Jakab Attila: Vergődésben

Magyar kisebbségek „történelmi” egyházai az átalakuló Európában

Jakab Attila

Vergődésben
Magyar kisebbségek „történelmi” egyházai az átalakuló Európában Problématár

2009

© Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 1093 Budapest, Lónyay u. 24. félemelet 1. Levelezési cím: 1461 Budapest, Pf. 362 Telefon: (+36 1) 216 7292, 456 0779 Fax: (+36 1) 216 7696 Internet: www.eokik.hu E-mail: minor@eokik.hu

Felelős kiadó: dr. Törzsök Erika elnök

ISBN ISBN 978-963-87999-5-1

Nyomdai előkészítés és nyomás: eMeL Press Kft., (+36 70) 418-4382 www.emelpress.hu, e-mail: info@emelpress.hu Tördelés: Molnár László

Tartalom
Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .9 I. A vizsgálat tárgyai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .17 1. A romániai magyar kisebbség . . . . . . . . . . . . . . . . 19 2. A kárpátaljai magyar kisebbség . . . . . . . . . . . . . . 20 3. A szlovákiai magyar kisebbség . . . . . . . . . . . . . . . 22 4. A vajdasági magyar kisebbség. . . . . . . . . . . . . . . . 26 II. A többségi nemzetek nemzeti törekvései és felekezeti kötődései . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .25 1. Románok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 2. Ruszinok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32 3. Szlovákok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 4. Szerbek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 Összegzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 III. 1918–1938: a magyar közösségek új helyzete – kisebbségben . . 43 1. Románia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 2. (Cseh)Szlovákia (Kárpátaljával) . . . . . . . . . . . . . . 61 a) A katolikus egyház . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64 b) A református egyház. . . . . . . . . . . . . . . . . 70 c) Az evangélikus egyház . . . . . . . . . . . . . . . 72 3. Jugoszlávia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73 Összegzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 76

IV. 1938–1944/1945: Időleges visszarendeződések – kint és bent . .79 1. Románia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 80 2. Az első Szlovák Köztársaság. . . . . . . . . . . . . . . . . . 82 Összegzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91 V. 1944/1945–1948: Végleges visszarendeződések – a jövő kérdése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .91 1. Románia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91 2. Ukrajna (Szovjetunió) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103 3. (Cseh)szlovákia: a jogfosztottság évei . . . . . . . 107 a) A katolikus egyház . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 b) A református egyház. . . . . . . . . . . . . . . . 113 c) Az evangélikus egyház . . . . . . . . . . . . . . 116 4. Jugoszlávia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117 Összegzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 119 VI. 1948–1989: magyar kisebbségi egyházak a kommunista országokban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121 1. Románia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121 2. Ukrajna (Szovjetunió) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140 3. (Cseh)szlovákia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143 a) A katolikus egyház . . . . . . . . . . . . . . . . . 144 b) A református egyház. . . . . . . . . . . . . . . . 150 4. Jugoszlávia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 155 Összegzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 157 VII. 1990-től napjainkig: a modernitás és a demokrácia kihívásai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .159 1. Románia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 160 2. Ukrajna . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 177 3. Szlovákia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 179 a) A Szlovákiai („magyar”) katolikus egyház . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 181 b) A Szlovákiai református egyház (SZRKE) . . . . . . 186

4. Jugoszlávia – Szerbia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 190 Összegzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 192 Összehasonlító összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 195 Perspektívák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 207 Múltba fordulás vagy jövőbe nézés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .217 Irodalomjegyzék. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 223 Exkurzus: Jakab Attila, „Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben. . . . 243 Függelékek: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 257 Függelék I: Veress Károly, A kisebbségi lét-ről. . . 257 Függelék II: Márton Áron, Körlevél a görög katolikus vallás betiltása után. . . . . . . . . . 260 Függelék III: Márton Áron, Körlevél a szabadulás után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 265 Függelék IV: Nagy Gyula és Papp László református püspökök közös pásztorlevele 1918. december 1. ünneplésének 50. évfordulójára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 268 Függelék V: Az elrománosítás római katolikus módszertana . . . . . . . . . . . . . . . . 270 Függelék VI: Dr. Vencser László kanonok levele: „Paptestvéri szolidaritás Czirják Árpáddal” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 290 Függelék VII: Dr. Vencser László, A katolikus egyház felszámolta kolozsvári iskoláját. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 292 Függelék VIII: P. Jantausch püspök memoranduma a magyarok Csehországba történő áttelepítése kapcsán . . . . . . . . . . . . 298

7

Függelék IX: A szlovákiai magyar hívek kérelme őszentségéhez, II. János Pál pápához, Krisztus földi helytartójához apostoli látogatása alkalmával Szlovákia fővárosában, Pozsonyban, egy magyar püspökség megalapítása és más egyházkormányzati ntézkedések tárgyában . . . . . . . . . . . . . . . . 300 Függelék X: Memorandum a szlovákiai magyar katolikus közösség helyzetéről . . 303 Függelék XI: A magyar nemzetiségű hívek és lelkipásztorok levele a Szlovák Püspöki Konferenciához. . . . . . . . . . . . . . . 309 Függelék XII: S. O. S., szlovákiai magyar evangélikusok… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 314

8

„Mindig katasztrófához vezet az, ha egy nemzet élére felelőtlen, vagy ostoba emberek kerülnek.” (Márton Áron, Erdély katolikus püspöke, 1946)1 „Jó lenne megnyugtató választ adni a minduntalan feltörő kérdésre: mi a fontosabb, a föld – a táj, a fenyvesek, a folyópartok – vagy az ember, aki dönthet, hogy hol akar élni.” (Törzsök Erika) 2

Bevezetés
Az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések (SaintGermain-en-Laye3 , Trianon4) a kárpát-medencei magyarság számára, amely addig egységes politikai és társadalmi keretek között élt, teljesen új – és máig tartó – helyzetet teremtettek. A magyar népesség számottevő része többségből, váratlanul és tudatilag teljesen felkészületlenül,5 kisebbségbe,6 hatalmi helyzetből kiszolgáltatott, alávetett állapotba került, egy ellenségesnek mondható politikai és társadalmi környezetben.7 Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követően ugyanis a Kárpát-medence (tágabb értelemben pedig egész Közép-Kelet-Európa8) államalakulati arculata alapvető1 Domokos P. P., Rendületlenül…, Budapest, 1989, 175. old. 2 Törzsök Erika, „Státus”, Élet és Irodalom 2000. március 17; újraközli: Kántor Z. (szerk.), A státustörvény, Budapest, 2002, 420. old. 3 A szerződés szövegét közli Szarka L., Duna-táji dilemmák, Budapest, 1998, 298–303. old. 4 Lásd Romsics Ignác, A trianoni békeszerződés, Osiris, Budapest, 2001; Boros Ferenc, „A trianoni ‘béke’ születésének időszaka”, Fórum 3, 2001/2, 73–89. old.; Móricz K., Kárpátalja sorsfordulói, Budapest, 2001, 35–41. old. Sajátságos szempontból tárgyalja a kérdést Bryan Cartledge, Trianon egy angol szemével, Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2009. 5 Kezdetben a határokon kívülre került magyar kisebbségek letaglózottak és tájékozatlanok voltak. Idő kellett, amíg tudatosult bennük, hogy az ideiglenesnek remélt helyzet tulajdonképpen véglegessé vált. 6 Erre vonatkozóan lásd Kántor Zoltán–Majtényi Balázs (szerk.), Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. (Rejtjel Politológia Könyvek, 23), Rejtjel Kiadó, Budapest, 2005. 7 Ez Szlovákiában ma is időszerűnek mondható. 8 Petrás Éva szerint, „Szűcs Jenő tipológiáját használva nevezhető a régió Kelet-Közép-Európának, esetleg a Szovjetunió felbomlása utáni újabb politikatörténeti eseményeket is figyelembe vevő kifejezéssel Köztes-Európának, de angolszász nyelvterületen egyszerűen Eastern Europe-nak hívják, német nyelvterületen pedig Süd-Ost-Europa vagy Ostmitteleuropa a bevett terminus

9

en megváltozott. Ez a változás egyben azt is jelentette, hogy rövid időn belül (egy-két évtized alatt) markánssá vált a magyarságnak az a szétfejlődési folyamata,9 amelynek gyökerei a múltban és az egyes „határon túlra” került (és ugyan jelentős számú, de már csak kisebbséget alkotó magyar lakossággal rendelkező) peremterületek eltérő (gazdasági, társadalmi és vallási) sajátosságaiban keresendők.10 Ezeknek az eltéréseknek – illetve a már közel egy évszázada különböző politikai és társadalmi környezetben megvalósuló magyar kisebbségi fejlődési pályáknak – a figyelmen kívül hagyása tulajdonképpen az elképzelt egységes (helyesebben uniformizált) magyar nemzeti közösség illúzióját táplálja.11 Az ily módon reprezentált nemzet egy illuzórikus, maga teremtette világban, és az illúzióiból él, miközben egyértelmű, hogy a valóságban összetett és sokrétű egyéni,12 (kisebb-nagyobb) térségi és (szűkebb-tágabb)
technicus.” Petrás Éva, Nacionalizmus és politikai romantika. Vázlat a magyar nacionalizmus romantikus elemeiről és a politikai romantikáról Magyarországon, EÖKiK, Budapest, 2006, 13. old. Jóllehet Magyarországon a Kelet-Közép-Európa kifejezés a legelterjedtebb, én mégis a francia szakirodalom megnevezésének (PECO = Pays d’Europe centrale et orientale) magyar megfelelőjét preferálom, mivel az a régiónak egy „nyugati” nézőpontból való szemléletét – és megítélését – tükrözi. 9 Stefano Bottoni ennek a „szétfejlődés”-nek a kezdetét 1918-ra teszi. Lásd S. Bottoni, Sztálin a székelyeknél, Csíkszereda, 2008, 8. old. 10 A székelyföldi és a felvidéki magyarok között pl. sem a múltban, sem pedig a jelenben nem beszélhetünk tényleges kapcsolatokról. Véleményem szerint egyáltalán nem egyértelmű, hogy napi és az egyszerű emberek szintjén ténylegesen át tudnák érezni és élni egymás problémáit, amelyek csak látszatra hasonlóak. Hiszen ez még erdélyi viszonylatban sem valósul meg, pl. a Székelyföld (amely pillanatnyilag a területi autonómia messianisztikus bűvöletében él) és a szórvány viszonylatában. Ezért lenne életszerűbb a kisebbségi élethelyzetek sokféleségéből és sokrétűségéből kiindulva elemezni a kérdést, és keresni a megoldást, mivel az általánosan értelmezett magyar kisebbségi lét félő, hogy csak elméleti, teljesen alkalmatlan és alkalmazhatatlan javaslatokat eredményez. 11 Amikor pl. a svájci lelkipásztor, F. Peyer-Müller, 1983-ban felfigyelt a kárpátaljai magyar reformátusokra, akkor azzal szembesült, hogy „a határokon túl élő magyar református egyházak sorsa még Magyarországon sem volt téma”. F. Peyer-Müller, A Kárpátaljai Református Egyház története a két világháború között, Budapest, 1994, 20. old. De nem volt ez másképpen közvetlenül a trianoni döntés után sem. Vajdasági viszonylatban pl. „az új, zömmel jogászokból, ügyvédekből, középbirtokosokból és orvosokból álló magyar politizáló” réteg azzal szembesült, hogy „semmiféle történelmi tapasztalata nem volt a saját paraszti és munkásrétegeivel való párbeszéd terén”. A. Sajti E., Impériumváltások, revízió és kisebbség, Budapest, 2004, 34. old. 12 Az egyéni életstratégia kiváló példája a román Nemzeti Liberális Pártban tevékenykedő, csíkszeredai születésű, 2007-ben EP képviselő, Csibi Magor, aki román honlapja (www. vantulschimbarii.ro) magyar nyelvű változatát is Magor Csibiként írja alá, és mindig is nyomatékosítja, hogy ő lényegében román politikus (és ebből kifolyólag politikai tevékenységében a magyar származása nem igazán játszik szerepet, mivel ő elsősorban a liberális érdekeket képviseli). 2007 októberében pl. az önálló Bolyai Egyetem léte ellen érvelt. Mindez beszédesen bizonyítja, hogy az ő esetében a politikai ideológiai hovatartozás alapjában véve felülírja a nemzetit. Ugyanakkor lásd Grajlah E. – Keszég K.–Tóth L., Menni vagy maradni?, Újvidék, 1997.

10

közösségi stratégiák érvényesülnek egy gazdaságilag egységesülő (és a globalizációnak kitett13) Európában, amelyek nem zárják ki a nemzeti illúziókat szertefoszlató (nemzeten, vagy akár az adott magyar kisebbségen belüli) érdekellentéteket sem. A magyarság magterületének is tekinthető „trianoni” Magyarország, illetve az új (román, csehszlovák, jugoszláv) nemzetállami keretek között kisebbségi helyzetbe került – ugyanakkor pedig többszörösen is differenciált (pl. társadalmilag, vallásilag stb.) – magyar közösségek XX. századi szétfejlődése egyébként az egyházak társadalmi helyzetében és szerepében is lemérhető. Míg Magyarországon – mind a Horthy-korszakban, mind pedig a kommunizmus alatt14 – mindenekelőtt az egyházaknak a politikai hatalomhoz való viszonyulása volt történelmük legmeghatározóbb mozzanata, addig a kisebbségi magyar társadalmakban a jelentősebb súllyal bíró, ún. „történelmi”, keresztény egyházak (katolikus, református, evangélikus; illetve Erdélyben még az unitárius), mint intézmények – természetesen számarányuk függvényében –, sokkal egzisztenciálisabb és közösségmegtartóbb szerepet töltöttek be.15 „Nem új felismerés – állapította meg egy évtizeddel ezelőtt Tabajdi Csaba –, ellenkezőleg: magától értetődő történelmi-tapasztalati tények egyike, hogy a határon túli magyar egyházak pótolha13 Erre vonatkozóan lásd pl. Rabár Ferenc, „Globalizáció és nemzetépítés (Fogalmi meghatározások)”, in: Bárdi N. (szerk.), Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999, 9–16. old.; Gergely Attila, „‘Globalizáció és nemzetépítés’ – esetek és kölcsönhatások”, in: uo., 17–38. old.; Anthony Giddens, Elszabadult világ : hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Fordította Gárdos János, Perfekt, Budapest, 2000; Wayne Ellwood, A globalizáció. Fordította Kállai Tibor. (Tényeklényeg), HVG, Budapest, 2003; Cséfalvay Zoltán, Globalizáció 1.0: érvek és ellenérvek & Globalizáció 2.0: esélyek és veszélyek, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004. 14 Lásd Magyarország a XX. században. II. kötet: Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság, Babits Kiadó, Szekszárd, 1997, 285-463. old. (http:// mek.niif.hu/02100/02185/html/235.html) (Letöltés: 2009. október 12). 15 Erdélyi viszonylatban erre ott volt a román történelmi példa is, vagyis a román ortodox és görög katolikus egyházak történelmi- és társadalmi szerepvállalása a román nemzeti törekvések érdekében. Az erdélyi románság politikai jogegyenlőségi kérelmének az alátámasztására pl. az „Erdélyi Iskola” (Gheorghe Şincai, Petru Maior és Samuil Micu-Klein) volt az a görög katolikus szellemi műhely, amely a XVIII. sz.-ban kidolgozta az ún. dáko–román elméletet (helyesebben szólva nemzeti-politikai ideológiát); az 1918. december elsejei gyulafehérvári Román Nemzeti Gyűlésen pedig – ahol kérték Erdély Romániához való csatolását – püspökök, papok és vikáriusok is jelen voltak. Lásd I. Tóth Zoltán, Az erdélyi román nacionalizmus első százada: 16971792. (Múltunk könyvek), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998. Ugyanakkor Sergiu Grossu, Le calvaire de la Roumanie chrétienne (Paris, 1987) c. könyve beszédesen bizonyítja, hogy a románság-tudat a román keresztények kereszténységét még az üldöztetésben is meghatározta. A kommunista diktatúra sérelmeit bemutató műben ugyanis a szerző szinte teljesen mellőzi a magyar keresztényeket; a román katolicizmus történetéhez tartozónak tekinti a nagyváradi és a gyulafehérvári püspökségeket, illetve egyértelműen latin rítusú román katolikusokról beszél.

11

tatlan szerepet töltenek be nem csupán a hitélet, de a magyar nemzeti közösségek önazonosságának megőrzésében is.”16 Amenynyiben a megállapítás második része a múltra vonatkozóan minden bizonnyal igaz, annyira kétséges a jelent illetően. A kommunizmus bukását követően ugyanis a közép-kelet-európai térségben nagyon felgyorsult a történelem menete.17 A társadalmi, politikai és gazdasági átalakulások gyorsabbak, mint az azt megelőző évtizedekben; a NATO és az Európai Unió kibővítésének hatásai, illetve a Vatikán összeurópai geopolitikai stratégiája18 pedig hatalmas kihívásokat jelentenek egyrészt az egyházak, másrészt a határon túli magyar közösségek számára. Mindezek együttesen azt is jelentik, hogy átalakulnak az egyéni identitásszerkezetek, és jelentősen kiszélesedik az egyes személyek egyéni életstratégiai lehetősége. A
16 Tabajdi Cs.–Barényi S. (szerk.), Az egyházak szerepvállalása…, Budapest, 1998, 11. old. A vallás és az egyházak megtartó ereje elsősorban az utódállamok által gyakorolt nyílt nemzeti/politikai elnyomás időszakaiban (döntően 1918 és 1989 között) volt meghatározó. Erre az időszakra vonatkozóan tényleg elmondható, hogy „az egyházak a kisebbségi kultúra, a nemzeti identitás őrzésének elsőrendű intézményei” – voltak. Diószegi L. – R. Süle A. (szerk.), Hetven év, Budapest, 1990, 32. old. A demokratizálódás és az „európaiasodás” azonban ezt a toposzt nagymértékben árnyalja – különösen az általánosan értelmezett egyházi intézményrendszerek vonatkozásában. Azt is lehetne mondani, hogy „oldódik” az ún. „történelmi” magyar egyházak magyar nemzeti jellege. Ettől függetlenül ez a funkcionális reprezentáció (egyfajta általános jellegű mítosz) máig él. Lásd pl. azt a kitételt, miszerint „a magyar történelmi egyházak (…) jelentősen hozzájárulnak az új körülményeknek megfelelő közösségi és egyéni identitásformák kialakításához, a nemzeti egység és felekezeti kötődés megszilárdításához.” Szilágyi Gy.–Flóra G., „Egyházi funkciók és szerepvállalás a Partiumban 1989 után”, in: Hegedűs R. – Révay E. (szerk.), Úton…, Szeged, 2007, 184. old. Ez a kijelentés egy kb. 2002 körüli kutatásra alapozott. Zalatnay István, 1991-ben, megkísérelte végiggondolni, hogy az egyházak nemzeti/népi kultúra ‘konzerváló’ szerepe és tevékenysége az vajon „céltudatos tevékenység eredménye-e”, vagy pedig „pusztán következménye, ‘mellékterméke’ az egyházak sui generis létének”. Zalatnay I., „Etnikai közösség”, Regio 2, 1991/3, 3. old. Ezt a gondolatot talán érdemes lenne újra megfontolás tárgyává tenni; nem annyira teológiai, hanem sokkal inkább társadalom- és intézménytörténeti megközelítésben. Annál is inkább, mivel egy sajátságos – és nehezen értelmezhető – megfogalmazás szerint: „Az egyház kétezer éves történetére kiterjedő vizsgálódások alapján, az ott fellelt esetenkénti negatív tapasztalatok ellenére azt mondhatjuk, hogy sokak számára mégis az egyház maradt az egyetlen hely, ahová identitásának vallásos és etnikai-kulturális nyomorúságával [vajon mit akarhat ez mondani?] menekülhet.” Holló L., „A katolikus egyház társadalmi tanítása…”, Studia Universitatis Babeş-Bolyai. Theologia Catholica Latina 2002/1, 28. old. 17 Ma már egy emberélet alatt olyan mélyreható gazdasági és társadalmi átalakulások mennek végbe (szinte mondhatni más világban születnek és más világban halnak meg az emberek), amelyekre a régebbi évszázadokban nem volt példa. A kommunikációs társadalom általánossá válása miatt pedig a közösségeknek szinte nincs lehetőségük kivonni magukat ezen átalakulások befolyása alól. 18 Lásd pl. Jakab Attila, „Keresztény Európa?”, Egyházfórum 18 (4. új) évf., 2003/1-2, 4–9. old.; Uő., „Nursiai Szent Benedektől XVI. Benedekig”, Egyházfórum 20 (6. új) évf., 2005/2, 5-8. old.; Stéphane Dubois, „La géopolitique vaticane du pape Benoît XVI: entre continuité et novation”, Éclairages. Revue internationale et stratégique n° 67, 2007/3, 17-30. old.; Sandro Magister, „Il papa dell’Occidente”, Aspenia n° 42, 2008, 164-170. old.; XVI. Benedek pápa, „A keresztény politika alapelvei”, Egyházfórum 23 (9. új) évf., 2008/1-2, 33-34. old.

12

belső európai határok légiesedésével ugyanis gyakorlatilag meggyengül az egyes nemzetállamok korlátozó és egyénre nehezedő nyomása, hiszen a lakhelyváltoztatás mindenki számára adott elvi alternatíva, amivel a nemzeti (nacionalista) stratégiáknak is számolniuk kell.19 Ugyanakkor állandósul – és a bevándorlás eredményeképpen kiszélesedik, sokrétűsödik – a kisebbségi kérdés, amelynek horizontja kitágul. Most már nem csupán a „klasszikus” nemzeti és/vagy területi kérdésként, hanem vallási és kulturális dimenziót öltve (főképpen az iszlámnak köszönhetően) lényegében nemzeteken átívelő európai problémaként jelentkezik.20 Mindezzel szemben azonban monografikus összehasonlító vizsgálatom mind földrajzilag, mind pedig tárgyában körülhatárolt: az egyes kárpát-medencei (főképpen erdélyi és felvidéki; kisebb mértékben vajdasági és kárpátaljai) magyar kisebbségek részleges vallási arculatát igyekszik megragadni, egy kb. egy évszázados (XX. századi) történeti folyamatba ágyazottan, és ennek függvényében valamiféle jövőbe mutató perspektívát megrajzolni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ún. „történelmi” keresztény egyházakra (katolikus, református, evangélikus és unitárius) fókuszálok, amelyek az egyes térségekben más és más demográfiai, illetve intézményes súllyal vannak jelen, s ebből kifolyólag társadalmi szerepük és jelentőségük is eltérő. A vizsgálat – amelynek fő irányvonala a magyar, ún. „történelmi”, keresztény egyházak identitásmegőrző és közösségépítő szerepe (illetve annak változása, átalakulása), mind az intézmény, mind pedig az egyéni kezdeményezések szintjén – alapvetően a politika- és társadalomtörténet egyes, időben behatárolt, szakaszait állítja párhuzamba. Az összehasonlítást az is lehetővé teszi, hogy a különböző magyar kisebbségek, azonos történelmi időszakokban (a két világháború közötti idő, a kommunizmus évtizedei, a parlamenti demokrácia építése) többé-kevésbé hasonló vagy nagyon közelálló társadalompolitikai élethelyzetben éltek, és élnek. Az első hallásra ambiciózus terv azonban feltehetően nem felel meg mindenben a várakozásoknak. Ennek elsődleges oka,
19 Ennek eredményeként teret hódít az „elnemzetlenedés” folyamata. Lásd Kocsis K. – Bottlik Zs. – Tátrai P., Etnikai térfolyamatok…, Budapest, 2006, 22–23. old. 20 Lásd pl. Jean-Pierre Bastian – Francis Messner (szerk.), Minorités religieuses dans l’espace européen: approches sociologiques et juridiques, PUF, Paris, 2007.

13

hogy gyakorlatilag egy feltáratlan területet próbál módszeresen és átfogóan számba venni21, ahol sokkal könnyebb megjelölni a kutatási irányvonalakat, mint összegezni a hiányzó kutatások nem létező eredményeit.22 Ettől függetlenül mégis megpróbálom össze21 Popély Árpád pl. a számos feldolgozásra váró kérdések közé sorolja a (cseh)szlovákiai magyarság egyházi életét is. Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 7. old. Gaucsík István szerint pl. „a katolikussággal foglalkozó, tudományos megalapozottságú történettudományi feldolgozások, monográfiák, forráskiadványok, tanulmánykötetek, adatbázisok teljes mértékben hiányoznak”. Gaucsík I., „Helyzetkép…”, Fórum 9, 2007/2, 153–154. old. Pedig a rendszerváltás óta nagyon sok munka jelent meg a szlovákiai magyarság történelmére vonatkozóan. Lásd Simon Attila (szerk.), A szlovákiai magyarok történetének válogatott bibliográfiája (1990–2002). (Miscellanea Bibliothecae Hungaricae, 9), Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja – Lilium Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2004. Hasonló a helyzet az erdélyi, a kárpátaljai és a vajdasági magyarok esetében is. Lásd pl.: „Kárpát-Ukrajna egyháztörténelmének kutatása még csak a kezdetnél tart. Még sok kérdés nincs tisztázva, sokra még nincs felelet.” F. Peyer-Müller, A Kárpátaljai Református Egyház története a két világháború között, Budapest, 1994, 416. old. Az egyes résztanulmányok ugyanis nem pótolják az áttekintő monográfiák hiányát. Ahogy azt Kristó Gyula megfogalmazta: „Időről időre el kell végezni az addigi ismeretanyag kritikai átrostálását, ki kell jelölni a továbblépés útjait, meg kell kísérelni az ismert adatok alapján az összegzést, még akkor is, ha tudjuk, ez csak alkalmi, időleges lehet.” Kristó Gyula, A székelyek eredetéről. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 10), Szeged, 1996, 135. old. Tágan, közép-kelet-európai kontextusban szemlélve a magyar egyháztörténetet, a Kristó által megfogalmazott történetírási elvárásoknak elsősorban azért nehéz – szinte mondhatni lehetetlen – megfelelni, mert olyan, hogy intézményesített és tudományos, felekezetileg nem elkötelezett, és a felekezeti szempontok által be nem határolt magyar egyháztörténeti kutatás egyszerűen nem létezik. Erre vonatkozóan lásd Jakab Attila, „Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában”, Korunk XVII/12, 2006. december, 23–28. old. Amit Karl Heussi úgy fogalmazott meg, hogy „az egyháztörténetírásnak nem feladata a lelki építés, sem az apológia vagy a polémia, hanem csupán a történeti valóság megragadása. Az igazság egészen független, szabad kutatására törekszik mindenféle gyakorlati cél nélkül”, az – néhány elszigetelt egyéni esetet leszámítva – magyar felekezeti viszonylatban szinte-szinte elfogathatatlannak minősül. Karl Heussi, Az egyháztörténet kézikönyve, Osiris Kiadó – Teológiai Irodalmi Egyesület, Budapest, 2000, 13. old. Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy Simon Attila pl. „máig el nem végzett gazdaság- és társadalomtörténeti alapkutatások” hiányáról beszél, amit semmiféle ideológiai kényszerrel és/vagy tiltással (történetesen vallásellenes bolsevizmus) nem lehet indokolni. Simon A., Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között, Somorja, 2008, 7. old. 22 Szlovákiai viszonylatban pl. a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet is mindenekelőtt a szakrális néprajz (feszületek, képoszlopok, szentek szobrai, kis kápolnák, temetői sírjelek) kutatását helyezi előtérbe, amely alkalmatlan a felekezeti társadalomszerkezet feltárására. Hasonlóképpen említhetem a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetét is, ahol a vallás viszonylatában elsősorban résztvevő megfigyelésre alapozott, leíró jellegű kulturális antropológiai kutatások folynak. Ennek elsődleges oka, hogy magyar viszonylatban az etnológiai színezetű kulturális antropológia tulajdonképpen a vallásfenomenológiából (főképpen Mircea Eliade műveiből és Rudolf Ottóból), ennek következtében pedig áttételesen a keresztény teológiából táplálkozik, és arra épít. Nem véletlen, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a vizsgált vallási jelenség vagy felekezet szélesebb társadalmi vonatkozásait és történeti fejlődését. Ennek eredményeképpen megreked a felszínességben és a látszat párhuzamokban (lásd pl. Papp Richárd, „A szakralitás tétje zsidó és keresztény példák tükrében”, in: A szakralitás arcai. Vallási kisebbségek, kisebbségi vallások. Szerkesztette A. Gergely András – Papp Richárd, Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2007, 16-30. old.; Hajnal Virág – Papp Richárd, „Vallás és etnicitás a Vajdaságban három esettanulmány tapasztalatainak tükrében”, in: Uo, 151-166. old.). A kisebbségi magyar egyházak XX. századi történetének feltáratlanságát legbeszédesebben az a – banalitások és laposságok felsorolásában kimerülő – tanulmány (s főképpen az általa felsorakoztatott irodalom) bizonyítja, amely lényegében egy átfogó és összefoglaló ismertető kívánt volna lenni. Lásd Bárdi Nándor – Papp Richárd, „A kisebbségi magyar egyházak”, in: Bárdi N.–Fedinec Cs.– Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 278–283. old.

14

gezni és rendszerezni az információkat és a kutatási részeredményeket (monográfiák, tanulmányok, publikált források adatait), amelyek alapján valamiféle összehasonlítás és számvetés mégis csak megkísérelhető. Ebből kifolyólag a monográfia újdonsága talán a párhuzamba állításban, az egyházi intézmény- és társadalomtörténeti megközelítésben, illetve a Vatikán kárpát-medencei geopolitikai szempontjainak, törekvéseinek a figyelembe vételében keresendő. Kétségtelen hiányossága, hogy – objektív okokból – nélkülözi a levéltári kutatásokat. Ezt főképpen azzal próbálom ellensúlyozni, hogy rámutatok mindazokra a területekre, időszakokra, történésekre, személyekre stb., ahol mindenképpen szükséges és érdemes lenne elmélyült kutatásokat és elemzéseket végezni. Ez egyben felhívás is arra, hogy a hiányosságokat észlelő kritikus bátran nekiálljon az adott téma alapos feltárásának és feldolgozásának. Mindezek függvényében azt lehet mondani, hogy a monográfia mindenekelőtt a történeti kontextusba ágyazott – és korszakokra is lebontható idősíkba helyezett – általánosabb társadalmi folyamatok megragadására törekszik, amelyek valamiképpen segíthetik a jelen jobb megértését és értékelését, illetve hozzájárulhatnak a kárpát-medencei magyar kisebbségek jövőbeni kilátásainak és társadalomfejlődési folyamatainak a körvonalazásához. „Tévedés azt hinni, hogy a történelem nem látható előre. Számtalanszor megjósolták már. Ha a történelem nem nyújtana teret a jövőbelátásnak, nem tudná saját magát sem betölteni, amikor teljesül és múlttá válik. Az a gondolat, hogy a történetíró
Ugyanakkor nem jobb a helyzet a vallásszociológiai kutatásokat illetően sem. Ezek ugyanis kizárólag az egyházias, illetve az attól eltérő vallásosságot kutatják főképpen empirikus (kérdőíves) megközelítésben. Ennek elsődleges oka, hogy az ilyen jellegű kutatások – mivel többnyire nélkülözik a mélyreható elemzéseket – teljes mértékben „ártalmatlanok”, semmiképpen nem érintik az egyházi intézményrendszert. Azt is lehetne mondani, hogy kiválóan alkalmasak a valós társadalmi, vallásgeopolitikai problémák megkerülésére és elkendőzésére. Lásd pl. Papp. Z. A. – Veres V., Kárpát Panel 2007, Budapest, 2007; Tomka Miklós, A legvallásosabb ország?, Budapest–Piliscsaba, 2005; Uő., „Röviden a szlovákiai és a magyarországi vallásosságról”, in: Császár M. – Rosta G. (szerk.), Ami rejtve van s ami látható, Budapest–Piliscsaba, 2008, 473-487. old. Végkövetkeztetése, „hogy a vallásosság mindkét országban nem elhanyagolható mértékben több vonatkozásban is befolyásolja az emberek gondolkodását, erkölcsét és közérzetét”. Tomka M., i. m., 485. old. Esetenként találkozik a néprajz és valamiféle vallásszociológia: pl. Fejős Zoltán–Küllős Imola (szerk.), Vallásosság és népi kultúra a határainkon túl. (A Magyarságkutatás könyvtára, 2), Teleki László Alapítvány, Budapest, 1990; Pusztainé Madar Ilona, A Sóvidék vallásosságáról, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998.

15

fordított próféta, a történelem egész filozófiáját magában foglalja. Bizonyára csak a jövő általános szerkezete látható előre, de ez az egyedüli módja a múlt és jelen megértésének. Ezért, ha valaki tisztán akarja látni a saját korát, nézze messziről. Milyen távolból? Nagyon egyszerű: úgy, hogy Cleopatra orrát már ne tudja kivenni.”23

23 José Ortega y Gasset, A tömegek lázadása, 2. kiadás, spanyolból fordította Puskás Lajos, Hindy András, Budapest, é. n., 67. old. Köszönettel tartozom intézetbeli kollégáimnak, illetve Gaucsík Istvánnak és Bárdi Nándornak értékes és megalapozott észrevételeikért. Amennyiben a hiányosságokat nem sikerült kiküszöbölnöm, azokért teljes mértékben én viselem a felelősséget.

16

I. A vizsgálat tárgyai
Ahhoz, hogy egészen pontosan lássuk miről is van szó szükséges magának a magyar kisebbségnek a térbeli és időbeli behatárolása,24 illetve annak meghatározása, hogy a kisebbségi lét25 mely aspektusa kerül elsősorban górcső alá. Általános kiindulópont természetesen az első világháborút lezáró békeszerződések. Időben ugyanis ettől a pillanattól kezdődően beszélhetünk magyar kisebbségekről,26 és azok máig tartó és kiható problémáiról a Kárpát-medencében, ahol a többségi nemzetek (román, ukrán, szlovák, szerb) – kissé leegyszerűsítve fogalmazva – valamiképpen még ma is a XIX. században megkezdett és többször megrekedt, nemzetépítést folytatják. Ennek függvényében a meghatározó szempont az a „földrajzi” egység, amely fölött mintegy „áthúzták” a politikai határokat. Az így meghatározott magyar kisebbségeken belül pedig egyetlen kérdéskör kerül tárgyalásra: éspedig az adott kisebbségi társadalom életében és történetében társadalmi szerepet játszó ún. „történelmi” keresztény egyház(ak). Ennek a magyar kisebbségi szerepnek a tényleges súlyát és fon24 Az általam használt korszakolás lényegében megegyezik azzal, ami a Bárdi N.–Fedinec Cs.– Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században (Budapest, 2008) c. kiadványban is megtalálható. 25 A kisebbségi létre vonatkozóan lásd Függelék I. (259–261. old.) 26 Bárdi Nándor szerint, „történeti értelemben kényszerkisebbségekről, kényszerközösségekről beszélhetünk, hiszen nem társadalomtörténeti folyamatok, hanem egy konkrét politikai döntés következtében jöttek létre”. Bárdi N., „Összezárkózás és szétfejlődés”, in: Fedinec Cs. (szerk.), Nemzet a társadalomban, Budapest, 2004. Ez a megállapítás annál is inkább helytálló, mivel „1918 után olyan, földrajzilag egymástól távoli és más-más társadalmi réteghez tartozó csoportok tagjai találták magukat hirtelen egy új államon belül egy táborba tartozónak, akiknek addig egymással majdnem semmilyen kapcsolatuk sem volt.” Horváh Sz. F., Elutasítás és alkalmazkodás között, Csíkszereda, 2007, 42. old. Ugyanakkor – intézményesültségük függvényében – megkülönböztethetünk kulturális (ausztriai, szlovéniai, horvátorszégi) és politikai (ma már szerbiai, romániai, ukrajnai és szlovákiai) közösségeket. Lásd Bárdi N. „Szociokulturális helyzet a határokon túl”, in: Igazságosabb és testvériesebb világot!, Budapest, 2008, 171–176. old. Ez utóbbiak esetében releváns igazán vallási pluralizmusról is beszélni.

17

tosságát, valamint a többségi nemzetek politikai vezetői részéről tapasztalható fokozott és folytonos odafigyelést, akkor érthetjük meg, és mérhetjük fel valójában, ha szem előtt tartjuk az illető többségi nemzet állam- vagy/illetve nemzeti egyházának a nemzetpolitikában és a nemzetstratégiában játszott szerepét. Ugyanakkor azt is szükséges előre bocsátani, hogy kiemelt figyelmet szentelek a katolikus egyháznak, amelynek vatikáni központja egyidőben vallási és politikai irányító és ellenőrző szervként működik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az egyes nemzetállamok vallási kérdésekben nem a helyi katolikus egyházzal folytatnak tárgyalásokat, és kötnek politikai, diplomáciai dimenzióval is rendelkező egyezményeket, hanem a Szentszékkel, amely saját egyház-geopolitikai stratégiával rendelkezik. Ilyen körülmények között a (magyar) kisebbségi szempont nem vagy alig érvényesül; arról nem is beszélve, hogy esetenként akár zavaró tényezőként is megjelenhet, amelynek megszűntetésében mindkét fél (vagyis mind az adott nemzetállam, mind pedig a Vatikán) érdekelt lehet. Mindennek függvényében világos, hogy a magyar kisebbségi katolikusok – akiket többnyire még saját helyi egyházi vezetésük is „kiskorúként” kezel (feltétlen engedelmességet és tekintélytiszteletet igényelve27) – kétszeresen kiszolgáltatott helyzetben vannak, sorsuk alakulásába pedig végeredményben semmi beleszólásuk nincsen. Ezzel szemben a kisebbségi magyar (ún. „történelmi”) protestáns egyházak csakis egyszeri függő helyzettel szembesülnek: éspedig az adott nemzetállam politikai, jogi berendezkedése által biztosított több-kevesebb mozgástérrel kell számolniuk és ahhoz kell igazodniuk. Ez az államhatalomtól függően a teljes szabadság
27 Bármennyire is kedélyborzoló a „kiskorú” megnevezés, ez egy nagyon valós, a hagyományra épülő népegyházi vallásosságból fakadó helyzetet tükröz. Ebben, az enyhén szólva feudalisztikus világban, a római katolikus pap, a puszta státusából kifolyólag – még a diplomások/értelmiségiek szemében is (!) –, abszolút tekintélynek örvend, mivel közvetlenül érintkezik az istenivel. Ugyanakkor feltételezik róla, hogy a teológia (vagyis minden Istennel kapcsolatos tudás) „kiváló” és szakavatott ismerője. Ehhez természetesen az is szükségeltetik, hogy még az egyetemi végzettséggel rendelkezők se jussanak tovább az elemi szintű hittanismereteknél; illetve ne igazán legyen tudomásuk a nemzetközi szakirodalomról. Ennek az állapotnak vélelmezhetően a legkiválóbb megjelenítője a vajdasági Keresztény Értelmiségi Kör (www.kek.org.rs/hu/index. php). Menyhárt József egyenesen „‘elbirkásított’ nyáj”-ról beszél, és így fogalmaz: „Amíg a nyugati társadalmak katolikusai aktív, tevékeny alakítói az egyház körül szerveződő vallási életnek, addig Közép- és Kelet-Európában a katolikus egyház képviselőinek autoritása nem, vagy csak korlátozottan engedi meg a hívek beleszólását az egyházi ügyekbe.” Menyhárt J., „Egyház és nyelv”, Fórum 5, 2003/2, 19. old.

18

(plurális demokrácia) és a teljes kiszolgáltatottság (pl. kommunista diktatúra) között mozogva a lehetőségek széles skáláját kínálja. A hierarchikusan és egységesen szervezett katolicizmussal szemben ugyanis a protestantizmus elsősorban helyi és regionális szervezeti rendszerekkel rendelkezik, amelyek többé-kevésbé lazán kapcsolódnak egymáshoz a különböző nemzeti és nemzetközi szövetségek keretében. Ebből kifolyólag nagyobb szerepet biztosítanak az önrendelkezésnek, amelynek köszönhetően a gyülekezet mintegy önmagát kormányozza. Mindez tehát akár kedvezően is befolyásolhatná a sokrétű, a másságot elfogadni képes és azt integrálni tudó, alulról építkező – kisebbségi és többségi – társadalom fejlődését, és hatékonyan közreműködhetne annak kibontakoztatásában. Hiszen a protestáns hagyományban szocializálódottak – ahol az egyházi tisztségek betöltésében mindig is szerepet játszott a választás, és a közösségnek lehetősége nyílt arra, hogy akaratát kifejezhesse –, elvileg fogékonyabbak kellene, hogy legyenek a közösség életében való tevékeny részvételre, illetve a társadalom demokratizálódásának az előmozdítására.

1. A romániai magyar kisebbség Elsősorban azok a magyar nemzetiségű/anyanyelvű személyek alkotják, akik főképpen a Romániához került történelmi erdélyi, bánsági28 és kelet-magyarországi (Máramaros-, Szatmár- és Körös-vidéki) területeken élnek. Ezen területek együttese alkotja „a jelenkori Erdély”-t (Nyárády R. Károly kifejezése29), amely alapvetően egy politikai fogalom. Itt lényegében véve egy rendkívül kiterjedt földrajzi területen, eltérő nagyságrendű közösségekben – tömbben, illetve szórványhelyzetben – és különböző demográfiai összetételű, valamint eltérő történelmi és kulturális hagyományokkal rendelkező térségekben élő magyarok összességéről van szó, akiknek másmás gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődési pályával a hátuk
28 Lásd pl. Jakabffy Elemér–Páll György, A bánsági magyarság húsz éve Romániában 1918–1938, Studium, Budapest, 1939. 29 Varga E. Árpád, Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. (Regio-könyvek, 10), Regio – MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1992, 6. old.

19

mögött kellene (az adott kor politikai körülményei közepette) valamiféle egységes közösséget alkotniuk. Az első világháborút követően „az ún. erdélyi magyarság mesterségesen keletkezett egység volt, a nemzet levágott és azonos határok közé kényszerített része, melynek kisebb-nagyobb csoportjait eltérő hagyományok, különböző társadalmi értékskálák és másmás célképzetek jellemezték. Gyakran csak az az egyetlen szándék egyesítette őket, hogy a bukaresti (vélt vagy valós) jogsértésekkel szemben közösen lépjenek fel.”30 Az így meghatározott magyar kisebbségbe természetesen nem tartoznak bele a már az első világháborút megelőzően a Kárpátokon túl, vagyis a XIX. sz. utolsó negyedében megalakult független Romániában élő magyarok (gondolunk itt elsősorban a moldvai csángókra31), akiknek valójában soha semmiféle kisebbségi érdekérvényesítő képviseletük vagy szerveződésük nem volt. Hiszen az 1916 előtt a regáti nagyvárosokban megtelepedett magyarok döntően bevándorlóknak tekinthetők.

2. A kárpátaljai magyar kisebbség „A mai Kárpátalja – hivatalos nevén Ukrajna Kárpátontúli Területe – az Északkeleti-Kárpátok magas hegyvonulatának vízválasztójától nyugati irányban lejtő nagyrészt erdőségekkel borított, folyó- és patakvölgyekkel szabdalt felvidéki részét (Verhovina), valamint a délnyugati lankák lábánál elterülő és a magyar Alföldbe nyúló síkvidéki övezetet foglalja magába, nagyjából a Tisza vonalától északkeleti irányban. Ez a vidék ma északról Lengyelországgal, nyugatról Szlovákiával, délnyugatról Magyarországgal, délről pedig Romániával határos. Ukrajna lvovi és ivano-frankivszki (korábban sztaniszlávi) területeitől Kárpátalját az Északkeleti-Kárpátok magas, korábban szinte átjárhatatlan hegyvonulata zárja el. Az első világháború végéig itt, ezen a vízválasztó vonalon húzódott a történelmi Magyar30 Horváth Sz. F., Elutasítás és alkalmazkodás között, Csíkszereda, 2007, 65–66. old. 31 A bonyolult és ellentmondásos csángókérdésre vonatkozóan lásd Jakab Attila, Csángóság és katolicizmus. Az identitástudat változásai. (Műhelytanulmány, 18), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2006.

20

ország államhatára, amelyen túl akkor a Habsburgok galíciai tartománya, majd 1920-tól Lengyelország terült el.”32 Ez a régióként modern alkotásnak tekinthető tájegység – hiszen maga az elnevezés is csak „1889. október 27-én tűnt fel először nyomtatásban a Munkácson induló Kárpátalja című politikai és társadalmi hetilap fejlécén”33 – tulajdonképpen egy politikai-közigazgatási terület, amely a történelmi Magyarország négy északkeleti megyéjének (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) területeit részben vagy egészben fogja össze. Neve az elmúlt egy évszázad folyamán folyamatosan változott: Ruthénia, Ruszinszkó, Ruszka Krajna, Podkarpatszka Rusz, Kárpát-Oroszország, Karpatenland, Kárpátaljai Vajdaság, Podkarpatszka Ukrajina, Kárpát-Ukrajna, Kárpátontúli Terület, Szovjet-Kárpátontúl, Zakarpatszka Ukrajina. Kárpátalja az egykori magyar királyság peremvidékének tekinthető, ahol nagy volt az elmaradottság és a szegénység. 1880ban a lakosság 25,7%-a, 1910-ben pedig már 30,6%-a volt magyar (vagy vallotta magát annak), akik elsősorban városlakók voltak. Peremjellegének köszönhetően végeredményben máig az egyik legfeltáratlanabb terület, ahol számtalan részkutatás várat még magára (pl. a gazdaságtörténet, kultúrtörténet, politikatörténet, magyarságtörténet, egyháztörténet stb. terén). Fedinec Csilla ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a tényleges öntudatosulást az I. világháborút követő közép-kelet-európai átalakulások váltották ki. Hiszen az impériumváltást követően „az intézményesülést, a politizálást a szlovákiai magyarságtól való elkülönülés szándéka vezérelte. A kárpátaljaiság gondolata minden jel szerint ekkor született meg. Magyar szempontból ez jelentette többek között a ruszin autonómia gondolatának kezelését, a zsidóság megnyerésének igényét. A kortárs magyar visszhangok szerint a magyarság számának csökkenését nem annyira a népszámlálás meghamisítása, hanem sokkal inkább a zsidóság elkülönülése eredményezte.”34
32 Zseliczky Béla, Kárpátalja a cseh és a szovjet politika érdekterében 1920-1945. (Politikatörténeti füzetek, 10), Napvilág Kiadó, Budapest, 1998, 9-10. old. A Kárpátalja fogalom kialakulását és változásait illetően lásd Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján I, Nyíregyháza, 2005, 15–37. old. 33 Botlik J., Egestas Subcarpathica, Budapest, 2000, 7. old. Az elnevezésre vonatkozóan lásd még Móricz K., Kárpátalja sorsfordulói, Budapest, 2001, 11–12. old. 34 Fedinec Cs., A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944, Galánta – Dunaszerdahely, 2002. Ebben mindenképpen szerepet játszott az utódállamok azon törekvése,

21

Ugyanakkor az sem elhanyagolható tényező, hogy napjainkra a kárpátaljai magyarság túlnyomó többségét már falusi környezetben élő népesség alkotja, ami markáns társadalomszerkezeti átalakulásról tanúskodik.

3. A szlovákiai magyar kisebbség „A történelmi Felvidék a ‘Magyar-medencét’ északról határoló hegykeretet, illetve az ennek déli határán húzódó vásárvárosi övezetet foglalta magában, a mai magyarországi Északi-középhegység területét is beleértve. E nagyrégiót a történelem során nevezték Felföldnek, Felső-Magyarországnak és Felvidéknek.” Területi tagolódását tekintve „Északnyugat-Felvidékből, valamint ÉszakkeletFelvidékből, illetve a XVI. századig közigazgatási egységként működő Alsó- és Felső-Magyarországból állt: az Északnyugat-Felvidék – lényegében az osztrák-morva határtól, a Dévényi-kaputól a Dukla hágóig, illetve a Gömör-Szepesi-érchegységig, ettől délre a mai Magyarország területére áthúzódó déli vonulatokig, a Zemplénihegység (az Eperjes-Tokaji-hegység), a Bükk, a Mátra, a Cserhát és a Börzsöny vonulatáig húzódott. A trianoni békeszerződés óta a Felvidékhez sorolható a Csallóköz síksága is.”35 Az érdeklődés és a vizsgálat középpontjában természetesen nem a történelmi régió, hanem értelemszerűen az a dél-szlovákiai terület áll, ahol a magyar lakosság döntő többsége él (94%), és ahol részarányuk meghaladja a 10%-ot,36 jóllehet ez a terület önmagában soha nem képezett semmiféle egységet. Ez jelen pillanatban egy
hogy a magyarság számának csökkentése érdekében a zsidóságot külön nemzetiségi csoportként igyekeztek meghatározni és kezelni. Ezzel többnyire sikerült őket a magyar nyelvű keresztény felekezeti oktatásból is kizárni. Minderre vonatkozóan lásd Bányai Viktória, „A Kárpátmedence magyar nyelvű zsidósága”, in: Bárdi N.–Fedinec Cs.–Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 404–411. old. A probléma – összehasonlító megközelítésben történő és kortörténetbe ágyazott (pl. magyarországi politikai és közéleti magatartás kihatása a kisebbségi magyar közösségekre) – tudományos igényű feltárása még várat magára. 35 Horváth Gy. (szerk.), Dél-Szlovákia, Pécs – Budapest, 2004, 21. old. 36 A Dunaszerdahelyi és a Komáromi járásban a magyar lakosság részaránya meghaladja a 60%-ot, míg a Galántai, Vágsellyei, Érsekújvári, Rimaszombati és Rozsnyói járásokban ez az arány 30 és 50% között mozog. Lásd Horváth Gy. (szerk.), i. m.,, 22. old.

22

közel 700 km hosszú és 16 szlovákiai járás alkotta térséget jelent. Ebben a térségben a „magyarság három nagyobb tömbre tagolódik”: a számbelileg legnagyobb közösség a Duna mentén található (az egykori Pozsony, Komárom, Esztergom, Nyitra és Bars megyék területén); kisebb az ún. középső vagy palóc régió (a régi Hont, Nógrád, Gömör-Kishont és Abaúj-Torna megyék területe) magyarsága; és „legkisebb a hajdani Zemplén és Ung megyék részein élő magyarság”. Csekély (kb. 15 ezer) magyar él ezen a térségen kívül, mint ahogy aránylag kicsinek mondható Pozsony és Kassa magyar lakóinak a száma is. Mindebből az is következik, hogy „a magyar nemzeti közösségnek, mint egységnek nincs természetes, illetve történetileg kialakult központja. Pozsony, mint főváros mellett újabban leginkább Komárom tölti be ezt a funkciót”.37 Az így meghatározott hármas tagolódás mellett lehetséges a magyar kisebbség területi eloszlásának egy másik – az előbbit kiegészítő – megközelítése is. Eszerint: „a magyarság által lakott községek helyenként keskenyedő, másutt szélesedő, többnyire összefüggő nyelvterületet határolnak be Pozsonytól a szlovák–ukrán határig. Az összefüggő magyar nyelvterület Közép-Szlovákiában a Nagykürtösi járás területén két ponton is egy-egy község területére zsugorodik, majd Kelet-Szlovákiában hosszabb, több tíz kilométeres szakaszon megszakad. A harmadik, térben elkülönülő magyar nyelvterületrészt, nyelvszigetet a Nyitra környéki községek képezik.”38 A szlovákiai magyar kisebbség esetében alapvetően a katolikus és a református egyházak tekinthetők meghatározónak. A döntően szlovák többségű, és csak elenyésző számú magyar hívővel rendelkező evangélikus egyház a kisebbségi magyar társadalom szempontjából nem számít relevánsnak.39

37 Uo., 23. old. 38 Gyurgyík L., Magyar mérleg, Pozsony, 1994, 17. old. 39 A szlovákiai evangélikus magyarok helyzetéről döbbenetes képet fest Nagy Olivér lelkész. Ennek fényében pl. joggal lehet feltételezni, hogy a 2009-es szlovák nyelvtörvény egy sokkal szélesebb és átfogóbb társadalmi hozzáállásnak a politikai lecsapódása. Lásd Függelék XII. (316–319. old.)

23

4. A vajdasági magyar kisebbség40 A Vajdaság, ahol a magyar kisebbség él, a mai Szerbia azon régiója, amelyet az egykori Bácska (északi, Magyarországon maradt sávját leszámítva), a Bánság nyugati része és a Szerémség alkot.41 Ez tulajdonképpen a Kárpát-medence legdélibb és egyben legalacsonyabb része is. Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint az akkori 1,5 millió vajdasági lakosból 420 ezren (28%) voltak magyarok. 1991-re ez a szám 341 ezerre (17%), míg 2002-re 290 ezerre (14%) csökkent, miközben a Vajdaság összlakossága 2 millióra növekedett.42 A magyarok 3/4-e Bácskában, valamivel kevesebb mint 1/4-ük a Bánátban, 1%-uk pedig a Szerémségben él. Ugyanakkor azt lehet mondani, hogy a magyar kisebbség 86%-a egy viszonylag összefüggő területen, az észak-bácskai és a közép-bánsági területen él. A régió etnikai sokszínűsége egyrészt a XVIII. századi újratelepítések, másrészt pedig a máig tartó – különösen a Jugoszlávia szétesését eredményező/követő véres és atrocitásokkal telített háborúk miatt bekövetkezett – népmozgások eredményeképpen alakult ki. Ebben a folyamatos átalakulásban a magyarság demográfiai súlya ma már egyértelműen csökkenő tendenciát mutat.43

40 Lásd pl. Csuka J., „A délvidéki magyarság lelkisége”, in: Uő., Kisebbségi sorsban, Budapest, 1996, 101–103. old. 41 Lásd Gyémánt R.–Szondi I., A határon túli magyarság…, Szeged, 2005, 93-108. old. 42 1961-től folyamatosan kimutatható a magyarság csökkenése. Az egyes népszámlálások szerint 1961ben 442 561, 1971-ben 423 866, 1981-ben pedig 385 356 magyar élt a Vajdaságban. Számarányuk 1948-ban még 25,6% volt. Lásd Mirnics K., Kisebbségi sors, Újvidék, 1993, 68 & 76. old. 43 Lásd pl. Biacsi Antal, Kis délvidéki demográfia. (Életjel könyvek, 57), Magyarságkutató Tudományos Társaság, Szabadka, 1994.

24

II. A többségi nemzetek nemzeti törekvései és felekezeti kötődései
Az egyes nemzetállamokba tagolódott magyar kisebbségek helyzetét és (kiszámíthatatlanul képlékeny, hol bővülő, hol pedig szűkülő) mozgásterét, valamint az uralkodó nemzetekhez való viszonyukat elsősorban a történelmi múlt befolyásolja, amely egy sajátságos bosszúállási és megtorlási spirált eredményezet a közép-kelet-európai térségben. A szerb vagy ukrán többséghez viszonyítva a szlovák, illetve a román többség esetében – a magyarság számaránya és kulturális súlya miatt is – ez egy frusztrációkkal és (vélt vagy valós) sérelmekkel sokkal telítettebb konfliktusos viszony, ami napjaink közéleti és társadalmi irracionalitásaiban szintén fellelhető. Ugyanakkor azonban az is nyilvánvaló, hogy mind az európai és a nemzetközi konjunktúra (pl. a magyarországi pártpolitika), mind pedig az egyes országok belső politikai kultúrája, helyzete, társadalmi fejlődése befolyásolja ezeket a képlékeny, állandóan – és egyenlőtlenül – alakuló viszonyulási rendszereket. Amennyiben a konfliktusos viszonyok gyökereit és kiinduló pontját igyekszünk megragadni mindenképpen szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy egészen a modern korig az identitást alapvetően a vallási/felekezeti kötődés és a feudális hatalmi viszonyok határozták meg. Ténylegesen tehát nem beszélhetünk nemzeti ellentétekről, mivel maga a nemzet is modernnek mondható találmány.44 Az ilyen jellegű ellentétek a magyarság és a magyar király44 Lásd pl. Kántor Zoltán (szerk.), Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. (Bibliotheca iuridica. Publicationes cathedrarum, 21; Rejtjel politológia könyvek, 21), Rejtjel Kiadó,

25

ság területén (ekkor még kisebbségként) élő, saját államiságukat megteremtő majdani többségi nemzetek között végeredményben akkor kezdődött, amikor a XIX. században a magyar nemzet nemzetállam-építő stratégiája találkozott egyes nemzetiségeinek önálló nemzetstratégiájával.45 A területi átfedések és az egymással szöges ellentétben álló nemzeti törekvések miatt a konfliktus szinte elkerülhetetlen volt. Ebben pedig kimagasló szerepet kapott a felekezeti, vallási hovatartozás, hiszen az egyház adta és/vagy szocializálta az értelmiséget, a kulturális mozgalmi vezetőket.

1. Románok Az erdélyi románság esetében nyilvánvaló, hogy – az abszolutista Habsburg császári hatalom támogatásával – tulajdonképpen a magyar államhatalom és a magyar vezető réteg ellenében határozta meg önmagát. A török uralom gyengülésének és folyamatos visszaszorulásának az eredményeként ugyanis az önálló erdélyi fejedelemség, a XVII. század utolsó évtizedében, már Habsburg fennhatóság alá került. I. Lipót 1690. október 16-án bocsátotta ki a Diploma Leopoldinum-ot, amely Erdély közjogi helyzetét szabályozta a birodalom keretében. Ennek értelmében Erdély megtarthatta rendi társadalmi berendezkedését, törvényeit és a bevett vallások szabad gyakorlatát.46 Ez azonban egyáltalán
Budapest, 2004; Benedict Anderson, Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. (Atelier füzetek, 8), L’Harmattan, Budapest, 2006. Rogers Brubaker, Nacionalizmus új keretek között. (Atelier füzetek, 11), L’Harmattan – Atelier, Budapest, 2006. 45 Lásd pl. Ács Zoltán, Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Átdolgozott kiadás, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1996; Bodonyi I., Idők szorításában, Budapest, 2002, 13-46. old. (=„Magyarország nemzetiségeinek útja a trianoni békéig”). „A Magyarországot lakó népek és szomszédaik közel egy időben indultak el a modern polgári nemzetté válás útján. A dinasztiák Európáját a nemzetek Európája váltotta föl. Az uralkodóhoz és a hazához, lakóhelyhez való kötődés helyére az etnikumhoz tartozás, a közös nyelv, történelmi múlt és kultúra került, mely a 19. század második felére Európa keleti felében is kiegészült azzal a politikai törekvéssel, hogy egy adott etnikum kiterjedésének határait megfeleltesse az államhatárokkal. (…) Nemzet és állam egymásnak való megfeleltetése, az úgynevezett államnemzet koncepció gyakorlatba való átültetése, az etnikai önmegvalósítás, mely a forradalom utáni Franciaország történelmi tapasztalatából sarjadt, Kelet-Európában és Magyarországon is óriási nehézségekbe ütközött.” Bodonyi I., i. m., 22. old. A kérdésre vonatkozóan lásd pl. Ring Éva, Államnemzet és kultúrnemzet válaszútján. A modern nemzetek születése Kelet-Közép-Európában, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2004. 46 „A Diploma bizonyos mértékben megfelelt a főleg protestánsokból álló erdélyi uralkodó osztály érdekeinek, és összhangban volt az erdélyi önállóság ideológiájával, az ún. transsylvanizmussal, mert meghagyta az ország rendi önkormányzatát, és megőrizte a protestáns vallások túlsúlyát a katolikussal szemben.” P. Szőke J., Márton Áron, Innsbruck, 1988, 52–53. old.

26

nem akadályozta az „egy állam, egy vallás” elvét valló Habsburgokat abban, hogy mindent megtegyenek a katolicizmus erősítésére, elsősorban az erdélyi protestáns uralkodó réteg hatalmának és befolyásának a gyengítése és a visszaszorítása érdekében. Ezen törekvésükkel Erdélyben gyakorlatilag politikai és hatalmi tényezővé tették a vallást, amely már jól meghatározott nemzeti vonásokkal rendelkezett.47 A vallás, mint nemzetstratégiai és geopolitikai tényező azóta is megőrizte időszerűségét Erdélyben. „A szigorúan és nemes értelemben vett vallási meggondolások mellett – ugyanis – hatalompolitikai szándékok is vezették III. Károlyt az erdélyi püspökség 1713ban történő helyreállításában”.48 A Habsburg-kormányzat valláspolitikai törekvéseinek másik – mindmáig kiható – megnyilvánulása a görög keleti románság uniójának a szorgalmazása volt a katolikus egyházzal. Ezen a téren, aránylag rövid idő alatt látványos sikert értek el. 1697 és 1701 között – a magyar jezsuiták (pl. Baranyi Pál László) munkájának köszönhetően – létrejött az unió, amely az egyesült klérus számára társadalmi felemelkedést és státust biztosított.49 Ennek fejében az uniátus egyház elismerte a pápai – és egyben a Habsburg császári – fennhatóságot, illetve elfogadta a tisztitótűzre (purgatórium50), az eucharisztiára (kovásztalan kenyér használatának érvényessége) és a Szentlélekre vonatkozó (az Atyától és a Fiútól származik; filioque vita51) katolikus tanítást, miközben megtarthatta liturgikus szokásait és hagyományait. Mindennek köszönhetően az egyszerű, a hatalmi viszonyokat és a teológiai tanítást amúgy sem ismerő hívek gyakorlatilag nem is érzékelték magának az uniónak a tényét. Politikailag azonban az unió rendkívül fontos lépésnek számított, mivel a központi kormányzat lényegesen megnövelte a katolikusok számát, és az erdélyi románság döntő többségét a bécsi
47 Lásd pl. „Erdély és a Habsburg valláspolitika a 17. század utolsó évtizedeiben”, Múlt-kor történelmi portál (http://mult-kor.hu/20051125_erdely_es_a_habsburg_vallaspolitika_a_17_szazad_ utolso_evtizedeiben) (Letöltés: 2009. október 19). 48 P. Szőke J., i. m., 54-55. old. 49 Lásd Marton József, „ A gyulafehérvári vallási unió (1697–1701). Apor István és Baranyi Pál László szerepe az unió létrejöttében”, Studia Universitatis Babeş-Bolyai, Theologia Catholica Latina 48, 2003/1, 111–120. old. 50 Erre vonatkozóan lásd Jacques Le Goff, La naissance du purgatoire. (Bibliotheque des histoires), Gallimard, Paris, 1982. 51 Lásd pl. Peter Gemeinhardt, Die Filioque-Kontroverse zwischen Ost- und Westkirche im Frühmittelalter. (Arbeiten zur Kirchengeschichte, 82), Walter de Gruyter, Berlin – New York, 2002.

27

udvari politika közvetlen befolyása alá vonta. A görög katolikussá lett románokat most már szembe lehetett állítani az erdélyi magyarsággal, és annak protestáns vezető rétegével, amely egyáltalán nem lelkesedett az „anyaországgal” való egyesülésért, és nem is igen szorgalmazta azt. Ezen lépésükkel a katolikus Habsburgok a német nyelvű és kultúrájú, ellenben evangélikus vallású szászoktól független második tömegbázist teremtettek maguknak Erdélyben, és következetes munkával elkezdték az irántuk elkötelezett és hűséges uniátus vezető román papi réteg kinevelését. Ide vezethető vissza tehát az a gyakorlat, hogy az erdélyi románok minden sérelmükkel mindig közvetlenül a bécsi udvarhoz és magához a császárhoz fordultak – hiszen mindent onnan kaptak –, és talán soha nem értették (vagy nem is akarták megérteni!) a birodalomnak, és később a dualizmus korabeli monarchiának, az évszázadok folyamán kialakult jog- és intézményrendszerre épülő működési mechanizmusát. Ezt igazolja az erdélyi román (a balázsfalvi görög katolikus és a nagyszebeni ortodox) püspököknek a II. Lipót császárhoz 1791. március 11-én benyújtott Supplex Libellus Valachorum c. emlékirata,52 amely többek között az erdélyi románság negyedik rendi nemzetként való elismerését kérte; később pedig az elhíresült Memorandum,53 amely nemzetközi visszhangot kiváltó perrel végződött (1892–1894-ben), rendkívül sokat rontva Magyarország megítélésén. Mindez elsősorban annak köszönhetően vált lehetségessé, hogy a Habsburgok támogatták a román görög katolikus egyházszervezet kiépülését. „Az 1700-ban egyesült románok részére 1701-ben I. Lipót Gyulafehérvár székhellyel keleti szertartású püspökséget állított föl. XIII. Ince pápa 1721-ben a román és egyéb nemzetiségű egyesültek részére Fogaras székhellyel új egyházmegyét létesített, amely III. Károlytól 1736-ban megkapta a balázsfalvi [Apafi] uradalmat.”54 Az 1742. július 20-i királyi rendelet pedig a görög katolikus vallásúakat – társadalmi helyzetre és státusra való tekintet nélkül – a kiváltságos, nemesi rendek közé sorolta. Ezt a rendelkezést azonban az 1743. au52 Lásd Köllő Károly, Supplex Libellus Valachorum, Kriterion, Bukarest, 1971. 53 Lásd Ioana Alexandra Negreanu (szerk.), De la pronunciament la memorandum, 1868–1892: mişcarea memorandistă, expresie a luptei naţionale a românilor, Arhivele Statului din România, Bucureşti, 1993. 54 P. Szőke J., i. m., 55. old.

28

gusztus 21-i nagyszebeni országgyűlés csak a görög katolikus vallású román nemesekre és egyháziakra korlátozta. A császári udvar azon politikai húzása, hogy a vallási hovatartozás révén egyenrangúvá tegye a magyar nemest és a görög katolikus román jobbágyot – miközben a többi jobbágy, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül, megmarad a teljes jogfosztottság állapotában – tulajdonképpen a román–magyar ellentétet alapozta meg, és az ellenségeskedés csíráit szórta szét az erdélyi társadalomban. A nagyszebeni országgyűlésnek a görög katolikus románokról szóló határozata elleni tiltakozás kinyilvánítása céljából ugyanis a fogarasi román görög katolikus püspök, Inocenţie Micu-Klein, 1744. július 6-án, Balázsfalván zsinatot hívott össze, majd a felelősségre vonás elől Rómába menekült. A császári rendelet azonban nem csupán román–magyar ellentétet szült, hanem magát az erdélyi románságot is megosztotta, hiszen a nem egyesült (vagyis görög keleti vagy ortodox) papság semmiféle kiváltságban nem részesült. Ellenben azzal, hogy a karlócai ortodox érsek fennhatósága alá helyezték magukat részesültek a szerb ortodoxokat megillető vallásszabadságban. A románságnak ez a megosztottsága, a görög keletiek létszámának erőteljes növekedésével párosulva, 1759-ben nyílt lázadásba torkollott, amely a görög katolikus egyház és a földesúri hatalom ellen irányult. A lázadás leverése után, 1761-ben, Brassó székhellyel, Mária Terézia román ortodox püspökséget állított fel. 1784-ben ennek a székhelye került át Nagyszebenbe. A román görög katolikus egyház felállítása és megszervezése, illetve az általa elindított nemzeti vonatkozású politikai küzdelem a román kultúra erőteljes fellendülését – illetve a román nemzeti tudat fölébresztését és a magyarellenes érzelem megerősödését55 – eredményezte Erdélyben, és kihatással volt magára a román ortodoxiára is. A történelem iránti érdeklődés következtében pedig kibontakozott az a latin irányzat, amely szorgalmazta a cirill betűs írás helyett a latin ábécé használatára való áttérést.
55 A Gheorghe Bariţiu szerkesztette Gazeta Transilvaniei c. folyóiratban ezeket lehetett olvasni (1849. december 1.): „Minden román csak román nőt vegyen feleségül! Minden román császárhűségben nevelje gyermekeit igazi románokká! Vésse minden román atya gyermekei szívébe, hogy csak román lehet a románnak igazi testvére! Ha fölösleges pénzed van, kizárólag román bankba vidd! Tiltsd meg gyermekeidnek zsidó kocsmák látogatását! Bármi kevéssel, de erődhöz képest támogasd a román egyházakat és iskolákat!” Domokos P. P., Rendületlenül…, Budapest, 1989, 38–39. old.

29

1848–49-ben a magyarság és a románság szervezetten és fegyveresen került szembe egymással.56 Ebben oroszlánrésze volt Andrei Şaguna nagyszebeni ortodox püspöknek,57 aki Erdély és Magyarország uniója ellen foglalt állást, miközben Lemény János fogarasi görög katolikus püspök az 1848. május 30-i kolozsvári rendi országgyűlésen megszavazta azt. A magyar szabadságharc leveréséből az erdélyi románság aránylag kevés hasznot húzott. Érdekes módon azonban a legkiemelkedőbb engedmény szintén vallásos jellegű volt. „IX. Pius a bécsi kormány kérésére az egyesült románok részére az esztergomi érsektől független metropoliát szervezett. A pápa a fogarasi püspökséget Gyulafehérvár-Fogaras néven érsekség rangjára emelte (1850), és ide osztotta be a nagyváradi (1777), valamint az újonnan alapított lugosi és szamosújvári püspökségeket (1852).”58 Ezzel az erdélyi román görög katolikus egyházszervezet sokkal kiépítettebbé vált, mint annak magyar római katolikus megfelelője. Arról nem is beszélve, hogy a római katolikussal szemben több főpapi rangú egyházi méltósággal rendelkezett; illetve, hogy az önállóságot élvező román görög katolikus érsek rangban és méltóságban az erdélyi magyar római katolikus püspök fölé került. Haynald Lajos erdélyi püspök (1852–1863) hasonló jellegű kérését, hogy az erdélyi püspökség emeltessék érseki rangra, és a Székelyföldön létesüljön két olyan püspökség, amelyek a moldvai és a havasalföldi katolikusok lelki szükségleteit is ellátják, a bécsi udvar elutasította. Ennek eredményeképpen a Vatikán is tárgytalanak tekintette. Nagy vonalakban tehát ez volt Erdély valláspolitikai helyzete akkor, amikor a kölcsönösen egymásra utalt Habsburg-háznak és a magyar uralkodó osztályoknak 1867-ben sikerült kiegyezniük egymással.59
56 Dél-Nyugat-Erdély (Hunyad és Fehér megye) demográfiai összetételének a megváltozásában fontos szerepet játszott mind a Horea, Cloşca és Crişan vezette felkelés (1784), mind pedig az 1848–49-es román vérengzések (főleg Hegyalja vidékén). Ez utóbbi során pusztult el a nagyenyedi kollégium is (1849. január 8–11). Egyébként mindkét eseménynél kimutatható a vallásos jellegű ideológiai indíttatás és a román ortodox papok szerepe is, amit a marxista színezetű történetírás végeredményben elkendőzött. 57 Lásd pl. Keith Hitchins, Orthodoxy and nationality: Andrei Saguna and the Rumanians of Transylvania, 1846-1873. (Harvard Historical Studies, 94), Harvard University Press, Cambridge (Mass) – London, 1977 (román ford. Bukarest, 1995). 58 P. Szőke J., i. m., 65. old. 59 Lásd Cieger András (szerk.), A kiegyezés. (Nemzet és emlékezet, 5), Osiris Kiadó, Budapest, 2004.

30

A kiegyezés következményeként megalakult Osztrák–Magyar Monarchia keretében tulajdonképpen véget ért Erdély három évszázados különállása, és megkezdődött a Magyarországgal való egyesülés/egyesítés gyakorlati megvalósítása. Az unió az erdélyi románságban heves ellenállást váltott ki, amelynek 1868. május 15-én Balázsfalván hangot is adtak. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a román vezetők tudatára ébredtek a Béccsel való közvetlen kapcsolat megszakadásának. I. Ferenc József azonban tett még egy gesztust irányukba. 1868. június 24-én szentesítette az önálló nagyszebeni román ortodox metropolia felállítását előirányzó törvénycikkelyt. Az erdélyi románság az autonómia melletti kiállás és a passzív ellenállási politika mellett döntött; „miközben az Erdélyen kívüli románok bekapcsolódtak a magyar politikai életbe, és 22 képviselővel részt vettek a parlament munkájában”.60 A nagyszebeni román ortodox metropolia felállítása, illetve Andrei Şaguna püspök személyisége és szerepvállalása azonban azt eredményezte, hogy a valláspolitikai hadszíntéren Nagyszeben fokozatosan háttérbe szorította Balázsfalvát – vagyis az ortodoxia a görög katolicizmust –, amely már nem támaszkodhatott a katolikus bécsi udvarra. 1884ben Nagyszebenben megalakult a Tribuna c. napilap,61 amely maga köré tömörítette a magyar kormány politikáját hevesen ellenző és bíráló román fiatalságot. 1892 elején ebben a szellemi környezetben született a vízválasztónak vagy fordulópontnak tekinthető Memorandum, amelyet egy 300 fős küldöttség közvetlenül a császárnak akart átadni, s amely kétségbe vonta a kiegyezés és az unió létjogosultságát. A magyar kormány erre a lépésre perrel válaszolt (1894), s így az erdélyi románság ügyére nemzetközileg is felfigyeltek, amit a különböző nyelveken (francia, angol, német) megjelent korabeli könyvek sokasága is mutat. Kétségtelen, hogy a független román királyság megalakulása sem hagyta hidegen az erdélyi románságot, mint ahogy megváltoztatta a térség geopolitikai viszonyait is.62
60 Bodonyi I., Idők szorításában, Budapest, 2002, 36. old. 61 Lásd pl. Bíró Sándor, A Tribuna és a magyarországi román közvélemény. (Erdélyi tudományos füzetek, 128), Minerva, Kolozsvár, 1941. 62 Lásd pl. Jancsó Benedek, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. 1–2 kötet, Lampel, Budapest, 1896 és 1899; Uő., Erdély és a nagyromán aspirációk. (A Szabad Lyceum Kiadványai, 5), Szabad Lyceum, Budapest, 1918; Uő., A román irredentista mozgalmak

31

A politikai harc mellett az erdélyi románság ügyesen kihasználta a magyar jogállamiság biztosította lehetőségeket: kulturális (pl. Astra egyesület), pénzügyi (bankok, pl. az Albina) és gazdasági téren. Ugyanakkor a román görög katolikus és ortodox egyházak kiterjedt alsó és középfokú iskolahálózatot építettek ki, és komolyan hozzájárultak egy szélesebb román értelmiség megteremtéséhez. Mindebben fontos szerepet játszott az a vagyoni gyarapodás, mely az 1848-as forradalmi törvénykezés végrehajtásának köszönhető. A román jobbágyság ennek eredményeképpen ugyanis megszabadult a tizedtől, az úrbéri szolgálattól és minden fizetési kötelezettség nélkül földhöz jutott. 1872-ben megalakult a kolozsvári magyar királyi tudományegyetem. A reformátusok törekvéseit, hogy teológiai akadémiájukat az egyetem fakultásává léptessék elő, azonban nem koronázta siker; mint ahogy sikertelennek bizonyult Fogarassy Mihály erdélyi katolikus püspök (1864–1882) azon törekvése is, hogy a gyulafehérvári hittudományi főiskolát (papnevelő szemináriumot) három fakultásos akadémiává fejlessze. A XX. század első évtizedében az erdélyi románság vezetői feladták a passzív magatartást és az aktív politizálás útjára léptek, mivel Ferenc Ferdinánd trónörököstől63 a Monarchia átalakítását remélték. A magyarországi politikai viszonyok (Tisza István kormánya) és a nemzetközi helyzet alakulása (I. világháború) azonban teljesen más mederbe terelték az erdélyi kérdés megoldását.

2. Ruszinok64 A románokkal, szlovákokkal és szerbekkel ellentétben Kárpátalja őshonosnak mondható nemzetének – a paraszti sorú ruszinoknak (vagy ruténeknek, akik a XIII. sz. második felétől élnek a területen)
története. (Historia incognita), Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2004 (eredeti megjelenés: Budapest, 1920). 63 Lásd Eöttevényi Olivér, Ferenc Ferdinánd, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991 (eredeti megjelenés: Budapest, 1942). 64 A ruszinokra vonatkozóan lásd pl. Bonkáló Sándor, A rutének (ruszinok). Sajtó alá rendezte, jegyzetekkel ellátta és az Utószót írta Salga Attila. Második, bővített kiadás, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Basel – Budapest, 1996.

32

– a nemzetépítésében soha nem játszott központi szerepet a magyarellenesség (és a területi követelés).65 Ez kétségtelenül annak köszönhető, hogy a ruszin identitás formáját, szervezeti, eszmei-ideológiai és kulturális keretét meghatározó görög katolikus egyház (munkácsi püspökség66), amely az 1646-os (április 24.), a papoknak társadalmi felemelkedést biztosító,67 ungvári unió eredményeképpen jött létre,68 mindig is szervesen betagolódott a magyar katolikus egyházszervezeti rendszerbe, és soha nem vált magyarellenessé. Nem véletlen, hogy a XX. sz. elején a megerősödő kárpátaljai russzofil irányzat egyértelműen az ortodoxia (pravoszlávia) köntösébe burkoltan tevékenykedett, és a görög katolikus egyházat igyekezett bomlasztani a hívők áttérítésével, ami feszültségeket és konfliktusokat okozott (pl. máramarosszigeti „rutén skizmaper”69), de meghatározó tömegbázist nem tudott teremteni. Ugyanakkor az is fontos tény, hogy történelme folyamán – egészen a legújabb korig – a kárpátaljai ruszin görög katolikus egyház független volt a nyugati ukrán görög katolikus egyháztól, amely a lengyelországi ortodox egyházból alakult (breszti unió, 1596-ban70); illetve, hogy a magyar és az ukrán nemzetépítés valójában nem keresztezte egymást (az ukránoknak nincsenek tapasztalataik a történelmi Magyarországról, mivel Galícia a Monarchia idején is Ausztria fennhatósága alatt állt). Az ukrán nacionalista történetírás azon újkori nézete, misze65 A ruszinok hűséget tanúsítottak mind a Rákóczi-, mind pedig az 1848–1849-es szabadságharcban. 66 Lásd Hodinka Antal, A munkácsi görög-katholikus püspökség története, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1909; Botlik József, „Út a munkácsi püspökség felállításáig (1690–1771)”, in: P. Punykó Mária (szerk.), „Hét kereszt alatt felkelek”. Kárpátaljai néprajzi és honismereti dolgozatok, Hatodik Síp Alapítvány Budapest – Mandátum Kiadó, Beregszász, 1997, 80–95. old. 67 Pl. jobbágysorból való kiemelkedés, képzési lehetőség a katolikus egyetemeken (történetesen Rómában). 68 Az unió elveit a Basel-Ferrara-Firenzei Zsinat (1431–1445) fogalmazta meg 1439-ben. A pápa főségének és joghatóságának, a filioque tannak és a kovásztalan kenyér érvényes eucharisztikus használatának az elismerésével az ortodoxok lényegében katolizáltak. Ennek fejében viszont megtarthatták liturgiájukat és egyházfegyelmüket (pl. nős papság), miközben elnyerték a katolikus papokat megillető jogokat és privilégiumokat. Később az ungvári unió szolgált modellül az erdélyi ortodox románok uniójához. 69 Lásd Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 182-188. old.; Gönczi Andrea, Ruszin skizmatikus mozgalom a XX. század elején, PoliPrint – II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Ungvár – Beregszász, 2007; Uő., „Ruszin skizmamozgalom a XX. század elején”, in: Kupa László (szerk.), Vallás és etnikum Közép-Európában. Tanulmányok, B&D Stúdió, Pécs, 2008, 165–177. old. 70 Lásd pl. Bert Groen – Wil van den Bercken (szerk.), Four hundred years Union of Brest (1596– 1996): a critical re-evaluation. (Eastern Christian Studies, 1), Peeters, Leuven, 1998.

33

rint Kárpátalja a magyar honfoglalás előtt a kijevi Ruszhoz tartozott tulajdonképpen az 1945-ös, Szovjetunió általi bekebelezést hivatott legitimálni. Hiszen az 1920-es évek előtt Kárpátalján sem orosz, sem pedig ukrán őslakosság nem élt. A terület hányatottsága azonban korábban kezdődött. Kárpátalja esete ugyanis beszédesen bizonyítja, hogy a nagypolitikában nincsenek elvek és értékek, hanem csakis érdekek és stratégiák. Mindebben pedig az a lakosság jön a legkevésbé számításba, akikről rendszerint szűk körben szokás dönteni. Kárpátalja hovatartozásáról pl. – amelynek a frissen kikiáltott Magyar Köztársaság Ruszka Krajna néven területi autonómiát adott (1918. december 21-i. X. Néptörvény A Magyarországon élő ruszin (ruthén) nemzet autonómiájáról71) –, az I. világháború végén, az Amerikába emigrált ruszinok véleménye alapján döntöttek a nagyhatalmak (1919. március 13-án),72 miközben a Görög Katholikus Szemle 1918. január 20-i száma a következő állásfoglalást fogalmazta meg: a rutén „ép(p) oly szerves tagja a magyarságnak, mint a színmagyar nép, s a kettő között csak annyi a különbség, hogy az egyik magyarul, a másiknak egy része ruténül beszél. Nemzeti kívánságaik a ruténeknek nincsenek, nem is voltak, mint a délvidéki szerbeknek, az erdélyi szászoknak vagy románságnak, amely nemzetiségek államot akarnak létesíteni az államban.”73 A területet Csehszlovákia kapta meg annak fejében, hogy – álságosan – széles körű autonómia megadására kötelezte el magát. Kárpátalja neve Podkarpatszka Rusz, Ruszinszkó lett.

3. Szlovákok A szlovákoknál is érzékelhető nemzeti (nyelvi) és felekezeti összefonódás gyakorlatilag ugyanazokat a vonásokat és fejlődési pályát kínálja elemzésre, mint más közép-kelet-európai (vagy egyszerűen csak európai) nép esetében. Ami mégis sajátságosnak tekinthető, az a saját – „nemzetinek” is mondható – politikai és egyházi struk71 Lásd Magyar Törvénytár. 1918. évi törvénycikkek és néptörvények, Franklin Társulat, Budapest, 1919; illetve Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján I, Nyíregyháza, 2005, 389–393. old. 72 Lásd Móricz K., Kárpátalja sorsfordulói, Budapest, 2001, 20–21. old. 73 Idézi Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 217. old.

34

túra hiánya. Évszázadokon keresztül ugyanis a szlovákok szervesen betagolódtak a magyar állam- és (szentistváni) egyházszerkezetbe (esztergomi, nyitrai és egri püspökségek); történelmük során pedig követték annak alakulását, és osztoztak hányatottságában. Európa középkori politikai és egyházi strukturálódásának eredményeképpen a szlovákok (a románokkal, az ukránokkal és a szerbekkel ellentétben) a nyugati – vagyis latin – kereszténység félterére kerültek; gyakorlatilag egy táborba a magyarokkal. Évszázadokon keresztül tehát a szlovák nyelv – akárcsak a magyar – azon társadalmi rétegek hétköznapi kommunikációs eszközét jelentette, akiknek nem volt beleszólásuk a történésekbe. Egyházi vonatkozásban a liturgia egységes latin nyelve pedig eleve kizárta a „nemzeti” nyelv problémáját. Ebben az egységes nyugat-európai rendszerben a törés a reformáció időszakában következett be. Hatására ugyanis teret nyert a nép hétköznapi nyelve, és elindult az egyes nemzetek irodalmi és kulturális fejlődése. A későbbi (cseh)szlovákiai politikai térben ily módon – az erőviszonyok függvényében – több keresztény felekezet szerveződött meg. A katolikusok mellett megjelentek az evangélikusok, reformátusok és – az 1646-ban megkötött ungvári uniót követően – a görög katolikusok. A szlovák nyelv azonban továbbra is háttérbe szorult mivel a protestánsok a cseh (illetve a magyar) liturgikus nyelvet használták. Amikor a XVIII. században elindult a nemzeti nyelvek felértékelődése és hivatali használatba kerülése, a katolikus alsópapság és értelmiség erőteljesen kivette a részét a szlovák irodalmi nyelv kikristályosításában és használatának az előmozdításában, illetve a szlovák nemzeti mozgalom kibontakoztatásában.74 Mindebben fontos szere74 Ennek hátterében mindenekelőtt a szlovák elem XVIII. századi térhódítása áll, amely összefügg a török hódoltság idején elszenvedett népességveszteséggel. Ellenben nem ez az egyedüli ok. „A szlovák elem spontán térhódítását a magyar etnikum rovására a tudós Bél Mátyás (1684–1749), e jelenség megfigyelője és leírója, többek között a következő szavakkal jellemezte: ‘Míg a magyarok fogynak, addig a szlovákoknak egyre jobban megy soruk, nem is annyira a vagyonosságban, mint inkább számbeli súlyuknál fogva. Ritka az olyan falu, amelyben nem lennének szlovákok. A magyarok ezekből elköltöznek, és településeiket átengedik a szlovákoknak, de ha helyben is maradnak és tovább a szlovákokkal élnek együtt, nem szaporodnak. A szlovák családban három, négy, sőt hat gyermek is van, a magyarban egy vagy kettő. A fiatalabb magyar nemzedék nemcsak a szlovákok szokásait sajátítja el, hanem azok nyelvét is, és az öregek kihalásával ők is szlovákokká válnak. De sokan azok közül az idősebb magyarok közül is, akik azelőtt a szlovák nyelvet nem bírták, most úgy beszélik ezt a nyelvet, mint a született szlovákok.” Popély Gy., Népfogyatkozás, Budapest, 1991, 14. old. Lásd még Kőrösy József, A

35

pet játszott pl. az a pozsonyi katolikus szeminárium, amelyet II. József (1780–1790) alapított, és ahol programszerűen is tanulmányozták a szlovák nyelvet. Ezt végül Anton Bernolák (1762–1813) kodifikálta a nyugat-szlovákiai (vagyis Nagyszombat-környéki) nyelvjárásra alapozva (Grammatica Slavica, Pozsony, 1790). Az ő nevéhez fűződik a Szlovák Tudományos Egyesület megalapítása is (Nagyszombat, 1792). Ennek titkára és legaktívabb tagja egy katolikus pap lett: Juraj Fándly (1750–1811). Jóllehet néhány év után megszűnt, az egyesületnek mégis sikerült megjelenítenie az önállóság eszméjét. A háttérbe szoruló mozgalmat az 1820-as évek közepén szintén egy katolikus pap, Juraj Palkovič kanonok (1769–1850), élesztette újra, aki egyben a Bibliát is lefordította a Bernolák-féle szlovák nyelvre. Munkáját az önmagát „szlávnak” deklaráló Rudnay Sándor esztergomi érsek (†1831) támogatta. A szlovák katolikus alsópapság önállósági gondolatával ellentétben – akik egy magyar jellegű egyházi intézményrendszerben a szintén katolikus magyaroktól csakis nyelvi/nemzeti alapon tudták önmagukat elhatárolni – és vele mintegy párhuzamosan, a szlovák protestáns értelmiség a csehszlovák nemzeti és nyelvi egység gondolatát képviselte, és ragaszkodott a szlovakizált cseh biblikus nyelvhez. Ennek kétségtelenül a felekezeti együvé tartozás volt az alapja. Az eszme szellemi központja Pozsony volt; mégpedig az 1607-ben alapított pozsonyi evangélikus líceum Cseh-Szláv Nyelv és Irodalom Tanszéke, amely a XIX. század elejétől kezdődően határozottabban is megjelenítette ezt a gondolatot. A szlovák nemzeti tudat kikristályosodásában fontos momentumnak tekinthető a magyar országgyűlés 1840-ben hozott törvénye, amely előírta a magyar nyelv használatát az egyházakban, és kötelezővé tette annak ismeretét a papok és a lelkészek számára. Ugyanakkor az anyakönyvek nyelve is a magyar lett.75 A történet érfelvidék eltótosodása, Budapest, 1898; valamint Kocsis Károly, Etnikai változások a mai Szlovákia és a Vajdaság területén a XI. századtól napjainkig. (Az etnikai térszerkezet átalakulásának sajátosságai). (Politikaelméleti füzetek, 4), ELTE BTK Politikaelméleti Továbbképző Intézete, Budapest, 1989. 75 Ez volt az 1840. évi VI. törvénycikk. Lásd Balogh Margit–Gergely Jenő, Állam, egyházak, vallásgyakorlás Magyarországon. 1790–2005. I. kötet: 1790–1944. (História Könyvtár. Okmánytárak, 2), História – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2005, 172–173. old. Később, az 1844. évi II. törvénycikk értelmében, a magyar államnyelv lett (hivatali, közigazgatási és közoktatási).

36

dekessége, hogy a szlovákok a latin nyelv megtartását kérték abban a Szlovák felségfolyamodvány-ban, amelyet 1842. június 4-én adtak át Metternich kancellárnak. Mivel ez evangélikus kezdeményezés volt (200-an írták alá), 1842 nyarán, az – egyértelműen a Habsburg birodalomhoz kötődő – egyház egyetemes konventje az akció szervezőit „hazaárulóknak” bélyegezte. Ez is mutatja az egyházi és a politikai hatalom korabeli szerves összefonódását. Az egyházi döntés következtében Ľudovít Štúrt (1815–1856)76 – aki a közép-szlovák nyelvjárásra alapozva megalkotta a szlovák irodalmi nyelvet – menesztették a pozsonyi líceum tanári állásából.77 Tiltakozásul a diákok egy része követte őt és Lőcsére távozott. A Štúr által megalkotott szlovák irodalmi nyelv (A szlovák nyelv elmélete, 1846) lehetővé tette a katolikusok és az evangélikusok közeledését.78 Ennek köszönhetően a szlovák nemzeti mozgalom, legalábbis a nemzeti nyelv kérdését illetően, egységessé vált. Ugyanakkor az addig főképpen nyelvi és kulturális kérdés politikai dimenziót kapott. A következő lépést a Matica slovenská 1863. augusztus 4-én, Turócszentmártonban tartott alakuló közgyűlése jelentette, amely betetőzte Cirill és Metód Nagymoráviába érkezésének ezeréves jubileuma ünnepségeit. A katolikus és protestáns szlovákok egymásra találását tükrözte a szervezet vezetőségének az összetétele is – jóllehet továbbra is voltak ellentétek. Első elnöke Štefan Moyzes katolikus püspök (1797–1869), első alelnöke pedig Karol Kuzmány evangélikus lelkész (1806–1866) lett. A Matica slovenská-t a magyar kormány 1875. november 12-én szüntette meg; közadakozásból származó vagyonát pedig az állam egyszerűen elkobozta. Ezt megelőzően – 1874–1875-ben – záratta be a magyar kormány az 1860-as
76 A szlovák romantika és nemzeti mozgalom vezető személyisége a ruszofil pánszlávizmus eszméjének jelentős képviselője is volt egyben (lásd A szlávság és a jövő világa c. híres-hírhedt művét). Személyére vonatkozóan lásd Rudolf Chmel, „Ľudovít Štúr a szlovákok emlékezetében”, Fórum 11, 2009/1, 3–26. old. 77 Az intézményre vonatkozóan lásd pl. Fukári Valéria, Egy régi alma mater. A pozsonyi evangélikus líceum és teológiai akadémia utolsó negyven éve. (1882–1923), Kalligram, Pozsony, 2003. 78 Ebben a közeledésben minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy ezt megelőzően, az 1840es nyelvtörvény mellett, a szlovákok (főként az értelmiség) veszélyérzetét gróf Zay Károly evangélikus főfelügyelő azon terve is fokozta, mely az evangélikus (német és szlovák) és a református (magyar) egyházak egyesítését helyezte kilátásba. Erre vonatkozóan lásd Varga János, Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. Köszönet Gaucsík Istvánnak, hogy erre a mozzanatra felhívta a figyelmemet.

37

években megnyílt nagyrőcei és turócszentmártoni evangélikus, valamint a znióváraljai katolikus szlovák gimnáziumokat. Egyedül az 1869-ben alakult Szent Adalbert Társulat szlovák katolikus egyházi kulturális szervezetet sikerült egészen 1918-ig fenntartani. Tehát ha tárgyilagosan nézzük a dolgokat, a szlovák sérelmek és frusztrációk nem tekinthetők teljesen megalapozatlanoknak. Az idő közelsége miatt, a Monarchia felbomlása után, hatalmi pozícióba kerülő szlovákok kétségtelenül rendelkeztek olyan személyes élményekkel, illetve családi tapasztalatokkal, amelyek mindenképpen alkalmasnak tekinthetők valamiféle bosszúvágy táplálására.79 A XIX. század utolsó évtizedeiben a fiatal szlovák katolikus értelmiségiek – szűkre szabott mozgásterük keretei közepette – a XIII. Leó pápa által 1891-ben kiadott Rerum novarum enciklikából merítettek ihletet. Céljuk közös volt a nép körében tevékenykedő papokkal: a szlovák parasztság felemelése80 a gazdasági egyletek, a népművelés, az alkoholizmus ellen folyatott harc révén. Mindezt az Anton Bielek (1857–1911) és Andrej Hlinka (1864–1938) kiadta Ľudové noviny fogta össze. Andrej Hlinka a Szlovák Nemzeti Párt katolikus, ún. népi szárnyának volt a vezéralakja. Az 1906-os választások alkalmával kifejtett tevékenysége miatt Párvy Sándor szepesi püspök (1848–1919) felfüggesztette, és eltiltotta a papi tevékenységtől. 1913 júliusában, Zsolnán, alakult meg a Hlinka vezette Szlovák Néppárt, amely a keresztényszocializmus talaján indult, majd tekintélyuralmi és nacionalista lett. Ez a Párt képviselte és testesítette
79 R. Service angol történész a Lenin életrajzában pl. meggyőzően mutatja be, hogy milyen hatalmas erő rejtőzhet a bosszúszomjban és a gyűlöletben. Robert Service, Lenin. Egy forradalmár életrajza, Park Könyvkiadó, Budapest, 2007. 80 Erre vonatkozóan Andrej Hlinka 1934-ben a következőket írta: „Fiatal plébános és pap voltam Háromszlécsen. Saját szememmel láttam a szlovák nép nyomorát, minden neki jutott ütés és sérelem fájt nekem. Agyonkínozta a bürokratizmus, kiszipolyozta a zsidóság. A hivatalok semmit sem segítettek, otthon nem volt kilátás a helyzet javítására. Kénytelenek voltunk külföldi segítség után nézni.” Chmel R. (szerk.), A szlovákkérdés a XX. században, Pozsony, 1996, 184. old. A szlovákság társadalmi helyzetének ilyen jellegű érzékelése minden bizonnyal összefüggött azzal a ténnyel, hogy „a városok nemzetiségi vidékeken is nagyrészt magyar nyelvűek és kultúrájúak voltak, amelyeknek a polgárosodás előrehaladtával valóban jelentős asszimilációs hatásuk volt. A magyar anyanyelvű lakosság számát a magyarországi zsidóság egyre nagyobb méretű magyar nyelvűvé és magyar kultúrájúvá válása is hatékonyan növelte. Ez a rohamosan polgárosodó, az ország politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi életében egyre fontosabb pozíciókat meghódító réteg nemzetiségi vidékeken is zömmel a magyar elem sorait szaporította. Ez a jelenség főleg a Felvidéken, ott is leginkább a városokban volt szembeötlő. A századfordulón a felvidéki városok magyar anyanyelvű polgárságának jelentős részét már a megmagyarosodott honi zsidóság alkotta.” Popély Gy., Népfogyatkozás, Budapest, 1991, 15. old.

38

meg a szlovák autonómia eszméjét81 a csehszlovák nemzetegység (čechoslovakizmus) fikcióját már-már államvallásként kezelő Csehszlovákiában.82 A XIX. századi szlovák–magyar kapcsolatok fejlődését szem előtt tartva, katolikus viszonylatban nyugodtan beszélhetünk a (közéleti szerepet is vállalni kész) szlovák érzelmű alsópapság és a magyar (vagy talán a valóságnak megfelelőbb uralkodóhű) felsőpapság szétválásáról. Amennyiben tárgyilagosan szemléljük az egyházi közigazgatást mindenképpen fonáknak mondható, hogy a szlovák többségű egyházmegyéket magyar főpapok irányították, még akkor is, ha a liturgia egységes latin jellege talán valamiképpen tompította az erősödő nemzeti ellentéteket. Ennek fényében azonban valamelyest talán érthetőbbé válik: miért van az, hogy a szlovákok napjainkban még csak hallani sem akarnak magyar katolikus püspökről Szlovákiában?!

4. Szerbek A Habsburg uralkodóháznak nyújtott katonai segítség fejében a birodalomban élő szerbek vallásszabadságot és rendezett közjogi helyzetet élveztek. Mindezt a császárok diplomákkal szabályozták (pl. I. Lipót 1690-ben, II. József 1790–1791-ben), amelyek ugyan kor81 Lásd pl. James Ramon Felak, „At the price of the Republic”: Hlinka’s Slovak People’s Party, 1929–1938. (Pitt Series in Russian and East European Studies, 20), University of Pittsburgh Press, Pittsburgh, 1994. 1930-ban Jozef Tiso a Párt ideológiáját a következőképpen határozta meg: „Az a politika, amely a nemzet javát tartja szem előtt, és célként a nemzet valóban egészséges fejlődését követi, az adott nemzet történelmére alapozza tevékenységét. Ebből a történelmi előfeltételből fakad a szlovák néppárt autonomista politikája. A szlovák nemzet életének eszményét gondolatvilágában a szlovák nemzet történelmének alapján dolgozza ki, s igyekszik ezt az eszményt megvalósítani a nemzet államrendjében. A szlovák nemzet történelme kategorikusan hangsúlyozza a szlovák nemzet egyediségét, önállóságát a nagy szláv családon belül. Ezt a múltat nem lehet figyelmen kívül hagyni és félreseperni anélkül, hogy az egész politikai vonal ne tévesztene irányt, és így előbb vagy utóbb eredménytelenül zátonyra ne futna. (…) A nemzet ugyanis a legtágabb meghatározás értelmében olyan emberek közössége, akiknek azonos az eredetük, a testtípusuk, természetük, egy a múltjuk, egy a nyelvük, azonosak a szokásaik, egy a kultúrájuk, azonosak a céljaik, és összefüggő területen szerves egységet alkotnak. (…) A szlovákok tehát sajátos nemzetet alkotnak, és a csehszlovák nemzet kifejezés csupán politikai értelemben helytálló, amikor a közös állam tagjait jelöli.” Chmel R. (szerk.), A szlovákkérdés a XX. században, Pozsony, 1996, 90–91. old. 82 A csehszlovák nemzetegység eszméjének ellentmond az ún. „pittsburghi egyezmény”, amelyet 1918. május 30-án kötöttek az Egyesült Államokban működő cseh és szlovák szervezetek képviselői. Ez Szlovákia számára bizonyos önállóságot biztosított a közös államban: saját országgyűlés és közigazgatás, saját bíróság, iskolahálózat, szlovák hivatali és közéleti hivatalos nyelvvel.

39

látozott és felügyelt, de végeredményben mégis egyféle önállóságot biztosítottak számukra. Arról nem is beszélve, hogy a karlócai szerb érsek joghatósága kiterjedt a birodalom minden ortodox alattvalójára (így pl. az ortodox románokra is). Mindez lehetővé tette a szerb polgári értelmiség kialakulását, amely lényegében a nemzeti mozgalom eszmei hordozója lett. A XIX. század eleji szerb felkelések, az orosz–török háború és a Porta hatalmának gyengülése következtében 1830-ban megalakult a szerb autonóm fejedelemség, Miloš Obrenovićcsal (1780–1860) az élen. Ezzel lényegében elindult egy autoriter, a belső konfliktusokat erőszak útján megoldó, államalakulat kiépülése, amely egyben a délszláv egység gondolatának a megvalósítását is felkarolta – természetesen szerb irányítással. Milán Obrenović (†1889) uralkodása alatt – akinek sikerült létrehozni a független szerb királyságot –, eléggé egyértelművé vált, hogy a szerbek számára politikai célkitűzés a Délvidék megszerzése, „a maga kiváló gazdasági adottságaival és viszonylag fejlett társadalmi viszonyaival”.83 Ez 1914. decemberében már kifejezett háborús célja a szerb vezetésnek – a délszlávok egyesítése ürügyén. Mindennek előzménye az 1848–1849-es szabadságharc leverését követően megalakított Szerb Vajdaság emléke, amelyet a Habsburg hatalom a szerbek hűséges szolgálata fejében hozott létre. Hiszen a felelős magyar kormány ellen az 1848 tavaszán fellázadó szerbek már április 14-én (karlócai gyűlés) megfogalmazták a kialakítandó Vajdaság (Vojvodina) gondolatát. Május 13. és 15. között pedig ezt hivatalosan is kimondták: „Itt a nagy számban megjelent papok, a környező városok polgársága, szerbiai fegyveres önkéntesek (szerviánusok), határőrtisztek, sőt, ekkor már egyszerű falusiak, a falvak parasztküldöttei teljesen szakítottak a magyarokkal. A gyűlés kitűzte az önálló szerb Vajdaság megalakulásának programját. Ez magába foglalta a Szerémséget a határőrvidékkel, Baranyát, Bácskát a csajkás zászlóaljjal, a Bánságot a határőrvidékkel és a kikindai kerülettel. Az egyik határozati pont kimondta, hogy a Vajdaság a nemzeti egyenjogúság alapján szövetségre kíván lépni Horvátor83 Domonkos L., Magyarok a Délvidéken, Budapest, 1992, 32. old.

40

szággal. Josip Rajačićot, a karlócai metropolitát pátriárkának84 , Stevan Šupljikac ezredest pedig a megszervezendő Vajdaság fegyveres erőinek vezérletére vajdának kiáltották ki. A Vajdaság közigazgatását a magyar kormánytól függetlenül működő, választott testületre, a főodborra bízták, melynek Stratimirović lett az elnöke. Május közepétől a déli megyék és a határőrvidék szerbek lakta területein a tényleges hatalmat a főodbor és az annak alárendelt helyi odborok gyakorolták. A karlócai gyűlés ezután követeléseinek elismerése és megerősítése végett a bécsi udvarhoz fordult annak a »szeretetnek és ragaszkodásnak a tolmácsolásával, amellyel a szerb nép az uralkodóház iránt viseltetik«. Az Innsbruckba érkezett küldöttségre azonban csalódás várt, mert az uralkodó elutasította kívánságaikat.”85 Ellenben 1849. november 18-án egy nyílt császári parancs mégis létrehozta a Szerb Vajdaságot és a Temesi Bánságot. A koronatartomány élén a vajda (vagyis maga a császár) állt. Központja Temesvár volt. A szerbek azonban gyakorlatilag semmiféle joggal nem rendelkeztek, hiszen a közigazgatás nyelvének a németet tették meg. Ebből is jól látszik, hogy ez lényegében véve nem volt több egy nyilvánvalóan magyarellenes büntető császári intézkedésnél. A császár végül 1860. december 27-én, ugyancsak rendeletileg, megszüntette a koronatartományt és visszaállították a megyerendszert. Mindennek ellenére a Vajdaság léte megmaradt és megszépült (mitizálódott) a szerb kollektív emlékezetben, s fokozatosan mintegy a követelések hivatkozási alapjává vált. Annál is inkább mivel a szerbek, ortodox egyházi intézményrendszerük keretei között, továbbra is megőrizték vallásszabadságukat és vallási autonómiájukat, hiszen „a görögkeleti szerb nemzeti egyházi kongreszszus szinte külön szerb parlamentként működött az országban”.86
84 Ezt Ferenc József császár 1848. december 15-i nyílt parancsa megerősítette, jóllehet a konstantinápolyi pátriárka nem ismerte el. 85 Szántó Imre, Szeged az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején. (Tanulmányok Csongrád megye történetéből, 11), Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 1987. Idézi: Domonkos L., i. m., 9. old. 86 Balogh Margit – Gergely Jenő, Állam, egyházak, vallásgyakorlás Magyarországon. 1790–2005. I. kötet: 1790–1944. (História Könyvtár. Okmánytárak, 2), História – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2005, 344. old. Lásd még Hadrovics László, Vallás, egyház, nemzettudat. A szerb egyház nemzeti szerepe a török uralom alatt. Eötvös Loránd Tudományegyetem Szláv Filológiai Tanszéke és Román Filológiai Tanszéke, Budapest, 1991.

41

Ugyanakkor Újvidék egy pezsgő szerb szellemi élet központja volt („szerb Athén”); miközben ezen a magyar „végvidéken” „a magyarság nagy része törpebirtokos, gazdasági cseléd, ipari és mezőgazdasági munkás volt”.87

Összegzés A csupán vázlatosan felvonultatott tények fényében is eléggé nyilvánvaló, hogy amikor 1914-ben kitört az I. világháború, a Monarchiában feszült nemzetiségi viszonyok uralkodtak. Mindez értelemszerűen vezetett oda, hogy a hadi helyzet alakulásának függvényében, már a háború második felében, körvonalazódni kezdett a történelmi Magyarország szétdarabolásának a lehetősége, amely végeredményben a trianoni békeszerződésben teljesedett be. A ruszinok kivételével ugyanis a szlovákok, a szerbek és a románok egyaránt rendelkeztek olyan politikai szervezetekkel és ideológusokkal, amelyek és akik ebbe az irányba tevékenykedtek. A szlovákok és a románok a települési elsőbbség és ősiség, a szerbek pedig a határőrvidéki „kiváltságaik” okán a magyarsággal szemben jogot formáltak az általuk lakott terület birtoklására, és lényegében még a háború befejezése előtt felvetették az elszakítás/elszakadás eshetőségét, a megalakítandó saját nemzetállam javára.

87 A. Sajti E., Impériumváltások, revízió és kisebbség, Budapest, 2004, 17. old.

42

III. 1918–1938: a magyar közösségek új helyzete – kisebbségben
Az I. világháború előtt mind az erdélyi román, mind pedig a szlovák köztudatban felgyülemlett a vélt vagy valós sérelmek sokasága. Mivel ezen nemzeteknél az egyházak (szlovákok esetében a katolikus és lutheránus; román viszonylatban pedig az ortodox és a görög katolikus) voltak a nemzeti öntudatfejlődés melegágyai érthető, hogy ezeknek a tapasztalatoknak az alapján az újonnan létrejött nemzetállamok (Románia, Csehszlovákia, valamint a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) később mindent megtettek a kisebbségbe került magyar közösségek egyházainak az ellehetetlenítésére, amelyeket teljesen felkészületlenül ért a politikai-társadalmi körülmények megváltozása. Arról nem is beszélve, hogy az újonnan alakult nemzetállamok „történelmi” jussuknak tekintették a békeszerződésekkel megszerzett területeket. Ez egyben azt is jelentette, hogy a kisebbségeket – különösen a magyar kisebbséget – nem tekintették „őshonos”nak. Ennek a felfogásnak természetesen voltak mélyreható politikai következményei: a kisebbségek jogegyenlőségét valójában az „őslakos többség” jóindulata és nagylelkűsége függvényének tekintették.88 Érthető, hogy minden kisebbségi jogkövetelést hálát88 Ebben a nagylelkűségben természetesen mindig is a nemzetközi politikai helyzet és erőviszonyok voltak a meghatározóak. Mindezt nagyon jól érzékelteti a román állam magatartása, amely a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet 1939 novemberében, a Romániai Zsinatpresbiteri Evangélikus-Lutheránus Egyházat pedig csak 1940 márciusában ismerte el hivatalosan. Ellenben 1945 júniusában a román állam máris kezdeményezte a református egyházkerületek összevonását az erdélyi püspök fennhatósága alatt. Ettől, akkor, Vásárhelyi János püspök elzárkózott. Később azonban az állam keresztülvitte az akaratát, és megvalósíttatta a szervezeti egységet, még akkor is, ha megmaradt az igazgatási önállóság.

43

lanságként értelmeztek, s a kisebbségi kérdés megoldását egyedül az (olykor erőszakosságig menő) asszimiláció révén látták megvalósíthatónak. Mindez azonban arra is ráébresztette az új társadalmi-politikai helyzetbe került magyar egyházi vezetőket, hogy intézményes létük valamiféleképpen összefonódik a magyar kisebbség megmaradásának kérdésével. Ezért fontossá vált a hagyományos egyházi feladatokon túlmutató társadalmi szerepek felvállalása is (történetesen a magyar kisebbség és a magyar kultúra védelme, a felekezeti-nemzeti öntudat erősítése); szinte mondhatni fordítottan arányos mértékben a politikai érdekvédelem létével vagy hiányával, illetve annak törvényes lehetőségeivel. Hiszen annak ellenére, hogy a történelem kialakította „szervezeti rendjüket szétszabdalták, tevékenységük anyagi hátterét [pedig] alapjaiban ingatták meg”, jelentőségük a magyar kisebbség különböző rétegei szemében jelentősen felértékelődött,89 hiszen ők testesítettek meg valamiféle jogfolytonosságot a történelmi Magyarországgal.

1. Románia Az első világháború végén, az Európát meghatározó általános politikai szétomlásban és átrendeződésben, 1918. december elsején, Gyulafehérváron, az Erdélynek Romániával való egyesülését szorgalmazó román álláspont került kifejezésre, és diadalmaskodott. Ezzel megvalósulni látszott az a francia ígéret, amely Romániát, 1916 nyarán, hadba lépésre késztette a Monarchia ellen. Ezen a gyulafehérvári gyűlésen a román küldöttek a következő alapelveket (III. határozat) proklamálták: „1. Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.
89 Lásd Bodonyi I., Idők szorításában, Budapest, 2002, 234. old.

44

2. Egyenlő jog és teljes felekezeti autonóm szabadság az állam összes felekezetei számára. ”90 Ezekből a szép elvekből gyakorlatilag semmi nem valósult meg. A román király ugyanis a határozatnak ezt a pontját később nem szentesítette. Helyette a román kormányok asszimilációs célkitűzései érvényesültek egy homogén nemzetállam megvalósítása érdekében (a kisebbségek és főképpen a magyarság felszámolására irányuló törekvés, váltakozó intenzitással és módszerekkel, de a román nemzetstratégia állandó eleme lett).91 Ez szinte mondhatni természetes, hiszen a balkáni politikai kultúrában a szónak nincs értéke,92 illetve az elmélet (retorika) és a gyakorlat között óri90 Palotai M., Pásztortűz (1921–1944), 2008, 12. old. 91 Abból, hogy a szászok 1919. január 8-án, Medgyesen, a Romániával való egyesülés mellett döntöttek a későbbiekben nem sok hasznot húztak. Pedig kiváló evangélikus püspökük és egyháztörténet-írójuk, Teutsch Frigyes, még a háború alatt figyelmeztetett: „ha Magyarország tönkre megy, mi is elpusztulunk s elvész népünk és egyházunk; ha országunkat elszakítják Magyarországtól, vége százados történetünknek és jövőnknek” (Mikó I., Huszonkét év, Budapest, 1941, 13. old.). A román politikai valóság ugyanis rövid időn belül szertefoszlatta reményeiket. Ezért az 1930-as években már Hitlertől remélték problémáik megoldását, amiért – a kollektív bűnösség elve alapján –, a II. világháborút követően, nagyon súlyos árat fizettek. Napjainkra – tehát szűk egy évszázad leforgása alatt – Teutsch püspök „próféciája” valósággá vált: Erdélyből gyakorlatilag eltűntek a szászok. Több száz éves történelmüket és jelenlétüket csupán a tárgyi emlékek őrzik – legalábbis még egy ideig. 92 Erre két nagyszerű példa is van. Az egyik az RMDSZ szenátorainak és képviselőinek 1992. október 25-i eskütétele a kolozsvári Szent Mihály templomban: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet – esküdtek akkor a honatyák –, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés”. A másik Adrian Severin, a Ciorbea-kormány külügyminisztere, aki 1996. december 27-i magyarországi látogatása alkalmával megígérte a Bolyai Magyar Tudományegyetem létrehozását, a kétnyelvű feliratok visszaállítását, az oktatási törvény módosítását, az államosított egyházi és közösségi vagyonok visszaadását, illetve a kárpótlást. Maga Victor Ciorbea miniszterelnök pedig a következőket nyilatkozta, 1997. április 28-án, Brüsszelben: „Olyan ország vagyunk, amely gyakorlatilag megoldotta a határok kérdését. A mi országunk pozitív módon oldotta meg a kisebbségek kérdését, szentesítve egy példaszerű etnikumközi és felekezeti együttélést. Az a tény, hogy a magyar kisebbség – a legjelentősebb romániai kisebbség – pártja részt vesz mellettünk a kormányzásban, miniszteri, államtitkári, prefektusi és alprefektusi tisztségekkel rendelkezik, bizonyítja ezt az állítást. Egyébként most két napja az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése döntést hozott Strasbourgban Románia monitorizálásának megszüntetéséről. Ilyen értelemben meg kell jegyeznem, hogy folyamatban van az oktatási törvény módosítása az anyanyelven való oktatás megvalósítása céljából; megtörtént a magyar, német, zsidó közösségi javak visszaadása.” Takács Ferenc, „Románia Erdély-politikája 1989 után”, in: Bárdi N. (szerk.), Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999, 162–163. old. Mindez azzal magyarázható, hogy Romániában, ahol a mindenkori hatalom akarata és szándéka volt a jog, nem egyszerű (belátható időn belül mondhatni lehetetlen) az európai mércéjű modern jogállamot megteremteni. Boros György, unitárius püspök, 1926. augusztus 18-án a következő gondolatokat jegyezte naplójába: „Romániában ne számíts se rendre, se tisztaságra, se tisztességre. Itt az evangéliumot furcsán alkalmazzák: ne tudja a te jobb kezed, mit mível a bal, azt jelenti, hogy az nem ér semmit, amit tegnap mondottam, mert a tegnap nem ma. Így van mindenfajta joggal, és ezért minden jog egyben jogtalanság.” Kovács Sándor–Molnár B. Lehel (szerk.), Boros György unitárius püspök naplója. 1926–1941. Forráskiadvány. (Az erdélyi

45

ási szakadék tátong.93 Nem véletlen tehát, hogy az Erdélybe, 1919 folyamán, berendezkedő román közigazgatás már a kezdetektől felhatalmazva érezte magát arra, hogy az egyházak belső életét is ellenőrizze, és abba beleszóljon. Így kobozták el pl. a szatmári katolikus főgimnáziumot, amelyet román állami líceummá alakítottak át. Ezért 1919. augusztus 28-án a magyar egyházak vezetői „együttes emlékiratban fordultak a román Kormányzó Tanács elnökéhez, Iuliu Maniuhoz, kérve fékezze meg ‘a kisebbségben levő nemzetiség könyörtelen üldözését”.94 Az erdélyi magyar egyházi vezetők (Majláth Gusztáv Károly katolikus, Nagy Károly református és Ferencz József unitárius püspökök) – akik tulajdonképpen egyfajta jogfolytonosságot is megtestesítettek – megérezték, hogy az új történelmi helyzetben túl kell lépni a vélt vagy valós sérelmeken, hiszen létfontosságú a felekezetközi összefogás, az ellentéteken való felülemelkedés.95 Ugyanakkor azt is gyorsan felismerték, hogy a hagyományos egyházi feladatok mellett fel kell vállalniuk népük öntudatának erősítését, értékeinek megőrzését és fejlesztését is, amennyiben azt akarják, hogy intézményként is fennmaradjanak.96
Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai, 1), Kolozsvár, 2001, 48. old. Boros püspök szavai semmit nem veszítettek időszerűségükből. Lásd még Lucian Boia, Történelem és mítosz a román. Fordította András János, Kriterion, Bukarest – Kolozsvár, 1999; Uő., Romania: borderland of Europe. Translated by James Christian Brown, Reaktion Books, London, 2001. Valamint Mirnics Károly, „A balkáni Janus-arc”, Magyar kisebbség 6, 2000/1 (19. szám). Ehhez társul még az a jellemvonás, hogy a tolerancia és a kompromisszumkereső diplomácia tulajdonképpen gyengeségnek számít, amely nem érdemel sem hitelt, sem pedig tiszteletet. Ennek fényében jobban érthető a magyar diplomácia sikertelensége mind a románokkal, mind pedig a szlovákokkal szemben. A diplomaták ugyanis nem ugyanazt a nyelvet beszélik, és nem ugyanabban a kulturális, mentális rendszerben gondolkodnak. Sas P., Az erdélyi római katolikus egyház 1900–1948, Budapest, 2008, 30. old. A felekezetközi béke és szolidaritás természetesen nem valósult meg teljesen. Szatmárban pl. a Katolikus Élet és a református Egyházi Híradó rendszeresen polemizált egymással. Ez is mutatja, hogy a romániai magyar felekezetközi kapcsolatokban és viszonyban bőven van még feltárni való! Mindezt jól tükrözi a református egyház helyzete, amelyik az 1930 években felfedezte az erdélyi szórványvidéket. Földes Károly (Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból, Nagyenyed, 1934; lásd PoLíSz 101, 2007/február) református lelkipásztor volt az, aki Mezőújlak (rom. Delureni) lelkészeként az elsők között döbbent rá arra, hogy megfogyatkozott hívei (52 magyar, akik többnyire a családban is románul beszéltek) már 40 éve templom nélkül próbálják vallási életüket valahogy megélni. Ami azt jelenti, hogy a szóban forgó helyzet valamikor az 1890-es évek elején kezdődött. Akkor azonban ez senkinek nem tűnt föl, és nem is jelentett igazából gondot. 40 év alatt azonban a lakosság lassan elrománosodott, s csupán az egy holdas temető emlékeztetett a falu valamikori népes magyarságára. Földes Károly a következőket írta 1934-ben: „Elpusztulnak szórványaink, mert azok gondozására nem áldozunk semmit. Rongyos, nyomorgó mezőségi lelkészeink nagy része azért nem látogathatja nagyszámú szórványát, mert gyalog nem tud 15-50 km utat megtenni, szekérre nincs pénze. A szórványokon lakók pedig útiköltséget nem akarnak és rendesen nem is tudnak fizetni. A szórványgondozó lelkész rendesen csak

93

94 95

96

46

A magyarságban pedig tudatosodott az a felismerés, hogy nemzeti önazonossága megőrzésének egyik leghatékonyabb módja a felekezeti hovatartozás fenntartása.97 Ebben minden bizonnyal az is fontos szerepet játszott, hogy a magyar nyelvű oktatás visszaszorult a felekezeti iskolákba, miközben a román állam nyomatékos hittérítő tevékenységbe kezdett az ortodox és görög-katolikus egyházak javára (numerus valachicus bevezetése). Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy az állam a maga egységesítő és a magyar közösség bomlasztását célzó stratégiájában fontos szerepet juttatott az ún. „román” (ortodox és görög katolikus) egyházaknak,98 amelyek elsősorban templomépítéssel igyekeztek helyet/teret foglalni, és a román jelenlétet nyilvánvalóvá tenni a magyar vidékeken.99 Az ortodoxia ugyanakkor erőszakosnak minősíthető térítési politikát is folytatott, s ebben támaszkodhatott az állami hivatalnokok közreműködésére, akik a magyarokkal román származásukat elismerő és egyben az ortodox egyházba felvételüket kérő nyilatkozatokat próbáltak aláírattatni.100
akkor tud eredményt elérni, ha mindenképpen különb, mint a szórványokban lakó más egyházhoz tartozó kollégája. (…) Meg kell értetni a szórvány híveivel, hogy a vegyes házasság elpusztítja őket. …Sohasem szabad kérni tőlük. Ha kepehátrálékért perbe fogják a szórvány híveit, azután hiába jön a lelkész, nem tudja többet összeszedni őket. Amit adnak szivök szerint, az a lelkészé. A szórvány sohasem jövedelem, az mindég anyagi ráfizetés, még akkor is, ha az önként vállalt kepét megfizetik, hiszen a szórványok között a legritkább eset, hogy a fuvardíj megtérüljön a jövedelemből. Nagy kísértés a templom. A zászlódíszes, oltáros templomok felszívják gyengébb híveinket. Ezen csak komoly konfirmációi előkészítéssel segíthetünk. Ez a legnehezebb feladat. A legtöbb szórványon sohasem volt református iskola. A legtöbben nem tudnak írni, olvasni. Hogy tanítsad a Kátét, amikor 4 hétben csak egyszer látod híveidet?” Vetési L., Ne csüggedj el, kicsiny sereg!, Kolozsvár, 2002, 78–79. old. 97 Keszeg Vilmos és Becze Márta a vallás és a nemzet összefonódását a következőképpen fogalmazza meg: „Az első világháborút lezáró határmódosítások, a kisebbségi lét kezdete a lelkészt [elsősorban református, unitárius és katolikus viszonylatban] a nemzetiségi identitás szimbólumainak őrzőjévé, fenntartójává, terjesztőjévé teszi. Tevékenységi köre túllépi a vallásos élet terét és eseményeit. A jogaiban és életvitelében sérült közösségének az üdvjavakon kívül kulturális, jogi, gazdasági, egzisztenciális szolgáltatásokat nyújt. Mindezt a hitéletnek és hívő-lelkész kapcsolatának az élet egyéb területeire való kiterjesztése által. Tulajdonképpen maga a vallás, a vallásos élet is átértékelődik, a nemzetiségi kultúra részévé válik, a túlélés, a megmaradás egyedüli gyakorlati formájává, intézményévé.” Nagy Ö.–Hermán J.–Nyitrai M., Palástban, Marosvásárhely, 2001, 16. old. 98 Lásd pl. Oláh Sándor, „Magyar görög katolikus ‘románok’. (Vallási-etnikai feszültségek egy székely faluban a két világháború között)”, Regio 4, 1993/2, 99–120. old. 99 Lényegében véve ez a stratégia és gyakorlat érvényesül ma is, történetesen a Székelyföldön. Lásd Csáky Zoltán, Hagymakupolás honfoglalás avagy, Püski, Budapest, 2004; Uő., „Sorvadó nemzetünk – avagy a Hagymakupolás honfoglalás”, Székelyföld 12, 2008/9 (szeptember). 100 Magyarhermányban pl. a román állam a község pénzén – „zsarolással és kényszermunkával” – építtetett ortodox templomot, amelynek tetőzetét aztán, 1940 és 1944 között, a falu lakói lebontották. Lásd Máthé János, A magyarhermányi református egyházközség története, Gaál Mózes Közművelődési Egyesület, Barót, 2004, 63–69. old. (=Felekezeti kitérések, áttérések;

47

Az egyesülést az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés szentesítette, s ezzel az erdélyi magyarságban végérvényesen tudatosult, hogy kezdetét vette az a számára teljesen új helyzet, hogy nemzeti (és vallási) kisebbség lett.101 Arról nem is beszélve, hogy szétdarabolódott a váradi, a csanádi és a szatmári római katolikus egyházmegye. Az erősen központosított Románia pedig szembesült azzal a kisebbségi kérdéssel, amelyből napjainkra szinte kizárólagosan erdélyi magyar kérdés lett, hiszen mostanára minden más számottevő (és politikai tényezőként számba jöhető) kisebbséget (pl. zsidókat, németeket) sikerült felszámolni az országban. A békeszerződést követően a római katolikus és a protestáns (református, lutheránus és unitárius) történelmi egyházak vezetői megalakították az Erdélyi Magyar Egyházak Felekezetközi Központi Tanácsát, amely az egyházak közös jogvédő fellépéseit volt hívatott összehangolni és irányítani, különösen az oktatást illetően.102 Főképpen azért, mert a két világháború között az erdélyi magyar egyházak társadalmi szerepének rendkívüli jelentősége mindenekelőtt a fenntartott felekezeti iskolahálózatban rejlik. Ennek anyagi hátterét azonban alapjaiban rengette meg, mindjárt az elején, a román földbirtokreform, amely ahhoz az első világháborút követően ülésező első román parlamenthez köthető, amelyben az erdélyi magyarság egyetlen képviselővel sem rendelkezett. Pedig ez hozta az 1921-es földreformtörvényt, melynek kétségtelen, hogy voltak magyar kedvezményezettei is, de amely nemcsak a magyar nagy- és középbirtokos réteget, hanem a magyar egyházakat és közösségeket is sújtotta:103 az egyházak az oktatási és kö-

Erőszakos térítések. Vallássérelmi ügyek; A rövid életű hermányi görögkeleti egyházról); Uő., Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Csíkszereda, 2008, 257–259. old. 101 Lásd Kós Károly–Paál Árpád–Zágoni István, Kiáltó Szó.[Kolozsvár, 1921]. Idegennyelvű Folyóiratkiadó, Budapest, 1988. 102 Marosvásárhelyen pl. közös felsőoktatási intézmény létrehozását tervezték. Ezt azonban a román hatóságok megakadályozták. Lásd Ligeti E., Súly alatt a pálma, Csíkszereda, 2004, 46. old. Ugyanakkor igyekeztek összehangolni a kolozsvári egyházi kollégiumok irányítását és működését is. E célból alakult, 1928-ban, az ún. Tanulmányi Bizottság. 103 A kisajátított egyházi vagyonok jegyzékét közli Az erdélyi történelmi egyházak és Románia, Budapest, 1921, 19-34. old. Lásd még Móricz Miklós, Az erdélyi föld sorsa. Az 1921. évi román földreform, Erdélyi Férfiak Egyesülete, Budapest, 1932; Venczel József, Az erdélyi román földbirtokreform, ETI, Kolozsvár, 1942; Mikó I., Huszonkét év, Budapest, 1941, 28–38. old.; Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 143-145. old.

48

zösségi célokat szolgáló birtokállomány 84,54%-át veszítették el.104 Sokat mondó tény, hogy a kisajátított magyar egyházi tulajdonok haszonélvezői nem egyszer a román ortodox vagy görög katolikus egyházak voltak.105 Bíró Sándor szerint „a román államvezetés mindvégig a román nemzeti egyházak anyagi erőinek fokozására és a magyar egyházak leszegényítésére törekedett. Ez a törekvés ugyanilyen világosan megnyilvánult az egyházak lelkészeinek juttatott fizetés-kiegészítő államsegély nagyságának megállapításában is”.106 Ez a segély egyben fegyverként is működött az állam kezében: azt minden címszó alatt meg lehetett vonni. A földreform lényegét minden bizonnyal Venczel József fogalmazta meg a legtalálóbban: „A tények logikájának nincs szerepe az erdélyi román földreformban; itt csak az elvek és a szenvedélyek logikája érvényesült: az erdélyi magyar kultúra fejlettebb, mint a román, ez a kultúrfölény román nemzeti szempontból veszedelmes, elő kell segíteni tehát a nivellálódást, de a nivellálódás csak abban az esetben remélhető, ha az erdélyi magyar kultúra elveszíti anyagi alapjait, tehát oda kell hatni, hogy az erdélyi magyarság elszegényedjék. És ez az utóbbi valójában sikerült, habár a várt eredmény nélkül, mert az erdélyi magyar kultúra összeroskadása nem következett be. De a rombolás így is teljes értékű volt, hiszen az elszegényedés következtében a magyar proletáriátus meghatványozódott – nemcsak a falvakon, de a városokban is, hol a földreformnak megfelelője más síkon az ipari és kereskedelmi üzemek nacionalizálása, a magyar munkást szélnek bocsátó ‘nemzeti munkavédelem’ és a ‘nyelvvizsgáltatás’ – minden fokon, az útkaparótól egészen a szabadfoglalkozású értelmiségi egyénig.”107

104 Lásd Bárdi Nándor, „A romániai magyar kisebbség a két világháború között”, Bárdi N.–Fedinec Cs.–Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 93. old. 105 Lásd pl. Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 179– 181. old. A román ortodox egyház vagyoni gyarapodását célzó állami segédlet – különösképpen a Székelyföldön – napjaink Romániájában is gyakorlat. 106 Bíró S., Kisebbségben és többségben, Bern, 1989, 387. old. 107 Venczel J., „Erdély és az erdélyi román földreform” (Hitel, 1940–1941/3-4. szám), in: Uő., A falumunka útján, Székelyudvarhely, 2008, 97–120. old.; itt 119. old.

49

A gazdasági jellegű földreform mellett ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy 1919 és 1924 között 197 035-en repatriáltak Magyarországra (főképpen tisztviselők és városi középosztálybeliek108), ami társadalmi, gazdasági és kulturális szempontból hatalmas érvágást jelentett az erdélyi magyarság számára, rontva annak társadalomszerkezetét. „A vidéki értelmiségiek és a kis- és nagybirtokosok elszegényedtek. A megmaradt középosztály összetétele megváltozott, derékhadát már nem az állami vagy megyei tisztségviselők alkották. Helyettük a papok, tanítók, tanárok és az egyházak körül csoportosuló különböző diplomások, értelmiségiek kerültek előtérbe. Az új viszonyok megnövelték az egyházak társadalmi befolyását, egyúttal fokozták a felelősségét is.”109 Ugyanakkor azonban, Venczel József szerint („Új magyar intelligencia”, Erdélyi Tudosító, 1935. április), ez a fajta „magyar középosztály” csak a „legritkább esetben s akkor is csak egyesekben jelentett külön, autonóm gondolkodású társadalmi rendet. A hivatalnok és a hivatalnok szellem [vagyis az irányítottság], a lekötelezettség a jellemzői a magyar társadalom középrétegének.”110 Ebben kétségtelenül szerepet játszott az is, hogy átértékelődtek a társadalmi szerepek: a szószék, a katedra, az iroda, a rendelő jelentősége megnövekedett és egyfajta nemzeti értékkel töltődött fel.111 Ellenben egyáltalán nem
108 1923-ban pl. távozni kényszerült Glattfelder Gyula (1874–1943) csanádi püspök is, aki – az Apostoli Szentszék rendelkezésének engedelmeskedve – székhelyét Temesvárról Szegedre helyezte át. A püspökre vonatkozóan lásd Zombori István (szerk.), Igazságot-szeretettel: Glattfelder Gyula élete és munkássága, Budapest – Szeged, 1995. Lásd pl. a püspök pásztorlevelét, amelyben sérelmezte az agrárreform intézkedéseit és megtiltotta a papságnak, hogy a végrehajtással kapcsolatos ünnepségeken közreműködjön, illetve búcsúzó pásztorlevelét: Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 160–162. old. és 162–166. old. 109 Sas P., Az erdélyi római katolikus egyház 1900–1948, Budapest, 2008, 40. old. 110 Venczel J., i. m., 79. old. (79–86. old.). 111 Pl. „a katolikus papok származására vonatkozó, korántsem teljes és befejezett kutatás alapján úgy tűnik, hogy 1918 után Erdélyben aránylag több, középosztálybeli, ‘úri’ szülőktől származó fiatal jelentkezett kispapnak és teológiai hallgatónak, mint akár 1918 előtt, akár a két világháború közti anyaországban. A jelenség mögött valószínűleg a középosztály életkilátásainak megroppanását is fel lehet lelni: a papi hivatal 1918 után szerény fizetéssel járó, de közmegbecsülésre számot tartó és főleg biztos állást jelentett, ahol pl. a nyelvvizsgák rémével sem kellett állandóan szembenézni. Ugyanakkor az is fontos motívum, hogy Erdélyben az a városi, értelmiségi elvallástalanodási folyamat, mely elsősorban Budapest esetében a századfordulón megfigyelhető volt, legfeljebb a kezdetén tartott, 1918 után pedig inkább visszafordult.”

50

biztos, hogy az egyes személyek képesek voltak megfelelni annak a többletelvárásnak, ami a státusukhoz társult. Végeredményben tehát a középrétegből kellett kiemelkednie a vezérkarnak, ami rendkívüli emberi képességeket igényelt és feltételezett.112 Mivel a magyar kisebbség kb. 2/3-a falusi volt, egészen 1944-ig nagyon fontos volt a népnevelés (beleértve pl. a jogi, a gazdasági és az orvosi felvilágosítást is), amiben az egyházak komoly szerepet vállaltak és játszottak.113 Nem véletlen, hogy a román állam folyamatosan támadta őket, és akadályokat gördített tevékenységeik útjukba. Hiszen Erdélyben bal- (pl. Erdélyi Fiatalok114) és jobboldaliak egyaránt a „falusi köznépben” vélte felfedezni „a magyarságot megtartani képes réteget”.115 Az erdélyi magyar felekezeti iskolák (elemi és középiskolák) már az 1920-as évek elején nélkülözéssel, betiltásokkal116 (1920 és 1922 között a román államhatalom felekezeti iskolákat is elvett) és korlátozó rendeletekkel szembesültek (a román hatóságok visszavonták pl. a katolikus, református és unitárius főgimnáziumok nyilvánossági jogát).117 Pedig létük a magyarság megtartása szempontjából létfontosságú volt, hiszen az állami „tanterv a román nacionalizmus és az ortodox egyház érzés- és gondolatvilágának szolgálatában állt”.118 Ennek tudatában az intézmények fenntartói és vezetői igyekeztek mindent megtenni az eredméHámori P., „Adalékok az erdélyi keresztény egyházak és a magyar társadalom kérdéseihez”, in: Hegedűs R.–Révay E. (szerk.), Úton…, Szeged, 2007, 144–145. old. Ez a folyamat gyakorlatilag egy évszázad alatt még kétszer ismétlődött meg: a második világháborút követően osztályalapon, illetve a román kommunista vezetés által irányított és ellenőrzött módon kapott vezető réteget a magyar kisebbség; a rendszerváltás után pedig lényegében ebből a rétegből nőtte ki magát az a magyar kisebbségi politikai érdekképviseleti (és többnyire gazdasági!) vezetés, amelynek alapjában véve a mai napig sikerült monopolizálni (és természetesen választások útján legitimálni) a hatalmát. Lásd Marton József, „Márton Áron a kultúra szolgálatában”, Studia Theologica Transsylvaniensia 2, 2001, 118–156. old.; Uő., „Márton Áron, a népnevelő”, uo., 3, 2002, 15–68. old. Cseke Péter–László Ferenc (szerk.), Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták: 1930–1940, Kriterion Könyvkiadó, Budapest, 1986. Hámori P., i.m., 147. old. Anghelescu, liberális párti közoktatásügyi miniszter, 90.127/1923 számú rendeletével, pl. Háromszéken, egyszerűen bezáratta Eresztevény, Maksa, Dálnok, Kovászna, Páké, Barátos, Cófalva, Bita, Sepsiszentgyörgy és Réty magyar református felekezeti iskoláit. Két évtized alatt azonban több száz a bezárt magyar felekezeti iskolák száma. A felekezeti iskolák ellehetetlenítésének gyakorlatát nagyszerűen érzékelteti a tordai unitárius főgimnázium megfojtásának a története (1919–1923). Gaal György, Múzsák és erények jegyében, Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2001, 85-90. old. Sas P., i. m., 57. old.

112

113 114 115 116

117

118

51

nyes működtetés érdekében, annak ellenére, hogy az iskolák hiányos felszereltségűek voltak, s a tanítókat, tanárokat sem tudták kellőképpen megfizetni. 1922. július 30-án, Segesváron, országos iskolaügyi kongreszszusra került sor, amely kifejezte az önszerveződés és öntudatosodás igényét. „Ezen a kongresszuson, ahol az egyházi küldötteken túl a világiak is szép számmal képviseltették magukat, határozati javaslatban fogadták el, hogy minden körülmény között ragaszkodni fognak a magyar felekezeti iskolákhoz, óvást emelnek az egyházi birtokok kisajátítása ellen. Kimondták, hogy a magyarság a legmesszemenőbb anyagi áldozatra is kész a felekezeti iskolák fenntartása érdekében. Deklarálták, hogy az iskolákat valláskülönbség nélkül szabadon lehet használni. Elfogadták az egyháziiskola-adó elvét is.”119 A későbbiek igazolták ennek cél- és időszerűségét. Hiszen 1923 novemberében a felekezeti iskolákba is bevezették a román tantervet; majd decemberben a felekezeti iskoláknak megtiltották a más felekezetűek/vallásúak felvételét, aminek nyilvánvaló célja a magyar kultúrájú erdélyi zsidóság (180 000) leválasztása volt a magyarságról.120 Mindez természetesen az egyházi autonómia durva megsértését jelentette, s köszönő viszonyban sem volt a Gyulafehérváron hangoztatott elvekkel. A rendeletekhez való alkalmazkodás elmulasztása az államsegély megtagadását jelentette, s emiatt 1923–1924-ben számos magyar felekezeti iskolát be kellett zárni.121 A román politikai kettősség rendkívül beszédes példája maga az 1923-as alkotmány, mely egyszerre tartalmazta a vallásfelekezetek egyenlőségét és diszkriminálását. A román királyságot „egységes és oszthatatlan nemzeti állam”-nak kijelentő alaptörvény nyilvánvalóvá tette, hogy minden, a külvilág és a nemzetközi szervek
119 Palotai Mária, Pásztortűz (1921–1944), 2008, 126–127. old. 120 A magyar zsidó gyermekek román állami iskolákba kényszerültek; illetve a zsidó iskolák oktatási nyelve a román lett. 121 Az oktatáson keresztül eltervezett románosításra, amelynek része volt a magyar nyelvű felekezeti iskolahálózat ellehetetlenítése is, lásd Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 187–198. old.

52

irányába nyújtott garancia és kisebbségvédelmi kötelezettségvállalás ellenére Románia belső államhatalmi intézkedéseit áthatja a faji, nemzeti szempont,122 valamint a homogén államra vonatkozó nemzetstratégiai célkitűzések haladéktalan megvalósításának igénye.123 Uralkodó vallásnak jelentette ki ugyanis a román ortodox, illetve nemzetinek a román görög katolikus egyházakat. Ez egyben azt is jelentette, hogy a román egyházak püspökei hivatalból szenátorok lettek a kétkamarás törvényhozásban. A többi bevett felekezet csupán egy-egy képviselői mandátummal rendelkezhetett, amenynyiben a hívek száma meghaladta a kétszázezret. Az alkotmány érdekessége, hogy elkülönített felekezetként határozta meg a görög katolikusokat és a római katolikusokat. Ennek az volt az érdekessége és a lényege, hogy az államhatalom a katolicizmuson belüli rítusváltoztatást tulajdonképpen vallásváltoztatásként értékelte. A gyakorlatban ez abban nyilvánult meg, hogy a román közigazgatás a latin rítusról a keletire való változtatást rendkívül gyorsan és egyszerűen intézte, míg fordítva ez hosszas és nehézkes eljárást jelentett.124 A rítus- és vallásváltoztatás érintette mind a Székelyföldet (magyar római katolikusok lettek görög katolikussá), mind pedig a magyar protestáns egyházakat.125 A román politikai mentalitásról egyébként sokat elárul, hogy Iuliu Maniu – aki különben elutasította az új alkotmányt – teljesen természetesnek (mondhatni „európainak”) tekintette a vallási diszkriminációt. 1924-ben pl. a következőket írta: „Szem előtt tartva azt az igazságot, hogy a románok hite és egyháza a román nép védelmezője, az államnak minden hatalmát igénybe kell vennie a román nép mindkét vallási felekezetének támogatása érdekében. […] A román nemzeti érdekek korábbi államhatalommal szembeni védelmükből fakadó állandó anyagi hátrányuk leküzdése érdekében a Kárpátokon túli román egyházakat az
122 Vintilă Brătianu pénzügyminiszter (1922–1926) pl. nem is csinált abból titkot, hogy az államnak előnyben kell részesítenie a román elemet, és olyan politikát kell folytatnia, amely a román nép gazdasági, pénzügyi, közművelődési és társadalmi tevékenységét védelmezi. 123 Lásd Sas P., i. m., 204. old. 124 A katolikus rítusváltoztatási bonyodalmakat illetően lásd Salacz G., A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt, München, 1975, 89–103. old. 125 Sas P., i. m., 89. old.

53

évi természetes juttatásokon felül is támogatni kell. Ez azért is fontos, hogy az idegen uralom alatt jobban ellátott egyházakkal szemben versenyképesek tudjanak lenni. […] Ezért a tevékenységért nemhogy senki sem fog bennünket elítélni, hanem ellenkezőleg, a civilizált világ éppen akkor ítélne el, ha mindezt nem tennénk meg, és bebizonyosodna, hogy saját népünk érdekében képtelenek vagyunk meglévő jogunkkal és hatalmunkkal élni.”126 1924. július 26-án fogadták el azt az elemi oktatásról szóló törvényt, amely egyrészt előírta a névelemzést (ennek értelmében a hatóságok által román származásúnak megállapított szülőket, akik vélelmezhetően „elfelejtették” román anyanyelvűket,127 arra kötelezték, hogy gyermekeiket román iskolába járassák128); másrészt pedig „kultúrzónákat” létesített (azok a román származású tanítók, akik Bihar, Szilágy, Szatmár, Udvarhely, Csík, Háromszék, MarosTorda és Torda-Aranyos, Máramaros és Hunyad megyékben vállaltak munkát 50%-kal magasabb fizetést és 10 hektár földet kaptak, illetve más kedvezményekben részesültek). Ugyancsak 1924-ben léptették életbe az érettségi törvényt. Ennek értelmében a magyarul tanult tárgyakból bizottság előtt románul kellett vizsgázni. Nyilvánvaló, hogy a magyar végzős diákoknak csak a töredéke érettségizett!
126 Iuliu Maniu, A kisebbségi kérdés. Ford. Papp Z. Attila, Limes 1998/4. Idézi Bárdi N.–Fedinec Cs.–Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 76. old. Egyébként az erdélyi magyar katolicizmusnak a legtöbbet a magyargyűlöletéről elhíresült Onisifor Ghibu (1883–1972), kolozsvári egyetemi tanár ártott. Lásd Balázs Sándor, Onisifor Ghibu – álarc nélkül, Komp-Press, Kolozsvár, 2005. 127 Természetesen ide tartoztak a magyar anyanyelvű görög katolikusok is. 128 A törvény értelmében egy felekezeti iskola más felekezetű gyermeket nem fogadhatott a diákjai sorába. A ‘névelemző hatóság’ hatáskörét a gyakorlatban a helybeli román állami iskola igazgatója töltötte be. Ezzel végeredményben kiteljesedett az egyéni önkény, a hivatali közegeknek való széleskörű kiszolgáltatottság és a nemzeti identitás meghatározására vonatkozó személyes szabadságjog semmibe vétele, illetve megszűnt a romániai magyar gyermekek tanszabadsága. A törvény megtette hatását, mivel a magyar felekezeti iskolákban tanulók létszáma folyamatosan csökkent. „Az aránylag legfontosabb református tanügyi jelentések adatai szerint 1920-ban 70 462 református tanköteles gyermek közül 43 151, azaz több mint 60% járt református felekezeti iskolába. 1930/35-ben 63 200 közül 25 633, 1934/35-ben 70 218-ból 23 396, 1936/37-ben 73 211-ből 22 163, 1937/38-ban 73 482-ből már csak 21 807 és 1938/39-ben 73 610-ből 21 785 tanuló járt református magyar iskolába. Az erdélyi katolikus tankötelesek száma 1938/39-ben 51 367 volt, ebből azonban csak 14 897 járt katolikus felekezeti iskolába. Az unitáriusoknál még nagyobb volt a felekezeti iskolából kiszorítottak száma. A magyar nemzetiségű tanköteleseket számba véve Nagy-Románia utolsó korszakában már csak a magyar gyermekek 20-25%-a járhatott magyar felekezeti iskolába.” Bíró S., Kisebbségben és többségben, Bern, 1989, 420. old.

54

A diszkriminatív és kisebbségellenes – az intézményesített és erőszakos asszimiláció módszertanában évtizedes tapasztalatokkal rendelkező – királyi Romániában a hatalmi intézkedéseket a nemzeti liberálisok kormányzása idején,129 az 1925. december 12-i Anghelescuféle „magánoktatási törvény” tetőzte be, amelynek nem titkolt célja a magyar felekezeti oktatási rendszer teljes felszámolása volt. Ez ugyanis a felekezeti iskolákat magániskolákká fokozta le, aminek következtében többé nem volt joguk érettségi bizonyítványt adni. Ugyanakkor a törvény azt is előírta, hogy „az elismert szerzetesrendek és iskolai kongregációk intézményeiben csak románul lehetett tanítani”.130 Ennek érdekében a román kormánynak még azt is sikerült elérni, hogy módosították a már ratifikált konkordátumot.131 Minden államhatalmi igyekezet ellenére azonban „az erdélyi felekezeti iskolák, az ősrégi katolikus főgimnáziumok, református kollégiumok emberfeletti küzdelmeket vívtak létfenntartásuk megőrzéséért”132 , s egészen a kommunista államosításig a felekezeti iskolahálózatok a magyarság legkiterjedtebb intézményrendszerét alkották. Ugyanakkor, a kötelező hitoktatási rendszernek köszönhetően, az egyházak kihasználták a lehetőséget, hogy a román iskolákban tanuló magyar diákok legalább a vallásoktatást anyanyelvükön hallgathassák. Szintén a magyar egyházakat érintette elsődlegesen a Maniukormány által 1928-ban hozott kultusztörvény, amely a Vatikánnal kötött konkordátum133 (1927. május 10.) és annak ratifikálása (1929.
129 Ebben egyébként nincsen semmi meglepő, mivel Romániában semmi sem az, mint aminek látszik; és a hangsúly különben is a nemzeti, nem pedig a liberális jelzőn volt. 130 Sas P., i. m., 62. old. Lásd még Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 221–223. old. 131 Egyezmény a Szentszék és a Román Kormány között az 1927. május 10-én kötött konkordátum IX. szakaszának értelmezésére vonatkozólag (Vatikán, 1932. május 30). Lásd Sas P., i. m., 222–225. old. 132 Antal Imre, „Tisztesség adassék”. Lapok a csíkszeredai római katolikus főgimnázium történetéből, Csíkszereda, 1994, 36. old. Az iskola történetén keresztül az olvasó végigkövetheti az erdélyi magyar felekezeti oktatás nehézségekben és megpróbáltatásokban bővelkedő évszázadait. 133 A konkordátumra vonatkozóan lásd Sas P., i. m., 44-50, 205–210. old.; illetve Marton József, „A Szentszék és Románia Konkordátuma 1927-ben”, Erdélyi Múzeum 57, 1995/1–2, 42–50. old. A konkordátum beszédes bizonyítéka annak, hogy a Vatikán számára az egyházpolitikai megfontolások sokkal többet nyomnak a latba, mint a lelkipásztori szempontok. Így lett egyháztartományi székhely az 1883-ban alapított – és szinte mondhatni hívekkel is alig-alig rendelkező (24 plébánia keretében kb. 60-70 000 katolikus hívő) – bukaresti érsekség, amelynek az összes latin rítusú római katolikus egyházmegyét egyházjogilag alárendelték. Ez egyben azt is jelentette, hogy Alexandru Cisar (†1954) érsek képviselte a római katolikusokat a román szenátusban (lásd Sas P., i. m., 215. old.). Ugyanakkor az erdélyi katolikus püspökség

55

július 7.) közötti időben született. A törvény megerősítette az ortodox egyház uralkodó államegyház, illetve a román görög katolikus nemzeti egyház jellegét. A megkülönböztetés még a minősítésben is megnyilvánult. Román mivoltuknak köszönhetően csupán ezek voltak egyházak, miközben minden más elismert felekezetet (az ún. történelmi egyházakat is beleértve: római katolikus, evangélikus, református, unitárius) kultusznak minősítettek. A törvény ugyanakkor tovább fokozta a megkülönböztetést, azáltal, hogy különbséget tett a történelmi (pl. katolikus, református, evangélikus, unitárius, zsidó), az elismert (baptisták) és az el nem ismert (nazarénusok, adventisták) felekezetek/kultuszok között. Arról nem is beszélve, hogy ellenőrzési jogot biztosított a vallásügyi miniszternek.134 A konkordátum eredményeképpen megalakult a temesvári egyházmegye (1930-ban), amelynek püspöke az 1923 óta apostoli
elnevezést – mivel az sértette a román önérzetet – gyulafehérvárira változtatták (hiszen az „erdélyi” elnevezést csakis a román ortodox metropolita viselheti). Egyébként a névváltoztatás döbbenetes, a tudatos történelemhamisítás fogalmát is kimerítő magyarázatát olvashatjuk a Marton J.–Jakabbfy T. szerzőpáros nagyközönségnek szánt művében. Szerintük erre azért került sor, mert „a katolikus egyház bevett gyakorlata szerint ugyanis a püspökséget főpásztori székhelyének nevével jelölik” (Marton J.–Jakabbfy T., Az erdélyi katolicizmus századai, Kolozsvár, 1999, 11. old.). 1932-ben pedig sikerült a katolikus egyház iskolai és anyagi ügyeit a fejedelemség kora (1541–1690) óta intéző önkormányzati intézményének, a Katolikus Státus-nak, a felszámolását is elérni, amelyet addigra szinte minden vagyonától megfosztottak (lásd Sas P., i. m., 51–56. old.). Jogutódja a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Tanácsa lett (2/3 világi és 1/3 egyházi személyi összetétellel). A konkordátumot és a román kormánynak tett engedményeket az magyarázza, hogy a Vatikán a román ortodoxok katolizálásának illúziójában ringatta magát. Ez az illúzió azóta is kísérti a vatikáni diplomáciát. Ezen lényegében véve nem is lehet csodálkozni, hiszen a román görög katolikusok máig azzal ámítják a vatikáni diplomáciát, „hogy az ortodoxok és a görög katolikusok egyesülése nagyon reális lehetőség”. És hogy „Románia lesz az első ország, ahol ez az egyesülés meg fog történni”. „‘Megtettem, amit megtehettem…’ Puni Emillel, a román jezsuiták provinciálisával Zsók Ottó beszélget”, Távlatok n° 78, 2007/4 (karácsony), 538–543. old. Ennek fényében pl. jobban érthető II. János Pál pápának az időben hozzánk sokkal közelebb eső romániai látogatása is (1999. május 7–9), amikor a „Szentatyának” sokkal fontosabb volt a Ceauşescut hűségesen kiszolgáló Teoctist pátriárkával összeborulni, mintsem sokat szenvedett erdélyi görög katolikus román és római katolikus magyar híveit meglátogatni. Érdekes paradigmaváltásról tanúskodik az a törekvés, amely ennek felelősségét igyekszik teljes mértékben a román ortodox egyház nyakába varrni, mintegy felmentve (egyfajta szerecsenmosdatásban) az akkori román kormányt és politikai vezetést. Lásd Fodor György, „Évfordulós ünneplés a bukaresti nunciatúrán”, Vasárnap. Keresztény kulturális hetilap online XIX. évf., 20. szám, 2009. május 17 (http://www.vasarnap.katolikhos.ro/archivum/2009/0920/1.html) (Letöltés: 2009. október 19). 134 Makkai Sándor református püspök, 1928-as püspöki jelentésében, a következőket írta a kultusztörvényről: „egész szellemének bizalmatlansága a túlzott ellenőrzési és beavatkozási jogok és alkalmak statuálása, az egyházi gyűlések korlátozása, a külföldi hittestvérek szeretetadományainak megnehezítése, az egyház jogi személyisége elismerésének elégtelen formája, a hívek adakozólevelének limitálása, az egyházi bíróságok ítéleteinek megerőtlenítése, a vallástanítás kizárólagos jogának kétségessé tétele, az egyházi adó kérdésében az egyház tekintélyének befelé való megrendítése, egyes egyházi belügyek külső jóváhagyás alá vetése: ezek jellemzik az új vallásügyi törvényt.” Idézi Bíró S., Kisebbségben és többségben, Bern, 1989, 382. old.

56

kormányzói tisztet ellátó Pacha Ágoston (1870–1954) lett. Ugyanakkor a Szentszék egyesítette a nagyváradi és a szatmári püspökségeket (aeque principaliter),135 mintegy ezzel is csökkentve a magyar katolikus főpapok számát (hiszen ugyanaz a személy irányította a két különállónak megmaradt egyházmegyét) – miközben létrehozta a nagybányai román görög katolikus püspökséget.136 Az sem mellékes, hogy a román kormány elképzelései szerint Fiedler István (1871–1957) újonnan kinevezett szatmár-nagyváradi püspöknek,137 többek között, az lett volna a feladata, hogy az elmagyarosodott német katolikusokat (svábokat) visszanémetesítse. A Nagykárolyban, 1926. február 1-jén, megalakított – és a román hatóságok támogatását élvező – Deutsch-Schwäbische Gauamt ugyanis erősen kifogásolta a szatmári katolikus magyar iskolák magyarosító hatását.138 Történt mindez egy olyan társadalmi, politikai és vallási környezetben, amikor is „a kultusztörvény életbe lépése után, de különösen a harmincas évek közepe felé a numerus valachicus érvényesítésével ugrásszerűen emelkedtek a román-görög szertartás javára a rítusváltoztatások, még inkább az ortodoxiára való áttérések. A hivatalokban, üzemekben a kisebbségi alkalmazottakat az elbocsátás veszélye kezdte fenyegetni. Az állás megtartásának, valamely állás elnyerésének egyre gyakrabban elengedhetetlen feltétele lett az uralkodó ortodox vagy legalábbis a román görög katolikus egyházhoz való tartozás, s ezzel a románsághoz való hasonulás.”139

135 Lásd Salacz G., A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt, München, 1975, 81–89. old. 136 A konkordátum előkészítésekor a román kormány megkísérelte keresztülvinni, hogy a Székelyföldet a bukaresti egyházmegyéhez csatolják. Majláth püspök azonban ennek ellenállt. Lásd Salacz G., i. m., 72–73. old. Mivel Raymund Netzhammer (1862–1945), bukaresti érsek (1905–1924) nem hitt a román ortodoxok katolizálásában (vagyis a Rómával való mielőbbi egyesülésében), amivel a román görög katolikusok a Vatikánt ámították, 1924. július 3-án lemondatták. 137 1930 és 1939 között volt szatmári püspök. Ez idő alatt sokat dolgozott az egyházmegye felvirágoztatásán. 138 Lásd pl. Baumgartner Bernadette, „Német nemzetiség, magyar iskola, román állam. A szatmári svábok iskolaügye az 1920-as években”, in: Bene Krisztián–Sarlós István–Vitári Zsolt (szerk.), Kutatási Füzetek 13, Pécsi Tudományegyetem (BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola), Pécs, 2008, 11–33. old. 139 P. Szőke J., i. m., 79. old.

57

Márton Áron ezzel kapcsolatosan a következőket írta: „Kultúrharc kellős közepén állunk… Iskoláinkban az állami tanterv maradék nélküli végrehajtására köteleztek… Ma a saját pénzünkkel nehezen fenntartott iskoláinkban nem az egyház az, aki nevel, ellenőriz, irányít. Minap rendeleti úton feloszlatták a szívgárdákat, beszüntették az ártatlan elemisták ártalmatlan mozgalmát. …Lépésről lépésre hátrálunk, magunk adjuk fel jogainkat. Mihez ragaszkodunk, ha az ifjúság neveléséhez sem? Miért és mikor állunk ki bátran, ha most jövőnkért sem? A nevelés isteni jog, és olyan isteni parancs, amit az egyház soha, egyetlen hatalom kedvéért, és semmi előny ellenében nem alkudott el. Mi feladjuk, mi hallgatunk, mi lassankint a jövő nemzedékek minden jogát eláruljuk. (…) A felekezeti szemszög az erdélyi magyarnak külön veszedelme. Nálunk az emberek felekezeti szemszögből tanulják nézni az életet. S körülményeink között ettől a gátlástól csak az szabadulhat, akiben rajongó igazságszeretet s az eszményihez nagyon közeledő, megtisztult magyarság él. Ez pedig elég ritka. S így a legtöbb erdélyi magyar látása szűk szemszöge miatt jóakarata ellenére is hamis mértékkel dolgozik. A hamis mérték alkalmazása meg legalább a tárgyi igazságot mindig sérti. (…) A numerus valachicus számunkra nem is olyan egészen új sütetű. Tartalmát évek óta ismertetik. Az erdélyi magyarság különösen kemény leckét kapott, magyar vasutasok, postások, köztisztviselők ezrei családostól ennek a számolási módszernek lettek áldozatai. …Ha a románságnak természetadta joga, hogy a hazájának földjén termelt kenyérből számarányának megfelelően részesedjék, ugyanezen a jogon ugyanennyi illeti az itt lakó többi népeket is. A természet nyers, ingyen kincseit a munka teszi értékessé, a nemzet gazdagságát, vagyonát az állampolgárok erőkifejtése teremti. Nem törünk senki kenyerére, de a numerus valachicus nyílt kihozása után kötelességünk, hogy önmagunk védelmére nyíltan numerus hungaricus-szal készüljünk. Állampolgárok vagyunk, akik dolgozunk és a közös terhekből részünket mindenütt kivesszük. Csak jogunkat kérjük, ha igényt tartunk a közhivatalokból is annyira, amennyi számunk és a közterhekhez való tényleges hozzájárulásunk aránya szerint megillet, s ha a kérdést egy pártatlan nemzetközi bíróság felügyelete alá utaljuk. De ezen kívül és ez-

58

előtt tanítsuk meg már a gyermeket, hogy olyan országban élünk, ahol van numerus valachicus, tehát kötelez a numerus hungaricus. A magyar gyermek szívja az anyatejjel magába, hogy a magyar itt hibáján kívül, de éppen ezért a legszentebb kötelezéssel magyarra van utalva. Más nincs jó szívvel hozzánk, tehát pénzt, munkát, támogatást egymásnak adjunk. Arra ítéltek, hogy mi, magyarok itt egymásból, egymás által – megéljünk.”140 Nem véletlen, hogy ebben a kontextusban egy sor (főképpen székely) autonómia elképzelés/tervezet született, amelyek kiemelten foglalkoztak a vallási és oktatási autonómiával.141 Annál is inkább, mivel – a konkordátumnak köszönhetően – a román kormány a püspöki kinevezésekkel egyértelműen érvényesítette a befolyását. Csakis ennek tudható be, hogy, hogy 1936-ban a nagyszebeni apát-plébános, Vorbuchner Adolf (†1938, Bécs) lett a püspök. Minden nehézség és a folyamatos csökkenés ellenére is, az erdélyi magyar egyházak igyekeztek mindent megtenni a közösségmegtartó és identitásőrző szerepet betöltő felekezeti iskolahálózat fenntartásáért.142 Ennek eredményeképpen, „az 1930–31-es tanévben – még mindig! – 483 református, 297 katolikus, 36 unitárius143 és 6 evangélikus iskolát tartottak fenn az egyházak minden állami segély nélkül”, ahová a magyar tanköteles diákok 57,6%-a járt. Ehhez társult „23 polgári iskola, 17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felsőkereskedelmi és 4 gazdasági téli iskola” (Székelykeresztúr, unitárius; Csombord, református; Radnót és Kézdivásárhely, katolikus). Az egyháziak, „akik közül kiemelkedett a későbbi püspök, Márton
140 Erdélyi Tudósító (Kolozsvár) XVIII. évf., 1935. március (www.hhrf.org/gyrke/ma/marton1. html#1935) (Letöltés: 2009. október 12). 141 Lásd Tusa Gábor, A székely vallási és tanügyi autonómia, Minerva, Kolozsvár, 1930; Papp József, Az erdélyi székelyek vallási és tanügyi önkormányzat, Lugos, 1931; Balogh Arthur, A székely vallási és tanügyi önkormányzat, Minerva, Cluj-Kolozsvár, 1932; Paál Árpád, Törvénytervezet a székely közületek közművelődési önkormányzatához, Kolozsvár, 1932; Mikó Imre, „A székely közületi önkormányzat”, Magyar Kisebbség 1934. július-augusztus. 142 Ebben a kérdésben együttműködés alakult ki a katolikusok és a protestánsok között. Az egyházak ugyanakkor számíthattak a magyar kormány anyagi támogatására is. Lásd. Bárdi Nándor, „A keleti akció”, Regio 1995/3, 89-134. old.; 1995/4, 3-28. old. Minderre azért is szükség volt, mert a román állami iskolák magyar tagozatait, illetve a magyar állami iskolákat a román politikai hatalom az 1930-as évek folyamán nagyobbrészt felszámolta. Az anyanyelvű iskolakérdésre vonatkozóan lásd még Balázs András, Adatok az erdélyi kisebbségek iskolavédelmi küzdelmeihez: 1919–1929, Minerva, Cluj-Kolozsvár, 1929. 143 1923-ban még 85 unitárius elemi iskola működött.

59

Áron, a hatóságok kellemetlenkedései és üldözései ellenére igen sokat tettek a művelődés fejlesztése és – részben ezáltal is – a magyarság nemzeti öntudatának megőrzése érdekében mind az egyházi iskolákban, mind az egyházi egyesületekben és egyéb szervezetekben”.144 Ezek közül mindenképpen érdemes megemlíteni pl. az 1921-ben alakult Erdélyi Római Katolikus Népszövetséget, amelynek szervezésében, 1923 és 1939 között, Erdély különböző helységeiben 12 Katolikus Nagygyűlést tartottak; vagy az 1929-ben Nagyváradon megszerveződött Erdélyi Katolikus Akadémiát. Az iskolafenntartás mellett ugyanakkor nem elhanyagolhatók azok az erőfeszítések sem, amelyek az egyházi sajtó és nyomdák fenntartására irányultak, hiszen ezek az értelemszerű vallási tartalom mellett mind-mind a magyar nyelv és kultúra terjesztői és ápolói is voltak egyben. A sajtótermékek között fontos helyet foglalt el az 1933-ban indult Erdélyi Iskola,145 amelyet György Lajos és Márton Áron szerkesztett, s amely egyértelműen a nevelésügyre, a magyarság művelődési, társadalmi és gazdasági önszerveződésének szükségességére helyezte a hangsúlyt. Az állandó állami nyomásra az unitárius egyház is a belső ellenálló képesség erősítésével igyekezett válaszolni: belmisszió megszervezése, vasárnapi gyermekistentiszteletek rendezése, Unitárius Nőszövetség146 és Dávid Ferenc Egylet megalakítása. A Nőszövetség ugyanakkor sokrétű társadalmi tevékenységbe kezdett: napközi otthonok létesítése, illetve csecsemőgondozó, gyermekápolási és gazdasági tanfolyamok szervezése. Természetesen hasonló női szervezetekbe/egyesületekbe tömörültek mind a katolikusok, mind pedig a reformátusok. 107 női szövetség 1928-ban még egy Központi Titkárságot is létrehozott. Református viszonylatban kétséget kizáróan Makkai Sándor író-püspököt (1926–1936) kell kiemelnünk, aki egyházvezetői tisztsége idején nagyméretű egyházépítői tevékenységbe kezdett (az istentisztelet és a lelkészképzés reformja, a vallási tanítás megújítása, az egyházi fegyelmezés szabályozása), és igyekezett a belmissziót
144 P. Szőke J., i. m., 81–82. old. Lásd még Sas P., i. m., 64. old. 145 Lásd Ozsváth Judit (szerk.), Erdélyi Iskola: antológia, repertórium, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003. 146 Zsakó Erzsébet, Hinni és tenni. Az Unitárius Nőszövetség története, Erdélyi Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2003.

60

is megerősíteni. Ellenben személyesen eljutott addig a felismerésig, hogy kisebbségiként „nem lehet” teljes értékű emberi életet élni, és – egészségi okokra is hivatkozva – Magyarországra távozott, ami hatalmas vihart kavart.147 Ebben kétséget kizáróan az is szerepet játszott, hogy a magyar kisebbségi politikai vezetés nem igazán volt hajlandó önbírálatra, s magának a közösségnek a szociális és a gazdasági problémái valójában nem érdekelték.148 A politikai hangulatváltást és az erőviszonyok alakulását figyelmesen követve (túl vagyunk az első bécsi döntésen), 1938. december 24-én, mintegy gondviselésszerűen, a Vatikán az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség igazgatóját, Márton Áront nevezte ki gyulafehérvári/erdélyi püspöknek. Személyében az erdélyi magyarság egy minden időben biztos irányt mutató, szilárd erkölcsi tartással rendelkező egyházvezetőt kapott.149

2. (Cseh)Szlovákia (Kárpátaljával) Az önálló Csehszlovákia megalakulását150 , és a kialakult területi-politikai átrendeződést véglegesítő békeszerződést (Saint-Germainen-Laye, 1919. szeptember 10.151) követően „a nemzeti kisebbséggé válás… lelkileg, tudatilag teljesen váratlanul és felkészületlenül érte a felvidéki magyar társadalom minden rétegét.”152 Ugyanak147 Lásd Cseke Péter – Molnár Gusztáv (szerk.), Nem lehet: a kisebbségi sors vitája. (Limeskönyvek), Héttorony, Budapest, 1989. 148 Amennyiben nagyon őszinték akarunk lenni, akkor be kell ismernünk, hogy ezek a problémák lényegében véve a mai (főképpen vállalkozói) „elitet” sem igazán érdeklik. Ugyanakkor Horváth Sz. Ferenc arra az álláspontra helyezkedik, hogy magyarországi összehasonlításban az erdélyi Magyar Párt mindenképpen érzékenyebb volt a szociális kérdésekre. Lásd. Horváth Sz. F., Elutasítás és alkalmazkodás között, Csíkszereda, 2007, 28. old. 149 Márton Áron személyiségének és életművének sajátságosan szubjektív, de mélységesen elgondolkodtató megközelítését kínálja Poszler György, „Hagyomány és korszerűség – Márton Áron törvényei. Vázlat egy elmaradt monográfiához”, in: Uő., Az eltévedt lovas nyomában, Balassi Kiadó, Budapest, 2008, 741–758. old. Lásd még Marton József, „Mit mond nekünk Márton Áron, a fiatal püspök?”, Studia Theologica Transsylvaniensia 1, 2000, 4–46. old. 150 1918. október 30-án, Turócszentmártonban, a Szlovák Nemzeti Tanács tudomásul vette és elfogadta a 28-án Prágában kikiáltott Csehszlovák Köztársaságot. Az új államalakulathoz a szlovákok, mint „a csehszlovák nemzet magyarországi ága” csatlakoztak. Mindez azonban „két egyenlőtlen fél társulásának” bizonyult, ami rá is nyomta a bélyegét az ország két évtizedes történetére. Szarka L., A szlovákok története, Budapest, 1993, 170. old. Lásd még Szarka László, „A soknemzetiségű csehszlovák nemzetállam születése 1919-ben”, Fórum 7, 2005/3, 109-121. old. 151 Halmosy Dénes, Nemzetközi szerződések 1918-1945, Budapest, 1983, 89–93. old. 152 Popély Gy., Népfogyatkozás, Budapest, 1991, 38. old.

61

kor „a Pozsony, Komárom vagy Nyitra megyei, illetve Ung, Bereg vagy Ugocsa megyei magyarok között természetszerűleg jelentős kulturális, világnézeti, mentalitásbeli, sőt faji eltérések léteztek. A nyugati és keleti végek magyarsága csaknem teljesen ismeretlen volt a másik számára, így évek teltek el, amíg a közös kisebbségi sors következtében beindult egy bizonyos mentalitásbeli közeledés.”153 Arról nem is beszélve, hogy sokan ideiglenesnek gondolták az újonnan kialakult helyzetet, ami nagyban megnehezítette az önmagára találást. „Időre volt tehát szükség, hogy a csehszlovákiai magyarság némiképp felocsúdjon az új viszonyok között, és az irreális csodavárás meddő hangulatából kiemelkedve keresni kezdje megmaradásának, nemzeti és nyelvi jogai védelmének, valamint politikai törekvései realizálásának járható útjait.”154 Ez viszonylag gyorsan megtörtént. 1920. február 17-én Komáromban megalakult a főképpen protestánsokat tömörítő Országos Magyar Kisgazda és Földmíves Párt, amely 1925 októberében átalakult Magyar Nemzeti Párttá; 1920. március 23-án Pozsonyban pedig a katolikus többségű és szellemiségű Országos Keresztényszocialista Párt155 (1932-től Esterházy János volt az elnöke156), amely a szlovákokat, a ruszinokat és a németeket is megszólította.157 Ugyanakkor azt lehet mondani, hogy a magyar katolikus, református és evangélikus egyházközségek – ki-ki a maga oldalán és szintjén – erős támaszai voltak az önszerveződésnek. Esetenként hatékonyan együttműködtek a Szlovenszkói Magyar Kulturális Egyesülettel. Ami az I. világháborút követő csehszlovák helyzet demográfiai viszonyait illeti kétségtelen, hogy „nem könnyű az 1918 után létrejött új államalakulat részét képező Szlovákia nemzetiségi megoszlását számszerűleg is meghatározni. Az 1910. évi magyarországi és az 1921. évi csehszlovákiai népszámlálás nemzetiségi adatai
153 Uo., 24. old. 154 Uo., 39. old 155 Lásd Angyal Béla, Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–1936, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja – Lilium Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2004. 156 Lásd Esterházy János, A kisebbségi kérdés. Válogatott írások, beszédek, interjúk. Válogatta, összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Molnár Imre, Ister Kiadó, Budapest, 2000; Uő., Cselekedjünk mindnyájan egyetértésben és szeretetben, Pannónia Könyvkiadó, Pozsony, 1992; Molnár Imre, Esterházy János (1901–1957), Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997. 157 A két párt 1936 június 21-én Érsekújváron létrehozta az Egyesült Magyar Pártot. Addig a kapcsolatukat sok esetben a rivalizálás és a kölcsönös vádaskodás jellemezte.

62

jelentős mértékben eltérnek egymástól. A mai Szlovákia területén 1910-ben 2,9 millió lakos élt, ebből 884 ezer magyar (30,3%), 1 688 ezer szlovák (57,8%), 198 ezer német (6,8%), 97 ezer ruszin (3,3%), 10 ezer lengyel (0,3%), 7 ezer cseh (0,3%), 34 ezer egyéb és ismeretlen (1,2%) anyanyelvű volt. 1921-ben a magyar nemzetiségűek száma 651 ezerre (21,7%) apadt158 , a szlovák nemzetiségű lakosságé viszont 1 952 ezerre (65,1) nőtt. A többi szlovákiai nemzetiség lélekszáma szintén megfogyatkozott. A csehek számát a Szlovákiába történő jelentős létszámú hivatalnokréteg és sok katonatiszt beköltözése közel 73 ezerre növelte (2,4%)”.159 A kisebbségi lét, amelynek nélkülöznie kellett a kollektív jogokat, természetesen a magyarság vallási térképét is átrajzolta, mind társadalmi, mind pedig intézményes vonatkozásban.160 Erre vonatkozóan sokatmondó Árky Ákosnak (1859–1942), a Podkarpatszka Ruszi Őslakósok Autonóm Pártja alapítójának, 1926. május 23-án, a Ruszinszkói Magyar Hírlapban megjelentetett megállapítása: „Az egyházak hivatása kibővült. Az egyház, benne a vallás, a hit ma nemcsak az, ami volt azelőtt. Az egyházat a mi mai magyar küzdelmünk a nemzeti lét problémájának otthonává tette. A templom ma nemcsak a vallásos áhítat és a lelki felemelkedés szent csarnoka, hanem oázis is a jogért és a szabadságért folyó küzdelem puszta sivatagában. Azilium lett az egyház, a templom, hova a megsebzett magyar szív a rosszakarat és a rágalom fúriái elől menekül s ahonnan megvigasztalódva, megerősödve lép ki újra a küzdelem verejtékkel teli porondjára.”161 Mindez azonban azt is jelentette egyben, hogy a társadalmi és kulturális (bizonyos mértékben pedig a politikai) szervezkedés is jórészt felekezeti alapokon történt.

158 1919 és 1922 eleje között 156 657-en költöztek Magyarországra. Fedinec Cs., A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944, Galánta – Dunaszerdahely, 2002, 106. old. 159 Gyurgyík L., Magyar mérleg, Pozsony, 1994, 10. old. 160 A magyar nemzetiségű zsidó vallásúak aránya pl. az 1921-es 3,41%-ról 1930-ra 1,64%-ra (9728 fő) apadt. 161 Fedinec Cs., i. m., 2002, 155. old.

63

a) A katolikus egyház A (cseh)szlovákiai katolikusok viszonylatában azt lehet mondani, hogy az első világháborút lezáró békeszerződés tulajdonképpen szétdarabolta a régi monarchiabeli (szentistváni) egyházszervezeti rendszert.162 A nyitrai, besztercebányai és szepesi római katolikus egyházmegyék teljes egészében; a rozsnyói, a kassai és az esztergomi egyházmegyék területeinek pedig jelentős része átkerült Csehszlovákiába. A szlovákiai magyar katolikusok döntő többségét egyébként ez utóbbi három (rész)egyházmegye plébániái tömörítették. A csehszlovák államhatalom első perctől hadat indított a magyar katolikus hierarchia ellen. Még 1919 augusztusában egy állami felügyeleti bizottság vette kézbe az egyházi vagyon kezelését (amit nem is sikerült soha rendezni163), s az év folyamán kiutasították az országból Báthy László nagyszombati érseki helynököt – aki az esztergomi egyházmegye Csehszlovákiába került 404 plébániáját (a 493-ból) lett volna hivatott irányítani –, Radnai Farkas besztercebányai, Balázs János rozsnyói, Battyhány Vilmos nyitrai és Novák István eperjesi görög katolikus püspököt.164 Párvy Sándor szepesi püspök meghalt. Egyedül a korszak viszonyai közepette „haladó szelleműnek” mondható – a földreformot szorgalmazó és a nemzeti kisebbségek jogait védelmező (mind a Monarchiában, mind pedig Csehszlovákiában) – Fischer-Colbrie Ágoston kassai püspök (†1925) maradhatott a helyén, mivel élvezte a Szentszék támogatását.165 Utóda Jozef Čársky lett, aki egyben a rozsnyói egyházmegyét is igazgatta. Ugyanakkor Kárpátalján – amely Podkarpatszka Rusz néven került a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá (mint annak elválaszthatatlan része) – a csehszlovák hatóságok kezdettől fogva támogatták a pravoszláv (ortodox) hit terjedését a ruszinok körében, hogy gyengítsék a magyarbarátnak tekintett görög katolikus egyhá162 Lásd Sebők L., „A katolikus egyházszervezet változásai Trianon óta”, Regio 2, 1991/3, 65–88. old. 163 Lásd pl. Rácz Kálmán, „Az Esztergomi Érsekség és Csehszlovákia vagyoni vitája, 1919-1938”, Egyháztörténeti Szemle 1, 2000/1 (www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/RACZ.HTM) (Letöltés: 2009. október 12); Uő., „Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam – egyházi birtokperek a hágai bíróság előtt (1. és 2. rész)”, Fórum 6, 2004/3, 35-51. old. és 2004/4, 67-95. old. 164 A Magyarországra való áttelepülés következtében a kezdetben néhány ezer magyar görög katolikus hívő 1930-ra szinte jelentéktelenre zsugorodott. 165 Élete és életműve mind a mai napig nincs feldolgozva. Lásd Gaucsík István, „Fischer-Colbrie Ágoston emlékezete”, Új Szó 2005. november 11, 12. old.

64

zat. Elnézték pl. a görög katolikus templomok kifosztását vagy a papok elüldözését, miközben korlátozni igyekeztek Papp Antal munkácsi püspököt a mozgásban. Később a prágai kormány mindent elkövetett, hogy eltávolítsa az egyházmegye éléről. Sikerrel. 1924. június 4-én a Szentszék felmentette munkácsi püspöki méltóságából, és – fájdalomdíjként – kinevezte küzikei címzetes érsekké, illetve a miskolci görög katolikus exarchátus166 apostoli kormányzójává, megyéspüspöki jogkörrel. Mivel vonakodott elköltözni, a csehszlovák hatóságok, 1925 őszén, karhatalmi erőkkel, áttoloncolták Magyarországra. Utóda Gebé Péter (†1931) lett, akinek püspöksége idején a görög katolikus papság helyzete valamelyest javult. A csehszlovák hatóságok azonban mindvégig bizalmatlanok maradtak. Felszámolták a munkácsi görög katolikus püspökség iskolahálózatát,167 miközben lehetővé tették, hogy szerb segítséggel kiépüljön az önálló kárpátaljai ortodox egyház (munkácsi ortodox püspökség, 1931). Mindez a ruszinok elcsehszlovákosítását volt hivatott szolgálni, akiket E. Beneš nem tartott eléggé érettnek az autonómiára. Szlovákiai viszonylatban az imperiumváltást követően Róma már 1920 decemberében betöltötte szlovák papokkal a nyitrai (Karol Kmeťko), a besztercebányai (Marián Blaha) és a szepesi (Ján Vojtaššák) püspöki székeket (a beiktatásra 1921. február 13án került sor); 1922-ben pedig felállította a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúrát – ami az esztergomi érsek joghatóságának megszűnését jelentette egykori egyházmegyéje csehszlovákiai plébániái felett –, miközben a rozsnyói és a kassai püspökök egészen 1937-ig megőrizték a joghatóságukat a magyarországi részek felett, amelyeket helynökök útján igazgattak. 1925-ben a Nagyszombati Apostoli Adminisztrátor Pavol Jantausch püspök lett. Kárpátaljai viszonylatban ugyanakkor a szatmári püspök (Boromisza Tibor, †1928) egyelőre megtartotta joghatóságát, és ennek értelmében, 1923. március 10-én, Tahy Ábrahám ungvári római katolikus plébánost püspöki helynökké (vikáriussá) nevezte ki. Az új helyzetre a (cseh)szlovákiai magyar katolikus papság egy része a Katolikus Nagybizottság (Komárom, 1924) létrehozá166 Ez fogta össze az eperjesi és munkácsi görög katolikus püspökségek magyarországi egyházközségeit. 167 Az 1919-ben működő 384 elemi népiskolából 1936-ra már csak 25 maradt.

65

sával reagált,168 amely azonban, a rá nehezedő állami nyomás miatt, csak néhány évig működhetett (1927-ben oszlott fel). Ellenben tevékenységének eredményeképpen jött létre Komáromban a Katolikus Magyar Kisszeminárium és a Katolikus Magyar Internátus (Marianum169). Ugyanakkor a magyar katolikus papok lelkiségi mozgalmakat indítottak, népmissziókat szerveztek, lap- és könyvkiadást működtettek.170 Vagyis tevékenységük részét képezte a közösségi élet szervezése és a kultúra ápolása. 1928 novemberében pl. a munkácsi katolikus zárdaiskola mellett magyar óvodát nyitottak.171 Ugyanakkor voltak laikus önszerveződési kezdeményezések is, amelyek közül mindenképpen érdemes megemlíteni a Magyar Akadémikusok Keresztény Körét, a Prohászka köröket,172 illetve a Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesületet. Haiczl Kálmán római katolikus pap így jellemezte ezt a két évtizedes korszakot: „Amikor a magyarságunkért küzdöttünk, keresztény hitünkért is küzdöttünk, és viszont, amikor keresztény hitünk védelmére keltünk, egyszersmind magyarságunkat is védelmeztük. Munkánkban és küzdelmeinkben minden erősségünket Istenbe vetett tántoríthatatlan hitünkben és magyar népünk józansága, komolysága s idegen jármot nem tűrő makacs kitartásában találtuk meg.”173 Érdekes módon Paxy László kicsikét másként látja ennek a kornak a szellemiségét:
168 Ez lényegében a nagyszombati apostoli kormányzóság egyházközségeinek a szövetsége volt. 169 Lásd www.zsgmarianum.edu.sk/home.html (Letöltés: 2009. október 12.). 170 Pl. Szent Ágoston Társulat, Sajó-Vidék Könyvkiadó. Katolikus kiadványok: Szűz Mária Virágoskertje (1922–1944), Katolikus Értesítő (Komárom, 1934–1937), Kassai Katholikus Egyházi Tudósító (1922, 1930-1944), Katolikus Élet (Munkács), Katolikus Nő (Komárom, 1932–1934), Krisztus Királysága (Rozsnyó, 1928-1944), Ifjúság (Rozsnyó), Tábortűz diáklap, Szivárvány gyermeklap (1929–1937). 171 A mintegy 30 csehszlovákiai magyar óvoda többsége felekezeti fenntartású volt. 172 Céljuk a katolikus magyar értelmiség kinevelése volt. Folyóiratuk, az Új Élet, 1932 és 1944 között jelent meg; kezdetben Kassán (1932–1941), majd Budapesten (1941–1944). Ugyanakkor nyaranta éves kongresszusokat szerveztek. A Magyar Katolikus Lexikon szócikke arról árulkodik, hogy történetük és tevékenységük jelen pillanatban még feldolgozatlan. (lásd http:// lexikon.katolikus.hu/P/Proh%C3%A1szka%20K%C3%B6r%C3%B6k.html) (Letöltés: 2009. október 12.). 173 Lásd Haiczl Kálmán, Egyháztörténelmi emlékek a cseh megszállás korából, Esztergom, 1940. Idézi Molnár I., „A magyar anyanyelvű egyházak…”, in: Tóth L.–Filep T. G. (szerk.), A (cseh) szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet, Budapest, 1998, 209. old.

66

„Születésemtől fogva magyar szellemben neveltek nemcsak otthon, hanem az iskolában is. Ez a nevelés, ma úgy látom, túlságosan is nacionalista szellemű volt. Ennek következtében gúnyoltuk és utáltuk a szlovák iskolába járókat, a szegény magyar családok gyermekeit, akik cipő, ruha, tehát anyagi juttatások reményében iratták oda be gyermekeiket. Még ma is szégyenkezem, ha erre gondolok. Üldöztük, bosszantottuk a cigánygyerekeket is, de még náluk is jobban a zsidó származásúakat, hiszen ‘Jézust a zsidók ölték meg’, tehát mi Jézust ‘bosszuljuk’ meg. Akkor arra még nem gondoltunk, hogy maga Jézus, Mária és az apostolok is zsidók voltak, és a mai, sőt az akkori zsidók sem tehettek mindnyájan arról, ami Jézussal történt.”174 Mivel az állami fizetést a szlovák nyelvtudáshoz kötötték a magyar papoknak meg kellett tanulni szlovákul, esetenként pedig be kellett vezetni a szlovák prédikációt és liturgiát. Ugyanakkor szembesülniük kellett az ellenük folyamatosan felhozott vádakkal is: nemzetellenesek (vagyis csehszlovákellenesek), élősködők, az arisztokraták tányérnyalói. Helyzetükben akkor jelentkezett valamiféle „enyhülés”, amikor a csehszlovák hatóságok az autonomista szlovák római katolikus papokat is üldözni kezdték. A magyar katolikus papok 1928 júniusában emlékiratot juttattak el Rómába, amelyben igényeiket és javaslataikat fogalmazták meg arra az esetre, ha a Szentszék, az új politikai konfigurációhoz igazodva, feldarabolná a történelmi esztergomi egyházmegyét. Ezek között szerepelt egy új püspökség felállítása, a beszüntetett, vagy csehszlovák nyelvűvé tett, katolikus gimnáziumok helyreállítása (hiszen egyedül a komáromi bencés magyar gimnázium
174 Paxy L., Testvérek Krisztusban, Budapest, 1991, 8. old. A szerzőre vonatkozóan lásd Gaucsík István, „Paxy László hagyatéka”, in: Danter Izabella (szerk.), MusaeumHungaricum 1. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja c. konferencia tanulmánykötete, Mátyusföldi Muzeológiai Társaság, Boldogfalva, 2006, 79–82. old. Gaucsík I. ugyanakkor felhívja a figyelmet egy nagyon fontos hiányosságra: „sajnos nem folyik semmiféle tudományos igényű, intézményileg támogatott kisebbségkutatási projekt – írja –, amely a (cseh)szlovákiai magyar katolikusok történetével, illetve jelenkori helyzetével foglalkozna. Külön problémát jelent a magyar nyelvterületen és szórványban található plébániák anyagainak, könyvritkaságokat tartalmazó könyvtárainak feltérképezése, felmérése, megmentése, a levéltári állományok megfelelő védelme, nem is szólva a Paxy-féle fondhoz hasonló magyar papi személyiségek hagyatékairól. Sajnos a kutatások sincsenek egyeztetve, ezenkívül hiányoznak az egyes kutatási eredményeket bemutató publikációk.” I. m., 81. old.

67

maradt meg), egy magyar katolikus férfi tanítóképző megszervezése, valamint az „aránylagos képviselet” mind az egyházhatósági hivatalokban, papnevelő intézetekben (Nagyszombat, Rozsnyó), mind pedig az előléptetéseknél. Ugyanakkor felmerült egy magyar papnevelő intézet felállításának az igénye is. Mindebből a Szentszék semmit nem teljesített, hiszen a Csehszlovákiával való rossz viszonyt nem akarta terhelni még egy „magyar” problémával is. Arról nem is beszélve, hogy a szlovák katolikus egyházi vezetés – amely saját hatáskörben is sok kérdésre megoldást találhatott volna – szintén ignorálta az igényeket és javaslatokat. A kilátástalan küzdelem ellenére a magyar katolikusok nem mondtak le az önszerveződésről. Annál is inkább mivel, 1930 októberében, a Szentszék a kárpátaljai római katolikus egyházközségeket kivonta a szatmári püspök fennhatósága alól, és önálló püspöki adminisztratúrát létesített. Az apostoli kormányzó az addigi püspöki helynök, Tahy Ábrahám (†1934), majd Szvoboda Ferenc (†1968) lett.175 Ekkor az itt élő közel 70 000 római katolikusból valamivel több, mint 25 000 volt magyar. 1935-ben papnevelő szeminárium is létesült Ungváron. Az önszerveződési igény kézzelfogható jele a Magyar Katolikus Tanács megalakulása 1936-ban, amely azonban már a szlovák vezetésű egyházba tagolódva képzelte el a magyarok összefogását. Ennek a gondolatnak volt a képviselője Schalkház (Salkaházi) Sára is (†1944. december 27.), akit a nyilasok gyilkoltak meg Budapesten.176 1932-ben a magyar érzelmű, de a ruszin autonomista törekvéseket (anyagilag is) támogató, Sztojka Sándor lett az új munkácsi görög katolikus püspök. Elődjéhez hasonlóan neki is szembesülnie kellett a ruszinság vallási és politikai egységét megbontó (nagyorosz irányultságú) ortodoxia terjedésével, amit a csehszlovák hatóságok is támogattak.177 Ehhez társult még a kommunizmus eszméinek be175 Dr. Czumbel Lajos szatmári ordinárius letartóztatása után (1951) ő volt az egyházmegye titkos ordináriusa (1956-ig). 176 Lásd Hidvégi Máté (szerk.), Boldog Salkaházi Sára. Emlékkönyv, Szent István Társulat, Budapest, 2006. 177 Míg 1910-ben 550 pravoszláv vallású személyt írtak össze Kárpátalján, addig a munkácseperjesi ortodox püspökség 1936-os schematizmusa már 127 templomról, 138 felszentelt papról és 140 000 regisztrált hívőről tudósít. Lásd Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 247. old.

68

folyása – amiben a szegénység, az adóterhek és az egyház(ak) által fenntartott feudális viszonyok is szerepet játszottak –, valamint a görög katolikus egyházban megerősödő ukrán irányzat, amely – az ukrán görög katolikus egyházhoz húzó bazilita szerzetesek szellemi vezetésével – az elmagyarosodott klérus elukránosítását tűzte ki célul. Amikor XII. Pius pápa, 1937. szeptember elején, az államhatárokhoz igazította az egyházmegyék határait a szlovákiai magyar katolikus papság egy új, magyar püspökség felállítására vonatkozó igényét nem vette figyelembe. Ezek után a magyar papok négy magyar vikáriátus létrehozását javasolták ott, ahol legalább 15 magyar jellegű plébánián 35 000 magyar nemzetiségű hívő él. Törekvéseiket szintén nem koronázta siker. Ilyen körülmények között nem meglepő, ha a korszak egyik érdekes és meghatározó jellemvonása egyes egyháziak politikai szerepvállalása. Erre nagyon jó példa Király József csicsói római katolikus esperes, aki prágai nemzetgyűlési, illetve magyar országgyűlési képviselő is volt (1944. október 17-én a nyilasok tartoztatták le, 1945 után a szentgyörgyi internálótáborba került, végül 1948. június 18-án kitoloncolták Magyarországra).178 De magyar katolikus papok vezető szerepet töltöttek be az Országos Keresztényszocialista Pártban is. Ugyanakkor az is igaz, hogy az intézményes problémák nem terhelték meg túlságosan a magyar és a szlovák katolikus hívők viszonyát. A tekintélyelvű179 és üdvösségbiztosító katolikus egyházhoz való sok évszázados együvé tartozás ekkor még lényegében felülírta a nemzeti/etnikai alapon való elkülönülést. Mindez megnyilvánult a fiatal magyar katolikus értelmiségiek tevékenységében is, amely túllépett a magyar nemzeti gondolkodás kizárólagosságán, és az elméleti viták mellett a gyakorlatiasságnak is teret biztosított (pl. falukutatás, néprajzgyűjtés, szociális munka). Erkölcsi érettségüket bizonyítja, hogy az 1930-as években ellen tudtak állni az eluralkodó szélsőjobboldali nacionalizmus.

178 Gaucsík István szerint még mindenképpen fel lehet sorolni Palkovich Viktort, LengyelfalussyLetocha Józsefet, Várady Bélát és Károly Alajost is. 179 A kor szellemiségét és társadalomszemléletét tükrözi az a magyar katolikus női háztartási szakiskola, amelyet az Isteni Megváltó Leányai működtettek Érsekújváron.

69

b) A református egyház A döntő többségében magyarok alkotta szlovákiai református egyházközségek esetében szintén el lehet mondani, hogy kiszakadtak a monarchiabeli konszolidált és történelmi hagyományokkal bíró egyházszervezeti rendszerből. Az „önállósult” – és püspök nélkül maradt180 – szlovákiai református egyháznak tehát meg kellett találni a saját helyét a számára teljesen újszerű helyzetben. Az újonnan megalakult Csehszlovákia állami keretei között három egyházkerület került megszervezésre: a dunáninneni (püspökei Balogh Elemér és Sörös Béla), a tiszáninneni (püspökei Pálóczi Czinke István, Péter Mihály, Idrányi Barna és Magda Sándor) és a kárpátaljai181 (püspöke Bertók Béla). 492 gyülekezetben (449 magyar, 12 vegyes, 31 szlovák) 223 168 református élt. A Csehszlovákiai (vagyis Szlovenszkói és Kárpátaljai) Református Egyetemes Egyház központi vezető szerve az Egyetemes Konvent lett. Az 1923-ban, Léván, elfogadott egyházi alkotmánynak az állami jóváhagyása azonban 1938-ig, Csehszlovákia felbomlásáig, húzódott. Pedig az 1928-as pozsonyi zsinat kimondta a magyarországi református egyháztól való végleges elszakadást, és elfogadta a szlovák egyházmegye felállításának elvét is. Ez lényegében az önmegszerveződés lehetőségét teremtette meg a református szlovákok számára. Ebben a huzavonában elsősorban két dolog játszott szerepet: a lelkészi hűségeskü és a kormány által szorgalmazott szlovák nyelvű egyházmegye felállítása.182 Mindkét fél a másiktól várta el az első lépést, és a feltételek másik általi teljesítésétől tette függővé a rá vonatkozók megvalósítását. Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy az
180 A „Tiszán inneni egyházkerület püspöke, Révész Kálmán, 1919 őszén Kassáról Miskolcra tette át a székhelyét”. Molnár I., „A magyar anyanyelvű egyházak…”, in: Tóth L.–Filep T. G. (szerk.), A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet, Budapest, 1998, 223. old. 181 A csehszlovák hatóságok mindent megtettek ennek megalakulása ellen: pl. egészen 1932-ig megtagadták Bertók püspök elismerését és az államsegélyek folyósítását. A háttérben nem annyira vallási, hanem sokkal inkább politikai okok húzódtak meg. Prága Kárpátalja számára következetesen megtagadta a megígért autonómia megadását, és minden területi szerveződést ennek függvényében ítélt meg. Ebből kifolyólag a kárpátaljai református magyarok kétszeresen is hátrányos megkülönböztetéssel kellett számoljanak. Arról nem is beszélve, hogy a szlovákiai magyar református egyházi vezetés sem viseltetett mindig barátsággal irányukba, hiszen esetenként ütköztek az érdekek. 182 Minden próbálkozása ellenére a csehszlovák hatóságoknak nem sikerült szembefordítani a szlovák reformátusokat a magyarokkal, illetve az egyházi vezetéssel. Pedig 1930-ban szlovák lelkészek egy csoportja megalakította a Szlovák Kálvinista Szövetséget, és elindította a Slovenské Kalvinské Hlasy lapot, hogy szervezettebben harcolhassanak a szlovák egyházmegyéért.

70

egyház erős magyar „nemzeti tudattal” rendelkezett, ami szálka volt a csehszlovák hatóságok szemében. Szilassy Béla világi főgondnok, és egyben a Magyar Nemzeti Párt szenátora, 1937-ben így fogalmazott: „hogy ha Isten a mi egyházunkat a Csehszlovákiában élő magyarságba állította, akkor annak kötelességévé tette a magyarság szolgálatát, minden konzekvenciájával együtt. Ez azt jelenti, hogy az egyháznak és különösen az egyházi adminisztrációnak mindent abból a szempontból kell vizsgálnia, hogy az a magyarság előnyére vagy hátrányára van-e…”183 Nem véletlen tehát, hogy – pl. kárpátaljai viszonylatban – a hatóságok a szabadegyházakat (baptisták, adventisták) támogatták és részesítették előnyben, szemben a reformátusokkal. A lelkészképzés és a lelkészi utánpótlás kérdésének megoldására alakult meg – külföldi segítséggel –, 1925-ben, Losoncon, a Teológiai Szeminárium, amely ebben az időszakban Csehszlovákia egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási intézménye volt, jóllehet az állam soha nem ismerte el; 1935-ben pedig református tanítóképző indult Komáromban184 . Addig a reformátusok a Pozsonyi Szent Orsolya-rendi Római Katolikus Elemi és Polgári Tanítóképző Intézetben tanultak, hiszen 225 elemi iskola számára kellett magyar tanerőt biztosítani. (Cseh)szlovákiában a református egyháznak nem volt gimnáziuma, mert azokat (Losoncon és Rimaszombaton) az állam bezáratta; ellenben Pozsonyban fenntartott egy diákinternátust és menzát (1934-től). A református egyház sajtótermékei közül megemlíthetjük a református egyház és Iskola hetilapot (1921–1938), a kéthetente megjelenő Szeretet hitépítő újságot (1923–1938), az Útmutató havilapot (1936–1938), valamint a Református Sion (1928–1934), a Református Világszemle (1931–1935), a Baráti Szó (1928–1931) és a Hajnal (1931–1938) folyóiratokat. Figyelemre méltó az 1922-ben alakult beregszászi Kálvin Nyomda is, mely kb. 25 kiadványt jelentetett meg.185
183 Idézi Molnár I., „A magyar anyanyelvű egyházak…”, in: Tóth L.–Filep T. G. (szerk.), A (cseh) szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet, Budapest, 1998, 226. old. 184 A Felvidéknek Magyarországhoz való visszacsatolását követően már nem indított új évfolyamot. Ennek következtében az utolsó évfolyam kifutásával megszűnt (1942-ben). 185 Lásd F. Peyer-Müller, A Kárpátaljai Református Egyház története a két világháború között, Budapest, 1994, 223-227. old.

71

Társadalmi téren – ahol főképpen az egyes személyek tevékenysége tekinthető meghatározónak (mint pl. Nehézy Károly kisújfalusi lelkipásztor, Sörös Béla püspök) – árvaházak (Beretke, Munkács, Nagyszőllős, Huszt), öregotthonok (Nagydobrony) létesültek egyesületek jöttek létre (Béthel Egyesület, Kárpátaljai Reformátusok Segítő Egyesülete) és mozgalom indult el (Református Összefogás). Kárpátalján a református belmisszió (pl. ifjúság nevelése) értelemszerűen szociális jelleggel is bírt. c) Az evangélikus egyház Az erősen nacionalista érzelmű és csehbarát szlovákiai evangélikus egyház 320 gyülekezetéből csupán 15 volt magyar nyelvű (kb. 36 000 hívővel). A betelepítések miatt ezek közül is többen kétnyelvűvé váltak, aminek következtében a szlovákok igyekeztek mindenütt pozícióba kerülni. Azt lehet mondani, hogy az egyházon belül szabály lett a nemzeti alapon történő hátrányos megkülönböztetés: a németek és a magyarok kárára. Ezt azért is volt lehetséges, mert a magyar, illetve a magyar többségű gyülekezetek is szlovák esperesi és püspöki irányítás alá kerültek. A szlovák evangélikus egyházvezetés ugyanis megtagadta a magyar esperesség létrehozását. Védekezésül a somorjai evangélikus egyházközség csak 1931ben, a komáromi pedig csupán 1937-ben csatlakozott a Szlovák Egyetemes evangélikus egyházhoz (amely hivatalosan 1921-ben alakult meg). Ezek az egyházközségek addig szabadegyházakként működtek. Ugyanakkor, 1922-ben, Léván, megalakult a Szlovákiai Magyar Evangélikus Szövetség, amely az elszórtan működő magyar nyelvű egyházközségeket volt hívatott tömöríteni, és érdekeiket valamiféleképpen védelmezni. Egyben kéthetente megjelenő lapot is kiadott Evangélikus Lap (1922–1938) címmel, illetve egy Orgonaszó c. missziós tartalmú mellékletet. 1929-ben megjelentetett egy magyar templomi énekeskönyvet, és hittankönyvekről is gondoskodott. Az evangélikus egyházi főhatóság a Szövetséget soha nem ismerte el. A magyar evangélikusok önszerveződésének igen figyelemreméltó példája, hogy saját árvaházat működtettek Kassán és Rozsnyón; Vargha Sándor rozsnyói lelkész Luther (1934–1938) címmel néhány évig néplapot jelentetett meg; Kowarik Sándor vezetésével pedig 1936-ra elkészült egy új magyar liturgikus rend.

72

3. Jugoszlávia A modern délszláv államszövetség – amely a Monarchia minden társadalomszerkezeti és politikai betegségét megörökölte, s még egy szűk évszázadot sem bírt fennmaradni – tulajdonképpen 1918. október 29-én vette kezdetét, amikor a zágrábi Szlovén-HorvátSzerb Nemzeti Tanács kikiáltotta a Szerb-Horvát-Szlovén Államot, amelynek megalakulását 1918. december 1-jén jelentették be ünnepélyesen Belgrádban. Ezt az államot elméletben a „politikai és gazdasági demokrácia” elveire akarták építeni annak érdekében, hogy megvalósítsa „a szociális, gazdasági igazságtalanságok és egyenlőtlenségek megszüntetését”.186 Hivatalos neve, az 1921-es (ún. Szent Vitus-napi, vagy vidovdani) alkotmány elfogadása után, Szerb-Horvát-Szlovén (SzHSz) Királyság lett (1929-ben pedig felvette a Jugoszláv Királyság nevet). Lényegében az új államalakulat megalakulásakor jött létre a Vajdaság néven ismert területi-közigazgatási egység is.187 Mivel az oktatáspolitikában a királyság a háború előtti szerb iskolarendszert vette alapul (1904. április 19-i szerb iskolatörvény) az új területeken egyszerűen megszűnt a felekezeti iskolatípus lehetősége (ami meghatározó volt a Monarchiában) – mivel azt a szerb államapparátus egyszerűen nem ismerte. Ez értelemszerűen érzékenyen érintette a magyar nemzetiségi oktatást (pl. mindössze két magyar középiskolai tagozat maradt Szabadkán és Zentán), hiszen 1924-ig államosították az egyházi iskolákat, és a magyar egyházaknak semmiféle szerepet nem engedélyeztek az oktatásban (nem volt pl. iskolai hitoktatás). Az állami iskolák mellett kizárólag magániskolák kaphattak még működési engedélyt.188 Ugyanakkor – Romániához hasonlóan – Jugoszláviában is bevezették a névelemzést (Svetozar Pribićević-féle törvény: OSN 14.449/1922. szeptember 20.), amelynek értelmében magyar iskolába csakis magyar anyanyelvűek járhattak. A név magyar jellegé186 Lásd Bodonyi I., Idők szorításában, Budapest, 2002, 127. old. 187 A régió történetének világos áttekintését kínálja, a magyar államalapítástól egészen napjainkig, Gulyás László, „Történeti áttekintés”, in: Nagy I. (szerk.), Vajdaság, Pécs – Budapest, 2007, 76-149. old. 188 A szerb oktatáspolitikára vonatkozóan lásd A. Sajti E., Impériumváltások, revízió és kisebbség, Budapest, 2004, 120-135. old.

73

nek megállapítására pedig az iskolaigazgatók voltak jogosultak, ami értelemszerűen tág lehetőségeket biztosított az egyéni önkénynek.189 Egyházi vonatkozásban a vajdasági magyarság lényegében három felekezet között oszlott meg: katolikus, evangélikus (elenyésző számban)190 és református191. Ugyanakkor ezek a felekezetek egyben többnemzetiségűek is voltak, és az I. világháborút megelőzően lényegében véve nem is rendelkeztek önálló helyi egyházszervezettel (a Vatikán csupán 1923-ban hozta létre a Bácskai Apostoli Kormányzóságot Szabadka,192 illetve a Bánáti Apostoli Kormányzóságot Nagybecskerek193 székhellyel); ennek függvényében pedig értelemszerűen pap- és lelkészképző intézettel sem. A magyar papok képzése tehát azt lehet mondani, hogy mindvégig problémás maradt, mivel a szabadkai Paulinum kisszeminárium csupán a korszak vége felé, 1938-ban, nyílt meg. A reformátusok a helyzetet a külföldi képzéssel oldották meg. A lelkészjelöltek Kolozsváron, Németországban és Svájcban, illetve Csehszlovákiában (Pozsony és Losonc) tanultak. Ugyanakkor az egyházak anyagi lehetőségei is behatároltak voltak, mivel a földbirtokok kisajátítása érzékenyen érintette őket. Ennek ellenére igyekeztek sajtót fenntartani194 és szociális tevékenységet végezni,195 illetve a magyar katolikus papok részt vettek a magyar politikai szerveződésben is (pl. Márton Mátyás, Hegedűs Bálint, Horvát János, Virág István stb.).
189 Lásd Csuka J., „A délvidéki magyarság iskolaviszonyai”, in: Uő., Kisebbségi sorsban, Budapest, 1996, 11–22. old.; Dr. Deák Leó, „Magyar iskolaügyünk a jugoszláv uralom idején”, in: Csorba B. (szerk.), Források a Délvidék történetéhez III, Budapest, 1999, 68–78. old. 190 Az evangélikusok 1926-ban tartottak alkotmányozó zsinatot. 191 Egy 1926-os kimutatás szerint pl. a Szerb-Horvát-Szlovén királyság református egyháza 39 magyar, 14 német, 1 horvát és 2 cseh nyelvű gyülekezetből tevődött össze. Lásd Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 451. old. A református egyház elzárkózott attól, hogy a magyar evangélikusokkal közös egyházszervezetet hozzon létre. 192 Az első kormányzó Lajco Budanović lett, akit 1927. május 1-jén püspökké szenteltek. Amikor a Délvidék visszakerült Magyarországhoz a magyar hatóságok a püspököt internálták, pedig a jugoszláv időszakban szívügyének tekintette a magyar pasztorációt is (lásd Salacz G., A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt, München, 1975, 112–113. old.). 1958. március 16-án halt meg. 193 Kormányzója a horvát ferences Ivan Rafael Rodić lett, akit röviddel később belgrádi érseknek neveztek ki. Utóda Josip Ujčič lett (1936 és 1961 között). 194 Katolikus: Szív Újság (1923-1940), Római Katolikus Kántor (1926-), Katolikus Értesítő (19281935), Kereszt (1935-), Hírnök. Református: Virradat, Magvető, Szuboticai Református Élet. 195 Pl. a verbászi református diakonissza ház.

74

Mindezek természetesen csak nagyon általános megjegyzések, elsősorban azért, mert a vajdasági magyar egyházi intézményrendszerek története máig feltáratlan és feldolgozatlan; résztanulmányok pedig alig-alig léteznek. Ugyanakkor azt is érdemes lenne behatóbban vizsgálni, hogy milyen volt a tényleges viszony az egyházi intézményrendszerek és a szegénységi helyzetéből kifolyólag a baloldali eszmék (kommunizmus, szocializmus, szakszervezeti mozgalmak) iránt fogékonyabb magyar néprétegek között.196 Katolikus viszonylatban a Szentszék már 1922-ben megállapodott az SzHSz Királysággal a vajdasági katolikusok ideiglenes kormányzásáról, és tervbe vette két új püspökség (Szabadka és Nagybecskerek) felállítását. 1935-ben a Vatikán és a Jugoszláv Királyság konkordátumot is kötött; ennek ratifikálása azonban az ortodox egyház ellenállása miatt elbukott. Pedig az 1921-es Alkotmány elvben kivételezett bánásmódot biztosított a Római katolikus egyháznak (az Ortodoxhoz hasonlóan). A reformátusok és az evangélikusok szintén megpróbáltak önállóan szervezkedni, több-kevesebb sikerrel. Működésüket az állam 1930-ban, a királyi diktatúra idején, külön törvénnyel szabályozta. Ennek eredményeképpen alakult meg, 1933-ban, a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház. A. Sajti Enikő megállapítása szerint azonban „az egyházak Jugoszláviában nem tudták azt a központi szerepet betölteni a magyar nyelv, kultúra, öntudat fenntartásában, mint például Erdélyben”.197 Ez a kitétel kétségtelenül igaz, ellenben árnyalhatja a képet, hogy eltérő helyzetekkel, és főképpen nagyon is egyenlőtlen intézményes állapotokkal van dolgunk. Arról nem is beszélve, „hogy a vajdasági magyarságnak valójában nem volt gazdaságilag stabil, politikailag tapasztalt középosztálya, sem gazdag kereskedő rétege, mint a bácskai szerbségnek, ugyanakkor belső
196 „A magyar társadalom mintegy 60-70%-át kitevő paraszti népességnek becslések szerint 10%-a volt föld nélküli.” A. Sajti E., Impériumváltások, revízió és kisebbség, Budapest, 2004, 33. old. 197 A. Sajti Enikő, „A jugoszláviai magyarok a két világháború között”, Bárdi N.–Fedinec Cs.– Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 112. old. Hasonlóan vélekedik Arday Lajos is: Arday L., Magyarok a Délvidéken, Budapest, 2002, 231. old. Ezzel szemben azonban létezik másféle vélemény is. „A vajdasági magyarság kisebbségi léte ‘kedvez’ az egyházakhoz és a valláshoz való kötődés intenzitásának, mivel a vallásgyakorlás egyike a nemzeti identitást erősítő tényezőknek.” Gábrity Molnár I., „Vallási magatartás a multietnikus Vajdaságban”, in: Kupa L. (szerk.), Vallás és etnikum Közép-Európában, Pécs, 2008, 113. old.

75

kohéziója sem volt akkora, mint például a már ekkor jól szervezett német nyelvközösségé”.198 Éppen ezért itt a kutatásoknak elsősorban azt kellene vizsgálniuk, hogy lehetőségeikhez mérten mit tettek, vagy nem tettek meg az egyes egyházak. Erre azonban a néprajzi, kulturális antropológiai irányzatú kutakodások – amelyek eszmei szinten erősen kötődnek Mircea Eliade vallásfenomenológiai rendszeréhez – nagymértékben alkalmatlanok, mivel itt főképpen társadalom- és intézménytörténeti kutatásokat kellene végezni.199

Összegzés Amennyiben elfogadjuk azt a kitételt, hogy „a nemzeti kisebbségek politikai, gazdasági, kulturális és jogi helyzetének alakulása – tulajdonképpen tértől és időtől, illetve létszámtól és etnikai öszszetételtől függetlenül – a polgári demokrácia fokmérője”,200 egyértelműen azt kell megállapítanunk, hogy a Monarchia utódállamai közül egyik sem tekinthető ténylegesen demokratikusnak. Annál is inkább, mivel mindhárom, a Párizs környéki békeszerződések értelmében létrejött államalakulat (Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia) esetében létezett egy jól megragadható és határozott politikai akarat és nemzetstratégiai elképzelés a magyar többségű régiók és kistérségek településszerkezetének az átformálására és demográfiai arculatának a megváltoztatására, a nyilvánvaló homogenizációs célok megvalósítása érdekében.201 Mindezt elsősorban tudatos tele-

198 Csorba B. (szerk.), Források a Délvidék történetéhez III, Budapest, 1999, 5. old. 199 Lásd pl. Beszédes Valéria, Ünnep ez minekünk. Írások a szabadkaiak népi vallásosságáról. (Életjel könyvek, 87), Szabadegyetem, Szabadka, 2001. 200 Föglein Gizella, Nemzetiség vagy kisebbség? A magyarországi horvátok, németek, románok, szerbek, szlovákok és szlovének státusáról, 1945–1993: forrásközlések, tanulmányok, cikkek. (Láthatár), Ister Kiadó és Kulturális Szolgáltató Iroda, Budapest, 2000, 93. old. 201 „Az etnikai nemzetállamokat per definitionem homogenizáló szándék jellemzi, az ‘egy nemzet – egy kultúra – egy állam’ ideológiája felé haladnak – véli a legtöbb szakember. A nemzetállamok ideológusai számára a kisebbségek a nemzeti egység zavaró tényezői, ezért eltávolítandók, mert a nemzetállamban folyó nemzetépítés (nation-building) útjában állnak azáltal, hogy gyakran fontos gazdasági, társadalmi és kulturális pozíciókat birtokolnak, melyeket a többségi etnikum saját intézményei fölépítésére, valamint az államilag erőltetett nemzeti tudat további megszilárdítása céljából magának kíván megszerezni.” Horváh Sz. F.: Elutasítás és alkalmazkodás között, Csíkszereda, 2007, 24. old.

76

pítési politikával (városok lakosságának növelése,202 új települések/ falvak létesítése),203 valamint a magyar nyelvű oktatásra jogosultak számának erőszakos és önkényes korlátozásával (pl. névelemzés), illetve a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásával igyekeztek megvalósítani.204 Ez a nemzetstratégia természetesen rendelkezett egy egyházpolitikai dimenzióval is,205 hiszen a magyar egyházak egyben iskolafenntartók is voltak. Érdekes módon azonban ez a nyilvánvaló magyarellenesség nem annyira közvetlenül valamelyik magyar egyház, hanem a magyarbarátnak tekintett kárpátaljai görög katolikus egyház két évtizedes küzdelmének a tükrében jelenik meg a legvilágosabban. A csehszlovák hatóságok ugyanis egyértelműen a felszámolására törekedtek, s ez a cél gyakorlatilag minden eszközt szentesített a prágai kormány szemében. A felértékelődött, és egyben magyar nemzeti dimenzióval telítődött, egyházi szerepet nagyon jól érzékelteti a történelmi püspöki székhelyéről – politikai nyomásra – távozni kényszerülő Glattfelder Gyula csanádi püspöknek az egyházmegye papságához intézett búcsúzó pásztorlevelében megfogalmazott kitétele: „A katolikus papság a viszonyok minden változása dacára kétségkívül önzetlen hűséggel ragaszkodik nemzeti sajátságaihoz és eszményeihez. A népet, melyből származik, megtagadni, a bölcsődalt, mely gyermekálomban ringatta, elfelejteni nem fogja. Aki ezt megérteni nem elég emelkedett gondolkozású, lehet hatalmi
202 Erdélyi viszonylatban lásd pl. Erdély etnikai arculatának változásai. Nyárády R. Károly és Varga E. Árpád elemzései az 1977. évi romániai népszámlálásról. Kápolnai Iván előszavával. (Kisebbségi adattár, 5), Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézet, Budapest, 1996, 43–50. old.; Varga E. Árpád, Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Tanulmányok, Püski Kiadó, Budapest, 1998, 180-217. old („Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához”). Kárpátalja vonatkozásában lásd S. Benedek András, A megmaradás esélyei. Tanulmányok, esszék, kritikák, Hatodik Síp Alapítvány, Budapest – Mandátum Kiadó, Beregszász, 1996, 75–76. old. 203 Erre vonatkozóan lásd pl. Simon A., Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában…, Somorja, 2008. 204 Lásd pl. Mirnics Károly, „A magyarság demográfiai helyzete a Délvidéken a trianoni döntés nyomán”, Kisebbségkutatás 9, 2000/2, 234–241. old. (http://epa.oszk.hu/00400/00462/00006/5. htm) (Letöltés: 2009. október 12.). 205 Ennek okára legvilágosabban Benda Kálmán megfogalmazása világít rá: „Az erdélyi református egyház élete – írja – négy évszázados története során eggyéforrt az erdélyi magyarság sorsával”. Tőkés István, A romániai magyar református egyház élete, Budapest, 1990, 5. old. Erre vonatkozóan lásd még Tavaszy Sándor, A református egyház jelentősége Erdély történetében, „Ifjú Erdély”, Kolozsvár, 1943.

77

tényező, de a civilizáció és a szabadság ellensége, s ezért hatalma sem visszfénye az örökkévalóságnak, hanem hordozója az enyészetnek.”206 Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a két világháború között alakult ki a magyar kisebbségek (vagy kisebbségi lét) központi problémája – az oktatás –, amely lényegében véve mind a mai napig megőrizte súlyponti szerepét. Ebbe értelemszerűen beletartozik az iskolafenntartás és a pedagógus utánpótlás kérdése. Jóllehet abban a kb. két évtizednyi időszakban ennek a kérdésnek nagyon markáns felekezeti vonatkozása is volt, mára ez jelentősen mérséklődött. Ez főképpen a kommunizmus hatásának, vagyis a nevelésoktatás állami monopóliuma központilag szervezett és irányított megvalósulásának tudható be, amely közvetetten ugyan, de végeredményben mégis az egyes nemzetállamok sajátos érdekeit szolgálta kisebbségpolitikai vonatkozásban.

206 Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 163. old.

78

IV. 1938–1944/1945: időleges visszarendeződések – kint és bent
Az európai politikai helyzet 1930-as évekbeli alakulása (különösen a fasizmus és a nemzeti szocializmus térnyerése) egyre inkább arra engedett következtetni, hogy a magyar revíziós törekvéseknek előbb-utóbb valamiféleképpen érvényt lehet szerezni.207 Minderre azonban nem annyira az érintett felek (Magyarország, illetve az adott állam) közös megegyezésének eredményeképpen került sor, hanem a hitleri Németország döntőbíráskodása rajzolta újra a térképeket. Ily módon értelemszerűen mindenki elégedetlen volt, de ugyanakkor kellőképpen lekötelezetté is vált, ami alapvetően meghatározta és befolyásolta az egyes országok és politikai vezetések II. világháborús magatartásait. A területi átrendeződéseknek köszönhetően Kárpátalja és Délvidék magyarsága néhány évre újra Magyarország határain belülre került.208 Alapvetően két országban maradt – eltérő nagyságrendű – magyar kisebbség: a történelme folyamán ‘független’ államként először létező Szlovákiában, illetve Romániában.
207 Erre vonatkozóan lásd pl. Kovács-Bertrand Anikó, Der ungarische Revisionismus nach dem Ersten Weltkrieg: der publizistische Kampf gegen den Friedensvertrag von Trianon (19181931). (Südosteuropäische Arbeiten, 99), R. Oldenbourg, München, 1997; Eiler Ferenc, Kisebbségvédelem és revízió. Magyar törekvések az Európai Nemzetiségi Kongresszuson, 1925–1939, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat, Budapest, 2007; Zeidler Miklós, A revíziós gondolat, 2. bővített kiadás, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009. 208 A Magyarországhoz visszakerült területeken a háború alatti egyházi (főképpen katolikus és református) szerepvállalások valójában mind a mai napig feldolgozatlanok. Erre az időszakra vonatkozóan lásd pl. A. Sajti E., Impériumváltások, revízió és kisebbség, Budapest, 2004, 153– 317. old.; Tóth Tamás, „A bácsi apostoli kormányzóság 1941-es visszacsatolása Kalocsához Ijjas József feljegyzései alapján”, Deliberationes. A Szegedi Hittudományi Főiskola tudományos folyóirata 1, 2008/1, 123–138. old.; illetve Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján II, Nyíregyháza, 2005.

79

1. Románia A második világháború alatt Erdély kettéosztása (második bécsi döntés, 1940-ben) – amely lényegében véve a katolikus, református, evangélikus és unitárius egyházi intézményrendszerek kettészakadását is jelentette209 – csak fokozta a román és a magyar lakosság egymás iránt táplált ellenérzéseit.210 A bécsi döntést követően Dél-Erdélyben a magyar nyelvű oktatást a felekezeti iskolák (26 református és 2 katolikus) biztosították. A román államhatalom mindenkori mentalitását és politikai gyakorlatát nagyszerűen tükrözi, hogy miközben 1943 szeptemberében bezárták a nagyenyedi Bethlen Kollégium főgimnáziumát,211 illetve a brassói leánygimnáziumot és kereskedelmi iskolát, addig követeléseket fogalmaztak meg az észak-erdélyi román felekezeti iskolák érdekében.212 E mögött természetesen az a geopolitikai célkitűzés is meghúzódott, hogy a román politikai vezetés valójában soha nem fogadta el Észak-Erdély elvesztését, és háborús céljai között előkelő helyen szerepelt a trianoni határok visszaalítása.213 Márton Áron, erdélyi római katolikus püspök bölcs előrelátással, kettéosztott egyházmegyéje székhelyét továbbra is Gyulafehérváron tartotta, és Észak-Erdélyt egy kolozsvári püspöki helynök (Sándor Imre) révén irányította. Hasonlóképpen helynökök révén kormányozta a Magyarországhoz visszakerült – és a Szentszék által a politikai átrendeződésnek megfelelően villámgyorsan kettéválasztott – szatmári és nagyváradi egyházmegyéket is, amelyeknek egészen 1942-ig (vagyis Scheffler János püspök kinevezéséig) ő lett az apostoli kormányzója.214 Ugyanakkor vállalta, hogy
209 Lásd pl. Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 326333. old. 210 A korszakra vonatkozóan lásd L. Balogh Béni – Bárdi Nándor, „A dél-erdélyi magyarság jogi és politikai helyzete a második bécsi döntést követően”, Bárdi N.–Fedinec Cs.– Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 162–167. old. 211 A kollégiumban működött egyébként a Dél-Erdélyi Református Anyaszentegyház püspöki hivatala, illetve a lelkészképzést biztosítani hivatott Dél-Erdélyi Teológiai Intézet. 212 Lásd Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 80–83. old. 213 Lásd Romsics I. (főszerk.), i. m., Budapest, 1995, 336–338. old. 214 A vatikáni politikáról sokat elárul ennek a két egyházmegyének 1929 és 1948 közötti története. 1948-ban ugyanis, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a kommunista Romániához fognak tartozni, XII. Piusz papíron újra egyesítette őket. A végrehajtást tulajdonképpen csak az egyházellenes román politika és a Szentszékkel rohamosan megromlott diplomáciai kapcsolat akadályozta meg.

80

Budapesten eljárjon az észak-erdélyi románok ügyében, miközben a Kolozsváron székelő Iuliu Hossu román görög katolikus főpap Bukarestben igyekezett szót emelni a dél-erdélyi magyarok érdekében. Rövid idő alatt azonban világossá vált, hogy a kölcsönösségi nemzetiségpolitika valójában nem működik. A román hatóságok ugyanis minden erejükkel korlátozni igyekeztek a magyar anyanyelvi oktatást és sajtót; a kulturális és politikai szervezeteket pedig egyszerűen betiltották. Magyar részen (vagyis Észak-Erdélyben) értelemszerűen hasonló intézkedéseket foganatosítottak, ami csak erősítette a román görög katolikus és ortodox egyházak helyzetét. 1944 májusában, az embertelenség kellős közepén, Márton Áron volt az egyetlen – szerencséjére román állampolgárságú – magyar katolikus főpap, aki szóban (1944. május 18-i kolozsvári beszédében215) és írásban (1944. május 22-i, a Magyar Királyi Minisztériumhoz, a Kolozs Megyei Főispáni Hivatalhoz és a Kolozsvári Rendőrkapitánysághoz intézett levelében) felemelte szavát az üldözött és jogfosztott magyar zsidók érdekében: „Tegnap értesültem, hogy zsidó-címen az elmúlt napokban összegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani. Kötelességeim visszahívnak munkahelyemre, Romániába, de emberi keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy viszszaindulásom előtt az illetékes hatósági tényezőket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre. Ezekben a végzetes napokban minden felelős embernek éreznie kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében van, nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, vagy azokban való közreműködéssel, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bű215 Lásd Marton József–Kuszálik Péter, „Márton Áron egyik híres szentbeszéde”, Székelyföld 13, 2009/9 (szeptember).

81

nök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el.”216 Márton Áron püspök prófétai szavait azonban az illetékesek nem vették figyelembe. Pedig az a tény, hogy 1944. augusztus 24-től – tehát a sikeres román háborúból való kiugrást követő napokban – Dél-Erdélyben már elkezdődött a magyar vezető személyiségek (pl. papok és protestáns lelkészek) internálása máris előre vetítette a semmi jóval nem kecsegtető jövőt. Ennek igyekezett elébe menni a kolozsvári, egyháziakat és értelmiségieket tömörítő, Erdélyi Kör, amely memorandumban kérte Horthy Miklós kormányzótól, hogy kezdjen fegyverszüneti tárgyalásokat a Szovjetunióval.217 Annál is inkább, mivel 1944. szeptember végén – a frontvonalak mögött – elkezdődött a Maniu-gárdák magyarellenes terror/horrorsorozata,218 aminek következtében a szovjetek, november közepén, kiparancsolják a visszatérő román közigazgatást Észak-Erdélyből. Ekkor azonban Budapesten már a nyilasok voltak hatalmon (október 15 óta). 1945 márciusában pedig a román közigazgatást fokozatosan újra kiterjesztették Észak-Erdélyre is; s ezzel gyakorlatilag a terület végleges hovatartozása is eldőlt. Elkezdődött pl. a „fasiszta magatartású” papság körében a „purifikáció”, amely főképpen a magyarokat sújtotta (196 papot távolítottak el hivatalából).219

2. Az első Szlovák Köztársaság Az önálló Szlovákia létrejötte tulajdonképpen a korabeli német (és magyar) geopolitikai érdekek térségbeli gyors megvalósításának az eredménye. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a prágai kormány
216 P. Szőke J., i. m., 393–394. old. Márton Áron határozott fellépésével szemben Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás 1944. június 29-én keltezett körlevelében többek között ezeket írta: „Mi nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az is tény, hogy a többiek e tekintetben hitsorsosaik ellen nem léptek fel”. Virt László, Nyitott szívvel, Budapest, 2002, 103. old. 217 Lásd Vincze G., A romániai magyar kisebbség…, Budapest – Szeged, 1994, 14. old. 218 Lásd Gál Mária–Gajdos Balogh Attila–Imre Ferenc, Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról, RMDSZ, Kolozsvár, 1995. 219 Vincze G., i. m., 27. old. A román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdély magyar egyháztörténete és egyházi élete lényegében véve feldolgozatlan. Ennek oka, hogy az érdeklődés középpontjában Észak-Erdély áll.

82

kezdettől fogva kisebbségellenes belpolitikája Csehszlovákia felszámolása irányába mutatott. Kárpátalját pl. mindvégig gyarmatként kezelte,220 s a békeszerződésben vállalt autonómia megadását a végsőkig megtagadta.221 Arról nem is beszélve, hogy a szlovákokat is sikerült elidegenítenie. Német biztatásra, 1938. október 6-án, Zsolnán, megtörtént az autonóm Szlovákia kikiáltása. A kormány miniszterelnöke Jozef Tiso, a Szlovák Néppárt elnöke lett.222 Ettől kezdődően Csehszlovákia sorsát a gyakorlatban a hitleri Németország irányította – amihez Nagy-Britannia és Franciaország asszisztált. 1938. november 2-án, az első bécsi döntés következtében,223 Dél-Szlovákia és Kárpátalja déli sávja (Ungvár, Munkács, Beregszász) – a katolikus és református magyarok döntő többségével – Magyarországhoz került. Ezt követően megalakult a Szlovák Nemzeti Egység Pártja, illetve a Deutsche Partei és a Magyar Párt. A magyar kisebbség helyzetét a továbbiakban a reciprocitás elve határozta meg. Jogaik a magyarországi szlovákok jogainak a függvényé váltak. 1938. november 19-én az állam neve Cseh-Szlovák Köztársaság lett, parlamentje pedig végre elfogadta (22-én) az autonóm „Kárpát Ukrajna” alkotmányát. A Huszton székelő és ukrán irányultságú Volosin-kormány224 mindenkit üldözött (magyarok, ruszinok, orosz érzelműek ezreit hurcolták gyűjtőtáborokba). A vatikáni döntéshozatalok geopolitikai mozgatórugóit – amelyekben a konkrét lelkipásztori szempontok rendszerint alig jönnek számításba – nagyon jól tükrözi Nyáradi Dionisiusnak, a horvátországi görög katolikus egyházmegye püspökének adminisztrátori jogkörrel felruházott
220 Lásd pl. Botlik J., Egestas Subcarpathica, Budapest, 2000, 199–208. old.; Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján I, Nyíregyháza, 2005, 177–243. old. 221 Edvard Beneš külügyminiszter pl. 1934. május 23-án, Ungváron, kijelentette, hogy „Podkarpatszka Rusz először a republikáé és aztán az idevaló népé”. Fedinec Cs., A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944, Galánta –Dunaszerdahely, 2002, 23. old. 222 Lásd G. Kovács László–Kamenec Ivan, Jozef Tiso. (Arcképek kettős tükörben), Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997. 223 Erre vonatkozóan lásd pl. Sallai Gergely, Az első bécsi döntés, Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 224 Volosin Avgusztin (Ágoston) görög katolikus pap volt. Az ukránofil nacionalista eszmék és szemlélet illusztrálására lásd Shandor Vikentij, Carpatho-Ukraine in the Twentieth Century. A Political and Legal History, Ukrainian Research Institute, Harvard University, Cambridge (mass.), 1997. Más megvilágítást kínál Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján I, Nyíregyháza, 2005, 244–289. old.

83

apostoli vizitátorrá való gyors kinevezése (1938. november 15-től) a munkácsi egyházmegye Kárpát Ukrajnában maradt egyházközségeinek az élére (huszti központtal).225 Ezzel ugyanis gyakorlatilag megszűnt Sztojka Sándor megyéspüspök joghatósága egyházmegyéje jelentős része felett, jóllehet a klérus többsége igyekezett hozzá hű maradni. „Mindezek hátterében az állt, hogy a Vatikán keleti kongregációja – élén Tisserand bíborossal – a pravoszláv egyház visszacsatolásának ábrándját kergetve támogatta a nagyukrán terveket, és ezért különös figyelmet szentelt Kárpátaljának. E törekvéseket az utóbbi területen Nyáradi (más források szerint Nyárády vagy Nyaradi) Dénes tevékenységével igyekezett megvalósítani, ami ellen mind a magyar, mind a lengyel kormány fellépett.”226 Az erőszakolt ukránosítást azonban a politikai események alakulása derékba törte. 1938 decemberében a későbbi Szlovák Köztársaság területén 57 897 magyar nemzetiségű lakost (a lakosság 2,2%-a) számoltak össze.227 Ezzel párhuzamosan Kárpát Ukrajna területén, 1939 februárjában, 25 894 magyart maradt – ideiglenesen. 1939. március 10-én a csehszlovák kormány – mintegy végső lépésként – visszahívta a szlovák Tiso-kormányt, és katonai diktatúrát vezetett be. Válaszlépésként, 1939. március 14-én, kikiáltották a Szlovák Köztársaságot.228 Hitler ugyanis válaszút elé állította a szlovákokat: választhattak az önállóság vagy a teljes magyar fennhatóság között. Az elnök Jozef Tiso lett (október 26-án választották meg). Az új államot 27 ország ismerte el. Ugyanaznap este – miután meghiúsult a Szics-gárda229 államcsíny kísérlete – Volosin bejelentette Kárpát Ukrajna (Kárpátszka Ukráina) függetlenségét. 1939. március 15-én a német hadsereg bevonult Cseh- és Morvaországba, amely a Harmadik Birodalom protektorátusa lett.
225 Ebben minden bizonnyal az játszott szerepet, hogy Nyáradi a lembergi metropolita bizalmasa és egyben a kárpátukrán eszme fanatikus híve volt. 226 Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 253. old. 227 A magyarság korabeli felekezeti társadalomszerkezete, vallási élete alapjában véve egy fehér folt. 228 Lásd pl. Yeshayaku Jelinek, The Parish Republic. Hlinka’s Slovak Peoples’ Party, 1939–1945, East European Quarterly, London – Columbia University Press, New York, 1976 229 Lásd Móricz K., Kárpátalja sorsfordulói, Budapest, 2001, 79–82. old.

84

A magyar hadsereg még aznap megkezdte Kárpátalja elfoglalását – amelyet 18-án be is fejezett. 1944 októberéig a terület Magyarország része lett. Ilniczky Sándor görög katolikus nagyprépost bekerült a felsőházba. Ugyanakkor a magyar hatóságok felszámolták a szerb ortodox egyház kárpátaljai joghatóságát, és a helyi ortodox egyházat a prágai ortodox érsek fennhatósága alá helyezték.230 Róma 1939. március 31-én visszaállította a munkácsi görög katolikus püspökség területi integritását. Ugyanakkor azonban azt is látni kell, hogy a világháborús évek történései nagyon mélyreható társadalmi károkat okoztak Kárpátalja magyar lakosságának. Ahogy S. Benedek András megfogalmazta: elsodorták a régió „magyar alkotó értelmiségét. Mindazok közül – írja – akik a két világháború közti időszakban gyakorlati tevékenységükkel, szellemi kötődésükkel Kárpátalját képviselték a csehszlovákiai magyar irodalomban, senki sem maradt a kezdés, az újrakezdés időszakára. Sorsuk határvonalait a Don-kanyar ismeretlen katonasírja és az ausztráliai Melbourne jelzi. De nemcsak ők hiányoztak, hanem szinte a teljes humán, ipari és agrárértelmiség; szépíró, riporter, recenzens és értő olvasó egyaránt.”231 Szlovákiában – amely teljes mértékben Németországtól függött (1939. március 23-án német–szlovák államközi „védelmi” szerződést kötöttek) – gyakorlatilag egypártrendszerű diktatúra alakult ki. Tiso szerint ugyanis: „A pártnak kell az élen állnia, a közélet egészének a szervezőjévé kell lennie. A Párt a nemzet, és a nemzet a Párt. A nemzet a Párt által szól. A Párt a nemzet helyett gondolkodik. Ami a nemzetnek árt, azt a Párt betiltja és megbélyegzi.”232 Ezt a szlovák bábállamot napjainkban Jozef Haľko úgy értékeli, mint amelyben „a katolikus egyház teljes szabadságot élvezett, a papság pedig részt vett a közéletben”.233 A máig érzékelhető befolyást gyakorló Szlovák Köztársaság eszmeisége, működése, a vallásnak (katolicizmusnak) biztosított politikai és társadalmi szerepek jobban érthetők, ha szem előtt tartjuk Jozef Tiso 1930-ban megfogalmazott gondolatait:
230 231 232 233 Lásd Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 256–273. old. S. Benedek András, Kárpátalja története és kultúrtörténete, Budapest, 1994, 70. old. D. Kováč, Szlovákia története, Kalligram, Pozsony, 2001, 210. old. J. Haľko, A csehszlovák szakadár katolikus akció, Esztergom–Piliscsaba, 2004, 24. old.

85

„Gyakran találkozunk azzal a nézettel, hogy a vallásnak nincs helye a politikában. Ez a nézet arra utal, hogy egyáltalán nem értik a vallásnak és a politikának a közéletben betöltött szerepét. Abban az esetben, ha a vallásban nem csupán az egyházi szertartásokat látjuk, és ha a politika hatásköréből már előre nem zárunk ki semmit, ami a nemzet életével összefügg, akkor nem fogadhatjuk el e nézetet. Hiszen a vallás az emberi tevékenység normája – és a politika ilyen tevékenység, ezért nem lehet kivonni a vallás hatásköréből. Másfelől azonban a vallás a nemzet kultúrájának része, tehát ez a rész kell, hogy érdekelje a politikát. (…) A politikai tevékenység normája a közjó; igyekszik törvényeket hozni, rendeleteket kiadni és létesítményeket alapítani abból a célból, hogy minél több polgárnak biztosítson méltó, emberi életet. A méltó emberi élet azonban csak az olyan élet, melynek színvonalát a kultúra és az erkölcs emeli magasabbra. A politika tehát az anyagi érdekek mellett nem hanyagolhatja el az ember szellemi és erkölcsi tulajdonságainak nevelését és erősítését, melyek nélkül nem létezik magasabb szintű kulturális élet, hanem még primitív társadalmi rend sem. A politika egyoldalú anyagias orientációja keserű gyümölcsöt hoz a gazdasági és társadalmi élet szétzüllésének formájában. A vallás azonban csak úgy és addig érvényesülhet a politikában, amíg a politika nem teszi a vallást szolgájává, hanem elismeri szuverenitását, és a vallás parancsait a maga részére irányadónak fogadja el. Nem szabad, hogy a vallás a politika eszközévé és rabszolgájává váljon. A politikának nem alája, hanem föléje van rendelve. A vallás a politikában világító fáklya, éppen ezért a politika fölé kell helyezni, és ott is kell tartani. (…) Csakis szuverenitása elismerése esetén nyújthatja a vallás a politikának és az államnak azt a hathatós támogatást, amelyet elvárnak tőle, azaz azt a lelkiismeretben kötelező szankciót az autoritás iránt, melyből a törvény ereje fakad. A vallásnak az állam és a politika által való leigázása és eszközként való felhasználása a maga szolgálatában megfosztja a vallást ettől a hatalmas erejétől, és ezért az állam és a politika a leigázott vallásban nem talál támogatást éppen a legkritikusabb pillanatban, amikor kötelező szankciójú törvényei ezt a legjobban igényelnék. A vallás vagy napfény a politikában, vagy értéktelen dísz, amely ingerli és ösztökéli a bomlasztó szenvedélyeket. A politikának tehát nem arra kell törekednie, hogy uralkodjék a vallás felett, hanem el kell a vallást

86

ismernie és igazodnia kell az elveihez. Nem a vallásnak van szüksége a politikára, hanem a politika van ráutalva a vallásra.”234 Mindez jobban érthetőbbé teszi a szlovák katolikus egyház átpolitizáltságát, illetve a nacionalizmus szellemétől való átitatottságát.235 Hiszen a katolikus egyház eszmei és személyi téren is öszszefonódott az új Szlovák Köztársasággal; amely összefonódást teljes egészében talán napjainkig sem sikerült levetkőzni. Főképpen, ha figyelembe vesszük, hogy a kommunista államhatalom áldozati szerepbe kényszerítette, ahol konzerválódhattak az eszmék, megszépülhetett a múlt, illetve továbbhagyományozódhatott annak egyfajta reprezentációja. Az önmagát a katolicizmus talaján állóként meghatározó szlovák nemzeti szocializmus236 eszmeiségét egyébként jól tükrözi a Hlinka-gárda egy 1940-es röpirata: „Bennünket nem vezetnek félre azzal az ostoba frázissal, hogy a zsidó is ember. A zsidó nem az Isten, hanem az ördög teremtménye, s ezért a zsidó nem ember, csak embernek látszik. Aki a zsidókat bármi módon támogatja, vagy védelmezi, azt nem fogja elkerülni az Isten büntetése.”237 A másság ilyen mértékű elutasításának a fényében egyáltalán nem meglepő sem a zsidók deportálása,238 sem pedig a magyar kisebbséghez való ellenséges viszonyulás.
234 R. Chmel (szerk.), A szlovákkérdés a XX. században, Pozsony, 1996, 96–98. old. A Tiso által megfogalmazott gondolatok ma is jelen vannak a közép-kelet-európai (és hellyel-közzel a nyugati) politikai és egyházi diskurzusokban. Bizonyos értelemben a térség XX. századi politikai és társadalmi berendezkedése, illetve annak reprezentációja napjaink közéletének egyes jobboldali szegmensei számára modell-értékű. Arról nem is beszélve, hogy egyes baloldaliak is kokettálnak az egyházakkal való intézményesítettebb együttműködés gondolatával. Ők azonban csak a kommunista korszak gyakorlatából inspirálódhatnak, amely instrumentalizálta az egyházakat, egy ideológiailag teljesen cinikus és tudathasadásos helyzetet teremtve. 235 Ebben a vonatkozásban a magyar és a szlovák katolikus egyházak is azonos értékrendet képviselnek (Isten és a nemzet összekapcsolása; a felvilágosodás és a racionalizmus elutasítása). Kétségtelenül ez magyarázza – a szlovákiai magyar katolikusok helyzetétől teljesen elvonatkoztatott – diplomatikus és baráti kapcsolatot a két egyházi intézmény és annak vezetői között. 236 Lásd Polakovič Š., „A szlovák nemzetiszocializmus”, in: Chmel R. (szerk.), A szlovákkérdés a XX. században, Pozsony, 1996, 296–307. old. 237 Kováč D., Szlovákia története, Pozsony, 2001, 216. old. 238 Erre vonatkozóan lásd Sas Andor, A szlovákiai zsidók üldözése 1939–1945, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993.

87

Ami a reformátusokat illeti, az újonnan megalakult Szlovák Köztársaság területén maradt 25 református egyházközség életének az irányítására az állam egy szlovák Szervező Bizottságot nevezett ki.239 A szlovák–magyar ellentét azonban annyira megtörte a bécsi döntés után megválasztott Böszörményi Sándor püspököt, hogy röviddel lemondása után meg is halt. 1941. szeptember 9-én jelent meg a Zsidó Kódex, vagyis a zsidóellenes törvényrendeletek gyűjteménye. Ez ellen maga a Vatikán is tiltakozott, elsősorban azért, mert a rendelkezések a megkeresztelt zsidókat is érintették. Ugyanakkor a katolikus egyház számára kínos dilemmát jelentett Tiso elnök papi mivolta, még akkor is, ha személy szerint bírta a Szentszék elnéző jóindulatát (soha nem vonták meg tőle a klerikus státust). Ellenben az egyházi tiltakozás sem nem tántorította el a szlovák hatóságokat attól, hogy, 1942. május 15-én, egy alkotmánytörvénnyel a zsidókat megfosszák állampolgárságuktól, és októberig deportálják őket (58 000).240 A pozsonyi parlamentben egyedül Esterházy János szavazott a zsidótörvények elfogadása ellen. A Szlovák Köztársaságban az ellenállást – a kommunisták mellett – az ágostai hitvallású evangélikus egyház és evangélikus értelmiség testesítette meg. Ez azonban valamiféle lojális ellenzékiséget jelentett, amely a politikai életben tanúsított passzivitásban nyilvánult meg. Gyökere a korábbi kitüntetett helyzet elvesztésében keresendő. Az önállóságukat elnyert katolikus szlovákok ugyanis bizalmatlanok voltak a csehszlovák evangélikusokkal szemben. Ebben az időszakban a magyar főiskolásokat a Magyar Akadémikusok Keresztény Köre (1944-ben 188 tagja volt); a katolikus diákságot pedig a Prohászka Kör tömörítette. Ezek még a régi cseh239 A kb. 13 000 református hívő mintegy fele magyar volt. Ezek nevében, 1941. április 30-án, Mertens Alfréd nagymihályi ügyvéd és Szabó Béla pozsonyi református lelkész emlékiratot intézett a magyar miniszterelnökhöz és külügyminiszterhez egy magyar református egyház megszervezése érdekében. Lásd Romsics I. (főszerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban, Budapest, 1995, 87–90. old. 240 Lásd pl. Tóth D. (ed.), The Tragedy of Slovak Jews. Proceedings of the International Symposium, Banská Bystrica, 25th to 27th March 1992, Banská Bystrica, 1992. Ebben a kérdésben nagyon sokat mondó Jozef Haľko kitétele miszerint „annak ellenére, hogy Tiso személyesen a zsidók megmentésére törekedett, felelőssége tízezrek deportálásában a mai napig heves viták tárgya”. J. Haľko, i. m., 18. old. Megfogalmazása valójában a felelősség elhárítását, a burkolt rehabilitáció szándékát, és a katolikus egyháznak a múlttal való szembenézés mindennemű elutasítását fejezi ki.

88

szlovák korszakban alakultak. Mindkettő tevékenysége lényegében véve feltáratlan. A szlovákiai helyzet különös vonása, hogy a Tiso-rendszerrel szembeni ellenállás egyfajta magyarellenességgel társult. Az 1944. augusztus 29-én kirobbant szlovák nemzeti felkelést irányító Szlovák Nemzeti Tanács ugyanis, többek között, a magyar istentiszteletek korlátozását is elrendelte.241 Ez mintegy előre vetítette azt, hogy mire számíthatnak a magyarok a háború befejezése után. Ivan Kamenec szerint: „A Szlovák Köztársaságot dicsérni vagy demonizálni, elrettentő vagy éppen ideális példaként, előképként állítani Szlovákia államjogi helyzetének megoldásában lélektani és erkölcsi okból káros, nemzetközi szempontból, de a demokratikus elvek szempontjából is elfogadhatatlan eljárás. Mind a reális politikában, mind pedig egy valóban korszerű társadalomban sikertelenségre vannak ítélve azok a szentimentális törekvések, amelyek az idealizált vagy elátkozott múlthoz kívánnak megtérni.”242

Összegzés A II. világháború idején a (magyar–román, illetve a magyar–szlovák) kisebbségek vonatkozásában az elvileg szövetséges államok politikáját és magatartását a kölcsönösségi viszony lett volna hivatott meghatározni. A valóságban azonban ez nem igazán működött. Az adott kisebbség lényegében véve túsznak számított, és annak megfelelően is kezelték. Ugyanakkor a helyzetet senki nem tekintette véglegesnek, s mindenki a háború kimenetelét követően várta az újabb rendezést. A háború végső szakasza, és főképpen az abban játszott magyar szerepvállalás (nyilas uralom), azonban azt vetítette előre, hogy a rendezésben a magyar kisebbségek mindenképpen vesztesek lesznek.

241 Lásd Szarka L. (szerk.), Jogfosztó jogszabályok…, Komárom, 2005, 161. old. 242 Idézi Szarka L., A szlovákok története, Budapest, 1993, 184–185. old. Lásd még Kamenec Ivan, Trauma. Az első Szlovák Köztársaság (1939–1945), Aurora Kiadó, Budapest, 1994.

89

V. 1944/1945–1948: végleges visszarendeződések – a jövő kérdése
Közhely, hogy a történelmet a győztesek írják. A II. világháború végén pedig Magyarország egyértelműen a vesztesek táborában foglalt helyet – ellentétben a románokkal, a szerbekkel, sőt még a szlovákokkal is (akiket a csehek magukhoz öleltek). Arról nem is beszélve, hogy a közép-kelet-európai térségben megjelent a Szovjetunió, aki az általa ‘felszabadított’ területeket lényegében a saját ideológiai érdekszférájába sorolta. Ennek eredményeképpen mindennemű rendezés bonyolultabbá vált, hiszen többletdimenzióként jelentkezett a kommunista pártok társadalmi térnyerésének az elősegítése a politikai hatalom megragadása céljából. Ezekből a játszmákból a magyar kisebbségek sem igazán tudták kivonni magukat.

1. Románia243 A II. világháborút követő zűrzavaros években – amikor a romániai magyar közéletet egyre inkább a Magyar Népi Szövetség kezdte el uralni – Márton Áron erdélyi/gyulafehérvári római katolikus püspök a híveit magyarságuk és hitük megőrzésére buzdította. Ugyan243 „Az erdélyi magyar történelmi egyházak 1945 utáni évtizedeinek tudományos igényű, átfogó elemzése máig nem történt meg.” Vincze G., „Magyar egyházak a ‘népi demokrácia’ éveiben”, in: Uő., Illúziók és csalódások, Csíkszereda, 1999, 307. old. Tíz év után a megállapítás még mindig érvényes és időszerű!

91

akkor mindent megtett annak érdekében, hogy ahol lehetett, könynyítsen a társadalom nehézségein.244 1946. január 28-án, a Petru Grozához intézett levelében, kertelés nélkül feltárta az erdélyi magyarság helyzetét: „A Nagyméltóságod részéről ismételten tapasztalt kitüntető szívélyesség folytán kötelességemnek látom, hogy a román hatóság alatt élő magyarság helyzetét feltárjam. Mivel e kérdés éppoly kényes, mint amilyen nagy horderejű, úgy vélem: legcélszerűbb, ha véleményemet szépítés és kertelés nélkül elmondom. (…) A román kormány az 1944. augusztus 25-i események alkalmával hivatalosan a demokratikus elvek mellett foglalt állást, ezen elveknek megfelelően meghirdette az állampolgárok egyenjogúságát is, ugyanakkor azonban – ellentétben a hivatalos kijelentésekkel – olyan általános támadást indított a magyarság ellen, mely népünket megsemmisítéssel fenyegette. A magyar kisebbség sorsa román fennhatóság alatt soha nem volt rózsás, sőt egyre súlyosbodott, de kisebbségi életének ez volt a legsötétebb szakasza. (…)” A püspök nyíltan szóvá tette az internálásokat, a munkaszolgálatra való deportálásokat, a vérengzéseket és a vallási prozelitizmust. „A megrémült és védelem nélkül álló lakosságot azzal biztatták, hogy mentesítik a rekvirálásoktól, fiaikat a behívástól stb., ha valamelyik román vallásra áttérnek. (…) A nemzeti parasztpárt és a liberális párt újságjainak gyűlölködő cikkei a magyarellenes hangulatot még fokozták, és bátorították az amúgy is magyarellenes hatóságokat. Ennek a gyűlöletszításnak és a
244 Kezdetben, amikor még nem volt egyértelmű, hogy az MNSZ tulajdonképpen a román kommunisták magyar fiókszervezete, Márton Áron püspök is támogatta a fizetés nélkül maradt magyar tanszemélyzet anyagi megsegítésére irányuló kezdeményezését (Petőfi Alap). Lásd Vincze G., A romániai magyar kisebbség…, Budapest – Szeged, 1994, 31–32. old. A tényleges törés akkor jelentkezett, amikor az MNSZ, egy kiáltványban (Világosság 1945. november 21.), Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást (Marosvásárhely, 1945. november 15–18., az országos intéző bizottság gyűlése). Erre vonatkozóan lásd pl. Orbán Sándor, „Mit kívánt az erdélyi magyarság 1945-ben? Dokumentumok az RMNSZ 1945. tavaszi és őszi programváltozásairól”, Regio 4, 1993/2, 163–202. old.

92

román vérengzéseknek nem a román belátás vetett véget, hanem az orosz hadsereg-parancsnokságnak az a rendelete, mellyel 1944. november elején Észak-Erdély területéről kiparancsolta a román fegyveres alakulatokat s az oda visszatért román közigazgatást.” Ezt követően a püspök felsorolta a magyarságot ért sérelmeket az iskolaügy, a földkisajátítás, a vagyoni kérdés, az állampolgárság és a közigazgatás terén. Mindezek természetesen csak erősítették a magyarság bizalmatlanságát. „Nagyméltóságodat nem téveszthetik meg azok a nyilatkozatok, amelyeket egyesek a magyarság nevében tesznek, illetve a magyarságnak sugalmaznak. A romániai magyarságnak ma sincs maga választotta politikai képviselete.245 (…)
245 Márton Áron az 1944 őszén megalakult MNSZ-t – amelyet hithű kommunisták (Kurkó Gyárfás, Bányai László, Demeter János, Balogh Edgár, Csákány Béla, Takács Lajos, Czikó Nándor) irányítottak – ekkor már nem tekintette ilyen képviseleti szervnek. Megítélését az sem befolyásolta, hogy az MNSZ „a Romániában élő magyarság érdekképviseleti szervezetének, a pártokat, egyházakat, intézményeket egyesítő csúcsszervnek, egyben nemzeti alapon szervezett pártjának is tekintette magát”. Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 10. old. „Az 1945–46-os esztendőben felállt az MNSZ teljes apparátusa. Mivel a társadalom minden rétege képviseltette benne magát, azt a látszatot keltette, hogy a legteljesebb demokrácia uralkodik Romániában, így a magyarság körében is. Tanárok, ügyvédek, orvosok, színházi emberek, néprajzkutatók, köztisztviselők (pl. Czikó Lőrincz, karhatalmista), lelkészek, földművesek, munkások, iparosok, magyarok, székelyek, magyar származású zsidók. Azonban a román kommunista és pszeudokommunista hatalom részéről ez is ‘a megtévesztés hadműveletének’ része volt. (…) A listán szereplő személyek döntő többsége már a 40-es évek végén eltűnt a közéletből. Akik maradtak, azok közül elenyésző kisebbség lett a romániai magyarság érdekeinek képviselője. Kiszolgálták a román kommunista rendszert, amely a nemzetközi mozgalomban egyedülálló irányzatot alakított ki: 1. a nacionalista, sovén kommunizmust, amely 2. nem termelte ki a maga reformer csoportját. A hatalomban maradásért így-vagy úgy, de fizetni kellett. Ez nem változtat azon, hogy egyik-másik a 80-as évektől a párt nyílt bírálója lett.” Lipcsey I., i. m., 148. old. Tulajdonképpen el lehet mondani, hogy az RKP az MNSZ-re (szűklátókörű ideológiai inasára) támaszkodva konszolidálta Romániában a kommunizmust. Nem véletlen, hogy 1947-ben Márton Áron körlevélben szólította fel a papjait, hogy szakítsák meg a kapcsolatot az MNSZszel (lásd Szabad Szó 1947. augusztus 3). A kezdeti látszat-egyenrangúságból ugyanis 1948-ra (február 21-én Román Munkáspárt néven egyesült az RKP és az SZDP) már fölé-alárendeltségi viszony lett. Az MNSZ-nek lényegében csupán az utasítás-végrehajtó szerep maradt. A román kommunizmust kiszolgáló magyarok többségében soha nem tudatosult (vagy nem akarták tudomásul venni), hogy a nemzet homogenizálása egy politikai rendszereken átnyúló román nemzetstratégiai célkitűzés, amelyet a kommunista pártvezetés is osztott (Gheorghiu-Dej, Ceauşescu). Sokat mondó, hogy egyes magyarok (Király Károly, Takáts Lajos, Fazekas János, Balogh Edgár, Sütő András) csupán az 1977-es Zsil-völgyi munkássztrájkokat követően józanodtak ki és ébredtek fel, amikor magának a rendszernek az általánosan elnyomó jellege nyilvánult meg, de érzéketlenek maradtak akkor, amikor az RKP XI. kongresszusán ismét napirendre került az ország homogenizálása (1974. november 27–28). Pedig már 1949-től világos volt az irányvonal. A konszolidált kommunista rendszert irányító Párt ugyanis ekkor hajtotta végre a saját maga románosítását, ami főképpen a magyarok és a zsidók ellen irányult (pl. Balogh Edgár, Jordáky Lajos, Csögör Lajos, Demeter János, Méliusz József letartóztatása). A helyzetről mindennél beszédesebb bizonyítékot szolgáltat Rákosi Mátyás Gheorghiu-Dej-hez

93

Az újságok közlése szerint Nagyméltóságod több ízben úgy nyilatkozott, hogy a román közigazgatás területén élő magyarság a saját elhatározásából illeszkedik be a román állam kereteibe. Mivel itt a román-magyar vita gyökere van érintve, kötelességemnek tartom kendőzés nélkül, nyíltan megmondani, hogy erre az önkéntes beleilleszkedésre a magyarságnál nem tapasztalható semmiféle hajlandóság! …A magyarság a múlt világháború után – mivel nem tehetett egyebet – kényszerűségből tudomásul vette a hatalmak diktátumát, és az adott helyzetbe beilleszkedve az állampolgári kötelességek lojális vállalásával igyekezett jogait, kultúráját, nemzeti életét biztosítani. A román kormányzat azonban – nem törődve sem a párizsi kisebbségi statútum rendelkezéseivel, sem a gyulafehérvári ígéretekkel, sem az önrendelkezési elvvel, aminek pedig Nagyrománia a létét köszönhette –, a magyar nemzetiséggel szemben az elnemzetlenítés áldatlan politikáját alkalmazta, s e célból olyan gazdasági és politikai elnyomás alá vetette a magyarságot, mely már a legelemibb emberi jogokat is sértette. A nemzeti kultúrájában és létében megtámadott magyarság az egyre fokozódó nyomásra az ellenálló ereje megsokszorozásával felelt. (…) Népünket a 27 év alatt egymást váltogató kormányoknak velük szemben változatlan magatartása tanította meg, hogy az ígéretek értékét az intézkedésekkel mérje. Népünk szívesen ajándékozza meg bizalmával azt, aki jószándékkal közeledik hozzá, de igen bőséges tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy a szavak és a tettek, az ígéretek és az intézkedések, a törvény és a végrehajtás között az ellentmondást észrevegye. …Nagyméltóságod, aki szereti a saját nemzetét, bizonyára megérti, hogy a magyarság sem áldozhatja fel magát a nagy-román eszme oltárán. (…) Az erdélyi románság – nevelése folytán – a magyar fennhatóság alá nem kívánkozik. A magyar nemzettestből erőszakosan kiszakított erdélyi magyarságot pedig kisebbségi élete győzte meg arról, hogy román fennhatóság alatt sem egyedeiben, sem mint nemzetiség nem élhet szabad emberhez méltó életet. (…)
intézett 1949. január 6-i levele: „ma a szocializmust építő magyar népi demokrácia – írja – hasonlíthatatlanul jobban el van szigetelve a szocializmust építő román népi demokráciától, mint ez a Horthy és Antonescu országai között volt… és a helyzet annál inkább romlik, minél biztosabban ülünk mi (kommunisták) a nyeregben”. Lipcsey I., i. m., 229. old. Lásd még Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 117–118. old.

94

Befejezésül hangsúlyozni kívánom, hogy nem a magyarság nevében beszélek, mert ilyen megbízatásom nincsen. Azonban a magyarság helyzetével és hangulatával tisztában vagyok s úgy ítélem, hogy a levelemben adott rajz megfelel a valóságnak. Érintkezem a magyar társadalom minden rétegével, ismerem a falu helyzetét éppúgy, mint a városokét, az értelmiség gondolkodását éppúgy, mint a munkásságét. Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, melyeket az egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendező elveiként megjelölt. És ha a nemzetek közötti békét őszintén akarjuk előmozdítani, úgy gondolom, a kibontakozás útját ebben az irányban kell keresnünk. Ezért voltam bátor ezt a legkényesebb kérdést Nagyméltóságod előtt leplezetlen nyíltsággal felvetni s arra kérem, hogy őszinteségemet ne vegye rossz néven.”246 A Grozához intézett levelet követően, 1946. április végén, Márton Áron püspök volt a kezdeményezője annak az állásfoglalásnak, hogy az erdélyi kérdés rendezésében a helyi magyarság is jusson szóhoz a béketárgyalásokon. Később, az elítélésében, ez központi szerepet játszott. 1946 pünkösdjén – a múltat és a jövőt szem előtt tartva – így szólt a csíksomlyói búcsún lelki erőt és vigaszt kereső tömeghez (kb. 150 000 ember): „A nagy háború megrázott és megtisztította a látásunkat. … Olyan társadalom a célunk, …amely a munkás számára elismeri és tiszteletben tartja a tisztességes családi bérhez, a vélemény szabad nyilvánításához és az emberi életfeltételekhez való jogot; olyan társadalomban kívánunk élni, amely kizárja az emberi önkény
246 Domokos P. P., Rendületlenül… , Budapest, 1989, 245-252. Levele megírásában az is segítette, hogy azt megelőzően, 1945. szeptember 12-én, már kidolgozott egy helyzetjelentést és javaslatokat fogalmazott meg az erdélyi kérdés rendezésére vonatkozólag. Ebben, többek között, ezt írta: „A székely nép annyira eldöntötte magában a román uralomtól való elszakadást, hogy inkább hajlandó szovjet-tagozatállam lenni, mint a románsággal együtt állami életet élni.” Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 31-33. old.

95

érvényesülését; amely igazságos törvényekkel és azok igazságos végrehajtásával biztonságos jogrendet tart fenn; és amely megvédi minden polgár elidegeníthetetlen jogát minden emberi hatalom támadásával szemben. (…) Több mint 25 éves kisebbségi életünk alatt megtapasztaltuk a politikai és gazdasági elnyomás nyílt vagy rejtett módszereit és különböző fokozatait, folyamatos és egyre súlyosabb küzdelemre kényszerültünk kulturális és nyelvi értékeink megvédéséért; s a politikai, gazdasági és társadalmi helyzet, mely osztályrészünk lett, komoly akadályt vetett népünk természetes szaporodása elé is. Nem vállalhatjuk többé ezt az igazságtalan és megalázó helyzetet. És kérjük: ne kényszerítsék ezt reánk azok sem, akik a sorsunk fölötti döntés jogát maguknak tartják fönn. (…) Nemzetünket a múlt háború után négy országra osztották szét. Sok szenvedés, amit ennek a népnek azóta magára kellett vennie, ennek a hatalmi intézkedésnek a következménye. Tudjuk, hogy a népek nagy családjával szemben elhanyagolható, sőt! elpusztítható mennyiség vagyunk, de a kis népek nagy szövetségese, a megsértett erkölcsi rend, és ez bosszút állhat értünk is. Szabad emberhez és szabad néphez méltó életet kívánunk élni, mert ehhez Isten-adta jogunk van. Kicsiny nép vagyunk, de kicsinységünk ellenére is a tartós békére vágyakozunk és az új rend felépítésére készülő népek családjának hasznos tagjai kívánunk lenni. A múltkori békeszerzésnél az önrendelkezés jogán számos népnek tették lehetővé, hogy fajtestvéreivel együtt és egy államban éljen; tőlünk akkor ezt a jogot megtagadták. Igazságunk tudatában és a változatlan természeti és isteni törvények alapján kérjük azokat, akiknek fölöttünk hatalma van – minden hatalom onnan felülről adatott! – ne feszítsék népünket egy újabb ítélettel a régi keresztre. (…) A püspöknek …meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondani.”247

247 Domokos P. P., i. m., Budapest, 1989, 257–260. old. A beszédről lásd még Nékám Sándornak, a Magyar Politikai Misszió vezetőjének jelentését in: Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 72–73. old.

96

Márton Áronnal ellentétben a református egyházi vezetés elsősorban várakozó álláspontra helyezkedett, miközben egyre inkább az együttműködésre való hajlam körvonalazódott. 248 Tőkés István szerint református részről nyilvánvaló volt a Magyar Népi Szövetség iránti közösségtudat. Vásárhelyi János püspök pedig úgy fogalmazott, hogy „vegyünk részt a mai idők közéleti szervezeteiben, a Magyar Népi Szövetség és más társadalmi alakulatok, politikai szervezetek munkájában is, ha a bizalom felénk fordul.”249 Annál is inkább, mivel voltak olyan lelkipásztorok is – főleg a szegény falusi környezetben élők és tevékenykedők körében –, akik egyetértettek a körvonalazódó szocialista rendszer társadalmi-gazdasági programjával, amely a közös mezőgazdálkodással, valamint a nagygazdák és a zsellérek, a grófok és a béresek közötti különbségek megszüntetésével kecsegtetett. Az eltérő álláspontok, illetve az erdélyi magyar katolikus–protestáns együtt nem működés történelmi hagyományának az ismételt előtérbe kerülése eleve lehetetlenné tette egy közös álláspont kialakításának még a reményét is, erősen meghatározva a következő évtizedek felekezetközi kapcsolatának a történetét. A nagyhatalmi politika végül az erdélyi magyarság számára továbbra is a kisebbségi létet adta osztályrészül,250 ami az egyházaknak (általánosságban) több évtizedes, a puszta létért való küzdelemmel és megpróbáltatásokkal teletűzdelt időszakot hozott. A bolsevik kommunizmus uralomra jutásával ugyanis (1948-tól) az osztályharcos ideológia rövid időn belül megkérdőjelezte a vallásés lelkiismereti szabadságot is – több más szabadsággal együtt.251
248 Figyelmeztető jelként értékelhető, hogy 1947-ben a román kormány – a korára hivatkozva – nem fogadta el a 62 esztendős Csernák Béla, királyhágómelléki református püspök, megválasztását. Így lett végül püspök, 1948 májusában, Arday Aladár (1948–1960). Hasonló a helyzet az 1941-ben megválasztott Argay György (†1974), magyar evangélikus szuperintendens, esetében is, akit csupán 1948 májusában erősítettek meg a hivatalában. Ezek az intézkedések (megszorítás és jóindulat) vélelmezhetően a protestáns egyházi vezetés megpuhítását és befolyásolását voltak hivatottak előkészíteni; mintegy tudatosítva bennük, hogy ki vannak szolgáltatva az államhatalomnak, és senkire nem számíthatnak. 249 Tőkés I., A romániai magyar református egyház élete, Budapest, 1990, 74. old. 250 A „Szabad Románok Nemzeti Tanácsa” ugyanakkor emlékiratban kérte a nagyhatalmaktól a magyarok kitelepítését. 251 Még a Népköztársaság kikiáltása előtt kiutasították az országból Andrea Cassulo pápai nunciust (1947. február); 1947. március 25-én éjjel (egy általánosabb hullám keretében) letartóztatták Venczel József egyetemi tanárt, aki Márton Áronhoz közelállónak számított; 1947 közepén – MNSZ közreműködéssel – „antiklerikális kampány” vette kezdetét; 1948 januárjában pedig a román állambiztonsági szervek (Securitate) összeállítottak egy „Jelentés[t] Márton Áron gyu-

97

Ugyanakkor a különböző egyházellenes intézkedések alapjában véve leginkább a magyarságot sújtották.252 Hiszen az egyházi iskolák és intézmények államosítása az erdélyi magyarság lába alól tulajdonképpen kirántotta a kulturális talajt.253 Márton Áron 1948 tavaszán, tehát még a hivatalos államosítást megelőzően, a csíksomlyói zarándoklat alkalmából kiadott püspöki körlevelében már tiltakozott az egyházi iskolák tervbe vett államosítása miatt,254 ami a rendszer elsőrendű közellenségévé tette. Nem véletlen, hogy a romániai magyar kommunisták,255 1948 közepén támadást indítottak ellene: Balla Károly azzal vádolta, hogy „az imperializmus zsoldjába szegődött” (Igazság, 1948. június 22.); Bányai László (a csíkszeredai katolikus gimnázium egykori tanára) pedig azt írta róla, hogy „azokkal a kufárokkal, a dolgozó nép vámszedőivel véteti magát körül, akiket Jézus korbáccsal űzött ki a templomból” (Világosság,256 1948. június 22.). Ugyanakkor Kurkó Gyárfás annak adott hangot, hogy „a katolikus egyháznak is a nép
lafehérvári római katolikus püspök antidemokratikus tevékenységéről”, Keresztény Szó 12, 2001/3 (március). A két világháború közötti gyakorlat és stratégia továbbélését mutatja, hogy 1947 áprilisában „az ún. ‘kisebbségi egyházak’ mindössze 70 millió lejt, míg a székelyföldi ún. (román) ‘nemzeti egyházak’ 150 millió lej támogatást kapnak”. Vincze G., A romániai magyar kisebbség…, Budapest – Szeged, 1994, 155. old. 1948-ra pl. gyakorlatilag felszámolták a magyar nyelvű egyházi sajtót. „1947-ben a romániai magyar tannyelvű elemi iskolák tanulóinak 45 százaléka; a főgimnáziumok tanulóinak 75 százaléka; a tanító- és óvónőképzők tanulóinak pedig 56 százaléka járt az egyházak tulajdonában lévő intézménybe.” Vincze G., „Magyar egyházak a ‘népi demokrácia’ éveiben”, in: Uő., Illúziók és csalódások, Csíkszereda, 1999, 312. old.Az iskoláknak – mint ahogy a karitatív intézményeknek is – a működését az egyházak tulajdonában levő épületek biztosították, és fenntartásuk az egyházi tulajdonban levő mezőgazdasági területek és erdők jövedelme révén történt. Ez utóbbiakat az állam szintén kisajátította. Ennek következtében az egyház szolgálata úgyszólván anyagi alap nélkül maradt. Márton Áron nemcsak felemelte szavát az önkényes kisajátítások ellen, de rögtön intézkedett, hogy az iskolán kívüli hitoktatást megszervezze. Domokos P. P., i. m., 297–299. old. Az 1948. április 13-án megszavazott kommunista alkotmány ugyanis kizárólag az állami oktatást engedélyezte. A 27. paragrafus leszögezte: „Egyetlen vallásfelekezet, vallásos társulat, vagy közösség sem nyithat, vagy tarthat fenn általános jellegű tanintézetet, csak a vallásgyakorlat személyzetét kiképző különleges iskolákat; ezek állami ellenőrzés alatt állnak.” Vincze G., „‘A nemzeti kérdés megoldása…”, Confessio 35, 2008/4, 60. old. A romániai ‘magyar’ kommunisták elsősorban romániai kommunisták voltak (a Lucreţiu Pătrăşcanu által alapított párt eredeti elnevezése a Kommunisták Romániai Pártja volt), és csak másod-, hatodsorban magyarok. Számukra az identitás elsődleges meghatározó eleme a kommunista mivolt volt (az „osztályhovatartozás” gyakorlatilag felülírta a nemzeti szolidaritást, aminek fényében érthető, hogy az RKP a ‘magyar’ kommunistákra bízta, hogy a magyar lakossággal elfogadtassák és megszilárdítsák a kommunizmust). Ebből kifolyólag az amoralitás a gerinctelenség és jellem-nélküliség jellemezte őket, hiszen ezek voltak a pártban való érvényesülés alapfeltételei (lásd Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 208–300. old.). Ez volt a Magyar Népi Szövetség hivatalos lapja.

252

253

254

255

256

98

szolgálatában kell állnia” (Romániai Magyar Szó 1948. július 4.).257 Ezek a támadások természetesen a lényegről igyekeztek elterelni a figyelmet. 1948. július 17-én Románia felmondta a Vatikánnal kötött konkordátumot, ami teljesen új helyzetet teremtett.258 1948. július 19-én Takáts Lajos nemzetiségügyi államtitkár Szatmárnémetiben kijelentette, hogy: „A kormány el van határozva, hogy a katolikus püspökökkel szemben feladja a békés megegyezés álláspontját. Lehetőséget adunk, hogy a római katolikus egyház nemzeti egyházzá alakuljon, és ne legyen kénytelen külföldi irányításra hallgatni. Megadjuk a módot a híveknek is, a papoknak is, hogy szakítsanak az elzárkózás eddigi politikájával.”259 Mindezek után: „Az augusztus 3-i 175. sz. tanügyi törvénnyel államosították az egyházi iskolákat, amelyekben kizárólag anyanyelvű oktatás folyt, kivéve azokat a tárgyakat, amelyeket már a két világháború között románul tanultak. Ez a jiddis nyelvű iskolák esetében az anyanyelvű oktatás megszűnéséhez vezetett. Ami a magyar egyházi iskolákat illeti, a gyulafehérvári egyházmegyéből 12 óvodát, 173 elemit, 10 főgimnáziumot, 2 tanító-, 1 óvónőképzőt, 1 gazdasági, 1 ipari iskolát, 17 nevelőintézetet, 2 árvaházat; az erdélyi református egy257 Vincze G., A romániai magyar kisebbség…, Budapest – Szeged, 1994, 69. old. 258 A konkordátum felmondását Szél Jenő bukaresti magyar követ (1948. július 22-én) „elsősorban román belpolitikai, de külpolitikai szempontból is az utóbbi idők egyik legnagyobb jelentőségű eseményé”-nek minősítette. Egyház-geopolitikai analfabetizmusát azonban az tükrözi a legjobban, amikor úgy ítélte meg, hogy a román nemzetstratégiát mindenben kiszolgáló konkordátum „lényegében a Vatikán számára nyújtott előjogok a romániai egyházi ügyek ellenőrzésére és irányítására”. Ugyanakkor azt is jelenti, mindennemű megjegyzés nélkül, hogy „a román sajtó aláhúzza a szabad és független katolikus egyház megteremtésének lehetőségét és megállapítja, hogy a görög és római katolikus hívek örömmel értesültek a konkordátum felbontásáról, amely megszabadítja őket a háborús uszít Vatikán befolyásától.” Vincze G., „Magyar egyházak a ‘népi demokrácia’ éveiben”, in: Uő., Illúziók és csalódások, Csíkszereda, 1999, 319–320. old. Mindez önmagáért beszél a korabeli magyar diplomácia színvonalát illetően. Ugyanakkor Szél Jenő jelentése lényegében megerősíti azt a megállapítást, hogy „a kommunizmus nem gondolkodásforma, hanem vakhit; a kommunista lemond az önálló gondolkodásról, és mindazt, ami ellentmond dogmáinak és kliséinek, ösztönösen és gépiesen félrenyomja és elsöpri az útjából. Ahhoz, hogy valaki hithű kommunistából újra normális, egészséges emberré váljék, rendkívüli szellemi és erkölcsi erőfeszítésre van szüksége.” Bányai Péter, „Találkozásaim a Securitatéval”, Szabadság 1992. július 3. 259 Szabad Élet IV. évf., 1948, 162. szám.

99

házmegyéből 354 elemit, 14 középiskolát; a nagyváradi református egyházmegyéből 130 elemit, 3 gimnáziumot, az evangélikus egyház részéről 7 iskolát érintett.”260 Ezzel az „oktatási ‘reformtörvénnyel’ összesen „468 római katolikus, 531 református, 266 evangélikus és 35 unitárius felekezeti intézményt vettek el. A ‘reform’ nem csak emiatt volt igen hátrányos a magyar kisebbség számára, hanem azért is, mert az önálló magyar tanfelügyelőségek megszüntetésével az oktatási autonómiát is felszámolták.”261 Az államosítástól kezdődően a hivatalos magyar kultúra és oktatás teljesen kiszolgáltatott, illetve a román állam és pártvezetés éppen időszerű hangulatától, önkényétől és politikai érdekeitől függő helyzetbe került.262 Hogy a román kommunizmus kezdettől fogva magán viselte a nemzeti vonásokat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a román görög katolikus egyház felszámolása, illetve beolvasztása egy egységes, a pártállam által ellenőrzött, román nemzeti ortodox egyházba, Iustinian bukaresti pátriárka és Bălan nagyszebeni metropolita263 tevékeny közreműködésével (1948. október 1., kolozsvári gyűlés264). Ezt megelőzően, 1948. augusztus 4-én, tették közzé azt a 177-es számú – később hatalmas stratégiai baklövésnek bizonyult – „vallá260 Lásd Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 216–217. old.; Holló László, „Requiem a hitvallásos iskolákért”, Keresztény Szó 2009/4 (április) (http://www.keresztenyszo.katolikhos.ro/ archivum/2009/aprilis/6.html; letöltve: 2009. november 5.). 261 Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, xix. old. 262 Vasile Luca (Luka László) különben is a magyarság nemzetiségi alapon álló politikai, gazdasági, társadalmi, tudományos, kulturális intézményekre számot tartó igényét a románoktól való elzárkózásnak, elszigetelődésnek minősítette (Igazság, 1947. május 22; lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 94–95 old.). Ennek szellemében számolták tehát fel később az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Múzeum Egyesületet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, hogy a magyarságnak ne legyen semmiféle – a kommunisták által kellőképpen nem ellenőrzött – civil társadalmi szerveződése. Annál is inkább mivel Balogh Edgár rögtön jogosnak ismerte el a vádakat, és általános tisztogatást követelt („Tisztító önvizsgálat ideje jött el”, Világosság 1947. május 26), amelynek később ő maga is áldozatul esett. 1948. októberében pedig Luka – „Marx-Engels-Lenin-Sztálin tanításainak szellemében” – már megoldottnak is tekintette a nemzetiségi kérdést a Román Népköztársaságban. Lásd Vincze G., A romániai magyar kisebbség…, Budapest – Szeged, 1994, 72. old. 263 Annak idején ő volt a konkordátumot ellenző ortodoxok vezéregyénisége, mivel azt a román nemzeti kultúrára nézve „végzetes”-nek ítélték. 264 A hivatalos felszámolásra 1949. december 1-én kerül sor. A görög katolikusok vagyona az állam, illetve az ortodox egyház tulajdonában ment át.

100

si kultusz” rendeletet, amely egyedül a gyulafehérvári egyházmegyét ismerte el püspökségnek. A temesvári, a szatmári és a nagyváradi egyházmegyéket (a bukarestihez és a jászvásárihoz [Iaşi] hasonlóan) csupán esperesi kerületeknek minősítette.265 Ennek eredményeképpen Pacha Ágoston temesvári püspököt nyugdíjba küldték, Scheffler János szatmári püspök működését pedig határozattal tiltották meg.266 Ugyanakkor a „vallásfelekezeteket működési engedélyük megszerzéséhez statútumok, szervezeti szabályzatuk benyújtására kötelezték. A püspök hatáskörét megcsorbították: pásztorlevelet és körlevelet csak a vallásügyi miniszter engedélyével közölhetett. Az iskolai vallásoktatást megszüntették, a börtönökben, egészségügyi intézményekben és a hadseregben megtiltották a lelki gondozást.”267 A kultuszrendelet értelmében egyetlen római katolikus szeminárium maradt meg: a gyulafehérvári.268 Ez egyben azt is jelentette, hogy néhány évig a jászvásári (Iaşi) papnövendékek is Gyulafehérváron tanultak. Mivel itt az oktatás nyelve a magyar volt, 1956-ban a román nemzeti-kommunista vezetés ráébredt arra, hogy, ebben a környezetben, a csángókban feléledhet a magyar nemzeti identitástudat. Ezért sietve újra megnyitották a jászvásári román nyelvű római katolikus papnevelő intézetet, hogy ennek elejét vegyék. Mindez természetesen összefügg a magyar nyelvoktatás moldvai felszámolásának a kezdetével is. A tanügyi törvény, a kultuszrendelet és a görög katolikus egyház felszámolása Márton Áron püspök számára – aki de facto az egyedüli romániai katolikus egyházi méltóság lett – világossá tette, hogy elkezdődött az a vallásellenes ideológiai harc, amely óhatatlanul magyar kisebbségi dimenziókkal is telítődött. Ezért, már 1948. augusztus 20-án ideiglenesen felfüggesztette az Egyházmegyei
265 A törvény 750 ezer hívőt írt elő a hivatalos elismerés feltételeként. A zsinatpresbiteri evangélikus, illetve az unitárius egyházzal kivételt tettek, amivel azok vezetőségét a kommunista államvezetés teljes mértékben lekötelezte. 266 1952. december 6-án halt meg a börtönben (Jilava), így nem sikerült kirakatperben elítélni. Lásd Bura László, Köztünk élt – Scheffler János Szatmár vértanú püspöke, Identitas Alapítvány, Szatmárnémeti, 2004. 267 Sas P., Az erdélyi római katolikus egyház 1900–1948, Budapest, 2008, 99. old. 268 Erre vonatkozóan lásd dr. Tempfli Imre, „Dr. Jakab Antal gyulafehérvári helyettes ordinárius és a gyulafehérvári közös teológia ügye”, in: Varga G.–Vencser L., Jakab Antal-emlékkonferencia, Kilyénfalva, 2009, 23–28. old.

101

Tanács (Státus) működését,269 „és megtiltotta a közgyűlés püspöki írásos engedély nélküli összehívását. Így akarta megelőzni, hogy egyházi kérdésekben az állam által manipulált egyházi személyek is döntéseket hozzanak.”270 Ezt követően, az 1948. októberi körlevelében, a papokat és a híveket, józan előrelátással, szembesítette az elkövetkező veszélyekkel, és mindenki számára pontosította a rá háruló feladatokat és az elvárt követelményeket. Tisztánlátásával elejét vette annak, hogy a kommunista stratégia felkészületlenül érje a magyar katolikus egyházat.271 Ezzel szemben az erdélyi magyar reformátusok helyzetértékelése nem igazán nevezhető egyértelműnek. Jóllehet Vásárhelyi János püspök az 1948. évi zsinati munkálatok során még úgy fogalmazott, hogy „a mi egyházunk magyar egyház… Ez az egyház itt egészen a magyaroké. Magyaroknak magyar nyelven szolgál, hirdeti számukra Isten Igéjét. Kívülről senki sem igazgatja”,272 a későbbi történések megmutatták, hogy a körülmények függvényében a kinyilvánított szándék és a gyakorlati megvalósulás között nagyon lényeges is lehet az eltérés. A Román Népköztársaságban ugyanis az egyházi vezetőknek esküt kellett tenniük és szervezetük működéséhez állami engedélyt kérniük. Azt hiszem egyáltalán nem érdektelen az a tény, hogy az esküvel kapcsolatosan Tőkés István az állampolgári magatartás bibliai alapjaira hivatkozik, „ami a keresztyén ember hitbeli fundamentuma”. Ebben a megvilágításban kétségtelenül könnyebb volt azt elmondani, hogy: „Esküszöm, hogy hű leszek a néphez, és meg fogom védeni a Román Népköztársaságot a belső és külső ellenségtől. Esküszöm, hogy tiszteletben tartom a Román Népköztársaság törvényeit, és meg fogom őrizni a hivatali titkot.” 273 Eközben pedig a román állam nem csupán államosította a felekezeti iskolákat, de egyúttal arra is kötelezte az unitárius, a református és az evangélikus egyházakat, hogy összevonják a teológiai főiskoláikat. Ennek eredményeképpen jött létre a kolozsvári „Egye269 270 271 272 273 A felfüggesztést csak 1991-ben vonta vissza Bálint Lajos érsek. Varga G.–Vencser L., Megalkuvás nélkül, Budapest, 2009, 67. old. A körlevél szövegét lásd a függelékben (II, 262–266. old.). Tőkés I., A romániai magyar református egyház élete, Budapest, 1990, 22. old. Uo. 76. old.

102

temi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet”, református, unitárius és evangélikus tagozatokkal, ahol mind a mai napig folyik a lelkészképzés. Az eskü szövegében van egy lényeges elem, amely gyakorlatilag minden önkényuralmi rendszer számára lehetővé teszi a széles körű társadalmi ellenőrzést és az ellenzék fizikai megsemmisítését. Ez nem más, mint a „belső ellenség” fogalma, amelynek pillanatnyi tartalmi meghatározása a mindenkori hatalom kiváltsága. Az eskütételt követő lépésként – miközben Márton Áron ellen már gőzerővel folyt a lejárató kampány – „az országban működő történeti kultuszok vezetői, 1949. június 23-án, aláírták és az államhatóságok legmagasabb képviselőinek (Gróza Péter miniszterelnök, Luka László pénzügyminiszter és Stanciu Stoian kultuszminiszter) átnyújtották azt a közös Határozatot (Moţiune), amelyben hálájukat tolmácsolták szervezeti szabályzataik elismeréséért, valamint azért, hogy a hatóságok ünnepélyesen biztosították a vallásszabadságot ‘a templomokban és az imaházakban’.274 Hasonlóan tudomásul vették az egyházak képviselői nemcsak ‘az oktatás laicizálását’, hanem azt is, hogy az állam ‘magára vette a társadalmi megsegítés’ gondját (öregek, árvák és betegek problémáit).”275 Ezt a határozatot egyedül a római katolikus egyház nem írta alá, minek következtében a kommunista rendszer alatt lényegében véve csak megtűrt egyházként működött.

2. Ukrajna (Szovjetunió) Mivel 1943. május 31-én, 53. életévében, Sztojka Sándor magyar érzelmű, de a ruszin nyelv és kultúra ápolását szívügyének tekintő munkácsi görög katolikus püspök meghalt, a front és a szovjet hadsereg közeledtével egyre sürgetőbbé vált az egyházmegyei vezetés kérdésének rendezése. Ezért Dudás Miklós hajdúdorogi megyéspüspök – és egyben a munkácsi püspökség apostoli kor274 Ettől kezdve a lelkészek állami fizetést kaptak, ellenben az egyházak költségvetését maga az állam határozta meg. A református egyház együttműködő magatartására vonatkozóan lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 103–104. old. 275 Tőkés I., i. m., 80. old.

103

mányzója – nagyon jó egyházpolitikai érzékkel, 1944. szeptember 24-én, Madarász István kassai római katolikus püspök segédletével, segédpüspökké szentelte Romzsa Tódort, aki a hadiesemények és politikai átalakulások miatt a munkácsi egyházmegye tényleges irányítója lett. Kapcsolata Dudás püspökkel ugyanis teljesen megszakadt. A szovjethatalom 1944 novemberében rendezkedett be Kárpátalján. Rögtön elrendelte a 18 és 50 év közötti magyar és német férfiak deportálását (Munkácson pl. november 13-án jelentek meg a városparancsnokság 2. számú parancsát ismertető falragaszok).276 November 19-én Munkácson megalakult a Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártja, amely azonnal határozatot fogadott el a Szovjet-Ukrajnával való újraegyesítésről. Ezzel gyakorlatilag el is dőlt a terület sorsa. November 26-án a népbizottságok első kongresszusa (vagyis a 663 berendelt képviselő) szintén az újraegyesítés mellett döntött,277 és egyben határozott a földreformról; vagyis a nagybirtok és az egyházi földek felosztásáról. Ugyanakkor megválasztotta a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsát, amely 1944. december 18-án elrendelte a rendkívüli bíróság felállítását, hogy gyorsított eljárással ítélkezzen „a nép ellenségei” felett. Ezzel elkezdődött az 1944-es év folyamán kb. 250 000 lakost vesztett Kárpátalján278 az önkényuralom, amelynek első számú célpontjai a görög katolikusok voltak. „E dekrétum alapján bárkit elítélhettek, aki a csehszlovák, majd a magyar uralom alatt valamilyen posztot betöltött, függetlenül ma276 Lásd pl. Egyetlen bűnük magyarságuk volt. Emlékkönyv a sztálinizmus kárpátaljai áldozatairól. (1944–1946). Összeállította és jegyzetekkel ellátta Dupka György. (Kárpátaljai magyar könyvek, 9), Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 1992; Megaláztatásban (A kárpátaljai magyar férfiak deportálása 1944 őszén). Magnófelvétel alapján lejegyezte Dupka György. (Kárpátaljai magyar könyvek, 7), Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 1992; „Élő történelem”. Válogatás a meghurcolt magyarok visszaemlékezéseiből (1944–1992). Dupka György közreadásában. (Kárpátaljai magyar könyvek, 22), Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 1993; „Sötét napok jöttek…” Koncepciós perek magyar elítéltjeinek emlékkönyve, 1944–1957. Összeállította, és jegyzetekkel ellátta Dupka György. (Kárpátaljai magyar könyvek, 10), Intermix Kiadó, Budapest – Ungvár, 1993; Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján II, Nyíregyháza, 2005, 247–254. old. 277 Ennek értelmében, egészen 1946. január 22-ig, Ruszinszkó tulajdonképpen jogilag a Szovjetunió egyik szövetségi tagköztársasága volt, saját intézményrendszerrel (pl. minisztériumokkal). Lásd Botlik J., Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján II, Nyíregyháza, 2005, 255–291. old. A kongresszusra vonatkozóan lásd még Móricz K., Kárpátalja sorsfordulói, Budapest, 2001, 127–132. old. 278 Ebben benne vannak a deportált zsidók (mintegy 120 000), az elmenekültek és a kényszermunkára hurcoltak is.

104

gatartásától, tetteitől. Önkényes ítéletek százait hozzák a következő hónapokban, a tárgyalásokon nem lehetett jelen ügyvédi védelem. E rendkívüli bíróság 10 évig terjedő fegyházat vagy vagyonelkobzást és főbelövést szabhatott ki büntetésként, ítélete ellen nem lehetett fellebbezni.”279 A szovjethatalom berendezkedésével mintegy párhuzamosan kezdetét vette a görög katolikus egyház intézményének a felszámolása is.280 Ennek elsődleges oka abban keresendő, hogy a görög katolikus egyház volt a ruszin identitás letéteményese. Márpedig a szovjet korszak a ruszinságot, mint nemzetiséget, egyszerűen megszűntette, és átminősítette ukránná. A ruszinság felszámolására irányuló törekvések értelemszerűen kihatottak a több évszázados ruszin–magyar együttélésre is. Annál is inkább, mivel vallásuk alapján a görög katolikus magyarokat is átminősítették ukránná. A kárpátaljai görög katolikus egyház felszámolása tulajdonképpen egy szélesebb körű szovjet egyházpolitikai stratégia része volt, amelybe beletartozott az ukrán uniátusok megszűntetése, akik Moszkva szemében az ukrán állam függetlenségét testesítették meg. Az általánosabb szovjet katolikusellenesség részeként olvasztotta be a helyi ortodox egyházakba mind a román, mind pedig a szlovák bolsevik kommunista pártvezetés országa görög katolikus egyházát. Magyarországon erre nem került sor, mivel egyszerűen nem volt olyan ortodox egyház, amelybe a magyar görög katolikusokat be lehetett volna kényszeríteni. Így megmaradtak. Első lépésben a szovjet hatóságok megvonták a kárpátaljai unitus egyház anyagi támogatását, miközben jelentősen megnövelték a Sztálin által 1943-ban visszaállított moszkvai patriarchátushoz tartozó ortodoxét. Ugyanakkor szorgalmazni kezdték a görög katolikus egyházközségek áttérését az ortodoxiára. Nem meglepő, hogy hónapok alatt közel félszáz lelkész menekült külföldre.
279 Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 274–275. old. Fenczik István teológiai paptanárt, csehszlovák (1933–1938) majd magyar (1938–1944) parlamenti képviselőt pl. 1945. március 30-án lőtték agyon. 280 Már 1944. december 7-én egy munkácsi egyházi küldöttség kérte a moszkvai ortodox egyházi fennhatóság kiterjesztését az unitusokra. Lásd Jávori Mária, „Ukrán unitusok a kezdetektől a XX. sz. elejéig”, Pro Minoritate 1997/1, 53–54. old.

105

1945. március 24-én a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa kiadta „A vallás megváltoztatásának szabadságáról” szóló rendeletet. Ez kimondta, hogy „minden felnőtt, nagykorú állampolgárnak joga van szabad akaratából megváltoztatnia vallását vagy kiválnia felekezetéből, illetve felekezeten kívülinek lennie. A kiskorúak szüleik vagy gyámjaik hozzájárulásával változtathatják meg vallásukat. A rendelet hatására 1945 tavaszán több mint 60 görög katolikus parochia szűnt meg, mert hívei áttértek a pravoszláviára.”281 1945–1946-ban Ukrajnában államosították az egyházi, az egyházközségi és a felekezeti iskolai vagyont. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egyházközségeknek bérelniük kellett a saját templomukat; valamint azt, hogy megszűnt az iskolai hitoktatás (1948-ban minden formáját betiltották). 1946-ban elkezdte titkos működését egy görög katolikus papokból álló kezdeményező csoport, mely élvezte mind az államvédelmi szervek, mind pedig Nesztor munkácsi ortodox püspök (1945. október 22-től) támogatását. A csoport célja az unió felszámolása volt. Romzsa Tódor püspök azonban áthághatatlan akadálynak bizonyult. Ezért 1947 októberének végén meggyilkolták.282 Ettől kezdődően megnőtt az elítélt görög katolikus papok száma (1948 végére 35), miközben erőteljes médiakampány folyt a magyarbérencséggel vádolt uniátus egyház ellen.283 1949 januárjában letartóztatták a városi papokat Ungváron, Munkácson és Beregszászon. Mivel megtagadták az ortodoxiára való áttérést – az ideológiájában hivatalosan is ateista szovjetrendszer – kényszermunkára ítélte őket. 1949. február 16-án a hatóságok felszólították Murányi Miklós apostoli vikáriust, „mint a munkácsi egyházmegye irodavezetőjét, hogy a székesegyházat és a hozzá tartozó épületeket, helyiségeket a püspökség Ungváron található egyéb javaival adja át a pravoszláv egyháznak”. A vikárius tudomásul vette a felszólítást, s ezzel Kárpátalján hivatalosan megszűnt a görög katolikus egyház. Megszűnésekor 450 000 hívővel (ebből
281 Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 278. old. 282 Lásd Puskás László, Megalkuvás nélkül. Boldog Romzsa Tódor élete és vértanú halála, 2. bővített kiadás, Barnaföldi Gábor Archívum, Budapest, 2005. 283 Lásd pl. „Az uniátus egyház álarc nélkül”, Kárpáti Igaz Szó 1948. április 9., in: M. Takács Lajos, Aprópénz a történelem színpadán. A kárpátaljai magyar nyelvű sajtó, 1945–1948. (Kárpátaljai magyar könyvek, 40), Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 1994, 105–111. old.

106

400 000 a ruszin), 265 egyházközséggel és 350 pappal (döntő többségük nős, családos ember) rendelkezett. 28 000 görög katolikus vallotta magát magyarnak.284 Ugyanakkor újabb letartóztatási hullám söpört végig a görög katolikus egyházon. A letartóztatottak között volt Chira Sándor kanonok is (feltételezett titokban szentelt munkácsi püspök). A 350 papból 129-et – a hivatalosan ateista – „szovjet nép ellenségének” nyilvánítottak és 25 év kényszermunkára ítéltek, mivel megtagadták az ortodoxiára való áttérést. 30-an a lágerekben pusztultak el. A túlélők 1955–1956-ban amnesztiával szabadultak, ellenben papi tevékenységet nem folytathattak. Többet életfogytiglan kitiltottak Kárpátaljáról.285

3. (Cseh)szlovákia: a jogfosztottság évei Az 1945–1948 közötti időszak a szlovákiai magyar kisebbség számára a teljes jogfosztottság („hontalanság”286) időszakát jelentette287: állampolgárságtól való megfosztás, vagyonelkobzás288 , közalkalmazot284 Esetenként pravoszlávia címszó alatt lényegében magyar görög katolikus egyházi élet folyt. Lásd pl. Pilipkó Erzsébet, „Görög katolikus egyházi élet a kárpátaljai Salánkon”, in: P. Punykó Mária (szerk.), „Hét kereszt alatt felkelek”. Kárpátaljai néprajzi és honismereti dolgozatok, Hatodik Síp Alapítvány Budapest – Mandátum Kiadó, Beregszász, 1997, 96–103. old. 285 Lásd Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 286–288. old. Erre vonatkozóan lásd még Bendász István, Helytállás és tanúságtétel. A Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye hitvalló és meghurcolt papjai. (Galéria könyvtár, 21), Galéria Kiadó, Ungvár – Écriture Kereskedelmi és Szolgáltató Kft, Budapest, 1994; Uő., Öt év a szögesdrót mögött. Egy kárpátaljai pap a Gulag munkatáboraiban. A bevezetőt írta Ortutay Elemér. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Hetényi Varga Károly, 2. bővített kiadás, Lámpás, Abaliget, 2000; Riskó Marian, Az eskü mindvégig kötelez. A kárpátaljai görög katolikus egyház kálváriája, 1944–1991, Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 1995. 286 Lásd Mint fészkéből kizavart madár… A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában, 1945–1949. Válogatta, összeállította Molnár Imre és Tóth László, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1990; Janics Kálmán, A hontalanság évei. A szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után, 1945–1948. Illyés Gyula előszavával, Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava, 1992 (eredetileg 1979-ben jelent meg, Münchenben; 1982-ben pedig angolra is lefordították). 287 A korszak irracionalitását tükrözi, hogy a kollektív bűnösséget kiterjesztették a németnek vagy magyarnak ítélt csehszlovákiai zsidókra is. Ennek következtében a haláltáborokból hazatért egyes zsidók újra szembesültek a megaláztatással, kilakoltatással, vagyonelkobzással és deportálással. „Jozef Lettrich, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke 1945. június 3-án hivatalosan kijelentette, hogy ‘azok a zsidók, akik gondolkodásukkal és beszédükkel a magyarokhoz vagy a németekhez tartoznak, magyaroknak, illetve németeknek számítanak, s ezért osztozniuk kell a magyarok és németek sorsában’.” Idézi Molnár I., „A magyar anyanyelvű egyházak…”, in: Tóth L.–Filep T. G. (szerk.), A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet, Budapest, 1998, 246. old. A Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának kérésére a magyar kormány szóbeli jegyzékben tájékoztatta a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, amely természetesen tudomásul vette a helyzetet – és hallgatott! 288 A Szlovák Partizánok Szövetsége pl. kifogásolta a haláltáborokat túlélt magyar zsidók vagyonának visszaszolgáltatását. Az általánosan – a sajtó és egyes politikusok által – szított zsidóellenes hangulat végül Nagytapolcsányban pogromba torkollott (1945. szeptember 24.).

107

tak elbocsátása, magyar iskolák bezárása, egyesületek feloszlatása, reszlovakizáció289, kitelepítések (illetve lakosságcsere290), deportálások.291 Mindez a Kassán, 1945. április 5-én, meghirdetett kormányprogram292 gyakorlati megvalósítását jelentette.293 Ennek eredményeképpen került sor a belső szlovák/szláv telepítésekre, amelyek vonatkozásában mindenképpen érdekes, hogy figyelemmel voltak a telepesek vallási hovatartozásának egyezésére is (Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal hirdetménye: 96/1945. június 2.).294

289 Ez a megfélemlített és a teljes létbizonytalanságba taszított magyarság körében „sikerakciónak” mondható. A 410 820 jelentkezőből (= 135 317 család) a hatóságok 326 679-et szlováknak is minősítettek. Ez egyben az is tükrözi, hogy a megalázó eljárásba beépítették a visszautasítás lehetőségével járó szorongató félelem megpróbáltatását (különösen azok esetében, akiknek a vagyonát már jó előre elkobozták). Annál is inkább mivel a reszlovakizáció folyamata mintegy párhuzamosan haladt a kitelepítésekkel. A „reszlovakizált” személynek a következő (cinikusan megfogalmazott) fogadalmat kellett letennie: „Önként visszatérve a szlovák nemzet kebelébe, amelyből származom, s amelyből a mostoha sors a múltban kiszakított, ünnepélyesen fogadom, hogy a szlovák nemzethez és a Csehszlovák Köztársasághoz hű maradok, s hogy mindig és mindenhol hűségesen fogok dolgozni szlovák nemzetem jóléte és felemelkedése érdekében.” Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 129. old 290 Lásd pl. Vadkerty Katalin, „A csehszlovák–magyar lakosságcsere korabeli hivatalos szlovák értékelése”, Regio 4, 1993/3, 119–139. old.; Molnár Imre–Szarka László (szerk.), Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára, MTA Etnikainemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest – Kecskés László Társaság, Komárom, 2007. 291 Eduard Beneš 88/1945. október 1-jén kiadott általános munkakötelezettségi rendelete alapján 1946 novembere és 1947 februárja között 393 településről 44 129 magyar telepítettek át Szlovákiából a csehországi határvidékre. A kérdésre vonatkozóan lásd pl. Peéry Rezső, Gondolatok a tehervagonban avagy Védőbeszéd a szlovákiai magyarok perében: cikkek, esszék, tanulmányok. Levelek, 1945–1948, Kalligram, Pozsony, 1993; Vadkerty Katalin, A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945–1948 között, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996; Szarka László (szerk.), A szlovákiai magyarok kényszerkitelepítésének emlékezete, 1945–1948, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest – Kecskés László Társaság, Komárom, 2003; Popély Árpád, „Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának történetéhez”, Fórum 6, 2004/2, 99-125. old.; Izsák Lajos, „A felvidéki magyarság jogfosztása és szülőföldjéről való eltávolítása, 1944–1949”, Fórum 6, 2004/3, 5–19. old.; Vadkerty Katalin, A kitelepítéstől a reszlovakizációig: trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetéről, Kalligram, Pozsony, 2007; Popély Árpád–Štefan Šutaj–Szarka László (szerk.), Beneš-dekrétumok és a magyar kérdés, 1945–1948. Történeti háttér, dokumentumok és jogszabályok, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő-Gödöllő, 2007. A magyar politikai naivitás – vagy ostobaság – iskolapéldájának is tekinthető Károlyi Mihály E. Benešhez intézett levele (1946. november 26.), amelyben az áttelepítések leállítását kéri: feltételezve, hogy az akció az elnök tudta nélkül (!) zajlik. A levéllel kapcsolatosan lásd Janek István, „Károlyi Mihály a csehszlovák–magyar viszony és lakosságcsere rendezéséért 1945–48 között”, Fórum 6, 2004/2, 127–143. old. 292 Lásd Szarka L. (szerk.), Jogfosztó jogszabályok…, Komárom, 2005, 37–51. old. 293 1968. június 1-jén Gustáv Husák miniszterelnök-helyettes elismerte, „hogy a kassai kormányprogramban és az elnöki dekrétumokban kifejezésre jutott magyarellenesség a ‘csehszlovák kormány, a szlovák nemzeti szervek, valamint a CSKP és az SZLKP egyértelmű álláspontja volt”. Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 279. old. 294 A kérdésre vonatkozóan lásd pl. Popély Árpád, „A második világháború utáni belső telepítések Dél-Szlovákiában”, Fórum 4, 2002/3, 29–50. old.; Uő., „A kolonizáció területi vonatkozásai és etnikai következményei”, Fórum 5, 2003/2 83–102. old.

108

a) A katolikus egyház A szlovákok által is elveszített/megnyert II. világháború után a szlovákiai katolikus egyház számára egy teljesen új korszak kezdődött. 1945. február 22-én meghalt a rövid ideje szabadult Bubnics Mihály rozsnyói római katolikus püspök, akit a csehszlovák hatóságok vettek őrizetbe. 1945. február 27-én kiutasították Madarász István kassai római katolikus püspököt és Tost Barnabás plébánost. Ezzel a csehszlovák hatóságok mintegy jelezték, hogy a Felvidéket de facto visszacsatolják az újjáalakuló Csehszlovákiához, és egyben érvénytelenítenek minden, a Magyarországhoz tartozás ideje alatt (1938. november 2. után) hozott állami intézkedést. Április végén a magyar kormány szóbeli jegyzékben tiltakozott a kiutasítások ellen a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál; természetesen nulla eredménnyel. 1945. június végén a hatóságok bezárták a magyar tannyelvű komáromi bencés gimnáziumot. A magyar – állami és egyházi – oktatási intézmények felszámolásával párhuzamosan megszűnt a magyar katolikus sajtó is. Mindez azonban csakis sokkal általánosabb kontextusban értékelhető, hiszen egyetemes érvényű állami intézkedések következményeiről van szó. „Az 1945. május 16-i 34-es számú rendelet kimondta az összes óvoda, általános, közép- és szakközépiskola, zeneiskola, illetve felsőoktatási intézmény államosítását. Ez az intézkedés 1800 általános és 80 felsőbb iskolát érintett. Egy másik, 1945. május 16-án kiadott 47-es számú rendelkezés elvett minden, az ifjúság nevelésére szolgáló tulajdont, az állam birtokába került minden természetes, illetve jogi személyhez tartozó oktatási célokra szolgáló magántulajdon, még az iskolák tanári lakásai is.”295 1945. szeptember 5-én Karol Kmeťko nyitrai püspök levelet intézett a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségéhez, amelyben felemelte szavát a magyar és a német lakosság egyoldalú kitelepítési terve ellen, illetve síkra szállt az internáltak emberséges bánásmódja, és az ártatlanul fogva tartottak szabadon bocsátása érdekében.
295 J. Haľko, A csehszlovák szakadár katolikus akció, Esztergom–Piliscsaba, 2004, 26. old.

109

1945 szeptemberében a kassai hatóságok korlátozó intézkedéseket léptettek életbe a magyar nyelvű katolikus istentiszteletek tartásának terén. A magyar istentiszteletek helyszínéül a város legkisebb templomát jelölték ki, ahol heti egy alkalommal engedélyeztek magyar istentisztelet. 1945. november 15-én „a cseh és szlovák római katolikus püspökök Olomoucban ülésező háború utáni első közös konferenciája a kormányhoz intézett emlékiratában [bírálta] a német és magyar kisebbséggel szembeni bánásmódot és az ártatlanok meghurcolását.”296 1945 őszén Paxy László római katolikus pap tanácsára Hentz Zoltán és Lipcsey Gyula pozsonyi főiskolai hallgatók titkos szervezetet alakítottak.297 Vezetője Arany A. László nyelvtudós lett. A főképpen katolikus értelmiségieket tömörítő Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség célja a magyarok sérelmeinek dokumentálása, tiltakozó jegyzékek összeállítása és a külföld tájékoztatása volt. 1946 elején, Krausz Zoltánnak és Varró Istvánnak köszönhetően Rozsnyón is megalakult a szervezet kelet-szlovákiai csoportja. 1946 tavaszán több aktivista is személyes kapcsolatba lépett Mindszenty hercegprímással, hogy tájékoztassák a szlovákiai magyarok helyzetéről, és a segítségét kérjék. 1946. március 1-jén Andrej Cvinček nyitrai kanonok vezetésével megalakult a Keresztény-republikánus Párt, és rögtön (március 5-én) kérte is a felvételét a Nemzeti Frontba (vagyis a csehszlovák kormányba). Ez tulajdonképpen a szlovákiai katolikus egyházban már hagyományos politikai és közéleti szerepvállalás megújított továbbvitelét jelentette – az új hatalmi és ideológiai viszonyok közepette. Kommunista nyomásra azonban a Nemzeti Front a felvételt a névváltoztatáshoz kötötte. Ez egyrészt mutatta az erőviszonyokat és a szovjet befolyást, másrészt pedig sejtette a kommunistáknak a valláshoz való viszonyulását: kiszorítani a politikai közéletből, ellentétben az addig megszokott szlovák (és közép-kelet-európai) gyakorlattal. Végül Szabadságpárt néven került be a Frontba (április 1-jén), és 1948 nyarára gyakorlatilag a kommunista párt egyik „szatellit pártjává” degradálódott.
296 Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 81. old. 297 A történet érdekessége, hogy Paxy László az önéletrajzában minderről egyetlen szót sem ír. Lásd Paxy László, Testvérek Krisztusban, Budapest, 1991.

110

Cvinček kanonok kezdeményezésének az ellensúlyozásaként is értelmezhetjük a Demokrata Párt vezetése és a párt katolikus szárnyának képviselői által 1946. március 31-én aláírt ún. „áprilisi egyezményt” (április 5-én hagyták jóvá).298 Ennek értelmében a párt vállalta a katolikus egyház érdekeinek a képviseletét, aminek fejében elvárta, hogy az egyház a párt támogatására szólítsa fel a katolikus választókat; a párt katolikus szárnya pedig lemondott az önálló pártalapításról. Szlovákiában minden bizonnyal ennek köszönhetően a demokraták nyerték a májusi parlamenti választásokat (61,4%). A párt azonban rövidesen a csehszlovák kormány kommunista tagjai támadásainak célpontja lett. 1946. április 17-én az érsekújvári járási nemzeti bizottság – arra hivatkozva, hogy a város lakosságának 80%-a szlovák nemzetiségű – betiltotta a magyar nyelvű húsvéti körmenetet, és a templomokban is korlátozta a magyar nyelvű istentiszteleteket. 1946. december 11-én A. Škrábik, besztercebányai püspök egy levelében a következőket írja: „A magyarok csehországi munkára történő elhurcolásának kérdésében azon a véleményen vagyok, hogy először meg kellene állapítanunk a valós helyzetet, hogy igazából történik-e valamilyen törvénysértés az elszállításokkor, s hogy az elszállítás módja valóban embertelen-e. A megyéspüspökök, kik híveik által érintettek a kérdésben, készítsenek jegyzőkönyvet minél több jogsértő esetet összegyűjtve… csak ezután lesz módunkban közbelépni, mert különben nem kívánt gyanús szerepben tűnnénk fel, és a kíméletlen beavatkozás veszélyének tennénk ki magunkat.”299 Ami gyakorlatilag azt is jelenti, hogy a püspök magát az áttelepítést nem tekintette kifogásolandónak, csupán annak kivitelezésével szemben voltak fenntartásai. 1946. december 21-én a csehszlovák hatóságok nem engedélyezték Mindszenty József esztergomi érsek csehszlovákiai beuta298 Ez a gyakorlatban egyfajta evangélikus és katolikus összefogást jelentett Szlovákiában. 299 Eperjesi Területi Levéltár (ŠOBA Prešov Görög katolikus Püspökség 979. 366/1946). Idézi Šutaj Š., „A szlovák katolikus püspöki kar tiltakozása…” Regio 2, 1991/3, 208. old.

111

zását. Ez nem is volt meglepő, hiszen 1945. október 15-én és 1946. október 26-án a főpap pásztorleveleiben szót emelt a csehszlovákiai magyarok érdekében. 1947. január 9-én „Róbert Pobožný, rozsnyói római katolikus megbízott püspök Josef Beran prágai érsekhez intézett levelében közbenjárását kéri, hogy legalább a szokatlanul erős téli hidegben szüneteltessék a szlovákiai magyarok csehországi deportálását.”300 1947. február 2-án Pavol Jantausch. nagyszombati apostoli adminisztrátor memorandumban fogalmazta meg kifogásait a magyarok deportálása ügyében.301 1947. február 9-én, Komáromban, a szlovákiai magyar katolikusság „vezetői” 14 pontba foglalva összeállították és a szlovákiai katolikus egyház vezetése elé terjesztették a magyar katolikusok egyházi vonatkozású kérelmeit. Síkra szálltak „többek között a magyar nyelvű katechézis és igehirdetés, valamint a magyar katolikus egyesületek működésének engedélyezéséért, a magyar nyelvű papképzés biztosításáért és magyar katolikus sajtótermékek megjelentetésének lehetővé tételéért.”302 Egyes papok megpróbálták meglátogatni a Csehországba hurcolt híveket is, ellenben a hatóságok ezt rövid időn belül megtiltották. Ezt követően (1947 tavaszán) a magyarországi katolikus, református és evangélikus egyházak küldtek lelkipásztorokat a Csehországba deportált magyarok lelki gondozására, és megszervezték a levélpasztorációt is. Ravasz László református püspök (1947. február 15-én) táviratban kérte az Egyházak Világtanácsától, hogy emelje fel szavát a felvidéki magyarok deportálása ellen, akiket az egykori rabszolgapiacokra emlékeztető körülmények között osztottak szét a hatalom által önkényesen meghatározott új lakóhelyükre.303 1947. február 27.: „Jozef Čársky, kassai római katolikus püspök levélben [értesítette] Szlovákia római katolikus püspökeit, hogy tudatta a politikai pártok titkárságaival, miszerint a pártoknak nincs joguk beavatkozni az istentiszteleti nyelv kérdésébe.”304
300 301 302 303 Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 117. old. Lásd Függelék VIII. (300–301. old.) Popély Á., i. m., Somorja, 2006, 119–120. old. Lásd dr. Fodorné dr. Nagy Sarolta, „A református egyház helyzete és nevelésügye 1948 gyújtópontjában”, Theologiai Szemle új folyam 50, 2007/1, 21. old. 304 Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 121. old.

112

1947. április 15-én a pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság kötél általi halálra ítélte Jozef Tisot (18-án végezték ki). Az ezt követő tiltakozásokat és tüntetéseket szervező Demokrata Párt értelemszerűen még jobban kitette magát a támadásoknak. Ez egyben a katolikus egyház politikai és társadalmi pozícióját is veszélybe sodorta. A párt elleni általános támadás 1947. szeptember 14-én indult meg, amikor is, „államellenes összeesküvés” címén, mintegy 700 embert tartóztattak le; közöttük több pártvezetőt. b) A református egyház A II. világháborút közvetlenül követő időszakban a szlovákiai református egyház életét az első bécsi döntés eredményeképpen a Szlovák Köztársaságban létrejött Szervező Bizottság határozta meg, amely élvezte az újonnan megszerveződő csehszlovák állami közigazgatás támogatását. Rendeleteivel szerepet játszott abban, hogy a magyarellenes intézkedések (lelkészek kitoloncolása, szlovák istentiszteletek erőszakolása, a reszlovakizáció (pl. mintegy 80 magyar lelkész is kérte a reszlovakizálását) és a lakosságcsere támogatása begyűrűztek a református egyházba is. 1945. április 16-án a hatóságok 1700 kassai családot toloncoltak át Magyarországra. Közöttük volt Szabó Lajos Kassa református lelkipásztora is. Ily módon a város magyar katolikusai után a magyar reformátusok is lelkipásztor nélkül maradtak. 1945. május 24-én a református egyházat irányító Szervező Bizottság (lelkészi elnöke Ján Tomašuľa kassai lelkész, világi elnöke pedig Vojtech Ozorovský volt) újjászervezte az egyházmegyéket – 6 „magyart” (Uzsok, Zemplén, Abaúj, Gömör, Bars, Komárom) és 3 „szlovákot” (Uzsok-Mezőlaborc, Bánóc-Zemplén, Torna) alakítva ki –, amelyek élére ideiglenes adminisztrátorokat (megbízott espereseket, köztük magyarokat is) nevezett ki. Ugyanakkor a szlovákot nyilvánította az ügyintézés nyelvévé; a lelkészek számára kötelezővé tette a szlovák nyelv ismeretét és az eskütételt,305 a
305 Íme a szövege: „Én N. N. esküszöm az élő Istenre, hogy a Csehszlovák Köztársasághoz mindig hű leszek, kormányának engedelmeskedem. Esküszöm, hogy törvényeit és rendeleteit megtartom, hivatali kötelességeimet a törvények és rendeletek szerint, szorgalmasan, lelkiismeretesen és részrehajlás nélkül teljesítem, a hivatalos titkokat megőrzöm, el nem árulom, elöljáróimnak engedelmeskedem és minden ténykedésemben a Csehszlovák Köztársaság javát és hivatásom érdekeit szolgálom. Isten engem úgy segéljen.” Szabó A., „A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház története I”, Regio 1990/3.

113

segédlelkészek kinevezését pedig a politikai megbízhatóság és a csehszlovák állampolgárság igazolásától tette függővé. A Szervező Bizottság működése érdekes és elgondolkodtató példáját kínálja a Tiso-rendszer kiszolgálóinak „újrahasznosításáról”, valamint egyes lelkészek hatalomkiszolgáló magatartásáról, a hatalomban való valamiféle részesedés fejében (pl. Szirmai János306). Mivel bőven volt mit kompenzálni, érthető, hogy a szlovák vezetés mindenben igyekezett megfelelni az elvárásoknak, illetve túlteljesített. 1946. január végén pl. a Szervező Bizottság szlovák nyelvű havilapot indított (Kalvínske hlasy) – a jelentős többségében magyar egyházban. 1945. július 8-án „az Oktatás- és Népművelődésügyi Megbízotti Hivatal [kiutasított] Csehszlovákia területéről minden olyan nem csehszlovák állampolgárságú magyar lelkészt, akit 1938. november 2. után helyeztek valamely szlovákiai egyházközségekbe.”307 A magyar kormány tiltakozott; a Szövetséges Ellenőrző Bizottság pedig tudomásul vette a tiltakozást. Hiszen mindez része volt a szokványos diplomáciai játéknak. 1946. április 5-én a református egyház Szervező Bizottsága kassai ülésén egyetértett a kitelepítésekkel és a lakosságcserével. Csupán arra kérte a hatóságokat, „hogy a kitelepítendő magyarok kiválasztásánál ne legyen mérvadó vallási hovatartozásuk, mivel a református vallásúak nem feltétlenül magyar nemzetiségűek is”.308 1946. szeptember 25-én „a Rimaszombati Járási Nemzeti Bizottság [elkobozta] a rimaszombati református egyház vagyonát. A határozat indoklása szerint az egyházat ‘olyan társaságnak kell tekinteni, amely fasiszta célokat szolgált.”309 A Tiso-korszakból átmentődött református szervező bizottság erre gyakorlatilag nem is reagált. 1946. december 11-én „a református egyház esperesei tátralomnici értekezletükön a csehszlovák kormányhoz intézett memorandumukban szót [emeltek] a magyar református egyházközségek s általában a magyar reformátusság üldözése ellen. Kifogást [emeltek] az
306 Ján Silmanec, az I. világháború előtt még szlovák katolikus pap, nősülése után lett Szirmai néven magyar református lelkész. 307 Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 68. old. 308 Uo., 91. old. 309 Uo., 109. old.

114

ellen is, hogy a januárban esedékes egyházmegyei és alkotmányozó zsinati választásokon tisztségekbe csupán csehszlovák állampolgársággal rendelkező, ‘államilag megbízható’, valamint szlovákul beszélő lelkészek és világiak lesznek választhatók.”310 Mindez egyértelműen az egyházi autonómia durva megsértését jelentette, az etnikai kritériumok előtérbe helyezésével. Ugyanakkor nyilvánvaló célja a kinevezett és megbízott vezetőségnek választás útján történő megerősítése volt. 1947 januárjában, a Szervező Bizottság előzetes határozata szerint, meg is történtek a választások. Ennek eredményeképpen, 1947. március 20-án, Kassán, újjáalakult „a református egyház élén álló Szervező Bizottság. A továbbra is kizárólag szlovákokból álló testület lelkészi elnöke ismét Ján Tomašuľa, kassai lelkész, alelnöke Andrej Maťašík, lucskai lelkész311, világi elnöke Vojtech Ozorovský, jegyzője Štefan Turnský, pályini lelkész” lett. „A Szervező Bizottság arra hivatkozva, hogy nem rendelkeznek csehszlovák állampolgársággal, több zsinati tag megválasztását nem” hagyta jóvá. Így nem lehetett összehívni a tervezett Alkotmányozó Zsinatot.312 1947. április 8-án az Oktatás- és Népművelődésügyi Megbízotti Hivatal a magyar és német nemzetiségű lelkészek számára megtiltotta az iskolai hittanoktatást. 1948. március 8-án, Pozsonyban, a magyar nyelvű evangélikus istentiszteletek előzetes betiltása után betiltották a reformátust is.313

310 Uo., 115. old. 311 1946 október elején A. Maťašík (egyben a Demokrata Párt képviselője a Szlovák Nemzeti Tanácsban) körlevelet küldött szét, amelyben többek között ez volt olvasható: „Már másfél éve élünk a megújított Csehszlovák Köztársaságban. Mi, szlovákok, ennek természetesen örülünk és ezért hálát adunk Istennek. Ez az öröm azonban nem nyilvánul meg Nálatok, Magyaroknál. Nagyobb baj azonban, hogy kevés érdeklődést mutattok a mi drága református egyházunk iránt is. Tudom, hogy ennek sok komoly oka van, szükséges azonban valami módon kiegyeznetek a ténnyel, hogy a Csehszlovák Köztársaság itt van, hogy népi demokratikus szláv állam lesz, amely meg akarja oldani a magyar kérdést: 1) azoknak reszlovakizálásával, akiknek szlovák ősei vannak, 2) Magyarországgal történő lakosságcserével, államközi egyezmény alapján, 3) azon magyarok Magyarországra való kitelepítésével, akik vétkeztek a csehszlovák állam és a szlovák nemzet ellen, 4) a megbízhatatlanok esetleges belföldi széttelepítésével és 5) annak a lehetőségnek a megadásával, hogy elszlovákosodhasson azok következő nemzedéke, akik maguk még magyarok akarnak maradni (nem lesz kisebbségi jog).” Szabó A., „A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház története I”, Regio 1990/3. 312 Popély Á., i. m., 122. old 313 Lásd „Pozsonyi magyar reformátusok és evangélikusok emlékirata”, Regio 2, 1991/3, 211–212. old.

115

c) Az evangélikus egyház A magyarellenességből a szlovákiai evangélikus egyház is kivette a részét, jóllehet ez jelen pillanatban eléggé hiányosan dokumentált. Ugyanakkor ez ezért figyelemre méltó – és döbbenetes – mert a szlovákok számarányához képest a magyar evangélikusok száma elenyészőnek mondható és zömük magyar környezetben élt. Tehát ők elsősorban a felekezeti hovatartozás révén differenciálódtak a magyar kisebbségen belül. A ki- és betelepítések, illetve a reszlovakizáció erősen érintette őket is, és számos közösséget szétzilált, hiszen a települések népességszerkezete sokszor jelentősen átalakult. 1945. augusztus 3-án a Megbízottak Testülete megszüntette a magyar evangélikus egyházközségek és szeniorátusok önállóságát, vagyonukat átadta a szlovák egyházközségeknek, a magyar lelkészeket elbocsátotta, elrendelte az esetlegesen mégis megtartott lelkészek szlovák etnikai területre történő áthelyezését, és kimondta, hogy istentiszteleteket rendszeresen csakis az állam nyelvén lehet tartani. 1946. március 4-én Magyarországon megkezdte tevékenységét a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság. A magyarországi szlovákok toborzásában az egyháziak is szerepet vállaltak, pl. Štefan Osuský evangélikus püspök. 1947 júniusában Július Dérer, modori szlovák evangélikus lelkész újságcikkben ítélte el Jan Miřejovský és Rudolf Řičan, cseh lelkészeknek a megalázó és embertelen bánásmódnak kitett magyarok iránt nyilvánosan kifejezett rokonszenvét. 1948. február 28-án „az Oktatás- és Népművelődésügyi Megbízotti Hivatal Pozsonyban azonnali hatállyal [betiltotta] a magyar nyelvű evangélikus istentiszteleteket”.314 *** Az 1945 és 1948 közötti időszak magyarellenes szlovákiai történéseivel kapcsolatban mindenképpen felvetődik az a gondolat, hogy a szlovákok tulajdonképpen a háborús szereplésükből levezethető kollektív félelmeiket és bűntudatukat a magyar kisebbségen igyekeztek levezetni. Az a tudathasadásos helyzet alakult ki, hogy miközben mindennel a magyarokat vádolták és mindenért
314 Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 138. old.

116

őket okolták, önmagukat igyekeztek teljes mértékben felmenteni; háború alatti magatartásukat és cselekedeteiket (pl. zsidók deportálása) feledtetni és semlegesíteni. A Tiso-féle nemzeti vállalkozás kudarca felett érzett fájdalom és a jövő miatti szorongás egyfajta irracionális magyargyűlöletben vegyült össze és bontakozott ki. Ebben az irracionalitás, a különböző politikai érdekérvényesítés és a manipuláció által uralt időszakban a római katolikus egyházi vezetés, mindent egybevetve, nagyon visszafogott és ellentmondásos magatartást tanúsított.315 Egyrészt megpróbált hellyel-közzel szót emelni a német és a magyar lakosság érdekében, ugyanakkor pedig minden „reszlovakizált” közösségben a szlovák püspökök azonnal elrendelték a szlovák nyelvű misét. Protestáns intézményes viszonylatban pedig nyugodtan ki lehet mondani, hogy eléggé egyértelműen a kompenzációs lélektani mechanizmusok működtek. Később a kommunista hatalom ezt használta fel a protestáns intézmények domesztikálására.

4. Jugoszlávia Azt lehet mondani, hogy lényegében nem volt hatalomátvételi átmeneti időszak. Mivel a Josip Broz Tito vezette partizánhadsereg mintegy önerőből felszabadította az országot kezdettől fogva a kommunizmus győzedelmeskedett – katonailag. Ez egyben azt is jelentette, hogy gyakorlatilag azonnal (már 1944 őszén) megtorló intézkedéseket foganatosítottak a magyarokkal szemben (kitelepítések, internálások, tömegmészárlások).316 A megtorlásoknak természetesen
315 Figyelembe véve főképpen a szlovák katolikus klérus háború alatti magatartását nem is igen tehetett mást. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy két teljesen különböző – mondhatni ellentétes – háborús tapasztalatot kellett egységbe illeszteni, miközben mindenki emlékezett az előbbi Csehszlovákia államhatalma és a katolikus egyház konfliktusos viszonyára. 316 Lásd Cseres Tibor, Vérbosszú Bácskában, Magvető Kiadó, Budapest, 1991; Matuska Márton, A megtorlás napjai: ahogy az emlékezet megőrizte, Forum, Újvidék, 1991; Csorba B. (szerk.), Források a Délvidék történetéhez III, Budapest, 1999, 201–221. old.; Matuska Márton, Három mártírunk: Sörös Imre, Dupp Bálint, Nagy Győző, Életjel Kiadó, Szabadka, 2002; Mészáros Sándor, „Újvidéki hideg hetek 1944-ben”, Regio 5, 1994/1, 77–95. old.; Matuska Márton, Hová tűntek Zsablyáról a magyarok?, VMDP Történelmi Bizottsága, Temerin, 2004. A megtorlásokat tágabb kontextusba ágyazza A. Sajti E., Impériumváltások, revízió és kisebbség, Budapest, 2004, 319–340. old. Ugyanakkor Arday Lajos arra is rámutat, hogy a bosszú és a megfélemlítés mellett a tömeges kivégzések fontos motivációja volt „a potenciális vezetők tervszerű likvidálása, cselekedeteiktől függetlenül. Ezt látszik igazolni, hogy sok helyre – így pl. Bezdánban – kész

117

egyházi áldozatai is voltak: pl. ifj. Thomka Károly hertelendyfalvi, Faragó Ferenc hercegszőlősi, vagy Gacsal János torontálvásárhelyi református lelkészek317; illetve tíznél több katolikus pap. Legismertebb közülük Körösztös Krizosztom ferences szerzetes.318 Ugyanakkor a jugoszláv hatóságok felszámolták a német kisebbséget, ami érzékenyen érintette főleg a katolikus és evangélikus egyházakat; s rajtuk keresztül értelemszerűen a megmaradt magyarokat is. Hiszen ezen, híveik tekintélyes részét elveszítő egyházak társadalmi súlya is átértékelődött. Az új Jugoszlávia szerkezetileg – a Szovjetunió mintáját követve – tulajdonképpen szocialista köztársaságok szövetsége volt. Ebben a szövetségi rendszerben a Vajdaság Szerbiához tartozott. Egyházi vonatkozásban pedig a szövetségi szintű kormányok, illetve a központi köztársasági kormány más és más szerepet töltöttek be az állam és az egyház kapcsolatát illetően. Az 1945. évi agrárreform törvény államosította az egyházak, vallási közösségek, kolostorok és vallási intézmények földbirtokait. A későbbiekben az egyházak ingatlanjaik nagy részét is elveszítették, egészségügyi és szociális intézményeiket pedig a kommunista államhatalom bezárta. Az 1946-os, szovjet mintát követő, szövetségi alkotmány meghirdette a vallás és lelkiismeret szabadságát. Ugyanakkor a tagköztársaságok hatáskörébe utalta a vallási közösségek jogi helyzetének szabályozását. Mindennek egyetlen kifejezett célja volt: a vallást visszaszorítani a társadalmi térből a magánélet szférájába. 1948-ban Jugoszlávia megszakította a kapcsolatot a Szovjetunióval. Ettől kezdve el nem kötelezett országként, Kelet és Nyugat között igyekezett helyet foglalni, ami értelemszerűen a belpolitikára is kihatott.319
halállistákkal érkeztek, amelyeken szerepeltek a magyar uralom alatt bármilyen tisztséget betöltők (gazdaköri, ipartestületi, presbitériumi elnök, Hangya-szövetkezeti vezető, népművelők, papok-értelmiségiek, sőt gimnazisták is), vagy egyszerűen a helybeliek által elfogadott hangadók, közvélemény-formálók.” Arday L., Magyarok a Délvidéken, Budapest, 2002, 30. old. 317 Lásd Kalapis Zoltán, Életrajzi kalauz: ezer magyar biográfia a délszláv országokból 1–3, Fórum, Újvidék, 2002–2003. 318 Vértanúságának érdekes aktuálpolitikai felhasználását kínálta a délvidéki Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház, Magyar Piéta – Az Őszödi Köztársaság c. előadása 2008–2009-ben. 319 Lásd pl. Makkai Béla, „1948, mint korszakhatár a délvidéki magyarság történetében”, Confessio 35, 2008/4, 50–55. old.

118

Összegzés A II. világháború befejezését követően az egyes területeken újonnan berendezkedő államhatalom (jugoszláv, román, szovjet, csehszlovák) – szinte kivétel nélkül – mindenütt érvényesítette a kollektív bűnösség elvét a magyar kisebbséggel szemben. Ilyen körülmények között szinte természetesnek is mondható, hogy a fizikai létében veszélyeztetett – tömegmészárlásokat és deportálásokat elszenvedő – magyar közösségek körében azok a kommunista beállítottságú szervezetek és személyek tudtak lényegében véve kibontakozni és meghatározóvá válni, amelyek/akik egy szovjet típusú politikai rendszer keretében képzelték el és hirdették meg a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezését. Ebbe természetesen az is beletartozott, hogy ők szervesen betagolódtak az adott ország kommunista pártjába és magukévá tették az egyház- és vallásellenességet. Ennek köszönhetően az ún. „történelmi” magyar egyházak egy teljesen új helyzetbe és szerepbe kényszerültek, mind az egyes magyar kisebbségi közösségeken belül, mind pedig a kommunista berendezkedésű nemzetállami politikai hatalommal szemben.

119

VI. 1948–1989: magyar kisebbségi egyházak a kommunista országokban
A kommunista rendszerek közös vonása a hivatalos ideológiaként is meghirdetett ateizmus, illetve az egyházak és a vallás felszámolásának politikai célként való kitűzése. Ily módon az ún. „történelmi” magyar egyházak is célkeresztbe kerültek. Az ellenük irányuló támadás azonban értelemszerűen kihatott a magyar kisebbségre, még törékenyebbé és kiszolgáltatottabbá téve őket a mindenkori politikai hatalom önkényének. Hiszen a két világháború közötti időszakhoz képest, amikor is elsődlegesen a kisebbségi oktatás ellehetetlenítése és felszámolása volt a cél, most már a nemzeti identitás megőrzésében addig fontos szerepet betöltő másik intézményi struktúra, az egyház is kereszttűzbe került.

1. Románia A bolsevik kommunizmus konszolidációját követően kezdetét vette az „osztályellenségeket” sújtó letartóztatási hullám: a régi társadalmi struktúrák szétverése, illetve a társadalom egészének ellenőrzés alá való helyezése.320 Ennek keretében került sor számos (román és magyar) katolikus egyházi személyiség, közöttük Márton Áron püspök, le320 Lásd Máthé J., Magyarhermány kronológiája, Csíkszereda, 2008. A kiadó, László Márton, szerint a krónikaíró végeredményben „az egész ország/régió falvaiban lezajlott társadalomtörténeti folyamatokat” rögzíti. „Leírja a faluközösség bomlását: a közösségi szolidaritás széttörését, a közösség választott vezetőinek háttérbe szorítását. Végigkövethetjük a vidéki társadalmi csoportok erőszakos átalakítását: az addig hangadó vidéki gazdaelitet kulákká minősítve teszik tönkre, mialatt alacsony társadalmi státusú, a faluközösségben periferikus helyzetű, hozzá nem értő személyeket állít a falu élére a politikai konjunktúra.” Uo., 38. old.

121

tartóztatására is (1949. júniusától),321 hiszen 1948 végétől a román kommunizmus legfőbb ellenfelének a római katolikus egyházat tekintette és kíméletlen harcot indított ellene.322 Azonban a pártállam minden arra irányuló törekvése, hogy neki behódolt és alárendelt „nemzeti” (autokefál), a Vatikántól elszakított, katolikus egyházat hozzon létre – magyar papi vezetéssel (!) – kudarcba fulladt. A hívek és a papság kitartott ugyanis az 1951. augusztus 7-én elítélt püspök mellett,323 s ez alapjában véve az összmagyarság élet- és tűrőképességét is megerősítette. 1949. február 26-án, a 161. sz. igazságügy miniszteri rendelettel, a kommunista rendszer feloszlatott minden egyházi jellegű egyesületet; vagyonukat pedig az állam egyszerűen elkobozta.
321 1949. június 4-én, nem sokkal a letartóztatása előtt, Márton Áron még beszédet mondott a csíksomlyói búcsún. Felemelte szavát a vallás szabad gyakorlásának érdekében és védelmében. Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 125–126. old. Ebben az időben (1949. június 23–24.), Bukarestben, egyházfői értekezletre kerül sor (pl. Vásárhelyi János református püspök, Argay György evangélikus püspök, Moses Rosen főrabbi, Iustinian ortodox pátriárka), amelynek keretében az egyházi vezetők „köszönetet mondanak a kormánynak, hogy biztosítja a vallásszabadságot”. Vincze G., A romániai magyar kisebbség…, Budapest – Szeged, 1994, 78. old. 322 Lásd Szél Jenő bukaresti magyar követ 1949. június 24-i jelentését. Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003., 127–127-128. old. 323 Márton Áron elítélésében az is szerepet játszott, hogy Vásárhelyi Jánossal (református), Kis Elekkel (unitárius), Korparich Edével (Hangya Szövetség és Hitel Szövetkezet), Lakatos Istvánnal (1904–1993; a román SZDP magyar tagozatának titkára, majd elnöke, aki következetesen ellenállt a romániai magyar munkásmozgalom bolsevizálásának. 1949-től 1964-ig volt börtönben. Megírta dokumentum értékű – és máig kiadatlan – emlékiratait), Nagy Gézával (SZDP) Szász Pállal és Venczel Józseffel (EMGE) együtt vallotta, hogy az MNSZ a határkérdésre vonatkozó állásfoglalásával (százak gyűlése Marosvásárhelyen, 1945. november 15–18-án; lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 34–35. old.) elárulta a magyarságot, azért, hogy monopolhelyzetet biztosíthasson magának az 1946-os parlamenti választásokra. Ugyanakkor Márton Áron volt a kezdeményezője annak a memorandumnak, amelyet a párizsi béketárgyalásokra akartak eljuttatni Trianon megismétlésének az elkerülése céljából. Ezt azonban a magyarországi kommunisták megakadályozták. Lásd Domokos P. P., Rendületlenül…, Budapest, 1989, 169–179, 184–195. old. A memorandum a következőket tartalmazta: „1) Elvárják a magyar kormánytól, tegyen meg mindent, hogy a béketárgyalásokon hallgassák meg az erdélyi magyarok képviselőit is. 2) Sem a magyar kormánynak, sem az erdélyi magyaroknak nincs joga önként lemondani területekről. Lemondást külső hatalom a magyarságra kényszeríthet, de az ilyen döntést, ha igazságtalan, az idő orvosolni fogja; az önkéntes lemondást azonban többé jóvátenni nem lehet. Ezért a felelősséget az erdélyi magyarság lelkiismerettel nem vállalhatja. 3) Az erdélyi magyarság saját államában, saját testvérei között kíván élni, és megérti az erdélyi románok hasonló óhaját, de a maga részéről ugyanezt kívánja. 4) Romániában az erdélyi magyarság történelmi tapasztalatból tudja: alapvető jogai nincsenek biztosítva annak ellenére, hogy arra nemzetközileg kötelezte magát. A demokráciához is hiába fűzött reményeket. Az erdélyi magyarság minden román politikai rendszert megismert, de tűrhető életkörülményeket, viszonyokat számára egyik sem hozott. 5) Elvárják, hogy a magyar kormány képviselői mindent megtesznek egy kielégítő rendezés érdekében. Ha diktátumot kell elszenvedjenek, elvárják a magyar kormánytól, hogy mindent megtesz az erdélyi magyarok gazdasági, kulturális jogainak intézményes fennmaradásáért, és hogy azt a győztes nagyhatalmak garantálják. Addig is az Erdélyben lévő magyarországi javakat ne kezeljék ellenséges vagyonként. 6) Az erdélyi magyarság elutasítja az áttelepítést.” Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 171. old.

122

„1949. július 30-án, a 810-es számú rendelettel feloszlattak minden olyan szerzetesrendet, amely tanítással, egészségügyi és társadalmi szolgálattal foglalkozott.”324 Ekkor utasítják ki az országból Patrick O’Hara nunciust, aki időközben több püspököt is felszentelt titokban. 1950 elején, egy belügyminisztériumi rendelet következtében, a kommunista államhatalom elkobozta az egyházak anyakönyvi nyilvántartását egészen 1850-ig visszamenőleg, ami természetesen elsősorban a magyar egyházakat és a magyar kisebbséget érintette.325 Mivel az 1949-es, rendeket feloszlató, rendeletnek a hatálya – az ortodox bazilita rendhez hasonlóan – nem terjedt ki az erdélyi ferencesekre ezért, 1951. augusztus 20–21-én éjjel, karhatalmi erőkkel öszszegyűjtötték és kényszertáborba zárták őket.326 Röviddel előtte, 1951. július 30. és augusztus 6. között, került sor arra a bukaresti kirakatperre, amelynek keretében Márton Áron püspököt életfogytiglani kényszermunkára ítélték.327 Kinevezett püspöki helynökeit (ordináriusok) sorra letartóztatták (közülük többen – pl. Sándor Imre, Boga Alajos – a börtönben haltak meg), ellenben a román kommunista állambiztonságnak nem sikerült felszámolni a titkos egyházmegyei vezetést, amely, ha zavarokkal is, de folyamatosan működött.328 Ugyanakkor pedig kudarcba fulladt az a kísérlet, hogy szolgalelkű katolikus papi békemozgalmat hozzanak létre. Arról nem is beszélve Adorján Károly püspöki helytartó (káptalani helynök) nevével fémjelzett kommunista-katolikus egyházvezetésnek, amely 1951-ben állt fel, nem volt tekintélye (a papságnak csupán kb. 25%-a fogadta el valamilyen szinten).329
324 Sas P., Az erdélyi római katolikus egyház 1900–1948, Budapest, 2008, 102. old. 325 Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 136. old. 326 Először Máriadnára internálták őket, majd 1952-ben Dés, Körösbánya és Esztelnek lett a kényszerlakhelyük. 327 A perre vonatkozóan lásd Vincze Gábor, „Adalékok a Márton Áron-per történetéhez”, Székelyföld 1999/11 (november); Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 141–159. old. Egy évvel a bebörtönzése után, 1952-ben, már Márton Áron halálhíre is elterjedt. Lásd Szalay Jeromos, Vértanú püspök vértanú népe. Márton Áron erdélyi püspök, hitvalló és szabadsághős, 1896–1952, Mission Catholique Hongroise, Paris, 1953. 328 Lásd Marton J.–Jakabbfy T., Az erdélyi katolicizmus századai, Kolozsvár, 1999, 117–118. old.; Varga G.–Vencser L., Megalkuvás nélkül, Budapest, 2009, 68–73. old. 329 Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 140. old. Márton Áron bölcsességére és mérlegelő képességére vall, hogy az Adorján Károly által 1953-ban létesített Római Katolikus Kántoriskolát utólag, a börtönből kiszabadulva, jóváhagyta. A békepapi mozgalomra vonatkozóan lásd még Tamási Zsolt, „Jaross Béla a békemozgalom éveiben”, Egyháztörténeti Szemle 8, 2007/2; Uő., „Jaross Béla and the peace movement”, Studia Universitatis Babeş-Bolyai. Theologia Catholica Latina 2008/1, 90–112. old.

123

Pedig az állam mindent megtett a siker érdekében. 1950. április 27-én, Marosvásárhelyen, Ágotha Endre nyárádselyei plébános elnöklete alatt, létrejött pl. a Katolikus Akcióbizottság, amely még egy brosúrát is kiadott: Az erdélyi katolikus státus és az önkormányzat címmel. Arról nem is beszélve, hogy az MNSZ helyi vezetői is mindent beleadtak, hogy meggyőzzék főképpen a vidéki papokat. Ezt követte a Katolikus Státus Időközi Bizottságá-nak a felállítása, amely rendkívüli közgyűlését 1951. március 15-én tartotta Kolozsváron. Ezzel szinte egy időben – az együttműködő papság pozícióit erősítendő – „1951 márciusában [pl.] letartóztatták a temesvári egyházmegye összes esperesét.” Ugyanakkor Márton Áron elítélése után, „szeptember 10–17. között, folyt a másik kirakatper (‘vatikáni kémper’), ahol Pacha Ágoston és Boros Béla temesvári püspökök 18 évet, illetve életfogytiglani kényszermunkát kaptak.”330 A román államhatalomnak az egyházak belső ügyeibe való beleszólása egyre inkább meghatározóvá vált. Paradox módon, pl. a református egyház esetében, ezt éppen a demokratikusabb intézményi felépítés tette lehetővé.331 Ennek az állami beavatkozásnak tudható be, hogy 1951-ben a Romániai Zsinatpresbiteri Evangélikus-Lutheránus Egyház székhelye Aradról átkerült Kolozsvárra. Még ebben az évben az erdélyi református egyházkerület szilágysági egyházmegyéi átkerültek a Királyhágómellékibe. Az
330 Vincze G., „Magyar egyházak a ‘népi demokrácia’ éveiben”, in: Uő., Illúziók és csalódások, Csíkszereda, 1999, 315. old. Lásd még A Vatikán romániai ügynökeinek kémpere, Szikra, Budapest, 1952. 331 Ennek érzékeltetésére kiváló példa az MNSZ Központi vezetősége által 1950. március 11-én keltezett körlevél, amelyben pontos útmutatásokat fogalmaztak meg a református (illetve unitárius) egyházban tartandó választások ügyében. Ezekre már a Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége által jóváhagyott statútum alapján került sor. „Mindezen választással kapcsolatban utasítunk – írta Szűcs József káderfelelős és Révy Ilona elnök h. –, hogy legyetek éberek, hogy a múlt rendszer levitézlett vezetői, kizsákmányolók, és ellenséges elemek ne kerülhessenek be az egyházi vezetőségbe; ellenben falun közép- és szegényparasztok, városon a népi demokratikus rendszerünkhöz hű kisemberek és haladó értelmiségiek vegyék kezükbe a vezetést; úgyszintén egyházmegyei és kerületi képviselőket, espereseket és főgondnokokat is csak a dolgozó népünk soraiból (dolgozó földművesség – városi kisemberek – haladó értelmiség), valamint demokratikus gondolkozású, dolgozó népünkhöz hű papokat válasszanak meg. (…) Minden választásokat illetőleg fenti utasításaink szerint járjatok el, azonban nehogy az egyes egyházak belügyeibe közvetlenül beleavatkozzatok. A körlevélben foglalt munkák elvégzéséért a végrehajtóbizottság teljes egészében felelős, az irányítást illetőleg pedig azon testvérünk felelős, aki Országos Központunknál 1950. január 13-án tartott értekezletünkön részt vett.” Vincze G., i. m., 318. old. A körlevél ugyanakkor nagyszerű illusztrációja annak az újszerű nyelvezetnek, amelyet a bolsevik kommunizmus megalkotott az ismert fogalmak tartalmi kiüresítése és új tartalommal való feltöltése révén. Egyben betekintést nyújt magába a hatalmi módszertanba is: a beépülés révén belülről befolyásolni, manipulálni és bomlasztani az ellenőrizni kívánt intézményt vagy intézményrendszert.

124

indok az ‘egyházkerületi egyensúly’ biztosítása volt; a többszöri átszervezések hátterében azonban ténylegesen az állami közigazgatáshoz való igazodás kényszere húzódott meg. Hiszen „az átszervezésekkel egyidejűleg nemcsak a területi beosztást diktálták az államhatalom közegei, hanem a mozgásban lévő egyházmegyék irányítóinak: espereseinek (és munkatársaiknak) a személyi kiválasztását is. Valamennyi választás fokozatosan annak a függvényévé vált, hogy kit fognak tisztségében megerősíteni a kultuszközegek. Az egyházmegyék élére csak az állam bizalmát élvező személyek kerülhettek, akik esetenként annyira túlzásba vitték a kiszolgálást, hogy azt is igyekeztek kitalálni, amivel inkább kedveskedhettek a hatósági szerveknek és személyeknek (inspektoroknak)”332 Az állami beavatkozás másik területét az egyházi tisztségek alkották. A kultuszhatóságok ugyanis állássá alakították át az esperesi tisztséget, aminek így komoly anyagi vonzata lett. A magasabb javadalmazás azonban nagyobb kiszolgáltatottságot is jelentett egyben. Időnként pedig az államhatalom élt a megfélemlítés eszközével is, mint pl. 1952-ben, amikor „mintegy 15 református lelkészt, és 1 teológiai professzort (Dobri János) hurcoltak el – bírósági ítélet nélkül! –, hogy aztán legnagyobb részük a Duna-Fekete-tenger csatorna valamelyik munkatelepén (Cernavodán, Capul Midián stb.) »építse a szocializmust«.”333 A református egyház, mint intézmény, gyakorlatilag elindult tehát az együttműködés lejtőjén a megalkuvás és behódolás felé:334 az
332 Tőkés I., A romániai magyar református egyház élete, Budapest, 1990, 43–44. old. 333 Vincze G., i. m., 314. old. 334 A megalkuvást nagyon jól tükrözik a Református Szemlé-ben megjelent írások: „Békét Koreának” (1951, 33–34), „Az új alkotmánytervezet szolgálatában” (1952, 129–130), „Neve örökké élni fog…” (Sztálin halálára 1953, 53–55), „Augusztus 23” (1957, 225–226), „Egyházi szó a néptanácsi képviselőválasztásokról” (1958, 1–2), „Augusztus 23-át ünnepeljük” (1958, 193– 194), „Felhívás a vietnami béke érdekében” (1967, 147–149), „December 1 emlékezete” (1968, 319–321), „December 30 a Köztársaság kikiáltásának 24. évfordulója” (1971, 411–412), „Első köztársasági elnökünk” (1974, 75–77), T. I., „A hazaszeretet jegyében” (1974, 251–252), Tőkés László, „Romániai Református Anyaszentegyházunk és az 1877–1878-as román függetlenségi háború” (1977, 323–325), D. Nagy László nagyváradi püspök, „1918. december 1 – 1978. december 1” (1978, 389–390: „Legyünk hálásak hazánk vezetősége iránt, amely nekünk a teljes szabadság kedvező légkörét biztosítja 1918. december 1 és 1944. augusztus 23 ideáljainak maradéktalan megvalósítására!”), Péntek Árpád, „A szocialista demokrácia és egység frontja és az egyház részvétele annak tevékenységében” (1980, 82–86), Tőkés István, „Esküszöm” (1980, 147–148: „…a ‘legnagyobbat’ jelenti mindnyájunk számára Nicolae Ceauşescu államelnöknek 1980. március 28-i megválasztása. Szolgálatára és életére a történelem Urától kérünk gyümölcsterméssel gazdagon megbizonyított áldást.”), „Új élet ajtaja, 1944. Augusztus 23” (1982, 241–244), Csutak Csaba, „Hazai demokráciánk virágkora” (1984, 97–98), „Tisztelettel

125

1950-es években tudomásul vette, hogy kulákok nem lehetnek presbiterek és nem viselhetnek más egyházi tisztségeket sem; mezőgazdasági felhívásokkal ösztönözte híveit a munkára, hangsúlyozta az állampolgári feladatok teljesítésének a fontosságát, és bekapcsolódott a békemozgalomba. Később ezt teológiailag is igyekezett megalapozni. Mindez semmit nem vesz el az egyéni helytállások, és a közösségért történő bátor kiállások erkölcsileg is felemelő példáinak értékéből. Ezeket azonban teljesen egyéni szinten és személyhez kötötten kell tekinteni, és semmiféle formában nem mentik fel magát az intézményt. A lényegében véve behódolást jelentő együttműködéssel párhuzamosan a magyar református egyházban fokozatosan elindult a kontraszelekció is. Hiszen elsősorban „azok kerültek vezető helyre, akik akár helyileg, akár egyházmegyeileg, illetve egyházkerületileg jobban tudtak ‘helyezkedni’. Ez távolról sem jelenti, hogy a ‘vezető’ egyéniségekből hiányzott volna az élő hit, habár a kivételek tagadhatatlanok. De mindenképp jelenti, hogy a személyek kiválasztásánál a döntő kritérium nem a teológiai felkészültség volt, sem a pásztori hívség, vagy az egyházkormányzói adottságok, hanem a ‘helyi hatóságokhoz’ való viszonyulás, illetve a magasabb fórumokkal ápolt valamilyen (rokonság, ismeretség, stb.) kapcsolat.”335 Mindehhez járult az állambiztonság következetes behálózási kísérlete, amely személyenként több-kevesebb sikerrel járt ugyan, de mindenképpen megteremtett egy félelemmel és bizalmatlansággal terhelt és telített légkört.336
köszöntjük Államelnökünk Őexcellenciáját” (1986, 1–3), „Államunk elnökének köszöntése” (1988, 1–2). A magyarországi vonatkozású párhuzamos egyháztörténetet ismerteti: Magyarország a XX. században. II. kötet: Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság, Babits Kiadó, Szekszárd, 1997, 285–463. old. („Egyházak és felekezetek”) (http://mek.niif.hu/02100/02185/html/235.html). 335 Tőkés I., A romániai magyar református egyház élete, 1990., 91. old. 336 A román politikai rendőrségnek dolgozó magyar informátorok problémájával sem a romániai magyar kisebbség, sem pedig az egyházak nem tudnak, és nem is igazán akarnak szembenézni. Tőkés István pl. az egyházi alkalmazottak államhatósági viszonyulásában négy kategóriát különböztet meg : 1) közkedvelt bizalmiak; 2) eltűrtek, akik valami oknál fogva (tehetség, tudás, jó hírnév) nélkülözhetetlenek; 3) a mellőzöttek, vagyis az érdemi közegyházi szerepre alkalmatlanként nyilvántartottak; 4) a figyelmen kívül hagyottak. Lásd Tőkés I., i. m., 93. old. Kedei Mózes unitárius szempontból a következőképpen látja ezt a kommunista időszakot: „Az embert megpróbáló helyzetben a lelkészek belátásuk és lelkiismeretük szerint végezték szolgálatukat, voltak, akik félelemből, kényelemből vagy az előnyszerzés reményében megalkudtak a rendszerrel. Minden egyházi tisztség elnyeréséhez szükség volt az állam jóváhagyására. Nem a tehetség és a lelkiismeretes munka volt a mérce, hanem az államnak való szolgai engedelmesség. Az államhatalom beépítette embereit az egyház legfelsőbb vezetésébe, a teológiai

126

Az állammal való fokozatos együttműködés a református egyházon belül kétségtelenül a választási rendszer és a közösségi jelleg rovására ment, előtérbe helyezve az intézményességet. Ez az amit klerikalizálódásnak lehet nevezni. Ennek eredménye mindenképpen a presbitériumok szerepvesztése, illetve a lelkész döntéshozó és irányító szerepének a felértékelődése volt. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy Kós Károly lemondott egyházkerületi főgondnoki tisztségéről (1953–1959). „Már a Vásárhelyi János püspök idejében érvényesült a ‘felettes hatóság’ kísértése és az együtt járó sérthetetlenség, de igazi kivirágzása a Nagy Gyula püspöksége [1962–1990; †1992] idejére esik337, főként annak személyi kultuszos utolsó szakaszára. Ugyanez vonatkozik a váradi egyházkerületben a Buthy Sándor [1962-1967] és a Papp László [1967–1990] püspökök személyére. Nemcsak ‘felettes hatóságoknak’ érezték magukat a nevezett hivatalosak, hanem ezt a minősítést (egyre erősödő irányzattal) igényelték, s az alárendeltektől elvárták és el is nyerték.”338
tanárok és a teológiai hallgatók közé is. A lelkészi karban is megtalálták a maguk embereit: volt olyan, akit a karrierizmus, a becsvágy, a magasabb egyházi tisztség, a társadalmi előnyök késztettek együttműködésre, és voltak olyanok, akiket a rendezetlen élet vagy valamilyen erkölcsi gyengeség által szerveztek be. Rajtuk keresztül informálódtak az egyházi élet minden mozzanatáról, beleértve a baráti találkozókat is. Nem csoda, ha a félelem, a gyanú és a bizalmatlanság egyre nagyobb súllyal nehezedett nemcsak a lelkészi karra, de az egész társadalomra.” Kedei M., Az Erdélyi Unitárius Egyház rövid története, Kolozsvár, 2002, 90. old. Mivel az egyes kommunista állambiztonsági szolgálatok (politikai rendőrségek) ugyanazt a szovjet modellt követték a különböző rendszerek működését feltáró tanulmányok és elemzések összehasonlító vonatkozásban is hasznosíthatóak. Lásd pl. „A pártállami diktatúra titoktalanításáról”, Magyar Kisebbség 12, 2007/1–2 (43–44); Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián, Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon, 1956–1990, 1956-os Intézet – Corvina, Budapest, 2008; Majsai Tamás, „‘Ismereteimet soha, senkinek nem fedhetem fel’. Papi ügynökök a Vatikán előszobáiban I–IV.”, Beszélő 12, 2007/12; 13, 2008/1; 13, 2008/3; 13, 2008/4. Lásd még „A kommunizmus romániai öröksége”, Magyar Kisebbség 132, 2008/1–2 (45–46). 337 Z. Albu Zoltán a következőket írta róla („Curriculum vitae”): „Állampolgári magatartásának jellemzője a hűség. Hazánk [vagyis a kommunista Románia] vezetősége nagyra értékeli D. Nagy Gyula püspöki szolgálatának azt a tevékenységét, amelynek eredményeként az állam és a református egyház viszonya – a többi egyházhoz hasonlóan – a legjobbnak mondható. Ennek a rendezett viszonynak tudható be, hogy egyházunk lelkipásztorai élvezik az állam bizalmát, és a régi tradíciót követve, az állam a fizetések mintegy harmadát egyházunk lelkipásztorainak is folyósítja. E jó viszony egyik jele az is, hogy D. Nagy Gyula püspök több állami kitüntetést kapott, közöttük Románia Csillagrendjének és Augusztus 23. érdemrendjének fokozatait. Bizonysága ez annak az elismerésnek, amit államvezetésünk a református egyház püspöke iránt táplál.” Hűség és szolgálat. Emlékkönyv D. Nagy Gyula püspöki szolgálatának 25 éves évfordulójára, Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1987, 10. old. Lásd még ezen kiadvány következő tanulmányait: Székely Károly, „Huszonöt év mérföldkövei” (320–329. old.); „Egyházkerületünk utolsó negyedszázada évszámokban”, Összeállította Vetési László (330–350. old.). 338 Tőkés I., i. m., 47. old. A református püspökök román állam iránti lojalitását jól tükrözi az a pásztorlevél, melyet Nagy Gyula és Papp László püspökök közösen írtak 1918. december 1. ünneplésének 50. évfordulójára. Lásd Függelék IV.

127

Kisebbségi vonatkozásban – elsősorban annak következményeit és máig tartó mentális hatását tekintve – mindenképpen fontos esemény, hogy szovjet tanácsra (!), 1952. szeptember 24-én, a román kommunista államhatalom létrehozta a Magyar Autonóm Tartományt, amely az erdélyi magyarság 1/3-át tömörítette. A tartomány közvetlenül a magyar kommunisták irányítása alatt állt (ily módon Székelyföldön ők konszolidálták az elnyomó rendszert és hajtották végre a kollektivizálást).339 Ez azonban egyben egy olyan „kultúrgettónak” bizonyult, amely lehetővé tette és legitimálta a magyar nyelvhasználat általános visszaszorítását, illetve a tanügyi és kulturális intézmények kivonását más erdélyi városokból, és azoknak a MAT területére való koncentrálását. Végeredményben elkezdődött Erdély magyar jellegének az eltűntetése. Mindennek eredményeképpen, 1953. január végén, Gheorghiu-Dej hivatalosan is bejelentette, hogy Romániában megoldották a nemzetiségi kérdést. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy 1949 és 1952 között a magyarság vezetőjeként számításba jöhető réteg (pl. egyháziak) többségét sikerült letartóztatni, elítélni, deportálni, eltűntetni; a ‘magyar’ kommunistákat pedig teljes mértékben domesztikálni.340 Végeredményben diadalmaskodott az a balkáni jellegzetesség, amely a „tartalom nélküli formát” jelenti. Az
339 Mindenképpen érdemes lenne mélyebben feltárni mind a magyar egyházak helyzetét a tartományban, mind pedig a kommunista szellemiségű közigazgatás és államhatalmi szervek hozzájuk való viszonyulását. Annál is inkább, mivel a rendelkezésünkre álló – és még mindig részlegesnek mondható – információk alapján a vezetés folyamatosan bizonyságot tett a vallásellenességéről. „Az RMP tartományi szervei ‘katolikusnak’ tekintették Csík, Kézdi, Gyergyó, Sepsi és Udvarhely rajont, és annak ellenére, hogy 1949 és 1955 között Márton Áron gyulafehérvári püspök börtönben ült, kevés olyan esemény foglalkoztatta őket olyan intenzíven, mint a hagyományos csíksomlyói búcsú megakadályozása és ‘ellensúlyozása”. S. Bottoni, Sztálin a székelyeknél, Csíkszereda, 2008, 91. old. Pl. „1953. május 24-én, pünkösdvasárnap a MAT 507 községi művelődési házában (kultúrotthonában) az aktivisták előadást tartottak A Vatikán, az angol-amerikai imperializmus lakája címmel.” Uo., 94. old. Mindennek a magyarázata az, hogy Székelyföldön „sokkal őszintébben hadakoztak a pártkáderek, az agitátorok és az értelmiségiek a katolikus egyház és a ‘miszticizmus’ ellen. Nekik, a kisebbségieknek, Sztálin ajándéka, a nyelvi jogok és a területi autonómia személyes kérdéssé tette az ideológiái sémákat is. A romániai kommunista rendszerben 1956-ig kizárólag a jót, vagy legalább a kevésbé rosszat látták.” Uo., 95. old. Egyébként magának a témának a feldolgozatlanságát jól érzékelteti S. Bottoni, i. m., 313–332. old. 340 1957 tavaszán pl. a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottsága röpiratot adott ki „Márton Áron római katolikus püspök népellenes tevékenységével kapcsolatban”. Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 215–217. old. Ez értelemszerűen összefügg azzal az 1957, május-júniusi székelyföldi bérmakörúttal, amelyet a börtönből nemrég szabadult püspök nemcsak meghirdetett, de meg is tartott. S. Bottoni szerint ez alkalommal, „1949-hez hasonlóan, újabb társadalmi krízis rázta meg a Székelyföldet: a konszolidáló hatalom arra kényszerített mindenkit, hogy ‘színt valljon’, ez pedig megosztotta és meggyengítette a helyi társadalmat. S. Bottoni, i.m., 323. old.

128

már csak hab volt a tortán, hogy 1953. február 19-én – pártutasításra (!) –, a lényegében már csak papíron létező MNSZ, mintegy értelemszerűen, feloszlatta önmagát.341 1955-ben Márton püspököt szabadlábra helyezték. Első dolga volt rendet tenni az egyházmegyében, és a vezetői pozíciókból eltávolítani a kollaboráns papokat.342 Válaszul 1956 márciusában került sor Kolozsváron arra az ún. „jurisdikciós perre”, amelyben 11 főt ítéltek el; főképpen olyan papokat, akik a törvénytelen egyházi vezetés befolyásának a papságra való kiterjesztését igyekeztek megakadályozni.343 Még ugyanebben az évben a hatóságok megtiltották az Úrnapi katolikus körmeneteket. Mindettől függetlenül haláláig (1980. szeptember 29.) törhetetlen akaraterővel és következetességgel irányította egyházmegyéjét, és felnézett rá az egész erdélyi magyarság, amely egy teljesen kiszámíthatatlan politikai és társadalmi környezetben volt kénytelen élni.344 Ennek oka abban keresendő, hogy: „a román nemzetiségi politikának – az ötvenes évektől érvényesülő – további lényegi vonása az, hogy az alaptendenciaként állandóan létező kisebbségellenesség mellett – általában valamilyen külső vagy belső fenyegetettség hatására – a román vezetőség egyes területeken olyan intézkedéseket hoz, amelyek a kisebbségek szemében a fennmaradás esélyét növelik. A restrikciós hullámok után bekövetkező ún. stabilizációs szakaszok a kisebbségek számára gyakran azt az illúziót keltik, hogy a szűkebbre vont körben is vannak lehetőségeik; a szigorú üldözések után a viszonylag kis engedmények is felértékelődnek, és a fennmaradás illúzióját kelthetik számukra. A feszítés–lazítás politikájának e kettőssége [amely vallási vonatkozásban is érvényes] különösen szembetűnő 1956, valamint 1968 után.”345
341 342 343 344 Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 169–174. old. Márton Áron szabadulása után kiadott körlevelét lásd a függelékben (III, 267–269. old.). Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 193–194. old. Márton Áront a saját kérésére, aki korára és betegségére hivatkozott, II. János Pál pápa már 1980. április 2-án felmentette a püspökségből. Azt lehet mondani, hogy a XX. század egyik legnagyobb erdélyi magyar személyisége, s a XX. század legjelentősebb magyarjainak egyike. 345 Süle Andrea, „A romániai magyar kisebbség helye az ország politikai és jogi rendszerében”, Diószegi László–R. Süle Andrea (szerk.), Hetven év, Budapest, 1990, 69. old.

129

Az 1956-os magyarországi forradalmat ugyanis, amely erdélyi viszonylatban szimpátiatüntetéseket eredményezett, a román politikai vezetés rendkívüli veszélyként értékelte. A vezetők egyrészt a saját rendszerüket féltették, másrészt pedig Románia területi egységéért aggódtak. Nem véletlen tehát, hogy a félelem hatására, 1957 januárjától, a romániai magyarságot revizionizmussal kezdték vádolni, ami magyarellenes intézkedésekkel társult (pl. egyesíteni kezdték a magyar és román tannyelvű oktatási intézményeket) – miközben engedélyezték a magyar nyelvű egyetemi felvételit, s néhány új magyar folyóirat is megjelenhetett. Ugyanakkor, 1957 tavaszán, a székelyföldi bérmakörutat követően, Márton Áron püspököt házi őrizetbe helyezték, amelyet csak 1967-ben oldottak fel. Ez a fajta román kisebbségpolitikai skizofrénia tulajdonképpen azt jelenítette meg, hogy minden esetleges, önkényes, illetve helyzet- és hangulatfüggő. A közérzetjavító intézkedések pedig lényegében nem kérdőjelezik meg magát az asszimilációs stratégiát; csupán a feszültséget igyekeznek oldani, és a figyelmet lazítani. Az 1956-ot követő magyarellenességben az is szerepet játszott, hogy a megtorlás idején nyújtott „baráti” segítség következtében (Nagy Imrét és társait Romániában tartották fogva346), 1958. február 20–28 között, magyar párt- és kormányküldöttség látogatott Romániába, Kádár János és Kállai Gyula (1910–1996) vezetésével, akik Marosvásárhelyen a következőket mondták: Kállai: „Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs, azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját. Külön öröm számunkra, hogy azok a velünk szomszédos államok, ahol jelentős számban élnek magyar nemzetiségű állampolgárok, szintén a szocializmust építő népek táborába tartoznak, és társadalmi rendjüknél fogva biztosítják a területükön élő valamennyi nemzeti kisebbség számára a teljes jogegyenlőséget és az önálló fejlődés minden feltételét…
346 Lásd Nagy Imre, Snagovi jegyzetek: gondolatok, emlékezések. 1956–1957, Gondolat – Nagy Imre Alapítvány, Budapest, 2006; Baráth Magdolna–Sipos Levente (szerk.), A snagovi foglyok. Nagy Imre és társai Romániában: iratok, Napvilág Kiadó – Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2006.

130

A Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és a kulturális élet minden területén.” (Előre, 1958. február 26.)347 Kádár: „A Román Népköztársaságban, ahol nincs elnyomás, a magyar nemzetiségűek szabadon fejleszthetik képességeiket. Itt is van sok tízezer tehetséges magyar, és lehetnek gyárigazgatók, egyetemi tanárok, technikusok. Nincs megkülönböztetés, nincs diszkrimináció, nincsenek a magyar nemzetiségű román állampolgároknak semmi okuk a panaszra.”348 A román párt és államvezetés mindebből azt a következtetést vonta le, hogy szabad kezet kapott a megtorlásra és a magyarok elleni kemény fellépésre.349 Egyben elérkezettnek látta az időt arra is, hogy leépítse a két ország közötti kapcsolatokat. „A megtorlás súlyosan érintette a magyar egyházat. Az Erdővidéki és Homoródmenti unitárius papság fele került börtönbe, családtagjaikkal együtt ‘szervezkedés’ és ‘ellenséges elemek támogatása címén. A Kolozsvári Protestáns Teológia unitárius karán 3 tanárt és 15 diákot ítéltek el. A Nyárádmentén szintén egyházi emberek kerültek a vádlottak padjára.”350 1958 áprilisában Bencze József református lelkészt, a be nem jelentett vadászfegyvere miatt, terrorcselekményre való késztetéssel vádolták meg, és 20 év nehéz börtönre ítélték. 1958. április 17–19 és 21–25. között zajlott – a kolozsvári III. Katonai Területi Hadbíróság Temesvárra kihelyezett ülésén, a könyörtelen ítéleteiről hírhedt Macskási Pál hadbíró elnökletével – a
347 Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 218–219. old. 348 Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 279. old. 349 Lásd pl. Palczer Károly, Képek a szenvedés éveiből, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999; Stefano Bottoni, „Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958)”, in: Fedinec Csilla–Ablonczy Balázs (szerk.), Folyamatok a változásban, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005, 221–254. old.; Pál-Antal Sándor, „Az ’56-os magyar forradalom utáni megtorló perek a Magyar Autonóm Tartományban”, in: Szesztay Á. (szerk.). Együtt, Budapest, 2006, 129–157. old.; Uő., Áldozatok – 1956: a forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006; Stefano Bottoni (szerk.), Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959), ProPrint Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006. 350 Lipcsey I., i. m., 266. old.

131

mintegy 300 letartóztatottat és 57 elítéltet (románokat és magyarokat, különböző felekezetű egyháziakat és világiakat) felvonultató Szoboszlai/Szoboszlay351 -per,352 amelyben tíz halálos ítélet született (719/1958. május 30.). Szoboszlay Aladárt, 1948-ban, Pacha Ágoston püspök titokban szentelte római katolikus pappá. 1953 májusáig, amikor felfüggesztették papi tisztéből,353 főképpen Aradon és a környéken fejtette ki tevékenységét. Először 1953. október 22-én tartóztatták le, és 6 hónap szabadságvesztésre ítélték. Kiszabadulása után Temes tartományban (Ság, Óbéb) szolgált papként, de 1957 áprilisában ismét Aradon van. 1957. szeptember 10-én „jogosítvány nélküli orvosi tevékenységért” újra letartóztatták, és 14-én már el is ítélték: 1 év szabadságvesztésre. Ez idő alatt azonban folyamatosan tartóztatták le a személyeket, és készítették elő a népi demokratikus rendszer megdöntésére irányuló összeesküvési vádat. Szoboszlay szociális érzékenységű keresztény erkölcsi értékrendjének kulcsfogalma az igazságosság volt. Ebből kifolyólag „nemcsak politikai és gazdasági téren kívánt gyökeres változásokat Romániában, hanem megpróbált megoldást találni a román-magyar viszonyra is”. Ennek megvalósítására gondolta ki, és kezdte el megszervezni a Keresztény Dolgozók Pártját (KDP).354 Szoboszlay tehát elsősorban azért vált ‘problémás’ személlyé, mert merészelt „önállóan gondolkodni, és a maga értékrendjének megfelelően cselekedni”.355 Ez főbenjáró bűn volt egy totalitárius, a társadalom kizárólagos ellenőrzését és irányítását megcélzó kommunista diktatúrában. 1958 júniusa és augusztusa között mind a fellebbezéseket, mind pedig a kegyelmi kérvényeket elutasították. 1958. szeptember
351 Még maga a név írásmódja sem egészen pontosan tisztázott. Lásd Szesztay Á., Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében, Budapest, 2003, 28. és 84. old.; illetve Stefano Bottoni, „A hontalan forradalmár. Reflexiók Szoboszlay Aladár ügyére”, Magyar Kisebbség 9, 2004/3 (33. szám), 143–160. old. és S. Bottoni, Sztálin a székelyeknél, Csíkszereda, 2008, 299 és 316. old. (itt Szoboszlai-nak írja). 352 Lásd Vekov Károly, „Kitörési kísérlet – A Szoboszlay-per”, in: Együtt, Budapest, 2006, 103–128. old. 353 Ebben minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy megvetette a román kommunista államhatalommal kollaboráló, annak kegyeit élvező – s az egyház irányítását lényegében bitorló – egyházi vezetést. 354 Lásd Szoboszlay Aladár, „Keresztény Demokrata Párt (Laborista Párt)”, Székelyföld 10, 2006/10 (október); Uő., „Confederatio”, uo.; valamint Magyar kisebbség 9, 2004/3 (33. szám). 355 Vekov K., i. m.

132

elsején éjjel Szoboszlayt és társait kivégezték, holttesteiket pedig ismeretlen helyen elhantolták.356 A per legnyilvánvalóbb – és részletesebb feltárásra váró – tanulsága, hogy a bolsevik kommunista rendszerben a politikai jellegű perek ítéleteit pártvonalon dolgozták ki, és a büntetések mértékét a pártvezetők döntötték el. Ennek függvényében egy lényeges dolog mindenképpel joggal állapítható meg: vér tapad az állambiztonsági szerveket felügyelő és irányító pártvezetés kezéhez.357 1958 májusában került sor a Fodor Pál és társai (Hajdú Géza, Szentmártoni Bálint, Szőcs Ignác, Csiha Kálmán, Mikó László) ellen indított perre. Őket a népi demokratikus államforma erőszakos megdöntésének, illetve Erdély egy részének a román államtól való elszakítása előkészítésével vádolták. A pártállamhatalom megkísérelte Márton Áron püspököt is kompromittálni a perben – sikertelenül.358 1958 júliusában letartóztatták Fülöp G. Dénes református lelkészt, mert 1957 márciusában imádkozott a Szovjetunióba hurcolt foglyokért; 11 év nehéz börtönt kapott érte. Ugyanakkor ezen hónap 25-én Romániából kivonultak a szovjet csapatok, mivel sziklaszilárdnak ítélték a kommunista rendszert.359 1958 augusztusában Cseterki János lelkészt tartóztatták le és ítélték el a szocialista rend elleni mesterkedés címén.
356 A perre vonatkozóan lásd még ’56 után 57-en a temesvári perben. Összeállította Péter Szabó Ilona, Publi Ştirea Expres, Arad, 2002 Tófalvi Zoltán, „A Szoboszlai-per (I–III. rész)”, Székelyföld. Kulturális folyóirat 10, 2006/8 (augusztus), 2006/9 (szeptember), 2006/10 (október); Uő., 1956 erdélyi mártírjai. 1: A Szoboszlai csoport, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. 357 Az állambiztonsági szervek és a Párt viszonyát ismerteti Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián, Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon, 1956–1990, 1956-os Intézet – Corvina, Budapest, 2008. Az egyes kommunista állambiztonságok által elkövetett/végrehajtott gyilkosságok esetében – melyekhez az igazságszolgáltatás biztosította a legalitás látszatát – az adott pártvezetés politikai és erkölcsi felelősségét jól bizonyítja, hogy az 1956-os forradalom után „a magyarországi románság mártírját, Mány Erzsébetet húszéves korában végezték ki Kecskeméten annak ellenére, hogy áldott állapotban volt, illetve hogy a hadbíróság támogatólag terjesztette kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elé.” Szesztay Á., Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében, Budapest, 2003, 54. old. 358 Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 222–226, 263. old. 359 Tényleg annak bizonyult, hiszen az 1989-es államcsínyben – amelynek kulcsfigurái Ion Iliescu, Petre Roman és Virgil Măgureanu (eredeti nevén Asztalos Imre) – tulajdonképpen a másodvonal számolt le a csúcsvezetéssel, s a kommunizmus (mint gondolkodásmód, társadalomszervezés és kapcsolatrendszer) bizonyos vonatkozásokban még ma is él (pl. az igazságszolgáltatás, az állambiztonság, a politikai-gazdasági elit viszonylatában). Hiszen a román kommunista ‘ellenzék’ valójában nem politikai változást, hanem csupán enyhülést akart elérni. Mindennek okán elmaradt a társadalmi-politikai igazságtétel, és nem volt semmiféle erkölcsi megújulás. Konzerválódtak a régi struktúrák, s a régi rendszer hívei megőrizték pozícióikat, átmentették kiváltságaikat és hatalmukat.

133

1958 augusztusában Harai Pál brassói káplán, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) perében, fel nem jelentés miatt, 10 év börtönbüntetést kapott. Év végéig pedig még több egyházi személyt ítéltek el. „1958. szeptember 6-án tárgyalta a Temesvári Katonai Bíróság az ún. ‘Bethánisták’ ügyét, amelynek fő vádlottja az egri születésű Visky Ferenc (akkor Hegyközpályi községben református lelkipásztor). A vádirat szerint a ‘Bethánia’ nevű illegális szervezet »a református egyházon belüli frakciót képezett, amely álláspontja miatt [az eredeti kálvini eszmékre hivatkozva, szigorú, aszkétikus életmódot, passzív magatartást követelt] károkat okozott a Román Népköztársaságnak és magának a református egyháznak is, amely miatt a bethánista frakciót felszámolták«. A szervezet felfedezéséig Papp Antal (Szatmár megye, Egri községbeli) földműves, vádlotttárs vezette. A bíróság 22, illetőleg 20 év kényszermunkára ítélte őket. (A per többi vádlottja közül 20 évet kapott: Dézsi Zoltán, Szilágyi Sándor, Varczagi Sándor, 18-at: Jakab Sándor, Kiss Sándor és Patócs Erzsébet).”360 1958. október 6-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék, Macskási Pál hadbíró elnökletével, halálra ítélte Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt, akit február 19-én tartóztattak le. Valamikor decemberben végezték ki. Sírja máig ismeretlen.361 1958. karácsonya előtti napokban került sor Sántha Antal, csíkszentdomokosi római katolikus káplán perére a csíkszeredai népbíróságon. Ezt teljes mértékben a román kommunista állambiztonság szervezte meg azzal a céllal, hogy Márton Áronnal érzékeltessék a saját tehetetlenségét és szűk korlátok közé szorított mozgásterét.362 A per tárgya: édesanyák azzal vádolták meg a papot,
360 Bura László, „Az 1956-os magyar forradalom hatása és következményei Szatmár megyében”, in: Szesztay Á. (szerk.), Együtt, Budapest, 2006, 71–102. old.; itt: 82–83. old.; A református egyház vallási megújulását célzó mozgalom rendszerváltozás utáni történetéhez lásd Kiss Dénes, „A CE Szövetség és a református egyház”, Erdélyi társadalom 1, 2003/2, 55–66. old. 361 Lásd Péterffy György, „In Memoriam Sass Kálmán (1904–1958). A Romániai Magyar Református Egyház mártírlelkésze”, Confessio 35, 2008/3, 87–97. old. Lásd még Tófalvi Zoltán, „Az érmihályfalvi csoport pere (I–III. rész)”, Székelyföld 11, 2007/6–8 (június-augusztus). 362 Ezt a házi őrizet egész ideje alatt igyekeztek tudtára adni: 1958-ban megtiltották, hogy a közeli plébániák hívei Gyulafehérvárra menjenek bérmálkozni; szintén 1958-ban törvényellenes

134

hogy a délutáni hittanórák alkalmával kislányokon követett el nemi erőszakot. A káplánt 12 év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben megszűntették az önálló Bolyai egyetemet.363 A Babeş-sel való egybeolvadást ugyan dokumentumban rögzítették, ezt azonban soha nem hozták nyilvánosságra. Ugyanakkor, 1958 és 1968 között, az egyesítési módszerrel, felére csökkentették a magyar iskolák számát. Minimumra zsugorodott a magyar szakértelmiség és szakmunkásképzés. Az egyesítést sikerrel alkalmazták a kulturális intézmények terén is. Egyben egyéni elbírálás tárgyává tették és ellenőrizték a városokba költözést, ami hatékony eszköznek bizonyult a városok elrománosításában. Mindez természetesen kihívások elé állította az egyházakat is. Ugyancsak 1959-ben a román állam megszüntette a kolozsvári „Protestáns Teológiai Intézet” tagozatait, hogy az új, „egységes” intézetben még hatékonyabbá tehesse a lelkészképzés ellenőrzését.364 1960-ban átszervezték a Magyar Autonóm Tartományt. Magyarlakta területeket csatoltak el, és román többségű területeket csatoltak hozzá. Ezzel sikerült megváltoztatni a lakossági arányszámokat, és románokat kinevezni a vezető- és kulcspozíciókba. Új neve MarosMagyar Autonóm Tartomány lett.365 1968-ban, a megyésítéssel végleg megszűntették. 1968 nyarán azonban – a csehszlovákiai események hatására – enyhülés következett (kétnyelvű feliratok, lapok, könyvkiadás) a román kormány magyarságpolitikájában. Sőt; 1968 végén még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát is megalakították. Később azonban ez csupán egy kirakatszervezetnek bizonyult. „A pozitív változásokat [ugyanakkor] negatív jelenségek kisérték. A román alkotmány mellett jogforrásnak számítottak a törvényerejű rendeletek, amelyeket kezdetben az államtanács adott
cselekedetekkel vádolták, mert utasította papjait, hogy küzdjenek az abortusz terjedő gyakorlata ellen (később ezt maga a román nemzeti-kommunista rendszert tiltotta meg); 1964-ben megtiltották, hogy a liturgikus reformot végrehajtsa (amit egyszerűen nem vett tudomásul); 1965-ben pedig a papság ellen léptek fel a hitoktatás miatt. Márton Áron mindig mindenért maga vállalta a felelősséget! 363 Lásd Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 227–234. old. 364 Az 1960-as romániai helyzetre vonatkozóan lásd uo., 262–265. old. 365 Vélelmezhetően ennek folyományaként távolították el, 1962 tavaszán, gyakorlatilag egyetlen éjszaka alatt, a Marosvásárhely főterén 1955. december 21-e óta ott álló, 5 méter magas, bronz Sztálin-szobrot.

135

ki, később a főtitkár. Gyakorlatilag ezzel irányították az országot. A nemzetiségi kérdésre jellemző volt a titkos és szóbeli utasítások rendszere. Az 1968-as új alkotmány kimondta, hogy Románia nemzetállam, nem tett említést arról, hogy a románokon kívül mások, nemzeti kisebbségek, nemzetiségek is élnek az országban. Az 1948as alkotmányban még benne volt, ekkor kimaradt, hogy az anyanyelvét bárki korlátlanul használhatja a magán és a társadalmi élet minden területén.”366 A román nemzeti kommunizmus időszakában a templomok (főképpen az erdélyi református és katolikus) bizonyos értelemben a magyarságtudat, illetve a magyar nyelv és kultúra fellegváraivá váltak. Ez azonban általánosságban csakis elvi szinten működött, ahogy azt Teleki Mihály, kolozsvári protestáns teológiai professzor, személyes példája is jól bizonyítja. Teleki ugyanis, 1973-ban, Romániában már mintegy megoldottnak tekintette a nemzeti kérdést. Megítélése szerint „a vallás szabad gyakorlata biztosítva van, nincs uralkodó egyház, az állam anyagi támogatást nyújt az egyháznak, az ökumenikus tevékenységnek nincs semmi akadálya, a teológiai főiskola a legjobb körülmények között működhet, s valamennyi jog tiszteletben tartásának biztosítéka a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa”.367 Ez egyben azt is tükrözi, hogy a román nemzeti-kommunista rendszer a magyar református egyházat – annak tevékeny közreműködésével – tulajdonképpen a saját maga nemzetközi megítélésének a javítására, mintegy reklámügynökségként használta. Ahogy Benda Kálmán oly találóan megfogalmazta: „ez a rendszer – azt mondhatjuk, kitűnő lélektani érzékkel – megtalálta, és az egyházon belül is vezető állásba helyezte azokat, akik félelemből vagy érvényesülési vágyból nemcsak teljesítették a kívülről jövő parancsokat, hanem magukévá téve parancsolóik szándékát, saját kezdeményezésükből annak nemegyszer elébe is mentek.”368 Tették
366 Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 303. old. 367 Teleki Mihály, „A nemzeti kérdés megoldása Románia Szocialista Köztársaságban és annak tükröződése a vallásos életben”, Református Szemle 1973, 95–96. old. 368 Tőkés I., A romániai magyar református egyház élete, Budapest, 1990, 6. old. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem minden lelkész bírta ezt az intézményes keretet. Az 1980-as években többen kivándoroltak, s a kommunizmus alatt 20-nál többen öngyilkosok lettek. Lásd Tőkés I., i. m., 21. old.

136

mindezt egy olyan időszakban, amikor a Román Kommunista Párt lényegében a kisebbségek beolvasztásáról – a „nemzeti homogenizálásról” – döntött (1972-ben). Református részről ez a hosszas együttműködés a román államhatalommal akkor tűnik igazán szomorúnak, ha figyelembe vesszük azt a sajátságos helyzetet, amely a magyar történelmi egyházakat a romániai magyar kisebbséghez kötötte. Alapjában véve, minden a vallást, a vallásos életet és a vallási intézményeket érintő/ súlytó intézkedés a magyar történelmi egyházakon keresztül magát a magyar kisebbséget is érzékenyen érintette. Gyakorlatilag a nemzeti lét utolsó, az államhatalom által közvetlenül nem ellenőrzött, szervezeti kereteinek a léte és működése volt a tét. Ezek megszűnte, vagy teljes kiszolgáltatottsági helyzetbe hozása ugyanis magát a magyar kisebbséget taszította volna a teljes kiszolgáltatottság állapotába.369 Kétségtelenül ezért társult a külső nyomás mellé a belső szétbomlasztásra irányuló törekvések sorozata. Ennek legmarkánsabb megnyilvánulása a román nyelvű liturgia (mise) szorgalmazása a magyar római katolikus templomokban. Erre, az 1980-as évektől kezdődően, a román állambiztonság (Securitate) egyrészt a Moldvából Erdélybe telepített/települő katolikusokat („csángókat”), illetve az illegalitásban élő román görög katolikusokat igyekezett felhasználni.370 Ugyanakkor a kommunista államhatalom, 1984-ben, engedélyezte Ioan Robu, bukaresti apostoli adminisztrátor püspökké szentelését, hogy a román katolikus papokat ne a gyulafehérvári magyar katolikus püspöknek kelljen pappá szentelnie. A korszakot összegezve nyugodtan el lehet mondani, hogy magyarnak lenni Erdélyben – egy nagyon vékony, kommunista ideológiájú társadalmi réteget leszámítva – egyidejűleg felekezethez való tartozást is jelentett valamilyen szinten. Hiszen a templom és a vallásos alapon szerveződő közösségek, mozgalmak jelentették azt a közeget, ahol a szabadság fuvallatát érezni, s a magyarságérzetet valamiképpen megélni lehetett. Ilyenek voltak pl. a kommunista diktatúra utolsó 10-15 évében, a politikai nyomással szembefordul369 Ez a rendszer gyakorlatilag ma is hasonlóan működik. Csupán annyi a különbség, hogy a demokratikusnak, jogállaminak és európainak tűnő Romániában felcserélődtek a szerepek: ma már nem a reformátusok, hanem a római katolikusok az együttműködők! 370 Lásd Cicerone Ionitoiu, Le martyre de l’Église en Roumanie, Édition Résiac, Montsurs, 1986; illetve Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 407. old.

137

va, a református és katolikus gyülekezetekben alakult ifjúsági bibliaköri csoportok, amelyek sajnos csak elvétve és ritkán léptek ki a felekezeti keretből. Ennek kétségtelenül megvannak a történelmi gyökerei. Erre az időszakra azonban az is jellemző, hogy a pártállam szervei az ökumenizmusnak csakis a hivatalos – és főleg az ortodox egyház által szervezett – megnyilvánulásait tűrték meg. A magyar katolikus és protestáns közösségek közötti együttműködési kezdeményezéseket nem igazán nézték jó szemmel. Az így kialakult helyzetet egyébként nagyszerűen tükrözte a gyulafehérvári katolikus és a kolozsvári protestáns hittudományi főiskolák közötti közvetlen kapcsolat teljes hiánya, miközben az államhatalom egyre erősödő nyomás alá helyezte őket. Az 1980-as évek elejétől ugyanis mind protestáns, mind pedig katolikus viszonylatban létszámkorlátozást (numerus clausus) léptettek életbe, hogy ily módon is csökkentsék a magyar papok és lelkészek számát.371 Amikor tehát Márton Áron, 1980 tavaszán, egészségi állapotára hivatkozva, lemondott az egyházmegye irányításáról, Jakab Antal, addigi segédpüspök, egy rendkívül nehéz gazdasági, társadalmi és politikai helyzetben lépett az örökébe. Románia politikai közhangulatát ugyanis ekkor már a vallásellenesség és a magyarellenes román nacionalizmus határozta meg. Márton Áron azonban elégedett volt: „Azzal a megnyugtató érzéssel vonulhatok vissza – jelentette ki –, hogy az egyházmegye vezetése jó kezekben van.”372 És a nagy püspök nem tévedett, hiszen Jakab Antal féltette, oltalmazta és támogatta papjait.373 Mindenképpen Márton Áron személyes sikere, hogy – kihasználva a politikai enyhülést – a Szentszék, 1971. december 23-án Jakab Antalt nevezte ki segédpüspöknek, utódlási joggal. Ily módon az államnak már nem volt beleszólása az egyházmegye kormányzásának az átadásába. Ahhoz azonban, hogy Jakab Antalt maga Márton Áron szentelhesse fel, 1972. február 12-én – saját püspökké szentelésének napján – a kolozsvári Szent Mihály-templomban, az
371 Uo., 418, 442. old.; Varga G.–Vencser L., Megalkuvás nélkül, Budapest, 2009, 138-145, 300–312. old. Lásd még Hajdu Gyula, „Jakab Antal küzdelme a létszámkorlátozás (numerus clausus) ellen a gyulafehérvári teológián”, in: Varga G.–Vencser L., Jakab Antal-emlékkonferencia, Kilyénfalva, 2009, 35–40. old. 372 Varga G.–Vencser L., Megalkuvás nélkül, Budapest, 2009, 31. old. Lásd még uo., 113–116. old. 373 Uo., 145–151. old.

138

államhatalom már nem járult hozzá. Így Jakab Antalt, 1972. február 13-án, maga VI. Pál pápa szentelte fel Rómában.374 Vencser László, a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet egykori professzora és vicerektora, valamint gazdasági vezetője, úgy emlékszik felejthetetlen tanárára és püspökére, mint aki „megalkuvás nélkül” irányította erdélyi/gyulafehérvári egyházmegyéjét az álságos és hazug román nemzeti kommunizmus, nyílt vagy alantas, támadásai és intézkedései közepett, az 1980-as években.375 „Mivel tisztában volt azzal – írja –, hogy az okosság nem egyenlő a bölcsességgel, döntései előtt mindig hosszan elgondolkodott, alaposan mérlegelt, s végül nemcsak okosan, hanem bölcsen döntött. Nemcsak szerzett tudására szorítkozott, hanem használta az isteni ajándékot, a bölcsesség erényét (…) Vezetői rátermettsége révén a nehézségek ellenére összetartotta a papságot, kényes kérdésekben kikérte tanácsukat, és amennyiben a közösség vagy az egyén érdeke úgy kívánta, hajlandó volt elképzeléseit, döntéseit megváltoztatni, akár teljesen vissza is vonni, mert fontos volt számára az emberi méltóság, a papok egysége és az egyházmegye híveinek összetartása.”376 Jakab Antal püspökségének egyik legnagyobb keresztje kétséget kizáróan az a fájdalmas döntés volt, amikor lemondta Márton Áron püspökké szentelésének 50. évfordulója nagyszabásúra tervezett kolozsvári megünneplését. Mivel ezt Czirják Árpád, a Szent Mihály-templom akkori főesperes-plébánosa, szervezte – erdélyi írók és költők (Bajor Andor, Beke György, Fodor Sándor, Kányádi Sándor) bevonásával –, a döntésről is neki kellett értesíteni a papságot.377 Ebből kifolyólag csak „egyéni” megemlékezések voltak a különböző kolozsvári templomokban, „amit az állam az érintett plébánosok államsegélyének megvonásával torolt meg”.378
374 Márton Áron – tiltakozásul a román állami önkény ellen – nem vett részt a püspökszentelésen. 375 Ennek legbeszédesebb bizonyítéka, hogy amikor a román állam Gyulafehérváron – kínnal, keservesen – csak épület-felújításokat engedélyezett, addig Jászvásáron teljesen modern római katolikus teológiai intézet épülhetett, templomnak is beillő kápolnával. 376 Varga G.–Vencser L., i. m., 10. old. 377 A visszalépés pontos okait és körülményeit (pl. az állambiztonsági nyomásgyakorlást) mindenképpen érdemes lenne feltárni (lásd pl. Történeti kényszerpályák, Csíkszereda, 2003, 472. old.). Annál is inkább, mert ez a későbbiekben meghatározó szerepet játszott Jakab Antal mellőzésében; kedvező feltételeket teremtve annak, hogy az alázatosságáról, és főképpen feltétlen engedelmességéről, közismert Jakubinyi György legyen az érsek. 378 Varga G. – Vencser L., i. m., 189. old.

139

Röviddel a rendszerváltás után, 1990. április 29-én, Jakab Antal átadta az egyházmegye vezetését. Előtte azonban, március 22-én, még nyílt levélben „tiltakozott a marosvásárhelyi események során a magyar nemzetiséget ért sérelmek ellen. Kérte az ügy kivizsgálását és a pogromban részt vevők felelősségre vonását.”379 Reményeivel ellentétben nem az általa javasolt személyek (pl. Czirják Árpád) közül került ki az utódja. Neki már nem igazán volt befolyása az eseményekre. Ezzel a gyulafehérvári/erdélyi egyházmegye egy sajátságos fejlődési pályára került, amit Gergely István „egy gyorsuló bomlási folyamatként” határoz meg.380

2. Ukrajna (Szovjetunió) A bolsevik kommunizmus tartós berendezkedésével olyan felülről irányított, ellenben mélyreható társadalmi átalakulási folyamatok indultak el, amelyeknek máig érzékelhető hatásával nem lehet nem számolni. Ide tartozik pl. az a tény is, hogy a vallás elleni harc része volt a hivatalos politikának. Az államhatalom megszűntette a vallásos egyesületeket, betiltotta az iskolai hitoktatást, az egyházakat megfosztotta az épületek tulajdonjogától (a templomokat csak bérelni lehetett), az anyakönyveket elkobozta. Talán fel sem lehet mérni azt a dokumentumveszteséget, amely az egyházak iránt foganatosított megszorító intézkedések következtében a kárpátaljai magyarságot érték a történelmi múltjára vonatkozó ismeretek terén.381 A görög katolikus egyház felszámolását követően Kárpátalján a kb. 81 000 hívőt számláló római katolikus egyház valamelyest megerősödött. Nemcsak a magyar, de számos ruszin görög katolikus is csatlakozott. A magyar falvakban pedig szinte mondhatni csak a „címke” változott: görög katolikus liturgia folyt latinul. A szovjet államhatalom természetesen a katolikus egyházat is igyekezett ellenőrzése alá vonni. Ennek legegyszerűbb módja volt
379 Uo., 211. old. 380 Uo., 244. old. 381 Lásd pl. Dr. Molnár A., „Hét kereszt alatt”, in: P. Punykó Mária (szerk.), „Hét kereszt alatt felkelek”, Budapest – Beregszász, 1997, 31. old.

140

a vikárius elismerése vagy el nem ismerése. Elmondható, hogy egy ideig két párhuzamos vikáriusi „vonal” érvényesült, ami önmagában véve is a hatalommal szembeni dacolásnak minősíthető, főleg ha figyelembe vesszük, hogy 1945 és 1956 között a 48 római katolikus papból 18-at tartóztattak le. Pásztor Ferenc (†1951), Bujaló Bernát (†1979) és Szegedi Jenő (†1985) képviselték a választott, ellenben el nem ismert vikáriusi vonalat, míg Mészáros János (†1962) és Závodnyik Tibor (†1984) az államilag megerősítettet. Ez utóbbi megpróbálkozott a Rómával évtizedek óta megszakadt kapcsolat helyreállításával. 1985 márciusában a kárpátaljai római katolikus papok Galambos József huszti plébánost (†1985. december), majd Csáti József (†1993) munkácsi plébánost választották meg vikáriusnak, akit pl. az állami hatóságok is elismertek. Később a Kárpátaljára látogató Francesco Colasuonno érsek szintén megerősítette vikáriusi pozíciójában. Ezzel gyakorlatilag helyreállt az egyházjogi rend, amely ellen az államhatalomnak sem volt kifogása. Mindez természetesen egy nagyon markáns szemlélet- és helyzetváltozást tükrözött. Hiszen semmiképpen nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy évtizedeken keresztül az ungvári magyar nyelvű Kárpáti Igaz Szó volt a kárpátaljai vallásellenes propaganda egyik élharcosa. Szerkesztősége külön rovatokban küzdött a „vallás mákonya” ellen. „Folyamatosan ostorozták az egyházakat és híveiket, s adtak tanácsokat az agitátoroknak, hogy miként tudják sikerre vinni ateista átnevelő munkájukat.”382 Amennyiben szem előtt tartjuk, hogy az ateista szovjet kormány az ortodox egyházat használta arra, hogy eloroszosítsa, illetve elukránosítsa a ruszinokat (és általában a görög katolikusokat), mintegy szürreálisnak tűnik, ahogy a magyar-szovjet kommunisták a magyar egyházak rombolásával – ahová a magyar nyelv és kultúra bizonyos értelemben beszorult – ideológiailag szovjetesíteni igyekeztek a magyar kisebbséget. Annál is inkább szürreális, mivel ez a propaganda töretlenül fennmaradt a rendszerváltásig; és folyamatosan küzdött pl. a hivatalosan nem is létező görög katolikus egyház ellen383 – amely azonban az illegalitásban is fenntartotta az
382 Botlik J., Hármas kereszt alatt, Budapest, 1997, 289. old. 383 Lásd pl. Bukovics Dmitro–Gajdos Béla–Gajdos Mihály, A haladás útjában. Az igazság a görög katolikus egyházról, Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1980.

141

intézményes folytonosságot.384 A vallásellenes harc vezéregyénisége Szikszai Aladár, az Ungvári Állami Egyetem ateizmus tanszékének a tanára volt.385 Ami a magyar reformátusokat illeti, ők már komoly hátránnyal kezdték szovjetunióbeli létüket. 1945. április 27-én ugyanis, Munkácson, meghalt Bertók Béla püspök. Ugyanakkor kb. 100 lelkész települt át Magyarországra, miközben kb. 60 helyben maradt. „Miután a Vörös Hadsereg 1944-ben elfoglalta Kárpátalját, a Szovjetunió bekebelezte ezt a területet. Az elárvult református gyülekezetek kénytelenek voltak önálló egyházzá alakulni. A magyarországi egyház erőfeszítései, amelyek arra irányultak, hogy a reformátusok csatlakozzanak a Szovjetunióban élő baptistákhoz, megtört a lelkészek ellenállásán. Megalakult a Kárpátontúli református egyház, amelynek a vezetőjét Gencsy Bélát először főesperessé, később pedig püspökké nevezték ki.386 A lelkészek nagy részét 1948ban deportálták,387 és csak 1956-ban térhettek haza. Az egyházi élet istentiszteletre és temetésre korlátozódott. Az egyház vezetését a püspök vezetése alatt egy püspöki tanács vette át. A Magyarországi református egyházzal csak a hetvenes évek végén tudtak hivatalos kapcsolatot felvenni. 1978-ban iktatták hivatalába az egyház harmadik püspökét, Forgon Pált, a beregszászi esperest. A hiányzó lelkészutánpótlás problémája egyre nagyobb gondot okozott a vezetőknek. A hetvenes években kezdődhetett meg a lelkészképzés két jelölttel, akik már ekkor gyülekezeti szolgálatot teljesítettek.”388

384 Murányi Miklós apostoli vikárius 1979. január 12-én bekövetkezett halála után a munkácsi görög katolikus egyházmegye irányítását Szemedi János vette át, akit Chira Sándor titokban szentelt püspökké (még 1978-ban). Szemedi János, az ungvári szeminárium egykori prefektusa, az egyház felszámolása után gépkocsivezető lett, majd 1956-tól 1987-ig irodában dolgozott. Ortutay Elemér (az 1950-ben mártírhalált halt Ortutay Jenő fia) 1976 után illegális teológiai főiskolát indított, s 1994-ig 21 papot képzett ki. 385 Műveit az ungvári Kárpáti Kiadó jelentette meg: Igazság a református egyházról (1962), A haladás leple alatt (1972), A reverenda mögött (1976), A kálvinizmus szépítés nélkül (1978), Sorsunk a kezünkben van (1986). 386 Szinte magától értetődő, hogy Gencsy mind országos, mind pedig nemzetközi konferenciákon a Szovjetunió érdekeit képviselte és védelmezte. 387 Lásd pl. Kovács Zoltán, Bilincsben is békességben Istennel. Szibériai rabságom története, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1990. 388 F. Peyer-Müller, A Kárpátaljai Református Egyház története a két világháború között, Budapest, 1994, 21. old.

142

Ugyanakkor Forgon püspöksége alatt elkezdődött a templomok újjáépítése (kb. 77), ami szintén valamiféle politikai enyhülés irányába mutatott. Mindez történt egy olyan társadalmi környezetben, amely a magyarság szempontjából többnyire a stagnálással és a demográfiai térvesztés jellemezhető. Míg ugyanis 1959-ben 146 246 magyar élt a térségben (a lakosság 15,9%-a), addig 1989-re ez a szám alig növekedett: 155 700 (12,5%). 1989-ben, felekezeti megoszlásban, a magyarság a következő képet mutatta: kb. 80-90 ezer református, kb. 65 ezer római katolikus, kb. 30 ezer görög katolikus. Legnagyobb gond természetes a pap- és lelkészhiány volt.

3. (Cseh)szlovákia A kommunista hatalomátvételt követően (1948. február) a szlovákiai magyarok jogfosztottsága még hónapokig tartott.389 1948. március 15-én pl. (szimbolikus dátum!) a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége elrendelte, hogy a reszlovakizáció eredményeképpen szlovák többségűvé vált településeken az istentiszteletek nyelve kötelezően a szlovák legyen. Később azonban, kétségtelenül a hatalom konszolidációjának köszönhetően, döntés született arról, hogy a magyarok hűségeskü fejében visszakaphatják állampolgárságukat (245/1948. október 25-i törvény), és a szlovákosítás is alábbhagyott.390 Majd, pártirányítás alatt, lehetőség nyílt a magyar tannyelvű oktatásra és a kultúra ápolására is.391 Az egyházak helyzetét az új pártállamhatalmi keretben az 1949. október 14-én elfogadott 217/1949 és 218/1949 sz., ún. egyházügyi
389 Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a magyar protestánsokat érintő intézkedések (istentiszteletek betiltása Pozsonyban) részét képezték-e a kommunista hatalomátvételi stratégiának? 390 1950 áprilisában a Szlovákiai Kommunista Párt Központi Bizottságában – természetesen a belső hatalmi harc függvényeként – már kezdett olyan nézett megfogalmazódni, amely a deportálásokat és a reszlovakizációt a „burzsoá nacionalizmus” megnyilvánulásainak tekintette. 391 A magyar kisebbség egyetlen engedélyezett szervezete a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (CSEMADOK) volt, amely 1949. március 5-én alakult és az 1989-es rendszerváltásig működött. Már az alakuló közgyűlésen nyilvánvalóvá vált, hogy a kulturális egyesület alapvető feladata a kommunista pártpolitikának a magyar lakosság körében való népszerűsítése, illetve a szocialista kultúra anyanyelvű terjesztése lesz.

143

törvények határozták meg és szabályozták. Ezek minden egyházi tisztség vagy hivatal betöltését egy hűségeskü letételéhez és az állami szervek előzetes jóváhagyásához kötötték.392 Szlovákiai viszonylatban az egyházak a pozsonyi Szlovák Egyházügyi Hivatal ellenőrzése alá kerültek.393 Ugyanakkor, kormányrendeletek révén, az állami felügyeletet kiterjesztették az egyházi vagyonra is. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az állami fizetés (ami osztrák–magyar, illetve csehszlovák örökség volt) csak annak a lelkésznek/papnak járt, aki a tevékenysége végzéséhez rendelkezett „állami hozzájárulással”. Ily módon könnyen lehetett büntetni vagy jutalmazni.394 A kommunista államhatalom alapstratégiája volt ugyanis a mindenre kiterjedő ellenőrzés, illetve a rettegés és a bizalmatlanság légkörének a megteremtése.395 Ez is az emberek akaratnélküli és könnyen manipulálható bábokká való degradálását szolgálta, természetesen annak sugalmazásával, hogy a totalitárius rendszer szolgálata, illetve a neki való engedelmesség előnyökkel jár (a „cukor és korbács” taktikája). A vallási élet minden megnyilvánulását igyekeztek visszaszorítani a templom falai közé (államosították pl. az egyházi iskolákat). Mindezt oly módon próbálták meg elérni, hogy lehetőleg az egyháziak maguk „kezdeményezzék” a társadalmi láthatóság különböző elemeiről (pl. körmenetek) való „önkéntes” lemondást. a) A katolikus egyház A kommunista párt hatalomra kerülése után rögtön megnyilvánult annak erőteljes katolikusellenessége. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott a katolikus egyház és a Demokrata Párt összefonódása
392 Lásd Az egyház új viszonya az államhoz, Tatran, Bratislava, 1950. 393 A Hivatalt 1956. június 16-án megszüntették. Jogkörét az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal vette át. 394 J. Haľko említi a Nyitra kerületi Nemzeti Bizottság egyik dokumentumát, amely a kerület 34 papját sorolja fel, akiknek „ellenséges tevékenység” miatt (mint pl. Mindszenty József magyar érsekkel való kapcsolattartás), 1949. november és december között, visszatartották a fizetését. J. Haľko, A csehszlovák szakadár katolikus akció, Esztergom–Piliscsaba, 2004, 104. old. 395 1948. október 24-én született meg a köztársaság védelméről szóló 231-es számú törvény, amelyben olyan bűncselekmények szerepeltek, mint a hazaárulás, a felforgatás, a köztársaságellenes izgatás, a köztársaság rágalmazása, a szövetséges államok rágalmazása, a tiltott kivándorlás és a kémkedés. Az egyháziakat a 28. paragrafus közvetlenül érintette: „Aki visszaél papi hivatala gyakorlásával, vagy más, hasonló egyházi szolgálata gyakorlásával, hogy a köztársaság népi demokratikus rendjének megzavarására alkalmas befolyást szerezzen a politikai életben… egy hónaptól egy évig terjedő fogházbüntetéssel büntethető.” J. Haľko, i. m., 99. old., 34. lábjegyzet.

144

is. Ellenben nem ez az egyedüli magyarázat. A cél mindenekelőtt az államhatalom által (eléggé) nem ellenőrzött, valamiféle alternatívát megjeleníthető intézményrendszerek felszámolása volt. Közép-Kelet Európa kommunista rendszerei ugyanis hasonlóképpen jártak el, és alkalomadtán együtt is működtek. Mindszenty József 1948. december 25-i letartóztatását követően pl. a magyar hatóságok közreműködése kellett, hogy a megtalált írásos dokumentumok alapján a csehszlovákok elkezdhessék – 1949 tavaszán – a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség felgöngyölítését.396 1949. június 10-én, Prágában, megalakult a „hazafias” katolikus papokat (mint pl. Alexander Horák, Jozef Lukačovič, Jozef Fiala: a „vezetők”) és hívőket tömörítő Katolikus Akció, amely egy autonóm (Rómától független) „nemzeti egyházat” lett volna hívatott megalapozni, s amelyet 1948 nyarán kezdtek szervezni.397 A kommunista vezetés ezen új egyház révén – amelyet egyébként modellértékűnek szántak Lengyelország és Magyarország számára is – képzelte el a katolikusok intézményes és ideológiai integrálását a népi demokrácia állami és társadalmi struktúrájába.398 Az Akció azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A cseh és szlovák püspökök pásztorlevelükben („A csehszlovák ordináriusok és püspökök szózata híveikhez a nagy megpróbáltatás órájában”, június 15.) szakadárnak minősítették, a Vatikán pedig kiközösítette a tagjait (június 20.) – a kommunista párttagokhoz hasonlóan399 (július vége). Szlovákiában komoly tiltakozási hullám bontakozott ki a pásztorlevél felolvasásának betiltása miatt. Mindez Csehszlovákia és a Vatikán közötti diplomáciai kapcsolatok gyakorlati megszakadásához vezetett. Az események forgatagában azonban (júniusban pl. Szlovákiában betiltották a zarándoklatokat), igen különös módon,
396 Krausz Zoltánt és Varró Istvánt a magyar hatóságok tartóztatták le Budapesten (1949. február végén), majd átadták őket a csehszlovák belügyi szerveknek. A később perbe fogott 32 személyből (közöttük volt 20 katolikus pap és 4 református lelkész is) 10-et ítéltek el (1949. december 30.). 397 Ennek történetét ismerteti J. Haľko, i. m. A könyvben a magyar katolikus alsópapság semmilyen formában nem jelenik meg. Ezzel a szerző mintegy azt sugallja, hogy a szlovákiai katolikus egyházat kizárólag szlovákok alkotják. 398 Esetenként a bolsevik kommunista vezetés attól sem riadt vissza, hogy a kommunizmust a gyakorlatban megvalósított kereszténységként értékelje. 399 Abban az időben nagy vihart kavart a 8 évre elítélt cseh katolikus pap, Alois Fajstl, esete, aki megtagadta egy beteg kommunista asszony feloldozását. Lásd www.charta77.org/documenti/ artico10fajstl.htm (Letöltés: 2009. október 12.).

145

a köztudottan ateista Klement Gottwald elnök a feleségével, megválasztása másnapján – 1949. július 15-én –, részt vett a Josef Beran prágai érsek celebrálta szentmisén a Szent Vitus székesegyházban. „Az ünnepi misét követően az elnök fejet hajtott Szent Vencel ereklyéje előtt és ünnepélyes püspöki áldásban részesült.”400 1949. augusztus 13–14-én a katolikus püspökök nagyszombati konferenciája elutasította a készülő egyházügyi törvényeket, amelyek az egyházak állami felügyeletét irányozták elő.401 Ennek érdekében, 1949 októberében, hozták létre az Állami Egyházügyi Hivatalokat.402 A püspökkari elutasítás ellenére, a törvények életbe lépése után, 1950 januárjában, megkezdődött a szlovákiai alsópapság hűségesküjének a letétele. 1950. április 13–14-én az Állambiztonsági Hivatal egyetlen éjszakai akcióban felszámolta a férfikolostorokat. A szerzetesek először összpontosító, majd munkatáborba kerültek. Április 28-án a görög katolikus papok és hívők eperjesi nagygyűlése semmissé nyilvánította az ungvári uniót, és kimondta a pravoszláv egyházba való visszatérést. Ezzel a görög katolikus egyház mintegy megszüntette önmagát. Mindezek következtében kialakult egy földalatti egyház,403 amelynek tevékenységébe a magyarok (papok és hívők) igazából – az ifjúsági táborszervezéseket és a könyvcsempészetet leszámítva – nem kapcsolódtak be.404 Sőt! A szlovákiai magyar kato400 J. Haľko, i. m., 38. old. 401 Tarics Péter szerint pl. „csak a katolikus egyházban több mint 500 paptól tagadták meg a működési engedélyt Csehszlovákia területén, miközben plébániák álltak üresen. A hívekkel igényesebben foglalkozó papokat, ha teljesen el nem távolították hivatalukból, az egyik egyházközségből a másikba üldöztették a hatóságok. A gyermekeiket hitoktatásra beírató szülőket a munkahelyükön zaklatták. S az is előfordult, hogy koholt vádak alapján perbe fogtak egyházi személyeket, akik valamiért nem tetszettek a hatalomnak.” Tarics P., Magyarként a Felvidéken, Budapest, 1994, 48. old. 402 „A hivatalt létrehozó kormányrendeletben a következőket olvashatjuk hatásköréről: ‹Központi hatáskörrel rendelkezik, …törvényhozói, irányítói és ellenőrző tevékenységet gyakorol minden egyházi és vallási ügyben, …az oktatási minisztériummal együtt irányítja a vallásoktatást, jóváhagyja a tanterveket, teljes körű hatáskörrel rendelkezik a vallásoktatás és valamennyi egyházi intézmény fölött, értékeli az egyházi sajtót és a publikációkat.›” J. Haľko, i. m., 173. old. 403 Itt készültek pályájukra az 1989 utáni szlovák politikai élet egyes vezető személyiségei (pl. a Čarnogurský-fivérek, Ivan és Ján). Az illegalitásban működő egyház erejét és szervezettségét mutatja, hogy 1987 decemberében aláírásgyűjtésbe kezdett a vallásszabadság tiszteletben tartása érdekében. A petíciót országos viszonylatban 501 590, Szlovákiában pedig 291 284 személy írta alá. 404 Ellenpéldák is akadnak. 1951 áprilisában 2,5 év börtönre ítélik Burián László nagylévárdi és Szitás Béla búrszentmiklósi katolikus papokat. A vád, hogy internálótáborból megszökött papokat segítettek átjutni Ausztriába. 1951. december 9-én ugyanezért Lénár Károly már 17 évet kapott (1962. augusztus 20-án feltételesen szabadult).

146

likus papság részéről azok, akik részt vettek az Egyházügyi Hivatal által kezdeményezett szliácsi értekezleten (június 14) csatlakoztak az ún. „hazafias papok” mozgalmához. Eközben pedig kemény katolikus-ellenesség érvényesült Csehszlovákiában: a püspökök börtönbe és házi őrizetbe kerültek. 1950. augusztus 29. és 31. között került sor a szlovákiai női szerzetesrendek felszámolására. 1951. szeptember 27–28-án alakult meg a Katolikus Békepapi Mozgalom. A vezetést megtestesítő Összállami Békebizottság főtitkára Záreczky István lett. 1956. október 28-án a még hivatalban levő kassai (Jozef Čársky), nyitrai (Eduard Nécsey), nagyszombati (Ambróz Lazík) és rozsnyói (Róbert Pobožný) püspökök a lengyelországi és a magyarországi változásokra hivatkozva kérték az egyházügyi törvények módosítását. Eredménytelenül.405 Amennyiben azonban a korszak megítéléséhez figyelembe vesszük Paxy László visszaemlékezéseit, akkor egy nagyon ellentmondásos képet kapunk ezekről az évekről. Hiszen minden nehézség ellenére lehetett hittant tanítani és templomot javítani; sőt az állam „költözködési pénzt” is juttatott az áthelyezett katolikus papnak.406 1968. március 21-én – kétségtelenül az érzékelhető csehszlovákiai társadalmi és politikai átalakulások hatására – lemondott a Katolikus Békepapi Mozgalom Elnöksége, amely ezzel gyakorlatilag megszűnt. Március 25-én František Tomášek prágai érsek memorandumban kérte a kormánytól „az állam és az egyház közötti viszony rendezését, többek között a szerzetesrendek és a görög katolikus egyház tevékenységének újbóli engedélyezését, az egyházellenes intézkedések orvoslását és a szabad vallásoktatás lehetővé tételét”.407 1968 áprilisában, az egykori görög katolikus papok és szerzetesek kassai értekezletén, érvénytelenítették az 1950-es eperjesi határozatot, és megfogalmazták az egyház rehabilitálásának az igényét.
405 A korszakkal kapcsolatosan lásd pl. Jozef Hal’ko, „Az 1956-os magyar forradalmi események egyházi visszhangja Szlovákiában a csehszlovák állambiztonsági jelentések tükrében”, in: Szesztay Á. (szerk.) Együtt, Budapest, 2006, 161–175. old.; Kiss József, „1956 ősze Szlovákiában”, Fórum 8, 2006/3, 3-20. old. 406 Lásd Paxy L., Testvérek Krisztusban, Budapest, 1991, 97. old. 407 Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 272. old.

147

A kormány június 13-án hivatalosan is engedélyezte a görög katolikusok működését (205. sz. határozat), sőt gazdasági ellátásukról is rendelkezett (70/1968), ellenben később (1973-tól) újra fenyegetéseknek kitéve kellett élniük. Ebben az időszakban szintén az állami nyomás enyhülését tükrözi a katolikus papok országos konferenciájának (1968. május) résztvevői által megalakított Zsinati Megújulási Bizottság. A szlovákiai és az országos bizottságok tagjai között helyet kapott Bíró Lucián bencés szerzetes is. Október 18-án azonban a Belügyminisztérium elutasította a szervezeti szabályzat jóváhagyását, s ezzel a bizottság gyakorlatilag meg is szűnt. Ez már a kommunista kerékvágásba való államhatalmi visszarendeződést vetítette előre. Novemberben viszont elvben engedélyezték a szerzetesrendek működését. 1971. november 17-én, Prágában, Pacem in Terris néven újjáalakult az 1968-ban felbomlott katolikus békepapi mozgalom. A szlovákiai katolikus egyházi intézményrendszer helyzete elvben 1977. december 30-án rendeződött – a Vatikán ún. „keleti politikájának” is köszönhetően –, amikor VI. Pál pápa hosszas diplomáciai tárgyalások után a nagyszombati apostoli kormányzóságot főegyházmegyei (érseki) rangra emelte, és létrehozta a szlovák római katolikus egyháztartományt (a nyitrai, besztercebányai, szepesi, rozsnyói és kassai alárendelt püspökségekkel). Egyben az államhatárokhoz igazította az egyházmegyék határait is. Ebbe az egyház-geopolitikai rendezésbe értelemszerűen a szlovákiai magyar katolikusok semmiféle igénye nem fért bele, jóllehet ebben az időszakban (1980 körül) a magyar és vegyes nyelvű plébániák száma kb. 235 (28,1%) volt. Mivel a „normalizálódott” helyzetben a pasztorációs mozgástér továbbra is szűk maradt a katolikus papság az építkezésekben és felújításokban élte ki tevékenységi igényét. Ennek eredményeképpen az 1970–1980-as években gyakorlatilag megújultak a plébániaépületek. 1978 februárjában, a Charta ’77 aláírása miatt, őrizetbe vették Gombik Róbert szenci káplánt, majd 7 évre eltiltották a papi tevékenységtől. 1984. október 10-én a szlovák hatóságok „lázításra tett előkészület” miatt eljárást indítottak „Németh Mátyás hárskúti plébános

148

ellen, mivel otthonában egy házkutatás alkalmával nagy mennyiségű vallásos irodalmat találtak. A Rozsnyói Járásbíróság, 1985. május 14-én, kétéves felfüggesztéssel egyévi feltételes szabadságvesztésre” ítélte, és egy évre megvonta tőle a papi tevékenység végzésének engedélyezését.408 1988. március 25-én (vagyis Gyümölcsoltó Boldogasszony napján) „a szlovák katolikus ellenzék František Mikloško kezdeményezésére gyertyás tüntetést [szervezett] Pozsonyban az emberi jogok és a vallásszabadság be nem tartása, valamint az üresen álló püspöki székek betöltésére tett vatikáni javaslat csehszlovák részről történt elutasítása elleni tiltakozásul”. A kb. 3-4 ezer fős tömeget a rendőrség erőszakkal (vízágyú, könnygáz, gumibot) szétverte.409 A tüntetést követően került sor Jan Sokol püspökké szentelésére (június 12-én). Ez alkalomból Paxy László – a magyar katolikus papság és hívők nevében – egyetlen mondatban magyarul is köszöntötte, amire epés hangú levelet kapott, a főpapnak címezve: „Excellenciás Úr! Őszinte szívből gratulálunk Önnek a nagyszombati főegyházmegye püspökévé való kinevezése alkalmából. Elsősorban Isten áldását, jó egészséget, szerencsét, örömöt és sikert kívánunk. – De most más ügyben írunk Önnek. Nagy keserűséggel vettük a hírt, hogy az Ön felszentelésén az egyházfai plébános magyarul beszélt. Amennyire tudjuk, Szlovákiában magyarok nincsenek. Azokat, akik magyar nemzetiségűeknek vallották magukat, 1946-ban kitelepítették. A többiek reszlovakizáltak. A jelenlegi szlovákok ellen irányuló soviniszta politikát a tanítók és papok folytatják, akik, mint látható, még hivatalos teret is kapnak erre. Kár. Odaadással” (olvashatatlan aláírás). – (A lap alján) „Tudomásulvételül: Paxy László, Egyházfa. Az Ön feladata híveit szlovákul tanítani. Hogyha ezt megtanulhatta a budapesti érseki helynök [vagyis Bárdos Ferenc, aki szlovák nyelven köszöntötte Sokol érseket], Ön miért nem tette? A Duna és a Tátra között legszebben csak a szlovák szó hangzik. Máskülönben ugyanaz vár önökre, mint az önökhöz tartozókra Romániában.”410
408 Uo., 395. old. 409 Uo., 417. old. 410 Paxy L., i. m., 152–153. old.

149

Jan Sokolt azonban csak 1989. szeptember 9-én iktatták be a nagyszombati érseki és a szlovákiai prímási tisztségbe. Mindez már a változás előszeleként is értelmezhető (novemberben tört ki a „bársonyos forradalom”). 1989. december 7-én feloszlott a kommunista rendszert támogató, és az államhatalom által támogatott, Pacem in Terris papi mozgalom. Az egyház – és az ország – életében egy új korszak volt kibontakozóban. Összességében azt lehet mondani, hogy a kommunizmus alatt a szlovákiai magyar katolikus szellemi élet egyszerűen elsorvadt, beszorult a liturgiába, hiszen magyar nyelvű katolikus sajtót nem engedélyeztek, s a könyvkiadás is kimerült a liturgikus kiadványokban. A szlovák egyházi hatóság pedig – amelyet lefoglalt az állammal való konfrontáció – közömbös maradt a magyar katolikusok problémáival szemben. Ugyanakkor ténylegesen nem ismerjük, hogy a magyar katolikus papok hogyan viszonyultak egymáshoz, a szlovák papokhoz, illetve a felső vezetéshez. b) A református egyház Református viszonylatban a kommunista hatalomátvétel egyben a szlovák vezetésű Szervező Bizottság térvesztését is jelentette, amelynek voltak bizonyos kötődései a Demokrata Párthoz. A teljhatalom megingásának első jeleként értelmezhetjük azt az 1948. március 18-i állásfoglalást, amely a pozsonyi tiltásra reagálva kifejtette, hogy az egyházi alkotmány értelmében az istentiszteleti nyelv megválasztása az egyházközségek hatáskörébe tartozik. Ezzel burkoltan ugyan, de mégis az egyházi autonómia durva megsértésére világított rá. 1948. május 15-én „a Kalvínske hlasy közlése szerint 1945 óta a magyar istentiszteleti nyelvet a református egyház 14 gyülekezetében ‘önként’, Kassa környékén pedig további 11-ben a Szervező Bizottság utasítására változtatták szlovákra, s a 136 református vasárnapi iskola közül 118-ban folyik magyarul, 18-ban szlovákul az oktatás. Az egyháznak 9 egyházmegyéje (6 magyar, 3 szlovák), 208 anyaegyházközsége (169 magyar, 28 szlovák, 10 vegyes), 82 leányegyházközsége (67 magyar, 12 szlovák, 3 vegyes) és 46 fiókegyházközsége (36 magyar, 10 szlovák) van.”411
411 Popély Á., i. m., 143. old.

150

1948. július közepén az istentiszteleti nyelv miatt a szervező bizottság elnöksége összeütközésbe került a járási nemzeti bizottságok akcióbizottságaival – jóllehet ekkor már (a kommunista párt érdekeinek megfelelően) napirenden volt a magyar kisebbség helyzetének a rendezése.412 1948. október 1-jén kántor-katechetikai iskola nyílt Kassán, szlovák és magyar oktatási nyelvvel. Ez már egyértelműen az átalakuló helyzetről és az átrendeződő erőviszonyokról árulkodott, annál is inkább mivel Csehszlovákia és Magyarország ugyanazon (szovjet) politikai táborba tartozott, ahol a kapcsolatokban a „barátság” volt a mérvadó. 1949. március 15–16-án, a református lelkészek komáromi általános konferenciáján, Andrej Maťasík, a Szervező Bizottság nevében, új zsinati választások kiírását jelentette be. A szeptemberben megválasztandó új egyházi Zsinatnak feladata lesz az új alkotmány kidolgozása. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy az eseményeket ténylegesen már nem a Bizottság irányítja. Galambos Zoltán komáromi lelkipásztor vezetésével azonnal megalakult az Országos Református Lelkészegyesület. 1949 júliusában – miközben folyt a katolikusok és az államhatalom konfrontációja – a református egyház elégedettségét fejezte ki a készülő új egyházügyi törvények kapcsán, amely a református egyházat egyenjogúsította a többi egyházzal. Ennek eredményeképpen most már a magyar nemzetiségű lelkészek is kaphattak állami fizetést; és lehetőség nyílt a prágai Comenius Teológiai Fakultáson is tanulni. Később a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház két tanszéket kapott a fakultáson, aminek köszönhetően a diákok képzésük ideje alatt magyar előadásokat is hallgathattak. A változás jeleként, 1949. november 30-án, a református egyház hivatalos lapja, a Kalvínske hlasy, magyar nyelvű mellékletet indított. A protestáns – köztük a református – egyházak vezetői 1950. február 10-én Viliam Široký miniszterelnök előtt tették le az egyházügyi törvények előírta hűségesküt.
412 1948. július 8-án Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Elnöksége jóváhagyta a magyarok helyzetének rendezéséről szóló alapelveket. Ez pl. a magyar nyelvű oktatást is tartalmazta.

151

1950. december 28-án Poprádon megalakult az Alkotmányozó Zsinat. 1951 júliusában elindult a Kálvinista Szemle, a református egyház magyar nyelvű hivatalos lapja. Ez hatalmas változást jelentett a II. világháború utáni évekhez képest, amikor is minden szlovák irányítás alatt állt. 1951. augusztusában, a pozsonyi zsinati ülésen került elfogadásra az a keretalkotmány, amely meghatározta a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház létének jogi alapjait – és amelyet az Egyházügyi Hivatal is elfogadott (október 22.). Az alkotmány értelmében az egyház egy hattagú elnökség irányítása alá került, amelynek tagjai voltak a püspök (Ján Tomašuľa) és a világi elnök (Vojtech Ozorovský), valamint azok 2–2 helyettese. Ezen utóbbi poziciókba már magyarok kerültek. Ily módon a református egyház csendesen és módszeresen valósította meg a vezetőváltást. Ugyanakkor – az állami igényeknek megfelelően – megszűnt az egyház belmissziós tevékenysége. 1951. december 5-én került megválasztásra az egyház legfelsőbb törvényhozó szerve, a Zsinati Tanács. Határozata értelmében a magyarországi új énekeskönyv szlovákiai kiadásában a magyar himnuszt a csehszlovákkal helyettesítették. 1952. március 20-án a Zsinati Elnökség, eleget téve az állami utasításnak, felfüggesztette az Országos Református Lelkészegyesület működését. 1952. augusztus 21-én a lévai zsinat meghatározta a hét új egyházmegye határait és megnevezéseit (a régieket az államhatalom feudális maradványnak ítélte): pozsonyi, dél-nyitrai, észak-nyitrai, besztercebányai, nyugat-kassai, kelet-kassai, eperjesi. Ezek összhangban voltak az új állami közigazgatási elnevezésekkel. Ennek következtében új egyházmegyei tisztújító választásokat szerveztek (1953. január). 1953. szeptember 29-én, a pozsonyi zsinati ülésen, Varga Imre rimaszombati lelkészt 6 évre püspökké választották.413 A tiszt413 1951-ben Varga Imre, mint zsinati alelnök, azzal magyarázta a református egyházi belmisszió megszűntetését, hogy az hétköznapokon akadályozta a mezőgazdasági munkavégzést, és figyelmeztetett minden lelkészt, hogy törvénysértést követnek el, ha szolgálati helyükön kívül evangelizációban (missziós munkában) vesznek részt.

152

séget egészen haláláig viselte (1980. december 10-ig).414 Az első püspökhelyettes Juraj Gazdovič, a világi elnök (főgondnok) pedig Csáji Bertalan lett. Ezzel gyakorlatilag befejeződött a „nemzeti” hatalomváltás az egyházban. 1960. március 10-én a nyitrai zsinati ülés 6-ról 12 évre növelte a tisztségviselők megbízatási idejét. Újra Varga Imre lett a püspök, Csáji Bertalan pedig a főgondnok.415 A szlovák Ján Čontofalský itt már csak a második püspökhelyettesi tisztet kapta meg. Mintha a pártállam hatalmi modelljének begyűrűzését észlelhetnénk az egyházban. 1961-ben a református egyháznak 203 anyaegyházközsége (163 magyar, 23 szlovák, 17 vegyes nyelvű) és 107 leányegyházközsége volt. Ezekben 155 lelkipásztor teljesített szolgálatot. 1963-ban megjelenhetett a magyar énekeskönyv és a konfirmációs Káté. 1968. január 1-jétől Varga Imre püspök lett a Kalvínske hlasy és a Kálvinista Szemle főszerkesztője is. 1968. április 10-én a református egyház vezetése a demokratikus folyamatok támogatásáról biztosította a prágai és a pozsonyi pártvezetést. Ugyanakkor – a katolikusokkal és az evangélikusokkal ellentétben – semmi kifogásolni valót nem talált az 1949-es egyházügyi törvényekben. Hiszen azok teremtették meg a református egyház egyenjogúságát a többi egyházzal. 1968. május 2-án „a református egyház szlovák lelkészei Ján Čontofalský püspökhelyettes által kezdeményezett nagymihályi találkozójának résztvevői A szlovák lelkészek rezolúciója címmel beadvánnyal [fordultak] az egyház Zsinati Elnökségéhez, amelyben többek között egy önálló szlovák egyházmegye létrehozását és a szlovák nyelvű egyházi lap szerkesztésének a szlovák egyházmegyébe való áthelyezését” kérték.416 Kérésüket a Zsinati Tanács elutasította (június 20). Elgondolkodtató a párhuzamosság (és a mentalitásbeli azonosság) a magyar református és a szlovák
414 1959-ben a Református Világszövetség alelnöke lett. Ennek fényében mindenképpen megérdemelné azt vizsgálni, hogy a kommunista országokból származó és a nemzetközi egyházi szervezetekben tisztséget betöltő személyek milyen tevékenységet fejtettek ki, milyen szellemiséget és érdekeket jelenítettek meg –, illetve feltárni, hogy ki manipulált kit? 415 1972-ben szintén újraválasztották őket. 416 Popély Á., i. m., 277. old.

153

katolikus egyházi vezetés magatartása között! De még ennél is elgondolkodtatóbb a magyar református egyház belesimulása a visszarendeződő kommunista államrendszerbe. 1970. december 1-jén ugyanis a komáromi zsinat már elítélte a szlovák lelkészek 1968-as rezolúcióját, és „testvéri üzenetet” intézett a gyülekezetekhez, mintegy megelégedéssel nyugtázva, „hogy az egyház szlovák és magyar hívei a válságos 1968-as és 1969-es évek során bizonyságot tettek ‘szoros együvé tartozásukról’.”417 Ezt követően az aláírók visszavonták a rezolúciót. 1984. május 4-én Horváth Zsigmond komáromi lelkész lett a püspök, aki 1972 óta volt első püspökhelyettes; 1981 februárjától pedig már de facto is betöltötte a lelkészi elnök tisztségét. Főgondnokká Takács Zoltánt választották.418 1988. június 28-án a komáromi zsinat rendkívüli jelölő ülése Mikó Jenő pozsonyi lelkipásztort püspökké választotta. Megválasztását a hatóságok 1988. december 15-én hagyták jóvá. Ennek következtében a püspöki székhely Pozsonyba költözött, miközben a hivatal és a Zsinat Elnöksége továbbra is Komáromban maradt. 1989. november 29-én a református lelkészek pozsonyi országos konferenciájának résztvevői támogatásukról biztosították a csehszlovákiai egyházak és vallási közösségek vezetőinek rendszerváltást és teljes vallásszabadságot sürgető brünni nyilatkozatát (november 27.). Ugyanakkor kérték az elkobzott egyházi vagyon legalább részleges visszaszolgáltatását, a meghurcolt lelkészek rehabilitálását, egy független lelkészegyesület létrehozását, illetve Tőkés László erdélyi református lelkész támogatásának a kinyilvánítását. A kommunista korszak évtizedeit összegezve azt lehet mondani, hogy az intézmény- és politikatörténeti eseményeket leszámítva a magyar katolikusok, reformátusok és evangélikusok belső egyházi életéről, közösség- és identitásmegtartó tevékenységéről gyakorlatilag nem rendelkezünk információkkal. Ellenben az jól körvonalazódik, hogy az egyházak többnyire sodródtak az eseményekkel, és a társadalomban, illetve a politikai hatalmi szférában
417 Uo., 319. old 418 Takács Zoltán a rendszerváltás után elvégezte a budapesti református teológiát, és 1997-ben (70 évesen) le is doktorált. Lásd L. Erdélyi Margit–Peres Imre (szerk.), Gaudium et Corona. Tanulmánykötet ThDr. Ing. Takács Zoltán, PhD. tiszteletére 80. születésnapja alkalmából, Selye János Egyetem, Tanárképző Kar, Komárno, 2007.

154

zajló folyamatokra reagáltak. Az azonban mindenképpen figyelemre méltó, hogy az 1968-as demokratizálódási folyamat ismét felszínre hozta a szlovák nacionalizmust és magyarellenességet. Ez tanulságul és figyelmeztetőül szolgálhatott volna a rendszerváltás időszakában. 1969. január 1-jén Csehszlovákia szövetségi állammá alakult át. Bizonyos értelemben új korszak kezdődött az ország életében. Ellenben továbbra sem lehetett túlzottan vallásosnak lenni, s nem volt tanácsos szabadon gondolkodni, illetve önálló véleményt alkotni. Különböző eszközökkel és módon gyakorlatilag tovább folyt az egyházak üldözése és zsarolása, a vallásos élet akadályozása – egészen a rendszerváltásig.

4. Jugoszlávia Titónak – aki 1980-ban bekövetkezett haláláig Jugoszlávia tényleges vezetője volt – az el nem kötelezettség hangoztatásával (vagyis a balkáni rafinéria magas szintű alkalmazásával) sikerült megtéveszteni az egész világot. Pedig ha az államhatalomnak a valláshoz való viszonyulását nézzük, akkor nyilvánvalóvá válik a rendszer igazi természete. A jugoszláv egyházpolitikát ugyanis az antiklerikalizmus és az elnyomás jellemezte. Az elsődleges célkitűzés a vallásos élet leépítése, elsorvasztása volt. Annál is inkább, mivel első időben a kommunista államhatalom meg volt győződve arról, hogy a vallás rövid időn belül mintegy magától megszűnik. Erre természetesen nem került sor. Az egyházellenesség örve alatt azonban sikerrel építették le a magyar kisebbségi intézményrendszert is – aminek eredményeképpen a magyarság fizikai és kulturális léte teljes mértékben állami monopóliumba került. A közéletből és a társadalomból kiszorult ‘magyar’ egyházak, illetve a kisebbségi elit-értelmiség között egyfajta távolságtartás alakult ki.419 Hiszen az egyházak szerepe a hitéletre és az egyházi
419 „Jugoszláviában (is) csak párttagok tölthettek be vezető állásokat, s a párttagsággal összeegyeztethetetlen volt a vallásgyakorlás, de még állásukból is elbocsátották azokat, akik templomban esküdtek, vagy egyházi tevékenységben, rendezvényen vettek részt.” Arday L., Magyarok a Délvidéken, Budapest, 2002, 39. old.

155

szolgáltatásokra korlátozódott. Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy magyar egyházi viszonylatban mindvégig gondot jelentett a magyar egyházi személyzet (papok, lelkészek) utánpótlása. 1953 után elkezdődött az egyházakat és a vallási életet érintő megszorítások fokozatos feloldása.420 1965-től pedig kifejezetten liberalizációról beszélhetünk,421 amelyet egy újabb megszorításokkal terhelt időszak (1972–1982) követett.422 Ekkor lépett életbe az 1974-es új alkotmány, amely az egyházak és a vallás megítélésén lényegében semmit nem változtatott.423 Ellenben minden reformpróbálkozás ellenére – Tito halálát követően – beindult a jugoszláv rendszer leépülési folyamata, amely egyúttal a nagyobb szabadság és az új lehetőségek irányába mutatott. Ennek tudható be, hogy a Vajdaság két katolikus egyházmegyéje – a szabadkai (Bácska) és a nagybecskereki (Bánát) – pl. magyar püspököket kapott.424 Addig ugyanis a horvátok (pontosabban bunyevácok) uralták a vajdasági (és szerbiai) római katolikus egyházi vezetést. Bácskában, 1989 júniusában, Pénzes János, Bánátban pedig, 1988 februárjában, Huzsvár László lett a püspök.425 Jugoszlávia végül véres háborúkban esett szét – végérvényesen.426

420 Pl. az 1962–63-as tanévben kezdte meg működését a szabadkai Paulinum, mint Püspökségi Gimnázium és (kis)Szeminárium. 421 VI. Pál pápa ebben az időszakban, 1968 januárjában, alakította meg a szabadkai püspökséget. Első püspöke Zvekanovic Mátyás lett, aki 1956 és 1958 között Lajco Budanović segédpüspöke, majd utódja volt a Bácskai Apostoli Kormányzóság élén. 1991. április 21-én hunyt el. 422 1971 decemberében VI. Pál Jung Tamást kinevezte ugyan a Bánáti Apostoli kormányzóság kormányzójává és címzetes püspökké (1972 februárjában fel is szentelték), ellenben magát a püspökséget már nem sikerült felállítani. 1971 előtt a kormányzói feladatokat lényegében a belgrádi érsek, Gabriel Bukatko, látta el. 423 Lásd Paul Mojzes, Religious Liberty in Eastern Europe and the USSR Before and After the Great Transformation. (East European Monographs), Boulder, Colorado, 1992. 424 Ez szintén azt bizonyítja, hogy a Vatikán püspökkinevezési gyakorlatának politikai dimenziója is van. A vajdasági egyházmegyék lényegében Jugoszlávia széthullásának előestéjén kaptak magyar püspököket (addig nem!), mert ez a megoldás mindenképpen elfogadhatóbbnak tűnt a szerb hatóságok számára, mint pl. horvát főpapok kinevezése, ahogy az szokásban volt Jugoszlávia egész fennállása idején. 425 Huzsvár püspököt, 2008 áprilisában, Német László, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia addigi titkára váltotta fel az egyházmegye élén. Erdő Péter bíboros 2008. július 5-én szentelte püspökké. 426 Lásd pl. Kocsis Károly, Egy felrobbant etnikai mozaik esete. Az etnikai konfliktusok történetiföldrajzi háttere a volt Jugoszlávia területén, Teleki László Alapítvány, Budapest, 1993.

156

Összegzés Egy kezdeti, nyílt és véres, egyházüldözési időszak után a bolsevik kommunista államhatalmak alapstratégiája az egyházak belülről történő bomlasztása lett, elsősorban olyan papok révén, akik valamiféle (többnyire anyagi vagy pályafutási) előnyökért készek voltak együttműködni a rendszerrel és kiszolgálni azt (besúgók és békepapok). Mindez – helytől és időtől függően eltérő mértékben ugyan, de – érvényes a magyar egyházakra is. Ugyanakkor általános volt a szerzetesrendek felszámolása, a bebörtönzések, az egyházi tulajdon kisajátítása, a vallásos sajtó és könyvkiadás betiltása vagy erőteljes korlátozása, a szellemi élet elsorvasztása, az egyházak kiszorítása az oktatásból. A magyar kisebbségek viszonylatában ez egyben azt is jelentette, hogy veszélybe került még az a maradék önálló intézményes hálózat is, amely a két világháború között mentes maradt az adott nemzetállam közvetlen befolyásától és irányításától. Ilyen körülmények között a vallásellenesség és osztályellenesség mindenképpen etnikai/nemzeti dimenzióval is feltöltődött. Az ideológiai alapú megosztottság – és annak államilag generált folyamatos fenntartása és erősítése – végeredményben a kisebbségek sokszoros megosztottságát eredményezte. A félelem, a bizonytalanság és az általános bizalmatlanság légkörében, pedig mindenki mindenkinek az ellenségévé vált. Talán ez a totális társadalmi ellenőrzést megvalósítani igyekvő bolsevik kommunizmus legmaradandóbb – máig kiható – hozadéka: az erkölcsi és társadalmi értékrendvesztés eredményeképpen kialakult széttöredezett, illetve az intellektuálisan és ideológiailag kiszolgáltatott, érzelmektől irányított társadalmak. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a bolsevik rendszer amoralitásra és a mindennemű felelősségvállas elhárítására szocializálta az egyént.

157

VII. 1990-től napjainkig: a modernitás és a demokrácia kihívásai
427

Közép-Kelet-Európa egyházai és vallási közösségei – a társadalmakhoz hasonlóan – nem voltak felkészülve a rendszerváltásra.428 Annál is inkább, mivel teljes mértékben kimaradtak abból a rendszerátalakítási folyamatból, amely végül is a politikai, gazdasági, pénzügyi és társadalmi hatalom újraelosztásához vezetett. Közvetlenül a rendszerátalakulások után azonban – egészen különös módon – politikailag és társadalmilag egyaránt felértékelődtek az egyházak, illetve a különböző vallási közösségek. Azt is lehetne mondani, hogy valamiféle legitimációs szerepkörbe kerültek, ami gyakorlatilag máig megmaradt. Politikai pártok és politikusok egyaránt keresni kezdték a támogatásukat, és ugyanakkor a támogatásukról biztosították őket. Hiszen az egykori kommunista politikus a kommunizmussal való szakítását a leghatásosabban a nyilvános vallásgyakorlással tudta bizonyítani. Mintha a második világháborút követő és ‘demokratikus’ választásnak álcázott, kommunista hata427 Erre vonatkozóan lásd Zombory Máté–Niedermüller Péter–Horváth Kata – Oblath Márton (szerk.), Sokféle modernitás. A modernizáció stratégiái és modelljei a globális világban, L’Harmattan, Budapest, 2009. 428 „A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő ‘átmeneti’ helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen értelmiségi nemzedékek egész sora nőtt fel úgy a totalitarizmus időszakában, hogy nem szerezhetett áthagyományozott ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról.” Cseke P., Paradigmaváltó erdélyi törekvések, Kolozsvár, 2003, 9. old. Egyházi vonatkozásban lásd „Az egyházak kisebbségben”, Regio 2, 1991/3, 140-165. old.; valamint „Az egyházak Közép-Európában”, Egyházfórum 24 (10. új) évf., 2009/4, 4–11. old.

159

lomátvétel megfordított színjátéka ment volna végbe. A kibontakozó polgári demokrácia és liberális piacgazdaság keretei között úgy tűnt nem elégséges a puszta választási győzelem: a tényleges legitimitáshoz kell az egyházi támogatás és erkölcsi értékrendazonosság felmutatása is. Ez a folyamat a magyar kisebbségi közösségekben is lejátszódott; az egyes országok biztosította keretek és lehetőségek közepette. Hiszen a kisebbségvédelmet első időben/időktől monopolizáló – és ma már kontraszelekcióval önmagát mentálisan újratermelő – kisebbségi vezetői réteg szintén az adott pártállami hatalmi struktúrákból került ki, illetve abban az ideológiai és politikai kultúrájú közegben szocializálódott. Ilyen körülmények között érthető, hogy legitimáció szempontjából elengedhetetlenül szüksége volt a megnyomorított és megalkuvásokra/vértanúságra kényszerített egyházakra – akik viszont felemelkedésük támogatását remélték viszonzásul.

1. Románia Ideológiai ateizmusa ellenére a bolsevik kommunizmus Romániában egyáltalán nem szüntette meg az egyházak társadalmi szerepét. Annyira nem, hogy a Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében a nemzeti-kommunista pártállam az ortodox egyházszervezetet is bevonta a társadalom ellenőrzésébe, arról nem is beszélve, hogy a román ortodox egyház teljes mértékben kiszolgálta a nacionalista rendszer propaganda igényeit, mind belföldi, mind pedig külföldi vonatkozásban.429 Az akkor megszerzett társadalmi (és nemzetpolitikai) szerepet az ortodox egyház a rendszerváltás után is megőrizte, és meg is növelte.430 Ezt legbeszédesebben a csíkszeredai székhellyel 1994-ben felállított, Hargita és Kovászna megyékre kiterjedő, román ortodox egyházmegye fejének, Ioan Selejan püs-

429 Lásd pl. Jakab Attila, „Vallás és nacionalizmus”, Pro Minoritate 6, 1997/3–4, 170–185. old. 430 2008-ban pl. a román szenátus jogügyi bizottsága kivonta az egyházi személyeket a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) által vizsgálható személyek köréből. Ez azt jelenti, hogy egyházi tisztségviselő átvizsgálását csakis az illető felekezet illetékesei kérhetik. A jelek szerint erre egyedül a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben van hajlandóság.

160

pöknek az érseki rangra való emelése bizonyítja.431 A püspökség fennállásának 15. évfordulójával egybekötött ünnepélyes beiktatáson, amelyet maga Daniel pátriárka432 celebrált, számos bukaresti politikus mellett megjelent mindkét román kormánypárt elnöke is: Emil Boc (Demokrata Liberális Párt) és Mircea Geoană (Szociáldemokrata Párt). Az ünnepséget csupán az árnyékolta be, hogy az ortodox egyházi törvények értelmében egy püspökséget csak 300 év működés után lehet érsekséggé átminősíteni. Így a Székelyföldön egyelőre egyházilag nem igazán indokolható újabb román ortodox püspökségek megalapítása. A politika és a vallás összefonódásának befolyása alól maga az erdélyi magyarság sem tudta (és még ma sem tudja) teljesen kivonni magát.433 Pedig elsősorban abban lett volna érdekelt, hogy Románia minél előbb egy államegyháztól mentes, decentralizált, a sokféleséget elfogadó és tiszteletben tartó, polgárosult társadalommal rendelkező demokratikus európai országgá váljon. A kisebbségi érdekvédelem markáns előtérbe helyezésével azonban nem teremtődött meg a magyarságnak, mint közösségnek, a tényleges beágyazódása az ország (nagyon lassú) demokratizálódási folyamatába. Ennek eredményeképpen a magyar kisebbség a saját maga szintjén tulajdonképpen leképezi az ország társadalmi berendezkedését, mentalitását és politikai kultúráját. Passzívan és lemaradva sodródik az országban zajló folyamatok mentén anélkül, hogy azokra bármiféle befolyással is lenne. Ezt nagyszerűen
431 15 év alatt Selejan püspök 130 ortodox templomot újított fel, 30 újat épített, és 6 kolostort alapított; az államtól megszerzett vagyonról (ingatlanok és földbirtok) nem is beszélve. Román nemzetpolitikai szempontból kétséget kizáróan rászolgált az érseki címre! Selejan püspök tevékenységére és az állami támogatásokra vonatkozóan lásd Jakab Attila, A pluralitás vonzáskörében. Csíkszereda történelmi, társadalmi és vallási mikroszociográfiája. (Műhelytanulmány, 13), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2005, 32–34. old. Ezzel szemben a Csíkszeredában helyben lakó magyar római katolikus gyulafehérvári segédpüspök jelenlétének csupán szimbolikus jelentősége van, hiszen ez egyházjogilag valójában nem jelent semmit. Tényleges katolikus püspökség felállítására ugyanis egyedül a Vatikán jogosult. Erre pedig, a jelen körülmények között, semmi esély, hiszen a felek (a Szentszék, illetve a román állam) geopolitikailag semmiképpen nem érdekeltek a felállításban. 432 A nyugati közvélemény – és áttételesen a döntéshozók – szimpátiáját megnyerni hivatott kapcsolatépítő háttérdiplomácia nagyszerű példája Daniel pátriárka legújabb könyve: Patriarche Daniel de l’Église orthodoxe roumaine, La joie de la fidélité. Précédé d’un entretien avec Hyacinthe Destivelle, o.p., Les Éditions du Cerf & Istina, Paris, 2009. 433 Az RMDSZ 1993-as programjában szerepelt pl. az egyházak állami szubvenciója, és az egyházi szolgálatban állók állami fizetése. Mindez azt mutatja, hogy a bizánci modell és gondolkodásmód mély hatást gyakorolt az erdélyi magyarságra és annak „elit”-jére. Lásd Bárdi N. – Éger Gy. (szerk.), Útkeresés és integráció, Budapest, 2000, 106–107. old.

161

tükrözi az a tény, hogy az ún. „történelmi” magyar egyházak soha nem szorgalmazták és lényegében nem is támogatják a modern liberális/republikánus társadalmi és politikai eszméket (pl. laicitás, állam és egyház szétválasztása434). Első időben mindez az egyházak (különösképpen a katolikus egyház) és az RMDSZ összefonódásában nyilvánult meg, mely végeredményben máig időszerűnek mondható.435 A sajátos – az államcsíny fogalmát is kimerítő – erőszakos román rendszerváltás436 és posztkommunista berendezkedés jó egy évtizeddel kitolta a társadalom tényleges demokratikus modernizálódásának kezdetét, amely egyidőben a globalizáció hatásainak
434 Lásd Jakab Attila, „A laicitás kilátásai Közép-Kelet-Európában”, Egyházfórum 19 (5. új) évf., 2004/3-4, 13–16. old. 435 Ennek egyik igen beszédes példája a döbbenetesen korlátolt egyháztörténeti ismeretekről tanúbizonyságot tevő deményházi plébános, Rózsa Gáspár, protestánsellenes kirohanása, aki közben hívei nevében is teljes lojalitásáról biztosította Markó Bélát. Lásd pl. Szucher Ervin, „Kampányoló plébános”, Krónika 2008. november 26. Mindehhez előzményként érdemes tudni, hogy a 2008. november 13-án kelt körlevelében (1675/2008) Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek ekképpen fogalmazott: „Mint mindig, azt kérjük kedves Híveinktől, hogy menjenek el a szavazásra és lelkiismeretük szerint olyanokra adják szavazatukat, akiről tudják, hogy egyházunk és népünk érdekeit védik, az egységet ápolják”, vagyis az RMDSZ jelöltjeire. A magyar evangélikusok mindezt sokkal nyíltabban és világosabban fogalmazták meg. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke, és Pál Gyula, egyházkerületi másodfelügyelő, a következő felhívást tette közzé: „Ne engedjük, hogy mások döntsenek helyettünk, sorsunkról, ezért november 30-án menjünk el szavazni. Felkérem szeretettel híveinket, testvéreinket, minden felelősen gondolkodó magyar embert hogy ne hagyják ki ezt az alkalmat és vasárnap szavazzanak bizalmat az RMDSZ-nek, az erdélyi magyarság érdekképviseletének. Minden egyes leadott szavazat fontos, minden egyes leadott szavazatra szükség van, hogy az ország törvényhozásában érvényesíteni tudjuk törekvéseinket, elképzeléseinket és akaratunkat. Ezek a döntések teljes közösségünket érintik, ennek jelenét, jövőjét határozzák meg. Tegyünk hát saját jövőnkért, döntsünk mi magunk és menjünk el szavazni. Erős vár a mi Istenünk!” (www.rmdsz.ro/hirek.php?hir=1074) (Letöltés: 2009. október 22.). Időközben azonban Tőkés László és Markó Béla politikai szövetséget kötött, s ezzel fátyol borult az elmúlt évek siralmasan alacsony színvonalú politikai csatározásaira, amelynek központi eleme az egymás kölcsönös lejáratása volt. 436 Erre vonatkozóan ma már könyvtárnyi irodalom született. Lásd Stelian Mândruţ, „Revoluţia din decembrie 1989, în istoriografia română şi străină (Bibliografia selectivă 1990--2005)”, Memorial 1989, 2007/1. Sokatmondó, hogy a túlfűtött 1989 decemberi hangulatban Jakab Antal püspök megőrizte a hidegvérét, és kivárt. Ő volt egyébként az egyetlen egyházi méltóság, aki nem küldött táviratot és nem gratulált az „eredetien román demokrácia” felépítését meghirdető Nemzeti Megmentési Front Tanácsának, élén az elsővonalbeli – de „kegyvesztett” – kommunista Ion Iliescuval. Papjait gyorsan és határozottan eltiltotta a politikai, közéleti szerepvállalástól. Ellenben rendelkezett a minden felől érkező – sok esetben kaotikus helyzeteket teremtő – segélyszállítmányok elosztásában való segédkezésről. Ennek érdekében 1990. február 10-én elrendelte a Caritas megalapítását. Lásd Varga G.–Vencser L., Megalkuvás nélkül, Budapest, 2009, 190–200. old. A születő román demokrácia egyik eredeti vonásaként értékelhető, hogy az államhatalom nehezményezte, hogy a Szentszék a személyek előzetes egyeztetése nélkül nevezett ki katolikus püspököket 1990. március 14-én. Másik példa a sajátságosan „eredeti” román demokráciát illetően annak a magyar nyelvű oktatáshoz való kezdeti viszonyulása. Ezt érzékelteti Bárdi N.–Éger Gy. (szerk.), Útkeresés és integráció, Budapest, 2000, 122–123, 142–147. old.

162

erőteljesebb érvényesülését is jelentette. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy 2000-ben Tomka Miklós, az Erdélyben végzett vallásszociológiai kutatásainak eredményeképpen, még mindig olyan megállapításokra jutott, amelyek a vallás, és ezen belül is a katolicizmus, közösségi fontosságát és szerepét domborították ki a romániai magyar kisebbség életében: „a vallás látható, megfigyelhető jelenléte – írta –, illetve a vallásos hit és látásmód Erdélyben általánosabb, mint Magyarországon és Európa legtöbb más országában”; „mind az élet és a szenvedés értelmesnek tartásában, mind a munkában, az emberi viszonyokban és a politikai beállítottságban Erdélyben többen tartják fontosnak a vallást, mint Magyarországon,” „Erdély magyarságának többsége társadalmi kérdésekben számít a katolikus egyház nyilvános megszólalásaira és a jelenleginél több egyházi intézményt igényelne,” „a hagyományosból a modern társadalomba való átmenet idején, azaz napjainkban, az egyház első és legalapvetőbb feladata közösségteremtő küldetésének tudatosítása és megvalósítása”.437 Az azóta eltelt időszakban ez a kép nem csupán árnyalódott, de szinte mondhatni gyökeresen megváltozott. Időközben ugyanis a magyarság különböző (ideológiai, felekezeti) törésvonalak mentén széttöredezett, egyfajta apátiába süllyedt, s a politikai és személyes ellentéteken alapuló megosztottság(ok) mára, már-már mondhatni, szakadékká mélyült(ek). Mindennek hátterében nem nehéz felfedezni az erdélyi magyarság számbeli csökkenését438 – amely fokozott szórványosodást eredményez, az asszimiláció irányába
437 Gereben F.–Tomka M., Vallásosság és nemzettudat, Budapest, 2001. Ebben a vonatkozásban érdemes lenne elmélyültebb kutatásokat végezni. Kiindulópont és összehasonlítási alap lehetne Balázs Ferenc unitárius lelkésznek az 1930-as években tett megállapítása, amely szerint pl. a székelyföldi magyar ember szociológiailag vallásos ugyan, de számára erkölcsi tartást, magatartást és értékrendet biztosító hite és meggyőződése nincs. Számára „az Isten az oka végeredményben mindennek. Tőle jön az áldás, a szerencse, a földnek termése, az egészség. De a rosszat is ő viszi végbe. Az életben mindent, ami elérhetetlen, kegyetlen és gonosz: az Isten akarja. Hogy valakinek a tehene elpusztult, a vetését a jég elverte, az édesapja meghalt fiatalon s a felesége kilenc gyermeket szült, az mind az Isten akarata. Az Isten felöltötte a Sors arcát, s a magyar embert csak az menti meg a gonoszat is művelő Isten káromlásától, hogy hite gyökere a Sorsban, az Isten akaratában való tökéletes megnyugvás. – Meg kell nyugodnunk Isten akaratában! Ő adta, ő vette el, ő tudja, miért. – Alázatos tudatlansággal nem kutatja a szenvedések okát. Minden úgy van jól, ahogyan van.” Balázs Ferenc, A rög alatt, Marosvásárhely, 1998, 118–119. old. 438 Veres Valér, „A romániai magyarság létszámcsökkenésének okai a 20. század utolsó negyedében”, Korunk 2002/február. A cikkben statisztikai táblázatok és grafikonok teszik szemléletessé az elfogyás folyamatát.

163

hat, és még kiélezettebbé teszi (maffiásítja) az „etnikai” pénzforrások elosztásának ellenőrzéséért folyó harcot –, a (skanzenizálódó és megmaradási utóvédharcot folytató) Székelyföld,439 illetve az ún. „szórvány magyarság” egymástól eltérő helyzetfelmérését és kisebbségi létének a felfogását, a magyarországi napi pártpolitika kivetítődését erdélyi/romániai viszonylatba, valamint a vatikáni egyházpolitikai- és a román nemzetstratégiai érdekek összehangolt egymásra találását. Ehhez járulnak még a magyar kisebbséget helytől és helyzettől eltérő módon érintő romániai társadalmi és gazdasági nehézségek. A megosztottság már 2003-ban, a helyhatósági választások idején, érzékelhető volt, s Pap Géza, az Erdélyi református egyházkerület püspöke, az Erdélyi Naplónak (2003. augusztus 5.) adott interjújában reflektált is erre. Arra a kérdésre, hogy: „Mit tud mondani az egyház egy felgyorsult életritmusú, politikailag kettészakadt, globalizálódó erdélyi magyar társadalomnak, ahol a szegénység a legnagyobb úr? Milyen irányt szabhat jelen helyzetben az egyház?”– így fogalmazott: „Az erdélyi társadalom is megosztottá lett, sokszínűségéből eredeztetően. Én nem igazán ebben látom a veszélyt. Természetesnek tartom, hogy nem vagyunk egyformák. Nem is teremtett Isten egyformáknak bennünket. Azt is természetesnek tartom, hogy különbözőképpen gondolkozunk, és azt is, hogy bizonyos helyzetekben más a politikai opciónk és választásunk. Az igazán nagy veszélynek azt tartom, ha a különböző csoportok egymás ellen fordulnak, és egymást kezdik marni, kiszorítani, lejáratni. Az igazán nagy baj az, ha egymást addig marjuk és faljuk, míg saját magunkat megemésztjük. Merem hinni és remélni, hogy az erdélyi társadalomban van annyi bölcsesség, hogy ennek a veszélyét nagyon reálisan felméri, és a különbözőségben meg tudja találni az egység lehetőségét.” A 2003-as választási helyzetben az egység és az összefogás szükségességét Vencser László, a gyulafehérvári Hittudományi
439 Lásd Jakab Attila, Székelyföld. Mítosz és valóság. (Műhelytanulmányok, 15), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2005.

164

Főiskola egykori vicerektora is kiemelte. Rámutatott arra, hogy „a történelmi egyházak társadalmi szerepe egyre szükségesebbé válik Erdélyben. Sajnos ezt nem mindig érzik az arra hivatottak. Jelenleg az erdélyi magyarság egységének a kérdése kellene, hogy előtérbe kerüljön, és ezt kellene az egyházaknak felvállalniuk. Sajnos nem látom, hogy ki tudná ezt megtenni. Hiányoznak a Márton Áronok, akik világosan látnak és utat mutatnának”.440 2003-ban vált egyébként ténylegesen érzékelhetővé az RMDSZ tekintélyének a csorbulása, illetve a magyarságot összefogó erejének és a benne való bizalomnak a megrendülése.441 Ennek elsődleges okát Kató Béla, illyefalvi református lelkipásztor, nagyon plasztikusan fogalmazta meg: „Nincs minimum, amit megszabnának a román koalíciós partnernek”. A hatalomban tulajdonképpen magáért a részvételért (s egy relatíve szűk körnek az abból származó előnyeiért) vettek részt.442 Pl. a Székelyföld infrastrukturális elszigetelését és alulfejlettségét nem sikerült megváltoztatni.443 Ezzel az RMDSZ elindult azon a „magyar népi szövetségesedési”444 lejtőn amelynek egyik igen
440 Jakab A., A protestáns Erdély, Budapest, 2003, 20. old. 441 Ezt jól tükrözik a 2003-as illyefalvi helyhatósági választási eredmények. Itt ugyanis az 1500 magyar és 120 román szavazóból összesen 380-an mentek el szavazni. Ennek eredményeképpen 3 román, 2 független (120 szavazat) és 6 RMDSZ-képviselő került be az önkormányzatba. A helyi lakosság – ami valamiképpen már előre vetítette az erdélyi magyarság jövőben várható (és azóta beigazolódott) magatartását – szemmel láthatóan tartózkodó álláspontra helyezkedett. Az érdektelenség és a politikától való elfordulás 2008-ra a demokrácia szempontjából már aggasztó méreteket öltött. Az elmúlt években ugyanis, a sikeres választási szereplések ellenére (amely csakis a román lakosság még nagyobb kiábrándultságának, és az ebből értelemszerűen következő egyre alacsonyabb választói részvételnek köszönhető), folyamatosan csökkent a magyar választók száma. 442 Egyébként ez volt Románia legkézenfekvőbb érdeke is a minél zökkenőmentesebb NATO- és EU-csatlakozás szempontjából. Ezt legbeszédesebben az bizonyítja, hogy az addig hatalomban tartott RMDSZ-nek még a (különben eléggé nyilvánvalóan magára szabott) kisebbségi törvénytervezetet sem sikerült keresztül vinnie a román parlamenten. 443 Ezt a Brassó–Marosvásárhely (amely valamikor Székelykocsárdig húzódott) vasútvonalon közlekedő vonatok száma, menetrendje és a szerelvények állapota (kiselejtezett, sokszor takarítatlan és minden karbantartást nélkülöző vasúti kocsik) tükrözi a legbeszédesebben. Ezen a helyzeten az Erdélyt majd valamikor átszelő autópálya sem igen fog változtatni, hiszen az csakis Háromszék egy részét fogja közvetve érinteni, s Csíkszereda továbbra is több mint két órára lesz tőle – a gyergyói medencéről nem is beszélve. Alapjában véve bátran ki lehet mondani, hogy a Székelyföld egy olyan „mellőzött” régió, ahol elmaradtak a beruházások és hiányoznak a befektetések, miközben a karhatalmi erők és a katonaság állománya szemmel láthatóan növekedett, s ahol az ortodox egyház erőteljes terjeszkedése érzékelhető, amely leglátványosabban a templom- és kolostorépítésekben nyilvánul meg. Lásd Oláh-Gál Elvira, „‘Missziót vállaltunk ezen a vidéken’. Beszélgetés Ioan Selejan püspökkel, a Hargita-Kovászna Görögkeleti Püspökség főpapjával”, Erdélyi Napló 2003. május 7. 444 „A Magyar Népi Szövetség története lényegében arról szól, hogy hol tévesztett utat a magyarság. Példája a többségi nemzet részéről történő megtévesztő játszmák egymásba kapcsolódásának, az ésszerűtlen önfeladásnak, példája annak, hogy mi nem ismétlődhet meg egy nem-

165

alsó fokát 2008 végén érte el (ennél azonban még mindenképpen van lejjebb – a széthullás és a feloszlás). Az időközben NATO- és EU-tag lett Romániában ugyanis a román politikai elit számára a magyar figuráns jelenlét a kormányban szükségtelenné vált.445 A magyarság megosztottsága és az RMDSZ hitelvesztése nem kerülte el az egyházakat sem. A támogatásokért és pozíciókért folyó harcban többé-kevésbé leépült a pasztoráció, a közösségépítést pedig kiszorította az anyagi előnyökért való helyezkedés. Ennek egyik legbeszédesebb példája a Gyulafehérvári Papnevelő Intézet betagolódása a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetembe.446 Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy egyes egyházi személyek – egyéni kezdeményezésként – nem kíséreltek meg közösségépítő, oktatási illetve esetenként akár állampótlónak vagy állam-kiegészítőnek tekinthető szociális feladatokat is felvállalni. Ezek azonban nem összehangoltak, arról nem is beszélve, hogy hiányoznak az egyes eseteket feldolgozó és elemző hatástanulmányok. Ugyanakkor a közelmúlt történései, a gyulafehérvári római
zet, egy nemzetrész életében. Szállóige: nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba! Nem követhetjük el kétszer – háromszor, sokszor – ugyanazokat a hibákat. Az 1989 decemberében megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), ez a Romániában élő magyarok különböző pártjait, politikai irányzatait, platformjait átfogó parlamenti érdekképviseleti szervezet úgy tűnik, nem tanult az elődök tévedéseiből. 1996 óta, kormánytényezőként, az érdekképviseletet feladta a hatalomban elfoglalt posztokért, becsapta a külföldet, amikor azt hitette el, hogy kisebbségi politika terén minden rendben van Romániában.” Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 12. old. 445 Mindez eléggé világosan tükröződik Cristian Tudor Popescu, a Román Újságírószövetség elnöke, egyik 2008 decemberi publicisztikájában. Véleménye szerint a romániai magyarság világviszonylatban mintaértékű státusnak a haszonélvezője, és minden lehetőség adott a számára, hogy megőrizhesse nyelvét, kultúráját, hagyományait. Ugyanakkor reméli, hogy hamarosan elérkezik az a történelmi pillanat, amikor a magyarok az RMDSZ-t régimódinak és hasznavehetetlennek ítélik majd, hiszen a Nagy Románia Párt parlamenten kívülre kerülésével a magyarságnak végeredményben már nincs is szüksége érdekképviseletre. Mostantól ugyanis a román kormánypártok feladata, hogy odafigyeljenek az egyszerű magyar emberek problémáira, hogy meghallgassák őket, és megvédjék jogaikat (amiből értelemszerűen következik, hogy eddig ez nem volt feladatuk!). Ezzel gyakorlatilag azt a mindig is mértékadó román politikai álláspontot fogalmazza meg, mely a magyar kisebbséget egyének összesített halmazának, nem pedig közösségnek tekinti. Magyarán: nincs helye semmiféle kollektív jogoknak, csakis egyedi emberi jogokról lehet beszélni (a román hatalom mindenkori értelmezésének függvényében). C. T. Popescu, „Maghiarii si măgarii” (=A magyarok és a szamarak), Gândul (Gondolat) 2008. december 15. hétfő. 446 Lásd Jakab Attila, “Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben. A Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola (Papnevelő Intézet – SIS) betagolódása a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetembe. (Háttéranyag, 3), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2007. A történet összefoglaló elemzését lásd az Exkurzusban (245– 257. old.). Ez a történet azért is érdekes, mert a gyulafehérvári érsekség tulajdonképpen egyik alapítója a Sapientia-EMTÉ-t fenntartó Sapientia Alapítványnak.

166

katolikus egyházmegyei hatóság (személy szerint Jakubinyi György447) humánpolitikája448 arról tanúskodik, hogy minden nem kifejezetten egyházi-lelkipásztori (vagyis társadalmi) tevékenységet igyekeznek visszaszorítani és leépíteni449 – mintegy összhangban a román nemzetstratégiával –, gyakorlatilag ezzel is rontva a magyar kisebbség megmaradási esélyeit. Ennek az újszerű római katolikus fejlődési pályának a buktatói és hosszú távú negatív kihatásai, akkor válnak igazán világossá, ha megnézünk legalább néhány példát azoknak az állampótló szociális kezdeményezéseknek a sorából, amelyeknek értelemszerűen magyar kisebbségi identitásmegőrző dimenziója is van: 1.) Bakó Béla ferences szerzetes (Pál atya) 1990-ben került Marosvásárhelyre, a Milcov utcai plébánia élére, amelyet a város főteréről 1972-ben kiköltöztetett – és templomukat elveszített (mivel azt a román kommunista államhatalom egyszerűen lebontotta) – ferencesek alapítottak az egyik szegénynegyedben. Papi tevékenységével és szerzetesi mivoltával összhangban felvállalta a hidegvölgyi cigányok lelki gondozását450 valamint a börtönpasztorációt, illetve megszervezte a szegénykonyhát (1994-ben) és az utcára került gyermekek nevelését (1998-tól). 2003-ban azonban „előléptették” csíksomlyói házfőnöknek, ahonnan Marosvásárhelyre ingázva igye447 A gyulafehérvári érsek személyes identitásszerkezetében a magyarsághoz való tartozás csupán másodrangú elem. Konfliktus esetén tehát értelemszerűen ez húzza a rövidebbet. „Először katolikus hívő vagyok – nyilatkozta 1995. december 27-én (Erdélyi Napló) –, másodszor a magyar nép fia. A hívők érdekeiért folytatott küzdelemben ez az értéksorrend vezet.” Ez azért lényeges, mert a román római katolikus püspököknél (egyébként a szlovákokhoz hasonlóan) ez éppen fordítva működik: először románok (illetve szlovákok), és csak azt követően katolikusok. Jakubinyi érsek értéksorrendje azonban magyar viszonylatban nem annyira meglepő. Alapjában véve Erdő Péter esztergom–budapesti bíboros-érseket is ez jellemzi. Ellenkező esetben szóba sem jöhetne esetleges pápajelöltként! Román és szlovák kollégái ugyanis minden bizonnyal nem támogatnák ezen ambícióit. 448 Ez lényegében az aktív, kezdeményező szellemű, és főképpen nemzeti elköteleződésű papok félreállítását jelenti, amelyre 2007 nyarán került sor. 449 Ebbe a sorba illik bele az a 2008-as kolozsvári történet, amikor is az új főesperes, Kovács Sándor saját kezdeményezésre és hatáskörben – gyakorlatilag a Jakubinyi érsek tudta nélkül, de az egyházmegye vezetőségének a nevében – önhatalmúlag (vagyis az iskolaigazgató, a tanári kar és a szülők megkerülésével) számolta fel a helyi római katolikus iskolát, amelyet még elődje alapított (lásd Török János, „Államosítás egyházi segédlettel. Interjú Czirják Árpád pápai prelátussal”, Szabadság 2008. szeptember 13.). Ha szem előtt tartjuk a római katolikus egyház hierarchikus felépítését, ekkor ez mindennél beszédesebben mutatja az egyházmegye szétesését (hatalmi gócpontok és érdekcsoportosulások kialakulását), valamint a központi hatóság tekintélyvesztését. Lásd Függelék VII. (294–299. old.) 450 Pál atya képekkel illusztrált cigány nyelvű kis katekizmust is készített, amelyet az Erdélyi Ferences Rendtartomány kiadott.

167

kezett a szociális téren felvállalt feladatait ellátni. Ennek ellenére 2004-től mégis folyamatosan hanyatlani kezdett a szegénykonyha működése (2008-ban már csak egy tucat körüli meleg ebédet tudott juttatni). Pedig „műve” továbbélésének biztosítására Pál atya létrehozta (még 2001-ben) a Szent Erzsébet Társulást, amely máig több mint 30 (magyar, román, cigány) gyermek neveléséről gondoskodik családi típusú környezetben (szociális munkások és pedagógusok segítségével) – kitéve a gyermekvédelmi igazgatóság és a munkaügyi hatóság figyelő szemeinek (2007-ben komoly pénzbírságot szabtak ki rá a román hatóságok). Lényegében véve a szegényeknek segítő kezet nyújtó, az elhagyottakat magához ölelő pap tevékenységében csak önmagára és szociális érzékenységű támogatóira számíthat. Érdekes végigkövetni azt az elhelyezés sorozatot, amelyet az utóbbi években végig kellett élnie (hiszen értelemszerűen köti őt az engedelmességi fogadalom): 2005-ben Csíksomlyóról Dévára, 2006-ban Désre (ekkor a marosvásárhelyi a ferences plébániát az egyházmegye vette át), 2007-ben pedig ismét Dévára helyezték. 2.) Csató Béla, a 2007 nyarán méltatlanul parkoló pályára helyezett (csíkszentkirályi plébános lett!) egykori marosvásárhelyi főesperes, már sepsiszentgyörgyi lelkipásztorként is, ahol azelőtt tevékenykedett, szívügyének tekintette az egyházi infrastruktúra megszervezését, javítását. Marosvásárhelyre kerülve egyik első ténykedése volt a lelkipásztorkodás átszervezése: 4 katolikus plébániát (és egy közösségi házat) alakított ki a katolikus közösség jobb lelkipásztori átfogása, lefedése érdekében. Ugyanakkor célkitűzései között szerepelt egy szellemi kisugárzó központ – egy katolikus egyetem – megszervezése. Az erre hivatott épületekben kezdték meg annak idején a működésüket a Sapientia–EMTE szociálpedagógia, családsegítő és társadalmi-kommunikáció szakjai. „Egész életemben azt vallottam – mondta 2003-ban –, hogy a román államtól igenis követelnünk kell mindazt az infrastruktúrát, amit elvettek, de értékes éveket veszítünk, ha csak erre várunk. Ebből kiindulva gondoltam úgy, hogy lépnünk kell, ahogy lehet. Az élet igazolta, hogy helyes volt ez a gondolkodás, mert ha ez a ház [vagyis a Deus Providebit Tanulmányi Ház] történetesen nem lett volna készen 2000-re, akkor Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar

168

Tudományegyetemnek nem volna létezési lehetősége. Gyakorlatilag itt tudott elindulni, és örömmel veszem tudomásul, hogy a jövőben gyarapodni fog, úgymond kiteljesedik.”451 2003-ban folytatott beszélgetésünk idején tervezte egy regionális pasztorációs iroda felállítását és megszervezését, amelynek az lett volna a célja, hogy a valós társadalmi helyzetből kiindulva fogalmazza meg a lelkipásztori szempontokat. Első lépésnek a diagnózis megállapítását tekintette, ami a szakintézmények bevonásával elvégzett felmérések eredményeképpen pontos és valós helyzetképét adta volna az erdélyi magyar római katolikus egyházi állapotoknak. Pontosan tudta/tudja, hogy a pap/lelkész elsődleges feladata nem a társadalmi problémamegoldó szerep felvállalása. Ellenben ahhoz, hogy az egyházak legalább részben feladhassák problémamegoldó szervezeti szerepüket égetően szükséges lenne a lehetőségekkel élni képtelen, ellenben a megvalósíthatatlan délibábos ábrándokat (vagyis a különféle, különösképpen a területi autonómia elképzeléseket) előszeretettel kergető erdélyi/romániai magyarság belső megújhodására. Az egyes egyháziak szerepvállalásai ugyanis csak tűzoltást jelentenek – s más társadalmi szereplőkkel/felelősökkel sokszor feledtetik az újjáépítés felvállalásának a kötelezettségét. A katolikus egyházáért és nemzetéért mindig többet tenni akaró, tevékeny és megvalósítható/megvalósítandó elképzelésekkel rendelkező lelkipásztor kétségtelen, hogy zavarta a román nemzetstratégiai terveket. Eltávolítása tehát érthető; és mintegy bizonyítja azt a dicstelen szerepet, amelyet Jakubinyi György gyulafehérvári érsek a romániai magyar katolicizmus felszámolásában felvállalt. 3.) A csángókért is felelősséget érző, s a magyarság megtartásában vállalt szerepe miatt ma már nyugdíjba kényszerített Gergely István neve összeforrott a csíksomlyói árva gyermekek felkarolását végző Csibész Alapítvánnyal.452 Ezt olyan gazdasági és pénzügyi alapra igyekezett helyezni, hogy a kezdeményezés – amely gyakorlatilag a semmiből indult – önállóan és önfenntartóan működhes451 Bodolai Gyöngyi, „Épített üzenetek. Elismerés Csató Béla főesperesnek”, Népújság 2003 augusztus 26. 452 Lásd www.csibesz.ro.

169

sen. Ebben a vonatkozásban sokat elárul a román politikai vezetés, demokrácia és jogállam valóságáról az a tény, hogy miközben a bolsevik kommunista rendszer által elkobzott javak (pl. erdőségek) visszajuttatása, finoman szólva, akadozva és nehézkesen zajlik, addig a Csíkszeredában újonnan létesített román ortodox püspökséget az állam támogatja abban, hogy komoly vagyoni hátteret alakíthasson ki magának (erdőség, ingatlan, ipari vállalkozás formájában). Mindennek oka értelemszerűen az, hogy a magyar egyházak gazdasági és pénzügyi lehetőségeinek a korlátozásával szűkre szabott legyen a nevelési-oktatói, illetve szociális tevékenység – s így a magyar kisebbség körében és javára betölthető társadalmi szerep is csak korlátozott lehessen. Evidencia, hogy a román állam nem igazán érdekelt az árva magyar gyermekek identitásának a megőrzésében. Csereháton ezt a görög katolikus apácákkal (Szeplőtelen Szív Kongregáció) sikerült megoldani.453 Mivel ez Csíksomlyó esetében kivitelezhetetlen, így Jakubinyi érsekre hárult a helyzet megoldása. Gergely István egyházi vonalon megvalósult félreállításától remélik tulajdonképpen az Alapítvány hanyatlását. 4.) Böjte Csaba a legrendhagyóbb erdélyi római katolikus személyiség, ferences szerzetes, akivel sem a rendje, sem pedig az egyházmegyei hatóság egyelőre nem igazán tud mit kezdeni; elsősorban kiterjedt támogatói kapcsolatrendszerének, illetve mediatizáltságának köszönhetően.454 Az ő nevéhez fűződik a dévai gyermekotthon, illetve a Szent Ferenc Alapítvány455 létrehozása, amelynek céljait a 2002-es „Alapító okirat” a következőkben határozta meg: „Elsősorban az erdélyi ferencesek által fenntartott gyermekvédelmi intézmények, iskolák, óvodák, [valamint] a gyermekek hagyományőrző tevékenységének, nevelésének támogatása, elősegítése, ennek során nemzetközi kapcsolatok kiépítése és ápolása, a
453 Lásd www.geocities.com/Nashville/5540/Cserehat.htm (Letöltés: 2009. október 12). Valamint Takács Ferenc, „Románia Erdély-politikája 1989 után”, in: Bárdi N. (szerk.), Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999, 164-165. old. 454 Lásd pl. Böjte Csaba, Kevesebb pátoszt és több áldozatot!, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 2005; Istennel a semmiből a végtelen felé. Böjte Csabával beszélget Csengei Ágota. (Miért hiszek?, 33), Kairosz Kiadó, Budapest, 2006; A fénygyújtogató. Böjte Csabával beszélget Benkei Ildikó. (Magyarnak lenni, 8), Kairosz Kiadó, Budapest, 2006; Böjte Csaba, Hiszek a szeretet végső győzelmében!, 5. kiadás, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 2007; Ablak a végtelenre. Csaba testvér gondolatai Istenről, vallásról, életről, emberekről… Böjte Csaba válaszol Karikó Éva kérdéseire, Helikon, Budapest, 2009. 455 Lásd www.devaigyerekek.hu.

170

nemzeti kulturális értékek megismertetése nemzetközi szinten, valamint a magyarországi és a határon túli magyar gyermekek érdekeinek képviselete, szellemi fejlődésük elősegítése, szociális védelem és felvilágosítás nyújtása. Az alapítvány segítséget kíván nyújtani a határokon innen és túl a magyar nemzetiségű hátrányos helyzetű gyermekek ellátásában, a pályaválasztásban, szakmai képzésében, számukra munkahelyek teremtésében, ifjúsági lakások (fecskeház) kialakításában, melynek érdekében különböző kiadványokat kíván szerkeszteni, és családok számára felvilágosítást nyújtani.” 5.) Rencsik Imre, aki ma már betegnyugdíjas, Nagyváradon létrehozta a keresztény szellemiségű Posticum (Movimentum Iuventutis Christianae) Egyesületet,456 amelynek célja a keresztény kultúra és szellemiség ápolása és terjesztése, amelyet különböző kulturális szolgáltatások és karitatív tevékenységek révén kíván elérni. Az önálló gazdasági alapok megteremtésére irányuló kísérleteik közepette saját bőrükön tapasztalhatták meg, hogy az európai román jogállamban milyen befolyással bírnak azok, akik egy ilyen jellegű törekvésben semmiképpen nem érdekeltek. Ennek eredményeképpen marad továbbra is a svájci (és más nyugati) támogatás. 6.) Az egykori gyulafehérvári teológiai tanár, dr. Vencser László,457 nevéhez fűződik a külföldi segélyekből felépített csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház megvalósítása,458 amelynek 1996–1998 között a vezetője volt. Napjainkban azonban itt is a szálloda jelleg erősödött meg, s a létesítmény elveszítette kulturális és szellemi központ jellegét.459 Mindez kiválóan tükrözi az egyházmegyei prioritásokat! A katolikus egyházi személyek kezdeményezései mellett Erdélyben – a szabadegyházakkal ellentétben, amelyek nem vagy csak alig folytatnak társadalmi jellegű tevékenységet mivel elsősorban a misszióra, a vallási közösségépítésre és a hitéletre összponto456 Lásd www.posticum.ro. 457 Mivel Vencser László nyíltan kiállt a szintén félreállított kolozsvári főesperes, Czirják Árpád, mellett (lásd Függelék VI, 292–293. old.), Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, az 1346/2007 sz. iratával, 2007. szeptember 1-jei hatállyal, megvonta tőle azt a kanonoki kinevezést, amelyet az egyházmegye szolgálatában kifejtett tevékenysége elismeréseképpen még Jakab Antal adományozott neki, 1985-ben. Varga G., Itthon és otthon, Csíkszereda, 2007, 196. old. 458 Lásd Varga G. – Vencser L., Megalkuvás nélkül, Budapest, 2009, 266–268. old. 459 Lásd http://salvator.ro.

171

sítanak460 – a történelmi protestáns egyházak (református, unitárius és evangélikus) is fontos és sokrétű (főképpen oktatási461 és szociális jellegű) társadalmi szerepeket vállalnak fel, amelyeknek összefonódó vallási és magyar kisebbségi vonatkozásai vannak. Ilyen kezdeményezések pl. (a teljesség igénye nélkül): 1.) Zsobokon (rom. Jebucu) – 340 református lélek – Molnár Irma lelkipásztor és Szalai István nevéhez fűződik a Bethesda Nagy- és Kisotthon, az iskola, az óvoda, a malom és a pékség (1993 és 1998 között), illetve az AKSZA Nőszövetségi Gyermekmissziós Ház.462 2.) Marosvásárhelyen Fülöp G. Dénes (†2005) – a felesége által messzemenőkig támogatott – református lelkipásztor két alapvető létesítményt hozott létre: a Lazarenum Alapítványt, amelynek alapvető célkitűzése a szegénység felszámolása. Ennek keretében működik a Lydia gyermekotthon, egy diakóniai intézet, a vártemplomi pici ház – amely, svájci támogatással, a csavargó gyermekeknek próbál ebédet és valamiféle nevelést biztosítani –, valamint a magyar nagycsaládosok segélyezése (felekezetre való tekintet nélkül); illetve a Calepinus463 Alapítványt, amely tulajdonképpen idegen nyelvű népfőiskola (3 éves tanfolyammal). 3.) Kolozsváron 1992 és 1996 között épült fel, külföldi segítséggel, a Bethlen Kata Diakóniai Központ, amelynek célja a sebek gyógyítása, az élet mentése, az új nemzedékek nevelése és a hit ápolása. Az épületben, 2005-ben, még több intézmény is működött: Református Kollégium (bentlakás, könyvtár és menza), Református Asszisztensképző (iskola és bentlakás), Diakóniai Keresztyén Alapítvány, Agnus Rádió (stúdió), Református Mentőmisszió és Bonus Pastor Alapítvány, illetve egy családorvosi rendelő. 2009ben gyakorlatilag átalakult szállodává – miközben megőrizte régi elnevezését!464
460 Lásd pl. Nagy Ödön, „A mezőfelei adventista gyülekezet. A református vallásosság és az adventizmus”, Confessio 1993/1, 82–93. old. 461 Lásd pl. a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem létrehozásában és működtetésében játszott szerep. 462 Építő egyház, Kolozsvár, 2000, 40–42, 115. old. 463 A XVI. sz. közepén keletkezett latin magyarázó szótár, amelyben, 1593-tól, a magyar nyelv is szerepelt, egy heidelbergi diák, Laskói Csókás Péter, jóvoltából. 464 Lásd www.bethlenkata.ro.

172

4.) Illyefalván Kató Béla református lelkipásztor nevéhez fűződik a helyi „autonómia sziget” megvalósítása, amely mezőgazdasági, kisipari és szolgáltatási kezdeményezéseket foglal magába (pl. asztalos műhely, pékség). A cél munkalehetőséget teremteni, és ily módon megélhetést biztosítani a falu, mint mikrorégió, lakosai legalább egy részének. A gazdasági irányítottság mellett azonban Kató Béla a lakosság szellemi-, lelki igényeinek a kielégítését ugyanolyan fontosnak tartja, mint az életszínvonal emelését. A faluban az egészségügyi központ mellett, 1992-ben ifjúsági központ (Keresztyén Ifjúsági és Konferencia Központ) és gyermekfalu létesült. Előbbi a vallás és etnikumközi kapcsolatok javítását, utóbbi pedig az árva és elhagyott gyerekek családban való neveltetését kívánja szolgálni. Mindez egyben lehetőséget teremtett az illyefalvi vár bástyáinak a helyreállítására is. A központ épületegyüttese évente 80-90 rendezvénynek ad otthont.465 Arra a kérdésre, hogy tanítható-e az illyefalvi példa a válasz nem egyértelmű. A kezdeményező szellemű lelkipásztor szerint a sikerhez emberismeret, szervezés, delegációképesség (munka területén) és egy munkasejt (együtt dolgozni képes emberek) szükséges. Szerinte Illyefalva nem másolható ugyan – mert mindig a helyi adottságokat kell szem előtt tartani, és azokból kell kiindulni – azonban mindenképp lehet példaértékű, amely ösztönzően hat, vállalkozásra buzdít, és ihletet ad. Ahhoz pedig, hogy a megvalósítás maradandó legyen, nagyon fontos a munkamegosztás. Meg kell találni azokat az embereket, akikkel együtt lehet dolgozni, és ki kell alakítani egy olyan struktúrát, amely nem személyhez kötött, s amely az elindító személyétől függetlenül is képes létezni és működni. Gyakorlatilag – mintegy helytől függetlenül – ez a döntően személyhez kötött egyházi kezdeményezések számára a legnagyobb kihívás: a hosszú távú maradandóság feltételeinek a megteremtése. 5.) Nagyenyeden jött létre a Bethel református szeretetszolgálat, amely ingyenes orvosi rendelőt és gyógyszertárat működtet a rászorulók részére. Azt is lehet mondani, hogy napjainkban az itt vázolt sokrétű társadalmi tevékenységeknek a felvállalása egzisztenciális létszük465 Lásd www.illyefalva.eu.

173

ségletet jelent, hiszen mind a katolikus, mind pedig a protestáns intézményes egyházak, amelyek meggyengültek a kommunizmus évtizedei alatt, folyamatosan teret veszítenek a kisegyházakkal és az új vallási közösségekkel szemben. Ezt a mélységi/demográfiai terepvesztést pedig csak látszólag lehet ellensúlyozni a templomépítésekkel és felújításokkal, amiben a több évtizedes megszorítás, illetve a román (ortodox és görög-katolikus) egyházak tér- és tájfoglaló építő tevékenysége is óhatatlanul szerepet játszik. Ugyanakkor azonban azt is látni kell, hogy amennyiben a jelenlegi társadalmi folyamatok (asszimiláció, elvándorlás, népességcsökkenés466) zajlanak tovább, és nem sikerül reményt adó jövőkoncepciót kidolgozni, számolni lehet azzal, hogy az erdélyi magyarság minél inkább megközelíti a lélektani 1 milliós határt, annál inkább felerősödnek benne a felmorzsolódással együtt járó egzisztenciális és irracionális félelmek. Hiszen súlyos következmények nélkül „nem lehet egy kisebbséget a reménytelenség, a tartós kudarc, az örök vesztes állapotában tartani” (Tabajdi Csaba).467 Ebben a népességfogyási helyzetben pedig minden pozitív kezdeményezést tulajdonképpen úgy kell majd tekinteni, mint amely a lassú, szenvedve pusztulás enyhítését szolgálja.468 Léstyán Ferenc (volt marosvásárhelyi főesperes) 30-60 év távlatában az erdélyi magyarság eltűnésének a lehetőségét helyezi kilátásba. Kató Béla, illyefalvi református lelkész szerint is a jelek ez irányba mutatnak. Vencser László mindenkinél radikálisabban fogalmaz. Szerinte „egy-két évtizeden belül nem lesz szükség iskolára, magyar egyetemre, mert a fiatalság kivándorol. Rosszak a stratégiák, rossz a politika munkája. Az egyházaknak, köztük a katolikus egyháznak is, feladatai lennének”.469 Kérdés azonban, hogy
466 Lásd pl. Szilágyi N. Sándor, „Észrevételek a romániai magyar népesség fogyásáról különös tekintettel az asszimilációra”, Magyar Kisebbség 2002/4, 64–96. old.; Varga E. Árpád, „Az erdélyi magyarság asszimilációs mérlege a XX. század folyamán”, Regio 13, 2002/1, 171-205. old.; Kiss Tamás, „Természetes népmozgalmi folyamatok az erdélyi magyarság körében”, Erdélyi társadalom 2, 2004/1, 9–36. old; Csata István–Kiss Tamás, Népesedési perspektívák. Az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt előreszámítása húsz és harminc éves időtávra. (Erdélyi társadalom könyvek, 2), RMDSZ Ügyvezető Elnökség–Kriterion, Kolozsvár, 2007. 467 Tabajdi Cs.–Barényi S. (szerk.), Az egyházak szerepvállalása…, Budapest, 1998, 130. old. 468 „Két templom a dombtetőn: a Hunyadiak által építtetett, ma református, és az 1920 után emelt ortodox hajlék egymás mellett hirdeti Isten dicsőségét Marosszentimre központjában. Két jelkép: egyikük a múltat, a másik a jövőt jelenti. …A faluban ma egyetlen református sem él…” Lukács János, „Múzeum lehet a megoldás Marosszentimrén”, Krónika 2003 július 29. 469 Jakab A., A protestáns Erdély, Budapest, 2003, 29. old.

174

vannak-e emberek, akik ezeket a feladatokat felvállalják. S ha igen, mennyire támaszkodhatnak a saját intézményeikre? Római katolikus viszonylatban a válasz egyértelmű: semennyire! Ezt legbeszédesebben a gyulafehérvári (erdélyi) érsekség millenniumi ünnepségsorozatának470 záróünnepsége bizonyítja (2009. szeptember 29., Gyulafehérvár). Ennek legdöbbenetesebb mozzanata, hogy az egyházmegyei vezetés lényegében megfeledkezett arról a püspökről, aki Márton Áron mellett a legnagyobb szerepet játszotta abban, hogy Erdélyben megbukott a román nemzeti-kommunizmus által szorgalmazott katolikus békepapi mozgalom, s a római katolikus egyház kitartott Róma hűségében. Természetesen dr. Jakab Antalról (1909–1993; segédpüspök: 1971– 1980; megyéspüspök: 1980–1990) van szó,471 aki pontosan száz évvel ezelőtt született. A millenniumi záró szentmisét celebráló Franc Rodé bíboros, a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja Prefektusa, XVI. Benedek pápa rendkívüli küldötte, semmitmondó és ideologikus beszédében472 – amely elsősorban a püspöki hatalomról és a hierarchikus egyházról szólt – teljesen átsiklott a centenárium felett. Minden bizonnyal nem véletlenül. Hiszen a román államhatalom emlékezetében Márton Áron és Jakab Antal máig a meg nem alkuvó erdélyi magyar katolikus főpapokat jelentik. Ilyenre nincs többé szükség; a rájuk való emlékezés pedig feltehetően sérti a román nemzeti (köz)érzetet. Ezért kell majd az emléküket lassan, de céltudatosan, kitörölni az erdélyi katolikus köztudatból. Hiszen ők ketten együvé tartoznak – szétválaszthatatlanul. Örökre összeforrasztotta őket az ugyanabban a korban viselt szenvedés és felelősség. A millennium egyértelműen nyilvánvalóvá tette, hogy a Vatikán azonosult a román nemzetstratégiai érdekekkel (vagyis a magyarság belátható időn belüli felszámolásával; vagy legalábbis társadal470 Ennek keretében alig jutott szerep a kommunista időszak két meghatározó püspökéről (Márton Áron és Jakab Antal) való megemlékezésnek. 471 Az érsekség megújult honlapján a dr. Marton József által jegyzett egyházmegye történet még csak meg sem említi Jakab Antal püspök nevét (http://www.romkat.ro/index. php?q=egyhazmegye_tortenete) (Letöltés: 2009. október 14). De hasonlóképpen lekerült minden Márton Áronra utaló hivatkozás is. 472 Lásd www.romkat.ro/?q=node/1358 (Letöltés: 2009. október 14.).

175

mi eljelentéktelenítésével). Ennek függvényében semmit nem tesz, ami kiválthatná a román fél rosszallását. Ezen ünnepi alkalommal ugyanis: 1. az egyházmegye nem kapta vissza ősi és történelmi – „erdélyi” – elnevezését; 2. világossá vált, hogy Márton Áront nem fogják boldoggá avatni. Ebben ugyanis senki nem érdekelt: sem a Vatikán, különösen nem a román állam és a posztkommunista politikai elit, de valójában még a jelenlegi gyulafehérvári római katolikus egyházi vezetés sem!473 Nem véletlen, hogy Rodé bíboros mindössze két elhanyagolható mondatot szentelt neki a beszédében – valószínűleg azért, hogy a jelenlevő egyházi és politikai méltóságoknak ne kelljen feszengeniük. Mindez a jövőre nézve azt is jelenti, hogy idő kérdése csupán (10-20 év) mikor válik először a papnevelés, majd maga az egyházmegye hivatalosan is kétnyelvűvé. Ezt követi aztán (a tudományosság objektív kritériumaira hivatkozva) a szemináriumi oktatói kar, illetve a magyar egyházi vezetés, román anyanyelvű/nemzetiségű személyekkel való fokozatos lecserélése (első körben egy román segédpüspök kinevezése). Vélelmezhetően ez lesz Jakubinyi György
473 A közhiedelemmel ellentétben a boldoggá és szentté avatások nem csupán az illető személy életszentségéről szólnak, hanem nagyon is telítettek vallás- és egyház-geopolitikai megfontolásokkal. Néhány példa: 1) A második világháború idején enyhén szólva „ellentmondásos” magatartást tanúsító Alojzije (Aloysius) Viktor Stepinac zágrábi bíboros-érsek (1898–1960) 1998-as boldoggá avatása. Ezt Horvátország függetlenné válása, illetve az abban játszott vatikáni szerep magyarázza. Lásd pl. Marco Rivelli, Croatie, 1941-1945. Le Vatican et le génocide oublié, L’Âge d’Homme, Lausanne, 1998; Marcus Tanner, Croatia, a nation forged in war, Yale University Press, New Haven –London, 1998; Christine de Montclos, Le Vatican et la crise yougoslave, PUF, Paris, 1999. 2) Josémaría Escrivá de Balaguer (†1975), az Opus Dei alapítójának gyors boldoggá (1992), illetve szentté (2002) avatása – ismerve a Mű jelentőségét, és főképpen a beépülésre alapozott gazdasági, társadalmi és politikai befolyásolási kapacitását – nem is szorul magyarázatra. Lásd pl. John L. Allen Jr., Opus Dei: An Objective Look Behind the Myths and Reality of the Most Controversial Force in the Catholic Church, Doubleday, New York, 2005; Peter Hertel – Christian Terras – Romano Libero, Opus Dei, enqu te au c ur d’un pouvoir occulte, Golias, Lyon, 2006; Véronique Duborgel, Dans l’enfer de l’Opus Dei, Albin Michel, Paris, 2007; Peter Hertel, Schleichende Übernahme, das Opus Dei unter Papst Benedikt XVI, Publik-Forum, Oberursel, 22009. 3) Meszlényi Zoltán (†1951) esztergomi segédpüspök 2009. október 31-i boldoggá avatásával (amely folyamat 2004. március 10-től 2009. január 16-ig tartott) lényegében azt igyekeznek elkendőzni, hogy Mindszenty Józsefet nem fogják boldoggá avatni. Ez egy nagyon jól átgondolt stratégiai figyelemelterelés része. Ennek lényege: dokumentáltan bebizonyítani, hogy Mindszentyt nem lehet boldoggá avatni. Gyakorlatilag erről szól Somorjai Ádám, bencés erkölcsteológus, munkássága, amelyet az MTA Történettudományok Intézetében, 2009. november 3-án, tartott előadása is alátámasztott. Lásd pl. (Somorjai Ádám, Ami az emlékiratokból kimaradt. VI. Pál és Mindszenty József 1971–1975. (Historia pro futuro), Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008. Rec. Jakab Attila, Egyházfórum 24 (10. új) évf., 2009/4, 31–32. old.

176

most már mindenképpen (túlságosan is) hosszú érsekségének a mérlege: elindította és visszafordíthatatlanná tette az erdélyi magyar katolikusok elrománosítási folyamatát.

2. Ukrajna Ukrajna viszonylatában a rendszerváltás kezdete egyértelműen azt jelentette, hogy újra legálissá vált a görög katolikus egyház. A szovjet kormány ezt 1989. december 13-án tette lehetővé, amikor visszavonta az 1949-es tiltó rendelkezést. Kárpátalján a munkácsi görög katolikus püspökség újjászervezésében a hajdúdorogi püspökség segített. Elkezdődött az ingatlanok visszaigénylése, ami sok feszültséget és konfliktust generált. Ugyanakkor újra felszínre került a hívők évtizedeken keresztül tiltott és titkolt, ruszin identitása; illetve jelentkezett egy újszerű probléma: az egyházmegye státusa. A felmerült alapkérdés: a többnemzetiségű Munkács betagolódjon-e az ukrán görög katolikus egyházszervezetbe (lembergi metropolia), vagy megőrizze önállóságát. Nemzeti vonatkozásban ugyanis a rendszerváltás nem igazán hozott változást: az ukránok továbbra sem tekintették önálló nemzetiségnek a ruszinokat, mivel nyelvüket az ukrán nyelv egyik dialektusának tartják. Ebből kifolyólag a kijevi hatóságok mind a mai napig nem vesznek tudomást a Kárpátalja különleges önkormányzati státusáról (78% igen) – illetve a Beregszász központú Magyar Autonóm Körzetről (81,4% igen) – tartott 1991. december elsejei népszavazás eredményéről. Nyitott kérdés, hogy ebben a magatartásban milyen szerepet játszik a magyar–ukrán alapszerződés. 1991. március 23-án az egyházaknak újra engedélyezték az ifjúsággal való foglalkozást és a hitoktatást, illetve jogi személyeknek ismerték el őket. Ennek eredményeképpen a döntően magyar református egyház visszaállította az 1945-ben felszámolt történelmi egyházmegyéket: Ung, Bereg, Máramaros-Ugocsa. A megválasztott püspök dr. Forgon Pál lett,474 akinek szembesülnie kellett a lelkészutánpótlás égető problémájával.
474 Lásd Forgon Pál, Ott voltam, ahol a legszebb virágok nyílnak. Egy kárpátaljai magyar református lelkész a Gulágon, Kálvin Kiadó, Budapest, 1992.

177

Időközben a református egyház az oktatás terén is igyekezett kezdeményezni. Így jöttek létre a nagyberegi, péterfalvi és nagydobronyi református líceumok, amelyek egyben az elitoktatás és a tehetséggondozás helyszínei is. Ezekhez sorolható még a görög katolikus Karácsfalvi Sztojka Sándor Líceum és a Munkácsi Szent István Katolikus Líceum.475 Kárpátalja esetében kifejezetten hiányoznak az elmúlt húsz évre vonatkozó elemzések és tanulmányok. Lényegében véve esetekről vannak információink. Ilyen pl. a magyar felekezeti összefogás néhány örvendetes (és akár jövőbe mutatónak is mondható) példája: közös templomhasználat a reformátusokkal Csapon és Csepén. Közös templomépítés a 600 lakosú Aklihegyen (római katolikusok, görög katolikusok és reformátusok). Ami a katolikus egyházat illeti476 mindenképpen jó szem előtt tartani, hogy lényegében nem tekinthető kizárólagosan „magyarnak”, hiszen szlovák és német hívei is vannak. Ugyanakkor a kárpátaljai (ruszin) görög-katolikus egyháznak vannak magyar hívei is. Mindez értelemszerűen a társadalmi, vallási helyzet rendkívüli összetettségét mutatja. Itt csak akkor lehetne érdemi stratégiákat kidolgozni, ha legalább valamiféle konkrét képpel rendelkeznénk a tulajdonképpeni helyzetről és állapotokról. Erre annál is inkább szükség lenne, mivel a nehéz gazdasági helyzet miatt a római katolikus egyház talán ebben a környezetben őrizte meg leginkább a közösségmegtartó társadalmi szerepét. Ezt elsősorban a széles körben kifejtett kulturális, szociális és karitatív tevékenységének köszönheti.477 Ilyen pl. az ingyen patikák és konyhák fenntartása (Nagyszőlős, Técső), vagy a segélyszállítmányok elosztásának szervezése. Mindebben természetesen kimagasló szerepet játszanak a ferencesek. Ugyanakkor számolni kell azzal is, hogy a demokrácia értelemszerűen a vallási piac liberalizálódását is eredményezte. Ennek következtében ma már nem csupán a történelmi egyházak (pl.
475 www.munkacs-katlic.org.ua. 476 Róma 1993. augusztus 14-én hozta létre a Kárpátaljai Apostoli Kormányzóságot. Az első apostoli kormányzó Antonio Franco érsek Ukrajna apostoli nunciusa lett. Helyben azonban az ügyeket Hudra Lajos (†1995) általános helynök intézte. II. János Pál, 1995. december 9-én, segédpüspökké, majd általános helynökké nevezte ki Majnek Antalt, a nagyszőlősi ferences misszió vezetőjét. 2002-ben a Vatikán a kormányzóságot egyházmegyei rangra emelte. Első megyéspüspöke Majnek Antal lett. 477 Lásd www.caritas-transcarpathia.com.

178

evangélikusok és ortodoxok), hanem más felekezetek, vallási közösségek (pl. baptisták, Jehova Tanúi) is jelen vannak a kárpátaljai magyarok körében.

3. Szlovákia Minden jel arra mutat, hogy a rendszerváltás – Csehszlovákiában is, mint minden más közép-kelet-európai országban – váratlanul érte az egyházakat. Bizonyos értelemben továbbra is csak szemlélői maradtak a történéseknek. 1990 januárjában elindult a többpártrendszer intézményes kialakulása. Ennek keretében jött létre – szlovák kezdeményezésre (!) – a Magyar Kereszténydemokrata Klubok Ideiglenes Országos Szervezőbizottsága, amelynek elnöke Janics Kálmán lett.478 Értesítőt is kiadtak Keresztény Híradó címmel. Ugyanakkor újjáéled a magyarellenes szlovák nacionalizmus is (Matica slovenská, Szlovák Nemzeti Párt, Štur Társaság). 1990. március 17-én a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom pozsonyi első országos közgyűlése az önállóság mellett döntött. Ezt követően választási koalíciós szerződést kötöttek a Duray Miklós vezette Együttélés politikai mozgalommal. Az 1990 júniusában megtartott első szabad parlamenti választásokon a koalíció mind a szövetségi, mind pedig a szlovákiai törvényhozó népképviseleti szervekben mandátumokhoz jutott. 1990. szeptember 12-én a Kassai Területi Bíróság rehabilitálta a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség 1949-ben elítélt aktivistáit (ún. csehszlovákiai magyar Mindszenty-per). A Szlovák Köztársaság Oktatási Minisztériumának 536/1990. október 30-i rendelete megteremtette az egyházi iskolák létrehozásának és működtetésének lehetőségét és feltételeit. A finanszírozást kezdetben a 279/1993-as törvény, majd az 597/2003-as törvény szabályozta. Az 1992-es parlamenti választásokon Szlovákiában a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (Vladimir Mečiar); Csehországban
478 A magyar katolikus papságnak a mozgalomban játszott szerepe még mindig feltárásra vár!

179

pedig a Polgári Demokrata Párt (Václav Klaus), koalícióban a Kereszténydemokrata Párttal, győzött. A győztesek mindkét oldalon hajlottak a szétválásra, jóllehet azt a szlovákok vitték keresztül. A politikusok megállapodását (1992. július–augusztus) a szövetségi parlament – amely képtelen volt köztársasági elnököt választani – végül megerősítette (november 13 vagyonelosztási, illetve november 25 a Szövetségi Köztársaság megszűnéséről szóló alkotmánytörvények). A szétválás után egyik országban sem rendeztek parlamenti választásokat.479 A megegyezés eredményeképpen 1993. január 1-jén létrejött a Szlovák Köztársaság, amely március 1-jétől külön pénznemet is bevezetett. Az újonnan megalakult államban az 1993/1994-es tanévtől az alap- és középiskolákban az etika mellett a hittan is kötelezően választható tantárgy lett. Nem véletlen tehát, hogy 1995-ben II. János Pál egy új egyházi provinciát hozott létre Kassa székhellyel, amely érsekség lett. Alárendelték a rozsnyói és a szepesi püspökségeket. 2003-ban Szlovákiában olyan törvény született (597/2003) az alap- és középiskolák, valamint az oktatási intézmények finanszírozásáról, amely lehetővé teszi a magán- és egyházi oktatási intézmények finanszírozásához való állami hozzájárulást. 2008 elején XIV. Benedek pápa újra átrendezte a szlovákiai katolikus egyházszervezetet, és (egy észak-déli felosztásban) egyben az egyházmegyék határait is átszabta, amelyek ily módon jobban összhangba kerültek az ország közigazgatási beosztásával.480 Pozsony érsekség és a metropolita székhelye lett, ami egyben azt is jelenti, hogy az egyházvezetés központját hozzá igazították a politikai központhoz. Az átszervezés eredményeképpen, 2009-ben, a Szlovákiai katolikus egyháznak 5 latin rítusú püspöksége és 3 érseksége van, amelyek 2 egyháztartományhoz tartoznak: a Pozsonyi Főegyházmegye (Nagyszombati Főegyházmegye, Nyitrai, Besztercebányai és Zsolnai Egyházmegyék) és a Kassai Főegyházmegye (Szepesi és Rozsnyói Egyházmegyék). Ugyanakkor létrehoztak egy
479 Lásd pl. Eric Stein, Czecho/Slovakia. Ethnic Conflict, Constitutional Fissure, Negotiated Breakup, University of Michigan Press, Ann Arbor, 1997; Hamberger Judit, Csehszlovákia szétválása. Egy föderációs kísérlet kudarca, Teleki László Alapítvány, Budapest, 1997. 480 Erre vonatkozóan lásd Halász Iván, Bevezetés a modern Szlovákia tanulmányozásába: a modern Szlovákia kézikönyve. (Pons Strigoniensis. Studia, 10), PPKE BTK Szlavisztika-KözépEurópa Intézete – Szt. Adalbert Közép-Európa Kutató Csoport, Piliscsaba – Esztergom, 2008.

180

görög katolikus egyháztartományt is (Eperjesi Görög Katolikus Érsekség), amely két eparchia (Kassai, illetve Pozsonyi Görög Katolikus püspökségek) felett gyakorol felügyeletet. A szlovák püspökök nacionalizmusát,481 illetve a katolikus egyháznak a szlovák nemzetstratégia hatékony eszközeként való működ(tet)ését legbeszédesebben a Breznóbányai Espereskerületnek a Rozsnyó Egyházmegyéhez való csatolása tükrözi. Ezzel ugyanis sikerült módosítani a nemzetiségi arányokat; miközben a szlovák püspökök továbbra is következetesen elzárkóznak nem csupán egy magyar püspökség, de pusztán a magyar püspök gondolatától is!482 a) A szlovákiai („magyar”) katolikus egyház483 A szabadság légkörében a magyar katolikusok mozgástere is elkezdett növekedni. 1990. február 20-án, Szencen, megalakult a Szlovákiai Magyar Katolikus Papok (Glória) Társulata, amelynek elnöke Harsányi Gyula, titkára pedig Koller Gyula lett. Hivatalosan is újjászerveződött a premontrei rend (1990. június), amely Bartal Károlyt választotta meg apátnak. Gaucsík István szerint azonban „a szlovákiai magyar katolikus közösség múltjáról és jelenéről – annak ellenére, hogy néhány részproblémával az utóbbi időben több szerző is foglalkozott – lényegében hiányoznak a tudományos megalapozottságú, nagyobb ívű elemzések és felmérések”.484 Ennek elsősorban az az oka, hogy a magyar katolikusok a szlovák katolikusokkal közösen egy egységes katolikus egyházi intézményrendszerbe tartoznak. Kifejezetten a magyarok lelki gondozásával senki nincs megbízva, jóllehet erre az Egyházi Törvénykönyv lehetőséget biztosítana (476. kánon). Ebből kifolyólag a magyar katolikusok dokumentálása nem egyszerű feladat, mert semmiféle adatbázis nem létezik. Szétszórva élnek a
481 A szlovák püspököknek a nemzeti szocialista szlovák államhoz való hozzáállása enyhén szólva ellentmondásos: Ján Sokol nagyszombati érsek többször is dicsérte a Tiso-féle államot; Korec bíboros pedig szorgalmazta Tiso szentté avatását, s 1990-ben emléktáblát is avatott neki. 482 A magyar nemzetiségű szlovákiai katolikus hívek és papjaik kezdeményezését felkarolva a Pázmaneum Polgári Társulás, a Mécs László Társulás és a Jópásztor Alapítvány nyílt levelet intézett a Szlovák Püspöki Konferenciához a 2008. február 14-én nyilvánosságra hozott új egyházmegyei felosztással kapcsolatban. Lásd Függelék XI. (311–315. old.) 483 Szlovákiában valójában nem létezik magyar katolikus egyház, mint a magyar katolikusokat tömörítő intézményi struktúra. 484 Gaucsík I., „Gondolatok a szlovákiai magyar katolikusság szervezettségéről”, Fórum 2006/1, 197. old.

181

különböző egyházmegyékben, amelyek mindegyikének élén szlovák püspök áll. Ráadásul a magyar görög katolikusok egy külön egyházmegyébe (a kassai püspökséghez) tartoznak.485 A helyzetet súlyosbítja, hogy a magyar többségű plébániák csupán egy harmada rendelkezik saját magyar katolikus pappal.486 Ilyen körülmények között az a paradox helyzet állhat elő, hogy egy szlovák hitéleti környezetben egy kevésbé vallásos magyar – feltéve, hogy rendelkezik valamiféle magyar kulturális életlehetőséggel – jobban, vagy tovább megőrizheti nemzeti identitását, mint a szlovák hitéletbe tevékenyen bekapcsolódó (vagy vallási igényeinek kielégítése okán bekapcsolódni kénytelen) hívő magyar, aki ily módon óhatatlanul kiteszi magát az asszimilálódás lehetőségének.487 Kétségtelen, hogy a kialakult helyzetnek okai vannak. A több évtizedes kommunista elnyomás következtében csekély számú magyar teológus végzett/végezhetett,488 így a rendszerváltás pillanatában értelemszerűen kevés volt a magyar pap. Arról nem is beszélve, hogy nagy részük idős volt. Kérdés, hogy ez mennyire játszott szerepet, de tény, hogy a teljessé váló katolikus hierarchiában, amikor is minden egyházmegye püspököt és segédpüspököt kapott, magyarok nem kerültek pozícióba. Ezen tény okainak mélyrehatóbb feltárása szintén megérdemelne egy elmélyültebb elemzést! 1990 áprilisában – azt követően, hogy a Szentszék minden üresen álló püspöki széket (Kassa, Rozsnyó, Besztercebánya) betöltött
485 Azt lehet mondani, hogy ők sokkal jobb helyzetben vannak, mint a római katolikusok, mert elegendő számú, és jól képzett magyar pap látja el a pasztorációjukat (2000-ben az átlagéletkoruk 38 év volt). Ugyanakkor egy külön magyar esperesi kerülethez tartoznak, amelynek a székhelye Nagykapos. Lásd Ósz István, „Görög katolikus magyarok Szlovákiában”, in: Keszthelyi Gyula (szerk.), Egyház és magyarság. Hét egyház és felekezet határon túli és hazai lelkipásztorainak, világi elöljáróinak tanácskozása, Esztergom, 2000. január 27–28., Custos Kiadó, Budapest, 2000, 116–118. old. 486 Mivel a katolikus pap értelemszerűen ki van szolgáltatva a püspökének, akinek engedelmességet fogadott, a nemzeti indíttatású túlzott agilitás, intézmény- és közösségszervezés, illetve a közéleti szerepvállalás akár kontra-produktívnak is bizonyulhat a saját egyházi karrierje vonatkozásában. Mindez természetesen elégedetlenséget, frusztrációkat, feszültségeket eredményez. 487 Az asszimiláció első lépcsőfoka egy olyan kétnyelvű, kétkultúrájú személyiség kifejlődése, aki bizonytalanná válik a saját etnikai/nemzeti hovatartozását illetően. Mivel ritka az az egyén, akinek a sehova-sem-tartozás a természetes létállapota, ez a köztes és bizonytalan hovatartozás a személyiség sérülése nélkül hosszú távon nem tartható fenn. Ebben a folyamatban – a közhiedelemmel ellentétben – nem az anyanyelv a meghatározó tényező, még akkor is ha fontos elem, mint kulturális adottság, hanem a tudatos identitásválasztás, váltás. A kérdéssel kapcsolatosan lásd pl. Gyurgyík L., Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében, Pozsony, 2004. 488 Az évente engedélyezett 10-20 teológiai hallgató csupán 10%-a lehetett magyar nemzetiségű.

182

– a magyar papok és hívők egy csoportja levelet írt a pápának, hogy önálló magyar püspökséget kérjen, mivel, kb. 200 plébánián, a magyar hívek vannak többségben.489 Sikertelenül. Jóllehet időközben a kérelem püspökre módosult,490 ennek a szlovák társadalmi és politikai körülmények, illetve a territoriálisan és rítus – tehát semmiképpen nem nyelv vagy etnikum/nemzetiség – szerint szerveződő katolikus egyházi közigazgatási rendszerben nincsen semmiféle reális esélye. A cél érdekében szervezett imanapok491 a (semmittevést és a tehetetlenséget elkendőző) pótcselekvés illúzióját ápolják, és valójában elterelik a figyelmet a tényleges lehetőségekről és tennivalókról. Hiszen néhány pozitívum azért mégis felsorolható: a magyar többségű esperességek élére magyar esperesek kerültek, a papi szenátusokba (amely a püspök tanácsadó testülete), illetve az egyházi bíróságokba magyar papok is bekerültek. Hasonló a helyzet az egyes egyházmegyei bizottságokkal is. Ezeket kellett volna (illetve kellene) hasznosítani és bővíteni. Hiszen pl. a kassai főpásztor magyar vikáriust nevezett ki a vegyes lakosságú plébániák lelkipásztori gondozásának feladatára. A szlovákiai magyar katolikusok helyzetét azonban gyengíti, hogy Szlovákiában nincs magyar nyelvű papképzés. Minden bizonnyal ez is oka annak, hogy a magyar papi utánpótlás helyzete semmiképpen nem mondható rózsásnak – még akkor sem, ha a megújult szerzetesrendeknek magyar tagjai is vannak. Azok a növendékek, akik képzési helyként a magyarországi szemináriumokat választják, katolikus papként nem térhetnek vissza Szlovákiába.
489 Az elképzelés szerint a magyar katolikus püspökség területét – Komárom székhellyel – a nagyszombati érsekség területéből kellett volna kiszakítani. Ez a terv tulajdonképpen beszédes bizonyítéka annak a magyar naivitásnak, amely egyáltalán nem akar tudomást venni a Vatikán politikai és stratégiai dimenzióiról, s az Egyházat kizárólag üdvösségbiztosító vallási és spirituális intézményként fogja fel – miközben megkíséreli az egyházi intézményi érdekekkel csak nehezen összeegyeztethető etnikai/nemzeti szempontokat valamiféleképpen érvényre juttatni. A kérelem szövegét lásd a függelékben (IX, 302–304. old.). 490 Lásd Jópásztor Társulat 2001 májusi memoranduma (Függelék X, 305–310 old.) 491 Ezek elindításának hátterében a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom húzódik meg, amely akarva-akaratlanul, de mindenképpen instrumentalizálta a vallást. Egy olyan valláspolitikai múlttal rendelkező országban, mint Szlovákia, figyelmen kívül hagyni a vallási színezetű politikai tevékenység kihatásait és percepcióját mindenképpen szűklátókörűségre vall. Ezek fényében nem csoda, ha a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom még tárgyalni sem volt hajlandó a velük elméletileg egyazon elvet valló magyar politikai alakulattal. Ugyanakkor az is eléggé tudathasadásossá teszi a helyzetet – mindenki számára –, hogy az imanapon több évben is szlovák katolikus főpap celebrálta a szentmisét, amelyen a szlovákiai magyar hívek és papok magyar főpapért imádkoztak.

183

Sokan azonban már eleve azért jönnek Magyarországra tanulni, mert nem is akarnak Szlovákiában működni.492 Mindenképpen a rendszerváltás teremtette lehetőségek kihasználására irányuló kezdeményezésnek tekinthetjük a Tóth László vezetésével megalakult Magyar Hitoktatási Központot (Fél, 1990. október), amely a magyar nyelvű katolikus hitoktatás kérdésének megoldására a magyar hitoktatók képzését tűzte ki célul. A Központ 1993-ban magyar nyelvű teológiai tanfolyamot indított. Akreditáció hiányában493 azonban a három éves képzéssel állami iskolában csak szakképzetlen munkaerőként lehet elhelyezkedni. Hasonló nehézségekkel küszködnek azok is, akik a pannonhalmi bencések Komáromban szervezett hitoktatóképzésében vesznek részt. Ennek oka, hogy Szlovákiában szakképzett hitoktatói diplomát kizárólag szlovák nyelven lehet szerezni (pozsonyi Comenius Egyetem Teológiai Kara, nyitrai Konstantin Egyetem, rózsahegyi Katolikus Egyetem494). A Magyarországon szerzett diplomát Szlovákiában honosítani kell. A szlovákiai katolicizmus helyzetéről és mentalitásáról sokat elárul az a tény, hogy a szlovák katolikus hetilap (a Katolické noviny) kiadója, a Szent Adalbert Társulat, nem vállalta fel a Remény c. magyar katolikus hetilap kiadását. Ezért azt a Szlovákiai Magyar Katolikus Papok Társulata (ténylegesen a Glória Kiadó) adja ki – amely nem rendelkezik semmiféle egyházi jóváhagyással, így egyházjogilag nem is létezik. Első száma 1990 virágvasárnapja alkalmából je492 Az 1991. február 23-án Budapesten megalakult Pázmány Péter Alapítvány kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy támogassa a magyar, illetve magyarul tudó szlovákiai papnövendékek magyarországi teológiai tanulmányait. A magyar katolikus egyház – sok más hazai munkaerőpiaci terület példáját követve – a környező országok magyar kisebbségi közösségeiből származó papnövendékekkel (és papokkal) igyekszik a maga paphiány gondjain enyhíteni. 493 Ennek egyik alapvető oka minden bizonnyal a tudományos követelményeknek való meg nem felelés. Általánosan elterjedt az a téves nézet, hogy a teológia terén a papképzés egyben a felsőfokú oktatásban való szerepvállalást is lehetővé teszi – bármiféle fokozat megszerzése nélkül is. Hiszen a pap értelemszerűen a hit szakembere. Egyébként ezt a felfogást nagyon beszédesen tükrözi a komáromi Selye János Egyetem (református) Teológiai Kara. Ugyanennyire téves az a felfogás is, miszerint ha valaki mélyen hívő, akkor mintegy értelemszerűen „kiváló” teológus, és ebből kifolyólag a teológiát is képes felsőfokon tanítani. 494 2004 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel és az Esztergomi Hittudományi Főiskolával kötött egyezmény értelmében a Rózsahegyi Katolikus Egyetem hallgatóinak elvileg lehetséges magyar nyelven tanulni és érvényes, államilag is elismert szlovák hittanári diplomát szerezni. Lásd Käfer István, „Keresztény internacionalizmus’. A szlovák katolikus egyetem kihelyezett tagozata Esztergomban”, Új Ember katolikus hetilap 60. évf. 20 (2910), 2004. május 16. Ennek az egyezménynek azonban vélhetően sokkal nagyobb a retorikai és diplomáciai, mint a valós, gyakorlati jelentősége.

184

lent meg.495 A hetilap – amely elsősorban Koller Gyulának köszönheti a létrejöttét – ez idáig 2 alkalommal (Diószegen és Nádszegen) is szervezett 2 éves népfőiskolai képzést az igényesebb hívők vallási ismereteinek az elmélyítése céljából. A magyar katolikus sajtót illetően a Remény mellet még megemlíthetjük a plébániai lapokat is, amelyek főképpen a helyi egyházközségek életével és problémáival foglalkoznak. 2006. február 22-én indult egy internetes napilap: a www.spesnet.info („remény a neten”). Iskolaügy tekintetében elsősorban az egyes helyi plébánosok egyéni érdemeiről beszélhetünk. Elszórt jellegük, és a beiskolázott gyerekek száma (néhány száz) után ítélve azonban a magyar katolikus oktatás inkább csak jelképesnek mondható. Komáromban működik a Marianum alapiskola és gimnázium, óvodával együtt. Más oktatási intézmények: óvoda (Párkány), alapiskola (Ipolyhídvég, Kelenye, Óvár 1–4. oszt., Dunaszerdahely, Ipolyság, Palást 1-9. oszt.), középiskola (Ipolyság, Gúta). A szlovákiai magyar katolikus szervezetek és csoportosulások (Keresztény Ifjúsági Közösség, Házas Hétvége, Mária Légió, Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, Jópásztor Társulat, Pázmaneum Polgári Társulás, Gábriel Polgári Társulás) azt sugallják, hogy a tevékenységek elsősorban a hitéletre, a lelkiségre, az együttlétre és a kikapcsolódásra irányulnak; ellenben nincs korszerű és színvonalas, a korosztályi és a társadalmi tagolódásokat figyelembe vevő pasztoráció. Mindenekelőtt egy konzervatívabb, népibb, mindenképpen egyházi tekintélytisztelő és kezdeményező készség nélküli katolikus rétegről beszélhetünk, amelynek alacsony vagy közepes a teológiai, vallási műveltsége. Ez alapjában véve még a katolikus értelmiségre is érvényes – és minden bizonnyal a szlovák katolikusok is hasonló problémákkal küzdenek. Mindezt beszédesen támasztja alá pl. a korszerűbb és időszerűbb szlovákiai magyar nyelvű katolikus teológiai irodalom gyakorlatilag teljes hiánya.496 Nem csoda tehát, ha az önszervezés komoly akadályokba ütközik – hiszen egy
495 Az eredeti 22 ezres példányszám 15 500-ra csökkent, de még így is tiszteletre méltónak mondható. Főképpen ha figyelembe vesszük, hogy semmiféle egyházi támogatást nem kap. 496 Ezen a téren Magyarországról sem remélhetnek segítséget, mert a hazai teológiai szakirodalom, illetve oktatás, nemzetközi mércével mérve, tartalmában elmaradottnak mondható.

185

ilyen közegnek lélektanilag szinte lehetetlen felvállalni a konfrontációt az egyházi hatóságokkal. b) A Szlovákiai református egyház (SZRKE)497 A rendszerváltást követően gyakorlatilag újra kellett gondolni és szervezni a református egyházat. Jóllehet 1990 február legelején mind a kassai országos lelkészkonferencia résztvevői, mind pedig a Zsinati Tanács általános tisztújítást javasolt, érdemben mégsem történt semmi. Ily módon Tőkés László püspöki beiktatását Nagyváradon (1990. május 8.) Mikó Jenő, a szlovákiai református egyház püspöke végezte.498 1991. április 27-én rendezték meg Pozsonyban az I. Országos Ifjúsági-munkás Találkozót, ahol megfogalmazódott „egy református ifjúsági szövetség létrehozásának a gondolata”.499 1991. november 1-jén került sor a Református Pedagógusok Munkaközösségének első országos konferenciájára. 1991. november 15-én alakult meg a Szlovákiai Magyar Református Lelkészegyesület (Szepsi), amely a magyar lelkipásztorok mintegy 1/3-át tömöríti. „A szervezet célkitűzései közé tartozott, hogy szakmai fórumot teremtsen teológiai, egyházi és társadalmi kérdések megvitatására, javaslatokkal éljen az egyházi hatóságok irányában, támogassa a lelkészképzés ügyét, szem előtt tartsa a lelkészi hivatás erkölcsi támogatását stb.”500 Ugyanakkor kérelmezte az általános tisztújítást és a történelmi egyházkerületek visszaállítását. 1991. november 20–21-én, a komáromi alkotmányozó zsinati ülésen került elfogadásra a Cseh-Szlovákiai Református Keresztyén Egyház alkotmánya. A történet szépséghibája, hogy a tisztújítás csak részlegesen (egyházmegyei szinten) történt meg. Ily módon sok olyan tisztségviselő maradt pozícióban, akik annak idején a kötelező állami hozzájárulással kerültek hivatalba. Ugyanakkor elmaradt az egyházkerületek visszaállítása – vélhetően azért, mert az a tisztségek és a hatalmi viszonyok átrendeződését eredményezte volna.
497 498 499 500 Ez a rész tartalmilag A. Kis B. munkáira támaszkodik. Ez is megérdemelne egy kérdésfelvető tanulmányt. Popély Á., A (cseh)szlovákiai magyarság…, Somorja, 2006, 510. old. A. Kis B., „Az egyházak szerepe a kulturális értékek ápolásában. 1: A református egyház”, in: Csanda G.–Tóth K. (szerk.), Magyarok Szlovákiában. III. kötet: Somorja, 2006, 161–191.

186

Ellenben bizottságot hoztak létre a szlovák ajkú híveket is tömörítő kelet-szlovákiai egyházmegyék helyzetének a felülvizsgálására. 1992. november 14-én alakult meg Losoncon a Fiatal Reformátusok Szövetsége (FIRESZ). Alapcélkitűzése a református egyház lelki megújulásának elősegítése a fiatalok hozzájárulása révén.501 Szintén 1992-ben jött létre a Szlovákiai Református Keresztyén Nők Egyesülete. Főképpen konferenciák szervezésével foglalkozik a keleti országrészben. 1993-ban, a Szlovák Köztársaság megalakulásával, módosítani kellett az egyházi alkotmányt. Egyházkormányzási szempontból talán legfontosabb lépésnek tekinthető, hogy 1993-1994-ben, a hét magyar egyházmegye mellé (pozsonyi, komáromi, barsi, gömöri, nyugatkassai, keletkassai és ungi502), sor került két szlovák egyházmegye (a nagymihályi és az ondava-hernádi) megszervezésére is.503 Erről már 1992. február 20-án határozott a komáromi rendkívüli zsinat. A református egyházban a teljes tisztújítás csak 1995-ben valósult meg. Ezt követően, 1996. május 30-án, a komáromi zsinat Erdélyi Géza hanvai lelkipásztort püspökké, Asszonyi Árpádot pedig főgondnokká választotta. A 2001-es népszámlálás 109 735 reformátust mutatott ki, amelyből 80 582 volt magyar.504 Megítélésem szerint önmagában már ez a tény is elégséges ahhoz, hogy kérdésessé váljon a református egyház egyértelműen magyar nemzeti jellegének a fenntartása. Arról nem is beszélve, hogy a szlovákiai reformátusok összessége egyetlen egyházkerületben – vagyis egységes intézményes keretek között – él. A XXI. század elején mindez 204 anya-, 103 leányegyházközséget és 59 szórványgyülekezetet jelent, mintegy 200 lelkésszel (ebből kb. 20 szlovák). 2002 decemberében az 1993-as alkotmánymódosítást egy újabb módosítás követte. Az ezt megelőző választások eredménye501 Lásd www.firesz.sk. 502 A rendelkezésre álló tanulmányokból nem tűnik ki, hogy az 1952-es elnevezésekhez képest mikor és miért változott meg az egyházmegyék neve. 503 A református egyház keretében a szlovák gyülekezetek aránya az 1918-as 4%-ról 12%-ra emelkedett. 504 Ennek ellenére a Szlovák Televízió, nagyon ritkán ugyan, de szlovák református istentiszteletet sugároz.

187

képpen újra Erdélyi Géza lett a püspök. Főgondnokká Koncsol Lászlót választották. Mindkettőjüknek van egy-egy magyar, illetve szlovák helyettese. Ők hatan alkotják a Zsinati Elnökséget. 2006 márciusában – a titkosszolgálatok dokumentumainak hozzáférhetővé válása miatt (53/2002 törvény), s mintegy megpróbálva lezárni a még mindig lezáratlan múltat – a Zsinat úgy döntött, hogy a kommunista ügynökmúltú személyek tíz évig nem tölthetnek be magasabb egyházi tisztséget (esperes, egyházmegyei elnökségi tag, zsinati tag, zsinati elnökségi tag). A döbbenetes, hogy a döntés pillanatában még mindig voltak mintegy fél tucatnyian, akiket ez érintett.505 Iskolaügy tekintetében azt lehet mondani, hogy a reformátusok (természetszerűen) jobban állnak, mint a magyar katolikusok. 2004-ben összesen 11 intézménnyel rendelkeztek. 506 Óvoda: Érsekkéty (2002). 2005/2006-ban 21 gyermek járt ide. Alapiskola: Alistál (1992), Rozsnyó (1997), Martos és Érsekkéty (1999), Vaja (2001). A 2005/2006-os tanévben ezeknek az iskoláknak összesen 398 diákja volt. Középiskola: Rimaszombat (Tompa Mihály Református Gimnázium, 1999), Léva (2001).507 A 2005/2006-os tanévben a két gimnáziumban 250 diák tanult. Ugyanakkor különálló felsőoktatási (egyetemi) intézményes keretben sikerült fejleszteni a teológiai képzést. 1990–1991-ben beindították a komáromi Katechetikai Szemináriumot, amely levelező tagozaton vallásoktatók képzését tűzte ki célul. Igazgatója Takács Zoltán, a SZRKE főgondnoka lett. 1992-ben a Szeminárium átalakult Calvin J. Teológiai Intézetté. Igazgatója Peres Imre padány-bögellői lelkipásztor lett. Ugyanebben az évben a kassai Katechetikai Szemináriumban is elindult a 3 éves tanítás
505 Szászi Zoltán, „Történelmi döntést hozott a szlovákiai református egyház”, Új Szó 2006. március 6. 506 A 2005/2006-os tanévben a következő egyházi oktatási intézmények működtek Szlovákiában: 39 óvoda, 131 alapiskola, 73 középiskola. 507 A lévai gimnázium körül hosszú ideig tombolt a vita a lelkész, Pásztori Attila, és a presbiterium között, amely gyakorlatilag szétbomlasztotta a helyi magyarságot. Mindez felveti a kérdést, hogy a magyar kisebbségek ténylegesen társadalmak-e, vagy pedig olyan konglomerátumok, amelyeket elsősorban a rájuk nehezedő nyomás kovácsol csupán össze. Ennek megszűntével a nagyon is valós egyéni és/vagy csoportérdekek rövid idő alatt szétfeszítik az etnikai/nemzeti együvé tartozás retorikai tartópilléreit.

188

(magyar és szlovák nyelven). Ez a komáromi intézet kihelyezett tagozataként kezdte meg a működését. 1998-tól itt folyt a kántorképzés is. 1993-ban a Zsinati Tanács kimondta, hogy az intézet az 1939ben megszűntetett losonci Teológiai Szeminárium508 jogutódja. Ennek következtében levelező tagozaton elindulhatott a teológusok öt éves képzése. 1994-ben beindult a nappali tagozat, az intézet neve pedig Calvin J. Teológiai Akadémiára változott. Mivel a Kárpát-medencében levelező tagozaton egyedül Komáromban folyik lelkészképzés a hallgatók között voltak (és vannak) magyarországiak, horvátországiak, szerbiaiak és romániaiak is. 1995-ben a Zsinat előírta, hogy azok, akik külföldön szándékoznak tanulni előbb az Akadémián felvételizzenek, amennyiben szeretnék, hogy a SZRKE elismerje őket a saját teológusainak. 2004 szeptemberétől az intézet a Selye János Egyetem509 akkreditált teológiai karaként működik (a tanárképző és a gazdaságtudományi510 karok mellett), hét tanszékkel (Ószövetség, Újszövetség, egyháztörténet, rendszeres teológia, gyakorlati teológia, vallás- és filozófiatörténet, nyelv). Ezzel a lelkészképzés anyagi terhe gyakorlatilag lekerült a gyülekezetek és a nyugati (holland, német, svájci) segélyszervezetek válláról. Ugyanakkor felfüggesztette tevékenységét a kassai Katechetikai Szeminárium511, ahonnan a hallgatókat Komáromba irányították.512 A teológiai kar dékánja Molnár János lett. Végzett hallgatóinak száma: 2005-ben 20, 2006-ban 12. Ami a református sajtót illeti, a hivatalos havilapnak számító Kálvinista Szemle513 mellett 1994-ben indult a Református Újság, amely kezdetben a Szlovákiai Református Lelkészegyesület, majd később a deregnyői gyülekezet kiadásában jelent meg. Ugyanak508 Történetére vonatkozóan lásd Böszörményi István, A losonci Református Teológiai Szeminárium (www.gomororszag.sk/72.html) (Letöltés: 2009. október 12.). 509 Lásd www.selyeuni.sk. Illetve: „»Egyetemünk egyfajta alternatívát nyújt«. Beszélgetés Albert Sándorral, a komáromi Selye János Egyetem rektorával.” Az interjút Fazekas József készítette, Fórum 10, 2008/4, 135-146. old. 510 Lásd pl. Szabó Ingrid – Antalík Imre, „A Selye János Egyetem Gazdaságtudományi Karának fejlődési folyamata és fejlesztési lehetőségei”, Fórum 10, 2008/4, 147–155. old. 511 A Szeminárium történetének érdekessége, hogy 70 katechéta végzett magyar, 50 pedig szlovák szakon, miközben a szlovák reformátusok száma lényegesen alacsonyabb, mint a magyaroké. 512 A katechétaképzés a Tanárképző karon folyik, amit a református Zsinati Elnökség erősen kifogásol, hiszen nincs befolyása a képzésre. 513 Szlovák nyelvű megfelelője a Kalvínske hlasy.

189

kor vannak gyülekezeti lapok is: pl. a Kassai Magyar református egyházközség lapja, a Kis Tükör (Révkomárom), Soli Deo Gloria (Apácaszakállas), Dunaszerdahelyi Református Hírvivő, Hírlevél (Csicsó), Hajlék (Nemeshodos), Háló (Alistál). A komáromi teológusok szerkesztésében jelenik meg a Papirusz (2001-től). A református egyházban létrejött intézmények közül még megemlíthetjük a német missziós lelkész, Uwe-Martin Schmidt, munkája eredményének tekinthető Betlehem Missziós Központot és a Jó Pásztor Háza gyermekotthont (Jóka, 2000 májusától); a deregnyői Református Tanulmányi Központot, amely az ungi egyházmegye létesítménye; illetve a hanvai Diakóniai Központot.

4. Jugoszlávia – Szerbia A közép-kelet-európai rendszerváltások rendszerében Jugoszlávia az egyetlen olyan állam, amely a vallási/felekezeti hovatartozást hatványozottan felértékelő véres helyi háborúk és tömegmészárlások közepette esett darabjaira, egy rendkívül hosszú – szinte máig tartó – folyamat eredményeképpen. Ennek következtében a Vajdaság tulajdonképpen ma már csupán Szerbia része. Az itt élő magyar kisebbségnek tehát ebben az új helyzetben kell megtalálni a maga helyét, feldolgozva az elmúlt két évtized folyamatait és annak nyomait. Ide tartozik pl. az is, hogy 1993 és 2006 között gyakorlatilag nem létezett vallásügyi törvény, amely az egyházak és vallási közösségek jogi személyét és működését szabályozta volna. Ugyanakkor a 2006-ban elfogadott törvény nem mindenben felel meg az Európai Emberi Jogi Konvenció követelményeinek. Ennek eredményeképpen azonban mégis elindulhatott az egyházak kártalanítása, illetve a vagyon-visszaszolgáltatás, ami természetesen nem megy zökkenőmentesen. A vajdasági lakosság kb. 14%-át kitevő magyarok több felekezet között oszlanak meg: katolikus (88%), református (6%),514 evangéli-

514 „A bácsfeketehegyi székhelyű …Református Keresztyén Egyház területén 13 egyházközségben és 38 szórványban 15 ezer alá süllyedt a hívők száma…” Gyémánt R.–Szondi I., A határon túli magyarság…, Szeged, 2005, 116. old.

190

kus,515 baptista, metodista, adventista, pünkösdi közösség.516 Ugyanakkor ezek a felekezetek – az egy reformátusokat leszámítva – nem igazán nevezhetők egyértelműen „magyarnak”. Arról nem is beszélve, hogy „miután a történelmi egyházak paphiányban szenvednek, az egyre öregedő lelkészállományra fokozott terhelés nehezedik. Ez, valamint a plébániák egy részének idegen ajkú pásztorral való betöltése, a településeken s családokon belüli etnikai átrendeződések mind korlátozzák a magyar nyelvű vallásgyakorlást és a magyar közösség megtartására gyakorolt szerepét.”517 A katolikus egyháznak pl. – amelyet intézményesen a II. János Pál pápa által 1986 decemberében létrehozott Belgrádi Egyházi Tartomány (vagyis az érsekség518 és a neki alárendelt szabadkai és nagybecsekereki püspökségek) fog össze – horvát, német, szlovák, szlovén stb. hívei is vannak. A szabadkai Katekétikai-Teológiai Intézet519 pedig – amely laikus hitoktatókat és pasztorális munkatársakat képez – kétnyelvű: horvát és magyar. Az intézményi és humán erőforrási nehézségek természetesen nem akadályai annak, hogy az egyházak társadalmi téren is megjelenítsék magukat. Ilyen kezdeményezés pl. a katolikus Poverello Alapítvány,520 amely a mentálisan sérült 18 éven felülieknek otthont adó Esperanca házat (Hajdukovo), a rászoruló gyermekeket befogadó Lurkóházat (Drea), valamint a Tau kábítószer-elvonó közösséget (Horgos) működteti; nem annyira nemzeti, hanem sokkal inkább felekezeti vonalon – valós szociális érzékenységgel. De hasonlóképpen említhető Utasi Jenő, Tóthfalu és Orom plébánosa, aki személyében egyesíti a lelkipásztort, a gazdasági vállalkozót és a szociális munkást.521
515 A néhány ezer tagot számláló felekezetet gyakorlatilag Dolinszky Árpád szuperintendens és családja irányítja. Lásd Ilić A., Egyházi és vallási közösségek szerepe…, Budapest, 2007, 23–25. old. 516 Uo., 6. old. 517 Gyémánt R. – Szondi I., i. m., Szeged, 2005, 116. old. 518 Az első metropolita érsek Franc Perko lett, akit 1987. január 6-án szenteltek Rómában. 2001. április 16 óta Stanislav Hocevar áll az érsekség élén. 519 2009-ben készült el az Intézetnek helyet adó Augustinianum nagyszeminárium és pasztorális központ (lényegében kollégium), amely egy jelentős előrelépés az egyetem (teológiai fakultás) felé vezető úton. Napjainkban ugyanis a papnövendékek a nemzetiségük szerinti anyaország intézményeiben tanulnak (pl. Magyarországon, Horvátországban, Szlovákiában). 520 www.poverello.org.rs. 521 Lásd Ilić A., i. m., Budapest, 2007, 48. old.

191

Összegzés Magyar kisebbségi vonatkozásban az elmúlt két évtized politikai és egyházi összefonódásai – melynek legjelképesebb megtestesítője Tőkés László – messze nem érlelték be azokat a gyümölcsöket, amelyek lehetővé tehetnék a magyar közösségek erkölcsi és intellektuális, gazdasági és kulturális megszilárdulását. Hiszen itt is érvényesül az a bevett gyakorlat, hogy az érdek felülír minden elvet. Ezért elsősorban jól behatárolható egyéni vagy szűk érdekcsoporti eredményekről beszélhetünk, amelyek nem hogy javítanák, de hosszú távon kifejezetten rontják a magyar kisebbségek, mint nemzeti/nyelvi közösségek megmaradási esélyeit, amelyre semmiféle formában nem megoldás a folyamatos siránkozás, az önnön sajnálkozás vagy egy, a politikai retorika által éltetett, délibábos álomvilágban való öntetszelgés. Hiszen bármennyire is szép és vonzó a „szülőföldön való boldogulás” eszméje, ennek azonban meg kell teremteni a feltételeit is.522 Annál is inkább, mivel a pluralista demokratikus társadalom jellemvonása, hogy az identitás megőrzése vagy megváltoztatása egyaránt jog és lehetőség; sem nem erény, sem nem bűn. „Van, aki könnyedén hagyja maga mögött önazonossága megállóhelyeit, felejt azonnal, ahogy továbbindul. Van, aki szenvedve, gyötrődve cserél újra szívet, nyelvet és hitet. Nyelvek és hitek nagy átjáró házában van, aki szenvedve morzsolja, emészti önmagát. Fájdalmas rendje ez egy gyötrelmes történelmi utazásnak. Ez a
522 „Az elmúlt tíz év folyamán a mindenkori magyar kormányzat nem találta meg a ‘a szülőföldön való megmaradás és boldogulás’ hatékony támogatási formáit. A magyar kormány és határon túli magyar politikai elit minden törekvése ellenére, Szlovénián kívül a magyarság sehol sem rendelkezik autonómiával, ami megmaradásának alapvető követelménye. Ugyanakkor a költségvetésből, közalapítványokon keresztül határon túlra juttatott évi egy-két milliárd forint az egyének etnobizniszén túl érdemben keveset változtat a határon túli magyarok helyzetén. Ezek ismeretében legalább részben felül kellene vizsgálni a ‘szülőföldön való boldogulás és megmaradás’ dogmáját. Abban az esetben, ha a szülőföldön való boldogulásnak még középtávon sincsenek meg a feltételei, talán ‘a területben gondolkodás’ helyett fokozatosan át kellene térni az egyénben való gondolkodásra. A határon túli régiók magyar mivoltának a megóvása helyett, talán az ott születettek magyarságának a megóvását is mérlegelni lehetne. Természetesen a helyzet nem egyformán aggasztó minden régióban, sőt a régiókon belül is roppant különbségek vannak a magyarok esélyei és életkörülményei között. Ugyanakkor ott, ahol az asszimiláció, az el- és bevándorlás miatt a magyarság végveszélyben van, talán az is siker lenne, ha a még meglévő magyarok magyarságát megőriznénk, esetleg még annak árán is, hogy elhagyják szülőföldjüket.” Korhecz Tamás, „Otthon legyen magyar”, Fundamentum 2000/3, 106-108; újraközli Kántor Z. (szerk.), A státustörvény, Budapest, 2002, 210–211. old.

192

dolgaink szinte megváltoztathatatlan rendje. De mégis úgy van az rendjén, hogy legyenek közöttünk mindig olyanok, akik kapaszkodnak abba, amitől meg akarja fosztani őket a vadvizek megállíthatatlan sodrása. Vannak, kell legyenek olyanok, akiknek fontos a szidalmazott, beszennyezett és fölöslegessé váló másság. Akiknek kell akkor is, ha már senkinek nem kell. Mert ez vagyok én, és csak ez lehetek, és senki ne várja el, hogy más legyek, mint ami vagyok, és ami lehetek. Az enyémet őrzöm, másként nem tehetek.”523

523 Vetési L., Ne csüggedj el, kicsiny sereg!, Kolozsvár, 2002, 161. old.

193

Összehasonlító összegzés
A közép-kelet-európai kommunista országokban lezajlott rendszerváltások egyik igen fontos vívmányának kétséget kizáróan a gondolati, a szólás- és a vallásszabadság megteremtése tekinthető. Ezzel azonban óhatatlanul együtt járt a szekularizáció természetes (vagyis nem hatalmi eszközökkel irányított) folyamatának az érvényesülése a társadalomban, illetve a „vallási piac” és a spirituális kínálat többé-kevésbé akadálymentes kiszélesedése – ellentétben pl. a kommunizmus megszorító, vallásellenes, de a megtűrt egyházak számára egyben védett monopolhelyzetet is teremtő légkörével. A közép-kelet-európai térségben az így megvalósuló vallási pluralizmus értelemszerűen az ún. „történelmi” egyházak társadalmi tér- és befolyásvesztését eredményezte. Ezek az egyházak valójában máig nem ismerték fel az együtt gondolkodás és a gyakorlatias együttműködés szükségességét a jövő érdekében. Ugyanakkor azonban az is elmondható, hogy a hívők többsége, nagy általánosságban, nem igazán érez tényleges felelősséget az egyháza iránt; valójában nem érzi azt sajátjának. Ezért esetenként – különösen, ha pénzről van szó – akár ellenséges magatartást is tanúsíthat irányába. Vitathatatlan, hogy ez egy sokkal szélesebb körű és általánosabb társadalomfejlődési jelenség. Ellenben kihatásai – legalábbis bizonyos mértékben – másként jelentkeznek egy kisebbségi közösségben, mint a többségi társadalomban. Ennek a szekularizációs folyamatnak az ellensúlyozására – amely összefügg a demokratikus modernizációval és a globalizációval524 – a „történelmi” egyházak elsősorban a politikai
524 Ennek a folyamatnak a hatása kettős. Egyrészt a vallási, felekezeti hovatartozás megszűnik meghatározó etnikai/nemzeti identitás-elem lenni; másrészt azonban a vallási/felekezeti identitás kizárólagossá válik, és felülír minden más (nemzeti vagy etnikai) hovatartozást.

195

(és a gazdasági) mező (egyes) szereplőivel igyekeznek harmonikus, esetleg privilegizált, együttműködési viszonyt kialakítani.525 A cél az, hogy a hatalom útjain keresztül, amelynek ezért cserébe valamiféle „természetfeletti” (a választáson túlmutató) legitimációt kínálnak, valamiképpen mégis megőrizhessék, még ha részben is, a társadalomra gyakorolt ráhatásukat. A többségi nemzeteknél (pl. románok, szlovákok, szerbek esetében) mindez akadálymentesen valósul meg; sőt mondhatni integrálható a nemzetépítési stratégiába. A magyar kisebbségi egyházak esetében azonban ez csakis valamiféle önfeladás árán lehetséges. Ebben az értelemben – még akkor is, ha ez nem minden esetben egyértelmű, illetve a mértéke országtól és egyháztól függően változik – jelen pillanatban egy markáns paradigmaváltás körvonalazódik: a közösségépítés helyét a hívőktől elvonatkoztatott intézményközpontúság veszi át. Ennek lényege: az egyházi intézményrendszer fenntartásának biztos alapokra való helyezése, ami lényegében véve a népegyházi jelleget konzerválja (formális, akár tartalmat is nélkülözhető istentiszteleti, keresztelői, esküvői és temetési szolgálatnyújtások).526 Az egyre fogyatkozó hívőktől származó és kiszámíthatatlan anyagi források helyett mindenkép525 „…az a baj – mondja egy világot látott jezsuita –, hogy sok pap prédikációja kimerül abban, hogy magánéleti erkölcsi normákat hirdet. Légy becsületes, ne lopj, ne hazudj, ne csalj! A becsületes életet azonosítani a kereszténységgel súlyos tévedés. (…) Az evangélium meghirdetése és megélése magában foglalja, hogy szeretettel küzdesz az igazságosság megvalósulásáért. Kispapokkal beszéltem Székelyföldön arról, hogy sok helyen nem fizetik tisztességesen a dolgozókat. Ha a faluban van egy ilyen gyár, ki szólaljon föl? Világos, hogy a katolikus pap – neki nincs gyereke, nem lehet kirúgni – mondja meg a vezetőknek, hogy ez így nem mehet tovább. Igen, válaszolták, de akkor elmarad a pénz is a plébániáról…” Szabadon, örömmel, szeretettel. Nemes Ödönnel beszélget Naszádi Kriszta, Harmat Kiadó, Budapest, 2008, 92. old. 526 Tulajdonképpen ezzel a népegyházi jelleggel függ össze, mintegy abban rekedt meg a történelmi egyházak és a magyar kisebbségek kapcsolata. „A kisebbségek életvitelében, azok megmaradásában és azonosságjegyeik átörökítésében és gyakorlásában jelentős szerepe van az egyházaknak. Az anyanyelven folyó egyházi tevékenységnek nemcsak vallást erősítő a feladata. Szertartásaik, tanításuk, sokoldalú egyházi és világi aktivitásuk lelki-érzelmi és szellemi értékek tárházát ülteti/ültetheti el a hívőkben. Olyan emberformáló munkát képesek nevelőoktató hatásukkal elérni, amelyek nagymértékben hozzájárulnak egy kis közösség emberi, hitbéli és nemzeti magatartásformák tudatos vállalásához.” Varga József, „Nyolcvanöt évig kisebbségben. A muravidéki magyar etnikai közösség életvitele” in: Ruda Gábor (szerk.), Kisebbségek és népcsoportok Európája, Muravidék Baráti kör Kulturális Egyesület, Pilisvörösvár, 2007, 3–38. old.; itt: 35. old. Óriási kérdés, hogy a modernizációs kihívásnak kitéve, hogyan lehet ezt a nemzeti-vallási összefonódást olyan mértékben modernizálni, hogy mindkét fél nyertese legyen a folyamatnak. Ennek hiányában ugyanis valamiféle túlélésre való berendezkedésnek leszünk szemtanúi. Csak az nem egészen világos, hogy egy átalakuló világban mit is kell egész pontosan túlélni.

196

pen érdemesebb az adott állami költségvetésre – és az esetleges magyarországi (szintén költségvetési!) támogatásokra támaszkodni –, mert ezek esetében semmiféle „minőségi követelmény” nem merül fel a kínált szolgáltatásokat illetően. Ezen paradigmaváltás részeként kell értelmeznünk pl. az erdélyi magyar katolikus érsekség (újabban pedig a nagyváradi püspökség) stratégiai közeledését és szövetségkötését az államhatalommal, illetve a többségi nemzet egyházával/egyházaival, amelyekkel osztozik a (felvilágosodásból kibontakozott társadalmi és politikai) modernitás-, illetve „szekta”ellenességben.527 Ugyanakkor az sem mellékes, hogy Szlovákiában és Romániában a katolikus egyházi intézmény előtérbe kerülése a közösség rovására, tulajdonképpen összehangolhatóvá teszi a Vatikán érdekeit és stratégiáját az adott állam nemzeti érdekeivel és nemzetstratégiájával: vagyis a magyar kisebbség középtávú (30-50 éven belül) felszámolásával vagy mindenképpen társadalmi és politikai eljelentéktelenítésével.528 Ez a konvergencia a gyakorlatban két párhuzamos, de egyidőben zajló folyamatot jelent: egyrészt a katolikus egyházszervezet társadalmi megerősödését és befolyását (vatikáni célkitűzés), másrészt pedig a magyar összetevőjének (Szlovákia), illetve jellegének (Románia) erőteljes visszaszorítását (szlovák és román nemzetállami óhaj).529 Hiszen – még akkor is, ha ez nem mindenki számára nyilvánvaló – a kárpát-medencei magyar kisebbségek kérdése nem csupán politikai, hanem vallási (különösen katolikus) értelemben is probléma. Ennek a politikai-vallási
527 Lásd pl. Lavinia Stan – Lucian Turcescu, Religion and Politics in Post-Communist Romania. (Religion and Global Politics Series), Oxford University Press, Oxford – New York, 2007; Jakab Attila, „Vallás és politika a posztkommunista Romániában”, Klió. Történelmi szemléző folyóóirat 18, 2009/3, 112–119. old. 528 Erről sokatmondó képet tár elénk Belényes magyar katolikus közösségének az elrománosítása. Lásd Függelék V. (272–291. old.) 529 A vatikáni, illetve szlovák és román nemzetállami érdekkonvergenciáknak a közép-kelet-európai kulcsfigurája Erdő Péter esztergom–budapesti bíboros-érsek, lehetséges pápajelölt, akit tulajdonképpen az Opus Dei által felépített személyiségnek kell tekintenünk. Ahhoz azonban, hogy világegyházi karriertörekvéseihez megszerezze a szlovák és a román katolikus egyházi vezetők támogatását mindenképpen érzésektől és érzelmektől mentesen hallgatnia kell mindarról, ami a szomszédos országokban katolikus viszonylatban történik. Romániai viszonylatban értelemszerűen ide tartozik a csángókérdés is. Ebbe a konvergenciába beletartozik pl. az a stratégiai felismerés is, hogy az erdélyi katolikus egyházak, ahhoz hogy továbbra is megtarthassák népegyházi berendezkedésüket és intézményes struktúrájukat demográfiailag csakis a román lakosság körében (bizonyos értelemben az ortodoxia rovására) terjeszkedhetnek. Ez lényegében összhangban van a Vatikán azon célkitűzésével, hogy a keleti keresztények körében terjessze a katolicizmust.

197

konvergenciának a fényében azonban joggal kérdőjeleződik meg (természetesen helytől függően) a katolikus egyház magyar kisebbségben betöltött (1919 és 1989 között ugyan folyton szűkülő, de mégis csak meghatározó) közösségépítő és identitásmegőrző társadalmi szerepe. Ami egyben azt is jelenti, hogy egyre nagyobb teher nehezedik a magyar protestánsokra (mindenekelőtt a református egyházakra) egy olyan helyzetben, amely akár sorsdöntőnek is tekinthető a magyar kisebbségek élet- és megújulási képességeit illetően. Kérdés azonban, hogy mindehhez megvannak-e a megfelelő humán erőforrások? Amennyiben a múltat nézzük, a Trianontól a kommunizmus bukásáig terjedő időszakban a kisebbségi magyar egyházak és a magyar kisebbségek viszonylag egymásra voltak utalva, elsősorban az irányukban megnyilvánuló diszkrimináció és az ellenséges politikai, gazdasági és társadalmi környezet miatt. Napjainkban azonban egyre inkább a konfliktus és a szembenállás kerül előtérbe, aminek következtében az egyházak már nem annyira összefogó, hanem sokkal inkább megosztó tényezőkként jelennek meg.530 Ebbe belejátszanak az egyes egyháziak eltérő politikai és gazdasági szerepvállalásai, illetve az általános társadalmi érvényességet maguknak vindikáló egyházi állásfoglalások. Az évtizedeken keresztül védekező állásokba beszorított, és a puszta létért való egyenlőtlen, jogtiprásokkal és megaláztatásokkal tarkított küzdelembe belekényszerített kisebbségi, ún. „történelmi”, magyar egyházak értelemszerűen, és főképpen intellektuális szempontból, kimaradtak a nyugat európai vallási fejlődésből – még hatványozottabban, mint a többi közép-kelet-európai egyház. Ennek eredményeképpen megrekedtek a tekintélyelvűségben, teológiájuk pedig időközben elavult.531 A plurális demokrácia és a globalizáció erejükön felüli kihívásokkal szembesítette őket.
530 Románia esetében pl. a „rendszerváltást” követő zűrzavaros időszakban nagyon sok segély áramlott az országba. Ezek elosztása, hasznosítása nagyon sok megosztottságot, ellenségeskedést eredményezett magukban az egyházi közösségekben is. Ma már eléggé egyértelmű és közismert, hogy esetenként ezek a segélyek a személyes vagy családi meggazdagodást alapozták meg. Ezeket feltárni és dokumentálni azonban nem egyszerű: elsősorban azért mert (érdekből vagy félelemből) ténylegesen senki nem érdekelt ebben. 531 Ezen a területen ugyanakkor nem számíthatnak magyarországi támogatásra sem, hiszen korszerű magyar teológia egyszerűen nem létezik. Lásd Jakab Attila, „Tudomány és spiritualitás. A pannonhalmi Bencés Kiadó könyvkínálata”, Egyházfórum 23 (9. új) évf., 2008/1–2, 27–32. old.

198

Mivel a rendszerváltás utáni években elszalasztották a megújulás lehetőségét – vagy egyszerűen nem rendelkeztek az ehhez szükséges humán erőforrással –, illetve nem igyekeztek tisztázni az egyes egyháziaknak a kommunista diktatúrával való együttműködését (besúgók kérdése), jelenleg egyre erőteljesebben modernitásellenesekké váltak. Ugyanakkor nem igazán érzékelik azokat a társadalmi folyamatokat sem, amelyek nagykorúsítják mind az állampolgárt, mind pedig a hívőt. Ebben a kontextusban a kisebbségi, ún. „történelmi”, magyar egyházak egyrészt az intézményes és ideológiai tekintélyelvűség, másrészt pedig a magyar kisebbségi közösségek jövőbeni megmaradása szempontjából megkerülhetetlen modernizáció (vagyis a modern kor kihívásaira adandó korszerű válaszadás kényszerének) malomkövei között őrlődnek az átalakuló és egységesülő Európában.532 Hiszen miközben a kisebbségi magyarnak a jövője múlik azon, hogy felnőtt állampolgárként éljen és gondolkodjon, addig az egyházaknak elemi érdekük, hogy a hívők megmaradjanak az engedelmességgel és feltétlen tisztelettel párosuló infantilizmus állapotában. Ami végeredményben azoknak a nemzetállamoknak a stratégiáját szolgálja, amelyek szintén a meghunyászkodó kisebbségi magyarban érdekeltek Mindezek mellett ezeknek a kisebbségi, ún. „történelmi”, magyar egyházaknak szembesülniük kell azzal is, hogy a magyarság megélése ma már egy vallásilag semleges kisebbségi társadalmi térben is lehetséges (ezzel a templom elveszítette az évtizedeken keresztül betöltött központi szerepét). Ugyanakkor vallási/spirituális téren a „piacképesebb” – vagyis elsődlegesen a lelki igények kielégítésére törekvő, bizonyos nyitottságot és nemzetek-felettiséget sugalló, a közösségiség élményének jobb megélési lehetőségét kínáló, valamint a megélt személyes hit és meggyőződés fontosságát előtérbe helyező – kisegyházak és új vallási közösségek („szekták”) fokozott és kiélezett versenyhelyzetbe hozzák őket.533 Ez lényegében véve azt jelenti, hogy most már nekik is küzdeniük kellene az egyre inkább fogyatkozó magyar hívőkért. Ebben a kontextusban a kulturális tevékenységet már nem lehet összemosni a lelkipász532 Lásd pl. Törzsök Erika, Kisebbségek változó világban, Kolozsvár, 2003. 533 Vajdasági viszonylatban lásd pl. Ilić A., Egyházi és vallási közösségek szerepe…, Budapest, 2007, 27. old.

199

torkodással534 , mert mindkettőt – más-más helyen és külön-külön – mások sokkal jobban művel(het)ik. Amennyiben tehát ezek az ún. „történelmi” magyar egyházak demográfiailag megrekednek egy pusztán szociológiai (megszokásbeli) hovatartozáson alapuló népegyházi közösségnél, amelynek vallási műveltségi szintje igen alacsony, vallástudata korszerűtlen, magyar azonosságtudata pedig csupán etnikai hagyományokra alapozott, akkor a nyitott és modern európai társadalmi viszonyok közepette mindkét jelleg – vagyis mind a felekezeti, mind pedig a nemzeti – egyaránt elmosódhat. Különösen akkor, ha a magyar nyelv és kultúra pl. nem gyakorol semmiféle vonzerőt (esetleg az akár alacsonyabb rendűnek is mutatkozik), vagy ha a kisebbségi magyar lassan-lassan átitatódik a többségi nemzet mentalitásával, ha átveszi annak erkölcsi értékrendszerét.535 Ilyen körülmények között az asszimiláció akár az életminőség(-érzet) javulásának reményét is felvetheti.536 A magyar nyelv puszta ismerete ugyanis semmiféle formában nem biztosítéka annak, hogy az illető határozott magyar azonosságtudattal is rendelkezik. Hiszen a nemzet nem annyira a nyelvében – még akkor is, ha jelen esetben az nagyon fontos szerepet játszik a magyar kisebbségek önazonosságának a meghatározásában537 –, hanem sokkal inkább a kultúrájában (de még inkább felvállalt nemzeti identitástudatában) él!538 Ezzel szemben azt lehet tapasztalni, hogy
534 Ennek legnagyszerűbb példája a csíksomlyói pünkösdi búcsú, ahol a nemzeti és vallási szinkretizmus sajátságos „modern” összképet alkot. 535 Lásd pl. Lampl Zsuzsanna, Magyarok és szlovákok. Szociológiai tanulmányok nem csak az együttélésről. (Nostra Tempora, 17), Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 536 „Az asszimiláció nagyságában, méreteiben és gyorsaságában mérhető fel legjobban a kisebbség teljes társadalmi, gazdasági, művelődési és etnopolitikai állapota. Az asszimiláció az a pont, ahol a legélesebben válik láthatóvá, mit tett a kisebbség fennmaradásáért és fejlődéséért a befogadó nép állama, a kisebbség anyaországa (anyanemzete), és mit tett és tehetett önmagáért maga a kisebbség” [kiemelés tőlem]. „Az asszimiláció vágya… annál erősebb, minél gyorsabb a többségi, és lassúbb a kisebbségi etnikum fejlődése, és e két pólus között minél nagyobbak a fejlettség különbségei, valamint az ehhez kapcsolódó presztízs-javak: a társadalmi és politikai hatalom, az emberibb, a tartalmasabb és a kulturáltabb élet lehetőségei.” Mirnics K., Kisebbségi sors, Újvidék, 1993, 56–57. old. Törvényszerűen a tanultabb, diplomás rétegek válnak elsőként kettős kötődésűvé. Egyébként az ő megtartásuk vagy elvesztésük sokat elárul magáról a szóban forgó kisebbségről is. 537 Lásd pl. Csernicskó István, „A nyelv szerepe a kárpátaljai magyarság azonosságtudatában”, in: Császár M.–Rosta G. (szerk.), Ami rejtve van s ami látható, Budapest – Piliscsaba, 2008, 101– 113. old. 538 Ellentétes álláspontot képvisel Szilágyi N. Sándor, „Nyelvében él a nemzet”, Regio 13, 2002/4, 159–177. old. Érdemes lenne azonban sokkal mélyebben vizsgálni a népszámlálások eltérő anyanyelvi és nemzetiségi mutatóit, hiszen közhely, hogy a kettő nem fedi át egymást.

200

a magyarság az össztársadalom alsóbb rétegeibe szorul vissza,539 illetve megszűnik vagy összezsugorodik a (magasabb) magyar kultúra befogadására egyáltalán alkalmas társadalmi közeg.540 Mindehhez társul a meghatározó magyar többség és jelleg (pl. erdélyi katolikusok és reformátusok, szlovákiai reformátusok) folyamatos és kiszámítható erodálódása – és az ebből következő demográfiai arányátrendeződés –, amely egyben egy rendkívül összetett és nehezen megoldható identitáskihívás elé állítja a kisebbségi magyar egyházakat: vajon az etnikai-nemzeti megosztottságot felülíró (felülírni bíró) vallási/spirituális eszményeket hirdető és üdvösségközvetítő intézmények, avagy etnikailag és kulturálisan determinált társadalmi képződmények, amelyeknek lételeme a nemzeti/kisebbségi törekvések támogatása, és az azokkal való feltétlen azonosulás? Az üdvösségre való fókuszálás ugyanis eljelentéktelenítheti a nemzeti hovatartozást, miközben a nemzetiségi dimenzió túlhangsúlyozása („nemzeti vallás”) elsorvaszthatja a vallási/spirituális tartalmat. Mindkét esetben óhatatlan a hívők egy részének elidegenedése. Ennek mértéke azonban nagyban függ mind a szolgálattevő (pap, lelkész) személyétől, mind pedig az egyházi intézmény politikai és lelkipásztori stratégiájától.541
539 Erre vonatkozóan elgondolkodtató pl. az a jellemzés, amelyet a XVII. század második felében lehanyatló Erdély társadalmával kapcsolatosan Makkai Sándor megfogalmaz: „A leszűkült és leszegényedett társadalomban a rothadás parazitái kelnek ki, melyek tisztaságot, becsületet, hitelt, munkakedvet, vállalkozó erőt és felelősséget felőrölnek és szétrágnak.” Makkai Sándor, „Bevezetés”, in: Makkai László–Cs. Szabó László (szerk.), Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről. VI: Haldokló Erdély, 1662–1703, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993, XVI. old. 540 Az anyanyelvű oktatásra való fókuszálás lényegében véve minden másról elterelte a figyelmet. Romániában pl. mindig is az volt az ott „élő magyarság véleménye, hogy az anyanyelvű oktatáson áll vagy bukik a nemzetiség léte; megszüntetése után elkerülhetetlen az illető nemzetiség felszámolása. Ha megszűnik az anyanyelv tanulása-oktatása, lassan nem lesz szükség könyvekre, újságokra, színházakra sem, ahol a nyelv megszólalhat. A nemzetiségi nyelv a családba vonul vissza – vegyes házasság esetében onnan is kiszorul –, a nyelvromlás megállíthatatlan, felejtése elkerülhetetlen. Így a nemzetiségeknek lassan nem lesz eszköze, hogy történelmével, irodalmával, művelődési emlékeivel, múltjával és jövője biztosítékaival a kapcsolatot fenntartsa.” Lipcsey I., Utak és tévutak…, Budapest, 2008, 328. old. 541 Vetési László pl. a népegyháznak – amelyben nem szükséglet és nem élmény a templomba járás, illetve amellyel sokszor csak szimbolikus a kapcsolattartás (egyházadó kifizetése) – egy szolgáltató egyházzá való átalakulása mellett érvel, és Szamosújvárt hozza fel példának, ahol „felépítettek egy gyülekezeti házat és beállítottak oda egy minimális összegű támogatással működő kis konyhát. Itt megszervezték a gyerekek foglalkoztatását a tanulás vége és a szülő hazatérése között, szilenciumi rendszerben. Még román gyerekek is jönnek, kisebb számban. Az egyház ezáltal olyan sávban nyújtott szolgáltatást, amelybe eléggé széles réteg beletartozik, ezzel megfogta a városi magyarságnak azt a rétegét is, amely különben templomba sem menne el, amelynek ha nem temet, nem keresztel vagy esket a pap, egyáltalán nem hiányzik az egyház… Etnikai izolációban élt ez a réteg, de azzal, hogy az egyház nyújtott neki egy közösségi szolgáltatást, etnikai tartalmak nélkül, a szolgáltatást igénybe vevő tulajdonképpen etni-

201

A helyzet annál is inkább összetett, mivel mindkét megközelítésre megvan az igény. A vallási/spirituális tartalom igénylését legjobban az a „konkurencia” bizonyítja, amellyel az ún. „történelmi” egyházak a magyar kisebbségi mezőben szembesülnek. Ezt az igényt pedig nem minden esetben lehet nemzeti retorikával, kulturális programkínálattal kiváltani – még akkor sem, ha az mindenképpen kényelmesebb és kevesebb erőfeszítést igénylő megoldás.542 Ugyanakkor azonban azzal is számolni kell, hogy ezen fogyatkozó hívőszámú – és ezzel arányosan csökkenő anyagi forrásokkal rendelkező – egyházak számára akár komoly lehetőséggel (növekedési potenciállal) is kecsegtethet a „missziós” nyelvi nyitás a többségi nemzet irányába, ahol szintén erodálódik az eddig meghatározónak számító „nemzeti” egyház társadalmi súlya (lásd pl. román ortodoxia). Ez a fajta „nyitás” és orientáció-váltás – vagyis a hagyományosan magyarnak tekintett egyházi/felekezeti és magyar nemzeti identitás-összefonódás erodálódása543 – értelemszerűen sokkal erőteljesebben érvényes a katolikus, mint pl. a református egyházra.544 Annál is inkább, mivel a felvilágosodás eszméit és a modernitást megkérdőjelező Vatikán Európát a konzervativizmus irányába szeretné eltolni. Ebben a célkitűzésében számít a közép-kelet-európai katolikus püspöki karok (és néppárti politikai erők) támogatására.
kai közösséget is kapott. Igénybe veszi, mert a gyermek kap ott egy ebédet, tanul, felügyelnek rá…, így a szülő és a gyerek egyaránt közösségre talál. Az idejáró szülők fokozatosan bekapcsolódnak a közösségi életbe és munkába. Ezzel a szolgáltatással az egyház többet ért el, mint hogyha sorba járta volna a híveket.” Vetési L., Ne csüggedj el, kicsiny sereg!, Kolozsvár, 2002, 412–413. old. 542 Történetesen a vajdasági helyzet összetettségére és ellentmondásaira lásd pl. Ilić A., Egyházi és vallási közösségek szerepe…, Budapest, 2007, 33–39. old. 543 Ebben kétséget kizáróan az is szerepet játszik, hogy a magyar anyanyelvűket és nemzeti identitásukat felcserélő hívek ugyanakkor megtartják felekezeti hovatartozásukat. Lásd. Vetési L., i. .m., 11. és 301. old. Jelzés értékű, hogy a döntően magyar többségű szlovákiai reformátusok nem csatlakoztak a 2009. május 22-én Debrecenben megalakított Magyar Református Egyházhoz, amely egyfajta kárpát-medencei magyar református egységet lett volna hívatott megjeleníteni (lásd www.majus22.org). Hasonlóképpen egyetlen romániai magyar katolikus püspök sem vett részt azon a Kárpát-Medencei Ökumenikus Nagytalálkozón, amelyet a szlovák nyelvtörvény bevezetése elleni tiltakozásul szerveztek a Szegedi Dómban, 2009. augusztus 30-án. Mindez egyértelműen arra utal, hogy kárpát-medencei magyar viszonylatban a nemzeti és a felekezeti hovatartozás már nem feltétlenül fedi át egymást. A vajdasági református egyház vonatkozásában lásd Ilić A., i. m., 47. old. 544 Erdélyi viszonylatban pl. lényegében véve feltáratlan a magyar ortodoxok és görög-katolikusok, illetve a román és cigány római katolikusok, reformátusok, evangélikusok és unitáriusok betagolódása a magyar, ún. „történelmi”, egyházakba. A vegyes közösségek vallási, liturgikus együttéléséről, illetve az egyes egyházi hierarchiákkal való viszonyukról nem is beszélve.

202

Ezért a térségben érezhetően erősíteni igyekszik a konzervativizmust, és keresi a stratégiai szövetséget az ortodox egyházakkal. Nyilvánvaló, hogy ebben a regionális és európai egyház-geopolitikai hatalmi játszmában a magyarországi katolikus egyháznak – elsősorban a XVI. Benedek pápa esetleges utódaként is szóba jövő Erdő Péter esztergom–budapesti bíboros-érsek ambícióinak,545 illetve a mögötte álló érdekcsopor(tok)nak köszönhetően – fontos kulcsszerep jut, ami lényegében véve kettős játékra kényszeríti. Miközben ugyanis a hazai közéletben erőteljesen nemzeti színben igyekszik megjelenni, és komoly politikai tevékenységet fejt ki a társadalom irányába,546 addig a környező országok katolikus egyházai felé mindenekelőtt az egyetemes katolicizmus magyarországi ágaként jeleníti meg magát. Ebből kifolyólag intézményesen semmilyen formában nem vállal közösséget az illető ország magyar katolikusaival, mert nem óhajt az adott ország nemzeti és vallási problémáiba belebonyolódni, és esetleg konfliktusba keveredni a Vatikánnal.547 Hiszen az mindenképpen rontaná a megítélését,548 de főképpen ártalmasan befolyásolná az esztergom–budapesti bíboros-érsek jövőbeni pozíció-kilátásait. Ezen túlmenően elmondhatjuk, hogy elvileg a magyar katolikus és protestáns lelkipásztorok mindenképpen feladatuknak tekinthetik a magyar identitás ápolását és erősítését is; a hétköznapi lelkipásztori munka gyakorlatában azonban a kérdés sokkal öszszetettebb. Hiszen a helyzetek sokfélesége áll fenn: a homogénnek mondható magyar közösségtől, a különböző mértékben vegyes
545 Ezek az ambíciók nem egészen új keletűek. A gyökerek messzire, még a Pápai Magyar Intézetben eltöltött évekre (1977–1980) nyúlnak vissza. „Rákoshegyi” (Benyik György) egyik év végi nagyjelentése szerint ugyanis akkor „a bizonytalan jövő és a túlságosan biztosra vett diplomata beiskolázás és annak elmaradása megviselte.” Lásd Majsai Tamás, „‘Ismereteimet soha, senkinek nem fedhetem fel’. Papi ügynökök a Vatikán előszobáiban. II. rész”, Beszélő 2008/1, január. Pedig a későbbi bíboros „nyugtalansága” nem igazán volt indokolt. Hiszen pályája azóta is töretlenül ível felfelé (vélelmezhetően az Opus Dei hatékony támogatásának köszönhetően). Egyébként Erdő Péter személyiség-leírása egyáltalán nem nevezhető elhibázottnak. Lényegében ma is ugyanazzal a kizárólagos vehemenciával cenzúrázza a Magyar Tudományos Akadémia vallástudományi konferencia-előadóinak előzetes normakontrolra eléje terjesztett névsorát. 546 Elsősorban a semmiféle társadalmi beágyazódottsággal nem rendelkező KDNP-én keresztül. 547 A Szentszék és Szlovákia kapcsolatai különben is jóknak mondhatók (2000-ben írtak alá egy Alapszerződést). De hasonló a helyzet Romániával is. 548 Lásd pl. a Konrad Adenauer Alapítvány budapesti képviselete által szervezett szimpóziumot 2007. február 27-én az Andrássy Egyetemen: A politika és a vallás perspektívái Magyarország és Szlovákia megbékélésében.

203

közösségen keresztül egészen az elenyésző számú magyar hívőt számláló közösségig. Egy rendkívül sokrétű, összetett és átalakuló vallási mezőben a kisebbségi, ún. „történelmi”, magyar egyházak nemzeti identitásmegőrző szándékát és tevékenységét ugyanis – amely máig meghatározó közhely a kárpát-medencei magyar közéleti, egyházi és értelmiségi retorikában – egyre erőteljesebben behatárolja majd a nemzeti pluralitás, illetve a nemzeti hovatartozással szemben a vallási identitásukat inkább elsődlegesnek tekintő hívők megjelenése, illetve ezek súlyának megnövekedése az egyes közösségekben és egyházakban. A paradigmaváltás másik hozadéka, hogy lényegében alig beszélhetünk átgondolt, átfogó és mértékadó szociális és gazdasági tevékenységről.549 Minden ilyen jellegű tevékenység tulajdonképpen helyzet-specifikus és többnyire személyhez kötött. Annál inkább lehet szó azonban felújításokról, illetve világháborús emlékművek, emléktáblák, köztéri szobrok és kopjafák állításáról/avatásáról.550 Ezt egészítik ki a különböző megemlékezések, ami mind-mind a (képzelt vagy valós) múlt kultuszáról árulkodik, még akkor is ha a jelenben, helyi szinten, rengeteg kulturális cselekvés történik a zene, a sport, a szabad idős tevékenység és a művelődés terén. Ellenben ami egy valós probléma – történetesen a magyar cigányokkal való törődés, akik lényegében halmozott kisebbségi helyzetben vannak –, az gyakorlatilag megreked az elméleti megközelítés (pl. konferencia) szintjén.551 Közép-kelet-európai viszonylatban az egyházi vezetőségek magatartását – beleértve a kisebbségi, ún. „történelmi”, magyar egyházak vezetését is – a jövőben a társadalmi és főképpen a vallási kényszer fogja alakítani. Az anyanyelvi pasztoráció főképpen azért
549 Az 1991-ben alakult szlovákiai Református Mentőmisszió tevékenysége pl. gyógyító és hitmélyítő konferenciák szervezésére irányul alkoholisták, kábítószer-fogyasztók és szenvedélybetegek részére. A szintén 1991-ben létrejött Lepramisszió pedig elsősorban adománygyűjtéssel foglalkozik. 550 Ezzel kapcsolatosan lásd pl. Hushegyi Gábor, „Szlovákiai magyarok köztérfoglalási stratégiái. Új magyar emlékművek, emléktáblák és emlékhelyek Szlovákiában”, in: Danter Izabella (szerk.), Musaeum Hungaricum 2. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja c. konferencia tanulmánykötete, Mátyusföldi Muzeológiai Társaság, Boldogfalva, 2008, 99–110. old. 551 A cigányságra vonatkozóan lásd Szuhay Péter, „Magyar nyelvű cigányok a Kárpát-medencében”, in: Bárdi N.–Fedinec Cs.–Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 426–435. old.

204

kerülhet előtérbe, mert az egyházi vezetések ellenérdekeltek lesznek a híveik elidegenítésében, egy rendkívül kiélezett „vallási piac”-i helyzetben. A hívők elfogyása ugyanis nem csupán demográfiai, hanem egyben anyagi veszteséget is jelent. Ugyanakkor pedig felmerül a kérdés, hogy mire szolgál egy jól felépített intézményes egyházi közigazgatási rendszer, ha már nincs kit igazgatni benne, még akkor is, ha állami támogatások biztosítják annak fenntartását? Mindez gyökeresen formálja át az egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepének kérdését a magyar kisebbségek életében. Megváltozott helyzetben mindenképpen érdemes lenne változtatni a kérdés-felvetésen, a megközelítésen és a szemléleten. Hiszen az ún. „történelmi” egyházaknak is változik a helyzete, a szerepe és a súlya (összességében és különösképpen vidékekre, helyiségekre lebontva). Arról nem is beszélve, hogy új szereplők jelentek meg a vallási mezőben. Az újszerű és mélyreható helyzetfelmérésben azonban az ún. „történelmi” egyházak értelemszerűen nem érdekeltek. Számukra célszerűbb az 50-100 évvel ezelőtti állapotokban gyökerező közhiedelmek és mesterségesen megalkotott retorikai/ ideológia reprezentációk fenntartása. Ez ugyanis elkendőzi a jelent, és főképpen mindazokat a folyamatokat és változásokat, amelyek Közép-Kelet-Európa arculatát az elmúlt évtizedekben átalakították – és ma is folyamatosan alakítják. Hiszen a történelemnek nincs vége; az megállíthatatlanul zajlik – egészen addig, ameddig létezik valamiféle emberinek nevezhető társadalom.

205

206

Perspektívák
Jövőt csak akkor lehet építeni, ha az egy tényszerűségében és folyamataiban feltárt múltban gyökerezik, és arra épül.552 „A teljességre, épségre törő emberi életnek nélkülözhetetlen eleme a valóságot tükröző, csonkíthatatlan történeti tudat.553 Szükségünk van rá azért is, hogy ne a gyökértelenség, az otthontalanság bizonytalanságával éljünk. Fel kell tárnunk múltunkat, mélyre kell
552 Ennek elutasítására kiváló példa az Erdélyi Református Egyházkerület „hivatalosnak” is mondható múltértelmezése: „Az Erdélyi Egyházkerület lelkipásztorai, gyülekezetei és vezető testületei a kommunista rendszer idején, a külső nehézségek ellenére is arra törekedtek, hogy az egyházi élet adott lehetőségeit kihasználják. Az esperesi vizitációk az istentiszteletek és általában az igehirdetés rendszeressége mellett megvizsgálták és ösztönözték a vallásoktatást, a konfirmációra való felkészítés gyakorlását és a lelki élet más megnyilvánulásait. Az évi lelkészi jelentések a statisztikán kívül ezeket az adatokat megőrizték bizonyságul az utókor számára. A kommunista diktatúra utolsó 10-15 évében, a politikai nyomással szembefordulva egyre több gyülekezetben alakult ifjúsági Biblia-köri csoport, ezen kívül bevezették a presbitertovábbképző órákat és többféle rendezvényt tartottak. A lelkipásztorok kötelessége volt a Biblia- és imaórák, valamint ökumenikus imahét tartása. Az egyházkerületben az ifjak mintegy 90%-a konfirmált, a házasságkötések mintegy 80%-a esetében az egyházi esküvőt is igényelték, a kereszteletlen újszülöttek, a csupán polgári szertartással történő temetések száma igen alacsony, úgyszólván elhanyagolható volt. Népünk érezte, hogy a nehéz időkben az egyetlen támasz Isten és az utolsó erődítmény az egyház.” (www.reformatus.ro/tortenelem. htm) (Letöltés: 2009. október 12.). Ezzel párhuzamosan érdemes elolvasni Tőkés László, „A református egyház helyzete Erdélyben” (Ellenpontok szamizdat folyóirat 1982/2, 10–18. old.) c. írását is. Újra sajtó alá rendezte Tóth Károly Antal, Ellenpontok, Csíkszereda, 2000, 140–148. old. Annál is inkább, mivel ebben a hivatalos egyházi múltértelmezésben nem esik szó sem a kommunista államhatalommal való együttműködésről, sem pedig azokról a lelkipásztorokról, akik hitükért, egyházi szolgálatukért, az ateista-kommunista rendszerrel való szembenállásukért és a diktatúra által elnyomott népükért szenvedtek börtönt. Lásd Miklós L. (szerk.), Akik imádkoztak üldözőikért, Kolozsvár, 1996. 553 „Manapság egyre többen ismerik fel, hogy a szűk nemzeti keretek között megrekedő történelmi tudat sehol sem vértezi fel a XXI. század emberét a világ megértéséhez elengedhetetlenül szükséges tudással. Lehet, hogy egy új világbirodalom – egy gazdasági, kulturális vagy médiabirodalom, esetleg politikai birodalom – polgáraivá válnak. Lehet, hogy barbárok, kitaszítottak vagy menekültek lesznek, akik hiába kopogtatnak e birodalom kapuján. De mindenképpen a világ polgárai lesznek, sokkal inkább, mint bármelyik ősük.” Stephen Howe, Birodalmak. (Summa), M. Világ, Budapest, 2004, 152–153. old.

207

fúrnunk, hogy felfakadhassanak önértéktudatunk forrásai, azok, amelyek – a mesebeli életvízéhez hasonlatosan – segíthetnek újjászületetté varázsolni bennünket, akiket hosszú idő óta sorvaszt a kisebbrendűségbe taszítottság, gyötör a megalázottság.”554 Ezt a feltárást a rendszerváltások eredményeképpen többszörösen átrétegződő magyar kisebbségek esetében mindenképpen el kellene végezni, mélyrehatóan és átfogóan; ellenkező esetben ugyanis rendszerré válik ugyanazon hibáknak a megismétlése, hiszen a mítoszok, vágyálmok és reprezentációk555 kergetése csakis az önismeret és az önértékelés zsákutcájába vezethet.556 Ugyanakkor, ezzel a múltfeltárással mintegy párhuzamosan egy kimerítő helyzetfelmérésre is szükség lenne,557 elsősorban azért, mivel az vélelmezhetően pontos képet ad(hat)na a Kárpát-medence – 1918 óta folyamatosan egyszerűsödő558 – „etnikai térképén” elhelyezkedő kisebbségi magyar társadalmak tényleges állapotáról (pl. a kifejezett magyarságtudattal, illetve a csupán statisztikai hovatartozással rendelkezők arányairól559), valamint (gazdasági és intellektuális) erőforrásairól, amelyekre mű554 Imreh István–Pataki József, Kászonszéki krónika, 1650–1750, Európa Könyvkiadó, Budapest – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1992, 5. old. 555 Ez a geopolitikai fogalom egy adott valóságról alkotott képnek a tényleges valóságként történő felfogását jelenti. Lásd Yves Lacoste (szerk.), Dictionnaire de géopolitique, Flammarion, Paris, 1995. 556 A kisebbségi magyarság esetében a valóság és a vágyak folytonos összekeveredésének és átfedésének egyik megfontolandó és mélyebb elemzést kívánó magyarázata, hogy társadalmi és politikai vezető rétegeiben az irodalmárok (írók, költők) és filozófusok aránytalanul felülreprezentáltak. 557 Ennek, máig időszerű, szükségességét Ölvedi János, a szlovákiai magyar kisebbség vonatkozásában, már a II. világháború előestéjén megfogalmazta: „Politika, kultúrpolitika, népnevelés, népszervezés és vezetés csak akkor nyugszik helyes alapokon, és csak akkor célravezető – írta –, ha a társadalom erőinek pontos ismeretén épül ki, és ahhoz mindenképpen igazodik. Kisebbségi politikai és kulturális szervezkedésünk számára csak tragikus lenne, csak a biztos pusztulást és szétesettséget jelentené a társadalmi tényekkel való nem számolás vagy azoknak félreismerése.” Ölvedi J., „A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza”, Vagyunk és leszünk, Pozsony, 1993, 6. old. Lásd még Kiss József, „A kisebbségi önismeret rendszeres alapkutatások nélkül fellegjárássá válhat. Beszélgetés Vadkerty Katalinnal”, Fórum 5, 2003/3, 119-125. old. 558 A trianoni demográfiai helyzethez viszonyítva kb. 1 millióval csökkent a (Magyarország államhatárain kívül élő) kárpát-medencei magyar kisebbségek összlétszáma, miközben a többségi nemzetek lélekszáma értelemszerűen növekedett. 559 Az egyes magyar kisebbségek körében jelen pillanatban pl. fogyatékos identitástudat, csökkent identitásigény és az anyanyelv iránti közöny érzékelhető és figyelhető meg. Erre vonatkozó felmérések és kutatások nincsenek, mert az a mitikusnak mondható reprezentációs kép és a valóság közötti lényeges eltérésről tanúskodna. Ebben pedig senki nem érdekelt, különösen nem a kisebbségi politikai és kulturális vezető rétegek. Pedig a jelenlegi elöregedési folyamat mellett a magyar kisebbségek körében egy folyamatos felmorzsolódás is megfigyelhető mind százalékban, mind pedig abszolút számban (pl. az 1910-es népszámlálási adatokhoz viszonyítva).

208

ködőképes nemzetstratégiát lehet(ne) felépíteni. Mindez azért is fontos lenne, mivel a magyar kisebbségek korösszetételének és demográfiai mutatóinak a romlása egyértelműen a megtört életerőről tanúskodik,560 ami kiváló táptalaja az irracionalitásba torkolló, abban megnyilvánuló egzisztenciális félelmeknek (pl. nemzethalál víziója). Hosszabb távon mindez óhatatlanul a kisebbségi társadalmi struktúrák fellazulását, az egyes területek viszonylatában pedig – még ott is, ahol jelen pillanatban a magyarok relatív vagy abszolút többséget alkotnak – mindenképpen a demográfiai viszonyok megváltozását fogja eredményezni. Ilyen körülmények között egyáltalán nem biztos, hogy a – kizárólag gazdasági fejlődésként értelmezett – modernizáció a magyar kisebbségeknek, mint közösségeknek, a megmaradási esélyeit javítja. Sőt, azt is lehet mondani, hogy újabb törésvonalakat iktat be, amelyek megnövelhetik az egyéni életstratégiák jelentőségét. Ebből kifolyólag az intellektuálisan és kulturálisan összezsugorodó és elsekélyesedő, önmagába zárkózó közösségen belül megerősödnek a kontraszelekciós mechanizmusok, és a közösség fokozatosan elveszíti innovatív, alkotó kedvű és dinamikus elemeit.561 A globalizáció és az egyesült Európa ugyanis széleskörű lehetőségeket biztosít a kezdeményező és vállalkozó szellemű egyének számára, akik saját (zárt és skanzenizálódó) közösségükön belül nem tudnak érvényesülni; ezért értelemszerűen kitörnek belőle. Arról nem is beszélve, hogy napjaink kommunikációs világtársadalmában a kapcsolati hálózatok, kulturális és intellektuális kötődések, már többé-kevésbé függetlenedtek a valós fizikai helytől. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ma már úgy is lehet egy adott helyen élni, hogy
560 Mindez jól tetten érhető azokban a társadalmi folyamatokban melyeknek fő összetevői az elvándorlás, az asszimiláció és a népességcsökkenés (vagy negatív népességnövekedés). Lásd Jakab Attila, A protestáns Erdély, Budapest, 2005, 42–53. old.; Ilić A., Egyházi és vallási közösségek szerepe…, Budapest, 2007, 40–47. old. Gyurgyík László, „A szlovákiai magyar lakosság természetes népmozgalmi folyamatai a ’90-es évektől napjainkig”, in: Császár M.–Rosta G. (szerk.), Ami rejtve van s ami látható, Budapest – Piliscsaba, 2008, 239–251. old.; Gyurgyík László, „A kisebbségi magyar közösségek népesedési folyamatai 1989 után”, in: Bárdi N.–Fedinec Cs. – Szarka L. (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Budapest, 2008, 376-383. old. 561 A kisebbségi lét szellemi szinten azt is jelenti, hogy (főképpen politikai és társadalmi) vezető rétegeiben, a többségi nemzethez viszonyítva, csak kisebb számú (diplomás) középszerűt bír el. Ugyanakkor a kisebbségi diplomás értelmiségi számára nagy a kísértés, hogy értelmiségi létének értelmét a kisebbségiségben találja meg. Ily módon ugyanis, a belterjesség okán, kiküszöbölheti a viszonyítási mércét, és kivonhatja magát a szakmai megmérettetés és ellenőrzés állandó résen létre sarkalló és bizonyításra ösztönző kényszere alól, miközben komfortos társadalmi presztízsre tehet szert.

209

az illető érdemben nem kapcsolódik be annak a helynek a tényleges életébe, amely a kulturális és nyelvi elszigetelődés irányába fejlődik (önkéntesen gettósodik). Mindenképpen látni kellene azt, hogy a bizalmatlanná váló, megfáradt és megfásult emberek, akiket főképpen az élet hétköznapi, egzisztenciális gondjai nyomasztanak (aminek megannyi tükröződései az alkoholizmus, az erőszak, az öngyilkosság), idővel értelmetlennek ítélik, hogy életük kizárólag a kilátástalannak tetsző kisebbségi problematika körül forogjon. Főképpen, ha azt érzékelik, hogy saját „elitjük”562 kiválóan „integrálódott” az adott nemzetállam politikai, gazdasági, társadalmi és közigazgatási vezető rétegébe; miközben közösségi szinten teljesen monopolizálta a hatalmat és a (pénzügyi) források elosztását, s létezését valójában az „etnobizniszen”563 alapuló etnopolitika564 biztosítja. Az így kiépült és stabilizálódott, önmagát mintegy újratermelő struktúrába
562 Horváth Sz. Ferenc nyomán „az elithez tartozónak fogjuk fel »azokat a személyeket, akik hoszszabb időn át nagyobb népességcsoportok specifikus elvárásai számára vonatkozási pontként szerepelnek, és így döntéshozatalukban és helyzetértékelésükben véleményalakító, sőt cselekvést befolyásoló erővel bírnak, mert ők maguk általában privilegizált cselekvési lehetőségek, sőt források birtokában vannak«”. Anton Sterbling, „Elitenwandel in Südosteuropa. Einige Bemerkungen aus elitentheoretischer Sicht”, in: Wolfgang Höpken – Holm Sundhaussen (szerk.), Eliten in Südosteuropa. Rolle, Kontinuitäten, Brüche in Geschichte und Gegenwart. (Südosteuropa Jahrbücher, 29), Südosteuropa-Gesellschaft, München, 1998, 36. old. Idézi Horváh Sz. F.: Elutasítás és alkalmazkodás között, Csíkszereda, 2007, 28. old. Itt elsősorban a gazdasági, a politikai és a kulturális életben befolyással bíró és meghatározó szerepet játszó személyekről van szó. Nem kizártak az átfedések és az összefonódások, illetve a konkurenciák sem. Ez egy rendkívül képlékeny világ, amelyet elsősorban az (egyéni és/vagy csoport) érdekek és az érdekszövetségek határoznak meg. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez a demokráciában kiteljesedett elit szervesen kapcsolódik (a konkrét személyeken keresztül is) ahhoz a pozicionális típusú magyar kisebbségi elithez, amely döntően a kommunista rendszernek, nem pedig saját társadalmi teljesítményének köszönhette a privilegizált helyzetét. Lásd S. Bottoni, Sztálin a székelyeknél, Csíkszereda, 2008, 109. old. Mindez természetesen máig meghatározó maradt mind a mentális, mind pedig a kisebbségi érdekképviseletek társadalmi és politikai struktúráinak szintjén. Ennek legnyilvánvalóbb jele a mindennemű teljesítménykényszer teljes hiánya. 563 Érdekes jelenség, hogy a meggazdagodott kisebbségi magyarok felső rétegének sikerült kiválóan betagolódni a többségi nemzet gazdasági szövetébe, és (amennyiben nem folytat politikai-közéleti tevékenységet) nem igazán érzi magáénak a kisebbségi problematikát. Talán ezzel is magyarázható, hogy a másik oldalon a magyar kisebbségek mind a mai napig nem bírtak önállósodni, sem mentálisan, sem pedig gazdaságilag. Ezért van az, hogy a diskurzusok döntően a budapesti anyagi támogatásokról, és azok mértékéről szólnak. Lényegében ez – vagyis az osztogatás – lett a magyar kormányok „nemzeti” (vagy „nemzetietlen”) jellegének a fokmérője. 564 Erre vonatkozóan lásd pl. Salat Levente, Etnopolitika a konfliktustól a méltányosságig. Az autentikus kisebbségi lét normatív alapjai, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001; Bárdi Nándor–Fedinec Csilla (szerk.), Etnopolitika. A közösségi, magán- és nemzetközi érdekek viszonyrendszere Közép-Európában, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003; Szarka László – Vízi Balázs–Majtényi Balázs – Kántor Zoltán (szerk.), Nemzetfogalmak és etnopolitikai modellek Kelet-Közép-Európában, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.

210

beilleszkedni nem tudó vagy nem akaró egyén számára alapvetően két lehetőség kínálkozik: az emigráció vagy a többségi nemzet struktúráiban való érvényesülés megkísérlése (amely mindenképpen mentális asszimilálódást jelent565). Mirnics Károly ebben a vonatkozásban „szociális ösztön”-ről beszél, amely akár a csoport/ közösség iránti ragaszkodást is felülírhatja. „Az emberek érvényesülés útján akarnak boldogok lenni, s boldogok, ha úgy érzik: érvényesülnek, ha nem élnek hiábavaló, elhibázott életet. Ha egy homogén közösség a fejlődés kezdeti szakaszában nem nyújt megélhetést, a közösség szétesik, megszűnik. Ha a fejlődés magasabb fokán a közösség biztosít ugyan szűkös megélhetést, de nem ad teret az érvényesülésnek, és akadályozza az ember sokoldalú képességének kibontakozását, a közösség szintén szét fog esni. Az emberi közösségek állandó érvényesülési versenyben vannak egymással. Az a közösség, amelyik kevesebb lehetőséget nyújt az emberi érvényesülés szociális ösztönének, elveszti kohéziós erejét, majd szétesik, tagjai pedig beolvadnak abba a közösségbe, amely távlatot nyújt. Az a szociális tér, amelyben a kisebbséghez tartozó egyén nem tud érvényesülni, a kis etnikai közösség bomlasztója.”566 A helyzetet, megítélésem szerint még inkább súlyosbítja, hogy napjainkban az atomizáció, az intézményes struktúráknak a megrendülése már a kisebbségi, ún. „történelmi”, magyar egyházakban is jól érzékelhetővé vált. Az emberek egy része – különösképpen a fiatalok – napjainkban nem annyira az intézmények, hanem (elsősorban a karizmatikusnak mondható) személyek köré csoportosul, vagy azok vonzáskörét keresi. Ez természetesen nem zárja ki a szociológiailag meghatározható felekezeti hovatartozást, ellenben
565 Ennek igen érdekes példája Holló László, kolozsvári római katolikus teológus, aki szervesen összekapcsolja a kisebbségi jogokat és kötelezettségeket, és – mintegy magáévá téve a román nacionalista történetírási álláspontot – azt vallja, hogy „itt Erdélyben a nacionalizmus kialakulásának kezdetétől, a XIX. század elejétől megtalálható a többségi nacionalizmus töretlen hagyománya, amely mindenkor befolyásolta ennek a földnek a politikai kultúráját és mindig a kisebbség ellen irányult”. Holló L. „A katolikus egyház társadalmi tanítása…”, Studia Universitatis Babeş-Bolyai. Theologia Catholica Latina 2002/1, 30. old. Ez a sarkos – és elferdített – megfogalmazás azért, a XIX. századot illetően, mindenképpen némi kiigazításra szorul. 566 Mirnics K., Kisebbségi sors, Újvidék, 1993, 7. old.

211

előre vetíti az intézményes szervezeti rendszer megtartó erejének a gyengülését, a kevésbé intézményesen szervezett és főleg a „közösen megosztott” spirituális (és anyagi) javakra épülő közösségek javára, ahol elsősorban a hívek lelki igényeinek a kielégítésére összpontosul a figyelem; legyenek azok egy adott intézményen belül, annak peremén, vagy akár azon kívül. Ebből kifolyólag a jövőben a magyar kisebbségek még erőteljesebb szegmentálódása valószínűsíthető. Annál is inkább, mivel a létszámnövekedéssel maguk a kisegyházak (újszerű vallási közösségek) is szembesülnek a nyelvi kérdéssel – amelynek figyelmen kívül hagyása csakis egy kis létszámú testvéri közösségben működik –, és ezáltal akár magyar identitásmegőrző közösségekké is válhatnak,567 miközben a történelmi egyházaknak (különösen a római katolikusoknak és a reformátusoknak) a jövőben kezelniük kell a nem magyar nyelvű/nemzetiségű híveiknek a problémáját, pasztorációját. Főképpen szlovákiai és romániai viszonylatban ugyanis egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a katolikus egyházszervezet elvesztette közösségmegtartó, közösségépítő, s ez által magyar identitásőrző szerepét.568 Szlovákia esetében ez érthető, hiszen a magyar katolikus alsópapság és hívők közel egy évszázada küzdenek a szlovák egyházi felső vezetés elszlovákosító törekvései ellen. Erdély esetében azonban ez a fejlemény újszerű és meglepő. Annál is inkább, mivel hosszú időn keresztül közös katolikus és református célkitűzésnek tűnt a magyar felekezeti iskolahálózat kiépítése, amelyet a román államhatalom következetesen igyekezett meggátolni annak érdekében, hogy az egyházak kiszoruljanak, vagy csak nagyon kis mértékben lehessenek jelen a kulturális életben, az oktatásban és a nevelésben.569
567 Ezt jól tükrözi pl. az adventista és a baptista egyházak fejlődése. Lásd Jakab Attila, A protestáns Erdély, Budapest, 2005, 30-33. old. 568 „…az egyház mindenkor a nemzeti erő és az öntudat megtartója volt” (K. Kettős János, horvátországi református lelkész). Tabajdi Cs.–Barényi S. (szerk.), Az egyházak szerepvállalása…, Budapest, 1998, 105. old. Ezzel szemben azt lehet látni, hogy pl. erdélyi viszonylatban, már 1992-ben, a vallás és a nemzetiség egybeesése általánosságban még meghatározónak mondható ugyan, de esetenként már nem annyira egyértelmű. 569 Lásd pl. az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceum, és kollégium (www. szenterzsebet.ro), nevelő és közösségmegtartó szerepét Gyímesfelsőlokon, ahol zömmel csángó gyermekek tanulnak az óvodától a líceumig. De említhetjük a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceum esetét is, ahol a román állam sietve egyetemet hozott létre a volt egyházi iskola épületében, kétségtelenül azért, mivel a vár központjában és az egyesülés terme mellett nem ítélte képbe illőnek egy esetleges magyar középiskola létét.

212

Ugyanakkor, a rendszerváltást követően, a román állam szintén mindent megtett, hogy akadályozza, illetve késleltesse a (katolikus és református) magyar egyházak önálló gazdasági-pénzügyi hátterének a kiépülését. Ez főképpen az ingatlanok visszajuttatásának lassú és nehézkes, esetenként a végtelenségbe nyúló ügyintézésében (helyesebben szólva: elszabotálásában) nyilvánult meg.570 Az ügymenetről pl. Pap Géza, az Erdélyi református egyházkerület püspöke, így nyilatkozott: „…amikor elvették, akkor egyetlen nap alatt és egyetlen tollvonással mindent elvettek. Akkor nem volt szükség semmiféle igazoló iratra, akkor nem kellett a polgármesteri hivataltól különböző bizonylatokat beszerezni, akkor egyik percről a másikra el lehetett venni. Most, amikor vissza kellene adni, folyamatos akadályokba ütközünk. Nehéz kiszámítani, hogy a bukaresti bizottság melyik dossziét minősíti teljesnek és melyiket hiányosnak. A legnagyobb gondot viszont az jelenti, hogy a polgármesteri hivataloktól kérnek egy bizonyos igazolást, leírást az elvett ingatlanról. Ezt nagyon sok esetben a polgármesteri hivatalok megtagadják vagy késleltetik a kiállítását. Olyan is megtörtént, hogy teljesen hibás adatokat közöltek, ami azt jelenti, hogy ismételten írni kellett, újabb adatokat kellett kérni. Úgy veszem észre, és az az érzésem, hogy a polgármesterek megérezték: a visszaszolgáltatást akadályozni lehet, elhúzni a végtelenségig, és élnek is vele.”571
570 Ennek legbeszédesebb példája a gróf Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi püspök által, 1794ben, alapított gyulafehérvári Batthyáneum (Biblioteca Batthyaniana) esete (ahol kéziratokat, ősnyomtatványokat és XVI–XVIII. századi nyomtatványokat őriznek), amely egyben jól tükrözi a román államhatalom mentalitását és gyakorlatát, ahol a szavaknak és a politikai szándéknyilatkozatoknak nincsen semmiféle gyakorlati értéke, hiszen valójában csak a tettek és a tények tekinthetők mérvadónak (a magyar diplomácia sikertelenségének elsődleges oka, hogy megreked a szavak szintjén, és azokat készpénzként kezeli). Lásd pl. a Romániai Magyar Szó 1998. augusztus 15–16-i számát, amely közli a 255/1998. sz. Hivatalos Közlönyben megjelent 13/1998. sz. Sürgősségi Kormányrendelet 1. mellékletének 13. pontjába foglalt előírásokkal kapcsolatosan a Fehér Megyei Prefektúra levelét a Román Kormány Főtitkárságához arra vonatkozóan, hogy „a Batthyáneum Könyvtárnak a magyar közösség tulajdonába való átadása súlyosan megkárosítja a román állam kulturális vagyonát”; vagy az Unirea 1998. augusztus 22-i számát, ahonnan egyértelműen kiviláglik, hogy legjobb esetben is csupán az épület visszaadásáról lehet szó – és semmi többről, főleg nem a könyvekről. A Batthyáneum lényegében véve mind a mai napig a román állam tulajdonában van, hiszen a rendelet értelmében a visszaszolgáltatás csakis az épületre vonatkozóan értelmezhető – a benne levő értékekre, tehát magára a könyvtárra, nem. 571 Fábián Tibor, „Természetesnek kell tartanunk a pluralizmust”, Erdélyi Napló 2003. augusztus 5. Pedig Adrian Severin még 1996-ban ígéretet tett, többek között, az államosított egyházi vagyonok visszaadására is.

213

Kétségtelen, hogy az elmúlt közel két évtized alatt az egyházak hosszantartó, szinte mondhatni végeláthatatlan, anyagi jellegű vitákban őrlődtek fel az egyes államhatalmakkal, ami jelentős energiát kötött le a részükről, és ugyanakkor erőteljesen kiszolgáltatta őket a kisebbségi érdekképviseleteknek, kisebbségi viszonylatban is elősegítve az egyház és a politika összefonódását és érdekszövetségét. Ugyanakkor szinte észre sem vették, hogy időközben – intézményes szinten – elveszítették intellektuális és spirituális belső tartalmukat. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy az emberek helyét az épületek és a pozíciókat biztosító intézmények/intézményrendszerek foglalták el. Az általános helyzetképpel szemben a helyi valóságok természetesen árnyaltabbak, hiszen nagyon nagy az egyenlőtlenség. Azt lehet mondani, hogy a közösségépítés terén a semmittevéstől az intenzív aktivitásig gyakorlatilag minden lehetséges változat megtalálható. Ez egyben azt is jelenti, hogy az egyháznak, mint intézménynek, megváltozott, átalakult a társadalmi szerepe. Ma már elsősorban személyhez kötött társadalmi szerepről beszélhetünk, amely mögött esetenként nincs ott, vagy csak látszólag van ott maga az egyházi intézmény, vagy a felsőbb vezetés – ha történetesen éppen nem a kezdeményezés ellen, vagy annak ellehetetlenítésén fáradozik. Ezek az egyéni kezdeményezések azonban – időben és térben behatárolva – kétséget kizáróan állampótló, vagy állam-kiegészítő társadalmi szerepet töltenek be; s ezért a hivatalok részéről egyfajta megtűrt állapotnak örvendenek. Mivel ezek lényegében egy adott ország adott magyar felekezetén belül sem igazán összehangoltak, szinte magától értetődő, hogy a kisebbségi, ún. „történelmi”, egyházak között lényegében véve nem beszélhetünk semmiféle tényleges együttműködésről, sem egységes jövőképről, de még csak arra vonatkozó akaratról sem, hogy valamiféle közös koncepciót (munkatervet) kidolgozzanak. Pedig vidékenként pl. nagyon fontos lenne közös iskolahálózatban – és ökumenikus iskolák felállításában – gondolkodni. Úgy tűnik, hogy a szimbolikus nemzeti együtt ünnepléseken túlmenően nem igazán észlelhető az illető magyar kisebbséget, mint közösséget, együttesen szem előtt tartó tényleges együtt gondolkodási és munkálkodási szándék. Pedig e nélkül nincs

214

semmiféle perspektíva. Az amúgy is csonka társadalmi struktúra és lét által meghatározott kisebbségi magyar közösségeknek egyházi/vallási vonatkozásban is a csonkasággal és a megosztottsággal kell tehát együtt élniük.

215

Múltba fordulás vagy jövőbe nézés
Ahhoz, hogy a csonka társadalomszerkezetű magyar kisebbségek572 egyrészt ne az elképzelt (reprezentált) és mitikus múltba révedéssel, másrészt pedig ne a jövőbe vetített, és messianizmussal telített, autonómia-elképzelésekben éljék ki a jelenből való menekülésük lelki igényét mindenképpen szükséges lenne átfogó és hosszú távú koncepciókat kidolgozni, amelyek egyetemesen megfogalmazott, de ugyanakkor helyi szintekre is adaptálható irányelveket tartalmaznának. Erdélyi/romániai vonatkozásban mindez a következőképpen került megfogalmazásra: „A kisebbségi nyilvánosságban a rendszerváltozás óta eltelt időszakban nem került sor olyan színvonalas nemzetstratégiai vitára, amely letisztult, kiérlelt alternatívák megfogalmazódását eredményezhette volna, és amelyek kapaszkodókként szolgálhatnának a romániaiság sajátos körülményeivel szembesített erdélyi magyarságnak a világban való tájékozódáshoz és eligazodáshoz. Nem készülnek kutatások, amelyek a helyzet minél pontosabb feltárását és tükrözését követnék célként, és amelyek pragmatikusabb, a szimboli572 Ezt még az is tetézi, hogy a diplomás rétegben fontos százalékot tesznek ki az egyháziak, miközben pl. eléggé hiányoznak a ténylegesen tudástermelő természettudományos, közgazdász, jogász és humán értelmiségiek. Pedig már egy 1997-es budapesti konferencián megfogalmazódtak megfontolandó és időtálló észrevételek: „Ha lesz értelmiségünk határon innen és határon túl, jövőnk is lesz határon innen és határon túl” (Gábor Bertalan, nagykaposi római katolikus esperes); „Nekünk mesterségben, szaktudásban, műveltségben többnek kell lennünk, mint az a nép, amely körülvesz minket, mert csak ebben az esetben tudnak ránk felnézni és megbecsülni minket” (Matos Ferenc, a Nagyváradi Caritas igazgatója). Tabajdi Cs.– Barényi S. (szerk.), Az egyházak szerepvállalása…, Budapest, 1998, 104, 111. old.

217

kus politizálás hagyományával szakító, valós szükségletekre válaszoló, kivitelezhető és következésképpen elszámoltatható közösségi stratégiák kidolgozását tennék lehetővé. Ezek hiányában a romániai magyarság korszerűtlen fogalmakban gondolja el maga-magát, inadekvát fogalmi konstrukciókban jeleníti meg tulajdon helyzetét, és kivihetetlen stratégiákban írja körül a jövőt. Ennek a sajátos tárgyiasulásnak, amely a rosszul értelmezett hagyományőrzés és transzszilván konzervativizmus szabadságnélküliségének az adottságaként nehezedik a kisebbség tagjaira, az a következménye, hogy sem az elit, sem a mindennapok cselekvő embere nem érti azt a világot, amelyben élnie adatott. Miközben a történelmi víziókkal és kényszerképzetekkel folytatott szélmalomharc köti le a figyelmét és energiáit, fokozatosan föladja az öntörvényűség és a közösségi akaratnyilvánítás minden igényét, és tehetetlenül hagyja magát sodortatni a térség zavaros társadalompolitikai folyamában. ”573 A koncepcióbeli kidolgozáshoz azonban főképpen két terület szorulna kiigazításra: 1.) a társadalomtörténeti/társadalomtudományi kutatásokat sokkal céltudatosabban kellene megszervezni574; 2.) a határon átnyúló gazdasági támogatásokat és együttműködéseket érdemes lenne humán dimenzióval is kiegészíteni. Amennyiben ugyanis a gazdasági fellendülés és fejlődés folyamatában a magyar kisebbség felmorzsolódik, vagy társadalmilag súlytalanná válik, a kitűzött politikai célok – vagyis a magyar kisebbség megmaradásának elősegítése – nem valósulnak/valósulhatnak meg. A gazdaság ugyanis önmagában véve nem képes önazonosság-tudatot kifejleszteni vagy erősíteni, ahogy azt az Európai Unió példája mutatja a legbeszédesebben. Arról nem is beszélve, hogy az együttes helyi gazdasági és kulturális önszerveződés és nagykorúsodás nélkül továbbra is fennmarad a segélyezésre irányuló berendezke573 Salat Levente–Isán István Csongor–Tasnádi Miklós, „A romániai magyar közgondolkodási minták analízise és szimptomatológiája”, in: Salat Levente (szerk.), Kínlódni ebben az országban…? Ankét a romániai magyarság megmaradásának szellemi feltételeiről. (Sapientia könyvek. Társadalomtudomány, 13), Scientia, Kolozsvár, 2002, 12–13. old. 574 Szarka László, több mint 10 évvel ezelőtt megfogalmazott, meglátása ma is időszerű: „Növelni kell a magyar kisebbségek helyzetének sokoldalú tudományos feltárására fordított figyelmet és energiákat, hiszen a demográfiai, földrajzi, néprajzi, történeti alaptények leírásán túl gyakorlatilag csupán mikrokutatások folytak eddig. Alapos tudományos megismerés nélkül pedig legfeljebb sejtelmes pipafüstbe burkolózhatunk, vagy zseniális megérzéseinkre hagyatkozhatunk.” Szarka L., Duna-táji dilemmák, Budapest, 1998, 261. old.

218

dés (amelyet többnyire a magyar kisebbségek elenyésző töredéke, mindenekelőtt azok vezető rétege, élvez), a paternalizmus és a helyi klientúra építés gyakorlata (valamint az azzal párosuló jobbágymentalitás és szervilizmus), illetve az ún. „anyaországgal” szembeni elvárással élés, amely lényegében véve a kisebbségi közösségen kívülre helyezi a problémák megoldásának a lehetőség. Ily módon a védekező túlélésre és a passzív várakozásra berendezkedett – idejét a tehetetlenségből fakadó sikertelenségek és frusztrációk elkendőzésére szolgáló torzsalkodással és/vagy (a tudatos vagy öntudatlan kisebbrendűségi érzést kompenzálni hivatott) magyarkodással töltő – magyar kisebbség értelemszerűen alkalmatlanná válik arra, hogy a saját, vagy az általa lakott földrajzi térség sorsát irányíthassa.575 Ebből kifolyólag pedig nem tevékeny résztvevője, hanem csupán elszenvedője lesz az őt is érintő társadalmi és gazdasági folyamatoknak. Annál is inkább, mivel az érdekeit védeni és képviselni hivatott megélhetési politikusai és vezetői is arra ösztönzik, hogy teljes mértékben rájuk hagyatkozzék (és kerülje az öntudatosodást), mintegy tág teret nyitva ezáltal az egyéni érdekek közösségiként való megjelenítésének.576
575 Egy valóban plurális polgári demokrácia keretei között a kisebbségnek lehetősége nyílik arra, hogy közösségi szellemi potenciálját szabadon fejlessze és kibontakoztassa. Ehhez azonban az szükséges, hogy aktívabbá és kezdeményezőbbé váljon; időszerű helyzetéből kiindulva hatékonyan kihasználja a rendelkezésére álló forrásokat, és a saját sorsának az intézését, érdekeinek a védelmét önmaga lássa el. Egy ilyen szemlélettel már nem kívülről várja a segítséget és a megoldásokat, hanem önmaga teremti meg a saját létfeltételeit anélkül, hogy szüksége lenne a mitizált és idealizált folyamatos múltba fordulásra. Ez ugyanis nem más, mint az élhetetlennek felfogott jelen helyzetből való menekülés lélektani kényszere. „Kisebbségi helyzetben” ugyanis „nem melldöngető magyarkodásra, de reálpolitikára és termékeny kultúrmunkára van szükség.” S. Benedek A., Kárpátalja története és kultúrtörténete, Budapest, 1994, 62. old. Annál is inkább, mivel minden felelősséget – egyfajta önfelmentésképpen – nem lehet a körülményekre, a helyzetre áthárítani; jóllehet kétségtelenül ez a legkényelmesebb megoldás. Ezért megfontolandó még ma is mindaz, ami több mint fél évszázaddal ezelőtt került megfogalmazásra: „…kisebbségi életünk 18 éves fejlődéséért, szenvedéseiért, tévedéseiért nemcsak a magyar nemzettömböt körülhatároló politikai és gazdasági erők felelősek, hanem mi magunk is. Fejlődésünket nemcsak a tőlünk független és velünk szemben álló politikai törekvések alakították és befolyásolták, hanem éppoly intenzitással azok az erők is, melyek a magyar népkisebbség társadalmi mélyéről törtek fel, és éreztették hatásukat.” Ölvedi J., „A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza”, in: Vagyunk és leszünk, Pozsony, 1993, 5. old. 576 Márton Áron, Erdély nagynak mondható római katolikus püspöke – akinek szavai még ma is időszerűek –, „többször aggodalmasan és megrázó erővel mutatott rá szóban és írásban”, hogy amennyiben az erdélyi magyarságnak nem lesz vezető rétege, „mely az erkölcsi felelősség eleven tudatával él és tanít a nép között”, akkor ez a kisebbségi létbe kényszerített népcsoport, „tudatlansága következtében, a hajszás életversenyen alul marad, ha műveltségében megfogyatkozik, ha múltjának az emlékeit nem tudja átvenni, s nem lesz számára lehetséges, hogy belső gazdagságának kibontott pompázatában rangosan, egyenlő félként jelenhessék meg a többi népek között, a kultúrtenyészet kellős közepén bűnökbe nyomorodik, lelkileg is

219

A jövő építéséhez azonban elengedhetetlen a jelen megértése; amely jelen lényegében véve a múltban gyökerezik. Ellenben ennek ismeretéhez – különösen egyházi vonatkozásban – rendkívül sok még a tennivaló az egyes magyar kisebbségek esetében, amely tennivalókat egyáltalán nem biztos, hogy maguk az érintett felekezetek valaha is elvégzik. Érdemes lenne pl. feldolgozni a két világháború közötti magyar egyházi és vallásos sajtót, könyvkiadást; megvizsgálni a magyar nyelvű felekezeti oktatás (formai és tartalmi) kérdését577; feltárni a magyarság felekezeti társadalomszerkezetét és vallási életét, valamint a „magyar egyházak” és a magyar politikai pártok viszonyát. Fel kellene térképezni és mélyrehatóan elemezni a többségi nemzetek egyházainak és vallási közösségeinek a magyarok iránt tanúsított magatartását, illetve a magyarságról kialakított és közvetített képét. Itt mindenképpen érdemes lenne megkülönböztetetten vizsgálni az egyes intézmények, illetve egyházi személyek magatartását. Ugyanakkor azt sem lenne érdektelen kidomborítani, hogy a többségi egyházak játszottak/játszanak-e szerepet az illető ország nemzetstratégiájában és kisebbségpolitikájában; s ha igen milyet? Fel kellene dolgozni az egyes országok kommunista rendszerei korabeli magyar sajtójának egyházi vonatkozású írásait, a magyar származású/nemzetiségű kommunisták magatartását, illetve az egyházi sajtót (amennyiben egyáltalán létezett ilyen). Dokumentáltan fel kellene tárni az egyes országok magyar egyházainak kommunista rendszerbeli történetét; különös hangsúlyt fektetve az együttműködés és a beépített ügynökök kérdésére. Pl. közismert, hogy a (cseh)szlovákiai magyar katolikusok igazából nem kapcsolódtak be a földalatti katolikus egyház tevékenységébe – miközben a magyar papok közül sokan részt vettek a papi béke-

elbitangolódik. …Ezért a jövő nemzedéknek a tudatába lobogó lelkes szavakkal beleégetni kívánta azt a felfogást, hogy a népért végzendő munka nem külön foglalkozási ág, hanem minden hivatással elválaszthatatlanul együttjáró kötelesség és felelősség.” Dr. György Lajos, „Márton Áron, Erdély nevelő püspöke”, in: Marton J. (szerk.), Márton Áron emlékkönyv, Kolozsvár, 1996, 75. old. 577 Lásd pl. Popély Gyula, „A magyar iskolaügy kálváriája (Cseh)Szlovákiában 1918-1945”, in: Tóth L.–Filep T. G. (szerk.), A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. II. kötet, Budapest, 1998, 5–93. old.

220

mozgalomban?578 Vajon napjainkban mindez mennyire terheli meg a magyar katolikus papság és a szlovák egyházi felső vezetés viszonyát? Ugyanakkor az is világos, hogy a szlovákiai magyar református egyház belesimult a kommunista államrendszerbe. Vizsgálni kellene az ún. kisegyházak magyar vonatkozású miszsziós és/vagy pasztorációs tevékenységét a kommunizmus évtizedei alatt, annak felderítése érdekében, hogy ez miképpen értékelhető a magyar kisebbség nemzeti önazonosságának a megtartása szempontjából.579 Fontos lenne elindítani az egyházi levéltári kutatásokat.580 Ugyanakkor figyelni kellene arra, hogy a magyar lakosságukat elveszítő települések felekezeti archívumai, illetve az elhunyt egyházi személyek írott anyagai megmentődjenek az utókor számára. Vallásszociológiai felméréseket kellene készíteni; össze kellene gyűjteni, és ki kellene elemezni az egyházközségi statisztikákat.581 Külön vizsgálat tárgyát képezhetné a magukat magyarnak valló romák vallási társadalomszerkezete, viszonyulásuk az egyes egyházakhoz, illetve az ő lelki gondozásuk. Az így elért eredmények, részeikben és együttesen, hozzájárulhatnak a cselekvési lehetőségek jobb felismeréséhez és kidolgozásához, mivel segítségükkel minden perspektíva lényegében véve folyamatba ágyazottan jelenik meg. Napjainkban pedig, amikor a vallás egyre inkább megkerülhetetlen társadalmi (és esetenként politikai) tényezővé válik, egy meghatározott magyar kisebbség vallási arculatának a tényleges megismerése jelentősen hozzájárulhat a kisebbségi közösség/társadalom valós jövőbeni kilátásainak, társadalmi fejlődése nagy valószínűséggel vélelmezhető irányvonalainak a meghatározásához. Ennek eredményeképpen mind a ma578 Jozef Haľko szerint „azok a papok, akik együttműködtek a kommunista rendszerrel, rendszerint ambiciózus, jó szónoki képességű értelmiségiek voltak, akik egy bizonyos pillanatban frusztrációt éltek át az egyházi feljebbvalóikhoz fűződő kapcsolatban”. J. Haľko, „A kommunizmus és az egyház…”, in: Deo Gratias, Esztergom – Piliscsaba, 2003, 83. old. 579 Pozsonyban az adventista egyház pl. 1969 és 1983 között, félévi periodicitással és Bibliai Tanulmányok címmel, magyar lapot adott ki. 580 A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Tudományos Gyűjteménye (Rimaszombat) pl. azt a célt szolgálja, hogy összegyűjtse, megőrizze és feldolgozza a szlovákiai reformátusságra vonatkozó dokumentumokat, levéltári anyagokat, tárgyi emlékeket és könyveket. Lásd Gaucsík I., „Helyzetkép…”, Fórum 9, 2007/2, 153–158. old. 581 Lásd pl. Lampl Zsuzsanna, „A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága”, Fórum 7, 2005/2, 85–108. old.

221

gyar kisebbség, mind pedig a magyarországi politikai döntéshozók kiszámíthatóbban és hosszabb távon tervezhetik meg a kisebbségi cselekvési politikát és stratégiát; főképpen olyan életképes, jövőbe mutató kezdeményezéseket és projekteket támogatva, amelyek egy időben szolgálják és tűzik ki célul az önállóság megteremtését, a közösségépítést, illetve a közösségmegtartást, az elöregedés folyamatának kitett magyar kisebbségi társadalmakban. Az egyes magyar kisebbségek vallási/felekezeti társadalomszerkezetének és vallási arculatának a pontosabb megismerése mindenképpen lehetőséget teremtene a magyarországi támogatások és anyagi források hatékonyabb és céltudatosabb irányítására. Ezeknek ugyanis nem lehet feladata a felekezeti intézmények öncélú fenntartása, hanem mindenekelőtt olyan kezdeményezéseket és tevékenységeket kellene támogatniuk, amelyek egy adott felekezet keretében ugyan, de a magyar kisebbség közösségeinek építését és identitás-megőrzését szolgálják.582 Ugyanakkor azonban nem téveszthetjük szem elől azt a tényt sem, hogy egy-egy településen, vagy kistérségben, adott esetben egy magyar pap/lelkipásztor jelenléte jelenti tulajdonképpen az utolsó magyar jellegűnek mondható intézményességet. Ami jól tükrözi a kérdés összetettségét, és árnyalt kezelésének a szükségességét.

582 Lásd Ilić A., Egyházi és vallási közösségek szerepe…, Budapest, 2007, 56–58. old.

222

Irodalomjegyzék
Általános művek András Károly, „Tények és problémák a magyar kisebbségek egyházi életében”, Regio 2, 1991/3, 13–37. old. „Az egyházak kisebbségben”, Regio 2, 1991/3, 140–165. old. Bárdi Nándor, „Összezárkózás és szétfejlődés. Kísérlet a magyar kisebbségek történetének periodizációjára”, in: Fedinec Csilla (szerk.), Nemzet a társadalomban, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2004, 251–274. old. Bárdi Nándor, „Szociokulturális helyzet a határokon túl”, in: Igazságosabb és testvériesebb világot! Tíz év távlatából. (Sapientia füzetek, 11), Vigilia Kiadó, Budapest, 2008, 164–195. old. Bárdi Nándor, Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Problémakatalógus, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2004. Bárdi Nándor (szerk.), Globalizáció és nemzetépítés, Teleki László Alapítvány, Budapest, 1999. Bárdi Nándor – Éger György (szerk.), Útkeresés és integráció. Válogatás a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek dokumentumaiból, 1989–1999. (A Magyarságkutatás könyvtára, 24), Teleki László Alapítvány, Budapest, 2000. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.), Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2008. Bihari Mihály (szerk.), Jelentések a határon túli magyar kisebbségekről. (Medvetánc könyvek), ELTE, Budapest, 1988.

223

Bihari Zoltán (főszerk.), Magyarok a világban: Kárpát-medence. Kézikönyv a Kárpát-medencében, Magyarország határain kívül élő magyarságról. (Magyarország kézikönyvtára), CEBA, Budapest, 2000. Bodonyi Ilona, Idők szorításában. A magyar kisebbségek helyzete a szomszédos országokban 1920 és 1938 között, Kairosz Kiadó, Budapest, 2002. Császár Melinda – Rosta Gergely (szerk.), Ami rejtve van s ami látható. Tanulmányok Gereben Ferenc 65. születésnapjára. (Pázmány Társadalomtudomány, 10), Loisir Könyvkiadó, Budapest – Piliscsaba, 2008. Gereben Ferenc, Identitás, kultúra, kisebbség: felmérés a közép-európai magyar népesség körében, Osiris Kiadó – MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest, 1999. Csurgai Gyula, La nation et ses territoires en Europe centrale. Une approche géopolitique. (European University Studies. Series III: History and Allied Studies, 965), Peter Lang, Bern – Berlin – Bruxelles – Frankfurt am Main – New York– Oxford – Wien, 2005. Gyémánt Richárd – Szondi Ildikó, A határon túli magyarság demográfiai és társadalomstatisztikai sajátosságai. (A Pólay Elemér Alapítvány Tansegédletei), Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. Gyurgyík László – Sebők László (szerk.), Népszámlálási körkép KözépEurópából, 1989 – 2002, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003. Halmosy Dénes, Nemzetközi szerződések 1918–1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Második, átdolgozott és bővített kiadás, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1983. Holló László, „A katolikus egyház társadalmi tanítása a nemzetiségi feszültségek feloldásának szolgálatában”, Studia Universitatis Babeş-Bolyai. Theologia Catholica Latina 2002/1, 27–36. old. Jakab Attila, „Nemzet és terület Közép-Európában – geopolitikai megközelítésben”, Regio 16, 2005/4, 163–168. old. Kántor Zoltán (szerk.), A státustörvény. Dokumentumok, tanulmányok, publicisztika, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002. Kocsis Károly, Etnikai változások a mai Szlovákia és a Vajdaság területén a XI. századtól napjainkig. Az etnikai térszerkezet átalakulásának sajátosságai. (Politikaelméleti füzetek, 4), ELTE BTK Politikaelméleti Továbbképző Intézet, Budapest, 1990.

224

Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik, Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002), MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2006. Kocsis Károly – Kocsisné Hodosi Eszter, Magyarok a határainkon túl – a Kárpát medencében, Tankönyvkiadó, Budapest, 1991; 2. javított kiadás: 1992. Papp Z. Attila – Veres Valér (szerk.), Kárpát Panel 2007. A Kárpát-medencei magyarok társadalmi helyzete és perspektívái. Gyorsjelentés, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2007. Pataki Gábor Zsolt, Étude géopolitique des minorités hongroises. (Dissertationes, 3), Institut Hongrois de Paris, Paris – Budapest – Szeged, 2005. Romsics Ignác (főszerk.) – Bán D. András – Diószegi László – Fejős Zoltán – Vinnai Győző (szerk.), Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi Osztályának válogatott iratai, 1919–1944. (A Magyarságkutatás könyvtára, 16), Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995. Rotschild (Joseph), East Central Europe between the two World Wars. (A History of East Central Europe, 9), Seattle, London, 1983. Salacz Gábor, A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae, 3), Aurora könyvek, München, 1975. Szarka László, Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet-Közép-Európában. (Láthatár), Ister Kiadó és Kulturális Szolgáltató Iroda, Budapest, 1998. Szesztay Ádám, Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében, 1956–1962. Az ötvenhatos forradalom hatása a kelet-közép-európai kisebbségpolitikára. (Kisebbségi monográfiák, 1), MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2003. Szesztay Ádám (szerk.), Együtt. Az 1956-os forradalom és a határon túli magyarok. (Kisebbségkutatás könyvek), Lucidus Kiadó, Budapest, 2006. Tabajdi Csaba – Barényi Sándor (szerk.), Az egyházak szerepvállalása a nemzeti kisebbségek közösségépítésében. Nemzetközi Konferencia, Budapest, 1997. április 21–22, Osiris Kiadó, Budapest, 1998. Zalatnay István, „Etnikai közösség: kihívás és feladat az egyházak számára régiónkban”, Regio 2, 1991/3, 3–12. old.

225

Románia: American Committee on Religious Rights and Minorities, Roumania, Ten Years After, The Bacon Press, Boston, 1928. Balázs Ferenc, A rög alatt (1928–1935), Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998 (alapkiadása: Aranyosszéki Vidékfejlesztő, Turda, 1936). Barabás Zoltán – Miklós László – Bodó Barna (szerk.), Erdélyi egyházaink évszázadai. (Romániai Magyar Szó zsebkönyvek), Transil, Bukarest, 1992. Bartalis János, Halálra ítélve: Szent István Királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány története 1949–1989-ig testvérek vallomása alapján, Szent István Királyról elnevezett Ferences Rendtartomány, Déva, 2001. Bárdi Nándor, „A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között”, Regio 1997/2, 32–67. old. Bíró Sándor, Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867– 1940. Szöllősy Árpád bevezetőjével, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1989; újabb kiadás: (Magyar kisebbség könyvtára), Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2002. Bottoni (Stefano), Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). (Múltunk könyvek), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008. Bura László, A második évszázad. A szatmári római katolikus egyházmegye kislexikona, 1904–2004, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003. Cornish (Louis C.), Religious Minorities in Transylvania, The Bacon Press, Boston, 1925. Cseke Péter, Paradigmaváltó erdélyi törekvések: kisebbségi létértelmezések, Kriterion, Kolozsvár, 2003. Csiha Kálmán, Fény a rácsokon (börtönévek vallomása), Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1993; http://vmek.oszk.hu/02300/02369/02369. htm. Az elektronikus kiadást gondozta Szundy László. Diószegi László – R. Süle Andrea (szerk.), Hetven év. A romániai magyarság története, 1919–1989. (A Magyarságkutatás könyvtára, 5), Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990. Domonkos Pál Péter, Rendületlenül… Márton Áron Erdély püspöke. Szerkesztette Hídvégi Máté, Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1989.

226

Építő egyház, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 2000. Fülöp Mihály – Vincze Gábor (szerk.), Vasfüggöny keleten iratok a magyarromán kapcsolatok történetéről, 1948–1955, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007. Gaal György, Múzsák és erények jegyében. Dolgozatok Erdély unitárius múltjáról, Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2001. Gagyi Katinka, „A kommunizmus egyházellenességének romániai példái”, Egyházfórum 23 (9. új) évf., 2008/1-2, 35-38. old. Gagyi Katinka, „A romániai kommunista időszak egyházellenes megnyilvánulásai”, Székelyföld 12/2008/8 (augusztus) 99-119. old. Gagyi Katinka, „Márton Áron – a legnagyobb szálka a romániai kommunista diktatúra szemében”, Egyházfórum 24 (10. új) évf., 2009/4, 15–23. old. Gereben Ferenc – Tomka Miklós, Vallásosság és nemzettudat: vizsgálódások Erdélyben. (Kerkai könyvek), Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet, Budapest, 2000; 2. kiadás: Teleki László Alapítvány – Corvinus, Budapest, 2001. Hámori Péter, „Adalékok az erdélyi keresztény egyházak és a magyar társadalom kérdéseihez (1920–1940)”, in: Hegedűs Rita – Révay Edit (szerk.), Úton… Tanulmányok Tomka Miklós tiszteletére, Szegedi Tudományegyetem BTK Vallástudományi Tanszék, Szeged, 2007, 135– 151. old. Hetényi Varga Károly, Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában. II–III. kötet, Lámpás Kiadó, Abaliget, 1995–1996. Holló László (szerk.), Katolikus autonómia. Fejezetek az Erdélyi Római Katolikus Státus történetéből, Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007. Horváth Sz. Ferenc, Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931–1940). (Magyar kisebbség könyvtára), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007. Istvánfi Gyula (szerk.), Erdélyi református templomok. (Veszendő templomaink, 1), Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001. Jakab Attila, A protestáns Erdély. Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe. (Műhelytanulmány, 11), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2005. Jakab Attila, Az erdélyi magyar történelmi egyházak társadalmi szerepe. (Műhelytanulmány, 4), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2003.

227

Jakubinyi György, „Márton Áron püspök és a Szentszék”, Keresztény Szó 16, 2005/9 (szeptember), 1–3. old. Kedei Mózes, Az Erdélyi Unitárius Egyház rövid története, Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2002. Kövesdi Kiss Ferenc, Még szólnak a harangok! Rólunk van szó! Újszemű látónak lenni! A Mezőség településeinek helyzetképe, 1891–1991. Vázlatkép a 700 oldalnyi több száz fényképes környezetrajzból, Magyar Református Presbiteri Szövetség Budapest, 1995. Léstyán Ferenc, „Az erdélyi római katolikus püspökség a kommunista rendszer első évei alatt”, Regio 2, 1991/3, 118–130. old. Léstyán Ferenc, A hitvallásos iskolák küzdelme a két világháború között 1920–1940, Glória Kiadó, Kolozsvár, 2000. Léstyán Ferenc, Marosvásárhely katolikus egyháza a kommunista elnyomás idején 1948–1990, Glória Kiadó, Kolozsvár, 2007. Léstyán Ferenc (szerk.), Erdélyi Szibéria. Az erdélyi katolicizmus győzedelmes küzdelme a hithűségért, 1948–1989, Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség, Gyulafehérvár, 2003. Ligeti Ernő, Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete: 22 esztendő kisebbségi sorsban, Fraternitas, Kolozsvár, 1941; újabb kiadás: Pomogáts Béla bevezetőjével, „Emlékirat az erdélyi irodalomról”. (Bibliotheca Transsylvanica, 33), Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004. Lipcsey Ildikó, Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében, Budapest, 2008. Makkai Sándor, Szolgálatom. Teológiai önéletrajz, 1944, Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1990. Marton József, „A globalizáció és az erdélyi katolikus egyház”, Studia Theologica Transsylvaniensia 4, 2003, 125–135. old. Marton József, „A gyulafehérvári főegyházmegye története a 20. században”, Studia Theologica Transsylvaniensia 8, 2006, 5–22. old. Marton József, „Az erdélyi római katolikus egyházmegye intézményei a két világháború között”, Korunk 2002/4 (április), 17–28. old. Marton József, „Le rapport entre l’Église romano-catholique et l’État roumain entre 1948–1951”, L’année canonique 45, 2003, 67–76. old. Marton József, Az erdélyi katolicizmus 90 éve (1900–1990), Egyetemi Kiadó, Kolozsvár, 2008. Marton József (szerk.), Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján, Glória Kiadó, Kolozsvár, 1996.

228

Marton József (szerk.), Seminarium Incarnatae Sapientiae. Jubileumi emlékkönyv, Gyulafehérvár 1753–2003, Római Katolikus Hittudományi Főiskola, Gyulafehérvár, 2003. Marton József – Jakabffy Tamás, Az erdélyi katolicizmus századai. Képes egyházmegye-történet, Gloria, Kolozsvár, 1999. Máthé János, Magyarhermány kronológiája (1944–1964). Közreadja, a háttér tanulmányokat és a jegyzeteket írta: László Márton. (Források a romániai magyarság történetéhez), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008. Miklós László (szerk.), Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások, emlékezések I–II, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1996. Mikó Imre, Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig, Studium, Budapest, 1941. Molnár B. Lehel, „Az erdélyi unitárius egyház intézményrendszere”, Korunk 2002/4 (április). Molnár János, A Királyhágómelléki Református Egyházkerület története, 1920–1942, Királyhágómelléki Református Egyházkerület, Nagyvárad, 1999. Molnár János, A Királyhágómelléki Református Egyházkerület története, 1944–1989, Királyhágómelléki Református Egyházkerület, Nagyvárad, 2001. Mózes Árpád , „Az erdélyi magyar evangélikus-lutheránus egyház története a két világháború között”, Korunk 2002/4 (április). Nagy Ödön – Hermán János – Nyitrai Mózes, Palástban. Lelkészek szórványban. Kiadásra előkészítette Keszeg Vilmos, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001. Palotai Mária, Pásztortűz (1921–1944). Egy erdélyi irodalmi folyóirat története, Argumentum, h. n., 2008. P. Szőke János, Márton Áron, Szerző kiadása, Innsbruck, 1988. Rajki Zoltán, Egy amerikai lelkész magyarországi missziója. John Friederick Huenergardt élete és korának adventizmusa. (Kisebbségkutatás könyvek), Lucidus Kiadó, Budapest, 2004. Sarnyai Csaba Máté, „Az erdélyi katolikusok ‘Kiáltó szava’ a pápához, 1921”, Székelyföld 13, 2009/9 (szeptember). Sas Péter, Az erdélyi római katolikus egyház 1900–1948. (Mundus – Magyar művelődéstörténet), Barankovics István Alapítvány – Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2008.

229

Sipos Gábor, „A romániai református egyház intézményrendszere a két világháború között”, Korunk 2002/4 (április). Szilágyi Györgyi – Flóra Gábor, „Egyházi funkciók és szerepvállalás a Partiumban 1989 után”, in: Hegedűs Rita – Révay Edit (szerk.), Úton… Tanulmányok Tomka Miklós tiszteletére, Szegedi Tudományegyetem BTK Vallástudományi Tanszék, Szeged, 2007, 169–185. old. Tánczos Vilmos – Tőkés Gyöngyvér (szerk.), Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990-2001 közötti eredményeiről. I–III. kötet. (Sapientia könyvek, 8–10), Scientia, Kolozsvár, 2002. Tempfli Imre, Dr. Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó pásztorlevelei és utolsó írásai. (Otthonom Szatmár megye, 14), Szatmárnémeti 2002. Tempfli Imre, Sárból és napsugárból. Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora: 1892–1966. (METEM Könyvek, 36), Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest, 2002. Tibori János, Levéltári források a Királyhágómelléki Református Egyházkerület történetéhez a két világháború közötti negyedszázadból. (Editiones Archivii Districtus Transtibiscani Ecclesiae Reformatae Hungaricae, 11), Debrecen, 2001. Tomka Miklós, A legvallásosabb ország? Vallásosság Szatmárban, Erdélyben, Romániában. (Pázmány Társadalomtudomány, 1), PPKE BTK Szociológia Intézet, Budapest – Piliscsaba, 2005. Történeti kényszerpályák – kisebbségi reálpolitikák II. Dokumentumok a romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához, 1944– 1989. A válogatást összeállította, sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Vincze Gábor. (Magyar kisebbség könyvtára), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003. Tőkés István, A romániai magyar református egyház élete. 1945–1989. (A Magyarságkutatás könyvtára, 6), Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990. Varga E. Árpád, „A családok nemzetiségi és felekezeti összetétele Romániában az 1992. évi népszámlálás eredményei alapján”, Regio 7, 1996/3, 81-136. old. Varga E. Árpád, Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. I-VI. kötet. (Múltunk könyvek), Teleki László Alapítvány, Budapest – Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998–2002.

230

Varga Gabriella, Itthon és otthon – Vencser László 60 éve. (Beszélgetés), Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007. Varga Gabriella – Vencser László, Jakab Antal-emlékkonferencia, Kilyénfalva, 2009. Varga Gabriella – Vencser László, Megalkuvás nélkül. Száz éve született Jakab Antal, Kairosz Kiadó, Budapest, 2009. Venczel József, A falumunka útján. Válogatott írások. Bővített második kiadás. (Az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület Könyvtára, 1), Orbán Balázs Közművelődési Egyesület, Székelyudvarhely, 2008. Vetési László, Ne csüggedj el, kicsiny sereg! Lelkipásztori barangolások küszködő nyelvi tájakon, Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002. Vincze Gábor, „A kisebbségpolitikus Márton Áron”, Magyar Kisebbség 1, 1995/1 (1. szám). Vincze Gábor, „‘A nemzeti kérdés megoldása a kapitalizmusról a szocializmusra való áttérés időszakában’ – Románia, 1947-48”, Confessio 35, 2008/4, 56–65. old. Vincze Gábor, „Magyar egyházak a ‘népi demokrácia’ éveiben (1945–1955)”, in: Uő., Illúziók és csalódások. Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből, Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999, 307–320. old. Vincze Gábor, A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944– 1953. (Kisebbségi adattár, 1), Teleki László Alapítvány, Budapest – Szeged, 1994. Vincze Gábor, A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944– 1989. (http://vincze.adatbank.transindex.ro). Virt László, Katolikus kisebbség Erdélyben, Egyházfórum, Budapest, 1991. Virt László, Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi, Teleki László Alapítvány – XX. Század Intézet, Budapest, 2002. Virt László (szerk.), Márton Áron, a lelkiismeret apostola. (Krisztus mai tanúi), Ecclesia, Budapest, 1988.

Kárpátalja: Botlik József, Egestas Subcarpathica. Adalékok az Északkeleti-Felvidék és Kárpátalja XIX–XX. századi történetéhez, Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 2000.

231

Botlik József, Hármas kereszt alatt. Görög katolikusok Kárpátalján az ungvári uniótól napjainkig (1646 – 1997), Hatodik Síp Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1997. Botlik József, Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján. I: Magyarok, ruszinok, csehek és ukránok, 1918–1945. II: A Magyarországhoz történt visszatérés után, 1939–1945. Szerkesztette és az előszót írta Udvari István. (Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae, 9), Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke, Nyíregyháza, 2005. Fedinec Csilla, A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918– 1944. (Nostra tempora, 7), Fórum Intézet, Galánta – Lilium Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2002. Fedinec Csilla, Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. (Fontes Historiae Hungarorum, 2), Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja – Lilium Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2004. Gereben Ferenc, „Nemzeti és kulturális identitás Kárpátalján”, Pro Minoritate 2000/tavasz, 166–170. old. Haraszy Károly (szerk.), Az Ungi Református Egyházmegye : adalékok az Ungi Református Egyházmegye történetéhez. (Református egyházi könyvtár), Ungi Református Egyházmegyei Egyesület, Nagykapos, 1931; a reprint kiadást sajtó alá rendezte Kőmives Sándor: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991. Kárpátalja településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai: 1880–1941. Összeállította Czibulka Zoltán. Szerkesztette Kepecs József. A módszertani megjegyzéseket írta Dányi Dezső, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1996. Kinczler Irén, „Akikről megfeledkeztünk. Az egykori Kárpátalja evangélikussága”, Credo 4, 1998/3–4, 85–87. old. Koren Emil, Kárpátaljai napló, 1944–1945, FÉBÉ Szociális és Rehabilitációs Szolgáltató Betéti Társaság, Piliscsaba, 1997. Molnár Ambrus, „Hét kereszt alatt”, in: P. Punykó Mária (szerk.), „Hét kereszt alatt felkelek”. Kárpátaljai néprajzi és honismereti dolgozatok, Hatodik Síp Alapítvány Budapest – Mandátum Kiadó, Beregszász, 1997, 28-32. old. Molnár József – Molnár D. István, Kárpátalja népessége és magyarsága a népszámlálási és népmozgalmi adatok tükrében. Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség Tankönyv- és Taneszköztanácsa, Beregszász, 2005.

232

Móricz Kálmán, Kárpátalja sorsfordulói, Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 2001. Pete József, „Vallás és etnikum Kárpátalján – magyar szemszögből”, in: Kupa László (szerk.), Vallás és etnikum Közép-Európában. Tanulmányok, B&D Stúdió, Pécs, 2008, 189–195. old. Peyer-Müller (Fritz), A Kárpátaljai Református Egyház története a két világháború között – kitekintéssel a jelenre. (Nemzetközi Theologiai Könyv, 16), Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, Budapest, 1994. Pilipkó Erzsébet, Identitás és hit II: A kárpátaljai magyar görög katolikusok identifikációs útjai. Tanulmánygyűjtemény. (Kárpátaljai magyar könyvek, 174), Intermix, Budapest – Ungvár, 2007. Pilipkó Erzsébet, Ütköző identitások. A kárpátaljai magyar görög katolikusok etnikai és vallási identitástudatának vizsgálata az 1989-es változások kapcsán. Értekezés a doktori (Ph.D.) fokozat megszerzése érdekében a néprajzi tudományágban. (Kárpátaljai magyar könyvek, 159), Intermix, Budapest – Ungvár, 2007. Radvánszky Ferenc (szerk.), Kárpátaljai református templomok, Tárogató, Ungvár, 2000. S. Benedek András, Kárpátalja története és kultúrtörténete. (Népek hazája, 5), Bereményi Könyvkiadó, Budapest, 1994. Vári Fábián László (szerk.), Extra Hungariam. A Hatodik Síp antológiája, Hatodik Síp, Budapest – Ungvár, 1992. Útközben. Tanulmányok a kárpátaljai magyarságról. (Változó világ), Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 1998.

Szlovákia: A. Kis Béla, „A szlovákiai református keresztyén egyház”, in: Fazekas József – Hunčík Péter (szerk.), Magyarok Szlovákiában (1989–2004). Összefoglaló jelentés. A rendszerváltástól az Európai Uniós csatlakozásig. I. kötet, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja – Lilium Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2004, 379–386. old. A. Kis Béla, „Az egyházak szerepe a kulturális értékek ápolásában. 1: A református egyház”, in: Csanda Gábor – Tóth Károly (szerk.), Magyarok Szlovákiában. III. kötet: Kultúra (1989–2006), Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006, 161–191. old.

233

Andrássy Zsuza, „Globalizáció és a szlovákiai magyarság”, in: Szabó Zoltán (szerk.), Jövőkép 2000, Selye János Kollégium, Komárom, 2001, 37–45. old. Arató Endre, Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből, 1918– 1975. (Elvek és utak), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977. Baráth László, „Az evangélikusok”, in: Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói magyarságtársadalmi rajza, 1918–1945. Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Fazekas József, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993, 172–177. old. Chmel Rudolf (szerk.), A szlovákkérdés a XX. században. (Visegrád könyvek), Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996. Csomár Zoltán, A csehszlovák államkeretbe kényszerített magyar református keresztyén egyház húszéves története (1918–1938), Magyar Királyi Állami Nyomda, Ungvár, 1940. Dohányos Róbert – Lelkes Gábor – Tóth Károly (szerk.), Nemzeti és etnikai kisebbségek Szlovákiában, 2003, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja – Lilium Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2004. Gaucsík István, „Gondolatok a szlovákiai magyar katolikusság szervezettségéről”, Regio 16, 2005/3, 184-190. old. & Fórum Társadalomtudományi Szemle 8, 2006/1, 197–202. old. Gaucsík István, „Helyzetkép a szlovákiai magyar katolikus ‘levéltárakról’ a kulturális intézményépítés tükrében”, Fórum. Társadalomtudományi Szemle 9/2007/2/153–158. old. Gyönyör József, Mi lesz velünk, magyarokkal? Lesz-e végre igazi hazánk? Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-tól napjainkig, Madách, Pozsony/Bratislava, 1990. Gyurgyík László, „A csehszlovákiai magyarság felekezeti megoszlásának alakulása 1921 és 1991 között”, Fórum. Társadalomtudományi Szemle 2, 2000/3, 57–65. old. Gyurgyík László, „Adalékok a szlovákiai magyarság asszimilációs folyamatainak vizsgálatához, 1950–1991”, in: In memoriam Horváth Róbert (kísérlet Horváth Róbert tudományos munkásságának vázlatos áttekintésére) (A KSH Népességtudományi Kutató Intézetének történeti demográfiai füzetei, 13), Komáromi Nyomda és Kiadó Kft., Komárom, 1994, 13–42. old. Gyurgyík László, „A magyarság demográfiai, település- és társadalomszerkezetének változásai”, in: Fazekas József – Hunčík Péter (szerk.),

234

Magyarok Szlovákiában (1989–2004). Összefoglaló jelentés. I. kötet, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja – Lilium Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2004, 141–182. old. Gyurgyík László, „A (cseh)szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének alakulása 1918–1998”, in: Tóth László – Filep Tamás Gusztáv (szerk.), A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet: Történelem, demográfia és szociológia, nyelvhasználat és nyelvfejlődés, a mindennapok kultúrája, vallás és egyház, Ister, Budapest, 1998, 81–131. old. Gyurgyík László, „A szlovákiai magyarság lélekszámcsökkenésének okai”, in: Gyurgyík László – Sebők László (szerk.), Népszámlálási körkép Közép-Európából, 1989–2002, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003, 46–61. old. Gyurgyík László, „Az asszimilációs folyamatok elméleti és empirikus megközelítése a szlovákiai magyarság példáján”, in: Gyurgyík László – Kocsis Aranka (szerk.) Társadalom – Tudomány. Tanulmányok a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport műhelyéből. (Mercurius könyvek), Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2002, 11–30. old. Gyurgyík László, „Katolikus magyarok Szlovákiában. A katolikus egyház helyzete Szlovákia magyarlakta területein”, Regio 2, 1991/3, 130–139. old. Gyurgyík László, Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. (Mercurius könyvek), Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2004. Gyurgyík László, Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. (Mercurius könyvek), Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1994. Gyurgyík László, Népszámlálás 2001. A szlovákiai magyarság demográfiai település és társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években. (Mercurius könyvek), Kalligram, Kiadó, Pozsony, 2006. Gyurgyik László – Sebők László (szerk.), Népszámlálási körkép KözépEurópából 1989–2002, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003. Haľko Jozef, „A kommunizmus és az egyház viszonyának néhány vonása Csehszlovákiában – a katolikus papság békemozgalma”, in: Deo Gratias. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Nagyszombati Egyetem millenniumi ünnepi találkozója, 2001. február 2–3. (Pons Strigoniensis. Studia, 2), PPKE BTK, Szlavisztika – Közép-Európa Intézet, Nyugati Szláv Kulturális Kutatócsoport, Esztergom – Piliscsaba, 2003, 80–84. old.

235

Haľko (Jozef), A csehszlovák szakadár katolikus akció. Kommunista kísérlet a katolikus egyház nemzeti egyházzá formálására Csehszlovákiában. Doktori disszertáció, 1999. Szent Kereszt Pápai Egyetem, Teológiai Kar. (Pons Strigoniensis. Studia, 3), Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Nyugati Szláv Kulturális Kutatócsoport, Esztergom – Piliscsaba, 2004. Herdics György – Zsidó János, „A római katolikus egyház”, in: Fazekas József – Hunčík Péter (szerk.), Magyarok Szlovákiában (1989–2004). Összefoglaló jelentés. A rendszerváltástól az Európai Uniós csatlakozásig. I. kötet, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja – Lilium Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2004, 387–395. old. Horváth Gyula (szerk.), Dél-Szlovákia. (A Kárpát-medence régiói, 2), MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs – Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2004. Kovác (Dušan), Szlovákia története, Kalligram, Pozsony, 2001. Kövy Árpád, „A reformátusok”, in: Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói magyarságtársadalmi rajza, 1918–1945. Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Fazekas József, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993, 168–171. old. Lampl Zsuzsanna, „A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága”, Fórum. Társadalomtudományi Szemle 7, 2005/2, 85-108. old. László Béla – A. Szabó László – Tóth Károly (szerk.), Magyarok Szlovákiában. IV. kötet: Oktatásügy (1989–2006), Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006. Magyar Statisztikai Társaság Államtudományi Intézete (szerk.), A Felvidéki magyarság húsz éve 1918-1938, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938. Menyhárt József, „Egyház és nyelv (A katolikus egyház nyelvpolitikája Szlovákiában) ”, Fórum. Társadalomtudományi Szemle 5, 2003/2, 3–30. old. Molnár Imre, „A magyar anyanyelvű egyházak helyzete Csehszlovákiában”, in: Tóth László – Filep Tamás Gusztáv (szerk.), A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet: Történelem, demográfia és szociológia, nyelvhasználat és nyelvfejlődés, a mindennapok kultúrája, vallás és egyház, Ister, Budapest, 1998, 207–257. old. Molnár Imre, „Vallás és egyház a szlovákiai magyarság életében”, Egyházfórum 1991/3, 89–101. old. & 1991/4, 105–120. old.

236

Noszkay Ödön, „A magyar katolicizmus”, in: Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói magyarságtársadalmi rajza, 1918–1945. Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Fazekas József, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993, 160–167. old. Ölvedi János, „A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza”, in: Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói magyarságtársadalmi rajza, 1918–1945. Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Fazekas József, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993, 5–28. old. Paxy László, Testvérek Krisztusban. Egy szlovákiai magyar pap önéletrajza, Márton Áron Kiadó, Budapest, 1991. Popély Árpád, „A reszlovakizáció területi vetülete. Adalékok a II. világháború utáni reszlovakizáció történetéhez”, in: Gyurgyík László – Kocsis Aranka (szerk.) Társadalom – Tudomány. Tanulmányok a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport műhelyéből. (Mercurius könyvek), Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2002, 38–60. old. Popély Árpád, A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992. (Nostra tempora, 13), Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006. Popély Gyula, „A magyar iskolaügy kálváriája (Cseh)Szlovákiában, 1918– 1945”, in: Tóth László – Filep Tamás Gusztáv (szerk.), A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. II. kötet: Oktatásügy, közművelődés, sajtó, rádió, televízió, Budapest, 1998, 5–93. old. Popély Gyula, Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918–1925). (Mercurius könyvek), Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1995. Popély Gyula, Népfogyatkozás (A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében, 1918–1945). (Hungaro–Bohemico–Slovaca, 4), Írók Szakszervezete Széphalom Könyvműhely – Regio, Budapest, 1991. Sebők L., „A katolikus egyházszervezet változásai Trianon óta”, Regio 2, 1991/3, 65–88. old. Simon Attila, Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között. (Nostra tempora, 15), Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. Šutaj (Štefan), „A szlovák katolikus püspöki kar tiltakozása a magyarok Szlovákiából Csehországba történő áttelepítése ellen”, Regio. 2, 1991/3, 208–210. old. Szabó Antal, „A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház története I-II”, Regio 1990/3, 133–162. old. & 1990/4, 204–221. old.

237

Szabó János – Borsos Mihály, A nagyfödémesi plébánia századaiból: 1812, 1945. Fordította Varga Erzsébet. Sajtó alá rendezte, szerkesztette, az utószót írta Koncsol László. (Csallóközi kiskönyvtár), Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1999. Szarka László, A szlovákok története. (Népek hazája…), Bereményi Könyvkiadó, Budapest, 1993. Szarka László (szerk.), Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában 1944– 1949. Elnöki dekrétumok, törvények, rendeletek, szerződések. (Források a kelet-közép-európai kisebbségek 20. századi történetéhez, 2), MTA Etnikai-Nemzeki Kisebbségkutató Intézet – Kecskés László Társaság, Komárom, 2005. Tarics Péter, Magyarként a Felvidéken, 1918–1993. (Először nyilvánosságra hozott dokumentumokkal és információkkal), Püski Kiadó, Budapest, 1994. Thoroczkay Gábor, „Észrevételek A katolikus egyházszervezet változásai Trianon óta című tanulmányhoz”, Regio 3, 1992/3, 223–227. old. Zelenáková (Milena), „A Csehszlovák Köztársaság megalakulása és a szlovákiai ágostai hitvallású evangélikus egyház”, Fórum. Társadalomtudományi Szemle 5, 2003/4, 161–168. old. Zsidó János, „Az egyházak szerepe a kulturális értékek ápolásában. 2: A katolikus egyház”, in: Csanda Gábor – Tóth Károly (szerk.), Magyarok Szlovákiában. III. kötet: Kultúra (1989–2006), Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006, 192-207. old.

Vajdaság A Délvidék településeinek vallási adatai: 1880–1941. Összeállította Czibulka Zoltán. Szerkesztette Kepecs József, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1999. Ágoston Sándor – Hodosy Imre – Kiss Antal – Margit István – Póth Lajos – Sárközi Ferenc – Stanyó Tóth Gizella – Szabó Lajos, A megtartó egyház. A feketicsi református gyülekezet történetéből, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1997. Arday Lajos, Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában, BIP, Budapest, 2002. A. Sajti Enikő, Impériumváltások, revízió és kisebbség. Magyarok a Délvidéken, 1918–1947, Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.

238

Csorba Béla (szerk.), Források a Délvidék történetéhez III: (Trianontól a párizsi békéig). S nem törődtök vele, a holnap mit őröl…, Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 1999. Csuka János, A délvidéki magyarság története 1918–1941, Püski Kiadó, Budapest, 1993. Csuka János, Kisebbségi sorsban. A délvidéki magyarság húsz éve (1920– 1940), Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 1996. Dolinszky Gábor, „Élve meghalni hagyni”. Az Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház Szerbiában-Vajdaságban történelme 1918-tól napjainkig, Szabadka, 2004 (www.lutheran.org.rs/html/magyar/tortenelem.html) (Letöltés: 2009. okt. 12). Domonkos László, Magyarok a Délvidéken, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1992. Erős Lajos, Adalékok a Zrenjanini-Nagybecskereki Egyházmegye történetéhez, Kisoroszi Római Katolikus Plébániahivatal, Rusko Selo, 1993. Gábrity Molnár Irén, „Vallási magatartás a multietnikus Vajdaságban”, in: Kupa László (szerk.), Vallás és etnikum Közép-Európában. Tanulmányok, B&D Stúdió, Pécs, 2008, 113–123. old. Grajlah Emma – Keszég Károly – Tóth Lívia, Menni vagy maradni? Sorsriportok a vajdasági magyar értelmiség kételyeiről, Napló, Újvidék, 1997. Gyetvai Péter, Egyházi szervezés főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén, Görres Gesellschaft, München, 1987. Hajnal Virág – Papp Richárd, Közelből is távol – Magyar világok a Vajdaságban, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta – Timp Kiadó, Budapest, 2008. Ilić Angéla, Egyházi és vallási közösségek szerepe a vajdasági magyarok identitásának megőrzésében. (Műhelytanulmány, 25), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2007. Matuska Márton, Új vidéktől Újvidékig. Történelmi és plébániatörténeti írások, Magyar Szó – Újvidéki Római Katolikus Plébánia, Újvidék, 2002. Mirnics Károly, Kisebbségi sors. Tanulmányok, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1993. Nagy Imre (szerk.), Vajdaság. (A Kárpát-medence régiói, 7), MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs – Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2007. Papp Richárd, Etnikus vallások a Vajdaságban? Kisebbségi léthelyzetek kulturális antropológiai értelmezései. (Kisebbségi monográfiák, 2), MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2003.

239

Honlapok A történeti Magyarország katolikus levéltárai: http://leveltar.katolikus.hu Határon Túli Magyarok Hivatala: www.hhrf.org/htmh (archívum). Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) – Magyar Emberi Jogok Alapítvány: www.hhrf.org/hhrf Kisebbségkutatás: www.hhrf.org/kisebbsegkutatas & http://epa.oszk.hu/ html/vgi/kardexlap.phtml?id=462 Magyar Katolikus Lexikon: http://lexikon.katolikus.hu Magyar-magyar platform: www.emagyar.net Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete (MELTE): http:// archivum.piar.hu/melte MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet: www.mtaki.hu/index.html „Örökség-Kultúra.” Oktatási e-könyv és médiatár. Felelős szerkesztő Barna Gábor: www.sulinet.hu/oroksegtar Pro Minoritate: www.prominoritate.hu Regio. Kisebbség, politika, társadalom: www.epa.oszk.hu/html/vgi/ boritolapuj.phtml?id=00036 Régiós Interaktív Térinformatikai Rendszer: www.regions.hu Történelmi, egyháztörténeti adatbázis és archontológia: http://archontologia.bkb.hu/php/lib/timeline.php

Románia www.erdely.ma www.katolikus.ro www.transindex.ro Erdélyi Református Egyházkerület: www.reformatus.ro Erdélyi Magyar Adatbank: www.adatbank.ro Erdélyi Unitárius Egyház: www.unitarius.com Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség: www.romkat.ro Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet: www.sis.uab.ro Katolikus kiadványok online: www.katolikhos.ro Királyhágómelléki Református Egyházkerület: www.hhrf.org/ kiralyhagomellek/magyar.htm

240

Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet: www.proteo.hu Magyar Kisebbség. Nemzetpolitikai Szemle: www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye: www.varad.org Nemzeti Kisebbségkutató Intézet: http://ispmn.gov.ro Partiumi Keresztény Egyetem: www.partium.ro Romániai Magyar Baptista Gyülekezetek Szövetsége: www. magyarbaptista.com/magyar Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem: www.emte.ro és www.sapientia.ro Szatmári Római Katolikus Egyházmegye: www.szatmariegyhazmegye.ro Székelyföld. Kulturális folyóirat: www.hargitakiado.ro Székelykeresztúri Adventista Gyülekezet: http://keresztur.extra.hu

Kárpátalja www.karpatinfo.net II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola: www.kmf.uz.ua Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány: www.ferences.hu/index-ferences.php Kárpátaljai Református Egyházkerület: www.reformatus.com.ua/index.php Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye: www.munkacs-diocese.org Új Hajtás. A Kárpátaljai Római Katolikus Egyház lapja: www.ujhajtas.net.ua

Szlovákia www.bumm.sk www.felvidek.ma Fórum Kisebbségkutató Intézet: www.foruminst.sk Fórum. Társadalomtudományi Szemle: http://epa.niif.hu/html/vgi/ boritolapuj.phtml?id=00033 Gramma Nyelvi Iroda: www.gramma.sk

241

Kassai Görög Katolikus Egyházmegye: www.grkatke.sk (szlovák nyelvű) Magyar Katolikus Honlap: www.katolikus.sk Selye János Egyetem: www.selyeuni.sk Szlovákiai Görög Katolikus Egyház: www.grkatpo.sk (szlovák nyelvű) Szlovákiai Római Katolikus Egyház: www.kbs.sk (szlovák nyelvű) Szlovákiai Református Keresztyén Egyház: www.lutheran.hu/z/honlapok/ protestans/felvidek/00szlovakiaireformatuskeresztyenegyhaz

Vajdaság www.vajdasagma.info: www.vajma.info/cimol-old.v2.php Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház Szerbiában Vajdaságban: www.lutheran.org.rs/html/magyar/index_hu.html Magyarságkutató Tudományos Társaság: www.mtt.org.rs Nagybecskereki Egyházmegye: www.catholic-zr.org.rs/hun/hun.html Református Keresztyén Egyház: www.rkevajdasag.com Szabadkai püspökség: www.suboticka-biskupija.info Vajdasági Magyar Művelődési Intézet: www.vmmi.org.rs

242

Exkurzus
Jakab Attila, „Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben. A Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet 2006-os „önkéntes” betagolódása a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetembe (BBTE) két okból kifolyólag keltette fel – igaz csak korlátozott mértékben – az erdélyi magyar média és közvélemény figyelmét. Egyrészt azért, mert a folyamatot az egyházmegyei hatóság részéről egyfajta titkolózási és kimagyarázási szándék kísérte végig; másrészt pedig mert ez az egyházi döntés homlokegyenest szembehelyezkedik a romániai magyar kisebbségi közéletben már-már rögeszmévé „magasztosult” (elsősorban székelyföldi területi, illetve egyetemesebb horderejű kulturális) autonómia követeléssel. Ennek részeként értékelhető a, mára már lényegében kifulladt, önálló magyar karok létrehozását célzó törekvés is (Bolyai Kezdeményező Bizottság1). A történések – és főképpen a háttérben feltételezhetően meghúzódó katolikus egyházi és román nemzetpolitikai érdekek – értékelése és tényleges elemzése azonban nem könnyű feladat. Gyakorlatilag egy szűk, egy hónapos, sajtóvisszhangra támaszkodva kell apró darabokból, mintegy mozaikszerűen, kirakni egy többé-kevésbé összefüggő képet. Ha az előzményeket keressük, akkor a BBTE díszdoktori politikájára érdemes odafigyelni (2001 és 2005 között). Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a betagolódást megelőző években olyan katolikus méltóságok kapták meg a kitüntető címet, mint Franz König, Walter
1 Lásd www.bolyai.eu/bkb.php.

243

Kasper, Joseph Ratzinger, Erdő Péter és Jakubinyi György. Az adományozási gyakorlat ismeretében kétségtelen, hogy a tudományos munka mellett fontos szerepet játszott az egyházi méltósági mivolt. Amikor a nyilvánosság teljes kizárásával zajló betagolódási tárgyalásokról az első, nagyon részleges információ kiszivárgott Potyó Ferenc érseki helynök anyagi okokról és az államilag elismert oklevél kecsegtető lehetőségéről nyilatkozott, amit végeredményben akkreditációval is lehetett volna rendezni – feltéve, ha van ehhez megfelelő tanári kar. Ugyanakkor kiemelte a papokat érintő „megalázó helyzetet” és „hátrányos megkülönböztetést” a „hittanárképzőt végzett fiatallal szemben”. Mindez természetesen egy olyan klerikális szemléletmódot tükröz, amely az egyéni kiválóságot a papi státusból eredezteti, és fel sem tételezi, hogy a teológia terén adott esetben a (laikus) hittanár akár képzettebb is lehet, mint maga a pap. Az anyagi megfontolásokat egyébként Jakubinyi érsek is hangsúlyozta. Megítélésem szerint azonban az anyagi okokra való hivatkozás nem volt más, mint egy elterelő hadművelet. Az egyházmegyei vezetés ily módon igyekezett a kialakult helyzet teljes felelősségét a hívekre hárítani, bennük bűntudatot ébreszteni, lefegyverezni az esetleges kritikákat és egyértelművé tenni, hogy az egyházi hatóság „objektíve” egy olyan kényszerhelyzet nyomására volt kénytelen cselekedni, amely helyzetben ezt látta az egyetlen helyes és lehetséges megoldásnak. Az érsek ugyanakkor azt az illúziót igyekezett kelteni, hogy ura és irányítója annak a történésnek, amelyben valójában neki csak a figuráns szerep jutott. Ez eléggé jól körvonalazódik Jakubinyi érsek és Pecican egyetemi szóvivő ellentmondásos helyzetértékeléséből. Miközben ugyanis az érsek „első ilyen jellegű megbeszélésről” nyilatkozott, addig a szóvivő a tárgyalások befejeződéséről és „elvi megállapodásról” tájékoztatott. Ez gyakorlatilag azt is jelentette, hogy a nagyközönség tulajdonképpen egy kétségtelenül hosszas – és részben vagy egészben titkos (a négy erdélyi egyházmegye püspökei jóváhagyásával és a teológia tanári kara beleegyezésével2), közvetlenül a Vatikán képviselőivel
2 A tanári kar beleegyezésében vélhetően az játszhatott szerepet, hogy a Szemináriumnak minimális esélye sem volt (mint ahogy nem lenne 2009-ben sem!) arra, hogy megfeleljen egy esetleges akkreditáció követelményeinek. Nem véletlen, hogy az intézet honlapján – ellentétben a kolozsvári karral – egyetlen tanárnak sem szerepel az életrajza (sem 2006-ban, sem pedig 2009-ben). Az integráció viszont most már régen tárgytalanná tette az akkreditációt, és annak minőségi követelményeit.

244

folytatott – tárgyalási folyamat záróakkordjával szembesült, hirtelen és teljesen váratlanul. Az érseki zavarodottság mellett azonban a ködösítés nyilvánvaló szándékát is megtaláljuk egyrészt Marton József (2006-ban a BBTE Római Katolikus Teológiai Kar dékánja) azon kijelentésében, miszerint „a dolog még képlékeny, egyelőre nincs semmi konkrétum”; másrészt pedig Potyó Ferenc érseki helynök nyilatkozataiban, amelyek megerősítik ugyan a tárgyalások tényét, ellenben az integráció pontos feltételei rögzítésében még a teljes nyitottságot sugallják (2006. augusztus 21-én is!). A nyilvánossággal szembesülni kényszerülő érsek kezdeti zavarodottsága és a szóvivő tárgyilagos magabiztossága valószínűsíti azt a feltételezést, hogy a kiszivárogtatás forrása a BBTE-n keresendő. Az információ következtében ugyanis több törésvonal kezdett körvonalazódni egyrészt az egyházmegyei vezetés és a hívek (legalábbis egy rétege), másrészt pedig az erdélyi katolikus egyház és a magyar protestáns felekezetek között. A törésvonalak azonban – legalábbis látszólag – nem igazán mélyültek el, mert az erdélyi magyar sajtó a puszta híradáson túlmenően nem tematizálta az eseményt, az RMDSZ közelinek tekintett orgánumok pedig érdemben nem is vettek tudomást róla. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen Markó Béla még csak meg sem lepődött a történteken. Feltehetően tudott a tárgyalásokról, hiszen azok minden bizonnyal román politikai/kormányköri segédlettel folytak.3 Az érsek a későbbiekben a teljes elzárkózás és a hallgatás stratégiáját választotta, ellenben a hír melegében adott anyagi okokra hivatkozó indoklás joggal veti fel azt a kérdést, hogy a Ceaşescukorszakban mégis hogyan volt lehetséges a fenntartás?4 A nagyon mérsékelt sajtóvisszhang és egy eléggé erőtlennek tekinthető társadalmi mocorgás (nyílt levél) következtében a Hittudományi Főiskola helyzetéről kiadott hivatalos tájékoztató azonban önmagáért beszél,
3 A jövő feladata lesz feltárni, hogy ebben a történetben milyen szerepet játszott a Romániai Magyar Demokrata Szövetség csúcsvezetése. Ebben érdekes kiindulási pontot nyújt a 2006. okt. 26-i székelyudvarhelyi rendkívüli státusgyűlés, ahol a kuratóriumba meghívták pl. Borbély László minisztert, Kelemen Hunor képviselőt, Puskás Bálint szenátort és Takács Csaba RMDSZ ügyvezető elnököt. Lásd Holló László, „Az Erdélyi Római Katolikus Státus – egykor és ma”, Szabadság 2009. január 31 (www.hhrf.org/gyrke/sajtofigyelo/2009/status.htm; letöltés: 2009. okt. 15). 4 Lásd Dr. Vencser László, „Infrastrukturális és szellemi fejlődés a papképzés gyulafehérvári intézményeiben Jakab Antal megyéspüspöki ideje alatt”, in: Varga G. – Vencser L., Jakab Antalemlékkonferencia, Kilyénfalva, 2009, 29– 34. old.

245

és közvetve megválaszolja a kérdést. Az érsekség minden bizonnyal gyorsan belátta a hívekre áthárítani szándékozott felelősség tarthatatlanságát, és ezért nem is hivatkozott anyagi okokra miközben megkísérelte utólag megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. A hivatalos tájékoztatót megelőzően egyetlen egyházi személy reagált a hívek levelére: Darvas-Kozma József csíkszeredai plébános. Írásában tulajdonképpen a „tudó” oktatja ki azokat a „tudatlanok”-at, akik laikusként hangot mertek adni aggodalmaiknak és kételyeiknek, jóllehet az ő feladatuk kimerül(ne) a „vitathatatlan” igazságok csendes meghallgatásában és kötelező elfogadásában. Az infantilizáltnak hitt hívek között azonban voltak, akik nem tűrték szótlanul a kioktatást, és írásban fejezték ki nemtetszésüket. A sajtónyilvánosságot és a hívek nyílt levelét követően az egyházmegyei hatóság mégis a hallgatás megtörésére kényszerült. Ugyanakkor az is világos volt, hogy a nagyközönség és a magyar hívek előtt lehetetlen feltárni, hogy a rendszerváltozást követően a romániai katolikus egyház helyzete egyházpolitikailag átértékelődött. A Vatikán ugyanis a romániai katolikus egyházat egységben látja és kezeli. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a román görög katolikus egyházszervezet intézményes visszaállításával, a teológiai oktatás megszervezésével és a nemzetközi kapcsolatrendszerek tudatos és következetes kiépítésével (amit Jakubinyi érsek nem tett meg) a romániai katolikus egyházi vezetés szintjén – számbelileg és minőségileg – túlsúlyba került a román elem. A paradigmaváltást kétségtelenül érzékelték/érzékelik Rómában is, ahol a modern Románia megalakulása óta megfigyelhető a román (nyelvű) katolicizmus megteremtésének az igénye. Mivel a román (görög és római) katolikus egyházi vezetés egyidejű nemzeti és vatikáni elkötelezettsége vitathatatlan tény, a Szentszék pedig a jövőt minden bizonnyal a romániai katolicizmus román elemében látja, a kölcsönös érdekeknek és a geopolitikai, geostratégiai megfontolásoknak köszönhetően mind a Vatikán, mind pedig a román állam harmonikus együttműködésre törekszik. Ezen együttműködésnek a meghatározásában és kidolgozásában a romániai magyar katolikus egyházi vezetők már nem jutnak szerephez. Mindezt azért is könnyű megtenni, mert Jakubinyi érsek rómahűségének köszönhetően vele elég közölni a tényállást, amit ő ellenvetés nélkül elfogad.

246

Joggal vélelmezhető, hogy a jelen esetben is ez történt. Az uniós csatlakozási dátum kimondásának 2006. őszére halasztásával a Vatikán számára kedvező fordulatot ve(hete)tt a római katolikus szemináriumoknak (Iaşi és Gyulafehérvár) az állami egyetemekbe történő integrálásáról folyó tárgyalás. A gyors siker érdekében a román fél engedményeket te(hete)tt, felmérve a megállapodásnak a külvilág felé felmutatható pozitív hozadékát. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy ezzel gyakorlatilag erősödött a nemzeti alapokon álló balkáni-bizánci típusú államegyházi rendszer. Ebben a történetben szerintem ezért is nem zárható ki az államegyházi rendszert előnyben részesítő, a Vatikánban pedig komoly befolyással bíró Opus Dei eszmeiségéhez közel álló román katolikus (csángó janicsár)papság lobbytevékenysége. A történelmi helyzet felkínálta pillanatban a vatikáni politikai és a román nemzeti érdek ismét találkozott, egyébként nem először a történelem folyamán. Sokat mond, hogy a román sajtó gyakorlatilag semmi érdemi információt nem közölt a történésekről. Ily módon kétségtelenül elejét vették minden olyan kellemetlen megjegyzésnek és/vagy polémiának, ami az ügy kapcsán esetleg megnyilvánulhatott volna. Mindezeket egybevetve nem kizárt, hogy Jakubinyi érsek kényszerhelyzetbe került, hiszen ha Gyulafehérvár kimarad az integrációból, akkor túl nyilvánvalóvá válik a politikai játszma. Így azonban az a máig tartó visszás helyzet alakult ki, hogy a BBTE kiszivárogtatásának köszönhetően ismert a Hittudományi Főiskola integrációjának ténye, miközben teljes mértékben ismeretlen a mikéntje.5 Ugyanakkor semmiféle hivatalos információval nem rendelkezünk a Iaşi-i papnevelő intézet egyetemi integrációját illetően. Mindez feltehetően azzal is magyarázható, hogy Iaşi-ban nem áll fenn az a gyulafehérvári tudathasadásos helyzet, hogy ugyanabban az intézményes keretben, ugyanazokkal a diákokkal és tanárokkal, két különálló(ként elhitetni akart) intézet működjön. Iaşi-ban ugyanis a szeminárium mellett az egyetemen régebbről működik egy katolikus teológiai kar, aminek köszönhetően itt gond nélkül gyakorlatba ültethető a nyugati modell: szemináriumban lakó és egyetemen tanuló papnövendékek. Gyulafehérvár esetében a helyzetet tulaj5 Az integrációra vonatkozó dokumentumok máig zároltak. Ennek pikantériája, hogy a kolozsvári Egyetem közintézmény; tehát lényegében közérdekű információkat titkolnak el.

247

donképpen a papnevelés magyar jellege teszi ilyen bonyolulttá és érzékennyé. Amennyiben elfogadjuk, hogy Jakubinyi érseket a Vatikán egy tényszerű kényszerhelyzet elé állította, akkor ő a kommunikáció két, egymástól nagyon különböző lehetősége között választhatott: a) bátor és nyílt őszinteséggel felvállalja a saját szerepnélküliségét – számolva annak a nyilvánosságra kerülésével, hogy bizonyos oktatáspolitikai kérdésekben Marton József kolozsvári dékán6 meghatározóbb fajsúllyal bír, mint maga az érsek; b) mutyizó bürokratizmussal megpróbálja elkenni, kimagyarázni és/vagy elhallgatni az ügyet. Jakubinyi érsek ez utóbbi megoldást választotta. Mivel kétségtelenül meglepte a BBTE-hez való csatlakozás kérdése körüli, egyébként tényleges társadalmi vitát nem gerjesztő felmorajlás, ellenben személyesen nem mert kiállni a nyilvánosság elé, így egy személytelen sajtótájékoztató mögé bújt, és a hívek után, csúsztatásokról beszélve, a sajtót igyekezett okolni a kialakult helyzetért. Ellenben az, aki ténylegesen csúsztatott és félrevezetett az maga a gyulafehérvári római katolikus érsekség volt. Hiszen az ellentmondás a hivatalos tájékoztatóban is tetten érhető: „kapcsolatfelvétel” említése, illetve annak kijelentése, hogy „Zenon Grocholewski bíboros, a Nevelése Kongregáció prefektusa éppen azért utazott… [2006] júniusában Kolozsvárra, hogy megbeszéléseket folytasson az integráció ügyében”. Az érseknek tehát óhatatlanul tudnia kellett, hogy itt nem egy folyamat kezdetéről, hanem annak lezárásáról van szó, ahogy azt a bíborosnak adományozott bukaresti díszdoktori cím és a 2006. augusztus 25-én megkötött megállapodás beszédesen igazolják. Egyébként az a tény, hogy a BBTE az integrációs tárgyalások utolsó menetét mintegy összekötötte egy hivatalos ünnepséggel – a jezsuita kollégium alapításának 425. évfordulójával – egyrészt a siker biztonságérzetét, másrészt pedig a nyilvánosság kerülésének szándékát sugallja. Az utolsó pillanatig nem akartak semmit kockáztatni. Egy „holt idős” bíboros-prefektusi látogatás a BBTE-n pedig kétségtelenül felkeltette volna az érdeklődést. Az egyetem tehát – döbbenetes cinizmussal – csakis akkor szivárogtatta ki a vélhetően
6 Marton József tudományos színvonalát illetően lásd Jakab Attila, „Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában”, Korunk 17, 2006/12 (december), 23-28. old.

248

tét nélküli, valamiféle utolsó egyeztető tárgyalásra vonatkozó információt, amikor az egyházmegyei vezetés számára, mint lehetőség, már csak a mindenképpen presztízsvesztéssel járó magyarázkodás és a kellemetlen helyzet maradt. A Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola integrációjának a szerencsétlen kommunikálása mindenképpen felveti Jakubinyi érsek személyes felelősségét. Vélhetően nem számolt azzal, hogy egy általa kizárólag egyháziként értelmezendő ügy erdélyi viszonylatban társadalmi és kisebbségi problémaként is felvetődik, különösképpen akkor, ha az összefügg az oktatással és a neveléssel. Márpedig a magyar katolikus papok képzése ilyen jellegű. Az érsek, akinek vitathatatlan enciklopédikus tudása ellenére véleményalkotásai és állásfoglalásai enyhén szólva problémásak és ellentmondásosak, igazából nem is érzékeli kisebbségi magyar katolikus híveinek a problémáit: a felekezeti és a nemzeti hovatartozás összetett kapcsolatrendszerét. Márton Áron nagysága épp abban mutatkozott meg, hogy megtalálta a harmonikus egyensúlyt a katolicizmusa és a magyarsága, az emberekért való általános és a saját népéért kifejezetten erős aggodalom között. Ezért is nem lehet őt hivatalosan boldoggá avatni. Hiszen egy időben közelálló, a román államhatalommal is dacoló erdélyi magyar katolikus főpap oltárra emelése mindenképpen sértené a román nemzeti öntudatot, és nem is öszszeegyeztethető a Vatikán jelenlegi közép-kelet-európai geopolitikai számításaival. Márton Áron mindig szívügyének tekintette a gyulafehérvári szemináriumot. A legnehezebb körülmények között is igyekezett, a lehetőségekhez mérten, színvonalat biztosítani. Jakubinyi érsekről mindez csak jóindulattal tételezhető fel. Hiszen az integráció mellett érvként felhozott képzés, lelki-nevelés, majdan megszerezhető ösztöndíjak,7 posztgraduális képzési lehetőségek,8 színvonalas oktatás és képzett tanárok emlegetése eléggé anakronisztikusan
7 Ezek mindig is a papnövendékek rendelkezésére álltak. Más kérdés, hogy az egyházmegyei vezetés miképpen használta ki ezeket; illetve hogyan „hasznosította” a nyugati teológiai képzéssel rendelkező, képesítést vagy fokozatot szerzett papjait. 8 A posztgraduális képzés lehetőségének előfeltétele a versenyképes tudás, illetve egy megszerzett fokozat. Ezt Gyulafehérvár tulajdonképpen nem képes biztosítani a papnövendékeknek (sem 2006-ban, sem pedig 2009-ben!). Így ez az érvelés, 2006-ban, nem volt több megtévesztő retorikai fogásnál.

249

hangzik annak a humán erőforrás prédálásnak a fényében, amely az elmúlt közel két évtized alatt erdélyi magyar katolikus viszonylatban végbement. Arról nem is beszélve, hogy a Hittudományi Főiskola és a Szeminárium retorikai szétválasztása csak azokat téveszti meg, akik nem tudják, hogy a gyakorlatban itt egy szerves szerkezeti egységről van szó, amelyet jól tükröz a diákok és a tanári kar teljes átfedése. Amennyiben mégis csak a Főiskola integrálódik a BBTE-be, akkor joggal vetődik fel a kérdés, hogy a jövőben vajon laikusok is tanulhatnak és taníthatnak (pl. szentírástudományt, dogmatörténetet) majd Gyulafehérváron? Ugyanakkor a nyugati modell (állami egyetemen teológiai karok) – amely a gyakorlatban azt jelenti, hogy a papnövendékek a szemináriumban laknak, és az egyetemen tanulnak, ahol tudományos szintű teológiai oktatás és kutatás folyik – a gyulafehérvári főiskola-szeminárium esetében ténylegesen csak akkor valósulhatna meg: a) ha a papnövendékek a tanulmányaikat a kolozsvári karon, az ottani tanárokkal végeznék; b) vagy ha Gyulafehérváron járnának román egyetemre. A hivatalos tájékoztató utolsó két bekezdéséből azonban egyértelműen kitűnik, hogy itt tulajdonképpen a Szeminárium egyetemi integrálásáról szól a történet, annak céljából, hogy a papok is államilag érvényes diplomát szerezhessenek, és így hittant taníthassanak az iskolákban – állami fizetésért! – anélkül, hogy hátrányos megkülönböztetésben részesülnének a kolozsvári hittanárképzőt végzett fiatalokkal szemben, akikre így, a későbbiekben, lehet, hogy már nem is lesz szükség. Ez kétségtelenül egyfajta státusbeli frusztrációra is enged következtetni. Ennek adott egyébként hangot Darvas-Kozma József csíkszeredai plébános, aki megdöbbent, hogy az infantilizált hívek véleményt mertek nyilvánítani az ügyben, s ezért az oktalanul aggodalmaskodókat ahhoz az „együgyű hajadonhoz” hasonlította, „aki a születés hallatán a koporsóra gondolt és sírni kezdett”. Ellenben, ha a papok majd az oktatásból élnek, és ezzel gyakorlatilag anyagilag függetlenítik magukat a hívektől, akár mellékessé vagy feleslegessé is válhat a pasztoráció, hiszen a feltétlen klérustiszteletre nevelt majdani román katolikus hívek – az ortodoxokhoz hasonlóan – azt nem is igénylik. Ők majd vélhetően megelégszenek a templomlátogatással és a kötelező járulékok befizetésével, illetve az egyházi szolgáltatások esetenkénti

250

megvásárlásával. Azt is lehet mondani, hogy a SIS–BBTE ügy kapcsán végeredményben egy teljes szereptévesztésben levő és identitását, társadalmi helyét kereső erdélyi magyar szakmai/hivatásbeli kategória problémáival is szembesülünk, amely a határozott, következetes és tiszteletet ébresztő központi irányítás hiányában – ami az egyházi intézményrendszer működőképességének feltétele – a teljes szétesés fele sodródik. Mivel az integráció gyakorlati kivitelezése a Szemináriumnak a BBTE keretében működő Római Katolikus Hittudományi Karnak való alárendeléssel valósult meg, vélelmezhető annak dékánja, vagyis Marton József felelőssége, akinek pozíciója mind az egyetem keretében – ahol pl. megszavazta a magyar oktatók (Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok) kizárását, miközben Jakubinyi érsek kiállt mellettük –, mind pedig egyházmegyei szinten kétségtelenül megerősödött. Ez részben annak is köszönhető, hogy az integrációt olyan gyulafehérvári tanári karral valósították meg, amelynek – három tanár kivételével (a 17-ből) – nem volt semmiféle tudományos fokozata (a rektort és a vicerektort is beleértve).9 Ebben az új helyzetben a szemináriumi tanárok mindenképpen kiszolgáltatottak a BBTE vezetése nagyvonalúságának és kegyességének, hiszen egy egyetem esetében nevetséges fokozat nélküli oktatókat státusban foglalkoztatni, csupán azért mert ők történetesen egyházi tisztségviselők. A „multi-kulti” imázs és a politikai haszon azonban vélelmezhetőn még ezt is megérte! A római Lateráni Egyetemhez affiliált Hittudományi Főiskola pedig nagyvonalúan túllépett azon a minőségi követelménynek való megfelelésen, amelynek tíz esztendő elteltével sem tudott eleget tenni. Ennek pedig nem a pénzhiány volt az oka. Egyébként kérdés, hogy az egyetemi címosztogatáson és a kényelmes – tudományos teljesítmény nélküli – esetleges átminősítésen túlmenően, Jakubinyi érsek mitől remélte/reméli a minőségi váltást Gyulafehérváron, amennyiben továbbra is ő határozhatja majd meg a képzés tartalmát, illetve az oktató személyét. Hiszen az integrációt megelőzően is ezt tette. Kérdés, hogy ugyanazzal a
9 A helyzet 2009 októberére valamicskét javult. Most már a 16 fős tanári karból 6-nak van tudományos fokozata (a vicerektort is beleértve); ellenben életrajzok és publikációs listák továbbra sincsenek feltéve a honlapra. Lásd http://sis.uab.ro/hu/index.php?option=com_content&view= article&id=54&Itemid=109 (Letöltés: 2009. okt. 28.).

251

tanári karral vajon mitől lesz színvonalasabb az oktatás? Továbbra is az elzárt gyulafehérvári környezetben maradva a (pap)növendékek miképpen tapasztalhatják meg a valódi egyetemi oktatás jótékony hatását, és szembesülhetnek annak szellemi kihívásaival? Egyébként az is eléggé különös, hogy a kolozsvári teológiai karon tanító – és tudományos fokozattal rendelkező – tanárok közül csak egyetlen egy, Marton József, tanít Gyulafehérváron is (mind 2006ban, mind pedig 2009-ben!). A lényeg azonban másról szól: jóllehet a képzés terén továbbra is megmarad a „civilek” és a papnövendékek közötti különbség, ellenben a papság, egy alacsonyabb képzési színvonal mellett, mégis elkönyvelheti az oklevelek egyetemi egyenértékűségét. Hiszen a főiskola-szeminárium tanári kara – néhány kivételtől eltekintve – semmiféle formában nem felel meg az egyetemi oktatói követelményeknek: nincs tudományos fokozata, és értékelhető tudományos munkát sem tud felmutatni. Az igazi demagógia azonban mindenképpen a hivatalos tájékoztató utolsó mondatában rejlik: „az eredeti állapotot bármikor vissza lehet állítani”. Ilyet csak egy olyan naiv ember nyilatkozhat, aki nem hajlandó tudomást venni a Romániában uralkodó balkáni mentalitásról. Hiszen mélységes igazság rejlik Deák Ferenc azon mondásában, miszerint amit erőszakkal, jogtiprással elvesznek, azt vissza lehet szerezni, de amiről önként mondunk le, azt soha többé nem kapjuk vissza. Különben is egy feltételes majdani visszarendezésbe mind a román politikai hatalom, mind pedig a Vatikán mindenképpen beleszól majd – hiszen 2006-ban főképpen ők egyeztek meg. Ezért is kell ezt a lépést mindenekelőtt vatikáni geopolitikai és román nemzetstratégiai perspektívákban szemlélni és végiggondolni. Azzal, hogy Jakubinyi érsek kezdetben elzárkózott minden kérdés elől, majd egy személytelen és ellentmondásos, meggyőzésre alkalmatlan tájékoztató mögé bújt csak rontott mind a maga, mind pedig a katolikus egyház amúgy is megnyirbált tekintélyén és hitelén. Az is megfontolandó, hogy ezzel az elvtelen magyarázkodási kísérlettel az érsek az erdélyi magyar katolikus egyházat nem állította-e egy olyan erkölcsi elsekélyesedési kényszerpályájára, ahol a morális leckeadás igényével fellépni már nem csupán hiteltelenül és nevetségesen, hanem ráadásul még cinikusan is hangzik.

252

Amennyiben azonban ezt a lépést a román nemzetpolitika szempontjai szerint ítéljük meg, akkor azt kell megállapítanunk, hogy ez a történet mindenképpen a román politika sikeréről és sikerességéről árulkodik. Először is: megerősítette a román államegyházi rendszert, és ezzel mintegy beszűkítette a magyar, és azon belül a katolikus intézményrendszer autonómiáját: hiszen aki a pénzt és a címeket adja, a későbbiekben az szabhatja és alakíthatja a feltételeket is. Ily módon a Főiskola (szeminárium), és annak paptanárai, a könnyedén megszerzett előnyöket egyáltalán nem biztos, hogy elvi megfontolásokból hajlandók lesznek feladni majd, ha a körülmények és feltételek kedvezőtlenül alakulnak, ami Romániában mindig egy reális lehetőség. Nem véletlen, hogy a tiszta látású Márton Áron püspök mindvégig védelmezte a Papnevelő Intézet intézményes autonómiáját, és annak működését még a II. bécsi döntés következtében Romániában maradt Gyulafehérváron is fenntartotta. Másodszor: mindenképpen tekintélyvesztést okozott Jakubinyi érseknek, és bizonyos értelemben éket vert a magyar katolikus papképzés és a protestáns lelkészképzés formái közé; intézményesen elszigetelte a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetet, amely ily módon az egyedüli magyar autonóm lelkészképző intézmény maradt.10 Harmadszor: a magyar katolikus egyházmegyéket és intézményeiket még erőteljesebben integrálta a román katolikus elem által uralt Románia Katolikus Egyházba és állami intézményhálózatba, ezzel mintegy elzálogosítva az autonóm mozgásteret. Miután a magyar állami finanszírozás a közvélemény szemében az erdélyi magyar történelmi egyházakon és azok vezetőin keresztül jelenítődik meg – hiszen a Sapientia Egyetemet működtető „Sapientia Alapítvány” egyik alapítója maga a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség11 – az egy rendkívül sajátságos kettős lelkűség10 Az idő igazolta, hogy helyes volt a protestáns egyházvezetők kiállása az önállóság mellett. A színvonalat és a tudományos fokozattal rendelkező tanári kar kialakítását megcélzó politikájuk meghozta gyümölcsét. A romániai felsőoktatás minőségbiztosításáért felelős szakmai testület (az ARACIS) ugyanis a 2009. augusztus 31-én tartott tanácsülésén jóváhagyta a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet intézményi akkreditációját. 11 A Charta szerint a Sapientia jogi státusa a „Sapientia Alapítvány kezdeményezésére törvény alapján létrehozott magán felsőoktatási intézmény, önálló, nonprofit alapon és a törvény által előírt akadémiai és akkreditációs feltételek és standardok értelmében működő román jogi

253

ről tesz tanúbizonyságot, mikor az Érsekség a saját Hittudományi Főiskoláját az állami fenntartású BBTE-be integrálja, hogy azt a Román Állam tartsa fenn, mert úgymond a magyar hívek is adófizető román állampolgárok. Innen már csak egy lépés, hogy a magyar katolikus pap a román állam hivatalnokává váljék – anyagi megfontolásokra hivatkozva. Ugyanakkor ebből az érvelésből az is kiviláglik, hogy az egyházmegyei hatóság ténylegesen nem tud különbséget tenni a teológiai oktatás és a papképzés/papnevelés között. Az integráció elgondolkodtató hozadéka az erdélyi magyar katolikus egyház erkölcsi tekintélyvesztése. Ez értelemszerűen felveti a magyar kisebbségen belüli intézményes társadalmi szerepének az újragondolását és átértékelését. Erre sajnálatosan egy olyan helyzetben kerül sor, amikor is a mindinkább csak a saját érdekeit védő politikai osztályától már semmit sem remélő, egyre szétesőbb társadalomszerkezetű és komoly értékválsággal küszködő romániai magyarságnak egyre kevesebb biztos támpontja marad. Ezen a román állami és a vatikáni politikai érdekek és megfontolások által meghatározott és kialakított helyzeten minden bizonnyal már nem lehet változtatni. Ellenben a katolikus papságnak – és különösképpen a gyulafehérvári tanári karnak – mindenképpen el kellene gondolkodnia a történésen, és valamiféle tanulságot legalább megkísérelnie levonni, mert a semmiért kapott címek és fokozatok sem tiszteletet, sem megbecsülést nem ébresztenek majd; az ismereteket nem tükröző állami diplomával betöltött pozíció pedig csak frusztrációkat és személyiségzavarokat okoz az életben. Arra kellene gondolniuk – az érsekkel egyetemben –, hogy egy adott társadalmi helyzetért mindenki viseli a felelősséget, ahogy azt Márton Áron 1947. január 1-jén, a gyulafehérvári székesegyházban elmondott újévi beszédében kifejtette: „felelősök azok a vallások és azok az egyháziak, akik a mindenkori hatalom előtt szolgalelkűen meghajoltak, ma ennek, holnap az ellentétes irányzatnak az uszályába kapaszkodtak, az igazság és a nagy erkölcsi törvények védelméről gyáván lemondtak, a hatalom törvénytelenségeinél aszszemély”. Ez így azért érdekes, mert „az EMTE felbomlása és felszámolása esetén a tulajdonában lévő javak a Sapientia Alapítvány, vagy ha ez bármilyen oknál fogva nem lehetséges, a Sapientia Alapítványt alapító egyházak tulajdonába megy át”. A kezdeti 100 000 000 régi lejhez képest (Alapszabály, 10. szakasz) a tényleges vagyon ma már milliárdos nagyságrendű.

254

szisztáltak; akik a korszellemmel mindig kiegyeztek ötven százalékra, a maguk hűtlen és elvtelen magatartásának az igazolására pedig olyan mentségeket találtak ki, hogy az igazságba és az erkölcsbe vetett hitet, és az erkölcsi tekintély hitelét a hűséges és jó szándékú hívek lelkében is megölték”.12

12 A beszédet közli Virt L. (szerk.), Márton Áron, a lelkiismeret apostola, Budapest, 1988, 193-194. old.

255

Függelékek
Függelék I: Veress Károly, A kisebbségi lét-ről1 „Ha egy közösség belső kohéziója bomlásnak indul, és a közösség atomizálódni kezd, annak okát nem valamilyen külső tényezőben, s nem is az erkölcsi vagy kulturális élet zavaraiban kell keresni, hanem a közösséget alkotó egyének mindennapi életében. Abban a mindennapi civil társadalomban, amelynek zavartalan működése termeli a közösségi önszerveződés energiáit, s az egyének számára olyan létkereteket biztosít, amelyeknek a kitöltése praktikus szempontból biztonságos és értelmes életvitelt tesz lehetővé, tehát amelyek közt érdemes élni. Az egyéneknek a közösségben való öszszes erkölcsi, érzelmi és szellemi kötődései, ezek értékhordozói, a mindennapi civil társadalom életében alapozódnak meg. Ezért a kisebbségi lét fennmaradása iránti aggodalmat kifejező kérdésfeltevéseknek elsősorban azokra az okokra kell irányulniuk, amelyek a létbiztonságot nyújtó civil társadalmi keretek szétzüllesztését, s ennélfogva az emberek reményvesztettségét, életének értelmetlenné válását eredményezték, valamint azoknak a lehetőségeknek a felkutatására, amelyeknek a megvalósításával a megváltozott körülmények között újraszervezhető a kisebbségi mindennapi civil társadalom. Ehhez viszont egy olyan szemléletváltásra van szükség, amelynek a mindennapi élet gyakorlatában kell végbemennie. A kisebbségi létnek csak akkor van realitása, és az egyéni életlehetőségek szempontjából relevanciája, ha öntermelő létként, és a változó létkörülmények között önmagát másképpen újratermelő
1 Veress Károly, Paradox (tudat)állapotok. (Ariadné könyvek), Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1996, 98-102. old.

257

létként képes megvalósulni. A kisebbség mint közösség az itt-létét nem választotta. Ez olyan történelmi adottság, amely a jövőben sem képezheti választás tárgyát, de a belőle fakadó elvont morális kötődés sem hathat kényszerítő körülményként a benne élő egyének választásaira. Az itt-léthez való tisztán morális kötődés prófétái nem gondolkoznak egy reális közösségben. Követelményük egy illuzórikus közösséghez való hitszerű viszonyulás velejárója, amelyben a közösség mitikus idealizálása elfedi a valóságos egyéni létproblémákat. A helytállás nem egy rendíthetetlennek vélt bajnoka váltotta aprópénzre ezt az álmoralitást akkor, amikor a körülmények úgy kívánták. Szembe kell néznünk tehát azzal az előtolakodó tapasztalati ténnyel, hogy a kisebbségi önbecsülés, a morális helyhez kötöttség túlhangsúlyozása, sőt, még a kulturális önmegvalósítás reménye sem kompenzálhatja hosszú távon az egyének mindennapi életének kiüresedését, értelmetlenné válását. A kisebbségi léthez való tényleges kötődés morális tartalma – az önámítással való leszámolás irányában tett első lépésként – e szembesülés vállalásában alapozható meg. Ha a kisebbségi közösség egésze nem is, egyénei választási helyzetbe kerülhetnek. Az egyén számára a kisebbséghez való tartozás és a közösségen belüli itt-léte önmagában még nem választás kérdése. És nem is válik azzá, míg a közösségben való élésnek, a hozzá való tartozásnak reális, a mindennapi életvitelben megvalósuló tartalma van. Ehhez viszont a mindennapi kisebbségi civil társadalom öszszetartó, közösségformáló és megtartó kereteire van szükség. Ezek hiányában a közösség az egyén számára elveszti az ésszerűségben megalapozott realitását, s olyan misztikus képződménnyé válik, amelyhez elvont morális eszmények és kulturális szimbólumok által közvetített illúziói fűződhetnek, de nem nyújtja az életlehetőségek valós perspektíváit. Az ilyenné váló közösség minden olyan kritikus esetben, amikor az egyéni boldogulás a közösséghez való kötődéssel egyidőben nem bizonyul lehetségesnek, választási helyzetbe kényszeríti az egyéneit. Ilyenkor az egyén számára az élete értelmét meghatározó tényezők szétválnak, és ő arra kényszerül, hogy válaszszon a közösséghez való tartozás, valamint az egyéni boldogulás lehetőségei között. Ilyen helyzetekben az egyén azzal egyidejűleg, hogy önmagát választja, nem választhatja a közösséget is, amennyi-

258

ben erősebbnek bizonyul egy racionálisabb életvitel vonzása, mint a közösséghez való misztikus, irracionális kötődés. (…) A közösséghez való tartozás illúziói nyomban szertefoszlanak, mihelyt kiderül, hogy az egyének a számukra biztosított jogokkal, a szükséges közösségi feltételek hiányában, nem tudnak élni, és boldogulásukat kénytelenek továbbra is a közösségen kívül keresni. Ugyanez történik akkor is, amikor kiderül, hogy a közösségi érdekeket propagáló ideológia mögött nincsenek valós közösségi érdekek, az ideológiai jelszavak csak az összetartozás tudatát gerjesztik, miközben az együttélés gyakorlatának normái kimunkálatlanok maradnak. Hasonló a helyzet olyankor is, amikor az egyén nem a természetes életkörülményei által kapcsolódik a kisebbségi léthez, megélhetésének, létfenntartásának forrásait, életminőségének megalapozását nem ebben, hanem ezen kívül találja meg, s ily módon a kisebbségi értékek ápolása számára egy többletáldozatot jelent. És végül, ez történik minden olyan esetben, amikor az egyénnek a kisebbségi létéből olyan hátrányai származhatnak, amelyeket a közösségben való élés előnyei nem képesek kellőképpen ellensúlyozni.”

259

Függelék II: Márton Áron, Körlevél a görög katolikus vallás betiltása után2 Tisztelendő Testvéreim! Azok a megdöbbentő események, amelyek a görög katolikus testvéreinkkel történtek, semmi kétséget nem hagynak fenn afelől, hogy számunkra is elkövetkeztek a hitvallói helytállásnak és a vértanúságot is vállaló kitartásnak a napjai. A híveink körében már elterjedt a riasztó hír, hogy amint a görög katolikusoknak a görögkeleti vallást úgy most a latin szertartású katolikusoknak a protestáns vallást kell elfogadniuk. A magyar nyelven megjelenő lapok pedig a konkordátum felmondása után sűrűn közöltek olyan cikkeket, amelyekből bizonyos szándékra következtetni lehet. Főképp az Egyházmegyei Tanáccsal (Katolikus Státus) kapcsolatban írt cikkek tartalmából az látszik, mintha az egyházmegyei szervezetet és az egyházmegyei tanácsokat is kiszemelték volna arra, hogy a politikai pártok befolyása alá véve politikai célok szolgálatába állítsák. Talán a híveket az egyházi vezetéssel kívánják szembeállítani, hogy ezen az úton létrehozzanak egy Rómától független szervezetet. Tisztelendő Testvéreim tájékoztatására és okulására közlöm a görög katolikus testvéreinknél alkalmazott módszereket. A közigazgatási közegek, valamint az állam közbiztonsági hatóságai hónapok óta tudakolták a román egyesült egyház papjaitól az ortodox vallásra való áttérésre vonatkozó felfogásukat. Ugyanakkor helyenkint a politikai szervezetek igyekeztek az egyházi gondnokságot (egyháztanács) abuzív módon a kormányzó politikai pártok vezetése alatt levő tagokkal kicserélni, igyekezvén eltávolítani a papokat az egyházközségi javak kezelésétől. Felhívások jelentek, melyek az ortodoxiára való visszatérést sürgették. A Nagyméltóságú Püspöki Kar körlevélben akarta a papokat és híveket felvilágosítani, a cenzúra a körlevél kinyomását nem engedélyezte. A főpásztorokat a híveikkel és papjaikkal való érintkezésben akadályozták. Legutóbb pedig a papokat fenyegetésekkel, megfélemlítésekkel és félrevezetéssel igyekeztek rávenni, hogy az áttérést kimondó nyilatkozatot aláírják.
2 www.hhrf.org/gyrke/ma/marton1.html#1948 (Letöltés: 2009. okt. 28).

260

Értesülésünk szerint a hívek a direkt hozzuk intézett felhívásokat nagy tömegben visszautasítják és a papok sajnálatos gyöngesége fölött szégyenkeznek. Tisztelendő Testvéreim okuljanak a fentiekből. Legyenek erősek. És hogy erősek legyenek: virrasszanak és imádkozzanak. Virrasszanak híveik hangulata és hithűsége fölött. E tárgyban írt körlevelemet olvassák fel és annak a szellemében erősítsék őket. Jelen esetben minden tétovázás vagy megalkuvás a hithagyás veszedelmével jár. Mindenki felelős a gondjaira bízott minden egyes lélekért. És imádkozzanak, hogy Krisztus papjaiként helytállva példát adjanak. (…) Konkréten pedig a következőkre kívánom felhívni Tiszelendő Testvéreim figyelmét: 1. Szigorúan tilos katolikusoknak, papoknak és híveknek egyaránt, részt venni, még a legjobb szándékkal is, oly gyűlésen és öszszejövetelen, mely más vallásúakkal közösen a hitről és a hit ügyeiről tárgyal (cf. can. 1325,3). Ha adott esetben, más tárgyban összehívott gyűlésen, váratlanul a hit kérdéseit is felvetik, elsősorban passzíve kell viselkednünk, vagyis a kérdéshez egyáltalán nem szabad hozzászólnunk; ha azonban hallgatásunkból, tétovázásunkból vagy viselkedésünkből bárki is katolikus szent hitünknek akár csak hallgatólagos megtagadására is következtethetne, vagy ha ebből a katolikus egyháznak megvetése, Isten megbántása vagy felebarátunk botránkozása származik: kötelességünk hitünk nyílt megvallása (cf. can. 1325,1). Ha végül részt vesz valaki olyan gyűlésen, amelynek kifejezett vagy tudott tárgya az egyháztól való elszakadás, eretnekség, vagy katolikus hitünknek és vallásunknak bármily módosítása, „korszerűvé” tétele: ipso facto az Apostoli Széknek különös módon fenntartott kiközösítésbe esik. 2. Az Egyházmegyei Tanács (Katolikus Státus) gyűlését egyedül a püspök jogosult összehívni. Amint már tudják Tisztelendő Testvéreim, és erre a híveket is bizonyára alkalmas módon figyelmeztették, a jelen körülmények közt a helyzet tisztázásáig nem szándékozom és nem fogok összehívni státusgyűlést, sem igazgatótanácsi gyűlést. Ebből nyilván következik, hogy senki katolikusnak nem szabad részt venni olyan státusgyűlésen, amit nem maga a püspök személyesen hív össze. Ha valaki mégis megtenné, akár a

261

legjobb szándékkal is, kifejezett, írásbeli engedélyem nélkül; kénytelen volnék vele szemben a kánoni törvények szigorát alkalmazni, a suspensio és kiközösítés büntetését sem véve ki. 3. Az Apostoli Szék, nevezetesen szentséges Atyánk a római pápa, az ország belügyeibe sohasem avatkozott bele, politikai utasításokat s rendeleteket sem a híveknek, sem a püspöknek és papoknak nem adott és nem ad. A római pápa katolikus szent vallásunknak és egyházunknak látható feje, Jézus Krisztus akaratából és rendelkezéséből az ő földi helytartója. Mint ilyen szorosan beletartozik a keresztény katolikus hitvallásba (Credo sanctam Ecclesiam catholicam); minden ellene intézett támadást méltatlan rágalomként katolikus hithűséggel utasítunk vissza. 4. A Román Népi Köztársaság legújabb kultusztörvényében megkívánt katolikus vallási Statútumokat a püspöki kar megfelelő időben be fogja adni. Természetesen, hogy ezen statútumok az isteni és egyházi törvények alapján készülnek, mert megalkuvás nélkül ragaszkodnunk kell az egyház isteni jogon alapuló papi, tanítói és lelkipásztori hatalmának szabad gyakorlásához. 5. T. Testvéreim szorgos óvatossággal tartózkodjanak minden oly nyilatkozattól és szótól vagy cselekedettől, amely izgatás jellegű lehet. Legyenek a nehéz időkben okosak és megfontoltak; de legyenek teljesen hűségesek és megalkuvás nélküliek hitünk, szent vallásunk és egyházunk iránt! 6. Ezekben az időkben fokozottan meg kell tartanunk az okosságnak azt a követelményét, hogy ne higgyünk a rémhíreknek, bármily tetszetős formában is terjesztik, és semmi esetre se terjesszük azokat egészen bizalmas körökben sem. Keveset beszéljünk és semmi nyilatkozatot ne tegyünk érett megfontolás nélkül, amíg a beszédet és nyilatkozatot a körülmények fenti 1. pont szerint meg nem kívánják. 7. Különösen fontos kötelességük, hogy híveiknek a riasztó hírek és események közepette biztonságot és nyugodtságot adjanak bízó és nyugodt magatartásukkal, okos, higgadt és rendületlen bizalmat sugárzó szavaikkal. Tudjuk, hogy a rendkívüli nehézségek közt rendkívüli kegyelmeit is megadja Isten, és senki hibáján kívül nem fogja nélkülözni a legnehezebb megpróbáltatások közt sem Isten erős segítségét.

262

Legyenek önmaguk is meggyőződve, és híveiket is okos tapintattal győzzék meg róla, hogy közös bátor kitartásunk megerősíti az esetleg ingadozó, gyenge hívőt is; viszont minden egyes katolikus hívő és különösen papnak önfeláldozó, a nehézségektől vissza nem riadó bátorsága és hűsége a közösség javára is van. Tapasztalataink igazolják, hogy mindenütt, ahol az egész közösség és papság megalkuvás nélkül kitartott a katolikus szent hit és egyház mellett, a nehézségek is csökkentek; viszont a gyávaság, a megalkuvás és az önös érdekek keresése fokozta a nehézségeket és veszedelmeket. Az egyház már sok vihart élt át, de mindegyikből megújultan és megerősödve lépett elő. Az istenhit és annak legtisztább formája: a katolikus vallás nemhogy hanyatlóban volna, hanem hathatósabb és diadalmasabb, mint valaha. Erősítsük meg híveink lelkében is ezt a biztonságtudatot, hogy a mi hitünk letörhetetlen és diadalmasan túlél minden emberi alkotást (1Jn 5,4). 8. Meggyőződésünk, hogy protestáns testvéreinket nem vezeti semmiféle olyan szándék, amilyenekről a riasztó hírek szólnak. Ha mégis történne felelőtlen kísérlet, a józan okosság kívánja, de hitünk is kategorikusan parancsolja, hogy Tisztelendő Testvéreim eleve is határozottan utasítsanak vissza minden esetleges tervezgetést, bármi tetszetősnek látszó legyen is annak az indokolása. 9. Megtörténhetik, hogy papjainkhoz és híveinkhez is bizonyos íveket visznek majd aláírásra, amelyek nyíltan vagy burkoltan és megtévesztő szavakkal hittagadást tartalmaznak. Szent hitünk a legdrágább kincsünk, ebben semmiféle alkudozásnak nincsen helye (…). Ne adjanak hitelt akkor sem, ha valaki reám hivatkoznék. Magatartásunkról és a tudnivalókról a magunk útján tájékoztatjuk papjainkat és híveinket. Kötelességünk tehát az ívek aláírását bármily fenyegetés, ígéret és megtévesztés ellenére is azonnal visszautasítani. Aki kezdettől fogva megingathatatlannak mutatkozik, azt kevesebb kísértés éri, és Isten kegyelméből sziklaszilárdan fog megállani (Fil 4,13). 10. Az egész egyetemes katolikus szent egyház szeme most rajtunk van, és milliók imádkoznak értünk, hogy hitünk meg ne fogyatkozzék és állhatatosak maradjunk a hit egységében! Büszkék lesznek reánk, ha megálljuk helyünket. Népünk jövője és boldogulása is függ attól, hívek maradunk-e egyházunkhoz, édes Anyánkhoz. (…)

263

11. Ezért nagyon kérem és nyomatékosan kívánom, használják fel T. Papjaim a kegyelem eszközeit, és erre híveiket is ne csak buzdítsák, hanem példaadásukkal és gyakori alkalmak adásával vezessék is. (…) Különösen (…) ne mulasszák el bármi nehézség ellenére se a felnőttek hitoktatásának szent kötelességét, és magasztos kiváltságát. Különösen fontos, hogy híveink ismerjék hitüket és egyházukat és lelkesedjenek érte. (…) Gyulafehérvár, 1948. október 11, a Boldogságos Szent Szűz anyaságának ünnepén ÁRON püspök NB. T. Testvéreim rendeleteimet és leveleimet pontosan közöljék a hívekkel úgy, ahogy előírom. A Ft. Főesperes Urak pedig őrizzék ellen. Az esetleges mulasztásokból származó következményekért mindenki személyesen felelős.

264

Függelék III: Márton Áron, Körlevél a szabadulás után3 D. a J. Kr.! Tisztelendő Testvéreim! Isten úgy akarta, hogy egyházmegyémbe visszatérjek, és annak vezetését újból személyesen kézbe vegyem. Boldog alkalom ez nekem, mert megint Tisztelendő Testvéreim és kedves Híveim között lehetek, és hirdethetem Jézus Krisztus evangéliumát ezen a helyen, ahová az ő földi helytartója, a római pápa, állított. Térden állva köszönöm Istennek a meg nem érdemelt kegyelmet, és a Boldogságos Szent Szűz anyai közbenjárásával azt a további kegyelmet kérem, pótolja ki gyöngeségemet, hogy alkalmas eszköze legyek utolsó leheletemig. Távollétem alatt mindig éreztem, hogy Tisztelendő Testvéreim együtt éreznek velem, gondolnak reám, imádkoznak érettem. Köszönöm a jóságukat. És köszönöm a hűségüket és munkájukat. Kinek-kinek a hűség és igazság mértéke szerint. Imájukat imádsággal viszonoztam. Felajánlottam az egymásra következő napokat, hónapokat, s majd az egymásra következő éveket minden rakományukkal Istennek, azzal a kéréssel, hogy egyszülött Szent Fiának, Jézus Krisztusnak az érdemeiért az én értéktelen ajándékomat fogadja érték gyanánt, és áldja meg Paptestvéreimet és Híveimet, akik otthon vagy bárhol máshol a mindennapok visszatérő feladataival küzdenek. Az örömtől meghatottan vettem tudomásul Tisztelendő Testvéreim hűségét, buzgóságát, kitartását, de nem hallgathatom el, hogy az örömbe fájdalom vegyül. Egyik fájdalmam, hogy templomok állnak némán, mert nincs pap, aki kinyissa, és a híveket meghívja a legszentebb áldozatra. Az egyházmegye szórványvidékén száz és száz katolikus család lelki gondozás nélkül tengődik, kitéve a lelki elszáradás és az elkallódás veszélyének. És más helyen is: felnőttek és ifjak lelki vezetés nélkül tanácstalanul bolyonganak; gyermekek csapatai nőnek fel vallási tudatlanságban, hitoktatás és a kegyelem tápláléka nélkül; bűnösök éveken át görnyedten hordozzák lelkük terhét; haldok3 www.hhrf.org/gyrke/ma/marton2.html#1955 (Letöltés: 2009. okt. 28).

265

lók a nagy út előtt az életszámadás aggodalmában hiába várják az Úr Jézus utolsó látogatását, mert… mert: vagy nincs pap, aki Jézus Krisztus evangéliumát hirdesse és kegyelmeit kiossza, felnőtteknek, ifjaknak, gyermekeknek, bűnösöknek, betegeknek. Vagy: van pap, de elveszítette a hívek bizalmát. Ha az egyházmegye helyzetét részleteiben áttekintem, lesz még mondanivalóm Tisztelendő Testvéreim számára. Addig miheztartásul felhívom figyelmüket a következőkre: 1. Az egyházmegye vezetését 1955. március 25-én személyesen átvettem. Ezzel minden más, tényleges vagy vélt iurisdictio megszűnt. A joghatóság egyedül és kizárólag nálam van, ezt közvetlenül én gyakorlom személyesen vagy helytartóm által, akinek nevét később fogom közölni. 2. Az Egyházi Törvénykönyv rendelkezéseinek őre és végrehajtója, valamint az Apostoli Szentszék rendeleteinek, intézkedéseinek értelmezője és végrehajtója az Egyházmegyei Hatóság. Senki sem értelmezhet tehát magának jogot vagy felhatalmazást arra, hogy az egyházi cenzúra tényét deklarálja, és annak alkalmazását önhatalmúlag szorgalmazza. Ha valakinek konkrét kételye vagy aggodalma van, forduljon felvilágosításért és utasításért az Egyházmegyei Hatósághoz. 3. Megvizsgálandó tényeket vizsgálat tárgyává teszem úgy, ahogy azt egyházunk törvényei és fegyelme kívánja. 4. Tisztelendő Testvéreim szüntessenek be minden vitát, főképpen pedig tartózkodjanak minden szeretetlen, sértő, gyanúsító vagy gyanút keltő megjegyzéstől és általában mindentől, ami egyenetlenséget, bizalmatlanságot, zavart idézhet elő a lelkekben. 5. Akik az egyházi fegyelem ellen vétettek, fogadják az egyház fegyelmi intézkedését engedelmes lélekkel. Az okozott lelki kárt pedig igyekezzenek jóvá tenni kifogástalan papi élettel, buzgósággal, áldozatos munkával, hitvalló hűséggel és bátor helytállással újabb próbatételek idején. Vétkezni: a gyöngeség jele. Az elkövetett hibát beismerni, bánni és jóvátenni: férfias magatartás, a lelki erő jele. 6. A lelkipásztori munka jelenvaló két nagy akadályát: a bizalmatlanságot és a paphiányt ki kell küszöbölnünk bármilyen egyéni áldozat árán. Ennek érdekében minden Tisztelendő Testvéremhez fordulok, és mindenkitől fegyelmet és munkát kérek. Fegyelmet,

266

melyet nem kell kikényszeríteni, mely önmagától létrejön, és működik az önfegyelem alapján. Mint a sacra hierarchia tagjai Jézus Krisztus Anyaszentegyházának élcsapatába tartozunk. Vállaljuk a fegyelmét büszke öntudattal. Akinek most is magyarázni kell az intézkedéseket, vagy aki most is maga akarja meghatározni munkája körét, helyét, idejét, az nem érett meg sem az időkre, sem az Isten országának szolgálatára. És munkát kérek. Munkát Tisztelendő Testvéreimtől, akiknek hatalom adatott, és küldetésük van a lelkek gondozására. Isten a lelkek vetésére megérlelte. Eláradt a bűn, de túláradt a kegyelem. Rajtunk múlik, hogy a kegyelmi időt felhasználjuk, és az érett vetést Isten csűrébe gyűjtsük. Az aratás sok, a munkás azonban kevés, a soraink fájdalmas nagy mértékben megritkultak. Vállaljon tehát munkát mindenikünk erején felül. A lanyhák is lendüljenek munkára, a buzgók pedig legyenek még buzgóbbak, hogy a kivételesen szép feladatot elvégezzük Isten akarata szerint. De meghívom erre a munkára segítségül a jámbor lelkeket is, akiket a magasabb rendű természetfeletti élet láza hevít. Ajánlják fel Istennek az életüket áldozatul. Törjenek a lelkiélet csúcsai felé, Isten érezhető közelébe, az Istennel való misztikus egyesülésre, hogy kiengeszteljék és meghódítsák a megbántott Istent. A lelki élet eszközeivel: az elmélkedéssel, az erények hősi gyakorlásával, imával és böjttel, önmegtagadással és a felebaráti szeretet csodáival; mint a kereszt szerelmesei: némán, csendben, ismeretlenül ostromolják az eget, hogy kiesdjék a bűnösök számára a megtérés kegyelmét, a szükséges égi segítséget pedig azok számára, akik az Úr szőlőjében viselik a napok hevét, terhét. A világnak szentekre van szüksége. Legyenek szentek, hogy Isten megszentelje a lelkeket, munkánkat, minket. Gyulafehérvár, 1955. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján ÁRON püspök

267

Függelék IV: Nagy Gyula és Papp László református püspökök közös pásztorlevele 1918. december 1. ünneplésének 50. évfordulójára4 „Kedves Testvéreink! Isten és emberek előtti felelősségünk tudatában úgy határoztunk, hogy mint a Romániai Református Egyház első őrállói, a gondjainkra bízott lelkipásztoroknak útmutatást adunk az 1968. december 1-jei igehirdetésre vonatkozóan. Mennyei Édesatyánk akarata előtti szívbeli engedelmességünk jeléül a Romániai Református Egyház egységének kifejezéseképpen úgy látjuk jónak, hogy a jelzett napon Erdélynek Romániával való egyesülése 50-ik évfordulóján, a délelőtti istentiszteleten minden igehirdető ugyanazt az alapigét magyarázza, éspedig az Ap. Csel. 17. részének 26. versét: ‘Isten… az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejüket, és lakásuknak határait’. A textus kifejtése érdekében szükségesnek tartjuk rámutatni a következő nélkülözhetetlen szempontokra: (…) d) 1918-ban ítélt a Habsburg ház felett a történelem Ura: Isten. Birodalma széthullott, s annak területén nemzeti államok alakultak, az alakuláskor mindenek előtt a többségi elvet tartván szem előtt. (…) f) Mi, mint a Mennyei Atyánknak gyermekei, az új államhatároknak a többségi elv alapján történt megvonásában Isten kifejezett akaratát látjuk. (…) j) El kellett jönnie 1944. aug. 23-nak, s meg kellett valósulnia mai igazságos és egészséges társadalmi berendezkedésünknek ahhoz, hogy az 50 évvel ezelőtti kívánalmak maradéktalanul testet öltsenek: Amikor a hazánkban együtt élő különböző nyelvű és vallású emberek az élet minden vonatkozásában teljes egyenlőséget élveznek. k) A mi református egyházunk számára a Habsburg uralom soha nem szünetelő ellenreformációs törekvései után az elmúlt két évtized a teljes vallásszabadság megvalósulását jelentett: mikor érvényre jutott benne életének minden vonatkozásában a bibliai önkéntesség elve és gyakorlata. Hogy ennek csak a legboldogítóbb
4 Tőkés István, A romániai magyar református egyház élete, Budapest, 1990, 371-372. old.

268

példáját említsük: az önkéntes egyházfenntartást, a századokon át gyakorolt szégyenteljes ‘egyházi adózás’ után. l) Az Utóbbi negyedszázad gyümölcse egyfelől az őszinte testvériség, mely egyházunkat hazánk többi egyházával összekapcsolja: másfelől az a megbecsülés, melynek egyházunk külföldön örvend. (…) n) Jelentsen a mai ünnep újabb áldott alkalmat annak tudatosítására, hogy a hazánkban lakó különböző testvéreinkkel mi is egyenlő részben ki akarjuk venni részünket a ragyogó jövő építésében mindnyájunk számára! (…)”

269

Függelék V: Az elrománosítás római katolikus módszertana Alig van már magyar mise Belényesben – Olvasói levél (2008. január 30.)5 A Katolikus Rádió révén jutott el hozzánk egy levél, amelyben egy partiumi hölgy arról ír, hogyan románosítják el moldvai csángó származású papok a Partiumban a magyar híveket. A levélben leírt helyzet rávilágít arra, hogy nem csak a moldvai csángómagyarok az elszenvedői az asszimilációs törekvéseknek, amelyekhez a római katolikus egyház egyes tagjait is eszközül használják. Az alábbiakban szöveghű részleteket közlünk a hosszú levélből. Sepsiszentgyörgyön születtem (45-ben), ’79 végén költöztünk ide Köröstárkányba Édesanyámmal. Tárkány egy protestáns falu. Katolikus templom Belényesben van, 5 km-re. Végtelenül szomorú, ami ebben a templomban történik. Pont azóta, ahogy mi ideköltöztünk, mindig csángó Papokat tesznek ide. Tempfli püspök úr végtelenül jóindulatú. Megválasztása után évekig ígérte, orvosolni fogja a belényesi helyzetet. De lassan meggyőzték őt a belényesiek, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nekem nincs rangom, nincs vagyonom, tehát én hazudok, mindenki más igazat mond. (…) Mivel minket nem lehetett elrománosítani, sem lekenyerezni, hogy legalább helyeseljük ezt a szörnyűséget, ezért rengeteg megvetésben, hátrányban volt részünk. Csángó Papunk engem egyházellenségnek, sovinisztának, lustának, hazugnak, stb. becéz, (újságban is szerepelek már így). Soha egy magyar szentnek a nevét nem említi (pl. prédikációiban), eltűntetett már 17 éve mindent, ami templomunk eredetére utal. (…) Még ’92-ben történt. Mivel a templomban nem lehet, legalább a plébánián el akartuk énekelni a Himnuszt, de belénk fojtotta egy durva „kussal”. A magyarországi turisták, akik itt, a NyugatiKárpátokban üdülnek és szeretnének szentmisén részt venni, nem tudnak, mivel még a programokat is eltüntette!
5 http://erdely.ma/hatranyban.php?id=32368&what=archivum (Letöltés: 2009. okt. 28).

270

Ezelőtt 30 évvel, csak egy román (csángó) volt itt, a harangozónő. Azután jött a Pap és elűzték a magyar kántort. Hoztak Moldvából egy románt. Évekig ők hárman voltak, de lassan, végtelen ravaszsággal, aknamunkával, a váradi Vezetőink félrevezetésével elérték, hogy egyre kevesebb magyar jár templomba. (…) Ha kell is román Mise annak a 10-20 embernek, de nem így, hogy magyar nyelvű szentmise már csak 2-3 van egy héten, román pedig 7. Nem így, hogy meggátolják a nem Belényesben lakó magyar katolikusokat (akik ritkán tudnak templomba menni) és a magyarországi turistákat hitük gyakorlásában, mivel nem lehet tudni, hány órakor vannak szentmisék. Nem így, hogy déli harangszó nincs, hanem a román harangozónő (jó pénzért) minden okos és buta célra harangoz. (…) Nem így, hogy Édesanyámat, a betegágyon, nem volt hajlandó megáldoztatni a csángó Papunk. (…) Ha ezt a Tisztelendő urat, nem teszik el innen, 4-5 év múlva nem lesz Belényesben magyar római kat. templom!!! S nemcsak itt szünteti meg, hanem sok más helyen is, ebben az Egyházmegyében! Belényestől 25 km-re, Stéjen is ezt csinálta. (…) Jó lenne, ha megkönyörülne rajtunk a Mindenható, és kapnánk egy olyan Papot, Aki egyforma szeretettel gondozná mind a magyar, mind a román hívet; Aki visszatenne a templomba mindent, amiket Ez eltűntetett; Aki tudna és akarna foglalkozni a gyerekekkel, a fiatalokkal; Aki nemcsak az épületet javítatná, hanem valóban Lelkiatyja lenne a híveknek. Név és cím a szerkesztőségben

Római katolikus csángó papok elrománosító törekvései Erdélyben (2008. január 31.)6 Egy hihetetlenül fontos problémára hívja fel a figyelmet az Erdély Ma portálon megjelent cikk, amely a római katolikus csángó papok elrománosító törekvéseit illusztrálja egy szomorú belényesi példával. Az esetet magam is jól ismerem, 2000-ben riportot írtam a
6 http://erdely.ma/hatranyban.php?id=32418&what=archivum (Letöltés: 2009. okt. 28.).

271

jelenségről az Erdélyi Napló hetilapban. Nagyon megdöbbentett a helyben tapasztalható megfélemlítés, senki nem vállalta a nevét, de később a saját bőrömön tapasztaltam, nem volt alaptalan a hívek rettegése. A cikk miatt többször is megfenyegettek, maga a plébános is egy személyes találkozón megígérte, hogy „elintéz”. Pár hónapja voltam Belényesben. Bementem a római katolikus templomba és szomorúan tapasztaltam, hogy semmi sem változott. Még az 1700as évekből származó magyar nyelven írt építési emléktáblát is sikerült eltüntetni. Illetve egy változás volt, a váradi magyar katolikus püspökség 3 éve előléptette az elrománosító plébánost. A probléma erdélyi jelentőségű, de főleg a szórványt érinti, olyan, mint egy láthatatlan betegség. Az esetek nem újkeletűek, a román érzelmű főpapok egy része mintegy 30 éve szervezett módon, a római katolikus egyház mögé bújva agresszív elrománosítási folyamatot indítottak be. A magyarellenességre „kiképzett” papokat a gyenge identitástudattal rendelkező magyar szórványvidékekre helyezik ki. A sokgyermekes csángó vidékek ontják magukból a papnövendékeket, akiket főleg Jászvásáron „nevelnek ki”. Mivel nagy a paphiány, így meg is lehet indokolni a híveknek, hogy „miért nem tud a pap jól magyarul, legyen inkább román mise”. Az identitásgondokkal küszködő magyar katolikus szórvány vidékek így lassan rászoknak arra, hogy nemcsak az iskolában, hanem a templomban is elfelejtik a magyar nyelvet. 20-30 év alatt óriási eredményeket lehet elérni, jó példa erre Belényes, ahol 30 évvel ezelőtt egy román római katolikus sem volt (honnan is lett volna), ma pedig majdnem mindenki az. A sok csángó papot és apácát egy másik feladatra is kiképzik, ennek köszönhetően óriási lobbyerővel bírnak a Vatikánban. Nem véletlen, hogy az elmúlt 18 évben nem lehetett megoldani a magyar nyelvű misézést a Csángóföldön. A befolyásukat jól érzékelteti az is, hogy amikor a megboldogult II. János Pál pápa Romániába jött, „meggyőzték” az egyházfőt arról, hogy saját híveit ne látogassa meg Erdélyben. A jelenségről több elemzést is lehetne készíteni, példákkal alátámasztva, de jöjjön ízelítőnek a 8 évvel ezelőtt megjelent riport szó szerinti változata, amely akár tegnap is készülhetett volna. Szakács Árpád

272

Csángósodás Dél-Biharban Úgy mondom, ahogy tanultam, ahogy kell… Belényes Dél-Biharban, az Erdélyi-szigethegység nyugati lábainál, a Király-erdő és Béli-hegyek között húzódó, róla elnevezett Belényesi-medencében megbúvó kisváros a Fekete-Körös felső folyása mentén. Hajdanán a váradi püspök tulajdona volt, egyik legkedveltebb tartózkodási helye. Lodomér püspök 1270-ben V. Istvántól bányászati jogot kapott. A 13. század végén már gazdag vas- és ezüstbányák működnek a környéken. Belényes első szabadalmát Vitéz János püspöktől kapta, 1600-ban tehetős polgárság lakja. A 16. század végétől a törökök többször is feldúlták, majd Váraddal egyidejűleg el is foglalták. 1777-ben Mária Terézia a görög katolikus püspökségnek adományozta, 1828-tól görög katolikus gimnázium is működött a városban, amelybe egyre több román (korabeli közkeletű néven: oláh) települ be a környező hegyekből, a Mócvidékről. A két világháború alatt és között fontos szellemi és kereskedelmi központ. A kommunista diktatúra alatt sok más erdélyi városunk sorsára jut Belényes is, vagyis elrománosodik. Jelenleg kb. 12 800 lakosa van, ebből már alig 900 a magyar anyanyelvű. A belényesi római katolikus hívek egy öntudatosabb csoportja szerint szándékos elrománosítás folyik az egyházközségben, és ebben nagy szerepe van Ioan Ciobanu plébánosnak is. Annak ellenére, hogy sokkal nagyobb a magyar nemzetiségű hívek aránya, jelenleg hét román és csak három magyar nyelvű misét tartanak egy héten a katolikus templomban. Kissé furcsa ez, hiszen egykét évtizeddel ezelőtt nem volt itt egyetlen román sem, aki római katolikusnak vallotta volna magát. A megkérdezettek aggódva és egyben reménykedve nyilatkozták: ők nem akarnak románok lenni, mert él még bennük a magyar öntudat, a magyar nyelv szeretete, származás- és identitástudatuk szilárd. A legmegdöbbentőbb az, hogy ennek ellenére senki sem vállalta a nevét a megkérdezettek közül. Félnek, megtorlástól tartanak, s talán jogosan. Egyesek azon fáradoznak, hogy ne szivárogjon ki semmi, csak akkor, amikor már késő lesz…

273

– Hogyan jutottak ilyen helyzetbe, hogy lassan kiszorul a magyar szó a templomból? Honnan települtek ide a román nemzetiségű római katolikusok? – kérdeztem az egyik helybéli magyart. – Sehonnan nem jöttek, átkatolikusodtak. Vagy hogy is mondják ezt? Katolizáltak? Áttértek, na. Ezt az előző pap, Farcádi intézte, felment Bukarestbe, hogy kérhessen román nyelvű misét. Ugyanis a hitüket megtartani próbáló görög katolikusok hozzánk jártak, nem lévén templomuk, ugye, papjuk se. Mi ellene voltunk a plébános mesterkedésének, a mi véleményünk az volt, hogy meg kell tartani ezt a kis magyarságot, ami itt van. Jött Ciobanu tisztelendő tíz évvel ezelőtt, és ott folytatta, ahol Farcádi abbahagyta. – Hogy volt ez a háború előtt? – A harmincas években a románok mind görög katolikusok voltak. Abban az időben én itt jártam római katolikus iskolába. Voltunk vagy harmincan, a reformátusok szintén annyian az ő iskolájukban, de volt itt zsidó iskola is. A megkérdezettek nem sokat tudnak az egyház belső életéről, szerintük egy szűk csoport irányít mindent. Az egyháztanács tevékenységéről semmit sem tudnak. Az egyik hívő szerint nincs is egyháztanács. – Próbáltak-e az egyre több román nyelvű liturgia ellen szót emelni? – kérdeztem másvalakit. – Hát, húzzuk az orrunkat, de konkrétan nem. – Tehát önként lemondanak a jogaikról… – Amikor itt járt a püspök úr, én beszámoltam neki az itteni helyzetről, de semmi sem történt. – Szervezetten nem próbálkoztak? – érdeklődtem mástól. – Nem lehet, a magyarság nagy részét már sikerült „meggyőzni”. S mi, ha sikertelenül járnánk, a kiközösítés, a megaláztatás várna ránk. A templomban évek óta nem hangzott el egy magyaros ének sem. A magyar szótól a plébános és bizalmasai mintha úgy irtóznának, mint az ördög a tömjénfüsttől. A nyilatkozni csak név nélkül hajlandó egyszerű templomba járók szerint szándékos elrománo-

274

sítás folyik, és egyedüli megoldás Ciobanu tisztelendő áthelyezése lenne. Egy új, magyar érzésű pap még megállíthatná ezt a folyamatot, akkor sokkal többen vállalnák magyarságukat. Kissé megdöbbentem, amikor egy székely származású, valamikor felelős pozícióban tevékenykedő atyafi azt mondta: őt „nem zsenírozza”, sőt teljesen természetesnek tartja az itteni helyzetet, semmi változtatásra nincs szükség. Kikértem Ioan Ciobanu plébános véleményét is. Előtte megcsodáltam az itteni kis római katolikus templomot, amelyet a jó emlékezetű Forgách Pál püspök építtetett 1725-ben. Néhány évvel ezelőtt korabeli emléktábla volt rajta, azóta „gondos kezek” eltüntették, akárcsak a magyarul írott templomtörténetet. Alig érek föl a lépcsőn, népes roma csapat ricsaja csap meg. Hisz ezek magyarul beszélnek, magyar cigányok! Nemsokára feltűnik a plébános is. Mihelyst sikerül rendreutasítani a megjelenteket, kiderül, hogy itt keresztelő lesz. Kis várakozás után a boldog apa is megérkezik. Elkezdődik a szertartás. „Ez most románul fog menni” – mondja a plébános. A magyar cigányoknak román nyelvű keresztelő! Azt elfelejtette megkérdezni, milyen nyelven akarják… A szertartás végén megtudom a boldog apa nevét, aki nem más, mint Máté Lajos bádogosmester. – Miért éppen római katolikus hitű lesz a gyerek? – kérdeztem. – Hát, tudja, mi a családban visszamenőleg mind katolikusok vagyunk, és ragaszkodunk a vallásunkhoz. – Román vagy magyar cigányoknak tartják magukat? – Mi magyar cigányok vagyunk, a románok nem is cigányok, ők olyan „kartuscigányok”. – És nem tartotta különösnek, hogy egy római katolikus templomban magyar cigányoknak románul mondják a szertartást? – Hát mit csináljunk, ha a plébános úrnak így esett jobban? A pap erős román akcentussal beszéli nyelvünket. Látszik, hogy nincs tisztában a helyes magyar szórenddel, igeidővel, ragozással. Elmondtam, hogy ki s mi vagyok, és a helyi katolikus egyház jelenlegi helyzetéről szeretnék beszélni vele. „Erről nekem dokumentálódnom kell, ezt nem lehet csak úgy ni!”

275

Megbeszéltünk egy másik időpontot, de nem hagytam lerázni magam. Szépen berendezett szobába vezetett. Látszott, itt még hallomásból sem ismerik a nélkülözést. A sarokban az egyik legújabb típusú színes televízió. Helyet foglalok, a plébános izgatott, ideges szemekkel mér végig, hangjában érződik a feszültség. Mihelyst meghallotta, hogy az itteni katolikus magyarság sorsáról is érdeklődni szeretnék, sietett leszögezni: „Elsősorban én mindig húzódoztam a politikától, a mi katolikus egyházunk politikával nem foglalkozik. Mi mindenekelőtt hirdetjük az evangéliumot, a program az program.” – Tisztelendő úr, volt itt a templom falán egy emléktábla. Évek óta hiányzik. Mi történt vele? – Megvan – jön a kurta válasz. – Azt mondják, szándékosan tüntették el. – Ki mondta, hogy szándékosan? Etelka? Etelkának járt a szája, igen, igen tudom, más dolga nincsen annak – mondja szinte magából kikelve. – Mikor teszik ki? – Amikor festettük a templomot, levettük onnan, rajta volt magyarul is, románul is. – És miért nem rakták vissza eddig, hisz a festés több évvel ezelőtt volt. – Nem rakattam vissza, mert meg akartam újíttatni, s máról holnapra elhalasztottam. Nincs semmi probléma, hogy miért nem és miért igen! – Jártam már néhány római katolikus templomban, és mindegyikben megvolt magyarul is a templomtörténet. Itt hogyhogy nincs semmi? Hisz évekkel ezelőtt még megvolt. – Én, amit kaptam, annyi van, megvan itt az emléktábla is meg a történet is, ki fogom tenni. Ez is a templomfestéskor volt levéve, és azóta nem volt visszarakva, ennyi a magyarázat. – Olyan nagy dolog lett volna ezt hamarabb is kirakni? – Jó-jó, beismerem, ez egy kis hanyagság a részemről, ki akartam tenni már hamarabb, de gondoltam, hogy újra legépelem, mert vannak benne hibák, aztán elfelejtettem. – Ezelőtt 20–30 évvel nem volt itt egy román ajkú római katolikus sem, az elődje kérvényezte Bukaresttől, hogy legyen itt

276

román nyelven is mise, ugyanis az akkori görög katolikusoknak nem volt hova menniük. Most már van saját imaházuk, papjuk, önöknél mégis hét román mise van egy héten és csak három magyar. – És milyen probléma ez? – Nemigen tetszik a híveknek… – Elsősorban én tudom a dolgokat. Mi nem vagyunk nemzeti egyház, mi vagyunk római katolikusok, itt lehet románul, magyarul és latinul is misézni. Nekem ne jöjjön itt olyan dolgokkal, amit egyiktől, másiktól is hallott! Vannak itt németek, Moldvából románok, akik nem tudnak magyarul. – Kik vannak többen, a magyarok vagy a románok? – Hát a magyarok… – De ha a magyarok vannak többen, akkor miért hét román és három magyar nyelvű mise van? – Reggel nem jönnek a magyar hívek. – A románok jönnek? – Reggel igen, este nem. – De nem kellene valahogy mégis egyensúlyba hozni, arányossá tenni ezt a dolgot? – Nem, nem, hát kinek tartsam a magyar misét, a falaknak? – Tehát a hívek távollétének tudja ezt be? – Hétköznap igen. – Legutóbbi találkozásunkkor épp egy magyar cigány gyermekét keresztelte, románul… – Mert ők nem tudnak olvasni magyarul. Tulajdonképpen nem is kérték, hogy milyen nyelven legyen. – De nem is kérdezte meg tőlük. – Nem is akartam, ott volt a könyv románul, hát akkor románul. Nem volt probléma ezért. – Megkérdeztem tőlük, hogy nem szerették-e volna magyarul… – Hát, ha szóltak volna, akkor magyarul ment volna. – Talán mégis önnek kellett volna megkérdeznie, hogy milyen nyelven akarják. – Én kérdeztem, hogy románul-e, azt mondták, mehet – válaszol, de már eléggé idegesen. – Nem, ön azt mondta, hogy „ez most románul fog menni”.

277

– Mikor voltak először, jelentették, akkor kérdeztem – próbálkozik, még ingerültebben. – Hogy emlékeznek meg itt október 8-áról? – leptem meg. (Ezen a napon beszélgettünk.) Hosszú csend. – Máma? Magyarok Nagyasszonya, szentmisével emlékezünk. – És ha román misei napra esett volna ez a nap? – Akkor is a Szűzanyáról mondtam volna szentmisét. – Magyarul vagy románul? – Ilyenkor két szentmise van. Reggel román nyelven, este pedig magyarul. – Hány tagból áll az itteni egyháztanács? – 192. – Az egyháztanács? – Tulajdonképpen az egyháztanácsban vannak hárman, négyen, öten… Most kell válasszak, mert ezek már régiek. Hivatalosan kettő lenne, a gondnok és a pénztáros. Másutt sokkal többen vannak. – Minek kell nekem annyi? Miért szükséges annyi egy ilyen kis egyházközségnek? Csak azért, hogy bajt csináljanak? Nekem nem volt időm ilyesmikkel foglalkozni, mint maga meg Etelka, meg a másik, ilyen hülyeségekkel foglalkozik, ez a templom olyan rom volt, és rendbetettem. Stejen (Vaskóhsziklás – szerk. megj.) nem volt templom, összeszedtem százhetven lélek katolikus magyart, templomot építettem, nem foglalkoztam ilyen hülyeségekkel, mint amiket mond Etelka soviniszta érzelmekkel. Ezeket jegyezze meg! Kérem, én csángó vagyok, moldvai vagyok, én ilyesmiket nem engedek meg, hogy valaki engem tromfoljon, hülyeségeket mondjon! Ezt jegyezze meg egyszer s mindenkorra. – Ön milyen nemzetiségűnek vallja magát? – Fele román, fele magyar, apám román, anyám magyar, tehát félig-meddig csángó vagyok. Nekem ne jöjjön egyik-másik, mint Etelka, aki nincs mit csináljon, csak lustálkodjon és írjon a püspöknek, ilyen dolgok miatt én kizárom, a templomba be nem jöhet! – Tisztelendő úr, ön folyton csak egy nevet emleget, pedig én nem egyetlen hívével álltam csak szóba itt, Belényesben. – Mondjon egy nevet, lássam, ki az!

278

– Csak névtelenül vállalták, hogy nyilatkoznak az egyház dolgairól. Ehhez joguk van. – Esetleg Gál Ferenc meg még egy… – Nem mondhatom meg, megkértek, hogy tartsam titokban. – Tartsa titokban, én megteszem lelkiismeretesen, amit a püspök nekem diktál, nekem nem parancsol senki sem, lelkiismeretem szerint cselekszem, ahogy tanultam, s azt csinálom. – Én ezt nem vonom kétségbe. Először megkérdeztem a híveit, és ennek alapján lennék kíváncsi az ön véleményére… – Maga milyen jogon kérdezi az én híveimet? Két-három ember hülyeségeit kell megkérdezni, akik az egyház ellen vannak, ilyen szemszögből állítjuk be ezt a dolgot? – Éppen a tárgyilagosság okán vagyok kíváncsi az ön álláspontjára. – Jó, én megmondom az én véleményemet, ők az egyházért semmit sem csináltak, az elődömet is rágták, marták, mint kutya a csontot. De nem úgy kell megkérdezni, titokban őket, hanem jöjjenek csak ide, ni, elémbe. Ezt a püspök tudtával kell csinálni, nehogy majd maga azt írjon, amit akar. – Félnek az emberek… – Nem bántok én senkit, én senkire nem haragszom, senkit nem prédikáltam ki a templomban, senkit nem szidtam össze, kérem, én Krisztusnak a papja vagyok, azt teszem, amit tanultam, amit a püspököm mond, nekem az evangéliumot hirdetnem kell, én nem politizálok a templomban, nem járok összevissza, nem mondok hazugságokat… Közbe kell vágnom: – A magyarsághoz való ragaszkodás politika? Hiszen püspöki szinten is harcolnak jogainkért… – Kérem, én a templomban nem tartok olyan dolgokat, ami politikának számít. – Mi számít annak? – Nem, nem is szeretem a politikát, kérem, nekem itt van az evangélium és azt hirdetem. – Hány ministráns szolgál ön mellett? – Van itt vagy hat. – Van itt két, a Caritas Catholica által fizetett alkalmazott, mit tud a munkájukról?

279

– Hát ez megszűnt, eddig fizette a PHARE, most már január elsejétől a városháza fizeti. Adtam egy kis helyiséget itt nekik a plébánián. – De én akárhányszor jöttem ide korábban, nem találtam itt senkit. – Mindig mennek, járnak a betegekhez. – Nem kellene itt kitéve legyen valamiféle órarend? – Ez nem tartozik az egyházra, már hat hónapja. – És nem tud a tevékenységükről semmit? – Hát, ha volt beteg, szóltam nekik és kimentek, kellett fizetni nekik. Az általam megkérdezett belényesi magyarok szerint viszont nem volt itt semmiféle betegápolás… – Az idén beindult a városban egy magyar tannyelvű óvoda is. Mit tud, hány taggal gyarapították ezt a katolikus egyház hívei? – Nem tudom. – Tudnak-e erről a katolikus hívek? – Én tudok róla, de nekem nem mondta senki, hogy hirdessem ki. A plébános a fiatalokkal csak a hittanórákon foglalkozik, de az ifjak nemigen járnak templomba. Anyagilag tűrhetően áll az egyházközség. A többi egyház vezetőivel a plébánosnak nincs közvetlen kapcsolata. Szerinte a fiatalok aggasztó életfelfogásáért a szülők a hibásak. Vaskohsziklásra és Rézbányára is kijár, ahol szintén román nyelven megy minden. Előbbi városkában a vasárnapi nagymise magyarul és „öt percet románul” folyik. Mikor a belényesi magyarságra terelem vissza a szót, ismét felcsattan: – Amit az első szóból kivettem, azok Etelkának a szavai, állandóan rágta az elődömet és engem is, mert nincs mit csináljon, csak lustálkodik és ír, s esetleg még Gál Ferenc és Alfatter. Ez a három vagy négy, én tudom, kik azok, ők az egyház ellenségei voltak és lesznek is.

280

Még sikerült eljutnom a délutáni vallásórára. Természetesen itt is minden románul ment. Ciobanu plébános szerint csak azért, mert a gyerekek között vannak, akik nem tudnak olvasni magyarul. Lehet, hogy csak a jelenlétemnek köszönhető, hogy a vallásóra végén magyarul is elmondatta a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Ezek után Nagyváradon fölkerestem Tempfli József megyés püspököt, de mivel ő házon kívül volt, a püspöki helynök, Fodor József pápai prelátus, apátkanonok válaszolt a kérdéseimre. – Főtisztelendő úr, beszélhetünk-e Belényesben szándékos elrománosításról? – Elrománosításról talán mégsem, mert onnan a magyar hívek egyszerűen elfogynak, az elhalálozási számok sokkal nagyobbak, mint a születésiek. A magyarok nagy része elvándorolt, akik ott maradtak, a vegyes házasságok miatt szintén elrománosodtak. Éppen ezért kénytelenek voltunk oda olyan embert tenni, aki román nyelven is tud misézni, mivel a hívek egy része már nem ért magyarul. Az elődje is csángó pap volt. – De még ma is több a magyar a római katolikusok között, mégis hét román nyelvű mise van és csak három magyar. – Ez nem lehet, hiszen ott van egy nyugdíjas székely pap is, aki mindennap mond magyar nyelvű misét. – Ioan Ciobanu elismerte a hét-hármas arányt… – Nem tudok ehhez hozzászólni. – Kizárással fenyegette meg és az egyház ellenségeinek tekinti a hívek azon csoportját, akik szerinte felforgatók, amiért nekem nyilatkoztak. Megengedhet-e egy plébános ilyen kijelentéseket? – Semmiképpen sem, kizárni valakit csak a püspöknek van joga. – Állítólag van Belényesben két, a Caritas által fizetett beteggondozó, s bár a plébános irodát is adott nekik, mégsem tud semmit a tevékenységükről, de még a hívek sem. – Nem tudom elképzelni, hogy a tisztelendő úr ne tudna róluk, de a Caritast kellene megkérdezni itt, Váradon. – Azért tartja román nyelven a vallásórát, mert a gyerekek között vannak, akik nem tudnak olvasni magyarul…

281

– Nem ismerem a helyzetet, nem kívánom kommentálni. – Másutt is vannak ilyen, hogy úgy mondjam, „viszonyulási gondok” a Moldvából származó papokkal… – Most már leállítottuk ezt a beáramlást. – Mégis mi a véleménye a belényesi helyzetről? – Nem tudok mit mondani, beszélni fogunk Ciobanuval, a továbbiakat meglátjuk… A belényesi magyar római katolikus hívek persze éppen olyan hibásak abban, hogy eddig fajultak a dolgok, mint pásztoruk. Nehezen elképzelhető ugyanis, hogy ha bátor és következetes, közös kiállással fordultak volna aggodalmukkal, gondjaikkal a nagyváradi római katolikus püspökséghez, ne lett volna nyert ügyük. Mert most úgy tűnik, beletörődve járják az önfeladás, a beolvadás, a meghasonlás útját. (Megjelent az Erdélyi Napló 2000. január 18-i számában)

Évtizedek óta román ajkú papok vezetik a magyar közösséget Belényesben (2008. február 9.)7 Elrománosítják a belényesi római katolikus magyarokat – ezt állítja a Magyar Katolikus Rádióhoz eljuttatott olvasói levél. A 152 főnyi gyülekezetet közel két évtizede vezeti egy csángó származású plébános. Egy tárkányi római katolikus asszony panasszal fordult a sajtóhoz és az egyházmegye vezetéséhez. Kifogása az, hogy mostanában hét román és csak három magyar nyelvű misét celebrálnak a magyar többségű egyházközségben. A műemlék templom faláról pedig még 1991-ben eltűntették a magyar nyelvű emléktáblát és a miserendet. – ’79-ben, amikor ide költöztünk, akkor került ide az első csángó pap, Farcádi Pál. Néhány évig még magyarul ment minden. Itt nincs Csíksomlyó, nincs Varadinum, az ősz óta még vallásóra sem volt Belényesben – panaszolta el Jánó Etelka.
7 http://www.erdely.ma/hatranyban.php?id=32801&what=archivum (Letöltés: 2009. okt. 28.).

282

Ciobanu Jánost, a csángó származású plébánost 18 éve helyezték a belényesi gyülekezetbe, akkoriban még a román görög katolikusok lelki gondozását is ő végezte. Magyarul a teológián tanult meg. Szerinte most is minden a hívek akaratát tükrözi. – Ez uszítás. Megkérdeztem a híveket mikor idekerültem, hogy akarják? Mondom, akarják reggel is legyen magyar mise? Nem. Jó nekünk a kedd és péntek és vasárnap a nagymise. Én mindennap kell misézzek. Kiért misézzek, a falakért? – teszi fel a kérdést Ciobanu János, római katolikus plébános. Az egykor színmagyar Belényes 11 ezer lakosából ma csupán néhány százan magyarok. A maroknyi magyar katolikus közösséget évtizedek óta vezetik román ajkú papok, Bihar megyében további öt csángó tisztelendő szolgál. Duna Tv

Válasz a „Római katolikus csángó papok elrománosító törekvései” cikkünkre (2008. február 15.)8 Nem szeretem a sajtón keresztüli üzengetéseket, nyílt leveleket, mert ez általában egymás „pocskondiázásában” merül ki. De mint „kitámadott” fél, kénytelen vagyok megszólalni és a legnagyobb tisztelettel szólni, tárgyilagosan, azokhoz a rosszakaratú és a „konkoly hintést” kedvelő testvérekhez, akik a Reggeli Újság február 1-jei számában (eredetileg az erdély.ma portálon – szerk. megj.) megjelent Római katolikus csángó papok elrománosítási törekvései Erdélyben c. cikket sugallták és elsősorban megírták, így Szakács Árpád úrhoz. 1. Az 1960-as évektől kezdve, még a megboldogult Moldován Ernő Artúr ferences atya, belényesi esperes-plébános idejétől úgy Belényesben, mint a szomszédos Rézbányán, amikor még latin volt a liturgia nyelve, román nyelvű prédikációkat tartott, mert a templomlátogatók egy része csak a román nyelvet beszélte. A katolikus egyház
8 http://erdely.ma/hatranyban.php?id=33054&what=archivum (Letöltés: 2009. okt. 28.). A levelet az erdély.ma hírportál szerkesztősége a Reggeli Újságtól kapta meg.

283

Krisztustól kapott missziója minden néphez szól. Egyházmegyénk pedig nemcsak vallásilag szórvány, hanem nemzetiségileg is. Magyar nyelvű híveink mellett vannak szlovák, német és román anyanyelvűek is. Ezeknek, egyházmegye-szerte, saját anyanyelvükön tartunk szentmiséket, prédikációkat, hittanórákat, és igyekeztünk, hogy minden nemzetiségű közösségnek legyenek papjai is. 2. Ciobanu János kitüntetésén pedig ne csodálkozzanak. Az csak természetes és igazságos, hogy a főpásztor azokat a papjait kitünteti, akik erre érdemesültek, és nem a nemzetiségét kutatja. Ciobanu János igenis megérdemelte a tb. kanonoki kitüntetést. Csak néhány munkát sorolok fel, amit végzett: Belényesben, Vaskohszikláson, Rézbányán javíttatta kívül-belül a templomokat. Belényesben viszszaszerezte a régi, már elődei idejében elállamosított plébániaépületet, amit felújított és lakhatóvá tett. A tömbházlakásból, amit a kommunisták kiutaltak plébániaépületnek, visszaköltözött a több mint 300 éves plébániaépületbe. Vaskohszikláson (Ştei) még 1990-ben megvásárolt egy épületet, amit annak idején az oroszok mozdonyszínnek használtak, amikor ott bányászták az uránt. Ezt az épületet templommá átalakította, egy kis tornyot és karzatot is épített hozzá, harangot, harmóniumot vásárolt, és azóta minden vasárnap és ünnepnap szentmisét tartanak az ott élő magyar katolikus közösségnek. Ennyi munkát egy püspök azzal tud megköszönni, hogy egy méltányos egyházi kitüntetésben részesíti papját. Itt is ez történt, és nagyon is megérdemelten kapta a kitüntetést. 3. Nem kell összemosni, ködösíteni az itt történteket a más vidékek, főleg a moldovai csángók ügyével. Az nem tartozik a mi hatáskörünkbe, így nem is nyilatkozunk róla, mert nem érezzük magunkat felhatalmazva erre. 4. A cikkben említett „még az 1700-as évekből származó magyar nyelven írt építési emléktábla” ügyében pedig megemlítem, hogy a templom csak 1752 után épült, és a magyar nyelvű tábla pedig latin nyelvű. Amikor legutóbb javították a templomot, kivették, illetve kiesett, mert kőből készült, nem márványból, és darabokra hullt. Ezért nem tették vissza, de megvan a templom kriptájában. Mindezeket azért írtam, hogy más megvilágításba helyezzem a cikkben közölteket, és az olvasók erről az oldaláról is ismerjék meg a helyzetet. Valamint fontosnak tartom megemlíteni, hogy mindig

284

csak azt mondjuk és írjuk, amiért a jó Isten előtt is vállaljuk majd egykor a felelősséget. Testvéri köszöntéssel, Tempfli József megyés püspök

Elrománosítási törekvések – Válasz a Tempfli József megyéspüspök levelére (2008. február 25.)9 Önhöz hasonlóan én sem szeretem a sajtón keresztüli üzengetéseket, de – ha már megszólított – engedjen meg pár gondolatot. Püspök Úr! Belényesben ezelőtt 25-30 évvel egy román római katolikus sem volt, honnan is lett volna? A misékből évek óta hetet románul, hármat magyarul tart meg egy olyan pap, aki alig beszél magyarul. A vallásórákon – ha nagy ritkán vannak – román nyelven hirdeti az igét a plébános a magyar gyermekeknek is. Az esküvők, a keresztelők románul folynak, a templomból eltüntettek minden magyar utalást és eltűnt a magyar katolikus közösség is. Ezek tények, mint ahogy az, hogy ez nem történhetett volna meg Ioan Ciobanu plébános nélkül, aki gyűlöl mindent, ami magyar. A híveket korábban megfélemlítették, a másként gondolkodókat elhallgattatták – mára már nincs kit. Számomra is különböző retorziókat helyeztek kilátásba az esetről készült riportom miatt (Erdélyi Napló 2000. január 18.). Ön jól ismeri a helyzetet, legalább 18 év óta, mégis tétlenül nézte, hogy eltűnjön a Fekete-körös völgyi magyar katolikus közösség. Ciobanu elhelyezésével mindent megmenthetett volna. Püspök Úr, nagy tisztelője vagyok az életművének, tisztában vagyok a jó szándékával, de biztos vagyok abban, hogy félrevezették azok az információk, amelyek befolyásolhatták volna a döntését. Püspök Úr, Belényesben már minden mindegy. Ott minden elveszett. Belényest mint példát emeltem ki abban a folyamat9 http://erdely.ma/hatranyban.php?id=33056&what=archivum (Letöltés: 2009. okt. 28).

285

ban, amelyben római katolikus csángó papokat arra használják fel, hogy a meggyengült identitású szórványvidékeken meggyorsítsák az elrománosítási törekvéseket. Petru Gherghel, jászvásári püspök és Ioan Robu, bukaresti érsek köreiből özönlenek ki azok a janicsárpapok, akik minden eszközzel a magyarságunk ellen küzdenek. Püspök Úr, diszkriminációért egyetlen egyházat ítéltek el a térségünk országai közül, a jászvásári katolikus püspökséget, aminek papja egy csángó asszony temetésén gyalázta a halottat magyar származása miatt. Európa egyetlen országában prédikálják azt, hogy a magyar az ördög nyelve. Európa egyetlen országában sikerült elérni, hogy a pápa ne látogassa meg saját híveit. Európa egyetlen országában sikerül félrevezetni a nunciust a magyar misézés ügyében. És még sorolhatnám órákig a hasonló eseteket. Ezek is tények. Püspök Úr, idézhetném Önt, hogy nem kell ezekkel foglalkozni, mert „nem tartozik a hatáskörünkbe, így nem is nyilatkozunk róla, mert nem érezzük magunkat felhatalmazva erre.” De vajon nézhetjük-e tétlenül testvéreink, népünk, kultúránk, hagyományaink, identitásunk szétzüllesztését? Belényesben az megy kicsiben, mint ami máshol nagyban. Ott elérték, amit akartak, de vajon máshol is így lesz? Szakács Árpád

Elrománosítják a belényesi magyarokat? (2008. október 27.)10 A Magyar Katolikus Rádió egyik hallgatója levélben panaszolta el a közelmúltban, hogy a bihari hegyek alatt élő magyar szórvány központjában, Belényesben elrománosítják a még létező maroknyi magyar római katolikus közösséget. Az elmúlt évek alatt felére csökkent a magyar misék száma, a hívek egy része belenyugodott,a másik része nem akar szembeszállni papjával. Bihar megyében öszszesen 6 román származású csángó pap szolgál.

10 http://erdely.ma/hatranyban.php?id=44509&what=archivum (Letöltés: 2009. okt. 28.).

286

Magyar nyelvű szentmise a belényesi római katolikus templomban. 15 évvel ezelőtt még mindennap volt magyar szertartás, román pedig alig, mára megfordult az arány. A katolikusok azt mondják, 1979-ben még egyetlen román szót sem hallottak a római katolikus istenházában, az elrománosítási folyamat szerintük akkor kezdődött, amikor 1982 decemberében egy új, csángó származású papot helyeztek ide Ciobanu János személyében. „25 éve román papok a pásztoraink. ’92-ben, amikor elkészült a templom, eljött a püspök úr. Elkezdtük énekelni a Himnuszt, ekkor kiérkezett a Ciobanu tisztelendő úr és belénk fojtotta a hangot” – mesélte Jánó Etelka, köröstárkányi lakos. A katolikusok egyik szószólója, Jánó Etelka azt is kifogásolja, hogy az 1700-as években épült műemléki templom bejáratáról az 1991-es tatarozáskor a magyar nyelvű miserend is eltűnt, és azóta sem került vissza. A magyar hívek egy része már megszokta a román miserendet, mások pedig nem járnak, vagy kerülik a feszültséget, így alig 30-an maradtak a magyarok. „Sajnos, fiatalok nem nagyon jönnek a templomba, elszakadtak. Velem is előfordul, hogy reggel jövök a román misére, mert később dolgom van” – mondja Waxmann Irén, belényesi lakos. A szomszédos falu magyar református lelkésze, Szakács Zoltán azt mondja, bár jó néhány éve van már a településen, több mint egy évtizede nincs aktív magyar katolikus hitélet Belényesben. Sőt, feszültségtől sem mentes a két testvéregyház viszonya. „Jártam olyan családoknál beteglátogatóban, akik katolikusok és történtek halálesetek. A család – mivel református faluban élnek – kérte azt, hogy én is szolgálhassak a szertartáson, de a család kérésére sem volt lehetőségem, hogy ott néhány szót mondjak, vagy szolgáljak” – meséli Szakács Zoltán, köröstárkányi református lelkész. Felháborodva tagadja a vádakat Ciobanu János belényesi plébános, aki csángóként a teológián tanult meg magyarul és 18 éve még nem érték ehhez hasonló vádak Belényesben. A pap szerint a magyar ajkú hívek kérték, hogy kedden és pénteken délután, illetve a vasárnapi nagymisén beszéljen magyarul. A románok, szlovákok, németetek és olaszok alkotta 30 főnyi csoportnak pedig reggelente románul hirdeti az evangéliumot.

287

„Ez uszítás. Én nem vagyok román, én római katolikus pap vagyok. Azok az égető problémák, amit felhoztak ebben a cikkben, azoknak semmi alapja nincs. Az hazugság, az hazugság. Mikor idekerültem, megkérdeztem a híveket, akarják-e, hogy reggel is legyen magyar mise? A válasz az volt, hogy nem. Legyen csak kedd és péntek és vasárnap a nagymise. Nekem mindennap kell miséznem. Kiért misézzek? A falakért? Nem misézek valakiért, aki nem érti” – mondta felháborodva Ciobanu János, belényesi plébános. Ciobanu azt mondja, ideiglenesen távolította el a templom magyar feliratait. „Amikor javítottam a templomot, levettem, de megvannak. ’90ben, mikor szintén javítottam, volt egy darab kő, ami kettéhasadt. Megvan magyarul is, mikor építették a templomot” – tette hozzá Ciobanu János. A 11 ezer lelkes, ortodox többségű, egykor színmagyar Belényesben manapság csak 152 római katolikus él, közülük 120-an lehetnek magyarok. A Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye főpásztora úgy véli, hogy egy olyan településre, ahol 8 százaléknyi a magyarok aránya, és 2 százaléknyi a római katolikus, románul jól beszélő papra volt és van szükség. „Ma már Belényesben olyan a lakosságnak az összetétele, hogy a görög katolikus románok teszik ki a 70 százalékot és csak 30 százalék a magyar. A görög katolikusok ugyanúgy Rómához tartoznak, mint mi, java részük misére hozzánk járt, hiába románok voltak, nálunk keresztelték a gyerekeiket, román nyelven gyóntattuk, kereszteltük, temettük őket. Ha odajöttek, akkor mi nem zavarhattuk el őket, hanem testvéri módon kiszolgáltuk” – mondja Tempfli József, nagyváradi római katolikus megyéspüspök. Ennek következtében azonban egyre több görög katolikus román és egyre kevesebb magyar római katolikus járt a templomba, így a többség akarata érvényesült. Belényesben a 19. század végén még 400-nál több római katolikus élt, ma ennek egyharmadát számlálják. Ha ez így folytatódik, a következő emberöltő már nem talál magyar katolikust a belényesi szórványban. Duna Tv

288

A 18 évnyi püspöki hatalomgyakorlás mérlegeként Tempfli József egy lezüllesztett egyházmegyét hagyott maga után, hiszen minden erejét és energiáját a közszereplés és az egyházi ingatlanok visszaszerzése kötötte le.11 Utóda – aki a bukaresti érsek pártfogoltjának tekinthető – már nem is csinál titkot abból, hogy ő a romániai magyar katolikusok felszámolására irányuló összehangolt vatikáni geopolitikát és román nemzetstratégiát fogja szolgálni, a testvériség, a testvéri együttlét és a társadalmi harmónia égisze alatt. Belényes ennek a folyamatnak a része, és valamiképpen modellje. Nem véletlen, hogy Tempfli József semmilyen szerepet nem kapott az új püspök, Böcskei László temesvári általános helynök, felszentelésében. A mór megtette kötelességét, a mór elmehet – és el is ment! Előtte azonban, 2007. augusztus 20-án – Sólyom Lászlótól (!) –, mintegy szolgálatai elismeréseképpen, Tempfli József még megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Az indoklás szerint: „A hitélet magyarságmegtartó erejének ápolása, a magyar kisebbség jogai melletti következetes kiállás, valamint a magyarság határok feletti összetartozásának erősítése érdekében végzett tevékenysége, életút elismeréseként.”12

11 Személyes emlékem róla, amint az 1990-es évek elején, a Lausanne-i állomás bisztrójában – Tőkés László püspökre várakozva, akivel ebben az időben még együtt járta a világot –, arról panaszkodott, hogy semmire nincs ideje, mivel rengeteg mindennel kell foglalkoznia. Ugyanakkor nincs segítsége, mert a világiakban nem lehet megbízni; és különben se jó, ha belelátnak az egyház belső ügyeibe. Ez a tapasztalat összhangban van Tempfli püspök vallomásával: „Sajnos, a lelki életre sokszor alig jut időm. Van, hogy szinte az egész napomat elviszik az ügyintézések, ilyenkor inkább ügyvédnek, építkezési vállalkozónak érzem magamat, mint püspöknek. De csinálni kell, mert más nem végezné el, vagy nem lenne rá lehetősége.” Nagyváradi harangszó. Tempfli József nagyváradi megyéspüspökkel beszélget Kozma László. (Magyarnak lenni), Kairosz Kiadó, Budapest, 2008, 13. old. 12 Uo., 110. old.

289

Függelék VI: Dr. Vencser László kanonok levele: „Paptestvéri szolidaritás Czirják Árpáddal” 13 Az elmúlt hónapokban szomorúan szemléltem a Czirják Árpád körül kialakult események sorozatát. Mint katolikus pap és az Egyház jelenéért, valamint jövőjéért aggódó keresztény ember, az utolsó pillanatig reméltem, hogy győz a józan ész, diadalmaskodik a sokat hirdetett keresztény szeretet és a főpásztor eláll eredeti szándékától. Nem így történt. Vele való személyes találkozásom sem volt eredményes. Nem értem, hogy miért volt erre szükség, két évvel a főegyházmegye millenniumi ünnepségei előtt. Megdöbbent, ha arra gondolok, hogy az elmúlt évtizedben hány paptestvérem jutott hasonló sorsra. Hála Istennek többségük még itt van közöttünk, jóllehet egyikük a „halálból” jött vissza. Czirják Árpád neve mindannyiunk számára ismerős. Őt nem kell bemutatni. Erdély nagy püspökei, Márton Áron, Isten szolgája, és Jakab Antal nagyra értékelték személyét. Amikor 1978-ban Márton Áron Czirják Árpádot kinevezte a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola tanárává és a Papnevelő Intézet lelki igazgatójává, tervei voltak az akkori kolozsvári Szent Mihály Plébánia segédlelkészével. A szekuritáté beleszólt, nem kaphatott állami jóváhagyást, ezért tűri plébánosként folytatta lelkipásztori tevékenységét. Jakab Antal püspök benne látta az egyházmegye vezetésének garanciáját. Ez sem így történt, sokunk által ismert dolgok következtében. A kolozsvári Szent Mihály Plébánia plébánosaként az elmúlt 23 év alatt hűségesen és elkötelezetten dolgozott Egyházáért és híveiért egyaránt. Tovább is ezt akarta tenni. Nem teheti, mert rá is érvényesek Faludy György 1993-ban Budapesten irt sorai, melyek így hangzanak: „Ha a világ folyóján evezel: válassz magadnak egy hitvány ladikot. A sudár fát vágják ki legelőbb. Ha magad bölcsességre tanítod, és túl akarsz tenni a másikon, ha jellemed olyan nagy fényt lövell, mintha lenyelted volna a napot: a bajt ilyenkor nem kerülöd el.” Czirják Árpád a bajt nem kerülte el. Nem a felhozott tizenöt év letelte, nem a jogi paragrafusok emlegetése áll elmozdítása mögött, hanem a féltékenység, az irigység, nagysága, szókimondása és
13 Szent Mihály üzenete 12. évf., 2007/7–8. szám (július-augusztus).

290

kritikus magatartása. Majd a történelem lesz annak megmondója, hogy azok, akik életére törtek, miért tették mindezt és miért aláztak meg ennyire embertelen módon egy olyan papot, aki Csató Bélával együtt, éppen ebben az évben ünnepelte papságának 40. évfordulóját. Akik ezt jubileumi köszöntőnek szánták, cinikus módon megtették. Az ilyen magatartásnak csak egy minősítése van: erkölcstelen. „A jelen irigy és hálátlan, de a jövő igazságos lesz” – olvasom gyakran az egyik márványtáblán. A jövő Czirják Árpád és Sorstársai esetében is igazságos lesz. Bántalmazóival szemben legyen Isten irgalmas. Ő mindenkivel szemben irgalmas. Mint a Gyulefehérvári Főegyházmegye főszékeskáptalanjának tagja, határozottan elítélem a Czirják Árpád és sorstársai ellen elkövetett igazságtalanságot és mélységesen együtt érzek Velük.

291

Függelék VII: Dr. Vencser László, A katolikus egyház felszámolta kolozsvári iskoláját14 A Szent István királyunk által alapított Gyulafehérvári (Erdélyi) Római Katolikus Főegyházmegye 2009-ben ünnepli fennállásának ezredik évfordulóját. A millenniumi ünnepségek egyéves sorozatának megnyitó eseményét 2008. szeptember 13-án tartották a csíksomlyói zarándokhelyen, a kegytemplom előtti kertben bemutatott szabadtéri szentmise keretében. A záróünnepséget 2009. szeptember 29-én, Gyulafehérváron, a főegyházmegye védőszentje, Szent Mihály arkangyal napján, a székesegyház búcsúünnepén tartják. E ritka és rendkívüli évforduló ünnepének első napjait beárnyékolta a kolozsvári Pázmány Péter Római Katolikus Teológiai Líceum és Általános Iskola egybeolvasztása a Báthory István Elméleti Líceummal, amely viták sorozatát váltotta ki. Két magyar iskoláról van szó. Mindkettő egyazon, a korábban a katolikus egyháznak viszszaszolgáltatott ingatlanban működött, működik. A Báthory István nevét viselő iskola jogelődje 1579-ben alakult, az oktatást előbb a jezsuiták, majd a piaristák látták el. A kommunisták 1948-ban, a többi felekezeti oktatási intézménnyel együtt, ezt az iskolát is államosították. A magyar oktatás a Báthory István Elméleti Líceumban az 1989-es rendszerváltozást követően folytatódott, míg a Pázmány Péter Római Katolikus Teológiai Líceum 1993-ban létesült, állami jóváhagyással, a Román Tanügyminisztérium engedélyével. Ebből kiviláglik, hogy mindkét iskola jogilag elismert tanintézményként működött: előbbi közel ezer diákkal (II–XII. osztályig) és nyolcvan pedagógussal, utóbbi százharminckilenc tanulóval (az I–VIII. osztályt részben beindítva). Most az egyházi jogintézmény, mint ilyen, megszűnt, és katolikus osztályként az állami Báthory István Elméleti Líceum részeként folytatja tevékenységét. Az egyesülést a római katolikus egyház kezdeményezte. Kovács Sándor kolozs-dobokai főesperes 2008. július 27-én kelt, 173. számú iratában, amelyet a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséghez intézett, a következőképpen fogalmaz: „A Gyulafehérvári Római Katolikus
14 Új Katedra. Pedagógusok lapja 2008. november, 12–13. old.

292

Érsekség vezetősége eldöntötte a Kolozsvári Római Katolikus Teológiai Líceum egybeolvasztását a Báthory István Elméleti Líceummal. Kérjük, a döntésünk érvényesítéséhez szükséges törvényes formaságokat szíveskedjenek végrehajtani. Aláírás: Kovács Sándor, kanonok, főesperes.” Egy hónappal később, augusztus 25-én, 189/2008 számú iratában a főesperes a bukaresti Nevelési, Kutatási és Ifjúsági Minisztériumhoz fordul, és ezeket írja: „A Kolozs Megyei Tanfelügyelőséghez intézett korábbi kijelentéseink értelmében nyilatkozzuk: Egyetértünk a Kolozsvár, M. Kogalniceanu (Farkas u.) 2. szám alatt székelő Római Katolikus Teológiai Líceum és a Báthory István Elméleti Líceum egybeolvasztásával, a 2008–2009-es tanévvel kezdődően. Az oktatási egység neve Báthory István Elméleti Líceum lesz. Aláírás: Kovács Sándor, kanonok, főesperes.” Az egyesítés a szeptember 15-i tanévnyitót megelőzően tiltakozások egész sorát váltotta ki. Schuller Hajnal, a Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója, az iskola pedagógusai, dr. Czirják Árpád pápai prelátus, korábbi főesperes, a szülők és sokan mások azon elkeseredésüknek adtak hangot, hogy míg korábban az állam tette, most az egyház szünteti meg saját iskoláját. Azon érvelést, amely szerint az egyesítés az oktatás minőségének javulását, a Báthory István Elméleti Líceumban a keresztény szellemiség megerősödését, végső soron tehát a katolikus egyház érdekét szolgálja, a tiltakozók visszautasítják, mondván, hogy az utóbbi években a katolikus gimnázium eredményei felfelé íveltek, egy különböző, 75-80 százalékban protestáns felekezetekhez tartozó diákokból álló tanintézményt pedig katolikus szellemiségűvé tenni lehetetlen. Kovács Sándor főesperes a tiltakozókat nem tudta meggyőzni. Nemtetszésének a Pázmány Péter Római Katolikus Líceum szülői közössége a tanévnyitó ünnepségen A katolikus iskola diákjai elleni erőszak című röplapjai terjesztésével adott hangot, amelyen ez állt: „Gyermekeinket katolikus iskolába írattuk. Azért, mert ez a meggyőződésünk, ez a keresztény hitünk, ez családjaink akarata. Gyermekeinket mától világi iskolába próbálják kényszeríteni. Meggyőződésünk, akaratunk és hitünk ellenére. Katolikus iskolánkat pedig megpróbálják felszámolni! Ez erőszak! Embertelen, vallásellenes és nemzetellenes. Ilyen erőszakot keresztény ember

293

nem tűrhet sem önmagán, sem felebarátján! Semmilyen világi hatalomnak nincs joga arra,hogy a katolikus iskola diákjait világi iskolába kényszerítse! Ilyent csak a kommunista és liberális, egyházellenes, Istentagadó erők cselekedtek és cselekednek. Sem Jakubinyi Györgynek, sem Kovács Sándornak nincs joga megszüntetni katolikus iskolánkat. Ha Márton Áron példáját felejtik, akkor figyeljenek kolozsvári református és unitárius testvéreink elöljáróira és erős felekezeti iskoláikra. A mai tanévnyitón egyházi és világi hatalmasságok próbálják leplezni és elfogadtatni azt az erőszakot, ami gyermekeink, katolikus iskolánk és hitünk ellen irányul. Imádkozunk érettük, hogy ne féljenek megkérdezni minket, mielőtt rólunk szólnának. ” A szülők tiltakozásai azóta is folyamatosak. Legutóbb dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsekhez intéztek nyílt levelet, amelyből az derül ki, hogy a főegyházmegye vezetője az iskolaegyesítés lépéseiről csak utólag értesült. Református és unitárius egyházak is hozzászóltak a kérdéshez, mi több, az unitárius fiatalok megdöbbenésüknek és sajnálatuknak külön nyilatkozatban adtak hangot. A tiltakozó szülők, pedagógusok, diákok és a hozzájuk hasonlóan gondolkodók követelik az eredeti állapot visszaállítását, követelik – immár a Tanügyminisztériumtól is – a beolvasztott katolikus iskola önállóságának visszaadását. Látva a két „tábor” ellenkező álláspontját, az a benyomás alakul ki az emberben, hogy a magyar nyelvű oktatás két típusát próbálják egymással szembeállítani, úgy is lehetne fogalmazni, hogy egymás ellen kijátszani. Ha akár az oktatás, akár az anyagiak terén nehézségek jelentkeztek, azokra előbb megoldást kellett volna keresni – a jelek szerint bizonyosan találni lehetett volna ilyet – és csak a lehetőségek felkutatása után hozni ilyen mérvű döntést. A gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum a kolozsvári egyházi líceumhoz hasonló létszámú diákot oktat és a 2008. szeptember 15-i tanévnyitón az igazgató büszkén jelentette be, hogy a 2008/2009-es tanévtől általános iskolai oktatást is elkezdenek, I.–VIII. osztályt is indítanak. Az egyház itt építkezik, már ami az oktatást illeti. Kolozsváron nem ez történt. Gyakorlatilag megszűnt egy jogilag létező egyházi tanintézmény. Az állami iskolában működő katolikus osztályok státusa messze nem ugyanaz. Éppen

294

ezért az utóbbi bármikor megszüntethető, és ha erre sor kerülne, eszköz híján az egyház nem lenne képes ezt megakadályozni. A történtek nem összegezhetőek tehát másképpen, mint hogy az erdélyi római katolikus egyház saját felekezeti oktatása szempontjából hátrányos lépést tett. Az egyházak, szerte a világon, mindig arra törekedtek, hogy saját oktatási rendszert alakítsanak ki. Ezt olyan helyzetekben is igyekeztek fenntartani, amikor komoly személyi vagy anyagi nehézségekkel kellett megküzdeniük. Nyugat-Európában egyes, szerzetesek által vezetett iskolákban, a hivatások drasztikus csökkenésének következtében többségében civil tanárok oktatnak, az iskola mégis megmarad egyházi tulajdonban, mert csak így látják biztosítottnak a keresztény szellemiségű nevelést. Az állami iskolákban is van hitoktatás, de a nevelés irányelvei nem azonosak az egyházi iskoláéval, a társadalomnak pedig nagy szüksége van ezen elvek szerint nevelkedett fiatalokra, felnőttekre is. A millenniumi év méltó köszöntése lehetett volna/lehetne a kolozsvári jogilag önálló katolikus iskola létének megerősítése vagy a megerősítés lehetőségeinek felkutatása. Talán még nem késő. Még mindig visszaállítható az eredeti jogi helyzet, ami az ünneplő főegyházmegyének dicsőségére válna. Adja Isten, hogy így legyen! Nyilatkozat15 Az erdélyi unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (OODFIE) Elnöksége megdöbbenve és sajnálattal vette tudomásul a Pázmány Péter Római Katolikus Líceum felszámolását. Amikor csak tehették és szükség volt rá, erdélyi magyar történelmi egyházaink felekezeti tanintézeteket alapítottak és fenntartásukért komoly áldozatokat vállaltak. Ezáltal áldásos szerepet töltöttek be az ifjúság nevelésében és oktatásában. Egy önálló magyar felekezeti középiskola felszámolása teljesen ellentétes ezzel a múltbeli és jelenlegi igyekezettel, s ezért számunkra érthetetlen. Megszüntetése elsősorban a római katolikus testvéreinket rövidíti
15 Uo., 12. old.

295

meg, ugyanakkor az erdélyi magyar felekezeti oktatás egészére is fájdalmas csapást jelent. Tudatában vagyunk annak, hogy e gyászos döntés meghozatalát az illetékes római katolikus egyházi hatóságtól kívülállóként nem kérhetjük számon. Mindazonáltal reményünket fejezzük ki, hogy a döntés ellen tiltakozó diákoknak és szülőknek nemcsak a történelem szolgáltat utólagosan igazságot, hanem mihamarabb visszanyerik önálló felekezeti iskolájukat. Kolozsvár, 2008. szeptember 5. Az ODFIE Elnöksége Exc. Ft. Dr. Jakubinyi György érsek úrnak!16 A kolozsvári Római Katolikus Teológiai Líceum és a Pázmány Péter Római Katolikus Általános Iskola osztályaiba iratkozott tanulók és szüleik, 2008. szeptember 15-én tartott „ünnepi” tanévnyitó alkalmával tapasztalhattuk a testvérárulást. A katolikus osztályokba iratkozott gyermekek szülői eldöntöttük, hogy iskolánk önállóságát megvédjük. Kérésünkre a megyei főtanfelügyelő rendelkezésünkre bocsátotta a miniszteri rendelet alapjául szolgáló iratcsomó nagy részét. […] A Főtanfelügyelő értésünkre adta, hogy a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség, illetve a Tanügyminiszter teljesítette az egyházi méltóságok kérését. Mi több, az I.–VIII. osztályokat működtető Pázmány Péter Római Katolikus Általános Iskolát nem is érinti a tanügyi rendelkezés, mégis a Báthory István Líceum vezetősége és Kovács Sándor főesperes úr, a „befogadókészség és katolikus erkölcs” jegyében, kényszerítenek, hogy lelkiismeretünk ellenére írassuk gyermekeinket az állami világi iskolába, így megpróbálva a Pázmány Péter Római Katolikus Általános Iskola felszámolását is. Érsek Úrral folytatott telefonbeszélgetés során értetlenségünknek adtunk hangot, személyes találkozót kérve. Ezt Érsek Úr határozottan elutasította, mondván, hogy az egész ügyről utólagosan értesült, s ezen változtatni már nem tud. Úgy érezzük, hogy gyermekeinket és minket, szülőket, világi katolikus magyar keresztényeket, valamint az önálló katolikus oktatás
16 Uo., 13. old

296

ügyét árulás érte, amelyet egyházi méltóságok követtek el. Mi, szülők, a Római Katolikus Anyaszentegyház szellemében, erkölcsében akarjuk nevelni, neveltetni gyermekeinket. Az Érsek Úr egyes beosztottai ezt megpróbálják meghiúsítani, mindenféle hamis, hazug (pénzbeli, létszámbeli, oktatási minőségbeli) okokra hivatkozva, megszerezve a hozzájuk csatlakozó cinkosok támogatását is. Ezt az intézkedést, amit a Tanügyminiszter a Katolikus Egyház, személyesen Kovács Sándor többszöri kérésére hozott, a jelenlegi Gyulafehérvári Főegyházmegyei Főhatóságnak az erdélyi katolikus magyarság érdekeit tipró újabb intézkedésnek tekintjük. Elődeink óriási áldozatokat hoztak, hogy most szabadon vallhassuk hitünket, nevelhessük gyermekeinket, erdélyi magyarokként, a Római Katolikus Egyház szellemében és erkölcsi tanai szerint. Dr. Jakubinyi György Érsek Úr, mint a Szent István apostoli királyunk által ezer éve alapított Erdélyi Főegyházmegye Főpásztora, a mi főpásztorunk, tisztelettel felkérjük, hogy amennyiben nem ért egyet a Római Katolikus Teológiai Líceum megszüntetésével, a Báthory Líceumba való beolvasztásával, folyamodjon a tanügyminiszterhez, és kérje az illető intézkedés azonnali hatállyal történő felfüggesztését, visszavonását, a Pázmány Péter Római Katolikus Általános Iskola erőszakos felszámolását pedig állítsa le! Érsek Úrnak joga, hatalma és bölcsessége is van, hogy a történteket jóvátegye Isten akarata, Egyházunk és közösségünk érdeke, a szeretet, az emberi jóérzés és a józan ész összhangjában. Kolozsvár, 2008. szeptember 21. Maradunk Római Katolikus hitünkben erősek, egységesek. A szülők képviseletében: Bazsó-Dombi Enikő, Csomortáni István, Gothár Emília, Stan Judith, Váncsa Pál

297

Függelék VIII: P. Jantausch püspök memoranduma a magyarok Csehországba történő áttelepítése kapcsán17 „Memorandum, melyet az összes szlovák katolikus püspök megbízásából a Szlovák Nemzeti Tanács elnökségének, az államfőnek és a külügyminiszternek küldünk a magyarok csehországi áttelepítésével kapcsolatban. Nagyszombat, 1947. február 1. Több jelentést kaptam, melyekből kitűnik, hogy olyan módszereket alkalmaznak, melyeket nekem mint az itt élő lakosság egyházi elöljárójának nem lehet szó nélkül hagynom - figyelmeztetnem kell az illetékeseket. Arról, hogy bizonyos túlkapások történtek a magyarok Csehországba történő áttelepítésénél, már a köztársasági elnök, dr. Beneš is említést tett Károlyi grófnak adott válaszában. Az áttelepítés az általános munkakötelezettségről szóló 1945. október 1-jei 1945/88. számú elnöki rendeletre hivatkozva történik. Ezen dekrétum 1. paragrafus 1. része kimondja, hogy az általános munkavállalás 16 és 55 év közötti férfiakra, valamint 18 és 45 év közötti nőkre vonatkozik. A 2. paragrafus szerint ez alól kivételt képeznek: – a terhes nők, a terhesség 3. hónapjától a szülés utáni 3. hónapig, – azok a nők, akik egy 15 évnél fiatalabb gyereket nevelnek, – a családfenntartó nők, akik eltartják legalább egy családtagjukat. Az 1945. szeptember 19-én jóváhagyott 1945/71. számú köztársasági elnöki rendelet 2. paragrafusa az állampolgárságukat elvesztett személyek általános munkavállalásáról rendelkezik, s kimondja, hogy a testileg vagy szellemileg fogyatékosokra, öregekre, gyerekekre és betegekre nem vonatkozik a dekrétum. Ebből következően: – nem egyeztethető össze a dekrétummal az, hogy csehországi munkára korra és nemre való tekintet nélkül gyerekeket, öregeket, terhes anyákat és súlyos betegeket osztanak be, – mindez úgy történik, hogy a településeket a hadsereg és a Nemzetbiztonsági Szervek alakulatai bekerítik, s a lakosságot elhurcolják saját házaikból - egész családok elhurcolása történik, amelyről a dekrétum nem rendelkezik.
17 Šutaj Š., „A szlovák katolikus püspöki kar tiltakozása…”, Regio 2, 1991/3, 209-210. old.

298

A munkaerőtoborzás a téli hónapokban történik, nemegyszer a kegyetlen hideg napokban. A dekrétum rendelkezésében az sem szerepel, hogy a kitelepítések folytán munkaerőhiány lépjen fel a kitelepítés hónapjaiban a kitelepített területeken, ahogy az jelenleg megtörténik. Olyan kézműveseket és szakembereket is elhurcolnak, akik csak Szlovákiában érvényesülhetnek - például dohánytermesztőket. Ez a lakosság elveszti ingóságait is. A zsidók elhurcolásakor felháborodtunk az emberi érzésnek és keresztényi szeretetnek ellentmondó tett miatt. Ma ugyanezt tesszük, mivel a bánásmód nagyon hasonlít azokéhoz, akiknek a múltban ugyanezért szemrehányást tettünk. A létminimum kérdése máig nem megoldott ügy. A szolgálatot teljesítő és nyugdíjas magyar nemzetiségű papok s a nyugdíjban lévő állami alkalmazottak részére nem fizették ki a létminimumot, pedig kormányunk a lakosságcsere-egyezményben kötelezte magát erre is. A magyar nemzetiségű lakosság féltve a szorgalmas munkával vagy jogos öröklés útján szerzett vagyonát, félt attól, hogy vagyongazdálkodóból vagyonnélkülivé válik, ha olyan emberek közé kerül, akiknek nyelvét sem ismeri. A Csehországba áthelyezettek között olyan személyek is voltak, akik a reszlovakizáció útján kívántak nemzetükhöz visszatérni. Így nehéz Dél-Szlovákia határvidékének lakosságát megnyerni a nemzet és az ország javára folytatott konstruktív munkára. A köztársasághoz visszatérő magyar lakosság nyugodtan várta a fordulatot, kivéve azt a néhány személyt, akik a nemzet és az állam ellen vétkeztek. Nem lehet azonban a magyar kisebbség egészét elítélni. Ha egy nemzet vagy nemzetiségi csoport, illetve egy kisebbség néhány tagja vétkezik, ebből nem következhet az, hogy ezzel a bűnnel az egész nemzetet vagy kisebbséget vádolhatjuk. A magyar kisebbség vagyonjogi kérdésének rendezésekor ügyelni kellett volna arra, hogy ne sértsék meg a természetjogi és isteni törvényeket. Hiszen természetes joga minden embernek, hogy tisztességes munkával magántulajdonhoz jusson, és azt az általánosan érvényben lévő erkölcsi szabályok szerint hasznosítsa. Nem tudunk tehát egyetérteni, és nem hagyhatjuk szó nélkül az olyan eseteket, ahol a bűnösség bizonyítása nélkül erőszakkal törnek a tisztességesen szerzett tulajdon ellen.”

299

Függelék IX: A szlovákiai magyar hívek kérelme őszentségéhez, II. János Pál pápához, Krisztus földi helytartójához apostoli látogatása alkalmával Szlovákia fővárosában, Pozsonyban, egy magyar püspökség megalapítása és más egyházkormányzati intézkedések tárgyában18 Szentséges Atyánk! Isten kegyelméből az Anyaszentegyház negyven súlyos esztendőn át tartó csehszlovákiai üldöztetésének elmúltával, miután Szlovákia valamennyi megüresedett püspöki székére bölcs elhatározással főpásztorokat állítottál és atyai jóindulatod folytán biztosítottad Krisztusban szeretett szlovák testvéreink hatékony lelki gondozását, sőt valamennyiünk örömére Szent Péter utódai közül elsőként személyesen hozod a kereszténység e régi földjére áldásodat, hódoló tisztelettel járulunk eléd, és arra kérünk, hogy főpásztori tekintetedet kegyesen fordítsd reánk, a Szlovákiában élő több mint félmillió magyar katolikusra. 1. Csehszlovákia első megalapítása, tehát 1918 óta Szlovákia mai földjén, annak déli, alföldi Magyarországgal szomszédos vidékén több mint hatszázezer magyar él összefüggő nagy területen. Lélekszámunk különösképpen jelentős a Nagyszombati Érsekség, a Rozsnyói meg a Kassai Püspökség területén. Népünk zöme összesen 13 világi közigazgatási egységben és két nagyvárosban él. Ezen a 399 községből álló területen számunk meghaladja az 50%-ot, közülük 321 helységben 70%, illetve ezekből 164 községben pedig 94% feletti a lélekszámunk. Ennek a magyarságnak mintegy 80%-a a katolikus egyház kebelén született, és 1918-ig, ezer esztendőn keresztül, saját magyar püspökeinek lelki gondozása alatt élt.19 2. A kereszténység kezdetei éppen a szlovákiai magyarság által lakott térségben már a Római Birodalom idejéig nyúlnak vissza. Az első biztos egyházszervezet létrehozása e térségben 805-höz és 880-hoz kapcsolódik. Nagy Károly III. Szent Leó pápával egyetértésben, 80518 Tarics P., Magyarként a Felvidéken, Budapest, 1994, 283–285. old. 19 Ami történeti szempontból nem felel meg a valóságnak, hiszen a magyar királyság katolikus egyházszervezetének a kiépítése csak I. István korában kezdődött. Itt egyértelműen egy retorikai reprezentációról van szó. Arról nem is beszélve, hogy a püspökök „nemzeti hovatartozása” felettébb változatosnak mondható. Esetenként pedig sokkal inkább a királyi/császári hatalom, mintsem a „nemzet” vagy az egyszerű hívek érdekeit képviselték, és tartották szem előtt.

300

ben alapította meg a Frank Birodalom keleti térségében a Keresztény Avarok tartományának Chorepiscopatusát a Passaui Püspökség keretében. A Nyitrai Püspökség első megalapítására pedig 880-ban került sor VIII. János pápa és Szvatopluk morva fejedelem megállapodása értelmében. Az említett avar chorepiscopatus több mint egy évszázadot ért meg, az első Nyitrai Püspökség pedig másfél évtizeddel az alapítása után, még alapítója életében, Szvatopluk alatt megszűnt, miután az első püspöke elhagyta a székét. 3. Az állandó egyházszervezet alapjait itt Szent István magyar király vetette meg az Esztergomi Érsekség megalapításával 1001-ben, majd Szent László és Könyves Kálmán magyar király a XI. század végén újból megalapította a Nyitrai Püspökséget. Ezt követően Mária Terézia 1776-ban, Magyarország kormánypálcáját viselvén, további három új püspökséget létesített azok közül, amelyek ma Szlovákiában működnek: a besztercebányait, a rozsnyóit meg a szepességit. Ezeket követte a Kassai Püspökség megalapítása 1804-ben, illetve az Eperjesi Görög-katolikus püspökség létesítése 1818-ban, mindkettő I. Ferenc magyar király idejében. Végül Csehszlovákia fennállásának hatvanadik évfordulója előestéjén, 1977-ben, nagyérdemű elődöd, VI. Pál pápa mindannyiunk örömére létrehozta a szlovák nép első érseki tartományát, a nagyszombati érseki tartományt, amely az ősi Esztergomi Érsekségből szakadt ki. Ennek az új szlovák érsekségnek a székeit már Szentséged töltötte be a katolikus szlovákok régi óhaját teljesítve. 4. Miután atyai gondoskodásoddal megoldottad szlovák testvéreink legfőbb egyházkormányzati gondjait, sőt az Eperjesi Görögkatolikus Püspökség betöltésével Szlovákia ukrán-rutén nemzeti kisebbségének lelki gondozását is elrendezted, arra kérünk, hogy a Szlovák Köztársaság legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségének, a magyarnak, mind ez ideig rendezetlen egyházszervezetének rendezésével az utolsó függő kérdés megoldását karold fel. 5. Gondos megfontolás alapján a Szlovák Köztársaságban élő katolikus magyar hívek egyházszervezetének rendezésére a következő tiszteletteljes javaslatot tesszük: a) A Nagyszombati Érsekség területéből, amelyet jelenleg 435 plébánia alkot, egy önálló, mintegy 180-200 magyar plébániából álló magyar püspökség kihasítását kérjük, Komárom székhellyel.

301

b) A Rozsnyói Püspökség 84 plébániájából, melynek csupán mintegy harmadrésze magyar, nem óhajtunk önálló egyházmegyét alkotni, hanem az egyházmegye élén álló püspökök rotációját kérjük. Kérjük tehát, hogy a most felszentelt szlovák püspököt kövesse magyar, majd azt szlovák és így tovább. A mindenkori püspök vikáriusa a másik nemzet papjainak sorából kerüljön ki. A rotációt örök érvényű pápai konstitúció biztosítsa. c) A Kassai Püspökség területén Tőketerebes város vidékén egy magyar főesperesség felállítását kérjük. Ebben a térségben mintegy 46 ezer magyar él, köztük megközelítően 30 ezer a katolikus. d) A két nagyváros – Szlovákia fővárosa Pozsony, valamint Kassa – magyar egyházigazgatásának megoldására javasoljuk: Pozsonyban megfelelő számú magyar plébániából álló magyar főesperesség létesüljön. Kassán és környékén pedig a mintegy 15 ezer magyar katolikus számára egy diaszpórás magyar főesperesség alapíttassék. e) A mondott három főesperesség, úgymint a tőketerebesi, a pozsonyi meg a Kassa és Kassa környéki diaszpórás főesperesség tartozzék a Komáromban megalapítandó magyar püspökség joghatósága, illetve az ottani leendő püspöki szék alá. Mélységes meggyőződésünk, hogy a fenti rendezés minden tekintetben méltányos, megoldja a megoldatlan gondokat és megerősíti Szent Megváltónk, Jézus Krisztus szlovákiai egyházát. Tudjuk, hogy Szentséged annak a Jó Pásztornak földi helytartója, aki egyetlen báránykájáért útra kelt, hogy azt nyájába visszavihesse, éppen ezért bízunk benne, hogy Szentséged ezen az első szlovákiai útján az ötszázezret is meghaladó magyar hívének ügyét a Jó Pásztor tanításának szellemében felkarolja. Kelt Pozsonyban, Húsvét vasárnapját követő első vasárnapon, Szentséged látogatásának, azaz április hó 22. napján. 34 599, azaz harmincnégyezer-ötszázkilencvenkilenc magyar katolikus hívő aláírásával, az Úr Megtestesülésének Ezerkilencszázkilencvenedik, Fényes Pápaságod Tizenkettedik Évében. Rajczy László az MKDM főtitkára Dr. Püspöki Nagy Péter az MKDM független főtanácsosa

302

Függelék X: Memorandum a szlovákiai magyar katolikus közösség helyzetéről20 A felvidéki katolikusok problémáiról és ezek megoldási lehetőségeiről A szlovákiai magyar közösség lélekszáma az 1991-es népszámlálási adatok szerint 567 ezer fő, Szlovákia magyar anyanyelvű polgárainak száma ennél magasabb: 608 ezer fő. A fenti közösségből 1991-ben 368 ezer polgár vallotta magát római katolikusnak, akik 5 püspökségben, 250 plébánia területén élnek. Ennek a közösségnek a legnagyobb gondja az, hogy senki sem foglalkozik hivatalos megbízatás alapján a problémáival: pásztor nélküli nyájnak tekinthető, a Szlovákiai püspöki karnak egyetlen olyan tagja sincs, aki a magyar közösségből származna, aki átérezné eme közösség gondjait és a megfelelő jogkörökkel is rendelkezne azok megoldására. Ez a memorandum eme részegyház gondjaira kíván rávilágítani, s megoldási javaslatokat felvázolni - a II. vatikáni zsinat szellemében I. Főpásztor és papok hiánya A 250 plébánián, ahol a szlovákiai magyar katolikusok élnek, az alábbi jelenlegi egyházmegyék közt oszlik meg: – Pozsony-nagyszombati Főegyházmegye: 155 magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia – Rozsnyói Egyházmegye: 49 magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia – Kassai Főegyházmegye: 25 magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia – Nyitrai Egyházmegye: 6 magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia – Kassai Görögkatolikus Exarchátus: 15 magyar jellegű plébánia A népszámlálási adatok szerint a fenti települések magyar többségűnek tekinthetőek, bár a településeken élnek más vallású, illetve más nemzetiségű polgárok is. A zömében katolikus magyarok által lakott plébániák egyharmada pap nélkül van, a másik harmadában nyugdíjas vagy szlovák anyanyelvű lelkipásztor működik. Nagyra becsüljük szlovák anyanyelvű paptestvéreink tevékenysé20 http://www.hunsor.se/dosszie/aszlovmagykatolikuskozosseghelyzeterol.pdf. (Letöltés: 2009. okt. 28.).

303

gét, ám sok esetben hiányos nyelvtudásuk miatt nem tudják kellőképpen szolgálni magyar ajkú híveiket. A Pozsony-nagyszombati Főegyházmegyében a 155 magyar jellegű plébániából 54 üres, 25-ben szlovák anyanyelvű pap működik, 20-ban pedig nyugdíjas. A magyarlakta vidéken működő aktív papok átlagéletkora a Pozsony-nagyszombati Főegyházmegyében 52,7 év, a Rozsnyói Egyházmegyében 48,1 év, a Kassai Főegyházmegyében 37,95 év. Meggyőződésünk, ha a katolikus magyar papság közül is lennének püspökké szenteltpásztorok, hovatartozásuk miatt hatékonyabban tudnák szívükön viselni a rájuk bízottak gondját, s így ez az állapot nem lenne ilyen siralmas. Nézetünk szerint könnyebben és rugalmasabban tudnák megoldani a felhalmozódott problémákat. Ezek a főpásztorok könnyebben el tudnák érni, hogy a határon túl tanuló kispapok is elsősorban itthon vállaljanak lelkipásztori szolgálatot. Nem lehet egyetérteni azokkal a nézetekkel, amelyek ezt a kérdést megpróbálnák a nyelvhasználat ügyére leszűkíteni. Nem arról van szó, hogy egy főpap képes-e jó vagy kevésbé jó magyarsággal elolvasni egy liturgikus szöveget, hanem arról, átérzi-e a szlovákiai magyar katolikusok gondjait és rendelkezik-e a megoldásukhoz szükséges jogkörökkel. II. Fiatal papok elvándorlása A magyar püspök hiánya Szlovákiában azt is okozza, hogy csaknem 50 kispap tanul Szlovákiából Magyarországon, s többségük nem tér - vagy nem térhet haza. Ez a jelenség az egyik oka, hogy bár a szlovákiai magyar katolikus közösségben megfelelő a hivatások száma, mégis jelentős paphiány alakult ki. A másik ok - amely összefügg a fentivel – hogy Szlovákiában nem létezik magyar nyelvű papképzés. A pozsonyi Comenius Egyetem Hittudományi Karán jelenleg 18 magyar anyanyelvű kispap tanul szlovák nyelven. A kassai szemináriumban 7 magyarul tudó kispap, a nyitrai szemináriumban 2 magyar kispap van. Az okok vizsgálatánál sajnos nem hunyhatunk szemet a szlovákiai papnevelő intézményekben és a szlovák papok egy része között fellelhető magyarellenesség felett sem. A magyar papok hiányát Szlovákiában nagyban enyhítené, ha a Magyarországon működő szlovákiai származású magyar papok egy

304

része visszatérne szülőföldjére. Az ő lelkiismeretükre, s a magyarországi püspökök felelősségére is apellálunk ezzel a felvetéssel. A szlovák püspökök felelőssége sem kerülhető meg a kérdés kapcsán: igazi atyaként kellene keblükre ölelniük magyar papjaikat is, vonzóvá kellene tenniük a működést számukra. Ismét megkerülhetetlen a magyar püspök hiánya, mert bár igaz, hogy a Pozsonynagyszombati Főegyházmegyében működik két magyarul is tudó segédpüspök, Mons. Dominik Tóth és Mons. Vladimír Filo, akik hűséggel és odaadással járnak bérmálni, de ez ma már kevés, nincs jogkörük a problémák megoldására. Sajnos, a többi egyházmegyében a helyzet még rosszabb, a püspökök nem tudnak magyarul, jobb esetben lelkipásztori látogatásuk során törve felolvassák a szentbeszédet. Ez a helyzet nem felel meg a 3. évezred követelményeinek. A 64 ezer fős szlovákiai magyar reformátuságnak van püspöke, a jóval kisebb létszámú görög katolikus közösség gondjaival két püspök is hivatott foglalkozni. Érthetetlen a szlovákiai magyar katolikusság mostoha helyzete, nézetünk szerint tarthatatlan állapot, hogy a Szlovák Püspöki Karban egyetlen főpásztor se képviselje a 368 ezres szlovákiai magyar katolikus közösséget, aki őket – nyájként a nyájban – igaz atyaként összefogná. III. Intézmények, szervezeti problémák A szlovákiai magyar katolikus intézmények száma, színvonala és helyzete messze elmarad a kor kívánalmaitól. Népünk körében nincs hivatásgondozás, minden bizonnyal papjelöltjeink közül is többen ezért mennek el Magyarországra. Nincs papi továbbképzés, nincs céltudatos felnőtt lelkipásztorkodás és ifjúsággondozás. 1990 februárjában megalakult a szlovákiai magyar papok társulata, a Glória. A társulat vezetősége működéséhez egyházi jóváhagyást kért a nagyszombati megyéspüspöktől, a megyéspüspök azonban nem foglalt pozitívan állást és a csoportosulás csak kiadóként működhet. Szlovákiában magyar nyelven egy országos terjesztésű hetilap, a Remény jelenik meg, 17 ezres példányszámban. A Szlovák Püspöki Kar egyéb kiadványokat is küld a magyar plébániákra, de csak szlovák nyelven. Magyarul csupán a püspökkari körlevelek jelennek meg. A médiákban a katolikus magyarság alig van képviselve, a Szlovák Rádió Magyar Adása havonta két alkalommal sugároz fél-

305

órás katolikus magazinműsort „Világosság” címmel. A műsor léte a mindenkori kormány jóindulatától függ. Az iskolai hitoktatás államilag engedélyezett, sőt, bizonyos korosztályok számára kötelezően választható tantárgy (az alternatíva az etikai nevelés). Az új lehetőségekre és kihívásokra válaszolva a magyar anyanyelvű iskolák hitoktatói a Pozsony-nagyszombati Főegyházmegyében hároméves magyar nyelvű tanfolyamon vettek részt. A képesítésüket az Egyház ugyan elismerte, de az állam nem. Így hitoktatóink az iskolákban csak, mint szakképzetlen munkaerők taníthatnak. A pannonhalmi Bencés Hittudományi Főiskola által szervezett, Komáromba kihelyezett hitoktatóképzőt, illetve az általa nyújtott képesítést pedig még a Pozsony-nagyszombati Főegyházmegye elöljárósága sem ismerte el, hallgatói nem kapnak kánoni missziót. Aki Szlovákiában ma szakképzett hitoktató kíván lenni, az csak szlovákul tanulhat. Elenyészően kevés a katolikus magyar iskolák száma (8 alapiskola, 2 középiskola) ami hátráltatja a magyar anyanyelvű katolikus értelmiség képzését is. A pozsonyi teológiai karon oktatják ugyan két éven keresztül a magyar nyelvet is, de a kispapok vizsgát nem tesznek, ezért magyar nyelvismeretük olyan siralmas, hogy magyarul a legtöbben még olvasni sem tudnak. Ilyen esetben, ha szlovák pap kerül magyar plébániára, a magyar szentmisék ugyan nem szűnnek meg, de a hívek nem kapják azt a lelki élményt, amit a szentmisének nyújtania kellene. Érthető tehát, hogy a szlovák nyelvű, illetve a helytelen magyarsággal mondott szertartások nem vonzzák a híveket, s fennáll annak a veszélye, hogy aki nem imádkozhat rendszeresen anyanyelvén, az lassan teljesen elfelejt imádkozni. A magyar hívek fent említett gondjai különösen a vegyes lakosságú nagyobb városokban domborodnak ki. A magyar ajkú hívek lelki gondozását itt rendkívül megnehezíti az, hogy nincs saját plébániájuk. Ezért azokban a nagyvárosokban, ahol számottevő magyar közösség él, szükség lenne ún. „személyi plébániák” létrehozatalára. (Pozsony, Kassa, Nyitra). IV. Konklúziók A problémák megoldásaként a következőket kérjük figyelembe venni és orvosolni:

306

a) A Szlovák Püspöki Karnak legyen magyar anyanyelvű tagja, aki bírja a szlovákiai magyar katolikus hívek és papok bizalmát, s aki olyan jogkörökkel rendelkezik, hogy képes lesz a szlovákiai magyar katolikus közösség gondjait megoldani és a Szlovák Püspöki kar irányításával koordinálni tudja a szlovákiai magyar lelkipásztorokat. b) A Kassai Főegyházmegyében és a Rozsnyói Egyházmegyében élő katolikus magyar hívek lelki gondozásának legyen magyar püspöki helynök felelőse. c) A Szentszék az új egyházmegyék létrehozatalakor ne aprózza fel a Szlovákiában egy tömbben élő katolikus magyarságot. d) A Szlovák Püspöki Kar a hatékonyabb lelkipásztorkodás érdekében az egyes szakbizottságok mellett hozzon létre magyar szekciókat is. e) A teológiai képzés során a magyar anyanyelvű kispapok megfelelő szervezeti formák segítségével anyanyelvükön is kaphassanak képzést. Kérjük lehetővé tenni a Magyarországon tanuló kispapok, illetve az ott működő papok visszatértét szülőföldjükre. f) Meg kell oldani a szlovákiai magyar katolikus hitoktatók képzését és a hitoktatók státusának elismerését az Egyház és az állam által. V. A remény jegyében Ez a memorandum az Evangélium igazába vetett hitünkből fakad: kérjetek és adatik nektek, zörgessetek és megnyittatik nektek. Szlovák testvéreinkkel szerető megértésben akarunk élni közös országunkban, Szlovákiában, s meggyőződésünk, hogy gondjaink orvoslása, kéréseink teljesítése csakis az evangéliumi szeretet kiteljesedéseként lesz értékelhető. A szlovákiai magyar hívők elutasítják azt a gyanúsítást, amelyet egy-két szlovák főpásztor hangoztatott, miszerint kérésünk esetében politikai kérdésről van szó. Kérjük a Szlovákiai Püspöki Kar tagjait, ne a politika optikáján keresztül vizsgálják ezt a kérdést. Ez a memorandum valós problémákra mutat rá, amelyek reális megoldásokat igényelnek: ez pedig nem politikai kérdés, hanem a hívek és az Egyház legszentebb érdeke. Memorandumunk kapcsolódik ahhoz a dokumentumhoz, amelyet 33 magyar pap aláírásával kapott meg Ján Sokol pozsony-

307

nagyszombati érsek 1993-ban, illetve ahhoz az írásban is megfogalmazott kéréshez, amely 53 ezer szlovákiai magyar hívő aláírásával kérte magyar nemzetiségű püspök kinevezését, s amelyet 1995-ben személyesen juttattunk el a Szentatyához, vatikáni zarándokutunk alkalmával, s amelynek másolatát akkor megkapta Luigi Dossena pozsonyi nuncius úr is. Az idén, 2001-ben tizenkettedik alkalommal jön össze Komáromban több ezer szlovákiai katolikus hívő, hogy Jópásztor vasárnapja alkalmával szlovákiai magyar papi hivatásokért és magyar püspökökért imádkozzon. Hisszük, hogy kéréseink meghallgatásra találnak. Pozsony-Bratislava, 2001. május Jópásztor Társulat Szlovákiai magyar papok és hívők

308

Függelék XI: A magyar nemzetiségű hívek és lelkipásztorok levele a Szlovák Püspöki Konferenciához21 Amint az már a széles nyilvánosság előtt ismert, 2008. február 14én a szlovákiai Katolikus Egyház legfelsőbb képviselői kihirdették a római katolikus egyházmegyék átszervezését, ill. két új egyházmegye megalakítását. Ebben az összefüggésben a Szlovák Püspöki Konferencia (SZPK) még ugyanazon a napon nyilatkozatot adott ki a papok és a hívek részére, amelyben egyebek mellett hálára buzdít bennünket az új szlovákiai egyházmegyei elrendezés kapcsán. Mi, a nemzetiségileg vegyes területeken levő plébániák lelkipásztorai valamint az itt élő magyar nemzetiségű hívek ezúton szeretnénk kifejezni mély csalódottságunkat az egyházmegyék átszervezésének kihirdetése után, mégpedig a következő okokból: a) Az egyházmegyei átszervezésre vonatkozó terv kidolgozásánál a SZPK nem volt tekintettel arra, hogy ilyen megoldással megbomlik az egy tömbben élő magyar nemzetiségű hívek természetes egysége az egykori Pozsony–Nagyszombati Főegyházmegye területén. Aggódunk amiatt, hogy az egyházmegyei átszervezés felgyorsíthatja a magyar nemzeti kisebbség észrevétlen asszimilációját. Nyilván célzatosan választották ilyen módon az „észak-déli” , nem pedig „nyugat-keleti” felosztást. Ennek következtében a magyar nemzetiségű hívek természetes egységét 4 egyházmegyébe osztották fel. Ezt a számunkra nagyon kedvezőtlen felosztást – amely a kényszerházasságot juttatja eszünkbe, ami nem szokott boldog lenni – tudomásul vettük, ám azzal nem vagyunk elégedettek. b) Reménykedve vártuk, hogy a tervezett egyházmegyei átszervezés mellett a SZPK tervezetében kérni fogja a Szentszéket, hogy
21 http://ersekujvarofm.5mp.eu/web.php?a=ersekujvarofm&o=drrizdSaw5 (Letöltés: 2009. okt. 28). A nyílt levelet különböző polgári társulások támogatták (Csemadok, SZMPSZ, SZMSZSZ, Szövetség a Közös Célokért Társulás, Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, Szüllő Géza Polgári Társulás, Never Again Polgári Társulás, Széchenyi István Polgári Társulás, Kuckó Polgári Társulás, Gábriel Polgári Társulás, A Szlovákiai Magyar Keresztény Értelmiségiek Szövetsége – Pax Romana, Kondé Miklós Polgári Társulás, Jedlik Ányos Társaság, IGNIS Polgári Társulás, Szent György Lovagok Testvéri Rendje, Ipolymenti Községek Társulása, Palkovich Viktor Társulat, Kempelen Farkas Társaság, Alap a kultúra és művelődés fejlesztésére, Bíró Lucián Alap, Cornides István Társaság, Pázmáneum Polgári Társulás, Mécs László Társulás, Jópásztor Alapítvány), ellenben a hívek körében egy hónap alatt összegyűjtött kb. ezer aláírás nem igazán nevezhető sikernek. Talán sokkal helyesebb kudarcról beszélni, ami egyben a hívek teljes érdektelenségét is tükrözi a kérdés iránt.

309

a magyar nemzeti kisebbség soraiból nevezzen ki püspököt vagy olyan püspököt, aki megfelelő joghatósággal megbízva láthatná el a hívek szolgálatát a nemzetiségileg vegyes területeken a Tábori Püspökség mintájára vagy más megfelelő módon. Szép gesztust gyakorolhattak volna ezzel a szlovák püspök atyák a magyar katolikus kisebbség és papjai irányában, s ez egyben a valódi testvéri szeretet és a Szlovákiában élő katolikus keresztények egységének megnyilvánulása lett volna. Hiszen csaknem 400 000 magyar nemzetiségű személy vallja magát Szlovákiában katolikusnak. Ez a reménykedés még inkább megerősödött bennünk szlovákiai görög katolikus testvéreink helyzetének nagyon előnyös rendezése után. Bizonyosak voltunk abban, hogy valami hasonló történik majd velünk is. Arra vártunk, hogy a SZPK számunkra is kedvező megoldást készített. Azonban fájdalommal a szívünkben állapítottuk meg, hogy az egyházmegyék átszervezése után még inkább romolhat a magyar katolikus kisebbség helyzete, ha a közeljövőben a SZPK nem gondolkodik lelkipásztori ellátásuk kedvező megoldásán. Eddig a magyar nemzetiségű hívek lelkipásztori ellátása viszonylag kielégítően volt megoldva az egykori Pozsony-nagyszombati Főegyházmegyében, legalább a magyarul beszélő püspök szintjén, amely megnyilvánult abban is, hogy a magyar nemzetiségű hívek lelki élete egyre inkább fellendült. Sem az egyházmegyei átszervezés kihirdetésében, sem pedig a SZPK nyilatkozatában nem esett szó a magyar katolikus kisebbségről, sem olyan ígéretről, miszerint a közeljövőben kedvező megoldást keresnek lelkipásztori ellátásukra, mivel új helyzet állt elő. Úgy tűnt számunkra, mintha Szlovákia nem is lenne többnemzetiségű ország. Emiatt is csalódottak vagyunk. c) Sajnos, az egyházmegyei átszervezés tervezetének kidolgozása előtt, nem konzultáltak a lelkipásztorkodó papokkal – mint a püspökök legközelebbi munkatársaival –, akik a legjobban ismerik az egyházmegyék egyes plébániáinak helyzetét. Így történhetett meg, hogy rólunk nélkülünk döntöttek. Pedig történelmi eseményről van szó, amely a Katolikus Egyház jövőjét érinti Szlovákiában. Tudatában vagyunk annak, hogy az Egyház nem magyar vagy szlovák…, hanem római katolikus vagy görög katolikus. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az Egyházat különböző nemzetek tagjai alkotják. Hiszen a Római Katolikus Egyházat Szlovákiában a szlo-

310

vák nemzet és a nemzeti kisebbségek tagjai alkotják, akik a római katolikus valláshoz tartozónak vallják magukat. Természetes, hogy a szlovákoknak szlovák püspökeik vannak. De kérdezzük mi, talán valamiféle vétség lenne, ha a SZPK tagjai közt lenne magyar nemzetiségű is, aki képviselné a 400 000 magyar nemzetiségű katolikust, akik szintén a Római Katolikus Egyházhoz tartoznak Szlovákiában? Nézzük meg, hogy van ez a világban és a környező államokban. Pl. Ukrajnában a kisebbségben élő kárpátaljai szlovák katolikusoknak is van szlovák püspökük, Őexcellenciája Mons. Milan Šášik személyében. Kanadában, Toronto székhellyel létezik egy eparchia 10 400 görög katolikus hívő számára. Ezt 7 plébánia alkotja, amelyeknek szintén van szlovák püspöke, Őexcellenciája Mons. John Pažak személyében. Az USA-ban élő szlovák katolikusoknak is van szlovák püspökük, Őexcellenciája Mons. Jozef Viktor Adamec személyében. A Romániában, Szerbiában és Ukrajnában élő magyar katolikus kisebbségnek szintén van magyar nemzetiségű püspöke. Kivételt képez Szlovákia, ahol 400 000 magyar nemzetiségű hívőnek nincs magyar püspöke, de még olyan püspöke sem, akinek a SZPK-tól megbízatása lenne a magyar kisebbség ilyen népes csoportjának lelkipásztori ellátására. Paradoxon, hogy a roma katolikus kisebbségnek Szlovákiában, bár kisebb létszámú, szintén van megbízott püspöke, Őexcellenciája Mons. Bernard Bober személyében. Ami a püspöki székhelytől való távolságot illeti, nekünk az a véleményünk, hogy a püspök akkor van hozzánk a legközelebb, ha ismeri a nyelvünket, meghallgatja a szavunkat, érti a helyzetünket, és együtt érez velünk. Hasonlóan, mint szlovák testvéreink – hitünkön kívül – mi is meg akarjuk őrizni nemzeti identitásunkat. A fizikai távolság már egyébként sem játszik olyan nagy szerepet a mai motorizált világban, sem az EU-ban, s még kevésbé az egyházmegyei határok keretében. Tudatában vagyunk annak is, hogy a püspök kinevezése a Szentszék kizárólagos joga. Ám az is nyilvánvaló, hogy szükség esetén egy püspök kinevezését általában a megyéspüspöknek vagy a SZPK-nak kell kérnie a Szentszéktől. Az, hogy a Szentszék eddig még nem nevezett ki püspököt a magyar nemzeti kisebbség sorai közül, az ő lelkipásztori ellátásukra való jogkörökkel, nyilván annak tulajdonítható, hogy ilyen kéréssel a SZPK eddig még nem fordult

311

a Szentszék felé, annak ellenére, hogy ezt éveken keresztül kértük Önöktől a Komáromi Imanapokon és más alkalmakkal is. A II. Vatikáni Zsinat Christus Dominus c. dekrétuma a 23. pontban kimondja: „Az egyházmegye határainak megállapítása, amenynyire csak lehet, Isten népe összetételének figyelembevételével történjék, ami nagyon elősegítheti a megfelelőbb lelkipásztorkodást; arról is gondoskodni kell, hogy e nép demográfiai csoportjait a szerves egységét biztosító polgári hivatalokkal és társadalmi szervezetekkel együtt egyben tartsák. Adott esetben tekintettel kell lenni a polgári határokra is, továbbá a személyek, a helyek sajátos – például lélektani, gazdasági, földrajzi, történelmi – adottságaira. …ha különböző nyelvű hívőkről van szó, (róluk) nyelvüket jól beszélő papok, illetve saját plébániák által gondoskodjanak, vagy a nyelvet jól tudó és esetleg püspökké is szentelt püspöki helynök útján, vagy más, célravezetőbb módon.” A CIC 372. kánonjának 2. §-a lehetőséget nyújt személyi részegyház létesítésére, nyelvi és nemzetiségi megkülönböztetés szerint (a CIC 518. kánonjával való analógia alapján), mégpedig minden egyházmegye területén, ahol magyar nemzetiségű katolikusok élnek. Ezért újra tisztelettel kérjük a Főtisztelendő Püspök Atyákat, hogy hallgassák meg a 400 000 magyar nemzetiségű katolikus kérését és tolmácsolják azt a Szentszék felé! Mi is az Egyház javát tartjuk szem előtt Szlovákiában. Ám minden hívő megelégedéséhez tekintettel kell lenni a nemzeti kisebbségek jogos kéréseire is. Azután majd nekünk is lesz okunk az örömre és a hálaadásra. Addig azonban nincs! A szaloniki testvérek, Szent Cirill és Metód a sikeres evangelizáció szép és bölcs példáját hagyták ránk. A szláv nemzetek iránti szeretetből elsajátították a rájuk bízott nép anyanyelvét és az Evangéliumot a nép nyelvén kezdték hirdetni. A siker csodálatra méltó volt: a szláv nemzetek elfogadták a keresztény hitet. Gondoskodtak arról, hogy utódaik olyan lelkipásztorok legyenek, akik a rájuk bízott népből származnak. Napjaink sikeres evangelizációjának érdekében hasznos lenne követni példájukat. Mi is Önökkel együtt kérjük: „Atyáink örökségét, őrizd meg, Urunk!” Meggyőződésünk, hogy e levél tartalmát nem fogják úgy értelmezni, mint valamiféle tiszteletlenséget az egyházi elöljárókkal

312

szemben. Nem ilyen szándékkal íródott, csupán kifejezi a magyar hívek bizalmát a legfőbb egyházi elöljárók iránt. Kérésünk meghallgatásáért továbbra is kérni fogjuk az Urat a különböző egyházközségek közös imatalálkozóin, amelyet a hívek aláírásaival is szeretnénk megerősíteni, a Jó Pásztor szavai által buzdítva: „Kérjetek és kaptok…” Atyai megértésüket őszintén köszönjük! Tisztelettel és katolikus üdvözlettel: Laudetur Jesus Christus! A magyar nemzetiségű hívek és a nemzetiségileg vegyes területen működő lelkipásztoraik. Dunaszerdahely, 2008. február 26.

313

Függelék XII: S. O. S., szlovákiai magyar evangélikusok…22 A legfrissebb népszámlálási adatok alapján Szlovákia lakosságának 6,95%-a, 372 858 fő vallja magát evangélikusnak. A magyar nemzetiségű evangélikusok lélekszámáról – a katolikus vagy református egyháztól eltérően – semmilyen kimutatás nem létezik. A második világháború végéig körülbelül harmincezer magyar ajkú evangélikus élt Szlovákia területén. A lakosságcsere idején a Szlovák Evangélikus Egyház vezetői egyetlen hivatalos lépést sem tettek a kitelepítésre váró magyar tagjaikért, lelkészeikért, tanítóikért. Éppen ellenkezőleg: ezt a „létszámkiesést” a Magyarországról önként érkező „honfoglaló” szlovákokkal kívánták pótolni. Az egyetemes presbitérium erre a célra külön bizottságot hozott létre, amelynek küldöttei Ordass Lajossal, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspökével is találkoztak. A Felvidékről háborús bűnösökként kitelepített magyar hívek munkásságát ma is templomok, egykori iskolák, középületek, az anyakönyvek és az alapos adminisztráció jelzik. A leigázott és kétnyelvűvé tett gyülekezetek lelkészei sokszor – feledve esküjüket – a magyarellenes közhangulatra „rátettek még egy lapáttal”. A magyarul tudó szolgálattevőket a legtermészetesebb módon északi gyülekezetekbe helyezték. Magyar nyelvű gyülekezeti élet hiányában az eredmény – a kommunizmus kártékony hatásai mellett – a magyar nyelvű lelkészutánpótlás leépülése lett. Ahol volt rá lehetőség, ott a hívők református gyülekezetekbe menekültek, hogy továbbra is anyanyelvükön hallgassák az Isten igéjét. Köszönet illeti azokat a református lelkipásztorokat, akik befogadták őket. A rendszerváltás után a helyzet mit sem változott. Az Szlovákiai Evangélikus Egyházban uralkodó viszonyokra is erősen rányomta a bélyegét a kilencvenes évek belpolitikája. Az 1996-ban Prof. Th. Dr. Július Filo és D. dr. Harmati Béla püspökök által kötött kétoldalú egyezmény pontjai csak nagyon kis részben valósultak meg. A Budapesten végzett teológus(ok)nak különbözeti vizsgákat kellett tenniük, ha Szlovákiában kívántak szolgálni. A határon keresztül való
22 Útitárs. Magyar evangéliumi lap 53. évf., 2009/2, április 26 (http://maek.lutheran.hu/hirekesemenyek/s.-o.-s.-szlovakiai-magyar-evangelikusok) (Letöltés: 2009. okt. 28).

314

„átszolgálásra” sem került sor, mert az – nemritkán mondvacsinált – jogi akadályokba ütközött. Megjegyzem, akadt néhány bátor lelkész, aki megengedte, hogy magyarországi szolgatársa szolgálhasson a magyar híveknek. Ezek a kapcsolatok, Istennek hála, ma is működnek. A különböző szlovák–magyar találkozókon az akkori szlovák püspökök azt a látszatot keltették, hogy minden a legnagyobb rendben van. De ha a Magyarországról érkezettek megkérdeztek egy-egy bátrabb hívőt, a 21. században élő ember számára furcsa válaszok érkezetek. Védekezésképpen – figyelmen kívül hagyva a szlovákiai magyarság, illetve a magyarországi szlovákság összehasonlíthatatlan helyzetét – érkezett a szlovák féltől a keresztény szeretet hiányáról tanúskodó válasz: „A magyarországi szlovákokat is elnyomják…” Vajon ez egyházon belüli „elnyomás” az Evangélikus Életben megjelenő szlovák nyelvű mellékletben vagy az Országos Szlovák Lelkészi szolgálatban nyilvánul meg? Vagy talán abban, hogy a Szlovákiából érkező szolgálattevők engedély nélkül, magától értetődő módon szolgálhatnak a Magyarországi Evangélikus Egyház, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház vagy éppen a Szerbiai Evangélikus Egyház területén…? De nézzük inkább a tényeket. 1. Szlovákiában több olyan kétnyelvű gyülekezet van, ahol a hívők igénye ellenére évek óta nincs magyar nyelvű szolgálat. Jelenleg 28 településen van igény magyar istentiszteletre. 2. Számos közösség százévesnél idősebb énekeskönyvekből énekel, sok templomban a régi liturgia szerint folyik az istentisztelet. Nincs biztosítva a kántorképzés sem. 3. A Szlovák Köztársaság oktatási törvényének értelmében nem lehet hivatalosan hittant tanítani magyarországi tankönyvekből. Szlovákiában semmilyen evangélikus egyházi irodalom sem jelenik meg magyarul. Ezenkívül hiányoznak a megfelelően képzett hitoktatók is. 4. A Szlovákiai Evangélikus Egyház semmilyen magyar nyelvű eseményt sem szervez és nem támogat. Arról sem nyújt pontos tájékoztatást, hogy hol folynak magyar istentiszteletek. 5. Az egyház országos hetilapjában, az Evanjelický posolban a magyar történelmi nevek elszlovákosítva jelennek meg. A hiányos

315

történelmi ismeretekkel rendelkező szerzők továbbéltetve a feszültséget szlovákok és magyarok között, sajátos módon írnak a 19. században történt „elmagyarosításról” és a szlovákokkal szemben elkövetett igazságtalanságokról. Érdekes módon még egyszer sem találkoztam a csehszlovákiai magyar evangélikusokkal szemben elkövetett jogtalanságokról szóló cikkel… Külön szót kell ejtenem a botrányos rozsnyói presbiterkizárásról, amely jogtalansága mellett alapvető emberi jogokat sért. (Rozsnyón zsinati határozat ellenére a mai napig sincs magyarul szolgáló lelkész.) Vagy említhetném néhány lelkész és esperes sajnálatos hozzáállását a magyar hívekhez, amelyet személyesen is tapasztalok, vagy akár a legutóbbi, fanyarra sikeredett találkozót a két egyház püspöki kara között, illetve az országos presbitérium által érvényben levő tiltást a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) tagságát illetően. Megjegyzem, a Maek alakuló ülésén találkoztak azok a hívők, akik jelenleg hivatalos érdekképviselet nélkül igyekeznek menteni a menthetőt, akik imanapot, gyermek- és ifjúsági táborokat próbálnak szervezni a nagy távolságok és a hiányzó anyagiak ellenére. Ezt a szolgálatukat pedig tovább kívánják bővíteni: az idén újra országos találkozót kívánnak szervezni. Gyakorló hívőként behatóan ismerik a szlovákiai magyar evangélikusok problémáit, ezért konstruktív javaslatokkal tudnák segíteni a jelenlegi helyzet megoldását. Mindezek ellenére a legnagyobb elismerés jár azoknak a lelkészeknek, akik szlovák nemzetiségű létükre hitüktől vezérelve magyarul tanulnak, és odaadóan szolgálnak. Azoknak a híveknek, gyülekezeti tagoknak, akik minden viszontagság ellenére ragaszkodnak hitük anyanyelven való gyakorlásához, valamint azoknak, akik segítik a szlovák és a magyar nemzet békés együttélését a Szlovákiai Evangélikus Egyházon belül. Nem szeretnék megfeledkezni a kántorok és más egyháztagok szolgálatáról sem. A megoldás keresése a jelenlegi elmérgesedett helyzetre, a kezdeményezés elsősorban a szlovákiai egyházvezetőktől várható el, akik a magyar hívek pásztorai is. Akik megválasztásukkor nyilván Dél-Szlovákiából is kaptak szavazatokat. Már csak azért is, mert a Szlovákiai Evangélikus Egyház gyülekezetei tagjainak gondjairól van szó, akik őseik által épített templomaikban gyakorolják hitüket,

316

gyülekezeti tagként fizetik egyházi illetéküket és adományaikat. Bekapcsolódnak a felújításokba a különböző rendezvények szervezésébe. Mivel teljesítik kötelességüket, minden bizonnyal a jogaik is megilletik őket. Ha pedig ez nem így történik, ha valakiket csak azért érnek retorziók, mert ki merik mondani az igazságot, akkor joggal várható el a Magyarországi Evangélikus Egyház közvetítése, a szlovákiai magyar evangélikusoknak a Szentírás szellemében való lelki és anyagi támogatása, amely nem sérti, nem sértheti a Szlovákiai Evangélikus Egyház „parokiális jogát”. Hangsúlyozom: nem célom a szenzációkeltés vagy a provokáció, hanem a párbeszéd elindítása a Szlovákiai Evangélikus Egyház vezetői és hívei között, szükségképpen a Magyarországi Evangélikus Egyház testvéri segítségét kérve, illetve a megfelelő megoldás megtalálása keresztény egyetértésben, amíg még van kinek. A leírtak szellemében mégis teljesen megalapozott a nemzetközi segélykérő S. O. S. jelzés használata. S. O. S., szlovákiai magyar evangélikusok! Nagy Olivér lelkész (Alsószeli, Szlovákia)

317

Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány gondozásában eddig megjelent kiadványok:
Kötetek 1. Médianacionalizmus és európai integráció (Szerkesztette Ágoston Vilmos) 2. Közeledő régiók a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átlakulása (Szerkesztette Réti Tamás) 3. Az ENSZ kisebbségi kézikönyve (Szerkesztette Böszörményi Jenő) 4. Többnyelvűség és EU-integráció. Az európai modell alkalmazhatóságáról a kisebbségi iskolákban (Szerkesztette Ring Éva) 5. Felzárkózás vagy bezárkózás? Az európai modell alkalmazhatóságáról a kisebbségi iskolákban. (Szerkesztette Ring Éva) 6. Médiapolitika vagy politikai média? (Szerkesztette Ágoston Vilmos) 7. Közeledő régiók a Kárpát-medencében II. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átlakulása (Szerkesztette Réti Tamás) 8. Salat Levente: A liberalizmus és az autonómia viszonyáról – kisebbségi nézopontból 9. Petrás Éva: Nacionalizmus és politikai romantika – Vázlat a magyar nacionalizmus romantikus elemeiről és a politikai romantikáról Magyarországon 10. Autonómia, liberalizmus, szociáldemokrácia (Fejtő Ferenc, Salat Levente, Ludassy Mária, Egry Gábor és Bognár Zoltán írásai) 11. A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média (Szerkesztette Ágoston Vilmos) 12. Ágoston Vilmos: A kisajátított tér – A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben 13. Balla D. Károly: Magyarul beszélő magyarok (Esszék, publicisztikák, írójegyzetek 2000–2006) 14. A Fiume (Rijeka)–Constanţa vasúti kapcsolat fejlesztése, transzbalkáni vasútvonal kialakítása (Terv és ötlet: dr. Balogh Tamás) 15. Állam és kisebbség Ázsiában – európai nézőpontból (konferenciakötet, Szerkesztette: Böszörményi Jenő és Hegedűs Dániel) 16. Jakab Attila: Vergődésben (Magyar kisebbségek „történelmi” egyházai az átalakuló Európában) Műhelytanulmányok 1. Huszka Bea és Ádám János: A gazdasági integráció esélyei Szerbia és Szlovákia határ menti régióiban (Szerkesztette Réti Tamás) 2. Mézes Zsolt László: A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei a határon túli magyarok vonatkozásában 3. Zolnay János: A „roma ügy” és finanszírozása 4. Jakab Attila: Az erdélyi magyar történelmi egyházak társadalmi szerepe 5. Átalakuló régiók (A Partium, a Bánság és Közép-Erdély gazdasága) (Králik Lóránd és Tibori Szabó Zoltán tanulmányai, szerkesztette Réti Tamás) 6. Ágoston Vilmos: Médianacionalizmus és európai integráció. Magyarország és Románia 7. Mézes Zsolt László: Állam és egyház viszonyának változásai Franciaországban; Jakab Attila: A laicitás 8. Zolnay János: A romapolitika sarokpontjai és finanszírozása 9. Átalakuló régiók. Székelyföld és Erdély gazdasága: az innováció és a versenyképesség egyes kérdései (Sánduly Edit és Szabó Árpád, valamint Juhász Jácint és Györfy Lehel tanulmányai, szerkesztette Réti Tamás) 10. Átalakuló régiók. Dél-Szlovákia és a magyarok által lakott régiók gazdasági helyzete (Ádám János, Morvay Károly, Reiter Flóra, Semsey Ilona és Tóth Attila tanulmányai, szerkesztette Réti Tamás) 11. Jakab Attila: A protestáns Erdély. Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe 12. Mézes Zsolt László: A magyar kormányzat kisebbségpolitikájában alkalmazott jogi eszközök nem szándékolt következményei 13. Jakab Attila: A pluralitás vonzáskörében – Csíkszereda történelmi, társadalmi és vallási mikroszociográfiája 14. Jakab Attila: Többszörösen kisebbségben – A magyarországi román kisebbség vallási arculata és az ortodox egyház társadalmi szerepe 15. Jakab Attila: Székelyföld – Mítosz és valóság 16. Zolnay János: Oktatáspolitika és etnikai szegregáció Miskolc és Nyíregyháza általános iskoláiban 17. Huszka Beáta: A szerb–magyar gazdasági kapcsolatok fejlődésének lehetőségei Magyarország EU-csatlakozása után 18. Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai 19. Hegedűs Dániel: A határokon átívelő együttműködés nemzetközi jogi háttere I. – Multilaterális keretek és a Magyar Köztársaságot érintő kelet-közép-európai bilaterális együttműködési formák áttekintő elemzése 20. Böszörményi Jenő: Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban 21. Mézes Zsolt László: A külföldiek munkavállalása Magyarországon 22. Majoros András: Verseny és együttműködés – Magyarország és Románia külgazdasági kapcsolatainak nemzetgazdasági és regionális dimenziói 23. Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben – Jelenünk a történeti visszatekintés tükrében 24. Huszka Beáta, Bakó Tamás: Észak-Vajdaság magyar többségű községeinek gazdasága 25. Ilic Angéla: Egyházi és vallási közösségek szerepe a vajdasági magyarok identitásának megőrzésében ´ 26. Majoros András: Piac határok nélkül

318

Jakab Attila: A szlovákiai magyarság vallási arculata – Eredmények, folyamatok és perspektívák Petrás Éva: A szlovák nemzettudat történetisége Gyurgyik László: A szlovákiai magyar lakosság kormegoszlása – A 2001-es és a korábbi népszámlálások adatai alapján Hegedűs Dániel: Komplementer vagy redundáns struktúrák a területi együttműködés európai szabályozásában? – Az Európa Tanács készülő Euroregionális Együttműködési Csoportosulásának előzetes elemzése a magyar nemzetpolitika, illetve a létező EGTC-struktúrával történő összehasonlítás komparatív nézőpontjából 31. Zolnay János: Kirekesztés, szegregáció, vákuumhelyzet a drávaszögi kistérség iskolakörzeteiben 32. Tóth Gábor: „Az eltávolítás haladéktalanul végrehajtandó” – Deportálások Kárpátalján a második világháború idején 33. Lagzi Gábor: Kisebbségi kérdés, nemzeti kisebbségek Észtországban, Lettországban és Litvániában a rendszerváltást követő időszakban 34. Majoros András: Délkelet-európai tőkebefektetések Magyarországról (Lektorálta: Réti Tamás) 35. Ágoston Vilmos: Magyar és román szélsőséges honlapok 36. Hegedűs Dániel: Hatékony nemzetpolitika? – Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) szakértői bizottságai munkájának elemzése az 1998 és 2002 közötti kormányzati ciklusban közpolitikai eszközökkel 37. Petrás Éva: 1848 megítélése a szlovák és a magyar történetírásban 38. Neumann Eszter–Zolnay János: Esélyegyenlőség, szegregáció és oktatáspolitikai stratégiák Kaposváron, Pécsen és Mohácson 39. Lagzi Gábor: „Lengyelek, de másak” 40. Majoros András: A többszintű területi együttműködés lehetőségei és akadályai – A Duna–Körös–Maros–Tisza eurorégió esete 41. Hegedűs Dániel: Az egységesség útvesztője – EGTC nemzeti végrehajtási normák komparatív elemzése és a kárpát-medencei jogszabályok kompatibilitásának kérdése 42. Beáta Huszka: The Discursive Construction of the Slovenian and Croatian Independence Movement 43. Beáta Huszka: Discursive construction of the Montenegrin independence movement Jelentések 1. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2002: A változások, az ígéretek és a várakozások éve (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 2. A Roma’s Life in Hungary – Report 2002: A Year of Changes, Promises and Expectations (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 3. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2003: Látványpolitika és megtorpanás (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 4. A Roma’s Life in Hungary – Report 2003: Illusory Politics and Standing Still (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 5. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2004: Helybenjárás (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 6. A Roma’s Life in Hungary – Report 2004: Stagnation (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 7. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2002–2006: Átszervezések kora (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 8. A Roma’s Life in Hungary – Report 2002–2006: The Age of Reorganization (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 9. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2002–2006: Átszervezések kora (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 10. A romapolitika kifulladása – Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2006 (Szerkesztette: Törzsök Erika, Paskó Ildi és Zolnay János) 11. A gyűlölet célkeresztjében – Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2006 (Szerkesztette: Törzsök Erika, Paskó Ildi és Zolnay János) Háttéranyagok 1. A Patrubány-jelenség. Részletek az MVSZ és a VET sajtószolgálatának e-mailen küldött tájékoztatásaiból (Szerkesztette Ágoston Vilmos) 2. Beutazás, tartózkodás, tanulmányok folytatása, munkavállalás, letelepedés és állampolgárság megszerzése Magyarországon – Tájékoztató a tennivalókról, különös tekintettel a határon túli magyarokra (Szerkesztette Mézes Zsolt László) 3. Jakab Attila: „Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben – A Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola (Papnevelő Intézet – SIS) betagolódása a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetembe

27. 28. 29. 30.

A kiadványok letölthetők az EÖKiK honlapján (http://www.eokik.hu), vagy személyesen átvehetők a kiadóban.

319

Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítványt (EÖKK) a Magyar Köztársaság Kormánya 1125/2002. (VII. 17.) kormányhatározatával hozta létre. Az EÖKK független, nem profitorientált kutató intézmény. A Közalapítvány célja a Magyar Köztársaság kisebbségpolitikájának tudományos megalapozása; a kisebbségpolitika stratégiai céljainak megvalósítása érdekében projektek és javaslatok kidolgozása; az Európai Unió tagállamai joggyakorlatának, kisebbségpolitikájának figyelemmel kísérése és tanulmányozása; a nemzeti és etnikai, nyelvi, valamint vallási kisebbségek helyzetének elemzô és összehasonlító vizsgálata. E célok megvalósítása érdekében az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány az alábbi fôbb kutatási irányokat határozta meg: – kisebbségek – gazdasági átalakulás – regionális együttmûködés; – kisebbségi jogok védelme a nemzetközi jogban; – a romák helyzete Magyarországon; – összehasonlító nacionalizmus-kutatás és etnopolitika; – regionális innováció és többnyelvûség; – az egyházak szerepe a kisebbségi közösségek életében; – az egymás felé forduló régiók gazdasági és intézményi együttmûködésének kutatása; Az egyes témákhoz kapcsolódóan közvélemény-kutatások végzésére is sor kerül. The Government of the Republic of Hungary established the Public Foundation for European Comparative Minority Research (EÖKK) by its decree No. 1125/2002. (VII. 17.). The Foundation is an independent, non-profit research institution whose purpose is to work out the scientific basis of the Hungarian Government's minority policy; to elaborate projects and recommendations for the realization of the strategic goals of minority policy; to study the minority policy of the European Union and its Member States; the comparative analysis of the situation of national, ethnic, linguistic and religious minorities. In order to fulfill its goals the following major research areas were identified by the Public Foundation for European Comparative Minority Research: – minorities – economic transition – regional co-operation; – the protection of minority rights in international law; – the situation of the Roma in Hungary; – comparative research of nationalism and ethno-politics; – regional innovation and multilingualism; – the role of the churches in the life of minority communities; – economic and institutional cooperation of approaching regions. In connection with the above-mentioned research areas public opinion surveys will also be conducted.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful