyújtásának lehetősé-
géről rendelkezik. Az a) albekezdésben szükséges volt kikötni, hogy ez szóban és
írásban is történhet, hiszen a (ii) pont csak a vádlott, mint kiemelt szereplő, nyelv-
használatát rendezte – a (iii) pont szerint tehát a büntetőeljárásban részt vevő vala-
mennyi fél használhatja a regionális vagy kisebbségi nyelvét, bár az eljárás maga
nem ezen a nyelven folyik. A b) és a c) albekezdések esetében viszont a (ii) pont
már rendezte az eljárásban megjelenésre kötelezett valamennyi fél nyelvhasznála-
tát, így csak az írásos dokumentumok és bizonyítékok nyelvének szabályozása ma-
radt hátra. A a) albekezdés (iii) pontja negatív megfogalmazást alkalmaz: nem mi-
nősül elfogadhatatlannak; ez azonban semmilyen formában sem gyengíti a rendel-
kezés nyelvhasználati aspektusát, a regionális vagy kisebbségi nyelv használata ön-
magában nyilvánvalóan nem tesz egy bizonyítékot elfogadhatóvá, annak más felté-
teleknek is meg kell felelnie.
A tekintetben, hogy ki viseli az eltérő nyelvhasználatból fakadó fordítási/tolmá-
csolási költségekeket a charta különbséget tesz egyfelől a büntetőeljárás, másfelől
a polgári és a közigazgatási eljárás között. Míg az előbbiben valamennyi pontban a
vállalásokhoz automatikusan kapcsolódik az állam teljes körű anyagi tehervállalása,
addig az utóbbiban a (ii) pontra korlátozódik ez az automatikus kötelezettség, va-
gyis arra az esetre, ha a kisebbségi nyelvet a peres fél kívánja használni, de nem
terjed ki sem az eljárás lefolytatására [(i) pont], sem a dokumentumok és bizonyíté-
kok benyújtására [(iii) pont]. Az erre vonatkozó kötelezettséget a jogalkotó különvá-
lasztotta, és a d) albekezdésbe tette. Ez azt jelenti, hogy amennyiben valamely ál-
lam vállalásai közé felveszi az (i) pontot, mind a b), mind a c) albekezdésből, de a
d) albekezdést nem, akkor az államnak lehetősége nyílik a kisebbségi nyelven le-
folytatott bírósági eljárás teljes többletköltségét az érdekelt félre terhelni! Kérdéses
ugyanakkor, hogy ez a megoldás nem okoz-e belső inkoherenciát az egyezmény-
ben. A charta célja a regionális vagy kisebbségi nyelvek védelme, fennmaradásuk
előmozdítása, azáltal, hogy használatukat segíti. Amennyiben azonban a többlet-
költségek egy része vagy egésze a kisebbségi nyelv használatát kérő személyre
vagy pl. a pervesztes félre hárítható, vagy a felek közt megosztható, az e nyelveket
beszélő személyek tartózkodni fognak az ilyen kérések megfogalmazásától, vagy
azért, mert tartanak perköltségeik jelentős növekedésétől, vagy azért, mert enged-
hetnek annak a társadalmi nyomásnak, amely azt várja tőlük, hogy tartózkodjanak
a kisebbségi nyelvhasználattól, hiszen az potenciálisan növeli a többi fél költségeit.
Ha tehát a kisebbségi nyelvhasználattal kapcsolatos költségeket nem az állam vise-
li, a charta alapvető célja hiúsul meg.

105 Uo. 95. bek.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 29
30 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

A charta rugalmas alkalmazását biztosítani hivatott à la carte rendszer a bírósá-
gi nyelvhasználat szempontjából egyben hátrány is. A 2. cikk 2. bekezdése szerint az
egyezmény rendelkezései közül kiválasztandó harmincöt vállalásból legalább egynek
a 9. cikk pontjai köréből kell kikerülnie. Vagyis a kisebbségi nyelveket használók szá-
mára nem feltétlenül jelent előrelépést e téren a charta megerősítése.106
A kisebbségek védelméről szóló más, elsősorban ajánlás jellegű nemzetközi do-
kumentumok, valamint a nem kormányzati szervezetek tervezetei is foglalkoznak a bí-
rósági nyelvhasználat kérdésével. Ezekkel részben a következő fejezetben foglalko-
zom.107, 108

106 A 2. cikkben foglalt követelmény pl. kipipálható a „törvényszövegek” kisebbségi nyelven történő hozzáférhetővé tételéről szó-
ló 3. bekezdés vállalásával, így akár teljesen érintetlenül hagyva a bírósági eljárásokban való nyelvhasználatot!
107 De lege ferenda számos kisebbségvédelmi egyezménytervezet született az elmúlt száz évben. Ezek jóval szélesebb nyelv-
használati garanciákat biztosítanak a kisebbségek számára – akár kormányok, akár nemzetközi szervezetek, akár nem kor-
mányzati szervezetek készítették azokat –, mint az eddigiekben vizsgált dokumentumok. Ld. pl. a magyar kormány 1946-os
tervezetének 32. cikkét, a FUEN 1994-es tervezetének 6. cikkét vagy a nyelvi jogok egyetemes nyilatkozatának (1996) 20.
cikkét, amelyek mindegyike a bíróság eljárási nyelvévé a kisebbségi nyelvet teszi meg a kisebbség által lakott területen. En-
nél egy fokkal gyengébb védelmet jelentenek azok a tervezetek, amelyek az eljárásban a kisebbséghez tartozó személy szá-
mára megengedik az anyanyelv használatát (ld. pl. a Velencei Bizottság 1991-es kisebbségvédelmi egyezménytervezetének
8. cikkét). Ugyanilyen tartalmú felszólítást fogalmaz meg az Európai Parlament 1981-es határozatának 1. cikke is.
108 A nemzetközi szabályozásról szóló fejezetben csak a nemzetközi szerződéses joggal foglalkoztam, és nem tértem ki arra,
hogy a nemzetközi szokásjog milyen szabályokat állapít meg (ha egyáltalán) a bírósági (anya)nyelvhasználatra vonatkozó-
an. A szakirodalom e kérdésben meglehetősen bizonytalannak tűnik. Vukas szerint pl. a kisebbséghez tartozó személyek-
nek az a joga, hogy anyanyelvüket a bírósági eljárásokban használják, a szokásjog része. Állítása azonban deklaratív, amely
nélkülözi a részletes bizonyítást. Lásd Budislav Vukas: General International Law and the Protection of Minorities. Human
Rights Journal 8. évf., 1975. 1. sz., 41–70. o., a 47–48. oldalon. A kisebbségi jog nemzetközi vagy esetleg regionális szokás-
jogi tartalmának megállapítása külön tanulmányt igényelne.
II. A Magyarország által kötött kétoldalú
kisebbségvédelmi szerződések
A keleti blokk összeomlását követően számos közép- és kelet-európai ország kötött a
kapcsolataikat átfogóan szabályozó barátsági, jószomszédsági és együttműködési
szerződéseket, hétköznapi nevükön ún. alapszerződéseket, amelyek általános politi-
kai, biztonsági, gazdasági, kulturális stb. kérdések mellett nem egyszer a szerződő fe-
lek területén élő kisebbségek kölcsönös védelmével is foglalkoztak; ritkább esetben
külön szerződésekben rögzítették e kisebbségek jogait. E szerződéseknek azonban
csak egy része szabályozza, és akkor is csak többnyire általános elvek rögzítésével, a
bírósági nyelvhasználat kérdését. Magyarország számos európai országgal, köztük
majd minden szomszédjával kötött ilyen szerződést, illetve egyezményt. A jelen feje-
zetben, mielőtt rátérnék hazánk, illetve a környező országok belső szabályozásának
részleteire, szükséges áttekinteni a releváns kétoldalú szerződések rendelkezéseit is,
minthogy ezek a belső jog részét képezik, sőt a belső szabályozással szemben el-
sőbbséget élveznek.
A Magyarországon nemzeti kisebbségként elismert tizenhárom etnikai csoport
által használt összesen tizennégy nyelv közül majd mindegyikre vonatkozik valamelyik
kétoldalú szerződés.109 Értelemszerű kivételnek tekinthetők azok a nyelvek, amelyek-
nek nincs anyaországuk, így az ország területén beszélt két roma nyelv, a romani és
a beás, valamint a ruszin.110 Az anyaországgal rendelkező kisebbségek közül a bol-
gárok és az örmények számítanak kivételnek, hiszen sem Bulgáriával, sem Örmény-
országgal nem kötöttünk ilyen szerződést.
A többi nyelv esetében a bírósági nyelvhasználat vonatkozásában az alábbi
osztályozást alkalmazhatjuk: 1) a szöveg nem foglalkozik a bírósági kisebbségi
nyelvhasználat kérdésével, 2) a szöveg ugyan nem foglalkozik a kérdéssel, de a ki-
sebbségekkel szembeni magatartás szabályozásának alapelveiként a felek olyan
nemzetközi dokumentumok rendelkezéseit jelölik meg, amelyek igen, 3) a szöveg
ugyan nem foglalkozik a kérdéssel, de a felek kötelezőként ismernek el egy olyan
nemzetközi dokumentumot, amely rendelkezik arról, 4) a szöveg maga is utal a bí-
rósági nyelvhasználatra [és 4a) esetleg utal más nemzetközi dokumentumokra], és
5) amellett, hogy a szöveg is tartalmaz e kérdést szabályozó rendelkezést, a felek
kötelezőként ismernek le olyan dokumentumokat, amelyek kiterjednek a bírósági
nyelvhasználat kérdésére is.

109 A szomszédos országok magyar közösségeire – Ausztria kivételével (ld. alább) – ugyanezek az okmányok vonatkoznak.
110 Bár a beás a román nyelv egy változata és a két nyelv kölcsönösen értelmes, a magyar–román szerződés mégsem alkal-
mazható rá, mert az kizárólag a román nemzeti kisebbséghez tartozó személyek, és nem a román nyelv (és annak nyelvjá-
rásai) vonatkozásában állapít meg kötelezettségeket. Hasonló a helyzet a ruszin esetében is, amely mind a szlovákhoz, mind
az ukránhoz, mind az oroszhoz igen közel áll, és ezekkel szintén kölcsönösen értelmes. Az első két szerződés azonban csak
a szlovák és az ukrán nemzeti kisebbséghez tartozó személyek vonatkozásában állapít meg kötelezettségeket (ld. alább), a
magyar–orosz szerződés általános kisebbségvédelmi elkötelezettséget határoz meg, minthogy a két szerződő félnek nincse-
nek egymás területén kisebbségei. E szerződések rendelkezései tehát sem a beásra, sem a ruszinra nem alkalmazhatók.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 31
32 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

Az első csoportba a magyar–görög111 és a magyar–ukrán112 szerződés, a máso-
dikba a magyar–lengyel szerződés113 tartozik, a harmadik csoportban a
magyar–német114, a magyar–szlovén115 és a magyar–horvát116 szerződés, a negye-
dikben pedig a magyar–szlovén117, a magyar–horvát118, valamint a magyar–szerb119
kisebbségvédelmi egyezmény található, végül az ötödikbe a magyar–szlovák120 és a
magyar–román121 szerződés sorolható.
Az első csoportba tartozó szerződéseken nyilvánvalóan nincs mit elemezni. A
második csoportba sorolt szerződés 6. cikk 1. bekezdése szerint122 a felek a kisebb-
ségek identitása és jogai védelme érdekében az Európai Biztonsági és Együttműkö-
dési Értekezlet (EBEÉ)123 dokumentumaiban és más nemzetközi szerződésekben és
dokumentumokban tett vállalásaik szellemében fognak cselekedni. A „más dokumen-
tumok” kifejezés alatt feltehetően a nemzetközi szervezetek keretében vagy a kétolda-
lú kapcsolatokban az államok által elfogadott, nem kötelező erejű dokumentumok ér-
tendők: ilyen pl. az ENSZ égisze alatt elfogadott kisebbségi nyilatkozat124. Az „EBEÉ

111 Barátsági és együttműködési szerződés a Magyar Köztársaság és a Görög Köztársaság között (Budapest, 1992. április 3.).
A szerződés 1995. május 8-án lépett hatályba, Magyarországon kihirdette az 1997. évi XXXV. tv. Szövegét ld.: Magyar Köz-
löny 1997. 46. sz. (V. 28.).
112 Szerződés a jószomszédság és az együttműködés alapjairól a Magyar Köztársaság és Ukrajna között (Kijev, 1991. decem-
ber 6.). A szerződés 1993. június 16-án lépett hatályba, Magyarországon kihirdette az 1995. évi XLV. tv. Szövegét ld.: Magyar
Közlöny 1995. 45. sz. (VI. 2.).
113 Szerződés a Magyar Köztársaság és a Lengyel Köztársaság közötti baráti és jószomszédsági együttműködésről (Krakkó,
1991. október 6.). A szerződés 1992. június 15-én lépett hatályba, Magyarországon kihirdette az 1995. évi LXXVI. tv. Szöve-
gét ld.: Magyar Közlöny 1995. 81. sz. (IX. 28.).
114 Szerződés a Magyar Köztársaság és a Németországi Szövetségi Köztársaság közötti baráti együttműködésről és az euró-
pai partnerségről (Budapest, 1992. február 6.). A szerződés 1992. szeptember 17-én lépett hatályba, Magyarországon kihir-
dette az 1995. évi LXXIX. tv. Szövegét ld.: Magyar Közlöny 1995. 81. sz. (IX. 28.).
115 Barátsági és együttműködési Szerződés a Magyar Köztársaság és a Szlovén Köztársaság között (Budapest, 1992. decem-
ber 1.). A szerződés 1994. március 4-én lépett hatályba, Magyarországon kihirdette az 1995. évi XLVI. tv. Szövegét ld.: Ma-
gyar Közlöny 1995. 45. sz. (VI. 2.).
116 Szerződés a Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a baráti kapcsolatokról és együttműködésről (Budapest,
1992. december 16.). A szerződés 1993. december 21-én lépett hatályba, Magyarországon kihirdette az 1995. évi XLVII. tv.
Szövegét ld.: Magyar Közlöny 1995. 45. sz. (VI. 2.).
117 Egyezmény a Magyar Köztársaságban élő szlovén nemzeti kisebbség és a Szlovén Köztársaságban élő magyar nemzeti
közösség különjogainak biztosításáról (Ljubljana, 1992. november 6.). A szerződés 1994. június 29-én lépett hatályba, Ma-
gyarországon kihirdette az 1996. évi VI. tv. Szövegét ld.: Magyar Közlöny 1996. 17. sz. (III. 5.).
118 Egyezmény a Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a Magyar Köztársaságban élő horvát kisebbség és a
Horvát Köztársaságban élő magyar kisebbség jogainak védelméről (Eszék/Osijek, 1995. április 5.). A szerződés 1996. áp-
rilis 22-én lépett hatályba, Magyarországon kihirdette az 1997. évi XVI. tv. Szövegét ld.: Magyar Közlöny 1997. 28. sz. (III. 28.).
119 Egyezmény a Magyar Köztársaság és Szerbia és Montenegró között a Magyar Köztársaságban élő szerb kisebbség és a Szer-
bia és Montenegróban élő magyar kisebbség jogainak védelméről (Budapest, 2003. október 21.). A szerződés 2004. szeptem-
ber 28-án lépett hatályba, Magyarországon kihirdette az 2005. évi IV. tv. Szövegét ld.: Magyar Közlöny 2005. 28. sz. (III. 4.)
120 Szerződés a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműkö-
désről (Párizs, 1995. március 19.). A szerződés 1996. május 15-én lépett hatályba, Magyarországon kihirdette az 1997. évi
XLIII. tv. Szövegét ld.: Magyar Közlöny 1997. 49. sz. (VI. 5.).
121 Szerződés a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról
(Temesvár/Timisoara, 1996. szeptember 16.). A szerződés 1996. december 27-én lépett hatályba, Magyarországon kihirdet-
te az 1997. évi XLIV. tv. Szövegét ld.: Magyar Közlöny 1997. 49. sz. (VI. 5.).
122 „A Szerződő Felek a nemzeti kisebbségek identitása és jogai védelme alapjának azokat a kötelezettségeket tekintik, ame-
lyeket az EBEÉ keretében elfogadott, valamint az ezen kisebbségekre vonatkozó más nemzetközi szerződésekben és doku-
mentumokban vállaltak.”
123 Az EBEÉ 1994-ben Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetté alakult; ez a kötelezettségvállaláson azonban nem
változtat.
124 Magyar fordítását ld.: Az ENSZ kisebbségi kézikönyve. Budapest: Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapít-
vány, 2004. 7–10. o.
dokumentumai” meglehetősen tág fogalom, nyilvánvalóan nem tartoznak azonban
ebbe a körbe az EBEÉ szakértői anyagai, hiszen ezekkel kapcsolatban a felek nem
vállalták semmilyen – akár politikai, tehát nem jogi – kötelezettséget.125 A rendelke-
zésből fakadó kötelezettségvállalás azonban időben nyílt, azaz nemcsak a szerződé-
sek aláírásáig, hatálybalépéséig elfogadott dokumentumokra vonatkozik, hanem a
későbbiekre is.
A harmadik csoportot alkotó három szerződés közül a magyar–német az első
olyan, Magyarország által kötött szerződés, amely a 19. cikk 1. bekezdésében126 kö-
telező jogi erővel ruház fel egy ajánlás jellegű dokumentumot, pontosabban e doku-
mentumnak a kisebbségekre vonatkozó szabályait. A magyar–szlovén szerződés (16.
cikk 1. bek.127) ennek szövegét szó szerint ismétli meg, a magyar–horvát szerződés
(17. cikk 1. bek.128) pedig a megfogalmazást némileg módosítva, de a tartalmat nem
érintve veszi azt át. A hivatkozott, ajánlás jellegű, korábban csak politikai kötelezett-
ségvállalásokként elfogadott nemzetközi okmányok az EBEÉ keretében kidolgozott
dokumentumok, így mindenekelőtt és nevesítetten az emberi dimenzióval foglalkozó
koppenhágai találkozó 1990. június 29-én elfogadott dokumentuma. Mind a koppen-
hágai, mind a „további” dokumentumokban lefektetett azon standardok válnak e szer-
ződések révén kötelező jogi erővel bíró normává, amelyeket a nemzeti kisebbségek
védelmében fogadtak el. A kötelezettségvállalás tehát e dokumentumoknak kizárólag
azokra a szakaszaira terjed ki, amelyek a nemzeti kisebbségekkel foglalkoznak. Az
EBEÉ-dokumentumok körével kapcsolatban fent már kifejtettek itt is érvényesek. A
Németország által kötött kétoldalú szerződésekben rendre felbukkan ez a megfogal-
mazás, legelőször a német–lengyel szerződésben.129
A negyedik csoportban három déli szomszédunkkal, Szlovéniával, Horvátország-
gal, valamint Szerbia és Montenegróval kötött kisebbségvédelmi egyezmények szere-
pelnek. A környező országok közül csak e három országgal kötöttünk külön kisebb-
ségvédelmi egyezményt. Minthogy a magyar–szlovén és a magyar–horvát egyez-
mény még a 90-es évek első felében született, a magyar–szerb pedig már az ezred-
fordulót követően, külön tárgyalom ezeket. A korábbi két egyezmény bírósági nyelv-
használatra vonatkozó rendelkezései nagyrészt azonosak, fontos különbségek is van-
nak azonban. A 4. cikk 2. bekezdése szerint a felek biztosítják a kisebbségi nyelv
használatát az igazságügyi szervek előtt (szlovén)130, illetve az igazságszolgáltatás-

125 Ezért az 1991-es genfi szakértői értekezlet jelentése, vagy a Nemzeti Kisebbségi Főbiztos felkérésére elkészített (hágai, os-
lói, lundi stb.) ajánlások nem sorolhatók ebbe a körbe.
126 „A Szerződő Felek megegyeznek abban, hogy az emberi dimenziós koppenhágai EBEÉ-találkozó 1990. június 29-én kelt
dokumentumában, valamint a további EBEÉ-dokumentumokban lefektetett standardok, melyeket a nemzeti kisebbségek vé-
delmében dolgoztak ki, kötelező jogerővel bírnak.”
127 „A Szerződő Felek megegyeznek abban, hogy az emberi dimenziós koppenhágai EBEÉ-találkozó 1990. június 29-én kelt do-
kumentumában, valamint a további EBEÉ-dokumentumokban lefektetett standardok, melyeket a nemzeti kisebbségek vé-
delmében dolgoztak ki, kötelező jogerővel bírnak.”
128 „A Szerződő Felek elfogadják az emberi dimenziós koppenhágai EBEÉ-találkozó 1990. június 29-én kelt dokumentumában,
valamint a további EBEÉ-dokumentumokban a nemzeti kisebbségek védelmében lefektetett standardok tiszteletben tartásá-
nak kötelezettségét.”
129 Treaty between the Federal Republic of Germany and Poland on Good Neighbourly Relations and Friendly Cooperation
(Bonn, 17 June 1991), 20. cikk 2. bek. Angol fordítását ld. United Nations Treaty Series 1708. kötet, 463. oldaltól. A szerző-
dés 1992. január 16-án lépett hatályba.
130 „A Szerződő Felek kötelezik magukat, hogy az őshonos nemzetiségek által lakott területeken biztosítják mindkét nyelv
egyenlő használatát, különösképpen [az] és igazságügyi szervek előtt […].”

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 33
34 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

ban (horvát).131 A nyelvhasználat jogát mindkét egyezmény területileg korlátozza: a
magyar–szlovén egyezmény „az őshonos nemzetiségek által lakott területek”-re, a
magyar–horvát egyezmény „a kisebbségek által lakott területek”-re. Az eltérő megfo-
galmazás valószínűleg azonos tartalmat takar: a megválaszolandó kérdés, hogy a „la-
kott” kifejezés alatt mit kell érteni. Szlovéniában az őshonos nemzetiségek által lakott
terület pontosan körülhatárolt, a határ mentén öt községet foglal magában, s így pl.
Ljubljanára, ahol pedig élnek („laknak”) magyarok, nem terjed ki. Egyfajta megközelí-
tésben tehát, minthogy a horvát szöveg ilyen szűkítést nem tartalmaz, ez a szélesebb.
Az azonban, hogy a szöveg nem „a kisebbséghez tartozó személyek”, hanem a „ki-
sebbség” által lakott területről rendelkezik, azt valószínűsíti, hogy a horvát esetben is
a kisebbség által hagyományosan lakott területről van szó. Magyarországi viszonylat-
ban azonban a területi korlátozásnak nincs jelentősége, a nyelvhasználat joga az or-
szág egész területére kiterjed (ld. alább), s minthogy a magyar belső szabályozás
több jogot garantál, a magyar–szlovén és a magyar–horvát egyezményekre hivatko-
zással nem lehet területileg korlátozni a szlovén és a horvát nyelv bírósági
használatát.132
A két rendelkezés között fontos szövegezésbeli különbség, hogy míg a magyar–
horvát egyezmény szerint e nyelvhasználati jogot a felek „országaik belső jogrendjé-
vel összhangban” biztosítják, addig a magyar–szlovén egyezmény ilyen megkötést
nem tartalmaz. E négy szónak kétféle értelmezése lehetséges: 1) minthogy a kétolda-
lú egyezmény nem határoz meg részletes szabályokat, a kitétel pusztán a kézenfek-
vőt deklarálja, nevezetesen, a rendelkezés hatékony érvényesítése érdekében továb-
bi (belső) jogalkotásra van szükség, a norma ugyanis nem közvetlenül alkalmazható
jellegű; vagy 2) a bírósági nyelvhasználat csak olyan formában biztosított, amit a bel-
ső jogrend megenged. Ez utóbbi megoldás ad absurdum a rendelkezés formálissá
válásához vezethetne. Az értelmezés szabályai azonban nem teszik ezt lehetővé: egy-
részt a lehetséges értelmezések közül azt kell választani, amelyik annak hatályt bizto-
sít (ut res magis valeat quam pereat), másrészt – és ezzel összefüggésben – amely
nem ellentétes a szerződés tárgyával és céljával. Vagyis e négyszavas korlátozás nem
üresítheti ki a rendelkezést, mert az nem lenne összeegyeztethető a szerződés tárgyá-
val és céljával, a magyar és a horvát kisebbség védelmével. A fenti két értelmezés vé-
gül is hasonló: mindkettő a belső jogba utalja a részletes szabályok meghatározását,
a különbség inkább abban ragadható meg, hogy vajon e szabályok léteznek-e már
vagy még megalkotásra várnak.
Az utolsó és egyben legjelentősebb eltérés a két szöveg között, hogy amíg a
magyar–szlovén egyezmény a nyelv „egyenlő”, addig a magyar–horvát egyezmény a
nyelv „megfelelő” használatáról szól. Az utóbbi szóhasználat lehetővé teszi, hogy a
szerződő felek a kérdéses nyelv konkrét helyzetéhez rugalmasan hozzáigazítsák a bí-
rósági nyelvhasználat szabályozását. Itt szükséges megjegyezni, hogy egyik egyez-
mény sem köti egy bizonyos számarányhoz a nyelvhasználatot: a magyar–szlovén
egyezmény esetében – minthogy más korlátozó értelmű kitétel nincs – teljesen egy-
értelmű, hogy az adott területen a nyelvhasználat nem függ a lélekszámtól, a magyar–
131 „A Szerződő Felek kötelezik magukat, hogy a kisebbségek által lakott területeken biztosítják mindkét nyelv megfelelő hasz-
nálatát, különösképpen […] az igazságszolgáltatásban […], összhangban országaik belső jogrendjével.”
132 Az alkalmazott kifejezések nem azonos tartalmúak, de ezzel a kérdéssel itt nem foglalkozunk, mivel mindkettő egyértelmű-
en felöleli a bíróságokat.
horvát egyezmény esetében azonban a „megfelelő” és a „belső jogrenddel összhang-
ban” megkötés is azt sugallja, hogy a nyelvhasználat szabályai a kisebbségi lakosság
számarányának függvényében változhatnak.
Hogy az egyenlőség a magyar–szlovén egyezmény szövegében ebben az össze-
függésben milyen értelemmel bír, homályos. A szöveg az adott területen „mindkét
nyelv egyenlő használatá”-nak biztosítását írja elő; ez azt feltételezi, hogy pl. a bírósá-
gi eljárásokban a szlovén nyelv használóit Magyarországon ugyanazok a nyelvhasz-
nálati jogok illetik meg, mint a magyar nyelvűeket, vagyis a teljes eljárás folyhat szlo-
vénul, s ugyanez fordítva is igaz a szlovéniai magyarlakta területre. Az alábbiakban lát-
ni fogjuk, a magyar szabályozás nem engedi meg, hogy a bírósági eljárásnak a ma-
gyartól eltérő legyen a hivatalos nyelve, az erre irányuló törvénymódosítás végül is
nem lépett hatályba. A magyar fél tehát, úgy tűnik, szerződésszegést követ el, amikor
– a magyar jog szerint – nem biztosítja a szlovén nyelv egyenlő használatát. A nem-
zetközi szerződések azonban elsőbbséget élveznek a belső joggal szemben, ezért a
magyar–szlovén egyezmény alapján – azt mondhatjuk – a szlovén nemzetiség által la-
kott területeken (bármit jelentsen is ez) a szlovén kisebbséghez tartozó személyek-
nek, és a magyarországi kisebbségek közül egyedül nekik, lehetőségük van arra,
hogy a kétoldalú kisebbségvédelmi egyezményre hivatkozva kérjék, a teljes eljárás
szlovénul folyjék le.133 Az tudniillik, hogy az egyezmény nem a kisebbséghez tartozó
személy anyanyelvhasználathoz való jogát fogalmazza meg, hanem a nyelveket hoz-
za egyenlő helyzetbe, a szlovént, területileg körülhatároltan, hivatalossá emeli – amint
az egyébként a magyar nyelv vonatkozásában, ugyancsak területileg körülhatároltan,
Szlovéniában megvalósul.
A magyar–szerb egyezmény amellett, hogy szövegében külön foglalkozik a bíró-
sági nyelvhasználat szabályozásával, nemzetközi dokumentumokra is utal.
Preambuluma szerint a felek „tiszteletben tart[ják] az emberi jogok és a kisebbségi jo-
gok védelméről szóló nemzetközi dokumentumokban foglalt elveket és rendelkezése-
ket”, majd felsorol számos ilyen okmányt, az 1. cikk továbbá arra kötelezi a feleket,
hogy a kisebbségek „nemzeti, nyelvi, kulturális és vallási identitása megőrzését és fej-
lesztését” az ENSZ, az EBEÉ/EBESZ és az ET dokumentumaiban foglalt elveknek és
rendelkezéseknek megfelelően biztosítsák. E megfogalmazásból azonban nem követ-
kezik, hogy a felsorolt okmányok közül azok, amelyek kötelező jogi erővel nem rendel-
keznek, az egyezmény e rendelkezése folytán ilyenné válnának. A másik két kisebb-
ségvédelmi egyezmény szövegéhez képest a legfontosabb különbség, hogy míg a
magyar–szerb egyezmény az 5. cikk 3. bekezdésében134 a nemzeti kisebbséghez tar-
tozó személyek alanyi jogaként határozza meg a bíróság előtti kisebbségi nyelvhasz-
nálatot, addig a másik két szerződés annak biztosítását állami kötelezettségként. Ez a

133 További értelmezési problémát jelent, hogy a területet a magyar–szlovén egyezmény az őshonos nemzetiség fogalmával
kapcsolja össze, amit a magyar jog – szemben a szlovénnal – nem ismer. Szlovéniában az őshonos nemzetiség által lakott
terület pontosan körülhatárolt (ld. alább), Magyarországon feltehetően a szlovén nemzetiség által hagyományosan lakott te-
rületekről van szó.
134 „2 (4) A jelen Egyezményben rögzített jogok mindkét nemzeti kisebbséget megilletik. A Szerződő Felek tudatában vannak
annak, hogy e jogok megvalósításának módja függhet az adott kisebbség számától, úgy, hogy ugyanakkor a jogok lényegi
elemei nem korlatozhatók. 5 (3) A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek, a belső jogrenddel összhangban, joguk
van az általuk hagyományosan, vagy jelentős számban lakott területeken anyanyelvüket használni a hivatalos szervekkel va-
ló kapcsolattartásban, beleértve […] az igazságszolgáltatást. Ezen eljárások során joguk van ahhoz, hogy a legrövidebb időn
belül – ha szükséges, ingyenes tolmács segítségével – anyanyelvükön kapjanak tájékoztatást.”

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 35
36 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

különbség lényeges: míg az utóbbi megoldás szerint a rendelkezés megvalósulása az
állam további jogalkotó tevékenységét feltételezi, addig alanyi jogként való meghatá-
rozása közvetlen alkalmazást biztosít a belső jogban, e norma tehát self-executing jel-
legű. A magyar–szerb egyezmény is bevezet területi korlátot: egyszerre két kritérium
is megjelenik, amelyek azonban hatásukban egymást kiegészítőek. A bírósági anya-
nyelvhasználatot egyaránt biztosítani kell a kisebbség által hagyományosan és a ki-
sebbség által jelentős számban lakott területeken. Szemben tehát a magyar–szlovén
és a magyar–horvát egyezményekkel, a magyar–szerb egyezmény szerint a bírósági
anyanyelvhasználat joga olyan területekre is kiterjed, amelyek hagyományosan nem
kisebbségi területek, viszont a kisebbségiek lélekszáma ott jelentősnek mondható.
Az ötödik és egyben utolsó csoportba sorolt két okmány, a 90-es évek közepén
született két szerződés, a magyar–szlovák és a magyar–román számos közös vonást
mutat. Egyrészt mindkettő tételesen felsorol négy olyan nemzetközi okmányt, amelye-
ket kötelező erővel ruház fel:135 ezek közül három, az EBEÉ koppenhágai dokumentu-
ma, az ENSZ kisebbségi nyilatkozata, valamint az Európa Tanács Parlamenti Közgyű-
lése 1201 (1993) sz. ajánlásának mellékletében szereplő jegyzőkönyvtervezet, ugyan
különböző politikai súlyú, de egyértelműen ajánlás jellegű dokumentum, a negyedik
viszont – az ET kisebbségvédelmi keretegyezménye – nemzetközi szerződés, amely
azonban a két szerződés aláírásakor még nem volt hatályos. A keretegyezmény vonat-
kozásában tehát a felek azt vállalták, hogy az ET-okmány hatályosulását kétoldalú
kapcsolataikban előrehozzák, és az alapszerződések hatálybalépéséhez kötik. Mint-
hogy azonban – s ezt fentebb már bemutattuk – a keretegyezménynek nincs a bíró-
sági nyelvhasználatra vonatkozó, az általános emberi jogi kereteken túlmutató rendel-
kezése, ez a tény számunkra most nem releváns. A másik három dokumentum ren-
delkezéseire még hamarosan visszatérek, most csak annyit tartok fontosnak megje-
gyezni, hogy míg a magyar–német, a magyar–szlovén és a magyar–horvát szerződé-
sekben az EBEÉ/EBESZ-dokumentumok vonatkozásában a kötelezettségvállalások
„nyíltvégűek”, időben nem lehatároltak, addig a magyar–szlovák és a magyar–román
alapszerződésben csak egy dokumentumra történik utalás.
További azonosság az 1995–96-ban kötött két szerződés között, hogy a nyelv-
használatot a bírósági eljárásokban abban az esetben engedi meg, ha az összhang-
ban van egyfelől a „belső jogrenddel” (szlovák), illetve a „belső jogszabályokkal” (ro-
mán), másfelől a „nemzetközi kötelezettségekkel”.136 Az első kitétellel – az alkalmazott
két kifejezés között nincs fogalmi különbség: a belső jogrend a belső jogszabályok

135 Ld. a magyar–szlovák szerződés 15. cikkének 4. bekezdését, valamint a magyar–román szerződés 15. cikkének 1. bekez-
dését és a szerződés mellékletét.
136 A két szerződés vonatkozó rendelkezése:
Magyar–szlovák szerződés [15. cikk 2. bek. (g) pont]: „A Magyar Köztársaságban élő szlovák kisebbséghez és a Szlovák
Köztársaságban élő magyar kisebbséghez tartozó személyeknek, egyénileg vagy csoportjuk tagjaival közösen, joguk van
szóban és írásban, a magán- és közéletben szabadon használni anyanyelvüket. Joguk van továbbá a belső jogrenddel és
a két Szerződő Fél által vállalt nemzetközi kötelezettségekkel megegyezően használni anyanyelvüket […] a bírósági eljárá-
sokban […]. A Szerződő Felek az általuk vállalt nemzetközi kötelezettségekkel összhangban megtesznek minden szükséges
jogi, adminisztratív és egyéb intézkedést a felsorolt jogok érvényesítése érdekében, amennyiben már ilyen szabályozás
nincs a jogrendjükben.”
Magyar–román szerződés (16. cikk 3. bek.): „A Szerződő Felek tiszteletben tartják a romániai magyar és a magyarországi
román kisebbséghez tartozó személyek azon jogát, hogy anyanyelvüket szabadon használhassák a magánéletben és a nyil-
vánosság előtt, szóban és írásban egyaránt. […] A Szerződő Felek biztosítani fogják azokat a feltételeket, amelyek lehetővé
teszik az anyanyelv használatát is a helyi […] bírói hatóságokkal való kapcsolataikban, összhangban a belső jogszabályok-
kal és a két Fél által aláírt nemzetközi kötelezettségekkel. […]”
összessége – már találkoztunk a magyar–horvát kisebbségvédelmi egyezményben, s
az ott elmondottak itt is érvényesek. A magyar–szerb egyezményben is szerepel ez a
megfogalmazás („a belső jogrenddel összhangban”). A második kitétel nehezen értel-
mezhető. Ha jól értem, röviden a következőképpen foglalható össze: a felek kötelezett-
séget vállalnak, hogy kötelezettségeiket nemzetközi kötelezettségvállalásaikkal össz-
hangban teljesítik… Szép és bátor. Nem állítom, hogy ez a megfogalmazás nem a szö-
veg értelmének elhomályosítását célozza. Mindenesetre tény, hogy a bírósági anya-
nyelvhasználatra vonatkozó nemzetközi kötelezettségek, mint azt fentebb láttuk, sze-
rények. Ezért ez a kitétel inkább gyengíti, semmint erősíti a rendelkezést. További kö-
zös elem, hogy egyik szerződés sem állapít meg területi korlátokat, és számarányhoz
sem köti a nyelvhasználati jogot – ezeket a belső jog, s esetleg a nemzetközi kötele-
zettségek szabályozzák.
Végül, jelentős különbség a magyar–szlovák és a magyar–román szerződés kö-
zött, hogy az előbbi – a magyar–szerb kisebbségvédelmi egyezményhez hasonlóan
– a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek alanyi jogaként fogalmazza meg az
anyanyelv bírósági eljárásokban való használatát, az utóbbi viszont – a
magyar–szlovén és a magyar–horvát kisebbségvédelmi egyezményhez hasonlóan –
állami kötelezettségvállalásként. A fent kifejtettek itt is érvényesek.
Hátravan még, hogy az egyes szerződésekben kötelező jogi erővel felruházott
dokumentumokat áttekintsük a bírósági nyelvhasználat szempontjából. A három né-
ven nevezett okmány mellett meg kell vizsgálnunk a „további” EBEÉ/EBESZ-doku-
mentumokat is. Ez utóbbiakkal azonban gyorsan végzünk, mert a koppenhágai talál-
kozó óta nem fogadtak el olyan okmányt az EBEÉ/EBESZ tagállamai, amely a kisebb-
séghez tartozó személyek bírósági nyelvhasználatáról rendelkezett volna. Az 1990-es
koppenhágai dokumentum 34. pontja szerint viszont:
„A részt vevő államok arra törekednek, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó szemé-
lyeknek megfelelő lehetőségük legyen […] – ahol lehetséges és szükséges – anyanyelv-
ük közhatalmi szervek előtti használatára az alkalmazandó nemzeti jogszabályokkal
összhangban.”137
Minthogy a bíróságok „közhatalmi szervek”, e paragrafus nyilvánvalóan vonatkoz-
tatható a bíróságok előtti anyanyelvhasználatra is. A rendelkezés erejét azonban szá-
mos kitétel gyengíti. Az „alkalmazandó nemzeti jogszabályokkal összhangban” már bi-
zonyára ismerősen hangzik a kedves Olvasónak, s valóban, az egyenértékű a „belső
jogrenddel összhangban” kifejezéssel. Az „ahol lehetséges és szükséges” feltehetően
a területi, számaránybeli feltételekre utal („ahol lehetséges”), az „ahol szükséges” vi-
szont az eddigiekhez képest új elem (bár a kisebbségvédelmi dokumentumokban ko-
rántsem): hogy ki és miként dönti el, hol szükséges a bírósági anyanyelvhasználat, az
nem derül ki.138 Végül, az államok csak „törekednek biztosítani”139 az anyanyelvhasz-
nálat lehetőségét, vagyis annak ellenére, hogy a magyar–román és a magyar–szlovák
szerződés kötelező jogi norma rangjára emeli a koppenhágai dokumentum idézett
passzusát, az nem keletkeztet kikényszeríthető kötelezettséget: a törekvés hogyan kér-
hető számon? E szabály csak program jellegű, normativitása gyenge.
137 A magyar fordítást ld. Majtényi Balázs–Vizi Balázs (szerk.): A kisebbségi jogok nemzetközi okmányai. Dokumentumgyűjte-
mény. Budapest: Gondolat–MTA Jogtudományi Intézet–MTA Kisebbségkutató Intézet, 2003. 195–198. o., a 196. oldalon.
138 Az „ahol”-nak megfelelő angol szó a „wherever”, amely területre utal.
139 Az angol eredetiben: „endeavor to ensure”.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 37
38 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

Ami az ENSZ Közgyűlése által 1992-ben, a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi
kisebbségek jogairól elfogadott nyilatkozatot140 illeti, újfent egyszerű a dolgunk: a do-
kumentum ugyanis egyáltalán nem érinti a bírósági nyelvhasználat kérdését.
Utoljára meg kell még vizsgálnunk az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése
(PKGY) által 1993-ban elfogadott 1201. sz. ajánlás mellékletében szereplő, a nemzeti
kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló kiegészítő jegyzőkönyv tervezetét. A
7. cikk 3. bekezdésének rendelkezése szerint:
„A jelentős mértékben kisebbség lakta régiókban a kisebbséghez tartozó személyek
jogosultak141 anyanyelvük használatára […] a bírósági […] eljárások során.”

E tervezetet a PKGY az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló
egyezményhez kívánta csatolni, amely szándékáról egyébként máig nem mondott le.
Az EJEE-hez képest, amelynek bírósági nyelvhasználattal kapcsolatos rendelkezéseit
fent részletesen elemeztük, fontos előrelépés, hogy a kisebbséghez tartozó szemé-
lyek számára az anyanyelv és nem pusztán az általuk értett nyelv használatát garan-
tálja, és nemcsak a büntető-, hanem általában a bírósági eljárásban.142 A szöveg
azonban nem konkretizálja, hogy mit ért „jelentős mérték” és „régió” alatt, e fogalmak
meghatározása a belső jogszabályokra marad – tág teret nyitva az államok mérlege-
lési jogának. Ez nem jelenti persze azt, hogy amennyiben a jegyzőkönyv európai szin-
ten kötelező erőre emelkedne, az Emberi Jogok Európai Bíróságának ne lenne joga
vizsgálni, a belső jogi szabályozás megfelel-e a jegyzőkönyvben foglaltaknak. Vagyis,
véleményem szerint, annak ellenére, hogy a szöveg nem egészen pontosan fogalmaz-
za meg e jogot, s ezáltal a belső jogban közvetlenül nem alkalmazható, a strasbourgi
bíróságnak elegendő kiindulópontot jelent annak eldöntéséhez, hogy a jegyzőkönyv
célja, nevezetesen a kisebbségek védelme az adott konkrét helyzetben és jogszabá-
lyi feltételekkel megvalósult-e.

140 Ld. a 83. lábjegyzetet.
141 Az angol eredetiben: „shall have the right”, tehát „joguk van”.
142 A nemzeti kisebbség fogalmát a jegyzőkönyvtervezet 1. cikke határozza meg. E szerint csak az állampolgárok tartozhatnak
a kisebbséghez.
III. A magyarországi szabályozás
Magyarországon a legmagasabb szinten az alkotmány rendelkezik az anyanyelvhasz-
nálatról: e szerint (68. § 2. bek.) a Magyar Köztársaság biztosítja a nemzeti és etnikai
kisebbségek anyanyelvének használatát.143 Két fontos területen, az oktatásra és a
névhasználatra vonatkozóan az alkotmány konkretizálja is ezt a kötelezettséget, az
„anyanyelv használatának biztosítása” azonban kellően általános, s így további törvé-
nyek megvizsgálására van szükség pontos tartalmának megállapításához.
A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. tv.-ben (kisebb-
ségi törvény) a nyelvhasználat kérdéseit a VII. fejezet szabályozza. Az 51. § a követke-
zőképpen szól:
„(1) A Magyar Köztársaságban anyanyelvét bárki mindenkor és mindenhol szabadon hasz-
nálhatja. A kisebbségek nyelvhasználatának feltételeit – külön törvényben meghatározott
esetekben – az állam biztosítani köteles.
(2) A polgári és büntetőeljárások során, valamint a közigazgatási eljárásokban az
anyanyelv használatát a vonatkozó eljárásjogi törvények biztosítják.”
Az 1. bekezdés szerint „bárki”-nek „mindenkor és mindenhol” joga van anyanyel-
vét használni. A „bárki” a lehető legszélesebb kategória: ebbe beleértendők a kisebb-
ségekhez tartozó személyek, de a külföldiek is – az anyanyelvhasználat joga tehát
nem függ a magyar állampolgárságtól. Míg azonban a magyarországi kisebbségek-
hez tartozó személyek esetében az állam kötelessége – „külön törvényben meghatá-
rozott esetekben” – biztosítani az anyanyelvhasználat feltételeit, addig mások, így a
külföldiek, vonatkozásában az államot ilyen kötelezettség nem terheli. Az utóbbi eset-
ben az állam anyagi szerepvállalását nem írja elő a jogszabály. E rendelkezés alapján
úgy tűnik tehát, hogy a nyelvhasználat vonatkozásában az állam kötelezettségeit te-
kintve két (nem magyar anyanyelvű) csoport különíthető el: egyfelől a nemzeti és et-
nikai kisebbségekhez tartozó személyek, másfelől a külföldiek, valamint – és ez fon-
tos – a magyar állampolgársággal rendelkező, de magyarul nem, vagy nem jól
beszélő,144 idegen ajkúak, vagyis az ún. új kisebbségek.
A „mindenkor és mindenhol” szintén a lehető legszélesebb értelmű megfogalma-
zás, és nyilvánvalóan magában foglalja a bírósági eljárásokat, amelyekről – illetve a
közigazgatási bíráskodást is magában foglaló közigazgatási eljárásról – a 2. bekez-

143 Ld. az 1949. évi XX. tv.-t: „68. § (2) A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Bizto-
sítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját
nyelven való névhasználat jogát.” Az anyanyelvhasználat biztosítására vonatkozó passzus először az alkotmány 1972-es
módosításával (1972. évi I. tv.) került be a normaszövegbe, az akkori 61. § szabályozta ezt a kérdést. A ma hatályos válto-
zatot az 1989. évi XXXI. tv., a III. köztársaság alkotmányát kialakító jogszabály iktatta az alaptörvény szövegébe. Ld. pl.
Föglein Gizella: A magyarországi nemzeti kisebbségek helyzetének jogi szabályozása 1945–1993. Regio. Kisebbségi
Szemle 8. évf., 1997. 1. sz., 35–64. o., az 54. és az 58. oldalon.
Az alkotmány ezen túlmenően tiltja a nyelvi alapú diszkriminációt, ld. a 70/A. § 1. bekezdését: „A Magyar Köztársaság biz-
tosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönbözte-
tés, nevezetesen […] nyelv […] szerinti különbségtétel nélkül.”
144 Az állampolgárságról szóló 1993. évi LV. tv. szabályozza a honosítást, e szerint kérelmére akkor honosítható a nem magyar
állampolgár, ha – más feltételek teljesítése mellett – „igazolja, hogy alkotmányos alapismeretekből magyar nyelven eredmé-
nyes vizsgát tett”. [4. § e) pont] A sikeres vizsgához tehát elengedhetetlen a magyar nyelv bizonyos szintű ismerete, amiből
az következhetne, hogy az új kisebbségekhez tartozó személyek esetében a bíróság hivatalos nyelvének használata nem je-
lenthet problémát. A gyakorlat mégis azt mutatja, hogy nem minden honosított beszélni magyar elég jó…

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 39
40 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

dés rendelkezik. Az 1. bekezdésben szereplő „külön törvény” megfogalmazás a bíró-
sági eljárások vonatkozásában így a 2. bekezdésben nyer konkrét tartalmat: e terüle-
ten a „vonatkozó eljárási törvények”, vagyis a büntetőeljárásról, illetve a polgári eljá-
rásról szóló törvények szabályai az irányadók. Minthogy a közigazgatási bíráskodás
eljárási szabályait is a polgári perrendtartás állapítja meg, az alábbiakban az imént
említett két törvényt elemzem, s hogy az elmúlt pár év fejleményeit is megértsük, ki-
csit korábbról kezdem a vizsgálódást.
A büntetőeljárás esetében a kiindulópont az 1973. évi I. tv., amely 8. §-ában sza-
bályozta az anyanyelvhasználatot, az alábbiak szerint:
„(1) A büntetőeljárás nyelve a magyar. A magyar nyelv nem tudása miatt senkit sem ér-
het hátrány.
(2) A büntetőeljárásban mind szóban, mind írásban mindenki anyanyelvét használ-
hatja.”
Az eljárás hivatalos nyelveként a törvény a magyart jelöli meg, ugyanakkor garan-
tálja azt is, hogy az eljárásban részt vevő bármely személy („mindenki”) szóban is és
írásban is az anyanyelvét használja. A 80. § 1. bekezdése szerint továbbá, amennyi-
ben a nem magyar anyanyelvű személy az eljárás során anyanyelvét kívánja használ-
ni, tolmácsot kell igénybe venni. A 8. § az általános emberi jogi szabályok biztosította
nyelvhasználati jogosultságnál jóval szélesebb kötelezettséget von maga után, ugyan-
is az nemcsak a vádlottra, hanem a sértettre, a tanúkra, a magánvádlóra stb. is kiter-
jed.145 A passzus kétféle értelmezésnek nyit teret: az első szerint az anyanyelv akkor
is használható, ha a kérdéses személy ismeri a magyar nyelvet, a második szerint
azonban csak abban az esetben, ha bizonyítható, hogy nem ismeri azt, és emiatt – az
1. bek. szerint – hátrány érné. Ez utóbbi értelmezésben tehát a magyarországi kétnyel-
vű kisebbségi nem használhatná anyanyelvét.
A Fejér Megyei Bíróságnak 1988-ban egy orosz anyanyelvű magyar állampolgár
ügyében hozott határozatában már választania kellett a két értelmezés közül, s az el-
ső mellett tette le a voksát. A garázdaság vétsége miatt indított büntetőeljárásban a
vádlott, aki akkor már tíz éve élt Magyarországon és több évig magyar–orosz tolmács-
ként (!) dolgozott, a városi bíróság kérdésére válaszul előbb úgy nyilatkozott, hogy bár
anyanyelve az orosz, jól beszél magyarul, s a bíró által elébe tárt nyomozati iratokat és
szembesítési jegyzőkönyveket is képes volt megérteni és azokra reagálni, később
mégis megváltoztatta nyilatkozatát: „Pillanatnyilag itt a bíróság előtt történt meghallga-
tásomkor minden hozzám intézett kérdést megértettem, és a saját magam kifejezésé-
vel problémáim nincsenek. Úgy érzem, a bíróság is megérti azt, amit én az üggyel
kapcsolatban előadtam, és pontosan értelmezi is azt. Ennek ellenére kérem, hogy a
bíróság rendeljen ki a részemre a bírósági eljárásban tolmácsot, és tolmács bevoná-
sával folytassa a bizonyítási eljárást.”146 A pótnyomozás elrendelése (a teljes nyomo-
zati eljárásnak a tolmács és a védő jelenlétében történő megismétlése) érdekében tett
fellebbezést a megyei bíróság ugyan elutasította, de iránymutatásul megállapította,
hogy a 8. § helyes értelmezése szerint amennyiben a hatóság, illetve a bíróság észle-
li, hogy a büntetőügyben szereplő személy, különösen a vádlott nem tud vagy nem jól

145 De pl. a védőre, az ügyészre nem, és feltehetőleg a szakértők egy részére sem – kivéve persze, ha nem hivatalos minősé-
gükben járnak el, hanem ők maguk a felek.
146 Fejér Megyei Bíróság Bf. 516/1988 sz. Ld. Bírósági Határozatok 37. évf., 1989. 10. sz.
tud magyarul, nyomban – hivatalból – tolmácsot kell a részére kirendelni. Ilyen eset-
ben részére védő kirendelése is kötelező.147 Megállapította továbbá, hogy a 8. § 2.
bek. értelmében az is használhatja az anyanyelvét, aki jól tud magyarul. Amikor a bün-
tetőeljárásban szereplő kellően tud magyarul, tolmács kirendelése csak akkor szük-
séges, ha kijelenti, hogy az eljárás során anyanyelvét kívánja használni. Ekkor az ő sa-
ját elhatározása a mérvadó, ezért attól a szaktól, illetve időponttól használhatja anya-
nyelvét, amikor ezt a kívánságát kifejezésre juttatta. Ebben az esetben a tolmács
igénybevétele csak ezen időponttól szükséges és kötelező.148
Nem minden esetben ilyen egyszerű azonban annak megállapítása, hogy a vád-
lott által beszélt nyelvek közül melyik az anyanyelv. Különösen magyarországi viszony-
latban nem, ahol az idősebb generációkat leszámítva, a kisebbséghez tartozó szemé-
lyek általában kétnyelvűek, és a nyelvváltás folyamata igen előrehaladott. A nyelvé-
szek a két- vagy többnyelvűség esetében általában az egyik vagy a másik nyelv javá-
ra érvényesülő nyelvi dominanciáról beszélnek, s a magyarországi kisebbségek tag-
jai többnyire magyardominánsak. A kisebbségi törvény viszont alapvető emberi jog-
ként deklarálja a nemzeti önazonossághoz való jogot (3. § 2. bek., ld. még a 7. §-t is),
ezért az anyanyelv megnevezése, amely ennek az önazonosságnak része, a kisebb-
séghez tartozó személyre tartozik – bár ez nem zárja ki, hogy az anyanyelvvel és a
nemzetiséggel kapcsolatos nyilatkozata eltérjen. Az államnak, illetve a bíróságnak te-
hát, véleményem szerint, a két(anya)nyelvűség esetében sincs mérlegelési joga.
A törvény fent idézett paragrafusa szerint az anyanyelv mind szóban, mind írás-
ban használható. A szóbeli és az írásbeli nyelvhasználat azonban egy-egy személy
esetében különválhat: előállhat olyan helyzet, amikor a kérdéses személy ugyan ért és
beszél egy nyelvet, de írni és olvasni nem tud azon. Pl. megérti és beszéli a tárgyalás
nyelvét (a magyart), de írni és olvasni csak valamelyik kisebbségi nyelven tud.149 Eb-
ben az esetben több megoldás kínálkozik: mindent lefordítanak arra a nyelvre, ame-
lyen képes írni és olvasni, vagy hatósági tanúk jelenlétében felolvassák a tárgyalás
nyelvén lejegyzett szöveget. Ez utóbbira a magyar gyakorlatban is találunk példát: egy
kábítószerrel való visszaélés miatt indult büntetőeljárásban az első rendű vádlott egy
török–holland kettős állampolgárságú személy volt, aki azonban már kellően jól be-
szélte és értette a magyart, viszont írni és olvasni nem tudta azt.150
Az anyanyelv választásával kapcsolatban a regionális vagy kisebbségi nyelvek char-
tájának végrehajtását ellenőrző Szakértői Bizottság151 is tett észrevételeket. A magyar vál-

147 Ld. a Be. 47. §-ának c) pontját: „Védő részvétele a büntetőeljárásban kötelező, ha […] a terhelt […] a magyar nyelvet nem is-
meri […].”
148 Fejér Megyei Bíróság Bf. 516/1988 sz. Ld. Bírósági Határozatok 37. évf., 1989. 10. sz. Ld. még a nyelvi charta végrehajtásá-
ról készített magyar kormányjelentést, 55. o.
149 Ez persze – tekintetbe véve a magyarországi kisebbségek nyelvi helyzetét – mára felettébb valószerűtlen feltételezés. Még-
is érdemes megvizsgálni ezt az esetet is, mert más országokban előfordulhat hasonló helyzet. Az ugyanis, hogy az iskolák-
ban a magyar nyelv és általában a többségi, hivatalos nyelv oktatása, tanulása az iskolatípustól függetlenül kötelező, önma-
gában nem garantálja a hivatalos nyelv elsajátítását is.
150 Az esetet ld. Legf. Bír. Bf. I. 2006/1993. sz. Ld. Bírósági Határozatok 44. évf., 1996. 353. sz. Ld. még a nyelvi charta végre-
hajtásáról készített magyar kormányjelentést, 55. o.
151 A Szakértői Bizottság feladata, hogy a nyelvi charta részes államai által háromévente benyújtott jelentéseket az állam köte-
lezettségvállalásaival egybevesse, és javaslatokat fogalmazzon meg az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága számára, hogy
az milyen intézkedésekre tegyen ajánlásokat az államnak. A charta bírósági eljárással kapcsolatos rendelkezéseit fent már
ismertettük: Magyarország az à la carte rendszerben a 9. cikk 1. bekezdéséből az alábbi pontok végrehajtását vállalta: a (ii),
a (iii), a (iv), b (ii), b (iii), c (ii) és c (iii). Szövegüket ld. fent.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 41
42 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

lalásokat értékelő jelentésében152 rámutatott: a „magyar nyelv nem tudása” kitétel pon-
tos tartalmával kapcsolatos bizonytalanság miatt a bírók olyan értelemben hivatkozhat-
nak arra, amely a nyelvi kisebbséghez tartozó személyt kizárja az anyanyelvhasználati jog
tényleges gyakorlásából. S álláspontja alátámasztására a bizottság idézi a büntetőeljárá-
si törvény – az emberi jogi standardoknak megfelelő – 218. §-ának 1. bekezdését, amely
szerint „[a]z állam viseli […] azt a költséget is, amely annak kapcsán merült fel, hogy a
vádlott a magyar nyelvet nem ismeri” [kiemelés: B.J.]. A magyar nyelvet ismerőkről, va-
gyis pl. a kisebbséghez tartozó és kétnyelvű személyekről azonban ez a szakasz hallgat,
ami ez esetben azt is jelenthetné, hogy amennyiben a magyarul tudó kisebbségi mégis
az anyanyelve használata mellett döntene, a fordítás költségeit neki kellene állnia. A Szak-
értői Bizottság szerint a magyar joggyakorlat „vegyesnek tűnik” („seems to be disparate”
– nem pontosítja ugyanakkor, hogy milyen vonatkozásban tűnik vegyesnek). Ezért java-
solja, hogy a jogalkotó számolja fel ezt a bizonytalanságot.153 A charta egyértelmű ren-
delkezése szerint ugyanis a felek „garantálják a vádlott jogát, hogy saját […] kisebbségi
nyelvét használja […], ha szükséges, tolmácsok és fordítások igénybevételével úgy, hogy
az ne jelentsen az érdekelteknek külön költséget” [9 (1) a (ii)].
Minthogy a kisebbségi nyelv bíróság előtti használata általában tolmács igénybe-
vételét teszi szükségessé, a bizottság aggodalma szerint a kisebbséghez tartozó, ma-
gyarul (is) beszélő vádlott „bajkeverő”-nek érezheti magát (vagy esetleg ezt éreztethe-
tik vele), amennyiben ragaszkodik a kisebbségi nyelv használatához – mert az jóval las-
súbbá és fáradságosabbá teheti az eljárást, még akkor is, ha ő viseli a fordítás költsé-
geit, ha pedig e teher az állam gyenge vállain nyugszik, akkor még inkább154 (a költ-
ségviselésről ld. később). Ezért nagy lehet a nyomás, hogy a kisebbségi nyelv haszná-
latától tartózkodjon. A bizottság szerint továbbá a charta imént idézett pontja csak ab-
ban az esetben képes valódi hatását kifejteni, ha a bíróságok előzetes intézkedéseket
hoznak annak biztosítására, hogy a kisebbségi nyelv használata a gyakorlatban lehe-
tővé váljon. Ezeket az intézkedéseket azonban csak egy, a nyelvek155 területi elhelyez-
kedésétől függően változó földrajzi térségben véli megvalósíthatónak, az ország teljes
területére nem, mert azok „gyakorlatilag megvalósíthatatlanok”.156 E vonatkozásban
Kardos Gábor, a Szakértői Bizottság magyar tagja is megállapítja, hogy a magyar kor-
mány túlvállalta magát.157 A bizottság a kormány figyelmébe ajánlja egy olyan, a ki-
sebbségi nyelvek bírósági eljárásokban való használatára vonatkozó külön törvény el-
fogadását, amelynek hatálya a nyelvi kisebbségek által lakott területekre korlátozódna.
„Ez a kisebbségi jogok alkalmazási körét formálisan bár szűkítené, az állam számára
azonban lehetővé tenné egy olyan működőképes rendszer létrehozatalát, amely bizto-
sítja a kisebbségi nyelvek bírósági használatát” – állapítja meg végkövetkeztetését a bi-
zottság. (A területi hatály kérdésére a későbbiekben még visszatérek.)
152 ECRML (2001) 4 (Strasbourg, 2001. október 4.). Application of the Charter in Hungary – Report of the Committee of Experts
on the Charter. Szövegét ld. az interneten: http://www.coe.int/.
153 Uo. 45. bek.
154 Uo. 46. bek.
155 Magyarország hat nyelv, a horvát, a német, a román, a szerb, a szlovák és a szlovén vonatkozásában vállalt a charta III. ré-
sze alapján kötelezettségeket. A többi nyolc nyelv esetében a charta célokat és elveket felsoroló 7. cikke az irányadó.
156 Ld. az 152. lábjegyzetben idézett jelentés 46. bekezdését.
157 Kardos Gábor: A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája: egy európai kihívás. In: Böszörményi Jenő (szerk.):
Nemzetközi szervezetek és kisebbségvédelem. A nemzetközi emberi jogi testületek hasznáról és haszontalanságairól. Bu-
dapest: Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2006.
A chartának a költségviselésre vonatkozó rendelkezése, ugyanúgy, mint a Be.
218. §-a, persze csak a vádlott anyanyelvhasználatával kapcsolatban felmerülő költ-
ségre vonatkozik, s ha ez esetben a költséget valóban az állam fedezi is, még kérdés,
hogy vajon az eljárásban részt vevő többi szereplő (pl. a sértett vagy a tanú) nyelv-
használati jogának gyakorlásával kapcsolatos költségeket kinek kell viselnie, a ma-
gyar jogszabály(ok) szerint ugyanis nekik is joguk van anyanyelvük használatára. A
büntetőeljárás szabályai szerint a költségviselés tekintetében a rendező elv az, hogy
a pervesztes fél állja a költségeket.158 A vádlottat a bíróság a bűnügyi költség viselé-
sére kötelezi, ha őt bűnösnek mondja ki (217. § 1. bek.).159 A tolmács díja tehát bűn-
ügyi költségként elvben a bűnösnek ítélt személyre terhelhető. Tegyük fel tehát, hogy
a vádlott magyar anyanyelvű, a sértett vagy a tanú azonban magyarországi kisebbség-
hez tartozó személy, aki vagy csak a kisebbségi nyelven ért, vagy legalábbis azt kíván-
ja használni az eljárásban. Az így tett vallomás fordításának költsége rá terhelhető-e a
vádlottra (amennyiben bűnösnek találják)? Először is a charta 9 (1) cikke a)
albekezdésének (iii) pontja szerint, amelynek végrehajtását Magyarország vállalta, „az
indítványok és bizonyítékok – akár írásban, akár szóban terjesztették azokat elő –
nem minősíthetők pusztán amiatt elfogadhatatlannak, mert azokat kisebbségi nyelven
fogalmazták meg”,160 továbbá ezek tolmácsolása, fordítása nem jelenthet az érdekel-
teknek külön költséget. Vagyis a sértett, a tanú is használhatja kisebbségi nyelvét,
még pedig úgy, hogy az az érdekeltnek, a vádlottnak nem jelent plusz költséget. A
charta alapján tett konkrét kötelezettségvállalás mellett azonban elvi oka is van annak,
hogy a kisebbségi nyelvű résztvevő nyelvhasználatával kapcsolatos költségek nem
terhelhetők a vádlottra, és lényegében a charta rendelkezésének is ez a mozgatója.
Nevezetesen az, hogy a Magyar Köztársaság számára – úgy is, mint amelyben a ki-
sebbségek államalkotó tényezők, és úgy is, mint a charta részes állama számára – a
kisebbségi nyelv, pontosabban a kisebbségi nyelv révén az azt használók identitásá-
nak védelme államcél: az alkotmányos cél megvalósításából származó feladatok ellá-
tásának költsége pedig nem hárítható át a vádlottra.
Az imént kifejtett gondolatmenet bár igaz, a valódi magyarázat ebben az esetben
mégsem ez. Az emberi jogi szerződések tárgyalásánál láttuk, hogy a vádlottnak,
amennyiben nem érti a tárgyalás nyelvét, joga van ingyenes tolmács igénybevételére.
A fenti példában azonban a helyzet pont fordított, a vádlott anyanyelve és a tárgyalás
nyelve ugyanaz, a magyar – vagyis elvben rá e szabály nem vonatkozik, hiszen a tár-
gyalás nyelvét nem a vádlott nem érti, beszéli, hanem a tanú. Véleményem szerint
ugyanakkor per analogiam csak úgy biztosítható számára a tisztességes eljárás, ha a
nem magyar nyelvű résztvevő vallomása fordításának költségeit az állam viseli. A tisz-
tességes eljárás alapelve ugyanis megköveteli, hogy a vádlott megértse a tárgyalás

158 Ld. pl. Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Budapest: Osiris, 2001. 214–216. o. A Be. 120. § 1. bekezdése szerint bűnügyi költ-
ség a) mindaz a költség, amelyet az ügyben az eljárás megindításától a büntetés végrehajtásának befejezéséig, továbbá a
perújítási és a felülvizsgálati eljárás, valamint a különleges eljárások során az állam előlegezett, b) a terheltnek és a ma-
gánvádlónak az ügyben felmerült készkiadása, és c) a védőnek és a sértett képviselőjének készkiadása és díja.
A tolmács, fordító igénybevételére, illetve a költségviselésre vonatkozóan sem a Legfőbb Ügyészségtől, sem az Országos
Igazságszolgáltatási Tanácstól nem sikerült adatokat beszereznem.
159 Nem tárgyalok minden esetet.
160 A hivatalos magyar fordítás némileg félrevezető, ezért a saját fordításomat adom meg. Az eredeti szöveg szerint: „The Parties
undertake […] to provide that requests and evidence, whether written or oral, shall not be considered inadmissible solely
because they are formulated in a regional or minority language”.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 43
44 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

során elhangzó nyilatkozatokat, dokumentumokat stb., a nyelvi kommunikációs aka-
dályokat ezért az állam költségére kell felszámolni.
Külön eset az, ha a vádlott kétnyelvű kisebbségi, aki ért és beszél magyarul, a ta-
nú viszont egynyelvű kisebbségi. Tegyük fel, hogy a szóban forgó két személy ugyan-
ahhoz a kisebbséghez tartozik, ez esetben a vádlott számára nem kell fordítani a ta-
nú vallomását, a vallomás megértésének nehézségei a többi résztvevővel, a bíróval,
az ügyésszel stb. kapcsolatban merülnek fel. Hiszen a vádlott érti azt is, amit a tanú-
tól magyarul kérdeznek, és azt is, amit ő – a fordítást követően – kisebbségi nyelven
válaszol, kettejük között nincs kommunikációs akadály, a tisztességes eljárás feltételei
ily módon teljesülnek, ezért az emberi jogi egyezmények analógiáját itt nem lehet
használni. Ekkor lép be az előbb az emberi jogi érvelés által háttérbe szorított másik
érv: a kisebbségi nyelv védelme alkotmányos cél, amelynek megvalósításából szár-
mazó költségeket az államnak kell viselnie.161
Cifrázzuk egy kicsit tovább a dolgot! A charta rendelkezéséből következik az is,
hogy pl. egy szlovák anyanyelvű szlovák állampolgár tanúként való kihallgatásának
költségei ezek szerint szintén a magyar államot terhelik, hiszen a kötelezettségvállalás
a bízonyítékok nyelvéhez, és nem a tanú kisebbségi hovatartozásához kötődik! Ezért
pl. egy olyan ügyben, ahol az eljárás minden résztvevője, a vádlott(ak), a sértett(ek), a
tanú(k) szlovák anyanyelvű szlovák állampolgárok, akik nem értenek és beszélnek
magyarul, a magyar állam (és nem a vádlott) költségére használhatják anyanyelvüket,
holott nem magyar állampolgárok. Magyarul a bíró, az ügyész és a védő fog beszélni,
amit azonban a vádlott számára szintén le kell fordítani. Ez az eset kizárólag azon hat
nyelv esetében áll elő, amelyeket a magyar állam a charta megerősítésekor a III. rész
vonatkozásában megjelölt. Ha tehát a fenti mondatokban a ’szlovák’ szó helyére az
’ukrán’-t helyettesítjük be, amely nem szerepel e hat nyelv között, más eredményt ka-
punk: a költségek az ukrán vádlottra terhelhetők. És itt még az alkotmányban a ki-
sebbségi nyelvhasználat védelmét rögzítő államcél sem segít, hiszen az nem önma-
gáért, hanem az ukrán kisebbségért van, a szóban forgó eljárásban viszont ukrán ki-
sebbségi nem szerepel. A kivétel természetesen a vádlott, akinek joga van ahhoz,
hogy tolmács díjmentesen álljon rendelkezésére.
Amennyiben a bíróság a vádlottat felmenti, a pervesztes fél fizet. Ha ez az állam,
minden fordítási, tolmácsolási költség őt terheli, ha viszont a büntetőeljárás pótma-
gánvád alapján indult meg, a helyzet megint legalább annyira bonyolult, mint a vád-
lott elítélése esetén. A pótmagánvádló ugyanis csak abban az esetben kötelezhető a
költségek térítésére, ha nem mutatható ki, 1) hogy a fordítás a vádlottal szembeni tisz-
tességes eljárás követelményéből szükségszerűen következik (a vádlott korlátlan joga
a díjmentes tolmácshoz, és az állam feltétlen kötelezettsége az ebből származó költ-
ségek térítésére), és 2) hogy a konkrét esetben a nyelv védelme alkotmányos cél.
A magyar jogalkotó – részben a nyelvi charta Szakértői Bizottságának aggodal-
maira is reagálva – az ezredforduló körüli években kétszer is hozzányúlt a büntetőel-
járási törvény anyanyelvhasználatot szabályozó passzusaihoz. Az Országgyűlés által
1998-ban megalkotott új büntetőeljárási törvény162 9. §-ának (2) bekezdése lehetővé
tette, hogy a büntetőeljárásban az anyanyelv mellett „mindenki […] az általa ismertként
161 Természetesen számos további eset konstruálható, pl. olyan, amelyben a vádlottak és a tanúk is egyenként más és más
kisebbségi nyelvet használnak.
162 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról. Magyar Közlöny 1998. 23. sz. (III. 23.).
megjelölt más nyelvet használ[]ja”. Még e törvény 2003. július 1-jei hatálybalépése
előtt azonban az Országgyűlés pontosította a nyelvhasználat szabályait. A 2002. évi I.
törvény163 4. §-a a következőképpen módosította a 9. § (2) bekezdését:
„A büntetőeljárásban mind szóban, mind írásban mindenki az anyanyelvét, törvénnyel ki-
hirdetett nemzetközi szerződés alapján, az abban meghatározott körben regionális vagy
kisebbségi nyelvét vagy – ha a magyar nyelvet nem ismeri – az általa ismertként megjelölt
más nyelvet használhatja.”
A törvényalkotó mindenekelőtt megszüntette azt az abszurditást, ami az első
változatból következett volna: a nyelv megválasztásának korlátlan szabadságát.
Ugyanakkor megkérdőjelezhető – és ebben a törvény indokolása sem ad eligazítást –,
hogy ebben a formájában a „törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződés alapján,
az abban meghatározott körben regionális vagy kisebbségi nyelvét” formula ad-e
bármit is hozzá a korábbi szabályozáshoz, amely az anyanyelv használatát egyéb-
ként is megengedte. Kétségtelen, hogy egyértelműsíti: a regionális vagy kisebbsé-
gi nyelv is lehet a bíróságon használt nyelv, a bizonytalanság azonban, amit a Szak-
értői Bizottság kifogásolt, nem ebből a rendelkezésből, hanem abból származott,
hogy az (1) bekezdés szerint a „magyar nyelv nem tudása miatt senkit sem érhet
hátrány”. Ez a rendelkezés azonban változatlanul benne maradt a szövegben. Va-
gyis a bizonytalanság továbbra is fennáll.164 Nem világos továbbá, hogy vajon az
„abban meghatározott körben” fordulat pontosan mire vonatkozik: a magyar ratifiká-
ciós okmányban megjelölt nyelvekre, vagy a charta menüjéből kiválasztott kötele-
zettségekre. Akárhogy is, az ilyen formán bevont nyelvek közé csak az a hat nyelv
kerülhet, amelyeket Magyarország a charta III. része alapján kiválasztott kötelezett-
ségek vonatkozásában megjelölt. Ez viszont kérdésessé teszi, hogy az új rendelke-
zés a többi nyolc kisebbségi nyelvre is értendő-e, vagy esetleg ezek státusa az elő-
zőektől valamiben eltér.165
Az új büntetőeljárási törvény 1998-as változata a 9. § (3) bekezdésében még le-
hetővé tette volna, hogy „a bíróságon az eljárás nyelve a nemzeti kisebbség nyelve”
legyen, amelynek használatát külön törvény szabályozta volna. A jogalkotó négy évvel
később azonban belátta, hogy ez, a kisebbségi nyelveket a magyar nyelvvel egyenjo-
gúként elismerő rendelkezés – az indokolás szerint – „jelenleg nem reális előírást tar-
talmaz”. Ezért az új (3) bekezdés csak azt mondja ki, hogy a kézbesítendő határozat
és más hivatalos irat lefordításáról gondoskodni annak a bíróságnak, ügyésznek, ille-
tőleg nyomozó hatóságnak a feladata, amelyik a határozatot meghozta, illetőleg a hi-
vatalos iratot kibocsátotta.
Röviden térjünk át a polgári eljárásra. A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi
III. törvénynek166 az anyanyelv használatát biztosító 8. §-a lényegében megegyezik a
büntetőeljárásról szóló 1973. évi törvény rendelkezésével, ezért az ott elmondottak,
mutatis mutandis, itt is érvényesek:

163 2002. évi I. törvény a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról. Magyar Közlöny 2002. 1. sz. (I. 7.).
164 A Szakértői Bizottság véleménye ettől eltér, a Bizottság a problémát megoldottnak tekinti. Ld. ECRML (2004) 5 (Strasbourg,
2004. július 1.). Application of the Charter in Hungary (2nd monitoring cycle) – Report of the Committee of Experts on the
Charter. 91. bek.
165 A törvény szövege általános megfogalmazású, az indokolás viszont egyértelműen a nyelvi chartára utal, ami azonban nem
zárja ki, hogy pl. kétoldalú szerződésekre is vonatkoztatható legyen.
166 A törvényt többször módosították; ezek a módosítások azonban a nyelvhasználatot nem érintették.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 45
46 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

„(1) A bírósági eljárás nyelve a magyar. A magyar nyelv nem tudása miatt senkit hátrány
nem érhet.
(2) A bírósági eljárásban mindenki anyanyelvét használhatja.”
A polgári perrendtartás nyelvhasználati szabályait az 1999. évi CX. törvény167 mó-
dosította, a 8. §-t felváltó 6. § szerint [az (1) bekezdés nem változott]:
„(2) A bírósági eljárásban – nemzetközi egyezményben meghatározott körben – minden-
ki jogosult anyanyelvét, regionális vagy kisebbségi nyelvét használni.
(3) A bíróság köteles tolmácsot alkalmazni, ha az az (1)–(2) bekezdésben foglalt elvek ér-
vényesülése érdekében szükséges.”

A módosításról ugyanaz mondható el, mint a büntetőeljárási törvény hasonló szö-
vegű módosításáról: nem világos, hogy a chartára hivatkozva a regionális vagy ki-
sebbségi nyelvek megjelölése ad-e bármit is hozzá a korábbi szövegváltozathoz. A
magyartól eltérő nyelvek használata esetén tolmácsot kell alkalmazni, de amennyiben
a bíróság kellően ismeri a szóban forgó nyelvet, ettől el is tekinthet.168
A polgári eljárásban nincs olyan kiemelt fél, mint a büntetőeljárásban, ahol a sza-
badságvesztéssel fenyegetett vádlott különleges nyelvi igényeinek kielégítéséhez köz-
érdek (is) fűződik, ezért azok költségeinek viselése az államot terheli. A polgári eljá-
rásban ez a közérdek nem tetten érhető, vagy legalábbis nem (annyira) nyilvánvaló.
Ezért bár a perköltségek viselése terén a fő rendező elv azonos azzal, amit a büntető-
eljárásnál láttunk: a pervesztes fél fizet,169 az állam, minthogy nincs a közvádhoz ha-
sonló szerepe, nem szükségszerűen jelenik meg költségviselőként. Alapesetben te-
hát a per során akármelyik fél miatt felmerült fordítási, tolmácsolási költségek a per-
vesztesség–pernyertesség függvényében az egyik vagy a másik félre terhelhetők,
vagy kettejük, többük között megosztható. Ha a tigrinya nyelvű barátunk tehát elbuk-
ja az örökösödési pert, a fordítási költségek őt terhelik. A Magyarországon beszélt ki-
sebbségi nyelvek védelméhez azonban alkotmányos érdek fűződik, ezért hasonlóan
a büntetőeljárásnál látottakhoz, e nyelvek használata közérdek, a tolmácsolsi, fordítá-
si költségek megtérítése ebből következően állami feladat.170
Annak fényében, hogy az elmúlt másfél évtizedben mindössze kettő olyan esetről
van tudomásunk, amikor egy magyarországi kisebbséghez tartozó személy az anya-
nyelvét kívánta használni a bírósági eljárásban,171 a fenti fejtegetések merő fényűzés-
nek tűnhetnek. Valóban, a charta második kormányjelentése szerint: „A nyelvi jogok
megtagadásával kapcsolatos panasz sem a kisebbségi ombudsmanhoz, sem pedig a

167 1999. évi CX. törvény az Országos Ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazság-
szolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról (1999. december 7.). Magyar Közlöny 1999. 116. sz. (XII. 18.).
168 A charta végrehajtásáról készített második kormányjelentés beszámol arról, hogy a Zala Megyei Bíróság elnöke a Nagyka-
nizsai Városi Bíróság horvát kisebbséghez tartozó bíráját kötelezte: „bírói munkakörében az eljárások során az ügyfelek hor-
vát nyelvű tájékoztatása céljából használja a horvát nyelvet”. Ld. A Magyar Köztársaság Kormányának második időszaki je-
lentése az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájához való csatlakozással vállalt kötelezett-
ségeinek végrehajtásáról, 45. o.
169 Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog. Budapest: Osiris, 1998. Ld. a perköltségről szóló X. fejezetet.
170 Nemperes polgári eljárásokban, pl. cégbejegyzésnél nincs másik fél, a fentiek ilyenkor mutatis mutandis alkalmazandók.
171 Ugyancsak a második magyar kormányjelentés szerint egy német kisebbséghez tartozó vádlott kérte, hogy anyanyelvét
használhassa, amit az eljáró Bács-Kiskun Megyei Bíróság, tolmács közreműködésével, biztosított számára. Ld. a 168. láb-
jegyzetben idézett jelentést, 45. o. A kisebbségi ombudsman 2004. évi beszámolója említi a másik esetet. Ld. Beszámoló a
nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának tevékenységéről, 2004. január 1.–2004. december 31.
Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalhoz nem jutott el az elmúlt években.”172 A kisebb-
ségi jogok országgyűlési biztosának vizsgálatai sem említenek a bírósági nyelvhaszná-
lattal kapcsolatos jogsértést. Ez persze nem a nyelvhasználat akadálytalanságára, ha-
nem majdnem teljes hiányára mutat rá. Ahogy a kisebbségi ombudsman fogalmaz: „ha
valamely kisebbséghez tartozó személy következetesen megpróbálna élni az anya-
nyelv használatához fűződő jogaival […] reménytelen helyzetbe kerülne”.173 A magyar
állam alkotmányos célnak tekinti a kisebbségek, identitásuk, kultúrájuk, nyelvük védel-
mét, ezért elengedhetetlen tisztában lenni azzal, hogy a magyar jog milyen lehetősége-
ket biztosít nyelvhasználatuk számára.

172 Ld. a 168. lábjegyzetben idézett jelentést, uo.
173 Ld. a 171. lábjegyzetben idézett beszámolót, 33. o.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 47
IV. A szomszédos országok szabályozása
Az alábbiakban a környező országok szabályozásával, elsősorban is azok magyar ki-
sebbségeket is érintő vonatkozásaival foglalkozom. Általános megjegyzésként előrebo-
csátható, hogy a sokszor rendkívül progresszív jogszabályokat nem követi a megfelelő-
en lelkes végrehajtás – ennyiben nincs különbség a fentiekben bemutatott magyaror-
szági helyzethez képest. Rövid, vázlatos összefoglalások következnek, amit az is magya-
ráz, hogy a rendelkezésre álló irodalom e téren rendkívül szerény és a megfelelő jogsza-
bályok vagy ítéletek a szerző által értett nyelveken nem mindig hozzáférhetők.

Szlovénia

Szlovéniában a magyar kisebbség az olasz mellett ún. őshonos nemzeti közösség,
amely a többi kisebbséghez képest különleges jogokat élvez.174 Az 1991-ben elfoga-
dott alkotmány 11. cikke, amely a szlovént hivatalos nyelvként deklarálja, kimondja:
„Azon községek területén, ahol […] magyar nemzeti közösség él, […] a magyar nyelv is
hivatalos nyelv.”175 A kisebbségek jogairól részletesebben az alkotmány 61–65. cikkei
rendelkeznek. A nyelvhasználatot szabályozó 62. cikk biztosítja mindenki jogát ahhoz,
hogy jogai és kötelességei megvalósításánál az állami és más közszolgálatot végző
szerv előtt saját nyelvét és írását használja „a törvényben megállapított módon”. Az ős-
honos nemzeti közösségekre vonatkozó passzus szerint pedig „[t]örvény szabályozza
[…] a magyar nemzeti közösség helyzetét és jogai megvalósításának módját azokon a
területeken, amelyeken élnek […]” (64. cikk). Ez utóbbi cikk szerint az őshonos nemze-
ti közösségek esetében jogaik létszámukra való tekintet nélkül biztosíttatnak. A külön-
leges nyelvhasználati jogok a nemzetiségileg vegyesen lakott területekhez, a magyar
nemzeti közösség esetében a Muravidék (Prekmurje) öt önkormányzati egységéhez (a
szlovén fogalomhasználatban: obscsinájához, kb. járás) kötődnek. Ezek: Hodos
(Hodoš), Šalovci, Dobronak (Dobrovnik), Lendva (Lendava) és Moravske Toplice. Az et-
nikailag vegyes jellegről az obscsinák statútumai rendelkeznek.
A nyelvhasználatot számos törvény szabályozza; ezek közül témánk szempontjából
a legfontosabb a bíróságokról szóló törvény, amelynek 5. cikke rendelkezik az őshonos
magyar és olasz nemzeti közösség tagjainak nyelvhasználati jogairól. E szerint „azokon
a területeken, ahol […] a magyar nemzeti közösség él, a bírósági eljárást […] magyar
nyelven kell lefolytatni, ha valamelyik ügyfél, aki ilyen területen él, […] a magyar nyelvet
használja”.176 Részletes rendelkezéseket a bírósági szabályzat tartalmaz: a nemzetiségi-

174 A nyelvi jogok szlovéniai helyzetéről ld.: Kolláth Anna: A szlovéniai kisebbségek nyelvi jogai a törvények és a rendeletek tük-
rében. In: Nádor Orsolya–Szarka László (szerk.): Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Budapest:
Akadémiai Kiadó, 2003. 190–203. o.
175 Az alkotmány magyar fordítását ld. Kelet-Európa új alkotmányai. Szerk. Tóth Károly. Szeged, JATE Állam- és Jogtudományi
Kar Alkotmányjogi Tanszék, 1997. 332–356. o.
176 Az egyszerűség kedvéért az olasz nyelvre vonatkozó részeket a továbbiakban sem idézem, de mindaz, ami a magyarra vo-
natkozik, alkalmazandó – a maga területén – az olaszra is. A nyelvi charta végrehajtásáról készített szlovén kormányjelentés
hosszabb idézeteket tartalmaz a bírósági nyelvhasználatot szabályozó törvényekből és jogszabályokból. Ld. MIN-LANG/PR
(2002) 2 (Strasbourg, 2002. március 18.). Initial Periodical Report of Slovenia. 15–17. o. Ld. még Ethnic Minorities in
Slovenia. Ljubljana, Institute for Ethnic Studies–Information Bureau of the Government of the Republic of Slovenia, 1994.
leg vegyes lakosságú területeken a bíróságok kötelesek biztosítani a magyar nyelv
egyenjogúságát, amennyiben az e területen élő valamelyik fél a magyar nyelvet kívánja
használni. Attól függően, hogy az eljárásban részt vevő ügyfelek milyen nyelvet használ-
nak, az lehet egy- vagy kétnyelvű. Amennyiben csak egy ügyfél van, vagy amennyiben
valamennyi ügyfél a magyart használja, az eljárás kizárólag magyar nyelven folyik. Eb-
ben az esetben a bíró magyarul vezeti az eljárást, és – amennyiben büntetőeljárásról van
szó – az ügyész is a magyart használja. A kisebbségi nyelven folyó eljárást ugyanakkor
csak olyan bíró vezetheti, aki ebből a nyelvből vizsgát tett. Amennyiben azonban az ügy-
felek közül valamelyik a szlovént kívánja használni, az eljárás kétnyelvű, amely során a
bírónak (és az ügyésznek stb.) valamennyi ügyféllel a saját nyelvén kell kommunikálnia.
A kisebbségi nyelvű ügyfélnek azonban arra is joga van, hogy az eljárásban a szlovént
használja. Ha az eljárás magyarul folyik, a jegyzőkönyvet is ezen a nyelven vezetik; ha
kétnyelvű, az ügyfelek nyilatkozatait saját nyelvükön jegyzik le, de a kétnyelvű jegyző-
könyv tartalmazza a fordításokat is. A bíróság határozatait mindig két nyelven hozza meg
(függetlenül attól, hogy az eljárás egy- vagy kétnyelvű volt-e); mindkét változat egyaránt
hiteles és az ügyfelek mindegyike mindkettő változatot kézhez kapja. A fellebbviteli fóru-
mok (a magyarok lakta terület esetében ez Mariborban van) és a Legfelső Bíróság ha-
tározatait két nyelven hozza meg, ha első fokon az eljárás kisebbségi nyelven (is) folyt.
A fordításból, tolmácsolásból származó költségeket minden esetben az állam fizeti, azok
nem terhelhetők az ügyfelekre. A kisebbségi nyelv elsajátítását, nemcsak a bírók, ha-
nem a bíróság munkatársai esetében is, külön pótlékkal ismerik el.
A szlovén kormány adatai szerint 1991 és 1998 között 765 bírósági határozat szü-
letett magyar nyelven és 651 tárgyalást folytattak magyarul, 1999 és 2002 között pedig
308 magyar nyelvű határozatot hoztak és 294 tárgyalást folytattak ezen a nyelven.177 A
nyelvi charta Szakértői Bizottságának a helyszínen tett látogatása során szerzett infor-
mációi szerint azonban jelenleg az eljárásokban nem használják a magyar nyelvet, ami
egyfelől a megfelelő nyelvi képesítésű bírák, valamint a magyarul tudó ügyvédek hiányá-
ra, másfelől viszont arra vezethető vissza, hogy maguk az ügyfelek sem használják a ma-
gyar nyelvet a bíróság megkeresésekor.178 A bizottság, bár a szlovén vállalásokat formá-
lisan teljesítettnek nyilvánította, a gyakorlati végrehajtás biztosítását célzó olyan intézke-
dések elfogadását javasolta, amelyek előmozdítják, hogy a magyarok használják anya-
nyelvüket, illetve kérjék annak használatát a bírósági eljárások során.179 Ezt a javaslatot
a Szlovéniához intézett ajánlásában a Miniszteri Bizottság is magáévá tette.180
Hangsúlyozni kell, hogy a magyar nyelv egyenjogúsága csak a nevezett 5 önkor-
mányzati egységben érvényesül – a szomszédos Muraszombatban pl. már nem, és
hasonlóképpen az ország többi részén sem. Ez utóbbi területeken a nyelvhasználat
ugyan biztosított, a költségek viselésének kötelezettsége azonban, bizonyos kivételek-
től eltekintve, általában nem az államot terheli. Ezekben az esetekben tehát egy mu-
ravidéki magyar magyarnyelv-használati jogai nem különböznek egy idegen nyelvű
külföldiétől.

177 ECRML (2004) 3 (Strasbourg, 2004. június 9.). Application of the Charter in Slovenia – Report of the Committee of Experts
on the Application of the Charter in Slovenia. 120. bek.
178 Uo. 121. bek.
179 Uo. 122. bek. Ld. még ugyezen értelemben a 240. bekezdés G. pontját.
180 Ld. Recommendation RecChL(2004)3 of the Committee of Ministers of the Council of Europe on the Application of the
European Charter for Regional or Minority Languages by Slovenia. (2004. június 9.) 4. bek.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 49
50 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

Ausztria

Ausztriában a kisebbségi anyanyelvhasználatot legmagasabb szinten szabályozó nor-
ma az alkotmányban található: az államnyelvről rendelkező 8. cikk szerint az Osztrák
Köztársaság hivatalos nyelve ugyan a német, ennek azonban a „szövetségi jogszabá-
lyok által a nyelvi kisebbségeknek biztosított jogok sérelme nélkül” kell megvalósul-
nia.181 E cikket az osztrák törvényhozás 2000-ben egy új bekezdéssel egészítette ki,
amelyben a Köztársaság elismeri az őshonos népcsoportok által kifejezésre jutó nyelvi
és kulturális sokszínűségét, továbbá kinyilvánítja, hogy „[e] népcsoportok nyelvét, kultú-
ráját, fennmaradását és fenntartását tiszteletben kell tartani, biztosítani és támogatni
kell”.182 A kisebbségi nyelv védelme e rendelkezés révén tehát alkotmányos cél rangjá-
ra emelkedik. Az alaptörvény emellett – 149. cikkében – alkotmánytörvényként és jelen-
leg is hatályban lévőként jelöli meg az állampolgárok jogairól szóló 1867. évi törvényt,
valamint az Ausztriával 1919-ben Saint-Germain-en-Laye-ben kötött békeszerződés ki-
sebbségekre vonatkozó szakaszát (III. rész V. fejezet, 62–68. cikk).183 Az előbbi szerint
az állam elismeri valamennyi országos nyelv egyenjogúságát a hivatalokban (19. cikk), az
utóbbi szerint pedig „a nem német nyelvű osztrák állampolgárok nyelvüknek a bíróságok
előtt akár szóban, akár írásban való használata tekintetében megfelelő könnyítésekben
fognak részesülni” (66. cikk 4. bek.)184. Míg az 1955-ös osztrák államszerződés a szlovén
és a horvát nyelvet hivatalos nyelvként ismerte el Karintia, Burgenland és Stájerország
azon bírósági kerületeiben, ahol szlovén, horvát vagy vegyes népességű lakosság él (7.
cikk 3. bek.)185, addig a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítására az ezredfordulóig kellett
várni. Az 1976-os népcsoporttörvény, amely először nevesíti és ezáltal ismeri el a magya-
rokat ausztriai kisebbségként, csak általános szabályokat fogalmazott meg a bírósági
nyelvhasználatra vonatkozóan, s ezek egészen a magyar nyelv hivatalos nyelvként való
használatáról szóló rendelet 2000-es elfogadásáig nem is vonatkoztak a magyar
nyelvre.186 E rendelet szerint a Felsőpulyai (Oberpullendorf) és a Felsőőri (Oberwart) Kör-
zeti Bíróságokon, valamint a Kismartoni (Eisenstadt) Tartományi Bíróságon mindenki kér-
heti, hogy a büntető- és a polgári eljárás során a magyar nyelvet hivatalos nyelvként
használhassa.187 Hasonlóképpen a közigazgatás terén bírósági funkciókat ellátó Burgen-
landi Független Közigazgatási Szenátus előtt a rendelet szerint a magyar a német mellett
hivatalos nyelvként használható.188 A népcsoporttörvény 22. cikke szerint továbbá azokat
a fordítási költségeket, amelyek a pótlólagos hivatalos nyelvként elismert nyelvek haszná-
latának következtében keletkeztek, hivatalból az állam köteles fedezni.189 Minthogy az

181 Az 1920-ban elfogadott és többször módosított alkotmány magyar fordítását ld. Nyugat-Európa alkotmányai. Szerk. Kovács
István. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1988. 153–222. o., a 154. oldalon.
182 Idézi Vogel Sándor: A kisebbségi jogok szabályozása Közép-Európában. Acta Humana 15. évf., 2004. 1. sz., 22–60. o., a 28.
oldalon.
183 Ld. a 181. lábjegyzetben idézett művet, 221. o.
184 Szövegét ld. Major Peace Treaties of Modern History 1648–1967. III. kötet. 1535–1726. o.
185 State Treaty for the Re-Establishment of an Independent and Democratic Austria (Bécs, 1955. május 15.). Szövegét ld.
United Nations Treaty Series 217. kötet, 223–379. o.
186 A rendelet szövegét ld. Bundesgesetzblatt 229/2000.
187 MIN-LANG/PR (2003) 5 (Strasbourg, 2003. január 23.). Initial Periodical Report of Austria. 29. o.
188 Uo. 30. o.
189 Uo.
osztrák jogszabályokban nem található olyan passzus, amely szerint a fenti eljárások
akármelyikében kizárólag valamely nyelven lennének dokumentumok és bizonyítékok
elfogadhatók, ezért a kisebbségi nyelven fogalmazott anyagok is – más feltételek telje-
sítése esetén – érvényesek.190 A rendelet nem vonatkozik sem a fent jelölt területeken
kívül élő, sem az osztrák állampolgársággal nem rendelkező magyarokra – így nyelvü-
ket nem használhatják a bíróságok előtt a bécsi magyarok, akiket pedig 1992 óta az
osztrák állam a magyar népcsoport részeként elismert, és a 2001-es népszámlálás sze-
rint többen vannak (10 686), mint a burgenlandi magyarok (4704).191
Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a magyar nyelv hivatalos használatának
lehetősége egy területileg pontosan körülhatárolt térségre korlátozódik – a terület an-
nak függvényében változik, hogy milyen, illetve milyen fokú eljárásról van szó. Ezeken
a területeken a magyar a némettel egyenrangú hivatalos nyelv. Az osztrák felfogásban
azonban, úgy tűnik, ez nem jelenti azt, hogy az eljárás nyelve a magyar lenne. Auszt-
ria ugyanis nem vállalta a chartának erre kötelező rendelkezéseit (a 9. cikk i. pont-
jai).192 Az osztrák jog szerinti formális egyenrangúságot az biztosítja ezek szerint,
hogy valamennyi eljárásban – a területi korlátok közt – a magyart hivatalosként fogad-
ják el, és a nyelvhasználatból fakadó fordítási költségek nem terhelhetők a félre, azok
kötelezően az államot terhelik. A nyelvi charta ellenőrzésével megbízott Szakértői Bi-
zottság 2005 januárjában elfogadott jelentésében a kellő tapasztalatok hiányára és
arra való hivatkozással, hogy az osztrák kormány a nyelvhasználat gyakorlatával kap-
csolatban nem adott információkat, egyelőre tartózkodott a bírósági nyelvhasználat
kérdésében véleményt formálni.193, 194

190 Uo. 29–30. o.
191 Az osztrák népcsoporttörvény négy feltételhez köti a népcsoporthoz tartozást: osztrák állampolgárság, nem német anya-
nyelv, őshonosság és saját népi kultúra. A magyar emigráció különböző hullámaival érkezett bécsi magyarok sokáig nyilván-
valóan nem feleltek meg az őshonosság kritériumának. Ld. erre Szoták Szilvia: Az ausztriai kisebbségek nyelvi jogai – külö-
nös tekintettel a magyar kisebbségre. In: Nádor–Szarka: i. m. 204–219. o.; Gerhard Baumgartner: Ausztria magyar nyelvű la-
kossága a 2001-es osztrák népszámlálás tükrében. In: Gyurgyík László–Sebők László (szerk.): Népszámlálási körkép Kö-
zép-Európából 1989–2002. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2003. 158–169. o.
192 Ratifikációs okmányában a magyar nyelv vonatkozásában Ausztria Burgenland tartományban a magyar nyelvű területekre
korlátozva azok alkalmazását a charta 9. cikke 1. bekezdéséből az alábbi pontok végrehajtását vállalta: a (ii), a (iii), b (ii), b
(iii), c (ii), c (iii) és d. Bécs területére, amelyre vonatkozóan az osztrák kormány magára vállalt a charta III. részében találha-
tó kötelezettségeket is, nincs a 9. (és a 10.) cikk alapján tett vállalás. A magyar nyelv azonban élvezi mindazokat az előnyö-
ket az Osztrák Köztársaság teljes területén (így Bécsben és Grazban is), amelyek a 7. cikkben szereplő általános elvekből
és célokból következnek.
193 ECRML (2005) 1 (Strasbourg, 2005. január 19.). Application of the Charter in Austria – Report of the Committee of Experts
on the Charter. Ld. a jelentés 312., 314. és 316. bekezdését.
194 Még egy megjegyzés: Magyarország egyedül Ausztriával nem kötött szomszédai közül a kisebbségek jogaira is szabályo-
kat megállapító kétoldalú szerződést – így tehát a burgenlandi magyar kisebbség az egyedüli a magyar kisebbségek közül,
amelyet nem véd Magyarország által kötött kétoldalú nemzetközi szerződés. Egyben a magyar kisebbség – a romákat és az
új kisebbségeket nem számítva – az egyedüli ausztriai kisebbség, amelyet nem véd Ausztria által kötött szerződés sem – a
cseh (és a szlovák) kisebbséget ui. védi a Csehszlovákiával kötött 1920-as brünni szerződés, a szlovén és a horvát kisebb-
ségeket pedig az 1955-ös államszerződés. Az osztrákok által a II. világháborút követően aláírt egyetlen kisebbségi jogi tár-
gyú szerződés a Dél-Tirol kérdését rendezni hivatott De Gasperi–Gruber-megállapodás (1946). Az ausztriai magyarok ki-
sebbségi jogainak nemzetközi garanciáit tehát kizárólag a nemzetközi szervezetek vonatkozó dokumentumaiban találjuk. A
magyarországi német kisebbség jogaira vonatkozóan hazánk Németországgal, és nem Ausztriával szemben vállalt kötele-
zettségeket.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 51
52 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

Szlovákia195

A bíróságok előtti nyelvhasználat szlovákiai szabályozása ellentmondásos. A kisebb-
ségi nyelvek használatára vonatkozó legmagasabb szintű jogszabály itt is az alkot-
mány,196 amelynek a szlovák nyelvet államnyelvként deklaráló 6. cikke egyúttal rögzí-
ti azt is: „Az államnyelvtől eltérő más nyelvek használatát a hivatalos érintkezésben tör-
vény szabályozza.” A 34. cikk továbbá kimondja, hogy „[a] nemzeti kisebbségekhez
vagy etnikai csoportokhoz tartozó állampolgároknak a törvényben megállapított felté-
telek mellett az államnyelv elsajátításához való jogon kívül biztosított a joguk […] anya-
nyelvük hivatalos kapcsolatokban való használatához”. A Szlovákiában elfogadott
nyelvhasználati törvények azonban nem adnak útbaigazítást a bírósági nyelvhaszná-
lat kérdésében. Az 1995-ös államnyelvtörvény szerint (7. cikk) a bíróságok és az állam-
polgárok közötti érintkezés az államnyelven történik, ugyanakkor „az államnyelvet
nem ismerő és a nemzeti kisebbséghez tartozó egyéneknek […] más törvényekben
meghatározott jogait [e törvény] nem érinti”. A négy évvel később elfogadott kisebb-
ségi nyelvhasználati törvény szerint pedig (5. cikk 1. bek.): „Egy nemzeti kisebbségi
nyelv bíróságok előtti használatának jogát […] külön törvények szabályozzák.”
A nyelvhasználat kérdését végül is – hasonlóan a magyarországi helyzethez – az
eljárási tövények, illetve a bírósági törvény rendezik. Ez utóbbi szerint „a bírósági eljá-
rásokban mindenki használhatja az anyanyelvét” (7. cikk 3. bek.), a büntetőeljárási tör-
vény szerint „a büntetőeljárásban részt vevő valamennyi hatóság előtt mindenki anya-
nyelvét használhatja” (2. cikk 14. bek.), és a polgári eljárásról szóló törvény is (amely
a közigazgatási bíráskodásra is vonatkozik) hasonlóképpen rendelkezik (18. cikk). E
törvények egyaránt vonatkoznak az eljárásban részt vevő valamennyi – nem hatósági
– félre, és a tolmácsolás, fordítás költségeit minden esetben az állam állja. A helyzet
kísértetiesen hasonlít a magyarországihoz, azzal a nem jelentéktelen különbséggel,
hogy mind a büntető-, mind a polgári eljárási törvény a tolmácsolásból fakadó több-
letköltségek viselőjeként egyértelműen az államot jelöli meg. A szlovák ratifikációs ok-
mány ennek megfelelően a nyelvi charta 9. cikkének 1.d pontját is vállalta (emlékez-
zünk, Magyarország ezt nem vette fel vállalásai közé!).197
Az eljárási törvények nem állapítanak meg területi korlátokat, ugyanúgy, mint
ahogy a magyarországi törvények sem. A szlovák kormány hangsúlyozza is jelentésé-
ben, hogy bár a kisebbségi nyelvhasználati törvény a hivatalos érintkezésben a ki-
sebbségi nyelv használatát 20%-os küszöbhöz köti, a regionális és kisebbségi nyelve-
ket beszélőik ezeken a területeken kívül is korlátozás nélkül használhatják (a bírósá-
gok előtt).198

195 Az alábbiakban jelentős mértékben támaszkodom a Szlovákia által a nyelvi charta végrehajtásáról készített jelentésben fog-
laltakra. MIN-LANG/PR (2003) 8 (Strasbourg, 2003. decmber 5.). Initial Periodical Report by the Slovak Republic, 14–16. és
79–82. o. A bírósági nyelvhasználattal a szlovákiai magyar nyelvhasználat kérdését vizsgáló szerzők nem foglalkoznak.
196 Ld. a 181. lábjegyzetben idézett művet, 302–329. o.
197 A szlovák ratifikációs okmányt ld. http://conventions.coe.int/Treaty/Commun/ListeDeclarations.asp?NT=148&CM=8&DF=
20/04/05&CL=ENG&VL=1
198 Ld. a 195. lábjegyzetben idézett jelentést, 79. o. Itt jegyezzük meg ugyanakkor, hogy a szlovák kormányjelentés helytele-
nül hivatkozik az 1999-es kisebbségi nyelvhasználati törvényre, e szerint ugyanis a 20%-os szabály a beszélőnek csak sa-
ját községével (vagyis az önkormányzati szervekkel és a területen működő közigazgatási hivatalokkal) való érintkezésére,
és nem a bíróságokra, vonatkozik. Vagyis ennek a törvénynek itt egyáltalán nincs relevanciája. Ld. a törvény 2. cikkének
1. bekezdését.
Némi bizonytalanság azonban mégis vegyül ebbe a képbe. Az alkotmány 47. cik-
ke szerint „[t]olmácshoz van joga annak, aki kijelenti, hogy nem ismeri az eljárás nyel-
vét”. A büntetőeljárási törvény hasonlóképpen rendelkezik: amennyiben egy irat lefor-
dítására lenne szükség vagy a vádlott kijelenti, hogy nem érti az eljárás nyelvét, fordí-
tót, tolmácsot kell alkalmazni. Ebből akár az is következhetne, hogy a kisebbségi nyel-
vek csak abban az esetben használhatók, ha beszélőik nem értenek, beszélnek szlo-
vákul. A szlovák kormányjelentés által hivatkozott bírósági határozat azonban egyér-
telművé teszi, hogy a vádlottnak az eljárási nyelv ismeretére vonatkozó kijelentését a
hatóságok nem bírálhatják felül, „a vádlottnak alanyi joga, hogy saját anyanyelvén fe-
jezze ki magát”.199 Mégis, szükséges lenne a szlovák törvényekben egyértelműen rög-
zíteni: a bírósági eljárásokban a kisebbségi nyelveket beszélőik szlovák nyelvtudásuk-
tól függetlenül is használhatják.
A szabályozás ellentmondásossága abból fakad, hogy a szlovák jogalkotó, úgy
tűnik, amellett, hogy a kisebbségi nyelveknek bizonyos szintű védelmet kívánt biztosí-
tani, egyúttal az államnyelvnek az országban használt többi nyelvhez képest kivétele-
zett szerepét fent kívánta tartani. Erre utal, hogy a bírósági határozatokat abban az
esetben is kizárólag az államnyelven adják ki, ha az eljárásban részt vevő fél nem ért
szlovákul, illetve hogy a bíró abban az esetben is kötelezően csak tolmács igénybevé-
telével érintkezhet a felekkel, ha ő maga érti és beszéli a nyelvüket.200 Szlovákiában –
szemben Magyarországgal – számos olyan terület van, ahol a kisebbségek részará-
nya jelentősen meghaladja a 20%-ot, a magyarok esetében ez az arány sok helyütt az
50%-ot is. Ezeken a területeken semmi nem indokolja, hogy a kisebbségi nyelv ne le-
hetne az államnyelvvel minden vonatkozásban egyenrangú, vagyis ne lehetne magá-
nak az eljárásnak a nyelve.

Ukrajna

Ukrajna 1996-ban elfogadott alkotmánya szerint az ország államnyelve az ukrán, de
Ukrajna biztosítja az orosz nyelv és a nemzeti kisebbségek nyelvének szabad fejlődé-
sét. A nyelvek használatát az alkotmány és törvény határozza meg (10. cikk 1., 3. és
5. bek.).201 A 92. cikk ez utóbbi rendelkezést megismétli (4. bek.). Az 1992-es törvény
a nemzeti kisebbségekről meglehetősen homályos megfogalmazással rendelkezik a
nyelvhasználat mikéntjéről. E törvény 8. cikke szerint az állami intézmények, vállalatok,
szervezetek munkahelyein, olyan helyeken, ahol a lakosság többségét a nemzeti ki-
sebbséghez tartozó személyek alkotják, az államnyelv mellett a kisebbségi nyelv is
használható. Nem világos, hogy a „hely” kifejezés alatt pontosan mi értendő, és az
sem, hogy a „többség” jelen esetben mit jelent. Az azonban egyértelmű, hogy a bíró-
sági nyelvhasználatra e cikk hatálya nem terjed ki.
A nyelvhasználat részletes szabályairól, így a bírósági eljárásokban használatos
nyelvekről a még a függetlenség 1991-es kikiáltása előtt két évvel született törvény

199 Uo. 80. o.
200 Uo. 80–81. o. A jelentés két konkrét esetet idéz, amelyekben a szlovákiai bíróságok erre a jogértelmezésre jutottak.
201 Az alkotmány és a továbbiakban röviden ismertetett jogszabályok angol fordítása megtalálható a minelres honlapján:
http://www.minelres.lv/NationalLegislation/Ukraine/ukraine.htm.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 53
54 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

rendelkezik. E törvény 3. cikke szerint Ukrajna megteremti azokat a feltételeket, ame-
lyek a köztársaság területén élő más nemzetek nyelvének fejlődéséhez és használa-
tához szükségesek. Azokon a területeken pedig (városok, kerületek, falvak stb.), ahol
a nemzeti kisebbség többséget alkot, a nemzetiségi nyelv is használható az ukrán
mellett. Ahol viszont egyetlen nemzetiség sem alkot (abszolút) többséget, az ukrán
vagy az a nyelv alkalmazandó, amely a lakosság egésze számára elfogadható.
A bírósági eljárások nyelvhasználatát a 18. cikk szabályozza. E szerint Ukrajná-
ban a bírósági eljárásokban használatos nyelv az ukrán. Az imént idézett 3. cikk ren-
delkezésének megfelelően azokon a területeken, ahol a nemzeti kisebbség többséget
alkot, vagy nyelve a lakosság számára elfogadható, a kisebbségi nyelv „a bírósági el-
járás nyelve lehet” (2. bek.). Büntető és polgári ügyekben az eljárásban részt vevő va-
lamelyik fél, amennyiben nem ismeri az eljárás nyelvét, a per iratait tolmács segítsé-
gével tanulmányozhatja, anyanyelvét használhatja és a perben tolmács segítségével
vehet részt. Kérésére a perben részt vevő félnek a nyomozati és a bírósági iratokat
anyanyelvére vagy az általa értett nyelvre fordított változatban kell átadni. Ami az álla-
mi tisztviselők (így feltételezhetően a bírósági alkalmazottak) nyelvismeretével kapcso-
latos követelményeket illeti, a következő rendelkezéseket találjuk: a kérdést szabályo-
zó 6. cikk szerint az ukrán és az orosz mellett, amennyiben az szükséges, kötelessé-
geik ellátásához a tisztviselőknek a szükséges mértékben más nemzeti nyelvet is is-
merniük kell. Az ukrán vagy az orosz nyelv ismeretének hiánya nem lehet az alkalma-
zást kizáró ok, de a felvételt követően a tisztviselőnek, kötelességei ellátásához szük-
séges mértékben, el kell sajátítania annak az intézménynek a nyelvét, amelynek alkal-
mazásában áll.
Ezek a jogszabályi rendelkezések. Ami a gyakorlatot illeti, bár nagyon kevés in-
formációnk van erről, a kép sokkal kevésbé megnyugtató. Beregszászi Anikó és
Csernicskó István tanulmányában ugyan említést tesz a bírósági nyelvhasználat lehe-
tőségéről, a megvalósulás mikéntjéről azonban nem számolnak be.202 Hasonlókép-
pen Csernicskónak a kárpátaljai magyar nyelvhasználatról írott könyve nem foglalko-
zik a nyelvek bírósági eljárásokbeli helyzetével.203 Bővebbet nemzetközi dokumentu-
mokból sem tudunk meg: Ukrajna ugyan részese mind a kisebbségvédelmi keret-
egyezménynek, mind a nyelvi chartának, az első esetben jelentésében nem részlete-
zi a nyelvhasználat kérdését, a második esetben pedig egyelőre nem hozzáférhető
sem az ukrán vállalások listája, sem az ukrán jelentés.204

Románia

Románia alkotmánya szerint az országban a hivatalos nyelv a román (13. cikk).
Emellett azonban az alaptörvény 6. cikke védi az identitást, a nyelvi identitást is: „Az
állam elismeri és biztosítja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etni-
kai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásához, fejlesztéséhez és kife-

202 Beregszászi Anikó–Csernicskó István: A magyar nyelv használatának lehetőségei Kárpátalján de jure és de facto. In:
Nádor–Szarka: i. m. 110–122. o.
203 Csernicskó István: A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest: Orisis–MTA Kisebbségkutató Műhely, 1998.
204 Ukrajna 2005. szeptember 19-én ratifikálta a chartát, hatályba 2006. január 1-jével lép. A részes államoknak a hatálybalé-
péstől számított egy éven belül kell első jelentésüket benyújtaniuk (ld. a charta 15. cikkét).
jezéséhez.”205 Önmagában azonban ebből, mint ahogy más itt tanulmányozott al-
kotmányok hasonló rendelkezéseiből, még nem vezethető le a nyelv hivatalos hasz-
nálatának követelménye.
A bírósági nyelvhasználat romániai szabályaira vonatkozóan meglehetősen spo-
radikus információkkal rendelkezünk. Románia, bár 1995 júliusában aláírta, mind a
mai napig nem ratifikálta a nyelvi chartát, s így végrehajtásáról sem kellett mind ez ide-
ig számot adnia. A kisebbségvédelmi keretegyezmény rendelkezéseinek gyakorlatba
ültetéséről szóló jelentések pedig csak érintőlegesen foglalkoznak e kérdéssel, mint-
hogy az egyezmény nem ír elő e tárgyban kötelezettségeket.206 E dokumentumokból
kirajzolódó kép azonban, figyelembe véve az ország területén, egyes esetekben egy
tömbben élő kisebbségek nagy számát, a bírósági nyelvhasználat tekintetében a kör-
nyező országok közül a legkedvezőtlenebb.
Az első kormányjelentés szerint a bírósági eljárások román nyelven zajlanak, de
a kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van arra, hogy anyanyelvüket tolmács
igénybevételével használják a bíróság előtt: e nyelven szerezzenek tudomást a velük
kapcsolatos összes iratról és munkálatról, beszéljenek és következtetéseiket e nyel-
ven fogalmazzák meg. Mindennek költségeit azonban csak akkor fedezi az állam, ha
büntetőügyről van szó, polgári perben a kisebbségi nyelvet használni kívánó fél kény-
telen, ha e jogához ragaszkodik, a saját zsebébe nyúlni, és téríteni eme úri passziójá-
nak költségeit.207
A román szabályozás szűkkeblűsége, szembeállítva a többi környező ország sza-
bályaival, különösen akkor szembetűnő és érthetetlen, ha emlékezetünkbe idézzük,
hogy Románia területén él a legnépesebb magyar kisebbségi közösség. Számaránya
legalább a Székelyföldön indokolná, hogy az eljárás magyar nyelven folyjon – a költ-
ségek állami térítése mellett. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség által előter-
jesztett kisebbségi törvény elfogadása csak részben hozna e téren előrelépést: a 33.
cikk 1. bekezdése szerint ugyan „az állam szavatolja a nemzeti kisebbségekhez tarto-
zó személyek jogát, hogy anyanyelvüket használják az igazságszolgáltatási hatósá-
gok előtt”, vagyis ezt követően feltételezhető az állam pénzügyi szerepvállalása vala-
mennyi eljárásban, az anyanyelven lefolytatott eljárásról a tervezet hallgat.

Szerbia és Montenegró

A korábbi jugoszláv föderális alkotmány 8. cikke szerint azokon a területeken, ahol
nemzeti kisebbségek is élnek, nyelvük (beleértve az írásmódot is) – külön törvényben
szabályozott feltételek mellett – hivatalos nyelv. A nyelvek és írásmódok hivatalos
használatáról 1991-ben elfogadott szerbiai törvény azonban nem határozta meg azo-
kat a feltételeket, amelyek megléte esetén a kisebbségi nyelv hivatalos rangot nyerhet.
A szabályok hiánya miatt ezért különböző helyeken különböző gyakorlat alakult ki. Ezt
orvosolandó a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak védelméről szóló

205 Magyar fordítását ld. Kelet-Európa új alkotmányai, i. m. 273–301. o.
206 Ld. ACFC/SR (99) 11 (24 June 1999). Initial report by Romania. ACFC/SR/II(2005)004 (6 June 2005). Second report by
Romania.
207 Ld. az alkotmány 127. cikkét.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 55
56 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

föderális törvény 11. cikke 15%-ban állapította meg azt az arányt, amelyet ha a legutób-
bi népszámlálás adatai szerint valamely kisebbség száma elér vagy túlhalad, a ki-
sebbségi nyelv hivatalos lesz. Azokon a helyeken azonban, ahol korábban hivatalos
státust biztosítottak egy nyelvnek, de az új törvény szerint erre már nem lenne lehető-
ség, a nyelv továbbra is hivatalos marad, továbbá a helyi közösségnek joga van saját
döntése alapján akkor is hivatalos státust biztosítani egy kisebbségi nyelvnek, ha az a
15%-os arányt nem éri el. Ez a nyelvhasználati szabály azonban nem a bírósági kerüle-
tekre, hanem a helyi önkormányzatokra vonatkozik. Mégis van a bírósági eljárásokban
való nyelvhasználattal is kapcsolata, hiszen a törvény értelmében (12. cikk) a szerb
mellett a nemzetiségi nyelv is alkalmazható az eljárásban, ha a bíróság illetékességi te-
rületén található olyan község, amely a kisebbség nyelvét hivatalossá tette. E szerint te-
hát ha valamely községben, és ilyenből a Vajdaság területén van 30,208 a magyar hiva-
talos nyelv, az e területen illetékességel rendelkező bíróság eljárása folyhat magyar
nyelven is. Amennyiben a perben csak egy fél érdekelt, kérheti, hogy az eljárás a ki-
sebbségi nyelven folyjon. Egyértelműen a szerb nyelvet részesíti előnyben azonban az
a rendelkezés, amely szerint egy több szereplős perben akár egyetlen fél kérésére is
az eljárásnak szerb nyelven kell lefolynia. Amennyiben ugyanis a felek nem tudnak kö-
zös nevezőre jutni a használandó nyelvről, a bíróság maga dönti el, hogy mely nyelvet
kívánja használni. Kivéve azt az esetet, amikor a fent jelzett módon egyetlen fél a szerb
nyelv használatát kéri: ez esetben a perben érdekelt valamennyi többi fél érdeke hát-
térbe szorul, függetlenül attól, hogy hányan vannak.
Szerbia egész területén egyébként – hasonlóan a magyarországi szabályozás-
hoz – a kisebbséghez tartozó személynek joga van anyanyelvét használni az eljárás
során,209 és az államnak, saját költségére, gondoskodnia kell a tolmácsolásról, fordí-
tásról. A kisebbségvédelmi keretegyezmény végrehajtásáról benyújtott 2002-es
(akkor még) jugoszláv jelentés hangsúlyozza is, hogy erre „attól függetlenül [lehető-
ség van], hogy a területen hagyományosan vagy jelentős számban élnek-e nemzeti
kisebbségek”.210 A nyelvek és írásmódok hivatalos használatáról szóló törvény 16.
cikke szerint a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek kérelmeket, panaszokat,
javaslatokat, fellebbezési és más beadványokat saját nyelvükön fogalmazhatnak és
adhatnak be, és a bíróságoknak, kérésükre, végzéseiket, ítéleteiket és más iratokat
ugyanezen a nyelven kell kiadniuk. Ezen túlmenően az eljárásban érintett fél kérheti
azt is, hogy az eljárás jegyzőkönyvét fordítsák le a kisebbségi nyelvre. A nyelvhaszná-
lat megválasztásának megtagadása súlyos eljárási hibának minősül, és az ítélet sem-
misségét vagy újratárgyalást vonhat maga után.
A Milosevics hatalomra kerülését megelőző időkben egyébként a kisebbségek,
így a magyarok is, széles nyelvhasználati jogosítványokkal rendelkeztek, s a jogszabá-
lyi rendelkezések mögött a gyakorlati alkalmazás sem nagyon maradt el. Ahogy azt
egy a 90-es évek közepén közzétett beszámoló felidézi, 1983-ban a Szabadkai Váro-
si Bírósághoz tartozó öt kerületi bíróságon átlagban még a polgári peres ügyek 20%-

208 ACFC/SR (2002) 003 (16 October 2002). Report by the Federal Republic of Yugoslavia. 84. o. Szerbia és Montenegróban,
hasonlóan más jugoszláv utódállamokhoz, a község fogalma eltér a Magyarországon bevettől. Olyan helyi önkormányzattal
felruházott területi egység értendő alatta, amelyhez több település tartozik.
209 A föderális alkotmány 49. cikke szerint erre minden személynek joga van.
210 ACFC/SR (2002) 003 (16 October 2002). Report by the Federal Republic of Yugoslavia. 78. o.
a folyt magyarul, ezek közül Kanizsán 66%-a.211 A hagyatéki eljárások több mint 70%-a
szintén magyarul folyt le az adai, a topolyai, a kanizsai és a zentai kerületi bíróságo-
kon. A fellebbviteli eljárásban tárgyalt ügyek negyede a városi bíróságon Szabadkán
szintén magyarul zajlott. Ami a büntetőügyeket illeti, az arányok itt rosszabbak, de
ezek esetében is gyakran volt magyar nyelvű a tárgyalás. A milosevicsi rezsim beren-
dezkedését követően ezek a számok drasztikusan csökkentek: 1997-ben lényegében
megszűntek a magyar nyelvű perek.212 Még az olyan esetekben is ritka volt a magyar
nyelvű eljárás, amikor a perben érdekelt valamennyi fél magyar volt. 1996-ban a Sza-
badkai Városi Bírósághoz tartozó öt kerületi bíróságon a magyar nyelven folyó eljárá-
sok aránya alig haladta meg a 2%-ot. S e városi bíróság illetékességi területén kívül lé-
nyegében valamennyi eljárás szerb nyelven folyt.213
Göncz Lajosnak egy 1996-ban végzett felmérésre alapozott értékelése szerint
ugyanakkor a magyar nyelv funkcióvesztése szélesebb körű a szerbiai–vajdasági társa-
dalomban és nem csak a bírósági nyelvhasználatra terjed ki: „az anyanyelv használata
a magánérintkezésre szorult vissza, és erősen korlátozott az olyan hivatalos és formális
beszédhelyzetekben, amelyek az államigazgatással, szakmával kapcsolatosak”.214
A milosevicsi rezsim bukását követően a kisebbségek helyzete sokban javult, a
nyelvhasználat gyakorlatára vonatkozó adataink azonban nincsenek. Szerbia és Mon-
tenegró ugyan 2005 márciusában aláírta a nyelvi chartát, és ratifikációja hamarosan
várható, a feltehetően pontos adatokkal szolgáló országjelentésre még várni kell.

Horvátország

A Horvát Köztársaságban a nemzeti kisebbségek, így a magyarok is, államalkotó té-
nyezők. Az 1991-ben elfogadott alkotmány215 valamennyi népcsoport és kisebbség
tagja számára egyenjogúságot biztosít (15. cikk). A nyelvhasználat vonatkozásában
szintén az alaptörvény állapítja meg az alapelveket: a 12. cikk szerint „[n]éhány terü-
leti egységen belül a horvát nyelv és a latin betűs írás mellett hivatalosan használha-
tó más nyelv is […] a törvényben meghatározott feltételek között”. A 15. cikk rögzíti to-
vábbá, hogy „[m]inden népcsoport és kisebbség tagjainak biztosított […] a kisebbsé-
gi nyelv és írás szabad használata […]”.
Ami a bírósági nyelvhasználatot illeti a büntető- és a polgári eljárásban nagyon
hasonló szabályok érvényesülnek.216 A horvát eljárásjogi törvények mindkét esetben

211 Valamennyi itt közölt adat az alábbi tanulmányból származik: Korhecz Tamás: The Minority Rights of the Hungarian National
Group in Yugoslavia. H.n.: Minority Protection Association, é.n. 40. o.
212 Uo. 41. o.
213 Uo. Korhecz beszámol egy esetről, amikor a nagybecskereki kerületi bíróságon egy ügy tárgyalása egy évig pusztán amiatt
halasztódott, mert az elnöklő bíró a felek kérésére magyar nyelvű eljárást rendelt el, ám az alperes szerb nemzetiségű ügy-
védje megfellebbezte a döntést, s ennek a szabadkai fellebbviteli bíróság több mint egy évvel később helyt is adott, kimond-
va, hogy az eljárásnak szerb nyelven kell folynia.
214 Göncz Lajos: Kisebbségi nyelvi jogok a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban – a pszichológus szemével. A szerbiai (vaj-
dasági) magyarság nyelvhasználati jogai. In: Nádor–Szarka: i. m. 161–175. o., 169–170. oldalakon.
215 Magyar fordítását ld. Kelet-Európa új alkotmányai, i. m. 139–159. o.
216 Az alábbi áttekintés nagyban támaszkodik a nyelvi charta végrehajtásáról benyújtott kér horvát jelentésre, illetve a Szakér-
tői Bizottság ezzel kapcsolatos észrevételeire. MIN-LANG/PR (99) 3 (7 June 2000). Initial periodical report by Coratia; MIN-
LANG/PR (2003) 4 (14 January 2003). Second periodical report by Coratia.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 57
58 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

biztosítják a feleknek, résztvevőknek, hogy „saját nyelvüket” használják. Az eljárásban
érintett személyt a hatóságoknak tájékoztatniuk kell arról, hogy joguk van tolmács se-
gítségét igénybe venni, de amennyiben ismerik a tárgyalás nyelvét, erről a jogukról le
is mondhatnak (ezt a jegyzőkönyvben is rögzíteni kell). Az érdekelt feleknek minden
olyan eljárási cselekményt, amely általuk nem értett nyelven zajlik, le kell fordítani. A
büntetőeljárás szabályainak súlyos megsértését jelenti, ha kérése ellenére pl. a vád-
lottól vagy a sértettől megtagadják a jogot, hogy a tárgyaláson saját nyelvét használ-
ja vagy az eljárást – tolmács segítségével – a saját nyelvén kövesse. A letartóztatott
vagy már büntetését töltő személlyel a hatóságok azon a nyelven érintkeznek, ame-
lyet az eljárás során az illető használt. A nyelvhasználattal kapcsolatban felmerült költ-
ségeket az állam (a bíróság) köteles állni. A bíróság végzését, ítéletét és más dönté-
seit a nemzeti kisebbséghez tartozó személy kérésére saját nyelvén is el kell készíte-
ni, ha erre törvény vagy nemzetközi szerződés kötelez.
A büntetőeljárásról szóló törvény 7., illetve a polgári eljárásról szóló törvény 6. cik-
ke lehetővé teszi, hogy – bár alapesetben az eljárás nyelve a hivatalos nyelv, vagyis a
horvát – egyes bírósági kerületekben a bíróságok más nyelvet (és írásmódot) használ-
janak, ha azt külön törvény biztosítja. A nyelvi charta ellenőrzését végző szakértői tes-
tület joggal érezte soványnak ezt a törvényi garanciát, és tekintette a horvát vállaláso-
kat teljesítetlennek,217 hiszen a horváttól eltérő nyelvek bírósági használatára vonatko-
zó törvény(eke)t a Szábor az ezredfordulóig nem fogadta el.
A horvát kormány kimutatása szerint218 1997-ben a pulai megyei bíróságon 19, a
pulai városi bíróságon 5, a bujei városi bíróságon pedig 14 eljárást folytattak le ola-
szul. Ezenfelül a bujei és a rovinji városi bíróságokon új munkatársak felvételénél az
olasz nyelv ismeretét figyelembe veszik. Eszék-Baranya megyében, ahol magyarok
nagyobb számban és egy tömbben élnek, 1997-re vonatkozóan nem voltak adatok a
magyar nyelv bírósági használatára vonatkozóan, ami részben érthető is, hiszen a te-
rület csak ekkor került újra horvát szuverenitás alá. A pélmonostori városi bíróság egy
bírája és több munkatársa azonban a magyar kisebbség tagja volt. A nyelvi charta
végrehajtásáról benyújtott második kormányjelentés csak azon ügyek számát jelzi a
rovinji városi bíróság előtt 1999 és 2001 között, amelyekben a vádlott az olasz nem-
zeti kisebbséghez tartozott (4, 9 és 1), de tapintatosan hallgat arról, hogy a tárgyalá-
sok vajon milyen nyelven zajlottak.219 A polgári peres eljárások hasonlóképpen csak
az érintett olasz nemzetiségűek számát jelzi, nem az olasz nyelv használatának gya-
koriságára ad meg adatokat. Az eszéki és a vukovári megyei bíróságokon 1991 és
2001 között nem volt olyan ügy, amely a kisebbség nyelvén folyt volna.220
A horvát szabályozás nem teljesen egyértelmű: egyrészt az eljárásjogi törvények
utalnak arra, hogy bizonyos, nem részletezett körülmények fennforgása esetén a ki-
sebbségi nyelv akár az eljárás nyelveként is funkcionálhat, másrészt viszont annak
rögzítésével, hogy a kisebbséghez tartozó személy csak akkor használhatja saját nyel-
vét, ha olyan területről (községből) érkezik, ahol e nyelv hivatalos státust élvez, valójá-
ban nem hagy helyet az első eset megvalósulásának.
217 ECRML (2001) 2. Application of the Charter in Croatia – Report of the Committee of Experts on the Charter. Ld. a jelentés
64. és 66. bekezdését.
218 MIN-LANG/PR (99) 3, 26. o.
219 MIN-LANG/PR (2003) 4, 25. o.
220 Uo.
V. Az uniós szabályozás
A bevezetőben már jeleztem, hogy a bírósági nyelvhasználatra vonatkozó uniós sza-
bályozás tárgyalása némileg furcsának tűnhet, tekintetbe véve, hogy az uniónak nincs
e téren megfogalmazott közös politikája, a közösségi jog nem foglalkozik a büntetőel-
járás nyelvi aspektusaival. Hogy kerül tehát a csizma az asztalra?
Valóban, a hazai bíróságok előtti nyelvhasználat kérdését az unió dokumentumai
közvetlenül nem érintik. A nyelvhasználat általános kérdése az unió szerveinek, intéz-
ményeinek nyelvhasználatával összefüggésben merül fel, ezt a kérdést az alapszerző-
dések szabályozzák, amennyiben lehetővé teszik, hogy az unió hivatalos nyelveit – a
nyelvi egyenlőség elve alapján – e szervek és intézmények előtti eljárásokban, a velük
való kapcsolatokban használják.221 A kisebbségek nyelvhasználatát a szabályozás
csak részben érinti: az unió jelenlegi húsz hivatalos nyelve között ugyanis nem találha-
tó meg az Európában beszélt kisebbségi nyelvek legtöbbje: azok, amelyeknek nincs
önálló anyaállama (pl. a katalán, a baszk, a szorb, a ladin, a ruszin vagy a roma), illet-
ve azok, amelyeknek az anyaállama (még) nem tagja az uniónak (pl. a horvát, a szerb,
a román, a bolgár, az ukrán vagy az orosz), hogy csak néhány példát említsek.222 Az
egy-egy országban beszélt kisebbségi nyelvek tehát csak abban az esetben profitál-
hatnak a nyelvi egyenlőség uniós elvéből, ha nyelvük egyúttal hivatalos nyelv valame-
lyik tagállamban. Ilyen pl. a dán (Németországban kisebbségi, Dániában hivatalos
nyelv), a német (fordítva), és természetesen ilyen a magyar Szlovákiában, Ausztriában
és Szlovéniában (amely ezekben az államokban kisebbségi, Magyarországon tkp. hi-
vatalos nyelv). Egy dán anyanyelvű, Németországból származó európai parlamenti kép-
viselő tehát választhat, melyik nyelvet használja: országa hivatalos nyelvét, a németet,
vagy kisebbségi anyanyelvét, a dánt – hiszen mindkettő hivatalos nyelv az EU-ban
(vagy, tegyük hozzá, használhatja az unió bármelyik hivatalos nyelvét is!).223
Az Európai Bíróság előtti nyelvhasználat szabályai némileg eltérnek ettől, és az
attól függ, hogy az alperes a) az unió valamely intézménye, vagy b) egy tagállam, illet-
ve egy természetes vagy jogi személy valamely tagállamból. Míg az első esetben bár-
melyik hivatalos nyelv használható, addig a második esetben kizárólag a tagállam hi-
vatalos nyelve.224 Ez persze azt jelenti, hogy egy szlovákiai magyar csak az első eset-
ben használhatja az anyanyelvét, a második esetben csak szlovákul fordulhat a bíró-
sághoz. Előzetes döntéshozatali eljárásban az ügyet Luxembourg elé utaló nemzeti bí-
róság eljárásában használt nyelvet használja az Európai Bíróság is.
221 Ld. Andrássy György: Nyelvi jogok. A modern állam nyelvi jogainak alapvető kérdései, különös tekintettel Európára és az
európai integrációra. Pécs: Janus Pannonius Tudományegyetem Európa Központja, 1998. 154. o.
222 Az ír nyelv helyzete különleges: Írországban az angol mellett nemzeti és hivatalos nyelv, aktív beszélői ugyanakkor az ír la-
kosságnak mindössze 5%-át teszik ki (elsősorban az ún. Gaeltacht vidéken). Az unióban jelenleg az ír hivatalos is, meg nem
is; helyzete felemás: az alapító szerződések általában rendelkezésre állnak és hitelesek írül, a másodlagos közösségi jogot
azonban, többnyire, eddig nem tették közzé ezen a nyelven. 2007-től az ír is teljes jogú hivatalos nyelv. Az ír írországi hely-
zetére ld. Euromosaic: The Production and Reproduction of the Minority Language Groups in the European Union. Brüs-
szel: European Commission, 1996.
223 Az unión belüli nyelvi egyenlőség viszonylagosságát azonban jól mutatja, hogy míg a pár százezer ember által beszélt mál-
tai az unió hivatalos nyelve, addig a katalán, amit hat és fél millióan beszélnek, nem az. Igaz tehát a mondás, nyelv – s hoz-
zátehetjük: uniós hivatalos nyelv – az a nyelvjárás, amelynek saját hadserege van…
224 Ld. a Bíróság eljárási szabályzatát, 29–31. cikk, amely egyébként a 2004-ben csatlakozott tíz állam kilenc nyelvét érdekes
módon még nem tartalmazza, de kiegészítése hamarosan várható. [Consolidated] Rules of Procedure of the Court of
Justice of the European Communities (May 2004).

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 59
60 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

Számunkra azonban az unión belüli nyelvi kérdésnek most nem ez az aspektusa
az érdekes. Legalább ilyen fontos kérdés az, hogy egy tagállam hazai bíróságai előtt
más tagállamok állampolgárai milyen nyelvhasználati jogokat élveznek. Vagyis rendel-
keznek-e többletjogosítványokkal a harmadik, nem uniós államok állampolgáraival
szemben? Szerencsére nem vagyunk teljesen magunkra hagyatva a válasz megtalá-
lásával, az Európai Bíróságnak ugyanis két esetben is hasonló ügyben kellett véle-
ményt formálnia.
Az első esetben225 egy, Belgium német nyelvű területén élő luxemburgi állampol-
gár büntetőügyében kellett a Bíróságnak előzetes döntéshozatali eljárás keretében ar-
ról határoznia, hogy a belga állampolgársággal nem rendelkező személy milyen nyelv-
használati jogokkal rendelkezik. Az illetőt távollétében pénzbüntetésre ítélték, amit ő –
az ítélet hatályon kívül helyezését kérve – megfellebbezett, egyúttal kérte, hogy a bíró-
ságok előtti nyelvhasználatról szóló 1935-ös belga törvény alapján, amely belga állam-
polgárok számára az ország bizonyos területein lehetővé teszi a német nyelv bírósági
használatát, az eljárás németül folyjon le. A dönteni hivatott fellebbviteli bíróság kérdé-
se arra irányult, hogy vajon a belga törvény idézett passzusa összhangban van-e a ró-
mai szerződésnek azzal a rendelkezésével (220. cikk), amely szerint az egyének védel-
mét, illetve a jogok gyakorlását és védelmét minden tagállamnak saját állampolgárai-
val azonos feltételek mellett kell biztosítania, vagyis ez alapján a jelen esetben egy né-
metül beszélő EGK-állampolgárnak biztosítania kell-e a német nyelv használatát.
A Bizottság véleménye szerint a hivatkozott 220. cikk ellenben csak arra kötelezi a
tagállamokat, hogy tárgyalásokat kezdjenek az abban foglaltak megvalósításáról, s mind-
addig, amíg nincs hatályban megállapodás e tárgyban, a rendelkezésre az egyének nem
hivatkozhatnak. Ugyanakkor valamely tagállam állampolgárságával rendelkező munka-
vállaló a nyelvhasználati jogra, mint olyan ’társadalmi előny’-re (’social advantage’) tá-
maszkodhat, amit a Tanács 1612/68 sz. rendelete alapján (7. cikk 2. bek.) a tagállamnak
más tagállamok munkavállalóként területén tartózkodó állampolgárai számára biztosíta-
niuk kell. Az olasz kormány a 220. cikk vonatkozásában egyetértett a Bizottsággal: az, kü-
lön megállapodás nélkül, nem hozhat létre jogokat és kötelezettségeket. Ugyanakkor el-
utasította a Bizottság által felvetett alternatív megoldást, s emlékeztetett, hogy a Bíróság
korábban a ’társadalmi előny’ fogalmát a munkavállalói viszonyhoz kötődőnek tételezte,
amely kizárólag olyan területen biztosítható, amely szociális ügynek minősíthető – s itt
nyilvánvalóan nem erről van szó. Az olasz kormány legfőbb érve azonban az volt, hogy
mindazok a nemzeti rendelkezések, amelyeket egy hivatalosan elismert kisebbség védel-
mében fogadtak el, csak azokra a személyekre vonatkozhatnak, amelyek ehhez a ki-
sebbséghez tartoznak és a kisebbség által lakott területen élnek.
A Bíróság a következőképpen reagált az elé tárt érvekre. A 220. cikkel kapcso-
latban maga is hangsúlyozta, hogy az közvetlenül nem alkalmazható, hatása annyi,
hogy rögzíti a célt: a tagállamoknak a saját állampolgáraik számára biztosított garan-
ciákat a többi tagállam állampolgáraira is ki kell terjeszteniük. A Bíróság ugyanakkor
szükségesnek tartotta leszögezni: „A személyek szabad mozgásának és szabad lete-
lepedésének elvén felépülő közösség keretei között az egyének nyelvi jogainak és pri-
vilégiumainak védelme különleges jelentőségű.”226 A taláros testület ezért nem erre,

225 C-137/84 sz. ügy, Ministère Public kontra Mutsch. In: European Court Reports 1985. 2681. oldaltól.
226 Uo. 11. bek.
hanem a szerződés alkalmazása során az állampolgárságon alapuló diszkriminációt
tiltó 7. cikkre, illetve a jogszerűen egy más tagállam területén tartozkodó munkaválla-
lóval szembeni azonos bánásmód kötelezettségét rögzítő 48. cikkre támaszkodott. A
valódi kérdés e szerint a következő: egy jogi eljárás adott nyelven történő folytatása
iránti kérelem joga a szerződés hatálya alá tartozik-e vagy sem, s a kérdést a hátrá-
nyos megkülönböztetés tilalmát kimondó imént idézett rendelkezések figyelembevé-
telével kell eldönteni.
Minthogy a vádlott munkavállalónak minősül, vonatkozik rá a fent már hivatkozott
rendelet.227 Ennek preambuluma szerint a szabad mozgáshoz való jog szabadon és
méltósággal való gyakorlása megköveteli, hogy a munkavállalók mozgása előtti aka-
dályokat kiküszöböljék, különösen azokat, amelyek a munkavállalónak a családegye-
sítéshez való jogát és családjának a befogadó országba való beilleszkedését (integ-
rálódását) érintik. A Bíróság szerint a migráns munkavállalónak (és családtagjainak)
az a joga, hogy a bírósági eljárásokban saját nyelvét a többi munkavállalóval azonos
feltételek mellett használhassa, fontos szerepet játszik a beilleszkedésben, és ezáltal
a szabad mozgás céljának elérésében. Ilyen körülmények között viszont, érveltek a bí-
rák, ez a jog ’társadalmi előny’-nek tekintendő: minthogy minden olyan előny is az,
amelyet – függetlenül attól, hogy munkaszerződéshez kapcsolódik-e, vagy sem – a
hazai munkavállalónak azért biztosítanak, mert munkavállalók, illetve a nemzeti terü-
leten tartózkodnak. Összefoglalva tehát: a Bíróság szerint „[a] munkavállalók szabad
mozgásának elve […] megköveteli, hogy az a munkavállaló, aki az egyik tagállam ál-
lampolgára és állandó lakhelye egy másik tagállam területén található, jogosult le-
gyen kérni, hogy az ellene folyó büntetőeljárás nyelve ne az eljárást folytató bíróság
által általában használt nyelv legyen, amennyiben a befogadó ország munkavállalói-
nak azonos körülmények között joguk van erre.”228
A Bíróságnak egy évtizeddel később egy másik ügyben229 nagyon hasonló kér-
désben kellett döntenie. Az ugyancsak előzetes döntéshozatali eljárás keretében Lu-
xembourgba utalt ügyben a dél-tiroli bíróságok előtti német nyelvhasználat lehetősé-
ge vált vitatottá. Az egymással egyébként semmilyen módon össze nem függő két
büntetőeljárás terheltjei egy alkoholos befolyásoltság alatt volán mögé ülő osztrák te-
herautósofőr, illetve egy Olaszországban tiltott kést a határon áthozó német turista vol-
tak. A dél-tiroli bíróságok előtti nyelvhasználat kérdését szabályozó olasz jogszabá-
lyokra hivatkozva mindketten kérték, hogy az ellenük folytatott eljárás német nyelven
folyjék. E jogszabályok ugyanis a német nyelvnek az olasszal azonos státust biztosíta-
nak a tartományban, és lehetővé teszik, hogy az ott letelepedett német ajkú olasz ál-
lampolgárok a bíróságokkal saját nyelvükön érintkezzenek, letartóztatás esetén a ki-
hallgatás előtt a hatóságoknak kötelességük megkérdezni a gyanúsított anyanyelvét,
a hatóságnak a gyanúsított feltételezett anyanyelvén kell elkészíteniük a különféle el-
járási iratokat, amelyek közül az első kézbesítését követő tíz napban a gyanúsított nyi-
latkozhat az általa használni kívánt nyelvről.230

227 A Tanács 1968. október 15-i 1612/1968/EGK rendelete a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról. Az Európai
Közösségek Hivatalos Lapja L 257. sz.
228 Ld. a 225. lábjegyzetben idézett ítéletet, 18. bek.
229 C-274/96 sz. ügy, Horst Bickel és Ulrich Franz. In: European Court Reports 1998, 7637. oldaltól.
230 A jogszabályok tartalmi összefoglalását ld. uo. 6–10. bek.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 61
62 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

A Bíróság érvelése hasonló a Mutsch ügyben kifejtett érveléshez. A testület újfent
az állampolgárság alapján történő bármifajta hátrányos megkülönböztetés tilalmából
indult ki. A Mutsch üggyel szemben azonban itt nem munkavállalóról, hanem „átuta-
zó” személyekről volt szó, ezért a Bíróság nem is köthette a munkavállalók szabad
mozgásának elvéhez az érvelést. Ehelyett a szerződés által szintén biztosított szolgál-
tatásnyújtási szabadságra alapozta azt. A Bíróság következetesen képviselt álláspont-
ja szerint ez magában foglalja a szolgáltatások igénybevevőinek azt a jogát is, hogy e
célból más tagállamokba utazzanak. A szolgáltatásnyújtás szabadságát kimondó
szerződéses rendelkezés tehát a tagállamok valamennyi állampolgárára kiterjed, akik
egy másik tagállamba utaznak, ahol szolgáltatásokat kívánnak vagy fognak igénybe
venni. A Bíróság következtetése: „egy másik tagállamban való szabad mozgás és tar-
tózkodás jogának gyakorlását segíti elő, ha az unió polgárainak lehetőségük van egy
adott nyelvet az állam közigazgatási és igazságszolgáltatási hatóságaival való kapcso-
latokban az állampolgárokkal azonos feltételekkel használni”.231 A más tagállamok ál-
lampolgáraival szembeni bánásmód tehát nem lehet kedvezőtlenebb a saját állampol-
gárokkal szembeni bánásmódnál, s bár a büntető- és a büntetőeljárási jogot a közös-
ségi jog nem szabályozza, a Bíróság álláspontja szerint ez utóbbi mégis korlátokat ál-
lít a nemzeti szabályozás elé, amennyiben nem alkalmazhat hátrányos megkülönböz-
tetést azokkal szemben, akiket a közösségi jog az egyenlő bánásmódhoz való joggal
ruház fel és nem korlátozhatja a közösségi jog által garantált alapvető jogokat sem.
Minthogy a büntetőeljárásban való nyelvhasználat befolyásolhatja a szabad mozgás
és tartózkodás jogának gyakorlását, a nyelvhasználatra vonatkozó nemzeti szabályok-
nak meg kell felelniük a diszkriminációmentesség elvének.
A kérdés most már az, hogy ez a diszkriminációmentesség hogyan biztosítható.
Bickel és Franz szerint csak akkor valósul meg, ha a büntetőeljárásban való német-
nyelv-használat joga az unió valamennyi polgárára kiterjed. Az olasz kormány érvelé-
se szerint viszont ez a jog csak a tartományban állandó lakhellyel rendelkező és a né-
met nyelvű közösséghez tartozó személyeket illeti meg, minthogy a nyelvi szabályozás
célja azon személyek etnikai és kulturális identitásának elismerése, akik a védelem-
ben részesülő kisebbséghez tartoznak. A kisebbség nyelvhasználati jogát nem szük-
séges az átmenetileg és alkalomszerűen a tartományban tartozkodó más uniós állam-
polgárokra is kiterjeszteni, minthogy a hivatalos nyelvet nem ismerő személyek véde-
lemhez való jogai megfelelően biztosítottak.
A Bíróság szerint, annak ellenére, hogy a nemzeti szabályok a német nyelvnek az
olasszal azonos státust biztosítanak, a német ajkú olasz állampolgárokkal szemben a
többi tagállam német ajkú és a tartományban utazó vagy tartózkodó állampolgárai
hátrányt szenvednek, mert utóbbiak nem élhetnek azzal a joggal, hogy az ellenük in-
dított eljárás német nyelven folyjék. Ugyanez a helyzet abban az esetben is, folytatja
az érvelést a Bíróság, ha más tagállamoknak a tartományban állandó lakhellyel ren-
delkező német ajkú állampolgárai is élhetnek a német nyelv használatának jogával, s
ezáltal a tartományban állandó lekhellyel rendelkezők között állampolgársági alapon
nincs megkülönböztetés. A többi tagállam német ajkú állampolgárainak többsége
ugyanis, minthogy nincs e területen állandó lakhelye, továbbra sem élhet a német-
nyelv-használat jogával. Az állandó lakhely meglététől tenni feltételessé egy jog gya-

231 Uo. 16. bek.
korlását csak abban az esetben fogadható el, ha „az az érintett személyek állampol-
gárságától független objektív szempontokon alapul és a nemzeti jog által megállapí-
tott jogszerű célkitűzéssel arányos”.232
A Bíróság szerint azonban ezek a feltételek nem állnak fenn. A német nyelv hasz-
nálatára vonatkozó szabályok célja – mint azt az olasz kormány hangsúlyozta – az
etnokulturális kisebbség védelme. A Bíróság elismeri: „egy ilyen kisebbség védelme
jogszerű célkitűzésnek minősülhet”,233 véleménye szerint azonban a németnyelv-
használat jogának kiterjesztése a többi tagállam német ajkú állampolgáraira semmi-
lyen formában sem képes aláásni ezt a célt. Ráadásul a német nyelv használata az
érintett bíróságoknak semmilyen nehézséget vagy többletköltséget nem jelentene.234
A végkövetkeztetés tehát az, hogy az olyan nemzeti szabályozás, amely a saját állam-
polgárok számára biztosítja egy meghatározott nyelv vonatkozásában a büntetőeljá-
rás e nyelven való folytatása kérvényezésének jogát, míg a többi tagállam állampolgá-
rai számára – akár rendelkeznek állandó lakhellyel a szóban forgó területen, akár
csak átutaznak – ezt a jogot megtagadja, nem egyeztethető össze az állampolgársá-
gon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével.
A Bíróság jogértelmezése a magyarországi kisebbségi nyelvek és a három szom-
szédos uniós tagországban (majd később az újonnan csatlakozó országokban) a ma-
gyar nyelv helyzetére is hatással van, mint ahogyan egyébként az Európai Unió vala-
mennyi tagállamában az összes hasonló nyelvi helyzetre is. Talán nem túl merész to-
vábbgondolása és kiszélesítése a fent bemutatott érvelésnek, ha azt mondjuk, hogy
egy adott tagállamban minden uniós polgárt a saját állampolgárokkal azonos nyelv-
használati jogok illetnek meg. A Bíróság részben az uniós polgárok szabad mozgásá-
nak elvére, részben az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilal-
mára alapozta ítéleteit. Láttuk, hogy a nyelvhasználati jogok kiterjesztése a Bíróság vé-
leménye szerint elősegíti az unión belüli szabad mozgást, tegyük hozzá nemcsak a
személyekét, hanem az árukét, a szolgáltatásokét és a tőkéét is. A nyelvhasználati jo-
gok megtagadása a szabad mozgás akadályozása mellett még diszkriminatív is len-
ne. Az iméntiekből következik, hogy az uniós polgárok nyelvhasználati jogai más tag-
államokban a büntetőeljárás mellett kiterjednek a polgári eljárásra, a közigazgatásra
vagy az oktatásra is. Egy munkavállaló unión belüli szabad mozgását és a fogadó or-
szágba való beilleszkedését legalább annyira előmozdíthatja, ha gyermekeit anyanyel-
vén oktathatja vagy a közigazgatási szervekkel anyanyelvén érintkezhet (feltéve per-
sze, hogy ezen a nyelven a fogadó ország állampolgárainak is joguk van az oktatás-
hoz illetve a közigazgatással való kapcsolattartáshoz), mintha az ellene folytatott bün-
tetőeljárás folyik ezen a nyelven.235

232 Uo. 27. bek.
233 Uo. 29. bek.
234 Sőt, ahogy Jacobs főügyész állásfoglalásában kifejti, éppen az olasz nyelv használata jelentene többletköltséget az állam
számára, hiszen ebben az esetben a vádlottnak díjmentesen rendelkezésére állna a tolmács. Opinion of Advocate General
Jacobs. 40. bek. In: European Court Reports 1998, 7637. oldaltól.
235 Hogy mennyire az uniós tagság függvénye is, hogy egy külföldi állampolgár milyen nyelvhasználati jogokkal bír, mutatja az
ENSZ Emberi Jogi Bizottságának egy 1991-ben hozott elfogadhatósági határozata. A 316/1988 sz. ügyben (C. E. A. kontra
Finnország, CCPR/C/42/D/316/1988) a panaszos – többek között – sérelmezte, hogy svéd állampolgárként, aki azonban
nem beszél finnül, nem volt joga a finnországi svédekhez hasonlóan svédül előadni ügyét a bíróság előtt. A bizottság rámu-
tatott: „a kérelmező nem bizonyította, hogy svéd állampolgárként jogosult lett volna a svéd nyelv hivatalos státusára hivatko-
zással kérni, hogy a bírósági eljárás svédül folyjék le” (6.2 bek.). Mindez persze Finnország 1995-ös uniós csatlakozása előtt.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 63
64 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

Ezek szerint Magyarországon egy német/osztrák, szlovák, lengyel, szlovén vagy
görög (később román, horvát, szerb, esetleg ukrán) uniós polgár azonos nyelvhasz-
nálati jogokkal rendelkezik, mint a magyarországi német, szlovák, lengyel, szlovén
vagy görög (később román, horvát, szerb, ukrán) kisebbséghez tartozó magyar állam-
polgár. Ebben az esetben az anyaországgal nem rendelkező nyelvek helyzete hason-
ló: egy romani nyelvet beszélő szlovákiai roma vagy egy lengyelországi ruszin – uni-
ós polgárként! – Magyarországon azonos feltételek mellett használhatja a nyelvét,
mint a hazai romák és ruszinok. Sőt, az ausztriai, a szlovákiai, a szlovéniai vagy a ma-
gyarországi horvátok, annak ellenére is, hogy Horvátország még nem tagja az unió-
nak, ezen országok bármelyikében anyanyelvüket az ottani horvátokkal azonos felté-
telek mellett használhatják.236
A fentiek analógiájára a magyar nyelvű uniós polgárok valamennyi tagállamban,
ahol a magyar nyelvhasználathoz jogok kapcsolódnak, szabadon használhatják nyel-
vüket: egy magyarországi vagy egy szlovákiai magyar, akit ittas vezetésért a Muravi-
déken bíróság elé állítanak, kérheti, hogy az ellene lefolytatott eljárás magyar nyelvű
legyen. Hasonlóképpen valamelyik szlovákiai gyárban dolgozó, Magyarországról átte-
lepült szülőnek joga van arra, hogy gyermekét magyar tannyelvű iskolába járassa.
A magyar kisebbségi törvényt módosító javaslat237 indokolásában a kormány „in-
dokolatlan kötöttség”-nek nevezi, hogy a kisebbségi joganyag csak a magyar állam-
polgárokra vonatkozik. Ezért az uniós csatlakozás szellemében – és „a kisebbségek
részéről felmerült legitim igény alapján” – a 28. § a kisebbségi törvény hatályát kiter-
jeszti az unió más tagállamainak állampolgáraira is (továbbá a menekültként, beván-
doroltként vagy letelepedettként elismert személyekre). Ennek ellenére a tervezett új
szabályozás csak részben felel meg a luxembourgi bíróság jogértelmezéséből fakadó
követelményeknek. A hivatkozott paragrafus szerint ugyanis a kisebbségi jogok gya-
korlását a törvény két feltételhez köti: egyrészt az illetőnek Magyarországon lakóhel-
lyel kell rendelkeznie és – a részletes indokolás szerint – itt életvitelszerűen kell tartóz-
kodnia, másrészt a kisebbséghez tartozónak kell tekintenie magát. A luxembourgi bí-
róság egyiket sem tekintette a nyelvhasználat feltételének, éppen ellenkezőleg, mind-
kettőt diszkriminatívnak ítélte. Sajnálatos, hogy a kisebbségi törvény elfogadott módo-
sítása nem pótolta e hiányosságokat.

236 A Magyarországon letelepedő külföldi állampolgárságú és a kisebbséggel azonos etnikai származású személyek az itt élő
kisebbségek identitásmegőrzésére pozitív hatással vannak. Ld. pl. Heinek Ottónak, a Magyarországi Németek Országos
Önkormányzata elnökének nyilatkozatát: „mióta néhány német család megtelepedett a faluban, azóta újra szinte csak az
anyanyelvükön beszélnek a klubban, ahol az őslakók mellett az újak is megjelennek és részt vesznek annak munkájában”.
In: Barátság 12. évf., 2. sz. (2005. április 15.), 4565. o.
237 T/9126. számú törvényjavaslat a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról, valamint a nemzeti és etnikai kisebb-
ségekre vonatkozó egyes törvények módosításáról. Budapest, 2004. március.
VI. A területi hatály kérdése
Ideje, hogy egy korábban elejtett szálat újra felvegyünk. A Szakértői Bizottság a char-
ta magyar vállalásainak teljesítéséről készített második jelentésében újra a nyelvhasz-
nálat területi hatályának korlátozására hívta fel a magyar hatóságokat. A Bizottság vé-
leménye szerint „egy ilyen jól körülhatárolt terület hiányában e rendelkezések végre-
hajtása elkerülhetetlenül látszólagos marad”.238 Immár a Miniszteri Bizottság ajánlá-
saiban is megjelenik ez a javaslat: a Miniszteri Bizottság arra kéri a Magyar Köztársa-
ságot, hogy a kérdést prioritásként kezelve „határozza meg azokat a területeket, ahol
a beszélők száma indokolja a 9. és a 10. cikk tényleges végrehajtását és tegyen to-
vábbi intézkedéseket annak érdekében, hogy a bírósági eljárásokban és a közigazga-
tással való érintkezés során a kisebbségi nyelvek használatát bátorítsa”.239 Sem a ki-
sebbségi törvény módosításának szükségességéről 2003-ban elfogadott országgyű-
lési határozat,240 sem a kisebbségi törvényt módosító javaslat241 nem foglalkozik a
magyarországi kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó területi körülhatárolás kér-
désével, s a probléma az eddigi vitákban sem került elő.
A Miniszteri Bizottság olyan területekről beszél, amelyeken „a beszélők száma in-
dokolja” a nyelvhasználatot. A bírósági nyelvhasználatra vonatkozó korábbi magyar
jogszabályok, így pl. az 1868-as nemzetiségi törvény,242 vagy a trianoni békeszerző-
dés kisebbségvédelmi rendelkezéseinek végrehajtásáról szóló 1923-as kormányren-
delet243 eltérő hagyományokat teremtett. Az előbbi attól függően, hogy milyen bíró-
ságról volt szó, vagy korlátlanul megengedte az anyanyelvhasználatot, vagy 50%-os ki-
sebbségi számarányhoz kötötte azt, de mindkét esetben lehetővé tette, hogy a teljes
eljárás a kisebbség nyelvén folyjék. A kormányrendelet ezzel szemben 20%-os kisebb-
ségi számarányhoz kötötte a kisebbségi nyelvhasználatot, és csak tolmácsolást írt
elő.244 Kérdéses, hogy a jelenlegi országhatárok között, továbbá az e határok közötti
két legnagyobb nemzetiség, a németek és a szlovákok kitelepítése, illetve áttelepíté-
se után, valamint negyven év „spontán” asszimilációját követően, van-e olyan bírósá-
gi illetékességi terület, ahol a kisebbségek számaránya eléri vagy meghaladja akár
csak a 20%-ot.
Jelenleg Magyarországon összesen 111 helyi (városi, illetve a fővárosban kerüle-
ti) bíróság működik, amelyek elsőfokú bíróságként funkcionálnak.245 Ha ezek közül, a

238 Ld. a 164. lábjegyzetben idézett jelentést, 4.2 pont D. alpont. Ld. még a jelentés 83. és 86. bekezdését.
239 Ld. Recommendation RecChL(2004)4 of the Committee of Ministers of the Council of Europe on the Application of the
European Charter for Regional or Minority Languages by Hungary. (2004. június 30.) 3. bek.
240 30/2003. (III. 27.) OGY határozat a kisebbségeket érintő jogszabályok felülvizsgálatának szükségességéről.
241 Ld. a 237. lábjegyzetben hivatkozott törvényjavaslatot.
242 Ld. az 1868. évi XLIV. tc. 7. és 8. §-át.
243 Ld. a 4800/1923. M. E. sz. rendelet 12. §-át.
244 Mikó Imre: i. m. A bíróságok előtti nyelvhasználathoz ld. 399–405. o.
245 A bíróságok illetékességi területeit a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény melléklete hatá-
rozta meg. Az illetékességi területeket mutatja a Hiszi-Map Kft. térképe az 1. függelékben, a füzet közepére fűzve.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 65
66 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

2001. évi népszámlálás nemzetiségi adatait felhasználva, kiválasztjuk azokat, amelyek
területén magyarországi kisebbségek nagyobb számban élnek, a következő adatso-
rokhoz jutunk.246

NEMZETISÉG KULTURÁLIS ANYANYELV HASZNÁLT
KÖTŐDÉS NYELV
fő % fő % fő % fő %
NÉMETEK
Mohácsi VB (53 900) 7210 13,38 9168 17,01 5711 10,60 6413 11,90
Komlói VB (68 080) 2594 3,81 3562 5,23 2140 3,14 1978 2,91
Kalocsai VB (55 797) 1391 2,49 1633 2,93 669 1,20 1105 1,98
SZLOVÁKOK
Békéscsabai VB (98 017) 2370 2,42 3487 3,56 1574 1,61 3005 3,07
Szarvasi VB (52 518) 1034 1,97 1476 2,81 324 0,62 1512 2,88
Orosházi VB (56 548) 1228 2,17 1440 2,55 1248 2,21 1189 2,10
Balassagyarmati VB (92 503) 969 1,05 1858 2,01 405 0,44 648 0,70
Salgótarjáni VB (93 700) 366 0,39 404 0,43 201 0,21 393 0,42
SZLOVÉNEK
Körmendi VB (44 440) 1585 3,57 1680 3,78 1644 3,70 1453 3,27
Békéscsabai VB (98 017) 61 0,06 102 0,10 52 0,05 85 0,09
ROMÁNOK
Gyulai VB (52 975) 2776 5,24 3004 5,67 3447 6,51 2995 5,65
Battonyai VB (46 116) 257 0,56 291 0,63 338 0,73 211 0,46
HORVÁTOK
Nagykanizsai VB (101 841) 2668 2,62 2729 2,68 2223 2,18 2444 2,40
Barcsi VB (26 824) 526 1,96 618 2,30 548 2,04 662 2,47
Szigetvári VB (45 982) 927 2,02 1003 2,18 945 2,06 998 2,17
SZERBEK
Szentendrei VB (69 609) 355 0,51 467 0,67 287 0,41 294 0,42
Ráckevei VB (126 147) 386 0,31 491 0,39 337 0,27 336 0,26
Battonyai VB (46 116) 231 0,50 286 0,62 233 0,51 162 0,35

A táblázatból látható, hogy 2001-ben nincs olyan bírósági illetékességi terület,
ahol valamely kisebbség anyanyelvhasználat alapján mért számaránya meghalad-
ná az egyötödöt. 10%-nál magasabb érték csak egy helyen, a Mohácsi Városi Bíró-
ság illetékességi területén mérhető, ahol a németek aránya 10,6%. 5 és 10% közöt-
ti számarányra hasonlóképpen csak egy helyen találunk példát: a Gyulai Városi Bí-
róság illetékességi területén a románok aránya 6,51%. E kettő viszonylag magas ér-
téket mutató terület mellett a fennmaradó 109 helyi bírósági illetékességi területből
mindössze kilenc olyan van, ahol valamely nemzetiség lélekszámának aránya –
anyanyelvhasználat vagy a baráti körben használt nyelv alapján – meghaladja az
egy százalékot.

246 Népszámlálás 2001. 4. Nemzetiségi kötődés. A nemzeti, etnikai kisebbségek adatai. Budapest: Központi Statisztikai Hiva-
tal, 2002. Ha az összes városi bírósági illetékességi területet figyelembe vennénk összesen 1554 számítást kellene elvégez-
nünk. Amennyiben az anyanyelv mellett a „családi, baráti közösségben használt nyelvre” vonatkozóan is kiszámítanánk eze-
ket a százalékokat, munkánk megduplázódna – ezek az értékek nem egyszer magasabbak az „anyanyelv” értékeinél, és a
nyelvhasználati hajlandóságra is utalhatnak. Ezek kiszámítására azonban a szerző nem vállalkozhatott, bár kétségtelenül
szükséges lenne ezeknek az adatoknak a pontos ismerete.
Az Európa Tanács két testülete a területi körülhatárolás igényét csak azon hat
nyelvre vonatkozóan fogalmazta meg, amelyeket Magyarország a ratifikációs okmá-
nyában megjelölt – ezek azok, amelyek „koncentráltabban, jellemzően az ország egy-
egy jól behatárolható régiójában élnek (román, szlovén), vagy ugyan szórványban,
több régióban illetőleg megyében, ám lélekszámukból adódóan rendelkeznek kiépí-
tett struktúrával az anyanyelvű oktatás és a kulturális élet terén (horvát, német, szerb,
szlovák)”.247 Éppen ezek a megfontolások indokolták a charta III. része szerinti kivá-
lasztásukat. Minthogy azonban a magyarországi nyelvhasználati jogszabályok nem
tesznek semmilyen különbséget a magyarországi kisebbségi nyelvek között, a javas-
lat elfogadása esetén éppen e hat nyelv kerülne hátrányos helyzetbe a többi magyar-
országi kisebbségi nyelvvel szemben. Az ET javaslata értelmében ugyanis a hat nyelv
csak a kijelölt területeken maradna a magyar jogszabályok szerint kisebbségi nyelv,
az ország többi területén státusa bármely más idegen nyelvével (pl. az angollal vagy
a korábban már említett tigrinyával) lenne azonos, a „maradék” nyolc nyelv – amelyek
használóiról a kormányjelentés megállapítja, „szórtságukból adódóan megközelítőleg
sem jelölhető ki az általuk beszélt nyelv használatának földrajzi egysége, régiója”248 –
viszont továbbra is az ország egész területén használható maradna, ugyanolyan felté-
telekkel, mint a hat nyelv a maga területén. Amennyiben tehát ez a javaslat elfogadás-
ra találna, egy magyarországi német kisebbségi (és az uniós tagság miatt egy német-
országi vagy ausztriai német) csak egy korlátozott területen használhatná anyanyelvét
a bírósági eljárásban, míg egy magyarország görög kisebbségi (és az uniós tagság
miatt egy görögországi vagy egy ciprusi görög) az egész ország területén. A Szakér-
tői Bizottság azzal indokolja a területi körülhatárolás szükségességét, hogy a magyar
hatóságok csak ilyen körülmények között képesek biztosítani a tényleges nyelvhasz-
nálat feltételeit (a kisebbségi nyelvet beszélő munkatársak, tolmácsok stb.). S bár el-
ismerjük e tétel helyességét, mégis nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy a
földrajzi körülhatárolások éppen azt a hat nyelvet hoznák az országban hátrányosabb
helyzetbe, amelyek használata a legvalószínűbb. Ezért véleményem szerint két lehe-
tőség közül kell választani: vagy valamennyi kisebbségi nyelv esetében meg kell hatá-
rozni egy vagy több területet, vagy meg kell alkudni a jelenlegi, bevallottan nem töké-
letes rendszer nyújtotta előnyökkel és hátrányokkal.
Figyelembe véve a magyarországi kisebbségek körében tapasztalható nyelvvesz-
tést, illetve magyardomináns kétnyelvűséget, az egész kérdés teoretikusnak tűnhet
(fentebb láttuk, hogy a kisebbségi nyelvhasználat a magyar bíróságok előtt nem jel-
lemző, bár – nemzetközi kötelezettségvállalásainkkal összhangban – bátorítandó).
Éppen az uniós csatlakozás miatt azonban a nyelvhasználat szabályozásának problé-
mája nemcsak a magyarországi kisebbségeket érinti, hanem azokat az uniós polgá-
rokat is, akik valamelyik kisebbségi nyelvet kívánják használni a bírósági eljárásban.
A luxembourgi bíróság esetjogát vizsgálva láttuk, hogy nekik, függetlenül attól, hogy
állandó lakhellyel rendelkeznek-e Magyarországon, vagy hogy a kisebbséghez tarto-
zónak tekintik-e magukat, joguk van mindarra a nyelvhasználati társadalmi előnyre,
amit az itteni kisebbségek a magyarországi szabályozás révén élveznek. Minthogy a
247 A Magyar Köztársaság jelentése az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája 2. cikk 2. pontja
szerinti kötelezettségvállalásainak végrehajtásáról, 1999. 20. o.
248 Uo. 19. o. A Szakértői Bizottság szerint Magyarországon még a ruszin és a lengyel tekinthető területi nyelvnek. Ld. az 152.
lábjegyzetben idézett jelentés 10., 19. és 33. bekezdését.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 67
68 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

hazánkat érintő mobilitás unión belül és kívül egyaránt jelentős, és a közeljövőben fel-
tételezhetően növekvő lesz, a kisebbségi nyelvhasználati szabályok területi korlátok
nélküliségének fenntartása a magyarországi igazságszolgáltatásra túlzott terheket ró-
na. Miért is lenne indokolható, mondjuk, hogy egy szlovák állampolgár a jelenleg ha-
tályos szabályok alapján a magyar állam költségén szlovákul jegyeztethesse be újon-
nan alapított vállalkozását, vagy egy német állampolgár, aki nyugdíjas éveit tölti ná-
lunk, viszont egy szép barna magyar lány kedvéért el akar válni a feleségétől, ugyan-
csak a magyar állam költségén németül vitatkozhasson a bíróság előtt erről – az or-
szág egész területén. A Szakértői Bizottságnak a területi körülhatárolást a megvaló-
síthatósággal indokoló érveit ezért ki kell egészítenünk pénzügyi érvekkel is.
Az imént jelzett két lehetőség közül tehát, véleményem szerint, az első megoldás,
vagyis a területi körülhatárolás részesítendő mégis előnyben. Európában egyedülálló
módon a nagyobb nemzeti kisebbségek esetében – a nyelvhasználat két, népszám-
lálás során mért mutatója közül mindig a nagyobbat véve alapul – 1 (azaz egy) száza-
lékos számarányhoz lehetne kötni a kisebbségi nyelv bírósági használatának engedé-
lyezését és támogatását, míg a többi nemzeti kisebbség esetében ez a szabály csak
arra az egy bírósági illetékességi területre vonatkozna, ahol a kisebbség számaránya
a legmagasabb (a szerbek esetében például ez a Szentendrei Városi Bíróság lenne).
Azokon a területeken továbbá, ahol a kisebbség számaránya meghaladja az 5%-ot
(Mohács és Gyula) megfontolható az 1998-as Be.-nek az eljárás nyelvével kapcsola-
tos, de 2002-ben visszavont rendelkezésének újra törvénybe iktatása. Ha a választó-
vonal 3%, Békéscsaba (szlovák) és Körmend (szlovén) is ebbe a körbe kerülne.
Amennyiben az arányt 2%-ra szállítjuk le, akkor is mindössze hat további olyan illeté-
kességi terület lenne az országban, ahol az eljárás nyelve a horvát (3), a német (1)
vagy a szlovák (2) lenne.
Konklúzió
A különböző nyelvek presztízsét, ismeretük igényét, és ezáltal hosszú távú fennmaradá-
sukat jelentős mértékben meghatározza, hogy az élet mely területein használhatók nap
mint nap. A nyelveknek a politikai, a kulturális és a tudományos közéletben, vagy az
államéletben való használata nyilvánvalóan emeli presztízsüket, és arra ösztökéli hasz-
nálóit, hogy minél jobban elsajátítsák azt. Ilyen használati terület, véleményem szerint, a
bíróságok előtti nyelvhasználat is. Az állam nevében eljáró bíróságok fontos közhatalmi
funkciót gyakorolnak; a kisebbségi nyelvek megjelenése e közhatalom gyakorlása so-
rán a kisebbség mint olyan hatalomban való egyenrangú részvételét szimbolikusan je-
leníti meg. Az a nyelv azonban, amely visszaszorul a magánszféra területeire, elkerülhe-
tetlenül veszít nyelvi gazdagságából, s idővel egyre kevésbé lesz képes betölteni társa-
dalmi szerepét. Magyarország amellett kötelezte el magát, hogy mind a magyarországi
kisebbségi, mind a határon túli magyar nyelvhasználat vonatkozásában lehetőségeihez
mérten előmozdítja a hátrányosabb helyzetben lévő nyelvek alkalmazását.
A fentiekből kitűnt, hogy a bírósági nyelvhasználat magyarországi szabályozása
meglehetősen bonyolult. Ezért aki a tanulmány olvasása során nem vesztette el a fo-
nalat, az azért, aki viszont elvesztette, az meg azért, gondolhatja azt, hogy a szabályok
egyszerűsítésére, esetleg a kisebbségi törvény nyelvhasználati rendelkezéseinek ki-
egészítésére, vagy önálló nyelvhasználati törvényre volna szükség.249 A helyzet bo-
nyolultsága abból fakad, hogy számos tényező befolyásolja a nyelvhasználat és a költ-
ségviselés szabályait: 1) a nyelv kisebbségi nyelv-e Magyarországon, 2) a nyelv a nyel-
vi charta III. része alá tartozik-e, 3) a nyelvet használó személy uniós polgár-e, 4) mi-
lyen eljárásról van szó (büntetőeljárás vagy nem), és 5) ha büntetőeljárásról van szó,
a nyelvet használó személy milyen szerepet tölt be az eljárásban (vádlott vagy nem).
A nyelvhasználat szabályait ezenfelül a magyar joganyagban szétszórtan találjuk meg.
A jogbiztonság egyik fontos feltétele, hogy az alkalmazandó jog jól áttekinthető le-
gyen. A kisebbségekhez tartozó személyek számára nyelvi jogaik külön törvénybe
foglalása kétségtelenül hozzájárulhatna ahhoz, hogy jogaikat jobban megismerjék.
Egy nyelvhasználati törvény elfogadása mellett a kisebbségi törvény jelenlegi módo-
sítása során meg kellene fontolni továbbá a nyelvhasználat területi körülhatárolásának
lehetőségét is.250
Ami pedig a magyar nyelv környező országokban történő használatát illeti, a ma-
gyar kisebbségpolitikában nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a nyelvhasználat prob-
lémáira. A kétoldalú egyezmények vizsgálatánál láttuk, hogy azok – legalábbis a bíró-
sági nyelvhasználat terén – nem adnak hozzá jelentősen a belső szabályozáshoz. Vé-
leményem szerint a bilaterális szabályozás több funkciót tölthet be: egyrészt a belső
jogban biztosított jogokat nemzetközi garanciákkal erősítheti meg, ezáltal akadályoz-
va meg annak lehetőségét, hogy valamely szerződő fél egyoldalúan korlátozza a ki-
sebbségi jogokat, másrészt a belső szabályozásnál szélesebb lehetőségeket biztosít-
hat a kisebbségek számára, ezáltal késztetve továbblépésre a hazai jogalkotást. A Ma-
249 Hasonló, bár részben más érvekkel alátámasztott következtetésre jut a kisebbségi ombudsman is. Ld. a 171. lábjegyzetben
idézett beszámolót, 45–46. o.
250 A kisebbségi törvény 2005. évi módosítása során, sem az általános, sem a részletes vitában nem merült fel a területi hatály
kérdése (ld. az ülésnapok jegyzőkönyvét, http://www.parlament.hu).

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 69
70 Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban

gyarország által kötött kétoldalú szerződések a bírósági nyelvhasználat terén csak
részben felelnek meg ezeknek az elvárásoknak: nincs értelme ui. olyan szerződéses
rendelkezéseknek, amelyek a nemzetközi szervezetek keretében elfogadott okmá-
nyokhoz hasonlóan általános megfogalmazásúak, s emiatt a felek számára tág értel-
mezési lehetőséget nyitva meg, lényegében a belső jogba utalják a kérdés rendezé-
sét. A kétoldalú egyezmények jelentősége éppen abban áll, hogy az általános jellegű
nemzetközi egyezményeket kiegészítsék, feltöltsék az adott (kisebbségi, nyelvi) hely-
zet diktálta konkrétumokkal. A kétoldalú kapcsolatokban a nemzetközi normaalkotást
gyakran zsákutcába vivő, vagy legalábbis a legkisebb közös nevező megtalálására
ösztökélő, és ezért a szövegek felhígulását eredményező „dinamiká”-nak nem kell ér-
vényesülnie: nem szükséges több tucat állam érdekére figyelemmel lenni, illetve hely-
zetére egységes megoldást találni, lehetőség van arra, hogy a speciális körülménye-
ket szem előtt tartva alkossák meg a lehető legjobb szöveget. Meggyőződésem sze-
rint ezért Magyarország kétoldalú kapcsolataiban is az általános nemzetközi doku-
mentumokban vállaltakon történő túllépés a cél, a nyelvhasználat tekintetében ez a hi-
vatalos kétnyelvűséget jelentheti a magyarországi kisebbségek és a szomszédos or-
szágokban élő magyar közösségek által lakott területeken. Ami a magyar közösségek
nyelvhasználatát illeti, olyan feltételek megteremtésében kell közreműködni, ami „el-
törli a határokat”: a magyar nyelvhasználat lehetősegeiben ne legyen érzékelhető,
hogy arra a határ melyik oldalán kerül sor.
A magyar kormányzat ezen túlmenően a nyelvhasználatot nyelvpolitikai eszkö-
zökkel is segítheti. A szlovákiai Magyar Koalíció Pártja 1999-es kisebbségi nyelvtör-
vény-tervezetében egy olyan intézmény felállítására tett javaslatot, amely a nyelvhasz-
nálati nehézségek megoldását lett volna hivatva előmozdítani.251 A központi nyelvi iro-
da feladata egyrészt a nyelvtervezés: a hiányzó jogi, gazdasági, közigazgatási stb.
szaknyelv megalkotása, illetve adaptációja, másrészt a fordítás: a kétnyelvű dokumen-
tumok elkészítése, és harmadrészt a nyelvi tanácsadás – lett volna, ha a szlovák kor-
mány elfogadta volna a javaslatot. A hat évvel ezelőtti kudarc ellenére is a magyar kor-
mányzat kezdeményezhetné ilyen nyelvi irodák létrehozását a szomszédos országok-
ban és idehaza is. Ideális esetben erre a szomszédos országok, illetve a hazai kisebb-
ségek anyaországainak kormányaival való együttműködésben, közös finanszírozással
kerülhetne sor, ennek hiányában a magyar közösségek esetében magánkezdemé-
nyezésű szervezetek anyagi, szakmai támogatásáról lehetne csak szó,252 Magyaror-
szágon viszont ezt állami finanszírozással, és az országos kisebbségi önkormányza-
tok bevonásával, vagy inkább azok hatáskörébe utalva lehetne megvalósítani.

251 Lanstyák: i. m.. 109–110. o.
252 Az ilyen egyoldalú „beavatkozást”, amennyiben az a kulturális kapcsolatok erősítését célozza, a nemzetközi jog is legitim-
nek ismeri el. Ld. az Európa Tanács Velencei Bizottságának a nemzeti kisebbségek számára az anyaállamok által biztosított
kedvezményes elbánásról szóló jelentését. CDL-INF (2001) 19. Report on the Preferential Treatment of National Minorities
by their Kin-State (Strasbourg, 2001. október 21.). Magyarul részletek: Majtényi–Vizi: i. m. 167–177.
Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások
Közalapítvány gondozásában eddig megjelent kiadványok:
Kötetek
1. Médianacionalizmus és európai integráció (Szerkesztette Ágoston Vilmos)
2. Közeledő régiók a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazda-
sági átlakulása (Szerkesztette Réti Tamás)
3. Az ENSZ kisebbségi kézikönyve (Szerkesztette Böszörményi Jenő)
4. Többnyelvűség és EU-integráció. Az európai modell alkalmazhatóságáról a kisebb-
ségi iskolákban (Szerkesztette Ring Éva)
5. Felzárkózás vagy bezárkózás? Az európai modell alkalmazhatóságáról a kisebbségi
iskolákban. (Szerkesztette Ring Éva)
6. Médiapolitika vagy politikai média? (Szerkesztette Ágoston Vilmos)
7. Közeledő régiók a Kárpát-medencében II. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gaz-
dasági átlakulása (Szerkesztette Réti Tamás)

Műhelytanulmányok
1. Huszka Bea és Ádám János: A gazdasági integráció esélyei Szerbia és Szlovákia
határ menti régióiban (Szerkesztette Réti Tamás)
2. Mézes Zsolt László: A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei
a határon túli magyarok vonatkozásában
3. Zolnay János: A „roma ügy” és finanszírozása
4. Jakab Attila: Az erdélyi magyar történelmi egyházak társadalmi szerepe
5. Átalakuló régiók (A Partium, a Bánság és Közép-Erdély gazdasága) (Králik Lóránd
és Tibori Szabó Zoltán tanulmányai, szerkesztette Réti Tamás)
6. Ágoston Vilmos: Médianacionalizmus és európai integráció. Magyarország és Románia
7. Mézes Zsolt László: Állam és egyház viszonyának változásai Franciaországban;
Jakab Attila: A laicitás
8. Zolnay János: A romapolitika sarokpontjai és finanszírozása
9. Átalakuló régiók. Székelyföld és Erdély gazdasága: az innováció és a versenyképes-
ség egyes kérdései (Sánduly Edit és Szabó Árpád, valamint Juhász Jácint és Györfy
Lehel tanulmányai, szerkesztette Réti Tamás)
10. Átalakuló régiók. Dél-Szlovákia és a magyarok által lakott régiók gazdasági helyzete
(Ádám János, Morvay Károly, Reiter Flóra, Semsey Ilona és Tóth Attila tanulmányai,
szerkesztette Réti Tamás)
11. Jakab Attila: A protestáns Erdély. Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási
közösségek társadalmi szerepe
12. Mézes Zsolt László: A magyar kormányzat kisebbségpolitikájában alkalmazott jogi
eszközök nem szándékolt következményei
13. Jakab Attila: A pluralitás vonzáskörében – Csíkszereda történelmi, társadalmi és
vallási mikroszociográfiája
14. Jakab Attila: Többszörösen kisebbségben – A magyarországi román kisebbség val-
lási arculata és az ortodox egyház társadalmi szerepe
15. Jakab Attila: Székelyföld – Mítosz és valóság
16. Zolnay János: Oktatáspolitika és etnikai szegregáció Miskolc és Nyíregyháza
általános iskoláiban
17. Huszka Beáta: A szerb–magyar gazdasági kapcsolatok fejlődésének lehetőségei
Magyarország EU-csatlakozása után
18. Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai
19. Hegedűs Dániel: A határokon átívelő együttműködés nemzetközi jogi háttere I. –
Multilaterális keretek és a Magyar Köztársaságot érintő kelet-közép-európai
bilaterális együttműködési formák áttekintő elemzése

Jelentések
1. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2002: A változások, az ígéretek és
a várakozások éve (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)
2. A Roma’s Life in Hungary – Report 2002: A Year of Changes, Promises and
Expectations (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)
3. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2003: Látványpolitika és megtorpanás
(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)
4. A Roma’s Life in Hungary – Report 2003: Illusory Politics and Standing Still
(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)
5. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2004: Helybenjárás
(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)
6. A Roma’s Life in Hungary – Report 2004: Stagnation
(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)

Háttéranyagok
1. A Patrubány-jelenség. Részletek az MVSZ és a VET sajtószolgálatának e-mailen
küldött tájékoztatásaiból (Szerkesztette Ágoston Vilmos)
2. Beutazás, tartózkodás, tanulmányok folytatása, munkavállalás, letelepedés és
állampolgárság megszerzése Magyarországon – Tájékoztató a tennivalókról,
különös tekintettel a határon túli magyarokra (Szerkesztette dr. László Zsolt )

A kiadványok letölthetők az EÖKiK honlapján (http://www.eokik.hu),
vagy személyesen átvehetők a kiadóban.