Állam És Egyház Viszonyának Változásai Franciaországban. Laicitás.

dr.
Mézes Zsolt László
Állam és egyház
viszonyának változásai
Franciaországban
Jakab Attila
A laicitás
Mûhelytanulmány 7.
Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány
Állam és egyház
viszonyának változásai
Franciaországban
dr. Mézes Zsolt László
A laicitás
Jakab Attila
Mûhelytanulmány 7.
Budapest, 2004
Tartalomjegyzék
Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5
I. Az állam és az egyház szétválasztásának

előtörténete Franciaországban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
1. A frank királyság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
2. Szép Fülöptől a Napkirályig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8
3. Az enciklopédistáktól Napóleon bukásáig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9
4. A francia királyság visszaállításától a III. Köztársaságig . . . . . . . . . . . . . . . . . 12
5. A Harmadik Köztársaságtól
a Vatikánnal való kapcsolatok megszakításáig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14
II. 1905-1914 között: a szakítás,

és annak elsődleges következményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16
1. A szétválás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16
2. A szeparációs törvény és az egyházi reakció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17
3. Gyakorlati következmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20
III. Állam és egyház világháborúkon átívelő kapcsolatai . . . . . . . . . . . . . . 22

1. A diplomáciai kapcsolatok felvétele . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22
2. Az egyház jogi helyzete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23
IV. A IV. és V. Köztársaság alatt – 1945-től napjainkig . . . . . . . . . . . . . . . . 25

1. Előremutató jelek a viszony normalizálódására . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25
2. Az egyházi iskolák helyzete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26
3. A szerzetesrendek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32
4. A lelkészség dimenziói . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34
5. Az egyházi infrastruktúra, épületek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35
V. Az állam és egyház kapcsolatának főbb történelmi modelljei . . . . . . 37
VI. Jogfilozófiai és teológiai kérdésfelvetések

az állam és az egyház szerepével kapcsolatban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41
1. A modern társadalmi berendezkedés érvényessége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41
2. Semlegesség és vallásszabadság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44
3. Az egyház a civil-szférában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46
Összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50
Felhasznált irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
Jakab Attila: A laicitás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 3

Bevezetés
Az európai újkor társadalomtörténetét tekintve és a történelmi időben egyre inkább a
jelen felé haladva, a társadalom különböző szintjein világosan kimutatható az a folya-
mat, amelyet a szekularizáció kifejezéssel jellemezhetünk. E szó egyrészt az egyházi
javaknak világi célokra való kisajátítását, másrészt valaminek kivételét az egyházi, lel-
készi hatáskörből és világi, polgári hatáskörbe átadását jelenti.1
Ezt az újkort elsődlegesen jellemzi tehát, hogy a különböző társadalmi szférák
differenciálódtak, és bár nem izolálódtak, nem állnak többé egységes irányítás alatt,
aminek következtében megváltozott a társadalom egészének struktúrája is. Ez a vál-
tozás azonban hatással volt a társadalom értékrendjére. A korábbi társadalmi formák
hierarchikus struktúrájában egy olyan meghatározott értékrend dominált, amelyben
elsődleges szerepük volt a vallási kötődéseknek. A társadalmi differenciálódással
együtt ez a tradicionális értékrend elveszítette vezető szerepét2 és a társadalmi rész-
területek különböző értékrendjei konkurálni kezdtek egymással. Ezzel megváltozott a
vallás szerepe is, amely immár nem általánosan elismert alapja lett a társadalmi és
egyéni orientálódásnak; orientációs értékének elfogadása egyénenként változó. És
mindeközben maguk a vallási intézmények által képviselt értékek is ki voltak téve a
változásnak, vagyis a társadalom szekulárissá vált. Az ilyen jellegű változásokat azon-
ban csak később kezdték „szekularizációnak” nevezni. A saecularisatio kifejezésen a
17. századig azt értették, hogy egy szerzetes a status regularis-t felcserélte a status
saecularis-szal, azaz a szerzetesi életformát a világi papságéval. Az eredetileg egyház-
jogi kifejezés a vallásháborúk idején kapott állami vonatkozású jelentést.3 S így ha
megszűnt egy kolostor vallási funkciója, és világi iskolává vagy birtokká lett, vagy ha
püspöki hatáskörök egy herceg kezébe mentek át, azt immár a szekularizáció kifeje-
zéssel illették.
A kontinens nyugati felén a 16. században meginduló reformáció, majd a 17. szá-
zad során felgyorsuló polgárosodás folyamata összefüggésbe hozható a vallási meg-
újulás igényének elterjedésével, de ugyanakkor a vallás középkori értelmezésétől va-
ló elidegenedés kezdetével is. A középkori, és főképpen a kora középkori időszak
ugyanis annyiban nem volt szekularizált – értve e szó alatt azt, hogy világivá tett –,
hogy az akkori világnak, társadalomnak és kultúrának minden egyes aspektusát, di-
menzióját a keresztény igazságok, szempontok és elvek határozták meg és hatották
át.4 A 13–14. században azonban az egyház, s vele e keresztény elvek fokozatos ki-
1 Forrás: Idegen szavak és kifejezések szótára, szerk.: BAKOS Ferenc, Akadémiai kiadó, Bp., 1978.
2 Egy folyamatról van itt természetesen szó, amely folyamat okainak feltárása tanulságos lehetne, de tanulmányunk kereteit szét-
feszítené. Mindenesetre ez a folyamat a középkor utolsó három századában egyre inkább nyilvánvalóvá válik. Gondolhatunk
az ekkor (13–14. század) elterjedő és megerősödő inkvizíció eljárásrendjére, amely elsősorban a fennálló hitbéli értékrend vé-
delmét szolgálta, valamint a 16. századi reformáció több gyökérből eredő eseményére.
3 Ebben az értelemben először a Longueville-i herceg megnyilatkozásában hangzott el, aki Franciaországot képviselte a har-
mincéves háborúnak véget vetni szándékozó münsteri béketárgyaláson. Ő jelentette ki 1646. május 8-án, hogy a katolikus ha-
talmak, tekintettel azokra az egyházi javakra, amelyeket a katolikus egyháztól elvettek – „szekularizáltak” – nem köthetnek
„örök érvényű” megegyezést a pápa kifejezett hozzájárulása nélkül. Ezzel lerögzült annak az alapjelentése, amit a következő
évszázadokban értettek „szekularizáción”. Erről lásd bővebben: HUBER, Wolfgang: Az egyház korszakváltás idején c. művét,
37 o., Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Bp., 2002.
4 Vagyis az erkölcs, a tudomány, az életmód, a filozófia, a gazdaság stb. területei aszerint szerveződtek és rendeződtek, hogy
tudniillik mindig a felül lévő határozza meg az alatta lévőt, a szellemi az anyagit, végső soron pedig mindent Isten határoz meg,
természetesen a közbülső tényezőkön, princípiumokon keresztül.

6 dr. Mézes Zsolt László: Állam és egyház viszonyának változásai Franciaországban
szorulása válik nyilvánvalóvá a társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális területe-

ken. Gondolhatunk itt az invesztitúraharc okozta feszültségekre, de magára a rene-
szánsz, a humanizmus, majd a felvilágosodás egymás után következő eszmeáramla-
taira, amelyek között a reformáció folyamata kedvező körülményekre talált.
Jelen vizsgálódásunkban arra vállalkozunk, hogy nagy vonalakban végigköves-
sük a szekularizáció folyamatát Franciaországban, ahol leginkább szembetűnhet ez a
változás. Egy folyamatról van tehát szó, amely hosszú évszázadokon keresztül alakult,
s a francia példa azért is különleges, mert egyrészt a katolikus egyház legidősebb „le-
ánygyermekéről” van szó, másrészt pedig az ország történelmének vázlatos áttekinté-
sén keresztül jól megfigyelhetőek a különböző hatalmi érdekek, az állam és az egy-
ház érdekeinek ütközőpontjai.
Szükséges azonban e két tényező hozzávetőleges jelentését körvonalaznunk. Itt
elsősorban struktúrákat értünk rajtuk, mégpedig az állam fogalomkörén azt az intéz-
ményrendszert, amely az emberi életviszonyok keretét, és azon belüli szabályozását
van hivatva biztosítani. Az egyház fogalomkörén pedig a látható, intézményes struktú-
rát. Ez utóbbi meghatározásával azonban már jóval nehezebb a dolgunk, mert az egy-
ház esetében adott egy sajátos funkció, vagy jelenség, ami nélkül az egyházi struktú-
ra értelmét veszíti, s ez a vallás nehezen behatárolható jelensége.5 S bár ez nem ké-
pezheti objektív, tárgyias elemzés tárgyát, mindig szem előtt kell tartanunk e sajátos-
ságot. Továbbá megjegyzendő, hogy mivel a szekularizáció több száz éves folyama-
ta, mint a fentiekben említettük, teljes egészében érintette a társadalmat, akkor ez alól
nem lehet kivétel a több mint másfél ezer éves egyházi szervezetrendszer sem. Tehát
e két intézmény: állam és egyház egymáshoz való viszonya a struktúra szintjén koránt-
sem ugyanaz ma, mint ezer évvel ezelőtt, és korántsem szembenállásként, hanem leg-
inkább bizonyos fajta viszonyként értelmezhető, amely viszony változásairól lesz
szó a francia példa bemutatásán keresztül.
Tárgyalhatjuk tehát az állam és az egyház elszakadásának folyamatát a szerve-
zetrendszer szintjén, amire a 20. századi francia modell kiváló példa lehet. Azonban
nem szabad megfeledkeznünk arról a szempontról, hogy ez az elszakadás ma, a 21.
században már korántsem jelent szembenállást mindenekelőtt a struktúra szintjén.
Hogy miben jelenthetné mégis azt, az leginkább a metafizika területére tartozik, ami
esettanulmányunknak nem célja. Ezt a fajta megközelítést idézheti fel az a leginkább
jogfilozófiainak és teológiainak nevezhető probléma és kérdésfelvetés – a hatodik fe-
jezetben –, amely egy más nézőpontból világít rá az állam egyházakkal való kapcso-
latrendszerének komplexitására.
E két, műfajában is eltérő megközelítés között, a tájékozódás kedvéért, szüksé-
gesnek láttuk az ötödik fejezetben egy kisebb nemzetközi kitekintést nyújtani az állam
és az egyház viszonyainak főbb típusairól.
A tanulmány lezárásában pedig utalunk azokra az összefüggésekre, amelyek –
mivel a munka az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány kereté-
ben készült – a kisebbségkutatással kapcsolatban felvetődhetnek e problémakör
kapcsán.
5 A vallás szó keresztény megközelítésből való értelmezése segítségünkre lehet látókörünk tágításában. A latin religio eredeti je-
lentéstartalmának egyik gyökere ugyanis a religare ige, amely visszakötni jelentéssel bír, ti. az embert ahhoz a metafizikai mi-
nőséghez, ahonnan halhatatlan lelke származik, a másik lehetséges gyökere pedig a relegere ige, amely visszaolvasnit jelent,
vagyis ti. azt, ami a vallás szent könyveiben rögzítve lett.
I. Az állam és az egyház szétválasztásának
előtörténete Franciaországban6
1. A frank királyság
Európa nyugati felének első évezredét átfogó történelmében négy századot ne-
vezhetünk a népvándorlás korának. A 4. sz.-tól a 7. sz.-ig tartó korszakban három hul-
lámban zajlott le a Római Birodalom szemszögéből nézve barbár törzsek birodalom
területére való beáramlása és királyságalapítása. A frankok az 5. században, 430-450
körül érkeztek Galliába.
Chlodvig (†511)fogja össze és szervezi állammá a frank törzseket, és az uralko-
dása alatt szilárd szervezetté alakított katolikus egyház a püspökségek hálózatával
döntő befolyásra tesz szert az ország kormányzásában. Szükség volt erre a későbbi-
ekben, mert utódai idején többször szétesés fenyegette a Frank Birodalmat, s az egy-
ség megtartását csak a királyhoz hű püspökök lojalitása tette lehetővé.
Martel Károly (†741) Poitiers-i győzelmével (732) megállítja a mór/muzulmán hó-
dítást, amiért az egyház hálás neki, bár megítélése mindenképpen vegyes, mert ne-
véhez fűződik az első francia kísérlet az egyházi vagyonok kiváltságos helyzetének
megszüntetésére és államosítására.
Fia, Kis Pipin (†768) az Itáliát pusztító longobárdok ellen két sikeres hadjáratot is ve-
zetett, és az elfoglalt területeket a pápának felajánlva megvetette az Egyházi Állam alap-
jait, biztosítva ezzel magának a pápai támogatást és a pápa általi királlyá koronázást.
Nagy Károly (†814) uralkodása kiemelkedő korszak az állam és az egyház viszo-
nyának az alakulásában. Pápai birtokok visszahódításával, adományokkal jogot for-
mált rá, hogy beavatkozzon egyházi ügyekbe. Nyugatrómai Császárságának közpon-
ti hatalma kiterjedt az egyházi összejövetelekre, a zsinatokra is. Azok határozatait be-
iktatták a birodalmi törvénytárba. A hatalom gyakorlásában az egyháziak részéről püs-
pöki körből kerültek ki segítőtársai, akikkel személyes és közvetlen találkozásai mel-
lett, követei tartották fenn a folyamatos kapcsolatot és az ellenőrzést. Nagy Károly ren-
delkezése volt, hogy a püspöki káptalanokat és a nagyobb apátságokat megfelelő is-
kolák fenntartására kötelezzék, biztosítva ezzel a birodalmi közigazgatás főbb tiszt-
ségviselőinek megfelelő utánpótlását. Tiszteletben tartotta a római egyházfő tekinté-
lyét, s mert e korban a függetlenség alapvető biztosítéka a megfelelő földbirtok volt,
megadta ezt a pápa, sőt a püspökök részére is.
Az ezredforduló tájékán Franciaországban a központi hatalom a király és családja ke-
zében van, aki azt 10-12 főúrral gyakorolja. Központi francia egyházi vezetés nincs, de a ki-
rályi udvarhoz közel álló főpap általában befolyással bír. A feudalizmus kialakulásával a vilá-
gi és az egyházi hatalom ütközési területére érkezünk el. A püspökválasztás tekintetében tel-
jesen a világi uralom érdekei érvényesültek, nem mentesülve a nikolaizmus jelenségétől.7
6 A történeti rész e fejezetében nagymértékben támaszkodunk BOZSÓKY Pál Gerő: Az állam és az egyház kapcsolatai Francia-
országban c. munkájára.
7 Vagyis az egyházi ranggal kitüntetett személyek, akik sokszor győztes hadvezérekként jutalmul kapták e címet, családot alapí-
tottak és utódaik között osztották meg a ranggal járó javadalmakat. VII. Gergely pápa (1073–85) ezt próbálta orvosolni a clunyi
kolostorból kiinduló reformmozgalom segítségével.

A püspöki kinevezés és beiktatás tárgyában kirobbanó invesztitúraharc azonban

csak 1122-ben ért véget a wormsi konkordátummal, amikor francia javaslatra meg-
egyeztek abban, hogy a püspök lelki hatalmát a pápától nyeri, s a király, a herceg,
vagy a főúr csak az anyagi javak élvezetébe iktatja be.8
Az egyház és az állam viszonyában Szent Lajos király (†1270) alatt a világi és az
egyházi hatalom között a harmónia teljesnek, bár rövid életűnek mondható. Az általá-
nos helyzetben a püspökök sokszor kénytelenek voltak politikai felelősséget, és ne-
megyszer katonai felelősséget is vállalni, a keresztes háborúk korával pedig újabb üt-
közési terület keletkezett.
2. Szép Fülöptől a Napkirályig
Az egyház és az állam viszonyát Franciaországban döntően befolyásolta IV. vagy

Szép Fülöp királysága (1285–1314). Uralkodásában előnyben részesítette világi jogta-
nácsosait az egyháziakkal és a hagyományos főúri tanáccsal szemben. Kincstára ja-
vára lefoglalta a papi tizedet, kirobbantva ezzel VIII. Bonifác pápával azt a viszályt,
amely megrázta az egész római egyházat is. A pápa ezzel szemben igényt tartott bi-
zonyos felügyeleti jogkör gyakorlására, és „Ausculta fili” kezdetű bullájában kijelentet-
te, hogy a pápa lelki hatalma a királyok fölött áll, főképpen ha egyházi vonatkozású
ügyekről van szó. Az 1302-es rendi gyűlés csak fokozta a szembenállást, mivel a ki-
rály különbséget tett a lelki, spirituális kormányzás és az időbeli, világi kormányzás kö-
zött, utóbbit önmagának fenntartva.
A pápai tekintély igen nagy csorbát szenvedett az 1305–1377. évekbeli avignoni
fogsággal. Ehhez járult még a templomos lovagok elleni francia királyi fellépés, amely
csapások elvezettek a nyugati egyházszakadás mintegy negyven évéhez
(1378–1417), amikor a legfőbb egyházvezetői székért a törvényesen megválasztott
pápával szemben egy, majd két ellenpápa is versengett.
Ezt követő jelentős esemény az 1438-ban kiadott ún. bourges-i Pragmatica
Sanctio, amelyben VII. Károly leszögezi azt a tételt, miszerint a püspöki zsinat előrébb-
való a pápánál, s egyben visszautasítja a pápai hatalomnak a nemzeti egyházi ügyek-
be való beavatkozását. Ez természetesen magában foglalja az egyházi méltóságok ki-
nevezését, valamint az egyházi ügyekben történő bíráskodást is. Ez a dokumentum te-
kinthető egyébirányt a gallikanizmus9 forrásdokumentumának.
Ezt a határozatot váltja fel 1516-ban I. Ferencnek a X. Leó Szent Ligája fölött ara-
tott marignani győzelme után kiadott bolognai konkordátuma. Ez a dokumentum elis-
meri a pápa lelki ügyekben való fennhatóságát, ám a francia egyház tényleges irányí-
tását továbbra is a király számára tartja fent. Pozitív eredménye a megegyezésnek,
hogy ezzel számos visszaélés szűnt meg, mint például a címek, rangok adásvétele, a
helyi politikai hatalmasságok beavatkozása. Főbb vonásaiban ez a megegyezés volt
irányadó a francia állam és az egyház viszonyában 1789-ig.
A reformáció ösztönözte tridenti zsinat (1545–1563) határozatainak kihirdetését
a fontainebleau-i királyi tanács elodázta 1564-ben, mert egyik tétele volt a főurak kö-
8 A konkordátum másik érdeme, hogy a püspöki jelölés és választás felett a pápai ellenőrzés sokkal nagyobb és eredménye-
sebb lett, mint azelőtt.
9 A francia nemzeti egyház kiépítésére irányuló nemzeti mozgalom.
telezése arra, hogy a bármi formában kezükön lévő egyházi javakat, vagy azok jöve-
delmét visszaadják eredeti tulajdonosaiknak. Ugyanakkor ebben az időben a királyi
családból is többen rokonszenveztek már a hitújítási mozgalommal, ami szintén hát-
ráltatta a helyzet rendeződését. 1572-ben Szent Bertalan éjszakájának vérengzése
tragikus események sorozatát indította útjára, ami elvezetett 1610. május 4-ig, amikor
a nemzet többségét alkotó katolikusság a trón mögé sorakozott fel öntudatosan. A
Gallikán Egyház Szabadságairól c. Pierre Pithou nyilatkozat és Richelieu bíboros
(†1642) megjelenése az országos politikában jól illusztrálja ezt az összefogást.
Richelieu eredményes harcot vívott a protestánsok ellen: katonai kiváltságaikat meg-
szüntette, bár vallásszabadságukat meghagyta. A katolikus hierarchia elleni küzdel-
mében a királyi politikát támogatta, amikor megszüntette az egyházi birtokok adómen-
tességét. A helyreállított jogrend védelme alatt új életre kelt a gallikanizmus is. Ám
amikor XIV. Lajos elrendeli 1682-ben a francia egyház rendkívüli gyűlését a pápai ha-
talom befolyásának visszaszorítása céljából, ez a látszólagos egyensúly felborul. A
Bossuet vezette teológusok a király biztatására megfogalmazzák a Francia Klérus Nyi-
latkozatát, amelyben már a pápai tévedhetetlenségre is kitérnek és a teljes egyház jó-
váhagyását írják elő a pápai döntések esetén. Ez azt jelentette, hogy a pápa csak
olyan lépéseket tehessen, amelyeket a XIV. Lajos irányította francia egyház10 elfogad.
Mivel XI. Ince pápa ezeket a feltételeket elutasította, a Napkirály deklarációját állami
törvénnyé változtatta, és ennek elismerésétől tette függővé a püspöki kinevezéseket.
S habár 1693-ban egy újabb megállapodás következtében a viszály az egyház és a
Szentszék között látszólag elcsitult, a deklaráció szelleme továbbra is megmaradt a
francia állam és a római egyház viszonyában – egészen a nagy forradalomig.
3. Az enciklopédistáktól Napóleon bukásáig
Amikor Diderot és d’Alambert szerkesztésében, Voltaire, Montesquieu, Rous-

seau, de Prades és Jaucourt közreműködésével megjelent az Enciklopédia 11 kötete
(1751–1772), a kor általános műveltségének panorámája tárult a nagyközönség elé.
Az ész felsőbbségét hirdette e mű az addig ismert dogmatikus világkép helyett, filo-
zófiájában pedig szembehelyezkedett mind a fennálló államrend, mind az egyház, il-
letve vallásosság koncepciójával.11
Az Enciklopédia megjelenésével Európában új szellemi, kulturális áradat indult
meg, és erősödött a nagy francia forradalomig, amely szemléletében megkérdőjelez-
te mind az addigi feudális államberendezkedés, mind az egyház mibenlétét, rendelte-
tését és a kettő egymáshoz való viszonyát.
Az 1789-ben összegyűlt utolsó rendi gyűlés hamarosan alkotmányozó gyűlés-
sé alakult át. Ebben a folyamatban az egyház még egységesen vett részt: képvise-
lői megszavazzák a tized – és ezzel együtt a feudális rendszer – eltörlését. A polgár-
ság forradalma azonban az alapelvek megváltoztatásával folytatódott, és a forradal-
10 A Napkirály magát „roi de droit divin”-nek, vagyis „Isten kegyelméből és az általa adott jogból” való királynak nevezte.
11 A tudományba és a haladásba vetett abszolút hit az észt tette döntőbíróvá, kiiktatva ezzel az isteni kinyilatkoztatás és isteni
törvény bármilyen formáját. Az állameszme vizsgálatánál a rendet pedig csak külső kényszerré építette le, hisz Rousseau sze-
rint az emberi természet alapjában véve csak jó lehet, s azt a társadalmi és közösségi élet rontotta meg. Így érthető minden-
nemű tekintélytisztelet kétségbevonása és megkérdőjelezése.

mi állam legfőbb ellenségét hamarosan az intézményes egyházban látta. Ezért igye-

kezett minél inkább maga mellé állítani az alsóbb társadalmi rétegekhez húzó alsó-
papságot. Az arisztokrata főpapok ellenségesek maradnak, hiszen a nemzetgyűlés
megfosztotta vagyonától az egyházat. A papok ettől kezdve az állam által fizetett
tisztségviselők lettek.
1790. február 13-án a betegápoló és a tanító rendek kivételével feloszlatták a
szerzetesrendeket. A még ez évben megszavazott polgári alkotmány a papságot egy-
fajta modern gallikanizmus jegyében elválasztotta Rómától. Az új alkotmány a köz-
igazgatási egységekhez, a département-ok számához igazította a püspökségeket. Új
plébániákat csak állami jóváhagyással szervezhettek ezentúl. A püspökök és a plébá-
nosok megválasztása politikai jellegű választótestület által történt, s valamennyi egy-
házi személy köteles volt esküt tenni az új alkotmányra. Eskütételre azonban csak a
papság töredéke volt hajlandó, ami még inkább megerősítette az egyházról alkotott
negatív ítéletet. A francia egyház kettészakadt: az alkotmányos egyházra illetve a Ró-
mához hű egyházra. Amikor a kinevezett püspökök fölszentelésére került volna sor, a
püspökök vonakodtak a fölszenteléstől, amíg Talleyrand 1791. február 24-én fel nem
szentelt két püspököt. A pápa ezt szentségtörésnek nyilvánította, miután elítélte a pol-
gári alkotmányt. Erre válaszképpen az új, a törvényhozó nemzetgyűlés az esküt meg-
tagadó papokat eltávolította lakóhelyükről és fizetésüket megszüntette. 1792 nyarán a
még fel nem oszlatott szerzetesrendeket is megszüntették. A király letartóztatása után
megtiltották az egyházi ruha viselését az esküt le nem tett papok részére. Augusztus
26-án kimondták a Rómához hű papok száműzését: ez mintegy negyvenezer emig-
ráns papot érintett.
A válságos szeptember elei időszakban kivégeztek 1400, börtönökben fogva tar-
tott embert, köztük 300 papot és 3 püspököt. Az azt követő korszakban a konvent ki-
végeztette az uralkodót. Azok a papok, akik eddig nem tették le az esküt, hasonló
sorsra jutottak. Ha elkerülték a kivégzést vagy a guyanai deportálást, titokban ellátták
híveiket.
Amikor a hivatalosan laikussá nyilvánított állam bevezette a polgári házasságkö-
tést és megkönnyítette a válást, az már az alkotmányos papság számára is súlyos
problémát jelentett. Amikor a jakobinusok kerültek hatalomra, radikális eszközökkel
próbáltak meg úrrá lenni a gazdasági, társadalmi és politikai feszültségeken. Ez ter-
mészetesen az egyházzal való leszámolást jelentette.12
A törvényessé tett ateizmust némileg módosította, amikor Robespierre kimondat-
ta a konventtel a legfőbb Lény létét és a lélek halhatatlanságának igazságát. A ther-
midori konvent a terror bukása után kimondta a vallás szabadságát és az állam és az
egyház szétválasztását. Ez azonban egyelőre azt jelentette, hogy az állami istentiszte-
letek céljára lefoglalt templomokban tíznaponként a hivatalos ceremóniát űzték, a ka-
tolikusok a saját költségükön új templomot építhettek, de csak az alkotmányos papok
12 Szántó Konrád ezt így jellemzi: „A radikalizálódás hozta magával a kereszténységgel való gyökeres szakítást is. A radikálisabb
forradalmárok úgy vélték, hogy a reakcióssá vált egyház a forradalom ellensége lett, ezért végérvényesen le kell vele számol-
ni. 1793 októberében, hogy az új társadalmi rendben élő emberek lelkéből eltávolítsák a keresztény múlt emlékeit, a jakobi-
nusok megszüntették a keresztény ünnepeket, helyükbe a köztársaság ünnepeit vezették be, a vasárnap helyett a tizedik na-
pot tették munkaszünetté, valamint megváltoztatták a hónapok neveit is. 1793. november 7-én a kereszténységet s vele együtt
az alkotmányos egyházat törvénnyel megszüntetve, az ész és természet új vallását vezették be. Az új vallás egyik szertartása
során egy színésznő képében 1793. november 10-én az „ész istennőjét” ültették oltárra a párizsi Notre Dame székesegyház-
ban. Sok templomból raktárt vagy istállót csináltak. Az egyház szervezete csaknem teljesen felbomlott.” (Dr. SZÁNTÓ Konrád
OFM: A katolikus egyház története II. köt., Bp., 1988., 332. o.)
misézhettek benne. Később a más célokra le nem foglalt templomokat a katolikusok
visszakaphatták, de csak azzal a feltétellel, ha a pap leteszi az esküt a polgári alkot-
mányra. Amikor 1795 októberében a direktórium veszi át a végrehajtó hatalmat, a ka-
tolikusok helyzete némileg javul, ám az egyházat csakis a Grégoire abbé által újjászer-
vezett gallikán formájában ismerik el. Ez az egyház 1797 augusztusában nemzeti zsi-
natot tart Párizsban, amelyen kinyilvánítják azt, hogy meg kívánnak maradni a katoli-
kus dogmákban és az evangéliumi tanításban, ragaszkodnak a házasság felbontha-
tatlanságához, ám azt is kijelentik, hogy a teljes egyház aláveti magát a köztársasági
alkotmánynak. A direktórium azonban módosított a feltételeken, és új, királygyűlölő es-
küszöveget jelölt meg. Az ezt megtagadó mintegy 1400 francia és belga papot Dél-
Amerikába deportálták.
A pápaság ugyanekkor, bár mártírnak nyilvánította a királyt és támogatta az
emigrációt, gondosan került mindenfajta nyílt összeütközést a köztársasággal. Ám
az itáliai hadjárat győztes hadvezére, Bonaparte Napóleon a pápai seregeket meg-
verte, és VI. Piust a tolentinói béke megkötésére kötelezte.13 A pápa halálával szin-
te egy időben jutott hatalomra Napóleon, aki kereste volna a megegyezés lehetősé-
gét. Az új pápa, VII. Pius is hajlott az egyezségkötésre. Ez előbb az 1801. február 9-
i luneville-i békében –, amely elismerte a tolentinói status quót –, később pedig a
konkordátum megkötésében jelentkezett. Az 1801. július 15-én kötött tizenhét pont-
ból álló megegyezés elismeri a római katolikus vallást a francia polgárok többségé-
nek vallásaként, valamint módosítja a département-rendszer alapján kialakított püs-
pökségek térképét.14 VII. Pius a Szent Kollégiummal való egyeztetés után aláírja a
dokumentumot. Ezután Bonaparte elfogadtatja a törvényhozással és a szenátussal
a 77 bekezdésből álló, „Szerves cikkelyek”-nek nevezett kultusztörvényét, mely sza-
bályozza a francia egyház életét. A törvény azonban egyoldalú, elsősorban az állam
részére követel biztosítékokat. Róma hiába tiltakozik ellene, e törvény szelleme
meghatározza az állam és az egyház kapcsolatát az egész XIX. század folyamán. A
francia állam tehát laikus marad. Annak ellenére, hogy 1804-ben maga a pápa ko-
ronázza császárrá Napóleont, a császárság idején a trón és az oltár szövetsége
csak látszólagos volt.
1809-ben Napóleon bevonul Milánóba és olasz királlyá koronáztatja magát, ami
sérti a pápai állam érdekeit. VII. Pius továbbra sem hajlandó szakítani a császárság el-
lenségeivel, és ez alapjaiban rontja meg a két fél viszonyát. 1808. február 2-án a fran-
ciák bevonulnak Rómába és 1810. február 17-én annektálják a pápai államot a város-
sal egyetemben. A pápa erre aláírja a kiközösítő bullát. A feldühödött császár
Savonába deportálja a pápát, és úgy rendelkezik, hogy az felváltva tartózkodjék Ró-
mában, illetve Párizsban, a pápai hatóságok és a bíborosok pedig Párizsban legye-
13 A béke nem volt tartós, hiszen egy incidens hatására Berthier tábornok hadat üzent és elfoglalta Rómát, 1798. február 15-én
pedig kikiáltatta a köztársaságot, melyet azonnal el is ismert. Ezzel az Egyházi Állam megszűnt. VI. Pius azonban nem volt haj-
landó lemondani világi hatalmáról és Rómát sem hagyta el. Ezért Massena tábornok közölte vele a direktórium végzését,
amely az örök város elhagyására szólította fel, majd harmadnapra postakocsiba ültették és az Alpokon át Franciaországba
vitték. A pápa azonban a megpróbáltatásokba út közben belehalt.
14 A megegyezés főbb pontjaiban megállapodtak arról, hogy az államfő által kinevezett személyeket a pápa haladéktalanul be-
iktatja, ám az utóbbi fenntartja magának a jogot, hogy a kompromittálódott egyházi vezetőket lemondassa, vagy, amennyiben
azok nem engedelmeskednek, egyszerűen helyettesítse őket. A kinevezett püspök haladéktalanul hozzálát az egyházmegye
újjászervezéséhez: a kormány beleegyezésével új plébánia-összeírást, plébánosi kinevezéseket, káptalanok és szemináriu-
mok felállítását kezdeményezheti. Az egyéb célra le nem foglalt egyházi épületeket az állam visszaadja, a kisajátított egyházi
javakról az egyház lemond. Az állam magára vállalja az egyházi vezetők javadalmazását, ezért azok – bár nem állami alkal-
mazottak – az első konzul kezébe kötelesek letenni hűségesküjüket.

nek. A császársággal egyesített egyházi területeken 17 püspökséget és valamennyi

ott található kolostort megszüntette.15
Napóleon, hatalma csúcsán, megindította katasztrofálisnak bizonyuló oroszor-
szági hadjáratát. A kudarc megingatta a császár trónját, ezért mihamarabb egy új
megegyezést keresett az egyházzal. Az 1813. január 25-én elfogadtatott előzetes kon-
kordátumtervezetet mint kész megegyezést üdvözöltette, ám a – fogságából emiatt ki-
szabadult – pápa kijelentette, hogy a dokumentumot kényszer hatása alatt írta alá és
pápai jogairól, valamint az Egyházi Állam feletti szuverenitásáról sohasem mond le,
ezért a konkordátumot visszavonta. Újabb tárgyalásokra hívta meg Napóleont, aki
azonban vereséget szenvedett a szövetségesektől, és 1814-ben lemondott. Az Egyhá-
zi Államot a bécsi kongresszuson részlegesen helyreállították.
4. A francia királyság visszaállításától a III. Köztársaságig
A Bourbon-restauráció szinte azonnal a vallási ügyek rendezésével kezdődik.

XVIII. Lajos késedelem nélkül elrendeli a katolikus hit államvallássá nyilvánítását, meg-
erősítve ezzel egy valláson és egyházon alapuló erkölcsi rendet. Emellett kötelezővé
teszi a vasárnapi istentiszteletek látogatását, az egyház számára lehetővé teszi feleke-
zeti iskolák nyitását és eltörli a császári katekizmust. Követet küld Rómába, hogy ün-
nepélyesen felmondja a napóleoni konkordátumot. VII. Pius azonban vonakodik fel-
mondani egy számára viszonylag kedvező megállapodást.
Az 1817. június 11-i konvenció megkötése visszatérést jelent az 1516-os bolognai
konkordátumhoz, új püspökségek felállításáról rendelkezik, és kizárja az 1801-ben es-
küt tett püspököket. Ez a megállapodás azonban a parlament ellenállásába ütközött,
ezért XVIII. Lajos visszakozik, és kompromisszumot kötve a pápával az 1801-es meg-
állapodáshoz lép vissza. VII. Pius, majd a király halála után 1824-ben XII. Leó
(1823–29), illetve X. Károly (1824–30) idején az egyházi élet felvirágoztatása egyre na-
gyobb léptékkel folyt.
XVI. Gergely pápa (1830–1846) idején fokozódó ellentétek láttak napvilágot. Ek-
kor válik egyre inkább kérdésessé, hogy vajon az állam és az egyház az ancien
régime-hez hasonló módon van-e egymásra utalva? Mit várhat el a dogmáihoz és po-
litikai jogaihoz ragaszkodó egyház a laikusságában egyre szilárdabb államtól? S az ál-
lamnak mennyiben van szüksége a teokratikus elvhez ragaszkodó, konzervatív egy-
házra? Egyszóval: elválik-e a két intézmény útja egymástól, amely ezer év óta kölcsö-
nösen egymásra volt utalva? A történelmi válás szándéka már Lajos Fülöp uralkodá-
sa alatt megnyilvánult: egyházi részről például Párizs érseke 1840 és 1848 között, bár
erősen nemzeti jelleggel, de számos alkalommal követelte egy valóban szabad fran-
cia egyház felállítását. A királyság bukása után a szabad egyház koncepciója nem is
tűnt annyira valószínűtlennek, hiszen a második köztársaság igen jó viszonyt alakított
15 A hidegháborús jelleget öltő küzdelem a két hatalom közt a párizsi zsinattal éri el tetőpontját. VII. Pius ugyanis nem volt haj-
landó beiktatni a császár által kinevezett püspököket, ezért Napóleon úgy döntött, hogy nemzeti zsinat útján mondatja ki a
püspököknek rendkívüli állapot esetén a metropolita által történő beiktatását. Az 1811. június 17-én kezdődött zsinat azonban
nem tartotta magát illetékesnek az állásfoglalásra. A szétkergetett, megfélemlített és újra összehívott zsinat végül is azt a dön-
tést hozta, hogy amennyiben a pápa a kinevezést követő hat hónapon belül nem iktatja be az új püspököket, akkor ez a jo-
ga az érsekekre száll át. A beteg és amúgy is fogságban sínylődő pápa jóváhagyta ezt a határozatot, csak ahhoz ragaszko-
dott, hogy a beiktatás a pápa nevében történjék.
ki az egyházzal. Ám XVI. Gergely „Mirari vos” kezdetű enciklikájában 1832. augusztus
15-én elítélte az állam és egyház szétválasztását. Utódja, IX. Pius (1846–1878) folytat-
ta elődje politikai irányvonalát.
A rövid életűnek bizonyult köztársaság Louis Napóleon államcsínye után császár-
sággá alakulva továbbra is jó kapcsolatokat épít ki az egyházzal. Az anakronisztikus
államformának egyszerűen szüksége van az egyház támaszára az egyre növekvő li-
beralizmus, vallásellenes pozitivizmus és a szocializmus támadásaival szemben, ame-
lyek mind gyakrabban vonják kétségbe a császárság legitim voltát. Az egyház kezdet-
ben örömmel üdvözli a változásokat, bár a nem kifejezetten vallásos III. Napóleon
1852-ben kiadott alkotmányában az 1789-es eszméket emlegeti, az uralkodó hatalmát
a népből eredezteti, és nem ismer el semmiféle államvallást. Újra az 1801-es meg-
egyezés lép hatályba.
Az 1849 és 1859 között rendezett számos tartományi és egyházmegyei zsinat ha-
tására a vallási élet is fellendült: 1600 új plébániát alapítottak, a papság létszáma tíz
év alatt tízezer fővel gyarapodott, a vallásos egyesületek és kongregációk tevékenysé-
ge fokozódott, ami az iskolai oktatásban látszott meg leginkább.
Az állam és az egyház intézményének szoros együttműködése a közös ellenség,
a szabadgondolkodók és a szocialisták ellen azonban nem bizonyult tartósnak.16
Amikor a pápa világi hatalmát fegyverekkel visszaállító és csapatai révén biztosító III.
Napóleon 1859-ben az olasz egység kovácsa, Piemont mellé állt, a két szövetséges
azonnal elhidegült egymástól.
Ilyen körülmények között Rouland kultuszminiszter 1860-ban memorandumot
nyújt át a császárnak, amelyben javasolja a Szerves cikkelyek eredeti formájának
visszaállítását, a célból, hogy megelőzzék a pápaság további térhódítását az álla-
mon és az egyházon belül: vagyis javasolja a nunciusok és a római rendelkezések
publikációjának ellenőrzését, az egyházmegyei zsinatok és az ultramontán sajtó
visszaszorítását. A másik oldalon IX. Pius megjelenteti a Syllabus errorum-ot, amely
a laikus állam elleni komoly támadásokat tartalmaz.17 A császárság megtiltja a pá-
pai dokumentum nyilvános felolvasását. Ennek hatása nyilvánvalóan megmutatko-
zik az 1870-es I. vatikáni zsinaton, ahol a francia püspökök elsöprő többsége a té-
vedhetetlenség dogmája mellett szavaz. A gallikanizmus ekkor szenvedte el meg-
semmisítő vereségét, miközben a császárság is végnapjait élte. A sedani vereség
(1870. szeptember 2.) megszüntette a császárságot, és Párizsban 72 napra a kom-
mün vette át a hatalmat.
16 Ennek oka Szántó Konrád szerint részben a társadalmi változásokban keresendő: „A társadalmi rétegek közül leginkább a
kisiparos és a munkásosztály kezdett eltávolodni az egyháztól. Az ipari proletariátus, mely lassan önálló osztállyá alakult, a
vallást és az egyházat idegennek érezte magától, s a papban a burzsoázia érdekeinek kiszolgálóját látta. A polgárság jómó-
dú tagjai közül is sokan ellenszenvvel viseltettek az egyházzal szemben, főleg a papság konzervatív beállítottsága miatt. Már
a második császárság idején érlelődtek azok az egyházellenes erők, melyek később az egyház teljes gúzsbakötésére töre-
kedtek.” (Szántó: i. m., 390. o.)
17 Néhány ezek közül: „Elfogadhatatlan az a vélemény, hogy úgy is lehet egy államot kormányozni, társadalmi életet megszer-
vezni, hogy abból teljesen kizárjuk a vallás/Egyház tanításait, mert így kiiktatnánk az örök isteni törvényeket és erkölcsi pa-
rancsolatokat is. Az állam és az egyház így értelmezett szétválasztása tehát elfogadhatatlan.”; „Elfogadhatatlan, hogy az egyé-
ni és a családi életből kizárjuk az isteni hitet, mert ezzel kizárjuk az isteni törvényeket is. A gyermekeket tehát nem lehet meg-
fosztani a vallástanítástól, az isteni törvények ismeretétől.”; „Elfogadhatatlan az a vélemény is, mely szerint az embernek csak
a puszta észre kell figyelnie, hallgatnia, kizárva a vallás tételes törvényeit, igazságait, vagy parancsait.” A pápa bírálta még a
kommunizmus és a szocializmus ekkor (1864) ismert elveit és módszereit, melyek az emberi szabadságot fenyegetik az egy-
házi életben éppen úgy, mint a közösségi, társadalmi életben. (Forrás: BOZSÓKY, i .m., 63. o.)

5. A Harmadik Köztársaságtól a Vatikánnal való kapcsolatok

megszakításáig
A rövid ideig tartó kommunisztikus forradalom, minden vallásellenessége dacára

– az 1871. április 2-i dekrétumával szétválasztotta az államot és az egyházat, megszün-
tette a felekezeti támogatást és megnyitotta a világi iskolákat – számos katolikus poli-
tikust (René de La Tour du Pint, Albert de Munt, Maurice Maignent) elgondolkodtatott
a munkásosztály problémáit illetően.18
Az új, sorban a harmadik köztársaság alaptörvényeinek megalkotása folyamán,
már 1875-ben felvetődött a gondolat, hogy az új köztársaság csak laikus törvényekre
épülhet. Ennek értelmezésében azonban akkor még semmiféle egység nem bontako-
zott ki. Az alapgondolatot tehát tisztázni kellett. Az állami és politikai élet lai-
cizálásában fontos szerepet játszó felfogások között találjuk Comte, Proudhon,
Michelet, Taine, Renan gondolatait.
Keresztény szóhasználatban az ember vagy laikus (civil), vagy egyházi (pap, szer-
zetes). E korban azonban a laikus szó mindinkább azt jelentette, hogy minden vallási
vonatkozástól mentes. Erre utalt kezdetben a szó gyakori használata, később azon-
ban a laikus szó a társadalmi, politikai harcok befolyása alatt már vallásellenest, majd
vallástagadót jelentett. Franciaországban a laikus jelzőt zászlajára tűző mozgalom és
felfogás kezdettől fogva támadó formában jelentkezett, hol vallás-, hol egyházellenes
jelleggel. De mikor kizárólag az egyház vagy egyháziak társadalmi szerepe, rangja,
befolyása ellen tiltakozik, antiklerikalizmus a neve. A gyakorlatban a felszított politikai
harcok miatt ezek a pontosított megkülönböztetések gyakran elmosódtak, amiből szá-
mos félreértés, ellenséges magatartás származott.
A Harmadik Köztársaság vezető államférfiainak (Gambetta, Jules Ferry, Paul
Bert, Ferdinand Buisson stb.) nézetei között számos eltérés volt, de a végkövetkezte-
tésben megegyeztek: valamennyien egy erős laikus állam megszervezését szorgal-
mazták, amelyben az egyháznak és szolgáinak hivatalos vagy nyilvános szerepük
nem lehet. Nem volt szó immár a szabadság különféle értelmezéséről, a két tábor kö-
zötti új egyensúly kereséséről, hanem radikálisan akarták az egyházat és az egyházi-
akat megfosztani minden társadalmi, politikai szerepléstől.
Ebben az időben született legfontosabb törvények, illetve események:
1879 – új törvény korlátozta a katolikus iskolák eddig elismert szabadságjogait.
1880 – Jules Ferry a szerzetesrendek ellen meginduló harc nyitányaként felosz-
latta a jezsuita rendet. A hivatalosan eddig csupán eltűrt rendek iskolái és
házai számára kötelezővé tette az állami engedély kérését. Megnyitotta az
első állami középiskolát leányok számára. A Legfelsőbb Közoktatási Ta-
nácsból kizárta a püspöki kar küldötteit.
1882 – az alsó fokú oktatásban is bevezették az állami tanintézményeket, és az
állami középiskolákban megszüntették a lelkészi intézményt. Az állami is-
kolák termeiből eltávolították a keresztet, a hitoktatás iskolán kívüli meg-
szervezésére bevezették a heti szünnapot, amikor a különböző felekeze-
tek megtarthatták tanóráikat.
18 A munkásosztály kiszolgáltatottsága nyilvánvaló volt. Franciaországban az első igazi szociális munkavédelmi törvényt a par-
lament csak 1884-ben szavazta meg, jóval a hasonló német és angol törvények után. XIII. Leó pápa szociális enciklikája, a
Rerum Novarum is majd csak 1891-ben jelenik meg.
1883 – kormányrendelet tiltotta meg a hadsereg egységeinek, hogy bármiféle
vallási szertartásra testületileg kivonuljanak.
1884 – a parlamenti munka megkezdésekor és befejezésekor az addig szokásban
lévő imát eltörölte a házszabályzat. Megszüntették a kórházlelkészi állást.
1886 – az állami alsó fokú intézmények mintájára a katolikus iskolák tanítói kará-
ból is kizárták a szerzeteseket.
1887 – hivatalosan engedélyezték a polgári temetést.
1889 – megszűnt a papjelöltek, szerzetesújoncok mentessége a katonai szolgá-
lat alól, a polgári házasság elismerését logikusan követte a válás törvé-
nyesítése.
1895 – az egyházi jellegű ingatlanok megadóztatására új adótörvényt alkottak.
1901 – új törvény született az egyesületi, társulási szabadságról,19 amely helyes
alkalmazása lehetővé tette számos egyházi, szerzetesi intézmény ingó és
ingatlan vagyonának, főképpen épületeinek átvételét feltételek és állami
ellenőrzés mellett. Ugyanekkor szerzetesek, apácák ezrei kerültek utcára.
1902 – Émile Combe miniszterelnöksége alatt a szerzetesházak bezárási hullá-
ma tovább folytatódott, Róma közbeiktatása nélkül neveztek ki püspökö-
ket, s a tiltakozókat a kormány azzal utasította rendre, hogy mint magas
rangú közalkalmazottaknak engedelmeskedniük kell a kormány utasítá-
sainak. A többség engedelmeskedett.
1903 – A legtöbb szerzetesrend elveszítette működési engedélyét. Megalakult az
állam és az egyház szétválasztását előkészítő törvényalkotó bizottság.
1904 – a párizsi kormány visszahívta Rómából a pápai udvarnál akkreditált köve-
tét, és a Párizsba akkreditált pápai nunciust kiutasították. A diplomáciai
szakítás azonban még nem teljes, mert egy követségi tanácsos, ideigle-
nes ügyvivőként még a helyén maradt mind a két fővárosban.
19 Ez a törvény azért is jelentős, mert a mai napig ez szabályozza a francia civil társadalom működését.

II. 1905-1914 között: a szakítás, és annak

elsődleges következményei
1. A szétválás
Az előtörténettel való vázlatos megismerkedés rávilágíthat immár az állam és az

egyház szétválasztásának társadalmi, gazdasági és politikai okaira. A társadalom az
enciklopédistáktól kezdődően át volt itatva kifejezetten egyházellenes mozgalmakkal,
ideológiákkal. A keresztény tanítás vezető szerepét új szellemi áramlatok próbálták el-
vitatni. A szabadkőművesség és a szabadgondolkodás mellett elsősorban a republi-
kánus-liberális irányzat támadta az egyház nyilvános szereplését, és csökkenteni kí-
vánta politikai, társadalmi befolyását. A gazdaságot tekintve, a 19. század technikai-
technológiai forradalma és az ipari fejlődés új népvándorlást idézett elő új munkahe-
lyek, ipari központok felé. Ekkor még nem alakultak ki a munkaadók és munkaválla-
lók közötti viszony törvényes keretei, ezért tízezrek éltek bizonytalanságban, és a szél-
sőségek megfékezésére sem születtek hivatalos törvények; a politikai életben pedig
a radikalizmus és a szocializmus harca dúlt a hatalomért. A szocialista Jean Jaurés,
maga mögött tudva a laicizmus hagyományos híveit, a szabadkőműveseket, a
szabadgondolkdókat, és a nemrég megalakult Emberi Jogok Ligájának tagjait, 1904
augusztusában meghirdetett programjában parlamenti vita kitűzését sürgette az állam
és egyház szétválasztása tárgyában.
A tényleges szakítás tárgyalása előtt szükséges megemlítenünk azt a tágabb
értelemben vett belpolitikai helyzetet, amelyben a szétválás megtörtént, s ez nem
más, mint a Dreyfus-ügy, s annak kihatása a társadalom egészére. Az 1894. de-
cember 19-én kezdődő per megértéséhez legalább három tényező együttes hatá-
sát kell figyelembe venni.20 Legelsőként az 1871 óta töretlenül ható revánseszmé-
ét, amelynek fő célja: a francia–porosz háborúban elvesztett Elzász-Lotaringia
visszaszerzése volt. A reváns lehetséges végrehajtója az újjászervezett és átfegy-
verzett hadsereg volt, aminek következtében megnőtt a tisztikar, különösen a ve-
zérkar tekintélye. A másik oldalról közelítve: a német hírszerzés emberei mindent
elkövettek annak érdekében, hogy megszerezzék a legújabb francia ágyú, mint a
kor egyetlen nehézfegyvere, műszaki megoldásainak leírását. A két titkosszolgálat
küzdelméből azonban sohasem lett volna „ügy”, ha nem avatkozott volna bele pél-
dátlan erővel egy ideológiai-politikai tényező: az antiszemitizmus, amely az 1880-
as évektől kezdve vált meghatározó jelentőségűvé. A harmadik tényezőt az adott
belpolitikai helyzet szolgáltatta. Két évvel a hírhedt Panama-botrány – amely kis-
részvényesek tízezreit tette tönkre – után, és az orosz–francia szövetségi szerző-
dés megkötését követően a kormány nem engedhette meg magának a további te-
kintélyvesztést. És mert senki nem kételkedett abban, hogy a legmagasabb rangú
tisztek körében kell keresni azt a személyt, aki féltett titkokat szolgáltatott ki a csá-
szári Németország katonai attaséjának, ezért a zsidó katonatisztet, Alfréd Dreyfust
vádolták meg és ítéltek el 1894-ben, hogy katonai titkokat árult el Németország-
20 VADÁSZ Sándor: A Dreyfus-ügy. Forrás: http://www.rubicon.hu, 1995/13
nak. Dreyfus Francia Guyana egy büntető kolóniáján raboskodott, amíg az ügyet
újból tárgyalták, a hadsereg parancsnokságának és a hadsereg dicsőségét védel-
mező katolikus csoportoknak az elkeseredett tiltakozása ellenére. Az újratárgya-
lással kiderült Dreyfus ártatlansága, és 1906-ban rehabilitálták a kapitányt, de az
esetnek, amelynek egyik fontos hozadéka volt a sajtó valódi nagyhatalommá válá-
sa és az értelmiség megmozdulása, legfontosabb vonatkozása mégis abban rejlik,
hogy hozzájárult az egyház és az állam látható elkülönüléséhez.
Ilyen társadalmi háttérrel a tényleges szakítás belpolitikai előzménye egyrészt az
Émile Combes kormánya körül kialakult „cédulabotrány”21, másrészt két püspök mi-
atti vita volt. Az új pápa, X. Pius (1903–1914) a kormány „engedélye” nélkül rendelt
magához két egyházi vezetőt.22 Combes ezt sértőnek találja, és elfogadhatatlan köve-
teléseket támaszt. A pápai elutasítást követően, 1904. július 3-án közli, hogy a kor-
mány a Szentszékkel a diplomáciai szakítás állapotában levőnek tekinti magát. A kö-
vetkező lépésben, hogy az országos botrányról elterelje a figyelmet, egy még érzéke-
nyebb területet érint, s a Rómával való feszültség eredményeképpen benyújtja a par-
lamentnek a szétválasztási törvény tervezetét. S bár ő személy szerint megbukik, óri-
ási vita és társadalmi tiltakozás támad a tervezet körül. A szeparáció gondolata a pro-
testáns híveket is megosztotta. A liberális protestánsok kedvezően fogadták, mert a
katolikus egyház kiváltságos helyzetének végét látták benne. A tradicionalista réteg
azonban már ekkor aggodalmát fejezte ki, mert a tervezetben előre sejtette az állami
beavatkozás sok káros következményét a normális vallásos életre, a közösségi és nyil-
vános vallási megmozdulásokra.
A tiltakozások ellenére, 1905. december 9-én megszületik a parlament döntése
az állam és az egyház szétválasztásáról. Ezzel megszűnt a 103 éves napóleoni kon-
kordátum. Az új törvény szövegét a parlament 341 igennel fogadta el 235 nemmel
szemben. A szenátus jóváhagyása után a hivatalos lap mindjárt közzétette azt, és ez
a rendelkezés a mai napig alapdokumentuma a francia állam és egyház közötti vi-
szonynak. A következő fél évszázad alatt több bekezdést is töröltek, illetve módosítot-
tak benne, de a szétválasztás jogi alapját nem érintették a változtatások.
2. A szeparációs törvény és az egyházi reakció
Az 1905. december 9-i törvény hat fő pontban foglalható össze:

1. A Francia Köztársaság biztosítja minden polgára számára a lelkiismereti sza-
badságot. Garantálja a vallások szabad gyakorlását, a közrend érdekében
megszabott korlátozások mellett;
2. A Köztársaság hivatalosan nem ismer el, és nem támogat pénzzel sem állami,
sem departementális, sem községi szinten egyetlen felekezetet sem;
3. A vallás nyilvános intézményei eltöröltetnek, de vallási egyesületekké alakulá-
suk lehetőség, amely egyesületek vehetik át a társadalmi életben a szerepüket;
4. Az Állami Vagyonkezelési Igazgatóság leltárt készít az egyházi vagyonokról;
21 A hadügyminisztériumban ugyanis fölfedezték, hogy a tisztikar tagjai felekezeti hovatartozásuk és politikai nézeteik szerint vol-
tak rendszerezve. Ez az országos méretűvé dagadó botrány később, 1905 januárjában Combes lemondásához is vezetett.
22 Mgr Le Nordez Dijon és Mgr Geay Laval püspöke, mindketten republikánus nézeteikről voltak híresek. Amikor X. Pius magá-
hoz rendeli őket Rómába, vizsgálatra, a Combes-kormány közli, hogy jóváhagyása nélkül a vizsgálat a konkordátum szelle-
mének súlyos megsértése.

5. Egy éven belül e felmért vagyont át kell adni a célra alapított vallási egyesüle-
tek, ún. „kultuszközösségek” kezelésébe, mely intézmények kizárólagosan biz-
tosítják az egyházak további működését azok belső törvényei szerint;23
6. Az állam a vallási célokra szolgáló épületeket állami, departementális és köz-
ségi tulajdonná nyilvánítja és vállalja fenntartásukat.
A törvény teljes szakítást jelentett a francia joggyakorlattal, de a katolikus egyház

addigi törvényeivel, kánonjaival is. A francia egyház kezdetben nem mert nyilatkozni az
ügyben, amíg Róma nem szólt. X. Pius azonban még nem döntött. Épp ezért lassan
megjelennek az első kedvező visszhangok néhány püspök részéről, sőt egy maroknyi
kisebbség késznek mutatkozott elfogadni a törvényt, amíg a köztársaság-ellenes ellen-
zék vezéregyénisége, Albert de Mun rá nem világított arra, hogy az egyház számára ez
a törvény még a forradalmi polgári alkotmánynál is veszélyesebb. Bár a radikális szétvá-
lasztásnak számos negatívuma volt, kétségtelen, hogy voltak előnyös vonásai is. Az egy-
ház visszakapta a konkordátum által elvett önállóságát, minden fokon, elvben, független-
né lett az állami irányítástól, beleszólástól. A pápa a kormány jóváhagyása nélkül nevez-
hette ki a püspököket, s a helyi egyház szabadon építhetett templomokat.
Felmerültek azonban jelentős nehézségek is. Mivel az új törvény minden anyagi for-
rástól megfosztotta az egyházakat, ezek hiányában az intézmények eredményes műkö-
dése elképzelhetetlenné vált. A leltározás problémája is súlyosan érintette az egyházakat.
A szerzetesek vagyonának elkobzása és pazarlása mindenkiben fájó emlékként élt, a lel-
tározó kiküldöttek viselkedése pedig felháborodást is keltett néhány templomban.
Még azt sem tisztázták ekkor, hogy ki a felelős tárgyalófél, ha a régi törvények
alapján tulajdonos állam, megye vagy más közigazgatási egység birtokában lévő épü-
lettel kapcsolatban kérdés, probléma merül fel. Az épület valamely közigazgatási egy-
ség tulajdona, de egyházi szolgálatra van fenntartva, amit csak egyházi személy vé-
gezhet. Azonban a környezet átalakításába, ahol mindezeket végeznie kell, nem szól-
hat bele. Ezek mellett ott állt a törvény fenyegetése, hogy amennyiben a jelzett egye-
sületek egy éven belül nem alakulnak meg, és nem veszik át az anyagi ügyek intézé-
sét, az át nem vett épületeket állami, megyei, vagy helyi közigazgatási jótékony célra
fel lehet használni.
1906. február 11-én megjelenik X. Pius „Vehementer nos” kezdetű enciklikája,
amely elítéli az állam és az egyház szétválasztásának elvét is, majd az ugyanazon év
április 16-án kibocsátott „Gravissimo Officii Munere” kezdetű levél visszautasítja a kul-
tuszközösségek megszervezésének gondolatát, elsősorban a garanciák hiánya
miatt.24 Ez a két római döntés erősen megkötötte a francia püspöki kar kezét abbéli
törekvéseiben, hogy a parlament adta egyéves határidő lejárta előtt valami átmeneti
megoldást találjon.
A francia püspöki kar 1906. május 30–31-én ült össze, hosszú évtizedek után elő-
ször élve a visszanyert szabadsággal, s miután tudomásul vette a pápai levelek alap-
elveit, hozzálátott egy ideiglenes modus vivendi kidolgozásához. Szeptember elején
újabb püspökkari értekezlet volt Párizsban, ahol elhatározták, hogy „egyelőre minden
23 Ezek az egyesületek (associations) 1000 lakos alatti helységekben 7 fős; 1000-20 000 lakosú helyeken 15 fős, 20 000-nél na-
gyobb lakosságú városokban 25 fős tagsággal rendelkeznek.
24 Az új egyesületi törvény bizonytalan megfogalmazásával semmi garanciát nem adott arra, hogy a jogilag átvett egyházi va-
gyonokat a „kultuszegyesületek” tagjai csak az egyház és teljes egészükben csak az egyház céljaira fogják felhasználni, s
nem esnek abba a csapdába, hogy vallási jelleggel saját érdekeltségű közösségeket alakítanak.
és mindenki működik, mint azelőtt”, és a működtetés anyagi fedezetének biztosítása
érdekében a híveket adakozásra szólították fel, bejelentvén, hogy a pénzt minden püs-
pök a maga egyházmegyéjében gyűjti össze, őrzi és osztja majd szét a jelentkező
szükségletek szerint.
Közben az egybehívott és megkérdezett államtanács nehézségek nélkül meg-
hosszabbította a lejáró egyéves határidőt, amelyen belül a vallási egyesületeket meg
kellett volna alakítani. Hivatalos egyházi hozzájárulás nélkül nem lehetett ilyen horde-
rejű változást elkezdeni. A római elvi engedély azonban késett. Még mindig megoldat-
lan volt a garancia kérdése, másrészt nem oldották fel azt a jogi, egyházjogi problé-
mát, amely a következőképpen jelentkezett: a valóságban azt várták az egyháziaktól,
hogy ők maguk adják át az egyházi tulajdont nem kimondottan egyházi szervezetnek,
a klérust azonban kötötték az egyházjog előírásai is. Bár a napi sajtó és az antikleri-
kális politikai hangadók nem akarták meglátni a francia katolikusok súlyos dilemmá-
ját, a politikai vezetők és államjogászok megértőbb hozzáállást tanúsítottak. Kialakult
az az álláspont, hogy a zavaros helyzet tisztázására az első lépést a kormány is meg-
tehetné, hogy jelezze jóindulatát egy esetleges kompromisszum iránt. Erre mutatott az
1907. január 2-i törvény, amely a „vallások szolgáinak” biztosította a vallási jellegű épü-
letek törvényes használatát. Az 1907. március 23-i törvény még világosabb volt, ami-
kor legalizálta a klérus jelenlétét az említett egyházi épületekben, és felmentette őket
mindenféle előzetes bejelentési kötelezettség alól, ha ezekben az épületekben vallási
jellegű összejöveteleiket meg akarják tartani.
Kedvező fogadtatásra talált a kormány részéről az az egyházi kezdeményezés,
mely az enyhülés jegyében megszervezte az Egyházi Kölcsönösen Segélyező Társu-
latokat, melyek nemcsak a szegényebb egyházak, papok segítését kívánták szolgál-
ni, hanem örökölték volna a régi egyházi alapítványok kiváltságjogait is. Szakértői vizs-
gálat után az 1908. április 13-i döntés engedélyezte a tervet és jóváhagyta a társula-
tok működését.25
Az utolsó püspökkari értekezlet másik, valóban pozitív eredménye, hogy a kor-
mány úgy látván, hogy tárgyalókészség mutatkozik a püspökök részéről, nem zárkó-
zott el további lehetőségek elől. Erre a püspöki kar jelezte, hogy kész egy új típusú
megegyezés kidolgozására, beiktatva abba a kultuszegyesületek elfogadható szabá-
lyait is, főképpen azokat, amelyek biztosítják az egyházi szolgálat sértetlen folytatását,
és kérték annak biztosítását, hogy az egyházi intézmények épületei valóban csak a
jelzett nemes célt szolgálják a kánonjog sajátos szabályai szerint. Ekkor már a mérsé-
kelt radikálisok is elismerték, hogy a szeparációs törvény, éppen szerkezetének belső
gyengeségei miatt javításra, kiegészítésre szorul, és alkalmazásában figyelembe kell
venni egy józan modus vivendi kiépítését. 1907 és 1914 között így csaknem minden
plébánián megalakultak az ideiglenes egyesületek, amelyek fokozatosan átvették az
egyházi intézmények még szabad ingó és ingatlan tulajdonát, valamint az egyházi
szolgálatra átengedett, de állami, megyei, városi vagy községi tulajdonban lévő épü-
letek legális használatát, az anyagi ügyek intézését. A kormány pedig kompromisz-
szumkészségét jelezve, a szeparációs törvényt kétszer is átalakította26 pozitív válasz-
ként a püspöki kar kéréseire.
25 Ezt a kezdeményezést azonban Róma állította le, mert még mindig nem bízott a hatalmon lévő politikusok jó szándékában,
csapdát sejtett az engedély mögött, és a tételes egyházi előírások megkerülését.
26 Első ízben 1907. március 28-án, majd másodszor 1908. április 13-án.

3. Gyakorlati következmények
A napóleoni konkordátum mindenképpen változtatásra érett dokumentum volt

már, mind állami, mind pedig egyházi szempontból. Amit a katolikus klérus a legjob-
ban fájlalt, az volt, hogy a francia kormány ezt egyoldalúan szüntette meg, anélkül,
hogy a tárgyalásos megoldás egyáltalán szóba kerülhetett volna.
A francia katolikus hierarchia a konkordátum kényszerétől megszabadulva, és
megkísérelve a helyzethez való alkalmazkodást, ezek után fontos szerepet töltött be
működési szabadsága kereteinek megteremtésében. Sok vád érte őket, és a felgyü-
lemlett problémákat nem lehetett megkerülni, mégis ők lettek az új életlehetőségek
egyengetőivé.
Anyagilag meglehetősen elszegényedett a francia katolikus egyház, elveszítve
még legtöbb püspöki székházát is, de lelkipásztori és egyházszervezeti téren eddig is-
meretlen szabadságot nyert új munkaprogramjának kidolgozásához.
Emellett az egyháznak számolnia kellett azzal, hogy a hosszú politikai harc, s a
mindeközben eluralkodó egyházellenesség sokakban megingatta a bizalmat az egy-
házi intézmények iránt. A szemináriumok bizonytalan helyzete zavarta a papi utánpót-
lás zökkenőmentességét. A békés lelkipásztori munkát sok helyütt a helyi közigazga-
tás bürokratizmusa is akadályozta. Az állami iskolák számának növekedésével a kato-
likusok száma évről évre csökkent.
Az egyház egyelőre nélkülözni kényszerült továbbá a szerzetesség erőforrásait is,
a katolikus iskolák előbb részleges, majd teljes leállításával veszélybe került egy né-
pes és képzett katolikus elit kialakítása és felnevelése.
Biztos anyagi források hiányában teljesen át kellett értékelni és újra kellett
szervezni az egyházi intézmények szerepét. Tudatossá kellett tenni a hívekben,
hogy anyagi támogatásuk megadása vagy megvonása milyen következményekkel
járhat. Emellett újra kellett gondolni a világi hívek részvételét a plébániai életben, a
nevelési-oktatási intézményekben, a sajtóban és a társadalmi életben. Lehetősé-
get kellett adni rá, hogy munkavállalásukkal megmutathassák: az egyház valódi al-
kotórészei ők, akik egy új és életerős katolicizmus születéséért lehetnek felelősek.
Új típusú kapcsolatok kiépítéséről volt tehát szó, amely hatalmas megújulási lehe-
tőségeket is tartalmazott. Az ennek kialakításában részt vevők például nem számít-
hattak arra, hogy közéleti szereplésükkel anyagi előnyhöz jutnak. Ma már egyértel-
műen nyilvánvaló a történészek számára, hogy a Harmadik Köztársaság korszaka
kiemelkedő volt a csalások, sikkasztások, és a megvesztegethetőség tekintetében,
a politikai erkölcs pedig, az öt köztársaság történetét egybevetve, ekkor volt a leg-
mélyebb szinten.
Gyökeresen új nemzedékre volt tehát szükség, amely otthon érzi magát úgy a po-
litikában, mint az egyházban, hogy a megújulás teljesértékűen végbemenjen. Ehhez
elsősorban egy belső egyházi reformra volt mindenekelőtt szükség. Új típusú kapcso-
latteremtésre a papság és a hívek között, a főpapok és a papság között.
Mindez lassan ment végbe, és nem is mehetett egyik napról a másikra. A dialó-
gus elsőbbsége új dimenziókat kapott.
Emellett teljesen új viszonyt kellett kialakítani a vallási életért helyben felelős pap
és a vallási élet igényeinek kielégítésére bocsátott épületek, illetve intézmények jog
szerinti tulajdonosai, a közigazgatási vezető réteg képviselői között.
Ez eredményezte végső soron azt, hogy a vallásellenes megmozdulások nagy-
mértékben visszaszorultak a nemzedékváltással, és az új szemlélet terjedésével.27
A franciaországi változások pedig bizonyos értelemben kihatottak Rómára is. X.
Pius idején például új kongregációk alakultak a világegyház irányításának szolgálatá-
ra. Elvben és gyakorlatban is a szolgálaté lett a fő szerep: támogatások, szakértői se-
gítség új tervek előkészítésében és végrehajtásában.
Az így társadalmi szervezetté alakult egyház végül is békésen tevékenykedhetett to-
vább a szűkre szabott keretek között, ám mivel egyre több olyan francia állampolgár ne-
velkedett fel, akinek nem volt vallásos meggyőződése, az egyháziak és a laikusok külön-
állása egyre nőtt, s a világnézeti megosztottság általánossá vált. Ezzel a francia állam és
az egyház szétválása visszavonhatatlanná vált. Franciaország az egyház legidősebb le-
ányaként így vált előbb de iure, majd az idő múlásával de facto laikus állammá.
27 Az új városrészek terveiben kölcsönösen állapodtak meg egyháziak a hatóságokkal a közösen felépítendő templomok helyé-
ben, hiszen közös érdek lett a városképet is szépítő új épület megépítése.

III. Állam és egyház világháborúkon átívelő

kapcsolatai
1. A diplomáciai kapcsolatok felvétele
1914 nyarán és őszén Millerand hadügyminiszter a nemzetközi helyzetre tekintet-

tel javasolta a diplomáciai kapcsolatok felvételét a Vatikánnal. Ezt Delcassé külügymi-
niszter elhárította azzal, hogy egy ilyen lépést az olasz kormány ellenséges magatar-
tásnak vélhet, mivel a Vatikán még mindig nem ismerte el Rómát az olasz királyság
székhelyének, márpedig az olasz kormány mindenképpen meg akarta nyerni a fran-
cia külpolitikát a háborúba való belépésre.
A helyzet azonban változott, X. Pius halálával (†1914) XV. Benedek lelkipászto-
ri munkájának elsődleges céljául a béke megteremtését tűzte ki, és felkínálta szol-
gálatait a hadviselő feleknek.28 Így a francia kormánynak is szüksége lett megfele-
lő képviselőre a pápai udvarban. Ez Briand miniszterelnök 1916-os hivatalos római
útja révén valósult meg, aminek eredményeképpen Charles Loiseau hivatásos dip-
lomata, aki nem hivatalos jelleggel már korábban Rómában tartózkodott, már mint
a francia miniszterelnök személyes megbízottja vehette fel a kapcsolatot a hivatalos
vatikáni körökkel.
A francia–vatikáni kapcsolat ilyen személyes megbízotti szinten maradt az első világ-
háború végéig, bár a hivatalos megbízott munkáját több ízben támogatták jelentős kato-
likus, valamint társadalmi és politikai személyek egyaránt római utazásaik alkalmával.
A háború befejező szakaszában, a sajtóhadjárattal nem törődve, a francia diplo-
mácia megkezdte előkészítő tárgyalásait a Vatikánnal a diplomáciai kapcsolatok fel-
vételére. Ezirányú törekvéseiben segítségére volt a közben teljesen megváltozott álta-
lános hangulat az egyháziak iránt, a papok, a szerzetesek és az apácák háború alat-
ti hazafias magatartása miatt.29 Így terjedt el a háború után az a türelminek mondha-
tó magatartás, amely egyszerűen nem vette figyelembe a még mindig érvényben lé-
vő és a szerzeteseket az országból kitiltó rendeleteket, és hallgatólagosan tudomásul
vette, hogy visszaköltöztek. Egy 1923-as törvény pedig legalizálta hazatérésüket.
A háború utáni új nemzetközi konjunktúrában a vatikáni diplomáciai kapcsolatok
egészen más jelentőséget kaptak, a párizsi kormány számára mind sürgetőbb jelen-
tőséggel lépett fel a Vatikánnal való viszony rendezése. Az 1920. márciusi külügyi költ-
ségvetés módosításában már szerepelt a vatikáni követség működési költségeinek
biztosítása. A pápa és Gasparri bíboros-államtitkár ezt jóváhagyta. A kapcsolatok hi-
vatalos felvétele 1920. május 18-án, két nappal az Orleans-i Szűz szentté avatása előtt
megtörtént. Jean Doulcet megbízott követ és Gasparri hivatalosan megegyeztek a
28 Semleges lévén a hadszíntéren, a hátországokban pápai követségei révén sokat tett a hadifoglyok felkutatásáért és megse-
gítéséért.
29 A szerzetesrendek ellen indított általános támadás idején két missziós rend megmaradhatott. A Fehér Atyák és a Lyoni Misz-
sziós Atyák rendje. Mindkettő elsődleges munkaterülete a francia gyarmatokon volt, ahol az evangélium hirdetése mellett a
francia kultúra és civilizáció terjesztői voltak. Hasonlóan megkülönböztetett bánásmódban részesültek a missziókban dolgozó
szerzetesnővérek, akik többek között ellátták a gyarmati kórházakat. Emellett a háború kitörésekor francia papok százait hívták
be katonai szolgálatra, akik beteghordozók, elsősegélyt nyújtók voltak, de sokszor fegyveres szolgálatban is részt vettek.
diplomáciai kapcsolatok újrafelvételében. A párizsi parlament november 20-án meg-
szavazta a Vatikánba akkreditált francia követség költségvetését.30 De Briand már
1921 januárjában kinevezte első francia követét, míg a pápa szintén kinevezett egy
nunciust Párizsba. A kettős kinevezés sejttette az esetleges nehézségek előre látását
a még mindig fennálló, számos megoldásra váró kérdés miatt, ugyanis mindkét követ
neves jogász volt.
A megegyezés formáját tekintve érdekesség, hogy a franciák sohasem iktatták
törvénybe a diplomáciai kapcsolatok megszakítását, így azok újrafelvételére sem kel-
lett új törvényt alkotni. Korábban a két követ visszahívásával ért véget a diplomáciai vi-
szony, most a két követ kinevezésével indult meg újra. Tizenöt évvel előbb a parla-
ment költségvetéséből törölte a vatikáni követség fenntartásának költségeit. Most egy-
szerűen újra megszavazta, s ezzel hivatalosan tudomásul vette a diplomáciai kapcso-
latok helyreállítását.
2. Az egyház jogi helyzete
A diplomáciai kapcsolatok kezdetén hamar jelentkezett az első megoldásra váró

probléma: a francia egyház jogi helyzete, a kultuszegyesületekre kimondott 1906-os
pápai tilalom. Tulajdonképpen a francia egyház az érvényben lévő törvények szerint
illegálisan volt egykori legális tulajdonaiban.
A meginduló tárgyalások során a pápai nuncius az egyházi egyesületek elismert
egyházmegyei formáját, a iurisprudentiat hívta segítségül, s a kánonjog 1917-es válto-
zásai miatt néhány módosítást indukálva született meg a végső megoldás, javaslat for-
májában. Egyházmegyénként csak egy egyesületet kell alakítani, s így alakulnak ki a
máig fennálló egyházmegyei egyesületek (association diocésaine), melyek magukra
vállalják az egyházmegye területén lévő egyházi javak, épületek gondját, igazgatását,
képviseletét, a pénzügyek kezelését, ennek könyvelését. Az egyesület tagjai csak egy-
házi férfiak lehettek, hogy elkerüljék a bármiféle elidegenítés veszélyét. Őket a püspök
nevezi ki, aki az egyesület jog szerinti elnöke egyúttal.
A pápai nuncius által kidolgozott javaslat véleményezését Briand egy államjog-
ászokból álló munkacsoportra bízta, amely szakértői bizottság közölte, hogy ez a for-
máció teljes mértékben megfelel az 1905. december 9-i, módosításaival együtt pedig
az 1907. március 28-i és 1908. április 13-i törvények előírásainak. Következésképpen
további parlamenti vitára vagy új törvény meghozatalára nincs ez ügyben szükség. Ezt
követően XV. Benedek (†1922), majd halála miatt útóda, XI. Pius néhány kisebb javí-
tással jóváhagyta a statútumot, amely így visszakerült a francia püspöki karhoz, majd
az államjogászok bizottságához. Az újabb pozitív véleményt követően 1923. decem-
ber 13-i ülésén az államtanács megadta a végrehajtási engedélyt a statútum szerint
felállított egyházmegyei egyesületek törvényes létrehozására. Ezek után 1924 január-
jában XI. Pius levélben felkérte a francia püspököket, hogy a jelzett formában, minden
egyházmegyében állítsák fel az egyházmegyei egyesületeket.
A jóváhagyott rendelkezések szerint ezen egyesületek célja biztosítani a katolikus
vallás gyakorlásának anyagi lehetőségeit és költségeit, fedezni a működéséhez szüksé-
ges kiadásokat. Az egyesület a római Szentszékkel teljes unióban lévő megyéspüspök
30 A szenátus csak 1921. december 18-án döntött pozitívan az ügyben.

fennhatósága és felelőssége alatt áll és működik. A római katolikus egyház szokásai és

jogszabályai szerint az istentisztelet és egyházszolgálat megszervezésébe bele nem
szólhat. Ennek a felelőse is a megyéspüspök az egyházmegye egész területén. A püs-
pök az egyesület jog szerinti mindenkori elnöke, és az egyesület tagjait ő nevezi ki.
Az 1924-es választások baloldali győzelme után késlekedett a Briand általi továb-
bi ígéret végrehajtása: a még el nem idegenített egyházi épületek egyházi tulajdonba
visszakerülése az egyházmegyei egyesületek révén. Az 1926. április 29-i törvény
azonban így is kimondta, hogy az egyházmegyei egyesületek jogot kapnak mindazon
javak illetékmentes átvételére, amelyek a vallás nyilvános gyakorlására és a működte-
tés biztosítására szolgálnak, kivéve a közoktatást és gyermekvédelmet érintő javakat.
Az így módosított törvény immár a maga egészében tette lehetővé a vallás nyilvános
gyakorlásának biztosítására szolgáló javak és tartozékaik egyházi kezelésbe vételét.
A második világháború alatt 1940. július 11-től 1944. augusztus 20-ig Pétain mar-
sall vezetésével Vichyben működő Francia Állam kormánya törvényhozásában újat
nem alkotott, értelemszerűen, hisz létezésének egyszerű magyarázata is kimondta,
hogy feladata csak a mindennapi élet törvényességének megőrzése a háború végé-
ig. A vichyi kormány rendeletei általában kedvezőek voltak az állam és az egyház vi-
szonyának békés megőrzésére. Egy 1942-es kormányrendelet például feljogosította
az egyházmegyei egyesületeket élők és holtak végrendeleti hagyatékának elfogadá-
sára külön adók fizetése nélkül. Ugyancsak kormányrendelet erősítette meg azt a gya-
korlatot, hogy az iskoláknak juttatott kormánysegély általában ne lépje át az eddig
meghatározott határt, de az épületek karbantartása és szükséges javítása, még resta-
urálása sem tekintendő kormánysegélynek. Egy másik kormányrendelet pedig a kol-
légiumi és a kórházi lelkészségek rendszeresítéséről szólt.
IV. A IV. és az V. Köztársaság alatt -
1945-től napjainkig
1. Előremutató jelek a viszony normalizálódására
Franciaországban a második világháború óta két új alkotmány is született, ezért

szükséges megkülönböztetnünk a IV. és az V. Köztársaság időszakát. Összefoglalva
kijelenthetjük, hogy az állam és az egyház szétválasztásának elvét mind a két alkot-
mány hasonlóképpen őrizte meg. A korábbiakhoz képest azonban gyökeresen új
helyzet teremtődött, amelynek elsődleges jellemzője nem a problémamentesség, ha-
nem a keletkező problémák megoldási módszerének újszerűsége, amely mindenkép-
pen változás a kormány oldaláról egy enyhébb álláspont felé, sőt a dialógus eszközé-
nek következetes alkalmazása jellemzi immár a viszonyt. Mind a két oldal odafigyelt
arra, hogy a továbbra is adódó nézeteltérések ne vezessenek mélyebb politikai fe-
szültséghez, illetve válság kialakulásához.
Előzetes áttekintésünkben szükséges három részletkérdés tisztázása. Az első a
pápai nuncius és a francia püspöki kar szerepének tisztázása a Vichy-korszak idején,
mivel e problémakör feloldása valószínűleg igen fontos szerepet játszott a dialógus
módszerének előtérbe kerülésében. A második az elzászi kiváltságok kérdése, és vé-
gül a harmadik: a francia kormány kereszténységet támogató politikája a Szentföldön.
Pétain marsall a francia parlament felhatalmazása következtében törvényesen
vette át az Ideiglenes Francia Állam vezetését. A Vatikán nunciusa így logikusan kö-
vette a kormányt Vichybe. A felszabadítás után azonban a Párizsban székelő új kor-
mány a nunciust „persona non grata”-nak nyilvánította, és visszahívását kérte. Így Ró-
ma már a IV. Köztársaság alkotmányának megszavazása előtt új nunciust nevezett
ki.31 A francia külügyminiszter, Georges Bidault, bírálva a francia püspöki kar számos
tagjának szereplését, 23 püspök visszahívását, nyugdíjazását vagy áthelyezését kér-
te. A megbeszélések, találkozók következtében azonban a nuncius csak abba egye-
zett bele, hogy három püspök adja be lemondását, magas korára, egészségi állapo-
tára hivatkozással, további két-három főpap pedig új kinevezést kapott, kisebb püs-
pökségi címre, de magasabb rangban. A megüresedett püspöki székek betöltésénél
a külügyminiszternek szintén meg kellett elégednie a diplomáciai kapcsolatok újrafel-
vétele óta követett eljárással. Mint Európa más országaiban, Franciországban is a
nuncius gyűjtötte össze a püspöki jelentések felhasználásával azt a három nevet,
amelyet a megüresedett püspökség betöltésére Rómába kívánt felterjeszteni. Előbb
azonban bemutatta a kormánynak tudomásulvétel végett. Ha komoly politikai kifogás
merült fel valamelyik jelölt ellen, akkor a kormány véleményének hangot adhatott. A
jelentés ezután került Rómába, ahol a pápa teljes szabadsággal döntött a kinevezés
ügyében. Sem a IV. sem az V. Köztársaság kormánya már nem rendelkezett a jelölés
kiváltságával, mint annak idején elődjük, a III. Köztársaság, ez a kiváltság ugyanis a
régi konkordátum felmondásával megszűnt.
31 Az új nuncius Angelo Giuseppe Roncalli érsek volt, aki 1958-ban XXIII. János néven lett Szent Péter utóda, és 1963. június 3-
ig vezette a katolikus egyházat.

A másik kérdéskört tekintve az 1870–71-es francia–porosz háborút követő frank-

furti békeszerződés Elzászt és Lotaringia egy részét Németországhoz csatolta. A pro-
testáns szellemű kormány, hogy a helybeli lakosság rokonszenvét megnyerje, nem
bolygatta a terület vallással kapcsolatos ügyeit, így érvényben hagyta a konkordátumi
előírásokat és a napóleoni császári rendeleteket a katolikus egyház a protestáns egy-
házak működésének szabályozásában. Ezeket a megyéket tehát a III. Köztársaság
egyházakkal kapcsolatos „megszorító jellegű” törvényhozása egyáltalán nem érintet-
te. Az első világháborút követő versailles-i béketárgyalások az elvett elzászi és lotarin-
giai részeket visszaítélte Franciaországnak. Amikor a két világháború között Párizsban
a baloldali tömb került kormányra, és a laikus törvényhozás vívmányait e területeken
is be akarták vezetni, az érintett megyék egy emberként tiltakoztak és fordultak a kor-
mány ellen „őseik jogainak védelmében”. Sőt a parlamenti támogatottságuk következ-
tében nem kis szerepük volt a kormány megbuktatásában. Elzászban32 azóta is a
konkordátumos rendelkezések vannak érvényben, és bár baloldalról történtek továb-
bi egységesítő kísérletek, hivatalosan soha egyetlen párt vagy kormány nem tűzte ezt
programjára.
A Szentföldet illetően, az 1815-ös bécsi kongresszus határozata a status quo
megőrzésére nemzetközileg elismert döntés volt, amit az izraeli kormány ma is köte-
lezőnek ismer el a maga számára. A keresztények helyzetét és szabadságát ma is
nagy figyelemmel kíséri a francia kormány, és a francia főkonzul Jeruzsálemben kivált-
ságos jogokat élvez. S a hagyomány alapján ő a keresztények ügyeiben eljáró főkon-
zulok elnöke is.
Látható tehát, hogy vannak olyan területek, amelyek politikai érdekkörüknél fog-
va és sajátos helyzetük miatt megkülönböztetett figyelemben részeltettek az állam ré-
széről. Ezek hangsúlyának növekedését figyelhetjük meg a 20. század második felé-
ben, akár az izraeli állam megalakulására, akár a pápa politikai diplomácia területén
betöltött súlyára gondolunk. Mindenképp ösztönzői voltak ezek az egyház és az állam
közötti kapcsolatok szélesedésének, a párbeszédes jelleg erősödésének, és a prob-
lémák kezelésének. A továbbiakban a III. Köztársaság által már érintett, de befejezet-
lenül hagyott főbb kérdésekre térünk ki nagy vonalakban. Ezek:
1. a katolikus iskolák;
2. a szerzetesrendek jogi helyzetének változása;
3. a lelkészek helyzete;
4. az egyházi infrastruktúra, épületek kérdésköre.
2. Az egyházi iskolák helyzete
Az államtól való szétválasztásának folyamatában az egyház fokozatosan elveszí-

tette kezdeti monopolhelyzetét a nevelés és az oktatás területén. Nem maga az egy-
ház ilyen irányú munkájának a belső értéke csökkent, hanem az állam mintegy felis-
merte az ifjúsági nevelés fontosságát, és az őt e kérdésben terhelő felelősséget.
Napóleon idején az állam már egyeduralkodó a közoktatásban. A neveléssel
megbízott tanítók és tanárok a császár iránti tisztelet és az állam iránti hűség mellett
még tanították, hogy „a tisztességes állampolgár eleget tesz az Isten iránti kötelessé-
32 Egészen pontosan ez három elzászi megyét érint: Haut-Rhin, Bas-Rhin és Moselle megyéket.
geinek is”. Jules Ferry szintén a III. Köztársaság idején arra buzdította a néptanítókat,
hogy tartsák tiszteletben az emberek legbelsőbb érzékenységét.
Az iskolakérdés kiélezői azok voltak, akik a kötelezővé tett oktatás megindulása-
kor azt politikai céljaikra akarták felhasználni. A 19–20. század új törvényei, amikor a
két iskolatípus közötti választás lehetőségét megadták, még inkább megfeleltek ama
alapvető jog gyakorlásának, hogy a szülőknek gyermekeik nevelésében szabadság-
jogot kell adni. 1833-ban ez megtörtént az alapfokú, elemi iskolák tekintetében, majd
1850-ben a Falloux-törvény révén a középfokú oktatásban, s később 1875-ben a fel-
sőoktatás vonatkozásában is megszületett a szabadságjogot biztosító törvény. Mind-
három esetben az állam megjelölte azokat a feltételeket, amelyeket megkövetel, és
amelyek ellenőrzési jogát magának tartja fenn. Ezek a feltételek elsősorban a diplo-
mákra, vagyis az oktatás nívójára, valamint a nevelők közerkölcseire vonatkoztak.
Az 1901. július 1-jei törvény, amely a szerzeteseket kizárta a közoktatás minden
szintjéről, elindítója volt további kizárásoknak a világi tanerők azon részét illetően, akik
pedagógiai hivatásuk során nem akarták megtagadni keresztény hitüket. Ezt fokozta
a kötelező tankönyvek rendszerének bevezetése, ami ellen 1909-ben a francia püspö-
ki kar közösen tiltakozott.33 1917-ben, a kánonjog átalakítása idején az állami iskolai
monopólium hívei szintén élesen támadták a pápát, mondván, francia belügyekbe
avatkozik és nyomást gyakorol az állampolgárokra szabadságuk gyakorlásában, ami-
kor az új kánonjog kiterjeszti az egyházi ellenőrzést az oktatói és nevelői munkára is.
Az ennek következtében kirobbanó nyilvános vita egyházi oldalról mégis járt egy po-
zitív eredménnyel: a hivatalos fórum becsülni kezdte a keresztény iskolák erősödő, ér-
tékes munkáját.
Az 1919. július 25-i törvény már megengedte, hogy az egyházi vezetés alatt lévő
technikai és agrár típusú szakképző intézetek állami és társadalmi támogatásban ré-
szesülhessenek. Egy új típusú oktatás megteremtésének szükségességét vetítette
előre ez az esemény is.
Amikor 1923-ban a legnagyobb szerzetesrendek újra legálisan telepedhettek le
francia földön, képesítésük és hivatásuk szerint ők is részt vettek a későbbiek során
a katolikus iskolák nevelő és oktató munkájának újbóli elindításában.34
Az 1924/1925-ös baloldali fordulat után a keresztény közvélemény sürgető kéré-
sére a francia katolikus egyház új központi fóruma, a Francia érsekek és bíborosok
gyűlése a nyilvánosság elé lépett és közös levélben kelt az iskolák védelmére, szót
emelve továbbá több tervbe vett egyházellenes kezdeményezés ellen. Az elzászi kér-
dés megbolygatásával a kormánynak távoznia kellett. Ekkor a támadó jellegű egyház-
ellenesség már nem mozgósította a választópolgárok tömegeit, a parlamentben pe-
dig határozott kisebbségben maradtak. Ettől az időtől számítva az iskolapolitikában
egyre ritkultak a harcos laikus vonal sorai, és az általános felfogásban bizonyos sem-
legesség került előtérbe.
Az oktatási szabadság kettős rendszerű megoldása ment át a gyakorlatba, ame-
lyet igazolnak az egymást követő törvények, amelyek mind határozottabban hangoz-
tatták a szülők jogait gyermekeik nevelésének a megválasztására, amelyet az állami
33 Ennek legfőbb oka az volt, hogy az új könyvek egyházi és vallási kérdésekben sokszor nem voltak mentesek súlyos tévedé-
sektől, és elfogultságtól sem.
34 Ugyanebben az évben a köztársasági elnök egy ünnepélyes beszédében már „a nemzet háláját” fejezte ki a kongregációk-
nak a szabad iskolákban végzett nevelői munkájukért.

és egyházi kettős iskolakeret megfelelősen biztosított is. Sőt, egy 1948-as kormányren-
delet kimondja, hogy mivel a fenti választhatóság nemegyszer költségtöbblettel is jár,
ezért – hogy a szegényebb sorban lévő családok gyermekei ne kerüljenek hátrányba
a tehetősebbekkel szemben – a törvényhozás felhatalmazza a helyi közigazgatási ha-
tóságokat, hogy segély, illetve ösztöndíj biztosításával támogassák a nehezebb sorsú
gyermekek szüleit. Tehát a kezdeti stádiumban nem a felekezeti iskolák kapnak se-
gélyt, hanem az ilyen iskolákba járó gyermekek szülei, ami forma szerint tiszteletben
tartja azt az alapelvet, hogy a köztársaság semmiféle egyházat pénzsegélyben nem
részesít. Ez a megoldás különféle variánsokkal élt a gyakorlatban 1951-ig.
Ebben az időszakban épülnek ki azok a szülői szövetségek, amelyek egyes köz-
igazgatási fórumokkal egyetemben sürgetni kezdik a törvényhozókat, hogy a szerte-
ágazó kezdeményezéseket és helyi megoldásokat világos törvényi rendelkezésben
harmonizálják. Ezt a munkát végezték el az egymást követő közoktatási törvények,
amelyeknek a fontosabb rendelkezéseit az alábbiakban vázlatosan bemutatjuk.
Az 1951. szeptember 21-i törvény. Fő rendelkezése, hogy az állami ösztöndíjakat

minden oktatási fokon megpályázhatják az egyházi iskolák növendékei is. Ebben az
esetben a kerületi főigazgató ellenőrzi a pályázó iskolájának felszereltségét és tanító-
személyzetét, akiknek a hasonló típusú iskolák nevelői kara számára előírt oklevelek-
kel kell rendelkezniük. A törvény végrehajtási rendelete csak nagy általánosságban
szól az ellenőrzésről, aminek lényege az, hogy az állam biztosra vehesse, hogy a ka-
pott pénzt a megjelölt célra használják fel.
Fontos oktatási törvény az 1951. szeptember 28-i, ún. Barangé-törvény. Fontos-

ságát az adja, hogy általa első ízben vesz részt az állam egyházi felekezeti oktatási in-
tézmény működtetési költségeinek részleges fedezésében. Hivatalosan elismeri a
szülők jogát gyermekeik iskolaválasztásában. Ennek érdekében bizonyos összeget
bocsát a családfők rendelkezésére, amelyet nem az iskola, s nem is a család kap, ha-
nem az iskola mellett működő szülők szövetsége, amely ugyanakkor szerves alkotó-
eleme az iskolafenntartásnak. Az így kiutalt összeg elsősorban az oktatószemélyzet fi-
zetésének javítására fordítandó, hogy az igazodjék a hasonló típusú állami iskolák ok-
tatóinak fizetéséhez. Ezzel nagy terhet vesz le az iskolafenntartók válláról, s így jelen-
tősen csökkenhet az egyházi iskolákban a tanköltség. A támogatás lehetővé teszi to-
vábbá nagyobb számú diplomás szerződtetését, megszüntetve egyúttal a pedagógu-
si kar túlterheltségét.
Az 1959. december 31-i, Debré-törvény általános jelleggel szabályozza újra az ál-

lam szerepét az egyházi oktatásban. Alapelve, hogy az egyházi iskolák léte a közok-
tatás szabadságának logikus következménye és természetes kiegészítője. S az állam
könnyebbé akarja tenni ennek a szabadságnak a gyakorlását, hivatalosan elismerve
az egyházi iskolák sajátos jellegét, szemmel tartva azt a tényt, hogy az egyházi iskolá-
kat nem csak hívő szülők gyermekei látogatják. Hivatalos elismerése ez a vallásos jel-
legű iskolák nemzetszolgálatának. A törvény szabályozása szerint a támogatás igény-
lésének háromféle módja van:
1. Amikor az egyházi iskola maga kéri az állami iskolarendszerbe való integráci-
óját. Ezzel, bár az adott iskola elveszíti felekezeti jellegét, mert átalakul állami
iskolává, de a tantestület tagjait diplomájuk és szolgálati éveik figyelembevéte-
lével az állam átveszi.
2. Az egyházi iskolák megelégszenek a Barangé-törvény nyújtotta lehetőségekkel.
3. Az egyházi iskola szerződést köt az állammal, a közoktatási minisztérium meg-
felelő osztályával. Ez a szerződés kétféle lehet:
a) Egyszerű szerződés. Az egyházi tanintézmény az oktatói karának egy részét,
vagy akár egészét elismerteti az állammal, amely fizetésüket, s az ezek után já-
ró szociális terheket biztosítani fogja az állami intézményekben irányadó elvek
alkalmazásával. Ezen túl az érdekelt közigazgatási egységek is hozzájárulhat-
nak az intézmények működtetéséhez. Az így elismert oktató továbbra is meg-
marad az egyházi intézményben, de azzal munkaszerződést kell kötnie. Az
egyházi intézmény pedig a továbbiakban is megőrzi teljes önállóságát okta-
tói/nevelői karának összeállításában.35 Ez az egyszerű szerződés megköthető
elemi és középiskolák esetében, de kérelmezhető technikumok számára is, ha
előzetes vizsgálat után az országos egyeztető bizottság támogatja a kérést.
b) Társulási szerződés. Ebben az esetben az állam teljes egészében magára vál-
lalja az oktatói tanerő tagjainak fizetését, és az alkalmazásukkal járó szociális
terheket. Működési költségeket hasonló típusú állami iskolák mintájára vállal
át. Ezen kívül minden beiratkozott növendék után megfelelő költségtérítést biz-
tosít az iskolának.36 Az állam nem fizeti a hitoktatást, de annak megszervezé-
sét és gyakorlását lehetővé teszi. Ez a szerződéstípus elemi és középfokú ok-
tatási intézményekben, s bizonyos szakintézményekben is alkalmazható. Az in-
tézmény ilyenkor alkalmazhat állami státusú tanárokat, de szerzetesrendekhez
tartozó tanárokat is, ha megfelelő állami képesítéssel rendelkeznek. Az ilyen
szerződést kötő intézmények, vagy az intézményben szerződés alatt működő
osztályok az állami tanmenethez alkalmazkodnak.37
A Barangé-törvényt először hároméves időtartamra szavazta meg a parlament,

de 1962-ben vita nélkül újabb három évre meghosszabbította. 1970-ben újabb, ezút-
tal kilenc évre szóló meghosszabbítást nyert, míg az 1971. január 1-jei törvény a
Debré-törvényből az egyszerű szerződés lehetőségét meghosszabbította, valamint im-
már véglegesítette a társulási szerződést. Egy későbbi rendelkezés pedig megenged-
te a Barangé- és a Debré-törvény együttes alkalmazását is. A szerződést nem kötő
egyházi oktatási intézmény is részesülhet állami segélyben, ha azt külön, jól dokumen-
tált beadványban kéri, és kérvényét a megyei egyeztető bizottság eljuttatta az orszá-
gos egyeztető bizottsághoz, s mind a két helyen támogatták azt.
Az állami ellenőrzés a szerződéses intézményekben ma kiterjed:
– az érintett nevelők, oktatók diplomáinak ellenőrzésére;
– a hivatalos tanmenet alkalmazására és a tanrend vezetésére; valamint
– az egészségügyi és szociális ellátások szabályszerűségére.
35 Más szavakkal: esetleges személycserék során állami tanerőt állami főigazgatóság nem helyezhet egyházi intézménybe, és
az ezekben szolgálatot teljesítő sem mehet át állami szolgálatba mindaddig, amíg őt szerződése köti.
36 Ezekben az intézményekben az oktatás ingyenes, de egy előre megállapított és az állammal kötött szerződésben világosan
feltüntetett hozzájárulást az intézmény kérhet a szülőktől az épületek karbantartására és a vallástanítás megszervezésére.
37 Ez azonban nem jelent semmiféle megkülönböztetést, hiszen mind a két típusú iskola növendékeit ugyanazon vizsgákra
készíti elő.

A törvény alkalmazása során felmerülő problémák megoldására a megyei prefek-

tus mellett működő megyei egyeztető bizottság, valamint a közoktatási és a közneve-
lésügyi miniszter mellett az országos egyeztető bizottság illetékes.
Ezt követően az 1971. június 1-jei törvény révén további módosításokat vezettek
be az 1959. dec. 31-i törvénnyel kapcsolatban. A két legfontosabb:
– Az egyházi iskolák elemi tagozatai is kötelesek szerződést kötni, s ebben az
esetben az elfogadott tanítók az államtól meghatározott fizetést kapnak diplomáik be-
sorolása szerint, s ezek a szerződések már nincsenek időhatárhoz kötve.
– A középfokú és technikai jellegű iskoláknál a szerződéses státus lesz a domi-
náns. Az iskolák többsége a társulási szerződéses típust választotta.
1977. november 25-én, az ún. Guermeur-törvény újabb kiigazításokat vezetett be.

Ezek lényege:
– Véglegesen fel akarja oldani az állami és az egyházi iskolákban oktatók fizeté-
si és jogi helyzete közötti különbségeket. Így egységesíti a szolgálati időt, a szolgála-
ti feltételeket, harmonizál továbbá a szociális juttatások kérdésében, valamint az elő-
léptetések területén.
– A tanítók kinevezésével kapcsolatban pontosítja, hogy az egyházi iskoláknál a
tanítót az iskola vezetősége terjeszti fel kinevezésre és akkreditálásra szerződés ese-
tén. Tehát oktatói és pedagógia karának megválasztásában megőrzi függetlenségét
sajátos helyzetére tekintettel.
– A törvény meghatározza, hogy az említett iskolák bővítése, fejlesztése esetén
az állam hozzájárul a költségekhez a közoktatási tálca lehetőségei szerint.
– Újabb pontosítást nyer továbbá az egyházi iskolák működtetési költségeihez va-
ló állami hozzájárulás. Az állam ehhez globálisan járul hozzá évenként a tanulók szá-
ma szerint, egy fejenként meghatározott összeggel, amint azt az állami iskolák eseté-
ben is teszi.
– A társulási szerződéssel rendelkező egyházi intézmények pedagógusait az ál-
lam részesíti fizetésben, mint ahogyan ezt a korábbi törvények is megszabták.
A hivatalos beavatkozás ekkora mértékét egyrészt igazolja az iskolatörvények

komplexitása, amint a fentiekből nyilvánvalóan kiderült. Másrészt az állami iskolarend-
szer adminisztrációjának nehézkessége volt az, ami az egyházi iskolaigazgatás rugal-
masságával szemben folytonos változtatgatásra szorult. Az iskolaalapítás ugyanis
sokszor egyszerűbb volt egyházi vonalon, ami egyes vidékeken ahhoz vezetett, hogy
megváltoztatta a kétféle iskolatípus egymáshoz viszonyuló arányát. A helyi közigazga-
tási egységek is minden évben új problémákkal küszködnek, s mivel kiadásaik éven-
ként szerepelnek a helyi költségvetési vitákban, azok nyilvánossága sokszor vitákat
váltott ki, a támogatási rendszer kötelezettségeivel. Egységesíteni kellett tehát a sza-
bályozást, amelyet így, több lépcsőben hajtottak végre, kialakítva egy viszonylag egy-
ségesnek mondható rendszert.
Az 1977-es törvény által biztosított egységet azonban Mitterrand javaslatai ve-

szélybe sodorták, ő ugyanis egységes, laikus szellemű iskolarendszer kiépítését tűz-
te ki célul. A kormány munkaterve 1982. december 20-ra készült el, és célja az egy-
házi iskolák fokozatos beolvasztása volt az általános állami iskolarendszerbe. Orszá-
gos tiltakozási hullám indult, tüntetések, érseki nyilatkozatok váltották egymást, ami-
nek következtében a kormánynak visszakoznia kellett, s a javaslatszerző közoktatási
miniszternek le kellett mondania. Utódja csak néhány gyakorlati módosítást kívánt,
aminek következtében a Guermeur-törvény néhány bekezdését törölték és néhányat
annyiban módosítottak, hogy lényegében a Debré-törvény által megszabott helyzet
állt elő újra. Ugyanakkor igyekeztek figyelembe venni a regionális törvények újabb
előírásait, és azokat az oktatási törvényben is érvényesíteni. Az államtanács azonban
nem hagyott jóvá minden rendelkezést38, viszont megerősítette a Falloux-törvény ré-
gi intézkedését, miszerint a felekezeti iskolák épületeinek modernizálása vagy bőví-
tése, restaurálása esetén a közigazgatási egységek a munka költségvetésének csak
tíz százalékát fedezhetik szubvenció formájában.
Végezetül álljon itt egy felsorolás, amely a nevelés és a közoktatás ügyével foglal-
kozó szervezetekre adhat bizonyos fokú rálátást:
Állami Iskolák Szülői Tanácsának Országos Szövetsége.
Nemzeti Nevelési Szövetség – a különböző oktatási ágakban tevékenykedő ta-
nárok és tanítók szakszervezeteinek a szövetsége, amely a laikus szellemű oktatás
bástyája.
Laikus Akció Országos Bizottsága – a hasonló elnevezésű megyei bizottságok
országos vezetősége, társadalmi, politikai befolyásuk mára nagymértékben csökkent.
Emberi Jogok Ligája – bár alapvetően politikamentes, és a vallást nyíltan nem bí-
rálja, de baloldali elkötelezettségéből kifolyólag antiklerikalizmusa nyilvánvaló.
Szabad Gondolat Klubja – a tételes vallásokkal folytat ideológiai harcot.
Diákok Nemzeti Uniója – amely leginkább a hetvenes években élte virágkorát.
Néhány katolikus iskolák mellett kiálló szervezet felsorolása előtt szükséges meg-
jegyeznünk, hogy amikor a francia törvényekben „écoles libres”-ről van szó, ezen 95
százalékban katolikus iskolát kell értenünk. Ezek mellett eltörpül a kisszámú protes-
táns és a néhány zsidó iskola, valamint el kell határolni ezektől a magániskolákat is,
amelyek nem tartanak igényt állami támogatásra.
Katolikus Szülők Országos Szövetségeinek Nemzeti Uniója – jogos képviseleti
jellegét mind a kormány, mind az egyházi hierarchia elismeri. A katolikus iskolák pe-
dagógusainak szakmai és anyagi érdekeit képviseli elsősorban.
Tanulmányi Titkárság „Az oktatási szabadság és kultúra védelme érdekében” –
nagy tekintélynek örvend elméleti és kulturális téren. Vitafórum, ugyanakkor tovább-
képzéseket szervező intézmény. Párbeszédek, tanulmányi napok szervezésével a fel-
merülő problémák elsődleges megjelenítője.
Katolikus Iskolalelkészek Barátai – ez a csoportosulás a hittanoktatás megszer-
vezésében játszik főszerepet.39
38 Többek között azt, hogy a társulási szerződések kérelmét a megyei vagy regionális tanácsnak is be kell majd terjeszteni az
elemi és a középiskolai egyházi iskolák ügyében. Bármiféle szerződés kötése a minisztérium, illetve a helyi állami intézmé-
nyek szintjén marad.
39 Franciaországban a hétközi, általában szerdai napra eső iskolai szünnap eredete oda vezethető vissza, hogy ezen a napon
azok a gyerekek, akiknek a szülei ezt kívánják, hittanórára mehessenek.

3. A szerzetesrendek
A 19. században az állam az egyes szerzetesrendeket csak társadalmi hasznos-

ságuk alapján ismerte el. Az oktatás áttekintésénél láttuk, hogy az egyházi jellegű is-
kolák is csak kisegítőként jöttek ekkor számításba, mert az állam egyszerűen nem volt
képes megfelelni oktatási kötelezettségének. Ehhez kötődve kaptak például hivatalos
elismerést 1814-ben a Keresztény Iskolatestvérek. S mivel a 19. századi francia tör-
vényhozás nem ismerte még az egyesületi szabadság elvét, az elismerést kérő szer-
zetesek kérvényeit igen alaposan megvizsgálták az állami tisztviselők.
A szerzetesekre vonatkozó hivatalos elismerések csaknem mindig a betegápoló
vagy a leányokat oktató női rendekre vonatkoztak, és ezek is inkább a részükre tett
alapítványokról, vagy a rendbe lépő lányok hozományáról szóltak. 1854-ben Louis-
Napoléon írta alá azt a rendeletet, amely az egyre szaporodó női rendek alapítását ek-
kor már pozitív módon ítéli meg. Kiemelve a rendek nemes célját, azt az ifjúság neve-
lésében, betegek ápolásában, öregek és szegények gondozásában jelöli meg, amit a
nép érdekében végeznek.
Az állam a férfiszerzeteseket csak akkor kezdte kiszorítani a közoktatásból, ami-
kor már maga is rendelkezett megfelelő tanerővel, s mert az iskolák jelentős részében
mindaddig szerzetesek tanítottak, az iskola kérdése révén keletkezett a szerzetesi
probléma.
Ekkor az állam a püspöki kar feletti felügyeleti jogkörével a plébániai papságot is
a kezében tartotta. A nagy szerzetesrendek azonban teljesen függetlenek voltak a
püspöki joghatóságtól, s választott elöljárókkal rendelkeztek, akik Rómának tartoztak
felelősséggel. A szerzetesekre így a kormány semmiféle nyomást nem tudott gyako-
rolni, ami nem volt összhangban politikai érdekeivel. Másrészt a szerzetesi törvények
egyedül az egyházi jogszabályokhoz igazodtak, s így alkotmányos, jogi úton sem le-
hetett őket megrendszabályozni.
Az 1901-es egyesületekről, társulásokról szóló törvény négy fejezete érinti a szer-
zetesi közösségeket:
• Egyetlen kongregáció sem alapítható előzetes törvényes engedély nélkül,
amely pontosan meghatározza működését. Az engedélyezett kongregáció
csak az államtanács dekrétuma alapján alapíthat új intézményt, s miniszterta-
nácsi rendelettel fel lehet oszlatni bármely kongregációt, vagy azok intézmé-
nyeit.
• Senki sem vezethet oktatási intézményt, ha valamely nem engedélyezett kong-
regációnak a tagja.
• Minden engedély nélkül alapított kongregáció illegitim.
• Az előzőleg nem engedélyezett rendek kötelesek három hónapon belül enge-
délyeztetésüket kérni. Ellenkező esetben feloszlatottnak tekintendők. Ugyanígy
feloszlatottnak kell tekinteni azt a kongregációt, amely nem kapta meg a műkö-
dési engedélyt.
A combes-i éra egy kisebb csoport működését engedélyezte csak, a többi kérel-
mét visszautasította. Az 1903-as rendelkezések a szerzetesek ellen szigorúbbak vol-
tak az 1880-ban hozottaknál. Utóbbiak szerint a továbbra is a közösségben maradó
szerzetesek választhattak a külföldi emigráció vagy a szüleiknél való szerény vissza-
vonulás között. Ekkor a rendházakról még nem rendelkeztek, így őrzésükre ott marad-
hatott egy-két rendtag. 1903-ban azonban az üresen maradt rendházakat az állam el-
vette, és vagy saját céljaira használta fel, vagy elárvereztette. Az otthon maradó, de
visszavonuló szerzeteseket pedig különféle állami zaklatásoknak tették ki. 1914. au-
gusztus 2-án jelent meg az a belügyminiszteri rendelet, amely előírta, hogy a hivatalo-
san nem engedélyezett kongregációkat és azok tagjait többé nem kell háborgatni. A
kormány nem vont vissza törvényt vagy rendeletet, csak azok végrehajtását függesz-
tette fel. Így állt elő az a felemás helyzet, amelyben létezett egy 1901 óta elismert szer-
zetesi csoport, ahol a kongregációk jogosan birtokoltak, és rendelkeztek a jogi sze-
mély minden kiváltságával a maguk és tagjaik javára, valamint létezett egy másik szer-
zetesi csoport, amelynek tagjai hivatalosan még mindig illegitimek voltak, noha mint
ténylegesen meglévő szerzet léteztek, bár igen bizonytalan jogi keretek között.
A háborút követően 1923-ban, mint már említettük, a nagy szerzetesrendek tag-
jai szabadon térhettek vissza régi lakhelyeikre, amelyek közül nagyon sok már nem
volt meg. Az új lakhelyek legalizálására az 1901-es egyesületi törvény rendelkezéseit
használták fel, mivel így az alapítás és bejegyzés legalitása nem volt kétségbe vonha-
tó: működhettek, sőt kisszemináriumokat is nyithattak jövendő növendékeik oktatásá-
ra és nevelésére. Annak ellenére, hogy az egyesületi keretek a kongregációk számá-
ra mintegy jogi fikcióként szolgáltak, mind a rendek, mind az állam meg volt eléged-
ve ezzel a megoldással.
Az 1942. április 8-i törvény ezen a helyzeten annyiban változtatott, hogy az 1901-
es törvényt módosította a következők szerint:
• Minden kongregáció elnyerheti törvényes elismerését az államtanács vélemé-
nye szerint kiadott rendelet által. A már azelőtt elismert kongregációkra vonat-
kozó utasítások rájuk is vonatkoznak.
• Minden új vallásos egyesület kérheti hivatalos elismerését az államtanács ren-
delete értelmében.
• Egy szerzetesi kongregáció felállítása, illetve eltörlése csak az államtanács vé-
leményével egyező rendelettel lehetséges.
A tilalmi paragrafust törölte a törvény, ami által az el nem ismert kongregációk
megszűntek illegitimek lenni.
Az 1970-es évekre az állami hatóságok számára nyilvánvaló lett, hogy az egyház

sehol sem törekszik domináns szerepet kialakítani, a hivatalos laicizmust is nyíltan ke-
zeli, alapvető jogainak biztosítása után pedig kész az együttműködésre társadalmi,
kulturális és karitatív téren egyaránt. Ekkor gyorsul fel az európai integrációs folyamat
Georges Pompidou elnöksége idején, és minden területen igyekeznek közös európai
alaphoz igazítani a törvényeket. A szerzetesrendek működését is vizsgálat alá vették,
és a kormány, valamint a szerzetesi főelöljárók elnöksége közös jogi szakbizottságot
jelölt ki, amely háromféle megoldási javaslatot tett:
1. A szerzetesi közösség hivatalos elismerését a régi státus szerint – amely a mó-
dosított törvények alapján történik. Ennek egyházat érintő hátránya, hogy a
rend vagyona fölött fennáll az állami ellenőrzés, és eladáskor az államkincstár
felügyel, ha nem egyházi kézre száll át a tulajdon.
2. A szerzetesek szakszervezet típusú egyesületeinek megalakítását – amely az
Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Európai Egyezményére épül. Az

egyesület végrendeletet nem fogadhat el, de bármiféle adományt igen, ingó és

ingatlan vagyonával szabadon rendelkezhet, jogi képviselete minden ügyben
teljes, tehát hivatalos érdekképviseleti szervnek minősül.
3. Segélyező egyesületek létrehozását – melyek kizárólagos célja tagjaik anyagi,
pénzügyi és jogi védelme, támogatása.
A bizottság mindhárom javaslatot a franciaországi szerzetes és szerzetesnői fő-

elöljárók teljes ülése elé terjesztette – ellátva a megfelelő magyarázatokkal, és elegen-
dő időt hagyva, hogy ki-ki érdekei szerint dönthessen. A legtöbb szerzetesi kongregá-
ció a második variációt választotta, néhány maradt az elsőnél, és a harmadikat csak
egypár választotta, azok is leginkább ideiglenes jelleggel. A benyújtott kérvényeket
mindenütt elfogadták az illetékes hatóságok, azokat regisztrálták, felülvizsgálták, és a
tényt közlő végzések a törvényes határidő leteltével meg is jelentek a hivatalos lap-
ban. Ezzel megtörtént a hivatalos elismerés, és több mint egy évszázados feszültség
után tisztázódott a gazdag történelmi múltra visszatekintő francia szerzetesség hiva-
talos jogállása.
4. A lelkészség dimenziói
Az alkotmány, amikor a „négy hitvallás szolgái”-t említi, négy felekezet papjait is-
meri el: a katolikus, a kálvinista, a lutheránus és az izraelita felekezetét.40
Már az 1905. évi szeparációs törvény megjelöli, hogy melyek azok a lelkészi állá-
sok, amelyek fenntartási költségei szerepelnek a hivatalos állami költségvetésben. Ezek
a líceumok, a kollégiumok, a kórházak, a menhelyek és a börtönök lelkészi állásai, vala-
mint – bár a törvény nem említi – szükséges szólnunk még a tábori lelkészekről.
A líceumokat és a kollégiumokat illetően41 a törvényhozás csak a középiskolai
lelkészségekre vonatkozóan tartalmaz szabályokat. Nem írja elő ezek megszervezé-
sét, hanem a meglévők fenntartását és akadálytalan működését biztosítja. Az 1960.
április 22-i miniszteri rendelet ennek módját is meghatározza. Az iskolai lelkészek ne-
vét az egyházi főhatóság terjeszti az iskolai vezetés elé, az így kinevezett lelkésznek
lehetnek munkatársai, de a tanári karnak hivatalból nem tagja. Munkája kizárólag a
növendékek vallási nevelésére és a hitoktatásra vonatkozik. Fizetését a szülők szövet-
sége biztosítja. Minden új lelkészség megszervezése előtt ki kell kérni a szülők véle-
ményét, ha az egyház a kezdeményező, de a szülők is kérhetik saját elhatározásuk-
ból egy lelkészség megszervezését. A hittanórák általában az iskolai épületeken kívül
tartandók, összeállításukat a lelkész végzi, de ha az iskola területén belül tartják, az is-
kolai igazgatóság egyetértése szükséges a tanítás idejét illetően.
A kórházlelkészség megszervezésének elsődleges célja, hogy a betegápoló-sze-
mélyzet és a betegek zavartalanul eleget tehessenek vallási kötelezettségeiknek, va-
lamint igénybe vehessék nehéz helyzetek esetén azt a lélektani, morális segítséget,
amelyet a lelkészek nyújthatnak. Az elv itt is a vallásszabadság gyakorlásának biztosí-
40 Izraelita központi egyházszervezet a szó szoros értelmében nincs, de a rabbinátus és a konzisztóriumok legális keretek kö-
zött működnek. A muzulmán vallás pedig nem ismeri az általános szóhasználattal megjelölt papi státust.
41 Az elemi hitoktatást többnyire önkéntes szülők végzik, a felsőoktatási lelkészségek megszervezése pedig kimondottan püs-
pöki, vagy püspökkari intézkedéstől függ.
tása az adott rendkívüli körülmények között. Az ápolószemélyzetre kötelező titoktartás
természetesen a lelkészeket is érinti. A kórház igazgatósága köteles a lelkészek ren-
delkezésére bocsátani egy hivatásuk gyakorlására megfelelő termet. A lelkészeket a
felettes egyházi hatóság jelöli, a kinevezés pedig kórházigazgatói hatáskörbe tartozik.
Fizetésüket a kórházi vezetőségnek és a lelkész egyházi feletteseinek megállapodása
szabja meg, amit a kórház folyósít.
A börtönlelkészség megszervezése és fenntartása az igazságügyi minisztérium
büntetés-végrehajtó osztályának hatáskörébe tartozik. A jelölést itt is az egyházi főha-
tóság végzi, és a miniszter nevez ki meghatározott időre, vagy visszavonásig. Fizeté-
sük szerepel a büntetés-végrehajtó főosztályok költségvetésében.
Az 1905-ös törvény nem érinti, de nagy hagyományokkal rendelkezik a katonai,
illetve tábori lelkészi státus. Egy 1949. január 29-i kormányrendelet egységesítette
a különböző fegyvernemek és a légierők szerinti tábori főlelkészségeket. A három
főlelkészt a nagyvezérkar mellett működő hadseregfőlelkész mint tábori püspök
fogja egybe. A főlelkészek vezetése alatt kerülnek beosztásra a tábori lelkészek a
vezérkarok, nagyobb csapattestek, helyőrségek, a katonai kórházak, katonai főisko-
lák, akadémiák és altiszti iskolák körzeteiben. Alkalmazásuk módja szerint három
csoportba sorolhatók: vannak a tényleges tábori lelkészek, akik katonai kötelezett-
ségüknek eleget tettek, és önkéntesek; a belügyminiszter nevezi ki őket püspöki be-
mutatás után. Határozott időre vállalnak tényleges szolgálatot és a tiszti karhoz tar-
toznak, bár hivatalos rangjuk nincs. Vannak továbbá az egyszerű szerződéses tábo-
ri lelkészek, akiket a hadügyminiszter nevez ki, és szolgálati idejük alatt a hadsereg
civil alkalmazottai közé tartoznak. Végül a kisegítő önkéntes tábori lelkészeket kell
megemlítenünk, akik kisebb helyőrségeknél végeznek kisegítő lelkészi munkát, a
hadügyminiszter hozzájárulása kell kinevezésükhöz, és sem zsoldra, sem más jut-
tatásra nem tarthatnak igényt.
A francia törvények szerint a szeminaristák katonai szolgálatra kötelesek, sorozá-
sukkor megválaszthatják a fegyvernemet, vagy azon belül az egészségügyi szolgála-
tot, de a fegyveres szolgálat kiváltható kétszer annyi idejű nemzeti szolgálattal. Lelki
és testvéri segítésükre a tábori főlelkészek mellett külön beosztott lelkész ügyel. A
tényleges katolikus tábori lelkész a francia hadsereg katonai személyzete, civil alkal-
mazottai és azok családtagjai felett plébánosi kiváltságokkal rendelkezik.
5. Az egyházi infrastruktúra, épületek
Néhány szabályt ismertetünk az alábbiakban, amelyek az egyház használatában

lévő ingatlanokat érintik.
Egyházi célra használt épület lehet állam, megye, város, de lehet az egyházme-
gyei egyesület, szerzetesrend, sőt magánszemély tulajdonában is, amennyiben 1907
előtt épült. Az állam, megye, vagy város vallási célt szolgáló épületei három csoport-
ba oszthatók:
• Kimondottan vallási célt szolgáló épületek, amelyek 1802 előtt épültek.
• Épületek, amelyeket egy közigazgatási hatóság 1802 és 1905 között átvett.
• Olyan épületek, amelyek 1905 előtt egyházi birtokban voltak, de elvételüket az
egyházmegyei egyesületek nem kifogásolták.

Ezek az épületek ma is központi vagy helyi közigazgatási tulajdonba tartoznak,

de az 1905-ös, illetve 1907-es törvények szerint használatuk vallási célokra biztosított.
Formálisan ezek közbirtoknak minősülnek, de a joggyakorlat mindig egy egyházi in-
tézményt tekintett jogos használóiknak. Kiváltságuk feltételek mellett szűnhet meg,
ún. „dezaffektálás” révén. Ennek hármas előfeltétele: az illetékes püspök beleegyezé-
se, az illetékes közigazgatási szerv hivatalos kérvénye, s a két fél megegyezése ese-
tén a megyei prefektúra írásos engedélye. A dezaffektálás a következő esetekben le-
hetséges:
• ha a haszonélvezeti joggal rendelkező egyesület megszűnt;
• ha az épület rossz állapota indokolja;
• ha benne legalább tíz hónapon át nem tartottak istentiszteletet;
• ha a haszonélvezeti joggal rendelkező egyesület az eredeti rendeltetéstől elté-
rő célra használta volna;
• ha a haszonélvezeti joggal rendelkező egyesület csődbe jutott.
A karbantartást tekintve, az elsősorban a haszonélvezeti joggal rendelkező egye-
sület kötelezettsége, de az 1908-as törvénykiegészítés engedélyezi, hogy közigazga-
tási szerv költségvetésébe ilyen épületek javítási tételeit felvegye. Sőt új templom épí-
téséhez a városi, községi közigazgatás hivatalosan is nyújthat segítséget. Az 1905 óta
épült templomok javítása vagy új templomok, kápolnák építése az egyházmegyei
egyesületek hatáskörébe tartozik, és mindig az érdekelt hívek közreműködésével tör-
ténik. Ennek megvalósítását az egyházmegyei központban e célra létrehozott szakem-
berek tanácsa irányítja.
Több rendszabály foglalkozik a templomok belső felszerelésével. Az 1906-ban fel-
vett leltárak szerint a már ott lévő minden felszerelés annak a tulajdonát képezi, aki az
épület jog szerinti birtokosa. Mindez azonban célvagyon, amit sem az állam, sem a me-
gye, sem a város onnan el nem vitethet, s a lelkipásztor sem idegenítheti el azokat.
V. Az állam és egyház kapcsolatának főbb
történelmi modelljei
Az állam és az egyház viszonyának rendezésére több, történelmileg meghatáro-
zott modell alakult ki. Az eddigiekben tárgyalt francia eset indokolja, hogy rövi-
den áttekintsük ezeket a formációkat.42 Elöljáróban meg kell azonban jegyez-
nünk, hogy e modelleket megteremtő államok is meglehetősen eltérő elvek alap-
ján alakították ki viszonyukat az egyházakkal, egymásnak sokszor ellentmondó
keretszabályozásokkal biztosítva a vallásszabadság jogát.
A különböző vallásszabadságot rögzítő nemzetközi normák és a hozzájuk kap-
csolódó joggyakorlat ezt a sokféleséget nem korlátozzák. Az Európai Unió is visszafo-
gott a tagállamok állami egyházjogának egységesítése tekintetében, és kifejezetten
elismeri az egyházaknak a tagállamokban kialakult jogi helyzetét.
Az államegyház modell
Az államegyházi berendezkedés valamennyi érintett európai országban történel-
mi hagyományokon alapszik. Forrása az e hagyományokat tisztelő szerves fejlődés.
Az Egyesült Királyságban Anglia és Skócia, és Észak-Európa protestáns államai: Dá-
nia, Norvégia, Finnország megőrizték államegyházi berendezkedésüket. Utóbbi há-
rom államban azonban – az individuális vallásszabadság hatékony biztosítása révén,
és azáltal, hogy a kisebbségi felekezetek tevékenysége nem korlátozódik az államegy-
házzal szemben – ha azonosulnak is egy vallással vagy egyházzal, abszolút toleranci-
át gyakorolnak a többi felekezet irányába.
Az egyes konkrét kérdések megoldása az adott ország történelmi fejlődésétől
függően jelentősen különbözhet.43A gyakorlatilag teljes, közvetlen költségvetési fi-
nanszírozás Norvégiában maradt fönn, míg a többi skandináv országban a jövede-
lemadóhoz vagy a jövedelemhez kapcsolt, állami segítséggel behajtott egyházi adó
az államegyház működésének fő gazdasági alapja. Az anglikán egyház működésé-
nek fő anyagi alapja pedig az egyház – a szekularizációtól soha nem érintett – vállal-
kozói vagyona.
Az összefonódással járó intézmények, tehát az állam és az egyház által egyaránt
érintett intézmények állásainak betöltéséhez szükséges a törvényhozó vagy a végre-
hajtó hatalom hozzájárulása, csakúgy, mint az egyházi rendelkezések „világi” terüle-
ten való érvényességéhez, de ezek jelentősége az elmúlt évtizedekben jelentősen
csökkent.
Ugyanakkor e modell mindenütt hosszú, szerves történelmi fejlődés során ala-
kult ki, és természeténél fogva fokozatosan alkalmazkodik a változó társadalmi való-
sághoz.
42 Ebben segítségünkre lesz SCHANDA Balázs: Magyar állami egyházjog c. munkája, ahol ezt a csoportosítást a világnézetileg
semleges államokra nézve tette meg a szerző.
43 Svédországban például, ahol az állam elismeri az egyházi házasságkötések érvényességét, és születésénél fogva minden ál-
lampolgár az államegyház tagjának minősül, az evangélikus egyház vezeti a civil születési és halálozási anyakönyveket is. Ez
az egyik indoka annak, hogy az egyházból formális aktussal kilépők is kötelesek csökkentett mértékű egyházi adót fizetni.

A radikális elválasztás
Az általunk tanulmányozott francia modell mellett, és időrendben előtte, az állam
és az egyház radikális szétválasztására elvi szinten az Amerikai Egyesült Államok Al-
kotmányának 1791. évi, 1. kiegészítése által került sor. Ezt az alapító bevándorlóknak
az Óvilágban felekezeti kisebbségekként szerzett tapasztalatai alapján alkották meg.
A rendelkezés a vallásszabadság biztosítékát az egyház intézményesítettségének ti-
lalmában fogalmazza meg.
E tilalom az alkotmány 1868. évi 14. kiegészítéséig csak a szövetségi törvényho-
zót kötelezte, így nem érintette a több tagállamban kialakult államegyházi berendez-
kedést. Utóbb ez az alkotmányi tétel szolgált alapul, hogy a legfelsőbb bíróság felépít-
se az ún. „elválasztás falát”44, amely szerint állam vagy állami szerv – a vallás szabad-
ságának megóvása végett – nem részesíthet támogatásban semmilyen vallást.
Ugyanakkor az állami életet körülveszik a vallási jelképek45, és az elmúlt évtizedek vál-
tozásai következtében az „elválasztás fala” vitathatatlanul alacsonyabbá vált, így mára
az Amerikai Egyesült Államok sokrétű direkt és indirekt támogatásban részesíti a val-
lási közösségeket, illetve intézményeiket, például átfogó adókedvezmények formájá-
ban. Mindezeket együttvéve az amerikai elválasztás modellje, néhány alapelven túl,
nem tűnik következetesnek.
Az állami finanszírozási tilalom eltérő következményekkel járt a két országban:
míg Franciaországban az egyház mondhatni szegénységben él, addig az Egyesült Ál-
lamok számtalan vallási közösségét professzionálisan szervezett adománygyűjtési ak-
ciók és gazdasági vállalkozások tartják el.
A kapcsolódó modell
Közép-Európa német nyelvű államaiban, Németország szövetségi államaiban,
Ausztriában és Svájc német nyelvű kantonjaiban az államegyháziság és a radikális el-
választás között átmenetet képező modell fejlődött ki. E modellben a hangsúly az
együttműködésen van, az állam és az egyház viszonyát a kapcsolódás szóval lehetne
leginkább jellemezni. A modell sarokköveit egyfelől az államegyház tagadása, másfe-
lől – az elválasztással szemben – a közjogi státust élvező egyházakkal való együttmű-
ködés hangsúlyozása jellemzi.
Közép-Európa német nyelvű államai a népegyházakkal sok területen együttmű-
ködnek és – „kulturális felelősségük” gyakorlása keretében – támogatást biztosítanak.
Ennek során szem előtt tartják a történelmi folytonosságot, és lehetőség szerint meg-
őrzik a korábbi korszakok intézményeit és megoldásait.
Németországban és Svájc kantonjainak többségében az állam, a skandináv államok-
hoz hasonlóan, segítséget nyújt az egyház-finanszírozáshoz a közjogi jogállással rendelke-
ző egyházak államilag nyilvántartott híveitől járó adóknak a behajtásával. Ausztriában az
egyházi hozzájárulás begyűjtését az egyház maga végzi, azonban az állam polgári jogi
igénynek ismeri el ezt, és biztosítja a lehetőséget bírósági út igénybevételére.
Az elmúlt évtizedekben növekvő kihívások, mint a fokozódó szekularizáció, a né-
met újraegyesülés, valamint a nemzetközi munkaerő-vándorlás nyomán megjelent és
44 The wall of separation.
45 Gondoljunk csak a vallásos jellegű esküszövegekre, és állami szervek működéséhez kapcsolódó imádságokra, nem beszél-
ve a bankjegyeken található vallásos tartamú jelmondatról.
rohamosan bővülő muzulmán közösség jogi helyzete időről időre megkérdőjelezik a
rendszer jelenlegi formában való fenntarthatóságát. Komoly változtatási szándék
azonban sem egyházi, sem politikai oldalról nem került még kinyilvánításra.
Az együttműködő elválasztás
Az együttműködő elválasztás rendszere az elmúlt évtizedek fejlődésének terméke.
Dél-Európa „latin” országaiban jellemző, ahol a II. vatikáni zsinat után, a katolikus egyház
kezdeményezésére, szerződésekben kifejezett egyetértésben került sor az államegy-
háziság következetes felszámolására. Ez az elválasztás tehát – szemben a korábbi francia-
országi szeparációval – nem egyoldalú, a gyengébb félre kényszerített megoldás volt.
Az állam változatlanul számol a korábbi államegyház meghatározó súlyával, és
nem zárkózik el az együttműködés elől sem. Ezen együttműködés tipikus jele a két fél
autonómiájának kölcsönös elismerésén alapuló szerződéses szabályozás. Ezek ga-
ranciákat rögzítenek a vallásoktatás, az intézményi lelkipásztori ellátás, a tábori lelké-
szi szolgálat, az egyházi műemlékek és a kulturális örökség védelme tekintetében, va-
lamint az állampolgárok rendelkezési nyilatkozatban kifejezett igényei szerinti finanszí-
rozás ügyében. Némileg párhuzamos a dél-európai fejlődéssel, hogy a hetvenes évek
elején Európa „legvallásosabb” államában, Írországban is törölték az alkotmányból a
katolikus egyház privilegizált elismerését, az egyház egyetértésével.46 Az állam így
anyagi támogatásban sem részesíti az egyházakat, csupán a teljes közoktatást lefedő
felekezeti iskolákat finanszírozza.
Az elválasztással nem változott meg az egyházi házasságkötés állami elismerése
és fönnmaradt az iskolai hitoktatás is. Az állam – szintén szerződés alapján – Olasz-
országban és Spanyolországban a jövedelemadó rendszeréhez kapcsolódó kedvez-
ménnyel váltotta föl a korábbi közvetlen egyház-finanszírozást. Az északabbra eső
egyházi adórendszerekkel szemben, itt nem egyházi kötelezettség állami elismerésé-
ről és végrehajtásáról van szó, hanem államilag biztosított kedvezményről: az adófize-
tő évről évre nyilatkozatot tesz, hogy jövedelemadójának meghatározott hányadát va-
lamelyik egyház támogatására, vagy egyéb közcélokra fordítsák.
E négy modellt áttekintve, az elmúlt évtizedek általános fejlődési irányaként a

végletek közeledése figyelhető meg. Ahogy az államegyházi berendezkedést őrző or-
szágok a vallásszabadság hatékony biztosítása révén ma már összefonódásaik elle-
nére is világnézetileg semlegesnek tekinthetők, úgy a szeparációs rendszerek egy-
házellenes beállítottsága is alábbhagyott, s mára legtöbbjük – az elválasztás garanci-
áit fönntartva – jóindulatúan és támogatóan áll az egyházakhoz. E folyamat természe-
tesen kétoldalú: a népegyházi struktúrák bomlása, az elmúlt évtizedek szekularizáci-
ós folyamatainak előrehaladása a feszültségek társadalmi gyökerét jórészt megszün-
tette: Európa országaiban ma – néhány kivételtől eltekintve – nem a vallási-felekezeti
erővonalak mentén sorakoznak fel a fő érdekcsoportok. A vallás és az egyház társa-
dalmi szerepe megváltozott, nem a felekezeti viszonyok a közélet legmeghatározóbb
törés- és erővonalai. Ahogy az államegyházak privilegizáltsága csökkent, és több or-
46 Bár az ír alkotmányi berendezkedést és általában a közállapotokat a személyelvű liberalizmus mellett a katolikus szociális ta-
nítás határozza meg, az állam és az egyház kezdettől fogva szigorúan elválasztva működik: Az állami jog értékválasztásait,
például a házasság vagy a meg nem született élet népszavazáson is megerősített alkotmányi védelmét tehát nem az egyház,
hanem a többségében történetesen katolikus állampolgárok elhatározása formálta.

szágban felszámolásra is került, úgy a radikális elválasztás szigora is enyhült. A koráb-

ban államegyházi berendezkedésű országokban nem a közömbös, hanem az együtt-
működésre nyitott, az egyházakat támogató elválasztás valósult meg. Amint az állam-
egyháziság idejétmúlt és – leginkább az államegyház számára – terhes megoldássá
vált, úgy a radikális, ellenséges elválasztás modellje is finomításra szorult az eredeti,
némileg doktriner állásponthoz képest.
Megjegyzendő továbbá, hogy a katolikus egyház az elmúlt évtizedekben – az ál-
lammal való együttműködés fontosságának hangsúlyozása mellett – sokkal inkább az
államtól való függetlenség, mint a szoros kapcsolódás által látja biztosítottnak műkö-
dése szabadságát.
A magyar modell a fenti modellek közül a leginkább a „támogató elválasztás”
modelljéhez áll közel. Az államegyházi berendezkedés megoldásai éppen úgy idege-
nek e modelltől, mint az ellenséges jellegű laicista elválasztás. Bár jogrendszerünk
sok tekintetben leginkább a németországival rokon, az egyházügyi szabályrendszer-
ről ez semmiképpen sem állítható.47 A magyar helyzetről szóló elemzésében Schanda
Balázs kiemeli, hogy az elmúlt évtizedek tapasztalatai és az 1989-90-től megindult fej-
lődés eddig lerakott alapjai nyomán nem kívánatos az elválasztás ellenséges értelme-
zése, de nem képzelhető el olyan kapcsolódó megoldás bevezetése sem, amely az
egyházszervezet kialakításához vagy egyes egyházi állások betöltéséhez – akár for-
mális – hozzájárulást igényelne az állam részéről, avagy az egyházak oktatási, jogal-
kotási autonómiáját csorbítaná.
Az elmúlt években lezajlott változások nyomán az elválasztás mindkét fél részé-
ről megerősítést nyert, ugyanakkor az állammal való együttműködés is teret kaphatott.
Így ma például a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló
1990. évi IV. törvény preambulumában a magyar állam is a „társadalom kiemelkedő
fontosságú értékhordozó és közösségteremtő tényezőinek” ismeri el az egyházakat,
így nyitott az együttműködésre, és elkötelezi magát az egyházak tevékenységének tá-
mogatására. Az állam a vallási közösségeket speciális jogi személy létrehozásának
biztosításával is elismerésben részesíti.
Közép-Kelet-Európa más rendszerváltó országai többnyire az „együttműködő el-
választás” modelljébe sorolhatók, bár jelentős eltérések vannak a térségben. A teoló-
giai felsőoktatás néhány helyen visszakerült (Prága, Zágráb), másutt bekerült az álla-
mi egyetemekre (Kolozsvár, Opole). A hitoktatás helye gyakorlatilag mindenütt az is-
kola, általában fakultatív jelleggel, de kötelezőségére is van példa (Románia). Az egy-
házi házasságkötést több állam elismeri világi joghatással bírónak (Horvátország,
Lengyelország, Szlovákia), de az egyházi bíróságok érvénytelenséget megállapító íté-
letei csak Horvátországban járnak polgári joghatással. Egyházi adórendszer sehol
nem alakult ki. A működéshez is szükséges egyházi vagyon visszaszolgáltatása, vál-
tozó mértékben, minden volt szocialista államban megindult, komoly feszültségek e
kérdés körül a Cseh Köztársaságban és Romániában alakultak ki.
47 Egyházügyi vonatkozásban éppen a házasságjog területén a legerősebb a történelmi párhuzam a németországi megoldás-
sal. Azon a területen, ahol a német megoldás a szigorú elválasztás útját követte – azzal, hogy Németországban a polgári ak-
tusnak a polgári joghatással nem rendelkező egyházi házasságkötést meg kell előznie, míg Magyarországon az elválasztás
következetesebb véghezvitele folytán az egyház e téren teljes szabadságot élvez.
VI. Jogfilozófiai és teológiai kérdésfel-
vetések az állam és az egyház
szerepével kapcsolatban
Az alábbi felvetések pusztán gondolatébresztő jelleggel íródtak. Az egyház és az állam
szerepének elsősorban jogfilozófiai és teológiai szempontú vizsgálata problematikáját kí-
vánják felvetni, rávilágítva ezzel a kialakult helyzet ellentmondásosságára. De hogy ez az
ambivalencia mivel és miként oldható fel, arra e tanulmány keretei nem elégségesek. A
fentiekben részletesebben bemutatott francia példa és a vázlatos nemzetközi kitekintés
ad alkalmat arra, hogy a következőkben kifejthessük e problémakört. Ez három fő terüle-
tet, kérdéskört érint, amelyek természetesen összefüggnek, egymásból következnek és
kapcsolódnak egymáshoz.
Vizsgálnunk kell először a jelen kori, modern, pluralista jellegű társadalmi beren-
dezkedést, amely önmagában is bizonyos keretet ad az állam és az egyház kapcso-
latrendszerének, sőt ez az a keret, amelyen belül ma ezek az intézmények működnek.
Foglalkoznunk kell továbbá a demokratikus politikai berendezkedés biztosította
vallásszabadság kérdésével, amelynek biztosításában az állam leginkább érintett az
egyházakat illetően, valamint az egyházak is e kérdésben támaszkodnak leginkább az
államra. Itt tárgyaljuk az állam vallásokkal szembeni semlegességének kérdését,
amely, mint látni fogjuk, az egyik fő problematikát jelenti.
Végül, de nem utolsósorban, mivel e tanulmány egy kisebbségkutatásokkal fog-
lalkozó intézetben került megírásra, érintenünk kell ilyen irányú kapcsolódásait. Itt leg-
inkább az egyház civil társadalomban betöltött és betöltendő helyére kell utalásokat
tennünk. Az egyház nagy múltra visszatekintő intézményrendszere által alkalmas lehet
– az államnak adott esetben akár konkrét segítségnyújtását is felajánlva – a nemzeti,
nyelvi, sőt leginkább szociális értelemben vett kisebbségeknek nyújtott segítő maga-
tartásra, azok egységes társadalomba való (re)integrálódását ösztönözni. Természete-
sen ez irányú felvetéseink a társadalom egészét érintik, amelynek ebben a vonatkozá-
sában vannak és lehetnek kisebbségvédelemmel foglalkozó vetületei.
1. A modern társadalmi berendezkedés érvényessége
Minden további megállapításunkat megelőzve ki kell emelnünk néhány alapvető

jelentőségű tényezőt, amelyek az állam és az egyház e tanulmányban is érintett törté-
nelmi kapcsolódásai révén nyilvánvalóvá váltak, de amelyeket kérdésfelvetésünk ol-
daláról mindenképpen érvényesíteni kívánunk.
Ezek közül az első úgy hangzik, hogy e két intézmény, struktúra viszonyát és kapcso-
latát a különböző korokban szabályozó normák nem örökérvényűek. Sőt maga a korszak,
amely e viszonyt szabályozza még kevésbé az. Ebből a nézőpontból kell a 21. századi mo-
dern, pluralista értékszemléletű társadalmunkra tekintenünk. Nem abszolutizálva azt, de
nem is elvontan kezelve, absztrahálva, mert jelen társadalmunk a jelen kor valóságában
létezik, és ez a közeg az, amelyben felvetődnek az érintett problémák.

A második ilyen alapvető tényező az, hogy az állam kizárólag struktúraként és in-
tézményként való vizsgálata nem felel meg annak a gyakorlati szempontnak, amelyet
érvényesíteni kívánunk. Jelesül a mindenkori ember szempontjának, aki életét és lé-
tét tekintve elsődleges alanya, irányítója, alkotója és tulajdonképpeni fenntartója e
struktúrák közül az államinak, nem pedig az elszenvedője, mintha személyes hatást
nem gyakorolhatna rá.48
A harmadik alaptényezőnk ennek folyománya- vagy betetőzéseként az egyházi
struktúra meghaladását érintve az, hogy az emberi élet egy olyan összefüggésbe
illeszkedik49, amelyet az ember kizárólag a saját teljesítménye révén nem képes létre-
hozni. Nevezhetjük ezt az összefüggést életorientációnak is, amely kiterjed az ember
önmagához, embertársaihoz, természeti és kulturális környezetéhez való viszonyára
csakúgy, mint – az egyház esetében elsődlegesen – a transzcendenssel való kapcso-
latára. De bárhogyan hívjuk is az ember és világának – láthatónak és láthatatlannak
– összefüggését, az ember mindegyik esetben csak akkor cselekedhet felelősen, ha
tisztában van cselekvése korlátaival.
Ezeknek az általunk legfontosabbnak vélt alaptényezőknek az ismertetése után
vessünk néhány pillantást a modern társadalom kialakulásának belső összefüggése-
ire, s az egyház e változással és e változásban betöltött szerepére.
Az 1989-es év olyan átalakulást hozott Európa egészét tekintve, amelyre a máso-
dik világháború befejezése óta nem volt példa. Bizonyos értelemben véget ért a kon-
tinens kettéosztottsága, anélkül azonban, hogy egyértelművé vált volna a közös önér-
telmezés és a kontinens politikai struktúrája. Az európai integráció folyamata tekinthe-
tő lenne ezen egyértelműsítés kísérletének, de mivel konkrét országok bizonyos okok
miatt ebből teljesen kimaradnak, így semmiképpen nem lehet teljes ez a kísérlet. Meg-
osztottság uralkodik ugyanakkor azt a kérdést illetően is, hogy milyen jelentősége van
a keresztény hitnek Európa önértelmezése szempontjából.
Tisztábban látni e kérdésekben csak akkor lehetséges, ha figyelmesebben vesz-
szük szemügyre azokat a társadalmi eltolódásokat, amelyek az egyházat és a vallást
közvetlenül is érintik.50 A fő aspektusok a szekularizáció, az értékváltás és az indivi-
dualizálódás folyamata.
A szekularizációt tekintve bevezető gondolatainkra utalunk vissza, amelyben
hangsúlyoztuk e jelenség hosszú, évszázadokon át tartó folyamat jellégét. Ahogyan
adottá váltak a feltételek a szekularizáció fogalmának szélesebb értelmű használatá-
hoz, három szempontot kell előtérbe állítanunk. Először egy szekuláris alkotmányos
rend kialakítására került sor, amelyben a világi uralom immár nem egyházi igényeken
alapult. Másodszor jelentősen megváltozott az egyházi intézmények és a vallási tar-
talom szerepe a társadalom életében. Végül megfigyelhető a hittartalomnak ezekkel
a strukturális változásokkal együtt járó átformálódása a világ értelmezésének tekin-
tetében.
48 Hogy az általános közérzet mégis az e struktúrákat elszenvedő ember pozícióját tette magáévá, az semmiképpen nem vál-
toztat azon a tényen, hogy e szervezetrendszerek alkottattak az emberért, és nem fordítva. S maga az „elszenvedő” alany e
felismerése éppen elegendő kellene hogy legyen annak elindítására, hogy helyét és szerepét még inkább keresse e struktú-
rák bonyolult szövevénye között, s ne csupán elszenvedje azokat.
49 Ez lehet akár egy eszmei, humanista jellegű cél, de lehet éppen ennek ellenkezője is, olyan összefüggésrendszer, amelynek
tárgyalása a vallás kategóriájába tartozik.
50 Ezek az eltoldások több területen mentek vége, amelyek mindazonáltal számos módon egymásba fonódnak. Erről lásd bő-
vebben a már idézett HUBER, Wolfgang: Az egyház korszakváltás idején c. művét 33–85. o.
A hagyományos értékrendek feloldódása, különösen a 20. század második felé-
ben, oda vezetett, hogy immár nem létezik a többség által magától értetődően elfoga-
dott értékrend. Az ilyen általánosan elfogadott értékrend helyét különböző értékszem-
léletek és értékpreferenciák vették át. Ezek nemcsak a társadalmon belül differenciá-
lódnak, hanem az egyén élete során is változnak. Pluralizálódás és az egyéni életben
végbemenő változások jellemzik tehát azt a folyamatot, amelyet összefoglalóan érték-
váltásnak nevezhetünk.
Ezekkel a társadalmi változásokkal egy időben elvesztették jelentőségüket a tár-
sadalmi beilleszkedés hagyományos formái is. Származás, osztályhelyzet és társadal-
mi rang egyre ritkábban játszik szerepet a társadalmi pozíció meghatározásában. Az,
hogy ki mikor kivel áll kapcsolatban, egyre kevésbé függ az emberek társadalmi hie-
rarchiában elfoglalt helyétől. Az egyén egyre inkább maga alakítja saját életét. Szoci-
ális kapcsolatait a saját belátása szerint építi ki. Identitását látszólag heterogén ele-
mekből komponálja meg, így az egyént, élete egészét tekintve, nagymértékű individu-
alizálódás jellemzi.
A szekularizáció, az értékváltás és az individualizálódás, és az ezen aspektusok
által leírt változások szoros kölcsönhatásban állnak a hagyományos vallási intézmé-
nyek helyzetével, európai kontextusukat nézve különösen az egyházakéval. E változá-
sok nem csak érintik őket, azokhoz ők maguk is hozzájárulnak.
Így megkérdőjelezhető, de legalábbis mindenképpen elgondolkoztató az egyház
szerepe, ha azt nem közjogi helyzetük egyediségében, hanem abban a sajátos karak-
terben jelöljük meg, amelyet idézett szerzőnk is tesz, vagyis „hogy világosan tanúságot
tesznek-e egzisztenciájuk alapjáról és középpontjáról”51. Kérdés tehát, és elgondol-
kodtató kérdés, hogy a fent említett változásokon átesett egyház mennyiben képes ma,
a 21. században e fő feladatáról gondoskodni. Nem érintette-e gyökereiben e változás-
rend magát az egyházat? S nem vált-e teljes mértékben a társadalom civil szférájának
egy szegmensévé? Mert amennyiben e kérdésre pozitív választ adhatunk, akkor állam
és egyház szétválasztásáról igazából nem lehet szó, inkább megkülönböztetéséről be-
szélhetünk. Az egyházi struktúra ugyanis így a fent tárgyalt szekularizációval, értékvál-
tással és individualizálódással jellemezhető folyamat alávetettje lett, amely hozzájárult
az egyház önmaga által képviselt hierarchikus rendtől való eltávolodásához. Pontosab-
ban fogalmazva, ennek a hierarchikus rendnek, amely tulajdonképpen a teremtettség
hierarchiáját van hivatva földi, emberi tér-idő keretek között leképezni, az elhomályosu-
lásáról beszélhetünk, amely a protestáns egyházak esetében – gondoljunk a reformá-
ció szerepére e folyamatváltozásban – még inkább nyilvánvaló. Amennyiben pedig e
korunkban uralkodó modern szemléletet vesszük alapul, ennek kifejezetten anakro-
nisztikus vonásokat kölcsönöz az a tény, hogy a katolikus egyház a teremtettség hie-
rarchiáját mintegy földi viszonyokba ágyazottan is meg kívánta jeleníteni.52
Ebben a helyzetben nyilvánvalóvá válhat az állam és egyház közötti ellentmondásos
viszony, amely tulajdonképpen – az egyház e három tényező: szekularizáció, értékváltás
és individualizáció érintettségéből kifolyólag – mára igazából egy álellentmondássá vál-
51 HUBER, i. m. 112. o.
52 Azért, hogy a tekintélyelvű hierarchia mai világban való fonákságára és a modern, demokratikus szemlélet ellentmondásos
viszonyára a vallással rávilágítsunk, idézünk egy általunk igen találónak vélt megállapítást László Andrástól: „Istent nem vá-
lasztják maguk közül a teremtmények.” Ez az aforizmatömörségű mondat kétségtelenül rávilágíthat arra a feszültségre, amely
egy hitét kereső ember belső útja és az őt körülvevő világ struktúrája, e két, életét meghatározó dimenzió között van.

tozott. Paradox tehát a helyzet: eredetüket tekintve – az állam és az egyház – különböző

gyökerűek, és nem hozhatóak közös, „világi” nevezőre, de az egyházi struktúra, vagyis
az egyház társadalmi tényezőként és a világban betöltött szerepe miatt mégis összeha-
sonlíthatóak. Nézetünk szerint e megkülönböztetés összemosásából származnak azok a
még ma is, a 21. század elején tapasztalható markáns különbségek az állam és egyház
nézőpontjai között, amelyekből különböző feszültségek adódnak.
Tisztánlátás végett tehát az összehasonlítás alapjául kizárólag az egyház látható,
intézményes, világban megjelenő struktúrája szolgálhat, ami önmagában azonban
csak forma, és tartalmat mindig a hierarchikus üzenet közvetítésével nyer. E forma-
ként pedig a modern, pluralista jellegű társadalmi berendezkedésben csak egyik for-
mája a megannyi civil struktúrának.
A kérdés persze továbbra is kérdés marad, mert ez a fajta kizárólagos strukturá-
lis összehasonlító megközelítés nem igazán képes kielégítő válaszokat felmutatni az
életorientáció kérdéseire.
Az alábbiakban látni fogjuk továbbá, hogy további problémakörök jelennek meg
abból a fent említett okból kifolyólag, hogy az állam és az egyház szerepének ellent-
mondásosságát magának az államnak, az állam oldaláról sem sikerült mindezidáig
feloldania.
2. Semlegesség és vallásszabadság
Az állam egyházhoz és az egyház államhoz való viszonyát jelenleg meghatároz-

za, hogy mind az állam, mind pedig az egyház pluralisztikus társadalomban él. Kette-
jük viszonyának keretét adja ez a társadalmi berendezkedési forma. Ezért a problé-
mák annak a kérdésnek a mentén fogalmazódnak meg, hogy mit tehet az állam a val-
lásszabadság biztosításáért egy pluralista jellegű társadalomban, és hogy miként él-
nek az egyházak ezzel a vallásszabadsággal.
Jogfilozófiai szempontból lényegi kérdéssé válik így, hogy az állam ne csak a ne-
gatív vallásszabadságot óvja, hanem legyen figyelemmel a pozitív értelemben vett
vallásszabadságra is.53 Vagyis ne csak a vallási megkülönböztetés tilalmát biztosít-
sa, hanem tegye lehetővé a vallásos élet megnyilvánulásait. Ennek kapcsán érdemes
egy német példát megvizsgálnunk. A Német Szövetségi Alkotmánybíróság 1995-ben
hozott határozatáról van szó, amely kimondta, hogy vallási jelképeket nyilvános he-
lyiségekben nem lehet állami kényszerrel elhelyezni.54 Amennyire helyes azonban,
hogy az állam nem teszi kötelezővé a kereszt elhelyezését az iskolai tantermekben,
annyira problematikus, hogy az alkotmánybírósági döntés a negatív vallásszabadsá-
got elemi alapjognak minősítve, azt egyértelműen a pozitív vallásszabadság elé
rangsorolja. Ha viszont a negatív vallásszabadság ilyenfajta előnybe kerül a pozitív
vallásszabadsággal szemben, az azt a benyomást keltheti, hogy az állam vallási sem-
legessége a vallástalansággal azonos. Mértékadó alkotmánykommentár55 megfo-
53 Ez a kérdés a közelmúltban konfliktusok sora kapcsán vált sürgetővé. Ezt szemlélteti az a vita is – hogy a francia esettanul-
mányunkhoz kapcsolódva francia példát idézzünk –, amely jelenleg Franciaországban zajlik a vallásos jelképek viselése kap-
csán. Adott esetben az állam iskoláinak világi jellegét félti attól, hogy muszlim diáklányok a vallásuk által előírt öltözetben –
fátyollal – mennek iskolába. A kérdést bonyolítja, hogy e viselet az iszlám vallásban több, mint vallási előírás.
54 HUBER, i. m. 278–279. o.
55 MAUNZ, Thomas/DÜRIG, Günter/HERZOG, Roman: Kommentar zum Grundgesetz, Lieferung 1973, IV. kötet, 140. cikk, 29. k. o.
galmazását idézve: „Az állam vallási kérdések iránti teljes közömbösségének axió-
mája, és az állam abszolút érdektelensége a vallási események és intézmények
iránt, az államnak a vallástalanság melletti egyoldalú állásfoglalása, vagyis a semle-
gesség elvének megszegése lenne.”
A világnézetileg közömbös állam nem vesz tudomást saját polgárai meggyőző-
déséről, alkossanak az egy meggyőződést vallók kisebbséget vagy akár többséget.
Ez a hozzáállás a magánszférába utalja a vallás ügyeit, ami magával hozza azt, hogy
a vallásgyakorlás, a vallási meggyőződés megjelenítésére nem lesz megfelelő lehető-
ség, a polgárok nem alakíthatják teljes életüket meggyőződésüknek megfelelően. Az-
zal, hogy a közömbös állam nem vesz tudomást polgárai vallási igényeiről, az ilyen
igényekkel nem rendelkezőket hozza óhatatlanul privilegizált helyzetbe. A semleges-
ségen túlmenő közömbösség így a negatív vallásszabadságot előnyben részesíti a
pozitív vallásszabadsággal szemben.56
Sarkítva egy kicsit a semlegesség kérdését, eljuthatunk a vallástagadás-e a val-
lástalanság kérdéséig. Ugyanis ha nem kimondható, hogy az állam vallástagadó, va-
gyis ateista, pontosabban antireligionista, akkor megvizsgálva a világnézetileg sem-
legesség elvét, vagyis tulajdonképpen a vallástalan állam elvét, abba az ellentmon-
dásba ütközünk, hogy az állam – a világnézetileg semleges állam – mivel nem lehet
bármely ideológia, adott esetben magának a semlegesség ideológiájának a kizáró-
lagos képviselője, egyetlen szemszögből nézhet e kérdésre. Mégpedig úgy, hogy a
semlegesség ideológiáját is ideológiának tartja, vagyis egyfajta semlegesség feletti
szemszögből.57
Mert ha nem ebből a nézőpontból tekint a különböző ideológiák és vallások kér-
déseire, akkor amellett, hogy a semlegesség ideológiájának mélyen elkötelezettjévé
válva logikailag ellentmond saját elveinek, kizárólag a negatív vallásszabadság bizto-
sítására lehet képes, viszont alárendelve ezt is a semlegesség elvének. Tehát végső
soron az a lényeg, hogy az állam nem engedhet nagyobb teret, tegyük fel egy ideoló-
giailag el nem kötelezett oktatási intézmény – adott esetben állami oktatási intézmény
– részére, mint egy egyházi iskolának. Egyiket sem szabadna kiemelten támogatnia –
s itt elsősorban nem anyagi támogatásról beszélünk, hanem „ideológia” támogatásá-
ról – mert ha ez megtörténik, akkor a nem támogatott fél adott esetben az állam által
biztosított jogos igényekkel léphet fel a megkülönböztetés ellen.
A vallástalan állam kategóriája tehát abban az egyetlen esetben nem vallástaga-
dás, ha az állam bármilyen „semlegessége” fölött állva tekint e kérdéskörre, és jogfi-
lozófiailag kizárólag ebből a nézőpontból képzelhető el adekvát lehetőség a vallás-
szabadság megteremtésére, amely ilyen viszonylatban mindenképpen pozitív formá-
jában valósulhat meg.
Más kérdés természetesen, hogy a vallásszabadság milyen értelemben, milyen
tartalommal és formában tényleges vallásszabadság, de ha ez a kérdés az államtól
nem választható el – márpedig a modern államtól ez nem választható el – akkor itt
56 Más kérdés ugyanakkor a francia példát szemlélve, hogy a magánszférába és a társadalom perifériájára szorított katolikus
egyház mégis meg tudta őrizni és ki tudta bontakoztatni viszonylagos önazonosságát.
57 Tudjuk jól, hogy a semlegesség elve, az állam részéről, tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem elkötelezettje egyetlen ideológi-
ának sem, tehát a semlegesség világnézeti jellegének hangsúlyozásáról van szó, ami ugyanakkor nem jelenthet értéksemle-
gességet. Véleményünk szerint innen származik a probléma gyökere, mert e hozzáállás következetes képviselete egy sor
olyan kérdést vet fel, amely értékpreferenciákon nyugszik, vagyis adott esetben világnézeti hovatartozáson, tehát az állam
nem képes semleges lenni kizárólag világnézetileg, mialatt értékek tekintetében egyáltalán nem az.

vagy a modern állam alapelvei kerülnek végveszélybe, vagy a modern állam megkí-
sérli a fent említett nézőpont megtalálását.58
Ami ezek után lehetőségként marad, az egy olyan érzékeny rendszer, amelynek híven
kell a társadalmi igényekre reflektálnia, s amely nem mellőzheti a konszenzus kialakítását
ezeken a területeken, bevonva a vallásszabadsággal kapcsolatos döntésbe magukat az
érintetteket, az egyházak képviselőit is. Olyan érzékeny egyensúlyrendszer lehetőségének
kialakítása marad tehát a modern demokratikus állam számára, amely egy folytonos újra-
gondolást, az értékek változását nyomon követni próbáló megfelelést igényel.
Látjuk, hogy a radikális szeparációt következetesen végigvivő Franciaországban,
amely szétválasztásnak eredeti indíttatása és eredménye az egyház magánszférába szo-
rítása volt, ez a szeparáció együtt járt az egyházakkal való állami együttműködés kerü-
lésével is. Ami azt eredményezte, hogy a világnézetileg semleges állam nem foglalkozott
a negatív vallásszabadságot meghaladó kérdésekkel, nem biztosítva így elegendő teret
a vallási meggyőződés kifejezésre juttatásához, ami a pozitív vallásszabadság korlátozá-
sához vezethet napjainkban, olyan nagymértékű feszültséget okozva ezzel, amely a val-
lásilag egyre színesebbé váló Európában is további problémákat szülhet. A bevándorlás
kiváltotta kihívások nyomán tehát kérdésessé válik, hogy a vallási szimbólumok haszná-
latában megmutatkozó pluralitás milyen mértékben egyeztethető össze a társadalom
kohéziójával. Ezt csak tovább színezi, hogy a privát szférába történő visszaszorítás ese-
tén is az egyház komolyan veszi azt a megbízatását, hogy üzenetét hirdesse, és ahol
szükségét látja, hangot adjon kritikai észrevételeinek. A magánszféra körülményei azon-
ban merev ellentétben állnak a keresztény egyházak hivatalos ön- és hitértelmezésével:
a hit ugyanis nem magánügy59, az egyház pedig közintézmény. Hogy a magánszférá-
ban hogyan lehet közintézményként működni, vagy új módon azzá válni, az nem csak
az állam, hanem kiváltképp az egyház önmagára találásának kérdésköre, de ebben azt
az álláspontot kell képviselnie a köznyilvánosság előtt, hogy a vallásszabadság nem
csak a vallástól való szabadságot jelenti, hanem a vallás gyakorlásának a szabadságát
is. Ugyanakkor azt a jogot, hogy jelen legyen a közélet fórumain, nem igényelheti kizá-
rólag magának. Aktívan kell fellépnie azért, hogy ezzel a lehetőséggel más vallások is
élhessenek. Missziói felelősségét ez semmivel sem kisebbíti. A vallások egyenjogúsága
pedig csak akkor valósítható meg, ha egyúttal egyetértés születik abban a kérdésben,
hogy meddig terjednek a szabad vallásgyakorlat határai.
3. Az egyház a civil szférában
A civil társadalom sajátos arculatát ma elsősorban a pluralitás, pluralizmus fogal-

mával lehet meghatározni. Ezek a fogalmak olyan jelenségeket takarnak, amelyeket
58 Ez a lehetőség azonban a modern állam számára kérdéses, hogy mennyire járható út, mert ennek következetes végigvitele
végső soron nem járna más következménnyel, mint azzal, hogy az állam e semlegesség és modernitás és pluralitás feletti né-
zőpontba integrálná az élet minden területét. Vagyis a kora középkor szemléletével szemben, amikor minden az egyház ér-
tékrendszere alá tagozódott be, megvalósulna az újkorban ennek ellenkezője, az állam értékrendszerei alá történő betago-
zódás. De egyrészt, mivel az állam önmagán felüli értékeket nem ismer el, kizárólag önmagán belülieket – szemben az egy-
ház hierarchikus szemléletével –, másrészt pedig az állam totalitárius mivoltával kapcsolatban éppen elegendő példát szol-
gáltatott a 20. század történelme, mindenképpen szerencsésnek tűnik, hogy ez egyelőre utópia maradhat.
59 Természetesen az egyes vallások koncentrátumát szimbolizáló hitvallások értelmében nem magánügy az, hogy ki mit hisz,
vagyis ez az egyházi dogmatika és tanítóhivatal területére tartozik. Ugyanakkor ennek a hitnek, az egyház által keretbe fog-
lalt „hinnivalónak” a megvalósítása vitathatatlanul az ember legszemélyesebb ügye.
bár a modern társadalommal hoznak összefüggésbe, de eredetük messze az újkorra
nyúlik vissza. A vallástörténet vizsgálódásai bizonyítják, hogy már a korai társadalma-
kat is jellemezte a vallási formák és tartalmak sokfélesége, különösen jó példa erre a
régi Izrael. A nagycsoportok és a kiscsoportok kegyességének fenomenológiai külön-
bözőségei, vagy a vallás családi, lokális és hivatalos formáinak eltérései érzékeltethet-
nek valamit a modern kor előtti kultúrák sokrétűségéből.60
Meg kell azonban különböztetnünk a plurális társadalmakat. Egyrészt beszélhetünk
olyan társadalomról, ahol egy normatív egyneműsítés, homogenitás igénye érvényesül,
amely az orientációs különbségeket részben elnyomja, részben pedig relativizálja. Más-
részről pedig beszélhetünk arról az inkább pluralisztikusnak nevezhető társadalomról,
amelyet inkább az jellemez, hogy összetevői reflektálnak a normatív és vallási orientáció
különbözőségeire, a kölcsönös megértés jegyében kezelve a pluralitás tényét; elismerik
azok szükségességét, azon túlmenően pedig ezt az önmagában is elismert pluralitást
megvalósítandó célnak és feladatnak is tekintik. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha si-
kerül megegyezésre jutni azokat az alapelveket illetően, amelyeket – a különbözőségek
ellenére – mindenkinek tiszteletben lehet és kell tartania. Egy pluralisztikus társadalom
csak akkor lehet életképes, ha az alapelvek felőli konszenzus eleven, és állandóan meg-
újul. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a pluralisztikus társadalom rá van utalva, hogy elismer-
je a pluralitás határait. Az alapelvek felőli közmegegyezés és a határok kijelölése pedig
szükségessé teszi a végső alapok tisztázását, és a végső határok megállapítását.
Ezért lehet egy pluralista társadalom fennmaradását szolgáló párbeszédnek
szükségszerűen vallási dimenziója. E társadalom életfeltételei szenvednek kárt, ha a
nyilvános vitából eltűnik a vallási diskurzus.
Egy olyan társadalom, amely az egyes polgárok vallásosságát a magánszférába
szorítja vissza, és nem adja meg a nyilvános megélésnek a lehetőségét, tehát nem
biztosítja a pozitív vallásszabadság érvényesülését, ki van téve annak a veszélynek,
hogy megfosztja magát az emberi együttélés feltételeiről kialakítandó konszenzus for-
rásaitól. Amiként ugyanis a szabad államra, úgy a civil társadalomra is érvényes, hogy
olyan feltételekből él, amelyeket ő maga nem képes megteremteni és garantálni.61
Vizsgálatunkat leszűkítve immár a civil társadalomra, meg kell jelölnünk először,
hogy e fogalmon mit értünk. Civil társadalmon az egyén és tevékenysége és az állam
közötti köztes területet értjük. E kérdéskör munkánk szempontjából két oldalról vizs-
gálható: az egyház és az állam oldaláról.
Az egyház oldaláról nézve e kérdést, ahhoz, hogy megtalálja a neki megfelelő he-
lyet e szférában, alapvető feltétel, hogy maga mögött hagyja az állam és az egyház di-
daktikus kapcsolatrendszerét, és önmagát az állam, az egyház és a társadalom hár-
mas összefüggésében helyezze el. A társadalmi struktúrák részeként kell tekintenie
önmagára úgy, hogy sajátos üzenete alapján és sajátos kompetenciájának komolyan
vételével, egyfajta közvetítő szerepet töltsön be. Közvetítsen az egyén és társadalmi
környezete között, mindenekelőtt azonban az egyén és Isten hitben megragadható va-
lósága között. Ebben a kettős és sajátos értelemben az egyház intermediáris intéz-
ménynek tekinthető.62
60 HUBER, i. m. 250. o.
61 A civil társadalom számára ilyen feltétel a működés törvényességét biztosító állami jogrendszer, a szabad állam számára pe-
dig ilyen feltételnek tekinthető az állam hatalmának eredőjeként megjelölhető népfelség elve.
62 HUBER, i. m. 240. o.

Egy civil társadalom szempontjából nagy jelentősége van annak, hogy benne
intermediáris intézmények működése folytán olyan kohéziós erők keletkeznek, ame-
lyeket nem közvetlenül a politika szabályoz. A polgárok önszerveződése nyomán lét-
rejövő csoportosulások, egyesületek jelentik a közmegegyezésnek azt a bázisát,
amely képes megújítani a társadalom összetartó erejét. Az ilyen társadalom különbö-
zik egyfelől az olyan szerveződéstől, amelyben a hatékony civil szervezetek hiánya mi-
att egyáltalán nincs kohéziós erő, másfelől különbözik az olyan központilag megszer-
vezett közélettől is, amelyben a társadalmi csoportosulások csupán az állami dönté-
sek transzmissziós szíjának63 a szerepét játsszák, amiről egy valódi civil társadalom-
ban szó sem lehet.
Tehát míg az egyház a civil társadalom alatt értett területet és közeget az egyén
és tevékenysége oldaláról közelíti meg, illetve vesz benne részt, addig az állam ennek
ellenpontozásaként e civil szféra működtetéséért felelős tényezőként közelít ehhez a
területhez, illetve résztvevőihez, vagy más szóval mondva: az állam maga a feltételező
keretrendszere ennek a civil társadalomnak.
Ha magát az egyházat az állam oldaláról nézzük, akkor az mint intézmény, mint
struktúra a modern államban – ha tartalmaz is közösséget befolyásoló aktivitásokat,
de –alapvetően a civil-társadalom egyik szegmenseként tartható számon. S attól füg-
gően, hogy milyen állam-egyház modell van érvényben az adott területen, úgy élvez-
het az egyház kisebb vagy nagyobb állam általi támogatottságot tevékenységében.
Mint láttuk, a radikális elválasztás modellje is épít bizonyos mértékig az egyház szo-
ciális szférában – oktatás, betegellátás stb. – végzett tevékenységére, bár kizárólag csak
erre. S az állam igazából nem egyenrangú félként, hanem az egyházat rendelkezései-
nek alárendelve, törvényekkel szablya meg ennek feltételeit. Ott, ahol ez a radikális szét-
választás nem történt meg, tehát nincs egyértelműen a magánszférába utalva az egy-
ház és működése, ott partneri viszony alakítható ki az állam részéről az egyházak felé.
S többnyire érvényesül is ez, például rendszeres találkozókkal az állam és egyház kép-
viselői között, bár együttműködésük megmarad ezen a szinten, a kölcsönös visszafo-
gottság légkörében. Pedig mind a két oldal pont azt a civil társadalmat tudná építeni és
erősíteni, amelyben az élettevékenységek struktúrái keretbe rendeződnek.
S ha csak a magyar viszonyokat nézzük, az állam részéről előnyös lenne annak
a lehetőségnek a biztosítása, hogy az állam segítségül hívhassa az egyház által kiépí-
tett intézményrendszert, és nem utolsósorban az emberekkel való foglalkozás tapasz-
talatát. Ez a lehetőség kiválóan érvényesíthető lenne szociális területeken, például az
egészségügy mai válságos állapotában, a teremtettség védelme érdekében a környe-
zetvédelem területén, a kulturális kommunikáció területein, és akár a különböző szin-
tű kapcsolattartás területein, adott esetben a határon túli nemzeti kisebbségek vonat-
kozásában. Nem beszélve arról a leginkább teológiai értelmezésben megmutatkozó
tényezőről, hogy az egyház minden mást megelőzően, azzal járulhat hozzá a civil tár-
sadalom életéhez, hogy felmutatja: közösség azért jöhet létre emberek között, mert
olyan valóságra épül, amely nagyobb, mint ő maga. Az egyház pedig, sajátosságából
kifolyólag nem lehet önmagáért élő közösség. Speciális intermediáris funkciója azt a
feladatot állítja elé, hogy felhívja a figyelmet olyan témákra, amelyek egyébként kívül
maradnak érdeklődési körökön. Vonatkozik ez az egyének felé való közvetítésben,
ugyanakkor azok szószólója is lehet az állam felé irányuló közvetítésében, akik egyéb-
63 HUBER, i. m. 245. o.
ként nem jutnak szóhoz a társadalom adott viszonyai között. Az egyházaknak mint kö-
zösségeknek ez a tevékenysége nem korlátozódik a közélet egyetlen területére. Jólle-
het leginkább a kulturális kommunikáció területén vannak otthon, és tudnak sajátos
módon hozzájárulni a civil társadalom közmegegyezésének alakításához, de részesei
– már csak saját létszükségleteikre tekintettel is – a gazdasági történéseknek, és a
társadalom politikai önszerveződésének, hogy a fenti területeket ne említsük újra.
Az egyház oldaláról nézve pedig a szorosabb együttműködés azért lenne gyü-
mölcsöző, mert a korszakváltás okozta válság, amelyet láthatóan minden történelmi
egyház megszenved, aktívabb társadalmi részvétellel – vagyis e területeken való tuda-
tosabb, állam által elősegített módozatok révén – az intézmény és a struktúra szintjén
enyhíthető lenne. E szinten az egyház megtalálhatná azokat a lehetőségeket, ame-
lyekkel szervesen hozzájárulhat a társadalom fenntartásához.

Összegzés
Az alábbiakban röviden összefoglaljuk az állam és az egyház franciaországi szétvá-
lasztásának fontosabb tényezőit, kiemelve mindenekelőtt annak folyamat jellegét,
amit a tanulmányunk tágabb történeti keretbe helyezésével is próbáltunk érzékeltetni.
Sok összetevőjű, komplex eseménysorozatról van tehát szó, amely több szempontú
vizsgálatot igényelt. Ezt kívánta felmutatni az a jogfilozófiai és teológiai szempontú
gondolatmenet, amelyet munkánk hatodik fejezetében fogalmaztunk meg.
A szűkebb értelemben vett 1905. évi szeparációs törvény létrejöttéhez is megany-
nyi társadalmi tényező, szociológiai összetevő, és történelemben gyökerező esemény
járult hozzá. A 19-20. század fordulójának új szellemi áramlatai, a robbanásszerű ipa-
rosodással meginduló új népvándorlás folyamata és a Dreyfus-ügy hatásai azok, ame-
lyek érzékelése és érzékeltetése mellett nem szabad elmennünk.
Az 1905. december 9-i törvény hat fő pontja közül a legfontosabbak egyike volt
az, hogy a Francia Köztársaság hivatalosan nem ismer el, és pénzzel semmilyen szin-
ten nem támogat egyetlen felekezetet sem. Egy másik jelentős rendelkezése volt e tör-
vénynek, hogy a vallás nyilvános intézményei eltöröltettek, viszont társadalmi életben
betöltött szerepüket vallási egyesületek vehették át.
Az ezt követő feszültségekkel teli időszak első enyhülése 1907 és 1914 között kö-
vetkezett be, amikor csaknem minden plébánián megalakultak az ideiglenes egyesü-
letek, amelyek fokozatosan átvéve az egyházi intézmények még szabad ingó és ingat-
lan tulajdonát, megkezdték működésüket.
A szeparáció gyökeres átalakulást hozott az egyházak életében. Biztos anyagi
források hiányában teljesen át kellett értékelni és újra kellett szervezni az egyházi in-
tézmények szerepét. Egyfajta öntudatra ébredési folyamat figyelhető meg egyházi ol-
dalról a plébániai életben, az oktatási-nevelési intézményekben, a sajtóban és a társa-
dalmi életben. Az új típusú kapcsolatok kiépítése hatalmas megújulási lehetőségeket
tartalmazott, viszont ennek érvényesítéséhez egy új nemzedékre volt szükség, amely
a belső egyházi reformot véghezvitte, főképpen a papság és a hívek közötti új típusú
kapcsolatok kiépítésével. Mindez lassan ment végbe, de kihatással volt az állammal
folytatott párbeszédre is. A dialógus lehetőségei azonban főleg a második világhábo-
rú után kaptak új dimenziókat. Az első néhány évtized eredményeképpen a vallásel-
lenes megmozdulások szorultak elsősorban vissza, ami a társadalmi szervezetté ala-
kult egyház békésen tevékenykedését segítette elő.
Az első világháború e folyamatot lassította, de nem szüntette meg, így folytatódott
az enyhülés, és az állam részéről elterjedt egy általánosan türelminek mondható ma-
gatartás az egyházakkal szemben.
A második világháborút követően ez a fajta enyhülés a törvény- és rendeletalko-
tás különböző formáiban még inkább megfigyelhető. Azokon a területeken, amelyek
az állami közigazgatásban fontos szerepet játszottak: kultúra, oktatás, egészségügy,
városképet javító egyházi rendeltetésű épületek, szorosabbá és kiegyensúlyozottabbá
vált az egyházakkal való állami kapcsolattartás. Az 1951. szeptember 28-i, ún.
Barangé-törvény fontosságát többek között az adta, hogy általa első ízben vesz részt
az állam egyházi felekezeti oktatási intézmény működtetési költségeinek részleges fe-
dezésében. Az 1959. december 31-i, Debré-törvény általános jelleggel szabályozta új-
ra az állam szerepét az egyházi oktatásban azzal az alapelvvel, hogy az egyházi isko-
lák léte a közoktatás szabadságának logikus következménye és természetes kiegészí-
tője, és az állam könnyebbé akarja tenni ennek a szabadságnak a gyakorlását, hiva-
talosan elismerve az egyházi iskolák sajátos jellegét. Az 1977. november 25-i, ún.
Guermeur-törvény újabb kiigazításokat vezetett be.
Az 1970-es évekre az állami hatóságok számára teljesen nyilvánvaló lett, hogy
az egyház kész az együttműködésre társadalmi, kulturális és karitatív téren egy-
aránt. A szerzetesrendek működését ekkor vették általános vizsgálat alá, aminek kö-
vetkeztében megtörtént a hivatalos elismerés, tisztázva ezzel a több mint egy évszá-
zados feszültséget a gazdag történelmi múltra visszatekintő francia szerzetesség
viszonylatában.
A papok és lelkészek munkájának átértékelése is megtörtént, főleg az oktatás
kérdéséhez kapcsoltan, de a kórházi ellátás és ezzel az egészségügy vonatkozásai-
ban is lehetőség nyílt a papok lelki tapasztalatának igénybevételére, valamint a börtö-
nök és a katonaság területén, bár ez utóbbiban a lelkipásztorkodás sohasem vesztet-
te el annyira a jelentőségét, mint másutt.
A francia példa több tanulsággal is szolgálhat az állam egyházzal való kapcsoló-
dási lehetőségeit tekintve.
Az első egy történelmi jellegű tanulság, amely az eseménysorozat folyamat jel-
lege mellett a téma több szempontú és többoldalú érzékenységére mutat rá. Fran-
ciaországban a század elején a radikális elválasztás indítéka alapvetően antiklerikális
és katolikusellenes – azaz korántsem semleges – feltevéseken alapult. Az eredeti cél
nem annyira a semleges állam megteremtése volt, hanem inkább a közélet, az okta-
tás teljes laicizálása, az egyházi befolyás megszüntetése, magánszférába szorítása,
köszönhetően annak a többrétű és többtényezős 19. század végi társadalmi állapot-
nak, amelyben Franciaország akkor volt. Az első világháború után azonban megindult
egy enyhülés, ami a de Gaulle-korszakkal új lendületet kapott. Azóta Franciaország is
támogatja az egyházi oktatást, illetve egy sor eredetileg egyházellenes intézkedés, így
pl. a templom- és plébániaépületek századelőn történt államosítása mára az egyház-
támogatás indirekt formájává alakult át, ugyanis az épületek fenntartási költségeit
döntően közpénzekből biztosítják. Az érzékenységeket aláhúzza, hogy a Mitterrand-
éra kezdetén tett kísérletek az egyházi oktatás ötvenes években kialakult támogatási
rendszerének megnyirbálására az elmúlt évtizedek legnagyobb franciaországi tömeg-
megmozdulásait váltották ki.
Egy másik tanulság, hogy nem az állam egyházzal való kapcsolódási módozata-
in van a hangsúly, hanem a kapcsolatok meglétén. Tehát a francia típusú radikális
szétválasztással ugyanúgy működőképes lehet egy rendszer, mint az együttműködő
elválasztás modellje esetén.
Nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy a radikális szeparációt követően
az együttműködés első lépéseinek kötelezettje maga az állam. Igazából ugyanis
az állami szférának kell tisztában lennie azokkal a területekkel, amelyeken segítségé-
re lehet az egyházi struktúra, intézményrendszer és lelki tapasztalat.
Negyedik tanulságként – esettanulmányunkat immár konkrétan összefüggésbe
hozva a magyar helyzettel – az elsősorban az állam részéről megnyilvánuló koncep-
ciókidolgozást említjük, amely gyakorlatilag realizálja, megvalósítja az együttműkö-
dést. Tehát az állam részéről előnyös lehet segítségül hívni azt az egyház által kiépí-

tett intézményrendszert – és nem utolsósorban az emberekkel való foglalkozás ta-

pasztalatát –, amely kiválóan érvényesíthető lenne több területen.
Példák:
1. Kiemelt szociális érzékenységű területeken.
2. Az egészségügy területén.
3. A környezetvédelem területén, a teremtettség védelme érdekében. 64
4. A kulturális kommunikáció területein, mert az egyház a kulturális kommuniká-
ció területén van otthon, és tud sajátos módon hozzájárulni a civil társadalom
közmegegyezésének alakításához.
5. A különböző társadalmi dimenziójú kisebbségekkel való kapcsolattartás terü-
letein, különösen Magyarország esetében érintheti ez a határon túli nemzeti ki-
sebbségek ügyét.
6. Nem elhanyagolható együttműködési terület – már csak az egyház saját lét-
szükségleteire tekintettel is – a gazdasági történéseknek, és az egyes gyüle-
kezeti modelleknek a területe.65
7. A politikai önszerveződés területe emelhető még ki e körben, amely az erő-
sebb társadalmi kohéziót mozdíthatná elő.
Tehát mindkét oldalnak előnyére válhat egy jól kidolgozott, és formába öntött, hang-
súlyozottan kizárólag az intézmények szintjén történő együttműködés. Ennek a kapcso-
latrendszernek azonban nemhogy a részletei, de igazából a koncepciója sincs kidolgoz-
va ma Magyarországon. Munkánk ajánlásaként ezt a koncepciókidolgozást, az együtt-
működés alapelveinek lefektetését mindenképpen szeretnénk hangsúlyozni, mert
olyan, egyelőre rejtett erőtartalékok lennének így mozgósíthatók az állam és az egyház
kölcsönös érdekeinek érvényesítésére, amelyek igazából nem igényelnek jelentős több-
letköltséget, annál nagyobb hasznossággal bírnának azonban a társadalom és a kör-
nyezet állapotának javításában. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy az intézményi
együttműködés nem érinti, illetve meghaladja azt a problematikát, amely az állam és az
egyház ideológiai szétválasztásából származik, bármelyik oldalt nézzük is.
Végigkövettük Franciaországban a szétválasztás folyamatát, amely folyamatban
egyértelműen kimutatható, hogy a két intézmény együttműködése nagymértékben
szélesedett, de növekedett ugyanakkor az egyház autonómiája, életereje, megújulási
képessége is. Ez azonban egyetlen példa, mint említettük, a maga komplexitásában.
Egyáltalán nem általánosítható más európai államok eltérő történelmi hagyományai-
ra. Különös tekintettel arra a tényezőre, hogy a szétválasztást követő időszak máig tar-
tó szakasza is, bár egyre szélesebb területeken valósított meg együttműködést, még-
is megannyi vihart kavart és feszültséget keltett, és kelt mind a mai napig.
64 Az első megközelítésben idegenül hangzó környezetvédelem területére vonatkozóan egyetlen magyarországi példa. A deb-
receni evangélikus egyház évek óta gyűjti a veszélyes hulladékot: elhasznált elemeket, gyógyszereket. A gyülekezet lelkésze
önállóan szervezte meg az önkormányzattal közreműködve azt, hogy rendszeresen elszállításra kerüljön a hulladék, amit a
templomba járó hívek magukkal hozva elhelyezhetnek egy a templomudvaron elhelyezett konténerben. Nem volt központi
egyházi utasítás, de az önkormányzat sem kereste meg az egyházat, hogy ezt az igazán egyszerűnek mondható módszert
általánosan bevezessék.
65 Lásd ezzel a példaértékű kezdeményezések kérdéskörével kapcsolatban az EÖKIK 4. sz. műhelytanulmányát: JAKAB Attila:
Az erdélyi magyar történelmi egyházak társadalmi szerepe, Budapest, 2003.
Felhasznált irodalom
BOZSÓKY Pál Gerő: Az állam és az egyház kapcsolatai Franciaországban
HUBER, Wolfgang: Az egyház korszakváltás idején, Magyarországi Református Egy-

ház Kálvin János Kiadója, Bp., 2002.
NYÍRI Tamás: Egyház, állam, demokrácia, in Vigilia 57 (1992) 2, 82–91.
SCHANDA Balázs: Magyar állami egyházjog, Budapest, Szent István Társulat, 2000.
Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Cononici Universitatis Catholicae de Petro Páz-
mány nominatae, I. Institutiones 4.
SCHANDA Balázs: Az állam és az egyház viszonyának lehetséges modelljei, in Társa-

dalmi Szemle, L (1995) 5, 35–43.
SÓLYOM László: Az állam és az egyház elválasztása az Alkotmánybíróság alapjogi

koncepciójában, in FORRAI T. (Szerk.), Az állam és az egyház elválasztása 1995,
104–111.
TOMKA Miklós: Az állam és az egyház elválasztása. Nemzetközi tapasztalatok, in Ka-

tolikus Szemle 1992, 125–142.
Fontosabb honlapok:
http://corail.sudoc.abes.fr/
Les rapports de l’Église et de l’État en France, LEPOINTE, Gabriel/2. éd./Presses uni-
versitaires de France/1964
Church and State in France: book repertory 1801–1979, ZIMMERMANN,
Marie/CERDIC publications/1980
L’Eglise et l’Etat en France, LEPOINTE, Gabriel/P.U.F/1960
Entre separation et ralliement. les relations entre l’eglise catholique et l’etat en france
de 1924 a 1932, CASTERMANS, Philippe/1997
Les Relations de l’Eglise et de l’Etat en France de 1960 ŕ 1975: quinze ans de neu-
tralité positive, METZ, René/Bibliothčque centrale de l’U.C.L: Faculté internationale
de droit canonique/1976
Aperçu général sur le statut de l’église catholique en France depuis la séparation
des églises et de l’état, ESTANIER, Joseph/Firmin et Montane/1912
http://www.france-catholique.fr/
http://www.cef.fr/
http://www.scolanet.net

Jakab Attila
A laicitás
A kinyilatkoztatással ellentétben a laicitás eszméje nem rendelkezik egy minden kor-
ra és helyzetre adott örök érvényű megfogalmazással. Ez egy állandó mozgásban le-
vő, vita tárgyát képező szellemi irányzat, amelyet esetenként kell vizsgálni, alakítani, s
amelynek a megvalósíthatóságát az adott körülményekre szabottan kell kidolgozni.
Mindez elsősorban azzal magyarázható, hogy nagyon nehéz egy pontos meghatáro-
zásnak a szűkre szabott keretei közé szorítani, mivel elsősorban viszonyt fejez ki, kü-
lönállást jelent, és nem annyira statikus, mint dinamikus töltetű fogalom.1
A fogalom értelmezése
Tágabb értelemben a lelkiismereti szabadságot jelenti, és elsősorban arra fekte-

ti a hangsúlyt, hogy az állam ne csupán a lakosság egy meghatározott részéé, hanem
az egész népé legyen. Célja elkerülni azt, hogy az életirányítottsága miatt bárki is
diszkriminációt szenvedjen. Ennek függvényében a nemzetközi jog nem is használja
a laicitás fogalmát.
Szűkebb értelemben a fogalom mindenekelőtt Franciaországhoz kötődik, ahol
főleg a vallási klerikalizmus elleni küzdelemben kristályosodott ki, és ahol, a vallás-
szabadság kinyilvánításán túlmenően, az állam és az egyház szétválasztását is
jelenti.2 Más országok – amelyek szintén vallják a lelkiismereti szabadság és a
diszkriminatív meg nem különböztetés elvét – magát a fogalmat nem használják:
ilyen pl. az Amerikai Egyesült Államok, ahol már 1791-ben „laicizálták” az államszö-
vetséget, de nem a szövetséges államokat (csupán az 1861–1864-es polgárháború
után kötelezték az egyes államokat a vallásszabadság tiszteletben tartására). Fran-
ciaországgal ellentétben ugyanis, ahol a fejlődés iránya az összefonódás felől ha-
ladt a szétválasztás felé, az amerikai alkotmányos szabályozás elsődleges célja az
állam és az egyház összefonódásának a megakadályozása volt. Mindez csakis az
előzmények, az eltérő történelmi helyzet és államszervezési filozófia ismeretében
érthető meg igazán.
Alapjában véve azt lehet mondani, hogy a laicitás elsősorban egy politikai kon-
cepció, amely azt jelenti, hogy az állam egyetlen felekezetet sem részesít előnyben
(illetve nem minősíti az életfelfogásokat), és meghatározott keretek között szavatolja
mindegyik szabad megnyilvánulását.3
1 Ez leginkább a laicitással kapcsolatos francia jogtörténetben érhető tetten, amely a társadalomban végbemenő változásokat
és fejlődést is tükrözi. Míg Bouteyre abbé számára 1912-ben nem engedélyezték, hogy állami iskolába filozófiatanárnak jelent-
kezzen, addig 1972-ben a törvényhozó úgy ítélkezett, hogy a közoktatás semlegessége nem zárja ki az egyháziak jelentkezé-
sének a lehetőségét, amennyiben az illető megfelel a szakmai követelményeknek. Fabien COLLET, La laicité, une doctrine de
l’education nationale, Mémoire de DEA, Faculté de Droit, Grenoble, 1995, 13. old.
2 Az 1958-as francia alkotmány 2. cikkelye kimondja, hogy „Franciaország egy oszthatatlan, laikus, demokratikus és szociális
köztársaság. Származásra, fajra és vallásra való tekintet nélkül minden állampolgárnak egyenlő jogokat biztosít a törvény előtt.
Tiszteletben tart minden hitbeli meggyőződést.”
3 Guy HAARSCHER, La laïcité, PUF, Paris, 1996, 3–7. old.

56 Jakab Attila: A laicitás
A fogalom vallástörténeti háttere
A görög laïkos kifejezés – amely latin közvetítéssel került át a modern európai

nyelvekbe, így a magyarba is – alapjában véve „népből való”-t jelentett, és az óke-
resztény szóhasználatban főnévként mintegy a klerikos ellentéteként jelent meg. Ez
utóbbi kifejezést elsősorban azoknak a kiválasztott személyeknek a megjelölésére
használták, akik a valamilyen vallási hatalommal, illetve funkcióval rendelkezők cso-
portjához tartoztak, ezáltal mintegy elkülönülve a közösség többi részétől. A keresz-
ténység intézményes fejlődése és általánosabb elterjedése eredményeként laiku-
sok alatt fokozatosan a hívő, keresztény népet értették, a papi hatalommal rendel-
kező klérussal szemben, amelynek kizárólagos joga és kiváltsága volt a „szent dol-
gok” kezelése.4
Mindennek fényében eléggé egyértelmű, hogy a fogalom kialakulásának és fej-
lődésének vallási, kulturális háttere összekapcsolja azt a nyugati kereszténység ural-
ta kultúrkörrel, amelyre az első évszázadokban nem annyira a teológiai viták és egy-
házpolitikai harcok, hanem elsősorban az intézményrendszer fejlesztése és az egyhá-
zi jogviszonyok meghatározása a jellemző. Nyugaton ugyanis – a Kelettel ellentétben
– a kezdeti, egyházon belüli elkülönülés/elkülönítés fokozatosan a „szent” és a „pro-
fán”, az egyház és az állam között húzódó választóvonallá fejlődött. Ez csakis a nyu-
gati kereszténység kulturális térségében történhetett meg, amelyet mindig is jellem-
zett az egyházi és a politikai hatalom közötti rendszeres ellentét és feszültség. Nyuga-
ton ugyanis a keresztény egyházi intézményrendszer fontos szerepet játszott az egyes
európai államrendszerek kialakulásában, intézményes megszervezésében és a politi-
kai hatalom legitimációjában, miközben az egyház rendszeresen hangot adott saját
politikai és társadalomirányító ambícióinak. Ugyanakkor a politikai hatalom folytono-
san arra törekedett, hogy – bizánci mintára – hatalma és irányítása alá gyűrje, vala-
mint az államrend megszilárdításának a hathatós eszközévé tegye az egyházat. Ebből
kifolyólag a nyugati kereszténység történetén keresztül végigkövethető az állam és az
egyház mindenkori erőviszonyának pillanatnyi helyzete.
A reformáció alatt komolyan megrendült a klérus társadalom feletti hatalmi po-
zíciója, elsősorban a szakralitás háttérbe szorulásának köszönhetően. Ugyanakkor
az sem mellékes, hogy a protestáns többségű országokban az egyház és az állam
társadalomirányító hatalmi küzdelme többnyire az állam javára dőlt el, amennyiben a
protestáns egyházszerveződés sok esetben a politikai hatalomnak köszönhette a lét-
rejöttét. Ezzel párhuzamosan azonban a protestantizmus, mint eszmerendszer, nagy-
mértékben meghatározta az adott politikai államrendet, és különösképpen annak
ideológiáját.
Vitathatatlan, hogy a vesztfáliai Európában a vallás és a politika viszonya átérté-
kelődött, hiszen a felekezeti hovatartozás politikai és nemzeti kérdéssé alakult át.
Mindez új helyzetet teremtett a katolikus többségű országokban is, ahol a reformáci-
ót követően kezdtek fokozatosan kibontakozni azok az egyházzal szembeni emanci-
pációs társadalmi törekvések, amelyek hosszú távon óhatatlanul az egyház és az ál-
lam összeütközéséhez vezettek.
4 Bővebben lásd Alexandre FAIVRE, Les Premiers laïcs, lorsque l’Église naissait au monde. (Croire et Comprendre), Éditions du
Signe, Strasbourg, 1999. Az ókeresztény intézményfejlődésről lásd JAKAB Attila, “A kezdetek varázsa. Intézményes fejlődés az
ókeresztény korban”, Egyházfórum 15, 1999/3–4, 74–87. old.
A laicitás elvi kikristályosodása Franciaországban
Kétségtelen, hogy a laicitás elvének a tényleges kikristályosodása és jogi megfo-

galmazása Franciaországhoz és az újkori francia történelemhez kapcsolódik. Ezt
azonban csakis annak fényében lehet ténylegesen megérteni, ha soha nem téveszt-
jük szem elől azt a rendkívül fontos társadalmi és politikai szerepet, amelyet a katoli-
kus egyház az ország kialakulásában, fejlődésében és megszervezésében betöltött,
gyakorlatilag a meroving és a karoling kortól egészen addig a francia forradalomig
(1789), amely teljesen új alapokra helyezte az egyház és az állam kapcsolatát. Ez két-
ségtelenül azzal is magyarázható, hogy a feudális, arisztokratikus társadalmi rend
megrendítésével – amelynek ideológiai, szakrális legitimitásához maga az egyház is
hozzájárult, és amelyhez szorosan kötődött – az egyházhoz való hagyományos viszo-
nyulás is megrendült. A királyság és annak intézménye ellen fellépő forradalmi hullám
értelemszerűen szembekerült tehát az azt legitimizáló egyházzal.
Vitathatatlan, hogy a szabadságelvek (pl. vallásszabadság) és a forradalmi gya-
korlat nem mindig voltak összhangban egymással, ellenben nem lehet azt állítani,
hogy a törésvonal kizárólagosan az állam és az egyház között húzódott volna. Alapjá-
ban véve azt lehet mondani, hogy mindkét intézményrendszer belekerült egy gyöke-
res átalakuláson átmenő társadalom körforgásába. Ilyen történelmi körülmények kö-
zött kétségtelen, hogy azok a társadalmi rétegek, amelyek kikerültek az egyház hatal-
mi befolyása alól – vagy csak részben tartoztak alá – elsősorban az állami intézmény-
rendszeren keresztül próbáltak érvényt szerezni egy új társadalommodellnek, amely –
a régivel ellentétben – a két intézményrendszer szétválasztását, és a sajátságos fel-
adatok és jogkörök különálló meghatározását tűzte ki az újjászervezendő társadalmi
berendezkedés alapjául. Ezt azért is fontos tisztázni, mivel a francia forradalommal
alapvető paradigmaváltás történt Európa, és hosszabb távon az egész emberiség tör-
ténetében. A modern társadalom az állami intézmények legitimitását többé már nem
szakrális alapon kívánta (és kívánja) meghatározni, hanem azt elsősorban önmagá-
ból, a saját akaratából eredezteti – kidolgozva az akaratérvényesítés széles körű
mechanizmusát5. Ez azért is tekinthető fontos és meghatározó paradigmaváltásnak,
mivel a statikus és pontosan meghatározott világ- és társadalomszemléletet ennek kö-
vetkeztében felváltotta egy dinamikus, az állandó változást és alakulást mintegy önma-
gában hordozó, azt meghatározni és befolyásolni kívánó szemléletmód. Ezt a gyöke-
resnek mondható változást az is tükrözi, hogy míg a régi rendszer (az ancien régime)
a trónus és az oltár szerves egységén alapult6, addig a forradalom a törvényt és a
nemzetet helyezte előtérbe. Mindezeknek a következtében Franciaországban egyre
jobban összekapcsolódott a köztársaság és a laicitás eszméje.
5 Ebben a tekintetben rendkívül sokatmondó az Európai Alkotmány preambuluma körüli vita, hiszen itt messzemenően nem az
Istenre való puszta fogalmi hivatkozás a tét, hanem egymástól egyre jobban eltérő társadalom- és államszemléletek húzódnak
meg. Azok számára ugyanis, akik a társadalmi rendet elsősorban erkölcsi rendként képzelik el, és úgy is kívánják meghatároz-
ni, az Istenre való hivatkozás lehetőséget nyújt az intézmények legitimitásának szakrális alapokon történő értelmezéséhez. A
szakrális, vagy transzcendens alapokon nyugvó társadalomkép azonban nem alulról építkező és állandóan mozgásban levő
társadalmat jelent, hanem olyat, amely felülről adott, jól meghatározott és tekintélyelvű, hiszen a hatalom forrása nem a társa-
dalomban, illetve nem a kifejezési mechanizmusok (választások) révén érvényre juttatott társadalmi akaratban rejlik, hanem at-
tól mintegy független, azon kívül álló. Bővebben lásd JAKAB Attila, “Keresztény Európa?”, Egyházfórum 16. (4. új) évfolyam,
2003/1–2, 4–9. old.
6 Napóleon bukása után XVIII. Lajos (1814–1824) és X. Károly (1824–1830) uralkodása újra a királyság és a katolicizmus szer-
ves összefonódását jelentette.

A laicitás gyakorlati kivitelezése Franciaországban
Az oktatás volt az első olyan terület, ahol a gyakorlatban is megtörtént a laicitás

eszméjének az érvényesítése. Alapjában véve mind a mai napig ez képezi a laicitás
mellett elkötelezettek és az ellenfeleik közötti érdekérvényesítési harcnak a kiemelt
hadszínterét. Ennek elsődleges oka abban rejlik, hogy miután a forradalom megszün-
tette az ezen a területen élvezett kiváltságos és uralkodónak mondható helyzetét7, a
katolikus egyház a 19. század folyamán – az 1801-es konkordátum és a törvények ad-
ta lehetőségeket kihasználva – hangsúlyt fektetett saját iskolahálózatának a kiépítésé-
re, miközben az állam meglehetősen kevés figyelmet fordított erre. Ebben azok a tör-
vények is segítettek (pl. Falloux, 1850. március 15.), amelyek kifejezetten kedveztek az
egyházi oktatásnak8, s amelyek az államapparátusban érvényesülő erőviszonyoknak
is tükörképei, mintegy beszédes cáfolatát adva annak, hogy egy társadalom dinami-
kus fejlődése nem tekinthető egyoldalúnak és egyirányúnak9. Kétségtelen azonban,
hogy ezek a törvények öntudatra ébresztették a laicitás eszméjének a híveit és ellen-
hatást váltottak ki, amely elsősorban a törvénykezésben nyilvánult meg. Ez az öntudat-
ra ébredés elsősorban olyan meghatározó személyiségeknek köszönhető, mint Jean
Macé10 (1815–1894) vagy Léon Gambetta (1838–1882), aki azt vallotta, hogy minden
egyházi befolyás alól mentesíteni kell az oktatást. Ez tehát az a szellemi alap, amire
Jules Ferry (1832–1893) mint oktatásügyi miniszter épít, s akinek neve szervesen egy-
bekapcsolódik a laikus francia köztársasági eszme diadalra juttatásával. Ez alapvető-
en két dologban nyilvánult meg: az iskolai törvényekben, illetve az egyház és az állam
szétválasztásában. Gyakorlatilag, mind a mai napig ez tekinthető a laicitás eszméje
két alapvető összetevőjének.
a) Az iskolai törvények
1879 és 1883 között Franciaország teljesen laicizálta az iskolai oktatást. Ugyan-

akkor kötelezővé és ingyenessé tette az elemi oktatást (6 és 13 év között). Ez a gya-
korlatban vallási/világnézeti semlegességet (vagyis az iskolai vallásoktatás eltör-
lését11) és szabadelvűséget jelentett. Az 1882-es törvény 4. cikkelye ugyanis implicite
azt is kimondta, hogy a szülőnek lehetősége van iskolát választani (közintézmény
vagy szabad iskola), illetve a családfő maga vagy az általa kiválasztott személy is ta-
níthatja a gyermeket. Jóllehet az 1882-es Jules Ferry-féle törvény a laicitás törvénye-
ként ment át a köztudatba, megnevezésében nem tartalmazza magát a fogalmat („tör-
vény a kötelező elemi oktatásról”). A törvénynek a semlegesség elve alapján történő
7 Marie de Cavitat Condorcet (1743–1794) 1792. április 20-án terjesztette a törvényhozó nemzetgyűlés elé azt az oktatási terve-
zetet, amelyben annak a felfogásának adott hangot, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség elvének alapján a közokta-
tás terjedjen ki szegényekre és gazdagokra, férfiakra és nőkre egyaránt, és hogy az állam gondoskodjék az oktatás ingyenes-
ségéről. Ugyanakkor azt is kifejtette, hogy a világnézeti választás, illetve a vallási nézetek oktatása (vagy nem oktatása) nem az
állam, hanem a családok joga és feladata.
8 A Falloux-törvény rendelkezései értelmében, pl. míg egy laikus oktató csakis a Francia Oktatási Minisztérium által kiadott bizo-
nyítvánnyal taníthatott, addig egy szerzetesnek vagy szerzetesnőnek elégséges volt a püspöki engedély.
9 1879-ben a 37 000 nyilvántartott egyházi oktató fele az állami elemi iskolákban tanított.
10 1866-ban megalakította az Oktatási Ligát (La Ligue de l’Enseignement), amelynek azt a szerepet szánta, hogy emelje a nép
kulturális színvonalát. Ugyanakkor sokat tett azért, hogy közkönyvtárak létesüljenek.
11 Az addigi “erkölcsi és vallási nevelés” (instruction morale et religieuse) helyét az “erkölcsi és állampolgári nevelés” (instruc-
tion morale et civique) vette át.
megfogalmazását tükrözi az is, hogy az iskolák számára előírta egy szabadnap bizto-
sítását, amikor is az arra igényt tartó szülők gyermekei vallásoktatásban részesülhet-
tek. Ahhoz azonban, hogy ezt a folyamatot a maga történetiségében ténylegesen
megértsük, azt is tudnunk kell, hogy mindennek hátterében ott áll IX. Pius pápa poli-
tikája és magatartása, aki egyértelműen elítélte a modern társadalmat, és az igazság
egyedüli birtokosaként magának követelte az ifjúság oktatásának kizárólagos jogát.
Az állami elemi iskolák tanári karának szintjén a laicitás elvének a gyakorlatba ül-
tetése egy 10 éves időszakot vett igénybe és akadálytalanul valósult meg, míg a felső-
oktatásban erre vonatkozólag semmiféle szabályozás nem született. Csupán az 1984.
január 26-i, ún. Savary-törvény 3. cikkelye mondta ki, hogy „a közszolgálati felsőokta-
tás laikus, és mentes minden politikai, gazdasági, vallási vagy ideológiai befolyástól”.
Napjainkban szinte azt lehet mondani, hogy a laicitás gyakorlatilag az oktatás
kérdésére szorítkozik. A vita tárgya azonban itt is megváltozott. Ma már nem annyira
elvi, ideológiai nézeteltérésekről, hanem elsősorban finanszírozásról van szó. És eb-
ben a kérdésben érdekes módon már nem az érzelmek a mérvadóak. A társadalom
ugyanis a szabad és felekezeti iskolahálózatra mindenekelőtt mint alternatív lehető-
ségre tekint, az állami oktatással szemben.
b) Az egyház és az állam szétválasztása12
Az egyházi és állami intézményrendszerek következetes elkülönítését tulajdon-

képpen a laicitás elvének az állam egészére történő kiterjesztéseként lehet tekinteni.
Ez elsősorban olyan intézkedésekben nyilvánult meg, mint az egyházi befolyás meg-
szüntetése a közszolgáltatásban, a klerikusok kötelező katonai szolgálatának a beve-
zetése, vagy a polgári válás lehetővé tétele. Azonban vitathatatlan tény, hogy az 1880-
as évektől kezdődően a törvényhozásban nemcsak az antiklerikalizmus, hanem bizo-
nyos katolikusellenesség is érvényesült. Ilyen pl. a szerzetesrendek kizárása az egye-
sületi szabadságot szabályozó 1901-es törvényből vagy a püspököknek pápai idézés-
re Rómában való megjelenésének a tilalma.
A két (állami és egyházi) intézményrendszer közötti küzdelem tétje voltaképpen
maga a társadalom volt. Minden a körül forgott, hogy melyik fogja befolyásolni és
meghatározni a további fejlődést? 13 A küzdelem tényleges megértéséhez tehát soha
nem szabad figyelmen kívül hagyni az adott történelmi kontextust, így pl. a korabeli
Franciaországot gyakorlatilag kettéosztó Dreyfus-ügyet (1894–1899) sem. Ellenkező
esetben óhatatlan az egyoldalú és ideologikus megközelítés. A Francia Köztársaság-
nak ugyanis a saját identitását – amelyet a laicitásban talált meg – elsősorban a ka-
tolikus egyház ellenében kellett meghatároznia, ami törvényszerűen az álláspontok ki-
éleződését és radikális szembenállását is eredményezte egyben. Kétségtelen, hogy
ebben a szembenállásban gyökerezik az a doktrinális laicizmus, amely szinte mintegy
12 E gondolat eszmei megfogalmazója nem más, mint a francia liberális katolicizmus vezéregyénisége, Félicité Robert de
Lamenais (1782–1854), aki a “szabad egyház a szabad államban” elvét vallotta, az egyház fölötti állami gyámkodás megszün-
tetése céljából. XVI. Gergely pápa, a “Mirari vos” kezdetű enciklikájában (1832. aug. 15.) elítélte az egyház és az állam szét-
választásának a gondolatát, mivel szerinte az egyházi és a politikai hatalom kölcsönös egyetértése “mindig előnyös és üdvös
volt mind a vallás, mind a polgári élet számára”. Dr. SZÁNTÓ Konrád, A katolikus egyház története. III. kötet: Az egyháztörté-
net forrásai. Szöveggyűjtemény, Ecclesia, Budapest, 1987, 894. old.
13 Érdemes megfontolni, hogy a II. világháború alatt a Vichy-rendszer, elsősorban a katolicizmus hangsúlyozásával és támoga-
tásával igyekezett magának legitimitást szerezni, amely például az oktatásnak a laicitás elveitől eltérő átszervezésében is
megnyilvánult.

ellenvallásként, a pozitivista vagy ateista humanizmus ideális megfogalmazásaként

határozta meg önmagát.14
Ezzel párhuzamosan az egyház a maga részéről természetesen nem tudta elfo-
gadni a hatalom- és befolyásvesztést. Ezáltal tehát kialakult egy olyan ellenségesnek
is mondható viszony, amelyben az egyedüli megoldás csakis a teljes körű jogi szétvá-
lás lehetett. 1904. július 25-én Franciaország és a Vatikán között megszakadtak a dip-
lomáciai kapcsolatok. Az 1905. december 9-i törvény 2. cikkelye pedig, miközben
megteremtett egy bizonyos vallási békét, kimondta, hogy: „a Köztársaság nem ismer
el, nem fizet, és nem támogat egyetlen kultuszt sem”.
E radikális szétválasztás gyakorlati következménye, hogy egyrészt az állam nem
tekinti magát illetékesnek vallási kérdésekben, illetve semmilyen anyagi támogatás-
ban nem részesíti a felekezeteket, ellenben szavatolja a teljes vallásszabadságot, és
annak megnyilvánulásait – természetesen az érvényes jogrend szabta keretek között.
A vallási semlegesség messzemenően nem azonos a vallásellenességgel, vagy
a vallások tagadásával. Itt azt lehet mondani, hogy gyakorlatilag az államvallás ellen-
pólusáról van szó, amikor is az állam egyetlen felekezetet sem helyez kiváltságos hely-
zetbe, és a vallásokat – mint szervezett és intézményes rendszereket – egyenrangú-
akként tekinti és kezeli. Ezzel mintegy kiemeli őket a közszférából és eltünteti az álla-
mi költségvetésből. Jóllehet az állam nem finanszírozza a hitéletet, mindazonáltal ez
nem jelenti azt, hogy nem támogatja az egyes vallások által ellátott közfeladatokat, pl.
az oktatás, egészségügy stb. terén.
A demokratikus jogállamiság teremtette feltételek ugyanakkor lehetőséget nyújta-
nak arra, hogy az állami túlkapásokat orvosolni lehessen – ahogy az Franciaország ese-
tében meg is történt a kezdeti feszült és ellenséges viszony fokozatos feloldódásával, il-
letve a laicitás eszméjének a továbbgondolásával. És a jó egy évszázados fejlődés azt
mutatja, hogy a francia katolikus egyháznak igenis sikerült felvállalnia a kihívásokat, al-
kalmazkodnia az új helyzethez, illetve felismernie és messzemenően kihasználnia az ab-
ban rejlő lehetőségeket. Kétségtelen, hogy időközben magának az államnak is sikerült
pontosítania és kiigazítania a magatartását. Ma már joggal lehet azt mondani, hogy az
intézményrendszerek szétválasztásának a konszolidációja igazából a társadalom szem-
pontjából lett gyümölcsöző, hiszen így kialakult egy olyan hatalmi egyensúly, ahol a köz-
jó védelmének a mechanizmusai egészségesebben tudnak működni.
Közép-Kelet-Európa és a laicitás eszméje
Európa nyugati felével ellentétben, Közép-Kelet-Európa országaira a társadalmak

történeti fejlődésének rendszeres megtörése, illetve a határvonalaknak az ide-oda tör-
ténő tologatása a jellemző. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy ezekben az orszá-
gokban olyan erőteljes az ideiglenes helyzetérzet generálta félelemmel telített kény-
szerképzet.15 Ennek következtében, míg Nyugat-Európában elsősorban a „politikai
14 A franciaországi történelmi háttér ismeretéhez lásd Dr. SZÁNTÓ Konrád, A katolikus egyház története. III. kötet, Budapest,
1987, 892–895., 921–926., 1026–1028. old; Karl HEUSSI, Az egyháztörténet kézikönyve, Budapest, 2000, 447– 448.,
459–460. old.; David I. KERTZER, A pápák a zsidók ellen. A Vatikán szerepe az újkori antiszemitizmus kibontakozásában,
Ulpius-ház, Budapest, 2003, 215–240. old.
15 Az Európai Unióhoz csatlakozás mögött kétségtelenül ott van egy állandónak tekintett és biztonságérzetet nyújtó rendszerbe
való bekerülés igénye.
közösség” fogalma uralja a nemzetről alkotott felfogást, addig Közép-Kelet-Európa
nemzetfogalmai erősen etnikai töltetűek. Ezt a helyzetet bonyolítja még az adott nem-
zetképnek az összekötése egy többnyire jól meghatározott vallási vagy felekezeti ho-
vatartozással is.
Ilyen körülmények között mindenképpen szükségszerű és célszerű lenne a laici-
tás eszméjének elvi megvitatása, és az ezzel kapcsolatos társadalmi modell megfon-
tolása. Ebben a térségben ugyanis a politikai és ideológiai retorika nem mindig tükrö-
ződik a gyakorlatban, s a megalkotott jogszabályok nem biztos, hogy ténylegesen is
alkalmazásra kerülnek. Ennek igencsak jó példája az állam és egyház szétválasztásá-
nak a rendszeres hangoztatása, miközben a kérdés időszerűsége következetes folya-
matossággal tér vissza három alapvető témakörben:
1. Az egyházak állami támogatása állandó probléma: melyiket? és milyen mérték-
ben? illetve milyen alapon?
2. Az egyházak elvi egyenlőségét következetesen aláássa a „történelmi”-ség kér-
dése.
3. A vallásoktatás és az egyházi iskolák kérdése szintén számtalan nehézséget
eredményez.
Mindezek ismeretében mindenképpen érdemes lenne mérlegelni azokat a lehe-
tőségeket, amelyeket Közép-Kelet-Európa országai számára a laicitáson alapuló tár-
sadalmi modell nyújthatna. Ez mind a társadalom, mind az állam, mind pedig az egy-
házi és vallási közösségek számára új és átlátható helyzetet teremtene. Az egyértel-
műen semleges állam16 ugyanis hatékony jogi keretet jelenthetne a pluralizmuson és
a másság tiszteletén alapuló demokratikus civil társadalom önszerveződésének és ki-
épülésének. Ilyen értelemben sokkal inkább megerősödhetne a nemzetnek „politikai
közösség”-ként történő felfogása és meghatározása, amely hathatósan elősegíthetné
számos, időszerűségét veszteni nem bíró kisebbségi probléma megoldását is. Arról
nem is beszélve, hogy a semleges állam megszüntetné a vallások/egyházak politika-
függőségét. A kölcsönös szolgálatnyújtáson alapuló állam-egyház kapcsolatrendszer-
ben ugyanis a társadalom tulajdonképpen alárendelt szerepet tölt be.
A semleges állam egyáltalán nem zárja ki a vallás szabad gyakorlásának a lehe-
tőségét. Kétségtelen azonban, hogy ez jogi szempontból egyenlősíti a vallásokat és
felekezeteket, ami a különböző jogcímű kiváltságok megszüntetését is magával von-
ja. Vitathatatlanul ez a jogegyenlőség az, ami elfogadhatatlan a kérdést mindig teoló-
giailag megközelítő, az igazság kizárólagos birtoklására igényt tartó, illetve többnyire
a történelemre, mint jogalapra, hivatkozó vallási rendszerek számára. Ebben a kérdés-
ben tehát sokszor a polgári jog vitája folyik a teológiával, miközben feledésbe merül
az az egyszerű alapigazság, hogy „történelmi jog”, mint olyan, nem létezik.
A semleges állam előnyt jelenthetne abban a tekintetben is, hogy hitoktatás he-
lyett – ami önmagában véve is ellentmondásos, mivel magát a személyes hitet nem
lehet az ismeretek szintjén oktatni – lehetővé tehetné a vallási rendszerek történeti és
16 Az állam vallási semlegessége nem feltétlenül azonos a közömbösséggel. Ez az értékelés magán viseli a monoteista vallá-
sokra jellemző kizárólagos és monolitikus szemléletmódot, amely a társadalmi pluralitást erkölcsi és vallási relativizmusnak
tekinti. Hiszen mindegyik monoteizmus rendelkezik egy sajátságos, mindent átfogó és bennfoglaló társadalomszemlélettel,
amelyben a másságnak igencsak szűkre szabottak a keretei és a mozgási lehetőségei. Éppen ezért kellene pozitívan szem-
lélni a semlegességet, és azt elsősorban részrehajlástól mentes, közvetítésre alkalmas attitűdként értékelni. Ebben a megkö-
zelítésben az államnak a vallási semlegessége nem más, mint igazságosság, készség a közvetítésre, illetve a diszkrimináció
elutasítása.

kulturális megközelítésben történő oktatását, ami hathatós segítséget nyújthatna a

másság megismerése iránti érdeklődés felkeltésében, de különösen az annak megér-
tésére, tiszteletére és elfogadni tudására való hajlandóság kiművelésében. Erre a jö-
vőben azért is szükség lenne, mivel nemzetközi viszonylatban felerősödni látszanak a
vallási alapokon szerveződő politikai ideológiák, illetve a vallási legitimitást is kereső
politikai irányzatok. Mindez nem annyira a társadalmak kohéziójának, hanem sokkal
inkább azok polarizációjának, és a bennük fellelhető különböző törésvonalak elmélyü-
lésének kedvez.
Közép-Kelet-Európa esetében a laicitás kérdése egyrészt a történelmi múlt, más-
részt pedig a sokrétű összefonódások (etnikai, nemzeti, felekezeti, politikai) miatt
problémás; amit sokszor a fogalmi zűrzavar is súlyosbít. Ez elsősorban annak köszön-
hető, hogy a vita főleg érzelmi és nem elvi alapon, ugyanakkor soha nem az alapvető
problémáról folyik. Ez pedig nem más, mint a pénz. A laicitás és az állam semleges-
sége ugyanis Közép-Kelet-Európában alapvetően pénzkérdés, amely elsősorban az
ún. „történelmi egyházakat” érinti. Hiszen biztos állami támogatás hiányában ezek
képtelenek lennének fenntartani azt az egyházi intézményrendszert (és itt nem az is-
kolákra vagy szociális feladatokat felvállaló intézményekre gondolok), amely tömeg-
bázis hiányában is biztosítja számukra a társadalmi láthatóságot – és politikai szövet-
ségkötés szempontjából rendkívül kívánatossá teszi őket. Amennyiben ugyanis az
egyházak csak önmagukra és a híveikre támaszkodhatnának, kénytelenek lennének
újragondolni önmagukat, figyelembe venni a kor támasztotta kihívásokat, és a tovább-
élés érdekében esetleg szerkezeti és szemléletbeli változtatásokat eszközölni. Magya-
rán szólva, rá lennének kényszerülve komolyan venni a megújulásuk szükségességét.
Közép-Kelet-Európában csakis a laicitás eszméje teheti lehetővé, hogy az állam,
az egyház és a társadalom átgondolja, és új alapokra helyezze a kapcsolatát, mintegy
új lehetőségeket teremtve mindhárom entitás számára. Mindezt egy olyan globalizáló-
dó és állandóan változó világban kell megtenni, amelyben az egyének identitásának
a meghatározásában egyre nagyobb szerepet kap a vallási hovatartozás. A monoliti-
kus személyi identitástudattal rendelkező egyének sokasodása közepette elengedhe-
tetlen, hogy a társadalom éberen vigyázzon a hatalmi egyensúly fennmaradására. Az
egymást átfedő hatalmi összefonódású intézményrendszerekben ugyanis előbb-
utóbb ellehetetlenül a társadalom élete, és berendezkedése egy jól meghatározott er-
kölcsi rend alapján működő társadalmi renddé alakul át, ahol az egyén szabadsága
semmivé foszlik. A történelem számtalan példája ezt igazolja.

Language

Állam És Egyház Viszonyának Változásai Franciaországban. Laicitás.

Uploaded by

Document Information

Description:

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Description:

Copyright:

Available Formats

Állam És Egyház Viszonyának Változásai Franciaországban. Laicitás.

Original Title:

Uploaded by

Description:

Copyright:

Available Formats

dr.

Mézes Zsolt László

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

I. Az állam és az egyház szétválasztásának

II. 1905-1914 között: a szakítás,

III. Állam és egyház világháborúkon átívelő kapcsolatai . . . . . . . . . . . . . . 22

IV. A IV. és V. Köztársaság alatt – 1945-től napjainkig . . . . . . . . . . . . . . . . 25

V. Az állam és egyház kapcsolatának főbb történelmi modelljei . . . . . . 37

VI. Jogfilozófiai és teológiai kérdésfelvetések

Jakab Attila: A laicitás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 3

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 5

szorulása válik nyilvánvalóvá a társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális területe-

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 7

A püspöki kinevezés és beiktatás tárgyában kirobbanó invesztitúraharc azonban

2. Szép Fülöptől a Napkirályig

Az egyház és az állam viszonyát Franciaországban döntően befolyásolta IV. vagy

3. Az enciklopédistáktól Napóleon bukásáig

Amikor Diderot és d’Alambert szerkesztésében, Voltaire, Montesquieu, Rous-

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 9

mi állam legfőbb ellenségét hamarosan az intézményes egyházban látta. Ezért igye-

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 11

nek. A császársággal egyesített egyházi területeken 17 püspökséget és valamennyi

4. A francia királyság visszaállításától a III. Köztársaságig

A Bourbon-restauráció szinte azonnal a vallási ügyek rendezésével kezdődik.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 13

5. A Harmadik Köztársaságtól a Vatikánnal való kapcsolatok

A rövid ideig tartó kommunisztikus forradalom, minden vallásellenessége dacára

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 15

II. 1905-1914 között: a szakítás, és annak

Az előtörténettel való vázlatos megismerkedés rávilágíthat immár az állam és az

2. A szeparációs törvény és az egyházi reakció

Az 1905. december 9-i törvény hat fő pontban foglalható össze:

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 17

A törvény teljes szakítást jelentett a francia joggyakorlattal, de a katolikus egyház

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 19

A napóleoni konkordátum mindenképpen változtatásra érett dokumentum volt

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 21

III. Állam és egyház világháborúkon átívelő

1914 nyarán és őszén Millerand hadügyminiszter a nemzetközi helyzetre tekintet-

2. Az egyház jogi helyzete

A diplomáciai kapcsolatok kezdetén hamar jelentkezett az első megoldásra váró

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 23

fennhatósága és felelőssége alatt áll és működik. A római katolikus egyház szokásai és

Franciaországban a második világháború óta két új alkotmány is született, ezért

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 25

A másik kérdéskört tekintve az 1870–71-es francia–porosz háborút követő frank-

2. Az egyházi iskolák helyzete

Az államtól való szétválasztásának folyamatában az egyház fokozatosan elveszí-

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 27

Az 1951. szeptember 21-i törvény. Fő rendelkezése, hogy az állami ösztöndíjakat

Fontos oktatási törvény az 1951. szeptember 28-i, ún. Barangé-törvény. Fontos-

Az 1959. december 31-i, Debré-törvény általános jelleggel szabályozza újra az ál-

A Barangé-törvényt először hároméves időtartamra szavazta meg a parlament,

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 29

A törvény alkalmazása során felmerülő problémák megoldására a megyei prefek-

1977. november 25-én, az ún. Guermeur-törvény újabb kiigazításokat vezetett be.

A hivatalos beavatkozás ekkora mértékét egyrészt igazolja az iskolatörvények