You are on page 1of 113

A határon túli magyarság és

a magyar közszolgálati média
Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

A határon túli magyarság
és a magyar
közszolgálati média
A 2005. december 16-án, Budapesten megtartott
konferencia előadásaiból szerkesztett kötet

Szerkesztette: Ágoston Vilmos

A konferencia moderátorai:
Vásárhelyi Mária és Hushegyi Gábor

Budapest, 2006
© Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány
Felelôs kiadó: dr. Törzsök Erika elnök
1093 Budapest, Lónyay u. 24. félemelet 1.
Levelezési cím: 1461 Budapest, Pf. 362
Telefon: (+36 1) 216 7292, 456 0779 Fax: (+36 1) 216 7696
Internet: www.eokik.hu • E-mail: minor@eokik.hu
Tervezés, nyomdai elôkészítés és nyomás:
Stúdió MolnART
Telefon: (+36 20) 203 9961, (+36 76) 461 474
E-mail: molnart@freemail.hu
TARTALOMJEGYZÉK

Törzsök Erika, az EÖKiK Kuratóriumának
elnöke: Ahol a hírek magukért beszélnek . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

Ágoston Vilmos: Közszolgálat és politikai
egyensúly a Kossuth rádió nemzet-stratégiai műsoraiban
„határon innen és túl” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7

Vásárhelyi Mária: A közszolgálati média . . . . . . . . . . . . . . . . 20

Timár János, az ORTT tagja: Új helyzet? A változás
lehetséges irányai és ennek jogi, hatósági aspektusai . . . . . . . . . . 30

Gellért Kis Gábor, a Magyar Rádió Kuratórium
elnöke: „Magyarni rádióul” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34

Gáspárik Attila, a romániai CNA elnökhelyettese:
Kétfogásos médiafogyasztás Erdélyben, avagy eszi/nem eszi? . . . 42

Losoncz Alpár egyetemi tanár, Újvidék:
Közszolgálatiság – kisebbség és többség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50

Parászka Boróka, a romániai a Hét főszerkesztője:
Mozaik-média. Miért nem maradhat
a közszolgálat pusztán nemzeti hatáskörben? . . . . . . . . . . . . . . . 55

Antal Zsolt, a Századvég Médiaműhely vezetője:
Immunisak-e a hírműsorok a stratégiai jelentőségű
társadalmi kérdésekkel szemben? – Adalékok a hazai
tömegtájékoztatás gyakorlatához . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60

Gavra Gábor újságíró: A magyarországi nyilvánosság
és a határon túli magyarság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66
Szerbhorváth György újságíró, Vajdaság:
Miért nincsenek közlekedési baleseteik
a kisebbségieknek? – Érzelem, érték és hatékonyság a határon
túli magyarok részére sugárzott műsorokban . . . . . . . . . . . . . . . 70

Bajomi-Lázár Péter, a Médiakutató főszerkesztője:
A média integrációs és dezintegrációs szerepe . . . . . . . . . . . . . . . 80

Gerold László irodalomtörténész, egyetemi tanár,
Újvidék: Szenzáció és népi tánc. Hogyan látnak minket,
és mi magunkat a magyarországi műsorokban? . . . . . . . . . . . . . 84

Hushegyi Gábor esztéta, Pozsony: Közszolgálati
hang- és képhiba. A magyarországi közszolgálati média
határon túli magyarság-képe, Pozsonyból nézve . . . . . . . . . . . . . 92

Vita . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 105
Törzsök Erika

Ahol a hírek magukért beszélnek
Az EÖKiK olyan szellemi műhely, amely a politika és a tudo-
mány metszéspontjában keresi azokat az összefüggéseket és vá-
laszokat, melyek a magyar kormány kisebbségpolitikáját a
„zsákutcás magyar történelem” meghaladására sarkallják.
Munkánk során kísérletet teszünk, a főbb kutatási irányok
eredményeinek bemutatásával, annak a történelmi jelentőségű
lehetőségnek a felmutatására és megragadására, miszerint 85
év után a magyar közösség – évtizedeken keresztül határokkal
elválasztott – tagjainak nagy többsége ugyanazon gazdaság és
politika keretei közé került. Erről az új keretről, és az ebből fa-
kadó feladatokról, a helyzet adta lehetőség kihasználásáról a
közszolgálati médiumok jóval kevesebbet beszélnek, mint a
múlt sérelmeiről, a jelen jól megformált ellenségképeiről, a ki-
rekesztésről és a kirekesztettségről. Olyan panaszkultúra ala-
kult ki Magyarországon – elsősorban a kisebbségpolitikában,
de más területeken is –, ami alkalmat ad valós társadalmi jelen-
ségek elfedésére, a felelősség elhárítására, áthárítására, jól fej-
lett ellenségkép gyártására, önmagunk felmentésére, vagy a cse-
lekvés elmulasztására, illetve a radikalizálódásra.
A konferencia az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatá-
sok Közalapítvány egyik fő kutatási iránya, a Médianacionaliz-
mus és európai integráció című projekt egyik állomása. Célunk a
párbeszéd megteremtése, a jelzett jelenségek okainak feltárása,
közös gondolkodás e társadalmi jelenségekről. Eszmecserét
kezdeményezünk arról, hogy mit közvetítenek a közszolgálati
televíziók és a rádió, hogyan jutnak a tematizálástól kezdve a
beszédmódon keresztül olykor magának a médiának a fősze-
replővé válásáig. Érdekes kérdésnek tűnik: vajon mi mozgatja
– a közvetlen napi politikai érdeken túl – a szereplők gondol-
kodását, a választott stílust és milyen értékrendhez igazodnak?
Engem személy szerint legjobban az foglalkoztat: hogyan ju-
tottunk ide a rendszerváltás után tizenöt évvel, hogy szinte
5
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

egyedülálló panaszkultúrának és a politikai romantika szárba
szökkenésének vagyunk szenvedő alanyai, határon innen és
túl. Az esetek jelentős részében megfosztanak a korrekt, tárgy-
szerű, széles körű tájékozódás és egy reális jövőkép kialakításá-
nak lehetőségétől. Most csak egyetlen példát említek. Egyik fi-
atal kolléganőm megnézte a Népszabadság és a HTMH hír-
anyagát a szerb–magyar kétoldalú kapcsolatokra vonatkozóan.
Azt találta, hogy 2004-ben a szerb–magyar kétoldalú kapcsola-
tokat teljesen a vajdasági magyarok ügye foglalta le. Mint írja:
„Felmerül a kérdés, hogy ez a felfokozott anyaországi aktivitás
mennyiben használt a vajdasági magyaroknak, illetve mennyi-
ben ártott a szerb–magyar kapcsolatoknak?”
Úgy tűnik, mind a politikusok, mind a diplomaták és az új-
ságírók, a média, a könnyebb utat választják, amikor táguló vi-
lágunk lehetőségeinek keresése, bemutatása, kihasználása, az
összefüggések felmutatása helyett egyre provinciálisabb belter-
jességbe, leegyszerűsített, érzelgős sémákba kényszerítenek ben-
nünket, fogyasztókat, határon innen és túl. Mi, a történések
alanyai aztán azt hisszük, hogy a Kárpát-medencében a mi ku-
korékolásunkra kel fel és nyugszik le a nap. Így aztán a hírek va-
lóban magukért beszélnek. A két világháború között uralkodó
neobarokk – amely a traumatizált nemzettudat jegyében szüle-
tett –, a politikai identitáskeresés jegyében revitalizálódik. Ma
a „valahol utat tévesztettünk?” kérdés felvetése éppen nem di-
vatos, mivel a közgondolkodást többnyire csupán a kirekesztés-
nek – mint haladó hagyomány követésének – a szelleme járja
át. A tragikus ettől inkább már csak komikussá válik. Egy esz-
metörténet kései lecsengése, határon innen és határon túl a
kölcsönös dezinformáltság állapotában tart bennünket.
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média című
konferencia nem csak arra keresi a választ, hogy akar-e a politi-
kai osztály a politikától valóban független tévét és rádiót, ha-
nem a felkért előadók határon innenről és túlról a közszolgála-
ti média működésének bemutatásától kezdve a média integrá-
ciós és dezintegrációs szerepéig fogalmazzák meg gondolatai-
kat, elemzéseiket – nyilván a jelenlegi állapotok meghaladásá-
nak reményében.
6
Ágoston Vilmos

Közszolgálat és politikai egyensúly
a Kossuth rádió „nemzet-stratégiai”
mûsoraiban
Ez év szeptemberében az amerikai Government Accountability
Office, a Kongresszus pártoktól független intézménye, megálla-
pította, hogy a Bush-kormányzat „bújtatott propagandát” foly-
tat, és megsértette a törvényt azzal, hogy egy konzervatív média-
kommentátort bízott meg oktatási politikájának népszerűsíté-
sével, és egy reklámcéget anyagilag támogatott, hogy videok-
lipeken hírműsorokat népszerűsítsen, anélkül, hogy jelezte vol-
na, ez a kormány megrendelésére készült.1 Nyugaton tehát el-
sősorban a kormánnyal szemben védik a tájékoztatás tisztasá-
gát a média függetlenségét féltő elemzők. Ezzel szemben a ma-
gyar közszolgálati Kossuth rádió műsoraiban (szerkesztői poli-
tikájában?) valami sajátosan magyar egyensúlydeficit figyelhető
meg. Jelen tanulmányunkban csak egyetlen példán keresztül is-
mertetjük ezt a különös jelenséget.
A sokat vitatott „rádiózásról és televíziózásról szóló, 1996. évi
I. törvény” (közismert nevén a magyar médiatörvény) – a né-
met médiagyakorlati modelltől eltérően, amelyik kizárja a szö-
vetségi kormány és a politikai pártok közvetlen beleszólását mé-
diaügyekbe –, a magyar szabályozás azt a látszatot kelti, mintha
a parlamenti pártok és elsősorban a mindenkori kormánypárt-
ok kezében lenne a közszolgálati média feletti döntő befolyáso-
lás lehetősége. Ennek egyik, nem elhanyagolható eszköze a
költségvetési finanszírozás, amelyik nem független a kormány-
pártok döntéseitől. Az ORTT tagjait is a parlamenti pártok je-
lölik és választják. A kuratórium elnökségét szintén a parla-
1 Michael Massing: The end of News? In: The New York Review of Books, Volume LII. No 19. 2005. dec.
1., 23. old. Hivatkozás: GAO report (B-305368) és „Department of Education – No Child Left Behind Act
Video News Release and Media Analysis” (B-304228), Sept. 30. 2005.

7
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

menti pártok határozzák meg, a felügyelőbizottság tagjai pedig
még parlamenti képviselők is lehetnek. Ugyanakkor a műsor-
szolgáltatók élére, úgymond pártpolitikától független részvénytár-
sasági elnököt választanak, és a 35. § (5)-ben ez olvasható:
„A Testület [az ORTT-ről van szó] tagja pártpolitikai tevé-
kenységet nem folytathat, pártpolitikai nyilatkozatot nem te-
het.”
A Testület tagjai tehát átmennek a szivárvány alatt, és nem
fejthetik ki a véleményüket, akárcsak a részvénytársaságok elnö-
kei. Nos, a függetlenség látszatát meg kell teremteni.
Mindezek alapján feltételezhetnénk, hogy a „független ma-
gyar média” a mindenkori kormány befolyása alatt is állhat, ha
ezt a kormánypártok is úgy akarják. A jelenlegi kormánypárt-
ok, szemmel láthatóan, erről a szándékukról lemondtak. Ez
egyrészt jó, mert szomorú lenne hallgatni az egyoldalú kor-
mánydicséretet (mint arra a korábbi időkben oly sok példa
volt), ugyanakkor a közpénzekből finanszírozott Kossuth rádió
2005 novemberében elemzett műsoraiban többnyire ellenzéki,
sőt nemegyszer szélsőséges, a mai parlamentáris demokrácia el-
veit sértő szerkesztői elfogultságot figyelhetünk meg. A ki-
egyensúlyozott műsorpolitikára vágyó, elfogulatlan hallgatók,
az állandóan hallható ellenzéki vélemény mellett, kíváncsiak
lennének a másik oldalnak, jelen esetben a baloldali, liberális
gondolkodóknak a véleményére is, még akkor is, ha az esetleg
éppen a kormányon levők álláspontjával egyezne meg. Tehát az
a furcsa helyzet állt elő, hogy az előző parlamenti ciklusban
kormánypárti elfogultságot tükröző műsorok szerkesztői most
ellenzéki elfogultságú egyensúlydeficitet teremtenek, ennek el-
lenére, nemegyszer, saját függetlenségüket kétségbe vonva, a
műsorokban nyíltan az hangzik el, hogy a média a kormány-
párti „liberálisok kezében van”.2
Az ORTT legutóbbi országgyűlési beszámolójában3 ez az
egyensúlytalanság nem követhető nyomon, sőt még az annyit

2 „És mivel a médiának nagyon nagy része, sajnálatos módon a liberális kezekben van, minden magyar
családba beszűrődik mindez az erkölcsi fertő (…) és sajnálatos módon ez válik normává.” 2005. november
13. 6–7 óra között a Kossuth rádió Vasárnapi Újság c. műsorában.
3 Beszámoló az ORTT 2004. évi tevékenységéről, J/14615. 2005. február 28. http://www.ortt.hu/ogyb

8
Közszolgálat és politikai egyensúly a Kossuth rádió „nemzet-stratégiai” mûsoraiban

vitatott Vasárnapi Újság című műsorról is megnyugtató, három
részre osztott, szinte egyharmados felosztású pártmegszólalási
grafikai képet láthatunk.4 Anélkül, hogy kétségbe vonnám az
ORTT francia mintát követő méréseinek a helyességét,5 in-
kább egyetlen olyan példáról szólok, amelyikből kiderül, hogy
a Testület által is alkalmazott kvantitatív mérési módszer nem
alkalmas a szellemi egyensúlytalanság mérésére.6 Különösen
nem a „nemzet-stratégiai” koncepció megközelítésére.
1. Miért a rádióműsorokat választottam elemzésem tárgyául?
Az annyira elmarasztalt médiatörvényben számos olyan para-
grafust találunk, amelyeket már kodifikációjuk idején túlhala-
dott a műszaki és politikai változás. Ilyen például:
„30. § (1) A Magyar Rádió és a Magyar Televízió az ország la-
kosságának túlnyomó többsége számára, a Duna Televízió első-
sorban a Magyar Köztársaság határain kívül élő magyarság szá-
mára nyújt közszolgálati műsorszolgáltatást.” (Kiemelés: Á. V.)
Ezek már akkor sem voltak a valóságnak megfelelőek, ma pe-
dig egyáltalán nem érvényesek. Egyrészt a Duna Tv-t nem csak
a határon kívül nézik, a Magyar Rádiót viszont – meteorológi-
ai viszonyoktól függően – Strassbourgtól Giuleştig és vissza
elég széles térben lehet fogni. A hallgatóságot sem lehet két cso-
portra osztani (határon innen és túl), ezért a műsorszerkezet-
ben sem illene különbséget tenni közöttük. Ráadásul, a műso-
rok az egész magyarul tudó hallgatósághoz szólnak, azokhoz is,
akik németek, szerbek, románok, szlovákok, vagy magyarok.
Az is közismert, hogy a tévé nézése helyhez és időhöz és bonyo-
lultabb műszaki feltétekhez kötött, mint a rádióé. Tehát a rádi-
ónak még mindig sokkal szélesebb a potenciális hallgatósága
határon túl is, mint a televízióé. Ezt egészíti ki az internet és a
műholdas sugárzás, amely ma már lehetővé teszi, hogy Japán-
4 A Vasárnapi Újságban a politikusok médiajelenléte 2004-ben: a kormánykoalíció 51%, az ellenzék 49%. L.
m. ORTT OGYB J/14615. 41. old.
5 A fenti beszámolóban az ORTT a francia CSA előírásaira hivatkozik, „amely szerint a parlamenti politikusok
(…) beszédidejének egyharmada a kormányt, egyharmada a koalíciós pártokat és ugyancsak egyharmada
a parlamenti ellenzéket illeti meg”. L. m. 31. old.
6 Terestyéni Tamás, a JEL-KÉP főszerkesztője 2001-ben készített egy elemzést az ORTT-nek, „Vizsgálat a Va-
sárnapi Újság című rádióműsorról” címmel, amelyet 2003-ban, látva, hogy a Testület semmit nem tesz az
egyoldalúság kiküszöbölésére, nyilvánosságra hozott. In: Médiakutató, 2003. tavasz, illetve:
http://www.mediakutato.hu/cikk/2003_01_tavasz. Azóta az adások színvonala még romlott.

9
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

tól Amerikáig, a világ bármely részén meghallgathassák a Kos-
suth rádió műsorait.
Tehát a határon túli magyarság tájékoztatásában, a Magyaror-
szágról és a határon túli magyarságról sugárzott kép megalkotá-
sában, vagy az úgynevezett „nemzet-stratégia” közvetítésében,
elsősorban a magyar Kossuth rádió műsorait terheli a felelős-
ség. Ráadásul a hallgatók nem azt mondják, mint a médiaelem-
zők, hogy egy megállapítás ebben és ebben a műsorban hang-
zott el, hanem azt, hogy „ezt hallottam a Kossuth rádióban”!
Egyetlen műsor, sőt egyetlen felelőtlenül elhangzó kijelentés is
minősítheti az egész rádió tevékenységét.
2. Utaljunk röviden arra, hogy melyek a legfontosabb feltéte-
lek, amelyeknek meg kell felelniük a közszolgálati műsoroknak.
Annak ellenére, hogy törvényi előírások vannak erre vonat-
kozóan, és mind a műsorszórók alapító okirataiban, mind az
ORTT-nek a közműsor-szolgáltatásról szóló pályázati közlemé-
nyeiben ezt részletesen kifejtik,7 alapvető viták folynak a média-
kutatók körében többek között arról, hogy mennyire kimerítő-
en határozza meg a médiatörvény a közszolgálatiság szemszögé-
ből oly döntő fogalmakat, mint például az ellentétes vélemé-
nyek kiegyensúlyozottságának kritériumai.
4. § (1) A közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi ese-
ményekről, vitatott kérdésekről a tájékoztatásnak sokoldalú-
nak, tényszerűnek, időszerűnek, tárgyilagosnak és kiegyensú-
lyozottnak kell lennie.
(2) A műsorszolgáltatásban közzétett műsorszámok összessé-
ge, illetőleg ezek bármely tartalom vagy műfaj szerinti csoport-
ja nem állhat párt vagy politikai mozgalom, illetve ezek nézete-
inek szolgálatában.
A vitára az ad alkalmat, hogy vajon a fentiek
– csak a tájékoztatásra, a hírműsorokra érvényesek, vagy min-
den műsort lehet tájékoztatónak tartani, hiszen ismereteket
közölnek.
– Ha minden műsorra érvényesek, akkor vajon csak egyetlen
műsoron belül kell megvalósulnia a tárgyilagos és kiegyensúlyo-
7 Magyar Televízió Részvénytársaság Alapító Okirata, Magyar Közlöny, 1996/106.; Magyar Rádió Részvény-
társaság Alapító Okirata, Magyar Közlöny, 1997/36; ORTT közleményei, Kulturális Közlöny, 2005. ápr. 4.

10
Közszolgálat és politikai egyensúly a Kossuth rádió „nemzet-stratégiai” mûsoraiban

zott tájékoztatásnak, vagy elég, ha egyik műsorban ilyen véle-
ményt mondunk, aztán este vagy másnap egy másikat. A tör-
vény értelmező rendelkezésében nem szerepel az sem, hogy mit
értenek TÁJÉKOZTATÁSon.
– A kiegyensúlyozottság kérdésében: vajon elsősorban a parla-
menti politikai pártok képviselőinek megjelenési aránya a fon-
tos? Mi történik abban az esetben, amikor az egyoldalúan szer-
kesztett műsor – amelyben riportok, kommentárok, interjúk,
vélemények hangzanak el – nem kimondottan valamelyik poli-
tikai párthoz kapcsolódik? Illetve ha igen, akkor az parlamen-
ten kívüli párt, amelyik már nem is helyezhető el a háromszor
egyharmados kvantitatív skálán.
– Egyáltalán lehet-e mérni kvantitatív eszközökkel a tartalmi
vonatkozásokat és azok társadalmi kihatását?
Nos, mivel ezekre a kérdésekre a törvény kellően nem tér ki,
az értelmezések és megítélések során sok mindenre lehetőség
nyílik, amit sem az alapító, sem a felügyeleti szerv nem tud kel-
lően szankcionálni.
„Fel kell hívni arra is a figyelmet, hogy az Rttv. önmagában
nem tudja megoldani a kiegyensúlyozottság érvényesítésének
ügyét. Ennek legfőbb oka, hogy a törvény meghatározásai több-
nyire elvont fogalmakat tartalmaznak, és nem nyújtanak eliga-
zítást azokról a mértékekről, határértékekről, amelyekhez ké-
pest a műsorok nyers tényeit a kiegyensúlyozottság szempontjá-
ból minősíteni lehetne. Így jelentésünk sem foglal állást a ki-
egyensúlyozottság meglétéről vagy hiányáról, csupán az elsődle-
ges adatokat foglalja keretbe.”8
Az idő rövidsége miatt, hadd emeljünk ki egyetlen példát a
Kossuth rádióban elhangzott egyik műsorból. Említettem,
hogy jelen kutatásunkban a 2005. novemberi adásokat ele-
meztük. Az egyik műsorban, az interjúalany a következőket
nyilatkozta:
„Ebből a nemzetből azok, akik kifelé húztak, éppen kimen-
tek. Tehát lényegesen könnyebb volt a nemzeti egységet annak
a nagyon mélyre süllyedt szintnek a talaján megtalálni, ahon-

8 OGYB I. m. J/14615. 20. old.

11
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

nan felemelkedni kellett. Szemben a mi kilencvenes fordu-
latunkkal…”9
Ha valaki itt kapcsolja be a rádiót és nem tudja, ki mondja
ezt, milyen időszakról van szó, egyszerre kíváncsi lesz, melyik az
az üdvös pillanat történelmünkben, amikor még olyan ideális
nemzeti egység volt, hogy kézen fogva járt a gróf a tanyasi pa-
raszttal, a munkás a multi-nemzeti mágnással stb. Ellentétben,
ugye, a mostani, a kilencvenes évek utáni elmarasztalható álla-
potunkkal, amikor a gazdag politikusok nem adnak semmit a
szegényeknek – amint erre a riporter utalt egyik kérdésbe búj-
tatott kijelentésében.
Hamarosan kiderül, hogy Klebersberg Kunó, egykori kultúr-
politikus idejéről van szó, aki ugye egy személyben testesíti meg
a mai értelemben felfogott határon túli és inneni nemzeti egy-
séget, hisz a Trianon után elszakított, Arad melletti
Magyarpécskán született, majd, többek között, Magyarország
vallás- és oktatásügyi minisztere volt 1922 és 1931 között. Anél-
kül, hogy tagadnánk a politikus kezdeményező- és szervezőké-
pességét, hiszen valóban sokat tett a tanyasi diákok oktatásától
kezdve a Collegium Hungaricumok létrehozásáig, Berlintől
egészen Rómáig, képzőművészeti, néprajzi gyűjteményeket szer-
vezett, de hogy éppen az akkori „nemzeti egység” megteremté-
sének elveire hívja fel a figyelmünket az interjúalany, és ezt tart-
ja pozitívan szembeállíthatónak a jelenkori oktatáspolitikával
– határon innen és túl –, ez kíváncsisággal tölti el a hallgatót.
Várjuk, hogy a riporter vagy a műsorszerkesztő többet elárul
majd arról az ideális nemzeti egységről. Mivel sem a riportból,
sem a műsorszerkesztő kommentárjából mást nem tudunk
meg, mint azt, hogy manapság már „a tisztelet elenyészése a
nemzeti lét alapját is kikezdi”, meg „sztárként ünnepeltetett bi-
tangok támadják alapértékeinket”. Sőt, a riporteri kérdés ilyen
állítást is tartalmaz: „Mi állhat az (sic!) mögött, hogy
Klebersberg Kunó a teljes nemzet kultúrpolitikusa volt, most
pedig inkább csak a polgári közép idézi fel az ő emlékét?”

9 Molnár Pál riportja a Katolikus Egyetem Klebersberg Kunó emlékére rendezett konferenciájáról, Vasárnapi
Újság, 2005. nov. 13. Műsorvezető-szerkesztő Haefler József. Felelős szerkesztő Molnár Pál.

12
Közszolgálat és politikai egyensúly a Kossuth rádió „nemzet-stratégiai” mûsoraiban

Egyre kíváncsibbak leszünk, mit hallgatnak el ezek a mai „bi-
tangok”. Mivel a műsorból nem derül ki, kénytelen vagyok le-
emelni a polcról Klebersberg Kunó gr., feltehetően 1928 vé-
gén, illetve 1929 elején, év nélkül megjelent könyvét, címe: Ne-
onacionalizmus. Ebben „ímigyen” szól a szerző hozzánk, hogy
értsük határon innen és túl:
„Mi, akik a magyar nemzet kulturális felsőbbségéért küz-
dünk Európa keletén, azt akarjuk, hogy amint a múltban
előörs voltunk a török barbarizmus elleni küzdelemben, azon-
képpen ma szellemi téren is megmaradjunk az előörs-nemzetek
között.”10 (48. old.)
„Mit értek én neonacionalizmus alatt? A pozitív, aktív, a pro-
duktív, a konstruktív emberek szent összefogását a rombadőlt
haza újjáépítésének nagyszerű munkájában; öntudatos összefo-
gást a kritika túltengéseivel, a hiper-kritikával és általában a ne-
gatív emberekkel szemben, mert ha negatív emberek befolyá-
sa a közvéleményben felülkerekednék, ez végzetesen megállíta-
ná a nemzetet a modern haladás útján.” (5–6. old.)
Hogy kik a negatív emberek, az talán kiderül a következőkből:
„Ma a nacionalizmus klasszikus földje Olaszország. Az összes
többi államokban erős internacionális szocializmus szorongat-
ja a nemzeti gondolat híveit, a nacionalista pártok kénytelenek
más frakciókkal parlamenti koalíciót kötni, nacionalizmusuk
tehát a maga tisztaságában nem érvényesülhet. (…) Itáliában
Mussolini tiszta képletet teremtett. Az ország összes erőit a
nagy nemzeti célokra állította be. (…) A régi célok tárgytalanná
váltak. (…) Olaszország új helyzetbe került. Most nem a meglé-
vő olasz nyelvterületek felszabadítása, hanem az olasz nép ter-
mészetes szaporodásának elhelyezésére újabb területek biztosí-
tásáról, az olasz gazdasági élet expanziójának lehetővé tétele vé-
gett újabb piacok megnyitásáról van szó. E megváltozott célok-
hoz és feladatokhoz át kell nevelni az egész nemzetet. Óriási
feladat, grandiózus elgondolás! Ilyen nemzetnevelési felada-
tokra soha pedagógus még nem vállalkozott, nem is mert gon-
10 Klebersberg Kunó: Neonacionalizmus, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R. T. Kiadása, Budapest, é.
n.(talán 1929 elején, mert a köteles példány 1929 januárjában van bejegyezve az Országgyűlés könyvtá-
rában), 48. old.

13
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

dolni. A fasizmus kíméletlen őszinteséggel tárta fel az olasz
népnek a korábbi századok szenvedéseiből és nyomorúságából
kiburjánzott hibáit, most ezeket a hibákat kíméletlen erővel ki-
gyomlálják, a nemzet jó tulajdonságait pedig az erény tökéletes-
ségéig igyekeznek fokozni. És ezen felül világosan kitűzve az
olasz neonacionalizmus új céljait, a felsarjadó új nemzedéket
egyenesen rá akarják nevelni ezekre az új feladatokra. Már a
gyermekekben, egészen öntudatosan főképpen azokat a tulaj-
donságokat igyekeznek kifejleszteni, amely tulajdonságokra az
új nemzeti feladatok utalnak rá.” (140–141. old.)
„Ha kérdem, mi a fasizmusnak igazi belső tartalma, nem lát-
hatom másban, mint ebben az olasz nacionalizmusban, amely-
nek szintén újak a céljai. (…) [G]yarmatok szerzése, hogy népfö-
lösleget olasz földön lehessen elhelyezni, hadsereg, vízi és légi-
flotta, hogy Itália újból felvehesse Velence szerepét a Földközi-
tenger keleti medencéjében, a Balkánon és a Levantén, a risorg-
imento befejezése után új nagyszerű célok és ideálok a fasizmus
által megteremtett neonacionalizmus jegyében.” (125. old.)
A népiskolák legfontosabb feladatáról a következőket írja:
„És most a népiskolákkal utána megyünk új szállásaira a ta-
nyai népnek és visszük utána a vallási és nemzeti gondolatot
és a magyar neonacionalizmus új eszméit.” (125. old.) „Ez a
neonacionalizmus elsősorban a szocializmusban rejlő nem-
zetköziséggel tusakodik” – írja könyvében Klebersberg Kunó
gr. (131. old.)
Ez világos beszéd. Miért nem beszél ilyen világosan az inter-
júalany és a riporter is? Mondják ki világosan, riporter, műsor-
szerkesztő, politikus stb., hogy azt az állapotot tartják eszményi-
nek, amikor azok, akik kifelé húztak a nemzetből, „már éppen
kimentek”. Hogy kik voltak azok, akiket kihúztak a nemzetből?
Netán az emigrációba kényszerülő Jászi Oszkár, vagy Kassák,
vagy mások is netán, akik nem hittek a neonacionalizmus és fa-
sizmus kultúrfölényében? Ez nem derül ki a riportból. Ehelyett
egy másik talányos félmondat hangzik el:
„A klebersbergi kultúrpolitika nagyon szerencsésen találta el
azt a vonalat, amit nem lehetett tőlünk elirigyelni, mert hiszen
a magunk magyar kultúrájának az emelése, az írni-olvasni, szá-
14
Közszolgálat és politikai egyensúly a Kossuth rádió „nemzet-stratégiai” mûsoraiban

molni megtanítása a lakosságnak,(…) ez nálunk számított, de
senkit se fenyegetett.”
Állította valaki, hogy fenyegetheti a magyar analfabetizmus
felszámolása? Ki állított ilyen abszurdumot? Talán a negatív em-
berek? Tehát, ha valaki azt állítaná, hogy ez a kultúrpolitika va-
lakit fenyegetett, az az abszurd híve. Sejtjük viszont, hogy az in-
terjúalany nagyon jól tudja, milyen időszakról, milyen nemzeti
egységpolitikáról van szó, kit fenyegetett és milyen a nemzeti ab-
szurd. Mert igaz ugyan, hogy a magyar írni-olvasni tanítás nem
fenyegetett senkit, de akit a magasabb műveltség és mesterség
oktatásától eltiltottak, azt bizony fenyegették. Itt ugyanis a nume-
rus clausus tagadásáról van szó. Annak a bevezetése viszont nem
volt egy jótékonysági intézmény.11 Hogy kerül ide a numerus
clausus, amikor senki nem beszélt róla ebben a műsorban? Ti-
pikus eset. Olyan ez a beszélgetés, mintha Valaki (?) állandóan
kivágná az érvek tartalmát, és csak a minősítések maradnának.
Aztán, ha ezen a félmondaton elgondolkozunk, és úgy találjuk,
hogy a megszólaló netán mégsem az abszurd kedvéért mentege-
ti ezt az oktatáspolitikát, hogy nem fenyegetett senkit, talán ar-
ra is gondolhatunk, hogy az interjúalany egyszerűen átrázta az
ártatlan riportert. A riporternek, ugyanis fogalma sem volt ar-
ról, amiről az interjúalany, dr. Zlinszky János, a Pázmány Péter
Katolikus Egyetem jogtörténettanára lazán nyilatkozgatott a
mikrofonba. Vajon az összeállítás elején hivatkozott Orbán Vik-
tor politikus, aki – mint a műsorból megtudtuk – előadóként
részt vett azon a konferencián, ahol a helyszíni riport készült, és
ahol lebitangozták a jelenlegi baloldali, liberális gondolkodó-
kat, vagy kormánypolitikusokat, olvasta-e Klebersberg Kunó hi-
vatkozott nemzetpolitikai elveit? Ha igen, egyetért-e ezekkel? Va-
jon ezt a kultúrpolitikát kellene nekünk, nemzet-stratégiaként,
határon innen és túl megvalósítani?
Ha nem, akkor miről beszélnek? Ha igen, akkor emlékeztes-
sünk arra, hogy Klebersberg Kunó gr. saját szavaival vállalta „a
11 Törvényjavaslat a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi
karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról. In: Nemzetgyűlési napló, 1920. 119. szám.
137–138. old. Ebben t. k. ez olvasható: „Az 1920/21-ik tanév kezdetétől csak oly egyének iratkozhatnak
be, kik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatóak és csak oly számban, amennyinek
alapos kiképzése biztosítható.”

15
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

numerus clausus ódiumát”, sőt, „határon túli érvekkel” magyaráz-
ta meg annak magyarországi szükségességét: „Az ország kéthar-
mad részének elvesztése (…) szükségessé tette a numerus
clausust.” (46. old.) Logikus érvelés. Ez az igazi magyar ab-
szurd: elvesztettük lakosságunk kétharmadát, most még dob-
junk ki magunk közül néhány százalékot. Hogy egységes legyen
a nemzet.
Mit üzen a rádió? Hogy a mai, minősíthetetlen baloldali, libe-
rális politikához képest a klebersbergi, az elhallgatott numerus
claususszal és a leventeoktatással együtt nem fenyegetett senkit,
nem volt semmi köze a nemzeti militarista zsákutcához. Vajon
ez a „magyar közszolgálati rádió” műsorszerkesztésének nemzet-
stratégiája? Ha igen, akkor miért nem idézik világosan, hogy a
hallgató is tudja, miről beszélgetnek oly nagy egyetértéssel?
Az ilyen típusú műsoroknak a sajátossága, hogy kétszeres
egyensúlydeficitben szenvednek. Nemcsak az ellenérvet nem
mondják ki, de a saját érveikről is hallgatnak. Ők tudják, mi-
ért. Talán, nehogy kiderüljön, hogy mindez beleférne valami-
lyen büntetőparagrafusba, vagy sértene valamilyen nemzetközi
egyezményt, esetleg magyar nemzeti jóérzést. Az új egyensúlyde-
ficites módszer lényege: rejtett uszítás és minősítés, a másik po-
litikai oldal kizárása a nemzetből.
Az ilyen típusú riportokhoz szorosan kapcsolódnak a „Mit
üzen a múlt” jellegű, a közszolgálati médiában manapság any-
nyira elszaporodott dokumentum-szemfényvesztő műsorok.
Ezekben az összeállításokban a múlt dokumentumaiból önké-
nyesen kiemelnek néhány hírt, eseményt, amelyeket úgy szer-
kesztenek, hogy a fogalmi kifejtést elhallgató, mindössze utaló,
áthallásos tényezőkből összeáll egy ártatlanul szenvedő, élet-ha-
lál harcát vívó, nemzeti konzervatív ideologikus magyar nem-
zetszemlélet. Az ilyen összeállításoknak a prototípusa arról szól:
A magyar nemzet legnagyobb ellenségei évszázadok óta az
„undorító”12 szabadelvű és baloldali pártok voltak. Ők a felelő-
sek az őszirózsás forradalomért, Trianonért, a nemzeti föld fel-
darabolásáért. Míg a két világháború között a környező népek

12 Vasárnapi Újság. 2005. nov. 27.

16
Közszolgálat és politikai egyensúly a Kossuth rádió „nemzet-stratégiai” mûsoraiban

antiszemiták és magyarfalók voltak, addig a magyarországi zsi-
dók a Vigadóban mulattak, mégis a háború után az amerikai-
ak támogatásával a szovjetek internálták a magyarságot, büntet-
ték az ártatlanokat. Ezután jöttek ismét az idegenek, a kommu-
nizmus, ötvenhat és a kommunista sortüzek, majd az egykori
hatalmon levők, akiknek igazságtalan hatalma a mai meggaz-
dagodott, bal-liberális politikusokra vetíti árnyékát. Követke-
zésképpen a magyarság kimondatlan nemzet-stratégiája: az év-
századok óta szenvedő, ártatlan, erkölcsös, hagyományaihoz és
hitéhez ragaszkodó jobboldali, konzervatív magyar nemzetnek
élet-halál harcot kell vívnia a nemzeti létért. Hogy kik ellen?
Nos, kezdődik minden elölről…
Ezt kiegészíti a Kárpát-medencei krónika, amelyben minden
öt hír közül négy a több évtizedes üldöztetésről, a háború utá-
ni, bosszúért kiáltó „igazságtalan” megtorlásokról szól. És a su-
galmazott következtetés, hogy ezeket mind az idegen nemzetek,
a kommunisták, baloldaliak, vagy a „liberálisok” követték el. A
másik oldal, a nemzet ellen.
Az is lehet, hogy a magyar közszolgálati rádiónak nincs sem-
milyen nemzet-stratégiája.13 Ha lenne, akkor a minőségre és a
kiegyensúlyozott, pozitív gondolkodású nemzetszemléletre tö-
rekedne a 21. században, az egységesülő Európában. Ehelyett
úgy tűnik, csak műsorok vannak: ilyenek, meg olyanok. Saj-
nos, többségében ilyenek.14 Viszont annak is igaza van, aki a
fenti nemzetegyesítő eszmék hallatán, az egészre kiterjesztve
mondja: igen, a Magyar Rádió 80 év után visszakerült csecse-
mőkorába. Akkor is éppen ezekért a célokért hozták létre. A

13 „… mintha a mai magyar televíziózás és rádiózás nem kívánná tudomásul venni, hogy a határainkon túl élő
magyarok nem egy etnográfiai tudat, egy közös múltőrzés eredetmítosz tárlóba zárt alanyai, hanem egy élő
társadalom közegében létező társadalmi lények. (…) Magyarán: azt kell eldöntenünk, hogy a Trianon-sokk
pszichonarratívájának szemüvegén át kívánjuk-e felépíteni a XXI. századi médiális jelenlétet, vagy (…) szem-
be kell néznünk a koncepcióváltás kihívásaival.” György Péter: Közszolgálat a globális technokultúra ko-
rában (A Magyar Rádió lehetséges stratégiája). Elhangzott a MRKA 2003. április 18-án rendezett Média-
konferenciáján).
14 „A közpénzekből működtetett Magyar Rádió ma nem kormányfüggő (ennyiben teljesültek a 15 évvel ezelőt-
ti vágyak). Ám nem is független és szabad, hiszen – legalábbis tájékoztató és politikai műsorainak nagy ré-
szével – jobboldal-függő, (pillanatnyilag éppen) ellenzéki szócső (ennyiben viszont nem valósult meg az
egykori és az 1996-os törvény célkitűzése). De nem is önmagában a politikai függetlenség hiánya a Ma-
gyar Rádió Rt. fő problémája, hanem – ettől persze elválaszthatatlanul – a minőség, a hallgatóság és a
megújulási képesség elvesztése.” (Agárdi Péter: A Magyar Rádió utolsó 15 éve. In: Médiakutató 2004.
ősz /V. 3. sz., 93–110. old.)

17
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

Magyar Rádió jogelődje, a Telefonhírmondó Rt. adásainak be-
indulásakor 1925. december 1-jén (vitéz leveldi) Kozma Miklós
az MTI, majd később a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt.
vezérigazgatója így szólt a rádió kormányzati szerepéről: „A
broadcasting-nak nemcsak az a hivatása, hogy a tanyai világra
elvigye a magyar kultúrát, jelentősége az, hogy egyrészt az egyet-
len szabad összeköttetési lehetőség elszakított véreinkkel, más-
részt demonstrálja a magyar kultúrfölényt olyan nemzetekkel
szemben, amelyek hatalmasabbnak hiszik magukat, mint mi,
de amelyek kultúrája a mienk nyomába sem léphet.”15
Hát azt a kultúrfölényt, amiről a „vitéz úr”, az egykori – és né-
hány mai – politikusok, a mai rádiószerkesztők egy része is ál-
modott, sajnos manapság nem sikerül eljuttatni véreinkhez.
Egyrészt, mert nem látni ezt a kultúrfölényt, másrészt a Magyar
Rádió hallgatottsága egyre csökken. Különösen a határokon in-
nen. Ennek oka egyrészt a kiegyensúlyozatlan véleménynyil-
vánítás,16 valamint az, hogy a szépművészet, kultúra, filozófia,
és a pozitív gondolkodásra késztető adások helyett, ideológiai
egyoldalúság, nemzethalál és oly fokú depresszió17 hatja át a
műsorokat, hogy a hallgatóság saját egészsége megvédése érde-
kében egyre kevésbé hallgatja a rádiót.18 A szerkesztők és mun-
katársak jó része lemondott a szakmai ismeretek minimumáról
is. Nemegyszer a riportokban elegendő a kérdést meghallgatni,
máris tudjuk a választ, és a riporter álláspontját is. Amikor, rit-
kán, a másik oldalt szólaltatják meg, akkor a riporteri kérdések
mögött minősítő állítások húzódnak meg. Másrészt elfelejtik,

15 Gálik Mihály: Közszolgálatiság jelene és jövője – nálunk és másutt. In: Terestyéni Tamás (szerk.):
Közszolgálatiság a médiában. Osiris, Budapest, 1995. 26–27. o. Lásd még: A. Gergely: A Magyar Rá-
dió megalakulása és első évei. In: Frank Tibor (szerk.): Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből. Tö-
megkommunikációs Kutatóközpont, 1975.
16 November 13-án reggel 6-kor és 7-kor is elhangzik Haefler András szerkesztő-műsorvezető jegyzete,
amelyben t. k. a következőket mondja: „Csalóka a világ. Pontosabban: csalóké a világ. Itt az ideje, hogy el-
zavarjuk őket! Amíg el nem csalják az életünket.” Hogy kit kell elzavarni? Azokat a parlamenti pártvezére-
ket, akik mindig mást mondanak, mint amit tesznek, „tisztelet a kivételnek”. Hogy kik a kivételek, nem tud-
juk meg, de az elzavarandók között az egyedül beazonosíthatók azok, akik a közbiztonságot és a 4-es met-
rót reklámozzák. Nos, kik ezek?
17 Riporter: „Mikor szép Erdély?” „– Nekem az ősz tetszik a legjobban. Mondhatnám azt, hogy a tavasz is
szép itt a temetőben. Itt a temetőben kapunk a legtöbbet a nagy szellemiségektől.” Elhangzott: Kossuth rá-
dió, 2005. november 13. 15 óra Kard és kereszt c. műsor. Felelős szerkesztő: Ágoston István.
18 A 14 éves és idősebb közönség körében a Kossuth rádió hallgatottsága 14%. http://www.gallup.hu/gallup
/self/medmon/2004

18
Közszolgálat és politikai egyensúly a Kossuth rádió „nemzet-stratégiai” mûsoraiban

hogy a nemzeti nagyság annál a nemzeti kulturális minimum-
nál kezdődik, amely nem a kirekesztéssel, nem a bitangozással
van elfoglalva – határon innen és túl –, hanem azokkal az alko-
tásokkal, elvekkel, véleményekkel, amelyekkel mind a két olda-
lon egyetértenek a nemzet „kebelében”. És ezt, úgy vélem, egyet-
len műsor keretében, kiegyensúlyozottan kell szerkeszteni.
Az elemzett adások alapján megállapítható, hogy a jelenlegi Kos-
suth rádió szerkesztői és műsorpolitikája nem teszi lehetővé az elkövet-
kező parlamenti választások alkalmával a pártatlan műsorszolgálta-
tást. Tehát veszélyezteti a parlamenti választások tisztaságát.

Ezért ki a felelős?
Maradjunk az előbbi példánál. A riportert ugye felmentet-
tük, ő csak tájékoztat. Az interjúalanyt felmentettük: őt megil-
leti a szólásszabadság joga. Viszont a műsorszerkesztőt már el-
marasztalhatjuk a másik vélemény meghallgatásának hiányá-
ért. Ezen túlmenően, a műsor felelős szerkesztője közvetlenül
is felelősségre vonható. Lenne. Miért csak lenne? Mert ha azt
keressük az említett példa esetében, hogy ki a felelős szerkesz-
tő, döbbenten vesszük észre, hogy a riporternek és a felelős
szerkesztőnek ugyanaz a neve. Ez azt jelenti, hogy fennebb kell
keresnünk a kiegyensúlyozatlanság felelősét. Meg is találjuk, ha
segítségül hívjuk a sokat bírált 1996. évi I. törvényt, amelynek
71. §-a előírja, hogy
„A részvénytársaság elnöke (…)
a) dönt a műsorrendről,
i) gyakorolja a részvénytársaság alkalmazottai felett a mun-
káltatói jogokat, beleértve az alelnök(ök) alkalmazását.
Ezek szerint, a Magyar Rádió Rt. elnöke kimondottan ezeket
a műsorokat szereti, erre alkalmazta a felelős szerkesztőket, ri-
portereket stb. Igen ám, de elemzésünk idején a Magyar Rádió
Rt.-nek éppen nincs elnöke. A kör bezárult.
Még jó, hogy a kiskorúakat védi a médiatörvény (135. §), de
ki védi meg a nagykorúakat az alacsony színvonalú, zsákutcás
nemzet-stratégiától, az uszító műsorok ellen? – határon innen
és túl.

19
Vásárhelyi Mária

A közszolgálati média
Magyarországon
Ha van tanulsága annak a rendszerváltás óta eltelt másfél évti-
zednek, amióta a demokrácia iskoláját járjuk, akkor az egyik
legfontosabb éppen az a tapasztalat, amelynek eredményeként
le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy önmagukban a de-
mokratikus alapelveken nyugvó törvények garanciát jelentenek
az intézmények demokratikus működésére. Meg kellett tapasz-
talnunk, hogy még a jó törvény is, önmagában csupán lehető-
ség, a demokratikus viszonyok kialakításában azonban lényege-
sen nagyobb szerepe van annak, hogy kik és hogyan hajtják
végre a törvényben foglaltakat. Különösen igaz ez az olyan, po-
litikailag és társadalmilag is rendkívül neuralgikus pontokat
érintő törvény esetében, amely az elektronikus média működé-
sét hivatott szabályozni. A törvényalkotó ugyanis elsősorban
nem azért tehető felelőssé, mert a törvény önmagában rossz.
Hiszen meggyőződésem szerint ugyanez a törvény, minden hi-
bájával együtt is, egy jól bejáratott demokráciában, különösebb
anomáliák nélkül működne. Hanem egyrészt azért, mert nem
volt elég bátorsága ahhoz, hogy olyan törvényt alkosson, amely
strukturálisan is modernizálja a hazai elektronikus médiapia-
cot, másrészt mert nem számolt a magyarországi realitásokkal,
a demokratikus intézmények és a politikai kultúra színvonalá-
val. A médiatörvény ugyanis egyértelműen rossznak „csak” itt
és most nevezhető, ám az elmúlt évek tapasztalatai mindenkit
meggyőzhettek arról, hogy itt és most nem is lehet jó médiatör-
vényt alkotni. Ahhoz ugyanis a demokratikus közélet normáit
tiszteletben tartó, önös politikai és gazdasági érdekein felül-
emelkedni képes, a közérdek és a közjó szolgálata iránt elköte-
lezett döntéshozókra és végrehajtókra lenne szükség.
Mindez nem jelenti azt, hogy az 1996-ban elfogadott média-
törvény rendben való lenne, ám a szabályozásnak legalább
20
A közszolgálati média Magyarországon

olyan súlyos hibája, hogy a törvényalkotóból hiányzott a politi-
kai bátorság ahhoz, hogy újragondolja, és új alapokra helyezze
az egész feleslegesen szétaprózott és pazarló médiarendszert,
mint az, hogy intézményesítette a médiapiacra gyakorolt politi-
kai befolyást. Nagyítóval keresve sem találunk a hozzánk ha-
sonló méretű országok között egyet sem, amely közpénzekből
három-három rádió- és főképp televíziócsatornát tart fenn. Ná-
lunk azonban mind a mai napig egyetlen politikai szereplő
sem mondta ki nyíltan azt a nyilvánvaló igazságot, hogy mind
a Duna Tv, mind pedig az MTV második csatornájának léte
teljesen irracionális. A Magyar Televízió második műsorának
terjesztése a törvényi feltételeknek sem felel meg, hiszen miköz-
ben a törvény úgy rendelkezik, hogy a kereskedelmi csatorná-
kat csak azután lehet elindítani, miután biztosították, hogy az
M2 műsorai is a teljes lakosság számára hozzáférhetőek legye-
nek, közel tíz évvel a törvény hatálybalépése után is csupán a
háztartások alig több, mint feléhez jut el az adás, és ez önma-
gában is megkérdőjelezi ennek közpénzekből történő fenntar-
tását. Ám nemcsak a csatorna műsorának terjesztését, hanem
funkcióját sem sikerült egy évtized alatt kitalálni. Az alapvető-
en ismétlésekre berendezkedett, mindmáig önálló arculat nél-
küli M2 működtetése azonban túlságosan költséges mulatság
az állandó forráshiánnyal küszködő közszolgálati médiarend-
szerben. Az önálló arculat hiányát mi sem érzékelteti jobban,
mint hogy naponta 6 órán keresztül sugározza az M1 számára
készített, egyébként is ezer sebből vérző, külső gyártó által ké-
szített „Nap-kelte” című műsort. Az M2-vel szemben, a Duna
Tv-ről méltánytalan volna azt állítani, hogy nincs arculata, sőt
nehezen vitatható, hogy a jelenlegi felállásában a legszínvona-
lasabb kulturális kínálatot nyújtó csatorna. Ám az életre hívá-
sát indokoló doktrína, mely szerint a határon túl élő magyar ki-
sebbségeknek speciális műsorkínálatra van szükségük, minden
szempontból tarthatatlan. Képtelenség egyrészt azért, mert
nyilvánvaló, hogy a közszolgálati média minden nézőjének
ugyanarra van szüksége; színvonalas, komplex műsorszolgálta-
tásra, másrészt azért is, mert tűrhetetlen kulturális gőgre vall a
mentalitás, amelynek szellemében Magyarországról akarjuk tá-
21
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

jékoztatni a határon túl élő magyarokat saját életükről, problé-
máikról. Ha valóban az ott élők speciális igényeire kívánunk
reflektálni, akkor abban érdemes támogatni őket, hogy ők ma-
guk készíthessenek és sugározhassanak regionális műsorokat
saját maguknak, saját magukról. Ráadásul a kétségtelenül mi-
nőségi kulturális kínálaton túl a Duna Televízió egyéb műsorai
– nyilván jelentős részben az anyagi eszközök szűkössége miatt
– nem felelnek meg a korszerű közszolgálati műsorszolgáltatás
követelményeinek. És nem indokolják e két „fél csatorna” lété-
nek szükségességét a nézettségi adatok sem, hiszen műsoraik
sem az ország határain belül, sem a határokon túl nem rendel-
keznek számottevő közönséggel. Nincs tehát elfogadható, raci-
onális indok a jelenleg létező három közszolgálati televíziós csa-
torna fenntartására. A pénzeszközök koncentrálásával, egyet-
len, színvonalas, földi, és műholdon keresztül is terjesztett, va-
lóban közszolgálati csatorna sokkal hatékonyabban elégítené ki
az igényeket, és ez, ha véglegesen meg nem is oldaná, de számot-
tevően enyhíthetné a tíz éve folyamatosan forráshiánnyal küsz-
ködő közmédia problémáit. Lényegében ugyanez a helyzet a
közszolgálati rádió esetében is; a Petőfi rádió éppen úgy nem ta-
lálta meg helyét a rádiós piacon, mint a közszolgálati tv máso-
dik csatornája, a kétségkívül színvonalas Bartók rádió létét pe-
dig okafogyottá teszik az egyre szaporodó tematikus rádiócsator-
nák. És egy racionalizálási folyamat keretén belül, ugyancsak a
működési költségek csökkentése érdekében, a legtöbb európai
ország gyakorlatához hasonlóan, nálunk is egyetlen intézmény-
be lehetne integrálni a közszolgálati rádiót és televíziót.
Az elmúlt évtized hazai tapasztalatai, úgy tűnik, a közmédia
finanszírozásának Nagy-Britanniában kialakult rendszerét iga-
zolják. Közismert, hogy a BBC-nek nincsenek kereskedelmi be-
vételei, mivel egyáltalán nem sugároz reklámokat. Nálunk, a
kereskedelmi tévéknek engedélyezett 12 perccel szemben a köz-
szolgálati média óránként 6 perc reklámot sugározhat. Ugyan-
akkor a köztelevízió reklámbevételei alig haladják meg a műkö-
dési költségek 5 százalékát. Ez a nyilvánvalóan elhanyagolható
nagyságrendű bevétel azonban mindenféle közszolgálati norma
betartása alól felmenti az MTV-t, hiszen bármilyen minőségi
22
A közszolgálati média Magyarországon

kifogással szemben a nézettség produkálásának kényszere mö-
gé menekülnek az intézmény vezetői. A helyzet tehát úgy áll,
hogy miközben a működési költségek 95 százalékát közpénzek-
ből finanszírozzuk, az 5 százaléknyi hiátus elegendő hivatkozá-
si alapot jelent ahhoz, hogy mind a mai napig egyetlen valóban
közszolgálati televízió se működjön a piacon. Jóllehet az is el-
képzelhető, hogy amennyiben a köztelevízió mentesülne a ke-
reskedelmi bevétel produkálásának kényszere alól, és kivonul-
na a reklámpiacról, akkor az így kieső bevételeinek egy részét a
kereskedelmi televíziók is hajlandóak lennének kompenzálni a
piacról történő kivonulásért cserébe. A nézők oldaláról tekint-
ve pedig könnyen elképzelhető, hogy ebben a reklámoktól el-
butított világban, önmagában a reklámmentesség olyan vonzó
opció lehetne, ami növelné a csatorna nézettségét. Ugyanak-
kor a jelenlegi helyzetet figyelembe véve úgy tűnik, hogy az itt
vázolt strukturális változások sem oldanák meg véglegesen a
közmédia működtetésének financiális problémáit, mivel e te-
rület nemcsak nyugat-európai összehasonlításban, hanem saját
régiónkon belül is Magyarországon küzd a legsúlyosabb forrás-
hiánnyal, amit tovább súlyosbított az előfizetési díj 2002-ben
történt eltörlése.
Az a tény, hogy a közszolgálati média működését a legtöbb
országban a lakosság által befizetett előfizetési díjból finanszí-
rozzák, lényegesen többet jelent egy egyszerű gazdasági kérdés-
nél. Az előfizetői díjban ugyanis nem csupán az igénybe vett
szolgáltatás ára, hanem az is kifejezésre jut, hogy a közszolgála-
ti médiát alapvetően az adófizetők tartják fent, és ezért első szá-
mú kliensei is maguk az állampolgárok. Akkor azonban, ami-
kor az MSZP a 2002-es választási kampány hevében, egyebek
közt az előfizetési díj eltörlésére is ígéretet tett, nemcsak indo-
kolatlan, újabb terheket rótt a költségvetésre, hanem egyetlen
mozdulattal kirántotta a szőnyeget az egész médiarendszer fi-
nanszírozása alól. A törvénynek az a rendelkezése ugyanis,
amely szerint a közmédia működésének forrását az előfizetési
díjakból és a kereskedelmi bevételekből kell előteremteni, és a
parlament sem közvetlenül, sem közvetve nem juttathat ezek-
nek pénzt, a függetlenség pénzügyi garanciáját volt hivatott
23
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

megtestesíteni. Ezzel a kikötéssel a törvényalkotó azt a koráb-
ban már előállt helyzetet kívánta megelőzni, hogy a hatalmon
lévő politikai erők a „tenyerükből etethessék” a közmédiát, és
kényük-kedvük szerint vonják meg, vagy döntsék a pénzt ezek-
be az intézményekbe. Mert ha tisztában vagyunk is azzal, hogy
a pénzjuttatásnak és -megvonásnak még ezernyi módja van,
mégis fontos elvi kérdés, hogy strukturálisan ne legyen a poli-
tikának kiszolgáltatva a közszolgálati média. Ráadásul a tör-
vény nem csupán a közmédia, hanem az egész médiarendszer
teljes finanszírozását az előfizetői díj függvényében határozta
meg. Így amikor a díjat a 2002-ben hatalomra kerülő kormány
eltörölte, nemcsak a közmédiumokat, hanem az egyébként is
állandó forráshiánnyal küszködő intézményrendszer egészét
teljes bizonytalanságba sodorta.
S bár a törvény kétségtelen hiányossága, hogy a médiapiacon
fellépő különböző törvénysértésekre semmiféle szankciót nem
tartalmaz, mégis speciális hazai sajátosság az, ahogyan ezzel a
médiapiac összes szereplője visszaél. Egy bejáratott demokráci-
ában ugyanis, a közintézmények, amelyeket az adófizető állam-
polgárok pénzéből tartanak fenn, nem a retorziótól való féle-
lem miatt nem sértik meg tudatosan a működésükre vonatko-
zó normákat, hanem mert ténylegesen a közérdek szolgálatát
tekintik elsődleges feladatuknak. Ez pedig egyet jelent a műkö-
désükre vonatkozó jogszabályok betartásával. Nálunk azonban
a törvénysértésre vonatkozó szankciók hiánya folyamatos nor-
masértésre bátorítja a piaci szereplőket, és ez ugyanúgy igaz a
köz-, mint a magánpénzekből fenntartott médiumokra.
Ami pedig a médiapiac működésének és a közmédia irányí-
tásának szabályozását illeti, körülnézve a fejlett demokráciák-
ban azt tapasztalhatjuk, hogy ez a legtöbb országban a miénk-
hez hasonló alapelvek szerint működik. A médiapiac felügye-
letét és a közmédia tevékenységét a legtöbb helyen, a hazai gya-
korlathoz hasonlóan, olyan testületek irányítják, amelyekbe a
tagokat részben vagy egészben a politikai élet meghatározó sze-
replői delegálják, és bár ezek működése sem konfliktusmentes,
az azonban elképzelhetetlen, hogy a nálunk tapasztalhatóhoz
hasonló diszfunkcionális működés alakuljon ki.
24
A közszolgálati média Magyarországon

A közszolgálati média etalonjaként emlegetett BBC élén álló
kormányzótanács 14 tagját a parlament nevezi ki, és bár a kor-
mányzópártnak lenne rá lehetősége, hogy a többségi elv alap-
ján egymaga válassza ki a tanács tagjait, ilyenre az intézmény
történetében eddig soha nem volt példa. A kormány és az el-
lenzék – a BBC működését szabályozó törvény szellemével össz-
hangban – mindig közösen delegálja a szakmai, etikai szem-
pontok alapján kiválasztott tagokat a testületbe, akik számára
mi sem természetesebb, mint hogy tevékenységük egyetlen
mércéje a nagy múltú intézmény – és ezen keresztül a köz – ér-
dekének szolgálata. Franciaországban a közszolgálati média
működését felügyelő audiovizuális főtanács felelős a közmédia
törvényes működéséért és függetlenségéért, és jóllehet a testü-
letbe a köztársasági elnök, a szenátus és a nemzetgyűlés delegál-
ja a tagokat, azt mindenki képtelenségnek tartaná, ha bárme-
lyik tag tevékenysége során a közérdeknél előbbre valónak tar-
taná az őt delegáló intézmény politikai érdekeit. Németország-
ban a közszolgálat felügyeletét a hetvenhét tagú televíziótanács
látja el, amelybe a kormány, a szövetségi tartományok, az egy-
házak és a legkülönfélébb társadalmi szervezetek delegálnak ta-
gokat, és bár a döntéshozatal a testület irdatlan létszáma miatt
meglehetősen nehézkes és lassú, az ma már ugyancsak elképzel-
hetetlen, hogy a tanács tagjai szakmai kérdésekbe beleszólja-
nak, vagy hogy döntéseik során ne a közmédia függetlenségé-
nek megőrzését tekintsék elsődleges feladatuknak. És bár az
Egyesült Államokban a közszolgálati média korántsem tekint
vissza olyan komoly hagyományokra, mint Európában, sőt lé-
tezésének szükségességét is sokan megkérdőjelezik, és időről
időre kísérletek történnek a közmédia politikai befolyásolásá-
ra, arra azonban nem volt példa, hogy a tíztagú igazgatótanács
bármelyik tagja politikai megfontolások által vezérelve veszély-
be sodorja a közmédia működését.
E rövid áttekintésből is látható, hogy a hazai és a fejlett de-
mokráciák között alapvetően nem a médiaszabályozás írott be-
tűje, hanem ennek értelmezése, vagyis a törvényekhez és a sza-
bályokhoz való viszony területén van különbség. Amíg ugyanis
a nyugati demokráciákban a meghatározó politikai szereplők
25
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

körében konszenzus uralkodik a közérdek és a közjó szubsztan-
ciáját illetően, és ez determinálja mind a törvényalkotás, mind
pedig a végrehajtás folyamatát, addig nálunk már ezeket az
alapvető fogalmakat is egészen eltérően értelmezik a politikai
szereplők. Ráadásul nálunk a pártok a médiára kizárólag a po-
litikai küzdelem eszközeként tekintenek, és ezért mind a szabá-
lyozást, mind a működést a politikai erőviszonyok, és partiku-
láris politikai érdekek determinálják.
Az itthon gyakorta és nem alaptalanul kárhoztatott kuratóriu-
mok léte tehát korántsem tekinthető „hungarikumnak”, sőt
ezek a médiapiac és a közmédia felügyeletének általánosan elfo-
gadott formái. Ám míg a fejlett demokráciákban e testületekbe
döntően szakmai és etikai szempontok alapján delegálják a tago-
kat az erre hivatott intézmények, és általában olyan személyeket
választanak, akik – éppen szakmai tekintélyük miatt – az összes
jelölő számára elfogadhatóak, nálunk az első perctől kezdve ezzel
ellentétes kiválasztási szempontok érvényesültek; a szakmai hoz-
záértést és az etikai megfontolásokat rendre felülírják pártpoliti-
kai szempontok. Miközben a jobboldali pártok az első pillanat-
tól politikai komisszárokat küldtek a testületekbe, azzal a nem is
titkolt megbízatással, hogy bármi áron érvényesítsék a delegáló
párt vélt érdekeit, és gyengítsék a politikai ellenfelek pozícióit a
közmédiában, a baloldal saját klientúrájának jutalmazására hasz-
nálja a jól jövedelmező kuratóriumi tagságot; a különböző ren-
dű és rangú veteránok a Balzac-regényekben trafikengedélyt, a
mi korunkban kuratóriumi tagságot kapnak obsitként. Így azu-
tán a jobboldal által delegált „utcai harcosokról” rendre kiderül,
hogy nem csupán a szakmai-etikai szempontokat negligálják, ha-
nem a gondjaikra bízott intézmény működőképességét is hajlan-
dóak kockáztatni, ha éppen ebben vélik felfedezni saját politikai
érdekeiket. A finoman szólva enervált kormánypárti kurátorok
pedig tíz évvel a törvény hatálybalépése után is ugyanolyan tehe-
tetlenül csodálkoznak az évente többször, menetrendszerűen elő-
álló vezetési és gazdálkodási válságokon, mint valami egészen vá-
ratlan és korábban soha nem látott eseményen.
S minthogy a közmédiával és a médiapiaccal összefüggő leg-
fontosabb döntéseket olyan testületek hozzák, amelyekbe a ta-
26
A közszolgálati média Magyarországon

gokat – a szakmai szempontok figyelmen kívül hagyásával – po-
litikai megfontolások alapján, és politikai küldetéssel delegál-
ják, az átpolitizáltság az intézmények minden szintjét átjárja. A
közrádióban és a köztelevízióban az összes vezető pozíció betöl-
tése politikai alku tárgya, ennek megfelelően a szakmai alkal-
masság marginális szemponttá vált, az önálló elképzelésekkel
rendelkező, szuverén személyiségek pedig eleve diszkreditálód-
nak. Az elmúlt másfél évtized során a vezető pozíciókban érvé-
nyesülő kiválasztódási mechanizmust nyomon követve, jól érzé-
kelhető a kontraszelekciós spirál erősödése.
És miközben a jobboldal egyfolytában a médiában kialakult
9:1 arányú baloldali-liberális erőfölényről beszél, a közmédia
irányításában ezzel éppen ellentétes helyzet körvonalazódik. A
kuratóriumi elnökségeknek ugyanis, amelyekben 50-50 száza-
lékkal képviselteti magát a kormány- és az ellenzéki oldal, a leg-
fontosabb döntéseket kétharmados többséggel kell meghozni-
uk. Ezt az esetek többségében eleve lehetetlenné teszi az ellen-
zéki pártok – minél rosszabb, annál jobb elven nyugvó – komp-
romisszumképtelensége, amelyre ráerősít az ún. társadalmi ku-
ratóriumok átpolitizáltsága. A társadalmi kuratóriumok létre-
hozásának eredendő célja az volt, hogy – német mintára – ezek
közreműködésével a civil társadalom is képviseltesse magát a
közmédia irányításában. Nálunk azonban – miként a legtöbb
esetben, úgy itt is – éppen ellentétes módon működik ez az in-
tézmény; a pártok segédcsapataiként tovább erősítik a közmé-
dia irányításának átpolitizáltságát. Aki volt valaha olyan sorso-
láson, ahol a kuratóriumba jelentkező civil szervezetek közül
kiválasztják azokat, amelyek egy évre tagot delegálhatnak az
egyes testületekbe, az különös színházba cseppent. Néhány ar-
ra tévedt civil szervezet képviselői mellett ugyanis többségében
rendkívül izgatott civilnek álcázott médiamacherek nyüzsög-
nek a teremben. És ha akad olyan testület, ahol nem garantált
a jobboldali fölény, akkor óriási nekibuzdulással látnak hozzá,
hogy jobbról lízingelhető kurátorokat ajánlgassanak az esetleg
odatévedt civileknek. Az így összeálló civil testületek pedig ga-
ranciát jelentenek arra, hogy ha a kuratóriumi elnökségen vé-
letlenül át is megy egy-egy olyan döntés, amelyben a szakmai
27
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

szempontok dominálnak – ilyen volt például a rádióelnök-vá-
lasztás első köre –, akkor a „civil hátvédek” megvétózzák ezt.
Nem gondolhatjuk azonban, hogy mindennek nincs ellensze-
re. Egyrészt az ORTT már réges-régen számos lépést tehetett
volna annak érdekében, hogy legalább a legnyilvánvalóbb ese-
tekben kiszűrje a politikai küldetéstudattal átitatott álcivil-álsz-
ervezeteket a kuratóriumokból, másrészt mind a szakmai szer-
vezetek, mint pedig a balliberális oldal tehetett volna erőfeszí-
téseket annak érdekében, hogy a jelentkezők között túlsúlyba
kerüljenek a valódi civilek. Mindebből azonban nem az követ-
kezik, hogy a civil kuratórium eleve hamvába holt ötlet, hiszen
a törvényalkotó is működő példák alapján próbálta adaptálni
ezt a médiatörvénybe, ám míg Németországban például nincs
olyan civil kurátor, aki vállalná annak ódiumát, hogy a közmé-
dia és a civil társadalom érdekeivel szemben, egy-egy politikai
párt érdekeit képviselje egy ilyen testületben, addig nálunk ez
is éppen fordítva működik.
És ez a válságról válságra bukdácsoló, diszfunkcionálisan mű-
ködő, folyamatosan a gazdasági összeomlás szélén tántorgó köz-
média, valamint egy lassan mindenféle intézményes és önkont-
rollt vesztő, a látszat ellenére egyre inkább uniformizálódó ke-
reskedelmi médiarendszer gondoskodik a műsorfolyamról,
amely a felnőtt lakosság szabadidejének háromnegyedét kitölti.
Az emberek döntő többsége ezekből a médiumokból tájékozó-
dik, ez jelenti számukra a „szellemi táplálék” egyetlen forrását,
és a kikapcsolódást, szórakozást is. Ma még!
Hiszen mindeközben észre sem vesszük, hogy már nem csu-
pán a fejlett, hanem a hozzánk hasonló országok is egymás
után köröznek le bennünket, nem csupán azzal, hogy a kezde-
ti viharok után ezen országok többségében mára többé-kevésbé
sikerült konszolidálni a közmédia helyzetét, és stabilizálni a
médiapiaci viszonyokat, hanem a digitális rádiózás és televízió-
zás infrastrukturális feltételeinek megvalósítása területén is. És
a médiáért folytatott ostoba és kisszerű marakodás hevében a
hatalmi elit észre sem veszi, hogy olyasmiért vív ádáz küzdel-
met, amelynek jelentősége rohamosan csökken, hiszen a rob-
banásszerűen terjedő digitalizáció következtében nem csupán
28
A közszolgálati média Magyarországon

átrajzolódnak az egyes országok médiatérképei, hanem újra
kell értelmeznünk a rádiózás és televíziózás fogalmát is. A digi-
tális műsorszórás egyrészt lényegében feloldja a médiaszabályo-
zást mindmáig meghatározó frekvenciaszűkösséget, másrészt
kifogástalan hang- és képminőséget, sokkal könnyebb hozzáfé-
rést, mobil és interaktív rádió- és televízióhasználatot is lehető-
vé tesz. Ma már egyértelművé vált, hogy az elkövetkező egy-két
évtized során a jelenlegi analóg műsorsugárzás jelentősége egy-
re csökken, és belátható időn belül meg is szűnik.

29
Timár János

Új helyzet? A változás
lehetséges irányai és ennek jogi,
hatósági aspektusai
Az előadás során én nem a közszolgálatiság magyarországi sza-
bályozásának alapvető konfliktusait feszegetném – azt gondo-
lom, hogy az egy másik beszélgetés tárgya lehet –, hanem in-
kább ennek a területnek a formai részét próbálom bemutatni.
Egy új helyzetben a szereplőknek is egészen másfajta elvárások-
nak kell megfelelniük, márpedig amikor ennek a két új csator-
nának a lehetősége felmerült, alapjaiban új helyzet felé indult
el a magyarországi közszolgálati televíziózás. A Magyar Televízió
Demokrácia néven tervezett új csatornájának elindítása kap-
csán úgy tűnt, a tévé vezetése – ideértve a kuratóriumot és a
menedzsmentet is – kevéssé foglalkozott azzal, hogy a technika
kínálta nagy terület lefedése, az országhatáron túlra eljutás le-
hetősége jelent-e valamit. A tervezés során nem nagyon jelent
meg, hogy a leendő csatorna kikhez és hogyan szólhat majd az
ország határain kívül, van-e jelentősége, hogy a műholdas su-
gárzás révén szélesebb közönség számára nyújthat szolgáltatást,
mint az M1. És sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a Duna
Tv-nél is az Autonómia Tv bejelentése kapcsán ugyanúgy hiány-
zott az ilyen típusú elemzés, legalábbis ennek nyilvános válto-
zata. Tehát, míg a Duna Televízió törvényi kötelezettsége arról
szólt, hogy elsősorban a határon túl élők számára sugároz mű-
sorokat, az a bejelentés, amit a kuratórium egyetértésével
Cselényi László elnök úr eljuttatott az ORTT-hez, úgy fogalma-
zott, hogy „a csatorna teljes egészében a kisebbségek, a gazdasá-
gi, kulturális, etnikai és közigazgatási autonómiák világának a
sokoldalú bemutatására összpontosít”. Nem szeretnék most
ennek az értékelésébe belemenni, inkább azt jelzem, hogy vá-
laszt igényelne az a kérdés, hogy akkor a Duna Tv fő csatorná-
30
Új helyzet? A változás lehetséges irányai és ennek jogi, hatósági aspektusai

ja mivel foglalkozik, hogy viszonyul egymáshoz a két csatorna a
határon túl élők szempontjából. Ahogy kifejtést igényelne az is,
hogy az MTV műholdas csatornái ezt a szempontot hogyan ke-
zelik. Azt meg már szinte eretnekség feszegetni, hogy a tervezett
négy magyar műholdas közszolgálati csatorna együttesen ho-
gyan szolgálja majd a magyarság ügyét.
Lehet, hogy a Demokrácia csatorna egyelőre nem indul el,
inkább csak habverés volt egy jó ideig körülötte, az Autonómi-
át majd meglátjuk, hogy elindul-e vagy sem, mindenesetre az
ORTT mindkét műsorszolgáltatást nyilvántartásba vette. És ez-
zel egy teljesen új helyzet állt elő. Az új helyzet lényege abban
fogható meg, hogy a környező országokban élő magyarok szá-
mára láthatóan kinyílt a magyar nyelvű magyarországi csator-
nákhoz való hozzáférés lehetősége. Ma már az M1 és M2 mű-
sora is látható számos kábelhálózaton, sőt a magyarországi ke-
reskedelmi csatornák, illetve a magyar nyelvű változattal ren-
delkező speciális csatornák is sok helyen hozzáférhetőek. Az új
helyzet tehát nem csupán azt jelenti, hogy több adó hozzáfér-
hető, hanem azt is, hogy a határon túli magyarság számára az a
fajta egyedisége a Duna Televíziónak, amit korábban birtokolt,
és amit a médiatörvény valamilyen módon megjelenített, telje-
sen idejétmúlttá válik. Ez mindenképpen újragondolandóvá
teszi a közszolgálati televíziózás helyét és szerepét az anyaország-
ban és a határon túl.
A csatornák bejegyzése kapcsán merült fel egy új elem – és
ennek nem pártpolitikai jellege van –, hogy mennyiben felel
meg az Európai Unió szabályainak a két közszolgálati intéz-
mény működése. Azok az európai uniós szabályok, amelyek ar-
ról szólnak, hogy a közszolgálatot hogyan lehet állami finanszí-
rozásból rendezni, elég szigorú rendet írnak elő. Az alapelv
ugyanis az, hogy az állam nem avatkozhat be a piaci versenybe
– márpedig a televíziózás is piac –, hanem csak jól körülhatá-
rolhatóan speciális feladatokat tölthet be. Annyi biztosan állít-
ható, hogy a Magyar Televízió gazdálkodása, de azt mondha-
tom, hogy a Duna Televízió gazdálkodása is kevéssé felel meg
ezeknek a kritériumoknak. Mindaddig, amíg egy létező, már
hosszú ideje működő rendszerről volt szó, addig mindez kevés-
31
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

bé volt érdekes, de amikor az új csatornák megjelenésével új
helyzet áll elő, az eddigieknél nagyobb figyelmet kell fordítani
a „célok meghatározására”, illetve a „közpénzekből történő fi-
nanszírozás” legitim rendszerére. Azt gondolom, hogy a két
csatorna bejegyzésével az ORTT ahhoz is hozzájárult, hogy
akár egy európai uniós vizsgálat induljon a magyar médiahely-
zet, a szabályozás és a gyakorlat értékelésére. Az ORTT megpró-
bálta az uniós elvárásokat a bejegyzés során megjeleníteni, de
eszközei korlátozottak, és nyilvánvalóan alapvető strukturális
változásokra van szükség a közszolgálati rádiózás, televíziózás
területén.
Most egy szakértői csoport elkezdett foglalkozni azzal, hogy
az ORTT finanszírozása terén milyen lehetséges változásait le-
hetne kidolgozni a médiatörvénynek. Ennek során a közel-
múltban elkészült egy javaslat, amelyet nyilvános vita követ. Eb-
ben a javaslatban a felügyelet szempontjából egy egységes intéz-
ménnyé szerveznék a közszolgálatot. Ez megfelelő megoldás
lenne, mert kétségtelen, hogy az a megsokszorozása a felügye-
letnek, amelyet a médiatörvény megteremtett, akár egy pilla-
natban hozhatott volna is egy decentralizált felügyeleti rend-
szert – nagy érték is lehetne, ha működik, de az eddigi tapasz-
talat ezt nem igazolta. Az új megközelítés megteremtheti egy va-
lóban működőképes felügyelet és gazdálkodás lehetőségét és
azt, hogy egységesen végiggondolt műsorpolitika jelenjen meg
a közszolgálatnál. Akkor majd nem lehet azt mondani, hogy a
magyar közszolgálat egyike ezt gondolja, a másika meg azt gon-
dolja. Ebben a sok csatornában és sok lehetőségben, ami most
elvileg adott a közszolgálat révén, kellene egyfajta műsorpoliti-
kai egységet szervezni, figyelve arra, hogy ebben hol kap helyet
és milyen lesz a határon túliak számára szóló üzenet. Ez nem
egyszerűen egyedi intézmények összevonását jelenti, hanem
olyanfajta felfogást, ami azt jelentené, hogy a magyar közszolgá-
lat egésze tud belföldre és határon túlra szólni.
Az ORTT most elindult egy olyan irányba, hogy a rendelke-
zésére álló műsorszám-támogatási keretből megpróbál határon
túli műhelyeket is segíteni. Lehet, hogy későn. Lehet, hogy már
korábban el kellett volna kezdeni, de azt gondolom, hogy eb-
32
Új helyzet? A változás lehetséges irányai és ennek jogi, hatósági aspektusai

ben a pillanatban az, hogy az ORTT által kezelt közpénzekből
elindult egy ilyenfajta közszolgálati műsorszolgálat, az fontos.
Ez arról is szól, hogy a magyar közpénzek és a határon túli vi-
lág a közszolgálatban hogyan találkozik, találkozhat. Vannak
dilemmái természetesen, mint minden ilyen támogatásnak,
hogy vajon a legméltóbbak kapják-e ezt a pénzt vagy sem, de az,
hogy elkezdődött, arra utal, hogy másfajta módon, szervezetten
is lehet építeni a kapcsolatokat. Természetesen jogi konfliktu-
sokat szült, hogy ebből az alapból hogyan lehet támogatni a ha-
táron túli műhelyeket, számos kérdést kellett megoldani, mert
a támogatás direkt formában nem megy, mégis azt gondolom,
hogy a határon túli magyarság és a magyar közszolgálat kapcso-
latában ez fontos új elem.

33
Gellért Kis Gábor

Magyarni rádióul
Másképpen terveztem a kezdést, de nem tehetek úgy, mintha
Ágoston Vilmos nem mondta volna el, amit elmondott, és él-
ni kívánok az egyetértés jogával.
Igen, a leglényegesebb pont, amely a közszolgálati Magyar
Rádióra vonatkozhat, legyenek hallgatói akár a határon túliak
vagy határon inneniek, hogy a műsorkészítőket, felelős szer-
kesztőket, szerkesztőket, műsorvezetőket, riportereket gondol-
kodásukban nem gátolják az ismereteik. Minthogy többnyire
nincsenek. Úgy persze egyszerű. Mégis az a dráma – és ez az,
amit Ágoston Vilmos Kondor Katalinról szólván nagyon vilá-
gosan kifejtett –, szóval, az a szomorú helyzet, hogy bárkiről be-
szélünk, ugyanezt – az ismeretek kétségbeejtő hiányáról tanús-
kodó – modellt le lehetne vezetni.
A közelmúltban a Reggeli Krónika egyik műsorvezetője egy
összeállítást adott le Mindszenty Józsefről. Az illető véletlenül
éppen aznap jött be a kuratórium hivatalába egészen más ügy-
ben, szinte kapóra jött, tehát azt kérdeztem tőle, végiggondol-
ták-e azt az összeállítást? A kolléga igyekezett meggyőzni arról,
hogy az egy nagyon színvonalas konferencia volt Mindszentyről,
és persze a riporter körbejárta az előadókat, végighallgatta az
összes előadást, végső soron nagyon jó összeállítás sikeredett.
Tehát – vetettem közbe – ezek szerint a konferencián valami
módon nem került említésre az, hogy Mindszenty József herceg-
prímás 1945 őszén írt egy levelet az összes pártnak, amelyben
közölte, hogy az ősi magyar alkotmányosság talaján állva, a
Szent Korona-tan értelmében, Magyarország vezetője a király,
ha nincs király, akkor a kormányzó, kormányzó hiányában pe-
dig az ország első zászlósura, vagyis az esztergomi prímás. Ez te-
hát az 1945-ös őszi választások után történt, amikor még nem
dőlt el a dolog, s még sokan reménykedtek a valóságos demok-
rácia megvalósulásában. Akkor íródott ez a levél, amikor Ma-
gyarországon az összes demokratikus párt a választások után
34
Magyarni rádióul

megegyezett abban, hogy februárban kikiáltják a köztársaságot,
és köztársasági elnököt választanak. (Ez meg is történt, Tildy
Zoltán személyében.) Mint kiderült, a rendkívül színvonalas
konferencián ez az egyébként közismert tény nem hangzott el, s
persze a riporternek sem volt róla tudomása, tehát nem is kér-
dezhetett rá. Ezt követően megkérdeztem ettől a derék szerkesz-
tőtől, hogy azt vajon tudja-e, hogy az 1947-es emlékezetes kékcé-
dulás választások előtt Barankovics István felkereste hivatalában
Mindszenty Józsefet, és kérte, hogy a bíboros támogassa őt és a
pártját, a Keresztény Demokrata Néppártot. A bíboros ezt kate-
gorikusan megtagadta, de nem vallásbölcseleti vagy teológiai
alapon, hanem az előbb említett legitimista alapállásából adó-
dóan. Nota bene, Barankovics pártja a bíborosi támogatás hiá-
nyában is a legnagyobb ellenzéki párt lett.
A Magyar Rádió hírműsoraiban így működik a felkészület-
lenségnek és a tudatos egyoldalúságnak a módszeres keveredé-
se. Mert, ha a tudományban megjelenik valami hasonló, a tu-
dósok valahogyan elbánnak egymással. Az talán kevéssé fáj, de
hogy emberek veszik maguknak a bátorságot, és ami ennél még
rosszabb, a mikrofont a kezükbe és így tájékoztatnak, ez valami
drámai. Bár nem vagyok abban a helyzetben, a közalapítvány
kuratóriumának elnökeként, hogy bármiféle befolyással legyek
rá, úgy gondoltam, hogy legalább szemtől szembe elmondom
észrevételeimet annak, aki részese volt e szakmai bűnnek. Az il-
lető sóhajtott egyet, és azt mondta, hát igen, sokan felkészület-
lenek. Az elevenére tapintott mindannak, ami a Magyar Köz-
szolgálati Rádióban normává vált, hiszen senki nem teszi szóvá
belülről az ilyen és hasonló eseteket.

Most pedig szeretném elmondani, azt, amivel készültem.

„OK. Azt mondtad te nekem, hogy az én címem egy nagy
marhaság; mi az, hogy ‘magyarni rádióul’? You know, nálunk,
ott kint az Államokban, igen, nagyon nehéz rádiót. Ottan so-
kan vannak, akik radio broadcastingolnak, a magyarok pedig
széjjel vannak, és nem akarnak magyarni. Utahtól Floridáig és
Miamitől Kaliforniáig keresztül és kossul – ugye jól mondom
35
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

„kossul” – élnek a magyarok, de csak egyikük sem akarnak
magyarni. Aki pedig akar magyarni, az vagy újságot csinál, vagy
radio broadcastingot. Az igazán nagy baj, hogy ezek, vagy
mondjuk a többi magyar, szóval, akik magyarni akarnak: nem
jó magyarok. Azért nem jó magyarok, mert a radio broadcast,
you know, pénzbe kerül. Sok pénzbe. És mindenki, aki radio
broadcastingol magyarul, megy körbe-körbe és kéri a pénzet.
Akitől csak lehet, kéri a pénzet. Nevertheless, elkoldulják a
pénzt előlünk. Én mondtam nekik, hogy adják nekem azt a
pénzet, de ők azt mondták, hogy a broadcasting egy verseny.
Én mondtam nekik, hogy ez nagyon csúnya, mert versenyezve
nem lehet magyarni. But they all were loughing, csak nevettek.
Ugye, most már értik, mit jelent: magyarni rádióul.”

Az anglo-hungarian kalandozás után evidensen egy, a mate-
matikai logika tárgykörébe tartozó levezetésbe fogok, amely a
következőképpen szól: ha a határon túli magyarok a helyi rádi-
ót hallgatják, egyidejűleg nem hallgathatják a közszolgálati Ma-
gyar Rádió adását. Ha viszont nem hallgatják a helyit, nem biz-
tos, hogy a Magyar Rádiót hallgatják. Ha azonban egyáltalán
nem hallgatnak rádiót, bizonyosan nem hallgatják a Magyar
Rádiót sem. Ez a szigorú logika odáig vezet, hogy tiszta fejjel
csak szünetjelet volna szabad sugározni a Magyar Rádió frek-
venciáin, olyan szünetjelet, amely az adott határon túli közös-
ség számára is folyamatosan jelzi, hogy Mi, azaz a Magyar Rá-
dió, tudunk róluk.
A tudás, amellyel rendelkezünk – már ha ilyen van – igen
szerény. A környezetem természetesen tele van vezető rádiósok-
kal, és irigylem őket, mert engem személyesen és rendszeresen
zavarnak az ismereteim az ítéletalkotásban. Ők pedig, ismere-
tek hiányában, kinyilatkoztatnak. Ez a Magyar Rádió műsor-
struktúrájában és műsoraiban egyaránt megnyilvánul. Az
ugyanis, hogy mindazok, akik meghatározzák a műsorstruktú-
rát és a műsorok egyedi tartalmát, feltételezések, tévhitek és
előítéletek alapján nyilvánulnak meg. És akarva-akaratlanul
ezek a megnyilvánulások többnyire megfellebbezhetetlen igaz-
ságként hangzanak el.
36
Magyarni rádióul

Most akkor komolyra fordítom. Egy olyan felmérésből nyújtok
részleteket, amely éppen egy éve készült. A népszavazás előtti idő-
szakból. Ez a felmérés kivételesen kvalitatív felmérés volt, 2004.
november 8-a és december 3-a között készült a Reggeli Krónika
(tehát 6 és 8 óra között) és az Esti Krónika műsorait elemezve. Az
összes közlés ebben az időszakban – csaknem 1400 hír –, informá-
ció és tudósítás formájában jelent meg. Ebből azok közül, ame-
lyek közvetlenül a választásra irányultak vagy vonatkoztak, 254 az
IGEN-re buzdított – ez a közlemények 65 százaléka volt –, a NEM-
re indított 138, ez 35 százalék. Ebben az az érdekes, hogy miköz-
ben a politikai megnyilatkozásokat többé-kevésbé hűen közvetítet-
te a rádió, azonközben a hírműsorban megjelenő hírszerű anya-
gokban, „az utca emberének” véleményeként megjelenő tudósítá-
sokban, illetve az úgynevezett szakértői véleményekben együtte-
sen, elsöprő többségben voltak az igenek. Ez – még ha elfogad-
nánk is, hogy a határon túli magyaroknak az állampolgárság meg-
adása helyes és üdvös intézkedés lenne vagy lett volna – a média
hitelessége szempontjából erősen kétséges eljárás volt. Miért?
Azért, mert a közbenső mérések pontosan jelezték, hogy az adott
tárgykörben a magyar hallgatóság, általában a magyar választópol-
gárok óvatosak, tartózkodóak. Mondhatnám, bizalmatlanok.
Ilyen közegben a sulykolás nem csökkenti, nem oldja a bizalmat-
lanságot, hanem növeli a tartózkodást, azaz kontraproduktív, ami
meg is nyilvánult a népszavazásban. Ezzel az igen egyoldalú tájé-
koztatással önnön hitelét rontotta a Magyar Rádió.
Dehát ez nem egyedüli eset, és csak tájékoztatásként mon-
dom, hogy 1996 óta – egyébként nyilván szükségszerűen – a
Magyar Rádió hallgatottsága szembeötlően csökkent. Jelentős
részben annak a következményeként, hogy plurálissá vált a mé-
diapiac, ezen belül a rádiópiac is. Egyetlen – nem is csekély –
rész azonban megmagyarázhatatlan, mert tudnivaló, 2001 óta
a Magyar Rádió, ezen belül is a Kossuth rádió hallgatottsága ra-
dikálisan csökkent. Nagyjában-egészében 1 millió hallgatóval.
Volt olyan megnyilvánulása a mandátumát kitöltött elnök as-
szonynak, hogy „ezekért” nem kár. Én azon az állásponton vol-
tam és vagyok, hogy a hallgatóért szól a rádió, és minden hall-
gató elvesztése veszteség, nemhogy egymillióé.
37
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

Ami pedig a határon túli műsorokat illeti: a Magyar Rádió-
ban – két nevet mondok, hogy pontosan értse mindenki –
megjelenő romániai magyar személyiségek közül a két leggyak-
rabban emlegetett név Tőkés László és Szász Jenő. Ez a két név
reprezentálja első renden a romániai magyarságot a Magyar Rá-
dióban.
Az ebből leszűrendő legfontosabb kérdés az, hogy érdekli-e a
közszolgálati rádiót, mekkora és milyen a közönsége, különö-
sen ebben a változó időszakban, és az, hogy miként hallgat rá-
diót, aki hallgat.

Hogy ki a magyar rádió hallgatója, határon túli magyar hall-
gatója, erre majd az előadás végén próbálok pontos definíciót
adni. Előtte azonban arról kell megemlékeznem, hogy a Ma-
gyar Rádiónak arról sincsen fogalma ebben a pillanatban, hogy
milyen a hazai hallgatója. Fogalma sincs arról, a Magyar Rádi-
ónak, hogy miként változott meg az elmúlt tíz esztendőben a
magyar közönség kultúrafogyasztása, ezen belül médiafogyasz-
tása, és még inkább ezen belül a rádióhallgatási szokásrendje.
Erre vonatkozóan semmilyen adatunk nincs. De semmilyen
hajlandóságot nem mutatott a közrádió eddigi vezetése arra,
hogy valamilyen információ birtokába kerüljön a mondott té-
teleket illetően. Az a véleményem, és erről próbáltam beszélni
a rádió több vezetőjével, hogy ha valamire költeni kéne mosta-
nában, akkor az a pontos mérés, hogy kinek szól a rádió. Ki-
nek, mit és mikor adjunk? Tudniillik azok a rutinok, amelyek
szerint összeáll a struktúra, változatlanul működnek. Mintha
abban a helyzetben volna a rádió vezetése és mindazok, akik a
műsorstruktúrát kialakítják, hogy közöljék a hallgatókkal: ez
van. Miközben már rég nem ez van. Mert a rádióhallgató, ha
éppenséggel nem azt kapja, ami neki kell, akkor elkapcsol. És
ha máshol jobbat, kedvesebbet, élvezhetőbbet kap, ott fog ma-
radni. És ez nem azért baj, mert a közrádiónak kevesebb rek-
lám és pénz jut adott esetben. Ez se jó, bár Timár Jánossal és
Vásárhelyi Máriával egyetértünk abban, hogy a reklám jelenlé-
te a közszolgálati médiumokban legalább is erősen kérdéses.
Tíz éve mindhárman más álláspontot foglaltunk el ebben a
38
Magyarni rádióul

kérdésben. A mi véleményünk a reklám szerepét illetően a köz-
szolgálati médiumokban alaposan megváltozott a történet so-
rán. És ez, azt gondolom, teljesen normális. A közszolgálati fel-
adatokat azonban mégis el kellene végeznie valakiknek, hogy
legyen végre a műsornak alanya, célközönsége. Ebben a pilla-
natban nincs. És nincs erről a közönségről tudásunk. Tudják,
tudjuk, hogy a határon túl évtizedeken át arra szocializálódtak
a hallgatók, hogy a kereső a Kossuthra van állítva. Másként fo-
galmazva: a RÁDIÓ, mint olyan, azonos volt a Kossuthtal. Ez
a szokás – személyes tapasztalataim szerint – a kilencvenes évek
elejéig fennmaradt szinte változatlan formában, a múlt évtized
közepén már megjelentek az érdeklődés első jelei más médiu-
mok iránt. Mindenhol megszülettek a vonatkozó törvények,
kezdtek kialakulni az új médiastruktúrák, és nem utolsósorban
1990 óta eltelt tizenöt év; s ebben a médiamezőnyben, a plurá-
lis médiapiac viszonyai és kínálata közepette felnőtt egy új
nemzedék. A fiatalok médiafogyasztása radikálisan eltér az elő-
ző nemzedékekétől. Nemcsak határon belül, hanem határon
túl is. Most ne minősítsük, hogy milyen kínálatot nyújt a keres-
kedelmi média. Azt ad, amit ad, de hogy beépült és más mó-
don épült be az új hallgatók szokásrendjébe, mint a korábbiak,
éppenséggel a Kossuth, az egészen bizonyos.
Tíz év alatt nem jutott el addig az evidenciáig a közszolgálati
Magyar Rádió, hogy felmérje: van hét stúdiója s a hét közül hat
a határok környékén. Amiből szerintem egyenesen következnék,
hogy ezeknek a bázisán ki kellene alakítani eurorégiós értelem-
ben működő regionális rádiókat. Mondjuk a szegedi stúdió, mi-
ért ne tudna együttműködni Araddal és Szabadkával? Vagy Pécs
és Eszék; vagy Nagykanizsa és Lendva; Miskolc és Kassa, Nyíregy-
háza és Ungvár meg Beregszász s velük Szatmár; Debrecen és
Nagyvárad. Mi akadályozta meg akár a budapesti vízfejet, akár a
helyi stúdióvezetőket abban, hogy ez vagy ilyesmi előkészüljön?
Nem történt egy lépés sem ebbe az irányba. Én egyszerűen kép-
telenségnek tartom azt, hogy a Magyar Rádióban, a Bródy Sán-
dor utcából mondják meg, milyen műsorok legyenek ezekben a
stúdiókban. Ellenkezőleg: azoknak kellene ezeket az eleven kap-
csolatokat, igenis közszolgálati módon, fenntartani.
39
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

Én nagyon örülök, hogy a Magyar Rádió énekkara évente
kétszer, olykor háromszor ellátogat Székelyudvarhelyre. Kicsi-
vel jobban örülnék annak, hogyha a stúdiók között jönne lét-
re valamiféle egységesülés a regionalitás alapján. Ami persze
autonómiára épülne, és arra, hogy az érintettek ott helyben
maguk döntsék el, milyen műsort akarnak, milyen időben, ki-
nek és milyen hullámhosszon.

A jövőre vonatkozó kérdésekre rendszerint a mai technológi-
ai feltételeket alapul véve próbálunk válaszolni. Miközben na-
gyon keveset szólunk arról, hogy itt nagyon rövid időn, éveken
belül egy olyan technológiai változás áll be, amelyik alapvetően
megváltoztatja az emberek viszonyát mindahhoz, amit a mai
médiavilág jelent. Ez a digitalizáció. Ez egyrészt megtöbbszörö-
zi a rádióhallgatást – gondoljunk csak arra, hogy azon az egy
frekvencián, amelyen ma egy műsorfolyam megy, hat párhuza-
mos programot lehet majd sugározni, és a hallgató maga vá-
laszt a kínálatból –, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a mai
műsorszolgáltató tartalomszolgáltatóvá válik. Tehát nem pusz-
tán az egyidejűség jellemzi a jövő rádióját, hanem a visszakere-
sés és a letölthetőség is. Ma már mobiltelefonon is hallgatha-
tunk rádiót – ez a kortárs technológia szerint közhely –, de ha
csak a mai viszonyok alapján próbálunk gondolkozni a rádió-
zás közeljövőjéről, akkor eleve és bizonyosan meghaladott ben-
nünket az idő.

Végezetül szeretném megadni azt a leírást, amely szerint – szi-
gorú felmérések alapján – a tipikus határon túli magyar hallga-
tót kell elképzelnünk. Először is: naponta tíz percet hallgat rá-
diót, más kutatások szerint huszonötöt. A tipikus határon túli
magyar rádióhallgató 35 éves. Megint más kutatások szerint
55. Marosvásárhelyen született, elemi iskoláit Rozsnyón járta
ki, középiskoláit előmeneteli okokból több helyen végezte.
Ezek felsorolásába személyiségjogi okokból most nem kezdek
bele. Egyetemre Újvidéken járt, szakmai gyakorlatát Ungváron
töltötte, tagja volt a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek; megke-
resztelték, bérmálkozott vagy konfirmált (a nem kívánt törlen-
40
Magyarni rádióul

dő). A párját szerette volna Felsőőrről választani, de a diktatú-
ra miatt nem jutott el Ausztriáig. Bejelentett lakhelye ma Ko-
lozsvár, tartózkodási helye München. Munkahelye hol van, hol
nincs. Éjszakára egyes kutatások szerint pólót húz és boxer al-
sót. Más kutatások szerint szatén pizsamát. A kutatások egy do-
logban egyeznek meg: kilencvenes melltartót hord.

41
Gáspárik Attila

Kétfogásos médiafogyasztás
Erdélyben, avagy eszi/nem eszi?
Mottó: „– Bazeg, azért mégis csak jó, hogy volt ez a Trianon!
– Mér?
– Mert dollárban kapjuk a napidíjat. Ha nem lett volna, akkor itt
most szívhatnánk forintért.”
(Részlet két, közszolgálati tévénél dolgozó párbeszédéből, 2001-ben.)

A romániai magyar médiakínálat mozgásban van. Átnézve az
elmúlt időszakban készült, médiafogyasztással kapcsolatos ta-
nulmányokat, megállapíthatjuk, hogy már az óta is sokat válto-
zott a kínálat. Az elmúlt egy évben egész napos magyar nyelvű
rádióadás kezdte meg működését Szatmárnémetiben, Nagyvá-
radon. Az MTV1 a napokban jelentette be terjeszkedési szán-
dékát Romániában.
Nagyjából a nyolcvanas évek elején jelentek meg Magyaror-
szágon azok a „figyelmességek”, amelyek a határon túli magya-
rokról vagy -ért szóltak. Például, szilveszterkor a Magyar Rádi-
óban hangzik el először, hogy „Boldog Új Évet minden, hatá-
ron inneni és határon túli hallgatónak!”. Nemsokára rá a tele-
vízió is köszönti a határon túli nézőket. Ekkoriban a magyar
televízió Romániában a határtól kb. 50 kilométerre volt még
fogható, a Kossuth Rádió középhullámon, viszonylag jó körül-
mények között, egész Erdély területén. A nyolcvanas évek kö-
zepén megjelennek az első műsorok, amelyek már tartalom-
ban is érintik a határon túli magyarokat. A rádióban a Vasár-
napi Újság, a híres Bodor Pál-jegyzetekkel, később Sütő And-
rás, Tőkés László leveleivel. A televízióban ekkoriban a Pano-
ráma az a műsor, amelyik a határon túli kérdésekkel foglalko-
zik, elsősorban Erdéllyel és ezen belül Tőkés Lászlóval. Ezek a
műsorok elsősorban a romániai magyarok nacionalista dikta-
túrától való szenvedéseit mutatták be. Ennyi év távlatából, úgy
42
Kétfogásos médiafogyasztás Erdélyben, avagy eszi/nem eszi?

tűnik, hogy ezek a műsorok egyoldalúan ábrázolták a helyze-
tet, mintha a Ceauşescu-féle önkény csupán a magyarokat
érintette volna Romániában.
Ekkoriban számos székelyföldi család egy-egy nagyobb mé-
diaesemény köré rendezi szabadságát. Olimpia, labdarúgó-vi-
lágbajnokság. Szilveszter alkalmával a határ menti települések-
re vándorolnak, magyar tévét nézni. Szociológiailag nagy a kü-
lönbség azon fiatalok között, akik a határ mentén, illetve bel-
ső-Erdélyben nevelkednek. Más az informáltságuk, élmény-
anyaguk, szóhasználatuk. Talán ez is az oka a szegmentált ba-
rátkozásoknak a különböző egyetemi központokban. A videó
megjelenésével elindul a kazettavándorlás. Határ mentén rög-
zített műsorok eljutnak a Székelyföldre, ahol csoportos, csalá-
di vetítéseken jutnak el a nézőkhöz. Nyugodtan állíthatjuk,
hogy ekkoriban a magyar tévé műsorai Romániában teljesen
mást jelentettek, mint manapság. Az erdélyiek sóvárogva né-
zik azt a szólásszabadságot és demokráciát, amelyet a magyar
televízió sugároz.
Az 1990-es politikai változások után újraindulnak a területi
rádiók magyar nyelvű műsorai és a bukaresti tévé magyar nyel-
vű adása, amelyeket 1985-ben tiltott be a kommunista hata-
lom. Megkezdődik a kábeltévé-rendszerek kiépítése. Nagy len-
dülettel indulnak a helyi tévéstúdiók műsorai. A lelkesedés le-
győz minden szakmai és gazdasági akadályt. Már-már úgy néz
ki, hogy Főnix madárként a hamuból feltámad egy romániai
magyar médiavilág. Csakhogy közbejön 1992-ben a román
médiatörvény, valamint a Duna Televízió megjelenése. Bár-
mennyire furcsán és megdöbbentően hangzik, a Duna Televí-
zió megjelenése visszavetette a televíziózás fejlődését Erdély-
ben. Elsősorban anyagi kérdésekről van szó és az egyeztetés hi-
ányáról. A kevés szakképzettnek tekinthető romániai tévés, a
jobb kereseti lehetőség következtében, átnyergelt az új csator-
nához. Voltak, nem is kevesen, akik megtartva a romániai ma-
gyar médiában az állásukat, tudósítóként dolgoztak a Duná-
nál is. Megjelentek azok a műsorok, amelyeket kétszer lehetett
látni. Egyszer egy erdélyi stúdió felvételeként, majd jobb mi-
nőségben megvágva, a Duna műsoraként. Jellemző példa a
43
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

marosvásárhelyi Maros tévé esete, amelyik földi sugárzású csa-
tornaként indult, segélyekből szerelték fel. Mindennap sugá-
roz beszélgetéseket, vitákat. A nézők, a kezdetleges technikai
hibák ellenére, nagy figyelemmel követik a műsorokat. Egy
idő után az ott dolgozók, a megnövekedett magyarországi meg-
rendelések következtében, nem bírják az iramot és lemonda-
nak a helyi műsorsugárzásról, a frekvenciát visszaszolgáltatják
a hatóságoknak. A stúdió a továbbiakban 100 százalékosan a
magyar közszolgálati csatornák kiszolgálásával keresi a –romá-
niai bérekhez viszonyítva nem csekély – kenyerét. A Duna elő-
retörésében nagy szerepet játszik még az évtizedes elzártságból
táplálkozó rácsodálkozás.
A helyzetet tovább fokozta az MTV megjelenése. A kilencve-
nes évek közepén markánsan megjelenik a Magyar Televízió is
az 1992-1993-as években megindított határon túli műsoraival.
Ennek következtében azok a tudósítók, akik két csatornát
szolgáltak ki, felvették a listájukra a harmadikat is. A riport-
alanyok egy kamerába, egy mikrofonba, három különböző
mikrofonszivacsba mondják el ugyanazt, három különböző
csatornának. Vagy más példa az igényességre. A bukaresti köz-
szolgálati rádió egyik munkatársa egyszerre tudósította a Kos-
suth rádiót, a Duna Televíziót és a Magyar Hírlapot, ugyanaz-
zal az anyaggal. Mi több, anélkül, hogy a beszámoló helyszínén
járt volna. Információit a román lapokból ollózta össze. Négy
hírcsatorna, egy üzenet (internet és mobiltelefon még nem lé-
tezett). Hogy egyszerűsítsük a képet, egy tudósító, vagy egy csa-
pat, többnyire a román közszolgálati televízió felszerelésével és
költségvetéséből tudósította a magyar közszolgálati televízió
két csatornáját. Közös a két csatornában, hogy egyik sem ver-
senyvizsgával, szakmai szempontok alapján kereste a munka-
társakat. Ekkor alakul ki a médiában a „szegény, de tisztessé-
ges, elnyomott, hagyományőrző, vallásos, feltétlenül hiányos
fogsorú, tábortűznél danoló erdélyi” képe. Erre, illetve csak
erre (?) vevő a két csatorna, és ennek az elvárásnak a tudósítók
is nagyon meg akartak felelni.
Ekkoriban a kábelszolgáltatók pénzre váltják az úgynevezett
„kazettautaztatást”. A határ mentén rögzített magyarországi ke-
44
Kétfogásos médiafogyasztás Erdélyben, avagy eszi/nem eszi?

reskedelmi műsorokat pénzért, külön csatornán értékesítik,
mindenféle szerzői jog tiszteletben tartása nélkül. A műsorok-
nak nagy a hatása. Székelyföldre egymás után érkeznek a tévés
sztárok. A megnövekedett konkurencia következtében a Duna
is lép, nem a szórakoztatás fele. Nem elégszik már meg a tele-
fonos tudósítókkal, valamint az autósfutár hozta nyersanyagok-
kal. Stúdiókat telepít Erdélybe.
Következik az Illyés Alapítvány sokak által vitatott határon
túli stúdiófelszerelési programja. Az Erdélybe telepített Duna-
stúdiók, elkerülték a – többségében – magyarlakta megyék
központjait, Sepsiszentgyörgyöt, illetve Csíkszeredát. Sok vi-
hart kavartak a székelyudvarhelyi tévéstúdió épületének meg-
vásárlása körüli botrányok. Az szinte senkinek nem tűnt fel,
hogy Székelyudvarhelyen a stúdió a helyi polgármester vezette
alapítvány kezébe került. Ennek a hatása meg is volt a helyha-
tósági választási kampányban, illetve az idén, 2005-ben, ami-
kor a helyi polgármesteri hivatal dolgozói sztrájkba léptek. Na-
iv vállalkozásnak tűnt az eset érdembeli tárgyalására várni a
Duna Televízió részéről. Még lehetne sorolni a példákat a kü-
lönböző politikai, valamint gazdasági érdekszövetségek és a
magyarországi közszolgálati média összefonódásáról Erdély te-
rületén, és máshol is.
Összegezve, a határon túlra telepített stúdióknak nem szán-
tak hatalomellenőrző szerepet. Többször is olyanok tudósíta-
nak a határon túlról, akik politikai vagy önkormányzati funk-
cióban, vagy politikusokkal szoros gazdasági kapcsolatban van-
nak. A Duna Televízió kérdésünkre elmondta, hogy a jelenle-
gi vezetés a munkatársak zömét örökölte, és „az újakat a szak-
értelem és a rendelkezésükre álló, megfelelően korszerű techni-
ka alapján választják ki, más tényező nem játszik szerepet”.
Mára a „hármas könyvelés” nagyjából eltűnt, maradt egye-
seknél a közszolgálati alapállás és a munkaidő utáni „bedolgo-
zásos kenyérkereset”. Ha igazságosak akarunk lenni, számítás-
ba kell vennünk azt a humán faktort, hogy a romániai bérek,
fizetések jóval alatta maradnak a magyarországiakénak. Tájain-
kon évek óta harcol az újságírói etika az anyagi érvényesüléssel.
Jelenleg ez utóbbi áll valamivel jobban.
45
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

De ugorjunk vissza egy kicsit még az időben.
A kilencvenes évek eleji hivatali akadékoskodás után a Duna
Televízió létjogosultságot kapott a kábeltévés rendszerekben
mindenhol, ahol magyarok laknak. Miközben, a nagyobb lefe-
dettség érdekében, egyéni vevőket ajándékozott a kábeles szol-
gáltatásban történő megjelenésért, a Duna Televízió keveset
tett. A romániai magyar közéleti szereplők jóvoltából, mégis a
Duna Televízió ma a legnagyobb penetrációval rendelkező ma-
gyar tévécsatorna Romániában. Második helyen a Magyar Te-
levízió kettes csatornája található. Ettől kezdve nem beszélhe-
tünk alapos, pontos képről a magyarországi csatornák elterje-
désével kapcsolatban.
Jelenleg a – többségében – magyarlakta területeken vehető a
már említett két csatornán kívül az MTV1, ATV, Hír Tv, Há-
lózat Tv, RTL Klub, TV2, Minimax, Budapest Tv, Cool Tv, F+.
Magyarán, ma már a – pár évvel ezelőtt még monopolhelyzet-
ben lévő – Duna és M2 két választható csatorna a sok közül.
Érdekes információ lehet az is, hogy az említett csatornák, a
Hír Tv-t leszámítva, ingyenesen foghatók. A vehető csatornák
közül a Dunának és az M2-nek van határon túliakat megcélzó
műsora. Ezek sok esetben úgynevezett ikonikus műsorok, va-
gyis kimondottan határon túli magyaroknak szólnak.
Ha árnyaljuk a képet, akkor külön kell vennünk a Duna Tele-
víziót és az MTV-t. A Duna Televízió határon túli műsorszerkesz-
tési elvei minden tévéelnökcserénél változtak. Évekkel ezelőtt
sokszor a megrendelt riportok, interjúk „kicsengését” is megren-
delték a budapesti szerkesztők. Ez különösen kirívó volt a ma-
gyarigazolvány bevezetése idején. A magyarigazolványról a Duna
tévében soha egyetlen negatív hír sem hangzott el. Ennek ellené-
re a lakosságnak még a fele sem váltotta ki. A jelenlegi menedzs-
ment nem szándékszik különbséget tenni a határon túli, illetve
Magyarországon élők között. A televízió szóvivője, megkeresé-
sünkre elmondta, hogy a Duna nemzeti adó, és nem tesz kü-
lönbséget bel-magyar és kül-magyar között. A kérdésfeltevést ele-
ve helyteleníti. Jelenleg több olyan műsor is szerepel a program-
jukban, amelyik egységesen kezel minden olyan területet, ahol
magyarok laknak. A szerkesztői döntések Budapesten születnek.
46
Kétfogásos médiafogyasztás Erdélyben, avagy eszi/nem eszi?

A nézettséget szokták mérni, de inkább mennyiségileg, a mi-
nőségi elvárásokat közönségtalálkozók által értékelik. Nemrégi-
ben két felmérés is készült Erdélyben, kérdőíves módszerrel. A
Max Weber Társaság felmérése 2004 vége és 2005 eleje között
készült; 1011 személyt választott ki véletlenszerűen. Ebből kide-
rül, hogy a romániai magyar lakosság több mint 95 százaléka na-
ponta tévézik. A legnagyobb nézettségnek a Duna Televízió ör-
vend. A tévénézők kétharmada mindennap belenéz az adásba.
A Csata Zsombor, Kiss Tamás, Kiss Dénes készítette tanulmány
azt is megállapítja, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy ha a
különböző magyarországi televíziós csatornák egyenlő lehetősé-
get kapnának, akkor a jelenlegiek közül az RTL Klub ugorna az
élre. Ugyanebben az időben végzett felmérést dr. Magyari Tiva-
dar. Az ő megállapítása 1168 személy megkérdezése alapján a
következő: „Ha pedig a leginkább (leggyakrabban) nézett műso-
rokat nézzük, akkor jól látható, hogy a romániai magyarok leg-
gyakrabban nézett műsorait a vételezhetőség határai szabják
meg.” Magyari szerint is a Duna vezet a nézettségben, és hozzá-
teszi: „Érzékelhető a Duna Televízió gyakori nézése és az életkor
közötti összefüggés – abban az értelemben, hogy minél idősebb
valaki, annál valószínűbb, hogy az általa leggyakrabban nézett
tévé a Duna Televízió.” Összecseng a két dolgozat a következő
Magyari-megállapításban is: „Visszafelé értelmezve tehát, az átla-
gos romániai magyar, bár tévézési lehetőségei sajátosan regioná-
lis függőségűek, tévénézői orientációiban a világon megszokott
módozatokat mutatja: modálisan ha tehetik, kereskedelmi tévét
néznének, lehetőleg anyanyelvükön.”
Az említett két tanulmány elkészülte óta az MTV bekerült a leg-
több előfizetővel rendelkező kábelszolgáltató ajánlatába, szélesebb
körben megjelentek a különböző kereskedelmi csatornák is. Ren-
delkezésünkre álló adatok alapján, a Duna Tv-nek Romániában a
legnagyobb nézettsége a Bűvölet című sorozat adásakor van. En-
nek nézettsége kétszerese, sőt háromszorosa a szappanopera előtt
vetített politikai, közéleti műsorokénak. Felmérésünk műszeres
nézettségmérés alapján készült 2005 novemberében.
Az MTV írásos megkeresésünkre telefonon válaszolt, így sok-
kal kevesebbet tudunk tényszerűen elmondani a szerkesztési el-
47
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

vekről, nézettségmérésről. A televízió két csatornáján vannak
kimondottan a határon túliaknak szóló műsorok, és vannak
olyan műsorok, ahol a szerkesztők egyenrangúan tárgyalják a
témát, a földrajzi, politikai helyzettől függetlenül. Az első kate-
góriába tartozik a Kárpáti Krónika, a Palackposta, valamint a
Magyarház, és a Héthatár. Nehezen lehet kitapintani a szerkesz-
tői elvek logikáját. Valószínűleg egyfajta „bizományiként” mű-
ködik. Aki behoz valamit és van hely, akkor bemutatják. Volt
olyan könyvdedikáció, amelyik egy hónap után kapta meg a
harminc másodperces helyét a műsorban. E határon túlra szó-
ló műsorok vetítése soha nem esik főműsoridőre.
A második kategóriába tartozó műsorok közül kiemelnénk
az Unokáink sem fogják látni című műsort, vagy a Kultúrházat.
Ezekben – úgy tűnik – a határon túli események bemutatása is
minőségi kritériumoktól függ. Felmérések nem állnak rendel-
kezésünkre a műsorok nézettségéről és tudomásunk sincs róla,
hogy a csatorna érdeklődött volna ezek után. A határon túli
műsorok szerkesztői elmondták, hogy a munkatársak kiválasz-
tásánál szakmai szempontokat vettek figyelembe, de verseny-
vizsgára, pályáztatásra nem került sor az MTV esetében sem.
Ősszegzésül néhány javaslat:
– A két magyarországi köztelevízió egymás közötti, valamint
a Romániában működő műsorszolgáltatókkal való stratégiai
egyeztetése, hosszú távú stratégia kidolgozása hathatósabbá
tenné mindannyiuk jelenlétét, és a nézők érdekeit szolgálná.
– A határon túli munkatársak átlátható kritériumok szerinti
versenyvizsgáztatása mind minőségi, mind a tévé hitele szem-
pontjából előnyös lenne.
– A minőségi nézettségmérés világos képet adna a nézői elvá-
rásokról, megmozgatná a reklámpiacot.
– Nyitott produceri rendszer bevezetése, hogy az erdélyi alko-
tók könnyebben pályázhassanak műsorokra, és nemcsak a ha-
táron túliaknak szóló, ikonikus műsorokra, hanem a televízió
egész műsorrácsában megtalálható tételekre.
– Fizessék a határon túli tévéseket ugyanazzal a honorárium-
mal, mint a saját belsősöket, vagy az anyaországi munkatársa-
kat, akkor sok feszültség feloldódna.
48
Kétfogásos médiafogyasztás Erdélyben, avagy eszi/nem eszi?

– Az egyes műsorok teletextes fordítása az illető ország nyel-
vére, valamint ennek támogatása kommunikációt biztosítana a
magyarországi és a szomszédos országok tévénéző közönsége
között, közös közvélemény-alakító hatása lenne.
– Sokan szorgalmaznák a közös román–magyar tévés projek-
teket a közszolgálati szférában.
– A kábelszolgáltatók szeretnék elérni azt, hogy a magyar köz-
szolgálati televíziókkal Románia területén lehessen szerződést
kötni.
Véleményünk szerint, a magyarországi tévék határon túli
megjelenésének „lovagkora” lejárt. Eljött az ideje a közvéle-
mény folyamatos figyelésének és annak, hogy figyelembe ve-
gyék a műsorok nézői megelégedettségét. Szükség lenne a mű-
sorok gyártására vonatkozó pályázati rendszer bevezetésére; a
műsorszerkezet újragondolására. Például a határon túli magya-
roknak szánt műsorokból teljesen hiányoznak a szórakoztató-
műsorok, kivéve a napi egyórás kívánságműsort a Duna Televí-
zióban. Sokszor, sokan kérték már ennek az állapotnak a meg-
változtatását, ahogy egyéb kritikák is elhangzottak a két közszol-
gálati műsorszolgáltatóval kapcsolatban. Mindeddig hiába.

49
Losoncz Alpár

Közszolgálatiság – kisebbség és
többség
Ennek az előadásnak a címe nagyon általánosnak tűnik, de va-
lószínű, hogy az, amit mondani fogok, magán viseli annak a
helynek, annak a kontextusnak a nyomait, ahonnan jövök: a
Vajdaságnak. Amit mondani szeretnék, hogy a média sem kel-
lőképpen szenzibilis, érzékeny a különféle kisebbségi csopor-
tok iránt. Működik egy magyar integrációs retorika, amelyik a
„nagy összefogás” szellemében készül. Az egybefogás és egybe
tömörítés retorikáját vallja, amelyik a különbözőségeket tünte-
ti el és mossa el sokszor. Éppen azért mondom, hogy nekem
sincs meg az a jogom, hogy mindenki nevében beszéljek. Ezzel
a magyar egység-retorikával nem az a baj, hogy az integrációt hi-
vatott kifejezni, hanem a probléma talán az, ahogy a média ezt
az egységképet visszatükrözi. Az a meggondolkodtató számom-
ra, hogy ezt az integrációt a média nem alakítandó folyamat-
ként, hanem befejezett tényként kezeli, afféle beteljesült vég-
eredménynek tekinti. Ezenkívül egyfajta szakadék tátong a de-
mokratikus vélekedés-pluralizmusra utaló szükségletek és a mé-
dia teljesítménye között. Mintha az integráció ügymenetre, ér-
vényesítési technológiára, tételes megfogalmazások hatalmi
rendjére zsugorodna. Noha az okok messzemenőek, és aligha
lehet ezeket csupán egy dimenzióra lecsupaszítani, nem hagy-
hatjuk figyelmen kívül, hogy ugyan különböző mértékben, de
a médiumok erőteljes politikafüggőségben léteznek.
Ha most visszaforgatjuk az idő kerekét a 80-as évek végére,
akkor azt kell mondanunk, hogy sokakban élt az a remény,
hogy most majd ledőlnek a meredező falak, bizonyos tartal-
mak akadálytalanul áramlanak magyarok és magyarok között.
Eljön az, amit integrációnak hívunk. Holott éppen ez a legne-
hezebb, a széthullott, nagyon sokszor szétrajzolt részeknek az
egybetömörítése. Számomra minden probléma abból adódik a
50
Közszolgálatiság – kisebbség és többség

média vonatkozásában, hogy a közszolgálati média, amely a ki-
sebbség felé sugároz műsorokat, ezt a problémátlan, beteljese-
dett egység retorikát sugallja. Ez azzal a veszéllyel és – akár nem
szándékolt – következménnyel jár, hogy a különbözőségek mel-
lett, egyéb más dolgok is eltűnnek. Nem hiszem azt, hogy a ma-
gyar médiapolitika valamilyen különös vetületét képezné a ma-
gyar-magyar viszonyoknak. Az, ami általában megjelenik ma-
gyar-magyar viszonylatokban – és amiben ott vannak a pártpo-
litikai síkoktól kezdve a magyar közgondolkodás, és egyáltalán
a magyar létezés dilemmái –, az mutatis mutandis megjelenik va-
lamiképpen a médiában is. És az a természete, specifikus tulaj-
donsága a médiának – lehet az elektronikus vagy más természe-
tű –, hogy legalábbis technikai értelemben mindenhova elér-
het. Tulajdonképpen ez volt a már a 90-es években életbe lép-
tetett médiapolitikának a célja: a médiaintegráció.
Ennek a média által gerjesztett egységretorikának a sajátossága,
noha ez megfigyelhető a magyar politika egészében is, hogy haj-
lamos arra, hogy a kisebbségit egydimenzionalitásra szűkítse le.
Ezen azt értem, hogy azt az embert, aki többek között kisebbségi
módon él és ebből kifolyólag valamilyen szerkezeti aszimmetria
is sújtja, megrögzíti, megfagyasztja kisebbségi állapotában. A mé-
diában leginkább azok a képek sűrűsödnek igazán gyorsan, ame-
lyeken a kisebbségi ember csak úgy mutatkozik, mint a megvert
ember; mint akinek azonossága valamilyen negatívum visszfé-
nye, példának okáért az, hogy megvonták tőle a kettős állampol-
gárság lehetőségét; mint olyan, akinek csupán egy azonosságdi-
menziója van. Vagy úgy mutatkozik meg, mint egy olyan ember,
akinek nem adatik meg az autonómia gyakorlásának a lehetősé-
ge. Az identitás azonban messzemenően komplexebb. A média
nem is figyel arra, hogy ezt a messzemenően tágasabb komplexi-
tást akár megérintse, netalán taglalja.

Szintén ehhez a problémához tartozik, hogy a magyar médi-
át körüllengi – nem azt mondom, hogy a nemzet-stratégia,
mert ilyennek híján vagyunk, hanem a nemzettaktika. Ha te-
kintetünkkel végigpásztázzuk a médiadramaturgiák képeit, ak-
kor azt látjuk, hogy az igazán domináns kisebbségi figura kissé
51
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

pirospozsgás, pálinkát iszik vagy éppen disznót vág. Megfigyel-
hetjük a standard magyar riportert, akinek a legdemonstratív-
abb gesztusa a megérkezés. Megérkezik egy házba, ahol nagyon
furcsa módon éppen aznap történik valami. Éppen aznap húz-
za elő a bukolikus légkörből kiszakított ember a pálinkásbu-
tykost, és hirtelen egy joviális és békés pasztorál képe rajzoló-
dik ki. Mi is ennek a kisebbséginek a problémája e békés kép
mögött? Egyáltalán van-e itt probléma? Hiszen nyugodtan iszo-
gatnak e kisebbségiek, vendégeket fogadnak, mosolyognak.
Igaz, hogy a következő pillanatban átsuhan egy árny, mert nem
jutott érvényre a kettős állampolgárság, de az árny gyorsan el-
tűnik, mégis itt a kecsegtető jövő, amelyik kétségtelenül valami
másfajta reményt kelt. Nem mondom, hogy ez az egyedüli meg-
jelenési képe a kisebbségeknek, de hogy ez a domináns és meg-
határozó, abban bizonyos vagyok. Sokszor óriási különbség
tapsztalható a mindennapi tapasztalatrendszer és a média által
bemutatott valóság között.
Ez, ti. hogy a magyar média is hajlamos egy ilyen premodern
állapotba belerögzíteni a kisebbségit, ez teszi a segítségnyújtást,
a gondoskodást sokszor kérdésessé. Persze a mindennapi élet-
ből is tudjuk, hogy a segítés az erény, de ez nem kellene hogy
megakadályozzon bennünket abban, hogy a segítség mögé kér-
dezzünk, mert átcsúszhat paternalizmusba. Amikor körülbelül
azt mondják, hogy: „Segítek neked, de fogd be a szádat!” Tehát,
hogy neked mi a jó, azt mégiscsak én határozom meg. Én job-
ban értelek téged, mint te saját magad. Törzsök Erika mondta
az imént, hogy az itteni újságok és az elektronikus média sokat
foglalkoztak a legtragikusabb vajdasági szituációkkal, amelye-
ket hol atrocitásoknak lehet nevezni, hol pedig etnikai inci-
densnek, ha kicsit eufemisztikusan akarunk fogalmazni. És mi-
lyen óriási mennyiségű híranyag foglalkozott ezekkel a vajdasá-
gi eseményekkel, miközben elsikkadt Magyarország és Szerbia
viszonylatrendszerének a taglalása. Nagyon indikatívnak, na-
gyon relevánsnak tartom ezt a konstellációm bemutatása szem-
pontjából, mert a mennyiségi többlet, amelyet a magyar médi-
ában tetten lehet érni, nagyon sokszor minőségi hiányt takar.
Nevezetesen e mennyiségtöbblet mögött az rejlik, hogy meg-
52
Közszolgálatiság – kisebbség és többség

szerzem magamnak a menlevelet, foglalkozom veletek kisebb-
ségiek, viszont foglalkoznom kell azért, mert egy másik párt ezt
megkérdőjelezheti, egy másik párt szempontjából ez bírálati
nyersanyaggá változhat. De a mennyiségi többlet nagyon gyor-
san átcsúszhat abba, amit úgy hívnak, hogy szimuláció, a gon-
doskodásnak, a segítésnek a színlelése. A szimuláció, általáno-
san fogalmazva, a poszt-kommunizmus diszkrét bájaihoz tarto-
zik. Így jelen van a kisebbségek bemutatásakor is.
Van még egy fontos kérdés, amikor hallgatom-olvasom a kü-
lönféle magyar médiumokat. Az, hogy kihez beszélnek? Ez egy
ősrégi kérdés, iskolában szoktak erről beszélni, és aki kommu-
nikációval foglalkozik, az tudja, hogy azért fontos kérdés, mert
minden kommunikáció több rétegből áll. Magyar szempontból
rettenetesen zűrzavaros, hogy ki beszél kinek. Van olyan médi-
um, amely nemzetállami távlatból szól a kisebbségiekhez. Ilyen-
kor egy többségi szól kisebbségihez. Ráadásul még inkább ös-
szetetté válik az eset akkor, amikor azt látom, például, hogy a
kisebbségiekről az eltávozott kisebbségiek beszélnek. Akik ott-
hagyták a szülőföldet, patetikusan szólva, ők szólnak Budapes-
ten, az ottaniaknak rólunk. Ezzel a magyar-magyar viszony még
inkább összekuszálódik, és még konfúzabb helyzet adódik elő.
Még egy dolgot szeretnék említeni: a magaskultúra kérdését.
Erről azért beszélek, mert a magaskultúra területén érzem ott-
hon magam. Nem képzelhető el valamennyire is koherens cso-
port magaskultúra nélkül. Ezzel ellentétben a média számára
mintha nem is létezne a kisebbségeknek ez a lehetősége. Ilyen-
kor mindig azon a fordulaton gondolkodom, amelyet itt is na-
gyon sokan használtak, mert nincsen más szavunk, nos, a
„határontúliságról” van szó. Mert a magaskultúra, az tulajdon-
képpen túlível a határokon. Lámpással lehetne keresni például
akár a rádióban, akár az egyéb közszolgálati médiumokban
azon teljesítmények bemutatását, amelyek a magaskultúra tar-
tományából szakadtak ki. Egyáltalán, hogyha van ilyen jellegű
érdeklődés, az annyira esetleges, hogy szinte említést sem érde-
mel. A pillanatnyilag létező nemzettaktika sokkal inkább az el-
osztás mindenhatóságát szorgalmazza, vagy ideológiailag aládú-
colja, például a helyi kutatásokat, a buzgó adatolást, ami ellen
53
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

nincs kifogásom, de ha abszolutizálódik, úgy a perspektívák ra-
dikális leszűkítését eredményezi.
És hadd fejezzem be azzal, hogy azt a meglátást, hogy nincs
időnk, amelyet Ágoston Vilmos említett az elején, inkább a
magyarországi médiumok sugallják. Nincs kellő idejük a ki-
sebbségekre.

54
Parászka Boróka

Mozaik-média – Miért nem
maradhat a közszolgálat pusztán
nemzeti hatáskörben
A közszolgálati média kérdéseit és lehetőségeit Közép- és Kelet-
Európában rendszerint nemzeti hatáskörben vizsgálják. Ez a
megközelítésmód természetes – ha a meglévő finanszírozási
struktúrákat, a források elosztásának és felhasználásának lehe-
tőségeit tekintjük kiindulópontnak. Állami televízióadókról és
rádióadókról beszélünk, az állami finanszírozás feltételeiről vi-
tatkozunk, és ezért nem csodálkozunk azon, hogy a kínálat is
csak az adott állam területére vonatkozó műsorpolitika szerint
meghatározott.
Pedig miközben a tévé és a rádió „befelé” sugároz, addig az
adást „kívülről” is fogyasztják, a közszolgálati média, a sajátos
nyelvi és kulturális összefüggések miatt nem maradhat pusztán
nemzeti hatáskörben. Vagy pontosabban: a nemzeti hatáskö-
rök összehangolása, egymásra építése elengedhetetlen. Mert az
egyetlen tényező, amely nem talál bele ebbe a nemzeti média-
rácsba: a célközönség. A közép-kelet-európai televíziónézők és
rádióhallgatók jelentős része olyan közszolgálati adók sugárzá-
sát követi, amelyek más országból sugároznak, azért, mert eze-
ken a csatornákon férhet hozzá a számára (is) szükséges infor-
mációkhoz. Ha úgy tetszik, a közép-kelet-európai médiafogyasz-
tó nagyon is bőséges kínálatból választhat, hiszen a „saját”, or-
szágos közszolgálati médiáján kívül „átnézhet” a határokon. Vá-
logathat más nemzeti adók kínálatából. Bizonyos szemszögből
azonban ez a túlkínálat igenis szegényes. Mert míg bizonyos in-
formációkat több forrásból, többféleképpen is megkaphat,
mindig lesznek olyan lefedetlen területek, amelyek ebből a mé-
diamozaikból nem kirakhatók. Rendszerint pont „saját magu-
kat” nem látják, nem hallják ezek a fogyasztók, a kulturális,
55
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

nyelvi és politikai határátlépőkkel, a többlakiakkal nem tud-
nak mit kezdeni ezek a csatornák. Éppen azért, mert a közép-
kelet-európai közszolgálati médiarendszereket sosem hangolták
össze. Egynyelvű, egykultúrájú struktúrában épülnek fel ezek a
rendszerek, és azok, akik több kultúrának a fogyasztói, vagy
több politikai-társadalmi rendszer részesei, azok számára az át-
járás lehetősége nem adott. Sem a kulturális, sem a politikai
párhuzamok nem követhetők. Éppen ezért a közép-kelet-euró-
pai államok az uniós csatlakozás ellenére sem közelednek egy-
máshoz mediálisan, ezeknek a nemzeti adóknak az egyik jelleg-
zetessége, hogy a környező országokra vonatkozó információk
kínálata szegényesebb, hogy regionálisan nincsenek jelen ezek
a médiumok, vagy éppenséggel sokkal távolibb geopolitikai és
geokulturális igényeket elégítenek ki. Ami önmagában nem
baj, csak nem elég. Ezzel a kontextusvesztéssel, vagy gyengülés-
sel ugyanis pont a közszolgálatiságát veszíti el a média, és nem
marad más, mint egy egzotikus hírhalmaz, amellyel a médiafo-
gyasztó nem biztos, hogy tud kezdeni valamit.
A média mozaik jellegét az elmúlt másfél évtizedben, a nem-
zeti közszolgálati média bizonyos műsorblokkok beépítésével
próbálta gyengíteni. Így születtek a román és a magyar médiá-
ban az ún. „kisebbségi” műsorok. És így jött létre az a torzó,
amit a magyar médiatörténetben „kihelyezett” médiának nevez-
hetnénk. Mindkét stratégia abból a megfontolásból született,
hogy a „mozaikhatás” csupán nyelvi-etnikai törések hatására
jött létre. Hogy az etnikai térképekre kell rárajzolni a médiatér-
képet, és máris sikerül lefedni a törésvonalakat. Csakhogy a
nyelvi és etnikai határvonalak nem mindig egyeznek meg a kul-
turális-politikai törésvonalakkal. Egy szatmári román például ki-
fejezetten érdekelt lehet a nyíregyházi önkormányzati, vagy a
magyar kormányzati választások eseményeit illetően, mert ez a
mindennapi életét érinti. Egy sepsiszentgyörgyi magyar ember-
nek azonban az információigénye Bukaresthez kötött. Viszont a
szatmári román csak akkor értesül az új magyar kormány rende-
leteiről, ha átlépi a határt, mert nincs az a román médium,
amely számára információkat szolgáltatna a néhány kilométer-
rel Szatmár és az ország határain kívül zajló eseményekről. A
56
Mozaik-média – Miért nem maradhat a közszolgálat pusztán nemzeti hatáskörben

sepsiszentgyörgyi magyar ember pedig, aki nem tud románul, az
mediálisan valahol a Budapest–Miskolc–Debrecen tengelyen
él, mert román televíziót nem néz, a magyar televízió- és rádió-
adók pedig olyan világra engednek rálátást, amelyhez neki sem-
mi köze. Két átrázott médiafogyasztónk van tehát, képletesen.
Reálisan pedig ki nem elégített célközönség millióit hagyja cser-
ben a közszolgálati média.
A legnagyobb probléma kétségtelenül a nyelvi gettó, amely-
ben a közszolgálati média működik. Ha lenne is akarat és ka-
pacitás arra, hogy kinyissák a nemzeti közszolgálati médiumok
terét (mint ahogyan ez az akarat teljességgel hiányzik), akkor is
a nyelvi szinkronitás lehetősége, módszertana ebben a térség-
ben teljességgel kidolgozatlan.
A következő probléma a már meglévő „mozaik-struktúrák”-ra
való reflektálás teljes hiánya. A csak etnikai képletekre épülő
műsorszolgáltatás behatárolja és leszűkíti a kínálatot, erősíti és
megmerevíti az etnikai határokat. Ezek a mozaik-médiumok
előbb utóbb „etnomédiává” válnak, és elveszítik közszolgálati
jellegüket. A kereskedelmi és közszolgálati adók kínálata miatt
eleve fragmentált a közönség, és ezeknek a csatornáknak, mű-
soroknak a vevője már csak az maradhat, aki elszántan érdekelt
az „etnoadásban”. Ezért a közép-kelet-európai média első és
legfontosabb lépése a valódi közszolgálatiság felé a nemzeti de-
centralizálás kell hogy legyen, mint ahogyan – a nem közép-ke-
let-európai térségekben is – a decentralizálást tartják a közszol-
gálati média jövőjének (lásd Newton Minow). A decentralizá-
lás egyszerre jelent nyelvi, kulturális és politikai határátlépést
(tehát a nemzeti közszolgálati adók hatékony összehangolását),
és egyszerre jelenti a regionális média megerősítését.
Mindaddig, amíg csak Budapestről próbál, csak magyar nyel-
vű médiakínálattal élni bármely csatorna (legyen az a Duna Tv,
az M2, vagy a rádióadók valamelyike) egy fiktív célközönség szá-
mára (amelyet úgy neveznek, hogy Kárpát-medencei magyar-
ság), addig csak nagyon alacsony nézettségű és közszolgálati
szempontból nem kielégítő műsorok születhetnek. Azok a ma-
gyar etnikumú közösségek, amelyeket ezekkel a próbálkozások-
kal megcéloznak, etnikailag nem hermetikusan elzárt közeg-
57
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

ben élnek. Mindennapi információigényük túlterjed saját etni-
kai határaikon. Ráadásul ezeknek a kisközösségeknek a nyilvá-
nossága sem fedi egymást. Nem lehet ugyanazzal a hírblokkal
kielégíteni a szabadkai, a csíki, az aradi és a beregszászi ma-
gyart. Az a közös nevező, amely ebben az információs térben
megnevezhető, olyan kicsi, hogy láthatatlan. Ebbe olyan kevés
információ, olyan kevés tartalom fér bele, hogy a mozaik-adá-
sok és -adók nézettsége eleve nem vagy alig mérhető. És így sem
piaci, sem közszolgálati szempontból nem komolyan vehető az,
amit az ilyen jellegű média képvisel.
Mi lehet a következménye a közszolgálati nyitásnak? Két as-
pektust szeretnék megvilágítani: nő a nézettség, és ezzel nő a
közszolgálati tévék mozgástere is. Átalakul a kereskedelmi adók
és a közszolgálati adók közötti viszony, hiszen bizonyos infor-
mációk csak az előbbin szerezhetők meg. (Már amennyiben si-
kerül meghaladni a mozaik-média struktúráit.) Hogy ezt kell-e
és lehet-e profitra fordítani – az meghaladja ennek a felvetés-
nek a kereteit. De a finanszírozás szempontjából az egészen biz-
tos, hogy ha a közszolgálati adók működtetését, vagy a működ-
tetés egy részét az országok között megosztanák, ha az infrast-
ruktúrát és a tartalomgyártás feltételeit szintén megosztanák,
akkor egészen más léptékű lenne a közszolgálati műsorok anya-
gi háttere.
Tartalmi szempontból: a kereskedelmi csatornák számára fel-
táratlan és kihasználatlan, javarészt elérhetetlen témakínálat tá-
rulhat így fel. Konkrétan: a Duna Televízió az egyetlen a ma-
gyar televízióadók közül, amelyben a közép-kelet-európai kultu-
rális valóság felsejlik. Esetlegesen, koncepció nélkül. (A magyar
televíziók kulturális kínálata amúgy is szegényes és elégtelen.)
A román közszolgálati rádiózás és televíziózás tematikus csator-
nákat tart fenn, amelyeken a kínálat meglehetősen gazdag, át-
gondolt, jól szervezett. Viszont regionálisan és nemzeti szem-
pontból teljesen „vak”, és ezért egysíkú. Ha a román struktúrá-
ból sikerülne átcsempészni valamit a magyar rendszerbe, és a
magyar tartalomból sikerülne csöpögtetni a román struktúrá-
ba, akkor bizonyos lenne az előrelépés.

58
Mozaik-média – Miért nem maradhat a közszolgálat pusztán nemzeti hatáskörben

Összegezve a rövid felvetést: a kérdés nem az, hogy mit kezd
a magyar média a „határon túliakkal”, hanem a kérdés az: mi-
kor lépi át ez a média a saját határait és korlátait. Ha csak az
Erdélyben élő magyarokat és nem magyarokat tekintjük poten-
ciális médiafogyasztóknak, akkor is legalább ötmillió nézőt
nyerhetne meg magának a magyar média. Már ha akarna.

59
Antal Zsolt

Immunisak-e a hírmûsorok
a stratégiai jelentõségû társadalmi
kérdésekkel szemben?
Adalékok a hazai tömegtájékoztatás
gyakorlatához
A magam részéről inkább gondolatébresztő kérdéseket szeret-
nék felvetni, nem annyira klasszikus értelemben vett előadást
tartani. Felvázolom az általam fontosnak tartott problémákat,
amelyek kifejezik a határon túli magyarokkal kapcsolatos mé-
diaprezentációt, illetve ennek az anomáliáit. Hogy kicsit kiter-
jesszem a körét a közszolgálati médiának, én azt mondom,
hogy közszolgálati műsorszámokat, illetve ezeket kötelesség-
ként teljesítő médiumokat is felsorolnék. Ezzel kiszélesíteném
a sort. Tehát nemcsak a Magyar Rádióról, Magyar Televízióról
és a Duna Televízióról lehet beszélni, hanem a kereskedelmi
csatornáknak a közszolgálati műsorszámként elismertetett és
elszámolt híradóiról, hírműsorairól, illetve magazinműsorairól
is szó van. Megközelítik ezt a Mokka-típusú műsorok is. Azok
szintén ide tartoznak. Ennek megfelelően tágabb értelemben,
inkább problémaszinten viszonyulnék a kérdéshez.
Ugyanis, ha a magyar tömegtájékoztatás egészét vesszük figye-
lembe, akkor azt lehet látni, hogy a hazai tájékoztatásból – és
majd felülről lefelé szűkítem a kört – egyes témacsoportok tu-
lajdonképpen teljesen hiányoznak, illetve érintőlegesen, vagy
átsúlyozva jelennek meg. Ezek a témacsoportok általában, szá-
momra, olyan stratégiai kérdésekkel foglalkoznának, amelyek
szükségesek egy adott ország, vagy adott népesség, egy adott
nemzet érdekérvényesítése, jövője, versenyképessége szempont-
jából. Ebben a tekintetben, a magyar hírszolgáltatásban való-
ban, mintha immunisak lennének a szerkesztők bizonyos té-
macsoportok iránt. Ennek megfelelően nemcsak bizonyos té-
60
Immunisak-e a hírmûsorok a stratégiai jelentôségû társadalmi kérdésekkel szemben?

macsoportok iránt immunisak, hanem az e témacsoportokat
feldolgozó műfajok tekintetében is immunitást mutatnak. Azt
hiszem nem járok messze az igazságtól, hogyha azt mondom,
hogy hiányoznak a stratégiai kérdéseket taglaló területek, ame-
lyek különben tipikusan a közszolgálati feladatok közé tartoz-
nak és nem a hírműsorokban megközelítendő kérdések. Ezek
közé sorolandók a nemzeti kérdéskörbe tartozó problémák, a
határon túli magyaroknak a kérdése, a vallási kérdések, most
már egyre inkább a sport is, mint egészséges kiterjesztése a ver-
senyszellemnek. Idetartozik a gazdaság fajsúlyos kérdései közül
az egészségügy, a mezőgazdaságból minden kérdéskör, ami tu-
lajdonképpen pártidentitástól függetlenül jelen van a minden-
napi életünkben, és biztosan befolyásolni fogja a jövőt. Magyar-
ország szempontjából ezek mindenképpen fajsúlyos kérdések-
ként jelennek meg. Ennek a műfaji megfelelői, az oknyomozás,
tényfeltárás, a dokumentumműsor, és a történelmi tényfeltárás
szintén hiányzik a műsor-összeállításokból. Ha meg jelen van,
akkor nem úgy van jelen, ahogyan azt az adott terület fajsúlya
megkövetelné. Ezért mondom én azt, hogy egyes kérdések
iránt mintha alapvetően immunitást mutatnának a szerkesztők
a hírszolgáltatásban.
Valószínű, hogy ha mégis megjelennek ezek a kérdések – és
itt jutunk el az igazi problémához –, akkor azok egy tulajdon-
képpen tizenöt éve meggyökeresedett A párt kontra B párt
konfliktus keretében kerülnek elő. Ez azért probléma, mert
alapvetően megosztja nemcsak a tévénézőket, hanem magát a
választókört is. Ha mindent a politikai konfliktusok, politikai
akarat, vagy kampányok szemüvegén keresztül nézünk, egy cso-
magolásban próbáljuk meg tálalni, akkor az a helyzet, hogy a
nézők minimum felének az elutasítására számíthatunk az alap-
vető nemzet-stratégiai kérdésekben is. Köztük a határon túl élő
magyarságot érintő kérdésekben is. Legyen szó akár például a
kettős állampolgársággal kapcsolatos kérdésről. Én azt tudom
mondani, mint aki tanulmányozta ennek a kérdésnek a média-
reprezentációját, hogy sem elégséges, sem minőségileg megfele-
lő nem volt az az információ, ami eljutott a szavazókhoz ebben
a kérdésben. Tulajdonképpen minden párt az ismerethiányra
61
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

építette a saját politikáját. Vagy szimbolikus, vagy lelkiismereti
kérdést csinált az ügyből. A legfőbb probléma az, hogy az egész
kérdés nem eldöntött: most vajon stratégiai kérdés ez a magyar
társadalom számára vagy nem? Ha nem az, akkor meg lehet azt
jeleníteni a médiában is úgy, mint lelkiismereti problémát, sőt
pártpolitikában meg lehet úgy jeleníteni, mint egzisztenciális
kérdést: „Mennyiben befolyásolja ez az én életemet, mennyire
egzisztenciális kérdés, lesz-e nyugdíjam, tb-ellátásom, egyáltalán
a bevándorlók között milyen problémákat okozhat Magyaror-
szágon?” Ezek mindig megjelenhetnek a Magyarországon, a ha-
tárokon belül élők fejében.
Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy egy A párt–B párt tí-
pusú, semmilyen konszenzust nem birtokló problémával ál-
lunk szemben. De az előbb utaltam arra, hogy ez nem egyedi
eset. A határon túli magyarságnak a kérdésével foglalkozik ez a
konferencia, és én a határon túli magyarság kérdését a nemzet-
stratégiai kérdések közé sorolom. Úgy gondolom, hogy ez egy
olyan kérdés, amihez minden kormánynak valahogyan viszo-
nyulnia kell, és a jövőben is foglalkoznia kell vele. Mégis bele-
került a pártok közötti vita csávájába, és az emberek csak úgy
szembesültek a problémával, mint kampánykérdéssel, a külön-
böző, egymásnak feszülő politikai akaratok konfliktusával.
Most nem is jelenhetett volna meg ebből semmilyen jó képe a
határon túli magyarságnak, hiszen már az is sokat mond, hogy
azt sem sikerült a közszolgálati médiában tisztázni, hogy a Ro-
mániában élő magyarok, azok nem románok, a szónak a nyel-
vi értelmében. Ők nem románul, hanem magyarul beszélnek
és identitásukat tekintve is magyarok. Ez egy olyan megjelölés,
amit a köznyelv használ rájuk; mint ahogyan a Szlovákiában
élő magyarok sem szlovákok és a Délvidéken élők nem szerbek.
Közjogi értelemben, állampolgárság tekintetében igen, de
identitásukat tekintve magyaroknak vallják magukat. Tehát eb-
ben a tekintetben az a helyzet, hogy a közszolgálati média Ma-
gyarországon nem járul hozzá ahhoz, hogy ezt a kérdést súlyá-
nak megfelelően kezeljék.
Sőt, azt kell mondanom, hogy abszolút nem járul hozzá ah-
hoz, hogy bizonyos nemzet-stratégiai kérdésekben betöltse azt a
62
Immunisak-e a hírmûsorok a stratégiai jelentôségû társadalmi kérdésekkel szemben?

szerepet, amely hivatása lenne. Ebben a tekintetben a közszolgá-
lati média mindenképpen ide tartozik. Ez lenne a funkciója: a
minőség értékképviselete. Nem nézettség alapján, nem statiszti-
kai adatok alapján történik az érték minősítése, hiszen a statisz-
tikával csak egy részét lehet kifejezni annak. Ennél sokkal mé-
lyebb és összetettebb kérdésekről van szó. Tanulmányozva azo-
kat a helyzeteket, amelyeket a média prezentál, én úgy gondo-
lom, hogy ma a média semmilyen stratégiai kérdésben nem töl-
ti be ezt a szerepet, mert az a helyzet, hogy négyévente mindig
egy más politikai akarat kezeli saját propagandagépezeteként a
közszolgálati televíziót. Ennek az a súlyos következménye, hogy
ott is csak egy pártfeladatú kommunikáció folytatódik. Ez telje-
sen látható, és nyomon követhető volt a Magyar Televízió mű-
sorszolgáltatásában éppen a kettős állampolgárságról történő
szavazás során. Ez a példa nem egyedüli és nem egyetlen. Ez a
helyzet. Azt gondolom, hogy nem használ a határon túli ma-
gyarságnak az sem, hogyha Orbán Viktor a kormányfő, és akkor
nagyobb hangsúllyal szerepelnek ők a közszolgálati médiában,
mint ahogyan az sem használ, ha ellentétes politikai erő van
kormányon, és akkor ők birtokolják ezt. Alapvetően ezen ke-
resztül sérül a tájékoztatás szerepe. Kiürül a közbeszéd. Nos, ha
a közbeszéd kiürül, kiürülnek azon terei is a közbeszédnek,
amelyek képesek bizonyos kérdéseket megjeleníteni az emberek
előtt, akkor könnyű különböző politikai kampányokkal, feltéte-
lezésekkel, rémhírekkel egészen elködösítve, jelentéktelen prob-
lémákká degradálni fontos társadalmi, stratégiai kérdéseket.
Hogy egy másik példával is éljek, a magyar lakosság számára
– amelyen most a magyar határokon belül élő populációt ér-
tem – az sem világos, hogy mikor csatlakozik Magyarország az
eurózónához. Nem derül ki a hírszolgáltatásból az sem, hogy
mikor lesz a magyar gazdaság olyan stabil, hogy csatlakozhas-
son. Mint ahogyan számos más kérdés sem derül ki. Ami kide-
rült, azt mondjuk a Krónika című hírműsor összeállításaiból
lehetett megtudni, de akkor is csak azok számára derült ki va-
lami, akik ezt a műsort folyamatosan figyelték és követték.
Azzal összegezném gondolataimat, hogy információhiány
van Magyarországon. Nem áll rendelkezésre elégséges informá-
63
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

ció a fontos kérdések eldöntéséhez. Sem mennyiségben, sem
minőségben. Ez parallel azzal a megállapítással, amelyet az eu-
rópai televíziózással kapcsolatban végzett az Open Society
Institute. Ezzel kapcsolatban megjelent egy tanulmány is Ma-
gyarországon. Ennek a nemzetközi összefoglalójában azt mond-
ják, hogy információtovábbítás szempontjából nagyon rossz a
helyzet azokban az országokban, amelyekben két-három domi-
náns televízió uralja a piacot. Magyarország teljesen megfelel
ennek a helyzetnek. Magyarországon a TV2 és az RTL Klub,
mint domináns televíziók, birtokolják a televíziónézők 70 szá-
zalékát. Mivel televízió-nemzet vagyunk, Szerbia-Montenegró
után következően, ezért igencsak kérdéses, hogy milyen műsor-
szolgáltatást nyújtanak ezek a televíziók.
Az is kérdés, természetesen, hogy egy alacsonyabb nézettségű
közszolgálati televízió, mint alternatíva, milyen lehetőséget
nyújt ebben a tekintetben. Azt kell mondanom, hogy a keres-
kedelmi televíziók szinte semmilyent. A kereskedelmi televízió-
ban az a téma, ha a Délvidéken megvernek egy magyar gyerme-
ket, vagy éppenséggel valamilyen politikai ütközetek és viták
kapcsán az RMDSZ megjelenik a bukaresti törvényhozásban.
Egyébként saját bulvár tematikájuktól eltekintve más, tartalmi
szolgáltatás nem valósul meg.
Én most nem foglalkoznék külön egyes műsorvezetői stílus-
elemekkel. Valóban egyet kell érteni azokkal a megállapítások-
kal, hogy Magyarországon az információ mennyiségének és mi-
nőségének a csökkenése oda vezet, hogy a választók még ahhoz
is kevés információhoz jutnak, hogy legalább négyévente, a de-
mokrácia fenntartásához szükséges jogaikat gyakorolni tudják.
Tehát az információ hiánya, a nagy televízióknak az elbutulása,
a bulvártematika, az egyirányú tájékoztatás oda vezet, hogy ve-
szélybe kerül a demokrácia. A demokrácián belül fajsúlyosan
értendő minden olyan stratégiai kérdés, amelybe a határon tú-
li magyarok is belekerülnek.
Mivel nem egyedül hazai, hanem európai problémáról van
szó, európai viszonylatban is megjelent ez a kérdésfeltevés, de
meg kell nézni, hogy Magyarországon ki a felelőse ennek, mert
minden országnak a maga baja a maga közszolgálati médiuma.
64
Immunisak-e a hírmûsorok a stratégiai jelentôségû társadalmi kérdésekkel szemben?

Magyarországon még azt sem sikerült definiálni a törvényben,
hogy micsoda az, hogy „közszolgálati”. Itt tartunk most. Nem
tartunk előrébb, mint tíz évvel ezelőtt. Mint ahogyan a határon
túli magyarság kérdésében sem tartunk előrébb, mint tíz évvel
ezelőtt. Ugyanúgy rendezetlen történelmi vitaként jelenik meg
az egész kérdés.
Úgy gondolom, hogy alapvető problémája a hazai tájékozta-
tásnak, hogy a tájékoztatás szerkezeti deformáltságának súlyos
kérdései sokszor szakmai kérdésként jelennek meg, és mintha
egy szűk körnek a feladata lenne ezt megoldani. Sokszor poli-
tikai kérdésként jelenik meg, ha közszolgálati médiáról beszé-
lünk. Sokszor úgy jelenik meg, hogy „a nézők akarják ezt”, és
azért vannak ilyen műsorok, holott azt azért el kell mondani,
hogy a nézők, mint ahogyan a választók is, elsősorban elszenve-
dik annak a műsorszolgáltatásnak, meg annak a politikának,
meg annak a gondolatvilágnak a dominanciáját, amit éppen
aktuálisan rájuk erőltetnek bizonyos kérdésekkel kapcsolat-
ban. Az a kérdés, hogy egy tájékoztatás megfelel-e a társadalmi-
nemzeti érdeklődésnek, vagy sem. Ez lenne a közszolgálati mé-
dia alternatív, versenyképes megfelelője. Tehát ezt a polémiát a
nyilvánosság előtt kellene lefolytatni, azok tájékoztatásával, aki-
ket érint. Ha a határon túli magyarokról van szó, akkor őket is
be kell vonni ebbe a vitába.

65
Gavra Gábor

A magyarországi nyilvánosság és
a határon túli magyarság
Hogyan kezeli a magyarországi nyilvánosság az úgynevezett „ha-
táron túli” magyarokat, a határon túli magyarságot. Részben né-
hány konkrét példát felhozva, erről szeretnék beszélni. Kialakult
a magyarországi nyilvánosságban egyfajta kép a határon túli ma-
gyarokról, amely őket beskatulyázza. Ez visszahat a magyarorszá-
gi nyilvánosságra is. Hogy hogyan hat vissza és hogyan nem hat
vissza, ezt tökéletesen láttuk egy évvel ezelőtt a népszavazás kam-
pányában, amikor gyönyörűen felvonult tulajdonképpen mind
a két oldalon ugyanannak a sztereotípiának a kétféle megrajzolt
formája. Mint minden sztereotípia, vagy lebutított kép, ahogy itt
az előbb elhangzott [ld. később Hushegyi Gábor előadását – a
szerk.], nyilvánvalóan arra épül, hogy ezeket a közösségeket leegy-
szerűsítve és minél inkább uniformizálva képzeljük el mi, a ma-
gyarországi média munkatársai. Ezt a leegyszerűsítést aztán a ma-
gyarországi politika nagyon szépen használta is. A népszavazás
során tulajdonképpen két olyan „határon túli magyarság” kép
rajzolódott ki, amelyiknek több a közös gyökere, mint gondol-
nánk. Egyik az úgynevezett anyaország felé. Bárdi Nándorral
nemrég volt alkalmam beszélgetni erről a témáról az egyik keres-
kedelmi rádióban, és ő mondta, teljes joggal, hogy ezt az anyaor-
szág kifejezést a gyarmatosító bouquet-ja miatt kevésbé szereti. Az
egyszerűség kedvéért maradnék ennél. Tehát az anyaország felé
kezüket segítségért nyújtó határon túli magyarok, akik azt várják,
hogy magyarországi honfitársaink a keblükre öleljék őket. A má-
sik oldalról pedig egy olyan kép, amelyik ugyancsak az előbbihez
hasonlóan egységes entitásnak fogta fel a határon túli magyar kö-
zösséget, de tulajdonképpen ennek az első képnek egy rosszindu-
latú karikatúráját rajzolta fel. Eszerint, szintén a komplett hatá-
ron túli közösség, hát nem nyújtja a kezét, hanem dörömböl az
ajtón és aztán abban a pillanatban, amint egy eredményes nép-
66
A magyarországi nyilvánosság és a határon túli magyarság

szavazáson az igen szavazatok kerülnek többségbe az állampolgár-
ság kiterjesztése ügyében, ez a közösség egy emberként lépi át a
trianoni határt. Rettenetes dolgokat művel majd a magyarorszá-
gi, egyébként fényesen működő jóléti rendszerekkel, úgy mint
nyugdíj, egészségbiztosítás stb. Ezért mondtam azt, hogy ez
ugyanannak a sztereotip határon túli képnek a következménye.
Nem is annyira nehéz észrevenni a közös gyökereit a határon tú-
li magyarok e kétféle leírásának, ami itt a népszavazási kampány-
ban nagyon durván, és valószínűleg nagyon megalázó módon
előkerült. Ezt a legteljesebb önkritikával mondom. A magyar
nyilvánosságban, a magyar sajtómunkások, a magyar újságírók –
akár vannak nekik határon túli kötődéseik, akár nincsenek –
csak a témával foglalkoznak. Ezért határon túli magyarokról szól-
va az esetek nagy részében hajlamosak vagyunk a határon túli
magyarokat egyfajta elesett, a környezetük kizárólag negatív hatá-
saival küzdő, egységes tömbként, egységes közösségként ábrázol-
ni. Ha mi nem lennénk, magyarországi közszereplők, magyaror-
szági médiamunkások, magyarországi újságírók, tehát ha egyálta-
lán nem lenne az úgynevezett anyaország, akkor, ki tudja, hogy
hol lennének szegények…
Amikor a közszolgálati magyar médiáról beszélünk, akkor
azért gondolom, hogy egy kicsit melléfogunk, mert ha a hatá-
ron túli magyarok és a magyarországi közszolgálati média viszo-
nyát nézzük, akkor eleve egy olyan feltételezésből indulunk ki
– hasonlóan az előzőekhez –, hogy a határon túli magyarok,
akik többé-kevésbé egységes közösséget, illetve egy entitást ké-
peznek, valamiféle sajátos igényekkel rendelkeznek, valamiféle
magyarországi médiafogyasztókhoz képest. Tehát a magyaror-
szági televíziók nézettségi adatait, ha valaki ismeri valamennyi-
re, akkor tudja, hogy a magyarországi közszolgálati média nem
tölt be központi szerepet a magyar médiafogyasztók életében.
Azzal, hogy a határon túli magyarok esetében külön kiemelt fi-
gyelmet szentelünk annak, hogy a magyar közszolgálati média
hogyan is viszonyul hozzájuk, én attól tartok, hogy félreértjük
a helyzetet. Ezzel egy olyan határon túli magyar kép erősítésé-
hez járulhatunk hozzá, még akkor is, ha csak magunk között,
egy szűkebb nyilvánosságban, amelyik abból indul ki, hogy va-
67
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

lahogy teljesen más emberek, mint a magyarországi médiafo-
gyasztók. Miért gondoljuk ezt? Amikor Parászka Boróka azt
említette, hogy a romániai román nyelvű televízió legalább
olyan fontos szerepet tölt be a romániai magyarok életében,
mint a magyarországi közszolgálati média, akkor azt is meg kell
mondanunk, hogy itt román nyelvű kereskedelmi tévékről is
szó van. Nem gondolom, hogy szerencsés lenne azt gondolni,
hogy akár az írott sajtóban, akár az elektronikus médiában kü-
lönböző fogyasztási szokásokat feltételezhetünk bárkiről, főleg
szomszédos országokban élő magyarokról, mint a magyarorszá-
gi médiafogyasztási szokások. Végül is, ha az egységet feltételez-
zük, akkor teljesen logikusan keveredünk olyan vitákba, hogy
jó-e, reális-e az a kép, amit a magyar közszolgálati médiumok
sugároznak a magyarországi médiafogyasztóknak a határon tú-
li magyarokról, vagy akár a határon túli magyaroknak, akik né-
zik, illetve hallgatják ezeket a műsorokat. Én azt hiszem, hogy
ha valóban szeretnénk ezt a rezervátumi, idealizált magyar ké-
pet megtagadni, akkor ennek az első lépése az lehetne, hogy
megpróbáljuk a határon túl élőket ugyanolyan, vagy ahhoz
megtévesztésig hasonlító embereknek képzelni, mint magyar-
országi honfitársainkat, akiknek talán elég hasonlóak lehetnek
a mindennapi problémáik, és adott esetben a médiafogyasztá-
si szokásaik. Én itt egy példát is mondanék arra, hogy milyen
az, amikor a magyar média úgy tekint a határon túli magyar kö-
zönségre, mint potenciális piacra. Itt sem jó a helyzet, mert ezt
is eléggé bénán csinálják/csináljuk.
Az ősszel, az egyik magyar kereskedelmi csatorna népszerű te-
hetségkutató műsorának a harmadik felvonását kezdték el,
aminek az volt a címe, hogy „Megasztár határok nélkül”.
Egyébként teljesen logikusan és nagyon helyesen, a kereskedel-
mi csatorna vezetése úgy gondolta, hogy ennek a műsornak pi-
acot teremt a határon túli területeken azzal, hogy határon túli
magyar versenyzők indítását teszi lehetővé, illetve bátorítja őket
az indulásra. Ennek van egy pozitív vonatkozása is: mivel in-
dulnak határon túli versenyzők, és lehetővé teszik, hogy hatá-
ron túlról is szavazzanak a versenyzőkre, ez nem egy rossz üzlet.
Azt gondolom, hogy ez így helyes. Arról van szó, hogy ugyan-
68
A magyarországi nyilvánosság és a határon túli magyarság

olyan piacnak tekintjük a határon túli magyarlakta területeket
és az ott élőket, mint a magyarországi médiapiacot. Pontosan
ez a szemlélet lenne az, amelyikkel meghaladhatnánk ezt a faj-
ta egzotikus, sztereotip határon túli magyar képet, ami egyéb-
ként, többek között a közszolgálati magyar médiának köszön-
hetően, jelen van a magyar nyilvánosságban, és amit mindenik
politikai erő, így-úgy fel tud használni a maga céljaira. Ott csú-
szott be hiba, hogy a kereskedelmi csatorna és a kolozsvári por-
tál szerkesztősége között polémia alakult ki arról, hogy egy sike-
res vállalkozásról szóló PR-anyagot a Transzindex lehozzon-e té-
rítésmentesen, vagy pedig nem. Itt az a probléma, hogy egy ter-
mészetes üzleti szemléletbe, egy másodperc alatt még a magyar
kereskedelmi média is képes volt belevinni azt a momentumot,
hogy ők itt most szívességet tesznek, missziót teljesítenek, civi-
lizálnak, beemelnek, magukhoz ölelnek határon túli tehetsége-
ket, akik az adott kereskedelmi csatorna nélkül nyilván ember-
telen körülmények között pusztulnának ki huszonéves koruk-
ban. Ezért cserében, úgy gondolták, elvárhatják azt, hogy a ha-
táron túli magyar sajtótermékek ingyen és bérmentve lehozzák
a reklámjukat. Ezt, a Transzindex kivételével, tudtommal min-
den megkeresett magyar sajtótermék megcselekedte.
Pontosan ezek miatt az okok miatt gondoltam úgy, hogy az
eredetileg tervezett előadásom helyett másról beszélek. Nem hi-
szem, hogy a dolog súlya miatt szép dolog lenne az, hogy én
most, miután megtettem a Magyar Narancsban, még egyszer
belerúgjak Csáki Zoltán filmjébe és más egyéb produkcióiba.
Egyszerűen azért nem lenne helyes, és nem lenne szép, mert
akkor én magam is egy elszigetelt, és valószínű, Magyarorszá-
gon is és a határon túli elitben is – és itt hangsúlyozom, hogy
a határon túli elitben is – túlértékelt médiumot és túlértékelt
produkciókat tennék a középpontba. Holott, amint említet-
tem már többször, szerintem a magyar média a legtöbbet akkor
teheti, hogyha pontosan ugyanolyan embereknek és ugyan-
olyan médiafogyasztóknak fogja tekinteni a határon túli ma-
gyarokat, mint bármelyik más embert.

69
Szerbhorváth György

Miért nincsenek közlekedési
baleseteik a kisebbségieknek?
Érzelem, érték és hatékonyság a htm-ek részére
sugárzott műsorokban
Tisztelt hölgyeim és uraim, engedelmükkel most kaotikus le-
szek, akár a magyarországi közszolgálat határon túli magyarok-
nak szóló tévéműsorai.
A címben feltett kérdés úgynevezett retorikai kérdés – persze,
hogy vannak baleseteik. De nincsenek erről szóló híradások,
miképpen a kisebbségi magyaroknak nincs valóságshow-juk,
sem Legyen Ön is milliomos!-uk és más vetélkedőik, szappanope-
ráik, avagy a valósághoz kissé közelebb álló teleregényeik. Sem-
mi, ami szórakoztató vagy felkínálná az identifikálódás lehető-
ségét. Mintha a kisebbség egy elit lenne, mintha a tömegkultú-
ra, a meggyőzés, az üzenet fogalmát a múlt század első felében
megszokott módon kezelnék, mintha az érdekes és szórakozta-
tó egy az egyben azonos lenne a bulvárral.
Amikor a közszolgálati televíziózásról beszélünk, ne feledjük
el, indulásakor annak szerves részét képezte a szórakoztatás is.
Aztán ez egyszerűen kihullott, a kereskedelmi tévék vállalták
magukra e funkciót, hisz nyilván ezzel lehet nyereségessé tenni
a vállalkozást. A műfajok jellege is változott, ma az infotain-
ment-nek áll a zászló, azaz a szórakoztatás és az ismeretterjesz-
tés keverékének. Természetesen a nézők szokásai is megváltoz-
tak, az emberek úgymond választhatnak és választanak is, de
hogy például melyik adó hírműsorát nézik, az mégis sokban
függ attól, mi megy az adott adón előtte és utána, nem pedig
az értékektől, a várható politikai üzenetektől, egyebektől.
A magyarországi közszolgálat azonban erről tudomást sem
vesz, és különösen nem, ha a határon túli magyarokról van szó.
Mintha bűn lenne őket szórakoztatni – veszélyben a nemzet,
csak a nagy kérdések boncolgatása, a komoly hangnem ideillő,
70
Miért nincsenek közlekedési baleseteik a kisebbségieknek?

minden más hazaárulás. Nemzetietlen cselekedet viccelődni a
határon túli magyarokon, amikor de nagy bajban vannak! Ez
azonban a teljes és tökéletes félreértése a televíziózásnak.
Ha a határon túli magyaroknak sugárzott műsorok készítői-
vel beszélünk, elolvassuk a velük készült interjúkat, érzékelhet-
jük, mekkora a kavarodás. Még egyes műsorokat tekintve sem
eldöntött, kiknek is szánják. Keveredik az, hogy a határon túli
magyaroknak csinálják-e a határon túli magyarokról, vagy az
anyaországiaknak határon túli magyarokról, vagy végül is átté-
teleken keresztül az anyaországiaknak az anyaországiakról. A
nézettség meg csak az utóbbiak esetében mutatható ki. Noha
elvileg nem kívánnak részt venni a nézettségi versenyben, ma-
guk is izgalommal szemlélik az adatokat. Mert ha javulnak a
mutatók, az kiváló érv – s az egyedüli is – a finanszírozók felé.
A televíziózást másnak képzeljük el, mint ami. Folyamatosan
értelmiségi kritikával illetjük, és olyan helyet tulajdonítunk ne-
ki a nyilvánosság szent terében, ami ma már biztosan nem áll.
Azt várjuk el a tévéktől, hogy tisztességesen és sokoldalúan in-
formálják a közösséget, közvetítsék a kultúrát, helyet biztosítsa-
nak a különféle diskurzusoknak, hangot adjanak eltérő véle-
ményeknek, és úgymond a jó irányba befolyásolják e közössé-
geket, melyek mintegy magukat is formálják így, miközben
megismertetjük őket más közösségekkel, s ezáltal majd csökken
az előítéletesség, kevesebb lesz a konfliktus, demokratizáló-
dunk és europeizálódunk.
Az effajta célkitűzéseket egyszerűen nevetségeseknek érzem a
tévé esetében is – noha például a pályázatokban, a kiírásokban
és a jelentkezők érvelésében is, magyarán a fetisizált projekt-vi-
lágban is, szisztematikusan ezek a szempontok jelennek meg.
Kissé sarkítva viszont azt mondanám, hogy a magyarországi
közszolgálati tévék htm-es műsoraira semmi szükség sincs, leg-
alábbis nem tudok jó érveket felsorakoztatni mellettük.
Magyarán mondva: elrohant mellettük az idő. Ha megfontol-
juk a Manuel Castells nevéhez fűződő elméletet a hálózati társa-
dalomról, akkor egyet mondhatunk: az információs szakadék
egyre nő a htm-közösségek esetében, akárcsak a többi provinci-
án. A szóban forgó tévéműsorok pedig nem lépéshátrányban
71
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

vannak, hanem egyre inkább csak tetézik e hátrányt, bár ebből a
szempontból meg direkt jó, hogy hatásuk elenyésző, és közel sem
múlik rajtuk annyi. A kérdést tehát úgy kellene megfogalmazni:
mi legyen a közszolgálati tévézéssel a provinciák esetében?
Persze, ha kevésbé vagyok szigorú, látok pozitív jeleket: az,
amit eddig szidalmaztunk, tudniillik, hogy e közösségeket ar-
chaikus, múltba révedő, néptáncoló és fafaragó közösségek-
ként mutatják be, háttérbe szorult, legalábbis a Duna Tv na-
ponta jelentkező Világunkjában, ami a legfontosabb ilyen jelle-
gű vállalkozás ma. De ettől még nem lett hitelesebb és jobb té-
véműsor.
Ennek pedig az az oka, hogy – ahogyan a médiaszociológu-
sok mondanák – még mindig a valósághatás modelljében hisz-
nek, amikor is képesek simán hatást kiváltani (ezt sugallják és
követelik tőlük munkaadóik is), minek eredményeképpen „a
‘gyanútlan’ befogadók a média bemutatta valóságot nem
konstruált világként, hanem az objektív valóságként érzékelik,
és átveszik a média által használt nézőpontokat, szelekciós sza-
bályokat, fogalomrendszert, fontossági és értékítéleteket”. El-
múltak azok az idők – már ha voltak –, amikor a közszolgálati
tévék révén választásokat lehetett nyerni, a nézők kézpénzként
fogadták el azt, amit láttak. Ehhez képest mi történt különösen
a Világunkban is, illetve a Duna Tv és az MTV egyes műsorai-
ban egy hónappal ezelőtt: a felvidéki MKP melletti legtipiku-
sabb politikai, illetve explicit pártpropaganda. Bemutatták a je-
lölteket a lehető legszocreálabb stílusban, stúdióvendégekként
magyarázták a helyzetet a felvidéki politikusok, magyarellenes-
nek – s nem MKP-ellenesnek – nevezték a szlovák pártok össze-
fogását stb. És mi lett az eredmény? Láthattuk. Még jó, hogy a
szlovákok vagy az EU-sok nem látták e műsorokat, biztosan re-
agáltak volna beavatkozás címszóval.
De ez ellen senki sem tiltakozott, mert hát mi folyamatosan
nagy veszélyben vagyunk, a htm-politikusoknak folyamatosan
alákérdeznek a műsorvezető-riporterek, talán nem túlzok, ha
azt mondom, hogy a szocialista érában nem nyaltak ennyire a
politikusoknak, mint itt. Az RMDSZ, a VMSZ, az MKP totális
propagandát folytathat itt – csak valahogyan ez nem látszik
72
Miért nincsenek közlekedési baleseteik a kisebbségieknek?

meg az eredményeiken. Tehát ha például, a Duna Tv ezt annyi-
ra akarná is, mert erre kötelezik, és ezt kérik tőle, akkor sem
kellene csinálnia, hisz egyszerűen hatástalan. Az emberek nem
vevők erre, és kész.
Jelenlegi koncepciójuk nem veszi figyelembe, hogy a közön-
ség nem passzív néző és hallgató, a közönségviselkedés indíté-
kokat vagy örömöt foglal magába, például a társas együttlétet
és tartalomtól függően a médium használatának élvezetét.
Amíg e média a határon túli magyar közösséget strukturálatlan
egészként kezeli, nem veszi figyelembe differenciáltságát –
kezdve onnan, hogy nem egy régióban élnek, egészen az életko-
ri sajátosság mentén meghatározható különbségekig –, s amíg
tehát a rituális és a propagandamodell nyomvonalán építkezik,
azt hiszem, sajnos, nekünk itt nincs miről beszélnünk. Olyan
célokat tűztek ki maguknak, amelyek a csodavárással egyen-
lőek, mintha a mennyországot várnánk, vagy magát a kommu-
nizmust, ahol harmónia van, békés együttélése a nemzeteknek
és nemzetiségeknek, testvériség-egység, nincs tőkés kizsákmá-
nyolás, konfliktus, még a generációk között sem stb. Nem tu-
dom, észrevették-e: a htm ifjúsági szubkultúrákról ugyanúgy
nem vesznek tudomást, ahogyan ki voltak tiltva az ún. első
nyilvánosságból a szocializmusban.
A televízió nem egy csodadoboz, amelyből csakúgy ömlik a sok
okosság és igazság, a nép pediglen felvilágosul, és nemzetünk vég-
re integrálódik. A Duna Tv szándéka szerint ugyanis valami ilyes-
mit akar. Az egységes érzet kialakításához egységes képet akar kiala-
kítani egy értékrendszerről. Ám fals ez a munkálkodás: attól nem
lesz itt egységes semmi – és nem is kell hogy uniformizálódjunk
–, ha a határon túli magyarságot értékmegőrző, szinte rurális kö-
zösségként mutatják be. Ez a francot sem érdekli, mert ez már
nem így van, és – non plus ultra – azok, akik így élnek, meg egy-
szerűen nem tudják fogni a Duna Tv és az M2 adását. De ez sem
jut eszébe senkinek, mivel a határon túli magyarok tévénézési
szokásairól és lehetőségeiről sincsenek felmérések.
A homályos nemzetképből még homályosabb műsorok kelet-
keznek. A modernizációra, az új technológiákra és minden
egyébre azért odafigyelnek, így aztán az együvétartozást kellene
73
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

hogy jelentse, amikor az egyik műsorban a bankkártya-haszná-
latot vizsgálják meg régiókként. De egy vajdaságit miért érdekel-
né az, hogy miképpen használják ott a kártyát, a felvidékit meg
miért az, amikor a budapesti stúdióban a szakértő elmondja a
magyarországi adatokat a kártyahasználatról. A szerbiai gyer-
mekágyi segély nagysága miért érdekelné a kárpátaljait?
Nem érdekli, mert nem érinti, s így unalmas. A televízió ér-
dekesség és érintettség nélkül halott. A nagy narratívák nem il-
lenek hozzá.
Én egy úgynevezett htm faluban élek, úgy ötezer magyar közt,
és még sohasem hallottam, hogy az emberek arról beszélgettek
volna, mit láttak a Duna Tv-n. Jó egy évvel ezelőttig azért, mert
csak az nézhette, akinek volt szatellitantennája, egy éve meg
azért, mert kábeltévé van vagy ötven programmal, és a Duna
Tv meg az MTV kisebbségi műsorai egyértelműen unalmasak.
Még röhögni sem lehet rajtuk, mint mondjuk az Újvidéki Té-
vé egyes műsorain – amelyek minőségileg persze katasztrofáli-
sak, de mégis közelebb állnak az emberekhez, hisz valamelyest
aktuálisabbak és földközelibbek. A képernyőn megjelenő új-
ságírók rossz magyarsága meg hitelesebb is, abból a szempont-
ból, hogy a nézők is ezt a rossz magyar nyelvet ismerik, tehát ér-
zik, a beszélő közülük való. Emezek viszont a közszolgálatiság
jegyében isten tudja mikor mit honnan, s kinek közvetítenek
ízes budapesti szalonnyelven. Az Újvidéki Tévé híradója este
hétkor viszont ezt vagy azt mégis bemond, ahogyan kiszámítha-
tóbbak a regionális rádióadók is. Ha meg érdekes műsorokat
akar az ember a mindennapi életről, amolyan közszolgálatisan,
a horvát közszolgálati tévét nézi. A Tenger gyümölcsei például biz-
tosan népszerűbb, mint a Héthatár és a többi pesti műsor. A
fodrásszal folyton erről beszélgetünk, a tengerről, és biztos,
hogy nem csak velem ez a témája. A vajdasági magyarokat ta-
pasztalataik miatt a tenger érdekli, nem az erdélyi havasok, és
ezt a tévé nem fogja megváltoztatni, legfeljebb majd az idő.
Mindenkit más érdekel, nagyon helyesen, de ebből a szétszórt-
ságból nem kell, és nem is lehet egységet kierőszakolni.
Miközben tehát a nagy nemzeti gondolat jegyében a magyar-
országi közszolgálat lemond a szórakoztatásról, mindarról, ami
74
Miért nincsenek közlekedési baleseteik a kisebbségieknek?

érdek nélkül érdekes, utolsó helyen kullog az aktualitások te-
kintetében, azaz a hírversenyben is – már ha híren azt is értjük,
ami az embereket közvetlenül érinti, velük történt, ott helyben,
a régióban. A mindennapi tapasztalat arra utal, az emberek
már semmi ilyesmit nem is várnak el a Duna Tv-től. Az hagyo-
mányt meg értéket közvetít, csakhogy hagyományt és értéket
nem lehet közvetíteni, de legalábbis így nem, mert az üzenet lo-
gikája más lett, és ez az egyirányú közvetítés, ha kelt is hatást,
az csak az ellenérzés.
Az én kis falumban nemrégiben volt egy súlyos trichinosis-
járvány – adekvát módon semelyik média sem tájékoztatott er-
ről, rémhírek terjengtek, végül egymástól, a helyi kábeltévé köz-
leményéből tudtuk meg, mi van. Volt súlyos közlekedési bal-
eset is, fiatal magyart gázolt el egy helybéli macedón, egykori
rendőrségi ember. Napokig ez tartotta lázban az embereket.
Újabban pedig egy falunkbéli leány, aki bejutott a Megasztár
döntőjébe – ezzel elleszünk kábé májusig. Az M2 már többször
járt a falunkban, még a munkanélküliségről is beszélt a lány,
hogy ez szégyen-e a falun vagy sem stb. És ezen nincs mit fanya-
logni. Bármely téren lekörözik e műsorok a közszolgálati pró-
bálkozásokat, miután utóbbi egy köztes teret foglalna el – csak-
hogy ez egy légüres tér. Kiutat nem is látok belőle.
Jogosabban fanyalogni az újságírók munkáján lehet, akik a
rossz koncepció mellett még rossz munkát is végeznek. Gyakor-
ta egyszerűen rossz és bátortalan újságírók. Lemondanak arról,
hogy véleményeket ütköztessenek – s ne gondoljuk azt, hogy a
helyi, tehát htm-stúdióknak kiadták az ukázt, hogy kit kell meg-
hívniuk. Egyszerűen lusták, ezért megelégednek egy vendéggel,
egy véleménnyel, bár az uralkodó véleményklíma sem engedtet
mást. Információk után is lusták loholni, nem vesznek részt a
hírversenyben sem, hisz ezt senki sem kéri számon rajtuk, miköz-
ben nem is szórakoztatnak, mivel az meg bűn lenne. Az info-
tainmentről meg még nem is hallottak. Természetesen most is
szélsőségesen fogalmazok, de másként nem látom értelmét.
A htm-ek – láss csodát! – közösségekben élnek. Csak nem et-
nikai közösségekben élik mindennapjaik minden egyes percét,
ahogyan azt a nemzetmentők elképzelik. Hanem, például,
75
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

munkaközösségekben. Ha tanárokkal beszélünk – és mondjuk
a fiatalabbakkal –, megtudhatjuk, azért néznek bizonyos műso-
rokat, mert különben a szünetekben kimaradnának a beszélge-
tésekből, ergo ahhoz, hogy társasági lények lehessenek, tévét
kell nézniük. S az RTL Klub műveltségi vetélkedőjéről értekez-
nek, mert hát az mégiscsak műveltség, nem olyan snassz, mint
egy sorozat.
És ez így van jól – miért ne szórakozhatna, ráadásul épp a
Milliomoson, egy tanárnő is? Senki sem él úgy, a műsorkészí-
tők sem, de ők azt a mintát kínálják fel, hogy a htm értelmisé-
gi, különösen a tanárember, verssel kel és fekszik. Nemi életet
is csak akkor él, ha a nemzet megmaradása a tét.
Ez talán viccesen hangzik, de borzasztó. A kommunikátorok
azonban nem csak emiatt hiteltelenek. A Mucuska-ügy kap-
csán a Heti Hírmondó erdélyi származású vezetője, Csáki úr
Erdélybe akarta hazazavarni a kémkedéssel vádolt Szatmárit. A
vajdasági kisebbségügyi miniszter pedig, éppen az exvajdasági
magyar tévésekre is gondolva mondta azt, hogy rossz képet fes-
tenek a Vajdaságról, ahelyett, hogy a pozitívumokat emelnék
ki. Ami pszichológiailag érthető is, hisz így tudják igazolni,
hogy miért mentek el és miért nem jönnek vissza. Korhecz Ta-
más véleményével én ugyan nem egyezek, de mint vélemény ér-
dekes, és alighanem nem is egyedülálló. Mert lehet, sőt, biztos,
hogy a Duna Tv professzionálisabb, mint a helyi tévék, de a be-
fogadó is figyelembe veszi, honnan érkezik a hír, a műsor: gon-
doljunk csak a Szabad Európára a hidegháború idején. Gyöke-
resen más történelmi helyzet volt az, de sokan azt is külföldi és
hazug propagandaként élték meg – ám itt a kommunikátor hi-
telességéről lenne szó. Mondok egy példát: mint visszahallot-
tam, engem néhányan azért nem tartanak hitelesnek otthon, a
Vajdaságban, mert a NATO-bombázások alatt emigráltam, és
Budapesten is írtam az otthoni, szerbiai és vajdasági dolgokról.
Legyinthetek én erre, hogy mekkora hülyeség is ez – de ez a
szempont létezik, és alighanem nem csak esetemben merül fel.
Azt se feledjük el, hogy azok az újságírók, akik a határon túl
dolgoznak a Duna Tv-nek vagy az MTV-nek, az újságíró-kasz-
ton belül, egyáltalán, a helyi közegen belül előrébb lépnek a
76
Miért nincsenek közlekedési baleseteik a kisebbségieknek?

társadalmi hierarchiában, s ez persze habitusukra, viselkedé-
sükre is kihat. Természetesen a jobbak közé tartoznak, a Duná-
nak is vannak mércéi, de státusuk rögtön más lesz, hisz a hazai
viszonyok közepette mégis jobban keresnek. Az átfedésekről
nem is szólva: ugyanazt eladják több helyre. Mégis hiába, hogy
jobban megfizetik őket, jórészt a szocializmusban szocializálód-
tak, s a tabudöntögetés a lehető legtávolabb áll tőlük – hisz
mégiscsak ott az egzisztenciális bizonytalanság –, a baráti és
egyéb kapcsolatrendszer tehetetlenségi ereje, és a hagyományos
kisebbségi lustaság. Félreértés ne essék: személyes tapasztalata-
im is vannak, saját magamról.
Az előbb már szóltam a média valósághatás modelljének le-
járt szavatosságáról. A kutatók ma már inkább a performatív
hatást kutatják – triviális, ámde igaznak tűnő állítás, hogy a
közszolgálatiság kora a televíziózásban lejárt (már ha volt), és
ebben a műfajban egyértelmű, hogy a kereskedelmi média ko-
rát éljük. Ahogyan erről a szakértők írják: a nézők motiváltsá-
ga válik a média befogadásának kulcsfontosságú tényezőjévé.
Az a program gyakorol hatást, amely képes a nézőt mobilizálni,
felkelteni a figyelmét és motiválni, rávenni arra, hogy elfogad-
ja és működtesse a program által felkínált diskurzust, hogy fel-
függessze távolságtartó, felszínes, passzív és gyanakvó befogadói
magatartását.
A szóban forgó, úgymond közszolgálati média viszont úgy
viselkedik, mintha tükröt állítana a határon túli magyarság
elé, amely egyben passzív befogadó is. Csakhogy ebben az új
korban az a műsor lehet sikeres, amely egyszerre tesz kísérle-
tet a kreatív és alávetett befogadói magatartás aktiválására,
hovatovább interaktív. Itt viszont csak alávetés van: lásd a
szlovákiai választások esetét. Amikor is egyszerűen azt szajkóz-
ták, kire kell szavazni – a választás lehetőségének még az illú-
zióját sem kínálták fel.
A performatív megközelítés másik fontos eleme, hogy e sze-
rint a média befogadásának középpontjában az identifikáció
áll. „A média befogadója a műsorok fogyasztása révén teremti
meg saját közéleti identitását, mégpedig azáltal, hogy azonosul
valamely ‘termelővel’ (párttal, műsorral, vagy személyiséggel),
77
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

belehelyezkedik a termelő által felkínált diskurzusba, és azon
belül fogalmazza újra önmagát.” Csakhogy ezt az önazonosu-
lást nem kínálják fel, ezt például a Megasztár teszi meg. Propa-
gandájuk, amely elsősorban a htm pártok propagandájaként
jelenik meg, legfeljebb az idült szavazókra hat, új nézőket nem
vonz. Ne feledjük, hogy a határon túli magyarok edzett tévé-
zők: noha a többségi tévék rájuk öntötték a szocialista propa-
gandát, majd például Szerbiában a miloševićit is, ezeknek so-
hasem ültek fel. Kondicionálódtak, miközben a tévézés e mód-
szere még mindig kiskorúakként kezeli őket, akiket fel kell
emelni valahová. Azoknak beszél a doboz értékről és hagyo-
mányról, akik így vagy úgy megőriztek értékeket és hagyomá-
nyokat, olykor – ha a hivatalos diskurzust nézzük – túlságosan
is. Az új nemzedékek számára ez még kiüresedettebb beszéd, és
a hiba nem az ő készülékükben van. Az, hogy számukra e mű-
sorok nem mondanak semmit, a kereskedelmiek meg igen,
megintcsak nem az ő kiskorúságukról szól. Egyébként érdekes
megfigyelni, hogy a htm újságírók terepi riportjaikon hogyan
bánnak a megszólaltatott, ún. egyszerű emberekkel: akárha
kandi kamera lenne, nem mulasztják el, hogy bevágják azon ré-
szeket, amikor értetlenül állnak egy-egy kérdés előtt, illetve ha
nem tudnak válaszolni az egyébként is értelmetlen kérdésekre.
A htm elittől, a meghívott vendégektől, pártcsinovnyikoktól vi-
szont sohasem mernek így kérdezni.
A jövőt – hogy ne csak kritizáljak – mégsem látom oly sötét-
nek. Azt gondolom, hogy az idő majd minden kérdést megold,
az én kis falumat a Megasztár meg sztárfaluvá teheti, semmi
okom a szomorkodásra. Csakhogy ez egy falu a sok közül. Ter-
mészetesen az egész rendszernek így alig is van értelme, szimp-
la pénzszórás, ahogyan a Szülőföld program médiaprojektjei is,
és nem hiszem, hogy a redisztribúció rendszere változni fog, er-
go a hajó megy tovább és süllyed.
Még a piacban meg az emberekben sem kell bíznunk, vilá-
gos, hogy ez a típusú tévézés nem kell, idejét múlta. A nyilvá-
nosság története jól mutatja, hogy minden erőszakos beavatko-
zás e rendszerbe végül mivel jár – magának a médiának a kiüre-
sedésével. De a rendszer korrigálja önmagát. Úgy gondolom, a
78
Miért nincsenek közlekedési baleseteik a kisebbségieknek?

magyar közszolgálati média erőlködésére a határon túli magya-
rok körül már kár a szót pazarolni, és inkább azon kellene mor-
fondírozni, hogy a htm közösségek hogyan emelhetők ki az in-
formációs szakadékból.
A másik megoldás lehetne – persze ez is reménytelen –, hogy
ha a műsorkészítők szabad kezet kapnának, s nem kötné őket a
Duna Tv-re oly jellemző ideologikusság. Ez pont olyan, mint az
autonómia kérdése: amíg cél, semmit sem ér, mert ha megvaló-
sulna, kiderülne, hogy az autonómia eszköz lehetne – de mire?
Ott a Duna Tv, magyarán ott egy tévécsatorna, ami elitista ideo-
lógiával akarja a plebszet szolgálni. Akkor vagy legyen padlógáz-
zal elitista műsoraiban is, vagy legyen plebejus, népszerű. Egyik
sem járhatatlan út, persze az álszent moralizálás miatt, az.
Végül képzeljük el, milyen hülyének is tartanának engem, ha
azt javasolnám, csináljanak egy valóságshow-t, amiben szerepel-
nek erdélyiek, vajdaságiak, felvidékiek, kárpátaljaiak, anyaor-
szágiak, burgenlandiak, baranyaiak és lendvaiak! Mi mindent
lehetne akkor bemutatni, és mi mindent lehetne az előtte és
utána következő műsoridőben tenni. Talán még a nemzetet is
megmenteni – igény szerint. Nem mintha a tévé arra való vol-
na, hogy megmentsen bármit is.

79
Bajomi-Lázár Péter

A média integrációs
és dezintegrációs szerepe
Amikor a média integrációs szerepéről beszélnek, általában
olyan, közismert példákra hivatkoznak, mint az első könyvek-
nek a nemzeti nyelvek és a nemzetállamok kialakulásában ját-
szott szerepe. Itáliában például Firenzében volt a legtöbb könyv-
kiadó, ezért az általuk használt firenzei nyelvjárás terjedt el, és
lett Itália-szerte elfogadott norma; a közel kétezer dialektus kö-
zül így lett éppen a firenzei a hivatalos olasz helyesírás alapja.
Amikor az első világháború után Olaszországban megjelent a
közszolgálati rádió, az iskolarendszer mellett komoly szerepe
volt abban, hogy egységes, az ország egész területén megértett ki-
ejtés honosuljon meg. A média – különösen a közszolgálati mé-
dia – tehát nemzeti integrációs szerepet töltött be. Szerepet ját-
szott abban, hogy olyan közös nyelv, közös élményanyag, közös
tudáskincs alakuljon ki, amelyet a nemzet szinte valamennyi
polgára a magáénak érezhetett. Létrejött egy közös – mindenki
számára hozzáférhető – és osztatlan nyilvános szféra is.
Ez azonban megváltozott akkor, amikor – Olaszországban az
1970-es évek második felében, Európa-szerte az 1950-es és az
1990-es évek között – a deregulációnak köszönhetően megje-
lentek a kereskedelmi médiumok, a közmédia pedig elveszítet-
te monopolhelyzetét. Ez a folyamat számos elemzőben, média-
politikusban, értelmiségiben aggodalmat keltett. Talán emlé-
keznek arra, hogy amikor Franciaországban megjelentek az el-
ső helyi rádiók az 1970-es évek vége felé, Raymond Barre kon-
zervatív kormányfő azt mondta: „a helyi rádiók az anarchia ha-
tékony eszközei”. Olyan médiumokról volt ugyanis szó, ame-
lyek nem a közöset hangsúlyozták, hanem a különböző csopor-
tok érdekeit, értékeit és érdeklődési körét jelenítették meg, ez
pedig – vélték sokan – hosszabb távon a társadalom szétzilálá-
sához vezethet.
80
A média integrációs és dezintegrációs szerepe

Voltaképpen a média működését mindig és mindenhol aggo-
dalom kíséri. Denis McQuail brit médiakutató szerint „a média
a fölforgatás potenciális eszköze”. A média sokszor akar meghök-
kenteni és provokálni, új gondolatokat, új megközelítéseket, új
témákat hoz fel – félelmet keltve a status quo híveiben, akik attól
tartanak, hogy a társadalom közös alapjai megrendülhetnek. Mi-
ért is vannak ezek az aggodalmak? Mik azok a tendenciák a mé-
diában, amelyek a média dezintegrációs szerepét látszanak erősí-
teni? Öt ilyen tendenciát különböztetnék meg: a kommercial-
izálódást, a pluralizálódást, a technikai fejlődést, valamint az in-
teraktív technológiák és az új média megjelenését.
Kommercializálódás. Megjelentek a kereskedelmi médiumok,
és a közszolgálati médiumok is nagymértékben bulvárosodtak.
Ezt sokan azért tartják kockázatosnak, mert úgy vélik: e médi-
umok a fogyasztói társadalom eszményét képviselik. Azt sugall-
ják, hogy a boldogság keresésének egyetlen lehetséges módja a
fogyasztás, a vásárlás. Az, ha minél többet, nagyobbat és drá-
gábbat vásárolunk. Úgy vélik: a kommersz média az állampol-
gárból (citizen) fogyasztót (consumer) csinál. Olyan embert, aki
már nem a közös cselekvésben keresi a boldogulás útját, ha-
nem egyéni stratégiákat követ. Közben persze kiszolgáltatottá
válik a politikusoknak is, hiszen nem foglalkozik a közügyek-
kel, ezekről nincsenek információi. Nem tájékozódik elég ala-
posan, ezért a politikusok könnyen becsaphatják, félrevezethe-
tik. E nézet szerint a konzumerizmus konzumidiótákat termel-
ne, és egyet jelentene a hagyományos társadalmi értékek taga-
dásával. Már nem az a boldogság útja, ha az ember rendes csa-
ládapa, ha tisztességesen dolgozik, ha a közösség megbecsült
tagja, hanem az, ha nagyobb autót, házat és jégszekrényt vásá-
rol – mondják a kommercializálódás kritikusai.
Pluralizálódás. A monopóliumok kora lejárt, a média sokcsator-
nássá, sokszínűvé vált. Az egykor osztatlan nyilvános szféra frag-
mentálódott. Ma már nem nyilvános szféráról, hanem nyilvános
szférákról szoktak beszélni. Ez pedig a kritikusok szerint azzal a kö-
vetkezménnyel járhat, hogy megszűnik a különböző szubkultúrák
közötti átjárás, a közös tapasztalati és tudáskincs immár a múlté. A
társadalom ismét csak dezintegrálódik, szegmentálódik.
81
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

Technikai fejlődés. Az életszínvonal emelkedésének és a techni-
kai eszközök olcsóbbá válásának köszönhetően ma már min-
den háztartásban több rádiókészülék, és gyakran több tévéké-
szülék is van. A rádióhallgatás és a tévénézés ma már nem kö-
zösségi aktus. Az emberek már nem ugyanazt a műsort nézik.
A televízió a nappaliból beköltözött a hálószobába. Mindenki
a neki szóló rétegműsort követi figyelemmel – ez igaz a rádió-
zásra is.
Új média. Az internet korában a közösségek már gyakran más
alapon szerveződnek, mint egykor. Régen a médiában is a nyel-
vi és a területi elv volt a legfontosabb szervező elv. Az internet
közös nyelve azonban domináns módon az angol. A világhálón
a különböző közösségek ma már elsősorban nem területi és
nyelvi alapon, hanem érdeklődési körök szerint látszanak szer-
veződni.
Interaktív kommunikációs technológiák. Az internet és a mobil-
telefon korában elmosódik a hagyományosan létező különbség
az üzenet feladója és befogadója között; bárki kommunikátor-
rá válhat. Ennek pedig az a sajátos – üdvözlendő vagy elveten-
dő – hatása van, hogy ma már a tömegkommunikációt nem a
profik dominálják, hanem az amatőrök is fontos szerepet ját-
szanak benne. Ez pedig azzal járhat együtt, hogy az állam irányí-
tó szerepe mind jobban kiszorul a médiából, az állami média-
politika eszköztára beszűkül, a helyét átveszik a piaci folyama-
tok. A média tartalmait ma már inkább a kereslet és a kínálat
– a leginkább persze a kereslet – törvényei szabják meg. Ezt pe-
dig ismét csak a piac további fragmentálódását és a közönség
további szegmentálódását vonhatja maga után.
A média hagyományos, integratív szerepét tehát mind jobban
felváltani látszik egy dezintegrációs szerep. Az, hogy ezt ki ho-
gyan ítéli meg, nyilvánvalóan az ítész személyes világképének a
függvénye. Van, aki a társadalom dezintegrációját kedvezőtlen
jelenségnek tartja: a hagyományos közösségek fölbomlásától, a
régi, jól bevált értékek pusztulásától tart. Mások ugyanebben a
dezintegrációs folyamatban kedvező folyamatot látnak, amennyi-
ben úgy élik meg, mint az individualizmus kiteljesedését, a kriti-
kus gondolkodás diadalát, az egyén felnőtté válását.
82
A média integrációs és dezintegrációs szerepe

Átalakult tehát az a kommunikációs tér, amelyben a közszol-
gálati média egykor működött. Azok a hagyományos fogalmi
keretek, amelyek között a közszolgálati médiáról gondolkoz-
tunk – a monopólium és az univerzális hozzáférés, a közösségi
értékek és a hagyomány kitüntetett szerepe –, ma már nem
megkérdőjelezhetetlenek. Ebben az új kontextusban érdemes
újragondolni a közszolgálati média szerepét. Van, aki azt
mondja: a fent vázolt dezintegrációs folyamatok csak egy okkal
többet jelentenek arra, hogy visszatérjünk a gyökerekhez, a ha-
gyományos közszolgálati fölfogáshoz, alternatívát kínálva az in-
teraktív, rétegeket kiszolgáló és kommersz média mellett. Má-
sok viszont azt mondják: az új kommunikációs technikák és
tartalmak térhódítása azt jelzi, hogy a közszolgálatiság hagyo-
mányos koncepciója nem találkozott az emberek elvárásaival,
ezért közszolgálati médiára sincs szükség. Megint mások úgy
gondolják: a közszolgálati média szerepét alaposan újra kell
gondolni: a tradíció helyett a progresszióra, a statikus értékfel-
fogás helyett a dinamikus értékfelfogásra kell helyezni a hang-
súlyt; a közszolgálati médiának elsősorban kísérletezőnek, kre-
atívnak és innovatívnak kell lennie, mert csak így felelhet meg
a közönség mai – a rétegekre szakosodott kereskedelmi média
és az interaktív technológiák által is nagymértékben formált –
elvárásainak.

83
Gerold László

Szenzáció és népi tánc
Hogyan látnak minket és mi magunkat
a magyarországi műsorokban?

Mindenki címet adott az előadásának, hozzászólásának, ezért
én is úgy találtam, ez a két szó, „szenzáció és népi tánc” a meg-
felelő cím, mivel többek között erről is szeretnék beszélni. An-
nak ellenére, hogy nem vagyok a konferencia témájának szak-
avatott kutatója, csupán nézője, hallgatója, olvasója vagyok a
médiának, és évtizedek óta kapcsolatom van a sajtóval – voltam
újságíró és néha ma is írok cikkeket –, elsősorban a hazainak,
és hellyel-közzel a magyarországinak is. Ezzel kapcsolatban azt
szeretném megemlíteni, hogy Újvidéken két magyarországi adó
fogható: a Duna Tv és az M2. Persze lehet hallgatni a Kossuth
rádiót. A Petőfi és Bartók rádió már csak különösen jó vevők-
kel fogható, de bele lehet nézni a világhálón a magyar sajtóba is.
Amit elmondok, erre alapozom. Elsősorban tapasztalataimról,
észrevételeimről számolok be, néhány példa kíséretében.
Ha tapasztalataim alapján, tömören szeretném elmondani,
hogy a magyarországi médiát a határon túli magyar kisebbség,
konkrétan a vajdasági magyarok esetében – azt hiszem más ré-
giók esetében is ez a helyzet –, mi foglalkoztatja, akkor elsősor-
ban kettőről beszélhetünk: a szenzációról és a népi táncról. A
népi táncról nem kell beszélnünk, tudjuk: az, ami. Illetve csak
az a baj, hogy a népi táncot valamilyen különös ideológia alap-
ján, a kisebbségi, a nemzetiségi identitás megőrzése jelképének
tekintik, és ilyen módon szorgalmazzák. Ezt téves felfogásnak
tartom. A műsoroknak a zöme, esetünkben inkább a szenzáci-
óról szól. Persze, kísérő momentumként jelen van a népi tánc
is. Úgy vélik, kell a szenzáció, de félretájékoztatják a hallgató-
kat, olvasókat és nézőket. Valójában, hamis képet rajzolnak.
Ha a tudósítások alapján tájékozódunk arról, hogy a Vajdaság-
ban mi történik velünk, akkor a helyzet a következő: vagy ver-
84
Szenzáció és népi tánc

nek bennünket, vagy táncolunk. Ez történik a vajdasági ma-
gyarsággal. Magyarverések vannak, tudjuk, ez súlyos probléma
kétségtelenül, de mintha túlzásba vinnék. Legalábbis én úgy ér-
zem, hogy a magyarországi médiában, egy időben másról sincs
szó, ha a Vajdaságot említik, mint erről. Következésképp elter-
jedt, hogy oda ne merjen senki utazni, mert megverik őket.
Másik példa: amikor a szerb elnök Budapesten járt. Akárhova
elment, pártelnökökhöz, államelnökhöz, legalábbis a sajtó úgy
tudósított az eseményről, hogy másról nem esett szó, mint a
vajdasági magyarverésekről. Tadić, aki kétségtelenül jó szándé-
kú, megelégelte ezt. A szerb sajtó észrevételezte, megírta. En-
nek negatív hatását felesleges hangsúlyozni, annyira evidens.
Más példa. A magyarországiak is pontosan tudják, legalábbis
azok, akiket a sajtó érdekel, hogy nálunk az utóbbi időben ko-
moly botrányok játszódtak le az újvidéki Magyar Szóval kapcso-
latban. A Magyar Nemzeti Tanács ugyanis megkapta a Magyar
Szó alapítójogát, és egy téves felmérés alapján, amelyiknek sem-
mi köze a szakmaisághoz, azonnal átszervezte a lapot. A Ma-
gyar Szót valóban át kell szervezni, de csakis szakmai szempont-
ok figyelembevételével, nem úgy, mint ahogyan most holmi
„átvilágító bizottság” tette. A bizottság például azt kifogásolta
az újságírók munkájában, hogy mennyivel kevesebb oldalt je-
lentetnek meg hetente, havonta, mint bizonyos szerb lapok.
Közben azonban nem vették figyelembe, hogy az összehasonlí-
tásul vett újság, a Blic bulvárlap, hatalmas címekkel és nagy al-
címekkel, sok képpel. Megpróbáltunk valamit tenni, hogy a
Magyar Szót ne úgy változtassák meg, ahogyan az a javaslatban
állt. A szervezett nagygyűléseken mindenki egyetértett abban
is, hogy a Magyar Szót ne akarják átköltöztetni Szabadkára,
mert az átszervezés hátterében ez a szándék munkált. Azt ígér-
ték, hogy ilyesmiről szó sincs. A lap Újvidéken van/marad be-
jegyezve, továbbra is újvidéki, csak a főszerkesztő és a szerkesz-
tés lesz Szabadkán, ami viszont a lap átköltöztetésével egyenlő.
Végül a Nemzeti Tanács elé került a probléma. Megpróbáltunk
ott hadakozni, de leszavaztak bennünket, mert a Tanácson be-
lül van egy VMSZ-frakció, és ez vezényszóra szavaz, anélkül,
hogy gondolkodna, véleménye lenne. Hiába érveltünk mi füg-
85
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

getlenek. A VMSZ-frakció megbeszélte, hogy hogyan fog szavaz-
ni. A szél ellen történt minden, amit csináltunk, sőt azt is ránk
fogták, hogy „nem értjük a demokráciát”. Persze, hogy nem, ha
az a demokrácia, hogy a frakcióban valamit megbeszélnek, s
nincs helye a független gondolkodásnak. Lehet, hogy a szerb
parlamentben így kell viselkedni, össze kell fogni a radikálisok
vagy a szocialisták ellen, de a magyar kisebbség „parlamentjé-
ben” nincs ellenzék, mert mindenki ugyanazt akarja, ugyan-
azért dolgozik, azzal a különbséggel, hogy vannak, akik önálló-
an gondolkodnak, s vannak, akiket, mert párttagok, madzagon
rángatnak.
De térjünk rá a sajtóra!
Kikerült a Magyar Szó a Nemzeti Tanács elé, s mi érdekelte
a tudósítókat? Csak azt kérdezték, hogy azok, akik ellenezték a
VMSZ-javaslatot, négyen-öten, vajon lemondanak-e a tanács-
tagságról vagy nem? Persze, hogy ez a szenzáció, de az, hogy mi-
féle érvek hangzottak el, miféle szakmai érvek, az senkit sem ér-
dekelt. Csupán a szenzációra volt kíváncsi a sajtó. De azt hi-
szem, hogy nem ők a hibásak, hanem az a helyzet, amiben a
sajtó van. Ha túlzásba visszük a szenzáció keresését, akkor de-
valválódik a tájékoztatás. És ez történik.
A szenzáció kell, s ezért sok, különben fontos esemény nem
kap publicitást, mert nem szenzáció. Két példát említenék.
Volt egy József Attila-konferencia az újvidéki Magyar Tanszé-
ken, ahol a Budapestről jött munkatársak is azt mondták, hogy
végtelenül tartalmas, érdekes konferencia volt. A hazai sajtó-
ban alig vettek róla tudomást, a magyarországiban pedig egyál-
talán nem. Mert hogy kit érdekel az?! Hol ebben a szenzáció???
Más. Hosszú idő után, szerkesztőváltásra került sor az egyik fo-
lyóirat, a Híd esetében. Átvettük a folyóiratot néhányan, s nyil-
ván egészen más koncepcióval szerkesztjük, mint azt előtte tet-
ték. Egy árva szó nem jelent meg erről az itteni kulturális sajtó-
ban, amely különben is fölöttébb arisztokratikusan fölényeske-
dő. Holott a Híd az egyik legrégebbi magyar folyóirat. 1934-ben
indult, azóta, leszámítva néhány háborús évet, folyamatosan
megjelenik. Hogy most hogyan alakul a folyóirat profilja, ez sen-
kit sem érdekel. De beszélhetnék színházi előadásokról, új köny-
86
Szenzáció és népi tánc

vekről, tárlatokról, bármilyen kulturális eseményről, egyszerűen
nem adnak hírt ezekről, mert az ilyesmi nem szenzáció.
Úgy látszik, a sajtóban a legkevésbé a kultúrára van szükség.
Otthon is, itt is. Holott, a kisebbségi, nemzeti önazonosság
megtartása a kultúrán múlik. És nem is akármilyenen, hanem
az értékes, magaskultúrán. Nálunk csak a népi táncra – ami
szintén beletartozik a kultúra fogalmába – figyelnek, csak erre
redukálódik a kultúra.
Számos példát lehetne felhozni a közelmúltból, hogy csak a
szenzáció kell, és ezek között is hogyan szelektál a magyarorszá-
gi sajtó. Néhány olyan témát mondanék a közelmúltból, ame-
lyeknek, ha rendes sajtó volna, akkor utánajárna, és azt megír-
ná. Nemrég nálunk megjelent a sajtóban, nyilván itt is közöl-
ték, hogy a vajdasági magyar fiatalok ösztöndíjazása ügyében
Szabó Vilmos és Kasza József aláírtak egy megállapodást. Ez na-
gyon jó, csak feltehetjük a kérdést, hogy miért egy pártelnök ír
alá egy ilyen dokumentumot? Ez nem a párt dolga. Ezt a ma-
gyar államnak vagy a Tartományi Oktatási Titkársággal kellett
volna megtennie, vagy a Nemzeti Tanáccsal, ha már azt létre-
hozták. De ha egy pártelnök ír alá egy ilyen megállapodást, ak-
kor az mire kötelez? Erre a kérdésre sem az itteni, sem az otta-
ni sajtóban nem figyeltek fel.
Még egy téma. Mikor került a magyarországi nyilvánosság elé
a magyarországi támogatás átláthatóságának az ügye? Vajdaság-
ban szinte minden attól függ, hogy a magyarországi támogatá-
sok milyen százalékban, hova jutnak, hiszen a szerb állam szin-
te semmit sem támogat. Ezeknek a támogatásoknak az értelme,
a jogossága az odaítéléstől kezdve a felhasználásán át az ered-
ményekig, valóban akkor derülne, ha a támogatással ilyen érte-
lemben foglalkoznának. Erről soha, senki nem írt, pedig na-
gyon tanulságos lenne áttekinteni. Vagy: nem tudom volt-e szó
az itteni sajtóban arról, hogy mit jelent az a nagyarányú pénz-
elvonás, visszafogás, ami most a magyar állam részéről történt.
Kétségbeejtő helyzetbe kerül az intézmények 90 százaléka. A
pénzelvonás kétségbeejtő. Ilyen leveleket kapunk Budapestről
a szerkesztőségekbe és a tanszékre: „tartsátok meg a József Atti-
la-konferenciát, és valamikor márciusban folyósítjuk a megítélt
87
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

támogatást, de ugyanakkor január 31-ig számoljatok el azzal,
hogy hova költöttétek el a pénzt”. Milyen pénzt? Még meg sem
kaptuk. Sorolni lehetne a hasonló visszásságokat. József Attila-
számot tervezett a Híd. Elnyertük a támogatást, nagyon meg-
örültünk neki. De kaptunk egy levelet, hogy mikor fogják utal-
ni a számért járó támogatást, jóval a szám megjelenése után. Az
senkit sem érdekelt, miből fizetjük ki a nyomdát, a tiszteletdí-
jakat, sőt cinikusan azt sugallták, hogy vegyünk fel kölcsönt,
hogy azt miből fizetjük vissza, meg sem fordult a fejekben.
Majd érkezett egy újabb levél is, amelyikben visszamondták sa-
ját korábbi ígéretüket, felrúgták a már aláírt megállapodást.
Ezekkel egyáltalán nem foglalkozik a sajtó. Hogy miért? A vá-
lasz egyszerű: sajnos a sajtó politikafüggő. Túlságosan politika-
függő. A határon túli kisebbségi politika, a politikusok a ma-
gyarországi sajtó számára is sérthetetlenek. Őket tekintik a ha-
táron túli kisebbség reprezentánsainak. Nézzük meg, hogy ki-
ket hívtak meg a határon túlról a reggeli beszélgető műsorok-
ba! Kétségbeejtő: csak a politikusokat. De ez a szokás, a ma-
gyarországi sajtó, és elsősorban a tévé számára is csak a politi-
kusok a fontosak. A Napkelte reggeli műsoraiban hétről hétre
vetésforgóként ugyanazok jönnek. Nem lehet nézni. Az embe-
reket, elárulhatom, egyre kevésbé érdekli a politika. S ezért a
sajtó is hibás.
Van két hetilap, az egyik a szabadkai Hét Nap, amelyik maxi-
málisan VMSZ-beállítottságú, mélymagyar újság – ők tették fel
a kérdést egy vezércikkben, hogy mikor kap már magyar ember
Nobel-díjat, amikor Kertészt díjazták –, és van egy másik, egy
családi magazin, a Családi Kör. A Hét Napot a tömbmagyar-
ságban szerkesztik. Most a Magyar Szót is azért kell elvinni Sza-
badkára, mondják, mert ott a tömbmagyarság, ott kell szerkesz-
teni. Holott Újvidék minden tekintetben fontosabb központ
Szabadkánál, de ezt nem veszik figyelembe. Szóval: a Hét Na-
pot Szabadkán szerkesztik 3-4 ezer példányban. A Családi Kört
Újvidéken, s 26 ezer példányban vásárolják. Szinte semmi po-
litika nincs benne. Csupán kiváló vezércikk és néhány érdekes
írás, például Végel László hetente naplót ír másfél oldalon ke-
resztül. Ennyi az embereknek elég. Tehát a politikából az em-
88
Szenzáció és népi tánc

bereknek elegük van. Ugyanakkor a sajtó politikafüggő helyzet-
ben van. Tévhitben van a magyar sajtó, amikor szinte csak a po-
litika felől közelíti meg az eseményeket és nem az emberek fe-
lől. Persze az sem mindig jó, ha az emberek felől szemlélődik,
ha ezt szakmailag bután teszi. Nemrég volt a Duna Tv-nek egy
riportműsora egy észak-bácskai, Szabadka környéki almater-
mesztő családról. Megérkezett a riporter, mindenki várta, min-
den elő volt készítve, bosszantóan naiv és kezdetleges volt.
Majd a riporter kiment a raktárba is, ahol tele voltak a ládák,
emelgette a ládákat, kiment a piacra is, árusított a családdal, s
közben holt unalmas beszélgetést folytattak 45 percen keresz-
tül. Nyilván meg akarták mutatni egy vajdasági almatermesztő
életét. Erre elég lett volna 10 perc. Gyönyörűen meg lehetett
volna csinálni az egészet, más módon.
A politikának, azt hiszem, érdekében áll, hogy a vágyainak,
elképzeléseinek megfelelően legyen sajtója. Ezt bizonyítja a Ma-
gyar Szó esete is. A pártnak lap kell, s ezért mindent megtesz,
gátlástalanul. S kell rádió is és tévé is. Szabadkán meg akarják
erősíteni a helyi rádiót és tévét, amihez tudni kell, hogy az előb-
bi vezetője Kasza József (VMSZ-elnök) felesége. A helyi tévé fő-
nöke meg egy magas rangú VMSZ-tag. Ezt akarják megerősíte-
ni, mert szükségük van arra, hogy a választáskor a kezükben le-
gyen a sajtó. S ahhoz, hogy ezt megtegyék, megkapják a magyar-
országi támogatást.
Sokat beszélnek a közszolgálatiságról. Elég nehéz megegyezni
abban, mi is ez, de a politika, azt hiszem, úgy értelmezi a közs-
zolgálatiságot, hogy a köznek őt kell szolgálnia. A köz viszont
másféle szolgáltatást vár a sajtótól: azt, hogy pártatlanul, párt-
politikai részrehajlás nélkül tájékoztassa. Sajnos, ez nem törté-
nik meg. A sajtónak fel kellene hívnia a figyelmünket a prob-
lémákra, be kellene mutatnia az okokat. Nyissa ki az értelmün-
ket, aztán mi, ha felnőttek vagyunk, ítélkezni fogunk és tudjuk,
hogyan kell gondolkodnunk. Erre azonban se a szenzáció, se a
népi tánc nem alkalmas.
Nem feledkezhetünk meg a prezentálás módjáról sem. Ez
sem független a sajtó általános helyzetétől, a sajtótrendtől, sem
a magyartól, sem a szerbtől. Nálunk a magyar sajtó és a szerb
89
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

sajtó között szinte nincs kapcsolat. A magyar sajtó elzárkózik,
mondván, „mit érdekel minket a szerb sajtó!”. Vagy mit érde-
kel minket egy szerb kiállítás, mit érdekel bennünket egy szerb
színházi előadás, mert ugye az szerb jellegű, és ahhoz egy ma-
gyar embernek nem sok köze lehet. Erről jut eszembe az a vicc,
hogy két újságíró találkozik. Az egyik rohan valahova és a má-
sik megkérdezi:
– Hova?
– Szenzáció történt, baj van, figyelmetlenség következtében
leszakadt egy lift. Voltak benne emberek, voltak olyanok is,
akiket én is ismerek.
– Várjál csak – mondja a másik –, volt közöttük magyar?
– Nem.
– Na, akkor engem nem érdekel.
Ez a hozzáállás az eseményekhez a vajdasági magyar sajtóban.
Volt most például egy valóban szenzációs kiállítás,
Szombathy Bálint kiállítása Újvidéken. Szombathy európai
színvonalú avantgárd művész. Hatalmas kiállítás volt, de az új-
vidéki Magyar Szóban erről egy szót sem ejtettek. A magyar saj-
tó sem tudott róla. Ellenben a Duna Tv behívott két-három
gyermeket, akik azt híresztelték, hogy ők most koncertet adnak
a vajdasági magyar egyetem létrehozásáért. Vajdasági magyar
egyetem nincs és nem is lesz, de a Duna Tv felhasználta ezt a
megalapozatlan ötletet, hogy hírt adjon róla. Igaz feltettek né-
hány kellemetlen keresztkérdést a fiataloknak, de ez nem von
le semmit abból, hogy jelentéktelenségből hírt csináltak.
A másik kérdés az, hogy ki a tudósító? Nem név szerint, ha-
nem, hogy milyen ismeretekkel rendelkezik? A mi esetünkben
a következő változatok léteznek: van, aki átköltözött, van, aki
magyarországi tudósítóként jön és tudósít rólunk, s van, aki
otthon maradt s tőlünk tudósít. A Magyarországról kiküldött
tudósító, aki Belgrádból, vagy Újvidékről tudósít, az nem isme-
ri a körülményeket, a hátteret, az összefüggéseket. Pedig na-
gyon kell ismerni a hátteret, mert úgy gondolom, hogy a ki-
sebbségi létről tudósítani nem ugyanaz a határon túlról, mint
Brüsszelből, vagy Tokióból. Az áttelepült tudósítóra elég gyak-
ran látunk példát a Duna Tv-ben. Alapfokon nem rossz megol-
90
Szenzáció és népi tánc

dás az áttelepült tudósító, csakhogy idővel már csak formálisan
lesz áttelepült, valójában nincs kapcsolata az ottani élettel, te-
hát nem tud intézményekről, emberekről már szinte semmit
sem, mert beépült egy másik világba. Talán a legjobb megoldás
az lenne, ha otthoni tudósító tudósítana, feltéve, ha az illető
nem párttag vagy valamelyik párt szolgálatában áll, ami sajnos
eléggé gyakori. Tehát még a tudósítók kiválasztása is problema-
tikus, és erősen befolyásolja azt a képet, amelyet a magyarorszá-
gi néző kaphat a határon túli magyarságról.

91
Hushegyi Gábor

Közszolgálati hang- és képhiba
A magyarországi közszolgálati média határon túli
magyarság-képe, Pozsonyból nézve

Ismerve a magyarországi közszolgálati médiumok elmúlt más-
fél évtizedes történtét, illetve jegyezve a legújabb történéseket,
naivitásnak tűnhet számon kérni bárminemű közszolgálatisá-
got a határon túli magyarokról való tájékoztatásban. A külföl-
di, más közszolgálati csatornákat és adókat is rendszeresen fi-
gyelő számára Magyarország és annak közszolgálati médiumai a
kiúttalan, reménytelen és permanens politikai küzdőtérre ha-
sonlítanak, aminek egyetlen célja van – stresszben, politikai
szempontból bármikor mobilizálható állapotban tartani az or-
szág lakosságát. A magyarországi közszolgálati tévéhíradó is –
egybevetve a szlovák, cseh vagy osztrák közszolgálati híradókkal
– lehangoló csatatér képét nyújtja, aminek vajmi köze van a
közszolgálatisághoz. Ma már az is kimondható, hogy kormá-
nyoktól függetlenül, a politikai pártok uralják a közszolgálati
médiumokat, mind a törvény adta keretek között, mind a tem-
atizálás szintjén, a hírműsorok teljes mértékben kiszolgálják a
partokráciát. A Financial Times azon megállapítása, mely sze-
rint Magyarország „a belső megszállottság” és a „törzsi jellegű meg-
osztottság” országa, csak igazolja a külföldi szemlélő megrökö-
nyödését a magyar közéletet és így a médiumokat illetően is.
Meggyőződésem azonban, hogy a magyarországi belpolitikai
helyzettől függetlenül, és a közszolgálati médiumokban tapasz-
talható kiúttalanság ellenére is számon kérhető, ill. számon
kell kérni az európai mércével mérhető közszolgálatiságot, ami
elsősorban a lakosság professzionális, azaz hiteles és tényeken
alapuló tájékoztatását jelenti minden témakörben, így a hatá-
ron túli magyarok esetében is.
Figyelmemet az elmúlt két hónapban (2005. október közepé-
től december közepéig) a magyar közszolgálati televíziók hír-
92
Közszolgálati hang- és képhiba

műsoraira összpontosítottam, s élve a pozsonyi miliő adta lehe-
tőséggel egybevetettem a szomszédos államok közszolgálati tel-
jesítményével. Előadásomban négy témakört szeretnék érinte-
ni: 1. a határon túli magyarok a magyarországi tévénézők mé-
diafogyasztása tükrében; 2. a magyarországi közszolgálati hír-
műsorok sajátosságai a bel- és külpolitika témakörében; 3. a
másik célcsoport – a határon túli, ez esetben a szlovákiai ma-
gyarok – közszolgálati kondíciója; 4. a torz és lebutított hatá-
ron túli magyarság-kép okairól – Pozsonyból nézve.

1. A határon túli magyarok a magyarországi tévénézők mé-
diafogyasztása tükrében

Elsőként nézzük meg, milyen helyet foglal el témánk a közszol-
gálati médiumokban a statisztikák tükrében. Hivatkozási ala-
pul az ORTT elemzéseit és két szlovákiai felmérést használok
fel, amelyek – minden hiányosságuk ellenére is – valamelyest
tájékoztatnak bennünket. Amint azt az ORTT adatai is bizo-
nyítják (lásd az 1. számú táblázatot), a kereskedelmi csatornák
hírműsorainak nézettsége messze felülmúlja a közszolgálati té-
vékét, a három közszolgálati csatorna csak közös nézettséggel
éri el az egyik vagy a másik kereskedelmi csatorna híradójának
nézettségi szintjét. A határon túli magyarokat leggyakrabban
tematizáló Duna Tv Híradója a maga 113-144 ezer nézőjével
csaknem marginális pozíciót foglal el az elmúlt fél esztendő-
ben. A híradókban leggyakrabban előforduló 30 téma sorrend-
je (lásd a 2. számú táblázatot) is talán meglepetés sokak számá-
ra: a határon kívüli magyarok (így szerepel a statisztikában) az
elmúlt fél évben csak háromszor kerültek a Top 30-ba, június-
ban a 29., júliusban a 27., augusztusban a 30. helyen, ami kb.
1 százalékos részesedést jelent a híradók műsoridejéből. A 3.
táblázat szerint a Duna Tv és Kossuth rádió hírműsorai nyújta-
nak legnagyobb teret e témának, így a Kossuth szerepe látszik
Magyarország szempontjából meghatározónak. Egyértelmű
azonban, hogy a magyar médiumokat, és a Duna Tv nézettsé-
géből ítélve a magyarországi lakosságot nem érdekli ez a téma.
Ám ennek ellentmondani látszik az elmúlt évek közéleti tapasz-
93
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

talata, hogy a politikai elit által tematizált nemzet- és a határon
túli magyarságot érintő stratégiák is hozzájárultak Magyaror-
szág ma már tragikus kettészakítottságához. Ez is jelzi, hogy mi-
lyen közvetlen kapcsolat áll fenn a mai magyarországi közszol-
gálati média és a pártok érdekei között, valamint azt is, hogy a
határon túliak témája politikai eszközként szerepel a pártok
kelléktárában, a közszolgálati médiumok újságírói számára pe-
dig kezd általánosan elfogadottá válni a politika kiszolgálása.

2. A magyarországi közszolgálati hírműsorok sajátosságai

Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy mi érdekli a magyarorszá-
gi médiafogyasztó közönséget? A természeti katasztrófák, gyil-
kosságok, a hazai sikeres és sikertelen vállalkozások stb., s el-
sősorban a belpolitikai történések. Ezért témánk szempontjá-
ból nem elhanyagolható tényező a külpolitika és belpolitika ará-
nya a magyarországi hírműsorokban. Aki egybeveti a szlovák,
cseh, osztrák és a magyar közszolgálati híradók struktúráját,
azonnal szembetűnő különbségre figyel fel. Az ORTT adatai
alapján (lásd a 4. számú táblázatot) a magyar tv-híradókban
és rádiós krónikákban 1-től 22 százalékig terjed műsoronként
a külpolitika aránya. A közszolgálati tévéknél ez 6-14 százalék,
a Kosstuh adó Krónikáinál viszont 19-22 százalék! (Ez a hír-
egységekre, nem az időtartamra vonatkozik!) A szlovák és
osztrák tévéhíradók idejének legalább egynegyede, a cseh köz-
szolgálati adók esetében a híradó egyharmada, a cseh keres-
kedelmi tévéhíradóknak pedig szintén negyede szokott kül-
politikával foglalkozni! Az M1 és M2, ill. a Duna Televízióval
ellentétben a csehek, szlovákok és osztrákok állandó, főállású
külföldi tudósítókkal dolgoztatnak nemcsak a világpolitika
központjaiban, hanem a szomszédos országokban is, s ennek
köszönhetően folyamatosan figyelemmel kísérhető ezen or-
szágok politikai, gazdasági fejlődése. Ilyen szempontból ismét
a cseheket kell kiemelni. A cseh közszolgálati televíziónak
Brüsszel, Washington, és Moszkva mellett főállású tudósítója
van Varsóban, Berlinben és Pozsonyban, illetve Bécsben. A
szlovák közszolgálati tévéhíradó pedig bármikor igénybe veszi
94
Közszolgálati hang- és képhiba

a cseh médiumok és hírügynökségek tudósítói szolgálatát. Az
elmúlt hetekben különös figyelem összpontosul Lengyelor-
szágra, ahol a kormányváltást rendkívüli események követték,
a csehek és az osztrákok saját tudósítással, a csehek élő beje-
lentkezésekkel követték a legújabb lengyel fejleményeket. Eb-
ben a kontextusban Magyarország valóban köldöknéző, csak
önmagával foglalkozik, pedig a magyar belpolitika további fej-
lődése szempontjából nem lenne hiábavaló bemutatni az ult-
rakonzervatív lengyel fordulatot, az immár nyolc éve együtt
kormányozó cseh szociáldemokratákat és keresztény-konzer-
vatívokat, a neoliberalizmus és az állami keresztény konzerva-
tivizmus nyolc évét Szlovákiában.

Tanulságos a belpolitika és azon belül a pártpolitika terítésének
stratégiáját is egybevetni. Az említett országok híradójában a ha-
zai pártpolitika – rendkívüli események, kormányválság, parla-
menti választások hiányában – mindössze 1-1,5 perc. Az aktu-
ális belpolitikai kérdésekre az illetékesek válaszát kérik ki, leg-
több esetben szakértői véleményt játszanak be, Magyarorszá-
gon ezzel ellentétben minden egyes híradóban konfliktushely-
zetet teremtenek olyan témákból is, amelyek más országban
csak rövidhírként jelennének meg, vagy a hírközpont szemét-
kosarában végeznék. Az a tömény politizálás, ami a híradókon
túl még az Este, a Közbeszéd vagy a Napkelte című műsorok is-
mérve, nem található meg a szomszédos országok közszolgálati
kínálatában, ott az esti híradót valóban háttérműsor követi, s
csatornánként csak heti egy, maximum két politikai vitaműsor
szerepel. A magyar modellre egyébként az állandó készenléti ál-
lapot jellemző, amelyet ráadásul nem a politikusok teremte-
nek, hanem maga a közszolgálati média. Elsősorban a kor-
mánypárt és az ellenzék közötti ellentét megjelenésére koncent-
rálnak – nem a hírek, tudósítások, illetve a műsorok szakmai
és tartalmi minőségére.

Következő lépésként érdemes a szlovákiai befogadással foglal-
kozni, ez esetben azonban nehéz releváns adatokhoz jutni,
mindössze két felmérés áll rendelkezésünkre az elmúlt évekből.
95
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

A szlovákiai Magyar Koalíció Pártja (MKP) megrendelésére
2003 júniusában készített médiafelmérés eredményei (5. táblá-
zat) is a kereskedelmi médiák hatalmát igazolják, de mérhető-
vé vált az a tény is, hogy Szlovákiában a felnőtt lakosság több-
sége a magyarországi médiumokból tájékozódik. Ám nem a
közszolgálati csatornák a nézettek, sőt az a Duna Tv, amely a
határon túli magyarok tájékoztatását is felvállalja (s létjogosult-
ságának egyik visszatérő argumentuma), messze alulmarad a
helyi szlovák közszolgálati és kereskedelmi csatornákkal szem-
ben is! S ha a 2001–2002 között végzett felmérés (6. táblázat)
eredményeire tekintünk, akkor kiderül az is, hogy a 15–29 éves
szlovákiai magyar korosztály meg sem nevezi a Duna Tv-t a fi-
gyelemmel kísért csatornák között.

3. A másik célcsoport – a határon túli, ez esetben a szlová-
kiai magyarok – közszolgálati kondíciója

Ezek után joggal tehetik fel a kérdést, miért fontos – ilyen
marginális nézettség mellett – mindaz, amit a magyarországi
közszolgálati csatornák a határon túli, vagy kívüli, magyarokról
sugároznak. Elsősorban a közszolgálatiság követelménye, a ma-
gyarországi adófizető polgárok pénzén nyújtott szolgáltatás mi-
nősége miatt. Másodsorban a határon túli magyarok tájékozta-
tásának hitelessége és minősége miatt. E második szempont-
hoz ugyanis hozzátartozik, hogy például a szlovákiai magyar kö-
zeg által működtetett médiumok közszolgálatisága sem tökéle-
tes, inkább jellemző rájuk egy kisebbségi virtuális lét megalko-
tása, amelynek a mindenkori kisebbségi szlovákiai magyar po-
litikai elit a haszonélvezője. Egyesek most talán megköveznek,
de az elmúlt hetek történései, a magyar politikusok korrupció-
gyanús ügyleteinek lekezelése, és a megyei választások előtti új-
ságírói hajlongások, azt mondatják velem, hogy 16 évvel a
rendszerváltozás után a szlovákiai magyar közeg ékes példája
annak, hogy a kisebbségi egypártrendszer alkalmatlan a szólás-
szabadság maradéktalan érvényesüléséhez. Semmiképpen sem
nevezhető normális helyzetnek, ha maguk a szerkesztők és új-
ságírók segítik, mentik meg az összeférhetetlenség csapdájába
96
Közszolgálati hang- és képhiba

esett minisztert, mint ahogy az sem, hogy az egyetlen szlováki-
ai magyar napilap, az Új Szó és a Vasárnap című hetilap szer-
kesztőbizottsági elnöke egyben a párt elnökének és a parla-
ment alelnökének főtanácsadója. Ma Szlovákiában az MKP be-
leegyezése nélkül nem nevezhető ki a szlovákiai közszolgálati
rádió és tévé magyar adásának, ill. szerkesztőségének vezetője,
sem a napilap új főszerkesztője, mert a lapot fenntartó hirde-
tők közvetlen politikai-gazdasági kapcsolatban vannak a szlová-
kiai magyar pártelittel.

A határon túli magyar újságírásra azonban a magyarországi-
nál még hatványozottabban érvényes a szolgalelkűség; nemcsak
a politikai nyomás miatt, hanem a szerkesztők és újságírók kri-
tikátlan szolgalelkűsége is formálja ezt a rendszert. Ma a szlová-
kiai magyar elektronikus és írott sajtóban négy szerkesztői típus
különböztethető meg:
1. a pártot meggyőződésből, feltétel nélkül szolgáló szerkesztő;
2. önként öncenzúrát gyakorló szerkesztő;
3. ráhatásra véleményét elhallgató szerkesztő;
4. a választások előtt érdekből szolgáló, majd a választásokat
követően a látszat-sajtószabadság érdekében urait-paran-
csolóit bíráló szerkesztő.
Hiányolhatják a professzionálisan cselekvő újságíró kategóri-
áját, az azonban ismeretlen a szlovákiai magyar médiában, ami
azonban nem jelenti azt, hogy nem léteznek kitűnő szlovákiai
magyar újságírók. Igenis vannak, igen látványosan és hatéko-
nyan formálják a szlovák közvéleményt, ám azok nem magyar
médiumoknál dolgoznak: Morvay Péter a liberális SME napi-
lap szerkesztője, Grendel Gábor pedig a TA3 hírtelevízió mű-
sorvezető riportere, de ma már az összes releváns szlovákiai
elektronikus és írott médiának van magyar vagy magyarul kitű-
nően tudó munkatársa. Nem véletlen, hogy ezeket a magyar új-
ságírókat a kisebbségi magyar média képviselői jobb esetben ki-
nézik maguk közül és elvitatják tőlük magyar nemzetiségüket,
ám inkább jellemző a leplezetlen gyűlölet – főképpen Morvay
Péter iránt. De ugyailyen a szlovákiai magyar politikusok viszo-
nya is ezekhez az újságírókhoz.
97
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

4. A torz és lebutított határon túli magyarság-kép okairól

Rendhagyó helyzet részesei és szemtanúi vagyunk. A szlovákiai
magyar média tudatosan egyneműsíti a politikai diskurzust, a bí-
rálóknak nem ad teret, azok számára csak a magyarországi nem
közszolgálati és a szlovák médiumok jelentenek megszólalási lehe-
tőséget. Ehhez társul az a határon túli magyarokról sugárzott kép,
amellyel a magyarországi közszolgálati médiumok szolgálnak. Ez
csaknem azonos azzal a lebutított határon túli magyarság-képpel,
ami a határon túl, a kisebbségi közegben is érvényesül. Ne essék
félreértés, a szlovákiai magyar pártmédia, az a mi problémánk, ám
nem árt, ha tudatosítjuk, hogy az ugyancsak szerencsétlen magyar-
országi közszolgálatiság milyen viszonyrendszerben erősít, vagy el-
lentételez trendeket a határon túli magyar közösségekben.

Kirívó példaként, akár modellhelyzetként említhetők az elmúlt
hetek folyamán két fordulóban megvalósult szlovákiai megyei vá-
lasztások. Immár törvényszerűvé vált, hogy maga a helyi nemzeti-
ségi és a budapesti média is a bevált auto- és heterosztereotípiákat
húzták elő. Míg a szlovákiai magyar lakosok a szlovák médiumok
jóvoltából tájékozódhattak a magyar politikusok ügyleteiről, ad-
dig a magyarországi nézők már csak országos szintű magyarellenes
szlovák összefogásról értesülhettek a szlovákiai tudósítók jóvoltá-
ból. Magától értetődő a kérdés, hogy miért nem derülhetett ki
mindez a magyarországi közszolgálati médiában?
1. Az első válasz, hogy a magyarországi szerkesztőségek min-
den áron segíteni akarják a határon túliak legitim politikai
elitjét (lásd a 2002-es parlamenti választások előtti nagy-
gyűlések élő közvetítését a Duna Televízión).
2. A magyarországi műsorszerkesztők a határon túli tudósí-
tóktól elvárják a politikai elit feltétel nélküli imádatát.
3. A tudósítók egy része (mivel csaknem minden egyes eset-
ben határon túli magyar szerkesztőről van szó) személye-
sen is érdekelt a politikai elit sikerében.
4. A magyarországi szerkesztőségek nemcsak hogy elvárják
ezt a politikai lojalitást, hanem a szomszédos országokról
tudatosan negatív képet kreálnak.
98
Közszolgálati hang- és képhiba

Látszatra miért is gond mindez? Mert a politika és a pártok
kiszolgálása lehetetlenné teszi a közszolgálatiság érvényesülését.
Azért, mert a magyarországi közszolgálati médiumok hamis ha-
táron túli magyarság-képet közvetítenek az adófizető polgárok-
nak, mert a professzionalitás hiánya akár nemzetközi konflik-
tusokhoz is vezethet, sőt ezreket vezethetnek félre. Ennek kap-
csán egy frappáns példa – a diplomahonosítás – említhető az
1990-es évek második feléből, amely a Duna Tv pozsonyi tudó-
sítója, majd belső munkatársa révén vált a politika játékszer-
évé. A nemzetközi és bilaterális szerződésekkel is kezelt diplo-
mahonosításból szlovák–magyar konfliktust sikerült kreálni,
aminek elsősorban maguk az érintettek, a magyarországi felső-
oktatási intézmények szlovákiai székhelyen kívüli képzésében
részt vett hallgatók százai voltak a szenvedő alanyai. És a győz-
tesei? A szlovákiai magyar politikai elit, amely a magyarországi
közszolgálati médiumok hírműsorai segítségével jól félretájé-
koztatta a szlovákiai magyarságot.

A határon túli magyarokról szóló hamis és lebutított buda-
pesti kép és hang fő elemei: az elesett, elmaradott, a moderni-
zációról lemaradt, magatehetetlen, elnyomott, a nyelvét és kul-
túráját csak a népi hagyomány által őrző, a sorsán csak a poli-
tikai elit közvetítésével segíteni tudó, az anyaországi gyámkodás
nélkül el- és kimúló kisebbség. E közösségek médiumok s ne-
megyszer szakértők és kutatók által is sulykolt hamis ismérve:
a múltba révedés, a nemzeti népi romantika, az egydimenziós
és homogén értékrendet valló töredéktársadalom. Mindez
azonban legtöbbet a hamis kép megteremtőiről árul el, hiszen
aki a határon túli közösségeket csak nemzetiségük szempontjá-
ból szemléli, az degradálja kutatása tárgyát. Ezek az emberek,
közösségek ennél sokkal gazdagabb társadalmi, gazdasági, kul-
turális kapcsolatok részesei nap mint nap, életüket nem csak a
nemzetiségi, ill. kisebbségi közegben élik meg. Inkább a buda-
pesti elvárások köszönnek vissza ebben a lebutított képben,
amelyben a posztkolonialista gondolkodásmód, valamint a ki-
rekesztés új retorikája fedezhető fel.

99
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

Mindenképpen pozitív előrelépést jelentene, ha a professzio-
nális médiakutató műhelyek folyamatosan monitoroznák a
magyarországi médiumok (nem csak a közszolgálatiak) határon
túli magyarságról és a szomszédokról alkotott képét, főképpen
most, hogy tavasszal elkezdi adását a Duna Tv Autonómia csa-
tornája, amelynek sem elnevezése, sem küldetése nem a kor-
rekt kapcsolatok megteremtésére törekszik térségünkben. A
kutatások hozzájárulhatnának Magyarország önreflexiójához,
a határon túliakról, mint egydimenziós töredéktársadalmakról
erőltetett kép, azaz a határon túli magyarok iránti megalázó
sztereotip elvárások felszámolásához.

Források:
www.ortt.hu (2005. december 10.)

Analýza zpravodajství ČT – druhé čtvrťletí roku 2005.
http://www.ceskatelevize.cz/press; http://www.ceskatele-
vize.cz/pub/press/1147_1.pdf (2005. december 10.)

A szlovákiai magyar kultúra helyzete. Gyorsjelentés és vita-
anyag. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2005.
május–június, 21–22. http://www.foruminst.sk/docu-
ments/2-1-266-vitaanyag.pdf (2005. december 10.)

Stolcke, Verena: A kultúra nyelvén. In: Zentai Violetta (Ed.):
Politikai antropológia. Osiris, Budapest, 1997, 186–202.

100
Közszolgálati hang- és képhiba

1. táblázat (forrás: www.ortt.hu)
Súlyozott nézettség a teljes lakosság körében (AMR)
2005. április–szeptember

Csatorna, hírműsor 04/2005 05/2005 06/2005
% fő % fő % fő
RTL Klub Híradó (18.30) 13,9 1 311 230 12,1 1 142 051 11,2 1 052 272
TV2 Tények (18.30) 12,4 1 172 788 11,6 1 097 973 10,7 1 011 031
M1 Híradó (19.30) 7,7 729 246 6,8 637 870 6,7 636 288
M1 Híradó (12.00) 3,4 320 967 3,1 293 364 3,5 327 542
Duna Tv Híradó (18.00) 1,5 137 597 1,2 115 344 1,2 114 115
Magyar ATV Híradó (19.00) 0,7 68 982 0,6 57 361 0,6 60 607
TV2 Jó estét, Magyarország! (22.00) 2,3 214 673 2,4 226 714 2,8 266 587

Csatorna, hírműsor 07/2005 08/2005 09/2005
% fő % fő % fő
RTL Klub Híradó (18.30) 9,6 901 624 11,4 1 077 493 13,1 1 236 779
TV2 Tények (18.30) 11,6 1 098 747 11,3 1 068 526 11,7 1 100 804
M1 Híradó (19.30) 7,6 718 650 7,5 709 970 7,3 689 063
M1 Híradó (12.00) 3,6 340 255 4,0 380 032 3,1 294 395
Duna Tv Híradó (18.00) 1,4 135 980 1,5 144 286 1,2 113 337
Magyar ATV Híradó (19.00) 0,7 69 892 0,8 77 833 0,8 79 735
TV2 Jó estét, Magyarország! (22.00) 2,0 192 741 2,0 187 533 2,4 225 633

101
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

2. táblázat (forrás: www.ortt.hu)
A harminc, leggyakrabban előforduló műsoregységtéma
2005 júliusában és augusztusában
(esetszám és téma szerinti százalék)

Helyezés Esetszám Százalék
júl. aug. júl. aug. júl. aug.
6. 1. Természeti katasztrófa 256 520 3,2 6,1
4. 2. Vállalatok, vállalkozások helyzete 329 395 4,1 4,6
3. 3. Tercier szféra helyzete 336 392 4,2 4,6
2. 4. Kormány tevékenysége 346 363 4,3 4,3
1. 5. Családi tragédia, konkrét bűncselekmények 430 314 5,3 3,7
15. 6. Közlekedési baleset 198 280 2,5 3,3
16. 7. Önkormányzatok tevékenysége, problémái 188 279 2,3 3,3
10. 8. Minisztériumok, államigazgatási szervek tevékenysége 220 268 2,7 3,2
5. 9. Egészségügy helyzete 257 257 3,2 3,0
19. 10. Kultúra, tudomány és intézményei 168 235 2,1 2,8
7. 11. Információs híradások 248 224 3,1 2,6
17. 12. Egyéb érdekességek, szenzációk 173 223 2,1 2,6
21. 13. Oktatásügy 149 202 1,8 2,4
11. 14. A kormány tevékenységének megítélése 215 200 2,7 2,4
14. 15. Környezetvédelem 206 199 2,6 2,3
8. 16. Kormány, ellenzék viszonya 240 190 3,0 2,2
* 17. Megemlékezések, ünnepek 73 184 0,9 2,2
20. 18. Belső pártügyek, pártok versengése 165 167 2,0 2,0
24. 19. Bírósági szakaszban lévő ügyek 135 163 1,7 1,9
23. 20. Mezőgazdaság helyzete 140 155 1,7 1,8
9. 21. Országgyűlés tevékenysége 238 146 3,0 1,7
12. 22. Árak alakulása, infláció 213 146 2,6 1,7
* 23. Privatizáció, kárpótlás 46 145 0,6 1,7
22. 24. Adórendszer átalakítása 141 122 1,8 1,4
* 25. Szociálpolitika, szociális támogatások 81 117 1,0 1,4
28. 26. Civil szervezetek 90 113 1,1 1,3
* 27. Szakszervezetek tevékenysége, érdekvédelem 81 113 1,0 1,3
* 28. Költségvetés helyzete 81 111 1,0 1,3
18. 29. Az ország általános gazdasági helyzete 168 106 2,1 1,2
27. 30. Határon kívüli magyarok helyzete 113 96 1,4 1,1

helyezés Esetszám Százalék
ápr. máj. jún. Határon kívüli magyarok helyzete ápr. máj. jún. ápr. máj. jún.
* * 29. Határon kívüli magyarok helyzete 71 67 87 0,9 0,8 1,0

102
Közszolgálati hang- és képhiba

3. táblázat (forrás: www.ortt.hu)
A médiatörvény által kiemelt szervezetek szereplései (az
összes szereplés arányában)
Egyházak Határon túli Civil szféra Nemzeti Egyéb
magyarok kisebbségek szereplők
MTV – esti Híradó 0,5 0,6 4,5 * 94,5
MTV – déli Híradó 0,2 * 4,3 0,2 95,3
Duna Tv – Híradó 0,9 4,6 3,1 0,2 91,2
Reggeli Krónika 1,1 2,4 2,5 0,2 93,8
Déli Krónika 0,7 3,2 3,1 0,2 92,8
Esti Krónika 0,9 2,5 2,9 0,2 93,5
Tények 0,1 0,8 3,9 0,2 95,0
RTL Klub – Híradó 0,1 0,8 3,9 0,2 95,0
Danubius rádió hírműsora * 0,1 4,0 * 95,9
Sláger Rádió hírműsora 0,1 0,2 4,2 * 95,6
Jó estét, Magyarország! 0,1 0,7 3,5 0,1 95,6
ATV – Híradó1 0,2 0,4 1,4 0,1 98,0
Híradó 21 (Hír Tv) 0,6 2,2 3,7 0,4 93,1
Átlag 0,5 1,7 3,4 0,2 94,3
közszolgálati adók 0,8 2,6 3,3 0,2 93,1
kereskedelmi adók 0,2 0,9 3,8 0,2 94,9

4. táblázat (forrás: www.ortt.hu)
Főbb témakörök megoszlása a hírműsorokban
(a műsoregységek százalékában)
Külpoli- Gazdaság Társa- Belpo- Kul- Bűnözés, Bot- Egyéb
tika dalom- litika túra katasz- rányok
politika trófa
MTV – esti Híradó 6 21 17 29 12 26 6 7
MTV – déli Híradó 7 27 16 31 10 32 5 4
Duna Tv – Híradó 14 32 20 55 21 16 7 6
Reggeli Krónika 19 35 15 69 15 18 8 6
Déli Krónika 16 57 20 52 17 23 6 5
Esti Krónika 22 64 21 90 18 28 10 7
Tények 2 19 18 26 10 45 9 14
Jó estét, Magyarország! 1 21 18 26 10 44 11 12
RTL Klub – Híradó 6 35 26 52 10 54 13 17
Sláger Rádió hírműsora 5 22 21 42 11 19 4 21
Danubius Rádió hírműsora 3 26 16 28 6 30 5 15
ATV – Híradó 14 48 20 60 17 20 7 11
Híradó 21 (Hír Tv) 7 37 20 57 13 32 12 12

103
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

5. táblázat
Szlovákiai felmérés a magyar nemzetiségű felnőtt
lakosság médiafogyasztásáról
(2003. június – MKP, forrás: www.foruminst.sk)

Adó/csatorna %
1. RTL Klub 71,3
2. TV2 67,2
3. M1 57,8
4. Markíza 49,8
5. Sláger rádió 31,0
6. Danubius rádió 29,4
7. Pátria rádió (SzR) 28,0
8. Kossuth rádió 25,2
9. MTV2 19,3
10. STV 18,4
11. Szlovák keresk. rádiók 17,5
12. Duna Tv 13,3
13. TA3 11,0
14. Szlovák Rádió 9,5
15. Reg. helyi kábeltelev. 3,4
16. Reg. mo-i kábeltelev. 0,3

6. táblázat
A 15–29 éves szlovákiai magyar korosztály médiafogyasztása
(2001–2002, forrás: www.foruminst.sk)

Tv-csatornák % Rádióadók %
1. RTL Klub 47,3 1. Danubius rádió 37,4
2. TV2 26,2 2. Sláger rádió 11,6
3. MTV 8,2 3. Juventus rádió 8,6
4. Markíza 7,7 4. Kék Duna 6,0
5. Egyéb (CSTV, NOVA, CNN stb.) 10,6 5. Fun radio 4,7
6. Pátria rádió (SzR) 1,8
7. Egyéb/válasz nélkül 30,0

104
Vita
Az alábbiakban részleteket közlünk az előadásokat
követő vitából.
Bárdi Nándor (Teleki László Alapítvány) véleménye szerint,
Ágoston Vilmos előadásából kimaradt, hogy egész Közép-Euró-
pa Klebersberg Kunóhoz hasonlóan gondolkozott abban a kor-
szakban, és többen igen jónak tartották azt, ami Olaszországban
történt. Szerinte a numerus clausus nem vonatkozott a határon
túli magyarokra, mert azok nem voltak magyar állampolgárok.
A határon túli zsidók tehát tömegesen jöttek Magyarországra. A
húszas évek közepén Klebersberg az, aki ezt a lehetőséget meg-
szünteti, mert a pécsi és a szegedi egyetem teljesen elzsidósodott
a határon túli zsidók révén. A médiajogszabályokra vonatkozó-
an megállapította, hogy még a Kossuth Rádió Rt. előbbi elnö-
kének sem sikerült eltávolítania a rádióból a Határok nélkül cí-
mű műsor vezető szerkesztőjét. Kitért arra is, hogy a magyar mé-
diában a határon túli műsorokat gyakorlatilag a határon túlról
átjöttek készítik. Egy tanulmányra hivatkozva megállapítja,
hogy 150 ember jött el a jugoszláviai magyar médiából, és mind
a magyarországi médiában dolgoznak. A Duna Tv-ben, minden-
ki tudja, hogy van egy „vásárhelyi lobbi”, van egy „kolozsvári
lobbi” stb. Fontosnak tartaná megvizsgálni, hogy az áttelepült
médiavezetőknek milyen a korábbi szocializációjuk. Úgy véli,
hogy Kós Anna szocializációja nem igazán különbözne Cselényi
László szocializációjától. Ezeket az embereket azok a kisebbségi
diskurzusok teremtették meg, amelyekben ők szocializálódtak.
Átjönnek ide Magyarországra, és azt adaptálják az itteni piaci
igényeknek megfelelően. Véleménye szerint, meg kellene nézni
a Dobos László-, a Duray Miklós-, a Domokos Géza-féle diskur-
zusokat, akik mellett ezek az emberek annak idején szocializá-
lódtak. Ő napi olvasója az erdélyi magyar újságírásnak. Stanik
István munkássága azért a kedvenc példája, mert ő az, akit a ma-
gyarországi média baloldalról támogatott és sokan azt kérdezik,
hogy miért adnának pénzt egy harmadik lapra is, amikor annak
„piros tárgya” van? A probléma ott kezdődik, hogy még a vidé-
105
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

ki politizálásba sem megy bele. És ott van a vidéki politikai elit,
amelyik azzal jön, hogy jobban tudják, mi a helyzet, mint a ma-
gyarországiak. Nem hiszi, hogy a Communitas Alapítvány dön-
tései sokkal demokratikusabban zajlanának, mint a magyaror-
szági döntések. Azt gondolja, hogy a XIX. század óta, ezt úgy ne-
vezi a magyar politika, hogy ez az „erdélyi televény”. Jönnek az
erdélyiek azzal, hogy a „mi világunk annyira bonyolult, és ti an-
nyira nem értitek a mi világunkat és az annyira különleges”,
hogy egyszerűen lerázzák a magyarországiakat. Arra is figyelmez-
tetett, hogy ez az egész erdélyi tévé ötlete egy magyarországi po-
litikai játéknak az eredménye. Markó Béla beült egy csapda-
helyzetbe, mert a kettős állampolgárságról sem mondhatta,
hogy nem kell, és erre sem mondhatta, hogy nem. Ebből lett a
csőd. Miközben az erdélyi szakemberek nagyon jól tudták, hogy
a tévét 300 millióból nem lehet megcsinálni, mégis belementek
ebbe. Ami a határokon túl zajlott az elmúlt tizenöt évben, ab-
ból a legfontosabb, hogy miközben egységesült a médiatér,
nincs kellő belső reflexió hozzá. Milyen a társadalomnak az ön-
magára való reflektáltsága? És itt van óriási szerepe a helyi mé-
diának, a helyi rádiónak, a helyi tévének és így tovább. Ezeket a
médiatereket igen fontosnak tartja. De kik dolgoznak ott és mi-
lyen az újságírók helyzete? Borzasztó. Beszámolt arról, hogy Ko-
lozsváron tanított újságíró-hallgatókat, akiknek az alapismerete-
ik is hiányoznak. „Vétek őket beengedni bármely nyilvánosság-
ba.” Tehát inkább azt gondolja, hogy azt kellene kidolgozni, mi-
lyen módon lehetne megerősíteni ezeket a helyi médiákat.
Szerinte a kettős állampolgárság körüli vitának van egy na-
gyon fontos magyar belpolitikai következménye, ami visszahat
a médiára is. Nevezetesen az, hogy a legutóbbi Fidesz-kongres-
szusig lényegében a Fidesz úgy gondolkozott, hogy a társada-
lom többsége velük van, csak meg kell őket szólítani, fel kell vi-
lágosítani, és majd akkor „együtt leszünk és megcsináljuk a vál-
tozást”. Az utóbbi Fidesz-kongresszus óta, éppen a népszavazás
tanulsága után, a párt már nem bízik ennyire a nemzetben.
Ezért a jobboldali média elbizonytalanodott. Valójában a társa-
dalom átalakítása a cél. Egy sokkal mélyebb dolog következik
most, ebben a jobboldali médiapolitikában. Ami a Trianon-
106
Kis európák és kis európaiak

film határon túli fogadtatásánál tapasztalható volt, de ugyan-
úgy a Vasárnapi Újsággal kapcsolatban is azt tapasztaljuk, akik
határon túl kutatnak, hogy ezek egy pillanatra a felszabadult-
ság érzetét adták az embereknek. A gond az, amikor ezeket az
élményeket összetévesztik egy politikai gondolkodással. És igen
fontos, hogy gyakorlatilag ezek a médiaműsorok ezen a felsz-
abadultságérzeten keresztül tudnak igazából működni. Úgy vé-
li, nem azt a vitát kell elkezdeni, illetve folytatni, hogy ki a ma-
gyarországi, vagy a határon túli. Nem a kisebbségiek bemutatá-
sára van szükség, hanem Közép-Európára. Szerinte az egész kér-
dés lényege a határon túli elitek diskurzusának a problémája.

Jakab Attila (EÖKiK) párhuzamot fedezett fel a szlovákiai és a
székelyföldi médiahelyzet között. Kitért a retorikában, a ro-
mantikával és érzelmekkel túltelített hangulatban megnyilvá-
nuló köldöknézésre, majd a tájékoztatás egyoldalúságára emlí-
tett egy jellegzetes magyarországi példát. A franciaországi okta-
tásban a vallási szimbólumok használata kapcsán lezajlott ese-
ményekről szólva nehezményezte, hogy a magyar médiában
szinte már középkori vallásüldözésről adtak hírt. Tapasztalatai
szerint, a magyarországi egyetemisták szavaiból visszaköszönt a
média hatása, véleményt mondanak anélkül, hogy elemezték
volna az erre vonatkozó franciaországi törvényeket. A magyar
média a franciaországi események kapcsán csak a látványos je-
lenségekről tudósított, nem elemezte a jelenségek hátterét.

Gáspárik Attila beszámolt arról, hogy az ORTT romániai meg-
felelője, a CNA – amelynek államtitkári rangú elnökhelyettese
– egy 11 tagú és 6 éves mandátumú intézmény. Tagjai nem a
pártok küldöttei, csak azok ajánlják, és a parlament választja
meg a testületet. Tehát ezen a konferencián ő most nem vala-
milyen politikai pártot képviselt, hanem egyéni tapasztalatairól
számolt be. Véleménye szerint a kisebbségügyet egyesek nagyon
jó „biznisznek” tekintik. A 80-as évek második felében a Kos-
suth rádió volt az első számú rádiója az erdélyi magyaroknak,
de a jelenlegi felmérések alapján a romániai magyarság 9 száza-
léka hallgat rádiót és 9,2 százaléka olvas újságot, a többi tévét
107
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

néz. Ma a tévé hat elsősorban. Amikor a Magyar Televízió a 80-
as évek közepén elkezdett foglalkozni a határon túli kérdések-
kel, nagyon furcsa volt, mert az egész műsor beállítása az volt,
hogy a magyarok szenvednek a románok alatt. Meg sem fordult
a fejükben, hogy egy olyan diktatúrában éltek, ahol a románok
is el vannak nyomva, vagyis az egész lakosság nagyon rossz szo-
ciális, szellemi, mentálhigiéniai állapotban volt. Ez a szemlélet,
sajnos, a mai napig is tart. Rossz indítás volt, reméli, hogy nem
volt tudatos. Ma lehetne egy olyan országos terjesztésű magyar
nyelvű csatorna Romániában, amelyik „magunkról magunk-
nak” szól, és ennek műsoraiból válogathatna a magyarországi
média is, meg sok más lehetőség nyílna, de amikor a Duna Te-
levízió megindult – amelynek érdemeit nem lehet csökkenteni
–, elsorvasztotta a helyi kezdeményezéseket. Azok napi egy-két
órás műsorokra zsugorodtak. Akkor talán még lehetett volna
beszélni „nemzet-stratégiáról”. Akkor le lehetett volna ülni és a
körkörös médiát megalkotni úgy, hogy egymást kiegészítsék. Az
erdélyi magyarság próbált megfelelni az elvárásoknak, és kez-
dett úgy viselkedni, mint amilyen szenvedő képet elvártak tőle.
És sajnos ez még ma is tart. Jellemző, hogy a Trianon-filmmel
kapcsolatosan sem az jelent meg a magyarországi médiában,
hogy van egy romániai törvény, amelyet a film forgalmazói
nem tartottak be, hanem az, hogy a román hatóság „zaklatja a
magyarokat”. Milyen román hatóságról van szó? Olyanról,
amelyben magyarok is részt vesznek.
További gondot okoz, hogy a behozott stúdiók mindenre ké-
pesek, de azt nem várják el az ottani szerkesztőktől, hogy a saját
adásaikat felvigyék a műholdra. Minden anyagot egy nappal ko-
rábban el kell küldeni Budapestre. Magyarul: mikrofon- és ka-
meraállványnak tartják az erdélyi magyarság egy részét. Ugyanez
tapasztalható a Magyar Televíziónál is. Általánosan elterjedt fel-
fogás Erdélyben, hogy nem szeretik a „határon túli” megjelölés-
sel sugárzott ikonikus műsorokat. Visszautasítják azt a felfogást,
amelyik a magyar kultúrát kettéosztja. Jelenleg a pluralizmust
mindkét magyar közszolgálati tévécsatorna úgy képzeli el, hogy
az RMDSZ-t, amelyiknek országos szinten 6 százalékos választó-
tábora van, egyenrangú félként kezeli egy olyan „szövetséggel”,
108
Kis európák és kis európaiak

amelyik még csak az aláírásgyűjtésnél tart, be sincs jegyezve.
Nem veszik figyelembe, hogy az RMDSZ, mint néppárt, gyűjtő-
párt, tartalmaz liberális platformot, kereszténydemokratákat,
baloldaliakat és másokat is. Az is jellemző, hogy a két magyaror-
szági köztelevízió soha, semmilyen közös stratégiát nem dolgo-
zott ki a műsoraikkal kapcsolatosan. A romániai magyar műsor-
szórókkal sem egyeztetett, hogy miként tudják segíteni egymást.
A romániai magyar politikusok monitorozásával is lehetne a
magyarországi közszolgálati műsorok helyzetén változtatni.

Morvay Péter (újságíró, Szlovákia) többek között elmondta,
hogy a szlovák média tudósítóinak a munkakörülményei sok-
kal jobbak, mint a kisebbségi médiában dolgozóké, ugyanak-
kor az is megtörténik, hogy a szlovákiai magyar kolléga felkere-
si a többségi média tudósítóját azzal a kéréssel, hogy „ezt meg
kellene írni”, és a szlovákiai magyar média csak ezután foglal-
kozik a kérdéssel. Beszámolt arról, hogy a legutóbbi megyei vá-
lasztásokon azt tapasztalta, hogy a magyar politikusok a kor-
rupciós botrányok kapcsán azonnal elkezdték hangoztatni,
hogy nem is annyira komoly ügyekről van szó, hanem a szlovák
média csak azért foglalkozik ezekkel, mert „magyarellenes” ös-
szeesküvésről van szó. Ez a jelenség mindig feltűnik marketing-
ként a szlovákiai választások idején, de az utóbbi alkalommal
már nem vált be.

Gellért Kis Gábor felhívta a figyelmet arra, hogy a határon tú-
li magyarsággal kapcsolatosan hiányzik az őszinte párbeszéd.
Példaként említette azt a nevezetes eseményt, amikor 1994-ben
a délvidéki magyaroknak szánt pénzt ellopták. Az akkori poli-
tikai elitnek döntő kérdés volt, hogy mit kezdjen ezzel a bot-
ránnyal. Sajnos nem tettek semmit. Továbbá, a 2002-es válasz-
tások után elemezte az Illyés Alapítvány juttatásait és kiderült,
hogy az előző két évben 6,7 milliárd forintot fizettek ki. Ebből
3,1 milliárdról nem lehetett pontosan tudni, hogy milyen
számlára, hova ment. Mi több, a közpénzek felhasználásával
megbízott államtitkártól, akinek bemutatta a számításokat, azt
a választ kapta, hogy nincs apparátusa ennek az ellenőrzésére.
109
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

Ezt etnobiznisznek tartja a felszólaló. Az a fajta „tapintat”
amellyel a magyar média kezeli ezeket az ügyeket, azt is jelzi,
hogy az anyaország maga termeli újra ezeket az állapotokat, év-
ről évre. A határon túli tudósítók egyáltalán nem foglalkoznak
ezzel a kérdéssel. Véleménye szerint, a politikai elfogultság a
szakmai dilettantizmus következménye.

Zolnay János (EÖKiK) két kérdést fogalmazott meg. Az első ar-
ra vonatkozott, hogy van-e valamilyen interaktív kapcsolat a ro-
mán és a magyar kultúra között, amelyik megjelenik az ottani
sajtóban. Valamint arról érdeklődött, hogy a nézettségi muta-
tókon kívül van-e valamilyen finomabb és összetettebb mutató,
amelyik a média hatására vonatkozik.

Parászka Boróka az első kérdésre figyelmébe ajánlotta a jelen-
levőknek a Iaşiban működő Polirom Kiadó heti kulturális lap-
ját, amelyben állandóan hírt adnak a magyar kultúráról, mint
a Nyugat felé való nyitás egyik lehetőségéről. Véleménye szerint
jó lenne azt a szimbolikus nyelvhasználatot abbahagyni, ame-
lyik a határon túli magyarokról, kisebbségekről, és a nekik kü-
lön alkotott médiáról szól. Vannak közösségek, azoknak meg-
van a közösségi életük, és vannak nyilvános közösségek, ame-
lyeknek az élete mediatizálható. Van közszolgálati sajtójuk, és
vannak kevésbé szerencsés közösségek, amelyeknek nincs nyil-
vános terük és nem mediatizálódik a közösségi életük. Az erdé-
lyi magyarok kegyeiért két közszolgálati médium is verseng. Ez
nem kegy, nem arról szól, hogy kinek adunk még valami pénzt,
hanem ez piaci lehetőség, még több emberhez eljuttatni az in-
formációt. A románokról senki nem beszélt a mai konferenci-
án, mondta, pedig úgy véli, hogy az erdélyi magyarok lassan-las-
san egyre intenzívebben fogyasztják a román elektronikus mé-
diát, mint a magyart. Szemben állna egymással ez a két közszol-
gálati szféra, és versengene azért, hogy valamilyen módon elér-
je ezeket az embereket? „Amikor mi a közös életünket éljük,
többnyelvű közegben, akkor nem szoktuk legombolni magunk-
ról a szomszédainkat” – mondta a hozzászóló. „Nem szoktunk
viták nélkül elmenni mellettük.” Tehát él egy közösség Romá-
110
Kis európák és kis európaiak

niában, meg máshol is, ahol több nyelven folyik a kommuni-
káció és több nyelven alakul ki egy közösség közélete. Ennek a
közösségnek a közéletét nem lehet egynyelvű tudósítóhálózato-
kon mediatizálni. Ezek az emberek a maguk nyilvános terében
tovább élik a maguk vitáit, nincs szükség egy ilyen kihívásra. A
magyar kultúra érdeke lenne, hogy kommunikáljon e közössé-
gekkel. Ezt nem teszi meg a magyar média. Megpróbál egy
olyan politikai kultúrát teremteni, amelyiknek nincs fedezete,
nincs tudásalapja. Az erdélyi magyarság jelenléte nem mérhető
sem a romániai médiában, sem a magyar médiában. Van két
nyilvános terük, a román és a magyar, amelyik egy görbe men-
tén metszi egymást. Ha van olyan információ, amit el kell jut-
tatni hozzájuk, és fel tudnak használni a két információs tér-
ből, akkor ki kell azt hozni a románból és a magyarból egy-
aránt. Miért gondolkodunk csak a magyar nyilvános médiá-
ban? Itt mindenki elmondta a mai konferencia alkalmával,
hogy a határon túli magyarról kialakított kép egy „konstruk-
ció”, de azt a kérdést nem tette fel senki, hogy miért születnek
meg ezek a „pirospozsgás” konstrukciók? Azért, mert ez a ma-
gyar közéletnek az imaginációja. Valahogy levezeti önmagát.
Ennek semmi köze a közélethez. A közélet, függetlenül a rádió
Határok nélkül és a Duna Televízió hasonló műsoraitól, folytat-
ja a maga vitáit. Legutóbb volt egy fontos politikai esemény, az
uniós költségvetés körüli vita, amelynek kapcsán Gyurcsány
Ferenc kérte Călin Popescu-Tăriceanu segítségét, hogy a terve-
zett uniós költségvetés elosztásánál lépjenek fel közösen. A kö-
zös fellépés első feltétele lenne, hogy a két politikai félnek le-
gyen fogalma egymásról. Hogy kerüljön be a hírekbe Magyar-
országon is Tăriceanu és a román kormány. Az, hogy a magyar
átlagpolgár is tudja, milyen politikai események zajlanak Ro-
mániában. Nem azért, mert ez valamilyen kisebbségi kötele-
zettség, hanem azért, mert erre vezet a közös érdek. Addig,
amíg ezek másod-, harmadrendű hírek, amíg nincsenek benne
a magyar politikai kultúrában és az alapműveltségben, addig az
emberek nem tudnak erről vitát folytatni, és nem alakulhat ki
a közös érdekérvényesítés. Sajnos a politikai recepcióban van
néhány téma, amelyet közösnek ítélünk és vannak azok a té-
111
A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média

mák, amelyek nem közösek. Arról, hogy a kisebbségi törvény-
ről ki mit gondol, folytatnak vitákat a román és a magyar kül-
döttségek, de arról, hogy hogyan lehet uniós szinten közösen
lobbizni, vagy hogyan lehet benyújtani egy közös uniós pályá-
zatot, arról nem folyik beszélgetés. Ez a párbeszéd teljesen be-
szorult egy szimbolikus szférába. Valószínű, úgy nem lehetne
ebből felszabadulni, hogy csak a magyar médiatörvényt szapul-
juk. Amíg a médiát csak magyar-magyar viszonynak fogjuk fel,
amíg a média az egynyelvűségéből és egykultúrájúságából nem
lép ki, amíg nem érzi a magyar média azt, hogy van egy lehető-
sége, terjeszkedhet Kelet-Európa felé, addig nem fog történni
semmi. „Én személy szerint nem kisebbségi sajtóban dolgozom
– mondta a felszólaló –, és nem is áll szándékomban kisebbsé-
gi sajtót csinálni, mert ez kényszerpályákra viszi az újságírót. Ki-
irtják a tartalomból azokat a kérdéseket, amelyek igazán médi-
ává tehetnének minket.” A szerkesztésében megjelenő maros-
vásárhelyi aHét című lapot tartja az egyetlen olyan médium-
nak, amelyik a kortárs színházi, irodalmi és képzőművészeti
élet mai folyamatairól Kelet-Európában követhető módon tu-
dósít. Az, hogy a Duna Televízió levetít néhány remek filmet,
melyeket rendszerint elront valami élőfejjel, az még nem kultu-
rális televízió. Az erdélyi magyarság viszi be a román köztudat-
ba a magyar kultúra és könyvtermés nagy részét. Tőlük veszi át
a román média, őket fordítják le. Nem annyira pénzügyi, mint
inkább szellemi hozzáállás kérdése ez. Mint elmondta, számára
fontosabb az, hogy kelet-európai, és több nyelven beszél, mint
az, hogy kisebbségi magyar.
Ha valaki mérhető módon el akar juttatni magyar közhasznú
információt az erdélyi magyar olvasók körébe, mondta, akkor
hiába fordul a mindkét oldalról agyontámogatott magyarorszá-
gi sajtó bármelyikéhez, mert nem mérhető és nem bizonyítha-
tó az olvasottságuk. Van egy majdnem magánkezdeményezés-
ből és magánenergiából működtetett portál, a Transzindex,
amely mérhető módon tud eljuttatni információt. Ha valaki
versenyképes akar maradni, mondjuk, a román médiával kap-
csolatosan, akkor komolyan ki kellene nyitnia az ablakot, és ki-
nézni rajta.
112