Boris Vian: Piros fűNNCL1634-575v1.

Madárfejűek Társasága

BORIS VIAN
Piros fű

Polgár Kiadó
Budapest, 1997

BORIS VIAN
L'herbe rouge

Kötetünk a következő kiadás alapján készült:

© Jean Jacques Pauvert éditeur, 1962.

Borítóterv: Jeszenszky Gyula

Szerkesztő: Lator László
© Fordította: Bognár Róbert
© Polgár Kiadó

I. FEJEZET

A szél, a szendergő, langyos szél az ablakhoz nyomott egy lombnyalábot. Wolf

megigézve nézte, ahogy a hátra-hátrahúzódó ág újra meg újra felfedi a darabka
napvilágot. Egyszer csak, minden ok nélkül, megrázta magát, az íróasztal
peremének feszítette a tenyerét, és felállt. Kifele menet megnyikordította a
nyikorgós parkettafát, és engesztelésül halkan csukta be az ajtót. Lement,
máris odakint volt, és lába az ikercsalánnal szegélyezett klinkertéglás
sétányt tapodta, mely a vidék piros füvén át a Négyzethez vezetett.
A gép, úgy százlépésnyire, kaszabolta az eget szürke acélszerkezetével,
embertelen háromszögekkel zárta körül. Zafír Lazuli, a szerelő kezeslábasa úgy
röpködött a motor körül, akár egy dohányszín, nagy cserebogár. Zafír benne
volt a kezeslábasban. Wolf messziről szólította, és a cserebogár kihúzta
magát; dobrokolt.
A géptől tíz méterre csatlakozott Wolfhoz, és vele tette meg az utolsó
lépéseket.
– Ellenőrizni jött? – kérdezte.
– Azt hiszem, ideje – mondta Wolf.
Nézte a gépet. A fülke fel volt emelve, és a négy zömök láb között mély siló
tátongott. A szép rendben sorakozó romboló elemek automatikusan cserélődni
fognak: mihelyt elhasználódik az egyik, helyébe lép a következő.
– Remélem, nem lesz gubanc – mondta Wolf. – Előfordulhat, hogy nem bírja ki.
Nagyon ki van centizve.
– Ha bármi gubanc lesz evvel a masinával, én megtanulok parigótul, és máshogy
se fogok beszélni egész életemben – dörmögte Zafír.
– Akkor én is megtanulok – mondta Wolf. – Utóvégre csak kell valaki, akivel
beszélni tudsz, hát nem?
– Nyugi! – mondta izgatottan Lazuli. – Nem kell elsietni a parigóttanulást.
Szólunk a feleségének meg az én Ápridinkámnak. Ezt látniuk kell.
– Ezt látniuk kell – visszhangozta csekély meggyőződéssel Wolf.
– Felpattanok a robogóra, három perc, és itt vagyok – mondta Zafír.
Felbőgött a kis motor, és hamarosan a klinkertéglás ösvényen zötyögött. Wolf
egyedül maradt a Négyzet közepén. A rózsaszín terméskőfal néhány száz
méternyire magasodott, pontosan, élesen.
Wolf ott állt a piros fűben a gép előtt, várt. A bámészkodók már napok óta nem
mutatkoztak; a hivatalos megnyitóra tartalékolták erejüket, addig pedig inkább
Eldoramiba jártak, megcsodálni a bolond bokszolókat meg a
mérgezettpatkány-táncoltatókat.
A meglehetősen alacsony ég hangtalanul csillámlott. Székre állva akár meg is
lehetett érinteni, de elég ha meglebben, pöffen egyet a szél, és máris
összerándul, fölszáll a végtelenbe.
Wolf odalépett a műszerfalhoz, és edzettacél-kezével kipróbálta a
szilárdságát. Szokása szerint félrebillentette a fejét, és kemény arcéle
belevésődött a vezérműszekrény kevésbé ellenálló lemezébe. A szél testére
simította fehér vászoningét és kék nadrágját.
Egy kicsit megilletődve várta, hogy Zafír visszatérjen. Hát így kezdődött,
ilyen egyszerűen. Ugyanolyan nap volt, mint a többi, és csak egy nagyon
gyakorlott megfigyelő vette volna észre a fonalas pászmázatot, amely – akár
egy aranyszín repedésháló – megjelölte az égboltot a gép fölött. De Wolf szeme
a piros fűbe révedt. Hallotta, hogy a Négyzet nyugati fala mögött futó
országúton elsurrog egy-egy autó. Messzire elhallatszottak a hangok: pihenőnap
volt, az emberek csöndben unatkoztak.
S akkor felköhécselt a robogó a téglaúton; elmúlt néhány másodperc, és a
moccanatlanul álló Wolf ott érezte maga mellett a felesége szőke illatát.
Felemelte a kezét, és ujjával benyomta a gombot. A motor suhogva forogni
kezdett. A gép megremegett. A szürke ketrec visszacsusszant a siló fölé.
Mozdulatlanul álltak. Zafír fogta Ápridinka kezét, s a lány sárga
haj-sisakrostély mögé rejtette a szemét.

II. FEJEZET

Nézték a gépet mind a négyen, és éles csattanás jelezte, hogy a vezérelem

horgai működésbe hozták a helyébe lépő második fokozatot a fülke alatt. A
merev himbakar zökkenés nélkül, finoman lendült tovább. A motor fölvette a
megfelelő sebességet, a kipufogás hosszú barázdát húzott a porba.
– Megy – mondta Wolf.
Lil hozzásimult, és a férfi a munkanadrágja vásznán át érezte a csípője
gumipertlivonalát.
– Most, ugye pihensz egypár napot? – kérdezte Lil.
– Ezután is muszáj lesz kijárnom – mondta Wolf.
– De hiszen végeztél a munkával, amivel megbíztak! – mondta Lil. – Kész, nem?
– Nem – mondta Wolf.
– Wolf... – suttogta Lil. – Akkor hát... soha...
– Majd utána... – mondta Wolf. – Előbb még... – Elhallgatott, aztán mégiscsak
kimondta: – Amint bejáródik, kipróbálom.
– Mit akarsz elfelejteni? – mondta elkomorulva Lil.
– Ha valaki semmire sem emlékszik, az könnyen beszél – felelte Wolf.
Lil nem hagyta annyiban.
– Pihenned kell... Szeretnék két napot kapni a férjemtől – mondta félhangon
buja felhanggal.
– Jó, holnap veled maradok – mondta Wolf. – De holnaputánra kellőképpen
bejáródik, és hitelesítenem kell.
Zafír és Ápridinka egymást átölelve, mozdulatlanul állt mellettük. Zafír
először merte a barátnője ajkához érinteni az ajkát, és őrizgette a málnaízt.
Lehunyta a szemét, és a gép dorombolása távolra repítette. Aztán Ápridinka
szájára nézett meg arra a mandulavágású párducőzszemére, és hirtelen úgy
érezte, hogy valaki áll mellette. Nem Wolf és Lil... Egy idegen. Egy férfi
bámulta őket. Nagyot dobbant a szíve, de ő meg se rezzent. Várt egy darabig,
aztán elszánta magát, és végigsimított a szemhéján. Lil és Wolf beszélgettek.
Hallotta a szavaik dallamát... Erősen benyomta a szemét, és csak akkor
nyitotta ki, amikor sziporkázó foltokat látott. Senki. Ápridinka semmit se
vett észre. Majdhogynem közönyösen simult hozzá... igaz, ő maga is alig-alig
gondolt rá, hogy mit csinálnak.
Wolf kinyújtotta a karját, és vállon ragadta Ápridinkát.
– Mindenesetre te meg a pasid, gyertek hozzánk vacsorázni ma este!
– Jó! – mondta Ápridinka. – De most az egyszer hadd maradjon velünk Dupont
szenátor! Mindig a konyhában van szegény öreg.
– Halálra fogja zabálni magát – mondta Wolf.
– Nagyszerű – erőltetett vidámságot magára Lazuli. – Ha jól értettem, nagy
zaba lesz.
– Számíthattok rám – mondta Lil.
Szívből kedvelte Lazulit. Olyan fiatalos!
– Holnap te fogsz vigyázni a masinára – mondta Wolf Lazulinak. – Pihenőnapot
tartok.
– Nem pihenőnapot – súgta Lil és hozzádörgölőzött. – Szabadnapot. Velem.
– Eljöhetek Lazulival? – kérdezte Ápridinka.
Zafír gyengéden megszorította a kezét, tudtára adván, hogy ez igazán kedves
tőle.
– Én nem bánom – mondta Wolf –, csak nehogy szabotázs legyen a dologból!
Újabb kemény csattanás, és a második csonk csúszótalpgyöke berántotta a hármas
tartalékot.
– Megy ez magától – mondta Lil. – Na menjünk!
Sarkon fordultak. Fáradtak voltak, mint ha erős feszültség után. Az alkonyi
légben tisztán látták Dupont szenátor szürke és szőrös alakját, amint a
szobalány elengedi, és ő torkaszakadtából nyávogva rohan feléjük.
– Ki tanította meg nyávogni? – kérdezte Ápridinka.
– Marguerite – válaszolta Lil. – Azt mondja, jobban szereti a macskákat és a
szenátor semmit sem tud megtagadni tőle. Pedig nagyon megfájdítja a torkát.
Útközben Zafír megfogta Ápridinka kezét, és kétszer is hátrafordult. Megint
úgy érezte, hogy egy férfi követi őket, kémkedik utánuk. Nyilván az idegei...
A vele egy ütemre lépő szőke lány hosszú hajának dörgölte az arcát. Messze
mögöttük, a gép belesusogott a változékony égbe, a Négyzet pedig kihalt volt
és halott.

III. FEJEZET

Wolf kivett egy szép csontot a tányérjából, és áttette a Dupont szenátoréba,

aki elegánsan megkötött asztalkendővel a keshedt nyakában vele szemben trónolt
az asztalnál. A szenátor nagy boldogságában kedélyes ugatást hallatott, de
ízibe dallamos miaúba kanyarította, mert magán érezte a szobalány dühödt
tekintetét. A lány ajándékkal viszonozta a figyelmességet: egy nagy
kenyérbélgalacsinnal, amit szutyokfekete ujjai közt gyúrt, és a szenátor öblös
glottyantással tüntette el az izét.
A többi négy afféle jellegzetesen asztali-csevejt folytatott, ideadnád a
kenyeret? nincsen késem, adsza, rózsám, piros ajkad! egyedem-begyedem
tengertánc, nem gyúl lángra az én gyertyám, ki volt a waterlooi győző,
huncfut, aki rosszra gondol és méterre lesznek beszegve az üszők. Mindent
összevetve kevés szó esett, elvégre Zafír szerelmes volt Ápridinkába, Lil
Wolfba és viszont, hogy szimmetrikus legyen a történet. És Lil hasonlított
Ápridinkára, mivel mindkettejüknek hosszú szőke haja volt, csókra termett ajka
és vékony dereka. Ápridinka feljebb hordta csípejét a tökéletes lába miatt,
Lil viszont szebb vállal ékeskedett, meg hát őt vette feleségül Wolf. A
dohánybarna kezeslábasa nélkül Zafír Lazuli szemlátomást sokkal szerelmesebb
volt; ez volt az első szakasz, tisztán itta a bort. Üres volt az élet és nem
szomorú: csupa várakozás. Wolfnak. Zafírnak túlcsorduló és bajosan
minősíthető. Lilnek egymásból következő tételek füzére. Ápridinka nem
gondolkozott. Ő egyszerűen csak élt, és szelíd volt a mandulavágású
párducőzszeme miatt.
Valaki tálalt és leszedte az asztalt, Wolf nem tudta, hogy kicsoda. Nem bírt
cselédre nézni, mert az olyan szégyenletes. Bort töltött Zafírnak, aki ivott
és Ápridinkának, aki nevetett. A szobalány kiment, és egy vízzel kevert
földdel teli konzervdobozzal tért vissza, amit megpróbált Dupont szenátorba
diktálni, csak hogy bosszantsa. A szenátor éktelen lármát csapott, de némiképp
megőrizte a self-controlját, és tisztességes szobacica módjára
el-elnyávintotta magát.
A vacsorának, mint a mindennap ismétlődő dolgok többségének, nem volt
érzékelhető tartama. Telt-múlt, és kész. Egy szép szobában, melynek kékes
tükrű nagy ablakai voltak, fényes faborítása, a mennyezetét pedig sötét,
egyenes gerendák sávozták.
A halvány narancsszín kőlapokkal kirakott padozat enyhén lejtett a helyiség
közepe felé a meghitt hangulat végett. A színben harmonizáló téglakandalló
párkányán Dupont szenátor portréja terpeszkedett hároméves korából, ezüsttel
pettyegetett szép bőr nyakörvvel övedzve. Kisázsiai tekercsvirágok pompáztak
egy tiszta vizű vázában; a dudoros szárak közt kisded gleccserhalak cikáztak.
Odakint alkonykönnyek csorogtak a felhők sötét orcáján.
– Ideadnád a kenyeret? – mondta Wolf.
Zafír a szemébe nézett, kinyújtotta a jobb kezét, megragadta a kenyérkosarat
és ballal átnyújtotta. Miért ne?
– Nincsen késem – mondta Ápridinka.
– Adsza, rózsám, piros ajkad! – felelte Lil.
– Egyedem, begyedem, tengertánc – kapcsolódott a beszélgetésbe Zafír.
Egy darabig hallgattak, inert ennyi is fenttartotta a társalgást a sült
idejére. Különben, ünnepi lakoma lévén, nem is volt pecsenye vacsorára;
pirosra sütött jókora csirke kotyogott csendesen az ausztrál porcelántálon.
– Egyedem, begyedem – ismételte Zafír.
– Nem gyúl lángra az én gyertyám – jegyezte meg Wolf.
– Ki volt a waterlooi győző? – vetette közbe váratlanul Dupont szenátor,
amitől Lilnek torkán akadt a szó.
Újra csönd telepedett a szobára, mert ez nem szerepelt a programban.
Visszavágás gyanánt Lil és Ápridinka egyesítették hangerejüket:
– Huncfut, aki rosszra gondol – jelentették ki nagy nyugalommal.
– Méterre lesznek beszegve az üszők, de kétszer is ám – válaszolt tökéletes
kánonban Zafír és Wolf.
Hanem láthatólag máshol járt az eszük, mert a két szempár immár nem volt
összeillő.
A vacsora közmegelégedésre zajlott tovább.
– Folytatjuk az estét? – javasolta Lazuli a desszertnél. – Nincs kedvem
felmenni és lefeküdni.
A második emelet fele az övé volt, a másik fele Ápridinkáé. Csak úgy
véletlenül.
Lil szeretett volna lefeküdni Wolffal, de úgy gondolta, hogy Wolfot talán
mulattatja a dolog. Szórakoztatja. Kilazítja. Csimpasztja. Hogy találkozik a
barátaival. Azt mondta hát neki:
– Telefonálj a barátaidnak!
– Melyik barátaimnak? – kérdezte Wolf, miközben felvette a kagylót.
Megtudta, hogy melyikeknek, és ők benne voltak.
Közben a hangulat kedvéért Lil és Ápridinka mosolygott.
Wolf letette a telefont. Azt hitte, örömet szerez Lilnek. Minthogy az asszony
szeméremből nem mondott ki mindent, Wolf nemigen értette meg őt.
– Mit csinálunk? – kérdezte Wolf. – A szokásos? Lemezek. Itókák, tánc,
függönyleszaggatás, mosdódugítás. Ha neked örömet szerez, kedves Lil, én nem
bánom.
Lil majdnem elsírta magát. Legszívesebben egy nagy halom kék pehelybe rejtette
volna az arcát. Nagy nehezen elfojtotta bánatát, és vidámságát megőrizendő,
odaszólt Lazulinak, hogy nyissa ki az innivalós szekrényt. Ápridinka átlátta a
helyzetet, felállt, és futólag megszorította Lil csuklóját.
A szobalány, desszert gyanánt, szelídített Colman mustárt töltögetett
kiskanállal Dupont szenátor bal fülébe, a szenátor pedig lehajtotta a fejét,
nehogy az ellencsóva, mármint a farkáé, az elismerés jelének vétessék.
Lil kiválasztott egy halványzöld üveget a Lazuli előhalászta tízből, és
töltött magának egy színültigest, nem hagyva helyet a víznek.
– Neked is tölthetek, Dinka? – kérdezte.
– Aha – mondta Ápridinka barátilag.
Zafír visszavonult a fürdőszobába, hogy némiképp ráncba szedje magát. Wolf
kinézett a nyugati ablakon.
Egymás után kihúnytak a felhők bíbor pántlikái; halk morajuk a vízbe mártott
izzó vas sistergése. Egy pillanatra minden mozdulatlanságba dermedt.
Negyedóra múltával jöttek a barátok az esti mulatságra. Zafír nyomkodástól
pirosló orral kijött a fürdőszobából, és feltette az első lemezt. Fél
négy-négyig biztos elég lesz. Odakint, a Négyzet közepén lankadatlanul
brummogott a gép, és a motor buta kis lámpája lyuggatta az éjszakát.

IV. FEJEZET

Két pár még mindig táncolt, az egyik a Lil–Lazuli páros. Lil meg volt
elégedve: egész este ropták vele, és néhány pohárnyi erősítéssel egész jól
mentek a dolgok. Wolf nézte őket egy kis ideig, aztán átosont a
dolgozószobájába. Volt ott, a sarokban, egy négy lábon álló nagy, csiszolt
ezüsttükör. Wolf odament, és az arcát a fémnek nyomva végignyúlt rajta, hogy
beszéljen magával, mint férfi a férfival. Az ezüst Wolf várakozóan nézett a
szeme közé. Wolf nekifeszítette tenyerét a hideg felületnek, hogy
megbizonyosodjon a jelenlétéről.
– Mi bajod? – kérdezte.
Tükörképe megvonta a vállát.
– Mihez van kedved? – folytatta Wolf. – Nem is rossz itt a levegő.
Kinyúlt a fal felé, és elfordította a kapcsolót. A szoba sötétségbe borult.
Csak Wolf képe maradt kivilágítva. Az máshonnan kapta a fényt.
– Mit akarsz csinálni, hogy kimássz belőle? – kérdezte Wolf. – És egyáltalán
miből kéne kimásznod?
A tükörkép felsóhajtott. Elcsigázott sóhaj volt. Wolf felvihogott.
– Ez az, panaszkodj csak! Ha jól megnézzük, semmi sem úgy megy, ahogy kellene.
Majd meglátod, kisöreg. Belemegyek a gépbe.
A képe nem volt oda a boldogságtól.
– Mit látok itt magam körül? – mondta Wolf. – Ködöt, szemeket, embereket...
szállongó könnyű porszemeket... meg azt a rohadt eget, nyílik, csukódik, mint
a takarópilla.
– Maradj nyugton! – mondta jól érthetően a tükörkép. – Hogy úgy mondjam, az
agyunkra mész.
– Ócska ügy, mi? – gúnyolódott Wolf. – Félsz, hogy csalódás lesz nekem, ha
mindent elfelejtek. Jobb csalódni, mint üres reményekbe ringatózni. De
különben is: muszáj tudni. Ha már egyszer alkalom van rá... De válaszolj már,
a hétszázát!
Ellenlábasa rosszallóan hallgatott.
– Ráadásul egy fillérembe se került a gép – mondta Wolf. – Na, mit szólsz
hozzá? Nagy szerencse, mi? Életem nagy szerencséje, bezony ám! Elszalasszam?
Szó sem lehet róla. Jobb a megsemmisítő megoldás, mint bármely bizonytalanság.
Nem igaz?
– Nem igaz – visszhangozta a tükörkép.
– Hát jó – mondta ádázan Wolf. – Én megmondtam a magamét. Te nem számítsz. Már
semmi hasznom belőled. Döntöttem. Tisztán akarok látni. Hohó! Micsoda
szónoklat!
Feltápászkodott. Ott volt előtte a képmása, mint ha az ezüstlapba vésve. Wolf
meggyújtotta a villanyt, és a kép lassan elenyészett. Keze a kapcsolón fehér
volt és kemény, mint a tükör férne.

V. FEJEZET

Wolf egy kicsit rendbe szedte magát, mielőtt visszamenne a nappaliba, ahol
táncolnak, iddogálnak. Kezet mosott, bajuszt növesztett, megállapította, hogy
nem áll jól neki, ízibe lenyírta, aztán újrakötötte, nagyobb csomóra a
nyakkendőjét, mert frissen változott a divat. Nem bánva, hogy esetleg
megbotránkoztatja, ellenkező irányba indult el a folyosón, s elhaladtában
átfordította a kapcsolót, amely arra szolgált, hogy hosszú téli estéken
szabályozza a légkört. Következőleg a világítást ultralágy (s fokozott
óvatosságból tompított) röntgensugárzás váltotta fel, amely a világító falakra
vetítette a táncolók szívének kinagyított képét. A szívdobogás üteméből
megállapítható volt, hogy szerelmesek-e partnerükbe.
Lazuli Lillel táncolt. Velük és szívükkel kapcsolatban minden rendben volt:
mindkettő szép formájú, habár igen elütő, s nyugodtan, szórakozottan dobognak.
Ápridinka a tálalónál álldigált megállt szívvel. A két másik pár a törvényes
nőstényegyedek cseréje révén jött létre, és a szapora szívverés
vitathatatlanul bizonyította, hogy ez a rendszer nem korlátozódik a táncra.
Wolf felkérte Ápridinkát. A lány kezesen és közönyösen vezettette magát.
Ellejtettek az ablak előtt. Késő volt vagy korán, és az örvénylő sötét, mint
sűrű füstgomoly, körbefolyta a rőt fényt, párállott az izzó határvonalon. Wolf
lassított. A küszöbhöz értek.
– Gyere – mondta Ápridinkának. – Sétáljunk egyet odakint!
– Jó – mondta Ápridinka.
Kifelé menet kivett egy marék cseresznyét a tálból, Wolf pedig félreállt,
előreengedte. Egész testükkel nekisimultak az éjszakának. Sötétség lebegett az
éj színén, változékony és mocorgó homály, amilyen egy erőst emésztő fekete
macska hashártyája. Wolf karon fogta Ápridinkát; a murvás sétányon lépkedtek.
Csikorgó talpuk alatt kovacsengettyű formájú hangocskák pendültek. Wolf
megbotlott a pázsitszegélyben, Ápridinkába kapaszkodott. A lány engedett, a
fűbe huppantak, langyosnak találván leheveredtek egymás mellé, de nem ért
össze a testük. Összerázkódott az éjszaka, és néhány csillag villant elő.
Ápridinka cseresznyét eszegetett; hallatszott, ahogy az illatos, eleven lé
szétfröccsen a szájában. Wolf szorosan a földhöz simult, a keze jó szagú
fűszálakat gyűrögetett, morzsolgatott.
– Jól érzed magad, Dinka? – kérdezte.
– Igen... – mondta habozva Ápridinka. – De Zafír furcsán viselkedik máma.
Folyton hátrafordul, mintha ott volna valaki.
– Most majd rendbe jönnek a dolgok – mondta Wolf. – Túlhajtotta magát.
– Remélem, hogy tényleg ez van – mondta Ápridinka. – Most vége a hajtásnak.
– A neheze megvan – mondta Wolf. – De holnap kipróbálom.
– Nagyon szeretnék magával menni – mondta Ápridinka. – Elvisz?
– Nem tehetem – mondta Wolf. – Elméletileg nem arra való. Isten tudja, mit
találok mögötte. Te sose vagy kíváncsi, Dinka?
– Soha – mondta Ápridinka. – Lusta vagyok hozzá. Meg aztán általában meg
vagyok elégedve a világgal, úgyhogy nincs bennem kíváncsiság.
– Te vagy a legszelídebb lény a világon – mondta Wolf.
– Miért mondja ezt, Wolf? – kérdezte enyhén hullámozva Ápridinka.
– Nem szóltam – dörmögte Wolf. – Kérek cseresznyét.
Üde ujjak simogatták az arcát, keresték a száját, és egy szem cseresznye
csusszant az ajkai közé. Hagyta, hogy meglangyosodjon a gyümölcs, szétharapta,
elrágta a fürge magot. Ápridinka ott feküdt mellette, és teste illata
összevegyült a föld és a fű jó szagával.
– Jó szagú vagy Ápridinka – mondta Wolf. – Szeretem a parfümöd illatát.
– Nem parfümözöm magam – válaszolt Ápridinka.
Nézte az égen kergetőző csillagokat, és ahogy nagy villámokat szórva utolérik
egymást. Három csillag, jobbra fönt, keleties táncot lejtett. Néha eléjük
gomolygott, eltakarta őket a sötétség.
Wolf lassan megfordult, testhelyzetet változtatott. Egy pillanatra sem akart
elszakadni a fűtől. Ahogy támasztékot keresett, egy mozdulatlan, szőrös kis
állat került a jobb kezébe. Tágra nyitotta a szemét, szerette volna látni a
sötétben.
– Egy szelíd, puha kis állatot simogatok – mondta.
– Köszönöm – felelte Ápridinka.
Nagyon halkan nevetett.
– Nem téged – mondta Wolf. – Azt azért észrevenném. Hanem egy vakondokot...
vagyis vakondfiókát. Nem mozog, de él... hallgasd csak, mit csinál, ha
simogatom.
A vakondfióka dorombolt. Piros szemecskéje ragyogott, mint a fehér zafír. Wolf
felült, és Ápridinkára tette az állatkát, oda, ahol a ruhája kezdődik, a melle
két halma közé.
– Milyen szelíd és puha – mondta Ápridinka.
Nevetett.
– Jó itt.
Wolf visszaheveredett a fűbe. A szeme lassan hozzászokott a sötéthez. Alig
néhány centiméterre pihent Ápridinka halvány, sima karja. Wolf odahajolt, és
ajkával megérintette a sötétes hajlatot.
– Szép vagy...
– Nem is tudom – suttogta Ápridinka. – Jó itt. Mi volna, ha itt aludnánk?
– Igen... Már nekem is eszembe jutott – mondta Wolf. Arcát Ápridinka túlzott
fiatalságtól hegyes vállához fektette.
– Amikor felébredünk, sok kis vakondokkal leszünk beborítva – mondta még a
lány.
Újra felnevetett, egy kicsit fojtott, búgó nevetéssel.
– Jó szagú a fű – mondta Wolf. – A fű is meg te is. Mennyi virág! Minek van
ilyen gyöngyvirágillata? Már elvirágzott a gyöngyvirág.
– Emlékszem a gyöngyvirágra – mondta Ápridinka. – Régen nagyon sok gyöngyvirág
volt, egész gyöngyvirágmezők, olyan volt, mint a tüskehaj. Csak leült az ember
a közepébe, és úgy szedegette, föl se kellett állni. Rengeteg gyöngyvirág
volt. De ez valami más növény, narancshúsú virága van, mintha sok kis korong
volna. Nem tudom mi a neve. Ezek itt a fejemnél halálibolyák, a másik kezemnél
pedig aszfodéloszok.
– Biztos? – kérdezte Wolf egy kicsit távoli hangon.
– Nem – mondta Ápridinka. – De még sosem láttam aszfodéloszt, és minthogy
szeretem a szót is meg a virágot is, összetársítottam a kettőt.
– Ez már csak így van – mondta Wolf. – Az ember összetársítja, amit szeret. Ha
nem szeretné annyira saját magát, mindig egyedül volna.
– Ma este egyedül vagyunk – mondta Ápridinka. – Mindketten egyedül.
Kéjesen sóhajtott.
– De jó itt! – suttogta.
– Már másnap van – mondta Wolf.
Hallgattak. Ápridinka simogatta a vakondfiókát, s az alig hallhatóan
bömbölt... afféle alig hallható vakondfiókabömböléssel. Űrtisztások
nyiladoztak fölöttük, futottak hajladozó sötétség elől, mely időnként
eltüntette a csillagokat a látókörükből. Nem mondtak többet egymásnak, úgy
aludtak el, a meleg földhöz tapadva, vérző virágok illatában. Fesledezett az
éjszaka. Kusza moraj szüremlett ki a házból, selyma, akár a kék sávolyselyem.
Hajladozott egy fűszál Ápridinka könnyű leheletétől.
VI. FEJEZET

Wolf nem győzte kivárni, hogy Lil felébredjen (ami lehet, hogy csak este fog
bekövetkezni), otthagyott hát egy sebtében firkantott levélkét az ágyon, és
tahózáshoz szabatott zöld öltönyében távozott a házból.
Dupont szenátor, akit időközben felszerszámozott a szobalány, ott lépkedett a
nyomában, s húzta a kis kocsit, benne a golyókat és a kis lombogókat, a
homorító lapátot és a növénycinkelőt, na meg persze az ütésszámlálót és a
golyószivornyát arra az esetre, ha a lyuk mélynek bizonyulna. Wolf vállon
átvetve, tokban vitte a tahóütőket: az egyenes profilút, a dágványítót meg
azt, amelyiket soha sem használ az ember, de igen szépen csillog.
Tizenegy óra volt. Wolf pihentnek érezte magát, de Lil végigtáncolta az
éjszakát. Zafír a gépen dolgozik. Ápridinka is alszik, ha minden igaz.
A szenátor úgy szitkozódott, mint egy kocsis. Egy csöppet se szerette a
tahózást, és kivált a kis kocsi ellen lázadozott. Wolf néha befogta kocsit
húzni, hogy a testgyakorlástól lemenjen a hasa. Dupont szenátornak gyászfátyol
felhőzte a lelkét, amúgy pedig úgyse fog lemenni a hasa, ahhoz túlságosan
feszes. A szenátor háromméterenként megállt, és elfogyasztott egy
tarackbúzacsomót.
A tahópálya a Négyzeten túl, a déli fal mögött terült el. A füve nem piros
volt, hanem szép műzöld, és pagonyok meg kotoréknyúllapályok tarkállottak
rajta. Órák hosszat lehetett ott úgy tahózni, hogy az embernek egyszer se
kellett visszafordulnia, s éppen ez volt az egyik nagy vonzereje. Wolf jól
kilépett, élvezte a frissen kelt reggeli levegőt. Időnként magához szólította
Dupont szenátort, és csúfolta.
– Már megint éhes vagy? – kérdezte, látva, hogy a szenátor egy kivételesen
szárba szökkent tarackbúzára veti magát. – Egy szavadba kerül, és időnként ezt
fogsz kapni vacsorára.
– Jól van, na! – zsémbelt a szenátor. – Könnyű kicsúfolni egy öreg
boldogtalant, aki alig vonszolja magát, és akkor még a tetejébe súlyos
járműveket is húzatnak vele.
– Rád fér – mondta Wolf. – Pocakosodsz. Ki fog hullani a szőröd, csormolyát
kapsz, s akkor aztán megnézheted magad, hogy milyen undorító leszel.
– Kutyából nem lesz szalonna – mondta a szenátor. – A maradék szőrömet pedig
előbb-utóbb úgyis kitépi a szobalány, olyan vadul kefél.
Wolf zsebre dugott kézzel ment elöl.
– Azért az nem úgy van – mondta hátra sem fordulva. – Képzeld, ha valaki
ideköltözne a környékre, és lenne neki... mondjuk... egy nőstény kutyája...
– Ezzel nem tud megfogni – mondta a szenátor. – Én már mindenen túl vagyok.
– Csak a tarackbúzán nem – mondta Wolf. – Fura egy ízlés! Én jobban szeretnék
egy csinos kis szukát.
– Ne tartsa vissza magát! – mondta a szenátor. – Nem vagyok féltékeny. Épp
csak a gálám nyilall egy kicsikét.
– De amikor bekebelezted azt a rengeteg mindent, akkor azért tetszett a dolog
– mondta Wolf.
– Hát... izé – mondta a szenátor. – Ha nem számítom a fülembe kanalazott
mustáros földpempőt, nem volt rossz.
– Mért hagyod magad? – mondta Wolf. – Könnyen elérhetnéd, hogy tiszteljen.
– Nem vagyok tiszteletre méltó – mondta a szenátor. – Én csak egy büdös öreg
kutya vagyok, és egész nap zabálok. Buah – fűzte hozzá ernyedten maga elé
emelve a mancsát. – Bocsásson meg... egy perc az egész. Ez a tarack igen jó
minőségű volt... Kezd hatni... Akassza le rólam a kocsit, ha szabad kérnem,
félek, hogy zavarna.
Wolf lehajolt, és kikantározta a szenátort a kocsirudak közül. A szenátor
nyakát begörbítve, a földet szimatolva távolodott: megfelelő szaggal megáldott
bokrot keresett, amely alkalmas leend eltakarni Wolf szeme elől a szégyenletes
tevékenységet. Wolf megállt, hogy bevárja.
– Nem kell sietned – mondta. – Nem hajt a tatár.
Dupont szenátort úgy lefoglalta, hogy szép ütemesen öklendezzen, hogy nem is
válaszolt. Wolf törökülésbe helyezkedett, felhúzta és átkulcsolta a térdét,
előre-hátra hajladozott. A cselekedet nyomatékául érzelemdús dallamot
dúdolgatott.
Így találta őt Lil úgy öt perc múltával. A szenátor még mindig nem végzett, és
Wolf éppen készült, hogy odamenjen és megütögesse a hátát. Lil sietős léptei
hallatára ülve maradt; nem kellett odafordulnia, anélkül is tudta, hogy ki
közeledik. Az asszony könnyű vászonruhát viselt, kibontott haja repdesett a
válla körül. Letérdelt Wolf mellé, átkarolta a nyakát és azt súgta a fülébe:
– Miért nem vártál meg? Enyém a szabadnapod, nem?
– Nem akartalak felébreszteni – mondta Wolf. – Fáradtnak látszottál.
– Nagyon fáradt vagyok – mondta Lil. – Tényleg tahózni akartál ma délelőtt?
– Leginkább járni akartam egyet – mondta Wolf. – A szenátor is, de ő közben
megváltoztatta a véleményét. Úgyhogy mondd, ha van valami jobb ötleted!
– Ez kedves tőled – mondta Lil. – Pont azért jöttem, hogy szóljak:
elfelejtettem egy fontos elintéznivalót, így hát mégiscsak nyugodtan
tahózhatsz, nem kell, hogy furdaljon a lelkiismeret.
– Van még tíz perced? – kérdezte Wolf.
– Muszáj elintéznem – magyarázta Lil. – Találkozóm van valakivel.
– Van még tíz perced? – kérdezte Wolf.
– Hát persze. Szegény szenátor. Tudtam, hogy beteg lesz.
– Nem beteg vagyok – nyögte ki a szenátor a bokor mögül. – Meg vagyok
mérgezve. Az nem ugyanaz.
– Nagyszerű! – csattant fel Lil. – Szidd csak a főztömet!
– A földdel volt a baj – dünnyögött a szenátor, és csukladozott tovább.
– Sétálunk egyet, mielőtt indulnék? – kérdezte Lil. – Hova megyünk?
– Mindegy – mondta Wolf.
Lillel egy ütemre felállt, és a kis kocsiba ejtette az ütőket.
– Majd jövök – szólt oda a szenátornak. – Ne kapkodd el a dolgot, és ne
hajszold magad!
– Amiatt nem kell aggódni – mondta a szenátor. – Atyaisten! Úgy remeg a
mancsom, hogy az rémes.
Mentek a napsütésben. A zölden sötétlő szálerdők közt nagy rétek öblösödtek.
Távolról úgy látszott, mintha szorosan egymáshoz simulnának a törzsek, és az
embernek kedve lett volna fának állni közéjük. A föld száraz volt, gallyak
borították. Bal kéz felől hagyták a tahópályát, kissé lent, mivel nap már
magasabbra hágott. Ketten-hárman tahóztak, lelkiismeretesen, minden kelléket
latba vetve.
– Beszéljünk a tegnap estéről – mondta Wolf. – Jól szórakoztál?
– Remekül – mondta Lil szökkenve egyet –, végig táncoltam.
– Láttam – mondta Wolf –, Lazulival. Nagyon féltékeny vagyok.
Jobbra kanyarodtak, be az erdőbe. Fakopáncsok verték a tamtamot morze nyelven.

– És te mit csináltál Ápridinkával? – lendült ellentámadásba Lil.

– Vele aludtam a fűben – válaszolt Wolf.
– Jól csókol? – kérdezte Lil.
– Buta vagy – mondta Wolf –, még csak eszembe se jutott.
Lil nevetve hozzásimult, s a lépteihez igazította a lépteit, ami figyelemre
méltó spárgázásra kényszerítette.
– Szeretném, ha mindig szabadságon volnánk – mondta. – Szeretnék folyton csak
veled sétálgatni.
– Nem sokáig – mondta Wolf. – Mert ugye, rögtön van egy elintéznivaló...
– Nem igaz – mondta Lil. – Ez csak véletlen. Neked viszont fontosabb a munkád.
Nem bírsz meglenni munka nélkül. Megbolondulsz, ha nem dolgozhatsz.
– Nem attól, ha nem dolgozom. Eleve ilyen vagyok. És azért azt nem mondanám,
hogy megbolondulok, csak rosszul érzem magam a bőrömben.
– Kivéve, ha Ápridinkával alszol – mondta Lil.
– Vagy ha veled – mondta Wolf. – De ma reggel te aludtál, és gondoltam, jobb,
ha eljövök.
– Miért? – kérdezte Lil.
– Mert különben felébresztettelek volna.
– Miért? – ismételte nagy ártatlanul Lil.
– Ezért – mondta Wolf egyszersmind meg is cselekedve, és máris az erdő füvén
hevertek.
– Ne itt! – mondta Lil. – Itt sokan vannak.
Látszott rajta, hogy maga se bízik az érv erejében.
– Utána nem fogsz tudni tahózni – mondta.
– Ezt a játékot is szeretem – súgta Wolf az amúgy nagyon ínycsiklandozó fülbe.

– Szeretném, ha mindig szabadságon volnál – sóhajtott Lil majdnem boldogan.

Aztán már hiánytalanul boldogan adta át magát a sóhajtozásnak és némi
cselekvésnek.
Újra kinyitotta a szemét.
Ezt nagyon de nagyon szeretem – állapította meg.
Wolf gyöngéden megcsókolta a szempilláját, hogy enyhítse a kellemetlen érzést,
amit a (bár csak helyi) szétválás okozott.
– Mi az az elintéznivaló? – kérdezte.
– Elintéznivaló – mondta Lil. – Siessünk! Elkésem.
Felállt, kézen fogta Wolfot. Futottak a kis kocsihoz. Dupont szenátor laposan
elnyúlva nyáladzott a murván.
– Kelj fel, szenátor! – mondta Wolf. – Most tahózni fogunk.
– Viszlát – mondta Lil. – Korán gyere haza!
– És te? – kérdezte Wolf.
– Én itthon leszek – kiáltott vissza Lil, és már ott se volt.

VII. FEJEZET

– Ejha! Ez szép ütés volt – ismerte el a szenátor.

A golyó nagyon magasra szállt, és veres füstbarázdája kitartóan lebegett az
égben. Wolf hanyagul leeresztette az ütőt, folytatták útjukat.
– Hát igen – mondta Wolf – fejlődök. Ha még edzenék is...
– Ki akadályozza meg? – mondta a szenátor.
– Mindenképp lennének, akik jobban játszanak, mint én. Akkor meg minek?
– Na és? – mondta a szenátor. – Ez csak játék.
– Hát ez az! – mondta Wolf. – Játék, úgyhogy a legjobbnak kell lenni. Különben
hülyeség az egész. Meg aztán tizenöt éve tahózok... képzelheted, mennyire
izgat még a dolog.
A kis kocsi zötykölődött a szenátor mögött, és kihasználva az enyhe lejtőt,
alattomosan nekiütődött a seggének.
– Micsoda gyötrelem! – nyögött a szenátor. – Le fog hámlani a seggem, egy óra
se telik belé.
– Ne légy ilyen anyámasszony katonája! – mondta Wolf.
– Eh, az én koromban! – mondta a szenátor. – Megalázó.
– Neked is jót tesz egy kis séta, elhiheted – mondta Wolf.
– Mi jót tehet nekem, ami kikészít? – mondta a szenátor.
– De hát minden kikészíti az embert – mondta Wolf –, mégis csinál ezt-azt...
– Ugyan már! – mondta a szenátor. – Azzal az ürüggyel, hogy magának semmiben
sem telik öröme, azt hiszi, hogy mindenki unja az egész világot.
– Na jó! Most épp mihez volna kedved? – kérdezte Wolf.
– Ha magának tennék fel a kérdést, bajban volna, mi? – mondta a szenátor. –
Nem tudna válaszolni...
Wolf csakugyan nem válaszolt azonnal. Lóbázta az ütőt, és avval szórakozott,
hogy lefejezte a tahópályán imitt-amott sarjadó csücsörkés puzogányokat. A
levágott szárból ragacsos fekete nedv buggyant ki, és arany monogramos kis
fekete léggömbbé fúvódott.
– Nem volnék hajban – mondta Wolf. – Azt válaszolnám, hogy nekem már semmihez
sincs kedvem.
– Nocsak! – vigyorgott a szenátor. – És a gép?
– Az csak egy kétségbeesett megoldás – vetette oda Wolf.
– Na ne! – mondta a szenátor. – Még maga se próbált ki mindent.
– Ez igaz – mondta Wolf. – Még nem. De annak is eljön az ideje. De
mindenekelőtt világosan kell látni a dolgokat. Na de ebből még nem derült ki,
hogy mihez volna kedved.
A szenátor elkomolyodott.
– De nem fog kicsúfolni? – kérdezte. Nedvedzett és remegett a pofája szeglete.

– Dehogy foglak – mondta Wolf. – Ha tudnám, hogy valaki tényleg vágyik

valamire, az lelket öntene belém.
– Három hónapos korom óta szeretnék egy vapitit – mondta bizalmasan Dupont
szenátor.
– Egy vapitit – ismételte közönyösen Wolf. Aztán felkapta a fejét: – Egy
vapitit!
A szenátor összeszedte a bátorságát. Határozottan csengett a hangja.
– Ez legalább pontos és világos vágy – magyarázta. – Egy vapiti, az zöld,
kerek tüskéi vannak, és pluttyan, ha vízbe dobja az ember. Legalábbis nekem
ilyen a vapiti.
– És te egy vapitire vágysz?
– Igen – mondta büszkén a szenátor. – És van életcélom, és boldog vagyok.
Vagyis hát boldog volnék, ha nem volna ez a rohadt kis kocsi.
Wolf lebiggyesztette a száját, és abbahagyta a puzogánykaszabolást. Megállt.
– Na jó – mondta. – Lekantározlak, és megyünk, keresünk egy vapitit. Meglátod,
változtat-e valamit, ha az ember megkapja, amire vágyik.
A szenátor megtorpant, és megindultan felnyerített.
– Ez komoly? Komolyan mondja?
– Ha mondom!
– Nem viccel? – lihegett a szenátor. – Nem szabad ám hiú reményeket ébreszteni
egy fáradt öreg kutyában...
– Mázlid van, hogy vágysz valamire – mondta Wolf –, én pedig segítek neked, mi
sem természetesebb...
– A kiskésit! – mondta a szenátor. – Ezt nevezik szórakoztató metafizikának a
katekizmusban.
Wolf lehajolt és leszerszámozta a szenátort. Magánál tartott egy tahóütőt, a
többit a kis kocsiban hagyta. Senki sem fog hozzájuk nyúlni, hiszen a tahó
íratlan szabályai rendkívül szigorúak.
– Indulás! – mondta. – Ha vapitit keres az ember, meggörnyedve kell menni és
kelet felé.
– Maga még görnyedten is magasabb, mint én – mondta Dupont. – Úgyhogy én nem
görnyedezem.
Nekiindultak, gondosan szimatolták a földet. Szellő libegtette az eget, s az
ég ezüstösen hullámzó hasa le-lesüllyedt megcirógatni a kék ernyős pünkösdi
tengelmicéket, melyek még mindig virágzottak; fűszerszámos illatuktól
reszketett az enyhe lég.

VIII. FEJEZET

Lil, Wolftól távozván, sietéshez látott. Egy kis kék béka ugrándozott előtte.
Egy komplementerszín-hiányos unka. Ő is a ház felé tartott, és két ugrással
megelőzte Lilt. Az unka haladt tovább, de Lil felsietett a lépcsőn, hogy
újrasminkelje magát a fésülködőtükör előtt. Néhány ecsetvonás, kefehúzás, egy
szempillanat alatt megvan a szempilla, elixír az arcra, ondula a séróba, picik
örömlakk, és már kész is. Egy órába se telt az egész. Futtában odaköszönt a
szobalánynak, és már kint is volt. Átvágott a Négyzeten, és egy kis kapun át
bement az utcába.
Az unalomba süppedt utca hosszú hasadékokra hasadozott, hogy valamivel
szórakoztassa magát.
A terebélyes homályhorhosokban élénk színű kövek, kósza visszfények,
naptisztások csillámlottak s húnytak ki a föld hullámzása szerint.
Felragyogott egy opál, majd egy olyan hegyikristály, ami aranysziporkát
lövell, akár a polip, ha meg akarja fogni az embert, vad smaragd csikorgó
villáma cikkant, és váratlanul átsuhant egy visszaminősített beriltelep puha
csóvakötege. Lil aprókat lépve azon gondolkozott, hogy miket fog kérdezni. És
a ruhája örömmel, sőt büszkén követte lába vonalát.
Most már házak is voltak, elébb olyanok, amik alig nőttek ki a földből, aztán
már nagyok is, és az már igazi utca volt, épületes és forgalmas. Keresztezni
három főútvonalat, jobbra fordulni; a szitumancs egy csomoros-bütykös
fapilléreken álló magaslati kunyhóban lakott; a megtekeredett-facsarodott
lépcső korlátjáról undorító rongycafatok lógtak, és tőlük telhetően, ha csak
helyileg is, színt vittek a környezetükbe. Kari-, fokhagyma- és patwaricaillat
terjengett, az ötödik lépcsőfoktól pedig káposzta- és elaggotthalillat is. A
lépcső tetején egy időnek előtte hidrogén-peroxid-őszítette fejű holló fogadta
a látogatókat: egy döglött patkányt lógázott kéjesen a farkánál fogva, azt
nyújtotta feléjük. A patkány sokáig szolgált, mivel a beavatottak elhárították
az ajándékot, mások meg nem jöttek.
Lil nyájasan rámosolygott a hollóra, és háromszor koppantott az ajtón a
portapotyolóval, ami egy zsinegen fityegett, de úgy ám!
– Tessék! – mondta a szimmancs Lil háta mögül, még a lépcsőről.
Lil, nyomában a szimmanccsal, belépett. A kunyhóban egy méter magasan állt a
víz, és gumimatracokon kellett közlekedni a padlóviaszt kímélendő. Lil
óvatosan eltutajozott a vendégek számára fenntartott kopott ripszfotelhoz, a
szimmancs pedig lázas sietséggel kimeregette a vizet az ablakon egy rozsdás
vaslábassal. Amikor minden többé-kevésbé szárazra került, ő is leült a
szimatasztalhoz, amin műkristály inhalálókészülék pihent. Az inhaláló alatt
nagy, homokszínű lepke hevert aléltan, a készülék súlyától megfakult asztali
posztóhoz szögezve.
A szimmancs felemelte az inhalálót, és csücsörítve ráfúvintott a pillangóra.
Aztán letette a készüléket a baljára, és füstölgő verítéktől fénylő
kártyapaklit vett elő a ruhaderekából.
– Az egész nagyorgonát kirakjam magának? – kérdezte.
– Nincs sok időm – mondta Lil.
– Akkor a kisorgonát meg a reszlit? – javasolta a szimmancs.
– Igen, a reszlit is kérem – mondta Lil.
A lepke bágyadtan verdesett. És halkan felsóhajtott. A jóskártyacsomag
menazsériaszagot árasztott. A szimmancs gyorsan kiterített hat lapot. Vadul
megszagolta.
– Kutyateremtette! – mondta. – Nem szimmantok valami sokat a kártyájában. Hadd
lám csak! Köpjön a földre és lépjen rá!
Lil megtette.
– Most vegye le róla a lábát!
Lil levette a lábát, és a szimmancs kisded görögtüzet lobbantott. A szoba
megtelt derengő füsttel és zöldporillattal.
– Így már mindjárt más – mondta a szimmancs. – Mindjárt szabadabban lélegzik
az ember. Nos tehát, valaki olyanról szaggintok híreket, akit maga kedvel. Meg
pénzről is. Nem valami nagy összeg. De pénznek pénz. Na persze semmi különös.
Objektíve nézve a dolgokat leginkább azt lehet mondani, hogy nemigen változik
a pénzügyi helyzete. Várjon csak!
Újabb hat kártyát rakott az előző sorra.
– Hohó! Hát nem megmondtam? Kénytelen lesz kiadni némi csekélységet. Viszont a
levél, az nagyon közelről érinti. Talán a férje. Ami, ugye, azt jelenti, hogy
beszélgetni fog magával, tekintve, hogy mégiscsak nevetséges volna, ha a férje
episztolát intézne magához. Folytassuk! Válasszon egy kártyát!
Lil találomra kivett egy lapot, nevezetesen az ötödiket.
– Most fogóddzon meg! – mondta a szimmancs. – Meg van erősítve mindaz, amit
bejelentettem magának. Valakit nagy szerencse ér a háza népéből. Megtalálja,
amit régóta keres a betegsége után.
Lil arra gondolt: Wolf jól tette, hogy megépítette a gépet, végre siker
koronázza erőfeszítéseit, hanem az emésztésével bajok lehetnek.
– Ez biztos? – kérdezte.
– A lehető legbiztosabb és leghivatalosabb – mondta a szimmancs –, a szagok
nem hazudnak.
– Igen, tudom – mondta Lil.
Akkor a hidrogénezett holló a csőrével koppantott az ajtón, és a vad szárnyra
kelés dalát hangicsálta.
– Muszáj mennem – mondta a szimmancs. – Ragaszkodik a reszlihez?
– Nem – mondta Lil. – Nekem elég, hogy tudom: a férjem végre megkapja, amit
akar. Mivel tartozom, asszonyom?
– Tizenkét ruppó lesz – mondta a szimmancs.
A nagy lepke egyre erőteljesebben verdesett. Egyszer csak felrepült, nehézkes,
bizonytalan szárnyalással, mint egy még sebesültebb tündelevény. Lil
hátrahőkölt. Félt.
– Ne is törődjön vele! – mondta a szimmancs.
Kihúzta a fiókot, és megragadta a revolverét. Ültő helyéből megcélozta a
bársonyos állatot, és meghúzta a ravaszt. A fején talált pillangó a szíve elé
kapta a szárnyát, és élettelenül lezuhant. Puhán puffant a földön. Selyemfényű
pikkelypor szállongott. Lil kinyitotta az ajtót, és kiment. A holló udvariasan
elköszönt tőle. Valaki már várt odakint. Egy nyugtalan fekete szemű, sovány
kislány; maszatos kezében egy pénzérmét szorongatott. Lil elindult lefelé a
lépcsőn. A kislány némi tétovázás után követte.
– Bocsásson meg, asszonyom! – szólalt meg. – Az igazat mondja?
– Dehogy – mondta Lil –, a jövőt. Az nem ugyanaz.
– Visszaadja a reményt? – kérdezte a kislány.
– Van, hogy visszaadja – mondta Lil.
– Félek a hollótól – mondta a kislány. – Nagyon büdös ez a döglött patkány.
Nem szeretem a patkányokat.
– Én sem – mondta Lil. – De hát ez egy viszonylag olcsó szimmancs. Nem
engedheti meg magának, hogy döglött gyíkot tartson, mint a magas röptű
szimmancsok.
– Akkor felmegyek – mondta a kislány. – Köszönöm, asszonyom.
– Viszontlátásra – mondta Lil.
A kislány felszaladt a sokat próbált lépcsőn. Lil sietett haza, és végig az
úton bondor karbunkulusok visszfénylettek csinos lábán, miközben a napvilág
már ámbraszín sávokkal és az alkony zizegő neszeivel töltekezett.

IX. FEJEZET

Dupont szenátor megnyújtotta a lépteit, mert Wolf igencsak kilépett, és bár a

szenátornak négy lába volt, Wolfnak pedig fele annyi, ez utóbbiak egyenként
háromszor olyan hosszúak voltak, minek következtében a szenátor kénytelen volt
ki-kinyújtani a nyelvét és azt hallatni: "höh! höh!", kinyilvánítandó, hogy el
van csigázva.
A talaj sziklásra váltott, és naftalingolyószerű kis virágokkal teli kemény
moha borította. Rovarok repkedtek a szárak közt, rágójukkal felmetszették a
virágok hasát, hogy nektárt szippantsanak belőlük. Wolf öles léptekkel
menetelt, tahóütővel a kézben, és tekintete olyan műgonddal vizslatta a
környéket, mintha a Kalevalát kellene kibetűznie eredetiben. A látványt
összevegyítette a fejében már ott lévő dolgokkal, s kereste a helyet, amelyhez
legjobban illik Lil szép orcája. Egyszer-kétszer Ápridinka képmását is
hozzáképzelte a tájhoz, de valami homályos szégyenérzet eloszlatta vele az
efféle montázst. Erőt vett magán, és most már csak egyedül a vapitire
összpontosított.
Különféle nyomokból – amilyen a csigavonalú ürülék és a félig emésztett
írógépszalag – arra következtetett, hogy az állat közelében járnak,
ráparancsolt hát a felettébb izgatott szenátorra, hogy őrizze meg a nyugalmát.

– Találunk vapitit? – lehelte Dupont.

– Természetesen – válaszolt Wolf fojtott hangon. – És most mindent bele!
Mindketten, feküdj!
Lehasalt, és kisebb sebességfokozatba kapcsolt. A szenátor zsémbelt, hogy
"kidörzsöli a combom közt", de Wolf lepisszegte. Egyszer csak, úgy
háromméternyire, megpillantotta, amit keresett, egy háromnegyed részt földbe
süppedt nagy követ, amelynek a tetejébe, egy kicsit az ő irányukba, tökéletes
négyzet profilú lyuk volt vájva. Odakúszott, jól megmarkolta az ütőt, és
hármat koppantott a kőre.
– A negyedik koppantás pontosan egész órát jelez – mondta a király legidősebb
öccsének hangját utánozva.
És elkoppantotta a negyediket. Mire a vapiti rémülten kiriszálta magát a
lyukon.
– Kegyelem, nagyuram! – rimánkodott. – Visszaadom a gyémántokat. Úri becsület
szavamra... Nem követtem el semmi rosszat... Higgye el!
Dupont szenátor sóváran csillogó szeme – ha lehet ezt mondani – úgy nézett rá,
mint ami már a száját nyalogatja. Wolf leült, és a vapiti szeme közé nézett.
– Átvertelek – mondta. – Még csak fél hat van. Velünk kell jönnöd.
– A fene, a fene, a fene vigye el! – dühöngött a vapiti. – Ez nem ér. Ez
csalás.
– Ha negyed kilenc előtt három perc lett volna, és mi pont itt vagyunk, akkor
úgyis ráfáztál volna.
– Visszaél vele, hogy egy ősünk áruló volt – mondta a vapiti. – Ez
nemtelenség. Azt használja ki, hogy annyira kifinomult az időérzékenységünk.
– Ez kifogásként felhozhatatlan tényálladék – mondta Wolf, hogy lenyűgözze az
alkalomnak megfelelő nyelvezettel.
– Hát jó, megyek – mondta a vapiti. – De tartsa távol tőlem azt a sanda
tekintetű vadállatot, amely szemlátomást tüstént halálra akar sebezni.
A szenátor bajsza leborzolódott.
– De hát... – hebegte. – Én a világ legjobb szándékával közeledem.
– Mit nekem a világ! – mondta a vapiti.
– Csak nem akarsz szónoklatot kivágni? – kérdezte Wolf.
– A foglya vagyok, nagyuram – mondta a vapiti –, s az ön kezébe helyezem
sorsomat.
– Helyes – mondta Wolf. – Fogj kezet a szenátorral, és indulás.
Dupont szenátor megindultan szipogva nyújtotta mancsát a vapitinak.
– Felülhetek az uraságra? – kérdezte a vapiti a szenátorra mutatva.
Ő bólintott, és a vapiti elégedetten elfészkelte magát a hátán. Wolf elindult
visszafelé. A szenátor boldogságtól reszketve követte. Végre megvalósul a
vágya... már testet is öltött... Pépes derű öntötte el a lelkét, és már nem is
érezte a lábát.
Wolf szomorúan lépkedett.

X. FEJEZET

Messziről fonálszerűnek látszott a gép, olyannak, mint egy pókháló. Lazuli

ellenőrizte az előző este óta hibátlanul működő gépezetet. Szemügyre vette a
motor finom fogaskerekeit. Ápridinka ott heverészett nem messze a hersegő
fűben, a fogai közt egy szál szegfűvel álmodozott. A gép körül enyhén remegett
a föld, de nem volt kellemetlen.
Lazuli felegyenesedett, és olajtól maszatos kezére nézett. Ilyen kézzel nem
mehet oda Ápridinkához. Kinyitotta a bádogszekrényt, kivett egy marék kócot és
leszedte a piszok nagyját. Aztán ásványszappant kent az ujjaira és dörzsölte.
A horzsakőszemcsék reszelték a tenyerét. Leöblítette egy horpadt vödörben.
Minden körme alatt kék zsírfélhold maradt; amúgy tiszta lett a keze. Becsukta
a szekrényt, megfordult. Ápridinka nézette magát: sudár, karcsú nő, hosszú
sárga haja felhajlik a homlokánál, az álla kerekded, egy kicsit akaratos, a
füle áttetsző, mint a lagunagyöngyház. Alsó és felső ajka majdnem egyforma,
vastag; melle feszíti a csípejére feltűrődő rövidke kötöttkabátot, előragyog
aranyló bőre. Lazuli tekintete végigsiklott a teste izgató vonalán. Leült
Ápridinka mellé, és lehajolt, hogy megcsókolja. Összerázkódott, talpra
szökkent. Egy férfi állt mellette, merően nézte. Lazuli a fém tartószerkezetig
hátrált, az ujjai ráfonódtak a hideg fémre. Farkasszemet nézett a férfival; a
motor ott remegett a kezében, átadta az erejét. A férfi nem mozdult, kicsit
tántorgott, roskadozott, végül szétoszlott a levegőben, semmi se volt a
helyén.
Lazuli megtörülte a homlokát. Ápridinka nem szólt, várt, még csak csodálkozni
se látszott.
– Mit akar tőlem? – morogta az orra alá Lazuli. – Valahányszor együtt vagyunk,
megjelenik.
– Túlhajszoltad magad, és az éjszakád is fárasztó volt – mondta Ápridinka. –
Végigtáncoltad az éjszakát.
– Te meg elmentél valahová – mondta Lazuli.
– Nem mentem messzire – mondta Ápridinka –, Wolffal beszélgettünk. Gyere
mellém! Nyugodj meg! Pihenned kell.
– Jó – mondta Lazuli.
Végigsimított a homlokán.
– Csak az a baj, hogy folyton itt van az az ember.
– Nincs itt senki, nekem elhiheted – mondta Ápridinka. – Akkor én is látnám.
– Te soha semmit nem nézel – mondta Lazuli.
– Nem nézem, ami nem érdekel – mondta Ápridinka.
Lazuli odament, leült mellé, de nem ért hozzá.
– Szép vagy – suttogta –, szép, mint... mint egy japán lámpás... meggyújtva.
– Ne beszélj bolondokat! – tiltakozott Ápridinka.
– Nem mondhatom, hogy szép vagy, mint a nap – mondta Lazuli –, mert napja
válogatja. De egy japán lámpás, az mindig szép.
– Nekem mindegy, hogy szép vagyok-e vagy csúnya – mondta Ápridinka. – Csak az
számít, hogy tetszem-e azoknak, akik fontosak nekem.
– Mindenkinek tetszel – mondta Lazuli. – Úgyhogy a fontosak is biztos benne
vannak a pakliban.
Közelről aprócska szeplők voltak rajta, és arany üvegszálak a halántékán.
– Ne gondolj semmi másra, ha veled vagyok – mondta Ápridinka –, csak rám, és
mesélj nekem!
– Mit meséljek? – kérdezte Lazuli.
– Mindegy... de tudod mit? Énekelhetsz is, ha inkább ahhoz van kedved.
– Egyikhez sincs – mondta Lazuli. – A karjaimba akarlak venni és ízlelgetni a
rúzsod málnaízét.
– Igen – mondta Ápridinka –, az nagyon jó, még a mesélésnél is jobb...
Ápridinka odaadóan odavolt.
– Ápridinka! – mondta Lazuli.
– Zafír! – mondta Ápridinka.
Aztán folytatták a csókolózást. Közeledett az este. Meglátta őket, és
megtorpant, hogy ne zavarjon. Akkor inkább Wolfhoz szegődik, aki most jődögél
hazafelé. Egy óra múlva minden sötétségbe borult, csak egy kis körben sütött
tovább a nap, ott, ahol Ápridinka lehúnyt szeme volt meg Lazuli csókjai
voltak, a testükből felszálló pára áttetsző függönye mögött.

XI. FEJEZET

Wolf, félálomban, még egy kísérletet tett, hogy elhallgattassa az

ébresztőórát, de az iszamós izé kicsúszott a kezéből, betekergőzött az
éjjeliszekrény távoli zugába, és zihálva, csaholva folytatta a kukorékolást,
mígnem végképp kimerült. Akkor Wolf teste elernyedt a fehér prémdarabkákkal
töltött, négyzet alakú süllyedésben, amelyben pihent. Résnyire nyitotta a
szemét, és a hálószoba falai meginogtak, dőltek a padlóra, rázuhantukban nagy
puhasajt-hullámokat korbácsolva. Aztán rétegződő hártyák keletkeztek,
hasonlítottak a tengerre, a közepén pedig, egy mozdulatlan szigeten, a nagy
pőre tereken végigsöprő szél soha nem csituló morajában, Wolf lassan
belesüllyedt a sötétbe. A hártyák, mint átlátszó úszószárnyak, remegtek,
vonaglottak; a láthatatlan mennyezetről éterrétegek váltak le, körüllebegték a
fejét. Wolf, elkeveredve a léggel, úgy érezte, hogy átjárja, átitatja ami
körülveszi; és hirtelen keserűzöld illat támadt, az őszirózsák égő szívének
illata; a szél pedig elült.
Wolf kinyitotta a szemét. Csönd volt. Összeszedte az erejét, és talpon találta
magát, zokniban. Napfény patakzott a szobában. De Wolf továbbra is rosszul
érezte magát a bőrében; hogy jobban érezze magát, pergament, színes krétát
ragadott, és rajzolt magának, nézte a rajzot; de a kréta a szeme láttára porrá
hullott; a pergamenen nem maradt más, csak néhány szögletes vonal, homályló
űr, s az egész kép, már régóta, halálfejre emlékeztette. Csüggedten kiejtette
kezéből a rajzot, és odament a székhez, amelyen a nadrágja volt, szépen
összehajtva. Tántorgott, úgy érezte, mintha összehúzódna talpa alatt a föld.
Oszladozott az őszirózsaillat; édeskés szag keveredett belé, a jázmin illata,
nyáron, méhestül. Egy kicsi émelyítő szagegyveleg. Most már sietnie kell. Ma
van az ünnepi felavatás napja, és a végén még előbb fognak odaérni a
városatyák. Magára kapkodta a ruhát.

XII. FEJEZET

Végül mégiscsak sikerült néhány perccel előbb érkeznie, és volt ideje

átvizsgálni a gépet. Több tucat elem maradt a silóban, a Lazuli által gondosan
ellenőrzött motor pedig tökéletesen működött. Nincs más tennivalója, mint
várni. Várt.
A könnyű föld még őrizte Ápridinka nyúlánk testének lenyomatát, és ott volt a
szegfű is, amit az ajkai között tartott: gyöngyöző és cikcakkos, máris száz
láthatatlan szállal fehérpók-fonalakkal kapcsolódik a földhöz. Wolf lehajolt,
hogy leszakajtsa, és megcsapta, elkábította a szegfű illata. Semmi sem volt az
ujjai közt. A szegfű kioltotta színeit és beleolvadt a földbe. Wolf
elmosolyodott. Ha otthagyja, a városatyák biztosan legázolják. Keze
végigfutott a föld színén és megtalálta a vékony virágszálat. A szegfű, rabul
ejtve, visszanyerte eredeti színét. Wolf finoman elroppantotta az egyik
görcsénél, és a hajtókájába tűzte. Fejét felszegve beszívta illatát.
A Négyzet fala mögül lármás zene közelgett, rézdudák rivalltak, bivalybőrös
dobok pufogtak, aztán rést ütött a téglafalon az elöljárósági faltörő kos,
melyet egy aranyláncos fekete frakkos, szakállas végrehajtó irányított. A
résen át benyomultak a tömeg első képviselői, és tisztelettudóan sorfalat
alkottak. Megjelent a zenekar, zengve és buffogva: dzuffa, dzuffa, tralla,
dzuff! Amint hallótávolságba kerülnek a kóristák, ők is elkezdik a rikácsot.
Zöldre pingált tamburmajor vezette a menetet, böstörnyéllel döfölte az eget,
de sehogy se bírta becélozni a napkorongot. Széles lendületet vett, majd dufla
halálugrást hajtott végre, és a kardalosok rázendítettek a himnuszra.
Szép városunknak
(Tralla dzuf!) Polgármestere
(Tralla dzuf!) Eljött hozzátok
(Tralla dzuf!) És kérve kéri:
(Tralla dzuf!)
Most már aztán tényleg
(Tralla dzuf!) Fizessetek be
(Tralla dzuf!) Minden adót,
Minden adót!
(Dzuffa dzuffa girigáré
Dzuff dzuff csirigó!)
A girigáré-hangzatot úgy érték el, hogy göböly formájúra kovácsolt érméket
csapkodtak egy csirigóhoz. Az össz-zengemény ősöreg indulót adott ki, amelyet
minden alap nélkül szólaltattak meg, hiszen már régóta senki nem fizetett
adót, de hát nem lehetett meggátolni a kürtösöket, hogy azt az egyetlen
dallamot játsszák, amit ismernek.
A rezesbanda mögött megjelent a polgármester, hallócsövet szorongatott és
megpróbált beleszuszakolni egy fuszeklit, hogy ne is hallja a szörnyű zsivajt.
Külön szekéren jött a felesége, egy igen kövér teremtés, veresen és anyaszült
meztelenül, hirdetőtáblán reklámozta a város legnagyobb sajtkereskedőjét, aki
mindenféle terhelő dolgot tudott az elöljáróságról és mindenre
rákényszerítette őket, ami csak eszébe jutott.
A polgármesterné nagy melle a hasán klaffogott a szekér rossz rugózása miatt,
továbbá azért, mert a sajtkereskedő fia macskakövet rakosgatott a kerekek alá.

A sajtkereskedő mögött a vaskereskedő szekerezett, emez nem büszkélkedhetett

olyan közéleti támogatással, mint a vetélytársa, kénytelen volt hát beérni egy
nagy parádés baldachinnal, amelyben a város legerényesebb szűzét, a
rózsaleányt pocsékolta egy nagy majom. A majom bérleti díja nagyon magas volt,
mégse hozott valami haj de nagy eredményt, mivel a rózsaleány már tíz perce
ájultan hevert és nem sikoltozott, a polgármesterné viszont lilult megfele, s
mindazonáltal sok igen kócos szőre volt.
A csecsemőkalmár szekere következett, lökhajtásos csöcsakkumulátor hajtotta,
és egy csecsemőkórus régi bordalt énekelt.
Ennyiből állt a díszfelvonulás, mert a díszfelvonulások nem mulattatják a
népet, különben pedig a negyedik szekér, amelyen a koporsóárusok foglaltak
helyet, kevéssel korábban megrekkent, mivel a kocsis meghalt és még csak meg
se gyónt.
Wolf, a rezesbandától félig megsiketítve, látta, hogy a nagy alattomos
puskákkal felfegyverkezett városi őrség gyűrűjében felé tartanak az elöljárók.
Illendően köszöntötte őket, ezenközben pedig a szakiparosok percek alatt
összeácsoltak egy kis lépcsőzetes emelvényt, amin helyet foglalt a
polgármester az alpolgármesterekkel egyetemben, a polgármesterné viszont
tovább hancúrozott a szekéren. A sajtkereskedő felhágott az őt megillető
helyre.
Nagy dobpergés támadt, minek következtében e pikulás megőrült és a fülét
betapasztva felrepült, mint egy rakéta; minden szempár követte a röppályáját,
és mindenki behúzta a nyakát, amikor a pikulás egy öngyilkos meztelen csiga
puffanásával fejjel előre újra földet ért. A rezesbanda elhallgatott. A
vasárnapi mételycigaretták füstjétől kéklő égbe vastag porfelleg kúszott és
sokadalomszag volt, beleértve természetesen az összes lábakat. Néhány szülőt
megindított a gyermekük rimánkodása, és vállukra vették a csemetéket, de a
seggükkel felfelé, nehogy tápot adjanak a bámészkodás káros hajlamának.
A polgármester beleköhécselt a hallócsőbe, és megragadta a szót, hogy
kitekerje a nyakát, de az erőst ellenállt.
– Uraim, kedves fülebarátaim! – mondta. – Nem kívánom hosszan ecsetelni e nap
ünnepélyességét, mely éppoly tiszta, mint szívem minden melege, hiszen önök
éppoly jól tudják, mint jómagam, hogy első ízben, amióta hatalomra jutott ama
szilárd és független demokrácia, az elmúlt évtizedeket gyanúpörrel beszennyező
politikai aknamunka és alantas demagógia ööő, a rohadt életbe, de nehéz
elolvasni ezt a kurva papírt, el van mázolódva az írás. Hozzáteszem, hogy ha
mindent elmondanék, amit tudok, főleg evvel a hazug barommal kapcsolatban, aki
azt állítja magáról, hogy sajtkereskedő...
A tömeg üdvrivalgásban tört ki, a kereskedő pedig viszonválaszra emelkedett.
Olvasni kezdett egy dokumentumot, amely azt bizonyította, hogy a városatyákat
vastagon megkente a legnagyobb helyi rabszolgakereskedő. Rázendített a
rezesbanda, hogy elnyomja a hangját, a polgármesterné pedig elterelő
hadművelettel próbálván menteni a férjét, megkettőzött energiával ténykedett.
Wolf szórakozottan mosolygott. Egy szót se hallott az egészből. Máshol járt az
esze.
A polgármester folytatta beszédét:
– Ádáz örömmel tölt el bennünket a büszkeség, hogy üdvözölhetjük a körünkben
levő nagy fülebarátunk, Wolf elképzelte figyelemre méltó megoldást, mely
tökéletesen kiküszöböli a gépgyártáshoz szükséges fém túltermeléséből származó
nehézségeket. És mivel erről nem kívánok hosszabban szólani, mert személy
szerint, ahogy azt az illendőség megköveteli, fogalmam sincs, hogy mi ez az
egész, tekintve, hogy elöljáró a tisztem, átadom a szót a zenekarnak, amely
előadja repertoárja egyik darabját.
A tamburmajor lendületes zsugorhátraszaltót hajtott végre félcsavarral, és
mihelyt földet ért, a tuba kecsesen zengedező mély nyitányhangot bocsátott ki
magából. A zenészek sorra beóvakodtak a hangközökbe, és hamarosan mindenki
ráismert a hagyományos dallamra. A tömeg közelebb nyomult, erre az őrség
sortüzet adott le, ami visszariasztotta a többséget, a többiek teste pedig
cafatokban hullott szerteszét.
A Négyzet pillanatok alatt kiürült. Csak Wolf maradt, a pikulás hullája,
néhány zsírpapír, az emelvény egy darabkája. A városi őrség háta rendezett
sorokban, díszlépésben távolodott, eltűnt.
Wolf fellélegzett. Véget ért a ceremónia. A Négyzet fala mögül még hallani
lehetett a rezesbanda fel-felrikoltó, csukladozva halkuló zsivaját. A motor
szakadatlan dorombolása kísérte a zenét.
Wolf meglátta a közeledő Lazulit. Vele volt Ápridinka. Elváltak egymástól,
Lazuli már egyedül csatlakozott Wolfhoz. A lány fejét lehajtva lépkedett, és
sárga-fekete mintás ruhájában olyan volt, mint egy szőke szalamandra.

XIII. FEJEZET

Wolf és Lazuli újra magukban voltak, mint azon az estén, amikor elindult a
motor. Wolf piros bőrkesztyűt és ürüprémmel bélelt bőrcsizmát viselt.
Bundabéléses bőr kezeslábast vett fel meg olyan bukósisakot, amely nem takarja
az arc felső részét. Készen állt. Lazuli egy kicsit sápadt volt. Wolf behúnyta
a szemét.
– Minden rendben? – kérdezte, de nem emelte Lazulira a tekintetét.
– Minden rendben – mondta Lazuli. – A zsilipkamra üres. Az elemek a helyükön.
– Idő? – kérdezte Wolf.
– Még öt-hat perc – mondta Lazuli. – Vigyázni fog magára, ugye?
A zsémbes hang meghatotta Wolfot.
– Ne félj! Vigyázok – mondta.
– Elég erős magában a remény? – kérdezte Lazuli.
– Régóta nem volt ilyen erős bennem a remény – mondta Wolf. – De hinni nemigen
hiszek. Ugyanaz lesz, mint máskor.
– Mért, máskor mi történt? – kérdezte Lazuli.
– Semmi – felelte Wolf. – A végén soha semmi nem maradt. Csak a csalódás.
Mindegy... nem lehet mindig fedezékben maradni.
Lazuli nagyot nyelt.
– Mindenkinek megvan a maga baja – mondta.
És maga előtt látta a férfit, aki nézte, ahogy megcsókolja Ápridinkát.
– Az biztos – mondta Wolf.
Felnézett.
– Jó lesz – mondta. – Onnan, bentről biztos nem ugyanolyan.
– Azért veszélyes egy kicsit – dörmögte Lazuli. – Nagyon vigyázzon, erős lesz
a szél.
– Nem baj – mondta Wolf.
És minden összefüggés nélkül hozzátette:
– Szereted Ápridinkát, és ő is szeret téged. Semmi nem állhat közétek.
– Nem állhat közénk – felelte Lazuli, mint egy rossz visszhang.
– Hát akkor? – mondta Wolf.
Jó lett volna egy kis szenvedély, legalább látni a szenvedélyt; az tisztábbá
tenné a gondolatait. Kinyitotta a kabinajtót, bedugta a fél lábát, kesztyűs
keze ráfonódott a keresztrúdra. Ujjaiban ott vibrált a motor. Úgy érezte
magát, mint egy pók egy idegen pókhálóban.
– Itt az idő – mondta Lazuli.
Wolf biccentett, és gépiesen startállásba helyezkedett. Becsapódott mögötte a
szürke acélajtó. Szél támadt a ketrecben. Először csak gyengén fújt, aztán
megkeményedett, mint a hidegtől dermedő olaj. Hirtelen irányt váltott, és
Wolf, amikor arcába csapott a levegő, kénytelen volt teljes erejéből
belekapaszkodni a harántrúdba, és ott érezte arcán a fakó acél hidegét. Lassan
lélegzett, hogy kímélje az erejét. A vére szabályosan dübörgött az erekben.
Wolf nem mert lefelé nézni. Várta, hogy hozzászokjon a változáshoz, és
kényszerítette magát, hogy csukva tartsa a szemét, valahányszor lenyaklott a
feje a fáradtságtól. A derekára két faggyúval bekent bőrheveder volt erősítve,
kampóban végződtek, és Wolf beakasztotta őket két közeli vaskarikába, hogy
pihentesse a kezét.
Zihálva szedte a levegőt, megfájdult a térde. Hígabb lett a levegő, s Wolf
érezte, hogy felgyorsul az érverése, üresség tátog a tüdejében.
Észrevette, hogy valami sötét, csillogó anyag csorog végig a jobb oldali
tartóborda mentén; olyan volt, mint mikor megfolyik a máz a cserépkorsó
oldalán. Beakasztotta a hevedert, és óvatosan a folyadékba mártotta a
mutatóujját. Ragacsos volt. Felemelte a kezét, és nézte az ellenfényben az
ujja hegyére tapadt sötétpiros foltot. Cseppformába gyűlt, s egyszer csak
levált az ujjáról, nyúlósan, mint az olaj. Kellemetlen érzés volt, de Wolf nem
tudta volna megmondani, hogy miért. Eltökélte, hogy még egy percig kitart; a
lába már annyira remeg a fáradtságtól, hogy semmiképp se bírja tovább.
Kínkeservesen kihúzta a végső határidőig, akkor újra beakasztotta a hevedert.
Végre elengedte magát; ernyedten csüngött a bőrszíjakon. Úgy érezte, kiszakad
a dereka. A ketrec sarkában, pont az orra előtt, lustán csordogált a piros
folyadék, girbegurba vonalat festett az acélra. Néha imitt-amott kiöblösödött,
megcsillant, meghomályosult – amúgy mozdulatlan csíknak nézte volna az ember.
Wolf várt. Csitult a szívverése. Izmai lassan hozzászoktak a légzés szapora
üteméhez. Egyedül volt a ketrecben, és – nem lévén mihez mérnie – nem
érzékelte a mozgást.
Százig számolt magában. Ahogy megmozdította az ujjait, kérgesedő jég
csikordult a kesztyűn. Most már nagyon erős volt a fény. Alig tudta kinyitni a
szemét, könnyezett. Fél kézzel kapaszkodott, a másikkal leeresztette a
védőszemüveget a sisakról. Megnyugodott a szeme, már nem pislogott olyan
szaporán. Élessé váltak a körvonalak, akár egy akváriumban.
Bátortalanul lenézett a lába alá. Olyan szédítő gyorsasággal távolodott a
látható föld, hogy elakadt a lélegzete. Egy orsó közepén volt; a tengely egyik
csúcsa az égbe veszett, a másik a silóból lövellt elő.
Becsukta a szemét, hogy erőt vegyen a hányingerén, tapogatózva kikapcsolta a
hevedereket, és megfordult, a falnak vetette a hátát. Az új testhelyzetben
beszíjazta magát, terpeszbe feszült, erősen összeszorította az öklét.
Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét.
Anyagtalan csillámporpászmák hullottak a felső szférákból, s a fényesség
luggatta képzeletbeli ég a végtelenbe lüktetett. Wolf arca nyirkos volt és
jéghideg.
Remegett a lába, de most a motor vibrálásától remegett. Apródonként,
módszeresen nyugalmat kényszerített magára.
Egyszer csak rádöbbent, hogy emlékszik. Nem harcolt az emlékek ellen, erőt
vett magán, belemerült a múltba. A zúzmara fényes páncélt vont a bőr
kezeslábasra, csak csuklónál és térdnél tört meg.
Körülvették a múlt darabkái, ott tolongtak körülötte; némelyek mozgékonyak,
fürgék, puhák voltak, mint a szürke kisegerek, némelyekből pedig lágy és
lassúdad fluidum áradt, mint hullámok sistergő, könnyű habja.
Voltak, amelyek pontosak, véglegesek voltak, mint a fényképek alapján vagy az
emlékezők beszélgetéseiből utólag koholt gyerekkori álemlékek, amelyeket
lehetetlen újra átérezni, mert réges-régen kiszikkadt belőlük a lényeg.
Mások meg vadonatújan éledtek fel, ahogy felidézte őket: a kert, a fű, a
levegő, a pázsit smaragdjába összeolvadó számtalan zöld és sárga árnyalat, a
fák üde árnyékának sötétje.
Wolf remegett a sápatag fényben, és emlékezett. Vonagló, lüktető emlékezete
megvilágította előtte az életét.
A ragacsos folyadék, jobboldalt is, baloldalt is, lassan kúszott lefelé a
ketrec eresztékein.

XIV. FEJEZET

Először rendezetlen falkában rohanták meg; szagok, fények, neszek gomolygó

forgataga.
Ott volt a gubósfa, amelynek olyan rücskös termése van, s ha megszárítja az
ember, az érdes szőröket remekül lehet a társak nyakába szórni. Vannak, akik
platánnak nevezik. De ez a szó mit sem változtat a tulajdonságán.
Volt az a trópusi lomb: barnás, horgas, karmok szegélyezik a leveleket,
amilyenek a rovarok lábain vannak.
Annak a kislánynak a rövid haja, harmadik elemiben, meg a vetélytárs fiú
barnásszürke köpenye.
A nagy piros virágtartók a lépcsőfeljáró túloldalán, amelyek sötétedéskor
indiánokká változtak és a helyesírás bizonytalanságai.
Földigiliszta-vadászat hosszú seprűnyéllel.
Az irdatlan nagy hálószoba; épp csak látni lehetett a bolthajtást a dunyha
alól, amely olyan dagadt volt, mint az óriás, aki degeszre zabálta magát a sok
birkával.
Az évente lehulló fényes gesztenyék bánata, a vadgesztenyéké, amelyek ott
rejtőztek ketté- vagy háromfelé hasadt puha tüskés burkukban a rozsdás levelek
közt, és amelyekkel jókat lehetett játszani: manófejekké faragni őket, füzérbe
fűzni hármasával, négyesével; émelyítően rothadó gesztenyék; ablakszemekbe
hajigált gesztenyék.
Abban az évben történt, a nyaralásból hazatérve, amikor az egerek habozás
nélkül szétrágták a lenti fiókban az aprócska gyertyákat, amelyek tegnap még a
környék legszebb boltjának polcán díszelegtek, és még most is micsoda öröm,
hogy nem fértek hozzá a másik fiókban lévő egész csomag cérnametélthez, amiből
a vacsorai húsleves után olyan remek mulatság kirakni a tányér aljára az ember
nevét.
Hol vannak a tiszta emlékek? Majdnem mindegyikben összemosódnak a más-más
időkből való élmények, egymásra rakódnak, elvesztik eredeti valóságukat.
Nincsenek emlékek, ez egy másik személyiséggel újraélt élet, mely részben amaz
emlékekből ered. Nem lehet megváltoztatni az idő irányát, hacsak nem csukott
szemmel, süketen él az ember.
Csönd volt. Wolf lehúnyta a szemét. Zuhant tovább előre, és kiterült előtte
képzelt múltja négydimenziós, hangos térképe.
Elég gyorsan haladhatott, mert hirtelen eltűnt a ketrec szemközti oldala.
Kiakasztotta a kampókat, és átlépett a túloldalra.

XV. FEJEZET

Sárguló gesztenyelombok közt őszi napfény szitált.

Wolf egy fasorban lépkedett. Enyhén lejtett az út. A közepe száraz és egy
kicsit poros, de a két szegélye sötétebb, és hártyás, vékony sár csillan
imitt-amott, záporhagyta tócsák üledéke.
A zörgő levelek közt selymesen fénylettek a vadgesztenyék, feszegették
magukról a mandulazöldtől a rozsdavörösig ezernyi színárnyalatban játszó
burkukat.
Az út két oldalán szabálytalan formájú, kaszálatlan rétek hevertek a simogató
napfényben. A sárga fűből kiemelkedett egy-egy borzas bogáncs, néhány
felmagzott évelő növény.
Tüskés bozót övezte romokhoz vezetett a fasor. Wolf messziről meglátott egy
vászonruhás öregembert; a romok előtt ült egy fehér kőpadon. Közelebb érve
látta, hogy amit ruhának nézett, valójában az öregember galambősz szakálla,
mely ötször-hatszor körbeéri a testét.
Fényesre suvickolt réztáblácska volt a padon, s fekete betűkkel belevésve egy
név: Opál.
Wolf odament. Közelről olyan ráncos volt az öregember arca, mint egy félig
leeresztett léggömb. Nagy orra volt, tátongó orrüregéből vastag szőrszálak
kunkorodtak elő, kiugró szemöldöke alatt élénk szempár csillogott, a
járomcsontja pedig úgy kidudorodott, mint három járom. Ősz kefefrizurája
seprűcsutakra emlékeztetett. Szögletes körmű, kortól deformált kezét az ölében
pihentette. Ruházata egy zöld-fehér csíkos ómódi úszónadrágból és bütykös
lábfején lötyögő saruból állt.
– Wolf vagyok – mondta Wolf.
A réztáblára mutatott:
– Ez a maga neve?
Az öreg bólintott.
– Igen, én vagyok Opál – mondta. – Hát persze. Léon-Abel Opál. Szóval maga
következik, Wolf úr. Nos, lássuk, miről fog beszélni nekem?
– Nem tudom – mondta Wolf.
Az öreg felvonta a szemöldökét, egy kicsit fensőbbségesen, mint aki
magamagának teszi fel a kérdést, és nem vár választ rá.
– No, igen, természetesen nem tudja – mondta. Dörmögött valamit a szakállába,
aztán hirtelen iratköteget kerített elő, lapozgatta.
– Lássuk csak, lássuk csak! – mondta. – Wolf úr... igen, igen... születési
hely, dátum... jó, helyes... mérnök... igen, ez rendben volna. Nos, Wolf úr,
beszéljen nekem részletesen az első nonkomformista megnyilvánulásairól.
Wolf egy kicsit furcsának találta az öregurat.
– Mit... miért érdekli az magát? – kérdezte végül.
Az öreg cöcögött egy sort, aztán azt mondta:
– Ejnye, ejnye! Remélem rendesen is tud válaszolni.
Olyan fölényes hangot ütött meg, amilyet csak sokkal alacsonyabb rangú
beszélgetőtárssal szokás. Wolf megvonta a vállát.
– Nem tudom elképzelni, hogy ez miért érdekli magát. Annál is kevésbé, mivel
én soha sem voltam valami dacos természet. Győztem, ha esélyét láttam, hogy
győzzek, és egyszerűen nem vettem tudomásul az olyasmit, amiről tudtam, hogy
bajos dolog boldogulnom vele.
– Tehát arról mégiscsak tudomása volt, hogy mi az, amivel nehezen boldogulna –
mondta az öreg. – Tudta, hogy mit ne vegyen tudomásul. Ejnye! Próbáljon
tisztességesen válaszolni, és ne vesszen el az általánosságokban! És csupa
olyan dolog volt, amivel bajos volt boldogulnia?
– Uram! – mondta Wolf. – Nem tudom, hogy ki maga és azt se, hogy milyen jogon
faggat. Tekintve, hogy bizonyos mértékig igyekszem tiszteletet tanúsítani az
idős emberek iránt, hajlandó vagyok válaszolni magának, de csak röviden. Egy
szó, mint száz, mindig is képesnek tartottam rá magam, hogy objektíve
mérlegeljem az ellentétes álláspontot, következésképpen soha nem tudtam
ellenszegülni az ellenerőknek, mivel tudatában voltam, hogy az olyan ember
szemében, akinek nincs szubjektív indítéka a választásban, az én koncepcióm
legfeljebb ha ugyanakkora súllyal esik a latba, mint az ellentettje.
– Na ez egy kicsit sommás volt – mondta az öreg. – Az aktáim szerint
előfordult, hogy, a maga szavával élve, szubjektív indíték alapján
választott... ööő... itt van például... bizonyos körülmények közt...
– Fej vagy írást játszottam – mondta Wolf.
– Jaj, ne! – mondta az öreg undorodva. – Felfordul a gyomrom magától. Hajlandó
végre megmondani, hogy minek jött ide?
Wolf nézett jobbra, nézett balra, szipákolt, végül kibökte:
– Hogy leltárt csináljak.
– Na látja! – mondta az öreg. – Pontosan ezt ajánlom én is magának, de maga
beteszi az ajtót.
– Mert zavaros az észjárása – mondta Wolf. – Akárkinek nem tudok csak úgy
mindent elmondani. Magának se terve, se módszere. Tíz perce kérdezget, de egy
tapodtat se jutott előre. Tegyen fel pontos kérdéseket!
Opál megsimogatta hosszú szakállát, le-fel mozgatta az állát és egy kicsit
oldalra is, aztán szigorúan Wolf szeme közé nézett.
– Ajjaj! – mondta. – Magával nem lesz könnyű zöld ágra vergődni. Szóval úgy
képzeli, hogy terv nélkül, véletlenszerűen teszem föl a kérdéseket.
– Ez nyilvánvaló – mondta Wolf.
– Tudja, hogy milyen a malomkő? – kérdezte Opál. – Hogy hogyan csinálják?
– Bevallom, nem folytattam beható tanulmányokat a malomkőről – mondta Wolf.
– A malomkőben vannak csiszolószemcsék és van a kötőanyag, aminek gyorsabban
kell kopnia, hogy mindig érdes maradjon a felület. Nem kétséges, hogy a
kristályszemcsék fejtik ki az őrlőhatást, de a kötőanyag éppolyan fontos;
nélküle a mégoly éles és kemény zúzalék is rendezetlen és fölösleges halmaz
volna, akár egy aforizmagyűjtemény.
– Nagyszerű – mondta Wolf. – Na és?
– Na és nekem nagyon is határozott tervem van – mondta Opál –, és nagyon
pontos kérdéseket fogok feltenni magának, kemény és éles kérdéseket, de
énnekem az a szósz, amivel lelocsolja a tényeket, éppolyan fontos, mint maga a
tény.
– Rendben van – mondta Wolf. – Akkor vázolja nekem a tervét, legyen szíves!

XVI. FEJEZET

– Világos a terv – mondta Opál. – Két alapvető tényező határozza meg: maga
nyugati és katolikus. Következésképpen a következő kronologikus sorrendet kell
követnünk:
egy: a szülőkhöz való viszony;
kettő: elemi iskolai előmenetel és további tanulmányok;
három: az első hitbéli tapasztalatok;
négy: pubertáskor, serdülőkori nemi élet, esetleges házasság;
öt: valamely társadalmi szervezet tagjaként folytatott tevékenység;
hat: a külvilággal való megismerkedés következtében fellépő, ha ugyan fellépő,
metafizikus szorongás, amely kapcsolódhat a második ponthoz, abban az esetben,
ha a magafajta emberek zömétől eltérően, esetlegesen nem szakított volna meg
minden kapcsolatot a vallással az első áldozását követő években.
Wolf mérlegelte a hallottakat, és azt mondta:
– Ez egy lehetséges terv. Mindazonáltal...
– Hogyne! – vágott a szavába Opál. – Egészen más rendező elvet is
követhetnénk, nem csak az időrendét, és persze felcserélhetnénk egyes
pontokat. De énnekem az a megbízatásom, hogy az első pontra vonatkozóan tegyek
fel kérdéseket, kizárólag az első pontra: a szülőkhöz való viszony.
– Az közismert dolog – mondta Wolf. – Minden szülő egyforma.
Opál felállt, járkált fel s alá. Sovány combján úgy lógott a kopott
fürdőnadrág szára, mint szélcsendben a vitorla.
– Utoljára mondom: ne gyerekeskedjen! – mondta. – Most már komolyra fordult a
dolog. Minden szülő egyforma! Nahát! Magát tehát nem zavarták a szülei, s
ezért semmibe veszi őket.
– Hát jó – mondta Wolf. – Nekem jó szüleim voltak, de ha rossz szülei vannak
az embernek, az hevesebb ellenállást vált ki belőle, és tulajdonképpen az a
hasznosabb.
– Ugyan! – mondta Opál. – Több energiát követel, ez igaz, de mivel mélyebbről
indul az ember, végül is nem jut följebb, csak tékozolja az erejét. Persze
akinek sok akadályt kellett legyőznie, az hajlamos azt hinni, hogy messzebbre
jutott. Tévedés. A harc még nem haladás.
– Ez már a múlt – mondta Wolf. – Leülhetek?
– Ejnye! – mondta Opál. – Úgy látom, mindenáron szemtelenkedni akar velem. Ha
az úszónadrágomon mulat, gondoljon arra, hogy akár meztelen is lehetnék.
Wolf elkomorult.
– Nem mulatok – mondta meghunyászkodva.
– Különben leülhet – mondta Opál.
– Köszönöm – mondta Wolf.
Nem tudta magát kivonni Opál komolyságának hatása alól. Az öregember ábrázata
betöltötte a látóterét, s a háttérben vörösessárgán derengett a lombok
ősz-patinás rézhártya-függönye. Levált az ágról egy gesztenye, s olyan
surranással ütötte át a lombot, mint mikor madár röppen fel. Puha nesszel ért
földet a termés és a burok.
Wolf összeszedte az emlékeit. Rádöbbent, hogy Opálnak igaza van: fölösleges
aggályoskodni a terv miatt. Összevissza, véletlenszerűen jöttek a képek, mint
a zsákból kihúzott sorsjegyek.
– Minden összekeveredik – mondta Wolf.
– Nem baj, elboldogulok – mondta Opál. – Mondja csak! Tudja: vannak a
csiszolószemcsék és van a kötőanyag. A kötőanyag ad formát a
csiszolószemcséknek.
Wolf leült, két tenyere közé fogta az arcát. Beszélni kezdett, semleges,
monoton, közönyös hangon.
– Nagy ház volt – mondta. – Fehér falú ház. Nem emlékszem a kezdetekre, a
cselédek arcát látom magam előtt. Reggelente gyakran bemásztam a szüleim
ágyába. Előfordult, hogy apám és anyám a szemem láttára szájon csókolták
egymást, és az rossz érzés volt nekem.
– Milyenek voltak magával? – kérdezte Opál.
– Sosem vertek meg – mondta Wolf. – Nem lehetett megharagítani őket. Csak ha
direkt azt akarta az ember. Ha csalt. Valahányszor dühöngeni volt kedvem, úgy
kellett belehergelnem magam, és olyan nevetséges, átlátszó ürügyeim voltak,
hogy most egyetlenegy se jut eszembe.
Elhallgatott. Opál úr is hallgatott; az öreg arcot ráncokba gyűrte a figyelem.

– Állandóan féltettek – folytatta Wolf. – Nem volt szabad kihajolnom az

ablakon, egyedül nem mehettem át az úttesten. Ha szellő rezdült, máris rám
adták a bundát, és télen-nyáron gyapjúmellényt viseltem, olyan kinyúlt,
ujjatlan kötöttkabátot, amit a helybéli piszkosfehér gyapjúból csináltak.
Folyton betegeskedtem. Tizenöt éves koromig semmi mást nem ihattam, csak
forralt vizet. És az volt a legócskább az egészben, hogy magukat bezzeg nem
kímélték a szüleim, és lejáratták magukat előttem, hogy engem egészen
máshogyan kezelnek, mint ahogy magukkal bánnak. Addig-addig, hogy én is félni
kezdtem, azt gondoltam, hogy gyönge az egészségem, és már-már jólesett, hogy
telente vagy egy tucat sálba tekernek, és csurog rólam az izzadság. Az apám
meg az anyám egész gyerekkoromban kötelességének tartotta, hogy óvjon
mindentől, amitől csak óvni lehet. Volt valami rossz érzésem emiatt, de
elpuhult testem álnokul élvezte a túlzott gondoskodást. – Felnevetett. –
Egyszer megláttam néhány fiatalembert az utcán, ahogy esőkabátjukat a karjukra
vetve sétálgatnak, én meg vastag posztóköpenyben izzadtam, és elszégyelltem
magam. Tükörbe néztem, és egy tetőtől talpig bebugyolált, esetlen puhányt
láttam, egy óriás cserebogárlárvát. Két napra rá, amikor eleredt az eső,
levettem a zakómat és kimentem az utcára. Anyám megpróbált visszatartani, és
én kéjesen hagytam kérlelni magam. De azt mondtam, hogy "most kimegyek", hát
ki kellett mennem az esőre. És bár féltem, hogy megfázom, és ez elrontotta
afeletti örömömet, hogy sikerült legyőzni a szégyenérzésemet, kimentem, mert
szégyelltem magam, amiért félek, hogy megfázom.
Opál köhécselt.
– Hm, hm – mondta. – Jó, ez rendben volna.
– Ezt akarta hallani? – rezzent össze Wolf, mintha álomból riadna.
– Ilyesmit – mondta Opál. – Látja? Megy ez, csak el kell kezdeni... Szóval
kiment az esőbe. Aztán mi történt?
– Patália volt – mondta Wolf. – Mondhatom, rémes jelenet. – Eltöprengett,
tekintete a távolba révedt. – Sok minden van itt egyszerre. A vágy, hogy
leküzdjem a puhányságomat, az az érzés, hogy a szüleim miatt vagyok ilyen
puhány és a testem hajlandósága, hogy élvezze a puhányságot. Furcsa dolog ez;
mint látja, hiúságból szálltam szembe a fennálló renddel. Ha nem találtam
volna nevetségesnek magam a tükörben... A csúfos testi valóm miatt nyílt ki a
szemem. Aztán pedig hányingert kaptam némely családi kedvtelésünktől. Tudja,
milyen a piknikezés... a család még a pázsitot is viszi magával, hogy az útra
telepedhessen, nehogy véletlenül rámásszanak a férgek. A sivatagban nem bántam
volna... hússaláta, ilyen-olyan jó falatok, evőeszközök... de hogy valaki arra
jön és látja a családi civilizáció megalázó megnyilvánulásait, az
alumíniumvillákat meg pléhpoharakat, na, ez a fejembe szállt, vöröset láttam
tőle, úgyhogy otthagytam a tányéromat és elhúzódtam, mint ha nem oda
tartoznék, vagy beültem az üres kocsiba a kormányhoz, az olyan szerelősen
férfias dolog. És közben a puhány énem azt sugdosta a fülembe: "Remélem, marad
sonka és hússaláta", én meg szégyelltem magam, szégyelltem a szüleimet és
gyűlöltem őket.
– De hiszen nagyon is szerette a szüleit! – mondta Opál.
– Szerettem – mondta Wolf. – De azért egy törött fülű kosár, amiből kikandikál
a termosz meg a kenyér, még ma is undorral, sőt gyilkos indulatokkal tölt el.
– Azért zavarta, mert esetleg meglátja valaki – mondta Opál.
– Attól fogva az esetleges szemtanúk irányították az életvitelemet – mondta
Wolf. – Ez mentett meg.
– Ezek szerint úgy véli, hogy meg van mentve – mondta Opál. – Összefoglalom
tehát, ami élete első szakaszára vonatkozik. Azt veti a szülei szemére, hogy
erősítették magában a kishitűséget, amire testi puhánysága miatt megvolt a
hajlama, de amit lélekben undorral elvetett. Ennek következtében próbálta
pótolni valamivel az életéből hiányzó erőt, mégpedig úgy, hogy a szükségesnél
sokkal inkább figyelembe vette a kívülállók magáról alkotott véleményét.
Tekintve, hogy ellentétes kényszerek határozták meg a helyzetét, szükségképpen
csalódnia kellett.
– És fulladoztam az érzelmekben, teljes volt a zűrzavar – mondta Wolf. –
Túlságosan is szerettek, és mivel énbennem meg nem volt szeretet,
értelemszerűen azt a következtetést vontam le, hogy aki szeret engem, az
ostoba, sőt gonosz, és apránként felépítettem magamban egy saját világot, egy
sálak meg szülők nélküli világot. Kietlen volt és vakítóan fényes, mint egy
sarki táj, és én felszegett állal, rezzenetlen tekintettel, fáradhatatlanul
bolyongtam benne... És nem hunyorogtam, nem pislogtam, ezt órákig gyakoroltam
a csukott ajtó mögött, míg ki nem csordult a könny égő szememből, s én nem
haboztam a hősiesség oltárán szétmázolni a könnyeimet. Hajlíthatatlan voltam,
legyőzhetetlen és világmegvető... Szenvedélyesen éltem. Ha, ha... És közben
pontosan tudtam, hogy valójában egy kövérkés, pufók kisfiú vagyok, és hogy a
számat legörbítő megvető ránctól csak olyan a képem, mint akinek pisilni kell,
de visszatartja.
– Az efféle hősi képzelgések meglehetősen gyakoriak kisgyermekkorban – mondta
Opál. – Nos, nekem ez már elég is, hogy átengedjem a vizsgán.
– Furcsa – mondta Wolf. – A gyöngédség elutasítása, és hogy olyan fontos volt
nekem a mások véleménye, ez volt az első lépés a magány felé. A félelem, a
szégyen és a csalódás miatt játszottam a közönyös hőst. Mi magányosabb, mint
egy hős?
– Mi magányosabb, mint egy halott? – mondta közömbösen Opál.
Lehet, hogy Wolf nem hallotta. Mindenesetre nem szólt semmit.
– Hát akkor... köszönöm – fejezte be a beszélgetést Opál. – Arra tessék!
Az útkanyar felé mutatott.
– Találkozunk még? – kérdezte Wolf.
– Nem hinném – mondta Opál. – Sok szerencsét!
– Köszönöm – mondta Wolf.
Nézte, ahogy Opál magára tekeri a szakállát és kényelmesen hátradől a fehér
kőpadon. Aztán elindult az útkanyar felé. Opál kérdései nyomán képek
villództak a fejében, mint egy őrülten forgó kaleidoszkóp csillámló fényei.
Hirtelen minden sötétbe borult.

XVII. FEJEZET

Lazuli reszketett. Szelet préselve, egy tömbben zuhant le az est, és az ég,

élve az alkalommal, közel ereszkedett a földhöz, fenyegetően, nyúlósan
szétterült. Wolf még nem jött le, és Lazuli nem tudta eldönteni, hogy érte
menjen-e. Lehet, hogy megharagudna miatta. Odament a motorhoz melegedni, de a
motor épp csak langyos volt.
A Négyzet falai már néhány órája beleolvadtak a bolyhos homályba, a
féltávolban hunyorogtak a ház vörös szemei. Wolf biztosan szólt Lilnek, hogy
későn megy haza, Lazuli mégis váltig remélte, hogy a következő pillanatban
meglátja a közelgő viharlámpát.
Egyszer csak, váratlanul, ott állt mellette Ápridinka: egyedül, nesztelenül
vágott át a sötéten. Lazulinak megbizsergett a tenyere. Ápridinka kedvesen és
liánosan hozzásimult, és ő csókolta a lányt, simogatta kecses nyakát, és
szemét félig lehúnyva a fülébe duruzsolt, de hirtelen egész teste görcsbe
rándult, kővé dermedt.
Lazuli egy sötét ruhás, sápadt képű férfit pillantott meg; ott állt mellettük,
és nézte őket. A szája sötét vonallal metszette ketté az arcát, és a szeme
messziről jött. Lazulinak elakadt a lélegzete. Nem tűri, hogy kihallgassák,
mit mond Ápridinkának. Kibontakozott az ölelésből, ökölbe szorult a keze.
– Mit akar? – mondta.
Nem látta ugyan, de érezte, hogy a szőke lány csodálkozva néz, és egy
villanásnyi időre felé fordult. Meg van lepődve, meglepett félmosoly az arcán.
Még nem szorong. Lazuli visszaperdült a férfi felé... senki sem volt ott.
Lazuli reszketett, az élet hidege átjárta a szívét. Ápridinka ott volt
mellette, de ő öregnek és fáradtnak érezte magát. Hallgattak. Ápridinka
ajkáról eltűnt a mosoly. A lány Lazuli nyaka köré fonta karcsú karját és
dédelgette, mint egy csecsemőt, simogatta nyakszirtjén a haj vonalát.
Akkor tompa puffanást hallottak, és Wolf ott kuporgott mellettük. Ernyedten
térdelt mellettük, fejét a tenyerébe hajtva. Arcán, mint egy áthúzott, rossz
dolgozaton, vastag, ragacsos csík sötétlett; ujjai merevek voltak a hosszú
kapaszkodástól.
Zafír megfeledkezett a maga rémlátomásáról; egy másfajta szorongás nyomait
látta Wolfon. A védőruhán parányi cseppek csillogtak, mint megannyi gyöngy, és
a test élettelenül hevert a gép tövében.
Ápridinka elengedte Zafírt, Wolfhoz lépett. Meleg tenyerébe fogta a csuklóját,
és meg se próbálva szétfeszíteni az ujjait, kedvesen rázogatta. Vigasztaló,
dallamos hangon beszélt hozzá, azt mondta, hogy ideje hazamenni, ott jó meleg
van, a lámpa fénykört rajzol az asztalra, és Lil várja őt; és Zafír is Wolf
fölé hajolt, segített neki felállni. Hóna alá feszítette a vállát; a másik
oldalról Ápridinka támogatta. Wolf alig bírt lépni, és húzta a jobb lábát.
Szeméből ellenséges, hideg fény sütött a vérszínű fűre; a kettős fénypászma
ott libegett előttük, egyre halványodott, s amikor a ház ajtajához értek,
összecsapódott mögöttük az éjszaka súlyos, vastag függönye.

XVIII. FEJEZET

Lil könnyű pongyolában ült a fésülködőasztalnál és manikűrözött. Három percig

mésztelenített szulákoldatban áztatta az ujjait, hogy felpuhítsa a felhámot,
és hogy pontosan negyedhold legyen a körmök sarlója. Aztán gondosan
előkészítette a tolófenekű kis kalickát, amelyben két szakképzett
ormányosbogár élesítette a rágóját és várta, hogy működésbe léptetve eleget
tehessen hivatásának, azaz eltüntesse a bőrkét. Lil tömör buzdító szózatot
intézett hozzájuk, a hüvelykujjára helyezte a kalickát, és elhúzta a
csappantyút. A rovarok beteges versengőhajlamtól hajtva, elégedetten
dorombolva munkához láttak. Az első ormányos gyors csattogtatással lenyírta és
porrá törte a bőrkét, a másodormányos pedig a finomítást végezte: lesorjázta
és -csiszolta a kis kollégája hagyta vágásperemeket.
Kopickoltak az ajtón, és belépett Wolf. Frissen borotválva, kikenve-kifenve;
jól nézett ki, csak egy kicsit halotthalvány volt.
– Beszélhetnék veled, Lil? – kérdezte.
– Gyere csak – mondta az asszony, és helyet csinált neki a pikészatén ülőkén.
– Csak azt nem tudom, miről – mondta Wolf.
– Annyi baj legyen! – mondta Lil. – Úgyse nagyon szoktunk beszélgetni...
Könnyen találsz témát. Mit láttál a te kis gépedben?
– Nem azért jöttem, hogy elmondjam – tiltakozott Wolf.
– Hát persze hogy nem – mondta Lil. – De azért jólesik, hogy kérdezem.
– Nem válaszolhatok, mert semmi mulatságos nincs benne – mondta Wolf.
Lil a hüvelykujja körméről a mutatóujja körmére helyezte át a kalickát.
– Nem kell olyan nagyon mellre szívnod azt a gépet – mondta. – Végül is nem
tőled indult a kezdeményezés.
– Általában úgy van, hogy ha egy élet fordulóponthoz ér, az nem az élet előre
megfontolt szándékából történik.
– Veszélyes szerzet az a gép – mondta Lil.
– Jó, ha a helyzet veszélyes vagy egy kicsikét reménytelen – mondta Wolf. –
Nagyszerű dolog, kivéve, ha az ember szántszándékkal játssza bele magát, ahogy
én.
– Ugyan, ez gyerekség! – mondta Lil.
A kalicka továbblibbent a középső ujjra. Wolf nézte a bogarakat.
– Ami nem szín, illat vagy zene – mondta az ujjain számolva –, az mind
gyermeteg dolog.
– És a nő? – szállt vitába Lil. – A feleség?
– A nő, az nem – mondta Wolf –, hiszen az együtt mind a három, de sőt.
Egy darabig hallgattak.
– Látom, eltökélted, hogy szörnyen magas lóról beszélj velem – mondta Lil –,
és tudom ugyan, hogy hogy lehetne leszerelni, de nem akarom tönkretenni a
manikűrömet, ha már ennyit vesződtem vele. Úgyhogy menj szépen el valahová
Lazulival. Vegyél pénzt magadhoz, és szórakozzatok egy jót, mindkettőtöknek
jót fog tenni.
– Ha az ember onnan, belülről látja a dolgokat, az alaposan leszűkíti az
érdeklődési körét – mondta Wolf.
– Te egy örök kishitű vagy – mondta Lil. – Csodálom, hogy ilyen lelkialkattal
csinálsz egyáltalán valamit is. Ne mondd nekem, hogy már mindent
kipróbáltál...
– Édes Lil... – mondta Wolf.
Olyan kis puha, meleg abban a kék pongyolában! A pipereszappan és a kölni
illata a bőre illatával keveredik.
Wolf belecsókolt a nyakába.
– Talán már mindent kipróbáltam magával? – incselkedett.
– Mindent – mondta Lil –, és remélem, hogy még mindenfélét ki fogsz próbálni,
de most csiklandozol, és az lesz a vége, hogy kinyiffantod a manikűrömet,
úgyhogy jobban szeretném, ha elmennél marháskodni a segédeddel. És estig ne is
lássalak! És nem akarom, hogy majd elmondd, miket műveltetek. És hagyd a
csudába a gépet! Nem kell mindennap a taposómalom, élj egy kicsikét!
– Ma úgyse kell a gép – mondta Wolf. – Annyit felejtettem, hogy az legalább
három napra elég. Mért akarod, hogy nélküled menjek szórakozni?
– Nem nagyon szeretsz te velem járni szórakozni – mondta Lil –, és ma nem
vagyok rossz hangulatban, úgyhogy jobb szeretném, ha elmennél. Na, menj, szólj
Lazulinak! És hagyjátok itt nekem Ápridinkát, jó? Tudom, hogy szívesen
használnád ki az alkalmat, a géphez küldenéd Lazulit, hogy buherálja azt a
koszos motort, te meg elmennél Ápridinkával.
– De buta vagy! – mondta Wolf. – És milyen machiavellisztikus!
Felállt és lehajolt, hogy megcsókolja az álltó helyéből csókolni valóbbik
mellét.
– Eredj már! – mondta Lil, és a másik kezével megfricskázta.
Wolf kiment, becsukta az ajtót, felment egy emeletet. Bekoppantott Lazulihoz.
Lazuli azt mondta, hogy tessék, és máris feltűnt az ágyon, savanyú ábrázattal.

– Na? – mondta Wolf. – Szomorú dolog ez, mi?

– Hajjaj! – sóhajtott Lazuli.
– Gyere! – mondta Wolf. – Megyünk, duhajkodunk egyet.
– Milyen duhajkodásra gondol? – kérdezte Lazuli.
– Legényesre – mondta Wolf.
– Szóval ne vigyem Ápridinkát – mondta Lazuli.
– Ne hát! – mondta Wolf. – Tényleg! Hol van Ápridinka?
– A szobájában – mondta Lazuli. – Manikűröz. Uaah!
Mentek lefele a lépcsőn. Wolf megtorpant a fordulón, ahonnan a lakása nyílt.

XIX. FEJEZET

– Nincs valami jó hangulatod – állapította meg.

– Magának se – mondta Lazuli.
– Igyunk egy kupával! – mondta Wolf. – Van még egy palack 24-es évjáratú
aszúlőrém, az ilyen esetekre tökéletesen alkalmatos. Vigasztaló itóka.
Bevonszolta Lazulit az ebédlőbe, és kinyitotta a szekrényt. Csakugyan ott volt
a teli üveg aszúlőre, legfeljebb ha a fele hiányzott.
– Ez elég lesz – mondta Wolf. – Na, megslukkolod?
– Aha – mondta Lazuli. – Mint egy igazi férfi.
– Merthogy igazi férfiak vagyunk – mondta Wolf, hogy erősítse magában az
elszánást.
– Húzza meg! – mondta Lazuli, és Wolf a szájához emelte az üveget. – Húzza
meg, nem a templom nagyharangja. Éljenek a borisszák! Hé, hé! Nekem is
hagyjon!
Wolf a keze fejével megtörülte a száját.
– Mintha egy kicsit ideges volnál – mondta.
– Gluglu – felelte Lazuli. Aztán hozzáfűzte: – Csak szimulálok, de azt nagyon.

Az üres palack, felfogva, hogy léte immár fölösleges a földön,

összezsugorodott, ellaspadt, nyikkant egyet és elenyészett.
– Induljunk! – mondta Wolf.
Csipkedíszlépésben masíroztak, az a legjobb lábimunkázás.
Bal kéz felől eltűnt a gép.
Átvágtak a Négyzeten.
Kimentek a résen.
Ott volt az út.
– Mit csinálunk? – kérdezte Lazuli.
– Elmegyünk a lányokhoz – mondta Wolf.
– Hurrá! – mondta Lazuli.
– Te ezt nem mondhatod – tiltakozott Wolf –, nekem kell hurráznom. Te nőtlen
vagy.
– Hát pont ez az – mondta Lazuli. – Én lelkifurdalás nélkül örvendezhetek.
– Na igen – mondta Wolf. – De te, te nem fogod megmondani Ápridinkának.
– Nem nagyon – dörmögte Lazuli.
– Szakítana veled.
– Nem tudom – mondta képmutatóan Lazuli.
– Ha akarod, én megmondom neki helyetted – javasolta képmutatóan Wolf.
– Inkább ne! – vallott színt Lazuli. – De nekem akkor is szabad, a fene vigye
el!
– Szabad – mondta Wolf.
– Bajban vagyok vele – mondta Lazuli. – Sosem vagyok egyedül. Valahányszor
szexuálisan, vagyis lelkileg közeledek hozzá, ott egy ember és... – Elharapta
a szót. – Tisztára bezsongtam. Ez így nagyon hülyén hangzik. Vegyük úgy, hogy
semmit se mondtam.
– Ott egy ember, és...? – ismételte Wolf.
– Ennyi az egész – mondta Lazuli. – Ott egy ember, és nincs mit tenni.
– Mit csinál?
– Néz – mondta Lazuli.
– Mit?
– Hogy mit csinálok.
– Attól inkább ő jöhet zavarba – mondta Wolf.
– Hát nem... Merthogy, pont miatta semmi zavarba ejtőt nem bírok csinálni.
– Hát ez vicc – mondta Wolf. – Mióta van ez nálad? Nem volna egyszerűbb, ha
megmondanád Ápridinkának, hogy már nem kívánod?
– De hát kívánom! – nyöszörgött Lazuli. – Piszkosul kívánom.
Közeledett a város hozzájuk. Először kis házrügyek voltak, aztán nagyobbacska
házak félig kibújt ablakkal, aztán pedig mindenféle színű és szagú szárba
szökkent házak. Wolf és Lazuli lefordult a főutcáról a szerelmesek negyede
felé. Átmentek az aranykapun, és minden fényűzővé változott. A házak fala
türkizzel vagy rózsalávával volt borítva, a föld pedig citromsárga, süppedős,
kenetes prémmel. Az utcák fölé mályvaszínű metszettüveg- és kristálykupolák
borultak. Illatozó gázlámpák világították meg a házszámot, és minden ház előtt
egy színes televizuális képernyő mutatta, hogy mit csinálnak a hölgyek
odabent, a szürke fényben derengő, fekete bársony kárpitú kis szalonban. Lágy,
kénköves zene szólt, masniba kötötte az ember hat ágyékcsigolyáját. Azok a
hölgyek, akik épp nem munkálkodtak, a kapu előtt lévő kristályfülkében
pihentek és pihegtek, szelíden csörgedező szökőkút rózsavízpermetében.
Piros párafátyol lengedezett a fejük fölött, eltakarta-kitakarta az
üvegkupolák szeszélyes rajzolatát.
Járt néhány férfi az utcán, egy kicsit kótyagosan imbolyogtak. Mások a házak
előtt heverésztek, álmodoztak és erőt gyűjtöttek. A járdaszegélyen, a sárga
prém alatt, rugalmas szivacsréteg szolgálta az érzékek kényelmét, és piros
gőzcsermelyek csordogáltak végig a házak előtt, híven követve a vastag
üvegcsöveket, amelyeken keresztül bepillantás nyílt a fürdőszobákban zajló
eseményekre.
Nagy virághajszalagba öltözött bors- és nünükeőrlemény-árusnők közlekedtek,
tompa fényű fémtálcákat egyensúlyoztak s rajtuk szépen elkészített
szendvicseket. Wolf és Lazuli leült a járdára. Jött egy barna hajú, magas,
karcsú áruslány, lassú valcert dúdolgatott, és feszes combja hozzáért Wolf
arcához. Déltengeri szigetek illata lengte körül. Wolf a karját kinyújtva
visszatartotta. És a ruganyos izmok vonalát követve végigsimított a bőrén. A
lány leült közéjük. Mindhárman nekiláttak borsos szendvicset eszegetni.
A negyedik falat után vibrálni kezdett a levegő a fejük körül, és Wolf
belefeküdt a kényelmes csermelybe. Az áruslány mellé heveredett. Wolf háton
feküdt, a lány pedig fölébe könyökölve szendvicseket dugdosott a szájába.
Lazuli felállt, körülnézett, hogy nincs-e egy italárus a közelben. Volt, jött,
és máris ürítették a fűszeres, forró ananászlikőrrel teli kelyheket.
– Mit csináljunk? – suttogta Wolf rendkívül kéjesen.
– Jó itt – mondta Lazuli –, de még jobb volna valamelyik szép kis házikóban.
– Jóllaktak? – kérdezte a borsárus.
– Már nem szomjasak? – tette hozzá a társa.
– Magukkal... be lehet menni magukkal valamelyik házba? – kérdezte Wolf.
– Nem – felelték az áruslányok. – Mi többé-kevésbé vesztaszüzek vagyunk.
– És érinteni? Azt szabad?
– Igen – mondta a két lány. – Taperolni, smacizni, csöcsörészni szabad, de
semmi egyebet.
– Puff neki! – mondta Wolf. – Megjön az ember étvágya, és pont akkor kell
abbahagyni, amikor a legjobb volna...
– Mindenkinek megvan a maga tevékenységi köre – magyarázta az italhordó lány.
– A mi szakmánkban nagyon kell vigyázni. Meg aztán a házbeliek értik ám a
dolgukat...
Ruganyosan talpra szökkentek. Wolf felült, beletúrt a hajába. Aztán átkarolta
a szendvicsáruslány combját, ajkát a finom húshoz nyomta, és az viszonozta a
csókot.
Wolf felállt, talpra segítette Lazulit.
– Gyere! – mondta. – Hagyjuk dolgozni őket!
A lányok visszaintegettek nekik.
– Ötig számolunk – mondta Lazuli –, és az ötödik házba bemegyünk.
– Jó – mondta Wolf. – És mért az ötödikbe?
– Mert ketten vagyunk – mondta Lazuli. Számolt: – ...négy...öt. Parancsoljon,
fáradjon be!
Fényes bronz keretezte kis achátajtó volt. A képernyőn látni lehetett, hogy a
lányok alszanak odabent. Wolf benyitott. Homokszín fény volt a szobában és
három lány egy bőr franciaágyon.
– Na jó – mondta Wolf. – Vetkőzzünk le, de ne ébresszük fel őket. A középső
lesz a választóvonal.
– Azt hiszem, ez majd helyrebillent bennünket – mondta Lazuli nekividámodva.
Wolf a lába elé ejtette a ruháit. Lazulinak meggyűlt a baja a cipőfűzőjével,
és végül mindent letépett magáról. Ott álltak meztelenül.
– És ha felébred a középső? – mondta Wolf.
– Hát aztán! – mondta Lazuli. – Majd csak kitalálunk valamit. Szerintem
tudják, hogy ilyen helyzetekben mi a teendő.
– Szeretem őket – mondta Wolf. – Jó nőszaguk van.
Odafeküdt a vörös hajú mellé, az volt a legközelebb. Álomtól meleg volt a
teste, és nem nyitotta fel a szemét. Csak az ölétől lefelé ébredt fel. A
felseje tovább aludt, miközben Wolf nagyon fiatallá ringatózott. És senki sem
nézte Lazulit.

XX. FEJEZET

Wolf magához tért, nyújtózkodott, és elvált a szerelmese testétől, amely

teljes egészében visszaaludt. Felállt, megfeszítette az izmait és lehajolt a
lányhoz, felemelte. A lány a nyakába kapaszkodott, és ő kivitte a fürdőkádba,
melybe illatos, sötét víz csorgott. Kényelmesen elhelyezte, aztán visszament,
hogy felöltözzön. Lazuli már várta, s addig is, amíg elkészül, a két másik
lányt simogatta, ők pedig szemlátomást nem vették zokon a dolgot. Csókkal
búcsúztak a vendégeiktől, és csatlakoztak a munkatársnőjükhöz.
Zsebre dugott kézzel lépkedtek a sárga talajon, teli tüdővel szívták be a
vastagon gomolygó levegőt. Férfiak jöttek szembe, igen derűs hangulatban.
Egyikük-másikuk letelepedett a földre, lehúzta a cipőjét, és elfészkelte magát
a járdaszegély mentén, hogy szundikáljon egyet s újult erővel folytassa, amit
csinált. Némelyek egész életüket a szerelmesek negyedében élték le, semmi mást
nem vettek magukhoz, csak borsot és ananászlikőrt. Soványak és szíjasak
voltak, lángolt a tekintetük; a mozdulataik csiszoltak, a szellemük megbékélt.

Az egyik utcasarkon Wolf és Lazuli beleütközött két matrózba, épp akkor léptek
ki egy kék házból.
– Maguk idevalósiak? – kérdezte a magasabbik.
Magas férfi volt, göndör barna hajú, a teste izmos, a feje rómaias.
– Igen – mondta Lazuli.
– Megmondanák, hol lehet itt játszani? – kérdezte a másik matróz, középtermetű
és jellegtelen.
– Mit? – kérdezte Wolf.
– Vérendzőset vagy hajtókásat – mondta az első matróz.
– Arra van a játéknegyed – mondta Lazuli, és előre mutatott. – Mi is oda
megyünk.
– Akkor magukkal megyünk – mondta kórusban a két matróz.
Mentek, beszélgettek.
– Mikor szálltak partra? – kérdezte Lazuli.
– Két éve – válaszolt a magas matróz.
– Hogy hívják magukat? – kérdezte Wolf.
– Engem Pikónak hívnak – mondta a magas matróz –, a cimborámnak meg az a neve,
hogy Durrbele.
– Két éve itt vannak a negyedben? – kérdezte Lazuli.
– Igen – mondta Pikó. – Jól érezzük magunkat. Nagyon szeretünk játszani.
– Vérendzőset, mi? – szögezte le Wolf, aki korábban sok tengerésztörténetet
olvasott.
– Vérendzőset is meg hajtókásat is – mondta Durrbele, aki különben nem volt
valami bőbeszédű.
– Jöjjenek velünk játszani egyet! – javasolta Pikó.
– Vérendzőset? – kérdezte Lazuli.
– Azt – mondta Pikó.
– Á, maguk biztos sokkal jobbak, mint mi – mondta Wolf.
– Jó játék – mondta Pikó. – Nincsenek vesztők. Csak nyerők vannak, igaz, nincs
telitalálat, viszont az ember éppúgy élvezi a mások találatát, mint a saját
magáét.
– Csábítóan hangzik – mondta Wolf.
Nem számít az idő. Mindent ki kell próbálni.
– Nincsen idő – mondta Durrbele. – Szomjas vagyok.
Odaszólított egy italárust. A tálcán ezüstkelyhekben forr az ananászlikőr. A
lány velük ivott, s ők hevesen szájon csókolták.
Mentek tovább a vastag aranygyapjún, párafelhők úszkáltak köröttük, és
felengedett bennük minden feszültség, a lábujjhegyükig átjárta őket az
életöröm.
– Sokat hajóztak? – kérdezte Lazuli.
– Sohaha nem hahahajóztam én az éhéhéhé-éhéhéhélet tengerén – dalolták a
matrózok.
Durrbele hozzáfűzte:
– Hazudunk.
– Igen – mondta Pikó. – Igazából meg nem álltunk. Csak azért mondtuk, hogy nem
hahahajóztunk, mert piviszkosul evelevegünk levett a teveneverekből.
– Na jó, de hunmerre jártak? – kérdezte Lazuli.
– Jártunk az Odvas-szigeteknél, sőt három napot ott is töltöttünk – mondta
Pikó.
Wolf és Lazuli elismerően nézett rájuk.
– Milyen volt? – kérdezte Wolf.
– Odvas – mondta Durrbele.
– A zannyát! – mondta Lazuli.
Kifutott a vér az arcából.
– Rá se rántson! – mondta Pikó. – Ami elmúlt, elmúlt. Különben észre se vettük
a pillanat hevében.
Megállt.
– Ez az – mondta. – Itt vagyunk. Igazuk volt, csakugyan erre kellett jönni. Mi
már két éve itt vagyunk, és még mindig nem ismerjük ki magunkat.
– Akkor hogy tudnak tájékozódni a tengeren? – kérdezte Wolf.
– Az más – mondta Pikó –, a tenger, az változatos. Nincs két egyforma hullám.
Ez itt mindig egyforma. Házak meg házak. Szörnyű.
Lenyomta a kilincset, s az meghajolt az érv súlya alatt.
Odabent tágas volt, csempés, fel- és lemosható. A játékosoldalon bőrfotelekben
üldögéltek az emberek, a másik oldalon megkötözött, meztelen nők és férfiak
sorakoztak, kinek-kinek az ízlése szerint. Pikó és Durrbele hozták magukkal
monogramos vérendfúvókájukat, Lazuli pedig elvett egyet-egyet Wolfnak és
magának, továbbá egy doboz acéltűt is.
Pikó leült, a szájához illesztette a fúvócsövet, és belefújt. Egy
tizenöt-tizenhat éves lány állt előtte. A tű belefúródott a bal mellébe,
kiserkent a vér, végigfolyt a testén.
– Nagy kópé ez a Pikó – mondta Durrbele. – A mellre céloz.
– És maga? – kérdezte Lazuli.
– Én először is férfiakra lövök – mondta Durrbele. – Én szeretem a nőket.
Pikó a harmadik lövésnél tartott. A tű ugyanoda fúródott, mint a másik kettő,
s hallani lehetett az acél pendülését.
– Szeretnél játszani? – kérdezte Wolf Lazulit.
– Aha – mondta Lazuli.
– Nekem nincs nagyon kedvem – mondta Wolf.
– És ha egy öregasszonyra lőne? – javasolta Lazuli. – Az talán jólesne... a
szeme alá.
– Nem – mondta Wolf. – Nem tetszik a játék. Nincs benne semmi mulatságos.
Durrbele céltáblát választott magának: a tűvel teletűzdelt fiú közönyösen
szemlélte a lábfejét. Durrbele lélegzetet vett, és tiszta erejéből belefújt a
csőbe. A tű becsapódott a fiú ágyékába, eltűnt a húsban. A fiúnak összerándult
a teste. Odajött egy őr.
– Ne lőjön ilyen erősen! – szólt Durrbelére. – Hogy a fenébe szedjük ki, ha
ilyen nagyot lő?
A piros pont fölé hajolt, krómacél csipeszt vett elő a zsebéből, belekotort a
húsba. Kisvártatva a padlócsempére pottyantotta a fényes, piros tűt.
Lazuli tétovázott.
– Nagy kedvem lenne kipróbálni – mondta Wolfnak. – De nem vagyok biztos benne,
hogy annyira élvezném, mint ők.
Pikó már mind a tíz tűt kilőtte. Remegett a keze, le-föl járkált az
ádámcsutkája. Csak a szeme fehérje látszott. Görcsösen megvonaglott, és
hátravetette magát a bőrfotelben.
Lazuli eltekerte a céltáblaváltó forgattyút. Megmerevedett.
Egy sötét ruhás, szomorú ábrázatú férfi állt előtte és nézte őt. Lazuli
megdörzsölte a szemét.
– Wolf! – súgta. – Maga is látja?
– Kit? – kérdezte Wolf.
– Azt a férfit, itt előttem.
Wolf előremeredt. Unatkozott. Mehetnékje volt.
– Te bezsongtál – mondta Lazulinak.
Zaj támadt mellettük. Durrbele már megint nagyot talált fújni, és megtorlásul
ötven tűt kapott a képébe. Az arca helyén egyetlen nagy vörös paca
keletkezett, és keservesen nyöszörgött, miközben két őr vitte kifelé.
Lazulit feldúlta a látvány, és elfordította a fejét. Újra előrenézett. Üres
volt a céltábla. Felállt.
– Induljunk! – súgta oda Wolfnak.
Kimentek. Odavolt a jó hangulatuk.
– Mért is találkoztunk ezekkel a matrózokkal – mondta Lazuli.
Wolf sóhajtott.
– Annyi sok a víz – mondta. – És oly kevés a sziget.
Öles léptekkel távolodtak a játéknegyedtől, és máris ott magasodott előttük a
város sötét fala. Leküzdötték az akadályt; rájuk borult a fekete szálakból
szőtt sötétség. Egy óra járásra voltak a házuktól.

XXI. FEJEZET

Mit sem törődve az úttal csak mentek szorosan egymás mellett, mint akiket egy
oldalbordában szőttek. Lazuli egy kicsit húzta a lábát, és nyersselyem
kezeslábasa ráncokat vetett. Wolf meggörnyedve lépkedett, számolta a lábait,
egyiket a másik után. Egyszer csak így szólt, némiképp reménykedve:
– És ha a kazamaták felé kerülnénk?
– Jó – mondta Lazuli. – Itt úgyis nagy a nyüzsgés.
Csakugyan: tíz perc alatt már harmadszor találkoztak egy meglehetősen állott
aggastyánnal. Wolf kitette a karját balra, hogy ugyanis arra fordulnak, és
bementek az első házba. A ház épp csak kinőtt a földből, olyan
földszintesforma volt, merthogy már közeledtek a külvároshoz. Lementek a
mocskos pincelépcsőn, és a főfolyosóra értek, amelyből további folyosók
nyíltak. Onnan már könnyű volt a kamrákhoz jutni. Csak le kellett ütni az őrt,
ami gyerekjáték volt, hiszen már amúgy is csak egy foga maradt.
Az őr mögött egy félköríves boltozatú szűk ajtó nyílt, és mögötte parányi
kristályoktól csillogó lépcső vezetett lefelé. Wolf és Lazuli gyér lámpák
fényében lépkedett, talpuk alatt csikorgott a csillámló konkréció. A lépcső
tövében kitágult a kazamata, melegebb volt a levegő, és pulzált, mint ha
artériában.
Szótlanul mentek két-háromszáz méteren át. Imitt-amott alacsony nyílások,
mellékvájatok szakították meg a központi folyosót, és mindannyiszor változott
a kristályok színe. Voltak mályvaszínűek, élénkzöldek, opálosak, fakókékben és
narancsszínben játszók; úgy látszott, mintha macskaszemek borítanák a
folyosókat. És voltak olyan folyosók is, amelyekben finoman remegett a levegő,
a kristályok közepe pedig úgy dobogott, mint megannyi kis ásványszív. Nem
tévedhettek el, mert csak a főjáraton kellett végigmenniük, az vezet ki a
városból. Időnként megálltak, nézték a fények játékát a mellékvájatokban. A
kereszteződésekben fehér kőpadok voltak.
Wolf arra gondolt, hogy a gép ott várja őt a sötétben, és latolgatta, mikor
megy vissza hozzá.
– Valami folyadék csurog a ketrec oldalán – szólalt meg.
– Ami az arcán is volt, amikor visszajött? – kérdezte Lazuli. – Az a ragacsos
fekete izé?
– Csak amikor leértem, akkor lett fekete – mondta Wolf. – Odabent piros volt.
Piros és nyúlós, mint a sűrű vér.
– Nem vér az – mondta Lazuli –, hanem valószínűleg kondenzfolyadék.
– Mire mész, ha egy szót teszel a rejtély helyébe? – mondta Wolf. – Abból a
szóból is rejtély lesz. Így kezdődik, és végül mágia lesz belőle.
– Na és? – mondta Lazuli. – Az a ketrec, az talán nem mágia? Ősrégi gall
babona maradványa.
– Miféle babonáé? – kérdezte Wolf.
– Maga éppen olyan, mint minden gall – mondta Lazuli. – Fél, hogy az égbolt a
fejére zuhan, s ezért elébe megy a dolognak. Bezárkózik.
– Ugyan már! – mondta Wolf. – Ez pont az ellenkezője. Azt akarom látni, hogy
mi van mögötte.
– Hogy lehet, hogy piros, ha egyszer a semmiből jön? – mondta Lazuli. – Csakis
kondenzvíz lehet. Rá se rántson! Azt mondja meg, hogy mit látott odabentről!
Arra se méltatott, hogy mondjon róla valamit, pedig hát a kezdet kezdete óta
magával dolgozom. De hát maga szarik az egészre.
Wolf nem válaszolt. Lazuli habozott, hogy mondja, ne mondja, de aztán csak
kibökte:
– Ha vízszivárgás van, a szivárgás az érdekes, nem a víz.
Wolf ráemelte a tekintetét.
– Odabentről olyannak látja a dolgokat az ember, amilyenek voltak. Ennyi az
egész.
– És maga arra vágyik, hogy visszamenjen? – vihogott szarkasztrált vihogással
Lazuli.
– Nem arról van szó, hogy vágyom vagy nem vágyom – mondta Wolf. – Muszáj
visszamennem.
– Buhh! – tört ki a nevetés Lazuliból. – Ne röhögtessen!
– Miért nézel ki olyan hülyének, ha Ápridinkával vagy? – lendült
ellentámadásba Wolf. – Elárulnád?
– Nem – mondta Lazuli. – Erről nincs mit mondanom magának, annál is kevésbé,
mivel nincs semmi rendellenes.
– Játszod a nagyfiút, he? Elszórakoztál egy negyedben szerelmeslánnyal, és
rögtön azt hiszed, hogy Ápridinkával rendbe jön a dolog. Nahiszen! Amint újra
vele leszel, visszajön a pasas és újra az agyadra megy.
– Egy frászt – mondta Lazuli. – A történtek után nem fog visszajönni.
– Na és a játékteremben? Nem láttad véletlenül a pasast?
– Nem – mondta Lazuli, de hazudott, mintha könyvből olvasná.
– Hazudsz – mondta Wolf.
És hozzátette:
– Mintha könyvből olvasnád.
– Mikor érünk már haza? – terelte másra a szót Lazuli, mert kezdett kínossá
válni a dolog.
– Még egy fél óra – mondta Wolf.
– Szeretném látni a táncoló szerecsent – mondta Lazuli.
– A következő elágazásnál lesz – mondta Wolf. – Két perc múlva ott vagyunk.
Igazad van, mindkettőnknek jót fog tenni. Hülye egy játék ez a vérendzős.
– Legközelebb inkább hajtókásat játszunk – mondta Lazuli.

XXII. FEJEZET

Abban a szent pillanatban oda értek, ahonnan látni lehetett a szerecsent,

ahogy táncol. A négerek már nem táncolnak odakint. Mindig köréjük sereglik egy
csomó agyalágyult bámészkodó, és a négerek azt hiszik, hogy röhögnek rajtuk.
Merthogy a négerek igen sértődősek, és igazuk is van. Végtére is fehérnek
lenni egyszerűen pigmenthiány, és nem valami különleges tulajdonság, és ugyan
hol van megírva, hogy azok az ürgék, akik feltalálták a puskaport, felsőbb
rendűnek képzelhetik magukat, és arra vetemedhetnek hogy megzavarják a sokkal,
de sokkal érdekesebb táncol meg zenét? Egy szó, mint száz, a szerecsen csak
ezt a zugot találta, ahol nyugta lehet; a kazamatát őr őrizte, következésképp,
ha valaki látni akarta a szerecsent, meg kellett szabadulnia az őrtől, és ez a
gesztus bizonyíték volt a szerecset szemében: ha valaki annyira kívánja a
látását, hogy hajlandó érte leteríteni az őrt, az megérdemli, hogy lássa a
táncát, mivel az előítéletesség aránylag nagyfokú hiányáról tesz tanú
bizonyságot.
Egyébiránt kényelmesen berendezkedett, és egy speciális csövön igazi napfényt
és kinti levegőt kapott. A kereszteződés, melyet választott magának, szép
narancskróm kristályoktól ékeskedett, meglehetősen magas volt és trópusi
ősgyep meg kolibri sarjadt ki belőle és, nagy általánosságban, a
nélkülözhetetlen fűszerszámok teljes tárháza. A szerecsen egy
továbbfejlesztett gépen zenélt, ami hosszan játszott, amúgy pedig délelőtt
kidolgozta a táncjeleneteket, este pedig egyvégtében és részletesen előadta
őket.
Amikor Wolf és Lazuli fölbukkantak, épp belekezdett a kígyótáncba, amely a
csípőtől a nagylábujjig tart, a test többi része nem nyújt segítő kezet. A
zenegép pompásan kísérte a táncot; jól hallható volt, hogy a lemezfelvétel
során egy gőzhajó szirénája helyettesítette, de igazán hézagpótló módon, a
zenekari baritonszaxofont.
Wolf és Lazuli hallgatott és nézett. A szerecsen nagyon ügyes volt,
tizenötféleképpen mozgatta a térdkalácsát, ami tekintélyes szám, még egy néger
esetében is. Lassan-lassan minden kellemetlenség feledésbe merült: a gép, az
elöljáróság, Ápridinka, a vérendzős játék.
– Örülök, hogy a kazamaták felé kerültünk – mondta Lazuli.
– Én is – mondta Wolf. – Pláne, hogy odakint sötét van ilyenkor. Őbenne pedig
ott a napfény.
– Mi lenne, ha hozzá költöznénk? – pedzegette Lazuli.
– És a munka? – mondta Wolf kevés meggyőződéssel.
– Munka! munka! Na ne! – mondta Lazuli. – Ugyan már! Maga vissza akar menni
abba a rohadt ketrecbe. A munka csak ürügy. Én meg látni akarom, hogy
visszajön-e a sötét öltönyös.
– A fenébe! – mondta Wolf. – Hagyj nekem békét, őt nézzed! Akkor nem kell arra
gondolni.
– Persze – mondta Lazuli. – Csak kicsikét feltámadt bennem a szakmai
lelkiismeret.
– Menj a picsába a szakmai lelkiismereteddel! – mondta Wolf.
A néger szélesen rájuk mosolygott és megállt. Vége volt a kígyótáncnak. Nagy
kockás zsebkendőt vett elő, és megtörölte verítéktől fénylő arcát. Azután
haladéktalanul belefogott a strucctáncba. Egyetlenegyszer sem tévesztette el a
lépést, és minden pillanatban új meg új ritmusokat vert ki a lábával.
A tánc végeztével szélesen rájuk mosolygott és megállt.
– Két teljes órája itt vannak – mondta tárgyilagosan.
Wolf az órájára nézett. Csakugyan két óra telt el.
– Ne haragudjon – mondta. – Le voltunk nyűgözve.
– Erre való – jelentette ki a szerecsen.
De Wolf valamiképpen megérezte – az ember rögtön megérzi, ha egy néger zokon
vesz valamit –, hogy most már ideje menniük. Szabadkozva mormogott egypár
szót, és elbúcsúzott.
– Viszontlátásra – mondta a szerecsen.
És üstöllést lejteni kezdte a sánta oroszlán táncát. Wolf és Lazuli, mielőtt
ráfordultak volna a főfolyosóra, még egyszer visszanéztek, és még látták,
ahogy a fennsíki gazella rohamát utánozza. Aztán befordultak, és már nem
látták.
– A fene egye meg! – mondta Wolf. – De kár, hogy nem maradhatunk tovább.
– Baromira elkésünk – mondta Lazuli, de nem szaporázta meg a lépteit.
– Folyton csalódik az ember – mondta Wolf. – Hogy nem tart tovább.
– Frusztráló – mondta Lazuli.
– De ha tovább tartana, akkor is ugyanaz lenne a vége – mondta Wolf.
– Sohasem tart elég sokáig – mondta Lazuli.
– De – mondta Wolf.
– Nem – mondta Lazuli.
Bajos lett volna eldönteni a vitát, ezért Wolf másra terelte a szót.
– Jó hosszú munkanap van előttünk.
Elgondolkozott, hozzáfűzte:
– A munka, az sokáig tart.
– Nem – mondta Lazuli.
– De igen – mondta Wolf.
Erre már nem volt mit mondani. Gyorsan mentek, és a folyosó padlata emelkedni
kezdett a lábuk alatt. Egyszer csak egy lépcsőhöz értek. Jobbra, egy fülkében,
öreg őr posztolt, feszes vigyázzmagadra-állásban.
– Hogy a fenébe kerültek ide? – kérdezte. – Lecsapták a pályatársamat a
túlvégen?
– Nem vészesen – nyugtatta meg Lazuli. – Holnapra talpra áll.
– Na, nem baj – mondta az öreg őr. – Bevallom, szeretem a társaságot. Sok
szerencsét, fiúk!
– Átenged, ha visszajövünk? – kérdezte Lazuli.
– Arról szó se lehet – mondta az öreg őr. – A parancs parancs. Csak a testemen
keresztül.
– Hát jó – ígérte meg Lazuli. – A közeli viszontlátásra.
Odakint sápadt holdudvarok szürkélltek. Fújt a szél. Már készülődött a hajnali
derengés. Amikor a gép közelébe értek, Wolf megállt.
– Menj haza egyedül – mondta Lazulinak. – Visszamegyek.
Lazuli némán továbbment. Wolf kinyitotta a szekrényt, felszerelkezett. Mozgott
az ajka. Elhúzta a kart, ami az ajtót nyitotta, és belépett a ketrecbe. A
szürke ajtó fémes csattanással becsukódott mögötte.

XXIII. FEJEZET

Ezúttal rögtön maximális sebességbe kapcsolt, és nem érezte az idő múlását.

Amikor feltisztult az elméje, a széles fasorban találta magát, ott, ahol
elbúcsúzott Opáltól.
Ugyanolyan sárga agyagos volt az út, hullottak a gesztenyék és a száraz
levelek, sárgult a rét. De nem volt senki a romoknál, a tüskebokor mellett.
Wolf tétovázás nélkül továbbment az útkanyar felé.
Egy csapásra megváltozott a háttér, a környezet, Wolf mégsem érezte, hogy
megszakadt volna valami, hogy bármi folytonossági hiány volna. Macskaköves,
szomorú utcán kaptatott, jobbra gömbölyű koronájú hársfák sorakoztak egy nagy
szürke épület előtt, balra üvegcseréppel csipkézeti magas fal komorlott. Csend
lebegett minden dolgok felett. Wolf lassan lépdelt a fal mentén; ötven-hatvan
méterrel távolabb kiskapu nyílt egy nagy kapun. Wolf habozás nélkül benyitott.
Csengő szólalt meg, de azonnal el is hallgatott, Wolf egy négyzet alakú nagy
udvaron állt. Egykori iskolája udvarára emlékeztetett, és az egész épület is
ismerősnek tetszett. Alkonyodott. Szemből, ahol annak idején az ügyelt tanár
szobája volt, sárgás fény szűrődött ki. Szemlátomás) gondozták az udvart,
tisztára volt söpörve. Szélkakas csikorgott a magas, meredek palatetőn.
Wolf elindult a fény felé. Közelebb érve látta az üvegajtón át, hogy egy férfi
ül egy kis asztalnál, s mintha várna valakit. Bekopogott és belépett.
A férfi acél zsebórát vett elő mellénye zsebéből, felpattintotta a fedelét.
– Öt percet késett – mondta.
– Bocsánat – mondta Wolf.
Az ügyeletesszoba olyan volt, amilyen lenni szokott: fertőtlenítő- és
tintaszagú sivár helyiség. A férfi mellett téglalap alakú táblácska, fekete
betűkkel belevésve egy név: Brill.
– Üljön le – mondta a férfi.
Wolf leült. Brill kinyitott egy piszkosszürke kartondossziét, lapozgatta a
papírokat. Negyvenöt év körül járt, sovány volt, beesett sárgás arca alatt az
állkapcsa majdnem átdöfte a bőrt, hegyes orra szomorúan meredezett. A
csimbókos szemöldök alól gyanakvó szempár nézett a világba, és az ősz haján
körbefutó csík arról tanúskodott, hogy nemigen teszi le a kalapot.
– Opál kollégámmal már találkozott – mondta Brill.
– Igen, uram – mondta Wolf. – Léon-Abel Opállal.
– A terv szerint most nekem kellene kikérdeznem magát az iskolai
előmeneteléről és további tanulmányairól – mondta Brill.
– Értem, uram – mondta Wolf.
– Csak hát van itt egy bökkenő – mondta Brill –, mégpedig az, hogy a kollégám,
Fiteor tisztelendő úr kénytelen lenne ismétlésekbe bocsátkozni. Merthogy,
ugyebár, az ön vallással való kapcsolata igen rövid ideig tartott, a
tanulmányai viszont még húszéves korán túl is lekötötték.
Wolf bólintott.
– Fáradjon tehát be az épületbe – mondta Brill –, menjen a főfolyosón a
harmadik elágazásig, ott megtalálja Fiteor tisztelendő urat, és átadhatja neki
ezt a papirost. Utána jöjjön vissza hozzám.
– Igen, uram – mondta Wolf.
Brill kitöltött egy nyomtatványt, és odaadta Wolfnak.
– Nos, akkor lesz alkalmunk újra találkozni – mondta. – Tehát a harmadik
keresztfolyosó...
Wolf felállt, elköszönt és kiment.
Nyomást érzett a mellében. A hosszú, kongó boltíves folyosó egy belső udvar
felől kapta a fényt, egy szomorú kert felől, amelynek murvás ösvényeit
törpepuszpáng szegélyezte. Halott rózsafák meredeztek szikkadt agyaghalmokon,
tövük körül satnya fű tengődött. Wolf léptei visszhangzottak a folyosón;
legszívesebben futott volna, mint régen, ha elkésett, és a homályos
bádoglemezzel vértezett nagy kapu már zárva lévén, a pedellusfülkén át jutott
be az iskolába. A folyosó kavicsos cementlapokkal volt kikövezve, s a lapok
négyzethálójába beékelődtek a boltívet tartó féloszlopok, melyek kopottfehér
terméskövei kagylókövületek nyomait őrizték. Az udvar túloldalán, a tátongó
ajtókon át be lehetett látni az üres osztálytermek lépcsőzetes padjaira; Wolf
egy-egy táblacsücsköt is megpillantott és fenyegetően terpeszkedő kopott
katedrát. A harmadik keresztfolyosónál Wolf azonnal észrevette a kis fehér
zománctáblát: Hittan. Félénken kopogtatott és benyitott. A terem olyan volt,
mint egy közönséges osztályterem: a padok összevissza karcolva-vésve; hosszú
zsinóron lógó zománcernyős lámpák; a fal másfél méter magasságig barna,
fölötte piszkosszürke. Vastag porréteg fedte a tárgyakat. Fiteor tisztelendő
úr, választékos, sovány férfiú, türelmetlenkedni látszott. Kecskeszakállt
viselt és jó szabású reverendát; vékony fekete bőr aktatáska hevert előtte az
asztalon. Wolf meg se lepődött, hogy az a dosszié van a kezében, amelyet Brill
forgatott az imént.
Átadta a jelentkezési ívet.
– Üdvözlöm, gyermekem – mondta Fiteor atya.
– Jó napot kívánok, tisztelendő úr – mondta Wolf. – Brill úr mondta, hogy...
– Tudom, tudom – mondta Fiteor atya.
– Úgy látom, nem ér rá – mondta Wolf. – El is mehetek.
– Ugyan, dehogy! – mondta Fiteor atya. – Bőven van időm.
Wolfnak megcsikordult a foga a behízelgő, választékos hang hallatán.
– No, lássuk – mondta halkan Fiteor atya. – Ami, ugye rám tartozik... ööő...
nos, igen, vajmi kevés hit maradt magában, ugyebár... Nos, akkor azt
kérdezném... igen... mikor szűnt meg hívőnek lenni? Könnyű kérdés, ugye?
– Eegen – mondta Wolf.
– Üljön le, foglaljon helyet – mondta a pap. – Parancsoljon, ott a szék...
Gondolkozzon nyugodtan, nem kell pánikba esni...
– Miért esnék pánikba? – kérdezte egy kicsit vontatottan Wolf.
– Kellemetlennek találja a kérdést? – kérdezte Fiteor atya.
– Nem, nem – mondta wolf. – Talán egy kicsit túlságosan is egyszerű...
– Nem olyan egyszerű... Jól gondolja meg...
– Túl korán befogják a kölyköket – mondta Wolf. – Olyan korban, amikor még
hisznek a csodákban, szeretnének egy igazi csodát látni, de hiába, és kész,
kiábrándulnak.
– Csakhogy magával nem ez volt a helyzet – mondta Fiteor atya. – Lehet, hogy a
válasza érvényes egy közönséges kisgyerekre... de maga csak azért mondta, mert
nem akart belebonyolódni, ami érthető... én megértem magát, de, ugyebár,
magánál más volt a helyzet, egészen más.
– Hát ha ilyen jól tájékozott felőlem, akkor nyilván az egész történetet
ismeri – csattant fel Wolf.
– Ó, hogyne – mondta Fiteor atya –, csak, ugye, nem nekem kell felvilágosulnom
maga felől. Magát érinti a dolog, ugyebár... bizony, bizony...
Wolf odahúzta a széket, leült.
– Pont olyan volt a hittantanárom, mint maga – mondta. – Csakhogy őt úgy
hívták, hogy Bölénykövi Regiszton Vulpián.
– A Fiteor nem a teljes nevem – mondta nyájasan mosolyogva a pap. – Ha
kiváncsi az előnevemre...
– És a kölykök nem voltak egyformák a szemében. Akiknek szép ruhájuk volt,
azok nagyon érdekelték, és az anyukájuk is.
– De hát ez mégsem lehet elhatározó ok a hit feladására – mondta békülékenyen
Fiteor atya.
– Az első áldozásom napján nagyon erős volt bennem a hit. Majdnem elájultam a
templomban. Jézusnak tulajdonítottam. Valójában azért történt, mert három óra
hosszat várakoztunk, fülledt volt a levegő, és szédelegtem az éhségtől.
Fiteor elnevette magát.
– Maga gyerekesen haragszik a vallásra – mondta.
– A maga vallása gyerekeknek való – mondta Wolf.
– Ne ítélkezzen, mert nem ért hozzá – intette Fiteor.
– Nem hiszek istenben – mondta Wolf. Mindketten hallgattak egy kis ideig. –
Isten a teljesítmény ellensége – szólalt meg Wolf.
– A teljesítmény az ember ellensége.
– Csak a testének – vágott vissza Wolf.
Fiteor atya mosolygott.
– Hát ez rosszul kezdődik – mondta. – Összevissza csapongunk, és maga nem
válaszol a kérdésemre... nem válaszol.
– Kiábrándítottak a vallása külsőségei – mondta Wolf. – Olyan olcsó az egész.
Hókuszpókusz, dalolászás, szép jelmezek... Katolicizmus és orfeum: egy és
ugyanaz.
– Próbálja úgy nézni a dolgokat, ahogy húsz éve látta őket – mondta Fiteor. –
Ejnye! hiszen azért vagyok itt, hogy segítsek magának... Pap vagyok, mégis azt
kell mondanom magának, hogy... hogy az orfeum is nagyon fontos dolog.
– Nincsenek érvek és ellenérvek – mondta fojtott hangon Wolf. – Az ember vagy
hisz, vagy nem hisz. Mindig rossz érzésem volt, ha bementem egy templomba.
Kínos volt látnom, hogy apámkorú emberek fél térdre ereszkednek egy kis
szekrény előtt. Szégyelltem magam az apám helyett. Nem ismertem személyesen
afféle rossz papokat, akiknek az elfajzott ocsmányságairól a homokosokról
szóló könyvekben lehet olvasni, nem voltam tanúja igazságtalanságnak, igaz,
nem is tudtam volna felismerni, mégis rossz érzésem volt a papokkal. Talán a
reverenda miatt.
– És amikor Jézus Szent Szívének litániájában ott tartottak, hogy "Jézus
Szíve, minden vigasztalás kútfeje...", akkor mire gondolt? – kérdezte Fiteor
atya.
Láthatóan fel akarta frissíteni Wolf emlékezetét.
– Egy kútra gondoltam... – mondta Wolf. – Nahát! Most, hogy mondja... már nem
is emlékeztem. A szomszédék kertjében lévő zöldre festett karos kútra
gondoltam. Tudja, engem nemigen érintett meg a katekizmus... már csak a
neveltetésem miatt se válhattam hívővé. A katekizmus formaság volt nekem, arra
kellett, hogy kapjak egy aranyórát, és hogy később ne legyen akadálya a
templomi esküvőnek.
– Ki kényszerítette, hogy templomi esküvője legyen?
– Az mindig jó mulatság a barátoknak. Szép ruha az asszonynak és... eh! olyan
unalmas az egész! Nem érdekel. Sosem érdekelt.
– Óhajt látni egy fényképet a Jóistenkéről? – kérdezte Fiteor atya. – Mutassak
Róla egy fényképet?
Wolf rábámult. A pap nem tréfált. Figyelmesen, kérdően és sürgetően nézett a
szemébe.
– Nem hiszem, hogy volna fényképe róla – mondta Wolf.
Fiteor benyúlt a reverenda belső zsebébe, és előhúzott egy szép, barna
krokodilbőr levéltárcát.
– Van nálam véletlenül egy kiváló sorozat – mondta.
Kiválasztott három képet, és odaadta Wolfnak. Wolf futó pillantást vetett a
fényképekre.
– Gondoltam – mondta. – Ez Topa, az osztálytársam. Mindig ő játszotta a
Jóistent, ha előadtunk valami színdarabot az iskolában... de még tízpercben
is, kint, az udvaron.
– Úgy van – mondta Fiteor atya. – Ki gondolta volna, hogy Topa, az a rossz
tanuló... Merthogy rossz tanuló volt. Nagyon rossz... Topa mint Jóisten. Ki
hitte volna? Nézze csak ezt a képet! Itt profilból látható. Jó kép. Emlékszik?

– Emlékszem – mondta Wolf. – Egy nagy lencse volt az orránál. Néha szárnyat
meg lábakat rajzolt hozzá, hogy azt higgyük, légy ül az arcán. Topa... szegény
fiú!
– Nem kell sajnálni – mondta Fiteor. – Jól él. Nagyon is jól.
– Nagyszerű – mondta Wolf.
Fiteor atya visszatette a fényképeket a levéltárcájába. Egy másik rekeszből
elővett egy téglalap alakú kis kartondarabot, és átnyújtotta Wolfnak.
– Tessék, kisfiam! – mondta. – Mindent összevetve egész jól felelt. Adok egy
jópontot. Tízet kell összegyűjteni, és akkor adok magának egy képet. Egy szép
képet.
Wolf hökkenten nézett rá, megrázta a fejét.
– Nem, ez nem igaz – mondta. – Maguk nem ilyenek. Nem ilyen elnézőek. Ez
valami humbug. Porhintés. Szemfényvesztés. Propaganda.
– Ugyan, ugyan! – mondta a pap. – Maga téved. Mi nagyon is toleránsak vagyunk.
Hosszútűrők.
– Nincs türelmesebb, mint az ateista – mondta Wolf.
– De van – mondta Fiteor atya. – A halott. – Azzal zsebre tette a levéltárcát.
– Nos, köszönöm, nagyon köszönöm. Jöhet a következő.
– Viszontlátásra – mondta Wolf.
– Visszatalál? – kérdezte Fiteor atya, de nem várt választ.

XXIV. FEJEZET

Wolf becsukta maga mögött az ajtót. Most mindenre emlékezett. Mindarra, amit
Fiteor atya jelenlétében nem bírt felidézni... a térdeplésre, amit annak
idején annyira utált, de ami emlékként mégse volt kellemetlen. Magára a hűvös
és kicsit titokzatos kápolnára. Mindjárt jobb kéz felől volt a gyóntatószék;
eszébe jutott első gyónása, hogy semmitmondó általánosságokat vallott meg,
mint később is mindannyiszor, de a pap hangja egészen más volt a kis rács
mögött, mint általában, egy kicsit fátyolos volt és derűs, mintha a gyóntató
hivatás a hétköznapi énje fölé emelné, vagy inkább mintha ez volna az igazi
énje, amelyben megmutatkozik a megértés és a megbocsátás erénye, a képesség,
hogy teljes biztonsággal meg tudja különböztetni a rosszat és a jót. És milyen
mulatságos volt, amikor az első áldozásra készültek! A pap egy fa
csattogtatóval felszerelkezve masíroztatta őket, mintha kis katonák volnának,
nehogy majd fennakadás legyen a szertartáson, és a kápolna elvesztette
nyomasztó hangulatát, majdhogynem otthonos hely lett: valami cinkosság alakult
ki az ódon kövek és a kisdiákok közt, akik gyakorolták, hogy kétfelől indulva
kétsoros oszlopba fejlődnek középen, a padsorok közt, zárt alakzatban a
szentély grádicsa elé vonulnak, ott szabályosan kétfelé válik a sor, és emezek
a pap kezéből, amazok pedig a püspöki helynök kezéből kapják az ostyát. Ő,
Wolf szerette volna, ha a helynöktől kapja, és bonyolult haditerveket szőtt,
hogy a döntő pillanatban az egyik osztálytársa helyébe kerüljön, mert ha nem
sikerül, előfordulhat, hogy villám sújt le rá, vagy elragadja az ördög. És
zsoltárokat tanultak. Visszhangzott a kápolna a Szent Báránytól, diadalmas
fényességtől, támasz és reménytől... és Wolf most döbbenten gondolt vissza rá,
hogy ahogy közösen zengték a hódolat és imádat szavait, azok a szavak milyen
tökéletesen eloldozódtak a jelentésüktől, csak a hangzatra korlátozódtak.
Visszatekintve jó volt első áldozónak lenni: A kicsikhez – kisebbekhez –
képest feljebb léptek a társadalmi ranglétrán, rangot szereztek, egyenrangúak
lettek a már beavatottakkal. Na meg a karszalag, a sötétkék öltöny, a
keménygallér, a lakkcipő... és igen, minden hiába, a nagy nap izgalma, a
feldíszített kápolna, a rengeteg ember, a tömjénszag, a gyertyák libegő
fényköríve, a zűrzavaros érzés, hogy talán csak színjáték az egész... talán
nem, talán mégiscsak közelebb kerül az ember a nagy titokhoz; a vágy, hogy
megigazuljon a hit által; a félelem, hogy "és ha ez tényleg az Ő teste...
igen, az Övé...", s végül, már otthon, az émelygés, a becsapottság keserű íze.
Ami megmaradt: néhány aranyozott kép, amelyet összevissza csereberélt a
cimborákkal, az öltöny, amely majd elkopik, a keménygallér, amely soha többé
nem fog szolgálni és az aranyóra, amelyet szívfájdalom nélkül el fog adni,
amikor egyszer pénzzavarba kerül. Na és a misekönyv, egy vallásos unokanővér
ajándéka, amelyet nem mer majd kidobni a szép bőrkötés miatt, bár soha kézbe
se veszi... Mérhetetlen csalódás... nevetséges komédia... és egy kis sajnálat,
amiért nem tudhatni, hogy Jézust pillantotta-e meg, vagy azért lett rosszul,
mert meleg volt, büdös volt, korán kellett kelni és szorított az ingnyak...
Nagy semmi. Fölösleges erőfeszítés.
Wolf ott állt Brill ajtaja előtt és máris Brill színe előtt. Megdörgölte a
homlokát és leült.
– Hát ez is megvolt – mondta Brill.
– Hát meg – mondta Wolf. – De minek...
– Hogyhogy? – mondta Brill.
– Nem boldogultunk egymással – mondta Wolf. – Hülyéskedés volt az egész.
– Na de utána? – kérdezte Brill. – Mindent elmondott saját magának. Ez a
fontos.
– Vagy úgy? Értem – mondta Wolf. – Mindegy, ezt a számot akkor is törölni
lehetett volna a műsortervből. Üres volt, lényegtelen.
– Pont ezért kértem, hogy először fáradjon át Fiteor tisztelendő úrhoz. Hogy
mihamarabb túllegyünk ezen a jelentéktelen dolgon.
– Abszolút jelentéktelen – mondta Wolf. – Soha nem is foglalkoztatott.
– Persze, persze – mormolta Brill. – De mégiscsak így teljes a kép.
– Topa volt a Jóisten – mondta Wolf. – Topa, az egyik osztálytársam. Láttam a
fényképét. Ez kijelöli a dolog valódi helyét. Tulajdonképpen nem is volt
fölösleges a beszélgetés.
– És most fordítsuk komolyra a szót! – mondta Brill.
– Olyan sok évig tartott! – mondta Wolf. – Minden össze van keveredve. Rendet
kell csinálni abban a zűrzavarban.

XXV. FEJEZET

– Tisztáznunk kell, hogy a tanulmányai mennyiben járultak hozzá az

életundorához – mondta tagoltan Brill. – Ez nagyon fontos. Végtére ezért jött
ide, nem?
– Hát igen – mondta Wolf. – Kérdés, hogy miért volt az is csalódás nekem.
– Először is nézzük, hogy magát mennyi felelősség terheli benne, hogy tanult –
mondta Brill.
Wolf emlékezett rá, hogy örült, amiért végre iskolába járhat. Ezt meg is
mondta Brillnek.
– De – fűzte hozzá – azt hiszem úgy igazságos ha azt is hozzáteszem, hogy ha
nem vágytam volna az iskolába, akkor is beírattak volna.
– Biztos? – kérdezte Brill.
– Gyorsan tanultam, és nem tagadom, örültem, hogy tankönyveket, tollakat,
iskolatáskát, füzeteket kapok. De a szüleim semmiképp se tartottak volna
otthon.
– Más is van a világon – mondta Brill. – Ott a zene, a rajz...
– Á – mondta Wolf.
A tekintete végigfutott a helyiségen. Az egyik poros polcon régi gipsz
mellszobor gubbasztott; egy ügyetlen kéz bajuszt rajzolt neki.
– Az apám viszonylag hamar abbahagyta a tanulmányait, mert olyan anyagi
helyzetben volt, hogy megtehette – magyarázta Wolf. – Ezért ragaszkodott
hozzá, hogy én viszont fejezzem be a tanulmányaimat, és értelemszerűen ahhoz
is, hogy elkezdjem őket.
– Egy szó, mint száz, a gimnáziumba is a szülei tették be.
– Én is örültem, hogy velem egykorú gyerekek társaságában lehetek. Ez is
számított.
– És rendben is mentek a dolgok.
– Bizonyos mértékig – mondta Wolf. – De azok a hajlamaim, amelyek már
kisgyerekkoromban meghatározók voltak, még jobban megerősödtek. Beszéljünk
világosan! A gimnázium részint felszabadítóan hatott rám, mivel olyanokkal
ismerkedtem meg, akiknek a viselkedése és megrögzött szokásai az eredeti
környezetük hagyományait követték, és egészen mások voltak, mint amit én
követtem; ennek visszahatásaként kételkedni kezdtem, hogy egészében bármelyik
érvényes volna, és olyan egyedi mintákat választottam, amelyek
legalkalmasabbnak tetszettek, hogy kialakítsam a magam egyéniségét.
– Nos, igen – mondta Brill.
– Részint viszont – folytatta Wolf –, a gimnázium csak felerősítette bennem
azokat az egymástól élesen elütő személyiségjegyeket, amelyekről Opál úrnak
beszéltem, vagyis a hősiesség vágyát és a puhányságot, s ez szükségképpen
csalódáshoz vezetett, amiért nem tudom elszánni magam rá, hogy válasszak a
kettő közt.
– A heroizmusa arra késztette, hogy megpályázza az osztályelsőséget – mondta
Brill.
– A restségem pedig megakadályozott, hogy folyamatosan én legyek a legjobb.
– Ez egy kiegyensúlyozott létforma – jelentette ki Brill. – Nem látom, mi
ebben a baj.
– Ez egy bizonytalan egyensúly – mondta Wolf. – Kimerítő egyensúly. Sokkal
jobban megfelelt volna egy olyan rendszer, amelyben minden hatóerő zérushoz
közelít.
– Mi stabilabb, mint egy... – Brill elharapta a szót és furcsán nézett Wolfra.

– A képmutatásom nőttön nőtt – mondta Wolf ügyet se vetve Brillre. – Nem olyan
értelemben voltam képmutató, hogy lepleztem volna az igazi tulajdonságaimat,
csak a tanulás tekintetében. Jó adottságaim lévén csak mímeltem, hogy
szorgalmasan tanulok, valójában a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül is sikerült
az átlag fölött maradnom. De hát az emberek nem szeretik a tehetségeseket.
– Szeretné, ha szeretnék? – kérdezte közömbösen Brill.
Wolf elsápadt, összevonta a szemöldökét.
– Hagyjuk ezt! – mondta. – A tanulmányaimról beszélgetünk.
– Akkor beszéljünk a tanulmányairól! – mondta Brill.
– Kérdezzen, s én válaszolni fogok – mondta Wolf.
– Hogyan alakította a személyiségét az iskola? Nagyon kérem, ne csak a
kisiskoláskoráról beszéljen. Mi lett az eredménye a kitartó tanulásnak...
mert, ugye, lehet, sőt biztos, hogy külső kényszer hatására, de mégiscsak
kitartó munkára kényszerült, márpedig tudjuk, hogy a rendszeresség
szükségképpen hatással van az egyénre, ha elég hosszú az idő...
– Hosszú az idő! – visszhangozta Wolf. – De milyen hosszú! Tizenhat év...
tizenhat éven át seggeltem a kemény iskolapadokban, tizenhat éven át tanultam
vagy lógtam, felváltva. Tizenhat év unalom és gyötrelem: mi maradt belőle?
felvillanó képek... az új könyvek szaga az évnyitón... ahogy falevelet
rajzolunk... a felboncolt béka undorító hasa biológiaórán és az orrfacsaró
naftalinbűz... a tanév utolsó napjai, amikor rájön az ember, hogy a tanárok is
emberek, merthogy nyaralni mennek, és egyre kevesebben vannak az osztályban.
Meg a nagy félelmek, amiknek már az okát sem tudom. A vizsgák előtti
éjszakák... Rendszeresség... igen annyi volt az egész, és mondok én magának
valamit, Brill úr aljasság tizenhat hosszú éven át rendszerességet
kényszeríteni a gyerekekre. Meg van hamisítva az idő, Brill úr. A valódi idő
nem gépies, nincs egyforma órákra szabdalva... a valódi idő szubjektív, belül
viseli az ember. Reggel hétkor ébresztő, délben ebéd, kilenckor lefekvés... és
az embernek sosincs egy saját éjszakája, sose tudja meg, hogy van egy
pillanat... ahogy a tengerár is elcsitul egy kis időre, mielőtt jön a
dagály... van egy pillanat, amikor az éjszaka és a nappal egymásba vegyül, rőt
sávba olvad össze, mint a folyótorkolat meg a tenger. Tizenhat év éjszakát
raboltak el tőlem, Brill úr. Amikor gimnáziumba kerültem, elhitették velem,
hogy egyetlen célom lehet, az, hogy második osztályba lépjek, aztán hat év
múlva az érettségi, aztán később a diploma. Igen, azt hittem, hogy van célom,
Brill úr, és semmim se volt... Egy se eleje, se vége folyosón haladtam
mindenféle hülyék nyomában és más hülyéket megelőzve. Az ember élete
szamárbőrbe van becsavarva. Ahogy a keserű orvosságot ostyában adják be a
betegnek... csak az a baj, Brill úr, hogy most már tudom: én szerettem volna
az élet igazi ízét.
Brill nem mondott semmit, csak összedörzsölgette a kezét és megropogtatta az
ujjait. Wolf megborzongott a kellemetlen hangtól.
– Hát ezért csaltam – mondta. – Csaltam, és csak annyit értem el vele, hogy
gondolkoztam a ketrecemben, a többiek meg csak elviselték, ami velük történt,
és mégse szabadultam egy perccel se korábban, mint ők. Azt hihették, hogy én
is alávetem magam a szabályoknak, mint ők, és ez legalább kielégítette azt a
vágyamat, hogy megfeleljek a mások véleményének. De közben mindvégig kívül
voltam az egészen... lusta voltam, és máshol járt az eszem.
– Nem látom, hogy mi ebben a csalás – mondta Brill. – Ha lusta volt, ha nem,
befejezte a tanulmányait, méghozzá dicséretes eredménnyel. Nem kell, hogy
bűntudata legyen amiatt, hogy közben máshol járt az esze.
– Elhasználódtam, Brill úr. Gyűlölöm az iskolaéveket, mert elhasználtak. És én
gyűlölök mindent, ami elhasznált, ami kopott. – Megütögette az íróasztalt. –
Nézze ezt az ósdi íróasztalt! Minden ilyen, ami az iskolával kapcsolatos.
Ócska, piszkos, poros. Hámlik a festés meg a vakolat. A lámpák porosak és
légyszarosak. Minden csupa tinta. A padokban bicskával vájt lyukak. Az
üvegszekrényekben molyos, férge: kitömött madarak. Büdös kémialaborok,
áporodott, szűk tornatermek, salakos udvarok. És vén hülye tanárok. Szenilis
agyalágyultak. Az egész iskola agyalágyult. Az egész oktatás... Elaggott.
Elleprásodott. Elkopik a felszín, és látni, hogy mi van alatta. Undorító.
Brill elkomorodott, elégedetlenül ráncolta a homlokát, hosszú orra még jobban
megnyúlt.
– Mindannyian elhasználódunk, ez természetes – mondta.
– Ó, hát persze, csak nem egészen így... Belülről kopunk és az mégse olyan
csúnya látvány.
– Az elhasználódás nem fogyatékosság – mondta Brill.
– De igen – felelte Wolf. – Az elhasználódás szégyenletes.
– Senki sem kerülheti el – jegyezte meg Brill.
– Ha a korral jár, az csakugyan természetes. De hogy azzal kezdődjön az
egész... nos, én az ellen lázongtam. Tudja, Brill úr, én nagyon egyszerűnek
látom a dolgokat, amíg van olyan hely a világon, ahol friss a levegő, süt a
nap nő a fű, addig sajnálhatja az ember, hogy nem ott tölti az idejét. Pláne,
ha fiatal.
– Térjünk vissza a tárgyra! – mondta Brill.
– A tárgynál vagyunk – mondta Wolf.
– Semmi sincsen magában, amit a tanulmányai javára írna?
– Nahát, ezt kár volt kérdeznie – mondta Wolf.
– Miért? – kérdezte Brill. – Nekem igazán édes mindegy.
Wolf ránézett, és csalódás suhant át a tekintetén.
– Igen, persze... Bocsásson meg!
– De azért tudnom kell – mondta Brill.
Wolf bólintott, beharapta az alsó ajkát.
– Az ember nem élhet büntetlenül a felporciózott időben, szükségképpen
hozzászokik a látszólagos rendhez. És mi sem természetesebb, mint hogy
előbb-utóbb kiterjeszti mindenre, amiben él.
– Ez csakugyan természetes – mondta Brill –, habár e két állítás valójában
csak a maga észjárására jellemző és nem általában az emberekére, de mindegy.
– Vádolom a tanáraimat, amiért a szavaikkal és könyveikkel elhitették velem,
hogy lehetséges egy mozdulatlan világ. Amiért leszűkítették, megdermesztették
a gondolkodásomat és belém sulykolták, hogy létezhet (valahol, valamikor)
eszményi rend.
– Nos – mondta Brill –, ez egy olyan hiedelem, ami lelki erőt is adhat. Nem
gondolja?
– Amikor rájön az ember, hogy sohasem élvezheti az eszményi rendet, mert
elérhetetlen, mert olyan távoli, mint az ég csillagai, akkor kialszik benne a
lelkierő, és úgy kicsapódik a reménytelenség, mint kénsavban a
bárium-klorid... hogy iskolás hasonlattal éljek... habár a kicsapódó
báriumszulfát szép fehér.
– Tudom, tudom – mondta Brill. – Ne pazarolja az időt fölösleges
magyarázatokra.
Wolf ferde szemmel nézett rá.
– Na jó – mondta. – Eleget beszéltem. Érje be ennyivel.
Brill összevonta a szemöldökét, az ujjaival dobolt az asztalon.
– Tizenhat év az életéből, és maga úgy érzi, hogy eleget beszélt róla. Ennyi
nyomot hagyott az életében. Maga félvállról veszi a tanulmányokat.
– Na, idehallgasson, Brill úr! – mondta minden szót megnyomva Wolf. – Jól
figyeljen ide! A maguk iskolái röhejesek. Nincs könnyebb dolog a világon.
Nemzedékek óta próbálják elhitetni az emberekkel, hogy a mérnök, a tudós, az
valami kiváltságos lény. Nohát, Brill úr ez egy vicc, és senkit sem tudnak
megtéveszteni vele, csak az állítólagos kiváltságosokat, mert mindenki tudja,
hogy nehezebb megtanulni bokszolni, mint számolni, máskülönben több bokszóra
lenne, mint számtanóra. Nehezebb megtanulni jól úszni, mint helyesen írni,
máskülönben több úszómester volna, mint nyelvtanár. Mindenki le tud
érettségizni, és van is jó sok érettségiző, hanem nézze meg, hányan tudnak
elindulni egy tízpróbaversenyen! Gyűlölöm az iskolaéveimet, Brill úr, mert
rengeteg hülye tud olvasni, és egyébként azok a hülyék is tudják, hogy minek
mi az értéke, nem hiába falják a sportújságokat és dicsőítik a sportolókat. És
többet érne tisztességesen kitanulni a szerelmi életet, mint belehülyülni a
történelembe.
Brill bágyadtan felemelte a kezét.
– Ez nem az én asztalom – tiltakozott. – Még egyszer kérem, maradjon a
tárgynál.
– A testi szerelem éppolyan elhanyagolt fizikai tevékenység, mint az összes
többi – mondta Wolf.
– Lehet – válaszolt Brill –, de ezt általában külön témaként kezeljük.
– Jó, akkor hagyjuk – mondta Wolf. – Mindenesetre most már tudja, hogy mit
gondolok a maguk elaggott iskoláiról. A maguk szenilitásáról. A
propagandájukról. A tankönyveikről. A büdös tornatermekről meg az onanizáló
hülyegyerekekről. A szaros tanárikról meg az alattomos stréberekről, a pápista
pofájú, pápaszemes filoszokról, a nagyképű műegyetemistákról, a nyárspolgár
hivatalnokról, tolvaj orvosokról, megvesztegethető bírókról... Atyaúristen!...
Beszéljünk inkább egy jó bokszmeccsről... az is meg van firkálva, de legalább
megkönnyebbül tőle az ember.
– De csak a kontraszt miatt – mondta Brill. – Ha csak annyi diák volna ahány
bokszoló, az országos tanulmányi verseny győzteseit dicsőítenék.
– Lehet – mondta Wolf –, mindenesetre a szellemi kultúra terjesztése mellett
döntöttek. Ami persze csak jót tesz a testedzésnek... És most igazán hálás
volnék, ha végre békét hagyna nekem.
A két tenyere közé fogta a fejét, és egy ideig nem nézett Brillre. Amikor újra
felnézett, Brill már eltűnt, s ő egy aranyló homokpusztában ücsörgött;
mindenfelől fény fakadt, és hullámok morajlottak a háta mögött. Megfordult, és
százméternyire volt tőle a tenger, kék volt, langyos, elemi erejű, és Wolfnak
egyszeriben felderült a lelke. Lerúgta a csizmát, otthagyta a bőrkabátot meg a
sisakot, és rohant az azúr szemhatárt rojtozó csillogó tajtékpászma felé.
Hirtelen minden felzavarodott, elenyészett. Wolfot elragadta az örvénylés,
beszippantotta az űr, a ketrec jeges hidege vette körül.

XXVI. FEJEZET

Wolf az íróasztalánál találta magát; hallgatta a neszeket. A fölötte lévő

szobában Lazuli járkál türelmetlenül fel s alá. Lil a háztartással van
elfoglalva valahol a közelben. Wolf úgy érezte, hogy be van kerítve;
kimerített minden szórakozási lehetőséget, nem maradt más, csak az ólmos
fáradtság, csak a ketrec, és már az emlékölő kísérlet is kétes kimenetelűnek
tetszett.
Rosszul érezte magát a bőrében. Felállt, megkereste Lilt. A konyhában találta,
a szenátor ládája előtt térdelt. Könnyben úszott a szeme.
– Mi történt? – kérdezte Wolf.
A vapiti ott aludt a szenátor mancsai közt, maga a szenátor pedig gúvadt
szemmel meredt a semmibe, csorgatta a nyálát és összefüggéstelen szavakat
dúdolgatott.
– A szenátor – mondta Lil, és elcsuklott a hangja.
– Mi van vele? – kérdezte Wolf.
– Nem tudom – mondta Lil. – Nem tudja, mit beszél, és nem válaszol, ha
kérdezek tőle valamit.
– Viszont boldognak látszik – mondta Wolf. – Énekelget.
– Olyan, mintha szenilis volna – súgta Lil.
A szenátor megcsóválta a farkát, és az értelem szikrája csillant a szemében.
– Úgy van – szólalt meg. – Szenilis vagyok, és az is maradok.
Azzal folytatta a hátborzongató dudorászást.
– Nincs semmi baj – mondta Wolf. – Öregecske.
– Olyan boldognak látszott, hogy megkapta a vapitiját – mondta Lil, és folytak
a könnyei.
– Boldog vagy szenilis, hát nem ugyanaz? – mondta Wolf. – Aki már semmire se
vágyik, az nyugodtan lehet szenilis.
– Ó! – mondta Lil. – Szegény szenátor.
– Jegyezd meg, hogy kétféleképpen lehet már semmire se vágyni – mondta Wolf –:
ha az ember megkapja, amire vágyott, vagy ha elcsügged, mert nem kapta meg.
– De hát most már örökre ilyen marad? – mondta Lil.
– Megmondta, hogy igen. Ez az üdvözültek boldogsága. Ő azért boldog, mert
megkapta, amire vágyott. De azt hiszem, hogy mindkét esetben az a vége, hogy
öntudatlanságba zuhan az ember.
– Én ezt nem bírom nézni – mondta Lil.
A szenátor összeszedte minden maradék erejét.
– Idehallgassanak! – mondta. – Most, utószor még felcsillan bennem az értelem.
Boldog vagyok. Értik? Tökéletes a boldogságom, vagyis vegetatív, és ezek
lesznek az utolsó szavaim. Kapcsolatba lépek... visszatérek az ősforráshoz...
Ha élek, és mégse vágyom semmire, akkor már nem kell intelligensnek lennem.
Megjegyzem, így kellett volna kezdenem. – Ínyenc módjára megnyalta az orrát,
és illetlen hangot adott. – Működöm. Minden egyéb bakfitty. Most szépen
beállok a sorba. Szeretem magukat, lehet, hogy eztán is érteni fogom, hogy mit
beszélnek, de mondani semmit se fogok. Én megkaptam a vapitimat. Találják meg
a magukét!
Lil megtörülte az orrát, és megsimogatta a szenátort. A szenátor megcsóválta a
farkát, a vapiti nyakához nyomta az orrát és elaludt.
– És ha nem jut mindenkinek vapiti? – mondta Wolf.
Felsegítette Lilt.
– Nem... nem tudok beletörődni – mondta Lil.
– Nagyon szeretlek, Lil – mondta Wolf. – Hogy lehet, hogy mégse vagyok olyan
boldog, mint a szenátor?
– Talán mert én kicsi vagyok hozzá – mondta Lil, és Wolfhoz simult. – Vagy
pedig nem jól látod a dolgokat. Másnak gondolod őket.
Kimentek a konyhából, leültek egy széles szófára.
– Majdnem mindent próbáltara már, és nincs semmi, amit szívesen újrakezdenék –
mondta Wolf.
– Még megcsókolni se csókolnál meg szívesen? – kérdezte Lil.
– De, azt igen – mondta Wolf és megtette.
– Na és az a szörnyűséges gép?
– Félek tőle – mondta Wolf. – Ahogy az ember visszagondol benne a régi
dolgokra... – Megfeszültek az izmok a nyakán. – A gép arra van, hogy felejtsen
az ember, de előtte előjön minden emlék. Hiánytalanul. Minden apró részlettel
együtt. Csak már nem élem át, amit átéltem.
– És ez olyan kellemetlen? – kérdezte Lil.
– Kínos, hogy az embernek magával kell cipelnie azt, aki volt – mondta Wolf.
– Nem vinnél magaddal? – kérdezte Lil és megsimogatta.
– Szép vagy – mondta Wolf. – Kedves vagy. Szeretlek. És én meg csalódott
vagyok.
– Csalódott? – ismételte meg a szót Lil.
– Az nem lehet, hogy ennyi volna az egész – intett körbe Wolf. – A tahózás, a
gép, a szerelmesek negyede, a munka, a zene, az élet, a többi ember.
– És én? – kérdezte Lil.
– Igen – mondta Wolf. – Itt volnál nekem te, de az ember nem tud más bőrébe
bújni. Két ember, az két ember. Te egy teljes egész vagy. És a magad
teljességében már sok: minden részletet érdemes megtartani, így hát muszáj,
hogy más legyél.
– Bújj mellém a bőrömbe! – mondta Lil. – Én veled kettesben is boldog lennék,
semmi nem hiányozna.
– Azt nem lehet – mondta Wolf. – Nem lehet más bőrébe bújni, csak ha megöli és
megnyúzza az ember.
– Nyúzzál meg! – mondta Lil.
– Akkor is elveszítenélek: az is csak én lennék, csak a más bőrében.
– Ó! – mondta Lil bánatosan.
– Hát ilyen az, ha csalódott az ember – mondta Wolf. – Mindent csalódásnak
érez. És ez helyrehozhatatlan, megváltoztathatatlan.
– Semmi reményed nem maradt? – kérdezte Lil.
– A gép – mondta Wolf. – Még ott van nekem a gép. Tulajdonképpen nem sok időt
töltöttem benne.
– Mikor mész vissza? – kérdezte Lil. – Én úgy félek a ketrectől! És te semmit
sem mondasz róla.
– Majd holnap – felelte Wolf. – Most dolgoznom kell. Különben pedig nem tudok
róla mit mondani neked.
– Miért? – kérdezte Lil.
– Azért, mert semmire sem emlékszem. Tudom, hogy amikor benne vagyok,
előjönnek az emlékek, de pont arra való a gép, hogy el is pusztítsa őket.
– És nem félsz elpusztítani minden emlékedet? – kérdezte Lil.
– Ó, még semmi fontosat nem pusztítottam el – mondta kitérően Wolf.
Felkapta a fejét. Az emeleten bevágódott egy ajtó, a Lazuli ajtaja, és
lábdobogás dübörgött le a lépcsőn. Felálltak, kinéztek az ablakon. Lazuli
majdhogynem futva távolodott a Négyzet iránt. De mielőtt odaért volna,
levetette magát a piros fűbe és a kezébe temette az arcát.
– Menj fel Ápridinkához! – mondta Wolf. – Tudd meg, mi történt! Lazuli
agyonhajszolja magát.
– Nem próbálod megvigasztalni – mondta Lil.
– A férfi egyedül vigasztalódik – mondta Wolf, és visszament a dolgozószobába.

Önfeledten és őszintén hazudott. A férfi pont úgy vigasztalódik, mint a nő.

XXVII. FEJEZET

Lil egy kicsit zavarban volt a feladattól, hogy ő buzdítsa cselekvésre

Ápridinkát, mert az nem valami tapintatos dolog, de hát Lazuli nem így szokott
távozni, és ahogy futott, az nem is arra vallott, hogy dühös volna, hanem hogy
meg van rettenve.
Lil kiment az előtérbe, és tizennyolc lépcsőfokkal feljebb bekopogott
Ápridinkához. Ápridinka léptei ajtót nyitottak neki, és Ápridinka üdvözölte.
– Mi történt? – kérdezte Lil. – Fél valamitől Lazuli? Vagy beteg?
– Nem tudom – mondta Ápridinka a maga szelíd és zárkózott módján. – Egyszer
csak elrohant.
– Nem akarok tapintatlan lenni – mondta Lil. – De nem olyan volt, mint máskor.

– Megcsókolt – magyarázta Ápridinka –, és aztán már megint meglátott valakit,

és ezúttal nem bírta fegyelmezni magát. Elrohant.
– És nem volt senki? – kérdezte Lil.
– Engem nem érdekel – mondta Ápridinka. – De ő biztos látott valakit.
– Mit lehetne csinálni? – kérdezte Lil.
– Azt hiszem, szégyell engem – mondta Ápridinka.
– Nem – mondta Lil –, valószínűleg azt szégyelli, hogy szerelmes.
– De hát én soha semmi rosszat nem mondtam az anyjáról – tiltakozott
Ápridinka.
– Elhiszem – mondta Lil. – De mit lehetne csinálni?
– Nem tudom, utánamenjek-e – mondta Ápridinka. – Az az érzésem, hogy miattam
szenved, s én nem akarok szenvedést okozni neki.
– Mit lehetne csinálni? – ismételte Lil. – Én is utánamehetek, ha úgy
gondolja.
– Nem tudom – mondta Ápridinka. – Ha mellettem van, érzem, hogy nagyon is
vágyik rá, hogy megérintsen, megcsókoljon, a magáévá tegyen, és én szeretném,
ha megtenné, de ő mégse meri, fél, hogy visszajön az a férfi, pedig mit számít
az, engem nem érdekel, hiszen én nem látom, de őt, őt megbénítja, és most már
még rosszabb a helyzet: fél.
– Igen – mondta Lil.
– És hamarosan dühöngeni fog miatta, mert egyre jobban vágyik rám. Én pedig
őrá.
– Mind a ketten fiatalok hozzá – mondta Lil.
Ápridinka felkacagott, szép, könnyed nevetéssel.
– Maga meg ahhoz fiatal, hogy ilyen hangot üssön meg.
Lil elmosolyodott, de a mosolyában nem volt vidámság.
– Nem akarok nagymamaszerepben tetszelegni, de évek óta Wolf felesége vagyok.
– Lazuli más eset – mondta Ápridinka. – Nem azt mondom, hogy jobb eset, csak
azt, hogy őt más gyötri, mint Wolfot... mert ugye elismeri, hogy Wolfot is
emészti valami.
– El – mondta Lil.
Ápridinka hasonlókat mondott, mint az imént Wolf, és ezt Lil különösnek
találta.
– Minden olyan egyszerű volna – sóhajtott.
– Igen – mondta Ápridinka –, a dolgok általában egyszerűek, de együtt aztán
bonyolulttá válnak, és az ember nem látja át őket. Jó volna, ha valahonnan a
magasból lehetne nézni az egészet.
– És akkor megrémülne az ember, hogy minden milyen egyszerű, még sincs
orvosság, és nem lehet helyben eloszlatni a káprázatot – mondta Lil.
– Igen, ez valószínű – mondta Ápridinka.
– Mit csinál az ember, ha megijed? – kérdezte Lil.
– Azt, amit Lazuli – mondta Ápridinka. – Fél, hát elmenekül.
– Máskor meg dührohamot kap – mondta halkan Lil.
– Előfordulhat – mondta Ápridinka.
Hallgattak egy darabig.
– De mit lehetne tenni, hogy újra feltámadjon bennük az érdeklődés valami
iránt? – kérdezte Lil.
– Én mindent megteszek, ami tőlem telik – mondta Ápridinka. – És maga is.
Csinosak vagyunk, igyekszünk olyan buták lenni, amilyennek kell, hiszen a nő
legyen buta, így kívánja a hagyomány, és ez éppolyan nehéz feladat, mint bármi
más, odaadjuk nekik a testünket és elfogadjuk az övékét, ez legalább
tisztességes csere... ők meg elmennek, mert félnek.
– És még csak nem is tőlünk – mondta Lil.
– Az túl szép volna – mondta Ápridinka. – De még a félelmük is csak őbelőlük,
belülről jöhet.
– Hogy lehet, hogy mi ennyivel ellenállóbbak vagyunk? – kérdezte Lil.
– Úgy, hogy mi előítélettel vagyunk önmagunk iránt – felelte Ápridinka –, és
ez erőt ad, hogy mindannyian egy-egy összefüggő egész legyünk. Emiatt hiszik,
hogy bonyolultak vagyunk. Ez a helyzet.
– Akkor pedig buták.
– Ne általánosítsa őket, ahogy ők bennünket! – mondta Ápridinka. – Ettől ők is
bonyolulttá válnának. Márpedig ezt nem mindegyikük érdemli meg. Nem szabad úgy
gondolni rájuk, hogy "a férfiak". Úgy kell gondolni rájuk, hogy "Lazuli" meg
"Wolf". Ők mindig úgy gondolnak ránk, hogy "a nők", és ez okozza a vesztüket.
– Honnan szedte ezt? – kérdezte ámulva Lil.
– Nem tudom – mondta Ápridinka. – Hallgatom, hogy miket mondanak. Különben
biztos, hogy hülyeségeket beszélek.
– Lehet – mondta Lil. – De hogy világos beszéd, az biztos.
Az ablakhoz mentek. A skarlát füvön olyan volt Lazuli homokszín foltja, mint
egy domború lyuk. "Púp" – mondanák egyesek. És Wolf ott térdelt mellette,
fogta a vállát. Ráhajolt, alighanem beszélt hozzá.

XXVIII. FEJEZET

Ez már egy másik napon történt. Ápridinka a Lazuli fenyő- és gyantaszagú

szobájában álmodozott. Lazulit várta.
A mennyezet deszkáit többé-kevésbé párhuzamosan csíkozta a fa erezete, s a
csomók sötétebb foltjait fényesre dörzsölte a fűrész vasa.
A szél az út porában poroszkált, elkószált az élősövény felé. Borzolta a
skarlát füvet, és az örvényes hullámok apró virágtajtékokat szórtak
szerteszét. Lazuli ágya hűvös volt Ápridinka teste alatt. A lány
visszahajtotta az ágytakarót, hogy a bőre hozzáérjen a párna vásznához.
Nemsokára jön Lazuli. Melléfekszik, s ő a karjára hajtja szőke fejét.
Ápridinka megtapogatta a jobb vállát, azt, amelyik majd a férfi tenyerébe
simul.
Olyan félénk Lazuli!
Álomképek futottak Ápridinka előtt; elkapta őket a tekintetével, de aztán
lustán hagyta, hogy továbbfussanak, nem eredt nyomukba. Minek álmodozni,
hiszen nemsokára itt lesz Lazuli, és ő nem álomkép. Ápridinka a való életben
élt. A halántékához érintette az ujjait, hogy érezze, ahogy lüktet a vére.
Ökölbe szorította, kinyitotta a kezét, élvezte az izmai feszülését,
lankadását. Most épp el volt zsibbadva a bal lába, de még nem mozdította, mert
tudta, hogy milyen lesz, amikor zsibongani kezd benne a vér, és előre élvezte
azt az érzést.
A napfény miriád levegőszemcsévé testesítette a levegőt, és néhány szárnyas
állat táncolt benne. Néha eltűntek, elnyelte őket az árnyék űrnyalábja, és
olyankor Ápridinka apró szúrást érzett a szívében. Aztán újra álmodozásba
merült, és nem figyelt tovább a csillámok táncára. Hallotta a ház megszokott
zajait: ajtó csikordult odalent, víz énekelt a csövekben, huzat csapkodta a
visszhangos folyosó kis bukóablakának zsinórját.
Valaki fütyörészett a kertben. Ápridinka megmozdította a lábát, és a lába
sejtről sejtre újraéledt; volt egy pillanat, amikor majdnem elviselhetetlen
volt a sejtek bizsergése. Csodálatos volt. Ápridinka kéjes kis nyögéssel
nyújtózkodott.
Lazuli ráérősen jött föl a lépcsőn, és Ápridinka érezte, ahogy ébredezik a
szíve. Nem vert gyorsabban, ellenkezőleg: egyenletesen, erősen és kitartóan
dübörgött. Az arca kipirult, és Ápridinka elégedetten felsóhajtott. Érezte,
hogy él.
Lazuli koppantott az ajtón és belépett. Az alakja kirajzolódott az ajtónyílás
üres háttere előtt: borzas haj, széles váll, keskeny csípő. A dohánybarna
kezeslábast viseli, az inge kigombolva. A szeme szürke, mint némely érc
fémesszürkéje, a szája ívelt, alsó ajka alatt kis árnyékfolt sötétlik, izmos
nyakának vonala romantikus jelleget kölcsönöz az inge gallérjának.
Felemelte a fél kezét, és nekitámaszkodott az ajtófélfának. Nézte az ágyon
elnyúló Ápridinkát. A lány mosolygott, félig lehúnyta a szemét. Csak két
csillogó pont látszott a felgöndörödő pillák mögött. Ápridinka felhúzta a bal
lábát, fellibbent a könnyű ruha, és Lazuli megigézve simogatta tekintetével a
másik láb vonalát a kivágott cipellőtől a comb árnyékos öbléig.
– Szerbusz – mondta Lazuli. Nem mozdult.
– Hát szerbusz – mondta Ápridinka.
A nyakához emelte a kezét, kioldotta a sárga virágokból font füzért, és mélyen
Lazuli szemébe nézve a földre folyatta a súlyos láncot. Aztán lassan levette
az egyik cipőt; kis ideig elbíbelődött a fémcsattal.
A keze megállt a levegőben; a cipősarka halkan koppant a földön; Ápridinka
kikapcsolta a másik cipőcsatot is.
Lazuli gyorsabban szedte a levegőt. Megbűvölve nézte Ápridinka mozdulatait,
harmatozó ajkát, amely olyan mélypiros volt, mint egy forró virágkehely.
A lány az ujjai hegyével a bokájára görgette az egyik harisnyát, és az
anyagtalan hártya szürke selyempamattá sűrűsödött. A másik harisnya
következett, és mindkettő a cipő mellé hullott.
Ápridinka körmei kékre voltak lakkozva.
Oldalgombolós selyemruhát viselt. Kinyitotta a két felső gombot. Aztán két
gomb alul, egy felül... kettő alul, kettő felül. Egyetlen gomb maradt, a ruha
övénél. A ruha szétnyíló szárnyai felfedték a sima térdet, és a combon, ahová
a napfény esett, látni lehetett az aranyszőke pihét.
Fekete csipke-ikerháromszög suhant az olvasólámpa ernyőjére, és már csak az
utolsó gomb volt hátra, hiszen az a bolyhos, könnyű kis ruhadarab, amely a
lapos has alatt homálylott, Ápridinka testének szerves része volt.
Ápridinka mosolya hirtelen egy nyalábba gyűjtött minden napfényt a szobában.
Lazuli ernyedten meggörnyedve, bizonytalanul, megbűvölve közelebb lépett.
Ápridinka ledobta magáról a ruhát, és karját kitárva mozdulatlanná vált.
Miközben Lazuli levetkőzött, ő meg se moccant, feküdt a hátán, mint ha
elcsigázva, de rózsaszín mellbimbója szilajul meredezett.

XXIX. FEJEZET

Lazuli a lány mellé feküdt, átölelte. Ápridinka az oldalára fordult, és

viszonozta Lazuli csókjait. Simogatta az arcát, és ajkával megérintgette a
szempilláját. Lazuli testén remegés futott végig, forróság támadt az
ágyékában, felhorgadt benne és szilárd formát öltött a vágy. Nem akarta
elsietni a dolgot nem akarta, hogy a testi vágy önállósítsa magát, de volt más
is: szorongató érzés áskálódott a fejében, nem hagyta, hogy elengedje magát.
Becsukta a szemét; érzéki ál-félálomba ringatta Ápridinka lágyan susogó
hangja. A jobb oldalár feküdt, és ahogy felemelte a bal kezét, a lány fehér
felkarján fonódtak az ujjai; követte a kar vonalát egészen a hónalja lengén
öltöztető ruganyos, lágy szőke sörénypamatig. Kinyitotta a szemét és látta,
hogy egy verítékcsepp szalad végit Ápridinka mellén. Odahajolt, megkóstolta:
sós levendulaízű volt; szájával megérintette a feszes bőrt, és Ápridinka
csiklandósan, nevetve leszorította a karját. Lazuli a lány hossz haja alá
csúsztatta a kezét, és megfogta a nyakát. Ápridinka kemény melle az ő
mellkasának feszült. Abbahagyta a nevetést, elnyílt a szája, és még
fiatalabbnak látszott, mint általában, olyan volt, mint egy ébredező csecsemő.

Egy szomorú képű férfi állt Ápridinka válla fölött, és nézte Lazulit.
Lazuli nem mozdult. Aztán lassan a háta mögé nyúlt. Hogy alacsony volt az ágy,
elérte a lábánál heverő kezeslábast. Kitapogatta a derékszíjába tűzött
vércsatornás pengéjű vadásztőrt, amely még cserkészkorából maradt.
Tekintetét a férfira függesztette. Ápridinka lágyan sóhajtott, felkínálkozó
ajkai közt gyöngyként csillogtak a fogai. Lazuli kiszabadította a jobb karját.
A férfi nem mozdult, csak állt az ágy mellett, Ápridinka mögött. Lazuli, még
mindig mereven a szemébe nézve, lassan feltérdelt, átvette jobbjába a kést.
Gyöngyözött a halántéka, a fölső ajka. Csípte a szemét az izzadság. Bal kézzel
galléron ragadta a férfit, és az ágyra rántotta. Határtalan erőt érzett
magában. A férfi nem védekezett, olyan mozdulatlanul hevert, mint egy hulla,
és bizonyos jelekből Lazuli úgy érezte, hogy mindjárt szétoszlik a teste a
levegőben, semmivé válik. És átnyúlva Ápridinka fölött, aki halkan
csitítgatta, vadul a férfi szívébe döfte a tőrt. Tompa puffanás hallatszott,
mint amikor homokzsáknak ütközik valami, és a penge markolatig futott a
testbe, beletűzte a ruha szövetét. Lazuli kirántotta a fegyvert: máris
ragacsos vér alvadt a pengére. Lazuli beletörülte a férfi zakója hajtókájába.
Maga mellé tette a kést, és átgörgette az ágy túlsó szélére a tehetetlen
testet. A hulla nesztelenül lecsúszott a szőnyegre. Lazuli jobb alkarjával
végigsimított izzadó homlokán. Féktelen erő feszítette az izmait.
Előrenyújtotta a kezét, hogy lássa, remeg-e. Rezdületlen volt, mintha vasból
volna.
Odakint fölkelt a szél. Ferde homoktölcsérek örvénylettek, futkoztak a füvön.
A szél beleakaszkodott a gerendákba, a tető kiszögelléseibe, huhogva nyögette,
tépázta őket. Dörrenve bevágódott a folyosóablak, s még csak figyelmeztető
lövést sem adott. A Wolf szobája előtt lévő fa koronája recsegve, csattogva
hajladozott.
Lazuli szobájában csend honolt. A nap egy kicsit lejjebb kúszott, és kezdte
felszabadítani a komód fölött függő kép színeit. Szép kép volt, egy
repülőgépmotor metszete, zöld mutatta a hűtővíz útját, piros az üzemanyagét,
sárga az égéstermék-gázokét és kék a levegőét. Az égés helyén az egymást fedő
piros és kék szín szép nyersmarhamáj-lilát adott.
Lazuli tekintete megpihent Ápridinkán. A lány már nem mosolygott. Olyan volt,
mint egy kisgyerek, akit ok nélkül bántottak.
Az indíték a földön hevert, a szíve környékén sötét nyílás tátongott, és sűrű
vér csorgott belőle. Lazuli megkönnyebbülve Ápridinka fölé hajolt. Csókot
lehelt a nyaka hajlatába, végigcsókolta a vállát, a bordái dűnéit, a dereka
völgyét, megindult felfelé a csípő lankáján. Ápridinka, aki a bal oldalán
feküdt, hirtelen a hátára hemperedett, és Lazuli szája végigsiklott a köldök
vonalán; halványkék ér derengett át a lány finom bőrén. Ápridinka a tenyere
közé fogta, irányította Lazuli arcát, de Lazuli kiszakította magát, egész
testében megfeszült.
Sötét öltönyös, szomorú képű férfi állt az ágy lábánál, és nézte őket.
Lazuli megragadta a tőrt, a férfira vetette magát, és lesújtott. Amikor a
penge a mellébe hatolt, a férfi becsukta a szemét. Úgy csapódott le a
szemhéja, mint egy vasláda teteje. Állva maradt; akkor Lazuli újra a bordái
közé döfte a kést, és a test végre megingott, lenyaklott, mint egy elszakadt
vitorlakötél.
Lazuli tőrrel a kezében, meztelenül, gyűlölettől és dühtől eltorzult arccal
meredt a hullára. Nem mert belerúgni.
Ápridinka felült az ágyon, és nyugtalanul nézte Lazulit. A haja eltakarta a
fél arcát, és ő félrebiccentette a fejét, hogy jobban kilásson a szőke függöny
mögül.
– Gyere – nyújtotta a kezét Lazulinak –, tedd le, nehogy megszúrd magad!
– Na, legalább kettővel kevesebb – mondta Lazuli.
Olyan színtelen volt a hangja, mint egy álombeli hang.
– Nyugodj meg! – mondta Ápridinka. – Nincs semmi baj, hidd el nekem! Nincs már
semmi baj. Engedd el magad... Gyere!
Lazuli lehorgasztotta a fejét. Odaült Ápridinka mellé.
– Húnyd be a szemed! – mondta a lány. – Húnyd be a szemed és csak rám
gondolj... és most tégy magadévá, nagyon kérlek... vágyok rád. Zafír,
kedvesem.
Lazuli a párna mögé dugta a tőrt, hanyatt döntötte Ápridinkát és hozzábújt. A
lány úgy kapaszkodott belé, mint a folyondár, és halkan nyugtatgatta.
Csak a lélegzetük hallatszott a szobában és odakintről a szél zihálása,
nyögése, amint csattanós pofonokat ad a fáknak. Gyors felhők takarták el a
napot, úgy kergették egymást, ahogy a rendőrök szokták a tüntetőket.
Lazuli szorosan átölelte Ápridinka izmos testét. Amikor kinyitotta a szemét,
Ápridinka mellét pillantotta meg; a mellkasához feszülő, egymáshoz nyomódó
gömbölyű halmok közt harmatozó árnyék ívelt kétfelé.
Megjelent egy másik árnyék, és Lazuli megborzongott. A felcsillanó nap egy
sötét öltönyös, szomorú férfi alakját rajzolta ki az ablak háttere előtt, s a
férfi őket nézte.
Lazuli, nyöszörögve, még szorosabban átölelte az arany színű lányt. Le akarta
húnyni a szemét, de a szemhéja nem engedelmeskedett. A férfi mozdulatlanul
állt. Közönyösen várakozott, talán csak egy kis rosszallás volt a tartásában.
Lazuli elengedte Ápridinkát. A párna alá nyúlt, kitapogatta a kést. Gondosan
célzott, hajított.
A fegyver beleállt a férfi hóka nyakába. A markolat alól vér csorgott. A férfi
rendületlenül álldigált. Amikor a vérpatak a földre ért, megingott és
elzuhant. A puffanást elnyomta a hirtelen feltámadó szél visítása, de Lazuli
érezte, ahogy megremeg a padló. Ápridinka megpróbálta visszatartani, de ő
kitépte magát a kezéből, és odatámolygott a férfihoz. Kirántotta a kést a
sebből.
Fogát csikorgatva visszafordult és a bal keze felől meglátott egy ugyanolyan
sötét ruhás férfit, amilyen a többi volt. Felemelte a tőrt, és rávetette
magát. Ezúttal felülről lefelé szúrt, a nyakszirt tájékára. Akkor megjelent
egy férfi tőle jobbra, aztán egy másik pont előtte.
Ápridinka iszonyattól elkerekedett szemmel ült az ágyon és a szájához
szorította a tenyerét, hogy megőrizze nyugalmát. De amikor Lazuli önmaga ellen
fordította a fegyvert, és mellen szúrta magát, mégis sikoltozni kezdett. Zafír
térdre rogyott. Megpróbálta felemelni a fejét, és csuklóig véres keze piros
foltot hagyott a padlón. Morgott, mint egy vadállat bugyborékolva zihált.
Mondani akart valamit, de csak csukladozott. A köhögéstől vér buggyant ki a
száján, skarlát permet fröccsent a földre. Zokogás rázta meg a testét,
görbítette le az ajkát, és a karjából kiment minden erő. Előre bukott. A tőr
markolata merőlegesen ért földet, és a kék penge megfeszítette Lazuli hátán a
bőrt, mielőtt átdöfte volna. Lazuli nem mozdult.
És egyszeriben minden hulla láthatóvá vált Ápridinka előtt. Az első az ágy
fejénél hevert, a második az ágy lábánál, a harmadik az ablaknál avval a
szörnyű sebbel a nyakán... és ugyanazok a sebek Lazuli testén is. Az utolsó
férfit a szemét érte a halálos döfés, és amikor Ápridinka ugrott, hogy életre
keltse Lazulit, látta, hogy őneki is fekete lyuk tátong az egyik szeme helyén.

Odakint vihar készülődött: morajlott az ég, és ólomszínű fény szitált.

Ápridinkának elakadt a hangja. Remegett a szája, mintha hideg borzongatná.
Felállt, gépiesen felöltözött. Nem tudta levenni a szemét a csupa egyforma
halottról. Jobban megnézte őket.
Az egyik sötét öltönyös hason feküdt, hasonló testhelyzetben, mint Lazuli, és
az arcélük is kísértetiesen hasonlított. Ugyanaz a homlok, ugyanaz az orr. A
férfi kalapja elgurult valahová: a haja is ugyanolyan. Ez téboly, gondolta
Ápridinka. Hangtalanul sírt, ahogy a szemén kifért; moccanni mert. Minden
férfi Lazuli mása volt. Aztán valahogy elmosódtak az első halott körvonalai.
Lágyabbak lettek, sötét párába burkolóztak. Felgyorsult az átváltozás.
Ápridinka szeme láttára szétoszlott a test. Árnyékpászmákká szálazódott a
ruha. Ápridinka még látta, hogy a férfi teste csakugyan a Lazulié, de aztán
végképp köddé vált a test, és a szürke pára szétkúszott, elszivárgott az ablak
résein. És máris elkezdődött a második hulla átváltozása. Ápridinkát
megdelejezte, megbénította a félelem. Végre rá mert nézni Lazulira.
Napbarnította bőrén sorra tünedeztek el a sebek, ahogy a férfiak, egyenként,
párává oszlottak.
Amikor már csak kettesben voltak a szobában, ő meg Lazuli, a férfi teste szép
és fiatal lett a halálban, olyan, amilyen életében volt. Kisimultak a vonásai.
A jobb szeme homályosan csillogott a félig húnyt hosszú pillák alatt. Csak az
izmos hátból kiálló kékacél késhegy foltja, az volt szokatlan.
Ápridinka lépett egyet az ajtó felé. Semmi sem mozdult. Az utolsó szürke
párafoszlány siklott, bodorodott az ablakkönyöklő felé. A lány az ajtóhoz
futott, kinyitotta, becsapta maga mögött, rohant a folyosón a lépcső felé.
Odakint most szabadult el a vihar, hatalmasat dördült az ég, és ádáz eső
verte, kalapálta a tetőcserepeket. Villám cikázott, újra dörgött az ég.
Ápridinka leszaladt a lépcsőn, be Lil szobájába. Ott lehúnyta a szemét: vakító
fény villant, majdnem elviselhetetlen dörrenés, robaj követte. Az egész ház
megremegett, mintha egy hatalmas ököl a tetőre csapott volna. És hirtelen néma
csend lett; Ápridinkának zúgott a füle, mint amikor nagyon mélyre merül az
ember.

XXX. FEJEZET

Ápridinka a barátnéja ágyán pihent. Lil ott ült mellette, ellágyulva,

szánakozva nézte, és fogta a kezét. Ápridinka csendesen sírdogált, szipogott,
hüppögött.
– Mi a baj? – kérdezte Lil. – Ez csak egy vihar, Dinka, nem kell odalenni
tőle.
– Meghalt Lazuli – mondta Ápridinka.
És abbahagyta a sírást. Felült az ágyon. Zavaros volt a tekintete, értetlenül
meredt a semmibe.
– Ugyan! – mondta Lil. – Az nem lehet.
Érezte, hogy eltompultak, lelassultak a reflexei. Lazuli nem halhatott meg,
Ápridinka butaságot beszél.
– Fönt, a szobában – mondta Ápridinka. – Meztelenül fekszik, és kiáll a
hátából a kés. A többiek meg mind eltűntek.
– Miféle többiek? – kérdezte Lil.
Ápridinka nyilván félrebeszél. De a keze nem olyan forró, mint ha láza volna.
– A fekete ruhásak – mondta Ápridinka. – Megpróbálta megölni őket, mindet, és
amikor látta, hogy nem megy, saját magát ölte meg. És akkor én is megláttam
őket. És én még azt hittem, hogy bolond szegény Lazuli... de most láttam őket,
Lil, megláttam őket, amikor Lazuli lerogyott.
– Milyenek voltak? – kérdezte Lil.
Nem mert Lazuliról kérdezősködni... Lazuli ott fekszik az emeleten, késsel a
mellében. Halott. Lil nem várta meg a választ, felállt.
– Odamegyek – mondta.
– Én nem merek visszamenni – mondta Ápridinka. – Eloszlottak, mint a füst, és
mind ugyanolyan volt, mint Lazuli. Pont ugyanolyan.
Lil felvonta a szemöldökét.
– Mesebeszéd – mondta. – Mi történt valójában? Maga nem akarta őt, erre
öngyilkos lett. Ez történt?
Ápridinka rámeredt.
– Ó, Lil! – mondta, és újra sírva fakadt.
– Nem hagyhatjuk egyedül – mondta halkan Lil. – Le kell hozni.
– Magával megyek – állt fel Ápridinka.
Lil kábán, bizonytalanul nézett rá.
– Lazuli nem halt meg – mormolta. – Így nem lehet meghalni.
– Megölte magát – mondta Ápridinka. – És nekem nagyon is jó volt, amikor
megcsókolt.
– Szegénykém – mondta vigasztalóan Lil.
– Olyan bonyolultak, Lil! – mondta Ápridinka. – Úgy szeretném, ha nem történt
volna meg, ha még tegnap volna... vagy csak éppen az előtt... amikor
átölelt... Ó, Lil!
Lil kinyitotta az ajtót, és Ápridinkával a nyomában kiment a folyosóra.
Hallgatózott egy kis ideig, aztán eltökélten megindult a lépcsőn. Odafönt
balra volt Ápridinka szobája és jobbra a Lazulié. Ápridinka szobája ott
volt... ott, bal kéz felől... a másik szoba pedig...
– Mi történt, Ápridinka? – szólalt meg Lil.
– Nem tudom – mondta Ápridinka, és Lilbe kapaszkodott. Ott, ahol Lazuli
szobája volt, most nem volt semmi, csak a megsüllyedt háztető, amitől olyan
lett a folyosó, mint egy lodzsa.
– Mi lett Lazuli szobájával? – kérdezte Lil.
– Nem tudom – mondta Ápridinka. – Nem tudom, Lil. El akarok menni. Félek.
Lil kinyitotta Ápridinka szobájának ajtaját. Minden érintetlen volt: a
fésülködőasztal, az ágy, a szekrény. Rend volt és enyhe jázminillat.
Kifordultak a szobából. A folyosóról látni lehetett a fél tető cserepeit, az
egyik cserép, a hatodik sorban, csorba volt.
– A villám volt – mondta Lil. – Villám csapott be, az tüntette el Lazulit a
szobával együtt.
– Nem – mondta Ápridinka.
Száraz volt a szeme. Összeszedte minden erejét.
– Mindig is így volt – préselte ki magából a szavakat. – Itt nem volt szoba,
és nincs Lazuli. És én senkit sem szeretek. És el akarok menni. Velem kell
jönnie, Lil.
– Lazuli – suttogta lesújtva Lil.
Lebotorkált a lépcsőn. Alig mert benyitni a szobába, félt, hogy ha megérinti a
kilincset, minden semmivé foszlik. Odament az ablakhoz.
– Ez a piros fű – mondta borzongva. – Milyen vészjósló!
XXXI. FEJEZET

Wolf a vízpartra ért, nagyot szippantott a sós levegőből, nyújtózkodott. Az

óceán, homokföveny félkaréjában, békésen ringatózott, ameddig a szem ellát.
Wolf levetkőzött és bement a tengerbe. Üdítően langyos volt, és Wolf úgy
érezte, mintha szürkésbarna bársonyon lépkedne. Nagyon lassan mélyült a víz,
csak nagy sokára lepte el a vállát. A kristálytiszta vízben nagyobbnak és
fehérebbnek látszott a lábfeje, mint amilyen valójában volt, és minden lépés
kis homokfelhőt kavart föl. Wolf úszni kezdett, félig nyitva tartva a száját,
hogy érezze a só csípő ízét, s alá-alábukott, hogy egész testét beburkolja a
víz. Sokáig hancúrozott, aztán visszaindult a part felé. A ruhái mellett két
sötét ruhás alak kuporgott egy-egy sárga tábori széken. Háttal ültek, Wolf nem
szégyellte hát a meztelenségét, kibújt a vízből, és odament, felöltözött.
Amikor már illendő volt a megjelenése, a két idős hölgy, mintha titkos ösztön
vezényelné őket, szembefordult vele. Ormótlan fekete szalmakalapot, és
színehagyott kendőt viseltek, amilyet idős hölgyek szoktak viselni a strandon.
Mindketten gyöngyházutánzatú csattal záródó keresztöltéses kézimunkatáskát
tartottak az ölükben. Az idősebbiknek fehér pamutharisnya és csukaszürke
trottőrcipő feszült a lábán, olyasféle, amilyet IX. Károly korában hordtak a
férfiak. A másik ócska spárgatalpú vászoncipőt viselt, és fekete
cérnaharisnyája alatt látni lehetett a visszérkötőpólyát. A két öreg hölgy
neve fel volt írva egy réztáblára. A trottőrcipőst Heloiz kisasszonynak
hívták, a másikat Aglája kisasszonynak. Kékacél csíptető volt az orrukon.
– Wolf úrhoz van szerencsénk? – kérdezte Heloiz. – Avval vagyunk megbízva,
hogy kikérdezzük magát.
– Igen – erősítette meg Aglája –, nekünk kell kihallgatnunk.
Wolf erőltette az agyát, mert hirtelenjében nem jutott eszébe, hogy mi is
következik a terv szerint. Elkerekedett a szeme.
– A... a szerelemről fognak kikérdezni? – kérdezte elborzadva.
– Úgy bizony – mondta Heloiz. – A téma szakértői vagyunk.
– Igazi szakértők – bizonygatta Aglája.
Észrevette, hogy kilátszik a bokája, és szemérmesen ráhúzogatta a ruháját.
– Semmit sem tudok mondani maguknak – motyogta Wolf. – Hogy is mernék?
– Ó, mi kiváló hallgatóság vagyunk – mondta Heloiz kisasszony.
– De kiváló ám! – kontrázott Aglája.
Wolf nézte a fövenyt, a tengert, a napot.
– Erről nem lehet itt beszélni – mondta.
Pedig hát pont egy strandon esett ámulatba, talán először életében, a nőkkel
kapcsolatosan. A nagybátyjával sétált el a kabinsor előtt, és kilépett egy
fiatal nő. Wolf nem talált semmi néznivalót a legalább huszonöt éves nőn, de a
bácsikája utánafordult, és elismerően megjegyezte, hogy jó lába van.
– Ezt miből látod? – kérdezte Wolf.
– Látszik az – mondta a bácsi.
– Én nem látom – mondta Wolf.
– Majd látni fogod – mondta a bácsi.
Nyugtalanító volt. Hogy is van ez? Egy szép napon majd arra ébred, hogy meg
tudja állapítani: emennek szép lába van, amannak meg nem? És milyen érzés
lesz, amikor a nem tudók táborából egyszer csak átkerül a tudók táborába?
– Nos? – térítette vissza a jelenbe Aglája hangja. – Kisgyerek korában
szerette a magával egykorú kislányokat, igaz?
– Zavarba jöttem tőlük – mondta Wolf. – Szerettem megérinteni a hajukat, a
nyakukat. Tovább nem merészkedtem. A barátaim váltig állítják, hogy ők már
tizenegy-tizenkét éves korukban tudták, hogy milyenek a lányok; én nyilván
elmaradtam a fejlődésben, vagy tán az alkalom hiányzott. De azt hiszem, hogy
ha feltámadt volna bennem a vágy, akkor is elfojtottam volna.
– De miért? – kérdezte Heloiz.
Wolf nem válaszolt azonnal. Aztán azt mondta:
– Félek, hogy összefüggéstelen lenne, amit mondanék. Engedjék meg, hogy
végiggondoljam a dolgokat.
A hölgyek türelmesen vártak. Heloiz előhalászott a táskájából egy
bádogdobozkát, odakínálta Aglájának, s ő kivett egy zöld pasztillát. Wolf
elhárította a kínálást.
– Megpróbálom tehát összefoglalni, hogy hogy alakultak a nőkkel való
kapcsolataim, amíg meg nem nősültem. Azt hiszem, eleve meg volt bennem a
vágy... persze nem emlékszem, hogy mikor voltam szerelmes először,
nagyon-nagyon régen történhetett... öt- vagy hatéves voltam, és már nem tudom,
ki volt a hódolatom tárgya, csak azt, hogy estélyi ruhát viselt, és csak egy
pillanatra láttam szüleim szalonjában. – Nevetett. – Azon az estén nem
vallottam szerelmet. És később sem. Pedig hányszor, de hányszor vágytam
utánuk!.... Azt hiszem, finnyás voltam, de némely részlet igazán elbűvölt. A
hangjuk, a bőrük, a hajuk. Nagyon szép teremtmény a nő.
Heloiz köhécselt, és Aglája is szerényen pislogott.
– A nők melle is rendkívüli hatással volt rám – folytatta Wolf. – A többi
részlet csak tizennégy-tizenöt éves koromban ébresztette fel... hogy is
mondjam?... a gerjedelmemet. Bár a gimnáziumban gyakran beszélgettünk róla, és
a fiúk igazán a nevükön nevezték a dolgokat, a nemiségről való ismereteim
sokáig hézagosak és ködösek voltak... Zavarban vagyok, hölgyeim...
Heloiz megnyugtatóan felemelte a kezét.
– Nekünk mindent elmondhat, higgye el! – mondta.
– Ápolónők voltunk – tette hozzá Aglája.
– Hát jó – mondta Wolf. – Legjobban arra vágytam, hogy hozzájuk dörgölőzzem,
hogy megérintsem a mellüket, a feneküket. A nemi szervük nem izgatott annyira.
Kövér nőkről álmodoztam, hogy beléjük süppedek, mint egy dunyhába. Kemény húsú
néger nőkről álmodoztam. Azt hiszem, minden fiú átesik ezen. De az én
képzeletbeli orgiáimon a csók nagyobb szerepet játszott, mint maga az aktus...
megjegyzem, a csók terepét az egész testre kiterjesztettem, és...
– Jó, jó – mondta Aglája –, ezt lezárhatjuk: egyszóval szerette a nőket. És ez
milyen formában nyilvánult meg?
– Ez túl gyors nekem – tiltakozott Wolf. – Hogy fékezzem magam... hú, mi
mindent próbáltam...
– Mi mindent? – kérdezte Heloiz.
– Rengeteg mindent – sóhajtott Wolf. – Rengeteg butaságot... igaz dolgok is
voltak meg ürügyek is. Nézzük az utóbbiakat! Hogy például tanulnom kell...
hogy a tanulmányaim fontosabbak.
– Még mindig ez a véleménye? – kérdezte Aglája.
– Nem – felelte Wolf –, de nincsenek illúzióim. Ha elhanyagoltam volna a
tanulmányaimat, ugyanannyira fájlalnám a hiányukat, amennyire most sajnálom a
rájuk vesztegetett időt... A másik ok vagy ürügy a kevélység.
– A kevélység? – nézett nagyot Heloiz.
– Ha megtetszik egy nő, sohasem jutna eszembe, hogy ezt meg is mondjam neki.
Merthogy úgy vélem, hogyha én megkívántam, bizonyára már más is megkívánta
énelőttem, és utálnám, hogy elvegyem valakinek a helyét, aki nyilván semmivel
sem kevésbé szeretetre méltó, mint én.
– És mi ebben a kevélység? – kérdezte Aglája. – Én ebben csak szerénységet
látok, kedves fiatalember.
– Én értem, hogy gondolja – mondta Heloiz. – Csakugyan micsoda kevélység azt
képzelni, hogy ha őneki tetszik egy nő, akkor szükségképpen másoknak is
tetszik! Ezzel természeti törvény szintjére emeli a tulajdon életét, és a
tökéletesség pecsétjét üti az egyéni ízlésre.
– Igen – bólintott Wolf –, azt képzeltem, minden alap nélkül, hogy az én
véleményem is ér annyit, mint bárki másé.
– Ebben a szerepben tetszelgett magának – mondta Heloiz.
– Én is ezt mondom – mondta Wolf.
– Furcsa egy viselkedés! – tette hozzá Heloiz. – Nem lett volna egyszerűbb, ha
őszintén megmondja a nőnek, hogy tetszik magának?
– Ez már a harmadik ürügy, amivel a tartózkodásomat indokoltam magamnak. Ha
vonzónak találok egy nőt, csakugyan az az első ösztönöm, hogy ezt nyíltan
megmondjam neki. De képzeljék csak el, hogy azt mondom: "Nincs kedve lefeküdni
velem?" Vajon hányan válaszolnának ilyen őszintén? Olyan egyszerű volna, ha
azt mondanák: "De van" vagy "Nincs", de ők kitérő választ adnak... mondanak
valami butaságot... vagy játsszák a prűdet... vagy kinevetik az embert.
– Na és ha egy nő kérdi ugyanezt egy férfitól? – vitatkozott Aglája. – Az
talán őszintén válaszol?
– A férfi mindig elfogadja az ajánlkozást – mondta Wolf.
– Jó, jó – mondta Heloiz –, csakhogy maga összetéveszti az őszinteséget meg a
gorombaságot. A példamondata stílusa mintha egy kicsit... hm... egy kicsit
huszáros volna.
– Állíthatom, hogy a válasz akkor se lesz világosabb, ha a kérdést ugyanilyen
világosan, de a maguk illemszabályainak megfelelő formában teszi fel az ember
– mondta Wolf.
– A férfi legyen lovagias! – mórikált Aglája.
– Nézzék! – mondta Wolf. – Én soha éltemben nem szólítottam le nőt (pedig
lehet, hogy volt, aki szerette volna), mert az a véleményem, hogy nekik is
éppannyi joguk van, hogy válasszanak, mint nekem, továbbá mert irtóztam tőle,
hogy úgy udvaroljak, ahogy az szokás, vagyis hogy a holdfényről beszéljek meg
a mély tüzű tekintetéről meg a rejtélyes mosolyáról. Mit csináljak? Én bizony
csak a mellére, a bőre tapintására gondoltam, vagy az járt a fejemben, hogy
vajon valódi szőke-e, vagy ha levetkőzik, kiderül, hogy festeti a haját. Ami
pedig a lovagiasságot illeti... ha elfogadjuk, hogy a nő egyenrangú a
férfival, elég az udvariasság is, és nincs rá semmi ok, hogy az ember
udvariasabb legyen egy nővel, mint egy férfival. Egy szó, mint száz: nem
őszinték a nők.
– Már hogy volnának őszinték egy olyan társadalomban, amely elnyomja őket! –
mondta Heloiz.
– Őrültségeket beszél – tódította Aglája. – Úgy akar bánni a nőkkel, ahogy
akkor kellene bánni velük, ha nem sok évszázados rabszolgasors formálta volna
őket.
– Lehet, hogy a nők olyanok, mint a férfiak – mondta Wolf –, mindenesetre én
ebben a hiszemben voltam, amikor azt kívántam, hogy ugyanúgy szabadon
válasszanak, mint én, de sajnos ők más módszerekhez vannak szokva, és soha nem
fognak kimászni a rabszolgaságból, ha nem is próbálnak változtatni a
viselkedésükön.
– Minden kezdet nehéz – bölcselkedett Aglája –, ezt maga is megtapasztalhatta,
amikor úgy bánt velük, ahogy bánt... és igaza volt.
– Igen, de a próféták ráfizetnek, hogy igazuk volt: általában megnyuvasztják
őket – mondta Wolf.
– A nők csakugyan rejtőzködők egy kicsikét, de ez, ismétlem, érthető és
megbocsátható – monda Heloiz –, és igenis kellőképpen őszinték, hogy a férfi
tudomására hozzák, hogy tetszik nekik, már ha tetszik...
– Nocsak! És hogyan hozzák a tudomására? – kérdezte Wolf.
– A tekintetükkel – mondta Heloiz epekedőn.
Wolf gúnyos kacajra fakadt.
– Már megbocsásson – mondta –, de én soha semmit nem tudtam kiolvasni egy nő
tekintetéből.
Aglája szúrós szemmel nézett rá.
– Inkább talán merni nem mert olvasni benne – mondta megvetően. – Vagy
megijedt attól, amit kiolvasott belőle.
Wolf felkapta a fejét. Volt valami nyugtalanító a vénkisaszszonyban.
– Igen – nyögte ki. – Én is ide akartam kilyukadni. – Sóhajtott. – Még egy
dolgot köszönhetek a szüleimnek: a betegségtől való félelmet. Hát igen, a
félelem, hogy elkapok valamit, éppolyan erős volt bennem, mint a vágy, hogy
lefeküdjek minden lánnyal, aki tetszik nekem. Na persze áltattam én magam
mindazokkal az ürügyekkel, amikről már beszéltem: hogy első a munka, hogy nem
akarom rátukmálni magam a nőkre, hogy undorodom az udvarlás kisszerű
módszereitől, és csak őszintén volnék hajlandó beszélni, de a tartózkodásomnak
az volt az igazi oka, hogy a nyitott szellemben való nevelés örvén kiskamasz
koromtól fogva azzal traktáltak, hogy milyen veszélyekkel jár a testi
szerelem, és a félelem mélyen belém ivódott.
– És mi lett a következmény? – kérdezte Heloiz.
– Az lett a következmény, hogy bár feszített a vágy, szűz maradtam, és, ahogy
hétéves koromban, gyenge testem élvezte a tilalmat és hozzá is szokott, a
szellemem pedig csak színleg küzdött ellene.
– Maga tehát mindenben egyforma volt – mondta Aglája.
– Az emberek teste eredendően igen hasonló – mondta Wolf –: egyformák a
reflexek, a szükségletek, s erre az alapra rakódnak a világ dolgairól való
különféle vélekedések, felfogások, kinek-kinek a környezete szerint. Az egyén
természetesen próbálhat változtatni a szerzett világnézetén. Néha sikerül is,
de bizonyos korban az erkölcsi váz is megcsontosodik.
– Ez már túlságosan elméleti fejtegetés – mondta Heloiz. – Beszéljen inkább az
első nagy szenvedélyéről!
– Butaságot kér – mondta Wolf. – Épp azt próbáltam megértetni, hogy nekem nem
lehetett szenvedélyem. A viselkedésemet meghatározó tilalmak és tévképzetek
folytán eleve leszűkítettem az "udvarlottjaim" körét azokra a jó házból való
leányzókra, akik hasonló szellemű nevelést kapta mint én, tehát majdhogynem
szükségképpen egészséges nagy valószínűséggel szűz lányt választottam ki
magamnak, akiről feltételezhettem, hogy nyugodtan feleségül vehetek, ha
megtörténne a baj... Lám, ebben is az a régi biztonság igény nyilvánult meg,
amit a szüleim plántáltak belém: nem árt még egy kötöttkabát. Ahhoz ugye, hogy
szenvedély vagyis robbanó folyamat játszódjon le, nélkülözhetetlen hogy igen
erős legyen a reakció, s hogy az egymásra ható elemek egyike erőst meg akarja
szerezni azt a valamit, ami belőle hiányzik, de fölös mennyiségben megvan a
más elemben.
– Kedves fiatalember! – mondta mosolyogva Aglája. – Én kémiatanár voltam, és
hadd hívjam fel a figyelmét, hogy van láncreakció is a világon, aminek csak a
beindításához kell energia, aztán önmagából táplálkozva hatalmas robbanáshoz
vezethet.
– Az elveim vegyüléke inhibitorként fékezte a folyamatot – mosolygott vissza
Wolf. – Ilyen esetben láncreakció sem jön létre.
– Szóval nem volt szenvedélyes szerelem – mondta szemlátomást csüggedten
Heloiz.
– Találkoztam olyan nőkkel, akik iránt hajlamos lettem volna szerelemre
lobbanni – mondta Wolf –, de a házasságom előtti időkben működött bennem a
félelmi reflex. Utána pedig gyávaság volt az egész... még egy ürügyet találtam
magamnak, azt, hogy nem akarok fájdalmat okozni. Jó, mi? Micsoda
áldozatkészség! De miért? Kiért? Kinek volt jó? Senkinek. Valójában nem
áldozat volt az, hanem könnyű megoldás.
– Tényleg! a felesége... Meséljen róla! – mondta Aglája.
– Eh! azok után, amiket elmondtam, nem nehéz elképzelni, hogy milyen
feltételek közt jött létre a házasságom, és hogy mi jellemezte.
– Nem nehéz elképzelni, mégis szeretnénk a maga szavaival hallani – mondta
Aglája. – A maga kedvéért vagyunk itt.
– Rendben van – mondta Wolf. – Lássuk először is az okokat! Azért nősültem
meg, mert fizikailag szükségem volt egy nőre; mert a hazugságtól és az
udvarlástól való iszonyom arra kényszerített, hogy fiatalon megnősüljek; mert
találtam egy olyan lányt, akivel tetszettünk egymásnak, akit szeretni véltem,
és akinek a családi háttere, a világról való felfogása megfelelt nekem. Úgy
nősültem meg, hogy alig-alig tudtam valamit a nőkről... És mi lett az
eredmény? Hiányzott a szenvedély, lassan szoktunk össze, mert túlságosan szűz
volt, és én fáradt voltam hozzá... amikor ő végre kedvet kapott volna, nekem
már nem volt erőm, hogy boldoggá tegyem; elfáradtam benne, hogy minden logika
ellenére azt reméltem: feltámad a szenvedély. Szép lány volt. Kedveltem és jót
akartam neki. De az kevés. És most befejeztem, nem mondok többet.
– Ó! – tiltakozott Heloiz. – Pedig olyan szép dolog a szerelemről beszélgetni.

– Lehet – mondta Wolf. – Maguk igazán kedvesek, de jobban belegondolva

botrányos, hogy kisasszonyoknak beszélek ilyesmiről. Megyek, fürdök egyet.
Hódolatom, hölgyeim.
Hátat fordított nekik, bement a tengerbe. Mélyre beúszott: nyitva tartotta a
szemét a homoktól zavaros vízben.
Amikor magához tért, egyedül feküdt a Négyzet piros füvén. Mögötte baljósan
tátongott a ketrec ajtaja.
Feltápászkodott, levette a védőfelszerelést és betette a ketrec mellett lévő
bádogszekrénybe. Semmire sem emlékezett a látottakból. Kótyagos volt,
imbolygott. Most először fordult meg a fejében: lehet-e élni, ha az ember
elpusztította az összes emlékeit? Futó gondolat volt, épp csak átcikázott az
agyán... Vajon hány kihallgatásra lesz még szükség?

XXXII. FEJEZET

Érzékelte a tudata peremén, hogy valami nincs rendjén a ház körül: ekkor
emelkedett fel a háztető és esett vissza egy kicsit alacsonyabbra. Elindult,
semmit sem látott, semmire sem gondolt. Csak annyit érzett, hogy hamarosan
történni fog valami.
A ház közelébe érve figyelmes lett rá, hogy különös változás ment végbe,
például eltűnt a második emelet egyik fele.
Bement. Lil a földszinten tett-vett, emeletről.
– Mi folyik itt? – kérdezte Wolf.
– Láttad, nem? – mondta fojtott hangon Lil.
– Hol van Lazuli?
– Eltűnt – mondta Lil. – A szobájával együtt. Volt, nincs.
– És Ápridinka?
– A mi szobánkban pihen. Ne zavard, nagyon megrázta a dolog.
– Mi ez a história, Lil?
– Nem tudom – mondta Lil. – Majd kérdezd meg Ápridinkát, ha olyan állapotban
lesz, hogy válaszolni tud.
– Neked semmit se mondott? – próbálkozott tovább Wolf.
– De igen – mondta Lil –, de én egy kukkot se értettem belőle. Valószínűleg
buta vagyok.
– Ugyan – mondta udvariasan Wolf. Hallgatott egy darabig. – Már megint nézte
az a pasas, nem? Erre dühbe gurult és összeveszett Ápridinkával...
– Nem – mondta Lil. – Rátámadt arra az emberre, és az lett a vége, hogy saját
magát is megsebesítette: elesett, bele a késbe. Ápridinka azt mondja, hogy
szántszándékkal szurkálta magát, de nyilván csak baleset történt. Állítólag
egy csomó férfi volt, pont ugyanolyanok voltak, mint Lazuli, és amikor
meghalt, mind eltűntek, füstté váltak. Mesebeszéd...
– Mesebeszéd, pipafüst, világos ez, mint az üst – mondta rá Wolf.
– És belecsapott a villám a szobába, és minden eltűnt Lazulistul.
– De Ápridinka nem volt bent...
– Épp lejött, hogy segítséget hívjon – mondta Lil.
Wolf arra gondolt, hogy a villám bizony furcsa dolgokra képes.
– A villám bizony furcsa dolgokra képes – mondta.
– Igen – mondta Lil.
– Emlékszem, egy rókavadászaton kitört a vihar, és a róka földigilisztává
változott.
– Nahát! – mondta Lil az érdeklődés szikrája nélkül.
– Máskor meg találkoztam egy férfival az országúton anyaszült meztelen volt és
kékre volt festve. A tetejébe nem is rendes emberi formája volt. Hanem pont
olyan volt, mit egy autó. És mikor beleült az ember, elindult.
– Aha – mondta Lil.
Wolf elhallgatott. Lazuli nincs. Mégiscsak fel kell menni használni nem
használ, de nem is árt. Lil abroszt terített az asztalra, kinyitotta a
tálalót, tányérokat, poharakat vett és szépen elhelyezte őket.
– Ideadnád a kristály salátástálat? – mondta.
A nagy salátástál Lil egyik kedvenc edényneműje volt. Áttetsző, metszett,
súlyos holmi.
Wolf lehajolt, kivette a salátástálat. Lil épp az utolsó poharat tette az
asztalra. Wolf a fény felé tartotta a tálat, nézte az irizáló
pálcikaszellemeket. Aztán megunta a látványt, és elengedte a tálat. A tál
csikorgó-csilingelő szemcsékké zúzódott a földön.
Lil Wolfra meredt.
– Nem érdekel – mondta Wolf. – Direkt csináltam, és most látom, hogy nekem
tökmindegy. Még ha neked rosszul esik is. Tudom, hogy neked nagyon rosszul
esik, és mégse érdekel. Úgyhogy elmegyek. Már éppen ideje.
Kiment, vissza se nézett. A törzse elhaladt az ablak előtt.
Lil zsibbadt lélekkel hagyta, hogy elmenjen, meg se próbálta visszatartani.
Megvilágosodása támadt. Itthagyja ezt a házat, Ápridinkával fog elmenni.
Kettesben.
– Az az igazság – mondta fennhangon –, hogy nem hozzánk valók. Maguknak valók.
Mi meg semmire valók vagyunk.
A szobalány majd gondját viseli Wolfnak.
Már ha egyáltalán visszajön.

XXXIII. FEJEZET

A ketrec ajtaja becsukódott mögötte, és Wolf fuldoklott a szorongástól; a

megkeményedett levegő alig-alig jutott a tüdejébe, és acélbilincs szorította a
halántékát. Libegő rostos fonalak érintgették az arcát, és egyszer csak a
homoktól zavaros tengerben találta magát. Fölötte kéken feszült az éj
hártyája, és ő izmait megfeszítve úszott, úszott; egy selymesen fénylő nyúlánk
alak súrolta a testét. Ösztönösen hártasimította a haját, úgy rúgta magát a
felszínre. Elfulladva merült fel, arcáról csorgott a víz, és egy naptól óarany
bőrű göndör barna lány mosolya táncolt a szeme előtt. A lány gyors
karcsapásokkal úszott a part felé; Wolf a nyomába eredt. Észrevette, hogy a
két öreg hölgy nincs ott, viszont nem messze, a föveny közepén, egy kis bódé
áll. Na, majd közelebbről is szemügyre veszi. Leért a lába, kigázolt a vízből.
A lány térdelt a sárga homokban, hátranyúlva oldozta a fürdőruhája madzagját,
hogy minél több nap érje a testé Wolf lehuppant mellé.
– Hol a réztáblája? – kérdezte.
A lány odatartotta a bal karját.
– A csuklómon hordom – mondta. – Így nincs olyan hivatalos jellege. Carlának
hívnak.
– Maga fogja befejezni velem az interjút? – kérdezte szomorkásan Wolf.
– Igen – mondta Carla. – Talán nekem elmondja, amit a nagynénéimnek nem akart
elmondani.
– A hölgyek a nénikéi? – csodálkozott Wolf.
– Hát nem látszik rajtuk? Hm?
– Rémes szipirtyók – mondta Wolf.
– Ejnye! – mondta Carla. – Régebben nem volt ilyen goromba.
– Vén disznók – mondta Wolf.
– Nana! Ne túlozzon! Semmi bujaság nem volt a kérdéseikben...
– De majd meghaltak a vágytól, hogy bujaságokról halljanak – mondta Wolf.
– Mondja! a maga szemében ki méltó a szeretetre?
– Már nem tudom – mondta Wolf. – Volt egy madár a rózsalugason az ablakom
előtt. Ő ébresztett reggelente: megkocogtatta az üveget. Volt egy szürke
kisegér, éjszaka ott sétafikált körülöttem és megette a kockacukrot, amit neki
tettem ki az éjjeliszekrényre. Volt egy fekete-fehér nőstény macska,
mindenhová kísérgetett, és bemondott a szüleimnek, ha magas fára másztam...
– Csupa állat – állapította meg Carla.
– Ezért próbáltam meg örömet szerezni Dupont szenátornak – magyarázta Wolf. –
A madár, az egér meg a macska miatt.
– És az fájdalmat okozott magának, ha szeretett egy lányt... illetve ha
szerelmes volt belé... és nem kapta meg?
– Igen, eleinte fájdalmat okozott, és aztán már nem okozott fájdalmat, mert
kisszerűnek éreztem, hogy nem halok bele a fájdalomba, és untam, hogy kisszerű
vagyok.
– Szóval ellenállt a vágyainak – mondta Carla. – Furcsa... Miért nem hagyta,
hogy elragadják a vágyai?
– A vágyaimnak mindig valaki más volt a tétje – mondta Wolf.
– És persze sohasem tudott olvasni a más tekintetében – tette hozzá Carla.
Közel hajolt a férfihoz, és Wolf nézte az aranybarna üde arcot, a göndör
pillák árnyékolta szempárt. A sárga szempárt, melyben most jobban olvasott,
mint egy nyitott könyvben.
– Nem biztos, hogy a könyv olyan nyelven van írva, amit megért az ember –
mondta Wolf, hogy szabaduljon a bűvöletből.
Carla a tekintetét Wolfra függesztve felkacagott. Megváltozott az
arckifejezése.
"Már késő" – gondolta Wolf.
– Maga mindig ellen tudott állni a vágyainak – mondta a lány. – Most is képes
rá. Ezért fog csalódottan meghalni.
Felállt, nyújtózott, bement a vízbe. Wolf követte a szemével, míg a barna fej
el nem tűnt a tenger kék síkja mögött. Nem értette. Várt. De a lány nem
bukkant fel újra.
Nem tudta, mihez kezdjen magával. Felállt. A feleségére, Lilre gondolt. Az
asszony szemében ő mindig csak egy idegen volt. Egy korahalott.
Rogyadozva elindult a puha homokban. Üresen, csalódottan – önmagától.
Ernyedten csüngött a karja, izzadt a tűző napsütésben. Árnyék homálylott
előtte. Egy bódé árnyéka. Meghúzódott az árnyékban. Kis pénztárablak volt a
bódén, és egy vénségesen vén alkalmazott ült mögötte, sárga zsirardikalapot,
keménygallért, fekete csokornyakkendőt viselt.
– Mit csinál itt? – kérdezte az öregember.
– Várom, hogy kihallgasson – mondta gépiesen Wolf, és nekitámaszkodott a
pénztárablaknak.
– Jegyet kell váltania – mondta az alkalmazott.
– Miféle jegyet? – kérdezte Wolf.
– Fürdött. Jegyet kell váltania.
– Miből? – kérdezte Wolf. – Nincs pénzem.
– Jegyet kell váltania – ismételte az öreg.
Wolf erőltette az agyát. Jó volt az árnyékban. Nyilván ez lesz az utolsó
kihallgatás. Vagy az utolsó előtti, a fene vigye el a tervet!
– Mi a neve? – kérdezte.
– Mi lesz a jeggyel? – kérdezte válasz helyett az öreg.
Wolf nevetett.
– Semmi. Nem veszek jegyet. Nem fizetek és kész.
– Mit képzel? Mindenki jegyet vált, nincs kivétel.
– Minek van maga itt? – kérdezte Wolf.
– Én szedem a belépőt – mondta az öreg. – Ez a dolgom. És magának mi volt a
dolga? Teljesítette a feladatát?
– Az élet önmagában is elég feladat...
– Szó sincs róla. Mindenkinek tenni kell a dolgát.
Wolf megrázta a bódét. Nem állt szilárdan.
– Mondok én magának valamit, mielőtt elmennék – mondta. – Nem csinálom végig a
tervet. Egy kicsit megváltoztatom a befejezést.
– Mindenkinek teljesítenie kell a feladatát – mondta a magáét az öreg. –
Kötelező.
– Aki nem dolgozik, az nem is veszti el a munkáját – mondta Wolf. – Nincs
igazam?
– Fizessen! – mondta az öreg. – Váltsa meg a jegyet! Ne magyarázzon!
Wolf gúnyosan nevetett.
– Most pedig az ösztöneimre fogok hagyatkozni – mondta átéléssel. – Életemben
először. Bocsánat, másodszor. Merthogy ugye eltörtem a kristály salátástálat.
Mindjárt látni fogja, ahogy elhatalmasodik rajtam életem nagy szenvedélye, az,
hogy gyűlölöm, ami fölösleges.
Nekifeszült a bódénak, és feldöntötte. Az öregember ott ült a székén,
zsirardikalappal a fején.
– A bódém! – mondta.
– A bódéja szépen ledőlt – mondta Wolf.
– Ebből még kellemetlenségei lesznek – mondta az öreg. – Ezt jelenteni fogom.
Wolf megmarkolta a nyakát, és talpra ráncigálta a nyöszörgő aggastyánt.
– Jöjjön csak! – mondta. – Együtt fogjuk megírni azt a jelentést.
– Hagyjon nekem békét! – kapálózott az öreg. – Hagyjon békét, vagy segítséget
hívok.
– Kicsodát? – kérdezte Wolf. – Jöjjön csak! Sétálunk egyet. Mindenkinek tennie
kell a dolgát. Nekem most az a dolgom, hogy elvigyem magát.
Mentek a homokban, Wolf marka bilincsként szorult a botladozó, meggörnyedt
öregember nyakára. Az ólmos nap úgy zuhogott rájuk, mint üllőre a
nagykalapács.
– Az a dolgom, hogy elvigyem magát – ismételte Wolf. – Utána pedig a földhöz
vágom.
Megtette. Az öreg nyüszített félelmében.
– Mert maga fölösleges – mondta Wolf. – És útban van nekem. És én most
megszabadulok mindentől, ami útban van nekem. Az emlékeimtől. Minden
akadálytól. Nem vagyok hajlandó meghajolni, erőszakot tenni magamon,
elhülyülni... elhasználódni... gyűlölöm, hogy elhasznál, elkoptat ez a
sokminden... mert igenis elhasználódtam. – Wolf már üvöltött. – Öregebb
vagyok, mint maga.
Letérdelt az öregúrhoz, s az rémülettől elkerekedett szemmel nézett rá, és
némán tátogott, mint a partra vetett hal. Wolf pedig fogott egy marék homokot,
és beletömte a fogatlan szájba.
– Ezt a gyerekkoromért – mondta.
Az öreg köpködött, öklendezett, fulladozott.
Wolf újabb marékkal tömött a szájába.
– Ezt a vallásért.
A harmadik marék homoktól az öregnek szederjes lett az arca.
– Egyet az iskolákért. És egyet a szerelemért. Ezt nyelje le, ha tudja, az
úristenit!
Bal kézzel földhöz szegezte a szánalmas emberroncsot, s az a szeme láttára
hörögve fuldoklott.
– Na, még egyet! – mondta Wolf Opál úr hangját utánozva. – Ezt mint a
társadalom hasznos tagja érdemelte ki.
Jobb kezét ökölbe szorítva tömködte a homokot az áldozata fogínye közé.
– Az utolsó adagot pedig az esetleges metafizikus szorongására tartalékolom.
Az öreg nem mozdult. Az utolsó marék homok megfeketült arcára pergett,
összegyűlt az arca homorulataiban, a szemgödrében, befedte kidülledő, véreres
szemét. Wolf nézte, nézte.
– Mi magányosabb, mint egy halott? – suttogta. – Mi türelmesebb? Mi
megbízhatóbb? He, Brill úr? Mi szeretetreméltóbb? Nincs, mi jobban megfelelne
a feladatának... nincs, ki jobban megszabadulna minden szorongástól.
Felállt, hallgatott egy kis ideig.
– Először is megszabadul az ember attól, ami zavarja, és hullát csinál belőle.
Vagyis egy tökéletes dolgot, mert mi sem tökéletesebb, befejezettebb, mint egy
hulla. Ez igen gyümölcsöző művelet. Dupla nyereség.
Wolf ment tovább, és eltűnt a nap. Lomha pára szállt föl a földből, sűrű
felhőkben szétterült. Wolf már a lábafejét sem látta. Egyre keményebb lett a
talaj; már sziklán lépkedett.
– A halott, az jó – folytatta Wolf. – Teljes. Nincs emlékezete. Be van
fejezve. Nem teljes az ember, amíg nem halott.
Egyre meredekebben emelkedett a szikla. Szél kelt, szétfújta a ködöt. Wolfnak
már a kezét is használnia kellett: meggörnyedve, kapaszkodva mászott felfelé.
Sötét volt, de látta a feje fölött magasodó majdnem függőleges sziklafalat és
a kőbe kapaszkodó, csenevész növényeket.
– Persze ki is lehetne várni a felejtést – mondta Wolf. – Úgy is el lehet
érni. De ezzel is úgy van, mint minden egyébbel... vannak, akik nem bírnak
várni.
Valósággal hozzátapadt a sziklafalhoz, úgy kúszott egyre följebb. A körme
beakadt egy repedésbe. Kirántotta a kezét. Vérzett az ujja, sebesen dübögött
benne a vér.
– És ha az ember nem bír várni, ha útban van magának és megvan az ok is, a
mentség is... ha pedig megszabadul attól, ami útban van neki, vagyis
önmagától, akkor közelít a tökéleteshez. Bezárul a kör.
Az izmai görcsbe rándultak az eszelős erőfeszítéstől, de az csak mászott
tovább, ragadt a falhoz, mint a légy. Acélos karmú növények szaggatták a
testét. Wolf zihálva, elcsigázva közeledett a gerinchez.
– Pattogva ég a boróka... a kandalló téglái halványpirosak. – mondta.
Elérte a szirt peremét, és – mint ha álomban – az ujjai megérintették a ketrec
hideg vasát, szél vágott az arcába. Meztelen volt a metsző hidegben,
reszketett a teste, vacogott a foga. Kis híján lelökte egy szélroham.
– Majd ha én akarom – suttogta összeszorítva a száját. – Mindig is ellenálltam
a vágyaimnak...
Kinyitotta a kezét; elernyedtek az izmai, kisimult az arca.
– ...de azért halok meg, mert kimerítettem őket.
A szél elragadta a ketrectől, és a teste pörögve hullott alá.

XXXIV. FEJEZET

– Na? Csomagolunk? – kérdezte Lil.

– Csomagolunk – felelt Ápridinka.
Lil szobájában ültek, az ágyon. Fáradt volt az arcuk. Lilnek is, Ápridinkának
is.
– És elég volt a komoly férfiakból – mondta Ápridinka.
– Elég – mondta Lil. – Jöjjenek a szoknyapecérek! A táncos lábúak, a szépen
öltözködők, a mindig frissen borotváltak, a rózsaszín selyemzoknisok.
– Vagy zöld selyemzoknisok, nekem az tetszik – mondta Ápridinka.
– És legyen huszonöt méter hosszú autójuk! – mondta Lil.
– Igen. És a földre borulnak előttünk – mondta Ápridinka. – És hason csúsznak
előttünk. És nercbundával halmoznak el meg csipkével meg ékszerrel meg
cselédekkel.
– Muszlinkötényes cselédekkel.
– És mi nem fogjuk szeretni őket – mondta Lil. – Hú, mit fognak kapni tőlünk!
De azt sose fogjuk megkérdezni, hogy honnan van a pénz.
– Ha pedig okosak, faképnél hagyjuk őket – mondta Ápridinka.
– Csodálatos lesz – őrvendezett Lil.
Felállt, kiment. Két hatalmas bőrönddel tért vissza.
– Tessék! – mondta. – Az egyik a tiéd, a másik az enyém.
– Énnekem nincs ennyi holmim – tiltakozott Ápridinka.
– Nekem sincs. De nem árt a látszat miatt – magyarázta Lil. – És legalább
könnyű lesz cipelni.
– És Wolf? – kérdezte váratlanul Ápridinka.
– Két napja, hogy elment – mondta higgadtan Lil. – Nem jön vissza. Különben
már úgysincs szükségünk rá.
– Tudja, mit szeretnék? – mondta elálmodozva Ápridinka. – Szeretnék feleségül
menni egy pénzes buzihoz.

XXXV. FEJEZET

Már magasan állt a nap, amikor Lil és Ápridinka kimentek a házból. Mindketten
nagyon elegánsak voltak. Egy kicsit talán rikítóan voltak öltözve, de
ízléssel. Végül Lil szobájában hagyták a nehéz bőröndöket. Majd maguk után
vitetik őket.
Lil szürkéskék gyapjúszövet ruhát öltött, ami szorosan a törzsére és a
csípejére simult; kétoldalt hosszú hasíték volt rajta, s látni engedte
füstszürke harisnyáját. Nagy masnis kék cipellő, hozzáillő színű őzbőr táska
és szőke hajába tűzött tollbokréta egészítette ki a toalettjét. Ápridinka
egyszerű szabású fekete kiskosztümöt, mellfodros blúzt, hosszú fekete kesztyűt
és fekete-fehér kalapot viselt. Igen feltűnő jelenségek voltak, de hát a
Négyzeten senkinek se tűntek fel, mivel csak a gép volt ott; baljósan
nyújtózott a híg ég felé.
Mellette mentek el, és halvány érdeklődés csillant bennük. Sötéten ásított az
emlékgyűjtő gödör, és ahogy fölébe hajoltak, látták, hogy majdnem színültig
van valami feketés folyadékkal. A bordázat vasán kiütött a rozsda, krátereket
mart belé. Ahol Wolf és Lazuli letisztította a terepet a berendezésnek, most
mindenütt újra nőtt a piros fű.
– Hamarosan összedől – mondta Ápridinka.
– Igen – mondta Lil. – Ezt is elszúrta.
– Lehet, hogy elérte, amit akart – mélázott Ápridinka.
– Lehet – mondta szórakozottan Lil. – Lehet. Na, gyerünk!
Továbbindultak.
– Amint megérkezünk, elmegyünk egy színházba – mondta Lil. – Hónapok óta nem
voltam szórakozni.
– Jó – mondta Ápridinka. – De jó lesz! És keresünk magunknak egy szép lakást.
– Atyaisten! – mondta Lil. – Hogy a csudába bírtuk ki ilyen sokáig férfiak
mellett?
– Őrület – hagyta helyben Ápridinka.
Túljutottak a Négyzet falán, tűsarkuk már az országúton kipegett-kopogott. A
négyszögletes tér kietlen pusztaságában lassan málladozott az ég viharai verte
nagy acélgépezet. Néhány száz méternyire, nyugatra, ott hevert Wolf meztelen
teste a földön, majdnem sértetlenül, arccal a nap felé. A feje
természetellenes szögben félrenyaklott, olyan volt, mintha nem tartozna a
törzshöz.
A szeme tágra nyitva. Üres.

A kiadásért felel
a Polgár Kiadó ügyvezető igazgatója
Műszaki vezető: Demény Erzsébet
Nyomás: Typopress Nyomda
Felelős vezető: Kovács Gábor
Tördelés: HollyPress Bt.

ISBN 963 9002 22 4

ISSN 1416-2695