Állam és egyház
viszonyának változásai
Franciaországban
Jakab Attila
A laicitás
Mûhelytanulmány 7.
Állam és egyház
viszonyának változásai
Franciaországban
dr. Mézes Zsolt László
A laicitás
Jakab Attila
Mûhelytanulmány 7.
Budapest, 2004
Tartalomjegyzék
Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5
Összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50
Felhasznált irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
5 A vallás szó keresztény megközelítésből való értelmezése segítségünkre lehet látókörünk tágításában. A latin religio eredeti je-
lentéstartalmának egyik gyökere ugyanis a religare ige, amely visszakötni jelentéssel bír, ti. az embert ahhoz a metafizikai mi-
nőséghez, ahonnan halhatatlan lelke származik, a másik lehetséges gyökere pedig a relegere ige, amely visszaolvasnit jelent,
vagyis ti. azt, ami a vallás szent könyveiben rögzítve lett.
I. Az állam és az egyház szétválasztásának
előtörténete Franciaországban6
1. A frank királyság
Európa nyugati felének első évezredét átfogó történelmében négy századot ne-
vezhetünk a népvándorlás korának. A 4. sz.-tól a 7. sz.-ig tartó korszakban három hul-
lámban zajlott le a Római Birodalom szemszögéből nézve barbár törzsek birodalom
területére való beáramlása és királyságalapítása. A frankok az 5. században, 430-450
körül érkeztek Galliába.
Chlodvig (†511)fogja össze és szervezi állammá a frank törzseket, és az uralko-
dása alatt szilárd szervezetté alakított katolikus egyház a püspökségek hálózatával
döntő befolyásra tesz szert az ország kormányzásában. Szükség volt erre a későbbi-
ekben, mert utódai idején többször szétesés fenyegette a Frank Birodalmat, s az egy-
ség megtartását csak a királyhoz hű püspökök lojalitása tette lehetővé.
Martel Károly (†741) Poitiers-i győzelmével (732) megállítja a mór/muzulmán hó-
dítást, amiért az egyház hálás neki, bár megítélése mindenképpen vegyes, mert ne-
véhez fűződik az első francia kísérlet az egyházi vagyonok kiváltságos helyzetének
megszüntetésére és államosítására.
Fia, Kis Pipin (†768) az Itáliát pusztító longobárdok ellen két sikeres hadjáratot is ve-
zetett, és az elfoglalt területeket a pápának felajánlva megvetette az Egyházi Állam alap-
jait, biztosítva ezzel magának a pápai támogatást és a pápa általi királlyá koronázást.
Nagy Károly (†814) uralkodása kiemelkedő korszak az állam és az egyház viszo-
nyának az alakulásában. Pápai birtokok visszahódításával, adományokkal jogot for-
mált rá, hogy beavatkozzon egyházi ügyekbe. Nyugatrómai Császárságának közpon-
ti hatalma kiterjedt az egyházi összejövetelekre, a zsinatokra is. Azok határozatait be-
iktatták a birodalmi törvénytárba. A hatalom gyakorlásában az egyháziak részéről püs-
pöki körből kerültek ki segítőtársai, akikkel személyes és közvetlen találkozásai mel-
lett, követei tartották fenn a folyamatos kapcsolatot és az ellenőrzést. Nagy Károly ren-
delkezése volt, hogy a püspöki káptalanokat és a nagyobb apátságokat megfelelő is-
kolák fenntartására kötelezzék, biztosítva ezzel a birodalmi közigazgatás főbb tiszt-
ségviselőinek megfelelő utánpótlását. Tiszteletben tartotta a római egyházfő tekinté-
lyét, s mert e korban a függetlenség alapvető biztosítéka a megfelelő földbirtok volt,
megadta ezt a pápa, sőt a püspökök részére is.
Az ezredforduló tájékán Franciaországban a központi hatalom a király és családja ke-
zében van, aki azt 10-12 főúrral gyakorolja. Központi francia egyházi vezetés nincs, de a ki-
rályi udvarhoz közel álló főpap általában befolyással bír. A feudalizmus kialakulásával a vilá-
gi és az egyházi hatalom ütközési területére érkezünk el. A püspökválasztás tekintetében tel-
jesen a világi uralom érdekei érvényesültek, nem mentesülve a nikolaizmus jelenségétől.7
6 A történeti rész e fejezetében nagymértékben támaszkodunk BOZSÓKY Pál Gerő: Az állam és az egyház kapcsolatai Francia-
országban c. munkájára.
7 Vagyis az egyházi ranggal kitüntetett személyek, akik sokszor győztes hadvezérekként jutalmul kapták e címet, családot alapí-
tottak és utódaik között osztották meg a ranggal járó javadalmakat. VII. Gergely pápa (1073–85) ezt próbálta orvosolni a clunyi
kolostorból kiinduló reformmozgalom segítségével.
10 A Napkirály magát „roi de droit divin”-nek, vagyis „Isten kegyelméből és az általa adott jogból” való királynak nevezte.
11 A tudományba és a haladásba vetett abszolút hit az észt tette döntőbíróvá, kiiktatva ezzel az isteni kinyilatkoztatás és isteni
törvény bármilyen formáját. Az állameszme vizsgálatánál a rendet pedig csak külső kényszerré építette le, hisz Rousseau sze-
rint az emberi természet alapjában véve csak jó lehet, s azt a társadalmi és közösségi élet rontotta meg. Így érthető minden-
nemű tekintélytisztelet kétségbevonása és megkérdőjelezése.
15 A hidegháborús jelleget öltő küzdelem a két hatalom közt a párizsi zsinattal éri el tetőpontját. VII. Pius ugyanis nem volt haj-
landó beiktatni a császár által kinevezett püspököket, ezért Napóleon úgy döntött, hogy nemzeti zsinat útján mondatja ki a
püspököknek rendkívüli állapot esetén a metropolita által történő beiktatását. Az 1811. június 17-én kezdődött zsinat azonban
nem tartotta magát illetékesnek az állásfoglalásra. A szétkergetett, megfélemlített és újra összehívott zsinat végül is azt a dön-
tést hozta, hogy amennyiben a pápa a kinevezést követő hat hónapon belül nem iktatja be az új püspököket, akkor ez a jo-
ga az érsekekre száll át. A beteg és amúgy is fogságban sínylődő pápa jóváhagyta ezt a határozatot, csak ahhoz ragaszko-
dott, hogy a beiktatás a pápa nevében történjék.
ki az egyházzal. Ám XVI. Gergely „Mirari vos” kezdetű enciklikájában 1832. augusztus
15-én elítélte az állam és egyház szétválasztását. Utódja, IX. Pius (1846–1878) folytat-
ta elődje politikai irányvonalát.
A rövid életűnek bizonyult köztársaság Louis Napóleon államcsínye után császár-
sággá alakulva továbbra is jó kapcsolatokat épít ki az egyházzal. Az anakronisztikus
államformának egyszerűen szüksége van az egyház támaszára az egyre növekvő li-
beralizmus, vallásellenes pozitivizmus és a szocializmus támadásaival szemben, ame-
lyek mind gyakrabban vonják kétségbe a császárság legitim voltát. Az egyház kezdet-
ben örömmel üdvözli a változásokat, bár a nem kifejezetten vallásos III. Napóleon
1852-ben kiadott alkotmányában az 1789-es eszméket emlegeti, az uralkodó hatalmát
a népből eredezteti, és nem ismer el semmiféle államvallást. Újra az 1801-es meg-
egyezés lép hatályba.
Az 1849 és 1859 között rendezett számos tartományi és egyházmegyei zsinat ha-
tására a vallási élet is fellendült: 1600 új plébániát alapítottak, a papság létszáma tíz
év alatt tízezer fővel gyarapodott, a vallásos egyesületek és kongregációk tevékenysé-
ge fokozódott, ami az iskolai oktatásban látszott meg leginkább.
Az állam és az egyház intézményének szoros együttműködése a közös ellenség,
a szabadgondolkodók és a szocialisták ellen azonban nem bizonyult tartósnak.16
Amikor a pápa világi hatalmát fegyverekkel visszaállító és csapatai révén biztosító III.
Napóleon 1859-ben az olasz egység kovácsa, Piemont mellé állt, a két szövetséges
azonnal elhidegült egymástól.
Ilyen körülmények között Rouland kultuszminiszter 1860-ban memorandumot
nyújt át a császárnak, amelyben javasolja a Szerves cikkelyek eredeti formájának
visszaállítását, a célból, hogy megelőzzék a pápaság további térhódítását az álla-
mon és az egyházon belül: vagyis javasolja a nunciusok és a római rendelkezések
publikációjának ellenőrzését, az egyházmegyei zsinatok és az ultramontán sajtó
visszaszorítását. A másik oldalon IX. Pius megjelenteti a Syllabus errorum-ot, amely
a laikus állam elleni komoly támadásokat tartalmaz.17 A császárság megtiltja a pá-
pai dokumentum nyilvános felolvasását. Ennek hatása nyilvánvalóan megmutatko-
zik az 1870-es I. vatikáni zsinaton, ahol a francia püspökök elsöprő többsége a té-
vedhetetlenség dogmája mellett szavaz. A gallikanizmus ekkor szenvedte el meg-
semmisítő vereségét, miközben a császárság is végnapjait élte. A sedani vereség
(1870. szeptember 2.) megszüntette a császárságot, és Párizsban 72 napra a kom-
mün vette át a hatalmat.
16 Ennek oka Szántó Konrád szerint részben a társadalmi változásokban keresendő: „A társadalmi rétegek közül leginkább a
kisiparos és a munkásosztály kezdett eltávolodni az egyháztól. Az ipari proletariátus, mely lassan önálló osztállyá alakult, a
vallást és az egyházat idegennek érezte magától, s a papban a burzsoázia érdekeinek kiszolgálóját látta. A polgárság jómó-
dú tagjai közül is sokan ellenszenvvel viseltettek az egyházzal szemben, főleg a papság konzervatív beállítottsága miatt. Már
a második császárság idején érlelődtek azok az egyházellenes erők, melyek később az egyház teljes gúzsbakötésére töre-
kedtek.” (Szántó: i. m., 390. o.)
17 Néhány ezek közül: „Elfogadhatatlan az a vélemény, hogy úgy is lehet egy államot kormányozni, társadalmi életet megszer-
vezni, hogy abból teljesen kizárjuk a vallás/Egyház tanításait, mert így kiiktatnánk az örök isteni törvényeket és erkölcsi pa-
rancsolatokat is. Az állam és az egyház így értelmezett szétválasztása tehát elfogadhatatlan.”; „Elfogadhatatlan, hogy az egyé-
ni és a családi életből kizárjuk az isteni hitet, mert ezzel kizárjuk az isteni törvényeket is. A gyermekeket tehát nem lehet meg-
fosztani a vallástanítástól, az isteni törvények ismeretétől.”; „Elfogadhatatlan az a vélemény is, mely szerint az embernek csak
a puszta észre kell figyelnie, hallgatnia, kizárva a vallás tételes törvényeit, igazságait, vagy parancsait.” A pápa bírálta még a
kommunizmus és a szocializmus ekkor (1864) ismert elveit és módszereit, melyek az emberi szabadságot fenyegetik az egy-
házi életben éppen úgy, mint a közösségi, társadalmi életben. (Forrás: BOZSÓKY, i .m., 63. o.)
19 Ez a törvény azért is jelentős, mert a mai napig ez szabályozza a francia civil társadalom működését.
5. Egy éven belül e felmért vagyont át kell adni a célra alapított vallási egyesüle-
tek, ún. „kultuszközösségek” kezelésébe, mely intézmények kizárólagosan biz-
tosítják az egyházak további működését azok belső törvényei szerint;23
6. Az állam a vallási célokra szolgáló épületeket állami, departementális és köz-
ségi tulajdonná nyilvánítja és vállalja fenntartásukat.
3. Gyakorlati következmények
27 Az új városrészek terveiben kölcsönösen állapodtak meg egyháziak a hatóságokkal a közösen felépítendő templomok helyé-
ben, hiszen közös érdek lett a városképet is szépítő új épület megépítése.
és egyházi kettős iskolakeret megfelelősen biztosított is. Sőt, egy 1948-as kormányren-
delet kimondja, hogy mivel a fenti választhatóság nemegyszer költségtöbblettel is jár,
ezért – hogy a szegényebb sorban lévő családok gyermekei ne kerüljenek hátrányba
a tehetősebbekkel szemben – a törvényhozás felhatalmazza a helyi közigazgatási ha-
tóságokat, hogy segély, illetve ösztöndíj biztosításával támogassák a nehezebb sorsú
gyermekek szüleit. Tehát a kezdeti stádiumban nem a felekezeti iskolák kapnak se-
gélyt, hanem az ilyen iskolákba járó gyermekek szülei, ami forma szerint tiszteletben
tartja azt az alapelvet, hogy a köztársaság semmiféle egyházat pénzsegélyben nem
részesít. Ez a megoldás különféle variánsokkal élt a gyakorlatban 1951-ig.
Ebben az időszakban épülnek ki azok a szülői szövetségek, amelyek egyes köz-
igazgatási fórumokkal egyetemben sürgetni kezdik a törvényhozókat, hogy a szerte-
ágazó kezdeményezéseket és helyi megoldásokat világos törvényi rendelkezésben
harmonizálják. Ezt a munkát végezték el az egymást követő közoktatási törvények,
amelyeknek a fontosabb rendelkezéseit az alábbiakban vázlatosan bemutatjuk.
35 Más szavakkal: esetleges személycserék során állami tanerőt állami főigazgatóság nem helyezhet egyházi intézménybe, és
az ezekben szolgálatot teljesítő sem mehet át állami szolgálatba mindaddig, amíg őt szerződése köti.
36 Ezekben az intézményekben az oktatás ingyenes, de egy előre megállapított és az állammal kötött szerződésben világosan
feltüntetett hozzájárulást az intézmény kérhet a szülőktől az épületek karbantartására és a vallástanítás megszervezésére.
37 Ez azonban nem jelent semmiféle megkülönböztetést, hiszen mind a két típusú iskola növendékeit ugyanazon vizsgákra
készíti elő.
Ezt követően az 1971. június 1-jei törvény révén további módosításokat vezettek
be az 1959. dec. 31-i törvénnyel kapcsolatban. A két legfontosabb:
– Az egyházi iskolák elemi tagozatai is kötelesek szerződést kötni, s ebben az
esetben az elfogadott tanítók az államtól meghatározott fizetést kapnak diplomáik be-
sorolása szerint, s ezek a szerződések már nincsenek időhatárhoz kötve.
– A középfokú és technikai jellegű iskoláknál a szerződéses státus lesz a domi-
náns. Az iskolák többsége a társulási szerződéses típust választotta.
Végezetül álljon itt egy felsorolás, amely a nevelés és a közoktatás ügyével foglal-
kozó szervezetekre adhat bizonyos fokú rálátást:
Állami Iskolák Szülői Tanácsának Országos Szövetsége.
Nemzeti Nevelési Szövetség – a különböző oktatási ágakban tevékenykedő ta-
nárok és tanítók szakszervezeteinek a szövetsége, amely a laikus szellemű oktatás
bástyája.
Laikus Akció Országos Bizottsága – a hasonló elnevezésű megyei bizottságok
országos vezetősége, társadalmi, politikai befolyásuk mára nagymértékben csökkent.
Emberi Jogok Ligája – bár alapvetően politikamentes, és a vallást nyíltan nem bí-
rálja, de baloldali elkötelezettségéből kifolyólag antiklerikalizmusa nyilvánvaló.
Szabad Gondolat Klubja – a tételes vallásokkal folytat ideológiai harcot.
Diákok Nemzeti Uniója – amely leginkább a hetvenes években élte virágkorát.
Néhány katolikus iskolák mellett kiálló szervezet felsorolása előtt szükséges meg-
jegyeznünk, hogy amikor a francia törvényekben „écoles libres”-ről van szó, ezen 95
százalékban katolikus iskolát kell értenünk. Ezek mellett eltörpül a kisszámú protes-
táns és a néhány zsidó iskola, valamint el kell határolni ezektől a magániskolákat is,
amelyek nem tartanak igényt állami támogatásra.
Katolikus Szülők Országos Szövetségeinek Nemzeti Uniója – jogos képviseleti
jellegét mind a kormány, mind az egyházi hierarchia elismeri. A katolikus iskolák pe-
dagógusainak szakmai és anyagi érdekeit képviseli elsősorban.
Tanulmányi Titkárság „Az oktatási szabadság és kultúra védelme érdekében” –
nagy tekintélynek örvend elméleti és kulturális téren. Vitafórum, ugyanakkor tovább-
képzéseket szervező intézmény. Párbeszédek, tanulmányi napok szervezésével a fel-
merülő problémák elsődleges megjelenítője.
Katolikus Iskolalelkészek Barátai – ez a csoportosulás a hittanoktatás megszer-
vezésében játszik főszerepet.39
38 Többek között azt, hogy a társulási szerződések kérelmét a megyei vagy regionális tanácsnak is be kell majd terjeszteni az
elemi és a középiskolai egyházi iskolák ügyében. Bármiféle szerződés kötése a minisztérium, illetve a helyi állami intézmé-
nyek szintjén marad.
39 Franciaországban a hétközi, általában szerdai napra eső iskolai szünnap eredete oda vezethető vissza, hogy ezen a napon
azok a gyerekek, akiknek a szülei ezt kívánják, hittanórára mehessenek.
3. A szerzetesrendek
A combes-i éra egy kisebb csoport működését engedélyezte csak, a többi kérel-
mét visszautasította. Az 1903-as rendelkezések a szerzetesek ellen szigorúbbak vol-
tak az 1880-ban hozottaknál. Utóbbiak szerint a továbbra is a közösségben maradó
szerzetesek választhattak a külföldi emigráció vagy a szüleiknél való szerény vissza-
vonulás között. Ekkor a rendházakról még nem rendelkeztek, így őrzésükre ott marad-
hatott egy-két rendtag. 1903-ban azonban az üresen maradt rendházakat az állam el-
vette, és vagy saját céljaira használta fel, vagy elárvereztette. Az otthon maradó, de
visszavonuló szerzeteseket pedig különféle állami zaklatásoknak tették ki. 1914. au-
gusztus 2-án jelent meg az a belügyminiszteri rendelet, amely előírta, hogy a hivatalo-
san nem engedélyezett kongregációkat és azok tagjait többé nem kell háborgatni. A
kormány nem vont vissza törvényt vagy rendeletet, csak azok végrehajtását függesz-
tette fel. Így állt elő az a felemás helyzet, amelyben létezett egy 1901 óta elismert szer-
zetesi csoport, ahol a kongregációk jogosan birtokoltak, és rendelkeztek a jogi sze-
mély minden kiváltságával a maguk és tagjaik javára, valamint létezett egy másik szer-
zetesi csoport, amelynek tagjai hivatalosan még mindig illegitimek voltak, noha mint
ténylegesen meglévő szerzet léteztek, bár igen bizonytalan jogi keretek között.
A háborút követően 1923-ban, mint már említettük, a nagy szerzetesrendek tag-
jai szabadon térhettek vissza régi lakhelyeikre, amelyek közül nagyon sok már nem
volt meg. Az új lakhelyek legalizálására az 1901-es egyesületi törvény rendelkezéseit
használták fel, mivel így az alapítás és bejegyzés legalitása nem volt kétségbe vonha-
tó: működhettek, sőt kisszemináriumokat is nyithattak jövendő növendékeik oktatásá-
ra és nevelésére. Annak ellenére, hogy az egyesületi keretek a kongregációk számá-
ra mintegy jogi fikcióként szolgáltak, mind a rendek, mind az állam meg volt eléged-
ve ezzel a megoldással.
Az 1942. április 8-i törvény ezen a helyzeten annyiban változtatott, hogy az 1901-
es törvényt módosította a következők szerint:
• Minden kongregáció elnyerheti törvényes elismerését az államtanács vélemé-
nye szerint kiadott rendelet által. A már azelőtt elismert kongregációkra vonat-
kozó utasítások rájuk is vonatkoznak.
• Minden új vallásos egyesület kérheti hivatalos elismerését az államtanács ren-
delete értelmében.
• Egy szerzetesi kongregáció felállítása, illetve eltörlése csak az államtanács vé-
leményével egyező rendelettel lehetséges.
A tilalmi paragrafust törölte a törvény, ami által az el nem ismert kongregációk
megszűntek illegitimek lenni.
4. A lelkészség dimenziói
Az alkotmány, amikor a „négy hitvallás szolgái”-t említi, négy felekezet papjait is-
meri el: a katolikus, a kálvinista, a lutheránus és az izraelita felekezetét.40
Már az 1905. évi szeparációs törvény megjelöli, hogy melyek azok a lelkészi állá-
sok, amelyek fenntartási költségei szerepelnek a hivatalos állami költségvetésben. Ezek
a líceumok, a kollégiumok, a kórházak, a menhelyek és a börtönök lelkészi állásai, vala-
mint – bár a törvény nem említi – szükséges szólnunk még a tábori lelkészekről.
A líceumokat és a kollégiumokat illetően41 a törvényhozás csak a középiskolai
lelkészségekre vonatkozóan tartalmaz szabályokat. Nem írja elő ezek megszervezé-
sét, hanem a meglévők fenntartását és akadálytalan működését biztosítja. Az 1960.
április 22-i miniszteri rendelet ennek módját is meghatározza. Az iskolai lelkészek ne-
vét az egyházi főhatóság terjeszti az iskolai vezetés elé, az így kinevezett lelkésznek
lehetnek munkatársai, de a tanári karnak hivatalból nem tagja. Munkája kizárólag a
növendékek vallási nevelésére és a hitoktatásra vonatkozik. Fizetését a szülők szövet-
sége biztosítja. Minden új lelkészség megszervezése előtt ki kell kérni a szülők véle-
ményét, ha az egyház a kezdeményező, de a szülők is kérhetik saját elhatározásuk-
ból egy lelkészség megszervezését. A hittanórák általában az iskolai épületeken kívül
tartandók, összeállításukat a lelkész végzi, de ha az iskola területén belül tartják, az is-
kolai igazgatóság egyetértése szükséges a tanítás idejét illetően.
A kórházlelkészség megszervezésének elsődleges célja, hogy a betegápoló-sze-
mélyzet és a betegek zavartalanul eleget tehessenek vallási kötelezettségeiknek, va-
lamint igénybe vehessék nehéz helyzetek esetén azt a lélektani, morális segítséget,
amelyet a lelkészek nyújthatnak. Az elv itt is a vallásszabadság gyakorlásának biztosí-
40 Izraelita központi egyházszervezet a szó szoros értelmében nincs, de a rabbinátus és a konzisztóriumok legális keretek kö-
zött működnek. A muzulmán vallás pedig nem ismeri az általános szóhasználattal megjelölt papi státust.
41 Az elemi hitoktatást többnyire önkéntes szülők végzik, a felsőoktatási lelkészségek megszervezése pedig kimondottan püs-
pöki, vagy püspökkari intézkedéstől függ.
tása az adott rendkívüli körülmények között. Az ápolószemélyzetre kötelező titoktartás
természetesen a lelkészeket is érinti. A kórház igazgatósága köteles a lelkészek ren-
delkezésére bocsátani egy hivatásuk gyakorlására megfelelő termet. A lelkészeket a
felettes egyházi hatóság jelöli, a kinevezés pedig kórházigazgatói hatáskörbe tartozik.
Fizetésüket a kórházi vezetőségnek és a lelkész egyházi feletteseinek megállapodása
szabja meg, amit a kórház folyósít.
A börtönlelkészség megszervezése és fenntartása az igazságügyi minisztérium
büntetés-végrehajtó osztályának hatáskörébe tartozik. A jelölést itt is az egyházi főha-
tóság végzi, és a miniszter nevez ki meghatározott időre, vagy visszavonásig. Fizeté-
sük szerepel a büntetés-végrehajtó főosztályok költségvetésében.
Az 1905-ös törvény nem érinti, de nagy hagyományokkal rendelkezik a katonai,
illetve tábori lelkészi státus. Egy 1949. január 29-i kormányrendelet egységesítette
a különböző fegyvernemek és a légierők szerinti tábori főlelkészségeket. A három
főlelkészt a nagyvezérkar mellett működő hadseregfőlelkész mint tábori püspök
fogja egybe. A főlelkészek vezetése alatt kerülnek beosztásra a tábori lelkészek a
vezérkarok, nagyobb csapattestek, helyőrségek, a katonai kórházak, katonai főisko-
lák, akadémiák és altiszti iskolák körzeteiben. Alkalmazásuk módja szerint három
csoportba sorolhatók: vannak a tényleges tábori lelkészek, akik katonai kötelezett-
ségüknek eleget tettek, és önkéntesek; a belügyminiszter nevezi ki őket püspöki be-
mutatás után. Határozott időre vállalnak tényleges szolgálatot és a tiszti karhoz tar-
toznak, bár hivatalos rangjuk nincs. Vannak továbbá az egyszerű szerződéses tábo-
ri lelkészek, akiket a hadügyminiszter nevez ki, és szolgálati idejük alatt a hadsereg
civil alkalmazottai közé tartoznak. Végül a kisegítő önkéntes tábori lelkészeket kell
megemlítenünk, akik kisebb helyőrségeknél végeznek kisegítő lelkészi munkát, a
hadügyminiszter hozzájárulása kell kinevezésükhöz, és sem zsoldra, sem más jut-
tatásra nem tarthatnak igényt.
A francia törvények szerint a szeminaristák katonai szolgálatra kötelesek, sorozá-
sukkor megválaszthatják a fegyvernemet, vagy azon belül az egészségügyi szolgála-
tot, de a fegyveres szolgálat kiváltható kétszer annyi idejű nemzeti szolgálattal. Lelki
és testvéri segítésükre a tábori főlelkészek mellett külön beosztott lelkész ügyel. A
tényleges katolikus tábori lelkész a francia hadsereg katonai személyzete, civil alkal-
mazottai és azok családtagjai felett plébánosi kiváltságokkal rendelkezik.
Az államegyház modell
Az államegyházi berendezkedés valamennyi érintett európai országban történel-
mi hagyományokon alapszik. Forrása az e hagyományokat tisztelő szerves fejlődés.
Az Egyesült Királyságban Anglia és Skócia, és Észak-Európa protestáns államai: Dá-
nia, Norvégia, Finnország megőrizték államegyházi berendezkedésüket. Utóbbi há-
rom államban azonban – az individuális vallásszabadság hatékony biztosítása révén,
és azáltal, hogy a kisebbségi felekezetek tevékenysége nem korlátozódik az államegy-
házzal szemben – ha azonosulnak is egy vallással vagy egyházzal, abszolút toleranci-
át gyakorolnak a többi felekezet irányába.
Az egyes konkrét kérdések megoldása az adott ország történelmi fejlődésétől
függően jelentősen különbözhet.43A gyakorlatilag teljes, közvetlen költségvetési fi-
nanszírozás Norvégiában maradt fönn, míg a többi skandináv országban a jövede-
lemadóhoz vagy a jövedelemhez kapcsolt, állami segítséggel behajtott egyházi adó
az államegyház működésének fő gazdasági alapja. Az anglikán egyház működésé-
nek fő anyagi alapja pedig az egyház – a szekularizációtól soha nem érintett – vállal-
kozói vagyona.
Az összefonódással járó intézmények, tehát az állam és az egyház által egyaránt
érintett intézmények állásainak betöltéséhez szükséges a törvényhozó vagy a végre-
hajtó hatalom hozzájárulása, csakúgy, mint az egyházi rendelkezések „világi” terüle-
ten való érvényességéhez, de ezek jelentősége az elmúlt évtizedekben jelentősen
csökkent.
Ugyanakkor e modell mindenütt hosszú, szerves történelmi fejlődés során ala-
kult ki, és természeténél fogva fokozatosan alkalmazkodik a változó társadalmi való-
sághoz.
42 Ebben segítségünkre lesz SCHANDA Balázs: Magyar állami egyházjog c. munkája, ahol ezt a csoportosítást a világnézetileg
semleges államokra nézve tette meg a szerző.
43 Svédországban például, ahol az állam elismeri az egyházi házasságkötések érvényességét, és születésénél fogva minden ál-
lampolgár az államegyház tagjának minősül, az evangélikus egyház vezeti a civil születési és halálozási anyakönyveket is. Ez
az egyik indoka annak, hogy az egyházból formális aktussal kilépők is kötelesek csökkentett mértékű egyházi adót fizetni.
A radikális elválasztás
Az általunk tanulmányozott francia modell mellett, és időrendben előtte, az állam
és az egyház radikális szétválasztására elvi szinten az Amerikai Egyesült Államok Al-
kotmányának 1791. évi, 1. kiegészítése által került sor. Ezt az alapító bevándorlóknak
az Óvilágban felekezeti kisebbségekként szerzett tapasztalatai alapján alkották meg.
A rendelkezés a vallásszabadság biztosítékát az egyház intézményesítettségének ti-
lalmában fogalmazza meg.
E tilalom az alkotmány 1868. évi 14. kiegészítéséig csak a szövetségi törvényho-
zót kötelezte, így nem érintette a több tagállamban kialakult államegyházi berendez-
kedést. Utóbb ez az alkotmányi tétel szolgált alapul, hogy a legfelsőbb bíróság felépít-
se az ún. „elválasztás falát”44, amely szerint állam vagy állami szerv – a vallás szabad-
ságának megóvása végett – nem részesíthet támogatásban semmilyen vallást.
Ugyanakkor az állami életet körülveszik a vallási jelképek45, és az elmúlt évtizedek vál-
tozásai következtében az „elválasztás fala” vitathatatlanul alacsonyabbá vált, így mára
az Amerikai Egyesült Államok sokrétű direkt és indirekt támogatásban részesíti a val-
lási közösségeket, illetve intézményeiket, például átfogó adókedvezmények formájá-
ban. Mindezeket együttvéve az amerikai elválasztás modellje, néhány alapelven túl,
nem tűnik következetesnek.
Az állami finanszírozási tilalom eltérő következményekkel járt a két országban:
míg Franciaországban az egyház mondhatni szegénységben él, addig az Egyesült Ál-
lamok számtalan vallási közösségét professzionálisan szervezett adománygyűjtési ak-
ciók és gazdasági vállalkozások tartják el.
A kapcsolódó modell
Közép-Európa német nyelvű államaiban, Németország szövetségi államaiban,
Ausztriában és Svájc német nyelvű kantonjaiban az államegyháziság és a radikális el-
választás között átmenetet képező modell fejlődött ki. E modellben a hangsúly az
együttműködésen van, az állam és az egyház viszonyát a kapcsolódás szóval lehetne
leginkább jellemezni. A modell sarokköveit egyfelől az államegyház tagadása, másfe-
lől – az elválasztással szemben – a közjogi státust élvező egyházakkal való együttmű-
ködés hangsúlyozása jellemzi.
Közép-Európa német nyelvű államai a népegyházakkal sok területen együttmű-
ködnek és – „kulturális felelősségük” gyakorlása keretében – támogatást biztosítanak.
Ennek során szem előtt tartják a történelmi folytonosságot, és lehetőség szerint meg-
őrzik a korábbi korszakok intézményeit és megoldásait.
Németországban és Svájc kantonjainak többségében az állam, a skandináv államok-
hoz hasonlóan, segítséget nyújt az egyház-finanszírozáshoz a közjogi jogállással rendelke-
ző egyházak államilag nyilvántartott híveitől járó adóknak a behajtásával. Ausztriában az
egyházi hozzájárulás begyűjtését az egyház maga végzi, azonban az állam polgári jogi
igénynek ismeri el ezt, és biztosítja a lehetőséget bírósági út igénybevételére.
Az elmúlt évtizedekben növekvő kihívások, mint a fokozódó szekularizáció, a né-
met újraegyesülés, valamint a nemzetközi munkaerő-vándorlás nyomán megjelent és
44 The wall of separation.
45 Gondoljunk csak a vallásos jellegű esküszövegekre, és állami szervek működéséhez kapcsolódó imádságokra, nem beszél-
ve a bankjegyeken található vallásos tartamú jelmondatról.
rohamosan bővülő muzulmán közösség jogi helyzete időről időre megkérdőjelezik a
rendszer jelenlegi formában való fenntarthatóságát. Komoly változtatási szándék
azonban sem egyházi, sem politikai oldalról nem került még kinyilvánításra.
Az együttműködő elválasztás
Az együttműködő elválasztás rendszere az elmúlt évtizedek fejlődésének terméke.
Dél-Európa „latin” országaiban jellemző, ahol a II. vatikáni zsinat után, a katolikus egyház
kezdeményezésére, szerződésekben kifejezett egyetértésben került sor az államegy-
háziság következetes felszámolására. Ez az elválasztás tehát – szemben a korábbi francia-
országi szeparációval – nem egyoldalú, a gyengébb félre kényszerített megoldás volt.
Az állam változatlanul számol a korábbi államegyház meghatározó súlyával, és
nem zárkózik el az együttműködés elől sem. Ezen együttműködés tipikus jele a két fél
autonómiájának kölcsönös elismerésén alapuló szerződéses szabályozás. Ezek ga-
ranciákat rögzítenek a vallásoktatás, az intézményi lelkipásztori ellátás, a tábori lelké-
szi szolgálat, az egyházi műemlékek és a kulturális örökség védelme tekintetében, va-
lamint az állampolgárok rendelkezési nyilatkozatban kifejezett igényei szerinti finanszí-
rozás ügyében. Némileg párhuzamos a dél-európai fejlődéssel, hogy a hetvenes évek
elején Európa „legvallásosabb” államában, Írországban is törölték az alkotmányból a
katolikus egyház privilegizált elismerését, az egyház egyetértésével.46 Az állam így
anyagi támogatásban sem részesíti az egyházakat, csupán a teljes közoktatást lefedő
felekezeti iskolákat finanszírozza.
Az elválasztással nem változott meg az egyházi házasságkötés állami elismerése
és fönnmaradt az iskolai hitoktatás is. Az állam – szintén szerződés alapján – Olasz-
országban és Spanyolországban a jövedelemadó rendszeréhez kapcsolódó kedvez-
ménnyel váltotta föl a korábbi közvetlen egyház-finanszírozást. Az északabbra eső
egyházi adórendszerekkel szemben, itt nem egyházi kötelezettség állami elismerésé-
ről és végrehajtásáról van szó, hanem államilag biztosított kedvezményről: az adófize-
tő évről évre nyilatkozatot tesz, hogy jövedelemadójának meghatározott hányadát va-
lamelyik egyház támogatására, vagy egyéb közcélokra fordítsák.
47 Egyházügyi vonatkozásban éppen a házasságjog területén a legerősebb a történelmi párhuzam a németországi megoldás-
sal. Azon a területen, ahol a német megoldás a szigorú elválasztás útját követte – azzal, hogy Németországban a polgári ak-
tusnak a polgári joghatással nem rendelkező egyházi házasságkötést meg kell előznie, míg Magyarországon az elválasztás
következetesebb véghezvitele folytán az egyház e téren teljes szabadságot élvez.
VI. Jogfilozófiai és teológiai kérdésfel-
vetések az állam és az egyház
szerepével kapcsolatban
Az alábbi felvetések pusztán gondolatébresztő jelleggel íródtak. Az egyház és az állam
szerepének elsősorban jogfilozófiai és teológiai szempontú vizsgálata problematikáját kí-
vánják felvetni, rávilágítva ezzel a kialakult helyzet ellentmondásosságára. De hogy ez az
ambivalencia mivel és miként oldható fel, arra e tanulmány keretei nem elégségesek. A
fentiekben részletesebben bemutatott francia példa és a vázlatos nemzetközi kitekintés
ad alkalmat arra, hogy a következőkben kifejthessük e problémakört. Ez három fő terüle-
tet, kérdéskört érint, amelyek természetesen összefüggnek, egymásból következnek és
kapcsolódnak egymáshoz.
Vizsgálnunk kell először a jelen kori, modern, pluralista jellegű társadalmi beren-
dezkedést, amely önmagában is bizonyos keretet ad az állam és az egyház kapcso-
latrendszerének, sőt ez az a keret, amelyen belül ma ezek az intézmények működnek.
Foglalkoznunk kell továbbá a demokratikus politikai berendezkedés biztosította
vallásszabadság kérdésével, amelynek biztosításában az állam leginkább érintett az
egyházakat illetően, valamint az egyházak is e kérdésben támaszkodnak leginkább az
államra. Itt tárgyaljuk az állam vallásokkal szembeni semlegességének kérdését,
amely, mint látni fogjuk, az egyik fő problematikát jelenti.
Végül, de nem utolsósorban, mivel e tanulmány egy kisebbségkutatásokkal fog-
lalkozó intézetben került megírásra, érintenünk kell ilyen irányú kapcsolódásait. Itt leg-
inkább az egyház civil társadalomban betöltött és betöltendő helyére kell utalásokat
tennünk. Az egyház nagy múltra visszatekintő intézményrendszere által alkalmas lehet
– az államnak adott esetben akár konkrét segítségnyújtását is felajánlva – a nemzeti,
nyelvi, sőt leginkább szociális értelemben vett kisebbségeknek nyújtott segítő maga-
tartásra, azok egységes társadalomba való (re)integrálódását ösztönözni. Természete-
sen ez irányú felvetéseink a társadalom egészét érintik, amelynek ebben a vonatkozá-
sában vannak és lehetnek kisebbségvédelemmel foglalkozó vetületei.
A második ilyen alapvető tényező az, hogy az állam kizárólag struktúraként és in-
tézményként való vizsgálata nem felel meg annak a gyakorlati szempontnak, amelyet
érvényesíteni kívánunk. Jelesül a mindenkori ember szempontjának, aki életét és lé-
tét tekintve elsődleges alanya, irányítója, alkotója és tulajdonképpeni fenntartója e
struktúrák közül az államinak, nem pedig az elszenvedője, mintha személyes hatást
nem gyakorolhatna rá.48
A harmadik alaptényezőnk ennek folyománya- vagy betetőzéseként az egyházi
struktúra meghaladását érintve az, hogy az emberi élet egy olyan összefüggésbe
illeszkedik49, amelyet az ember kizárólag a saját teljesítménye révén nem képes létre-
hozni. Nevezhetjük ezt az összefüggést életorientációnak is, amely kiterjed az ember
önmagához, embertársaihoz, természeti és kulturális környezetéhez való viszonyára
csakúgy, mint – az egyház esetében elsődlegesen – a transzcendenssel való kapcso-
latára. De bárhogyan hívjuk is az ember és világának – láthatónak és láthatatlannak
– összefüggését, az ember mindegyik esetben csak akkor cselekedhet felelősen, ha
tisztában van cselekvése korlátaival.
Ezeknek az általunk legfontosabbnak vélt alaptényezőknek az ismertetése után
vessünk néhány pillantást a modern társadalom kialakulásának belső összefüggése-
ire, s az egyház e változással és e változásban betöltött szerepére.
Az 1989-es év olyan átalakulást hozott Európa egészét tekintve, amelyre a máso-
dik világháború befejezése óta nem volt példa. Bizonyos értelemben véget ért a kon-
tinens kettéosztottsága, anélkül azonban, hogy egyértelművé vált volna a közös önér-
telmezés és a kontinens politikai struktúrája. Az európai integráció folyamata tekinthe-
tő lenne ezen egyértelműsítés kísérletének, de mivel konkrét országok bizonyos okok
miatt ebből teljesen kimaradnak, így semmiképpen nem lehet teljes ez a kísérlet. Meg-
osztottság uralkodik ugyanakkor azt a kérdést illetően is, hogy milyen jelentősége van
a keresztény hitnek Európa önértelmezése szempontjából.
Tisztábban látni e kérdésekben csak akkor lehetséges, ha figyelmesebben vesz-
szük szemügyre azokat a társadalmi eltolódásokat, amelyek az egyházat és a vallást
közvetlenül is érintik.50 A fő aspektusok a szekularizáció, az értékváltás és az indivi-
dualizálódás folyamata.
A szekularizációt tekintve bevezető gondolatainkra utalunk vissza, amelyben
hangsúlyoztuk e jelenség hosszú, évszázadokon át tartó folyamat jellégét. Ahogyan
adottá váltak a feltételek a szekularizáció fogalmának szélesebb értelmű használatá-
hoz, három szempontot kell előtérbe állítanunk. Először egy szekuláris alkotmányos
rend kialakítására került sor, amelyben a világi uralom immár nem egyházi igényeken
alapult. Másodszor jelentősen megváltozott az egyházi intézmények és a vallási tar-
talom szerepe a társadalom életében. Végül megfigyelhető a hittartalomnak ezekkel
a strukturális változásokkal együtt járó átformálódása a világ értelmezésének tekin-
tetében.
48 Hogy az általános közérzet mégis az e struktúrákat elszenvedő ember pozícióját tette magáévá, az semmiképpen nem vál-
toztat azon a tényen, hogy e szervezetrendszerek alkottattak az emberért, és nem fordítva. S maga az „elszenvedő” alany e
felismerése éppen elegendő kellene hogy legyen annak elindítására, hogy helyét és szerepét még inkább keresse e struktú-
rák bonyolult szövevénye között, s ne csupán elszenvedje azokat.
49 Ez lehet akár egy eszmei, humanista jellegű cél, de lehet éppen ennek ellenkezője is, olyan összefüggésrendszer, amelynek
tárgyalása a vallás kategóriájába tartozik.
50 Ezek az eltoldások több területen mentek vége, amelyek mindazonáltal számos módon egymásba fonódnak. Erről lásd bő-
vebben a már idézett HUBER, Wolfgang: Az egyház korszakváltás idején c. művét 33–85. o.
A hagyományos értékrendek feloldódása, különösen a 20. század második felé-
ben, oda vezetett, hogy immár nem létezik a többség által magától értetődően elfoga-
dott értékrend. Az ilyen általánosan elfogadott értékrend helyét különböző értékszem-
léletek és értékpreferenciák vették át. Ezek nemcsak a társadalmon belül differenciá-
lódnak, hanem az egyén élete során is változnak. Pluralizálódás és az egyéni életben
végbemenő változások jellemzik tehát azt a folyamatot, amelyet összefoglalóan érték-
váltásnak nevezhetünk.
Ezekkel a társadalmi változásokkal egy időben elvesztették jelentőségüket a tár-
sadalmi beilleszkedés hagyományos formái is. Származás, osztályhelyzet és társadal-
mi rang egyre ritkábban játszik szerepet a társadalmi pozíció meghatározásában. Az,
hogy ki mikor kivel áll kapcsolatban, egyre kevésbé függ az emberek társadalmi hie-
rarchiában elfoglalt helyétől. Az egyén egyre inkább maga alakítja saját életét. Szoci-
ális kapcsolatait a saját belátása szerint építi ki. Identitását látszólag heterogén ele-
mekből komponálja meg, így az egyént, élete egészét tekintve, nagymértékű individu-
alizálódás jellemzi.
A szekularizáció, az értékváltás és az individualizálódás, és az ezen aspektusok
által leírt változások szoros kölcsönhatásban állnak a hagyományos vallási intézmé-
nyek helyzetével, európai kontextusukat nézve különösen az egyházakéval. E változá-
sok nem csak érintik őket, azokhoz ők maguk is hozzájárulnak.
Így megkérdőjelezhető, de legalábbis mindenképpen elgondolkoztató az egyház
szerepe, ha azt nem közjogi helyzetük egyediségében, hanem abban a sajátos karak-
terben jelöljük meg, amelyet idézett szerzőnk is tesz, vagyis „hogy világosan tanúságot
tesznek-e egzisztenciájuk alapjáról és középpontjáról”51. Kérdés tehát, és elgondol-
kodtató kérdés, hogy a fent említett változásokon átesett egyház mennyiben képes ma,
a 21. században e fő feladatáról gondoskodni. Nem érintette-e gyökereiben e változás-
rend magát az egyházat? S nem vált-e teljes mértékben a társadalom civil szférájának
egy szegmensévé? Mert amennyiben e kérdésre pozitív választ adhatunk, akkor állam
és egyház szétválasztásáról igazából nem lehet szó, inkább megkülönböztetéséről be-
szélhetünk. Az egyházi struktúra ugyanis így a fent tárgyalt szekularizációval, értékvál-
tással és individualizálódással jellemezhető folyamat alávetettje lett, amely hozzájárult
az egyház önmaga által képviselt hierarchikus rendtől való eltávolodásához. Pontosab-
ban fogalmazva, ennek a hierarchikus rendnek, amely tulajdonképpen a teremtettség
hierarchiáját van hivatva földi, emberi tér-idő keretek között leképezni, az elhomályosu-
lásáról beszélhetünk, amely a protestáns egyházak esetében – gondoljunk a reformá-
ció szerepére e folyamatváltozásban – még inkább nyilvánvaló. Amennyiben pedig e
korunkban uralkodó modern szemléletet vesszük alapul, ennek kifejezetten anakro-
nisztikus vonásokat kölcsönöz az a tény, hogy a katolikus egyház a teremtettség hie-
rarchiáját mintegy földi viszonyokba ágyazottan is meg kívánta jeleníteni.52
Ebben a helyzetben nyilvánvalóvá válhat az állam és egyház közötti ellentmondásos
viszony, amely tulajdonképpen – az egyház e három tényező: szekularizáció, értékváltás
és individualizáció érintettségéből kifolyólag – mára igazából egy álellentmondássá vál-
51 HUBER, i. m. 112. o.
52 Azért, hogy a tekintélyelvű hierarchia mai világban való fonákságára és a modern, demokratikus szemlélet ellentmondásos
viszonyára a vallással rávilágítsunk, idézünk egy általunk igen találónak vélt megállapítást László Andrástól: „Istent nem vá-
lasztják maguk közül a teremtmények.” Ez az aforizmatömörségű mondat kétségtelenül rávilágíthat arra a feszültségre, amely
egy hitét kereső ember belső útja és az őt körülvevő világ struktúrája, e két, életét meghatározó dimenzió között van.
2. Semlegesség és vallásszabadság
vagy a modern állam alapelvei kerülnek végveszélybe, vagy a modern állam megkí-
sérli a fent említett nézőpont megtalálását.58
Ami ezek után lehetőségként marad, az egy olyan érzékeny rendszer, amelynek híven
kell a társadalmi igényekre reflektálnia, s amely nem mellőzheti a konszenzus kialakítását
ezeken a területeken, bevonva a vallásszabadsággal kapcsolatos döntésbe magukat az
érintetteket, az egyházak képviselőit is. Olyan érzékeny egyensúlyrendszer lehetőségének
kialakítása marad tehát a modern demokratikus állam számára, amely egy folytonos újra-
gondolást, az értékek változását nyomon követni próbáló megfelelést igényel.
Látjuk, hogy a radikális szeparációt következetesen végigvivő Franciaországban,
amely szétválasztásnak eredeti indíttatása és eredménye az egyház magánszférába szo-
rítása volt, ez a szeparáció együtt járt az egyházakkal való állami együttműködés kerü-
lésével is. Ami azt eredményezte, hogy a világnézetileg semleges állam nem foglalkozott
a negatív vallásszabadságot meghaladó kérdésekkel, nem biztosítva így elegendő teret
a vallási meggyőződés kifejezésre juttatásához, ami a pozitív vallásszabadság korlátozá-
sához vezethet napjainkban, olyan nagymértékű feszültséget okozva ezzel, amely a val-
lásilag egyre színesebbé váló Európában is további problémákat szülhet. A bevándorlás
kiváltotta kihívások nyomán tehát kérdésessé válik, hogy a vallási szimbólumok haszná-
latában megmutatkozó pluralitás milyen mértékben egyeztethető össze a társadalom
kohéziójával. Ezt csak tovább színezi, hogy a privát szférába történő visszaszorítás ese-
tén is az egyház komolyan veszi azt a megbízatását, hogy üzenetét hirdesse, és ahol
szükségét látja, hangot adjon kritikai észrevételeinek. A magánszféra körülményei azon-
ban merev ellentétben állnak a keresztény egyházak hivatalos ön- és hitértelmezésével:
a hit ugyanis nem magánügy59, az egyház pedig közintézmény. Hogy a magánszférá-
ban hogyan lehet közintézményként működni, vagy új módon azzá válni, az nem csak
az állam, hanem kiváltképp az egyház önmagára találásának kérdésköre, de ebben azt
az álláspontot kell képviselnie a köznyilvánosság előtt, hogy a vallásszabadság nem
csak a vallástól való szabadságot jelenti, hanem a vallás gyakorlásának a szabadságát
is. Ugyanakkor azt a jogot, hogy jelen legyen a közélet fórumain, nem igényelheti kizá-
rólag magának. Aktívan kell fellépnie azért, hogy ezzel a lehetőséggel más vallások is
élhessenek. Missziói felelősségét ez semmivel sem kisebbíti. A vallások egyenjogúsága
pedig csak akkor valósítható meg, ha egyúttal egyetértés születik abban a kérdésben,
hogy meddig terjednek a szabad vallásgyakorlat határai.
Egy civil társadalom szempontjából nagy jelentősége van annak, hogy benne
intermediáris intézmények működése folytán olyan kohéziós erők keletkeznek, ame-
lyeket nem közvetlenül a politika szabályoz. A polgárok önszerveződése nyomán lét-
rejövő csoportosulások, egyesületek jelentik a közmegegyezésnek azt a bázisát,
amely képes megújítani a társadalom összetartó erejét. Az ilyen társadalom különbö-
zik egyfelől az olyan szerveződéstől, amelyben a hatékony civil szervezetek hiánya mi-
att egyáltalán nincs kohéziós erő, másfelől különbözik az olyan központilag megszer-
vezett közélettől is, amelyben a társadalmi csoportosulások csupán az állami dönté-
sek transzmissziós szíjának63 a szerepét játsszák, amiről egy valódi civil társadalom-
ban szó sem lehet.
Tehát míg az egyház a civil társadalom alatt értett területet és közeget az egyén
és tevékenysége oldaláról közelíti meg, illetve vesz benne részt, addig az állam ennek
ellenpontozásaként e civil szféra működtetéséért felelős tényezőként közelít ehhez a
területhez, illetve résztvevőihez, vagy más szóval mondva: az állam maga a feltételező
keretrendszere ennek a civil társadalomnak.
Ha magát az egyházat az állam oldaláról nézzük, akkor az mint intézmény, mint
struktúra a modern államban – ha tartalmaz is közösséget befolyásoló aktivitásokat,
de –alapvetően a civil-társadalom egyik szegmenseként tartható számon. S attól füg-
gően, hogy milyen állam-egyház modell van érvényben az adott területen, úgy élvez-
het az egyház kisebb vagy nagyobb állam általi támogatottságot tevékenységében.
Mint láttuk, a radikális elválasztás modellje is épít bizonyos mértékig az egyház szo-
ciális szférában – oktatás, betegellátás stb. – végzett tevékenységére, bár kizárólag csak
erre. S az állam igazából nem egyenrangú félként, hanem az egyházat rendelkezései-
nek alárendelve, törvényekkel szablya meg ennek feltételeit. Ott, ahol ez a radikális szét-
választás nem történt meg, tehát nincs egyértelműen a magánszférába utalva az egy-
ház és működése, ott partneri viszony alakítható ki az állam részéről az egyházak felé.
S többnyire érvényesül is ez, például rendszeres találkozókkal az állam és egyház kép-
viselői között, bár együttműködésük megmarad ezen a szinten, a kölcsönös visszafo-
gottság légkörében. Pedig mind a két oldal pont azt a civil társadalmat tudná építeni és
erősíteni, amelyben az élettevékenységek struktúrái keretbe rendeződnek.
S ha csak a magyar viszonyokat nézzük, az állam részéről előnyös lenne annak
a lehetőségnek a biztosítása, hogy az állam segítségül hívhassa az egyház által kiépí-
tett intézményrendszert, és nem utolsósorban az emberekkel való foglalkozás tapasz-
talatát. Ez a lehetőség kiválóan érvényesíthető lenne szociális területeken, például az
egészségügy mai válságos állapotában, a teremtettség védelme érdekében a környe-
zetvédelem területén, a kulturális kommunikáció területein, és akár a különböző szin-
tű kapcsolattartás területein, adott esetben a határon túli nemzeti kisebbségek vonat-
kozásában. Nem beszélve arról a leginkább teológiai értelmezésben megmutatkozó
tényezőről, hogy az egyház minden mást megelőzően, azzal járulhat hozzá a civil tár-
sadalom életéhez, hogy felmutatja: közösség azért jöhet létre emberek között, mert
olyan valóságra épül, amely nagyobb, mint ő maga. Az egyház pedig, sajátosságából
kifolyólag nem lehet önmagáért élő közösség. Speciális intermediáris funkciója azt a
feladatot állítja elé, hogy felhívja a figyelmet olyan témákra, amelyek egyébként kívül
maradnak érdeklődési körökön. Vonatkozik ez az egyének felé való közvetítésben,
ugyanakkor azok szószólója is lehet az állam felé irányuló közvetítésében, akik egyéb-
63 HUBER, i. m. 245. o.
ként nem jutnak szóhoz a társadalom adott viszonyai között. Az egyházaknak mint kö-
zösségeknek ez a tevékenysége nem korlátozódik a közélet egyetlen területére. Jólle-
het leginkább a kulturális kommunikáció területén vannak otthon, és tudnak sajátos
módon hozzájárulni a civil társadalom közmegegyezésének alakításához, de részesei
– már csak saját létszükségleteikre tekintettel is – a gazdasági történéseknek, és a
társadalom politikai önszerveződésének, hogy a fenti területeket ne említsük újra.
Az egyház oldaláról nézve pedig a szorosabb együttműködés azért lenne gyü-
mölcsöző, mert a korszakváltás okozta válság, amelyet láthatóan minden történelmi
egyház megszenved, aktívabb társadalmi részvétellel – vagyis e területeken való tuda-
tosabb, állam által elősegített módozatok révén – az intézmény és a struktúra szintjén
enyhíthető lenne. E szinten az egyház megtalálhatná azokat a lehetőségeket, ame-
lyekkel szervesen hozzájárulhat a társadalom fenntartásához.
Összegzés
Az alábbiakban röviden összefoglaljuk az állam és az egyház franciaországi szétvá-
lasztásának fontosabb tényezőit, kiemelve mindenekelőtt annak folyamat jellegét,
amit a tanulmányunk tágabb történeti keretbe helyezésével is próbáltunk érzékeltetni.
Sok összetevőjű, komplex eseménysorozatról van tehát szó, amely több szempontú
vizsgálatot igényelt. Ezt kívánta felmutatni az a jogfilozófiai és teológiai szempontú
gondolatmenet, amelyet munkánk hatodik fejezetében fogalmaztunk meg.
A szűkebb értelemben vett 1905. évi szeparációs törvény létrejöttéhez is megany-
nyi társadalmi tényező, szociológiai összetevő, és történelemben gyökerező esemény
járult hozzá. A 19-20. század fordulójának új szellemi áramlatai, a robbanásszerű ipa-
rosodással meginduló új népvándorlás folyamata és a Dreyfus-ügy hatásai azok, ame-
lyek érzékelése és érzékeltetése mellett nem szabad elmennünk.
Az 1905. december 9-i törvény hat fő pontja közül a legfontosabbak egyike volt
az, hogy a Francia Köztársaság hivatalosan nem ismer el, és pénzzel semmilyen szin-
ten nem támogat egyetlen felekezetet sem. Egy másik jelentős rendelkezése volt e tör-
vénynek, hogy a vallás nyilvános intézményei eltöröltettek, viszont társadalmi életben
betöltött szerepüket vallási egyesületek vehették át.
Az ezt követő feszültségekkel teli időszak első enyhülése 1907 és 1914 között kö-
vetkezett be, amikor csaknem minden plébánián megalakultak az ideiglenes egyesü-
letek, amelyek fokozatosan átvéve az egyházi intézmények még szabad ingó és ingat-
lan tulajdonát, megkezdték működésüket.
A szeparáció gyökeres átalakulást hozott az egyházak életében. Biztos anyagi
források hiányában teljesen át kellett értékelni és újra kellett szervezni az egyházi in-
tézmények szerepét. Egyfajta öntudatra ébredési folyamat figyelhető meg egyházi ol-
dalról a plébániai életben, az oktatási-nevelési intézményekben, a sajtóban és a társa-
dalmi életben. Az új típusú kapcsolatok kiépítése hatalmas megújulási lehetőségeket
tartalmazott, viszont ennek érvényesítéséhez egy új nemzedékre volt szükség, amely
a belső egyházi reformot véghezvitte, főképpen a papság és a hívek közötti új típusú
kapcsolatok kiépítésével. Mindez lassan ment végbe, de kihatással volt az állammal
folytatott párbeszédre is. A dialógus lehetőségei azonban főleg a második világhábo-
rú után kaptak új dimenziókat. Az első néhány évtized eredményeképpen a vallásel-
lenes megmozdulások szorultak elsősorban vissza, ami a társadalmi szervezetté ala-
kult egyház békésen tevékenykedését segítette elő.
Az első világháború e folyamatot lassította, de nem szüntette meg, így folytatódott
az enyhülés, és az állam részéről elterjedt egy általánosan türelminek mondható ma-
gatartás az egyházakkal szemben.
A második világháborút követően ez a fajta enyhülés a törvény- és rendeletalko-
tás különböző formáiban még inkább megfigyelhető. Azokon a területeken, amelyek
az állami közigazgatásban fontos szerepet játszottak: kultúra, oktatás, egészségügy,
városképet javító egyházi rendeltetésű épületek, szorosabbá és kiegyensúlyozottabbá
vált az egyházakkal való állami kapcsolattartás. Az 1951. szeptember 28-i, ún.
Barangé-törvény fontosságát többek között az adta, hogy általa első ízben vesz részt
az állam egyházi felekezeti oktatási intézmény működtetési költségeinek részleges fe-
dezésében. Az 1959. december 31-i, Debré-törvény általános jelleggel szabályozta új-
ra az állam szerepét az egyházi oktatásban azzal az alapelvvel, hogy az egyházi isko-
lák léte a közoktatás szabadságának logikus következménye és természetes kiegészí-
tője, és az állam könnyebbé akarja tenni ennek a szabadságnak a gyakorlását, hiva-
talosan elismerve az egyházi iskolák sajátos jellegét. Az 1977. november 25-i, ún.
Guermeur-törvény újabb kiigazításokat vezetett be.
Az 1970-es évekre az állami hatóságok számára teljesen nyilvánvaló lett, hogy
az egyház kész az együttműködésre társadalmi, kulturális és karitatív téren egy-
aránt. A szerzetesrendek működését ekkor vették általános vizsgálat alá, aminek kö-
vetkeztében megtörtént a hivatalos elismerés, tisztázva ezzel a több mint egy évszá-
zados feszültséget a gazdag történelmi múltra visszatekintő francia szerzetesség
viszonylatában.
A papok és lelkészek munkájának átértékelése is megtörtént, főleg az oktatás
kérdéséhez kapcsoltan, de a kórházi ellátás és ezzel az egészségügy vonatkozásai-
ban is lehetőség nyílt a papok lelki tapasztalatának igénybevételére, valamint a börtö-
nök és a katonaság területén, bár ez utóbbiban a lelkipásztorkodás sohasem vesztet-
te el annyira a jelentőségét, mint másutt.
A francia példa több tanulsággal is szolgálhat az állam egyházzal való kapcsoló-
dási lehetőségeit tekintve.
Az első egy történelmi jellegű tanulság, amely az eseménysorozat folyamat jel-
lege mellett a téma több szempontú és többoldalú érzékenységére mutat rá. Fran-
ciaországban a század elején a radikális elválasztás indítéka alapvetően antiklerikális
és katolikusellenes – azaz korántsem semleges – feltevéseken alapult. Az eredeti cél
nem annyira a semleges állam megteremtése volt, hanem inkább a közélet, az okta-
tás teljes laicizálása, az egyházi befolyás megszüntetése, magánszférába szorítása,
köszönhetően annak a többrétű és többtényezős 19. század végi társadalmi állapot-
nak, amelyben Franciaország akkor volt. Az első világháború után azonban megindult
egy enyhülés, ami a de Gaulle-korszakkal új lendületet kapott. Azóta Franciaország is
támogatja az egyházi oktatást, illetve egy sor eredetileg egyházellenes intézkedés, így
pl. a templom- és plébániaépületek századelőn történt államosítása mára az egyház-
támogatás indirekt formájává alakult át, ugyanis az épületek fenntartási költségeit
döntően közpénzekből biztosítják. Az érzékenységeket aláhúzza, hogy a Mitterrand-
éra kezdetén tett kísérletek az egyházi oktatás ötvenes években kialakult támogatási
rendszerének megnyirbálására az elmúlt évtizedek legnagyobb franciaországi tömeg-
megmozdulásait váltották ki.
Egy másik tanulság, hogy nem az állam egyházzal való kapcsolódási módozata-
in van a hangsúly, hanem a kapcsolatok meglétén. Tehát a francia típusú radikális
szétválasztással ugyanúgy működőképes lehet egy rendszer, mint az együttműködő
elválasztás modellje esetén.
Nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy a radikális szeparációt követően
az együttműködés első lépéseinek kötelezettje maga az állam. Igazából ugyanis
az állami szférának kell tisztában lennie azokkal a területekkel, amelyeken segítségé-
re lehet az egyházi struktúra, intézményrendszer és lelki tapasztalat.
Negyedik tanulságként – esettanulmányunkat immár konkrétan összefüggésbe
hozva a magyar helyzettel – az elsősorban az állam részéről megnyilvánuló koncep-
ciókidolgozást említjük, amely gyakorlatilag realizálja, megvalósítja az együttműkö-
dést. Tehát az állam részéről előnyös lehet segítségül hívni azt az egyház által kiépí-
Példák:
1. Kiemelt szociális érzékenységű területeken.
2. Az egészségügy területén.
3. A környezetvédelem területén, a teremtettség védelme érdekében. 64
4. A kulturális kommunikáció területein, mert az egyház a kulturális kommuniká-
ció területén van otthon, és tud sajátos módon hozzájárulni a civil társadalom
közmegegyezésének alakításához.
5. A különböző társadalmi dimenziójú kisebbségekkel való kapcsolattartás terü-
letein, különösen Magyarország esetében érintheti ez a határon túli nemzeti ki-
sebbségek ügyét.
6. Nem elhanyagolható együttműködési terület – már csak az egyház saját lét-
szükségleteire tekintettel is – a gazdasági történéseknek, és az egyes gyüle-
kezeti modelleknek a területe.65
7. A politikai önszerveződés területe emelhető még ki e körben, amely az erő-
sebb társadalmi kohéziót mozdíthatná elő.
Tehát mindkét oldalnak előnyére válhat egy jól kidolgozott, és formába öntött, hang-
súlyozottan kizárólag az intézmények szintjén történő együttműködés. Ennek a kapcso-
latrendszernek azonban nemhogy a részletei, de igazából a koncepciója sincs kidolgoz-
va ma Magyarországon. Munkánk ajánlásaként ezt a koncepciókidolgozást, az együtt-
működés alapelveinek lefektetését mindenképpen szeretnénk hangsúlyozni, mert
olyan, egyelőre rejtett erőtartalékok lennének így mozgósíthatók az állam és az egyház
kölcsönös érdekeinek érvényesítésére, amelyek igazából nem igényelnek jelentős több-
letköltséget, annál nagyobb hasznossággal bírnának azonban a társadalom és a kör-
nyezet állapotának javításában. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy az intézményi
együttműködés nem érinti, illetve meghaladja azt a problematikát, amely az állam és az
egyház ideológiai szétválasztásából származik, bármelyik oldalt nézzük is.
Végigkövettük Franciaországban a szétválasztás folyamatát, amely folyamatban
egyértelműen kimutatható, hogy a két intézmény együttműködése nagymértékben
szélesedett, de növekedett ugyanakkor az egyház autonómiája, életereje, megújulási
képessége is. Ez azonban egyetlen példa, mint említettük, a maga komplexitásában.
Egyáltalán nem általánosítható más európai államok eltérő történelmi hagyományai-
ra. Különös tekintettel arra a tényezőre, hogy a szétválasztást követő időszak máig tar-
tó szakasza is, bár egyre szélesebb területeken valósított meg együttműködést, még-
is megannyi vihart kavart és feszültséget keltett, és kelt mind a mai napig.
64 Az első megközelítésben idegenül hangzó környezetvédelem területére vonatkozóan egyetlen magyarországi példa. A deb-
receni evangélikus egyház évek óta gyűjti a veszélyes hulladékot: elhasznált elemeket, gyógyszereket. A gyülekezet lelkésze
önállóan szervezte meg az önkormányzattal közreműködve azt, hogy rendszeresen elszállításra kerüljön a hulladék, amit a
templomba járó hívek magukkal hozva elhelyezhetnek egy a templomudvaron elhelyezett konténerben. Nem volt központi
egyházi utasítás, de az önkormányzat sem kereste meg az egyházat, hogy ezt az igazán egyszerűnek mondható módszert
általánosan bevezessék.
65 Lásd ezzel a példaértékű kezdeményezések kérdéskörével kapcsolatban az EÖKIK 4. sz. műhelytanulmányát: JAKAB Attila:
Az erdélyi magyar történelmi egyházak társadalmi szerepe, Budapest, 2003.
Felhasznált irodalom
BOZSÓKY Pál Gerő: Az állam és az egyház kapcsolatai Franciaországban
SCHANDA Balázs: Magyar állami egyházjog, Budapest, Szent István Társulat, 2000.
Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Cononici Universitatis Catholicae de Petro Páz-
mány nominatae, I. Institutiones 4.
Fontosabb honlapok:
http://corail.sudoc.abes.fr/
Les rapports de l’Église et de l’État en France, LEPOINTE, Gabriel/2. éd./Presses uni-
versitaires de France/1964
Church and State in France: book repertory 1801–1979, ZIMMERMANN,
Marie/CERDIC publications/1980
L’Eglise et l’Etat en France, LEPOINTE, Gabriel/P.U.F/1960
Entre separation et ralliement. les relations entre l’eglise catholique et l’etat en france
de 1924 a 1932, CASTERMANS, Philippe/1997
Les Relations de l’Eglise et de l’Etat en France de 1960 ŕ 1975: quinze ans de neu-
tralité positive, METZ, René/Bibliothčque centrale de l’U.C.L: Faculté internationale
de droit canonique/1976
Aperçu général sur le statut de l’église catholique en France depuis la séparation
des églises et de l’état, ESTANIER, Joseph/Firmin et Montane/1912
http://www.france-catholique.fr/
http://www.cef.fr/
http://www.scolanet.net
A fogalom értelmezése
1 Ez leginkább a laicitással kapcsolatos francia jogtörténetben érhető tetten, amely a társadalomban végbemenő változásokat
és fejlődést is tükrözi. Míg Bouteyre abbé számára 1912-ben nem engedélyezték, hogy állami iskolába filozófiatanárnak jelent-
kezzen, addig 1972-ben a törvényhozó úgy ítélkezett, hogy a közoktatás semlegessége nem zárja ki az egyháziak jelentkezé-
sének a lehetőségét, amennyiben az illető megfelel a szakmai követelményeknek. Fabien COLLET, La laicité, une doctrine de
l’education nationale, Mémoire de DEA, Faculté de Droit, Grenoble, 1995, 13. old.
2 Az 1958-as francia alkotmány 2. cikkelye kimondja, hogy „Franciaország egy oszthatatlan, laikus, demokratikus és szociális
köztársaság. Származásra, fajra és vallásra való tekintet nélkül minden állampolgárnak egyenlő jogokat biztosít a törvény előtt.
Tiszteletben tart minden hitbeli meggyőződést.”
3 Guy HAARSCHER, La laïcité, PUF, Paris, 1996, 3–7. old.
5 Ebben a tekintetben rendkívül sokatmondó az Európai Alkotmány preambuluma körüli vita, hiszen itt messzemenően nem az
Istenre való puszta fogalmi hivatkozás a tét, hanem egymástól egyre jobban eltérő társadalom- és államszemléletek húzódnak
meg. Azok számára ugyanis, akik a társadalmi rendet elsősorban erkölcsi rendként képzelik el, és úgy is kívánják meghatároz-
ni, az Istenre való hivatkozás lehetőséget nyújt az intézmények legitimitásának szakrális alapokon történő értelmezéséhez. A
szakrális, vagy transzcendens alapokon nyugvó társadalomkép azonban nem alulról építkező és állandóan mozgásban levő
társadalmat jelent, hanem olyat, amely felülről adott, jól meghatározott és tekintélyelvű, hiszen a hatalom forrása nem a társa-
dalomban, illetve nem a kifejezési mechanizmusok (választások) révén érvényre juttatott társadalmi akaratban rejlik, hanem at-
tól mintegy független, azon kívül álló. Bővebben lásd JAKAB Attila, “Keresztény Európa?”, Egyházfórum 16. (4. új) évfolyam,
2003/1–2, 4–9. old.
6 Napóleon bukása után XVIII. Lajos (1814–1824) és X. Károly (1824–1830) uralkodása újra a királyság és a katolicizmus szer-
ves összefonódását jelentette.
a) Az iskolai törvények
16 Az állam vallási semlegessége nem feltétlenül azonos a közömbösséggel. Ez az értékelés magán viseli a monoteista vallá-
sokra jellemző kizárólagos és monolitikus szemléletmódot, amely a társadalmi pluralitást erkölcsi és vallási relativizmusnak
tekinti. Hiszen mindegyik monoteizmus rendelkezik egy sajátságos, mindent átfogó és bennfoglaló társadalomszemlélettel,
amelyben a másságnak igencsak szűkre szabottak a keretei és a mozgási lehetőségei. Éppen ezért kellene pozitívan szem-
lélni a semlegességet, és azt elsősorban részrehajlástól mentes, közvetítésre alkalmas attitűdként értékelni. Ebben a megkö-
zelítésben az államnak a vallási semlegessége nem más, mint igazságosság, készség a közvetítésre, illetve a diszkrimináció
elutasítása.