Vergődésben - A Magyar Kisebbségek Történelmi" Egyházai Az Átalakuló Európában

Jakab Attila: Vergődésben
Magyar kisebbségek „történelmi” egyházai

az átalakuló Európában
vergodesben.indd 1 2009.12.08. 2:18:20

Jakab Attila
Vergődésben
Magyar kisebbségek „történelmi” egyházai
az átalakuló Európában
Problématár
2009

© Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány
1093 Budapest, Lónyay u. 24. félemelet 1.

Levelezési cím: 1461 Budapest, Pf. 362
Telefon: (+36 1) 216 7292, 456 0779
Fax: (+36 1) 216 7696
Internet: www.eokik.hu
E-mail: minor@eokik.hu
Felelős kiadó: dr. Törzsök Erika elnök
ISBN ISBN 978-963-87999-5-1
Nyomdai előkészítés és nyomás:

eMeL Press Kft., (+36 70) 418-4382
www.emelpress.hu, e-mail: info@emelpress.hu
Tördelés: Molnár László

Tartalom
Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .9
I. A vizsgálat tárgyai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .17

1. A romániai magyar kisebbség . . . . . . . . . . . . . . . . 19
2. A kárpátaljai magyar kisebbség . . . . . . . . . . . . . . 20
3. A szlovákiai magyar kisebbség . . . . . . . . . . . . . . . 22
4. A vajdasági magyar kisebbség. . . . . . . . . . . . . . . . 26
II. A többségi nemzetek nemzeti törekvései és

felekezeti kötődései . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .25
1. Románok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26
2. Ruszinok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32
3. Szlovákok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34
4. Szerbek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39
Összegzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42
III. 1918–1938: a magyar közösségek új helyzete – kisebbségben . . 43

1. Románia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44
2. (Cseh)Szlovákia (Kárpátaljával) . . . . . . . . . . . . . . 61
a) A katolikus egyház . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64
b) A református egyház. . . . . . . . . . . . . . . . . 70
c) Az evangélikus egyház . . . . . . . . . . . . . . . 72
3. Jugoszlávia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73
Összegzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 76

IV. 1938–1944/1945: Időleges visszarendeződések – kint és bent . .79
1. Románia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 80
2. Az első Szlovák Köztársaság. . . . . . . . . . . . . . . . . . 82
Összegzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91
V. 1944/1945–1948: Végleges visszarendeződések

– a jövő kérdése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .91
1. Románia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91
2. Ukrajna (Szovjetunió) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103
3. (Cseh)szlovákia: a jogfosztottság évei . . . . . . . 107
a) A katolikus egyház . . . . . . . . . . . . . . . . . 109
b) A református egyház. . . . . . . . . . . . . . . . 113
c) Az evangélikus egyház . . . . . . . . . . . . . . 116
4. Jugoszlávia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117
Összegzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 119
VI. 1948–1989: magyar kisebbségi egyházak

a kommunista országokban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121
1. Románia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121
2. Ukrajna (Szovjetunió) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140
3. (Cseh)szlovákia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143
a) A katolikus egyház . . . . . . . . . . . . . . . . . 144
b) A református egyház. . . . . . . . . . . . . . . . 150
4. Jugoszlávia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 155
Összegzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 157
VII. 1990-től napjainkig: a modernitás

és a demokrácia kihívásai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .159
1. Románia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 160
2. Ukrajna . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 177
3. Szlovákia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 179
a) A Szlovákiai („magyar”)
katolikus egyház . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 181
b) A Szlovákiai református egyház (SZRKE) . . . . . . 186

4. Jugoszlávia – Szerbia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 190
Összegzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 192
Összehasonlító összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 195
Perspektívák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 207
Múltba fordulás vagy jövőbe nézés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .217
Irodalomjegyzék. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 223
Exkurzus: Jakab Attila, „Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben. . . . 243
Függelékek: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 257
Függelék I: Veress Károly, A kisebbségi lét-ről. . . 257
Függelék II: Márton Áron, Körlevél a görög
katolikus vallás betiltása után. . . . . . . . . . 260
Függelék III: Márton Áron, Körlevél
a szabadulás után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 265
Függelék IV: Nagy Gyula és Papp László
református püspökök közös pásztorlevele
1918. december 1. ünneplésének
50. évfordulójára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 268
Függelék V: Az elrománosítás római
katolikus módszertana . . . . . . . . . . . . . . . . 270
Függelék VI: Dr. Vencser László kanonok
levele: „Paptestvéri szolidaritás
Czirják Árpáddal” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 290
Függelék VII: Dr. Vencser László,
A katolikus egyház felszámolta
kolozsvári iskoláját. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 292
Függelék VIII: P. Jantausch püspök
memoranduma a magyarok Csehországba
történő áttelepítése kapcsán . . . . . . . . . . . . 298

Függelék IX: A szlovákiai magyar hívek
kérelme őszentségéhez, II. János Pál
pápához, Krisztus földi helytartójához
apostoli látogatása alkalmával
Szlovákia fővárosában, Pozsonyban,
egy magyar püspökség megalapítása
és más egyházkormányzati
ntézkedések tárgyában . . . . . . . . . . . . . . . . 300
Függelék X: Memorandum a szlovákiai
magyar katolikus közösség helyzetéről . . 303
Függelék XI: A magyar nemzetiségű hívek
és lelkipásztorok levele a Szlovák
Püspöki Konferenciához. . . . . . . . . . . . . . . 309
Függelék XII: S. O. S., szlovákiai magyar
evangélikusok… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 314

„Mindig katasztrófához vezet az, ha egy nem-
zet élére felelőtlen, vagy ostoba emberek kerülnek.”
(Márton Áron, Erdély katolikus püspöke, 1946)1
„Jó lenne megnyugtató választ adni a mind-

untalan feltörő kérdésre: mi a fontosabb, a föld – a
táj, a fenyvesek, a folyópartok – vagy az ember, aki
dönthet, hogy hol akar élni.” (Törzsök Erika) 2
Bevezetés
Az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések (Saint-
Germain-en-Laye3 , Trianon4) a kárpát-medencei magyarság számá-
ra, amely addig egységes politikai és társadalmi keretek között élt,
teljesen új – és máig tartó – helyzetet teremtettek. A magyar népes-
ség számottevő része többségből, váratlanul és tudatilag teljesen
felkészületlenül,5 kisebbségbe,6 hatalmi helyzetből kiszolgáltatott,
alávetett állapotba került, egy ellenségesnek mondható politikai és
társadalmi környezetben.7 Az Osztrák–Magyar Monarchia felbom-
lását követően ugyanis a Kárpát-medence (tágabb értelemben
pedig egész Közép-Kelet-Európa8) államalakulati arculata alapvető-
1 Domokos P. P., Rendületlenül…, Budapest, 1989, 175. old.

2 Törzsök Erika, „Státus”, Élet és Irodalom 2000. március 17; újraközli: Kántor Z. (szerk.), A státus-
törvény, Budapest, 2002, 420. old.
3 A szerződés szövegét közli Szarka L., Duna-táji dilemmák, Budapest, 1998, 298–303. old.
4 Lásd Romsics Ignác, A trianoni békeszerződés, Osiris, Budapest, 2001; Boros Ferenc, „A trianoni
‘béke’ születésének időszaka”, Fórum 3, 2001/2, 73–89. old.; Móricz K., Kárpátalja sorsfordulói,
Budapest, 2001, 35–41. old. Sajátságos szempontból tárgyalja a kérdést Bryan Cartledge, Trianon
egy angol szemével, Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2009.
5 Kezdetben a határokon kívülre került magyar kisebbségek letaglózottak és tájékozatlanok vol-
tak. Idő kellett, amíg tudatosult bennük, hogy az ideiglenesnek remélt helyzet tulajdonképpen
véglegessé vált.
6 Erre vonatkozóan lásd Kántor Zoltán–Majtényi Balázs (szerk.), Szöveggyűjtemény a nemzeti
kisebbségekről. (Rejtjel Politológia Könyvek, 23), Rejtjel Kiadó, Budapest, 2005.
7 Ez Szlovákiában ma is időszerűnek mondható.
8 Petrás Éva szerint, „Szűcs Jenő tipológiáját használva nevezhető a régió Kelet-Közép-Európának,
esetleg a Szovjetunió felbomlása utáni újabb politikatörténeti eseményeket is figyelembe vevő
kifejezéssel Köztes-Európának, de angolszász nyelvterületen egyszerűen Eastern Europe-nak
hívják, német nyelvterületen pedig Süd-Ost-Europa vagy Ostmitteleuropa a bevett terminus

en megváltozott. Ez a változás egyben azt is jelentette, hogy rövid
időn belül (egy-két évtized alatt) markánssá vált a magyarságnak az
a szétfejlődési folyamata,9 amelynek gyökerei a múltban és az
egyes „határon túlra” került (és ugyan jelentős számú, de már csak
kisebbséget alkotó magyar lakossággal rendelkező) peremterüle-
tek eltérő (gazdasági, társadalmi és vallási) sajátosságaiban kere-
sendők.10 Ezeknek az eltéréseknek – illetve a már közel egy évszá-
zada különböző politikai és társadalmi környezetben megvalósuló
magyar kisebbségi fejlődési pályáknak – a figyelmen kívül hagyása
tulajdonképpen az elképzelt egységes (helyesebben uniformizált)
magyar nemzeti közösség illúzióját táplálja.11 Az ily módon repre-
zentált nemzet egy illuzórikus, maga teremtette világban, és az
illúzióiból él, miközben egyértelmű, hogy a valóságban összetett és
sokrétű egyéni,12 (kisebb-nagyobb) térségi és (szűkebb-tágabb)
technicus.” Petrás Éva, Nacionalizmus és politikai romantika. Vázlat a magyar nacionalizmus

romantikus elemeiről és a politikai romantikáról Magyarországon, EÖKiK, Budapest, 2006, 13.
old. Jóllehet Magyarországon a Kelet-Közép-Európa kifejezés a legelterjedtebb, én mégis a fran-
cia szakirodalom megnevezésének (PECO = Pays d’Europe centrale et orientale) magyar megfe-
lelőjét preferálom, mivel az a régiónak egy „nyugati” nézőpontból való szemléletét – és megíté-
lését – tükrözi.
9 Stefano Bottoni ennek a „szétfejlődés”-nek a kezdetét 1918-ra teszi. Lásd S. Bottoni, Sztálin a
székelyeknél, Csíkszereda, 2008, 8. old.
10 A székelyföldi és a felvidéki magyarok között pl. sem a múltban, sem pedig a jelenben nem
beszélhetünk tényleges kapcsolatokról. Véleményem szerint egyáltalán nem egyértelmű, hogy
napi és az egyszerű emberek szintjén ténylegesen át tudnák érezni és élni egymás problémáit,
amelyek csak látszatra hasonlóak. Hiszen ez még erdélyi viszonylatban sem valósul meg, pl. a
Székelyföld (amely pillanatnyilag a területi autonómia messianisztikus bűvöletében él) és a
szórvány viszonylatában. Ezért lenne életszerűbb a kisebbségi élethelyzetek sokféleségéből és
sokrétűségéből kiindulva elemezni a kérdést, és keresni a megoldást, mivel az általánosan
értelmezett magyar kisebbségi lét félő, hogy csak elméleti, teljesen alkalmatlan és alkalmazha-
tatlan javaslatokat eredményez.
11 Amikor pl. a svájci lelkipásztor, F. Peyer-Müller, 1983-ban felfigyelt a kárpátaljai magyar reformá-
tusokra, akkor azzal szembesült, hogy „a határokon túl élő magyar református egyházak sorsa
még Magyarországon sem volt téma”. F. Peyer-Müller, A Kárpátaljai Református Egyház törté-
nete a két világháború között, Budapest, 1994, 20. old. De nem volt ez másképpen közvetlenül
a trianoni döntés után sem. Vajdasági viszonylatban pl. „az új, zömmel jogászokból, ügyvédek-
ből, középbirtokosokból és orvosokból álló magyar politizáló” réteg azzal szembesült, hogy
„semmiféle történelmi tapasztalata nem volt a saját paraszti és munkásrétegeivel való párbe-
széd terén”. A. Sajti E., Impériumváltások, revízió és kisebbség, Budapest, 2004, 34. old.
12 Az egyéni életstratégia kiváló példája a román Nemzeti Liberális Pártban tevékenykedő,
csíkszeredai születésű, 2007-ben EP képviselő, Csibi Magor, aki román honlapja (www.
vantulschimbarii.ro) magyar nyelvű változatát is Magor Csibiként írja alá, és mindig is nyo-
matékosítja, hogy ő lényegében román politikus (és ebből kifolyólag politikai tevékenysé-
gében a magyar származása nem igazán játszik szerepet, mivel ő elsősorban a liberális
érdekeket képviseli). 2007 októberében pl. az önálló Bolyai Egyetem léte ellen érvelt.
Mindez beszédesen bizonyítja, hogy az ő esetében a politikai ideológiai hovatartozás alap-
jában véve felülírja a nemzetit. Ugyanakkor lásd Grajlah E. – Keszég K.–Tóth L., Menni vagy
maradni?, Újvidék, 1997.
10

közösségi stratégiák érvényesülnek egy gazdaságilag egységesülő
(és a globalizációnak kitett13) Európában, amelyek nem zárják ki a
nemzeti illúziókat szertefoszlató (nemzeten, vagy akár az adott
magyar kisebbségen belüli) érdekellentéteket sem.
A magyarság magterületének is tekinthető „trianoni” Magyar-
ország, illetve az új (román, csehszlovák, jugoszláv) nemzetállami
keretek között kisebbségi helyzetbe került – ugyanakkor pedig
többszörösen is differenciált (pl. társadalmilag, vallásilag stb.) –
magyar közösségek XX. századi szétfejlődése egyébként az egyhá-
zak társadalmi helyzetében és szerepében is lemérhető. Míg
Magyarországon – mind a Horthy-korszakban, mind pedig a kom-
munizmus alatt14 – mindenekelőtt az egyházaknak a politikai hata-
lomhoz való viszonyulása volt történelmük legmeghatározóbb
mozzanata, addig a kisebbségi magyar társadalmakban a jelentő-
sebb súllyal bíró, ún. „történelmi”, keresztény egyházak (katolikus,
református, evangélikus; illetve Erdélyben még az unitárius), mint
intézmények – természetesen számarányuk függvényében –, sok-
kal egzisztenciálisabb és közösségmegtartóbb szerepet töltöttek
be.15 „Nem új felismerés – állapította meg egy évtizeddel ezelőtt
Tabajdi Csaba –, ellenkezőleg: magától értetődő történelmi-tapasz-
talati tények egyike, hogy a határon túli magyar egyházak pótolha-
13 Erre vonatkozóan lásd pl. Rabár Ferenc, „Globalizáció és nemzetépítés (Fogalmi meghatározá-
sok)”, in: Bárdi N. (szerk.), Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999, 9–16. old.; Gergely
Attila, „‘Globalizáció és nemzetépítés’ – esetek és kölcsönhatások”, in: uo., 17–38. old.; Anthony
Giddens, Elszabadult világ : hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Fordította Gárdos
János, Perfekt, Budapest, 2000; Wayne Ellwood, A globalizáció. Fordította Kállai Tibor. (Tények-
lényeg), HVG, Budapest, 2003; Cséfalvay Zoltán, Globalizáció 1.0: érvek és ellenérvek &
Globalizáció 2.0: esélyek és veszélyek, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004.
14 Lásd Magyarország a XX. században. II. kötet: Természeti környezet, népesség és társada-
lom, egyházak és felekezetek, gazdaság, Babits Kiadó, Szekszárd, 1997, 285-463. old. (http://
mek.niif.hu/02100/02185/html/235.html) (Letöltés: 2009. október 12).
15 Erdélyi viszonylatban erre ott volt a román történelmi példa is, vagyis a román ortodox és görög
katolikus egyházak történelmi- és társadalmi szerepvállalása a román nemzeti törekvések érde-
kében. Az erdélyi románság politikai jogegyenlőségi kérelmének az alátámasztására pl. az
„Erdélyi Iskola” (Gheorghe Şincai, Petru Maior és Samuil Micu-Klein) volt az a görög katolikus
szellemi műhely, amely a XVIII. sz.-ban kidolgozta az ún. dáko–román elméletet (helyesebben
szólva nemzeti-politikai ideológiát); az 1918. december elsejei gyulafehérvári Román Nemzeti
Gyűlésen pedig – ahol kérték Erdély Romániához való csatolását – püspökök, papok és vikáriu-
sok is jelen voltak. Lásd I. Tóth Zoltán, Az erdélyi román nacionalizmus első százada: 1697-
1792. (Múltunk könyvek), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998. Ugyanakkor Sergiu Grossu,
Le calvaire de la Roumanie chrétienne (Paris, 1987) c. könyve beszédesen bizonyítja, hogy a
románság-tudat a román keresztények kereszténységét még az üldöztetésben is meghatározta. A
kommunista diktatúra sérelmeit bemutató műben ugyanis a szerző szinte teljesen mellőzi a
magyar keresztényeket; a román katolicizmus történetéhez tartozónak tekinti a nagyváradi és a
gyulafehérvári püspökségeket, illetve egyértelműen latin rítusú román katolikusokról beszél.
11

tatlan szerepet töltenek be nem csupán a hitélet, de a magyar
nemzeti közösségek önazonosságának megőrzésében is.”16 Ameny-
nyiben a megállapítás második része a múltra vonatkozóan min-
den bizonnyal igaz, annyira kétséges a jelent illetően. A kommuniz-
mus bukását követően ugyanis a közép-kelet-európai térségben
nagyon felgyorsult a történelem menete.17 A társadalmi, politikai és
gazdasági átalakulások gyorsabbak, mint az azt megelőző évtize-
dekben; a NATO és az Európai Unió kibővítésének hatásai, illetve
a Vatikán összeurópai geopolitikai stratégiája18 pedig hatalmas
kihívásokat jelentenek egyrészt az egyházak, másrészt a határon
túli magyar közösségek számára. Mindezek együttesen azt is jelen-
tik, hogy átalakulnak az egyéni identitásszerkezetek, és jelentősen
kiszélesedik az egyes személyek egyéni életstratégiai lehetősége. A
16 Tabajdi Cs.–Barényi S. (szerk.), Az egyházak szerepvállalása…, Budapest, 1998, 11. old. A vallás
és az egyházak megtartó ereje elsősorban az utódállamok által gyakorolt nyílt nemzeti/politikai
elnyomás időszakaiban (döntően 1918 és 1989 között) volt meghatározó. Erre az időszakra
vonatkozóan tényleg elmondható, hogy „az egyházak a kisebbségi kultúra, a nemzeti identitás
őrzésének elsőrendű intézményei” – voltak. Diószegi L. – R. Süle A. (szerk.), Hetven év,
Budapest, 1990, 32. old. A demokratizálódás és az „európaiasodás” azonban ezt a toposzt nagy-
mértékben árnyalja – különösen az általánosan értelmezett egyházi intézményrendszerek
vonatkozásában. Azt is lehetne mondani, hogy „oldódik” az ún. „történelmi” magyar egyházak
magyar nemzeti jellege. Ettől függetlenül ez a funkcionális reprezentáció (egyfajta általános jel-
legű mítosz) máig él. Lásd pl. azt a kitételt, miszerint „a magyar történelmi egyházak (…) jelentő-
sen hozzájárulnak az új körülményeknek megfelelő közösségi és egyéni identitásformák kiala-
kításához, a nemzeti egység és felekezeti kötődés megszilárdításához.” Szilágyi Gy.–Flóra G.,
„Egyházi funkciók és szerepvállalás a Partiumban 1989 után”, in: Hegedűs R. – Révay E. (szerk.),
Úton…, Szeged, 2007, 184. old. Ez a kijelentés egy kb. 2002 körüli kutatásra alapozott. Zalatnay
István, 1991-ben, megkísérelte végiggondolni, hogy az egyházak nemzeti/népi kultúra ‘konzer-
váló’ szerepe és tevékenysége az vajon „céltudatos tevékenység eredménye-e”, vagy pedig „pusz-
tán következménye, ‘mellékterméke’ az egyházak sui generis létének”. Zalatnay I., „Etnikai
közösség”, Regio 2, 1991/3, 3. old. Ezt a gondolatot talán érdemes lenne újra megfontolás tárgyá-
vá tenni; nem annyira teológiai, hanem sokkal inkább társadalom- és intézménytörténeti meg-
közelítésben. Annál is inkább, mivel egy sajátságos – és nehezen értelmezhető – megfogalmazás
szerint: „Az egyház kétezer éves történetére kiterjedő vizsgálódások alapján, az ott fellelt eseten-
kénti negatív tapasztalatok ellenére azt mondhatjuk, hogy sokak számára mégis az egyház
maradt az egyetlen hely, ahová identitásának vallásos és etnikai-kulturális nyomorúságával
[vajon mit akarhat ez mondani?] menekülhet.” Holló L., „A katolikus egyház társadalmi tanítá-
sa…”, Studia Universitatis Babeş-Bolyai. Theologia Catholica Latina 2002/1, 28. old.
17 Ma már egy emberélet alatt olyan mélyreható gazdasági és társadalmi átalakulások mennek
végbe (szinte mondhatni más világban születnek és más világban halnak meg az emberek),
amelyekre a régebbi évszázadokban nem volt példa. A kommunikációs társadalom általánossá
válása miatt pedig a közösségeknek szinte nincs lehetőségük kivonni magukat ezen átalakulá-
sok befolyása alól.
18 Lásd pl. Jakab Attila, „Keresztény Európa?”, Egyházfórum 18 (4. új) évf., 2003/1-2, 4–9. old.; Uő.,
„Nursiai Szent Benedektől XVI. Benedekig”, Egyházfórum 20 (6. új) évf., 2005/2, 5-8. old.;
Stéphane Dubois, „La géopolitique vaticane du pape Benoît XVI: entre continuité et novation”,
Éclairages. Revue internationale et stratégique n° 67, 2007/3, 17-30. old.; Sandro Magister, „Il
papa dell’Occidente”, Aspenia n° 42, 2008, 164-170. old.; XVI. Benedek pápa, „A keresztény
politika alapelvei”, Egyházfórum 23 (9. új) évf., 2008/1-2, 33-34. old.
12

belső európai határok légiesedésével ugyanis gyakorlatilag meg-
gyengül az egyes nemzetállamok korlátozó és egyénre nehezedő
nyomása, hiszen a lakhelyváltoztatás mindenki számára adott elvi
alternatíva, amivel a nemzeti (nacionalista) stratégiáknak is számol-
niuk kell.19 Ugyanakkor állandósul – és a bevándorlás eredménye-
képpen kiszélesedik, sokrétűsödik – a kisebbségi kérdés, amely-
nek horizontja kitágul. Most már nem csupán a „klasszikus” nem-
zeti és/vagy területi kérdésként, hanem vallási és kulturális dimen-
ziót öltve (főképpen az iszlámnak köszönhetően) lényegében
nemzeteken átívelő európai problémaként jelentkezik.20
Mindezzel szemben azonban monografikus összehasonlító vizs-
gálatom mind földrajzilag, mind pedig tárgyában körülhatárolt: az
egyes kárpát-medencei (főképpen erdélyi és felvidéki; kisebb mér-
tékben vajdasági és kárpátaljai) magyar kisebbségek részleges vallási
arculatát igyekszik megragadni, egy kb. egy évszázados (XX. századi)
történeti folyamatba ágyazottan, és ennek függvényében valamiféle
jövőbe mutató perspektívát megrajzolni. Ez a gyakorlatban azt jelenti,
hogy az ún. „történelmi” keresztény egyházakra (katolikus, reformá-
tus, evangélikus és unitárius) fókuszálok, amelyek az egyes térségek-
ben más és más demográfiai, illetve intézményes súllyal vannak jelen,
s ebből kifolyólag társadalmi szerepük és jelentőségük is eltérő.
A vizsgálat – amelynek fő irányvonala a magyar, ún. „történel-
mi”, keresztény egyházak identitásmegőrző és közösségépítő sze-
repe (illetve annak változása, átalakulása), mind az intézmény,
mind pedig az egyéni kezdeményezések szintjén – alapvetően a
politika- és társadalomtörténet egyes, időben behatárolt, szakaszait
állítja párhuzamba. Az összehasonlítást az is lehetővé teszi, hogy a
különböző magyar kisebbségek, azonos történelmi időszakokban
(a két világháború közötti idő, a kommunizmus évtizedei, a parla-
menti demokrácia építése) többé-kevésbé hasonló vagy nagyon
közelálló társadalompolitikai élethelyzetben éltek, és élnek.
Az első hallásra ambiciózus terv azonban feltehetően nem
felel meg mindenben a várakozásoknak. Ennek elsődleges oka,
19 Ennek eredményeként teret hódít az „elnemzetlenedés” folyamata. Lásd Kocsis K. – Bottlik Zs.
– Tátrai P., Etnikai térfolyamatok…, Budapest, 2006, 22–23. old.
20 Lásd pl. Jean-Pierre Bastian – Francis Messner (szerk.), Minorités religieuses dans l’espace
européen: approches sociologiques et juridiques, PUF, Paris, 2007.
13

hogy gyakorlatilag egy feltáratlan területet próbál módszeresen és
átfogóan számba venni21, ahol sokkal könnyebb megjelölni a kuta-
tási irányvonalakat, mint összegezni a hiányzó kutatások nem
létező eredményeit.22 Ettől függetlenül mégis megpróbálom össze-
21 Popély Árpád pl. a számos feldolgozásra váró kérdések közé sorolja a (cseh)szlovákiai magyarság
egyházi életét is. Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 7. old. Gaucsík István
szerint pl. „a katolikussággal foglalkozó, tudományos megalapozottságú történettudományi fel-
dolgozások, monográfiák, forráskiadványok, tanulmánykötetek, adatbázisok teljes mértékben
hiányoznak”. Gaucsík I., „Helyzetkép…”, Fórum 9, 2007/2, 153–154. old. Pedig a rendszerváltás óta
nagyon sok munka jelent meg a szlovákiai magyarság történelmére vonatkozóan. Lásd Simon
Attila (szerk.), A szlovákiai magyarok történetének válogatott bibliográfiája (1990–2002).
(Miscellanea Bibliothecae Hungaricae, 9), Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja – Lilium
Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2004. Hasonló a helyzet az erdélyi, a kárpátaljai és a vajda-
sági magyarok esetében is. Lásd pl.: „Kárpát-Ukrajna egyháztörténelmének kutatása még csak a
kezdetnél tart. Még sok kérdés nincs tisztázva, sokra még nincs felelet.” F. Peyer-Müller, A
Kárpátaljai Református Egyház története a két világháború között, Budapest, 1994, 416. old. Az
egyes résztanulmányok ugyanis nem pótolják az áttekintő monográfiák hiányát. Ahogy azt Kristó
Gyula megfogalmazta: „Időről időre el kell végezni az addigi ismeretanyag kritikai átrostálását, ki
kell jelölni a továbblépés útjait, meg kell kísérelni az ismert adatok alapján az összegzést, még
akkor is, ha tudjuk, ez csak alkalmi, időleges lehet.” Kristó Gyula, A székelyek eredetéről. (Szegedi
Középkortörténeti Könyvtár, 10), Szeged, 1996, 135. old. Tágan, közép-kelet-európai kontextus-
ban szemlélve a magyar egyháztörténetet, a Kristó által megfogalmazott történetírási elvárások-
nak elsősorban azért nehéz – szinte mondhatni lehetetlen – megfelelni, mert olyan, hogy intéz-
ményesített és tudományos, felekezetileg nem elkötelezett, és a felekezeti szempontok által be
nem határolt magyar egyháztörténeti kutatás egyszerűen nem létezik. Erre vonatkozóan lásd
Jakab Attila, „Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában”, Korunk XVII/12,
2006. december, 23–28. old. Amit Karl Heussi úgy fogalmazott meg, hogy „az egyháztörténet-
írásnak nem feladata a lelki építés, sem az apológia vagy a polémia, hanem csupán a történeti
valóság megragadása. Az igazság egészen független, szabad kutatására törekszik mindenféle
gyakorlati cél nélkül”, az – néhány elszigetelt egyéni esetet leszámítva – magyar felekezeti viszony-
latban szinte-szinte elfogathatatlannak minősül. Karl Heussi, Az egyháztörténet kézikönyve,
Osiris Kiadó – Teológiai Irodalmi Egyesület, Budapest, 2000, 13. old. Ugyanakkor az is elgondol-
kodtató, hogy Simon Attila pl. „máig el nem végzett gazdaság- és társadalomtörténeti alapkutatá-
sok” hiányáról beszél, amit semmiféle ideológiai kényszerrel és/vagy tiltással (történetesen vallás-
ellenes bolsevizmus) nem lehet indokolni. Simon A., Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában
a két világháború között, Somorja, 2008, 7. old.
22 Szlovákiai viszonylatban pl. a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet is mindenekelőtt a szak-
rális néprajz (feszületek, képoszlopok, szentek szobrai, kis kápolnák, temetői sírjelek) kutatását
helyezi előtérbe, amely alkalmatlan a felekezeti társadalomszerkezet feltárására. Hasonlóképpen
említhetem a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetét is, ahol
a vallás viszonylatában elsősorban résztvevő megfigyelésre alapozott, leíró jellegű kulturális
antropológiai kutatások folynak. Ennek elsődleges oka, hogy magyar viszonylatban az etnológi-
ai színezetű kulturális antropológia tulajdonképpen a vallásfenomenológiából (főképpen
Mircea Eliade műveiből és Rudolf Ottóból), ennek következtében pedig áttételesen a keresztény
teológiából táplálkozik, és arra épít. Nem véletlen, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a vizs-
gált vallási jelenség vagy felekezet szélesebb társadalmi vonatkozásait és történeti fejlődését.
Ennek eredményeképpen megreked a felszínességben és a látszat párhuzamokban (lásd pl.
Papp Richárd, „A szakralitás tétje zsidó és keresztény példák tükrében”, in: A szakralitás arcai.
Vallási kisebbségek, kisebbségi vallások. Szerkesztette A. Gergely András – Papp Richárd, Nyitott
Könyvműhely, Budapest, 2007, 16-30. old.; Hajnal Virág – Papp Richárd, „Vallás és etnicitás a
Vajdaságban három esettanulmány tapasztalatainak tükrében”, in: Uo, 151-166. old.). A kisebbsé-
gi magyar egyházak XX. századi történetének feltáratlanságát legbeszédesebben az a – banalitá-
sok és laposságok felsorolásában kimerülő – tanulmány (s főképpen az általa felsorakoztatott
irodalom) bizonyítja, amely lényegében egy átfogó és összefoglaló ismertető kívánt volna lenni.
Lásd Bárdi Nándor – Papp Richárd, „A kisebbségi magyar egyházak”, in: Bárdi N.–Fedinec Cs.–
Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 278–283. old.
14

gezni és rendszerezni az információkat és a kutatási részeredmé-
nyeket (monográfiák, tanulmányok, publikált források adatait),
amelyek alapján valamiféle összehasonlítás és számvetés mégis
csak megkísérelhető. Ebből kifolyólag a monográfia újdonsága
talán a párhuzamba állításban, az egyházi intézmény- és társada-
lomtörténeti megközelítésben, illetve a Vatikán kárpát-medencei
geopolitikai szempontjainak, törekvéseinek a figyelembe vételé-
ben keresendő. Kétségtelen hiányossága, hogy – objektív okokból
– nélkülözi a levéltári kutatásokat. Ezt főképpen azzal próbálom
ellensúlyozni, hogy rámutatok mindazokra a területekre, időszak-
okra, történésekre, személyekre stb., ahol mindenképpen szüksé-
ges és érdemes lenne elmélyült kutatásokat és elemzéseket végez-
ni. Ez egyben felhívás is arra, hogy a hiányosságokat észlelő kriti-
kus bátran nekiálljon az adott téma alapos feltárásának és feldol-
gozásának.
Mindezek függvényében azt lehet mondani, hogy a monográ-
fia mindenekelőtt a történeti kontextusba ágyazott – és korszakok-
ra is lebontható idősíkba helyezett – általánosabb társadalmi folya-
matok megragadására törekszik, amelyek valamiképpen segíthetik
a jelen jobb megértését és értékelését, illetve hozzájárulhatnak a
kárpát-medencei magyar kisebbségek jövőbeni kilátásainak és tár-
sadalomfejlődési folyamatainak a körvonalazásához.
„Tévedés azt hinni, hogy a történelem nem látható előre.

Számtalanszor megjósolták már. Ha a történelem nem nyújtana
teret a jövőbelátásnak, nem tudná saját magát sem betölteni,
amikor teljesül és múlttá válik. Az a gondolat, hogy a történetíró
Ugyanakkor nem jobb a helyzet a vallásszociológiai kutatásokat illetően sem. Ezek ugyanis
kizárólag az egyházias, illetve az attól eltérő vallásosságot kutatják főképpen empirikus (kérdő-
íves) megközelítésben. Ennek elsődleges oka, hogy az ilyen jellegű kutatások – mivel többnyire
nélkülözik a mélyreható elemzéseket – teljes mértékben „ártalmatlanok”, semmiképpen nem
érintik az egyházi intézményrendszert. Azt is lehetne mondani, hogy kiválóan alkalmasak a
valós társadalmi, vallásgeopolitikai problémák megkerülésére és elkendőzésére. Lásd pl. Papp.
Z. A. – Veres V., Kárpát Panel 2007, Budapest, 2007; Tomka Miklós, A legvallásosabb ország?,
Budapest–Piliscsaba, 2005; Uő., „Röviden a szlovákiai és a magyarországi vallásosságról”, in:
Császár M. – Rosta G. (szerk.), Ami rejtve van s ami látható, Budapest–Piliscsaba, 2008, 473-487.
old. Végkövetkeztetése, „hogy a vallásosság mindkét országban nem elhanyagolható mértékben
több vonatkozásban is befolyásolja az emberek gondolkodását, erkölcsét és közérzetét”. Tomka
M., i. m., 485. old. Esetenként találkozik a néprajz és valamiféle vallásszociológia: pl. Fejős
Zoltán–Küllős Imola (szerk.), Vallásosság és népi kultúra a határainkon túl. (A Magyarságkutatás
könyvtára, 2), Teleki László Alapítvány, Budapest, 1990; Pusztainé Madar Ilona, A Sóvidék vallá-
sosságáról, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998.
15

fordított próféta, a történelem egész filozófiáját magában foglal-
ja. Bizonyára csak a jövő általános szerkezete látható előre, de ez
az egyedüli módja a múlt és jelen megértésének. Ezért, ha valaki
tisztán akarja látni a saját korát, nézze messziről. Milyen távol-
ból? Nagyon egyszerű: úgy, hogy Cleopatra orrát már ne tudja
kivenni.”23
23 José Ortega y Gasset, A tömegek lázadása, 2. kiadás, spanyolból fordította Puskás Lajos, Hindy
András, Budapest, é. n., 67. old. Köszönettel tartozom intézetbeli kollégáimnak, illetve Gaucsík
Istvánnak és Bárdi Nándornak értékes és megalapozott észrevételeikért. Amennyiben a hiá-
nyosságokat nem sikerült kiküszöbölnöm, azokért teljes mértékben én viselem a felelősséget.
16

I. A vizsgálat tárgyai
Ahhoz, hogy egészen pontosan lássuk miről is van szó szükséges
magának a magyar kisebbségnek a térbeli és időbeli behatárolása,24
illetve annak meghatározása, hogy a kisebbségi lét25 mely aspektu-
sa kerül elsősorban górcső alá.
Általános kiindulópont természetesen az első világháborút
lezáró békeszerződések. Időben ugyanis ettől a pillanattól kezdő-
dően beszélhetünk magyar kisebbségekről,26 és azok máig tartó és
kiható problémáiról a Kárpát-medencében, ahol a többségi nemze-
tek (román, ukrán, szlovák, szerb) – kissé leegyszerűsítve fogalmaz-
va – valamiképpen még ma is a XIX. században megkezdett és több-
ször megrekedt, nemzetépítést folytatják. Ennek függvényében a
meghatározó szempont az a „földrajzi” egység, amely fölött mint-
egy „áthúzták” a politikai határokat. Az így meghatározott magyar
kisebbségeken belül pedig egyetlen kérdéskör kerül tárgyalásra:
éspedig az adott kisebbségi társadalom életében és történetében
társadalmi szerepet játszó ún. „történelmi” keresztény egyház(ak).
Ennek a magyar kisebbségi szerepnek a tényleges súlyát és fon-
24 Az általam használt korszakolás lényegében megegyezik azzal, ami a Bárdi N.–Fedinec Cs.–
Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században (Budapest, 2008) c. kiad-
ványban is megtalálható.
25 A kisebbségi létre vonatkozóan lásd Függelék I. (259–261. old.)
26 Bárdi Nándor szerint, „történeti értelemben kényszerkisebbségekről, kényszerközösségekről
beszélhetünk, hiszen nem társadalomtörténeti folyamatok, hanem egy konkrét politikai döntés
következtében jöttek létre”. Bárdi N., „Összezárkózás és szétfejlődés”, in: Fedinec Cs. (szerk.),
Nemzet a társadalomban, Budapest, 2004. Ez a megállapítás annál is inkább helytálló, mivel
„1918 után olyan, földrajzilag egymástól távoli és más-más társadalmi réteghez tartozó csopor-
tok tagjai találták magukat hirtelen egy új államon belül egy táborba tartozónak, akiknek addig
egymással majdnem semmilyen kapcsolatuk sem volt.” Horváh Sz. F., Elutasítás és alkalmazko-
dás között, Csíkszereda, 2007, 42. old. Ugyanakkor – intézményesültségük függvényében –
megkülönböztethetünk kulturális (ausztriai, szlovéniai, horvátorszégi) és politikai (ma már
szerbiai, romániai, ukrajnai és szlovákiai) közösségeket. Lásd Bárdi N. „Szociokulturális helyzet
a határokon túl”, in: Igazságosabb és testvériesebb világot!, Budapest, 2008, 171–176. old. Ez
utóbbiak esetében releváns igazán vallási pluralizmusról is beszélni.
17

tosságát, valamint a többségi nemzetek politikai vezetői részéről
tapasztalható fokozott és folytonos odafigyelést, akkor érthetjük
meg, és mérhetjük fel valójában, ha szem előtt tartjuk az illető több-
ségi nemzet állam- vagy/illetve nemzeti egyházának a nemzetpoli-
tikában és a nemzetstratégiában játszott szerepét.
Ugyanakkor azt is szükséges előre bocsátani, hogy kiemelt fi-
gyelmet szentelek a katolikus egyháznak, amelynek vatikáni köz-
pontja egyidőben vallási és politikai irányító és ellenőrző szervként
működik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az egyes nemzetálla-
mok vallási kérdésekben nem a helyi katolikus egyházzal folytat-
nak tárgyalásokat, és kötnek politikai, diplomáciai dimenzióval is
rendelkező egyezményeket, hanem a Szentszékkel, amely saját egy-
ház-geopolitikai stratégiával rendelkezik. Ilyen körülmények között
a (magyar) kisebbségi szempont nem vagy alig érvényesül; arról
nem is beszélve, hogy esetenként akár zavaró tényezőként is meg-
jelenhet, amelynek megszűntetésében mindkét fél (vagyis mind az
adott nemzetállam, mind pedig a Vatikán) érdekelt lehet. Minden-
nek függvényében világos, hogy a magyar kisebbségi katolikusok
– akiket többnyire még saját helyi egyházi vezetésük is „kiskorúként”
kezel (feltétlen engedelmességet és tekintélytiszteletet igényelve27)
– kétszeresen kiszolgáltatott helyzetben vannak, sorsuk alakulásába
pedig végeredményben semmi beleszólásuk nincsen.
Ezzel szemben a kisebbségi magyar (ún. „történelmi”) pro-
testáns egyházak csakis egyszeri függő helyzettel szembesülnek:
éspedig az adott nemzetállam politikai, jogi berendezkedése által
biztosított több-kevesebb mozgástérrel kell számolniuk és ahhoz
kell igazodniuk. Ez az államhatalomtól függően a teljes szabadság
27 Bármennyire is kedélyborzoló a „kiskorú” megnevezés, ez egy nagyon valós, a hagyományra

épülő népegyházi vallásosságból fakadó helyzetet tükröz. Ebben, az enyhén szólva feudalisztikus
világban, a római katolikus pap, a puszta státusából kifolyólag – még a diplomások/értelmisé-
giek szemében is (!) –, abszolút tekintélynek örvend, mivel közvetlenül érintkezik az istenivel.
Ugyanakkor feltételezik róla, hogy a teológia (vagyis minden Istennel kapcsolatos tudás) „kivá-
ló” és szakavatott ismerője. Ehhez természetesen az is szükségeltetik, hogy még az egyetemi
végzettséggel rendelkezők se jussanak tovább az elemi szintű hittanismereteknél; illetve ne
igazán legyen tudomásuk a nemzetközi szakirodalomról. Ennek az állapotnak vélelmezhetően
a legkiválóbb megjelenítője a vajdasági Keresztény Értelmiségi Kör (www.kek.org.rs/hu/index.
php). Menyhárt József egyenesen „‘elbirkásított’ nyáj”-ról beszél, és így fogalmaz: „Amíg a nyu-
gati társadalmak katolikusai aktív, tevékeny alakítói az egyház körül szerveződő vallási életnek,
addig Közép- és Kelet-Európában a katolikus egyház képviselőinek autoritása nem, vagy csak
korlátozottan engedi meg a hívek beleszólását az egyházi ügyekbe.” Menyhárt J., „Egyház és
nyelv”, Fórum 5, 2003/2, 19. old.
18

(plurális demokrácia) és a teljes kiszolgáltatottság (pl. kommunista
diktatúra) között mozogva a lehetőségek széles skáláját kínálja. A
hierarchikusan és egységesen szervezett katolicizmussal szemben
ugyanis a protestantizmus elsősorban helyi és regionális szervezeti
rendszerekkel rendelkezik, amelyek többé-kevésbé lazán kapcso-
lódnak egymáshoz a különböző nemzeti és nemzetközi szövetsé-
gek keretében. Ebből kifolyólag nagyobb szerepet biztosítanak az
önrendelkezésnek, amelynek köszönhetően a gyülekezet mintegy
önmagát kormányozza. Mindez tehát akár kedvezően is befolyásol-
hatná a sokrétű, a másságot elfogadni képes és azt integrálni tudó,
alulról építkező – kisebbségi és többségi – társadalom fejlődését, és
hatékonyan közreműködhetne annak kibontakoztatásában. Hiszen
a protestáns hagyományban szocializálódottak – ahol az egyházi
tisztségek betöltésében mindig is szerepet játszott a választás, és
a közösségnek lehetősége nyílt arra, hogy akaratát kifejezhesse –,
elvileg fogékonyabbak kellene, hogy legyenek a közösség életében
való tevékeny részvételre, illetve a társadalom demokratizálódásá-
nak az előmozdítására.
1. A romániai magyar kisebbség
Elsősorban azok a magyar nemzetiségű/anyanyelvű személyek al-

kotják, akik főképpen a Romániához került történelmi erdélyi, bán-
sági28 és kelet-magyarországi (Máramaros-, Szatmár- és Körös-vidé-
ki) területeken élnek. Ezen területek együttese alkotja „a jelenkori
Erdély”-t (Nyárády R. Károly kifejezése29), amely alapvetően egy
politikai fogalom. Itt lényegében véve egy rendkívül kiterjedt föld-
rajzi területen, eltérő nagyságrendű közösségekben – tömbben, il-
letve szórványhelyzetben – és különböző demográfiai összetételű,
valamint eltérő történelmi és kulturális hagyományokkal rendelke-
ző térségekben élő magyarok összességéről van szó, akiknek más-
más gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődési pályával a hátuk
28 Lásd pl. Jakabffy Elemér–Páll György, A bánsági magyarság húsz éve Romániában 1918–1938,
Studium, Budapest, 1939.
29 Varga E. Árpád, Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. (Regio-könyvek, 10), Regio – MTA
Történettudományi Intézet, Budapest, 1992, 6. old.
19

mögött kellene (az adott kor politikai körülményei közepette) vala-
miféle egységes közösséget alkotniuk.
Az első világháborút követően „az ún. erdélyi magyarság mes-
terségesen keletkezett egység volt, a nemzet levágott és azonos ha-
tárok közé kényszerített része, melynek kisebb-nagyobb csoportjait
eltérő hagyományok, különböző társadalmi értékskálák és más-
más célképzetek jellemezték. Gyakran csak az az egyetlen szándék
egyesítette őket, hogy a bukaresti (vélt vagy valós) jogsértésekkel
szemben közösen lépjenek fel.”30
Az így meghatározott magyar kisebbségbe természetesen nem
tartoznak bele a már az első világháborút megelőzően a Kárpáto-
kon túl, vagyis a XIX. sz. utolsó negyedében megalakult független
Romániában élő magyarok (gondolunk itt elsősorban a moldvai
csángókra31), akiknek valójában soha semmiféle kisebbségi érdek-
érvényesítő képviseletük vagy szerveződésük nem volt. Hiszen az
1916 előtt a regáti nagyvárosokban megtelepedett magyarok dön-
tően bevándorlóknak tekinthetők.
2. A kárpátaljai magyar kisebbség
„A mai Kárpátalja – hivatalos nevén Ukrajna Kárpátontúli Területe

– az Északkeleti-Kárpátok magas hegyvonulatának vízválasztójától
nyugati irányban lejtő nagyrészt erdőségekkel borított, folyó- és pa-
takvölgyekkel szabdalt felvidéki részét (Verhovina), valamint a dél-
nyugati lankák lábánál elterülő és a magyar Alföldbe nyúló síkvidé-
ki övezetet foglalja magába, nagyjából a Tisza vonalától északkeleti
irányban. Ez a vidék ma északról Lengyelországgal, nyugatról Szlo-
vákiával, délnyugatról Magyarországgal, délről pedig Romániával
határos. Ukrajna lvovi és ivano-frankivszki (korábban sztaniszlávi)
területeitől Kárpátalját az Északkeleti-Kárpátok magas, korábban
szinte átjárhatatlan hegyvonulata zárja el. Az első világháború vé-
géig itt, ezen a vízválasztó vonalon húzódott a történelmi Magyar-
30 Horváth Sz. F., Elutasítás és alkalmazkodás között, Csíkszereda, 2007, 65–66. old.
31 A bonyolult és ellentmondásos csángókérdésre vonatkozóan lásd Jakab Attila, Csángóság és
katolicizmus. Az identitástudat változásai. (Műhelytanulmány, 18), Európai Összehasonlító
Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2006.
20

ország államhatára, amelyen túl akkor a Habsburgok galíciai tarto-
mánya, majd 1920-tól Lengyelország terült el.”32
Ez a régióként modern alkotásnak tekinthető tájegység – hi-
szen maga az elnevezés is csak „1889. október 27-én tűnt fel először
nyomtatásban a Munkácson induló Kárpátalja című politikai és tár-
sadalmi hetilap fejlécén”33 – tulajdonképpen egy politikai-közigaz-
gatási terület, amely a történelmi Magyarország négy északkeleti
megyéjének (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) területeit részben
vagy egészben fogja össze. Neve az elmúlt egy évszázad folya-
mán folyamatosan változott: Ruthénia, Ruszinszkó, Ruszka Krajna,
Podkarpatszka Rusz, Kárpát-Oroszország, Karpatenland, Kárpátal-
jai Vajdaság, Podkarpatszka Ukrajina, Kárpát-Ukrajna, Kárpátontúli
Terület, Szovjet-Kárpátontúl, Zakarpatszka Ukrajina.
Kárpátalja az egykori magyar királyság peremvidékének te-
kinthető, ahol nagy volt az elmaradottság és a szegénység. 1880-
ban a lakosság 25,7%-a, 1910-ben pedig már 30,6%-a volt magyar
(vagy vallotta magát annak), akik elsősorban városlakók voltak. Pe-
remjellegének köszönhetően végeredményben máig az egyik leg-
feltáratlanabb terület, ahol számtalan részkutatás várat még magára
(pl. a gazdaságtörténet, kultúrtörténet, politikatörténet, magyarság-
történet, egyháztörténet stb. terén). Fedinec Csilla ugyanakkor arra
is felhívja a figyelmet, hogy a tényleges öntudatosulást az I. világhá-
borút követő közép-kelet-európai átalakulások váltották ki. Hiszen
az impériumváltást követően „az intézményesülést, a politizálást
a szlovákiai magyarságtól való elkülönülés szándéka vezérelte. A
kárpátaljaiság gondolata minden jel szerint ekkor született meg.
Magyar szempontból ez jelentette többek között a ruszin autonó-
mia gondolatának kezelését, a zsidóság megnyerésének igényét. A
kortárs magyar visszhangok szerint a magyarság számának csökke-
nését nem annyira a népszámlálás meghamisítása, hanem sokkal
inkább a zsidóság elkülönülése eredményezte.”34
32 Zseliczky Béla, Kárpátalja a cseh és a szovjet politika érdekterében 1920-1945. (Politikatörténeti

füzetek, 10), Napvilág Kiadó, Budapest, 1998, 9-10. old. A Kárpátalja fogalom kialakulását és
változásait illetően lásd Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján I,
Nyíregyháza, 2005, 15–37. old.
33 Botlik J., Egestas Subcarpathica, Budapest, 2000, 7. old. Az elnevezésre vonatkozóan lásd még
Móricz K., Kárpátalja sorsfordulói, Budapest, 2001, 11–12. old.
34 Fedinec Cs., A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944, Galánta –
Dunaszerdahely, 2002. Ebben mindenképpen szerepet játszott az utódállamok azon törekvése,
21

Ugyanakkor az sem elhanyagolható tényező, hogy napjainkra
a kárpátaljai magyarság túlnyomó többségét már falusi környezet-
ben élő népesség alkotja, ami markáns társadalomszerkezeti átala-
kulásról tanúskodik.
3. A szlovákiai magyar kisebbség
„A történelmi Felvidék a ‘Magyar-medencét’ északról határoló hegy-

keretet, illetve az ennek déli határán húzódó vásárvárosi öveze-
tet foglalta magában, a mai magyarországi Északi-középhegység
területét is beleértve. E nagyrégiót a történelem során nevezték
Felföldnek, Felső-Magyarországnak és Felvidéknek.” Területi ta-
golódását tekintve „Északnyugat-Felvidékből, valamint Északkelet-
Felvidékből, illetve a XVI. századig közigazgatási egységként mű-
ködő Alsó- és Felső-Magyarországból állt: az Északnyugat-Felvidék
– lényegében az osztrák-morva határtól, a Dévényi-kaputól a Dukla
hágóig, illetve a Gömör-Szepesi-érchegységig, ettől délre a mai
Magyarország területére áthúzódó déli vonulatokig, a Zempléni-
hegység (az Eperjes-Tokaji-hegység), a Bükk, a Mátra, a Cserhát és
a Börzsöny vonulatáig húzódott. A trianoni békeszerződés óta a
Felvidékhez sorolható a Csallóköz síksága is.”35
Az érdeklődés és a vizsgálat középpontjában természetesen

nem a történelmi régió, hanem értelemszerűen az a dél-szlovákiai
terület áll, ahol a magyar lakosság döntő többsége él (94%), és ahol
részarányuk meghaladja a 10%-ot,36 jóllehet ez a terület önmagában
soha nem képezett semmiféle egységet. Ez jelen pillanatban egy
hogy a magyarság számának csökkentése érdekében a zsidóságot külön nemzetiségi csoport-

ként igyekeztek meghatározni és kezelni. Ezzel többnyire sikerült őket a magyar nyelvű keresz-
tény felekezeti oktatásból is kizárni. Minderre vonatkozóan lásd Bányai Viktória, „A Kárpát-
medence magyar nyelvű zsidósága”, in: Bárdi N.–Fedinec Cs.–Szarka L. (szerk.), Kisebbségi
magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 404–411. old. A probléma – összehason-
lító megközelítésben történő és kortörténetbe ágyazott (pl. magyarországi politikai és közéleti
magatartás kihatása a kisebbségi magyar közösségekre) – tudományos igényű feltárása még
várat magára.
35 Horváth Gy. (szerk.), Dél-Szlovákia, Pécs – Budapest, 2004, 21. old.
36 A Dunaszerdahelyi és a Komáromi járásban a magyar lakosság részaránya meghaladja a 60%-ot,
míg a Galántai, Vágsellyei, Érsekújvári, Rimaszombati és Rozsnyói járásokban ez az arány 30 és
50% között mozog. Lásd Horváth Gy. (szerk.), i. m.,, 22. old.
22

közel 700 km hosszú és 16 szlovákiai járás alkotta térséget jelent.
Ebben a térségben a „magyarság három nagyobb tömbre tagoló-
dik”: a számbelileg legnagyobb közösség a Duna mentén található
(az egykori Pozsony, Komárom, Esztergom, Nyitra és Bars megyék
területén); kisebb az ún. középső vagy palóc régió (a régi Hont,
Nógrád, Gömör-Kishont és Abaúj-Torna megyék területe) magyar-
sága; és „legkisebb a hajdani Zemplén és Ung megyék részein élő
magyarság”. Csekély (kb. 15 ezer) magyar él ezen a térségen kívül,
mint ahogy aránylag kicsinek mondható Pozsony és Kassa magyar
lakóinak a száma is. Mindebből az is következik, hogy „a magyar
nemzeti közösségnek, mint egységnek nincs természetes, illet-
ve történetileg kialakult központja. Pozsony, mint főváros mellett
újabban leginkább Komárom tölti be ezt a funkciót”.37
Az így meghatározott hármas tagolódás mellett lehetséges a
magyar kisebbség területi eloszlásának egy másik – az előbbit ki-
egészítő – megközelítése is. Eszerint:
„a magyarság által lakott községek helyenként keskenyedő, má-

sutt szélesedő, többnyire összefüggő nyelvterületet határolnak be
Pozsonytól a szlovák–ukrán határig. Az összefüggő magyar nyelvte-
rület Közép-Szlovákiában a Nagykürtösi járás területén két ponton
is egy-egy község területére zsugorodik, majd Kelet-Szlovákiában
hosszabb, több tíz kilométeres szakaszon megszakad. A harmadik,
térben elkülönülő magyar nyelvterületrészt, nyelvszigetet a Nyitra
környéki községek képezik.”38
A szlovákiai magyar kisebbség esetében alapvetően a katoli-

kus és a református egyházak tekinthetők meghatározónak. A dön-
tően szlovák többségű, és csak elenyésző számú magyar hívővel
rendelkező evangélikus egyház a kisebbségi magyar társadalom
szempontjából nem számít relevánsnak.39
37 Uo., 23. old.

38 Gyurgyík L., Magyar mérleg, Pozsony, 1994, 17. old.
39 A szlovákiai evangélikus magyarok helyzetéről döbbenetes képet fest Nagy Olivér lelkész.
Ennek fényében pl. joggal lehet feltételezni, hogy a 2009-es szlovák nyelvtörvény egy sokkal
szélesebb és átfogóbb társadalmi hozzáállásnak a politikai lecsapódása. Lásd Függelék XII.
(316–319. old.)
23

4. A vajdasági magyar kisebbség40
A Vajdaság, ahol a magyar kisebbség él, a mai Szerbia azon régiója,

amelyet az egykori Bácska (északi, Magyarországon maradt sávját
leszámítva), a Bánság nyugati része és a Szerémség alkot.41 Ez tulaj-
donképpen a Kárpát-medence legdélibb és egyben legalacsonyabb
része is. Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint az akkori 1,5 millió
vajdasági lakosból 420 ezren (28%) voltak magyarok. 1991-re ez a
szám 341 ezerre (17%), míg 2002-re 290 ezerre (14%) csökkent, mi-
közben a Vajdaság összlakossága 2 millióra növekedett.42 A magya-
rok 3/4-e Bácskában, valamivel kevesebb mint 1/4-ük a Bánátban,
1%-uk pedig a Szerémségben él. Ugyanakkor azt lehet mondani,
hogy a magyar kisebbség 86%-a egy viszonylag összefüggő terüle-
ten, az észak-bácskai és a közép-bánsági területen él.
A régió etnikai sokszínűsége egyrészt a XVIII. századi újratele-
pítések, másrészt pedig a máig tartó – különösen a Jugoszlávia szét-
esését eredményező/követő véres és atrocitásokkal telített háborúk
miatt bekövetkezett – népmozgások eredményeképpen alakult ki.
Ebben a folyamatos átalakulásban a magyarság demográfiai súlya
ma már egyértelműen csökkenő tendenciát mutat.43
40 Lásd pl. Csuka J., „A délvidéki magyarság lelkisége”, in: Uő., Kisebbségi sorsban, Budapest, 1996,
101–103. old.
41 Lásd Gyémánt R.–Szondi I., A határon túli magyarság…, Szeged, 2005, 93-108. old.
42 1961-től folyamatosan kimutatható a magyarság csökkenése. Az egyes népszámlálások szerint 1961-
ben 442 561, 1971-ben 423 866, 1981-ben pedig 385 356 magyar élt a Vajdaságban. Számarányuk
1948-ban még 25,6% volt. Lásd Mirnics K., Kisebbségi sors, Újvidék, 1993, 68 & 76. old.
43 Lásd pl. Biacsi Antal, Kis délvidéki demográfia. (Életjel könyvek, 57), Magyarságkutató
Tudományos Társaság, Szabadka, 1994.
24

II. A többségi nemzetek nemzeti
törekvései és felekezeti
kötődései
Az egyes nemzetállamokba tagolódott magyar kisebbségek helyze-
tét és (kiszámíthatatlanul képlékeny, hol bővülő, hol pedig szűkü-
lő) mozgásterét, valamint az uralkodó nemzetekhez való viszonyu-
kat elsősorban a történelmi múlt befolyásolja, amely egy sajátságos
bosszúállási és megtorlási spirált eredményezet a közép-kelet-eu-
rópai térségben. A szerb vagy ukrán többséghez viszonyítva a szlo-
vák, illetve a román többség esetében – a magyarság számaránya és
kulturális súlya miatt is – ez egy frusztrációkkal és (vélt vagy valós)
sérelmekkel sokkal telítettebb konfliktusos viszony, ami napjaink
közéleti és társadalmi irracionalitásaiban szintén fellelhető. Ugyan-
akkor azonban az is nyilvánvaló, hogy mind az európai és a nem-
zetközi konjunktúra (pl. a magyarországi pártpolitika), mind pedig
az egyes országok belső politikai kultúrája, helyzete, társadalmi fej-
lődése befolyásolja ezeket a képlékeny, állandóan – és egyenlőtle-
nül – alakuló viszonyulási rendszereket.
Amennyiben a konfliktusos viszonyok gyökereit és kiinduló
pontját igyekszünk megragadni mindenképpen szem előtt kell tar-
tanunk azt a tényt, hogy egészen a modern korig az identitást alap-
vetően a vallási/felekezeti kötődés és a feudális hatalmi viszonyok
határozták meg. Ténylegesen tehát nem beszélhetünk nemzeti el-
lentétekről, mivel maga a nemzet is modernnek mondható talál-
mány.44 Az ilyen jellegű ellentétek a magyarság és a magyar király-
44 Lásd pl. Kántor Zoltán (szerk.), Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. (Bibliotheca

iuridica. Publicationes cathedrarum, 21; Rejtjel politológia könyvek, 21), Rejtjel Kiadó,
25

ság területén (ekkor még kisebbségként) élő, saját államiságukat
megteremtő majdani többségi nemzetek között végeredményben
akkor kezdődött, amikor a XIX. században a magyar nemzet nem-
zetállam-építő stratégiája találkozott egyes nemzetiségeinek önálló
nemzetstratégiájával.45 A területi átfedések és az egymással szöges
ellentétben álló nemzeti törekvések miatt a konfliktus szinte elke-
rülhetetlen volt. Ebben pedig kimagasló szerepet kapott a felekeze-
ti, vallási hovatartozás, hiszen az egyház adta és/vagy szocializálta
az értelmiséget, a kulturális mozgalmi vezetőket.
1. Románok
Az erdélyi románság esetében nyilvánvaló, hogy – az abszolutista

Habsburg császári hatalom támogatásával – tulajdonképpen a magyar
államhatalom és a magyar vezető réteg ellenében határozta meg önma-
gát. A török uralom gyengülésének és folyamatos visszaszorulásának
az eredményeként ugyanis az önálló erdélyi fejedelemség, a XVII. szá-
zad utolsó évtizedében, már Habsburg fennhatóság alá került. I. Lipót
1690. október 16-án bocsátotta ki a Diploma Leopoldinum-ot, amely
Erdély közjogi helyzetét szabályozta a birodalom keretében. Ennek ér-
telmében Erdély megtarthatta rendi társadalmi berendezkedését, tör-
vényeit és a bevett vallások szabad gyakorlatát.46 Ez azonban egyáltalán
Budapest, 2004; Benedict Anderson, Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus erede-

téről és elterjedéséről. (Atelier füzetek, 8), L’Harmattan, Budapest, 2006. Rogers Brubaker,
Nacionalizmus új keretek között. (Atelier füzetek, 11), L’Harmattan – Atelier, Budapest, 2006.
45 Lásd pl. Ács Zoltán, Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Átdolgozott kiadás, Kossuth
Könyvkiadó, Budapest, 1996; Bodonyi I., Idők szorításában, Budapest, 2002, 13-46. old.
(=„Magyarország nemzetiségeinek útja a trianoni békéig”). „A Magyarországot lakó népek és
szomszédaik közel egy időben indultak el a modern polgári nemzetté válás útján. A dinasztiák
Európáját a nemzetek Európája váltotta föl. Az uralkodóhoz és a hazához, lakóhelyhez való
kötődés helyére az etnikumhoz tartozás, a közös nyelv, történelmi múlt és kultúra került, mely
a 19. század második felére Európa keleti felében is kiegészült azzal a politikai törekvéssel,
hogy egy adott etnikum kiterjedésének határait megfeleltesse az államhatárokkal. (…) Nemzet
és állam egymásnak való megfeleltetése, az úgynevezett államnemzet koncepció gyakorlatba
való átültetése, az etnikai önmegvalósítás, mely a forradalom utáni Franciaország történelmi
tapasztalatából sarjadt, Kelet-Európában és Magyarországon is óriási nehézségekbe ütközött.”
Bodonyi I., i. m., 22. old. A kérdésre vonatkozóan lásd pl. Ring Éva, Államnemzet és
kultúrnemzet válaszútján. A modern nemzetek születése Kelet-Közép-Európában, ELTE Eötvös
Kiadó, Budapest, 2004.
46 „A Diploma bizonyos mértékben megfelelt a főleg protestánsokból álló erdélyi uralkodó osztály
érdekeinek, és összhangban volt az erdélyi önállóság ideológiájával, az ún. transsylvanizmussal,
mert meghagyta az ország rendi önkormányzatát, és megőrizte a protestáns vallások túlsúlyát a
katolikussal szemben.” P. Szőke J., Márton Áron, Innsbruck, 1988, 52–53. old.
26

nem akadályozta az „egy állam, egy vallás” elvét valló Habsburgokat ab-
ban, hogy mindent megtegyenek a katolicizmus erősítésére, elsősor-
ban az erdélyi protestáns uralkodó réteg hatalmának és befolyásának a
gyengítése és a visszaszorítása érdekében. Ezen törekvésükkel Erdély-
ben gyakorlatilag politikai és hatalmi tényezővé tették a vallást, amely
már jól meghatározott nemzeti vonásokkal rendelkezett.47
A vallás, mint nemzetstratégiai és geopolitikai tényező azóta is
megőrizte időszerűségét Erdélyben. „A szigorúan és nemes érte-
lemben vett vallási meggondolások mellett – ugyanis – hatalompo-
litikai szándékok is vezették III. Károlyt az erdélyi püspökség 1713-
ban történő helyreállításában”.48
A Habsburg-kormányzat valláspolitikai törekvéseinek másik –
mindmáig kiható – megnyilvánulása a görög keleti románság uni-
ójának a szorgalmazása volt a katolikus egyházzal. Ezen a téren,
aránylag rövid idő alatt látványos sikert értek el. 1697 és 1701 kö-
zött – a magyar jezsuiták (pl. Baranyi Pál László) munkájának kö-
szönhetően – létrejött az unió, amely az egyesült klérus számára
társadalmi felemelkedést és státust biztosított.49 Ennek fejében az
uniátus egyház elismerte a pápai – és egyben a Habsburg császári
– fennhatóságot, illetve elfogadta a tisztitótűzre (purgatórium50), az
eucharisztiára (kovásztalan kenyér használatának érvényessége) és
a Szentlélekre vonatkozó (az Atyától és a Fiútól származik; filioque
vita51) katolikus tanítást, miközben megtarthatta liturgikus szoká-
sait és hagyományait. Mindennek köszönhetően az egyszerű, a ha-
talmi viszonyokat és a teológiai tanítást amúgy sem ismerő hívek
gyakorlatilag nem is érzékelték magának az uniónak a tényét.
Politikailag azonban az unió rendkívül fontos lépésnek szá-
mított, mivel a központi kormányzat lényegesen megnövelte a ka-
tolikusok számát, és az erdélyi románság döntő többségét a bécsi
47 Lásd pl. „Erdély és a Habsburg valláspolitika a 17. század utolsó évtizedeiben”, Múlt-kor történel-
mi portál (http://mult-kor.hu/20051125_erdely_es_a_habsburg_vallaspolitika_a_17_szazad_
utolso_evtizedeiben) (Letöltés: 2009. október 19).
48 P. Szőke J., i. m., 54-55. old.
49 Lásd Marton József, „ A gyulafehérvári vallási unió (1697–1701). Apor István és Baranyi Pál
László szerepe az unió létrejöttében”, Studia Universitatis Babeş-Bolyai, Theologia Catholica
Latina 48, 2003/1, 111–120. old.
50 Erre vonatkozóan lásd Jacques Le Goff, La naissance du purgatoire. (Bibliotheque des
histoires), Gallimard, Paris, 1982.
51 Lásd pl. Peter Gemeinhardt, Die Filioque-Kontroverse zwischen Ost- und Westkirche im
Frühmittelalter. (Arbeiten zur Kirchengeschichte, 82), Walter de Gruyter, Berlin – New York, 2002.
27

udvari politika közvetlen befolyása alá vonta. A görög katolikussá
lett románokat most már szembe lehetett állítani az erdélyi magyar-
sággal, és annak protestáns vezető rétegével, amely egyáltalán nem
lelkesedett az „anyaországgal” való egyesülésért, és nem is igen
szorgalmazta azt.
Ezen lépésükkel a katolikus Habsburgok a német nyelvű és
kultúrájú, ellenben evangélikus vallású szászoktól független máso-
dik tömegbázist teremtettek maguknak Erdélyben, és következetes
munkával elkezdték az irántuk elkötelezett és hűséges uniátus ve-
zető román papi réteg kinevelését. Ide vezethető vissza tehát az a
gyakorlat, hogy az erdélyi románok minden sérelmükkel mindig
közvetlenül a bécsi udvarhoz és magához a császárhoz fordultak –
hiszen mindent onnan kaptak –, és talán soha nem értették (vagy
nem is akarták megérteni!) a birodalomnak, és később a dualizmus
korabeli monarchiának, az évszázadok folyamán kialakult jog- és
intézményrendszerre épülő működési mechanizmusát. Ezt igazol-
ja az erdélyi román (a balázsfalvi görög katolikus és a nagyszebeni
ortodox) püspököknek a II. Lipót császárhoz 1791. március 11-én
benyújtott Supplex Libellus Valachorum c. emlékirata,52 amely töb-
bek között az erdélyi románság negyedik rendi nemzetként való el-
ismerését kérte; később pedig az elhíresült Memorandum,53 amely
nemzetközi visszhangot kiváltó perrel végződött (1892–1894-ben),
rendkívül sokat rontva Magyarország megítélésén.
Mindez elsősorban annak köszönhetően vált lehetségessé, hogy
a Habsburgok támogatták a román görög katolikus egyházszervezet
kiépülését. „Az 1700-ban egyesült románok részére 1701-ben I. Lipót
Gyulafehérvár székhellyel keleti szertartású püspökséget állított föl.
XIII. Ince pápa 1721-ben a román és egyéb nemzetiségű egyesültek
részére Fogaras székhellyel új egyházmegyét létesített, amely III.
Károlytól 1736-ban megkapta a balázsfalvi [Apafi] uradalmat.”54 Az
1742. július 20-i királyi rendelet pedig a görög katolikus vallásúakat
– társadalmi helyzetre és státusra való tekintet nélkül – a kiváltságos,
nemesi rendek közé sorolta. Ezt a rendelkezést azonban az 1743. au-
52 Lásd Köllő Károly, Supplex Libellus Valachorum, Kriterion, Bukarest, 1971.
53 Lásd Ioana Alexandra Negreanu (szerk.), De la pronunciament la memorandum, 1868–1892:
mişcarea memorandistă, expresie a luptei naţionale a românilor, Arhivele Statului din
România, Bucureşti, 1993.
54 P. Szőke J., i. m., 55. old.
28

gusztus 21-i nagyszebeni országgyűlés csak a görög katolikus vallású
román nemesekre és egyháziakra korlátozta. A császári udvar azon
politikai húzása, hogy a vallási hovatartozás révén egyenrangúvá te-
gye a magyar nemest és a görög katolikus román jobbágyot – miköz-
ben a többi jobbágy, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül,
megmarad a teljes jogfosztottság állapotában – tulajdonképpen a
román–magyar ellentétet alapozta meg, és az ellenségeskedés csíráit
szórta szét az erdélyi társadalomban. A nagyszebeni országgyűlés-
nek a görög katolikus románokról szóló határozata elleni tiltakozás
kinyilvánítása céljából ugyanis a fogarasi román görög katolikus püs-
pök, Inocenţie Micu-Klein, 1744. július 6-án, Balázsfalván zsinatot hí-
vott össze, majd a felelősségre vonás elől Rómába menekült.
A császári rendelet azonban nem csupán román–magyar el-
lentétet szült, hanem magát az erdélyi románságot is megosztotta,
hiszen a nem egyesült (vagyis görög keleti vagy ortodox) papság
semmiféle kiváltságban nem részesült. Ellenben azzal, hogy a karló-
cai ortodox érsek fennhatósága alá helyezték magukat részesültek
a szerb ortodoxokat megillető vallásszabadságban. A románságnak
ez a megosztottsága, a görög keletiek létszámának erőteljes növe-
kedésével párosulva, 1759-ben nyílt lázadásba torkollott, amely a
görög katolikus egyház és a földesúri hatalom ellen irányult. A lá-
zadás leverése után, 1761-ben, Brassó székhellyel, Mária Terézia ro-
mán ortodox püspökséget állított fel. 1784-ben ennek a székhelye
került át Nagyszebenbe.
A román görög katolikus egyház felállítása és megszervezése,
illetve az általa elindított nemzeti vonatkozású politikai küzdelem
a román kultúra erőteljes fellendülését – illetve a román nemzeti
tudat fölébresztését és a magyarellenes érzelem megerősödését55
– eredményezte Erdélyben, és kihatással volt magára a román or-
todoxiára is. A történelem iránti érdeklődés következtében pedig
kibontakozott az a latin irányzat, amely szorgalmazta a cirill betűs
írás helyett a latin ábécé használatára való áttérést.
55 A Gheorghe Bariţiu szerkesztette Gazeta Transilvaniei c. folyóiratban ezeket lehetett olvasni
(1849. december 1.): „Minden román csak román nőt vegyen feleségül! Minden román császár-
hűségben nevelje gyermekeit igazi románokká! Vésse minden román atya gyermekei szívébe,
hogy csak román lehet a románnak igazi testvére! Ha fölösleges pénzed van, kizárólag román
bankba vidd! Tiltsd meg gyermekeidnek zsidó kocsmák látogatását! Bármi kevéssel, de erőd-
höz képest támogasd a román egyházakat és iskolákat!” Domokos P. P., Rendületlenül…,
Budapest, 1989, 38–39. old.
29

1848–49-ben a magyarság és a románság szervezetten és
fegyveresen került szembe egymással.56 Ebben oroszlánrésze volt
Andrei Şaguna nagyszebeni ortodox püspöknek,57 aki Erdély és
Magyarország uniója ellen foglalt állást, miközben Lemény János
fogarasi görög katolikus püspök az 1848. május 30-i kolozsvári ren-
di országgyűlésen megszavazta azt.
A magyar szabadságharc leveréséből az erdélyi románság
aránylag kevés hasznot húzott. Érdekes módon azonban a legki-
emelkedőbb engedmény szintén vallásos jellegű volt. „IX. Pius a
bécsi kormány kérésére az egyesült románok részére az esztergo-
mi érsektől független metropoliát szervezett. A pápa a fogarasi püs-
pökséget Gyulafehérvár-Fogaras néven érsekség rangjára emelte
(1850), és ide osztotta be a nagyváradi (1777), valamint az újonnan
alapított lugosi és szamosújvári püspökségeket (1852).”58 Ezzel az
erdélyi román görög katolikus egyházszervezet sokkal kiépítetteb-
bé vált, mint annak magyar római katolikus megfelelője. Arról nem
is beszélve, hogy a római katolikussal szemben több főpapi rangú
egyházi méltósággal rendelkezett; illetve, hogy az önállóságot élve-
ző román görög katolikus érsek rangban és méltóságban az erdélyi
magyar római katolikus püspök fölé került. Haynald Lajos erdélyi
püspök (1852–1863) hasonló jellegű kérését, hogy az erdélyi püs-
pökség emeltessék érseki rangra, és a Székelyföldön létesüljön két
olyan püspökség, amelyek a moldvai és a havasalföldi katolikusok
lelki szükségleteit is ellátják, a bécsi udvar elutasította. Ennek ered-
ményeképpen a Vatikán is tárgytalanak tekintette. Nagy vonalak-
ban tehát ez volt Erdély valláspolitikai helyzete akkor, amikor a köl-
csönösen egymásra utalt Habsburg-háznak és a magyar uralkodó
osztályoknak 1867-ben sikerült kiegyezniük egymással.59
56 Dél-Nyugat-Erdély (Hunyad és Fehér megye) demográfiai összetételének a megváltozásában

fontos szerepet játszott mind a Horea, Cloşca és Crişan vezette felkelés (1784), mind pedig az
1848–49-es román vérengzések (főleg Hegyalja vidékén). Ez utóbbi során pusztult el a
nagyenyedi kollégium is (1849. január 8–11). Egyébként mindkét eseménynél kimutatható a
vallásos jellegű ideológiai indíttatás és a román ortodox papok szerepe is, amit a marxista szí-
nezetű történetírás végeredményben elkendőzött.
57 Lásd pl. Keith Hitchins, Orthodoxy and nationality: Andrei Saguna and the Rumanians of
Transylvania, 1846-1873. (Harvard Historical Studies, 94), Harvard University Press, Cambridge
(Mass) – London, 1977 (román ford. Bukarest, 1995).
58 P. Szőke J., i. m., 65. old.
59 Lásd Cieger András (szerk.), A kiegyezés. (Nemzet és emlékezet, 5), Osiris Kiadó, Budapest,
2004.
30

A kiegyezés következményeként megalakult Osztrák–Magyar
Monarchia keretében tulajdonképpen véget ért Erdély három év-
százados különállása, és megkezdődött a Magyarországgal való
egyesülés/egyesítés gyakorlati megvalósítása.
Az unió az erdélyi románságban heves ellenállást váltott ki,
amelynek 1868. május 15-én Balázsfalván hangot is adtak. Ez első-
sorban azzal magyarázható, hogy a román vezetők tudatára ébred-
tek a Béccsel való közvetlen kapcsolat megszakadásának. I. Ferenc
József azonban tett még egy gesztust irányukba. 1868. június 24-én
szentesítette az önálló nagyszebeni román ortodox metropolia fel-
állítását előirányzó törvénycikkelyt.
Az erdélyi románság az autonómia melletti kiállás és a passzív
ellenállási politika mellett döntött; „miközben az Erdélyen kívüli
románok bekapcsolódtak a magyar politikai életbe, és 22 képvi-
selővel részt vettek a parlament munkájában”.60 A nagyszebeni ro-
mán ortodox metropolia felállítása, illetve Andrei Şaguna püspök
személyisége és szerepvállalása azonban azt eredményezte, hogy a
valláspolitikai hadszíntéren Nagyszeben fokozatosan háttérbe szo-
rította Balázsfalvát – vagyis az ortodoxia a görög katolicizmust –,
amely már nem támaszkodhatott a katolikus bécsi udvarra. 1884-
ben Nagyszebenben megalakult a Tribuna c. napilap,61 amely maga
köré tömörítette a magyar kormány politikáját hevesen ellenző és
bíráló román fiatalságot. 1892 elején ebben a szellemi környezetben
született a vízválasztónak vagy fordulópontnak tekinthető Memo-
randum, amelyet egy 300 fős küldöttség közvetlenül a császárnak
akart átadni, s amely kétségbe vonta a kiegyezés és az unió létjogo-
sultságát. A magyar kormány erre a lépésre perrel válaszolt (1894),
s így az erdélyi románság ügyére nemzetközileg is felfigyeltek, amit
a különböző nyelveken (francia, angol, német) megjelent korabeli
könyvek sokasága is mutat. Kétségtelen, hogy a független román
királyság megalakulása sem hagyta hidegen az erdélyi románságot,
mint ahogy megváltoztatta a térség geopolitikai viszonyait is.62
60 Bodonyi I., Idők szorításában, Budapest, 2002, 36. old.

61 Lásd pl. Bíró Sándor, A Tribuna és a magyarországi román közvélemény. (Erdélyi tudományos
füzetek, 128), Minerva, Kolozsvár, 1941.
62 Lásd pl. Jancsó Benedek, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. 1–2
kötet, Lampel, Budapest, 1896 és 1899; Uő., Erdély és a nagyromán aspirációk. (A Szabad
Lyceum Kiadványai, 5), Szabad Lyceum, Budapest, 1918; Uő., A román irredentista mozgalmak
31

A politikai harc mellett az erdélyi románság ügyesen kihasznál-
ta a magyar jogállamiság biztosította lehetőségeket: kulturális (pl.
Astra egyesület), pénzügyi (bankok, pl. az Albina) és gazdasági té-
ren. Ugyanakkor a román görög katolikus és ortodox egyházak ki-
terjedt alsó és középfokú iskolahálózatot építettek ki, és komolyan
hozzájárultak egy szélesebb román értelmiség megteremtéséhez.
Mindebben fontos szerepet játszott az a vagyoni gyarapodás, mely
az 1848-as forradalmi törvénykezés végrehajtásának köszönhető. A
román jobbágyság ennek eredményeképpen ugyanis megszaba-
dult a tizedtől, az úrbéri szolgálattól és minden fizetési kötelezett-
ség nélkül földhöz jutott.
1872-ben megalakult a kolozsvári magyar királyi tudomány-
egyetem. A reformátusok törekvéseit, hogy teológiai akadémiáju-
kat az egyetem fakultásává léptessék elő, azonban nem koronázta
siker; mint ahogy sikertelennek bizonyult Fogarassy Mihály erdélyi
katolikus püspök (1864–1882) azon törekvése is, hogy a gyulafe-
hérvári hittudományi főiskolát (papnevelő szemináriumot) három
fakultásos akadémiává fejlessze.
A XX. század első évtizedében az erdélyi románság vezetői
feladták a passzív magatartást és az aktív politizálás útjára léptek,
mivel Ferenc Ferdinánd trónörököstől63 a Monarchia átalakítását
remélték. A magyarországi politikai viszonyok (Tisza István kormá-
nya) és a nemzetközi helyzet alakulása (I. világháború) azonban
teljesen más mederbe terelték az erdélyi kérdés megoldását.
2. Ruszinok64
A románokkal, szlovákokkal és szerbekkel ellentétben Kárpátalja

őshonosnak mondható nemzetének – a paraszti sorú ruszinoknak
(vagy ruténeknek, akik a XIII. sz. második felétől élnek a területen)
története. (Historia incognita), Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2004 (eredeti megjelenés:

Budapest, 1920).
63 Lásd Eöttevényi Olivér, Ferenc Ferdinánd, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991 (eredeti megjele-
nés: Budapest, 1942).
64 A ruszinokra vonatkozóan lásd pl. Bonkáló Sándor, A rutének (ruszinok). Sajtó alá rendezte,
jegyzetekkel ellátta és az Utószót írta Salga Attila. Második, bővített kiadás, Európai Protestáns
Magyar Szabadegyetem, Basel – Budapest, 1996.
32

– a nemzetépítésében soha nem játszott központi szerepet a ma-
gyarellenesség (és a területi követelés).65 Ez kétségtelenül annak kö-
szönhető, hogy a ruszin identitás formáját, szervezeti, eszmei-ide-
ológiai és kulturális keretét meghatározó görög katolikus egyház
(munkácsi püspökség66), amely az 1646-os (április 24.), a papoknak
társadalmi felemelkedést biztosító,67 ungvári unió eredményekép-
pen jött létre,68 mindig is szervesen betagolódott a magyar katoli-
kus egyházszervezeti rendszerbe, és soha nem vált magyarellenes-
sé. Nem véletlen, hogy a XX. sz. elején a megerősödő kárpátaljai
russzofil irányzat egyértelműen az ortodoxia (pravoszlávia) köntö-
sébe burkoltan tevékenykedett, és a görög katolikus egyházat igye-
kezett bomlasztani a hívők áttérítésével, ami feszültségeket és konf-
liktusokat okozott (pl. máramarosszigeti „rutén skizmaper”69), de
meghatározó tömegbázist nem tudott teremteni. Ugyanakkor az is
fontos tény, hogy történelme folyamán – egészen a legújabb korig –
a kárpátaljai ruszin görög katolikus egyház független volt a nyugati
ukrán görög katolikus egyháztól, amely a lengyelországi ortodox
egyházból alakult (breszti unió, 1596-ban70); illetve, hogy a magyar
és az ukrán nemzetépítés valójában nem keresztezte egymást (az
ukránoknak nincsenek tapasztalataik a történelmi Magyarország-
ról, mivel Galícia a Monarchia idején is Ausztria fennhatósága alatt
állt). Az ukrán nacionalista történetírás azon újkori nézete, misze-
65 A ruszinok hűséget tanúsítottak mind a Rákóczi-, mind pedig az 1848–1849-es szabadságharc-

ban.
66 Lásd Hodinka Antal, A munkácsi görög-katholikus püspökség története, Magyar Tudományos
Akadémia, Budapest, 1909; Botlik József, „Út a munkácsi püspökség felállításáig (1690–1771)”,
in: P. Punykó Mária (szerk.), „Hét kereszt alatt felkelek”. Kárpátaljai néprajzi és honismereti
dolgozatok, Hatodik Síp Alapítvány Budapest – Mandátum Kiadó, Beregszász, 1997, 80–95. old.
67 Pl. jobbágysorból való kiemelkedés, képzési lehetőség a katolikus egyetemeken (történetesen
Rómában).
68 Az unió elveit a Basel-Ferrara-Firenzei Zsinat (1431–1445) fogalmazta meg 1439-ben. A pápa
főségének és joghatóságának, a filioque tannak és a kovásztalan kenyér érvényes euchariszti-
kus használatának az elismerésével az ortodoxok lényegében katolizáltak. Ennek fejében
viszont megtarthatták liturgiájukat és egyházfegyelmüket (pl. nős papság), miközben elnyerték
a katolikus papokat megillető jogokat és privilégiumokat. Később az ungvári unió szolgált
modellül az erdélyi ortodox románok uniójához.
69 Lásd Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 182-188. old.; Gönczi Andrea, Ruszin
skizmatikus mozgalom a XX. század elején, PoliPrint – II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar
Főiskola, Ungvár – Beregszász, 2007; Uő., „Ruszin skizmamozgalom a XX. század elején”, in:
Kupa László (szerk.), Vallás és etnikum Közép-Európában. Tanulmányok, B&D Stúdió, Pécs,
2008, 165–177. old.
70 Lásd pl. Bert Groen – Wil van den Bercken (szerk.), Four hundred years Union of Brest (1596–
1996): a critical re-evaluation. (Eastern Christian Studies, 1), Peeters, Leuven, 1998.
33

rint Kárpátalja a magyar honfoglalás előtt a kijevi Ruszhoz tartozott
tulajdonképpen az 1945-ös, Szovjetunió általi bekebelezést hivatott
legitimálni. Hiszen az 1920-es évek előtt Kárpátalján sem orosz,
sem pedig ukrán őslakosság nem élt.
A terület hányatottsága azonban korábban kezdődött. Kárpátalja
esete ugyanis beszédesen bizonyítja, hogy a nagypolitikában nincse-
nek elvek és értékek, hanem csakis érdekek és stratégiák. Mindebben
pedig az a lakosság jön a legkevésbé számításba, akikről rendszerint
szűk körben szokás dönteni. Kárpátalja hovatartozásáról pl. – amely-
nek a frissen kikiáltott Magyar Köztársaság Ruszka Krajna néven te-
rületi autonómiát adott (1918. december 21-i. X. Néptörvény A Ma-
gyarországon élő ruszin (ruthén) nemzet autonómiájáról71) –, az I.
világháború végén, az Amerikába emigrált ruszinok véleménye alap-
ján döntöttek a nagyhatalmak (1919. március 13-án),72 miközben a Gö-
rög Katholikus Szemle 1918. január 20-i száma a következő állásfogla-
lást fogalmazta meg: a rutén „ép(p) oly szerves tagja a magyarságnak,
mint a színmagyar nép, s a kettő között csak annyi a különbség, hogy
az egyik magyarul, a másiknak egy része ruténül beszél. Nemzeti kí-
vánságaik a ruténeknek nincsenek, nem is voltak, mint a délvidéki
szerbeknek, az erdélyi szászoknak vagy románságnak, amely nemze-
tiségek államot akarnak létesíteni az államban.”73
A területet Csehszlovákia kapta meg annak fejében, hogy – ál-
ságosan – széles körű autonómia megadására kötelezte el magát.
Kárpátalja neve Podkarpatszka Rusz, Ruszinszkó lett.
3. Szlovákok
A szlovákoknál is érzékelhető nemzeti (nyelvi) és felekezeti össze-

fonódás gyakorlatilag ugyanazokat a vonásokat és fejlődési pályát
kínálja elemzésre, mint más közép-kelet-európai (vagy egyszerűen
csak európai) nép esetében. Ami mégis sajátságosnak tekinthető,
az a saját – „nemzetinek” is mondható – politikai és egyházi struk-
71 Lásd Magyar Törvénytár. 1918. évi törvénycikkek és néptörvények, Franklin Társulat, Budapest,
1919; illetve Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján I, Nyíregyháza, 2005,
389–393. old.
72 Lásd Móricz K., Kárpátalja sorsfordulói, Budapest, 2001, 20–21. old.
73 Idézi Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 217. old.
34

túra hiánya. Évszázadokon keresztül ugyanis a szlovákok szervesen
betagolódtak a magyar állam- és (szentistváni) egyházszerkezetbe
(esztergomi, nyitrai és egri püspökségek); történelmük során pe-
dig követték annak alakulását, és osztoztak hányatottságában.
Európa középkori politikai és egyházi strukturálódásának
eredményeképpen a szlovákok (a románokkal, az ukránokkal és
a szerbekkel ellentétben) a nyugati – vagyis latin – kereszténység
félterére kerültek; gyakorlatilag egy táborba a magyarokkal. Évszá-
zadokon keresztül tehát a szlovák nyelv – akárcsak a magyar – azon
társadalmi rétegek hétköznapi kommunikációs eszközét jelentette,
akiknek nem volt beleszólásuk a történésekbe. Egyházi vonatko-
zásban a liturgia egységes latin nyelve pedig eleve kizárta a „nem-
zeti” nyelv problémáját.
Ebben az egységes nyugat-európai rendszerben a törés a re-
formáció időszakában következett be. Hatására ugyanis teret nyert
a nép hétköznapi nyelve, és elindult az egyes nemzetek irodalmi és
kulturális fejlődése. A későbbi (cseh)szlovákiai politikai térben ily
módon – az erőviszonyok függvényében – több keresztény feleke-
zet szerveződött meg. A katolikusok mellett megjelentek az evan-
gélikusok, reformátusok és – az 1646-ban megkötött ungvári uniót
követően – a görög katolikusok. A szlovák nyelv azonban továbbra
is háttérbe szorult mivel a protestánsok a cseh (illetve a magyar)
liturgikus nyelvet használták.
Amikor a XVIII. században elindult a nemzeti nyelvek felérté-
kelődése és hivatali használatba kerülése, a katolikus alsópapság és
értelmiség erőteljesen kivette a részét a szlovák irodalmi nyelv kikris-
tályosításában és használatának az előmozdításában, illetve a szlovák
nemzeti mozgalom kibontakoztatásában.74 Mindebben fontos szere-
74 Ennek hátterében mindenekelőtt a szlovák elem XVIII. századi térhódítása áll, amely össze-
függ a török hódoltság idején elszenvedett népességveszteséggel. Ellenben nem ez az egyedü-
li ok. „A szlovák elem spontán térhódítását a magyar etnikum rovására a tudós Bél Mátyás
(1684–1749), e jelenség megfigyelője és leírója, többek között a következő szavakkal jellemez-
te: ‘Míg a magyarok fogynak, addig a szlovákoknak egyre jobban megy soruk, nem is annyira
a vagyonosságban, mint inkább számbeli súlyuknál fogva. Ritka az olyan falu, amelyben nem
lennének szlovákok. A magyarok ezekből elköltöznek, és településeiket átengedik a szlová-
koknak, de ha helyben is maradnak és tovább a szlovákokkal élnek együtt, nem szaporodnak.
A szlovák családban három, négy, sőt hat gyermek is van, a magyarban egy vagy kettő. A fiata-
labb magyar nemzedék nemcsak a szlovákok szokásait sajátítja el, hanem azok nyelvét is, és az
öregek kihalásával ők is szlovákokká válnak. De sokan azok közül az idősebb magyarok közül
is, akik azelőtt a szlovák nyelvet nem bírták, most úgy beszélik ezt a nyelvet, mint a született
szlovákok.” Popély Gy., Népfogyatkozás, Budapest, 1991, 14. old. Lásd még Kőrösy József, A
35

pet játszott pl. az a pozsonyi katolikus szeminárium, amelyet II. József
(1780–1790) alapított, és ahol programszerűen is tanulmányozták a
szlovák nyelvet. Ezt végül Anton Bernolák (1762–1813) kodifikálta
a nyugat-szlovákiai (vagyis Nagyszombat-környéki) nyelvjárásra ala-
pozva (Grammatica Slavica, Pozsony, 1790). Az ő nevéhez fűződik
a Szlovák Tudományos Egyesület megalapítása is (Nagyszombat,
1792). Ennek titkára és legaktívabb tagja egy katolikus pap lett: Juraj
Fándly (1750–1811). Jóllehet néhány év után megszűnt, az egyesület-
nek mégis sikerült megjelenítenie az önállóság eszméjét.
A háttérbe szoruló mozgalmat az 1820-as évek közepén szin-
tén egy katolikus pap, Juraj Palkovič kanonok (1769–1850), élesz-
tette újra, aki egyben a Bibliát is lefordította a Bernolák-féle szlovák
nyelvre. Munkáját az önmagát „szlávnak” deklaráló Rudnay Sándor
esztergomi érsek (†1831) támogatta.
A szlovák katolikus alsópapság önállósági gondolatával ellen-
tétben – akik egy magyar jellegű egyházi intézményrendszerben a
szintén katolikus magyaroktól csakis nyelvi/nemzeti alapon tudták
önmagukat elhatárolni – és vele mintegy párhuzamosan, a szlo-
vák protestáns értelmiség a csehszlovák nemzeti és nyelvi egység
gondolatát képviselte, és ragaszkodott a szlovakizált cseh biblikus
nyelvhez. Ennek kétségtelenül a felekezeti együvé tartozás volt az
alapja. Az eszme szellemi központja Pozsony volt; mégpedig az
1607-ben alapított pozsonyi evangélikus líceum Cseh-Szláv Nyelv
és Irodalom Tanszéke, amely a XIX. század elejétől kezdődően ha-
tározottabban is megjelenítette ezt a gondolatot.
A szlovák nemzeti tudat kikristályosodásában fontos momen-
tumnak tekinthető a magyar országgyűlés 1840-ben hozott törvé-
nye, amely előírta a magyar nyelv használatát az egyházakban, és
kötelezővé tette annak ismeretét a papok és a lelkészek számára.
Ugyanakkor az anyakönyvek nyelve is a magyar lett.75 A történet ér-
felvidék eltótosodása, Budapest, 1898; valamint Kocsis Károly, Etnikai változások a mai
Szlovákia és a Vajdaság területén a XI. századtól napjainkig. (Az etnikai térszerkezet átala-
kulásának sajátosságai). (Politikaelméleti füzetek, 4), ELTE BTK Politikaelméleti Továbbképző
Intézete, Budapest, 1989.
75 Ez volt az 1840. évi VI. törvénycikk. Lásd Balogh Margit–Gergely Jenő, Állam, egyházak, val-
lásgyakorlás Magyarországon. 1790–2005. I. kötet: 1790–1944. (História Könyvtár.
Okmánytárak, 2), História – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2005, 172–173. old.
Később, az 1844. évi II. törvénycikk értelmében, a magyar államnyelv lett (hivatali, közigazga-
tási és közoktatási).
36

dekessége, hogy a szlovákok a latin nyelv megtartását kérték abban
a Szlovák felségfolyamodvány-ban, amelyet 1842. június 4-én adtak
át Metternich kancellárnak. Mivel ez evangélikus kezdeményezés
volt (200-an írták alá), 1842 nyarán, az – egyértelműen a Habsburg
birodalomhoz kötődő – egyház egyetemes konventje az akció szer-
vezőit „hazaárulóknak” bélyegezte. Ez is mutatja az egyházi és a po-
litikai hatalom korabeli szerves összefonódását. Az egyházi döntés
következtében Ľudovít Štúrt (1815–1856)76 – aki a közép-szlovák
nyelvjárásra alapozva megalkotta a szlovák irodalmi nyelvet – me-
nesztették a pozsonyi líceum tanári állásából.77 Tiltakozásul a diá-
kok egy része követte őt és Lőcsére távozott.
A Štúr által megalkotott szlovák irodalmi nyelv (A szlovák
nyelv elmélete, 1846) lehetővé tette a katolikusok és az evangéliku-
sok közeledését.78 Ennek köszönhetően a szlovák nemzeti mozga-
lom, legalábbis a nemzeti nyelv kérdését illetően, egységessé vált.
Ugyanakkor az addig főképpen nyelvi és kulturális kérdés politikai
dimenziót kapott.
A következő lépést a Matica slovenská 1863. augusztus 4-én,
Turócszentmártonban tartott alakuló közgyűlése jelentette, amely
betetőzte Cirill és Metód Nagymoráviába érkezésének ezeréves
jubileuma ünnepségeit. A katolikus és protestáns szlovákok egy-
másra találását tükrözte a szervezet vezetőségének az összetétele
is – jóllehet továbbra is voltak ellentétek. Első elnöke Štefan Moyzes
katolikus püspök (1797–1869), első alelnöke pedig Karol Kuzmány
evangélikus lelkész (1806–1866) lett. A Matica slovenská-t a magyar
kormány 1875. november 12-én szüntette meg; közadakozásból
származó vagyonát pedig az állam egyszerűen elkobozta. Ezt meg-
előzően – 1874–1875-ben – záratta be a magyar kormány az 1860-as
76 A szlovák romantika és nemzeti mozgalom vezető személyisége a ruszofil pánszlávizmus esz-

méjének jelentős képviselője is volt egyben (lásd A szlávság és a jövő világa c. híres-hírhedt
művét). Személyére vonatkozóan lásd Rudolf Chmel, „Ľudovít Štúr a szlovákok emlékezeté-
ben”, Fórum 11, 2009/1, 3–26. old.
77 Az intézményre vonatkozóan lásd pl. Fukári Valéria, Egy régi alma mater. A pozsonyi evangéli-
kus líceum és teológiai akadémia utolsó negyven éve. (1882–1923), Kalligram, Pozsony, 2003.
78 Ebben a közeledésben minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy ezt megelőzően, az 1840-
es nyelvtörvény mellett, a szlovákok (főként az értelmiség) veszélyérzetét gróf Zay Károly
evangélikus főfelügyelő azon terve is fokozta, mely az evangélikus (német és szlovák) és a
református (magyar) egyházak egyesítését helyezte kilátásba. Erre vonatkozóan lásd Varga
János, Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején,
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. Köszönet Gaucsík Istvánnak, hogy erre a mozzanatra felhív-
ta a figyelmemet.
37

években megnyílt nagyrőcei és turócszentmártoni evangélikus, va-
lamint a znióváraljai katolikus szlovák gimnáziumokat. Egyedül az
1869-ben alakult Szent Adalbert Társulat szlovák katolikus egyházi
kulturális szervezetet sikerült egészen 1918-ig fenntartani.
Tehát ha tárgyilagosan nézzük a dolgokat, a szlovák sérelmek
és frusztrációk nem tekinthetők teljesen megalapozatlanoknak. Az
idő közelsége miatt, a Monarchia felbomlása után, hatalmi pozíci-
óba kerülő szlovákok kétségtelenül rendelkeztek olyan személyes
élményekkel, illetve családi tapasztalatokkal, amelyek mindenkép-
pen alkalmasnak tekinthetők valamiféle bosszúvágy táplálására.79
A XIX. század utolsó évtizedeiben a fiatal szlovák katolikus
értelmiségiek – szűkre szabott mozgásterük keretei közepette – a
XIII. Leó pápa által 1891-ben kiadott Rerum novarum enciklikából
merítettek ihletet. Céljuk közös volt a nép körében tevékenykedő
papokkal: a szlovák parasztság felemelése80 a gazdasági egyletek,
a népművelés, az alkoholizmus ellen folyatott harc révén. Mindezt
az Anton Bielek (1857–1911) és Andrej Hlinka (1864–1938) kiadta
Ľudové noviny fogta össze.
Andrej Hlinka a Szlovák Nemzeti Párt katolikus, ún. népi szár-
nyának volt a vezéralakja. Az 1906-os választások alkalmával kifej-
tett tevékenysége miatt Párvy Sándor szepesi püspök (1848–1919)
felfüggesztette, és eltiltotta a papi tevékenységtől.
1913 júliusában, Zsolnán, alakult meg a Hlinka vezette Szlovák
Néppárt, amely a keresztényszocializmus talaján indult, majd te-
kintélyuralmi és nacionalista lett. Ez a Párt képviselte és testesítette
79 R. Service angol történész a Lenin életrajzában pl. meggyőzően mutatja be, hogy milyen hatal-
mas erő rejtőzhet a bosszúszomjban és a gyűlöletben. Robert Service, Lenin. Egy forradalmár
életrajza, Park Könyvkiadó, Budapest, 2007.
80 Erre vonatkozóan Andrej Hlinka 1934-ben a következőket írta: „Fiatal plébános és pap voltam
Háromszlécsen. Saját szememmel láttam a szlovák nép nyomorát, minden neki jutott ütés és
sérelem fájt nekem. Agyonkínozta a bürokratizmus, kiszipolyozta a zsidóság. A hivatalok sem-
mit sem segítettek, otthon nem volt kilátás a helyzet javítására. Kénytelenek voltunk külföldi
segítség után nézni.” Chmel R. (szerk.), A szlovákkérdés a XX. században, Pozsony, 1996, 184.
old. A szlovákság társadalmi helyzetének ilyen jellegű érzékelése minden bizonnyal összefüg-
gött azzal a ténnyel, hogy „a városok nemzetiségi vidékeken is nagyrészt magyar nyelvűek és
kultúrájúak voltak, amelyeknek a polgárosodás előrehaladtával valóban jelentős asszimilációs
hatásuk volt. A magyar anyanyelvű lakosság számát a magyarországi zsidóság egyre nagyobb
méretű magyar nyelvűvé és magyar kultúrájúvá válása is hatékonyan növelte. Ez a rohamosan
polgárosodó, az ország politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi életében egyre fontosabb
pozíciókat meghódító réteg nemzetiségi vidékeken is zömmel a magyar elem sorait szaporítot-
ta. Ez a jelenség főleg a Felvidéken, ott is leginkább a városokban volt szembeötlő. A századfor-
dulón a felvidéki városok magyar anyanyelvű polgárságának jelentős részét már a megmagya-
rosodott honi zsidóság alkotta.” Popély Gy., Népfogyatkozás, Budapest, 1991, 15. old.
38

meg a szlovák autonómia eszméjét81 a csehszlovák nemzetegység
(čechoslovakizmus) fikcióját már-már államvallásként kezelő Cseh-
szlovákiában.82
A XIX. századi szlovák–magyar kapcsolatok fejlődését szem
előtt tartva, katolikus viszonylatban nyugodtan beszélhetünk a
(közéleti szerepet is vállalni kész) szlovák érzelmű alsópapság és
a magyar (vagy talán a valóságnak megfelelőbb uralkodóhű) fel-
sőpapság szétválásáról. Amennyiben tárgyilagosan szemléljük az
egyházi közigazgatást mindenképpen fonáknak mondható, hogy
a szlovák többségű egyházmegyéket magyar főpapok irányították,
még akkor is, ha a liturgia egységes latin jellege talán valamiképpen
tompította az erősödő nemzeti ellentéteket. Ennek fényében azon-
ban valamelyest talán érthetőbbé válik: miért van az, hogy a szlová-
kok napjainkban még csak hallani sem akarnak magyar katolikus
püspökről Szlovákiában?!
4. Szerbek
A Habsburg uralkodóháznak nyújtott katonai segítség fejében a

birodalomban élő szerbek vallásszabadságot és rendezett közjogi
helyzetet élveztek. Mindezt a császárok diplomákkal szabályozták
(pl. I. Lipót 1690-ben, II. József 1790–1791-ben), amelyek ugyan kor-
81 Lásd pl. James Ramon Felak, „At the price of the Republic”: Hlinka’s Slovak People’s Party,
1929–1938. (Pitt Series in Russian and East European Studies, 20), University of Pittsburgh
Press, Pittsburgh, 1994. 1930-ban Jozef Tiso a Párt ideológiáját a következőképpen határozta
meg: „Az a politika, amely a nemzet javát tartja szem előtt, és célként a nemzet valóban egész-
séges fejlődését követi, az adott nemzet történelmére alapozza tevékenységét. Ebből a történel-
mi előfeltételből fakad a szlovák néppárt autonomista politikája. A szlovák nemzet életének
eszményét gondolatvilágában a szlovák nemzet történelmének alapján dolgozza ki, s igyekszik
ezt az eszményt megvalósítani a nemzet államrendjében. A szlovák nemzet történelme katego-
rikusan hangsúlyozza a szlovák nemzet egyediségét, önállóságát a nagy szláv családon belül.
Ezt a múltat nem lehet figyelmen kívül hagyni és félreseperni anélkül, hogy az egész politikai
vonal ne tévesztene irányt, és így előbb vagy utóbb eredménytelenül zátonyra ne futna. (…) A
nemzet ugyanis a legtágabb meghatározás értelmében olyan emberek közössége, akiknek
azonos az eredetük, a testtípusuk, természetük, egy a múltjuk, egy a nyelvük, azonosak a szo-
kásaik, egy a kultúrájuk, azonosak a céljaik, és összefüggő területen szerves egységet alkotnak.
(…) A szlovákok tehát sajátos nemzetet alkotnak, és a csehszlovák nemzet kifejezés csupán
politikai értelemben helytálló, amikor a közös állam tagjait jelöli.” Chmel R. (szerk.), A szlovák-
kérdés a XX. században, Pozsony, 1996, 90–91. old.
82 A csehszlovák nemzetegység eszméjének ellentmond az ún. „pittsburghi egyezmény”, amelyet
1918. május 30-án kötöttek az Egyesült Államokban működő cseh és szlovák szervezetek képviselői.
Ez Szlovákia számára bizonyos önállóságot biztosított a közös államban: saját országgyűlés és köz-
igazgatás, saját bíróság, iskolahálózat, szlovák hivatali és közéleti hivatalos nyelvvel.
39

látozott és felügyelt, de végeredményben mégis egyféle önállóságot
biztosítottak számukra. Arról nem is beszélve, hogy a karlócai szerb
érsek joghatósága kiterjedt a birodalom minden ortodox alattvaló-
jára (így pl. az ortodox románokra is). Mindez lehetővé tette a szerb
polgári értelmiség kialakulását, amely lényegében a nemzeti moz-
galom eszmei hordozója lett.
A XIX. század eleji szerb felkelések, az orosz–török háború és a
Porta hatalmának gyengülése következtében 1830-ban megalakult
a szerb autonóm fejedelemség, Miloš Obrenovićcsal (1780–1860)
az élen. Ezzel lényegében elindult egy autoriter, a belső konfliktu-
sokat erőszak útján megoldó, államalakulat kiépülése, amely egy-
ben a délszláv egység gondolatának a megvalósítását is felkarolta
– természetesen szerb irányítással.
Milán Obrenović (†1889) uralkodása alatt – akinek sikerült lét-
rehozni a független szerb királyságot –, eléggé egyértelművé vált,
hogy a szerbek számára politikai célkitűzés a Délvidék megszerzé-
se, „a maga kiváló gazdasági adottságaival és viszonylag fejlett társa-
dalmi viszonyaival”.83 Ez 1914. decemberében már kifejezett hábo-
rús célja a szerb vezetésnek – a délszlávok egyesítése ürügyén.
Mindennek előzménye az 1848–1849-es szabadságharc leveré-
sét követően megalakított Szerb Vajdaság emléke, amelyet a Habs-
burg hatalom a szerbek hűséges szolgálata fejében hozott létre.
Hiszen a felelős magyar kormány ellen az 1848 tavaszán fellázadó
szerbek már április 14-én (karlócai gyűlés) megfogalmazták a kiala-
kítandó Vajdaság (Vojvodina) gondolatát. Május 13. és 15. között pe-
dig ezt hivatalosan is kimondták:
„Itt a nagy számban megjelent papok, a környező városok polgár-

sága, szerbiai fegyveres önkéntesek (szerviánusok), határőrtisztek, sőt,
ekkor már egyszerű falusiak, a falvak parasztküldöttei teljesen szakítot-
tak a magyarokkal. A gyűlés kitűzte az önálló szerb Vajdaság megalakulá-
sának programját. Ez magába foglalta a Szerémséget a határőrvidékkel,
Baranyát, Bácskát a csajkás zászlóaljjal, a Bánságot a határőrvidékkel és
a kikindai kerülettel. Az egyik határozati pont kimondta, hogy a Vajda-
ság a nemzeti egyenjogúság alapján szövetségre kíván lépni Horvátor-
83 Domonkos L., Magyarok a Délvidéken, Budapest, 1992, 32. old.
40

szággal. Josip Rajačićot, a karlócai metropolitát pátriárkának84 , Stevan
Šupljikac ezredest pedig a megszervezendő Vajdaság fegyveres erői-
nek vezérletére vajdának kiáltották ki. A Vajdaság közigazgatását a ma-
gyar kormánytól függetlenül működő, választott testületre, a főodborra
bízták, melynek Stratimirović lett az elnöke. Május közepétől a déli
megyék és a határőrvidék szerbek lakta területein a tényleges hatal-
mat a főodbor és az annak alárendelt helyi odborok gyakorolták. A
karlócai gyűlés ezután követeléseinek elismerése és megerősítése vé-
gett a bécsi udvarhoz fordult annak a »szeretetnek és ragaszkodásnak
a tolmácsolásával, amellyel a szerb nép az uralkodóház iránt viseltetik«.
Az Innsbruckba érkezett küldöttségre azonban csalódás várt, mert az
uralkodó elutasította kívánságaikat.”85
Ellenben 1849. november 18-án egy nyílt császári parancs még-

is létrehozta a Szerb Vajdaságot és a Temesi Bánságot. A koronatar-
tomány élén a vajda (vagyis maga a császár) állt. Központja Temes-
vár volt. A szerbek azonban gyakorlatilag semmiféle joggal nem
rendelkeztek, hiszen a közigazgatás nyelvének a németet tették
meg. Ebből is jól látszik, hogy ez lényegében véve nem volt több
egy nyilvánvalóan magyarellenes büntető császári intézkedésnél.
A császár végül 1860. december 27-én, ugyancsak rendeletileg,
megszüntette a koronatartományt és visszaállították a megyerend-
szert. Mindennek ellenére a Vajdaság léte megmaradt és megszé-
pült (mitizálódott) a szerb kollektív emlékezetben, s fokozatosan
mintegy a követelések hivatkozási alapjává vált. Annál is inkább
mivel a szerbek, ortodox egyházi intézményrendszerük keretei
között, továbbra is megőrizték vallásszabadságukat és vallási auto-
nómiájukat, hiszen „a görögkeleti szerb nemzeti egyházi kongresz-
szus szinte külön szerb parlamentként működött az országban”.86
84 Ezt Ferenc József császár 1848. december 15-i nyílt parancsa megerősítette, jóllehet a konstan-
tinápolyi pátriárka nem ismerte el.
85 Szántó Imre, Szeged az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején. (Tanulmányok
Csongrád megye történetéből, 11), Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 1987. Idézi: Domonkos
L., i. m., 9. old.
86 Balogh Margit – Gergely Jenő, Állam, egyházak, vallásgyakorlás Magyarországon. 1790–2005.
I. kötet: 1790–1944. (História Könyvtár. Okmánytárak, 2), História – MTA Történettudományi
Intézete, Budapest, 2005, 344. old. Lásd még Hadrovics László, Vallás, egyház, nemzettudat. A
szerb egyház nemzeti szerepe a török uralom alatt. Eötvös Loránd Tudományegyetem Szláv
Filológiai Tanszéke és Román Filológiai Tanszéke, Budapest, 1991.
41

Ugyanakkor Újvidék egy pezsgő szerb szellemi élet központja volt
(„szerb Athén”); miközben ezen a magyar „végvidéken” „a magyar-
ság nagy része törpebirtokos, gazdasági cseléd, ipari és mezőgaz-
dasági munkás volt”.87
Összegzés
A csupán vázlatosan felvonultatott tények fényében is eléggé

nyilvánvaló, hogy amikor 1914-ben kitört az I. világháború, a Mo-
narchiában feszült nemzetiségi viszonyok uralkodtak. Mindez ér-
telemszerűen vezetett oda, hogy a hadi helyzet alakulásának függ-
vényében, már a háború második felében, körvonalazódni kezdett
a történelmi Magyarország szétdarabolásának a lehetősége, amely
végeredményben a trianoni békeszerződésben teljesedett be. A
ruszinok kivételével ugyanis a szlovákok, a szerbek és a románok
egyaránt rendelkeztek olyan politikai szervezetekkel és ideológu-
sokkal, amelyek és akik ebbe az irányba tevékenykedtek. A szlová-
kok és a románok a települési elsőbbség és ősiség, a szerbek pedig
a határőrvidéki „kiváltságaik” okán a magyarsággal szemben jogot
formáltak az általuk lakott terület birtoklására, és lényegében még
a háború befejezése előtt felvetették az elszakítás/elszakadás eshe-
tőségét, a megalakítandó saját nemzetállam javára.
87 A. Sajti E., Impériumváltások, revízió és kisebbség, Budapest, 2004, 17. old.
42

III. 1918–1938: a magyar
közösségek új helyzete
– kisebbségben
Az I. világháború előtt mind az erdélyi román, mind pedig a szlovák
köztudatban felgyülemlett a vélt vagy valós sérelmek sokasága. Mi-
vel ezen nemzeteknél az egyházak (szlovákok esetében a katolikus
és lutheránus; román viszonylatban pedig az ortodox és a görög ka-
tolikus) voltak a nemzeti öntudatfejlődés melegágyai érthető, hogy
ezeknek a tapasztalatoknak az alapján az újonnan létrejött nemzet-
államok (Románia, Csehszlovákia, valamint a Szerb-Horvát-Szlovén
Királyság) később mindent megtettek a kisebbségbe került magyar
közösségek egyházainak az ellehetetlenítésére, amelyeket teljesen
felkészületlenül ért a politikai-társadalmi körülmények megváltozá-
sa. Arról nem is beszélve, hogy az újonnan alakult nemzetállamok
„történelmi” jussuknak tekintették a békeszerződésekkel megszer-
zett területeket. Ez egyben azt is jelentette, hogy a kisebbségeket
– különösen a magyar kisebbséget – nem tekintették „őshonos”-
nak. Ennek a felfogásnak természetesen voltak mélyreható poli-
tikai következményei: a kisebbségek jogegyenlőségét valójában
az „őslakos többség” jóindulata és nagylelkűsége függvényének
tekintették.88 Érthető, hogy minden kisebbségi jogkövetelést hálát-
88 Ebben a nagylelkűségben természetesen mindig is a nemzetközi politikai helyzet és erővi-

szonyok voltak a meghatározóak. Mindezt nagyon jól érzékelteti a román állam magatartása,
amely a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet 1939 novemberében, a Romániai
Zsinatpresbiteri Evangélikus-Lutheránus Egyházat pedig csak 1940 márciusában ismerte el
hivatalosan. Ellenben 1945 júniusában a román állam máris kezdeményezte a református egy-
házkerületek összevonását az erdélyi püspök fennhatósága alatt. Ettől, akkor, Vásárhelyi János
püspök elzárkózott. Később azonban az állam keresztülvitte az akaratát, és megvalósíttatta a
szervezeti egységet, még akkor is, ha megmaradt az igazgatási önállóság.
43

lanságként értelmeztek, s a kisebbségi kérdés megoldását egyedül
az (olykor erőszakosságig menő) asszimiláció révén látták megva-
lósíthatónak. Mindez azonban arra is ráébresztette az új társadal-
mi-politikai helyzetbe került magyar egyházi vezetőket, hogy intéz-
ményes létük valamiféleképpen összefonódik a magyar kisebbség
megmaradásának kérdésével. Ezért fontossá vált a hagyományos
egyházi feladatokon túlmutató társadalmi szerepek felvállalása is
(történetesen a magyar kisebbség és a magyar kultúra védelme, a
felekezeti-nemzeti öntudat erősítése); szinte mondhatni fordítottan
arányos mértékben a politikai érdekvédelem létével vagy hiányá-
val, illetve annak törvényes lehetőségeivel. Hiszen annak ellenére,
hogy a történelem kialakította „szervezeti rendjüket szétszabdalták,
tevékenységük anyagi hátterét [pedig] alapjaiban ingatták meg”,
jelentőségük a magyar kisebbség különböző rétegei szemében
jelentősen felértékelődött,89 hiszen ők testesítettek meg valamiféle
jogfolytonosságot a történelmi Magyarországgal.
1. Románia
Az első világháború végén, az Európát meghatározó általános po-

litikai szétomlásban és átrendeződésben, 1918. december elsején,
Gyulafehérváron, az Erdélynek Romániával való egyesülését szor-
galmazó román álláspont került kifejezésre, és diadalmaskodott.
Ezzel megvalósulni látszott az a francia ígéret, amely Romániát,
1916 nyarán, hadba lépésre késztette a Monarchia ellen.
Ezen a gyulafehérvári gyűlésen a román küldöttek a következő
alapelveket (III. határozat) proklamálták:
„1. Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Min-

denik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához
saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott
egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormány-
zásában való részvételre minden nép népességének számarányá-
ban nyer jogot.
89 Lásd Bodonyi I., Idők szorításában, Budapest, 2002, 234. old.
44

2. Egyenlő jog és teljes felekezeti autonóm szabadság az állam
összes felekezetei számára. ”90
Ezekből a szép elvekből gyakorlatilag semmi nem valósult

meg. A román király ugyanis a határozatnak ezt a pontját később
nem szentesítette. Helyette a román kormányok asszimilációs cél-
kitűzései érvényesültek egy homogén nemzetállam megvalósítása
érdekében (a kisebbségek és főképpen a magyarság felszámolá-
sára irányuló törekvés, váltakozó intenzitással és módszerekkel,
de a román nemzetstratégia állandó eleme lett).91 Ez szinte mond-
hatni természetes, hiszen a balkáni politikai kultúrában a szónak
nincs értéke,92 illetve az elmélet (retorika) és a gyakorlat között óri-
90 Palotai M., Pásztortűz (1921–1944), 2008, 12. old.

91 Abból, hogy a szászok 1919. január 8-án, Medgyesen, a Romániával való egyesülés mellett dön-
töttek a későbbiekben nem sok hasznot húztak. Pedig kiváló evangélikus püspökük és egyház-
történet-írójuk, Teutsch Frigyes, még a háború alatt figyelmeztetett: „ha Magyarország tönkre
megy, mi is elpusztulunk s elvész népünk és egyházunk; ha országunkat elszakítják
Magyarországtól, vége százados történetünknek és jövőnknek” (Mikó I., Huszonkét év,
Budapest, 1941, 13. old.). A román politikai valóság ugyanis rövid időn belül szertefoszlatta
reményeiket. Ezért az 1930-as években már Hitlertől remélték problémáik megoldását, amiért
– a kollektív bűnösség elve alapján –, a II. világháborút követően, nagyon súlyos árat fizettek.
Napjainkra – tehát szűk egy évszázad leforgása alatt – Teutsch püspök „próféciája” valósággá
vált: Erdélyből gyakorlatilag eltűntek a szászok. Több száz éves történelmüket és jelenlétüket
csupán a tárgyi emlékek őrzik – legalábbis még egy ideig.
92 Erre két nagyszerű példa is van. Az egyik az RMDSZ szenátorainak és képviselőinek 1992. októ-
ber 25-i eskütétele a kolozsvári Szent Mihály templomban: „Hű magyarként szolgálni fogom
népemet – esküdtek akkor a honatyák –, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képvi-
seljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennma-
radásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés”. A másik Adrian Severin,
a Ciorbea-kormány külügyminisztere, aki 1996. december 27-i magyarországi látogatása alkal-
mával megígérte a Bolyai Magyar Tudományegyetem létrehozását, a kétnyelvű feliratok visszaál-
lítását, az oktatási törvény módosítását, az államosított egyházi és közösségi vagyonok visszaadá-
sát, illetve a kárpótlást. Maga Victor Ciorbea miniszterelnök pedig a következőket nyilatkozta,
1997. április 28-án, Brüsszelben: „Olyan ország vagyunk, amely gyakorlatilag megoldotta a hatá-
rok kérdését. A mi országunk pozitív módon oldotta meg a kisebbségek kérdését, szentesítve
egy példaszerű etnikumközi és felekezeti együttélést. Az a tény, hogy a magyar kisebbség – a
legjelentősebb romániai kisebbség – pártja részt vesz mellettünk a kormányzásban, miniszteri,
államtitkári, prefektusi és alprefektusi tisztségekkel rendelkezik, bizonyítja ezt az állítást.
Egyébként most két napja az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése döntést hozott Strasbourgban
Románia monitorizálásának megszüntetéséről. Ilyen értelemben meg kell jegyeznem, hogy
folyamatban van az oktatási törvény módosítása az anyanyelven való oktatás megvalósítása cél-
jából; megtörtént a magyar, német, zsidó közösségi javak visszaadása.” Takács Ferenc, „Románia
Erdély-politikája 1989 után”, in: Bárdi N. (szerk.), Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999,
162–163. old. Mindez azzal magyarázható, hogy Romániában, ahol a mindenkori hatalom akara-
ta és szándéka volt a jog, nem egyszerű (belátható időn belül mondhatni lehetetlen) az európai
mércéjű modern jogállamot megteremteni. Boros György, unitárius püspök, 1926. augusztus
18-án a következő gondolatokat jegyezte naplójába: „Romániában ne számíts se rendre, se tisz-
taságra, se tisztességre. Itt az evangéliumot furcsán alkalmazzák: ne tudja a te jobb kezed, mit
mível a bal, azt jelenti, hogy az nem ér semmit, amit tegnap mondottam, mert a tegnap nem ma.
Így van mindenfajta joggal, és ezért minden jog egyben jogtalanság.” Kovács Sándor–Molnár B.
Lehel (szerk.), Boros György unitárius püspök naplója. 1926–1941. Forráskiadvány. (Az erdélyi
45

ási szakadék tátong.93 Nem véletlen tehát, hogy az Erdélybe, 1919
folyamán, berendezkedő román közigazgatás már a kezdetektől
felhatalmazva érezte magát arra, hogy az egyházak belső életét
is ellenőrizze, és abba beleszóljon. Így kobozták el pl. a szatmári
katolikus főgimnáziumot, amelyet román állami líceummá alakí-
tottak át. Ezért 1919. augusztus 28-án a magyar egyházak vezetői
„együttes emlékiratban fordultak a román Kormányzó Tanács el-
nökéhez, Iuliu Maniuhoz, kérve fékezze meg ‘a kisebbségben levő
nemzetiség könyörtelen üldözését”.94 Az erdélyi magyar egyházi
vezetők (Majláth Gusztáv Károly katolikus, Nagy Károly református
és Ferencz József unitárius püspökök) – akik tulajdonképpen egy-
fajta jogfolytonosságot is megtestesítettek – megérezték, hogy az
új történelmi helyzetben túl kell lépni a vélt vagy valós sérelmeken,
hiszen létfontosságú a felekezetközi összefogás, az ellentéteken
való felülemelkedés.95 Ugyanakkor azt is gyorsan felismerték, hogy
a hagyományos egyházi feladatok mellett fel kell vállalniuk népük
öntudatának erősítését, értékeinek megőrzését és fejlesztését is,
amennyiben azt akarják, hogy intézményként is fennmaradjanak.96
Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai, 1), Kolozsvár, 2001, 48.

old. Boros püspök szavai semmit nem veszítettek időszerűségükből. Lásd még Lucian Boia,
Történelem és mítosz a román. Fordította András János, Kriterion, Bukarest – Kolozsvár, 1999;
Uő., Romania: borderland of Europe. Translated by James Christian Brown, Reaktion Books,
London, 2001. Valamint Mirnics Károly, „A balkáni Janus-arc”, Magyar kisebbség 6, 2000/1 (19.
szám).
93 Ehhez társul még az a jellemvonás, hogy a tolerancia és a kompromisszumkereső diplomácia
tulajdonképpen gyengeségnek számít, amely nem érdemel sem hitelt, sem pedig tiszteletet.
Ennek fényében jobban érthető a magyar diplomácia sikertelensége mind a románokkal, mind
pedig a szlovákokkal szemben. A diplomaták ugyanis nem ugyanazt a nyelvet beszélik, és nem
ugyanabban a kulturális, mentális rendszerben gondolkodnak.
94 Sas P., Az erdélyi római katolikus egyház 1900–1948, Budapest, 2008, 30. old.
95 A felekezetközi béke és szolidaritás természetesen nem valósult meg teljesen. Szatmárban pl. a
Katolikus Élet és a református Egyházi Híradó rendszeresen polemizált egymással. Ez is mutat-
ja, hogy a romániai magyar felekezetközi kapcsolatokban és viszonyban bőven van még feltár-
ni való!
96 Mindezt jól tükrözi a református egyház helyzete, amelyik az 1930 években felfedezte az erdélyi
szórványvidéket. Földes Károly (Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból, Nagyenyed,
1934; lásd PoLíSz 101, 2007/február) református lelkipásztor volt az, aki Mezőújlak (rom.
Delureni) lelkészeként az elsők között döbbent rá arra, hogy megfogyatkozott hívei (52 magyar,
akik többnyire a családban is románul beszéltek) már 40 éve templom nélkül próbálják vallási
életüket valahogy megélni. Ami azt jelenti, hogy a szóban forgó helyzet valamikor az 1890-es
évek elején kezdődött. Akkor azonban ez senkinek nem tűnt föl, és nem is jelentett igazából
gondot. 40 év alatt azonban a lakosság lassan elrománosodott, s csupán az egy holdas temető
emlékeztetett a falu valamikori népes magyarságára. Földes Károly a következőket írta 1934-ben:
„Elpusztulnak szórványaink, mert azok gondozására nem áldozunk semmit. Rongyos, nyomor-
gó mezőségi lelkészeink nagy része azért nem látogathatja nagyszámú szórványát, mert gyalog
nem tud 15-50 km utat megtenni, szekérre nincs pénze. A szórványokon lakók pedig útiköltsé-
get nem akarnak és rendesen nem is tudnak fizetni. A szórványgondozó lelkész rendesen csak
46

A magyarságban pedig tudatosodott az a felismerés, hogy nemzeti
önazonossága megőrzésének egyik leghatékonyabb módja a fe-
lekezeti hovatartozás fenntartása.97 Ebben minden bizonnyal az is
fontos szerepet játszott, hogy a magyar nyelvű oktatás visszaszorult
a felekezeti iskolákba, miközben a román állam nyomatékos hittérí-
tő tevékenységbe kezdett az ortodox és görög-katolikus egyházak
javára (numerus valachicus bevezetése). Ez elsősorban azzal ma-
gyarázható, hogy az állam a maga egységesítő és a magyar közös-
ség bomlasztását célzó stratégiájában fontos szerepet juttatott az
ún. „román” (ortodox és görög katolikus) egyházaknak,98 amelyek
elsősorban templomépítéssel igyekeztek helyet/teret foglalni, és a
román jelenlétet nyilvánvalóvá tenni a magyar vidékeken.99 Az or-
todoxia ugyanakkor erőszakosnak minősíthető térítési politikát is
folytatott, s ebben támaszkodhatott az állami hivatalnokok közre-
működésére, akik a magyarokkal román származásukat elismerő
és egyben az ortodox egyházba felvételüket kérő nyilatkozatokat
próbáltak aláírattatni.100
akkor tud eredményt elérni, ha mindenképpen különb, mint a szórványokban lakó más egyház-
hoz tartozó kollégája. (…) Meg kell értetni a szórvány híveivel, hogy a vegyes házasság elpusztít-
ja őket. …Sohasem szabad kérni tőlük. Ha kepehátrálékért perbe fogják a szórvány híveit, azután
hiába jön a lelkész, nem tudja többet összeszedni őket. Amit adnak szivök szerint, az a lelkészé.
A szórvány sohasem jövedelem, az mindég anyagi ráfizetés, még akkor is, ha az önként vállalt
kepét megfizetik, hiszen a szórványok között a legritkább eset, hogy a fuvardíj megtérüljön a
jövedelemből. Nagy kísértés a templom. A zászlódíszes, oltáros templomok felszívják gyengébb
híveinket. Ezen csak komoly konfirmációi előkészítéssel segíthetünk. Ez a legnehezebb feladat.
A legtöbb szórványon sohasem volt református iskola. A legtöbben nem tudnak írni, olvasni.
Hogy tanítsad a Kátét, amikor 4 hétben csak egyszer látod híveidet?” Vetési L., Ne csüggedj el,
kicsiny sereg!, Kolozsvár, 2002, 78–79. old.
97 Keszeg Vilmos és Becze Márta a vallás és a nemzet összefonódását a következőképpen fogal-
mazza meg: „Az első világháborút lezáró határmódosítások, a kisebbségi lét kezdete a lelkészt
[elsősorban református, unitárius és katolikus viszonylatban] a nemzetiségi identitás szimbó-
lumainak őrzőjévé, fenntartójává, terjesztőjévé teszi. Tevékenységi köre túllépi a vallásos élet
terét és eseményeit. A jogaiban és életvitelében sérült közösségének az üdvjavakon kívül kultu-
rális, jogi, gazdasági, egzisztenciális szolgáltatásokat nyújt. Mindezt a hitéletnek és hívő-lelkész
kapcsolatának az élet egyéb területeire való kiterjesztése által. Tulajdonképpen maga a vallás,
a vallásos élet is átértékelődik, a nemzetiségi kultúra részévé válik, a túlélés, a megmaradás
egyedüli gyakorlati formájává, intézményévé.” Nagy Ö.–Hermán J.–Nyitrai M., Palástban,
Marosvásárhely, 2001, 16. old.
98 Lásd pl. Oláh Sándor, „Magyar görög katolikus ‘románok’. (Vallási-etnikai feszültségek egy
székely faluban a két világháború között)”, Regio 4, 1993/2, 99–120. old.
99 Lényegében véve ez a stratégia és gyakorlat érvényesül ma is, történetesen a Székelyföldön.
Lásd Csáky Zoltán, Hagymakupolás honfoglalás avagy, Püski, Budapest, 2004; Uő., „Sorvadó
nemzetünk – avagy a Hagymakupolás honfoglalás”, Székelyföld 12, 2008/9 (szeptember).
100 Magyarhermányban pl. a román állam a község pénzén – „zsarolással és kényszermunkával”
– építtetett ortodox templomot, amelynek tetőzetét aztán, 1940 és 1944 között, a falu lakói
lebontották. Lásd Máthé János, A magyarhermányi református egyházközség története, Gaál
Mózes Közművelődési Egyesület, Barót, 2004, 63–69. old. (=Felekezeti kitérések, áttérések;
47

Az egyesülést az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés
szentesítette, s ezzel az erdélyi magyarságban végérvényesen
tudatosult, hogy kezdetét vette az a számára teljesen új helyzet,
hogy nemzeti (és vallási) kisebbség lett.101 Arról nem is beszélve,
hogy szétdarabolódott a váradi, a csanádi és a szatmári római ka-
tolikus egyházmegye. Az erősen központosított Románia pedig
szembesült azzal a kisebbségi kérdéssel, amelyből napjainkra
szinte kizárólagosan erdélyi magyar kérdés lett, hiszen mostaná-
ra minden más számottevő (és politikai tényezőként számba jö-
hető) kisebbséget (pl. zsidókat, németeket) sikerült felszámolni
az országban.
A békeszerződést követően a római katolikus és a protestáns
(református, lutheránus és unitárius) történelmi egyházak vezetői
megalakították az Erdélyi Magyar Egyházak Felekezetközi Köz-
ponti Tanácsát, amely az egyházak közös jogvédő fellépéseit volt
hívatott összehangolni és irányítani, különösen az oktatást illető-
en.102 Főképpen azért, mert a két világháború között az erdélyi
magyar egyházak társadalmi szerepének rendkívüli jelentősége
mindenekelőtt a fenntartott felekezeti iskolahálózatban rejlik. En-
nek anyagi hátterét azonban alapjaiban rengette meg, mindjárt az
elején, a román földbirtokreform, amely ahhoz az első világhábo-
rút követően ülésező első román parlamenthez köthető, amelyben
az erdélyi magyarság egyetlen képviselővel sem rendelkezett. Pe-
dig ez hozta az 1921-es földreformtörvényt, melynek kétségtelen,
hogy voltak magyar kedvezményezettei is, de amely nemcsak a
magyar nagy- és középbirtokos réteget, hanem a magyar egyhá-
zakat és közösségeket is sújtotta:103 az egyházak az oktatási és kö-
Erőszakos térítések. Vallássérelmi ügyek; A rövid életű hermányi görögkeleti egyházról); Uő.,
Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Csíkszereda, 2008, 257–259. old.
101 Lásd Kós Károly–Paál Árpád–Zágoni István, Kiáltó Szó.[Kolozsvár, 1921]. Idegennyelvű
Folyóiratkiadó, Budapest, 1988.
102 Marosvásárhelyen pl. közös felsőoktatási intézmény létrehozását tervezték. Ezt azonban a
román hatóságok megakadályozták. Lásd Ligeti E., Súly alatt a pálma, Csíkszereda, 2004, 46.
old. Ugyanakkor igyekeztek összehangolni a kolozsvári egyházi kollégiumok irányítását és
működését is. E célból alakult, 1928-ban, az ún. Tanulmányi Bizottság.
103 A kisajátított egyházi vagyonok jegyzékét közli Az erdélyi történelmi egyházak és Románia,
Budapest, 1921, 19-34. old. Lásd még Móricz Miklós, Az erdélyi föld sorsa. Az 1921. évi román
földreform, Erdélyi Férfiak Egyesülete, Budapest, 1932; Venczel József, Az erdélyi román föld-
birtokreform, ETI, Kolozsvár, 1942; Mikó I., Huszonkét év, Budapest, 1941, 28–38. old.; Romsics
I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 143-145. old.
48

zösségi célokat szolgáló birtokállomány 84,54%-át veszítették el.104
Sokat mondó tény, hogy a kisajátított magyar egyházi tulajdonok
haszonélvezői nem egyszer a román ortodox vagy görög katoli-
kus egyházak voltak.105 Bíró Sándor szerint „a román államvezetés
mindvégig a román nemzeti egyházak anyagi erőinek fokozására
és a magyar egyházak leszegényítésére törekedett. Ez a törekvés
ugyanilyen világosan megnyilvánult az egyházak lelkészeinek
juttatott fizetés-kiegészítő államsegély nagyságának megállapítá-
sában is”.106 Ez a segély egyben fegyverként is működött az állam
kezében: azt minden címszó alatt meg lehetett vonni.
A földreform lényegét minden bizonnyal Venczel József fogal-
mazta meg a legtalálóbban:
„A tények logikájának nincs szerepe az erdélyi román földre-

formban; itt csak az elvek és a szenvedélyek logikája érvényesült:
az erdélyi magyar kultúra fejlettebb, mint a román,
ez a kultúrfölény román nemzeti szempontból veszedelmes,
elő kell segíteni tehát a nivellálódást,
de a nivellálódás csak abban az esetben remélhető, ha az erdé-
lyi magyar kultúra elveszíti anyagi alapjait,
tehát oda kell hatni, hogy az erdélyi magyarság elszegényedjék.
És ez az utóbbi valójában sikerült, habár a várt eredmény nél-
kül, mert az erdélyi magyar kultúra összeroskadása nem következett
be. De a rombolás így is teljes értékű volt, hiszen az elszegényedés
következtében a magyar proletáriátus meghatványozódott – nem-
csak a falvakon, de a városokban is, hol a földreformnak megfe-
lelője más síkon az ipari és kereskedelmi üzemek nacionalizálása,
a magyar munkást szélnek bocsátó ‘nemzeti munkavédelem’ és a
‘nyelvvizsgáltatás’ – minden fokon, az útkaparótól egészen a sza-
badfoglalkozású értelmiségi egyénig.”107
104 Lásd Bárdi Nándor, „A romániai magyar kisebbség a két világháború között”, Bárdi N.–Fedinec
Cs.–Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 93. old.
105 Lásd pl. Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 179–
181. old. A román ortodox egyház vagyoni gyarapodását célzó állami segédlet – különöskép-
pen a Székelyföldön – napjaink Romániájában is gyakorlat.
106 Bíró S., Kisebbségben és többségben, Bern, 1989, 387. old.
107 Venczel J., „Erdély és az erdélyi román földreform” (Hitel, 1940–1941/3-4. szám), in: Uő., A
falumunka útján, Székelyudvarhely, 2008, 97–120. old.; itt 119. old.
49

A gazdasági jellegű földreform mellett ugyanakkor az sem
elhanyagolható, hogy 1919 és 1924 között 197 035-en repatriáltak
Magyarországra (főképpen tisztviselők és városi középosztálybeli-
ek108), ami társadalmi, gazdasági és kulturális szempontból hatal-
mas érvágást jelentett az erdélyi magyarság számára, rontva annak
társadalomszerkezetét.
„A vidéki értelmiségiek és a kis- és nagybirtokosok elszegé-

nyedtek. A megmaradt középosztály összetétele megváltozott, de-
rékhadát már nem az állami vagy megyei tisztségviselők alkották.
Helyettük a papok, tanítók, tanárok és az egyházak körül csoporto-
suló különböző diplomások, értelmiségiek kerültek előtérbe. Az új
viszonyok megnövelték az egyházak társadalmi befolyását, egyút-
tal fokozták a felelősségét is.”109
Ugyanakkor azonban, Venczel József szerint („Új magyar intelli-

gencia”, Erdélyi Tudosító, 1935. április), ez a fajta „magyar középosz-
tály” csak a „legritkább esetben s akkor is csak egyesekben jelentett
külön, autonóm gondolkodású társadalmi rendet. A hivatalnok és
a hivatalnok szellem [vagyis az irányítottság], a lekötelezettség a jel-
lemzői a magyar társadalom középrétegének.”110 Ebben kétségtele-
nül szerepet játszott az is, hogy átértékelődtek a társadalmi szerepek:
a szószék, a katedra, az iroda, a rendelő jelentősége megnövekedett
és egyfajta nemzeti értékkel töltődött fel.111 Ellenben egyáltalán nem
108 1923-ban pl. távozni kényszerült Glattfelder Gyula (1874–1943) csanádi püspök is, aki – az
Apostoli Szentszék rendelkezésének engedelmeskedve – székhelyét Temesvárról Szegedre
helyezte át. A püspökre vonatkozóan lásd Zombori István (szerk.), Igazságot-szeretettel:
Glattfelder Gyula élete és munkássága, Budapest – Szeged, 1995. Lásd pl. a püspök pásztorle-
velét, amelyben sérelmezte az agrárreform intézkedéseit és megtiltotta a papságnak, hogy a
végrehajtással kapcsolatos ünnepségeken közreműködjön, illetve búcsúzó pásztorlevelét:
Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 160–162. old.
és 162–166. old.
110 Venczel J., i. m., 79. old. (79–86. old.).
111 Pl. „a katolikus papok származására vonatkozó, korántsem teljes és befejezett kutatás alapján
úgy tűnik, hogy 1918 után Erdélyben aránylag több, középosztálybeli, ‘úri’ szülőktől származó
fiatal jelentkezett kispapnak és teológiai hallgatónak, mint akár 1918 előtt, akár a két világhá-
ború közti anyaországban. A jelenség mögött valószínűleg a középosztály életkilátásainak
megroppanását is fel lehet lelni: a papi hivatal 1918 után szerény fizetéssel járó, de közmegbe-
csülésre számot tartó és főleg biztos állást jelentett, ahol pl. a nyelvvizsgák rémével sem kellett
állandóan szembenézni. Ugyanakkor az is fontos motívum, hogy Erdélyben az a városi, értel-
miségi elvallástalanodási folyamat, mely elsősorban Budapest esetében a századfordulón
megfigyelhető volt, legfeljebb a kezdetén tartott, 1918 után pedig inkább visszafordult.”
50

biztos, hogy az egyes személyek képesek voltak megfelelni annak a
többletelvárásnak, ami a státusukhoz társult. Végeredményben tehát
a középrétegből kellett kiemelkednie a vezérkarnak, ami rendkívüli
emberi képességeket igényelt és feltételezett.112
Mivel a magyar kisebbség kb. 2/3-a falusi volt, egészen 1944-ig
nagyon fontos volt a népnevelés (beleértve pl. a jogi, a gazdasági
és az orvosi felvilágosítást is), amiben az egyházak komoly szere-
pet vállaltak és játszottak.113 Nem véletlen, hogy a román állam fo-
lyamatosan támadta őket, és akadályokat gördített tevékenységeik
útjukba. Hiszen Erdélyben bal- (pl. Erdélyi Fiatalok114) és jobbolda-
liak egyaránt a „falusi köznépben” vélte felfedezni „a magyarságot
megtartani képes réteget”.115
Az erdélyi magyar felekezeti iskolák (elemi és középiskolák)
már az 1920-as évek elején nélkülözéssel, betiltásokkal116 (1920 és
1922 között a román államhatalom felekezeti iskolákat is elvett)
és korlátozó rendeletekkel szembesültek (a román hatóságok
visszavonták pl. a katolikus, református és unitárius főgimnázi-
umok nyilvánossági jogát).117 Pedig létük a magyarság megtartá-
sa szempontjából létfontosságú volt, hiszen az állami „tanterv a
román nacionalizmus és az ortodox egyház érzés- és gondolat-
világának szolgálatában állt”.118 Ennek tudatában az intézmények
fenntartói és vezetői igyekeztek mindent megtenni az eredmé-
Hámori P., „Adalékok az erdélyi keresztény egyházak és a magyar társadalom kérdéseihez”, in:
Hegedűs R.–Révay E. (szerk.), Úton…, Szeged, 2007, 144–145. old.
112 Ez a folyamat gyakorlatilag egy évszázad alatt még kétszer ismétlődött meg: a második világ-
háborút követően osztályalapon, illetve a román kommunista vezetés által irányított és ellen-
őrzött módon kapott vezető réteget a magyar kisebbség; a rendszerváltás után pedig lényegé-
ben ebből a rétegből nőtte ki magát az a magyar kisebbségi politikai érdekképviseleti (és
többnyire gazdasági!) vezetés, amelynek alapjában véve a mai napig sikerült monopolizálni
(és természetesen választások útján legitimálni) a hatalmát.
113 Lásd Marton József, „Márton Áron a kultúra szolgálatában”, Studia Theologica Transsylvaniensia
2, 2001, 118–156. old.; Uő., „Márton Áron, a népnevelő”, uo., 3, 2002, 15–68. old.
114 Cseke Péter–László Ferenc (szerk.), Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták: 1930–1940,
Kriterion Könyvkiadó, Budapest, 1986.
115 Hámori P., i.m., 147. old.
116 Anghelescu, liberális párti közoktatásügyi miniszter, 90.127/1923 számú rendeletével, pl.
Háromszéken, egyszerűen bezáratta Eresztevény, Maksa, Dálnok, Kovászna, Páké, Barátos,
Cófalva, Bita, Sepsiszentgyörgy és Réty magyar református felekezeti iskoláit. Két évtized alatt
azonban több száz a bezárt magyar felekezeti iskolák száma.
117 A felekezeti iskolák ellehetetlenítésének gyakorlatát nagyszerűen érzékelteti a tordai unitárius
főgimnázium megfojtásának a története (1919–1923). Gaal György, Múzsák és erények jegyé-
ben, Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2001, 85-90. old.
118 Sas P., i. m., 57. old.
51

nyes működtetés érdekében, annak ellenére, hogy az iskolák hi-
ányos felszereltségűek voltak, s a tanítókat, tanárokat sem tudták
kellőképpen megfizetni.
1922. július 30-án, Segesváron, országos iskolaügyi kongresz-
szusra került sor, amely kifejezte az önszerveződés és öntudatoso-
dás igényét.
„Ezen a kongresszuson, ahol az egyházi küldötteken túl a vilá-

giak is szép számmal képviseltették magukat, határozati javaslatban
fogadták el, hogy minden körülmény között ragaszkodni fognak a
magyar felekezeti iskolákhoz, óvást emelnek az egyházi birtokok ki-
sajátítása ellen. Kimondták, hogy a magyarság a legmesszemenőbb
anyagi áldozatra is kész a felekezeti iskolák fenntartása érdekében.
Deklarálták, hogy az iskolákat valláskülönbség nélkül szabadon le-
het használni. Elfogadták az egyháziiskola-adó elvét is.”119
A későbbiek igazolták ennek cél- és időszerűségét. Hiszen

1923 novemberében a felekezeti iskolákba is bevezették a román
tantervet; majd decemberben a felekezeti iskoláknak megtiltot-
ták a más felekezetűek/vallásúak felvételét, aminek nyilvánvaló
célja a magyar kultúrájú erdélyi zsidóság (180 000) leválasztása
volt a magyarságról.120 Mindez természetesen az egyházi autonó-
mia durva megsértését jelentette, s köszönő viszonyban sem volt
a Gyulafehérváron hangoztatott elvekkel. A rendeletekhez való
alkalmazkodás elmulasztása az államsegély megtagadását jelen-
tette, s emiatt 1923–1924-ben számos magyar felekezeti iskolát be
kellett zárni.121
A román politikai kettősség rendkívül beszédes példája maga
az 1923-as alkotmány, mely egyszerre tartalmazta a vallásfelekeze-
tek egyenlőségét és diszkriminálását. A román királyságot „egysé-
ges és oszthatatlan nemzeti állam”-nak kijelentő alaptörvény nyil-
vánvalóvá tette, hogy minden, a külvilág és a nemzetközi szervek
119 Palotai Mária, Pásztortűz (1921–1944), 2008, 126–127. old.

120 A magyar zsidó gyermekek román állami iskolákba kényszerültek; illetve a zsidó iskolák okta-
tási nyelve a román lett.
121 Az oktatáson keresztül eltervezett románosításra, amelynek része volt a magyar nyelvű feleke-
zeti iskolahálózat ellehetetlenítése is, lásd Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és
szórványban, Budapest, 1995, 187–198. old.
52

irányába nyújtott garancia és kisebbségvédelmi kötelezettségválla-
lás ellenére Románia belső államhatalmi intézkedéseit áthatja a faji,
nemzeti szempont,122 valamint a homogén államra vonatkozó nem-
zetstratégiai célkitűzések haladéktalan megvalósításának igénye.123
Uralkodó vallásnak jelentette ki ugyanis a román ortodox, illetve
nemzetinek a román görög katolikus egyházakat. Ez egyben azt
is jelentette, hogy a román egyházak püspökei hivatalból szenáto-
rok lettek a kétkamarás törvényhozásban. A többi bevett felekezet
csupán egy-egy képviselői mandátummal rendelkezhetett, ameny-
nyiben a hívek száma meghaladta a kétszázezret. Az alkotmány ér-
dekessége, hogy elkülönített felekezetként határozta meg a görög
katolikusokat és a római katolikusokat. Ennek az volt az érdekes-
sége és a lényege, hogy az államhatalom a katolicizmuson belüli
rítusváltoztatást tulajdonképpen vallásváltoztatásként értékelte. A
gyakorlatban ez abban nyilvánult meg, hogy a román közigazga-
tás a latin rítusról a keletire való változtatást rendkívül gyorsan és
egyszerűen intézte, míg fordítva ez hosszas és nehézkes eljárást je-
lentett.124 A rítus- és vallásváltoztatás érintette mind a Székelyföldet
(magyar római katolikusok lettek görög katolikussá), mind pedig a
magyar protestáns egyházakat.125
A román politikai mentalitásról egyébként sokat elárul, hogy
Iuliu Maniu – aki különben elutasította az új alkotmányt – telje-
sen természetesnek (mondhatni „európainak”) tekintette a vallási
diszkriminációt. 1924-ben pl. a következőket írta:
„Szem előtt tartva azt az igazságot, hogy a románok hite és

egyháza a román nép védelmezője, az államnak minden hatalmát
igénybe kell vennie a román nép mindkét vallási felekezetének tá-
mogatása érdekében. […] A román nemzeti érdekek korábbi állam-
hatalommal szembeni védelmükből fakadó állandó anyagi hátrá-
nyuk leküzdése érdekében a Kárpátokon túli román egyházakat az
122 Vintilă Brătianu pénzügyminiszter (1922–1926) pl. nem is csinált abból titkot, hogy az állam-
nak előnyben kell részesítenie a román elemet, és olyan politikát kell folytatnia, amely a
román nép gazdasági, pénzügyi, közművelődési és társadalmi tevékenységét védelmezi.
123 Lásd Sas P., i. m., 204. old.
124 A katolikus rítusváltoztatási bonyodalmakat illetően lásd Salacz G., A magyar katolikus egyház
a szomszédos államok uralma alatt, München, 1975, 89–103. old.
125 Sas P., i. m., 89. old.
53

évi természetes juttatásokon felül is támogatni kell. Ez azért is fon-
tos, hogy az idegen uralom alatt jobban ellátott egyházakkal szem-
ben versenyképesek tudjanak lenni. […] Ezért a tevékenységért
nemhogy senki sem fog bennünket elítélni, hanem ellenkezőleg, a
civilizált világ éppen akkor ítélne el, ha mindezt nem tennénk meg,
és bebizonyosodna, hogy saját népünk érdekében képtelenek va-
gyunk meglévő jogunkkal és hatalmunkkal élni.”126
1924. július 26-án fogadták el azt az elemi oktatásról szóló tör-

vényt, amely egyrészt előírta a névelemzést (ennek értelmében a
hatóságok által román származásúnak megállapított szülőket, akik
vélelmezhetően „elfelejtették” román anyanyelvűket,127 arra köte-
lezték, hogy gyermekeiket román iskolába járassák128); másrészt
pedig „kultúrzónákat” létesített (azok a román származású tanítók,
akik Bihar, Szilágy, Szatmár, Udvarhely, Csík, Háromszék, Maros-
Torda és Torda-Aranyos, Máramaros és Hunyad megyékben vállal-
tak munkát 50%-kal magasabb fizetést és 10 hektár földet kaptak,
illetve más kedvezményekben részesültek).
Ugyancsak 1924-ben léptették életbe az érettségi törvényt. En-
nek értelmében a magyarul tanult tárgyakból bizottság előtt romá-
nul kellett vizsgázni. Nyilvánvaló, hogy a magyar végzős diákoknak
csak a töredéke érettségizett!
126 Iuliu Maniu, A kisebbségi kérdés. Ford. Papp Z. Attila, Limes 1998/4. Idézi Bárdi N.–Fedinec
Cs.–Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 76.
old. Egyébként az erdélyi magyar katolicizmusnak a legtöbbet a magyargyűlöletéről elhíresült
Onisifor Ghibu (1883–1972), kolozsvári egyetemi tanár ártott. Lásd Balázs Sándor, Onisifor
Ghibu – álarc nélkül, Komp-Press, Kolozsvár, 2005.
127 Természetesen ide tartoztak a magyar anyanyelvű görög katolikusok is.
128 A törvény értelmében egy felekezeti iskola más felekezetű gyermeket nem fogadhatott a diák-
jai sorába. A ‘névelemző hatóság’ hatáskörét a gyakorlatban a helybeli román állami iskola
igazgatója töltötte be. Ezzel végeredményben kiteljesedett az egyéni önkény, a hivatali köze-
geknek való széleskörű kiszolgáltatottság és a nemzeti identitás meghatározására vonatkozó
személyes szabadságjog semmibe vétele, illetve megszűnt a romániai magyar gyermekek
tanszabadsága. A törvény megtette hatását, mivel a magyar felekezeti iskolákban tanulók lét-
száma folyamatosan csökkent. „Az aránylag legfontosabb református tanügyi jelentések ada-
tai szerint 1920-ban 70 462 református tanköteles gyermek közül 43 151, azaz több mint 60%
járt református felekezeti iskolába. 1930/35-ben 63 200 közül 25 633, 1934/35-ben 70 218-ból
23 396, 1936/37-ben 73 211-ből 22 163, 1937/38-ban 73 482-ből már csak 21 807 és 1938/39-ben
73 610-ből 21 785 tanuló járt református magyar iskolába. Az erdélyi katolikus tankötelesek
száma 1938/39-ben 51 367 volt, ebből azonban csak 14 897 járt katolikus felekezeti iskolába.
Az unitáriusoknál még nagyobb volt a felekezeti iskolából kiszorítottak száma. A magyar nem-
zetiségű tanköteleseket számba véve Nagy-Románia utolsó korszakában már csak a magyar
gyermekek 20-25%-a járhatott magyar felekezeti iskolába.” Bíró S., Kisebbségben és többségben,
Bern, 1989, 420. old.
54

A diszkriminatív és kisebbségellenes – az intézményesített és
erőszakos asszimiláció módszertanában évtizedes tapasztalatokkal
rendelkező – királyi Romániában a hatalmi intézkedéseket a nemzeti
liberálisok kormányzása idején,129 az 1925. december 12-i Anghelescu-
féle „magánoktatási törvény” tetőzte be, amelynek nem titkolt célja a
magyar felekezeti oktatási rendszer teljes felszámolása volt. Ez ugyanis
a felekezeti iskolákat magániskolákká fokozta le, aminek következté-
ben többé nem volt joguk érettségi bizonyítványt adni. Ugyanakkor
a törvény azt is előírta, hogy „az elismert szerzetesrendek és iskolai
kongregációk intézményeiben csak románul lehetett tanítani”.130
Ennek érdekében a román kormánynak még azt is sikerült elérni,
hogy módosították a már ratifikált konkordátumot.131 Minden állam-
hatalmi igyekezet ellenére azonban „az erdélyi felekezeti iskolák, az
ősrégi katolikus főgimnáziumok, református kollégiumok emberfe-
letti küzdelmeket vívtak létfenntartásuk megőrzéséért”132 , s egészen
a kommunista államosításig a felekezeti iskolahálózatok a magyarság
legkiterjedtebb intézményrendszerét alkották. Ugyanakkor, a kötele-
ző hitoktatási rendszernek köszönhetően, az egyházak kihasználták a
lehetőséget, hogy a román iskolákban tanuló magyar diákok legalább
a vallásoktatást anyanyelvükön hallgathassák.
Szintén a magyar egyházakat érintette elsődlegesen a Maniu-
kormány által 1928-ban hozott kultusztörvény, amely a Vatikánnal
kötött konkordátum133 (1927. május 10.) és annak ratifikálása (1929.
129 Ebben egyébként nincsen semmi meglepő, mivel Romániában semmi sem az, mint aminek
látszik; és a hangsúly különben is a nemzeti, nem pedig a liberális jelzőn volt.
130 Sas P., i. m., 62. old. Lásd még Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban,
Budapest, 1995, 221–223. old.
131 Egyezmény a Szentszék és a Román Kormány között az 1927. május 10-én kötött konkordá-
tum IX. szakaszának értelmezésére vonatkozólag (Vatikán, 1932. május 30). Lásd Sas P., i. m.,
222–225. old.
132 Antal Imre, „Tisztesség adassék”. Lapok a csíkszeredai római katolikus főgimnázium történe-
téből, Csíkszereda, 1994, 36. old. Az iskola történetén keresztül az olvasó végigkövetheti az
erdélyi magyar felekezeti oktatás nehézségekben és megpróbáltatásokban bővelkedő évszá-
zadait.
133 A konkordátumra vonatkozóan lásd Sas P., i. m., 44-50, 205–210. old.; illetve Marton József, „A
Szentszék és Románia Konkordátuma 1927-ben”, Erdélyi Múzeum 57, 1995/1–2, 42–50. old.
A konkordátum beszédes bizonyítéka annak, hogy a Vatikán számára az egyházpolitikai
megfontolások sokkal többet nyomnak a latba, mint a lelkipásztori szempontok. Így lett
egyháztartományi székhely az 1883-ban alapított – és szinte mondhatni hívekkel is alig-alig
rendelkező (24 plébánia keretében kb. 60-70 000 katolikus hívő) – bukaresti érsekség, amely-
nek az összes latin rítusú római katolikus egyházmegyét egyházjogilag alárendelték. Ez egy-
ben azt is jelentette, hogy Alexandru Cisar (†1954) érsek képviselte a római katolikusokat a
román szenátusban (lásd Sas P., i. m., 215. old.). Ugyanakkor az erdélyi katolikus püspökség
55

július 7.) közötti időben született. A törvény megerősítette az orto-
dox egyház uralkodó államegyház, illetve a román görög katolikus
nemzeti egyház jellegét. A megkülönböztetés még a minősítésben
is megnyilvánult. Román mivoltuknak köszönhetően csupán ezek
voltak egyházak, miközben minden más elismert felekezetet (az ún.
történelmi egyházakat is beleértve: római katolikus, evangélikus,
református, unitárius) kultusznak minősítettek. A törvény ugyanak-
kor tovább fokozta a megkülönböztetést, azáltal, hogy különbséget
tett a történelmi (pl. katolikus, református, evangélikus, unitárius,
zsidó), az elismert (baptisták) és az el nem ismert (nazarénusok,
adventisták) felekezetek/kultuszok között. Arról nem is beszélve,
hogy ellenőrzési jogot biztosított a vallásügyi miniszternek.134
A konkordátum eredményeképpen megalakult a temesvári
egyházmegye (1930-ban), amelynek püspöke az 1923 óta apostoli
elnevezést – mivel az sértette a román önérzetet – gyulafehérvárira változtatták (hiszen az

„erdélyi” elnevezést csakis a román ortodox metropolita viselheti). Egyébként a névváltozta-
tás döbbenetes, a tudatos történelemhamisítás fogalmát is kimerítő magyarázatát olvashatjuk
a Marton J.–Jakabbfy T. szerzőpáros nagyközönségnek szánt művében. Szerintük erre azért
került sor, mert „a katolikus egyház bevett gyakorlata szerint ugyanis a püspökséget főpász-
tori székhelyének nevével jelölik” (Marton J.–Jakabbfy T., Az erdélyi katolicizmus századai,
Kolozsvár, 1999, 11. old.). 1932-ben pedig sikerült a katolikus egyház iskolai és anyagi ügyeit
a fejedelemség kora (1541–1690) óta intéző önkormányzati intézményének, a Katolikus
Státus-nak, a felszámolását is elérni, amelyet addigra szinte minden vagyonától megfosztot-
tak (lásd Sas P., i. m., 51–56. old.). Jogutódja a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség
Egyházmegyei Tanácsa lett (2/3 világi és 1/3 egyházi személyi összetétellel). A konkordátu-
mot és a román kormánynak tett engedményeket az magyarázza, hogy a Vatikán a román
ortodoxok katolizálásának illúziójában ringatta magát. Ez az illúzió azóta is kísérti a vatikáni
diplomáciát. Ezen lényegében véve nem is lehet csodálkozni, hiszen a román görög katoliku-
sok máig azzal ámítják a vatikáni diplomáciát, „hogy az ortodoxok és a görög katolikusok
egyesülése nagyon reális lehetőség”. És hogy „Románia lesz az első ország, ahol ez az egye-
sülés meg fog történni”. „‘Megtettem, amit megtehettem…’ Puni Emillel, a román jezsuiták
provinciálisával Zsók Ottó beszélget”, Távlatok n° 78, 2007/4 (karácsony), 538–543. old.
Ennek fényében pl. jobban érthető II. János Pál pápának az időben hozzánk sokkal közelebb
eső romániai látogatása is (1999. május 7–9), amikor a „Szentatyának” sokkal fontosabb volt
a Ceauşescut hűségesen kiszolgáló Teoctist pátriárkával összeborulni, mintsem sokat szenve-
dett erdélyi görög katolikus román és római katolikus magyar híveit meglátogatni. Érdekes
paradigmaváltásról tanúskodik az a törekvés, amely ennek felelősségét igyekszik teljes mér-
tékben a román ortodox egyház nyakába varrni, mintegy felmentve (egyfajta szerecsenmos-
datásban) az akkori román kormányt és politikai vezetést. Lásd Fodor György, „Évfordulós
ünneplés a bukaresti nunciatúrán”, Vasárnap. Keresztény kulturális hetilap online XIX. évf.,
20. szám, 2009. május 17 (http://www.vasarnap.katolikhos.ro/archivum/2009/0920/1.html)
(Letöltés: 2009. október 19).
134 Makkai Sándor református püspök, 1928-as püspöki jelentésében, a következőket írta a kultusz-
törvényről: „egész szellemének bizalmatlansága a túlzott ellenőrzési és beavatkozási jogok és
alkalmak statuálása, az egyházi gyűlések korlátozása, a külföldi hittestvérek szeretetadományai-
nak megnehezítése, az egyház jogi személyisége elismerésének elégtelen formája, a hívek adako-
zólevelének limitálása, az egyházi bíróságok ítéleteinek megerőtlenítése, a vallástanítás kizáróla-
gos jogának kétségessé tétele, az egyházi adó kérdésében az egyház tekintélyének befelé való
megrendítése, egyes egyházi belügyek külső jóváhagyás alá vetése: ezek jellemzik az új vallásügyi
törvényt.” Idézi Bíró S., Kisebbségben és többségben, Bern, 1989, 382. old.
56

kormányzói tisztet ellátó Pacha Ágoston (1870–1954) lett. Ugyanak-
kor a Szentszék egyesítette a nagyváradi és a szatmári püspöksége-
ket (aeque principaliter),135 mintegy ezzel is csökkentve a magyar
katolikus főpapok számát (hiszen ugyanaz a személy irányította a
két különállónak megmaradt egyházmegyét) – miközben létrehoz-
ta a nagybányai román görög katolikus püspökséget.136
Az sem mellékes, hogy a román kormány elképzelései szerint
Fiedler István (1871–1957) újonnan kinevezett szatmár-nagyváradi
püspöknek,137 többek között, az lett volna a feladata, hogy az elma-
gyarosodott német katolikusokat (svábokat) visszanémetesítse. A
Nagykárolyban, 1926. február 1-jén, megalakított – és a román ható-
ságok támogatását élvező – Deutsch-Schwäbische Gauamt ugyanis
erősen kifogásolta a szatmári katolikus magyar iskolák magyarosító
hatását.138 Történt mindez egy olyan társadalmi, politikai és vallási
környezetben, amikor is
„a kultusztörvény életbe lépése után, de különösen a harmin-

cas évek közepe felé a numerus valachicus érvényesítésével ugrás-
szerűen emelkedtek a román-görög szertartás javára a rítusváltoz-
tatások, még inkább az ortodoxiára való áttérések. A hivatalokban,
üzemekben a kisebbségi alkalmazottakat az elbocsátás veszélye
kezdte fenyegetni. Az állás megtartásának, valamely állás elnyeré-
sének egyre gyakrabban elengedhetetlen feltétele lett az uralkodó
ortodox vagy legalábbis a román görög katolikus egyházhoz való
tartozás, s ezzel a románsághoz való hasonulás.”139
135 Lásd Salacz G., A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt, München,
1975, 81–89. old.
136 A konkordátum előkészítésekor a román kormány megkísérelte keresztülvinni, hogy a
Székelyföldet a bukaresti egyházmegyéhez csatolják. Majláth püspök azonban ennek ellenállt.
Lásd Salacz G., i. m., 72–73. old. Mivel Raymund Netzhammer (1862–1945), bukaresti érsek
(1905–1924) nem hitt a román ortodoxok katolizálásában (vagyis a Rómával való mielőbbi egye-
sülésében), amivel a román görög katolikusok a Vatikánt ámították, 1924. július 3-án lemondat-
ták.
137 1930 és 1939 között volt szatmári püspök. Ez idő alatt sokat dolgozott az egyházmegye felvirá-
goztatásán.
138 Lásd pl. Baumgartner Bernadette, „Német nemzetiség, magyar iskola, román állam. A szatmári
svábok iskolaügye az 1920-as években”, in: Bene Krisztián–Sarlós István–Vitári Zsolt (szerk.),
Kutatási Füzetek 13, Pécsi Tudományegyetem (BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola), Pécs,
2008, 11–33. old.
139 P. Szőke J., i. m., 79. old.
57

Márton Áron ezzel kapcsolatosan a következőket írta:
„Kultúrharc kellős közepén állunk… Iskoláinkban az állami

tanterv maradék nélküli végrehajtására köteleztek… Ma a saját pén-
zünkkel nehezen fenntartott iskoláinkban nem az egyház az, aki
nevel, ellenőriz, irányít. Minap rendeleti úton feloszlatták a szívgár-
dákat, beszüntették az ártatlan elemisták ártalmatlan mozgalmát.
…Lépésről lépésre hátrálunk, magunk adjuk fel jogainkat. Mihez
ragaszkodunk, ha az ifjúság neveléséhez sem? Miért és mikor ál-
lunk ki bátran, ha most jövőnkért sem? A nevelés isteni jog, és olyan
isteni parancs, amit az egyház soha, egyetlen hatalom kedvéért, és
semmi előny ellenében nem alkudott el. Mi feladjuk, mi hallgatunk,
mi lassankint a jövő nemzedékek minden jogát eláruljuk. (…) A fe-
lekezeti szemszög az erdélyi magyarnak külön veszedelme. Nálunk
az emberek felekezeti szemszögből tanulják nézni az életet. S körül-
ményeink között ettől a gátlástól csak az szabadulhat, akiben rajon-
gó igazságszeretet s az eszményihez nagyon közeledő, megtisztult
magyarság él. Ez pedig elég ritka. S így a legtöbb erdélyi magyar
látása szűk szemszöge miatt jóakarata ellenére is hamis mértékkel
dolgozik. A hamis mérték alkalmazása meg legalább a tárgyi igazsá-
got mindig sérti. (…) A numerus valachicus számunkra nem is olyan
egészen új sütetű. Tartalmát évek óta ismertetik. Az erdélyi magyar-
ság különösen kemény leckét kapott, magyar vasutasok, postások,
köztisztviselők ezrei családostól ennek a számolási módszernek
lettek áldozatai. …Ha a románságnak természetadta joga, hogy a
hazájának földjén termelt kenyérből számarányának megfelelően
részesedjék, ugyanezen a jogon ugyanennyi illeti az itt lakó többi
népeket is. A természet nyers, ingyen kincseit a munka teszi érté-
kessé, a nemzet gazdagságát, vagyonát az állampolgárok erőkifejté-
se teremti. Nem törünk senki kenyerére, de a numerus valachicus
nyílt kihozása után kötelességünk, hogy önmagunk védelmére
nyíltan numerus hungaricus-szal készüljünk. Állampolgárok va-
gyunk, akik dolgozunk és a közös terhekből részünket mindenütt
kivesszük. Csak jogunkat kérjük, ha igényt tartunk a közhivatalok-
ból is annyira, amennyi számunk és a közterhekhez való tényleges
hozzájárulásunk aránya szerint megillet, s ha a kérdést egy pártat-
lan nemzetközi bíróság felügyelete alá utaljuk. De ezen kívül és ez-
58

előtt tanítsuk meg már a gyermeket, hogy olyan országban élünk,
ahol van numerus valachicus, tehát kötelez a numerus hungaricus.
A magyar gyermek szívja az anyatejjel magába, hogy a magyar itt
hibáján kívül, de éppen ezért a legszentebb kötelezéssel magyar-
ra van utalva. Más nincs jó szívvel hozzánk, tehát pénzt, munkát,
támogatást egymásnak adjunk. Arra ítéltek, hogy mi, magyarok itt
egymásból, egymás által – megéljünk.”140
Nem véletlen, hogy ebben a kontextusban egy sor (főképpen

székely) autonómia elképzelés/tervezet született, amelyek kiemel-
ten foglalkoztak a vallási és oktatási autonómiával.141 Annál is in-
kább, mivel – a konkordátumnak köszönhetően – a román kormány
a püspöki kinevezésekkel egyértelműen érvényesítette a befolyá-
sát. Csakis ennek tudható be, hogy, hogy 1936-ban a nagyszebeni
apát-plébános, Vorbuchner Adolf (†1938, Bécs) lett a püspök.
Minden nehézség és a folyamatos csökkenés ellenére is, az er-
délyi magyar egyházak igyekeztek mindent megtenni a közösség-
megtartó és identitásőrző szerepet betöltő felekezeti iskolahálózat
fenntartásáért.142 Ennek eredményeképpen, „az 1930–31-es tanév-
ben – még mindig! – 483 református, 297 katolikus, 36 unitárius143
és 6 evangélikus iskolát tartottak fenn az egyházak minden állami
segély nélkül”, ahová a magyar tanköteles diákok 57,6%-a járt. Eh-
hez társult „23 polgári iskola, 17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felsőke-
reskedelmi és 4 gazdasági téli iskola” (Székelykeresztúr, unitárius;
Csombord, református; Radnót és Kézdivásárhely, katolikus). Az
egyháziak, „akik közül kiemelkedett a későbbi püspök, Márton
140 Erdélyi Tudósító (Kolozsvár) XVIII. évf., 1935. március (www.hhrf.org/gyrke/ma/marton1.

html#1935) (Letöltés: 2009. október 12).
141 Lásd Tusa Gábor, A székely vallási és tanügyi autonómia, Minerva, Kolozsvár, 1930; Papp
József, Az erdélyi székelyek vallási és tanügyi önkormányzat, Lugos, 1931; Balogh Arthur, A
székely vallási és tanügyi önkormányzat, Minerva, Cluj-Kolozsvár, 1932; Paál Árpád,
Törvénytervezet a székely közületek közművelődési önkormányzatához, Kolozsvár, 1932;
Mikó Imre, „A székely közületi önkormányzat”, Magyar Kisebbség 1934. július-augusztus.
142 Ebben a kérdésben együttműködés alakult ki a katolikusok és a protestánsok között. Az egy-
házak ugyanakkor számíthattak a magyar kormány anyagi támogatására is. Lásd. Bárdi
Nándor, „A keleti akció”, Regio 1995/3, 89-134. old.; 1995/4, 3-28. old. Minderre azért is szükség
volt, mert a román állami iskolák magyar tagozatait, illetve a magyar állami iskolákat a román
politikai hatalom az 1930-as évek folyamán nagyobbrészt felszámolta. Az anyanyelvű iskola-
kérdésre vonatkozóan lásd még Balázs András, Adatok az erdélyi kisebbségek iskolavédelmi
küzdelmeihez: 1919–1929, Minerva, Cluj-Kolozsvár, 1929.
143 1923-ban még 85 unitárius elemi iskola működött.
59

Áron, a hatóságok kellemetlenkedései és üldözései ellenére igen
sokat tettek a művelődés fejlesztése és – részben ezáltal is – a ma-
gyarság nemzeti öntudatának megőrzése érdekében mind az egy-
házi iskolákban, mind az egyházi egyesületekben és egyéb szer-
vezetekben”.144 Ezek közül mindenképpen érdemes megemlíteni
pl. az 1921-ben alakult Erdélyi Római Katolikus Népszövetséget,
amelynek szervezésében, 1923 és 1939 között, Erdély különböző
helységeiben 12 Katolikus Nagygyűlést tartottak; vagy az 1929-ben
Nagyváradon megszerveződött Erdélyi Katolikus Akadémiát.
Az iskolafenntartás mellett ugyanakkor nem elhanyagolhatók
azok az erőfeszítések sem, amelyek az egyházi sajtó és nyomdák
fenntartására irányultak, hiszen ezek az értelemszerű vallási tarta-
lom mellett mind-mind a magyar nyelv és kultúra terjesztői és ápo-
lói is voltak egyben. A sajtótermékek között fontos helyet foglalt el
az 1933-ban indult Erdélyi Iskola,145 amelyet György Lajos és Már-
ton Áron szerkesztett, s amely egyértelműen a nevelésügyre, a ma-
gyarság művelődési, társadalmi és gazdasági önszerveződésének
szükségességére helyezte a hangsúlyt.
Az állandó állami nyomásra az unitárius egyház is a belső
ellenálló képesség erősítésével igyekezett válaszolni: belmisszió
megszervezése, vasárnapi gyermekistentiszteletek rendezése, Uni-
tárius Nőszövetség146 és Dávid Ferenc Egylet megalakítása. A
Nőszövetség ugyanakkor sokrétű társadalmi tevékenységbe kez-
dett: napközi otthonok létesítése, illetve csecsemőgondozó, gyer-
mekápolási és gazdasági tanfolyamok szervezése. Természetesen
hasonló női szervezetekbe/egyesületekbe tömörültek mind a kato-
likusok, mind pedig a reformátusok. 107 női szövetség 1928-ban
még egy Központi Titkárságot is létrehozott.
Református viszonylatban kétséget kizáróan Makkai Sándor
író-püspököt (1926–1936) kell kiemelnünk, aki egyházvezetői tiszt-
sége idején nagyméretű egyházépítői tevékenységbe kezdett (az is-
tentisztelet és a lelkészképzés reformja, a vallási tanítás megújítása,
az egyházi fegyelmezés szabályozása), és igyekezett a belmissziót
144 P. Szőke J., i. m., 81–82. old. Lásd még Sas P., i. m., 64. old.
145 Lásd Ozsváth Judit (szerk.), Erdélyi Iskola: antológia, repertórium, Státus Kiadó, Csíkszereda,
2003.
146 Zsakó Erzsébet, Hinni és tenni. Az Unitárius Nőszövetség története, Erdélyi Unitárius Egyház,
Kolozsvár, 2003.
60

is megerősíteni. Ellenben személyesen eljutott addig a felismerésig,
hogy kisebbségiként „nem lehet” teljes értékű emberi életet élni,
és – egészségi okokra is hivatkozva – Magyarországra távozott, ami
hatalmas vihart kavart.147 Ebben kétséget kizáróan az is szerepet ját-
szott, hogy a magyar kisebbségi politikai vezetés nem igazán volt
hajlandó önbírálatra, s magának a közösségnek a szociális és a gaz-
dasági problémái valójában nem érdekelték.148
A politikai hangulatváltást és az erőviszonyok alakulását figyel-
mesen követve (túl vagyunk az első bécsi döntésen), 1938. decem-
ber 24-én, mintegy gondviselésszerűen, a Vatikán az Erdélyi Római
Katolikus Népszövetség igazgatóját, Márton Áront nevezte ki gyu-
lafehérvári/erdélyi püspöknek. Személyében az erdélyi magyarság
egy minden időben biztos irányt mutató, szilárd erkölcsi tartással
rendelkező egyházvezetőt kapott.149
2. (Cseh)Szlovákia (Kárpátaljával)
Az önálló Csehszlovákia megalakulását150 , és a kialakult területi-po-

litikai átrendeződést véglegesítő békeszerződést (Saint-Germain-
en-Laye, 1919. szeptember 10.151) követően „a nemzeti kisebbség-
gé válás… lelkileg, tudatilag teljesen váratlanul és felkészületlenül
érte a felvidéki magyar társadalom minden rétegét.”152 Ugyanak-
147 Lásd Cseke Péter – Molnár Gusztáv (szerk.), Nem lehet: a kisebbségi sors vitája. (Limes-
könyvek), Héttorony, Budapest, 1989.
148 Amennyiben nagyon őszinték akarunk lenni, akkor be kell ismernünk, hogy ezek a problé-
mák lényegében véve a mai (főképpen vállalkozói) „elitet” sem igazán érdeklik. Ugyanakkor
Horváth Sz. Ferenc arra az álláspontra helyezkedik, hogy magyarországi összehasonlításban
az erdélyi Magyar Párt mindenképpen érzékenyebb volt a szociális kérdésekre. Lásd. Horváth
Sz. F., Elutasítás és alkalmazkodás között, Csíkszereda, 2007, 28. old.
149 Márton Áron személyiségének és életművének sajátságosan szubjektív, de mélységesen elgon-
dolkodtató megközelítését kínálja Poszler György, „Hagyomány és korszerűség – Márton Áron
törvényei. Vázlat egy elmaradt monográfiához”, in: Uő., Az eltévedt lovas nyomában, Balassi
Kiadó, Budapest, 2008, 741–758. old. Lásd még Marton József, „Mit mond nekünk Márton Áron,
a fiatal püspök?”, Studia Theologica Transsylvaniensia 1, 2000, 4–46. old.
150 1918. október 30-án, Turócszentmártonban, a Szlovák Nemzeti Tanács tudomásul vette és elfo-
gadta a 28-án Prágában kikiáltott Csehszlovák Köztársaságot. Az új államalakulathoz a szlovákok,
mint „a csehszlovák nemzet magyarországi ága” csatlakoztak. Mindez azonban „két egyenlőtlen
fél társulásának” bizonyult, ami rá is nyomta a bélyegét az ország két évtizedes történetére.
Szarka L., A szlovákok története, Budapest, 1993, 170. old. Lásd még Szarka László, „A soknemze-
tiségű csehszlovák nemzetállam születése 1919-ben”, Fórum 7, 2005/3, 109-121. old.
151 Halmosy Dénes, Nemzetközi szerződések 1918-1945, Budapest, 1983, 89–93. old.
152 Popély Gy., Népfogyatkozás, Budapest, 1991, 38. old.
61

kor „a Pozsony, Komárom vagy Nyitra megyei, illetve Ung, Bereg
vagy Ugocsa megyei magyarok között természetszerűleg jelentős
kulturális, világnézeti, mentalitásbeli, sőt faji eltérések léteztek. A
nyugati és keleti végek magyarsága csaknem teljesen ismeretlen
volt a másik számára, így évek teltek el, amíg a közös kisebbségi
sors következtében beindult egy bizonyos mentalitásbeli közele-
dés.”153 Arról nem is beszélve, hogy sokan ideiglenesnek gondol-
ták az újonnan kialakult helyzetet, ami nagyban megnehezítette az
önmagára találást. „Időre volt tehát szükség, hogy a csehszlovákiai
magyarság némiképp felocsúdjon az új viszonyok között, és az ir-
reális csodavárás meddő hangulatából kiemelkedve keresni kezdje
megmaradásának, nemzeti és nyelvi jogai védelmének, valamint
politikai törekvései realizálásának járható útjait.”154 Ez viszonylag
gyorsan megtörtént. 1920. február 17-én Komáromban megalakult
a főképpen protestánsokat tömörítő Országos Magyar Kisgazda és
Földmíves Párt, amely 1925 októberében átalakult Magyar Nemzeti
Párttá; 1920. március 23-án Pozsonyban pedig a katolikus többsé-
gű és szellemiségű Országos Keresztényszocialista Párt155 (1932-től
Esterházy János volt az elnöke156), amely a szlovákokat, a ruszino-
kat és a németeket is megszólította.157 Ugyanakkor azt lehet mon-
dani, hogy a magyar katolikus, református és evangélikus egyház-
községek – ki-ki a maga oldalán és szintjén – erős támaszai voltak
az önszerveződésnek. Esetenként hatékonyan együttműködtek a
Szlovenszkói Magyar Kulturális Egyesülettel.
Ami az I. világháborút követő csehszlovák helyzet demográ-
fiai viszonyait illeti kétségtelen, hogy „nem könnyű az 1918 után
létrejött új államalakulat részét képező Szlovákia nemzetiségi meg-
oszlását számszerűleg is meghatározni. Az 1910. évi magyarorszá-
gi és az 1921. évi csehszlovákiai népszámlálás nemzetiségi adatai
153 Uo., 24. old.

154 Uo., 39. old
155 Lásd Angyal Béla, Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez
1919–1936, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja – Lilium Aurum Könyvkiadó,
Dunaszerdahely, 2004.
156 Lásd Esterházy János, A kisebbségi kérdés. Válogatott írások, beszédek, interjúk. Válogatta,
összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Molnár Imre, Ister Kiadó, Budapest, 2000; Uő.,
Cselekedjünk mindnyájan egyetértésben és szeretetben, Pannónia Könyvkiadó, Pozsony,
1992; Molnár Imre, Esterházy János (1901–1957), Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997.
157 A két párt 1936 június 21-én Érsekújváron létrehozta az Egyesült Magyar Pártot. Addig a kap-
csolatukat sok esetben a rivalizálás és a kölcsönös vádaskodás jellemezte.
62

jelentős mértékben eltérnek egymástól. A mai Szlovákia területén
1910-ben 2,9 millió lakos élt, ebből 884 ezer magyar (30,3%), 1 688
ezer szlovák (57,8%), 198 ezer német (6,8%), 97 ezer ruszin (3,3%),
10 ezer lengyel (0,3%), 7 ezer cseh (0,3%), 34 ezer egyéb és isme-
retlen (1,2%) anyanyelvű volt. 1921-ben a magyar nemzetiségűek
száma 651 ezerre (21,7%) apadt158 , a szlovák nemzetiségű lakosságé
viszont 1 952 ezerre (65,1) nőtt. A többi szlovákiai nemzetiség lé-
lekszáma szintén megfogyatkozott. A csehek számát a Szlovákiába
történő jelentős létszámú hivatalnokréteg és sok katonatiszt beköl-
tözése közel 73 ezerre növelte (2,4%)”.159
A kisebbségi lét, amelynek nélkülöznie kellett a kollektív jogo-
kat, természetesen a magyarság vallási térképét is átrajzolta, mind
társadalmi, mind pedig intézményes vonatkozásban.160 Erre vonat-
kozóan sokatmondó Árky Ákosnak (1859–1942), a Podkarpatszka
Ruszi Őslakósok Autonóm Pártja alapítójának, 1926. május 23-án, a
Ruszinszkói Magyar Hírlapban megjelentetett megállapítása:
„Az egyházak hivatása kibővült. Az egyház, benne a vallás, a hit

ma nemcsak az, ami volt azelőtt. Az egyházat a mi mai magyar küz-
delmünk a nemzeti lét problémájának otthonává tette. A templom
ma nemcsak a vallásos áhítat és a lelki felemelkedés szent csarno-
ka, hanem oázis is a jogért és a szabadságért folyó küzdelem puszta
sivatagában. Azilium lett az egyház, a templom, hova a megsebzett
magyar szív a rosszakarat és a rágalom fúriái elől menekül s ahon-
nan megvigasztalódva, megerősödve lép ki újra a küzdelem verej-
tékkel teli porondjára.”161
Mindez azonban azt is jelentette egyben, hogy a társadalmi és

kulturális (bizonyos mértékben pedig a politikai) szervezkedés is
jórészt felekezeti alapokon történt.
158 1919 és 1922 eleje között 156 657-en költöztek Magyarországra. Fedinec Cs., A kárpátaljai
magyarság történeti kronológiája 1918–1944, Galánta – Dunaszerdahely, 2002, 106. old.
159 Gyurgyík L., Magyar mérleg, Pozsony, 1994, 10. old.
160 A magyar nemzetiségű zsidó vallásúak aránya pl. az 1921-es 3,41%-ról 1930-ra 1,64%-ra (9728
fő) apadt.
161 Fedinec Cs., i. m., 2002, 155. old.
63

a) A katolikus egyház
A (cseh)szlovákiai katolikusok viszonylatában azt lehet mondani,
hogy az első világháborút lezáró békeszerződés tulajdonképpen
szétdarabolta a régi monarchiabeli (szentistváni) egyházszervezeti
rendszert.162 A nyitrai, besztercebányai és szepesi római katolikus
egyházmegyék teljes egészében; a rozsnyói, a kassai és az esztergomi
egyházmegyék területeinek pedig jelentős része átkerült Csehszlová-
kiába. A szlovákiai magyar katolikusok döntő többségét egyébként
ez utóbbi három (rész)egyházmegye plébániái tömörítették.
A csehszlovák államhatalom első perctől hadat indított a magyar
katolikus hierarchia ellen. Még 1919 augusztusában egy állami fel-
ügyeleti bizottság vette kézbe az egyházi vagyon kezelését (amit nem
is sikerült soha rendezni163), s az év folyamán kiutasították az ország-
ból Báthy László nagyszombati érseki helynököt – aki az esztergo-
mi egyházmegye Csehszlovákiába került 404 plébániáját (a 493-ból)
lett volna hivatott irányítani –, Radnai Farkas besztercebányai, Balázs
János rozsnyói, Battyhány Vilmos nyitrai és Novák István eperjesi
görög katolikus püspököt.164 Párvy Sándor szepesi püspök meghalt.
Egyedül a korszak viszonyai közepette „haladó szelleműnek” mond-
ható – a földreformot szorgalmazó és a nemzeti kisebbségek jogait
védelmező (mind a Monarchiában, mind pedig Csehszlovákiában)
– Fischer-Colbrie Ágoston kassai püspök (†1925) maradhatott a he-
lyén, mivel élvezte a Szentszék támogatását.165 Utóda Jozef Čársky
lett, aki egyben a rozsnyói egyházmegyét is igazgatta.
Ugyanakkor Kárpátalján – amely Podkarpatszka Rusz néven
került a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá (mint annak el-
választhatatlan része) – a csehszlovák hatóságok kezdettől fogva tá-
mogatták a pravoszláv (ortodox) hit terjedését a ruszinok körében,
hogy gyengítsék a magyarbarátnak tekintett görög katolikus egyhá-
162 Lásd Sebők L., „A katolikus egyházszervezet változásai Trianon óta”, Regio 2, 1991/3, 65–88.
old.
163 Lásd pl. Rácz Kálmán, „Az Esztergomi Érsekség és Csehszlovákia vagyoni vitája, 1919-1938”,
Egyháztörténeti Szemle 1, 2000/1 (www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/RACZ.HTM)
(Letöltés: 2009. október 12); Uő., „Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam – egyházi
birtokperek a hágai bíróság előtt (1. és 2. rész)”, Fórum 6, 2004/3, 35-51. old. és 2004/4,
67-95. old.
164 A Magyarországra való áttelepülés következtében a kezdetben néhány ezer magyar görög
katolikus hívő 1930-ra szinte jelentéktelenre zsugorodott.
165 Élete és életműve mind a mai napig nincs feldolgozva. Lásd Gaucsík István, „Fischer-Colbrie
Ágoston emlékezete”, Új Szó 2005. november 11, 12. old.
64

zat. Elnézték pl. a görög katolikus templomok kifosztását vagy a pa-
pok elüldözését, miközben korlátozni igyekeztek Papp Antal mun-
kácsi püspököt a mozgásban. Később a prágai kormány mindent
elkövetett, hogy eltávolítsa az egyházmegye éléről. Sikerrel. 1924. jú-
nius 4-én a Szentszék felmentette munkácsi püspöki méltóságából,
és – fájdalomdíjként – kinevezte küzikei címzetes érsekké, illetve a
miskolci görög katolikus exarchátus166 apostoli kormányzójává, me-
gyéspüspöki jogkörrel. Mivel vonakodott elköltözni, a csehszlovák
hatóságok, 1925 őszén, karhatalmi erőkkel, áttoloncolták Magyaror-
szágra. Utóda Gebé Péter (†1931) lett, akinek püspöksége idején a
görög katolikus papság helyzete valamelyest javult. A csehszlovák ha-
tóságok azonban mindvégig bizalmatlanok maradtak. Felszámolták
a munkácsi görög katolikus püspökség iskolahálózatát,167 miközben
lehetővé tették, hogy szerb segítséggel kiépüljön az önálló kárpátal-
jai ortodox egyház (munkácsi ortodox püspökség, 1931). Mindez a
ruszinok elcsehszlovákosítását volt hivatott szolgálni, akiket E. Beneš
nem tartott eléggé érettnek az autonómiára.
Szlovákiai viszonylatban az imperiumváltást követően Róma
már 1920 decemberében betöltötte szlovák papokkal a nyitrai
(Karol Kmeťko), a besztercebányai (Marián Blaha) és a szepesi
(Ján Vojtaššák) püspöki székeket (a beiktatásra 1921. február 13-
án került sor); 1922-ben pedig felállította a Nagyszombati Apostoli
Adminisztratúrát – ami az esztergomi érsek joghatóságának meg-
szűnését jelentette egykori egyházmegyéje csehszlovákiai plébá-
niái felett –, miközben a rozsnyói és a kassai püspökök egészen
1937-ig megőrizték a joghatóságukat a magyarországi részek felett,
amelyeket helynökök útján igazgattak. 1925-ben a Nagyszombati
Apostoli Adminisztrátor Pavol Jantausch püspök lett.
Kárpátaljai viszonylatban ugyanakkor a szatmári püspök
(Boromisza Tibor, †1928) egyelőre megtartotta joghatóságát, és en-
nek értelmében, 1923. március 10-én, Tahy Ábrahám ungvári római
katolikus plébánost püspöki helynökké (vikáriussá) nevezte ki.
Az új helyzetre a (cseh)szlovákiai magyar katolikus papság
egy része a Katolikus Nagybizottság (Komárom, 1924) létrehozá-
166 Ez fogta össze az eperjesi és munkácsi görög katolikus püspökségek magyarországi egyház-
községeit.
167 Az 1919-ben működő 384 elemi népiskolából 1936-ra már csak 25 maradt.
65

sával reagált,168 amely azonban, a rá nehezedő állami nyomás mi-
att, csak néhány évig működhetett (1927-ben oszlott fel). Ellenben
tevékenységének eredményeképpen jött létre Komáromban a Ka-
tolikus Magyar Kisszeminárium és a Katolikus Magyar Internátus
(Marianum169). Ugyanakkor a magyar katolikus papok lelkiségi
mozgalmakat indítottak, népmissziókat szerveztek, lap- és könyvki-
adást működtettek.170 Vagyis tevékenységük részét képezte a közös-
ségi élet szervezése és a kultúra ápolása. 1928 novemberében pl. a
munkácsi katolikus zárdaiskola mellett magyar óvodát nyitottak.171
Ugyanakkor voltak laikus önszerveződési kezdeményezések
is, amelyek közül mindenképpen érdemes megemlíteni a Magyar
Akadémikusok Keresztény Körét, a Prohászka köröket,172 illetve a
Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesületet.
Haiczl Kálmán római katolikus pap így jellemezte ezt a két év-
tizedes korszakot:
„Amikor a magyarságunkért küzdöttünk, keresztény hitünkért

is küzdöttünk, és viszont, amikor keresztény hitünk védelmére kel-
tünk, egyszersmind magyarságunkat is védelmeztük. Munkánkban
és küzdelmeinkben minden erősségünket Istenbe vetett tántorítha-
tatlan hitünkben és magyar népünk józansága, komolysága s ide-
gen jármot nem tűrő makacs kitartásában találtuk meg.”173
Érdekes módon Paxy László kicsikét másként látja ennek a kor-

nak a szellemiségét:
168 Ez lényegében a nagyszombati apostoli kormányzóság egyházközségeinek a szövetsége volt.

169 Lásd www.zsgmarianum.edu.sk/home.html (Letöltés: 2009. október 12.).
170 Pl. Szent Ágoston Társulat, Sajó-Vidék Könyvkiadó. Katolikus kiadványok: Szűz Mária
Virágoskertje (1922–1944), Katolikus Értesítő (Komárom, 1934–1937), Kassai Katholikus
Egyházi Tudósító (1922, 1930-1944), Katolikus Élet (Munkács), Katolikus Nő (Komárom,
1932–1934), Krisztus Királysága (Rozsnyó, 1928-1944), Ifjúság (Rozsnyó), Tábortűz diáklap,
Szivárvány gyermeklap (1929–1937).
171 A mintegy 30 csehszlovákiai magyar óvoda többsége felekezeti fenntartású volt.
172 Céljuk a katolikus magyar értelmiség kinevelése volt. Folyóiratuk, az Új Élet, 1932 és 1944
között jelent meg; kezdetben Kassán (1932–1941), majd Budapesten (1941–1944). Ugyanakkor
nyaranta éves kongresszusokat szerveztek. A Magyar Katolikus Lexikon szócikke arról árulko-
dik, hogy történetük és tevékenységük jelen pillanatban még feldolgozatlan. (lásd http://
lexikon.katolikus.hu/P/Proh%C3%A1szka%20K%C3%B6r%C3%B6k.html) (Letöltés: 2009.
október 12.).
173 Lásd Haiczl Kálmán, Egyháztörténelmi emlékek a cseh megszállás korából, Esztergom, 1940.
Idézi Molnár I., „A magyar anyanyelvű egyházak…”, in: Tóth L.–Filep T. G. (szerk.), A (cseh)
szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet, Budapest, 1998, 209. old.
66

„Születésemtől fogva magyar szellemben neveltek nemcsak ott-
hon, hanem az iskolában is. Ez a nevelés, ma úgy látom, túlságosan
is nacionalista szellemű volt. Ennek következtében gúnyoltuk és
utáltuk a szlovák iskolába járókat, a szegény magyar családok gyer-
mekeit, akik cipő, ruha, tehát anyagi juttatások reményében iratták
oda be gyermekeiket. Még ma is szégyenkezem, ha erre gondolok.
Üldöztük, bosszantottuk a cigánygyerekeket is, de még náluk is
jobban a zsidó származásúakat, hiszen ‘Jézust a zsidók ölték meg’,
tehát mi Jézust ‘bosszuljuk’ meg. Akkor arra még nem gondoltunk,
hogy maga Jézus, Mária és az apostolok is zsidók voltak, és a mai,
sőt az akkori zsidók sem tehettek mindnyájan arról, ami Jézussal
történt.”174
Mivel az állami fizetést a szlovák nyelvtudáshoz kötötték a ma-

gyar papoknak meg kellett tanulni szlovákul, esetenként pedig
be kellett vezetni a szlovák prédikációt és liturgiát. Ugyanakkor
szembesülniük kellett az ellenük folyamatosan felhozott vádakkal
is: nemzetellenesek (vagyis csehszlovákellenesek), élősködők, az
arisztokraták tányérnyalói. Helyzetükben akkor jelentkezett vala-
miféle „enyhülés”, amikor a csehszlovák hatóságok az autonomista
szlovák római katolikus papokat is üldözni kezdték.
A magyar katolikus papok 1928 júniusában emlékiratot juttat-
tak el Rómába, amelyben igényeiket és javaslataikat fogalmazták
meg arra az esetre, ha a Szentszék, az új politikai konfigurációhoz
igazodva, feldarabolná a történelmi esztergomi egyházmegyét.
Ezek között szerepelt egy új püspökség felállítása, a beszüntetett,
vagy csehszlovák nyelvűvé tett, katolikus gimnáziumok helyre-
állítása (hiszen egyedül a komáromi bencés magyar gimnázium
174 Paxy L., Testvérek Krisztusban, Budapest, 1991, 8. old. A szerzőre vonatkozóan lásd Gaucsík
István, „Paxy László hagyatéka”, in: Danter Izabella (szerk.), MusaeumHungaricum 1. A szlová-
kiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja c. konferencia tanulmánykö-
tete, Mátyusföldi Muzeológiai Társaság, Boldogfalva, 2006, 79–82. old. Gaucsík I. ugyanakkor
felhívja a figyelmet egy nagyon fontos hiányosságra: „sajnos nem folyik semmiféle tudomá-
nyos igényű, intézményileg támogatott kisebbségkutatási projekt – írja –, amely a (cseh)szlo-
vákiai magyar katolikusok történetével, illetve jelenkori helyzetével foglalkozna. Külön prob-
lémát jelent a magyar nyelvterületen és szórványban található plébániák anyagainak, könyvrit-
kaságokat tartalmazó könyvtárainak feltérképezése, felmérése, megmentése, a levéltári állo-
mányok megfelelő védelme, nem is szólva a Paxy-féle fondhoz hasonló magyar papi személyi-
ségek hagyatékairól. Sajnos a kutatások sincsenek egyeztetve, ezenkívül hiányoznak az egyes
kutatási eredményeket bemutató publikációk.” I. m., 81. old.
67

maradt meg), egy magyar katolikus férfi tanítóképző megszerve-
zése, valamint az „aránylagos képviselet” mind az egyházhatósági
hivatalokban, papnevelő intézetekben (Nagyszombat, Rozsnyó),
mind pedig az előléptetéseknél. Ugyanakkor felmerült egy magyar
papnevelő intézet felállításának az igénye is. Mindebből a Szent-
szék semmit nem teljesített, hiszen a Csehszlovákiával való rossz vi-
szonyt nem akarta terhelni még egy „magyar” problémával is. Arról
nem is beszélve, hogy a szlovák katolikus egyházi vezetés – amely
saját hatáskörben is sok kérdésre megoldást találhatott volna – szin-
tén ignorálta az igényeket és javaslatokat.
A kilátástalan küzdelem ellenére a magyar katolikusok nem
mondtak le az önszerveződésről. Annál is inkább mivel, 1930 októ-
berében, a Szentszék a kárpátaljai római katolikus egyházközsége-
ket kivonta a szatmári püspök fennhatósága alól, és önálló püspöki
adminisztratúrát létesített. Az apostoli kormányzó az addigi püspö-
ki helynök, Tahy Ábrahám (†1934), majd Szvoboda Ferenc (†1968)
lett.175 Ekkor az itt élő közel 70 000 római katolikusból valamivel
több, mint 25 000 volt magyar. 1935-ben papnevelő szeminárium is
létesült Ungváron.
Az önszerveződési igény kézzelfogható jele a Magyar Katoli-
kus Tanács megalakulása 1936-ban, amely azonban már a szlovák
vezetésű egyházba tagolódva képzelte el a magyarok összefogá-
sát. Ennek a gondolatnak volt a képviselője Schalkház (Salkaházi)
Sára is (†1944. december 27.), akit a nyilasok gyilkoltak meg Bu-
dapesten.176
1932-ben a magyar érzelmű, de a ruszin autonomista törekvé-
seket (anyagilag is) támogató, Sztojka Sándor lett az új munkácsi
görög katolikus püspök. Elődjéhez hasonlóan neki is szembesülnie
kellett a ruszinság vallási és politikai egységét megbontó (nagyorosz
irányultságú) ortodoxia terjedésével, amit a csehszlovák hatóságok
is támogattak.177 Ehhez társult még a kommunizmus eszméinek be-
175 Dr. Czumbel Lajos szatmári ordinárius letartóztatása után (1951) ő volt az egyházmegye titkos
ordináriusa (1956-ig).
176 Lásd Hidvégi Máté (szerk.), Boldog Salkaházi Sára. Emlékkönyv, Szent István Társulat,
Budapest, 2006.
177 Míg 1910-ben 550 pravoszláv vallású személyt írtak össze Kárpátalján, addig a munkács-
eperjesi ortodox püspökség 1936-os schematizmusa már 127 templomról, 138 felszentelt
papról és 140 000 regisztrált hívőről tudósít. Lásd Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest,
1997, 247. old.
68

folyása – amiben a szegénység, az adóterhek és az egyház(ak) által
fenntartott feudális viszonyok is szerepet játszottak –, valamint a
görög katolikus egyházban megerősödő ukrán irányzat, amely – az
ukrán görög katolikus egyházhoz húzó bazilita szerzetesek szelle-
mi vezetésével – az elmagyarosodott klérus elukránosítását tűzte
ki célul.
Amikor XII. Pius pápa, 1937. szeptember elején, az államha-
tárokhoz igazította az egyházmegyék határait a szlovákiai magyar
katolikus papság egy új, magyar püspökség felállítására vonatkozó
igényét nem vette figyelembe. Ezek után a magyar papok négy ma-
gyar vikáriátus létrehozását javasolták ott, ahol legalább 15 magyar
jellegű plébánián 35 000 magyar nemzetiségű hívő él. Törekvései-
ket szintén nem koronázta siker.
Ilyen körülmények között nem meglepő, ha a korszak egyik
érdekes és meghatározó jellemvonása egyes egyháziak politikai
szerepvállalása. Erre nagyon jó példa Király József csicsói római
katolikus esperes, aki prágai nemzetgyűlési, illetve magyar ország-
gyűlési képviselő is volt (1944. október 17-én a nyilasok tartoztatták
le, 1945 után a szentgyörgyi internálótáborba került, végül 1948. jú-
nius 18-án kitoloncolták Magyarországra).178 De magyar katolikus
papok vezető szerepet töltöttek be az Országos Keresztényszocia-
lista Pártban is. Ugyanakkor az is igaz, hogy az intézményes problé-
mák nem terhelték meg túlságosan a magyar és a szlovák katolikus
hívők viszonyát. A tekintélyelvű179 és üdvösségbiztosító katolikus
egyházhoz való sok évszázados együvé tartozás ekkor még lénye-
gében felülírta a nemzeti/etnikai alapon való elkülönülést. Mindez
megnyilvánult a fiatal magyar katolikus értelmiségiek tevékenysé-
gében is, amely túllépett a magyar nemzeti gondolkodás kizáróla-
gosságán, és az elméleti viták mellett a gyakorlatiasságnak is teret
biztosított (pl. falukutatás, néprajzgyűjtés, szociális munka). Erköl-
csi érettségüket bizonyítja, hogy az 1930-as években ellen tudtak
állni az eluralkodó szélsőjobboldali nacionalizmus.
178 Gaucsík István szerint még mindenképpen fel lehet sorolni Palkovich Viktort, Lengyelfalussy-
Letocha Józsefet, Várady Bélát és Károly Alajost is.
179 A kor szellemiségét és társadalomszemléletét tükrözi az a magyar katolikus női háztartási
szakiskola, amelyet az Isteni Megváltó Leányai működtettek Érsekújváron.
69

b) A református egyház
A döntő többségében magyarok alkotta szlovákiai református egy-
házközségek esetében szintén el lehet mondani, hogy kiszakadtak
a monarchiabeli konszolidált és történelmi hagyományokkal bíró
egyházszervezeti rendszerből. Az „önállósult” – és püspök nélkül
maradt180 – szlovákiai református egyháznak tehát meg kellett ta-
lálni a saját helyét a számára teljesen újszerű helyzetben. Az újon-
nan megalakult Csehszlovákia állami keretei között három egyház-
kerület került megszervezésre: a dunáninneni (püspökei Balogh
Elemér és Sörös Béla), a tiszáninneni (püspökei Pálóczi Czinke
István, Péter Mihály, Idrányi Barna és Magda Sándor) és a kárpát-
aljai181 (püspöke Bertók Béla). 492 gyülekezetben (449 magyar, 12
vegyes, 31 szlovák) 223 168 református élt. A Csehszlovákiai (vagyis
Szlovenszkói és Kárpátaljai) Református Egyetemes Egyház köz-
ponti vezető szerve az Egyetemes Konvent lett. Az 1923-ban, Léván,
elfogadott egyházi alkotmánynak az állami jóváhagyása azonban
1938-ig, Csehszlovákia felbomlásáig, húzódott. Pedig az 1928-as po-
zsonyi zsinat kimondta a magyarországi református egyháztól való
végleges elszakadást, és elfogadta a szlovák egyházmegye felállítá-
sának elvét is. Ez lényegében az önmegszerveződés lehetőségét te-
remtette meg a református szlovákok számára.
Ebben a huzavonában elsősorban két dolog játszott szerepet: a
lelkészi hűségeskü és a kormány által szorgalmazott szlovák nyelvű
egyházmegye felállítása.182 Mindkét fél a másiktól várta el az első lé-
pést, és a feltételek másik általi teljesítésétől tette függővé a rá vonat-
kozók megvalósítását. Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy az
180 A „Tiszán inneni egyházkerület püspöke, Révész Kálmán, 1919 őszén Kassáról Miskolcra tette át
a székhelyét”. Molnár I., „A magyar anyanyelvű egyházak…”, in: Tóth L.–Filep T. G. (szerk.), A
(cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet, Budapest, 1998, 223. old.
181 A csehszlovák hatóságok mindent megtettek ennek megalakulása ellen: pl. egészen 1932-ig
megtagadták Bertók püspök elismerését és az államsegélyek folyósítását. A háttérben nem
annyira vallási, hanem sokkal inkább politikai okok húzódtak meg. Prága Kárpátalja számára
következetesen megtagadta a megígért autonómia megadását, és minden területi szervező-
dést ennek függvényében ítélt meg. Ebből kifolyólag a kárpátaljai református magyarok két-
szeresen is hátrányos megkülönböztetéssel kellett számoljanak. Arról nem is beszélve, hogy a
szlovákiai magyar református egyházi vezetés sem viseltetett mindig barátsággal irányukba,
hiszen esetenként ütköztek az érdekek.
182 Minden próbálkozása ellenére a csehszlovák hatóságoknak nem sikerült szembefordítani a
szlovák reformátusokat a magyarokkal, illetve az egyházi vezetéssel. Pedig 1930-ban szlovák
lelkészek egy csoportja megalakította a Szlovák Kálvinista Szövetséget, és elindította a
Slovenské Kalvinské Hlasy lapot, hogy szervezettebben harcolhassanak a szlovák egyházme-
gyéért.
70

egyház erős magyar „nemzeti tudattal” rendelkezett, ami szálka volt a
csehszlovák hatóságok szemében. Szilassy Béla világi főgondnok, és
egyben a Magyar Nemzeti Párt szenátora, 1937-ben így fogalmazott:
„hogy ha Isten a mi egyházunkat a Csehszlovákiában élő magyarság-
ba állította, akkor annak kötelességévé tette a magyarság szolgálatát,
minden konzekvenciájával együtt. Ez azt jelenti, hogy az egyháznak
és különösen az egyházi adminisztrációnak mindent abból a szem-
pontból kell vizsgálnia, hogy az a magyarság előnyére vagy hátrányá-
ra van-e…”183 Nem véletlen tehát, hogy – pl. kárpátaljai viszonylatban
– a hatóságok a szabadegyházakat (baptisták, adventisták) támogat-
ták és részesítették előnyben, szemben a reformátusokkal.
A lelkészképzés és a lelkészi utánpótlás kérdésének megol-
dására alakult meg – külföldi segítséggel –, 1925-ben, Losoncon, a
Teológiai Szeminárium, amely ebben az időszakban Csehszlovákia
egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási intézménye volt, jóllehet az
állam soha nem ismerte el; 1935-ben pedig református tanítókép-
ző indult Komáromban184 . Addig a reformátusok a Pozsonyi Szent
Orsolya-rendi Római Katolikus Elemi és Polgári Tanítóképző In-
tézetben tanultak, hiszen 225 elemi iskola számára kellett magyar
tanerőt biztosítani.
(Cseh)szlovákiában a református egyháznak nem volt gim-
náziuma, mert azokat (Losoncon és Rimaszombaton) az állam
bezáratta; ellenben Pozsonyban fenntartott egy diákinternátust és
menzát (1934-től).
A református egyház sajtótermékei közül megemlíthetjük a re-
formátus egyház és Iskola hetilapot (1921–1938), a kéthetente meg-
jelenő Szeretet hitépítő újságot (1923–1938), az Útmutató havilapot
(1936–1938), valamint a Református Sion (1928–1934), a Reformá-
tus Világszemle (1931–1935), a Baráti Szó (1928–1931) és a Hajnal
(1931–1938) folyóiratokat.
Figyelemre méltó az 1922-ben alakult beregszászi Kálvin
Nyomda is, mely kb. 25 kiadványt jelentetett meg.185
183 Idézi Molnár I., „A magyar anyanyelvű egyházak…”, in: Tóth L.–Filep T. G. (szerk.), A (cseh)
szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet, Budapest, 1998, 226. old.
184 A Felvidéknek Magyarországhoz való visszacsatolását követően már nem indított új évfolya-
mot. Ennek következtében az utolsó évfolyam kifutásával megszűnt (1942-ben).
185 Lásd F. Peyer-Müller, A Kárpátaljai Református Egyház története a két világháború között,
Budapest, 1994, 223-227. old.
71

Társadalmi téren – ahol főképpen az egyes személyek tevé-
kenysége tekinthető meghatározónak (mint pl. Nehézy Károly
kisújfalusi lelkipásztor, Sörös Béla püspök) – árvaházak (Beretke,
Munkács, Nagyszőllős, Huszt), öregotthonok (Nagydobrony) lé-
tesültek egyesületek jöttek létre (Béthel Egyesület, Kárpátaljai Re-
formátusok Segítő Egyesülete) és mozgalom indult el (Református
Összefogás). Kárpátalján a református belmisszió (pl. ifjúság neve-
lése) értelemszerűen szociális jelleggel is bírt.
c) Az evangélikus egyház
Az erősen nacionalista érzelmű és csehbarát szlovákiai evangéli-
kus egyház 320 gyülekezetéből csupán 15 volt magyar nyelvű (kb.
36 000 hívővel). A betelepítések miatt ezek közül is többen kétnyel-
vűvé váltak, aminek következtében a szlovákok igyekeztek minden-
ütt pozícióba kerülni. Azt lehet mondani, hogy az egyházon belül
szabály lett a nemzeti alapon történő hátrányos megkülönböztetés:
a németek és a magyarok kárára. Ezt azért is volt lehetséges, mert a
magyar, illetve a magyar többségű gyülekezetek is szlovák esperesi
és püspöki irányítás alá kerültek. A szlovák evangélikus egyházve-
zetés ugyanis megtagadta a magyar esperesség létrehozását.
Védekezésül a somorjai evangélikus egyházközség csak 1931-
ben, a komáromi pedig csupán 1937-ben csatlakozott a Szlovák
Egyetemes evangélikus egyházhoz (amely hivatalosan 1921-ben
alakult meg). Ezek az egyházközségek addig szabadegyházakként
működtek. Ugyanakkor, 1922-ben, Léván, megalakult a Szlovákiai
Magyar Evangélikus Szövetség, amely az elszórtan működő magyar
nyelvű egyházközségeket volt hívatott tömöríteni, és érdekeiket va-
lamiféleképpen védelmezni. Egyben kéthetente megjelenő lapot is
kiadott Evangélikus Lap (1922–1938) címmel, illetve egy Orgonaszó
c. missziós tartalmú mellékletet. 1929-ben megjelentetett egy magyar
templomi énekeskönyvet, és hittankönyvekről is gondoskodott. Az
evangélikus egyházi főhatóság a Szövetséget soha nem ismerte el.
A magyar evangélikusok önszerveződésének igen figyelemre-
méltó példája, hogy saját árvaházat működtettek Kassán és Rozs-
nyón; Vargha Sándor rozsnyói lelkész Luther (1934–1938) címmel
néhány évig néplapot jelentetett meg; Kowarik Sándor vezetésével
pedig 1936-ra elkészült egy új magyar liturgikus rend.
72

3. Jugoszlávia
A modern délszláv államszövetség – amely a Monarchia minden

társadalomszerkezeti és politikai betegségét megörökölte, s még
egy szűk évszázadot sem bírt fennmaradni – tulajdonképpen 1918.
október 29-én vette kezdetét, amikor a zágrábi Szlovén-Horvát-
Szerb Nemzeti Tanács kikiáltotta a Szerb-Horvát-Szlovén Államot,
amelynek megalakulását 1918. december 1-jén jelentették be ün-
nepélyesen Belgrádban. Ezt az államot elméletben a „politikai és
gazdasági demokrácia” elveire akarták építeni annak érdekében,
hogy megvalósítsa „a szociális, gazdasági igazságtalanságok és
egyenlőtlenségek megszüntetését”.186 Hivatalos neve, az 1921-es
(ún. Szent Vitus-napi, vagy vidovdani) alkotmány elfogadása után,
Szerb-Horvát-Szlovén (SzHSz) Királyság lett (1929-ben pedig fel-
vette a Jugoszláv Királyság nevet). Lényegében az új államalakulat
megalakulásakor jött létre a Vajdaság néven ismert területi-közigaz-
gatási egység is.187
Mivel az oktatáspolitikában a királyság a háború előtti szerb is-
kolarendszert vette alapul (1904. április 19-i szerb iskolatörvény) az
új területeken egyszerűen megszűnt a felekezeti iskolatípus lehe-
tősége (ami meghatározó volt a Monarchiában) – mivel azt a szerb
államapparátus egyszerűen nem ismerte. Ez értelemszerűen érzé-
kenyen érintette a magyar nemzetiségi oktatást (pl. mindössze két
magyar középiskolai tagozat maradt Szabadkán és Zentán), hiszen
1924-ig államosították az egyházi iskolákat, és a magyar egyházak-
nak semmiféle szerepet nem engedélyeztek az oktatásban (nem
volt pl. iskolai hitoktatás). Az állami iskolák mellett kizárólag ma-
gániskolák kaphattak még működési engedélyt.188
Ugyanakkor – Romániához hasonlóan – Jugoszláviában is
bevezették a névelemzést (Svetozar Pribićević-féle törvény: OSN
14.449/1922. szeptember 20.), amelynek értelmében magyar isko-
lába csakis magyar anyanyelvűek járhattak. A név magyar jellegé-
186 Lásd Bodonyi I., Idők szorításában, Budapest, 2002, 127. old.
187 A régió történetének világos áttekintését kínálja, a magyar államalapítástól egészen napjain-
kig, Gulyás László, „Történeti áttekintés”, in: Nagy I. (szerk.), Vajdaság, Pécs – Budapest, 2007,
76-149. old.
188 A szerb oktatáspolitikára vonatkozóan lásd A. Sajti E., Impériumváltások, revízió és kisebbség,
Budapest, 2004, 120-135. old.
73

nek megállapítására pedig az iskolaigazgatók voltak jogosultak,
ami értelemszerűen tág lehetőségeket biztosított az egyéni ön-
kénynek.189
Egyházi vonatkozásban a vajdasági magyarság lényegében há-
rom felekezet között oszlott meg: katolikus, evangélikus (elenyésző
számban)190 és református191. Ugyanakkor ezek a felekezetek egy-
ben többnemzetiségűek is voltak, és az I. világháborút megelőző-
en lényegében véve nem is rendelkeztek önálló helyi egyházszer-
vezettel (a Vatikán csupán 1923-ban hozta létre a Bácskai Apostoli
Kormányzóságot Szabadka,192 illetve a Bánáti Apostoli Kormány-
zóságot Nagybecskerek193 székhellyel); ennek függvényében pe-
dig értelemszerűen pap- és lelkészképző intézettel sem. A magyar
papok képzése tehát azt lehet mondani, hogy mindvégig problé-
más maradt, mivel a szabadkai Paulinum kisszeminárium csupán a
korszak vége felé, 1938-ban, nyílt meg. A reformátusok a helyzetet
a külföldi képzéssel oldották meg. A lelkészjelöltek Kolozsváron,
Németországban és Svájcban, illetve Csehszlovákiában (Pozsony
és Losonc) tanultak. Ugyanakkor az egyházak anyagi lehetőségei
is behatároltak voltak, mivel a földbirtokok kisajátítása érzékenyen
érintette őket. Ennek ellenére igyekeztek sajtót fenntartani194 és
szociális tevékenységet végezni,195 illetve a magyar katolikus papok
részt vettek a magyar politikai szerveződésben is (pl. Márton Má-
tyás, Hegedűs Bálint, Horvát János, Virág István stb.).
189 Lásd Csuka J., „A délvidéki magyarság iskolaviszonyai”, in: Uő., Kisebbségi sorsban, Budapest,
1996, 11–22. old.; Dr. Deák Leó, „Magyar iskolaügyünk a jugoszláv uralom idején”, in: Csorba
B. (szerk.), Források a Délvidék történetéhez III, Budapest, 1999, 68–78. old.
190 Az evangélikusok 1926-ban tartottak alkotmányozó zsinatot.
191 Egy 1926-os kimutatás szerint pl. a Szerb-Horvát-Szlovén királyság református egyháza 39
magyar, 14 német, 1 horvát és 2 cseh nyelvű gyülekezetből tevődött össze. Lásd Romsics I.
(főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 451. old. A református
egyház elzárkózott attól, hogy a magyar evangélikusokkal közös egyházszervezetet hozzon
létre.
192 Az első kormányzó Lajco Budanović lett, akit 1927. május 1-jén püspökké szenteltek. Amikor
a Délvidék visszakerült Magyarországhoz a magyar hatóságok a püspököt internálták, pedig a
jugoszláv időszakban szívügyének tekintette a magyar pasztorációt is (lásd Salacz G., A
magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt, München, 1975, 112–113. old.).
1958. március 16-án halt meg.
193 Kormányzója a horvát ferences Ivan Rafael Rodić lett, akit röviddel később belgrádi érseknek
neveztek ki. Utóda Josip Ujčič lett (1936 és 1961 között).
194 Katolikus: Szív Újság (1923-1940), Római Katolikus Kántor (1926-), Katolikus Értesítő (1928-
1935), Kereszt (1935-), Hírnök. Református: Virradat, Magvető, Szuboticai Református Élet.
195 Pl. a verbászi református diakonissza ház.
74

Mindezek természetesen csak nagyon általános megjegy-
zések, elsősorban azért, mert a vajdasági magyar egyházi intéz-
ményrendszerek története máig feltáratlan és feldolgozatlan;
résztanulmányok pedig alig-alig léteznek. Ugyanakkor azt is ér-
demes lenne behatóbban vizsgálni, hogy milyen volt a tényleges
viszony az egyházi intézményrendszerek és a szegénységi hely-
zetéből kifolyólag a baloldali eszmék (kommunizmus, szocializ-
mus, szakszervezeti mozgalmak) iránt fogékonyabb magyar nép-
rétegek között.196
Katolikus viszonylatban a Szentszék már 1922-ben megálla-
podott az SzHSz Királysággal a vajdasági katolikusok ideiglenes
kormányzásáról, és tervbe vette két új püspökség (Szabadka és
Nagybecskerek) felállítását. 1935-ben a Vatikán és a Jugoszláv Ki-
rályság konkordátumot is kötött; ennek ratifikálása azonban az
ortodox egyház ellenállása miatt elbukott. Pedig az 1921-es Alkot-
mány elvben kivételezett bánásmódot biztosított a Római katolikus
egyháznak (az Ortodoxhoz hasonlóan).
A reformátusok és az evangélikusok szintén megpróbáltak
önállóan szervezkedni, több-kevesebb sikerrel. Működésüket az ál-
lam 1930-ban, a királyi diktatúra idején, külön törvénnyel szabályoz-
ta. Ennek eredményeképpen alakult meg, 1933-ban, a Jugoszláviai
Református Keresztyén Egyház. A. Sajti Enikő megállapítása szerint
azonban „az egyházak Jugoszláviában nem tudták azt a központi
szerepet betölteni a magyar nyelv, kultúra, öntudat fenntartásában,
mint például Erdélyben”.197 Ez a kitétel kétségtelenül igaz, ellenben
árnyalhatja a képet, hogy eltérő helyzetekkel, és főképpen nagyon
is egyenlőtlen intézményes állapotokkal van dolgunk. Arról nem is
beszélve, „hogy a vajdasági magyarságnak valójában nem volt gaz-
daságilag stabil, politikailag tapasztalt középosztálya, sem gazdag
kereskedő rétege, mint a bácskai szerbségnek, ugyanakkor belső
196 „A magyar társadalom mintegy 60-70%-át kitevő paraszti népességnek becslések szerint 10%-a
volt föld nélküli.” A. Sajti E., Impériumváltások, revízió és kisebbség, Budapest, 2004, 33. old.
197 A. Sajti Enikő, „A jugoszláviai magyarok a két világháború között”, Bárdi N.–Fedinec Cs.–
Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 112. old.
Hasonlóan vélekedik Arday Lajos is: Arday L., Magyarok a Délvidéken, Budapest, 2002, 231.
old. Ezzel szemben azonban létezik másféle vélemény is. „A vajdasági magyarság kisebbségi
léte ‘kedvez’ az egyházakhoz és a valláshoz való kötődés intenzitásának, mivel a vallásgyakor-
lás egyike a nemzeti identitást erősítő tényezőknek.” Gábrity Molnár I., „Vallási magatartás a
multietnikus Vajdaságban”, in: Kupa L. (szerk.), Vallás és etnikum Közép-Európában, Pécs,
2008, 113. old.
75

kohéziója sem volt akkora, mint például a már ekkor jól szervezett
német nyelvközösségé”.198
Éppen ezért itt a kutatásoknak elsősorban azt kellene vizsgál-
niuk, hogy lehetőségeikhez mérten mit tettek, vagy nem tettek meg
az egyes egyházak. Erre azonban a néprajzi, kulturális antropológiai
irányzatú kutakodások – amelyek eszmei szinten erősen kötődnek
Mircea Eliade vallásfenomenológiai rendszeréhez – nagymérték-
ben alkalmatlanok, mivel itt főképpen társadalom- és intézmény-
történeti kutatásokat kellene végezni.199
Összegzés
Amennyiben elfogadjuk azt a kitételt, hogy „a nemzeti kisebbsé-

gek politikai, gazdasági, kulturális és jogi helyzetének alakulása
– tulajdonképpen tértől és időtől, illetve létszámtól és etnikai ösz-
szetételtől függetlenül – a polgári demokrácia fokmérője”,200 egy-
értelműen azt kell megállapítanunk, hogy a Monarchia utódállamai
közül egyik sem tekinthető ténylegesen demokratikusnak. Annál is
inkább, mivel mindhárom, a Párizs környéki békeszerződések ér-
telmében létrejött államalakulat (Románia, Csehszlovákia, Jugoszlá-
via) esetében létezett egy jól megragadható és határozott politikai
akarat és nemzetstratégiai elképzelés a magyar többségű régiók és
kistérségek településszerkezetének az átformálására és demográfi-
ai arculatának a megváltoztatására, a nyilvánvaló homogenizációs
célok megvalósítása érdekében.201 Mindezt elsősorban tudatos tele-
198 Csorba B. (szerk.), Források a Délvidék történetéhez III, Budapest, 1999, 5. old.
199 Lásd pl. Beszédes Valéria, Ünnep ez minekünk. Írások a szabadkaiak népi vallásosságáról.
(Életjel könyvek, 87), Szabadegyetem, Szabadka, 2001.
200 Föglein Gizella, Nemzetiség vagy kisebbség? A magyarországi horvátok, németek, románok,
szerbek, szlovákok és szlovének státusáról, 1945–1993: forrásközlések, tanulmányok, cikkek.
(Láthatár), Ister Kiadó és Kulturális Szolgáltató Iroda, Budapest, 2000, 93. old.
201 „Az etnikai nemzetállamokat per definitionem homogenizáló szándék jellemzi, az ‘egy nem-
zet – egy kultúra – egy állam’ ideológiája felé haladnak – véli a legtöbb szakember. A nemzet-
államok ideológusai számára a kisebbségek a nemzeti egység zavaró tényezői, ezért eltávolí-
tandók, mert a nemzetállamban folyó nemzetépítés (nation-building) útjában állnak azáltal,
hogy gyakran fontos gazdasági, társadalmi és kulturális pozíciókat birtokolnak, melyeket a
többségi etnikum saját intézményei fölépítésére, valamint az államilag erőltetett nemzeti tudat
további megszilárdítása céljából magának kíván megszerezni.” Horváh Sz. F.: Elutasítás és
alkalmazkodás között, Csíkszereda, 2007, 24. old.
76

pítési politikával (városok lakosságának növelése,202 új települések/
falvak létesítése),203 valamint a magyar nyelvű oktatásra jogosultak
számának erőszakos és önkényes korlátozásával (pl. névelemzés),
illetve a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásával igyekeztek meg-
valósítani.204 Ez a nemzetstratégia természetesen rendelkezett egy
egyházpolitikai dimenzióval is,205 hiszen a magyar egyházak egy-
ben iskolafenntartók is voltak. Érdekes módon azonban ez a nyil-
vánvaló magyarellenesség nem annyira közvetlenül valamelyik ma-
gyar egyház, hanem a magyarbarátnak tekintett kárpátaljai görög
katolikus egyház két évtizedes küzdelmének a tükrében jelenik
meg a legvilágosabban. A csehszlovák hatóságok ugyanis egyértel-
műen a felszámolására törekedtek, s ez a cél gyakorlatilag minden
eszközt szentesített a prágai kormány szemében.
A felértékelődött, és egyben magyar nemzeti dimenzióval telí-
tődött, egyházi szerepet nagyon jól érzékelteti a történelmi püspöki
székhelyéről – politikai nyomásra – távozni kényszerülő Glattfelder
Gyula csanádi püspöknek az egyházmegye papságához intézett
búcsúzó pásztorlevelében megfogalmazott kitétele:
„A katolikus papság a viszonyok minden változása dacára

kétségkívül önzetlen hűséggel ragaszkodik nemzeti sajátságaihoz
és eszményeihez. A népet, melyből származik, megtagadni, a böl-
csődalt, mely gyermekálomban ringatta, elfelejteni nem fogja. Aki
ezt megérteni nem elég emelkedett gondolkozású, lehet hatalmi
202 Erdélyi viszonylatban lásd pl. Erdély etnikai arculatának változásai. Nyárády R. Károly és
Varga E. Árpád elemzései az 1977. évi romániai népszámlálásról. Kápolnai Iván előszavával.
(Kisebbségi adattár, 5), Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézet, Budapest, 1996, 43–50.
old.; Varga E. Árpád, Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Tanulmányok, Püski
Kiadó, Budapest, 1998, 180-217. old („Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempont-
ok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához”). Kárpátalja vonatkozá-
sában lásd S. Benedek András, A megmaradás esélyei. Tanulmányok, esszék, kritikák, Hatodik
Síp Alapítvány, Budapest – Mandátum Kiadó, Beregszász, 1996, 75–76. old.
203 Erre vonatkozóan lásd pl. Simon A., Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában…, Somorja,
2008.
204 Lásd pl. Mirnics Károly, „A magyarság demográfiai helyzete a Délvidéken a trianoni döntés
nyomán”, Kisebbségkutatás 9, 2000/2, 234–241. old. (http://epa.oszk.hu/00400/00462/00006/5.
htm) (Letöltés: 2009. október 12.).
205 Ennek okára legvilágosabban Benda Kálmán megfogalmazása világít rá: „Az erdélyi reformá-
tus egyház élete – írja – négy évszázados története során eggyéforrt az erdélyi magyarság
sorsával”. Tőkés István, A romániai magyar református egyház élete, Budapest, 1990, 5. old.
Erre vonatkozóan lásd még Tavaszy Sándor, A református egyház jelentősége Erdély történeté-
ben, „Ifjú Erdély”, Kolozsvár, 1943.
77

tényező, de a civilizáció és a szabadság ellensége, s ezért hatalma
sem visszfénye az örökkévalóságnak, hanem hordozója az enyé-
szetnek.”206
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a két világháború között

alakult ki a magyar kisebbségek (vagy kisebbségi lét) központi
problémája – az oktatás –, amely lényegében véve mind a mai na-
pig megőrizte súlyponti szerepét. Ebbe értelemszerűen beletarto-
zik az iskolafenntartás és a pedagógus utánpótlás kérdése. Jóllehet
abban a kb. két évtizednyi időszakban ennek a kérdésnek nagyon
markáns felekezeti vonatkozása is volt, mára ez jelentősen mérsék-
lődött. Ez főképpen a kommunizmus hatásának, vagyis a nevelés-
oktatás állami monopóliuma központilag szervezett és irányított
megvalósulásának tudható be, amely közvetetten ugyan, de vég-
eredményben mégis az egyes nemzetállamok sajátos érdekeit szol-
gálta kisebbségpolitikai vonatkozásban.
206 Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 163. old.
78

IV. 1938–1944/1945: időleges
visszarendeződések – kint és
bent
Az európai politikai helyzet 1930-as évekbeli alakulása (különösen a fa-
sizmus és a nemzeti szocializmus térnyerése) egyre inkább arra enge-
dett következtetni, hogy a magyar revíziós törekvéseknek előbb-utóbb
valamiféleképpen érvényt lehet szerezni.207 Minderre azonban nem
annyira az érintett felek (Magyarország, illetve az adott állam) közös
megegyezésének eredményeképpen került sor, hanem a hitleri Né-
metország döntőbíráskodása rajzolta újra a térképeket. Ily módon ér-
telemszerűen mindenki elégedetlen volt, de ugyanakkor kellőképpen
lekötelezetté is vált, ami alapvetően meghatározta és befolyásolta az
egyes országok és politikai vezetések II. világháborús magatartásait.
A területi átrendeződéseknek köszönhetően Kárpátalja és Dél-
vidék magyarsága néhány évre újra Magyarország határain belülre
került.208 Alapvetően két országban maradt – eltérő nagyságrendű
– magyar kisebbség: a történelme folyamán ‘független’ államként
először létező Szlovákiában, illetve Romániában.
207 Erre vonatkozóan lásd pl. Kovács-Bertrand Anikó, Der ungarische Revisionismus nach dem
Ersten Weltkrieg: der publizistische Kampf gegen den Friedensvertrag von Trianon (1918-
1931). (Südosteuropäische Arbeiten, 99), R. Oldenbourg, München, 1997; Eiler Ferenc,
Kisebbségvédelem és revízió. Magyar törekvések az Európai Nemzetiségi Kongresszuson,
1925–1939, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat, Budapest, 2007; Zeidler Miklós, A
revíziós gondolat, 2. bővített kiadás, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009.
208 A Magyarországhoz visszakerült területeken a háború alatti egyházi (főképpen katolikus és
református) szerepvállalások valójában mind a mai napig feldolgozatlanok. Erre az időszakra
vonatkozóan lásd pl. A. Sajti E., Impériumváltások, revízió és kisebbség, Budapest, 2004, 153–
317. old.; Tóth Tamás, „A bácsi apostoli kormányzóság 1941-es visszacsatolása Kalocsához Ijjas
József feljegyzései alapján”, Deliberationes. A Szegedi Hittudományi Főiskola tudományos
folyóirata 1, 2008/1, 123–138. old.; illetve Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika
Kárpátalján II, Nyíregyháza, 2005.
79

1. Románia
A második világháború alatt Erdély kettéosztása (második bécsi dön-

tés, 1940-ben) – amely lényegében véve a katolikus, református, evan-
gélikus és unitárius egyházi intézményrendszerek kettészakadását
is jelentette209 – csak fokozta a román és a magyar lakosság egymás
iránt táplált ellenérzéseit.210 A bécsi döntést követően Dél-Erdélyben
a magyar nyelvű oktatást a felekezeti iskolák (26 református és 2 kato-
likus) biztosították. A román államhatalom mindenkori mentalitását
és politikai gyakorlatát nagyszerűen tükrözi, hogy miközben 1943
szeptemberében bezárták a nagyenyedi Bethlen Kollégium főgimná-
ziumát,211 illetve a brassói leánygimnáziumot és kereskedelmi iskolát,
addig követeléseket fogalmaztak meg az észak-erdélyi román feleke-
zeti iskolák érdekében.212 E mögött természetesen az a geopolitikai
célkitűzés is meghúzódott, hogy a román politikai vezetés valójában
soha nem fogadta el Észak-Erdély elvesztését, és háborús céljai között
előkelő helyen szerepelt a trianoni határok visszaalítása.213
Márton Áron, erdélyi római katolikus püspök bölcs előrelá-
tással, kettéosztott egyházmegyéje székhelyét továbbra is Gyula-
fehérváron tartotta, és Észak-Erdélyt egy kolozsvári püspöki hely-
nök (Sándor Imre) révén irányította. Hasonlóképpen helynökök
révén kormányozta a Magyarországhoz visszakerült – és a Szent-
szék által a politikai átrendeződésnek megfelelően villámgyorsan
kettéválasztott – szatmári és nagyváradi egyházmegyéket is, ame-
lyeknek egészen 1942-ig (vagyis Scheffler János püspök kinevezé-
séig) ő lett az apostoli kormányzója.214 Ugyanakkor vállalta, hogy
209 Lásd pl. Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 326-
333. old.
210 A korszakra vonatkozóan lásd L. Balogh Béni – Bárdi Nándor, „A dél-erdélyi magyarság
jogi és politikai helyzete a második bécsi döntést követően”, Bárdi N.–Fedinec Cs.–
Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008,
162–167. old.
211 A kollégiumban működött egyébként a Dél-Erdélyi Református Anyaszentegyház püspöki
hivatala, illetve a lelkészképzést biztosítani hivatott Dél-Erdélyi Teológiai Intézet.
212 Lásd Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 80–83. old.
213 Lásd Romsics I. (főszerk.), i. m., Budapest, 1995, 336–338. old.
214 A vatikáni politikáról sokat elárul ennek a két egyházmegyének 1929 és 1948 közötti történe-
te. 1948-ban ugyanis, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a kommunista Romániához fognak
tartozni, XII. Piusz papíron újra egyesítette őket. A végrehajtást tulajdonképpen csak az egy-
házellenes román politika és a Szentszékkel rohamosan megromlott diplomáciai kapcsolat
akadályozta meg.
80

Budapesten eljárjon az észak-erdélyi románok ügyében, miköz-
ben a Kolozsváron székelő Iuliu Hossu román görög katolikus
főpap Bukarestben igyekezett szót emelni a dél-erdélyi magyarok
érdekében. Rövid idő alatt azonban világossá vált, hogy a kölcsö-
nösségi nemzetiségpolitika valójában nem működik. A román ha-
tóságok ugyanis minden erejükkel korlátozni igyekeztek a magyar
anyanyelvi oktatást és sajtót; a kulturális és politikai szervezeteket
pedig egyszerűen betiltották. Magyar részen (vagyis Észak-Erdély-
ben) értelemszerűen hasonló intézkedéseket foganatosítottak,
ami csak erősítette a román görög katolikus és ortodox egyházak
helyzetét.
1944 májusában, az embertelenség kellős közepén, Márton
Áron volt az egyetlen – szerencséjére román állampolgárságú –
magyar katolikus főpap, aki szóban (1944. május 18-i kolozsvári
beszédében215) és írásban (1944. május 22-i, a Magyar Királyi Mi-
nisztériumhoz, a Kolozs Megyei Főispáni Hivatalhoz és a Kolozs-
vári Rendőrkapitánysághoz intézett levelében) felemelte szavát az
üldözött és jogfosztott magyar zsidók érdekében:
„Tegnap értesültem, hogy zsidó-címen az elmúlt napokban

összegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit
az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, az
ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül
hallani.
Kötelességeim visszahívnak munkahelyemre, Romániába, de
emberi keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visz-
szaindulásom előtt az illetékes hatósági tényezőket szeretettel és
Isten nevében kérjem, hogy az embertelenséget akadályozzák
meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember
elpusztítására irányuló cselekményben közre.
Ezekben a végzetes napokban minden felelős embernek
éreznie kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk
sorsa is Isten kezében van, nem lehet tehát Isten bosszúállását
magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, vagy azokban
való közreműködéssel, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bű-
215 Lásd Marton József–Kuszálik Péter, „Márton Áron egyik híres szentbeszéde”, Székelyföld 13,
2009/9 (szeptember).
81

nök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat sze-
rint nem marad el.”216
Márton Áron püspök prófétai szavait azonban az illetékesek

nem vették figyelembe. Pedig az a tény, hogy 1944. augusztus 24-től
– tehát a sikeres román háborúból való kiugrást követő napokban
– Dél-Erdélyben már elkezdődött a magyar vezető személyiségek
(pl. papok és protestáns lelkészek) internálása máris előre vetítette
a semmi jóval nem kecsegtető jövőt. Ennek igyekezett elébe menni
a kolozsvári, egyháziakat és értelmiségieket tömörítő, Erdélyi Kör,
amely memorandumban kérte Horthy Miklós kormányzótól, hogy
kezdjen fegyverszüneti tárgyalásokat a Szovjetunióval.217 Annál is
inkább, mivel 1944. szeptember végén – a frontvonalak mögött – el-
kezdődött a Maniu-gárdák magyarellenes terror/horrorsorozata,218
aminek következtében a szovjetek, november közepén, kiparan-
csolják a visszatérő román közigazgatást Észak-Erdélyből. Ekkor
azonban Budapesten már a nyilasok voltak hatalmon (október 15
óta). 1945 márciusában pedig a román közigazgatást fokozatosan
újra kiterjesztették Észak-Erdélyre is; s ezzel gyakorlatilag a terület
végleges hovatartozása is eldőlt. Elkezdődött pl. a „fasiszta magatar-
tású” papság körében a „purifikáció”, amely főképpen a magyaro-
kat sújtotta (196 papot távolítottak el hivatalából).219
2. Az első Szlovák Köztársaság
Az önálló Szlovákia létrejötte tulajdonképpen a korabeli német (és

magyar) geopolitikai érdekek térségbeli gyors megvalósításának az
eredménye. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a prágai kormány
216 P. Szőke J., i. m., 393–394. old. Márton Áron határozott fellépésével szemben Serédi Jusztinián
bíboros-hercegprímás 1944. június 29-én keltezett körlevelében többek között ezeket írta: „Mi
nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy
része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az is tény, hogy a többiek e tekintetben hitsor-
sosaik ellen nem léptek fel”. Virt László, Nyitott szívvel, Budapest, 2002, 103. old.
217 Lásd Vincze G., A romániai magyar kisebbség…, Budapest – Szeged, 1994, 14. old.
218 Lásd Gál Mária–Gajdos Balogh Attila–Imre Ferenc, Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes
atrocitásokról, RMDSZ, Kolozsvár, 1995.
219 Vincze G., i. m., 27. old. A román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdély magyar egyháztörténete
és egyházi élete lényegében véve feldolgozatlan. Ennek oka, hogy az érdeklődés középpont-
jában Észak-Erdély áll.
82

kezdettől fogva kisebbségellenes belpolitikája Csehszlovákia fel-
számolása irányába mutatott. Kárpátalját pl. mindvégig gyarmat-
ként kezelte,220 s a békeszerződésben vállalt autonómia megadását
a végsőkig megtagadta.221 Arról nem is beszélve, hogy a szlovákokat
is sikerült elidegenítenie.
Német biztatásra, 1938. október 6-án, Zsolnán, megtörtént az
autonóm Szlovákia kikiáltása. A kormány miniszterelnöke Jozef
Tiso, a Szlovák Néppárt elnöke lett.222 Ettől kezdődően Csehszlová-
kia sorsát a gyakorlatban a hitleri Németország irányította – amihez
Nagy-Britannia és Franciaország asszisztált.
1938. november 2-án, az első bécsi döntés következtében,223
Dél-Szlovákia és Kárpátalja déli sávja (Ungvár, Munkács, Bereg-
szász) – a katolikus és református magyarok döntő többségé-
vel – Magyarországhoz került. Ezt követően megalakult a Szlovák
Nemzeti Egység Pártja, illetve a Deutsche Partei és a Magyar Párt.
A magyar kisebbség helyzetét a továbbiakban a reciprocitás elve
határozta meg. Jogaik a magyarországi szlovákok jogainak a függ-
vényé váltak.
1938. november 19-én az állam neve Cseh-Szlovák Köztársaság
lett, parlamentje pedig végre elfogadta (22-én) az autonóm „Kár-
pát Ukrajna” alkotmányát. A Huszton székelő és ukrán irányultságú
Volosin-kormány224 mindenkit üldözött (magyarok, ruszinok, orosz
érzelműek ezreit hurcolták gyűjtőtáborokba). A vatikáni döntésho-
zatalok geopolitikai mozgatórugóit – amelyekben a konkrét lelki-
pásztori szempontok rendszerint alig jönnek számításba – nagyon
jól tükrözi Nyáradi Dionisiusnak, a horvátországi görög katolikus
egyházmegye püspökének adminisztrátori jogkörrel felruházott
220 Lásd pl. Botlik J., Egestas Subcarpathica, Budapest, 2000, 199–208. old.; Botlik J., Közigazgatás
és nemzetiségi politika Kárpátalján I, Nyíregyháza, 2005, 177–243. old.
221 Edvard Beneš külügyminiszter pl. 1934. május 23-án, Ungváron, kijelentette, hogy
„Podkarpatszka Rusz először a republikáé és aztán az idevaló népé”. Fedinec Cs., A kár-
pátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944, Galánta –Dunaszerdahely, 2002,
23. old.
222 Lásd G. Kovács László–Kamenec Ivan, Jozef Tiso. (Arcképek kettős tükörben), Nap Kiadó,
Dunaszerdahely, 1997.
223 Erre vonatkozóan lásd pl. Sallai Gergely, Az első bécsi döntés, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
224 Volosin Avgusztin (Ágoston) görög katolikus pap volt. Az ukránofil nacionalista eszmék és
szemlélet illusztrálására lásd Shandor Vikentij, Carpatho-Ukraine in the Twentieth Century. A
Political and Legal History, Ukrainian Research Institute, Harvard University, Cambridge
(mass.), 1997. Más megvilágítást kínál Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika
Kárpátalján I, Nyíregyháza, 2005, 244–289. old.
83

apostoli vizitátorrá való gyors kinevezése (1938. november 15-től)
a munkácsi egyházmegye Kárpát Ukrajnában maradt egyházközsé-
geinek az élére (huszti központtal).225 Ezzel ugyanis gyakorlatilag
megszűnt Sztojka Sándor megyéspüspök joghatósága egyházme-
gyéje jelentős része felett, jóllehet a klérus többsége igyekezett hoz-
zá hű maradni. „Mindezek hátterében az állt, hogy a Vatikán keleti
kongregációja – élén Tisserand bíborossal – a pravoszláv egyház
visszacsatolásának ábrándját kergetve támogatta a nagyukrán ter-
veket, és ezért különös figyelmet szentelt Kárpátaljának. E törek-
véseket az utóbbi területen Nyáradi (más források szerint Nyárády
vagy Nyaradi) Dénes tevékenységével igyekezett megvalósítani,
ami ellen mind a magyar, mind a lengyel kormány fellépett.”226 Az
erőszakolt ukránosítást azonban a politikai események alakulása
derékba törte.
1938 decemberében a későbbi Szlovák Köztársaság területén
57 897 magyar nemzetiségű lakost (a lakosság 2,2%-a) számoltak
össze.227 Ezzel párhuzamosan Kárpát Ukrajna területén, 1939 febru-
árjában, 25 894 magyart maradt – ideiglenesen.
1939. március 10-én a csehszlovák kormány – mintegy végső
lépésként – visszahívta a szlovák Tiso-kormányt, és katonai dikta-
túrát vezetett be.
Válaszlépésként, 1939. március 14-én, kikiáltották a Szlovák
Köztársaságot.228 Hitler ugyanis válaszút elé állította a szlovákokat:
választhattak az önállóság vagy a teljes magyar fennhatóság között.
Az elnök Jozef Tiso lett (október 26-án választották meg). Az új ál-
lamot 27 ország ismerte el. Ugyanaznap este – miután meghiúsult
a Szics-gárda229 államcsíny kísérlete – Volosin bejelentette Kárpát
Ukrajna (Kárpátszka Ukráina) függetlenségét.
1939. március 15-én a német hadsereg bevonult Cseh- és Mor-
vaországba, amely a Harmadik Birodalom protektorátusa lett.
225 Ebben minden bizonnyal az játszott szerepet, hogy Nyáradi a lembergi metropolita bizalmasa
és egyben a kárpátukrán eszme fanatikus híve volt.
226 Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 253. old.
227 A magyarság korabeli felekezeti társadalomszerkezete, vallási élete alapjában véve egy fehér
folt.
228 Lásd pl. Yeshayaku Jelinek, The Parish Republic. Hlinka’s Slovak Peoples’ Party, 1939–1945,
East European Quarterly, London – Columbia University Press, New York, 1976
229 Lásd Móricz K., Kárpátalja sorsfordulói, Budapest, 2001, 79–82. old.
84

A magyar hadsereg még aznap megkezdte Kárpátalja elfoglalását –
amelyet 18-án be is fejezett. 1944 októberéig a terület Magyarország
része lett. Ilniczky Sándor görög katolikus nagyprépost bekerült a
felsőházba. Ugyanakkor a magyar hatóságok felszámolták a szerb
ortodox egyház kárpátaljai joghatóságát, és a helyi ortodox egy-
házat a prágai ortodox érsek fennhatósága alá helyezték.230 Róma
1939. március 31-én visszaállította a munkácsi görög katolikus püs-
pökség területi integritását.
Ugyanakkor azonban azt is látni kell, hogy a világháborús évek
történései nagyon mélyreható társadalmi károkat okoztak Kárpát-
alja magyar lakosságának. Ahogy S. Benedek András megfogal-
mazta: elsodorták a régió „magyar alkotó értelmiségét. Mindazok
közül – írja – akik a két világháború közti időszakban gyakorlati
tevékenységükkel, szellemi kötődésükkel Kárpátalját képviselték a
csehszlovákiai magyar irodalomban, senki sem maradt a kezdés,
az újrakezdés időszakára. Sorsuk határvonalait a Don-kanyar isme-
retlen katonasírja és az ausztráliai Melbourne jelzi. De nemcsak ők
hiányoztak, hanem szinte a teljes humán, ipari és agrárértelmiség;
szépíró, riporter, recenzens és értő olvasó egyaránt.”231
Szlovákiában – amely teljes mértékben Németországtól füg-
gött (1939. március 23-án német–szlovák államközi „védelmi” szer-
ződést kötöttek) – gyakorlatilag egypártrendszerű diktatúra alakult
ki. Tiso szerint ugyanis: „A pártnak kell az élen állnia, a közélet egé-
szének a szervezőjévé kell lennie. A Párt a nemzet, és a nemzet a
Párt. A nemzet a Párt által szól. A Párt a nemzet helyett gondolko-
dik. Ami a nemzetnek árt, azt a Párt betiltja és megbélyegzi.”232 Ezt
a szlovák bábállamot napjainkban Jozef Haľko úgy értékeli, mint
amelyben „a katolikus egyház teljes szabadságot élvezett, a papság
pedig részt vett a közéletben”.233
A máig érzékelhető befolyást gyakorló Szlovák Köztársaság
eszmeisége, működése, a vallásnak (katolicizmusnak) biztosított
politikai és társadalmi szerepek jobban érthetők, ha szem előtt tart-
juk Jozef Tiso 1930-ban megfogalmazott gondolatait:
230 Lásd Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 256–273. old.
231 S. Benedek András, Kárpátalja története és kultúrtörténete, Budapest, 1994, 70. old.
232 D. Kováč, Szlovákia története, Kalligram, Pozsony, 2001, 210. old.
233 J. Haľko, A csehszlovák szakadár katolikus akció, Esztergom–Piliscsaba, 2004, 24. old.
85

„Gyakran találkozunk azzal a nézettel, hogy a vallásnak nincs
helye a politikában. Ez a nézet arra utal, hogy egyáltalán nem értik a
vallásnak és a politikának a közéletben betöltött szerepét. Abban az
esetben, ha a vallásban nem csupán az egyházi szertartásokat látjuk,
és ha a politika hatásköréből már előre nem zárunk ki semmit, ami
a nemzet életével összefügg, akkor nem fogadhatjuk el e nézetet. Hi-
szen a vallás az emberi tevékenység normája – és a politika ilyen
tevékenység, ezért nem lehet kivonni a vallás hatásköréből. Másfelől
azonban a vallás a nemzet kultúrájának része, tehát ez a rész kell,
hogy érdekelje a politikát. (…) A politikai tevékenység normája a köz-
jó; igyekszik törvényeket hozni, rendeleteket kiadni és létesítménye-
ket alapítani abból a célból, hogy minél több polgárnak biztosítson
méltó, emberi életet. A méltó emberi élet azonban csak az olyan élet,
melynek színvonalát a kultúra és az erkölcs emeli magasabbra. A po-
litika tehát az anyagi érdekek mellett nem hanyagolhatja el az ember
szellemi és erkölcsi tulajdonságainak nevelését és erősítését, melyek
nélkül nem létezik magasabb szintű kulturális élet, hanem még pri-
mitív társadalmi rend sem. A politika egyoldalú anyagias orientáció-
ja keserű gyümölcsöt hoz a gazdasági és társadalmi élet szétzüllésé-
nek formájában. A vallás azonban csak úgy és addig érvényesülhet
a politikában, amíg a politika nem teszi a vallást szolgájává, hanem
elismeri szuverenitását, és a vallás parancsait a maga részére irány-
adónak fogadja el. Nem szabad, hogy a vallás a politika eszközévé
és rabszolgájává váljon. A politikának nem alája, hanem föléje van
rendelve. A vallás a politikában világító fáklya, éppen ezért a politika
fölé kell helyezni, és ott is kell tartani. (…) Csakis szuverenitása elis-
merése esetén nyújthatja a vallás a politikának és az államnak azt a
hathatós támogatást, amelyet elvárnak tőle, azaz azt a lelkiismeretben
kötelező szankciót az autoritás iránt, melyből a törvény ereje fakad.
A vallásnak az állam és a politika által való leigázása és eszközként
való felhasználása a maga szolgálatában megfosztja a vallást ettől a
hatalmas erejétől, és ezért az állam és a politika a leigázott vallásban
nem talál támogatást éppen a legkritikusabb pillanatban, amikor
kötelező szankciójú törvényei ezt a legjobban igényelnék. A vallás
vagy napfény a politikában, vagy értéktelen dísz, amely ingerli és
ösztökéli a bomlasztó szenvedélyeket. A politikának tehát nem arra
kell törekednie, hogy uralkodjék a vallás felett, hanem el kell a vallást
86

ismernie és igazodnia kell az elveihez. Nem a vallásnak van szüksége
a politikára, hanem a politika van ráutalva a vallásra.”234
Mindez jobban érthetőbbé teszi a szlovák katolikus egyház

átpolitizáltságát, illetve a nacionalizmus szellemétől való átitatott-
ságát.235 Hiszen a katolikus egyház eszmei és személyi téren is ösz-
szefonódott az új Szlovák Köztársasággal; amely összefonódást tel-
jes egészében talán napjainkig sem sikerült levetkőzni. Főképpen,
ha figyelembe vesszük, hogy a kommunista államhatalom áldozati
szerepbe kényszerítette, ahol konzerválódhattak az eszmék, meg-
szépülhetett a múlt, illetve továbbhagyományozódhatott annak
egyfajta reprezentációja.
Az önmagát a katolicizmus talaján állóként meghatározó szlo-
vák nemzeti szocializmus236 eszmeiségét egyébként jól tükrözi a
Hlinka-gárda egy 1940-es röpirata:
„Bennünket nem vezetnek félre azzal az ostoba frázissal, hogy

a zsidó is ember. A zsidó nem az Isten, hanem az ördög teremt-
ménye, s ezért a zsidó nem ember, csak embernek látszik. Aki a
zsidókat bármi módon támogatja, vagy védelmezi, azt nem fogja
elkerülni az Isten büntetése.”237
A másság ilyen mértékű elutasításának a fényében egyáltalán

nem meglepő sem a zsidók deportálása,238 sem pedig a magyar ki-
sebbséghez való ellenséges viszonyulás.
234 R. Chmel (szerk.), A szlovákkérdés a XX. században, Pozsony, 1996, 96–98. old. A Tiso által
megfogalmazott gondolatok ma is jelen vannak a közép-kelet-európai (és hellyel-közzel a
nyugati) politikai és egyházi diskurzusokban. Bizonyos értelemben a térség XX. századi poli-
tikai és társadalmi berendezkedése, illetve annak reprezentációja napjaink közéletének egyes
jobboldali szegmensei számára modell-értékű. Arról nem is beszélve, hogy egyes baloldaliak
is kokettálnak az egyházakkal való intézményesítettebb együttműködés gondolatával. Ők
azonban csak a kommunista korszak gyakorlatából inspirálódhatnak, amely instrumentalizálta
az egyházakat, egy ideológiailag teljesen cinikus és tudathasadásos helyzetet teremtve.
235 Ebben a vonatkozásban a magyar és a szlovák katolikus egyházak is azonos értékrendet képvi-
selnek (Isten és a nemzet összekapcsolása; a felvilágosodás és a racionalizmus elutasítása).
Kétségtelenül ez magyarázza – a szlovákiai magyar katolikusok helyzetétől teljesen elvonatkozta-
tott – diplomatikus és baráti kapcsolatot a két egyházi intézmény és annak vezetői között.
236 Lásd Polakovič Š., „A szlovák nemzetiszocializmus”, in: Chmel R. (szerk.), A szlovákkérdés a
XX. században, Pozsony, 1996, 296–307. old.
237 Kováč D., Szlovákia története, Pozsony, 2001, 216. old.
238 Erre vonatkozóan lásd Sas Andor, A szlovákiai zsidók üldözése 1939–1945, Kalligram
Könyvkiadó, Pozsony, 1993.
87

Ami a reformátusokat illeti, az újonnan megalakult Szlovák
Köztársaság területén maradt 25 református egyházközség életé-
nek az irányítására az állam egy szlovák Szervező Bizottságot ne-
vezett ki.239 A szlovák–magyar ellentét azonban annyira megtörte
a bécsi döntés után megválasztott Böszörményi Sándor püspököt,
hogy röviddel lemondása után meg is halt.
1941. szeptember 9-én jelent meg a Zsidó Kódex, vagyis a zsi-
dóellenes törvényrendeletek gyűjteménye. Ez ellen maga a Vatikán
is tiltakozott, elsősorban azért, mert a rendelkezések a megkeresz-
telt zsidókat is érintették. Ugyanakkor a katolikus egyház számára
kínos dilemmát jelentett Tiso elnök papi mivolta, még akkor is, ha
személy szerint bírta a Szentszék elnéző jóindulatát (soha nem von-
ták meg tőle a klerikus státust). Ellenben az egyházi tiltakozás sem
nem tántorította el a szlovák hatóságokat attól, hogy, 1942. május
15-én, egy alkotmánytörvénnyel a zsidókat megfosszák állampol-
gárságuktól, és októberig deportálják őket (58 000).240 A pozsonyi
parlamentben egyedül Esterházy János szavazott a zsidótörvények
elfogadása ellen.
A Szlovák Köztársaságban az ellenállást – a kommunisták mel-
lett – az ágostai hitvallású evangélikus egyház és evangélikus értel-
miség testesítette meg. Ez azonban valamiféle lojális ellenzékiséget
jelentett, amely a politikai életben tanúsított passzivitásban nyilvá-
nult meg. Gyökere a korábbi kitüntetett helyzet elvesztésében kere-
sendő. Az önállóságukat elnyert katolikus szlovákok ugyanis bizal-
matlanok voltak a csehszlovák evangélikusokkal szemben.
Ebben az időszakban a magyar főiskolásokat a Magyar Aka-
démikusok Keresztény Köre (1944-ben 188 tagja volt); a katolikus
diákságot pedig a Prohászka Kör tömörítette. Ezek még a régi cseh-
239 A kb. 13 000 református hívő mintegy fele magyar volt. Ezek nevében, 1941. április 30-án,
Mertens Alfréd nagymihályi ügyvéd és Szabó Béla pozsonyi református lelkész emlékiratot
intézett a magyar miniszterelnökhöz és külügyminiszterhez egy magyar református egyház
megszervezése érdekében. Lásd Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórvány-
ban, Budapest, 1995, 87–90. old.
240 Lásd pl. Tóth D. (ed.), The Tragedy of Slovak Jews. Proceedings of the International
Symposium, Banská Bystrica, 25th to 27th March 1992, Banská Bystrica, 1992. Ebben a kérdés-
ben nagyon sokat mondó Jozef Haľko kitétele miszerint „annak ellenére, hogy Tiso személye-
sen a zsidók megmentésére törekedett, felelőssége tízezrek deportálásában a mai napig heves
viták tárgya”. J. Haľko, i. m., 18. old. Megfogalmazása valójában a felelősség elhárítását, a bur-
kolt rehabilitáció szándékát, és a katolikus egyháznak a múlttal való szembenézés mindenne-
mű elutasítását fejezi ki.
88

szlovák korszakban alakultak. Mindkettő tevékenysége lényegében
véve feltáratlan.
A szlovákiai helyzet különös vonása, hogy a Tiso-rendszerrel
szembeni ellenállás egyfajta magyarellenességgel társult. Az 1944.
augusztus 29-én kirobbant szlovák nemzeti felkelést irányító Szlo-
vák Nemzeti Tanács ugyanis, többek között, a magyar istentisztele-
tek korlátozását is elrendelte.241 Ez mintegy előre vetítette azt, hogy
mire számíthatnak a magyarok a háború befejezése után.
Ivan Kamenec szerint:
„A Szlovák Köztársaságot dicsérni vagy demonizálni, elrettentő

vagy éppen ideális példaként, előképként állítani Szlovákia állam-
jogi helyzetének megoldásában lélektani és erkölcsi okból káros,
nemzetközi szempontból, de a demokratikus elvek szempontjából
is elfogadhatatlan eljárás. Mind a reális politikában, mind pedig
egy valóban korszerű társadalomban sikertelenségre vannak ítélve
azok a szentimentális törekvések, amelyek az idealizált vagy elátko-
zott múlthoz kívánnak megtérni.”242
Összegzés
A II. világháború idején a (magyar–román, illetve a magyar–szlo-

vák) kisebbségek vonatkozásában az elvileg szövetséges államok
politikáját és magatartását a kölcsönösségi viszony lett volna hiva-
tott meghatározni. A valóságban azonban ez nem igazán működött.
Az adott kisebbség lényegében véve túsznak számított, és annak
megfelelően is kezelték. Ugyanakkor a helyzetet senki nem tekin-
tette véglegesnek, s mindenki a háború kimenetelét követően vár-
ta az újabb rendezést. A háború végső szakasza, és főképpen az
abban játszott magyar szerepvállalás (nyilas uralom), azonban azt
vetítette előre, hogy a rendezésben a magyar kisebbségek minden-
képpen vesztesek lesznek.
241 Lásd Szarka L. (szerk.), Jogfosztó jogszabályok…, Komárom, 2005, 161. old.
242 Idézi Szarka L., A szlovákok története, Budapest, 1993, 184–185. old. Lásd még Kamenec Ivan,
Trauma. Az első Szlovák Köztársaság (1939–1945), Aurora Kiadó, Budapest, 1994.
89

V. 1944/1945–1948: végleges
visszarendeződések – a jövő
kérdése
Közhely, hogy a történelmet a győztesek írják. A II. világháború
végén pedig Magyarország egyértelműen a vesztesek táborában
foglalt helyet – ellentétben a románokkal, a szerbekkel, sőt még
a szlovákokkal is (akiket a csehek magukhoz öleltek). Arról nem
is beszélve, hogy a közép-kelet-európai térségben megjelent a
Szovjetunió, aki az általa ‘felszabadított’ területeket lényegében
a saját ideológiai érdekszférájába sorolta. Ennek eredményekép-
pen mindennemű rendezés bonyolultabbá vált, hiszen többletdi-
menzióként jelentkezett a kommunista pártok társadalmi térnye-
résének az elősegítése a politikai hatalom megragadása céljából.
Ezekből a játszmákból a magyar kisebbségek sem igazán tudták
kivonni magukat.
1. Románia243
A II. világháborút követő zűrzavaros években – amikor a romániai

magyar közéletet egyre inkább a Magyar Népi Szövetség kezdte el
uralni – Márton Áron erdélyi/gyulafehérvári római katolikus püs-
pök a híveit magyarságuk és hitük megőrzésére buzdította. Ugyan-
243 „Az erdélyi magyar történelmi egyházak 1945 utáni évtizedeinek tudományos igényű, átfogó
elemzése máig nem történt meg.” Vincze G., „Magyar egyházak a ‘népi demokrácia’ éveiben”,
in: Uő., Illúziók és csalódások, Csíkszereda, 1999, 307. old. Tíz év után a megállapítás még
mindig érvényes és időszerű!
91

akkor mindent megtett annak érdekében, hogy ahol lehetett, köny-
nyítsen a társadalom nehézségein.244
1946. január 28-án, a Petru Grozához intézett levelében, kerte-
lés nélkül feltárta az erdélyi magyarság helyzetét:
„A Nagyméltóságod részéről ismételten tapasztalt kitüntető

szívélyesség folytán kötelességemnek látom, hogy a román ható-
ság alatt élő magyarság helyzetét feltárjam.
Mivel e kérdés éppoly kényes, mint amilyen nagy horderejű,
úgy vélem: legcélszerűbb, ha véleményemet szépítés és kertelés
nélkül elmondom. (…)
A román kormány az 1944. augusztus 25-i események alkalmá-
val hivatalosan a demokratikus elvek mellett foglalt állást, ezen
elveknek megfelelően meghirdette az állampolgárok egyenjogúsá-
gát is, ugyanakkor azonban – ellentétben a hivatalos kijelentések-
kel – olyan általános támadást indított a magyarság ellen, mely
népünket megsemmisítéssel fenyegette. A magyar kisebbség sorsa
román fennhatóság alatt soha nem volt rózsás, sőt egyre súlyosbo-
dott, de kisebbségi életének ez volt a legsötétebb szakasza. (…)”
A püspök nyíltan szóvá tette az internálásokat, a munkaszolgá-

latra való deportálásokat, a vérengzéseket és a vallási
prozelitizmust.
„A megrémült és védelem nélkül álló lakosságot azzal biztat-

ták, hogy mentesítik a rekvirálásoktól, fiaikat a behívástól stb., ha
valamelyik román vallásra áttérnek. (…)
A nemzeti parasztpárt és a liberális párt újságjainak gyűlölködő
cikkei a magyarellenes hangulatot még fokozták, és bátorították az
amúgy is magyarellenes hatóságokat. Ennek a gyűlöletszításnak és a
244 Kezdetben, amikor még nem volt egyértelmű, hogy az MNSZ tulajdonképpen a román kom-
munisták magyar fiókszervezete, Márton Áron püspök is támogatta a fizetés nélkül maradt
magyar tanszemélyzet anyagi megsegítésére irányuló kezdeményezését (Petőfi Alap). Lásd
Vincze G., A romániai magyar kisebbség…, Budapest – Szeged, 1994, 31–32. old. A tényleges
törés akkor jelentkezett, amikor az MNSZ, egy kiáltványban (Világosság 1945. november 21.),
Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást (Marosvásárhely, 1945. november
15–18., az országos intéző bizottság gyűlése). Erre vonatkozóan lásd pl. Orbán Sándor, „Mit
kívánt az erdélyi magyarság 1945-ben? Dokumentumok az RMNSZ 1945. tavaszi és őszi prog-
ramváltozásairól”, Regio 4, 1993/2, 163–202. old.
92

román vérengzéseknek nem a román belátás vetett véget, hanem az
orosz hadsereg-parancsnokságnak az a rendelete, mellyel 1944.
november elején Észak-Erdély területéről kiparancsolta a román
fegyveres alakulatokat s az oda visszatért román közigazgatást.”
Ezt követően a püspök felsorolta a magyarságot ért sérelmeket

az iskolaügy, a földkisajátítás, a vagyoni kérdés, az állampolgárság
és a közigazgatás terén. Mindezek természetesen csak erősítették a
magyarság bizalmatlanságát.
„Nagyméltóságodat nem téveszthetik meg azok a nyilatkoza-

tok, amelyeket egyesek a magyarság nevében tesznek, illetve a
magyarságnak sugalmaznak. A romániai magyarságnak ma sincs
maga választotta politikai képviselete.245 (…)
245 Márton Áron az 1944 őszén megalakult MNSZ-t – amelyet hithű kommunisták (Kurkó Gyárfás,
Bányai László, Demeter János, Balogh Edgár, Csákány Béla, Takács Lajos, Czikó Nándor) irányí-
tottak – ekkor már nem tekintette ilyen képviseleti szervnek. Megítélését az sem befolyásolta,
hogy az MNSZ „a Romániában élő magyarság érdekképviseleti szervezetének, a pártokat, egy-
házakat, intézményeket egyesítő csúcsszervnek, egyben nemzeti alapon szervezett pártjának
is tekintette magát”. Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 10. old. „Az 1945–46-os esz-
tendőben felállt az MNSZ teljes apparátusa. Mivel a társadalom minden rétege képviseltette
benne magát, azt a látszatot keltette, hogy a legteljesebb demokrácia uralkodik Romániában,
így a magyarság körében is. Tanárok, ügyvédek, orvosok, színházi emberek, néprajzkutatók,
köztisztviselők (pl. Czikó Lőrincz, karhatalmista), lelkészek, földművesek, munkások, iparo-
sok, magyarok, székelyek, magyar származású zsidók. Azonban a román kommunista és
pszeudokommunista hatalom részéről ez is ‘a megtévesztés hadműveletének’ része volt. (…) A
listán szereplő személyek döntő többsége már a 40-es évek végén eltűnt a közéletből. Akik
maradtak, azok közül elenyésző kisebbség lett a romániai magyarság érdekeinek képviselője.
Kiszolgálták a román kommunista rendszert, amely a nemzetközi mozgalomban egyedülálló
irányzatot alakított ki: 1. a nacionalista, sovén kommunizmust, amely 2. nem termelte ki a maga
reformer csoportját. A hatalomban maradásért így-vagy úgy, de fizetni kellett. Ez nem változtat
azon, hogy egyik-másik a 80-as évektől a párt nyílt bírálója lett.” Lipcsey I., i. m., 148. old.
Tulajdonképpen el lehet mondani, hogy az RKP az MNSZ-re (szűklátókörű ideológiai inasára)
támaszkodva konszolidálta Romániában a kommunizmust. Nem véletlen, hogy 1947-ben
Márton Áron körlevélben szólította fel a papjait, hogy szakítsák meg a kapcsolatot az MNSZ-
szel (lásd Szabad Szó 1947. augusztus 3). A kezdeti látszat-egyenrangúságból ugyanis 1948-ra
(február 21-én Román Munkáspárt néven egyesült az RKP és az SZDP) már fölé-alárendeltségi
viszony lett. Az MNSZ-nek lényegében csupán az utasítás-végrehajtó szerep maradt. A román
kommunizmust kiszolgáló magyarok többségében soha nem tudatosult (vagy nem akarták
tudomásul venni), hogy a nemzet homogenizálása egy politikai rendszereken átnyúló román
nemzetstratégiai célkitűzés, amelyet a kommunista pártvezetés is osztott (Gheorghiu-Dej,
Ceauşescu). Sokat mondó, hogy egyes magyarok (Király Károly, Takáts Lajos, Fazekas János,
Balogh Edgár, Sütő András) csupán az 1977-es Zsil-völgyi munkássztrájkokat követően józa-
nodtak ki és ébredtek fel, amikor magának a rendszernek az általánosan elnyomó jellege
nyilvánult meg, de érzéketlenek maradtak akkor, amikor az RKP XI. kongresszusán ismét napi-
rendre került az ország homogenizálása (1974. november 27–28). Pedig már 1949-től világos
volt az irányvonal. A konszolidált kommunista rendszert irányító Párt ugyanis ekkor hajtotta
végre a saját maga románosítását, ami főképpen a magyarok és a zsidók ellen irányult (pl.
Balogh Edgár, Jordáky Lajos, Csögör Lajos, Demeter János, Méliusz József letartóztatása). A
helyzetről mindennél beszédesebb bizonyítékot szolgáltat Rákosi Mátyás Gheorghiu-Dej-hez
93

Az újságok közlése szerint Nagyméltóságod több ízben úgy
nyilatkozott, hogy a román közigazgatás területén élő magyarság a
saját elhatározásából illeszkedik be a román állam kereteibe. Mivel
itt a román-magyar vita gyökere van érintve, kötelességemnek tar-
tom kendőzés nélkül, nyíltan megmondani, hogy erre az önkéntes
beleilleszkedésre a magyarságnál nem tapasztalható semmiféle
hajlandóság! …A magyarság a múlt világháború után – mivel nem
tehetett egyebet – kényszerűségből tudomásul vette a hatalmak
diktátumát, és az adott helyzetbe beilleszkedve az állampolgári
kötelességek lojális vállalásával igyekezett jogait, kultúráját, nemze-
ti életét biztosítani. A román kormányzat azonban – nem törődve
sem a párizsi kisebbségi statútum rendelkezéseivel, sem a gyulafe-
hérvári ígéretekkel, sem az önrendelkezési elvvel, aminek pedig
Nagyrománia a létét köszönhette –, a magyar nemzetiséggel szem-
ben az elnemzetlenítés áldatlan politikáját alkalmazta, s e célból
olyan gazdasági és politikai elnyomás alá vetette a magyarságot,
mely már a legelemibb emberi jogokat is sértette. A nemzeti kultú-
rájában és létében megtámadott magyarság az egyre fokozódó
nyomásra az ellenálló ereje megsokszorozásával felelt. (…)
Népünket a 27 év alatt egymást váltogató kormányoknak velük
szemben változatlan magatartása tanította meg, hogy az ígéretek
értékét az intézkedésekkel mérje. Népünk szívesen ajándékozza
meg bizalmával azt, aki jószándékkal közeledik hozzá, de igen
bőséges tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy a szavak és a tettek,
az ígéretek és az intézkedések, a törvény és a végrehajtás között az
ellentmondást észrevegye. …Nagyméltóságod, aki szereti a saját
nemzetét, bizonyára megérti, hogy a magyarság sem áldozhatja fel
magát a nagy-román eszme oltárán. (…)
Az erdélyi románság – nevelése folytán – a magyar fennható-
ság alá nem kívánkozik. A magyar nemzettestből erőszakosan
kiszakított erdélyi magyarságot pedig kisebbségi élete győzte meg
arról, hogy román fennhatóság alatt sem egyedeiben, sem mint
nemzetiség nem élhet szabad emberhez méltó életet. (…)
intézett 1949. január 6-i levele: „ma a szocializmust építő magyar népi demokrácia – írja –
hasonlíthatatlanul jobban el van szigetelve a szocializmust építő román népi demokráciától,
mint ez a Horthy és Antonescu országai között volt… és a helyzet annál inkább romlik, minél
biztosabban ülünk mi (kommunisták) a nyeregben”. Lipcsey I., i. m., 229. old. Lásd még
Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 117–118. old.
94

Befejezésül hangsúlyozni kívánom, hogy nem a magyarság
nevében beszélek, mert ilyen megbízatásom nincsen. Azonban a
magyarság helyzetével és hangulatával tisztában vagyok s úgy íté-
lem, hogy a levelemben adott rajz megfelel a valóságnak. Érintke-
zem a magyar társadalom minden rétegével, ismerem a falu helyze-
tét éppúgy, mint a városokét, az értelmiség gondolkodását éppúgy,
mint a munkásságét. Isten magyarnak teremtett, s természetesen
fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közöm-
bös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi
szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyar-
ság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelmények-
nek, melyeket az egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együtt-
élés rendező elveiként megjelölt. És ha a nemzetek közötti békét
őszintén akarjuk előmozdítani, úgy gondolom, a kibontakozás útját
ebben az irányban kell keresnünk. Ezért voltam bátor ezt a legké-
nyesebb kérdést Nagyméltóságod előtt leplezetlen nyíltsággal felvet-
ni s arra kérem, hogy őszinteségemet ne vegye rossz néven.”246
A Grozához intézett levelet követően, 1946. április végén, Már-

ton Áron püspök volt a kezdeményezője annak az állásfoglalásnak,
hogy az erdélyi kérdés rendezésében a helyi magyarság is jusson
szóhoz a béketárgyalásokon. Később, az elítélésében, ez központi
szerepet játszott.
1946 pünkösdjén – a múltat és a jövőt szem előtt tartva – így
szólt a csíksomlyói búcsún lelki erőt és vigaszt kereső tömeghez
(kb. 150 000 ember):
„A nagy háború megrázott és megtisztította a látásunkat. …

Olyan társadalom a célunk, …amely a munkás számára elismeri és
tiszteletben tartja a tisztességes családi bérhez, a vélemény szabad
nyilvánításához és az emberi életfeltételekhez való jogot; olyan
társadalomban kívánunk élni, amely kizárja az emberi önkény
246 Domokos P. P., Rendületlenül… , Budapest, 1989, 245-252. Levele megírásában az is segítette,
hogy azt megelőzően, 1945. szeptember 12-én, már kidolgozott egy helyzetjelentést és javas-
latokat fogalmazott meg az erdélyi kérdés rendezésére vonatkozólag. Ebben, többek között,
ezt írta: „A székely nép annyira eldöntötte magában a román uralomtól való elszakadást, hogy
inkább hajlandó szovjet-tagozatállam lenni, mint a románsággal együtt állami életet élni.” Lásd
Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 31-33. old.
95

érvényesülését; amely igazságos törvényekkel és azok igazságos
végrehajtásával biztonságos jogrendet tart fenn; és amely megvédi
minden polgár elidegeníthetetlen jogát minden emberi hatalom
támadásával szemben. (…)
Több mint 25 éves kisebbségi életünk alatt megtapasztaltuk
a politikai és gazdasági elnyomás nyílt vagy rejtett módszereit és
különböző fokozatait, folyamatos és egyre súlyosabb küzdelemre
kényszerültünk kulturális és nyelvi értékeink megvédéséért; s a po-
litikai, gazdasági és társadalmi helyzet, mely osztályrészünk lett, ko-
moly akadályt vetett népünk természetes szaporodása elé is. Nem
vállalhatjuk többé ezt az igazságtalan és megalázó helyzetet. És
kérjük: ne kényszerítsék ezt reánk azok sem, akik a sorsunk fölötti
döntés jogát maguknak tartják fönn. (…)
Nemzetünket a múlt háború után négy országra osztották szét.
Sok szenvedés, amit ennek a népnek azóta magára kellett vennie,
ennek a hatalmi intézkedésnek a következménye. Tudjuk, hogy a
népek nagy családjával szemben elhanyagolható, sőt! elpusztítható
mennyiség vagyunk, de a kis népek nagy szövetségese, a megsér-
tett erkölcsi rend, és ez bosszút állhat értünk is.
Szabad emberhez és szabad néphez méltó életet kívánunk
élni, mert ehhez Isten-adta jogunk van. Kicsiny nép vagyunk, de
kicsinységünk ellenére is a tartós békére vágyakozunk és az új
rend felépítésére készülő népek családjának hasznos tagjai kívá-
nunk lenni. A múltkori békeszerzésnél az önrendelkezés jogán
számos népnek tették lehetővé, hogy fajtestvéreivel együtt és egy
államban éljen; tőlünk akkor ezt a jogot megtagadták. Igazságunk
tudatában és a változatlan természeti és isteni törvények alapján
kérjük azokat, akiknek fölöttünk hatalma van – minden hatalom
onnan felülről adatott! – ne feszítsék népünket egy újabb ítélettel
a régi keresztre. (…)
A püspöknek …meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát,
és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban ki-
mondani.”247
247 Domokos P. P., i. m., Budapest, 1989, 257–260. old. A beszédről lásd még Nékám Sándornak, a
Magyar Politikai Misszió vezetőjének jelentését in: Történeti kényszerpályák, Csíkszereda,
2003, 72–73. old.
96

Márton Áronnal ellentétben a református egyházi vezetés első-
sorban várakozó álláspontra helyezkedett, miközben egyre inkább
az együttműködésre való hajlam körvonalazódott. 248 Tőkés István
szerint református részről nyilvánvaló volt a Magyar Népi Szövet-
ség iránti közösségtudat. Vásárhelyi János püspök pedig úgy fogal-
mazott, hogy „vegyünk részt a mai idők közéleti szervezeteiben, a
Magyar Népi Szövetség és más társadalmi alakulatok, politikai szer-
vezetek munkájában is, ha a bizalom felénk fordul.”249 Annál is
inkább, mivel voltak olyan lelkipásztorok is – főleg a szegény falusi
környezetben élők és tevékenykedők körében –, akik egyetértettek
a körvonalazódó szocialista rendszer társadalmi-gazdasági prog-
ramjával, amely a közös mezőgazdálkodással, valamint a nagygaz-
dák és a zsellérek, a grófok és a béresek közötti különbségek meg-
szüntetésével kecsegtetett.
Az eltérő álláspontok, illetve az erdélyi magyar katolikus–pro-
testáns együtt nem működés történelmi hagyományának az ismé-
telt előtérbe kerülése eleve lehetetlenné tette egy közös álláspont
kialakításának még a reményét is, erősen meghatározva a követke-
ző évtizedek felekezetközi kapcsolatának a történetét.
A nagyhatalmi politika végül az erdélyi magyarság számára
továbbra is a kisebbségi létet adta osztályrészül,250 ami az egyhá-
zaknak (általánosságban) több évtizedes, a puszta létért való küz-
delemmel és megpróbáltatásokkal teletűzdelt időszakot hozott. A
bolsevik kommunizmus uralomra jutásával ugyanis (1948-tól) az
osztályharcos ideológia rövid időn belül megkérdőjelezte a vallás-
és lelkiismereti szabadságot is – több más szabadsággal együtt.251
248 Figyelmeztető jelként értékelhető, hogy 1947-ben a román kormány – a korára hivatkozva –
nem fogadta el a 62 esztendős Csernák Béla, királyhágómelléki református püspök, megvá-
lasztását. Így lett végül püspök, 1948 májusában, Arday Aladár (1948–1960). Hasonló a helyzet
az 1941-ben megválasztott Argay György (†1974), magyar evangélikus szuperintendens, eseté-
ben is, akit csupán 1948 májusában erősítettek meg a hivatalában. Ezek az intézkedések
(megszorítás és jóindulat) vélelmezhetően a protestáns egyházi vezetés megpuhítását és befo-
lyásolását voltak hivatottak előkészíteni; mintegy tudatosítva bennük, hogy ki vannak szolgál-
tatva az államhatalomnak, és senkire nem számíthatnak.
249 Tőkés I., A romániai magyar református egyház élete, Budapest, 1990, 74. old.
250 A „Szabad Románok Nemzeti Tanácsa” ugyanakkor emlékiratban kérte a nagyhatalmaktól a
magyarok kitelepítését.
251 Még a Népköztársaság kikiáltása előtt kiutasították az országból Andrea Cassulo pápai nunci-
ust (1947. február); 1947. március 25-én éjjel (egy általánosabb hullám keretében) letartóztatták
Venczel József egyetemi tanárt, aki Márton Áronhoz közelállónak számított; 1947 közepén –
MNSZ közreműködéssel – „antiklerikális kampány” vette kezdetét; 1948 januárjában pedig a
román állambiztonsági szervek (Securitate) összeállítottak egy „Jelentés[t] Márton Áron gyu-
97

Ugyanakkor a különböző egyházellenes intézkedések alapjában
véve leginkább a magyarságot sújtották.252 Hiszen az egyházi isko-
lák és intézmények államosítása az erdélyi magyarság lába alól tu-
lajdonképpen kirántotta a kulturális talajt.253
Márton Áron 1948 tavaszán, tehát még a hivatalos államosítást
megelőzően, a csíksomlyói zarándoklat alkalmából kiadott püspö-
ki körlevelében már tiltakozott az egyházi iskolák tervbe vett álla-
mosítása miatt,254 ami a rendszer elsőrendű közellenségévé tette.
Nem véletlen, hogy a romániai magyar kommunisták,255 1948 köze-
pén támadást indítottak ellene: Balla Károly azzal vádolta, hogy
„az imperializmus zsoldjába szegődött” (Igazság, 1948. június 22.);
Bányai László (a csíkszeredai katolikus gimnázium egykori tanára)
pedig azt írta róla, hogy „azokkal a kufárokkal, a dolgozó nép vám-
szedőivel véteti magát körül, akiket Jézus korbáccsal űzött ki a
templomból” (Világosság,256 1948. június 22.). Ugyanakkor Kurkó
Gyárfás annak adott hangot, hogy „a katolikus egyháznak is a nép
lafehérvári római katolikus püspök antidemokratikus tevékenységéről”, Keresztény Szó 12,

2001/3 (március).
252 A két világháború közötti gyakorlat és stratégia továbbélését mutatja, hogy 1947 áprilisában
„az ún. ‘kisebbségi egyházak’ mindössze 70 millió lejt, míg a székelyföldi ún. (román) ‘nemze-
ti egyházak’ 150 millió lej támogatást kapnak”. Vincze G., A romániai magyar kisebbség…,
Budapest – Szeged, 1994, 155. old. 1948-ra pl. gyakorlatilag felszámolták a magyar nyelvű egy-
házi sajtót.
253 „1947-ben a romániai magyar tannyelvű elemi iskolák tanulóinak 45 százaléka; a főgimnázi-
umok tanulóinak 75 százaléka; a tanító- és óvónőképzők tanulóinak pedig 56 százaléka járt
az egyházak tulajdonában lévő intézménybe.” Vincze G., „Magyar egyházak a ‘népi demokrá-
cia’ éveiben”, in: Uő., Illúziók és csalódások, Csíkszereda, 1999, 312. old.Az iskoláknak – mint
ahogy a karitatív intézményeknek is – a működését az egyházak tulajdonában levő épületek
biztosították, és fenntartásuk az egyházi tulajdonban levő mezőgazdasági területek és erdők
jövedelme révén történt. Ez utóbbiakat az állam szintén kisajátította. Ennek következtében az
egyház szolgálata úgyszólván anyagi alap nélkül maradt. Márton Áron nemcsak felemelte
szavát az önkényes kisajátítások ellen, de rögtön intézkedett, hogy az iskolán kívüli hitoktatást
megszervezze. Domokos P. P., i. m., 297–299. old.
254 Az 1948. április 13-án megszavazott kommunista alkotmány ugyanis kizárólag az állami okta-
tást engedélyezte. A 27. paragrafus leszögezte: „Egyetlen vallásfelekezet, vallásos társulat, vagy
közösség sem nyithat, vagy tarthat fenn általános jellegű tanintézetet, csak a vallásgyakorlat
személyzetét kiképző különleges iskolákat; ezek állami ellenőrzés alatt állnak.” Vincze G., „‘A
nemzeti kérdés megoldása…”, Confessio 35, 2008/4, 60. old.
255 A romániai ‘magyar’ kommunisták elsősorban romániai kommunisták voltak (a Lucreţiu
Pătrăşcanu által alapított párt eredeti elnevezése a Kommunisták Romániai Pártja volt), és csak
másod-, hatodsorban magyarok. Számukra az identitás elsődleges meghatározó eleme a kom-
munista mivolt volt (az „osztályhovatartozás” gyakorlatilag felülírta a nemzeti szolidaritást,
aminek fényében érthető, hogy az RKP a ‘magyar’ kommunistákra bízta, hogy a magyar lakos-
sággal elfogadtassák és megszilárdítsák a kommunizmust). Ebből kifolyólag az amoralitás a
gerinctelenség és jellem-nélküliség jellemezte őket, hiszen ezek voltak a pártban való érvé-
nyesülés alapfeltételei (lásd Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 208–300. old.).
256 Ez volt a Magyar Népi Szövetség hivatalos lapja.
98

szolgálatában kell állnia” (Romániai Magyar Szó 1948. július 4.).257
Ezek a támadások természetesen a lényegről igyekeztek elterelni a
figyelmet.
1948. július 17-én Románia felmondta a Vatikánnal kötött kon-
kordátumot, ami teljesen új helyzetet teremtett.258
1948. július 19-én Takáts Lajos nemzetiségügyi államtitkár Szat-
márnémetiben kijelentette, hogy:
„A kormány el van határozva, hogy a katolikus püspökökkel

szemben feladja a békés megegyezés álláspontját. Lehetőséget
adunk, hogy a római katolikus egyház nemzeti egyházzá alakuljon,
és ne legyen kénytelen külföldi irányításra hallgatni. Megadjuk a
módot a híveknek is, a papoknak is, hogy szakítsanak az elzárkózás
eddigi politikájával.”259
Mindezek után:
„Az augusztus 3-i 175. sz. tanügyi törvénnyel államosították az egy-
házi iskolákat, amelyekben kizárólag anyanyelvű oktatás folyt,
kivéve azokat a tárgyakat, amelyeket már a két világháború között
románul tanultak. Ez a jiddis nyelvű iskolák esetében az anyanyel-
vű oktatás megszűnéséhez vezetett. Ami a magyar egyházi iskolá-
kat illeti, a gyulafehérvári egyházmegyéből 12 óvodát, 173 elemit,
10 főgimnáziumot, 2 tanító-, 1 óvónőképzőt, 1 gazdasági, 1 ipari
iskolát, 17 nevelőintézetet, 2 árvaházat; az erdélyi református egy-
257 Vincze G., A romániai magyar kisebbség…, Budapest – Szeged, 1994, 69. old.
258 A konkordátum felmondását Szél Jenő bukaresti magyar követ (1948. július 22-én) „elsősorban
román belpolitikai, de külpolitikai szempontból is az utóbbi idők egyik legnagyobb jelentő-
ségű eseményé”-nek minősítette. Egyház-geopolitikai analfabetizmusát azonban az tükrözi a
legjobban, amikor úgy ítélte meg, hogy a román nemzetstratégiát mindenben kiszolgáló kon-
kordátum „lényegében a Vatikán számára nyújtott előjogok a romániai egyházi ügyek ellenőr-
zésére és irányítására”. Ugyanakkor azt is jelenti, mindennemű megjegyzés nélkül, hogy „a
román sajtó aláhúzza a szabad és független katolikus egyház megteremtésének lehetőségét és
megállapítja, hogy a görög és római katolikus hívek örömmel értesültek a konkordátum fel-
bontásáról, amely megszabadítja őket a háborús uszít Vatikán befolyásától.” Vincze G.,
„Magyar egyházak a ‘népi demokrácia’ éveiben”, in: Uő., Illúziók és csalódások, Csíkszereda,
1999, 319–320. old. Mindez önmagáért beszél a korabeli magyar diplomácia színvonalát illető-
en. Ugyanakkor Szél Jenő jelentése lényegében megerősíti azt a megállapítást, hogy „a kom-
munizmus nem gondolkodásforma, hanem vakhit; a kommunista lemond az önálló gondol-
kodásról, és mindazt, ami ellentmond dogmáinak és kliséinek, ösztönösen és gépiesen félre-
nyomja és elsöpri az útjából. Ahhoz, hogy valaki hithű kommunistából újra normális, egészsé-
ges emberré váljék, rendkívüli szellemi és erkölcsi erőfeszítésre van szüksége.” Bányai Péter,
„Találkozásaim a Securitatéval”, Szabadság 1992. július 3.
259 Szabad Élet IV. évf., 1948, 162. szám.
99

házmegyéből 354 elemit, 14 középiskolát; a nagyváradi református
egyházmegyéből 130 elemit, 3 gimnáziumot, az evangélikus egy-
ház részéről 7 iskolát érintett.”260
Ezzel az „oktatási ‘reformtörvénnyel’ összesen „468 római

katolikus, 531 református, 266 evangélikus és 35 unitárius felekeze-
ti intézményt vettek el. A ‘reform’ nem csak emiatt volt igen hátrá-
nyos a magyar kisebbség számára, hanem azért is, mert az önálló
magyar tanfelügyelőségek megszüntetésével az oktatási autonómi-
át is felszámolták.”261
Az államosítástól kezdődően a hivatalos magyar kultúra és ok-
tatás teljesen kiszolgáltatott, illetve a román állam és pártvezetés
éppen időszerű hangulatától, önkényétől és politikai érdekeitől
függő helyzetbe került.262 Hogy a román kommunizmus kezdettől
fogva magán viselte a nemzeti vonásokat, azt mi sem bizonyítja
jobban, mint a román görög katolikus egyház felszámolása, illet-
ve beolvasztása egy egységes, a pártállam által ellenőrzött, román
nemzeti ortodox egyházba, Iustinian bukaresti pátriárka és Bălan
nagyszebeni metropolita263 tevékeny közreműködésével (1948. ok-
tóber 1., kolozsvári gyűlés264).
Ezt megelőzően, 1948. augusztus 4-én, tették közzé azt a 177-es
számú – később hatalmas stratégiai baklövésnek bizonyult – „vallá-
260 Lásd Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 216–217. old.; Holló László, „Requiem a hit-
vallásos iskolákért”, Keresztény Szó 2009/4 (április) (http://www.keresztenyszo.katolikhos.ro/
archivum/2009/aprilis/6.html; letöltve: 2009. november 5.).
261 Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, xix. old.
262 Vasile Luca (Luka László) különben is a magyarság nemzetiségi alapon álló politikai, gazdasá-
gi, társadalmi, tudományos, kulturális intézményekre számot tartó igényét a románoktól való
elzárkózásnak, elszigetelődésnek minősítette (Igazság, 1947. május 22; lásd Történeti kény-
szerpályák, Csíkszereda, 2003, 94–95 old.). Ennek szellemében számolták tehát fel később az
Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Múzeum
Egyesületet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, hogy a magyarságnak ne legyen
semmiféle – a kommunisták által kellőképpen nem ellenőrzött – civil társadalmi szerveződé-
se. Annál is inkább mivel Balogh Edgár rögtön jogosnak ismerte el a vádakat, és általános
tisztogatást követelt („Tisztító önvizsgálat ideje jött el”, Világosság 1947. május 26), amelynek
később ő maga is áldozatul esett. 1948. októberében pedig Luka – „Marx-Engels-Lenin-Sztálin
tanításainak szellemében” – már megoldottnak is tekintette a nemzetiségi kérdést a Román
Népköztársaságban. Lásd Vincze G., A romániai magyar kisebbség…, Budapest – Szeged,
1994, 72. old.
263 Annak idején ő volt a konkordátumot ellenző ortodoxok vezéregyénisége, mivel azt a román
nemzeti kultúrára nézve „végzetes”-nek ítélték.
264 A hivatalos felszámolásra 1949. december 1-én kerül sor. A görög katolikusok vagyona az
állam, illetve az ortodox egyház tulajdonában ment át.
100

si kultusz” rendeletet, amely egyedül a gyulafehérvári egyházme-
gyét ismerte el püspökségnek. A temesvári, a szatmári és a nagyvá-
radi egyházmegyéket (a bukarestihez és a jászvásárihoz [Iaşi]
hasonlóan) csupán esperesi kerületeknek minősítette.265 Ennek
eredményeképpen Pacha Ágoston temesvári püspököt nyugdíjba
küldték, Scheffler János szatmári püspök működését pedig határo-
zattal tiltották meg.266 Ugyanakkor a „vallásfelekezeteket működési
engedélyük megszerzéséhez statútumok, szervezeti szabályzatuk
benyújtására kötelezték. A püspök hatáskörét megcsorbították:
pásztorlevelet és körlevelet csak a vallásügyi miniszter engedélyé-
vel közölhetett. Az iskolai vallásoktatást megszüntették, a börtö-
nökben, egészségügyi intézményekben és a hadseregben megtil-
tották a lelki gondozást.”267
A kultuszrendelet értelmében egyetlen római katolikus szemi-
nárium maradt meg: a gyulafehérvári.268 Ez egyben azt is jelentette,
hogy néhány évig a jászvásári (Iaşi) papnövendékek is Gyulafehér-
váron tanultak. Mivel itt az oktatás nyelve a magyar volt, 1956-ban a
román nemzeti-kommunista vezetés ráébredt arra, hogy, ebben a
környezetben, a csángókban feléledhet a magyar nemzeti identi-
tástudat. Ezért sietve újra megnyitották a jászvásári román nyelvű
római katolikus papnevelő intézetet, hogy ennek elejét vegyék.
Mindez természetesen összefügg a magyar nyelvoktatás moldvai
felszámolásának a kezdetével is.
A tanügyi törvény, a kultuszrendelet és a görög katolikus egy-
ház felszámolása Márton Áron püspök számára – aki de facto az
egyedüli romániai katolikus egyházi méltóság lett – világossá tette,
hogy elkezdődött az a vallásellenes ideológiai harc, amely óhatatla-
nul magyar kisebbségi dimenziókkal is telítődött. Ezért, már 1948.
augusztus 20-án ideiglenesen felfüggesztette az Egyházmegyei
265 A törvény 750 ezer hívőt írt elő a hivatalos elismerés feltételeként. A zsinatpresbiteri evangé-
likus, illetve az unitárius egyházzal kivételt tettek, amivel azok vezetőségét a kommunista
államvezetés teljes mértékben lekötelezte.
266 1952. december 6-án halt meg a börtönben (Jilava), így nem sikerült kirakatperben elítélni.
Lásd Bura László, Köztünk élt – Scheffler János Szatmár vértanú püspöke, Identitas Alapítvány,
Szatmárnémeti, 2004.
268 Erre vonatkozóan lásd dr. Tempfli Imre, „Dr. Jakab Antal gyulafehérvári helyettes ordinárius
és a gyulafehérvári közös teológia ügye”, in: Varga G.–Vencser L., Jakab Antal-emlékkonferencia,
Kilyénfalva, 2009, 23–28. old.
101

Tanács (Státus) működését,269 „és megtiltotta a közgyűlés püspöki
írásos engedély nélküli összehívását. Így akarta megelőzni, hogy
egyházi kérdésekben az állam által manipulált egyházi személyek is
döntéseket hozzanak.”270 Ezt követően, az 1948. októberi körlevelé-
ben, a papokat és a híveket, józan előrelátással, szembesítette az
elkövetkező veszélyekkel, és mindenki számára pontosította a rá
háruló feladatokat és az elvárt követelményeket. Tisztánlátásával ele-
jét vette annak, hogy a kommunista stratégia felkészületlenül érje a
magyar katolikus egyházat.271
Ezzel szemben az erdélyi magyar reformátusok helyzetérté-
kelése nem igazán nevezhető egyértelműnek. Jóllehet Vásárhelyi
János püspök az 1948. évi zsinati munkálatok során még úgy fo-
galmazott, hogy „a mi egyházunk magyar egyház… Ez az egyház itt
egészen a magyaroké. Magyaroknak magyar nyelven szolgál, hirde-
ti számukra Isten Igéjét. Kívülről senki sem igazgatja”,272 a későb-
bi történések megmutatták, hogy a körülmények függvényében a
kinyilvánított szándék és a gyakorlati megvalósulás között nagyon
lényeges is lehet az eltérés.
A Román Népköztársaságban ugyanis az egyházi vezetőknek
esküt kellett tenniük és szervezetük működéséhez állami engedélyt
kérniük. Azt hiszem egyáltalán nem érdektelen az a tény, hogy az
esküvel kapcsolatosan Tőkés István az állampolgári magatartás bib-
liai alapjaira hivatkozik, „ami a keresztyén ember hitbeli fundamen-
tuma”. Ebben a megvilágításban kétségtelenül könnyebb volt azt
elmondani, hogy: „Esküszöm, hogy hű leszek a néphez, és meg fo-
gom védeni a Román Népköztársaságot a belső és külső ellenség-
től. Esküszöm, hogy tiszteletben tartom a Román Népköztársaság
törvényeit, és meg fogom őrizni a hivatali titkot.” 273
Eközben pedig a román állam nem csupán államosította a fe-
lekezeti iskolákat, de egyúttal arra is kötelezte az unitárius, a refor-
mátus és az evangélikus egyházakat, hogy összevonják a teológiai
főiskoláikat. Ennek eredményeképpen jött létre a kolozsvári „Egye-
269 A felfüggesztést csak 1991-ben vonta vissza Bálint Lajos érsek.

270 Varga G.–Vencser L., Megalkuvás nélkül, Budapest, 2009, 67. old.
271 A körlevél szövegét lásd a függelékben (II, 262–266. old.).
272 Tőkés I., A romániai magyar református egyház élete, Budapest, 1990, 22. old.
273 Uo. 76. old.
102

temi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet”, református, uni-
tárius és evangélikus tagozatokkal, ahol mind a mai napig folyik a
lelkészképzés.
Az eskü szövegében van egy lényeges elem, amely gyakorlati-
lag minden önkényuralmi rendszer számára lehetővé teszi a széles
körű társadalmi ellenőrzést és az ellenzék fizikai megsemmisítését.
Ez nem más, mint a „belső ellenség” fogalma, amelynek pillanatnyi
tartalmi meghatározása a mindenkori hatalom kiváltsága.
Az eskütételt követő lépésként – miközben Márton Áron ellen
már gőzerővel folyt a lejárató kampány – „az országban működő tör-
téneti kultuszok vezetői, 1949. június 23-án, aláírták és az államha-
tóságok legmagasabb képviselőinek (Gróza Péter miniszterelnök,
Luka László pénzügyminiszter és Stanciu Stoian kultuszminiszter)
átnyújtották azt a közös Határozatot (Moţiune), amelyben hálájukat
tolmácsolták szervezeti szabályzataik elismeréséért, valamint azért,
hogy a hatóságok ünnepélyesen biztosították a vallásszabadságot
‘a templomokban és az imaházakban’.274 Hasonlóan tudomásul vet-
ték az egyházak képviselői nemcsak ‘az oktatás laicizálását’, hanem
azt is, hogy az állam ‘magára vette a társadalmi megsegítés’ gondját
(öregek, árvák és betegek problémáit).”275
Ezt a határozatot egyedül a római katolikus egyház nem írta
alá, minek következtében a kommunista rendszer alatt lényegében
véve csak megtűrt egyházként működött.
2. Ukrajna (Szovjetunió)
Mivel 1943. május 31-én, 53. életévében, Sztojka Sándor magyar

érzelmű, de a ruszin nyelv és kultúra ápolását szívügyének tekin-
tő munkácsi görög katolikus püspök meghalt, a front és a szovjet
hadsereg közeledtével egyre sürgetőbbé vált az egyházmegyei
vezetés kérdésének rendezése. Ezért Dudás Miklós hajdúdorogi
megyéspüspök – és egyben a munkácsi püspökség apostoli kor-
274 Ettől kezdve a lelkészek állami fizetést kaptak, ellenben az egyházak költségvetését maga az
állam határozta meg. A református egyház együttműködő magatartására vonatkozóan lásd
Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 103–104. old.
275 Tőkés I., i. m., 80. old.
103

mányzója – nagyon jó egyházpolitikai érzékkel, 1944. szeptember
24-én, Madarász István kassai római katolikus püspök segédletével,
segédpüspökké szentelte Romzsa Tódort, aki a hadiesemények és
politikai átalakulások miatt a munkácsi egyházmegye tényleges
irányítója lett. Kapcsolata Dudás püspökkel ugyanis teljesen meg-
szakadt.
A szovjethatalom 1944 novemberében rendezkedett be Kárpát-
alján. Rögtön elrendelte a 18 és 50 év közötti magyar és német fér-
fiak deportálását (Munkácson pl. november 13-án jelentek meg a
városparancsnokság 2. számú parancsát ismertető falragaszok).276
November 19-én Munkácson megalakult a Kárpátontúli Uk-
rajna Kommunista Pártja, amely azonnal határozatot fogadott el
a Szovjet-Ukrajnával való újraegyesítésről. Ezzel gyakorlatilag el is
dőlt a terület sorsa.
November 26-án a népbizottságok első kongresszusa (vagyis a
663 berendelt képviselő) szintén az újraegyesítés mellett döntött,277
és egyben határozott a földreformról; vagyis a nagybirtok és az egy-
házi földek felosztásáról. Ugyanakkor megválasztotta a Kárpáton-
túli Ukrajna Néptanácsát, amely 1944. december 18-án elrendelte a
rendkívüli bíróság felállítását, hogy gyorsított eljárással ítélkezzen
„a nép ellenségei” felett. Ezzel elkezdődött az 1944-es év folyamán
kb. 250 000 lakost vesztett Kárpátalján278 az önkényuralom, amely-
nek első számú célpontjai a görög katolikusok voltak.
„E dekrétum alapján bárkit elítélhettek, aki a csehszlovák, majd
a magyar uralom alatt valamilyen posztot betöltött, függetlenül ma-
276 Lásd pl. Egyetlen bűnük magyarságuk volt. Emlékkönyv a sztálinizmus kárpátaljai áldozata-
iról. (1944–1946). Összeállította és jegyzetekkel ellátta Dupka György. (Kárpátaljai magyar
könyvek, 9), Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 1992; Megaláztatásban (A kárpátaljai
magyar férfiak deportálása 1944 őszén). Magnófelvétel alapján lejegyezte Dupka György.
(Kárpátaljai magyar könyvek, 7), Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 1992; „Élő történelem”.
Válogatás a meghurcolt magyarok visszaemlékezéseiből (1944–1992). Dupka György közre-
adásában. (Kárpátaljai magyar könyvek, 22), Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 1993; „Sötét
napok jöttek…” Koncepciós perek magyar elítéltjeinek emlékkönyve, 1944–1957. Összeállította,
és jegyzetekkel ellátta Dupka György. (Kárpátaljai magyar könyvek, 10), Intermix Kiadó,
Budapest – Ungvár, 1993; Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján II,
Nyíregyháza, 2005, 247–254. old.
277 Ennek értelmében, egészen 1946. január 22-ig, Ruszinszkó tulajdonképpen jogilag a
Szovjetunió egyik szövetségi tagköztársasága volt, saját intézményrendszerrel (pl. minisztéri-
umokkal). Lásd Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján II, Nyíregyháza,
2005, 255–291. old. A kongresszusra vonatkozóan lásd még Móricz K., Kárpátalja sorsfordu-
lói, Budapest, 2001, 127–132. old.
278 Ebben benne vannak a deportált zsidók (mintegy 120 000), az elmenekültek és a kényszer-
munkára hurcoltak is.
104

gatartásától, tetteitől. Önkényes ítéletek százait hozzák a következő
hónapokban, a tárgyalásokon nem lehetett jelen ügyvédi védelem.
E rendkívüli bíróság 10 évig terjedő fegyházat vagy vagyonelkob-
zást és főbelövést szabhatott ki büntetésként, ítélete ellen nem le-
hetett fellebbezni.”279
A szovjethatalom berendezkedésével mintegy párhuzamosan

kezdetét vette a görög katolikus egyház intézményének a felszá-
molása is.280 Ennek elsődleges oka abban keresendő, hogy a görög
katolikus egyház volt a ruszin identitás letéteményese. Márpedig a
szovjet korszak a ruszinságot, mint nemzetiséget, egyszerűen meg-
szűntette, és átminősítette ukránná. A ruszinság felszámolására irá-
nyuló törekvések értelemszerűen kihatottak a több évszázados ru-
szin–magyar együttélésre is. Annál is inkább, mivel vallásuk alapján
a görög katolikus magyarokat is átminősítették ukránná.
A kárpátaljai görög katolikus egyház felszámolása tulajdon-
képpen egy szélesebb körű szovjet egyházpolitikai stratégia
része volt, amelybe beletartozott az ukrán uniátusok megszűn-
tetése, akik Moszkva szemében az ukrán állam függetlenségét
testesítették meg. Az általánosabb szovjet katolikusellenesség
részeként olvasztotta be a helyi ortodox egyházakba mind a ro-
mán, mind pedig a szlovák bolsevik kommunista pártvezetés or-
szága görög katolikus egyházát. Magyarországon erre nem került
sor, mivel egyszerűen nem volt olyan ortodox egyház, amelybe a
magyar görög katolikusokat be lehetett volna kényszeríteni. Így
megmaradtak.
Első lépésben a szovjet hatóságok megvonták a kárpátaljai
unitus egyház anyagi támogatását, miközben jelentősen megnö-
velték a Sztálin által 1943-ban visszaállított moszkvai patriarchátus-
hoz tartozó ortodoxét. Ugyanakkor szorgalmazni kezdték a görög
katolikus egyházközségek áttérését az ortodoxiára. Nem meglepő,
hogy hónapok alatt közel félszáz lelkész menekült külföldre.
279 Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 274–275. old. Fenczik István teológiai papta-
nárt, csehszlovák (1933–1938) majd magyar (1938–1944) parlamenti képviselőt pl. 1945. már-
cius 30-án lőtték agyon.
280 Már 1944. december 7-én egy munkácsi egyházi küldöttség kérte a moszkvai ortodox egyházi
fennhatóság kiterjesztését az unitusokra. Lásd Jávori Mária, „Ukrán unitusok a kezdetektől a
XX. sz. elejéig”, Pro Minoritate 1997/1, 53–54. old.
105

1945. március 24-én a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa kiadta
„A vallás megváltoztatásának szabadságáról” szóló rendeletet. Ez ki-
mondta, hogy „minden felnőtt, nagykorú állampolgárnak joga van
szabad akaratából megváltoztatnia vallását vagy kiválnia felekeze-
téből, illetve felekezeten kívülinek lennie. A kiskorúak szüleik vagy
gyámjaik hozzájárulásával változtathatják meg vallásukat. A rende-
let hatására 1945 tavaszán több mint 60 görög katolikus parochia
szűnt meg, mert hívei áttértek a pravoszláviára.”281
1945–1946-ban Ukrajnában államosították az egyházi, az egy-
házközségi és a felekezeti iskolai vagyont. Ez a gyakorlatban azt
jelentette, hogy az egyházközségeknek bérelniük kellett a saját
templomukat; valamint azt, hogy megszűnt az iskolai hitoktatás
(1948-ban minden formáját betiltották).
1946-ban elkezdte titkos működését egy görög katolikus pa-
pokból álló kezdeményező csoport, mely élvezte mind az állam-
védelmi szervek, mind pedig Nesztor munkácsi ortodox püspök
(1945. október 22-től) támogatását. A csoport célja az unió felszá-
molása volt. Romzsa Tódor püspök azonban áthághatatlan aka-
dálynak bizonyult. Ezért 1947 októberének végén meggyilkolták.282
Ettől kezdődően megnőtt az elítélt görög katolikus papok száma
(1948 végére 35), miközben erőteljes médiakampány folyt a ma-
gyarbérencséggel vádolt uniátus egyház ellen.283
1949 januárjában letartóztatták a városi papokat Ungváron,
Munkácson és Beregszászon. Mivel megtagadták az ortodoxiára
való áttérést – az ideológiájában hivatalosan is ateista szovjetrend-
szer – kényszermunkára ítélte őket.
1949. február 16-án a hatóságok felszólították Murányi Miklós apos-
toli vikáriust, „mint a munkácsi egyházmegye irodavezetőjét, hogy a
székesegyházat és a hozzá tartozó épületeket, helyiségeket a püspökség
Ungváron található egyéb javaival adja át a pravoszláv egyháznak”. A vi-
kárius tudomásul vette a felszólítást, s ezzel Kárpátalján hivatalosan meg-
szűnt a görög katolikus egyház. Megszűnésekor 450 000 hívővel (ebből
282 Lásd Puskás László, Megalkuvás nélkül. Boldog Romzsa Tódor élete és vértanú halála, 2. bőví-
tett kiadás, Barnaföldi Gábor Archívum, Budapest, 2005.
283 Lásd pl. „Az uniátus egyház álarc nélkül”, Kárpáti Igaz Szó 1948. április 9., in: M. Takács Lajos,
Aprópénz a történelem színpadán. A kárpátaljai magyar nyelvű sajtó, 1945–1948. (Kárpátaljai
magyar könyvek, 40), Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 1994, 105–111. old.
106

400 000 a ruszin), 265 egyházközséggel és 350 pappal (döntő többségük
nős, családos ember) rendelkezett. 28 000 görög katolikus vallotta ma-
gát magyarnak.284 Ugyanakkor újabb letartóztatási hullám söpört végig
a görög katolikus egyházon. A letartóztatottak között volt Chira Sándor
kanonok is (feltételezett titokban szentelt munkácsi püspök). A 350 pap-
ból 129-et – a hivatalosan ateista – „szovjet nép ellenségének” nyilvánítot-
tak és 25 év kényszermunkára ítéltek, mivel megtagadták az ortodoxiára
való áttérést. 30-an a lágerekben pusztultak el. A túlélők 1955–1956-ban
amnesztiával szabadultak, ellenben papi tevékenységet nem folytathat-
tak. Többet életfogytiglan kitiltottak Kárpátaljáról.285
3. (Cseh)szlovákia: a jogfosztottság évei
Az 1945–1948 közötti időszak a szlovákiai magyar kisebbség számá-

ra a teljes jogfosztottság („hontalanság”286) időszakát jelentette287: ál-
lampolgárságtól való megfosztás, vagyonelkobzás288 , közalkalmazot-
284 Esetenként pravoszlávia címszó alatt lényegében magyar görög katolikus egyházi élet folyt.
Lásd pl. Pilipkó Erzsébet, „Görög katolikus egyházi élet a kárpátaljai Salánkon”, in: P. Punykó
Mária (szerk.), „Hét kereszt alatt felkelek”. Kárpátaljai néprajzi és honismereti dolgozatok,
Hatodik Síp Alapítvány Budapest – Mandátum Kiadó, Beregszász, 1997, 96–103. old.
285 Lásd Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 286–288. old. Erre vonatkozóan lásd még
Bendász István, Helytállás és tanúságtétel. A Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye hitvalló és
meghurcolt papjai. (Galéria könyvtár, 21), Galéria Kiadó, Ungvár – Écriture Kereskedelmi és
Szolgáltató Kft, Budapest, 1994; Uő., Öt év a szögesdrót mögött. Egy kárpátaljai pap a Gulag mun-
katáboraiban. A bevezetőt írta Ortutay Elemér. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Hetényi Varga
Károly, 2. bővített kiadás, Lámpás, Abaliget, 2000; Riskó Marian, Az eskü mindvégig kötelez. A kár-
pátaljai görög katolikus egyház kálváriája, 1944–1991, Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 1995.
286 Lásd Mint fészkéből kizavart madár… A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában,
1945–1949. Válogatta, összeállította Molnár Imre és Tóth László, Széphalom Könyvműhely,
Budapest, 1990; Janics Kálmán, A hontalanság évei. A szlovákiai magyar kisebbség a második
világháború után, 1945–1948. Illyés Gyula előszavával, Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava,
1992 (eredetileg 1979-ben jelent meg, Münchenben; 1982-ben pedig angolra is lefordították).
287 A korszak irracionalitását tükrözi, hogy a kollektív bűnösséget kiterjesztették a németnek vagy
magyarnak ítélt csehszlovákiai zsidókra is. Ennek következtében a haláltáborokból hazatért
egyes zsidók újra szembesültek a megaláztatással, kilakoltatással, vagyonelkobzással és depor-
tálással. „Jozef Lettrich, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke 1945. június 3-án hivatalosan kijelen-
tette, hogy ‘azok a zsidók, akik gondolkodásukkal és beszédükkel a magyarokhoz vagy a
németekhez tartoznak, magyaroknak, illetve németeknek számítanak, s ezért osztozniuk kell
a magyarok és németek sorsában’.” Idézi Molnár I., „A magyar anyanyelvű egyházak…”, in: Tóth
L.–Filep T. G. (szerk.), A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet,
Budapest, 1998, 246. old. A Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának kérésére a magyar
kormány szóbeli jegyzékben tájékoztatta a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, amely természe-
tesen tudomásul vette a helyzetet – és hallgatott!
288 A Szlovák Partizánok Szövetsége pl. kifogásolta a haláltáborokat túlélt magyar zsidók vagyoná-
nak visszaszolgáltatását. Az általánosan – a sajtó és egyes politikusok által – szított zsidóellenes
hangulat végül Nagytapolcsányban pogromba torkollott (1945. szeptember 24.).
107

tak elbocsátása, magyar iskolák bezárása, egyesületek feloszlatása,
reszlovakizáció289, kitelepítések (illetve lakosságcsere290), deportálá-
sok.291 Mindez a Kassán, 1945. április 5-én, meghirdetett kormányprog-
ram292 gyakorlati megvalósítását jelentette.293 Ennek eredményeképpen
került sor a belső szlovák/szláv telepítésekre, amelyek vonatkozásá-
ban mindenképpen érdekes, hogy figyelemmel voltak a telepesek val-
lási hovatartozásának egyezésére is (Földművelés- és Földreformügyi
Megbízotti Hivatal hirdetménye: 96/1945. június 2.).294
289 Ez a megfélemlített és a teljes létbizonytalanságba taszított magyarság körében „sikerakciónak”

mondható. A 410 820 jelentkezőből (= 135 317 család) a hatóságok 326 679-et szlováknak is
minősítettek. Ez egyben az is tükrözi, hogy a megalázó eljárásba beépítették a visszautasítás
lehetőségével járó szorongató félelem megpróbáltatását (különösen azok esetében, akiknek a
vagyonát már jó előre elkobozták). Annál is inkább mivel a reszlovakizáció folyamata mintegy
párhuzamosan haladt a kitelepítésekkel. A „reszlovakizált” személynek a következő (cinikusan
megfogalmazott) fogadalmat kellett letennie: „Önként visszatérve a szlovák nemzet kebelébe,
amelyből származom, s amelyből a mostoha sors a múltban kiszakított, ünnepélyesen foga-
dom, hogy a szlovák nemzethez és a Csehszlovák Köztársasághoz hű maradok, s hogy mindig
és mindenhol hűségesen fogok dolgozni szlovák nemzetem jóléte és felemelkedése érdeké-
ben.” Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 129. old
290 Lásd pl. Vadkerty Katalin, „A csehszlovák–magyar lakosságcsere korabeli hivatalos szlovák
értékelése”, Regio 4, 1993/3, 119–139. old.; Molnár Imre–Szarka László (szerk.), Otthontalan
emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára, MTA Etnikai-
nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest – Kecskés László Társaság, Komárom, 2007.
291 Eduard Beneš 88/1945. október 1-jén kiadott általános munkakötelezettségi rendelete alapján 1946
novembere és 1947 februárja között 393 településről 44 129 magyar telepítettek át Szlovákiából a
csehországi határvidékre. A kérdésre vonatkozóan lásd pl. Peéry Rezső, Gondolatok a tehervagonban
avagy Védőbeszéd a szlovákiai magyarok perében: cikkek, esszék, tanulmányok. Levelek, 1945–1948,
Kalligram, Pozsony, 1993; Vadkerty Katalin, A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kény-
szerközmunkája 1945–1948 között, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996; Szarka László (szerk.), A
szlovákiai magyarok kényszerkitelepítésének emlékezete, 1945–1948, MTA Etnikai-nemzeti
Kisebbségkutató Intézet, Budapest – Kecskés László Társaság, Komárom, 2003; Popély Árpád,
„Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának történetéhez”, Fórum 6, 2004/2, 99-125.
old.; Izsák Lajos, „A felvidéki magyarság jogfosztása és szülőföldjéről való eltávolítása, 1944–1949”,
Fórum 6, 2004/3, 5–19. old.; Vadkerty Katalin, A kitelepítéstől a reszlovakizációig: trilógia a csehszlová-
kiai magyarság 1945–1948 közötti történetéről, Kalligram, Pozsony, 2007; Popély Árpád–Štefan
Šutaj–Szarka László (szerk.), Beneš-dekrétumok és a magyar kérdés, 1945–1948. Történeti háttér,
dokumentumok és jogszabályok, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő-Gödöllő, 2007. A magyar politikai nai-
vitás – vagy ostobaság – iskolapéldájának is tekinthető Károlyi Mihály E. Benešhez intézett levele
(1946. november 26.), amelyben az áttelepítések leállítását kéri: feltételezve, hogy az akció az elnök
tudta nélkül (!) zajlik. A levéllel kapcsolatosan lásd Janek István, „Károlyi Mihály a csehszlovák–magyar
viszony és lakosságcsere rendezéséért 1945–48 között”, Fórum 6, 2004/2, 127–143. old.
292 Lásd Szarka L. (szerk.), Jogfosztó jogszabályok…, Komárom, 2005, 37–51. old.
293 1968. június 1-jén Gustáv Husák miniszterelnök-helyettes elismerte, „hogy a kassai kormány-
programban és az elnöki dekrétumokban kifejezésre jutott magyarellenesség a ‘csehszlovák
kormány, a szlovák nemzeti szervek, valamint a CSKP és az SZLKP egyértelmű álláspontja volt”.
Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 279. old.
294 A kérdésre vonatkozóan lásd pl. Popély Árpád, „A második világháború utáni belső telepítések
Dél-Szlovákiában”, Fórum 4, 2002/3, 29–50. old.; Uő., „A kolonizáció területi vonatkozásai és
etnikai következményei”, Fórum 5, 2003/2 83–102. old.
108

A szlovákok által is elveszített/megnyert II. világháború után a szlo-
vákiai katolikus egyház számára egy teljesen új korszak kezdődött.
1945. február 22-én meghalt a rövid ideje szabadult Bubnics
Mihály rozsnyói római katolikus püspök, akit a csehszlovák hatósá-
gok vettek őrizetbe.
1945. február 27-én kiutasították Madarász István kassai római
katolikus püspököt és Tost Barnabás plébánost. Ezzel a csehszlovák
hatóságok mintegy jelezték, hogy a Felvidéket de facto visszacsatol-
ják az újjáalakuló Csehszlovákiához, és egyben érvénytelenítenek
minden, a Magyarországhoz tartozás ideje alatt (1938. november 2.
után) hozott állami intézkedést. Április végén a magyar kormány
szóbeli jegyzékben tiltakozott a kiutasítások ellen a Szövetséges El-
lenőrző Bizottságnál; természetesen nulla eredménnyel.
1945. június végén a hatóságok bezárták a magyar tannyelvű
komáromi bencés gimnáziumot. A magyar – állami és egyházi –
oktatási intézmények felszámolásával párhuzamosan megszűnt a
magyar katolikus sajtó is. Mindez azonban csakis sokkal általáno-
sabb kontextusban értékelhető, hiszen egyetemes érvényű állami
intézkedések következményeiről van szó.
„Az 1945. május 16-i 34-es számú rendelet kimondta az összes

óvoda, általános, közép- és szakközépiskola, zeneiskola, illetve fel-
sőoktatási intézmény államosítását. Ez az intézkedés 1800 általános
és 80 felsőbb iskolát érintett. Egy másik, 1945. május 16-án kiadott
47-es számú rendelkezés elvett minden, az ifjúság nevelésére szol-
gáló tulajdont, az állam birtokába került minden természetes, illetve
jogi személyhez tartozó oktatási célokra szolgáló magántulajdon,
még az iskolák tanári lakásai is.”295
1945. szeptember 5-én Karol Kmeťko nyitrai püspök levelet in-

tézett a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségéhez, amelyben felemelte
szavát a magyar és a német lakosság egyoldalú kitelepítési terve el-
len, illetve síkra szállt az internáltak emberséges bánásmódja, és az
ártatlanul fogva tartottak szabadon bocsátása érdekében.
295 J. Haľko, A csehszlovák szakadár katolikus akció, Esztergom–Piliscsaba, 2004, 26. old.
109

1945 szeptemberében a kassai hatóságok korlátozó intézke-
déseket léptettek életbe a magyar nyelvű katolikus istentiszteletek
tartásának terén. A magyar istentiszteletek helyszínéül a város leg-
kisebb templomát jelölték ki, ahol heti egy alkalommal engedélyez-
tek magyar istentisztelet.
1945. november 15-én „a cseh és szlovák római katolikus püspö-
kök Olomoucban ülésező háború utáni első közös konferenciája a kor-
mányhoz intézett emlékiratában [bírálta] a német és magyar kisebb-
séggel szembeni bánásmódot és az ártatlanok meghurcolását.”296
1945 őszén Paxy László római katolikus pap tanácsára Hentz
Zoltán és Lipcsey Gyula pozsonyi főiskolai hallgatók titkos szer-
vezetet alakítottak.297 Vezetője Arany A. László nyelvtudós lett. A
főképpen katolikus értelmiségieket tömörítő Csehszlovákiai Ma-
gyar Demokratikus Népi Szövetség célja a magyarok sérelmeinek
dokumentálása, tiltakozó jegyzékek összeállítása és a külföld tá-
jékoztatása volt. 1946 elején, Krausz Zoltánnak és Varró Istvánnak
köszönhetően Rozsnyón is megalakult a szervezet kelet-szlovákiai
csoportja. 1946 tavaszán több aktivista is személyes kapcsolatba lé-
pett Mindszenty hercegprímással, hogy tájékoztassák a szlovákiai
magyarok helyzetéről, és a segítségét kérjék.
1946. március 1-jén Andrej Cvinček nyitrai kanonok vezetésé-
vel megalakult a Keresztény-republikánus Párt, és rögtön (március
5-én) kérte is a felvételét a Nemzeti Frontba (vagyis a csehszlovák
kormányba). Ez tulajdonképpen a szlovákiai katolikus egyházban
már hagyományos politikai és közéleti szerepvállalás megújított to-
vábbvitelét jelentette – az új hatalmi és ideológiai viszonyok köze-
pette. Kommunista nyomásra azonban a Nemzeti Front a felvételt
a névváltoztatáshoz kötötte. Ez egyrészt mutatta az erőviszonyokat
és a szovjet befolyást, másrészt pedig sejtette a kommunistáknak
a valláshoz való viszonyulását: kiszorítani a politikai közéletből,
ellentétben az addig megszokott szlovák (és közép-kelet-európai)
gyakorlattal. Végül Szabadságpárt néven került be a Frontba (április
1-jén), és 1948 nyarára gyakorlatilag a kommunista párt egyik „sza-
tellit pártjává” degradálódott.
296 Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 81. old.

297 A történet érdekessége, hogy Paxy László az önéletrajzában minderről egyetlen szót sem ír.
Lásd Paxy László, Testvérek Krisztusban, Budapest, 1991.
110

Cvinček kanonok kezdeményezésének az ellensúlyozásaként
is értelmezhetjük a Demokrata Párt vezetése és a párt katolikus
szárnyának képviselői által 1946. március 31-én aláírt ún. „áprilisi
egyezményt” (április 5-én hagyták jóvá).298 Ennek értelmében a
párt vállalta a katolikus egyház érdekeinek a képviseletét, aminek
fejében elvárta, hogy az egyház a párt támogatására szólítsa fel a
katolikus választókat; a párt katolikus szárnya pedig lemondott az
önálló pártalapításról. Szlovákiában minden bizonnyal ennek kö-
szönhetően a demokraták nyerték a májusi parlamenti választáso-
kat (61,4%). A párt azonban rövidesen a csehszlovák kormány kom-
munista tagjai támadásainak célpontja lett.
1946. április 17-én az érsekújvári járási nemzeti bizottság – arra
hivatkozva, hogy a város lakosságának 80%-a szlovák nemzetiségű
– betiltotta a magyar nyelvű húsvéti körmenetet, és a templomok-
ban is korlátozta a magyar nyelvű istentiszteleteket.
1946. december 11-én A. Škrábik, besztercebányai püspök egy
levelében a következőket írja:
„A magyarok csehországi munkára történő elhurcolásának

kérdésében azon a véleményen vagyok, hogy először meg kel-
lene állapítanunk a valós helyzetet, hogy igazából történik-e va-
lamilyen törvénysértés az elszállításokkor, s hogy az elszállítás
módja valóban embertelen-e. A megyéspüspökök, kik híveik
által érintettek a kérdésben, készítsenek jegyzőkönyvet minél
több jogsértő esetet összegyűjtve… csak ezután lesz módunk-
ban közbelépni, mert különben nem kívánt gyanús szerepben
tűnnénk fel, és a kíméletlen beavatkozás veszélyének tennénk
ki magunkat.”299
Ami gyakorlatilag azt is jelenti, hogy a püspök magát az áttele-

pítést nem tekintette kifogásolandónak, csupán annak kivitelezésé-
vel szemben voltak fenntartásai.
1946. december 21-én a csehszlovák hatóságok nem engedé-
lyezték Mindszenty József esztergomi érsek csehszlovákiai beuta-
298 Ez a gyakorlatban egyfajta evangélikus és katolikus összefogást jelentett Szlovákiában.

299 Eperjesi Területi Levéltár (ŠOBA Prešov Görög katolikus Püspökség 979. 366/1946). Idézi
Šutaj Š., „A szlovák katolikus püspöki kar tiltakozása…” Regio 2, 1991/3, 208. old.
111

zását. Ez nem is volt meglepő, hiszen 1945. október 15-én és 1946.
október 26-án a főpap pásztorleveleiben szót emelt a csehszlováki-
ai magyarok érdekében.
1947. január 9-én „Róbert Pobožný, rozsnyói római katolikus
megbízott püspök Josef Beran prágai érsekhez intézett levelében
közbenjárását kéri, hogy legalább a szokatlanul erős téli hidegben
szüneteltessék a szlovákiai magyarok csehországi deportálását.”300
1947. február 2-án Pavol Jantausch. nagyszombati apostoli ad-
minisztrátor memorandumban fogalmazta meg kifogásait a magya-
rok deportálása ügyében.301
1947. február 9-én, Komáromban, a szlovákiai magyar katoli-
kusság „vezetői” 14 pontba foglalva összeállították és a szlovákiai
katolikus egyház vezetése elé terjesztették a magyar katolikusok
egyházi vonatkozású kérelmeit. Síkra szálltak „többek között a ma-
gyar nyelvű katechézis és igehirdetés, valamint a magyar katolikus
egyesületek működésének engedélyezéséért, a magyar nyelvű
papképzés biztosításáért és magyar katolikus sajtótermékek meg-
jelentetésének lehetővé tételéért.”302 Egyes papok megpróbálták
meglátogatni a Csehországba hurcolt híveket is, ellenben a hatósá-
gok ezt rövid időn belül megtiltották. Ezt követően (1947 tavaszán)
a magyarországi katolikus, református és evangélikus egyházak
küldtek lelkipásztorokat a Csehországba deportált magyarok lelki
gondozására, és megszervezték a levélpasztorációt is. Ravasz Lász-
ló református püspök (1947. február 15-én) táviratban kérte az Egy-
házak Világtanácsától, hogy emelje fel szavát a felvidéki magyarok
deportálása ellen, akiket az egykori rabszolgapiacokra emlékezte-
tő körülmények között osztottak szét a hatalom által önkényesen
meghatározott új lakóhelyükre.303
1947. február 27.: „Jozef Čársky, kassai római katolikus püspök
levélben [értesítette] Szlovákia római katolikus püspökeit, hogy tu-
datta a politikai pártok titkárságaival, miszerint a pártoknak nincs
joguk beavatkozni az istentiszteleti nyelv kérdésébe.”304

301 Lásd Függelék VIII. (300–301. old.)
302 Popély Á., i. m., Somorja, 2006, 119–120. old.
303 Lásd dr. Fodorné dr. Nagy Sarolta, „A református egyház helyzete és nevelésügye 1948 gyújtó-
pontjában”, Theologiai Szemle új folyam 50, 2007/1, 21. old.
112

1947. április 15-én a pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság kötél
általi halálra ítélte Jozef Tisot (18-án végezték ki). Az ezt követő til-
takozásokat és tüntetéseket szervező Demokrata Párt értelemsze-
rűen még jobban kitette magát a támadásoknak. Ez egyben a kato-
likus egyház politikai és társadalmi pozícióját is veszélybe sodorta.
A párt elleni általános támadás 1947. szeptember 14-én indult meg,
amikor is, „államellenes összeesküvés” címén, mintegy 700 embert
tartóztattak le; közöttük több pártvezetőt.
A II. világháborút közvetlenül követő időszakban a szlovákiai re-
formátus egyház életét az első bécsi döntés eredményeképpen a
Szlovák Köztársaságban létrejött Szervező Bizottság határozta meg,
amely élvezte az újonnan megszerveződő csehszlovák állami köz-
igazgatás támogatását. Rendeleteivel szerepet játszott abban, hogy
a magyarellenes intézkedések (lelkészek kitoloncolása, szlovák is-
tentiszteletek erőszakolása, a reszlovakizáció (pl. mintegy 80 ma-
gyar lelkész is kérte a reszlovakizálását) és a lakosságcsere támoga-
tása begyűrűztek a református egyházba is.
1945. április 16-án a hatóságok 1700 kassai családot toloncoltak
át Magyarországra. Közöttük volt Szabó Lajos Kassa református lel-
kipásztora is. Ily módon a város magyar katolikusai után a magyar
reformátusok is lelkipásztor nélkül maradtak.
1945. május 24-én a református egyházat irányító Szervező Bi-
zottság (lelkészi elnöke Ján Tomašuľa kassai lelkész, világi elnöke
pedig Vojtech Ozorovský volt) újjászervezte az egyházmegyéket
– 6 „magyart” (Uzsok, Zemplén, Abaúj, Gömör, Bars, Komárom)
és 3 „szlovákot” (Uzsok-Mezőlaborc, Bánóc-Zemplén, Torna) ala-
kítva ki –, amelyek élére ideiglenes adminisztrátorokat (megbí-
zott espereseket, köztük magyarokat is) nevezett ki. Ugyanakkor a
szlovákot nyilvánította az ügyintézés nyelvévé; a lelkészek számá-
ra kötelezővé tette a szlovák nyelv ismeretét és az eskütételt,305 a
305 Íme a szövege: „Én N. N. esküszöm az élő Istenre, hogy a Csehszlovák Köztársasághoz mindig
hű leszek, kormányának engedelmeskedem. Esküszöm, hogy törvényeit és rendeleteit meg-
tartom, hivatali kötelességeimet a törvények és rendeletek szerint, szorgalmasan, lelkiismere-
tesen és részrehajlás nélkül teljesítem, a hivatalos titkokat megőrzöm, el nem árulom, elöljáró-
imnak engedelmeskedem és minden ténykedésemben a Csehszlovák Köztársaság javát és
hivatásom érdekeit szolgálom. Isten engem úgy segéljen.” Szabó A., „A Szlovákiai Református
Keresztyén Egyház története I”, Regio 1990/3.
113

segédlelkészek kinevezését pedig a politikai megbízhatóság és a
csehszlovák állampolgárság igazolásától tette függővé. A Szervező
Bizottság működése érdekes és elgondolkodtató példáját kínálja a
Tiso-rendszer kiszolgálóinak „újrahasznosításáról”, valamint egyes
lelkészek hatalomkiszolgáló magatartásáról, a hatalomban való va-
lamiféle részesedés fejében (pl. Szirmai János306). Mivel bőven volt
mit kompenzálni, érthető, hogy a szlovák vezetés mindenben igye-
kezett megfelelni az elvárásoknak, illetve túlteljesített. 1946. janu-
ár végén pl. a Szervező Bizottság szlovák nyelvű havilapot indított
(Kalvínske hlasy) – a jelentős többségében magyar egyházban.
1945. július 8-án „az Oktatás- és Népművelődésügyi Megbízotti
Hivatal [kiutasított] Csehszlovákia területéről minden olyan nem
csehszlovák állampolgárságú magyar lelkészt, akit 1938. november
2. után helyeztek valamely szlovákiai egyházközségekbe.”307 A ma-
gyar kormány tiltakozott; a Szövetséges Ellenőrző Bizottság pedig
tudomásul vette a tiltakozást. Hiszen mindez része volt a szokvá-
nyos diplomáciai játéknak.
1946. április 5-én a református egyház Szervező Bizottsága
kassai ülésén egyetértett a kitelepítésekkel és a lakosságcserével.
Csupán arra kérte a hatóságokat, „hogy a kitelepítendő magyarok
kiválasztásánál ne legyen mérvadó vallási hovatartozásuk, mivel a
református vallásúak nem feltétlenül magyar nemzetiségűek is”.308
1946. szeptember 25-én „a Rimaszombati Járási Nemzeti Bi-
zottság [elkobozta] a rimaszombati református egyház vagyonát.
A határozat indoklása szerint az egyházat ‘olyan társaságnak kell
tekinteni, amely fasiszta célokat szolgált.”309 A Tiso-korszakból át-
mentődött református szervező bizottság erre gyakorlatilag nem
is reagált.
1946. december 11-én „a református egyház esperesei tátralom-
nici értekezletükön a csehszlovák kormányhoz intézett memorandu-
mukban szót [emeltek] a magyar református egyházközségek s álta-
lában a magyar reformátusság üldözése ellen. Kifogást [emeltek] az
306 Ján Silmanec, az I. világháború előtt még szlovák katolikus pap, nősülése után lett Szirmai
néven magyar református lelkész.
308 Uo., 91. old.
309 Uo., 109. old.
114

ellen is, hogy a januárban esedékes egyházmegyei és alkotmányozó
zsinati választásokon tisztségekbe csupán csehszlovák állampolgár-
sággal rendelkező, ‘államilag megbízható’, valamint szlovákul beszélő
lelkészek és világiak lesznek választhatók.”310 Mindez egyértelműen
az egyházi autonómia durva megsértését jelentette, az etnikai kritéri-
umok előtérbe helyezésével. Ugyanakkor nyilvánvaló célja a kineve-
zett és megbízott vezetőségnek választás útján történő megerősítése
volt. 1947 januárjában, a Szervező Bizottság előzetes határozata sze-
rint, meg is történtek a választások. Ennek eredményeképpen, 1947.
március 20-án, Kassán, újjáalakult „a református egyház élén álló
Szervező Bizottság. A továbbra is kizárólag szlovákokból álló testület
lelkészi elnöke ismét Ján Tomašuľa, kassai lelkész, alelnöke Andrej
Maťašík, lucskai lelkész311, világi elnöke Vojtech Ozorovský, jegyzője
Štefan Turnský, pályini lelkész” lett. „A Szervező Bizottság arra hivat-
kozva, hogy nem rendelkeznek csehszlovák állampolgársággal, több
zsinati tag megválasztását nem” hagyta jóvá. Így nem lehetett össze-
hívni a tervezett Alkotmányozó Zsinatot.312
1947. április 8-án az Oktatás- és Népművelődésügyi Megbízotti
Hivatal a magyar és német nemzetiségű lelkészek számára megtil-
totta az iskolai hittanoktatást.
1948. március 8-án, Pozsonyban, a magyar nyelvű evangélikus
istentiszteletek előzetes betiltása után betiltották a reformátust is.313
310 Uo., 115. old.

311 1946 október elején A. Maťašík (egyben a Demokrata Párt képviselője a Szlovák Nemzeti
Tanácsban) körlevelet küldött szét, amelyben többek között ez volt olvasható: „Már másfél éve
élünk a megújított Csehszlovák Köztársaságban. Mi, szlovákok, ennek természetesen örülünk
és ezért hálát adunk Istennek. Ez az öröm azonban nem nyilvánul meg Nálatok, Magyaroknál.
Nagyobb baj azonban, hogy kevés érdeklődést mutattok a mi drága református egyházunk
iránt is. Tudom, hogy ennek sok komoly oka van, szükséges azonban valami módon kiegyez-
netek a ténnyel, hogy a Csehszlovák Köztársaság itt van, hogy népi demokratikus szláv állam
lesz, amely meg akarja oldani a magyar kérdést: 1) azoknak reszlovakizálásával, akiknek szlo-
vák ősei vannak, 2) Magyarországgal történő lakosságcserével, államközi egyezmény alapján,
3) azon magyarok Magyarországra való kitelepítésével, akik vétkeztek a csehszlovák állam és
a szlovák nemzet ellen, 4) a megbízhatatlanok esetleges belföldi széttelepítésével és 5) annak
a lehetőségnek a megadásával, hogy elszlovákosodhasson azok következő nemzedéke, akik
maguk még magyarok akarnak maradni (nem lesz kisebbségi jog).” Szabó A., „A Szlovákiai
Református Keresztyén Egyház története I”, Regio 1990/3.
312 Popély Á., i. m., 122. old
313 Lásd „Pozsonyi magyar reformátusok és evangélikusok emlékirata”, Regio 2, 1991/3, 211–212.
old.
115

c) Az evangélikus egyház
A magyarellenességből a szlovákiai evangélikus egyház is kivette a
részét, jóllehet ez jelen pillanatban eléggé hiányosan dokumentált.
Ugyanakkor ez ezért figyelemre méltó – és döbbenetes – mert a szlo-
vákok számarányához képest a magyar evangélikusok száma elenyé-
szőnek mondható és zömük magyar környezetben élt. Tehát ők el-
sősorban a felekezeti hovatartozás révén differenciálódtak a magyar
kisebbségen belül. A ki- és betelepítések, illetve a reszlovakizáció
erősen érintette őket is, és számos közösséget szétzilált, hiszen a te-
lepülések népességszerkezete sokszor jelentősen átalakult.
1945. augusztus 3-án a Megbízottak Testülete megszüntette a
magyar evangélikus egyházközségek és szeniorátusok önállóságát,
vagyonukat átadta a szlovák egyházközségeknek, a magyar lelké-
szeket elbocsátotta, elrendelte az esetlegesen mégis megtartott lel-
készek szlovák etnikai területre történő áthelyezését, és kimondta,
hogy istentiszteleteket rendszeresen csakis az állam nyelvén lehet
tartani.
1946. március 4-én Magyarországon megkezdte tevékenységét
a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság. A magyarországi szlovákok
toborzásában az egyháziak is szerepet vállaltak, pl. Štefan Osuský
evangélikus püspök.
1947 júniusában Július Dérer, modori szlovák evangélikus lel-
kész újságcikkben ítélte el Jan Miřejovský és Rudolf Řičan, cseh lel-
készeknek a megalázó és embertelen bánásmódnak kitett magya-
rok iránt nyilvánosan kifejezett rokonszenvét.
1948. február 28-án „az Oktatás- és Népművelődésügyi Meg-
bízotti Hivatal Pozsonyban azonnali hatállyal [betiltotta] a magyar
nyelvű evangélikus istentiszteleteket”.314
***
Az 1945 és 1948 közötti időszak magyarellenes szlovákiai tör-
ténéseivel kapcsolatban mindenképpen felvetődik az a gondolat,
hogy a szlovákok tulajdonképpen a háborús szereplésükből leve-
zethető kollektív félelmeiket és bűntudatukat a magyar kisebbsé-
gen igyekeztek levezetni. Az a tudathasadásos helyzet alakult ki,
hogy miközben mindennel a magyarokat vádolták és mindenért
116

őket okolták, önmagukat igyekeztek teljes mértékben felmenteni;
háború alatti magatartásukat és cselekedeteiket (pl. zsidók depor-
tálása) feledtetni és semlegesíteni. A Tiso-féle nemzeti vállalkozás
kudarca felett érzett fájdalom és a jövő miatti szorongás egyfajta
irracionális magyargyűlöletben vegyült össze és bontakozott ki.
Ebben az irracionalitás, a különböző politikai érdekérvényesí-
tés és a manipuláció által uralt időszakban a római katolikus egyhá-
zi vezetés, mindent egybevetve, nagyon visszafogott és ellentmon-
dásos magatartást tanúsított.315 Egyrészt megpróbált hellyel-közzel
szót emelni a német és a magyar lakosság érdekében, ugyanakkor
pedig minden „reszlovakizált” közösségben a szlovák püspökök
azonnal elrendelték a szlovák nyelvű misét. Protestáns intézményes
viszonylatban pedig nyugodtan ki lehet mondani, hogy eléggé egy-
értelműen a kompenzációs lélektani mechanizmusok működtek.
Később a kommunista hatalom ezt használta fel a protestáns intéz-
mények domesztikálására.
4. Jugoszlávia
Azt lehet mondani, hogy lényegében nem volt hatalomátvételi átme-

neti időszak. Mivel a Josip Broz Tito vezette partizánhadsereg mint-
egy önerőből felszabadította az országot kezdettől fogva a kommu-
nizmus győzedelmeskedett – katonailag. Ez egyben azt is jelentette,
hogy gyakorlatilag azonnal (már 1944 őszén) megtorló intézkedé-
seket foganatosítottak a magyarokkal szemben (kitelepítések, inter-
nálások, tömegmészárlások).316 A megtorlásoknak természetesen
315 Figyelembe véve főképpen a szlovák katolikus klérus háború alatti magatartását nem is igen
tehetett mást. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy két teljesen különböző – mondhatni ellen-
tétes – háborús tapasztalatot kellett egységbe illeszteni, miközben mindenki emlékezett az
előbbi Csehszlovákia államhatalma és a katolikus egyház konfliktusos viszonyára.
316 Lásd Cseres Tibor, Vérbosszú Bácskában, Magvető Kiadó, Budapest, 1991; Matuska Márton, A
megtorlás napjai: ahogy az emlékezet megőrizte, Forum, Újvidék, 1991; Csorba B. (szerk.),
Források a Délvidék történetéhez III, Budapest, 1999, 201–221. old.; Matuska Márton, Három
mártírunk: Sörös Imre, Dupp Bálint, Nagy Győző, Életjel Kiadó, Szabadka, 2002; Mészáros
Sándor, „Újvidéki hideg hetek 1944-ben”, Regio 5, 1994/1, 77–95. old.; Matuska Márton, Hová
tűntek Zsablyáról a magyarok?, VMDP Történelmi Bizottsága, Temerin, 2004. A megtorlásokat
tágabb kontextusba ágyazza A. Sajti E., Impériumváltások, revízió és kisebbség, Budapest, 2004,
319–340. old. Ugyanakkor Arday Lajos arra is rámutat, hogy a bosszú és a megfélemlítés mellett
a tömeges kivégzések fontos motivációja volt „a potenciális vezetők tervszerű likvidálása, cse-
lekedeteiktől függetlenül. Ezt látszik igazolni, hogy sok helyre – így pl. Bezdánban – kész
117

egyházi áldozatai is voltak: pl. ifj. Thomka Károly hertelendyfalvi,
Faragó Ferenc hercegszőlősi, vagy Gacsal János torontálvásárhelyi
református lelkészek317; illetve tíznél több katolikus pap. Legismer-
tebb közülük Körösztös Krizosztom ferences szerzetes.318
Ugyanakkor a jugoszláv hatóságok felszámolták a német ki-
sebbséget, ami érzékenyen érintette főleg a katolikus és evangé-
likus egyházakat; s rajtuk keresztül értelemszerűen a megmaradt
magyarokat is. Hiszen ezen, híveik tekintélyes részét elveszítő egy-
házak társadalmi súlya is átértékelődött.
Az új Jugoszlávia szerkezetileg – a Szovjetunió mintáját követve
– tulajdonképpen szocialista köztársaságok szövetsége volt. Ebben
a szövetségi rendszerben a Vajdaság Szerbiához tartozott. Egyházi
vonatkozásban pedig a szövetségi szintű kormányok, illetve a köz-
ponti köztársasági kormány más és más szerepet töltöttek be az ál-
lam és az egyház kapcsolatát illetően.
Az 1945. évi agrárreform törvény államosította az egyházak,
vallási közösségek, kolostorok és vallási intézmények földbirtokait.
A későbbiekben az egyházak ingatlanjaik nagy részét is elveszítet-
ték, egészségügyi és szociális intézményeiket pedig a kommunista
államhatalom bezárta.
Az 1946-os, szovjet mintát követő, szövetségi alkotmány meg-
hirdette a vallás és lelkiismeret szabadságát. Ugyanakkor a tagköz-
társaságok hatáskörébe utalta a vallási közösségek jogi helyzetének
szabályozását. Mindennek egyetlen kifejezett célja volt: a vallást
visszaszorítani a társadalmi térből a magánélet szférájába.
1948-ban Jugoszlávia megszakította a kapcsolatot a Szovjetuni-
óval. Ettől kezdve el nem kötelezett országként, Kelet és Nyugat kö-
zött igyekezett helyet foglalni, ami értelemszerűen a belpolitikára
is kihatott.319
halállistákkal érkeztek, amelyeken szerepeltek a magyar uralom alatt bármilyen tisztséget betöl-
tők (gazdaköri, ipartestületi, presbitériumi elnök, Hangya-szövetkezeti vezető, népművelők,
papok-értelmiségiek, sőt gimnazisták is), vagy egyszerűen a helybeliek által elfogadott hanga-
dók, közvélemény-formálók.” Arday L., Magyarok a Délvidéken, Budapest, 2002, 30. old.
317 Lásd Kalapis Zoltán, Életrajzi kalauz: ezer magyar biográfia a délszláv országokból 1–3,
Fórum, Újvidék, 2002–2003.
318 Vértanúságának érdekes aktuálpolitikai felhasználását kínálta a délvidéki Magyarkanizsai
Udvari Kamaraszínház, Magyar Piéta – Az Őszödi Köztársaság c. előadása 2008–2009-ben.
319 Lásd pl. Makkai Béla, „1948, mint korszakhatár a délvidéki magyarság történetében”, Confessio
35, 2008/4, 50–55. old.
118

Összegzés
A II. világháború befejezését követően az egyes területeken újonnan

berendezkedő államhatalom (jugoszláv, román, szovjet, csehszlovák)
– szinte kivétel nélkül – mindenütt érvényesítette a kollektív bűnös-
ség elvét a magyar kisebbséggel szemben. Ilyen körülmények között
szinte természetesnek is mondható, hogy a fizikai létében veszélyez-
tetett – tömegmészárlásokat és deportálásokat elszenvedő – magyar
közösségek körében azok a kommunista beállítottságú szervezetek
és személyek tudtak lényegében véve kibontakozni és meghatározó-
vá válni, amelyek/akik egy szovjet típusú politikai rendszer kereté-
ben képzelték el és hirdették meg a kisebbségi kérdés megnyugtató
rendezését. Ebbe természetesen az is beletartozott, hogy ők szerve-
sen betagolódtak az adott ország kommunista pártjába és magukévá
tették az egyház- és vallásellenességet. Ennek köszönhetően az ún.
„történelmi” magyar egyházak egy teljesen új helyzetbe és szerepbe
kényszerültek, mind az egyes magyar kisebbségi közösségeken be-
lül, mind pedig a kommunista berendezkedésű nemzetállami politi-
kai hatalommal szemben.
119

VI. 1948–1989: magyar kisebbségi
egyházak a kommunista
országokban
A kommunista rendszerek közös vonása a hivatalos ideológiaként is
meghirdetett ateizmus, illetve az egyházak és a vallás felszámolásának
politikai célként való kitűzése. Ily módon az ún. „történelmi” magyar
egyházak is célkeresztbe kerültek. Az ellenük irányuló támadás azon-
ban értelemszerűen kihatott a magyar kisebbségre, még törékenyebbé
és kiszolgáltatottabbá téve őket a mindenkori politikai hatalom önké-
nyének. Hiszen a két világháború közötti időszakhoz képest, amikor is
elsődlegesen a kisebbségi oktatás ellehetetlenítése és felszámolása volt
a cél, most már a nemzeti identitás megőrzésében addig fontos szerepet
betöltő másik intézményi struktúra, az egyház is kereszttűzbe került.
1. Románia
A bolsevik kommunizmus konszolidációját követően kezdetét vette

az „osztályellenségeket” sújtó letartóztatási hullám: a régi társadalmi
struktúrák szétverése, illetve a társadalom egészének ellenőrzés alá
való helyezése.320 Ennek keretében került sor számos (román és ma-
gyar) katolikus egyházi személyiség, közöttük Márton Áron püspök, le-
320 Lásd Máthé J., Magyarhermány kronológiája, Csíkszereda, 2008. A kiadó, László Márton, sze-
rint a krónikaíró végeredményben „az egész ország/régió falvaiban lezajlott társadalomtörté-
neti folyamatokat” rögzíti. „Leírja a faluközösség bomlását: a közösségi szolidaritás széttörését,
a közösség választott vezetőinek háttérbe szorítását. Végigkövethetjük a vidéki társadalmi
csoportok erőszakos átalakítását: az addig hangadó vidéki gazdaelitet kulákká minősítve
teszik tönkre, mialatt alacsony társadalmi státusú, a faluközösségben periferikus helyzetű,
hozzá nem értő személyeket állít a falu élére a politikai konjunktúra.” Uo., 38. old.
121

tartóztatására is (1949. júniusától),321 hiszen 1948 végétől a román kom-
munizmus legfőbb ellenfelének a római katolikus egyházat tekintette
és kíméletlen harcot indított ellene.322 Azonban a pártállam minden
arra irányuló törekvése, hogy neki behódolt és alárendelt „nemzeti”
(autokefál), a Vatikántól elszakított, katolikus egyházat hozzon létre –
magyar papi vezetéssel (!) – kudarcba fulladt. A hívek és a papság kitar-
tott ugyanis az 1951. augusztus 7-én elítélt püspök mellett,323 s ez alapjá-
ban véve az összmagyarság élet- és tűrőképességét is megerősítette.
1949. február 26-án, a 161. sz. igazságügy miniszteri rendelettel,
a kommunista rendszer feloszlatott minden egyházi jellegű egyesü-
letet; vagyonukat pedig az állam egyszerűen elkobozta.
321 1949. június 4-én, nem sokkal a letartóztatása előtt, Márton Áron még beszédet mondott a
csíksomlyói búcsún. Felemelte szavát a vallás szabad gyakorlásának érdekében és védelmé-
ben. Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 125–126. old. Ebben az időben (1949.
június 23–24.), Bukarestben, egyházfői értekezletre kerül sor (pl. Vásárhelyi János református
püspök, Argay György evangélikus püspök, Moses Rosen főrabbi, Iustinian ortodox pátriár-
ka), amelynek keretében az egyházi vezetők „köszönetet mondanak a kormánynak, hogy
biztosítja a vallásszabadságot”. Vincze G., A romániai magyar kisebbség…, Budapest – Szeged,
1994, 78. old.
322 Lásd Szél Jenő bukaresti magyar követ 1949. június 24-i jelentését. Történeti kényszerpályák,
Csíkszereda, 2003., 127–127-128. old.
323 Márton Áron elítélésében az is szerepet játszott, hogy Vásárhelyi Jánossal (református), Kis
Elekkel (unitárius), Korparich Edével (Hangya Szövetség és Hitel Szövetkezet), Lakatos
Istvánnal (1904–1993; a román SZDP magyar tagozatának titkára, majd elnöke, aki következe-
tesen ellenállt a romániai magyar munkásmozgalom bolsevizálásának. 1949-től 1964-ig volt
börtönben. Megírta dokumentum értékű – és máig kiadatlan – emlékiratait), Nagy Gézával
(SZDP) Szász Pállal és Venczel Józseffel (EMGE) együtt vallotta, hogy az MNSZ a határkérdés-
re vonatkozó állásfoglalásával (százak gyűlése Marosvásárhelyen, 1945. november 15–18-án;
lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 34–35. old.) elárulta a magyarságot, azért,
hogy monopolhelyzetet biztosíthasson magának az 1946-os parlamenti választásokra.
Ugyanakkor Márton Áron volt a kezdeményezője annak a memorandumnak, amelyet a párizsi
béketárgyalásokra akartak eljuttatni Trianon megismétlésének az elkerülése céljából. Ezt
azonban a magyarországi kommunisták megakadályozták. Lásd Domokos P. P., Rendületlenül…,
Budapest, 1989, 169–179, 184–195. old. A memorandum a következőket tartalmazta: „1)
Elvárják a magyar kormánytól, tegyen meg mindent, hogy a béketárgyalásokon hallgassák
meg az erdélyi magyarok képviselőit is. 2) Sem a magyar kormánynak, sem az erdélyi magya-
roknak nincs joga önként lemondani területekről. Lemondást külső hatalom a magyarságra
kényszeríthet, de az ilyen döntést, ha igazságtalan, az idő orvosolni fogja; az önkéntes lemon-
dást azonban többé jóvátenni nem lehet. Ezért a felelősséget az erdélyi magyarság lelkiisme-
rettel nem vállalhatja. 3) Az erdélyi magyarság saját államában, saját testvérei között kíván élni,
és megérti az erdélyi románok hasonló óhaját, de a maga részéről ugyanezt kívánja. 4)
Romániában az erdélyi magyarság történelmi tapasztalatból tudja: alapvető jogai nincsenek
biztosítva annak ellenére, hogy arra nemzetközileg kötelezte magát. A demokráciához is hiába
fűzött reményeket. Az erdélyi magyarság minden román politikai rendszert megismert, de
tűrhető életkörülményeket, viszonyokat számára egyik sem hozott. 5) Elvárják, hogy a magyar
kormány képviselői mindent megtesznek egy kielégítő rendezés érdekében. Ha diktátumot
kell elszenvedjenek, elvárják a magyar kormánytól, hogy mindent megtesz az erdélyi magya-
rok gazdasági, kulturális jogainak intézményes fennmaradásáért, és hogy azt a győztes nagy-
hatalmak garantálják. Addig is az Erdélyben lévő magyarországi javakat ne kezeljék ellenséges
vagyonként. 6) Az erdélyi magyarság elutasítja az áttelepítést.” Lipcsey I., Utak és tévutak…,
Budapest, 2008, 171. old.
122

„1949. július 30-án, a 810-es számú rendelettel feloszlattak min-
den olyan szerzetesrendet, amely tanítással, egészségügyi és társa-
dalmi szolgálattal foglalkozott.”324
Ekkor utasítják ki az országból Patrick O’Hara nunciust, aki
időközben több püspököt is felszentelt titokban.
1950 elején, egy belügyminisztériumi rendelet következtében, a
kommunista államhatalom elkobozta az egyházak anyakönyvi nyil-
vántartását egészen 1850-ig visszamenőleg, ami természetesen első-
sorban a magyar egyházakat és a magyar kisebbséget érintette.325
Mivel az 1949-es, rendeket feloszlató, rendeletnek a hatálya – az
ortodox bazilita rendhez hasonlóan – nem terjedt ki az erdélyi feren-
cesekre ezért, 1951. augusztus 20–21-én éjjel, karhatalmi erőkkel ösz-
szegyűjtötték és kényszertáborba zárták őket.326 Röviddel előtte, 1951.
július 30. és augusztus 6. között, került sor arra a bukaresti kirakatper-
re, amelynek keretében Márton Áron püspököt életfogytiglani kény-
szermunkára ítélték.327 Kinevezett püspöki helynökeit (ordináriusok)
sorra letartóztatták (közülük többen – pl. Sándor Imre, Boga Alajos – a
börtönben haltak meg), ellenben a román kommunista állambizton-
ságnak nem sikerült felszámolni a titkos egyházmegyei vezetést, amely,
ha zavarokkal is, de folyamatosan működött.328 Ugyanakkor pedig ku-
darcba fulladt az a kísérlet, hogy szolgalelkű katolikus papi békemoz-
galmat hozzanak létre. Arról nem is beszélve Adorján Károly püspöki
helytartó (káptalani helynök) nevével fémjelzett kommunista-katoli-
kus egyházvezetésnek, amely 1951-ben állt fel, nem volt tekintélye (a
papságnak csupán kb. 25%-a fogadta el valamilyen szinten).329
325 Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 136. old.
326 Először Máriadnára internálták őket, majd 1952-ben Dés, Körösbánya és Esztelnek lett a kény-
szerlakhelyük.
327 A perre vonatkozóan lásd Vincze Gábor, „Adalékok a Márton Áron-per történetéhez”,
Székelyföld 1999/11 (november); Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 141–159. old.
Egy évvel a bebörtönzése után, 1952-ben, már Márton Áron halálhíre is elterjedt. Lásd Szalay
Jeromos, Vértanú püspök vértanú népe. Márton Áron erdélyi püspök, hitvalló és szabadság-
hős, 1896–1952, Mission Catholique Hongroise, Paris, 1953.
328 Lásd Marton J.–Jakabbfy T., Az erdélyi katolicizmus századai, Kolozsvár, 1999, 117–118. old.;
Varga G.–Vencser L., Megalkuvás nélkül, Budapest, 2009, 68–73. old.
329 Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 140. old. Márton Áron bölcsességére és
mérlegelő képességére vall, hogy az Adorján Károly által 1953-ban létesített Római Katolikus
Kántoriskolát utólag, a börtönből kiszabadulva, jóváhagyta. A békepapi mozgalomra vonatko-
zóan lásd még Tamási Zsolt, „Jaross Béla a békemozgalom éveiben”, Egyháztörténeti Szemle
8, 2007/2; Uő., „Jaross Béla and the peace movement”, Studia Universitatis Babeş-Bolyai.
Theologia Catholica Latina 2008/1, 90–112. old.
123

Pedig az állam mindent megtett a siker érdekében. 1950. április
27-én, Marosvásárhelyen, Ágotha Endre nyárádselyei plébános el-
nöklete alatt, létrejött pl. a Katolikus Akcióbizottság, amely még egy
brosúrát is kiadott: Az erdélyi katolikus státus és az önkormány-
zat címmel. Arról nem is beszélve, hogy az MNSZ helyi vezetői is
mindent beleadtak, hogy meggyőzzék főképpen a vidéki papokat.
Ezt követte a Katolikus Státus Időközi Bizottságá-nak a felállítása,
amely rendkívüli közgyűlését 1951. március 15-én tartotta Kolozsvá-
ron. Ezzel szinte egy időben – az együttműködő papság pozícióit
erősítendő – „1951 márciusában [pl.] letartóztatták a temesvári egy-
házmegye összes esperesét.” Ugyanakkor Márton Áron elítélése
után, „szeptember 10–17. között, folyt a másik kirakatper (‘vatikáni
kémper’), ahol Pacha Ágoston és Boros Béla temesvári püspökök
18 évet, illetve életfogytiglani kényszermunkát kaptak.”330
A román államhatalomnak az egyházak belső ügyeibe való
beleszólása egyre inkább meghatározóvá vált. Paradox módon,
pl. a református egyház esetében, ezt éppen a demokratikusabb
intézményi felépítés tette lehetővé.331 Ennek az állami beavatko-
zásnak tudható be, hogy 1951-ben a Romániai Zsinatpresbiteri
Evangélikus-Lutheránus Egyház székhelye Aradról átkerült Kolozs-
várra. Még ebben az évben az erdélyi református egyházkerület
szilágysági egyházmegyéi átkerültek a Királyhágómellékibe. Az
330 Vincze G., „Magyar egyházak a ‘népi demokrácia’ éveiben”, in: Uő., Illúziók és csalódások,
Csíkszereda, 1999, 315. old. Lásd még A Vatikán romániai ügynökeinek kémpere, Szikra,
Budapest, 1952.
331 Ennek érzékeltetésére kiváló példa az MNSZ Központi vezetősége által 1950. március 11-én
keltezett körlevél, amelyben pontos útmutatásokat fogalmaztak meg a református (illetve
unitárius) egyházban tartandó választások ügyében. Ezekre már a Nagy Nemzetgyűlés
Elnöksége által jóváhagyott statútum alapján került sor. „Mindezen választással kapcsolatban
utasítunk – írta Szűcs József káderfelelős és Révy Ilona elnök h. –, hogy legyetek éberek, hogy
a múlt rendszer levitézlett vezetői, kizsákmányolók, és ellenséges elemek ne kerülhessenek be
az egyházi vezetőségbe; ellenben falun közép- és szegényparasztok, városon a népi demokra-
tikus rendszerünkhöz hű kisemberek és haladó értelmiségiek vegyék kezükbe a vezetést;
úgyszintén egyházmegyei és kerületi képviselőket, espereseket és főgondnokokat is csak a
dolgozó népünk soraiból (dolgozó földművesség – városi kisemberek – haladó értelmiség),
valamint demokratikus gondolkozású, dolgozó népünkhöz hű papokat válasszanak meg. (…)
Minden választásokat illetőleg fenti utasításaink szerint járjatok el, azonban nehogy az egyes
egyházak belügyeibe közvetlenül beleavatkozzatok. A körlevélben foglalt munkák elvégzésé-
ért a végrehajtóbizottság teljes egészében felelős, az irányítást illetőleg pedig azon testvérünk
felelős, aki Országos Központunknál 1950. január 13-án tartott értekezletünkön részt vett.”
Vincze G., i. m., 318. old. A körlevél ugyanakkor nagyszerű illusztrációja annak az újszerű
nyelvezetnek, amelyet a bolsevik kommunizmus megalkotott az ismert fogalmak tartalmi
kiüresítése és új tartalommal való feltöltése révén. Egyben betekintést nyújt magába a hatalmi
módszertanba is: a beépülés révén belülről befolyásolni, manipulálni és bomlasztani az ellen-
őrizni kívánt intézményt vagy intézményrendszert.
124

indok az ‘egyházkerületi egyensúly’ biztosítása volt; a többszöri
átszervezések hátterében azonban ténylegesen az állami közigaz-
gatáshoz való igazodás kényszere húzódott meg. Hiszen „az átszer-
vezésekkel egyidejűleg nemcsak a területi beosztást diktálták az
államhatalom közegei, hanem a mozgásban lévő egyházmegyék
irányítóinak: espereseinek (és munkatársaiknak) a személyi kivá-
lasztását is. Valamennyi választás fokozatosan annak a függvényévé
vált, hogy kit fognak tisztségében megerősíteni a kultuszközegek.
Az egyházmegyék élére csak az állam bizalmát élvező személyek
kerülhettek, akik esetenként annyira túlzásba vitték a kiszolgálást,
hogy azt is igyekeztek kitalálni, amivel inkább kedveskedhettek a
hatósági szerveknek és személyeknek (inspektoroknak)”332
Az állami beavatkozás másik területét az egyházi tisztségek al-
kották. A kultuszhatóságok ugyanis állássá alakították át az esperesi
tisztséget, aminek így komoly anyagi vonzata lett. A magasabb ja-
vadalmazás azonban nagyobb kiszolgáltatottságot is jelentett egy-
ben. Időnként pedig az államhatalom élt a megfélemlítés eszközé-
vel is, mint pl. 1952-ben, amikor „mintegy 15 református lelkészt, és
1 teológiai professzort (Dobri János) hurcoltak el – bírósági ítélet
nélkül! –, hogy aztán legnagyobb részük a Duna-Fekete-tenger csa-
torna valamelyik munkatelepén (Cernavodán, Capul Midián stb.)
»építse a szocializmust«.”333
A református egyház, mint intézmény, gyakorlatilag elindult te-
hát az együttműködés lejtőjén a megalkuvás és behódolás felé:334 az
332 Tőkés I., A romániai magyar református egyház élete, Budapest, 1990, 43–44. old.
333 Vincze G., i. m., 314. old.
334 A megalkuvást nagyon jól tükrözik a Református Szemlé-ben megjelent írások: „Békét
Koreának” (1951, 33–34), „Az új alkotmánytervezet szolgálatában” (1952, 129–130), „Neve
örökké élni fog…” (Sztálin halálára 1953, 53–55), „Augusztus 23” (1957, 225–226), „Egyházi szó
a néptanácsi képviselőválasztásokról” (1958, 1–2), „Augusztus 23-át ünnepeljük” (1958, 193–
194), „Felhívás a vietnami béke érdekében” (1967, 147–149), „December 1 emlékezete” (1968,
319–321), „December 30 a Köztársaság kikiáltásának 24. évfordulója” (1971, 411–412), „Első
köztársasági elnökünk” (1974, 75–77), T. I., „A hazaszeretet jegyében” (1974, 251–252), Tőkés
László, „Romániai Református Anyaszentegyházunk és az 1877–1878-as román függetlenségi
háború” (1977, 323–325), D. Nagy László nagyváradi püspök, „1918. december 1 – 1978.
december 1” (1978, 389–390: „Legyünk hálásak hazánk vezetősége iránt, amely nekünk a tel-
jes szabadság kedvező légkörét biztosítja 1918. december 1 és 1944. augusztus 23 ideáljainak
maradéktalan megvalósítására!”), Péntek Árpád, „A szocialista demokrácia és egység frontja
és az egyház részvétele annak tevékenységében” (1980, 82–86), Tőkés István, „Esküszöm”
(1980, 147–148: „…a ‘legnagyobbat’ jelenti mindnyájunk számára Nicolae Ceauşescu államel-
nöknek 1980. március 28-i megválasztása. Szolgálatára és életére a történelem Urától kérünk
gyümölcsterméssel gazdagon megbizonyított áldást.”), „Új élet ajtaja, 1944. Augusztus 23”
(1982, 241–244), Csutak Csaba, „Hazai demokráciánk virágkora” (1984, 97–98), „Tisztelettel
125

1950-es években tudomásul vette, hogy kulákok nem lehetnek pres-
biterek és nem viselhetnek más egyházi tisztségeket sem; mezőgaz-
dasági felhívásokkal ösztönözte híveit a munkára, hangsúlyozta az
állampolgári feladatok teljesítésének a fontosságát, és bekapcsoló-
dott a békemozgalomba. Később ezt teológiailag is igyekezett meg-
alapozni. Mindez semmit nem vesz el az egyéni helytállások, és a
közösségért történő bátor kiállások erkölcsileg is felemelő példái-
nak értékéből. Ezeket azonban teljesen egyéni szinten és személy-
hez kötötten kell tekinteni, és semmiféle formában nem mentik fel
magát az intézményt.
A lényegében véve behódolást jelentő együttműködéssel pár-
huzamosan a magyar református egyházban fokozatosan elindult a
kontraszelekció is. Hiszen elsősorban „azok kerültek vezető helyre,
akik akár helyileg, akár egyházmegyeileg, illetve egyházkerületileg
jobban tudtak ‘helyezkedni’. Ez távolról sem jelenti, hogy a ‘vezető’
egyéniségekből hiányzott volna az élő hit, habár a kivételek tagad-
hatatlanok. De mindenképp jelenti, hogy a személyek kiválasztá-
sánál a döntő kritérium nem a teológiai felkészültség volt, sem a
pásztori hívség, vagy az egyházkormányzói adottságok, hanem a
‘helyi hatóságokhoz’ való viszonyulás, illetve a magasabb fóru-
mokkal ápolt valamilyen (rokonság, ismeretség, stb.) kapcsolat.”335
Mindehhez járult az állambiztonság következetes behálózási kísér-
lete, amely személyenként több-kevesebb sikerrel járt ugyan, de
mindenképpen megteremtett egy félelemmel és bizalmatlansággal
terhelt és telített légkört.336
köszöntjük Államelnökünk Őexcellenciáját” (1986, 1–3), „Államunk elnökének köszöntése”
(1988, 1–2). A magyarországi vonatkozású párhuzamos egyháztörténetet ismerteti:
Magyarország a XX. században. II. kötet: Természeti környezet, népesség és társadalom,
egyházak és felekezetek, gazdaság, Babits Kiadó, Szekszárd, 1997, 285–463. old. („Egyházak
és felekezetek”) (http://mek.niif.hu/02100/02185/html/235.html).
335 Tőkés I., A romániai magyar református egyház élete, 1990., 91. old.
336 A román politikai rendőrségnek dolgozó magyar informátorok problémájával sem a romániai
magyar kisebbség, sem pedig az egyházak nem tudnak, és nem is igazán akarnak szembenéz-
ni. Tőkés István pl. az egyházi alkalmazottak államhatósági viszonyulásában négy kategóriát
különböztet meg : 1) közkedvelt bizalmiak; 2) eltűrtek, akik valami oknál fogva (tehetség,
tudás, jó hírnév) nélkülözhetetlenek; 3) a mellőzöttek, vagyis az érdemi közegyházi szerepre
alkalmatlanként nyilvántartottak; 4) a figyelmen kívül hagyottak. Lásd Tőkés I., i. m., 93. old.
Kedei Mózes unitárius szempontból a következőképpen látja ezt a kommunista időszakot: „Az
embert megpróbáló helyzetben a lelkészek belátásuk és lelkiismeretük szerint végezték szol-
gálatukat, voltak, akik félelemből, kényelemből vagy az előnyszerzés reményében megalkud-
tak a rendszerrel. Minden egyházi tisztség elnyeréséhez szükség volt az állam jóváhagyására.
Nem a tehetség és a lelkiismeretes munka volt a mérce, hanem az államnak való szolgai enge-
delmesség. Az államhatalom beépítette embereit az egyház legfelsőbb vezetésébe, a teológiai
126

Az állammal való fokozatos együttműködés a református egy-
házon belül kétségtelenül a választási rendszer és a közösségi jelleg
rovására ment, előtérbe helyezve az intézményességet. Ez az amit
klerikalizálódásnak lehet nevezni. Ennek eredménye mindenkép-
pen a presbitériumok szerepvesztése, illetve a lelkész döntéshozó
és irányító szerepének a felértékelődése volt. Minden bizonnyal
nem véletlen, hogy Kós Károly lemondott egyházkerületi főgond-
noki tisztségéről (1953–1959). „Már a Vásárhelyi János püspök
idejében érvényesült a ‘felettes hatóság’ kísértése és az együtt járó
sérthetetlenség, de igazi kivirágzása a Nagy Gyula püspöksége
[1962–1990; †1992] idejére esik337, főként annak személyi kultuszos
utolsó szakaszára. Ugyanez vonatkozik a váradi egyházkerületben a
Buthy Sándor [1962-1967] és a Papp László [1967–1990] püspökök
személyére. Nemcsak ‘felettes hatóságoknak’ érezték magukat a
nevezett hivatalosak, hanem ezt a minősítést (egyre erősödő irány-
zattal) igényelték, s az alárendeltektől elvárták és el is nyerték.”338
tanárok és a teológiai hallgatók közé is. A lelkészi karban is megtalálták a maguk embereit:
volt olyan, akit a karrierizmus, a becsvágy, a magasabb egyházi tisztség, a társadalmi előnyök
késztettek együttműködésre, és voltak olyanok, akiket a rendezetlen élet vagy valamilyen
erkölcsi gyengeség által szerveztek be. Rajtuk keresztül informálódtak az egyházi élet minden
mozzanatáról, beleértve a baráti találkozókat is. Nem csoda, ha a félelem, a gyanú és a bizal-
matlanság egyre nagyobb súllyal nehezedett nemcsak a lelkészi karra, de az egész társadalom-
ra.” Kedei M., Az Erdélyi Unitárius Egyház rövid története, Kolozsvár, 2002, 90. old. Mivel az
egyes kommunista állambiztonsági szolgálatok (politikai rendőrségek) ugyanazt a szovjet
modellt követték a különböző rendszerek működését feltáró tanulmányok és elemzések
összehasonlító vonatkozásban is hasznosíthatóak. Lásd pl. „A pártállami diktatúra
titoktalanításáról”, Magyar Kisebbség 12, 2007/1–2 (43–44); Tabajdi Gábor – Ungváry
Krisztián, Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése
Magyarországon, 1956–1990, 1956-os Intézet – Corvina, Budapest, 2008; Majsai Tamás,
„‘Ismereteimet soha, senkinek nem fedhetem fel’. Papi ügynökök a Vatikán előszobáiban
I–IV.”, Beszélő 12, 2007/12; 13, 2008/1; 13, 2008/3; 13, 2008/4. Lásd még „A kommunizmus
romániai öröksége”, Magyar Kisebbség 132, 2008/1–2 (45–46).
337 Z. Albu Zoltán a következőket írta róla („Curriculum vitae”): „Állampolgári magatartásának jel-
lemzője a hűség. Hazánk [vagyis a kommunista Románia] vezetősége nagyra értékeli D. Nagy
Gyula püspöki szolgálatának azt a tevékenységét, amelynek eredményeként az állam és a refor-
mátus egyház viszonya – a többi egyházhoz hasonlóan – a legjobbnak mondható. Ennek a
rendezett viszonynak tudható be, hogy egyházunk lelkipásztorai élvezik az állam bizalmát, és a
régi tradíciót követve, az állam a fizetések mintegy harmadát egyházunk lelkipásztorainak is
folyósítja. E jó viszony egyik jele az is, hogy D. Nagy Gyula püspök több állami kitüntetést
kapott, közöttük Románia Csillagrendjének és Augusztus 23. érdemrendjének fokozatait.
Bizonysága ez annak az elismerésnek, amit államvezetésünk a református egyház püspöke iránt
táplál.” Hűség és szolgálat. Emlékkönyv D. Nagy Gyula püspöki szolgálatának 25 éves évfordu-
lójára, Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1987, 10. old. Lásd még ezen kiadvány következő
tanulmányait: Székely Károly, „Huszonöt év mérföldkövei” (320–329. old.); „Egyházkerületünk
utolsó negyedszázada évszámokban”, Összeállította Vetési László (330–350. old.).
338 Tőkés I., i. m., 47. old. A református püspökök román állam iránti lojalitását jól tükrözi az a
pásztorlevél, melyet Nagy Gyula és Papp László püspökök közösen írtak 1918. december 1.
ünneplésének 50. évfordulójára. Lásd Függelék IV.
127

Kisebbségi vonatkozásban – elsősorban annak következménye-
it és máig tartó mentális hatását tekintve – mindenképpen fontos
esemény, hogy szovjet tanácsra (!), 1952. szeptember 24-én, a román
kommunista államhatalom létrehozta a Magyar Autonóm Tartományt,
amely az erdélyi magyarság 1/3-át tömörítette. A tartomány közvet-
lenül a magyar kommunisták irányítása alatt állt (ily módon Székely-
földön ők konszolidálták az elnyomó rendszert és hajtották végre
a kollektivizálást).339 Ez azonban egyben egy olyan „kultúrgettónak”
bizonyult, amely lehetővé tette és legitimálta a magyar nyelvhaszná-
lat általános visszaszorítását, illetve a tanügyi és kulturális intézmé-
nyek kivonását más erdélyi városokból, és azoknak a MAT területére
való koncentrálását. Végeredményben elkezdődött Erdély magyar
jellegének az eltűntetése. Mindennek eredményeképpen, 1953.
január végén, Gheorghiu-Dej hivatalosan is bejelentette, hogy Ro-
mániában megoldották a nemzetiségi kérdést. Ez gyakorlatilag azt
jelentette, hogy 1949 és 1952 között a magyarság vezetőjeként szá-
mításba jöhető réteg (pl. egyháziak) többségét sikerült letartóztatni,
elítélni, deportálni, eltűntetni; a ‘magyar’ kommunistákat pedig teljes
mértékben domesztikálni.340 Végeredményben diadalmaskodott az
a balkáni jellegzetesség, amely a „tartalom nélküli formát” jelenti. Az
339 Mindenképpen érdemes lenne mélyebben feltárni mind a magyar egyházak helyzetét a tarto-
mányban, mind pedig a kommunista szellemiségű közigazgatás és államhatalmi szervek
hozzájuk való viszonyulását. Annál is inkább, mivel a rendelkezésünkre álló – és még mindig
részlegesnek mondható – információk alapján a vezetés folyamatosan bizonyságot tett a val-
lásellenességéről. „Az RMP tartományi szervei ‘katolikusnak’ tekintették Csík, Kézdi, Gyergyó,
Sepsi és Udvarhely rajont, és annak ellenére, hogy 1949 és 1955 között Márton Áron gyulafe-
hérvári püspök börtönben ült, kevés olyan esemény foglalkoztatta őket olyan intenzíven, mint
a hagyományos csíksomlyói búcsú megakadályozása és ‘ellensúlyozása”. S. Bottoni, Sztálin a
székelyeknél, Csíkszereda, 2008, 91. old. Pl. „1953. május 24-én, pünkösdvasárnap a MAT 507
községi művelődési házában (kultúrotthonában) az aktivisták előadást tartottak A Vatikán, az
angol-amerikai imperializmus lakája címmel.” Uo., 94. old. Mindennek a magyarázata az,
hogy Székelyföldön „sokkal őszintébben hadakoztak a pártkáderek, az agitátorok és az értel-
miségiek a katolikus egyház és a ‘miszticizmus’ ellen. Nekik, a kisebbségieknek, Sztálin aján-
déka, a nyelvi jogok és a területi autonómia személyes kérdéssé tette az ideológiái sémákat is.
A romániai kommunista rendszerben 1956-ig kizárólag a jót, vagy legalább a kevésbé rosszat
látták.” Uo., 95. old. Egyébként magának a témának a feldolgozatlanságát jól érzékelteti S.
Bottoni, i. m., 313–332. old.
340 1957 tavaszán pl. a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottsága röpiratot adott ki „Márton
Áron római katolikus püspök népellenes tevékenységével kapcsolatban”. Lásd Történeti kény-
szerpályák, Csíkszereda, 2003, 215–217. old. Ez értelemszerűen összefügg azzal az 1957,
május-júniusi székelyföldi bérmakörúttal, amelyet a börtönből nemrég szabadult püspök
nemcsak meghirdetett, de meg is tartott. S. Bottoni szerint ez alkalommal, „1949-hez hasonló-
an, újabb társadalmi krízis rázta meg a Székelyföldet: a konszolidáló hatalom arra kényszerített
mindenkit, hogy ‘színt valljon’, ez pedig megosztotta és meggyengítette a helyi társadalmat. S.
Bottoni, i.m., 323. old.
128

már csak hab volt a tortán, hogy 1953. február 19-én – pártutasításra
(!) –, a lényegében már csak papíron létező MNSZ, mintegy értelem-
szerűen, feloszlatta önmagát.341
1955-ben Márton püspököt szabadlábra helyezték. Első dolga
volt rendet tenni az egyházmegyében, és a vezetői pozíciókból el-
távolítani a kollaboráns papokat.342 Válaszul 1956 márciusában ke-
rült sor Kolozsváron arra az ún. „jurisdikciós perre”, amelyben 11
főt ítéltek el; főképpen olyan papokat, akik a törvénytelen egyhá-
zi vezetés befolyásának a papságra való kiterjesztését igyekeztek
megakadályozni.343 Még ugyanebben az évben a hatóságok megtil-
tották az Úrnapi katolikus körmeneteket.
Mindettől függetlenül haláláig (1980. szeptember 29.) törhetet-
len akaraterővel és következetességgel irányította egyházmegyéjét, és
felnézett rá az egész erdélyi magyarság, amely egy teljesen kiszámít-
hatatlan politikai és társadalmi környezetben volt kénytelen élni.344
Ennek oka abban keresendő, hogy:
„a román nemzetiségi politikának – az ötvenes évektől érvé-

nyesülő – további lényegi vonása az, hogy az alaptendenciaként
állandóan létező kisebbségellenesség mellett – általában valami-
lyen külső vagy belső fenyegetettség hatására – a román vezetőség
egyes területeken olyan intézkedéseket hoz, amelyek a kisebbsé-
gek szemében a fennmaradás esélyét növelik. A restrikciós hullá-
mok után bekövetkező ún. stabilizációs szakaszok a kisebbségek
számára gyakran azt az illúziót keltik, hogy a szűkebbre vont kör-
ben is vannak lehetőségeik; a szigorú üldözések után a viszonylag
kis engedmények is felértékelődnek, és a fennmaradás illúzióját
kelthetik számukra. A feszítés–lazítás politikájának e kettőssége
[amely vallási vonatkozásban is érvényes] különösen szembetűnő
1956, valamint 1968 után.”345
341 Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 169–174. old.

342 Márton Áron szabadulása után kiadott körlevelét lásd a függelékben (III, 267–269. old.).
343 Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 193–194. old.
344 Márton Áront a saját kérésére, aki korára és betegségére hivatkozott, II. János Pál pápa már
1980. április 2-án felmentette a püspökségből. Azt lehet mondani, hogy a XX. század egyik
legnagyobb erdélyi magyar személyisége, s a XX. század legjelentősebb magyarjainak
egyike.
345 Süle Andrea, „A romániai magyar kisebbség helye az ország politikai és jogi rendszerében”,
Diószegi László–R. Süle Andrea (szerk.), Hetven év, Budapest, 1990, 69. old.
129

Az 1956-os magyarországi forradalmat ugyanis, amely erdélyi
viszonylatban szimpátiatüntetéseket eredményezett, a román poli-
tikai vezetés rendkívüli veszélyként értékelte. A vezetők egyrészt
a saját rendszerüket féltették, másrészt pedig Románia területi
egységéért aggódtak. Nem véletlen tehát, hogy a félelem hatására,
1957 januárjától, a romániai magyarságot revizionizmussal kezdték
vádolni, ami magyarellenes intézkedésekkel társult (pl. egyesíte-
ni kezdték a magyar és román tannyelvű oktatási intézményeket)
– miközben engedélyezték a magyar nyelvű egyetemi felvételit, s
néhány új magyar folyóirat is megjelenhetett. Ugyanakkor, 1957 ta-
vaszán, a székelyföldi bérmakörutat követően, Márton Áron püspö-
köt házi őrizetbe helyezték, amelyet csak 1967-ben oldottak fel.
Ez a fajta román kisebbségpolitikai skizofrénia tulajdonkép-
pen azt jelenítette meg, hogy minden esetleges, önkényes, illetve
helyzet- és hangulatfüggő. A közérzetjavító intézkedések pedig lé-
nyegében nem kérdőjelezik meg magát az asszimilációs stratégiát;
csupán a feszültséget igyekeznek oldani, és a figyelmet lazítani.
Az 1956-ot követő magyarellenességben az is szerepet játszott,
hogy a megtorlás idején nyújtott „baráti” segítség következtében
(Nagy Imrét és társait Romániában tartották fogva346), 1958. február
20–28 között, magyar párt- és kormányküldöttség látogatott Romá-
niába, Kádár János és Kállai Gyula (1910–1996) vezetésével, akik
Marosvásárhelyen a következőket mondták:
Kállai: „Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi

igényünk nincs, azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég
földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd né-
pekkel – felépítse a maga szocialista hazáját. Külön öröm számunk-
ra, hogy azok a velünk szomszédos államok, ahol jelentős számban
élnek magyar nemzetiségű állampolgárok, szintén a szocializmust
építő népek táborába tartoznak, és társadalmi rendjüknél fogva
biztosítják a területükön élő valamennyi nemzeti kisebbség számá-
ra a teljes jogegyenlőséget és az önálló fejlődés minden feltételét…
346 Lásd Nagy Imre, Snagovi jegyzetek: gondolatok, emlékezések. 1956–1957, Gondolat – Nagy
Imre Alapítvány, Budapest, 2006; Baráth Magdolna–Sipos Levente (szerk.), A snagovi foglyok.
Nagy Imre és társai Romániában: iratok, Napvilág Kiadó – Magyar Országos Levéltár,
Budapest, 2006.
130

A Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jog-
egyenlősége a politikai, gazdasági és a kulturális élet minden terü-
letén.” (Előre, 1958. február 26.)347
Kádár: „A Román Népköztársaságban, ahol nincs elnyomás, a
magyar nemzetiségűek szabadon fejleszthetik képességeiket. Itt is
van sok tízezer tehetséges magyar, és lehetnek gyárigazgatók, egye-
temi tanárok, technikusok. Nincs megkülönböztetés, nincs diszkri-
mináció, nincsenek a magyar nemzetiségű román állampolgárok-
nak semmi okuk a panaszra.”348
A román párt és államvezetés mindebből azt a következtetést

vonta le, hogy szabad kezet kapott a megtorlásra és a magyarok
elleni kemény fellépésre.349 Egyben elérkezettnek látta az időt arra
is, hogy leépítse a két ország közötti kapcsolatokat.
„A megtorlás súlyosan érintette a magyar egyházat. Az Erdővi-

déki és Homoródmenti unitárius papság fele került börtönbe, csa-
ládtagjaikkal együtt ‘szervezkedés’ és ‘ellenséges elemek támogatá-
sa címén. A Kolozsvári Protestáns Teológia unitárius karán 3 tanárt
és 15 diákot ítéltek el. A Nyárádmentén szintén egyházi emberek
kerültek a vádlottak padjára.”350
1958 áprilisában Bencze József református lelkészt, a be nem

jelentett vadászfegyvere miatt, terrorcselekményre való késztetés-
sel vádolták meg, és 20 év nehéz börtönre ítélték.
1958. április 17–19 és 21–25. között zajlott – a kolozsvári III.
Katonai Területi Hadbíróság Temesvárra kihelyezett ülésén, a kö-
nyörtelen ítéleteiről hírhedt Macskási Pál hadbíró elnökletével – a

348 Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 279. old.
349 Lásd pl. Palczer Károly, Képek a szenvedés éveiből, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda,
1999; Stefano Bottoni, „Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar
forradalomra (1956–1958)”, in: Fedinec Csilla–Ablonczy Balázs (szerk.), Folyamatok a válto-
zásban, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005, 221–254. old.; Pál-Antal Sándor, „Az ’56-os
magyar forradalom utáni megtorló perek a Magyar Autonóm Tartományban”, in: Szesztay Á.
(szerk.). Együtt, Budapest, 2006, 129–157. old.; Uő., Áldozatok – 1956: a forradalmat követő
megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006;
Stefano Bottoni (szerk.), Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959), Pro-
Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006.
350 Lipcsey I., i. m., 266. old.
131

mintegy 300 letartóztatottat és 57 elítéltet (románokat és magyaro-
kat, különböző felekezetű egyháziakat és világiakat) felvonultató
Szoboszlai/Szoboszlay351 -per,352 amelyben tíz halálos ítélet született
(719/1958. május 30.).
Szoboszlay Aladárt, 1948-ban, Pacha Ágoston püspök ti-
tokban szentelte római katolikus pappá. 1953 májusáig, amikor
felfüggesztették papi tisztéből,353 főképpen Aradon és a környéken
fejtette ki tevékenységét. Először 1953. október 22-én tartóztatták le,
és 6 hónap szabadságvesztésre ítélték. Kiszabadulása után Temes
tartományban (Ság, Óbéb) szolgált papként, de 1957 áprilisában is-
mét Aradon van. 1957. szeptember 10-én „jogosítvány nélküli orvo-
si tevékenységért” újra letartóztatták, és 14-én már el is ítélték: 1 év
szabadságvesztésre. Ez idő alatt azonban folyamatosan tartóztatták
le a személyeket, és készítették elő a népi demokratikus rendszer
megdöntésére irányuló összeesküvési vádat.
Szoboszlay szociális érzékenységű keresztény erkölcsi érték-
rendjének kulcsfogalma az igazságosság volt. Ebből kifolyólag
„nemcsak politikai és gazdasági téren kívánt gyökeres változásokat
Romániában, hanem megpróbált megoldást találni a román-magyar
viszonyra is”. Ennek megvalósítására gondolta ki, és kezdte el meg-
szervezni a Keresztény Dolgozók Pártját (KDP).354 Szoboszlay tehát
elsősorban azért vált ‘problémás’ személlyé, mert merészelt „önálló-
an gondolkodni, és a maga értékrendjének megfelelően cseleked-
ni”.355 Ez főbenjáró bűn volt egy totalitárius, a társadalom kizárólagos
ellenőrzését és irányítását megcélzó kommunista diktatúrában.
1958 júniusa és augusztusa között mind a fellebbezéseket,
mind pedig a kegyelmi kérvényeket elutasították. 1958. szeptember
351 Még maga a név írásmódja sem egészen pontosan tisztázott. Lásd Szesztay Á., Nemzetiségi
kérdés a Kárpát-medencében, Budapest, 2003, 28. és 84. old.; illetve Stefano Bottoni, „A honta-
lan forradalmár. Reflexiók Szoboszlay Aladár ügyére”, Magyar Kisebbség 9, 2004/3 (33. szám),
143–160. old. és S. Bottoni, Sztálin a székelyeknél, Csíkszereda, 2008, 299 és 316. old. (itt
Szoboszlai-nak írja).
352 Lásd Vekov Károly, „Kitörési kísérlet – A Szoboszlay-per”, in: Együtt, Budapest, 2006, 103–128.
old.
353 Ebben minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy megvetette a román kommunista állam-
hatalommal kollaboráló, annak kegyeit élvező – s az egyház irányítását lényegében bitorló –
egyházi vezetést.
354 Lásd Szoboszlay Aladár, „Keresztény Demokrata Párt (Laborista Párt)”, Székelyföld 10, 2006/10
(október); Uő., „Confederatio”, uo.; valamint Magyar kisebbség 9, 2004/3 (33. szám).
355 Vekov K., i. m.
132

elsején éjjel Szoboszlayt és társait kivégezték, holttesteiket pedig
ismeretlen helyen elhantolták.356
A per legnyilvánvalóbb – és részletesebb feltárásra váró – tanul-
sága, hogy a bolsevik kommunista rendszerben a politikai jellegű
perek ítéleteit pártvonalon dolgozták ki, és a büntetések mértékét a
pártvezetők döntötték el. Ennek függvényében egy lényeges dolog
mindenképpel joggal állapítható meg: vér tapad az állambiztonsági
szerveket felügyelő és irányító pártvezetés kezéhez.357
1958 májusában került sor a Fodor Pál és társai (Hajdú Géza,
Szentmártoni Bálint, Szőcs Ignác, Csiha Kálmán, Mikó László) ellen
indított perre. Őket a népi demokratikus államforma erőszakos meg-
döntésének, illetve Erdély egy részének a román államtól való elsza-
kítása előkészítésével vádolták. A pártállamhatalom megkísérelte
Márton Áron püspököt is kompromittálni a perben – sikertelenül.358
1958 júliusában letartóztatták Fülöp G. Dénes református lel-
készt, mert 1957 márciusában imádkozott a Szovjetunióba hurcolt
foglyokért; 11 év nehéz börtönt kapott érte. Ugyanakkor ezen hó-
nap 25-én Romániából kivonultak a szovjet csapatok, mivel szikla-
szilárdnak ítélték a kommunista rendszert.359
1958 augusztusában Cseterki János lelkészt tartóztatták le és
ítélték el a szocialista rend elleni mesterkedés címén.
356 A perre vonatkozóan lásd még ’56 után 57-en a temesvári perben. Összeállította Péter
Szabó Ilona, Publi Ştirea Expres, Arad, 2002 Tófalvi Zoltán, „A Szoboszlai-per (I–III. rész)”,
Székelyföld. Kulturális folyóirat 10, 2006/8 (augusztus), 2006/9 (szeptember), 2006/10
(október); Uő., 1956 erdélyi mártírjai. 1: A Szoboszlai csoport, Mentor Kiadó, Marosvásárhely,
2007.
357 Az állambiztonsági szervek és a Párt viszonyát ismerteti Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián,
Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon,
1956–1990, 1956-os Intézet – Corvina, Budapest, 2008. Az egyes kommunista állambiztonsá-
gok által elkövetett/végrehajtott gyilkosságok esetében – melyekhez az igazságszolgáltatás
biztosította a legalitás látszatát – az adott pártvezetés politikai és erkölcsi felelősségét jól bizo-
nyítja, hogy az 1956-os forradalom után „a magyarországi románság mártírját, Mány Erzsébetet
húszéves korában végezték ki Kecskeméten annak ellenére, hogy áldott állapotban volt, illetve
hogy a hadbíróság támogatólag terjesztette kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elé.”
Szesztay Á., Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében, Budapest, 2003, 54. old.
358 Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 222–226, 263. old.
359 Tényleg annak bizonyult, hiszen az 1989-es államcsínyben – amelynek kulcsfigurái Ion Iliescu,
Petre Roman és Virgil Măgureanu (eredeti nevén Asztalos Imre) – tulajdonképpen a másod-
vonal számolt le a csúcsvezetéssel, s a kommunizmus (mint gondolkodásmód, társadalom-
szervezés és kapcsolatrendszer) bizonyos vonatkozásokban még ma is él (pl. az igazságszol-
gáltatás, az állambiztonság, a politikai-gazdasági elit viszonylatában). Hiszen a román kommu-
nista ‘ellenzék’ valójában nem politikai változást, hanem csupán enyhülést akart elérni.
Mindennek okán elmaradt a társadalmi-politikai igazságtétel, és nem volt semmiféle erkölcsi
megújulás. Konzerválódtak a régi struktúrák, s a régi rendszer hívei megőrizték pozícióikat,
átmentették kiváltságaikat és hatalmukat.
133

1958 augusztusában Harai Pál brassói káplán, az Erdélyi Ma-
gyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) perében, fel nem jelentés miatt, 10
év börtönbüntetést kapott. Év végéig pedig még több egyházi sze-
mélyt ítéltek el.
„1958. szeptember 6-án tárgyalta a Temesvári Katonai Bíróság

az ún. ‘Bethánisták’ ügyét, amelynek fő vádlottja az egri születésű
Visky Ferenc (akkor Hegyközpályi községben református lelki-
pásztor). A vádirat szerint a ‘Bethánia’ nevű illegális szervezet »a
református egyházon belüli frakciót képezett, amely álláspontja
miatt [az eredeti kálvini eszmékre hivatkozva, szigorú, aszkétikus
életmódot, passzív magatartást követelt] károkat okozott a Román
Népköztársaságnak és magának a református egyháznak is, amely
miatt a bethánista frakciót felszámolták«. A szervezet felfedezéséig
Papp Antal (Szatmár megye, Egri községbeli) földműves, vádlott-
társ vezette. A bíróság 22, illetőleg 20 év kényszermunkára ítélte
őket. (A per többi vádlottja közül 20 évet kapott: Dézsi Zoltán,
Szilágyi Sándor, Varczagi Sándor, 18-at: Jakab Sándor, Kiss Sándor
és Patócs Erzsébet).”360
1958. október 6-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék, Macskási

Pál hadbíró elnökletével, halálra ítélte Sass Kálmán érmihályfalvi re-
formátus lelkészt, akit február 19-én tartóztattak le. Valamikor de-
cemberben végezték ki. Sírja máig ismeretlen.361
1958. karácsonya előtti napokban került sor Sántha Antal,
csíkszentdomokosi római katolikus káplán perére a csíkszeredai
népbíróságon. Ezt teljes mértékben a román kommunista állam-
biztonság szervezte meg azzal a céllal, hogy Márton Áronnal ér-
zékeltessék a saját tehetetlenségét és szűk korlátok közé szorított
mozgásterét.362 A per tárgya: édesanyák azzal vádolták meg a papot,
360 Bura László, „Az 1956-os magyar forradalom hatása és következményei Szatmár megyében”,
in: Szesztay Á. (szerk.), Együtt, Budapest, 2006, 71–102. old.; itt: 82–83. old.; A református egy-
ház vallási megújulását célzó mozgalom rendszerváltozás utáni történetéhez lásd Kiss Dénes,
„A CE Szövetség és a református egyház”, Erdélyi társadalom 1, 2003/2, 55–66. old.
361 Lásd Péterffy György, „In Memoriam Sass Kálmán (1904–1958). A Romániai Magyar Református
Egyház mártírlelkésze”, Confessio 35, 2008/3, 87–97. old. Lásd még Tófalvi Zoltán, „Az
érmihályfalvi csoport pere (I–III. rész)”, Székelyföld 11, 2007/6–8 (június-augusztus).
362 Ezt a házi őrizet egész ideje alatt igyekeztek tudtára adni: 1958-ban megtiltották, hogy a köze-
li plébániák hívei Gyulafehérvárra menjenek bérmálkozni; szintén 1958-ban törvényellenes
134

hogy a délutáni hittanórák alkalmával kislányokon követett el nemi
erőszakot. A káplánt 12 év börtönbüntetésre ítélték.
1959-ben megszűntették az önálló Bolyai egyetemet.363 A
Babeş-sel való egybeolvadást ugyan dokumentumban rögzítették,
ezt azonban soha nem hozták nyilvánosságra. Ugyanakkor, 1958
és 1968 között, az egyesítési módszerrel, felére csökkentették a ma-
gyar iskolák számát. Minimumra zsugorodott a magyar szakértel-
miség és szakmunkásképzés. Az egyesítést sikerrel alkalmazták a
kulturális intézmények terén is. Egyben egyéni elbírálás tárgyává
tették és ellenőrizték a városokba költözést, ami hatékony eszköz-
nek bizonyult a városok elrománosításában. Mindez természetesen
kihívások elé állította az egyházakat is.
Ugyancsak 1959-ben a román állam megszüntette a kolozsvári
„Protestáns Teológiai Intézet” tagozatait, hogy az új, „egységes” inté-
zetben még hatékonyabbá tehesse a lelkészképzés ellenőrzését.364
1960-ban átszervezték a Magyar Autonóm Tartományt. Magyar-
lakta területeket csatoltak el, és román többségű területeket csatoltak
hozzá. Ezzel sikerült megváltoztatni a lakossági arányszámokat, és
románokat kinevezni a vezető- és kulcspozíciókba. Új neve Maros-
Magyar Autonóm Tartomány lett.365 1968-ban, a megyésítéssel végleg
megszűntették. 1968 nyarán azonban – a csehszlovákiai események
hatására – enyhülés következett (kétnyelvű feliratok, lapok, könyv-
kiadás) a román kormány magyarságpolitikájában. Sőt; 1968 végén
még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát is megalakították.
Később azonban ez csupán egy kirakatszervezetnek bizonyult.
„A pozitív változásokat [ugyanakkor] negatív jelenségek kis-

érték. A román alkotmány mellett jogforrásnak számítottak a tör-
vényerejű rendeletek, amelyeket kezdetben az államtanács adott
cselekedetekkel vádolták, mert utasította papjait, hogy küzdjenek az abortusz terjedő gyakor-
lata ellen (később ezt maga a román nemzeti-kommunista rendszert tiltotta meg); 1964-ben
megtiltották, hogy a liturgikus reformot végrehajtsa (amit egyszerűen nem vett tudomásul);
1965-ben pedig a papság ellen léptek fel a hitoktatás miatt. Márton Áron mindig mindenért
maga vállalta a felelősséget!
364 Az 1960-as romániai helyzetre vonatkozóan lásd uo., 262–265. old.
365 Vélelmezhetően ennek folyományaként távolították el, 1962 tavaszán, gyakorlatilag egyetlen
éjszaka alatt, a Marosvásárhely főterén 1955. december 21-e óta ott álló, 5 méter magas, bronz
Sztálin-szobrot.
135

ki, később a főtitkár. Gyakorlatilag ezzel irányították az országot.
A nemzetiségi kérdésre jellemző volt a titkos és szóbeli utasítások
rendszere. Az 1968-as új alkotmány kimondta, hogy Románia nem-
zetállam, nem tett említést arról, hogy a románokon kívül mások,
nemzeti kisebbségek, nemzetiségek is élnek az országban. Az 1948-
as alkotmányban még benne volt, ekkor kimaradt, hogy az anya-
nyelvét bárki korlátlanul használhatja a magán és a társadalmi élet
minden területén.”366
A román nemzeti kommunizmus időszakában a templomok

(főképpen az erdélyi református és katolikus) bizonyos értelemben
a magyarságtudat, illetve a magyar nyelv és kultúra fellegváraivá vál-
tak. Ez azonban általánosságban csakis elvi szinten működött, ahogy
azt Teleki Mihály, kolozsvári protestáns teológiai professzor, szemé-
lyes példája is jól bizonyítja. Teleki ugyanis, 1973-ban, Romániában
már mintegy megoldottnak tekintette a nemzeti kérdést. Megítélése
szerint „a vallás szabad gyakorlata biztosítva van, nincs uralkodó egy-
ház, az állam anyagi támogatást nyújt az egyháznak, az ökumenikus
tevékenységnek nincs semmi akadálya, a teológiai főiskola a legjobb
körülmények között működhet, s valamennyi jog tiszteletben tartá-
sának biztosítéka a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa”.367
Ez egyben azt is tükrözi, hogy a román nemzeti-kommunista
rendszer a magyar református egyházat – annak tevékeny közre-
működésével – tulajdonképpen a saját maga nemzetközi megíté-
lésének a javítására, mintegy reklámügynökségként használta.
Ahogy Benda Kálmán oly találóan megfogalmazta: „ez a rendszer
– azt mondhatjuk, kitűnő lélektani érzékkel – megtalálta, és az egy-
házon belül is vezető állásba helyezte azokat, akik félelemből vagy
érvényesülési vágyból nemcsak teljesítették a kívülről jövő paran-
csokat, hanem magukévá téve parancsolóik szándékát, saját kez-
deményezésükből annak nemegyszer elébe is mentek.”368 Tették
366 Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 303. old.

367 Teleki Mihály, „A nemzeti kérdés megoldása Románia Szocialista Köztársaságban és annak
tükröződése a vallásos életben”, Református Szemle 1973, 95–96. old.
368 Tőkés I., A romániai magyar református egyház élete, Budapest, 1990, 6. old. Ugyanakkor az
is igaz, hogy nem minden lelkész bírta ezt az intézményes keretet. Az 1980-as években többen
kivándoroltak, s a kommunizmus alatt 20-nál többen öngyilkosok lettek. Lásd Tőkés I., i. m.,
21. old.
136

mindezt egy olyan időszakban, amikor a Román Kommunista Párt
lényegében a kisebbségek beolvasztásáról – a „nemzeti homogeni-
zálásról” – döntött (1972-ben).
Református részről ez a hosszas együttműködés a román ál-
lamhatalommal akkor tűnik igazán szomorúnak, ha figyelembe
vesszük azt a sajátságos helyzetet, amely a magyar történelmi egy-
házakat a romániai magyar kisebbséghez kötötte. Alapjában véve,
minden a vallást, a vallásos életet és a vallási intézményeket érintő/
súlytó intézkedés a magyar történelmi egyházakon keresztül magát
a magyar kisebbséget is érzékenyen érintette. Gyakorlatilag a nem-
zeti lét utolsó, az államhatalom által közvetlenül nem ellenőrzött,
szervezeti kereteinek a léte és működése volt a tét. Ezek megszűnte,
vagy teljes kiszolgáltatottsági helyzetbe hozása ugyanis magát a ma-
gyar kisebbséget taszította volna a teljes kiszolgáltatottság állapotá-
ba.369 Kétségtelenül ezért társult a külső nyomás mellé a belső szét-
bomlasztásra irányuló törekvések sorozata. Ennek legmarkánsabb
megnyilvánulása a román nyelvű liturgia (mise) szorgalmazása a
magyar római katolikus templomokban. Erre, az 1980-as évektől
kezdődően, a román állambiztonság (Securitate) egyrészt a Mold-
vából Erdélybe telepített/települő katolikusokat („csángókat”),
illetve az illegalitásban élő román görög katolikusokat igyekezett
felhasználni.370 Ugyanakkor a kommunista államhatalom, 1984-ben,
engedélyezte Ioan Robu, bukaresti apostoli adminisztrátor püspök-
ké szentelését, hogy a román katolikus papokat ne a gyulafehérvári
magyar katolikus püspöknek kelljen pappá szentelnie.
A korszakot összegezve nyugodtan el lehet mondani, hogy ma-
gyarnak lenni Erdélyben – egy nagyon vékony, kommunista ide-
ológiájú társadalmi réteget leszámítva – egyidejűleg felekezethez
való tartozást is jelentett valamilyen szinten. Hiszen a templom és a
vallásos alapon szerveződő közösségek, mozgalmak jelentették azt
a közeget, ahol a szabadság fuvallatát érezni, s a magyarságérzetet
valamiképpen megélni lehetett. Ilyenek voltak pl. a kommunista
diktatúra utolsó 10-15 évében, a politikai nyomással szembefordul-
369 Ez a rendszer gyakorlatilag ma is hasonlóan működik. Csupán annyi a különbség, hogy a

demokratikusnak, jogállaminak és európainak tűnő Romániában felcserélődtek a szerepek:
ma már nem a reformátusok, hanem a római katolikusok az együttműködők!
370 Lásd Cicerone Ionitoiu, Le martyre de l’Église en Roumanie, Édition Résiac, Montsurs, 1986;
illetve Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 407. old.
137

va, a református és katolikus gyülekezetekben alakult ifjúsági bib-
liaköri csoportok, amelyek sajnos csak elvétve és ritkán léptek ki a
felekezeti keretből. Ennek kétségtelenül megvannak a történelmi
gyökerei. Erre az időszakra azonban az is jellemző, hogy a pártál-
lam szervei az ökumenizmusnak csakis a hivatalos – és főleg az
ortodox egyház által szervezett – megnyilvánulásait tűrték meg. A
magyar katolikus és protestáns közösségek közötti együttműködé-
si kezdeményezéseket nem igazán nézték jó szemmel. Az így ki-
alakult helyzetet egyébként nagyszerűen tükrözte a gyulafehérvári
katolikus és a kolozsvári protestáns hittudományi főiskolák közötti
közvetlen kapcsolat teljes hiánya, miközben az államhatalom egyre
erősödő nyomás alá helyezte őket. Az 1980-as évek elejétől ugyanis
mind protestáns, mind pedig katolikus viszonylatban létszámkorlá-
tozást (numerus clausus) léptettek életbe, hogy ily módon is csök-
kentsék a magyar papok és lelkészek számát.371
Amikor tehát Márton Áron, 1980 tavaszán, egészségi állapotára
hivatkozva, lemondott az egyházmegye irányításáról, Jakab Antal,
addigi segédpüspök, egy rendkívül nehéz gazdasági, társadalmi
és politikai helyzetben lépett az örökébe. Románia politikai köz-
hangulatát ugyanis ekkor már a vallásellenesség és a magyarellenes
román nacionalizmus határozta meg. Márton Áron azonban elége-
dett volt: „Azzal a megnyugtató érzéssel vonulhatok vissza – jelen-
tette ki –, hogy az egyházmegye vezetése jó kezekben van.”372 És a
nagy püspök nem tévedett, hiszen Jakab Antal féltette, oltalmazta
és támogatta papjait.373
Mindenképpen Márton Áron személyes sikere, hogy – kihasz-
nálva a politikai enyhülést – a Szentszék, 1971. december 23-án Ja-
kab Antalt nevezte ki segédpüspöknek, utódlási joggal. Ily módon
az államnak már nem volt beleszólása az egyházmegye kormány-
zásának az átadásába. Ahhoz azonban, hogy Jakab Antalt maga
Márton Áron szentelhesse fel, 1972. február 12-én – saját püspökké
szentelésének napján – a kolozsvári Szent Mihály-templomban, az
371 Uo., 418, 442. old.; Varga G.–Vencser L., Megalkuvás nélkül, Budapest, 2009, 138-145, 300–312.
old. Lásd még Hajdu Gyula, „Jakab Antal küzdelme a létszámkorlátozás (numerus clausus)
ellen a gyulafehérvári teológián”, in: Varga G.–Vencser L., Jakab Antal-emlékkonferencia,
Kilyénfalva, 2009, 35–40. old.
372 Varga G.–Vencser L., Megalkuvás nélkül, Budapest, 2009, 31. old. Lásd még uo., 113–116. old.
373 Uo., 145–151. old.
138

államhatalom már nem járult hozzá. Így Jakab Antalt, 1972. február
13-án, maga VI. Pál pápa szentelte fel Rómában.374
Vencser László, a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Pap-
nevelő Intézet egykori professzora és vicerektora, valamint gazdasá-
gi vezetője, úgy emlékszik felejthetetlen tanárára és püspökére, mint
aki „megalkuvás nélkül” irányította erdélyi/gyulafehérvári egyházme-
gyéjét az álságos és hazug román nemzeti kommunizmus, nyílt vagy
alantas, támadásai és intézkedései közepett, az 1980-as években.375
„Mivel tisztában volt azzal – írja –, hogy az okosság nem egyenlő a böl-
csességgel, döntései előtt mindig hosszan elgondolkodott, alaposan
mérlegelt, s végül nemcsak okosan, hanem bölcsen döntött. Nemcsak
szerzett tudására szorítkozott, hanem használta az isteni ajándékot,
a bölcsesség erényét (…) Vezetői rátermettsége révén a nehézségek
ellenére összetartotta a papságot, kényes kérdésekben kikérte taná-
csukat, és amennyiben a közösség vagy az egyén érdeke úgy kívánta,
hajlandó volt elképzeléseit, döntéseit megváltoztatni, akár teljesen
vissza is vonni, mert fontos volt számára az emberi méltóság, a papok
egysége és az egyházmegye híveinek összetartása.”376
Jakab Antal püspökségének egyik legnagyobb keresztje kétsé-
get kizáróan az a fájdalmas döntés volt, amikor lemondta Márton
Áron püspökké szentelésének 50. évfordulója nagyszabásúra ter-
vezett kolozsvári megünneplését. Mivel ezt Czirják Árpád, a Szent
Mihály-templom akkori főesperes-plébánosa, szervezte – erdélyi
írók és költők (Bajor Andor, Beke György, Fodor Sándor, Kányádi
Sándor) bevonásával –, a döntésről is neki kellett értesíteni a pap-
ságot.377 Ebből kifolyólag csak „egyéni” megemlékezések voltak a
különböző kolozsvári templomokban, „amit az állam az érintett
plébánosok államsegélyének megvonásával torolt meg”.378
374 Márton Áron – tiltakozásul a román állami önkény ellen – nem vett részt a püspökszentelé-
sen.
375 Ennek legbeszédesebb bizonyítéka, hogy amikor a román állam Gyulafehérváron – kínnal,
keservesen – csak épület-felújításokat engedélyezett, addig Jászvásáron teljesen modern
római katolikus teológiai intézet épülhetett, templomnak is beillő kápolnával.
376 Varga G.–Vencser L., i. m., 10. old.
377 A visszalépés pontos okait és körülményeit (pl. az állambiztonsági nyomásgyakorlást) min-
denképpen érdemes lenne feltárni (lásd pl. Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 472.
old.). Annál is inkább, mert ez a későbbiekben meghatározó szerepet játszott Jakab Antal
mellőzésében; kedvező feltételeket teremtve annak, hogy az alázatosságáról, és főképpen
feltétlen engedelmességéről, közismert Jakubinyi György legyen az érsek.
378 Varga G. – Vencser L., i. m., 189. old.
139

Röviddel a rendszerváltás után, 1990. április 29-én, Jakab Antal
átadta az egyházmegye vezetését. Előtte azonban, március 22-én,
még nyílt levélben „tiltakozott a marosvásárhelyi események során
a magyar nemzetiséget ért sérelmek ellen. Kérte az ügy kivizsgálá-
sát és a pogromban részt vevők felelősségre vonását.”379
Reményeivel ellentétben nem az általa javasolt személyek (pl.
Czirják Árpád) közül került ki az utódja. Neki már nem igazán volt
befolyása az eseményekre. Ezzel a gyulafehérvári/erdélyi egyház-
megye egy sajátságos fejlődési pályára került, amit Gergely István
„egy gyorsuló bomlási folyamatként” határoz meg.380
2. Ukrajna (Szovjetunió)
A bolsevik kommunizmus tartós berendezkedésével olyan felül-

ről irányított, ellenben mélyreható társadalmi átalakulási folyama-
tok indultak el, amelyeknek máig érzékelhető hatásával nem lehet
nem számolni. Ide tartozik pl. az a tény is, hogy a vallás elleni harc
része volt a hivatalos politikának. Az államhatalom megszűntette
a vallásos egyesületeket, betiltotta az iskolai hitoktatást, az egyhá-
zakat megfosztotta az épületek tulajdonjogától (a templomokat
csak bérelni lehetett), az anyakönyveket elkobozta. Talán fel sem
lehet mérni azt a dokumentumveszteséget, amely az egyházak
iránt foganatosított megszorító intézkedések következtében a
kárpátaljai magyarságot érték a történelmi múltjára vonatkozó is-
meretek terén.381
A görög katolikus egyház felszámolását követően Kárpátalján a
kb. 81 000 hívőt számláló római katolikus egyház valamelyest meg-
erősödött. Nemcsak a magyar, de számos ruszin görög katolikus
is csatlakozott. A magyar falvakban pedig szinte mondhatni csak a
„címke” változott: görög katolikus liturgia folyt latinul.
A szovjet államhatalom természetesen a katolikus egyházat is
igyekezett ellenőrzése alá vonni. Ennek legegyszerűbb módja volt
379 Uo., 211. old.

380 Uo., 244. old.
381 Lásd pl. Dr. Molnár A., „Hét kereszt alatt”, in: P. Punykó Mária (szerk.), „Hét kereszt alatt felke-
lek”, Budapest – Beregszász, 1997, 31. old.
140

a vikárius elismerése vagy el nem ismerése. Elmondható, hogy egy
ideig két párhuzamos vikáriusi „vonal” érvényesült, ami önmagá-
ban véve is a hatalommal szembeni dacolásnak minősíthető, főleg
ha figyelembe vesszük, hogy 1945 és 1956 között a 48 római katoli-
kus papból 18-at tartóztattak le. Pásztor Ferenc (†1951), Bujaló Ber-
nát (†1979) és Szegedi Jenő (†1985) képviselték a választott, ellen-
ben el nem ismert vikáriusi vonalat, míg Mészáros János (†1962)
és Závodnyik Tibor (†1984) az államilag megerősítettet. Ez utóbbi
megpróbálkozott a Rómával évtizedek óta megszakadt kapcsolat
helyreállításával. 1985 márciusában a kárpátaljai római katolikus
papok Galambos József huszti plébánost (†1985. december), majd
Csáti József (†1993) munkácsi plébánost választották meg vikári-
usnak, akit pl. az állami hatóságok is elismertek. Később a Kárpát-
aljára látogató Francesco Colasuonno érsek szintén megerősítette
vikáriusi pozíciójában. Ezzel gyakorlatilag helyreállt az egyházjogi
rend, amely ellen az államhatalomnak sem volt kifogása. Mindez
természetesen egy nagyon markáns szemlélet- és helyzetváltozást
tükrözött. Hiszen semmiképpen nem hagyható figyelmen kívül
az a tény, hogy évtizedeken keresztül az ungvári magyar nyelvű
Kárpáti Igaz Szó volt a kárpátaljai vallásellenes propaganda egyik
élharcosa. Szerkesztősége külön rovatokban küzdött a „vallás má-
konya” ellen. „Folyamatosan ostorozták az egyházakat és híveiket, s
adtak tanácsokat az agitátoroknak, hogy miként tudják sikerre vin-
ni ateista átnevelő munkájukat.”382
Amennyiben szem előtt tartjuk, hogy az ateista szovjet kor-
mány az ortodox egyházat használta arra, hogy eloroszosítsa, illet-
ve elukránosítsa a ruszinokat (és általában a görög katolikusokat),
mintegy szürreálisnak tűnik, ahogy a magyar-szovjet kommunisták
a magyar egyházak rombolásával – ahová a magyar nyelv és kul-
túra bizonyos értelemben beszorult – ideológiailag szovjetesíteni
igyekeztek a magyar kisebbséget. Annál is inkább szürreális, mivel
ez a propaganda töretlenül fennmaradt a rendszerváltásig; és fo-
lyamatosan küzdött pl. a hivatalosan nem is létező görög katolikus
egyház ellen383 – amely azonban az illegalitásban is fenntartotta az
383 Lásd pl. Bukovics Dmitro–Gajdos Béla–Gajdos Mihály, A haladás útjában. Az igazság a görög
katolikus egyházról, Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1980.
141

intézményes folytonosságot.384 A vallásellenes harc vezéregyénisé-
ge Szikszai Aladár, az Ungvári Állami Egyetem ateizmus tanszék-
ének a tanára volt.385
Ami a magyar reformátusokat illeti, ők már komoly hátránnyal
kezdték szovjetunióbeli létüket. 1945. április 27-én ugyanis, Mun-
kácson, meghalt Bertók Béla püspök. Ugyanakkor kb. 100 lelkész
települt át Magyarországra, miközben kb. 60 helyben maradt.
„Miután a Vörös Hadsereg 1944-ben elfoglalta Kárpátalját, a

Szovjetunió bekebelezte ezt a területet. Az elárvult református gyü-
lekezetek kénytelenek voltak önálló egyházzá alakulni. A magyaror-
szági egyház erőfeszítései, amelyek arra irányultak, hogy a reformá-
tusok csatlakozzanak a Szovjetunióban élő baptistákhoz, megtört a
lelkészek ellenállásán. Megalakult a Kárpátontúli református egy-
ház, amelynek a vezetőjét Gencsy Bélát először főesperessé, ké-
sőbb pedig püspökké nevezték ki.386 A lelkészek nagy részét 1948-
ban deportálták,387 és csak 1956-ban térhettek haza. Az egyházi élet
istentiszteletre és temetésre korlátozódott. Az egyház vezetését a
püspök vezetése alatt egy püspöki tanács vette át. A Magyarorszá-
gi református egyházzal csak a hetvenes évek végén tudtak hiva-
talos kapcsolatot felvenni. 1978-ban iktatták hivatalába az egyház
harmadik püspökét, Forgon Pált, a beregszászi esperest. A hiányzó
lelkészutánpótlás problémája egyre nagyobb gondot okozott a ve-
zetőknek. A hetvenes években kezdődhetett meg a lelkészképzés
két jelölttel, akik már ekkor gyülekezeti szolgálatot teljesítettek.”388
384 Murányi Miklós apostoli vikárius 1979. január 12-én bekövetkezett halála után a munkácsi
görög katolikus egyházmegye irányítását Szemedi János vette át, akit Chira Sándor titokban
szentelt püspökké (még 1978-ban). Szemedi János, az ungvári szeminárium egykori prefektu-
sa, az egyház felszámolása után gépkocsivezető lett, majd 1956-tól 1987-ig irodában dolgozott.
Ortutay Elemér (az 1950-ben mártírhalált halt Ortutay Jenő fia) 1976 után illegális teológiai
főiskolát indított, s 1994-ig 21 papot képzett ki.
385 Műveit az ungvári Kárpáti Kiadó jelentette meg: Igazság a református egyházról (1962), A
haladás leple alatt (1972), A reverenda mögött (1976), A kálvinizmus szépítés nélkül (1978),
Sorsunk a kezünkben van (1986).
386 Szinte magától értetődő, hogy Gencsy mind országos, mind pedig nemzetközi konferenciá-
kon a Szovjetunió érdekeit képviselte és védelmezte.
387 Lásd pl. Kovács Zoltán, Bilincsben is békességben Istennel. Szibériai rabságom története,
Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1990.
388 F. Peyer-Müller, A Kárpátaljai Református Egyház története a két világháború között,
Budapest, 1994, 21. old.
142

Ugyanakkor Forgon püspöksége alatt elkezdődött a templo-
mok újjáépítése (kb. 77), ami szintén valamiféle politikai enyhülés
irányába mutatott. Mindez történt egy olyan társadalmi környezet-
ben, amely a magyarság szempontjából többnyire a stagnálással
és a demográfiai térvesztés jellemezhető. Míg ugyanis 1959-ben
146 246 magyar élt a térségben (a lakosság 15,9%-a), addig 1989-re
ez a szám alig növekedett: 155 700 (12,5%).
1989-ben, felekezeti megoszlásban, a magyarság a következő
képet mutatta: kb. 80-90 ezer református, kb. 65 ezer római katoli-
kus, kb. 30 ezer görög katolikus. Legnagyobb gond természetes a
pap- és lelkészhiány volt.
3. (Cseh)szlovákia
A kommunista hatalomátvételt követően (1948. február) a szlováki-

ai magyarok jogfosztottsága még hónapokig tartott.389 1948. márci-
us 15-én pl. (szimbolikus dátum!) a Szlovák Nemzeti Tanács Elnök-
sége elrendelte, hogy a reszlovakizáció eredményeképpen szlovák
többségűvé vált településeken az istentiszteletek nyelve kötelezően
a szlovák legyen.
Később azonban, kétségtelenül a hatalom konszolidációjának
köszönhetően, döntés született arról, hogy a magyarok hűségeskü
fejében visszakaphatják állampolgárságukat (245/1948. október
25-i törvény), és a szlovákosítás is alábbhagyott.390 Majd, pártirányí-
tás alatt, lehetőség nyílt a magyar tannyelvű oktatásra és a kultúra
ápolására is.391
Az egyházak helyzetét az új pártállamhatalmi keretben az 1949.
október 14-én elfogadott 217/1949 és 218/1949 sz., ún. egyházügyi
389 Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a magyar protestánsokat érintő intézkedések (istentiszte-
letek betiltása Pozsonyban) részét képezték-e a kommunista hatalomátvételi stratégiának?
390 1950 áprilisában a Szlovákiai Kommunista Párt Központi Bizottságában – természetesen a
belső hatalmi harc függvényeként – már kezdett olyan nézett megfogalmazódni, amely a
deportálásokat és a reszlovakizációt a „burzsoá nacionalizmus” megnyilvánulásainak tekin-
tette.
391 A magyar kisebbség egyetlen engedélyezett szervezete a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók
Kultúregyesülete (CSEMADOK) volt, amely 1949. március 5-én alakult és az 1989-es rendszer-
váltásig működött. Már az alakuló közgyűlésen nyilvánvalóvá vált, hogy a kulturális egyesület
alapvető feladata a kommunista pártpolitikának a magyar lakosság körében való népszerűsí-
tése, illetve a szocialista kultúra anyanyelvű terjesztése lesz.
143

törvények határozták meg és szabályozták. Ezek minden egyházi
tisztség vagy hivatal betöltését egy hűségeskü letételéhez és az álla-
mi szervek előzetes jóváhagyásához kötötték.392 Szlovákiai viszony-
latban az egyházak a pozsonyi Szlovák Egyházügyi Hivatal ellen-
őrzése alá kerültek.393 Ugyanakkor, kormányrendeletek révén, az
állami felügyeletet kiterjesztették az egyházi vagyonra is. Ez a gya-
korlatban azt jelentette, hogy az állami fizetés (ami osztrák–magyar,
illetve csehszlovák örökség volt) csak annak a lelkésznek/papnak
járt, aki a tevékenysége végzéséhez rendelkezett „állami hozzájáru-
lással”. Ily módon könnyen lehetett büntetni vagy jutalmazni.394 A
kommunista államhatalom alapstratégiája volt ugyanis a mindenre
kiterjedő ellenőrzés, illetve a rettegés és a bizalmatlanság légkör-
ének a megteremtése.395 Ez is az emberek akaratnélküli és könnyen
manipulálható bábokká való degradálását szolgálta, természetesen
annak sugalmazásával, hogy a totalitárius rendszer szolgálata, il-
letve a neki való engedelmesség előnyökkel jár (a „cukor és kor-
bács” taktikája). A vallási élet minden megnyilvánulását igyekeztek
visszaszorítani a templom falai közé (államosították pl. az egyházi
iskolákat). Mindezt oly módon próbálták meg elérni, hogy lehető-
leg az egyháziak maguk „kezdeményezzék” a társadalmi láthatóság
különböző elemeiről (pl. körmenetek) való „önkéntes” lemondást.
A kommunista párt hatalomra kerülése után rögtön megnyilvánult
annak erőteljes katolikusellenessége. Ebben minden bizonnyal sze-
repet játszott a katolikus egyház és a Demokrata Párt összefonódása
392 Lásd Az egyház új viszonya az államhoz, Tatran, Bratislava, 1950.

393 A Hivatalt 1956. június 16-án megszüntették. Jogkörét az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal vette
át.
394 J. Haľko említi a Nyitra kerületi Nemzeti Bizottság egyik dokumentumát, amely a kerület 34
papját sorolja fel, akiknek „ellenséges tevékenység” miatt (mint pl. Mindszenty József magyar
érsekkel való kapcsolattartás), 1949. november és december között, visszatartották a fizetését.
J. Haľko, A csehszlovák szakadár katolikus akció, Esztergom–Piliscsaba, 2004, 104. old.
395 1948. október 24-én született meg a köztársaság védelméről szóló 231-es számú törvény,
amelyben olyan bűncselekmények szerepeltek, mint a hazaárulás, a felforgatás, a
köztársaságellenes izgatás, a köztársaság rágalmazása, a szövetséges államok rágalmazása, a
tiltott kivándorlás és a kémkedés. Az egyháziakat a 28. paragrafus közvetlenül érintette: „Aki
visszaél papi hivatala gyakorlásával, vagy más, hasonló egyházi szolgálata gyakorlásával, hogy
a köztársaság népi demokratikus rendjének megzavarására alkalmas befolyást szerezzen a
politikai életben… egy hónaptól egy évig terjedő fogházbüntetéssel büntethető.” J. Haľko, i.
m., 99. old., 34. lábjegyzet.
144

is. Ellenben nem ez az egyedüli magyarázat. A cél mindenekelőtt az
államhatalom által (eléggé) nem ellenőrzött, valamiféle alternatívát
megjeleníthető intézményrendszerek felszámolása volt. Közép-Ke-
let Európa kommunista rendszerei ugyanis hasonlóképpen jártak
el, és alkalomadtán együtt is működtek. Mindszenty József 1948.
december 25-i letartóztatását követően pl. a magyar hatóságok köz-
reműködése kellett, hogy a megtalált írásos dokumentumok alap-
ján a csehszlovákok elkezdhessék – 1949 tavaszán – a Csehszlováki-
ai Magyar Demokratikus Népi Szövetség felgöngyölítését.396
1949. június 10-én, Prágában, megalakult a „hazafias” katolikus
papokat (mint pl. Alexander Horák, Jozef Lukačovič, Jozef Fiala:
a „vezetők”) és hívőket tömörítő Katolikus Akció, amely egy au-
tonóm (Rómától független) „nemzeti egyházat” lett volna hívatott
megalapozni, s amelyet 1948 nyarán kezdtek szervezni.397 A kom-
munista vezetés ezen új egyház révén – amelyet egyébként mo-
dellértékűnek szántak Lengyelország és Magyarország számára is
– képzelte el a katolikusok intézményes és ideológiai integrálását
a népi demokrácia állami és társadalmi struktúrájába.398 Az Akció
azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A cseh és szlo-
vák püspökök pásztorlevelükben („A csehszlovák ordináriusok és
püspökök szózata híveikhez a nagy megpróbáltatás órájában”, jú-
nius 15.) szakadárnak minősítették, a Vatikán pedig kiközösítette a
tagjait (június 20.) – a kommunista párttagokhoz hasonlóan399 (jú-
lius vége). Szlovákiában komoly tiltakozási hullám bontakozott ki a
pásztorlevél felolvasásának betiltása miatt. Mindez Csehszlovákia és
a Vatikán közötti diplomáciai kapcsolatok gyakorlati megszakadá-
sához vezetett. Az események forgatagában azonban (júniusban pl.
Szlovákiában betiltották a zarándoklatokat), igen különös módon,
396 Krausz Zoltánt és Varró Istvánt a magyar hatóságok tartóztatták le Budapesten (1949. február
végén), majd átadták őket a csehszlovák belügyi szerveknek. A később perbe fogott 32 sze-
mélyből (közöttük volt 20 katolikus pap és 4 református lelkész is) 10-et ítéltek el (1949.
december 30.).
397 Ennek történetét ismerteti J. Haľko, i. m. A könyvben a magyar katolikus alsópapság semmi-
lyen formában nem jelenik meg. Ezzel a szerző mintegy azt sugallja, hogy a szlovákiai katoli-
kus egyházat kizárólag szlovákok alkotják.
398 Esetenként a bolsevik kommunista vezetés attól sem riadt vissza, hogy a kommunizmust a
gyakorlatban megvalósított kereszténységként értékelje.
399 Abban az időben nagy vihart kavart a 8 évre elítélt cseh katolikus pap, Alois Fajstl, esete, aki
megtagadta egy beteg kommunista asszony feloldozását. Lásd www.charta77.org/documenti/
artico10fajstl.htm (Letöltés: 2009. október 12.).
145

a köztudottan ateista Klement Gottwald elnök a feleségével, meg-
választása másnapján – 1949. július 15-én –, részt vett a Josef Beran
prágai érsek celebrálta szentmisén a Szent Vitus székesegyházban.
„Az ünnepi misét követően az elnök fejet hajtott Szent Vencel erek-
lyéje előtt és ünnepélyes püspöki áldásban részesült.”400
1949. augusztus 13–14-én a katolikus püspökök nagyszom-
bati konferenciája elutasította a készülő egyházügyi törvényeket,
amelyek az egyházak állami felügyeletét irányozták elő.401 Ennek
érdekében, 1949 októberében, hozták létre az Állami Egyházügyi
Hivatalokat.402 A püspökkari elutasítás ellenére, a törvények életbe
lépése után, 1950 januárjában, megkezdődött a szlovákiai alsópap-
ság hűségesküjének a letétele.
1950. április 13–14-én az Állambiztonsági Hivatal egyetlen éj-
szakai akcióban felszámolta a férfikolostorokat. A szerzetesek elő-
ször összpontosító, majd munkatáborba kerültek. Április 28-án a
görög katolikus papok és hívők eperjesi nagygyűlése semmissé
nyilvánította az ungvári uniót, és kimondta a pravoszláv egyházba
való visszatérést. Ezzel a görög katolikus egyház mintegy megszün-
tette önmagát. Mindezek következtében kialakult egy földalatti
egyház,403 amelynek tevékenységébe a magyarok (papok és hívők)
igazából – az ifjúsági táborszervezéseket és a könyvcsempészetet
leszámítva – nem kapcsolódtak be.404 Sőt! A szlovákiai magyar kato-
400 J. Haľko, i. m., 38. old.

401 Tarics Péter szerint pl. „csak a katolikus egyházban több mint 500 paptól tagadták meg a
működési engedélyt Csehszlovákia területén, miközben plébániák álltak üresen. A hívekkel
igényesebben foglalkozó papokat, ha teljesen el nem távolították hivatalukból, az egyik egy-
házközségből a másikba üldöztették a hatóságok. A gyermekeiket hitoktatásra beírató szülő-
ket a munkahelyükön zaklatták. S az is előfordult, hogy koholt vádak alapján perbe fogtak
egyházi személyeket, akik valamiért nem tetszettek a hatalomnak.” Tarics P., Magyarként a
Felvidéken, Budapest, 1994, 48. old.
402 „A hivatalt létrehozó kormányrendeletben a következőket olvashatjuk hatásköréről: ‹Központi
hatáskörrel rendelkezik, …törvényhozói, irányítói és ellenőrző tevékenységet gyakorol minden
egyházi és vallási ügyben, …az oktatási minisztériummal együtt irányítja a vallásoktatást, jóvá-
hagyja a tanterveket, teljes körű hatáskörrel rendelkezik a vallásoktatás és valamennyi egyházi
intézmény fölött, értékeli az egyházi sajtót és a publikációkat.›” J. Haľko, i. m., 173. old.
403 Itt készültek pályájukra az 1989 utáni szlovák politikai élet egyes vezető személyiségei (pl. a
Čarnogurský-fivérek, Ivan és Ján). Az illegalitásban működő egyház erejét és szervezettségét
mutatja, hogy 1987 decemberében aláírásgyűjtésbe kezdett a vallásszabadság tiszteletben
tartása érdekében. A petíciót országos viszonylatban 501 590, Szlovákiában pedig 291 284
személy írta alá.
404 Ellenpéldák is akadnak. 1951 áprilisában 2,5 év börtönre ítélik Burián László nagylévárdi és
Szitás Béla búrszentmiklósi katolikus papokat. A vád, hogy internálótáborból megszökött
papokat segítettek átjutni Ausztriába. 1951. december 9-én ugyanezért Lénár Károly már 17
évet kapott (1962. augusztus 20-án feltételesen szabadult).
146

likus papság részéről azok, akik részt vettek az Egyházügyi Hivatal
által kezdeményezett szliácsi értekezleten (június 14) csatlakoztak
az ún. „hazafias papok” mozgalmához. Eközben pedig kemény ka-
tolikus-ellenesség érvényesült Csehszlovákiában: a püspökök bör-
tönbe és házi őrizetbe kerültek.
1950. augusztus 29. és 31. között került sor a szlovákiai női szer-
zetesrendek felszámolására.
1951. szeptember 27–28-án alakult meg a Katolikus Békepapi
Mozgalom. A vezetést megtestesítő Összállami Békebizottság főtit-
kára Záreczky István lett.
1956. október 28-án a még hivatalban levő kassai (Jozef Čársky),
nyitrai (Eduard Nécsey), nagyszombati (Ambróz Lazík) és rozsnyói
(Róbert Pobožný) püspökök a lengyelországi és a magyarországi
változásokra hivatkozva kérték az egyházügyi törvények módosí-
tását. Eredménytelenül.405 Amennyiben azonban a korszak megíté-
léséhez figyelembe vesszük Paxy László visszaemlékezéseit, akkor
egy nagyon ellentmondásos képet kapunk ezekről az évekről. Hi-
szen minden nehézség ellenére lehetett hittant tanítani és templo-
mot javítani; sőt az állam „költözködési pénzt” is juttatott az áthelye-
zett katolikus papnak.406
1968. március 21-én – kétségtelenül az érzékelhető csehszlo-
vákiai társadalmi és politikai átalakulások hatására – lemondott a
Katolikus Békepapi Mozgalom Elnöksége, amely ezzel gyakorlati-
lag megszűnt. Március 25-én František Tomášek prágai érsek me-
morandumban kérte a kormánytól „az állam és az egyház közötti
viszony rendezését, többek között a szerzetesrendek és a görög ka-
tolikus egyház tevékenységének újbóli engedélyezését, az egyház-
ellenes intézkedések orvoslását és a szabad vallásoktatás lehetővé
tételét”.407
1968 áprilisában, az egykori görög katolikus papok és szerzete-
sek kassai értekezletén, érvénytelenítették az 1950-es eperjesi hatá-
rozatot, és megfogalmazták az egyház rehabilitálásának az igényét.
405 A korszakkal kapcsolatosan lásd pl. Jozef Hal’ko, „Az 1956-os magyar forradalmi események
egyházi visszhangja Szlovákiában a csehszlovák állambiztonsági jelentések tükrében”, in:
Szesztay Á. (szerk.) Együtt, Budapest, 2006, 161–175. old.; Kiss József, „1956 ősze Szlovákiában”,
Fórum 8, 2006/3, 3-20. old.
406 Lásd Paxy L., Testvérek Krisztusban, Budapest, 1991, 97. old.
147

A kormány június 13-án hivatalosan is engedélyezte a görög katoli-
kusok működését (205. sz. határozat), sőt gazdasági ellátásukról is
rendelkezett (70/1968), ellenben később (1973-tól) újra fenyegeté-
seknek kitéve kellett élniük.
Ebben az időszakban szintén az állami nyomás enyhülését tük-
rözi a katolikus papok országos konferenciájának (1968. május)
résztvevői által megalakított Zsinati Megújulási Bizottság. A szlováki-
ai és az országos bizottságok tagjai között helyet kapott Bíró Lucián
bencés szerzetes is. Október 18-án azonban a Belügyminisztérium
elutasította a szervezeti szabályzat jóváhagyását, s ezzel a bizottság
gyakorlatilag meg is szűnt. Ez már a kommunista kerékvágásba való
államhatalmi visszarendeződést vetítette előre. Novemberben vi-
szont elvben engedélyezték a szerzetesrendek működését.
1971. november 17-én, Prágában, Pacem in Terris néven újjáa-
lakult az 1968-ban felbomlott katolikus békepapi mozgalom.
A szlovákiai katolikus egyházi intézményrendszer helyzete
elvben 1977. december 30-án rendeződött – a Vatikán ún. „keleti
politikájának” is köszönhetően –, amikor VI. Pál pápa hosszas dip-
lomáciai tárgyalások után a nagyszombati apostoli kormányzósá-
got főegyházmegyei (érseki) rangra emelte, és létrehozta a szlo-
vák római katolikus egyháztartományt (a nyitrai, besztercebányai,
szepesi, rozsnyói és kassai alárendelt püspökségekkel). Egyben az
államhatárokhoz igazította az egyházmegyék határait is. Ebbe az
egyház-geopolitikai rendezésbe értelemszerűen a szlovákiai ma-
gyar katolikusok semmiféle igénye nem fért bele, jóllehet ebben
az időszakban (1980 körül) a magyar és vegyes nyelvű plébániák
száma kb. 235 (28,1%) volt.
Mivel a „normalizálódott” helyzetben a pasztorációs mozgástér
továbbra is szűk maradt a katolikus papság az építkezésekben és
felújításokban élte ki tevékenységi igényét. Ennek eredményekép-
pen az 1970–1980-as években gyakorlatilag megújultak a plébánia-
épületek.
1978 februárjában, a Charta ’77 aláírása miatt, őrizetbe vették
Gombik Róbert szenci káplánt, majd 7 évre eltiltották a papi tevé-
kenységtől.
1984. október 10-én a szlovák hatóságok „lázításra tett előké-
szület” miatt eljárást indítottak „Németh Mátyás hárskúti plébános
148

ellen, mivel otthonában egy házkutatás alkalmával nagy mennyisé-
gű vallásos irodalmat találtak. A Rozsnyói Járásbíróság, 1985. május
14-én, kétéves felfüggesztéssel egyévi feltételes szabadságvesztés-
re” ítélte, és egy évre megvonta tőle a papi tevékenység végzésének
engedélyezését.408
1988. március 25-én (vagyis Gyümölcsoltó Boldogasszony
napján) „a szlovák katolikus ellenzék František Mikloško kezdemé-
nyezésére gyertyás tüntetést [szervezett] Pozsonyban az emberi
jogok és a vallásszabadság be nem tartása, valamint az üresen álló
püspöki székek betöltésére tett vatikáni javaslat csehszlovák részről
történt elutasítása elleni tiltakozásul”. A kb. 3-4 ezer fős tömeget a
rendőrség erőszakkal (vízágyú, könnygáz, gumibot) szétverte.409
A tüntetést követően került sor Jan Sokol püspökké szentelésé-
re (június 12-én). Ez alkalomból Paxy László – a magyar katolikus
papság és hívők nevében – egyetlen mondatban magyarul is kö-
szöntötte, amire epés hangú levelet kapott, a főpapnak címezve:
„Excellenciás Úr! Őszinte szívből gratulálunk Önnek a nagy-

szombati főegyházmegye püspökévé való kinevezése alkalmából.
Elsősorban Isten áldását, jó egészséget, szerencsét, örömöt és sikert
kívánunk. – De most más ügyben írunk Önnek. Nagy keserűség-
gel vettük a hírt, hogy az Ön felszentelésén az egyházfai plébános
magyarul beszélt. Amennyire tudjuk, Szlovákiában magyarok nin-
csenek. Azokat, akik magyar nemzetiségűeknek vallották magukat,
1946-ban kitelepítették. A többiek reszlovakizáltak. A jelenlegi szlo-
vákok ellen irányuló soviniszta politikát a tanítók és papok foly-
tatják, akik, mint látható, még hivatalos teret is kapnak erre. Kár.
Odaadással” (olvashatatlan aláírás). – (A lap alján) „Tudomásulvé-
telül: Paxy László, Egyházfa. Az Ön feladata híveit szlovákul taníta-
ni. Hogyha ezt megtanulhatta a budapesti érseki helynök [vagyis
Bárdos Ferenc, aki szlovák nyelven köszöntötte Sokol érseket], Ön
miért nem tette? A Duna és a Tátra között legszebben csak a szlovák
szó hangzik. Máskülönben ugyanaz vár önökre, mint az önökhöz
tartozókra Romániában.”410
408 Uo., 395. old.

409 Uo., 417. old.
410 Paxy L., i. m., 152–153. old.
149

Jan Sokolt azonban csak 1989. szeptember 9-én iktatták be
a nagyszombati érseki és a szlovákiai prímási tisztségbe. Mindez
már a változás előszeleként is értelmezhető (novemberben tört ki a
„bársonyos forradalom”).
1989. december 7-én feloszlott a kommunista rendszert tá-
mogató, és az államhatalom által támogatott, Pacem in Terris papi
mozgalom. Az egyház – és az ország – életében egy új korszak volt
kibontakozóban.
Összességében azt lehet mondani, hogy a kommunizmus alatt
a szlovákiai magyar katolikus szellemi élet egyszerűen elsorvadt,
beszorult a liturgiába, hiszen magyar nyelvű katolikus sajtót nem
engedélyeztek, s a könyvkiadás is kimerült a liturgikus kiadványok-
ban. A szlovák egyházi hatóság pedig – amelyet lefoglalt az állam-
mal való konfrontáció – közömbös maradt a magyar katolikusok
problémáival szemben. Ugyanakkor ténylegesen nem ismerjük,
hogy a magyar katolikus papok hogyan viszonyultak egymáshoz, a
szlovák papokhoz, illetve a felső vezetéshez.
Református viszonylatban a kommunista hatalomátvétel egyben a
szlovák vezetésű Szervező Bizottság térvesztését is jelentette, amely-
nek voltak bizonyos kötődései a Demokrata Párthoz. A teljhatalom
megingásának első jeleként értelmezhetjük azt az 1948. március 18-i
állásfoglalást, amely a pozsonyi tiltásra reagálva kifejtette, hogy az
egyházi alkotmány értelmében az istentiszteleti nyelv megválasztása
az egyházközségek hatáskörébe tartozik. Ezzel burkoltan ugyan, de
mégis az egyházi autonómia durva megsértésére világított rá.
1948. május 15-én „a Kalvínske hlasy közlése szerint 1945 óta a ma-
gyar istentiszteleti nyelvet a református egyház 14 gyülekezetében ‘ön-
ként’, Kassa környékén pedig további 11-ben a Szervező Bizottság uta-
sítására változtatták szlovákra, s a 136 református vasárnapi iskola közül
118-ban folyik magyarul, 18-ban szlovákul az oktatás. Az egyháznak 9
egyházmegyéje (6 magyar, 3 szlovák), 208 anyaegyházközsége (169 ma-
gyar, 28 szlovák, 10 vegyes), 82 leányegyházközsége (67 magyar, 12 szlo-
vák, 3 vegyes) és 46 fiókegyházközsége (36 magyar, 10 szlovák) van.”411
411 Popély Á., i. m., 143. old.
150

1948. július közepén az istentiszteleti nyelv miatt a szervező
bizottság elnöksége összeütközésbe került a járási nemzeti bizott-
ságok akcióbizottságaival – jóllehet ekkor már (a kommunista párt
érdekeinek megfelelően) napirenden volt a magyar kisebbség
helyzetének a rendezése.412
1948. október 1-jén kántor-katechetikai iskola nyílt Kassán, szlo-
vák és magyar oktatási nyelvvel. Ez már egyértelműen az átalakuló
helyzetről és az átrendeződő erőviszonyokról árulkodott, annál is
inkább mivel Csehszlovákia és Magyarország ugyanazon (szovjet)
politikai táborba tartozott, ahol a kapcsolatokban a „barátság” volt
a mérvadó.
1949. március 15–16-án, a református lelkészek komáromi ál-
talános konferenciáján, Andrej Maťasík, a Szervező Bizottság nevé-
ben, új zsinati választások kiírását jelentette be. A szeptemberben
megválasztandó új egyházi Zsinatnak feladata lesz az új alkotmány
kidolgozása. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy az eseményeket ténylege-
sen már nem a Bizottság irányítja. Galambos Zoltán komáromi lel-
kipásztor vezetésével azonnal megalakult az Országos Református
Lelkészegyesület.
1949 júliusában – miközben folyt a katolikusok és az államha-
talom konfrontációja – a református egyház elégedettségét fejezte
ki a készülő új egyházügyi törvények kapcsán, amely a reformá-
tus egyházat egyenjogúsította a többi egyházzal. Ennek eredmé-
nyeképpen most már a magyar nemzetiségű lelkészek is kaphat-
tak állami fizetést; és lehetőség nyílt a prágai Comenius Teológiai
Fakultáson is tanulni. Később a Szlovákiai Református Keresztyén
Egyház két tanszéket kapott a fakultáson, aminek köszönhetően a
diákok képzésük ideje alatt magyar előadásokat is hallgathattak.
A változás jeleként, 1949. november 30-án, a református egy-
ház hivatalos lapja, a Kalvínske hlasy, magyar nyelvű mellékletet
indított.
A protestáns – köztük a református – egyházak vezetői 1950.
február 10-én Viliam Široký miniszterelnök előtt tették le az egyház-
ügyi törvények előírta hűségesküt.
412 1948. július 8-án Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Elnöksége jóvá-
hagyta a magyarok helyzetének rendezéséről szóló alapelveket. Ez pl. a magyar nyelvű okta-
tást is tartalmazta.
151

1950. december 28-án Poprádon megalakult az Alkotmányozó
Zsinat.
1951 júliusában elindult a Kálvinista Szemle, a református egy-
ház magyar nyelvű hivatalos lapja. Ez hatalmas változást jelentett
a II. világháború utáni évekhez képest, amikor is minden szlovák
irányítás alatt állt.
1951. augusztusában, a pozsonyi zsinati ülésen került elfoga-
dásra az a keretalkotmány, amely meghatározta a Szlovákiai Re-
formátus Keresztyén Egyház létének jogi alapjait – és amelyet az
Egyházügyi Hivatal is elfogadott (október 22.). Az alkotmány értel-
mében az egyház egy hattagú elnökség irányítása alá került, amely-
nek tagjai voltak a püspök (Ján Tomašuľa) és a világi elnök (Vojtech
Ozorovský), valamint azok 2–2 helyettese. Ezen utóbbi poziciókba
már magyarok kerültek. Ily módon a református egyház csendesen
és módszeresen valósította meg a vezetőváltást. Ugyanakkor – az
állami igényeknek megfelelően – megszűnt az egyház belmissziós
tevékenysége.
1951. december 5-én került megválasztásra az egyház legfel-
sőbb törvényhozó szerve, a Zsinati Tanács. Határozata értelmében
a magyarországi új énekeskönyv szlovákiai kiadásában a magyar
himnuszt a csehszlovákkal helyettesítették.
1952. március 20-án a Zsinati Elnökség, eleget téve az állami
utasításnak, felfüggesztette az Országos Református Lelkészegye-
sület működését.
1952. augusztus 21-én a lévai zsinat meghatározta a hét új egy-
házmegye határait és megnevezéseit (a régieket az államhatalom
feudális maradványnak ítélte): pozsonyi, dél-nyitrai, észak-nyitrai,
besztercebányai, nyugat-kassai, kelet-kassai, eperjesi. Ezek össz-
hangban voltak az új állami közigazgatási elnevezésekkel. Ennek
következtében új egyházmegyei tisztújító választásokat szerveztek
(1953. január).
1953. szeptember 29-én, a pozsonyi zsinati ülésen, Varga Imre
rimaszombati lelkészt 6 évre püspökké választották.413 A tiszt-
413 1951-ben Varga Imre, mint zsinati alelnök, azzal magyarázta a református egyházi belmisszió
megszűntetését, hogy az hétköznapokon akadályozta a mezőgazdasági munkavégzést, és
figyelmeztetett minden lelkészt, hogy törvénysértést követnek el, ha szolgálati helyükön kívül
evangelizációban (missziós munkában) vesznek részt.
152

séget egészen haláláig viselte (1980. december 10-ig).414 Az első
püspökhelyettes Juraj Gazdovič, a világi elnök (főgondnok) pedig
Csáji Bertalan lett. Ezzel gyakorlatilag befejeződött a „nemzeti” ha-
talomváltás az egyházban.
1960. március 10-én a nyitrai zsinati ülés 6-ról 12 évre növelte
a tisztségviselők megbízatási idejét. Újra Varga Imre lett a püspök,
Csáji Bertalan pedig a főgondnok.415 A szlovák Ján Čontofalský itt
már csak a második püspökhelyettesi tisztet kapta meg. Mintha a
pártállam hatalmi modelljének begyűrűzését észlelhetnénk az egy-
házban.
1961-ben a református egyháznak 203 anyaegyházközsége (163
magyar, 23 szlovák, 17 vegyes nyelvű) és 107 leányegyházközsége
volt. Ezekben 155 lelkipásztor teljesített szolgálatot.
1963-ban megjelenhetett a magyar énekeskönyv és a konfirmá-
ciós Káté.
1968. január 1-jétől Varga Imre püspök lett a Kalvínske hlasy és
a Kálvinista Szemle főszerkesztője is.
1968. április 10-én a református egyház vezetése a demokrati-
kus folyamatok támogatásáról biztosította a prágai és a pozsonyi
pártvezetést. Ugyanakkor – a katolikusokkal és az evangélikusokkal
ellentétben – semmi kifogásolni valót nem talált az 1949-es egyház-
ügyi törvényekben. Hiszen azok teremtették meg a református egy-
ház egyenjogúságát a többi egyházzal.
1968. május 2-án „a református egyház szlovák lelkészei Ján
Čontofalský püspökhelyettes által kezdeményezett nagymihályi
találkozójának résztvevői A szlovák lelkészek rezolúciója címmel
beadvánnyal [fordultak] az egyház Zsinati Elnökségéhez, amely-
ben többek között egy önálló szlovák egyházmegye létrehozását
és a szlovák nyelvű egyházi lap szerkesztésének a szlovák egy-
házmegyébe való áthelyezését” kérték.416 Kérésüket a Zsinati Ta-
nács elutasította (június 20). Elgondolkodtató a párhuzamosság
(és a mentalitásbeli azonosság) a magyar református és a szlovák
414 1959-ben a Református Világszövetség alelnöke lett. Ennek fényében mindenképpen megérde-
melné azt vizsgálni, hogy a kommunista országokból származó és a nemzetközi egyházi szer-
vezetekben tisztséget betöltő személyek milyen tevékenységet fejtettek ki, milyen szellemisé-
get és érdekeket jelenítettek meg –, illetve feltárni, hogy ki manipulált kit?
415 1972-ben szintén újraválasztották őket.
416 Popély Á., i. m., 277. old.
153

katolikus egyházi vezetés magatartása között! De még ennél is
elgondolkodtatóbb a magyar református egyház belesimulása a
visszarendeződő kommunista államrendszerbe. 1970. december
1-jén ugyanis a komáromi zsinat már elítélte a szlovák lelkészek
1968-as rezolúcióját, és „testvéri üzenetet” intézett a gyülekezetek-
hez, mintegy megelégedéssel nyugtázva, „hogy az egyház szlovák
és magyar hívei a válságos 1968-as és 1969-es évek során bizonysá-
got tettek ‘szoros együvé tartozásukról’.”417 Ezt követően az aláírók
visszavonták a rezolúciót.
1984. május 4-én Horváth Zsigmond komáromi lelkész lett a
püspök, aki 1972 óta volt első püspökhelyettes; 1981 februárjától
pedig már de facto is betöltötte a lelkészi elnök tisztségét. Főgond-
nokká Takács Zoltánt választották.418
1988. június 28-án a komáromi zsinat rendkívüli jelölő ülése
Mikó Jenő pozsonyi lelkipásztort püspökké választotta. Megválasz-
tását a hatóságok 1988. december 15-én hagyták jóvá. Ennek kö-
vetkeztében a püspöki székhely Pozsonyba költözött, miközben a
hivatal és a Zsinat Elnöksége továbbra is Komáromban maradt.
1989. november 29-én a református lelkészek pozsonyi országos
konferenciájának résztvevői támogatásukról biztosították a csehszlo-
vákiai egyházak és vallási közösségek vezetőinek rendszerváltást és
teljes vallásszabadságot sürgető brünni nyilatkozatát (november 27.).
Ugyanakkor kérték az elkobzott egyházi vagyon legalább részleges
visszaszolgáltatását, a meghurcolt lelkészek rehabilitálását, egy füg-
getlen lelkészegyesület létrehozását, illetve Tőkés László erdélyi re-
formátus lelkész támogatásának a kinyilvánítását.
A kommunista korszak évtizedeit összegezve azt lehet mon-
dani, hogy az intézmény- és politikatörténeti eseményeket leszá-
mítva a magyar katolikusok, reformátusok és evangélikusok belső
egyházi életéről, közösség- és identitásmegtartó tevékenységéről
gyakorlatilag nem rendelkezünk információkkal. Ellenben az jól
körvonalazódik, hogy az egyházak többnyire sodródtak az esemé-
nyekkel, és a társadalomban, illetve a politikai hatalmi szférában
417 Uo., 319. old

418 Takács Zoltán a rendszerváltás után elvégezte a budapesti református teológiát, és 1997-ben
(70 évesen) le is doktorált. Lásd L. Erdélyi Margit–Peres Imre (szerk.), Gaudium et Corona.
Tanulmánykötet ThDr. Ing. Takács Zoltán, PhD. tiszteletére 80. születésnapja alkalmából, Selye
János Egyetem, Tanárképző Kar, Komárno, 2007.
154

zajló folyamatokra reagáltak. Az azonban mindenképpen figye-
lemre méltó, hogy az 1968-as demokratizálódási folyamat ismét
felszínre hozta a szlovák nacionalizmust és magyarellenességet.
Ez tanulságul és figyelmeztetőül szolgálhatott volna a rendszer-
váltás időszakában.
1969. január 1-jén Csehszlovákia szövetségi állammá alakult
át. Bizonyos értelemben új korszak kezdődött az ország életében.
Ellenben továbbra sem lehetett túlzottan vallásosnak lenni, s nem
volt tanácsos szabadon gondolkodni, illetve önálló véleményt al-
kotni. Különböző eszközökkel és módon gyakorlatilag tovább folyt
az egyházak üldözése és zsarolása, a vallásos élet akadályozása –
egészen a rendszerváltásig.
4. Jugoszlávia
Titónak – aki 1980-ban bekövetkezett haláláig Jugoszlávia tényleges

vezetője volt – az el nem kötelezettség hangoztatásával (vagyis a
balkáni rafinéria magas szintű alkalmazásával) sikerült megtévesz-
teni az egész világot. Pedig ha az államhatalomnak a valláshoz való
viszonyulását nézzük, akkor nyilvánvalóvá válik a rendszer igazi
természete. A jugoszláv egyházpolitikát ugyanis az antiklerikaliz-
mus és az elnyomás jellemezte. Az elsődleges célkitűzés a vallásos
élet leépítése, elsorvasztása volt. Annál is inkább, mivel első időben
a kommunista államhatalom meg volt győződve arról, hogy a vallás
rövid időn belül mintegy magától megszűnik. Erre természetesen
nem került sor. Az egyházellenesség örve alatt azonban sikerrel
építették le a magyar kisebbségi intézményrendszert is – aminek
eredményeképpen a magyarság fizikai és kulturális léte teljes mér-
tékben állami monopóliumba került.
A közéletből és a társadalomból kiszorult ‘magyar’ egyházak,
illetve a kisebbségi elit-értelmiség között egyfajta távolságtartás
alakult ki.419 Hiszen az egyházak szerepe a hitéletre és az egyházi
419 „Jugoszláviában (is) csak párttagok tölthettek be vezető állásokat, s a párttagsággal össze-
egyeztethetetlen volt a vallásgyakorlás, de még állásukból is elbocsátották azokat, akik temp-
lomban esküdtek, vagy egyházi tevékenységben, rendezvényen vettek részt.” Arday L.,
Magyarok a Délvidéken, Budapest, 2002, 39. old.
155

szolgáltatásokra korlátozódott. Ugyanakkor az sem elhanyagolha-
tó, hogy magyar egyházi viszonylatban mindvégig gondot jelentett
a magyar egyházi személyzet (papok, lelkészek) utánpótlása.
1953 után elkezdődött az egyházakat és a vallási életet érintő
megszorítások fokozatos feloldása.420 1965-től pedig kifejezetten
liberalizációról beszélhetünk,421 amelyet egy újabb megszorítások-
kal terhelt időszak (1972–1982) követett.422 Ekkor lépett életbe az
1974-es új alkotmány, amely az egyházak és a vallás megítélésén lé-
nyegében semmit nem változtatott.423
Ellenben minden reformpróbálkozás ellenére – Tito halá-
lát követően – beindult a jugoszláv rendszer leépülési folyamata,
amely egyúttal a nagyobb szabadság és az új lehetőségek irányába
mutatott. Ennek tudható be, hogy a Vajdaság két katolikus egyház-
megyéje – a szabadkai (Bácska) és a nagybecskereki (Bánát) – pl.
magyar püspököket kapott.424 Addig ugyanis a horvátok (pontosab-
ban bunyevácok) uralták a vajdasági (és szerbiai) római katolikus
egyházi vezetést. Bácskában, 1989 júniusában, Pénzes János, Bánát-
ban pedig, 1988 februárjában, Huzsvár László lett a püspök.425
Jugoszlávia végül véres háborúkban esett szét – végérvénye-
sen.426
420 Pl. az 1962–63-as tanévben kezdte meg működését a szabadkai Paulinum, mint Püspökségi
Gimnázium és (kis)Szeminárium.
421 VI. Pál pápa ebben az időszakban, 1968 januárjában, alakította meg a szabadkai püspökséget.
Első püspöke Zvekanovic Mátyás lett, aki 1956 és 1958 között Lajco Budanović segédpüspöke,
majd utódja volt a Bácskai Apostoli Kormányzóság élén. 1991. április 21-én hunyt el.
422 1971 decemberében VI. Pál Jung Tamást kinevezte ugyan a Bánáti Apostoli kormányzóság
kormányzójává és címzetes püspökké (1972 februárjában fel is szentelték), ellenben magát a
püspökséget már nem sikerült felállítani. 1971 előtt a kormányzói feladatokat lényegében a
belgrádi érsek, Gabriel Bukatko, látta el.
423 Lásd Paul Mojzes, Religious Liberty in Eastern Europe and the USSR Before and After the
Great Transformation. (East European Monographs), Boulder, Colorado, 1992.
424 Ez szintén azt bizonyítja, hogy a Vatikán püspökkinevezési gyakorlatának politikai dimenzió-
ja is van. A vajdasági egyházmegyék lényegében Jugoszlávia széthullásának előestéjén kaptak
magyar püspököket (addig nem!), mert ez a megoldás mindenképpen elfogadhatóbbnak tűnt
a szerb hatóságok számára, mint pl. horvát főpapok kinevezése, ahogy az szokásban volt
Jugoszlávia egész fennállása idején.
425 Huzsvár püspököt, 2008 áprilisában, Német László, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
addigi titkára váltotta fel az egyházmegye élén. Erdő Péter bíboros 2008. július 5-én szentelte
püspökké.
426 Lásd pl. Kocsis Károly, Egy felrobbant etnikai mozaik esete. Az etnikai konfliktusok történeti-
földrajzi háttere a volt Jugoszlávia területén, Teleki László Alapítvány, Budapest, 1993.
156

Összegzés
Egy kezdeti, nyílt és véres, egyházüldözési időszak után a bolse-

vik kommunista államhatalmak alapstratégiája az egyházak belül-
ről történő bomlasztása lett, elsősorban olyan papok révén, akik
valamiféle (többnyire anyagi vagy pályafutási) előnyökért készek
voltak együttműködni a rendszerrel és kiszolgálni azt (besúgók és
békepapok). Mindez – helytől és időtől függően eltérő mértékben
ugyan, de – érvényes a magyar egyházakra is. Ugyanakkor általános
volt a szerzetesrendek felszámolása, a bebörtönzések, az egyházi
tulajdon kisajátítása, a vallásos sajtó és könyvkiadás betiltása vagy
erőteljes korlátozása, a szellemi élet elsorvasztása, az egyházak ki-
szorítása az oktatásból.
A magyar kisebbségek viszonylatában ez egyben azt is jelen-
tette, hogy veszélybe került még az a maradék önálló intézményes
hálózat is, amely a két világháború között mentes maradt az adott
nemzetállam közvetlen befolyásától és irányításától. Ilyen körülmé-
nyek között a vallásellenesség és osztályellenesség mindenképpen
etnikai/nemzeti dimenzióval is feltöltődött. Az ideológiai alapú
megosztottság – és annak államilag generált folyamatos fenntartása
és erősítése – végeredményben a kisebbségek sokszoros megosz-
tottságát eredményezte. A félelem, a bizonytalanság és az általános
bizalmatlanság légkörében, pedig mindenki mindenkinek az ellen-
ségévé vált. Talán ez a totális társadalmi ellenőrzést megvalósítani
igyekvő bolsevik kommunizmus legmaradandóbb – máig kiható
– hozadéka: az erkölcsi és társadalmi értékrendvesztés eredménye-
képpen kialakult széttöredezett, illetve az intellektuálisan és ideoló-
giailag kiszolgáltatott, érzelmektől irányított társadalmak. Nem sza-
bad ugyanis elfelejteni, hogy a bolsevik rendszer amoralitásra és a
mindennemű felelősségvállas elhárítására szocializálta az egyént.
157

VII. 1990-től napjainkig:
a modernitás 427
és a demokrácia kihívásai
Közép-Kelet-Európa egyházai és vallási közösségei – a társadal-
makhoz hasonlóan – nem voltak felkészülve a rendszerváltás-
ra.428 Annál is inkább, mivel teljes mértékben kimaradtak abból a
rendszerátalakítási folyamatból, amely végül is a politikai, gazdasá-
gi, pénzügyi és társadalmi hatalom újraelosztásához vezetett. Köz-
vetlenül a rendszerátalakulások után azonban – egészen különös
módon – politikailag és társadalmilag egyaránt felértékelődtek az
egyházak, illetve a különböző vallási közösségek. Azt is lehetne
mondani, hogy valamiféle legitimációs szerepkörbe kerültek, ami
gyakorlatilag máig megmaradt. Politikai pártok és politikusok egy-
aránt keresni kezdték a támogatásukat, és ugyanakkor a támogatá-
sukról biztosították őket. Hiszen az egykori kommunista politikus a
kommunizmussal való szakítását a leghatásosabban a nyilvános val-
lásgyakorlással tudta bizonyítani. Mintha a második világháborút
követő és ‘demokratikus’ választásnak álcázott, kommunista hata-
427 Erre vonatkozóan lásd Zombory Máté–Niedermüller Péter–Horváth Kata – Oblath Márton
(szerk.), Sokféle modernitás. A modernizáció stratégiái és modelljei a globális világban,
L’Harmattan, Budapest, 2009.
428 „A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül
került a diktatúra összeomlását követő ‘átmeneti’ helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetői-
nek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető,
elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen
értelmiségi nemzedékek egész sora nőtt fel úgy a totalitarizmus időszakában, hogy nem szerez-
hetett áthagyományozott ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési
tapasztalatokról.” Cseke P., Paradigmaváltó erdélyi törekvések, Kolozsvár, 2003, 9. old. Egyházi
vonatkozásban lásd „Az egyházak kisebbségben”, Regio 2, 1991/3, 140-165. old.; valamint „Az
egyházak Közép-Európában”, Egyházfórum 24 (10. új) évf., 2009/4, 4–11. old.
159

lomátvétel megfordított színjátéka ment volna végbe. A kibontako-
zó polgári demokrácia és liberális piacgazdaság keretei között úgy
tűnt nem elégséges a puszta választási győzelem: a tényleges legiti-
mitáshoz kell az egyházi támogatás és erkölcsi értékrendazonosság
felmutatása is.
Ez a folyamat a magyar kisebbségi közösségekben is lejátszó-
dott; az egyes országok biztosította keretek és lehetőségek közepet-
te. Hiszen a kisebbségvédelmet első időben/időktől monopolizáló
– és ma már kontraszelekcióval önmagát mentálisan újratermelő
– kisebbségi vezetői réteg szintén az adott pártállami hatalmi struk-
túrákból került ki, illetve abban az ideológiai és politikai kultúrá-
jú közegben szocializálódott. Ilyen körülmények között érthető,
hogy legitimáció szempontjából elengedhetetlenül szüksége volt
a megnyomorított és megalkuvásokra/vértanúságra kényszerített
egyházakra – akik viszont felemelkedésük támogatását remélték
viszonzásul.
1. Románia
Ideológiai ateizmusa ellenére a bolsevik kommunizmus Románi-

ában egyáltalán nem szüntette meg az egyházak társadalmi szere-
pét. Annyira nem, hogy a Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében
a nemzeti-kommunista pártállam az ortodox egyházszervezetet is
bevonta a társadalom ellenőrzésébe, arról nem is beszélve, hogy a
román ortodox egyház teljes mértékben kiszolgálta a nacionalista
rendszer propaganda igényeit, mind belföldi, mind pedig külföldi
vonatkozásban.429 Az akkor megszerzett társadalmi (és nemzetpo-
litikai) szerepet az ortodox egyház a rendszerváltás után is meg-
őrizte, és meg is növelte.430 Ezt legbeszédesebben a csíkszeredai
székhellyel 1994-ben felállított, Hargita és Kovászna megyékre ki-
terjedő, román ortodox egyházmegye fejének, Ioan Selejan püs-
429 Lásd pl. Jakab Attila, „Vallás és nacionalizmus”, Pro Minoritate 6, 1997/3–4, 170–185. old.
430 2008-ban pl. a román szenátus jogügyi bizottsága kivonta az egyházi személyeket a Securitate
Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) által vizsgálható személyek köréből. Ez azt jelenti,
hogy egyházi tisztségviselő átvizsgálását csakis az illető felekezet illetékesei kérhetik. A jelek
szerint erre egyedül a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben van hajlandóság.
160

pöknek az érseki rangra való emelése bizonyítja.431 A püspökség
fennállásának 15. évfordulójával egybekötött ünnepélyes beiktatá-
son, amelyet maga Daniel pátriárka432 celebrált, számos bukaresti
politikus mellett megjelent mindkét román kormánypárt elnöke is:
Emil Boc (Demokrata Liberális Párt) és Mircea Geoană (Szociálde-
mokrata Párt). Az ünnepséget csupán az árnyékolta be, hogy az or-
todox egyházi törvények értelmében egy püspökséget csak 300 év
működés után lehet érsekséggé átminősíteni. Így a Székelyföldön
egyelőre egyházilag nem igazán indokolható újabb román ortodox
püspökségek megalapítása.
A politika és a vallás összefonódásának befolyása alól maga
az erdélyi magyarság sem tudta (és még ma sem tudja) teljesen ki-
vonni magát.433 Pedig elsősorban abban lett volna érdekelt, hogy
Románia minél előbb egy államegyháztól mentes, decentralizált,
a sokféleséget elfogadó és tiszteletben tartó, polgárosult társada-
lommal rendelkező demokratikus európai országgá váljon. A ki-
sebbségi érdekvédelem markáns előtérbe helyezésével azonban
nem teremtődött meg a magyarságnak, mint közösségnek, a tény-
leges beágyazódása az ország (nagyon lassú) demokratizálódási
folyamatába. Ennek eredményeképpen a magyar kisebbség a sa-
ját maga szintjén tulajdonképpen leképezi az ország társadalmi
berendezkedését, mentalitását és politikai kultúráját. Passzívan és
lemaradva sodródik az országban zajló folyamatok mentén anél-
kül, hogy azokra bármiféle befolyással is lenne. Ezt nagyszerűen
431 15 év alatt Selejan püspök 130 ortodox templomot újított fel, 30 újat épített, és 6 kolostort alapí-
tott; az államtól megszerzett vagyonról (ingatlanok és földbirtok) nem is beszélve. Román
nemzetpolitikai szempontból kétséget kizáróan rászolgált az érseki címre! Selejan püspök tevé-
kenységére és az állami támogatásokra vonatkozóan lásd Jakab Attila, A pluralitás vonzáskör-
ében. Csíkszereda történelmi, társadalmi és vallási mikroszociográfiája. (Műhelytanulmány,
13), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2005, 32–34. old. Ezzel szem-
ben a Csíkszeredában helyben lakó magyar római katolikus gyulafehérvári segédpüspök jelen-
létének csupán szimbolikus jelentősége van, hiszen ez egyházjogilag valójában nem jelent
semmit. Tényleges katolikus püspökség felállítására ugyanis egyedül a Vatikán jogosult. Erre
pedig, a jelen körülmények között, semmi esély, hiszen a felek (a Szentszék, illetve a román
állam) geopolitikailag semmiképpen nem érdekeltek a felállításban.
432 A nyugati közvélemény – és áttételesen a döntéshozók – szimpátiáját megnyerni hivatott
kapcsolatépítő háttérdiplomácia nagyszerű példája Daniel pátriárka legújabb könyve:
Patriarche Daniel de l’Église orthodoxe roumaine, La joie de la fidélité. Précédé d’un entretien
avec Hyacinthe Destivelle, o.p., Les Éditions du Cerf & Istina, Paris, 2009.
433 Az RMDSZ 1993-as programjában szerepelt pl. az egyházak állami szubvenciója, és az egyházi
szolgálatban állók állami fizetése. Mindez azt mutatja, hogy a bizánci modell és gondolkodás-
mód mély hatást gyakorolt az erdélyi magyarságra és annak „elit”-jére. Lásd Bárdi N. – Éger Gy.
(szerk.), Útkeresés és integráció, Budapest, 2000, 106–107. old.
161

tükrözi az a tény, hogy az ún. „történelmi” magyar egyházak soha
nem szorgalmazták és lényegében nem is támogatják a modern li-
berális/republikánus társadalmi és politikai eszméket (pl. laicitás,
állam és egyház szétválasztása434). Első időben mindez az egyházak
(különösképpen a katolikus egyház) és az RMDSZ összefonódá-
sában nyilvánult meg, mely végeredményben máig időszerűnek
mondható.435
A sajátos – az államcsíny fogalmát is kimerítő – erőszakos ro-
mán rendszerváltás436 és posztkommunista berendezkedés jó egy
évtizeddel kitolta a társadalom tényleges demokratikus moderni-
zálódásának kezdetét, amely egyidőben a globalizáció hatásainak
434 Lásd Jakab Attila, „A laicitás kilátásai Közép-Kelet-Európában”, Egyházfórum 19 (5. új) évf.,
2004/3-4, 13–16. old.
435 Ennek egyik igen beszédes példája a döbbenetesen korlátolt egyháztörténeti ismeretekről
tanúbizonyságot tevő deményházi plébános, Rózsa Gáspár, protestánsellenes kirohanása, aki
közben hívei nevében is teljes lojalitásáról biztosította Markó Bélát. Lásd pl. Szucher Ervin,
„Kampányoló plébános”, Krónika 2008. november 26. Mindehhez előzményként érdemes
tudni, hogy a 2008. november 13-án kelt körlevelében (1675/2008) Jakubinyi György gyulafe-
hérvári római katolikus érsek ekképpen fogalmazott: „Mint mindig, azt kérjük kedves
Híveinktől, hogy menjenek el a szavazásra és lelkiismeretük szerint olyanokra adják szavaza-
tukat, akiről tudják, hogy egyházunk és népünk érdekeit védik, az egységet ápolják”, vagyis az
RMDSZ jelöltjeire. A magyar evangélikusok mindezt sokkal nyíltabban és világosabban fogal-
mazták meg. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke, és
Pál Gyula, egyházkerületi másodfelügyelő, a következő felhívást tette közzé: „Ne engedjük,
hogy mások döntsenek helyettünk, sorsunkról, ezért november 30-án menjünk el szavazni.
Felkérem szeretettel híveinket, testvéreinket, minden felelősen gondolkodó magyar embert
hogy ne hagyják ki ezt az alkalmat és vasárnap szavazzanak bizalmat az RMDSZ-nek, az erdé-
lyi magyarság érdekképviseletének. Minden egyes leadott szavazat fontos, minden egyes
leadott szavazatra szükség van, hogy az ország törvényhozásában érvényesíteni tudjuk törek-
véseinket, elképzeléseinket és akaratunkat. Ezek a döntések teljes közösségünket érintik,
ennek jelenét, jövőjét határozzák meg. Tegyünk hát saját jövőnkért, döntsünk mi magunk és
menjünk el szavazni. Erős vár a mi Istenünk!” (www.rmdsz.ro/hirek.php?hir=1074) (Letöltés:
2009. október 22.). Időközben azonban Tőkés László és Markó Béla politikai szövetséget
kötött, s ezzel fátyol borult az elmúlt évek siralmasan alacsony színvonalú politikai csatározá-
saira, amelynek központi eleme az egymás kölcsönös lejáratása volt.
436 Erre vonatkozóan ma már könyvtárnyi irodalom született. Lásd Stelian Mândruţ, „Revoluţia
din decembrie 1989, în istoriografia română şi străină (Bibliografia selectivă 1990--2005)”,
Memorial 1989, 2007/1. Sokatmondó, hogy a túlfűtött 1989 decemberi hangulatban Jakab
Antal püspök megőrizte a hidegvérét, és kivárt. Ő volt egyébként az egyetlen egyházi mél-
tóság, aki nem küldött táviratot és nem gratulált az „eredetien román demokrácia” felépítését
meghirdető Nemzeti Megmentési Front Tanácsának, élén az elsővonalbeli – de „kegyvesztett”
– kommunista Ion Iliescuval. Papjait gyorsan és határozottan eltiltotta a politikai, közéleti
szerepvállalástól. Ellenben rendelkezett a minden felől érkező – sok esetben kaotikus helyze-
teket teremtő – segélyszállítmányok elosztásában való segédkezésről. Ennek érdekében 1990.
február 10-én elrendelte a Caritas megalapítását. Lásd Varga G.–Vencser L., Megalkuvás nél-
kül, Budapest, 2009, 190–200. old. A születő román demokrácia egyik eredeti vonásaként
értékelhető, hogy az államhatalom nehezményezte, hogy a Szentszék a személyek előzetes
egyeztetése nélkül nevezett ki katolikus püspököket 1990. március 14-én. Másik példa a saját-
ságosan „eredeti” román demokráciát illetően annak a magyar nyelvű oktatáshoz való kezde-
ti viszonyulása. Ezt érzékelteti Bárdi N.–Éger Gy. (szerk.), Útkeresés és integráció, Budapest,
2000, 122–123, 142–147. old.
162

erőteljesebb érvényesülését is jelentette. Egyáltalán nem véletlen
tehát, hogy 2000-ben Tomka Miklós, az Erdélyben végzett vallásszo-
ciológiai kutatásainak eredményeképpen, még mindig olyan meg-
állapításokra jutott, amelyek a vallás, és ezen belül is a katolicizmus,
közösségi fontosságát és szerepét domborították ki a romániai ma-
gyar kisebbség életében: „a vallás látható, megfigyelhető jelenléte
– írta –, illetve a vallásos hit és látásmód Erdélyben általánosabb,
mint Magyarországon és Európa legtöbb más országában”; „mind
az élet és a szenvedés értelmesnek tartásában, mind a munkában,
az emberi viszonyokban és a politikai beállítottságban Erdélyben
többen tartják fontosnak a vallást, mint Magyarországon,” „Erdély
magyarságának többsége társadalmi kérdésekben számít a katoli-
kus egyház nyilvános megszólalásaira és a jelenleginél több egy-
házi intézményt igényelne,” „a hagyományosból a modern társa-
dalomba való átmenet idején, azaz napjainkban, az egyház első és
legalapvetőbb feladata közösségteremtő küldetésének tudatosítása
és megvalósítása”.437
Az azóta eltelt időszakban ez a kép nem csupán árnyalódott,
de szinte mondhatni gyökeresen megváltozott. Időközben ugyanis
a magyarság különböző (ideológiai, felekezeti) törésvonalak men-
tén széttöredezett, egyfajta apátiába süllyedt, s a politikai és szemé-
lyes ellentéteken alapuló megosztottság(ok) mára, már-már mond-
hatni, szakadékká mélyült(ek). Mindennek hátterében nem nehéz
felfedezni az erdélyi magyarság számbeli csökkenését438 – amely
fokozott szórványosodást eredményez, az asszimiláció irányába
437 Gereben F.–Tomka M., Vallásosság és nemzettudat, Budapest, 2001. Ebben a vonatkozásban
érdemes lenne elmélyültebb kutatásokat végezni. Kiindulópont és összehasonlítási alap
lehetne Balázs Ferenc unitárius lelkésznek az 1930-as években tett megállapítása, amely sze-
rint pl. a székelyföldi magyar ember szociológiailag vallásos ugyan, de számára erkölcsi tar-
tást, magatartást és értékrendet biztosító hite és meggyőződése nincs. Számára „az Isten az
oka végeredményben mindennek. Tőle jön az áldás, a szerencse, a földnek termése, az egész-
ség. De a rosszat is ő viszi végbe. Az életben mindent, ami elérhetetlen, kegyetlen és gonosz:
az Isten akarja. Hogy valakinek a tehene elpusztult, a vetését a jég elverte, az édesapja meghalt
fiatalon s a felesége kilenc gyermeket szült, az mind az Isten akarata. Az Isten felöltötte a Sors
arcát, s a magyar embert csak az menti meg a gonoszat is művelő Isten káromlásától, hogy hite
gyökere a Sorsban, az Isten akaratában való tökéletes megnyugvás. – Meg kell nyugodnunk
Isten akaratában! Ő adta, ő vette el, ő tudja, miért. – Alázatos tudatlansággal nem kutatja a
szenvedések okát. Minden úgy van jól, ahogyan van.” Balázs Ferenc, A rög alatt, Marosvásárhely,
1998, 118–119. old.
438 Veres Valér, „A romániai magyarság létszámcsökkenésének okai a 20. század utolsó negyedé-
ben”, Korunk 2002/február. A cikkben statisztikai táblázatok és grafikonok teszik szemléletes-
sé az elfogyás folyamatát.
163

hat, és még kiélezettebbé teszi (maffiásítja) az „etnikai” pénzforrás-
ok elosztásának ellenőrzéséért folyó harcot –, a (skanzenizálódó
és megmaradási utóvédharcot folytató) Székelyföld,439 illetve az ún.
„szórvány magyarság” egymástól eltérő helyzetfelmérését és
kisebbségi létének a felfogását, a magyarországi napi pártpolitika
kivetítődését erdélyi/romániai viszonylatba, valamint a vatikáni
egyházpolitikai- és a román nemzetstratégiai érdekek összehan-
golt egymásra találását. Ehhez járulnak még a magyar kisebbséget
helytől és helyzettől eltérő módon érintő romániai társadalmi és
gazdasági nehézségek.
A megosztottság már 2003-ban, a helyhatósági választások ide-
jén, érzékelhető volt, s Pap Géza, az Erdélyi református egyházke-
rület püspöke, az Erdélyi Naplónak (2003. augusztus 5.) adott
interjújában reflektált is erre. Arra a kérdésre, hogy: „Mit tud mon-
dani az egyház egy felgyorsult életritmusú, politikailag kettésza-
kadt, globalizálódó erdélyi magyar társadalomnak, ahol a szegény-
ség a legnagyobb úr? Milyen irányt szabhat jelen helyzetben az
egyház?”– így fogalmazott:
„Az erdélyi társadalom is megosztottá lett, sokszínűségéből

eredeztetően. Én nem igazán ebben látom a veszélyt. Természetes-
nek tartom, hogy nem vagyunk egyformák. Nem is teremtett Isten
egyformáknak bennünket. Azt is természetesnek tartom, hogy
különbözőképpen gondolkozunk, és azt is, hogy bizonyos helyze-
tekben más a politikai opciónk és választásunk. Az igazán nagy
veszélynek azt tartom, ha a különböző csoportok egymás ellen
fordulnak, és egymást kezdik marni, kiszorítani, lejáratni. Az igazán
nagy baj az, ha egymást addig marjuk és faljuk, míg saját magunkat
megemésztjük. Merem hinni és remélni, hogy az erdélyi társada-
lomban van annyi bölcsesség, hogy ennek a veszélyét nagyon reá-
lisan felméri, és a különbözőségben meg tudja találni az egység
lehetőségét.”
A 2003-as választási helyzetben az egység és az összefogás

szükségességét Vencser László, a gyulafehérvári Hittudományi
439 Lásd Jakab Attila, Székelyföld. Mítosz és valóság. (Műhelytanulmányok, 15), Európai
Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2005.
164

Főiskola egykori vicerektora is kiemelte. Rámutatott arra, hogy „a
történelmi egyházak társadalmi szerepe egyre szükségesebbé válik
Erdélyben. Sajnos ezt nem mindig érzik az arra hivatottak. Jelenleg
az erdélyi magyarság egységének a kérdése kellene, hogy előtérbe
kerüljön, és ezt kellene az egyházaknak felvállalniuk. Sajnos nem
látom, hogy ki tudná ezt megtenni. Hiányoznak a Márton Áronok,
akik világosan látnak és utat mutatnának”.440
2003-ban vált egyébként ténylegesen érzékelhetővé az RMDSZ
tekintélyének a csorbulása, illetve a magyarságot összefogó erejének
és a benne való bizalomnak a megrendülése.441 Ennek elsődleges
okát Kató Béla, illyefalvi református lelkipásztor, nagyon plasztiku-
san fogalmazta meg: „Nincs minimum, amit megszabnának a román
koalíciós partnernek”. A hatalomban tulajdonképpen magáért a rész-
vételért (s egy relatíve szűk körnek az abból származó előnyeiért)
vettek részt.442 Pl. a Székelyföld infrastrukturális elszigetelését és alul-
fejlettségét nem sikerült megváltoztatni.443 Ezzel az RMDSZ elindult
azon a „magyar népi szövetségesedési”444 lejtőn amelynek egyik igen
440 Jakab A., A protestáns Erdély, Budapest, 2003, 20. old.

441 Ezt jól tükrözik a 2003-as illyefalvi helyhatósági választási eredmények. Itt ugyanis az 1500
magyar és 120 román szavazóból összesen 380-an mentek el szavazni. Ennek eredményekép-
pen 3 román, 2 független (120 szavazat) és 6 RMDSZ-képviselő került be az önkormányzatba.
A helyi lakosság – ami valamiképpen már előre vetítette az erdélyi magyarság jövőben várható
(és azóta beigazolódott) magatartását – szemmel láthatóan tartózkodó álláspontra helyezke-
dett. Az érdektelenség és a politikától való elfordulás 2008-ra a demokrácia szempontjából
már aggasztó méreteket öltött. Az elmúlt években ugyanis, a sikeres választási szereplések
ellenére (amely csakis a román lakosság még nagyobb kiábrándultságának, és az ebből érte-
lemszerűen következő egyre alacsonyabb választói részvételnek köszönhető), folyamatosan
csökkent a magyar választók száma.
442 Egyébként ez volt Románia legkézenfekvőbb érdeke is a minél zökkenőmentesebb NATO- és
EU-csatlakozás szempontjából. Ezt legbeszédesebben az bizonyítja, hogy az addig hatalom-
ban tartott RMDSZ-nek még a (különben eléggé nyilvánvalóan magára szabott) kisebbségi
törvénytervezetet sem sikerült keresztül vinnie a román parlamenten.
443 Ezt a Brassó–Marosvásárhely (amely valamikor Székelykocsárdig húzódott) vasútvonalon
közlekedő vonatok száma, menetrendje és a szerelvények állapota (kiselejtezett, sokszor taka-
rítatlan és minden karbantartást nélkülöző vasúti kocsik) tükrözi a legbeszédesebben. Ezen a
helyzeten az Erdélyt majd valamikor átszelő autópálya sem igen fog változtatni, hiszen az
csakis Háromszék egy részét fogja közvetve érinteni, s Csíkszereda továbbra is több mint két
órára lesz tőle – a gyergyói medencéről nem is beszélve. Alapjában véve bátran ki lehet mon-
dani, hogy a Székelyföld egy olyan „mellőzött” régió, ahol elmaradtak a beruházások és hiá-
nyoznak a befektetések, miközben a karhatalmi erők és a katonaság állománya szemmel lát-
hatóan növekedett, s ahol az ortodox egyház erőteljes terjeszkedése érzékelhető, amely leglát-
ványosabban a templom- és kolostorépítésekben nyilvánul meg. Lásd Oláh-Gál Elvira,
„‘Missziót vállaltunk ezen a vidéken’. Beszélgetés Ioan Selejan püspökkel, a Hargita-Kovászna
Görögkeleti Püspökség főpapjával”, Erdélyi Napló 2003. május 7.
444 „A Magyar Népi Szövetség története lényegében arról szól, hogy hol tévesztett utat a magyar-
ság. Példája a többségi nemzet részéről történő megtévesztő játszmák egymásba kapcsolódá-
sának, az ésszerűtlen önfeladásnak, példája annak, hogy mi nem ismétlődhet meg egy nem-
165

alsó fokát 2008 végén érte el (ennél azonban még mindenképpen
van lejjebb – a széthullás és a feloszlás). Az időközben NATO- és
EU-tag lett Romániában ugyanis a román politikai elit számára a
magyar figuráns jelenlét a kormányban szükségtelenné vált.445
A magyarság megosztottsága és az RMDSZ hitelvesztése nem
kerülte el az egyházakat sem. A támogatásokért és pozíciókért
folyó harcban többé-kevésbé leépült a pasztoráció, a közösségépí-
tést pedig kiszorította az anyagi előnyökért való helyezkedés.
Ennek egyik legbeszédesebb példája a Gyulafehérvári Papnevelő
Intézet betagolódása a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegye-
tembe.446
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy egyes egyházi
személyek – egyéni kezdeményezésként – nem kíséreltek meg
közösségépítő, oktatási illetve esetenként akár állampótlónak vagy
állam-kiegészítőnek tekinthető szociális feladatokat is felvállalni.
Ezek azonban nem összehangoltak, arról nem is beszélve, hogy
hiányoznak az egyes eseteket feldolgozó és elemző hatástanulmá-
nyok. Ugyanakkor a közelmúlt történései, a gyulafehérvári római
zet, egy nemzetrész életében. Szállóige: nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba! Nem
követhetjük el kétszer – háromszor, sokszor – ugyanazokat a hibákat. Az 1989 decemberében
megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), ez a Romániában élő magyarok
különböző pártjait, politikai irányzatait, platformjait átfogó parlamenti érdekképviseleti szer-
vezet úgy tűnik, nem tanult az elődök tévedéseiből. 1996 óta, kormánytényezőként, az érdek-
képviseletet feladta a hatalomban elfoglalt posztokért, becsapta a külföldet, amikor azt hitette
el, hogy kisebbségi politika terén minden rendben van Romániában.” Lipcsey I., Utak és tévu-
tak…, Budapest, 2008, 12. old.
445 Mindez eléggé világosan tükröződik Cristian Tudor Popescu, a Román Újságírószövetség
elnöke, egyik 2008 decemberi publicisztikájában. Véleménye szerint a romániai magyarság
világviszonylatban mintaértékű státusnak a haszonélvezője, és minden lehetőség adott a szá-
mára, hogy megőrizhesse nyelvét, kultúráját, hagyományait. Ugyanakkor reméli, hogy hama-
rosan elérkezik az a történelmi pillanat, amikor a magyarok az RMDSZ-t régimódinak és
hasznavehetetlennek ítélik majd, hiszen a Nagy Románia Párt parlamenten kívülre kerülésével
a magyarságnak végeredményben már nincs is szüksége érdekképviseletre. Mostantól ugyan-
is a román kormánypártok feladata, hogy odafigyeljenek az egyszerű magyar emberek prob-
lémáira, hogy meghallgassák őket, és megvédjék jogaikat (amiből értelemszerűen következik,
hogy eddig ez nem volt feladatuk!). Ezzel gyakorlatilag azt a mindig is mértékadó román
politikai álláspontot fogalmazza meg, mely a magyar kisebbséget egyének összesített halma-
zának, nem pedig közösségnek tekinti. Magyarán: nincs helye semmiféle kollektív jogoknak,
csakis egyedi emberi jogokról lehet beszélni (a román hatalom mindenkori értelmezésének
függvényében). C. T. Popescu, „Maghiarii si măgarii” (=A magyarok és a szamarak), Gândul
(Gondolat) 2008. december 15. hétfő.
446 Lásd Jakab Attila, “Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben. A Gyulafehérvári Római Katolikus
Hittudományi Főiskola (Papnevelő Intézet – SIS) betagolódása a kolozsvári Babeş–Bolyai
Tudományegyetembe. (Háttéranyag, 3), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások
Közalapítvány, Budapest, 2007. A történet összefoglaló elemzését lásd az Exkurzusban (245–
257. old.). Ez a történet azért is érdekes, mert a gyulafehérvári érsekség tulajdonképpen egyik
alapítója a Sapientia-EMTÉ-t fenntartó Sapientia Alapítványnak.
166

katolikus egyházmegyei hatóság (személy szerint Jakubinyi
György447) humánpolitikája448 arról tanúskodik, hogy minden nem
kifejezetten egyházi-lelkipásztori (vagyis társadalmi) tevékenysé-
get igyekeznek visszaszorítani és leépíteni449 – mintegy összhang-
ban a román nemzetstratégiával –, gyakorlatilag ezzel is rontva a
magyar kisebbség megmaradási esélyeit.
Ennek az újszerű római katolikus fejlődési pályának a buktatói
és hosszú távú negatív kihatásai, akkor válnak igazán világossá, ha
megnézünk legalább néhány példát azoknak az állampótló szociá-
lis kezdeményezéseknek a sorából, amelyeknek értelemszerűen
magyar kisebbségi identitásmegőrző dimenziója is van:
1.) Bakó Béla ferences szerzetes (Pál atya) 1990-ben került
Marosvásárhelyre, a Milcov utcai plébánia élére, amelyet a város
főteréről 1972-ben kiköltöztetett – és templomukat elveszített (mivel
azt a román kommunista államhatalom egyszerűen lebontotta) –
ferencesek alapítottak az egyik szegénynegyedben. Papi tevékeny-
ségével és szerzetesi mivoltával összhangban felvállalta a hidegvöl-
gyi cigányok lelki gondozását450 valamint a börtönpasztorációt, illet-
ve megszervezte a szegénykonyhát (1994-ben) és az utcára került
gyermekek nevelését (1998-tól). 2003-ban azonban „előléptették”
csíksomlyói házfőnöknek, ahonnan Marosvásárhelyre ingázva igye-
447 A gyulafehérvári érsek személyes identitásszerkezetében a magyarsághoz való tartozás csu-

pán másodrangú elem. Konfliktus esetén tehát értelemszerűen ez húzza a rövidebbet.
„Először katolikus hívő vagyok – nyilatkozta 1995. december 27-én (Erdélyi Napló) –, másod-
szor a magyar nép fia. A hívők érdekeiért folytatott küzdelemben ez az értéksorrend vezet.”
Ez azért lényeges, mert a román római katolikus püspököknél (egyébként a szlovákokhoz
hasonlóan) ez éppen fordítva működik: először románok (illetve szlovákok), és csak azt köve-
tően katolikusok. Jakubinyi érsek értéksorrendje azonban magyar viszonylatban nem annyira
meglepő. Alapjában véve Erdő Péter esztergom–budapesti bíboros-érseket is ez jellemzi.
Ellenkező esetben szóba sem jöhetne esetleges pápajelöltként! Román és szlovák kollégái
ugyanis minden bizonnyal nem támogatnák ezen ambícióit.
448 Ez lényegében az aktív, kezdeményező szellemű, és főképpen nemzeti elköteleződésű papok
félreállítását jelenti, amelyre 2007 nyarán került sor.
449 Ebbe a sorba illik bele az a 2008-as kolozsvári történet, amikor is az új főesperes, Kovács
Sándor saját kezdeményezésre és hatáskörben – gyakorlatilag a Jakubinyi érsek tudta nélkül,
de az egyházmegye vezetőségének a nevében – önhatalmúlag (vagyis az iskolaigazgató, a
tanári kar és a szülők megkerülésével) számolta fel a helyi római katolikus iskolát, amelyet
még elődje alapított (lásd Török János, „Államosítás egyházi segédlettel. Interjú Czirják Árpád
pápai prelátussal”, Szabadság 2008. szeptember 13.). Ha szem előtt tartjuk a római katolikus
egyház hierarchikus felépítését, ekkor ez mindennél beszédesebben mutatja az egyházmegye
szétesését (hatalmi gócpontok és érdekcsoportosulások kialakulását), valamint a központi
hatóság tekintélyvesztését. Lásd Függelék VII. (294–299. old.)
450 Pál atya képekkel illusztrált cigány nyelvű kis katekizmust is készített, amelyet az Erdélyi
Ferences Rendtartomány kiadott.
167

kezett a szociális téren felvállalt feladatait ellátni. Ennek ellenére
2004-től mégis folyamatosan hanyatlani kezdett a szegénykonyha
működése (2008-ban már csak egy tucat körüli meleg ebédet tudott
juttatni). Pedig „műve” továbbélésének biztosítására Pál atya létre-
hozta (még 2001-ben) a Szent Erzsébet Társulást, amely máig több
mint 30 (magyar, román, cigány) gyermek neveléséről gondoskodik
családi típusú környezetben (szociális munkások és pedagógusok
segítségével) – kitéve a gyermekvédelmi igazgatóság és a munka-
ügyi hatóság figyelő szemeinek (2007-ben komoly pénzbírságot
szabtak ki rá a román hatóságok).
Lényegében véve a szegényeknek segítő kezet nyújtó, az elha-
gyottakat magához ölelő pap tevékenységében csak önmagára és
szociális érzékenységű támogatóira számíthat. Érdekes végigkövet-
ni azt az elhelyezés sorozatot, amelyet az utóbbi években végig
kellett élnie (hiszen értelemszerűen köti őt az engedelmességi
fogadalom): 2005-ben Csíksomlyóról Dévára, 2006-ban Désre
(ekkor a marosvásárhelyi a ferences plébániát az egyházmegye
vette át), 2007-ben pedig ismét Dévára helyezték.
2.) Csató Béla, a 2007 nyarán méltatlanul parkoló pályára he-
lyezett (csíkszentkirályi plébános lett!) egykori marosvásárhelyi
főesperes, már sepsiszentgyörgyi lelkipásztorként is, ahol azelőtt
tevékenykedett, szívügyének tekintette az egyházi infrastruktúra
megszervezését, javítását. Marosvásárhelyre kerülve egyik első tény-
kedése volt a lelkipásztorkodás átszervezése: 4 katolikus plébániát
(és egy közösségi házat) alakított ki a katolikus közösség jobb lelki-
pásztori átfogása, lefedése érdekében. Ugyanakkor célkitűzései kö-
zött szerepelt egy szellemi kisugárzó központ – egy katolikus egye-
tem – megszervezése. Az erre hivatott épületekben kezdték meg
annak idején a működésüket a Sapientia–EMTE szociálpedagógia,
családsegítő és társadalmi-kommunikáció szakjai.
„Egész életemben azt vallottam – mondta 2003-ban –, hogy a
román államtól igenis követelnünk kell mindazt az infrastruktúrát,
amit elvettek, de értékes éveket veszítünk, ha csak erre várunk.
Ebből kiindulva gondoltam úgy, hogy lépnünk kell, ahogy lehet. Az
élet igazolta, hogy helyes volt ez a gondolkodás, mert ha ez a ház
[vagyis a Deus Providebit Tanulmányi Ház] történetesen nem lett
volna készen 2000-re, akkor Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar
168

Tudományegyetemnek nem volna létezési lehetősége. Gyakorlati-
lag itt tudott elindulni, és örömmel veszem tudomásul, hogy a
jövőben gyarapodni fog, úgymond kiteljesedik.”451
2003-ban folytatott beszélgetésünk idején tervezte egy regioná-
lis pasztorációs iroda felállítását és megszervezését, amelynek az lett
volna a célja, hogy a valós társadalmi helyzetből kiindulva fogalmaz-
za meg a lelkipásztori szempontokat. Első lépésnek a diagnózis meg-
állapítását tekintette, ami a szakintézmények bevonásával elvégzett
felmérések eredményeképpen pontos és valós helyzetképét adta
volna az erdélyi magyar római katolikus egyházi állapotoknak.
Pontosan tudta/tudja, hogy a pap/lelkész elsődleges feladata
nem a társadalmi problémamegoldó szerep felvállalása. Ellenben
ahhoz, hogy az egyházak legalább részben feladhassák probléma-
megoldó szervezeti szerepüket égetően szükséges lenne a lehető-
ségekkel élni képtelen, ellenben a megvalósíthatatlan délibábos
ábrándokat (vagyis a különféle, különösképpen a területi autonó-
mia elképzeléseket) előszeretettel kergető erdélyi/romániai
magyarság belső megújhodására. Az egyes egyháziak szerepválla-
lásai ugyanis csak tűzoltást jelentenek – s más társadalmi szerep-
lőkkel/felelősökkel sokszor feledtetik az újjáépítés felvállalásának
a kötelezettségét.
A katolikus egyházáért és nemzetéért mindig többet tenni
akaró, tevékeny és megvalósítható/megvalósítandó elképzelések-
kel rendelkező lelkipásztor kétségtelen, hogy zavarta a román
nemzetstratégiai terveket. Eltávolítása tehát érthető; és mintegy
bizonyítja azt a dicstelen szerepet, amelyet Jakubinyi György gyu-
lafehérvári érsek a romániai magyar katolicizmus felszámolásában
felvállalt.
3.) A csángókért is felelősséget érző, s a magyarság megtartá-
sában vállalt szerepe miatt ma már nyugdíjba kényszerített Gergely
István neve összeforrott a csíksomlyói árva gyermekek felkarolását
végző Csibész Alapítvánnyal.452 Ezt olyan gazdasági és pénzügyi
alapra igyekezett helyezni, hogy a kezdeményezés – amely gyakor-
latilag a semmiből indult – önállóan és önfenntartóan működhes-
451 Bodolai Gyöngyi, „Épített üzenetek. Elismerés Csató Béla főesperesnek”, Népújság 2003
augusztus 26.
452 Lásd www.csibesz.ro.
169

sen. Ebben a vonatkozásban sokat elárul a román politikai vezetés,
demokrácia és jogállam valóságáról az a tény, hogy miközben a
bolsevik kommunista rendszer által elkobzott javak (pl. erdősé-
gek) visszajuttatása, finoman szólva, akadozva és nehézkesen zaj-
lik, addig a Csíkszeredában újonnan létesített román ortodox püs-
pökséget az állam támogatja abban, hogy komoly vagyoni hátteret
alakíthasson ki magának (erdőség, ingatlan, ipari vállalkozás for-
májában). Mindennek oka értelemszerűen az, hogy a magyar egy-
házak gazdasági és pénzügyi lehetőségeinek a korlátozásával szűk-
re szabott legyen a nevelési-oktatói, illetve szociális tevékenység – s
így a magyar kisebbség körében és javára betölthető társadalmi
szerep is csak korlátozott lehessen. Evidencia, hogy a román állam
nem igazán érdekelt az árva magyar gyermekek identitásának a
megőrzésében. Csereháton ezt a görög katolikus apácákkal (Szep-
lőtelen Szív Kongregáció) sikerült megoldani.453 Mivel ez Csíksomlyó
esetében kivitelezhetetlen, így Jakubinyi érsekre hárult a helyzet
megoldása. Gergely István egyházi vonalon megvalósult félreállítá-
sától remélik tulajdonképpen az Alapítvány hanyatlását.
4.) Böjte Csaba a legrendhagyóbb erdélyi római katolikus sze-
mélyiség, ferences szerzetes, akivel sem a rendje, sem pedig az egy-
házmegyei hatóság egyelőre nem igazán tud mit kezdeni; elsősor-
ban kiterjedt támogatói kapcsolatrendszerének, illetve
mediatizáltságának köszönhetően.454 Az ő nevéhez fűződik a dévai
gyermekotthon, illetve a Szent Ferenc Alapítvány455 létrehozása,
amelynek céljait a 2002-es „Alapító okirat” a következőkben határoz-
ta meg: „Elsősorban az erdélyi ferencesek által fenntartott gyermek-
védelmi intézmények, iskolák, óvodák, [valamint] a gyermekek
hagyományőrző tevékenységének, nevelésének támogatása, előse-
gítése, ennek során nemzetközi kapcsolatok kiépítése és ápolása, a
453 Lásd www.geocities.com/Nashville/5540/Cserehat.htm (Letöltés: 2009. október 12). Valamint

Takács Ferenc, „Románia Erdély-politikája 1989 után”, in: Bárdi N. (szerk.), Globalizáció és
nemzetépítés, Budapest, 1999, 164-165. old.
454 Lásd pl. Böjte Csaba, Kevesebb pátoszt és több áldozatot!, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 2005;
Istennel a semmiből a végtelen felé. Böjte Csabával beszélget Csengei Ágota. (Miért hiszek?,
33), Kairosz Kiadó, Budapest, 2006; A fénygyújtogató. Böjte Csabával beszélget Benkei Ildikó.
(Magyarnak lenni, 8), Kairosz Kiadó, Budapest, 2006; Böjte Csaba, Hiszek a szeretet végső
győzelmében!, 5. kiadás, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 2007; Ablak a végtelenre. Csaba test-
vér gondolatai Istenről, vallásról, életről, emberekről… Böjte Csaba válaszol Karikó Éva kérdé-
seire, Helikon, Budapest, 2009.
455 Lásd www.devaigyerekek.hu.
170

nemzeti kulturális értékek megismertetése nemzetközi szinten, vala-
mint a magyarországi és a határon túli magyar gyermekek érdekei-
nek képviselete, szellemi fejlődésük elősegítése, szociális védelem
és felvilágosítás nyújtása. Az alapítvány segítséget kíván nyújtani a
határokon innen és túl a magyar nemzetiségű hátrányos helyzetű
gyermekek ellátásában, a pályaválasztásban, szakmai képzésében,
számukra munkahelyek teremtésében, ifjúsági lakások (fecskeház)
kialakításában, melynek érdekében különböző kiadványokat kíván
szerkeszteni, és családok számára felvilágosítást nyújtani.”
5.) Rencsik Imre, aki ma már betegnyugdíjas, Nagyváradon
létrehozta a keresztény szellemiségű Posticum (Movimentum
Iuventutis Christianae) Egyesületet,456 amelynek célja a keresztény
kultúra és szellemiség ápolása és terjesztése, amelyet különböző
kulturális szolgáltatások és karitatív tevékenységek révén kíván
elérni. Az önálló gazdasági alapok megteremtésére irányuló kísér-
leteik közepette saját bőrükön tapasztalhatták meg, hogy az euró-
pai román jogállamban milyen befolyással bírnak azok, akik egy
ilyen jellegű törekvésben semmiképpen nem érdekeltek. Ennek
eredményeképpen marad továbbra is a svájci (és más nyugati)
támogatás.
6.) Az egykori gyulafehérvári teológiai tanár, dr. Vencser Lász-
ló,457 nevéhez fűződik a külföldi segélyekből felépített csíksomlyói
Jakab Antal Tanulmányi Ház megvalósítása,458 amelynek 1996–1998
között a vezetője volt. Napjainkban azonban itt is a szálloda jelleg
erősödött meg, s a létesítmény elveszítette kulturális és szellemi
központ jellegét.459 Mindez kiválóan tükrözi az egyházmegyei prio-
ritásokat!
A katolikus egyházi személyek kezdeményezései mellett
Erdélyben – a szabadegyházakkal ellentétben, amelyek nem vagy
csak alig folytatnak társadalmi jellegű tevékenységet mivel elsősor-
ban a misszióra, a vallási közösségépítésre és a hitéletre összponto-
456 Lásd www.posticum.ro.

457 Mivel Vencser László nyíltan kiállt a szintén félreállított kolozsvári főesperes, Czirják Árpád,
mellett (lásd Függelék VI, 292–293. old.), Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, az 1346/2007
sz. iratával, 2007. szeptember 1-jei hatállyal, megvonta tőle azt a kanonoki kinevezést, amelyet
az egyházmegye szolgálatában kifejtett tevékenysége elismeréseképpen még Jakab Antal
adományozott neki, 1985-ben. Varga G., Itthon és otthon, Csíkszereda, 2007, 196. old.
458 Lásd Varga G. – Vencser L., Megalkuvás nélkül, Budapest, 2009, 266–268. old.
459 Lásd http://salvator.ro.
171

sítanak460 – a történelmi protestáns egyházak (református, unitári-
us és evangélikus) is fontos és sokrétű (főképpen oktatási461 és
szociális jellegű) társadalmi szerepeket vállalnak fel, amelyeknek
összefonódó vallási és magyar kisebbségi vonatkozásai vannak.
Ilyen kezdeményezések pl. (a teljesség igénye nélkül):
1.) Zsobokon (rom. Jebucu) – 340 református lélek – Molnár
Irma lelkipásztor és Szalai István nevéhez fűződik a Bethesda
Nagy- és Kisotthon, az iskola, az óvoda, a malom és a pékség (1993
és 1998 között), illetve az AKSZA Nőszövetségi Gyermekmissziós
Ház.462
2.) Marosvásárhelyen Fülöp G. Dénes (†2005) – a felesége által
messzemenőkig támogatott – református lelkipásztor két alapvető
létesítményt hozott létre: a Lazarenum Alapítványt, amelynek
alapvető célkitűzése a szegénység felszámolása. Ennek keretében
működik a Lydia gyermekotthon, egy diakóniai intézet, a vártemp-
lomi pici ház – amely, svájci támogatással, a csavargó gyermekek-
nek próbál ebédet és valamiféle nevelést biztosítani –, valamint a
magyar nagycsaládosok segélyezése (felekezetre való tekintet nél-
kül); illetve a Calepinus463 Alapítványt, amely tulajdonképpen ide-
gen nyelvű népfőiskola (3 éves tanfolyammal).
3.) Kolozsváron 1992 és 1996 között épült fel, külföldi segítség-
gel, a Bethlen Kata Diakóniai Központ, amelynek célja a sebek
gyógyítása, az élet mentése, az új nemzedékek nevelése és a hit
ápolása. Az épületben, 2005-ben, még több intézmény is műkö-
dött: Református Kollégium (bentlakás, könyvtár és menza), Refor-
mátus Asszisztensképző (iskola és bentlakás), Diakóniai Keresz-
tyén Alapítvány, Agnus Rádió (stúdió), Református Mentőmisszió
és Bonus Pastor Alapítvány, illetve egy családorvosi rendelő. 2009-
ben gyakorlatilag átalakult szállodává – miközben megőrizte régi
elnevezését!464
460 Lásd pl. Nagy Ödön, „A mezőfelei adventista gyülekezet. A református vallásosság és az
adventizmus”, Confessio 1993/1, 82–93. old.
461 Lásd pl. a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem létrehozásában és működtetésében
játszott szerep.
462 Építő egyház, Kolozsvár, 2000, 40–42, 115. old.
463 A XVI. sz. közepén keletkezett latin magyarázó szótár, amelyben, 1593-tól, a magyar nyelv is
szerepelt, egy heidelbergi diák, Laskói Csókás Péter, jóvoltából.
464 Lásd www.bethlenkata.ro.
172

4.) Illyefalván Kató Béla református lelkipásztor nevéhez fűző-
dik a helyi „autonómia sziget” megvalósítása, amely mezőgazdasá-
gi, kisipari és szolgáltatási kezdeményezéseket foglal magába (pl.
asztalos műhely, pékség). A cél munkalehetőséget teremteni, és ily
módon megélhetést biztosítani a falu, mint mikrorégió, lakosai
legalább egy részének. A gazdasági irányítottság mellett azonban
Kató Béla a lakosság szellemi-, lelki igényeinek a kielégítését
ugyanolyan fontosnak tartja, mint az életszínvonal emelését. A falu-
ban az egészségügyi központ mellett, 1992-ben ifjúsági központ
(Keresztyén Ifjúsági és Konferencia Központ) és gyermekfalu léte-
sült. Előbbi a vallás és etnikumközi kapcsolatok javítását, utóbbi
pedig az árva és elhagyott gyerekek családban való neveltetését
kívánja szolgálni. Mindez egyben lehetőséget teremtett az illyefalvi
vár bástyáinak a helyreállítására is. A központ épületegyüttese
évente 80-90 rendezvénynek ad otthont.465
Arra a kérdésre, hogy tanítható-e az illyefalvi példa a válasz nem
egyértelmű. A kezdeményező szellemű lelkipásztor szerint a siker-
hez emberismeret, szervezés, delegációképesség (munka területén)
és egy munkasejt (együtt dolgozni képes emberek) szükséges. Sze-
rinte Illyefalva nem másolható ugyan – mert mindig a helyi adottsá-
gokat kell szem előtt tartani, és azokból kell kiindulni – azonban
mindenképp lehet példaértékű, amely ösztönzően hat, vállalkozásra
buzdít, és ihletet ad. Ahhoz pedig, hogy a megvalósítás maradandó
legyen, nagyon fontos a munkamegosztás. Meg kell találni azokat az
embereket, akikkel együtt lehet dolgozni, és ki kell alakítani egy
olyan struktúrát, amely nem személyhez kötött, s amely az elindító
személyétől függetlenül is képes létezni és működni. Gyakorlatilag
– mintegy helytől függetlenül – ez a döntően személyhez kötött
egyházi kezdeményezések számára a legnagyobb kihívás: a hosszú
távú maradandóság feltételeinek a megteremtése.
5.) Nagyenyeden jött létre a Bethel református szeretetszolgá-
lat, amely ingyenes orvosi rendelőt és gyógyszertárat működtet a
rászorulók részére.
Azt is lehet mondani, hogy napjainkban az itt vázolt sokrétű
társadalmi tevékenységeknek a felvállalása egzisztenciális létszük-
465 Lásd www.illyefalva.eu.
173

ségletet jelent, hiszen mind a katolikus, mind pedig a protestáns
intézményes egyházak, amelyek meggyengültek a kommunizmus
évtizedei alatt, folyamatosan teret veszítenek a kisegyházakkal és
az új vallási közösségekkel szemben. Ezt a mélységi/demográfiai
terepvesztést pedig csak látszólag lehet ellensúlyozni a templom-
építésekkel és felújításokkal, amiben a több évtizedes megszorítás,
illetve a román (ortodox és görög-katolikus) egyházak tér- és táj-
foglaló építő tevékenysége is óhatatlanul szerepet játszik.
Ugyanakkor azonban azt is látni kell, hogy amennyiben a
jelenlegi társadalmi folyamatok (asszimiláció, elvándorlás, népes-
ségcsökkenés466) zajlanak tovább, és nem sikerül reményt adó
jövőkoncepciót kidolgozni, számolni lehet azzal, hogy az erdélyi
magyarság minél inkább megközelíti a lélektani 1 milliós határt,
annál inkább felerősödnek benne a felmorzsolódással együtt járó
egzisztenciális és irracionális félelmek. Hiszen súlyos következmé-
nyek nélkül „nem lehet egy kisebbséget a reménytelenség, a tartós
kudarc, az örök vesztes állapotában tartani” (Tabajdi Csaba).467
Ebben a népességfogyási helyzetben pedig minden pozitív kezde-
ményezést tulajdonképpen úgy kell majd tekinteni, mint amely a
lassú, szenvedve pusztulás enyhítését szolgálja.468
Léstyán Ferenc (volt marosvásárhelyi főesperes) 30-60 év táv-
latában az erdélyi magyarság eltűnésének a lehetőségét helyezi
kilátásba. Kató Béla, illyefalvi református lelkész szerint is a jelek ez
irányba mutatnak. Vencser László mindenkinél radikálisabban
fogalmaz. Szerinte „egy-két évtizeden belül nem lesz szükség isko-
lára, magyar egyetemre, mert a fiatalság kivándorol. Rosszak a stra-
tégiák, rossz a politika munkája. Az egyházaknak, köztük a katoli-
kus egyháznak is, feladatai lennének”.469 Kérdés azonban, hogy
466 Lásd pl. Szilágyi N. Sándor, „Észrevételek a romániai magyar népesség fogyásáról különös
tekintettel az asszimilációra”, Magyar Kisebbség 2002/4, 64–96. old.; Varga E. Árpád, „Az erdé-
lyi magyarság asszimilációs mérlege a XX. század folyamán”, Regio 13, 2002/1, 171-205. old.;
Kiss Tamás, „Természetes népmozgalmi folyamatok az erdélyi magyarság körében”, Erdélyi
társadalom 2, 2004/1, 9–36. old; Csata István–Kiss Tamás, Népesedési perspektívák. Az erdélyi
magyar népesség regionálisan tagolt előreszámítása húsz és harminc éves időtávra. (Erdélyi
társadalom könyvek, 2), RMDSZ Ügyvezető Elnökség–Kriterion, Kolozsvár, 2007.
467 Tabajdi Cs.–Barényi S. (szerk.), Az egyházak szerepvállalása…, Budapest, 1998, 130. old.
468 „Két templom a dombtetőn: a Hunyadiak által építtetett, ma református, és az 1920 után emelt
ortodox hajlék egymás mellett hirdeti Isten dicsőségét Marosszentimre központjában. Két
jelkép: egyikük a múltat, a másik a jövőt jelenti. …A faluban ma egyetlen református sem él…”
Lukács János, „Múzeum lehet a megoldás Marosszentimrén”, Krónika 2003 július 29.
469 Jakab A., A protestáns Erdély, Budapest, 2003, 29. old.
174

vannak-e emberek, akik ezeket a feladatokat felvállalják. S ha igen,
mennyire támaszkodhatnak a saját intézményeikre? Római katoli-
kus viszonylatban a válasz egyértelmű: semennyire!
Ezt legbeszédesebben a gyulafehérvári (erdélyi) érsekség mil-
lenniumi ünnepségsorozatának470 záróünnepsége bizonyítja (2009.
szeptember 29., Gyulafehérvár). Ennek legdöbbenetesebb mozza-
nata, hogy az egyházmegyei vezetés lényegében megfeledkezett
arról a püspökről, aki Márton Áron mellett a legnagyobb szerepet
játszotta abban, hogy Erdélyben megbukott a román nemzeti-kom-
munizmus által szorgalmazott katolikus békepapi mozgalom, s a
római katolikus egyház kitartott Róma hűségében. Természetesen
dr. Jakab Antalról (1909–1993; segédpüspök: 1971– 1980; megyés-
püspök: 1980–1990) van szó,471 aki pontosan száz évvel ezelőtt szü-
letett. A millenniumi záró szentmisét celebráló Franc Rodé bíbo-
ros, a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai
Kongregációja Prefektusa, XVI. Benedek pápa rendkívüli küldötte,
semmitmondó és ideologikus beszédében472 – amely elsősorban
a püspöki hatalomról és a hierarchikus egyházról szólt – teljesen
átsiklott a centenárium felett.
Minden bizonnyal nem véletlenül. Hiszen a román államhata-
lom emlékezetében Márton Áron és Jakab Antal máig a meg nem
alkuvó erdélyi magyar katolikus főpapokat jelentik. Ilyenre nincs
többé szükség; a rájuk való emlékezés pedig feltehetően sérti a
román nemzeti (köz)érzetet. Ezért kell majd az emléküket lassan,
de céltudatosan, kitörölni az erdélyi katolikus köztudatból. Hi-
szen ők ketten együvé tartoznak – szétválaszthatatlanul. Örökre
összeforrasztotta őket az ugyanabban a korban viselt szenvedés
és felelősség.
A millennium egyértelműen nyilvánvalóvá tette, hogy a Vatikán
azonosult a román nemzetstratégiai érdekekkel (vagyis a magyar-
ság belátható időn belüli felszámolásával; vagy legalábbis társadal-
470 Ennek keretében alig jutott szerep a kommunista időszak két meghatározó püspökéről
(Márton Áron és Jakab Antal) való megemlékezésnek.
471 Az érsekség megújult honlapján a dr. Marton József által jegyzett egyházmegye történet
még csak meg sem említi Jakab Antal püspök nevét (http://www.romkat.ro/index.
php?q=egyhazmegye_tortenete) (Letöltés: 2009. október 14). De hasonlóképpen lekerült
minden Márton Áronra utaló hivatkozás is.
472 Lásd www.romkat.ro/?q=node/1358 (Letöltés: 2009. október 14.).
175

mi eljelentéktelenítésével). Ennek függvényében semmit nem tesz,
ami kiválthatná a román fél rosszallását. Ezen ünnepi alkalommal
ugyanis:
1. az egyházmegye nem kapta vissza ősi és történelmi – „erdé-
lyi” – elnevezését;
2. világossá vált, hogy Márton Áront nem fogják boldoggá avat-
ni. Ebben ugyanis senki nem érdekelt: sem a Vatikán, különösen
nem a román állam és a posztkommunista politikai elit, de valójá-
ban még a jelenlegi gyulafehérvári római katolikus egyházi vezetés
sem!473 Nem véletlen, hogy Rodé bíboros mindössze két elhanya-
golható mondatot szentelt neki a beszédében – valószínűleg azért,
hogy a jelenlevő egyházi és politikai méltóságoknak ne kelljen fe-
szengeniük.
Mindez a jövőre nézve azt is jelenti, hogy idő kérdése csupán
(10-20 év) mikor válik először a papnevelés, majd maga az egyház-
megye hivatalosan is kétnyelvűvé. Ezt követi aztán (a tudományos-
ság objektív kritériumaira hivatkozva) a szemináriumi oktatói kar,
illetve a magyar egyházi vezetés, román anyanyelvű/nemzetiségű
személyekkel való fokozatos lecserélése (első körben egy román se-
gédpüspök kinevezése). Vélelmezhetően ez lesz Jakubinyi György
473 A közhiedelemmel ellentétben a boldoggá és szentté avatások nem csupán az illető személy
életszentségéről szólnak, hanem nagyon is telítettek vallás- és egyház-geopolitikai megfonto-
lásokkal. Néhány példa: 1) A második világháború idején enyhén szólva „ellentmondásos”
magatartást tanúsító Alojzije (Aloysius) Viktor Stepinac zágrábi bíboros-érsek (1898–1960)
1998-as boldoggá avatása. Ezt Horvátország függetlenné válása, illetve az abban játszott vatiká-
ni szerep magyarázza. Lásd pl. Marco Rivelli, Croatie, 1941-1945. Le Vatican et le génocide
oublié, L’Âge d’Homme, Lausanne, 1998; Marcus Tanner, Croatia, a nation forged in war, Yale
University Press, New Haven –London, 1998; Christine de Montclos, Le Vatican et la crise
yougoslave, PUF, Paris, 1999. 2) Josémaría Escrivá de Balaguer (†1975), az Opus Dei alapítójá-
nak gyors boldoggá (1992), illetve szentté (2002) avatása – ismerve a Mű jelentőségét, és
főképpen a beépülésre alapozott gazdasági, társadalmi és politikai befolyásolási kapacitását
– nem is szorul magyarázatra. Lásd pl. John L. Allen Jr., Opus Dei: An Objective Look Behind
the Myths and Reality of the Most Controversial Force in the Catholic Church, Doubleday, New
York, 2005; Peter Hertel – Christian Terras – Romano Libero, Opus Dei, enqu te au c ur d’un
pouvoir occulte, Golias, Lyon, 2006; Véronique Duborgel, Dans l’enfer de l’Opus Dei, Albin
Michel, Paris, 2007; Peter Hertel, Schleichende Übernahme, das Opus Dei unter Papst
Benedikt XVI, Publik-Forum, Oberursel, 22009. 3) Meszlényi Zoltán (†1951) esztergomi segéd-
püspök 2009. október 31-i boldoggá avatásával (amely folyamat 2004. március 10-től 2009.
január 16-ig tartott) lényegében azt igyekeznek elkendőzni, hogy Mindszenty Józsefet nem
fogják boldoggá avatni. Ez egy nagyon jól átgondolt stratégiai figyelemelterelés része. Ennek
lényege: dokumentáltan bebizonyítani, hogy Mindszentyt nem lehet boldoggá avatni.
Gyakorlatilag erről szól Somorjai Ádám, bencés erkölcsteológus, munkássága, amelyet az MTA
Történettudományok Intézetében, 2009. november 3-án, tartott előadása is alátámasztott. Lásd
pl. (Somorjai Ádám, Ami az emlékiratokból kimaradt. VI. Pál és Mindszenty József 1971–1975.
(Historia pro futuro), Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008. Rec. Jakab Attila, Egyházfórum 24
(10. új) évf., 2009/4, 31–32. old.
176

most már mindenképpen (túlságosan is) hosszú érsekségének a
mérlege: elindította és visszafordíthatatlanná tette az erdélyi ma-
gyar katolikusok elrománosítási folyamatát.
2. Ukrajna
Ukrajna viszonylatában a rendszerváltás kezdete egyértelműen azt

jelentette, hogy újra legálissá vált a görög katolikus egyház. A szov-
jet kormány ezt 1989. december 13-án tette lehetővé, amikor vissza-
vonta az 1949-es tiltó rendelkezést.
Kárpátalján a munkácsi görög katolikus püspökség újjászer-
vezésében a hajdúdorogi püspökség segített. Elkezdődött az ingat-
lanok visszaigénylése, ami sok feszültséget és konfliktust generált.
Ugyanakkor újra felszínre került a hívők évtizedeken keresztül
tiltott és titkolt, ruszin identitása; illetve jelentkezett egy újszerű
probléma: az egyházmegye státusa. A felmerült alapkérdés: a több-
nemzetiségű Munkács betagolódjon-e az ukrán görög katolikus
egyházszervezetbe (lembergi metropolia), vagy megőrizze önálló-
ságát. Nemzeti vonatkozásban ugyanis a rendszerváltás nem igazán
hozott változást: az ukránok továbbra sem tekintették önálló nem-
zetiségnek a ruszinokat, mivel nyelvüket az ukrán nyelv egyik dia-
lektusának tartják. Ebből kifolyólag a kijevi hatóságok mind a mai
napig nem vesznek tudomást a Kárpátalja különleges önkormány-
zati státusáról (78% igen) – illetve a Beregszász központú Magyar
Autonóm Körzetről (81,4% igen) – tartott 1991. december elsejei
népszavazás eredményéről. Nyitott kérdés, hogy ebben a magatar-
tásban milyen szerepet játszik a magyar–ukrán alapszerződés.
1991. március 23-án az egyházaknak újra engedélyezték az if-
júsággal való foglalkozást és a hitoktatást, illetve jogi személyeknek
ismerték el őket. Ennek eredményeképpen a döntően magyar re-
formátus egyház visszaállította az 1945-ben felszámolt történelmi
egyházmegyéket: Ung, Bereg, Máramaros-Ugocsa. A megválasztott
püspök dr. Forgon Pál lett,474 akinek szembesülnie kellett a lelkész-
utánpótlás égető problémájával.
474 Lásd Forgon Pál, Ott voltam, ahol a legszebb virágok nyílnak. Egy kárpátaljai magyar refor-
mátus lelkész a Gulágon, Kálvin Kiadó, Budapest, 1992.
177

Időközben a református egyház az oktatás terén is igyeke-
zett kezdeményezni. Így jöttek létre a nagyberegi, péterfalvi és
nagydobronyi református líceumok, amelyek egyben az elitokta-
tás és a tehetséggondozás helyszínei is. Ezekhez sorolható még a
görög katolikus Karácsfalvi Sztojka Sándor Líceum és a Munkácsi
Szent István Katolikus Líceum.475
Kárpátalja esetében kifejezetten hiányoznak az elmúlt húsz
évre vonatkozó elemzések és tanulmányok. Lényegében véve ese-
tekről vannak információink. Ilyen pl. a magyar felekezeti összefo-
gás néhány örvendetes (és akár jövőbe mutatónak is mondható)
példája: közös templomhasználat a reformátusokkal Csapon és
Csepén. Közös templomépítés a 600 lakosú Aklihegyen (római ka-
tolikusok, görög katolikusok és reformátusok).
Ami a katolikus egyházat illeti476 mindenképpen jó szem előtt tar-
tani, hogy lényegében nem tekinthető kizárólagosan „magyarnak”,
hiszen szlovák és német hívei is vannak. Ugyanakkor a kárpátaljai
(ruszin) görög-katolikus egyháznak vannak magyar hívei is. Mindez
értelemszerűen a társadalmi, vallási helyzet rendkívüli összetettségét
mutatja. Itt csak akkor lehetne érdemi stratégiákat kidolgozni, ha leg-
alább valamiféle konkrét képpel rendelkeznénk a tulajdonképpeni
helyzetről és állapotokról. Erre annál is inkább szükség lenne, mi-
vel a nehéz gazdasági helyzet miatt a római katolikus egyház talán
ebben a környezetben őrizte meg leginkább a közösségmegtartó
társadalmi szerepét. Ezt elsősorban a széles körben kifejtett kulturá-
lis, szociális és karitatív tevékenységének köszönheti.477 Ilyen pl. az
ingyen patikák és konyhák fenntartása (Nagyszőlős, Técső), vagy a
segélyszállítmányok elosztásának szervezése. Mindebben természe-
tesen kimagasló szerepet játszanak a ferencesek.
Ugyanakkor számolni kell azzal is, hogy a demokrácia érte-
lemszerűen a vallási piac liberalizálódását is eredményezte. Ennek
következtében ma már nem csupán a történelmi egyházak (pl.
475 www.munkacs-katlic.org.ua.
476 Róma 1993. augusztus 14-én hozta létre a Kárpátaljai Apostoli Kormányzóságot. Az első apos-
toli kormányzó Antonio Franco érsek Ukrajna apostoli nunciusa lett. Helyben azonban az
ügyeket Hudra Lajos (†1995) általános helynök intézte. II. János Pál, 1995. december 9-én,
segédpüspökké, majd általános helynökké nevezte ki Majnek Antalt, a nagyszőlősi ferences
misszió vezetőjét. 2002-ben a Vatikán a kormányzóságot egyházmegyei rangra emelte. Első
megyéspüspöke Majnek Antal lett.
477 Lásd www.caritas-transcarpathia.com.
178

evangélikusok és ortodoxok), hanem más felekezetek, vallási kö-
zösségek (pl. baptisták, Jehova Tanúi) is jelen vannak a kárpátaljai
magyarok körében.
3. Szlovákia
Minden jel arra mutat, hogy a rendszerváltás – Csehszlovákiában is,

mint minden más közép-kelet-európai országban – váratlanul érte
az egyházakat. Bizonyos értelemben továbbra is csak szemlélői ma-
radtak a történéseknek.
1990 januárjában elindult a többpártrendszer intézményes ki-
alakulása. Ennek keretében jött létre – szlovák kezdeményezésre
(!) – a Magyar Kereszténydemokrata Klubok Ideiglenes Országos
Szervezőbizottsága, amelynek elnöke Janics Kálmán lett.478 Értesí-
tőt is kiadtak Keresztény Híradó címmel. Ugyanakkor újjáéled a
magyarellenes szlovák nacionalizmus is (Matica slovenská, Szlovák
Nemzeti Párt, Štur Társaság).
1990. március 17-én a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom
pozsonyi első országos közgyűlése az önállóság mellett döntött.
Ezt követően választási koalíciós szerződést kötöttek a Duray Mik-
lós vezette Együttélés politikai mozgalommal. Az 1990 júniusában
megtartott első szabad parlamenti választásokon a koalíció mind
a szövetségi, mind pedig a szlovákiai törvényhozó népképviseleti
szervekben mandátumokhoz jutott.
1990. szeptember 12-én a Kassai Területi Bíróság rehabilitálta
a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség 1949-ben
elítélt aktivistáit (ún. csehszlovákiai magyar Mindszenty-per).
A Szlovák Köztársaság Oktatási Minisztériumának 536/1990.
október 30-i rendelete megteremtette az egyházi iskolák létreho-
zásának és működtetésének lehetőségét és feltételeit. A finanszíro-
zást kezdetben a 279/1993-as törvény, majd az 597/2003-as törvény
szabályozta.
Az 1992-es parlamenti választásokon Szlovákiában a Demok-
ratikus Szlovákiáért Mozgalom (Vladimir Mečiar); Csehországban
478 A magyar katolikus papságnak a mozgalomban játszott szerepe még mindig feltárásra vár!
179

pedig a Polgári Demokrata Párt (Václav Klaus), koalícióban a Ke-
reszténydemokrata Párttal, győzött. A győztesek mindkét oldalon
hajlottak a szétválásra, jóllehet azt a szlovákok vitték keresztül. A
politikusok megállapodását (1992. július–augusztus) a szövetségi
parlament – amely képtelen volt köztársasági elnököt választani
– végül megerősítette (november 13 vagyonelosztási, illetve no-
vember 25 a Szövetségi Köztársaság megszűnéséről szóló alkot-
mánytörvények). A szétválás után egyik országban sem rendeztek
parlamenti választásokat.479
A megegyezés eredményeképpen 1993. január 1-jén létrejött a
Szlovák Köztársaság, amely március 1-jétől külön pénznemet is be-
vezetett. Az újonnan megalakult államban az 1993/1994-es tanévtől
az alap- és középiskolákban az etika mellett a hittan is kötelezően
választható tantárgy lett. Nem véletlen tehát, hogy 1995-ben II. János
Pál egy új egyházi provinciát hozott létre Kassa székhellyel, amely
érsekség lett. Alárendelték a rozsnyói és a szepesi püspökségeket.
2003-ban Szlovákiában olyan törvény született (597/2003) az
alap- és középiskolák, valamint az oktatási intézmények finanszíro-
zásáról, amely lehetővé teszi a magán- és egyházi oktatási intézmé-
nyek finanszírozásához való állami hozzájárulást.
2008 elején XIV. Benedek pápa újra átrendezte a szlovákiai ka-
tolikus egyházszervezetet, és (egy észak-déli felosztásban) egyben
az egyházmegyék határait is átszabta, amelyek ily módon jobban
összhangba kerültek az ország közigazgatási beosztásával.480 Po-
zsony érsekség és a metropolita székhelye lett, ami egyben azt is
jelenti, hogy az egyházvezetés központját hozzá igazították a poli-
tikai központhoz. Az átszervezés eredményeképpen, 2009-ben, a
Szlovákiai katolikus egyháznak 5 latin rítusú püspöksége és 3 ér-
seksége van, amelyek 2 egyháztartományhoz tartoznak: a Pozsonyi
Főegyházmegye (Nagyszombati Főegyházmegye, Nyitrai, Beszter-
cebányai és Zsolnai Egyházmegyék) és a Kassai Főegyházmegye
(Szepesi és Rozsnyói Egyházmegyék). Ugyanakkor létrehoztak egy
479 Lásd pl. Eric Stein, Czecho/Slovakia. Ethnic Conflict, Constitutional Fissure, Negotiated
Breakup, University of Michigan Press, Ann Arbor, 1997; Hamberger Judit, Csehszlovákia
szétválása. Egy föderációs kísérlet kudarca, Teleki László Alapítvány, Budapest, 1997.
480 Erre vonatkozóan lásd Halász Iván, Bevezetés a modern Szlovákia tanulmányozásába: a
modern Szlovákia kézikönyve. (Pons Strigoniensis. Studia, 10), PPKE BTK Szlavisztika-Közép-
Európa Intézete – Szt. Adalbert Közép-Európa Kutató Csoport, Piliscsaba – Esztergom, 2008.
180

görög katolikus egyháztartományt is (Eperjesi Görög Katolikus Ér-
sekség), amely két eparchia (Kassai, illetve Pozsonyi Görög Katoli-
kus püspökségek) felett gyakorol felügyeletet. A szlovák püspökök
nacionalizmusát,481 illetve a katolikus egyháznak a szlovák nemzet-
stratégia hatékony eszközeként való működ(tet)ését legbeszéde-
sebben a Breznóbányai Espereskerületnek a Rozsnyó Egyházme-
gyéhez való csatolása tükrözi. Ezzel ugyanis sikerült módosítani a
nemzetiségi arányokat; miközben a szlovák püspökök továbbra is
következetesen elzárkóznak nem csupán egy magyar püspökség,
de pusztán a magyar püspök gondolatától is!482
a) A szlovákiai („magyar”) katolikus egyház483

A szabadság légkörében a magyar katolikusok mozgástere is elkez-
dett növekedni. 1990. február 20-án, Szencen, megalakult a Szlová-
kiai Magyar Katolikus Papok (Glória) Társulata, amelynek elnöke
Harsányi Gyula, titkára pedig Koller Gyula lett. Hivatalosan is új-
jászerveződött a premontrei rend (1990. június), amely Bartal Ká-
rolyt választotta meg apátnak.
Gaucsík István szerint azonban „a szlovákiai magyar katolikus
közösség múltjáról és jelenéről – annak ellenére, hogy néhány rész-
problémával az utóbbi időben több szerző is foglalkozott – lénye-
gében hiányoznak a tudományos megalapozottságú, nagyobb ívű
elemzések és felmérések”.484 Ennek elsősorban az az oka, hogy a
magyar katolikusok a szlovák katolikusokkal közösen egy egysé-
ges katolikus egyházi intézményrendszerbe tartoznak. Kifejezetten
a magyarok lelki gondozásával senki nincs megbízva, jóllehet erre
az Egyházi Törvénykönyv lehetőséget biztosítana (476. kánon). Eb-
ből kifolyólag a magyar katolikusok dokumentálása nem egyszerű
feladat, mert semmiféle adatbázis nem létezik. Szétszórva élnek a
481 A szlovák püspököknek a nemzeti szocialista szlovák államhoz való hozzáállása enyhén szólva
ellentmondásos: Ján Sokol nagyszombati érsek többször is dicsérte a Tiso-féle államot; Korec
bíboros pedig szorgalmazta Tiso szentté avatását, s 1990-ben emléktáblát is avatott neki.
482 A magyar nemzetiségű szlovákiai katolikus hívek és papjaik kezdeményezését felkarolva a
Pázmaneum Polgári Társulás, a Mécs László Társulás és a Jópásztor Alapítvány nyílt levelet
intézett a Szlovák Püspöki Konferenciához a 2008. február 14-én nyilvánosságra hozott új
egyházmegyei felosztással kapcsolatban. Lásd Függelék XI. (311–315. old.)
483 Szlovákiában valójában nem létezik magyar katolikus egyház, mint a magyar katolikusokat
tömörítő intézményi struktúra.
484 Gaucsík I., „Gondolatok a szlovákiai magyar katolikusság szervezettségéről”, Fórum 2006/1,
197. old.
181

különböző egyházmegyékben, amelyek mindegyikének élén szlo-
vák püspök áll. Ráadásul a magyar görög katolikusok egy külön
egyházmegyébe (a kassai püspökséghez) tartoznak.485 A helyzetet
súlyosbítja, hogy a magyar többségű plébániák csupán egy harma-
da rendelkezik saját magyar katolikus pappal.486 Ilyen körülmények
között az a paradox helyzet állhat elő, hogy egy szlovák hitéleti kör-
nyezetben egy kevésbé vallásos magyar – feltéve, hogy rendelke-
zik valamiféle magyar kulturális életlehetőséggel – jobban, vagy
tovább megőrizheti nemzeti identitását, mint a szlovák hitéletbe te-
vékenyen bekapcsolódó (vagy vallási igényeinek kielégítése okán
bekapcsolódni kénytelen) hívő magyar, aki ily módon óhatatlanul
kiteszi magát az asszimilálódás lehetőségének.487
Kétségtelen, hogy a kialakult helyzetnek okai vannak. A több
évtizedes kommunista elnyomás következtében csekély számú ma-
gyar teológus végzett/végezhetett,488 így a rendszerváltás pillanatá-
ban értelemszerűen kevés volt a magyar pap. Arról nem is beszélve,
hogy nagy részük idős volt. Kérdés, hogy ez mennyire játszott sze-
repet, de tény, hogy a teljessé váló katolikus hierarchiában, amikor
is minden egyházmegye püspököt és segédpüspököt kapott, ma-
gyarok nem kerültek pozícióba. Ezen tény okainak mélyrehatóbb
feltárása szintén megérdemelne egy elmélyültebb elemzést!
1990 áprilisában – azt követően, hogy a Szentszék minden üre-
sen álló püspöki széket (Kassa, Rozsnyó, Besztercebánya) betöltött
485 Azt lehet mondani, hogy ők sokkal jobb helyzetben vannak, mint a római katolikusok, mert
elegendő számú, és jól képzett magyar pap látja el a pasztorációjukat (2000-ben az átlagélet-
koruk 38 év volt). Ugyanakkor egy külön magyar esperesi kerülethez tartoznak, amelynek a
székhelye Nagykapos. Lásd Ósz István, „Görög katolikus magyarok Szlovákiában”, in:
Keszthelyi Gyula (szerk.), Egyház és magyarság. Hét egyház és felekezet határon túli és hazai
lelkipásztorainak, világi elöljáróinak tanácskozása, Esztergom, 2000. január 27–28., Custos
Kiadó, Budapest, 2000, 116–118. old.
486 Mivel a katolikus pap értelemszerűen ki van szolgáltatva a püspökének, akinek engedelmes-
séget fogadott, a nemzeti indíttatású túlzott agilitás, intézmény- és közösségszervezés, illetve
a közéleti szerepvállalás akár kontra-produktívnak is bizonyulhat a saját egyházi karrierje
vonatkozásában. Mindez természetesen elégedetlenséget, frusztrációkat, feszültségeket ered-
ményez.
487 Az asszimiláció első lépcsőfoka egy olyan kétnyelvű, kétkultúrájú személyiség kifejlődése, aki
bizonytalanná válik a saját etnikai/nemzeti hovatartozását illetően. Mivel ritka az az egyén,
akinek a sehova-sem-tartozás a természetes létállapota, ez a köztes és bizonytalan hovatarto-
zás a személyiség sérülése nélkül hosszú távon nem tartható fenn. Ebben a folyamatban – a
közhiedelemmel ellentétben – nem az anyanyelv a meghatározó tényező, még akkor is ha
fontos elem, mint kulturális adottság, hanem a tudatos identitásválasztás, váltás. A kérdéssel
kapcsolatosan lásd pl. Gyurgyík L., Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében,
Pozsony, 2004.
488 Az évente engedélyezett 10-20 teológiai hallgató csupán 10%-a lehetett magyar nemzetiségű.
182

– a magyar papok és hívők egy csoportja levelet írt a pápának, hogy
önálló magyar püspökséget kérjen, mivel, kb. 200 plébánián, a ma-
gyar hívek vannak többségben.489 Sikertelenül. Jóllehet időközben
a kérelem püspökre módosult,490 ennek a szlovák társadalmi és po-
litikai körülmények, illetve a territoriálisan és rítus – tehát semmi-
képpen nem nyelv vagy etnikum/nemzetiség – szerint szerveződő
katolikus egyházi közigazgatási rendszerben nincsen semmiféle
reális esélye. A cél érdekében szervezett imanapok491 a (semmitte-
vést és a tehetetlenséget elkendőző) pótcselekvés illúzióját ápolják,
és valójában elterelik a figyelmet a tényleges lehetőségekről és ten-
nivalókról. Hiszen néhány pozitívum azért mégis felsorolható: a
magyar többségű esperességek élére magyar esperesek kerültek, a
papi szenátusokba (amely a püspök tanácsadó testülete), illetve az
egyházi bíróságokba magyar papok is bekerültek. Hasonló a hely-
zet az egyes egyházmegyei bizottságokkal is. Ezeket kellett volna
(illetve kellene) hasznosítani és bővíteni. Hiszen pl. a kassai főpász-
tor magyar vikáriust nevezett ki a vegyes lakosságú plébániák lelki-
pásztori gondozásának feladatára.
A szlovákiai magyar katolikusok helyzetét azonban gyengíti,
hogy Szlovákiában nincs magyar nyelvű papképzés. Minden bi-
zonnyal ez is oka annak, hogy a magyar papi utánpótlás helyzete
semmiképpen nem mondható rózsásnak – még akkor sem, ha a
megújult szerzetesrendeknek magyar tagjai is vannak. Azok a nö-
vendékek, akik képzési helyként a magyarországi szemináriumo-
kat választják, katolikus papként nem térhetnek vissza Szlovákiába.
489 Az elképzelés szerint a magyar katolikus püspökség területét – Komárom székhellyel – a

nagyszombati érsekség területéből kellett volna kiszakítani. Ez a terv tulajdonképpen beszé-
des bizonyítéka annak a magyar naivitásnak, amely egyáltalán nem akar tudomást venni a
Vatikán politikai és stratégiai dimenzióiról, s az Egyházat kizárólag üdvösségbiztosító vallási
és spirituális intézményként fogja fel – miközben megkíséreli az egyházi intézményi érdekek-
kel csak nehezen összeegyeztethető etnikai/nemzeti szempontokat valamiféleképpen érvény-
re juttatni. A kérelem szövegét lásd a függelékben (IX, 302–304. old.).
490 Lásd Jópásztor Társulat 2001 májusi memoranduma (Függelék X, 305–310 old.)
491 Ezek elindításának hátterében a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom húzódik meg,
amely akarva-akaratlanul, de mindenképpen instrumentalizálta a vallást. Egy olyan valláspoli-
tikai múlttal rendelkező országban, mint Szlovákia, figyelmen kívül hagyni a vallási színezetű
politikai tevékenység kihatásait és percepcióját mindenképpen szűklátókörűségre vall. Ezek
fényében nem csoda, ha a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom még tárgyalni sem volt
hajlandó a velük elméletileg egyazon elvet valló magyar politikai alakulattal. Ugyanakkor az is
eléggé tudathasadásossá teszi a helyzetet – mindenki számára –, hogy az imanapon több
évben is szlovák katolikus főpap celebrálta a szentmisét, amelyen a szlovákiai magyar hívek
és papok magyar főpapért imádkoztak.
183

Sokan azonban már eleve azért jönnek Magyarországra tanulni,
mert nem is akarnak Szlovákiában működni.492
Mindenképpen a rendszerváltás teremtette lehetőségek ki-
használására irányuló kezdeményezésnek tekinthetjük a Tóth
László vezetésével megalakult Magyar Hitoktatási Központot (Fél,
1990. október), amely a magyar nyelvű katolikus hitoktatás kérdé-
sének megoldására a magyar hitoktatók képzését tűzte ki célul. A
Központ 1993-ban magyar nyelvű teológiai tanfolyamot indított.
Akreditáció hiányában493 azonban a három éves képzéssel állami
iskolában csak szakképzetlen munkaerőként lehet elhelyezkedni.
Hasonló nehézségekkel küszködnek azok is, akik a pannonhalmi
bencések Komáromban szervezett hitoktatóképzésében vesznek
részt. Ennek oka, hogy Szlovákiában szakképzett hitoktatói diplo-
mát kizárólag szlovák nyelven lehet szerezni (pozsonyi Comenius
Egyetem Teológiai Kara, nyitrai Konstantin Egyetem, rózsahegyi
Katolikus Egyetem494). A Magyarországon szerzett diplomát Szlová-
kiában honosítani kell.
A szlovákiai katolicizmus helyzetéről és mentalitásáról sokat el-
árul az a tény, hogy a szlovák katolikus hetilap (a Katolické noviny)
kiadója, a Szent Adalbert Társulat, nem vállalta fel a Remény c. ma-
gyar katolikus hetilap kiadását. Ezért azt a Szlovákiai Magyar Kato-
likus Papok Társulata (ténylegesen a Glória Kiadó) adja ki – amely
nem rendelkezik semmiféle egyházi jóváhagyással, így egyházjogi-
lag nem is létezik. Első száma 1990 virágvasárnapja alkalmából je-
492 Az 1991. február 23-án Budapesten megalakult Pázmány Péter Alapítvány kifejezetten azzal a
céllal jött létre, hogy támogassa a magyar, illetve magyarul tudó szlovákiai papnövendékek
magyarországi teológiai tanulmányait. A magyar katolikus egyház – sok más hazai munkaerő-
piaci terület példáját követve – a környező országok magyar kisebbségi közösségeiből szár-
mazó papnövendékekkel (és papokkal) igyekszik a maga paphiány gondjain enyhíteni.
493 Ennek egyik alapvető oka minden bizonnyal a tudományos követelményeknek való meg nem
felelés. Általánosan elterjedt az a téves nézet, hogy a teológia terén a papképzés egyben a
felsőfokú oktatásban való szerepvállalást is lehetővé teszi – bármiféle fokozat megszerzése
nélkül is. Hiszen a pap értelemszerűen a hit szakembere. Egyébként ezt a felfogást nagyon
beszédesen tükrözi a komáromi Selye János Egyetem (református) Teológiai Kara.
Ugyanennyire téves az a felfogás is, miszerint ha valaki mélyen hívő, akkor mintegy értelem-
szerűen „kiváló” teológus, és ebből kifolyólag a teológiát is képes felsőfokon tanítani.
494 2004 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel és az Esztergomi Hittudományi Főiskolával
kötött egyezmény értelmében a Rózsahegyi Katolikus Egyetem hallgatóinak elvileg lehetsé-
ges magyar nyelven tanulni és érvényes, államilag is elismert szlovák hittanári diplomát sze-
rezni. Lásd Käfer István, „Keresztény internacionalizmus’. A szlovák katolikus egyetem kihe-
lyezett tagozata Esztergomban”, Új Ember katolikus hetilap 60. évf. 20 (2910), 2004. május 16.
Ennek az egyezménynek azonban vélhetően sokkal nagyobb a retorikai és diplomáciai, mint
a valós, gyakorlati jelentősége.
184

lent meg.495 A hetilap – amely elsősorban Koller Gyulának köszön-
heti a létrejöttét – ez idáig 2 alkalommal (Diószegen és Nádszegen)
is szervezett 2 éves népfőiskolai képzést az igényesebb hívők vallá-
si ismereteinek az elmélyítése céljából.
A magyar katolikus sajtót illetően a Remény mellet még meg-
említhetjük a plébániai lapokat is, amelyek főképpen a helyi egy-
házközségek életével és problémáival foglalkoznak. 2006. február
22-én indult egy internetes napilap: a www.spesnet.info („remény
a neten”).
Iskolaügy tekintetében elsősorban az egyes helyi plébánosok
egyéni érdemeiről beszélhetünk. Elszórt jellegük, és a beiskolázott
gyerekek száma (néhány száz) után ítélve azonban a magyar katoli-
kus oktatás inkább csak jelképesnek mondható.
Komáromban működik a Marianum alapiskola és gimnázi-
um, óvodával együtt. Más oktatási intézmények: óvoda (Párkány),
alapiskola (Ipolyhídvég, Kelenye, Óvár 1–4. oszt., Dunaszerdahely,
Ipolyság, Palást 1-9. oszt.), középiskola (Ipolyság, Gúta).
A szlovákiai magyar katolikus szervezetek és csoportosulások
(Keresztény Ifjúsági Közösség, Házas Hétvége, Mária Légió, Ke-
resztény Értelmiségiek Szövetsége, Jópásztor Társulat, Pázmaneum
Polgári Társulás, Gábriel Polgári Társulás) azt sugallják, hogy a te-
vékenységek elsősorban a hitéletre, a lelkiségre, az együttlétre és
a kikapcsolódásra irányulnak; ellenben nincs korszerű és színvo-
nalas, a korosztályi és a társadalmi tagolódásokat figyelembe vevő
pasztoráció. Mindenekelőtt egy konzervatívabb, népibb, minden-
képpen egyházi tekintélytisztelő és kezdeményező készség nélküli
katolikus rétegről beszélhetünk, amelynek alacsony vagy közepes a
teológiai, vallási műveltsége. Ez alapjában véve még a katolikus ér-
telmiségre is érvényes – és minden bizonnyal a szlovák katolikusok
is hasonló problémákkal küzdenek. Mindezt beszédesen támasztja
alá pl. a korszerűbb és időszerűbb szlovákiai magyar nyelvű kato-
likus teológiai irodalom gyakorlatilag teljes hiánya.496 Nem csoda
tehát, ha az önszervezés komoly akadályokba ütközik – hiszen egy
495 Az eredeti 22 ezres példányszám 15 500-ra csökkent, de még így is tiszteletre méltónak mond-
ható. Főképpen ha figyelembe vesszük, hogy semmiféle egyházi támogatást nem kap.
496 Ezen a téren Magyarországról sem remélhetnek segítséget, mert a hazai teológiai szakiroda-
lom, illetve oktatás, nemzetközi mércével mérve, tartalmában elmaradottnak mondható.
185

ilyen közegnek lélektanilag szinte lehetetlen felvállalni a konfrontá-
ciót az egyházi hatóságokkal.
b) A Szlovákiai református egyház (SZRKE)497

A rendszerváltást követően gyakorlatilag újra kellett gondolni és
szervezni a református egyházat. Jóllehet 1990 február legelején
mind a kassai országos lelkészkonferencia résztvevői, mind pedig
a Zsinati Tanács általános tisztújítást javasolt, érdemben mégsem
történt semmi. Ily módon Tőkés László püspöki beiktatását Nagy-
váradon (1990. május 8.) Mikó Jenő, a szlovákiai református egyház
püspöke végezte.498
1991. április 27-én rendezték meg Pozsonyban az I. Országos
Ifjúsági-munkás Találkozót, ahol megfogalmazódott „egy reformá-
tus ifjúsági szövetség létrehozásának a gondolata”.499
1991. november 1-jén került sor a Református Pedagógusok
Munkaközösségének első országos konferenciájára.
1991. november 15-én alakult meg a Szlovákiai Magyar Reformá-
tus Lelkészegyesület (Szepsi), amely a magyar lelkipásztorok mint-
egy 1/3-át tömöríti. „A szervezet célkitűzései közé tartozott, hogy
szakmai fórumot teremtsen teológiai, egyházi és társadalmi kérdé-
sek megvitatására, javaslatokkal éljen az egyházi hatóságok irányá-
ban, támogassa a lelkészképzés ügyét, szem előtt tartsa a lelkészi
hivatás erkölcsi támogatását stb.”500 Ugyanakkor kérelmezte az általá-
nos tisztújítást és a történelmi egyházkerületek visszaállítását.
1991. november 20–21-én, a komáromi alkotmányozó zsinati
ülésen került elfogadásra a Cseh-Szlovákiai Református Keresztyén
Egyház alkotmánya. A történet szépséghibája, hogy a tisztújítás csak
részlegesen (egyházmegyei szinten) történt meg. Ily módon sok
olyan tisztségviselő maradt pozícióban, akik annak idején a kötele-
ző állami hozzájárulással kerültek hivatalba. Ugyanakkor elmaradt
az egyházkerületek visszaállítása – vélhetően azért, mert az a tiszt-
ségek és a hatalmi viszonyok átrendeződését eredményezte volna.
497 Ez a rész tartalmilag A. Kis B. munkáira támaszkodik.

498 Ez is megérdemelne egy kérdésfelvető tanulmányt.
500 A. Kis B., „Az egyházak szerepe a kulturális értékek ápolásában. 1: A református egyház”, in:
Csanda G.–Tóth K. (szerk.), Magyarok Szlovákiában. III. kötet: Somorja, 2006, 161–191.
186

Ellenben bizottságot hoztak létre a szlovák ajkú híveket is tömörítő
kelet-szlovákiai egyházmegyék helyzetének a felülvizsgálására.
1992. november 14-én alakult meg Losoncon a Fiatal Reformá-
tusok Szövetsége (FIRESZ). Alapcélkitűzése a református egyház
lelki megújulásának elősegítése a fiatalok hozzájárulása révén.501
Szintén 1992-ben jött létre a Szlovákiai Református Keresztyén
Nők Egyesülete. Főképpen konferenciák szervezésével foglalkozik
a keleti országrészben.
1993-ban, a Szlovák Köztársaság megalakulásával, módosíta-
ni kellett az egyházi alkotmányt. Egyházkormányzási szempont-
ból talán legfontosabb lépésnek tekinthető, hogy 1993-1994-ben,
a hét magyar egyházmegye mellé (pozsonyi, komáromi, barsi,
gömöri, nyugatkassai, keletkassai és ungi502), sor került két szlovák
egyházmegye (a nagymihályi és az ondava-hernádi) megszerve-
zésére is.503 Erről már 1992. február 20-án határozott a komáromi
rendkívüli zsinat.
A református egyházban a teljes tisztújítás csak 1995-ben va-
lósult meg. Ezt követően, 1996. május 30-án, a komáromi zsinat Er-
délyi Géza hanvai lelkipásztort püspökké, Asszonyi Árpádot pedig
főgondnokká választotta.
A 2001-es népszámlálás 109 735 reformátust mutatott ki, amely-
ből 80 582 volt magyar.504 Megítélésem szerint önmagában már ez a
tény is elégséges ahhoz, hogy kérdésessé váljon a református egy-
ház egyértelműen magyar nemzeti jellegének a fenntartása. Arról
nem is beszélve, hogy a szlovákiai reformátusok összessége egyet-
len egyházkerületben – vagyis egységes intézményes keretek kö-
zött – él. A XXI. század elején mindez 204 anya-, 103 leányegyház-
községet és 59 szórványgyülekezetet jelent, mintegy 200 lelkésszel
(ebből kb. 20 szlovák).
2002 decemberében az 1993-as alkotmánymódosítást egy
újabb módosítás követte. Az ezt megelőző választások eredménye-
501 Lásd www.firesz.sk.

502 A rendelkezésre álló tanulmányokból nem tűnik ki, hogy az 1952-es elnevezésekhez képest
mikor és miért változott meg az egyházmegyék neve.
503 A református egyház keretében a szlovák gyülekezetek aránya az 1918-as 4%-ról 12%-ra emel-
kedett.
504 Ennek ellenére a Szlovák Televízió, nagyon ritkán ugyan, de szlovák református istentiszteletet
sugároz.
187

képpen újra Erdélyi Géza lett a püspök. Főgondnokká Koncsol
Lászlót választották. Mindkettőjüknek van egy-egy magyar, illetve
szlovák helyettese. Ők hatan alkotják a Zsinati Elnökséget.
2006 márciusában – a titkosszolgálatok dokumentumainak
hozzáférhetővé válása miatt (53/2002 törvény), s mintegy megpró-
bálva lezárni a még mindig lezáratlan múltat – a Zsinat úgy döntött,
hogy a kommunista ügynökmúltú személyek tíz évig nem tölthet-
nek be magasabb egyházi tisztséget (esperes, egyházmegyei elnök-
ségi tag, zsinati tag, zsinati elnökségi tag). A döbbenetes, hogy a
döntés pillanatában még mindig voltak mintegy fél tucatnyian, aki-
ket ez érintett.505
Iskolaügy tekintetében azt lehet mondani, hogy a reformátu-
sok (természetszerűen) jobban állnak, mint a magyar katolikusok.
2004-ben összesen 11 intézménnyel rendelkeztek. 506
Óvoda: Érsekkéty (2002). 2005/2006-ban 21 gyermek járt ide.
Alapiskola: Alistál (1992), Rozsnyó (1997), Martos és Érsekkéty
(1999), Vaja (2001). A 2005/2006-os tanévben ezeknek az iskolák-
nak összesen 398 diákja volt.
Középiskola: Rimaszombat (Tompa Mihály Református Gim-
názium, 1999), Léva (2001).507 A 2005/2006-os tanévben a két gim-
náziumban 250 diák tanult.
Ugyanakkor különálló felsőoktatási (egyetemi) intézményes
keretben sikerült fejleszteni a teológiai képzést. 1990–1991-ben be-
indították a komáromi Katechetikai Szemináriumot, amely levelező
tagozaton vallásoktatók képzését tűzte ki célul. Igazgatója Takács
Zoltán, a SZRKE főgondnoka lett.
1992-ben a Szeminárium átalakult Calvin J. Teológiai Intézetté.
Igazgatója Peres Imre padány-bögellői lelkipásztor lett. Ugyanebben az
évben a kassai Katechetikai Szemináriumban is elindult a 3 éves tanítás
505 Szászi Zoltán, „Történelmi döntést hozott a szlovákiai református egyház”, Új Szó 2006. márci-
us 6.
506 A 2005/2006-os tanévben a következő egyházi oktatási intézmények működtek Szlovákiában:
39 óvoda, 131 alapiskola, 73 középiskola.
507 A lévai gimnázium körül hosszú ideig tombolt a vita a lelkész, Pásztori Attila, és a presbiterium
között, amely gyakorlatilag szétbomlasztotta a helyi magyarságot. Mindez felveti a kérdést,
hogy a magyar kisebbségek ténylegesen társadalmak-e, vagy pedig olyan konglomerátumok,
amelyeket elsősorban a rájuk nehezedő nyomás kovácsol csupán össze. Ennek megszűntével
a nagyon is valós egyéni és/vagy csoportérdekek rövid idő alatt szétfeszítik az etnikai/nemze-
ti együvé tartozás retorikai tartópilléreit.
188

(magyar és szlovák nyelven). Ez a komáromi intézet kihelyezett tagoza-
taként kezdte meg a működését. 1998-tól itt folyt a kántorképzés is.
1993-ban a Zsinati Tanács kimondta, hogy az intézet az 1939-
ben megszűntetett losonci Teológiai Szeminárium508 jogutódja. En-
nek következtében levelező tagozaton elindulhatott a teológusok
öt éves képzése.
1994-ben beindult a nappali tagozat, az intézet neve pedig
Calvin J. Teológiai Akadémiára változott. Mivel a Kárpát-medencé-
ben levelező tagozaton egyedül Komáromban folyik lelkészképzés
a hallgatók között voltak (és vannak) magyarországiak, horvátor-
szágiak, szerbiaiak és romániaiak is.
1995-ben a Zsinat előírta, hogy azok, akik külföldön szándé-
koznak tanulni előbb az Akadémián felvételizzenek, amennyiben
szeretnék, hogy a SZRKE elismerje őket a saját teológusainak.
2004 szeptemberétől az intézet a Selye János Egyetem509 akk-
reditált teológiai karaként működik (a tanárképző és a gazdaságtu-
dományi510 karok mellett), hét tanszékkel (Ószövetség, Újszövetség,
egyháztörténet, rendszeres teológia, gyakorlati teológia, vallás- és
filozófiatörténet, nyelv). Ezzel a lelkészképzés anyagi terhe gyakor-
latilag lekerült a gyülekezetek és a nyugati (holland, német, svájci)
segélyszervezetek válláról. Ugyanakkor felfüggesztette tevékenysé-
gét a kassai Katechetikai Szeminárium511, ahonnan a hallgatókat Ko-
máromba irányították.512 A teológiai kar dékánja Molnár János lett.
Végzett hallgatóinak száma: 2005-ben 20, 2006-ban 12.
Ami a református sajtót illeti, a hivatalos havilapnak számító
Kálvinista Szemle513 mellett 1994-ben indult a Református Újság,
amely kezdetben a Szlovákiai Református Lelkészegyesület, majd
később a deregnyői gyülekezet kiadásában jelent meg. Ugyanak-
508 Történetére vonatkozóan lásd Böszörményi István, A losonci Református Teológiai

Szeminárium (www.gomororszag.sk/72.html) (Letöltés: 2009. október 12.).
509 Lásd www.selyeuni.sk. Illetve: „»Egyetemünk egyfajta alternatívát nyújt«. Beszélgetés Albert
Sándorral, a komáromi Selye János Egyetem rektorával.” Az interjút Fazekas József készítette,
Fórum 10, 2008/4, 135-146. old.
510 Lásd pl. Szabó Ingrid – Antalík Imre, „A Selye János Egyetem Gazdaságtudományi Karának
fejlődési folyamata és fejlesztési lehetőségei”, Fórum 10, 2008/4, 147–155. old.
511 A Szeminárium történetének érdekessége, hogy 70 katechéta végzett magyar, 50 pedig szlovák
szakon, miközben a szlovák reformátusok száma lényegesen alacsonyabb, mint a magyaroké.
512 A katechétaképzés a Tanárképző karon folyik, amit a református Zsinati Elnökség erősen
kifogásol, hiszen nincs befolyása a képzésre.
513 Szlovák nyelvű megfelelője a Kalvínske hlasy.
189

kor vannak gyülekezeti lapok is: pl. a Kassai Magyar református
egyházközség lapja, a Kis Tükör (Révkomárom), Soli Deo Gloria
(Apácaszakállas), Dunaszerdahelyi Református Hírvivő, Hírlevél
(Csicsó), Hajlék (Nemeshodos), Háló (Alistál). A komáromi teoló-
gusok szerkesztésében jelenik meg a Papirusz (2001-től).
A református egyházban létrejött intézmények közül még meg-
említhetjük a német missziós lelkész, Uwe-Martin Schmidt, munká-
ja eredményének tekinthető Betlehem Missziós Központot és a Jó
Pásztor Háza gyermekotthont (Jóka, 2000 májusától); a deregnyői
Református Tanulmányi Központot, amely az ungi egyházmegye
létesítménye; illetve a hanvai Diakóniai Központot.
4. Jugoszlávia – Szerbia
A közép-kelet-európai rendszerváltások rendszerében Jugoszlávia

az egyetlen olyan állam, amely a vallási/felekezeti hovatartozást hat-
ványozottan felértékelő véres helyi háborúk és tömegmészárlások
közepette esett darabjaira, egy rendkívül hosszú – szinte máig tartó
– folyamat eredményeképpen. Ennek következtében a Vajdaság tulaj-
donképpen ma már csupán Szerbia része. Az itt élő magyar kisebb-
ségnek tehát ebben az új helyzetben kell megtalálni a maga helyét,
feldolgozva az elmúlt két évtized folyamatait és annak nyomait. Ide
tartozik pl. az is, hogy 1993 és 2006 között gyakorlatilag nem léte-
zett vallásügyi törvény, amely az egyházak és vallási közösségek jogi
személyét és működését szabályozta volna. Ugyanakkor a 2006-ban
elfogadott törvény nem mindenben felel meg az Európai Emberi Jogi
Konvenció követelményeinek. Ennek eredményeképpen azonban
mégis elindulhatott az egyházak kártalanítása, illetve a vagyon-vissza-
szolgáltatás, ami természetesen nem megy zökkenőmentesen.
A vajdasági lakosság kb. 14%-át kitevő magyarok több felekezet
között oszlanak meg: katolikus (88%), református (6%),514 evangéli-
514 „A bácsfeketehegyi székhelyű …Református Keresztyén Egyház területén 13 egyházközségben

és 38 szórványban 15 ezer alá süllyedt a hívők száma…” Gyémánt R.–Szondi I., A határon túli
magyarság…, Szeged, 2005, 116. old.
190

kus,515 baptista, metodista, adventista, pünkösdi közösség.516 Ugyan-
akkor ezek a felekezetek – az egy reformátusokat leszámítva – nem
igazán nevezhetők egyértelműen „magyarnak”. Arról nem is beszél-
ve, hogy „miután a történelmi egyházak paphiányban szenvednek,
az egyre öregedő lelkészállományra fokozott terhelés nehezedik.
Ez, valamint a plébániák egy részének idegen ajkú pásztorral való
betöltése, a településeken s családokon belüli etnikai átrendeződé-
sek mind korlátozzák a magyar nyelvű vallásgyakorlást és a magyar
közösség megtartására gyakorolt szerepét.”517
A katolikus egyháznak pl. – amelyet intézményesen a II. János
Pál pápa által 1986 decemberében létrehozott Belgrádi Egyházi
Tartomány (vagyis az érsekség518 és a neki alárendelt szabadkai és
nagybecsekereki püspökségek) fog össze – horvát, német, szlovák,
szlovén stb. hívei is vannak. A szabadkai Katekétikai-Teológiai Inté-
zet519 pedig – amely laikus hitoktatókat és pasztorális munkatársa-
kat képez – kétnyelvű: horvát és magyar.
Az intézményi és humán erőforrási nehézségek természetesen
nem akadályai annak, hogy az egyházak társadalmi téren is meg-
jelenítsék magukat. Ilyen kezdeményezés pl. a katolikus Poverello
Alapítvány,520 amely a mentálisan sérült 18 éven felülieknek otthont
adó Esperanca házat (Hajdukovo), a rászoruló gyermekeket befoga-
dó Lurkóházat (Drea), valamint a Tau kábítószer-elvonó közösséget
(Horgos) működteti; nem annyira nemzeti, hanem sokkal inkább
felekezeti vonalon – valós szociális érzékenységgel. De hasonlókép-
pen említhető Utasi Jenő, Tóthfalu és Orom plébánosa, aki szemé-
lyében egyesíti a lelkipásztort, a gazdasági vállalkozót és a szociális
munkást.521
515 A néhány ezer tagot számláló felekezetet gyakorlatilag Dolinszky Árpád szuperintendens és
családja irányítja. Lásd Ilić A., Egyházi és vallási közösségek szerepe…, Budapest, 2007, 23–25.
old.
516 Uo., 6. old.
517 Gyémánt R. – Szondi I., i. m., Szeged, 2005, 116. old.
518 Az első metropolita érsek Franc Perko lett, akit 1987. január 6-án szenteltek Rómában. 2001.
április 16 óta Stanislav Hocevar áll az érsekség élén.
519 2009-ben készült el az Intézetnek helyet adó Augustinianum nagyszeminárium és pasztorális
központ (lényegében kollégium), amely egy jelentős előrelépés az egyetem (teológiai fakultás)
felé vezető úton. Napjainkban ugyanis a papnövendékek a nemzetiségük szerinti anyaország
intézményeiben tanulnak (pl. Magyarországon, Horvátországban, Szlovákiában).
520 www.poverello.org.rs.
521 Lásd Ilić A., i. m., Budapest, 2007, 48. old.
191

Összegzés
Magyar kisebbségi vonatkozásban az elmúlt két évtized politikai és

egyházi összefonódásai – melynek legjelképesebb megtestesítője
Tőkés László – messze nem érlelték be azokat a gyümölcsöket, ame-
lyek lehetővé tehetnék a magyar közösségek erkölcsi és intellektuá-
lis, gazdasági és kulturális megszilárdulását. Hiszen itt is érvényesül
az a bevett gyakorlat, hogy az érdek felülír minden elvet. Ezért első-
sorban jól behatárolható egyéni vagy szűk érdekcsoporti eredmé-
nyekről beszélhetünk, amelyek nem hogy javítanák, de hosszú távon
kifejezetten rontják a magyar kisebbségek, mint nemzeti/nyelvi kö-
zösségek megmaradási esélyeit, amelyre semmiféle formában nem
megoldás a folyamatos siránkozás, az önnön sajnálkozás vagy egy,
a politikai retorika által éltetett, délibábos álomvilágban való öntet-
szelgés. Hiszen bármennyire is szép és vonzó a „szülőföldön való
boldogulás” eszméje, ennek azonban meg kell teremteni a feltételeit
is.522 Annál is inkább, mivel a pluralista demokratikus társadalom jel-
lemvonása, hogy az identitás megőrzése vagy megváltoztatása egy-
aránt jog és lehetőség; sem nem erény, sem nem bűn.
„Van, aki könnyedén hagyja maga mögött önazonossága meg-

állóhelyeit, felejt azonnal, ahogy továbbindul. Van, aki szenvedve,
gyötrődve cserél újra szívet, nyelvet és hitet. Nyelvek és hitek nagy
átjáró házában van, aki szenvedve morzsolja, emészti önmagát.
Fájdalmas rendje ez egy gyötrelmes történelmi utazásnak. Ez a
522 „Az elmúlt tíz év folyamán a mindenkori magyar kormányzat nem találta meg a ‘a szülőföldön
való megmaradás és boldogulás’ hatékony támogatási formáit. A magyar kormány és határon
túli magyar politikai elit minden törekvése ellenére, Szlovénián kívül a magyarság sehol sem
rendelkezik autonómiával, ami megmaradásának alapvető követelménye. Ugyanakkor a költ-
ségvetésből, közalapítványokon keresztül határon túlra juttatott évi egy-két milliárd forint az
egyének etnobizniszén túl érdemben keveset változtat a határon túli magyarok helyzetén.
Ezek ismeretében legalább részben felül kellene vizsgálni a ‘szülőföldön való boldogulás és
megmaradás’ dogmáját. Abban az esetben, ha a szülőföldön való boldogulásnak még közép-
távon sincsenek meg a feltételei, talán ‘a területben gondolkodás’ helyett fokozatosan át kelle-
ne térni az egyénben való gondolkodásra. A határon túli régiók magyar mivoltának a megóvá-
sa helyett, talán az ott születettek magyarságának a megóvását is mérlegelni lehetne.
Természetesen a helyzet nem egyformán aggasztó minden régióban, sőt a régiókon belül is
roppant különbségek vannak a magyarok esélyei és életkörülményei között. Ugyanakkor ott,
ahol az asszimiláció, az el- és bevándorlás miatt a magyarság végveszélyben van, talán az is
siker lenne, ha a még meglévő magyarok magyarságát megőriznénk, esetleg még annak árán
is, hogy elhagyják szülőföldjüket.” Korhecz Tamás, „Otthon legyen magyar”, Fundamentum
2000/3, 106-108; újraközli Kántor Z. (szerk.), A státustörvény, Budapest, 2002, 210–211. old.
192

dolgaink szinte megváltoztathatatlan rendje. De mégis úgy van az
rendjén, hogy legyenek közöttünk mindig olyanok, akik kapasz-
kodnak abba, amitől meg akarja fosztani őket a vadvizek megállít-
hatatlan sodrása.
Vannak, kell legyenek olyanok, akiknek fontos a szidalmazott,
beszennyezett és fölöslegessé váló másság. Akiknek kell akkor is,
ha már senkinek nem kell. Mert ez vagyok én, és csak ez lehetek, és
senki ne várja el, hogy más legyek, mint ami vagyok, és ami lehetek.
Az enyémet őrzöm, másként nem tehetek.”523
523 Vetési L., Ne csüggedj el, kicsiny sereg!, Kolozsvár, 2002, 161. old.
193

Összehasonlító összegzés
A közép-kelet-európai kommunista országokban lezajlott rendszervál-
tások egyik igen fontos vívmányának kétséget kizáróan a gondolati, a
szólás- és a vallásszabadság megteremtése tekinthető. Ezzel azonban
óhatatlanul együtt járt a szekularizáció természetes (vagyis nem hatalmi
eszközökkel irányított) folyamatának az érvényesülése a társadalomban,
illetve a „vallási piac” és a spirituális kínálat többé-kevésbé akadálymen-
tes kiszélesedése – ellentétben pl. a kommunizmus megszorító, vallásel-
lenes, de a megtűrt egyházak számára egyben védett monopolhelyzetet
is teremtő légkörével. A közép-kelet-európai térségben az így megvaló-
suló vallási pluralizmus értelemszerűen az ún. „történelmi” egyházak
társadalmi tér- és befolyásvesztését eredményezte. Ezek az egyházak va-
lójában máig nem ismerték fel az együtt gondolkodás és a gyakorlatias
együttműködés szükségességét a jövő érdekében. Ugyanakkor azon-
ban az is elmondható, hogy a hívők többsége, nagy általánosságban,
nem igazán érez tényleges felelősséget az egyháza iránt; valójában nem
érzi azt sajátjának. Ezért esetenként – különösen, ha pénzről van szó –
akár ellenséges magatartást is tanúsíthat irányába.
Vitathatatlan, hogy ez egy sokkal szélesebb körű és általáno-
sabb társadalomfejlődési jelenség. Ellenben kihatásai – legalábbis
bizonyos mértékben – másként jelentkeznek egy kisebbségi kö-
zösségben, mint a többségi társadalomban.
Ennek a szekularizációs folyamatnak az ellensúlyozásá-
ra – amely összefügg a demokratikus modernizációval és a
globalizációval524 – a „történelmi” egyházak elsősorban a politikai
524 Ennek a folyamatnak a hatása kettős. Egyrészt a vallási, felekezeti hovatartozás megszűnik
meghatározó etnikai/nemzeti identitás-elem lenni; másrészt azonban a vallási/felekezeti iden-
titás kizárólagossá válik, és felülír minden más (nemzeti vagy etnikai) hovatartozást.
195

(és a gazdasági) mező (egyes) szereplőivel igyekeznek harmoni-
kus, esetleg privilegizált, együttműködési viszonyt kialakítani.525
A cél az, hogy a hatalom útjain keresztül, amelynek ezért cserébe
valamiféle „természetfeletti” (a választáson túlmutató) legitimációt
kínálnak, valamiképpen mégis megőrizhessék, még ha részben is,
a társadalomra gyakorolt ráhatásukat.
A többségi nemzeteknél (pl. románok, szlovákok, szerbek
esetében) mindez akadálymentesen valósul meg; sőt mondhat-
ni integrálható a nemzetépítési stratégiába. A magyar kisebbségi
egyházak esetében azonban ez csakis valamiféle önfeladás árán
lehetséges. Ebben az értelemben – még akkor is, ha ez nem min-
den esetben egyértelmű, illetve a mértéke országtól és egyháztól
függően változik – jelen pillanatban egy markáns paradigmavál-
tás körvonalazódik: a közösségépítés helyét a hívőktől elvonatkoz-
tatott intézményközpontúság veszi át. Ennek lényege: az egyházi
intézményrendszer fenntartásának biztos alapokra való helyezése,
ami lényegében véve a népegyházi jelleget konzerválja (formális,
akár tartalmat is nélkülözhető istentiszteleti, keresztelői, esküvői
és temetési szolgálatnyújtások).526 Az egyre fogyatkozó hívőktől
származó és kiszámíthatatlan anyagi források helyett mindenkép-
525 „…az a baj – mondja egy világot látott jezsuita –, hogy sok pap prédikációja kimerül abban,
hogy magánéleti erkölcsi normákat hirdet. Légy becsületes, ne lopj, ne hazudj, ne csalj! A
becsületes életet azonosítani a kereszténységgel súlyos tévedés. (…) Az evangélium meghir-
detése és megélése magában foglalja, hogy szeretettel küzdesz az igazságosság megvalósu-
lásáért. Kispapokkal beszéltem Székelyföldön arról, hogy sok helyen nem fizetik tisztessé-
gesen a dolgozókat. Ha a faluban van egy ilyen gyár, ki szólaljon föl? Világos, hogy a katoli-
kus pap – neki nincs gyereke, nem lehet kirúgni – mondja meg a vezetőknek, hogy ez így
nem mehet tovább. Igen, válaszolták, de akkor elmarad a pénz is a plébániáról…” Szabadon,
örömmel, szeretettel. Nemes Ödönnel beszélget Naszádi Kriszta, Harmat Kiadó, Budapest,
2008, 92. old.
526 Tulajdonképpen ezzel a népegyházi jelleggel függ össze, mintegy abban rekedt meg a törté-
nelmi egyházak és a magyar kisebbségek kapcsolata. „A kisebbségek életvitelében, azok
megmaradásában és azonosságjegyeik átörökítésében és gyakorlásában jelentős szerepe van
az egyházaknak. Az anyanyelven folyó egyházi tevékenységnek nemcsak vallást erősítő a fel-
adata. Szertartásaik, tanításuk, sokoldalú egyházi és világi aktivitásuk lelki-érzelmi és szellemi
értékek tárházát ülteti/ültetheti el a hívőkben. Olyan emberformáló munkát képesek nevelő-
oktató hatásukkal elérni, amelyek nagymértékben hozzájárulnak egy kis közösség emberi,
hitbéli és nemzeti magatartásformák tudatos vállalásához.” Varga József, „Nyolcvanöt évig
kisebbségben. A muravidéki magyar etnikai közösség életvitele” in: Ruda Gábor (szerk.),
Kisebbségek és népcsoportok Európája, Muravidék Baráti kör Kulturális Egyesület, Pilisvörösvár,
2007, 3–38. old.; itt: 35. old. Óriási kérdés, hogy a modernizációs kihívásnak kitéve, hogyan
lehet ezt a nemzeti-vallási összefonódást olyan mértékben modernizálni, hogy mindkét fél
nyertese legyen a folyamatnak. Ennek hiányában ugyanis valamiféle túlélésre való berendez-
kedésnek leszünk szemtanúi. Csak az nem egészen világos, hogy egy átalakuló világban mit
is kell egész pontosan túlélni.
196

pen érdemesebb az adott állami költségvetésre – és az esetleges
magyarországi (szintén költségvetési!) támogatásokra támaszkod-
ni –, mert ezek esetében semmiféle „minőségi követelmény” nem
merül fel a kínált szolgáltatásokat illetően. Ezen paradigmaváltás
részeként kell értelmeznünk pl. az erdélyi magyar katolikus érsek-
ség (újabban pedig a nagyváradi püspökség) stratégiai közeledését
és szövetségkötését az államhatalommal, illetve a többségi nemzet
egyházával/egyházaival, amelyekkel osztozik a (felvilágosodásból
kibontakozott társadalmi és politikai) modernitás-, illetve „szekta”-
ellenességben.527
Ugyanakkor az sem mellékes, hogy Szlovákiában és Románi-
ában a katolikus egyházi intézmény előtérbe kerülése a közösség
rovására, tulajdonképpen összehangolhatóvá teszi a Vatikán érde-
keit és stratégiáját az adott állam nemzeti érdekeivel és nemzet-
stratégiájával: vagyis a magyar kisebbség középtávú (30-50 éven
belül) felszámolásával vagy mindenképpen társadalmi és politi-
kai eljelentéktelenítésével.528 Ez a konvergencia a gyakorlatban
két párhuzamos, de egyidőben zajló folyamatot jelent: egyrészt a
katolikus egyházszervezet társadalmi megerősödését és befolyá-
sát (vatikáni célkitűzés), másrészt pedig a magyar összetevőjének
(Szlovákia), illetve jellegének (Románia) erőteljes visszaszorítását
(szlovák és román nemzetállami óhaj).529 Hiszen – még akkor is, ha
ez nem mindenki számára nyilvánvaló – a kárpát-medencei magyar
kisebbségek kérdése nem csupán politikai, hanem vallási (különö-
sen katolikus) értelemben is probléma. Ennek a politikai-vallási
527 Lásd pl. Lavinia Stan – Lucian Turcescu, Religion and Politics in Post-Communist Romania.
(Religion and Global Politics Series), Oxford University Press, Oxford – New York, 2007; Jakab
Attila, „Vallás és politika a posztkommunista Romániában”, Klió. Történelmi szemléző
folyóóirat 18, 2009/3, 112–119. old.
528 Erről sokatmondó képet tár elénk Belényes magyar katolikus közösségének az elrománosítá-
sa. Lásd Függelék V. (272–291. old.)
529 A vatikáni, illetve szlovák és román nemzetállami érdekkonvergenciáknak a közép-kelet-euró-
pai kulcsfigurája Erdő Péter esztergom–budapesti bíboros-érsek, lehetséges pápajelölt, akit
tulajdonképpen az Opus Dei által felépített személyiségnek kell tekintenünk. Ahhoz azonban,
hogy világegyházi karriertörekvéseihez megszerezze a szlovák és a román katolikus egyházi
vezetők támogatását mindenképpen érzésektől és érzelmektől mentesen hallgatnia kell
mindarról, ami a szomszédos országokban katolikus viszonylatban történik. Romániai
viszonylatban értelemszerűen ide tartozik a csángókérdés is. Ebbe a konvergenciába beletar-
tozik pl. az a stratégiai felismerés is, hogy az erdélyi katolikus egyházak, ahhoz hogy továbbra
is megtarthassák népegyházi berendezkedésüket és intézményes struktúrájukat demográfiai-
lag csakis a román lakosság körében (bizonyos értelemben az ortodoxia rovására) terjeszked-
hetnek. Ez lényegében összhangban van a Vatikán azon célkitűzésével, hogy a keleti kereszté-
nyek körében terjessze a katolicizmust.
197

konvergenciának a fényében azonban joggal kérdőjeleződik meg
(természetesen helytől függően) a katolikus egyház magyar ki-
sebbségben betöltött (1919 és 1989 között ugyan folyton szűkülő,
de mégis csak meghatározó) közösségépítő és identitásmegőrző
társadalmi szerepe. Ami egyben azt is jelenti, hogy egyre nagyobb
teher nehezedik a magyar protestánsokra (mindenekelőtt a refor-
mátus egyházakra) egy olyan helyzetben, amely akár sorsdöntőnek
is tekinthető a magyar kisebbségek élet- és megújulási képességeit
illetően. Kérdés azonban, hogy mindehhez megvannak-e a megfe-
lelő humán erőforrások?
Amennyiben a múltat nézzük, a Trianontól a kommunizmus
bukásáig terjedő időszakban a kisebbségi magyar egyházak és a
magyar kisebbségek viszonylag egymásra voltak utalva, elsősorban
az irányukban megnyilvánuló diszkrimináció és az ellenséges po-
litikai, gazdasági és társadalmi környezet miatt. Napjainkban azon-
ban egyre inkább a konfliktus és a szembenállás kerül előtérbe,
aminek következtében az egyházak már nem annyira összefogó,
hanem sokkal inkább megosztó tényezőkként jelennek meg.530
Ebbe belejátszanak az egyes egyháziak eltérő politikai és gazda-
sági szerepvállalásai, illetve az általános társadalmi érvényességet
maguknak vindikáló egyházi állásfoglalások.
Az évtizedeken keresztül védekező állásokba beszorított, és a
puszta létért való egyenlőtlen, jogtiprásokkal és megaláztatásokkal
tarkított küzdelembe belekényszerített kisebbségi, ún. „történel-
mi”, magyar egyházak értelemszerűen, és főképpen intellektuá-
lis szempontból, kimaradtak a nyugat európai vallási fejlődésből
– még hatványozottabban, mint a többi közép-kelet-európai egy-
ház. Ennek eredményeképpen megrekedtek a tekintélyelvűség-
ben, teológiájuk pedig időközben elavult.531 A plurális demokrácia
és a globalizáció erejükön felüli kihívásokkal szembesítette őket.
530 Románia esetében pl. a „rendszerváltást” követő zűrzavaros időszakban nagyon sok segély
áramlott az országba. Ezek elosztása, hasznosítása nagyon sok megosztottságot, ellenségeske-
dést eredményezett magukban az egyházi közösségekben is. Ma már eléggé egyértelmű és
közismert, hogy esetenként ezek a segélyek a személyes vagy családi meggazdagodást alapoz-
ták meg. Ezeket feltárni és dokumentálni azonban nem egyszerű: elsősorban azért mert
(érdekből vagy félelemből) ténylegesen senki nem érdekelt ebben.
531 Ezen a területen ugyanakkor nem számíthatnak magyarországi támogatásra sem, hiszen
korszerű magyar teológia egyszerűen nem létezik. Lásd Jakab Attila, „Tudomány és spiritu-
alitás. A pannonhalmi Bencés Kiadó könyvkínálata”, Egyházfórum 23 (9. új) évf., 2008/1–2,
27–32. old.
198

Mivel a rendszerváltás utáni években elszalasztották a megújulás
lehetőségét – vagy egyszerűen nem rendelkeztek az ehhez szüksé-
ges humán erőforrással –, illetve nem igyekeztek tisztázni az egyes
egyháziaknak a kommunista diktatúrával való együttműködését
(besúgók kérdése), jelenleg egyre erőteljesebben modernitás-
ellenesekké váltak. Ugyanakkor nem igazán érzékelik azokat a tár-
sadalmi folyamatokat sem, amelyek nagykorúsítják mind az állam-
polgárt, mind pedig a hívőt. Ebben a kontextusban a kisebbségi,
ún. „történelmi”, magyar egyházak egyrészt az intézményes és ide-
ológiai tekintélyelvűség, másrészt pedig a magyar kisebbségi kö-
zösségek jövőbeni megmaradása szempontjából megkerülhetetlen
modernizáció (vagyis a modern kor kihívásaira adandó korszerű
válaszadás kényszerének) malomkövei között őrlődnek az átalaku-
ló és egységesülő Európában.532 Hiszen miközben a kisebbségi ma-
gyarnak a jövője múlik azon, hogy felnőtt állampolgárként éljen és
gondolkodjon, addig az egyházaknak elemi érdekük, hogy a hívők
megmaradjanak az engedelmességgel és feltétlen tisztelettel páro-
suló infantilizmus állapotában. Ami végeredményben azoknak a
nemzetállamoknak a stratégiáját szolgálja, amelyek szintén a meg-
hunyászkodó kisebbségi magyarban érdekeltek
Mindezek mellett ezeknek a kisebbségi, ún. „történelmi”, ma-
gyar egyházaknak szembesülniük kell azzal is, hogy a magyarság
megélése ma már egy vallásilag semleges kisebbségi társadalmi
térben is lehetséges (ezzel a templom elveszítette az évtizedeken
keresztül betöltött központi szerepét). Ugyanakkor vallási/spirituá-
lis téren a „piacképesebb” – vagyis elsődlegesen a lelki igények ki-
elégítésére törekvő, bizonyos nyitottságot és nemzetek-felettiséget
sugalló, a közösségiség élményének jobb megélési lehetőségét kí-
náló, valamint a megélt személyes hit és meggyőződés fontosságát
előtérbe helyező – kisegyházak és új vallási közösségek („szekták”)
fokozott és kiélezett versenyhelyzetbe hozzák őket.533 Ez lényegé-
ben véve azt jelenti, hogy most már nekik is küzdeniük kellene az
egyre inkább fogyatkozó magyar hívőkért. Ebben a kontextusban
a kulturális tevékenységet már nem lehet összemosni a lelkipász-
532 Lásd pl. Törzsök Erika, Kisebbségek változó világban, Kolozsvár, 2003.
533 Vajdasági viszonylatban lásd pl. Ilić A., Egyházi és vallási közösségek szerepe…, Budapest,
2007, 27. old.
199

torkodással534 , mert mindkettőt – más-más helyen és külön-külön
– mások sokkal jobban művel(het)ik. Amennyiben tehát ezek az
ún. „történelmi” magyar egyházak demográfiailag megrekednek
egy pusztán szociológiai (megszokásbeli) hovatartozáson alapu-
ló népegyházi közösségnél, amelynek vallási műveltségi szintje
igen alacsony, vallástudata korszerűtlen, magyar azonosságtudata
pedig csupán etnikai hagyományokra alapozott, akkor a nyitott és
modern európai társadalmi viszonyok közepette mindkét jelleg –
vagyis mind a felekezeti, mind pedig a nemzeti – egyaránt elmo-
sódhat. Különösen akkor, ha a magyar nyelv és kultúra pl. nem gya-
korol semmiféle vonzerőt (esetleg az akár alacsonyabb rendűnek
is mutatkozik), vagy ha a kisebbségi magyar lassan-lassan átitató-
dik a többségi nemzet mentalitásával, ha átveszi annak erkölcsi ér-
tékrendszerét.535 Ilyen körülmények között az asszimiláció akár az
életminőség(-érzet) javulásának reményét is felvetheti.536 A magyar
nyelv puszta ismerete ugyanis semmiféle formában nem biztosí-
téka annak, hogy az illető határozott magyar azonosságtudattal is
rendelkezik. Hiszen a nemzet nem annyira a nyelvében – még ak-
kor is, ha jelen esetben az nagyon fontos szerepet játszik a magyar
kisebbségek önazonosságának a meghatározásában537 –, hanem
sokkal inkább a kultúrájában (de még inkább felvállalt nemzeti
identitástudatában) él!538 Ezzel szemben azt lehet tapasztalni, hogy
534 Ennek legnagyszerűbb példája a csíksomlyói pünkösdi búcsú, ahol a nemzeti és vallási szink-
retizmus sajátságos „modern” összképet alkot.
535 Lásd pl. Lampl Zsuzsanna, Magyarok és szlovákok. Szociológiai tanulmányok nem csak az
együttélésről. (Nostra Tempora, 17), Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008.
536 „Az asszimiláció nagyságában, méreteiben és gyorsaságában mérhető fel legjobban a kisebb-
ség teljes társadalmi, gazdasági, művelődési és etnopolitikai állapota. Az asszimiláció az a
pont, ahol a legélesebben válik láthatóvá, mit tett a kisebbség fennmaradásáért és fejlődéséért
a befogadó nép állama, a kisebbség anyaországa (anyanemzete), és mit tett és tehetett önma-
gáért maga a kisebbség” [kiemelés tőlem]. „Az asszimiláció vágya… annál erősebb, minél
gyorsabb a többségi, és lassúbb a kisebbségi etnikum fejlődése, és e két pólus között minél
nagyobbak a fejlettség különbségei, valamint az ehhez kapcsolódó presztízs-javak: a társadal-
mi és politikai hatalom, az emberibb, a tartalmasabb és a kulturáltabb élet lehetőségei.”
Mirnics K., Kisebbségi sors, Újvidék, 1993, 56–57. old. Törvényszerűen a tanultabb, diplomás
rétegek válnak elsőként kettős kötődésűvé. Egyébként az ő megtartásuk vagy elvesztésük
sokat elárul magáról a szóban forgó kisebbségről is.
537 Lásd pl. Csernicskó István, „A nyelv szerepe a kárpátaljai magyarság azonosságtudatában”, in:
Császár M.–Rosta G. (szerk.), Ami rejtve van s ami látható, Budapest – Piliscsaba, 2008, 101–
113. old.
538 Ellentétes álláspontot képvisel Szilágyi N. Sándor, „Nyelvében él a nemzet”, Regio 13, 2002/4,
159–177. old. Érdemes lenne azonban sokkal mélyebben vizsgálni a népszámlálások eltérő
anyanyelvi és nemzetiségi mutatóit, hiszen közhely, hogy a kettő nem fedi át egymást.
200

a magyarság az össztársadalom alsóbb rétegeibe szorul vissza,539
illetve megszűnik vagy összezsugorodik a (magasabb) magyar kul-
túra befogadására egyáltalán alkalmas társadalmi közeg.540
Mindehhez társul a meghatározó magyar többség és jelleg
(pl. erdélyi katolikusok és reformátusok, szlovákiai reformátusok)
folyamatos és kiszámítható erodálódása – és az ebből következő
demográfiai arányátrendeződés –, amely egyben egy rendkívül
összetett és nehezen megoldható identitáskihívás elé állítja a ki-
sebbségi magyar egyházakat: vajon az etnikai-nemzeti megosztott-
ságot felülíró (felülírni bíró) vallási/spirituális eszményeket hirdető
és üdvösségközvetítő intézmények, avagy etnikailag és kulturá-
lisan determinált társadalmi képződmények, amelyeknek létele-
me a nemzeti/kisebbségi törekvések támogatása, és az azokkal
való feltétlen azonosulás? Az üdvösségre való fókuszálás ugyanis
eljelentéktelenítheti a nemzeti hovatartozást, miközben a nemzeti-
ségi dimenzió túlhangsúlyozása („nemzeti vallás”) elsorvaszthatja
a vallási/spirituális tartalmat. Mindkét esetben óhatatlan a hívők
egy részének elidegenedése. Ennek mértéke azonban nagyban
függ mind a szolgálattevő (pap, lelkész) személyétől, mind pedig
az egyházi intézmény politikai és lelkipásztori stratégiájától.541
539 Erre vonatkozóan elgondolkodtató pl. az a jellemzés, amelyet a XVII. század második felében
lehanyatló Erdély társadalmával kapcsolatosan Makkai Sándor megfogalmaz: „A leszűkült és
leszegényedett társadalomban a rothadás parazitái kelnek ki, melyek tisztaságot, becsületet,
hitelt, munkakedvet, vállalkozó erőt és felelősséget felőrölnek és szétrágnak.” Makkai Sándor,
„Bevezetés”, in: Makkai László–Cs. Szabó László (szerk.), Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók
Erdélyről. VI: Haldokló Erdély, 1662–1703, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993, XVI. old.
540 Az anyanyelvű oktatásra való fókuszálás lényegében véve minden másról elterelte a figyelmet.
Romániában pl. mindig is az volt az ott „élő magyarság véleménye, hogy az anyanyelvű okta-
táson áll vagy bukik a nemzetiség léte; megszüntetése után elkerülhetetlen az illető nemzeti-
ség felszámolása. Ha megszűnik az anyanyelv tanulása-oktatása, lassan nem lesz szükség
könyvekre, újságokra, színházakra sem, ahol a nyelv megszólalhat. A nemzetiségi nyelv a csa-
ládba vonul vissza – vegyes házasság esetében onnan is kiszorul –, a nyelvromlás megállítha-
tatlan, felejtése elkerülhetetlen. Így a nemzetiségeknek lassan nem lesz eszköze, hogy törté-
nelmével, irodalmával, művelődési emlékeivel, múltjával és jövője biztosítékaival a kapcsola-
tot fenntartsa.” Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 328. old.
541 Vetési László pl. a népegyháznak – amelyben nem szükséglet és nem élmény a templomba
járás, illetve amellyel sokszor csak szimbolikus a kapcsolattartás (egyházadó kifizetése) – egy
szolgáltató egyházzá való átalakulása mellett érvel, és Szamosújvárt hozza fel példának, ahol
„felépítettek egy gyülekezeti házat és beállítottak oda egy minimális összegű támogatással
működő kis konyhát. Itt megszervezték a gyerekek foglalkoztatását a tanulás vége és a szülő
hazatérése között, szilenciumi rendszerben. Még román gyerekek is jönnek, kisebb számban.
Az egyház ezáltal olyan sávban nyújtott szolgáltatást, amelybe eléggé széles réteg beletartozik,
ezzel megfogta a városi magyarságnak azt a rétegét is, amely különben templomba sem
menne el, amelynek ha nem temet, nem keresztel vagy esket a pap, egyáltalán nem hiányzik
az egyház… Etnikai izolációban élt ez a réteg, de azzal, hogy az egyház nyújtott neki egy közös-
ségi szolgáltatást, etnikai tartalmak nélkül, a szolgáltatást igénybe vevő tulajdonképpen etni-
201

A helyzet annál is inkább összetett, mivel mindkét megközelítés-
re megvan az igény. A vallási/spirituális tartalom igénylését legjob-
ban az a „konkurencia” bizonyítja, amellyel az ún. „történelmi” egy-
házak a magyar kisebbségi mezőben szembesülnek. Ezt az igényt
pedig nem minden esetben lehet nemzeti retorikával, kulturális
programkínálattal kiváltani – még akkor sem, ha az mindenképpen
kényelmesebb és kevesebb erőfeszítést igénylő megoldás.542
Ugyanakkor azonban azzal is számolni kell, hogy ezen fogyat-
kozó hívőszámú – és ezzel arányosan csökkenő anyagi források-
kal rendelkező – egyházak számára akár komoly lehetőséggel (nö-
vekedési potenciállal) is kecsegtethet a „missziós” nyelvi nyitás a
többségi nemzet irányába, ahol szintén erodálódik az eddig meg-
határozónak számító „nemzeti” egyház társadalmi súlya (lásd pl.
román ortodoxia).
Ez a fajta „nyitás” és orientáció-váltás – vagyis a hagyomá-
nyosan magyarnak tekintett egyházi/felekezeti és magyar nemzeti
identitás-összefonódás erodálódása543 – értelemszerűen sokkal erő-
teljesebben érvényes a katolikus, mint pl. a református egyházra.544
Annál is inkább, mivel a felvilágosodás eszméit és a modernitást
megkérdőjelező Vatikán Európát a konzervativizmus irányába sze-
retné eltolni. Ebben a célkitűzésében számít a közép-kelet-európai
katolikus püspöki karok (és néppárti politikai erők) támogatására.
kai közösséget is kapott. Igénybe veszi, mert a gyermek kap ott egy ebédet, tanul, felügyelnek
rá…, így a szülő és a gyerek egyaránt közösségre talál. Az idejáró szülők fokozatosan bekapcso-
lódnak a közösségi életbe és munkába. Ezzel a szolgáltatással az egyház többet ért el, mint
hogyha sorba járta volna a híveket.” Vetési L., Ne csüggedj el, kicsiny sereg!, Kolozsvár, 2002,
412–413. old.
542 Történetesen a vajdasági helyzet összetettségére és ellentmondásaira lásd pl. Ilić A., Egyházi
és vallási közösségek szerepe…, Budapest, 2007, 33–39. old.
543 Ebben kétséget kizáróan az is szerepet játszik, hogy a magyar anyanyelvűket és nemzeti iden-
titásukat felcserélő hívek ugyanakkor megtartják felekezeti hovatartozásukat. Lásd. Vetési L., i.
.m., 11. és 301. old. Jelzés értékű, hogy a döntően magyar többségű szlovákiai reformátusok
nem csatlakoztak a 2009. május 22-én Debrecenben megalakított Magyar Református
Egyházhoz, amely egyfajta kárpát-medencei magyar református egységet lett volna hívatott
megjeleníteni (lásd www.majus22.org). Hasonlóképpen egyetlen romániai magyar katolikus
püspök sem vett részt azon a Kárpát-Medencei Ökumenikus Nagytalálkozón, amelyet a szlo-
vák nyelvtörvény bevezetése elleni tiltakozásul szerveztek a Szegedi Dómban, 2009. augusz-
tus 30-án. Mindez egyértelműen arra utal, hogy kárpát-medencei magyar viszonylatban a
nemzeti és a felekezeti hovatartozás már nem feltétlenül fedi át egymást. A vajdasági reformá-
tus egyház vonatkozásában lásd Ilić A., i. m., 47. old.
544 Erdélyi viszonylatban pl. lényegében véve feltáratlan a magyar ortodoxok és görög-katoliku-
sok, illetve a román és cigány római katolikusok, reformátusok, evangélikusok és unitáriusok
betagolódása a magyar, ún. „történelmi”, egyházakba. A vegyes közösségek vallási, liturgikus
együttéléséről, illetve az egyes egyházi hierarchiákkal való viszonyukról nem is beszélve.
202

Ezért a térségben érezhetően erősíteni igyekszik a konzervativiz-
must, és keresi a stratégiai szövetséget az ortodox egyházakkal.
Nyilvánvaló, hogy ebben a regionális és európai egyház-geopo-
litikai hatalmi játszmában a magyarországi katolikus egyháznak –
elsősorban a XVI. Benedek pápa esetleges utódaként is szóba jövő
Erdő Péter esztergom–budapesti bíboros-érsek ambícióinak,545 il-
letve a mögötte álló érdekcsopor(tok)nak köszönhetően – fontos
kulcsszerep jut, ami lényegében véve kettős játékra kényszeríti.
Miközben ugyanis a hazai közéletben erőteljesen nemzeti szín-
ben igyekszik megjelenni, és komoly politikai tevékenységet fejt
ki a társadalom irányába,546 addig a környező országok katolikus
egyházai felé mindenekelőtt az egyetemes katolicizmus magyaror-
szági ágaként jeleníti meg magát. Ebből kifolyólag intézményesen
semmilyen formában nem vállal közösséget az illető ország magyar
katolikusaival, mert nem óhajt az adott ország nemzeti és vallási
problémáiba belebonyolódni, és esetleg konfliktusba keveredni a
Vatikánnal.547 Hiszen az mindenképpen rontaná a megítélését,548
de főképpen ártalmasan befolyásolná az esztergom–budapesti bí-
boros-érsek jövőbeni pozíció-kilátásait.
Ezen túlmenően elmondhatjuk, hogy elvileg a magyar katoli-
kus és protestáns lelkipásztorok mindenképpen feladatuknak te-
kinthetik a magyar identitás ápolását és erősítését is; a hétköznapi
lelkipásztori munka gyakorlatában azonban a kérdés sokkal ösz-
szetettebb. Hiszen a helyzetek sokfélesége áll fenn: a homogénnek
mondható magyar közösségtől, a különböző mértékben vegyes
545 Ezek az ambíciók nem egészen új keletűek. A gyökerek messzire, még a Pápai Magyar
Intézetben eltöltött évekre (1977–1980) nyúlnak vissza. „Rákoshegyi” (Benyik György) egyik
év végi nagyjelentése szerint ugyanis akkor „a bizonytalan jövő és a túlságosan biztosra vett
diplomata beiskolázás és annak elmaradása megviselte.” Lásd Majsai Tamás, „‘Ismereteimet
soha, senkinek nem fedhetem fel’. Papi ügynökök a Vatikán előszobáiban. II. rész”, Beszélő
2008/1, január. Pedig a későbbi bíboros „nyugtalansága” nem igazán volt indokolt. Hiszen
pályája azóta is töretlenül ível felfelé (vélelmezhetően az Opus Dei hatékony támogatásának
köszönhetően). Egyébként Erdő Péter személyiség-leírása egyáltalán nem nevezhető elhibá-
zottnak. Lényegében ma is ugyanazzal a kizárólagos vehemenciával cenzúrázza a Magyar
Tudományos Akadémia vallástudományi konferencia-előadóinak előzetes normakontrolra
eléje terjesztett névsorát.
546 Elsősorban a semmiféle társadalmi beágyazódottsággal nem rendelkező KDNP-én keresztül.
547 A Szentszék és Szlovákia kapcsolatai különben is jóknak mondhatók (2000-ben írtak alá egy
Alapszerződést). De hasonló a helyzet Romániával is.
548 Lásd pl. a Konrad Adenauer Alapítvány budapesti képviselete által szervezett szimpóziumot
2007. február 27-én az Andrássy Egyetemen: A politika és a vallás perspektívái Magyarország
és Szlovákia megbékélésében.
203

közösségen keresztül egészen az elenyésző számú magyar hívőt
számláló közösségig. Egy rendkívül sokrétű, összetett és átalaku-
ló vallási mezőben a kisebbségi, ún. „történelmi”, magyar egyhá-
zak nemzeti identitásmegőrző szándékát és tevékenységét ugyan-
is – amely máig meghatározó közhely a kárpát-medencei magyar
közéleti, egyházi és értelmiségi retorikában – egyre erőteljesebben
behatárolja majd a nemzeti pluralitás, illetve a nemzeti hovatarto-
zással szemben a vallási identitásukat inkább elsődlegesnek tekintő
hívők megjelenése, illetve ezek súlyának megnövekedése az egyes
közösségekben és egyházakban.
A paradigmaváltás másik hozadéka, hogy lényegében alig be-
szélhetünk átgondolt, átfogó és mértékadó szociális és gazdasági te-
vékenységről.549 Minden ilyen jellegű tevékenység tulajdonképpen
helyzet-specifikus és többnyire személyhez kötött. Annál inkább
lehet szó azonban felújításokról, illetve világháborús emlékművek,
emléktáblák, köztéri szobrok és kopjafák állításáról/avatásáról.550
Ezt egészítik ki a különböző megemlékezések, ami mind-mind a
(képzelt vagy valós) múlt kultuszáról árulkodik, még akkor is ha
a jelenben, helyi szinten, rengeteg kulturális cselekvés történik a
zene, a sport, a szabad idős tevékenység és a művelődés terén. El-
lenben ami egy valós probléma – történetesen a magyar cigányok-
kal való törődés, akik lényegében halmozott kisebbségi helyzetben
vannak –, az gyakorlatilag megreked az elméleti megközelítés (pl.
konferencia) szintjén.551
Közép-kelet-európai viszonylatban az egyházi vezetőségek ma-
gatartását – beleértve a kisebbségi, ún. „történelmi”, magyar egy-
házak vezetését is – a jövőben a társadalmi és főképpen a vallási
kényszer fogja alakítani. Az anyanyelvi pasztoráció főképpen azért
549 Az 1991-ben alakult szlovákiai Református Mentőmisszió tevékenysége pl. gyógyító és hitmé-
lyítő konferenciák szervezésére irányul alkoholisták, kábítószer-fogyasztók és szenvedélybete-
gek részére. A szintén 1991-ben létrejött Lepramisszió pedig elsősorban adománygyűjtéssel
foglalkozik.
550 Ezzel kapcsolatosan lásd pl. Hushegyi Gábor, „Szlovákiai magyarok köztérfoglalási stratégiái.
Új magyar emlékművek, emléktáblák és emlékhelyek Szlovákiában”, in: Danter Izabella
(szerk.), Musaeum Hungaricum 2. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi
dokumentációja c. konferencia tanulmánykötete, Mátyusföldi Muzeológiai Társaság,
Boldogfalva, 2008, 99–110. old.
551 A cigányságra vonatkozóan lásd Szuhay Péter, „Magyar nyelvű cigányok a Kárpát-medencében”,
in: Bárdi N.–Fedinec Cs.–Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században,
Budapest, 2008, 426–435. old.
204

kerülhet előtérbe, mert az egyházi vezetések ellenérdekeltek lesz-
nek a híveik elidegenítésében, egy rendkívül kiélezett „vallási piac”-i
helyzetben. A hívők elfogyása ugyanis nem csupán demográfiai, ha-
nem egyben anyagi veszteséget is jelent. Ugyanakkor pedig felmerül
a kérdés, hogy mire szolgál egy jól felépített intézményes egyházi
közigazgatási rendszer, ha már nincs kit igazgatni benne, még akkor
is, ha állami támogatások biztosítják annak fenntartását?
Mindez gyökeresen formálja át az egyházak és vallási közössé-
gek társadalmi szerepének kérdését a magyar kisebbségek életében.
Megváltozott helyzetben mindenképpen érdemes lenne változtat-
ni a kérdés-felvetésen, a megközelítésen és a szemléleten. Hiszen
az ún. „történelmi” egyházaknak is változik a helyzete, a szerepe és
a súlya (összességében és különösképpen vidékekre, helyiségekre
lebontva). Arról nem is beszélve, hogy új szereplők jelentek meg
a vallási mezőben. Az újszerű és mélyreható helyzetfelmérésben
azonban az ún. „történelmi” egyházak értelemszerűen nem érde-
keltek. Számukra célszerűbb az 50-100 évvel ezelőtti állapotokban
gyökerező közhiedelmek és mesterségesen megalkotott retorikai/
ideológia reprezentációk fenntartása. Ez ugyanis elkendőzi a jelent,
és főképpen mindazokat a folyamatokat és változásokat, amelyek
Közép-Kelet-Európa arculatát az elmúlt évtizedekben átalakították
– és ma is folyamatosan alakítják. Hiszen a történelemnek nincs
vége; az megállíthatatlanul zajlik – egészen addig, ameddig létezik
valamiféle emberinek nevezhető társadalom.
205

206

Perspektívák
Jövőt csak akkor lehet építeni, ha az egy tényszerűségében és folya-
mataiban feltárt múltban gyökerezik, és arra épül.552
„A teljességre, épségre törő emberi életnek nélkülözhetetlen

eleme a valóságot tükröző, csonkíthatatlan történeti tudat.553 Szük-
ségünk van rá azért is, hogy ne a gyökértelenség, az otthontalanság
bizonytalanságával éljünk. Fel kell tárnunk múltunkat, mélyre kell
552 Ennek elutasítására kiváló példa az Erdélyi Református Egyházkerület „hivatalosnak” is mond-
ható múltértelmezése: „Az Erdélyi Egyházkerület lelkipásztorai, gyülekezetei és vezető testüle-
tei a kommunista rendszer idején, a külső nehézségek ellenére is arra törekedtek, hogy az
egyházi élet adott lehetőségeit kihasználják. Az esperesi vizitációk az istentiszteletek és általá-
ban az igehirdetés rendszeressége mellett megvizsgálták és ösztönözték a vallásoktatást, a
konfirmációra való felkészítés gyakorlását és a lelki élet más megnyilvánulásait. Az évi lelkészi
jelentések a statisztikán kívül ezeket az adatokat megőrizték bizonyságul az utókor számára.
A kommunista diktatúra utolsó 10-15 évében, a politikai nyomással szembefordulva egyre
több gyülekezetben alakult ifjúsági Biblia-köri csoport, ezen kívül bevezették a
presbitertovábbképző órákat és többféle rendezvényt tartottak. A lelkipásztorok kötelessége
volt a Biblia- és imaórák, valamint ökumenikus imahét tartása. Az egyházkerületben az ifjak
mintegy 90%-a konfirmált, a házasságkötések mintegy 80%-a esetében az egyházi esküvőt is
igényelték, a kereszteletlen újszülöttek, a csupán polgári szertartással történő temetések
száma igen alacsony, úgyszólván elhanyagolható volt. Népünk érezte, hogy a nehéz időkben
az egyetlen támasz Isten és az utolsó erődítmény az egyház.” (www.reformatus.ro/tortenelem.
htm) (Letöltés: 2009. október 12.). Ezzel párhuzamosan érdemes elolvasni Tőkés László, „A
református egyház helyzete Erdélyben” (Ellenpontok szamizdat folyóirat 1982/2, 10–18. old.)
c. írását is. Újra sajtó alá rendezte Tóth Károly Antal, Ellenpontok, Csíkszereda, 2000, 140–148.
old. Annál is inkább, mivel ebben a hivatalos egyházi múltértelmezésben nem esik szó sem a
kommunista államhatalommal való együttműködésről, sem pedig azokról a lelkipásztorokról,
akik hitükért, egyházi szolgálatukért, az ateista-kommunista rendszerrel való szembenállásu-
kért és a diktatúra által elnyomott népükért szenvedtek börtönt. Lásd Miklós L. (szerk.), Akik
imádkoztak üldözőikért, Kolozsvár, 1996.
553 „Manapság egyre többen ismerik fel, hogy a szűk nemzeti keretek között megrekedő történel-
mi tudat sehol sem vértezi fel a XXI. század emberét a világ megértéséhez elengedhetetlenül
szükséges tudással. Lehet, hogy egy új világbirodalom – egy gazdasági, kulturális vagy média-
birodalom, esetleg politikai birodalom – polgáraivá válnak. Lehet, hogy barbárok, kitaszítot-
tak vagy menekültek lesznek, akik hiába kopogtatnak e birodalom kapuján. De mindenkép-
pen a világ polgárai lesznek, sokkal inkább, mint bármelyik ősük.” Stephen Howe, Birodalmak.
(Summa), M. Világ, Budapest, 2004, 152–153. old.
207

fúrnunk, hogy felfakadhassanak önértéktudatunk forrásai, azok,
amelyek – a mesebeli életvízéhez hasonlatosan – segíthetnek újjá-
születetté varázsolni bennünket, akiket hosszú idő óta sorvaszt a ki-
sebbrendűségbe taszítottság, gyötör a megalázottság.”554
Ezt a feltárást a rendszerváltások eredményeképpen többszö-

rösen átrétegződő magyar kisebbségek esetében mindenképpen el
kellene végezni, mélyrehatóan és átfogóan; ellenkező esetben ugyan-
is rendszerré válik ugyanazon hibáknak a megismétlése, hiszen a mí-
toszok, vágyálmok és reprezentációk555 kergetése csakis az önismeret
és az önértékelés zsákutcájába vezethet.556 Ugyanakkor, ezzel a múlt-
feltárással mintegy párhuzamosan egy kimerítő helyzetfelmérésre is
szükség lenne,557 elsősorban azért, mivel az vélelmezhetően pontos
képet ad(hat)na a Kárpát-medence – 1918 óta folyamatosan egysze-
rűsödő558 – „etnikai térképén” elhelyezkedő kisebbségi magyar tár-
sadalmak tényleges állapotáról (pl. a kifejezett magyarságtudattal, il-
letve a csupán statisztikai hovatartozással rendelkezők arányairól559),
valamint (gazdasági és intellektuális) erőforrásairól, amelyekre mű-
554 Imreh István–Pataki József, Kászonszéki krónika, 1650–1750, Európa Könyvkiadó, Budapest
– Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1992, 5. old.
555 Ez a geopolitikai fogalom egy adott valóságról alkotott képnek a tényleges valóságként törté-
nő felfogását jelenti. Lásd Yves Lacoste (szerk.), Dictionnaire de géopolitique, Flammarion,
Paris, 1995.
556 A kisebbségi magyarság esetében a valóság és a vágyak folytonos összekeveredésének és
átfedésének egyik megfontolandó és mélyebb elemzést kívánó magyarázata, hogy társadalmi
és politikai vezető rétegeiben az irodalmárok (írók, költők) és filozófusok aránytalanul felül-
reprezentáltak.
557 Ennek, máig időszerű, szükségességét Ölvedi János, a szlovákiai magyar kisebbség vonatkozásá-
ban, már a II. világháború előestéjén megfogalmazta: „Politika, kultúrpolitika, népnevelés, nép-
szervezés és vezetés csak akkor nyugszik helyes alapokon, és csak akkor célravezető – írta –, ha
a társadalom erőinek pontos ismeretén épül ki, és ahhoz mindenképpen igazodik. Kisebbségi
politikai és kulturális szervezkedésünk számára csak tragikus lenne, csak a biztos pusztulást és
szétesettséget jelentené a társadalmi tényekkel való nem számolás vagy azoknak félreismerése.”
Ölvedi J., „A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza”, Vagyunk és leszünk, Pozsony, 1993, 6. old.
Lásd még Kiss József, „A kisebbségi önismeret rendszeres alapkutatások nélkül fellegjárássá
válhat. Beszélgetés Vadkerty Katalinnal”, Fórum 5, 2003/3, 119-125. old.
558 A trianoni demográfiai helyzethez viszonyítva kb. 1 millióval csökkent a (Magyarország állam-
határain kívül élő) kárpát-medencei magyar kisebbségek összlétszáma, miközben a többségi
nemzetek lélekszáma értelemszerűen növekedett.
559 Az egyes magyar kisebbségek körében jelen pillanatban pl. fogyatékos identitástudat, csök-
kent identitásigény és az anyanyelv iránti közöny érzékelhető és figyelhető meg. Erre vonat-
kozó felmérések és kutatások nincsenek, mert az a mitikusnak mondható reprezentációs kép
és a valóság közötti lényeges eltérésről tanúskodna. Ebben pedig senki nem érdekelt, különö-
sen nem a kisebbségi politikai és kulturális vezető rétegek. Pedig a jelenlegi elöregedési
folyamat mellett a magyar kisebbségek körében egy folyamatos felmorzsolódás is megfigyel-
hető mind százalékban, mind pedig abszolút számban (pl. az 1910-es népszámlálási adatok-
hoz viszonyítva).
208

ködőképes nemzetstratégiát lehet(ne) felépíteni. Mindez azért is
fontos lenne, mivel a magyar kisebbségek korösszetételének és de-
mográfiai mutatóinak a romlása egyértelműen a megtört életerő-
ről tanúskodik,560 ami kiváló táptalaja az irracionalitásba torkolló,
abban megnyilvánuló egzisztenciális félelmeknek (pl. nemzethalál
víziója). Hosszabb távon mindez óhatatlanul a kisebbségi társadal-
mi struktúrák fellazulását, az egyes területek viszonylatában pedig
– még ott is, ahol jelen pillanatban a magyarok relatív vagy abszolút
többséget alkotnak – mindenképpen a demográfiai viszonyok meg-
változását fogja eredményezni. Ilyen körülmények között egyáltalán
nem biztos, hogy a – kizárólag gazdasági fejlődésként értelmezett
– modernizáció a magyar kisebbségeknek, mint közösségeknek, a
megmaradási esélyeit javítja. Sőt, azt is lehet mondani, hogy újabb
törésvonalakat iktat be, amelyek megnövelhetik az egyéni életstraté-
giák jelentőségét. Ebből kifolyólag az intellektuálisan és kulturálisan
összezsugorodó és elsekélyesedő, önmagába zárkózó közösségen
belül megerősödnek a kontraszelekciós mechanizmusok, és a kö-
zösség fokozatosan elveszíti innovatív, alkotó kedvű és dinamikus
elemeit.561 A globalizáció és az egyesült Európa ugyanis széleskörű
lehetőségeket biztosít a kezdeményező és vállalkozó szellemű egyé-
nek számára, akik saját (zárt és skanzenizálódó) közösségükön belül
nem tudnak érvényesülni; ezért értelemszerűen kitörnek belőle. Ar-
ról nem is beszélve, hogy napjaink kommunikációs világtársadalmá-
ban a kapcsolati hálózatok, kulturális és intellektuális kötődések, már
többé-kevésbé függetlenedtek a valós fizikai helytől. Ez a gyakorlat-
ban azt jelenti, hogy ma már úgy is lehet egy adott helyen élni, hogy
560 Mindez jól tetten érhető azokban a társadalmi folyamatokban melyeknek fő összetevői az
elvándorlás, az asszimiláció és a népességcsökkenés (vagy negatív népességnövekedés). Lásd
Jakab Attila, A protestáns Erdély, Budapest, 2005, 42–53. old.; Ilić A., Egyházi és vallási közös-
ségek szerepe…, Budapest, 2007, 40–47. old. Gyurgyík László, „A szlovákiai magyar lakosság
természetes népmozgalmi folyamatai a ’90-es évektől napjainkig”, in: Császár M.–Rosta G.
(szerk.), Ami rejtve van s ami látható, Budapest – Piliscsaba, 2008, 239–251. old.; Gyurgyík
László, „A kisebbségi magyar közösségek népesedési folyamatai 1989 után”, in: Bárdi
N.–Fedinec Cs. – Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest,
2008, 376-383. old.
561 A kisebbségi lét szellemi szinten azt is jelenti, hogy (főképpen politikai és társadalmi) vezető
rétegeiben, a többségi nemzethez viszonyítva, csak kisebb számú (diplomás) középszerűt bír
el. Ugyanakkor a kisebbségi diplomás értelmiségi számára nagy a kísértés, hogy értelmiségi
létének értelmét a kisebbségiségben találja meg. Ily módon ugyanis, a belterjesség okán,
kiküszöbölheti a viszonyítási mércét, és kivonhatja magát a szakmai megmérettetés és ellen-
őrzés állandó résen létre sarkalló és bizonyításra ösztönző kényszere alól, miközben komfor-
tos társadalmi presztízsre tehet szert.
209

az illető érdemben nem kapcsolódik be annak a helynek a tényleges
életébe, amely a kulturális és nyelvi elszigetelődés irányába fejlődik
(önkéntesen gettósodik).
Mindenképpen látni kellene azt, hogy a bizalmatlanná váló,
megfáradt és megfásult emberek, akiket főképpen az élet hétköz-
napi, egzisztenciális gondjai nyomasztanak (aminek megannyi
tükröződései az alkoholizmus, az erőszak, az öngyilkosság), idő-
vel értelmetlennek ítélik, hogy életük kizárólag a kilátástalannak
tetsző kisebbségi problematika körül forogjon. Főképpen, ha azt
érzékelik, hogy saját „elitjük”562 kiválóan „integrálódott” az adott
nemzetállam politikai, gazdasági, társadalmi és közigazgatási veze-
tő rétegébe; miközben közösségi szinten teljesen monopolizálta a
hatalmat és a (pénzügyi) források elosztását, s létezését valójában
az „etnobizniszen”563 alapuló etnopolitika564 biztosítja. Az így ki-
épült és stabilizálódott, önmagát mintegy újratermelő struktúrába
562 Horváth Sz. Ferenc nyomán „az elithez tartozónak fogjuk fel »azokat a személyeket, akik hosz-
szabb időn át nagyobb népességcsoportok specifikus elvárásai számára vonatkozási pont-
ként szerepelnek, és így döntéshozatalukban és helyzetértékelésükben véleményalakító, sőt
cselekvést befolyásoló erővel bírnak, mert ők maguk általában privilegizált cselekvési lehető-
ségek, sőt források birtokában vannak«”. Anton Sterbling, „Elitenwandel in Südosteuropa.
Einige Bemerkungen aus elitentheoretischer Sicht”, in: Wolfgang Höpken – Holm Sundhaussen
(szerk.), Eliten in Südosteuropa. Rolle, Kontinuitäten, Brüche in Geschichte und Gegenwart.
(Südosteuropa Jahrbücher, 29), Südosteuropa-Gesellschaft, München, 1998, 36. old. Idézi
Horváh Sz. F.: Elutasítás és alkalmazkodás között, Csíkszereda, 2007, 28. old. Itt elsősorban a
gazdasági, a politikai és a kulturális életben befolyással bíró és meghatározó szerepet játszó
személyekről van szó. Nem kizártak az átfedések és az összefonódások, illetve a konkurenciák
sem. Ez egy rendkívül képlékeny világ, amelyet elsősorban az (egyéni és/vagy csoport) érde-
kek és az érdekszövetségek határoznak meg. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni,
hogy ez a demokráciában kiteljesedett elit szervesen kapcsolódik (a konkrét személyeken
keresztül is) ahhoz a pozicionális típusú magyar kisebbségi elithez, amely döntően a kommu-
nista rendszernek, nem pedig saját társadalmi teljesítményének köszönhette a privilegizált
helyzetét. Lásd S. Bottoni, Sztálin a székelyeknél, Csíkszereda, 2008, 109. old. Mindez termé-
szetesen máig meghatározó maradt mind a mentális, mind pedig a kisebbségi érdekképvise-
letek társadalmi és politikai struktúráinak szintjén. Ennek legnyilvánvalóbb jele a mindenne-
mű teljesítménykényszer teljes hiánya.
563 Érdekes jelenség, hogy a meggazdagodott kisebbségi magyarok felső rétegének sikerült kivá-
lóan betagolódni a többségi nemzet gazdasági szövetébe, és (amennyiben nem folytat politi-
kai-közéleti tevékenységet) nem igazán érzi magáénak a kisebbségi problematikát. Talán
ezzel is magyarázható, hogy a másik oldalon a magyar kisebbségek mind a mai napig nem
bírtak önállósodni, sem mentálisan, sem pedig gazdaságilag. Ezért van az, hogy a diskurzusok
döntően a budapesti anyagi támogatásokról, és azok mértékéről szólnak. Lényegében ez –
vagyis az osztogatás – lett a magyar kormányok „nemzeti” (vagy „nemzetietlen”) jellegének a
fokmérője.
564 Erre vonatkozóan lásd pl. Salat Levente, Etnopolitika a konfliktustól a méltányosságig. Az
autentikus kisebbségi lét normatív alapjai, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001; Bárdi
Nándor–Fedinec Csilla (szerk.), Etnopolitika. A közösségi, magán- és nemzetközi érdekek
viszonyrendszere Közép-Európában, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003; Szarka László
– Vízi Balázs–Majtényi Balázs – Kántor Zoltán (szerk.), Nemzetfogalmak és etnopolitikai
modellek Kelet-Közép-Európában, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
210

beilleszkedni nem tudó vagy nem akaró egyén számára alapvető-
en két lehetőség kínálkozik: az emigráció vagy a többségi nemzet
struktúráiban való érvényesülés megkísérlése (amely mindenkép-
pen mentális asszimilálódást jelent565). Mirnics Károly ebben a vo-
natkozásban „szociális ösztön”-ről beszél, amely akár a csoport/
közösség iránti ragaszkodást is felülírhatja.
„Az emberek érvényesülés útján akarnak boldogok lenni, s

boldogok, ha úgy érzik: érvényesülnek, ha nem élnek hiábavaló,
elhibázott életet. Ha egy homogén közösség a fejlődés kezdeti sza-
kaszában nem nyújt megélhetést, a közösség szétesik, megszűnik.
Ha a fejlődés magasabb fokán a közösség biztosít ugyan szűkös
megélhetést, de nem ad teret az érvényesülésnek, és akadályoz-
za az ember sokoldalú képességének kibontakozását, a közösség
szintén szét fog esni. Az emberi közösségek állandó érvényesülési
versenyben vannak egymással. Az a közösség, amelyik kevesebb
lehetőséget nyújt az emberi érvényesülés szociális ösztönének, el-
veszti kohéziós erejét, majd szétesik, tagjai pedig beolvadnak abba
a közösségbe, amely távlatot nyújt. Az a szociális tér, amelyben a
kisebbséghez tartozó egyén nem tud érvényesülni, a kis etnikai kö-
zösség bomlasztója.”566
A helyzetet, megítélésem szerint még inkább súlyosbítja, hogy

napjainkban az atomizáció, az intézményes struktúráknak a meg-
rendülése már a kisebbségi, ún. „történelmi”, magyar egyházakban
is jól érzékelhetővé vált. Az emberek egy része – különösképpen a
fiatalok – napjainkban nem annyira az intézmények, hanem (első-
sorban a karizmatikusnak mondható) személyek köré csoporto-
sul, vagy azok vonzáskörét keresi. Ez természetesen nem zárja ki a
szociológiailag meghatározható felekezeti hovatartozást, ellenben
565 Ennek igen érdekes példája Holló László, kolozsvári római katolikus teológus, aki szervesen
összekapcsolja a kisebbségi jogokat és kötelezettségeket, és – mintegy magáévá téve a román
nacionalista történetírási álláspontot – azt vallja, hogy „itt Erdélyben a nacionalizmus kialaku-
lásának kezdetétől, a XIX. század elejétől megtalálható a többségi nacionalizmus töretlen
hagyománya, amely mindenkor befolyásolta ennek a földnek a politikai kultúráját és mindig a
kisebbség ellen irányult”. Holló L. „A katolikus egyház társadalmi tanítása…”, Studia Universitatis
Babeş-Bolyai. Theologia Catholica Latina 2002/1, 30. old. Ez a sarkos – és elferdített – megfo-
galmazás azért, a XIX. századot illetően, mindenképpen némi kiigazításra szorul.
566 Mirnics K., Kisebbségi sors, Újvidék, 1993, 7. old.
211

előre vetíti az intézményes szervezeti rendszer megtartó erejének
a gyengülését, a kevésbé intézményesen szervezett és főleg a „kö-
zösen megosztott” spirituális (és anyagi) javakra épülő közösségek
javára, ahol elsősorban a hívek lelki igényeinek a kielégítésére össz-
pontosul a figyelem; legyenek azok egy adott intézményen belül,
annak peremén, vagy akár azon kívül. Ebből kifolyólag a jövőben
a magyar kisebbségek még erőteljesebb szegmentálódása valószí-
nűsíthető. Annál is inkább, mivel a létszámnövekedéssel maguk a
kisegyházak (újszerű vallási közösségek) is szembesülnek a nyelvi
kérdéssel – amelynek figyelmen kívül hagyása csakis egy kis létszá-
mú testvéri közösségben működik –, és ezáltal akár magyar identi-
tásmegőrző közösségekké is válhatnak,567 miközben a történelmi
egyházaknak (különösen a római katolikusoknak és a reformátu-
soknak) a jövőben kezelniük kell a nem magyar nyelvű/nemzetisé-
gű híveiknek a problémáját, pasztorációját.
Főképpen szlovákiai és romániai viszonylatban ugyanis egy-
re inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a katolikus egyházszervezet
elvesztette közösségmegtartó, közösségépítő, s ez által magyar
identitásőrző szerepét.568 Szlovákia esetében ez érthető, hiszen a
magyar katolikus alsópapság és hívők közel egy évszázada küzde-
nek a szlovák egyházi felső vezetés elszlovákosító törekvései ellen.
Erdély esetében azonban ez a fejlemény újszerű és meglepő. Annál
is inkább, mivel hosszú időn keresztül közös katolikus és reformá-
tus célkitűzésnek tűnt a magyar felekezeti iskolahálózat kiépítése,
amelyet a román államhatalom következetesen igyekezett meggá-
tolni annak érdekében, hogy az egyházak kiszoruljanak, vagy csak
nagyon kis mértékben lehessenek jelen a kulturális életben, az ok-
tatásban és a nevelésben.569
567 Ezt jól tükrözi pl. az adventista és a baptista egyházak fejlődése. Lásd Jakab Attila, A protestáns
Erdély, Budapest, 2005, 30-33. old.
568 „…az egyház mindenkor a nemzeti erő és az öntudat megtartója volt” (K. Kettős János, horvát-
országi református lelkész). Tabajdi Cs.–Barényi S. (szerk.), Az egyházak szerepvállalása…,
Budapest, 1998, 105. old. Ezzel szemben azt lehet látni, hogy pl. erdélyi viszonylatban, már
1992-ben, a vallás és a nemzetiség egybeesése általánosságban még meghatározónak mond-
ható ugyan, de esetenként már nem annyira egyértelmű.
569 Lásd pl. az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceum, és kollégium (www.
szenterzsebet.ro), nevelő és közösségmegtartó szerepét Gyímesfelsőlokon, ahol zömmel
csángó gyermekek tanulnak az óvodától a líceumig. De említhetjük a gyulafehérvári Gróf
Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceum esetét is, ahol a román állam sietve egyetemet
hozott létre a volt egyházi iskola épületében, kétségtelenül azért, mivel a vár központjában és
az egyesülés terme mellett nem ítélte képbe illőnek egy esetleges magyar középiskola létét.
212

Ugyanakkor, a rendszerváltást követően, a román állam szintén
mindent megtett, hogy akadályozza, illetve késleltesse a (katolikus
és református) magyar egyházak önálló gazdasági-pénzügyi hátteré-
nek a kiépülését. Ez főképpen az ingatlanok visszajuttatásának lassú
és nehézkes, esetenként a végtelenségbe nyúló ügyintézésében (he-
lyesebben szólva: elszabotálásában) nyilvánult meg.570 Az ügymenet-
ről pl. Pap Géza, az Erdélyi református egyházkerület püspöke, így
nyilatkozott:
„…amikor elvették, akkor egyetlen nap alatt és egyetlen tollvonás-

sal mindent elvettek. Akkor nem volt szükség semmiféle igazoló irat-
ra, akkor nem kellett a polgármesteri hivataltól különböző bizonylato-
kat beszerezni, akkor egyik percről a másikra el lehetett venni. Most,
amikor vissza kellene adni, folyamatos akadályokba ütközünk. Nehéz
kiszámítani, hogy a bukaresti bizottság melyik dossziét minősíti teljes-
nek és melyiket hiányosnak. A legnagyobb gondot viszont az jelenti,
hogy a polgármesteri hivataloktól kérnek egy bizonyos igazolást,
leírást az elvett ingatlanról. Ezt nagyon sok esetben a polgármesteri
hivatalok megtagadják vagy késleltetik a kiállítását. Olyan is megtör-
tént, hogy teljesen hibás adatokat közöltek, ami azt jelenti, hogy ismé-
telten írni kellett, újabb adatokat kellett kérni. Úgy veszem észre, és az
az érzésem, hogy a polgármesterek megérezték: a visszaszolgáltatást
akadályozni lehet, elhúzni a végtelenségig, és élnek is vele.”571
570 Ennek legbeszédesebb példája a gróf Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi püspök által, 1794-
ben, alapított gyulafehérvári Batthyáneum (Biblioteca Batthyaniana) esete (ahol kéziratokat,
ősnyomtatványokat és XVI–XVIII. századi nyomtatványokat őriznek), amely egyben jól tükrö-
zi a román államhatalom mentalitását és gyakorlatát, ahol a szavaknak és a politikai szándék-
nyilatkozatoknak nincsen semmiféle gyakorlati értéke, hiszen valójában csak a tettek és a
tények tekinthetők mérvadónak (a magyar diplomácia sikertelenségének elsődleges oka,
hogy megreked a szavak szintjén, és azokat készpénzként kezeli). Lásd pl. a Romániai Magyar
Szó 1998. augusztus 15–16-i számát, amely közli a 255/1998. sz. Hivatalos Közlönyben megje-
lent 13/1998. sz. Sürgősségi Kormányrendelet 1. mellékletének 13. pontjába foglalt előírások-
kal kapcsolatosan a Fehér Megyei Prefektúra levelét a Román Kormány Főtitkárságához arra
vonatkozóan, hogy „a Batthyáneum Könyvtárnak a magyar közösség tulajdonába való átadása
súlyosan megkárosítja a román állam kulturális vagyonát”; vagy az Unirea 1998. augusztus 22-i
számát, ahonnan egyértelműen kiviláglik, hogy legjobb esetben is csupán az épület visszaadá-
sáról lehet szó – és semmi többről, főleg nem a könyvekről. A Batthyáneum lényegében véve
mind a mai napig a román állam tulajdonában van, hiszen a rendelet értelmében a visszaszol-
gáltatás csakis az épületre vonatkozóan értelmezhető – a benne levő értékekre, tehát magára
a könyvtárra, nem.
571 Fábián Tibor, „Természetesnek kell tartanunk a pluralizmust”, Erdélyi Napló 2003. augusztus
5. Pedig Adrian Severin még 1996-ban ígéretet tett, többek között, az államosított egyházi
vagyonok visszaadására is.
213

Kétségtelen, hogy az elmúlt közel két évtized alatt az egyhá-
zak hosszantartó, szinte mondhatni végeláthatatlan, anyagi jellegű
vitákban őrlődtek fel az egyes államhatalmakkal, ami jelentős ener-
giát kötött le a részükről, és ugyanakkor erőteljesen kiszolgáltatta
őket a kisebbségi érdekképviseleteknek, kisebbségi viszonylatban
is elősegítve az egyház és a politika összefonódását és érdekszövet-
ségét. Ugyanakkor szinte észre sem vették, hogy időközben – in-
tézményes szinten – elveszítették intellektuális és spirituális belső
tartalmukat. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy az emberek helyét az
épületek és a pozíciókat biztosító intézmények/intézményrendsze-
rek foglalták el.
Az általános helyzetképpel szemben a helyi valóságok termé-
szetesen árnyaltabbak, hiszen nagyon nagy az egyenlőtlenség. Azt
lehet mondani, hogy a közösségépítés terén a semmittevéstől az
intenzív aktivitásig gyakorlatilag minden lehetséges változat megta-
lálható. Ez egyben azt is jelenti, hogy az egyháznak, mint intézmény-
nek, megváltozott, átalakult a társadalmi szerepe. Ma már elsősor-
ban személyhez kötött társadalmi szerepről beszélhetünk, amely
mögött esetenként nincs ott, vagy csak látszólag van ott maga az
egyházi intézmény, vagy a felsőbb vezetés – ha történetesen éppen
nem a kezdeményezés ellen, vagy annak ellehetetlenítésén fárado-
zik. Ezek az egyéni kezdeményezések azonban – időben és térben
behatárolva – kétséget kizáróan állampótló, vagy állam-kiegészítő
társadalmi szerepet töltenek be; s ezért a hivatalok részéről egyfajta
megtűrt állapotnak örvendenek.
Mivel ezek lényegében egy adott ország adott magyar feleke-
zetén belül sem igazán összehangoltak, szinte magától értetődő,
hogy a kisebbségi, ún. „történelmi”, egyházak között lényegében
véve nem beszélhetünk semmiféle tényleges együttműködésről,
sem egységes jövőképről, de még csak arra vonatkozó akaratról
sem, hogy valamiféle közös koncepciót (munkatervet) kidolgoz-
zanak. Pedig vidékenként pl. nagyon fontos lenne közös iskola-
hálózatban – és ökumenikus iskolák felállításában – gondolkod-
ni. Úgy tűnik, hogy a szimbolikus nemzeti együtt ünnepléseken
túlmenően nem igazán észlelhető az illető magyar kisebbséget,
mint közösséget, együttesen szem előtt tartó tényleges együtt
gondolkodási és munkálkodási szándék. Pedig e nélkül nincs
214

semmiféle perspektíva. Az amúgy is csonka társadalmi struktúra
és lét által meghatározott kisebbségi magyar közösségeknek egy-
házi/vallási vonatkozásban is a csonkasággal és a megosztottság-
gal kell tehát együtt élniük.
215

Múltba fordulás vagy
jövőbe nézés
Ahhoz, hogy a csonka társadalomszerkezetű magyar kisebbsé-
gek572 egyrészt ne az elképzelt (reprezentált) és mitikus múltba
révedéssel, másrészt pedig ne a jövőbe vetített, és messianizmussal
telített, autonómia-elképzelésekben éljék ki a jelenből való mene-
külésük lelki igényét mindenképpen szükséges lenne átfogó és
hosszú távú koncepciókat kidolgozni, amelyek egyetemesen meg-
fogalmazott, de ugyanakkor helyi szintekre is adaptálható irányel-
veket tartalmaznának. Erdélyi/romániai vonatkozásban mindez a
következőképpen került megfogalmazásra:
„A kisebbségi nyilvánosságban a rendszerváltozás óta eltelt idő-

szakban nem került sor olyan színvonalas nemzetstratégiai vitára,
amely letisztult, kiérlelt alternatívák megfogalmazódását eredmé-
nyezhette volna, és amelyek kapaszkodókként szolgálhatnának a
romániaiság sajátos körülményeivel szembesített erdélyi magyarság-
nak a világban való tájékozódáshoz és eligazodáshoz. Nem készül-
nek kutatások, amelyek a helyzet minél pontosabb feltárását és tük-
rözését követnék célként, és amelyek pragmatikusabb, a szimboli-
572 Ezt még az is tetézi, hogy a diplomás rétegben fontos százalékot tesznek ki az egyháziak,
miközben pl. eléggé hiányoznak a ténylegesen tudástermelő természettudományos, közgaz-
dász, jogász és humán értelmiségiek. Pedig már egy 1997-es budapesti konferencián megfo-
galmazódtak megfontolandó és időtálló észrevételek: „Ha lesz értelmiségünk határon innen
és határon túl, jövőnk is lesz határon innen és határon túl” (Gábor Bertalan, nagykaposi római
katolikus esperes); „Nekünk mesterségben, szaktudásban, műveltségben többnek kell len-
nünk, mint az a nép, amely körülvesz minket, mert csak ebben az esetben tudnak ránk felnéz-
ni és megbecsülni minket” (Matos Ferenc, a Nagyváradi Caritas igazgatója). Tabajdi Cs.–
Barényi S. (szerk.), Az egyházak szerepvállalása…, Budapest, 1998, 104, 111. old.
217

kus politizálás hagyományával szakító, valós szükségletekre válaszo-
ló, kivitelezhető és következésképpen elszámoltatható közösségi
stratégiák kidolgozását tennék lehetővé. Ezek hiányában a romániai
magyarság korszerűtlen fogalmakban gondolja el maga-magát, ina-
dekvát fogalmi konstrukciókban jeleníti meg tulajdon helyzetét, és
kivihetetlen stratégiákban írja körül a jövőt. Ennek a sajátos tárgyia-
sulásnak, amely a rosszul értelmezett hagyományőrzés és transzszil-
ván konzervativizmus szabadságnélküliségének az adottságaként
nehezedik a kisebbség tagjaira, az a következménye, hogy sem az
elit, sem a mindennapok cselekvő embere nem érti azt a világot,
amelyben élnie adatott. Miközben a történelmi víziókkal és kény-
szerképzetekkel folytatott szélmalomharc köti le a figyelmét és ener-
giáit, fokozatosan föladja az öntörvényűség és a közösségi akarat-
nyilvánítás minden igényét, és tehetetlenül hagyja magát sodortatni
a térség zavaros társadalompolitikai folyamában. ”573
A koncepcióbeli kidolgozáshoz azonban főképpen két terület

szorulna kiigazításra: 1.) a társadalomtörténeti/társadalomtudomá-
nyi kutatásokat sokkal céltudatosabban kellene megszervezni574;
2.) a határon átnyúló gazdasági támogatásokat és együttműködése-
ket érdemes lenne humán dimenzióval is kiegészíteni. Amennyi-
ben ugyanis a gazdasági fellendülés és fejlődés folyamatában a
magyar kisebbség felmorzsolódik, vagy társadalmilag súlytalanná
válik, a kitűzött politikai célok – vagyis a magyar kisebbség meg-
maradásának elősegítése – nem valósulnak/valósulhatnak meg. A
gazdaság ugyanis önmagában véve nem képes önazonosság-tuda-
tot kifejleszteni vagy erősíteni, ahogy azt az Európai Unió példája
mutatja a legbeszédesebben. Arról nem is beszélve, hogy az együt-
tes helyi gazdasági és kulturális önszerveződés és nagykorúsodás
nélkül továbbra is fennmarad a segélyezésre irányuló berendezke-
573 Salat Levente–Isán István Csongor–Tasnádi Miklós, „A romániai magyar közgondolkodási

minták analízise és szimptomatológiája”, in: Salat Levente (szerk.), Kínlódni ebben az ország-
ban…? Ankét a romániai magyarság megmaradásának szellemi feltételeiről. (Sapientia köny-
vek. Társadalomtudomány, 13), Scientia, Kolozsvár, 2002, 12–13. old.
574 Szarka László, több mint 10 évvel ezelőtt megfogalmazott, meglátása ma is időszerű: „Növelni
kell a magyar kisebbségek helyzetének sokoldalú tudományos feltárására fordított figyelmet
és energiákat, hiszen a demográfiai, földrajzi, néprajzi, történeti alaptények leírásán túl gya-
korlatilag csupán mikrokutatások folytak eddig. Alapos tudományos megismerés nélkül
pedig legfeljebb sejtelmes pipafüstbe burkolózhatunk, vagy zseniális megérzéseinkre hagyat-
kozhatunk.” Szarka L., Duna-táji dilemmák, Budapest, 1998, 261. old.
218

dés (amelyet többnyire a magyar kisebbségek elenyésző töredéke,
mindenekelőtt azok vezető rétege, élvez), a paternalizmus és a
helyi klientúra építés gyakorlata (valamint az azzal párosuló job-
bágymentalitás és szervilizmus), illetve az ún. „anyaországgal”
szembeni elvárással élés, amely lényegében véve a kisebbségi
közösségen kívülre helyezi a problémák megoldásának a lehető-
ség. Ily módon a védekező túlélésre és a passzív várakozásra beren-
dezkedett – idejét a tehetetlenségből fakadó sikertelenségek és
frusztrációk elkendőzésére szolgáló torzsalkodással és/vagy (a
tudatos vagy öntudatlan kisebbrendűségi érzést kompenzálni hiva-
tott) magyarkodással töltő – magyar kisebbség értelemszerűen
alkalmatlanná válik arra, hogy a saját, vagy az általa lakott földrajzi
térség sorsát irányíthassa.575 Ebből kifolyólag pedig nem tevékeny
résztvevője, hanem csupán elszenvedője lesz az őt is érintő társa-
dalmi és gazdasági folyamatoknak. Annál is inkább, mivel az érde-
keit védeni és képviselni hivatott megélhetési politikusai és vezetői
is arra ösztönzik, hogy teljes mértékben rájuk hagyatkozzék (és
kerülje az öntudatosodást), mintegy tág teret nyitva ezáltal az egyé-
ni érdekek közösségiként való megjelenítésének.576
575 Egy valóban plurális polgári demokrácia keretei között a kisebbségnek lehetősége nyílik arra,
hogy közösségi szellemi potenciálját szabadon fejlessze és kibontakoztassa. Ehhez azonban
az szükséges, hogy aktívabbá és kezdeményezőbbé váljon; időszerű helyzetéből kiindulva
hatékonyan kihasználja a rendelkezésére álló forrásokat, és a saját sorsának az intézését, érde-
keinek a védelmét önmaga lássa el. Egy ilyen szemlélettel már nem kívülről várja a segítséget
és a megoldásokat, hanem önmaga teremti meg a saját létfeltételeit anélkül, hogy szüksége
lenne a mitizált és idealizált folyamatos múltba fordulásra. Ez ugyanis nem más, mint az élhe-
tetlennek felfogott jelen helyzetből való menekülés lélektani kényszere. „Kisebbségi helyzet-
ben” ugyanis „nem melldöngető magyarkodásra, de reálpolitikára és termékeny kultúrmunká-
ra van szükség.” S. Benedek A., Kárpátalja története és kultúrtörténete, Budapest, 1994, 62.
old. Annál is inkább, mivel minden felelősséget – egyfajta önfelmentésképpen – nem lehet a
körülményekre, a helyzetre áthárítani; jóllehet kétségtelenül ez a legkényelmesebb megoldás.
Ezért megfontolandó még ma is mindaz, ami több mint fél évszázaddal ezelőtt került megfo-
galmazásra: „…kisebbségi életünk 18 éves fejlődéséért, szenvedéseiért, tévedéseiért nemcsak
a magyar nemzettömböt körülhatároló politikai és gazdasági erők felelősek, hanem mi
magunk is. Fejlődésünket nemcsak a tőlünk független és velünk szemben álló politikai törek-
vések alakították és befolyásolták, hanem éppoly intenzitással azok az erők is, melyek a
magyar népkisebbség társadalmi mélyéről törtek fel, és éreztették hatásukat.” Ölvedi J., „A
szlovenszkói magyarság társadalmi rajza”, in: Vagyunk és leszünk, Pozsony, 1993, 5. old.
576 Márton Áron, Erdély nagynak mondható római katolikus püspöke – akinek szavai még ma is
időszerűek –, „többször aggodalmasan és megrázó erővel mutatott rá szóban és írásban”,
hogy amennyiben az erdélyi magyarságnak nem lesz vezető rétege, „mely az erkölcsi felelős-
ség eleven tudatával él és tanít a nép között”, akkor ez a kisebbségi létbe kényszerített népcso-
port, „tudatlansága következtében, a hajszás életversenyen alul marad, ha műveltségében
megfogyatkozik, ha múltjának az emlékeit nem tudja átvenni, s nem lesz számára lehetséges,
hogy belső gazdagságának kibontott pompázatában rangosan, egyenlő félként jelenhessék
meg a többi népek között, a kultúrtenyészet kellős közepén bűnökbe nyomorodik, lelkileg is
219

A jövő építéséhez azonban elengedhetetlen a jelen megértése;
amely jelen lényegében véve a múltban gyökerezik. Ellenben en-
nek ismeretéhez – különösen egyházi vonatkozásban – rendkívül
sok még a tennivaló az egyes magyar kisebbségek esetében, amely
tennivalókat egyáltalán nem biztos, hogy maguk az érintett feleke-
zetek valaha is elvégzik.
Érdemes lenne pl. feldolgozni a két világháború közötti ma-
gyar egyházi és vallásos sajtót, könyvkiadást; megvizsgálni a magyar
nyelvű felekezeti oktatás (formai és tartalmi) kérdését577; feltárni a
magyarság felekezeti társadalomszerkezetét és vallási életét, vala-
mint a „magyar egyházak” és a magyar politikai pártok viszonyát.
Fel kellene térképezni és mélyrehatóan elemezni a többségi
nemzetek egyházainak és vallási közösségeinek a magyarok iránt
tanúsított magatartását, illetve a magyarságról kialakított és köz-
vetített képét. Itt mindenképpen érdemes lenne megkülönbözte-
tetten vizsgálni az egyes intézmények, illetve egyházi személyek
magatartását. Ugyanakkor azt sem lenne érdektelen kidomborí-
tani, hogy a többségi egyházak játszottak/játszanak-e szerepet az
illető ország nemzetstratégiájában és kisebbségpolitikájában; s
ha igen milyet?
Fel kellene dolgozni az egyes országok kommunista rendsze-
rei korabeli magyar sajtójának egyházi vonatkozású írásait, a ma-
gyar származású/nemzetiségű kommunisták magatartását, illetve
az egyházi sajtót (amennyiben egyáltalán létezett ilyen).
Dokumentáltan fel kellene tárni az egyes országok magyar egy-
házainak kommunista rendszerbeli történetét; különös hangsúlyt
fektetve az együttműködés és a beépített ügynökök kérdésére. Pl.
közismert, hogy a (cseh)szlovákiai magyar katolikusok igazából
nem kapcsolódtak be a földalatti katolikus egyház tevékenységébe
– miközben a magyar papok közül sokan részt vettek a papi béke-
elbitangolódik. …Ezért a jövő nemzedéknek a tudatába lobogó lelkes szavakkal beleégetni

kívánta azt a felfogást, hogy a népért végzendő munka nem külön foglalkozási ág, hanem
minden hivatással elválaszthatatlanul együttjáró kötelesség és felelősség.” Dr. György Lajos,
„Márton Áron, Erdély nevelő püspöke”, in: Marton J. (szerk.), Márton Áron emlékkönyv,
Kolozsvár, 1996, 75. old.
577 Lásd pl. Popély Gyula, „A magyar iskolaügy kálváriája (Cseh)Szlovákiában 1918-1945”, in: Tóth
L.–Filep T. G. (szerk.), A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. II. kötet,
Budapest, 1998, 5–93. old.
220

mozgalomban?578 Vajon napjainkban mindez mennyire terheli meg
a magyar katolikus papság és a szlovák egyházi felső vezetés viszo-
nyát? Ugyanakkor az is világos, hogy a szlovákiai magyar reformá-
tus egyház belesimult a kommunista államrendszerbe.
Vizsgálni kellene az ún. kisegyházak magyar vonatkozású misz-
sziós és/vagy pasztorációs tevékenységét a kommunizmus évtize-
dei alatt, annak felderítése érdekében, hogy ez miképpen értékel-
hető a magyar kisebbség nemzeti önazonosságának a megtartása
szempontjából.579
Fontos lenne elindítani az egyházi levéltári kutatásokat.580
Ugyanakkor figyelni kellene arra, hogy a magyar lakosságukat el-
veszítő települések felekezeti archívumai, illetve az elhunyt egyházi
személyek írott anyagai megmentődjenek az utókor számára.
Vallásszociológiai felméréseket kellene készíteni; össze kellene
gyűjteni, és ki kellene elemezni az egyházközségi statisztikákat.581
Külön vizsgálat tárgyát képezhetné a magukat magyarnak val-
ló romák vallási társadalomszerkezete, viszonyulásuk az egyes egy-
házakhoz, illetve az ő lelki gondozásuk.
Az így elért eredmények, részeikben és együttesen, hozzájárul-
hatnak a cselekvési lehetőségek jobb felismeréséhez és kidolgozá-
sához, mivel segítségükkel minden perspektíva lényegében véve
folyamatba ágyazottan jelenik meg. Napjainkban pedig, amikor a
vallás egyre inkább megkerülhetetlen társadalmi (és esetenként
politikai) tényezővé válik, egy meghatározott magyar kisebbség
vallási arculatának a tényleges megismerése jelentősen hozzájárul-
hat a kisebbségi közösség/társadalom valós jövőbeni kilátásainak,
társadalmi fejlődése nagy valószínűséggel vélelmezhető irányvona-
lainak a meghatározásához. Ennek eredményeképpen mind a ma-
578 Jozef Haľko szerint „azok a papok, akik együttműködtek a kommunista rendszerrel, rendsze-
rint ambiciózus, jó szónoki képességű értelmiségiek voltak, akik egy bizonyos pillanatban
frusztrációt éltek át az egyházi feljebbvalóikhoz fűződő kapcsolatban”. J. Haľko, „A kommu-
nizmus és az egyház…”, in: Deo Gratias, Esztergom – Piliscsaba, 2003, 83. old.
579 Pozsonyban az adventista egyház pl. 1969 és 1983 között, félévi periodicitással és Bibliai
Tanulmányok címmel, magyar lapot adott ki.
580 A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Tudományos Gyűjteménye (Rimaszombat) pl. azt
a célt szolgálja, hogy összegyűjtse, megőrizze és feldolgozza a szlovákiai reformátusságra
vonatkozó dokumentumokat, levéltári anyagokat, tárgyi emlékeket és könyveket. Lásd
Gaucsík I., „Helyzetkép…”, Fórum 9, 2007/2, 153–158. old.
581 Lásd pl. Lampl Zsuzsanna, „A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága”, Fórum 7,
2005/2, 85–108. old.
221

gyar kisebbség, mind pedig a magyarországi politikai döntéshozók
kiszámíthatóbban és hosszabb távon tervezhetik meg a kisebbségi
cselekvési politikát és stratégiát; főképpen olyan életképes, jövőbe
mutató kezdeményezéseket és projekteket támogatva, amelyek egy
időben szolgálják és tűzik ki célul az önállóság megteremtését, a
közösségépítést, illetve a közösségmegtartást, az elöregedés folya-
matának kitett magyar kisebbségi társadalmakban.
Az egyes magyar kisebbségek vallási/felekezeti társadalom-
szerkezetének és vallási arculatának a pontosabb megismerése
mindenképpen lehetőséget teremtene a magyarországi támogatá-
sok és anyagi források hatékonyabb és céltudatosabb irányítására.
Ezeknek ugyanis nem lehet feladata a felekezeti intézmények öncé-
lú fenntartása, hanem mindenekelőtt olyan kezdeményezéseket és
tevékenységeket kellene támogatniuk, amelyek egy adott felekezet
keretében ugyan, de a magyar kisebbség közösségeinek építését
és identitás-megőrzését szolgálják.582 Ugyanakkor azonban nem té-
veszthetjük szem elől azt a tényt sem, hogy egy-egy településen,
vagy kistérségben, adott esetben egy magyar pap/lelkipásztor je-
lenléte jelenti tulajdonképpen az utolsó magyar jellegűnek mond-
ható intézményességet. Ami jól tükrözi a kérdés összetettségét, és
árnyalt kezelésének a szükségességét.
582 Lásd Ilić A., Egyházi és vallási közösségek szerepe…, Budapest, 2007, 56–58. old.
222

Irodalomjegyzék
Általános művek
András Károly, „Tények és problémák a magyar kisebbségek egyházi életé-

ben”, Regio 2, 1991/3, 13–37. old.
„Az egyházak kisebbségben”, Regio 2, 1991/3, 140–165. old.
Bárdi Nándor, „Összezárkózás és szétfejlődés. Kísérlet a magyar kisebb-
ségek történetének periodizációjára”, in: Fedinec Csilla (szerk.),
Nemzet a társadalomban, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2004,
251–274. old.
Bárdi Nándor, „Szociokulturális helyzet a határokon túl”, in: Igazságosabb
és testvériesebb világot! Tíz év távlatából. (Sapientia füzetek, 11), Vigilia
Kiadó, Budapest, 2008, 164–195. old.
Bárdi Nándor, Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon
túli magyarság kapcsolattörténete. Problémakatalógus, Kalligram
Bárdi Nándor (szerk.), Globalizáció és nemzetépítés, Teleki László
Alapítvány, Budapest, 1999.
Bárdi Nándor – Éger György (szerk.), Útkeresés és integráció. Válogatás
a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek dokumentumai-
ból, 1989–1999. (A Magyarságkutatás könyvtára, 24), Teleki László
Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.), Kisebbségi magyar
közösségek a 20. században, Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató
Intézet, Budapest, 2008.
Bihari Mihály (szerk.), Jelentések a határon túli magyar kisebbségekről.
(Medvetánc könyvek), ELTE, Budapest, 1988.
223

Bihari Zoltán (főszerk.), Magyarok a világban: Kárpát-medence. Kézikönyv
a Kárpát-medencében, Magyarország határain kívül élő magyarság-
ról. (Magyarország kézikönyvtára), CEBA, Budapest, 2000.
Bodonyi Ilona, Idők szorításában. A magyar kisebbségek helyzete a szom-
szédos országokban 1920 és 1938 között, Kairosz Kiadó, Budapest,
2002.
Császár Melinda – Rosta Gergely (szerk.), Ami rejtve van s ami látha-
tó. Tanulmányok Gereben Ferenc 65. születésnapjára. (Pázmány
Társadalomtudomány, 10), Loisir Könyvkiadó, Budapest – Piliscsaba,
2008.
Gereben Ferenc, Identitás, kultúra, kisebbség: felmérés a közép-euró-
pai magyar népesség körében, Osiris Kiadó – MTA Kisebbségkutató
Műhely, Budapest, 1999.
Csurgai Gyula, La nation et ses territoires en Europe centrale. Une approche
géopolitique. (European University Studies. Series III: History and
Allied Studies, 965), Peter Lang, Bern – Berlin – Bruxelles – Frankfurt
am Main – New York– Oxford – Wien, 2005.
Gyémánt Richárd – Szondi Ildikó, A határon túli magyarság demográfi-
ai és társadalomstatisztikai sajátosságai. (A Pólay Elemér Alapítvány
Tansegédletei), Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005.
Gyurgyík László – Sebők László (szerk.), Népszámlálási körkép Közép-
Európából, 1989 – 2002, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003.
Halmosy Dénes, Nemzetközi szerződések 1918–1945. A két világháború
közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai
szerződései. Második, átdolgozott és bővített kiadás, Közgazdasági és
Jogi Könyvkiadó – Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1983.
Holló László, „A katolikus egyház társadalmi tanítása a nemzetiségi feszült-
ségek feloldásának szolgálatában”, Studia Universitatis Babeş-Bolyai.
Theologia Catholica Latina 2002/1, 27–36. old.
Jakab Attila, „Nemzet és terület Közép-Európában – geopolitikai megköze-
lítésben”, Regio 16, 2005/4, 163–168. old.
Kántor Zoltán (szerk.), A státustörvény. Dokumentumok, tanulmányok,
publicisztika, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002.
Kocsis Károly, Etnikai változások a mai Szlovákia és a Vajdaság terüle-
tén a XI. századtól napjainkig. Az etnikai térszerkezet átalakulásának
sajátosságai. (Politikaelméleti füzetek, 4), ELTE BTK Politikaelméleti
Továbbképző Intézet, Budapest, 1990.
224

Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik, Etnikai térfolyamatok a
Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002), MTA
Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2006.
Kocsis Károly – Kocsisné Hodosi Eszter, Magyarok a határainkon túl – a
Kárpát medencében, Tankönyvkiadó, Budapest, 1991; 2. javított kiadás:
1992.
Papp Z. Attila – Veres Valér (szerk.), Kárpát Panel 2007. A Kárpát-medencei
magyarok társadalmi helyzete és perspektívái. Gyorsjelentés, MTA
Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2007.
Pataki Gábor Zsolt, Étude géopolitique des minorités hongroises.
(Dissertationes, 3), Institut Hongrois de Paris, Paris – Budapest –
Szeged, 2005.
Romsics Ignác (főszerk.) – Bán D. András – Diószegi László – Fejős Zoltán
– Vinnai Győző (szerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban.
A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi Osztályának válogatott
iratai, 1919–1944. (A Magyarságkutatás könyvtára, 16), Teleki László
Rotschild (Joseph), East Central Europe between the two World Wars.
(A History of East Central Europe, 9), Seattle, London, 1983.
Salacz Gábor, A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma
alatt. (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae, 3), Aurora köny-
vek, München, 1975.
Szarka László, Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi po-
litika a 20. századi Kelet-Közép-Európában. (Láthatár), Ister Kiadó és
Kulturális Szolgáltató Iroda, Budapest, 1998.
Szesztay Ádám, Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében, 1956–1962.
Az ötvenhatos forradalom hatása a kelet-közép-európai kisebbségpoli-
tikára. (Kisebbségi monográfiák, 1), MTA Kisebbségkutató Intézet –
Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2003.
Szesztay Ádám (szerk.), Együtt. Az 1956-os forradalom és a határon túli
magyarok. (Kisebbségkutatás könyvek), Lucidus Kiadó, Budapest,
2006.
Tabajdi Csaba – Barényi Sándor (szerk.), Az egyházak szerepvállalása a
nemzeti kisebbségek közösségépítésében. Nemzetközi Konferencia,
Budapest, 1997. április 21–22, Osiris Kiadó, Budapest, 1998.
Zalatnay István, „Etnikai közösség: kihívás és feladat az egyházak számára
régiónkban”, Regio 2, 1991/3, 3–12. old.
225

Románia:
American Committee on Religious Rights and Minorities, Roumania, Ten

Years After, The Bacon Press, Boston, 1928.
Balázs Ferenc, A rög alatt (1928–1935), Mentor Kiadó, Marosvásárhely,
1998 (alapkiadása: Aranyosszéki Vidékfejlesztő, Turda, 1936).
Barabás Zoltán – Miklós László – Bodó Barna (szerk.), Erdélyi egyházaink
évszázadai. (Romániai Magyar Szó zsebkönyvek), Transil, Bukarest,
1992.
Bartalis János, Halálra ítélve: Szent István Királyról elnevezett Erdélyi
Ferences Rendtartomány története 1949–1989-ig testvérek vallomása
alapján, Szent István Királyról elnevezett Ferences Rendtartomány,
Déva, 2001.
Bárdi Nándor, „A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két
világháború között”, Regio 1997/2, 32–67. old.
Bíró Sándor, Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–
1940. Szöllősy Árpád bevezetőjével, Európai Protestáns Magyar
Szabadegyetem, Bern, 1989; újabb kiadás: (Magyar kisebbség könyvtá-
ra), Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2002.
Bottoni (Stefano), Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány
története (1952–1960). (Múltunk könyvek), Pro-Print Könyvkiadó,
Csíkszereda, 2008.
Bura László, A második évszázad. A szatmári római katolikus egyházme-
gye kislexikona, 1904–2004, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Cornish (Louis C.), Religious Minorities in Transylvania, The Bacon Press,
Boston, 1925.
Cseke Péter, Paradigmaváltó erdélyi törekvések: kisebbségi létértelmezések,
Kriterion, Kolozsvár, 2003.
Csiha Kálmán, Fény a rácsokon (börtönévek vallomása), Erdélyi Református
Egyházkerület, Kolozsvár, 1993; http://vmek.oszk.hu/02300/02369/02369.
htm. Az elektronikus kiadást gondozta Szundy László.
Diószegi László – R. Süle Andrea (szerk.), Hetven év. A romániai ma-
gyarság története, 1919–1989. (A Magyarságkutatás könyvtára, 5),
Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990.
Domonkos Pál Péter, Rendületlenül… Márton Áron Erdély püspöke.
Szerkesztette Hídvégi Máté, Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi
226

Építő egyház, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 2000.
Fülöp Mihály – Vincze Gábor (szerk.), Vasfüggöny keleten iratok a magyar-
román kapcsolatok történetéről, 1948–1955, Kossuth Egyetemi Kiadó,
Debrecen, 2007.
Gaal György, Múzsák és erények jegyében. Dolgozatok Erdély unitárius
múltjáról, Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2001.
Gagyi Katinka, „A kommunizmus egyházellenességének romániai példái”,
Egyházfórum 23 (9. új) évf., 2008/1-2, 35-38. old.
Gagyi Katinka, „A romániai kommunista időszak egyházellenes megnyil-
vánulásai”, Székelyföld 12/2008/8 (augusztus) 99-119. old.
Gagyi Katinka, „Márton Áron – a legnagyobb szálka a romániai kommu-
nista diktatúra szemében”, Egyházfórum 24 (10. új) évf., 2009/4, 15–23.
old.
Gereben Ferenc – Tomka Miklós, Vallásosság és nemzettudat: vizsgáló-
dások Erdélyben. (Kerkai könyvek), Kerkai Jenő Egyházszociológiai
Intézet, Budapest, 2000; 2. kiadás: Teleki László Alapítvány – Corvinus,
Budapest, 2001.
Hámori Péter, „Adalékok az erdélyi keresztény egyházak és a magyar
társadalom kérdéseihez (1920–1940)”, in: Hegedűs Rita – Révay Edit
(szerk.), Úton… Tanulmányok Tomka Miklós tiszteletére, Szegedi
Tudományegyetem BTK Vallástudományi Tanszék, Szeged, 2007, 135–
151. old.
Hetényi Varga Károly, Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyé-
kában. II–III. kötet, Lámpás Kiadó, Abaliget, 1995–1996.
Holló László (szerk.), Katolikus autonómia. Fejezetek az Erdélyi Római
Katolikus Státus történetéből, Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007.
Horváth Sz. Ferenc, Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai ma-
gyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931–1940). (Magyar kisebbség
könyvtára), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007.
Istvánfi Gyula (szerk.), Erdélyi református templomok. (Veszendő templo-
maink, 1), Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001.
Jakab Attila, A protestáns Erdély. Az erdélyi magyar protestáns egyházak és
vallási közösségek társadalmi szerepe. (Műhelytanulmány, 11), Európai
Jakab Attila, Az erdélyi magyar történelmi egyházak társadalmi szerepe.
(Műhelytanulmány, 4), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások
Közalapítvány, Budapest, 2003.
227

Jakubinyi György, „Márton Áron püspök és a Szentszék”, Keresztény Szó
16, 2005/9 (szeptember), 1–3. old.
Kedei Mózes, Az Erdélyi Unitárius Egyház rövid története, Unitárius
Egyház, Kolozsvár, 2002.
Kövesdi Kiss Ferenc, Még szólnak a harangok! Rólunk van szó! Újszemű
látónak lenni! A Mezőség településeinek helyzetképe, 1891–1991.
Vázlatkép a 700 oldalnyi több száz fényképes környezetrajzból, Magyar
Református Presbiteri Szövetség Budapest, 1995.
Léstyán Ferenc, „Az erdélyi római katolikus püspökség a kommunista
rendszer első évei alatt”, Regio 2, 1991/3, 118–130. old.
Léstyán Ferenc, A hitvallásos iskolák küzdelme a két világháború között
1920–1940, Glória Kiadó, Kolozsvár, 2000.
Léstyán Ferenc, Marosvásárhely katolikus egyháza a kommunista elnyo-
más idején 1948–1990, Glória Kiadó, Kolozsvár, 2007.
Léstyán Ferenc (szerk.), Erdélyi Szibéria. Az erdélyi katolicizmus győze-
delmes küzdelme a hithűségért, 1948–1989, Gyulafehérvári Római
Katolikus Érsekség, Gyulafehérvár, 2003.
Ligeti Ernő, Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete: 22 esztendő
kisebbségi sorsban, Fraternitas, Kolozsvár, 1941; újabb kiadás: Pomogáts
Béla bevezetőjével, „Emlékirat az erdélyi irodalomról”. (Bibliotheca
Transsylvanica, 33), Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004.
Lipcsey Ildikó, Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi tör-
ténetében, Budapest, 2008.
Makkai Sándor, Szolgálatom. Teológiai önéletrajz, 1944, Református
Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1990.
Marton József, „A globalizáció és az erdélyi katolikus egyház”, Studia
Theologica Transsylvaniensia 4, 2003, 125–135. old.
Marton József, „A gyulafehérvári főegyházmegye története a 20. század-
ban”, Studia Theologica Transsylvaniensia 8, 2006, 5–22. old.
Marton József, „Az erdélyi római katolikus egyházmegye intézményei a két
világháború között”, Korunk 2002/4 (április), 17–28. old.
Marton József, „Le rapport entre l’Église romano-catholique et l’État
roumain entre 1948–1951”, L’année canonique 45, 2003, 67–76. old.
Marton József, Az erdélyi katolicizmus 90 éve (1900–1990), Egyetemi
Kiadó, Kolozsvár, 2008.
Marton József (szerk.), Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfor-
dulóján, Glória Kiadó, Kolozsvár, 1996.
228

Marton József (szerk.), Seminarium Incarnatae Sapientiae. Jubileumi em-
lékkönyv, Gyulafehérvár 1753–2003, Római Katolikus Hittudományi
Főiskola, Gyulafehérvár, 2003.
Marton József – Jakabffy Tamás, Az erdélyi katolicizmus századai. Képes
egyházmegye-történet, Gloria, Kolozsvár, 1999.
Máthé János, Magyarhermány kronológiája (1944–1964). Közreadja, a
háttér tanulmányokat és a jegyzeteket írta: László Márton. (Források a
romániai magyarság történetéhez), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda,
2008.
Miklós László (szerk.), Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások,
emlékezések I–II, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1996.
Mikó Imre, Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918.
december 1-től 1940. augusztus 30-ig, Studium, Budapest, 1941.
Molnár B. Lehel, „Az erdélyi unitárius egyház intézményrendszere”, Korunk
2002/4 (április).
Molnár János, A Királyhágómelléki Református Egyházkerület története,
1920–1942, Királyhágómelléki Református Egyházkerület, Nagyvárad,
1999.
Molnár János, A Királyhágómelléki Református Egyházkerület története,
1944–1989, Királyhágómelléki Református Egyházkerület, Nagyvárad,
2001.
Mózes Árpád , „Az erdélyi magyar evangélikus-lutheránus egyház történe-
te a két világháború között”, Korunk 2002/4 (április).
Nagy Ödön – Hermán János – Nyitrai Mózes, Palástban. Lelkészek szór-
ványban. Kiadásra előkészítette Keszeg Vilmos, Mentor Kiadó,
Marosvásárhely, 2001.
Palotai Mária, Pásztortűz (1921–1944). Egy erdélyi irodalmi folyóirat törté-
nete, Argumentum, h. n., 2008.
P. Szőke János, Márton Áron, Szerző kiadása, Innsbruck, 1988.
Rajki Zoltán, Egy amerikai lelkész magyarországi missziója. John Friederick
Huenergardt élete és korának adventizmusa. (Kisebbségkutatás köny-
vek), Lucidus Kiadó, Budapest, 2004.
Sarnyai Csaba Máté, „Az erdélyi katolikusok ‘Kiáltó szava’ a pápához, 1921”,
Székelyföld 13, 2009/9 (szeptember).
Sas Péter, Az erdélyi római katolikus egyház 1900–1948. (Mundus –
Magyar művelődéstörténet), Barankovics István Alapítvány – Mundus
Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2008.
229

Sipos Gábor, „A romániai református egyház intézményrendszere a két vi-
lágháború között”, Korunk 2002/4 (április).
Szilágyi Györgyi – Flóra Gábor, „Egyházi funkciók és szerepvállalás a
Partiumban 1989 után”, in: Hegedűs Rita – Révay Edit (szerk.), Úton…
Tanulmányok Tomka Miklós tiszteletére, Szegedi Tudományegyetem
BTK Vallástudományi Tanszék, Szeged, 2007, 169–185. old.
Tánczos Vilmos – Tőkés Gyöngyvér (szerk.), Tizenkét év. Összefoglaló ta-
nulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990-2001 kö-
zötti eredményeiről. I–III. kötet. (Sapientia könyvek, 8–10), Scientia,
Kolozsvár, 2002.
Tempfli Imre, Dr. Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli
kormányzó pásztorlevelei és utolsó írásai. (Otthonom Szatmár megye,
14), Szatmárnémeti 2002.
Tempfli Imre, Sárból és napsugárból. Pakocs Károly püspöki helynök élete
és kora: 1892–1966. (METEM Könyvek, 36), Magyar Egyháztörténeti
Enciklopédia Munkaközösség, Budapest, 2002.
Tibori János, Levéltári források a Királyhágómelléki Református
Egyházkerület történetéhez a két világháború közötti negyedszázad-
ból. (Editiones Archivii Districtus Transtibiscani Ecclesiae Reformatae
Hungaricae, 11), Debrecen, 2001.
Tomka Miklós, A legvallásosabb ország? Vallásosság Szatmárban,
Erdélyben, Romániában. (Pázmány Társadalomtudomány, 1), PPKE
BTK Szociológia Intézet, Budapest – Piliscsaba, 2005.
Történeti kényszerpályák – kisebbségi reálpolitikák II. Dokumentumok a
romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához, 1944–
1989. A válogatást összeállította, sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a
jegyzeteket írta Vincze Gábor. (Magyar kisebbség könyvtára), Pro-Print
Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003.
Tőkés István, A romániai magyar református egyház élete. 1945–1989. (A
Magyarságkutatás könyvtára, 6), Magyarságkutató Intézet, Budapest,
1990.
Varga E. Árpád, „A családok nemzetiségi és felekezeti összetétele Romá-
niában az 1992. évi népszámlálás eredményei alapján”, Regio 7, 1996/3,
81-136. old.
Varga E. Árpád, Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. I-VI. kötet. (Múltunk
könyvek), Teleki László Alapítvány, Budapest – Pro-Print Könyvkiadó,
Csíkszereda, 1998–2002.
230

Varga Gabriella, Itthon és otthon – Vencser László 60 éve. (Beszélgetés),
Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007.
Varga Gabriella – Vencser László, Jakab Antal-emlékkonferencia,
Kilyénfalva, 2009.
Varga Gabriella – Vencser László, Megalkuvás nélkül. Száz éve született
Jakab Antal, Kairosz Kiadó, Budapest, 2009.
Venczel József, A falumunka útján. Válogatott írások. Bővített második ki-
adás. (Az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület Könyvtára, 1), Orbán
Balázs Közművelődési Egyesület, Székelyudvarhely, 2008.
Vetési László, Ne csüggedj el, kicsiny sereg! Lelkipásztori barangolások
küszködő nyelvi tájakon, Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002.
Vincze Gábor, „A kisebbségpolitikus Márton Áron”, Magyar Kisebbség 1,
1995/1 (1. szám).
Vincze Gábor, „‘A nemzeti kérdés megoldása a kapitalizmusról a szocia-
lizmusra való áttérés időszakában’ – Románia, 1947-48”, Confessio 35,
2008/4, 56–65. old.
Vincze Gábor, „Magyar egyházak a ‘népi demokrácia’ éveiben (1945–1955)”,
in: Uő., Illúziók és csalódások. Fejezetek a romániai magyarság máso-
dik világháború utáni történetéből, Státus Könyvkiadó, Csíkszereda,
1999, 307–320. old.
Vincze Gábor, A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944–
1953. (Kisebbségi adattár, 1), Teleki László Alapítvány, Budapest –
Szeged, 1994.
Vincze Gábor, A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944–
1989. (http://vincze.adatbank.transindex.ro).
Virt László, Katolikus kisebbség Erdélyben, Egyházfórum, Budapest, 1991.
Virt László, Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi,
Teleki László Alapítvány – XX. Század Intézet, Budapest, 2002.
Virt László (szerk.), Márton Áron, a lelkiismeret apostola. (Krisztus mai ta-
núi), Ecclesia, Budapest, 1988.
Kárpátalja:
Botlik József, Egestas Subcarpathica. Adalékok az Északkeleti-Felvidék

és Kárpátalja XIX–XX. századi történetéhez, Hatodik Síp Alapítvány,
Budapest, 2000.
231

Botlik József, Hármas kereszt alatt. Görög katolikusok Kárpátalján az
ungvári uniótól napjainkig (1646 – 1997), Hatodik Síp Alapítvány – Új
Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1997.
Botlik József, Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján.
I: Magyarok, ruszinok, csehek és ukránok, 1918–1945. II: A
Magyarországhoz történt visszatérés után, 1939–1945. Szerkesztette
és az előszót írta Udvari István. (Dimensiones Culturales et Urbariales
Regni Hungariae, 9), Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai
Tanszéke, Nyíregyháza, 2005.
Fedinec Csilla, A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–
1944. (Nostra tempora, 7), Fórum Intézet, Galánta – Lilium Aurum
Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2002.
Fedinec Csilla, Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944.
Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. (Fontes
Historiae Hungarorum, 2), Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja –
Lilium Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2004.
Gereben Ferenc, „Nemzeti és kulturális identitás Kárpátalján”, Pro
Minoritate 2000/tavasz, 166–170. old.
Haraszy Károly (szerk.), Az Ungi Református Egyházmegye : adalékok
az Ungi Református Egyházmegye történetéhez. (Református egyhá-
zi könyvtár), Ungi Református Egyházmegyei Egyesület, Nagykapos,
1931; a reprint kiadást sajtó alá rendezte Kőmives Sándor: Református
Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991.
Kárpátalja településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai: 1880–1941.
Összeállította Czibulka Zoltán. Szerkesztette Kepecs József. A módszer-
tani megjegyzéseket írta Dányi Dezső, Központi Statisztikai Hivatal,
Budapest, 1996.
Kinczler Irén, „Akikről megfeledkeztünk. Az egykori Kárpátalja evangéli-
kussága”, Credo 4, 1998/3–4, 85–87. old.
Koren Emil, Kárpátaljai napló, 1944–1945, FÉBÉ Szociális és Rehabilitációs
Szolgáltató Betéti Társaság, Piliscsaba, 1997.
Molnár Ambrus, „Hét kereszt alatt”, in: P. Punykó Mária (szerk.), „Hét kereszt
alatt felkelek”. Kárpátaljai néprajzi és honismereti dolgozatok, Hatodik
Síp Alapítvány Budapest – Mandátum Kiadó, Beregszász, 1997, 28-32. old.
Molnár József – Molnár D. István, Kárpátalja népessége és magyarsága a
népszámlálási és népmozgalmi adatok tükrében. Kárpátaljai Magyar
Pedagógusszövetség Tankönyv- és Taneszköztanácsa, Beregszász, 2005.
232

Móricz Kálmán, Kárpátalja sorsfordulói, Hatodik Síp Alapítvány, Budapest,
2001.
Pete József, „Vallás és etnikum Kárpátalján – magyar szemszögből”, in: Kupa
László (szerk.), Vallás és etnikum Közép-Európában. Tanulmányok,
B&D Stúdió, Pécs, 2008, 189–195. old.
Peyer-Müller (Fritz), A Kárpátaljai Református Egyház története a két világ-
háború között – kitekintéssel a jelenre. (Nemzetközi Theologiai Könyv,
16), Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, Budapest, 1994.
Pilipkó Erzsébet, Identitás és hit II: A kárpátaljai magyar görög katoliku-
sok identifikációs útjai. Tanulmánygyűjtemény. (Kárpátaljai magyar
könyvek, 174), Intermix, Budapest – Ungvár, 2007.
Pilipkó Erzsébet, Ütköző identitások. A kárpátaljai magyar görög katoli-
kusok etnikai és vallási identitástudatának vizsgálata az 1989-es válto-
zások kapcsán. Értekezés a doktori (Ph.D.) fokozat megszerzése érde-
kében a néprajzi tudományágban. (Kárpátaljai magyar könyvek, 159),
Intermix, Budapest – Ungvár, 2007.
Radvánszky Ferenc (szerk.), Kárpátaljai református templomok, Tárogató,
Ungvár, 2000.
S. Benedek András, Kárpátalja története és kultúrtörténete. (Népek hazája,
5), Bereményi Könyvkiadó, Budapest, 1994.
Vári Fábián László (szerk.), Extra Hungariam. A Hatodik Síp antológiája,
Hatodik Síp, Budapest – Ungvár, 1992.
Útközben. Tanulmányok a kárpátaljai magyarságról. (Változó világ),
Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 1998.
Szlovákia:
A. Kis Béla, „A szlovákiai református keresztyén egyház”, in: Fazekas

József – Hunčík Péter (szerk.), Magyarok Szlovákiában (1989–2004).
Összefoglaló jelentés. A rendszerváltástól az Európai Uniós csatlakozá-
sig. I. kötet, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja – Lilium Aurum
Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2004, 379–386. old.
A. Kis Béla, „Az egyházak szerepe a kulturális értékek ápolásában. 1: A re-
formátus egyház”, in: Csanda Gábor – Tóth Károly (szerk.), Magyarok
Szlovákiában. III. kötet: Kultúra (1989–2006), Fórum Kisebbségkutató
Intézet, Somorja, 2006, 161–191. old.
233

Andrássy Zsuza, „Globalizáció és a szlovákiai magyarság”, in: Szabó Zoltán
(szerk.), Jövőkép 2000, Selye János Kollégium, Komárom, 2001, 37–45.
old.
Arató Endre, Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből, 1918–
1975. (Elvek és utak), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977.
Baráth László, „Az evangélikusok”, in: Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói
magyarságtársadalmi rajza, 1918–1945. Összeállította, az utószót és a
jegyzeteket írta Fazekas József, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993,
172–177. old.
Chmel Rudolf (szerk.), A szlovákkérdés a XX. században. (Visegrád köny-
vek), Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996.
Csomár Zoltán, A csehszlovák államkeretbe kényszerített magyar reformá-
tus keresztyén egyház húszéves története (1918–1938), Magyar Királyi
Állami Nyomda, Ungvár, 1940.
Dohányos Róbert – Lelkes Gábor – Tóth Károly (szerk.), Nemzeti és etni-
kai kisebbségek Szlovákiában, 2003, Fórum Kisebbségkutató Intézet,
Somorja – Lilium Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2004.
Gaucsík István, „Gondolatok a szlovákiai magyar katolikusság szervezettsé-
géről”, Regio 16, 2005/3, 184-190. old. & Fórum Társadalomtudományi
Szemle 8, 2006/1, 197–202. old.
Gaucsík István, „Helyzetkép a szlovákiai magyar katolikus ‘levéltárakról’ a
kulturális intézményépítés tükrében”, Fórum. Társadalomtudományi
Szemle 9/2007/2/153–158. old.
Gyönyör József, Mi lesz velünk, magyarokkal? Lesz-e végre igazi hazánk?
Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-tól napjainkig,
Madách, Pozsony/Bratislava, 1990.
Gyurgyík László, „A csehszlovákiai magyarság felekezeti megoszlásának
alakulása 1921 és 1991 között”, Fórum. Társadalomtudományi Szemle
2, 2000/3, 57–65. old.
Gyurgyík László, „Adalékok a szlovákiai magyarság asszimilációs folyama-
tainak vizsgálatához, 1950–1991”, in: In memoriam Horváth Róbert
(kísérlet Horváth Róbert tudományos munkásságának vázlatos átte-
kintésére) (A KSH Népességtudományi Kutató Intézetének történeti
demográfiai füzetei, 13), Komáromi Nyomda és Kiadó Kft., Komárom,
1994, 13–42. old.
Gyurgyík László, „A magyarság demográfiai, település- és társadalom-
szerkezetének változásai”, in: Fazekas József – Hunčík Péter (szerk.),
234

Magyarok Szlovákiában (1989–2004). Összefoglaló jelentés. I. kötet,
Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja – Lilium Aurum Könyvkiadó,
Dunaszerdahely, 2004, 141–182. old.
Gyurgyík László, „A (cseh)szlovákiai magyarság demográfiai, valamint
település- és társadalomszerkezetének alakulása 1918–1998”, in: Tóth
László – Filep Tamás Gusztáv (szerk.), A (cseh)szlovákiai magyar mű-
velődés története 1918–1998. I. kötet: Történelem, demográfia és szo-
ciológia, nyelvhasználat és nyelvfejlődés, a mindennapok kultúrája,
vallás és egyház, Ister, Budapest, 1998, 81–131. old.
Gyurgyík László, „A szlovákiai magyarság lélekszámcsökkenésének okai”,
in: Gyurgyík László – Sebők László (szerk.), Népszámlálási körkép
Közép-Európából, 1989–2002, Teleki László Alapítvány, Budapest,
2003, 46–61. old.
Gyurgyík László, „Az asszimilációs folyamatok elméleti és empirikus meg-
közelítése a szlovákiai magyarság példáján”, in: Gyurgyík László – Kocsis
Aranka (szerk.) Társadalom – Tudomány. Tanulmányok a Mercurius
Társadalomtudományi Kutatócsoport műhelyéből. (Mercurius köny-
vek), Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2002, 11–30. old.
Gyurgyík László, „Katolikus magyarok Szlovákiában. A katolikus egyház
helyzete Szlovákia magyarlakta területein”, Regio 2, 1991/3, 130–139.
old.
Gyurgyík László, Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság köré-
ben. (Mercurius könyvek), Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2004.
Gyurgyík László, Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási
és a népmozgalmi adatok tükrében. (Mercurius könyvek), Kalligram
Gyurgyík László, Népszámlálás 2001. A szlovákiai magyarság demográfi-
ai település és társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években.
(Mercurius könyvek), Kalligram, Kiadó, Pozsony, 2006.
Gyurgyik László – Sebők László (szerk.), Népszámlálási körkép Közép-
Európából 1989–2002, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003.
Haľko Jozef, „A kommunizmus és az egyház viszonyának néhány vonása
Csehszlovákiában – a katolikus papság békemozgalma”, in: Deo Gratias.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Nagyszombati Egyetem mil-
lenniumi ünnepi találkozója, 2001. február 2–3. (Pons Strigoniensis.
Studia, 2), PPKE BTK, Szlavisztika – Közép-Európa Intézet, Nyugati Szláv
Kulturális Kutatócsoport, Esztergom – Piliscsaba, 2003, 80–84. old.
235

Haľko (Jozef), A csehszlovák szakadár katolikus akció. Kommunista kísérlet
a katolikus egyház nemzeti egyházzá formálására Csehszlovákiában.
Doktori disszertáció, 1999. Szent Kereszt Pápai Egyetem, Teológiai
Kar. (Pons Strigoniensis. Studia, 3), Pázmány Péter Katolikus Egyetem,
Bölcsészettudományi Kar, Nyugati Szláv Kulturális Kutatócsoport,
Esztergom – Piliscsaba, 2004.
Herdics György – Zsidó János, „A római katolikus egyház”, in: Fazekas
József – Hunčík Péter (szerk.), Magyarok Szlovákiában (1989–2004).
Összefoglaló jelentés. A rendszerváltástól az Európai Uniós csatlakozá-
sig. I. kötet, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja – Lilium Aurum
Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2004, 387–395. old.
Horváth Gyula (szerk.), Dél-Szlovákia. (A Kárpát-medence régiói, 2),
MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs – Dialóg Campus Kiadó,
Budapest, 2004.
Kovác (Dušan), Szlovákia története, Kalligram, Pozsony, 2001.
Kövy Árpád, „A reformátusok”, in: Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói
magyarságtársadalmi rajza, 1918–1945. Összeállította, az utószót és a
jegyzeteket írta Fazekas József, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993,
168–171. old.
Lampl Zsuzsanna, „A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossá-
ga”, Fórum. Társadalomtudományi Szemle 7, 2005/2, 85-108. old.
László Béla – A. Szabó László – Tóth Károly (szerk.), Magyarok Szlovákiában.
IV. kötet: Oktatásügy (1989–2006), Fórum Kisebbségkutató Intézet,
Somorja, 2006.
Magyar Statisztikai Társaság Államtudományi Intézete (szerk.), A Felvidéki
magyarság húsz éve 1918-1938, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda,
Budapest, 1938.
Menyhárt József, „Egyház és nyelv (A katolikus egyház nyelvpolitikája
Szlovákiában) ”, Fórum. Társadalomtudományi Szemle 5, 2003/2, 3–30.
old.
Molnár Imre, „A magyar anyanyelvű egyházak helyzete Csehszlovákiában”,
in: Tóth László – Filep Tamás Gusztáv (szerk.), A (cseh)szlovákiai ma-
gyar művelődés története 1918–1998. I. kötet: Történelem, demográfia
és szociológia, nyelvhasználat és nyelvfejlődés, a mindennapok kultú-
rája, vallás és egyház, Ister, Budapest, 1998, 207–257. old.
Molnár Imre, „Vallás és egyház a szlovákiai magyarság életében”,
Egyházfórum 1991/3, 89–101. old. & 1991/4, 105–120. old.
236

Noszkay Ödön, „A magyar katolicizmus”, in: Vagyunk és leszünk. A szlo-
venszkói magyarságtársadalmi rajza, 1918–1945. Összeállította, az
utószót és a jegyzeteket írta Fazekas József, Kalligram Könyvkiadó,
Pozsony, 1993, 160–167. old.
Ölvedi János, „A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza”, in: Vagyunk
és leszünk. A szlovenszkói magyarságtársadalmi rajza, 1918–1945.
Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Fazekas József, Kalligram
Könyvkiadó, Pozsony, 1993, 5–28. old.
Paxy László, Testvérek Krisztusban. Egy szlovákiai magyar pap önéletraj-
za, Márton Áron Kiadó, Budapest, 1991.
Popély Árpád, „A reszlovakizáció területi vetülete. Adalékok a II. világhá-
ború utáni reszlovakizáció történetéhez”, in: Gyurgyík László – Kocsis
Aranka (szerk.) Társadalom – Tudomány. Tanulmányok a Mercurius
Társadalomtudományi Kutatócsoport műhelyéből. (Mercurius köny-
vek), Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2002, 38–60. old.
Popély Árpád, A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992.
(Nostra tempora, 13), Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006.
Popély Gyula, „A magyar iskolaügy kálváriája (Cseh)Szlovákiában, 1918–
1945”, in: Tóth László – Filep Tamás Gusztáv (szerk.), A (cseh)szlová-
kiai magyar művelődés története 1918–1998. II. kötet: Oktatásügy,
közművelődés, sajtó, rádió, televízió, Budapest, 1998, 5–93. old.
Popély Gyula, Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a
Csehszlovák Köztársaságban (1918–1925). (Mercurius könyvek),
Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1995.
Popély Gyula, Népfogyatkozás (A csehszlovákiai magyarság a népszám-
lálások tükrében, 1918–1945). (Hungaro–Bohemico–Slovaca, 4), Írók
Szakszervezete Széphalom Könyvműhely – Regio, Budapest, 1991.
Sebők L., „A katolikus egyházszervezet változásai Trianon óta”, Regio 2,
1991/3, 65–88. old.
Simon Attila, Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világhá-
ború között. (Nostra tempora, 15), Fórum Kisebbségkutató Intézet,
Somorja, 2008.
Šutaj (Štefan), „A szlovák katolikus püspöki kar tiltakozása a magyarok
Szlovákiából Csehországba történő áttelepítése ellen”, Regio. 2, 1991/3,
208–210. old.
Szabó Antal, „A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház története I-II”,
Regio 1990/3, 133–162. old. & 1990/4, 204–221. old.
237

Szabó János – Borsos Mihály, A nagyfödémesi plébánia századaiból:
1812, 1945. Fordította Varga Erzsébet. Sajtó alá rendezte, szerkesztet-
te, az utószót írta Koncsol László. (Csallóközi kiskönyvtár), Kalligram
Szarka László, A szlovákok története. (Népek hazája…), Bereményi
Könyvkiadó, Budapest, 1993.
Szarka László (szerk.), Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában 1944–
1949. Elnöki dekrétumok, törvények, rendeletek, szerződések. (Források
a kelet-közép-európai kisebbségek 20. századi történetéhez, 2), MTA
Etnikai-Nemzeki Kisebbségkutató Intézet – Kecskés László Társaság,
Komárom, 2005.
Tarics Péter, Magyarként a Felvidéken, 1918–1993. (Először nyilvános-
ságra hozott dokumentumokkal és információkkal), Püski Kiadó,
Budapest, 1994.
Thoroczkay Gábor, „Észrevételek A katolikus egyházszervezet változásai
Trianon óta című tanulmányhoz”, Regio 3, 1992/3, 223–227. old.
Zelenáková (Milena), „A Csehszlovák Köztársaság megalakulása és a szlováki-
ai ágostai hitvallású evangélikus egyház”, Fórum. Társadalomtudományi
Szemle 5, 2003/4, 161–168. old.
Zsidó János, „Az egyházak szerepe a kulturális értékek ápolásában. 2: A
katolikus egyház”, in: Csanda Gábor – Tóth Károly (szerk.), Magyarok
Szlovákiában. III. kötet: Kultúra (1989–2006), Fórum Kisebbségkutató
Intézet, Somorja, 2006, 192-207. old.
Vajdaság
A Délvidék településeinek vallási adatai: 1880–1941. Összeállította

Czibulka Zoltán. Szerkesztette Kepecs József, Központi Statisztikai
Hivatal, Budapest, 1999.
Ágoston Sándor – Hodosy Imre – Kiss Antal – Margit István – Póth Lajos –
Sárközi Ferenc – Stanyó Tóth Gizella – Szabó Lajos, A megtartó egyház.
A feketicsi református gyülekezet történetéből, Forum Könyvkiadó,
Újvidék, 1997.
Arday Lajos, Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában, BIP, Budapest, 2002.
A. Sajti Enikő, Impériumváltások, revízió és kisebbség. Magyarok a
Délvidéken, 1918–1947, Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.
238

Csorba Béla (szerk.), Források a Délvidék történetéhez III: (Trianontól a
párizsi békéig). S nem törődtök vele, a holnap mit őröl…, Hatodik Síp
Csuka János, A délvidéki magyarság története 1918–1941, Püski Kiadó,
Budapest, 1993.
Csuka János, Kisebbségi sorsban. A délvidéki magyarság húsz éve (1920–
1940), Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 1996.
Dolinszky Gábor, „Élve meghalni hagyni”. Az Ágostai Hitvallású
Evangélikus Keresztyén Egyház Szerbiában-Vajdaságban történelme
1918-tól napjainkig, Szabadka, 2004 (www.lutheran.org.rs/html/ma-
gyar/tortenelem.html) (Letöltés: 2009. okt. 12).
Domonkos László, Magyarok a Délvidéken, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1992.
Erős Lajos, Adalékok a Zrenjanini-Nagybecskereki Egyházmegye történeté-
hez, Kisoroszi Római Katolikus Plébániahivatal, Rusko Selo, 1993.
Gábrity Molnár Irén, „Vallási magatartás a multietnikus Vajdaságban”,
in: Kupa László (szerk.), Vallás és etnikum Közép-Európában.
Tanulmányok, B&D Stúdió, Pécs, 2008, 113–123. old.
Grajlah Emma – Keszég Károly – Tóth Lívia, Menni vagy maradni? Sorsriportok
a vajdasági magyar értelmiség kételyeiről, Napló, Újvidék, 1997.
Gyetvai Péter, Egyházi szervezés főleg az egykori déli magyar területeken
és a bácskai Tisza mentén, Görres Gesellschaft, München, 1987.
Hajnal Virág – Papp Richárd, Közelből is távol – Magyar világok a
Vajdaságban, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta – Timp
Ilić Angéla, Egyházi és vallási közösségek szerepe a vajdasági magya-
rok identitásának megőrzésében. (Műhelytanulmány, 25), Európai
Matuska Márton, Új vidéktől Újvidékig. Történelmi és plébániatörténeti írá-
sok, Magyar Szó – Újvidéki Római Katolikus Plébánia, Újvidék, 2002.
Mirnics Károly, Kisebbségi sors. Tanulmányok, Forum Könyvkiadó,
Újvidék, 1993.
Nagy Imre (szerk.), Vajdaság. (A Kárpát-medence régiói, 7), MTA Regionális
Kutatások Központja, Pécs – Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2007.
Papp Richárd, Etnikus vallások a Vajdaságban? Kisebbségi léthelyzetek
kulturális antropológiai értelmezései. (Kisebbségi monográfiák, 2),
MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadói Kör,
Budapest, 2003.
239

Honlapok
A történeti Magyarország katolikus levéltárai: http://leveltar.katolikus.hu

Határon Túli Magyarok Hivatala: www.hhrf.org/htmh (archívum).
Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) – Magyar Emberi Jogok
Alapítvány: www.hhrf.org/hhrf
Kisebbségkutatás: www.hhrf.org/kisebbsegkutatas & http://epa.oszk.hu/
html/vgi/kardexlap.phtml?id=462
Magyar Katolikus Lexikon: http://lexikon.katolikus.hu
Magyar-magyar platform: www.emagyar.net
Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete (MELTE): http://
archivum.piar.hu/melte
MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet: www.mtaki.hu/index.html
„Örökség-Kultúra.” Oktatási e-könyv és médiatár. Felelős szerkesztő Barna
Gábor: www.sulinet.hu/oroksegtar
Pro Minoritate: www.prominoritate.hu
Regio. Kisebbség, politika, társadalom: www.epa.oszk.hu/html/vgi/
boritolapuj.phtml?id=00036
Régiós Interaktív Térinformatikai Rendszer: www.regions.hu
Történelmi, egyháztörténeti adatbázis és archontológia:
http://archontologia.bkb.hu/php/lib/timeline.php
Románia
www.erdely.ma
www.katolikus.ro
www.transindex.ro
Erdélyi Református Egyházkerület: www.reformatus.ro
Erdélyi Magyar Adatbank: www.adatbank.ro
Erdélyi Unitárius Egyház: www.unitarius.com
Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség: www.romkat.ro
Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola és Papnevelő
Intézet: www.sis.uab.ro
Katolikus kiadványok online: www.katolikhos.ro
Királyhágómelléki Református Egyházkerület: www.hhrf.org/
kiralyhagomellek/magyar.htm
240

Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet: www.proteo.hu
Magyar Kisebbség. Nemzetpolitikai Szemle: www.jakabffy.ro/magyar-
kisebbseg
Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye: www.varad.org
Nemzeti Kisebbségkutató Intézet: http://ispmn.gov.ro
Partiumi Keresztény Egyetem: www.partium.ro
Romániai Magyar Baptista Gyülekezetek Szövetsége: www.
magyarbaptista.com/magyar
Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem: www.emte.ro és
www.sapientia.ro
Szatmári Római Katolikus Egyházmegye:
www.szatmariegyhazmegye.ro
Székelyföld. Kulturális folyóirat: www.hargitakiado.ro
Székelykeresztúri Adventista Gyülekezet: http://keresztur.extra.hu
Kárpátalja
www.karpatinfo.net
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola: www.kmf.uz.ua
Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány:
www.ferences.hu/index-ferences.php
Kárpátaljai Református Egyházkerület:
www.reformatus.com.ua/index.php
Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye: www.munkacs-diocese.org
Új Hajtás. A Kárpátaljai Római Katolikus Egyház lapja:
www.ujhajtas.net.ua
Szlovákia
www.bumm.sk
www.felvidek.ma
Fórum Kisebbségkutató Intézet: www.foruminst.sk
Fórum. Társadalomtudományi Szemle: http://epa.niif.hu/html/vgi/
boritolapuj.phtml?id=00033
Gramma Nyelvi Iroda: www.gramma.sk
241

Kassai Görög Katolikus Egyházmegye: www.grkatke.sk (szlovák nyelvű)
Magyar Katolikus Honlap: www.katolikus.sk
Selye János Egyetem: www.selyeuni.sk
Szlovákiai Görög Katolikus Egyház: www.grkatpo.sk (szlovák nyelvű)
Szlovákiai Római Katolikus Egyház: www.kbs.sk (szlovák nyelvű)
Szlovákiai Református Keresztyén Egyház: www.lutheran.hu/z/honlapok/
protestans/felvidek/00szlovakiaireformatuskeresztyenegyhaz
Vajdaság
www.vajdasagma.info: www.vajma.info/cimol-old.v2.php
Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház Szerbiában –
Vajdaságban: www.lutheran.org.rs/html/magyar/index_hu.html
Magyarságkutató Tudományos Társaság: www.mtt.org.rs
Nagybecskereki Egyházmegye: www.catholic-zr.org.rs/hun/hun.html
Református Keresztyén Egyház: www.rkevajdasag.com
Szabadkai püspökség: www.suboticka-biskupija.info
Vajdasági Magyar Művelődési Intézet: www.vmmi.org.rs
242

Exkurzus
Jakab Attila, „Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola és

Papnevelő Intézet 2006-os „önkéntes” betagolódása a kolozsvári
Babeş-Bolyai Tudományegyetembe (BBTE) két okból kifolyólag
keltette fel – igaz csak korlátozott mértékben – az erdélyi magyar
média és közvélemény figyelmét. Egyrészt azért, mert a folyama-
tot az egyházmegyei hatóság részéről egyfajta titkolózási és kima-
gyarázási szándék kísérte végig; másrészt pedig mert ez az egyházi
döntés homlokegyenest szembehelyezkedik a romániai magyar
kisebbségi közéletben már-már rögeszmévé „magasztosult” (első-
sorban székelyföldi területi, illetve egyetemesebb horderejű kultu-
rális) autonómia követeléssel. Ennek részeként értékelhető a, mára
már lényegében kifulladt, önálló magyar karok létrehozását célzó
törekvés is (Bolyai Kezdeményező Bizottság1).
A történések – és főképpen a háttérben feltételezhetően meg-
húzódó katolikus egyházi és román nemzetpolitikai érdekek –
értékelése és tényleges elemzése azonban nem könnyű feladat.
Gyakorlatilag egy szűk, egy hónapos, sajtóvisszhangra támaszkod-
va kell apró darabokból, mintegy mozaikszerűen, kirakni egy töb-
bé-kevésbé összefüggő képet.
Ha az előzményeket keressük, akkor a BBTE díszdoktori politiká-
jára érdemes odafigyelni (2001 és 2005 között). Minden bizonnyal
nem véletlen, hogy a betagolódást megelőző években olyan katolikus
méltóságok kapták meg a kitüntető címet, mint Franz König, Walter
1 Lásd www.bolyai.eu/bkb.php.
243

Kasper, Joseph Ratzinger, Erdő Péter és Jakubinyi György. Az adomá-
nyozási gyakorlat ismeretében kétségtelen, hogy a tudományos mun-
ka mellett fontos szerepet játszott az egyházi méltósági mivolt.
Amikor a nyilvánosság teljes kizárásával zajló betagolódási tár-
gyalásokról az első, nagyon részleges információ kiszivárgott Potyó
Ferenc érseki helynök anyagi okokról és az államilag elismert ok-
levél kecsegtető lehetőségéről nyilatkozott, amit végeredményben
akkreditációval is lehetett volna rendezni – feltéve, ha van ehhez
megfelelő tanári kar. Ugyanakkor kiemelte a papokat érintő „meg-
alázó helyzetet” és „hátrányos megkülönböztetést” a „hittanárképzőt
végzett fiatallal szemben”. Mindez természetesen egy olyan klerikális
szemléletmódot tükröz, amely az egyéni kiválóságot a papi státusból
eredezteti, és fel sem tételezi, hogy a teológia terén adott esetben a
(laikus) hittanár akár képzettebb is lehet, mint maga a pap.
Az anyagi megfontolásokat egyébként Jakubinyi érsek is hang-
súlyozta. Megítélésem szerint azonban az anyagi okokra való
hivatkozás nem volt más, mint egy elterelő hadművelet. Az egy-
házmegyei vezetés ily módon igyekezett a kialakult helyzet teljes
felelősségét a hívekre hárítani, bennük bűntudatot ébreszteni, le-
fegyverezni az esetleges kritikákat és egyértelművé tenni, hogy az
egyházi hatóság „objektíve” egy olyan kényszerhelyzet nyomására
volt kénytelen cselekedni, amely helyzetben ezt látta az egyetlen
helyes és lehetséges megoldásnak. Az érsek ugyanakkor azt az illú-
ziót igyekezett kelteni, hogy ura és irányítója annak a történésnek,
amelyben valójában neki csak a figuráns szerep jutott. Ez eléggé
jól körvonalazódik Jakubinyi érsek és Pecican egyetemi szóvivő
ellentmondásos helyzetértékeléséből. Miközben ugyanis az érsek
„első ilyen jellegű megbeszélésről” nyilatkozott, addig a szóvivő a
tárgyalások befejeződéséről és „elvi megállapodásról” tájékoztatott.
Ez gyakorlatilag azt is jelentette, hogy a nagyközönség tulajdonkép-
pen egy kétségtelenül hosszas – és részben vagy egészben titkos (a
négy erdélyi egyházmegye püspökei jóváhagyásával és a teológia
tanári kara beleegyezésével2), közvetlenül a Vatikán képviselőivel
2 A tanári kar beleegyezésében vélhetően az játszhatott szerepet, hogy a Szemináriumnak minimális

esélye sem volt (mint ahogy nem lenne 2009-ben sem!) arra, hogy megfeleljen egy esetleges
akkreditáció követelményeinek. Nem véletlen, hogy az intézet honlapján – ellentétben a kolozsvári
karral – egyetlen tanárnak sem szerepel az életrajza (sem 2006-ban, sem pedig 2009-ben). Az integrá-
ció viszont most már régen tárgytalanná tette az akkreditációt, és annak minőségi követelményeit.
244

folytatott – tárgyalási folyamat záróakkordjával szembesült, hirte-
len és teljesen váratlanul. Az érseki zavarodottság mellett azonban
a ködösítés nyilvánvaló szándékát is megtaláljuk egyrészt Marton
József (2006-ban a BBTE Római Katolikus Teológiai Kar dékánja)
azon kijelentésében, miszerint „a dolog még képlékeny, egyelőre
nincs semmi konkrétum”; másrészt pedig Potyó Ferenc érseki hely-
nök nyilatkozataiban, amelyek megerősítik ugyan a tárgyalások té-
nyét, ellenben az integráció pontos feltételei rögzítésében még a
teljes nyitottságot sugallják (2006. augusztus 21-én is!).
A nyilvánossággal szembesülni kényszerülő érsek kezdeti zava-
rodottsága és a szóvivő tárgyilagos magabiztossága valószínűsíti
azt a feltételezést, hogy a kiszivárogtatás forrása a BBTE-n keresen-
dő. Az információ következtében ugyanis több törésvonal kezdett
körvonalazódni egyrészt az egyházmegyei vezetés és a hívek (leg-
alábbis egy rétege), másrészt pedig az erdélyi katolikus egyház és
a magyar protestáns felekezetek között. A törésvonalak azonban
– legalábbis látszólag – nem igazán mélyültek el, mert az erdélyi
magyar sajtó a puszta híradáson túlmenően nem tematizálta az
eseményt, az RMDSZ közelinek tekintett orgánumok pedig érdem-
ben nem is vettek tudomást róla. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen
Markó Béla még csak meg sem lepődött a történteken. Feltehetően
tudott a tárgyalásokról, hiszen azok minden bizonnyal román poli-
tikai/kormányköri segédlettel folytak.3
Az érsek a későbbiekben a teljes elzárkózás és a hallgatás stra-
tégiáját választotta, ellenben a hír melegében adott anyagi okokra
hivatkozó indoklás joggal veti fel azt a kérdést, hogy a Ceaşescu-
korszakban mégis hogyan volt lehetséges a fenntartás?4 A nagyon
mérsékelt sajtóvisszhang és egy eléggé erőtlennek tekinthető társa-
dalmi mocorgás (nyílt levél) következtében a Hittudományi Főiskola
helyzetéről kiadott hivatalos tájékoztató azonban önmagáért beszél,
3 A jövő feladata lesz feltárni, hogy ebben a történetben milyen szerepet játszott a Romániai Magyar
Demokrata Szövetség csúcsvezetése. Ebben érdekes kiindulási pontot nyújt a 2006. okt. 26-i
székelyudvarhelyi rendkívüli státusgyűlés, ahol a kuratóriumba meghívták pl. Borbély László
minisztert, Kelemen Hunor képviselőt, Puskás Bálint szenátort és Takács Csaba RMDSZ ügyvezető
elnököt. Lásd Holló László, „Az Erdélyi Római Katolikus Státus – egykor és ma”, Szabadság 2009.
január 31 (www.hhrf.org/gyrke/sajtofigyelo/2009/status.htm; letöltés: 2009. okt. 15).
4 Lásd Dr. Vencser László, „Infrastrukturális és szellemi fejlődés a papképzés gyulafehérvári intéz-
ményeiben Jakab Antal megyéspüspöki ideje alatt”, in: Varga G. – Vencser L., Jakab Antal-
emlékkonferencia, Kilyénfalva, 2009, 29– 34. old.
245

és közvetve megválaszolja a kérdést. Az érsekség minden bizonnyal
gyorsan belátta a hívekre áthárítani szándékozott felelősség tart-
hatatlanságát, és ezért nem is hivatkozott anyagi okokra miközben
megkísérelte utólag megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.
A hivatalos tájékoztatót megelőzően egyetlen egyházi személy
reagált a hívek levelére: Darvas-Kozma József csíkszeredai plébá-
nos. Írásában tulajdonképpen a „tudó” oktatja ki azokat a „tudat-
lanok”-at, akik laikusként hangot mertek adni aggodalmaiknak és
kételyeiknek, jóllehet az ő feladatuk kimerül(ne) a „vitathatatlan”
igazságok csendes meghallgatásában és kötelező elfogadásában.
Az infantilizáltnak hitt hívek között azonban voltak, akik nem tűr-
ték szótlanul a kioktatást, és írásban fejezték ki nemtetszésüket.
A sajtónyilvánosságot és a hívek nyílt levelét követően az egy-
házmegyei hatóság mégis a hallgatás megtörésére kényszerült.
Ugyanakkor az is világos volt, hogy a nagyközönség és a magyar
hívek előtt lehetetlen feltárni, hogy a rendszerváltozást követően a
romániai katolikus egyház helyzete egyházpolitikailag átértékelő-
dött. A Vatikán ugyanis a romániai katolikus egyházat egységben
látja és kezeli. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a román görög
katolikus egyházszervezet intézményes visszaállításával, a teológi-
ai oktatás megszervezésével és a nemzetközi kapcsolatrendszerek
tudatos és következetes kiépítésével (amit Jakubinyi érsek nem tett
meg) a romániai katolikus egyházi vezetés szintjén – számbelileg
és minőségileg – túlsúlyba került a román elem. A paradigmavál-
tást kétségtelenül érzékelték/érzékelik Rómában is, ahol a modern
Románia megalakulása óta megfigyelhető a román (nyelvű) kato-
licizmus megteremtésének az igénye. Mivel a román (görög és ró-
mai) katolikus egyházi vezetés egyidejű nemzeti és vatikáni elkö-
telezettsége vitathatatlan tény, a Szentszék pedig a jövőt minden
bizonnyal a romániai katolicizmus román elemében látja, a kölcsö-
nös érdekeknek és a geopolitikai, geostratégiai megfontolásoknak
köszönhetően mind a Vatikán, mind pedig a román állam harmo-
nikus együttműködésre törekszik. Ezen együttműködésnek a meg-
határozásában és kidolgozásában a romániai magyar katolikus egy-
házi vezetők már nem jutnak szerephez. Mindezt azért is könnyű
megtenni, mert Jakubinyi érsek rómahűségének köszönhetően
vele elég közölni a tényállást, amit ő ellenvetés nélkül elfogad.
246

Joggal vélelmezhető, hogy a jelen esetben is ez történt. Az uni-
ós csatlakozási dátum kimondásának 2006. őszére halasztásával a
Vatikán számára kedvező fordulatot ve(hete)tt a római katolikus
szemináriumoknak (Iaşi és Gyulafehérvár) az állami egyetemekbe
történő integrálásáról folyó tárgyalás. A gyors siker érdekében a ro-
mán fél engedményeket te(hete)tt, felmérve a megállapodásnak a
külvilág felé felmutatható pozitív hozadékát. Ugyanakkor az sem
mellékes, hogy ezzel gyakorlatilag erősödött a nemzeti alapokon
álló balkáni-bizánci típusú államegyházi rendszer. Ebben a törté-
netben szerintem ezért is nem zárható ki az államegyházi rend-
szert előnyben részesítő, a Vatikánban pedig komoly befolyással
bíró Opus Dei eszmeiségéhez közel álló román katolikus (csángó
janicsár)papság lobbytevékenysége. A történelmi helyzet felkínál-
ta pillanatban a vatikáni politikai és a román nemzeti érdek ismét
találkozott, egyébként nem először a történelem folyamán. Sokat
mond, hogy a román sajtó gyakorlatilag semmi érdemi információt
nem közölt a történésekről. Ily módon kétségtelenül elejét vették
minden olyan kellemetlen megjegyzésnek és/vagy polémiának,
ami az ügy kapcsán esetleg megnyilvánulhatott volna.
Mindezeket egybevetve nem kizárt, hogy Jakubinyi érsek kény-
szerhelyzetbe került, hiszen ha Gyulafehérvár kimarad az integráci-
óból, akkor túl nyilvánvalóvá válik a politikai játszma. Így azonban
az a máig tartó visszás helyzet alakult ki, hogy a BBTE kiszivárog-
tatásának köszönhetően ismert a Hittudományi Főiskola integráci-
ójának ténye, miközben teljes mértékben ismeretlen a mikéntje.5
Ugyanakkor semmiféle hivatalos információval nem rendelkezünk
a Iaşi-i papnevelő intézet egyetemi integrációját illetően. Mindez
feltehetően azzal is magyarázható, hogy Iaşi-ban nem áll fenn az
a gyulafehérvári tudathasadásos helyzet, hogy ugyanabban az in-
tézményes keretben, ugyanazokkal a diákokkal és tanárokkal, két
különálló(ként elhitetni akart) intézet működjön. Iaşi-ban ugyanis
a szeminárium mellett az egyetemen régebbről működik egy kato-
likus teológiai kar, aminek köszönhetően itt gond nélkül gyakorlat-
ba ültethető a nyugati modell: szemináriumban lakó és egyetemen
tanuló papnövendékek. Gyulafehérvár esetében a helyzetet tulaj-
5 Az integrációra vonatkozó dokumentumok máig zároltak. Ennek pikantériája, hogy a kolozsvá-

ri Egyetem közintézmény; tehát lényegében közérdekű információkat titkolnak el.
247

donképpen a papnevelés magyar jellege teszi ilyen bonyolulttá és
érzékennyé.
Amennyiben elfogadjuk, hogy Jakubinyi érseket a Vatikán egy
tényszerű kényszerhelyzet elé állította, akkor ő a kommunikáció
két, egymástól nagyon különböző lehetősége között választhatott:
a) bátor és nyílt őszinteséggel felvállalja a saját szerepnélküli-
ségét – számolva annak a nyilvánosságra kerülésével, hogy bizo-
nyos oktatáspolitikai kérdésekben Marton József kolozsvári dékán6
meghatározóbb fajsúllyal bír, mint maga az érsek;
b) mutyizó bürokratizmussal megpróbálja elkenni, kimagyaráz-
ni és/vagy elhallgatni az ügyet.
Jakubinyi érsek ez utóbbi megoldást választotta. Mivel kétségte-
lenül meglepte a BBTE-hez való csatlakozás kérdése körüli, egyéb-
ként tényleges társadalmi vitát nem gerjesztő felmorajlás, ellenben
személyesen nem mert kiállni a nyilvánosság elé, így egy személyte-
len sajtótájékoztató mögé bújt, és a hívek után, csúsztatásokról be-
szélve, a sajtót igyekezett okolni a kialakult helyzetért. Ellenben az,
aki ténylegesen csúsztatott és félrevezetett az maga a gyulafehérvá-
ri római katolikus érsekség volt. Hiszen az ellentmondás a hivatalos
tájékoztatóban is tetten érhető: „kapcsolatfelvétel” említése, illetve
annak kijelentése, hogy „Zenon Grocholewski bíboros, a Nevelése
Kongregáció prefektusa éppen azért utazott… [2006] júniusában
Kolozsvárra, hogy megbeszéléseket folytasson az integráció ügyé-
ben”. Az érseknek tehát óhatatlanul tudnia kellett, hogy itt nem egy
folyamat kezdetéről, hanem annak lezárásáról van szó, ahogy azt
a bíborosnak adományozott bukaresti díszdoktori cím és a 2006.
augusztus 25-én megkötött megállapodás beszédesen igazolják.
Egyébként az a tény, hogy a BBTE az integrációs tárgyalások
utolsó menetét mintegy összekötötte egy hivatalos ünnepséggel –
a jezsuita kollégium alapításának 425. évfordulójával – egyrészt a
siker biztonságérzetét, másrészt pedig a nyilvánosság kerülésének
szándékát sugallja. Az utolsó pillanatig nem akartak semmit kockáz-
tatni. Egy „holt idős” bíboros-prefektusi látogatás a BBTE-n pedig
kétségtelenül felkeltette volna az érdeklődést. Az egyetem tehát –
döbbenetes cinizmussal – csakis akkor szivárogtatta ki a vélhetően
6 Marton József tudományos színvonalát illetően lásd Jakab Attila, „Az egyháztörténet a teológia
és a történetírás metszéspontjában”, Korunk 17, 2006/12 (december), 23-28. old.
248

tét nélküli, valamiféle utolsó egyeztető tárgyalásra vonatkozó infor-
mációt, amikor az egyházmegyei vezetés számára, mint lehetőség,
már csak a mindenképpen presztízsvesztéssel járó magyarázkodás
és a kellemetlen helyzet maradt.
A Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola integrációjának a sze-
rencsétlen kommunikálása mindenképpen felveti Jakubinyi érsek
személyes felelősségét. Vélhetően nem számolt azzal, hogy egy ál-
tala kizárólag egyháziként értelmezendő ügy erdélyi viszonylatban
társadalmi és kisebbségi problémaként is felvetődik, különöskép-
pen akkor, ha az összefügg az oktatással és a neveléssel. Márpedig
a magyar katolikus papok képzése ilyen jellegű. Az érsek, akinek
vitathatatlan enciklopédikus tudása ellenére véleményalkotásai és
állásfoglalásai enyhén szólva problémásak és ellentmondásosak,
igazából nem is érzékeli kisebbségi magyar katolikus híveinek a
problémáit: a felekezeti és a nemzeti hovatartozás összetett kap-
csolatrendszerét. Márton Áron nagysága épp abban mutatkozott
meg, hogy megtalálta a harmonikus egyensúlyt a katolicizmusa és
a magyarsága, az emberekért való általános és a saját népéért kife-
jezetten erős aggodalom között. Ezért is nem lehet őt hivatalosan
boldoggá avatni. Hiszen egy időben közelálló, a román államhata-
lommal is dacoló erdélyi magyar katolikus főpap oltárra emelése
mindenképpen sértené a román nemzeti öntudatot, és nem is ösz-
szeegyeztethető a Vatikán jelenlegi közép-kelet-európai geopoliti-
kai számításaival.
Márton Áron mindig szívügyének tekintette a gyulafehérvári
szemináriumot. A legnehezebb körülmények között is igyekezett, a
lehetőségekhez mérten, színvonalat biztosítani. Jakubinyi érsekről
mindez csak jóindulattal tételezhető fel. Hiszen az integráció mel-
lett érvként felhozott képzés, lelki-nevelés, majdan megszerezhe-
tő ösztöndíjak,7 posztgraduális képzési lehetőségek,8 színvonalas
oktatás és képzett tanárok emlegetése eléggé anakronisztikusan
7 Ezek mindig is a papnövendékek rendelkezésére álltak. Más kérdés, hogy az egyházmegyei

vezetés miképpen használta ki ezeket; illetve hogyan „hasznosította” a nyugati teológiai képzés-
sel rendelkező, képesítést vagy fokozatot szerzett papjait.
8 A posztgraduális képzés lehetőségének előfeltétele a versenyképes tudás, illetve egy megszer-
zett fokozat. Ezt Gyulafehérvár tulajdonképpen nem képes biztosítani a papnövendékeknek
(sem 2006-ban, sem pedig 2009-ben!). Így ez az érvelés, 2006-ban, nem volt több megtévesztő
retorikai fogásnál.
249

hangzik annak a humán erőforrás prédálásnak a fényében, amely
az elmúlt közel két évtized alatt erdélyi magyar katolikus viszony-
latban végbement. Arról nem is beszélve, hogy a Hittudományi
Főiskola és a Szeminárium retorikai szétválasztása csak azokat té-
veszti meg, akik nem tudják, hogy a gyakorlatban itt egy szerves
szerkezeti egységről van szó, amelyet jól tükröz a diákok és a tanári
kar teljes átfedése. Amennyiben mégis csak a Főiskola integrálódik
a BBTE-be, akkor joggal vetődik fel a kérdés, hogy a jövőben va-
jon laikusok is tanulhatnak és taníthatnak (pl. szentírástudományt,
dogmatörténetet) majd Gyulafehérváron? Ugyanakkor a nyugati
modell (állami egyetemen teológiai karok) – amely a gyakorlatban
azt jelenti, hogy a papnövendékek a szemináriumban laknak, és
az egyetemen tanulnak, ahol tudományos szintű teológiai oktatás
és kutatás folyik – a gyulafehérvári főiskola-szeminárium esetében
ténylegesen csak akkor valósulhatna meg: a) ha a papnövendékek
a tanulmányaikat a kolozsvári karon, az ottani tanárokkal végeznék;
b) vagy ha Gyulafehérváron járnának román egyetemre.
A hivatalos tájékoztató utolsó két bekezdéséből azonban egyér-
telműen kitűnik, hogy itt tulajdonképpen a Szeminárium egyetemi
integrálásáról szól a történet, annak céljából, hogy a papok is ál-
lamilag érvényes diplomát szerezhessenek, és így hittant taníthas-
sanak az iskolákban – állami fizetésért! – anélkül, hogy hátrányos
megkülönböztetésben részesülnének a kolozsvári hittanárképzőt
végzett fiatalokkal szemben, akikre így, a későbbiekben, lehet,
hogy már nem is lesz szükség. Ez kétségtelenül egyfajta státusbeli
frusztrációra is enged következtetni. Ennek adott egyébként han-
got Darvas-Kozma József csíkszeredai plébános, aki megdöbbent,
hogy az infantilizált hívek véleményt mertek nyilvánítani az ügy-
ben, s ezért az oktalanul aggodalmaskodókat ahhoz az „együgyű
hajadonhoz” hasonlította, „aki a születés hallatán a koporsóra
gondolt és sírni kezdett”. Ellenben, ha a papok majd az oktatásból
élnek, és ezzel gyakorlatilag anyagilag függetlenítik magukat a hí-
vektől, akár mellékessé vagy feleslegessé is válhat a pasztoráció,
hiszen a feltétlen klérustiszteletre nevelt majdani román katolikus
hívek – az ortodoxokhoz hasonlóan – azt nem is igénylik. Ők majd
vélhetően megelégszenek a templomlátogatással és a kötelező já-
rulékok befizetésével, illetve az egyházi szolgáltatások esetenkénti
250

megvásárlásával. Azt is lehet mondani, hogy a SIS–BBTE ügy kap-
csán végeredményben egy teljes szereptévesztésben levő és iden-
titását, társadalmi helyét kereső erdélyi magyar szakmai/hivatásbeli
kategória problémáival is szembesülünk, amely a határozott, követ-
kezetes és tiszteletet ébresztő központi irányítás hiányában – ami
az egyházi intézményrendszer működőképességének feltétele – a
teljes szétesés fele sodródik.
Mivel az integráció gyakorlati kivitelezése a Szemináriumnak a
BBTE keretében működő Római Katolikus Hittudományi Karnak
való alárendeléssel valósult meg, vélelmezhető annak dékánja, va-
gyis Marton József felelőssége, akinek pozíciója mind az egyetem
keretében – ahol pl. megszavazta a magyar oktatók (Hantz Péter
és Kovács Lehel adjunktusok) kizárását, miközben Jakubinyi érsek
kiállt mellettük –, mind pedig egyházmegyei szinten kétségtelenül
megerősödött. Ez részben annak is köszönhető, hogy az integrációt
olyan gyulafehérvári tanári karral valósították meg, amelynek – há-
rom tanár kivételével (a 17-ből) – nem volt semmiféle tudományos
fokozata (a rektort és a vicerektort is beleértve).9 Ebben az új hely-
zetben a szemináriumi tanárok mindenképpen kiszolgáltatottak a
BBTE vezetése nagyvonalúságának és kegyességének, hiszen egy
egyetem esetében nevetséges fokozat nélküli oktatókat státusban
foglalkoztatni, csupán azért mert ők történetesen egyházi tisztség-
viselők. A „multi-kulti” imázs és a politikai haszon azonban vélel-
mezhetőn még ezt is megérte! A római Lateráni Egyetemhez affiliált
Hittudományi Főiskola pedig nagyvonalúan túllépett azon a minő-
ségi követelménynek való megfelelésen, amelynek tíz esztendő el-
teltével sem tudott eleget tenni. Ennek pedig nem a pénzhiány volt
az oka. Egyébként kérdés, hogy az egyetemi címosztogatáson és a
kényelmes – tudományos teljesítmény nélküli – esetleges átminősí-
tésen túlmenően, Jakubinyi érsek mitől remélte/reméli a minőségi
váltást Gyulafehérváron, amennyiben továbbra is ő határozhatja
majd meg a képzés tartalmát, illetve az oktató személyét. Hiszen
az integrációt megelőzően is ezt tette. Kérdés, hogy ugyanazzal a
9 A helyzet 2009 októberére valamicskét javult. Most már a 16 fős tanári karból 6-nak van tudomá-
nyos fokozata (a vicerektort is beleértve); ellenben életrajzok és publikációs listák továbbra
sincsenek feltéve a honlapra. Lásd http://sis.uab.ro/hu/index.php?option=com_content&view=
article&id=54&Itemid=109 (Letöltés: 2009. okt. 28.).
251

tanári karral vajon mitől lesz színvonalasabb az oktatás? Továbbra
is az elzárt gyulafehérvári környezetben maradva a (pap)növen-
dékek miképpen tapasztalhatják meg a valódi egyetemi oktatás
jótékony hatását, és szembesülhetnek annak szellemi kihívásaival?
Egyébként az is eléggé különös, hogy a kolozsvári teológiai karon
tanító – és tudományos fokozattal rendelkező – tanárok közül csak
egyetlen egy, Marton József, tanít Gyulafehérváron is (mind 2006-
ban, mind pedig 2009-ben!).
A lényeg azonban másról szól: jóllehet a képzés terén továbbra
is megmarad a „civilek” és a papnövendékek közötti különbség, el-
lenben a papság, egy alacsonyabb képzési színvonal mellett, mégis
elkönyvelheti az oklevelek egyetemi egyenértékűségét. Hiszen a
főiskola-szeminárium tanári kara – néhány kivételtől eltekintve –
semmiféle formában nem felel meg az egyetemi oktatói követelmé-
nyeknek: nincs tudományos fokozata, és értékelhető tudományos
munkát sem tud felmutatni.
Az igazi demagógia azonban mindenképpen a hivatalos tájékoz-
tató utolsó mondatában rejlik: „az eredeti állapotot bármikor vissza
lehet állítani”. Ilyet csak egy olyan naiv ember nyilatkozhat, aki nem
hajlandó tudomást venni a Romániában uralkodó balkáni mentali-
tásról. Hiszen mélységes igazság rejlik Deák Ferenc azon mondá-
sában, miszerint amit erőszakkal, jogtiprással elvesznek, azt vissza
lehet szerezni, de amiről önként mondunk le, azt soha többé nem
kapjuk vissza. Különben is egy feltételes majdani visszarendezésbe
mind a román politikai hatalom, mind pedig a Vatikán mindenkép-
pen beleszól majd – hiszen 2006-ban főképpen ők egyeztek meg.
Ezért is kell ezt a lépést mindenekelőtt vatikáni geopolitikai és ro-
mán nemzetstratégiai perspektívákban szemlélni és végiggondol-
ni. Azzal, hogy Jakubinyi érsek kezdetben elzárkózott minden kér-
dés elől, majd egy személytelen és ellentmondásos, meggyőzésre
alkalmatlan tájékoztató mögé bújt csak rontott mind a maga, mind
pedig a katolikus egyház amúgy is megnyirbált tekintélyén és hite-
lén. Az is megfontolandó, hogy ezzel az elvtelen magyarázkodási
kísérlettel az érsek az erdélyi magyar katolikus egyházat nem állí-
totta-e egy olyan erkölcsi elsekélyesedési kényszerpályájára, ahol a
morális leckeadás igényével fellépni már nem csupán hiteltelenül
és nevetségesen, hanem ráadásul még cinikusan is hangzik.
252

Amennyiben azonban ezt a lépést a román nemzetpolitika szem-
pontjai szerint ítéljük meg, akkor azt kell megállapítanunk, hogy ez
a történet mindenképpen a román politika sikeréről és sikeressé-
géről árulkodik.
Először is: megerősítette a román államegyházi rendszert, és ez-
zel mintegy beszűkítette a magyar, és azon belül a katolikus intéz-
ményrendszer autonómiáját: hiszen aki a pénzt és a címeket adja,
a későbbiekben az szabhatja és alakíthatja a feltételeket is. Ily mó-
don a Főiskola (szeminárium), és annak paptanárai, a könnyedén
megszerzett előnyöket egyáltalán nem biztos, hogy elvi megfonto-
lásokból hajlandók lesznek feladni majd, ha a körülmények és felté-
telek kedvezőtlenül alakulnak, ami Romániában mindig egy reális
lehetőség. Nem véletlen, hogy a tiszta látású Márton Áron püspök
mindvégig védelmezte a Papnevelő Intézet intézményes autonó-
miáját, és annak működését még a II. bécsi döntés következtében
Romániában maradt Gyulafehérváron is fenntartotta.
Másodszor: mindenképpen tekintélyvesztést okozott Jakubinyi
érseknek, és bizonyos értelemben éket vert a magyar katolikus
papképzés és a protestáns lelkészképzés formái közé; intézménye-
sen elszigetelte a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetet, amely
ily módon az egyedüli magyar autonóm lelkészképző intézmény
maradt.10
Harmadszor: a magyar katolikus egyházmegyéket és intézmé-
nyeiket még erőteljesebben integrálta a román katolikus elem által
uralt Románia Katolikus Egyházba és állami intézményhálózatba,
ezzel mintegy elzálogosítva az autonóm mozgásteret.
Miután a magyar állami finanszírozás a közvélemény szemé-
ben az erdélyi magyar történelmi egyházakon és azok vezetőin ke-
resztül jelenítődik meg – hiszen a Sapientia Egyetemet működtető
„Sapientia Alapítvány” egyik alapítója maga a Gyulafehérvári Római
Katolikus Érsekség11 – az egy rendkívül sajátságos kettős lelkűség-
10 Az idő igazolta, hogy helyes volt a protestáns egyházvezetők kiállása az önállóság mellett. A
színvonalat és a tudományos fokozattal rendelkező tanári kar kialakítását megcélzó politikájuk
meghozta gyümölcsét. A romániai felsőoktatás minőségbiztosításáért felelős szakmai testület
(az ARACIS) ugyanis a 2009. augusztus 31-én tartott tanácsülésén jóváhagyta a Kolozsvári
Protestáns Teológiai Intézet intézményi akkreditációját.
11 A Charta szerint a Sapientia jogi státusa a „Sapientia Alapítvány kezdeményezésére törvény
alapján létrehozott magán felsőoktatási intézmény, önálló, nonprofit alapon és a törvény által
előírt akadémiai és akkreditációs feltételek és standardok értelmében működő román jogi
253

ről tesz tanúbizonyságot, mikor az Érsekség a saját Hittudományi
Főiskoláját az állami fenntartású BBTE-be integrálja, hogy azt a
Román Állam tartsa fenn, mert úgymond a magyar hívek is adófize-
tő román állampolgárok. Innen már csak egy lépés, hogy a magyar
katolikus pap a román állam hivatalnokává váljék – anyagi megfon-
tolásokra hivatkozva. Ugyanakkor ebből az érvelésből az is kivilág-
lik, hogy az egyházmegyei hatóság ténylegesen nem tud különbsé-
get tenni a teológiai oktatás és a papképzés/papnevelés között.
Az integráció elgondolkodtató hozadéka az erdélyi magyar ka-
tolikus egyház erkölcsi tekintélyvesztése. Ez értelemszerűen felveti
a magyar kisebbségen belüli intézményes társadalmi szerepének
az újragondolását és átértékelését. Erre sajnálatosan egy olyan hely-
zetben kerül sor, amikor is a mindinkább csak a saját érdekeit védő
politikai osztályától már semmit sem remélő, egyre szétesőbb tár-
sadalomszerkezetű és komoly értékválsággal küszködő romániai
magyarságnak egyre kevesebb biztos támpontja marad.
Ezen a román állami és a vatikáni politikai érdekek és megfonto-
lások által meghatározott és kialakított helyzeten minden bizonnyal
már nem lehet változtatni. Ellenben a katolikus papságnak – és
különösképpen a gyulafehérvári tanári karnak – mindenképpen
el kellene gondolkodnia a történésen, és valamiféle tanulságot leg-
alább megkísérelnie levonni, mert a semmiért kapott címek és fo-
kozatok sem tiszteletet, sem megbecsülést nem ébresztenek majd;
az ismereteket nem tükröző állami diplomával betöltött pozíció pe-
dig csak frusztrációkat és személyiségzavarokat okoz az életben.
Arra kellene gondolniuk – az érsekkel egyetemben –, hogy egy
adott társadalmi helyzetért mindenki viseli a felelősséget, ahogy azt
Márton Áron 1947. január 1-jén, a gyulafehérvári székesegyházban
elmondott újévi beszédében kifejtette: „felelősök azok a vallások
és azok az egyháziak, akik a mindenkori hatalom előtt szolgalel-
kűen meghajoltak, ma ennek, holnap az ellentétes irányzatnak az
uszályába kapaszkodtak, az igazság és a nagy erkölcsi törvények
védelméről gyáván lemondtak, a hatalom törvénytelenségeinél asz-
személy”. Ez így azért érdekes, mert „az EMTE felbomlása és felszámolása esetén a tulajdoná-
ban lévő javak a Sapientia Alapítvány, vagy ha ez bármilyen oknál fogva nem lehetséges, a
Sapientia Alapítványt alapító egyházak tulajdonába megy át”. A kezdeti 100 000 000 régi lejhez
képest (Alapszabály, 10. szakasz) a tényleges vagyon ma már milliárdos nagyságrendű.
254

szisztáltak; akik a korszellemmel mindig kiegyeztek ötven százalék-
ra, a maguk hűtlen és elvtelen magatartásának az igazolására pedig
olyan mentségeket találtak ki, hogy az igazságba és az erkölcsbe
vetett hitet, és az erkölcsi tekintély hitelét a hűséges és jó szándékú
hívek lelkében is megölték”.12
12 A beszédet közli Virt L. (szerk.), Márton Áron, a lelkiismeret apostola, Budapest, 1988, 193-194.
old.
255

Függelékek
Függelék I: Veress Károly, A kisebbségi lét-ről1
„Ha egy közösség belső kohéziója bomlásnak indul, és a közösség

atomizálódni kezd, annak okát nem valamilyen külső tényezőben,
s nem is az erkölcsi vagy kulturális élet zavaraiban kell keresni, ha-
nem a közösséget alkotó egyének mindennapi életében. Abban a
mindennapi civil társadalomban, amelynek zavartalan működése
termeli a közösségi önszerveződés energiáit, s az egyének szá-
mára olyan létkereteket biztosít, amelyeknek a kitöltése praktikus
szempontból biztonságos és értelmes életvitelt tesz lehetővé, tehát
amelyek közt érdemes élni. Az egyéneknek a közösségben való ösz-
szes erkölcsi, érzelmi és szellemi kötődései, ezek értékhordozói, a
mindennapi civil társadalom életében alapozódnak meg. Ezért a
kisebbségi lét fennmaradása iránti aggodalmat kifejező kérdésfel-
tevéseknek elsősorban azokra az okokra kell irányulniuk, amelyek
a létbiztonságot nyújtó civil társadalmi keretek szétzüllesztését, s
ennélfogva az emberek reményvesztettségét, életének értelmetlen-
né válását eredményezték, valamint azoknak a lehetőségeknek a
felkutatására, amelyeknek a megvalósításával a megváltozott kö-
rülmények között újraszervezhető a kisebbségi mindennapi civil
társadalom. Ehhez viszont egy olyan szemléletváltásra van szükség,
amelynek a mindennapi élet gyakorlatában kell végbemennie.
A kisebbségi létnek csak akkor van realitása, és az egyéni élet-
lehetőségek szempontjából relevanciája, ha öntermelő létként, és
a változó létkörülmények között önmagát másképpen újratermelő
1 Veress Károly, Paradox (tudat)állapotok. (Ariadné könyvek), Komp-Press Korunk Baráti

Társaság, Kolozsvár, 1996, 98-102. old.
257
vergodesben.indd Sec1:257 2009.12.08. 2:19:42

létként képes megvalósulni. A kisebbség mint közösség az itt-létét
nem választotta. Ez olyan történelmi adottság, amely a jövőben sem
képezheti választás tárgyát, de a belőle fakadó elvont morális kötő-
dés sem hathat kényszerítő körülményként a benne élő egyének
választásaira. Az itt-léthez való tisztán morális kötődés prófétái nem
gondolkoznak egy reális közösségben. Követelményük egy illuzó-
rikus közösséghez való hitszerű viszonyulás velejárója, amelyben a
közösség mitikus idealizálása elfedi a valóságos egyéni létproblé-
mákat. A helytállás nem egy rendíthetetlennek vélt bajnoka váltotta
aprópénzre ezt az álmoralitást akkor, amikor a körülmények úgy kí-
vánták. Szembe kell néznünk tehát azzal az előtolakodó tapasztalati
ténnyel, hogy a kisebbségi önbecsülés, a morális helyhez kötöttség
túlhangsúlyozása, sőt, még a kulturális önmegvalósítás reménye
sem kompenzálhatja hosszú távon az egyének mindennapi életé-
nek kiüresedését, értelmetlenné válását. A kisebbségi léthez való
tényleges kötődés morális tartalma – az önámítással való leszámo-
lás irányában tett első lépésként – e szembesülés vállalásában ala-
pozható meg.
Ha a kisebbségi közösség egésze nem is, egyénei választási hely-
zetbe kerülhetnek. Az egyén számára a kisebbséghez való tartozás és
a közösségen belüli itt-léte önmagában még nem választás kérdése.
És nem is válik azzá, míg a közösségben való élésnek, a hozzá való
tartozásnak reális, a mindennapi életvitelben megvalósuló tartalma
van. Ehhez viszont a mindennapi kisebbségi civil társadalom ösz-
szetartó, közösségformáló és megtartó kereteire van szükség. Ezek
hiányában a közösség az egyén számára elveszti az ésszerűségben
megalapozott realitását, s olyan misztikus képződménnyé válik,
amelyhez elvont morális eszmények és kulturális szimbólumok által
közvetített illúziói fűződhetnek, de nem nyújtja az életlehetőségek
valós perspektíváit. Az ilyenné váló közösség minden olyan kritikus
esetben, amikor az egyéni boldogulás a közösséghez való kötődés-
sel egyidőben nem bizonyul lehetségesnek, választási helyzetbe
kényszeríti az egyéneit. Ilyenkor az egyén számára az élete értelmét
meghatározó tényezők szétválnak, és ő arra kényszerül, hogy válasz-
szon a közösséghez való tartozás, valamint az egyéni boldogulás
lehetőségei között. Ilyen helyzetekben az egyén azzal egyidejűleg,
hogy önmagát választja, nem választhatja a közösséget is, amennyi-
258

ben erősebbnek bizonyul egy racionálisabb életvitel vonzása, mint
a közösséghez való misztikus, irracionális kötődés. (…)
A közösséghez való tartozás illúziói nyomban szertefoszlanak,
mihelyt kiderül, hogy az egyének a számukra biztosított jogokkal,
a szükséges közösségi feltételek hiányában, nem tudnak élni, és
boldogulásukat kénytelenek továbbra is a közösségen kívül ke-
resni. Ugyanez történik akkor is, amikor kiderül, hogy a közösségi
érdekeket propagáló ideológia mögött nincsenek valós közösségi
érdekek, az ideológiai jelszavak csak az összetartozás tudatát ger-
jesztik, miközben az együttélés gyakorlatának normái kimunkálat-
lanok maradnak. Hasonló a helyzet olyankor is, amikor az egyén
nem a természetes életkörülményei által kapcsolódik a kisebbségi
léthez, megélhetésének, létfenntartásának forrásait, életminősé-
gének megalapozását nem ebben, hanem ezen kívül találja meg,
s ily módon a kisebbségi értékek ápolása számára egy többletál-
dozatot jelent. És végül, ez történik minden olyan esetben, amikor
az egyénnek a kisebbségi létéből olyan hátrányai származhatnak,
amelyeket a közösségben való élés előnyei nem képesek kellőkép-
pen ellensúlyozni.”
259

Függelék II: Márton Áron, Körlevél a görög katolikus vallás
betiltása után2
Tisztelendő Testvéreim!
Azok a megdöbbentő események, amelyek a görög katolikus
testvéreinkkel történtek, semmi kétséget nem hagynak fenn afelől,
hogy számunkra is elkövetkeztek a hitvallói helytállásnak és a vér-
tanúságot is vállaló kitartásnak a napjai.
A híveink körében már elterjedt a riasztó hír, hogy amint a görög
katolikusoknak a görögkeleti vallást úgy most a latin szertartású ka-
tolikusoknak a protestáns vallást kell elfogadniuk. A magyar nyel-
ven megjelenő lapok pedig a konkordátum felmondása után sűrűn
közöltek olyan cikkeket, amelyekből bizonyos szándékra következ-
tetni lehet. Főképp az Egyházmegyei Tanáccsal (Katolikus Státus)
kapcsolatban írt cikkek tartalmából az látszik, mintha az egyház-
megyei szervezetet és az egyházmegyei tanácsokat is kiszemelték
volna arra, hogy a politikai pártok befolyása alá véve politikai célok
szolgálatába állítsák. Talán a híveket az egyházi vezetéssel kívánják
szembeállítani, hogy ezen az úton létrehozzanak egy Rómától füg-
getlen szervezetet.
Tisztelendő Testvéreim tájékoztatására és okulására közlöm a
görög katolikus testvéreinknél alkalmazott módszereket. A közigaz-
gatási közegek, valamint az állam közbiztonsági hatóságai hónapok
óta tudakolták a román egyesült egyház papjaitól az ortodox vallás-
ra való áttérésre vonatkozó felfogásukat. Ugyanakkor helyenkint a
politikai szervezetek igyekeztek az egyházi gondnokságot (egyház-
tanács) abuzív módon a kormányzó politikai pártok vezetése alatt
levő tagokkal kicserélni, igyekezvén eltávolítani a papokat az egy-
házközségi javak kezelésétől. Felhívások jelentek, melyek az orto-
doxiára való visszatérést sürgették. A Nagyméltóságú Püspöki Kar
körlevélben akarta a papokat és híveket felvilágosítani, a cenzúra a
körlevél kinyomását nem engedélyezte. A főpásztorokat a híveik-
kel és papjaikkal való érintkezésben akadályozták. Legutóbb pedig
a papokat fenyegetésekkel, megfélemlítésekkel és félrevezetéssel
igyekeztek rávenni, hogy az áttérést kimondó nyilatkozatot aláírják.
2 www.hhrf.org/gyrke/ma/marton1.html#1948 (Letöltés: 2009. okt. 28).
260

Értesülésünk szerint a hívek a direkt hozzuk intézett felhívásokat
nagy tömegben visszautasítják és a papok sajnálatos gyöngesége
fölött szégyenkeznek. Tisztelendő Testvéreim okuljanak a fentiek-
ből. Legyenek erősek. És hogy erősek legyenek: virrasszanak és
imádkozzanak. Virrasszanak híveik hangulata és hithűsége fölött.
E tárgyban írt körlevelemet olvassák fel és annak a szellemében
erősítsék őket. Jelen esetben minden tétovázás vagy megalkuvás
a hithagyás veszedelmével jár. Mindenki felelős a gondjaira bízott
minden egyes lélekért. És imádkozzanak, hogy Krisztus papjaiként
helytállva példát adjanak. (…)
Konkréten pedig a következőkre kívánom felhívni Tiszelendő
Testvéreim figyelmét:
1. Szigorúan tilos katolikusoknak, papoknak és híveknek egy-
aránt, részt venni, még a legjobb szándékkal is, oly gyűlésen és ösz-
szejövetelen, mely más vallásúakkal közösen a hitről és a hit ügyei-
ről tárgyal (cf. can. 1325,3).
Ha adott esetben, más tárgyban összehívott gyűlésen, váratlanul
a hit kérdéseit is felvetik, elsősorban passzíve kell viselkednünk, va-
gyis a kérdéshez egyáltalán nem szabad hozzászólnunk; ha azon-
ban hallgatásunkból, tétovázásunkból vagy viselkedésünkből bárki
is katolikus szent hitünknek akár csak hallgatólagos megtagadásá-
ra is következtethetne, vagy ha ebből a katolikus egyháznak megve-
tése, Isten megbántása vagy felebarátunk botránkozása származik:
kötelességünk hitünk nyílt megvallása (cf. can. 1325,1).
Ha végül részt vesz valaki olyan gyűlésen, amelynek kifejezett
vagy tudott tárgya az egyháztól való elszakadás, eretnekség, vagy
katolikus hitünknek és vallásunknak bármily módosítása, „korsze-
rűvé” tétele: ipso facto az Apostoli Széknek különös módon fenn-
tartott kiközösítésbe esik.
2. Az Egyházmegyei Tanács (Katolikus Státus) gyűlését egye-
dül a püspök jogosult összehívni. Amint már tudják Tisztelendő
Testvéreim, és erre a híveket is bizonyára alkalmas módon figyel-
meztették, a jelen körülmények közt a helyzet tisztázásáig nem
szándékozom és nem fogok összehívni státusgyűlést, sem igazga-
tótanácsi gyűlést. Ebből nyilván következik, hogy senki katolikus-
nak nem szabad részt venni olyan státusgyűlésen, amit nem maga
a püspök személyesen hív össze. Ha valaki mégis megtenné, akár a
261

legjobb szándékkal is, kifejezett, írásbeli engedélyem nélkül; kény-
telen volnék vele szemben a kánoni törvények szigorát alkalmazni,
a suspensio és kiközösítés büntetését sem véve ki.
3. Az Apostoli Szék, nevezetesen szentséges Atyánk a római
pápa, az ország belügyeibe sohasem avatkozott bele, politikai uta-
sításokat s rendeleteket sem a híveknek, sem a püspöknek és pa-
poknak nem adott és nem ad. A római pápa katolikus szent vallá-
sunknak és egyházunknak látható feje, Jézus Krisztus akaratából és
rendelkezéséből az ő földi helytartója. Mint ilyen szorosan beletar-
tozik a keresztény katolikus hitvallásba (Credo sanctam Ecclesiam
catholicam); minden ellene intézett támadást méltatlan rágalom-
ként katolikus hithűséggel utasítunk vissza.
4. A Román Népi Köztársaság legújabb kultusztörvényében
megkívánt katolikus vallási Statútumokat a püspöki kar megfelelő
időben be fogja adni. Természetesen, hogy ezen statútumok az iste-
ni és egyházi törvények alapján készülnek, mert megalkuvás nélkül
ragaszkodnunk kell az egyház isteni jogon alapuló papi, tanítói és
lelkipásztori hatalmának szabad gyakorlásához.
5. T. Testvéreim szorgos óvatossággal tartózkodjanak minden
oly nyilatkozattól és szótól vagy cselekedettől, amely izgatás jelle-
gű lehet. Legyenek a nehéz időkben okosak és megfontoltak; de
legyenek teljesen hűségesek és megalkuvás nélküliek hitünk, szent
vallásunk és egyházunk iránt!
6. Ezekben az időkben fokozottan meg kell tartanunk az okos-
ságnak azt a követelményét, hogy ne higgyünk a rémhíreknek, bár-
mily tetszetős formában is terjesztik, és semmi esetre se terjesszük
azokat egészen bizalmas körökben sem. Keveset beszéljünk és
semmi nyilatkozatot ne tegyünk érett megfontolás nélkül, amíg a
beszédet és nyilatkozatot a körülmények fenti 1. pont szerint meg
nem kívánják.
7. Különösen fontos kötelességük, hogy híveiknek a riasztó hí-
rek és események közepette biztonságot és nyugodtságot adjanak
bízó és nyugodt magatartásukkal, okos, higgadt és rendületlen bi-
zalmat sugárzó szavaikkal.
Tudjuk, hogy a rendkívüli nehézségek közt rendkívüli kegyel-
meit is megadja Isten, és senki hibáján kívül nem fogja nélkülözni a
legnehezebb megpróbáltatások közt sem Isten erős segítségét.
262

Legyenek önmaguk is meggyőződve, és híveiket is okos tapin-
tattal győzzék meg róla, hogy közös bátor kitartásunk megerősíti az
esetleg ingadozó, gyenge hívőt is; viszont minden egyes katolikus
hívő és különösen papnak önfeláldozó, a nehézségektől vissza nem
riadó bátorsága és hűsége a közösség javára is van. Tapasztalataink
igazolják, hogy mindenütt, ahol az egész közösség és papság meg-
alkuvás nélkül kitartott a katolikus szent hit és egyház mellett, a
nehézségek is csökkentek; viszont a gyávaság, a megalkuvás és az
önös érdekek keresése fokozta a nehézségeket és veszedelmeket.
Az egyház már sok vihart élt át, de mindegyikből megújultan és
megerősödve lépett elő. Az istenhit és annak legtisztább formája: a
katolikus vallás nemhogy hanyatlóban volna, hanem hathatósabb
és diadalmasabb, mint valaha. Erősítsük meg híveink lelkében is
ezt a biztonságtudatot, hogy a mi hitünk letörhetetlen és diadalma-
san túlél minden emberi alkotást (1Jn 5,4).
8. Meggyőződésünk, hogy protestáns testvéreinket nem veze-
ti semmiféle olyan szándék, amilyenekről a riasztó hírek szólnak.
Ha mégis történne felelőtlen kísérlet, a józan okosság kívánja, de
hitünk is kategorikusan parancsolja, hogy Tisztelendő Testvéreim
eleve is határozottan utasítsanak vissza minden esetleges tervezge-
tést, bármi tetszetősnek látszó legyen is annak az indokolása.
9. Megtörténhetik, hogy papjainkhoz és híveinkhez is bizonyos
íveket visznek majd aláírásra, amelyek nyíltan vagy burkoltan és
megtévesztő szavakkal hittagadást tartalmaznak. Szent hitünk a
legdrágább kincsünk, ebben semmiféle alkudozásnak nincsen he-
lye (…). Ne adjanak hitelt akkor sem, ha valaki reám hivatkoznék.
Magatartásunkról és a tudnivalókról a magunk útján tájékoztatjuk
papjainkat és híveinket. Kötelességünk tehát az ívek aláírását bár-
mily fenyegetés, ígéret és megtévesztés ellenére is azonnal vissza-
utasítani. Aki kezdettől fogva megingathatatlannak mutatkozik,
azt kevesebb kísértés éri, és Isten kegyelméből sziklaszilárdan fog
megállani (Fil 4,13).
10. Az egész egyetemes katolikus szent egyház szeme most raj-
tunk van, és milliók imádkoznak értünk, hogy hitünk meg ne fogyat-
kozzék és állhatatosak maradjunk a hit egységében! Büszkék lesz-
nek reánk, ha megálljuk helyünket. Népünk jövője és boldogulása is
függ attól, hívek maradunk-e egyházunkhoz, édes Anyánkhoz. (…)
263

11. Ezért nagyon kérem és nyomatékosan kívánom, használják
fel T. Papjaim a kegyelem eszközeit, és erre híveiket is ne csak buz-
dítsák, hanem példaadásukkal és gyakori alkalmak adásával vezes-
sék is. (…) Különösen (…) ne mulasszák el bármi nehézség ellenére
se a felnőttek hitoktatásának szent kötelességét, és magasztos ki-
váltságát. Különösen fontos, hogy híveink ismerjék hitüket és egy-
házukat és lelkesedjenek érte. (…)
Gyulafehérvár, 1948. október 11, a Boldogságos Szent Szűz

anyaságának ünnepén
ÁRON püspök
NB. T. Testvéreim rendeleteimet és leveleimet pontosan közöljék

a hívekkel úgy, ahogy előírom. A Ft. Főesperes Urak pedig őrizzék
ellen. Az esetleges mulasztásokból származó következményekért
mindenki személyesen felelős.
264

Függelék III: Márton Áron, Körlevél a szabadulás után3
D. a J. Kr.!
Tisztelendő Testvéreim!
Isten úgy akarta, hogy egyházmegyémbe visszatérjek, és annak ve-
zetését újból személyesen kézbe vegyem. Boldog alkalom ez ne-
kem, mert megint Tisztelendő Testvéreim és kedves Híveim között
lehetek, és hirdethetem Jézus Krisztus evangéliumát ezen a helyen,
ahová az ő földi helytartója, a római pápa, állított. Térden állva kö-
szönöm Istennek a meg nem érdemelt kegyelmet, és a Boldogságos
Szent Szűz anyai közbenjárásával azt a további kegyelmet kérem,
pótolja ki gyöngeségemet, hogy alkalmas eszköze legyek utolsó le-
heletemig.
Távollétem alatt mindig éreztem, hogy Tisztelendő Testvéreim
együtt éreznek velem, gondolnak reám, imádkoznak érettem.
Köszönöm a jóságukat. És köszönöm a hűségüket és munkájukat.
Kinek-kinek a hűség és igazság mértéke szerint. Imájukat imádság-
gal viszonoztam. Felajánlottam az egymásra következő napokat,
hónapokat, s majd az egymásra következő éveket minden rakomá-
nyukkal Istennek, azzal a kéréssel, hogy egyszülött Szent Fiának,
Jézus Krisztusnak az érdemeiért az én értéktelen ajándékomat fo-
gadja érték gyanánt, és áldja meg Paptestvéreimet és Híveimet, akik
otthon vagy bárhol máshol a mindennapok visszatérő feladataival
küzdenek.
Az örömtől meghatottan vettem tudomásul Tisztelendő Testvé-
reim hűségét, buzgóságát, kitartását, de nem hallgathatom el, hogy
az örömbe fájdalom vegyül.
Egyik fájdalmam, hogy templomok állnak némán, mert nincs
pap, aki kinyissa, és a híveket meghívja a legszentebb áldozatra. Az
egyházmegye szórványvidékén száz és száz katolikus család lelki
gondozás nélkül tengődik, kitéve a lelki elszáradás és az elkalló-
dás veszélyének. És más helyen is: felnőttek és ifjak lelki vezetés
nélkül tanácstalanul bolyonganak; gyermekek csapatai nőnek fel
vallási tudatlanságban, hitoktatás és a kegyelem tápláléka nélkül;
bűnösök éveken át görnyedten hordozzák lelkük terhét; haldok-
3 www.hhrf.org/gyrke/ma/marton2.html#1955 (Letöltés: 2009. okt. 28).

Language

Vergődésben - A Magyar Kisebbségek Történelmi" Egyházai Az Átalakuló Európában

Uploaded by

Document Information

Description:

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Description:

Copyright:

Available Formats

Vergődésben - A Magyar Kisebbségek Történelmi" Egyházai Az Átalakuló Európában

Original Title:

Uploaded by

Description:

Copyright:

Available Formats

Jakab Attila: Vergődésben

Magyar kisebbségek „történelmi” egyházai

vergodesben.indd 1 2009.12.08. 2:18:20

vergodesben.indd 3 2009.12.08. 2:18:43

1093 Budapest, Lónyay u. 24. félemelet 1.

Felelős kiadó: dr. Törzsök Erika elnök

ISBN ISBN 978-963-87999-5-1

Nyomdai előkészítés és nyomás:

vergodesben.indd 4 2009.12.08. 2:18:43

I. A vizsgálat tárgyai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .17

II. A többségi nemzetek nemzeti törekvései és

III. 1918–1938: a magyar közösségek új helyzete – kisebbségben . . 43

vergodesben.indd 5 2009.12.08. 2:18:43

V. 1944/1945–1948: Végleges visszarendeződések

VI. 1948–1989: magyar kisebbségi egyházak

VII. 1990-től napjainkig: a modernitás

vergodesben.indd 6 2009.12.08. 2:18:44

Összehasonlító összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 195

Múltba fordulás vagy jövőbe nézés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .217

Exkurzus: Jakab Attila, „Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben. . . . 243

vergodesben.indd 7 2009.12.08. 2:18:44

vergodesben.indd 8 2009.12.08. 2:18:44

„Jó lenne megnyugtató választ adni a mind-

1 Domokos P. P., Rendületlenül…, Budapest, 1989, 175. old.

vergodesben.indd 9 2009.12.08. 2:18:44

technicus.” Petrás Éva, Nacionalizmus és politikai romantika. Vázlat a magyar nacionalizmus

vergodesben.indd 10 2009.12.08. 2:18:45

vergodesben.indd 11 2009.12.08. 2:18:45

vergodesben.indd 12 2009.12.08. 2:18:45

vergodesben.indd 13 2009.12.08. 2:18:45

vergodesben.indd 14 2009.12.08. 2:18:46

„Tévedés azt hinni, hogy a történelem nem látható előre.

vergodesben.indd 15 2009.12.08. 2:18:46

vergodesben.indd 16 2009.12.08. 2:18:46

vergodesben.indd 17 2009.12.08. 2:18:46

27 Bármennyire is kedélyborzoló a „kiskorú” megnevezés, ez egy nagyon valós, a hagyományra

vergodesben.indd 18 2009.12.08. 2:18:47

1. A romániai magyar kisebbség

Elsősorban azok a magyar nemzetiségű/anyanyelvű személyek al-

vergodesben.indd 19 2009.12.08. 2:18:47

2. A kárpátaljai magyar kisebbség

„A mai Kárpátalja – hivatalos nevén Ukrajna Kárpátontúli Területe

vergodesben.indd 20 2009.12.08. 2:18:47

32 Zseliczky Béla, Kárpátalja a cseh és a szovjet politika érdekterében 1920-1945. (Politikatörténeti

vergodesben.indd 21 2009.12.08. 2:18:47

3. A szlovákiai magyar kisebbség

„A történelmi Felvidék a ‘Magyar-medencét’ északról határoló hegy-

Az érdeklődés és a vizsgálat középpontjában természetesen

hogy a magyarság számának csökkentése érdekében a zsidóságot külön nemzetiségi csoport-

vergodesben.indd 22 2009.12.08. 2:18:48

„a magyarság által lakott községek helyenként keskenyedő, má-

A szlovákiai magyar kisebbség esetében alapvetően a katoli-

37 Uo., 23. old.

vergodesben.indd 23 2009.12.08. 2:18:48

A Vajdaság, ahol a magyar kisebbség él, a mai Szerbia azon régiója,

vergodesben.indd 24 2009.12.08. 2:18:48

44 Lásd pl. Kántor Zoltán (szerk.), Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. (Bibliotheca

vergodesben.indd 25 2009.12.08. 2:18:48