You are on page 1of 116

Autonómia, liberalizmus, szociáldemokrácia

Autonómia,
liberalizmus,
szociáldemokrácia
Fejtô Ferenc, Salat Levente, Ludassy Mária,
Egry Gábor és Bognár Zoltán írásai

Budapest, 2006
© Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány
1093 Budapest, Lónyay u. 24. félemelet 1.
Levelezési cím: 1461 Budapest, Pf. 362.
Telefon: (+36 1) 216 7292, 456 0779
Fax: (+36 1) 216 7696
Internet: www.eokik.hu
E-mail: minor@eokik.hu

Felelôs kiadó: dr. Törzsök Erika elnök

Nyomdai előkészítés és nyomás:
Stúdió MolnART, (+36 20) 203 9961
E-mail: studiomolnart@freemail.hu
Tördelés: Molnár László
Tartalom
Fejtő Ferenc: Bevezető . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

Salat Levente: A liberalizmus és
az autonómia viszonyáról – kisebbségi nézőpontból . . . . . . . . . . . 9

Ludassy Mária: Liberalizmus, közösség és kultúra . . . . . . . . . . . . . 57

Egry Gábor: Ausztromarxizmus,
nemzeti kérdés, autonómia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69

Bognár Zoltán: Romániai magyar
autonómiakoncepciók. Az 1989 és 2006 között
kidolgozott törvénytervezetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85
1.

Fejtô Ferenc

Bevezető*

Először is hadd köszönjem meg Földes Györgynek és Törzsök Eri-
kának, hogy meghívtak erre az értekezletre. Számomra megtisztel-
tetés, de azt hiszem, némiképpen meg is érdemlem, mert azt hi-
szem, valamennyiük közül, akik itt vannak, legrégebben foglalko-
zom azzal a kérdéssel, hogy mi az, hogy kisebbség és mi az, hogy
autonómia.
A kisebbségi kérdéssel annál inkább foglalkoztam, mert egy
olyan városban, egy olyan környezetben születtem, amelyet kisgye-
rekkoromtól kezdve sok nemzetiségű, sok vallású, majd később
több ideológiai áramlattal is jellemezhető környezetnek éreztem.
Annál inkább, mert édesanyám Zágrábban született egy magyar
családban, amely Zágrábban telepedett le. Nagyapám a déli vasút
zágrábi állomásfőnöke volt egészen nyugdíjaztatásáig. Így Horvát-
országot annyira ismertem már Zágrábon keresztül, hogy ott
ugyancsak gyermekkoromtól kezdve élvezhettem, mit jelent az,
soknemzeti környezetben élni. Ahol az ember a magyar állampol-
gársággal ugyan az egyenlőségnek az elismerését élvezte, mint zsi-
dó, de egy bizonyos idő után azt is észre kellett venni – és én akkor
alig voltam tízéves, de ezt nagyon jól észleltem –, hogy az első kí-
sérlet zajlik egy már asszimilálódott és integrálódott kisebbség
visszaszorítására bizonyos értelemben az emancipáció előtti kor-
szak kisebbségi helyzetébe. Ezt elég elevenen éltem meg.
* Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány és a Politikatörténeti Alapít-
vány 2005. november 25-i műhelykonferenciáján elhangzott bevezető szerkesztett változata.

5
Másodszor pedig kezdettől kezdve nagy figyelemmel kísér-
tem, és tanulsággal, azt a munkát, amit 1989 után a kisebbségi ku-
tatóintézetben és a Politikatörténeti Intézetben folytattak erről a
kérdésről. Ezt annál inkább kiemelt figyelemmel kísértem, mert
kezdettől kezdve nagyon sok szó esett az erdélyi magyar kisebb-
ségnek a kérdéséről, amelynek elég döntő és példaszerű jelentősé-
ge volt már az én ifjúságom idejében is, amikor mint a Korunk cí-
mű kolozsvári lap munkatársa, még a Szép szóban való munkám
előtt, nagy figyelemmel kísértem az erdélyi magyarságnak a hely-
zetét, panaszait, és ismertem annak több képviselőjét is.
Az autonómia kérdésében számomra vezető gondolat
Ferdinand Lassalle-nak, a német munkáspárt alapítójának, Marx
Károly barátjának és riválisának egy mondata volt, amely már ifjú-
koromban megragadta a figyelmemet, akitől egyszer megkérdez-
ték, hogy mi az tulajdonképpen hogy szocializmus. Erre ő azt felel-
te, hogy a szocializmus először is megállapítása annak, hogy mi
van, mi van a társadalomban, mi van a világban. A második dolog
az, hogy megállapítsa azt, milyen kívánságok lépnek fel a társada-
lomban, hogy a jelenlegi helyzetét megváltoztassák. A harmadik
pedig az, hogy megállapítani azt, hogy a kívánságok közül mi az,
ami lehetséges.
Ő azt mondta, hogy a szocializmusnak az a feladata a világban,
hogy a lehetséges változásokért küzdjön a társadalomban, amely-
ben él. Mármost az autonómiát, a kisebbségeknek az autonómiá-
hoz való jogát is ebben a keretben kell szerintem vizsgálni. Kellett
már a múltban, már a 19. században is, és most már a 21. században
is: hogy mi a valóságos helyzete a magyar kisebbségeknek Közép-
Európában az I. világháborút követő békekötések következményei
után. Mi a helyzet? Azután pedig, mi a kívánság? A kívánság termé-
szetesen a szocializmusban döntő kívánság: az emberi és társadal-
mi, az emberi és kollektív jogok érvényesítése.
A harmadik pont, amit meg kell vizsgálni, hogy mi az, ami ezek-
ből a kívánságokból, kisebbségi kívánságokból, vagyis hogy a ki-
sebbséghez tartozók és a kisebbségi közösségek egyenlő jogokat
kívánnak maguknak, megvalósítható. Nagy szolgálattal és tisztelet-
tel vizsgáltam azt, amit például Markó Béla kezdeményezett a Romá-
niai Magyar Demokrata Szövetséggel együtt és azokat az eredmé-

6
nyeket, amiket elért Erdélyben. Immár hosszú életemnek a vége fe-
lé, módom volt végül is elutaznom arra a vidékre, amelyet elvben és
olvasmányaiban sosem tévesztettem el szem elől. Alkalmam volt vé-
gigjárni Erdélyt, és ottani utazásom következménye az volt, hogy
amit az RMDSZ és Markó Béla elért, az rendkívül figyelemre méltó,
és tényleg azért figyelemre méltó, mert megvolt benne az a realiz-
mus, ami figyelembe vette, hogy a magyaroknak mi a kívánsága és
mi abban a lehetőség. Az a tény, hogy Markó Béla nem hódolt be
azoknak a nyomásoknak, amelyek az anyaország felől is érvényesül-
tek, és megosztották az ottani magyarságot.
Kolozsvári tartózkodásom során megismerkedtem egy igen bá-
jos hölggyel, a város magyar alpolgármesterével, aki végigvezetett a
városon. Meghallgatva őt és egyáltalán beszélgetve Kolozsváron az
emberekkel, akik ott élnek, meggyőződtem arról, hogy jó úton jár, és
azt hiszem, Magyarországon azok, akik ezt az utat javasolják, és nem
szűnnek meg érte dolgozni, még nem is hálás körülmények között,
azok megérdemelnék, hogy a magyar kormányok nagyobb figye-
lemben részesítsék munkájukat, mint amilyent eddig is – tudtommal
– tanúsítottak iránta. Ez a jó út, a lehetséges út az autonómiába.
A valóságból kell kiindulni a kérdés vizsgálatakor: a való hely-
zet az, hogy ezekben az országokban a kommunizmus bukását kö-
vetően a nemzeti állam, a szuverenitás visszaállítása volt a döntő té-
nyező. A kisebbségeknek – és ebben franciaországi, spanyolorszá-
gi tapasztalataim is megerősítenek –, addig legalábbis, amíg a nem-
zetállam játssza a politikai és társadalmi életben a vezető szerepet,
csak abban a mértékben lehet jogokat biztosítani, amennyiben a
kisebbség tiszteletben tartja a többségnek azt az irányát, hogy a
nemzetállamiságot megtartsa.
Ion Iliescuval Párizsban találkoztam, amikor a politikai intézet
meghívására Párizsban járt és ott elmondott előadásában – amit ki-
tűnő franciasággal tartott, ami hozzájárult a sikeréhez is –, kifejez-
te azt, hogy neki a külpolitikában a prioritása a szomszéd államok-
kal, és mindenekelőtt a Magyarországgal való viszony megjavítása.
A beszéde után szót kértem, és megkérdeztem tőle, nem gondolja-
e, hogy ennek egyik fő akadálya eddig is, és közvetlenül 1918-at kö-
vetően is, az volt, hogy Romániát, mint azt alkotmányuk betűje is
igazolja, a román nemzet államának könyvelik el. Megkérdeztem

7
tőle, mit jelent ez, hiszen tudomásom szerint és az elnök úr tudo-
mása szerint is, mondottam, Romániában nemcsak a román nem-
zet él, hanem magyar nemzetiségűek, horvátok, örmények, zsidók
és más nemzetiségűek is élnek. Ha ezek nem szerepelnek az alkot-
mányban, mint az állam nemzetfenntartó részei, akkor azáltal,
hogy ők román állampolgárok, az egyenlőséget csak részben lehet
biztosítani. Mire ő azt felelte nekem, igen, vannak problémák, de
még egyszer hangsúlyozza azt, hogy neki egyik fő célja a Magyar-
országgal és a romániai magyarokkal való jó viszony megvalósítá-
sa. De a megvalósításnak a lehetőségében addig kételkedni lehet,
amíg egy többségnek az az általános felfogása egy országban, hogy
a többség más helyzetben van, szóval mindenki egyenlő Romániá-
ban, de vannak akik egyenlőbbek, mint a többiek – ahogy ezt
Orwell szavai kifejezték. Úgy látom, az a realizmus, amivel minden
délibábos illúzió és propaganda és megosztási kísérlet ellenében
Markó Béla igyekszik a maximumot elérni, azzal már a külföld elis-
merését is kivívta. Az, hogy legalább is egyelőre, bent ül a kormány-
ban ő maga, mint a magyarság képviselője, illetve hogy a magyar
többségű városokban, helységekben magyar polgármesterek van-
nak és a magyarok a közigazgatásban is szerepet játszhatnak, azt hi-
szem, példaszerű jelenség, ami a Nyugatnak is például szolgál.
Ezzel be is fejezem bevezetésemet, hiszen nyilvánvaló, hogy
akiket meg fognak hallgatni, tudományosan és alaposan foglalkoz-
nak ezekkel a problémákkal, a kisebbségek problémáival. Megint
egyszer, mint tanuló fogok részt venni, hogy az ő tapasztalataikat
és véleményeiket beillesszem saját magam véleményébe.
Köszönöm a figyelmet, amivel meghallgattak.

8
2.

Salat Levente

A liberalizmus és az autonómia
viszonyáról – kisebbségi nézőpontból

Bevezetés

Az 1990-es évek közepén Will Kymlicka arra hívta föl a figyelmet,
hogy amennyiben a liberalizmus képtelen arra, hogy autentikusan
liberális választ adjon a kulturálisan megosztott társadalmak – és
azokon belül a domináns többségek és a politikailag marginalizált
kisebbségi közösségek viszonyának – vitás kérdéseire, ezzel nem
csupán annak esélyeit ássa alá, hogy komolyabb befolyást tudjon
gyakorolni a világ állapotát meghatározó fontosabb trendekre és
kihívásokra, hanem egyúttal azt is elősegíti közvetve, hogy a ki-
sebbségi közösségek rendezetlenségével kapcsolatos vitákban to-
vábbra is az illiberális politikai vezetők és közvéleményformálók
legyenek a hangadók.
A ’90-es években, illetve a harmadik évezred első éveiben a ki-
sebbségi kérdés a különböző nemzetközi szervezetek napirend-
jén végig kitüntetett helyet foglalt el ugyan, ám a nemzetközi poli-
tika és a nemzetközi jog gyakran ígéretes fejleményei nem hoztak
igazi áttörést: a döntő mértékben az egyetemes emberi jogok, il-
letve a liberális institucionalizmus szellemisége által behatárolt
megoldások rendszerint nem képesek tartós rendezéssel felérő
megoldást kínálni a kisebbségi közösségek problémáira, a hellyel-

9
közzel előforduló újabb autonómia-alakzatokat pedig továbbra is
szélsőséges politikai vezetők erőltetik rá – rendszerint erőszak al-
kalmazását követően – a nemzetközi közösségre. A liberalizmus és
a közösségi autonómia viszonya tehát változatlanul rendezetlen és
problematikus.
Ennek a viszonynak a rendezetlensége a magyar–magyar
relációban is érezteti hatását. A magyar liberalizmusnak elvileg
nincs érdemi, az elszakadt nemzetrészek kilátásait befolyásolni
képes mondanivalója a kisebbségi kérdésről, a kisebbségi auto-
nómiák legelkötelezettebb bajnokai pedig képtelenek a nem-
zetközi közösség számára érthető nyelven megfogalmazni tö-
rekvéseiket.
A soron következőkben arra a kérdésre próbálok választ kere-
seni, hogy valóban összeegyeztethetelen-e a liberális eszmerend-
szer a közösségi autonómiák iránti igénnyel. Szükségszerű-e bele-
nyugodnunk abba, hogy saját belső koherenciájának feladása nél-
kül a liberalizmus képtelen segítségére lenni a helyzetük megnyug-
tató rendezését a közösségi autonómiák intézményesítésétől remé-
lő kisebbségeknek? El kell-e fogadnunk, mint a világ strukturális
adottságaiból fakadó sorsszerűséget, hogy a kisebbségi közössé-
gek számára világszerte – és köztük a kulturális értelemben vett
magyar nemzet elszakadt részei számára – nem marad más út kö-
vetkezésképpen, mint hogy illiberális eszközöktől sem visszariad-
va folytassák küzdelmüket, amennyiben nem találnak a közösségi
autonómiák kilátásaival egyenértékű alternatívát a fennmaradásu-
kat, kultúrájuk megőrzését biztosító intézményes feltételek megte-
remtésére?
Ahhoz, hogy a fenti kérdésekre megfogalmazható válaszok kö-
zelébe kerülhessünk, szükségesnek látszik kiindulásképpen átte-
kinteni a liberalizmus szellemi helyzetét. Ezt követően két kitérő
keretében foglalom össze röviden egyfelől a jó politikai közösség
természetére vonatkozó meggyőződés vázlatos eszmetörténetét,
másfelől a világ jelenlegi kulturális állapotát tükröző adatokat, és
átmeneti következtetéseket fogalmazok a kettő közötti diszkrepan-
cia következményeivel kapcsolatosan. A liberalizmus hagyományá-
nak egy új olvasatát ismerteti a következő rész, majd azt foglalom
össze röviden, hogy a liberalizmus új felfogása mit képes teljesíte-

10
ni a liberalizmus korábbi változatainak be nem váltott ígéreteiből.
A dolgozat a fenti kérdésekre megfogalmazható válaszokat tartal-
mazó következtetésekkel zárul.

A liberalizmus szellemi helyzete

A liberalizmust, mint gondolkodói beállítottságot, az „eredendő li-
berális értékek” – egyenlőség, szabadság, individualitás, ráció és a
személy autonómiája – iránti elkötelezettség különböztette meg
kezdetektől a többi szellemi eszmeáramlattól. Az említett értékek
közötti rafinált ellentmondások kiküszöbölése, az azok közötti har-
mónia biztosítása komoly kihívást jelentett a mindenkori liberális
gondolkodók számára, ami meglehetősen viharossá tette, egészen
napjainkig elmenően, a liberalizmus eszmetörténetét. A ráció ítélő-
széke előtt való elköteleződés és az a szándék, hogy a közjóra vo-
natkozó elképzelést szigorú és nyilvános kritikának vessék alá min-
den korban, tovább nehezítették a liberális gondolkodók helyzetét,
feladatát. Mindennek az lett a következménye, hogy a liberalizmus
eszmetörténetének az egyik legtöbbet vitatott kérdése, hogy a libe-
ralizmusnak mennyire sikerült hűnek maradnia önmagához, tulaj-
don alapértékeihez. Másként szólva: a liberalizmus mint eszme-
rendszer állandó válsággal küzd, gyakorlatilag azóta, hogy megszü-
lettek az első kanonikusnak számító alapmunkák.
A megközelítésünk szempontjából központi jelentőséggel bí-
ró – és egyben a legtöbb definíciós és alkalmazhatósági bonyodal-
mat szűlő – egyenlőség-eszme a liberális gondolkodóknak azt a
meggyőződését volt hivatott tükrözni, hogy semmilyen körülmény
között nem fogadható el valamely személy egy másik személynek
való alárendelése, tekintettel arra, hogy mindketten azonos morá-
lis értéket képviselnek. Az egyenlőségnek az a változata, amelynek
szavatolásáért a liberálisok síkraszálltak, mindazonáltal nem azo-
nos életkörülményeket, csupán egyenlő esélyeket volt hivatott biz-
tosítani, amely esélyeket mindenki tehetsége és szorgalma alapján
válthatott be konkrét életkörülményekre. Az egalitarizmusnak ez a
változata tehát egyben az egyén morális primátusának a tételezését
is jelentette a közösséggel szemben.

11
Politikai filozófiaként a liberalizmus az államnak a liberális
alapértékek fundamentumára való helyezéséért száll síkra. A civil
társadalomtól egyértelműen megkülönböztetett állam szerepe e
felfogás szerint az, hogy tegye lehetővé és szabályozza a társadalmi
interakció különböző formáit, és – anélkül, hogy döntéseket hoz-
na meg helyettük – biztosítsa a társas létnek azokat a kereteit, ame-
lyek között az egyének szabadon dönthetik el, hogy milyen célok
szerint kívánják berendezni az életüket. Az államnak garantálnia
kell továbbá a törvény mindenek fölött való érvényesülését, a társa-
dalom nyitott jellegének a megőrzését, kerülnie kell a közvetlen és
autoriter beavatkozásokat a társadalom életébe, és a törvények
egyetemes és nem részrehajló érvényesülését biztosítandó, tiszte-
letben kell tartania a hatalmi ágak következetes szétválasztást. Az ál-
lamnak biztosítania kell továbbá a korlátozásnak alá nem vetett
nyilvánosságot, ami lehetővé teszi a közjóra vonatkozó elképzelé-
sek folyamatos és nyilvános egyeztetését. Az egyén és állam viszo-
nyának tekintetében a liberalizmus az állampolgárságra – a politi-
kai közösséghez való tartozás intézményes kifejeződésére – és az
egyéni jogok rendszerére helyezi a hangsúlyt, amely, felfogása sze-
rint, az életcélok szabad megválasztását és az egyéni autonómia
maradéktalan érvényesülését teszi lehetővé.
Arra nézvést, hogy a liberalizmusnak mit sikerült mindebből a
világ állapotát meghatározó módon érvényesítenie, megoszlanak
a vélemények. Az eszmerendszernek a világra gyakorolt befolyá-
sát illetően a vélemények a között a két szélsőséges nézet között
oszlanak meg, amelyet egyfelől Francis Fukuyama, másfelől
Immanuel Wallerstein képviselnek. Fukuyama egy, röviddel az
1989-es fordulatot követően megjelentetett munkájában az utolsó
totalitárius világrend, a kommunizmus összeomlásában a libera-
lizmus végső győzelmét vélte fölfedezni, amelyet a szabadelvű esz-
merendszer az összes többi alternatíva kimerülésével, önfelszá-
molásával vívott ki.1 Wallerstein a maga részéről ugyanazokat a hi-
degháború végével bekövetkezett eseményeket a liberalizmus vége-
ként értelmezte, amely „hegemóniára törő ideológiaként“ egyszerre
tűnt el a kommunizmussal, nem utolsósorban annak köszönhetően,

1 F. Fukuyama: The End of History and the Last Man. New York: The Free Press, 1992.

12
állítja Wallerstein, hogy az utolsók, akik őszintén hittek a liberaliz-
mus ígéreteiben az egykori szovjet érdekövezet régi vágású kom-
munista párttagjai voltak.2 Hasonló álláspontot képvisel John Gray
1994-es Agonistic Liberalism című dolgozatában, amelyben a fölvi-
lágosodás világméretű összeomlásáról értekezett.3
A szellemi helyzet ellentmondásossága és az eszmerendszer
belső megosztottsága ellenére, amelyet hűen tükröz a számos, egy-
mással rivalizáló orientáció, a liberalizmus alapelvei fölfedezhetők a
politikai élet teljes spektrumán a világ szinte valamennyi országá-
ban, az új jobboldal konzervatív beállítottságú politikusaitól a de-
mokratikus érzelmű szocialistákig. Ezekre az alapelvekre épül továb-
bá számos befolyásos nemzetközi szervezet tevékenysége – kor-
mányközi és nem kormányzati egyaránt –, amelyek, miközben hűek
maradnak az őket létrehívó liberális institucionalizmus filozófiájá-
hoz, elkerülhetetlenül elrugaszkodnak a valóságtól, amikor az egyé-
nek életcéljukkal kapcsolatos szabad választási jogának a garantálá-
sán fáradoznak egy egyre komplexebb, egyre behatárolóbb világ-
ban. A Nemzetközi Valutaalap esetében például ez az elrugaszko-
dottság, amely az arra vonatkozó prekoncepciók formájában jelent-
kezik, hogy a szuverén individuumként felfogott polgárok tehetsé-
gük és szorgalmuk, valamint más autonóm aktorokkal való szövetke-
zésük révén megvalósíthaják szabadon választott életcéljaikat, a világ
számos országában liberálisellenes indulatok fakaszt föl.
1994 novemberében a Die Zeit vitát szervezett arról, hogy „Mit je-
lent ma a liberális kifejezés?” A véleménycserén többek között Egon
Bahr, Ralf Dahrendorf, Helmut Schmidt, Richard von Weizsäcker is
részt vett, neves újságírók, politikai elemzők társaságában. Noha a vi-
ta többnyire akörül forgott, hogy milyen esélyei vannak a liberaliz-
musnak megbirkózni a modern jogállam keretei között jelentkező
gazdasági és szociális kihívásokkal, többen érintettek olyan kérdése-
ket, amelyek a globalizáció következményeire, a liberalizmus és a Föld
más kultúráinak a kapcsolatára, az univerzalizmus korlátaira, vagy az
európai integráció fejleményeire vonatkoztak. Ez utóbbival kapcsola-
tosan Egon Bahr például arra hívta föl a figyelmet, hogy az integráció

2 I. Wallerstein: After Liberalism. New York: The New Press, 1995.
3 In: J. Gray: Isaiah Berlin. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1995, 141–168. o.

13
Európa-szerte a szuverenitás-fogalom átértelmezését fogja megköve-
telni, és a hangsúly fokozatos áthelyeződését fogja eredményezni az
egyéni jogokról „az állam egyes alegységeire”. Az eszmecsere egyik ál-
talános következtetése az volt, hogy „a liberális demokráciák túlélésé-
nek az esélyeit nem lehet biztosítottaknak tekinteni”, és hogy erőfeszí-
tésekre, találékonyságra lesz szükség a továbbiakban is ahhoz, hogy a
liberális örökség jövőjét biztosítani lehessen.4
Rogers M. Smith The Unfinished Tasks of Liberalism című írásá-
ban (1996) érdekes leltárt készít egyfelől a liberalizmus vívmányairól,
másrészt kudarcairól a század- és egyben ezredforduló küszöbén.5 A
liberalizmus vívmányai között a liberális gazdaságpolitikák világvi-
szonylatban kimutatható áldásait, a liberális demokráciák és a de-
mokratikus önkormányzatiság elvének világméretű terjedését a
Huntington által „a demokratizálódás harmadik hullámaként” aposzt-
rofált folyamat keretében, a vallásszabadság széles körben elterjedt
gyakorlattá válását, a szólás és a nyilvánosság szabadságának folyama-
tos bővülését, valamint az etnocentrizmus és xenofóbia visszaszoru-
lását, illetve a nők jogainak fokozottabb mértékű érvényesülését em-
líti. A kudarcok címszó alatt Smith három kérdéskört tekint át: (1) a li-
beralizmus gyakorlati kudarcait; (2) a liberális elvek megalapozásával
kapcsolatos kérdéseket; és (3) a kulturális megosztottság fokozott tu-
datosodásával kapcsolatos dilemmákat.
A gyakorlati kudarcok Smith meglátása szerint abból fakad-
nak, hogy a liberalizmusnak csak korlátozott eszközök állnak ren-
delkezésére az eszmények valóra váltása tekintetében, amennyi-
ben nem kíván az alapelvekkel ellentétes, szabadságkorlátozó, illet-
ve intervencionista következményeket fölvállalni. Miközben a bé-
kére, prosperitásra, személyes szabadságra vonatkozó elvek nem
veszítették el mobilizációs hatásukat – még mindig ezekkel az el-
vekkel a zászlónkon érdemes a leginkább elnökválasztási kam-
pányba szállni, írja Smith – addig az elvek gyakorlati változata, min-
denekelőtt a liberális piaci rendszerek, olyan versenyt kényszeríte-

4 Vö.: J. Hrycyk–J. H. Darchinger: “Was heißt heute liberal?”. In: Die Zeit, 49. sz., 1994. december
2., 13–17. o.
5 R. M. Smith: “The Unfinished Tasks of Liberalism”. In: B. Yack (szerk.): Liberalism without
Illusions. Essays on Liberal Theory and the Political Vision of Judith N. Shklar.
Chicago–London: The University of Chicago Press, 1996, 241–262. o.

14
nek a emberek tömegeire, amelyben elkerülhetetlenül vannak
nyertesek és vesztesek, a korrekció feladatát ellátó redisztribúciós
megoldások pedig – azon túl, hogy hatékonyságuk csekély –, el-
lentmondásokat visznek be a liberális elvek rendszerébe és ennek
megfelelően megosztják a liberálisokat. A demokratikus önkor-
mányzatiság elve is sok esetben sérülni látszik, egyfelől a választói
apátia aggasztó méreteinek következtében, másfelől annak számlá-
jára írhatóan, hogy terjedőben van a részvételi apátia jelensége is:
mivel egyre kevesebben éreznek indíttatást arra, hogy vállalják a
politikai szereppel járó megpróbáltatásokat, kialakulóban vannak
az egyre szűkebb körökből rekrutálódó, és azokon belül újraterme-
lődő, professzinalizálódó politikai elitek, amelyek egyre kevésbé
hitelesen képviselik a demokratikus önkormányzatiság elvét.
A liberalizmus intellektuális és morális alapjainak a kérdése min-
dig is komoly kihívást jelentett az irányzat hívei számára. Míg Locke
idejében a jusztifikáció szerepét egyfelől az isteni akaratra való hivat-
kozás – a polgári rend isteni eredetébe vetett hit –, másfelől a racio-
nálisan fölfogható természettörvényekbe vetett bizalom látta el, a ké-
sőbbiekben, amikor a rájuk való hivatkozás már nem volt eléggé
meggyőző, a jóra vonatkozó elképzelések morális alapjaival kapcso-
latos kérdésekre pragmatikus és utilitarista szempontok szerint tűnt
célszerűnek megadni a választ. Smith szerint azzal, hogy a jó életre
vonatkozó elgondolások kialakításának a szabadságát az egyénre
bízta, a liberalizmus fölfedte tulajdon filozófiai gyöngeségét: a vég-
ső, az alapvető értékekkel kapcsolatos kérdésekre adható válaszok
átmeneti, lezáratlan, bármikor fölülbírálható és valószínűségi jellegé-
nek a fölvállalását. Ez a racionálisan, a popperi falszifikációs logika
elvei alapján fölöttébb indokoltnak tűnő és pragmatikus szellemi be-
állítottság sokak számára inspiráló és kielégítő, nem kevesen vannak
azonban, akik a késő modernitás körülményei között úgy gondolják,
hogy a liberalizmus semlegessége a jóra vonatkozó elképzelések össze-
függésében a filozófiai gyöngeség jele, és hogy ma már többre, az
alapvető, végső kérdésekben állást foglaló, morális bizonyosságokat
megalapozó liberalizmusra lenne szükség.
Smith megközelítésünk szempontjából legérdekesebb megálla-
pításai a liberalizmus és a kulturális megosztottság következményei-
nek a kérdésével kapcsolatosak. E probléma összefüggésében Smith

15
arra az elentmondásra hívja föl a figyelmet, amely egyfelől a libera-
lizmusnak a közösségi lét különböző alakzatainak a természetére vo-
natkozó, felvilágosodásban gyökerező elképzelése, másfelől a kö-
zösségi identitásformák politikai megjelenítése és védelme iránti,
egyre markánsabb kortárs jelenségként jelentkező igény között fe-
szül. A felvilágosodás hagyománya szerint az emberiség nemzeti, val-
lási, faji, etnikai közösségekre való tagolódása sem biológiai eredetű,
sem isteni természetű rendet, illetve szükségszerűséget nem tükröz,
hanem társadalmilag konstruált, kulturális és politikai természetű ha-
gyományozódás eredménye. A késő modernitás körülményei között
azonban egyre több nemzeti, vallási, kulturális és nyelvi közösség
tagjai fogalmazzák meg identitásuk esszencialista megalapozásának
a szükségességét és jogoságát, és ezen közösségek tagjai gyakran ér-
zik úgy, hogy a liberalizmus felvilágosodásban gyökerező eszme-
rendszere aláássa a közösségi identitások esélyeit a fennmaradásra,
azokra nézvést „korrozív” hatást fejt ki.
A liberalizmus kudarca ebben a tekintetben egyszerre elméle-
ti és gyakorlati, állítja Smith. Egyfelől tagadhatatlan, hogy a liberális
demokráciák elméleti magalapozói nem szenteltek elég figyelmet
annak a fontos kérdésnek, hogy miként lehetne definiálni a politi-
kai közösséghez való tartozás fogalmát, annak természetét, illetve
feltételeit és következményeit. Ez a fogyatékosság igen súlyos kö-
vetkezményeket vont maga után az 1990-es években, amikor a po-
litikai közösségek határainak újrarajzolása széles körben elterjedt
gyakorlat volt, és az esetek többségében messze nem liberális el-
vek alapján történt. Másrészt nem kevésbé igaz az sem, hívja fel a
figyelmet Smith, hogy ebben a kérdésben a liberális álláspont az
irányzat korai történetétől számítva egyértelmű: Locke már a maga
idejében fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a gyermek, amikor
megszületik, nem tekinthető egyetlen ország vagy kormányzat ki-
zárólagos tulajdonának sem.6 A liberalizmus széles körben elter-
jedt, és a modernitás politikai intézményeinek a döntő többségét
megalapozó politikai filozófiájának alapelveiből pedig világosan
következik, hogy a politikai közösségeket és az ezekhez fűződő ál-
lami kereteket, mint társadalmi eredetű alakzatokat, csak instru-
6 “a Child is born a Subject of no Country or Government”. Vö: J. Locke: Two Treatises of
Government. New York: New American Library, 1965, 391–392. o. Idézi R. M. Smith: i. m., 258. o.

16
mentális és nem önmagában vett értékkel bíró képződmények-
ként kell elképzelni. Ez egyszerre jelenti azt, hogy amennyiben az
egyének a jelenlegi közösségi formák keretei között látják teljesít-
hetőnek a liberalizmusnak a jó élet megválasztására vonatkozó
egyéni szabadsággal kapcsolatos ígéretét, akkor ennek a liberaliz-
mus semmiképpen nem állhat az útjában, ám amennyiben ezek a
közösségi keretek a szabadság korlátaiként érvényesítik a hatásu-
kat, akkor azok megváltoztatásának a szükségessége éppen a libe-
ralizmus alapelveiből adódik.7 Smith szerint a liberalizmus gyakor-
lati kudarca ezzel a kérdéssel kapcsolatban abból következik, hogy
a fenti elvek mélységesen népszerűtlenek egyrészt a jelenlegi
struktúrák fölött hatalmat gyakorlók körében, másrészt azok köré-
ben, akik szerint a világ jelenlegi tagoltsága, illetve etnopolitikai el-
rendezettsége igazságos és célszerű.
Smith látleletével lényeges pontokon érintkező következtetések-
re jut a már említett John Gray is The Two Faces of Liberalism című,
2000-ben közreadott munkájában.8 Gray szerint a liberalizmus esz-
metörténetét sajátos ambivalencia jellemzi, két egymással nehezen
öszegyeztethető hagyományból tevődik össze. Az egyik egy egyete-
mes, racionális konszenzus kialakítására törekedett, amely alapján le-
hetségesnek ígérkezett a lehető legjobb élet feltételeinek a megte-
remtése az egész emberiség számára. A másik a jó életre vonatkozó
különböző elképzelések egyidejű együttélésére és azok kölcsönös
toleranciájára helyezte a hangsúlyt. Az előbbi törekvés Locke és
Kant, közelebbről pedig John Rawls és F. A. Hayek, az utóbbi
Hobbes és Hume, majd Isaiah Berlin és Michael Oakeshott művei-
ben érhető tetten. Gray szerint az univerzalizmushoz, illetve a jó élet-
re vonatkozó racionális konszenzus lehetségésségéhez ragaszkodó
liberalizmus anakronizmus napjaink világában, amely a globalizá-
ció, a migráció, illetve a kommunikációs technológiák következté-
ben összehasonlíthatatlanul megosztottabb és öszetettebb, mint a li-
beralizmus eszmetörténetének a korai szakaszaiban. Manapság
egyetlen politikai közösség keretei között a jó életre vonatkozó el-

7 “…if inherited boundaries and memberships are sources of unjust inequality, economic inef-
ficiency, unreasonable nationalistic conflicts, and international domination, then liberalism
implies that different structures ought to be sought.” Vö: R. M. Smith: i. m., 258. o.
8 J. Gray: The Two Faces of Liberalism. New York: The New Press, 2000.

17
képzelések és a különböző életformák egész tömkelegével kell szá-
molni ugyanis, és nem ritka, hogy egyazon személy egyidőben több-
höz tartozónak is vallja magát. Következésképpen a liberalizmusnak,
amennyiben fenn kíván maradni, fel kell adnia a jó életre vonatkozó
egyetemes konszenzus ambícióját, és vissza kell térnie a Hobbes-féle
modus vivendi liberalizmushoz, állítja Gray.
Az univerzalizmus kudarcának és ellentmondásos következ-
ményeinek a kérdése már John Rawls A Theory of Justice című,
1971-ben megjelent, a liberalizmus elvi alapjaira vonatkozó juszti-
fikáció legutóbbi nagy kísérleteként számon tartott művében és a
körülötte kibontakozott vitában is fölbukkant. Rawlst három nagy
kérdéskör foglalkoztatta: egyfelől az utilitarizmus, illetve a hang-
súlyt a jogokra helyező liberalizmus-felfogás közötti dilemma arról,
hogy az igazságosság alapját az utilitarizmus érvrendszere vagy a
jogok mindenek fölött való tisztelete kell, hogy biztosítsa; másod-
sorban az egyenlőség-elvből adódó dilemmák és ellentmondások
problémája; harmadsorban pedig az állam semlegességének a kér-
dése a jó életre vonatkozó elgondolások viszonylatában. Rawls
meglátása szerint az alapvető probléma az, hogy a jogokat elvileg
megalapozó igazságosság-eszményt nem lehet alárendelni a jóról
alkotott valamely partikuláris elgondolásnak, illetve nem lehet ab-
ból levezetve, attól függőként elgondolni.
Rawls álláspontja kiváltotta a kommunitáriusok – Charles
Taylor, Michael Sandel, Michael Walzer és Alasdair McIntyre – el-
lentámadását és frontjának megszerveződését.9 A kommunitárius
ellenérvek megközelítésünk szempontjából legérdekesebbikje
úgy hangzik, hogy a liberalizmus által kitüntetett egyén nem léte-
zik a közösségtől függetlenül, hanem annak produktuma, követke-
zésképpen a társas élet megszervezésének politikai elveit és intéz-
ményeit nem lehet univerzális elvekből levezteni, hanem azoknak
az egyes reális, térbe és történelembe ágyazott közösségek partiku-
larizmusait kell tükrözniük. Az igazi, organikus politikai közössé-
gek, állítják a kommunitáriusok, nemcsak az állam területe fölött
osztoznak, hanem összeköti őket a közös érdek, a hagyomány, egy
9 Lásd erről bővebben S. Mulhall–A. Swift: Liberals and Communitarians. Oxford–Cambridge:
Blackwell Publishers, 1992, illetve J. Lacroix: Communautarisme versus libéralisme. Quel mod-
čle d’integration politique? Bruxelles: Edition de l’Université de Bruxelles, 2003.

18
értékrend és az élet értelméről, céljáról alkotott felfogás is. Rawls
válasza erre az volt, hogy amennyiben vannak ilyen közösségek,
akkor azokat csakis autoritárius intézmények, illetve liberális-elle-
nes elvek révén lehet fenn- és összetartani.
E meggyőzően szellemes visszavágás ellenére Rawlsnak nem
lehettek kétségei arra nézvést, hogy ilyen módon jellemezhető po-
litikai közösségek igenis vannak, a kérdés csak az, hogy mi legyen
a liberalizmus válasza az általuk képviselt kihívásra.

Eszmetörténeti kitérő a politikai közösség természetére
vonatkozó elgondolásokról

Noha a fentiekben röviden számbavett reflexiók a szabadelvű eszme-
rendszer jelenlegi szellemi helyzetéről meglehetőst egybehangzóan
arra engednek következtetni, hogy a liberalizmus felfogása a politikai
közösség természetéről nem problémátlan, és hogy azt a közelmúlt
fejleményeire való tekintettel ideje volna újragondolni, ez a feladat
közel sem egyszerű. A politikai gondolkodás történetében ugyanis
igen mélyre nyúló gyökerekkel rendelkezik az a ritkán hangoztatott,
ám a politika intézményeinek a működését igencsak hathatósan be-
folyásoló meggyőződés, hogy a jó politikai közösség etnokulturális –
nyelvi, vallási, etnikai és kulturális – szempontból homogén.
A homogenitás – rendszerint hallgatólagos, és csak kivételes
alkalmakkor explicit módon is megfogalmazott – követelménye ér-
telemszerűen arra a praktikus előnyre vezethető vissza, hogy a ha-
sonló életformával rendelkező, azonos módon érző és gondolko-
dó, egy nyelvet beszélő, illetve egyazon Istenben hívő emberek kö-
zött könnyebben lehet biztosítani a politika alapfunkcióinak telje-
sülését: a közügyek intézését minden érintett javára, illetve a köz-
rend fenntartását, azok beleegyezésével és egyetértésével, akikre
annak előírásai vonatkoznak.
A politikai gondolkodás történetében minden bizonnyal Arisz-
totelész az első, akinek e kérdéssel kapcsolatos, normatív érvényű
megállapításai fennmaradtak. Az általa eszményinek tekintett politi-
kai közösség, a városállam stabilitását veszélyeztető körülményekről
értekezvén, a következőket írja a Politika ötödik könyvében: „Forra-

19
dalmi ok a törzsi különbség is, mindaddig, amíg teljesen össze nem
olvadnak, mert miként egy véletlenül összeverődött tömegből még
nem lesz városállam, ugyanúgy nem alakulhat az ki egy tetszőleges
időtartam alatt sem: hiszen ahány városállam eddig még más néppel
társult és későbbi bevándorlókat fogadott sorai közé, legnagyobb-
részt összetűzött velük, például a troizéniek az akhaiokkal együtt ala-
pították Szübariszt, de azután az akhaiok elszaporodván, kiűzték a
troizénieket, s ebből származott a szübariszi átok; ugyanez történt
Thurioiban is, ahol a szübarisziek szintén másokkal egyesülve alapí-
tottak államot, és amikor telhetetlenségükben a terület nagyobb ré-
szét akarták elfoglalni, mintha bizony az övék lett volna, elűzték őket.
Büzantionban is kiderítették, hogy a bevándoroltak lázadást készítet-
tek elő, s harccal verték ki őket; az antisszaiak khioszi menekülteket
fogadtak be maguk közé, és utána fegyverrel kellett őket kikerget-
niök; viszont a zankléiek, akik a szamosziakat beengedték, maguk
lettek földönfutókká, az Euxeinosz-tenger melletti Apollónia lakói
azzal, hogy újabb bevándorlóknak nyitották meg kapuikat, forradal-
mat idéztek elő; a szürakuszaiak a türannisz megszüntetése után az
idegeneknek és a zsoldosoknak is polgárjogot adva, ugyancsak for-
radalmi állapotokat teremtettek, és harcra került sor, amikor pedig az
amphipolisziak khalkiszi bevándorlókat engedtek be, többségük-
ben menekülniök kellett előlük.”10
Az ideális állam alapjaival foglalkozó, De re publica című mun-
kájában Cicero is úgy határozta meg a maga részéről a politikai kö-
zösséget, mint emberek olyan együttesét, akiket összeköt a jóra vo-
natkozó konszenzus, illetve a közös részesedés a hasznosból: „Az
állam tehát […] a nép ügye, a nép azonban nem olyan embergyüle-
kezet, amely akármilyen módón keletkezett, hanem a tömegeknek
olyan csoportosulása, amelynek alapja a jogi megállapodás és a kö-
zös előny.”11
A korai kereszténység által képviselt ecumene (οι′κου′µε′νη′: ott-
hon a földet benépesítők közössége számára) a Római Birodalom
összeomlását eredményező – az univerzalizmus és a partikulariz-
mus, a centralizáció és a decentralizáció, a kozmopolitizmus és a
homogenizáció közötti – ellentmondások feloldását biztosítani hi-
10 Arisztotelész: Politika. Budapest: Gondolat Kiadó, 1984, 217–218. o.
11 Cicero: Az állam. Budapest: Akadémiai Kiadó, 90. o. (I, 25).

20
vatott közösségformaként jelent meg. Az egységesítő-homogenizá-
ló törekvések más vallások esetében is kimutathatók: az iszlám esz-
merendszer umma fogalma, illetve a hindu kasztrendszer egyes ér-
telmezések szerint ennek a fejlődési trendnek a produktumai.12
Arisztotelész politikai és etikai írásainak, illetve a római közjo-
gi szemlélet hatására a középkori gondolkodók államról alkotott
felfogásában is kimutatható a homogenitásra vonatkozó előfelte-
vés, illetve az erre irányuló normatív törekvés. Ágoston univerzaliz-
musa az Isten szeretete által egyesített közösség-felfogásban, Szent
Tamás elgondolása az államról, amely szerinte a jóra törekvés
adottsága által egymásra utalt személyek organikus közössége,
vagy Páduai Marsilius nézetei az állam szükségességéről – amely
biztosítani képes, hogy az emberek akarata, a polgárok közös érde-
kében, az önálló élet iránti vágyból fakadó konfliktusok fölött meg-
felelő törvény formáját öltse – mind ennek az előfeltevésnek a ki-
fejeződéseiként foghatók fel. Maga a status kifejezés, amelyből a
kora újkori állam eszméje eredeztethető, a XIII. századdal kezdő-
dően arra utal, hogy egy adott területi egységen belül az emberek
közössége egységes a szokások és törvények tekintetében.13
Johannes Althusius 1603-ban közreadott, három kiadást is
megért Politica-jában explicit előírásokat is találunk a jó politikai
közösség megszervezésével és igazgatásával kapcsolatos elvek és
tanácsok között. A politika egyik alapfunkcióját a komunikációban
megjelölő Althusius számára a politikai közösség nem más mint
olyan egyesület, amelynek keretei között az egymással kommuni-
káló emberek létrehozzák, fenntartják és továbbadják – a társas lét-
hez nélkülözhetetlen dolgokra vonatkozó egyetértésre alapozott –
közösségi érzést.14 A kommunikációnak tulajdonított megkülön-

12 Lásd erről bővebben M. Mann: The Sources of Social Power. Volume I: The History of Power
from the Beginning to A.D. 1760. Cambridge: Cambridge University Press, 1986, 301–371. o.
13 Lásd erről bővebben: Takács Péter (szerk.): Államelmélet. Az államelmélet, az állambölcselet,
és a politikai filozófia vázlata. Miskolc: Miskolci Egyetem Jogtörténeti és Jogelméleti Intézet,
1997, 20–34. o.
14 “…the efficient cause of political association is consent and agreement among the communicat-
ing citizens. The formal cause is indeed the association brought about by contributing and com-
municating one with the other, in which political men institute, cultivate, maintain and conserve
the fellowship of human life through decisions about those things useful and necessary to this
social life.” J. Althusius: Politica. Politics Methodically Set Forth and Illustrated with Sacred and
Profane Examples. (An abridged translation). Indianapolis: Liberty Fund, 1995, 24. o.

21
böztetett szerep alapján nem meglepő, hogy Althusius a szuverén
feladatai között előkelő helyen említi a közös nyelv használatának
biztosítását a jogszolgáltatás földrajzi egységén belül, mert, mint ír-
ja, ennek hiányában elképzelhetetlen a „jogközösség”, és egyetlen
társadalom sem képes huzamosabban fennmaradni.15 A jogközös-
ség viszonylatában pedig figyelmeztet, hogy, a görög városállamok
gyakorlatához híven, nem célszerű az idegenek és jövevények szá-
mára a polgárokkal azonos jogokat biztosítani.16
A nacionalizmus doktrínájának megjelenésével, a XVIII. szá-
zad végén, a politikai közösség homogenitására vonatkozó elvárás
egyre explicitebbé válik. A fölöttébb összetett és meglehetősen el-
lentmondásos eszmetörténeti jelenségnek számító nacionalizmus
valamennyi ága egybehangzóan úgy gondolja, hogy a nemzet a tár-
sadalomfejlődés által létrehozott, természetes, organikus alapegy-
sége az emberiségnek, amelyet a közös eredetben és az azonos tör-
ténelemben gyökerező etnokulturális homogenitás jellemez. A na-
cionalizmus hívei úgy gondolják továbbá, hogy a nemzet egyúttal
az eszményi politikai közösség is, amelynek fennmaradása érdeké-
ben szüksége van egy államra, illetve egy ahhoz rendelt, szuverén
módon adminisztrált területre. A politikai közösség fennmaradása
ebben a megközelítésben a közösség kultúrájának, sajátos identi-
tásjegyeinek a megőrzését és hagyományozódását jelenti, az állam
pedig nem más, mint ennek a legitim törekvésnek az intézményes
kerete. A nemzet jellegzetességeivel rendelkező politikai közössé-
gek egybeesése a világ adminisztratív alegységeivel, az államokkal,
illetve az ennek az elvnek megfelelően berendezkedő, nemzetálla-
mokra alapozott világrend ugyanakkor a legcélravezetőbb, a lehe-
tő legigazságosabb etnopolitikai elrendezését adja napjaink embe-
riségének, vallják a különféle nacionalizmusok hívei. A nacionaliz-
musok teoretikusai szerint ez az elrendezettség nemcsak a külön-

15 “The third right is the maintenance of a language, and of the same idiom of it, in the territo-
ry. The use of speech is truly necessary for men in social life, for without it no society can
endure, nor can the communion of right…” Althusius: i. m., 85. o.
16 “A community of citizens dwelling in the same urban area (urbs), and content with the same
communication and government (jus imperii) is called a city (civitas) or, as it were, the unity
of citizens. And they are citizens of this community or city who are partners in it, as distin-
guished from foreigners and aliens who do not enjoy the same standing within the city’s
legal order (jus civitatis).” Althusius: i. m., 42. o. Kiemelések az eredetiben.

22
böző kultúrák, hanem az egyes emberi egyedek szempontjából is
a lehető legszerencsésebb. Az egyének nézőpontjából ugyanis a
nemzet az egyéni szabadság és egyenlőség természetadta kerete,
következésképpen minden egyénnek érdeke valamely nemzethez
tartozni, és ahhoz lojálisnak lenni.
A liberalizmus uralkodó doktrinális értelmezései szerint tájé-
kozódók számára már-már botrányosnak tűnhet, hogy a fentebb
vázlatosan összefoglalt eszmerendszer megalapozásából, illetve
annak széles körű elterjesztéséből a liberalizmus mértékadó mó-
don kivette a részét.
A nacionalizmus egészében véve annyira összetett eszmetörté-
neti produktum, hogy aligha lehet csodálkozni azon, hogy eredeté-
nek magyarázatára nézvést a vélemények megoszlanak. Elég csak
arra gondolnunk, hogy a jelenség különböző válfajainak – mint
például a felszabadító, az egyesítő vagy a szeparatista nacionaliz-
mus17 – tekintetében ugyanannak az eredetmagyarázatnak aligha
van esélye. Abban azonban a jelenség legtöbb elemzője egyetért,
hogy a közös kultúra által összekötött – és ezzel egyben önmagát a
más kultúráktól megkülönböztető –, egymás iránt szolidaritással
tartozó emberek közösségének politikai programja ott jelenhetett
meg, ahol a kiváltságokra alapozott társadalom legitimitása megin-
gott, és ahol a politikai modernizáció elkezdte a maga elképzelése-
inek megfelelően átalakítani az emberi közösségeket. Az amerikai
kolóniák függetlenségi harca (1776), a nagy francia forradalom
(1789), az 1830-as, majd 1848-as forradalmak mind nemzeti liberá-
lis mozgalmak voltak, amelyek az állami szuverenitás forrásaként
és letéteményeseként immár nem az uralkodót, hanem az önmagát
saját urának kikiáltó népet jelölték meg, a politikai modernizáció
legfontosabb vívmányaiként pedig nemzetgyűléseket és a népszu-
verenitás elvét szentesítő alkotmányokat eredményeztek.
A liberalizmus annak a tézisnek a megalapozásából és terjesz-
téséből is kivette a részét, amely szerint a nemzetnek egybe kell es-
nie az állammal. Nem kisebb tekintély, mint John Stuart Mill írja

17 E tipológia első változatát Louis Snyder javasolta 1954-ben megjelentetett The Meaning of
Nationalism (New Brunswick) című művében. Később többen átvették és továbbfejlesztet-
ték, többek között John Breuilly és Anthony D. Smith. Lásd ezzel kapcsolatban Kántor Zoltán
(szerk.): Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Budapest: Rejtjel Kiadó, 2004.

23
1861-ben közreadott, On Representative Government című művé-
ben, hogy ahhoz, hogy a képviseleti elvre alapozott kormányzatról
mint elvi lehetőségről beszélni lehessen, nem kevesebbre van
szükség, mint hogy a kormányzás határai megegyezzenek a nem-
zetiség határaival. Ha egy országban az együtt élő népeket nem
egyesíti a közösségi érzés valamilyen formája, írja Mill, különös-
képpen ha azok különböző nyelveket beszélnek, lehetetlenség el-
gondolni, hogy kialakuljon a képviseleti kormányzást lehetővé te-
vő közvélemény. A közvélemény ugyanis a legcsalhatatlanabb esz-
köze annak, hogy a kormányzás dolgaiba a kormányzottak bele-
szólhassanak. A fejlődés alacsonyabb fokán álló, megosztott társa-
dalmakban természetesen elképzelhetők a kormányzás autoriter
formái, de ahol kialakultak már „a szabadság intézményei”, vagy
legalábbis él az igény ezek iránt a „mesterségesen egymáshoz kö-
tött” népek valamelyikében, ott a kormányzás céljai csak ezzel gyö-
keresen ellentétesek lehetnek. Ilyen esetben a kormány arra kény-
szerül ugyanis, hogy, hatalmának stabilitását biztosítandó, elmérge-
sítse az ellentéteket, és az együtt élő népek valamelyikét a többiek
leigázására használja fel.18
Fontos itt megjegyezni, hogy Mill esetében ezt a meggyőző-
dést az a XIX. században fölöttébb népszerű hiedelem is kiegészí-
tette, hogy a progresszió szempontjából egyenesen kívánatos,
hogy a birodalmi nemzetek asszimilálják a kisebb, fejlődésre alkal-
matlannak vélt kultúrákat: gyakran idézik a skótokra és a franciaor-
szági baszkokra vonatkozó megállapítását, amelyben értetlenségé-
nek ad hangot arra nézve, hogy ezek a kis népek miért nem mutat-
nak nagyobb érdeklődést a világ nagylélegzetű mozgalmai iránt, és
miért ápolgatják olyan hűségesen „félvad múltjuk relikviáit”. Mill
tehát végső soron a nemzetállami rend szükségessége mellet ér-

18 “uniting all members of the nationality under the same government” (…) “free institutions
are next to impossible in a country made up of different nationalities. Among people with-
out fellow-feeling, especially if they read and speak different languages, the united public
opinion, necessary to the working of representative government, cannot exist” (…) “when
there are either free institutions, or a desire for them, in any of the peoples artificially tied
together, the interest of the government lies in an exactly opposite direction. It is then inter-
ested in keeping up and envenoming their antipathies; that they may be prevented from coa-
lescing, and it may be enabled to use some of them as tools for the enslavement of others.”
Vö.: “Considerations on Representative Government”, in: John Stuart Mill: On Liberty and
Other Essays, Oxford–New York: Oxford University Press, 1998, 428, illetve 430. o.

24
velt, és azt az álláspontot képviselte, hogy a kisebbségi nemzetek
kérdését az erőszakos asszimiláció útján, vagy – ahol ez nem megy
– a határok újrarajzolásával kell rendezni.
A magyar liberalizmus szempontjából rendkívűl érdekes fejle-
mény, hogy Eötvös József maga is hasonló következtetésekre jutott,
több évvel Mill dolgozatának megjelenése előtt. A XIX. század
uralkodó eszméinek befolyása az államra című, kétkötetes, 1851-
ben és 1854-ben megjelentetett állambölcseleti munkájában írja,
hogy „a szabadság és egyenlőség fogalmai azon formában, mely-
ben felállíttattak, nem valósíthatók anélkül, hogy valamennyi léte-
ző állam fel ne bomolnék”.19 A liberalizmus szülte nemzeteszme és
az állam bonyolult viszonyrendszerét fejtegetve állapítja meg Eöt-
vös, hogy „valamint az általános egyenlőség és szabadság s a külön
nemzeti jogosultság mint fogalmak ellentétben állnak egymással –
miután amazok az állam valamennyi lakójának egyenlő jogokat s a
többségnek korlátlan uralmat követelnek, ez pedig minden törzs-
és nyelvkülönbséget külön jogosultság forrása gyanánt tekint –:
úgy ezen ellentétnek nyilvánulni kell az életben is. Vagy el kell is-
merni a többség korlátlan felségjogát, s akkor mindenik többség –
éppen a nemzeti törekvések idejében – hatalmát a kisebbségben
levő nemzetiségek elnyomására fogja fordítani mindaddig, míg az
állam fogalma a nemzetiség fogalmával eggyé vált: vagy pedig a
többség korlátlan felségjoga nem ismertetik el, és külön mindenik
nemzetiség számára bizonyos elidegeníthetetlen jogok állapíttat-
nak meg, melyek a felség jogkörén kívül esnek – s azon pillanat-
ban, midőn ez történik, az egyenlőség és szabadség elve is, a szo-
kásos értelemben már nem alkalmazható.”20 Az állam és a nemzet-
eszme viszonyára nézvést nem kevesebb következik mindebből
Eötvös szerint, mint amit Mill is valószínűnek ítél néhány évvel ké-
sőbb, hogy nevezetesen a szabadság és egyenlőség intézményei-
nek a megvalósítására irányuló „nemzetiségi törekvések célja csak
valamennyi létező állam feloszlása által érethetik el”.
A politikai közösség természetére, illetve a jogközösség feltéte-
leire vonatkozóan a következőkre hívja fel a figyelmet Eötvös: „Az
19 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek a befolyása az államra. Budapest: Magyar
Helikon, 1981, I. kötet, 127. o.
20 Uo. 114–115. o.

25
egyes népek különbözősége – amennyiben az a hozzájuk tartozó
egyénekben nyilvánul – azáltal, hogy több nép egy államba
olvadott, vagy egy nép több államba oszlott fel, nem szűnt meg. S
szintoly kevéssé szűnt meg az a jog, mellyel az egyesek minden tu-
lajdonaik, tehetségeik, s így külön nemzetiségi tulajdonaiknak is
kifejlesztésére bírnak; s ha ez értetik a »nemzetiségi jogosultság«
alatt, ha nevében csak az egyesnek személyes szabadsága követel-
tetik, akkor senki sem fogja állítani, hogy ezen elvnek valósítása
bármely állam fennállását veszélyezteti. De ha nem akarunk erő-
nek erejével csalódni, be kell vallanunk, hogy egészen más értetik
a nemzeti jogosultság neve alatt. Az egyén, melynek bizonyos jogok
szándékoltatnak biztosítani, nem az egyes állampolgár, hanem a
külön nemzetiség. Az egyes személy jogai csak a nemzetéiből len-
nének levezetendők. Miután pedig minden jog csak fizikai vagy er-
kölcsi személyiség által vétethetik igénybe, s miután külön jogo-
sultság csak külön egyéniséget illethet, a nemzetiségi jogosultság
fogalmának gyakorlati valósítására szükséges, hogy az, aminek szá-
mára a nemzetiség neve alatt bizonyos jogosultság követeltetik,
mindenekelőtt külön egyéniséggé alkottassék. Minthogy pedig
azon elemek, melyekből a nemzetiségek mint külön egyének alko-
tandók volnának, ugyanazok, melyek jelenleg az államot képezik,
először is ezt kell megszüntetni, s csak azután lehet szó a nemzeti-
ségek mint külön egyéniségek megalkotásáról.”21 Ezek a veretes –
bár a mai olvasó számára kissé már nehézkes – magyar nyelven

21 Uo. 149–150. o. Kiemelések az eredetiben. Eötvös az egyes népek „nemzeti elkülönzöttsé-
gükhöz“ való ragaszkodásával szembehelyzekedő irányzatok egyikeként a francia forradalmi
beállítottságot említi, amely szerint a a forradalom elveinek megfelelően megszervezett or-
szágban „minden népnek sietnie kell mielőbb franciákká lenni“. Ezen beállítottság egyik ér-
dekes dokumentumaként idézi Barrčre-nek a forradalom II. évében, pluvoise 8-án elhangzott
előterjesztését, amelyben azokról a nehézségekről esik szó, amelyekkel az egységes nemzet
„törvényes úton való” előállítását célzó törekvéseknek kell szembenézniük: „Elpusztíthatat-
lan az a föderalizmus amelynek alapja a gondolatok közlésének a hiánya. Forradalmasítottuk
a kormányzatot, a törvényeket, a szokásokat, a viseleteket, a kereskedelmet és a gondolko-
dást magát; nos, forradalmasítottuk magát a nyelvet is, amely mindezeknek a mindennapos
eszköze. Önök elrendelték a törvények elküldését a Köztársaság valamennyi községébe; de
ez a jótétemény kárbaveszetett azoknak a megyéknek a számára, amelyekről már említést tet-
tem. A világosság, amelyet nagy költséggel juttatnak el az ország széleire, kihunyt, amint oda-
érkezik, minthogy ott nem értik meg a törvényeket. A föderalizmus és a babona bretonul be-
szélnek; az emigráció és a Köztársaság gyűlölete németül beszélnek; az ellenforradalom ola-
szul beszél, és a fanatizmus baszkul beszél. Semmisítsük meg a károkozás és a tévelygés ezen
eszközeit.“ Uo. 126. o. Kiemelések az eredetiben.

26
megfogalmazott gondolatok nem kevesebbet hordoznak maguk-
ban, mint az 1990-es évek második felében többek által fölismert
összefüggést az egyéni és a kollektív jogok kölcsönös feltételezett-
sége között: ahhoz, hogy az egyéni jogok azonos védelmet biztosít-
sanak a többségi, domináns kultúrákhoz tartozó, és a kisebbségi
közösségek tagjai számára, szükség van a kisebbségi nemzetek po-
litikai közösségként való elismerésére, illetve arra, hogy a domi-
náns közösségek esetében magától értetődő kollektív jogok – a
„nemzetiségi jogosultság”, ahogy Eötvös nevezi – a kisebbségek
számára is igényelhetők legyenek.22
John Stuart Mill bizonyos értelemben a kor szellemét kifejező,
bár a klasszikus liberalizmus beállítottságával szembeforduló gon-
dolatai természetesen nem maradtak visszhangtalanok a liberaliz-
mus történetében. Lord Acton röviddel az On Representative
Government közreadását követően reagált – „Nationality” című, a
Home and Foreign Review 1862. júliusi számában közölt tanulmá-
nyában – Mill fölvetésére, élesen elutasítva azt. Elismeri ugyan,
hogy a korabeli liberalizmus valóban a politikai közösség homoge-
nitásáért száll síkra23, ám azt egyfelől a klasszikus brit liberalizmus
szellemével összegyeztethetetlenként, másrészt történelmi vissza-
lépésként tartja elfogadhatatlannak. Szerinte, Mill nézeteivel ellen-
tétben, a kulturális szempontból megosztott állam nem akadálya,
hanem éppenséggel feltétele, garanciája a szabadság intézményei-

22 Tekintettel arra, hogy szorosan kapcsolódik a liberalizmus és az autonómia kérdésének kor-
társ magyar megítéléséhez, érdekes megemlíteni ezen a ponton az Eötvös által elvégzett
nemzetelemzés Tamás Gáspár Miklóstól származó olvasatát, aki a következőket írja: „A nem-
zetiség mint egyéni jog: szabadság. Ezért nem lehet csírája hatalomnak, újfajta legitim kény-
szernek. Amit manapság »kollektív jog«-nak neveznek, az: hatalom. Eötvös ezt kizárja. Azt
mondja: ha valaki őszinte és becsületes ebben a kérdésben, akkor vagy nemzetiségi jogokat
és szabadságot akar, s ekkor a nemzetiségi szabadság analogonja a lelkiismereti és vallássza-
badság, vagy pedig hatalmat akar, akkor pedig vállalnia kell, hogy önálló államra, új etnikai
többség kialakítására törekszik, mely esetben vállania kell a forradalmat, a háborút, az új le-
gitim kényszer kiváltságának szülőit. Tertium non datur. (Minden területi vagy kulturális au-
tonómiára alapított államszövetség mindig szétesik, majd mindig háborús úton – lásd e te-
kintetben ausztromarxista sémákra épített Szovjetuniót és Jugoszláviát, ahol a soha komo-
lyan nem vett »szecessziós«, különválási jog egyszeriben megelevenedett fagyhalálából, és
lángba borította a fél világot.)” Tamás Gáspár Miklós: „Eötvös: a nyugat-keleti liberális”, in: Ta-
más Gáspár Miklós: Törzsi fogalmak. II. kötet. 129–130. o. Kiemelések az eredetiben.
23 “az a mozgalom, amely magát liberálisnak nevezi, lényegét tekintve nacionalista.” Lord
Acton: „Nacionalizmus”. In: Ludassy Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai.
I. kötet. Budapest: Atlantisz Kiadó, 1991, 131. o.

27
nek: „Ha egy állam keretei között több különböző nemzet él
együtt, az az állam szabadságának egyszerre próbaköve és legfőbb
biztosítéka is. Ugyanakkor a civilázódás fő eszköze is, s mint ilyen,
a természeti rend és gondviselés része, amely magasabb fokú fej-
lettséget feltételez, mint a modern liberalizmus eszménye: a nem-
zeti egység. […] Ahol viszont a politikai és nemzeti határok egybe-
esnek, ott a társadalom fejlődése megtorpan, és a nemzetek olyan
állapotba esnek vissza, mint amilyenben azok az emberek leledze-
nek, akik megtagadják az embertársaikkal való kapcsolattartást.”24
Acton következetesnek tűnő liberalizmusa azoban nem más,
mint Edmund Burke szellemében fogant konzervatív forradalomel-
lenesség, és a „fejletlenebb fajokkal” szemben civilizatórikus szere-
pet betöltő brit birodalom implicit apológiája egyben. Szerinte „a
nacionalizmus kibontakozásának igazi lendületet […] a demokrácia
elvének franciaországi győzelme adott, s az, hogy azt az európai ha-
talmak elismerték”. Megítélése szerint a francia forradalom olyan
nemzetfelfogást segített diadalra, amely szerint „a nemzeti elv a kol-
lektív akarat megdönthetetlen hatalmán alapul, aminek a nemzet
egysége szükséges feltétele, s amihez képest minden más hatás má-
sodlagos, minden más kötelezettség jogosulatlan, minden ellenállás
önkényes. A nemzet e felfogás szerint ideális egység, amely a fajon
alapszik, s amely dacol a külső tényezők módosító hatásával, a ha-
gyománnyal és más meglévő jogokkal. Előbbrevaló az ország lako-
sainak jogainál és kívánságainál, képzelt egységbe olvasztja szerte-
ágazó érdekeiket: a nacionalizmus magasabbrendű követeléseiért
feláldozza az emberek egyéni hajlandóságait és kötelességeit, s
hogy önmagát igazolja, szétzúz minden természetes jogot és hagyo-
mányos szabadságot.”25 E nemzetfelfogásal szemben, amely elke-
rülhetetlenül vezetett el az állam és a nemzet szükségszerű egybe-
esésének a tanához, Acton nem az 1789-es francia, hanem az 1688-
as „dicsőséges” angol forradalom örökségéből táplálkozó nemzet-
felfogás mellett teszi le a garast, amely „az egyformaság helyett a
többféleségre törekszik, nem az egységre, hanem a harmóniára”.26

24 Uo. 142. o.
25 Uo.139–140. o.
26 Uo.140–141. o.

28
Ez a nemzetfelfogás Acton szerint lehetővé teszi számunkra, hogy
felismerjük: „azok az államok a legtökéletesebbek, amelyek – mint
a Brit vagy az Osztrák Birodalom – elnyomás nélkül tudnak maguk-
ba fogadni több külöböző nemzetet”. Mert, folytatja Acton, „az az ál-
lam, mely nem képes különböző fajok követelését kielégíteni, maga
fölött mond ítéletet; az az állam, mely azon igyekszik, hogy semle-
gesítse, magába olvassza, vagy elűzze őket, az önkormányzat legfon-
tosabb feltételétől fosztja meg magát”.27 A liberalizmus eszmetörté-
nete szempontjából minden bizonnyal érdekes fordulat, hogy
Acton többek között éppen azt az Osztrák Birodalmat eszményíti,
amely Mill és Eötvös szerint a szabadság európai kiteljesítésének
egyik legnagyobb, a történelem által bukásra ítélt akadálya.28
Acton érvelése és gondolatvezetése mindazonáltal nem mentes a
belső ellentmondásoktól. Ambivalens a viszonyulása például a közös-
ségek homogenitásának a kérdéséhez. Egyfelől elismeri, hogy a társas
lét fenntarthatóságát biztosító jogközösség nem az állam, hanem a tör-
ténelem produktuma: „A törvény azon fejezetei – írja –, amelyek az em-
berek közti viszonyokat szabályozzák, a nemzeti szokások változatos
termékei, a privát társadalom művei. Ezért a különböző nemzetek tör-
vényei mindig is különbözni fognak egymástól, hisz maguk teremtet-
ték, és nem a mindnyájuk felett uralkodó álamnak köszönhetik
azokat.”29 Ennek ellenére Acton a kisebb nemzetektől elvitatja azt a jo-
got, hogy tulajdon törvényeik szerint kormányozzák önmagukat. Sze-
rinte „a kis és homogén populációkban” egyfelől nincs lehetőség
„olyan belső érdekcsoportok kialakulására, amelyek az uralkodó hatal-

27 Uo.150. o.
28 Acton birodalom-apológiája egyébként meglehetősen explicit: „Semmilyen más hatalmi for-
máció nem tud a központosítás, a korrupció és a az abszolutizmus zándékának úgy ellenáll-
ni, mint az egy államban lehetséges legnagyobb közösség, amely tagjai jellemvonásait, érde-
küket és véleményüket hasonlóvá teszi, s amely az uralkodó tetteit a megosztott patriotizmus
révén befolyásolja. Ha több nemzetnek ugyanaz az uralkodója, az ugyanolyan hatású, mint
az egyház államon belüli fügetlensége. Biztosítékot jelent az egyeduralom árnyékában oly
gyakran virágzó szervilizmussal szemben, azáltal, hogy kiegyensúlyozza az érdekeket, meg-
sokszorozza az egyesülések számát, és az eltérő vélemények lehetővé tételével korlátozza és
védi is az alattvalókat. Ugyanígy függetlenségre is nevel azáltal, hogy a közvéleményt látvá-
nyosan megosztja, s engedi, hogy a hatalmi akarattól elkülönült politikai érzelmek és köte-
lességfelfogások is megszülethesenek és összetalálkozhassanak. A szabadság sokféleséget
eredményez, a sokféleség pedig a szabadság záloga, mert ez biztosítja a szervezettség felté-
teleit.” Vö.: uo. 141. o.
29 Uo.

29
mát korlátozni tudnák”, másrészt az önkormányzatra törő kisebb kö-
zösségek „a társadalom fejlődésének gátjai, hisz a haladás feltétele az,
hogy egyazon kormányzat alatt több faj keveredjen”.30
A liberalizmus egyik alapértékeként számontartott önkor-
mányzatiság tekintetében egy más összefüggésben is önellent-
mondásba keveredik. Egyfelől, mint láttuk, az önkormányzatisá-
got a birodalom feladhatatlan előjogaként említi, másrészt – a
francia forradalom eszmeiségével hadakozva – vitába száll a
republikanizmussal, amelynek, mint írja, „vezérelve az önkor-
mányzat, melynek az egészben és a részekben egyaránt meg kell
valósulnia”. Mindebből nem kevesebb következik Acton szerint,
mint hogy „egy nagy demokráciának az egység érdekében föl
kell áldoznia az önkormányzást, illetve csak a föderalizmus által
tudja megmenteni azt”.31
Érdekes álláspontot képvisel Lord Acton a nacionalizmus elmé-
letének azzal a klasszikus dilemmájával kapcsolatosan is, hogy a na-
cionalizmus hozza-e létre előbb a nemzetet, majd az államot, vagy az
államok termelik ki, fejlődéstörténetük során, a nacionalizmus ideo-
lógiáját, amely végül létrehívja a nemzetet. Acton szerint nem kétsé-
ges, hogy „a nemzet morális és politikai teremtmény, nem csupán a
földrajzi vagy fizikai egység természetes következménye, hanem
olyasvalami, ami a történelem során az állam működése révén fejlő-
dött ki”.32 Ennek megfelelően, „csak az állam által létrehozott nemzet
az, amellyel szemben politikai kötelezettségeink vannak, s ezért ez
az egyetlen, amelynek politikai jogai lehetnek”.33 Azok a törekvések,
amelyek az államot teoretikusan azonosítják a nemzettel „az ugyan-
azon határok között élő több nációt gyakorlatilag alávetett helyzetbe
kényszerítik. Lehetetlenné teszik, hogy az államalkotó, uralkodó
nemzettel egyenlőek legyenek, mert abban a pillanatban az állam
megszűnne nemzeti lenni, s ez létének értelmét kérdőjelezné
meg.”34 Ebből adódik Lord Acton szerint a nacionalizmus teoretiku-
sainak fejére olvasható legnagyobb bűn, az nevezetesen, hogy „a na-

30 Uo. 147–148. o.
31 Uo. 127. o.
32 Uo. 143–144. o.
33 Uo. 147. o.
34 Uo. 150. o.

30
cionalizmus nem a szabadságot vagy a prosperitást célozza, inkább
feláldozza azokat, hogy a nemzet váljék az állam keretévé és
mértékévé”.35 Az a lehetőség, hogy maga az állam váljék a „mestersé-
gesen egymáshoz kötött” (Mill) nemzetek szabadságának a korláto-
zójává, szemmel láthatólag elkerüli Lord Acton figyelmét.
Ebben a rendkívül érdekes és fordulatos vitában, amely a po-
litikai közösség természetére, illetve az állam és a nemzet kapcso-
latára vonatkozóan a liberalizmuson belül kibontakozott, a törté-
nelem Millnek és Eötvösnek adott igazat: a „mesterségesen egy-
máshoz kötött” népeket tartalmazó birodalmak sorra, előbb a
wilsoni elvek liberális hátszelével, majd több egymást követő hul-
lámban felbomoltak, és azok helyét a társadalmi alakulatok törté-
netében a minden korábbinál sikeresebbnek bizonyuló nemzet-
államok vették át. A fiatal nemzetállamok viselkedését pedig kivé-
tel nélkül az a meggyőződés itatja át, hogy a jó politikai közösség
homogén nyelvi és kulturális szempontból, ott pedig, ahol ez a
körülmény nem tekinthető adottnak, a többség – Eötvös víziójá-
nak megfelelően – korlátozások nélkül érvényesítheti felségjogát,
hatalmát a kisebbségben levő nemzetiségek elnyomására fordít-
va mindaddig, míg az állam fogalma a nemzet fogalmával eggyé
nem válik. Ernest Barker, a XX. század elejének egyik kiemelkedő
liberális teoretikusa már rezignáltan álapíthatta meg 1927-ben,
hogy Lord Acton bizony észrevehette volna már az 1860-as évek
elején is, hogy – Mill figyelmeztetésének megfelelően – a több-
nemzetiségű államokban a kormányzat számára valóban csak két
lehetőség adott: vagy az együttélő nemzetiségek folyamatos egy-
más elleni uszítása révén a döntőbírói szerepet eljátszva, vagy a
domináns nemzet nevében a más nemzetiségeket elnyomó appa-
rátus szerepét magára vállava képes csak megőrizni a hatalmat.
Barker szerint elkerülhetetlen következésképpen, hogy az embe-
riség olyan világrend felé haladjon, amelyben „minden nemzet
egy állam, és minden állam egy nemzet is egyben”.36

35 Uo. 152. o.
36 “a scheme of political organization in which each nation is also a State, and each State is also
a nation.” E. Barker: National Character and the Factors of its Formation. London, 1927. Idé-
zi W. Connor: “Self-Determination: The New Phase”. In: W. Connor: Ethnonationalism. The
Quest for Understanding. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1994, 7. o.

31
Mill figyelmeztetésének érvényességét, – legalábbis részleges
– igazságtartalmát többször is fölfedezték azóta a politikai gondol-
kodás történetében. A gyarmati rendszer örökségétől szabadulni
próbáló Afrika viszonyait tanulmányozó M. G. Smith például úgy
látja 1969-ben, hogy a posztkoloniális afrikai társadalmakban a kul-
turális megosztottság elkerülhetetlenül eredményezi a dominancia
struktúráinak a szükségességét. A gyarmati rendszer alól felszaba-
dult országok egy jelentős része vagy kulturális összetevőire esik
szét, vagy csak annak árán képes fenntartani egységét, hogy alá- és
fölérendeltségi struktúrákat intézményesít a különböző kulturális
közöségek közötti viszonyban.37
Az 1990-es évek második harmadával kezdődően, a Szovjet-
unió, Csehszlovákia, majd Jugoszlávia felbomlásának a hatására,
Mill idézett passzusaira való hivatkozások egyre sűrűbben fordul-
nak elő a nemzet, az állam és a kulturális megosztottság politikai
következményeivel foglalkozó irodalomban. E hivatkozások lénye-
gét megközelítésünk szempontjából is találóan foglalja össze
Alfred Stepan egy 2002-ben bemutatott dolgozatában. Stepan sze-
rint egy homogén politikai közösség stabilitása rendszerint arra ve-
zethető vissza, hogy a nyilvánosság napirendjén nem szerepelnek
a hivatalos nyelvvel, a közösség integritására nézvést veszélyforrás-
ként felfogott kisebbségek kollektív jogok iránti igényeivel, vagy a
szeparatizmus veszélyét potenciálisan magában hordozó területi
autonómiatörekvésekkel kapcsolatos viták. Ott, ahol ilyen kérdé-
sek huzamosan lekötik az emberek figyelmét, a politikai közösség
demokratikus konszolidációja rendszerint fölöttébb nehéz, és
gyakran „kevéssé valószínű”.38

37 “Cultural diversity or pluralism automatically imposes the structural necessity for domina-
tion by one of the cultural sections […] many of the newly independent states either disolve
into separate cultural sections, or maintain their identity, but only under conditions of dom-
ination and subordination in the relationships between groups.” Leo Kuper–M. G. Smith
(szerk.): Pluralism in Africa. Berkeley: University of California Press, 1696. Idézi Arend
Lijphart: Democracy in Plural Societies. A Comparative Exploration. New Haven–London:
Yale University Press, 1977. 18–19. o.
38 Alfred Stepan: Federalism, Multi-National States, and Democracy: A Theoretical Framework,
The Indian Model and a Tamil Case Study. Presentation at the 98th APSA Annual Meeting,
August 29, 2002, 7–8. o.

32
Kitérő a világ kulturális állapotáról

Ha a politikai gondolkodás történetének fentebb vázolt hagyomá-
nyát összevetjük a világ kulturális állapotára vonatkozó, rendelkezé-
sünkre álló adatokkal, a realitásokat egy meglehetősen fogyatékosan
leképező szellemi irányzat benyomása bontakozik ki előttünk.
A kulturális megosztottság globális jelenségének dimenzióira
nézvést különböző források különböző adatokat említenek. Az
UNESCO kezdeményezésére 1993 és 1995 között elvégzett kutatás
konklúzióit összegező jelentés például azt említi egy helyen, hogy a
világ közel 200 államában nem kevesebb mint 10 000 kultúra
ismert.39 A UNDP egy 2004-ben közreadott jelentése 5000 etnikum-
ról tesz említést40, a világ nyelvi megosztottságát tükröző adatok sze-
rint pedig 4000-6000-re tehető a jelenleg beszélt nyelvek száma.41
A nemzetközi közösség által elismert államok népességének
etnokulturális összetételével kapcsolatosan érdekes adatok találha-
tók W. Connor egy 1971-ben közreadott tanulmányában. Connor
szerint az akkoriban létező 132 államalakulat közül csupán 12 (az
összlétszám 9,1%-a) volt etnokulturális szempontból gyakorlatilag
homogénnek tekinthető; 25 állam esetében (18,9%) a domináns
kultúrához tartozó egyének az összlakosság több mint 90%-át tet-
ték ki; újabb 25 állam esetében a domináns kultúrájú többség a la-
kosság 75-89%-át képezte; 31 (23,5%) olyan állam létezett, amelyek
keretében a domináns többség részaránya az össznépességhez vi-

39 ENSZ-adatok szerint az államok nemzetközi közössége 192 de jure és 10 de facto államot ismer el,
illetve tart számon ez idő szerint (http://www.un.org/overview/growth.htm). A de facto államok
Abkházia, Taiwan, Koszovó, Nagorno-Karabakh, Észak-Ciprusi Török Köztársaság, Dél-Osszétia,
Szomáliföld, Transznisztria, illetve a részben elismert Palesztin Állam és Nyugat-Szahara (forrás:
http://en.wikipedia.org/w/index.php?title=List of unrecognized countries). A 10 000 kultúrára vo-
natkozó adat forrása: Our Creative Diversity. Report of the World Comission on Culture and
Development. Paris: UNESCO, 1995.
40 Human Development Report 2004. Cultural liberty in today’s diverse world. New York:
UNDP, 2004. (http://hdr.undp.org)
41 D. Crystal: A nyelv enciklopédiája. Budapest: Osiris, 1998. Crystal a két Voegelin Classification and
Index of the World’s Languages című műve alapján a következő adatokat közli a különböző nyelve-
ket éltető közösségek lélekszámáról: 138 olyan nyelv van, amelyet 1 milliót meghaladó lélekszámú
közösségek beszélnek; 258 nyelvet éltet 100 000 tagnál többet számláló közösség; 597 nyelv eseté-
ben a megfelelő közösségek lélekszáma 10 000 fölött van; 708 nyelvet beszél 1000 embernél több ta-
got számláló közösség; 409 olyan nyelvet tartanak számon, amlelyeket 100-nál több lelket számláló
közösség éltet; és 2269 ismert nyelv esetében nincs adat az illető nyelveket beszélő közösségek lé-
lekszámára vonatkozóan. Vö: i. m. 360. o.

33
szonyítva 50-74%-ra volt tehető; míg 39 állam esetében (29,5%) ez
az arány 50% alatt volt.42
1971 és 2004 között a hivatalosan elismert államok száma több
mint 30%-kal megnövekedett, amiből arra következtethetnék, hogy
az etnokulturális szempontból homogénnek tekinthető államok
száma növekedő tendenciát mutat. A UNDP már említett jelentésé-
ben található adatok szerint azonban nem ez a helyzet. Továbbra is
kevesebb, mint 30 olyan állam ismert világszerte, amelyekben a ki-
sebbségnek számító közösségek tagjai a népesség kevesebb mint
10%-át teszik ki; 42 államban ez az arány 12-25% között helyezkedik
el és 110-re tehető azoknak az államoknak a száma, amelyekben ez
az arány 25% fölött van. Az etnikai, nyelvi és kulturális szempont-
ból homogénnek tekinthető államok száma tehát ma sem haladja
meg a 20-at.43
Európában a helyzet a következő: a kontinens 46 államában
– amelyek közül 36 rendelkezik 1 millió főt meghaladó lakosság-
gal – 87 különböző kultúrát éltető népet/etnikumot tartanak szá-
mon. A 46 állam közül 36 területén él legalább egy számottevő ki-
sebbség, 26 etnikum tagjai legalább 5 országban vannak jelen és
alkotnak az illető államok keretei között kultúrájuk fennmaradása
érdekében mobilizált közösségeket. A hivatalosan elismert ki-
sebbségek száma Európa-szerte 337. A legtöbb elismert kisebb-
ség – 45 –, az Orosz Föderáció területén él, ezt követi Ukrajna 23
hivatalosan elismert nemzeti közösséggel, Románia 19-cel, Hor-
vátország, Lengyelország és Törökország 14-gyel, a legkevesebbet
– egyetlen etnokulturális szempontból önmagát megkülönbözte-
tő közösséget – Írországban regisztrálnak. A 337 kisebbség közül
a legnagyobb lélekszámú a több mint 10 millió tagot számláló uk-
rajnai orosz kisebbség, 4 kisebbségi közösség (a törökországi
kurdok, a belgiumi flamandok, a franciaországi okcitánok és az
oroszországi tatárok) tagjainak száma 5-10 millió között van, 5
nemzeti közösség lélekszáma pedig 2-5 millióra tehető (az orosz-
országi ukránok, a spanyolországi katalánok, a svájci németek, a
vallonok Belgiumban, illetve a spanyolországi valenciaiak). 12 to-
42 W. Connor: „A Nation Is a Nation, Is a State, Is an Ethnic Group, Is a…”. In: W. Connor: i. m.,
89–117. o.
43 UNDP: Human Development Report 2004. 28. o.

34
vábbi kisebbség 1-2 millió lelket számlál; 23 közösség tagjainak
száma 500 000 és 1 millió között mozog; 11 közösség tagjainak
száma 400 000-500 000-re tehető, a többi esetében a lélekszám
400 000 alatt van. Ami a nyelvi megosztottságot illeti, Európa 46
államában 90 nyelvet beszélnek ez idő szerint. Ezek közül csupán
6 nyelv korlátozódik kizárólag egyetlen állam területére, 53 nyelv
nem hivatalos nyelve egyetlen államnak sem (ezeket a nyelveket
Európa összlakosságának 5%-a beszéli anyanyelveként), 31 nyel-
vet pedig legalább két országban beszélnek, vagy hivatalos, vagy
kisebbségi nyelvként.44
A világ politikai földrajza és kulturális állapota között tátongó
szakadék következményeit a Minorities at Risk (Veszélyeztetett ki-
sebbségek) néven ismertté vált kutatás tárta fel a legmódszereseb-
ben és a legátfogóbban. A kutatást Ted Robert Gurr kezdeményez-
te 1986-ban, 1988-cal kezdődőleg a Marylandi Egyetem keretében
tevékenykedő Center for International Development and Conflict
Management égisze alatt zajlik.
A vizsgálat olyan etnokulturális közösségek helyzetét tanulmá-
nyozza, amelyek 1945-től napjainkig a politikai mobilizáció állapo-
tában találhatók. A „veszélyeztetett közösségek” azonosításakor a
kutatók csak olyan államok eseteit veszik figyelembe, amelyek a
vizsgálat évében 500 000 lélekszámot meghaladó lakossággal ren-
delkeztek, és csak olyan közösségeket vesznek fel a feltárt esetek
közé, amelyek legalább 100 000 tagot számlálnak. Ez utóbbi krité-
riumnak csak azon közösségeknek nem kellett megfelelniük, ame-
lyek tagsága az illető állam népességének több mint 1%-át teszik ki.
A kutatás ugyanakkor külön esetekként kezeli a különböző álla-
mok keretei között élő, azonos nyelvű és kultúrájú közösségeket
(kurdokat és a különböző magyar kisebbségeket például), de egy
esetként veszi számításba az egy állam területén élő azonos nyelvű
és kultúrájú közösségeket (az Egyesült Államokbeli spanyolokat
például), tekintet nélkül azok belső tagoltságára. A kutatás etnopo-
litikailag mobilizált közösségekként írja le ugyanakkor a privilegi-
zált, előjogaik megőrzésére törekvő domináns kisebbségeket is,
például a Saddam rezsim megdöntéséig előjogokat élvező iraki

44 Ch. Pan–B. S. Pfeil: National Minorities in Europe. Handbook. Wien: Braumüller, 2003, 11–37. o.

35
szunnitákat vagy a politikai, nyelvi és kulturális jogokkal nem ren-
delkező, de gazdaságilag domináns kínai kisebbségeket Kelet-
Ázsia több országában. A kutatás által azonosított veszélyeztetett
közösség között nem fordul elő ezzel szemben egyetlen demográ-
fiai értelemben többségnek számító közösség sem, illetve a beván-
dorlók által létrehozott közösségek is csak azzal a feltétellel kerül-
tek be az adatbázisba, ha a domináns többség több generációra vis-
szamenőleg letelepedettként tartja őket számon.
A kutatásnak négy szakasza zárult le eddig. Az első szakasz 227
olyan közösséget azonosított, illetve tárt fel a vizsgálat céljára kidol-
gozott módszer segítségével, amelyek az 1945–1990 közötti inter-
vallum viszonylatában feleltek meg a kulturális dominancia általi
veszélyeztetettség kritériumainak. A második és harmadik szakasz
az 1990–1996, illetve az 1996–1999 periódusra összpontosítva tárt
fel újabb etnopolitikailag mobilizált közösségeket, amelyek száma
ennek eredményeként 275-re emelkedett. A legutóbbi, az
1999–2003 intervallumot tanulmányozó szakasz lezárultával,
amelynek eredményeit 2005 februárjában adták közre, a kutatás
kezdeményezői 284 etnopolitikailag mobilizált, a veszélyeztetett-
ség kritériumait kimerítő közösségre vonatkozóan rendelkeznek
részletes adatokkal.
A vizsgálat a 284 azonosított közösséget hat különböző kate-
góriába sorolja: 1. etnonacionalista közösségek: területileg kon-
centrált, környezetüktől nyelvükben és kultúrájukban különböző
közösségek, amelyekre a politikai autonómia hagyományának a
táplálása a jellemző, és amelyek képviselői az 1945-től napjainkig
terjedő intervallumban valamikor politikai mozgalmakat hoztak
létre az autonómia kivívására; 2. nemzeti kisebbségek: abban kü-
lönböznek az előbbiektől, hogy határok választják el a nemzettár-
saik által benépesített anyaországtól, amely rendszerint szomszé-
dos azzal a más kultúrájú többség által dominált állammal, amely-
nek keretei között élnek; 3. őslakosok: bennszülött népek leszár-
mazottjai, akik ragaszkodnak hagyományos életterükhöz és ah-
hoz a kultúrához, amely őket környezetüktől markánsan megkü-
lönbözteti; 4. etno-osztályok: rabszolgák vagy bevándorlók leszár-
mazottai által fenntartott közösségek, amelyeket sajátos kultúrá-
juk mellett generációról generációra hagyományozódó szociális
és/vagy gazdasági helyzetük is megkülönböztet környezetüktől;
5. közösségek nevében fellépő elitek (communal contenders): kul-
turálisan jól körülhatárolható csoportok, törzsek, klánok, ame-
lyek egy etnikai, nyelvi vagy kulturális szempontból megosztott
politikai környezetben a hatalom megszerzésére vagy az abból
való részesedésre törekednek; 6. vallásos szekták: olyan közössé-
gek, amelyeket vallásos szokásaik különböztetnek meg környeze-
tüktől, és amelyek politikai mozgalmai ezen szokások védelmét
hivatott biztosítani.
A kutatás eredményeinek relevanciáját jól illusztrálja, hogy az
1998-as év viszonylatában rendelkezésre álló adatok alapján tudni
lehet, hogy a 116 országban addig azonosított 275 veszélyeztetett
közösség a világ összlakosságának 17,5%-át tette ki.45
A kulturális megosztottság következményeinek egy másik as-
pektusára világít rá a UNDP korábban már hivatkozott jelentése,
amely – a Minorities at Risk kutatás adatait felhasználva – a nem
domináns kultúrákhoz tartozó közösségek tagjait sújtó kiszoru-
lás három szélesebb körben elterjedt változatát említi. A jelentés
adatai szerint több mint 518 millió – 129 különböző etnokul-
turális közösséghez tartozó – egyénről lehet tudni világszerte,
hogy kulturális marginalizáció áldozata: az illető közösségek
nyelvi és/vagy vallásos diszkriminációnak vannak kitéve, a szó-
nak abban az értelmében, hogy kulturális szokásaik nyilvános
térben való gyakorlása nem megengedett. Több mint 750 millió,
összesen 189 különböző etnokulturális közösséghez tartozó em-
bert sújt gazdasági diszkrimináció, és 191 közösség összesen 832
millió tagja él politikai természetű marginalizáció körülményei
között. Esetükben törvények vagy más politikai eszközök teszik
lehetetlenné az ország politikai életében való részvételt, politikai
jogaik gyakorlását vagy tisztségek elfoglalását az állami intézmé-
nyekben. A marginalizáció eme válfajai természetesen egyazon
közösségek esetében egyidejűleg, halmozott formában is előfor-
dulhatnak. Azon egyének lélekszáma, akik a marginalizáció leg-
alább egyik változata miatt szenvednek hátrányos megkülönböz-
tetést, 891 millióra tehető világszerte. Ami nem kevesebbet jelent,

45 Forrás: http://www.cidcm.umd.edu/inscr/mar/definition.asp.

37
mint hogy a harmadik évezred első évtizedében a világ
népeségének egyhatoda – minden hatodik ember – életkörülmé-
nyeit súlyosan befolyásoló hátrányt kénytelen elszenvedni annak
következtében, hogy sajátjától eltérő kultúra által dominált politi-
kai közösség tagja. Fontos megjegyzeni, hogy ezek az adatok
nem foglalják magukba a kulturális megosztottság egy másik, vi-
lágviszonylatban egyre nagyobb kihívásnak számító válfajának, a
nemzetközi migrációnak a következményeit.
A többségi kultúrák által dominált politikai közösségek keretei
között marginalizált kisebbségek politikai mobilizációja a jelenség
egy további, megközelítésünk szempontjából fontos kiegészítő
komponensét eredményezte. A világ legkevesebb 44 államában
legalább 116, nemzeti kisebbségek helyzetét rendezni hivatott terü-
letiautonómia-alakzatról lehet tudni, amelyek közül 48 föderatív
szerkezetű államokban található, 30 esetben a különleges státusú
terület az állam adminisztratív alegységeivel egybeesik, 38 auto-
nóm terület pedig független az ország területi-adminisztratív fel-
osztásától. Ezenkívül csak az Amerikai Egyesült Államok területén
225 törzsi önkormányzat létezik, amelyek a bennszülött közössé-
gek életterének és életformájának az intézményes védelmét hiva-
tottak biztosítani, és világszerte számos olyan kisebbség él, ame-
lyek a személyi (kulturális) autonómia által biztosított intézményes
védelem haszonélvezői.46
A Minorities at Risk kutatás 2005-ös adatai szerint 1950 és 2003
között a vizsgált közösségek közül 71 folyamodott erőszakhoz az
autonómia kivívása érdekében (ez az adat nem tartalmazza az egy-
kori gyarmatok függetlenségi mozgalmait). A jelentés 2005-ben 54
olyan területileg koncentrált kisebbségi közösséget említ, amely
békés úton próbálja érvényesíteni az autonómiához való jogát, to-
vábbi 23 pedig mind békés (politikai), mind katonai eszközöket
igénybe vesz az autonómia céljának elérése érdekében.47
Az eddigiekből négy, megközelítésünk szempontjából fontos
következtetés adódik.

46 A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi Tanszékének keretében fo-
lyó kutatás részleges adatai.
47 M. G. Marshall–T. R. Gurr: Peace and Conflict – 2005. University of Maryland: Center for
International Development and Conflict Management, 21. o. (http://www.cidcm.umd.edu)

38
1. A politikai közösség természetére vonatkozó, uralkodó el-
képzelésekkel szöges ellentétben, a világot benépesítő kultúrák,
népek, etnikumok csak egy töredéke élhet azzal a joggal, hogy az
eszményinek tekintett homogén politikai közösség előnyeiből ré-
szesedjék, illetve hogy kultúrája fennmaradását biztosítani képes
intézményrendszer fölött rendelkezhessen.
2. A nemzetközi közösség által elismert politikai közössé-
gek egy jelentős hányada, a politikai közösség természetére vo-
natkozó, uralkodó elképzelésekkel szöges ellentétben, nem ho-
mogén, hanem a fokozott kulturális megosztottság jellemzőivel
rendelkezik.
3. A kulturális megosztottság kihívásaira a homogénnek felté-
telezett, ám valójában mélyen megosztott politikai közösségek egy
része úgy próbál válaszolni, hogy a különleges státusú, belső ho-
mogenitásuk megőrzésére jogosult politikai közösségekként isme-
ri el az általuk ellenőrzött területeken élő, történelmi gyökerekkel
rendelkező, más kultúrájú kisebbségeket.
4. A nemzetközi közösség által elismert 192 politikai közösség
mellett legalább 284 olyan kulturális közösség létezik, amelyek
egyértelműen megfogalmazzák igényüket az iránt, hogy az eszmé-
nyi politikai közösségre jellemző homogenitás előnyeiből, illetve
életformájuk, kultúrájuk védelmének intézményes biztosítékaiból
részesedjenek; ezek közül 54 békés eszközökkel, 23 pedig időről-
időre erőszakhoz is folyamodván próbálja kivívni napjainkban az
autonómiát.

A liberális hagyomány egy új olvasata

A fentiek alapján visszatérhetünk immár ahhoz a kérdéshez, hogy
mi lehet a liberalizmus válasza a kulturális megosztottság politikai
következményeinek a kihívásaira. A válasznak, értelemszerűen, egy-
szerre kell tekintettel lennie a liberalizmus szellemi helyzetével kap-
csolatos kortárs problématudat releváns elemeire, és a politikai kö-
zösség eszményi természetére vonatkozóan fennforgó eszmék, il-
letve a világ kulturális állapota közötti diszkrepancia fentebb meg-
fogalmazott következményeire.

39
Will Kymlicka az 1990-es évek elejével kezdődőleg publikált
munkáiban48 következetesen és egyre letisztultabban képviseli azt
az álláspontot, hogy a liberalizmus uralkodó értelmezése – az „or-
todox liberalizmus”, ahogy ő fogalomaz – nemcsak igazságtalan a
nem domináns kulturális közösségek igényeire és törekvéseire
nézvést, hanem hangsúlyosan következetlen is.
Az igazságtalanság abból adódik, véli Kymlicka, hogy a libera-
lizmus képviselői a világ stabilitásának a kérdését tartották előb-
brevalónak, és ennek oltárán hajlandók voltak feláldozni a politika-
ilag marginalizált közösségek igényeit, mellőzve ezáltal az
„etnokulturális igazság” (ethnocultural justice) szempontjait. A li-
beralizmusnak ez a felfogása érthető módon tehetetlenül nézte,
hogy az 1990-es évek második harmadával kezdődőleg a világ több
térségében a stabilitás kérdése háttérbe szorult, és korábban elnyo-
mott nemzeti mozgalmak erőszakhoz folyamodva rajzolták újra az
érintett térségek politikai térképét.
Az ortodox liberalizmus következetlensége Kymlicka meglátá-
sa szerint többrétegű. Következetlenség mindenekelőtt az, hogy
miközben a liberalizmus uralkodó értelmezései szerint az állam
etnokulturális szempontból semleges, a gyakorlatban valahány, a li-
berális demokrácia elvei szerint berendezkedő állam tevékeny sze-
repet vállal a domináns etnokulturális közösségek kultúrájának in-
tézményes megjelenítésében, és ezáltal az illető kultúrák fennma-
radásának legfőbb garantálójává válik. A következetlenség egy má-
sik összetevője abban nyilvánul meg, hogy miközben az állam így
viszonyul a domináns kultúrákhoz, addig a kisebbségi kultúrák
tagjait, az uralkodó liberális elvek előírásainak megfelelően, a tole-
rancia, a diszkrimináció tilalma, illetve a „jó szándékú mellőzés”

48 Liberalism, Community and Culture. Oxford: Clarendon Press, 1989; Contemporary Political
Philosophy. Oxford: Clarendon Press, 1990; The Rights of Minority Cultures (szerk.). Oxford:
Oxford University Press, 1995; Multicultural Citizenship. Oxford: Clarendon Press, 1995;
States, Nations and Cultures. Postbus: Van Gorcum, 1997; Ethnicity and Group Rights (szerk.,
Ian Shapiroval közösen). New York–London: New York University Press, 1997; Citizenship in
Diverse Societies (szerk., W. Normannal közösen). Oxford: Oxford University Press, 2000;
Politics in the Vernacular. Nationalism, Multiculturalism, and Citizenship. Oxford: Oxford
University Press, 2001; Can Liberal Pluralism be Exported? (szerk., M. Opalskival közösen).
Oxford: Oxford University Press, 2001; Language Rights and Political Theory. Oxford: Ox-
ford University Press, 2003; Ethnicity and Democracy in Africa. James Currey, 2004 valamint
Multiculturalism in Asia Oxford: Oxford University Press, 2005).

40
(benign neglect) elveire alapozott bánásmódban részesíti. Amiből
az következik, hogy az illető kultúrák fennmaradásának az esélyei
a kisebbségi közösségeken múlnak, a magánszférában dőlnek el,
és e dolgok kimenetelét az állam – a vallásos közösségekhez való
viszony analógiájára – sem pozitív, sem negatív formában nem kí-
vánja befolyásolni. A diszkrimináció egyénekre vonatkozóan érvé-
nyesített tilalma azonban a kulturális közösségek között súlyos
diszkriminációt eredményez, hiszen egy egész államapparátus ál-
tal támogatott kultúra esélyei a fennmaradásra összehasonlíthatat-
lanok a nyilvánosságból kiszorult, magánszféra által éltetett kisebb-
ségi kultúra túlélési esélyeivel. A közösségek közötti diszkriminá-
ció pedig közvetve diszkriminatív következményekkel jár a kisebb-
ségi közösségek tagjaira nézvést is.
Will Kymlicka szerint az ekképpen jellemezhető, deklarált
céljaival szögesen ellentétes konzekvenciákat eredményező libe-
ralizmus nem is szükségszerű, és nem is alternatívátlan. Nem
szükségszerű, hiszen a liberalizmus uralkodó felfogása egyértel-
műen kimutatható eszmetörténeti körülmények befolyására ala-
kult úgy, ahogy alakult, és e folyamat során fokozatosan eltávolo-
dott a liberalizmus klasszikusai által vallott több alapelvtől. És
nem is alternatívátlan, ugyanis az említett következetlenségek ki-
küszöbölésével a liberalizmus nem, hogy nem kockáztatja belső
koherenciáját, hanem éppenséggel visszanyerheti azt az alapel-
vekhez való visszatérés és az azokhoz való konzekvensebb ra-
gaszkodás révén.
A liberalizmusról azt tartja a közfelfogás, hogy az az egyéni jo-
gok iránti egyetemes igényt megalapozó elmélet, amely ellenzi a
kulturális másság politikai elismerésére és intézményes védelmére
irányuló mindennemű igényt. E meggyőződés perspektívájából a
kisebbségi, nem domináns kulturális közösségek csoportspeci-
fikus jogainak, illetve autonómiaigényeinek az igazolását vagy el-
méleti megalapozását célul kitűző bárminemű törekvés mélysége-
sen liberálisellenes.
Will Kymlicka ezzel szemben több helyen amellett érvel,
hogy ezt a vélekedést a liberalizmus történetének egy körülte-
kintőbb olvasata nem támasztja alá, és hogy egyértelműen azo-
nosítható okai vannak annak, hogy a liberalizmus szellemi erőte-

41
rét a legutóbbi időkben a morális individualizmus jellemzi dön-
tő mértékben.49
A liberalizmus hagyományát ugyanis a kisebbségek és a több-
ségek közötti kulturális egyenlőség kérdésében az álláspontok lát-
ványos változatossága jellemzi, és – noha széles körű konszenzus
nem jött létre arra vonatkozóan, hogy mi lehetne a kisebbségek-
nek a liberalizmus szellemével leginkább összeegyeztethető jogál-
lása – ha valamiről azt lehet állítani, hogy új keletű a liberalizmus
eszmetörténetében, az éppen a nemzeti semlegesség és a „jó szán-
dékú mellőzés” gondolata, állítja Kymlicka.
Mint láttuk, a XIX. században a liberális gondolkodók egy ré-
sze félreérthetetlenül adott hangot arra vonatkozó meggyőződésé-
nek, hogy Európa többnemzetiségű birodalmaiban a nemzeti kö-
zösségeknek igazságtalan bánásmódban van részük, és hogy ezek
az igazságtalanságok a birodalmak széthullását fogják eredmé-
nyezni. Megközelítésünk szempontjából fölöttébb érdekes módon
tehát az akkori problématudat nem a politikai és polgári szabad-
ságjogok érvényesülésének korlátaival függött össze mindenek-
előtt, hanem a nemzeti-nemzetiségi önkormányzat kérdésével,
amelyet több korabeli szerző a szabadság előfeltételének tekintett.
Elmondható tehát – állítja Kymlicka –, hogy a liberalizmust döntő
módon nem a többnemzetiségű birodalmak állampolgárai számá-
ra biztosítandó egyéni jogok szavatolására irányuló törekvés jelle-
mezte, hanem a birodalmakat alkotó nemzetek politikai hatalom-
mal való felruházását célzó erőfeszítés.50
A kérdés hasonló szellemű kezelése volt jellemző a két világ-
háború közötti időkre is. Kymlicka Leonard Hobhouse, a liberaliz-
mus egyik korabeli képviselőjének a véleményét idézi, aki szerint
a kor liberális államférfiai megegyeztek arra vonatkozóan, hogy a
„kulturális egyenlőség” biztosításához a kisebbségi jogok intéz-
ményesítésére van szükség – ennek a nézetazonosságnak lett az

49 Lásd például: Multicultural Citizenship, 49–74. o.
50 Kymlicka idézi azt az állítólag George Bernard Shaw-nak tulajdonított kijelentést, miszerint
„Liberális az az ember, aki úgy tekinti, hogy három kötelezettsége van: egy Írországgal, egy
Finnországgal és egy Macedóniával kapcsolatos.” (Az eredeti: “Liberal is a man who has three
duties: a duty to Ireland, a duty to Finland, and a duty to Macedonia.”) A kijelentés arra utal,
hogy mindhárom, egy-egy többnemzetiségű birodalom részét képező országban nemzeti
mozgalmak voltak kibontakozóban.

42
eredménye a Népszövetség által létrehozott kisebbségvédelmi
rendszer. Hobhouse szerint a kisebbségi nemzetek a két világhá-
ború között nem csupán az egyenlő jogok és azonos bánásmód
iránt mutattak igényt, de saját életük önálló megszervezésének az
érdekében is fölléptek.
A liberalizmus egészét tekintve ezeket a törekvéseket termé-
szetesen nem jellemezte a rendszeralkotó fogalmi letisztultság,
sem az egyéni szabadság és a nemzetiség viszonyának a vonatko-
zásában, sem az etnokulturális közösségek közötti egyenlőség és a
kisebbségi jogok fölismert kapcsolatát illetően. Az azonban megál-
lapítható, hogy közel sem számított uralkodó meggyőződésnek a
liberálisok körében, hogy az etnokulturális identitás megnyilvánu-
lásainak a privát szférára kellene korlátozódniuk. Ellenkezőleg: a
kor liberálisai vagy a kisebbségi kultúrák politikai elismerése mel-
lett szálltak síkra, vagy arra hivatkozva utasították el azt, hogy egy
államalakulaton belül a homogenitást, egyetlen hivatalos kultúra
dominanciáját kell biztosítani, a szabadság intézményes érdekei-
nek megfelelően. A bennünket foglalkoztató kérdések szempontjá-
ból két sarkalatos jelentőségű gondolat is kiszálazható a második
világháború előtti liberalizmus eszmetörténetéből: az etnokul-
turális közösséghez való tartozás jelentőségének a hangsúlyozása
az egyéni szabadság szempontjából, valamint a csoportspecifikus
jogok szerepének a felismerése a többség és kisebbség közötti
egyenlőség szavatolásában.
Mindezek alapján jogos és izgalmas kérdés következéskép-
pen, hogy milyen fejlemények-körülmények válthatták ki a liberális
gondolkodók elfordulását a kérdéstől, és hogy mire vezethető visz-
sza a második világháború utáni időkben a liberális politikai filozó-
fia merev elzárkózása az etnokulturális kisebbségek által megfogal-
mazott igények elől.
Kymlicka szerint több eszme- és politikatörténeti tényező ját-
szott véletlenszerűen össze ennek a fordulatnak a létrehozásában.
A kulturális megosztottság politikai következményeinek a kérdés-
től való elfordulásban három tényezőnek volt számottevő szerepe
megítélése szerint: a brit gyarmati birodalom összeomlásának, a hi-
degháborúnak, valamint az amerikai gondolkodók dominanciájá-
nak a liberalizmus második világháborút követő történetében.

43
A brit gyarmatbirodalom a tizenkilencedik század elejétől a má-
sodik világháború végéig tartó története során az angol liberális esz-
mék sajátos laboratóriumának a szerepét is betöltötte, folyamatos ki-
hívásokat intézvén az angol liberálisokhoz azt illetően, hogy miként
lehet a gyarmatokon meghonosítani a liberalizmus intézményeit.
Kymlicka találó megállapítása szerint a liberalizmus ilyen értelmű ex-
portjának a szándékát, meglehetősen ellentmondásos módon, egy-
részt a szó szoros értelmében vett imperializmus motiválta – a tenge-
reken túli, „kis Angliák” létrehozására irányuló szándék értelmében –,
másrészt az „emberi jogok”-kal kapcsolatos, egyetemes liberális kül-
detéstudat, amely azzal nyugtatta meg tulajdon lelkiismeretét, hogy a
gyarmatokon gyökeret eresztő liberális intézmények az angol uralom
alóli majdani felszabadulás zálogai is egyben. Ezen ellentmondások
ellenére a brit gyarmati rendszer a tapasztalatok fölbecsülhetetlen ér-
tékű tömkelegét halmozta fel Kymlicka megítélése szerint a közössé-
gi képviselet, a nyelvi jogok, a nemzeti közösségek közötti szerződé-
sek és megegyezések, a föderalizmus, a földtulajdonra vonatkozó
szabályozások és a bevándorlási politika tekintetében. Ez a tapaszta-
lat azonban sajnálatos módon nem itatta át maradandóan a liberaliz-
mus elméletét, és egyszeriben feledésbe merült, mihelyt a kérdés – a
birodalom összeomlásával – lekerült a napirendről.
Az amerikai szerzőknek ezzel szemben, akiknek a dominanciá-
ja a második világháború végével kezdődőleg nyomta rá maradan-
dóan a bélyegét a liberalizmus elméletére, nem kellett olyan kihívá-
sokkal szembenézni, amelyek a többnemzetiségű állam elméletének
a kidolgozására sarkallta volna őket. Esetükben a kisebbségi jogok
kérdésével kapcsolatos averzió, amely oly jelentős mértékben jel-
lemzi a század második felének politikaelméletét, egyrészt a Népszö-
vetség kisebbségvédelmi rendszerének a csődjével és a második vi-
lágháború kirobbantásában játszott szerepével, másrészt az amerikai
polgárjogi mozgalom szegregációellenességével, illetve az egyesült
államokbeli immigránsok egyes csoportjainak a körében az 1960-as
évekkel kezdődőleg tapasztalt etnopolitikai mobilizációban (ethnic
revival) fölfedezni vélt, az amerikai társadalom szolidaritását kockáz-
tató veszélyekkel hozható okozati összefüggésbe.
Ami a belső ellentmondások kiküszöbölését, illetve a liberális
alapelveknek a kulturális megosztottság körülményei között való kö-

44
vetkezetesebb alkalmazásának a lehetőségét illeti, ezekre nézvést
Kymlicka aprólékosan kidolgozott elméletet javasol Multicultural
Citizenship című, 1995-ben megjelentetett könyvében, majd több ké-
sőbbi publikációban árnyalja, továbbfejleszti, illetve megpróbálja kü-
lönböző konkrét kontextusokra alkalmazni azt. Igyekezete alapve-
tően arra irányul, hogy a liberalizmus klasszikusai által lefektetett és
a modern szerzők által is mérvadónak tekintett liberális alapelvek-
ből próbálja levezetni az etnokulturális igazságosság feltételeit, au-
tentikusan liberális választ kínálván ezáltal a kulturálisan megosztott
politikai közösségek kihívásaira. Szerteágazó elemzéséből két olyan
elemet ismertetek röviden a soron következőkben, amelyeket meg-
határozó jeltőségűeknek érzek a liberalizmus és a közösségi autonó-
mia viszonyának a vizsgálatában. Az első a szabadság kulturális elő-
feltételezettségének a kérdése, a második a kulturális közösségek
morális egyenlőségének a kérdése.
Mint utaltam rá a bevezetőben, a liberalizmus az egyént olyan
öntudattal rendelkező és céltudatos cselekvőként fogja fel, akinek
alapvető érdeke fűződik ahhoz, hogy a helyes életvezetésről és a jó-
ról kialakított elképzelései szerint, külső beavatkozás nélkül ren-
dezhesse be életét. Az ember csak olyan célokat tud fenntartás nél-
kül követni, amelyeknek ésszerűségéről meg van győződve, és
amelyeket személyes belátása alapján választ ki a rendelkezésére
álló lehetőségek közül. Tekintettel arra, hogy tévedhetünk is csele-
kedeteink indítékainak és vélt következményeinek a megítélése-
kor, az egyéni szabadság szempontjából különös jelentősége van
annak is, hogy a jóról kialakított elképzelésünket, céljainkat, érték-
szempontjainkat időről-időre fölülbírálhassuk, és átértékelhessük
azokat az újonnan szerzett tapaszatalatoknak megfelelően. Mind-
ezzel összefüggésben joggal merül fel a kérdés, hogy honnan ere-
deztethetők a helyes életvezetés, illetve az egyéni szabadság szem-
pontjából ennyire fontos meggyőződések, minták, tapasztalatok –
egyáltalán: a jóra vonatkozó elképzelésünk.
E kérdésre adható válasszal kapcsolatban Kymlicka arra hívja
fel a figyelmet, hogy a liberalizmus többnyire csak a választás sza-
badságának fontosságát hangoztatja, és a liberálisok figyelme
rendszerint arra összpontosul, hogy az egyén által elsajátított élet-
cél szuverén döntés eredménye legyen. Az, hogy a választás kon-

45
textusa általában nem opció kérdése, legtöbbször elkerüli az
elemzők figyelmét.
Rawlsnál található ugyan utalás arra, hogy a választható élet-
eszményeket megszámlálhatatlan egyének sokasága, néha egész
generációk próbálják ki és teszik hozzáférhetővé, de a kérdés vég-
ső konzekvenciáit Kymlicka gondolja végig. Szerinte a választás
kontextusa kulturális örökségünknek fontos része, hiszen a választ-
ható életeszmények nem elszigetelt, mindenki számára hasonló
módon adott, kontextustól független viselkedésminták, hanem a
kultúra által értelmezett, jelentéstartalommal feltöltött, narratívák
által közvetített és minősített modellek, amelyeknek szűkebb vagy
tágabb köréhez a szocializáció során férünk hozzá. Amikor meg-
hozzuk a helyes életvitelre vonatkozó döntésünket, akkor tulajdon-
képpen belehelyezkedünk ezekbe a kulturális narratívákba, közös-
ségi elbeszélésekbe, és olyan szerepeket próbálunk elsajátítani,
amelyekhez hasonlók mély benyomást tettek ránk a belenevelődés
folyamán. A nyelv, a közösség történelmi tudata és a szellemi érte-
lemben vett hagyomány tehát fölöttébb fontos feltétele a tájékozott
és fölvilágosult döntésnek a választott életeszmény tekintetében.
A kulturális beágyazottság, ennek megfelelően, az egyéni sza-
badságnak és a személyi autonómia korlátozatlan gyakorlásának
igen fontos előfeltétele, állítja Kymlicka, az pedig, hogy az állam te-
kintettel van-e vagy sem a kulturális beágyazottság tényére, fontos is-
mérve az állampolgárokkal szemben alkalmazott, az érdekeket meg-
különböztetés nélkül tisztelő, egyenlő bánásmódnak. A személyek
morális egyenlőségének tiszteletére vonatkozó liberális alapelv
ugyanis azt is előírja az államok számára, hogy a kulturális beágya-
zottság feltételeinek a biztosításakor ne tegyenek különbséget a
többségi, illetve a kisebbségi kultúrákhoz tartozó polgáraik között.
Az esélyek ilyen értelemben vett egyenlősége tekintetében
azonban a széles körben elterjedt gyakorlat radikálisan más képet
mutat: a többségi kultúra által uralt politikai közösségek kontextu-
sában az állampolgárok egy adott osztályának arra kell fordítania
erőforrásainak egy részét, ami a polgárok többsége számára eleve
és költségmentesen adott: az egyéni szabadság és az értelmes élet
szempontjából megkülönböztetett jelentőséggel bíró kulturális be-
ágyazottságának a biztosítására. Míg a többség számára a választás

46
kontextusa az állam – közpénzeken fenntartott és működtetett – in-
tézményi háttere révén adott, és ennek köszönhetően az egyenlő
módon elosztott javakat csak a személyes választásokkal kapcsola-
tos célokra kell fordítani, addig a kisebbségi kultúrák tagjainak ál-
dozniuk kell mindenekelőtt a választás kontextusának a megterem-
tésére, illetve fenntartására, és csak azután, a megmaradt javak vi-
szonylatában lehet beszélni személyes opciókról.
A szabadság társadalmi feltételei tehát nem egyenlő mérték-
ben adottak a politikai közösségek különböző kulturális kompo-
nenseihez tartozó állampolgárok számára, ez a körülmény pedig
az etnokulturális egyenlőtlenség és igazságtalanság lényeges as-
pektusára világít rá: a többségi kultúrák tagjai – írja Kymlicka – „in-
gyen kapják azt, amiért az őshonos népeknek fizetniük kell: a biz-
tonságos kulturális beágyazottságot. Jelentőséggel bíró egyenlőt-
lenség ez, amelyre ha nem vagyunk tekintettel, lényeges igazságta-
lanságot eredményezhet.”51
Nem kevésbé igaz mindazonáltal, hogy a kulturális megosz-
tottság körülményei között a kulturális beágyazottság egyenlő mér-
tékű intézményes védelme a domináns és nem domináns kultúrák
esetében fölös költségekkel jár, és olykor nem kevésbé legitim
többségi érdekekkel ütközik. Jogosult tehát a kérdés, hogy milyen
érveket lehet felhozni ezeknek a járulékos kiadásoknak és föláldo-
zott érdekeknek az alátámasztására. Ha a kulturális beágyazottság
biztonsága védelemre szorul is, miért ne volna ehhez elegendő a
javak és szabadságjogok egyenlő, arányos – és a kulturális különb-
ségeket figyelembe nem vevő: „színvak” – elosztása? A liberalizmus
egyenlőség-elve végül is éppen azt hivatott biztosítani, hogy a he-
lyes életvezetés tekintetében különböző nézeteket valló egyének –
beleértve a különböző kulturális opciókat is – egyenlő eséllyel vá-
laszthassák a számukra vonzó alternatívákat. Miért volna szükség
tehát arra, hogy a nemzeti kisebbségek olyan jogokkal rendelkez-
zenek kulturális örökségük, életformájuk védelmének a tekinteté-
ben, amelyek a többség tagjait nem illetik meg?
Az egyenlőtlenségek egyik tipikus esete az, amikor a többség-
elvű kormányzat, gazdasági erejénél vagy számbeli fölényénél fog-

51 Liberalism, Community and Culture, 190. o.

47
va a döntéshozói testületekben, sorozatosan túllicitálja, illetve lesza-
vazza az etnokulturális kisebbségeket azokban a kérdésekben, ame-
lyek kritikusak sajátos életformájuk megőrzése szempontjából. A ki-
sebbségek így fokozatosan elveszíthetik a megélhetésük szempont-
jából nélkülözhetetlen anyagi eszközöket és erőforrásokat (például
a földet), a többség által rájuk kényszerített politikai döntések pedig
(például a nyelvhasználat tekintetében) alááshatják kultúrájuk fenn-
maradásának az esélyeit. Hasonló esetekben olyan megoldásokhoz
szoktak folyamodni, amelyek a kisebbségek által lakott területeken
megtelepedni vágyó többségi állampolgárok jogait korlátozzák, a
mobilitás, tulajdonszerzés és a helyi érdekű szavazás, esetleg akár a
nyelvhasználat tekintetében. Az ilyen típusú megoldások alkalmazá-
sakor azonban a kormányzat sajátos dilemmával találja magát szem-
ben: az állampolgároknak kijáró egyenlő figyelem és tisztelet elve
arra kötelezi az államot egyfelől, hogy megkülönböztetett jogok in-
tézményesítésével biztosítsa a sajátos szükségletekkel rendelkező
állampolgárok esetében a javak és esélyek egyenlő eloszlását, ez pe-
dig elkerülhetetlenül olyan következményekkel jár, amelyek, másfe-
lől, megsértik az egyenlő bánásmód konstitutív elvét. Hogyan lehet
ebből a dilemmából kikeveredni?
Kymlicka szerint a dilemma meghaladásának az a feltétele,
hogy belássuk: az egyének helyes életvezetéssel kapcsolatos sza-
bad választását szavatoló kormányzati gondoskodás csak felét teszi
ki a liberális projektumnak. Azok a különbségek, amelyek az em-
berek szabad választására visszavezethetően jellemzik az egyéne-
ket, a személyes felelősség hatáskörébe utalhatók bízvást, amennyi-
ben a választás várható következményeire nézve a tájékozottság és
felvilágosultság társadalmi feltételei adottak voltak. Ezeknek a vá-
lasztásoknak a következtében az egyének között természetesnek
mondható különbségek adódnak a javak és esélyek eloszlását te-
kintve, amelyek a szabad individuumok ízlésével, személyes prefe-
renciáival, a jó és sikeres életre vonatkozó elképzeléseivel függe-
nek össze. Létezik azonban a különbségeknek egy olyan osztálya
is, amelyek nem opciók következményei, hanem azokból a körül-
ményekből adódnak, amelyekbe az emberek szabad akaratukon
kívül beleszületnek. Olyan mélyreható, pervazív – a nyilvános és a
magánszférát egyaránt átfogó – és a születéstől kezdődően jelenle-

48
vő, vagyis a politikai közösség alapszerkezetével összefüggő hátrá-
nyok ezek ugyanis, amelyek bizonyos „kiindulási pontokat” egyér-
telműen előnyökhöz juttatnak másokhoz képest a javakért folyó
társadalmi versengésben, mielőtt még bármilyen személyes válasz-
tásra vagy opcióra sor kerülhetne. Az ezekkel kapcsolatos felelős-
séget nyilvánvalóan nem lehet az egyénekre hárítani. Az egyenlő fi-
gyelem és tisztelet kormányra vonatkozó kötelezettsége az ilyen
helyzetekben azt írja elő, hogy a hátrányos körülményekért való
kárpótlás költségeinek a megtérítését ne azoktól várja el, akikre
amúgy is terheket rónak az előnytelen adottságok.
A nem domináns kisebbségi közösségek politikai elismerésé-
nek különböző alakzatai éppen ezeket a pervazív, a politikai közös-
ség szerkezetével összefüggő igazságtalanságokat hivatottak korri-
gálni. Céljuk az, hogy a szabad választásnak ugyanolyan biztonsá-
gos kontextusát tegyék hozzáférhetővé a kisebbségi közösségek
számára is, mint amilyenekkel a többségi kultúrák mindenki által
természetesnek tekintett módon rendelkeznek. A különböző auto-
nómiaformák, a speciális képviseleti jog, a nyelvi jogok és a kisebb-
ségek számára fenntartott vétójogok a világ számos országában bi-
zonyultak alkalmasnak arra, hogy ezeket a hátrányokat kompenzál-
ják, a kisebbségi kultúrák kiszolgáltatottságát és sebezhetőségét
csökkentsék. A külső védelem intézményes formái ezek, amelyek a
világ megannyi államában lehetővé teszik, hogy a kisebbségi közös-
ségek tagjai ugyanúgy a saját kultúrájuk keretei között éljék életüket
és fejtsenek ki értelmes tevékenységet, mint a többség, anélkül,
hogy a politikai közösség legitimitásának a kérdését lennének
kénytelenek fölvetni, vagy annak határain kívül próbálnának önma-
guk számára igazságosabb életfeltételeket teremteni.
A liberalizmus másik súlyos következetlensége, amellyel kap-
csolatban Kymlicka megoldást javasol, a szabadelvű eszmerend-
szer deklarált univerzalizmusa és de facto etnocentrizmusa között
feszülő ellentét.
Kymlicka érdekes meglátása, hogy a liberálisok az egyén sza-
badságát nem arra vonatkozóan szeretnék biztosítani, hogy az sza-
badon közlekedjék nyelvi, kulturális és történeti határokon át, ha-
nem hogy korlátozások nélkül mozoghasson egy adott nemzeti
kultúrán belül, megszorítások nélkül válogatva a rendelkezésére ál-

49
ló társadalmi szerepek, értékek, életmódok között. A liberálisok
eszménye a szabad és egyenlő egyének politikai közössége, a rele-
váns politikai közösség pedig az esetek többségében a hallgatóla-
gosan homogénnek előfeltételezett nemzet. A liberális nemzet tag-
jai elkötelezettek ugyan az egész társadalmat átfogó, nemzeti kultú-
rán belüli szabadságban és egyenlőségben, de hajlandók lemonda-
ni a szabadság és egyenlőség annak határain túlmutató kiterjeszté-
séről – a nemzet fennmaradása érdekében.
És valóban, furcsa önellentmondása az egyetemesség eszméje
mellett elkötelezett liberalizmusnak, hogy alig akad önmagára vala-
mit is adó liberális, aki a határok eltörlésén alapuló nemzetközi ren-
det szorgalmazna, holott ez maradéktalanul egyetemes eszme rang-
jára emelné a szabadság és egyenlőség princípiumait. Az életvezeté-
sük körülményeit – többek között lakóhelyüket – szabadon megvá-
lasztó polgárok számának a drasztikus megnövekedése azonban el-
kerülhetetlenül azzal a következménnyel is járna, hogy a nagyszámú
betelepedő folytán az eredeti nemzeti kultúra fennmaradása kérdé-
sessé válhatna. Ezzel a dilemmával szembesülve a legtöbb liberális
arra az álláspontra helyezkedik, hogy fontosabb az egyenlőség és
szabadság feltételeit a nemzetállam keretei között biztosítani – ak-
kor is, ha ez a határokon átnyúló szabadság korlátozásával jár –,
mint szabad és egyenlő polgáraivá lenni a világnak, ha ennek fejé-
ben attól lehet tartani, hogy a nyelvi és kulturális otthonosság körül-
ményei felszámolódhatnak.52 A liberális gondolkodók többsége
magától értetődőnek tekinti következésképpen, hogy a liberális po-
litikaelmélet alapegysége a hallgatólagosan homogénnek tekintett
nemzet, valamint hogy a szabadságnak és az egyenlőségnek az
egyetlen, a liberalizmus szempontjából jelentőséggel bíró formája
az lehet, amely a nemzeti kultúrán belül bontakozik ki.53

52 Ennek az álláspontnak a képviselőiként lásd: Jeff McMahan: “The Limits of National
Partiality”, Thomas Hurka: “The Justification of National Partiality”, Judith Lichtenberg:
“Nationalism, For and (Mainly) Against”, Stephen Nathanson: “Nationalism and the Limits of
Global Humanism”, Samuel Scheffer: “Liberalism, Nationalism, and Egalitarism” tanulmányo-
kat, in: R. McKim–J. McMaham: The Morality of Nationalism. New York–Oxford: Oxford
University Press, 1997, 107–209. o.
53 Ezzel függ össze Yael Tamir Kymlicka által gyakran idézett megállapítása, miszerint „a leg-
több liberális – liberális nacionalista”. Vö.: Y. Tamir: Liberal Nationalism. Princeton, NJ:
Princeton University Press, 139. o.

50
Ennek a dilemának beszédes és napjainkban fölöttébb aktuá-
lis példáját kínálja a liberális elméletírók viszonyulása az állampol-
gárság kérdéséhez. Tekintettel arra, hogy a liberális elméletek kivé-
tel nélkül az egyének egyenlő jogaiból, a személyeknek mindenne-
mű megkülönböztetés nélkül kijáró tiszteletből indulnak ki, ebből
annak is következnie kellene, hogy bármely egyén egyenlő jogok-
kal rendelkezik arra nézvést is, hogy ott telepedjék le, ahol neki tet-
szik, részt vegyen a számára legvonzóbbnak tűnő ország politikai
életében, részesüljön annak erőforrásaiból. A gyakorlatban azon-
ban ezek a jogok az egyéneknek csak egy bizonyos csoportja, ne-
vezetesen az állampolgárok számára biztosítottak, és világszerte
milliók állampolgársági kérelmét utasítják el a liberális demokráci-
ák hatóságai, akkor is, ha a kérelmezők hajlandók lennének feles-
küdni a liberalizmus alapelveire. Az elutasítás végsősoron arra az
egyszerű okra vezethető vissza, hogy a kérelmezők nem az illető
ország területén születtek, vagyis, hogy nem tagjai az egyének egy
bizonyos csoportjának.
Ennek a kérdésnek az összefüggésében a liberalizmus való-
ban fölöttébb következetlen.54 A liberális jogállam semlegességé-
nek a kisebbségi jogokkal kapcsolatos követelések összefüggésé-
ben fennen hangoztatott elvéből az következnék ugyanis, hogy a li-
berális szemlélet semmilyen körülmények között ne legyen tekin-
tettel az egyének közösségi beágyazottságára és etnokulturális
identitására. Az egyéni szabadság és individuális autonómia szem-
pontjából pedig az országhatárok eltörlése kellene legyen a liberá-
lisok legfőbb törekvése, hiszen egy határok nélküli világban látvá-
nyosan kiszélesedne az egyének rendelkezésére álló alternatívák
és opciók spektruma.
A liberálisok azonban, mint láttuk, nemcsak az egyének egye-
temes jogainak és esélyegyenlőségének a biztosításában érdekel-
tek, hanem a kulturális közösségekhez való tartozás intézményes

54 Kymlicka Samuel Black egyik megállapítására hivatkozik ezzel kapcsolatban, aki szerint a li-
berálisok az egyének morális egyenlőségéből kiinduló diskurzusukat rendszerint az állam-
polgárok egyenlőségére vonatkozó sommás következtetésekkel szokták zárni, anélkül sok-
szor, hogy tudatában lennének egyáltalán a csúsztatásnak, vagy – amennyiben mégis –, hogy
elfogadható magyarázattal szolgálnának a restrikció indokait illetően. A hivatkozott mű:
Samuel Black: “Individualism at an Impasse”, Canadian Journal of Philosophy, vol. 21/3,
1991, 347–377. o. Idézi Kymlicka: Multicultural Citizenship, 125. o.

51
feltételeinek a védelmét is fontos feladatuknak tekintik, annak az
árán is akár, hogy, föladva a következetesség látszatát, korlátozzák
és szigorú feltételekhez kötik az immigrációt. A liberalizmus hívei
elismerik következésképpen, ha többnyire csak közvetve és hallga-
tólagosan is, hogy az egyének különböző nemzeti kultúrákhoz tar-
toznak, amelyek az értelmes választás és szabadság kontextusát
biztosítják a számukra: az a sajátos körülmény, hogy a világnak a li-
berális demokráciák elvei szerint berendezett részében is több ál-
lam létezik, arra a tényre vezethető vissza végsősoron, hogy az em-
berek különböző kultúrákhoz tartoznak, és hogy ezeknek a kultú-
ráknak a fennmaradása nem közömbös a számukra. Amennyiben
ezeket a hallgatólagos előfeltevéseket explicit módon megfogal-
mazzuk, látnunk kell, hogy egy többnemzetiségű ország esetében
nem lehet úgy fellépni a kisebbségi közösségek autonómiaigénye
ellen, hogy az ne eredményezzen súlyos következetlenséget, vagy
egyenesen önellentmondást. A kulturális beágyazottság jelentősé-
gének a hivatalos elismerését és intézményes védelmét ugyanis
nem lehet követelményként támasztani bizonyos etnokulturális kö-
zösség összefüggésében, és ugyanakkor megtagadni más közössé-
gektől. A liberalizmus uralkodó értelmezésébe bépült következet-
lenség kiküszöbölhetőségével kapcsolatosan tehát nem az a döntő
kérdés, hogy liberális szempontból elfogadható-e a közösségek,
csoportok közti különbségek politikai elismerése – hiszen erre a li-
berális demokráciák léte megadja az egyértelmű választ –, hanem
az, hogy a nem domináns nemzeti kisebbségekre jellemző sajátos
különbségek képezhetik-e tárgyát hasonló elismerésnek. Nem ne-
héz belátni, hogy a következetlenség felszámolásának csak egy út-
ja van: a politikai közösségek keretei között domináns és nem do-
mináns közösségek morális egyenlőségének az elismerése és az
ebből adódó konzekvenciák maradéktalan fölvállalása.
A fentiek alapján megállapítható tehát, hogy a kisebbségek ar-
ra irányuló igénye, hogy az állam különböző autonómiaalakzatok
keretei között homogén politikai közösségekként ismerje el és tá-
mogassa őket, legitim, és ez a jogosultság közvetlenül levezethető
a liberális alapelvekből.

52
Az átértékelt liberalizmus válasza a kor kihívásaira

Kymlicka javaslata a liberalizmusnak a konstitutív elvekhez való
visszatérést eredményező átértékelésére komoly kihívások elé állí-
totta a liberalizmus kortárs képviselőit. Az általa „ortodox”-nak ne-
vezett liberális politikaelméleti szakírók heves, elutasító kritikával
reagáltak ugyan ezekre a kihívásokra, ám a lényeget tekintve to-
vábbra sem képesek életképes alternatívát kínálni a Kymlicka által
élére állított, megkerülhetetlenül megfogalmazott kérdésekre.
A továbbra is dominánsnak számító liberális trendhez tarto-
zó mértékadó művekre és állásfoglalásokra nem is annyira a ki-
sebbségi autonómiatörekvések legitimitásának az elvitatása jel-
lemző, hanem a kérdés mellőzése, megkerülése. Az uralkodó fel-
fogás szerint tájékozódó liberális szerzők továbbra is abból az
előfeltevésből indulnak ki, hogy a liberális demokráciák keretei
között egyazon pervazív kultúra, közös, mindenki által beszélt
nyelv, az egy és oszthatatlan politikai közösség adottságaival kell
számolni. Nem hallgatják el természetesen a modern társadal-
makra olyannyira jellemző kulturális sokféleséget, de annak ere-
detét a helyes életvezetésre vonatkozó személyes opciókra, vallá-
si megosztottságra vagy a nemzetközi migráció jelenségére veze-
tik vissza. A kulturális megosztottság politikai következményei-
nek ez a restriktív értelmezése azonban a kérdés lényegének a
megkerülésével egyenértékű.
A liberalizmusnak e rosszul felfogott „következetessége”
mellett Kymlicka szerint körvonalazódóban van egy alternatív
liberális konszenzus is, amelyet a „liberális kulturalizmus” irány-
zata képvisel. Kymlicka szerint ez az irányzat két összetevőt fog-
lal magába: a liberális nacionalizmust és a liberális multikultur-
alizmust.55
A liberális nacionalizmus kertelés és komplexusok nélkül föl-
vállalja a liberális elmélet szintjén azt, ami a liberális demokráciák
kortárs politikai gyakorlatában széles körben elterjedtnek számít:
az állam nyílt és aktív szerepvállalását a nemzeti és kisebbségi kul-
55 Lásd erről W. Kymlicka: „Liberal Culturalism: An Emerging Consensus?” In: W. Kymlicka:
Politics in the Vernacular. Nationalism, Multiculturalism, and Citizenship. Oxford: Oxford
University Press, 2001, 39–48. o.

53
túrák intézményes megjelenítésében és támogatásában. Kymlicka
szerint a liberális nacionalizmust a következő elvek, illetve eljárá-
sok jellemzik:
1.A liberalizmus nacionalizmus nem erőlteti rá a domináns
kultúra által definiált identitást a más kultúrákhoz tartozó állampol-
gárokra. Az állam intézményei egyértelműen tükrözhetik ugyan a
domináns kultúra identitásjegyeit, ám más kultúrák képviselői nin-
csenek akadályoztatva abban, hogy a maguk kultúráját megjelenít-
sék a nyilvánosságban.
2.A liberális nacionalizmus lehetővé teszi a nem domináns kul-
túrák politikai mobilizációját. A nem domináns kultúrák képviselői
kérhetik a kisebbségi nyelvek hivatalos nyelv rangjára való emelé-
sét, vagy fölvethetik akár az általuk lakott területek jogállására vo-
natkozó kérdéseket, anélkül, hogy ez az illojalitás vádját, illetve a
szabadságjogok korlátozását vonná maga után.
3.A liberális nacionalizmus nyitottan kezeli a politikai vagy
nemzeti közösség meghatározásának a kérdését, abban az értelem-
ben, hogy az ahhoz való tartozásnak nincsenek etnikai, nyelvi, val-
lási vagy más természetű megszorító feltételei.
4.A liberális nacionalizmus nem aggresszív, abban az értelem-
ben, hogy nem kívánja felszámolni a más kultúrák önkormányzati
hagyományait, sem az adott politikai közösség határain belül, sem
más államok területén. A liberális nacionalizmus elismeri követke-
zésképpen az álamon belüli kisebbségek igényét arra, hogy önálló
politikai közösségekként legyenek elismerve, és kész megosztani
az állam nyilvánosságát azokkal a kisebbségekkel, amelyek demok-
ratikus és liberális eszközökkel szállnak síkra a maguk kultúrájának
és identitásának elismertetéséért.56
A liberális multikulturalizmus annyival egészíti ki a fentieket,
hogy az őshonos kisebbségek mellett tekintettel van a bevándor-
lók által létrehozott közösségek tagjainak szükségleteire is. Egészé-
ben véve azért száll síkra, hogy a kulturális közösségek tagjainak
56 Kymlicka megjegyzi, hogy a fenti leírás alapján arra lehetne gondolni, hogy a liberális és
illiberális nacionalizmus közötti különbség tulajdonképpen egybeesik az állampolgári
(civic nationalism) és etnikai nacionalizmusok közötti megkülönböztetéssel. Pontosít
azonban: ez annyiban nincs így, hogy az állampolgári nacionalizmusra való utalások rend-
szerint az állam semlegességét hangsúlyozó diskurzusokban szoktak előfordulni, és azt fel-
tételezik. Vö: i. m., 41. o.

54
nemcsak a tolerancia és a diszkrimináció tilalma által biztosított vé-
delemhez, hanem másságuk hivatalos elismeréséhez és az állam in-
tézményeiben való képviselethez is joguk van. Igényelhetik továb-
bá kulturális sajátosságaik figyelembevételét az oktatásban, a hiva-
talos ünnepek kijelölésében, illetve a különböző közpolitikák ki-
dolgozásakor, mint amilyen a közrendészet, az egészségügy, a szo-
ciális szolgáltatások, vagy a közszolgálati média.
A liberális nacionalizmus és a liberális multikulturalizmus irány-
zatait magába ötvöző liberális kulturalizmus közös fogalma tehát az
arra vonatkozó közmegegyezésre utal, hogy a liberális demokráciák-
nak a világ kulturális állapotának jelenlegi körülményei között nem
csupán az állampolgársággal együttjáró politikai jogokra kell tekin-
tettel lenniük, hanem a csoportspecifikus jogok egész spektrumát is
intézményesítenie kell annak érdekében, hogy a politikai közösség
kellő mértékben tegyen eleget a különböző identitások befogadásá-
val, hatékony integrálásával kapcsolatos elvárásoknak. A liberális
kulturalizmus megkülönböztetés nélkül tehát teszi lehetővé a politi-
kai közösséghez tartozó különböző kultúrák számára, hogy intéz-
ményesen megjelenítsék és fejlesszék kultúrájukat, ám határozottan
ellenez minden olyan közpolitikai kezdeményezést, amely kötele-
zettségként írja ezt elő valamely közösség tagjai számára.
Kymlicka szerint a liberális kulturalizmus elmélete távol áll
még attól, hogy precízen kidolgozott, koherens, támadhatatlan li-
berális elméletként jöhessen szóba. Számos kritikusa emleget jog-
gal mind módszertani, mind normatív természetű kifogásokat vele
szemben. Tény azonban, hogy ezek a kifogások – ha módszertani-
lag mégoly megalapozottak is – egyrészt nem kiküszöbölhetetle-
nek, másrészt nem kínálnak életképes, elfogadható alternatívát az
irányzat által nyíltan fölvetett, a liberalizmus korábbi változataiban
módszeresen megkerült kérdésekre.

Következtetések

A liberalizmus és a közösségi (kisebbségi) autonómiák viszonyá-
nak a kérdése közel sem olyan reménytelen tehát, amint amilyen-
nek a dolgozat elején ígérkezett.

55
Mint láttuk, a kisebbségi autonómiák kérdése iránt való nyitás
nem, hogy nem kockáztatja a liberalizmus belső koherenciáját, ha-
nem éppenséggel feltétele annak, hogy a liberalizmus második vi-
lágháború óta uralkodónak számító felfogása kiküszöbölhesse,
meghaladhassa tulajdon belső következetlenségeit. Arról is meg-
győződhettünk, hogy a kulturális megosztottság politikai következ-
ményeivel számoló liberalizmus nagyobb mértékben tud válaszo-
kat kínálni azokra a korábban „be nem váltott ígéretekre”, amelye-
ket a liberalizmus kortárs szellemi helyzetével kapcsolatos fejezet-
ben taglaltam. A liberális kulturalizmus elvrendszere ugyanakkor
sokkal nagyobb eséllyel képes tompítani a jó politikai közösség
természetére vonatkozó, széles körben elterjedt meggyőződés és a
világ kulturális állapota közötti diszkrepancia szabadságkorlátozó
következményeit, mint a korábbi, a hangsúlyt az állam semlegessé-
gére helyező liberalizmus-felfogások.
Kérdés marad azonban, hogy az elméletileg különösebb gond
nélkül átértékelhető liberalizmus-értelmezésnek lesznek-e eszközei
arra, hogy fölszámolja tulajdon népszerűtlenségét azoknak a köré-
ben, akiknek az érdekeit a jelenlegi hatalmi struktúrák, a világ ez
idő szerint való etnopolitikai elrendezettsége hűen tükrözi, és akik
szerint az etnokulturális igazságosság, illetve egy koherensebb libe-
rális elmélet normatív konzekvenciái nem elég súlyos érvek ahhoz,
hogy az egyéni és közösségi szabadság jelenleg adott politikai kere-
teit fölülvizsgáljuk. Arra a kérdésre tehát, hogy el kell-e fogadnunk,
mint a világ strukturális adottságaiból fakadó sorsszerűséget,
hogy a kisebbségi közösségek számára világszerte – és köztük a
kulturális értelemben vett magyar nemzet elszakadt részei számá-
ra – nem marad más út esetleg, mint hogy illiberális eszközöktől
sem visszariadva folytassák küzdelmüket, amennyiben nem talál-
nak a közösségi autonómiák kilátásaival egyenértékű alternatívát
a fennmaradásukat, kultúrájuk megőrzését biztosító intézményes
feltételek megteremtésére, egyelőre nincs megnyugtató, biztosra
vehető válasz.

56
3.

Ludassy Mária

Liberalizmus, közösség és kultúra

Összefér-e az individuális szabadságjogokat „nemre, fajra és világ-
nézetre való tekintet nélkül” minden állampolgár számára egyenlő-
en, megkülönböztetés nélkül követelő klasszikus liberalizmus
azon felfogással, mely konkrét kulturális közösségek qua közössé-
gek számára külön kollektív jogokat követel e kultúra fennmaradá-
sa, ezen közösség megmaradása érdekében? Ezt a számunkra tá-
volról sem tisztán teoretikus érdekességű kérdéskört járja körül
Will Kymlicka könyvében,1 s argumentációját követve – néhol an-
nak túl könnyű álmot ígérő fejtegetéseivel polemizálva – teszek kí-
sérletet egy olyan vállalkozás bemutatására, mely az individuális
szabadságjogok teljessége mellett – s nem azok helyett, s pláne
nem azok ellenében – proklamálja a közösségi-kulturális jogok és
a klasszikus szabadelvű felfogás kompatibilitását, sőt komplemen-
ter mivoltát. „Remélem – írja bevezetőjében Kymlicka –, hogy azon
érvek, melyeket olyan liberális gondolkodók, mint Rawls és
Dworkin dolgoztak ki, az egyenlő jogok és egyenlő erőforrások vo-
natkozásában egy kulturálisan homogén nemzetállam keretén be-
lül, felhasználhatóak a kisebbségi jogok védelmében egy több-
nemzetiségű, multikulturális állam keretei között.” (5. o.)
E reménysugár fenntartásához az szükséges, hogy a liberaliz-
musnak a szocialisztikus, illetve konzervatív közösségelvű kritiká-
ját kivédjük. E kritika tárgya az atomizált-individualista emberkép,

1 Liberalism, Community and Culture. Oxford, Clarendon Paperbacks, 1991.

57
mely csupán materiális érdekérvényesítésével törődik, s annál sza-
badabbnak hiszi magát, minél kevésbé kötik közösségi kötelmek,
kulturális tradíciók – idealiter a liberális embertípus e kommuni-
tarisztikus torzképének egy alexandriai oszlopszent felelne meg,
aki embertársaitól totálisan független, csupán istenével való szigo-
rúan személyes viszony érdekli. Szükséges segédtétel továbbá a
választás szabadságának ama szélsőségesen szubjektivisztikus-rel-
ativista felfogásának feladása, melyet klasszikus formában
Bentham fogalmazott meg a jojó játék és a költészet közötti kü-
lönbségtevés elvi lehetetlenségéről szólván – mármint az egyéni
értékpreferenciák értékelését kizárandó. Persze arra mindig
ügyelni kell, hogy a költészet magasabbrendűségét védelmező ér-
veink ne csússzanak át a perfekcionalista logikába, mely megen-
gedi, sőt megköveteli jojó kedvelő embertársaink „tökéletesédésre
késznyerítését”, ami a legpoétikusabb vers esetében is mérsékel-
ten szabadelvű program. Bentham Mill-féle korrekciója – mely a
választás szabadságát racionális értékválasztásként vindikálja – ki-
védheti a „lefelé”, a kultúra alatti szféra irányában nivelláló utilita-
rizmus egyenlőség-fogalmát.
A liberalizmus individualizmusának közösségelvű kritikájában
Kymlicka a klasszikus konzervativizmus és szocializmus, valamint
a vadonásúj posztmodern érvek meglepő (?) összecsengését il-
lusztrálja. A liberális emberkép öt fő bűne a fenti kommunitáriánus
bírálatok szerint az, hogy: 1. üres, 2. erőszakot tesz az ember önér-
tékelésén, 3. ignorálja az ember beleágyazottságát a közösségi gya-
korlatba, 4. ignorálja ama igényünket, hogy individuális ítéleteinket
alávessük a közösség ítéletének, és 5. az univerzalisztikus objektivi-
tás lehetetlen formáját tételezi.
1. A totális szabadság oly üresség, melyben semmit sem érde-
mes tenni – vélekedik Taylor Justice after Virtue (1988) című mű-
vében. MacIntyre After Virtue-ja2 szerint a nietzschei nihilizmus
lenne a szélsőséges szabadságfogalom logikus következménye.
2. A „minden reggel újrateremtjük magunkat” tézise nem igen
felel meg azon napi tapasztalatunknak, hogy nap mint nap konk-
2 Alasdair MacInyre: After Virtue: A Study in Moral Theory. Notre Dame, Ind.: Notre Dame
University Press, 1981. Magyarul: Az erény nyomában. Erkölcselméleti tanulmány. Budapest,
Osiris, 1999.

58
rét kötöttségek közepette találjuk magunkat, s önnön régi választá-
saink éppúgy kötnek, mint azon körülmények, melyek választása-
változtatása nem is áll(t) hatalmunkban.
3. Az ember önismerete nagyrészben készen kapott viszonya-
inak megismerése.
4. E pontban már polémikusabb Kymlicka a kommunitariánus
antiindividualizmus érvei ellenében: igaza lehet MacIntyre-nak ab-
ban, hogy önazonosságunk (egyik) forrása készenkapott közössé-
günk értékrendszere, tradícióinak felfedezése és interiorizációja,
de az nem zárja ki ezen közösségi értékek és hagyományok elleni
lázadás lehetőségét. Nem igaz, hogy az „x jó” azt és csak azt jelent-
heti, hogy „mi x-et jónak tartjuk”, hanem azt is jelent(het)i, hogy kö-
rülöttem ugyan mindenki y-t tartja jónak, de nekem meggyőződé-
sem, hogy x a jó – az emberiség története az eretnekségek, az er-
kölcsi lázadások története is a tradíciótisztelet és továbbadása tör-
ténete mellett. A „rabszolgaság rossz”, a „kínvallatás helytelen” tétel
nem azt mondja, hogy „nálunk ez lehetetlen”, hanem hogy a mi
gyakorlatunk elfogadhatatlan, amennyiben elfogadja a halálbünte-
tést vagy a kínvallatást, a feketék vagy a nők alávetettségét.
5. Antiuniverzalizmus. Épp e lehetőség feltételezése miatt vá-
dolják a liberalizmust konzervatív vagy kommunitárius, tradiciona-
lista vagy posztmodern oldalról egy abszurd „transzkulturális és
ahisztorikus moralitás” tételezésével, kiváltképp az olyan „kan-
tiánus” (az egyenlő emberi méltóságot „apriori” posztuláló) liberá-
lis gondolkodókat, mint Rawls és Dworkin (Richard Rorty kivételt
tesz a „hegeliánus”, a historizmus talaján álló liberálisokkal, mint pl.
Dewey). Az emberi jogok fikció, a moralitás a „mi” értékrendjének
kifejeződése, tehát egy iszlám nő nem mondhatja, hogy „a diszkri-
mináció rossz”, mert ez azt jelentené, hogy „nálunk nincs diszkri-
mináció”: amit ő állít, az iszlám közösségben nem állítható, mert
egy másik kultúrkör értékrendjét invokálja. Tehát vegye az útleve-
lét, s menjen oda (ha hagyják), ahol a női egyenjogúság bevett „jó”
az illető közösség körében, s ne bomlassza azt az értékrendet,
melynek lényegi hagyománya a nemi diszkrimináció. MacIntyre
szerint a transzkulturális moralitás hite a boszorkányok létében va-
ló hithez hasonlatos: még halandó nem találkozott velük, de azért
időről időre üldözőbe vesszük.

59
Ez idáig a hagyományos antinómikus gondolkodást reprodukál-
ja: a szabad individualitás a közösségi kötelmek ellenében határozza
meg magát, míg ezen közösségi kötöttségek konzervatív etc. híve a
személyes szabadságjogokat, az individuális választás lehetőségét
minősíti boszorkányüldőzésnek (ahol a boszorkány kívánatos „transz-
kulturális” szépség, csak éppen nem létezik). Kymlicka akképp pró-
bál meg kitörni a bűnös körből, hogy a szabad választás tárgyává –
mégpedig kitüntetett tárgyává – teszi a közösségi-kulturális értékek
választását, s így Rawls és Dworkin „kantiánus” autonómia-fogalmá-
val legalábbis nem összeegyeztethetetlennek minősíti a kollektív mi-
nőségek értékként való elfogadását. Rawlsnál a racionális életterv ki-
alakítása nem tabula rasat tételező felfedezés, hanem létező alterna-
tívák értékelése-mérlegelése, s ezen alternatívákat minden jogsére-
lem nélkül kulturális közösségek is prezentálhatják. Dworkinnál a
szabad individuum a kulturális szabadság világában él; bár a libera-
lizmus bázisa a jog és nem a jó, azaz nem valamely konkrét cél vagy
kötelesség, ám célok (kulturálisak) és kötelességek (közösségiek)
szabad választása nem összeegyeztethetetlen a szabadelvű felfogás-
sal. Nagyobb nehézséget jelent az állam semlegességének klasszikus
liberális tételét öszszebékíteni a kulturális célok támogatásának
programjával: valamely konkrét közösség kulturális értékeinek meg-
óvása nem sérti-e a semlegességet, a diszkrimináció tilalmát – mégha
ez esetben pozitív diszkriminációról van is szó? Az állami be nem
avatkozás, e klasszikus liberális követelmény járhat bizonyos kulturá-
lis értékek pusztulásával – de nem jár-e az állam kultúrafenntartó sze-
repvállalása jogsérelemmel –, perfekcionista ideálok államhatalmi
kikényszerítésével? Rawls csupán a szabadság kultúrájának védel-
mét veszi be a primér javak katalógusába – ami ugyan nem ellenté-
tes, de még kevésbé azonos konkrét kulturális közösségek kollektív
jogvédelmével. Dworkin szerint az állam nem támogathat általa pre-
ferált életformákat, csupán polgárainak biztosíthat adókedvezményt,
az általuk értékesnek tartott életformák támogatása esetén. A kollek-
tív-kulturális jogok szabadelvű „jusztifikálása” az individuális válasz-
tékbővítés érveivel történhet, ami igazolási eljárásként hibátlan, csak
éppen a történelmi-tradicionális közösségek inherens értékrendjé-
től idegen. Nem abszurd, csak kissé életidegen úgy fogalmazni, hogy
Erdélyben a kulturális-kollektív jogok tétje az, hogy szabadon vá-

60
laszthassak a székely és szász identitásom között; inkább arról van
szó, hogy szász vagy székely lévén milyen plusz jogosítványaim le-
hetnek (vagy lehetnek-e ilyenek egyáltalán) a klaszszikus szabadság-
jogokon kívül (mint szólás- és gyülekezési szabadság) e nyelvi, kul-
turális közösség önértékként való fenntartását biztosítandó. És ha va-
lahogy be lehet bizonyítani, hogy akárcsak individuális választékbő-
vítésként legitim többletjogok – kollektív jogok – garantálása kultu-
rális értékek, kisebbségi életformák megőrzésére, külön menet an-
nak igazolása, hogy egy esetleg ellenséges többség véleménye-dön-
tése ellenében miképp védelmezhető a kisebbségi kultúra többletjo-
gosítványa (persze az angolszász szerzők eleve „önevidens”-nek te-
kintik az állampolgári jogegyenlőség és a többi klasszikus szabad-
ságjog hiánytalan érvényesülését).
Kymlicka a rawlsi „difference principle” alapján, mely a leg-
rosszabb helyzetben lévő érdekében megengedi a formális egyen-
lőség elvétől való eltérést, sőt ezt tekinti a társadalmi igazságosság
érvényre juttatásának, megalapozhatónak tartja a kisebbségi kultú-
rák megkülönböztetett kezelését akkor is, ha ezek fenntartása
többletáldozatot követel. Szerinte ezen áldozatvállalásra a piaci szo-
cializmus inkább hajlandó, mint a jóléti kapitalizmus, sőt Rawls és
Dworkin egalitárius liberalizmusa is közelebb áll az előzőhöz. E
nem létezett szocializmus érdemeihez érdemben nem tudok hoz-
zászólni, a reálisan létezőről mifelénk köztudjuk, hogy a legrosz-
szabb nemzetállami hagyományokat ötvözte a totalitárius államgé-
pezet effektivitásával, mégpedig mind az individuális szabadság-
jogok, mind a kollektív kulturális szabadság ellenében. Kymlicka
vonzónak találja az igazságosságon túli társadalom marxi vízióját,
bár elismeri, hogy azon ideál, mely nem csupán az individuum szá-
mára transzparens társadalom szabadságelvű felfogását vallja, ha-
nem az individuumot is tökéletesen átlátszóvá akarja tenni a társa-
dalom számára, illiberális implikációkkal terhes. Ám a homogén
kultúrájú nemzetállam körülményeit megváltoztathatatlan perem-
feltételnek tekintő klasszikus liberalizmus is antiliberális konzek-
venciákhoz vezethet többnemzetiségű, multikulturális államban –
ahogy azt már Acton felfedezte Mill-polémiájában.
A 19. században liberális és konzervatív, szocialista és naciona-
lista szerzők egyaránt feltételezték, hogy egyén és állam, az indivi-

61
duum és a társadalmi közösség konfliktusa a politikai filozófia
meghatározó kérdése: a különböző kulturális közösségek koeg-
zisztenciája csupán a nemzetközi jog kérdéseként merült fel. Ho-
lott a világ államainak döntő többsége soknemzetiségű, kulturáli-
san plurális társadalom. Az egyén vs. kollektíva „klasszikus” konf-
liktusát a kisebbségi kultúra vs. többségi – és többségében homo-
genizálni akaró – kultúra konfliktusa váltotta fel, s a klasszikus libe-
ralizmus jogvédő frazeológiája nem mindig adekvát ezen új hely-
zet leképezésére. Az egyén jogainak terminológiájából nem vezet-
hető le minden további nélkül egy kisebbségi közösség kultúrájá-
nak fennmaradását önértékként kezelő „kollektív” jog, sőt bizo-
nyos esetekben a kettő szembe is kerülhet egymással: a közösség
fennmaradását a bezárkózás, az individuális mobilitás korlátozása,
a vegyes házasságok diszpreferálása biztosíthatja, a mindenkép-
pen a „szellemi honvédelem”, ami nem nagyon egyeztethető össze
„az emberek és eszmék szabad áramlását” követelő általános embe-
ri jogi posztulátummal. Az egyenlő bánásmódot előíró hagyomá-
nyos szabadság-feltétel sem azonosítható minden további nélkül
az egyes kulturális értékek számára megkülönböztető figyelmet
kérő közösségi joggal. Az alkotmánynak „színvaknak” kell lennie –
a „színes” közösségek pozitív megkülönbözetése nem ugyanaz a
logika, mint az állampolgári egyenjogúság és diszkriminációmen-
tesség elveié.
Amerikában a fekete polgárjogi mozgalmak a hagyományos
szabadelvű értékek – diszkriminációmentesség, egyenlő bánás-
mód, a megkülönböztetések eltörlése – érdekében küzdöttek; az
indián kultúra megőrzéséért indított értékvédő mozgalmak mint-
ha éppen ellentétes eszközöket mobilizálnának: a szegregáció (re-
zervátumok fenntartása) igenlése, külön iskolák, a „fehérek” tulaj-
donszerzési jogainak korlátozása, a vegyes házasságban élők szava-
zati jogának restrikciója. Kanadában az ultraliberális Trudeau a
megkülönböztetés tilalmát kimondó szabadelvű krédó nevében
utasította el az indián közösségek qua közösségek külön jogait,
mondván, hogy az individuális szabadság minden körülmények
közt előbbrevaló, mint az esetleg csak a személyes szabadságjogok
limitációjával érvényre juttatható kollektív jogok. Hisz ez utóbbira
hivatkoztak nemcsak a nácik a „népi németek” jogérvényesítését az

62
európai civilizáció romjain hitelesíteni vágyó politikájukban, de az
apartheid hívei is, akik – úgymond – „az első világ, az európai kul-
túra értékeit” vélik védelmezni a harmadik világhoz tartozó fekete
többség ellenében. A liberális logika az integráció, a kulturális asz-
szimiláció irányába vezet; míg a kollektív jogok retorikája rasszista
felhangot kaphat még a pozitív megkülönböztetés követelése ese-
tében is: az indián közösségek megőrzését célzó politika kénytelen
vérségi-leszármazási alapon számon tartani, hogy ki számít indián-
nak, azaz ki jogosult pl. az indián önkormányzatban való teljes jo-
gú részvételre.
Persze meg lehet fogalmazni a kollektív-kulturális jogok köve-
telését kisebbségvédelmi nyelven is, s ekkor a hagyományos liberá-
lis logikával tökéletes az összeegyeztethetőség: „Ha az indiánokat
mint indiánokat tiszteljük, azaz mint egy megkülönböztetett kultu-
rális közösség tagjait, akkor el kell ismernünk eme kulturális örök-
ség fontosságát számukra, és azon célok legitimitását is, melyek
ezen kultúra megőrzését szolgálják.”3 Ez még szélső individualista
logika szerint is elfogadható, mivel minden egyes ember kulturális
választékát bővíti, ha minél több, különböző kulturális kínálatból
választhat szabadon.
Amikor ilyen szép és könnyű megoldást találunk, mindig felté-
telezzük, hogy a kulturális hagyományok különbözősége kizárólag
az emberiség egészét gazdagító értékek halmaza: hogy a tuszik tán-
cai, a hutuk harci éneke számukra szép életforma, számunkra pedig
esztétikai élvezet és/vagy etnográfiai kutatások tárgya. Ám ha ezek
a hagyományok azt implikálják, hogy a másik kulturális közösség ki-
irtandó, akkor erre nehéz azt mondani, hogy mint történelmi-törzsi
tradíció ez is tiszteletre méltó. Ha a megcsonkított tuszik tízezreinek
holttestét vivő véres vízre gondolok, nem vagyok benne biztos,
hogy a különben tényleg undorító amerikanizálódása kultúrájuk-
nak, aholis tuszi és hutu Rambo-filmek nézésével éli ki agresszivitá-
sát, egyenkólát iszik és rituális csonkítások helyett ocsmány rágón
kérődzik, nem emberségesebb fejlemény-e, mint azon törzsi tradí-
ciók megtartása, melyek egymás kölcsönös kiirtását teszik meg a
„mi-tudat” alakjával, közösségkonstituáló alapértékké.

3 Kymlicka, i. m. 151. o.

63
Ha nem is ilyen drámai formában – hiszen a paradigmaként
használt indiánok törzsi háborúi jó száz éve véget értek –, azért
Kymlicka is felveti a kulturális közösségek vs. individuális jogsérel-
mek problémáját: amennyiben valamely közösség történelmi tradí-
cióinak szerves része a teokrácia, a vallási disszidencia el nem is-
merése, akkor nagyon nehéz a legrégebbi liberális alapértékkel, a
toleranciával való összeegyeztethetőségről beszélni. A síiták joggal
ítélhetik halálra a gondolatszabadságért síkra szálló költőt (a kér-
dés legföljebb az, hogy Angliában mi jogon hajthatják végre az íté-
letet, de ez a nemzetközi jog problémája, s nem az iszlám funda-
mentalista logika belügye). Magában Angliában Devlin úgy véli,
hogy a szexuális szabadosság megöli mindazt, amit az angol puri-
tán tradíció az angol kulturális közösség leglényegeként posztulál,
tehát az erkölcsök kikényszerítése nemzetmentő korparancs, akár-
mit is szaval a szabadelvű a homoszexuálisok jogairól.4 Kymlicka
szerint ez eggyel több ok arra, hogy „filozófiai és politikai megfon-
tolásokból egyaránt megkíséreljük a kollektív jogok védelmét a li-
beralizmuson belül, s nem a liberalizmus ellenében”.5
E kísérlet kvintesszenciája „A kulturális közösségi tagság érté-
ke” című fejezetben található. Az egyén nem szellemi légüres tér-
ben élve érvényesíti jogait, hanem az „individuumot, aki a liberális
morálontológia kiindulópontja, akképp tekintjük, mint meghatáro-
zott kulturális közösség individuális tagját, aki számára e kulturális
közösséghez való tartozás fontos javának számít”6 – azaz a rawlsi
primér javak közé felvenni a kulturális közösség értékeit és ezek
megőrzését is, s így a liberális igazságosság-elmélet elosztási szem-
pontjai közé automatikusan bekerül a kulturális értékek védelme,
mint az individuum számára az egyenlő állampolgári joghoz ha-
sonlatos alapértéké. Ebből az következik, hogy a kulturális értékek
védelme éppúgy nem lehet alku tárgya, haszonelvű korlátozás ala-
nya, mint az állampolgári jogegyenlőség.
Egy kisebbségi kultúra védelme hasonló argumentációval történ-
het, mint Rawlsnak Az igazságosság elmélete című művében a rosz-

4 Patrick Devlin: The Enforcement of Morals. Oxford, University Press, 1965.
5 Kymlicka, i. m. 156. o.
6 Uo. 162. o.

64
szabb helyzetben lévők érdekében történő egyenlőtlenség igazolása.
És ahogy ez utóbbi a liberális igazságosság-elmélet alapján nem vezet-
het individuális jogsérelemhez, úgy a kulturális közösség védelme sem
sérthet alapjogokat: a kulturális tradíciók közti választás szabadságát,
avagy adott közösségen belül a változtatás szabadságát nem zárhatja ki
az értékőrző attitűd. „E felfogás szerint a kulturális közösség tovább lé-
tezik akkor is, ha tagjai szabadon megváltoztathatják a kultúra karakte-
rét, mivel tradicionális formáit immár folytathatatlannak tekintik.”7
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy így fennállhat a Thészeusz hajója
dilemma: az eredeti hajó minden részét menet közben kicserélem,
Thészeueszé még az így kapott hajó? Azaz: mennyi permisszivitás en-
gedhető meg az eredetileg puritán (iszlám etc.) közösségben, hogy
még értelme legyen a puritán (iszlám) kultúra közösségéről beszélni?
A hagyományos értékektől történő eltávolodás, a tradicionális
szokások szabad megváltoztatása – vagy megváltoztatásának sza-
badsága – persze közös problémája lehet többségi és kisebbségi kul-
turális közösségnek, csakhogy amíg egy kvázi nemzetállami kulturá-
lis közösség túlélését nem feltétlenül fenyegeti a hagyományok „fel-
lazulása” (pl. a brit birodalom nem omlik össze – vagy nem azért om-
lik össze, amiért Devlin vélte: a homoszexualitás dekriminalizálása
miatt), addig egy kisebbségi kultúrát létében fenyegethet tradíciói
tömeges megkérdőjelezése. „Ha bizonyos szabadságok ténylegesen
létében fenyegetnek egy kulturális közösséget, akkor megengedhe-
tő egyébként illiberálisnak minősülő eszközök igénybevétele” – írja
Kymlicka.8 Természetesen fennáll az a veszély, hogy ezen
antiliberális és ideiglenes eszközök örökössé és öncéllá válnak, s az
illető közösség számára maga az individuális szabadságjogok korlá-
tozása válik a „szellemi honvédelem” legfontosabb formájává.
Csak mint egyébként nem létező transzkulturális boszorkányok
fanyaloghatunk eleve antiliberális kulturális közösségek létén… Rawls
és Dworkin mindenesetre csupán a „szabadság kultúráján” belül lévő
közösségek vonatkozásában ismeri el a kultúraőrzés morális kötele-
zettségét: „Egy megadott kulturális struktúrát örököltünk, s fennáll bi-
zonyos kötelezettségünk – túl az egyszerű igazságosságon –, hogy

7 Uo. 167. o.
8 Uo. 170. o.

65
eme struktúrát legalább oly gazdagon örökítsük tovább, ahogy talál-
tuk.”9 Az individuum szabad választását kizáró közösségek per defini-
tionem nem tartoznak az egyén szabadságszféráját növelő kulturális
kínálathoz, tehát intoleranciájuk nem megőrzendő érték, s bár tolerál-
ható egy toleráns többségi kultúrában, kihalását feltehetően haladás-
ként fogják megérni a „szabadság kultúrájá”-nak hívei.
Egy kimondottan kedves, kizárólag elismert kulturális értékek
őrzését szem előtt tartó kisebbségi közösség sem mindig nyeri el a
többségi társadalom támogatását – kiváltképp, ha ezen értékek meg-
őrzése többletköltséggel jár. A modern halászati technikák minden
bizonnyal effektívebbek, mint a szigonyos halászat – kérdés, hogy a
kifogott halmennyiséget tekintjük-e (egyetlen) értékmérőnek, vagy
legalábbis valamiképpen összemérhetőnek az indiánok hagyomá-
nyos technikájának szépségeivel. Ha a többség nem támogatja „saját”
szénbányászainak ama vágyát, hogy továbbra is dolgozhassanak a
veszteséges szénbányákban – ami pusztán monetáris szempontból
költségesebb passzió, mintha naphosszat államköltségen dolgozni
akarnának –, akkor mi jogon követelhető meg, hogy az őslakosság ős-
kori halászati és vadászati technikái megőrzésére milliókat költsön,
amikor számukra az ingyenes hússzállítás is százszor olcsóbb lenne?
A pártatlan piacon persze nem élhet meg – nem versenyképes – a szi-
gonnyal fogott fóka, a lándzsával elejtett bölény. A liberális egyenlő-
ség-elv azonban magyarázhatja az ezek fennmaradását dotáló politi-
kát: az egyenlőtlenség kiküszöbölése formájában – az esélytelenebb
segítése a (közel) egyenlő esélyek biztosítása érdekében –, mint kom-
penzációs mechanizmus működik. Persze ha piaci értékét mérjük a
kisebbségi kultúrának, akkor az egész nem nagyon kifizetődő: csu-
pán ha nem áru, nem eszköz jellegűnek tekintjük, hanem öncélként,
önértékként – mint mondjuk az individuális önbecsülést, melynek
meghatározó része lehet valamely kulturális közösséghez tartozás tu-
data. „Ha egyszer elismertük, hogy a kulturális közösséghez tartozás
fontos elsődleges java az embernek, mely meghatározza választási le-
hetőségeinket, akkor különleges státusz és speciális politikai jogok
követelhetőek meg a kisebbségi kultúrák számára.”10 Ezek minde-
nekelőtt nyelvi jogok, az anyanyelven történő tanulás, művelődés jo-

9 Ronald Dworkin: Taking Rights Seriously. 1985. 233. o.

66
ga; a többség fenntartásai legtöbbször arra vonatkoznak, hogy miért
közköltségen állítják fel azokat a szegregált iskolákat, melyek az integ-
rációt akadályozzák. Mert ha egyszer azt követeljük a liberális állam-
tól, hogy polgárait vallásuktól, nyelvüktől, etnikai hovatartozásuktól
függetlenül egyenlően kezelje, akkor miként követelhetjük meg,
hogy nyelvi, kulturális vagy vallási közösségeik fenntartására külön fi-
gyelmet fordítson? A teljes kulturális autonómia szuverén nemzetek
előjoga – fogalmazta meg már Mill napjainkban túl jól ismert ellenve-
tését –, a multikulturalitás fenntartása destabilizációs tényező. Az első
világháború után a kulturális közösségek-nemzetiségek önrendelke-
zési joga volt hangsúlyos – a második világháború után, az ezen jo-
gokra való hivatkozással történő náci visszaélés jóvoltából, kizárólag
az individuális szabadságjogok védelme.11 Külön fintora a történe-
lemnek, hogy a történelmi Magyarország az első vesztese lett, míg a
kulturális értelemben egységes magyar nemzet a kollektív kulturális
jogokat el nem ismerő „módszertani individualizmus” áldozatául es-
het. A liberalizmus klasszikusai közül egyedül Lord Acton szállt síkra
a többnyelvű és multikulturális ország, a nem nemzetállami politikai
közösség előnyeiért. (10. Minority Rights and the Liberal Tradition).
Pedig eredetileg Machiavelli tanácsa volt az ország vallási és nemzeti-
ségi homogenizációja… Kymlicka nem az állampolgári egyenlőség el-
lenében, hanem annak érvényesülése előfeltételeként meghatározott
közösségi jogok igazolását Dworkin parafrazálásával kísérli meg: az
igazság nem az igazságról szóló különböző kombinációk kompetí-
ciója, hanem az, amit mindeme versengő kombinációk megcéloz-
nak;12 csak így remélhető, hogy a többség igazságérzete nem dönté-
sének kiszolgáltatott extraigénynek tekinti a kisebbség kulturális ér-
tékeinek védelmét, hanem az egész politikai közösség kulturális gaz-
dagodásához hozzájáruló közjó részeként kezeli.
Kymlicka megoldása, mely egyszerűen a liberális alapértékek
közé sorolja a kollektív jogokat, vonzó lehet mindazok számára,
akik nem a személyes szabadság ellenében fogalmazzák meg a kul-
turális autonómia igényét. S nem is önkényesebb, mint a kulturális
közösségi jogok antiliberális definíciói.
10 Kymlicka, i. m. 199. o.
11 Vö. uo. 212–213. o.
12 Kymlicka, i. m. 232. o.

67
4.

Egry Gábor

Ausztromarxizmus, nemzeti kérdés, autonómia*

A 19. és 20. század fordulóján, majd a 20. század elején az osztrák
szociáldemokrata párt keretében kialakított, a nemzeti kérdés ren-
dezését célzó politikai program, illetve az ezt megalapozó elméleti
munkák1 ma nem állnak a kutatás előterében. Annak ellenére,
hogy az irányzat két legjelentősebb gondolkodója, Karl Renner és
Otto Bauer2 igen komoly műveket alkottak, melyek nem csak szán-
dékuk szerint mutatnak túl a probléma akkor aktuális értelmezé-
sén, a modern nacionalizmuskutatás ezeket nem egyszerűen nem
respektálja, de tulajdonképpen tudomást sem vesz róluk. Olykor
annak ellenére teszi ezt, hogy szerzőik megállapításai felkapott
modern szerzőkéit előlegezik meg vagy éppen azokkal összevet-
hetőek. Az ausztromarxizmus nemzetelmélete, magának a szellemi

* A Politikatörténeti Alapítvány és az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapít-
vány által a Táncsics Alapítvány támogatásával 2005. november 25-én rendezett Autonómia, li-
beralizmus, szociáldemokrácia című konferencián elhangzott előadás írott változata.
1 Mindenekelőtt: Otto Bauer: Die Sozialdemokartie und die nationale Frage. Wien, 1907; Karl
Renner: Das Selbstbestimmungsrecht der Nationen. Wien-Leipzig, 1918. Ezek mellett Renner
korábbi munkái közül figyelmet érdemel: Synopticus [Karl Renner]: Staat und Nation. Wien,
1899; Rudolf Springer [Karl Renner]: Der Kampf der Oesterreichischen Nationen um den
Staat. Wien, 1902; Rudolf Springer [Karl Renner]: Grundlagen und Entwicklungsziele der
Österreichischen-Ungarischen Monarchie. Politische Studie über den Zusammenbruch der
Privilegialparlamente und die Wahlreform in beiden Staaten, über die Reichsidee und ihre
Zukunft. Wien und Leipzig, 1906; Karl Renner: Der deutsche Arbeiter und der Nationalismus.
Wien 1910.; Karl Renner: Was ist nationale Autonomie? Was ist soziale Verwaltung? Wien,
1913; Uő: Die nation als Rechtsidee. Wien, 1914.
2 Renner 1918–19-ben kancellár, Bauer Renner kormányának külügyminisztere. Renner 1945-
ben is kancellár lett, majd szövetségi elnök.

69
irányzatnak a letűnésével együtt látszik feledésbe merülni, annak
ellenére, hogy az abból kinőtt elképzelés a kulturális autonómiáról
mára a kisebbségi kérdés megoldására vonatkozó tervek szerves,
már-már elengedhetetlen része lett.
Igaz, az utóbbi időben mintha megélénkült volna az érdeklő-
dés irántuk. A Bauer és Renner munkásságát már negyedszázada
kutató Ephraim J. Nimni a közelmúltban egy konferenciát szerve-
zett, melynek nyomán nemrég egy kötet is megjelent, amelyben a
mai nacionalizmuskutatás legjelesebb képviselői jegyeznek tanul-
mányokat.3 Azt azonban még nehéz megmondani, hogy elérke-
zett-e e két gondolkodó reneszánsza, esetleges újrafelfedezése,
vagy csupán egy elszánt és szívós kutató időleges sikerével állunk
szemben.
Renner és Bauer művei már születésükkor sem arattak osztat-
lan sikert, még a baloldali mozgalmakon belül sem. Nem csupán a
nemzetközi munkásmozgalom vezetőinek bírálatát váltották ki,4 ha-
nem például a magyarországi szociáldemokratákét vagy éppen pol-
gári radikálisokét is.5 Szembekerülésük a kérdésben Kautskyval, Le-
ninnel, Sztálinnal magyarázza, hogy a második világháború utáni
Kelet-Közép-Európában miért nem került sor eszméik alapos fel-
dolgozására, míg alapvető és megingathatatlan marxizmusuk lehe-
tett az egyik oka annak, hogy a nyugati liberális és konzervatív naci-
onalizmuskutatás is hajlamos volt megfeledkezni róluk. Recepció-
juk így leginkább arra az Ausztriára korlátozódott, amelynek 20. szá-
zadi töténelmében végül meghatározó jelentőségű figurák lettek
vagy pedig az osztrák szociáldemokrácia történetének feldolgozá-
sával fonódott össze.6

3 Ephraim J. Nimni (szerk.): National Cultural Autonomy and its Contemporary Critics.
London, 2005.
4 Erre vonatkozóan lásd: Máté István: Bevezetés. In Uő. (szerk.): A nemzeti kérdésről. A nemzeti
kérdés lenini elméletének kialakulása 1896–1914. Bp. 1988., illetve ugyanebben a kötetben a
Kautsky, Renner és Bauer írásaiból vett szemelvényeket.
5 A meglepően csekély szociáldemokrata recepcióból említendő: Varga Jenő: Az önálló
vámterület és az osztrák proletariátus. In Szocializmus I. évf. 1906/7 565. skk.. A polgári
radikálisok közül Jászi Oszkár lépett fel meglehetős határozottsággal Renner terveivel szem-
ben: Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Bevezette, válogat-
ta és jegyzetekkel ellátta: Litván György. Budapest, 1986. ill. uő.: A monarchia jövője és a
Dunai Egyesült Államok. Budapest, 1918.
6 Ez utóbbira kiváló példa Hans Mommsen egyébként megkerülhetetlen munkássága.

70
Az ausztromarxizmus nemzetelméletének egyik alapja éppen a
következetes marxizmus, egészen konkrétan az elvek és a gyakorlat
dialektikája, amely meghatározta Bauer és Renner munkáit is.7 Az
elmélet megszületésekor egy adott problémára, egy meglévő hely-
zetre, annak konzekvenciáira kerestek választ, a nemzeti kérdésre. A
nemzeti kérdésre, ami az ő olvasatukban az Osztrák–Magyar Mo-
narchia népeinek – cseheknek, németeknek, lengyeleknek, ruté-
neknek, románoknak – a küzdelmét jelentette Ciszlajtániában a
nyelvi jogaikért, valamint harcot a dominanciáért az államban. A
nemzeti kérdés ekkor elsősorban a nyelvhsználati lehetőségek és
jogok formájában manifesztálódott, a konfliktusok magját a hivata-
li, bírósági vagy éppen iskolai nyelvhasználat kérdései jelentették,
Cillitől (Celje) Prágán át Lembergig és Cernovitzig valamint termé-
szetesen a tartományi parlamentekig és a Reichsratig.8 Kormányok
buktak bele nyelvi rendelkezésekbe – mint például a Badeni-kor-
mány a csehországi hivatali kétnyelvűség bevezetésnek kísérletébe
–, miközben a küzdelem hevessége nem csökkent, megoldás nem
körvonalazódott.
Másfelől Renner és Bauer számára adott volt egy módszertani
és elemzési keret, a marxizmus, azon belül is az általuk is alakított
ausztromarxizmus, amelyet a mindennapos jelenség és probléma
elemzésére, értelemzésére, a megoldás kimunkálására használtak
fel. Az eredmény, a szintézis pedig a (nem csak nemzeti) autonó-
mia gondolata, mely olvasatukban az optimális megoldás lehetősé-
gét kínálja. Bár a probléma megoldását a gyakorlat „visszafejtésére”
alapozták, ebből mégis átfogó elméletet igyekeztek kialakítani, ami
a kérdés minden lehetséges aspektusát leírja, a nemzet fogalmának
és kialakulásának, majd fejlődésének problémáitól a nemzeti kér-
dés társadalmi dimenzióin át a szociális problémák és a nemzeti

7 Ezt állítja róluk Hans Mommsen is. Vö.: Hans Mommsen: Otto Bauer, Karl Renner und die
Sozialdemokratische Nationalitätenpolitik in Österreich von 1905 bis 1914. In: Keith Hitchins:
Studies in East European Social History. Vol. I. Leiden, 1977. (Studies in East European History
XXI.) 3–32. o.; vö. továbbá Günthner Sander: Austromarxismus und Multikulturalismus. Karl
Renner und Otto Bauer zur nationalen Frage im Habsburgerstaat. In: Kakaninerevisited.
2002. 10. 10. http://www.kakanien.ac.at/beitr/fallstudiee/GSandner.pdf
8 Általánosságban és egyes példákkal is jó eligazítást ad a problémáról Adam
Wandruszka–Hans Urbanitsch (szerk.): Die Habsburgermonarchie. Band IV. Die Völker des
Reiches. Wien, 1980.

71
probléma összefüggéseiig. Az elmélet igénye ebben az esetben is
maga a mozgalmi tradíció, amely az egyszerű, közvetlen politikai
cselekvésen túllépve átfogó érvényű megoldást keres és szorgal-
maz. Az analízis során nyert tényeket, megaállpításokat illesztették
bele egy szélesebb érvényű elméletbe, melyben aztán kulcsszerep
jutottg az autonómiának is.
Nincs lehetőség itt arra, hogy igazán részletesen ismertessem
Renner elképzeléseit a megvalósítandő állammodellről. (Bauer eb-
ben a kérdésben Renner terveit tartotta megvalósítandónak egé-
szen az első világháborúig, amikor álláspontja meváltozott.) Így az-
tán csak egy rövidebb vázlattal szolgálhatok, amely azonban remé-
nyeim szerint képes lesz megvilágítani az igen csak nagyszabású
elképzelés legfontosabb pontjait.9
Renner mindenekelőtt három különböző, egyaránt lényeges
elv összeegyeztetésének problémájaként kezelte a nemzeti kérdést
és vele az általa szorgalmazott államreformot. A központi állam
szükségszerűségét és ezzel összefüggően működőképeségét, a
nemzetek önrendelkezését és ennek közjogi formákba öntött meg-
valósítását és a Monarchiát alkotó különböző területi egységek sa-
játosságainak érvényre juttatását tekintette lényeges tényezőnek a
megoldandó feladat szempontjából. Renner mindhárom entitás lé-
tét elfogadta és szükségesnek látta, ez határozta meg tervének ke-
reteit is. Azonban nem kívánta egyik elemet sem kiemelt szerephez
juttatni, ezért egy negyedik tényező felől építette fel javaslatait, az
önálló községi önkormányzat felől.
A koncepció jellegzetesen alulról felfelé építkező. A legalsó
szintet a bizonyos fajta államszervezési ésszerűség alapján (földraj-
zi kiterjedés, egybetartozás, lélekszám) beosztott és megszervezett,
demokratikusan választott községi önkormányzatok jelentették.
Ezek az állami közigazgatás legalsó szintjeként is működtek volna,
valamint hatáskörükbe tartozónak vélte a szociális ellátás kérdése-
it, az alapfokú (községi) oktatást és a kultúra egyes problémáit is.
Az egyes községek nemzeti hovatartozása Renner szerint viszony-
lag jól meghatározható lett volna és a községszervezésnél (ami

9 Ebben Renner legkiérleltebb, egyszersmind legkésőbbi munkájára támaszkodom: Renner,
1918.

72
nem azonos az egyes településekkel!) a lehetőségig menő nemze-
ti homogenitás elvét érvényesíteni kívánta, megoldva ezzel a nyelv-
használat kérdését is, iskolában, hivatalban egyaránt.. Ahol ez még-
sem lett volna megvalósítható, ott a kétnyelvűséget és akár a meg-
osztott iskoláztatást is megvalósíthatónak vélte.
A községeket nagyobb területű és látszámú körzetekbe (Kreis)
fogta volna össze. Egy-egy körzet az akkori bíráskodási rendszer leg-
alsó szintjeihez igazodot volna, biztosítva azt is, hogy a körzetköz-
pontban egyszerre lehessen elintézni az igazgatási és a bíráskodási
ügyeket. A körzet jelentette volna az állami szakigazgatás legalsó
szintjét is, ám emellett demokratikusan választott és a statútum- és
szabályalkotás jogával felruházott önkormányzati testületet is elkép-
zelt. A körzeteket kilencven százalékban nemzeti alapon elhatárol-
hatónak tartotta, ahol pedig mégsem, ott bevezette volna a nemzeti
kúriák rendszerét.10 Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy Renner a
statútum- és szabályalkotás jogát magával a szó legszűkebb, egyúttal
legeredetibb értelmében vett autonómiával azonosította.
A körzetek felett köztes, kifejezetten igazgatási szinteket tartott
szükségesnek, az egyes területek és problémakörök földrajzi kiter-
jedésének megfelelően. Ezek lettek volna az ő értelmezésében a
provinciák. Az ilyen igazgatási szervek hatáskörébe tartozott volna
egy-egy terület közlekedése, iparpolitikája stb. Az igazgatást és a
döntéshozatalt pedig az egyes szakmai testületek segítették volna,
mivel Renner úgy számolt, hogy egy-egy provincia nagyjából meg-
feleltethető egy-egy iparkamarai, kereskedelmi kamarai, tanfel-
ügyeleti stb. kerületnek. Úgy vélte, hogy ezekben a kérdésekben
mindenekelőtt a szakmai megfontolásoknak kell dominálniuk,

10 A kúriákat egyértelműen a Schmerling-féle osztrák választójogi rendszerből vette át, amely
1907-ig, az általános, titkos és egyenlő választójog bevezetéséig a Reichsrat és a Landtagok vá-
lasztásait, azt követően pedig már csak a Landtagok választásait szabályozta. Ennek lényege
az volt, hogy akár még az egy településen lakók is különböző foglalkozási vagy vagyoni kri-
tériumok (nagybirtokos, kereskedő és iparos, falusi, városi lakos) alapján meghatározott kú-
riákban adták le szavazatukat. Az egyes kúriák által megválasztott képviselők száma volt meg-
határozva, biztosítva így azt, hogy a kisebb létszámú kúriák választói arányukhoz képest sok-
kal több képviselőt választhassanak. A nemzeti kúria a vagyoni vagy foglalkozási kritériumo-
kat a nemzeti hovatartozással cserélte volna fel, viszont megszüntette volna a képviselők szá-
mának aránytalanságát és a lakosság arányában osztotta volna fel az összes képviselőt a kü-
lönböző nemzetiségek között, ezzel azt mégis biztosítva, hogy egyik nemzetiség se legyen
képes arányainál több képviselőt választani.

73
ezért elegendőnek vélte, ha a döntéseket szakértőként segítik a
szakmai testületek képviselői, míg a politikai felelősség és irányítás
kérdése a következő szinten, a központi kormányzat és a központi
parlament szintjén is megnyugtathatóan rendezhető. Ugyancsak
köztes szintként tartotta elképzelhetőnek az egyes területi sajátos-
ságok érvényre juttatását is.
A központi parlamentet természetesen a Ciszlajtániában ekkor
már régóta érvényes általános, egyenlő választójog alapján képzel-
te el. A központi kormányzat esetében az addigi rendszernél szoro-
sabb parlamenti ellenőrzést és valódi, politikai értelemben is vett
parlamenti felelősséget kívánt megvalósítani.11 Ugyanakkor a köz-
ponti kormányzat hatáskörét szigorúan elválasztotta volna egy, az
összes igazgatási szinttől független, nem horizontális, hanem verti-
kális szerveződéstől, a nemzeti autonómiáktól. A nemzeti autonó-
mia (melynek hatáskörébe mindenekelőtt az oktatás és a nemzeti
kultúra ügyei tartoztak volna) alapját az egyes, nemzetileg elhatá-
rolt körzetek adták volna, illetve a vegyes körzetek nemzeti kúriái-
ba tartozók. Az egyes nemzetek aztán létrehozták volna saját nem-
zeti parlamentjüket is, amely a nemzeti hatáskörbe tartozó kérdé-
sekben renelkezett volna döntési jogkörökkel. Az egész rendszer
alapját ugyan a nemzeti hovatartozás szabad megvallása jelentette
volna, de a személyi elv közvetlenül csak a nemzetileg megosztott
körzetekben érvényesült volna.
Ez tehát a nagyon rövid vázlata annak a tervnek, amit az
ausztromarxisták a nemzeti kérdés megoldására kidolgoztak. A
munka azonban nem közös volt. A két jelentős figura, személyiség,
Renner és Bauer inkább munkamegosztásban dolgozott, és állás-
pontjuk nem egy kérdésben lényegesen különbözött. Renner min-
denekelőtt az állam teroretikusa, az államjog szakértője volt,12 jo-
gász, míg Bauer szociológus. Ennek megfelelően különbözőek
voltak a megközelítéseik, szempontjaik is, amiből aztán követke-
zett, hogy a probléma más-más oldalát dolgozzák fel.

11 Ebben a formában és ezen a ponton a terv kétségtelenül rokon volt Schmerling central-
isztikus föderalizmus koncepciójával vagy éppen Aurel Corneliu Popovici 1906-os Gross-
Österreich tervével, ami, ha nem is megalapozottá, de talán indokolttá tette a magyar félelme-
ket Renner tervével szemben.
12 Hans Mommsen egyenesen a szocialista jogtan megteremtőjének véli.

74
Rennert az államreform kérdése érdekelte. A századforduló
Monarchiájában ez különösen lényeges kérdésnek számított, hi-
szen Ciszlajtánia parlamentjének és kormányainak működését az
állandó nemzeti konfliktusok gátolták, míg az összmonarchiát a ki-
egyezéses rendszer krízise, a gazdasági kiegyezés megújításának
problémái, a bankkérdés, a haderőreform majd 1904–1905-ben a
koalíció megrősödése és választási győzelme, ami a magyar függet-
lenségi törekvések újabb megerősödésével fenyegetett.13 A problé-
mának ez utóbbi aspektusaival Renner könyveiben csak keveset
foglalkozott, inkább Ciszlajtánia működésének megújítására kon-
centrált, igaz úgy vélte, hogy annak következményei elől Magyaror-
szág sem térhet ki, Ausztria reformjait előbb vagy utóbb Magyaror-
szágon is be kell vezetni.
Rennerrel szemben Bauert a „nemzet és nép” problémaköre
foglalkoztatta. Az általa megválaszolni kívánt kérdések mindenek-
előtt arra vonatkoztak, hogy mi is a nemzet? Miként alakul ki a tör-
ténelem folyamán, mi alkotja, mi az, ami összeköti? Művében14 a
történelem kezdetétől tekinti át a nemzet alakulását és ezen a tör-
téneti anyagon próbálja meg definiálni azt. Elemzése, nemzetfogal-
ma lesz az alapja Renner elméleti fejtegetéseinek is, miközben ő,
legalábbis az első világháborúig Renner államjogi javaslatait fogad-
ja el. A gyakorlati javaslatok, és így az autonómia fogalma is, az ál-
lamreformhoz kötődnek.
A két megközelítésnek, mint már említettem voltak eltérő
pontjai, ahogy voltak nagyon lényeges azonosságai is. Már itt érde-
mes leszögezni, hogy az azonosságok alapvetően elvi-elméleti azo-
nosságok voltak, míg a különbségek inkább gyakorlatiak, bár nem
nélkülözték az elvi élt sem. A közös pontok a következőek:
1. „Antinacionalizmus”: Mindketten elutasították a nacionalista
politikát, mint ami nem a lényegi kérdésekkel foglalkozik és
nem szolgál más célt, mint a nemzeti elitek, a burzsoázia ér-
dekeinek érvényesítését. Úgy vélték, hogy elsősorban a
munkásság kultúráját kell beemelni a nemzeti kultúrába,
nem pedig az elit kultúráját érvényesíteni. Demográfiai ada-

13 Egyes kortársak egyenesen a kiegyezés végéről beszéltek.
14 Bauer, 1907.

75
tokkal kísérelték meg igazolni azt is, hogy az elit politikája
valójában nemzetellenes. (A kizsákmányolás és a szegény-
ség fenntartása miatt a német iparvidékeken sokkal maga-
sabb a gyermekhalandóság, mint a cseh agrárvidékeken
vagy akár ipari központokban.) Az antinacionalizmus elle-
nére egyértelmű, hogy nézőpontjuk német nézőpont, a
problémák a csehorszégi németség problémái, azokra ref-
lektálnak, sőt a megoldási javaslatok is ahhoz igazodnak.
2. „Antiliberalizmus”: Nem az emberi szabadsággal szembeni
beállítódásról van szó, hanem a liberális államfelfogással
szembeni kritikáról. Mindenekelőtt egy ideáltipikusnak te-
kintett liberális államfelfogásra irányuló bírálatról, amelynek
alapja Rennernek az a felismerése volt, hogy a liberalizmus
általa atomisztikus-centralisztikusnak nevezett állammodell-
jében (amelyben az állampolgár egyént az államhoz közvet-
lenül kapcsolja az állampolgársága, és az állampolgár csak
egyénileg kapcsolódhat az államhoz, valamilyen közössé-
gen keresztül nem) szükségszerű az egyes nemzetek küz-
delme az állam feletti uralomért. Ebben a modellben csak az
államnak vannak eszközei a nemzetek kulturális céljainak
megvalósítására így annak birtoklása kulcsfontosságú mind-
egyikük számára, megszerzéséért tehát harcolni kell.
3. „Antiinternacionalizmus”: Ebben az esetben sem a szó be-
vett jelentésében beszélhetünk az internacionalizmussal
szembeni fellépésről. Egyikük sem tagadta, hogy a népek és
nemzetek közti béke az egyik legfontosabb célkitűzés. Vi-
szont elméletük kifejezetten szemben állt a 2. és a 3. Interna-
cionálénak a kérdésben kialakított álláspontjával, ez váltotta
ki Kautsky már említett bírálatát is. Nemzetfelfogásuk nem
egyezett a lenini nemzetdefinícióval és nem értettek egyet
vele abban sem, hogy a nemzet egy átmeneti kategória, ami
majd az osztályharc megszűnésével el is fog tűnni. Ellenke-
zőleg, úgy vélték, hogy a nemzet egy, az osztályharcot túlélő,
attól független entitás.
4. „Autonomizmus”: Mindketten a nemzeti önrendelkezés
meggyőződéses hívei voltak, egész elméleti munkáságuk
annak igazolására és megvalósítására irányult. Ennek ellené-

76
re ebben a kérdésben voltak köztük értelmezési különbsé-
gek is. Részben az, hogy Bauer a nemzeti autonómiát szük-
ségszerűségnek fogta fel, ami szervesen következik a törté-
nelmi fejlődésből, és így meg is fog valósulni, míg Renner
azt egy probléma legjobb megoldásának tekintette.15 Ebből
következett az is, hogy a világháború idején Bauer már a Mo-
narchia népeinek elszakadásával is egyetértett, míg Renner
a Monarchia átalakítását tekintette Európa számára is érvé-
nyes mintának.16

A közös pontok mellett a következő, lényeges különbségek is
kimutathatóak Bauer és Renner álláspontjában:
1. Ausztria megítélése: Bauer számára a Monarchia léte, ha
nem is volt indifferens, de nem képviselt különösebb érté-
ket, pusztán kiindulópontnak tekintette, vonatkoztatási ke-
retnek. Ezzel szemben Renner számára a régi Ausztria pozi-
tív képződménynek tűnt, amelyet ennek megfelelő emóci-
ókkal szemlélt és amit még ebben a formájában is közelebb
érzett a nemzeti kérdés ideális megoldáshoz, mint bármely
más államalakulatot.17 Bizonyos értelemben erre utal az is,
hogy Adolf Fischofot, akinek 1860-as évekbeli terve a Mo-
narchia átalakítására a személyi autonómiák rendszerére
épült volna, és akitől Renner az elvet kölcsönözte, a Monar-
chia legnagyobb politikusai közé sorolta.18
2. A kis nemzetállamok megítélése: Bauer, különösen az első vi-
lágháború idején, még inkább a hadifogságból való visszaté-
rését követően, egyre egyértelműbben a nemzeti önrendelke-
zés olyan értelmezését fogadta el, amelyik a kis nemzetek szá-
mára biztosítja a nemzetállam megalakításának lehetőségét.
Bár cenzurális okokból nem mondhatták ki nyíltan, de az
osztrák szociáldemokraták balszárnyának 1918-as programja
15 Vö: Mommsen, i. m.
16 Érdemes itt emlékeztetni arra, amit a gyakorlati tapasztalatokból levont következtetések álta-
lános érvényre emeléséről korábban említettem.
17 Norbert Leser: Otto Bauer und Karl Renner. In: Helge Zoitl (szerk.): Otto Bauer (1881-1938).
Theorie und Praxis. Beiträge zum wissenschaftlichen Symposion der Dr.-Karl-Renner-
Instituts abgehalten von 20. bis 22. Oktober 1981 in Wien. Wien, 1982. 25–38. o.
18 Fischofra lásd: Fenyő István: Adolf Fischof

77
ezen alapult.19 Ezzel szemben Renner úgy vélte, hogy a kis
nemzetállamok létrejötte a Monarchia helyén nem haladást je-
lent, hanem visszalépést, mivel a nagyobb államalakulatok lé-
te gazdasági szükségszerűség. (És nem mellesleg a marxiz-
musból is következik.) A kis nemzetállamok csak a népjogi
anarchiát testesítik meg, amin minél előbb túl kell lépni, alap-
juk pedig nem Marx elmélete, hanem Mazzinié. A cél éppen
ezért a régi Ausztria átalakítása, nem pedig megszüntetése.20
3. A jövő államalakulata: Bár mindketten szükségszerűnek és
hasznosnak tartották a nagyobb államalakulatok vagy integrá-
ciók létét, ezek mibenlétére vonatkozóan jelentős különbség
volt kettejük között. Bauer, éppen a kis nemzetállamok lété-
nek elfogadása miatt, egyfajta államköziséget tartott kívána-
tosnak Európa számára (Staatenstaat – az államok állama),
amely inkább egy laza konföderáció. Ezzel szemben Renner
elképzelése egy valódi állam volt, megfelelően strukturált for-
mában ahhoz, hogy a nemzetek saját nemzeti ügyeiket ma-
guk intézzék. (Nationalitätenstaat – nemzetek állama, nem-
zetiségi állam) Ebben a szerkezetben egy valódi állam fogta
volna át a nemzetiségeket és az önrendelkezési jog csak azon
belül, az autonómia formájában vált volna valóra.

A cél azonban az eltérések ellenére is közös volt, a Monarchiára
jellemző, a nemzetek közötti konfliktuson alapuló harci állapotból el-
jutni egy működőképes, harmonikus nyugalmi állapotba, így rendez-
ni a Gesamtstaat ügyeit.21 Mindketten elfogadták Renner diagnóziást,
miszerint a nemzeti kérdés szétfeszíti az államot, működésképtelenné
teszi, mivel a nemzetiségek, más eszközük nem lévén saját érdekeik
érvényesítésére (nyelvhasználati jogok, iskoláztatás, nyelvi kényszer
megszüntetése), kénytelenek harcba szállni az állam feletti ellenőrzés
(vagyis a parlamenti többség és a kormányzás) megszerzéséért.22

19 Varga Jenő: Az osztrák szociáldemokrata párt balszárnyának programja. Szocializmus XII.
1917/18. 489–493. o. Érdekes, hogy Varga elképzekései inkább Renneréihez álltak közel.
20 Leser, i. m.
21 Mommsen ezt is kifejezetten a szociáldemokráciához kapcsolja. Mommsen, i. m.
22 Ezt legrészletesebben lásd: Rudolf Springer [Karl Renner]: Der Kampf der Oesterreichischen
Nationen um den Staat. Wien, 1902.

78
A megoldásban is egyetértettek, legalábbis az első világháború
közepéig. Az érvényes szuverenitásdogmát meg kell haladni, az ál-
lami kompetenciákat megfelelő módon kell megosztani az államot
alkotó entitások között. Az atomisztikus-centralisztikus államszer-
vezetre jellemző helyzetet, amelyben az állampolgár egyén kizáró-
lag egyénenként és közvetlenül kerül kapcsolatba az állammal,
megalapozva ezzel az omnipotens államot, meg kell szüntetni és
létre kell hozni köztes entitásokat is. Ahhoz azonban, hogy a kom-
petenciamegosztás sikeres legyen, mindenekelőtt azt kell definiál-
ni, mi a nemzet. A cél nem az, hogy minden állami kompetenciát
átruházzanak más szerveződésekre, hanem az, hogy minden szer-
veződés a megfelelő és működéséhez szükséges kompetenciákat
kapja meg. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha sikerül adekvát vá-
laszt adni az előbbi kérdésre.
Bauer definíciója három lényeges tényezőt vett figyelembe a
nemzet meghatározásánál. A történetiséget, a földrajzi meghatáro-
zottságot és a sorsközösséget. A történetiség nem kizáró jellegű kri-
térium volt, hanem leíró jellegű. A történetiség nem jelent mást,
mint azt, hogy egy nemzet elitje képes megjeleníteni a nemzeti kul-
túrát. A történelem nélküli nemzetekből is lehet Bauer szerint nem-
zet, sőt, az is elképzelhető, hogy korábban történelmi nemzetek
egy időre történelem nélküliek lesznek, majd újra történetiek. (Pél-
dául a csehek Fehérhegy után, elveszítve arisztokráciájukat, törté-
nelem nélkülivé lettek, majd a 19. században, erős burzsoáziájuk
révén ismét történelmiek.) Ahogy változik a történelem, ahogy vál-
toznak a társadalomban a vezető osztályok, úgy változhat meg
egyes nemzetek helyzete. A földrajzi meghatározottság szerepe is
elsősorban a kultúra és a nemzeti jellem befolyásolása. A sorskö-
zösség pedig, ami a definíció legfontosabb eleme, csak egy adott
területhez kapcsolódva valósulhat meg és egy adott kultúrában jut
kifejezésre. Meghatározása kulcsa a nemzeti kultúra és a nyelv.
Bauer egyfajta interakciós nemzetfelfogást képvisel, amely egy-
szerre modernizációs és emancipatorikus. A nemzet mindig válto-
zik, és a nemzeti kultúra társadalmon belüli terjedésével, valamint
új társadalmi csoportok kultúrájának a befogadásával erősödik és
terjed ki, míg végül az egész társadolom a nemzet részévé válik, így
a proletariátus is.

79
Ez az erősen kulturális alapú nemzetfelfogás határozta meg a
nemzeti közösségek helyét Renner államreform-javaslataiban. A
megoldás az autonómián alapult, azonban annak a nemzeti auto-
nómiánál szélesebb körű, sok szempontból összekapcsolódó ér-
telmezésén. A községi autonómia (Gemeindeautonomie), a megfe-
lelő helyi igazgatás (Lokalverwaltung) megteremtése a körzetek
keretében éppen úgy kiiktathatatlan ebből a tervből, mint a nem-
zeti közöségek autonómiája saját ügyeik intézésében. Ráadásul a
nemzeti autonómia igazi alapját az egyes, nemzetileg lehetőség
szerint elhatárolt körzetek képezték volna. Az egyes körzetekből és
a nemzetileg megosztott körzetek nemzeti kúriáiból alakultak vol-
na meg a nemzeti testületek. Ezek intézték volna helyben a nemze-
ti ügyeket, iskoláztatást, a kultúra kérdéseit. Ezek keretei közt zaj-
lott volna le a nemzeti parlamentek (Nationalrat) megválasztása.
Az egyes Nationalratok biztosították volna a nemzeti ügyekben a
törvényhozás lehetőségét és ezek alapozták volna meg a végrehaj-
tást is, megfelelő nemzeti végrehajtó szervek, intézmények létreho-
zásával. Mindez azonban helyi szinten visszaért volna a demokrati-
kusan választott és demokratikusan működő helyi és körzeti ön-
kormányzatokhoz.
Sajátos paradoxon figyelhető meg Renner gondolatmene-
tében. Amíg az egyén felől nézve elveti az atomisztikus-centralisz-
tikus állammodellt, addig az állam felől nézve mintha éppen azt
valósítaná meg. Terve olyan mértékben a demokratikus helyi ön-
kormányzatokra épül, hogy szinte már atomisztikus-central-
isztikus modellnek tekinthetjük, mivel az elemi önkormányzati és
közigazgatási egységek és a központi állam között nem képzel el
ezeket öszefogó szinteket. (A magasabb szintek Renner tervében ki-
zárólag közigazgatásiak és így a közponi államhoz kötődnek.) Csak
1918-ban lép fel egy javaslattal, a szövetségi állam (Bundesstaat) lét-
rehozásával, ezt azonban igazán alaposan kidolgozni már nem
volt ideje.
Az államszervezési probléma mögött még egy lényeges kérdést
fedezhetünk fel. Miként ragadhatóak meg az államszervezetben a
különböző, de sokszor ugyanazon egyénben meglévő identitások,
miként különíthetőek el és miként rendelhető mindegyikhez, egy-
szerre adekvát intézményrendszer, amely képes biztosítani, hogy az

80
egyes identitásokhoz kapcsolódó társadalmi cselekvések egyidejű-
leg érvényesülhessenek? Hiszen ebből a szemszögből a probléma
nem egyéb, mint az, hogy az egyén identitásai konfliktusba kerül-
nek egymással akkor, amikor az egyikhez tartozó társadalmi cselek-
vés ellentétes a másikhoz tartozó társadalmi cselekvéssel.
Úgy tűnik, hogy Bauer szerint ezek között a kötődések, identi-
tások között nincs alá- és fölérendeltségi viszony. (Még a kultúrfö-
lény is időleges, hiszen a történelem nélküli nemzetből is történe-
lemmel rendelkező lehet.) Az egyes kötődések ugyanúgy jellemzik
az egyént, és minden identitás közösséghez köt (igaz, Bauer, igazi
marxistaként, érdekközösségekről – Interessenverbände – beszél),
éppen ezért ezeket a közösségeket, és velük az identitásokat, kötő-
déseket is, integrálni kell ahhoz, hogy minden társadalmi cselek-
vésnek adekvát tere és intézményrendszere legyen. Renner elem-
zése ugyan államcentrikusabb, de nála is megtalálható ez az elkép-
zelés. Az államszervezést egyenesen úgy határozza meg, hogy az
nem más, mint a sajátosságok szerint differenciálni, majd a diffe-
renciált szerveket újraintegrálni. És ezt nemcsak a nemzetiségi kér-
désre értette, hanem sokkal általánosabban.
Mindezt nemcsak Ausztria, hanem Európa számára is követen-
dő útnak gondolta. Úgy vélte, hogy Ausztria átalakítása egy nemze-
tiségi állammá egyúttal Európa jövőjét mutatja meg. Az egységál-
lam megőrzi gazdasági kompetenciáit, biztosítva ezáltal a nagyobb
gazdasági egységek szükségszerű létét, míg az állam átalakítása ér-
vényre juttatja a nemzetek autonómiáját, vagyis jogos törekvéseit.
Ezen belül mind Renner, mind Bauer a nemzeti, sőt a regionális au-
tonómiát is szükségszerűnek tartotta. Úgy vélték, hogy a nem ho-
mogén államokban az autonómia iránti igény szükségszerűen tör
a felszínre. Sőt, Renner szerint az autonómia annyira természetes
megoldás, hogy akkor is érvényesül, ha jogilag nincs is rögzítve. A
különbözőségek tiszteletben tartása és érvényesítése akkor is meg-
történik különböző informális eszközökkel vagy alacsonyabb ren-
dű szabályokkal, ha egyébként a törvényhozás mereven ragaszko-
dik az egységhez. Erre példaként hozta fel, hogy Ausztria számos
koronatartományában a helyi szabályozások egyenként az egység-
állam hatáskörébe tartozó kérdésekben eltérő rendelkezéseket al-
kalmaznak. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy éppen a

81
különbözőségek jogi szabályozásának hiánya miatt ezek az infor-
mális kivételek tág teret adnak az önkénynek, a klikkharcoknak, az
anarchiának és a felelőtlenségnek. Éppen ezért úgy vélte, hogy
már csak ezért is jogi keretbe kell foglalni a sajátosságok érvénye-
sítését, az autonómiát.
Renner és Bauer elképzelései nem maradtak teljesen vissz-
hangtalanok, egyes elemeiket pedig az első világháborúig több tar-
tományi nemzeti konfliktus feloldásához próbálták felhasználni.
Mindenekelőtt a nemzeti kúriák rendszerét alkalmazták előszere-
tettel, a demokratikus önkormányzatok megteremtése és az állam-
szervezet Renner által javasolt átalakítása nem került napirendre. A
nemzeti kúriákat elsőzör Morvaországban, az ún. „Morva kiegye-
zés” során vezették be a tartománygyűlési választásokra, megaka-
dályozva ezzel azt, hogy a többségbe került csehek minden tekin-
tetben majorizálják a németséget. Ezt követően Bukovinában ke-
rült bevezetésre, itt lengyel, rutén, román, német kúria és egy zsidó
„félkúria” is felállításra került. Végül Galíciában megszavazták
ugyan a nemzeti kúriák bevezetését, de az első világháború miatt
nem került sor annak gyakorlati megvalósítására.
A kísérletekből, még ha igazán komoly kifutásuk a birodalom
összeomlása miatt nem is lehetett, annyi világos lett, hogy ha csök-
kenti is a feszültséget, sőt akár a normalitáshoz közeli állapotot is
hozhat, önmagában a nemzeti kúriák rendszere nem oldja meg a
nemzeti problémát. Minden további értékelés és megállapítás, a
körülmények sajátossága miatt már a „mi lett volna ha?” körébe tar-
tozna, ami Renner és Bauer elméletével kapcsolatban is veszélyes
terep lenne. Ebből azonban nem következik, hogy ne lenne mai re-
levanciája az ausztromarxizmus nemzetelméletének. Részben ép-
pen ideje lenne, hogy a nacionalizmuskutatás újra megkezdje re-
cepcióját, akár mint történeti jelenségét, akár mint tudományos
alapú, elméleti igényű nacionalizmus-felfogásét. Mindezek mellett
pedig az ausztromarxizmus újrafelfedezése, legalábbis Magyaror-
szágon, új hagyományt is teremthet: a baloldal és a nemzet új ha-
gyományát.

82
Bibliográfia

Otto Bauer: Die Sozialdemokartie und die nationale Frage. Wien,
1907
Karl Renner: Das Selbstbestimmungsrecht der Nationen.
Wien–Leipzig, 1918.
Synopticus [Karl Renner]: Staat und Nation. Wien, 1899.
Rudolf Springer [Karl Renner]: Der Kampf der Oesterreichischen
Nationen um den Staat. Wien, 1902.
Rudolf Springer [Karl Renner]: Grundlagen und Entwicklungsziele
der Österreichischen-Ungarischen Monarchie. Politische Studie
über den Zusammenbruch der Privilegialparlamente und die
Wahlreform in beiden Staaten, über die Reichsidee und ihre
Zukunft. Wien und Leipzig, 1906.
Karl Renner: Der deutsche Arbeiter und der Nationalismus. Wien,
1910.
Karl Renner: Was ist nationale Autonomie? Was ist soziale
Verwaltung? Wien, 1913.
Karl Renner: Die nation als Rechtsidee. Wien, 1914.
Máté István (szerk.): A nemzeti kérdésről. A nemzeti kérdés lenini
elméletének kialakulása 1896–1914. Budapest, 1988.
Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kér-
dés. Bevezette, válogatta és jegyzetekkel ellátta: Litván György.
Budapest, 1986.
Jászi Oszkár: A monarchia jövője és a Dunai Egyesült Államok. Bu-
dapest, 1918.
Hans Mommsen: Otto Bauer, Karl Renner und die Sozialdemok-
ratische Nationalitätenpolitik in Österreich von 1905 bis 1914.
In: Keith Hitchins: Studies in East European Social History. Vol.
I. Leiden 1977. (Studies in East European History XXI.) 3–32. o.
Günthner Sander: Austromarxismus und Multikulturalismus. Karl
Renner und Otto Bauer zur nationalen Frage im Habsbur-
gerstaat. In Kakanienrevisited. 2002. 10. 10. http://www.
kakanien. ac.at/beitr/fallstudiee/GSandner.pdf

83
Adam Wandruszka- Hans Urbanitsch (hrsg.): Die Habsburger-
monarchie. Band IV. Die Völker des Reiches. Wien 1980.
Norbert Leser: Otto Bauer und Karl Renner. In Helge Zoitl (szerk.):
Otto Bauer (1881-1938). Theorie und Praxis. Beiträge zum wis-
senschaftlichen Symposion der Dr.-Karl-Renner-Instituts abge-
halten von 20. bis 22. Oktober 1981 in Wien. Wien 1982. 25-38.
Helmut Konrad: Otto Bauer und die Nationalitätenfrage. In: Otto
Bauer (1881-1938) Theorie und Praxis 103-111.
Ephraim J. Nimni: The Nationalities Theory of Otto Bauer and its
Analysis of Contemporary National Formations. In: Otto Bauer
(1881-1938) Theorie und Praxis 113-125.
Egry Gábor: Szociáldemokrácia és nemzetiségi kérdés. In: Útkere-
sések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Szerk. Feitl
István, Földes György, Hubai László. Bp. 2004. 313-331.
5.

Bognár Zoltán

Romániai magyar autonómiakoncepciók.
Az 1989 és 2006 között kidolgozott
törvénytervezetek

A trianoni határmódosításokat követően kisebbségbe került erdé-
lyi magyar etnikum1 elitje meghatározóan az autonóm státus
megítélése révén látta és látja megvalósíthatónak a közösség egy-
idejű politikai integrációját és hosszú távú fennmaradását.
Jóllehet a romániai kommunista rezsim hangsúlyosan nacio-
nalista irányba való eltolódását – különösképpen a Magyar Auto-
nóm Tartomány 1960-as megszüntetését – követően a rendszervál-
tásig nyilvánosan nem esett szó a kisebbségi autonómiáról, a
wilsoni pontok, az erdélyi románság Gyulafehérvári Határozatok-
ba foglalt vállalása, a trianoni békeszerződés kisebbségi klauzulája,
illetve a két világháború közötti és a MAT létrejöttét eredményező
autonómiakoncepciók folyamatosan az érdeklődés középpontjá-
ban maradtak.

1 A 2002-es népszámlálás adatai szerint országos viszonylatban Románia összlakosságának
(21 680 974 fő) 6,6%-a magyar nemzetiségű (1 431 807 fő). A mai értelemben vett Erdélyben
ez az arány 19,6%-os. A magyarság csak két megyében alkot abszolút többséget, Hargita me-
gyében arányuk 84,6%, Kovászna megyében 73,8%. A történelmi Székelyföldön a magyarság
tömbben, területileg koncentráltan él. A romániai magyarság 97%-a Erdélyben él, az ország fő-
városában, Bukarestben mindössze 10 000 fő. Lásd Romániai népszámlási adatok 2002.
[http://nepszamlalas.adatbank.transindex.ro/?szo=n%E9psz%E1ml%E1l%E1s].
Erdélyben csaknem minden megyében léteznek magyar többségű kistérségek, azonban ezek
többnyire etnikai szigeteket képeznek. Székelyföldön kívül a magyarság nagyobb része tele-
pülési szinten nem alkot többséget. Azonban a romániai magyarságnak közel fele a Székely-
föld történelmi határain kívül él.

85
A rendszererváltást követően napvilágot látott, a magyarság
helyzetének rendezését célzó elképzelések vonatkozásában – a
külföldi működő megoldások mellett – ezek a dokumentumok is
irányadónak bizonyultak.
Romániában az 1989 és 2006 közti időszakban összesen 15
olyan törvénytervezet készült – szerzőik kivétel nélkül magyar
nemzetiségűek –, amely az etnikai vonatkozású autonómi-
amegoldások intézményesítéséről általánosan vagy konkrétan ren-
delkezik. Ezek a következők:
1. Nemzetiségi törvénytervezet-csomag (1991, Szőcs Géza);
2. Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség belső
önrendelkezéséről (1993, Csapó József);
3. Törvény a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségek-
ről (1993, RMDSZ–SZKT);
4. Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a
nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttélésé-
ről (1994, Szilágyi N. Sándor);
5. Sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma (1994, Csa-
pó József);
6. Romániai magyar nemzeti közösség személyi autonómiá-
jának statútuma (1994, Csapó József);
7. A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű auto-
nómiájának statútuma (1995, RMDSZ ÜE Politikai Főosz-
tálya, Bodó Barna–Szász Alpár Zoltán–Bakk Miklós);
8. Törvénytervezet a személyi elvű önkormányzatokról
(1995, Bakk Miklós);
9. Székelyföld autonómiastatútuma (1995, Csapó József);
10. Székelyföld autonómiastatútuma (2003, Székely Nemzeti
Tanács);
11. Kerettörvény a régiókról (Autonómia-csomagterv, 2003,
szakértői csoport, koordinátora Bakk Miklós);
12. Törvénytervezet Székelyföld különleges jogállású régió lét-
rehozásáról (Autonómia-csomagterv, 2003, szakértői cso-
port, koordinátora Bakk Miklós);
13. Székelyföld különleges jogállású régió autonómiájának
statútuma (Autonómia-csomagterv, 2003, szakértői cso-
port, koordinátora Bakk Miklós);

86
14. Kerettörvény a nemzeti közösségek személyi elvű önkor-
mányzatáról (2004, Bakk Miklós);
15. Törvény a romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról
(2005, RMDSZ).
A továbbiakban ezeket a tervezeteket szeretném bemutatni né-
hány szempont alapján.

Az autonómiatervezetek létrejöttének háttere

A romániai jogrendszerben a román politikai nemzet az egyetlen
elismert kategória, melynek minden román állampolgár etnikai és
kulturális identitásától függetlenül tagja. A romániai kisebbségek
élveznek ugyan bizonyos jogokat, mint például a nyelvhasználat,
anyanyelven való tanulás, vagy a képviselet joga, de ezek személyi
elven alapulnak.
A közjogi elismerés hiányának ellenére a romániai magyarság
viszonylag kiterjedt magánjogilag bejegyzett intézményhálózattal
rendelkezik. Ez azonban több szempontból sem felel meg a ma-
gyarság elvárásainak; törvényhozói és végrehajtói hatalmat igényel-
nek a fontosnak tartott területeken.
Az autonómiatervezetek kidolgozásának folyamatait nyomon
követve két szakasz figyelhető meg. Az első szakasz az Romániai
Magyar Demokrata Szövetség programjával és belső vitáival szoros
összefüggésben áll, míg a másodikat az RMDSZ politikai ellenfele-
inek markáns megjelenése, a regionális politika romániai körvona-
lazódása, az európai integráció és Magyarország pozíciójának
megváltozása határozza meg.2
Kifejezetten a fennebb említett időszakban született autonó-
miatervezetek kidolgozásának hátterével foglalkozó tanulmány tu-
domásom szerint mindeddig egyetlen egy született, mégpedig a
több tervezet szerzőjeként, társszerzőjeként is említett Bakk Mik-
lós tollából.
Bakk szerint az autonómiatervezetek kidolgozásának első sza-
kasza időben 1990 és 1995 közé helyezhető. Az RMDSZ megalaku-
2 Bakk Miklós: Az autonómiatervek két szakasza Erdélyben 1989 után. Magyar Kisebbség, 2004,
1–2 sz. 39. o. Digitális változat.

87
lásakor az erdélyi magyar kisebbség státusát illető koncepciók vo-
natkozásában négy meghatározó viszonyítási pont játszott szere-
pet, mégpedig a már említett két világháború közötti autonómia-
koncepciók, az 1945-ös nemzetiségi statútum, az európai integrá-
ció révén felértékelődő emberi jogi és kisebbségi jogi dokumentu-
mok és a működő példaértékű európai autonómiamegoldások.3
Az első RMDSZ-kongresszusra 1990 tavaszán, Nagyváradon ke-
rült sor, az ott elfogadott programban kezdett körvonalazódni egy
kisebbségi parlament terve. Az azt követő 1991 tavaszi marosvásár-
helyi kongresszuson már megfogalmazódik egy autonóm közmű-
velődési intézményhálózat kialakításának igénye, illetve az az el-
gondolás is, hogy a magyar közösség jövője szempontjából megha-
tározó a személyi és kulturális autonómia garantálása. Ekkor mu-
tatta be, igaz, nem hivatalosan, Szőcs Géza az első romániai magyar
autonómiatervezetnek nevezhető Törvénytervezet a nemzeti, etni-
kai, nyelvi közösségekről és az ezekhez tartozó személyekről című
törvénytervezet-csomagját.4
Románia új alkotmányának 1991. decemberi elfogadását követő-
en a következő tervezetek kidolgozói számára már adva volt az a
csöppet sem kedvező jogrendszer, amelybe autonómiakoncepciói-
kat valamilyen módon bele kellett helyezniük. Az 1992. őszi Kolozs-
vári Nyilatkozatban már a belső önrendelkezés elgondolására épü-
lő stratégia a meghatározó, szemben a kisebbségjogi és helyi önkor-
mányzatokra alapozó stratégiákkal. Csapó József már ennek alapján
dolgozta ki a Memorandumtervezet a Romániai Magyar Nemzeti
Közösség belső önrendelkezéséről című elaborátumot 1993-ban.5
Az 1993-as RMDSZ-kongresszuson a szövetség a Kolozsvári
Nyilatkozatban felvállalt elgondolások mellett foglalt állást. Ezt kö-
vetően került kidolgozásra a Törvény a nemzeti kisebbségekről és
autonóm közösségekről címet viselő tervezet, melyet az év végén a
parlament elé is terjesztettek. A Varga Attila által vezetett munkabi-
zottság tervezetére válaszul Szilágyi N. Sándor is készített egy, a ro-
mániai társadalmi és politikai légkör közepette megfelelőbbnek
gondolt törvénytervezetet, amely a Törvény a nemzeti identitással
3 Uo.
4 Uo.
5 Uo.

88
kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmo-
nikus együttéléséről címet kapta.
Az 1994-ig elkészült tervezetek szerzői inkább az autonómia
létrehozásához elengedhetetlen törvényes keret kidolgozásán
munkálkodtak, és nem törekedtek arra, hogy olyan, a szó szoros ér-
telmében vett autonómiastatútumokat írjanak, amelyek alapján
ténylegesen működhetnének is a kisebbségi önkormányzatok.
Az erre irányuló nyomás az RMDSZ belső ellenzéke részéről érke-
zett, melynek következtében az SZKT 1994. októberi ülésén létrehozott
egy, a statútumok kidolgozására felkért bizottságot. Mivel akkor még
Csapón kívül senki nem készített szorosan vett statútumot, az ő mun-
káit tekintették kiindulási alapnak.6 Ezek a Sajátos státusú helyi önkor-
mányzat statútuma, Romániai magyar nemzeti közösség személyi au-
tonómiájának statútuma, Sajátos státusú helyi önkormányzatok regi-
onális társulásának autonómiastatútuma címet viselték.
A bizottság 1994 és 1995 közötti ülésein három hozzáállás volt
megfigyelhető, voltak, akik nem tulajdonítottak jelentőséget a sta-
tútumok elkészítésének, voltak, akik politikai kérdésként kezelték,
szakmai vonatkozásaira nem helyeztek különösebb hangsúlyt, és
voltak, akik fontosnak gondolták a statútumok megfelelő bele-
ágyazását az adott romániai jogrendszerbe.7
Hamarosan a Csapó József, Katona Ádám és Papp Előd által
képviselt politikai vonal és a Varga Attila, Bakk Miklós és Bodó Bar-
na nevével fémjelezhető, szakmainak nevezhető vonal között vita
alakult ki az alapelgondolásokat illetően. Míg az előbbi csoport az
autonóm státus elnyerését magától értetődőnek és szinte önmagá-
ért valónak tekintette, az utóbbi pragmatikusabban kezelte a prob-
lémát, és az autonómiát olyan megoldásnak tekintette, amely a ma-
gyar kisebbség céljainak eléréséhez a legmegfelelőbb, ugyanakkor
úgy gondolták, hogy a történelmi jogok ismételgetése helyett az
egyeztetés lenne a járható út.8
A bizottság végül a Csapó-féle statútumok átdolgozott verziói-
val zárta munkáját, melyet követően az RMDSZ Politikai Főosztályá-
nak tagjai eltérő véleményüket alternatív tervezetek kidolgozása ré-
6 Uo.
7 Uo.
8 Uo.

89
vén nyilvánították ki. Így jött létre a Bakk Miklós, Bodó Barna és
Szász A. Zoltán által készített A romániai magyar nemzeti közösség
személyi elvű autonómiájának statútuma címet viselő tervezet, a
Bakk Miklós által kidolgozott Törvény a személyi elvű önkormány-
zatokról című tervezet, illetve Szilágyi N. Sándor tervezetének egy
újabb változata, amely a Törvény az etnikai és a nyelvi identitással
kapcsolatos jogokról, valamint az etnikai és nyelvi közösségek mél-
tányos és harmonikus rendezéséről címet viselte. Az SZKT 1995 ta-
vaszi ülésein azonban döntés helyett elodázta a statútumok kérdé-
sét, egyiket sem fogadta el.
Bakk Miklós szerint ekkor már kezdett nyilvánvalóvá válni,
hogy az RMDSZ számára már nem jelent központi kérdést az auto-
nómia. Ekkor készült még egy tervezet, Csapó József Székelyföld
Autonómia-Statútuma, azonban az RMDSZ-en belül a téma egyre
jobban halványult, mígnem teljességgel háttérbe szorult.9
A 2003-as évben azonban a romániai regionalizáció és az RMDSZ
belső feszültségeit követő kiválás és az EMNT létrejöttének hatására
került kidolgozásra a Székely Nemzeti Tanács Csapó József tervezeté-
re épülő, azon mindössze pár szakaszt módosító Székelyföld
autonómiastatútuma, illetve a Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt által be-
mutatott autonómia-csomagterv, amelyet a Bakk Miklós vezette szak-
értői testület (Bodó Barna, Fórika Éva, Kovács Péter, Borbély Imre,
Székely István, Lőrincz Csaba, Komlóssy József) dolgozott ki, és a Ke-
rettörvény a régiókról, Törvénytervezet Székelyföld különleges jogállá-
sú régió létrehozásáról, illetve Székelyföld különleges jogállású régió
autonómiájának statútuma című tervezeteket tartalmazta.
Ezt követően az Erdélyi Magyar Kezdeményezés (EMK) égisze
alatt még egy tervezet készült, a Kerettörvény a nemzeti közösségek
személyi elvű önkormányzatáról, melynek szerzője Bakk Miklós.10
Az RMDSZ legutóbbi kisebbségitörvény-tervezete 2005-ben ké-
szült el, és a Törvény a romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról
címet viseli, utolsó előtti ötödik fejezete értelmében a kisebbségek
kulturális autonómiát élveznének Romániában.

9 Uo.
10 Az Erdélyi Magyar Kezdeményezés RMDSZ-platform Memoranduma. Erdékyi Napló, XIV.
évf. 34. szám, 2004. augusztus 24. [http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/cikk_nyomtatas.php?
id_cikk=1373], 2006.06.17.14 Ld. Bakk Miklós: i. m.

90
Az autonómiakoncepciók formai jellemzői

A romániai magyar tervezetek területi11 és személyi elvű12, illetve
politikai és kulturális autonómiákat írnak le. Fontos leszögezni,
hogy egyes tervezetek több megoldást is intézményesítenének.13
A földrajzi adottságok, történelmi háttér és kulturális, jogi, tár-
sadalmi, politikai kontextus miatt egyetlen területi elvet érvényesí-
tő tervezet sem körvonalaz tagállami státust. A tervezetek szerzői
kizárólag a szűk értelemben vett autonómiák, a területi és testületi
önkormányzatok kialakítását tekintik célnak.
A területi önkormányzatok mindkét empirikus alkategóriája
megtalálható, úgy mint az állam közigazgatási szerkezetébe nem il-
leszkedő, és az állam közigazgatási szerkezetébe illeszkedő önkor-
mányzat. A Bakk Miklós vezette csoport tagjai az állam közigazgatási
szerkezetébe illeszkedő önkormányzatban gondolkodtak (Autonó-
mia-csomagterv, ezen belül a Kerettörvény a régiókról és Székelyföld
különleges jogállású régió autonómiájának statútuma), ezzel szem-
ben Csapó József (az 1993-as Memorandum a romániai magyar nem-
zeti közösség belső önrendelkezéséről, az 1994-es Sajátos státusú helyi
önkormányzat statútuma, az 1995-ös Székelyföld autonómiastatútu-
ma, a 2003-as Székelyföld autonómiastatútuma), és az RMDSZ (Tör-
vény a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről) az állam
közigazgatási szerkezetébe nem illeszkedő megoldásban.
A személyi elvű autonómiát kialakítani kívánó tervezetek kon-
cepciója az autonómia formáját illetően annak centralizáltsága te-

11 Területi elvű autonómiát javasol az 1993-as Memorandum a romániai magyar nemzeti
közösség belső önrendelkezéséről, a Törvény a nemzeti kisebbségekről és autonóm közössé-
gekről, az 1994-es Sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma, az 1995-ös Székelyföld
autonómiastatútuma, a 2003-as Székelyföld autonómiastatútuma és az Autonómia-csomag-
terv, ezen belül a Kerettörvény a régiókról és Székelyföld különleges jogállású régió autonó-
miájának statútuma.
12 Személyi elvű autonómiát javasol az 1993-as Memorandum a romániai magyar nemze-
ti közösség belső önrendelkezéséről, Törvény a nemzeti kisebbségekről és autonóm közössé-
gekről, az 1994-es Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közössé-
gek méltányos és harmonikus együttéléséről, Romániai magyar nemzeti közösség személyi
autonómiájának statútuma, az 1995-ös A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű
autonómiájának statútuma, a Törvénytervezet a személyi elvű önkormányzatokról, a 2004-
es Kerettörvény a nemzeti közösségek személyi elvű önkormányzatáról és a 2005-ös Törvény
a romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról.
13 Erre vonatkozóan a függelékben közölt táblázat alapján nyerhetünk pontos képet.

91
kintetében különbözik a leginkább. A legcentralizáltabb megol-
dást a 2005-ös Törvény a romániai nemzeti kisebbségek jogállásá-
ról – leginkább az észtországi Törvény a nemzeti kisebbségek kul-
turális autonómiájáról című törvényre hasonlít – javasolja, a legde-
centralizáltabbat pedig a 2004-es Kerettörvény a nemzeti közössé-
gek személyi elvű önkormányzatáról.
A korai Csapó-tervezetek esetében a regionális autonómia a
helyi autonómiák társulása révén jönne létre (akárcsak Gagauzia
esetében).
A Bakk Miklós vezette csoport Autonómia-csomagterve a spa-
nyolországi és az olaszországi megoldásokra hasonlít a leginkább,
amennyiben regionalizálná Romániát. A speciális státusú régió azon-
ban inkább a spanyolországi megoldásra hasonlít. Székelyföld kü-
lönleges jogállású régió esetében (akárcsak Baszkföld esetében), al-
sóbb szinten a történelmi közigazgatási egységek szerveződnének
(székek). Azonban az etnikai elv érvényesülése miatt az olaszországi
megoldással is szoros rokonságban áll. Amíg a spanyolországi régi-
ók esetében kizárólag a területi elv érvényesül, az olaszországi meg-
oldás esetében a régión belül érvényesül az etnikumok közti hata-
lommegosztás elve is. Így Bakk Miklós tervezete a két említett külföl-
di megoldás sajátos ötvözetének tekinthető, de semmiképpen sem
biztosítana tartalmát tekintve a finnországi Ĺland tartományéhoz ha-
sonló autonómiát, ugyanakkor messze felülmúlja Korzikáét.
A működő megoldások alaptörvényeivel összevetve, a románi-
ai tervezetekről kiderül, hogy rendelkezéseik egyetlen esetben
sem anynyira részletekbe menőek. Egyet kell értenem azzal az ér-
telmezéssel, hogy a tervezetek elsődleges céljaik alapján két részre
oszthatóak, politikai állásfoglalás jellegűekre és alkalmazható,
szakmailag megfelelően előkészítettekre.14
A tervezetek létrejöttük időpontja szerint rendezve egy jól ki-
rajzolódó fejlődési ívet mutatnak. Kezdetben a kisebbségi törvény
kidolgozására esett a hangsúly, majd fokozatosan áttevődött egy le-
hetséges autonómia-megoldás nagyvonalakban történő leírására,
azt követően pedig a szerzők a tényleges alkalmazhatóság igényé-
vel léptek fel.

14 Ld. Bakk Miklós: i. m.

92
A hatalom struktúrájának leírására a kormányzati rendszer szi-
nonimájaként használatos rezsim terminus analógiájára – a termi-
nológiai elhatárolás érdekében – az önkormányzati rezsim termi-
nust vezetem be.
Az önkormányzati rezsim fogalma az önkormányzat hatalom-
gyakorlásának formájaként határozható meg. Ezen belül a törvény-
hozó testületi rendszert, a regionális elnöki rendszert és a részleges
törvényhozó testületi rendszert különböztetem meg. Ezek termé-
szetesen a parlamentáris-, elnöki- és félelnöki rendszer analógiái.
Ilyen értelemben törvényhozó testületi rendszerről beszélhe-
tünk, amikor a regionális elnök intézménye teljességgel hiányzik, a
végrehajtó hatalmat a törvényhozó testület által választott végrehaj-
tó testület és annak vezetője gyakorolja (pl. Grönland, Feröer,
Aland, Trento-Alto Adige, Korzika, Katalónia és Baszkföld).
Regionális elnöki önkormányzati rendszernek tekinthető
Gagauzia, ahol a végrehajtó hatalmat a kormányzó gyakorolja, köz-
vetlenül a régió lakossága választja, és az összes közigazgatási funk-
ciót ellátó szerv az alá van rendelve.
A romániai tervezetek közül a Memorandum a romániai ma-
gyar nemzeti közösség belső önrendelkezéséről, a Törvény a nemze-
ti kisebbségekről és autonóm közösségekről, a két Székelyföld auto-
nómiastatútuma és az Autonómia-csomagterv rendelkezik konkré-
tan a regionális szervekről.
A félelnöki rendszer analógiájára használható részleges tör-
vényhozó testületi rendszerre egyedüli példaként a Csapó-féle Szé-
kelyföld autonómiastatútumában lefektetett elképzelést említhe-
tem. Ahhoz, hogy ide sorolható legyen egy megoldás vagy egy au-
tonómiakoncepció, azt tekintettem kritériumnak, hogy az elnököt
ne a törvényhozó testület, hanem a lakosság közvetlenül válassza,
ugyanakkor, a végrehajtó testület tagjainak személyéről az elnök
egyedül ne dönthessen, viszont ő jelölhesse ki. Ezek a kritériumok
csak az említett tervezet esetében teljesültek. A másik két tervezet,
a Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség belső ön-
rendelkezéséről és az Autonómia-csomagterv esetében a régió el-
nökét saját tagjai közül a törvényhozó testület választaná, és nem a
lakosság, ugyanakkor vissza is hívhatja. Ebből kifolyólag ez a két
koncepciót törvényhozó testületi rendszerként értelmezhető.

93
Az önkormányzati rezsim következő osztályozási szempontjá-
nak a hatalom etnikai alapú megosztását tekintem. Itt az lenne a
kérdés, hogy léteznek-e fenntartott helyek, amelyeket csak egy
meghatározott etnikum képviselője tölthet be.
Amennyiben nincs ilyen előírás, a megoldást, amennyiben az
országos szinten kisebbségben élő etnikum demográfiai aránya
50% alatt van, többségi rezsimnek nevezem (Baszkföld), ellenkező
esetben nemzeti kisebbségi rezsimnek nevezem (Grönland, Feröer-
szigetek, Aland-szigetek, Korzika). Amennyiben a hivatalok betöl-
tésekor bármiféle etnikai kritérium érvényesül, és az nem kizáró,
hanem befogadó jellegű, a megoldásokat vagy tervezeteket több-
nemzetiségű rezsimnek nevezem. Többnemzetiségű rezsimnek te-
kintek minden olyan megoldást vagy koncepciót, ahol a paritásos
elv érvényesül, vagy előre meghatározott számú fenntartott hely lé-
tezik akár a törvényhozó, akár a végrehajtó testületben (Gagauzia,
Trentino-Alto Adige régió, azon belül Bolzano tartomány).
A romániai elképzelések közül nemzeti kisebbségi rezsimet
léptetne érvénybe a Memorandum a romániai magyar nemzeti
közösség belső önrendelkezéséről és a Székelyföld autonómiastatú-
tuma. Többnemzetiségű rezsimet ír le azonban az Autonómia-cso-
magterv.
Amennyiben az etnikai elem nem játszik szerepet az egyes
szervek tagjainak hatalomra jutásakor, vagy pedig nem biztosít au-
tonómiát a más etnikumú közösségek számára, de egy nemzeti ki-
sebbség regionális többséget alkot, véleményem szerint a nemzet-
állami elv érvényesül. Ezt fejezi ki a nemzeti kisebbségi önkormány-
zati rezsim fogalma.
Az önkormányzat szervezeti felépítése és az egyes testületek
tagjainak hatalomrajutása tekintetében a személyi elvű autonómia-
koncepciók közül a legelső, a Törvénytervezet a nemzeti, etnikai,
nyelvi közösségekről és az ezekhez tartozó személyekről nem esjt
szót a kisebbségi önkormányzatok szerveiről. Mindössze annyit
mond, hogy a közösségeknek jogukban áll közjogi személyiséggel
rendelkező szervezeteket alakítani a társadalmi, kulturális, nevelési
és oktatási, gazdasági és szociális tevékenységek ellátására.
A Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség belső
önrendelkezéséről már az Önkormányzati Tanácsot, mint az auto-

94
nómia döntéshozó szervét említi. A végrehajtó hatalom birtokosa-
ként az RMDSZ-t nevezi meg.
A Romániai magyar nemzeti közösség személyi autonómiájá-
nak statútuma a nemzeti közösség döntéshozó szerveként a Kép-
viselők Tanácsát nevezi meg, a végrehajtó testületről csak annyit
mond, hogy a tanács hozza létre.
A Törvény a személyi elvű önkormányzatokról már a nemzeti
kisebbség tanácsáról és a tanács végrehajtó bizottságáról szól. Lét-
rehozná a személyi elvű önkormányzat elnökének intézményét. Az
önkormányzat legfelsőbb szerveit a nemzeti kisebbség tanácsa és
a tanács végrehajtó bizottsága jelenti. A tanács létszáma a kisebbsé-
gi kataszterben megjelenő személyek számának függvényében 7
és 91 között változhat. A bizottság 3 vagy 5 tagját, elnök, alelnökök
és titkár, a tanács választja.
A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonó-
miájának statútuma értelmében a döntéshozó szerv a Képviselők
Tanácsa, végrehajtó szerve az Igazgató Bizottság. A Bizottságot a bi-
zottság elnöke, alelnöke és főbiztosai, ez utóbbiak a miniszterek
szerepét töltik be, alattuk ügyosztályok működnek. Az elektronikus
sajtó felügyeletére létrehozná a Nemzeti Közösség Médiatanácsa
intézményét.
A Kerettörvény a nemzeti közösségek személyi elvű önkor-
mányzatáról esetében a helyi önkormányzat szervei a helyi önkor-
mányzat tanácsa, a helyi önkormányzat végrehajtó bizottsága és a
helyi önkormányzat elnöke. A tanács létszáma a közösség lélekszá-
mának függvényében 7 és 17 fő között mozog. Őket közvetlenül,
titkos szavazással négy évre választják arányos és nyitott listás rend-
szerben. Jelölteket állíthatnak a pártok és civil szervezetek, a füg-
getlen jelöltek legkevesebb tíz választási jegyzékben szereplő
egyén támogatásával indulhatnak. A független jelöltek legalább 10,
az illető nemzeti közösség helyi jegyzékébe felvett választó támo-
gatásával jelöltethetők.
A 3-5 tagú bizottságot a tanácsa választja, „a pontos összetétel-
ről a tanács határozata vagy a nemzeti közösség országos önkor-
mányzata által elfogadott statútum rendelkezik”.
Az elnököt abszolút többséggel ugyancsak a tanács választja
meg saját tagjai közül.

95
A nemzeti közösség országos önkormányzatának szervei az
országos önkormányzat tanácsa, az országos önkormányzat végre-
hajtó bizottsága és az országos önkormányzat elnöke. A tanács lét-
száma ugyancsak a lélekszám függvényében 7 és 159 fő között mo-
zoghat, megválasztására arányos és nyitott listás rendszerben kerül
sor. Jelölteket állíthatnak a pártok és civil szervezetek, a független
jelöltek legkevesebb száz választási jegyzékben szereplő egyén tá-
mogatásával indulhatnak. A független jelöltek legalább 10, az illető
nemzeti közösség helyi jegyzékébe felvett választó támogatásával
jelöltethetők.
A bizottság létszáma 3 és 11 között változhat. Az országos elnö-
köt a tanács abszolút többséggel választja saját soraiból.
A Törvény a romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról a
nemzeti közösségek legfőbb szerveként a jogi személyiséggel ren-
delkező a Kulturális Autonómia Nemzeti Tanácsot nevezi meg.
Azokban a megyékben, ahol egy adott kisebbség demográfiai ará-
nya jelentős, létrehozhatóak az autonómia megyei Bizottságai.
Amennyiben ez nem történik meg, szerepüket a nemzeti kisebbsé-
gekhez tartozó személyek reprezentatív szervezetek tölthetik be.
A Tanácsot titkosan, közvetlenül, egyenlően és szabadon vá-
lasztják, ezt „és ezek eredményét az Állandó Választási hatóság fel-
ügyeli és hagyja jóvá”. A kisebbség lélekszámának függvényében
tagjainak száma 7 és 91 között lehet. A tervezet értelmében kötele-
ző módon létre kéne hozni három szakbizottságot, ezek a tanügyi
és oktatási stratégiák Bizottsága, kulturális és vagyon Bizottság, tö-
megtájékoztatási eszközök Bizottsága. Ezeken kívül mások is létre-
hozhatóak.
A Tanácsnak egy elnöke és két alelnöke, illetve két jegyzője
lenne, „a Tanács mellett egy Állandó Titkárság, a Bizottságok mel-
lett pedig Állandó Irodák működnek”. Azokon a helyeken, ahol egy
adott kisebbség részaránya eléri az 1%-ot, de nem sikerül képvise-
lőt juttatnia a tanácsba, a kulturális autonómia bizottság javaslatté-
teli joggal rendelkezne.
Szlovéniában a magyar és olasz nemzeti kisebbségek a hagyo-
mányosan szülőföldjüknek tekinthető térségben municípiumi ön-
kormányzati közösségeket, és egy azokat átfogó testületet hozhat-
nak létre.

96
Területi elvű autonómiát biztosítana a Memorandum a romá-
niai magyar nemzeti közösség belső önrendelkezéséről azokon a
településeken és térségekben, ahol egy nemzeti kisebbség több-
séget alkot. Az autonóm státust elsődlegesen a települések élvez-
nék, és társulás révén hozhatnának létre nagyobb autonóm térsé-
get. Ez a Magyar Nemzeti Közösségi Régió néven szerepelne, a
törvényhozó hatalom a Tanácsosok Gyűlését, a végrehajtó hata-
lom pedig a Területi Tanácsot és a Magyar Nemzeti Közösségi Ré-
gió Elnökét illetné.
A Törvény a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről
sajátos státusú helyi önkormányzatokról és regionális autonómiá-
ról beszél. Itt szintén a települések társulása révén hozható létre
egy tágabb autonóm régió. Az önkormányzat szerveire vonatkozó-
an azonban csak annyit mond, hogy azokat a kisebbség önállóan
alakíthatja ki.
A Sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma értelmében
az autonóm státusra jogosult magyar többségű települések tanácsa
és polgármestere gyakorolná az ezzel járó kompetenciákat, és meg-
illetné őket a társulás joga.
Az 1995-ös Székelyföld autonómiastatútuma a létrehozott ré-
giót 9 alsóbb szintű közigazgatási egységre, székre osztaná. Szé-
kelyföld régió törvényhozó hatalmát a 77 tagú Önkormányzati Ta-
nács, végrehajtó hatalmát az Önkormányzati Bizottság és Székely-
föld Elnöke birtokolná. Alsóbb szinten pedig a Széki Tanács, a Szé-
ki Bizottság és a Széki elnök.
A 2003-as Székelyföld autonómiastatútuma az előbbi tervezet-
tel megegyező intézményeket hozná létre.
A 2003-as Autonómia-csomagterv Románia regionalizációját
az asszimetrikus regionalizmus alapján képzeli el, rendes és speci-
ális jogállású régiók révén valósítaná meg. Minden régió törvény-
hozói hatalmát a regionális közgyűlés gyakorolná, végrehajtó hatal-
mát pedig a regionális bizottság és a régió elnöke. A tervezet a ré-
giók közti egyeztetés szerveként felállítaná a Szolidaritási Tanácsot.
Székelyföld speciális státusú régióként jöhetne létre, alsóbb
szinten megyék helyett 5 székből és egy különleges körzetből áll-
na. Az önkormányzat intézményeit Székelyföld Önkormányzati Ta-
nácsa, Székelyföld Önkormányzati Bizottsága és Székelyföld elnö-

97
ke jelentené. A tervezet sajátossága, hogy a 20%-os paritásos elv al-
kalmazása révén fenntartott helyeket garantál Székelyföld román
közösségének. Alsóbb szinten ugyancsak a Széki Tanácsot, Széki
Bizottságot és a Széki Elnököt ruházza fel a közhatalommal.
Véleményem szerint az általam bemutatott tervezetek közül in-
kább a regionalizmus, mint a kisebbségi nacionalizmus holdudva-
rából kiinduló, Románia jogrendszerének alapjaira is figyelemmel
lévő változatok számíthatnak arra, hogy a későbbiekben meghatá-
rozóvá válnak.

Az autonómia tartalma

Személyi elvű koncepciók

Az autonómia lényegét azok a hatáskörök adják, amelyeket egy lak-
helye vagy etnikai hovatartozása alapján körülhatárolt embercso-
port testületei birtokolnak. Ezek adják az autonómia tartalmát,
ezek alapján rangsorolhatóak a különböző megoldások az önálló-
ság fokának megállapítása érdekében.
A személyi elvű autonómiakoncepciók közül ebben a tekintet-
ben a Kerettörvény a nemzeti közösségek személyi elvű önkor-
mányzatáról című tekinthető a legrészletesebbnek. Azt követi a
Törvény a személyi elvű önkormányzatokról és a romániai ma-
gyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának statútuma.
A hatáskörök e megoldások esetében az identitást érintő terü-
letekre korlátozódnak. Az ebből a szempontból legfontosabb terü-
letek a saját szocietális kultúra megteremtését és fenntartását lehe-
tővé tevő jogkörök: anyanyelvhasználat szabályozása, az oktatás, a
kultúra szférája, saját kultúrpolitika kialakításának lehetősége, a
média, az összetartozás és a jelenlét szimbólumai.
A romániai tervezetek többsége az anyanyelvhasználat szabá-
lyairól explicit módon rendelkezik, többségükre nem jellemző,
hogy rendelkezési hatásköröket biztosítana ezen a téren. Ezt csak a
Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség belső önren-
delkezéséről és a Romániai magyar nemzeti közösség személyi au-
tonómiájának statútuma biztosítja.

98
Az oktatás szabályozása a saját szocietális kultúra megteremtésé-
nek és fenntartásának legfőbb eszköze. A nemzeti kisebbségek közös-
ségként való fennmaradása szempontjából meghatározó, hogy tagjai
szocializációja a nemzeti kisebbségi kultúra jegyében menjen végbe.
Az oktatási intézményeken keresztül lehetséges az összetartozás érzé-
sét megalapozó tudáskészlet egységes formában való közvetítése.
Éppen ezért a tervezetek és működő megoldások ezt a terüle-
tet kiemelt fontosságúnak tekintik. Mindegyik, az autonómiát
konkrétabban tárgyaló tervezet tartalmaz erre vonatkozó előíráso-
kat. A Törvénytervezet a nemzeti, etnikai, nyelvi közösségekről és
az ezekhez tartozó személyekről és a Törvény a nemzeti kisebbsé-
gekről és autonóm közösségekről nem tartalmazza a kompetenciák
leírását. Viszont a Memorandum a romániai magyar nemzeti kö-
zösség belső önrendelkezéséről, A romániai magyar nemzeti közös-
ség személyi autonómiájának statútuma (Csapó), a Törvény a sze-
mélyi elvű önkormányzatokról, A romániai magyar nemzeti kö-
zösség személyi elvű autonómiájának statútuma (RMDSZ), a Ke-
rettörvény a nemzeti közösségek személyi elvű önkormányzatáról
és a Törvény a romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról tartal-
maz erre vonatkozó rendelkezéseket.
A legfontosabb hatáskör, az oktatási intézmények tanrendjé-
nek kidolgozása az identitást érintő területeken explicit módon
csak a Törvény a személyi elvű önkormányzatokról című tervezet-
ben jelenik meg. A Memorandum a romániai magyar nemzeti kö-
zösség belső önrendelkezéséről elismeri a romániai magyarság tes-
tületeinek törvényhozói hatalmát az oktatás területén. A romániai
magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának statútu-
ma a feljogosítja az önkormányzatot, hogy döntsön országos okta-
tási intézmények létesítéséről és azok fenntartásáról.
A Kerettörvény a nemzeti közösségek személyi elvű önkor-
mányzatáról értelmében a helyi önkormányzatok hatáskörébe tar-
tozik az anyanyelvű közoktatás fejlesztési és beiskolázási terve, az
iskolák és tagozatok igazgatóinak, aligazgatóinak kinevezése. Az
országos önkormányzat hatáskörébe pedig az általa alapított, or-
szágos jelentőségű oktatási intézmények fenntartása és működte-
tése, a nemzeti közösség nyelvén folyó oktatás szakfelügyelete, ok-
tatási és továbbképzési jellegű közszolgáltatások létesítése, szór-

99
ványközpontok, iskolák létesítése ott, ahol a helyi önkormányzat-
nak vagy a helyi tanácsnak valamint a regionális hatóságnak nincs
erre lehetősége, pályázatokat írhat ki azok támogatására.
A Törvény a romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról értel-
mében a Kulturális Autonómia Nemzeti Tanácsa hatáskörébe tar-
tozna a nemzeti közösségek anyanyelvű oktatására vonatkozó stra-
tégiák és prioritások kidolgozása, az anyanyelvű oktatás adminiszt-
rálása és ellenőrzése, az anyanyelvű állami oktatási intézmények
vezetőségének kinevezése, ösztöndíjak alapítása.
A legfontosabb hatáskörről, nevezetesen a tanrendjének kidol-
gozásáról csak a Bakk Miklós-féle 1995-ös Törvény a személyi elvű
önkormányzatokról című tervezet rendelkezik kifejezetten, az azon-
ban nem jelenti azt, hogy a többi tervezet erre ne adna lehetőséget.
A Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség belső ön-
rendelkezéséről elismeri a romániai magyarság testületeinek törvény-
hozói hatalmát a kultúra területén. A Romániai magyar nemzeti kö-
zösség személyi autonómiájának statútuma garantálná a kultúrára, a
történelemre, a vallásra kiterjedő döntési jogköröket. A Törvény a sze-
mélyi elvű önkormányzatokról az önkormányzat feladatai közé sorol-
ja a kisebbség országos művelődési intézményeinek fenntartását és
működtetését, művészeti, tudományos intézmények és intézetek,
közgyűjtemények, könyvtárak, kiadók alapítását és fenntartását, az in-
tézmények vezetőinek kinevezését. A Törvény a nemzeti identitással
kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmoni-
kus együttéléséről a nemzeti közösségek által kidolgozandó statútu-
muk kidolgozását írja elő, hatásköröket nem sorol fel.
A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonó-
miájának statútuma a művészeti és tudományos intézetek, gyűjte-
mények, kiadók alapítását és működtetését említi. A Kerettörvény a
nemzeti közösségek személyi elvű önkormányzatáról értelmében
a saját művelődési intézmények létesítése és fenntartása, azok ve-
zetőinek kinevezése, a hagyományápoló intézmények, múzeu-
mok, közgyűjtemények tartoznak ide helyi szinten. Az országos
önkormányzat hatáskörébe tartozik kulturális közszolgáltatások lé-
tesítése, lapok, kiadványok és kiadók támogatása pályázati rend-
szerben, az általa működtetett intézmények, intézetek vezetőinek
kinevezése a művelődési intézmények támogatása.

100
A Törvény a romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról értel-
mében a Kulturális Autonómia Nemzeti Tanácsa hatáskörébe tar-
tozna az anyanyelven működő kulturális intézmények és kutatóin-
tézetek működtetése; a nemzeti kisebbségek kulturális, nyelvi, val-
lási önazonosságának megőrzésére irányuló tevékenységek, köz-
művelődési intézmények vezetőségének kinevezése, vagy vélemé-
nyezése, kulturális és tudományos ösztöndíjak, díjak alapítása.
Az oktatás és a kultúra területe mellett az identitás megőrzésé-
nek másik fontos tényezője az anyanyelvű írott és elektronikus sajtó.
Erre vonatkozóan a Memorandum a romániai magyar nem-
zeti közösség belső önrendelkezéséről elismeri a romániai magyar-
ság testületeinek törvényhozói hatalmát a tömegkommunikáció te-
rén. A Törvény a személyi elvű önkormányzatokról garantálná a
közszolgálati adók nemzetiségi műsorainak identitást érintő tevé-
kenységének felügyeletét, közszolgálati rádió- és tévéstúdiók alapí-
tásának és fenntartásának jogát. A romániai magyar nemzeti kö-
zösség személyi elvű autonómiájának statútuma a feljogosítja az
önkormányzatot, hogy döntsön közszolgálati rádió és televízió-
adók alapításáról és működtetéséről. A Kerettörvény a nemzeti kö-
zösségek személyi elvű önkormányzatáról értelmében a helyi ön-
kormányzatok hatáskörébe tartozik a helyi lapok, rádió- és tévé-
adók létesítése, műsorpolitikájuk kialakítása, az országos önkor-
mányzat hatáskörébe pedig a lapok, kiadványok és kiadók támoga-
tása pályázati rendszerben, rádió- és tévéadók létesítése, műsorpo-
litikájuk kialakítása, a közszolgálatság érvényesülésének felügyele-
te a nemzeti közösségek anyanyelvén is sugárzó közszolgálati adók
esetében. A Törvény a romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról
értelmében a Kulturális Autonómia Nemzeti Tanácsa hatáskörébe
tartozna a saját sajtó fenntartása.
Az önkormányzat összetartozás és a jelenlét szimbólumaira
vonatkozóan a Romániai magyar nemzeti közösség személyi auto-
nómiájának statútuma a nemzeti szimbólumokra kiterjedő dönté-
si jogköröket ismeri el. A Törvény a személyi elvű önkormányzat-
okról a testületek neve és jelképei, illetve a kisebbség jelképei te-
kintetében, azok használatának módjára, az országos ünnepekre,
emlékhelyek létesítésére és fenntartására, díjak, kitüntetések kiter-
jedően rendelkezik.

101
A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómi-
ájának statútuma a közösség jelképeiről, használatukról, országos
ünnepeiről, történelmi, művészeti értékek védelméről, emlékhelyek
létesítéséről és azok fenntartásáról, díjak és kitüntetések alapításáról
és átadásáról, szóló hatásköröket utalja az önkormányzathoz.
A Kerettörvény a nemzeti közösségek személyi elvű önkor-
mányzatáról értelmében a helyi önkormányzatok hatáskörébe tar-
tozik a helyi kisebbség ünnepei, jelképei, díjak létesítése és odaíté-
lése, külföldi kapcsolatok. Az országos önkormányzat hatáskörébe
tartozik pedig az országos ünnepek, jelképek, emlékhelyek létesí-
tése és fenntartása, díjak, saját testületeinek neve és jelképei.
A Törvény a romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról értel-
mében az ingó és ingatlan kulturális vagyon megőrzésére és hasz-
nosítására vonatkozó stratégiák kidolgozásában való részvétel tar-
tozik ide.
Minden tervezet és törvény természetszerűleg rendelkezik ar-
ról, hogy az önkormányzatok kezelhetik saját vagyonukat.
A Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség belső
önrendelkezéséről például elismeri az önkormányzatisággal ren-
delkező közösség létét érintő összes fenyegetés elleni védekezés-
hez való jogot.
A Romániai magyar nemzeti közösség személyi autonómiájá-
nak statútuma garantálná a vallásra vonatkozó döntési jogköröket.
A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonó-
miájának statútuma az Igazgató Bizottságot felhatalmazza arra,
hogy statisztikákat állítson össze, szükséghelyzetekben pedig átve-
gye a tanács hatásköreit.
A Kerettörvény a nemzeti közösségek személyi elvű önkor-
mányzatáról értelmében a helyi önkormányzatok dönthetnek a
gazdasági vállalkozások létesítéséről, külföldi kapcsolatok létesíté-
séről, átvehetnek hatásköröket a jövőben létrehozandó régióktól.

Területi elvű koncepciók

A területi elvű autonómiák esetében, amennyiben egy, a régióban
vagy településen többséget alkotó nemzeti kisebbség védelmében

102
jött létre, fontos szempont, hogy az rendelkezik-e a betelepedés
szabályozását lehetővé tevő hatáskörökkel.
Az összehasonlítás további szempontjait jelentheti az önkor-
mányzat területi-közigazgatási egységeire és testületeire, adóügyre,
környezetvédelemre, egészségügyre, igazságszolgáltatásra, gazda-
ságpolitikára, foglalkoztatáspolitikára, szociálpolitikára, terület- és
településfejlesztésre, közszolgáltatásokra, költségvetésre és va-
gyonkezelésre vonatkozó kompetenciák.
Akárcsak a személyi elvű megoldások esetében, amennyiben
a területi elvű önkormányzat létrehozásának célja a kisebbség vé-
delme, fontosak az identitás védelmét szolgáló kompetenciák.
Az alábbiakban néhány területre fókuszálva hasonlítom össze
az egyes tervezeteket és törvényeket.
A Törvény a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről
értelmében a sajátos státusú helyi önkormányzat és regionális ön-
kormányzatai meghozhatják a szabad nyelvhasználat biztosítását
célzó rendelkezéseket. Az 1995-ös és 2003-as Székelyföld autonó-
miastatútuma a regionális tanács hatáskörébe utalja az anyanyelv-
használatról való döntés jogát.
A 2003-as Autonómia-csomagterv értelmében Székelyföld ré-
gió egyik speciális törvényhozói hatásköre a román és magyar
nyelv egyenlő hivatalos használatának biztosítása.
A külföldi példák esetében a nyelvre vonatkozóan a statútum
pontos rendelkezéseket tartalmaz, az önkormányzat törvényhozó
testületének nem áll módjában erről külön dönteni.
Az oktatásra vonatkozóan a Memorandum a romániai ma-
gyar nemzeti közösség belső önrendelkezéséről úgy rendelkezik,
hogy települési szinten az önkormányzat hatáskörébe tartozik ez a
terület általában, és az oktatási intézmények fejlesztése is.
A Sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma értelmében
az önkormányzatok törvényhozói hatáskörökkel az anyanyelvű ok-
tatás, oktatási intézmények, a végrehajtó szerv hatáskörébe pedig
az ifjúság képzése, a magyar nyelvű oktatás összes szintje.
Az 1995-ös és 2003-as Székelyföld autonómiastatútuma a regi-
onális tanács hatáskörébe utalja az oktatásról való rendelkezést, a
bizottság révén végrehajtói hatásköröket élvez a közintézmények
felügyelete, az állami iskolák működtetése területén. A megyei

103
szintnek megfelelő székek törvényhozói kompetenciájába tartozik
az iskoláztatás, iskolaépítés, szakképzés, szakoktatás, a széki bizott-
ság végrehajtói hatáskörébe pedig azok felügyelete.
A 2003-as Autonómia-csomagterv értelmében Székelyföld ré-
gió törvényhozói hatáskörei az oktatáspolitikára, oktatási intézmé-
nyek fenntartására, képzésre, szakképzésre, felnőttképzésre terjed-
nek ki.
A Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség belső
önrendelkezéséről értelmében a helyi önkormányzatok hatásköre
kiterjed a kultúrára, ezen belül hatáskörébe tartozik a művelődési
intézmények, úgy mint múzeumok, könyvtárak, színházak fejlesz-
tése. A regionális önkormányzathoz pedig a vallás.
A Sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma értelmében
az önkormányzatok törvényhozói hatáskörrel rendelkezik a kultú-
ra, művelődési intézmények tekintetében, végrehajtói hatáskörök-
kel pedig a kulturális ügyek lebonyolítása, a kulturális és művésze-
ti örökség, valamint intézmények, könyvtárak, médiatékák létesíté-
se és működtetése terén.
Az 1995-ös és 2003-as Székelyföld autonómiastatútuma a regi-
onális tanács hatáskörébe utalja a művelődést, tudományos örök-
séget. A megyei szintnek megfelelő székek törvényhozói kompe-
tenciájába esik a történelmi, művészeti és néprajzi értékek védel-
me, helyi szokások és hagyományok megőrzése, kulturális létesít-
mények. A széki bizottság végrehajtói hatáskörébe pedig a területi
kulturális ügyek igazgatása, kulturális intézmények működtetése; a
kulturális örökség, múzeumok, tudományos és kulturális intézmé-
nyek ellenőrzése és fenntartása.
A 2003-as Autonómia-csomagterv értelmében Székelyföld ré-
gió törvényhozói hatáskörei kiterjednek a művelődéspolitikára,
művelődési intézmények fenntartására.
Az oktatás és a kultúra területe mellett az identitás megőrzésé-
nek másik fontos tényezője az anyanyelvű írott és elektronikus saj-
tó. A Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség belső
önrendelkezéséről a helyi önkormányzatok hatáskörébe utalja a tá-
jékoztatást, hírközlést.
A Sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma értelmében
az önkormányzatok végrehajtói hatáskörökkel rendelkezik a helyi

104
rádió- és televízió adók alapítása és fenntartása; nyomtatott sajtó tá-
mogatása terén.
Az 1995-ös és 2003-as Székelyföld autonómiastatútuma értel-
mében a bizottság létrehozhat és fenntarthat saját televízió- és rá-
dióállomásokat, sajtót, minden tömegtájékoztatási eszközt, amely
céljainak elérésében segíti.
A 2003-as Autonómia-csomagterv értelmében Székelyföld a
helyi kommunikációra vonatkozó jogosítványokkal rendelkezik.
A Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség belső
önrendelkezéséről a jelenlét és összetartozás szimbólumaira vonat-
kozóan nem tartalmaz konkrét előírásokat.
A Sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma értelmében
az önkormányzatok törvényhozói hatáskörökkel rendelkezik az
önkormányzat neve, jelképei, kitüntetései, illetve azok használata;
ünnepek; műemlékvédelem területén. Végrehajtói hatáskörökkel
pedig a kulturális és művészeti örökség terén.
Az 1995-ös és 2003-as Székelyföld autonómiastatútuma a regi-
onális tanács hatáskörébe utalja a történelmi, művészeti, építészeti,
régészeti és tudományos örökség területét érintő rendelkezéseket.
A megyei szintnek megfelelő székek törvényhozói kompetenciájá-
ba tartozik a települések kétnyelvű elnevezése, történelmi, művé-
szeti és néprajzi értékek védelme, helyi szokások és hagyományok
megőrzése.
A 2003-as Autonómia-csomagterv értelmében Székelyföld ré-
gió törvényhozói hatáskörei magyar és román történelmi emlékhe-
lyek létesítésére, fenntartására.
A Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség belső
önrendelkezéséről az előbbiekben kiemelt hatáskörök mellett a he-
lyi önkormányzat hatáskörébe utalja szociális kérdésekre, terület-
és településfejlesztés, gazdasági tevékenység fejlesztése, lakosság
közös szükségleteinek kielégítése, az infrastrukturális hálózat, a
kommunális intézmények kiépítése és működése, környezetvéde-
lem, szociális és egészségügyi szükségletek kielégítése, az állam-
polgárok és az etnikai csoportok jogainak védelme, közrend és a
közlekedésbiztonság; szociális szolgáltatások területeit. Regionális
szinten pedig a gazdaság és a szociális ügyek, egészségügy; igaz-
ságszolgáltatás és közbiztonság, pénzügy, a személyi autonómia és

105
az önigazgatási autonómia hatáskörébe tartozó egyéb területek
szabályozását.
A Sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma értelmében
az önkormányzatok törvényhozói hatáskörökkel a szociális kérdé-
sek, terület és településfejlesztés, gazdasági fejlesztés, közösségi va-
gyonok kezelése, közösségi intézmények fenntartása, a közösség
szociális érdekképviselete, emberi jogok védelme, közrend és köz-
biztonság szavatolása, az önkormányzat felépítése és működése,
helyi költségvetés, zárszámadás, anyagi- és pénzforrások felhaszná-
lása, a helyi érdekeltségű köz- és magánvagyon kezelése területén
lenne felruházva. Végrehajtói hatáskörökkel pedig a közigazgatási
szerkezet; önkormányzati intézmények, helyi testületekre vonatko-
zó igazgatási funkciók, területfejlesztés, lakásügy, közmunkák, me-
zőgazdaság szabályozása, erdőgazdálkodás, környezetvédelem,
vízgazdálkodás, ásvány- és hévizek hasznosítása, vásárok tartása,
gazdaságfejlesztés, turizmus fejlesztése, kézműipar, szociális ellá-
tás, egészségügy, vagyonkezelés, helyi rendőrség tekintetében.
Az 1995-ös és 2003-as Székelyföld autonómiastatútuma a követ-
kező területeket utalja a regionális tanács hatáskörébe az említette-
ken kívül: szociális kérdések, regionális vagyon kezelése, vállalatok
működtetése, a regionális gazdaság irányítása, helyi adók és illeté-
kek, pénzügy, Székelyföld képviselete felöli döntés. Rendelkezhet a
regionális és széki hivatalok, első szintű közigazgatási egységek lé-
tesítése és azok határainak módosítása, kisajátítások, telekkönyve-
zés, tűzvédelem, egészségügy, kereskedelmi kamarák szabályzata,
gazdasági társaságok, hitelszövetkezetek, vagyonbiztosítás, regioná-
lis közszolgáltatás, rendfenntartás és a rendőrséggel való együttmű-
ködés, bányák, energiatermelés, helyi érdekeltségű energiafejlesz-
tés és annak hasznosítása, mezőgazdálkodás, erdőgazdálkodás, kör-
nyezetvédelem, helyi személyforgalom, áruszállítás, társadalmi gon-
dozás területeire kiterjedő határozati jogkörökkel.
A bizottság révén végrehajtói hatásköröket élvez a törvényere-
jű rendeletek érvényesítése, felügyelete, végrehajtása, testületeinek
működtetése, törvények, törvényerejű rendeletek javaslata, hivatali
besorolás és előléptetés, regionális közszolgáltatások, közintézmé-
nyek, állami gazdasági társaságok felügyelete, regionális állami
köz- és magánvagyon kezelése, saját gazdasági társaságainak alapí-

106
tása és működtetése, adóhatósági kompetenciák gyakorlása, költ-
ségvetés kidolgozása és végrehajtása, gazdasági fejlesztés, adóügyi,
pénzügyi, kereskedelmi politika végrehajtása, hatósági intézmé-
nyek létrehozása, megszüntetése, közbiztonság, rendőrséggel való
együttműködés, helyi hatóságok önállóságának védelme, a régióra
vonatkozó nemzetközi szerződések és egyezmények, régiók közti
együttműködés.
A megyei szintnek megfelelő székek törvényhozói kompeten-
ciájába a széki hivatalok és személyzetük működési szabályzata, te-
rületrendezés és településszervezés, önkormányzati intézmények
megszervezése, a helyi önkormányzatok kezdeményezésére tele-
pülések határainak módosítása, környezetvédelem, közhasználati
jog, kézművesség, lakásépítés támogatása, szociális lakások építé-
se, szociális gondozás és népjólét, kereskedelem, helyi vásárok és
piacok, területi érdekeltségű ipari termelés, erdőgazdálkodás, er-
dészeti személyzet, vadászat, vadgazdálkodás, mezőgazdaság, víz-
gazdálkodás és rendészet, idegenforgalom fejlesztése, legelők, ál-
lat- és növényvédelem, egészségvédelem, út-, gáz- és vízhálózat,
távközlés, közszállítás, utak, vasutak és kábelszállítás, közszolgálta-
tás és személyzet, kisajátítás, közmunkák, gazdasági szféra szabá-
lyozása, sportolás támogatása tartozik. A széki bizottság végrehaj-
tói hatáskörébe pedig az önkormányzati testületek működtetése;
jogszabálytervezetek benyújtása; hivatali besorolás és előléptetés;
közszolgáltatások, közintézmények, állami társaságok felügyelete;
területi köz- és magánvagyon kezelése; saját gazdasági társaságok
alapítása; adóhatósági hatáskörök gyakorlása; saját költségvetés;
gazdasági fejlesztés; terület adóügy, pénzügy, kereskedelmi politi-
ka; területi hatósági intézmények létrehozása és megszüntetése;
közbiztonság védelme, rendőrséggel való együttműködés, a rend-
őrség helyi parancsnokságainak ellenőrzése; helyi hatóságok önál-
lóságának védelme; a gazdaság felügyelete; környezetvédelem ko-
ordinálása; területi vizek; idegenforgalom; szociális gondoskodás;
egészségügy.
A 2003-as Autonómia-csomagterv értelmében Székelyföld ré-
gió törvényhozói hatáskörei egyrészt a régiókat megillető terület-
fejlesztésre és rendezésre, tájvédelemre; gazdasági fejlesztésre; víz-
gazdálkodásra; bányajogra, bányakitermelésre; szociálpolitikára,

107
jóléti intézményekre; lakáspolitikára; foglalkoztatáspolitikára; ide-
genforgalomra, falusi turizmusra; hivatalaira és személyzetére; köz-
tisztviselők kollektív szerződésére; a községhatárokra; tűzoltásra,
mentőszolgálatra, katasztrófa-elhárításra; közbiztonságra; regioná-
lis közmunkákra; mező és erdőgazdálkodásra; közutakra, közleke-
désre, helyi kommunikációra; vadászatra és halászatra; regionális
adópolitika kialakítására, adók kivetésére; parlamenti és önkor-
mányzati választások lebonyolítására vonatkozó területekre terjed-
nének ki, másrészt speciális hatásköreire, a magyar és román regi-
onális nemzeti közösségek mellett élő kisebbségek jogainak bizto-
sítására; a magyar és román közösség arányos politikai képviseletét
biztosító törvény kidolgozására vonatkozóan. Kidolgozza és elfo-
gadja a költségvetést, kezeli a régió vagyonát, közszolgáltatásokat
hoz létre és ad ki, közintézményeket hozhat létre, társulhat más kül-
földi vagy romániai közigazgatási egységekkel.

Az önkormányzatok forrásai

Törvénytervezet a nemzeti, etnikai, nyelvi közösségekről és az
ezekhez tartozó személyekről, illetve a Memorandum tervezet a Ro-
mániai Magyar Nemzeti Közösség belső önrendelkezéséről nem
tartalmaz az önkormányzat forrásaira vonatkozó előírásokat.
A Törvény a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről
az állami költségvetési támogatás mellett jogot ad saját bevételek-
hez, alapítványi támogatásokhoz, romániai és külföldi szervezetek
támogatásaira, adományok elfogadására, illetve bármilyen más,
jogszabályba nem ütköző források felhasználására. Külföldi szerve-
zetek és magánszemélyek támogatásában egyaránt részesülhetnek
A Romániai Magyar Nemzeti Közösség Személyi Elvű Autonó-
miájának Statútuma az állami költségvetést, saját bevételeket, ala-
pítványi támogatásokat, romániai és külföldi szervezetek támoga-
tásait, adományokat, más, legális bevételeket jelöli meg az önkor-
mányzat forrásaiként.
A Törvény az etnikai és a nyelvi identitással kapcsolatos jogok-
ról, valamint az etnikai és nyelvi közösségek méltányos és harmo-
nikus rendezéséről konkrétan az önkormányzatokra vonatkozóan

108
nem tartalmaz ilyen rendelkezéseket. Csak annyit mond, hogy „a
kormány az állami költségvetésből külön pénzalapot különít el ki-
sebbségvédelmi célokra, ebből a pénzalapból kipótolja a nemzeti
kisebbségek oktatási és kulturális intézményeinek működtetésére
fordított kiadásokat, elsősorban a kis lélekszámú nemzeti kisebbsé-
gek esetében, ha a megfelelő minisztériumok által ezekre fordítha-
tó pénzalap nem elég támogatja a nemzeti kisebbségek felekezeti
iskoláit“.
A Sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma értelmében
az önkormányzat forrásainak egyik részét a törvény által az egyes
hatóságok számára kijelölt helyi adókból és díjakból befolyó ös-
szeg jelenti, a másik részt az állami költségvetésből elkülönített ki-
egyenlítés adja.
Székelyföld autonómia-statútuma (mindkettő) értelmében a
régió forrásait az állam által teljesen vagy részben átengedett adók,
állami adók után járó illetékek, állami bevételből való részesedé-
sek, saját adók, illetékek, különadók, saját vagyonból származó jö-
vedelmek, adományok, jövedelemadó 50%-a, települési önkor-
mányzati adóknak és illetékeknek 30%-a jelenti. A székek a telepü-
lési önkormányzatoktól átutalt arányos költségvetési kiegyenlítés, a
régió önkormányzata által átutalt állami költségvetési kiegyenlítés
és a saját jövedelem felett rendelkeznek.
A Törvény a személyi elvű önkormányzatokról az állami költ-
ségvetés, alapítványok, romániai és külföldi szervezetek támogatá-
sai, adományok, vállalkozásokból befolyó jövedelmek és más tör-
vényes bevételek formájában írja le a forrásokat.
A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonó-
miájának statútuma éves állami költségvetési juttatásokat (demog-
ráfiai súlyával arányos), „az állami szervek által tulajdonba vagy
használatba adott vagyontárgyak révén képződő jövedelmet”, a
közösség tagjai által befizetett hozzájárulásokból befolyó összege-
ket, romániai és külföldi támogatásokat, illetve egyéb legális forrá-
sokat jelöli meg.
Az Autonómia-csomagterv a régióban begyűjtött adók 60%-át
bocsátja a regionális önkormányzat rendelkezésére.
A Kerettörvény a nemzeti közösségek személyi elvű önkor-
mányzatáról értelmében az önkormányzat a helyi, illetve állami

109
költségvetés, alapítványok, romániai és külföldi szervezetek támo-
gatásai, adományok, saját bevételei, más legális bevételek felől ré-
szesül bevételben.
A Törvény a romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról nem
tartalmaz az önkormányzat forrásaira vonatkozó előírásokat.

Záró megjegyzések

Minden bizonnyal tanulságos lenne közelebbről megvizsgálni azt
a kérdést, hogy a romániai kisebbségek közül miért csak magyar
részről léteznek az autonómia igényét megfogalmazó tervezetek,
ahogy annak a kérdésnek a felvetését sem tekintem értelmetlen-
nek, hogy a többséghez tartozó, a kisebbségi autonómiát elvileg tá-
mogató személyek miért nem dolgoztak ki ilyen jellegű dokumen-
tumokat. Erre vonatkozó véleményemnek itt nem szeretnék han-
got adni, mindössze annyit jegyeznék meg, hogy ezek hiányában
Romániában a kisebbségi autonómia kérdése gyakorlatilag magyar
ügyként tematizálódik a különböző diskurzusokban. Ez azért ve-
szélyes, mert egyszerre akadályozza a probléma egyszerű közpoli-
tikai problémaként való felvetését, a témakör objektív, tudományos
vizsgálatát, illetve az ilyen irányú politikai és társadalmi törekvések
konfliktusképző potenciálja ebben az esetben sokkal magasabb,
mint akkor lenne, ha a közbeszédben megjelenne, hogy a többség
részéről és más kisebbségek részéről is léteznek ilyen jellegű
elképzelések15.
A romániai autonómia-diskurzus másik jellemzője, hogy a ma-
gyar kisebbség körében az autonómia sokkal inkább célként, mint
eszközként jelenik meg. Kevés szó esik arról, hogy milyen kisebb-
ségi jövőképek elengedhetetlen tartozéka. Kevés szó esik arról,
hogy az autonóm státus konkrétan milyen előnyökkel és negatívu-
mokkal jár. A különböző narratívák döntően filozófiai és jogi nyel-

15 Létezik például egy, számos román nemzetiségű személy által is aláírt, Románia regional-
izálását kérő 2001-es memorandum, az úgynevezett Provincia-memorandum. Szerzői kizáró-
lag a történelmi régiókban gondolkoznak, nem esik szó etnikai vonatkozású autonómiáról.
Ennek ellenére fontos lépésnek tekinthető a romániai közgondolkozás unitárius-centralista-
nemzetállami fundamentalizmusának megtörése szempontjából.

110
vezetben kerülnek megfogalmazásra, nagyon ritkán fedezhetőek
fel a közgazdaságtani és szociológiai nyelvezet elemei. Ez a tény ar-
ra utal, hogy az autonomistáknak nincs végiggondolt, koherens el-
képzelésük arról, hogy a kisebbségek autonómiához való jogának
elfogadtatása esetén mely hatáskörök képezhetik alku tárgyát, és
melyek nem, bizonyos konkrét célok szempontjából. Emellett jól
mutatja, hogy nincs válasz arra a kérdésre sem, hogy bizonyos egy-
értelmű célok – mint például a kisebbségi kultúra megőrzéséhez
és fenntartásához szükséges intézményhálózat kialakítása és önál-
ló működtetése – mekkora költségvetést tesznek szükségessé, illet-
ve, hogy az milyen forrásokat feltételez, szükség van-e a többség te-
hervállalására. Már csak ez utóbbi tisztázása nélkül is nehéz megha-
tározni, hogy milyen tárgyalási pozícióban van az érintett kisebb-
ség, illetve, hogy milyen meggyőzési stratégiákat alkalmazhat.

111
Bibliográfia:

A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájá-
nak statútuma. [http://www.emnt.org/dokumentumok/
szemelyi-magyar_nemzeti_kozosseg_szemelyi_elvu_autono-
miajanak_statutuma-csapo.rtf], 2006.06.17.
A sajátos státusú helyi önkormányzat statutuma. [http://www.
emnt.org/dokumentumok/onkormanyzat-sajatos_statusu
_helyi_onkormanyzat_statutuma-csapo.rtf], 2006.06.17.
Autonomy Statute for the South Tyrol, Raccolta Ufficiale delle Leggi
3136 (1972), No. 670. In Hurst Hannum (szerk.): Documents on
Autonomy and Minority Rigths. Martinus Nijhoff Publishers,
Dordrecht-Boston-London, 1993, 462-495.o.
Autonomy Statute of the Basque Country. In Hurst Hannum
(szerk.): Documents on Autonomy and Minority Rigths.
Martinus Nijhoff Publishers, Dordrecht-Boston-London, 1993.
Az Erdélyi Magyar Kezdeményezés RMDSZ-platform Memorandu-
ma. Erdélyi Napló, XIV. Évf. 34. szám, 2004. augusztus 24.
[http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/cikk_nyomtatas.php?id_ci
kk=1373], 2006.06.17.
Bakk Miklós: Kerettörvény a régiókról (Tervezet). Magyar Kisebb-
ség, 2004, IX. évf., 1-2 sz., 236-246. o.
Bakk Miklós: Székelyföld különleges jogállású régió autonómiájá-
nak statútuma. (Tervezet). Magyar Kisebbség, 2004, IX. évf., 1-
2 sz., 250-260. o.
Bakk Miklós: Törvény Székelyföld különleges jogállású régió létre-
hozásáról (Tervezet). Magyar Kisebbség, 2004, IX. évf., 1-2 sz.,
246-249. o.
Csapó I. József: Memorandum tervezet a Romániai Magyar Nemze-
ti Közösség belső önrendelkezéséről. In: Dr. Csapó I. József:
Autonómiák és autonómiatörekvések. H.n., 2003, 262-274.o.
Elektronikus változat: www.hunpress.hu/letoltes/Autonomia
KonyvAkt.pdf
Csapó I. József: Székelyföld Autonómia-Statútuma. Magyar Kisebb-
ség, 1995, I. évf., 2. Sz., 174-200.o. [http://mk.adatbank.transin-
dex.ro/index.php3?action=betu&betu=c&co=osszes],
2006.06.01.
Greenland Home Rule Act, Danish Act No.577 of 29 November
1978. In Hurst Hannum (szerk.): Documents on Autonomy
and Minority Rigths. Martinus Nijhoff Publishers, Dordrecht-
Boston-London, 1993.
Home Rule Act of the Faroe Islands. [http://www.stm.dk/Index/
dokumenter.asp?o=71&n=1&h=7&d=1037&s=2&str=stor],
2004.
La Collectivité Territoriale de Corse. [http://www.corse.pref.
gouv.fr/scripts/display.asp?P=COloi91legis], 2004.
Law on Self-governing Ethnic Communities 5. October 1994.
[http://www.minelres.lv/NationalLegislation/Slovenia.html],
2004.
Legea Republicii Moldova Nr. 344-XIII din 23 decembrie 1994. Mo-
nitorul Oficial, (1995.01.14), 3-4 sz., I.o. [http://www.moni-
toruloficial.md] 2005.05.12.
Modified text of the Constitution of the “Trentino - Alto Adige” Reg-
ion and the Provinces of Trento and Bolzano. In Hurst
Hannum (szerk.): Documents on Autonomy and Minority
Rigths. Martinus Nijhoff Publishers, Dordrecht-Boston-
London, 1993.
Önkormányzati törvény Aland számára. In: Bárdi Nándor–Dippold
Péter (szerk.): i.m., 24-54.o.
RMDSZ: Törvény a nemzeti kisebbségekről és autonóm közössé-
gekről. Magyar Kisebbség, IV. évf. (1997) 1-2. sz.,
http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=c
imek&lapid=6&cikk=M970129.HTM.
Székelyföld autonómia statutuma. [http://www.emnt.org/doku-
mentumok/teruleti-szekelyfold_autonomia_statutuma-
sznt.doc], 2006.06.01.
Szilágyi N. Sándor: Mi egy más: Közéleti írások, Kalota Könyvkiadó,
Kolozsvár, 2003. Online változat: http://adatbank.transindex
.ro/konyvek/miegymas/401-466.pdf.

113
Szilágyi N. Sándor: Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jo-
gokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmónikus
együttéléséről. Korunk, 1994, 3 sz. 131-158. o.
Szőcs Géza: Törvénytervezet a nemzeti, etnikai, nyelvi közösségek-
ről és az ezekhez tartozó személyekről. In: Magyar Kisebbség,
III. évf. (1997) 1-2. sz., http://www.jakabffy.ro/magyarkisebb-
seg/index.php?action=lsz&lapid=6
The Law on Cultural Autonomy for National Minorities.
[http://www.einst.ee/factsheets/cult_auton.htm], 2004.08.23.

* * *

Bakk Miklós: Az autonómia-tervek két szakasza Erdélyben 1989
után. Magyar Kisebbség, 2004, 1-2 sz. 39-60.o. Digitális változat.
Bárdi Nándor–Dippold Péter (szerk.): Az Aland-szigetek önkor-
mányzata. Teleki László Alapítvány Könyvtár és Dokumentá-
ciós Szolgálata, Budapest, 1994.
Bayer József: A politikatudomány alapjai. Napvilág Kiadó, Buda-
pest, é.n.
Bódi Ferenc: A települési önkormányzatok érdekérvényesítése a
területpolitikában. Ph.D. értekezés, Budapest, 2001, pdf for-
mátum.
Brunner, Georg Küpper, Herbert: European Options of
Autonomy: A Typology of Autonomy Models of Minority Self-
Governance. In Kinga Gál (ed.): Minority Governance in
Europe. Local Government and Public Service Reform
Initiative, Budapest, 2002.
Csapó I. József: Autonómiák és autonómiatörekvések. Szerző ki-
adása, h.n., 2003.
Gerencsér Balázs–Juhász Albin: A kisebbségi autonómia. Buda-
pest, 2001, 18 o., (pdf formátum).
Hannum, Hurst (szerk.): Documents on Autonomy and Minority
Rigths. Martinus Nijhoff Publishers, Dordrecht-Boston-London,
1993.

114
Hannum, Hurst: Autonomy, Sovereignty, and Self-Determination.
The Accomodation of Conflicting Rights. University of Penn-
sylvania Press, Philadelphia, é.n.
Romániai népszámlási adatok 2002. [http://nepszamlalas.adat-
bank.transindex.ro/?szo=n%E9psz%E1ml%E1l%E1s]
Salat Levente: Autonómiák évadja Erdélyben. Krónika, VI. évf., 6.
sz., 2004.01.10-11. Online változat: http://erdely.ma/autono-
mia.php?id=4108&autoid=9362&year=2004&month=01&day=
11&what=archivum. Ehhez adódik a cikk megjelenése óta köz-
zétett két tervezet.

115
Függelék

Tervezet Koncepció Autonómia alanya Formája Altípusa A regionális Etnikai elem
hatalom struk-
túrája
1. Nemzetiségi törvénytervezet-csomag kisebbség Személyi elvű
(1991, Szőcs Géza)
2. Memorandum a 1. magyar nemze- kisebbség Személyi elvű
romániai magyar ti közösség
nemzeti közösség 2. helyi önigazga- Kisebbségek által Kombinált* Közigazgatási
belső önrendel- tási autonómiák többségben lakott rendszerbe
kezéséről (1993, település illeszkedő.
Csapó József) 3. regionális Kisebbségek Területi elvű Közigazgatási Törvényhozó Nemzeti kisebb-
önigazgatási által többségben rendszerbe nem testületi rendszer ségi rezsim
autonómiák lakott települések illeszkedő.
társulása
3. Törvény a nemze- 1. autonóm Kisebbség Személyi elvű
ti kisebbségekről közösség
és autonóm 2. sajátos státusú Kisebbségek által Kombinált* Közigazgatási
közösségekről helyi önkormány- többségben lakott rendszerbe
(1993, RMDSZ– zatok települések illeszkedő.
SZKT) 3. regionális Kisebbségek Területi elvű Közigazgatási Nemzeti kisebb-
autonómia által többségben rendszerbe nem ségi rezsim
lakott települések illeszkedő
társulása
4. Törvény a nemzeti identitással Kisebbség Személyi elvű
kapcsolatos jogokról és a nemzeti
közösségek méltányos és harmonikus
együttéléséről (1994, Szilágyi N.
Sándor)
5. Sajátos státusú helyi önkormányzat Kisebbségek által Kombinált* Közigazgatási
statútuma (1994, Csapó József) többségben lakott rendszerbe
települések illeszkedő
6. Romániai magyar nemzeti közösség Kisebbség Személyi elvű
személyi autonómiájának statútuma
(1994, Csapó József)
7. A romániai magyar nemzeti közösség Kisebbség Személyi elvű
személyi elvű autonómiájának sta-
tútuma (1995, RMDSZ ÜE Politikai
Főosztálya, Bodó Barna–Szász Alpár
Zoltán–Bakk Miklós)
8. Törvénytervezet a személyi elvű Kisebbség Személyi elvű
önkormányzatokról (1995, Bakk
Miklós)
9. Székelyföld autonómiastatútuma Történelmi régió Területi elvű Közigazgatási Részleges tör- Nemzeti kisebb-
(1995, Csapó József) rendszerbe nem vényhozó testületi ségi rezsim
illeszkedő rendszer
10. Székelyföld autonómiastatútuma Történelmi régió Területi elvű Közigazgatási Részleges tör- Nemzeti kisebb-
(2003, Székely Nemzeti Tanács) rendszerbe nem vényhozó testületi ségi rezsim
illeszkedő rendszer

116
Tervezet Koncepció Autonómia alanya Formája Altípusa A regionális Etnikai elem
hatalom struk-
túrája
11. Autonómia-cso- 1. régió Történelmi régió Területi elvű Közigazgatási Törvényhozó Többségi rezsim
magterv, (2003, rendszerbe testületi rendszer
szakértői csoport, illeszkedő
koordinátora 2. különleges Történelmi régió Területi elvű Közigazgatási Törvényhozó Többnemzetiségű
Bakk Miklós) jogállású régió rendszerbe testületi rendszer rezsim
illeszkedő
12. Kerettörvény a nemzeti közösségek Kisebbség Személyi elvű
személyi elvű önkormányzatáról
(2004, Bakk Miklós)
13. Törvény a romániai nemzeti kisebb- Kisebbség Személyi elvű
ségek jogállásáról (2005, RMDSZ)
* Ezen elképzelések esetében a jog alanya végső soron egy közigazgatási egység, de csakis az, amelyben a kisebbség
létszáma meghaladja az 50%-ot.

117